· web viewstilisztikai lexikon stilisztikai fogalmak magyarázata szépirodalmi példákkal...

Stilisztikai lexikonStilisztikai fogalmak magyarázata

szépirodalmi példákkal szemléltetveSzathmári, István

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Stilisztikai lexikon: Stilisztikai fogalmak magyarázata szépirodalmi példákkal szemléltetveSzathmári, István

Publication date 2004


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Stilisztikai lexikon .................................................................................................................. 12. .......................................................................................................................................................... 2

1. Előszó az első kiadáshoz ........................................................................................................ 23. .......................................................................................................................................................... 3

1. Előszó az átdolgozott és bővített második kiadáshoz ............................................................. 34. .......................................................................................................................................................... 4

1. A, Á ......................................................................................................................................... 45. ....................................................................................................................................................... 14

1. B ........................................................................................................................................... 146. ....................................................................................................................................................... 17

1. C ........................................................................................................................................... 177. ....................................................................................................................................................... 18

1. Cs .......................................................................................................................................... 188. ....................................................................................................................................................... 19

1. D ........................................................................................................................................... 199. ....................................................................................................................................................... 21

1. E, É ....................................................................................................................................... 2110. ..................................................................................................................................................... 40

1. F ............................................................................................................................................ 4011. ...................................................................................................................................................... 44

1. G ........................................................................................................................................... 4412. ..................................................................................................................................................... 51

1. Gy ......................................................................................................................................... 5113. ..................................................................................................................................................... 53

1. H ........................................................................................................................................... 5314. ..................................................................................................................................................... 62

1. I, Í ......................................................................................................................................... 6215. ..................................................................................................................................................... 78

1. J ............................................................................................................................................ 7816. ..................................................................................................................................................... 84

1. K ........................................................................................................................................... 8417. ................................................................................................................................................... 109

1. L ......................................................................................................................................... 10918. ................................................................................................................................................... 128

1. M ........................................................................................................................................ 12819. ................................................................................................................................................... 139

1. N ......................................................................................................................................... 13920. ................................................................................................................................................... 153

1. Ny ....................................................................................................................................... 15321. ................................................................................................................................................... 155

1. O, Ö .................................................................................................................................... 15522. ................................................................................................................................................... 157

1. P ......................................................................................................................................... 15723. ................................................................................................................................................... 162

1. R ......................................................................................................................................... 16224. ................................................................................................................................................... 173


Stilisztikai lexikon

1. S ......................................................................................................................................... 17325. ................................................................................................................................................... 179

1. Sz ........................................................................................................................................ 17926. ................................................................................................................................................... 216

1. T ......................................................................................................................................... 21627. ................................................................................................................................................... 220

1. U ......................................................................................................................................... 22028. ................................................................................................................................................... 221

1. V ......................................................................................................................................... 22129. ................................................................................................................................................... 223

1. Z, Zs ................................................................................................................................... 223


1. fejezet -1. Stilisztikai lexikonSzathmári István

Stilisztikai fogalmak magyarázata szépirodalmi példákkal szemléltetve

A magyar nyelv kézikönyvei VII.

Sorozatszerkesztő

Kiss Gábor

A „… »stílus« eleven energia, amely a szavak médiumán át érzékiesen, lüktető érveléssel továbbít egy személyiséget”

(Márai Sándor)

TINTA KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST, 2004

Lektor

Fábián Pál

ISSN 1589-4371

ISBN 963 9372 80 3

© Szathmári István, 2004

© TINTA Könyvkiadó, 2004

Kiadja a TINTA Könyvkiadó, Budapest

A kiadásért felel

a TINTA Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő: Hidalmási Anna

Borítóterv és tipográfia: Temesi Viola

Műszaki szerkesztő: Bagu László


2. fejezet -1. Előszó az első kiadáshozA stilisztikai lexikon felöleli a fontos stilisztikai fogalmakat, de nemcsak ún. irodalmi, hanem széles értelemben vett nyelvi stilisztikát ad. Ennek megfelelően a régi stilisztikában szereplő fogalmakon kívül tárgyalja – a funkcionális stilisztikai felfogás értelmében – valamennyi nyelvi-nyelvtani jelenség stiláris vonatkozásait és általában a nyelvhasználat (fogalmazás, előadás, nyelvhelyesség stb.) minden lényeges kérdését. Ilyenformán a lexikonból kikerekedik az egész magyar stílusrendszer a fontosabb határterületekkel (irodalomtudomány és stilisztika, esztétika és stilisztika, névtudomány és stilisztika stb.) együtt. Célja tehát nem csupán a stilisztikai fogalmak összefoglalása, hanem az is, hogy segítséget nyújtson a szépirodalmi művek stílusának helyes értékeléséhez, továbbá a helyes fogalmazás, a hatásos és szép stílus elsajátításához.

Az egyes szócikkek tartalmazzák az illető stilisztikai jelenség idegen nevének eredetét és – ha a magyar elnevezéssel nem egyezik – a jelentését, továbbá a jelenség meghatározását (a nyelvtani fogalmak meghatározásától eltekintettünk), megjelenési formáit, fajait, nyelvi-stiláris eszközeit, a stílushatását, illetőleg lehetőség szerint annak lélektani s egyéb okát. A jelenségeket s azok fajait a magyar irodalomból vett költői és prózai példák illusztrálják (ez utóbbiak esetében a forrás említése nélkül csak az író, költő nevét és a mű címét közöljük). Az idézetekben a megfelelő jelenségeket kurziváltuk, kivéve ha az idézet egészében szolgál példaként valamire.

A stilisztikai fogalmakat általában a ma szokásosabb magyar nevük alatt tárgyaljuk, de a lexikon használhatóságát azzal is igyekeztünk biztosítani, hogy minden fogalom szerepel – utalás formájában – az idegen nevén is, illetőleg – ha több neve van – mindegyik nevén, a megfelelő betűrendi helyén (pl. Vízió l. Látomás). Azokat az idegen eredetű neveket, amelyek a magyarban általánosan használatosak, magyarosan írtuk, a ritkán vagy egyáltalán nem használtakat pedig az idegen írásmód szerint. Ezenkívül az összefoglaló címszavak esetében – mivel célszerűbbnek látszott ilyenek alatt tárgyalni egyes jelenségeket (pl. Névszó, Ige, Csoportnyelv stb.) – mindig utalunk a megfelelő betűrendi helyen arra, hogy a részjelenségek milyen címszó alatt találhatók (pl. Igeidők l. Ige alatt). A szócikkek végén megemlítjük azokat a rokon stb. jelenségeket, amelyek a tárgyalt fogalmakra utalásokat tartalmaznak.

Itt jegyezzük meg, hogy – a dolog természeténél fogva – szócikkeink között számos olyan akad, amely nem tekinthető lezártnak, csupán a jelenleg kialakult álláspontokat tükrözi, illetve rögzíti.


3. fejezet -1. Előszó az átdolgozott és bővített második kiadáshozA Stilisztikai lexikon eredetileg része volt A magyar stilisztika útja című 1961-es munkámnak (Gondolat Kiadó), amely a magyar stilisztika rövid történetét bemutató bevezetés (I–XVL) után Sylvester Jánostól Zlinszky Aladárral bezárólag a magyar stilisztika alakítóinak a műveiből közölt részleteket (1–361). Ezt követték a Mellékletek keretében a közölt művekkel kapcsolatos Jegyzetek (363–416), majd A stilisztikai fogalmak lexikona (417–544), ezt követte a Stilisztikai bibliográfia (545–626), illetve a magyar írók, költők stílusával foglalkozó írások bibliográfiája (626–681), aztán a feldolgozott folyóiratok jegyzéke (683–684), a rövidítésjegyzék (685–686), végül a név- és tárgymutató (687–699).

A példányok hamar elfogytak. Leginkább a Stilisztikai lexikon részt keresték. Ezért a Tinta Kiadó ennek a megjelentetésére vállalkozott. Ezúttal tehát átdolgozott és bővített kiadást vehet kezébe az olvasó. Ennek megfelelően néhány olyan címszót elhagytam, amely felett eljárt az idő, illetve egynéhány új címszót felvettem, továbbá ugyancsak néhánynak a bemutatásán valamelyest módosítottam. Ennél lényegesebb azonban, hogy megnöveltem az illusztráló példák számát. A felhasználást könnyíti meg továbbá az, hogy a verseket és a prózarészleteket középre, illetve beljebb helyezve tördeltük, és a szöveg zsúfoltságán is enyhítettünk, ilyenformán levegősebb lett az egész lexikon.

Egyébként azért nem kellett sokat változtatnom az eredeti szövegen, mert az 1961-es kiadás is a funkcionális stilisztika alapján készült, és ez az irányzat ma is él, sokan követik, jóllehet a stilisztika nagyot fejlődött éppen a szövegtan, a szemiotika, a pragmatika, a kognitív szemlélet hatására is. (Annyit azért legalább zárójelben megjegyzek, hogy a „Nemzeti nyelv, irodalmi nyelv, köznyelv” szócikken nem változtattam, bár vannak más elfogadott rendszerek is. Azért nem változtattam, mert az több részrendszer módosítását vonta volna maga után.)

Ennek a lexikonnak feltétlen előnye, hogy gyorsan lehet benne tájékozódni stilisztikai jelenségek, fogalmak kérdésében. A lényeget jelentő meghatározás ugyanis ott található, úgyszintén az illető jelenség rendszere, stílusértéke, felhasználhatósága. És mindezt számos példa illusztrálja. Elgondolásunk szerint a lexikont jól hasznosíthatják elsősorban az egyetemista, főiskolai és középiskolai diákok, a tanárok és mindenki, akit anyanyelvünk stilisztikai jelenségei és egyáltalán a célszerű és hatásos kifejezés lehetőségei érdekelnek.

Budapest, 2003. szeptember 12.

Szathmári István


4. fejezet -1. A, ÁAbsurditas l. Pongyolaság alatt.

Alakzat (lat. figura) – a stílus élénkítésének, fordulatossá tételének eszköze, olyan nyelvi fordulat, kifejezésmód, amely azzal, hogy a szokásostól eltér, hatással van az olvasó, hallgató érzelmeire, indulataira, akaratára. A régebbi, hagyományos stilisztikákban, amelyek szinte csak a szépirodalmi stílus kérdéseivel foglalkoztak, az alakzatok központi helyet foglaltak el. Megkülönböztettek szó- és gondolatalakzatokat. A szóalakzatok esetében a szóhasználat tér el a megszokottól. Ide tartozik: a szóismétlés (l. Erősítés alatt), a kötőszóhalmozás (l. Kötőszóelhagyás alatt), a szóhalmozás, a fokozás, az összerakás (l. Gondolatpárhuzam alatt), a szókihagyás, a szórend megváltoztatása (l. Szórend alatt) (a többieket l. a megfelelő címszók alatt). A gondolatalakzatok olyan sajátos szócsoportok és mondatformák, amelyek elsősorban tartalmi, gondolati oldalukkal hatnak. Ide tartozik: a felkiáltás, a megszólítás, a kérdés, a gondolatpárhuzam, az ellentét, a nagyítás, a látomás, az irónia (l. Gúny alatt), a szójáték (l. ezeket a megfelelő címszók alatt). Mind a szó-, mind a gondolatalakzatok tárgyai a modern stilisztikának is, de a mai stilisztika már nemcsak a művészi stílusban, hanem valamennyi stílusrétegben betöltött szerepüket vizsgálja. Ezek nem alakzat címen, hanem a nyelvtani kategóriáiknak megfelelő helyen kerülnek tárgyalásra.

Lásd még: Élénkség, Szépség.

Alany – Minthogy a mondatban megnevező szerepe van, általában meghatározott személy vagy dolog szokott lenni. Ezért jár már eleve bizonyos stílushatással az ún. határozatlan és az általános alany.

A határozatlan alanyt (amelyet akkor használunk, ha az alanyt nem ismerjük vagy valamilyen okból nem tartjuk szükségesnek megnevezni) kifejezhetjük:

1. Az igei állítmány többes szám harmadik személyű alakjával; ez a leggyakoribb, pl.: harangoznak; „Megint jőnek, kopogtatnak…” (Petőfi: Falu végén kurta kocsma);

2. Határozatlan névmással (valaki, valami), pl. „valaki kopogtat”; esetleg határozatlan számnévvel (sokan, kevesen), ez utóbbi viszonylag ritkább;

Valaki, valaki most emleget,

Most nagyon könnyező vagyok

S előttem párisi utca-ormok

Hasogatják az eget,

(Ady: Valaki, valaki emleget)

Járnak, kelnek sokan zöld erdőben;

Vagyon a nap épen lemenőben.

(Petőfi: Járnak, kelnek sokan zöld erdőben)

3. -ódik, -ődik képzős szenvedő-visszaható igealakkal; ez a legritkább;

Ha volt vón szükség emberre, magyarra,

Lett volna, aki másképpen akarja.

Nem akaródott, hát nem akaródott.

(Ady: Két kuruc beszélget)


Az első kettő között lényeges stiláris különbség nincs. Talán annyi, hogy az első esetben a cselekvésre, a második esetben az ismeretlenre vagy közölni nem kívánt személyre, dologra is esik hangsúly. Az -ódik, -ődik képzős forma viszont tájnyelvi, népies és egyben archaikus színezetű.

Az általános alany (amikor az állítmány mindenkire vagy legalábbis a szóban forgó személyek mindegyikére vonatkozik) többféle, különböző stílusértékű nyelvi eszközzel fejezhető ki:

1. A legáltalánosabban, legelmosódottabban az ember, világ, nép stb. általános jelentésű köznevekkel: „A világ könnyen ítél.” „Azt hinné az ember: élő tilalomfa…” (Arany: Toldi I.) Hasonló, de az irodalmi és a köznyelvben ma már választékosabbnak számító kifejezésmód a főnévi igenévnek (különösen az érzékelést jelentő igék főnévi igenevének) állítmányi használata: „Megismerni a kanászt cifra járásáról…” (népdal). Igen magyaros (bizonyos fokig népies hangulatú) a ható igék főnévi igeneve ilyen szerepben; pl. „Azt mondhatni rá, kiváló ember.”

2. Az igei állítmány többes harmadik személyével: „Nem bízzák ebre a hájat” (közmondás). Néha a velünk szemben állókra utalunk ezzel a formával: „Megvallattak, hogy vérzett a húsunk…” (József Attila: Lebukott)

3. Erőteljesebben érzékeltethetjük az általános érvényt a megfelelő névmásokkal: „Mindenki lásson munkához!”, „Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet, … (Petőfi: A XIX. század költői)

4. A mindnyájan névmással, illetve az igei állítmány többes szám első személyével az összetartozás vagy a közös felelősség érzését hangsúlyozzuk: „Mindnyájan ott leszünk.”

5. Szorosabb kapcsolatra, közvetlenségre utal az egyes és többes szám második személyű igei állítmány. Előfordul közmondásainkban: „Lassan járj, tovább érsz!”, és a költői stílusban (itt igen hatásos, expresszív kifejező eszköz lehet):

Nem hallottátok Dózsa György hirét?

Izzó vastrónon őt elégetétek,

De szellemét a tűz nem égeté meg,

(Petőfi Sándor: A nép nevében)

A határozott alanynak mint mondatrésznek külön stílusértéke nincs, stílushatása az alkalmazott szó szófajától, jelentésétől, hangulatától stb. függ.

Alárendelés l. Összetett mondat alatt.

Alárendelő összetétel l. Szóösszetétel alatt.

Állandó jelző l. Jelző alatt.

Állandósult szókapcsolat l. Szókapcsolat alatt.

Allegória (gör. ’másként [= a szokottól eltérő módon] való’, azaz képletes beszéd) – a metafora származéka, a megszemélyesítéssel is rokon stílusjelenség: egy erkölcsi eszmének, elvont fogalomnak egyszerű megszemélyesítése vagy érzékelhető képben való ábrázolása. Ilyenek pl. a régi erkölcsi célzatú iskoladrámákban az emberi formában megjelenő erkölcsi fogalmak: Szeret, Hűség, Irigység stb.; l. továbbá a Zalán futásában: Ármány, Átok, Rém stb. Szokottabb formája azonban a hosszabb gondolatsoron, esetleg egész művön keresztülvitt, mozzanatról mozzanatra megvilágított metafora, illetve megszemélyesítés. Pl. Petőfi a Föltámadott a tenger… c. versét metaforával kezdi: „Föltámadott a tenger, A népek tengere.” Majd ezt részletezi úgy, hogy bemutatja a tenger háborgását, de oly módon, hogy mindig érezzük: a nép erejéről van szó (a második versszakban egyébként ki is mondja: „Most megtanulhatjátok, Hogyan mulat a nép”). Ezt csak megerősíti – továbbra is allegorikusan – az utolsó versszak. Lássuk az egész verset:

Föltámadott a tenger,

A népek tengere;

Ijesztve eget-földet,


Szilaj hullámokat vet

Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot?

Halljátok e zenét?

Akik még nem tudtátok,

Most megtanulhatjátok,

Hogyan mulat a nép.

Reng és üvölt a tenger,

Hánykódnak a hajók,

Sűlyednek a pokolra,

Az árboc és vitorla

Megtörve, tépve lóg.

Tombold ki, te özönvíz,

Tombold ki magadat,

Mutasd mélységes medred,

S dobáld a fellegekre

Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre

Örök tanúságúl:

Habár fölűl a gálya,

S alúl a víznek árja,

Azért a víz az úr!

Az allegória tehát logikai, értelmi indíttatású, jellegű és hatású szókép, illetve kép. Célja az elvont gondolat közvetítése. Ezért a két elem: a gondolat és a részletesen kidolgozott kép megtartja benne önállóságát. A kép minden egyes mozzanatának az ábrázolt gondolat egy-egy határozott mozzanata felel meg.

Az allegória stílushatása abban rejlik, hogy a kifejezendő gondolat, fogalom nem saját alakjában lép elénk, hanem két képsorozat formájában, s ez bizonyos feszültséget teremt az olvasóban. A költő sokszor maga megadja a kulcsot a két képsorozat megfejtéséhez, pl.: Baróti Szabó Dávid: Egy ledőlt diófához, Arany János: A gyermek és szivárvány, Petőfi. Három madár, Kosztolányi: Zászló stb. Az allegóriát kettős értelme arra is alkalmassá teszi, hogy a költők elnyomás idején vele fejezzék ki a nemzet, a nép számára mondanivalójukat. Ilyen jellegű pl. Vajda Jánosnak A virrasztók, Arany Jánosnak A rab gólya c. verse, a leghíresebbek azonban Tompa Mihály allegóriái: A madár, fiaihoz, A sebzett szarvas, Új Simeon stb. Olvassuk el A madár, fiaihoz címűt:

Száraz ágon, hallgató ajakkal

Meddig ültök, csüggedt madarak?

Nincs talán még elfeledve a dal,

Melyre egykor tanítottalak?!


Vagy ha elmult, s többé vissza nem jő

A víg ének s régi kedvetek:

Legyen a dal fájdalmas, merengő,

Fiaim, csak énekeljetek!

Nagy vihar volt. Feldúlt berkeinkben

Enyhe, árnyas rejtek nem fogad;

S ti hallgattok? elkészültök innen?

Itt hagynátok bús anyátokat?!

Más berekben másképp szól az ének,

Ott nem értik a ti nyelvetek’…

Puszta bár, az otthonos vidéknek,


Hozzatok dalt emlékül, a hajdan

Lomb- s virággal gazdag tájirúl;

Zengjétek meg a jövőt, ha majdan

E kopár föld újra felvirúl.

Dalotokra könnyebben derül fény,

Hamarabb kihajt a holt berek;

A jelennek búját édesitvén:


A bokorban itt az ősi fészek,

Mely növelte könnyű szárnyatok;

Megpihenni most is abba tértek,

Bár a fellegek közt jártatok!

S most, hogy a szél összevissza tépte,

Úgy tennétek, mint az emberek?

Itt hagynátok, idegent cserélve…?

– Fiaim, csak énekeljetek!

Lásd még: Metafora, Megszemélyesítés, Szimbolizmus, Szókép.

Alliteráció l. Betűrím.

Állítmány – Az állítmány körében különösen a névszói és az igei állítmány stilisztikai értékének különbsége érdemel említést.

A névszói állítmány, nyelvünknek ez az ősi öröksége és jellemző sajátsága állapotot, minőséget fejez ki, s


elsősorban a leírásokban és a lassított menetű elbeszélésekben gyakori. Állóvá, mozdulatlanná merevíti, nyugalmassá teszi ugyanis az ábrázolt jelenségeket, eseményeket, egyszer az állandóság, a megmásíthatatlanság érzését keltve az olvasóban, máskor meg éppen jellemző tulajdonságokra, helyzetekre mutatva rá.

Göröghon. Szirtek, régi rom,

ködöt pipáló bús orom.

A lég sürű, a föld kopár.

Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár.

(Babits Mihály: Messze… messze…)

Magyar Alföld – gond a dombja;

temploma cövek;

talaja mély aludttej, de benne

hánykolódnak szögletes kövek.

Magyar ember – rongya zászló;

étele a tál;

dudvaszedő nemzet vagyunk, értünk

mezítláb jön foltozott halál!…

(József Attila: Magyar Alföld)

Ezzel szemben az igei állítmány a változást, a mozgást érzékelteti, ezért élénkké teszi a stílust. Zrínyi pl. így mutatja be a török elleni harc hevességét:

Félholtan némelyik marja ellenségét;

Amaz mint vérszopó szomjuhozza vérét;

Ki sebeken által bocsátja ki lelkét;

Ki szorosságtúl fúlt, ott hagyja életét.

(Zrínyi: Szigeti veszedelem XV. 75)

Áprily meg így jellemzi a tavasz közeledését:

Selymit a barka

már kitakarta,

sárga virágját bontja a som.

Fut, fut az áram

a déli sugárban

s hőkken a hó a hideg havason.

(Ápriliy Lajos: Március)

Lásd még: Ige, Névszó, Nominális stílus.

Allúzió (lat. ’célzás’) – rejtett célzás valamely fogalomra vagy eseményre, amelyet az író bizonyos okokból nem


nevez meg. Különösen gyakori a balladákban – ezekben ugyanis fokozza a balladai homályt – és az olyan allegóriákban, amelyek – elsősorban politikai elnyomás idején – tiltott mondanivalót fejeznek ki. Stílushatása abból adódik, hogy mintegy ki kell találni a célzás tartalmát.

Ciprus ködében a daliák

A dalnok énekét nem hallják

– Nem értik – zöngeni! [= a halálban]

(Arany: A dalnok búja)

Itt a kehely, igyál,

Uram, László király!

Enyhít… miképp a sír! [= a husziták méregpohara]

(Arany: V. László)

Ambiguitas l. Pongyolaság alatt.

Amelioratív (lat. ’jobbító, javító’) – jelenségről akkor beszélünk, ha valamely szó jelentése vagy érzelmi-hangulati velejárója ünnepélyesebb, emelkedettebb, választékosabb stb. egy másikénál. Sokszor amelioratív hangulatú pl. az idegen szó a megfelelő magyar szóhoz képest: szerenád – éjjelizene, géniusz – lángész, szerviz – készlet. Az amelioratív jelleg azonban igen gyakran ilyen irányú jelentés- és hangulatváltozás eredménye. Szerencse szavunk pl. régebben a sors megfelelője volt, később szívta magába a jó jelző jelentését.

Igen erős stílushatású valamely amelioratív jelentésű szónak pejoratív értelemben való használata és fordítva. „Az ő furkálódásai mindig a tisztulást szolgálták.” „A Marshall-terv áldásai.”

Lásd még: Pejoratív.

Anafora l. Gondolatpárhuzam alatt.

Anakoluthia l. A zárt mondatszerkezet felbomlása.

Anakronizmus (gör. ’kortévesztés, korszerűtlenség’) – olyan fogalmaknak az említése, olyan szavaknak, szerkezeteknek a használata, amelyek az ábrázolt korban még nem voltak ismeretesek. Ilyen pl. a tengeri emlegetése a Toldiban, minthogy ez az elnevezés jóval Nagy Lajos kora után vált nálunk ismertté:

Haj! be zokon esik most hallgatnom téged!

Hagyd el, kérlek, hagyd el e fájós beszédet.

Máskor, a tűzhelynél tengerit morzsolva,

Ítéletnapig is elhallgattam volna. (IV.)

Bár a billikom (ivóedény) fogalma meglehetett, mégis anakronizmusnak számíthatjuk e szó használatát a Buda halálában:

Mi haszna ezentúl billikomok, tálak,

Arany-ezüst eszköz Buda nem-királynak? (XI.),

mert a billikom csak XVI. századi átvétele az osztrák-bajor willkom ’istenhozott; üdvözlő ivás; serlegfajta’ szónak. Ez az anakronizmus egyébként igen expresszív hatású; az ódon hangulatú, balladás lovagtermek lakomáit idézi.

Annomináció l. Paronomázia.

Anticlimax (gör.) – a fokozás ellentéte: olyan szavakat teszünk egymás után, amelyek – értelmileg vagy


érzelmileg – mindig kevesebbet, gyakran meglepően keveset mondanak. Stílushatása a fokozáséval azonos. Pl.: „Nem volt velem más, mint egy Isten, egy gyermek és egy eb.” (Jókai)

Nyugodt már kebelem. Fájdalmam szélvésze

Kitombolt, elzúgott, megszűnt, elenyésze.

(Petőfi: Messze vándoroltam)

Lásd még: Fokozás.

Antithesis l. Ellentét.

Antonímia l. Ellentétes értelmű szavak.

Antonomázia (gör. ’másként való megnevezés’) – a régi stilisztikákban szereplő alakzat. Azt jelenti, hogy valamely személyt vagy dolgot általánosan ismert tulajdonságával jelölünk meg, vagyis a neve helyett – rendszerint – a szokásos jelzőt vagy körülírást használjuk. Pl.: a törökverő (= Hunyadi János), a legnagyobb magyar (= Széchenyi), a „Sirámok” költője (= Vajda János).

Lásd még: Körülírás.

Aposiopesis l. Elhallgatás.

Apostrophé l. Megszólítás.

Appositio l. Értelmező.

Arányosság l. Jóhangzás alatt.

Archaizmus (gör. ’régiesség’) – az olyan elavult vagy elavulóban levő szó, szerkezet, illetve nyelvtani elem, amely régebbi korok nyelvállapotának a jellemzője, s így a mai nyelv egyáltalán nem, illetve csupán meghatározott stilisztikai célból használja.

Három csoportját különböztetjük meg:

1. A fogalmi archaizmusok olyan szavak és szókapcsolatok, amelyek az általuk jelölt fogalommal együtt kikoptak a használatból. Pl.: dénár, kelevéz, tárnokmester, tanácselnök, illetve: széket ül ’ítélkezik’ stb.

2. Jelentésbeli archaizmusokról akkor beszélünk, ha egy szót mai jelentésétől eltérően, régi értelemben használunk.

A vár piacára ezüstöt, aranyt,

Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat

[= kincset, vagyontárgyat]

(Arany: Szondi két apródja)

És a brigadéros

Zászlót hurcol értünk

S az urak majd kockát dobnak,

Hulljon-e vagy ne hulljon már

A mi dühödt vérünk.


3. A formai archaizmusok olyan szavak és szerkezetek, amelyek egyrészt a hangtani fejlődés, másrészt a végükön álló alaktani elem elavultsága folytán alakilag régiessé váltak. Pl.: mondá, lőn, elhulltanak, szűm


’szívem’ stb. A régies helyesírási forma, az elavult íráskép is eszköze lehet az archaizálásnak; L. pl. Csokonai Dorottyájában, illetve Jókai Rab Rábyjában az egyes részek, illetve fejezetek előtti summázásokat.

Alkalmazásukat tekintve beszélünk:

1. természetes archaizmusokról, ilyenek pl. történelmi tárgyú tudományos munkákban a tárgyalt korban használatos eszközök, fogalmak megnevezései, és

2. stilisztikai vagy művészi archaizmusokról, ha az író korfestésre, elmúlt idők hangulatának felkeltésére, a korhűség megteremtésére (események, személyek, környezet reális ábrázolására), esetleg jellemzésre használja fel az archaizmusokat.

Súlyos inségimben

Se Bécsben Úristen,

Se Krisztus Pozsonyban,

Se Szentlélek Tordán

Igazán nem hittenek…

(Ady: Az utolsó kuruc)

„Turi Dani hajnalban ment el hazulról, most délére jár, érzi, hogy köszönni kén az asszonynak, vagy legalább szót vetni neki.” (Móricz: Sárarany) L. továbbá Móricz Erdély c. trilógiáját, Illyés Gyula Dózsa c. drámáját stb., s a fejlődéstől elmaradt szereplők régies nyelvének bemutatására: Csokonai Tempefőijében a ferences gvárdián nyelvét, szemben a Tempefőiével. Egy kis részlet az Erdély-trilógiából:

Ma a tárházak tömve vannak, a kincstárak rakva, a családok mint egy-egy méhköpű, mézzel [ti. Bethlen Gábor Erdélyében].

És ezt mind annak köszönheti, hogy úr a portán és hat év óta török ló a határt át nem hágta, hacsak nem azért, hogy kaftánt és ajándékot hozzon neki.

Milyen szépen megbír a törökkel és mért? Úrrá teszik aranyai és úrrá a szép ígéretek. Most vannak az élen az ő ifjúkori barátai. Egyik kajmekám, a másik defterdár, a külömbek mind basák és dívánülő vezirek. Azok, akikkel valaha Tömösvárában együtt diskurált és ábrándozott, akikkel olyan jól meghányták-vetették a török birodalom sorsát; akik őróla jól tudják, hogy hívebb a császárhoz, mint az igazhívők. Azok, akikre tízezer aranyakat költött és ajándékoknak elmondhatatlan seregét, esztendőről esztendőre.

De úr is velük és általuk és rajtuk. Az történik, amit ő kíván és ahogy ő elgondolja.

Most lehetne, most, most valamit kezdeni az egész keresztyénségért, mert a portán nagy bajok vannak. A szultán tehetetlen gyermek. A szultánokkal baj van ez öt évben. Egyiket elcsapják, másikat megölik és a birodalom mégis megvan. Mikor az első szultángyilkosság történt, azt hitte, megrendült a föld a lábuk alatt, magától összedől az agyagbálvány.

Nem úgy történt. Kisült, hogy nem az uralkodó cselekszik. Még vezér se kell az éhes fenevadaknak, ez a fejveszett förgeteg minden pillanatban kész rá, hogy ellepje Európát.

De ő nem azért építette fel a maga Erdélyét, hogy a vadak zsákmányává essen. Etette hát őket, amit csak el bírt szakítani a maga szájától, azt mind vesztegetésre küldte Szófiába.

A megfelelő hatást természetesen csak a régi nyelv törvényeit tiszteletben tartó, továbbá az ízléssel és mértékkel alkalmazott archaizálás érheti el. Semmiképpen sem lehet tehát szó egy-egy kor nyelvének valamiféle rekonstruálásáról vagy utánzásáról, hanem csupán arról, hogy az író, költő érzékeltesse a régiség hangulatát, főként olyan archaizmusokkal, amelyek a kor nyelvi tudatában még élnek, bár a nyelvhasználatból már kiavultak. Fontos követelmény az is, hogy a régiesség hangulatát egészen új szavak és kifejezések ne zavarják.

Az archaizmusok néha nem a régiesítés céljait szolgálják, hanem csupán ünnepélyessé, választékossá teszik a stílust. Egyébként az írott nyelvben a már avulóban levő formák mindig tovább megmaradnak. Például a mai


írott nyelvben is használatos még a ki, mi az aki, ami helyett, továbbá a várnók forma a várnánk helyett, a teljesebb ikes ragozás stb.

Lásd még: Neologizmus, Szókincs, Látható nyelv.

Argó l. Rétegnyelv alatt.

Aszindeton l. Kötőszóelhagyás.

Átvitt jelentés l. Szójelentés alatt.

Auxesis l. Nagyítás.

Azonos alakú szavak vagy homonimák (gör. homonímia ’azonos alakúság’) – az olyan szavak, amelyeknek a hangalakja megegyezik, de jelentése teljesen eltér egymástól. Alaki szempontból vannak:

1. szótári homonimák (ha a szótárban megadott szóalakok egyeznek): ár ’cipészszerszám’, ’érték’, ’vízár’ és ’területmérték’; mer ’bátorkodik’ és ’merít’, hat (számnév és ige) stb.;

2. nyelvtani homonimák (a különböző nyelvtani: ragos, ragozott és képzett alakoknak az egyezése): fogat (a fog főnév tárgyesete, a fog ige műveltető alakja, illetve -at képzős főnévi származékának alanyesete [ebben az esetben az -at maga is homonim, azaz azonos alakú formáns]); férj (a férj főnév alanyesete,, illetve a fér ige felszólító módjának egyes szám második személye) stb.;

3. kiejtési homonimák (ha a kiejtés, a beszéd során jön létre az egyezés): szablya (főnév) – szabja (igealak); háncs (főnév) – hánts (igealak). Továbbá: „Láttál-e már ólon verebet?” A kérdező kiejtésében: ólom verebet. Hangsúlyeltolódáson alapulnak az ilyenek: „Amit ő ír, az nem irodalom, csak afféle iroda-lom.” Vagy nyaralók ilyen feliratai: Megkoplaltalak; Loptalak.

A szövegösszefüggés vagy a beszédhelyzet a legtöbb esetben kétséget kizáróan biztosítja az egyértelműséget. Ilyenkor a szónak mint homonimának külön stílushatása nincs. Pl.: „A fogyasztói ár emelkedik.” „Az ár elsodorta” stb. Ha azonban a szövegösszefüggésbe értelmileg mindkét homonima beleillik, vagy gyors egymásutánban szerepelnek, illetve hirtelen, váratlanul kell az egyik jelentésről a másikra átugranunk, akkor már nagy lesz az ingadozás, a feszültség tudatunkban, s ez stílushatással jár. Pl.: „Gyáva és fél ember az, aki mindenkitől fél.” Még teljesebb a stílushatás a következő népi szójátékban: „Várj csak sorodra. A budai vár is vár, pedig már mióta vár.” Illetőleg Hamlet síri monológjában, ahogyan Arany János művészien lefordította:

Hm! – ez az atyafi meg, a maga idejében, nagy birtokszerző lehetett: csupa telektörvény, nyugta, százalék, kettős tanú, térítvény volt. De hát annyi nyugta után itt leve nyugta? annyi térítvény után ide tért meg? s agya százalék helyett ázalékkal van tele? Tanúi az egész véteményből nem megyéről, csak egy szűk mesgyéről tanúskodnak?…

Tréfás és meglepő nyelvi fordulatokon, szójátékokon kívül a homonimák stílushatását még a rímelés kiemelésére is felhasználja a népköltészet és a szépirodalom. A költők a homonimák körét különálló szavak egybeolvasásával is gyarapíthatják.

Kis szobában kis parasztok.

Egy pipázik, de harasztot.

Ezeken nem segít ima.

Gondolkodva ülnek im a

sötétben.

(József Attila: Holt vidék)

Ebből immár alig lesz édes ének,

Üdvözletűl a költő édesének…

(Tóth Árpád: Hegyi beszédek felé)


A homonimák mindennapi használatával kapcsolatban a következőket jegyezhetjük meg:

1. Azonos alakú szó lehetőleg ne álljon egymagában, csak megfelelő szövegösszefüggésben; ügyeljünk továbbá a stílus világossága érdekében arra, hogy a homonimák körül a szövegösszefüggés világos legyen.

2. A homonimák – külön stilisztikai cél nélküli – sűrű szerepeltetése nem kívánatos, mert beszédünket, írásunkat mesterkéltté, s nemritkán egyhangúvá teszi.

3. Külön körültekintést kíván a homonimák fordítása, mert ezen a téren a hanyagság az ún. leiterjakabokhoz, félreértésekhez vezet.

Lásd még: Hasonló hangzású szavak, Leiterjakab, Rím, Szójáték.


5. fejezet -1. BBarbarizmus l. Idegenszerűség.

Barokk (portugál barocco ’szabálytalan alakú gyöngy’) – a XVII. és XVIII. században uralkodó, a reneszánszt felváltó művészeti – elsősorban képzőművészeti – korstílus. Az addigi, klasszikusan kiegyensúlyozott és harmonikus kifejezésmódot a szenvedélyesség, a pátosz váltja fel. A reneszánsz monumentalitása megmarad, de a nagy méretek és arányok nyugalma, áttekinthetősége helyébe mozgalmasság, bonyolultság lép. A barokk stílust a képzeletnek és a formáknak a változatos gazdagsága, a vonalak mozgalmas lendülete, a díszítőelemek halmozása, sőt túlburjánzása, bizonyos festőiség, továbbá a formai elemeknek a tartalmi mondanivaló fölé emelése, bizonyos színpadiasság, gyakran mesterkéltség jellemzi.

Az irodalmi barokkban a monumentalitás a nagyszabású szerkezetekben (hatalmas eposzok és drámák íródnak ebben a stílusban), a részletesen megrajzolt képekben, továbbá a hosszú, művészien megszerkesztett körmondatokban stb. jelentkezik. A barokk irodalmi alkotásokra is jellemző a pátosz, a festői erejű stíluselemek (szavak, szóképek, jelzők stb.), az allegorikus ábrázolásmód kedvelése, valamint – különösen a késői barokkra – az öncélú díszítőelemek halmozása (cikornyás címek, üres, mesterkélt kifejezésmód), általában a dagályos stílus.

A barokk fő képviselői a világirodalomban: Milton, Klopstock, Tasso stb., a magyar irodalomban: Zrínyi, Pázmány, Gyöngyösi.

Gondold meg az nagy álló fáknak sok ágbogu gyökerének erős fondamentomát, melyek az szelek és égiháborúk ellen helységben tartják az nagy fát, azmelyet sok száz ember sem tarthatna egyenesen; jusson eszedben, mimódon zöldül meg kikeletkor, miképpen szíják fel az ő ágai titkos és megfoghatatlan csatornákon az nedvességet, és ebből vesszőket, leveleket és gyümölcsöket nevelnek. (Pázmány: Isteni igazságra vezérlő kalauz)

Így írja le Zrínyi Delimán harcát a „Szigeti vesztedelem”-ben:

Így monda s kezével megrázá, nagy dárdát,

Neveli magában hatalmas haragját

Amfiteátrumban így láthattál bikát,

Az ki a fövényben köszörüli szarvát,

Mely kapál csarnokon, s fúja az fövenyet

Látván maga előtt kevély ellenséget,

És előbb próbálja fában nagy erejét

Hogysem ellenségre kivigye fegyverét.

(XV. 83–84)

Márssal társalkodó Murányi Venus avagy annak emlékezete, miképpen az Méltóságos Gróf hadádi Wesselényi Ferenc, Magyarország palatinussa, akkor füleki főkapitány, az tekéntetes és nagyságos Gróf rimaszécsi Szécsi Mária asszonnyal, jövendőbeli házasságokrul való titkos végezése által csudálatosképpen megvette az híres Murány várát. Iratott ugyan az ő nagyságok komornyokja, Gyöngyösi István által.

Lásd még: Korstílus, Rokokó.

Beszédhelyzet l. Szójelentés alatt.

Beszélő nevek l. Szóhangulat alatt.


Beszélt nyelvi stílus l. Írott és beszélt nyelvi stílus alatt.

Betűrím – vagy alliteráció (lat.) – két vagy több egymást követő szó kezdő mássalhangzójának – ritkábban magánhangzójának – az ismétlődése, összecsengése. Gyakori a népdalokban, a közmondásokban és a műköltészetben is. Pl.: „Bagoly is bíró barlangjában.” (Közmondás)

Csalogatja csemegével

Muci paripáját;

Lebke szellő lebegteti

Tengerzöld ruháját.

(Arany: Rozgonyiné)

Stílushatását a vele járó zeneiség (hangok összecsengése, továbbá sokszor hangfestés), a szokatlanság és az adja, hogy szorosabban összeköti, s így jobban kiemeli az illető szavakat, és a szövegkörnyezettől függően erősíti a mondanivaló hangulati hatását. Pl. ijesztő hatású a következő sorokban:

Tüske tövis tépi, vad venyige vérzi,

Ág akadoz arcán, bojtorján beléköt;

(Arany: Az első lopás)

És összeköti a szavakat formailag, jelentésileg a következő versrészletben:

Mennyi minden van,

Mennyi szép minden,

Mennyi szent minden,

És mind a másé.

(Ady: Sóhajtás a hajnalban)

Lásd még: Erősítés alatt: Ismétlés, Rím, Jóhangzás alatt: Zeneiség.

Betűszó, szóösszevonás, szórövidítés – A betűszó intézmények, vállalatok, politikai és egyéb szervezetek több szóból álló nevének kezdőbetűiből alakul, pl.: MÁV, HM, OTP, áfa, tv, bt stb. A szóösszevonás az előbbihez hasonló nevek tagjainak egy-egy (rendszerint első) szótagjából vagy betűcsoportjából keletkezik, pl.: KÖZÉRT, KERAVILL stb. A betűszó és a szóösszevonás abban az esetben helyes, ha egyrészt szükség van rá (azaz gyakran és széles körben használatos az illető név), és a kapott forma megfelel a magyar nyelv hangtani arculatának, másrészt, ha esetleges jelentésénél vagy vonatkozásainál fogva nem válik nevetségessé. Egyébként a nyelvérzéket sérti a betűszók és szóösszevonások szertelen használata, ezért időnként éljünk a teljes névvel, vagy használjuk a teljes név egyik tagját, amelyhez az egész név jelentése hozzátapadt, pl.: Nemzeti Színház helyett: Nemzeti, Magyar Tudományos Akadémia helyett: Akadémia stb. A köznyelvivé vált és nyelvileg helyesnek mondható betűszóknak és szóösszevonásoknak is van – éppen a megszokottól való eltérés következtében – valamilyen sajátos hangulatuk, s mindig tapad hozzájuk valami hivatalosság, valamilyen papirosíz. A szokatlan hangzású és erőltetett formák gyakran komikusak, ennélfogva a humoros stílus szívesen felhasználja őket, pl. korábbról: SERNEVÁL, FÜRFA stb.

A rövidségre való törekvés szükséglete hozza létre a megrövidített szavakat, az ún. szórövidítéseket, csonkított formákat is, pl.: prof(esszor), labor(atórium), továbbá diri, repcsi, fincsi, ovi (ez utóbbiak kicsinyítő képzővel is el vannak látva). A szórövidítések a diáknyelvnek jellegzetes elemei, és mint ilyenek, jellemzésként fordulnak elő a szépirodalomban.

Lásd még: Diáknyelv, Nagyvárosi nyelv, Szókincs.

Biedermeier (két XIX. századi német költő Biedermaier álnevéből) – a francia forradalom után, a XIX. század első felében kialakult művészeti irányzat. A klasszikus formáktól és a romantikus pátosztól való visszahúzódás,


továbbá a polgári nyugalom felé való menekülés és a kisigényűség hozza létre. Ilyenformán a kispolgári ízlésnek megfelelően kényelmi szempontok érvényesítése, családias hangulat, bizonyos egyszerűségre való törekvés jellemzi. A biedermeier elsősorban képző- és iparművészeti stílust jelent. Az irodalomban nem is tekinthető tudatos irányzatnak, nem lehet tehát biedermeier költőkről és írókról beszélni, csupán a műveikben jelentkező biedermeier vonásokról. Ilyeneket találunk pl. a német Chamisso dalaiban, az angol Dickens regényeiben stb., nálunk Kisfaludy Sándor Himfy dalaiban, Kisfaludy Károly vígjátékaiban, Petőfinek a Szerelem gyöngyei c. versciklusában stb., de főként a korabeli irodalmi folyóiratoknak ma már szinte ismeretlen költőktől származó írásaiban. A biedermeier stílusra mind a témaválasztást, mind az alkalmazott stíluselemeket (szavakat, szóképeket stb.) illetően az említett családias hangulat, egyszerűség a jellemző.

Hölgyek! a ti szivetekhez

Rossz kebelnek nincsen út,

Ti adtok a hű polgárnak

Legszebb pályakoszorut.

Városunknak gyöngyvirági

Honleányok legyetek…

A polgárnak legszebb éke,

Jog, szabadság és a béke.

(Honderű. 1843. I. 422. l.)

És ideillik Kisfaludy Károly „Pipadal”-a 1827-ből:

Gyűlöljön bár sok finnyás orr,

Édes pipám! tégedet,

Hű vitézed én mindenkor

Pártul fogom ügyedet.

Te vagy éltem kísérője,

Egészségem hévmérője,

S játszi bodor füstöddel

Búmat vígan űzöd el.

Vagy Császár Ferencnek „Tihany ostroma” című operájából (1845) a következő hősszerelmesi áradozás:

Olyan ő, mint rózsabimbó,

Melyet esti szél füröszt…

Mint havasló liliom

Felközelgő hajnalon.

Lásd még: Korstílus.

Bőbeszédűség l. Pongyolaság alatt.


6. fejezet -1. CChiazmus (gör.-lat. ’kereszt alakú szerkezet’) – két-két azonos szerepű mondatrésznek (esetleg mondattagnak) vagy két, szószerkezetet alkotó szónak – az egymást követő mondatokban – ellentétes sorrendű, de akusztikailag szimmetrikus elhelyezése. Stílushatását az ellentét és a szimmetrikus elhelyezés, ill. a kereszteződés mozgásélménye adja. A régebbi emelkedettebb költői és szónoki stílusban volt gyakori. Pl.: „Ragyogott a szeme, az orcája égett.” (Arany: Toldi szerelme), de ismét sokszor találkozunk vele a modern lírában és prózában.

Dermedett álom minden tettünk

S minden álmunk egy dermedett tett:

(Ady: Mai próféta átka)

Fény a lámpában, lámpa a fényben.

(Weöres Sándor: Egysoros versek)

…az életnek, bármilyen gyászos és fájdalmas is, van értelme. Egyetlen értelme van: az emberi értelem. (Márai Sándor)

Lásd még: Ellentét.

Climax l. Fokozás.


7. fejezet -1. CsCsoportnyelv, szakszó, műszó, műkifejezés –Valamely nyelvnek egyes társadalmi csoportokon, továbbá foglalkozási és tudományágakon belül kialakult és a köznyelvtől jobbára csak szókincsének egy részében eltérő változatát nevezzük csoportnyelvnek. Beszélhetünk diáknyelvről, katonanyelvről, bányásznyelvről stb., továbbá a nyomdászok, orvosok stb. nyelvéről. Pl.: diáknyelv: puska, ballagás, bifláz, lyukasóra stb.; nyomdászat: korrektúra, petit, kurzív stb. A csoportnyelvek – egy felfogás szerint – a népnyelv altípusát alkotják a nyelvjárással és a rétegnyelvekkel együtt (l. Népnyelv, Rétegnyelv). A csoportnyelv legjellemzőbb sajátsága, hogy kifejleszt egy viszonylag kisméretű különleges szókincset azoknak a tárgyaknak (valamint részeiknek, a velük végzett cselekvéseknek stb.) a megnevezésére, amelyekkel az illető csoportban dolgoznak. Egy-egy szakma eltérő szóanyagát, azaz szakszavait összefoglalóan szakszókincsnek, s a szakmai nyelvet szaknyelvnek nevezzük. A szakszó a szakmai nyelvben betöltött szerepe szerint lehet műszó (terminus technicus), azaz valamely szakma vagy tudomány pontosan meghatározott sajátos fogalmainak, tárgyainak, szerszámainak, cselekvéseinek stb. az egyértelmű s állandó jellegű megnevezése. Pl.: vágat, akna, jövesztés stb.; jelző, tárgy, képző stb.; szellőző akna, főnévi igenév stb. (e két utóbbi már nem műszó, hanem műkifejezés). A szakszók között vannak olyan köznyelvi szavak is, amelyek a szakmai nyelvben – sajátos jelentéssel – ugyanazt a szerepet töltik be, mint a műszó, pl.: ablak ’szabadon hagyott nyílás a kötésen’, váltó (az atlétikában), szöglet (a labdarúgásban) stb. Ha a szakszavak szakszövegben fordulnak elő, stilisztikailag rendszerint közömbösek. Ha ellenben más szövegbe kerülnek, akkor már hangulattal-érzelemmel telítődnek. A szépirodalmi stílus felhasználhatja a csoportnyelvi szavakat az illető környezet hangulatának felidézésére:

Diligenter frequentáltam

Iskoláim egykoron,

Secundába ponált mégis

Sok szamár professorom.

(Petőfi: Deákpályám)

Élhet velük továbbá személyek, munkakörülmények reális ábrázolására. Különösen ez utóbbi esetben kell az írónak ügyelnie arra, hgoy a szakszók lehetőleg ne maradjanak érthetetlenek az olvasó előtt. Az író leírással, a szövegösszefüggés segítségével stb. teheti érthetővé a szűkebb szakma szavait, kifejezéseit. Pl.: „Na gyerünk heppányra. A vasalt végű emelőrúddal aztán megemeltük…” (Veres Péter: Pályamunkások)

A szakszókincs – különösen legújabban – fontos forrásává vált a köznyelvi szókincsnek is, főként a társalgási nyelven és a sajtón keresztül. Például ma már szinte köznyelvinek számítanak a következő szavak: gyorsvágás, frontfejtés, siló, tarlóhántás stb. (eredeti jelentésükkel kerültek át a köznyelvbe, jobbára megtartva csoportnyelvi hangulatukat is); lehengerel (valakit), kiaknázza (a sikert), a kulisszák mögött (átvitt értelemmel váltak a köznyelv szavaivá, de hangulatukba belejátszik az eredeti jelentés, illetve a csoportnyelvhez való tartozás); behúz a csőbe, elkapja a gépszíj (hangulati velejárójuknál fogva egyelőre csak a lazább társalgási stílusban használatosak).

Lásd még: Nemzeti nyelv, Népnyelv, Szóhangulat, Szókincs.


8. fejezet -1. DDadaizmus (talán a fr. dada ’falovacska’ szóból) – a tízes évek közepe táján létrejött szélsőséges – jobbára képzőművészeti – irányzat, amely – az első világháború szenvedései és céltalansága közepette – hirdette a mindenből való kiábrándulást, minden elv, rend és szabály értelmetlenségét, a teljes nihilizmust, formában, tartalomban egyaránt, s feladatul tűzte ki a régi művészeti ideáloknak, sőt az egész civilizációnak a kigúnyolását. A dadaisták a világban uralkodó zűrzavart az értelmetlen kompozíciókkal akarták kifejezni. A képzőművészetben a színek, vonalak kuszaságával, az irodalomban a primitív, sokszor logikai kapocs nélküli asszociációkkal, értelmetlen, csak hanghatásokra támaszkodó szavak felsorakoztatásával. A költészet kizárólagos alkotóelemeinek a betűket, szótagokat, szavakat tartották, s ezekből rakták össze verseiket, csupán a ritmusra és a hangzásra ügyelve. A dadaista mozgalom nagy jelentőségre nem tudott szert tenni, 1922 után egyre jobban háttérbe szorult. Fő képviselői: Tristan Tzara, Hans Arp, Jean Cocteau stb. A magyar irodalomban a dadaizmus nemigen talált követőkre, mindamellett Kassák képeiben, képverseiben ott a hatása, és a Ma c. folyóiratban találhatók rá példák.


Dagály vagy szóvirág (lat. magniloquentia, grandiloquentia ’nagyhangú, pompázó beszéd, előadásmód’) – túlzó, erőltetett, mondvacsinált és szükségtelen szókép, díszes kifejezés. A Honderü komáromi báli tudósítója például így számol be 1846-ban a „védegyleti táncvigalom”-ról:

… lehetetlen, hogy méltánynyal s meleg köszönettel ne emlékezzem azon lelkesebbjeiről hölgyeinknek, kik a … védegyleti bálnak olly kitünően szép koszoruját tevék. Gyöngyei voltak azok a városi s megyei szépeinknek; gyöngyei, mellyeket a közügy s nemzetiség forró szerelme fűzött gyémánt kapcsolatba. Jelen volt, mint a társaság által megkért házinő, ifj. Pázmándy alispánné asszonyság, az ép olly lelkes, mint bájosszép honleány, ki pallérozott lelkének eszmedus s valóban népszerü társalgásával mindig a legkedvesb emlék nyomait hagyja fönn. Itt voltak a divat legelengansabb műizlésével öltözködni szokott Domonkos testvérpár, a bájos kelemü özvegy s ifjuszép testvére, Riza; … s a kellemdus s cédernövésü Csuzy Irén, kinek öltözékén az egyszerüség divatos választékossággal szokott párosulni; a légies alaku Ferber Lina, teljes fenségében arc- és termetbájainak, kinek karcsuságán magyaros szabásu s izletes öltözék remekelt…

Továbbá a korabeli irodalomnak, az ún. almanach-lírának a dagályosságát meg így gúnyolja ki Petőfi „A helység kalapácsá”-ban:

E látványra szivét,

A tiszta szerelmü szivet,

Pokolbeli kínnak

Százharminchatezer bicskája

Hasitotta keresztűl

S fölgyujtá agyvelejét

A haragnak cintmasinája legott.

A szóvirág, dagály egy fajtájának tekinthetők a frázisok (l. ott is).

Diáknyelv – a diákok beszédmódja, csoportnyelve, amely a köznyelvtől az iskolai és általában a diákélet fogalmainak sajátos elnevezésében különbözik. Kedveli a tréfás, ún. játszi szóképzést és szórövidítést, a humoros szóképeket, bizonyos idegen nyelvi (főleg latin, német) és argó elemeket stb., de köznyelvi szavak is gyakran kapnak benne sajátos – gyakran metaforikus – csoportnyelvi jelentést. Pl.: suli, diri, szekunda, daci, bizti (biztosan), bliccel, luftol, gólya, bagoly (első éves teológus), okosulda (iskola), kóter (kollégium), elnyomók (tanárok), rabvallatás (felelés), libatórium (leányiskola), lógyilkos (logikus), omnibusz (mindenesfüzet) stb.


A diáknyelvi szavak stílushatását gyakran tréfás létrejöttükön, alakjukon kívül környezetfelidéző erejük adja. Jóllehet akad közöttük nyelvhelyességi tekintetben kifogásolható, a – főként ifjúsági – szépirodalom szívesen használja fel a reális ábrázolás eszközeként.

Móricz Zsigmond „Forr a bor” c., diákokról szóló regényében az egyik tanuló így meséli el, hogyan fogadta a püspök, amikor kicsapatásának a visszavonását kérte tőle.

– Na mit mondott a püspök úr? Gondos Márk fekete ruhában volt és cigarettáját éppen csonkig szívta. Már a körmén volt a cigaretta s úgy dobta el, mert megégette az ujjait, amelyek olyan sárgák voltak, mint a spórolós öreg irodatiszteké. – Nagyszerű volt. – Hajjuk. – Mondd el megint, – kiabáltak a fiúk. – Hát az csak úgy volt, hogy bementem az öreg méltóságoshoz, barátom oly kis házban lakik, mint ez, amibe vagyunk. A Nagytemplom mellett van egy rettenetes öreg ház, annak az ablakába van az a háromszázéves liceumfa, az nagyszerű, azt megbámultam, egész beleforrott a vasrostélyba, úgyhogy a vasat egész megette, olyan sűrű lombja van, mint egy baldachin. Úgy lóg lefelé, hogy alá lehet állani. Még most is tele van lila virágokkal. – Beszélj mán te marha. – Mikor bementem az öreg püspök elébe, egy szörnyű vastag kispap vitt be, de már egész öreg kispap volt, a bajusza egész deres, nagy fene vastag ember. A fiúk röhögtek a zsidó fiún, aki ahányszor elmondta a dolgot, mindig annyi új színt kevert az előadásába, hogy valósággal mindig újrateremtette a dolgot. – No, mi az fiam? – kérdezte a püspök. – A rohadt kövér titkár elmondta, hogy ez az a fiú, akit hazafias tüntetés miatt tegnap kicsaptak. – A püspöknek fájt a lába, vagy mi a fene, valami pléddel takargatta, talán köszvénye van, vagy megsiklott éccaka, mert azt mondják, egy disznótorról se marad el Debrecenben, hát csak rám néz. Nagyon szép tiszta arca van, olyan gyönyörű, gömbölyű feje, hogy szerettem volna megkopogtatni, mint a dinnyét, kong-e? A fiúk röhögtek, nem a viccnek, hanem a hang profánságának.

És Salinger „Zabhegyező”-jéből egy részlet Gyepes Judit fordításában. A főhős az első fejezetben így kezdi bemutatkozását:

Hát ha tényleg kíváncsi vagy rá, először biztos azt szeretnéd tudni, hogy hol születtem, meg hogy milyen volt az én egész tetű gyerekkorom, meg hogy mik voltak a szüleim, mielőtt beszereztek engem, meg minden, szóval hogy egy ilyen Copperfield Dávid-féle marhaságot adjak le, de ehhez nincs kedvem. Először is unom ezt a témát, másodszor a szüleimet sorba megütné a gutman, ha nagyon mélyre találnék túrni a dologban. Az ilyesmire rém érzékiek, főleg az apám. Rendesek is, meg minden, nem mondom, de rém érzékiek. Ebből úgyse lesz itten életírás, vagy mit tudom én, csak azt akarom elmondani, hogyan zsongtam be tavaly karácsony táján, amiből aztán olyan nagy lerobbanás lett, hogy ideküldtek összeszedni magamat.

Lásd még: Csoportnyelv.

Díszítő jelző l. Jelző alatt.

Divatos szó l. Pongyolaság alatt.

Dubitatio l. Kételkedés


9. fejezet -1. E, ÉEgybefonódás l. Gondolatpárhuzam alatt.

Egyéni nyelv és stílus – egyrészt azoknak a nyelvi-stilisztikai eszközöknek a rendszere, amelyeket az író a közös nemzeti nyelvből kiválaszt, és egyéniségének, valamint művészi céljának megfelelően felhasznál, másrészt amelyeket a maga nyelvteremtő erejével létrehoz. Az írók, költők is a közös nemzeti nyelv eszközeiből válogatnak, s az így kapott anyagot használják fel, illetve alakítják – az adott stílusréteg és stílusárnyalat keretein belül – hagyományos vagy újszerű módon. Viszont a kiváló tudósokkal és publicistákkal együtt kiemelkedő szerepet játszanak a nemzeti nyelv, valamint a stílusrétegek és stílusárnyalatok kifejezéskészletének a fejlesztésében és gazdagításában.

Az egyéni stílus körébe tartoznak pl. Ady szimbólumai. Lássuk a „Kocsi-út az éjszakában” c. versét:

Milyen csonka ma a Hold,

Az éj milyen sivatag, néma,

Milyen szomorú vagyok én ma,

Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,

Minden láng csak részekben lobban,

Minden szerelem darabokban,

Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,

Utána mintha jaj-szó szállna,

Félig mély csönd és félig lárma,

Fut velem egy rossz szekér.

Az egyéni stílus eszköze Juhász Gyula nyelvében a „tikkatag kövéren” típusú szerkezet:

S a végtelen mezőkön szőke fényben

Kazlak hevülnek tikkatag kövéren.

(Magyar nyár 1918)

Hasonló szerkezetek: bölcs derűsen, pajkos játékosan, édes vadul.

Lásd még: Stílusárnyalat, Stílusréteg.

Egyhangúság l. Jóhangzás alatt.

Egyszerű mondat – az egyszerűbb, kevésbé bonyolult tudattartalom, lelkiállapot kifejezője, szemben az összetettebb tudattartalom kifejezésére szolgáló összetett mondattal.

Az egyszerű mondat stílushatása, hangulata különböző lehet a kifejezett gondolati tartalomtól és az e tartalom kifejezésére használt szavak jelentésétől, érzelmi hatásától függően. A rövid egyszerű mondatok fokozhatják a drámaiság érzését. Például Fazekas Mihály Lúdas Matyijának a második levonásában:


Míg bé mennének, Matyi mondja, hogy arra való fák

Hogyha találtatnak, jó volna talán kijegyezni,

Sőt tán egy úttal vágatni is. – Egybe az ispánt

Szóllítsák! – két száz fejszést rendeljen az erdő-

Sarkához. – Készen az ebéd; jól laknak; a hintó

Ott terem. – Egy pillanat alatt kin vagynak az erdőn.

A fejszések is ott vagynak már. – Járja az úrral

A roppant tölgyest Matyi, és vágatja ha szép fát

Sejt meg.

Kifejezhetik pillanatnyi, tűnő benyomások egymásutánját:

Látom Etelka nénit. Hallom. A

hangja mint üvegharang. Nagy haja

ábrándosan koszorúzta fejét.

Még lány volt, s talán a költőiség

az apai családban…

(Szabó Lőrinc: Tücsökzene 57)

Megéreztethetnek bizonyos kedélyállapotot, pl. izgatottságot:

Ezzel eltávozott. Apafi nem maradhatott szobájában. Ki kellett jönnie a friss levegőre. Valami agyon akarta fojtani odabent, oly nyomasztó volt a lég vagy talán a lélek? Kijött a tornácra… (Jókai: Erdély aranykora)

Érzékeltethetik továbbá érzéseink határozottságát, véleményünk megmásíthatatlan voltát, jó példa erre József Attila „Komor búcsúzás” c. verse:

Gőgösen, egymagamba jöttem.

Nagy úr vagyok. Nem is köszöntem.

Láttam két nagy szemet, bogárzót:

A szép leányhoz szóltam pár szót.

Tán szóltam néki. Meg se bántam.

Aztán ha bántam. Magam bántam.

Nincs tartozásom: Mind adó volt

Mivel az Élet szűken hódolt,

Szűken fizet a Messiásnak.

S panasz se kell. Azt adja másnak.

Ha panaszkodtam néha mégis:

Hát szennyes néha még az ég is.


Átéltem majd tizennyolc évet.

Tudom, mit ér az emberélet.

Nem tarthat mások akaratja:

Én elmegyek, ha kedvem tartja.

Jó volna tán egy Asszonyt vinnem.

Csak szólnom kell. S megyek már innen.

Nem nélkülözheti az egyszerű mondatot az epikus előadásmód sem, különösen a nyugodtabb, tárgyilagos leírásban:

Egész nap rosszkedvű volt. Észre se vette senki… Végre alkonyodott. Hazamentek a munkából. Otthon már dél óta állott a lakodalom. Idő se volt a hozzákészülődéshez, le kellett ülni a terített asztalhoz. (Móricz: Tragédia)

Természetesen, mind az egyszerű, mind az összetett mondatnak megvan a maga sajátos grammatikai és stilisztikai funkciója. Helytelen ezért az a nézet, amely szerint a magyar nyelv jobban szereti az egyszerű mondatot, mint az összetettet. Hiszen az egyszerű mondat erőszakolása zsúfolttá, mesterkéltté tenné a stílust. Itt említjük meg a rövidmondatúság kérdését is. Az előbbi nézetet vallók az egyszerű mondaton belül a rövid mondatok használatát tartják a magyar stíluseszménynek. A helyes elv itt is az, hogy a mondanivaló tartalma, célja, a közlés körülményei – s részben a közlő egyéni stílusa – szabják meg, hogy rövid vagy nagymértékben bővített, hosszú mondat-e helyénvaló. Ez egyébként vonatkozik az összetett mondatokra is, mert azok tagmondatai is lehetnek rövidek, kevés szószerkezetet tartalmazók és hosszúak. Különösen hatásos a rövid mondat, ha bonyolultabb mondatszerkezetek lezárásaként szerepel. Rendkívül gyakori ez a szerkesztéstípus az ún. verista stílusban (a lat. verus ’igaz, való’ szóból: naturalisztikus stílusirányzat), amely szereti rideg tárgyilagossággal ábrázolni az eseményeket. Például Bródy Sándornak egy párbajleírása így végződik:

Az orvosok kivették órájukat, úgy hallgatták a szívét. Az óra ketyegése hallatszott, a szívé nem. Az egyik orvos mondta a terminus technikust, a másik, ama rendes szókimondó pedig szólt: »Biz ez meghalt.«

Kihúzott derékkal, komoran, villogó szemmel, gúnyos felsőbbséggel állott, s amint megrázta a fejét, s a haja belehullott a homlokába, mindennel leszámolt, csak a bosszúját, a bosszúját, csak rettenetesen felingerült vérét akarta megitatni a szenvedély italával. A leányért! (Móricz: Kerek Ferkó)

… Édes szédület

volt a reménység, megkönnyebbedett

benne egy percre szorongó szivem,

de utána titkon keservesen

káromkodtam: az istenit, ezek,

ezek is hozzá kényszerítenek,

az egyetlenhez! Babits s a Nyugat!

Adtam volna bár alább néhanap,

szívem csak hozzá húzott. Hetekig

lestem az iroda ablakait:

százszor indultam, és … Én? Oda? Föl? –

Százszor menekűltem a cél elől.



Lásd még: Összetett mondat.

Élénkség – a régi stilisztikában a szép stílusnak (a személetességen és a jóhangzáson kívül) a harmadik kelléke. Eszközei az ún. alakzatok, a szokásostól eltérő olyan nyelvi fordulatok, amelyek elsősorban az olvasó és hallgató érzelmeire, indulataira, akaratára hatnak, s ezáltal teszik élénkebbé a stílust.

A fokozás teszi – többek között – rendkívül élénkké, hatásossá a következő Ady-verset:

»Fölszállott a páva a vármegye-házra,

Sok szegény legénynek szabadulására.«

Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak,

Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.

Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,

Új arcok, új szemek kacagnak az égre.

Új szelek nyögetik az ős magyar fákat,

Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.

Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig,

Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.

Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek,

Vagy vagytok vagy ismét semmi ködbe mentek.

Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra,

Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.

Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,

Vagy marad régiben a bús, magyar élet.

»Fölszállott a páva a vármegye-házra,

Sok szegény legénynek szabadulására.«

(Fölszállott a páva)

Lásd még: Alakzat, Szépség.

Elhallgatás, félbeszakítás (gör. aposiopesis, lat. reticentia ’hallgatás, elhallgatás’) – A mondatok szándékos félbeszakítása, a mondanivaló egy részének elhallgatása hatásos stiláris eszköz. Vagy azt érzékelteti, hogy nem akarjuk folytatni mondanivalónkat, mert az elhallgatott rész úgyis világos a hallgató, az olvasó előtt, esetleg éppen rájuk bízza a gondolat folytatását, vagy pedig azt, hogy valaminek az elmondása kellemetlen, nem illik, vagy egyszerűen valamilyen oknál fogva szavainkat nem tudjuk folytatni. Az elhallgatásnak van olyan változata, amikor a beszélő elharapja a (gyakran illetlen) szót, s hogy szépítse a dolgot, mással folytatja. Végül elhallgatás az olyan betűszó is, amely eufemisztikus céllal jött létre: A félbeszakítás vagy elhallgatás stílushatása az általa okozott lelki feszültséggel magyarázható, s ezt csak fokozza tömörítő jellege. Eszköze rendszerint grafikai (…) vagy verbális (azaz a beszélő szavakkal kijelenti: „nem mondom ki”).

Kendé bizony az árnyéka!

Mert olyat mondok, hogy még a…

(Arany: A fülemile)


Lelke gyűlölségén erőt vesz valami,

Valami – nem tudom én azt kimondani.

(Arany: Toldi II.)

Beste kura fi…zetésért látni a vendéget

Magyar ember nem teszi azt, tudja-e fölséged!

(Arany: Pázmán lovag)

Nem mondta: »A tenger olyan volt mint…« (…) csak ennyit mondott utalásszerűen: »A tenger« A többit az olvasóra bízta. (Márai Sándor)

Lásd még: Eufemizmus, Hiányos mondat.

Ellentét, ellentétes szerkesztésmód (gör. antithesis) – ellentétes jelentésű szavak, kifejezések vagy éppen mondatok egymással való szembeállítása, a mondanivaló kiemelése céljából. Stílushatásukat az adja, hogy tudatunknak gyorsan kell egyik végletből a másikba átváltania.

Csontom ős csont, de vérem új nedv,

Az tanít sírni és nevetni.

(Babits: Éhszomj)

Az ellentét kiélezésének igen hatásos módja az, ha a két szembeállított fogalom kölcsönösen kizárja egymást.

S kedv emel vagy bú temet,

Szépnek s rútnak húnyj szemet.

(Kölcsey: Vanitatum vanitas)

Rabok legyünk, vagy szabadok?

(Petőfi: Nemzeti dal)

Kiemelés a célja az ellentétes mondatok alkalmazásának, az ún. ellentétes szerkesztésmódnak is.

Úgy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs,

Csak majmolás, ál-úrság és gaz bírság

S mégis lám, ti vagytok a fiatalok

S mégis, sír-mélyről látom sikeretek:

(Ady: A Tűz márciusa)

Gyakran megtörténik, hogy a költők ellentétre építik fel egész mondanivalójukat. Különösen jellemző ez – már egyéniségüknél fogva is – Petőfire (Palota és kunyhó, A kutyák dala, A farkasok dala, Homér és Oszián, Két vándor stb.) és Adyra (Havasok és Riviéra, Fölszállott a páva stb.). Korábban, különösen a romantikus kor lelkesült törekvéseinek a megéreztetésében, elsősorban Kölcsey és Vörösmarty stílusában jutott az ellentét, az ellentétes szerkesztésmód nagy szerephez.

Lássuk példaként Petőfinek „Palota és kunyhó” c. versét:

Mért vagy oly kevély, te palota?

Uradnak fényében kevélykedel?…

Azért van rajta gyémánt, hogy szive


Mezítelenségét takarja el.

Szakítsd le a cafrangokat,

Mit rá szolgája aggatott,

S nem ismersz isten munkájára,

Oly nyomorúság marad ott.

S hol vette gazdád ama kincseket,

Mik semmiből őt mindenné teszik?

Ott, hol a héja a kis madarat,

Mit szétszakít, melynek vérén hizik.

A héja vígan lakomáz,

S szomszéd bokornak fészkiben

Madárfiúk zokognak, várván

Anyjokra, mely meg nem jelen.

Fitogtasd csak, te gőgös palota,

Az orzott kincsek ragyogásait,

Ragyogj csak, ugysem ragyogsz már soká,

Meg vannak már számlálva napjaid.

S kivánom, hogy minél elébb

Láthassam omladékodat,

S hitvány lakóid összezúzott

Csontját az omladék alatt! –

S te kis kunyhó a magas palota

Szomszédságában, mért szerénykedel?

Miért bújtál a lombos fák mögé,

Azért-e, hogy inséged födjed el?

Fogadj be, kis sötét szoba;

Nekem nem kell szép öltözet,

De szép szív… s a sötét szobákban

Találni fényes szíveket.

Szent a küszöb, melyen beléptem én.

Oh szent a szalmakunyhók küszöbe!

Mert itt születnek a nagyok, az ég


A megváltókat ide küldi be.

Kunyhóból jő mind, aki a

Világnak szenteli magát,

S a nép mégis mindenfelől csak

Megvetést és inséget lát.

Ne féljetek, szegény jó emberek,

Jön rátok is még boldogabb idő;

Ha mult s jelen nem a tiétek is,

Tiétek lesz a végtelen jövő. –

A földre hajtom térdemet.

E szűk, de szent födél alatt:

Adjátok rám áldástokat, s én

Rátok adom áldásomat!

Az ellentétes szerkesztésmód kiterjedhet a prózában is a mondatok egész sorára: az ilyen megoldás a vitatkozó célzatú tudományos stílusban, a sajtó nyelvében nélkülözhetetlen, s az oktató célzatú prózának szintén igen fontos sajátsága.

Lásd még: Chiazmus, Ellentétes értelmű szavak, Látszólagos képtelenség.

Ellentétes értelmű szavak vagy antonímák (gör. antonímia ’ellentétes értelműség’) – azok az alakilag teljesen különböző szavak, amelyekhez egymással szimmetrikusan szemben álló, ellentétes jelentés kapcsolódik, pl.: jó–rossz, kövér–sovány, abszolút–relatív, él–hal, jön–megy stb. Egy-egy szónak annyi antonímája van, ahány jelentése. Az ellentétes értelmű szavak (antonímák) stílushatása a szimmetrikusan ellentétes két jelentés különbségének hirtelen felfedezéséből adódik. Ezt felhasználja a köznyelv, pl.: „Hosszú haj, rövid ész” (közmondás) és a költői stílus is, pl.:

Egy ezredévi szenvedés

Kér éltet vagy halált!

(Vörösmarty: Szózat)

Az antonimákhoz tartoznak még az ún. poláris kifejezések s a fosztó (tagadó)-képzős formák (pl.: dolgos-dologtalan) is.

Lásd még: Ellentét, Poláris kifejezés.

Ellentétes szerkesztésmód l. Ellentét alatt.

Ellipszis l. Szókihagyás.

Előismétlés l. Gondolatpárhuzam alatt.

Eltolás – olyan versbeli mondatszerkezet, amely az egy szószerkezetbe tartozó szavak külön sorba való szétválasztását úgy módosítja, hogy a szószerkezet második sorba kerülő részét más szavak közbeiktatásával elválasztja, eltolja a szorosan hozzátartozótól. Stílushatását a szokványos szórend megváltoztatása adja. Pl.:

Boldog folyó, nevető tengereknek

Víg halállal víg várandósa,


Boldog kis életem:

Köszöntlek, éllek, áldlak és szeretlek.

(Ady: Köszöntő az Életre)

Lásd még: Enjambement, Közölés, Szórend.

Emfatikum (gör. ’hév, nyomaték’) – az élőbeszéd sajátsága: szavaknak, szókapcsolatoknak nagyobb nyomatékkal, főként érzelmi hangsúllyal való kiemelése. Az emfatikus érzelemkifejezés leggyakoribb nyelvi eszközei:

1. a szókezdet erős artikulációja: disznóság, marha;

2. a hangsúlyos, esetleg a hangsúlytalan helyzetbeli magánhangzó artikulációjának lejjebb tolódása alacsonyabb nyelvállás felé: ëgen ’igen’, barzasztó;

3. a hangsúlyos szótag magán- vagy mássalhangzójának erős nyúlása: naagy, hihhetetlen;

4. a hangsúly vagy hangmagassági pont erejének növekedése: átkozott – igen erős szóeleji hangsúllyal;

5. erős nyomaték valamelyik mellékhangsúlyos szótagon: rette·netes dolog ez;

6. a mondat minden mellékhangsúlyos, azaz páratlan számú szótagjainak hangsúlyozása: ·Mit csi·náljak, ·Uram·isten!

Lásd még: Hangsúly.

Enallagé (gör. ’felcserél’) – jelzőáttolás, az impresszionista stílusban gyakori alakzat: a jelző nem amellett a szó mellett áll, amelyre logikailag vonatkozik, hanem egy másik szó elé kerül. A költő az összképzetnek mintegy az analizálhatatlanságát így érzékelteti. Például Szabó Lőrinc „Hajnali himnusz” c. versében ezt írja:

A Nap! A Nap!

– Nézd, emeli már nagyságos homlokát

s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás

zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd

és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.

A zöld jelző logikailag nyilván a fenyves szóhoz tartozik, mégis az élet szóhoz kapcsolja, hogy ezáltal szorosabb kapcsolatot teremtsen az összképzet elemei között.

Egy másik példa József Attila „Nyár” című verséből:

Aranyos lapály, gólyahír,

áramló könnyűségű rét.

Ezüst derűvel ráz a nyír

egy szellőcskét és leng az ég.

Enigma (gör.) vagy rejtvény – a régi stilisztikákban szereplő alakzat. Arisztotelész a szokatlan metaforát, Quintilianus a homályos allegóriát nevezi így, valójában megfejtésre váró jóslást, rejtvényt jelent. Leggyakoribb az eposzokban, de előfordul a lírában is. Ilyen pl. Balassi Bálintnak „Aenigma” c. verse, amelyben „szeretőjének”, játszótársának váratlan férjhezmenetelét énekli meg allegorikusan.

Bimbóban maradt vers

(Aenigma)


Jelentem versben mesímet,

De elrejtem értelmemet,

Kérem édes szeretűmet,

Fejtse meg nekem ezeket.

Minap én úton jártomba’,

Láték két hattyút egy tóban

Hogy volna csendes úszásban,

Együtt lassú ballagásban.

Gyakran egymásra tekintnek,

Kiről kitetszik szerelmek,

Egymáshoz való jó kedvek:

Hasonlók, mindketten szépek.

Hogy így egyött szerelmesen

Ők úsznának szép csendesen,

Azonközben nagy sebesen

Egy keselő csalárdképen

Rájok menvén, az egyékít

Körme kezött a szebbékét

Elkapá, forgatta szegényt,

Mint szeretőt kedve szerint.

Látván társa bánatjában,

Rén keserves kiáltásban.

Széjjel ballagván az tóban,

Nem tud meggyen nagy búában,

Mert látja társátul váltát;

Látja maga özvegy voltát,

Búában elszánta magát,

Óhajtja már csak halálát.

Enjambement (fr. ’átlépés’) – versmondattani sajátság: nyelvtanilag összetartozó mondattani egységeknek (szószerkezet, szólam) vagy mondatoknak az áttörése sorvégről a következő sor elejére. Stílushatása a mondategységeknek és a soregységnek, illetve az értelmi és a ritmusegységnek a megbontásából, s ennek szokatlanságából adódik. A költők elsősorban kiemelésre (a mondattani egység vagy mondat következő sorba kerülő első szavának vagy szavainak a kiemelésére), a viharzó érzések ábrázolására, s néha humorkeltésre használják, bár a modern versnek újabban mintegy tartozéka kezd lenni.

Mint az omladék, úgy állnak


a gyárak

de még

készül bennük a tömörebb sötét,

a csönd talapzata.

S a szövőgyárak ablakán

kötegbe száll

a holdsugár,

a hold lágy fénye a fonál

a bordás szövőszékeken

s reggelig, míg a munka áll,

a gépek mogorván szövik

szövőnők omló álmait.

(József Attila: Külvárosi éj)

Ezért tanultam járni! Ezekért

a kései, keserű léptekért.

S majd este lesz, és rámkövűl sarával

az éjszaka, s én húnyt pillák alatt

őrzöm tovább e vonulást, e lázas

fácskákat s ágacskáikat.

Levelenként a forró, kicsi erdőt.

Valamikor a paradicsom állt itt.

Félálomban újuló fájdalom:

hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,

ahogy megjött ő is a Bibliában.

Irtóztató árnyam az udvaron.

Törődött csönd, öreg szülők a házban.

S már jönnek is, már hívnak is, szegények

már sírnak is, ölelnek botladozva.

Visszafogad az ősi rend.

Kikönyöklök a szeles csillagokra –

(Pilinszky: Apokrif)


Lásd még: Eltolás.

Enumeratio l. Felsorolás.

Enyelgés – az irónia ellentéte, amikor rosszat mondunk a jó helyett, kellemetlent a kellemes helyett, de az ellenkezőjét kell érteni, pl.:

Toldit most olvasom hatodszor. Csakugyan nyomorult fércmű. Még vagy hatszor elolvasom az idén, hogy silányságát minél jobban felfogjam. (Petőfi levele Aranyhoz. Szatmár, 1847. szept. 9.)

Igen hatásos stíluseszköz; stílushatásának oka megegyezik az iróniáéval.

Lásd még: Gúny alatt: Irónia.

Epifora l. Gondolatpárhuzam alatt.

Epitheton l. Jelző.

Epitheton ornans l. Jelző alatt.

Eredetiség (lat. originalitas) – olyan kifejezések, szókapcsolatok (ritkábban szavak, képzett formák, összetételek), továbbá szó- és mondatfűzés, amilyenekkel azelőtt nem találkoztunk. Vagyis: a nyelvi és stiláris eszközöknek egyéni vagy erőteljesen egyéni használata. A régi stilisztikák a stílus, elsősorban a költői stílus egyik sajátságaként emlegették. A szóalkotás és a szókapcsolatok lehetőségeit nem tekintve, az írónak, költőnek leginkább a képes beszéd területén van alkalma az eredetiség érvényesítésére, főként két módon: az állandósult képeknek, átviteleknek a megújításával és teljesen eredeti képek teremtésével. (Példákat l. Szókép, Metafora, Megszemélyesítés, Szimbólum, Hasonlat, Körülírás alatt; l. továbbá: Képzők, Neologizmus, Szóösszetétel.) Az eredetiség az egyéni nyelv és stílus (l. ott) legfőbb jellemzője, modoros túlhajtása azonban már eredetieskedésre vezet.

Az eredetiségre idézek egy Ady-verset „Vörös szekér a tengeren” és Esterházy Péter „Harmonia caelestis” c. regényéből egy kis részletet. Mindkettő a maga egészében (témájában, szövegszerkezetében), valamint részleteiben (a mondatok, a szószerkezetek felépítésében, továbbá az Ady-vers szimbólumaiban, ill. szimbólumrendszerében; az Esterházy-szöveg bizonyos szavaiban stb.) igazán eredetinek mondható.

A tenger, ez a sápadt részeg,

Ezüstlávát ivott,

Reszket a Föld. Bús ragyogásban

Várunk valamit s szörnyű lázban.

A pálmás part inog,

Vadkaktuszok összehajolnak,

Sírnak a jázminok.

S im, hirtelen violás árnyak

Csodás özöniben,

Messze, ahol az ár Eget ér,

Vörös szárnyú, nagy vizi szekér

Tör elő a Vizen.

Vörös szárnya repesve csapdos,

Megállott. Vár. Pihen.


Honnan jön? Mit hoz? Idetart-e?

Ő jön: az új vezér?

Milyen vörös iromba szárnya.

Új Hajnalnak a pírja, lángja

Vagy vér az, újra vér?

Várunk. S áll, áll a lilás ködben

A nagy, vörös szekér.

Esterházy Péter: „Harmonia caelestis” c. regényéből:

Édesapám, ezt ténynek lehet tekinteni, böcsülte Haydnt, úgy emberileg, mint művészileg; több ízben invitálta őt saját asztalához ebédelni, ám ha vendégek jöttek, akkor Haydnnak, ahogy nekünk, gyerekeknek, valamelyik oldalszobában terítettek. Egy alkalommal két igen előkelő angol lord látogatott hozzánk, már messziről érződött finom, idegen parfümjük, Nelson admirális útját készítették elő, s alighogy helyet foglaltak az asztalnál, Haydn holléte felől tudakozódtak. Haydn ma otthon étkezik, hazudta szemrebbenés nélkül apám. De a rajongó angolok annyira szívták magukat, hogy egy asztalnál ülhessenek Haydnnal – apám mit tehetett egyebet, fogcsigorgatva előrángatta a mellékszobából Josephet, s a legkecsesebb mosolya egyikével az asztalához ültette. A hülye angolok boldogan vigyorogtak, Haydnt hidegen hagyta a dolog. Apám hirtelen ötlettel (bosszúból) a vacsorára szánt mustáros vesét adatta föl, amely egy köszvényesnek, mint amilyen Haydn, mondhatni halálos; persze nem szó szerint. Így végül is mindenki elégedetten eszegetett. (A mondás szerint a cselédségnek reumája van, az úrnak köszvénye. Ez is bizonyíték, hogy jól bántunk Haydnnal.)

Erősítés – A beszélő a beszéd célját előtérbe állítva – az érzelmi-hangulati hatás végett – a mondanivalót gyakran erősíti. A kifejezés erősítésének két fő módját különböztethetjük meg.

1. Az alaki erősítés azt jelenti, hogy a szót (a szó hangalakját) megismételjük vagy továbbképezzük. Indítéka az, hogy a beszélő mintegy tovább akar időzni egy-egy fogalomnál, vagy azért, mert az valamilyen oknál fogva mély hatással volt rá (csodálat, indulat, bánat stb.), vagy mert a kiemeléssel fel akarja rá hívni a figyelmet. Mindez megmagyarázza az alaki erősítés stílushatását is, és ne feledkezzünk meg zenei eleméről sem. Felosztása:

A) A szóismétlés. Gyakoribb formái: a) Az egyszerű ismétlés: a hangalak kettőzése vagy többszörözése, pl.: persze, persze; nem, nem; sok-sok ember; „Jónapot, jónapot tizenkét kőmíves” (Kőmíves Kelemenné);

Hallja, mint kiáltják: elébe! elébe!

S tudja ki elébe? hogy Miklós elébe?

(Arany: Toldi VI.)

b) A szavaknak kötőszóval, határozószóval való megismétlése, pl.: itt meg itt; jó, nagyon jó.c) A tőismétlés (lat. figura etimologica ’etimológiai – azaz származás szerinti – alakzat’), pl.: „példás életet él”, „Szeretek én szent szerelemmel” (Petőfi: Szeretek én…), tudni tudom, várva vár, réges-régen, szebbnél szebb, szájról szájra, nőttön-nő, unos-untalan. A tőismétlés eredetileg olyan ismétlést jelentett, amelyben valamely ige az ugyanabból a tőből származó főnév tárgyesetét veszi maga mellé. Ma azonban már ide számítunk minden olyan ismétlést, amelyben a két szó ugyanannak a tőnek képzett vagy ragos származéka. A figura etimologica stílushatása abban nyilvánul meg, hogy nyomatékosabbá teszi az illető fogalmat. Ezért, s zeneisége miatt is, szívesen felhasználja a szépirodalom.

Akkor könnyült szívvel Toldiné így szólott:

„Lelkemtől lelkezett gyönyörű magzatom,

Csakhogy szép orcádat még egyszer láthatom…”

(Arany: Toldi XII.)


Képzelt képzeleteddel képzelem,

hogy idegondolsz…

(Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év 3)

„Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.

(Ady: Fölszállott a páva)

d) Ismétlés szóösszetétel útján: sok mellérendelő összetételben a rokon vagy ellentétes értelmű szavak vagy egymás melletti fogalmak fokozzák egymás jelentését, pl.: búbánat, fűt-fát; se füle, se farka; apraja-nagyja, jön-megy,

Most van a dandárja réten a munkának,

De foga nem fűlik ahhoz e gazdának;

Mint kopó, megérzi a zsíros ebédet,

S tővel-heggyel össze hagyja a cselédet.

(Arany: Toldi II.)

Lásd még: Szóösszetétel.

B) Néha a szó továbbképzett alakja is erősítheti a jelentést. Pl.: csendesség, békesség, szépséges, továbbá adományoz, kérelmez. Ez az oka egyébként annak is, hogy például a hivatalos nyelvben a kezdeményez, véleményez típusú szavak nagyon elszaporodtak; úgy látszik ugyanis, mintha a stílus komolyságát emelnék.

C) Gyakran megtörténik, hogy nem egyes szavak, hanem (két vagy több szóból álló) szókapcsolatok vagy mondatok ismétlődnek.

Élet? halál? átok, vagy áldás lessz? – Ah,

Ki mondja meg! ki élő mondja meg!

…

Idő! szakadna bár méhed gyümölcse…

Ne még, ne még – az istenért! – megállj.

(Arany: Magányban)

Lásd még a minek nevezzelek ismétlődését Petőfi „Minek nevezzelek?” c. versében.

Tulajdonképpen szóismétlés – sajátos funkcióval – a kötőszóhalmozás (l. Kötőszóelhagyás alatt) és a refrén (l. ott) is, a mondatismétléssel meg a mondatpárhuzammal (l. Gondolatpárhuzam alatt) rokon.

Lásd még: Betűrím, Diakope, Paromoion, Refrén.

2. Tartalmi erősítésről akkor beszélünk, ha a felhasznált szavak – főként jelzők és határozók – nem alakjukkal, hanem jelentésükkel fejeznek ki erősítést. Pl.: rengeteg erdő, kitűnő eredmény, koromfekete, a falnál is fehérebb, meseszép; „Györgyöt is felverték a fertelmes zajjal.” (Arany: Toldi VI.) stb.

Természetesen az alaki és a tartalmi erősítés nem választható el mereven egymástól, mert az alaki erősítésnek tartalmi vonatkozása is van, és megfordítva. Tágabb értelemben a tartalmi erősítés keretébe sorolható a szóhalmozás, a fokozás, az ellentét, a látszólagos képtelenség, a nagyítás, a látomás is (ezeket l. a megfelelő címszó alatt).

Az ismétlés akkor hatásos és helyes, ha tartalmi vagy érzelmi szempontból indokolt. Helytelen azonban az indokolatlan, ún. fölösleges ismétlés vagy tautológia (l. Pongyolaság alatt). Gyakori pl. bizonyos kötőszók (és,


hogy, aztán, akkor), bizonyos igék (van, mondom, azt mondja) stb. fölösleges ismétlése a mindennapi nyelvben.

Szintén helytelen az ún. félszeg szó- vagy hangcsoport-ismétlés: ugyanazon vagy hasonló hangalakú szónak (különféle mondattani szerepben) többször egymás utána történő előfordulása, helytelen továbbá ugyanazon toldaléknak (ragnak, képzőnek) ugyancsak egymás után több szóban való ügyetlen, szükségtelen használata. Pl.: Az író azt írja művében…; Irányi irányította; 1949-ben a Magyar Nyelvben megjelent cikkemben szóltam róla. Helyesebben, jobban: Az író arról szól (vagy azt mondja, azt adja elő)…; Irányi vezette vagy állt az élén); A Magyar Nyelv 1949-i évfolyamában megjelent cikkem szól róla. Ezt gúnyolja ki Petőfi „A helység kalapácsá”-ban:

Iszonyú vala a látvány látása,

Amelyet láttak.

A harc járta javában.

Kerülni érdemes a sokszor ismétlődő, azonos nyelvtani alakokat és mondattani szerkezeteket is. Pl.: felkereste ismerőseit, meglátogatta rokonait, megajándékozta a gyermekeket. Változatosabban: elment ismerőseihez, meglátogatta rokonait, ajándékot vitt a gyermekeknek.

Az utóbb felsorolt esetek egyébként ártanak a változatosság (l. ott) és a jóhangzás (l. ott) követelményének is.

Értelmetlenség l. Pongyolaság alatt.

Értelmező (lat. appositio ’hozzátétel’) – A beszéd során általában a jelző segítségével előbb megmondjuk a megkülönböztető jellemvonást, s aztán nevezzük meg magát a fogalmat (ez a jelzett szó). Az értelmező sajátos stílushatását éppen az magyarázza, hogy valamilyen okból csak a jelzett szó után következik a jellemző vonás megnevezése, és ez a körülmény mintegy ráirányítja a figyelmet az utóbbira. Egyrészt azzal, hogy szünet előzi meg (ezt vessző is jelzi írásban), nagyobb nyomatékot kap, amit indokolttá tesz az is, hogy felveszi a jelzett szó toldalékát, s így még egyszer visszautal rá.

Anyám, álmodtam én is egyet,

Nem fejtenéd meg, mit jelent?

Szárnyim növének, s átröpűltem

A levegőt, a végtelent.

(Petőfi: Jövendölés)

Száz vasútat, ezeret!

Csináljatok, csináljátok!

Hadd fussák be a világot,

Mint a testet az erek.

(Petőfi: Vasúton)

Tágabb jelentésben értelmező valamely szó vagy szókapcsolat után következő s ugyanazt a személyt, dolgot stb. jelentő, illetőleg azt több oldalról bemutató főnév vagy szókapcsolat is. Az értelmező típusai:

1. Az értelmezetthez bővebb magyarázatként hozzáadjuk az illető személy vagy dolog pontosabb nevét, egy-egy jellemző sajátságát, számát stb.

Hajna, a szép deli ifjú leányzó.

(Vörösmarty: Zalán futása IX.)

Közelg az éjfél. Fenn virasztva várom.


Akkor kisértet látogat meg, három;

Szent háromság, mely egykor vezetett;

A hit, a remény és a szeretet.

(Petőfi: Téli éj)

2. Az értelmező (ezúttal rendszerint melléknév) valamilyen fokozást, nagyítást, valami meglepőt fejez ki. A kifejező, expresszív értéke ennek az értelmezőtípusnak a legnagyobb. Pl.: „Az arcán tűzrózsák égtek, perzselők, észveszejtők.” (Móricz: Hét krajcár)

Virrad. Szürkűl a város renyhe piszka,

De túl, az enyhe, tiszta messzeségben

Új rajzlapját kifeszíti az égen

A hajnal, a nagy impresszionista.

Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol

És álmodozva pingál enyhekéket

S ragyogva tűzi az isteni képet

Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

(Tóth Árpád: Hajnali szerenád)

3. Kiemeljük mind az értelmezett szót, mind az értelmezőt. Pl.:

Gombok voltak akkorák rajt,

Mint egy-egy pogány fej.

(Petőfi: A jó tanító)

4. Ritkábban az értelmezett szón van a fő hangsúly. Pl.: Sírás volt sok, nem mulatság.

Az értelmezős szerkezeteket különösen kedvelte az impresszionista stílus (l. Impresszionizmus), így ezek eszközei a nominális stílusnak (l. ott) is.

A sötétség, az éji, rút csuha

Lebomlik a fák törzsén nesztelen

S borzong a jó hüvösben meztelen

Az erdő, az örök, buja csuda:

(Tóth Árpád: Hajnali szerenád)

Lásd még: Jelző.

Érthetetlenség l. Pongyolaság alatt.

Érzelmileg színezett szavak l. Szókincs alatt.

Esztétika (a gör. Ž«sqhsiz ’érzékelés’ szóból) – a művészetek lényegével, fejlődésük általános törvényszerűségeivel, valamint a széppel, a szépnek a művészetekben való megnyilatkozásával foglalkozó tudomány. Feladata közelebbről: feltárni a művészi megismerés jellemző vonásait, beleértve a művészet egyes ágainak – köztük az irodalomnak is – sajátos ábrázolásmódját. Továbbá: vizsgálni a művészet alapvető kategóriáit (tartalom és forma, a szép, a tragikum, a komikum stb.), s végül a különböző művészetek műfaji – az


irodalom esetében pl. az epika, líra, dráma – kérdéseit.

A művészi s benne az irodalmi ábrázolás lényeges vonása az, hogy a mondanivaló bemutatása általában szemléletes, gazdag érzéki hatású, a képzelet segítségével újra átélhető s nyelvi-stilisztikai eszközök útján létrejövő képekkel, képsorokkal történik. Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy nemcsak a szépirodalmi, hanem általában minden nyelvi megnyilatkozás hatni akar, s bizonyos szépségre törekszik, akkor világossá válik az esztétika és a stilisztika kapcsolata. Az esztétika tárja fel a stilisztika számára az olyan alapvető kérdéseket, mint a tartalom és forma egysége, a szép szerepe stb., továbbá az irodalmi ábrázolás lényegét, módját, benne a nyelvi-stilisztikai eszközök szerepét stb. A stilisztika viszont azzal nyújt segítséget az esztétikának, hogy elemzi a nyelvi-stilisztikai eszközöket, meghatározza az irodalmi műfajok, az irodalmi irányok nyelvi-stilisztikai jellemzőit stb.

Lásd még: Stilisztika, Tartalom és forma, Nyelvesztétika.

Eufemizmus (gör. ’jól [szépítve, enyhítve] történő mondás’) – a szóképekhez csatlakozó stíluseszköz: beszéd vagy írás közben valamely fogalom nevét babonás félelemből, társadalmi illendőségből, szeméremből vagy a hallgató iránti tapintatból nem mondjuk ki, hanem helyette – rendszerint körülírásos – enyhítő, szépítő szót, kifejezést használunk.

Eredetük szempontjából megkülönböztetjük:

1. a vallással kapcsolatos félelemből, babonás hiedelemből származó, ún. vallási eufemizmusokat;

2. a különböző társadalmi indítékokra visszavezethető, ún. társadalmi eufemizmusokat; ez utóbbin belül eufemisztikus kifejezéseket szoktunk használni a testi szükségletek: táplálkozás, nemi élet, betegségek, testi tökéletlenségek stb., továbbá a szellemi hibák: lelki fogyatkozások (butaság stb.), valamint erkölcsi vétségek (hazugság, lopás stb.) megnevezésekor. Pl. közömbös: meghal választékos: megpihen, eltávozik az élők sorából, vallási: jobb létre szenderül, tréfás: Pilátushoz megy vacsorára.

Az eufemizmus lehet köznyelvi és költői. A köznyelvben különösen gyakoriak az udvariasság, az illendőség által megkövetelt eufemizmusok vagy a kellemetlen tárgyú közlések enyhítő kifejezései. Pl.: ittas (ehelyett: részeg), tettlegességre került a sor (ehelyett: verekedésre), nagyon kényelmesen mozog (ehelyett: lustán). Gyakori továbbá a tagadásos forma: Nem valami jól vizsgázott! (ehelyett: rosszul), Nem mondott igazat! (ehelyett: hazudott).

Megtalálható az eufemizmus a publicisztikának s a diplomáciának a nyelvében is. Feladata vagy az, hogy udvariasabb formában fejezze ki a kellemetlen tényeket (pl.: ez a hír minden alapot nélkülöz, azaz: nem igaz), vagy éppen az, hogy elkendőzze a valóságos helyzetet (pl.: a megegyezés útja a két ország között bizonytalannak látszik, azaz: aligha egyeznek meg).

A költői eufemizmusok a szóképekhez (l. ott) hasonlóan részben eredetiek (a költő eredeti alkotásai), részben megújítottak (a költők már meglevő eufemizmusokat újítanak meg):

Nem kelt föl többé az óriások csősze,

Hogy a rábizott tájt őrző szemmel nézze;

Napfogyatkozás jött szeme világára,

Melynek elmulását hasztalanul várta.

(Petőfi: János vitéz XIX.)

Eljátszottad már kis játékidat,

Kedves fiú, hamar játszottad el;

Végsőt mosolyga orcád, s a halál

Leszedte róla szép rózsáidat.

………………………………


Alunni fogsz, s nem lesznek álmaid,

Alunni fogsz, s nem lesz több reggeled.

(Vörösmarty: Kis gyermek halálára)

Az eufemizmus stílushatása abból adódik, hogy az illető fogalom kifejezésére a megszokott helyett mások iránti kíméletből, kedveskedés stb. céljából egy másikat használunk; ezt a hatást csak fokozza a gyakori képszerűség.

Az eufemizmus igen változatos nyelvi és stiláris eszközöket használ fel. Ilyenek a szókincs és frazelógia köréből:

1. általánosítás: a fogalmat csak általánosságban nevezzük meg, pl.: tettes ’tolvaj’; ittas ’részeg’;

2. szépítés: az illető hibát úgy tüntetjük fel, mintha a neki megfelelő erény túlzása volna, s csak magát az erényt említjük, pl.: élelmes ’szemtelen’, megboldogult ’meghalt’;

3. elhallgatás (l. ott): tbc ’tüdővész’;

4. tréfa: megkereszteli a bort ’bort hamisít’; nem találta fel a puskaport ’ostoba’;

5. rokon értelmű szavak (l. ott): a) idegen szavak (l. ott): inzultálták ’megverték’; b) képes kifejezés, körülírás (l. ott): másállapot; nincs rendben a szénája; rossz fát tett a tűzre.

S Györgyöt e csapással hűs verembe tennék,

Isten kenyeréből hol többé nem ennék,

(Arany: Toldi II.)

A grammatika s ezen belül az alaktan területéről:

1. a szóalak megváltoztatása: bizony istók, ehelyett: bizony Isten;

2. kicsinyítés (l. ott): nagyobbacska, iszogat;

3. feltételes mód (l. Ige alatt): nem hinném; Volna kedved hozzá?

„Angyalom, Piroskám”, a gazda kiszólal,

„Hoznál egy ital bort a fehér kancsóval!”

(Arany: Toldi szerelme I.)

A mondattan területéről:

1. elhallgatás (l. ott): Sokat lehetne beszélni róla;

Kendé bizony az árnyéka!

Mert olyat mondok, hogy még a …


2. tagadás (helyesebben tagadva, tulajdonképpen kettős tagadással történő állítás): a fogalmat úgy állítjuk, hogy az ellentétét tagadjuk, s ezáltal enyhítjük a mondanivalót, pl.: nem valami szép ’csúnya’; nem egészen igaz ’hazugság’ (l. Kettős tagadás).

„Nemdenem a Toldi Lőrinc fia volnál?”

Miklós a fejével ráütött e szónál.

(Arany: Toldi XII.)


Lásd még: Kakofemizmus, Szókép.

Eufónia l. Jóhangzás.

Exmetafora – A köznyelvi metaforák az állandó használat folytán gyakran megkopnak, elhalványulnak, sőt a mögöttük levő kép el is tűnhet. Az ilyen, képként már nem ható, megfakult metaforát nevezik exmetaforának. Pl.: káposztafej, hegygerinc, felfog, megfontol stb.

Lásd még: Metafora.

Expresszionizmus (a lat. exprimo ’kifejez’ igéből) – az első világháború előtt és után kibontakozó művészeti és irodalmi irány, amely a naturalizmussal és az impresszionizmussal szembefordulva, az ember belső élményét, látomásait igyekszik kivetíteni, csupán azokkal az érzésekkel, belső momentumokkal törődve, amelyeket a dolgok a lélekben előidéznek. Az expresszionizmus igazi területe az irodalomban a líra, de nyomot hagyott az epikában és a drámában is.

A rendkívül erős és gyors hatásra való törekvés érdekében teljes stilisztikai szabadságot hirdet. A mondat háttérbe szorul benne, helyette a szó, főként a sok asszociációt magába sűrítő szó nyer jelentőséget. Különösen nagy szerepet kapnak az aktivitást érzékeltető igék, a főnévi igenevek és az érzéseket, indulatokat tagolatlanul kifejező indulatszók. Gyakran él továbbá a sokszor túlzottan is egyéni hasonlatokkal, megszemélyesítésekkel, szóképekkel s a szintén egyéni szóképzésekkel, összetételekkel, szófűzésekkel. Bár az expresszionizmus sokszor bocsátkozott túlzásokba (felrúgta a nyelvtani szabályokat stb.), gyakran tévedt értelmetlen furcsaságokba, kifejező ábrázolásmódjával mégis termékenyítőleg hatott az irodalomra s a stílus fejlődésére. Fő képviselője a világirodalomban: August Stramm, Johannes Becher, Bertolt Brecht, Heinrich Mann stb. A magyar expresszionisták A Tett és a Ma c. folyóirat körül csoportosultak. Legjellegzetesebb képviselőik Szabó Dezső és Kassák Lajos.

Lenn az utcák rohanása, az összefutó zaj, az életébe bezáporozó emberarcok eddig nem érzett mámort égettek beléje. Mintha fülledt szerelem lett volna a levegő, mintha millió ölelés forrósította volna a testét, odavert pezsgősüvegek cserepei csattognának az aszfalton, guruló aranyak csengése énekelne a fülébe… (Szabó Dezső)

„örömök tengert harsognak”, „március akaratot pipacslott”, „frázisok ezüst zászlókat lobogtak”. (Kassák Lajos)

Káosz!… Káosz!?

A csikasz idő

bozontja-szálán elvillan az élet!?

De ez a rend!

És ez a jóság!

A bitangló tetem

kidobta ősét:

átalig.

A törzsbe rögzött mikroszkópiából

messzébe-dúl a markolt indulat.

(egészség: úttal-szabadosság!)

s a levegő gömb-színéig nyomint föl

akármi peceklőt!

(Ki fölűl akar, fölűl is marad!)

Egy ár a föld;


a homogenitás mossa a mesgyét.

Ugyanegy test testvér-szemerjeűl

mozdul az ember.

S ha meggebed is jó!

Mert más nem is lehet.

Minden kinyílt,

és minden egyszerű.

(Komját Aladár: Forradalom)

Nem én kiáltok, a föld dübörög,

Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,

Lapulj a források tiszta fenekére,

Simulj az üveglapba,

Rejtőzz a gyémántok mögé,

Kövek alatt a bogarak közé,

Ó, rejtsd el magad a frissen sült

Kenyérben,

Te szegény, szegény.

Friss záporokkal szivárogj a földbe –

Hiába fürösztöd önmagadban,

Csak másban moshatod meg arcodat.

Légy egy fűszálon a pici él

S nagyobb leszel a világ tengelyénél.

Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!

Meddő anyánk gyerekért könyörög.

Barátom, drága, szerelmes barátom,

Akár borzalmas, akár nagyszerű,

Nem én kiáltok, a föld dübörög.

(József Attila: Nem én kiáltok)

Lásd még: Korstílus, Impresszionizmus, Látható nyelv.

Expresszív hangváltoztatás l. Kifejező hangváltoztatás.

Expresszivitás l. Szójelentés.


10. fejezet -1. FFélbeszakítás l. Elhallgatás.

Felkiáltó mondat, felkiáltás – általában a mondanivalónak érzelmileg hangsúlyozott kifejezésére használatos. A változatos érzelmi állapotok, mint csodálat, lelkesültség, meglepetés, keserűség, gúny, nagy öröm és mély bánat leginkább felkiáltó mondatokban nyernek kifejezést.

Hangok a jégen. „Szörnyű! Beszakadt

a Katlan-Gödör!” És: „Kürtös patak”,

hallottam, s „Halál Torka!” „Plédeket!”,

kiabálták. „Négy fiú ott veszett,”

sírta valaki. „Csak egy,” tudta más;


Meghalni az emberiség javáért!

Mily boldog, milyen szép halál!

(Petőfi: Sors, nyiss nekem tért…)

A felkiáltó mondatokban gyakoriak az indulatszók, amelyek tagolatlan formában adják vissza a különféle érzelmeket. De az ilyen mondat jobbára ki is fejti az indulatszó jelölte érzelem okát vagy tartalmát:

Jaj, jaj, öl a fény és a szó,

Valamikor csak Délen járok.

Könnyű a fény, sekély a szó:

Közöttük egy rettenetes

Mély, ásító, hüvös, vak árok.

(Ady: Északi ember vagyok)

Jaj,

mennyi könny lett belőle, mennyi baj

a sok kegyetlen tévedés miatt!


A heves érzelemnek a kitörése sokszor rövid (hiányos) felkiáltó mondatokban fejeződik ki, különösen parancsolás és tiltás esetében:

Állata őrzeni négy alabárdost:

„Lélek ez ajtón se’ be, se’ ki!…”

Ide a gyilkost!… bárha pecsétem

Váddal az önnön szívemig ér:


Mindenki gyanús nekem, a ki él!

(Arany: Tetemre hívás)

A felkiáltó mondatok, gazdag érzelmi-hangulati tartalmuknál fogva, a beszélt nyelvnek és a szépirodalmi stílusnak egyaránt jellegzetes eszközei, különösen fontosak a feszült lelkiállapotot tükröző lírában és drámában.

Felsorolás (lat. enumeratio) – egy fogalom, jelenség vagy gondolat nyomatékosítása bizonyos tulajdonságainak, jegyeinek a felsorolásával.

Kunyhó, olaj-mécs, munka, éhség,

Gyermek, rongy, szégyen és a többi

s végül a legnagyobb parancs jött:

Tessék a tüdőt kiköhögni.

(Ady: Az öreg Kúnné)

Szerettem a szép, sima köveket,

nyulak szőrét, a selymes füveket,

jó agyagot, fűzgaly fehér husát,

melyről úgy lejön a bőr, katicák

piros hátát, fekete pettyeit,


A felsorolás a szóhalmozástól abban különbözik, hogy itt nem rokon értelmű szavak szerepelnek.

Lásd még: Halmozás, Részletezés, Szóhalmozás.

Figura l. Alakzat.

Figura etimologica l. Erősítés alatt.

Fogalmazás – valamely témával kapcsolatos gondolatainknak, meglátásainknak, érzéseinknek meghatározott sorrendben, arányos következetességgel történő, célszerű és hatásos kifejtése. A fogalmazásnak három fő mozzanata van: az anyag összegyűjtése, elrendezése és a kidolgozás. A kidolgozás, pontosabban az anyag összegyűjtése és elrendezése folyamán támadt gondolatoknak, érzéseknek a nyelvi megfogal- mazása tulajdonképpen a stilisztika gyakorlati alkalmazását jelenti; ti. azt, hogy a közlés mindenkori tárgyától, körülményeitől és céljától függően mindig, minden szempontból a legmegfelelőbb nyelvi (hangtani, szókincsbeli, nyelvtani és szövegtani) eszközöket választjuk ki mondanivalónk kifejezésére. Ilyenformán a stilisztika és a fogalmazás igen szoros kapcsolatban van egymással; jó fogalmazás stilisztikai ismeretek nélkül elképzelhetetlen.

Lásd még: Stilisztika, Stílus, Tartalom és forma.

Fokozás (gör.-lat. climax ’lépcső’) – a szóhalmozás művészi és hatásos módja: olyan egymás után következő szavak, kifejezések, amelyek értelmileg vagy érzelmileg-hangulatilag mindig többet mondanak.

De semmi kincsért s hírért a világon

El nem hagynám én szülőföldemet,

Mert szeretem, hőn szeretem, imádom

Gyalázatában is nemzetemet!


(Petőfi: Magyar vagyok)

Szeretlek szivemmel,

Szeretlek lelkemmel,

Szeretlek ábrándos

Őrült szerelemmel!…

(Petőfi: Szeretlek, kedvesem)

A fokozás akkor a leghatásosabb, ha végigvonul az egész költeményen, mint pl. Adynak a Fölszállott a páva c. versében.

Lásd még: Anticlimax, Szóhalmozás.

Forma l. Tartalom és forma alatt.

Formalizmus l.Tartalom és forma alatt.

Fölösleges ismétlés l. Erősítés és Pongyolaság alatt.

Főnév l. Névszó alatt.

Főnévi igenév l. Igenevek alatt.

Frazeológia l. Szókapcsolat.

Frázis – a dagály vagy szóvirág egy faja: a gyakori használat folytán tartalmát vesztett, hangzatos, de semmitmondó szólam. Pl.: koszorús költő, pálcát tör fölötte, a ló másik oldalára esik, tőkét kovácsol valamiből, virágzó fejlődésnek indul. A durva külső alatt mélyen érző szív dobog. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Százszázalékos megértésre talált. A frázisban szereplő kép éppen erőltetettsége, üressége, céltalansága vagy elkoptatottsága miatt nem ad semmi többletet, nem ébreszt asszociációkat bennünk, nem késztet gondolkodásra, ennélfogva szószaporításnak tűnik, s hatástalan marad, vagy esetleg – éppen ellenkezőleg – humorossá, nevetségessé teszi a stílust. A frázisok elterjedtségüket annak köszönhetik, hogy jól palástolják a gondolat- és stílusszegénységet, és hangzatosságuknál fogva – felületes emberekre – felületes hatást gyakorolhatnak. Mivel üressé, sokszor fecsegővé teszik a stílust, ne használjuk őket, éljünk helyettük megfelelő egyszerű szavakkal vagy kifejezésekkel, hatásos szólásokkal, esetleg egyéni, de kifejező szóképekkel. A frázisokhoz igen közel áll a közhely.

Lásd még: Közhely, Dagály, Frázis, Szókép.

Futurizmus (az olasz futuro ’jövő’ szóból) – a XX. század elején Olaszországban keletkezett, formabontó képzőművészeti és irodalmi irányzat, amely az élet értelmét a cselekvésben, a küzdelemben látta, s a tett, a harc, a gyorsaság kultuszát hirdette. A futuristák lázadoztak a társadalom és a művészet konvenciói és a polgári életforma ellen, sőt a múlt értékei ellen is. A futurizmus különbözőképpen jelentkezett az egyes országokban, kezdve a kapitalizmus bírálatától egészen a nyílt fasizmusig.

A futurista költészet egyik jellemvonása a szimultanizmus (egyidejűség): összefoglalja a különböző időben és térben történő eseményeket, megmutatja a lélek pillanatnyi keresztmetszetét, anarchikusan kavargó élménytartalmával együtt. Másik jellemzője a dinamizmus: megrajzolja a dolgok, emlékképek és szeszélyes asszociációsorok lüktetésének képét. Stíluseszközeit illetően elve a lehető legnagyobb szabadság: kerüli a szabályos szerkezetű, értelmes mondatokat; vagy pusztán egymás mellé sorolt szavakkal fejezi ki mondanivalóját, vagy érzelmi felkiáltásokba, hangutánzó vagy indulatszavakban tör ki. Szívesen használt eszköze a felsorolás és az igék halmozása főnévi igenévi formában, de gyakran él értelmetlen szavakkal, s valósággal felrúgja a mondattani szabályokat, mellőzi a központozást és a nagybetűt. Kedveli a matematikai jelekkel megtűzdelt szabadverset is.

Maga az irányzat elszigetelt maradt, keletkezése után hamarosan meg is szűnt. A futurizmus fő fészke Olaszország volt, vezére s viszonylag legjelentékenyebb költője: Marinetti. A magyar irodalomban futurista hangok Kassák Lajosnak A Tett és a Ma című folyóiratában szólaltak meg.


reggel mi elindulunk a nap iránt isten csárdája felé…

krisztus könnyeit fogjuk inni a nádfödelű pajtában és szilvóriumot

ó de minden jó ember sorsába belepottyan legalább egy krokodilus

s ő aki a zürichi herbergből jött és chillébe készült vallásalapítónak

ezen az éjszakán trippert kapott a rivoli utcai matrózbordélyban

a kártyatornyok hangtalanul összeomlottak

kerítések nőttek föl körülöttünk mint ahogy az állatkertben látható

egymásután még 21-szer az ég felé kiáltottam:

latabagomár

ó talatta

latobagomár és finfi

a lemezek csak szakadatlanul forogtak

(Kassák Lajos: A ló meghal a madarak kirepülnek)

Póznásan föl- föl- föl-

Tu-tutururu-tu-tu

Szélesség. Színesség. Darabosság.

(Kassák Lajos: Vásár és én)

A bajszos vizes kazánok is odajárnak a port leöblögetni,

A gépek lihegő szájaiban a láncok alácsorognak,

S piramisokban gurgulyázzák a homokot…

(Barta Sándor: Épülő ház)



11. fejezet -1. GGondolatalakzat l. Alakzat alatt.

Gondolatpárhuzam, gondolatritmus vagy mondatpárhuzam (párhuzamos mondatszerkesztés) (gör.-lat. parallelizmus ’párhuzamosság’) – azt jelenti, hogy az olvasóra gyakorolt benyomás, hangulat fokozása érdekében rokon tartalmú, hasonló szerkezetű és így ritmust sugalló mondatok szerepelnek egymás után (esetleg bizonyos fokozatossági elv érvényesítésével). A hasonló gondolatokat tartalmazó mondattagok elhelyezkedhetnek szimmetrikusan; ismétlődhetnek a mondatok elején, ilyenkor előismétlésről (gör. anaforáról) beszélünk, de ismétlődhetnek a mondatok végén is, ez az utóismétlés (gör. epifora), sőt ez a két jelenség össze is fonódhat egymással, ennek a neve görög eredetű műszóval szimploké (egybefonódás). A mondatpárhuzam e különböző megnyilvánulásai elsősorban a költői stílusra jellemzők, de előfordulhatnak a prózában is, s ez utóbbbi esetben az ún. prózaritmusnak a legfontosabb eszközei.

Neve: szolgálj és ne láss bért.

Neve: adj pénzt és ne tudd mért.

Neve: halj meg más javáért.

Neve: szégyen, neve átok:

Ezzé lett magyar hazátok.

(Vörösmarty: Országháza)

Asszonyom, asszonyom, forduljunk meg vissza!

– Kocsisom, kocsisom, nem fordulunk vissza,

– A lovak se tiéd, a hintók se tiéd…

(Népballada)

Mennyi öröm zúg

És mind a másé,

Mennyi arany cseng

És mind a másé,

Mennyi erő küzd

És mind a másé,

Mennyi asszony van

És mind a másé,

Mennyi új kéj zsong

És mind a másé,

Mennyi szándék tör

És mind a másé,


Mennyi minden van,

Mennyi szép minden,

Mennyi szent minden,

És mind a másé.


Tűrd, hogy már nem vagy ember o t t, csak osztályidegen

Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak egy szám egy képleten

(Márai: Halotti beszéd)

A párhuzamos mondatszerkesztés úgy is jelentkezhet, hogy a gondolatok mintegy egymásba kapcsolódnak, ez az összerakó párhuzamosság vagy összerakás, pl.:

Rákosnak mezője tőszomszédos Pesttel,

Pest alatt ért össze útasunk az esttel,

Találkoztak pedig egy temető mellett,

Temetőben új sír dombja sötétellett.

De miféle sírnak sötétlik ott dombja,

Arra Miklósnak most van is, nincs is gondja.

(Arany: Toldi VII.)

S most először egész nap, rázendítette a sírást. Igen, mert azt érezte, hogy most aztán csak a sírás segít rajta. Mert ha sír, nem kell beszélni, ha sír, megsajnálják, s megteszik, amit kér, és ha sír, minden jó lesz, mert a sírástól félnek az emberek… (Móricz: Árverés a nádason)

Használhatja továbbá a polemizáló tudományos nyelv és a szónok stílus, ugyanis például a fokozódó gondolatismétlés értelmileg és érzelmileg egyaránt hat az olvasóra, hallgatóra.

A nemzet készen áll a harcra, s ez a békére a leghatalmasabb lépés. A nemzet lelkesülve van az áldozatra, s ez az erőnek kimeríthetetlen forrása. A nemzet lelkesedés közben rendíthetetlen, s ez a magyarnak dicsősége, minővel most más nemzet nem dicsekedhetik. A nemzet tömege fegyelmet ismer, s ez a győzelemnek záloga! … (Kossuth)

Lásd még: Ellentét, Erősítés alatt: Szóismétlés, Halmozás.

Gúny – a humoros és szatirikus műveknek a túlzással rokon, jellegzetes stíluseszköze. Három megjelenési formája van: 1. A nyílt gúny: lényege az, hogy segítségével a költő a társadalmi s egyéb igazságtalanságokon, fonákságokon felháborodva, egy személy (s ez gyakran típus) vagy jelenség ellenszenves vonásait, hibáit erősen, néha a képtelenségig túlozva mutatja be.

Görgeinek híják a silány gazembert,

Ki e hazát eladta cudarúl.

Kergesse őt az istennek haragja

A síron innen és a síron túl.

……………………………

Kezében volt az ország szíve, kardja,


S ő mint pofon vert, megrugdalt inas,

Feladta gyáván mind e drága kincset,

Bérért vagy ingyen, mindenképen gaz.

……………………………………..

Hervadjon a fű, ahol megpihenne,

Akadjon fel, midőn a fára néz,

Enyhet ne adjon éhe, szomja ellen

A föld, s ne nyujtson soha emberkéz…

Kergesse őt a balszerencse, mint

Szilaj kutyák a felriadt vadat.

Éljen nyomorból, kínból mindhalálig

S ha elhal, verje meg a kárhozat.

(Vörösmarty: Átok 1849. oct. 10.)

Ne hadd el magad, öregem,

bőröd ne bízd kereskedőre,

ki elád felhőt az egen

s a földön telket vesz belőle.

Inkább segít a kutya szőre

a teríthető betegen,

semhogy magát miértünk törje,

aki sorsunktól idegen.

Magának rág mind, aki rág,

a fogacskák azért fogannak.

S mert éhes rongy vagy, a fogát

elkoldulhatod-e a kannak?

Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak,

ki fűtve lakik öt szobát,

falain havas tájak vannak,

meztelen nők meg almafák?

Hihetsz-e? Szagos kis dorong

édes szivarja s míg mi morgunk,

ő langyos vízben ül s borong,


hogy óh, mi mennyire nyomorgunk!

Ha pincéjébe szenet hordunk,

egy pakli „balkánt” is kibont!

Szivére veszi terhünk, gondunk.

Vállára venni nem bolond…

Bús jószág, ne vetéld magad!

Együtt vágunk a jeges télnek.

A jégből csak lucsok fakad,

de hű társ – éhezők kísérnek.

S ha most a tyúkszemünkre lépnek,

hogy lábunk cipőnkbe dagad,

rajtad is mult. Lásd, harc az élet,

ne tékozold bizalmadat.

(József Attila: Vigasz)

2. A iróniával (gör. eironeia ’tettetés’) úgy teszi nevetségessé a költő az alakokat, jelenségeket, hogy – szintén túlozva – az ellenkezőjét mondja annak, amit érez (látszólag magasztal, dicsőít stb.). Ilyenkor a hangsúly és a szövegösszefüggés mutatja, hogy a mondottak ellentétére kell gondolnunk.

Boldog ország! mert bár érzi

A szükség sok nemeit:

Legalább egy, és a fő, a

Lelki szükség nincsen itt.

Szerény állat itt a lélek,

Nem kér szénát, abrakot;

Mint szamár a gazt: zabálja

A kalendáriomot.

………………………

Kutyabőr! ez itt a fő-fő,

Becsben párja nincs neki,

És ezért sok úriember

Saját testén viseli.

………………………

Virágozzál, dicső ország,

Nagyra termett náció,


S még soká ne háborgasson

A civilizáció!

(Petőfi: Okatootáia)

A fátyol borult, az asztal terült,

Örült az úr-rend a Deáki tettnek,

Fecerunt magnum áldomás s Buda

Filoxerátlan hegyei lihegtek.

Piros borával megint itatott

Vármegye bálján jókedvü alispán,

Mindenki támadt, élt és szabadult,

Csak a plebs maradt egyedül a listán.

(Ady: Kétféle velszi bárdok)

3. A szarkazmus (gör.) keserű, maró gúny. Eszközei a durva, sokszor vulgáris szavak, a nagyítás stb. Ez található pl. Petőfinek „Széphalmon” és József Attilának „Egy költőre” c. versében.

Te, a nemzet-hálátalanság

Égbekiáltó némasága,

A nemzet-szégyen Káin-bélyege,

Oh Széphalom!

…………………………

Itt nyugszik ő [= ti. Kazinczy Ferenc]

Vad fák és vad füvek körében,

Fölötte hófehér szobor…

Miért fehér? miért nem fekete?

Vegyétek el s tűzzétek föl helyébe

Sötét sorsának zászlaját!

Oly bántó e fehér hazugság. –

És ezt is özvegye

Állíttatá, ez oszlopot;

De könnyen telt ki tőle,

Mert nem maradt több,

Csupán hét árva gyermeke.

S miért tett volna oszlopot

Sírjához a haza?


Hiszen mit tett ő a hazáért?

Miatta hét esztendeig szivá csak

A börtönök dögvészes levegőjét,

És csak fél századig

Tartá vállán, mint Atlasz az eget,

A nemzetiségnek ügyét.

Magyar nemzet, most nem volnál magyar,

Ő akkor volt az, midőn senki sem volt,

Midőn magyarnak lenni

Szégyen vala.

(Petőfi: Széphalmon)

Sakált kiált, hollót hörög,

ki jól dalolni restel;

és idenyög a Dala-dög,

az éveire mester,

Nem a szipolyt, ő azt gyalázza,

kinek nem álma pálmaháza.

Pálmáját öntözzék ebek,

álljon közibük ő is.

Kertésszen őszi kerteket,

hol megtrágyázzák őt is.

És orrát vájván, mint a vermet,

csak higgye azt, hogy elmerengett.

(József Attila: Egy költőre)

Idézzük még Márai Sándor „Halotti beszéd”-ének egy részletét.

Most hallgass és fizess.

Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.

Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet,

A radioaktív hamu mindent betemet.

Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen,

Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten.

Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég


Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség.

Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet,

Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet.

Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat,

Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad.

A gúny stílushatását a nagyon expresszív szavak használata, a túlzás, a gyakori képszerűség s – az irónia esetében – az ellentét adja.

Lásd még: Ellentét, Enyelgés, Stílusárnyalat.


12. fejezet -1. GyGyermeknyelv – a kisgyermekeknek és a velük foglalkozóknak az általános nyelvhasználattól – főként a szókincsben – eltérő beszéde. A gyermeknyelvi szavak nagyrészt egy szótagnak a megismétlődései (papa, bibi, csecse, kuckuc stb.) vagy ilyennek valamely játszi képzővel (pl.: -i kicsinyítő képzővel) keletkezett formái (pl. papi). Néha felismerhető bennük a megfelelő köznyelvi szó (pl. dajka, dada, maci), néha pedig hangutánzó jellegűek vagy teljesen önkényes keletkezésűek (pl. dádá, tente, tütü, hintapalinta, hajcsizik stb.) A gyermeknyelvi szavak stílushatását sajátos, gyakran szokatlan, hangutánzó vagy játszi hangalakjukon kívül a környezet és a gyermekvilág kedves hangulatát felidéző erejük adja.

Petőfi ezt írja „Arany Lacinak” c. versében, többek között:

Laci te,

Hallod-e?

Jer ide,

Jer, ha mondom,

Rontom-bontom,

Ülj meg itten az ölemben,

De ne moccanj, mert különben

Meg talállak csípni,

Így ni!

……………

Tarka lepke, kis mese,

Szállj be Laci fejibe.

………….…

Ninini:

Ott az ürge,

Hű, mi fürge,

Mint szalad!

……………

S mostan…

Itt van…

Karjaimban,

Mert e fürge

Pajkos ürge


Te vagy, Laci, te bizony!

Gárdonyi Géza így mutatja be az „Egri csillagok”-ban Vicuskát:

Még így csupaszon is látszik rajta, hogy női galambka: fehér, mint a tej, ahogy ugrándozik a vízben, két kis szöszke hajfonata röpköd a nyakán. – Derdő – nevet a fiúnak –, úttyunk. (Azaz: Gergő, ússzunk.)

Móra Ferenc „Kincskereső kisködmön” című bájos írásában a körtemuzsikát fúvó Gergőt így ábrázolja:

…mire hazaértem, akkora minden fortélyát kitanultam a körtemuzsikának. Ha csak a számhoz érintettem, halkan kacagott, mint a vadgalamb; ha rövideket fújtam bele, csattogott, mint a fülemüle; tudtam vele süvölteni, mint a pirók, csikorgatni, mint a csíz. Még édesanyámnak is fölsütött a mosoly az orcáján a muzsikaszóra. Pedig éjjele-nappala csupa szomorúság volt akkoriban, ahogy a beteg húgocskámat virrasztgatta. De még az is felnyitotta a bágyadt szemét, szegényke, és megvillant benne az öröm, ahogy megszólalt: Szép mucita! Fúadd méd, bátókám! (Azaz: Szép muzsika! Fújjad még, bátyókám!)

És Weöres Sándor „Bóbita” című verses gyűjteményében olvashatjuk a gyermeki lelket, képzeletvilágot, gondolkodást megéreztető verset:

Róka-róka réten

fuss a holdas égen,

hagyd itt lenn a házat, erdőt,

kapsz nyakadra ezüst csengőt,

fényes felhőn csilingelhess,

csillagokkal versenyezhess,

hallihé-hallihó!

azt hiszik, hogy kiscsikó.

Lásd még: Szóhangulat, Szókincs.


13. fejezet -1. HHalmozás – az azonos mondatrészeknek, továbbá mondatszerkezeteknek többszöri, párhuzamos alkalmazása.

Halmozott mondatrész (alany) pl.:

… tündököl tető, ég, fa, fű,

meg a szivem a tisztaságtól.

(Illyés Gyula: Vidám reggel)

Halmozott mondatszerkezet:

… benne élsz te minden félrecsúszott

Nyakkendőmben és elvétett szavamban

És minden eltévesztett köszönésben

És minden összetépett levelemben

És egész elhibázott életemben…

(Juhász Gyula: Anna örök!)

A halmozásnak többféle – sokszor nehezen elemezhető vagy éppen egymással keveredő – szerepe, funkciója lehet:

1. Az élet jelenségeinek több oldalról való bemutatása, a mondanivalónak a maga gazdagságában való ábrázolása.

Kerek egy órája is van, hogy mosdik, keféli csizmáját, fésüli fejét és babrálja magát kicsi Móka. Közben fészkelődik: itt leül, ott lefekszik, ablakba kihajol, legyeket riaszt, majd szabad levegőre megy… (Tamási Áron: A legényfa kivirágzik)

2. Egy egységes képzettartalomnak több vonatkozásban, részleteiben is való tükröztetése (vö. Gondolatpárhuzam).

Egy gondolat bánt engemet.

Ágyban, párnák közt halni meg!

Lassan hervadni el, mint a virág,

Amelyen titkos féreg foga rág;

Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,

Mely elhagyott, üres szobában áll.

(Petőfi: Egy gondolat bánt engemet…)

3. A benyomások bonyolult, összetett voltának kifejezése.

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, biborak,


(Ady: Párisban járt az Ősz)

4. Mondanivalónknak, érzelmeinknek nyomatékosabbá tétele.

Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,

Vérkönnyel ázva nyög feléd!

Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad

És marja, rágja kebelét.

(Kölcsey: Zrínyi második éneke)

5. Végül bizonyos stílusirányzat – pl. az impresszionizmus – is felhasználhatja jellegzetes eszközként.

Némethon. Város, régi ház:

emeletes tető, faváz.

Cégérek, kancsók, ó kutak,

hizott polgárok, szűk utak.

(Babits: Messze… messze…)

Mint a felsorolt példák – legalábbis részben – mutatják, a halmozás a következő stíluseszközök alkalmazásával jöhet létre: szóhalmozás, felsorolás, részletezés, fokozás, ismétlés (l. Erősítés alatt) és (néha) ellentét (l. ezeket a megfelelő címszó alatt). A halmozás tehát – a stilisztikában – tulajdonképpen összefoglaló jellegű fogalom, mégis külön kell vele foglalkoznunk, mert nélküle a mondattan stilisztikája hiányos lenne. A halmozás stílushatása ugyanolyan forrásból származik, mint a felsorolt stíluseszközöké.

Hanglejtés – az élőbeszéd sajátsága: az emberi hang zenei magasságának változása, hullámzása beszéd közben. Van szóhanglejtés és mondathanglejtés. A magyarban és az ún. monoton nyelvekben az egyes szavak hanglejtése nem állandó, értelmi megkülönböztetésre nem használatos (szemben az ún. politon nyelvekkel, amelyekben a hangmagasság jelentéshordozó). Annál fontosabb szerepe van – stilisztikai szempontból is – a mondathanglejtésnek. Értelem-megkülönböztető szerepe érvényesül pl. a különböző kérdésfajták jelölésében. Az eldöntendő kérdést legtöbbször a hanglejtés jelzi. Pl.: Van ott sok madár? vagy . Érzelemkifejező ereje sokféle érzés jelölésére alkalmas. Pl.: Szép vagy, Alföld. Egyszerű közlésben: , érzelemmel telített felkiáltásban: . Máskor meg a nagyon magas vagy nagyon mély hangfekvés fejez ki valamilyen erős érzelmet. Pl.: Juj, de szép kilátás!: nagyon magas hangfekvésben; Borzasztó, hogy mit csináltatok már megint!: nagyon mély hangfekvésben. A nagyon erős érzelmet a hullámzó hanglejtés mutathatja: Mit tettél velem!?! .

Lásd még: Emfatikum, Kérdés, Felkiáltás, Hangsúly.

Hangok – Az egyes hangoknak különféle esztétikai hatásuk van. Legkellemesebbek a tiszta zenei hangok: a magánhangzók; utánuk következnek a zöngés mássalhangzók (ezek között is az orrhangok és a folyékony mássalhangzók), s legkevésbé kellemesek a zöngétlen mássalhangzók (különösen a zárhangok). Az egyes nyelvek szépségének fokát is a bennük használatos magánhangzók és mássalhangzók aránya alapján szokták összehasonlítani. Különféle hangstatisztikák szerint a magyar nyelv a finn, olasz, ógörög és spanyol után a franciával egy sorban foglal helyet a maga 41 (magánhangzó): 59 (mássalhangzó) arányával, s utána következik az orosz, a német, a cseh stb. Bár minden nyelv szép, ha szépen beszélik, egy tény: a magyar nem tartozik a kellemetlen hangzású nyelvek közé.

Az egyes hangok hanghatása, illetve hangulati hatása a szavakban, továbbá a mondatokban és a teljes szövegben érvényesül, ezért 1ásd a Szóhangulat címszót is, valamint a következőket: Hangszimbolika, Jóhangzás (rosszhangzás), Tartalom és forma.

Hangsúly – az élőbeszéd sajátsága: egy-egy szótagnak a környezőkhöz képest nagyobb hangerővel, nyomatékkal történő kiejtése. Van szóhangsúly és mondathangsúly. A magyarban a szóhangsúly általában a szó első tagjára esik, s a legerősebb nyomatékú szó hordozza a mondathangsúlyt. Pl.: Ezta könyvet kérem becsomagolni! Eredetét tekintve háromféle hangsúlyt különböztetünk meg: történeti vagy hagyományos,


lélektani vagy érzelmi és logikai vagy értelmi hangsúlyt. Az első az egyes nyelvekben történetileg kialakult – kötött vagy szabad – hangsúlyt jelenti. A stilisztikában – érzelemkifejező és értelemmódosító, kiemelő szerepük miatt – a két utóbbinak van jelentősége. Az érzelmi hangsúly ugyanis az érzelmi telítettségű, indulatos beszédben jön létre: ilyenkor a legerősebb nyomaték, az ún. főhangsúly a szónak nem az első, hanem a harmadik vagy ötödik szótagjára, illetve igekötős szavak esetében a szótő első tagjára is eshetik, pl.: iszonyú, rettenetes, elképesztő. Az értelmi hangsúly alaki vagy jelentésbeli szembeállítások, kiemelések esetén használatos. Pl.: Nem kiment, kidobták. Helyesen: nem szállítsa, hanem szállítja. Így mondd: szabaccság!

Lásd még: Hanglejtés, Emfatikum.

Hangszimbolika – A hangoknak nincs jelentésük. De bizonyos hangok képzésmódjuktól függően, és ha a szövegben egymástól nem messze többször fordulnak elő, meghatározott hangulatot kelthetnek, vagy felerősíthetik a szövegrész jelentése által sugallt érzelmi velejárót. Ezt nevezzük hangszimbolikának.

Petőfi „Szeptember végén” c. versének ebben a sorában: „Elhull a virág, eliramlik az élet” az l és az r hangok, vagyis a likvidák, azaz a folyékony hangok maguk is jelzik, sugallják az élet múlását. Vagy Babits „Messze… messze…” c. verse első szakaszának harmadik és negyedik sorában („Bús donna barna balkonon | mereng a bíbor alkonyon”) a veláris (mély) magánhangzók (ú, o, a) mintegy aláhúzzák a mondanivaló „bús” hangulatát. Az egyes hangoknak nincs jelentésük, csupán a képzésmódjuktól, az illető szó jelentésétől és a szövegkörnyezettől függő egyszeri és nem általános érvényű hanghatásról lehet szó, amellyel meghatározott hangulatot kelthetnek, vagy erősíthetik a szó jelentése által már sugallt érzelmi velejárót.

Lásd még: Szóhangulat, Tartalom és forma.

Hangulatfestő szavak l. Szóhangulat alatt.

Hangulatosság – a beszédnek, az írásműveknek, de főként a költői műveknek az a tulajdonsága (illetve stíluskövetelménye), hogy hatni akarnak az olvasó érzelmére, hangulatára is, azaz bizonyos hangulatot akarnak benne kelteni. A hangulatosság stíluseszközei elsősorban a különböző szóképek (l. pl. a hangulati metaforát a Metafora címszó alatt), a megfelelő rokon értelmű szavak, kifejezések és általában minden nyelvi elem, amelynek hangulati értéke van.

A régi stilisztikák a stílus helyességének egyik követelményeként tárgyalták.

Lásd még: Szóhangulat, Szókép.

Hangutánzó szavak l. Szóhangulat alatt.

Hapax legomenon l. Neologizmus alatt.

Hasonlat (lat. similitudo) – a szóképekhez csatlakozó stiláris eszközök egyike: két különböző, de egymással bizonyos pontban érintkező fogalom egymás mellé állítása abból a célból, hogy az egyiket a vele párhuzamba állított másikkal, illetve a kiemelt közös vonással szemléltessük, elképzeltessük, nyomatékosabbá tegyük, vagy hogy – az asszociációk révén – bizonyos hangulatot ébresszünk a hasonlított fogalommal kapcsolatban. Ez adja hangulati hatását is. A hasonlat szerkezetileg mindig két tagból áll: a hasonlítottból és a hasonlóból, amihez a hasonlítás történik. E tagok megőrzik teljes önállóságukat. Pl.: Üvölt, mint a sakál. „Fölugrott helyéről, mint egy fölpiszkált szelindek.” (Mikszáth)

Ily este merül fel előmbe sok emlék,

Mint messze homálybul a tarka hajó,

(Tóth Árpád: Tavaszi holdtölte)

A hasonlat – mint a szóképek általában – lehet köznyelvi és költői. A köznyelvi hasonlatok között, a hasonlítás célját véve figyelembe, vannak:

1. ún. magyarázó jellegűek: ezek inkább értelmileg világítják meg az illető fogalmat. Pl.: Puha, mint a vaj.

2. Vannak olyanok is, amelyek inkább a másik fogalom hatásával akarják kiegészíteni az összehasonlított fogalomról mondottakat. Pl.: Ártatlan, mint a ma született bárány. A megy, mint a pinty (nagyon jól megy) típusú hasonlat meg már nem is fejez ki hasonlítást, hanem csupán nyomósít.


A költői hasonlat, célját tekintve, lehet

1. szemléleti jellegű: a költőt a hasonló (tárgy, személy stb.) külső alakja ragadja meg, s elsősorban ezzel akar hatni. Pl.: „Árad ajkáról a szó, természetesen, folyékonyan, mint a megdagadt patak vize.” (Mikszáth) „… a summás sárgul, mint az asztag.” (József Attila: Hazám)

2. érzelmi-hangulati jellegű: a költő a hasonlattal valamilyen hangulatot akar ébreszteni, elsősorban érzelmeinkre akar hatni.

Tündöklik, mint a gondolat maga,

a téli éjszaka.

(József Attila: A téli éjszaka)

A hasonlat bizonyos műfajokhoz is kapcsolódhat. Leginkább az eposzokban fordul elő részletesen kifejtett, a műhöz nem szervesen tartozó, ún. epikai vagy homéroszi hasonlat. Ezek látszólag szemléleti jellegűek, mégis inkább a hangulatra hatnak.

Mint sanyarú bányász, vagy mint a kincseket ásó,

Tűr hevet és hideget, nyugalom nem tartja, sem álom,

Hogy nyereséggel utóbb a hegy szívébe lejusson,

S a föld bálványát, az aranyt, fölemelje jutalmúl:

Úgy vágyott Tihamér Sundónak jutni szivéhez…

(Vörösmarty: A két szomszédvár)

Beszélünk lírai hasonlatról is, amely inkább az érzelemre hat. Pl. Márai Halotti beszédében: „Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek…” Ez annyira hozzákapcsolódhat a vers lényegéhez, hogy szinte alapjává, szövegszervező erővé válik. Ilyen hasonlatra épül pl. Vajda János „Húsz év mulva” és Tóth Árpád „Esti szonett” c. verse.

Mint a Montblanc csucsán a jég,

Minek nem árt se nap, se szél,

Csöndes szivem, többé nem ég;

Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád

Versenyt kacérkodik, ragyog,

Fejemre szórja sugarát;

Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán

Elálmodozva, egyedül –

Mult ifjuság tündértaván

Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szivem kigyúl,

Mint hosszú téli éjjelen


Montblanc örök hava, ha túl

A fölkelő nap megjelen…

(Vajda János: Húsz év mulva)

A hasonlítást, alakilag kifejezhetjük kötőszóval (mint, valamint, mintegy, mintha, miként, ritkán, akár, s ilyenkor szerepelhet rámutatószó is: úgy, oly, olyan, azonképp), továbbá ragos (-ként, -képpen; ritkán -ul, -ül; -nál, -nél) vagy névutós (gyanánt) határozóval és -szerű képzővel.

Lásd még: Szókép.

Hasonló hangzású szavak vagy paronimák (gör. paronímia ’hasonló hangzás’) – Hasonló hangzású szavakról szűkebb értelemben akkor beszélünk, ha ugyanannak a tőnek különböző jelentésű származékairól van szó, tágabb értelemben pedig mindazon szavak esetében, amelyeknek a hangalakja hasonlít egymáshoz. Pl.: egyelőre ’most, pillanatnyilag’ – egyenlőre ’egyformára’; továbbá: tanulság – tanúság – tanultság; járatos – jártas; különböző – különféle; jólét – jóllét; tárgytalan – tárgyatlan stb. Az ilyen szavak felcserélése főként nyelvhelyességi szempontból kifogásolható (helytelen pl.: tanúságot levonni, helyesen: tanulságot, viszont tanúságot teszünk valakinek az igazsága mellett), de egyszersmind stílustalan is. Mindennapi nyelvünkben egyébként elég gyakori vétség, s még a sajtóban is előfordul. A hasonló hangzású szavak fontos szerepet játszanak a szójátékokban. Pl.: „a belgák nem balgák” mondta valaki.

Lásd még: Azonos alakú szavak, Népetimológia, Paronomázia, Szójáték.

Határozatlan névelő l. Névelő alatt.

Határozó – Fontos eszköze a stílus színessé, szemléletessé, érzelmileg-hangulatilag telítetté tételének. A határozók ugyanis a cselekvés, történés, létezés, állapot valamilyen körülményét határozzák meg. A cselekvést, állapotot determináló körülmények közül pedig választhatunk, tőlünk függ, hogy mit látunk meg, mit tartunk egyáltalán fontosnak megemlíteni, milyen körülményt akarunk kiemelni. A Hadak Útja c. vers ódai lendületéhez, mozgósító hatásához pl. a határozók is hozzájárulnak, s ezek is éppúgy részei Ady egyéni stílusának, mint mondjuk a jelzői.

Rongyos hadak, roppant hadak

Seregelnek vígan, vitézül.

…

Dobban a Föld s piros virágos,

Nagy kedvvel a Napot köszöntjük…

…

Hír és dal ma riongva vág szét

Városfalak közt, falvan, pusztán:

Erős stiláris hatásúak a képekben megjelenő határozók.

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,

Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;

Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,

Tetején lobogós hadi kopja.


Ezenkívül a határozókat a cselekvés, tulajdonság, állapot erősítésére, túlzásra vagy gyengítésére is fel lehet használni (l. Erősítés).


Lásd még: Határozószó.

Határozói igenév l. Igenevek alatt.

Határozószó – Mindenekelőtt bizonyos árnyaltságot kölcsönözhet a stílusnak. Vihet bele drámaiságot is:

Hallja, mint kiáltják: elébe! elébe!

S tudja ki elébe? hogy Miklós elébe?

(Arany: Toldi VI.)

Szerepe lehet a mondanivaló nyomósításában: „Csak előre, édes fiam!” (Gyulai Pál: Hadnagy uram) Majd lesz nemulass!

Némely határozószó, pl. az egykoron, ígyen, imígyen, immár, majdan, akkoron stb. választékos, régies hangulatot kelt:

Bölcsőd az, majdan sírod is,

Mely ápol s eltakar.


[Szilveszter] Utját…

A fővárosnak vette, hol

Lopott, koldult és szolgált egykoron…

(Petőfi: Az apostol)

Lásd még: Határozó, Igenevek alatt: Határozói igenév.

Határozott névelő l. Névelő alatt.

Helyesírás l. Látható nyelv alatt.

Helyesség – a régi stilisztikában – a szépség mellett – a stílus egyik általános követelménye, amely elsősorban a mondanivaló pontos és gyors megértését, érthetőségét van hivatva biztosítani. A helyes stílus sajátságai: a szabatosság, a világosság és a magyarosság.

A helyes stílus követelményeinek a felállítása nem kifogásolható. Negatívuma volt mégis az, hogy nem vette eléggé figyelembe a közlés tárgyát, célját, körülményeit. Néha például éppen homályosságra van szükség; felhasználhat az író idegenszerűségeket is egy-egy szereplőjének a jellemzésére stb., nem beszélve arról, hogy a magyarosság követelése nemegyszer magyarkodásba csapott át.

Lásd még: Stilisztika, Szabatosság, Világosság, Magyarosság, Szépség.

Helyzetmondat l. Hiányos mondat alatt.

Hézagtoldó szavak l. Pongyolaság alatt.

Hiányos (nem teljes) mondat – A mondatból hiányozhat az egyik főrész: az alany vagy az állítmány, esetleg mindkettő, vagy valamilyen más, oda értendő rész. Példák: Ide! (ti. gyere). Két átszállót! (ti. kérek). Hol voltál? Moziban.

„Hamar a

Madarat!… (ti. fogják meg, hozzák ide)

El kell venni tőle!”

Szalad a


Sokaság

Nyomba, hogy lelője.

(Arany: Mátyás anyja)

Ide számíthatók stílusérték szempontjából az ún. mondatszók is (ezek vagy önálló tagolatlan mondatként, vagy szerkesztett tagmondat szintaktikailag szervetlen elemeként állhatnak), pl. Jaj! Ejnye! Nos!

A hiányos mondatok a társalgási stílusban gyakoriak. A megértést nem zavarják, mert egyrészt a beszédbeli összefüggés, másrészt az a helyzet, amelyben elhangzanak, rendszerint félreérthetetlenné teszi őket.

Leggyakoribb formái:

1. A párbeszéd: Elolvastad? Félig. Megírtad? Meg.

2. A kapcsolat felvétele és lezárása: Szia! Sziasztok! Pá! Ámen.

3. A társalgásszervezés: Ja. Aha. Hogyhogy? Persze.

4. Akaratkifejezés: Hé! Csitt! Nesze.

5. A helyzetmondat: Átszállót! – Szintén.

6. A felkiáltás, parancs (l. Felkiáltó mondat és Kívánó mondat alatt: Parancsoló mondat): Rajta! Soha! Csudaszép! Csak! Jé!

7. Az elhallgatás, félbeszakítás (l. ott): Mit? Szóval ezért…

A hiányos mondat stílushatása abból adódik, hogy a hiányzó résszel az olvasónak, a hallgatónak kell – sokszor hirtelen – kiegészítenie a mondatot, s mindez feszültséget (értelmi és érzelmi) mozgalmasságot okoz. Stilisztikai értékét a benne rejlő tömörség csak fokozza. A beszéden kívül főleg a szépirodalomban fordul elő, ott is leginkább a párbeszédes művekben, elsősorban a drámában, a balladában, illetve epikus művek dialógusaiban. Gyakran nemcsak az élő beszéd tükrözésére való törekvés, hanem a cselekmény gyorsaságának, feszültségének, az izgatott vagy töprengő lelkiállapotnak, a kitörő indulatoknak az érzékeltetése is indokolja használatukat. Például a drámaiság fokozása:

Kossuth: És most… Ezt folytatni kell már – végtelenül.

Görgey: Hasztalanul?

Kossuth: Ki dönti el azt?

Görgey: Esztelenül?… különb erők diktálják már a szót nekem, – de vigyázz – neked is!

Kossuth: Mit tervezel?

Görgey: Követeket küldök… hogy minél előbb megállapodjunk.

Kossuth: A békefeltételekben?

(Illyés Gyula: Fáklyaláng)

A töprengés megéreztetése:

Felcsapó hit, láng. Omlás, rémület.

Fagyott rózsafák a sírod felett.

Jó? Rossz? Közöd már semmihez soha.

Ragyogjon körül fájó glória!

Az! Dicsfény! Az! Emberi s köznapi.


Láthatatlan és mégis ünnepi.


Kitörő indulat, parancs kifejezése:

El! míg lehet s szabad!

Cseh-földön biztosabb.


Egyszerű beszélgetés, társalgás:

Odajött egy répaszedő ember, megállott mellettem… lekucorodott a lábujja hegyire és azt mondta:

– Na, kis gözü, megy a munka, megy?

– Megyen! – mondtam én.

– Oszt így, magadba csak?

– Igen.

– Elíg szapora kezed van! – mondta.

– Muszáj neki! – feleltem.

– Muszáj?

– Igen.

– Hogy hínak tíged?

– Nehéz András.

– Igen!… Apád van?

– Nincsen.

– Anyád?

– Meghalt!

– Rígen?

– Két hónapja!

– Nagyapád?

– Ű mán rígen!

– Nagyanyád?

– Ű is!

– Szegíny! – mondta, s kiverte a pipát a nagylábujja hegyin. – Így állasz hát?

– Így!

(Sinka István: Kadocsa, merre vagy?)

Hiperbola l. Nagyítás.


Hivatalos stílus – a törvényalkotás, a rendeletek, a közlemények, általában a hivatalos érintkezés stílusa. E stílusréteg az illető társadalom fejlődésétől függően szókincsében és mondatfűzésében többé-kevésbé eltér a közleketű, köznyelvi (beszélt és írott) stílustól. Például: „Tekintettel arra, hogy az új rendelet megerősítést igényel, foganatosítás végett felterjesztetett a fellebviteli főigazgatósághoz, minekutána az értekezlet megtárgyalta.” Ebben a mondatban, mint általában a hivatalos stílusban, viszonylag sok a sajátos műszó és kifejezés: elrendeltetik, foganatosítás végett, jogerőre emel, mely szerint. Jellemző rá továbbá bizonyos konzervativizmus, az elavult formák, fordulatok megőrzése, a magyar hivatalos nyelvben pedig – érthető történeti okokból – nem ritkák a latinizmusok és germanizmusok sem. Jellemzik még a mondatokat túlterhelő szóhalmozás (l. ott), az ún. terpeszkedő kifejezések (l. ott), a bonyolult, körülményes és nehezen érthető mondatok (ezek homályosságát sokszor az elvont tartalmú névszók gyakori használata is okozza). Általában bizonyos nehézkesség, körmönfontság, az élettől, a mindennapi beszédtől való elzárkózás érződik rajta. (A magyar hivatalos stílus ugyan újabban kezd egy kissé egyszerűbbé válni, némileg közeledik a társalgási nyelvhez.) A hivatalos ügyiratok stílusa természetesen változhat a tárgynak és célnak, esetleg az alkalomnak megfelelően; ilyen esetekben a tárgyhoz kapcsolódó sajátos terminológia is jellemző rá.

A mindenkori hivatalos nyelvet, elsősorban annak fonákságait szívesen használják fel az írók nyelvi jellemzésre, gyakran a humor eszközeként; sokszor él vele pl. a korabeli életet igen jól ismerő Mikszáth és Móricz. Az utóbbi így beszélteti a városi pénztárost „Kerek Ferkó” c. regényében:

Az öreg Kereknek valamelyik öregapja vót az a becstelen rossz lílek, amék zálogba tette egész Kerekegyházát, Bécsben a német lovagoknál. Ő járt utána, aszongyák. Az adta, a híres gavallér a jótanácsot Mária Teréziának… Szár esztendeig kellett nekünk fizetni a sok pízt, még ki lehetett váltakozni. Minden gazdának minden földjire kivetették a taksát, minden teremtett állat megszenvedte akkor. Fizették a rígi öregek a forintokat meg a tízeseket, ki mennyit.

A három, különböző árúkat ajánló úr így szól Kerek Ferkóhoz, amikor megtudja, hogy az öreg Kerekegyházy kitagadta a fiát:

– Pardon – mondta az első úr –, ez nem garantált név. Én az Unio-céget nem vihetem bele egy ilyen üzletbe, ahol pörölni kell az Uraságod atyjával, aki a mai lapban nyilatkozott, hogy a fia aláírásáért semmi garanciát nem vállal.

Ezzel visszatette elegánsan az asztalra a megrendelőlapot.

Ferkó megdöbbenve nézett rá, mint aki előtt villám csapott le.

A másik úr elébe tartotta a lapját.

– Kérem alássan, a becsületszavára tetszik mondani, hogy ez az aláírás jó?…

– Menjen a fenébe – rivallt rá Ferkó, s kitépte a kezéből a lapot.

A harmadik úr már az ajtónál volt, onnan szólt vissza:

– Kérem szépen, én a magyar irodalom nevében mindenesetre köszönettel fogadom a becses aláírását, ne tessék félni… (Móricz Zsigmond: Kerek Ferkó)

Lásd még: Stílusréteg, Kuriális stílus.

Homály l. Pongyolaság alatt.

Homonímia, homonima l. Azonos alakú szavak.

Humanizmus l. Reneszánsz alatt.


14. fejezet -1. I, ÍIdegen szavak – általában azok a szavak, amelyeknek idegen eredetét, idegenszerűségét a nyelvközösség legtöbb tagja még érzi. Pl.: technika, kombájn, parkett, szervíroz, szimbolizmus. Az idegen szavak közé eredetére, formájára, jelentésére, kifejezőerejére s – ezekből következően – használatára nézve nagyon változatos szóanyag tartozik. E szóanyagban – ha a szavak felhasználását vesszük figyelembe – a következő rétegeket különböztethetjük meg:

1. Lényeges fogalmat jelölő szavak, amelyek – magyar megfelelőjük nem lévén – általános használatúak, s ilyenformán legközelebb állnak a jövevényszóvá váláshoz; ide tartozik az ún. nemzetközi szavak jó része is. Pl.: atom, rádió, benzin, miniszter, demokrácia, realizmus. Ezek jobbára politikai, gazdasági, művészeti, tudományos fogalmakat fejeznek ki – nemegyszer műszó módjára –, de gyakran jelölik a mindennapi élet dolgait is.

2. A jövevényszóvá váláshoz szintén közel álló olyan szavak, amelyeknek helyettesítésére létrejött ugyan magyar szó, de az idegen és a magyar szó között jelentésbeli vagy hangulati különbség van, s a stílus szabja meg, hogy melyiket használjuk. Pl.: sport – testedzés, testgyakorlás, testnevelés; akta – ügyirat; tragédia – szomorújáték; operál – műtétet végez; klikk – csoportosulás; tróger – hordár.

3. Olyan idegen szavak, amelyeknek van pontos magyar megfelelőjük, tehát már nincs szükség mind a két szóra, s az idegen szó meg a magyar megfelelő küzd egymással. Ide tartozik a legtöbb idegen eredetű szakmai szó, amelynek a szaknyelvben magyar megfelelője is él. Pl.: biológia – élettan, dialektus – nyelvjárás, bicikli – kerékpár, siht – műszak, flekk – folt. Ha a harc a magyar vagy az idegen szó javára már eldőlt (az előbbi gyakoribb), a legyőzött szó is élhet tovább, de már amattól különböző, határozott stílusértékkel. Pl.: színház – teátrum, költő – poéta, stílus – irály. Persze, az előbb felsoroltak is csak fogalmi tartalom tekintetében egyenlők, valamelyes stilisztikai különbség mindig mutatkozik köztük: a dialektus, biológia kissé tudományosabbnak hat, az élettanon érzik a nyelvújítási íz, a sihtnek meg környezetfelidéző ereje van.

4. Kevésbé fontos dolgot jelölő, magyar megfelelő nélküli, elég széles körben elterjedt idegen szavak, pl.: rúzs, flört, sanzon, migrén. Egy részük régebben a felső társadalmi rétegek divatszavai közé tartozó zsargonszó volt.

5. Olyan idegen szavak, amelyeket a hétköznapi beszédben gyakran használunk ugyan, de a választékosabb társalgási nyelvben már nem, írásban pedig szinte mindig magyar megfelelőjükkel élünk. Ezek – jobbára – bizonyos csoport- vagy rétegnyelvi színezetet viselnek magukon. Nagyobb részben városi, kisebb részben a falusi mindennapi élet szavai, pl.: fater, hózentráger, spájz, sparhert. Erősen népi ízűek viszont a következők: juss, porció, virtus, komótos. Ide soroljuk az idegen eredetű argószavakat is, pl.: meló, szajré, kóser.

Az idegen szavak stílushatását a hozzájuk tapadó több-kevesebb idegen ízen kívül egyrészt az a hangulat adja, amelyet a megfelelő társadalmi rétegből, környezetből hoznak magukkal, másrészt az az érzelmi velejáró, amely az idegen szót magyar megfelelőjétől megkülönbözteti. Gyakoriak a legváltozatosabb stílushatású idegen szavak a mindennapi nyelvben, de szívesen él velük a szépirodalom is. A következőkre használhatja fel őket az író:

1. bizonyos társadalmi rétegek, továbbá személyek bemutatása: „Egy kis affairem támadt…, legyen ön segédem” (Mikszáth), továbbá jellemző Perföldy, Szélházy stb. beszéde Kisfaludy Károlynak „A kérők” c. vígjátékában; Perföldy így beszél benne:

P e r f ö l d y. Ez a motivum nekem tetszik! derogál is az igaz szivü embernek. Én már régen azt decidáltam [határoztam el] magamban, hogy ebben a dologban egyedül szivemből procedálok [járok el]. Praemittálván [előrebocsátván] azt, ha meritumban [a dolog érdemében, lényegében] megegyezhetek.

2. egyes korok hangulatának érzékeltetése:

Tyukodi pajtásom,

Ne siess strázsára

…………………


Nemes urak értenek jól

A finomabb fringiához

…………………

És a brigadéros

Zászlót hurcol értünk…


3. a környezet, nemegyszer a nemzeti környezet felidézése:

Spanyolhon. Tarka hímü rét.

Tört árnyat nyujt a minarét.

Bús donna barna balkonon

mereng a bíbor alkonyon.


4. Végül az idegen szavak használatát indokolhatja az is, hogy az idegen szó olykor finomabb, választékosabb, emelkedettebb hangulatú, mint a magyar megfelelője, pl.: heroikus – hősi, gigászi – hatalmas, disztingvált – válogatott,

Örök fényed figyelve, fenséges ős planéta…

(Tóth Árpád: Evokáció egy csillaghoz),

vagy éppen pejoratív, azaz rosszallóbb, tréfásabb, gúnyosabb, pl.: skribler, srejber – írnok, náció – nemzet, dáma – hölgy.

Virágozzál, dicső ország,

Nagyra termett náció,

S még soká ne háborgasson

A civilizáció.


A költők – különösen a modern költők – még képalkotásra is felhasználják az idegen szavakat.

Augusztus. Alkonyat. Körül

Ájultan piheg a világ.

A hegyekről most omlanak

A nyári illatlavinák.

(Tóth Árpád: Illatlavinák alatt)

Az éjjel hazafelé mentem,

éreztem, bársony nesz inog,

a szellőzködő, lágy melegben

tapsikolnak a jázminok,


nagy, álmos dzsungel volt a lelkem

s háltak az uccán.

(József Attila: Hazám)

Igen gyakran még alkalmilag kölcsönzött idegen szavakkal is élnek:

A város peremén, ahol élek,

beomló alkonyokon

mint pici denevérek, puha

szárnyakon száll a korom,

s lerakódik, mint a guanó,

keményen, vastagon.

(József Attila: A város peremén)

A felsorolt esetek az idegen szavak művészi felhasználását jelentették. Beszélhetünk azonban természetes használatukról is, pl. a tudományos nyelvben, ahol az egyes fogalmaknak ma sincs, és sok esetben érthető okokból nem is lesz, magyar neve, vagy pl. Zrínyi írásaiban, ahol az idegen szavak sokasága a szókincs korabeli állapotából következik.

Az idegen szavak használata sok nyelvi-nyelvhelyességi problémát vet fel. A stilisztika szemszögéből röviden csak annyit mondhatunk, hogy mindennapi felhasználásukhoz nagy körültekintésre, költői felhasználásukhoz pedig fejlett művészi érzékre van szükség. Mindenesetre az idegen szavak alkalmazása is jellemző színfoltja lehet egy-egy író, költő stílusának.

Lásd még: Szókincs, Csoportnyelv, Rétegnyelv.

Idegenszerűség (barbarizmus) – idegen, idegenszerű szófűzés, mondatszerkesztés vagy szavaknak, kifejezéseknek valamely idegen nyelvet tükröző használata. A nyelveknek legféltettebb kincsei a csak az illető nyelvben található, csak arra jellemző sajátságok. Az idegenszerűségek ezeket a sajátságokat támadják meg, más szóval – a mi nyelvünk esetében, s az egyéni nyelvhasználatot is figyelembe véve – a stílus magyaros jellegét veszélyeztetik. Kerülnünk kell tehát őket. Az idegenszerűséget csak az tudja felismerni, helyesen megítélni és – ha valóban azok – megfelelő magyar formákkal helyettesíteni, aki ismeri a nyelvművelés idevágó megállapításait, és járatos a nyelvtanban és a stilisztikában is. Beszélünk németességről vagy germanizmusról, latinosságról vagy latinizmusról, oroszosságról vagy russzicizmusról stb. Pl.: németességek: ez egy nehéz eset (helyesen: ez nehéz eset), beindít (inkább: megindít, elindít), hagyja magát kérni (helyesen: kéreti magát); latinizmusok: Szakértőt küldtek ki, aki a könyveket megvizsgálja (helyesen: … hogy a könyveket megvizsgálja), Ki az, ki őt ellenségnek ne tartaná? (helyesen: Van-e, aki nem tartja ellenségnek) stb.

Az írók azonban jellemzés céljából természetesen felhasználhatják az idegenszerűségeket is.

Szélházy: Bon jour! örvendek, hogy szerencsém vagyon tisztelni ezen úri familiát… Sok nyelveket tudok, nem akarva is kiejtem az idegen szókat. (Kisfaludy Károly: Kérők)

Kimegyek dühösen, hogy a kutyákat agyonverem. Hát mi van odakinn? Az enyim kutya, a Wodka ugatja a szomszéd kutyájára, a Tiszára. A Tisza visszaugatja a Wodkára. Csak úgy csattog ugatástól egész udvar. Köztük fekszik egy palánk, a palánkon egyik se át nem mehet, csak úgy ugatnak, mindig ugatnak. No, eztet én tűröm nem tovább. (Mikszáth)

Lásd még: Idegen szavak, Magyartalanság, A magyar nyelv sajátosságai, Nyelvművelés.

Ige – Legfőbb tulajdonsága a névszókkal szemben, hogy érzékelteti a változás, a mozgás folyamatát, s így az átlagosnál gyakoribb használata aktivitást, mozgalmasságot visz a stílusba.

Szinte sercent, hogy nőtt a fű,


Zengett a fény, tüzelt a Nap.

Szökkent a lomb, virult a Föld,

Táncolt a Föld, táncolt az Ég

S csókolt minden az Ég alatt

S csókolt minden az Ég alatt.

(Ady: Májusi zápor után)

A belesűríthető tartalmi gazdagság (a cselekvés, történés stb. idejének, módjának, minőségének, továbbá alanyának, határozott tárgyának a megjelölése) igen nagy tömörítő lehetőséget és kifejezésbeli sokoldalúságot ad az igének. Különösen érvényes mindez a magyar nyelvre, amely oly gazdag az árnyalati finomságot is megéreztető képzőkben, igekötős összetételekben s nem utolsósorban van tárgyas ragozása. Az ige jelentőségét – természetesen stilisztikai szempontból is – csak növeli az a tény, hogy éppen kiterjedt jelentéstartalma és változatos, kifejező alaki gazdagsága folytán rendszerint ez a mondatrész áll a mondat középpontjában, állítmányként, s így – a jelző kivételével – a többi mondatrész is hozzá kapcsolódik mint bővítmény.

Az ige stiláris lehetőségei a következő területeken mutatkoznak:

1. Tőváltozatok, ragozásbeli alakváltozatok

Az igék között sok olyan tő- és ragozásbeli alakpár akad, amelynek tagjai stilisztikai tekintetben különféle értékűek. A hí – hív, ó – óv, ví – vív stb. sorban a rövidebb formák ritkák, régies hangulatot keltenek, így alkalmasak az archaizálásra. Pl: „Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!” (Arany: Szondi két apródja) – Bizonyos ragozásbeli alakpárok is stiláris különbségeket hordoznak magukban, pl. a kéne a kellene mellett, a vóna a volna mellett erősen familiáris, sőt népi ízű: „Eszébe jutott, hogy falatozni kéne.” (Petőfi: János vitéz) – A tesz – teszen, leszek – lészek stb. alakpárokban az első helyen álló köznyelvi formával szemben a második helyen álló választékosabb s egyben régies, népies hangulatú.

Megyen a királyné,

Megyen a templomba;

Szép virágok, deli szűzek

Mind követik nyomba.

(Arany: Zács Klára)

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hogy melegednének az emberek.

(József Attila: Tél)

A -t, -tt jeles múlt idő alakváltozatai között a mondta – mondotta, múlt – múlott, nyílt – nyílott vagy az állsz – állasz stb. sorban az utóbbiak a mássalhangzótorlódás feloldása folytán kellemesebb hangzásúak, népies hangulatúak, a köznyelvben amazoknál ritkábbak, ezért választékosabbak. Pl.: „Mondottam, ember: Küzdj és bízva bízzál!” (Madách: Az ember tragédiája)

Kifelé könnyelmű, víg cimbora volt, azt, hogy mit érez, mit gondol, arról nem szólott senkinek semmit. (Szabó Pál: Szakadék)

2. Igeidők

a) Jelen idő. Legfontosabb stilisztikai szerepe az, hogy – elsősorban az ún. átképzeléses előadásban – a múlt idő helyett használva, az elbeszélést élénkítse, s különösen a gyoran pergő izgalmasabb részleteknél az eseményeket elevenebbé, drámaibbá tegye. Például:

Egy ember szaladt a sikátoron, Hódiék felé, a házbeliek hallották, hogy csattan az utcaajtó, valaki dübörögve


nyargal a tornácon. Megkocogtatja az ablakot és beszól:

– Itthon van, János bátyám?

– Itthon. Gyere be! – Hallik bentről a kiáltás, az öregasszony kiáltja ezt, aki éppen fonalat viszál.

– Nem megyek. Csak aztat akarom mondani, hogyhát, Bálint István sógoromat csúnyán megpocsékolták a Pintyék. (Szabó Pál: Szakadék)

b) Múlt idő. A múlt idejű igealakok egykori gazdag változatossága mai irodalmi és köznyelvünkben egyetlen (-t, -tt jeles) igealakra csökkent. A szépirodalmi stílus azonban a régi múlt időket – különösen az -á, -é jeles elbeszélő múltat – felhasználja archaizálásra, de egyes esetekben, pl. Tamási Áron műveiben, a tájnyelvet is érzékeltetik.

Onnan Buda nyáját, őrzi vala békén,

Szeliden országol húnok erős népén,

…

Egy nap is udvarhoz rendelte a főket,

Áldozni, tanácsba, összehivá őket;

(Arany: Buda halála I.)

Nem is rég volt, mert csak egy esztendeje, hogy otthon lehettem Farkaslakán, s egy kicsi időt együtt töltheténk. (Tamási Áron)

A régiességhez választékos ízt adnak az ültenek-féle vegyüléses, vagyis az ülnek és ültek egymásrahatásából keletkezett formák.

Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban,

Századok ültenek el…

(Vörösmarty: Zalán futása)

c) Jövő idő. Kifejezési lehetőségei szintén megfogyatkoztak. A múlt század első felében még gyakori -and, -end jeles jövő idő szinte teljesen eltűnt, illetve régiessé, finomkodóvá vált.

Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,

Ha ő szívükben hív érzések fűlnek.

(Ady: Krónikás ének 1918-ból)

A jövő időnek a legegyszerűbb kifejezési formája mindig a jelen idejű igealak volt. Ennek jövő értelmét a szövegösszefüggés vagy a megfelelő határozó biztosítja (a filmben kizárólag a jelen fejezi ki a jövő időt). A határozószók közül különösen jelentős szerepe van a majd szócskának. Olyan igék mellett, amelyek önmagukban is kifejezik a jövő időt, a majd, továbbá a még gyakran a nyomosítást szolgálja:

Törjetek szét minden láncot,

Majd lesz elég vasatok!

(Petőfi: Vasúton)

Több – mozzanatosságot, befejezettséget kifejező – igekötőnek megvan az a képessége, hogy a folyamatos alapjelentésű igék jelen idejű alakját jövő vonatkozásúvá változtatja: „… anyád is elfeled! Emléked elhúll…” (Illyés Gyula: Halott leány) – A régi jövő idő pótlására keletkezett, fog igével körülírt formát a familiáris köznyelv annyira kerüli, hogy a mai szépirodalmi stílus szinte már azért alkalmazza, mert irodalmiasnak, választékosnak tűnik. A beszélt nyelvben leginkább csak akkor élünk vele, ha nyomatékosan vagy tudatosan


finomkodóan akarunk szólni, pl.: Le fogsz ülni és meg fogod tanulni a leckét! A fog igével körülírt jövő idő ezenkívül megéreztetheti a cselekvés, történés feltétlen bekövetkezését, s általában nyomatékossá teheti a kijelentést:

Mert győzni fogsz, dicső respublika,

Bár vessen ég és föld elédbe gátot…

(Petőfi: Respublika)

Itél a nép, itélni fog

S ezerszer jaj a bűnösöknek.

(Ady: A Hadak Útja)

Kifejezhet vele a költő feltétlen parancsot is:

…mindegy, nincs kegyelem,

Monda Lajos király: »el fogsz jőni velem!«

(Arany: Toldi szerelme II.)

Végül alkalmas szerény, udvariaskodó kérés kifejezésére: Egy kis vizet fogok kérni.

3. Igemódok

a) A kijelentő módú igealakok – bizonyos esetekben – betölthetik a felszólító mód funkcióját. A jelen időt ugyanis használhatjuk nyomatékos, szigorú parancs vagy tiltás kifejezésére, pl.: Itt maradsz! Kérdő formában ugyancsak a fokozott érzelmi állapotot tükröző, erős parancs kifejezője, pl.: Indultok már végre?

b) A feltételes mód a feltételesnek, kívánatosnak tartott cselekvés, történés kifejezésén kívül jelölhet egyéb stilisztikai értékeket is, amelyek alkalmassá teszik finom értelmi és hangulati különbségek megéreztetésére. Enyhítheti, mérsékelheti az állítás élét, gyengítheti, szerény formába burkolhatja a kérést, s általában bizonytalankodó, óvatos árnyalatot adhat a közlésnek, a kérdésnek, a felszólításnak.

Egy kéréssel jöttem volna,

Hogy miatta meg nem szólna…

Imádságos könyvet kérnék…

(Vörösmarty: A szegény asszony könyve)

Tagadó főmondat utáni mellékmondatban erősítheti a bizonytalanságot vagy a kijelentés óvatosságát: Nem tudom, melyik volna a szebb? – Határozott tényt közlő főmondat után a mellékmondatbeli feltételes mód régies, pl.:

Ötven-ötven jó leventét

Kiszemeltek, hogy követnék.

(Arany: Rege a csodaszarvasról)

A ható igék feltételes jelen idejét óhajtás, vágy kifejezésére használják a költők és írók, sajátosan magyaros, népies vagy ma már inkább régies ízzel:

S: ihatnám pajtás! így kiált föl

Csokonai Vitéz Mihály.

(Petőfi: Csokonai)


Stiláris különbség van a tárgyas ragozású, többes szám első személyű régebbi – s ritkaságuk miatt ma már archaikus és választékos – alakok, valamint a helyükbe került alanyi ragozású formák között: adnók – adnánk, kérnők – kérnénk. Az első változat a társalgási stílusban nemigen fordul elő (bár Erdélyben még élnek vele), de a választékosságra törekvő irodalmi nyelv használja. A költők számára előnyös lehet ez az alaki változatosság a rím és ritmus szempontjából is:

Mintha ujra hallanók a pusztán

A lázadt ember vad keserveit,

(Vörösmarty: A vén cigány)

Ő Toldiról mondana szépet

S poharunkat összekoccintván

Sírva áldanók a meséket.

(Ady: Ilosvai Selymes Péter)

c) Felszólító mód. Ebben is előfordul különböző stilisztikai értékű kettősség. Az alanyi és a tárgyas ragozás egyes szám második személyében ugyanis kialakult egy rövidebb és egy hosszabb forma, pl.: adj – adjál, tégy – tegyél; add – adjad, tedd – tegyed. A rövidebb formák szigorúbb parancsot, a hosszabbak enyhébb felszólítást vagy kérést, és ennek megfelelő hangulatot fejeznek ki.

Ördög bujjék az uradba,

Te pedig menj a pokolba!

(Petőfi: Falu végén kurta kocsma…)

Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál,

Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál

(Márai: Halotti beszéd)

Csak te is hívedre nézzél

Kedvesem,

Csókra új csókot tetézzél

Szívesen.

(Csokonai Vitéz Mihály: Két szerető dalja)

Nem én kiáltok, a föld dübörög,

Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,

Lapulj a források tiszta fenekére,

Simulj az üveglapba,

Rejtőzz a gyémántok mögé,

Kövek alatt a bogarak közé,

Ó, rejtsd el magad a frissen sült

Kenyérben,

Te szegény, szegény.


(József Attila: Nem én kiáltok)

A metsz, tetszik és látszik igének két felszólító alakja van: metsszen, tetsszen, látsszék, valamint messen, tessék vagy tessen és lássék; az utóbbiak régiesek vagy régies ízűek, a tessék, tessen pedig más jelentést is vett fel az udvarias beszédben.

…szivart vettem. – Majd papírba tekerem, szólt a boltos… csak tessék id’ adni. (Petőfi: Uti jegyzetek)

És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat. (Móricz: Hét krajcár)

Nyolc nap alatt tessen visszaadni. (Gárdonyi)

4. Igeragozás-fajták

a) Ikes ragozás. Az alanyi ragozás sajátos változata. Eredeti szerepe az volt, hogy az igének szenvedő-visszaható, általában tárgyatlan jellegét elkülönítse a tárgyas igétől (pl. ma is: tör – törik „A pálca (el)törik.”; nyúlik „A kert a patakig nyúlik.”), ezt a szerepét időközben elvesztette, s már a XVII. századtól megindult a bomlása: keveredett az iktelen ragozással, illetve kezdett visszaszorulni. A folyamat ma is tart. A felbomló, kiveszőfélben levő ikes ragozás azonban sok elemét mintegy átadja az iktelen ragozásnak, s ez többféle stílushatást eredményez. Szolgálhatja a jóhangzást: teszesz helyett teszel, válol helyett válsz formák alakultak ki.

A felszólító mód alanyi ragozásának egyes szám második személyében a keveredés folytán rövidebb és hosszabb alakok keletkeztek; ezek között jelentésbeli és hangulati különbség van, pl.: kérj – kérjél, aludj – aludjál (l. fentebb).

A kialakult változó ikes alakpárok közül úgy látszik, hogy a bomol, hajol, omol inkább emberi, tehát többé-kevésbé tudatos, szándékos cselekvést fejez ki a bomlik, hajlik, omlik változatokkal szemben, pl.: „Érik a szőlő, hajlik a vessző” (népdal), de: mélyen meghajol.

Sokszor a változó ikes alakpárok egyikét is, másikát is használják íróink, költőink árnyalati különbségek megéreztetésére.

Zörgetne is, nem is; bátorsága nincsen,

Csak úgy tétovázik keze a kilincsen.

(Arany: Toldi VI.)

Minden alszik. Miklós sem tétováz sokat.

(Arany: Toldi VI.)

Egyébként az ikes és iktelen formák használatának kérdésében más a köznyelvi és más az irodalmi gyakorlat. A köznyelvben az ikes alakok használatának az erőltetése fonákul hat, teljes mellőzése viszont a műveletlenség benyomását keltheti. A választékosságra törekvő irodalmi stílusban az ikes forma finomabb, választékosabb, mint az iktelen, s ezért az irodalmiság tartozékának tekintik. Ezenkívül az ikes forma régies hangulatú is lehet, továbbá szolgálhatja a változatosságot.

Nincsen apám, se anyám,

se istenem, se hazám,

se bölcsőm, se szemfedőm,

se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek

se sokat, se keveset…

(József Attila: Tiszta szívvel)

csillagokig nyílok szét s hallgatózom,


üldöződ, én, mégis, mint akit ólom

húz le, sírodba, magamba csukódom.


Csendesen nevettek a szójátékon: igyék a királyért… és kicsiket ittak. (Móricz: Kerek Ferkó)

A nyű essen bele, így kilógatja a nyelvit e. (Móricz: Kerek Ferkó)

b) Tárgyas ragozás. Jellemző sajátsága nyelvünknek, hogy van tárgyas ragozása, s hogy a legtöbb igénk tárgyas. Külön stiláris forrást jelent viszont az, hogy a szépirodalmi stílusban – esetleg egy kifejező erejű igekötővel – tárgyatlan igéink is előfordulhatnak tárgyas használatban.

Fehér volt a világ, szép

Fehér hó este be,

Ugy omlott a piros vér

A fehér hóra le.

(Petőfi: Négy nap dörgött az ágyú…)

Rózsafa-vonóként nagy zöngésű húrhoz

Súrlódjék ez írás Móricz Zsigmond úrhoz.

Szóban hozta vón’ el a beteg, ki küldte,

De sok Élet-lázban magát tönkre-hülte.

(Ady: Levél-féle Móricz Zsigmondhoz)

Az ilyen igealakok tömörítő erejűek, s a cselekvést határozottabban fejezik ki.

c) Szenvedő ragozás. Alakjai, melyek régebbi nyelvünkben elég gyakoriak voltak, ma már szinte teljesen visszaszorultak. Mint elavult formákat, elsősorban a szépirodalmi stílus használja régies, illetőleg biblikus hangulat felkeltésére, ezenkívül az ünnepélyességet is emelhetik.

„Adassék

A levél

Hunyadi Mátyásnak.

Tulajdon

Kezébe,

Senkinek se másnak”


Adják át Móricznak ezt az én levelem.

A könnyes, áldott hang, aki általadja,

Éppen úgy áldassék, mint az, aki kapja.


A szenvedő igealakok használata korábban jellegzetes vonása volt a hivatalos stílusnak is, ma azonban már legfeljebb néhány kifejezésben maradt meg: közhírré tétetik, tudtára adatik stb. Természetesen, a korábbi


hivatali élet jellemzésére a szépirodalomban továbbra is használatos.

Összefoglalásként azt mondhatjuk, hogy a megfelelő ízléssel alkalmazott igei alakváltozatok: a táji, népies és régies stb., azaz általában a nem jellegzetesen köznyelvi formák a stílus változatosságának, a költői színezésnek, a nyelvi jellemzésnek, az archaizálásnak hatásos eszközei lehetnek.

Lásd még: Igenevek.

Igeidők l. Ige alatt.

Igekötő – Sokszínűen árnyalhatja az ige alapjelentését, tehát a stílus motiválásában fontos szerepe van. Egyik fő funkciója a cselekvés, történés folyamatosságának, tartósságának vagy befejezettségének a jelölése, illetve erősítése. Az el igekötő pl. kifejezhet tartósságot: elgondolkodik, eljátszik valamivel; befejezettséget: elolvas, elfárad; a perfektív, befejezett jelentésű igék előtt a jelentő mód jelen idejének a jövő értelmét erősíti: „Elmegyek, elmegyek | Hosszú útra megyek” (Népdal); s végül ha az el-lel (és más igekötővel) nyomósított igét a majd határozószó előzi meg, az ige bátorítást, buzdítást juttathat kifejezésre:

Mit törődöm a hazával?

A hazának száz bajával?

Majd elmulnak a bajok.

Én magyar nemes vagyok!

(Petőfi: A magyar nemes)

Korábban főképp a meg igekötő jelölte a befejezettséget: újabban azonban más igekötők is (el, fel, ki, le stb.) kifejezhetik, viszont a meg elég gyakran félperfektív, félig befejezett jelentésűvé válik. Ilyenformán a különböző igekötős alakok sokféle jelentésbeli és hangulati finomságot megéreztethetnek: gyengít – meggyengít – elgyengít – legyengít stb.

Kifejezhetnek az igekötők fokozati különbséget:

Piros volt mi nagy törekvésünk:

Siessünk nagyon a magyarral,

Megkéstünk kissé, el ne késsünk.

(Ady: Nóták piros ősszel)

Jelölhetik a cselekvés megkezdődését is (meg, el, fel):

Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,

Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.

(Arany: Családi kör)

Az átvitt értelemben használt igekötőkkel bonyolult cselekvés- és történésfolyamatokat lehet egyetlen szóba beletömöríteni, pl.: átkínlódja a telet, felpiszkálja az ügyet, kinéz valakit valahonnan. Nyelvünk különösen az irányt jelölő igekötők segítségével hoz létre tömör, személetes kapcsolatokat, amelyekbe mintegy két cselekvést sűrít bele: az egyiket az ige, a másikat az igekötő jelzi.

Húzd rá cigány, húzzad jobban,

Táncolni való kedvem van,

Eltáncolom a pénzemet,

Kitáncolom a lelkemet!


(Petőfi: Falu végén kurta kocsma…)

Néha az igekötő a következményt sűríti bele az igébe, pl.: lesárgul a levél a fáról stb.

Nagyon alkalmasak az igekötők a cselekvés intenzitásának a megéreztetésére, pl.: felbőszít, elsöprő győzelem, kitáncolja magát stb. Máskor meg azt fejezik ki, hogy a cselekvésfolyamat a kívánt mértéken túl megy végbe, pl.: elsóz valamit, elkel a tészta stb.

Bizonyos igekötőkkel a cselekvés gyors, hirtelen bekövetkezését érzékeltethetjük, pl.: felfigyel, felsír, rajtacsíp stb.

Az igekötő megismétlése a cselekvés folyamatosságának, tartósságának megéreztetésén kívül legtöbbször nyomósít is:

„Édes anyám, édes anyám!

Altass el már, úgy alhatnám!”

Mond az egyik s el nem alszik.

Sohajtása föl-fölhallszik.

(Gyulai Pál: Éji látogatás)

Máskor viszont a cselekvés elaprózását, azaz gyengítését jelzi: meg-megáll.

Ballag egy cica is – bogarászni restel –

Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,

Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen

Egy iramodással a pitvarba terem.


Az önmagában használt igekötő rendszerint feszült lelkiállapotot tükröz, s gyakran mondatértékű:

Ki a szabadba, látni a tavaszt,

Meglátni a természet színpadát!

(Petőfi: Ki a szabadba!)

Végül a megszokott igekötő elhagyása – főként a költői stílusban – növeli a szó hatásosságát.

Akkor könnyült szivvel Toldiné így szólott:

(Arany: Toldi XII.)

„Húnyt vezérem ifjú szép sugára”

Szól az ősz most, éljen a király!

(Vörösmarty: Szép Ilonka)

Be sokáig várakozék

Én, árvult, társtalan Kain.

(Ady: A halottak élén)

Igemódok l. Ige alatt.


Igenevek – Az igeneveknek, igeneves szerkezeteknek – mint ősi kifejező eszközöknek – egyik legfontosabb funkciójuk a tömörítés. Fajaik a következők:

1. A főnévi igenév átmeneti kategória a főnév (közelebbről az elvont főnév) és az ige között. A cselekvést személyhez való kötöttség nélkül, személyragtalanul fejezi ki, ezért a cselekvésfogalom lényegét emeli ki, s ilyenformán igen alkalmas arra, hogy általa a költő mondanivalója a maga friss erejében törjön felszínre, még mielőtt a megszokott szabályos mondattá formálódhatott volna. Jellegzetes példákat találunk erre Adynál (Sírni, sírni, sírni, Az ágyam hívogat, Tiltakozni és akarni), Juhász Gyulánál (Gyászköntös) és József Attilánál (Ülni, állni, ölni, halni):

Hajh, megmaradni nagy betegnek,

Sírba rugandó idegennek,

De élni, de élni.

Barbárból, úrból nyűvé válni,

Igaziból lenni akármi,

De élni, de élni.

Nem bánni immár semmit-semmit

S nótáink bár rossz kölykök zengik,

De élni, de élni.

Ijesztgessenek a Jövővel,

Ijedjek meg lehajtott fővel,

De élni, de élni.

És gunnyasztva és meghajolva,

Mintha tavasz sohse lett volna,

De élni, de élni.

De tiltakozni és akarni,

De, jaj, még most, most meg nem halni,

De élni, de élni.

(Ady: Tiltakozni és akarni)

A szürke unalom barátcsuháját

Fölvenni és letenni mindenik nap.

Az elgyötört vágy egyhangú imáját

Hadarni mindig, míg ajkunk kiszikkad.

A régi szerelem foszló ruháját

Csókolni mindig, és víg álmainkat

Temetni mindig, mint hervadt apácák,

És látni fát, hol új virágot ingat


Új tavasz, és érezni a vidámság,

A szépség és erő gőgös világát,

Mely meg se látja a jó, bamba árvát,

És eltapossa rongy játékainkat!

(Juhász Gyula: Gyászköntös)

A főnévi igenevek használata, különösen halmozása nemcsak tömörebbé, hanem élénkebbé, felhívóbbá is teszi a stílust. Tömörítő szerepe abban is megnyilvánul, hogy mondatot rövidíthet:

És hogy örömében ne maradjon hiány,

Hogy beteljék mind az, a mit szíve kiván,

Épen mintha álma kezdődnék most elől,

Anyját látja jőni a korlátok felől.

(Arany: Toldi XII.)

Kifejezhet általános érvényű parancsot, felhívást:

Szaporán, hé! nagy a rakás: mozogni!

(Arany: Tengeri-hántás),

s mivel nem kapcsolódik meghatározott személyhez, némileg gyengíti a parancsot: Indulni, emberek! – A főnévi igenév birtokos személyraggal ellátott formái általában választékosabbak, irodalmiasabbak, a könnyedebb stílus azonban – nemcsak a társalgási nyelv, hanem a szépirodalmi stílus is – megengedi a választást, vagyis bizonyos esetekben szerepelhet személyragos és ragtalan főnévi igenév is a jóhangzás, a változatosság jegyében.

… természetes dolognak tartották, hogy ilyenkor Tímárnak őket el kell hagynia. Hiszen neki is kenyérkereset után kell látni. (Jókai: Az arany ember)

Néha a személyragnak kiemelő, a cselekvőre nyomatékosan visszamutató szerepe van, pl.: El kell mennünk feltétlen!

Lásd még: Névszó alatt: Főnév, Ige.

2. A melléknévi igenév is megőrzött valamit igei természetéből. A képszerűséget, a szemléletességet azzal erősíti, hogy a tulajdonságot cselekvéssel jelöli, s így bizonyos mozgalmasságot vagy éppen befejezettséget kölcsönöz a kifejezésnek. Pl.: „hadrontó nép” (Vörösmarty), „elillant évek” (Ady), „csattogó fagy” (József Attila).

A melléknévi igenév is helyettesíthet, tömöríthet mellékmondatot: lánynézőbe megy, dolga végeztével, világlátott. Állítmányi szerepben viszont – ritkább használatánál fogva – választékos, ünnepélyes hatást kelt:

Legjobb ölelő a bánat.

(Tóth Árpád: A bánat misztériuma)

De itt ti vagytok a meglopottak

Ti vagytok itt az áldozat!

(Illyés Gyula: Hősökről beszélek)

Alaki tekintetben a vádoló – vádló, ünnepelő – ünneplő sorban az elöl állók a választékosabbak, a tört – törött típusban meg a rövidebb formák az irodalmiasabbak. A folyamatos melléknévi igenevek módhatározós alakjai (bántóan – bántón, sértően – sértőn) közül az utóbbiak választékosabbak, a költői stílusban használatosak. A


többes számú forró – forróak, tündöklők – tündöklőek sorból a költői stílus a rövidebb formáikat finomabbnak tartja. Pl.: „Az arcán rózsák égtek, perzselők, észveszejtők.” (Móricz)

Lásd még: Ige, Jelző, Névszó alatt: Melléknév.

3. A határozói igenév a cselekvés módjának, a létezés állapotának szemléletes kifejezését szolgálja általában.

Fujtam: s hogy forgott, nőtt a szalmaszál

végén! hogy ingott! Minden kis sugár

megtört rajta és körben ráfeküdt,

groteszkűl eltorzulva mindenütt,


Öreg-ifjú Zsigám, sok mindent hallhattál,

Hallva, nézve, írva sok-sok-sokat adtál.


Ugyanazon igék melléknévi és határozói igeneve között a csodálkozva – csodálkozón, sértve – sértőn – sértetten sorból a csodálkozón jobban megérezteti a folyamatosságot, továbbá irodalmibb, választékosabb, mint a csodálkozva; a sértetten viszont jobban kifejezi a befejezettséget, mint a sértve. Az -n ragos formák újabbak, friss hatásúak. A határozói igenév -ván, -vén képzős alakja régies, néha biblikus hangulatú:

Ő Toldiról mondana szépet

S poharunkat összekoccintván

Sírva áldanók a meséket.

(Ady: Ilosvai Selymes Péter)

Lásd még: Ige, Határozószó.

Igeragozásfajták l. még: Ige, Határozószó.

Ikes ragozás l. Ige alatt.

Impresszionizmus (lat-fr. ’benyomás’) – a XIX. század második felében kialakuló képzőművészeti és irodalmi stílusirányzat, amely a pillanatnyi szépség, a soha vissza nem térő hangulat megragadásában látja a művészet feladatát, s a művész futó benyomásain, egyéni hangulatán keresztül tükrözi a világ változó képét. Az impresszionizmus jobbára a naturalizmus ellenhatásaként jött létre. Előrelépést jelentett a festészetben a műtermi, mesterséges világítással, az akademizmus pózával, maradiságával szemben. Az impresszionisták azt festik, amit látnak, nem pedig azt, amit korábban megismertek.

Az irodalomban az impresszionizmus igazi területe a líra és a leíró próza. Legjellemzőbb stíluseszközei között – látás- és ábrázolásmódjának megfelelően – ott találjuk az eddig nem ismert színekben pompázó, sokszor szinte varázslatos képeket, a szóképek közül a metaforát, a megszemélyesítést és a legkülönbözőbb érzéki benyomásokat összeolvasztó szinesztéziát. Kedveli továbbá a benyomásokat jól érzékeltető névszókat (a főnevet és melléknevet), a sajátos szerepű értelmezőket, a hiányos mondatokat, mindazt, amit az ún. nominális stílus magában foglal. (L. ezeket a megfelelő címszavak alatt.) Szívesen él a nyelv zenei lehetőségével is (l. Jóhangzás alatt). Leghíresebb képviselői a világirodalomban: Flaubert, Daudet, Maupassant, Richard Dehmel stb., a magyar irodalomban: Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Kaffka Margit, Szabó Lőrinc stb.

Frankhon. Vidám, könnyelmü nép.

Mennyi kirakat, mennyi kép!

Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:


masina, csengő, kürt, harang.

Angolhon. Hidak és ködök.

Sok kormos kémény füstölög.

Kastélyok, parkok, labdatér,

mért legelőkön nyáj kövér.


Előttünk már hamvassá vált az út

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása.

(Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú)

Mostan színes tintákról álmodom

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet

e tintával írnék egy kisleánynak,

egy kisleánynak, akit szeretek.

……………………………..

És akarok még égő-pirosat,

vérszínűt, mint a mérges alkonyat

és akkor írnék, mindig-mindig írnék.

Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:

arany-imát írnék az én anyámnak,

arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.

(Kosztolányi: A szegény kisgyermek panaszai)

Lásd még: Korstílus, Naturalizmus, Expresszionizmus.

Indulatszó l. Felkiáltó mondat és A zárt mondatszerkezet felbomlása alatt.

Interpunkció l. Látható nyelv alatt.

Interrogatio l. Kérdő mondat.

Inverzió l. Szórend alatt.


Irodalmi irányzat l. Korstílus.

Irodalmi nyelv l. Nemzeti nyelv alatt.

Irodalomelmélet l. Irodalomtudomány alatt.

Irodalomtudomány – a művészetek egyik ágával, az irodalommal foglalkozó tudomány. Három fő területe van:

1. Az irodalomelmélet az irodalom elméleti kérdéseit, közelebbről az irodalomnak a fogalmát, tényezőit (mű, író, olvasó), továbbá művészi sajátosságait (az irodalmi ábrázolás stb.), végül művészi kifejező eszközeit (a költői és írói stílus, a vers, a műfaj stb.) vizsgálja.

2. Az irodalomtörténet az irodalmi alkotások kérdéseivel és értékelésével, a költők, írók életpályájával, továbbá az egyes nemzeti irodalmak és az egész világirodalom alakulásával, történetével foglalkozik.

3. Az irodalmi kritika az egyes műveket értékeli a mondanivaló és az üzenet, valamint a kifejező eszközök szempontjából.

Az irodalomtudomány feladatkörének e rövid megjelölése is mutatja, hogy sem az irodalomelmélet, sem pedig az irodalmi kritika – ha hivatása magaslatán akar állni – nem nélkülözheti a stilisztikát. Az is vitathatatlan viszont, hogy a stíluselméletnek (a stílus, a stílusréteg, a stílusárnyalat, a stílusirányzat, az egyes műfajok stb.) és a gyakorlati stilisztikának (a stíluselemzés, a stíluskritika) is fel kell használnia az irodalomtudomány egyes ágainak tanulságait.

Lásd még: Stilisztika.

Irónia l. Gúny alatt.

Írott és beszélt nyelvi stílus – A közlés kétféleképpen történhet: élőszóval és írásban. A szóbeli közlés célja az, hogy az emberek közvetlenül kicseréljék, és – emlékezetüktől függően – megőrizzék gondolataikat, érzéseiket, ismereteiket. Az élőbeszéd nem hozhat létre igazi irodalmat, de – távlatban tekintve – segítségével létrejöhet a nemzedékek által alakított népköltészet, az orális irodalom. A gondolatoknak nagyobb arányban történő, a beszélőtől független és pontosabb megőrzése, az írói alkotások, továbbá a tudományok létrejötte és művelése csak az írás, az írott nyelv segítségével valósítható meg. Mindez érthetővé teszi, hogy mind a beszélt nyelv (pontosabban ennek stílusrétegei; l. ott), mind az írott nyelv (illetve ennek stílusrétegei; l. ott) tárgyának, céljának, körülményeinek megfelelően a szó- és kifejezéskészletnek, továbbá az alak-, a mondat- és szövegtani jelenségeknek – az általánosan használtakon kívül – bizonyos meghatározott elemeit foglalja le. A szóbeli közlésre például jellemző a közvetlenséget biztosító, pongyolább kifejezésmód és mondatfűzés, a neologizmusok, nemegyszer a divatszavak, a tájnyelvi elemek, továbbá a zsargon és az argó használata, valamint a gyorsabb változás és a hagyományhoz, a normákhoz való kisebb ragaszkodás. Ezzel szemben az írott stílus a teljes hatás kedvéért pontosabban megválasztott szavakat, meghatározott kifejezéseket, a mondanivaló egyes részeinek viszonyát jobban megvilágosító kötőszókat, a bonyolultabb tartalomnak megfelelően bonyolultabb szerkezeteket, nem utolsósorban alárendeléseket stb. használ. Jobban kötődik a hagyományokhoz, nehezebben változik. Igényesebb, inkább követi a normákat.

Lásd még: Stílusréteg.

Ismétlés l. Erősítés alatt.


15. fejezet -1. JJassznyelv l. Rétegnyelv alatt.

Jelentésárnyalat l. Szójelentés alatt.

Jelentéstan – a nyelvtudománynak az az ága, amely a szavak, szókapcsolatok, mondatok, szövegek jelentését, a jelentés összetevőit, sajátságait, a jelentésváltozásokat, röviden: a nyelvi jel természetét vizsgálja. Mivel a jelentésnek része az expresszivitás, ill. stílusérték, a jelentéstan és a stilisztika rá van utalva egymásra, kölcsönösen felhasználják egymás eredményeit.

Lásd még: Szójelentés, Stilisztika.

Jelkép L. Szimbólum.

Jelző (gör. epitheton ’hozzákapcsolt’) – olyan szó vagy szócsoport, amely a mondatnak egy más részével együtt egységes szerkezetet alkot, és a szerkezet másik, rendszerint főnévi tagjának tulajdonságát, sorrendi helyét vagy egyéb helyzetét, mennyiségét vagy birtokosát fejezi ki. Az ábrázolás, a jellemzés pontos, találó volta, a stílus szemléletessége, festőisége, élénksége tehát nem utolsósorban éppen az alkalmazott jelzőtől függ. A mondatrészek közül a legnagyobb stilisztikai jelentőségre tett szert.

Stiláris értéke főként az ún. tulajdonságjelzőknek (más néven: minősítő jelzőknek) van, a számjelzőknek már kisebb (l. Névszó alatt: Számnév), a birtokosjelzőknek meg alig. A stilisztikában általában háromféle tulajdonságjelzőről beszélhetünk.

1. A megkülönböztető, meghatározó jelző valamely személynek vagy dolognak jellemző, azt mástól megkülönböztető sajátságát emeli ki. Jelentős szerepe van a pontos, hű ábrázolásban és jellemzésben. A mondatnak annyira fontos része, hogy elhagyása megváltoztatja a mondanivaló értelmét, vagy teljesen értelmetlenné teszi. Megvan a költői nyelvben, de különösen gyakori a tudományos stílusban és a köznapi beszédben. Pl.: jó tanuló, városi ember; főnévi igenév, állati fehérje; „Magas, százados fák tartanak neki árnyékot” (Mikszáth), „Égető meleg nyár van.” (Móricz: Sárarany)

Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,

Pocsolyás víz, sás, káka lakják.

De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna

Oceánig hordják a habját.

(Ady: Az Értől az Oceánig)

2. A festői vagy költői jelző nem szűkíti le a jelzett szó értelmét, hanem az a célja, hogy a kifejezést szemléletessé, hangulatossá, széppé, hatásossá tegye. Elhagyása nem változtatja meg a mondat értelmét. Előfordul a köznyelvben is, de igazi területe a költői stílus. A szóképekhez hasonlóan lehet szemléleti jellegű:

Megállék a kanyargó Tiszánál

(Petőfi: A Tisza)

Lenn az alföld tengersík vidékin

Ott vagyok honn, ott az én világom;

…………………………………..

S mosolyogva néz rám a Dunától


A Tiszáig nyúló róna képe.

(Petőfi: Az Alföld)

és hangulati jellegű:

Még hull a nyári fények zafír, rubin, agát

Esője…

(Tóth Árpád: Őszi szántás)

Ezek gyakran vegyesen fordulnak elő:

Nem látod a bosszús egeknek,

Ostorait nyomorult hazádon.

(Berzsenyi: A magyarokhoz)

A jelző lehet szókép is, pl. metafora:

… Jer Ossián,

Ködös, homályos énekeddel.

(Arany: Ősszel)

Ó, té hónapos rózsa! Mi bajod? – mondta Dani, s a győző kedvtett érzésével nézett az asszonyra. (Móricz: Sárarany)

Napon! nagy napon! forró homokon!

Ott voltam boldog, a déli napon!

Ott volnék az! Didergő szívemen

megváltó emlékként melengetem

Itáliát, Egyiptomot, a Fényt.


3. A jelző és a jelzett szó kapcsolata állandóvá is válhat. Ebben az esetben állandó jelzőről beszélünk. Ezt különösen a klasszikus, eposzi stílus kedvelte. Pl. Homérosznál ilyeneket találunk: földrázó Poszeidón, leleményes Odüsszeusz, szárnyas szavak stb.; Vörösmartynál meg efféléket: fejedelmi Zalán, kacagányos Ete stb., de előfordul a népköltészetben és a köznyelvben is, pl.: kék ég, dicsőséges tavaszi hadjárat stb.

Egyes régi stilisztikák az állandó jelzőket, mások a szemléleti jellegű festői jelzőket, ismét mások általában a költői jelzőket díszítő jelzőknek (epitheton ornans) nevezték.

A jelzők stílushatása abból adódik, hogy ráirányítják a figyelmet egy bizonyos – az író által fontosnak tartott – jellemvonásra. Ezt csak növeli a gyakori képszerűség s az esetleges zenei elem. A stílushatást befolyásolhatja a jelző szófaja is. Az igenévi jelző költői erejét pl. növeli az, hogy nemcsak képszerű, festői hatású, hanem igei jellegénél fogva mozgást is visz az ábrázolásba: hadrontó nép, vérfagylaló kéz (Vörösmarty), csattogó fagy, zörgő idő (József Attila). Különbség van a főnévi és a melléknévi jelző között is. Az előbbi határozottabban, erősebben mutat rá az illető jellemvonásra, pl. Tűz-ország, asztag-város, Csönd-herceg (Ady):

Nyár-éjszakán a grófi szérün

Reccsen a deszka-palánk

S asztag-városban pirosan


Mordul az égre a láng.

(Ady: A grófi szérün)

Külön sajátsága nyelvünknek, hogy ragos névszó, birtokos szerkezet, igealak, sőt egész mondat is szerepelhet jelzőként, pl.: teddide-teddoda legény, nembánom ember, mitugrász fickóm, „Nem leszek senkinek a külddki-hívdbe cselédje.” (Veres Péter) stb.

Kifejező erejüket annak köszönhetik, hogy eléggé élénken érezzük bennük az eredeti jelentést. Hatásuk pedig azzal magyarázható, hogy az igés vagy ragos szerkezetek a megszokottól eltérő funkcióban állnak. Inkább népies, bizalmas hangulatúak, és sok közöttük a tréfás, gúnyos hatású is.

A jelző hatását nagymértékben növeli az újszerűség, az eredetiség is. Az új, eredeti jelzők rávilágítanak a költő egyéni stílusára. Nagy mestere volt ennek Vörösmarty (riadóvak mélység, hadvész ülte képpel stb.), Ady (gigászi vadon, halk csókú legény), továbbá József Attila (bársony nesz, kedvetlen, lompos, sárga lomb) stb. (L. Egyéni nyelv és stílus.) – A jelző, illetve a jelző bizonyos típusa jellegzetes eszközévé válhat egy-egy stílusiránynak is; pl. a szinesztéziás jelzők (l. Szinesztézia) és képek, szerkezetek az impresszionista stílus (l. Impresszionizmus) sajátos eszközei:

Formát keresni minden gondolatnak,

És elvérezni egy fonák igén,

A parfümét érezni a szavaknak,

És tudni: minden szó gonosz szirén,

Mely holt szépségek barlangjába csábít,

S az élettől, amely vár, eltakar,

S megunni a szép formák orgiáit,

S érezni: meddőn vergődtünk tavaly!

És hogy az élet derűs, tág mezőin

Csak hervadások illata fogad,

S hogy élni, élni nekünk már merő kín,

S siratni szép, megölt halottakat,

Kik bennünk szunnyadoznak már örökre,

Bús és beteg szavaktól elgyötörve…

(Juhász Gyula: Formát keresni…)

Lásd még: Igenevek, Névszó, Szófaji átcsapás.

Jóhangzás; rosszhangzás vagy kakofónia; zeneiség – A jóhangzás vagy eufónia a régi stilisztikákban a szép stílus egyik sajátsága. Azt jelenti, hogy a kérdéses írásmű, írásműrészlet vagy mondat felolvasva, hallgatva is gyönyörködtet, zeneileg is kellemes hatással van ránk. A jóhangzás első feltétele a magán- és mássalhangzók arányos eloszlása, ez utóbbiakon belül pedig a zöngés és zöngétlen hangok kedvező arányszáma, és általában a hangelemek megfelelő sorrendje. A magyar nyelv e tekintetben a jóhangzású nyelvek közé tartozik. Bár a hangok eloszlása nyelvenként meghatározott, természetesen, egy nyelven belül, pl. a magyarban is, segítheti a jóhangzást a beszéd közben létrejövő mássalhangzótorlódás és a nehezen kiejthető mássalhangzócsoportok kerülése. Pl.: Kicsiszolta, hogy fényljék (szebben: … hogy fényes legyen). Nem talált ott senkit s sietve eltávozott (szebben: Nem talált ott senkit, ezért sietve…). – A jóhangzás érdekében kerülnünk kell az ún. egyhangúságot vagy monotóniát is: az azonos hangok, szótagok, szavak többszöri és fölösleges ismétlését. Pl.: Több tekintetben tudatosnak tarthatjuk (szebben: Több vonatkozásban tudatosnak mondhatjuk…) 1949-ben a Magyar Nyelvben megjelent cikkemben szóltam róla (szebben: A Magyar Nyelv 1949-i évfolyamában


megjelent cikkem szól róla). Különösen fontos a magánhangzóknak mint a nyelv zenei elemeinek a változatossága. Nyelvünkben a zárt ë eltűnése miatt főként az e hangok kerülhetnek nagy számban egymás mellé. Pl.: felesleges, ennek elengedhetetlen feltétele (helyesebben: fölösleges, ennek nélkülözhetetlen föltétele). Az egyhangúságon tehát úgy segíthetünk, hogy hangalakilag alkalmasabb rokon értelmű szót választunk, továbbá a szórendet a kívánalmaknak megfelelően, de a lehetőségeket figyelembe véve megváltoztatjuk, és ha az illető szó többalakú, a hangalakilag odaillőbb változatot használjuk.

Például az egyhangúság elkerülése végett mind a stilisztika, mind a helyesírás megengedi azon e hangú szavak ö-s változatának az alkalmazását amelyek több alakúak: fel, felett, veder, seper stb. ~ föl, fölött, vödör, söpör stb. Felemelte a tele vedret helyett Fölemelte a tele vödröt.

A jóhangzáshoz szükséges az is, hogy a hosszú és rövid szavak váltakozzanak beszédünkben és írásunkban. A sok egytagú szó ugyanis darabossá, a sok hosszú szó meg vontatottá teszi a stílust. Pl.: Ma már ott volt ám a fiú is, de biz most sem szólt egy szót sem. Kimondhatatlanul alkalmatlankodtatok rendetlenkedéseitekkel vendégeimnek.

A jóhangzást fokozhatja az arányosság (illetve gátolhatja az aránytalanság). Az egyszerű mondat akkor arányos, ha szólamainak terjedelme egyenlő vagy alig különböző. Összetett mondat esetében pedig akkor beszélünk arányról, ha a tagmondatok s felépítésük hasonló. Az arányosság különösen fontos kelléke a körmondatnak (l. ott).

Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek

S a kitörő napfény nem terem áltudományt;

Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből

S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;

Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús

S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;

Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról

S áldozni tudó szív nemesíti az észt;

Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával

És eget ostromló hangokon összekiált,

S a zajból egy szó válik ki dörögve: „igazság!”

S e rég várt követét végre leküldi az ég:

Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez

Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.

(Vörösmarty: A Guttenberg-albumba)

Rosszhangzásról vagy kakofóniáról, a jóhangzás ellentétéről, akkor beszélünk, ha valamely írásmű, írásműrészlet, mondat vagy szó zeneileg kellemetlen hatást kelt. A rosszhangzás jellemzői: a mássalhangzótorlódás, az egyhangúság, a darabosság, a vontatottság és az aránytalanság. (Ezek lényegét, kiküszöbölésük módját l. fentebb, a Jóhangzás alatt.) A régi stilisztikák felfogásában egyrészt az hibáztatható, hogy jóhangzásról, rosszhangzásról majdnem kizárólag csak a költői művekkel kapcsolatban beszéltek (holott mindkettőnek a hatását felhasználja a mindennapi nyelv is), másrészt nem vették eléggé figyelembe az írásműveknek, általában a közlésnek a célját, körülményeit stb. Megfelelő célból, megfelelő körülmények között ugyanis stílusosnak, stilisztikailag helyesnek minősíthetők a rosszhangzás esetei is. A mássalhangzótorlódást használja fel pl. humor keltésére a következő népi mondóka: Mit sütsz kis Szűcs? Sós húst sütsz kis Szűcs? Babits a sok e hang monotóniájával érzékelteti hangulatát a „Fekete ország” c. versében.

Fekete országot álmodtam én,


ahol minden fekete volt,

minden fekete, de nem csak kívül:

csontig, velőig fekete,

fekete,

fekete, fekete, fekete.

Fekete ég és fekete tenger,

fekete fák és fekete ház,

fekete állat, fekete ember,

fekete öröm, fekete gyász,

fekete érc és fekete kő és

fekete föld és fekete fák,

fekete férfi, fekete nő és

fekete, fekete, fekete világ…

(Babits: Fekete ország)

Mennyire mesterkélt és erőltetett viszont az o hangok használata Édes Gergelynek a következő soraiban:

Óh okos óh nyomorogj, dolgodhoz fontos okon fogj!

Jól gondolj, jót szólj, sok gonoszoktól oszolj.

(Egy árva szűznek megtekintése 1778-ban)

Petőfi a pattogó ritmus kedvéért és a kirobbanó tavasz hangulatának megéreztetésére él a rövid, egytagú szavakkal „Mi kék az ég!” c. versében.

Mi kék

Az ég!

Mi zöld

A föld!

Zöld föld felett, kék ég alatt…

……………………

Mi kék

Az ég!

Mi zöld

A föld!

Zöld a föld, kék az ég, tavasz van…

(Petőfi: Mi kék az ég!)

Az elaprózott, aránytalannak ható, darabos stílus egyébként különösen alkalmas arra, hogy a költő


gondolatainak egyes mozzanatait kiemelje (l. pl. Babits Messze… messze… c. versét), illetőleg gyors menetű elbeszélésekben a helyzet feszült voltát, az elbeszélő lelkiállapotát stb. megéreztesse vele.

Ott rohannak… pusztító tűz…

A fele már ki van dőlve…

Most elnyeli a füstfelleg…

Meghaltak tán? – Nem! ott mennek!

Ott hallatszik, hogy: Előre!

(Tóth Kálmán: Előre)

Zeneiség – a költői és prózai művek zenei hatása, a hangok megfelelő változatosságán alapuló dallamossága. A szépirodalmi stílus fokozottabb mértékben és szigorúbb szabályok szerint használja fel a zenei hatás érdekében a jó-, illetőleg rosszhangzás eszközeit. Ezenkívül szívesen él a szavakat alkotó hangok különféle hangulatot keltő és hangulatot aláfestő erejével, és végül – különösen a versekben – a versforma, a rím, a betűrím vagy alliteráció, a refrén (l. ezeket a megfelelő címszavak alatt) stb. zenei lehetőségeivel. A zenei elemek használata gyakran tudatos, hiszen a művészi hatás foka ezektől is függ. Akadtak olyan költők, költői iskolák, stílusirányok is, amelyek a zenei hatást a költészet céljának tették meg. (Pl.: Verlaine, a nagy francia költő ezt így fogalmazta meg: „De la musique avant toute chose…” Zenét mindenekelőtt.)

Lásd még: Hangok, Szóhangulat, Tartalom és forma.


16. fejezet -1. KKakofemizmus (gör. ’rosszat [rosszallóan, rosszallva való] mondás’) – kisebb-nagyobb indulat hatására rosszabbító kifejezéseknek, azaz a semleges és közömbösebb hangulatú szavak helyett durvábbaknak, brutálisabbaknak a használata. Pl.: szamár, hülye, barom társalgás közbeni megszólításként, röhög, zabál, ronda, satrafa, bagóhiten él (törvénytelen házasságban). Ide tartozik a gúnynevek és szitokszók egy része is. A kakofemizmus az eufemizmusnak az ellentéte, de ritkább jelenség nála. Nyelvi, stiláris eszközei nagyrészt a rokon értelmű szavak, körülírások, képes kifejezések közül valók, csakhogy itt – az eufemizmussal szemben – a pejoratív, azaz a rossz, negatív irányba történő nagyítás, túlzás játszik fontos szerepet. A kakofemizmusok költői felhasználására jó példa Petőfinek „Mit nem beszél az a német…” c. verse:

Mit nem beszél az a német,

Az istennyila ütné meg!

Azt követeli a svábság:

Fizessük az adósságát.

Ha csináltad, fizesd is ki,

Ha a nyelved öltöd is ki,

Ha meggebedsz is beléje,

Ebugatta himpellére!…

Ha pediglen nem fizetünk,

Aszondja, hogy jaj minekünk,

Háborút küld a magyarra,

Országunkat elfoglalja.

Foglalod a kurvanyádat,

De nem ám a mi hazánkat!…

Hadat nekünk ők izennek,

Kik egy nyúlra heten mennek.

Lassan, német, húzd meg magad,

Könnyen emberedre akadsz;

Ha el nem férsz a bőrödbe’,

Majd kihúzunk mi belőle!…

(Petőfi: Mit nem beszél az a német…)

Lásd még: Eufemizmus, Pejoratív.

Kakofónia l. Jóhangzás alatt.

Katachresis l. Képzavar.


Képes beszéd – általában a beszélt és írott nyelvre, különösen pedig a költői stílusra jellemző olyan kifejezésmód, amely szívesen és gyakran él képekkel, szóképekkel.


Képes értelem l. Szójelentés alatt.

Képzavar (gör. katachresis ’visszaélés’) – Az átvitelnek, a szóképnek az alapja a jelentés és a jelentett dolog viszonyának az eltolódása: a jelentést a megszokott dolog helyett egy vele valamilyen rokonságban levő másik dologra vonatkoztatjuk. Az eltolódást elfogadhatónak érezzük egészen addig, amíg a valóságtól el nem szakad. De képzavart érzünk – természetesen az egyénektől függően más arányban –, ha a kapcsolatok megszakadnak a valósággal, illetve ha a kép erőltetett, zavaros vagy össze nem illő elemekből áll, esetleg átvitt jelentésű szókapcsolatok, képes kifejezések vegyülnek benne. Példák: „Én pendítettem meg azt a szikrát, amely azóta oly hatalmas folyammá dagadt, hogy terebélyes árnyékában ma is sokan sütkéreznek.” „A vezérkar kebelében lábra kapott a fejetlenség.” „Nem a lélek nemes húrjaiban leli fő forrását tetteinek rugója.” „Volt ott még néhány olyan ember, akinek bölcsője bizonyára szintén nem paplanos ágyban ringott.” A költők a képzavart is felhasználják gúny kifejezésére vagy fokozására.

… de hová ragadál?

Oh fölhevülésnek

Gyors talyigája!

…………………

Bájos vala ő! (ti. a szemérmetes Erzsók)

Mint a pipacsból

Font koszorú,

Vagy mint a bakter dárdájába ütődött

Éjjeli holdsugár.

(Petőfi: A helység kalapácsa II.)

Lisznyai Kálmán „Pipadal” c. versében furcsa képi párhuzamot von az emberi sors és a pipa között:

S minden ember egy dohánylevél csak,

A reménység hosszú pipaszár,

Pipaszúrkálók a szenvedések,

S dohányvágó, kaszás – a halál.


Képzők – a szóképzésnek, a szókincsgyarapítás leggyakoribb és leggazdaságosabb módjának eszközei. Nyelvünk rendkívül gazdag a legkülönfélébb, új szavakat létrehozó képzőkben. Ez a körülmény nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy minden nyelvtani kategóriát s minden értelmi és érzelmi-hangulati árnyalatot változatos módon ki tudunk fejezni. Más-más árnyalatot éreztetnek pl. a következő gyakorító igék. szállong, szálldos, szálldogál, szállingózik; vagy a következő, kicsinyítő képzővel ellátott szavak: kövéres, kövérke, kövérkés, kövérecske. A képzők kifejező, expresszív lehetőségeit csak növeli többjelentésű (poliszemantikus) voltuk. Egy-egy képző ugyanis különféle összefüggésekben, különféle jellegű alapszóhoz járulva, más és más irányban módosíthatja a szó jelentését. Más-más a funkciója pl. az -s képzőnek a sáros, lilás, beteges, tízes, százados, üveges, bükkös, kikapós, apus, Maris típusú szavakban.

A képzők egyik legfontosabb stílusértéke a tömörítés, a sűrítés. Milyen bonyolult módon lehetne pl. pontosan körülírni azt az értelmi és érzelmi tartalmat, amely benne van Veres Péter kivagyiság (’rátartiság, gőg’) szavában, vagy amit az édesget, szemfüleskedik, olvasmányos, továbbá termelékenység, jövesztés stb. szavak


kifejeznek.

Másik fontos sajátságuk az értelmi és érzelmi árnyalatok kifejezése. A (valamitől) félő szó egy alkalomra érvényes vonást jelöl, a félénk ellenben állandósítja ezt a tulajdonságot. A házikó és a házacska is kis házat jelent, de az előbbiben több a melegség, kedvesség. Nemigen van viszont semmilyen különbség a részesedik – részesül, lelkesedik – lelkesül stb. között, talán a részesedik és a lelkesül ritkábban használatos, ennélfogva kissé választékos.

A képzők említett sajátságaiknál fogva különösen tág stiláris lehetőséget biztosítanak az íróknak, költőknek. A pillanat ihletében létrejött egyéni képzések elsősorban újdonságukkal, eleven képszerűségükkel hatnak, de stílushatásukhoz az is hozzájárul, hogy – éppen a képzők sokjelentésű jellege miatt – értelmi-érzelmi tartalmuk körvonalai gyakran homályosak, határozatlanok, s ezért különféle értelmi és hangulati asszociációkat, beleérzéseket indíthatnak meg az olvasóban, hallgatóban.

Át nem léphető, gyorsan vert hidon

Túlról hozott és túlos az életem,

(Ady: Halottan és idegenen)

Lovamra patkót senki nem veret,

Be szerencse, hogy senki sem szeret:

Kocogok, lógok követlen uton

S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.

S a rossz uton, mert minden ellovan,

Felüti néha fejét a lovam

És megkérdi, míg szép feje kigyúl:

Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?

(Ady: A ló kérdez)

Felhasználhatják a képzőket a költők, írók a szemléletesség növelésére:

Lejteget a párduc, s agyarogva vonítja bajúszát

(Vörösmarty: A Délsziget)

több-kevesebb ironikus hatás keltésére:

A maradandó párt tens Nemdy urat kiabálta:

A szaladandó párt valamely nagyszájú Parázsit.

(Arany: Az elveszett alkotmány)

Humor kifejezésére különösen alkalmasak a szokatlan vagy idegen képzők, pl.: bolondéria, rokonológia (Mikszáth), pirongatórium (Jókai), rendicsek (az argóból).

A becézésnek, kedveskedésnek rendkívül sok árnyalatát fejezik ki az ún. kicsinyítő képzők, pl.: anyó, anyóka; Kati, Katika, Kató, Katica, Katalinka, Katus.

Végül familiáris, kedveskedő, gyerekes stb. színezetűek – bár inkább a pongyolább társalgási nyelvre jellemzők, noha újabban behatolnak a szépirodalom nyelvébe is – az ún. játszi szóképzéssel alakult szavak, pl.: csoki, diri, szaki, dumcsi, dumcsizni.

Kérdő mondat, kérdés (lat. interrogatio) – Stilisztikai szempontból különbséget kell tennünk a mindennapi


beszédben, továbbá az értekező prózában az okfejtés során használt, feleletet igénylő, művészi hatásra nem törekvő, valóságos kérdések és a stilisztikai célból használt olyan kérdések között, amelyek fontos eszközei az elevenségre, fordulatosságra stb. törekvő stílusnak, elsősorban a szépirodalomban. Az utóbbi, stilisztikai célú kérdéseknek a következő főbb típusait különböztethetjük meg:

1. A figyelemkeltő kérdés. Azért hatásos, mert a hallgató vagy olvasó érdeklődését felkelti, ébren tartja valamivel kapcsolatban, sőt gyakran mintegy bevonja magát a hallgatót, olvasót is a téma előadásába. Gyakori az ilyen típusú kérdés a népmesékben, s általában a népies modorú előadásban.

Dúlt-fúlt Iluskának gonosz mostohája;

Hol marad, hol lehet oly soká leánya?

(Petőfi: János vitéz II.)

Nemegyszer nyomósítja is a kijelentést:

Mert a pázsit fölött heverésző juhász

Kukorica Jancsi, ki is lehetne más?

(Petőfi. János vitéz I.)

Hatásos lehet előadásokban, szónoklatokban. A beszélő ugyanis az ilyen kérdéssel mintegy működésbe hozza a hallgatók emlékezetét. Pl.: „Mi a haza, mint a legszentebb kapcsokkal egybefoglalt emberek társasága?” (Kölcsey: Parainesis)

Sűrűn előfordul végül érzelmi tartalommal telített költői írásművekben:

Hova lett a tarka szivárvány az égről?

Hova lett a tarka virág a mezőkről?

Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,

S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?

(Petőfi: A téli esték)

2. A tűnődő kérdés. A költők, írók megéreztethetik általa az olvasóval azt a gondolatot, amely elemi erővel ragadja meg lelküket, s amely a kérdések sorát ébreszti fel bennük tépelődésük, tűnődésük közben. Az ilyen kérdés hatásos eszköze a gondolatok továbbfűzésének is.

Nem kérdem én, hogy mi leszek?

Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok

S miért vagyok?…

Magáért születik az ember,

Mert már magában egy világ?

Vagy ő csak egy gyürűje

Az óriási láncnak,

Melynek neve emberiség?

Éljünk-e önnön öröminknek,

Vagy sírjunk a síró világgal? –

(Petőfi: Világosságot!)


Tűnődő kérdéseket találunk pl. Kaffka Margit „Színek és évek” c. regényében:

A helyes asszonyi ösztönöm súgta-e, hogy agyon kell hallgatni, feledésbe ásni. Elküldődött-e vajon valaha egy ilyenforma levél? Szeszély volt-e, ábránd, költőies-tetszelgés, képzelt vagy igaz érzelem, vagy semmi, egy frázis, érdekvadászat a család jóllétéért? Ki ismerheti a férfit… az embert?…

Lásd még: Kételkedés.

3. Költői, szónoki vagy retorikai kérdés. Csak nyelvtani formája szerint kérdés, a szerepe ugyanis nyomósított állítás, a felfokozott érzelmek (vágy, meglepetés, felhívás, parancs stb.) hatásos kifejezése. Az ilyen kérdés – természetesen – feleletet nem igényel, hatása jóval nagyobb, mint a megfelelő kijelentő és felkiáltó mondatoké.

Még kér a nép, most adjatok neki!

Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,

Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?

Nem hallottátok Dózsa György hirét?

…………………………..

S ti, kik valljátok, olyan gőgösen:

Mienk a haza és mienk a jog!

Hazátokkal mit tennétek vajon,

Ha az ellenség ütne rajtatok?…

(Petőfi: A nép nevében)

Kérdő névmás l. Névszó alatt.

Kételkedés (lat. dubitatio) – tulajdonképpen egy faja a kérdésnek, a kérdő mondatoknak. Az író kételkedő kérdéseket tehet fel mondanivalójával kapcsolatban, hogy még jobban felkeltse iránta az érdeklődést. Tehát valójában színlelt kérdésről van szó.

Volt egy falu – nem tudom, hol,

Abba’ lakott – mondjam-é, ki?

Se’ bajusza,

Se’ szakálla,

Egy szőr szála

Sem volt néki;

Annálfogva helységében

Nem is hítták egyéb néven:

Kopaszszáju Szűcs György bátya;

E volt az ő titulája.

(Arany: A bajusz)

Avagy felettünk nem hazud az ég,

Bolttá simulva, melynek színe kék?


A támadó nap burka nem hazud?

S fejünk felett, min jár, nem ál az ut?

A csillagok hullása nem csaló?

Távol hegy, erdő kék szine való?

(Arany János: Vojtina Ars poétikája)

Lásd még: Kérdő mondat.

Kétértelműség l. Pongyolaság alatt.

Kettős tagadás (gör. litotész ’kicsinység’, ’kicsinyítés’) – akkor jön létre, ha úgy állítunk valamit, hogy annak az ellentétét tagadjuk, s ezzel állításunkat mintegy kisebbítjük, gyengítjük, enyhítjük. Pl.: Nem lehetetlen (ehelyett: lehetséges). Gyanúja nem volt alaptalan (ehelyett: gyanúja alapos volt). Nem állítom, hogy nem igaz (ehelyett: állítom, hogy igaz).

Lásd még: Eufemizmus.

Keverékszó vagy makarónikum; makaróni nyelv vagy stílus – A keverékszó olyan magyar szó, amelyhez különféle idegen nyelvi elemeket (képzőt, prepozíciót stb.) teszünk. Ezek a játszi szóképzéssel alakult szavak – változatos, főként tréfás, humoros vagy éppen szatirikus hangulati tartalmuk következtében – elsősorban a társalgási nyelv eszközei. Pl.: bolondéria, gyengus, anyagice, of potyóresz. A makaróni(kus) nyelv, stílus meg úgy jön létre, hogy két vagy több nyelv elemeit ötvözik egybe, rendszerint tréfás vagy ironikus célzattal és gyakran keverékszavak felhasználásával. Makaróni stílusban bizonyos irodalom, költészet is keletkezett. Nálunk a XVIII. század közepétől az első világháborúig volt divatban. Példák: „Uszkulat ecce labis békula görbiceis” (Csokonainak tulajdonított mondás: Ime görbe lábakkal úszkál a béka). „Debrecenchester, nov. 16. 1848. My dear Dzsenkó! Ájem itthagying Debreczent… Erdődre [megyek] … Tehát oda légy nekem firkáling… Tiszteleting end csókoling a tied falamia… barátod P. S.” (Petőfi levele Aranyhoz)

Csak denique miközöttünk

Sine fine folyt a per,

S consilium abeundi

Lett a vége breviter.

Ergo mentem, és vagáltam

A hazában szanaszét;

Verte tandem a bal combom

Kard… azazhogy panganét.

(Petőfi: Deákpályám)

Lásd még: Képzők

Kicsinyítés – a nagyítás és túlzás ellentéte, azt jelenti, hogy a valóságosnál kevesebbet, kisebbet mondunk, illetve tompítjuk, ellágyítjuk, bizonyos fokig határozatlanná tesszük a szójelentéseket. Célja a kedveskedés, a szerénykedés, bizonyos finom, lágy hangulatok megéreztetése. Stílushatása abból adódik, hogy mintegy a tudat alatt a kicsinyített jelenséget összehasonlítjuk a valóságossal. Pl.: leányka, asszonyka, fiúcska, ökröcske, továbbá: Csak egy percet várj! (lehet egy óra is). Egy szem búza se termett! (kevés termett).

Ha, leányka, te vagy a mennyország:

Akkor én csillaggá változom.

Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy


Egyesüljünk) én elkárhozom.

(Petőfi: Fa leszek, ha…)

„A munkabér, a munkaerő ára,

cincog zsebünkben…

(József Attila: Munkások)

Lásd még: Nagyítás.

Kiejtés – a hangoknak, szavaknak, mondatoknak hallható nyelven, élőszóval való hangoztatása. A hangos beszéd, a kiejtés alkalmas a különféle értelmi és érzelmi árnyalatok kifejezésére, megéreztetésére (különösen nagy a jelentősége a szavalásban), ennélfogva a kiejtésnek, a kiejtés tanának és a stilisztikának vannak közös területei. Mivel a „látható”, leírt nyelv mellett a beszélt nyelv nagy és fontos szerepet tölt be a közlés terén – különösen mai – életünkben, a stilisztika számára sem közömbös a szép és jó, illetőleg kifejező kiejtés kérdése. A kiejtés sajátságait a hangképzés, a hangsúly és a hanglejtés területén szoktuk vizsgálni.

Lásd még: Hangok, Hangsúly, Hanglejtés, Stilisztika.

Kifejező (expresszív) hangváltoztatás – a szavak szokványos (azaz köznyelvi, irodalmi nyelvi) hangalakjának beszéd közben történő megváltoztatása stilisztikai célból. Főbb típusai:

1. A hangszín megváltoztatása. A beszélő a megszokottól eltérő hangszínnel (amibe belejátszik a nyomaték, a hangerő, a hanglejtés, a hangfekvés, a hangköz, a kiejtési idő stb. megváltoztatása) megéreztetheti azt az érzelmet, amely diktálja vagy kíséri a mondanivalót, vagy amelyet a beszélő éppen színlelésből ki akar fejezni. Az írás mindezt nem tudja tükrözni, legfeljebb utalhat rá, pl. drámai művekben ilyen utasításokat találunk: indulatosan, hevesen, magabiztosan, csöndesen, hivatalosan stb.

2. A hangok megváltoztatása. A magyarban szokatlan, ún. belégzéssel ejtett (inspirációs) hangok erős érzelem (ijedtség, meglepődés, hirtelen csodálkozás stb.) kifejezésére alkalmasak. Egyébként csak néhány rövid indulatszóban fordulnak elő, pl.: hű!, hjuj!, ssz! – A hangok megnyújtásával, illetve megrövidítésével is különféle érzelmet fejezhetünk ki. Pl.: teermészetesen (gúnyosan), aadd ide! (gúnyosan), hasszontalan (szidásként), deehogy (tiltakozásként), aadd ide! (könyörgésként). Viszont rövidebb a magánhangzó a vezényszavakban, továbbá az olyan, bosszúságot kifejező szavakban, mint e!, eh! – Expresszív eredetű, illetve célú egyes magánhangzók minőségének a megváltoztatása, pl.: barétom (lekicsinylő, tréfás vagy gúnyos megszólításként), egen („igen” helyett kénytelen beleegyezésként vagy gúnyosan stb.).

3. A kiejtés megváltoztatása. Igen erős stílushatású az idegen származású személyeknek a megfelelő idegenszerű (pl. németes, cigányos stb.) magyar kiejtéssel, beszédmóddal való ábrázolása.

Az ágyúk mellett egy göndörhajú szőke német pattantyús oktatta a parasztokat: – Mikor én mondok bor! [értsd por], akkor adjál bor! Mikor én mondok düssz! [értsd tűz], akkor adjál düssz! (Gárdonyi: Egri csillagok)

Hatásos a megfelelően alkalmazott tájnyelvi kiejtés is (l. Provincializmus).

Fürdőruhában széplépésű nő –

Jó alakja az eleganciája.

Hogy ideillik! Mily »előkelő«!

S mi mindent mond el, ahogy kisfiára

pillantva elkiáltja:

»Hun mész te, Fercsi! Vigyázz, beeső!«

(Illyés Gyula: Új nép a parton)

Kimegyen, széjjelnéz a pitarba.


(Szabó Pál: Őszi vetés)

Különösen alkalmasak jellemzésre a zsargonszókkal (l. Rétegnyelv alatt) együtt járó ejtési sajátságok, pl. az ajakkerekítés nélküli a hang használata (™kadémi™), a raccsolás (kéchlek), a hehezetes ejtés (khérem) stb.; zsargonszerű a már meghonosodott idegen szavaknak az idegenszerű ejtése is (párf‘ ehelyett: parfüm; fran, ehelyett: frank).

Nagy Lajos így beszélteti Sz. bárót egyik novellájában:

– Hogy az ördögbe ne lenne évdemes! Az ilyen felfogás nem megy, amit ön itt tanúsít. Hát… hát, ha én például lelövök egy embevt (már megint le akart lőni egy embert!)…, lelövök egy embevt, hát akkov ön számításba veszi, hogy mi volt az illetőnek a foglalkozása, hogy teszem házitanáv volt vagy fityfene! Vagy számításba veszi ön az anyagi kövülményeit, hogy gazdag embev volt-e vagy szegény övdög?

A művészi módon alkalmazott archaizáló hangalak (l. Archaizmus) nagyban hozzájárul a hangulat megteremtéséhez:

Hol járnak óta császár vitézi?:

Az mi lángunkat csak az Isten nézi.

(Ady: A tábor-tűz mellett)

Ember hajléki már rég nem épűlnek,

Szívek, tűzhelyek, agyak de sérűlnek,

Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,

Ha ő szívükben hív érzések fűlnek.

(Ady: Krónikás ének 1918-ból)

4. A hangalaki újítások. Például egy-egy alkalmi hangátvetés: palacsinta > palancsita. Az effélék gyakoriak kisgyerekek beszédében, és általában kedves hatásúak. Egyébként ez a sajátság segítheti valamely új, első hallásra szokatlan hangkombináció elterjedését is.

A kifejező hangváltozások stílushatása abból adódik, hogy a beszéd folyamatában várt, szokásos hang, hangsor helyett más hang, hangok következnek. A kifejező hangváltoztatások igen alkalmasak a beszélő (vagy a szereplő) társadalmi helyzetének, lelkiállapotának, jellemének a tükröztetésére, továbbá bizonyos hangulat felkeltésére.

Lásd még: Hangok, Kiejtés, Szóhangulat.

Kijelentő mondat – a nyugodt, szenvedélymentes, tárgyilagos közlés kifejezője. Uralkodó mondatformája a hivatalos és tudományos stílusnak, s általában az olyan természetű nyelvi megnyilatkozásoknak, amelyeknek a célja ismeretek, tények, jelenségek, személyek tárgyilagos leírása és események elmondása.

Régen elmúlt már dél, de a hanyatló nyári nap perzselve süti a földet. Fellegnek nyoma sincsen a fakón csillogó égboltozaton és nem rezdül a legparányibb szellő sem, de a forró levegő reszket a gyilkos lángolásban.

Ólmos súlyosan nehezedik a várra a nyárvégi, álmos kánikula… A tornácon, a palota bejáró ajtója mellett falhoz támaszkodva hegyes süvegű, láncinges testőrző katona; két keze kopja nyelét markolja, s fejét karjára hajtva álltában alszik… (Kós Károly: Országépítő)

A szépirodalmi stílusban természetesen a kijelentő mondat is (különösen az egyszerű, gyakran néhány szavas, esetleg hiányos mondat) kisebb vagy nagyobb mértékben telítődhetik érzelmi-hangulati elemekkel, a szövegkörnyezettől függően.

A Tisza-parton halkan ballagok,

És hallgatom, mit sírnak a habok?


E partok méla fordulóinál

Állt egyszer gőgös Attila király.

E tájon, hol a két víz összeér,

Áldozott egykor dús Ajtony vezér.

Ott fönn, ahol most vén harang dalol,

Dugonics András búsult valahol.

(Juhász Gyula: Szeged)

Az ősz legutolsó virágait

szedem. November siratja magát.

Sárban gázolok a dúlt réten át,

s mintegy válaszként bennem is esik.

S ez így lesz most már mindig, mindig így.

Most lettem öreg, céltalan a vágy.

Gördülne elém az egész világ,

nem jutnék benne, csak a sírodig.


Erős érzelem társul hozzá olyan esetben is, amikor szigorú parancs értelmében használatos: Most azonnal elmégy!

Kívánó mondat – a beszélő kívánságának, akaratának a kifejezője. A kifejezendő kívánság és akarat erősségi foka és színezete a legkülönbözőbb lehet, ennek megfelelően a kívánó mondat sokféle értelmi és érzelmi árnyalatot megéreztethet, tehát fontos stilisztikai eszköz. Két alfaja van.

1. Az óhajtó mondat enyhébb kívánságot jelöl, a beszélő mintegy tudja, hogy akaratának teljesítése elsősorban nem tőle függ. Mindezt érzékelteti a feltételes módú állítmány s a mondatot bevezető különböző érzelmi telítettségű indulatszó és módosító szó (ó, bár, csak, bárcsak, hej stb.).

Bár maradtam volna benne végig!

(Petőfi: Távolból)

Csak egy ily szép nap kellett volna, csak

egy ilyen, akkor, óh, egyetlenegy,

vagy csak egy óra, a makacs telet

megtörni benned, csak egy pillanat,


Óh, csak Lillát hagytad volna,

Csak magát nekem:

(Csokonai: A reményhez)

Erősebb óhajt fejez ki a ha, hogy kötőszóval bevezetett mondat, amely előtt – gyakran – valamely indulatszó


helyettesíti a főmondatot:

Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék,

Szép magyar vitézek, aranyos leventék!

(Arany: Toldi I.)

Szintén erősebb kívánságot, már-már felszólítást éreztet meg az óhajtó mondat a felszólító módú állítmánnyal: Csak el ne felejtse ijedtében!

Csak hullj, levél, és szállj, madár.

Csak tűnj tavasz, és múlj, te nyár.

A csillagok, szűz csillagok

Szerelme rám ragyog.

(Juhász Gyula: A csillagok szerelme)

2. A felszólító vagy parancsoló mondat a feltétlen, határozott kívánság kifejezője. Az egyszerű kéréstől, a tiltakozástól a legszigorúbb parancsig a felszólításnak igen sok, különböző változata van – amit a megfelelő nyelvi eszközök jelölnek. Mindez fontossá teszi a stilisztikában.

A felszólítás leggyakoribb nyelvi kifejezője a felszólító mód:


(Tompa: A madár, fiaihoz)

Jöjj, kedvesem, tested lelkembe hullasd,

bennünk a föld barázdát rejteget.

(József Attila: Rög a röghöz)

A felszólító mód egyes szám második személyének hosszabb, -l ragos formája enyhíti a felszólítást: Menj! – Menjél!

– Nem olyan bolond e, mint ahogy hiszik, ugye, Pista? – védelmezi Gulyásné Pistát, és feléje hajol. – Adjak még? Adok én még, csak szójjál.

– Nem kell, jóllaktam– mondja Pista és nyújtózkodik. (Szabó Pál: Őszi vetés)

– Halljuk a zenét, halljuk – kiabált egyszerre a vidám Mariska.

– Játsszál valamit fiacskám – sürgette azonnal az édesanyja –, olyan szép zongorát kapott, hétszáz forint volt, persze készpénzfizetés mellett. (Móricz Zsigmond: Kerek Ferkó)

A felszólítás történhetik főnévi igenévvel is, ilyenkor a gyere, gyertek, menj, menjetek, kell igét odaértjük. Például: „menteni, ami menthető”.

Lóra tehát, indulóra!

Fel, borinni, vig leventék.

(Arany: Az egri leány)

Az erősebb, szigorúbb felszólítás neve: parancs. A parancs leggyakoribb nyelvi eszköze a felszólító mód, a hangos beszédben a megfelelő nyomatékkal ejtve: Maradj! – Szigorúbb a kell igével való körülírás: Maradnod kell! S a legszigorúbb a kijelentő módnak jövő időt kifejező jelen idejű alakja: Maradsz!

Zeng a nád a tó fölött


zeng a szél a nádon –

édes, álmaid között

halld a szerenádom:

ima rád e szerenád,

tested titkos templomát

dallal így imádom.

(Babits: Szerenád)

Szigorúbbá tehetjük még a parancsot a szórenddel is úgy, hogy az igekötőt vagy a határozót az állítmány elé tesszük: Itt maradj! (Vö. Maradj itt!) Elmenj innen! (Vö. Menj el innen!) Végül szigoríthatja a parancsot a mondatnak kérdő-tagadó formájú kifejezése: Leteszed azt a könyvet! Nem teszed le azt a könyvet! – Mind az enyhébb, mind a szigorúbb parancsot expresszívebbé, érzelmileg színezettebbé teszi a hadd szócska: Hadd halljam csak!

Képedet halk ritmusok ősi habján

Hadd viszem csak, szép, kicsi lány, magammal.

(József Attila: Útrahívás)

Az erős nyomatékú felszólítás, parancs hiányos mondatot is eredményezhet:

Előre hát mind, aki költő,

A néppel tűzön-vízen át!

(Petőfi: A XIX. század költői)

A felszólító és a parancsoló mondatban gyakori a megszólítás (l. ott).

A felszólítást, parancsot enyhíthetjük is, szerényebbé tehetjük a kérést; eszköze a feltételes mód, a kérdő és a tagadó forma: Szíveskedjék! Lesz szíves? – Lenne szíves! Nem lenne szíves? (Vö. Eufemizmus.)

Klasszicizmus (a latin classis ’osztály’ szóból) – a reneszánsszal meginduló és a XVII–XVIII. század folyamán főként Nyugat-Európában – elsősorban Franciaországban – az udvari művelődés körében kialakult művészeti és irodalmi irányzat. Mintaképének az ókori klasszikus irodalmat tekinti mind a mondanivaló, mind a forma tekintetében. Tárgyát rendszerint az ókorból veszi, illetőleg az ókori írók által feldolgozott témákat költi újra, a saját korát, annak problémáit általában kerüli. Követi az ókori görög-római műveltség, irodalom, művészet hatásán alapuló klasszikus művészi eszményt. Jellemzi az eszmének a maga fogalmi tisztaságában való ábrázolása, az egyénivel, az esetlegessel szemben az általánosnak, a képzelettel, a szenvedéllyel szemben az értelemnek a hangsúlyozása és érvényesítése. Továbbá bizonyos formai tökéletesség: meghatározott műfajok, szigorú szerkezeti szabályok (az eposzi szerkezet mintája pl. Homérosz Odüsszeája volt, ebből vált szabállyá az „in medias res” [az események kellős közepén való] kezdés, a felsorolás, az invokáció [segélykérés], az epitheton ornansok, az epikai hasonlatok alkalmazása stb.; a drámában a hármas – hely, idő, cselekmény – egység stb.) és az ún. „fentebb stíl” (style sublimé). Ez utóbbi stílusforma kerül minden köznapit a kifejezésmódban, s finomkodásra, emelkedettségre, pátoszra törekszik; valójában kifinomult, légies és elvont, arisztokratikus költői nyelv, amely – igen gyakran – távol áll a tömegektől. A klasszicizmus természetesen új, nemzeti elemeket is olvasztott magába, s ennek megfelelően helyenként más-más színezetűvé vált. Leghíresebb képviselői az olaszoknál: Dante, Petrarca, Boccaccio; a franciáknál: Corneille, Racine, Lafontaine, Boileau, Voltaire, Chénier stb.; a németeknél: Lessing, Goethe, Schiller stb. Nálunk Baróti Szabó Dávid, Révai, Rájnis az ún. óklasszikus iskolát teremti meg, mintaképük Horatius és Vergilius; Bessenyei a francia klasszicizmust követi, s Voltaire a mintája; Kazinczy pedig a görögös német klasszicizmus híve, s egyben a „fentebb stíl” fő követője és megvalósítója, eszményét Goethében látja. Legnagyobb klasszikus költőnk Berzsenyi Dániel, őt mindenekelőtt a görög-római klasszikusok ihlették.

Mint a szerelmes járja táncosával


Menüetje keccsel teljes lépteit,

S igézi a szála torlott rendeit

Enyelgő vissza- ’s vissza-fordultával:

Honnom-Ausonia narancsgallyával

Körűlövezve, főm szög fürtjeit,

Úgy járom én kobzom lejtéseit,

Két négyest öszefűzve hármasával.

Borág köríti mostan homlokom;

Ott, hol Tokaj nyújt nektárt istenének,

Víg szárnyakon kél a nem-hallott ének.

E szép vidék lőn kedves birtokom;

Egy új Tibull itt megdicsőjtett engem,

S én őtet és hölgyét örökre zengem.

(Kazinczy: A sonett musája)

Zúg immár Boreas a Kemenes fölött.

Zordon fergetegek rejtik el a napot.

Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik,

S minden bús telelésre dőlt.

Halljad, Flaccus arany lantja mit énekel:

Gerjeszd a szenelőt, tölts poharadba bort,

Villogjon fejeden balzsamos kenet,

Mellyet Bengala napja főz.

Használd a napokat, s ami jelen vagyon,

Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd

Érzésit ki ne zárd, míg fiatal korod

Boldog csillaga tündököl.

Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz,

Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj.

Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül,

Mint a nyíl s zuhogó patak.

(Berzsenyi: Horác)

Mást jelent a korábban használatos nemzeti klasszicizmus elnevezés: a XIX. század első felében a reformkor politikai és szellemi megújhodásának hatására kivirágzó, nagy tehetségekben (Vörösmarty, Petőfi, Arany stb.)


gazdag irodalmi korszakot és irányt.

Lásd még: Korstílus, Romanticizmus.

Korstílus és stílusirányzat – Az egyes korszakokra jellemző stílus: a formai elemek sajátos rendszere, mely egy meghatározott művészeti látásmódnak, ábrázolásmódnak a függvénye. Megkülönböztetünk ezeken belül ún. korstílusokat. A „korstílusok” egy-egy művelődéstörténeti korszak valamennyi művészeti ágát – tehát nemcsak a szépirodalmat, hanem a zenét, a képzőművészeteket, az építészetet stb. is – átfogják. Ilyen volt a reneszánsz, a barokk, a klasszicizmus, a romantika. A korstílusok mellett vannak továbbá „stílusirányzatok”. Ezek már nem egyetemes jellegűek, nem minden művészeti ágban ható áramlatok. Különösen a XX. századra jellemzőek. Az impresszionizmus például mindenekelőtt a festészetben, továbbá a zenében és a lírában jelentkezett, kisebb mértékben a szobrászatban, illetve az epikában, de már az építészetben, valamint a drámában szinte egyáltalán nem. Vagy például a szimbolizmus a lírának az uralkodó típusa. További jellemzőik: a) Se a korstílus, se a stílusirányzat jellemző sajátságait illetően nem pontosan körülhatárolható zárt rendszer, és hatásának ideje sem állapítható meg pontosan, évszámszerűen. – b) Stílusirányzat több is élhet egy-egy korban egymás mellett. – c) Mindkettő egyéni alkotásokban létezik. Valójában tehát ezekből csak utólag vonhatjuk el – nemegyszer bonyolult elemző eljárásokkal – a jellemző sajátságaikat. – d) Ezek a kategóriák nem esztétikai értékfogalmak, tehát önmagukban nem értékelhetőek. – e) Egy-egy korstílus vagy stílusirányzat általában az előző ellentéteként születik, vagyis – röviden – azokat a sajátságokat viszi diadalra, amelyek az előzőből hiányoztak. (A tárgyias-intellektuális stílus például úgy formálódott ki, hogy az impresszionizmus látvány- és hangulatkultuszát a szilárdabb közlést biztosító tárgyiasság váltotta fel, a puszta érzékeléseket az intellektualitás, az avantgarde formabontását pedig az egyszerű, tömör, fegyelmezett forma.) – f) Amikor egy-egy korstílust, stílusirányzatot egy másik vált fel, az előzőknek bizonyos sajátságai – nem fő jellemzőként – megmaradnak a szépirodalomban. – g) Számunkra, a stilisztika szemszögéből az a legfontosabb, hogy a korstílus és a stílusirányzat is – leegyszerűsítve – végső soron a nyelvi-stilisztikai eszközök közötti válogatás eredménye, és hogy – a forma felől nézve – azok meghatározott arányban történő felhasználása jellemzi őket. – h) Szintén leegyszerűsítve, e kategóriák úgy jönnek létre, hogy több tényező, mindenekelőtt a korabeli szociokulturális viszonyokban beállott változás és az általuk is meghatározott magatartás, szemlélet, közízlés, hangulat hatására a korábbi stílus megváltozik.

Költészettan l. Poétika.

Költői stílus l. Szépirodalmi stílus.

Körmondat (gör.-lat. periodus) – az olyan többszörösen összetett mondat, amelyet tartalmilag a téma részletes kifejtése, formailag pedig bizonyos szabályos elrendezés és ritmikusság jellemez. A körmondat rendszerint magasztos tartalomnak, szenvedélyes érzéseknek, pátosznak a magasabb rendű kifejezési formája. Három típusát szoktuk megkülönböztetni:

1. A klasszikus körmondat két logikai részre bontható: a jobbára azonos típusú mellékmondatokból álló „előkészítő szakaszra”, amely felkelti, mintegy előkészíti, nemegyszer magasra feszíti érdeklődésünket, várakozásunkat, és a főmondatból vagy egyenrangú főmondatokból álló „berekesztő vagy utószakaszra”, amely feloldja a feszültséget, s végső kifejléshez juttatja a gondolatot. Minél magasabbra emelkedik az érdeklődés, minél nagyobb a feszültség a körmondat fordulópontján, azaz a két szakasz határán, és minél csattanósabb a megoldás, annál hatásosabb a körmondatos szerkezet. A klasszikus körmondat súlya arányosan oszlik meg a kezdeti és a végpont között.

Ha minden fáradozás, melyet embertársaink javára fordítanánk, haszontalan volna, s legnemesebb törekvéseinknek nem lehetne semmi eredménye; ha magasabb vágyaink nem teljesülhetnének, s a szép és jó soha nem győzhetne a világon: még akkor is e nyomorult létnek legszebb része azoknak jutott, kik csalódásukat sírukig megtarták, s ha nem győztek is, legalább végső lehelletig nemes célokért küzdöttek. (Eötvös József)

Ha majd a bőség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága


Ragyog minden ház ablakán:

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,

Mert itt van már a Kánaán!

(Petőfi: A XIX. század költői)

Lásd még: Vörösmarty: A Guttenberg-albumba, Kisfaludy Sándor: Himfy dalai.

A klasszikus körmondat – érthető okokból – gyakori mind a prózai, mind a költői stílusban. A magyar irodalomban különösen jellemző Kölcsey és Eötvös művészetére.

2. A barokk körmondatban felbomlik a klasszikus mondat egysége, hosszadalmas mondatszövevényt kapunk, amelyben már nem a logikai kettősség, a gondolati szerkezet az alap, hanem a bonyolult asszociációkat tükröző gondolatmenet. Ez a sokszor mesterkéltté, öncélúvá váló mondatszövés jellemző a hitvitázó iratokra, a XVII–XVIII. századi cikornyás könyvcímekre, de stíluselemként előfordul a modern költőknél is. L. például Babits „Egy filozófus halálára” című költeményéből:

Igy bolyongtál, bölcselőm, a heidelbergai halmok alján,

s ültél mély tanárszobádban; s minden messze volt és halván,

halmok és szobák és emberek arca; és ha néha, mondják,

nagy Igazság-otthonodban apró tények ritka szomját

mint az édes víz szomját a tenger útasa, mint alantabb

sűrűbb lég szomját a légnek útasa, – érezvén ha lankadt

kézzel este kinyitottál valamely könyvet, hol apróbb

tények és nevek nyüzsögtek, Baedekert, újságot, naplót,

elszédültél, mintha a pallér állványáról az útra néz le

formatelt szemével az apró foltos formátlan nyüzsgésre.

(Babits: Egy filozófus halálára)

3. Romantikus körmondat vagy tiráda. Jellemzője, hogy második része, szemben a klasszikus körmondattal, nem lezárást, kifejlést hoz, hanem a gondolatoknak, érzéseknek szinte véget nem érő áradását. Néha ez már az első részben is jelentkezik.

Előkészítő szakasz:

Ha majd minden rabszolga-nép

Jármát megunva síkra lép

Pirosló arccal és piros zászlókkal

És a zászlókon eme szent jelszóval:

„Világszabadság!”

S ezt elharsogják kelettől nyúgatig,

S a zsarnokság velök megütközik:

Utószakasz:

Ott essem el én,


A harc mezején,

Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,

S ha ajkam örömteli végszava zendül,

Hadd nyelje el azt az acéli zörej,

A trombita hangja, az ágyudörej,

S holttestemen át

Fújó paripák

Száguldjanak a kivivott diadalra,

S ott hagyjanak engemet összetiporva. –


A romantikus tiráda gyakori Jókainál is.

És ez a minden erőszakkal elnyomott, minden ravaszsággal elaltatott ízekre tépett, provinciákra szaggatott, osztályokra elkülönített s minden darabjában egymás ellenségévé tett nép, feje fölött a Vatikánnal, lába alatt a kamarillával, oldalában az idegenek szuronyaival, kezein, lábain az európai szentszövetség láncaival, elkábítva a babonától, elszoktatva az erélytől, megfosztva nagyságától, kitörülve a históriából, ez a nép még arra gondol, hogy újra föltámadjon s megkötözve, elaltatva, eltemetve, emelgeti maga fölött a koporsófödelet s a koporsó födelére rakott egész világrész sírhalmát, s e sírhalom fölött „requiem aeternam”-ot éneklő egyes, kettős és hármas koronák egész kórusát! (Jókai: És mégis mozog a föld)

A körmondat stílushatását az érdeklődés felfokozása, a mondanivaló logikus következetessége, az arányos felépítés és a ritmikusság adja. A körmondat mint az emelkedett stílus eszköze elsősorban a szépirodalomban, a szónoki stílusban s a publicisztikában volt használatos. Ma már ritkábban fordul elő, de a magasröptű lírai és szépprózai alkotásoknak, az emelkedettebb publicisztikának és szónoki beszédnek hatásos stíluseszköze.

Lásd még: Összetett mondat.

Körülírás (gör. perifrázis ’más szavakkal való, azaz a szokottat megkerülő mondás’) – alakzat, ill. a szóképekhez is csatlakozó stíluseszközök egyike. Úgy jön létre, hogy nem nevezzük nevén a fogalmat, tárgyat, eseményt, hanem egy vagy több szembeötlő vonása alapján, más szavakkal érzékeltetjük (rendszerint felsorolunk a tulajdonságaiból), oly módon, hogy a kifejezendő fogalom pontosan érthető legyen. Néha utólag meg is mondjuk a kifejezendő fogalom nevét. A körülírt fogalom és aközött, amivel körülírjuk, különböző természetű külső vagy belső kapcsolat áll fenn. Pl.: földbe gyökerezett a lába (ehelyett: hirtelen megijedt, meglepődött).

S mintha törlené csak arca verítékét,

Tenyeréhez törlé hívatlan vendégét: [könnyét]

(Arany: Toldi IV.)

Gyakran új fogalom, jelenség megnevezésére használunk körülírást, pl.: alárendelt mondat, előregyártott elem, nehézvíz, fekvőrendőr stb.

Mind a köznyelv, mind a költői nyelv gazdag változatos körülírásokban. Köznyelviek: közömbös: kosarat ad (elutasít); bizalmaskodó: kár a gőzért (kár a fáradságért); tréfás: nem találná fel a puskaport (buta); gúnyos: koszfészek (nagyon piszkos személy); népies: hasonszőrű (ugyanolyan); durva: beadta a kulcsot (meghalt); argó: felveszi a nyúlcipőt (elfut, elszökik); van benne kakakó (életrevaló); – a tudományos értekező stílusból, sebességcsökkentő (modulátor), magyar ezüst (alumínium); – a publicisztikából: hidegháború stb. Költőiek. Juhász Gyula így írja körül „Budapest” c. versében a befutó vonatot:

A pirosszemű szörny vad törtetéssel


Az óriás homályba berobog.

A költő a nagyobb művészi hatás kedvéért hosszabb gondolatsort, esetleg egész verset körülírással fejezhet ki. L. pl.: Vajda János „Vasúton”, József Attila „Mondd, mit érlel…” című versét.

Megindult a föld alattunk,

Vagy magunk előre hajtunk?

Hol vagyunk most, a pokolban?

Hosszu barlang szája horkan.

Csattog, fölsikolt a sárkány,

Tarjagos füstfelleget hány.

Rajzik a szállongó szikra.

Hogy forog az izzó szikla!

A sötéttel küzdve langal

Végig a függő bazalt fal.

Mintha régi füstös képek

Alakjai élednének…

Angyalok, kövült barátok

Morogják a miatyánkot,

Olvasót pörgetve ottan

A meredek szirttorokban.

Vagy talán csak víz esése

Bérc öléből a mélységbe?

Most a sikra ereszkedtünk.

Mi robog, zúg el mellettünk,

Vissza őrülten mi csörtet,

Összeláncolt sor kisértet?

Mi jövünk magunkkal szembe,

Megfordulva vagy kerengve?

Itt egy város, ott egy zárda

Tornyai rohannak hátra.

Milyen álom, milyen élet!

Hogy szorulnak percbe évek!

Hallga, hóha! most megállunk.

Itt kiszállunk, ott beszállunk.


Tölgyei a rengetegnek

Álmaikból fölrezzennek.

És a csöndes erdőn a fák

Mélabúba

Összesúgva

Társaiknak mondogatják:

„Hegyeink méhéből – kérded –

Hova lettek a tündérek?

Gnómok, rémek, gyíksárkányok,

Óriások, tüzet hányók?

Szörnyeinkről már maholnap

Még a dajkák sem danolnak.

Emberek nyeregbe fogták,

Nézzed – imhol lovagolják…”

(Vajda János: Vasúton)

A körülírás stílushatása abból adódik, hogy a fogalom neve helyett annak (számunkra) szembeötlő vonásai állnak előttünk, s ez feszültséget idéz elő bennünk; ehhez járul gyakran még a képszerűség is.

Alaki tekintetben a körülírás lehet egyetlen összetett szó: nehézvíz, szókapcsolat: Dózsa népe ’a parasztság’, egyszerű és összetett mondat: az ablakon szórja ki a pénzt;

Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből,

S a szent béke korát nem cudarítja gyilok… (azaz: béke lesz)

(Vörösmarty: A Guttenberg-albumba)

Az eufemizmus (l. ott) is gyakran felhasználja a körülírást pl. „áldott állapotban van” (terhes), vagy Arany János így ábrázolja a megcsalt férjet:

Meneláosz homlokában,

Kétfelől az oldalán,

Támad olyan valami,

– Röstellem is mondani –

Mint bakőznek, ha tavaszra

„Címert” készül hajtani.

(Arany János: Párviadal)

Lásd még: Antonomázia, Szókép.

Kötőszó – olyan szófaj, amely összekapcsolja a mondatrészeket, valamint a mondatokat, és jelöli a köztük levő viszonyt. Mennél bonyolultabb a mondanivaló, annál több kötőszóra van általában szükség. Ennek megfelelően a kötőszó elsősorban a tudományos és publicisztikai, továbbá a hivatalos stílusban gyakori. Ugyanazon


mondatviszony jelölésére nemritkán több kötőszó is rendelkezésre áll; ezek – a köztük levő stiláris különbség alapján – szintén alkalmasak a stílus hatásossá, változatossá tételére. Egyes kötőszók a mondatok értelmi és érzelmi tartalmát úgy módosítják, hogy a siettetés vagy lassítás, az erősítés vagy a gyengítés, valamint a nyomósítás stb. érzését keltik fel bennünk.

Az és és s között funkcióbeli különbség van: az előbbi az irodalmi stílusban jobbára egyenrangú, egynemű mondatrészeket, mondatokat köt össze, az s pedig ezenkívül a bizonyos mértékig haladó, fokozódó gondolatsornak olyan részeit fűzi össze, amelyek némi önállósággal kapcsolódnak az előzményekhez.

(Mit sírhatnék?) Amit szabad volt,

Már elsírtam, ekkor és akkor

S ne is beszéljünk róla:

Én vagyok a magyar bánatok

Legvertebb siratója.

(Ady: A sirató siralma)

Az és lassító funkciót is betölthet:

És kinyílt az ajtó,

És bejött a lány,

Oly fiatal, oly szép,

És oly halovány!

(Petőfi: Bolond Istók)

Két ellentétes kötőszó együttes használata nyomatékosan fejezi ki az ellentétet:

Barangol a vándorszinész

Egy falutól a másikig;

Meleg ruhája nincs ugyan,

De mindazáltal éhezik.

Hol a boldogság mostanában?

Barátságos meleg szobában.

(Petőfi: Téli világ)

Fokozó funkciója van a sőtnek, hozzátoldó vagy nyomatékosító szerepe az is- nek, sajátos magyarázó-kifejtő és egyben fokozó-toldó értelmű kötőszó az éspedig. Példák:

Szindbád szerette, ha a nők bolondokat fecsegnek, sőt leginkább akkor szerette a nőket, ha nem voltak okosak. (Krúdy)

Noszty Ferenc vagyok… Ferenc? Én is Ferenc, Te is Ferenc, a császár is Ferenc. Mit tudom én abból, melyik malac ki ökre? (Mikszáth: A Noszty fiú esete Tóth Marival)

… szép szekérrel járt a laktanya elé. Éspedig a legszebb lovakkal. (Veres Péter: Számadás)

Fokozhat a jobbára mondatrészeket kapcsoló mégpedig toldó kötőszó is.

Még a zsákot is lányok hordták, mégpedig hatan. (Veres Péter: Számadás)


A kötőszókban más stiláris lehetőségek is rejlenek. Vannak közöttük elavulóban levő vagy népies használatú stb. formák, amelyek különféle hangulat felkeltésére alkalmasak. A mikoron, ámbátor, mihelyst pl. régies, a mindazonáltal, mindamellett a körülményesség érzését kelti, az ennélfogva, ennek következtében tudományoskodó, a hol és általában az összes rövid vonatkozó névmás (ki, mi, mikor, honnan stb.) pedig régies hangulatú s választékos.

Oh Hamlet! mi volt ijedésed,

Mikoron megláttad atyád lelkét,

Ahhoz képest, amint megijedt

A helybeli lágyszivü kántor

Feleségének látásán?

(Petőfi: A helység kalapácsa IV.)

…beszélj hát Magyarországról, melly szülőföldem, s mellyet ennélfogva szeretek. (Petőfi: Tigris és hiéna)

Nyári napnak alkonyulatánál

Megállék a kanyargó Tiszánál

Ott, hol a kis Túr siet beléje,

Mint a gyermek anyja kebelére.

(Petőfi: A Tisza)

Lásd még: Kötőszóelhagyás, Összetett mondat.

Kötőszóelhagyás és kötőszóhalmozás –A bővített mondatok részeit, továbbá az összetett mondatok tagjait kötőszó nélkül és kötőszóval fűzhetjük egymáshoz. A kötőszavakat – rendszerint párhuzamos mondatszerkesztés esetén – halmozni is lehet, illetve elhagyni ott, ahol a nyelvérzékünk szerint nem feltétlen szükséges, vagy éppen ki akarunk fejezni valamit általa. A kötőszók használata vagy elhagyása nagyrészt attól függ, hogy a belső (gondolati és érzelmi) tartalom a művészi kifejezés igényével együtt milyen mértékben teszi kívánatossá ezt vagy azt a mondatfűzési módot. A kétféle eljárással ugyanis – a tartalomnak megfelelően – nemcsak finom stiláris árnyalatokat fejezhetünk ki, hanem az érzelmi-hangulati hatást is változatos módon fokozhatjuk.

Kötőszóelhagyás (gör. aszindeton ’kötőszónélküliség’). A mindennapi élet beszélt nyelvében – mint eredetibb forma – általános a kötőszó nélküli s az olyan szerkesztésmód, amelyben csak az utolsó tagmondatot vezeti be például az és vagy s kötőszó. Ez nyugodt, tárgyilagos jelleget kölcsönöz a beszédnek. A szépirodalmi, azon belül a költői stílusban is gyakori a kötőszóelhagyás különféle érzelmi telítettség eredményeképpen, illetőleg különböző hatások elérése érdekében. Kifejezhet bizonyos élénkséget, dinamizmust:

Egy vége szúr, más vége üt,

Tör, zúz, seper, dönt mindenütt.

(Arany: Keveháza 15.)

Kaszák villognak? Szuronyok.

Golyók kopognak, csörögnek boltok,

futók sortüze vet lobot,

porzik a füst, összeszoritott

foggal a föld tömege zendül.


Setét lé bugyog az erekből.

(József Attila: Eső)

Erősítheti a mondanivaló tartalmi, érzelmi hatását:

Hívta, nem jött, elrabolta.

(Molnár Anna: Népballada)

A vész kitört. Vérfagylaló keze

Emberfejekkel lapdázott az égre,

Emberszivekben dúltak lábai.

Lélekzetétől meghervadt az élet,

A szellemek világa kialutt,

(Vörösmarty: Előszó)

Kiemelheti annak a (főként mellék-) mondatnak a mondanivalóját, amely elől a kötőszó elmarad:

Mit csinálsz most Miklós? jaj, dehogy birsz vélek!

[Ha] Ezer lelked volna [is], mégis megölnének.

(Arany: Toldi V.)

„Add, óh Uram, ki vagy, vagy nem vagy,

Rossz hátam alá karod:

Úgy emelj el innen magadhoz,

[hogy] Ne lássanak a magyarok.”

(Ady: Csokonai Vitéz Mihály)

Amint a példák is mutatják, elmaradhatnak a mellérendelő és alárendelő kötőszók, mégpedig mondatrészek és az összetett mondat ragmondatai között egyaránt.

Kötőszóhalmozás (gör. poliszindeton ’sok kötőszó használata’). A kötőszó általában megvilágítja, kiemeli az illető mondatbeli viszonyt, ezért van olyan fontos szerepe, különösen a tudományos stílusban. Sőt az is előfordul, hogy a beszélt nyelvben, a szépprózában és a költői stílusban bizonyos kötőszókat megismétlünk, halmozunk különféle stilisztikai céllal.

A kötőszó ismétlésével kiemelhetjük a tartalmi mondanivalót: „Mit és mikor és hogyan kell szólani és tenni: ez a bölcsesség nagy titka.” (Kölcsey: Parainesis)

Erősíthetjük az egymás utáni gondolatsorokban megnyilatkozó értelmi vagy érzelmi fokozódást:

És akarok még sok másszínű tintát,

bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,

és kellene még sok száz és ezer,

és kellene még aztán millió:

tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,

szemérmetes, szerelmes, rikító,


és kellene szomorú-viola,

és téglabarna és kék is, de halvány,

…

És akarok még égő-pirosat,

vérszínűt, mint a mérges alkonyat,

és akkor írnék, mindig-mindig írnék,

(Kosztolányi: Mostan színes tintákról álmodom)

Hangsúlyosabbá tehetjük a kötőszó által jelzett mondatviszonyt is:

Múzsa, te, ki nem jársz idres-bodros konttyal,

Vézna bőrödet sem fested bécsironggyal –

De piros, de pozsgás napégette arcod:

Te segíts, méltóan elzengnem e harcot!

(Arany: A nagyidai cigányok)

Vagy bolondok vagyunk, s elveszünk egy szálig,

Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.

Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek,

Vagy vagytok, vagy ismét semmi ködbe mentek.

Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra,

Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.

Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,

Vagy marad régiben a bús, magyar élet.

(Ady: Fölszállott a páva)

Ezenkívül a kötőszóismétlés, különösen a leggyakoribb kötőszónak, az és-nek és az s-nek az ismétlése, a közlés tartalmától, a szövegkörnyezettől függően, a legváltozatosabb stílushatást keltheti, illetve az egyébként is adott stílushatást erősítheti. Fokozhatja a mellérendeléses előadásmódban az elevenséget:

Erzsi érezte, hogy fölrepül a levegőbe. Elveszett a lába alól és a lelkéből a biztos föld kisugárzó ereje; szédült és ájult, és érezte, hogy az ura tenyerén van, olyan biztos helyen, mintha az isten markában volna. (Móricz: Sárarany)

Kifejezhet lassúságot, nyomottságot:

Most tél van és csend és hó és halál

(Vörösmarty: Előszó),

ünnepélyességet:

„Tinéktek adatott, a gyenge

Lant húrjain játszani s zengve


Éltetni az erőst!

És, kit nehéz vas dönte sirba,

Az istenekkel tenni sorba.

– Feltámasztván a hőst.”

„És adatott vala tinéktek

Teremteni új nemzedéket

Az elhunyt sirjain;

Építni várost, Amphionként,

Hol durva kő mozdúla önként

A lantos húrjain.”

(Arany: A dalnok búja)

És erősítheti az elszántságot:

Mi vagyunk: Jövő és Igazság,

Engesztelés és nagy Ítélet,

És mi vagyunk, csak mi vagyunk

Jó Sors, ha kell, s ha nem kell: Végzet.

Minden mienk, csak a tűrés nem

S nincs hatalom, amely megingat

És hangosan, nagy-hangosan

Idézzük meg hóhérainkat.


A megfelelő céllal történő kötőszóismétlés csak helyeselhető. Óvakodjunk azonban a köznyelv beszélt és írott változatában különösen az és, s, valamint a sok, nyelvtani szerepű hogy felesleges ismétlésétől, s a de azonban-féle kettőzésektől.

Lásd még: Kötőszó, Összetett mondat.

Kötőszóhalmozás l. Kötőszóelhagyás alatt.

Közbevetés (gör. parenthesis) – az írás vagy beszéd folyamatát megszakító olyan szó, kifejezés, mondattöredék vagy egész mondat, amellyel a beszélő vagy író közelebbről megmagyarázza, kiegészíti, részletezi vagy igazolja mondanivalóját, vagy elmondja a vele kapcsolatos elgondolásait, érzéseit; röviden: amellyel világosabbá teszi a stílust. A közbevetés különösen gyakori a beszélt nyelvben s az ezt felhasználó stílusokban, továbbá a zárt mondatszerkezetet felbontó modern prózában.

Azonban egykor (fölhívá-e a lyány

Vagy csak magától nyílt meg kebele?

Eszébe nem jutott) az ifju

Elmondta életét.


(Petőfi: Az apostol XII.)

S mégis – be különös egy ország –

Megint dacosodnak a szemek,

Keményre száradnak az orcák

S ijjesztő, síri némaságban

Megint fölszánt magyar világ van.

(Ady: Az ütések alatt)

Ki-mi voltál? S milyen? Tízezredik

próbám ez, lényed desztillálni… (Tán

itt fog a szó!)… Szétszedlek, könnyü árny,

s összeraklak, imbolygó mozaik:

s oldalak, sűrítlek – emlékezik

minden érzékem! – de egymás után

csapja csak ki ügyetlen kémiám

egyszerre-volt s szétszállt elemeid.


…»anyag«-nak hívjuk az anyagot, melyet 1792-ben Baróti Szabó Dávid úgy alkotott, hogy a »matéria«-t – az anyát sejtvén benne – »anyai dolog«-nak fordította s mellé csapott egy g betűt… (Kosztolányi: Erős várunk, a nyelv)

Stílushatását az adja, hogy közelebb hozza hozzánk a mondanivalót, s hogy gyakran kép vagy szókép formájában jelentkezik. Írásban a közbevetést gondolatjelek közé, esetleg zárójelbe szoktuk tenni, a beszédben pedig ezt a szakaszt mélyebb dallamfekvésben s gyorsabban mondjuk. Ne használjunk azonban túlságosan hosszú és nagyszámú közbevetést, mert szétfeszítjük velük a mondat összefüggéseit, s ezáltal nemhogy még világosabbá, hanem éppen nehézkesebbé tesszük a közlést.

Lásd még: Világosság, A zárt mondatszerkezet felbomlása.

Közhely vagy nyelvi klisé – az olyan, legtöbbször képet is tartalmazó, általánosan ismert, elcsépelt körülírás, szólás vagy szókapcsolat, amelyben a képnek valójában nincs szerepe, mert csak bővebb kifejtése egy magában a közhelyben is megadott fogalomnak anélkül, hogy – szemben a szólásokkal – asszociációkat ébresztene az olvasóban, hogy gondolkodásra késztetné. Példák: az álom karjai közt van ’álmodik’; lerója a hála adóját ’meghálál’; a távozás hímes mezejére lép ’eltávozik’; így van ez, és nem másként ’így van’; háború mindig volt, és mindig lesz ’ua.’ A közhely rendszerint szerzője felejtett szállóige, valamely írásműből, szónoki beszédből kiszakadt, esetleg idegenből fordított kifejezés. A szólásokkal ellentétben nem tükrözi a nyelvközösség sajátos látásmódját, a népi képalkotó szemléletet. Érthető tehát, hogy a közhelyek nem kifejezőek, nem meggyőzőek, nem szépek, s rendszerint feleslegesen hosszadalmassá is teszik az írást és a beszédet. Ennek ellenére gyakran közkeletűvé, sőt elcsépeltté válnak, mert egyrészt megbújhat mögöttük a szegényes stíluskészség és az egyéni állásfoglalás hiánya, másrészt kevesebb értelmi tevékenységet kívánnak a hallgatótól is. Kerüljük őket, használjunk helyettük megfelelő, körülírás nélküli, egyszerűbb kifejezéseket vagy igazi szólásokat, esetleg hatásos, egyéni alkotású szóképeket.

Lásd még: Dagály, Frázis, Körülírás, Pongyolaság, Szókapcsolat, Szókép.

Közmondás l. Szókapcsolat alatt.

Köznyelv l. Nemzeti nyelv alatt.


Közölés – olyan versbeli, kihagyásos mondatszerkezet, amelyben egy közös mondatrészt (esetleg mondatdarabot) a vele egy szerkezetet alkotó mondatrészek vesznek közre úgy, hogy ez utóbbi szavak egymással rímelnek, a közös mondatrész pedig az utána álló mondatrésszel alkot szorosabb mondattani és verstani egységet. Stílushatását az adja, hogy a hiányzó mondatrészt (vagy mondatdarabot) olvasás közben oda kell értenünk, illetve később ott találjuk, s mintegy ennek megfelelően „újjáértékeljük” a már elolvasottakat is. Ezenkívül a közölés – mivel a XVIII. század végétől nagyon gyérül a használata – régies hangulatot is kelt.

Azért mi is bűnünkből –

Feltámadunk vétkünkből.

(Batizi András)

Ne mondj hát rózsának

Engem violának…

(Népdal)

Javokért, hasznokért, megmaradásokért

Gyűlnének, vínának az ő hazájokért.

(Tinódi Lantos Sebestyén)

Mit koslat ködgyűrők körül

szárnyaska szamarával,

ha nem vívódik emberül

a népek nyomorával!

S a poshadt ködöket habossá,

ha nem habarja viharossá!

(József Attila: Egy költőre)

Toldi is álmában csehen győzedelmet

És nyert a királytól vétkeért kegyelmet.

(Arany: Toldi X.)

Reszket a Föld. Bús ragyogásban

Várunk valamit s szörnyű lázban.

(Ady: Vörös szekér a tengeren)

Lásd még: Eltolás, Enjambement, Ráértés, Szórend.

Kritikai realizmus – a XIX. század elején, elsősorban a francia irodalomban keletkezett irányzat, amely a valóságot összefüggéseiben s aprólékosan is visszatükröző ábrázolásával, a jellemző típusok, helyzetek bemutatásával élesen bírálta a kor társadalmi jelenségeit.

A kritikai realizmus igazi területe a regény, de áthatja a drámát és a lírát is. A tárgykör nagyfokú kiszélesítésével, a valószerű és részletező ábrázolásmóddal nagymértékben gazdagította a szépirodalom nyelvét. A természetesség jegyében felhasznál minden nyelvi elemet, azokat is, amelyeket főként a klasszicizmus eddig kizárt az irodalomból: az egyszerű beszélt népi nyelv elemeit. Nem bocsátkozik a romantika szertelenségeibe, túlzásaiba sem; képeinek nem a képzelet a forrása, mint a romantikában, hanem a mindennapi élet. A kritikai realizmust ilyenformán jellemzi a gazdag, változatos, de mégis egyszerű és természetes nyelv, mind az


alkalmazott képeket, szóképeket, mind a szókincsbeli és nyelvtani elemeket illetően.

Képviselői a világirodalomban: Balzac, Stendhal; Dickens, Thackeray; Tolsztoj, Gogol; Ibsen, Thomas Mann. Közép- és Kelet-Európában később indult fejlődésnek, több szakasza van, és e szakaszokon belül több árnyalatot mutat. Nálunk vannak akik ide számítják Arany, Petőfi műveit is, de a tulajdonképpeni kritikai realisták: Eötvös, Mikszáth, Tolnai, Móricz stb.

Valami hadias kevélység ült a fehérre meszelt falakon. A kert kezdeténél óriási jegenyék álltak glédában, az udvaron egy páva járkált, cipelve nagy grandezzával messze elérő tollazatának rettentő terhét. Minden olyan méltóságteljes volt. Az ünnepies csend, amelybe csak a fák zúgása vegyül. Ezeké a százados tölgyeké, amelyek felfogják künn az országúton ballagó parasztszekerek zörgését… esznek is ezekben a kúriákban. Nagyon kormosak a kémények. Sokat esznek. Tagadni nem lehet, hogy tömérdek izzadsága ment ki a parasztnak e nemesi kéményeken konyhafüst alakjában. A kémény nagy tolvaj… (Mikszáth: Különös házasság)

Lásd még: Korstílus, Realizmus, Szocialista realizmus.

Kuriális stílus – Eredetileg, főként a középkorban az ún. kancelláriai stílust jelentette, később főként a táblabíróvilág korában divatos, idegen és nyelvújítási szavakkal, latinosságokkal (pl. a szenvedő ige szertelen használata), németességekkel megtűzdelt, sokszorosan alárendelt, terjengős mondatokat tartalmazó, cikornyás, fontoskodó, néha pedánsul választékos stílust értették rajta. Leginkább a rendeletek, jogi iratok nyelvében élt, de felhasználták a korabeli társalgási stílusban és a szépprózában is. Ezt a stílust gúnyolja ki Kisfaludy Károly a „Kérők” c. színdarabban Perföldy alakjában:

Perföldy. Ez a motivum nekem tetszik! derogál is az igaz szivü embernek. Én már régen azt decidáltam [határoztam el] magamban, hogy ebben a dologban egyedül szivemből procedálok [járok el], praemittálván [előrebocsátván] azt, ha meritumban [a dolog érdemében, lényegében] megegyezhetek.

Lidi. De teszem azt, ha én szegény árva és nem a gazdag Baltafy leánya volnék?

Perföldy. Akkor is leobligálnám [kötelezném] magamat azzal a kondicióval [föltétellel], ha a szegénységgel primo [először] ennyi virtus [erény], secundo [másodszor] ennyi szépség egyesülve volnának.

Lidi. Nemes érzés! Szinte óhajtanám.

Perföldy. Nem is recedálnék [nem vonulnék vissza], sőt recapitulálom [összefoglalom], amit a kertben demonstráltam [kifejtettem], hogy tudniillik a pénz nem mindenkor elegendő a házi boldogságra; de ha ez a punctum [pont] is existál, már akkor ugyan jobb.

Lidi. Én is ugy tartom; és nagyon örvendek, hogy oly férfiura akadtam, ki egyenes szivvel s minden haszonkeresés nélkül lép Hymen oltárához.

Perföldy. Én pedig gratulálok, hogy fortuito [véletlenül] ilyen kincsre akadtam, melyre fundálhatom [alapíthatom] szerencsémet. Én ime duplicálván [megismételvén] kérésemet, még egyszer submittálom [bocsátom] szivemet a kisasszony judiciuma [ítélete] alá, reménylvén, hogy favorábilis sentenciát [kedvező döntést] nyerek és elvégzem szivemnek involutus [szóban forgó] perét et sic porro [és így tovább]…

Lásd még: Hivatalos stílus.


17. fejezet -1. LLátható nyelv – az íráskép, azaz a leírt nyelv külsőségei, közelebbről az írásforma, a felhasznált nyomdatechnikai eszközök, továbbá a helyesírás módja. Olvasás közben az íráskép is hat ránk, az írásképnek is van hangulata, érzelmi velejárója. A stilisztika elsősorban a látható nyelv érzelmi-hangulati hatását vizsgálja a következő három területen:

1. Írásformák. Mind az egyes emberek kézírásának, mind pedig a nyomtatott szövegnek a formája hatással van ránk. Ilyen értelemben beszélünk pl. gyerekes, parasztos, női stb. írástípusról, s ebből következtethetünk az író egyéniségére is. Aztán más-más a hatása a gót betűs, a cirill betűs, a latin betűs stb. írásnak. Ezenkívül minden kornak megvan a maga írásstílusa, amely tükrözi a kort és annak ízlését. Arany János pl. a korhangulat érzékeltetésére szedeti a Buda halála énekeinek címét gót betűkkel: Buda király megosztja öccsével az uralkodást. A XX. században az új költői és stílusirányok aknázzák ki a betűformák esztétikai hatását. Nálunk a Nyugat a réginél nyugtalanabb hatású, új betűtípust honosított meg. Az expresszionisták a tipográfia terén is a forma anarchiáját hozták, főként nagy, plakátszerű betűikkel. A modern líra, különösen az expresszionizmus – disszonanciakeltés céljából, és a modern élet intellektualizmusát akarva kifejezni – még a számjegyeket, a matematikai jeleket s a kémiai képleteket is felhasználja a versekben.

… ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,

s a folytonos veszélyben, bajban élő

vad férfiak fegyvert s hatalmat érő

nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:

a 2 × 2 józansága hull rám.

(Radnóti: Levél a hitveshez)

… (vér-lúgkő és gyomorgörcs H2O-ja)

(Barta Sándor)

2. Nyomdatechnikai eszközök. Közülük az új sor, a bekezdés szemléltető és hangulatkeltő eszköze lehet az új mondanivalónak. A bekezdések nagysága sem akármilyen: a gyors egymásutánban következő bekezdések elevenséget adnak a stílusnak, a hosszabb, esetleg több lapra terjedő bekezdések elsősorban a tudományos stílusban gyakoriak, mivel ezekben a tartalom kifejtése nagyobb tagolást igényel, és az olvasó nem szorul pihenésre.

A verssor nemcsak akusztikailag, hanem optikailag is egységet alkot. Egyébként is a sorokra való tagolás a versnek kizárólagos sajátsága, tehát eleve a vers hangulatát kelti. A versszak esetében is nagy szerepe van a látási képzeteknek. Ha pl. A Toldi nyolcsoros versszakát széttördelnénk két négysoros strófára, Gyöngyösi és Gvadányi epikájának külső képét és hangulatát kapnánk. Csokonainak „A Reményhez” c. verse a rokokó játékos formáját mutatja:

a Földiekkel játszó

b Égi tűnemény,

a Istenségnek látszó

b Csalfa, vak Remény!

a Kit teremt magának

b A boldogtalan,


a S mint védangyalának,

b Bókol úntalan. –

c Síma száddal mit kecsegtetsz?

b Mért nevetsz felém?

c Kétes kedvet mért csepegtetsz

b Még most is belém?

a Csak maradj magadnak!

b Biztatóm valál;

a Hittem szép szavadnak:

b Még is megcsalál.

Aranynál a fülemüle énekének crescendóját a sorok fokozatos rövidülése a szemnek is érzékelteti:

Történt pedig egy vasárnap,

Hogy a fentírt fülemile

Ép’ a közös galyra üle,

Azt szemelvén ki oltárnak,

Honnan Istent jókor reggel

Magasztalja szép énekkel:

Megköszönve a napot,

Melyre, im, felvirradott.

A sugárt és harmatot,

A szellőt és illatot;

A fát, melynek lombja zöld,

A fészket, hol párja költ,

Az örömet, mely teli

Szivecskéjét elteli;

Szóval, a mi benne él

S mit körében lát, szemlél,

Azt a pompát, fényt és szint,

Mely dicsőség

– Semmi kétség –

Ő érte

Jött létre


Csupán ő érette, mind!


A „Mátyás anyja” c. versben a lassan hömpölygő alexandrinust három rövid sorra tördeli, a ballada izgatott hangulatát követve.

S ahol jön,

Ahol jön

Egy fekete holló;

Hunyadi

Paizsán

Ül ahoz hasonló.

Lecsapott,

Lecsapott

Fekete szélvészből,

Kikapá

Levelét

Az anyai kézből.

„Hamar a

Madarat!…

El kell venni tőle!”

Szalad a

Sokaság

Nyomba, hogy lelője.


A rövid sorok hangulatkeltő hatását az impresszionista és az ilyen jellegű stílus igen kedvelte.

A nap lement.

Eljött a csend.

Szellőüzött

Felhők között

Merengve jár

A holdsugár,

Mint rom felett

A képzelet.

A városi


Nem élvezi;

Falun keresd:

Mi szép az est.

Utcára mén

Leány, legény,

S dalolni kezd,

Hallván a neszt,

Dalol vele

A fülmile

Lágy éneket

A lomb megett.

A kert alól

Furulya szól;

A pásztor ott

Tüzet rakott:

S mig elterűl

A tűz körűl,

S megszólal a

Bús furulya:

Ökre, lova

Jár tétova,

És harmatos

Füvet tapos.

Akközben a

Kert ajtaja

Halkan kinyíl;

Miként a nyíl

Odasuhan

Vig-boldogan

A pásztor, és

Van ölelés,

Van csókolás –


Ki volna más,

Ki eljöve?

Mint szép hive.

Mulassatok,

Ti boldogok!…

Mért köztetek

Nem lehetek?

(Petőfi: Est)

Magam vagyok.

Nagyon.

Kicsordul a könnyem.

Hagyom.

Viaszos vászon az asztalomon,

Faricskálok lomhán egy dalon,

Vézna, szánalmas figura, én.

Én, én.

S magam vagyok a föld kerekén.

(Tóth Árpád: Meddő órán)

Az expresszionizmus itt is anarchiát teremtett: nemcsak vízszintes, hanem függőleges, ferde, sőt hajlított irányú sorokat is használt. Már egészen különösnek mondható e tekintetben Babitsnak „Vakok a hídon” c. verse:

Se korlát Padlóig

se hídrács derékban

legörbülve letörpülve

mind mind

lenn útat magának kezével tapint

üres szemgolyójuk faruk meg feltolva

szanaszét tekint a zord égnek int.

Mind bukdos És olykor És olykor

botorkál kezével tört lécen

gyámoltalanul a semmibe nyul hintázni tanul.

Viszont a hexameternél is hosszabb, 18–19 szótagú sorokat alkalmaz az „Atlantisz” c. versében:

S a szobor mögött lámpám besütöm a sötétlő néma zugolyba:

porló halom emberi csont van ott, ahová a víz sodorta.


Szabó Lőrinc expresszionista korszakában „3–7 sorba szétterülő »sort«” is alkot, pl. „Augusztus” c. versében:

Tikkadt, tikkasztó napverésben trónol fölöttem a diadal-

mas és könyörtelen nyár, s a lankás búzaföldek,

erdők és folyamok ringató mozdulatlansága

konok megadással tűri az egek villanyzuhanyát.

A Föld szive majd kicsattan, a gyilkos forróság barna

sebeket mart a homokba, megállt az élet és áll

az idő, a kétségbeejtő döbbenésben robbanásig

feszűl a reszkető, ideges csönd.

3. Helyesírás. A helyesíráshoz is sok érzelmi momentum fűződik, ezért is olyan nehéz a megváltoztatása. Hangulati különbséget érzünk pl., ha egy-egy hangot más-más betűkkel jelölünk: Tzigány – Czigány – Zigány – Cigány; anyja – anynya – annya. A nagybetű bizonyos értékelést fejez ki. A XVIII. század végén s a XIX. század elején pl. francia mintára – nálunk is nagybetűvel írták a kiemelt szavakat:

A tavasz rózsás kebelét kitárva,

Száll alá langyos levegőn mezőnkre.

Balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek,

S illatot isznak.

Alkotó aethert lehel a világra,

Melyre a zárt föld kipihenve ébred;

Számtalan létek lekötött csirái

S magvai kelnek.

Flóra zsengét nyujt mosolyogva néki.

Nyomdokin rózsák s violák fakadnak,

A vidám Tréfák, Örömek, Szerelmek

Lejtnek utána.

Én is üdvezlő dalomat kiöntöm,

S egy virágbimbót tüzök, édes Emmim,

Gyenge melledhez; valamint te, oly szép,

S mint mi, mulandó!

(Berzsenyi: A tavasz)

A XIX. század második felében eltűnnek a nagybetűk, s csak különös kiemelésképpen vagy megszemélyesítés esetében használják őket:

Emlékezünk: remény ünnepe volt az,

Mely minket a kétségbe buktatott:


Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az

Napján az Úrnak, ki feltámadott.

Már a természet is, hullván bilincse,

A hosszu, téli fásúlt dermedés,

Készíté új virágit, hogy behintse

Nagy ünneped, dicső Fölébredés!

(Arany: Széchenyi emlékezete)

A XX. századi költői iskolák ismét gyakorivá teszik, és szimbolikus jelentőséget tulajdonítanak neki:

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt

A keleti ég váratlan zsarátja:

Minden üvegre száz napocska húllt

S az aszfalt szennyén szerteszét gurúlt

A Végtelen Fény milliom karátja.

(Tóth Árpád: Körúti hajnal)

Brummog a bőgő, elhervad a hold,

Fenékig issza a vőfély a bort,

Már szürkül lassan a ködös határ,

És a határban a Halál kaszál…

(Juhász Gyula: Tápai lagzi)

Éhe kenyérnek, éhe a Szónak,

Éhe a Szépnek hajt titeket.

Nagyobb igaza sohse volt népnek,

Hitványabb Nérók még seholse éltek.

Vagytok: a Ma, vagytok: a Holnap.

(Ady: Csák Máté földjén)

Az egész szónak nagybetűvel vagy a többitől eltérő betűtípussal történő szedése szintén stílushatással jár:

…S vágy s való között

egyszer csak átléptem a küszöböt:

egy bolt felett cégtáblát láttam és

rajta, hogy „ÓRIÁS és ékszerész,”

arany betűket… Megnéztem megint:

Ó-R-I-Á-S?… Az!… Istenem!… Eszerint,


gyúltam ki, itt egy Óriás lakik

s hirdeti, hogy mivel foglalkozik!


Itt nyugszom. Végre megnyugodtam

a hosszú szenvedés után.

Keserű lelkemet kiadtam

s mint dőlt fatörzs, fekszem sután.

Keserű lelkemet kiadtam,

mint fájó gennyet a beteg:

magamtól is védve maradtam:

akarva sem szenvedhetek.

(Babits: Sírvers)

Húnyt szemmel bérceken futunk

s mindig csodára vágy szivünk:

a legjobb, amit nem tudunk,

a legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit

szorítsd, ki únod a valót:

hímezz belőlük

fázó lelkedre gyöngyös takarót.

(Babits: Húnyt szemmel…)

Az összetételek egybe- és különírása ugyancsak más-más hatást vált ki belőlünk. A barokk korában az összetételek halmozása is díszítő eszköz volt. A modern líra is, mivel általában intellektuálisabb költészet a népies stílusúnál, kedveli a nagyobb szóegységeket, pl.: soha-meg-nem-elégedés.

S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily

mértékben zengte a megelégedést,

hadd dalljam rajt ma himnuszát én

a soha-meg-nem-elégedésnek!

(Babits: In Horatium)

Komikus vagy gúnyos hatású magyar szavaknak idegen – pl. francia – átírása: Quichequeureuche ’Kiskőrös’ (Petőfi).

Tágabb értelemben a helyesírás körébe tartozik a központozás vagy az interpunkció is. Az interpunkció fontos kifejező eszköze a gondolatközlésnek, valójában a beszélt nyelv hangsúlyozásának, az arcjátéknak, a gesztusnak a helyettesítője. Általában mennél komplikáltabb a mondatszerkezet, mennél intellektuálisabb a nyelv, annál fejlettebb az interpunkció. Arany pl. általában sűrűn él az interpunkció lehetőségével, mégis kevesebb az írásjel a népies Toldiban, viszont igen sok van a balladáiban, a Bolond Istókban és a prózai dolgozataiban.


Ti urak, ti urak! hát senkisem

Kocint értem pohárt?

Ti urak, ti urak!… ti welsz ebek!

Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt

Szem-szájnak kellemes,

Azt látok én: de ördög itt

Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!

Ne éljen Eduárd?

Hol van, ki zengje tetteim –

Elő egy welszi bárd!

(Arany: A walesi bárdok)

Megvan. Tehát Bolond Istók. Legyen.

Bár hősi tette most nem jut eszembe,

S a monda sem fog rá semmit, egyen

Kivül: mikor bekukkant Debrecenbe.

De hát azért én lantom letegyem?

Nem én! neki gyürkőzöm jó hiszembe:

Nem ő az első, kinek érdemét a

Hisztórikus csinálja, vagy poéta.

(Arany: Bolond Istók)

Szépen süt le a hold Nagyfalu tornyára,

Gyepszélen fejérlik Toldi Lőrinc háza;

Háta megett annak nagy gyümölcskert zöldel,

Mely fölérne holmi alföldi erdővel.

Kertre nyílik a ház egyik ajtócskája;

Ott van Toldinénak a hálószobája;

Rozmarin bokor van gyászos ablakában:

A körül leskődik a fiú magában.

(Arany: Toldi VI.)

A vessző a logikailag fegyelmezett gondolkodás eszköze, jól tagolhatja a mondanivalót. A XX. század költészete azonban – különösen az izmusokat követőké – a vesszők elhagyásával érzékelteti a gondolatok egybefolyó


sorozatát, az elmosódó körvonalakat, az egymásba ömlő kusza képzeteket.

Magasan élek és egyedül élek a smaragdmezőkön

túli szélvilágban

és nincs út már hozzám sem ösvény amelynek végén

ölelő karok várnak

csak maga van aki nincs maga aki lehetne és maga

is egyedül –

(Zalán Tibor: Szélvilág)

A kettőspont rendkívül alkalmas egy-egy fontosabb gondolat kiemelésére:

Vörös jelek a Hadak Utján:

Hunniában valami készül,




A setét bolt nagy üvegablakán

Figyelt ki s keskeny öklére könyöklött,

Néztem e teltszárú, lágyzárú öklöt

S éreztem: messze-messze ül e lány

S tudtam: nincsen számomra mosolya…

(Tóth Árpád: Séta az alkonyatban)

Petőfinél szinte erőltetett figyelmeztető a „Csokonai” c. versben:

Egy kálomista pap s Csokonai

Egymásnak voltak jóbarátai.

Kilódul egyszer Debrecenből

S a jóbarát előtt megáll,

S: ihatnám pajtás! így kiált föl

Csokonai Vitéz Mihály.

(Petőfi: Csokonai)

A népies lírában általában nem szerepel, gyakori viszont a modern versekben is.

A pontosvessző a világos stílusnak fontos eszköze, a többszörösen összetett mondatoknak két vagy több nagyobb egységét különíti el egymástól:

Egy szó nyilallott a hazán keresztül,

Egy röpke szóban annyi fájdalom;


Éreztük, amint e föld szíve rezdül

És átvonaglik róna, völgy, halom.

(Arany: Széchenyi emlékezete)

A kötőjel általános használatán kívül gyakori a szépirodalomban, különösen a versekben, az ún. egyéni szóösszetételekben. Pl. Adynál, Juhász Ferencnél:

S a napok mulnak-mulnak

S beteg szívembe fulnak

Vágyaim szent-Te-érted.

(Ady: Mert túlságosan akarlak)

Zöld eszmélet-foszlány ködök,

s a köd-iszonyat hömpölyög

és bong és kong a köd-harang:

gyöngy-világegyetem-harang.

(Juhász Ferenc: A köd gyönyörű iszonyata)

A gondolatjel elválaszthatja a közbevetést, jelezheti azt, hogy bizonyos fokig elkülönülő gondolatsort kezdünk stb.

A pocsolyákban – úgy hívtuk: „tavak” –

mint lassú pontok vagy gyors fény-nyilak,

ezernyi élet nyüzsgött, villogott.


Arany az állítmány kiemelésére is felhasználja:

Az az ábránd – elenyészett;

Az a légvár – füstgomoly;

Az a remény, az az érzet,

Az a világ – nincs sehol! –

(Visszatekintés)

Ady nem ismeri a gondolatjelet, az impresszionista líra viszont gyakran él vele.

Hervad a kertem violákkal –

Szegény violák!

Akár a ma, akár a holnap,

akár a világ.

Napos napot napok napolnak –

hol a türelem?


Életpapok csapot papolnak, –

Ó zord szerelem.

(Babits: Egy szegény magára maradott)

A három pont jelenthet kihagyást, befejezetlenséget, érzelmi szünetet, és utalhat a mondanivaló továbbgondolására.

Te se halsz meg egészen! Kétezer

évig mindig lesz, aki rád figyel:

férfi sóváran, asszony irigyen –

örök vágy őriz… Ámen. Úgy legyen!


Az idézőjel az idézet kezdetét és végét jelöli. Napjainkban az idézőjelbe tett szó, kifejezés, esetleg mondat igen gyakran az eredetitől eltérő – rendszerint gúnyos vagy más hangulati értékű – jelentést, stílusértéket jelez (pl. Ez a „szelíd angyal” már megint veszekszik.).

Mondta az Úr Jónásnak: „Kelj fel és menj

Ninivébe, kiálts a Város ellen!

Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:

szennyes habjai szent lábamat mossák.”

(Babits: Jónás könyve)

A zárójel lehet inkább értelmi és inkább érzelmi szerepű. Az értelmi zárójel vagy szétválasztja a mondanivaló elemeit, egybefoglalja az összetartozót, kiválasztja a mellékes részt, ill. magyarázzatot ad, kiegészít (pl. a tudományos művekben), vagy a szertekalandozó gondolatasszociációk kifejezője (pl. Mikszáth és Veres Péter stílusában).

A földrajzi neveknek az alakjuk is változik, mert ezek is alá vannak vetve a nyelv törvényszerű változásainak, de – főleg a kisebb jelentőségűek – érthető okokból nyelvjárási változatokat őriznek meg (s ezért a történeti nyelvjáráskutatásnak is fontos forrásai). (Azonkívül itt-ott némi konzervativizmust árulnak el.) (Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza)

Mert ám nem olyan akármilyen tehén volt az! Nagyon nehezen szerezték. Garasonkint kuporgatták össze azt a nyolcvan forintot (azonfelül hetven krajcár borravalót a kötél fejében), amennyibe került. (Mikszáth: Aranyos felhők)

Ha egy kérdést sok szempontból nézünk, de a szempontok közt nem csinálunk értéksorrendet, akkor mennél többet beszélünk róla, annál zavarosabb lesz. (Melyik termel többet, a kisüzem, vagy a nagyüzem? Melyiken szaporább a nép? Melyik ad több munkát? Melyik ád több emberi méltóságot? Melyik vezet a magasabb közösségi felelősséghez? Melyik vezet a magasabb műveltség felé? Stb. stb.) (Veres Péter: Parasztsors magyar sors)

Az érzelmi zárójel szerepe hangulatkeltés. Ez utóbbi különösen jellemző Adyra. Látszólag minden ok nélkül zárójelbe tesz egész mondatokat, sorokat, sőt versszakokat, ha valamilyen hangulatváltást akar éreztetni.

A lelkem ódon, babonás vár,

Mohos, gőgös és elhagyott.

(A két szemem ugy-e milyen nagy?

És nem ragyog és nem ragyog.)


(A vár fehér asszonya)

(Mit adhatnék?) Porlandó szégyen

Vagyok már csak, ki idejében

Érzi szégyenes voltát.

Kivert bikának sorsa biz ez,

Ki elveszti a csordát.

(Mit tehetnék?) Egy kis halállal,

Kit lelkem oly örömmel vállal,

Csúnyákat letörölnék?

Borzasztóan sok a csúnyaság

S mindegy: halnék vagy ölnék.

(Mit futhatnék?) Egy-két határt tán,

S aztán csalódottan megállván

Szidnék föl az egekre

S mégis torpannék hasztalanul.

Őrjöngve és nevetve.

(Mit sírhatnék?) Amit szabad volt,

Már elsírtam, ekkor és akkor

S ne is beszéljünk róla:

Én vagyok a magyar bánatok

Legvertebb siratója.

(Ady: A sirató siralma)

Lásd még: Egy ócska konflisban, Futás a Gond elől, Kis, karácsonyi ének, Az Istennek viselőse, A menekülő Élet.

Arany és Petőfi is szereti a zárójelet. A modernek közül Babits egyenesen csaknem túlzásba viszi a használatát (Karinthy ezt a stílussajátságát ki is gúnyolja az Így irtok ti-ben).

Neked kell mindent megcsinálnod,

azt is ám amit én akartam:

te kiállod! (Én már kiállok.)

Én már elhallgatok zavartan.

Nem értek hangos lenni. Téged

meghallanak. (Én már meghaltam.)

(Babits: Ady Endrének)


A felkiáltójel általában az erős érzelem, a felindultság jele. Címekben igen hatásos kiemelő eszköz, pl.: Petőfi: Világosságot! Szabó Lőrinc: Kalibán! Ady sohasem használ felkiáltójelet, még az ó, jaj, hurrá stb.-féle indulatszó vagy a megállj-féle felszólító módú igealak után sem, talán azért, mert szakítani akar a régi formákkal, illetőleg szavainak önmagukban is erőt tulajdonít.

Nem kellenek a megálmodott álmok,

Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,

Röpülj hajóm,

Nem kellenek a megálmodott álmok.

Én nem leszek a szürkék hegedőse,

Hajtson szentlélek, vagy a korcsma gőze:

Röpülj hajóm,

Én nem leszek a szürkék hegedőse.

(Ady: Új vizeken járok)

Babits verseiben annál több felkiáltójellel találkozunk.

Hej, katonák, van-e bor

A kűherkulessét!

S kocka? Lógjon aki lóg!

Hozom a köntössét.

Kis murit ma! Illik az

vidám örökösnek:

Gazdája már nem iszik

ugysem a köntösnek.

(Babits: Golgotai csárda)

A kérdőjel nélkülözhetetlen kifejezője az értelemnek és hangsúlynak, hanglejtésnek. A kettős, sőt hármas kérdőjel a humoros stílusban fordul elő, s néha mondatokat vagy bizonyos arcjátékot helyettesít.

mért faggatnak a holtak

kik élve némák voltak?

miért hangos a halál?

miért van, ami nincsen?

miért fáj, ami mindegy?

mért nagy dolog a halál?

(Babits: Furcsa elmenni Délre)

Valamely szónak vagy szövegrésznek a kiemelését aláhúzás, kurzív (dőlt betűs) vagy rikított szedés jelöli. Arany sűrűn alkalmazza. Petőfihez írt válaszában ez áll:

Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom


Örűl a szívem és mégis sajog belé.

Hányja-veti a hab : mért e nagy jutalom?

P e t ő f i t barátul még sem érdemelé.

(Arany: Válasz Petőfinek)

Másutt a szónak csak egy részét emeli ki a szójáték kedvéért:

Ott, kupec módjára, mintha venne marhát,

Jól megverte Jóka ördög bácsi markát,

Végre a sok lőre az inába szállott

S felbukék, mikor az egyességök állott.

(Arany: A Jóka ördöge IV.)

Máskor meg a jelentéssűrűsödést érzékelteti vele:

Állj meg, boszú, megállj:

Cseh földön űl a rab;

Cseh földben a király.

Mindég is ott marad.

De visszajő a rab…!


Babits is kedveli a dőlt szedést. Ilyen szedésű teljesen pl. a „Húnyt szemmel…”, a „Klasszikus álmok…”, az „Örökkék ég a felhők mögött” c. alkotása. A „Prológus” c. versében viszont csak a kiemelt szavakat szedeti dőlten:

zengd, amit Ők akartak

– s jaj! meg nem élhetik – :

kik életünkért haltak,

zengj életet nekik!

Az úgynevezett szépírói helyesírás kedveli a rendhagyó formákat. A régi betűk más archaikus jelenségekhez hasonlóan felidézhetik régi korok hangulatát (ilyen nevek: Dessewffy, Thewrewk, Batthyány). A nevek régieskedő írása kifejezhet gúnyt is, pl. Jókai, Kárpáthy Zoltán c. regényében a „Keocherepy” írásforma. A fonetikus írásmód jelezheti a költő kiejtésmódját, pl.

Tehetetlenül, mint bübájló

szemverés, varázslat alatt

bús mesehős, kerestem azt, ki

régi magamnak visszaad.

(Illyés Gyula: Farsang)

A táji stb. kiejtésnek megfelelően jellemezheti a beszélőt, pl. a falusi voltát: „Jaj Istenem; Istenem, hogy mi lesz mán a világbúl…” „Ü tud vélűk beszílni…” (Szabó Pál: Szakadék). „Nígy hétig együtt szedtük a cukorrípát Bongyoson.” (Sinka István: Kadocsa, merre vagy?) Fonetikus írásmódot alkalmaznak az írók szóelemző írás


helyett is, pl. hajja, annya, eggyek stb. (gyakori a népi íróknál: Veres Péter, Szabó Pál, sőt Móricz Zsigmondnál is).

A fonetikus átírás alkalmas az egyéni ejtésmód jelölésére, pl. „tesszík adni két pízíj babíjjevejet” (Veres Péter írásában egy kisgyerek selypítő beszéde); „Fúad méd bátókám” (hasonló beszéd Móra „Kincskereső kis ködmön”-ében). Az érzelmi kitörés megjelenítésére is használják, pl. kuttya-fikom-terremtette (Babits). A posztmodern a rendhagyó (hibás) helyesírást humoros, gúnyolódó célból alkalmazza:

Már kislány korában is kimondott bizsergést érzett, amikor édesanyjával végig sétáltak azon a jó nevű Magyar Költőről elnevezett tér irányába, ahol a Vörösmarthy Gerbaudban „kiruccanva” süteményt fogyasszanak. (Parti Nagy Lajos: Sárbogárdi Jolán: A test angyala)

Látomás vagy vízió – Tágabb értelemben a felcsigázott, szinte révületbe eső vagy rendkívül élénk képzelet szülte művészi kép, képsor. Szűkebb értelemben a túlzással rokon stíluseszköz, amelynek a segítségével a költő nagyméretű, láncolatosan egymásba kapcsolódó és rendszerint mozgalmas képekben vagy maga elé képzeli a múlt eseményeit, vagy mintegy víziószerűen elképzelteti a jövőt, vagy – gyakran groteszk módon – így érzékelteti a körülötte levő valóság egyes jelenségeinek láttán kialakult különös hangulatát, érzéseit. Stílushatása a túlzásból, a sokszor fantasztikus képekből, ill. a sajátos szóképekből származik. Látomással idézi meg például Vörösmarty a „Zalán futása” kezdő soraiban a múltat, Árpád és Zalán korát. Hatalmas, látomásszerű képben érzékíti meg Petőfi „Egy gondolat bánt engemet” c. költeményében azt a kívánságát, hogy a csatatéren a világszabadságért áldozhassa életét. József Attila pedig „Szép nyári este van” c. versében (1924) groteszk képek sorával érzékelteti a korabeli nyomasztó társadalmi viszonyok hatására támadt érzelmeit. A látomásos ábrázolásmód érthető módon jellemző mind a világirodalomban, mind nálunk a romantikára, a szimbolizmusra, a szürrealizmusra.

Ott essem el én,

A harc mezején,

Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,

S ha ajkam örömteli végszava zendül,

Hadd nyelje el azt az acéli zörej,

A trombita hangja, az ágyudörej,

S holttestemen át

Fújó paripák

Száguldjanak a kivivott diadalra,

S ott hagyjanak engem összetiporva. –

Ott szedjék össze elszórt csontomat,

Ha jön majd a nagy temetési nap,

Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével

És fátyolos zászlók kiséretével

A hősöket egy közös sírnak adják,

Kik érted haltak, szent világszabadság!


Szép, nyári este van.

Vonatok dübörögve érkeznek, indulnak,


Gyárak ijedten vonitanak,

Kormos tetőket kormoz az este,

Rikkancs rikolt ívlámpák alatt,

Kocsik szaladgálnak összevissza,

Villamosok csengetnek nagy körmenetben.

Transzparensek orditják, hogy: vak vagy,

Mellékuccákba ballagó falak

Visszalobogtatják a plakátot,

Előtted, mögötted, mindenfele – látod –

Plakátarcu emberek rohannak

És – látni – a nagy háztömbök mögött

Allelujázva-üvöltve-nyögve-káromkodva

Lihegve-hidegen-ravaszul-kapkodva

Emberlajtorján másznak magasra

Emberek

S a dühödt körutak nyakán

Kidagadnak az erek,

Hallani, hogy sikoltanak a néma hivatalnokok,

A hazatartó munkások lassu lépéseit,

Mintha öreg bölcsek lennének mindannyian,

Akiknek már semmi dolguk sincs a földön.

Hallani zsebtolvajok csuklóinak puha forgását

És odábbról csámcsogását egy parasztnak,

Aki szomszédja kaszálójából

Épp most nyúz le egy jó darabot.

Hallok mindent, aki hallgatok.

Kolduscsontokban nyöszörög a szú,

Körülszimatolnak asszonyok,

De én nagyon messziről jöttem,

Kiülök szíves küszöböm elé

És hallgatok.

Szép, nyári este van.


(József Attila: Szép nyári este van)

Lásd még: Nagyítás.

Látszólagos képtelenség (gör. paradoxon ’nem várt’, vagyis olyasmi, ami a szokásos véleménnyel, vélekedéssel ellentétes; és oxymoron ’éles [azaz szembetűnő, merő] ostobaság’) – az ellentéttel rokon stíluseszköz: olyan szavak, gondolatok összekapcsolása, amelyek látszólag kizárják egymást; jelentéstanilag nézve: a felhasznált szavak különféle jelentéseinek a játéka. Pl.: „Te sem haltál meg, népem nagy halottja!” (Arany: Széchenyi emlékezete) „Szegény gazdagok.” (Jókai) „Hallani, hogy sikoltanak a néma hivatalnokok…” (József Attila: Szép nyári este van.) De a mindennapi nyelv is ismer hasonlókat, pl.: Lassan járj, tovább érsz!

Az oxymoron esetében még élesebb a szembenállás, az egymást kizárás.

Ti is, kiknek vérét a természet kéri,

Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri,

Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,

Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

(Batsányi János: A franciaországi változásokra)

Ötven év?

kit ünnepeltek, annak nincs kora.

A költő hangja száll,

visszhangja támad s hallható

a néma s mégis harsogó időben.

(Radnóti: Köszöntő.

Egy Sík Sándor-ünnepély prológusa)

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős –

az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogon,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes Eggyé így szaporodom!

(József Attila: A Dunánál)

A látszólagos képtelenség stílushatása igen erős, éppen váratlansága, meghökkentő volta miatt.

Lásd még: Ellentét.

Leiterjakab – felületességből eredő – vagy néha szándékos – fordítási hiba, a szöveg elferdítése. A leiterjakab szó a németből származik: valaki (állítólag Ágai Rudolf) a múlt század hatvanas éveiben a Jakobs Leiter ’Jákob létrája’ kifejezést Leiter Jakabnak fordította. Pl.: englischer Gruss ’angol üdvözlet’ ehelyett: ’angyali üdvözlet’; ilyenekre épül fel Karinthy kitűnő karikatúrája: Műfordítás.


Levélstílus – A levél valójában írott társalgás. Ennek megfelelően a levélstílus mind szókincsében, mind mondatfűzésében tartalmaz elemeket az írott nyelvi stílusból, de gyakoriak benne a társalgási nyelv közvetlenségre törekvő, legtöbbször könnyed és természetes nyelvi kifejező eszközei is. A levélírás stílusa magától értetődően nem kismértékben függ attól, hogy ki, kinek írja a levelet, és mi a levél tárgya. A művészi formában írt, olykor verses leveleknek (pl. Petőfi, Heine leveleinek) a stílusa valójában átmenet a szépirodalmi és a levélstílus között.

Lásd még: Stílusréteg, Írott és beszélt nyelvi stílus, Társalgási stílus.

Litotesz l. Kettős tagadás.


18. fejezet -1. MMadárnyelv – rendszerint a gyermekek olyan tréfás beszéde, amelyben a szavakat, azok szótagjait értelmetlen hangokkal, hangcsoportokkal toldják meg, vagy egyéni alkotású szavakat alkalmaznak, hogy így a mondanivalót nehezen felismerhetővé vagy felismerhetetlenné tegyék. Előfordul tehát a gyerekek játék- vagy társalgási nyelvében, s hangulatkeltő stíluselemként a mesében is.

Turgudorgod mirgit forgogargadtárgál:

Argadórgósorgom margarargadtárgál?

Targakargarorgodj hárgát korgomarga,

Irginerget arga porgokorgolbarga!

(Arany: A Jóka ördöge V.)

A magyar nyelv sajátságai – nyelvünknek főként olyan szerkezeti vonásai, amelyek megtalálhatók ugyan egyenként egyes más nyelvekben is, de egyfelől kevés nyelvben, s azokban sem olyan mértékben, mint a magyarban, másfelől e vonások együtt és olyan módon, mint a mi nyelvünkben, sehol másutt nincsenek meg. Lássuk a legfontosabbakat.

1. Nyelvünknek egyik legjellemzőbb tulajdonsága az, hogy a mondatban a logikailag egybetartozó szavak összetartozását – lehetőleg mindkét szón – nyelvtani eszközökkel is kifejezzük. Mindez a fogalmak egész sorának változatos kapcsolatait tudja egyszerre jelezni, s ugyanakkor nagymértékben tömörré teszi a stílust. Eszközei a következők: a birtokos személyjelezés, illetőleg a birtokviszonynak mindkét szón való jelölése: „a városnak a századok során sokszor leégett, de mindig újra felépülő utcája”; – a tárgyas ragozás: a határozott tárgyat jelöli az állítmány is, viszont a határozott tárggyal tárgyas ragozású igealak jár együtt: „távol legyen tőlem, hogy azon fontosságot, mellyel nemzeti irodalmunk művelésében bír, ne ismerjem el…” (Eötvös József); – egyes olyan igekötős igék, melyek még közel állnak a szerkezethez: kijön a szobájából,fölnéz az égre; – az ún. páros szerkezet: a főmondatban mutató névmás, rámutató szó utal a mellékmondatra, s kötőszó áll a mellékmondat élén: „Nagy munkát vállal az magára, | Ki most kezébe lantot vesz” (Petőfi: A XIX. század költői); – bizonyos kötőszók, határozók (pl. viszont, azonban, sőt, azután stb.), amelyekkel tartalmilag összefűzzük az egymás után következő mondatokat.

2. Jellemző nyelvünkre a személyes jelleg s bizonyos konkrétság. Vagyis, hogy a magyar a személytelen, elvonatkoztatott formákkal szemben az olyan kifejezésmódot, az olyan mondatokat kedveli, amelyek utalnak a cselekvő alanyra (annak személyére és számára), a cselekvésre, a cselekvés körülményeire stb. Ennek megfelelően használjunk tehát ragozott igéket, éljünk a birtokos személyragozás adta lehetőségekkel, s nevezzük meg az alanyt, ha a körülmények mindezt megengedik stb. Pl.: „Ennek nincs igazolása a hivatalos iratokban.” Helyesebben: „Ezt nem igazolják a hivatalos iratok.” „Mi ebből a következtetés?” Helyesebben: „Milyen következtetést vonhatunk le ebből?” „Ez az utolsó erőforrás.” Többet mondóan: „Ez az utolsó erőforrásunk.”

3. Jellemző továbbá nyelvünkre hatalmas képzőrendszere. Ez egyrészt szintén a tömörség eszköze (a műveltető, visszaható, gyakorító stb. igéket pl. más nyelvek körülírással fejezik ki), másrészt pedig rendkívül alkalmas értelmi és érzelmi-hangulati árnyalatok megéreztetésére, pl. szökken, szökell; szakít, szakajt, szakaszt; cselekmény, cselekvény. (L. Képzők)

4. Képzőrendszerünkhöz hasonló igekötőink szerepe. Ezek is nyelvünk tömörségét segítik elő, s szintén sokféle finom árnyalatot fejezhetnek ki, pl.: megfagy, befagy, lefagy, kifagy, átfagy, szétfagy stb. (L. Igekötő)

5. A tömörség eszközei még a szóösszetételek, továbbá hatalmas és szintén sokféle hely- és egyéb viszonyt jelölő határozórag-rendszerünk. (L. Szóösszetétel, Határozó)

6. Igen fontos sajátsága nyelvünknek a szórend, pontosabban a szórend rugalmassága. (L. Szórend)


7. Végül említsük még meg röviden nyelvünknek a következő sajátságait: a színes, változatos hangzás; – a rendkívüli metrikai rugalmasság; – a névszói állítmány (a van és vannak igét csak akkor tesszük ki, ha hangsúlyos); – az egyes számnak más nyelvekhez viszonyítva kiterjedtebb használata (a kettőnél többet jelentő számnevek utáni egyes szám, az anyagnevek egyes számú használata stb.); – az alany és állítmány sajátos egyeztetése; – a páros testrészek szintén sajátos felfogása; – az eldöntendő kérdésekre adható változatos feleletek, a kettős, sőt hármas tagadás stb.

E sajátságok nyelvünk lényegét jelentik. Éppen ezért éljünk velük mindenfajta közlésben, hogy mondanivalónkat minél hatásosabban, teljesebben fejezhessük ki. Fordítás alkalmával pedig – amikor erős lehet az illető idegen nyelv hatása – különösen nagy figyelmet fordítsunk érvényesítésükre.

Lásd még: Magyarosság, Szókapcsolat alatt: Szólások, Szókép, Tömörség.

Magyarosság – a régi stilisztikákban a helyes stílus egyik sajátsága, de természetesen ma is beszélhetünk magyaros stílusról. Magyaros a stílus akkor, ha az író kerül minden olyan szót, szólást és mondatszerkesztést, amely idegenszerű, s amely ellenkezik nyelvünk törvényeivel, szellemével. Viszont szívesen és tudatosan használja azokat a sajátos nyelvi eszközöket (magyaros szóképeket, szólásokat, fordulatokat), amelyek a stílust magyarrá, s ugyanakkor színessé és kifejezővé teszik, és amelyek gyakran más nyelvre le sem fordíthatók.

A stílus magyarosságára való törekvés könnyen átcsaphat azonban magyarkodásba, a meghonosodott és szükséges idegen szavak, továbbá idegen hatást is mutató szóalkotásmódok felesleges üldözésébe, a magyaros szólások túlzott arányú használatába stb. A magyarosság elvét csak az tudja helyesen és célszerűen alkalmazni, aki ismeri a magyar nyelv sajátságait, a szókincshasználat és a mondatszerkesztés törvényeit, aki tisztában van a nyelvművelés, a nyelvhelyesség elveivel és mindenkori gyakorlati kérdéseivel.

Lásd még: A magyar nyelv sajátságai, Magyartalanság, Idegenszerűség, Idegen szavak, Helyesség, Nyelvművelés, továbbá: Szókincs, Szóhangulat, Szókapcsolat alatt: Szólások; Képzők, Szóösszetétel, Szókép, Jóhangzás alatt: Zeneiség; Egyszerű mondat, Összetett mondat, Szórend.

Magyartalanság – beszédben vagy írásban a szavaknak, kifejezéseknek, a mondatszerkesztésnek, a stílusnak idegenszerű, a magyar nyelv törvényszerűségeivel ellenkező alkalmazása. A magyartalanságok közé tartoznak elsősorban az idegenszerűségek (ezek nyelvünkben főként a latin, majd a német, újabban az angol nyelv hatására jöttek létre), továbbá – tágabb értelemben – a magyar nyelvi helytelenségek, stílustalanságok is. Pl.: „Kérem az iratokat mellékelni!” (Helyesebben: „Kérem, mellékelje az iratokat!”); „A televíziós kép mérete az ernyőkerettel behatárolt felületével adott.” (Érthetőbben: „A televíziós kép méretét az ernyőnek kerettel határolt felülete szabja meg.”) „Az ügyet megvizsgálandó, elrendelte, hogy…” (Világosabban: „Az ügy megvizsgálása végett elrendelte, hogy…”) A magyartalanságokat felhasználhatják viszont az írók akár jellemzés céljából is.

Lásd még: A magyar nyelv sajátságai, Magyarosság, Idegenszerűség, Idegen szavak, Helyesség, Nyelvművelés.

Makaróni nyelv l. Keverékszó alatt.

Megszemélyesítés (lat. personificatio) – a metafora egyik válfaja, származéka, olyan szókép, amely elvont dolgokat (pl. érzést, eszmét stb.), természeti jelenségeket, élettelen tárgyakat élőként mutat be, az élőkre jellemző cselekvéssel, érzéssel, tulajdonsággal ruház fel, illetve növényeknek, állatoknak is emberi érzést, cselekvést tulajdonít. A megszemélyesítés lehet:

1. köznyelvi: a szél elül, az ágyú szól, az óra jár, csípős szél; de a tudományos és a publicisztikai stílusban is találunk ilyeneket: a tények ezt mutatják, a vers arra tanít stb.;

2. költői, művészi:

Megindulna a korcsma felé, amely ott ül a Küküllő partján. (Tamási Áron: Bölcső és bagoly)

Míg léceim a falnak állitom,

hóförgeteg fut át a kis hidon,

hajamba kap s az ajtóhoz közel,

akár egy búcsuzó lány, átölel.


(Radnóti: Este a hegyek között)

A hajnal lányos-szép mosollyal

Száz csókját szórta szerte-szét,

Végig becézte száz virágon

Harmatos, rózsaszín kezét.

(Madarász Emil: Csihajda)

A metaforához hasonlóan a megszemélyesítés is – különösen a modern lírában – alapjává válhat egy egész versnek, pl.: József Attila: Altató, Tóth Árpád: Láng.

Eldobtam egy gyufát s legott

Hetyke lobogásba fogott,

Lábhegyre állt a kis nyulánk,

Hegyes sipkáju sárga láng,

Vigat nyujtózott, furcsa törpe,

Izgett-mozgott, előre, körbe,

Lengett, táncolt, a zöldbe mart,

Nyilván pompás tűzvészt akart,

Piros csodát, izzó leget,

Égő erdőt, kigyúlt eget;

De gőggel álltak fenn a fák

És mosolygott minden virág,

Nem rezzent senki fel a vészre,

A száraz fű se vette észre,

S a lázas törpe láng lehűlt,

Elfáradt és a földre űlt,

Lobbant még egy-kettőt szegény

S meghalt a moha szőnyegén.

Nem látta senki más, csak én.

(Tóth Árpád: Láng)

A megszemélyesítés stílushatása abban rejlik, hogy a megelevenítés, a megérzékítés, az átlelkesítés eszközével képszerűvé teszi a stílust és hatásossá a mondanivalót. Van olyan megszemélyesítés, amely inkább elképzeltet, vagyis szemléleti jellegű (l. a Tamási- és Radnóti-idézetet, s van olyan, amely bizonyos hangulatot akar ébreszteni, azaz hangulati jellegű (l. a Madarász Emil-idézetet). A kétféle elem keveredhet is, l. pl. az idézett „Láng” c. verset.

A megszemélyesítésre használt szó szófaja többnyire ige, ritkábban melléknév.

Lásd még: Metafora, Szókép.


Megszólítás (gör. apostrophé ’elfordulás’ [azaz az író vagy a szónok elfordul attól, akihez addig a szavait intézte, és máshoz fordulását megszólítással jelzi]) – főként a felkiáltó, a kívánó (felszólító és parancsoló), valamint a kérdő mondatokba beépülő stiláris eszköz, amellyel az író bevon valakit a beszélgetésbe, vagy gyakran elvont dolgok, tárgyak megszemélyesítésével a mondanivalóval kapcsolatos érzésének magasabb fokát érzékelteti, és ugyanakkor az ún. fatikus, azaz kapcsolattartó funkció erősítésével közvetlenebb hangot teremt, személyesebbé teszi a nyelvet. Az érzés, érzelem intenzitását a megszólításban szereplő indulatszók csak fokozzák.

Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe,

És szabadság, te vagy lelkem istensége!

(Petőfi: A csárda romjai)

Százezernyi parittyás Dávid

Készül bízón, dalolva rátok:

Ejh, jó urak, dicső urak,

Ilyen gyávák a Góliátok?


Lásd még: Felkiáltó mondat, Kívánó mondat, Megszemélyesítés.

Melléknév l. Névszó alatt.

Melléknévi igenév l. Igenevek alatt.

Mellérendelés l. Összetett mondat alatt.

Mellérendelő összetétel l. Szóösszetétel alatt.

Mellőzés (lat. praeteritio) – a régi stilisztikákban szereplő alakzat: az író azzal hívja fel a figyelmet valamire, azzal emel ki valamit, hogy kijelenti: nem fog beszélni róla.

Nem mondom, hogy szeretlek,

Mi haszna mondanám?

Te szómra nem hajolnál

S csak búmat toldanám.

Nem mondom, mint szeretlek,

Hol lelnék arra szót?

Nem érez, aki érez

Szavakkal mondhatót.

Nem mondom, e kebelben

Mi mély a fájdalom:

Az ilyen fájdalomnak

Legjobb a sírhalom.

(Vörösmarty: Idához)

Metafora (gör. ’átvitel’) – olyan szókép, amely két fogalom közt fennálló tartalmi (külső vagy belső, néha


funkcióbeli) hasonlóságon vagy hangulati egyezésen alapul. Pl.: Tenger nép jár az utcán: külső hasonlóság. Nagy kofa ez a gyerek! belső hasonlóság. „A lelkem ódon, babonás vár”: hangulati egyezés. (Ady: A vár fehér asszonya) Van köznyelvi metafora, pl.: a hegy gerince, kabátujj, szőlőszem, gurul a nevetéstől, nyakig van a bajban, majomsziget (az első három esetben a kép már erősen megkopott, vagy majdnem el is tűnt), leányvállalat, feketepiac, mamutvállalat, agrárolló (ezek egyben szaknyelviek), és van költői, művészi metafora. Ez lehet:

1. megújított, pl. a rózsás arc Petőfinél:

Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára

Tündér orcád tejben úszó rózsája:

Bujdosója lennék a nagy világnak,

Vagy od’adnám magamat a halálnak.

(Petőfi: A virágnak megtiltani nem lehet…)

A homlok barázdái metafora így újult meg Aranynál:

A gazda pedig mond egy szives jó estét!

Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,

Homlokát letörli porlepett ingével:

Mélyre van az szántva az élet-ekével.


2. eredeti:

E homlok egy egész könyv, amibe

A földnek minden gondja van beírva:

E homlok egy kép, amelyre miljom élet

Insége és fájdalma van lefestve.

(Petőfi: Az apostol I.)

Havas csúcsával nézi a napot

Daloknak szent hegye: a lelkem…

(Ady: Búgnak a tárnák)

Ezüst sötétség némasága

holdat lakatol a világra.

(József Attila: Téli éjszaka)

Alakja szerint van

1. teljes metafora: ilyenkor ki van téve az is, amit azonosítunk, meg az is, amivel azonosítjuk:

Kikelet a lyány, virág a szerelem,

(Petőfi: A virágnak megtiltani nem lehet…);

Ez az utca, bánatutca,


Bánatkővel van kirakva.

(Népdal)

Szállj, dal, esti fecske, suhanj

A vak tavak fölött…

(Tóth Árpád: Próbálom, hátha…)

2. egyszerű metafora: ilyenkor csak az van kitéve, amivel azonosítunk, az azonosítottat oda kell érteni:

„Hé, fiúk! amott ül egy túzok magában,

Orrát szárnya alá dugta nagy buvában;

Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk, fölrepűl-e?

Meg kell a palánkot döngetni körűle!”

(Arany: Toldi III.)

Én túllépek e mai kocsmán,

az értelemig és tovább!

Szabad ésszel nem adom ocsmány

módon a szolga ostobát.

(József Attila: Ars poetica)

A metaforák stílushatása aszerint is változik, hogy az azonosító milyen szófajú. Vannak

1. igei metaforák: rohan az idő, terveket sző; „sokszor harapta meg szavaival” (Mikszáth);

Aranyos lapály, gólyahír,

áramló könnyűségű rét,

Ezüst derűvel ráz a nyír

egy szellőcskét és leng az ég.

(József Attila: Nyár)

2. főnévi metaforák: az élet dele, a beszéd sava-borsa

Ál-bölcs igék, illó harag,

Villant öröm, játszó szavak,

Lelkem szerelmes fattyai,

Be bánlak, hogy elszórtalak

Benneteket.

(Ady: Lelkem szerelmes fattyai)

3. melléknévi metaforák: keserves élet, csípős megjegyzés

Fekete országot álmodtam én,


ahol minden fekete volt,

minden fekete, de nem csak kívül:

csontig, velőig fekete,

fekete,

fekete, fekete, fekete.

(Babits: Fekete ország)

Célja szerint a metafora (különösen a költői, művészi metafora) lehet

1. szemléleti: ha elsősorban elképzeltetni, képszerűen ábrázolni, szemléltetni akar:

A leáldozó nap utolsó sugára

Vörös szemmel nézett a siralmas tájra.

(Petőfi: János vitéz XIII.)

Elmúlt az arany tó az égről

És egyszerre nagyon sötét lett.

(Tóth Árpád: Arany tó az égen)

2. hangulati: ha bizonyos érzés, érzelem, hangulat érzékeltetése, felkeltése a célja:

Dicsőség néked, Anna,

Szent tavaszunk virága,

Te sírba hervadt évek

Aranyága!

(Juhász Gyula: Dicsőség)

3. legtöbbször azonban egyesülnek a szemléleti és hangulati elemek a költői képben:

… nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád,

mindig mutat valahol a világ…


A metafora stílushatása általában az azonosításból adódik, vagyis abból, hogy a kifejezendő fogalomra, jelenségre mintegy átruházzuk a kifejező kép sajátságait. Mindezt természetesen csak fokozza az azonosítás újszerűsége, eredetisége. Ezenkívül meg kell jegyeznünk, hogy más a stílusértéke, a hatása az egyszerű és a teljes metaforának. Az egyszerű metafora, mivel hiányzik az azonosított, fokozottabb tevékenységre kényszeríti a hallgató, az olvasó fantáziáját, s már ezzel is – függetlenül az azonosított és azonosító távolságától – feltétlen stílushatást kelt. Egyébként a köznyelvi ún. exmetaforák jórészt egyszerű metaforák (pl. szőlőszem, kabátujj, remeg stb.), a tudatban azonban – nevek lévén – ott van az azonosított, sőt jobbára csak az jelenik meg. Ezért az előbb említett stílushatás ezeknél elmarad.

A teljes metafora, jóllehet – mint a hasonlatban – benne is ott van az azonosított is, mégis igen hatásos, az összehasonlított fogalmak közti „távolság”-ot ugyanis elsősorban az ilyenekben használják ki a költők. De a teljes metaforán belül is más a hatása a metaforának, ha állítmányi, más, ha értelmezői vagy egyéb mondatrészként szerepel, s ismét más, ha a kettő összetételt alkot. Legnyomatékosabb, ennélfogva legkifejezőbb, leghatásosabb állítmányi szerepben.


A metaforából származnak a következő szóképek: szinesztézia, megszemélyesítés, allegória, szimbólum.


Metalepszis (gör. ’felcserélés’) – a régi stilisztikákban a metonímiának az a faja, amelyben az ok helyett az okozatot, az előzmény helyett a következményt nevezzük meg.

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,

Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;

Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,

Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.

Boglyák hűvösében tíz tizenkét szolga

Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;

Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,

Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.

(Arany: Toldi I.)

Stílushatása azonos a metonímiáéval.

Lásd még: Metonímia, Szókép.

Metonímia (gör. ’névcsere’) – a szóképek egyik fő kategóriája, olyan szókép, amely a két fogalom közti térbeli, időbeli anyagbeli érintkezésen vagy ok-okozati kapcsolaton alapul. Ilyen viszony esetén ugyanis a két fogalom közt asszociáció lép fel, s ennek eredményeképpen az egyik fogalomnak: a kifejezőnek, a képnek a nevét átvisszük a másiknak: a kifejezendőnek a jelölésére, és annak értelmében használjuk. Tudja az egész falu.

… álom nélkül álmodunk

Én s a magyar tanyák.

(Ady: A téli Magyarország)

Ötszáz halál megyen háta után ennek.

[ti. Zrínyi Miklós szigeti bánnak]

(Zrínyi: Szigeti veszedelem. XV. 62)

Stílushatása abban rejlik, hogy egyrészt egy fogalom (a kifejezendő) jelölésére (pl. ’a falu lakói’, ’a tanyák lakói’) egy másik fogalom (a kifejező) nevét (pl. a falu, a tanyák) használjuk, s ez bizonyos – pillanatnyi – feszültséget teremt tudatunkban, amely nemegyszer képzeletünket is megmozgatja, másrészt a kifejező rendszerint kép, vagy valamelyes képjelleg van benne.

A metonimikus szóképeket aszerint csoportosítjuk típusokba, hogy milyen jellegű a kapcsolat a kifejezendő és a kifejező között. Ez lehet:

1. Helyi, térbeli érintkezés: a hely nevét használjuk a benne, a rajta levők helyett, pl.: asztalt bont, Tisztelt Ház;

S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:

Fölveré azt szerelem hatalma…


2. Időbeli érintkezés: az idő nevével jelöljük az akkor élőket, az akkori eseményeket, pl.: A XX. század (értsd: emberei) nagyot alkotott;


Itt van a bérc, s omladék fölette,

Mely a hőst és hírét eltemette,

Bús feledség hamván, s néma hant;

Völgyben űl a gyáva kor, s határa

Szűk köréből őse sas-lakára

Szédeleg, ha néha felpillant.

(Kölcsey: Zrínyi dala)

Ne félj hajóm, rajtad a Holnap hőse,

Röhögjenek a részeg evezősre.

Röpülj hajóm,

Ne félj hajóm: rajtad a Holnap hőse.

(Ady: Új vizeken járok)

3. Anyagbeli érintkezés: az anyag nevével jelöljük a belőle készült eszközt, pl.: nincs egy vasa (értsd: pénze) se;

Megpendűl egyszerre Izsák száraz fája,

Zengő szerszámokkal kíséri bandája,

Kellemes hangzások a szálát bétöltik,

Az ifjú szíveket örömre felkőltik.

(Csokonai: Dorottya II.)

4. Ok-okozati kapcsolat: az ok, az előzmény nevével jelöljük az okozatot, a következményt, vagy fordítva, pl.: jó tollú író; istenharagja (’villám’);

Regényes bércek kősziklái közt folyt

Csengő morajjal egy tündér patak,

Dicsvágy patakja! ajkaim belőle

Sok boldogító mámort ittanak.

(Petőfi: Itt benn vagyok a férfikor nyarában…)

Valamennyin belül még megkülönböztetünk köznyelvi és költői metonímiát is (a fentiekben először köznyelvi, majd költői metonímiákra hoztunk példákat).

A metonímia származéka a színekdoché.

Lásd még: Szókép, Metalepszis.

Módosítószó – olyan mondatértékű szó, amely vagy tagoltan mondatonként áll, vagy összetevője egy mondatnak, amelynek szintaktikai szerkezetébe nem illeszkedik be. Ami e szófaj stílusértékét illeti, általában értelmi vagy érzelmi-hangulati tekintetben sajátos színt kölcsönöz a beszédnek és írásnak. Változatos stílushatású lehet a felelet a módosító szók használata szerint. Az igenis pl. egy fokkal választékosabb, nyomatékosabb, mint a megszokottabb igen.

Ne kötődj velem, Sátán, ne kötődj,


Fáj még a seb és nem hegged hamar,

Hát igenis, igenis, igenis,

Azért éltem tragikusan, bután,

Mert a sorsom magyar.

(Ady: Régi énekek ekhója)

Nyomósító értelmű és familiáris stílushatású a persze, még inkább a hát persze. A de hiszen összevont dejszen, dejsz és a bizony rövidített biz alakja erősen népies hangulatú: „Ezen az úton itt? dejsz erre ne menjen…” (Petőfi: János vitéz XIX.)

A tagadószók közül a sem a mindennapi beszédben ritka, ezért irodalmiasnak, választékosnak hat, a se viszont – különösen páros formájában – az egyszerűbb köznyelvre jellemző: „Te sem haltál meg, népem nagy halottja” (Arany: Széchenyi emlékezete). Se pénz, se posztó. Az állító értékű kérdő-tagadó mondatban az állítást erősíti a tagadószó, pl. Mit nem adnék érte? A dehogy, dehogyis, dehogynem főképp a mindennapi élet nyelvének jellegzetes, nyomatékos, de kissé nyersebb hangulatú feleletben szereplő szava.

Nem mondott semmit,

De nem is hallotta beszédét

Bagarja komájának,

Dehogy hallotta, dehogy!…

(Petőfi: A helység kalapácsa III.)

Az igenlést és tagadást az ám, de, hát, még, úgyis, úgyse stb. változatos értékű módosítószók nyomatékosíthatják, fokozhatják vagy motiválhatják a szövegösszefüggéstől függően.

Hát még meg a varjúk!… hú, azok voltak ám!

(Petőfi: János vitéz XX.)

A be, hogy szintén nyomósíthatja a mondanivalót:

Gyönge az én tollam, írni erről képet.

Oh, arany szabadság! nézd el a te néped:

Hogy eszik, hogy iszik, hogy örül, hogy múlat!

Millyeneket fal – és még csak meg se’ fúlad!

(Arany: A nagyidai cigányok)

Mondatpárhuzam l. Gondolatpárhuzam.

Mondatszó l. Hiányos mondat alatt.

Monotónia l. Jóhangzás alatt.

Mozgalmi nyelv; mozgalmi zsargon – A mozgalmi nyelv az általános nyelvhasználattól szókincsében s kifejezéskészletében eltérő, a mozgalmi-politikai életben szokásos beszéd- és írásmód, amely a csoportnyelvekkel mutat közeli rokonságot. Nálunk a mozgalmi nyelv az ötvenes évek elejétől nem a megfelelő módon töltötte be feladatát, gyakran szembekerült a magyar nyelv törvényszerűségeivel – kezdett zsargonná válni. A mozgalmi zsargont – a mozgalmi nyelvvel szemben – az jellemzi, hogy beszélői az egyébként helyes szavakat, kifejezéseket, éppen az agyonhasználás folytán, elszürkítik, szinte jelentésnélkülivé változtatják, bizonyos frázisokat, továbbá bonyolult, nyakatekert, sokszor nyelvileg is hibás szerkezeteket használnak, mondatalkotásuk gyakran szokatlan és kifogásolható, s az élőbeszédben helytelen hangsúly- és


hanglejtésformákkal élnek. A mozgalmi zsargon az azt beszélőket elkülönítheti a közös nyelvet használók többségétől, egészen addig, hogy a megértés is nehézséget okoz. Példák: komoly javulás (változatosabban: számottevő, lényeges javulás), komoly haladás (más szavakkal: jelentős, figyelemre méltó haladás); döntő mértékben (nem agyonhasznált szóval: leginkább, legjobban, nagyrészt, jórészt stb.); „A felszólalók kihozták, hogy …” (helyesen: … elmondták, kifejtették, hogy…); „Történt-e számonkérés a selejt miatt?” (helyesebben: Számonkérték-e…); „Ők nem szívesen mentek bele ebbe a tárgyalásba” (helyes hangsúlyozással: ők nem szívesen…).

A mozgalmi zsargon kiküszöbölését nyelvünk szerkezetének, törvényeinek, szókincsünk gazdagságának, a helyes és kifejező stílus szabályainak tudatos megismerésével, illetőleg megismertetésével, a szépirodalom olvasásával, valamint sajátmagunk és mások írásának és beszédének állandó ellenőrzésével segíthetjük elő.

A kilencvenes évek elejétől nem beszélünk mozgalmi nyelvről és zsargonról, a jelenségei azonban jobbára megmaradtak, sőt elterjedtek, különösen a beszélt és sajtó-, illetőleg médianyelvben.

Lásd még: Csoportnyelv, Rétegnyelv alatt: Zsargon; Helyesség, Magyarosság, A magyar nyelv sajátságai, Nyelvművelés.

Mutató névmás l. Névszó alatt.

Műfaj – pontosabban az irodalmi műfaj az írói, költői ábrázolásnak (s benne az emberi jellem ábrázolásának) meghatározott törvényszerűségeket követő módja, típusa, és egyben a műalkotások rendszerezésének, csoportosításának a központi fogalma. Mindenkor kialakítja a maga műfaji rendszerét. A három fő irodalmi műfaj a líra, az epika és a dráma. Ezeken belül természetesen számos alműfajról beszélünk (pl. a lírához tartozik – a hagyományos felosztás szerint – a dal, óda, elégia stb., az epikához az eposz, regény, novella stb.). Az irodalmi műfajok lényegének sajátja az egyes műfajokra jellemző stílus (ennélfogva a stilisztika is közvetlen kapcsolatban áll a műfajelmélettel). Az egyes műfajok ugyanis témakörüknek, céljuknak, módszerüknek, szerkezetüknek megfelelő stílust alakítanak ki úgy, hogy meghatározott nyelvi-stilisztikai kifejező eszközök válnak az illető műfaj jellemzőivé. Beszélünk tehát pl. a líra, ezen belül a dal, az elégia, továbbá a dráma, azon belül a vígjáték, illetve az epika, azon belül a novella stílusáról.

És ezzel magyarázható az is, hogy az egyes műfajok – rendszerint – külön stílusárnyalatot is jelentenek.

Lásd még: Stílusárnyalat, Irodalomtudomány alatt: Irodalomelmélet.

Műszó, műkifejezés l. Csoportnyelv alatt.

Művészi stílus l. Szépirodalmi stílus.


19. fejezet -1. NNagyítás, túlzás (gör. auxesis, hiperbola) – a tartalmi erősítés egyik faja, de külön jelentőségre tett szert kifejező erejével. Ez a stíluseszköz a felhevült lelkiállapot szülötte, amelyben már nem elégszik meg az ember a fogalmak, jelenségek közönséges, valódi mértékével, hanem felnagyítja, túlozza azokat, sokszor egészen a határtalanig, a lehetetlenig. Pl.: keveset érhelyett azt mondjuk: nem ér egy fabatkát sem; a nem megfelelően fűtött szoba: jéghideg stb. Stílushatása a következőkből adódik: minden túlzó kifejezést az a tudat kísér, hogy a túlzással kifejezett fogalomra van egy másik, a valóságra hívebben utaló nyelvi jel, a beszélő azonban a hatás kedvéért annál többet akar közölni.

A túlzás gyakori eleme a társalgási stílusnak, különösen a tér-, idő- és mennyiségfogalmakkal kapcsolatban, pl.: világlátott, örök hálára kötelez, ezermester, méregdrága, villámgyors, továbbá az idetartozó szólásszerű kifejezések: ezer éve nem láttalak; Csupa fül vagyok stb. Érthető okokból fontos kifejező eszköz a túlzás a népköltészetben s a műköltészetben egyaránt, különösen a szeretet, a szerelem, a gyűlölet, a gúny érzésének kifejezésében csap át gyakran túlzásba a költő.

Eresszen el anyám, anyám, édesanyám,

Csudatorony-látni, csudatorony-látni…

Kinek magassága az eget föléri,

Kinek szélessége Tisza-partját éri.

(Görög Ilona; népballada)

Eszembe jutottál,

Kicsiny kis leányka,

Te a nagy világnak

Legnagyobb gyémántja!

(Petőfi: Reszket a bokor, mert…)

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,

De ha szomjazom, akkor friss patak.

……………………………………

Haja szurokkal elkevert arany,

Harmatos erdők az ő szemei…

(József Attila: Csudálkozunk az életen)

Lásd még: Erősítés, Kicsinyítés, Látomás.

Nagyvárosi nyelv – főként a XIX–XX. században, társadalmi és gazdasági okok folytán gyorsan naggyá duzzadó városok sajátos nyelve, amely szókincsében, kifejezéskészletében és mondattani fordulataiban tér el bizonyos fokig a köznyelvtől. Több benne a zsargon- és az argóelem, az idegen szó, a divatszó, gyakran használ idegenszerű kifejezéseket, pongyola fordulatokat, kedveli a szellemes, újszerű szóképeket, a játszi képzőket, a szórövidítéseket, s általában a gyorsabb menetű, de színtelenebb melódiájú beszédet. Mindez a pesti nyelvet is jellemezte, és jellemzi ma is.

A nagyvárosi nyelv elemeit, különösen a zsargon- s argószavakat, továbbá az idegenszerűségeket szívesen


használták fel az írók jellemzésre.

Kolozsvári Grandpierre Emil pl. így beszélteti „A burok” c. kisregényében az Ildi nevű ifjú hölgyet:

Csakhamar megjelent Ildi, szelesen, lármásan, de gyorsan elcsitult; mozdulatai ájtatossá váltak, sóhajtásformán mondta: – Klafa itt, frankó klafa, főleg hogy estére így lehűl a levegő. Nem fülled be az ember teste. A hold is milyen remek, a bitang nagy hold az égen, olyan az egész, mint a bungalóban, szerelmünk hajnalán. Emlékszel, hogy beszívtunk? Pedig akkor még nagyon le voltam rohadva a Béla miatt. Most már túl vagyok rajta, kivedlettem belőle. Te segítettél át a krízisen, Bungili. Ha egy kicsit érzelmesebb volnék, elmagyaráznám, hogy gondolom. A lényeg, hogy marha hálás vagyok neked.

Lásd még: Rétegnyelv alatt: Argó, Zsargon; Idegenszerűség, Pongyolaság.

Naturalizmus (a lat. natura ’természet’ szóból) – a XIX. század második felében a polgári realizmus folytatásaként, illetve ellenhatásaképpen kifejlődött irodalmi és művészeti irányzat, illetve stílus, amely a művészet feladatát a természetesnek az ábrázolásában látja, de igazában a nyers valóságot igyekszik fényképezni, másolni, az élet sötét, rút vonásainak a kiemelésével. A naturalizmus vezérének, Zolának a tétele szerint elvben a tudós tárgyilagosságával és adatgyűjtő munkájával kell ábrázolni az életnek egy kiválasztott „szeletét”, úgy, ahogy az író saját temperamentumán keresztül látja. A naturalizmusban azonban inkább ez utóbbi uralkodik: a temperamentum szó mögé rejtett szubjektivitás, azaz egyéni, gyakran egyoldalú, elfogult felfogás. Az írók túlnyomóan, sőt csaknem kizárólag az élet legsötétebb oldalait választják az irodalmi ábrázolás tárgyául: a nyomort, a bűnt, az erkölcsi és pszichikai terheltséget stb. Ezenkívül jellemző a naturalizmusra az a törekvés, hogy a tipikus esetek helyett egyes kiragadott és elszigetelt jelenségeket ábrázol, a valóságnak inkább a külső oldalait hangsúlyozza, s csak a külső hasonlatosságot, a fényképszerű visszaadást tekinti fő céljának, és ezzel a bonyolult valóságnak egész sokoldalúságában való ábrázolását leszűkíti. Ez a látásmód egyébként is megakadályozta a naturalistákat – a legnagyobbakat kivéve – abban, hogy a társadalmi problémákat világosan láttassák. Vitathatatlan érdemük azonban az, hogy már csak témaválasztásukkal is ráirányították a figyelmet a munkásságra, a nyomorra, jóllehet a munkások, az elesettek és elnyomottak életének is inkább a külsőségeit, furcsaságait ábrázolják. A naturalizmus nyelvére jellemző a pejoratív, rosszalló s túlzó nyelvi elemek, szavak használata; az érzékletes, de gyakran sötét tónusú képek, szóképek, hasonlatok kedvelése; továbbá az igék, jelzők, általában az expresszív nyelvi elemek halmozása. Szókincse népi, gyakran argó és zsargon eredetű.

A naturalizmus a múlt század vége felé – főként Zola hatására – diadalmaskodik az egész európai irodalomban, főként a regény, de bizonyos fokig a dráma s a líra területén is. A naturalizmus a tárgykör és a tárgykörnek megfelelő szókincs, nyelv gazdagításával sok tekintetben hasznos volt. Leghíresebb naturalisták Zolán kívül: a Goncourt testvérek, Dosztojevszkij, Strindberg, Verga, Gerhart Hauptmann, (pályájának egy időszakában) Gorkij stb. A magyar irodalomban elsősorban Just Zsigmond, Bródy Sándor és Móricz műveiben van kisebb-nagyobb nyoma a naturalizmusnak.

– A nyomorult! Tetves az én apám?

– Az hát! – Vágta oda Dani s a sötétben szinte világított a szeme.

Az asszony elhallgatott.

Dani leszállt az ágyról, ott állott meg előtte mezítláb a jó hűvös, tapasztott földön.

A homloka majd szétcsattant.

– Nyomorult élet! – Tört ki az asszony s arcára tapasztott kézzel, hangos, jajjos sírásra fakadt.

– Nyomorult fajzat!… Ó, Úristen, ó, szent Szűz! Mi lett belőlem, mi lett belőlem!… Rajtam minden átok, mert magam választottam magamnak. Lehettem volna olyan ember társa, aki isten-ember előtt erős… De mi lett belőlem, jajjajjaj, … egy futóbolond lábakapcája, egy piszok fajzat cégére.

Dani úgy érezte az ujjaiban, hogy rögtön meg fogja fojtani ezt az asszonyt… (Móricz: Sárarany)


Negligentia l. Pongyolaság.

Nemzeti nyelv, irodalmi nyelv, köznyelv – A nyelv nem egységes rendszer, minden nyelven belül egymástól


többé-kevésbé elütő jellegű formációk, ún. nyelvváltozatok különböztethetők meg. A mai nyelvekben az egyik ilyen fő változat a nemzeti nyelv, a másik a népnyelv (l. ott). A nemzeti nyelv mint a nemzet egyik jellemző kritériuma, a nemzetté válás eredményeként jön létre úgy, hogy vagy egy nyelvjárás rétegeződik a többi fölé, és az lesz általános norma, vagy úgy, hogy több nyelvjárás elemeiből integrálódik, s válik általános normává. A magyar nyelv esetében ez utóbbi történt, ezért is van az, hogy nemzeti nyelvünk mentes a nyelvjárási szélsőségektől, azoknak valamiféle egyensúlyát mutatja. A nemzeti nyelv legfőbb jellemzője, hogy rendszere alapjaiban, lényeges sajátságaiban közös és egységes az egész nemzet számára, átfogja az egész társadalmat, a legáltalánosabb gondolatközlési és érintkezési eszköz.

Egy rendszerezés szerint a nemzeti nyelv fő típusa az irodalmi nyelv – valamely nyelvnek a nyelvi változatokat kiegyenlítő válfaja, amely az igényesebb írásbeliségben (szépirodalom, tudományos irodalom stb.) kristályosodott ki, s a művelt nyelvhasználat normája. Roppant nagy a jelentősége a stilisztikában, mert a stílusrétegek és stílusfajták zöme, valamint a szépirodalmi stílus, amely mintegy egyesíti magában – művészi fokon – valamely nyelv összes stiláris lehetőségeit, irodalmi nyelven íródik (l. Stílusréteg, Stílusárnyalat).

Az irodalmi nyelv beszélt változata a köznyelv, amelyen általában az iskolázott, műveltebb emberek igényesebb nyelvi érintkezése folyik. Gyakran köznyelvi a társalgási stílus (l. ott), és ilyen jelzővel jelölik meg – a költőivel ellentétben – a mindennapi nyelvben használt, stilisztikailag sokszor kevésbé árnyalt, majdnem közömbös nyelvi elemeket.

A nemzeti nyelvnek – kissé más felfogás alapján – meg szokták különböztetni írott és beszélt változatát (ilyenkor az irodalmi nyelv az írott nyelvnek, a köznyelv pedig a beszélt nyelvnek a legfontosabb részlege). Ez utóbbi megkülönböztetésnek megvan a maga stilisztikai jelentősége, ti. más-más a stílusértéke a szóbeli és írásbeli közlésnek (l. Írott és beszélt nyelvi stílus).

Lásd még: Népnyelv.

Neologizmus (gör. ’szóújítás’) – Neologizmusok azok az új szavak, kifejezések, jelentésárnyalatok, nyelvtani formák, amelyekkel a nyelv, a társadalmi viszonyok és a gondolkodás fejlődésével párhuzamosan, állandóan gazdagodik. Fajai a következők:

1. Fogalmi neologizmus: valamely új fogalmat megnevező szó vagy kifejezés, pl.: atomtudós, üzemeltet, önkormányzat, Széchenyi-terv.

2. Jelentésbeli neologizmus: régi szónak új jelentésben való felújítása, pl. a szobor eredetileg ’karó, cölöp’ jelentésű volt, Kazinczy kapcsolta hozzá az új jelentést, s Vörösmarty már verscímben használta: Az élő szobor. Jelentésbeli neologizmus az is, ha egy szónak a meglevő jelentése mellé új (gyakran képes) értelme fejlődik. A bejön ige így vette fel a ’sikerül, sikerrel jár, jó eredményt hoz’ jelentést, továbbá a ragoz a ’részletez’ értelmet. Bár mindkét ige megmaradt bizalmas familiáris használatúnak.

3. Formai neologizmus: egy szónak addig nem használt alaktani formája:

Fehér volt a világ, szép

Fehér hó este be,

(Petőfi: Négy nap dörgött az ágyú)

s a mai nyelvből: közszolgálati, globalizáció.

A neologizmusok létrejöttét szociális, valamint esztétikai, stilisztikai feltételek magyarázzák. Egyrészt a társadalmi viszonyok változásával párhuzamosan új fogalmak bukkannak fel, s ezek megnevezésére új szók válnak szükségessé, pl.: ürrepülő, atommáglya, informatika. Másrészt érvényesül az íróknak és költőknek a művészi kifejezésre és általában a beszélőknek a megfelelő hatásra való törekvése. Ezért igyekezett pl. Kazinczy a venyigét borággal helyettesíteni, s hasonló okból került a lenézett inas helyébe az ipari tanuló. Közrejátszik továbbá az a körülmény, hogy a gyakori használat folytán kifejező erejükben megkopott, valamilyen okból elértéktelenedett szavak és kifejezések helyébe a nyelv művészei, de általában a használói is igyekeznek expresszív hatású, új nyelvi eszközöket kialakítani. Így jött létre pl.: a könny mellett a jéggyöngy Petőfinél, a gőg, rátartiság mellett a kivagyiság Veres Péternél, s így magyarázható hogy a rossz, régi mozdonyt kávédarálónak hívták stb.

A stilisztikai felhasználás szempontjából vannak:


1. ún. alkalmi vagy egyszeri neologizmusok (gör. hapax legomenon ’egyszer olvas’), amelyek az író, költő vagy a beszélő egyéni alkotásai, s amelyeket alkotójukon kívül más nem használ fel. Az alkalmi neologizmusok az egyéni stílusokra nagyon jellemzőek. Pl.: „Fürtidben tengervészes éj.” (Vörösmarty: Az úri hölgyhöz) „Ember-sűrűs, gigászi vadon” (Ady: Páris, az én Bakonyom).

2. Olyan neologizmusok, amelyek hosszabb vagy rövidebb ideig a nyelvi közösségben vagy annak egy csoportjában közszájon forognak, megszilárdulni azonban nem tudnak, s idővel kihullanak a nyelvből, mert már nem időszerűek, vagy mert újabb, alkalmasabb szó kiszorítja őket. Egy időben visszaszorult pl. a feketézni, feketéző, feketepiac stb.

3. Az ún. állandósult neologizmusok a nyelv fejlődésének meghatározott szakaszában keletkeztek, egy ideig újszerűeknek hatottak, idővel azonban megszilárdultak a nyelv szókészletében. Pl. a mai nyelvből: adóazonosító jel, aerobik, áfa, agyelszívás, akciófilm, e-mailezik, számítógép, világháló, videoklipp. Az újabb időben keletkezett és a megváltozott gazdasági és társadalmi viszonyok fogalmait megnevező, jobbára állandósult neologizmusok nagyrészt differenciálatlanok a stilisztikai érték tekintetében, azaz különböző stílusok – a tudományos, a publicisztikai, a társalgási és a szépirodalmi – stílus egyaránt felhasználják őket. Az újszerűség – természetesen – kisebb-nagyobb mértékben érződik valamennyin, s ez korlátot szab felhasználásuknak is, illetőleg alkalmassá teszi őket arra, hogy bizonyos hangulatot ébresszenek, vagy meghatározott társadalmi csoporthoz tartozó egyének jellemzéséhez hozzájáruljanak.

Lásd még: Archaizmus, Szókincs.

Népetimológia – naív szómagyarázat, a szavak hasonlóságán alapul: a nyelvérzék számára elemezhetetlen (pl. idegen, családtalan vagy elszigetelődött, továbbá nagyon új vagy éppen avulófélben levő) szót egy hozzá hasonló hangalakú ismert szóval hozzuk kapcsolatba, s így tesszük értelmessé. Pl.: a latin polianthes tuberosa növénynév utótagjából (jelentése: ’gumós’) tubarózsa lesz, a hagymázból meg hagymás betegség, és hasonlóképpen a német Durchdefektből durrdefekt, ill. a lekopírozból lekoppint. A népetimológiának is megvan a stílushatása, különösen akkor, ha a hallgató, olvasó számára ismeretes az eredeti szó is, vagy a kapott új szó – jelentését, illetve alakját tekintve – tréfás hangulatú. A népetimológia eljárásmódját alkal- mazzák tréfás nevek létrehozására is: peronoszpóra: fenerosszpora; konduktor: kandoktor; agronómus: ugrómókus; e-mail: Emil, továbbá diszpécser: díszpancser, nyugdíjas: nyögdíjas.

Lásd még: Hasonló hangzású szavak.

Népnyelv, nyelvjárás vagy tájnyelv – Minden nyelven belül egymástól többé- kevésbé elütő jellegű formációk, ún. nyelvváltozatok különböztethetők meg. A mai nyelvekben egy bizonyos rendszerezés szerint az egyik ilyen fő változat a nemzeti nyelv (l. ott) mellett a népnyelv. A népnyelv, amellyel a nép széles tömegei élnek – szemben a nemzeti nyelvvel – igen régi, erősen differenciált, az illető nyelvet beszélő népnek csak egy kis csoportjában egységes valamennyire. Két altípusa van:

1. nyelvjárás vagy tájnyelv – a népnyelvnek vízszintes, földrajzi, területi tagozódása; a tájnyelvnek egy kisebb-nagyobb területen élő, nagyjából egységes változata (l. a Provincializmus címszót is);

2. csoport- és rétegnyelvek (l. a megfelelő címszók alatt) – a népnyelvnek függőleges, társadalmi helyzet, műveltség és foglalkozás szerinti tagozódása.

Lásd még: Nemzeti nyelv.

Névcsere l. Metonímia.

Névelő – Megfelelő használata finom értelmi és érzelmi árnyaltságnak lehet a forrása. A határozott névelő már ismert jelenségekre, említett fogalmakra utalhat:

Áll a ház még, bár fogy gazdagsága

S telt pohárnál űl az ősz maga.


Elhagyása – megfelelő szövegkörnyezetben – erősítheti a régies hangulatot: pl. Ady „Krónikás ének 1918-ból” c. versében:


Bús kedvű anyák keservesen szűlnek,

Labdázó fiúk halálba merűlnek,

Ős, szép kemencék sorjukban elhűlnek

S kedvelt szűzeink uccára kerűlnek.

S szegény emberek még sem csömörűlnek,

Buták, fáradtak és néha örűlnek,

Szegény emberek mindent kitörűlnek

Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek.

A korai népballadákban is hiányzik a névelő:

Budai Ilona ablakba könyökle,

Hâja, hogy ellenség rabol a környékbe.

Csak eszibe juta kéncsös küs ládája,

S kéncsös küs ládáját hónya alá fogja,

Hajadon küs lányát jobb kezin vezette,

Futkosó küs fiát bal kezire vötte.

(Budai Ilona)

Nyomatékossá teheti azt a szót, szerkezetet, amely mellől elmarad: „Mert ami van, mind Te virágod…” (Ady: Bosszus, halk virágének) (l. a Szókihagyást is). Fokozhatja a sejtelmességet, a vers hangulatát: „Száll, száll fekete Hold…” (Ady: Fekete Hold éjszakáján) Elmaradhat különösen azonos mondatrészek előtt – felfokozott érzelmi állapot kifejezésekor:

Hiába minden: szellem, bűn, erény;

Nincsen remény!

(Vörösmarty: Az emberek)

Viszont kitétele hasonló helyzetben gyengíti a feszültséget:

Ez a harc volt talán a legnagyobb

A csók, a láz, a vágy, a hit után.

Fuss seregem, magamban maradok.

(Ady: Az utolsó sereg)

Család- és keresztnevek előtt a határozott névelő használata – bár terjedőben van – még most is népies, táji jellegű. Egyébként a határozott névelő elhagyása újabban – különösen feliratokban, hirdetésekben – nagyon terjed. Pl.: „Fűre lépni tilos!”, „Madách Színház Kamaraszínháza”. Helyesebben: A fűre… A Madách…

A határozatlan névelő nem ismert fogalmakra vonatkozik:

Valahol a Tiszaháton

Élt egy gazda: Pál barátom…



Megfelelő szövegösszefüggésben erősítheti a sejtelmesség érzését:

S im egy ország föltünék szemébe,

És egy nemzet messze napkeletről…

(Vörösmarty: Hedvig)

A jelző és a jelzett szó közé téve nyomósítja a tulajdonságot:

„No csak hitvány egy élet

Az a komédia!”

Fülemnek ily dicsérést

Kellett hallgatnia.

(Petőfi: Egy estém otthon)

Magasztaló vagy lekicsinylő értelemben köznévként használt tulajdonnév s néhány köznév előtt szintén a kiemelés, a hatás erősítése a funkciója, pl.: „Egy Petőfi sohasem alkuszik.”; „Egy lángész veszett el benne.”

Ha időt és mértéket jelentő szavak előtt a határozatlan névelő elmarad, a határozóra vagy a jelzőre nagyobb értelmi súly esik:

Toldi a vadaktól így megmenekülvén,

Megpihent kevéssé egy zsombékra ülvén

(Arany: Toldi V.)

Egyébként a mértékjelölő kifejezések előtt a beszélt nyelvben egyre terjed az egy elhagyása. Pl.: „Megijedt kicsit!” Igényesebben: egy kicsit.

Végül: a határozatlan névelő szerényebbé teheti a kérést; pl. Kéréssel jövök és Egy kéréssel jövök.

Egy kéréssel jöttem volna,

Hogy miatta meg nem szólna.

Oly nehéz most a szegénynek,

Tán jobb volna, ha nem élnek.

Imádságos könyvet kérnék,

(Vörösmarty: A szegény asszony könyve)

A névelő kitétele, illetőleg elhagyása sokszor ritmus kérdése is.

Névmás l. Névszó alatt.

Névszó – Az igékkel szemben általában az a névszók jellemzője, hogy jobbára tárgyi vagy tulajdonsági jelentéstartalmukból hiányzik a mozgás, a változás eleme. Az írók, költők főként akkor használják őket tömegesen, ha az egyes tényeket, jelenségeket nem mozgásukban kívánják bemutatni, hanem inkább azt igyekeznek belőlük megragadni, ami első látásra szembeötlőnek s állandónak tűnik fel előttük. Ilyenkor a dinamikus igék – rendszerint – elmaradnak, s helyükbe a sokkal plasztikusabb, személytelenebb, de a leírt jelenséget jobban kiemelő főnevek lépnek. Különösen fontos stilisztikai funkcióhoz jutottak a névszók a századforduló körül kialakult szimbolista és impresszionista stílusban. (Vö. Nominális stílus, Szimbolizmus.)

Itt jegyezzük meg, hogy a névszóként használt igealakoknak és (esetleg töredékes) mondatoknak igen erős érzelemkeltő és részben képkeltő erejük van. Pl.: „Ilyen mitugrászokkal nem tárgyalunk.”; „Majd lesz


nemulass!” Ezek többnyire népiesebb, bizalmasabb stílushangulatúak.

A félig-meddig melléknévként használt főnevek szintén színes stilisztikai értéket hordoznak. Pl. „Kutyául érzem magam.”; „Rókább a rókánál.”

A névszók fajai a következők:

1. A főnév. – A modern szépirodalomban nagyobb számban jelentkező -ás, -és képzős cselekvésnevek és -ság, -ség képzős tulajdonságnevek stílushatása azzal magyarázható, hogy a cselekvést és tulajdonságot személytől és dologtól elvonatkoztatva, általánosítva, a lényeget jobban kiemelve és sűrítve, kisebb-nagyobb plaszticitással fejezik ki. Pl.: „A föld meghódítása”; „A hűség jutalma” (könyvcímek). Idetartoznak aztán Adynak az efféle verscímei: Zuhanás a Semmibe; Menekülés úri viharból; A gyávaság istenessége; Beszélgetés egy szekfűvel; Bolyongás Azur-országban; Duruzsolás a jégveremből stb.

Az ilyen főnevek többes számú formái megéreztethetik a cselekvés, folyamat, külső vagy belső tulajdonság, lelkiállapot ismétlődéseit:

Óh, párisi, dacos bujdosások,

Ti őriztetek meg fiatalnak…

(Ady: Várnak a táborozók)

Érzékeltethetik, hogy valamely cselekvés és tulajdonság egyszerre több személynél is megmutatkozik: „Innen is, onnan is felhangzottak a vidám kacagások.” (Móricz: Kerek Ferkó)

Alkalmasak továbbá újszerű, meglepő hatású képek alkotására:

… mint fekete bundás,

Begyűrt süvegű öreg kondás,

Hallgatva ballag a lemondás.

(Tóth Árpád: Új tavaszig, vagy a halálig)

Expresszív hatású lehet az egyes számú főnévnek közösségi értelemben való használata:

Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz.

(Berzsenyi: A magyarokhoz)

A köznévként felfogott tulajdonnévből a név viselőjének személyiségétől függően emelkedett vagy éppen megbélyegző, gúnyos, komikus hangulat fakadhat: „Nem születnek mindennap Kossuthok.”; „Mindig akadnak háryjánosok.”

A főnevek alaki tulajdonságait tekintve a sugara – sugára, adója – adaja, termében – teremében-féle tőváltozatokban a második helyen állók elavulóban levő, archaikus formák. A szív mellett a szű ma már szintén elavult, archaikus.

„Húnyt vezérem ifju szép sugára”

Szól az ősz most „éljen a király!”


A folyó oly símán, oly szelíden

Ballagott le parttalan medrében,

Nem akarta, hogy a nap sugára

Megbotoljék habjai fodrába’.


(Petőfi: A Tisza)

S mint virágos partu ér szelíden

Szállt meg sziklavára teremében,

(Petőfi: Elégia egy várrom fölött)

Szűd teljék meg az öröm borával,

Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.


Újabban a nőm, nőd, neje alaksorból elvonódott a bizalmas és tréfás hangulatú nej változat. Jelentés és érzelmi hatás tekintetében nagy különbség van a fia és fiúja, fattya és fattyúja között.

Lásd még: Állítmány, Terpeszkedő kifejezés.

2. A melléknév. – Stílushatása abban rejlik, hogy egy vagy több tulajdonság kiemelésével jellemzi, egyéníti a személyt vagy dolgot, s ilyenformán szemléletesebbé is teszi a stílust. Különösen olyan íróknál jut fontos stilisztikai szerephez, akik a tárgyi világot a külső tények, benyomások, a rájuk gyakorolt hangulati hatások alapján akarják megragadni és ábrázolni (pl. az impresszionista stílusban). A melléknév szemléltető ereje olyanképpen is megnyilvánulhat, hogy a költő elvont fogalmakat konkrét tartalmú melléknevekkel kapcsol össze:

Vérbe vágyódunk, mink is vér vagyunk,

Piros kedvű, új ütemű lovaghad.

(Ady: Új, tavaszi seregszemle)

Nehéz bor volt, mélyén keserű bánat

És égető vágy és semmi remény.

(Juhász Gyula: Borok)

Továbbá erkölcsi tartalmú melléknevekkel az élettelen világ tárgyi fogalmait is átlelkesíti:

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,

Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;

Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,

Tetején lobogós hadi kopja.


… ajtón, ablakon

zár volt s redőny, s ma alig jelzi nyom,

hogy boldog szállás volt valamikor.


A melléknév lehetővé teszi a nyelv művészei számára a világ dolgairól felkeltett érzeteknek, hangulatoknak az összevegyítését, a valóságnak egységben, szintézisben való ábrázolását. Különösen impresszionista költőinkre jellemző a legváltozatosabb képzetkomplikáció (l. Szinesztézia).

És éreztem: szívembe visszatér,


És zuhogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!

(Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú)

Óh, szent hajnal-zengés:

Élet szimfóniája,

Csodálatos Élet,

Be jó volna élni.


Stilisztikai szempontból fontos funkciója van a melléknevek fokozásának, a tulajdonság nyomósított kifejezésének. A főnév fokozott alakja rendszerint választékos vagy gúnyos, esetleg tréfás hangulatot kelt: magyarabb magyar, pápább a pápánál. Egyébként stilisztikailag annál hatásosabb a fokozott alak, mennél szokatlanabb az illető nyelvi elem ilyen formában: Nestlé, a legcsokoládébb! (reklám); félrébb innen. A melléknevek fokhatározószókkal (igen, nagyon, rendkívül; kissé, kevésbé stb.) való bővítése, továbbá a melléknévi mutató névmásokkal való nyomatékosítása (oly szép, mily nagy, mi kék) a tulajdonság különböző fokozatainak kifejezését teszi lehetővé:

Én hittem-e egykor

Átoknak az éltet?

Én bolygtam a földön,

Mint éji kisértet?

Elégeti arcom

A szégyeni láng!

Mily édes az élet,

Mily szép a világ!

(Petőfi: Mily szép a világ!)

Végül: a megfelelő melléknevek kiválasztása jellemző a költő világfelfogására, látásmódjára is. Például Vörösmarty nagyerejű melléknévi jelzős kifejezései megéreztetik a romantikus lélek nekilendülését és elégedetlenségének mélységét: pl. a „Gondolatok a könyvtárban” c. versben:

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,

Az emberiségnek elhányt rongyain

Komor betűkkel, mint a téli éj,

Leírva áll a rettentő tanulság:

„Hogy míg nyomorra milliók születnek,

Néhány ezernek jutna üdv a földön,

Ha istenésszel, angyal érzelemmel

Használni tudnák éltök napjait.”


3. A számnév. – Különösen a szorzószámnév, továbbá a jelzőként álló határozatlan vagy ilyen értékű tőszámnév alkalmas a nyomósításra, a nagyításra, túlzásra, pl. ezerszer megmondtam, számtalan autó érkezett, tíz- meg tízezer ember gyűlt össze:

Száz vasútat, ezeret!

Csináljatok, csináljátok!

Hadd fussák be a világot,

Mint a testet az erek.

(Petőfi: Vasúton)

Itt is akad archaikus forma:

Harmad szeren a mint zúdúltanak össze:

Etel Buda kardját kiröpité messze;

Oda lőn az; testét veszni hagyá hátul,

Megfutva halálnak mereven arcátul.

(Arany: Buda halála XII.)

A szám- vagy mennyiségnévként használt főnév – képszerűségénél fogva is – igen kifejező, pl.: tenger nép, egy sereg ember, egy halom fa stb.

Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.

(József Attila: Eszmélet)

Lásd még: Állítmány, Jelző.

4. A névmások. – a) A személyes névmás. Kitételét – alanyi értékben – az igei személyrag fölöslegessé teszi; ha azonban kitesszük, annak valamilyen stilisztikai (érzelmi, hangulati) oka van: leginkább nyomósítás, kiemelés, továbbá valakivel (vagy valamivel) való szembeállítás (ez utóbbi esetben az egyik tag rendszerint a második személy).

Európa színpadán mi is játszottunk,

S mienk nem volt a legkisebb szerep.

(Petőfi: Magyar vagyok)

Légy te, öcsém, a kard, én leszek a pálca.


Gyakoriak a felkiáltásokban és megszólításokban megnyilvánuló erős érzelmek kifejezésére:

Ti urak, ti urak! hát senkisem

Kocint értem pohárt?


Ti urak, ti urak!… ti welsz ebek!

Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt

Szem-szájnak kellemes,

Azt látok én : de ördög itt

Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!

Ne éljen Eduárd?

Hol van, ki zengje tetteim –

Elő egy welszi bárd!

(Arany: A walesi bárdok)

Alaki tekintetben régies hangulatú az en, ten, s ennek nyomósított ennen, tennen, enmagam, tenmagad stb. formája:

Óh, jó kurucoknak ilyen rút, rossz végük,

Ennen szíveikben lakik ellenségük.


A ragos alakok közül a nékem, néked stb., továbbá a vélem, véled stb. szintén régiesebb, népiesebb, választékosabb, mint a nekem, illetve velem stb.; ez utóbbiak közvetlenebb hangulatúak.

Nékem már a rét himetlen

A mező kisűlt. –

A zengő liget kietlen,

A nap éjre dűlt. –

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

Isten véletek!

(Csokonai: A Reményhez)

Az engemet, tégedet forma ma sem hibáztatható, de a rövidség és a jóhangzás az engem, téged változatot terjeszti. Az őtet ragkettőzést – bár szintén régi s a vidéki élőbeszédben ma is megtalálható – irodalmi nyelvünk kerüli.

b) A mutató névmás. Értelmezői, összefoglalói funkcióban erősen nyomatékosít, pl.: Dolgozni, azt ne, de követelni, azt igen! – A melléknévi és számnévi mutató névmások alkalmasak fokozó, kiemelő szerepre:

Nézd a világot: annyi milliója,

S köztük valódi boldog oly kevés.

(Vörösmarty: A merengőhöz)







Az erősítésben, nagyot mondásban szívesen használja a népi színezetű nyelv:

Nem hazudok, de volt akkora kapuja,

Hogy, hogy… biz én nem is tudom, hogy mekkora…

(Petőfi: János vitéz XX.)

Nyomósított tagadásban is gyakori: Olyan nincs! – Archaikus ízűek, ünnepélyes hatást keltenek az e, eme, ama, ezen, azon formák:

Nem is magunkat, a holtakat bánom,

Kik meg nem érték ezen igaz jókat,

Őket sajnálom, síri bujdosókat.


Az ezen, azon változatokat ma már csak a nagyon hivatalos szövegek használják lépten-nyomon, pl.: Ezen rendelet hatálya kiterjed mindazon személyekre, akik…

A ragozott azzal, ezzel inkább az irodalmi nyelvben, az avval, evvel pedig a köznyelvben használatos.

A helyhatározói funkciójú, itten, ottan – éppen azért, mert hosszabb – nyomatékosabb forma a köznapibb itt, ottnál.

Ki az a vén zászlótartó ottan

Olyan tüzes lelkiállapotban?

(Petőfi: A vén zászlótartó)

c) A kérdő névmás. A különféle stílusok elevenségét és fordulatosságát, az érzelmi jellegű élőszóbeli megnyilatkozás hatásosságát nagyban erősítő, expresszív nyelvi eszköz. A feszült lelkiállapot rajzában, a felkiáltásban szinte nélkülözhetetlen stíluselemek (még a tudományos stílusban is lehet helyük az előadás élénkítésére).

„Ki az? mi az? vagy úgy–”,

„Fordulj be és alugy

Uram László király:

A zápor majd eláll,

Az veri ablakod.”

…

„Miért zúg a tömeg?

Kivánja eskümet?”



A kérdőszók halmozása az érzelmi telítettséget jelenti:

Merre, meddig mentek? Harcra? háborúba?

Hírvirágot szedni, gyöngyös koszorúba?

(Arany: Toldi I.)

Jellegzetesen népi ízű bizonyos kérdőszó megkettőzése:

Egyszer bevetődött, hogy, hogy nem, Budára…

(Arany: Toldi szerelme VI.)

d) A vonatkozó névmás. A rövidebb ki, mi, mely alakjának használata megritkult, kissé régies, népies, néha ünnepélyes ízű:

Most áruk csupán van zsoldosoknak,

Az bús harcoson kik csak somolyognak.

(Ady: A tábor-tűz mellett)

Névtudomány – az a nyelvészeti tudományág, amely a szókincs jelentős hányadát kitevő tulajdonnevekkel, földrajzi és személynevekkel foglalkozik. A tulajdonnevek jelentésének igen lényeges része az a hangulat, illetve azok az asszociációk, amelyek az illető nevet kísérik, s ezek a tulajdonneveknek különféle stílusértéket adnak. Ennélfogva a névtudomány és a stilisztika mintegy kiegészítő tudományai egymásnak. A stilisztika számára különösen fontos az ún. irodalmi személynévadás. Az írók – mivel a név jellemző lehet viselőjére – gyakran olyan névvel nevezik meg alakjaikat, amelynek érzelmi velejárója, hangulata megfelel az illető jellem természetének. Így jönnek létre a „titkolózó nevek”, amelyek esetében az író a valószínűség látszatát keltve, nem írja ki hőse nevét: T…ai Józsi (Kármán: Fanni hagyományai). Rendszerint humoros vagy gúnyos hatásúak az ún. „beszélő nevek”, amelyek köznévi jelentésükkel jellemzik viselőjüket vagy a kérdéses típust, pl.: Iroványi = titkár (Csokonai: Tempefői), Harangláb = egyházfi (Petőfi: A helység kalapácsa), Köbgyök = számtantanár (Babits: Gólyakalifa), Hamarfy, Nemadózy (Arany: Az elveszett alkotmány). Vannak „különös, szokatlan” nevek, ezek különcöket jelölnek pl. Rezeda (Krúdy: A vörös postakocsi).

A mindennapi használatban a névhangulat, vagyis a névhez fűződő kollektív és egyéni asszociációk alapján különböztetünk meg jóhangzású, szép és csúnya, továbbá egyszerű, közönséges, népi vagy előkelő, uras, valamint magyaros, sőt magyarkodó, idegenszerű (vagy idegen), régi, elavult és újszerű, továbbá komikus stb. neveket. Pl.: Ildikó: jóhangzású, szép név, Henriette: idegenszerű név, Arisztid: komikus név stb. A nevek stiláris lehetőségeit különösen mutatják a becenevek, amelyek szinte számtalan alakváltozatukkal, gazdag hangulati tartalmukkal kedvességet, gyengédséget, bizalmasságot fejeznek ki, és az ún. gúnynevek, amelyekkel a névadók gúnyolódni, csúfolódni akarnak.

Még a földrajzi neveket is felhasználják az írók a környezet hitelesebb ábrázolására (l. Mikszáth regényeiben a szlovák hangzású neveket), a szereplők jellemzésére (Nemesdomb: A kőszívű ember fiai), bizonyos hangulat keltésére (Bergengócia a mesében). S végül vannak ún. beszélő helynevek (Zsarátnok város Móricz „Rokonok” c. regényében). Ady szimbólumként is alkalmaz bizonyos földrajzi neveket. „Az Értől az Oceánig” c. versben például a költő szülőföldjén keresztül folyó „nagy álmos, furcsa árok”, „pocsolyás víz” könnyen vált az elmaradottság jelképévé. A „szent, nagy Oceán” meg a mindent megvalósítás, a nagyszerűség szimbóluma lett.

Nominális (lat. ’névszói’) stílus – a stílusnak az a faja, amelyben egyrészt a nominális elemek (főnév, melléknév) jutnak túlsúlyra a verbális elemek (bennük a létige vagy az azt helyettesítő körülíró igék) rovására, másrészt a nyelvtani kapcsoló elemek (kötőszó, rag, névutó stb.) elmaradnak. Ezt a stílust a lényeglátásra, életszerűségre való törekvés és a romantikus (l. Romanticizmus) próza retorikus pátoszát felváltó, a beszélt nyelvhez közelítő, tömör, rövid mondatos irány, továbbá a szépirodalomban az impresszionnista stílusirányzat hozta létre. Stílushatását tekintve bizonyos tömörséget, továbbá lényeglátást, plaszticitást kölcsönöz a stílusnak. Ezenkívül gördülékenyebbé, könnyedebbé, kifejezőbbé teheti a nyelvet.

S látott odaát egy szép kislányt… A haja barna, vállig omló. Szoknyácskája fehér, térdig érő. A kezében zöld tüll


lepkefogó. A nyakában kék pántlika. A hajában kék fésű. Arca, mint a templomképeken az angyaloké. (Gárdonyi: Te, Berkenye)

Gyakori eleme – különösen az impresszionista költőknél – az önállósult értelmező, amely mondatot sűrít szószerkezetté, s egyúttal kiemeli a költőtől lényegesnek tartott jellemvonásokat.

Oh, angyal, nézd, megöl a bú már,

Elpusztulok lent, árva búvár,

A kék örvények rejtekén…

(Tóth Árpád: Az új tavaszra)

A nominális stílusban önállóvá válhat egy-egy főnév vagy főnévi szószerkezet, mintegy tagolatlan mondatot alkotva. Kifejezhet vele az író egy eseménysorban váratlanul bekövetkező mozzanatot, bemutathatja versek, elbeszélések bevezetéseként a helyet, időt, hangulatot, és filmszerű képekben művészi leírást is adhat.

Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba.

Elment, nem látom többé már soha,

(Ady: Egyedül a tengerrel)

A nominális stílusnak – érthetően – gyakori jellemzője a felsorolás. Felsorolásszerűen mutatja be például Babits az egyes országokat „Messze… messze…” c. versében:

Svájc. Zerge, bércek, szédület.

Sikló. Major felhők felett.

Sötétzöld völgyek, jégmező:

harapni friss a levegő.

Némethon. Város, régi ház:

emeletes tető, faváz.

Cégérek, kancsók, ó kutak,

hizott polgárok, szűk utak.

Frankhon. Vidám, könnyelmü nép.

Mennyi kirakat, mennyi kép!

Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:

masina, csengő, kürt, harang.

Lásd még: Értelmező, Hiányos mondat, Névszó, A zárt mondatszerkezet felbomlása.


20. fejezet -1. NyNyelvesztétika – a mai magyar stilisztikai felfogás kialakulása előtt, a negyvenes évekig nálunk is ható nyelvészeti-stilisztikai tudományág, amely a nyelv esztétikai jelenségeit, elsősorban a nyelvi elemek érzelmi-hangulati értékét tanulmányozta. A nyelvesztétikával való foglalkozás W. Wundt, B. Croce, O. Weise, K. Vossler, Ch. Bally munkássága nyomán vált ismeretessé Európában, s nálunk is, de valójában e tudományágnak sem a tárgya, sem a problematikája, sem a módszere, sem pedig más tudományágakhoz, pl. a stilisztikához való kapcsolata nem tisztázódott megnyugtató módon, illetve nagyon különböző formában jelentkezett. Kétségtelen érdeme azonban a nyelvesztétikai iránynak a nyelv érzelmi-hangulati elemeinek a „felfedezése” és vizsgálata, s ezzel a modern stilisztika útjainak egyengetése. Nálunk kiemelkedő képviselője volt Zolnai Béla. Mindaz, amit a nyelvesztétika feladatának tekintettek, lényegében helyet kapott a mai stilisztikában.

Lásd még: Esztétika, Stilisztika, Szóhangulat.

Nyelvi helyesség l. Nyelvművelés alatt.

Nyelvi klisé l. Közhely.

Nyelvi stílus l. Stílus.

Nyelvjárás l. Népnyelv alatt.

Nyelvművelés, nyelvi és stilisztikai helyesség – A „nyelvművelés” szót három értelemben használjuk.

a) Szűkebb értelemben a nyelvművelés a nyelvtudománynak az az ága, amely a nyelvben újonnan létrejövő elemek helyességét, hasznos voltát vizsgálja, továbbá a helytelenségeket lehetőleg kiiktatja, úgy, hogy helyesekkel pótolja őket, aztán a hiányzó elemeket újakkal pótolja, valamint elősegíti a helyes változatok terjesztését, egyáltalán a nyelv kifejezőbbé tételét. Néhány példa. Méltán gyökeresedett meg nyelvünkben a végső soron a ’szolga’ jelentésű latin servus szóból kialakult szia, sőt sziasztok köszönési forma. – Szerencsés – és immár általánosan elterjedt – a számítógép magyar megnevezésű szavunk az idegen komputer helyett. – Jövevényszóvá lépett elő továbbá a lobbi és a lízing. – A nyelv gazdaságosságát mutatja, hogy a korábbi fia és neje szóalak mellett analógiásan létrejött fiúja és nője – helyeselhetően – új jelentést kapott. – Nem helyeselhetjük viszont a kettő, két- tőváltozat közül az utóbbi kiszorulását összetett számnevekben, többen „kettőezerkettő”-ről beszélnek a „kétezerkettő” helyett. – És fülünk hallatára, szemünk láttára szorul ki az amely a használatból. Bizonyos dolgok esetében ugyanis az ami váltja fel (pl. „a könyvek, amik az asztalon vannak…”), gyűjtőjellegű főnevek esetében pedig (mintegy úgynevezett értelmi egyeztetéssel) az aki (pl. „vannak családok, akik szeretnek kirándulni”). Ha a közszokás az utóbbiakat szinte általánossá teszi, a normát illetően le kell vonnunk a megfelelő következtetést.

b) Tágabb értelemben a „nyelvművelés” felöleli a teljes nyelvhasználatnak a vizsgálatát, illetve a célszerű, hatásos és ugyanakkor helyes stílusnak a propagálását (pl. valójában nyelvművelésről van szó egy-egy fogalmazvány: diákok dolgozatai, valamely hivatalos irat stb. bírálatakor is).

c) Harmadik esetben inkább korábbi állapotokról van szó – és ez esetben jobbára a nyelv kiműveléséről szoktunk beszélni –, bár ez a művelet bizonyos fokig minden korban érvényesül. Menjünk vissza például a XVIII. század második felébe, végére. Irodalmi nyelvünknek, azaz a nyelvjárások és egyéb nyelvhasználati formák fölé emelkedő, eszményi és normatív nyelvtípusnak a hangtani és alaktani rendszere akkorra már kialakult, két lényeges hiányossága azonban még megvolt: nem rendelkezett megfelelő szókészlettel, és az addigra kialakult normarendszer sem terjedt el. Az előbbit a nyelvújítás országos mozgalma, az utóbbit valójában a reformkor, benne az Akadémia oldotta meg. Nyelvünk kiművelésének az igényét egyébként a felvilágosodás (Bessenyeiék, majd Kazinczy mozgalma) hozta magával.

Hogy a nyelv kiművelése kisebb-nagyobb mértékben minden korban érvényesül, azt napjainkra vonatkoztatva a szaknyelvek megmagyarosításának a szüksége és igénye igazolja.

A nyelvi helyességen kívül van stilisztikai helyesség is. Egy adott stílusrétegben, illetve stílusárnyalatban stilisztikailag helyesnek mondható az – az egyébként nyelvileg, nyelvtanilag is rendszerint helyes – szóelem,


szó, kifejezés vagy szerkezet, amely az illető stílusréteg, illetve stílusárnyalat követelményeinek megfelel. Archaikus formák pl. emelhetik az ünnepélyességet az ódai stílusban, de roppant furcsán hatnának a lazább társalgási nyelvben. Vagy pl. a hiányos mondat különböző formái nagyon helyénvalók a balladában, a drámában, a beszélt nyelvben, de stilisztikailag helytelenek a tudományos stílusban stb.

Lásd még: Stílus, Stilisztika.

Nyelvtani szinonimák – olyan, általában tárgyi jelentés nélküli, nyelvtani szerepű szavak (pl. a kötőszók) és egy nyelvtani kategórián belüli olyan kifejezésformák (pl. valamely igemód, igeidő, mondatrész, mondatforma változatai), amelyek nyelvtani szerepüket illetően – általában – egyenlő értékűek, csupán árnyalati stiláris különbség van közöttük.

Az ámbátor pl. a szintén megengedő mellékmondatot kapcsoló bár kötőszóhoz képest hivatalos, régies, esetleg komikus hatású:

És ámbátor

Két prokátor

Minden könyvét összehányja,

S minden irást széjjeltúr is:

Ilyen ügyről,

Madárfüttyről

Mit sem tud a corpus juris;


A mai magyar nyelvben a jövő idő kifejezésére tulajdonképpen két igealak van: a jövő értelemben használt jelen idő és a fog igével körülírt forma. A mindennapi beszélt nyelvben az első az általános, a másik forma kissé választékos, néha irodalmiasnak hat, vagy – s ilyenkor a köznyelv is él vele – a mondanivaló nyomatékos voltát hangsúlyozza: pl.: Igenis, el fogod olvasni az egész könyvet! „Élni fog a nemzet s állni szilárdan a hon.” (Vörösmarty: Emléksorok) – Nagyon sokféle értelmi és érzelmi finomságot éreztethetünk meg a szórend segítségével; pl.: 1552-ben török kézre került Drégely vára. 1552-ben került török kézre Drégely vára. Drégely vára került török kézre 1552-ben. Stb.

A nyelvtani szinonimák tehát – mint egy-egy nyelvtani kategória változatai – a szókincsbeli szinonimákkal együtt árnyalatokban eltérő párhuzamos lehetőségeket kínálnak ugyanazon mondanivaló kifejezésére, és ilyenformán a stilisztika létalapját jelentik. A szinonimák teszik ugyanis lehetővé, hogy – a mondanivaló tárgyának, céljának, körülményeinek stb. megfelelően – a leghatásosabban fejezzük ki gondolatainkat. A nyelvtani szinonimák mindezt a mondat- és szövegszerkesztés területén biztosítják.

Lásd még: Rokon értelmű szavak, Stilisztika.


21. fejezet -1. O, ÖObscuritas l. Pongyolaság alatt.

Originalitas l. Eredetiség.

Oxymoron l. Látszólagos képtelenség.

Összerakó párhuzamosság l. Gondolatpárhuzam alatt.

Összetett mondat – A mondanivaló természete, a gondolat bonyolultsága gyakran megköveteli, hogy egyszerű mondatok helyett a rendszerint fejlettebb gondolatformákat tükröző összetett mondatokat használjuk. Az összetett mondatokon belül a tartalom, a mondanivaló részeinek egymáshoz való kapcsolódása, a beszédhelyzet, valamint a kívánt stílushatás, esetleg a műfaji feltételek szabják meg, hogy mellérendeléssel vagy alárendeléssel éljünk-e. Helytelen tehát az a nézet, amely szerint a magyar nyelv természetének inkább a mellérendelő szerkesztésmód felel meg. Helytelen az is, hogy a mellérendelő forma csupán a primitív gondolkodás kifejezője, s mint ilyen, alkalmatlan logikai folyamatok, összefüggések kifejtésére, mivel ez utóbbi az alárendelő forma kiváltsága, amely éppen ennélfogva válik a „művelt nyelvek” egyik fontos jellemvonásává. Nem mondhatjuk ki általánosságban azt sem, hogy a mellérendelő forma egyszerű, világos, az alárendelő ellenben túlságosan bonyolult, nehezen felfogható mondatszerkezet, mert mindkettő lehet világos is, bonyolult is, attól függően, hogy hogyan szerkesztik meg.

Természetesen, a két összetett mondattípusnak más-más a stílushatása. Általánosságban a köznyelvben, a beszélt nyelvben gyakori a mellérendelő szerkesztésmód. A köznyelv, a beszélt nyelv ugyanis a lazán egymás mellé helyezett mondatokat kedveli. A tudományos, a hivatalos és részben a publicisztikai stílus viszont gyakran és szívesen él az alárendelő formákkal.

A mellérendelést (gör. parataxis) a modern széppróza például dinamikus ábrázolásra, a társalgási stílusmodor utánzására s a gyorsan tovatűnő benyomások, színek, hangok érzékeltetésére használja fel. Ez utóbbira példa:

A temető mellett robogtunk; a tűz világossága oldalvást és mozdulatlanul, szinte nyugodtan feküdt el a sírkövek fehér márványain, a néma mezőn. A kis utcákon alacsony svábházak szepegtek, a lakók őrt álltak előttük, felkészülten, összeszedett bugyrokkal a karjukon, egybeverődve, összedugott fejekkel, mint a rémült csorda. Az állataik elkötve, szabadon lézengtek utcán, udvaron. Végre láttuk a Vízitorony bevilágított sivár négyszögét, s a cédulaházat a piac közepén. Ott leszálltunk… (Kaffka Margit: Színek és évek)

Dani nem nyugodott. Egyre járta az uradalmat; mindenféle ürügyön bemerészkedett. Az egész cselédséggel megismerkedett, s boszorkányos szerencséje az asszonyok körül, otthonossá tették a nagy mezőkön. Egy év múlva jobban ismerte a földet, mint a kasznár, s a bérlet minden csínját-bínját, mint az ügyvéd. (Móricz: Sárarany)

Sajátos stílushatása van az alárendelt mondatok között létrejövő mellérendelésnek, amikor is egy főmondathoz több, párhuzamosan egymás mellé rendelt mellékmondat kapcsolódik. Az ilyen mondatszerkezet nemcsak azzal hat, hogy egyszerű, jól áttekinthető, hanem azzal is, hogy több oldalról világítja meg a mondanivalót, s felkelti, illetve fenntartja az érdeklődést.

Mondd, mit érlel annak a sorsa,

akinek nem jut kapanyél;

kinek bajszán nem billeg morzsa,

ki setét gondok közt henyél.

(József Attila: Mondd, mit érlel…)

A tudományos nyelv – érthetően – különösen leírásokban gyakran él a mellérendelő mondatformával.


A magyar nyelv külön életében fejlődtek ki a magyar igei személyragok és rendkívül nagy változatosságban. A finnugor alapnyelvben ugyanis igei személyragok még valószínűleg egyáltalában nem voltak, hanem az alanyt (akár névszói, akár névmási alanyt) ki kellett tenni (ha esetleg a beszédhelyzetből nem következett félreérthetetlenül), tehát ragozott ige helyett állandó jellegű szerkezet fejezte ki az alany–állítmány kapcsolatot. Az igei személyragok egy része, a birtokos személyragokhoz hasonlóan, ugyancsak a személyes névmásokból keletkezett az említett ősi finnugor szerkesztésmód folytatásaképpen, majd a magyar nyelv külön életében tapadtak hozzá az igéhez és váltak személyragokká. (Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza)

Az alárendelést (gör. hipotaxis) – mint fentebb is említettük – főként a hivatalos és a tudományos stílus használja, mert az alárendelésben a mondatok közti összefüggés zártabb, s így a logikus okfejtésre, az összetett gondolatok közti viszonyok megvilágítására az ilyen mondatok inkább alkalmasak.

Tudjuk, hogy minden nyelvben van számos olyan szó, mely a beszélő érzéke szerint minden kétségen felül tőszó, a nyelvész azonban igazolni tudja róluk, hogy eredetileg származékszók voltak. (Bárczi Géza: Magyar történeti szóalaktan I. A szótövek)

Természetes azonban, hogy az egyszerű társalgási nyelv s a szépirodalmi stílus is felhasználja – elsősorban a benne rejlő tartalmi-logikai pontosságot – a megfelelő gondolatok, érzések helyes és művészi kifejezésére:

Erzsi csak akkor eszmélt rá, mit mondott tulajdonképp az unokabátyja, amikor az már eltűnt a kapun túl, el az utca során. Előbb csak azt értette, hogy fenyegeti az urát, és a szinte állati megszokás, a feleség gépies veleérzése tört ki belőle, amely mindenkivel szemben egy testül, egy lélekül mutatja, hazudja a házaspárokat. De aztán lassan kivilágosodott benne a Gyuri gondolata. És megint szégyenkezni kellett az uráért ez előtt a férfi előtt. Mert ennek a nagy állhatatossága közös volt az ő lelkével. Nem hitte, hogy legyen idő, mikor Gyuri áll bosszút őérette, mikor már nincs más hátra, de jóérzés, hogy van akkorra mentség. (Móricz: Sárarany)

Az alárendelésnek fontos eszköze az ún. rámutatószó. A rámutatószó a főmondatból utal a mellékmondatra, így elősegíti a tagmondatok egységben való felfogását, ezenkívül – stilisztikai szempontból – várakozást, feszültséget okoz, s – főképpen a jelzői mellékmondatok esetében – egyértelművé, félreérthetetlenné teszi a mellékmondatot, esetleg ki is emel.

Meg akarlak tartani téged,

Ezért választom őrödül

A megszépítő messzeséget.

(Ady: Meg akarlak tartani)

Én a Halál rokona vagyok,

Szeretem a tűnő szerelmet,

Szeretem megcsókolni azt,

Aki elmegy.

(Ady: A Halál rokona)

Lásd még: Egyszerű mondat, Körmondat, Kötőszó.


22. fejezet -1. PPalindrom (gör. ’visszafutó’) – olyan szórejtvény, amelyben a rejtett szónak visszafelé olvasva is van értelme (pl.: zár-ráz, Léda-Adél), illetőleg olyan mondatrejtvény, amelynek az értelme visszafelé olvasva is ugyanaz (pl.: Indul a görög aludni). Stílushatását a vele járó titokzatosság adja.

Parabola (gör. ’összevetés, összehasonlítás’) – példázat, példabeszéd, erkölcsi célzatú, jelképes tanítómese, elbeszélés. A felhasznált események leírásával és a képek segítségével igen hatásossá teszi a mondanivalót, akár önállóan, akár regény, novella stb. részeként szerepel. Ez utóbbi formában ma is gyakran előfordul.

Mi a tűzhely rideg háznak,

Mi a fészek kis madárnak,

Mi a harmat szomju gyepre,

Mi a balzsam égő sebre;

Mi a lámpa sötét éjben,

Mi az árnyék forró délben…

S mire nincs szó, nincsen képzet:

Az vagy nekem, oh költészet!

(Arany: A vígasztaló)

De ilyen parabola a Bibliának számos története, pl. a tékozló fiú esete, Jézus hegyi beszéde stb.

Paradoxon l. Látszólagos képtelenség.

Parallelizmus l. Gondolatpárhuzam.

Parataxis l. Összetett mondat alatt.

Paranthesis l. Közbevetés.

Párhuzamos mondatszerkesztés l. Gondolatpárhuzam.

Paramoion (gör. ’összecsengés’) – egy szókapcsolat megismétlődése. Pl.: „Csitt te, csitt te! csibém vére…” (Arany: Ágnes asszony) Stílushatása azonos az ismétlésével (l. Erősítés alatt).

Paronímia, paronima l. Hasonló hangzású szavak.

Paronomázia vagy annomináció (gör., ill. lat. ’megnevezés’) – a régi stilisztikákban szereplő stiláris eszköz. Tulajdonképpen a szójátéknak egyik gyakori megjelenési formája: hasonló hangzású, de különböző jelentésű szavak egybefűzése. Pl.: képtelen kép, felesleges feleség;

Hunyad alatt, egy kis házban,

Ült az özvegy, talpig gyászban;

Mint gyümölcs a fát, lehajtja

Nehéz gondja, gondolatja:

Neveletlen négy magzatja.


(Arany: Both bajnok özvegye)

Nagyon illő a panasz, jó lovagom, Pázmán;

Ilyen eset még nem esett magyar ember házán…

(Arany: Pázmán lovag)

Sőt idevehetők Kosztolányi „csacsi rímei” is:

Volt nők miatt egy pár bajom s egy párbajom.

Lásd még: Hasonló hangzású szavak, Szójáték.

Pejoratív (lat. peior ’rosszabb’) – jelenségről akkor beszélünk, ha valamely szó, kifejezés jelentése, hangulata közönséges, rossz érzést keltő, általában negatív minősítést tartalmaz. Pejoratív hangulatúak a következő idegen szavak magyar megfelelőjükhöz képest: fukar – smucig, személy – perszóna, színjátszás – komédia stb., illetve a következő szinonimapárokból a második szó: eszik – zabál, nevet – röhög, meghalt – megdöglött stb.

Szerény állat itt a lélek,

Nem kér szénát, abrakot;

Mint szamár a gazt: zabálja

A kalendáriomot.


A pejoratív jelleg gyakran ilyen irányú jelentés- és hangulatváltozás eredménye. Pl. hírhedt szavunk Vörösmarty korában még pozitív jelentésű és hangulatú volt: „Hirhedett zenésze a világnak…” (Liszt Ferenchez), ma viszont erősen pejoratív.

Lásd még: Amelioratív.

Perifrázis l. Körülírás.

Periodus l. Körmondat.

Personificatio l. Megszemélyesítés.

Pleonazmus l. Pongyolaság alatt.

Poétika (gör.-lat.) vagy költészettan – a költészet lényegével, általános törvényszerűségeivel, a költői művek osztályozásával, továbbá az egyes költői műfajok sajátságainak a vizsgálatával foglalkozó tudományág. Mivel a költői műfajoknak is – a prózaiakéhoz hasonlóan – lényeges alkotó eleme az illető műfajra jellemző stílus, a stilisztika és a poétika, illetve a helyébe lépő s valamennyi műfajjal foglalkozó műfajelmélet szinte kiegészítő tudományai egymásnak. A poétika egyébként – a retorikához hasonlóan – a XX. század harmincas éveinek közepéig középiskolai tantárgy volt. Szerepét az irodalomelmélet és a műfajok tana vette át.

Lásd még: Műfaj, Retorika, Stilisztika.

Poláris kifejezés – valamely fogalomnak két sarokérték (lat. polus ’sarok’) közé foglalása, azaz két egymással szemben álló végletet megjelölő szóval való kifejezése. A poláris kifejezések egyrészt összességet, másrészt határozatlanságot jelölnek. Pl.: boldog–boldogtalan ’mindenki’, hébe-hóba ’néha’ éjjel-nappal ’mindig’, tetőtől talpig ’a fejétől a lábáig’, ’minden ízében’ stb.

A népköltészet és a költői stílus más poláris kifejezéseket is felhasznál, pl.: hol volt, hol nem volt….

Isten hozzád, nőtlenség barátom!

Haragszol vagy nem haragszol rám:


Már ezentúl hátamat látod csak.

Örömiddel végkép jóllakám.

(Petőfi: Búcsú a nőtelenségtől)

Stílushatásuk – mint az ellentétes értelmű szavak esetében (melyeknek lényegében az alcsoportját alkotják; lásd ott is) – a szimmetrikusan ellentétes két jelentés különbségének hirtelen felfedezéséből, valamint a két végletet jelentő szó által egybefogott jelentés felfogásából származik.

Lásd még: Ellentét, Ellentétes értelmű szavak, Szóösszetétel.

Polinímia, polinima l. Többalakú szavak.

Poliszémia l. Szójelentés alatt.

Poliszindeton l. Kötőszóelhagyás alatt.

Pongyolaság (lat. negligentia ’semmibevevés, elhanyagolás’) – a szabatosság ellentéte a régi retorikában, ill. stilisztikában: nem pontosan azt mondjuk, amit ki akarunk fejezni, hanem annál kevesebbet vagy éppen többet. A pongyolaság származhat szűkszavúságból, bőbeszédűségből vagy szószaporításból és a szavak, kifejezések, nyelvtani elemek helytelen, pontatlan használatából.

Szűkszavú a stílusunk akkor, ha valamely szükséges mondatrészt, ragot vagy képzőt elhagyunk. A szűkszavúság következménye lehet:

1. Érthetetlenség vagy homály (lat. obscuritas). Pl.: A vihar tövestől kicsavarta a növényeket. (Milyen növényeket, A vihar nagyságára ugyanis éppen a növények közelebbi megnevezéséből következtethetnénk.)

2. Kétértelműség (lat. ambiguitas ’kétség, bizonytalanság’). Pl.: Átlátott az igazgató minden turpisságán. (Ki látott át? Ő vagy az igazgató? Helyesen: Átlátott az igazgatónak…)

3. Értelmetlenség (lat. absurditas ’képtelenség’). Pl.: A sportverseny győzteseit kifüggesztették a táblára. (Helyesen: A sportverseny győzteseiről szóló hirdetést… vagy: A sportverseny győzteseinek a nevét kiírták… vagy a fényképüket kitették.)

A pongyolaság másik megnyilvánulása a bőbeszédűség vagy szószaporítás: a kelleténél több szó, kifejezés használata. Fajai a következők:

1. Szófölösleg (gör. pleonazmus): ha több feleslegesen használt szóval fejezünk ki valamit. Pl.: ennek következtében tehát, bevett szokás, saját két szememmel láttam. Néha azonban – különösen a bizalmas, társalgási nyelvben – nyomósítást is jelölhet a pleonazmus.

2. Tautológia (gör. ’ugyanannak a mondása, kifejezése’): közel áll az előző esethez, tulajdonképpen valamely fogalomnak, gondolatnak azonos jelentésű szavakkal való, stilisztikai cél nélküli, fölösleges megismétlése. Pl.: de azonban; ez tény és faktum; Nem akarom a dolgot részletezni, azért nem bocsátkozom részletekbe. Előfordul – helytelenül – tautologikus rag-, illetve jelhalmozás is, főként a népies, bizalmas nyelvhasználatban (pl. aztat, kelletett stb.).

3. A bőbeszédűséggel rokon az ún. hézagtoldó szavaknak, töltelékszavaknak és céltalan közbeszúrásoknak a használata is. Ilyenek pl.: izé, persze, hát, ugye, aztán, ugyebár, kérem, kérem szépen, tudod, amint tudják, amint ismeretes, tulajdonképpen stb., s a túlságosan gyakori azonban és ugyanis.

4. Ide tartoznak bizonyos szempontból a terpeszkedő kifejezések, a dagály és a közhely vagy nyelvi klisé (ezeket l. a megfelelő címszavak alatt; l. még: Erősítés).

Pongyolaságot szül végül szavaknak, kifejezéseknek, nyelvtani elemeknek helytelen, pontatlan, nem megfelelő használata. Pl.: S mindjárt élt is az alkalommal, hogy nekik elmesélje ezt a sétát. (Helyesebben: … hogy beszéljen erről a sétáról, vagy: … elmondja ennek a sétának a történetét.) Utasításom végre nem hajtása esetén nem fogadok el semmiféle objektív nehézséget. (Világosan: … nem fogadok el semmiféle ún. objektív nehézséggel való mentegetőzést.) Mindez a megélhetés további drágulásához vezetett. (Helyesen: drágulására…)


Ide számítható még a képes kifejezésekből származó képzavar (l. ott), pl.: Rengeteget dolgozott, de minden izzadsága füstbe ment; – a felkapott divatos szavak és kifejezések indokatlan használata (pl.: Döntő szempont ebben a kérdésben…); továbbá a kelleténél körülményesebb fogalmazás (pl.: A miniszter felvilágosítást adott arról az álláspontról, amelyet a kormány elfoglalt. Helyesen: a kormány álláspontjáról.)

A pongyola stílus fegyelmezetlen gondolkodásnak vagy épen gondolathiánynak az eredménye, bár létrejöttében a divat, az utánzás is közrejátszik. A pongyolaság, mivel a nyelv helytelen használatával jár, elsősorban nyelvhelyességi kérdés, ugyanakkor azonban stilisztikai is, mert stílustalanságot eredményez. Főként a kevésbé műveltek mindennapi beszédére s a bizalmasabb társalgási nyelvre, néha az alacsonyabb szintű publicisztikai stílusra is jellemző, de olykor a szépirodalom is felhasználja egyes megnyilvánulásait nyelvi jellemzésre.

Lásd még: Helyesség, Szabatosság, Világosság, Nyelvművelés alatt: Stílusosság.

Praeteritio l. Mellőzés.

Provincializmus (a lat. provincia ’vidék, táj’ szóból) – az egyes nyelvjárásoknak az irodalmi és köznyelvtől eltérő elemei: szavai és nyelvtani szerkezeti jelenségei.

A tájszavak között vannak

1. alaki tájszavak, amelyek csak hangalakban térnek el a köznyelvi formáktól: míz ’méz’, körtöve ’körte’;

2. jelentés szerintiek, amelyek hasonló alakban megvannak a köznyelvben is, de a jelentésük más: derék a) ’magas’, b) ’kövér’, c) ’jóravaló, becsületes’; kereskedik ’sokáig keres, kutat valamit’;

3. tulajdonképpeni tájszavak, amelyek hiányoznak a köznyelvből, csak nyelvjárásban ismeretesek: murok ’sárgarépa’, gereben ’a len és kender tisztítására használt eszköz’.

Az alaktani nyelvjárási jelenség is különbözhet a köznyelvitől hangtani tekintetben: kerthö ’kerthez’; előfordulhat a köznyelvitől eltérő szerepben: Kovácséknál megyek ’Kovácsékhoz’; vagy éppen hiányozhat is a köznyelvből: Birónyi menyek ’a Biróékhoz megyek’.

Ritkábbak a nyelvjárási jellegű mondattani jelenségek, pl.: el kell menjek, el kellek menni.

A provincializmusok stílushatása elsősorban abban nyilvánul meg, hogy népi, táji hangulatot keltenek, hogy sokszor szemléletesebbek, elevenebbek, hangzás szempontjából is hatásosabbak a megfelelő köznyelvi elemeknél. Ezért használja fel őket a szépirodalom a reális ábrázolás érdekében a hely és a környezet hiteles bemutatására.

De a szántóföldeken csak a zab terem meg; s főleg a burgonya, ami oly szívesen és bőségben el tud szaporodni, hogy kénytelen voltunk elnevezni pityókának, melyet a táncoló hegyi utakon mégis könnyebb hazavinni onnét, mintha burgonyát vinne az ember.

Aztán pólyába tett, s amikor sírni is kezdtem, azt mondta, hogy: no bé lehet a legénkét jelenteni.

(Tamási Áronnak e néhány mondata is mutatja, hogy a Székelyföldről, a székely népről van szó.)

Alkalmasak a provincializmusok a népi szereplők élethű ábrázolására, illetve jellemzésére is.

Egy ember szaladt a sikátoron, Hódiék felé, a házbeliek hallották, hogy csattan az utcaajtó, valaki dübörögvenyargal a tornácon.Megkocogtatja az ablakot és beszól:

– Itthon van, János bátyám?

– Itthon. Gyere be! – Hallik bentről a kiáltás, az öregasszony kiáltja ezt, aki éppen fonalat viszál.

– Nem megyek. Csak aztat akarom mondani, hogyhát, Bálint István sógoromat csúnyán megpocsékolták a Pintyék.

– Hászen, ez az ő baja. Akinek a foga fáj, tartsa rajta a nyelvét – mondotta az öregasszony, és tenyere közt megpenderítette az orsót. (Szabó Pál: Szakadék)

Gyere mán Zoltánkám, az Isten áldjon meg, igyál meg egy pohár sert. Meghalsz szomjan ebbe a melegbe.


(Móricz: Úri muri)

Végül gyakran élénkítik, szemléletesebbé teszik az elbeszélést. Például mennyivel többet mond ez a megfogalmazás: „… a váróterem előtt gyűrtük a munkát” (Veres Péter), mint az általánosabb: a váróterem előtt dolgoztunk.

Azóta aztán megvan a Gyöngy. Ő kutyám is meg barátom is. Hogy hol szerez magának ennivalót, csak az ég tuggya. Az a kicsi, amit én adhatok neki, arra jó csak, hogy a szél el ne fújja. Honnan is adhatnék neki eleget, mikor én is kinyalom a tányírt is. Néha, néha azért zsebbe csúsztatok pár darab kolompírt a levesemből, s a kenyeremből egy kis részt a számára. Majd ha bejjebb haladunk az időbe, lesz zsengés tengeri és tök, és sütőtök, s akkor őrá is rávirrad. (Sinka István: Kadocsa merre vagy?)

Természetesen nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy olykor (pl. népi- paraszti mesterségek leírásakor, említésekor) tárgyi okokból van szükség tájsza- vakra.

A provincializmusok alkalmazásának azonban határt szab az érthetőség (a szépirodalmi mű nem egy tájnak, hanem az egész nyelvi közösségnek szól!) és a stilisztikai indokoltság, az ábrázolás művésziességének biztosítása. A provincializmusoknak is csak olyan mértékű és jellegű használata ér el művészi hatást, amely a tartalomból, a mondanivalóból következik; a népi jellegnek elsősorban nem a szereplők táji, külsőleges nyelvhasználatban kell megmutatkoznia, hanem gondolkodásmódjuknak, fogalom- és képzeletviláguknak a bemutatásában. Gyakorlatilag mindez azt jelenti, hogy nem célszerű halmozni a provincializmusokat csupán a nyelvi érdekességre való törekvés érdekében. Sőt a hangtani, alaktani és mondattani jellegű provincializmusok csak kisebb mértékben jöhetnek számításba, és a jelentés szerinti, a tulajdonképpeni tájszavak esetében is meg kell találnia az írónak a módot arra, hogy az olvasó ezeket is megértse (a szövegösszefüggés segítségével, a köznyelvi szinonima megemlítésével, a jelenség körülírásával stb.). Ezért alkalmasak viszont a táji hangulat megéreztetésére különösen a hangutánzó és hangulatfestő szavak, továbbá az olyan népi jellegű szavak, amelyek a mindennapi, esetleg pongyolább társalgási nyelvben is megtalálhatók, tehát az olvasóknak általában a passzív szókincsébe beletartoznak.

A köz- és irodalmi nyelv az állandó érintkezés folytán – fejlettségi állapotának megfelelően s leginkább szókincsében – állandóan merít, gazdagodik a tájnyelvekből. A gazdasági, társadalmi, kulturális élet fejlődése következtében az irodalmi és köznyelvnek a tájnyelvekre gyakorolt kiegyenlítő hatása azonban állandóan nő, a tájnyelvek pedig lassan visszaszorulnak, de nagyon sokáig – amíg fennmaradnak – el nem hanyagolható stiláris forrást jelentenek az irodalmi és a köznyelv, továbbá a szépirodalmi stílus számára.

Lásd még: Népnyelv, Szókincs, Látható nyelv.

Prózai stílus l. Szépirodalmi stílus alatt.

Publicisztikai stílus – a sajtó, a média stílusa. Mivel a publicisztika feladata, hogy a társadalom tagjait a politikai, gazdasági, társadalmi és művelődési élet időszerű eseményeiről tájékoztassa, azokkal kapcsolatban állásfoglalásra bírja, a publicisztikai stílus jellemző vonása a közérthetőségre, a meggyőzésre, a közvetlen hatásra való törekvés. Ennek megfelelően kedveli a közkeletű nyelvi kifejező eszközöket, fordulatokat, szólásokat (l. Szókapcsolat alatt), a hatásos neologizmusokat (l. ott), a gúnyos hatás keltésére alkalmas nyelvi elemeket; szereti az időszerű vonatkozásokat (kortársak nevének emlegetése, időmegjelölések, szervezetekre, intézményekre való hivatkozás stb.), nagy számban használja a figyelemkeltő, hatásos címeket. A beszélt nyelvhez hasonlóan olykor pongyola; gyakoriak benne a klisészerű nyelvi formák, amelyeket elvont cselekvésnevekből és nominális szerkezetekből alkot meg. A mondatok szerkezeti felépítésében is általában világosságra törekszik, alkalomadtán azonban szívesen él bonyolultabb, illetve érzelmi hatásra törekvő mondatszerkezetekkel.

Természetesen az újságírás stílusában is többféle árnyalatot lehet megkülönböztetni. A vezércikk, a tárca, továbbá az egyes rovatok sajátos szókincse és egyéb nyelvi eszközei között is kisebb-nagyobb különbségek vannak. Az egyik tárgyánál fogva a szépirodalmi stílushoz áll közelebb, a másik esetleg a tudományos próza stílusához.



23. fejezet -1. RRáértés – akkor keletkezik, ha egy hosszabb összetett mondat kimondásakor az előforduló közös mondatrészt csak egyszer tesszük ki, s azt mindkét mondatra vonatkoztatjuk. Az ún. kihagyásos mondatok esetében ez olyan megszokott, hogy fel sem figyelünk rá. Pl.: „Nem én vagyok a hibás, hanem te.” „Olyan piros, mint a rózsa.” Előfordul azonban, hogy feltűnő az illető mondatrész vagy mondatdarab hiánya, s ilyenkor, ha előbb ki van téve, a következőkre is odaértjük, ha pedig később szerepel, már az első mondatokhoz odaértünk valamit, illetőleg később mintegy „újjáértékeljük” ennek megfelelően a korábban mondottakat. Az is előfordul, hogy a hiányt a szövegösszefüggés vagy a beszédhelyzet egészíti ki. Az említettek magyarázzák stílushatását.

Hajad, karod, szemed tüzeljen,

Ajkad, csipőd, isteni melled,

Bársonybőr-lábad, mindened.

(Ady: Halálvirág: a Csók)

Lásd még: Hiányos mondat, Közölés.

Rámutatószó l. Összetett mondat alatt.

Realizmus (a lat. realis ’valós’, ’tárgyias’ szóból – a mi jelenlegi céljainkat tartva szem előtt korstílus, amely a XIX. század harmincas éveitől a kilencvenes évekig áthatotta valamennyi művészeti ágat, jóllehet egyes elemei korábban és későbben is megmutatkoztak, illetőleg napjainkig mutatkoznak. Fő elve: a valóságnak a jellegzetes vonások kiemelésével, tipikus helyzetekkel és jellemekkel való hiteles ábrázolása. Ennek megfelelően jellemző rá a természetes, egyszerűbb, de egyszersmind változatos szókincsbeli, nyelvtani és stilisztikai elemek használata. Sokak szerint nem célszerű leválasztani a kritikai realizmust, tehát az ott írtak a realizmusra általában is érvényesek. Kiemelkedő képviselői a magyar irodalomban: Petőfi, Arany, Tolnai Lajos, Mikszáth, Gozsdu Elek, Bródy Sándor, Gárdonyi, Tömörkény, Thury Zoltán, Móricz Zsigmond, a drámát illetően Csiky Gergely.

Lásd még: Korstílus, Kritikai realizmus, Szocialista realizmus.

Refrén (a fr. refrain ’visszatérés’ szóból) – az ismétlés egyik faja: egy vagy több verssor (ezen belül egy vagy több szó, kifejezés vagy mondat) visszatérő ismétlődése a versszakok végén. A refrén rendszerint a vers mondanivalójának a lényegét tartalmazza, vagy legalábbis az alaphangulatát sejteti. Nyelvileg sok refrén felkiáltó vagy felszólító, parancsoló mondat (l. ott).

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

(Petőfi: Nemzeti dal)

Petőfi a „Csatában” c. vers első három szakaszát így fejezi be:

Előre, katonák,

Előre, magyarok!

A negyedik utolsó versszak végén pedig ez áll:

Utánam, katonák,


Utánam, magyarok!

Az úgynevezett belső – tehát a versszakok belsejében jelentkező – refrénre jó példa Arany Jánosnak „Írószobám” c. költeménye. Ebben a hat nyolcsoros szakaszban minden második, negyedik és a hetedik sor így hangzik: „Tillaárom haj” Olvassuk el az első strófát:

Ez a szoba, hol én most

Tillaárom haj!

Pusztítom a papirost

Tillaárom haj!

Se nem csapszék, se nem bolt,

Csizmadia műhely volt.

Tillaárom haj!

Stílushatása azonos az ismétlésével (l. Erősítés alatt).

Régiesség l. Archaizmus.

Rejtvény l. Enigma.

Reneszánsz és humanizmus – A reneszánsz (fr. ’újjászületés’) a XIV–XVI. században ható társadalmi-politikai és művészeti irányzat, korstílus, amely mint a feltörekvő polgárság mozgalma, szembehelyezkedett a feudalizmus műveltségi eszméivel s a középkor egyoldalúan vallásos, csak a túlvilágra tekintő életfelfogásával, és helyette a régi görög-római világ életszemléletét és művészi eszményeit követte: A humanizmus (lat. ’emberiesség’) tulajdonképpen a reneszánsz világnézete. Maga az elnevezés is utal arra, hogy hatására a túlvilág helyett az ember és a földi élet kerül az érdeklődés középpontjába, előtérbe lép az egyén, kifejlődik az emberekben a természetszeretet, s a valóságból kiindulva kezdik művelni a tudományokat, elsősorban a természettudományokat.

A reneszánsz és a humanizmus roppant nagy hatást gyakorolt az irodalomra s az egyes nyelvek stílusának a fejlődésére is. Az antikvitás hatására a harmónia és a szépség jut diadalra. A reneszánsz meg – többek között – gazdagítja a versformákat. Ebben a korszakban jelenik meg az irodalomban nagyobb mértékben a realista ábrázolásmód is. Ekkor születik meg az igazi, egyéni hangú líra s a természet szépségét megéneklő tájköltészet. A középkori irodalom sablonos nyelvét a képekben gazdag, színes, változatos, az egyén gondolat- és érzésvilágát is tükröző stílus váltja fel. Most már a szókincs egésze, a mindennapi élet szavai is irodalmi rangra emelkednek, a természetből vett metaforák, hasonlatok stb. teszik szemléletessé a stílust, s a beszélt nyelv fordulatai is helyet kapnak az irodalomban.

A reneszánsz és a humanizmus fő képviselői a világirodalomban: Dante, Petrarca, Boccaccio (ők még valójában előfutárok), Tasso, Ariosto; Ronsard, Rabelais; Shakespeare stb., a magyar irodalomban: Janus Pannonius (ő még latinul versel!), Bornemisza Péter, Balassi Bálint.

Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,

Mindent egészséggel látogató ege,

Hosszú úton járókat könnyebbítő szele!

Te nyitod rózsákat meg illatozásra,

Néma fülemile torkát kiáltásra,

Fákat is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

………………………………………

Sőt még az végbeli jó vitéz katonák,


Az szépszagú mezőt kik széjjel béjárják,

Most azok is vígadnak, az üdőt múlatják…

(Balassi Bálint: Borivóknak való)

Lásd még: Korstílus, Realizmus.

Részletezés – a felsorolással rokon stiláris eszköz: az író megnevezi a nemi fogalmat, de felsorolja az alátartozó faji fogalmakat vagy azok egy részét is, illetve részletezi, sok oldalról bemutatja, szemlélteti mondanivalóját. A részletezés világosabbá teszi a mondanivalót, amellett érzelmi telítettségénél fogva a ráhatásnak is kitűnő eszköze.

Add ki a jussomat: pénzt, paripát, fegyvert…

(Arany: Toldi II.)

Irtóztató telünk volt az idén,

…………………………………

Koppanva estek le a madarak

az ágról, fagyva ért az őzike

könnye a földre, a vadállatok

bemerészkedtek a falvakba; hány

élet hullott el uton-utfelen!

Bölcs koldusok a szeméttelepen

háltak s a mély szemétbe takarózva

megfagytak. Hisz még a kabátos úr is

majd megfagyott az utcán, vagy a rosszul

táplált kályhák köhögős tüze mellett.

(Babits: Talán a vízözön…)

Szép példa a részletezésre József Attilának „Aki szegény az a legszegényebb” c. verse is:

Ha az Isten íródiák volna

S éjjel nappal mozogna a tolla,

Úgy se győzné, ő se, följegyezni,

Mennyit kell a szegénynek szenvedni.

Aki szegény, az a legszegényebb,

Fázósságát odadja a télnek,

Melegét meg odadja a nyárnak,

Üres kedvét a puszta határnak.

Köznapokon ott van a dologba,

Várt szombatját száz gond nyomorítja,


S ha vasárnap kedvét megfordítja,

Akkor máris hétfő szomorítja.

Pedig benne laknak a galambok,

Csillagtollu éneklő galambok,

De így végül griffmadarak lesznek,

Hollónépen igaz törvényt tesznek.

Lásd még: Felsorolás, Halmozás, Szóhalmozás.

Rétegnyelv; zsargon, argó, szleng – Bizonyos társadalmi rétegek, csoportok alakíthatnak ki olyan nyelvváltozatot, amely – a csoportnyelvekhez hasonlóan – általában csak a szókincs egy bizonyos részében tér el a köznyelvtől, bár néha kiejtésbeli és ragozásbeli különbséget is mutathat. Az ilyen nyelvváltozatot hívják rétegnyelvnek. A rétegnyelvek a népnyelv altípusát alkotják a nyelvjárással és a csoportnyelvvel együtt (l. Népnyelv, Csoportnyelv). A rétegnyelvek közé tartozik a zsargon és a tolvajnyelv, illetve az argó, valamint újabban a szleng. A zsargon egyes társadalmi osztályok, rétegek által más csoportoktól való elkülönülés szándékával létrehozott rétegnyelv. A régebbi nemesi-arisztokrata, illetve a XIX. század végi és a XX. századi polgári-kispolgári zsargont leginkább a sokszor idegen eredetű, ún. szalonnyelvi szavak jellemezték, amelyeket főként az előkelősködés, a különcködés, továbbá a divat hozott létre és terjesztett el. Pl.: flört, gáláns, meszaliansz, nett, méltóztassék stb. E szavak egy kisebb rész kivételével, amely a nyelvközösség nagyobb rétege számára ismertté és hasznossá vált fogalmakat jelöl (pl.: bankett, púder, rúzs stb.), mindinkább eltűnnek a nyelvhasználatból. A zsargonszavak rendkívül expresszívek, kiválóan alkalmasak letűnt társadalmi rétegek, környezetek hangulatának a bemutatására. Lásd például Perföldy jellemzését Kisfaludy Károlynak a „Kérők” c. vígjátékában:

Perföldy. Ez a motivum nekem tetszik! derogál is az igaz szivü embernek. Én már régen azt decidáltam [határoztam el] magamban, hogy ebben a dologban egyedül szivemből procedálok [járok el] praemittálván [előrebocsátván] azt, ha meritumban [a dolog érdemében, lényegében] megegyezhetek.

Lidi. De teszem azt, ha én szegény árva és nem a gazdag Baltafy leánya volnék?

Perföldy. Akkor is leobligálnám [kötelezném] magamat azzal a kondicióval [föltétellel], ha a szegénységgel primo [először] ennyi virtus [erény], secundo [másodszor] ennyi szépség egyesülve volnának.

Lidi. Nemes érzés! Szinte óhajtanám.

Perföldy. Nem is recedálnék [nem vonulnék vissza], sőt recapitulálom [összefoglalom], amit a kertben demonstráltam [kifejtettem], hogy tudniillik a pénz nem mindenkor elegendő a házi boldogságra; de ha ez a punctum [pont] is existál, már akkor ugyan jobb.

Lidi. Én is ugy tartom; és nagyon örvendek, hogy oly férfiura akadtam, ki egyenes szivvel s minden haszonkeresés nélkül lép Hymen oltárához.

Perföldy. Én pedig gratulálok, hogy fortuito [véletlenül] ilyen kincsre akadtam, melyre fundálhatom [alapíthatom] szerencsémet. Én ime duplicálván [megismételvén] kérésemet, még egyszer submittálom [bocsátom] szivemet a kisasszony judiciuma [ítélete] alá, reménylvén, hogy favorábilis sentenciát [kedvező döntést] nyerek és elvégzem szivemnek involutus [szóban forgó] perét et sic porro [és így tovább]…

Más természetű, de szintén bizonyos elszigetelődési törekvésből született zsargonszavak előfordultak s – kisebb mértékben – ma is előfordulnak a mozgalmi és hivatali nyelvben is. (L. Mozgalmi nyelv alatt: Mozgalmi zsargon.)

A tolvajnyelv eredetileg az alvilági elemeknek a titkosság szándékával létrehozott s a köznyelvtől elsősorban a szókincs egy részében eltérő csoportnyelve.

„Most flamózhatok. Valóságos hipis volt, amit csináltak. Linkre. Mert dohány az nálam almás. Csupa gagyival télakoltak. De megdurrantották a stokijegyeket is, az pedig lóvé.” Köznyelvre fordítva: Valóságos házkutatást tartottak nála a tettesek. Fölöslegesen. Mert csak hamis ékszereket találtak. Pénz nála nincs. De elvitték a


zálogcédulákat. Az pedig pénz.

Szavai azonban bekerültek a – főként nagyvárosi – mindennapibb nyelvhasználatba (pl. a munkások egyes rétegeinek nyelvébe, az ún. „melós nyelv”-be, továbbá a diákok nyelvébe stb.), s az alantasabb hangulatú társalgási nyelvbe. Az ily módon létrejött zsargonszerű nyelvet hívjuk jassznyelvnek, argónak. Pl.: haver, hapsi, hekus, muri, zrí, pali, simon, hári (’haj’), pónem (’arc’), mesüge (’bolond’), lové (’pénz’), kamel (’szeret’), rajzol (’lop’), MezeiLipót (’Lipótmező’), lizsé (’Városliget’), kosznya (’szoknya’), libatórium (’leányiskola’), citrompofozó (’utcaseprő’), zárda (’bordélyház’) stb. Stilisztikai tekintetben az argószavak rendkívül expresszívek, nemcsak nagyfokú környezetfelidéző, jellemző erejük következtében, hanem azért is, mert nyelvi szempontból igen fordulatosak, elevenek, hatásosak. Ez magyarázza, hogy a familiáris nyelvnek a familiáris jelleget nem kis részben az argóelemek adják, kifejező erejüket felhasználja a szépirodalom is személyek jellemzésére, a környezet hangulatának felkeltésére stb. Lásd Molnár Ferenc, Ady, József Attila több írását.

Akkor is úgy volt: frász törhette ki

A Dal és Szépség nyugtalan magyarját,

(Ady: Néhai Vajda János)

S hol zápfog rág, a város érdes része,

hol a vasbányák fuvallata ing,

gép rugdal, lánc zúg, jajong ládák léce,

lendkerék szíjja csetten és nyalint,

hol a fémkeblű dinamókat szopják

a sivalkodó transzformátorok,

itt élünk mi. És sorsunk összefogják

a nők, gyermekek, agitátorok.


Csakhamar megjelent Ildi, szelesen, lármásan, de gyorsan elcsitult: mozdulatai ájtatossá váltak, sóhajtásformán mondta:

– Klafa itt, frankó klafa, főleg hogy estére így lehűl a levegő. Nem fülled be az ember teste. A hold is milyen remek, a bitang nagy hold az égen, olyan az egész, mint a bungalóban, szerelmünk hajnalán. Emlékszel, hogy beszívtunk? Pedig akkor még nagyon le voltam rohadva a Béla miatt. Most már túl vagyok rajta, kivedlettem belőle. Te segítettél át a krízisen, Bungili. Ha egy kicsit érzelmesebb volnék, elmagyaráznám, hogy gondolom. A lényeg, hogy marha hálás vagyok neked.

Lehet, hogy egyszer elmondom, most nincs kanalam az analizálgatáshoz. Imádom a holdfényes piálást, te szoktattál rá a bungalóban. Hozom az üveget. (Kolozsvári Grandpierre Emil: A burok)

Az utóbbi három évtizedben már inkább szlengről beszélünk, mint argóról. A szleng valójában az argónak a szelídebb változata, amellyel mindenekelőtt az ifjúság él, de amely benyomult főként a városiak alacsonyabb szintű (bizalmas, köznapi) társalgási nyelvébe is. Polgárjogot nyert továbbá a televízióban, a rádióban, a filmnyelvben, a színdarabokban – vagyis csaknem köznyelvi jelenségnek tekinthető. Fő táplálója és terjesztője az ifjúsági nyelv. A szleng felhasználja az argóelemeket (pl. meló, csaj, balhé, rongy ’ezer forint’, kégli, beköp), a csoport-, illetve szaknyelvi szavakat (pl. a sportnyelvből: szerelés ’öltözék’, bedobja a törölközőt ’feladja’; a katonanyelvből terepjáró ’cipő, bakancs’; a színházi életből: visszatapsolták ’megbukott’); kedveli a játszi és kicsinyítőképzős szavakat (pl. dizsi ’diszkó’, hapi ’férfi’, krimó ’kocsma’), a képszerű kifejezéseket (pl. karosszéria ’a nő alakja’, rizsa és púder ’üres szavak’, szemfelszedés nincs ’majd kiesik a szeme a csodálkozástól’). Jellemzi aztán a szlenget a közvetlenség, a rendkívül gyors változás, a minden újra való reagálás. Az eddig mondottakból is következik, hogy az ifjúsági nyelv nagyon gazdag szinonimákban. Negatívuma lehet azonban a durvaság és trágárság, egyes szavak és kifejezések agyonhasználása, a szleng szavaknak nem a szituációhoz illő alkalmazása.


Lásd még: Nemzeti nyelv, Népnyelv, Szóhangulat, Szókincs.

Retorika (gör.) – a görögöknél és a rómaiaknál a szónoklat tudománya, pontosabban a szónoki beszéd megalkotására és előadására vonatkozó tudnivalók összessége. Öt részből állt: inventio (feltalálás, anyaggyűjtés), dispositio (elrendezés), elocutio (kidolgozás, kifejezés, stílus), memoria (betanulás) és actio (előadás). A későbbiek során tágult a szó jelentése, s nálunk is egészen a harmincas évek közepéig – tágabb értelemben – a prózai műfajok elméletét jelentette a költői művekkel foglalkozó poétikával szemben. Mivel mind a szónoki beszédnek, mind a prózai műfajoknak lényeges alkotó eleme az illető műfajra jellemző stílus, a stilisztika és a retorika, illetve részben a retorika helyébe lépő és valamennyi műfajjal foglalkozó műfajelmélet szinte kiegészítő tudományai egymásnak. Egyébként napjainkban a gondolkodni és beszélni tanító, a szépirodalmi műveket elemző és a megértésüket elősegítő retorikának a „felségterülete” kiszélesedett: átfogja szinte a teljes kommunikációt.

Lásd még: Műfaj, Poétika, Stilisztika.

Retractio l. Visszavétel.

Rím – a ritmikai szakaszok határpontján: elején vagy gyakrabban a végén álló hangok összecsengése. Az összecsengést az azonos vagy hasonló hangok ismétlődése okozza. Fajai: a betűrím vagy alliteráció (l. ott), az asszonánc (a rím magánhangzói azonosak, mássalhangzói pedig rokonok, pl.: fokon – fogom – fokom) és a tiszta rím (a rímelő magán- és mássalhangzók is azonosak). A rím sorozatos visszatérése kiemeli a vers ritmikai szakaszainak a határait, s ezáltal erősebbé, pregnánsabbá teszi a ritmust. Stilisztikai értékét – zenei elemén kívül – az adja, hogy különféle elhelyezésével a költő tagolhatja vagy összekapcsolhatja gondolatait és érzéseit, egy-egy rímfajtához hozzátapadhat valamilyen hangulat (pl. a régiesség vagy a nevezetesség hangulata), végül hozzákötődhet a rím egy-egy műfajhoz is.

A páros rímek például a népdalban fokozzák az egyszerű érzés keltette hangulatot, s hasonlóképpen a műköltészetben is.

Apró alma lehullott a sárba,

Ki felszedi, nem marad hiába.

Én felszedem, kimosom, elteszem,

S a rózsámat igazán szeretem.

(Népdal)

Tüzesen süt le a nyári nap sugára

Az ég tetejéről a juhászbojtárra.

Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,

A juhásznak úgyis nagy melege vagyon.

(Petőfi: János vitéz I.)

A páros rím az elbeszélő költeményben gyorsítja a képek váltakozását:

Száll a madár, ágrul ágra,

Száll az ének szájrul szájra;

Fű kizöldül ó sirhanton,

Bajnok ébred hősi lanton.


A négyes rím áraszthat archaikus hangulatot:


Nincs abban sok cifra poétai szépség,

De vagyon annál több igaz magyar épség,

S nagy mértékben aztat bélyegzi elmésség,

Azért is olvasni lelki gyönyörűség.

(Petőfi: A régi jó Gvadányi)

Terjedelme szerint a rím lehet egy, két, három, négy, sőt öt szótagos. Sorbeli elhelyezkedésük szerint beszélünk végrímekről (ezek a leggyakoribbak), belső és középrímről. A végrímek főtípusai az említett páros rímen (a a) kívül: kereszt- (a b a b), ölelkező (abba), ráütő (aabbb, ababb, abbaa) és félrímek (xaxa). Természetesen a jelzett változatok is mindig hozzáadnak valamit a rím stílusértékéhez.

Lásd még: Hangok, Erősítés alatt: Ismétlés.

Rokokó (a fr. rocaille ’kagylódísz’ szóból) – a XVIII. században uralkodó művészeti és irodalmi, illetőleg stílusirányzat. A barokkból nő ki, azonban a barokk monumentalitásával és pátoszával szemben a könnyed, kecses, de sokszor erőtlen, sőt cikornyás vonalakat, a külső csillogást kedveli. A képzőművészetek területén inkább az épületek ornamentikájában, valamint belső berendezésében (a bútorokon stb.) jelentkezik. Az irodalmi rokokó a francia királyi udvar arisztokratáinak álnépiességéből indul ki (vö. pásztorjátékok), és az e körökben dívó felszínes szerelmet énekli meg, könnyed zenei formákban. Kedvenc műfajai: a tündér- és pásztorjáték, az idill, amelyeknek népi szereplői mesterkélt, modoros stílusban társalognak; továbbá a komikus eposz és a dal. A rokokó költészet stílusát – mind a szókincset, mind a szóképeket s egyéb nyelvi-stilisztikai eszközöket illetően – a finomkodó, idilli hangulat, az érzelgősség, a formák játékos túltengése, a játszi, dallamos versforma és a csengő rímek jellemzik.

Világirodalmi képviselői. Gessner, Metastasio, Marivaux stb. A magyar irodalomban – Amadé László és Faludi Ferenc után – Csokonai sajátos magyar rokokót teremt, amelyben a felszínes, mesterkélt udvari szerelem helyett egészséges, tiszta, őszinte érzést szólaltat meg, de úgy, hogy a könnyed, játékos, dallamos formák megmaradnak, sőt friss képekkel, közvetlen, természetes stíluselemekkel, változatos zenei megoldásokkal gazdagodnak.

A szép fényes katonának

Arany, gyöngy élete,

Csillog, villog mindenfelől

Jó vitéz fegyvere;

Szép élet!

Víg élet!

Soha jobb nem lehet!

Hopp hát jöjjön katonának,

Ilyent ki szeret!

Az zöld mezőn megpuskázik,

Nyer az ellenségtül,

Az kvártélyben múlatozik,

Nyer az menyecskéktül.

Szép élet!

Víg élet!


Soha jobb nem lehet!

Hopp hát jöjjön katonának,

Ilyent ki szeret!

(Amade László: A szép fényes katonának arany, gyöngy élete…)

Földiekkel játszó

Égi tűnemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának

Bókol úntalan. –

Síma száddal mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak!

Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

Még is megcsalál.

(Csokonai: A Reményhez)

Rokon értelmű szavak vagy lexikai szinonimák (a gör. ’együtt’ és ’név’ jelentésű szavakból) – a funkcionális stilisztika legsajátosabb területét alkotják. Egyrészt azért, mert a grammatikai szinonimák mellett főleg ezek teszik lehetővé, hogy választhassunk a nyelvi tények között, s a tárgynak, a célnak, a körülményeknek megfelelően a leghatásosabbat, a legcélszerűbbet használjuk, vagyis mintegy alapot adnak a stílusok, ennélfogva a stilisztika létezésére. Másrészt, mivel minden szó és kifejezés beletartozik több szinonimasorba, a rokon értelmű szavak végeredményben egybefogják a nyelv egész szó- és kifejezéskészletét. És harmadszor azért, mert egy-egy nyelv gazdagságát, kifejezőerejét nem utolsósorban az illető nyelv szinonimarendszere mutatja.

Rokon értelmű szavaknak az olyan közös nemi fogalom alá sorolható szavakat nevezzük, amelyeknek a jelentése csak árnyalatilag tér el egymástól, tartalmuk lényeges elemei azonban azonosak. Pl.: megy, ballag, cammog stb. Ezeknek közös elemük a mozgás, és mindegyik ugyanazon nemi fogalom alá, az „előrehaladó mozgást végez” fogalom alá tartozik. Más, a stilisztika mai állásának megfelelőbb meghatározással: a rokon értelmű szavaknak a denotatív (alap-, tárgyi vagy elsődleges) jelentése azonos, a konnotatív (azaz járulékos, másodlagos vagy asszociációs) jelentése viszont különböző. A felsorolt szavak mind azt jelentik: ’előrehalad’ a ballag és a cammog az előbbin kívül más-más asszociációkat kelt.

A rokon értelmű szavaknak két nagy csoportját különböztethetjük meg.

1. Az értelmi szinonimák közé azok tartoznak, amelyekben a szavak fogalmi-tartalmi, tárgyi vonatkozásai között – vagy között is – határozott mennyiségi, szemléletbeli különbség van. Pl.: suttog, beszél, kiabál, ordít, üvölt; bosszús, ingerült, mérges, haragos, dühös.


Az értelmi szinonimasorok között vannak tehát olyanok, amelyek fokozati eltérést mutatnak, nagyságban vagy intenzitásban, pl.: sétál, megy, siet, fut, szalad, rohan, vágtat; ér csermely, patak, folyó, folyam. Ezeket a tudományos stílus is szívesen felhasználja, de természetesen az egyes fokozatokat pontosan meghatározza.

Gyakoriak az olyan értelmi szinonimák is, amelyek egy bizonyos fogalmat más-más szemlélet alapján neveznek meg, és a szemlélet különbözősége jelentéstartalmukban is világosan érezhető, pl.: nő, asszony, feleség, hitves, házastárs, anya, menyecske. A szépirodalmi stílus szívesen és hatásosan alkalmazza ez utóbbi csoportba tartozó, más-más szemléletből fakadó szinonimákat. Például a naplementét Petőfi így ábrázolja: „Olyan a nap, mint a hervadt rózsa, lankadtan bocsátja le fejét…” (Alkony), Arany pedig így: „… a nap nyugovóra hajolt” (Szondi két apródja), „Elfeküdt már a nap…” (Toldi VI.)

Túlnan, vélem átellenben épen,

Pór menyecske jött. Korsó kezében.

Korsaját míg telemerítette,

Rám nézett át; aztán ment sietve.

(Petőfi: A Tisza)

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:

A gazdasszony éppen az imént fejé meg;

Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,

Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.


Egy eladó lyány a tüzre venyigét rak:

Ő a legnagyobb s szebb… a hajnali csillag.

Vasalót tüzesít: új ruhája készen,

Csak vasalás híja… s reggel ünnep lészen.


2. A szinonimák többségében azonban az értelmi különbségnél sokkal lényegesebb az érzelmi-hangulati jellegű – azaz a konnotatív jelentésbeli – különbség, amely az értelmi szinonimákban jobbára határozatlan vagy elenyésző. Az érzelmi-hangulati szinonimák az érintkezés különböző körülményei között és a megnyilatkozás tárgya és célja szerint egyazon fogalom jelölésére különböző lehetőségeket biztosítanak. Pl. a ház, házacska, házikó esetében a mennyiségi különbség mellett a házhoz,képest a házikó vagy házacska kedveskedve, tréfálkozva vagy éppen lekicsinyelve említett házat is jelölhet; a viskó, vityilló, putri meg már határozottan rosszalló, elítélő. És mennyi érzelmi-hangulati elem van a következő ’megszégyenülten elmegy, távozik’ igékben: surran, sittyen, meglép, ellép, olajra lép, meglóg, elszelel, elinal, elpárolog, elillan, megugrik, elkotródik, eltűnik, mint a kámfor, kámfort játszik stb. Maguk a szinonimasorok, a nyelv valamennyi rétegét felhasználva, állandóan gazdagodnak, nem utolsósorban éppen ezért olyan változatosak stílusérték tekintetében. A következő, ünnepélyes hangulatot keltő szavak közül pl. nyelvjárási eredetűek: sóvárog, leáldozik; orom; ádáz, zordon; idegen eredetűek: gigantikus, hérosz; elavultak: hon, rege, bakó; névátvitelek: angyalom, csillagom.

Alacsony kis ház az én lakásom:

A tiéd magas, nagy palota.

Jaj nekem, jaj énnekem, leányka,

Nem emelkedhetem én oda…


(Petőfi: Alacsony kis ház…)

S te kis kunyhó a magas palota

Szomszédságában mért szerénykedel?

(Petőfi: Palota és kunyhó)

Lóháton bejárta a rettentő nagy falut, a földbe vájt putriknak e szörnyű tanyáját. (Móricz: Sárarany)

Semmi különbség a felvég és alvég között; ugyanolyan szalmafedeles viskók itt is, kémény és tűzfal nélkül. (Mikszáth: Különös házasság)

A rokon értelmű szavakon kívül vannak ún. rokon értelmű szólások, amelyek szavakkal is alkothatnak szinonimasort. Pl.: zöld ágra vergődik ’boldogul’; az ablakon szórja ki a pénzt ’pazarol’, lóvá tesz ’elbolondít’ stb. Az efféle szólásoknak különleges stilisztikai értékük van; ezt elsősorban a mögöttük levő – sokszor már elhomályosult – kép hatása okozza.

A lexikai szinonimák stílushatása abból származik, hogy a szó jelentő funkciója mellett érvényesül, esetleg előtérbe kerül az összehasonlító és megkülönböztető funkció. A hasonlóság és különbség tudata, felfedezése adja igen gyakran a stiláris többletet. Mivel a szinonimák átfogják szinte az egész szókincset, nyelvünk minden stílusrétegében megtalálhatók. Természetes azonban, hogy a szinonimák alkalmazásának is igazi területe a szépirodalom, a költői stílus. A költők felhasználják a legrejtettebb, legfinomabb érzéseik, hangulataik kifejezésére, megéreztetésére, s a szóképekhez hasonlóan, a szinonimák használata jellemző a költő, író egyéni stílusára is. De a szabatos fogalmazásnak szintén elengedhetetlen kelléke a rokon értelmű szavak használata. Csak az tudja mondanivalóját minden szempontból szabatosan kifejezni, akinek gazdag a szókincse, és ismeri a rokon értelmű szavak közti válogatás szabályait.

Lásd még: Szókincs, Nyelvtani vagy grammatikai szinonimák.

Romanticizmus vagy romantika (a fr. eredetű roman ’regény’ szóból) – a XVIII. század végétől XIX. század hatvanas éveiig, elsősorban az angol és francia irodalomban, a klasszicizmus ellenhatásaként keletkezett irodalmi és művészeti irány, korstílus, amely a klasszicizmus eszményeivel, annak sokszor hideg szépségével, szinte elvont általánosságaival szemben az érzelem, a szenvedély, a képzelet uralmát, a hagyományos, öröklött szabályok megvetését (formatökély helyett formaszabadság; harmónia helyett kontrasztok; ünnepélyesség, szónokiasság helyett természetesség), az egyéniség jogát (rendkívüli jellemek, meglepő fordulatok) és a természet varázsát hirdeti. Tárgyért is rendszerint a nemzeti múlt, elsősorban a középkor, illetőleg a színpompás, mesés Kelet felé fordul. Lényeges jegyeinek egyezése ellenére a romantika koronként és nemzetenként más és más. Van egy ága, amely azért fordul a nemzeti múlthoz, azért él a romantikus képzelet és nyelv gazdag lehetőségeivel, hogy a jelent előbbre vigye (pl. Vörösmarty). S van egy másik ága is, amely elsősorban a forradalomból kiábrándult polgárság pesszimizmusának a kifejezője. Ezt az irányt az elvágyódás, a jelentől, a valóságos társadalmi problémáktól való menekülés jellemzi (pl. Chateaubriand). A romantikus ábrázolásmódban fontos szerepet játszanak a következők: az átélés, az érzelmi bőség (a szív jogainak hangoztatása az észkultusszal szemben), erős líraiság, élménybőség, eleven képzelőerő; a váratlan fordulatokban, konfliktusokban gazdag cselekmény, számtalan epizód alkalmazása; szélsőséges, egyéni jellemek bemutatása, a műfaji keretek fellazulása a líra javára; stb.

A romantika stílusát tárgyválasztásának és ábrázolásmódjának megfelelően a gazdag szókincs, a színes képek, a változatos, sokszor túlzottan is egyéni szófűzés, a gazdagon burjánzó mondatalkotás jellemzi. Kedveli továbbá a sokoldalú, egyénítő jellemzésre alkalmas festői mellékneveket, jelzőket; a hatást fokozó, igen különböző ellentéteket, a szintetikusabb ábrázolást elősegítő metaforákat, szinesztéziákat, valamint a változatos zenei elemeket. Bőven alkalmazza a költői kérdéseket, felkiáltásokat és közbevetéseket.

A romantika képviselői a zenében: Beethoven, Chopin, Liszt, Wagner és a világirodalomban: Rousseau, Victor Hugo, Chateaubriand, Eugéne Sue; Scott, Byron, Shelley; Heine, Tieck, Novalis, Kleist; Mickiewicz, Słowacki; Puskin, Lermontov stb. Magyar képviselői: Kisfaludy Károly, Jósika, Eötvös, Vörösmarty, Jókai stb.

Azonban az éj ment,

Félénk tolvajként, elvitte magával az álmak

Kincseit, a napnak hagyván sok gondot, ezernyi


Bajt és fáradozást s ahhoz nem egyenletes osztályt

A kívánt jóból, a földön vándor örömből.

És az ölések napja beállt. Ébren vala Sámson

Súlyával bánatjainak. Élet jelit adván

Megzendűlt a ház s ő fájó szíve azonnak,

Rémületes dobogást keltett szomorú kebelében.

Elcsüggedne; de a boszu őt megtartja erőben,

És harag a sárkány, mely őrt áll lelke tüzénél.

(Vörösmarty: A két szomszédvár II.)

Amit maga előtt látott, az a paradicsom volt.

Egy rendezett kert, valami öt-hat holdra terjedő, nem sorba, de szabályosan csoportokba ültetett gyümölcsfákkal, a miknek ágait földig húzza édes terhük. Aranyló, pirosló gyümölccsel rakva alma- és körtefák; a szilvafák minden faja mintha rózsa- vagy liliomcsokor volna a ragyogó gyümölcstől; a fűben a láb előtt terítve hever a lehullott fölösleg fölszedetlen.

Közbe egész bozótot képez a málna, ribiszke és köszméte, s a terebély fák hézagait aranyszínű lecsüggő gyümölcságaival tölti be a cidoni alma, a birs.

Ösvény nincs a gyümölcsfa-labyrinthban; fűvel van a fák alja benőve egészen. (Jókai: Az arany ember)

Lásd még: Korstílus, Klasszicizmus.

Rosszhangzás l. Jóhangzás alatt.

Rövidmondatúság l. Egyszerű mondat alatt.


24. fejezet -1. SSimilitudo l. Hasonlat.

Stilisztika – a nyelv- és irodalomtudományhoz egyaránt tartozó köztes terület, amely egyrészt számba véve a nyelvi rendszer elemeit, vizsgálja azok nyelvi-stilisztikai (közlő, kifejező, különféle hatásokat keltő stb.) értékeit, másrészt megállapítja hatásos és célszerű felhasználási módjukat, vagyis azt kutatja, hogy sajátos stílusértéküknél fogva mely stílusrétegnek és stílusárnyalatnak a jellemző eszközei. Végül tanulmányozza az egyes nyelvi elemek, továbbá a stílusrétegek és stílusárnyalatok fejlődésének történetét és az egyéni (írói, költői) stílusokat. Ilyenformán a stilisztika részei:

1. a stíluselmélet;

2. az egyes stílusszintek stílusértékei;

3. a stílusrétegek;

4. a stílusárnyalatok;

5. korstílus és stílusirányzat;

6. a stíluselemzés;

7. a stíluskritika;

8. a stílustörténet.

(Valamennyit l. a megfelelő címszó alatt.)

Lásd még: Stílus.

Stilisztikai helyesség l. Nyelvművelés alatt.

Stílus (gör.-lat.) – az a sajátos mód, ahogyan közölnivalónkat (gondolatainkat, érzéseinket stb.) a szóbeli vagy írásbeli érintkezés valamely területén a megfelelően kiválasztott nyelvi elemek segítségével kifejezzük. Más megfogalmazásban: a közlés hogyanja, ahogyan a szöveg meg van szerkesztve, ill. a kommunikációs képzésnek megfelelő beszédváltozat. Maga a stílus szó görög eredetű, kezdetben függőlegesen álló, hegyes tárgyat jelentett. A rómaiaknál már azt az egyik végén hegyes, másik végén tompa íróvesszőt nevezték így, amellyel a viasztáblára vésték a betűket. Úgynevezett metonimikus átvitellel azután az írás módját is kezdték vele jelölni (vö. stilum vertere ’gondosan, igényesen írni’, szó szerint: az íróvesszőt megfordítani). Így terjedt el később a stílus szó – szinte minden nyelvben – ’az írásnak, szólásnak, szerkesztésnek a módja’, röviden: kifejezésmód jelentésben.

A régebbi stilisztikák főként az ún. alakzatokat (l. ott) tekintették a stílus eszközeinek. A mai stilisztika ezzel szemben azt tartja, hogy a nyelvnek valamennyi (hangtani, szókincsbeli, alak-, mondat- és szövegtani) eleme részt vesz a stílus létrehozásában. Gondoljunk például a hangtan területén a hangsúly szerepére; a szókincsben meg például arra, hogy a közömbösnek tűnő szavak is mennyi érzelemmel telítődhetnek a megfelelő szövegkörnyezetben; pl. a vidék szó Adynak „A Jövendő fehérei” c. versében:

Hazudtam szívvel, gonosz májjal,

Hiszen az Élet szent vidék,

Sokat adhat mindenkinek,

Aki jól őrzi a szivét…

Vagy nyilván érezzük a közlésbeli különbséget a következő, ugyanazt a közölnivalót kifejező mondatformák


között: Menjünk el cirkuszba. ~ Nem mennénk el a cirkuszba? ~ El kellene menni a cirkuszba. ~ De jó lenne elmenni a cirkuszba! ~ El kell mennünk a cirkuszba! ~ Elmegyünk a cirkuszba!

Kimondhatjuk tehát, hogy a stílus az egyes nyelvi, pontosabban nyelvi-stilisztikai szinteken meglévő változatok, variánsok közötti válogatással, majd elrendezéssel jön létre. Ez utóbbi azt jelenti (röviden, sematikusan), hogy a kiválasztott jelenséget, jelenségeket megszerkesztjük a mondatban, majd – illetőleg pontosabban: közben – a mondatokat beszerkesztjük a bekezdésbe, azokat pedig a fejezetbe, azaz a szövegbe.

A következő kérdés: hogyan tud megfelelni a nyelv a különböző kommunikációs helyzeteknek? Más megfogalmazásban: miért tud stílussá lenni? Röviden azért, mert a nyelvi szintekhez tartozó és valójában szinonimasorokba rendezendő eszközöknek van, pontosabban lehet stílusértékük, illetve ilyen értéket kaphatnak a beszédben, a szövegben. A stílusérték az a gondolati, érzelmi-hangulati, asszociációs tartalom, amely az illető elemnek, kifejezésnek, mondatnak stb. – a vele azonos fogalmi tartalmú, de semleges, illetve más stílusértékű párjához viszonyítva – a sajátja, mondhatnánk: többlete, és amely alkalmas arra, hogy különböző hatást váltson ki.

A fal ige stílusértékét például úgy érzékeltethetjük, ha a jelentését s a vele együtt járó hangulatot (konnotációt) egybevetjük a szinonimapárjaiéval (eszik, étkezik, táplálkozik, fogyaszt; illetőleg zabál, tömi a fejét stb.) Az ÉrtSz. érthetően a fal ige jelentésének körülírásában a közömbösnek mondható eszik jelentésére utal, s csupán azt jelzi, amiben eltér tőle: ’mohón, csúnyán, illetlenül eszik valamit’. Ezenkívül az esziknek nem ad stílusminősítést, a falnak viszont igen: rosszalló. És ezt olvashatjuk az étkezikről: ’(személy) rendszeresen eszik, különösen ebédet vagy vacsorát fogyaszt’, stílusminősítése pedig: választékos. A zabál szót meg így írja körül az ÉrtSz.: ’(emberre vonatkoztatva) rendetlen mohósággal, csúnyán, habzsolva eszik’, stílusminősítése: rosszalló; de ehhez még hozzá kell tennünk, hogy a szó valamennyi jelentésére értve „durva” minősítést kapott. Nyilván a fal ige jelzett stílusértéke késztette József Attilát arra, hogy az „Éhség” című korábbi, de már az igazi költőt mutató versében éljen vele:

A gép megállt. Elfáradt por kering

fölötte, mint az őszi köd meg pára,

s rászáll az emberek hajlott nyakára,

kik esznek most. Átizzadt szennyes ing

hűl a vállukra. Fal, fal egyre mind…

Kérdés továbbá: mitől függ a válogatás és az elrendezés? Az öt kommunikációs tényezőtől:

a) A közlőtől. Közelebbről annak egyéniségétől (műveltsége, érdeklődési köre, lelkivilága stb.), valamint pillanatnyi hangulatától. Ha például ugyanaz a mondanivalója, a tárgya, a célja stb. több (irodalmi) műnek, még mindig lényeges különbséget találunk kifejezésmódjuk között, s ezt csak a szerzők különböző egyéniségével magyarázhatjuk (l. pl. Petőfinek „A csonka torony” és Aranynak „Az ó torony” c. versét).

b) A beszédpartnertől. Más stíluseszközöket használ fel a tanár – ugyanazzal a témával kapcsolatban – az általános iskolában, a gimnáziumban és az egyetemen. Vagy a tudós az akadémiai felolvasóülésen és tudomány-népszerűsítő előadásban.

c) A közlés témájától. Más nyelvi eszközöket használ például a tudós tudományos eredményeinek ismertetéséhez, és másokat a költő érzéseinek a kifejezésére, jóllehet mindkettő ugyanannak a nemzeti nyelvrendszernek az elemeivel él.

d) A közlés céljától. A tudományos munkák célja például elsősorban a megértetés, ezekre tehát az értelmi jellegű nyelvi elemek használata a jellemző. Az érzelmi hatásra törekvő szépirodalmi művekben viszont a szóképek, a pozitív és negatív festői erejű szavak stb. a gyakoriak. De célunk lehet még a tréfálkozás vagy éppen a gúnyolódás, esetleg csupán a csevegés.

e) Végül függ a közlés körülményeitől. Ide nagyon sok minden tartozik, például hány részvevőnek szól az előadás; azok frissek vagy már fáradtak; akarják-e jegyezni a hallottakat; van-e előttük asztal; jó-e a világítás stb.

Lásd még: Stilisztika.


Stílusárnyalat – A stílusrétegeken belül aszerint, hogy a beszélő vagy író zömben melyik nyelvi változattal él, továbbá a nyelvi eszközök kiválasztásában megnyilvánuló igényesség, valamint az értelmi és érzelmi hatást kiváltó elemek felhasználásának az aránya és végül az alkalmazott műfaj szerint bizonyos stílusárnyalatokat különböztetünk meg.

A stílusárnyalat tehát valójában a stílusrétegeket átszövő hangnem, attitűd. A felhasznált nyelvi változat alapján beszélünk irodalmi, köznyelvi, népi vagy népies, szaknyelvi vagy szakmai és zsargon-, illetve argóstílusról. A nyelvi igényesség mértéke szerint van egyrészt egyszerű, választékos, finomkodó, emelkedett, illetve tömör stb., másrészt közönséges, durva, bizalmas, szóvirágos, illetve széteső stb. stílus. Az értelmi és érzelmi-hangulati elemek felhasználásának aránya, illetve milyensége alapján megkülönböztetünk részint világos, logikus stb., illetve homályos, nehézkes, száraz stb. stílust, részint ünnepélyes, patétikus, választékos, kedveskedő, illetve tréfás, gúnyos, továbbá szemléletes, régies, modoros, élénk stb. stílust. Végül a kisebb-nagyobb mértékben megcélzott irodalmi műfaj alapján beszélünk epikai, lírai, drámai jellegű stílusról, s ezeken belül pl. regény- és novellastílusról, ódai, balladai, továbbá vígjátéki stb. stílusról.

Az említett (s a fel nem sorolt) stílusárnyalatokat az jellemzi, hogy nyelvi-stilisztikai eszközeik egy része – rendszerint a legjellemzőbb része – a megfelelő nyelvi változatból, irodalmi műfajból való, illetőleg az igényességnek megfelelő nyelvi elemekből, továbbá a megfelelő értelmi és érzelmi-hangulati jellegű stíluseszközök közül kerül ki. Az ünnepélyes stílus például kedveli az archaizmusokat, a költői színezetű szavakat és kifejezéseket, gondosan kerüli viszont a zsargon-, argó- és tájnyelvi elemeket stb. Pl.: Vörösmarty: Zalán futása, Előszó; Kossuth országgyűlési beszéde. Idézzük legalább a „Zalán futása” elejét:

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?

Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző

Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a

Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.

Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,

A riadó vak mélységet fölverje szavával,

S késő százak után, méltán láttassa vezérlő

Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát?

(Vörösmarty: Zalán futása I.)

A bizalmas stílus halmozza a neologizmusokat, a zsargon-, argó- vagy tájnyelvi elemeket, mondatfűzésében pongyola stb.

A tréfás stílus kedveli a szójátékokat, a játszi szóképzést, a neologizmusokat, a humor kedvéért megváltoztatott mondatszerkesztést stb. Pl.: Mikszáth: A pénzügyminiszter reggelije, Karinthy: Így írtok ti. Idézzünk az utóbbiból:

Zápolya úr vallatása

Biztatva hüvelyzem már másnak

Estjét a Minden-birásnak.

Hűhós, nagy estveledések,

Beh, én mindenről lekések!

Beh kallóznak már simó tenyerek,

Beh félvén-félek, beh mervén-merek!

Szent jóízét bővizű imáknak


Hagyom már mái Zápolyáknak,

Biztatva hüvelyzem már másnak

Estjét a Minden-birásnak.

(Karinthy: Így írtok ti / Ady Endre: Zápolya úr vallatása)

A gúnyos stílus a nevetségessé tevés, a megbélyegzés kedvéért halmozza a rosszalló szavakat és kifejezéseket, s hanglejtésében is eltér a tárgyilagos, higgadt beszédmódtól.

Te, a nemzet-hálátalanság

Égbekiáltó némasága,

A nemzet-szégyen Káin-bélyege,

Oh Széphalom!

Azért kellett-e csak

Hozzád zarándokolnom,

Hogy egy hajtásra oly hosszút igyam

A keserűség poharából,

Amilyet eddig még talán nem ittam?…

(Petőfi: Széphalmon)

Ezek a stílusárnyalatok természetesen nem különülnek el egymástól (pl. az ódai stílus egyszerre irodalmi, köznyelvi, emelkedett és ünnepélyes, a gúnyos stílus lehet irodalmi, köznyelvi, de lehet népi is stb.), mert hiszen különböző nézőpontból szemlélik ugyanazt a nyelvi anyagot.

Lásd még: Stílusréteg, Szókincs.

Stíluselemzés – A stíluselemzés mindenekelőtt fontos a beszédnek, mindenfajta szövegtípusnak és különösen a szépirodalmi műveknek a megértése, illetve átélése szempontjából. Másodszor azért, mert mintegy összefoglalója és értékelője is a stilisztikának, a stíluselméletnek meg valójában a próbája, de erősen érinti a retorikát, a leíró nyelvtant, a szövegtant, illetve természetesen az irodalomelméletet, a poétikát, az irodalomtörténetet. Mindehhez járul, hogy az utóbbi évtizedekben a stilisztika újjáéledésének, fellendülésének vagyunk a tanúi. Egyfelől részben vagy teljes mértékben új szemléleti és megközelítési módszerek születtek, amelyek megtermékenyítették a stilisztika elméletét és gyakorlatát egyaránt, mint pl. a szövegtani, a pragmatikai, a beszédtett-elméleti, a tipológiai, a szemiotikai és a kognitív stb. eljárásmód. Másfelől ki is szélesedett a stilisztika területe: az idevágó kutatás immár inter-, sőt multidiszciplinárissá vált, azaz csak az új nyelvészeti, irodalomelméleti, szemiotikai, poétikai, retorikai, pszichológiai, filozófiai stb. eredményeknek a megfelelő felhasználásával lehet sikeres.

A stíluselemzés a beszéd, a stílus létrejöttében a „válogatás” és „elrendezés” mechanizmusát mintegy megfordítva, összefoglalásszerűen annak a módszeres vizsgálata, hogy a költő, író milyen szövegszerkezetet, milyen nyelvi-stilisztikai jelenségeket, illetve milyen nyelven kívüli eszközöket, továbbá hogyan, milyen funkcióban használt fel mondanivalója kifejezésére. Röviden: a stíluselemzés igyekszik feltárni a stiláris eszközök szerepét, „hírértékét”.

A funkcionális stilisztika alapján álló stíluselemzés menete röviden, sémaszerűen a következő: körvonalazzuk az elemzendő mű üzenetét (fő mondanivalóját, sugallatait), továbbá legjellemzőbb stílusvonását. (Ez utóbbi esetében valójában a Hankiss Elemér által említett „formateremtő elvek”-ről van szó. Néhány példa a legjellemzőbb stílusvonás és a stíluselemzés összefüggésére: gyakran a stílusirányzat segít, pl. impresszionista stílus: Babits: Messze… messze… és Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú; a szecesszió: Ady: Sóhajtás a hajnalban, Valaki útravált belőlünk; az ellentét: Juhász Gyula: Tápai lagzi; a zeneiség: Ady: Májusi zápor után, Áprily: Március és így tovább.) Meg kell továbbá állapítanunk a mű legfontosabb szövegtani, elsősorban szerkezeti és


kohéziós sajátságait. Majd mintegy ezek „fényében” igyekszünk megállapítani a mű egyes akusztikai, szókészleti, grammatikai, szövegtani, extralingvális és képi elemeinek, jelenségeinek a stílusértékeit, lehetséges stílushatását.

E művelet közben a következőkre mindig figyelemmel kell lenni: a) a mű egészéből kell kiindulni és az egyes részlegek szerinti vizsgálat után ugyanoda visszajutni; – b) a mű szerves egész, struktúra, az egyes részlegek is ennek megfelelően vizsgálandók; – c) az esztétikai értékelés nem maradhat el; – d) az elemzést csak a közelebbi és távolabbi rokon tudomány segítségével végezhetjük el eredményesen (tehát a nyelv- és irodalomtudomány egyes diszciplínáin kívül az esztétika, a filozófia, a történelem, a szociológia, a művelődés- és művészettörténet stb. legújabb tanulságait is fel kell használnunk).

Stíluselmélet – a stilisztikának az az ága, amely vizsgálja a stílus, a stílusréteg, a stílusárnyalat, a stílusérték, a korstílus és stílusirányzat fogalmát, jellemzőit, általában a stilisztika elvi-elméleti kérdéseit. Feladatai közé tartozik még a stilisztikának mint tudománynak a körülhatárolása, egyes részterületeinek, valamint más, rokon tudományokhoz való viszonyának a megállapítása.

Lásd még: Stilisztika, Stílus.

Stílusirány l. Korstílus

Stíluskritika – a stilisztikának az a része, amely az írók, költők, tudósok stb. egyéni stílusát vizsgálja. Egyrészt azt kutatja, hogy hogyan, milyen sajátos módon használják fel a nemzeti nyelv eszközeit sajátos mondanivalójuk kifejezésére, másrészt, hogy mi újat, egyénit hoztak, s ezzel hogyan gyarapították az egyes stílusrétegek, stílusárnyalatok, továbbá az egész irodalmi nyelv rendszerét. A stíluskritika segítheti az irodalomkritikát, és nélkülözhetetlen az irodalomtörténet számára.

Lásd még: Stilisztika, Stílus, Stíluselemzés, Stílusvizsgálat.

Stílusosság l. Nyelvművelés alatt.

Stílusréteg – Induljunk ki abból, hogy az eredeti beszélgetésnek, társalgásnak a szociokulturális viszonyok hatására kialakult közlésformák adnak keretet. Mégpedig úgy, hogy a beszélgetésnek, majd írásnak a társadalmi élet egy-egy területén, bizonyos helyzetekben meghatározott témája, meghatározott célja, meghatározott szerkezete lett, bizonyos fokig meghatározott nyelvi-stilisztikai eszközök felhasználásával. A legfontosabb közlésformák a stílusrétegek.

Bár a stílusréteg központi kategóriája a funkcionális stilisztikának (erre utal a több nyelvben meglévő „funkcionális stílus” elnevezés is), és a szövegkutatás, valamint a pragmatika (ez elsősorban a jelrendszernek a beszélőhöz és a címzetthez való viszonyát, illetőleg a hatását vizsgálja) szintén előtérbe hozta, még sincs megnyugtatóan kidolgozva se a stílusrétegek rendszere, se az egyes stílusrétegek alaposabb jellemzése. Még az elnevezés is vitatott. Hívják nálunk és más stilisztikákban „funkcionális stílus”-nak, „stílusfajtá”-nak, „stílusnem”-nek stb., a magyar szakirodalomban mindamellett a „stílusréteg” változat a legelterjedtebb. A stílusrétegek tehát a nyelv részrendszerei. A stílusrétegeket mint a társadalmi-kulturális körülmények hatására történetileg kialakult és funkcionálisan különböző közlésmódokat a szokott módon így osztályozhatjuk: 1. beszélt nyelviek: a társalgási, az előadói, a szónoki és a felolvasói stílus; – 2. írott nyelviek: a tudományos, a szakmai, a publicisztikai, a hivatalos és a levélstílus. A jellemzésüket egyébként ilyen formán képzelem el: az egyes stílusrétegek meghatározása, célja, feladata; – mikor és milyen beszédhelyzetben használatosak; – elhatárolásuk; – kötöttségeik, egyben normáik (a nyelvi-stilisztikai eszközök valamennyi részlegét illetően, ide értve a mennyiségi jellemzőket is); – lehetséges műfajaik; – stilisztikai és nyelvhelyességi hibáik, divatos jelenségeik; – alakulásuk napjainkban (rövidebb vagy hosszabb történeti visszapillantással); – esetleg: megjelenésük a szépirodalomban.

Az egyes stílusrétegek (részletezve l. a megfelelő címszók alatt) sajátos szó- és kifejezéshasználatukban, valamint mondatfűzésükben különböznek egymástól, azaz a szó- és kifejezéskészletnek meghatározott részét, illetve az alaktani és mondattani elemeknek is bizonyos egyedeit használják fel jellemző jegyekként. E jellemző stiláris elemeknek az átvitele egyik stílusrétegből a másikba stílustalanságot eredményezhet, hacsak nem expresszív szándékkal történik. Természetes azonban, hogy az alapvető nyelvi eszközök minden stílusrétegben a nemzeti nyelv (irodalmi és köznyelv) eszközei, tehát egyiknek sincs különálló alapszókincse, nyelvtani rendszere. A stílusrétegek ezenkívül is gyakran érintkeznek egymással, kifejező eszközeik nemritkán közösek, bár egyes fajtáikban más-más azok felhasználási aránya, és – sok esetben – más azok stilisztikai szerepe is. Például a bonyolult felépítésű, többszörösen alárendelt mondatok, valamint a kötőszók következetes használata


elsősorban a tudományos stílusra jellemző, bár megtalálhatók – kisebb, de szintén jelentős számban – a hivatalos stílusban, sőt – még kisebb arányban – a publicisztikai és szépirodalmi stílusban is. Vagy például más-más a stílusértéke a cukor szónak, ha a vegyészetben (összetett cukrok), illetőleg a bizalmas társalgási nyelvben (Cukor ez a gyerek!) fordul elő. Néha aránylag kisebb számú, de nagyon jellegzetes nyelvi-stilisztikai eszköz is elegendő lehet egy stílusréteg elkülönítéséhez (l. pl. a hivatalos stílust).

A stílusrétegeket – mint jeleztük – a közlés tárgyának, céljának, körülményeinek az élet fejlődésével együtt bekövetkező differenciálódása (azaz a szociokulturális viszonyok módosulása) hozta és hozza létre. Időnként tehát egyes stílusrétegek kihalhatnak (ez történt pl. irodalmunkban a középkori énekmondó vagy históriás stílussal) és újak keletkezhetnek (a publicisztikai stílus létrejötte pl. nálunk a reformkor, s nem utolsósorban Kossuth nevéhez fűződik, s napjainkban kialakulóban az internetes stílus), és természetesen a mindenkori stílusrétegek stiláris anyaga, illetve az azok felhasználását szabályozó normák, továbbá a stílusrétegek viszonya, egymásra gyakorolt hatása is változik.

Lásd még: Stílusárnyalat, az egyes stílusrétegek, Írott és beszélt nyelvi stílus.

Stílustörténet – a stilisztikának az az ága, amely az egyes stílusrétegek és stílusárnyalatok, továbbá korstílusok, stílusirányzatok stb. kialakulásának történetét, továbbá a rájuk jellemző és egyáltalán a stiláris eszközök fejlődését, változását kutatja.

Lásd még: Stilisztika, Stílus.

Stílusvizsgálat – bármilyen stílusnak bármilyen nyelvi anyagon s bármilyen céllal, módszerrel stb. történő elméleti vagy gyakorlati jellegű vizsgálata. A stílusvizsgálatnak három fő területét különböztetjük meg: a) stíluselmélet, b) stílustörténet, c) stíluskritika vagy az egyéni stílusok stilisztikája (l. a megfelelő címszók alatt). Ez utóbbiba tartozik a stíluselemzés is (l. ott).

Subtilitas l. Szabatosság


25. fejezet -1. SzSzabatosság (lat. subtilitas) – a régi stilisztikában a stílus helyességének egyik követelménye. Szabatos a stílus akkor, ha beszédünkben és írásunkban minden nyelvi elem pontosan fedi a kifejezendő gondolatot, ha nem mondunk se többet, se kevesebbet a kelleténél. Mindez a szókincs területén a szavak jelentésének, kifejező erejének, a mondatszerkesztésben pedig a nyelvtani szabályoknak a pontos ismeretét és alkalmazását kívánja meg.

Lásd még: Helyesség.

Szaknyelv, szakszó l. Csoportnyelv alatt.

Szállóige l. Szókapcsolat alatt.

Számnév l. Névszó alatt.

Szarkazmus l. Gúny alatt.

Személyes névmás l. Névszó alatt.

Szemléletesség – valamely elvont, bonyolult vagy ismeretlen jelenségnek könnyen elképzelhető, érthető módon való bemutatása. Legfontosabb eszközei a képes kifejezések, azaz a szóképek (metafora, szinesztézia, megszemélyesítés, allegória, szimbólum; metonímia, szinekdoché, továbbá a hasonlat, körülírás, eufemizmus; l. ezeket a megfelelő címszavak alatt) és az ún. szorosabb értelemben vett állandósult szókapcsolatok (szólás, szóláshasonlat, közmondás, szállóige; l. Szókapcsolat alatt).

A szemléletességet a régi stilisztikák a szép (művészi) stílus követelményeként tárgyalták, pedig a szemléletes kifejezésmód más stílusrétegeknek és a mindennapi nyelvnek is sajátja, s abban is fokozza a megértést.

Lásd még: Szépség.

Szentimentalizmus (ném.) – a XVIII. században uralkodó irodalmi irányzat, stílus. Alapvonása az egyéniség és az érzelmek jogainak hangoztatása. Egyrészt ismét megszólaltatta az irodalomban az érzelem hangját (az őszinte, átélt szerelmet állítva szembe az anyagi érdekeken vagy durva érzékiségen alapuló házassággal), s ugyanakkor szakított a klasszicizmus műfaji-formai kötöttségével. Másrészt viszont – különösen a német irodalomban – túlzott érzelmességgé, érzelgősséggé fajult, mintegy világfájdalomba, halálvágyba fulladt, és – sok szentimentális költő esetében – egyszersmind a társadalmi problémáktól való menekülést is jelentette.

A szentimentalizmus költői, írói kedvelik a lágyan érzelmes helyzeteket, történeteket, az érzelmeik uralma alatt szenvedő hősöket, aprólékosan elemzik az érzelgős hangulatokat, és szívesen fordulnak a magányossághoz s a természet vigasztalásához. A szentimentalizmus stíluseszközeire (a kiválasztott szavakra, a létrehozott szóképekre stb.) is az említett érzelgősség nyomja rá bélyegét. A szentimentalizmus jellegzetes alkotása Goethe Werthere, a magyar irodalomban pedig Kármán Fannyja, Dayka és Ányos elégikus lírája.

Szomoru csillagzat! melly bus sugárokkal

Játszol a csendessen csergő patakokkal!

Csak te vagy még ébren boldogtalanokkal,

Kiknek szive vérzik s küszködik bajokkal.

Hallod, hogy sohajtnak estvél homállyában,

Midőn a természet szunnyadoz álmában. –

Nincs álom ezeknek gyászos kunyhójában!


Eltünt, eltávozott boldogabb házában!

(Ányos Pál: Egy boldogtalannak panaszai a halavány holdnál)

Homályos bánat dúlja lelkemet,

Talán ujúlnak régi szenvedésim;

Talán tündér előreérezésim

Rémítnek, s új lest hány a végezet.

Sírnék, de csak elfojtott sóhajtások

Emelkednek kétséges szívemből;

Csak rejtett ah, csak néma jajgatások

Váltják egymást, s a titkos bú elöl.

Oh végezés! örömkönyűt nem várok,

Részt abban egy sebes szív nem vehet,

Mely önnyugtának gyilkolója lett, –

De ennyi jaj, de oly keserves károk,

De az emésztő bú enyhítsen! Adj

Csak egy könnycseppet méltó bánatimnak,

S azonnal hozd el végét napjaimnak!

Vagy e sziklánál itt keményebb vagy.

(Dayka Gábor: Titkos bú)


Szenvedő ragozás l. Ige alatt.

Szépirodalmi vagy művészi stílus – Abban különbözik a mindennapi és egyéb nyelvi stílustól, a stílusrétegektől, hogy benne nemcsak nyelvi és szövegalkotási szabályok érvényesülnek, hanem poétikaiak is. A mű – egy megjegyzés szerint – „önelvű, saját világú” szerveződés, ahol „a rész az egésztől, az egész a részek összességétől nyeri el értelmét”. Egy másik szerint: „a jelentő és jelentett benne kölcsönösen strukturálja egymást”. És röviden, felsorolásszerűen a nyelvi-stilisztikai eszközök felől a következők jellemzik e sajátos, esztétikailag legmagasabb rendű szépirodalmi stílust: a stílusjelenségek magasabb hírértéke, sajátos képszerűség vagy esetleg ennek a hiánya, grammatikai metaforák, különösen egyes alakzatok tekintetében mennyiségi eltérések, az egyéni stílus nagyobb szerepe, az állandó újítás, valamint mindezek következtében (is) bizonyos sűrítettség és ugyanakkor polivalencia, azaz többértelműség. Kiemelhetjük még, hogy megjelenésének területe óriási: átfogja az egész (külső és belső) valóságot, s ennek megfelelően stíluseszközként felhasználja a nyelv valamennyi elemét, az összes többi stílusréteg eszközeit is. Másrészt olyan művészi hatásra való törekvés jellemzi, amilyet a stílusrétegekben hiába keresünk, jóllehet minden nyelvi megnyilatkozásban – már csak a megfelelő hatás érdekében is – megtalálhatók az esztétikai elemek.

Két fő változata van: a költői és a prózai stílus, s ezeken belül elkülöníthetők a különböző műfajoknak megfelelő stílusárnyalatok (a ballada, az eposz, a regény stb. stílusa).

A költői stílust – a prózaival szemben – még nagyobb választékosság jellemzi. Tárgyának (az ember legbensőbb gondolatai, érzései, sejtései a valóságról, saját magáról stb.) megfelelően kedveli a festői szavakat, a szemléletes, kifejező szóképeket, a különös, a mindennapitól eltérő mondat- és szövegszerkesztést és – a verses formából következőleg is – szívesen él a nyelv zenei lehetőségeivel. Érthető okokból, a költői nyelv szolgáltatja


a legkitűnőbb példákat az egyéni stílusra, közelebbről az egyéni szóhasználatra, szóalkotásra, mondatszerkesztésre, a különféle stíluselemek létrehozására, illetőleg alkalmazására.

A próza (a latin oratio proversa – prorsa, prosa ’előrehaladó, azaz folyó beszéd’) a nyelvhasználat alapformája, ritmikailag csak bizonyos fokig kötött beszéd. A prózai stílusra röviden jobbára az élőbeszéd természetessége a jellemző, mind a szóhasználatot, mind a grammatikai jelenségeket illetően. Arisztotelész szerint a prózának ritmusosnak kell lennie, de el kell kerülnie a szabályos, versszerű metrumot. Az úgynevezett prózaritmus legfőbb eszközei a paralelizmusok. Egy példa:

8. A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik. (Károli Biblia: Pál I. levele a korintusbeliekhez 13. rész, 8. vers)

Lásd még: Stílusréteg, Egyéni nyelv és stílus, Jóhangzás alatt: Zeneiség.

Szépség – a régi stilisztikákban – a helyesség mellett – a stílus egyik általános követelménye, amely a stílus esztétikai sajátosságait foglalja egybe, s azt hivatott biztosítani, hogy a tárgytól, a céltól, a körülményektől függően a mondanivaló gyönyörködtessen is, a megértésen kívül az olvasó érzelmeire, hangulatára, képzeletére is hasson. A szép stílus sajátsága szintén a régi stiliszták szerint: a szemléletesség, az élénkség, a jóhangzás, a természetesség és a változatosság. A szép stílus követelményének a felállítása – a helyes stíluséhoz hasonlóan – nem kifogásolható, de a régi felfogás csak a szépirodalmi, művészi stílus követelményének tekintette, pedig a szép sajátságok éppenúgy megvannak a mindennapi nyelvben s általában mindenfajta közlésben, másrészt a régi stilisztika ebben az esetben sem vette eléggé figyelembe a közlés tárgyát, célját és körülményeit.

Lásd még: Stilisztika, Szemléletesség, Élénkség, Jóhangzás, Természetesség, Változatosság.

Szimbolizmus – a XIX. század vége felé létrejövő stílusirányzat, amely elsősorban szimbólumokban, szimbólumrendszerekben sejteti meg mondanivalóját. A szimbolisták fő törekvése az, hogy a valóságot egy-egy lelkiállapoton, látomáson keresztül mintegy megéreztessék. Tehát főként hangulatokat közvetítenek. Ennek elérésére szimbólumokkal élnek, sőt belőlük egész rendszert alkotnak, s ezáltal kiterjesztik a költői lehetőségek körét. A szavaknak általában nem a fogalmi jelentése fontos számukra, hanem mindaz az érzés, hangulat, sejtelem, amit – éppen a bonyolult asszociációk révén – felébresztenek. Kiaknázzák ezenkívül természetesen a nyelv zenei elemeit is. A leghíresebb szimbolisták a világirodalomban: Baudelaire, Rimbaud, Verlaine, Mallaermé stb., a magyar irodalomban pedig Ady Endre. Ady szimbolizmusa sok tekintetben eltér a franciákétól, de a francia szimbolizmusnak is lényegesen elütő megjelenési formái vannak. Baudelaire, Verlaine jelképei pl. még inkább értelmezhetők, a valóságra utalnak, viszont Mallarmé költészetében a középkori szimbolikához térnek vissza, másrészt – éppen a hangszimbolika révén – a zenei elemek emelkednek ki. Ady szimbólumai jobbára a társadalmi és történelmi valóságra utalnak, s a kor legégetőbb, legsürgősebben megoldandó kérdéseit szólaltatják meg.

Milyen csonka ma a Hold,

Az éj milyen sivatag, néma,

Milyen szomorú vagyok én ma,

Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,

Minden láng csak részekben lobban,

Minden szerelem darabokban,

Minden egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,

Utána mintha jaj-szó szállna,

Félig mély csönd és félig lárma,

Fut velem egy rossz szekér.


(Ady: Kocsi-út az éjszakában)

Ady szimbolikája három nagy területről táplálkozik: a köznyelvből, a Bibliából és a magyar történeti múltból. Jellemző, hogy köznapi fogalmat emel jelképi magasságba: az olcsó sikert a „Búcsú Siker-asszonytól”, a pénzt az „Ima Baál istenhez” s „Harc a Nagyúrral” c. versében. Hasonló szimbólumok: a „Hortobágy”; az „Átok-város”, a „magyar Ugar”, „Pusztaszer” stb. És ahogy kibővül olvasótábora, egyszerre megsokasodnak a jellegzetes franciás szimbólumok (az egzotikumok és a parnasszizmustól átöröklődött antik szimbólumok) mellett az ilyenek: „magyar Helikon”, „dacos Hunnia”, a „vármegyeház” és a „szegénylegény” antagonizmusa, „Páris, az én Bakonyom”, a „szittya magasság”, „Illés szekere”, „Mohács”, „Dózsa György” stb. Nem utolsósorban azért tud olyan nagyon hatni ránk „A Hadak Útja” c. vers, mert ebben is a régi, nagyon ismert jelképet („a szorongatott magyarságnak a Hadak Útján segítségére siető Csaba királyfi”) tölti meg új tartalommal.

Vörös jelek a Hadak Utján:

Hunniában valami készül,



Máma Tűz-ország Magyarország,

Fagyott testét a láng befutja,

Csoda esett. Földre esett,

Benépesült a Hadak Utja.





E roppant nép nem Csaba népe,

Melyről legenda szólott nektek,

Más nép e nép, ez csak: a Nép,

A fölkelt Nép. S úgy-e remegtek?

Dobban a Föld s piros virágos,

Nagy kedvvel a Napot köszöntjük.

És láng-folyó, szent láng-folyó

Minden utca, ha mi elöntjük.

Új hadsereg a Hadak Utján,

Új legenda, új harcos ének:

Ez a Jövő, a kész Jövő

S pirkadása a magyar Égnek.

Ez az ezer évig nyomorgók

Százszor lesujtott, bús csapatja,


De az erő, a friss Erő

S vígságát a nagy Élet adja.

Ágyú, gyilok, úri bitangság

Nem fog a mi dús ereinken:

Ha meghalunk, hát meghalunk

S ha meghalunk, meghalt itt minden.

Mi vagyunk: Jövő és Igazság,

Engesztelés és nagy Itélet,

És mi vagyunk, csak mi vagyunk

Jó Sors, ha kell, s ha nem kell: Végzet.

Minden mienk, csak a tűrés nem

S nincs hatalom, amely megingat

És hangosan, nagy-hangosan

Idézzük meg hóhérainkat.

Ez az ország a mi országunk,

Itt most már a mi kezünk épít,

Tobzódtatok, tobzódtatok,

Éppen elég volt ezer évig.

Hír és dal ma riongva vág szét

Városfalak közt, falvan, pusztán:

Itt van a nép, megjött a Nép

Vihar-irammal, Hadak Utján.

Itt van a nép, trónt ülni fog most

Ezer évig férge a rögnek,

Itél a nép, itélni fog

S ezerszer jaj a bűnösöknek.


Említsük meg még Tóth Árpád nagybetűs szókezdéseit (pl. a Száz év után, a Nézz ránk Ady Endre! című és más versekben is: Tűz, Lélek, Élet, Öröm stb.). Kétségtelen, hogy ez az írásforma a fogalmakat monumentálissá fokozza, de Tóth Árpádnál ezek nem annyira szimbolizálódnak, mint inkább a költő áhítatának szférájába emelkednek, bizonyos fokig mitologizálódnak, s ezen a folyamaton belül perszonifikálódnak.

Szimbolizmusról talán József Attila költészetével kapcsolatban sem beszélhetünk. Jelképeket használ ugyan (l. pl. a Fagy, a Favágó, a Téli éjszaka című verseit), de ezek nem alkotnak az Adyéhoz hasonló szimbólumrendszert. E jelképek mintha átmenetek lennének az allegória és a szimbólum között. Egyébként a természet, a táj életéből valók, s nem ködösítik el a mondanivalót, hanem plasztikusabban, elevenebben állítják elénk. Viszont a népi fantázia bonyolult szimbólumalkotásaira emlékeztetnek József Attilának olyan versei, mint


a „Medvetánc”, „A kanász” vagy a „Medáliák” némelyik darabja.

Az én falkám olyan falka,

ondolálva van a farka,

Orrukban csak magyar mód

csillog egy kis aranydrót.

Van egy pösze kis malacom,

fővárosi grófkisasszony.

Sóhajtott is egy ízbe,

nézi magát a vízbe.

Van nekem egy oly kis kanom,

szelid szóra kezes nagyon.

Az ha fogja s egyet túr,

a kőkastély felfordul.

Van egy semmi kis furulyám,

nem nőtt az, csak datolyafán.

Azt ha fúvom, hull a makk,

a fák táncra állanak.

(József Attila: A kanász)

Lásd még: Korstílus, Tartalom és forma.

Szimbólum vagy jelkép (gör. ’ismertetőjel, bélyeg, jegy’) – valamely gondolati tartalom (eszme, érzés, elvont fogalom vagy egész gondolatsor stb.) érzéki jele. Asszociatív erejénél fogva nemcsak helyettesíti a kifejezendő gondolattartalmat, hanem vele kapcsolatban egész gondolatsort, különböző érzéseket, hangulatot, bonyolult lelki tartalmat képes felidézni.

A szimbólum eredetileg, a régi görögöknél, a felismerést lehetővé tevő (sokszor titkos) jel volt. Egyébként az egyik legősibb ábrázolási mód is, a mesék, a mítoszok, a népköltészet és természetesen a mindennapi nyelv tele vannak vele. A műköltészetben is korán megtalálható, de használata mint határozott művészeti stílusirányzatnak a jellemzője csak a XIX. század második felében jelentkezik, főleg a lírában és a drámában, és kevéssé a regényben. A szimbólum vagy jelkép esetében a kifejezendő és a kifejező kapcsolata alapulhat hasonlóságon: pl. a gyűrű, amelynek az örökkévalósághoz hasonlóan nincs eleje és vége, az örökkévalóságnak, majd a házastársi hűségnek a jelképévé lett. Alapulhat aztán érintkezésen: pl. ok-okozati a kapcsolat a lánc, a rabság jelképe esetében, a rabokat ugyanis megláncolják. Gyakran rendkívül bonyolult képzettársulás, szinte képzetszövevény kifejezője a szimbólum, és mögötte – sok esetben csaknem minden népnél megegyező, néha népenként eltérő – szintén bonyolult művelődéstörténeti, néprajzi stb. indítóok van. Például a sötét szín, különösen a fekete, azért lett a gyász színe, mert a primitív ember a halott bosszújától való félelmében minél nyomorultabbnak igyekezett magát feltüntetni: a porban fetrengett, fejére hamut szórt, ruháját bepiszkolta stb. Nyelvünkben egyébként testrész-, ruházat-, eszköz-, mozdulat- és gesztusnevek, továbbá térfogalmak, színek, számok, egyének, világrészek, események neve vált szimbólummá. Ha ugyanis valamely testrész, eszköz stb. valamiben fontos szerepet játszott, annak jelképévé lett. Pl.: családfő, főváros, főként (a fej a test legkiemelkedőbb része és irányítója); kardoskodik, kardos menyecske (a kard a harc jelképe) stb.

A szimbólum lehet köznyelvi: kezeskedik, kenyeret keres, pálcát tör (valaki felett) stb., és költői:

Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság,


Melynek zászlóit hordta dicső sereged.

A népek fényes csalatásba merülve imádtak,

S a szent emberiség sorsa kezedbe került.

Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted

S isteni pálmádat váltja töviskoszorú.

Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag;

Benned az emberiség űgye boszulva vagyon.

(Berzsenyi: Napoleonhoz)

Én a sokaságot birni tudom békén,

Te, mint hadi ménló kürtre riad fékén…

Légy te, öcsém, a kard; én leszek a pálca;

Isten a jó tettet jóval koronázza! –


A költők meg is újítják a már elhalványult köznyelvi jelképeket, pl. Ady „A Hadak Útja” c. versében ősi jelképeket tölt meg új, forradalmi tartalommal. Eredeti, egyéni szimbólumokat is teremt a költői fantázia, ilyen pl. Adynál a fekete zongora (A fekete zongora c. versben), az özvegy legények (az Özvegy legények tánca c. versben), az ős Kaján (Az ős Kaján c. versben):

Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.

Fusson, akinek nincs bora,

Ez a fekete zongora.

Vak mestere tépi, cibálja,

Ez az élet melódiája.


Fejem zúgása, szemem könnye,

Tornázó vágyaim tora,

Ez mind, mind: ez a zongora.

Boros, bolond szívemnek vére

Kiömlik az ő ütemére,


(Ady: A fekete zongora)

Lásd még: Szókép, Metafora, Szimbolizmus.

Szimploké l. Gondolatpárhuzam alatt.

Szinekdoché (gör. ’egybefoglalás, egybeértés’) – a metonímia egyik fajtája, faji kapcsolaton alapuló szókép: a nem (genus) és a fajta (species) nevének fölcserélése.


Toldi pedig magát serényül forgatja,

Öklének csapásit sűrün osztogatja:

Ömlik a vér száján és orrán a vadnak,

Nagy meredt szemei szörnyen kidagadnak.

(Arany: Toldi V.)

Arany a vad szót (a nemet) itt nyilvánvalóan a farkas (a faj, fajta) értelmében használta. Egy köznyelvi példa: a hegy leve ’bor’.

A szinekdoché alapulhat:

1. A nem és fajta felcserélésén (vagy a fajta nevét használjuk a nem neve helyett, vagy fordítva):

Az éles szablyákban

Örvendeznek méltán,

Mert ők fejeket szednek;

Viadalhelyeken,

Véresen, sebesen,

Halva sokan feküsznek:

Sok vad s madár gyomra

Gyakran koporsója

Vitézül hólt testeknek.

(Balassi: Egy katonaének)

2. A rész és egész viszonyán (a résznek, mégpedig a feltűnő résznek a nevét használjuk az egész jelölésére): húsz fő jelent meg (személy), jó pofa, lángész.

Szerepelhet a testrészeken kívül az egyes foglalkozásokban használt eszköz, ruhadarab stb. is személy jelölésére: satrafa (<sodrófa), boroskancsó (részeges ember),

Ha én sírok, a világ vére hull,

ha káromkodok, minden trón remeg…

(József Attila: A legutolsó harcos)

Néha az egész nevével fejezzük ki a részt: „Mondja meg hát ez a világ szemembe!” (Népdal)

3. Állhat egyes szám többes szám helyett vagy határozott számnév határozatlan helyett: meghonosították a szőlőt.

Elfeküdt már a nap túl a nádas réten,

Nagy vörös palástját künn hagyá az égen,

De az éj erőt vett, csakhamar beronta,

Az eget, a földet bakacsinba vonta,

És kiverte szépen koporsószegével:


Fényes csillagoknak milljom-ezerével;

Végre a szép holdat előkerítette

S ezüst koszorúnak fejtül oda tette.

(Arany: Toldi V.)

A szinekdoché aligha vetekedhet stilisztikai szempontból a metaforával. De rá kell mutatnunk egy fontos stiláris funkciójára: igen nagy a szerepe a kifejezés változatossá tételében. Milyen gazdagon tudjuk kifejezni lelkiállapotunkat más-más testrész említésével; pl. a bánatot: félreáll, legörbül a szája; könnybe lábad a szeme; elszorul a szíve; lógatja a fejét stb.

Lásd még: Metonímia, Szókép.

Szinesztézia (gör. ’együttérzés, összeérzés’) – valamely érzékterület körébe vágó fogalomnak egy más érzékterületről vett, rokon hangulatú képpel (pl.: rikító szín ’túlságosan erős, élénk szín’; a rikít a rí ’sír, kiabál’ ige származéka!), vagy a különböző érzékterületről származó érzeteknek szerves egészbe olvasztásával való kifejezése (pl.: fehér csönd).

Lehet köznyelvi: meleg szín, nehéz szag, ízes szavak, és költői:

Csak a színek víg pacsirtái zengtek:

Egy kirakatban lila dalra kelt

Egy nyakkendő…

(Tóth Árpád: Körúti hajnal)

Az arca

csupa fény, felhő, remegés,

virágzene: szóba fogni

túlsok és túlkevés.

Virágzene, érthetetlen.

Ki tudja, nem álom-e?

Tűnt évek titka, merengő

fény- és illat-zene.

(Szabó Lőrinc: Enyém volt s mégsem enyém ma)

A szinesztéziát különösen kedveli az impresszionista stílus és általában a modern líra.

Lásd még: Szókép, Metafora.

Szinonímia, szinonima l. Rokon értelmű szavak.

Szóalakzat l. Alakzat alatt.

Szófaj, szófaji átcsapás – Minden szófajnak megvan a maga sajátos stilisztikai értéke (l. Ige; Névszó alatt: Főnév, Melléknév, Számnév, Névmás; Igekötő stb.). Az egyes szófajok között azonban nincsenek merev határok, a szavak – alkalmilag vagy állandósult jelleggel – átcsaphatnak egyik szófajból a másikba. Az ilyen szavak természetesen sok vonást megőriznek az eredeti szófajjal együtt járó stílusértékből, továbbá természetüktől többé-kevésbé elütő mondatbeli szerepet kapnak, és maga a változás ténye is stílushatással jár. Tehát az ún. szófaji átcsapás gazdag stiláris lehetőséget rejt magában, ezenkívül – főként az alkalmai jellegű átcsapások – jellemzők lehetnek az író, költő egyéni stílusára is. A magyar nyelv szerkezeténél fogva lehetővé


teszi többféle és elég nagyszámú szófaji átcsapás létrejöttét.

1. Igék névszói használata. Igen gyakori – különösen a népnyelvben – a személyragos igealakoknak névszóként való alkalmazása. Pl.: Nagy volt a félsz benne.

Már nincs joga állott, tegnapi könnynek,

Sorsunk fölött csak sorsunk, aki dönthet

S már nem rivallnak

Halál-sikolyos félszek és tilalmak.

(Ady: Most követellek magamnak)

Mivel a névszóként használt igealak jellemző a népi társalgási nyelvre, azonkívül hogy népi hangulatot kelt, elősegítheti a reális ábrázolást is. Pl.: „volt Baranyainak egy nagy tedd-ide tedd-oda jánya.” (Veres Péter) – Kelthet humoros, familiáris hangulatot, megéreztethet tréfás gúnyt is. Pl.: Mit akar ez a kis mitugrász? – Végül különösen jól érvényesül a szófaji átcsapásnak – az egyébként mindig jelentkező – sűrítő jellege az ún. „beszélő nevekben”: Tódits Jakab (hazudozó, hencegő), Mondá Sári (pletykálkodó) vagy az ilyen mondatokban: „Ő maga nem akart belekeveredni, ha valami nem-szeretem folytatása lenne.” (Móricz) Egyébként – mint a példák is mutatják – e szófaji átcsapások nagy része már közkeletű (bár maga az átcsapás még erősen érződik stílushatásukban), más részén viszont nagyon érzik, hogy egyéni alkotású, pl.: „… Pető szinte laposra viaszkolt, szúrom-bököm bajszú… ember.” (Gárdonyi)

2. Főnevek melléknevesülése. A magyarban a jelentés és az alaktani viselkedés szempontjából egyaránt közel áll egymáshoz a főnév és a melléknév. Ezért válnak olyan könnyen főnevek melléknévvé és viszont. A leggyakrabban használatosak melléknévként részben nyomósító, részben tréfás, gúnyos hatás keltésére a kutya, róka, szamár stb. típusú főnevek: kutya hideg van, rókalelkű, szamár ember stb.

Az ilyenfélék stilisztikai értékét csak emeli, hogy fokozhatók is.

Megszokott jelenség az arany, ezüst, gyémánt típusú főnevek melléknévi használata is. Ezek a költői stílusban metaforikus jelzőként valami nem mindennapit, valami felemelőt fejeznek ki.

Még hull a nyári fények zafír, rubin, agát

Esője, szinte zeng, de már borús e zengés,

Selyembevont bokákkal borzong már a merengés

S fájó cimpákkal szívja az elmúlás szagát.

Már oly valószinűtlen, hogy édes volt a nyár,

A déli óra úgy zeng, mint egy bús arany éjfél,

Melyen elénk a Múlt, mint holt, szelíd személy kél,

Mint reszkető kisértet, kit sírja visszavár.

(Tóth Árpád: Őszi szántás)

Sajátos tömörítő funkciót töltenek be Ady stílusában a jelzőként használt fő- nevek:

Kísértetes nálunk az Ősz

S fogyatkozott számú az ember:

S a domb-kerítéses sikon

Köd-gubában jár a November.


…

Alusznak némán a faluk,

Multat álmodván dideregve,

S a köd-bozótból kirohan

Ordas, bölény s nagymérgű medve.

(Ady: Az eltévedt lovas)

3. Melléknevek főnevesülése. A melléknév jelzői használatban – állandó vagy alkalmi jelleggel – igen gyakran magába szívja a jelzett szó tartalmát is, s ez a melléknevet igen tömörré teszi. Pl.: Tokajit kér. Az új mellett álltak ki.

Éhe kenyérnek, éhe a Szónak,

Éhe a Szépnek hajt titeket.

(Ady: Csák Máté földjén)

A melléknévi igenevek főnevesült formái – az igei sajátságok mellett – bizonyos emelkedettséget, néhol hangsúlyt, nyomatékot adnak a mondanivalónak.

Papok, katonák, polgárok után

így lettünk végre mi hű

meghallói a törvényeknek;

minden emberi mű

értelme ezért búg mibennünk,

mint a mélyhegedű.

(József Attila: A város peremén)

Fájsz, hogy így vagy, fáj, hogy látlak

A Sors bús uszitottjának.

(Ady: Kétkedő, magyar lelkem)

4. Egyéb esetek. Más szófajok megváltoztatása is növeli a szavak kifejező erejét.

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedül!

Mint bástya feszült meg romlott torony alján:


Csak a mese s csak az átok

Tartott eddig így-úgy is még

S jók e csakok s e csalások.

(Ady: A mesebeli János)

Különösen hatásos, ha egész mondat válik jelzővé: „Nem leszek senkinek küldd-ki, hívd-be cselédje.” (Veres Péter); „Az olyan tedd ki, hadd hüljík ember”.


Lásd még: Ige, Névszó.

Szófölösleg l. Pongyolaság alatt.

Szóhalmozás – az erős érzelmi elragadtatás kifejezője: a költő, író vagy beszélő valamely érzelem hatására szinte árasztja az illető fogalommal kapcsolatos színes, nemritkán rokon értelmű szavakat, kifejezéseket, hogy ezáltal több oldalról világítsa meg a mondanivalót.

Paraszt Apollónak termettem,

Ki dalos, erős és pogány,

Ki szeretkezve és dalolva

Dől el az élet alkonyán.

Pogány erőtől, daltól, vágytól

A lelkem immár nem buzog,

Megöltek az evangélisták,

Az életbölcsek, krisztusok.

(Ady: A Krisztusok mártírja)

Minden vetésből holtak csiráznak:

Vértanúk, hősök, áldozatok.

Árvának, özvegynek, számtalan száznak

Nyögése, sóhaja, siralma zokog.

(Gábor Andor: Spartakus)

Lásd még: Felsorolás, Halmozás, Részletezés.

Szóhangulat – az egyes szavak érzelmi velejárója, az általuk felkeltett hangulat. A fogalmi tartalmon kívül a szó jelentésének szerves része (l. Szójelentés), és sok tekintetben megszabja a szavak stílushatását és felhasználását is. Például a haza és a hon a fogalmi tartalom tekintetében megegyezik egymással, a köztük levő különbség abból adódik, hogy az első általánosabban használt, gyakoribb szó, a másik viszont ritka, ünnepélyes hatást keltő, inkább költői jellegű.

A szóhangulat lehet alkalmi jellegű (pl. szinte felmagasztosul Adynál az egyébként közömbös hangulatú minden szó a „Hunn, új legenda” c. versében:

… Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem,

A Minden kellett s megillet a Semmisem,

és állandósult (pl. a kikelet szó ünnepélyes, költői hangulatú). Ezenkívül számításba kell venni, hogy a szavak hangulati értékének megállapításában az egyéni, szubjektív szempontok sokszor igen nagy szerepet játszanak. Eltekintve az alkalmi jellegű és az egyéni meglátáson alapuló szóhangulattól, az állandósult szóhangulat származhat magukból a nyelvi tényekből: a szó tárgyi jelentéséből, hangalakjából stb., ilyenkor természetes szóhangulatról beszélünk, és származhat attól a környezettől, ahol a szó megtalálható: pl. a tájszavak, az argószavak esetében, ilyenkor képzettársulásos szóhangulatról van szó. De mivel a szó mondatban, a szövegösszefüggésben él, a szavak hangulata a beszédben vagy a szövegben is kisebb-nagyobb mértékben mindig módosul.

1. A természetes szóhangulat legfontosabb forrásai:

a) A szó fogalmi tartalma. Kellemes, pozitív fogalmat idéz fel pl. a búza, május, gyöngy, rózsa, remény stb. tehát


e szavak hangulata is kellemes, pozitív. Viszont kellemetlen, negatív dolgot jelentenek a következő szavak: észak, halál, háború, dorong, hazaáruló stb., ennélfogva hangulatuk is rossz, kellemetlen.

A költők természetesen felhasználják a nagyobb hatás kedvéért a szavak jelentésében rejlő hangulatfelidéző erőt is. Például Vörösmarty negatív jelentésű szavakkal érzékelteti a vész szörnyűségét „Előszó” c. versében:

És folyton-folyvást ordított a vész,

Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.

Amerre járt, irtóztató nyomában

Szétszaggatott népeknek átkai

Sohajtanak fel csonthalmok közől;

Az irodalmi névadásban gyakori ún. „beszélő nevek” is elsősorban az általuk felidézett fogalom révén keltenek hangulatot, pl.: Balga, Ledér (Vörösmarty: Csongor és Tünde), Nyúzó (Eötvös: A falu jegyzője), gyakoribbak azonban a komikus műfajokban a humor és a gúny fokozására, pl.: Fejenagy, Harangláb (Petőfi: A helység kalapácsa).

b) A hangalak. A beszédnek zenei hatása is van. A szavak – a jelentéstartalomtól többé-kevésbé függetlenül – pusztán hangalakjukkal is bizonyos hangulatot tudnak kelteni. Bár annak megítélése, hogy egy szó kellemes vagy kellemetlen hanghatású, nagymértékben függ az egyéntől – a hangalak hatásának objektív okai is vannak. A hangsorok esztétikai hatását befolyásolja a hangok minősége: minél több a magánhangzó és a zöngés mássalhangzó, és mennél kevesebb a zöngétlen mássalhangzó valamely hangsorban, annál kellemesebb az akusztikai hatása és fordítva. Befolyásolja továbbá a hangelemek sorrendje és kapcsolásmódja: pl. a dal hangsor sokkal kellemesebb, mint a dla vagy adl. Függ végül a nyomaték elosztásától, a hanglejtéstől és a beszédtempótól is. Az elmondottak alapján kellemes hanghatású szó pl. a dallam, szellő, fülemüle s kellemetlen a kikirics, lajstrom, kecsegtet, trehány. A hanghatás érvényesül igen gyakran a tulajdonnevek megválasztásában is. Szép nevek pl.: Anna, Ilona, Ildikó vagy Evila (Jókai: Fekete gyémántok), csúnya nevek viszont: Klementin, Arisztid vagy Krénfy (Jókai: A régi jó táblabírák), s komikus hatásúak: Bórembukk, Trajtzigfritzig (Jókai: A nagyenyedi két fűzfa) stb.

A hangok hatásával kapcsolatban téves elméletek is jöttek létre, amelyek az egyes hangoknak vagy hangkapcsolatoknak jelentést, jelentéshordozó erőt tulajdonítottak. J. Grimmnél például az a, o = komolyság; az e, i = öröm, kedveség; az u = fájó komolyság. Ugyanezek a hangok kortársánál, W. Schlegelnél: a = öröm, e = komolyság, i = szeretet, o = ragyogás, u = gyász. A kutatások bebizonyították, hogy az egyes hangoknak nincs jelentésük, az illető hang és az általa jelölt közlés közt nincs társadalmilag rögzített kapcsolat, amely pontosan meghatározná az illető hang jelentését. Például az l szeretetet, gyöngédséget sugall Kosztolányinak „Ilona” c. versében:

Ó, az i

kelleme,

ó az l

dallama,

mint ódon

ballada,

úgy sóhajt

Ilona,

Viszont az elmúlást festi alá ebben a Petőfi-sorban: „Elhull a virág, eliramlik az élet”, (Szeptember végén), vagy éppen a halált idézi Vörösmartynak „Helvila halálán” c. versében: „Álom, álom, édes álom! | Altass engem, légy halálom!…” Tehát csupán az illető hang képzésmódjától, a szó jelentésétől és a szövegkörnyezettől függő, egyszeri és nem általános érvényű hanghatásról van szó. Ezért válthat ki egy-egy hang merőben eltérő


hanghatásokat aszerint, hogy hangzásának, képzésének melyik mozzanata lép előtérbe. Például az i tükrözhet örömet, mivel a nyelvhát felemelkedése, a magánhangzó világosabb hangszíne lehet az öröm reflexe; de sugallhat haragot, fájdalmat is, mivel a harag és fájdalom hatására a nyelvhát eleje gyakran nekifeszül a szájpadlásnak és j-szerű hang keletkezik. Ilyen értelemben fejezhetnek ki bizonyos hangok – különösen ha többször szerepelnek egymás közelében – meghatározott hangulatot, vagy így erősíthetik a szó jelentése által már sugallt érzelmi velejárót. Ezért mondhatjuk, hogy a mély magánhangzókhoz igen gyakran a szomorúság, a fájdalom asszociálódik.

A Tisza-parton halkan ballagok,

És hallgatom, mit sírnak a habok?

(Juhász Gyula: Szeged)

A magas hangokhoz viszont az elevenség, az élet, az öröm társul:

Az nagy széles mező,

az szép liget, erdő

sétáló palotájok.

(Balassi: Egy katonaének)

A kettő együtt meg ellentétesen még jobban aláhúzza a mondanivalót:

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.


Egyébként nyelvünkben a magas–mély hangrendű szópárok esetében a magas hangrendű szók a cselekvés kisebb intenzitását, a dolog kisebb voltát, a közelre mutatást fejezik ki: köröm–karom, kever–kavar, hej–haj;

Sötét az éj: elig-elig

Hogy a vizfény fehérelik.

Csendes a táj: alig-alig

Hogy a folyam-zugás hallik

(Arany: Keveháza)

A h hang a csend, a némaság, az elhalás hangulatát kelti:

Így űl a hold ádáz vihar után

Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,

És néz alá a méla éjszakán

Bánatosan, de szenvedélytelen,

Hallgatva a sirbolti csöndességet

A rémteli sötét erdő alatt,

Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek

Hervadt levélre halkan hullanak…

(Vajda János: Harminc év után)


A zöngétlen zárhangok az erőnek, a keménységnek, a zordságnak az érzetét kelthetik:

Komikus vén leány, fonnyad az orcád:

Dérlepett rónákon kergeti karcát,

kereke karcát a fekete rém –

Jó fiú, szép fiú, mit állsz elém?

(Babits: A halál automobilon)

Külön jelentőségük van a hangalak szempontjából is a hangutánzó szavaknak. Ezek az illető nyelvre jellemző módon a természet hangjait, zörejeit utánozzák. A hangutánzó szavak esetében reális a kapcsolat a jelentés és a hangalak között, azaz motiváltak, s az ilyen szavaknak az akusztikai részéhez és az értelméhez több asszociáció tapad, mint egyéb szavak esetében:

Valahol az erdőszélről

Viszkető kis szelek sziszegnek,

De keleti, ős lustasággal

A nagy táblák alig zizegnek;

(Tóth Árpád: Fénylő búzaföldek között)

A hangulatfestő szavak ugyancsak hatásos stíluseszközök. Ugyanis a hangalak mintegy érzékelteti a mozgás, cselekvés, illetve tulajdonság hangulatát, pl.: cammog, bíbelődik, szuszimuszi, süsü stb. A hangulatfestő szavak jórészt a nyelv tréfás, játékos alkotásai, s a legtöbb közülük tréfás, csúfolódó hatású. Pl.: „Ne is költögesse – szólott a korcsmáros. – Mind ilyen szuszimuszik, galambom, a férjek.” (Mikszáth)

Az elmondottakból következik, hogy a szépirodalomban, különösen a költészetben az egyes hangok és szavak hangalakja által felkeltett hatás, hangulat igen fontos szerepet tölt be. (Vö. Hangszimbolika.)

c) A természetes szóhangulatot befolyásolja még a szó szófaja. Például más a hangulata a mozgást, elevenséget kifejező igének, mint a magukból mozdulatlanságot árasztó főneveknek stb. Befolyásoló tényező továbbá a szó rövidsége, illetve hosszúsága: általában a rövid szó kellemesebb, mint a hosszú, többszörösen képzett vagy összetett szó, pl.: ősz, év – munkaerő-nyilvántartás. A hosszúság persze lehet ünnepélyesség kifejezője is, pl.: győzedelmi ének (Kölcsey: Himnusz).

S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily

mértékben zengte a megelégedést,

hadd dalljam rajt ma himnuszát én

a soha-meg-nem-elégedésnek!

(Babits: In Horatium)

A rövidség viszont kifejezhet választékosságot: dics, üdv, vagy zsargonra, főleg a diákzsargonra emlékeztető hangulatot: suli, diri, prof. Hasonló tényező végül a szó múltja: a régi, elterjedt szavaknak, pl.: kenyér, csillag, tűz stb. nagyobb az érzelmi telítettségük, mint a peremszókincsbe tartozóknak.

2. A képzettársulásos szóhangulat.

A) Ez eredhet azokból a képzetekből, amelyek a szóhoz az illető nyelvjárásban, nyelvrétegben stb. tapadtak hozzá, vagyis ahonnan a szó származik. Ilyenkor a szavak környezetfelidéző hatása érvényesül. A tájszavak a kérdéses táj hangulatát hozzák magukkal: „Apám ilyet is mondott: »Egyél körtövét!«” (Tamási Áron) (l. Provincializmus). Az egy-egy szakmában, csoportnyelvben használatos szavak meg felkelthetik az illető csoport, foglalkozási ág hangulatát; pl. az akna, siht, vágat stb. szavak a bányászok körébe visznek bennünket (l. Csoportnyelv). A zsargon- szók viszont azt a társadalmi réteget idézik, amelyben közkeletűek, pl.: „Persze


tósztok és dikciók is lesznek, bombasztikus frázisokkal” (Halász Gyula: Édes anyanyelvünk) (l. Rétegnyelv alatt: Zsargon). Fordulatosak, elevenek s nagyon hatásosak az argó- és szlengszavak, amelyek a beszélt nyelvben jórészt a familiáris jelleget képviselik.

Csá, csumi, csá! Mi a pálya? Én frankón megvagyok, élek, mint hal a vízben, tudjátok, ahogyan azt egy sztárnak kell, kaja, pia, nők, autogramhegyek. De tényleg, nem tudok úgy végigmenni az utcán, hogy ne ájuljanak el tőlem az emberek, amit, mondjuk, meg is értek. Tegnap is slattyogok a cimbivel, megállít két szőke, hogy nem ismerősek Pesten, mutassam már meg nekik, hol lakom. Kicsit jó.

Még nyomulnak a tévében, semmi extra, csak lököm a dumát, szóval nem nagy szám, de a lé tűrhető. Lesz ez tutibb is, saját show, minimum. (újságcikkből)

De némelyik szó már a költészetbe is behatolt: frász, foci, meló, csaj, csajozik, frankó, kaja, pia stb.; „… a pesti dumák után fölcsendül a népnyelv” (Radnóti: Lábadozó szél) (l. Rétegnyelv alatt: Argó).

A stílusrétegek jellegzetes szavai ugyancsak magukkal viszik az illető stílusréteg hangulatát, ezért beszélünk költői (pl.: hon, atya, szerelmetes stb.), hivatalos, publicisztikai stb. szavakról. Végül az idegen szavaknak is megvan a maguk sajátos, idegenszerű hangulatuk. Ha van magyar megfelelőjük, akkor viszont rendszerint valamilyen amelioratív vagy éppen pejoratív hangulat is adódik hozzájuk. Például a magyar megfelelő nélküli vírus szón érzik az idegen íz; amelioratív a hérosz a hőssel szemben, és pejoratív a bürokrata a hivatalnokkal szemben. (L. Idegen szavak, Amelioratív, Pejoratív.)

Spanyolhon. Tarka hímü rét.

Tört árnyat nyujt a minarét.

Bús donna barna balkonon

mereng a bíbor alkonyon.


Ki éneklendi meg dicső csatáit?

S ki hallja meg a költő énekét?…

Azonban Istókhoz térnem muszáj itt,

Nem is kerítek ily nagy fenekét.

(Arany: Bolond Istók I.)

Egyszer „bekukkant Istók Debrecenbe”;

Aligha ott nincs. No ni! rittig, az!

Ott űl szerényen a „bagoly” terembe,

(Arany: Bolond Istók II.)

B) A képzettársulásos szóhangulat egyéb forrásai:

a) Nagymértékben függ a szóhangulat a szövegösszefüggéstől. Közömbös vagy éppen negatív hangulatú szavak is pozitív hangulatúvá válhatnak a megfelelő környezetben. Például a közömbös lakatol szó költőivé, szinte légiessé finomul József Attilának ezekben a soraiban:

Tündöklik, mint a gondolat maga,

a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága

holdat lakatol a világra.


(Téli éjszaka)

Áprily „Március” c. sajátos versének utolsó szakaszában a kacag és a cseng ige teszividám hangulatúvá az egyébként mély hangú a-kat tartalmazó sorokat.

Barna patakja

napra kacagva

a lomha Marosba csengve siet.

(Áprily: Március)

b) A szavak magukkal hozzák továbbá annak a (pl. földrajzi) környezetnek vagy kornak stb. a hangulatát, amelyben használatosak voltak, vagy ma is azok. Pl.: szfinksz, piramis, fellah – Egyiptom; gyaur, janicsár, basa – a török hódoltság kora stb.

„Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már

Dicséretiből az otromba gyaurnak?

Eb a hite kölykei! vesszeje vár

És börtöne kész Ali úrnak.”


c) Az írásnak, az írásképnek is megvan a maga hangulatkeltő ereje: új költői iskolák pl. új betűtípussal, a nyomdai eszközök újfajta alkalmazásával lépnek fel (l. pl. Expresszionizmus, Látható nyelv).

Túl a meszes hegyen,

túl a fehér folyón s nagy kanyarodóján,

a sekély tó nádas partja mellett

élt egy kis halász magában.

Fogott halat, rákot, kagylót;

hajnaltájt a Napot üdvözölte

és elköszönt tőle alkonyatkor,

aztán éjszakára……………..

merve soksz………………..

mert…………………………

álm…………………………

……………………egyszer

………………a deszka-toronyból,

…………halak rázzák-e a hálót:

hát egy piros tündért látott

táncolni a napsütésben,

tánca szinte rengette az erdőt.


(Weöres Sándor: Egérrágta mese)

d) Nem lényegtelenek egy-egy szó hangulatának megítélésében az egyéni asszociációk, élmények. Például Kazinczy költőietlennek tartotta a venyige szót, s helyette a borágat ajánlotta, de az utóbbi nem terjedt el. Megtörténik az is, hogy egy-egy nagy költő, író eldönti ilyenformán valamely szó sorsát. Végül a szavak hangulata változhat is amelioratív vagy pejoratív irányban. Például régen a kikelet közömbös hangulatú megjelölése volt a tavasznak, és most választékosnak hat. Viszont a hírhedt Vörösmarty nyelvében még hírest jelentett: „Hírhedett zenésze a világnak…” (Liszt Ferenchez), ma ellenben pejoratív jelentésű és hangulatú. Olyan értelemben is változhat a szó hangulata, hogy átkerül egyik nyelvi rétegből a másikba, s a régit elhagyva, az új rétegnek megfelelő hangulatot veszi fel. A szobor például tájszó volt ’cövek’ jelentésben, ma viszont irodalmi szó. Újabban nagyon gyakran szakszavak vesztik el szakmai jellegüket, hangulatukat, s köznyelvivé, közömbössé válnak, pl.: számítógép, lízing, atom stb.

Lásd még: Hangok, Jóhangzás, Szófaj, Szókincs, Tartalom és forma.

Szóismétlés l. Erősítés alatt.

Szójáték – azonos vagy hasonló hangzású, de különböző értelmű szavaknak meglepő, váratlan összekapcsolása, továbbá egyes szavaknak, szólásoknak, mondatoknak, illetőleg szólások, mondatok egyes szavainak eltorzítása, esetleg egyszerűen nyelvi, formai játék, humorkeltés céljából, hogy az író valamit kiemeljen, jellemezzen vagy kritizáljon. A szójáték lehet köznyelvi: „Baján van ő most” (bajban van)! „Még egy lett is bajnok lett.” „A skót dánok.” „Ezer bocs” (egy macikiállítás címe), „Enni vagy nem enni, ez itt a kérdés.” „Ki korán kel, álmos.” „Konyhashow” (egy, főzéssel kapcsolatos kabaré címe). Költői: „A pör eldőlt és én is eldőltem vele.” (Mikszáth) „Asszonyt kísér – Istent kísért.” (Jókai)

… Hm! – ez az atyafi meg, a maga idejében, nagy birtokszerző lehetett: csupa telektörvény, nyugta, százalék, kettős tanú, térítvény volt. De hát annyi nyugta után itt leve nyugta? annyi térítvény után ide tért meg? s agya százalék helyett ázalékkal van tele?… (Hamlet síri monológja Arany fordításában)

A költői szójátékok roppant változatos stílusárnyalatúak: a legfinomabb, játszi stíluseszközöktől a tréfás, humoros szójátékokon keresztül egészen a gúnyos, sőt durva szójátékokig. A szójátékok stílushatásának alapja rendszerint a váratlan ellentét a szó konkrét és átvitt jelentése, az azonos vagy hasonló alakú szavak jelentései, a szó állandó és eltorzított alakja stb. között. Néha csupán a nyelvi, formai játék kelt humort, pl.: Hogy ityeg a fityeg? – A szójáték igen lényeges, szinte nélkülözhetetlen stíluseleme a tréfás, humoros, a szatírikus, ironikus és gúnyos stílusnak, továbbá napjainkban a reklámnak (pl. Suzuki, jól jár vele”).

Lásd még: Azonos alakú szavak, Hasonló hangzású szavak, Paronomázia.

Szójelentés, expresszivitás – A jelentés a jelölő (hangalak) és a jelölt (fogalom) közötti viszony, azoknak a gondolati, érzelmi, akarati tartalmaknak az összessége, amelyeket a szó, szókapcsolat vagy mondat bennünk felidéz. Például az ablak szó elsősorban a következőt „jelenti”: „Épületek, lakóhelyiségek falában rendszerint üvegezett táblákkal elzárható nyílás a világosság és a friss levegő bebocsátásra, illetve a külső hatások (hideg, meleg, szél, eső, zaj stb.) kizárására.” (ÉrtSz.) Az ah indulatszó örömet, kellemes érzést fejez ki Madáchnak ebben a mondatában: „Ah élni, élni: mily édes, mi szép!”

Csak a szavakat véve figyelembe, a jelentésnek, a jelentéstartalomnak a következő főbb összetevői vannak:

1. A fogalmi tartalom, vagyis a fogalom, amelyet a név jelöl;

2. A szóval együtt járó hangulati érték, érzelmi színezet (l. Szóhangulat).

3. A szó használati kötöttsége, vagyis az a körülmény, hogy a szavak használatát valamilyen (pl. tájszavak esetében földrajzi) szempont korlátozza. A két utóbbi tényező adja a szó expresszivitását, kifejezőerejét, más szempontból a szó stílusértékét (l. ott). Az expresszivitás alapján különböztetjük meg az érzelmileg színezett és az olyan szavakat, amelyek használatát valamilyen szakmai, földrajzi, időbeli vagy társadalmi tényező befolyásolja. (Az expresszív, kifejező szavak tárgyalását l. a Szókincs címszó alatt.) A szavak kifejező ereje, expresszivitása lehet állandósult, ha a szó jelentéséhez állandó jelleggel hozzátapadt valamely érzelmi-hangulati érték. Pl.: betyárbútor ’cók-mók, batyu’ (népi és tréfás), duma ’beszéd, beszélgetés’ (argó). És lehet alkalmi jellegű, ha valamely – egyébként nem expresszív – szót alkalmazunk átvitt, képes értelemben (pl. ha valakinek azt mondjuk: angyal vagy kígyó), vagy szaknyelvi, régi nyelvi, tájnyelvi, argó stb. szavak meghatározott környezetet, nyelvi atmoszférát felidéző képességét használjuk fel más hangulatú környezetben:


A munkabér, a munkaerő ára,

cincog zsebünkben, úgy megyünk haza.


A szó jelentésébe belejátszik még a nyelvtani és a frazeológiai kötöttség is. A szavak jelentésében ugyanis tükröződik az a viszony, amely az illető szót a nyelvtani rendszerhez, illetve a szókincs többi tagjához fűzi. Például az igék egy-egy jelentése valamely állandóhatározói raghoz vagy tárgyas, tárgyatlan használatukhoz kötődik: az ember él – éli az életet – él valamivel, valamiből – él valakivel. S az is befolyásolhatja a jelentést, hogy az illető szó vagy egyik jelentése csak korlátozott számú (esetleg alakú) szóval fordulhat elő, pl.: fitos orr, könnybe lábad.

A jelentés azonban nem megmerevedett valami, beszéd közben funkciójában és szerkezetében állandó mozgást, változást mutat: változnak azok az elemek, amelyekkel a jelentés kapcsolatban áll, tehát a kifejezendő dolog, a forma (hangalak), a nyelvi jelet használó egyén s a beszédbeli helyzet, és változnak ezeknek egymáshoz való viszonyai. Változhat az egyén értékelő állásfoglalása a dologgal kapcsolatban (egy építményre mondhatjuk: ház, házikó, kunyhó, viskó, putri stb.); az egyénnek a jelentéshez való viszonya, eszerint használjuk egy szónak vagy az egyik, vagy a másik jelentését (pl. merész 1. ’nagyon bátor’, 2. ’szokatlan, váratlan’); a jelentésnek a dologra való vonatkozása (kigázol a hínárból – kigázol a bajból); megváltozhat a nyelvi jel funkciója is (pl. archaizálás esetében a közlő-kifejező funkció mellett a múlt sugallása lép előtérbe, l. Archaizmus); továbbá a beszédhelyzet, amelynek éppen az a szerepe, hogy a jelentés sok tartalmi és viszonyelemét az adott helyzetre konkretizálja (A kofák kevés árut hoztak. Nagy kofa ez a gyerek!). Ennek a mozgásnak, hullámzásnak kettős jelentősége van: minden ilyen mozgás valami – sokszor nehezen megfogható – többletet visz bele a szóba, s ez a többlet adja a stílushatást, stílusértéket, más szóval stilisztikumot. Másrészt ilyen módon újabb és újabb vonatkozások révén bővül, gazdagodik a szó jelentése, mégpedig úgy, hogy az új, alkalmi használat – ha megfelel a nyelvközösség érzés- és gondolatvilágának – állandóvá válik, véglegesen odatapad a jelentéshez. Így érthető, hogy egy-egy szónak sok jelentése alakul ki (ezt a jelenséget nevezzük többértelműségnek, gör.-lat. műszóval poliszémiának, magukat a szavakat pedig többértelmű vagy többjelentésű szavaknak). Egyébként az egyjelentésű szavak száma kevés, néhány egyszerű szó, bizonyos számnevek, összetett szók és főként a műszavak tartoznak ide, pl.: tíz, péntek, talajgyalu. A szó jelentésköre, vagyis azoknak a dolgoknak az összessége, amelyekre a jelentés vonatkoztatható, a jelzett módon nagyon kibővül.

A jelentések közül az eredetit, azt, amelyikből az összes többi levezethető, amelyik a legállandóbb, legszilárdabb, alapjelentésnek mondjuk. Az alapjelentésből alakulnak ki az alkalmi jelentéseken keresztül (alkalminak tekintjük az egyéni szóhasználatot, amely vagy nem válik sohasem állandósult jelentéssé, vagy csak később fogadja el a közösség) a mellékjelentések és az egyes jelentésektől csak kisebb mértékben elütő, ún. jelentésárnyalatok. Például a színtelen szó alapjelentése: olyan, aminek nincs színe (színtelen üveg), egyik mellékjelentése: olyan tárgy, amelynek nincs meg a szokásos vagy kellő színe (színtelen leves), másik mellékjelentése: jellegtelen, erőtlen (színtelen stílus), ez utóbbinak a jelentésárnyalata: tompa, fakó, lélektelen (színtelen hangon beszél). A mellékjelentéseknek nem csekély hányada úgy jön létre, hogy a szó jelentését átvisszük egy hozzá hasonló vagy vele valamilyen szempontból érintkező másik dologra. Az így kapott átvitt jelentésnek (vö. Szókép) mindig megvan a maga hangulati velejárója, stílusértéke, pl. szamár ’buta’, dalol a tenger, fázik valakitől vagy valamitől stb. Ha az átvitt jelentésben még erősen érezzük a képet, s ez általában ritkábban használatos, inkább választékos vagy irodalmi, költői hangulatú, akkor képes értelemről, jelentésről beszélhetünk. Pl.: a gondolatok szárnyán, arcának rózsái stb. Természetesen, az egyes jelentéseknek – mivel a jelentésszerkezet megváltozásával, alkalmi használatban jöttek létre – megvan a maguk stílusértéke. Ez aztán vagy lekopik, s az illető jelentés stilisztikailag közömbössé válik, vagy megmarad, s akkor esetleg hozzákapcsolódik valamely stílusréteghez, stílusárnyalathoz vagy műfajhoz, mint annak jellegzetes eszköze. A behavaz ige ’megőszít’ jelentésben költői használatú, s inkább a lírára jellemző: „Óh de téged, téged akkorára | A nyomor s bú régen behavaz” (Petőfi). A tréfás stílusfajta eszköze a borvirág, ’az iszákos ember orrán keletkezett vöröses színeződés’ stb.

A jelentések szempontjából fontos szerepe van a beszédhelyzetnek, vagyis azon körülmények (előbb elhangzott mondatok, a beszédet kísérő taglejtés, arckifejezés stb.) összességének, amelyek közt valamely közlés végbemegy. Fontos szerepe van továbbá szövegkörnyezetnek, szövegösszefüggésnek, azaz a közlést tartalmazó részt megelőző és követő szövegnek, mert ez mutatja meg, hogy a jelentések közül az adott esetben melyikre kell gondolunk, de ugyancsak ez járul hozzá a szavak hangulatának s az alkalmi használaton keresztül a szavak mellékjelentéseinek a kialakulásához.

Lásd még: Jelentéstan, Szókincs.


Szókapcsolat, állandósult szókapcsolat – két vagy több szó nyelvtanilag megszerkesztett szókészleti egysége bizonyos jelentéstartalom kifejezésére. Van alkalmi (pl. zöld fű, könyvet olvas stb.) és állandósult szókapcsolat. Stilisztikai szempontból főként ez utóbbiak a fontosak, mivel jelentős mértékben gazdagítják a nyelv szó- és kifejezéskészletét, határozott népi, ill. nemzeti jelleget adnak a beszédnek, s végül – különösen a szorosabb értelemben vett állandósult szókapcsolatok – a stílusfestésnek nélkülözhetetlen eszközei. De természetesen az egyéni nyelvben és stílusban (l. ott) s főként a szépirodalomban igen fontos stilisztikai szerepet töltenek be az eredeti, egyéni szabad szókapcsolások is (l. még Eredetiség).

Az állandósult szókapcsolatok olyan megmerevedett nyelvi kifejezések, amelyeket eredeti vagy átvitt értelemben használunk fel valamely jelentésbeli egység kifejezésére. Két nagy csoportjuk van:

1. Az ún. tágabb értelemben vett állandósult szókapcsolatoknak általában csekély stiláris értékük van. Pl.: hivatali titok, határozott névelő, Márvány-tenger (névszók kapcsolatából alakult terminusok); eljárást indít, munkába fog, előadást tart (ige és névszó kapcsolatából alakult terminusok). Ez utóbbiak már lehetnek stilisztikailag árnyaltak, vannak közöttük olyanok, amelyek egy-egy meghatározott stílusban használatosak. Például az első kifejezés a hivatalos nyelv tartozéka; a második a mindennapi beszélt nyelv fordulata (vö. Terpeszkedő kifejezés).

2. A szorosabb értelemben vett állandósult szókapcsolatok nagyon fontos stíluselemek, mert azonkívül, hogy kifejezővé teszik a nyelvet, jobbára régiek, a közösség látásmódját tükrözik, s így egyszersmind biztosítják a mondanivaló természetességét, meggyőző voltát. Stílushatásuk jórészt abból adódik, hogy mögöttük – még ha sokszor elmosódottan is – szinte mindig a konkrét szemléletben gyökerező kép áll, s ez a körülmény kimondásukkor bizonyos feszültséget idéz elő lelkünkben.

E szókapcsolatoknak három alfaját különböztetjük meg: a) A szólások olyan közhasználatú, gazdag hangulati és szemléleti tartalmú állandósult szókapcsolatok, amelyek jelentéstartalmukat az őket alkotó szavak képes értelmű használatával fejezik ki. Stilisztikai értéküket az adja, hogy rendszerint szemléletesebben, nyomatékosabban, erősebb hangulati színezettel jelölnek meg egy-egy fogalmat, gondolati-érzelmi tartalmat, mint az eredeti értelemben használt szavakkal kifejezett szinonimáik. A szólások a legkülönfélébb stílusárnyalatúak lehetnek, s ennek megfelelően előfordulnak a legkülönfélébb stílusokban, a költői stílustól a bizalmas társalgási nyelvig. Pl.: angyalok nyelvén szól (választékos), ilyet még nem pipáltam (tréfás), várja a sült galambot (kissé rosszalló), feni a fogát valakire (kissé durva).

Sajátos stílusértéke van a szóláshasonlatoknak, az olyan hasonlat alakú szólásoknak, amelyeknek célja a hasonlat alapjául szolgáló – néha cselekvésben megnyilvánuló – tulajdonság nyomósított kifejezése. Ezek rendszerint fokhatározó, hasonlító mellékmondatok. Különféle stílushatásúak lehetnek, pl.: szelíd, mint a ma született bárány (választékos); iszik, mint a kefekötő (tréfás); részeg, mint a disznó (durva).

b) A közmondás valamely magvas gondolatot, tapasztalati igazságot rövid, hatásos formában kifejező, jobbára népi eredetű, zárt mondatformában létrejövő állandósult szókapcsolat. Különféle stilisztikai árnyalatú lehet a közmondás is, s ettől függ az egyes stílusokban való használata, egyébként minden esetben jellegzetes ízt, kifejező erőt kölcsönöz a stílusnak. Pl.: Nincsen rózsa tövis nélkül (választékos); Könnyű Katit táncba vinni (tréfás). Sok közmondásunk régebbi korok emlékét őrzi: A szegényt az ág is húzza;Nem jó nagyurakkal egy tálból cseresznyézni.

c) A szállóige irodalmi, történelmi vagy mitológiai eredetű, gyakran mondat formájú állandósult szókapcsolat. A szállóigék jobbára irodalmi jellegűek, nemegyszer idézetként hatnak, ezért elsősorban a választékosabb, főként szépirodalmi stílusban használatosak, kivéve a nagyon elterjedteket. Pl.: Gordiuszi csomó. „Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel.” (Zrínyi) „Ejh, ráérünk arra még!” (Petőfi: Pató Pál úr)

Szókép vagy trópus (gör. ’fordulat’) – egy fogalom, jelenség nevének átvitele egy másik fogalomra, jelenségre a köztük fennálló valamilyen kapcsolat, kritérium alapján. Szókép úgy keletkezik, hogy két fogalmat, jelenséget összehasonlítunk, illetőleg közöttük összefüggést létesítünk azzal a céllal, hogy az egyiket a másikkal magyarázzuk, szemléletessé, elképzelhetővé tegyük, megértessük. „Gyöngy vagy szívem, gyöngy vagy Gyöngynél is gyöngyebb vagy…” – mondja a népdalban a szerelmes legény kedvesének. Ebben az esetben az egyik fogalom: a kedves szépsége, a másik fogalom: a gyöngy, s az utóbbi nevének az előbbire való átvitele azért következhetik be, mert a gyöngy szép, különös, nem mindennapi. Mindez azt is megmagyarázza, miért jelent sokkal többet érzelmileg, hangulatilag, képileg, mint a közömbösebb, színtelenebb szép, kedves, vagy akár a gyönyörű szó is.

A szóképeknek két fő kategóriáját különböztetjük meg a névátvitelt megindító kritérium, az összekapcsolás


módja alapján:

1. Ha a névátvitel a két fogalom, jelenség közti közös vonás: külső vagy belső hasonlóság, esetleg a funkció hasonlósága vagy hangulati egyezés alapján történik, metaforáról beszélünk (l. részletesen ott; a metafora alfajai s a belőle származó szóképek: a szinesztézia, a megszemélyesítés, az allegória és a szimbólum; l. ezeket is a megfelelő címszók alatt).

2. Ha a névátvitelt a két fogalom közt levő térbeli, időbeli, anyagbeli érintkezésen alapuló kapcsolat vagy ok és okozat viszonya indokolja, metonímiáról van szó (l. részletesen ott; a metonímia alfaja a szinekdoché; a szóképekhez csatlakozó stíluseszközök: a hasonlat, a körülírás, az eufeminzmus; l. ezeket is a megfelelő címszók alatt).

A szóképeknek többfajta funkciója, szerepe lehet.

1. A mondanivalót szemléltetéssel, elképzeltetéssel, az elvont fogalom megérzékítésével, illetve az érzéki fogalomnak érzéki képhez való kapcsolásával megvilágítja, közelebb hozza az olvasóhoz:

Te vagy, oh szép alföld végtelen rónája,

Lelkem legkedvesebb mulatótanyája.

Az a görbe felföld hegy- és völgyeivel

Könyv, melynek számtalan lapját forgatni kell,

De te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél,

Olyan vagy, mint a nyílt, a fölbontott levél,

(Petőfi: A csárda romjai)

A falu csinos kis alföldi magyar falu. Alig száz házból áll. Rendesen kiszabott hosszú telkek; a kert mindenütt gyümölcsös, és a falu közepén a pompásan megépült fatorony valóságos kis erdő kellős közepéről nyúlik az ég felé, mint egy dárda. A hegyében kakas berzenkedik, s ez messze hirdeti, hogy itt református, tehát színmagyar nép lakik.

A gróf Karay-család névadó birtoka ez a falu. (Móricz Zsigmond: Sárarany)

2. Szemléletes, érzéki kép segítségével az olvasóban ugyanolyan benyomásokat, ugyanolyan hangulatot kelt, mint amilyen az író lelkében van, vagy amilyet ébreszteni akar:

Fa leszek, ha fának vagy virága.

Ha harmat vagy: én virág leszek.

Harmat leszek, ha te napsugár vagy…

Csakhogy lényink egyesüljenek.

(Petőfi: Fa leszek, ha…)

Folyton átlengsz gondolataimon,

mint könnyű szél, vagy mint az ibolya

ég váratlan villanó mosolya.


Természetesen igen gyakran egyesülnek a szemléleti és hangulati elemek a képben. Olvassuk el Vajda János „Harminc év után” c. versének utolsó szakaszát.

Így űl a hold ádáz vihar után


Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,

És néz alá a méla éjszakán

Bánatosan, de szenvedélytelen,

Hallgatva a sirbolti csöndességet

A rémteli sötét erdő alatt,

Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek

Hervadt levélre halkan hullanak…

Az elmondottak nemcsak a költői szóképekre vonatkoznak, hanem bizonyos fokig az ún. köznyelviekre is. Mennyire kifejezőek, hatásosak pl. a következő köznyelvi szóképek, fordulatok: jó feje van a gyereknek, sasszemű, száll a dal, nagy lábon él stb., továbbá vastagnyakú ’akaratos’, kutyaszorító ’szűk utca, (ma inkább:) szorongató helyzet’, faluszája ’fecsegő, pletykás’ stb.

3. A szóképek révén nagy számban jönnek létre – egy fogalomnak már meglevő neve vagy nevei mellé – az igen változatos stílushatású rokon értelmű szavak és kifejezések, pl.: száll a dal (választékos), rügyfakadás, virágnyílás (költői), anyámasszony katonája, hírharang (bizalmaskodó és tréfás) stb.

4. Sok fogalom a szóképek használata révén kap érvényes nevet, pl.: a repülő szárnya, kormányfő, karosszék stb., az újabbak közül: zebra, fekvőrendőr, fapofa, ökoturizmus, szívritmus-szabályozó.

A szóképek eredetüket tekintve lehetnek – mint már céloztunk is rá – köznyelviek és költőiek. A köznyelv képei rendszerint egymáshoz közel álló fogalmakat kapcsolnak össze, ezenkívül megszokottabbak, a mögöttük levő kép sokszor megfakul vagy megfakulóban van. Pl.: az óra üt, hegygerinc, rikító színek stb.

Ezzel szemben a költői képek merészek, újak, eredetiek, egymástól távol álló dolgokat azonosítanak, hoznak kapcsolatba, sokszor csak sejthető, a fantázia által felfogható asszociációkat létesítenek. A költői képek elsősorban nem tárgyi tartalmuknál, hanem érzelmi-hangulati hatásuknál fogva fontosak. Ady pl. így fejezi ki a fáradt, halálsejtelmes lélek bánatát:

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, biborak,

Arról, hogy meghalok.

(Ady: Párisban járt az Ősz)

A költői szóképek – más szempontból – lehetnek eredetiek, azaz olyanok, amelyek az író, költő egyéni alkotásai, és lehetnek megújítottak. A költők tudniillik gyakran a köznyelv képes kifejezéseire, jelentésátviteleire támaszkodva alkotják meg trópusaikat, képeiket. Például Petőfinél:

Az én torkom álló malom;

Úgy őröl, ha meglocsolom.

(Az én torkom álló malom)

Ennek a képnek a felönt a garatra szólás a szülőanyja. Gyakran meg is újítják a költők a már elkoptatott köznyelvi szóképeket; az idő repül pl. így jelenik meg Berzsenyinél:

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,

S minden míve tünő szárnya körül lebeg!

(A közelítő tél)


A költői szóképek túl is nőhetnek eredeti funkciójukon, a költő felhasználhatja őket jellemzésre stb., sőt alapjává válhatnak egy-egy egész versnek is.

Lennék én folyóviz,

Hegyi folyam árja,

Ki darabos utját

Sziklák között járja…

De csak úgy, ha szeretőm

Kis halacska volna,

Habjaimban úszna föl s le

Vígan lubickolva.

Lennék vad erdő a

Folyó két oldalán,

Fergetegekkel a

Harcot kiállanám…


Kis madárka volna,

Bennem ütne fészket és ott

Ágamon dalolna.

Lennék váromladék

A hegy legtetején,

Bús pusztulásomat

Venném csak könnyedén…


Ott a repkény volna,

Elnyuló zöld karjaival

Homlokomra folyna.

Lennék kicsiny kunyhó

A rejtett völgybe’ lenn,

Eső vágta sebbel

Szalmafödelemen…


Bennem a tűz volna,

Tűzhelyemen lassacskán, de


Nyájasan lobogna.

Lennék felhődarab,

Összetépett zászló,

A vadontáj fölött

Fáradtan megálló…


Az alkonyat volna,

Búshalovány arcom körül

Pirosan ragyogna.

(Petőfi: Lennék én folyóviz…)

Eldobtam egy gyufát s legott

Hetyke lobogásba fogott,

Lábhegyre állt a kis nyulánk,

Hegyes sipkáju sárga láng,

Vigat nyujtózott, furcsa törpe,

Izgett-mozgott, előre, körbe,

Lengett, táncolt, a zöldbe mart,

Nyilván pompás tűzvészt akart,

Piros csodát, izzó leget,

Égő erdőt, kigyúlt eget;

De gőggel álltak fenn a fák

És mosolygott minden virág,

Nem rezzent senki fel a vészre,

A száraz fű se vette észre,

S a lázas törpe láng lehűlt,

Elfáradt és a földre űlt,

Lobbant még egy-kettőt szegény

S meghalt a moha szőnyegén.

Nem látta senki más, csak én.

(Tóth Árpád: Láng)

A szóképek legjellemzőbbek a költői stílusra, de szinte minden stílusrétegben előfordulnak, még a tudományos stílusban is. A mindennapi nyelvnek pedig elsősorban ezek adják savát-borsát. A köznyelvi trópusok anyagát a nagyon is találékony népi fantázia a természetből, a környezetből, a mindenkori foglalkozásokból stb. meríti. Annál nehezebb még általában is megállapítani, hogy mitől függ a költői szóképek anyaga, tárgyköre, mi indítja


az írót, költőt ilyen vagy olyan szókép megformálására. Az első és legfontosabb tényező a költő egyénisége, beleértve a költő lelkialkatát, származását, neveltetését, műveltségét, s nem utolsósorban az előbbiektől bizonyos fokig meghatározott valóságfelfogását, világnézetét. Rányomja továbbá a bélyegét a szóképekre a kor, érezteti hatását a korstílus, és függ a szóképek anyaga a műfajtól, a mű tárgyától, a költő, író pillanatnyi hangulatától, közvetlen céljától stb. is.

A szóképek helytelen használatának leggyakoribb esete az ún. képzavar, az erőltetett, mondvacsinált szóképek dagályt vagy szóvirágot eredményeznek, helytelen továbbá az üres, elkoptatott szóképek, az ún. közhelyek vagy nyelvi klisék használata is (l. ezeket a megfelelő címszók alatt).

Szókihagyás (gör. ellipszis ’kihagyás’) – a stílus élénkítésének, tömörré, kifejezővé tételének eszköze. Úgy jön létre, hogy erősen felindult lelkiállapotunkban a beszédhelyzet és a szövegösszefüggés alapján egyébként kikövetkeztethető odaérthető szó vagy szavak elhagyásával, töredékesen fejezzük ki mondanivalónkat. A szókihagyásnak nyomatékosító, érzelemkeltő ereje van, különösen gyakori a balladákban és a drámákban. Pl.: „Lélek ez ajtón se’ be, se’ ki!…” (Arany: Tetemre hívás)

Konduljanak meg a vészharangok!

Nekem is egy kötelet kezembe!

(Petőfi: A nemzethez)

Mert ami van, mind Te virágod

(Ady: Bosszús, halk virágének)

Vö. Adynak ilyen verscímeit: „Adja az Isten”, „Adjon Isten mindenkinek”.

Lásd még: Élénkség, Elhallgatás.

Szókincs – valamely nyelv valamennyi szava együttvéve, beleértve tehát az elemi jelentésű és leggyakrabban használt szavakat tartalmazó alapszókincset és a többi szót magában foglaló peremszókincset is. A szavak között stilisztikai érték tekintetében vannak stilisztikailag kevésbé árnyalt, közömbösnek mondható és stilisztikailag árnyalt, expresszív szavak. A közömbös szavak jobbára az alapszókincsből kerülnek ki, s nem keltenek különösebb érzelmet-hangulatot. Ilyenek pl.: megy, asztal, jóság, magas, erős, sok, messze, valami, csak stb. Ha azonban megfelelő szövegkörnyezetbe kerülnek, érzelmi-hangulati tartalommal telítődhetnek, mint pl. a jóság szó a következő sorokban:

Örömem szépsége, örömem jósága,

Ő lelkemnek lelke, szemem szép világa…

(Arany: Toldi szerelme I.)

A stilisztikailag árnyalt, ún. expresszív szavak közé tartoznak a következők:

I. az érzelmileg színezett, festői erejű szavak. Ezen a csoporton belüli változatok:

A) az olyan szavakat, amelyek – érzelmi-hangulati tartalmuknál fogva – jelzik a beszélőnek vagy az írónak a megnyilatkozása tárgyával kapcsolatos szándékát, kedélyállapotát, illetőleg a hallgató vagy az olvasó iránti magatartását. Ezek lehetnek:

1) pozitív festői erejű szavak, azaz olyanok, amelyek megéreztetik, hogy az író vagy a beszélő pozitív módon fogja fel és kezeli a megnyilatkozás tárgyát. Ebben a csoportban a fontosabb árnyalatok a következők: a) A kedveskedő, becéző szavak gazdag hangulati tartalommal gyöngédséget, kedveskedést, bizalmasságot stb. fejeznek ki: icurka-picurka, kenyérke. – b) Az enyhítő, szépítő szavak egy-egy olyan fogalmat, amelyet valamilyen oknál fogva nem szívesen mondunk ki, enyhítő, szépítő szóval vagy körülírással jelölnek: jobblétre szenderül, másállapot (l. az Eufemizmus címszót is). – c) A választékos, finomkodó szavak kissé emelkedettebb hangulatú s ritkábban használt szóval neveznek meg egy-egy fogalmat: dotáció, diadal, bátorkodik valamit tenni. A mesterkélten választékos szavakhoz már bizonyos feszesség, hivatalos íz is tapad, pl.: létesít, orvosol. – d) Az ünnepélyes, fennkölt szavak magasztos érzést, ünnepélyes hangulatot keltenek, pl: bérc, hon, végzet, rendületlen, felmagasztosul. – e) A költői szavak közel állnak az előző árnyalathoz, csak ezek azzal árasztanak


felemelő, néha régies hangulatot (is), hogy vagy csak a költészetben fordulnak elő: zordon, dalnok, fuvalom, vagy egy-egy stílusirányzat, korstílus szavai: bájvidék, tündérliget, üdvhon stb. (az almanach-lírában), vagy valamelyik költő új, egyéni szavai, kifejezései (költői neologizmusok): élet-eke (Arany), álom-bakó (Ady), virágzene (Szabó Lőrinc). Választékos, ünnepélyes vagy költői hangulatúvá válnak ezenkívül a közömbös szavak is szóképi, képes értelmű használatban, pl.: az új élet hajnala,rózsás arc;

Oh e kertben kert volt életünk,

Minden óránk benne egy virág

(Petőfi: Mi van innen távol…).

– f) A túlzó szavak felnagyítva, (sokszor a végtelenségig) eltúlozva jelölnek rendszerint valamely érzelmet jelentős fogalmat: bálványoz (vkit), meseszép.

2) A negatív festői erejű szavak azt fejezik ki, hogy az író vagy a beszélő negatív módon fogja fel és kezeli a megnyilatkozás tárgyát. Fontosabb árnyalatai: a) A tréfás vagy humoros szavakhoz a tréfának, a kedélyességnek, néha az enyhe iróniának különböző árnyalatai tapadnak, pl.: dorgatórium, oldalborda ’feleség’, kutyagol. – b) A rosszalló, elítélő szavakban enyhébb rosszallás, negatív értékelés fejeződik ki, pl.: úrhatnám, kiagyal valamit, kocsisbor ’rossz minőségű bor’. – c) A gúnyos vagy ironikus szavakban valaminek a rosszallása, elítélése jut kifejezésre, s így ezek hangulati hatása is sokkal erősebb az előbbieknél, pl.: divatmajom, faragatlan, felfordul ’meghal’, tovább te okos, te hős (megfelelő hangsúlyozással ejtve). – d) A nyers, sértő, durva vagy vulgáris szavakkal nagyfokú elítélés, nyers érzelmi-hangulati tartalom jár együtt; sok közöttük a zsargon- és az argó-, ill. szlengszó, pl.: döglődik, röhög, spiné, vacak. Ide tartoznak az ún. csúfszavak, szitokszavak is, amelyek erős érzelmi felindultságot jeleznek, pl. emberre vonatkoztatva: állat, dög, szemét (l. még: Kakofemizmus).

B) A festői erejű szavak közé soroljuk azokat, amelyeknek érzelmi-hangulati velejárója abból származik, hogy általában meghatározott beszédhelyzetben, környezetben és alkalmakkor szoktuk őket használni. Főbb árnyalatai: a) a bizalmas, familiáris szavak azt a közvetlen, néha kissé nyersebb hangulatot árasztják, amely a mindennapi, familiáris társalgási nyelvet jellemzi, pl.: derogál (valakinek valami), rámenős, gürcöl. – b) A gyermeknyelvi szavak a gyermek- és dajkanyelv kedves hangulatát idézik: papi, gólyanéni (l. még: Gyermeknyelv). – c) A hivatalos szavak a hivatalos nyelv sajátos, személytelenebb, hidegebb szavai: beidéz, foganatosítás, hivatkozás(sal) (l. Hivatalos nyelv). – d) A sajtó szavai a sajtóban használatos, a sajtóra jellemző fogalmaknak gyakran túlzó s nemegyszer újkeletű kifejezései, pl.: szédületes, demokratizmus, kormánykörök (l. Publicisztikai stílus). – e) Végül – bizonyos szempontból – ide is tartoznak az előző csoport költői szavai.

C) A festői erejű szavak harmadik csoportját alkotják a hangutánzó és a hangulatfestő szavak (l. a Szóhangulat címszó alatt), amelyeknek eleve stílusélénkítő, festői szerepük van.

II. A stilisztikailag árnyalt, expresszív elemek második rétegét alkotják azok a szavak, amelyeknek használatát valamilyen szakmai, földrajzi, időbeli vagy társadalmi szempont korlátozza. Főbb árnyalatai: a) A szakszavak az egyes szakmák hangulatát idézik (l. Csoportnyelv), pl.: abszolutizmus (történelem), deviza (pénzügy), csapatverseny (sport). – b) A tájszavak valamely vidék jellegzetes, táji hangulatot keltő szavai (l. Provincializmus), pl.: kolompér, dévánkozik ’habozik valamit megtenni’, dödölle ’derelye’. – c) A népi, népies szavak az egész nyelvterületen, de inkább a falusiak körében használatosak, s ilyenformán népi ízt, hangulatot hoznak magukkal, pl.: abajgat (valakit), komótos ’kényelmes’, bajoskodik (valakivel vagy valamivel). – d) A ritka szavak éppen ritka előfordulásukkal keltenek stílushatást, pl.: domborul, vasderes. – e) A régi, régies szavak archaikus hangulatúak (l. Archaizmus), pl.: irály, abaposztó. – f) Az elavult, elavulóban levő szavak vagy már kiszorultak a nyelvhasználatból, vagy most kezdenek elavulni, pl.: főispán, díszmagyar. – g) Az újkeletű, új szavak nemrégiben keletkeztek, s fogalmi és hangulati tekintetben egyaránt magukon viselik az újdonság ízét, pl.: önkormányzat, lízing, szoftver. – h) Az argó- és szlengszavak a jassznyelv sajátos hangulatát idézik (l. Rétegnyelv alatt), pl. mázli, szajré, lé ’pénz’, csajozik.

A felhasználhatóság szempontjából a szókincsnek a „közömbös szavakkal” megjelölt részét közhasználatú szavaknak is hívják. Ezek tehát minden lényegesebb megkülönböztetés nélkül valamennyi stílusrétegben és stílusárnyalatban használatosak, de természetesen – a szövegkörnyezettől függően – kisebb-nagyobb mértékben stilisztikailag árnyalttá, expresszívvé is válthatnak. A stilisztikailag árnyalt, expresszív szavakat különleges használatúaknak is nevezik. Ezeket ugyanis – általában – csak meghatározott vagy egymással érintkező stílusrétegekben és stílusárnyalatokban szokták felhasználni, illetve ha – stilisztikai célból – másikban alkalmazzák őket, eredeti, tipikus hangulatukat, környezetüket idézik fel. Alkalmazásuk célja az egyes


stílusrétegeken és stílusárnyalatokon belül a legkülönfélébb lehet: személyek jellemzése, a környezet, a kor bemutatása, aláfestése; az író vagy a beszélő érzelmének megéreztetése; stb. (L. Stílusárnyalat, Stílusréteg.) – Általánosságban a megfelelő expresszív stíluselem kiválasztása érdekében a szépirodalomban megfelelő művészi érzékre, a mindennapi beszédben, írásban meg nagy körültekintésre és alapos nyelvtani-stilisztikai ismeretekre van szükség.

Lásd még: Szójelentés, Szóhangulat.

Szóláshasonlat l. Szókapcsolat alatt.

Szólások l. Szókapcsolat alatt.

Szónoki kérdés l. Kérdő mondat alatt.

Szónoki stílus – a szónoki beszédek, szónoklatok stílusa. A szónok célja az, hogy a hallgatóságot – annak értelmére és érzelmére hatva – meggyőzze igazáról, és megfelelő állásfoglalásra, illetve elhatározásra bírja. Ezért szívesen használ választékos, expresszív hatású, ünnepélyes, sokszor túlzó szavakat, kifejezéseket. A fokozás, a nyomósítás kedvéért gyakran él a megfelelő rokon értelmű szavakkal. Kedveli a szemléltetés nyelvi eszközeit, a képeket, továbbá a frazeológiai elemeket, amelyek sajátos nemzeti, népi ízt is kölcsönözhetnek ennek a stílusnak. Viszont a közérthetőség kedvéért általában kerüli az idegen szavakat, az archaizmusokat és a neologizmusokat.

A mondatszerkesztésben a cáfolás vagy bizonyítás végett szereti a halmozott mondatrészeket, a felsorolásokat, kiaknázza a nyomósításnak és élénkítésnek, a figyelemkeltésnek a nyelvi eszközeit. A mondatfajtákra nézve pedig hatásosan alkalmazza a párhuzamos és ellentétes mondatszerkesztést, a magyarázó és következtető mondatfajtákat, továbbá a nagy kifejező erejű felkiáltó és kérdő mondatokat.

Idézzünk Kossuthnak „A haderő megajánlása ügyében” mondott beszédéből:

Midőn e szószékre lépek, hogy önöket felhívjam, »mentsék meg a hazát!«: e percnek irtózatos nagyszerűsége szorítva hat le keblemre. Úgy érzem magamat, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely fölkiáltsa a halottakat, hogy ha vétkesek vagy gyöngék, örök halálba süllyedjenek; ha pedig van bennök életerő, örök életre ébredjenek. Uraim! így áll e percben a nemzet önök kezében; és Isten kezökbe adta a mai határozattal a nemzet életét, de kezökbe adta a nemzet halálát is. Önök határozni fognak…

Természetesen, a szónoki stílus is, az előadótól, a hallgatóságtól, a tárgytól, az alkalomtól stb. függően, kisebb-nagyobb változatokat mutat, mind a szókincs, mind a mondatfűzés tekintetében.


Szóösszetétel – több részfogalmat, néha egész mondattartalmat sűrít egyetlen összetett szóba, valamely fogalom kifejezésére: jöttment, csillog-villog, drágakő, gyorsjárat, önkormányzat, fogdmeg ’rendőr’, nefelejcs stb. Az összetételek stilisztikai jelentőségét tehát elsősorban a bennük rejlő jelentéssűrítés, tömörség adja. Ezenkívül még külön stílushatásuk is van a mellérendelő és alárendelő összetételeknek.

A mellérendelő összetételek létrehozásának célja inkább érzelmi-hangulati, árnyaló jellegű. Részletezőbben ábrázolhatják ugyanis az adott mozzanatokat, vonásokat, pl.: szóbeszéd, ország-világ, ad-vesz, jár-kel, híres-neves (ezek ún. összetapadt összetételek); nyomatékosabbá, intenzívebbé tehetik, vagy éppen enyhíthetik a kifejezendő fogalmat:

János vitéznek volt utjában két társa:

Egyik a búbánat, amely szívét rágta,

Másik a kardja volt, bedugva hüvelybe,

(Petőfi: János vitéz XIX.)

Ami Szép, Gyerek,

Isten és Jó csak bennem élt már,


Ami gügyögős vágy és álom,

Ma mind szentült véremben bizsereg.

Már-már hamvadók:

Dölyföm, szemem, álmom tüzelnek,

Mert eljött ős Mylitta lyánya,

Mylitta ő is: a siratta Csók.

(Ady: Keserű imádságok Mylittához)

Az utóbbi ún. ismétléses összetétel (l. még Erősítés alatt: Szóismétlés).

Sajátos érzelmi-hangulati árnyalatot képviselnek az ún. ikerszók. Ezek esetében érvényesül ugyanis a legjobban a ritmikai hatás, amely a szavak jelentésének és hangalakjának az ismétlése révén jön létre. Stílushatásukat csak növeli a magánhangzó, illetve a mássalhangzó játszi megváltoztatása a második tagban, pl.: giz-gaz, izeg-mozog, ázik-fázik, Anna-Panna;

Irul-pirul Mária, Mária,

boldogságos kis mama.

(József Attila: Betlehemi királyok)

Az alárendelő összetételek, nyelvünk tömörítő törekvésének e gyakori eredményei, inkább értelmi logikai célból keletkeznek. Nem véletlen, hogy szakszókincsünk zöme alárendelő összetétel. (Kívánatos lenne még nagyobb mértékben felhasználni ezt a szóalkotásmódot az idegen és elferdített idegen szavak magyarral való helyettesítésére!) Pl.: búzakenyér, talajgyalu, városháza, favágó, autópálya stb.

Az alárendelő összetétel tömörítő képességét, kép- és hasonlatsűrítő erejét gyakran felhasználják a költők, írók, s a legváltozatosabb – egyéni stílusukra jellemző – alárendelő összetételeket hozzák létre. Pl.: vérözön, lángtenger (Kölcsey), tengervészes éj (Vörösmarty), bájhon, rózsapálya stb. (almanach-líra), s utaljunk Adynak kötőjellel fellazított, merész összetételeire, amelyeket gyakran csak a mondat összefüggésében lehet megérteni, vagy – sokszor – inkább megérezni. Pl.: asztag-város, csók-kút, domb-kerítéses.

Lefekszem. Óh, ágyam,

Óh, ágyam, tavaly még,

Tavaly még más voltál.

Más voltál: álom-hely,

Álom-hely, erő-kút,

Erő-kút, csók-csárda,

Csók-csárda, vidámság,

Vidámság. Mi lettél?

(Ady: Az ágyam hivogat)

Arra gondoltam: Nap-nyugvással

Milyen öröm már nem örülni

S milyen rekedt az élet-nászdal.

Áldottam a muszájt, a rendet,


Rendjét a nem-lehet-máskéntnek

S azt, aki engem megteremtett.

(Ady: Az örömtelenség öröme)

A többszörös, hosszú összetételek elsősorban a tudományos stílusban fordulnak elő, pl.: nyersolajmotor, villamosenergia-termelés, forgalmiadó-befizetés, de természetesen eszközei lehetnek a humoros és szatirikus stílusnak is. Egyébként azonban – éppen hosszúságuk miatt – esztétikai szemszögből gyakran kifogásolhatók, viszont helyettesíthetők is pl. birtokos szerkezettel.

Szóösszevonás l. Betűszó alatt.

Szórend – a szavak mondatbeli sorrendje. A magyar szórend nagyfokú rugalmasságánál fogva igen finom értelmi és érzelmi-hangulati árnyalásra alkalmas, s egyszersmind a tömörség eszköze is. Pl.: Olyan legény vagyok, mint te. ~ Vagyok olyan legény, mint te. Olvasd el ezt a könyvet! ~ Elolvasd ezt a könyvet! „Állj meg bosszú, megállj!” (Arany: V. László)

A hangsúlytól függően a szórend kétféle lehet:

1. Nyomatéktalan, ha a mondat mondathangsúllyal kiemelt részt nem tartalmaz. Az jellemzi, hogy állítmánya – igekötős ige esetében – összefoglaló szórendű, vagyis az igekötő az ige előtt áll, továbbá hogy szereti az olyan elrendezést, melyben az állítmány nem a mondat legvégén van. Ez a szórend általában ritkább, főleg közmondásokban és egyéb önálló, előzmény és folytatás nélküli alakulatokban, valamint hosszabb beszéd- vagy írásbeli egységek kezdetén fordul elő. Pl.: Sorjában elmesélte a történteket. Vak tyúk is talál szemet (közmondás).

Elmerengek gondolkodva gyakran,

S nem tudom, hogy mi gondolatom van,

(Petőfi: Dalaim)

Dani behunyta a szemét, úgy hallgatott. Elgondolta a mosolyodást, de nem rándult meg az arca. (Móricz: Sárarany)

2. Nyomatékos a szórend abban az esetben, ha a mondatban legalább egy mondathangsúlyos rész van. Itt az ige a központi rész. A kiemelni szándékolt mondatrész közvetlenül előtte helyezkedik el, mégpedig a puszta ige előtt, a többi mondatrész az így alakult szakasz előtt vagy mögött arányosan oszlik el. Pl.: A vándormadarak ősszel mennek el, s tavasszal érkeznek meg.

Szépen süt le a hold Nagyfalu tornyára,

Gyepszélen fejérlik Toldi Lőrinc háza;

(Arany: Toldi VI.)

A civisek csendes morajjal tárgyalták meg a legújabb hírt, amit K. Fekete János behozott a kocsmába, hogy itt volt az öreg Kerek, s mindjárt vissza is ment. (Móricz: Kerek Ferkó)

Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy a magyarban vannak olyan szófajok (a névelő, a névutó, bizonyos kötőszók stb.), amelyek szófaji jellegüknél fogva helyezkednek el meghatározott helyen a mondatban (ezek stilisztikai vonatkozásait l. a megfelelő címszók alatt).

A költői s nemegyszer a beszélt nyelvi stílus is eltér a megszokott szórendi formáktól. E jelenséget a szórend megváltozatásának, inverziónak (lat. ’megfordítás’) nevezzük. A szórend megváltoztatása is mindig kisebb-nagyobb stílushatással jár. Ady pl. ilyen módon emeli ki az egyes mondatrészeket: pl. az állítmányt:

Tettem életemet én, nyomorult pőre,

Néha Dózsa Györgyre, néha csak egy nőre,

(Hát imigyen sírok)


a birtokos jelzőt:

Gyuladj föl karcsú, piros Fároszom,

Fiatal évek büszke toronyrabja,

Lángoló arcod pírban hogy fogadja

Dacos arcú, vén bolyongóját

Földöntúli, titkos, ős tengereknek.

(Ady: Ifjú karok kikötőjében)

Részben ide tartozik az ún. közölés is (l. a címszót).

A mondat élén álló kötőszó is beljebb csúszhat erősen hangsúlyos mondatrész esetén:

Gyík ha rezzen, fajd ha rebben.


Úgyszintén a kérdőszavas mondatban a kérdőszó.

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz

Végül egy erős akarat?

(Ady: Magyar jakobinus dala)

A kétkedő kérdés esetében az igekötő az ige után kerül: Vigyem el magammal? A tagadó és tiltó mondat szórendje általában kirekesztő (vagyis az igekötő az ige után áll), ezt azonban éles értelmi szembeállítás vagy erős érzelmi állapot megváltoztathatja, pl.: „Nem kiment belőle, bennszorult a pára.” (Arany: Toldi V.) A nyomatékos tagadás vagy tiltás megszakított szórendet eredményez: El nem vinné! El ne add! El nem adható! Erős parancs esetén az igekötő az ige előtt marad: Elvidd innen! A felkiáltó tartalmú mondatokban az indulatszónak a mondat belsejébe való helyezése erősebb érzelmi hullámzást jelent:

Kelj föl, óh, kelj föl, szent, vörös Nap,

(Ady: A vörös Nap)

Végül csak utalunk rá, hogy a szórend mondat- és versritmikai okokból is megváltozhat.

Lásd még: Eltolás, Enjambement, Közölés.

Szórövidítés l. Betűszó alatt.

Szószaporítás l. Pongyolaság alatt.

Szótártudomány vagy lexikográfia – az a különösen újabban fellendült tudományág, amely a szókincs szótári feldolgozásával, a különféle szótárak sajátságaival s ezek szerkesztésére vonatkozó elméleti és gyakorlati kérdésekkel foglalkozik. A szótártudomány és a stilisztika szoros kapcsolatban van, szinte kiegészítői egymásnak. Mivel a szó jelentésébe az illető szóval együtt járó érzelem, hangulat, a szó használati köre, röviden az expresszivitás, ill. a stílusérték is beletartozik, ma már a két- és többnyelvű szótárak, sőt – bizonyos fokig – a történeti, etimológiai, továbbá csoportnyelvi és tájszótárak sem nélkülözhetik a stilisztikai minősítést, nem beszélve arról, hogy az értelmező, szinonima- és stílusszótáraknak, szólásgyűjteményeknek, valamint a nyelvművelő jellegű szótáraknak (idegen szavak, új szavak, helyes magyarság szótárainak) szinte alapja a stilisztika (a szavak stilisztikai finomságainak, minősítésének feltüntetése stb.). Viszont a stilisztika is rá van utalva a szótártudományra. Egyfelől ugyanis a legkülönfélébb szótárak igen becses és nélkülözhetetlen anyagot szolgáltatnak neki, másfelől ezek mintegy próbakövei a stílustudománynak, rámutatnak a gyakorlat szemszögéből arra, hogy jók-e a megállapításai, továbbá, hogy hol vannak még hézagok a stilisztikai minősítés terén.


Lásd még: Stilisztika, Szóhangulat, Szójelentés, Szókincs.

Szóvirág l. Dagály.

Szöveg – a kommunikáció természetes egysége: összefüggő, kerek, lezárt egész. Jellemző rá, hogy megjelenhet élőszóban és írásban; hogy bizonyos folytonosság nyilvánul meg benne; hogy van belső tagolódása; hogy formáját tekintve legtöbbször mondatok sora, de lehet egy mondat (l. Weöres Sándor egysorosait, pl. „A dal madárrá avat.”), sőt egy szó is (pl. „Jaj!”, „Ó!”, és l. Weöres Sándor egyszavas verseit: „Tojáséj”, „Remetebál”, „Sugárpehely”); végül hogy nyelvi és nem tisztán nyelvi összetevők alkotják.

A szövegnek a jelzett egységét mindenekelőtt az úgynevezett szövegszervező erő (a kohézió) biztosítja. Ez utóbbinak a fontosabb eszközei: a téma, a cselekmény (a helyszínekkel, az idővel, az események közötti ok-okozati kapcsolatokkal stb.), a kitűzött cél, valamint az úgynevezett stíluskohéziót alkotó nyelvi eszközök. A stíluskohézió az egyes stíluseszközöknek, ezek részrendszereinek, illetve az egész szöveget átható stiláris eszközöknek az összetartást biztosító ereje. Mivel ezen stíluseszközök esetében különböző stílusértékű variánsok állnak a beszélő, az író rendelkezésére, amelyek között a kommunikációs tényezőktől függően válogathatunk, két csoportba osztva lássunk néhányat a legfontosabb szövegstilisztikai jelenségek közül.

A) A mondaton túlmutató jelenségek

a) A hangzás és a zeneiség területéről: a hangszimbolika, az alliteráció, az enjambement, illetve mondatfonetikai eszközök: a hangsúly, hanglejtés, beszédtempó, szünet.

b) A szó- és kifejezéskészlet szintjéről: a szinonimák.

c) Az alak- és mondattan köréből: az utalás eszközei (anafora: szövegbeli visszautalás, pl. „János vidám ember volt. Ő aztán mindent tréfásan adott elő.” – katafora: szövegbeli előreutalás, pl. „Ő mindent tréfásan adott elő. János vidám ember volt.” – deixis: a jelen levőre utalás, pl. „Az Ér nagy, álmos, furcsa árok…” Ady: Az Értől az Oceánig).

d) A képi szintről: az egy irányba mutató szóképek.

e) A látható nyelv köréből: az interpunkció eszközei vagy a nyomdatechnikai eszközök.

f) Az alakzatok közül: az ismétlés, a halmozás, a fokozás, az ellentét.

B) A szöveg egészére kiható eszközök

a) Hangzási szint: szövegfonetikai eszközök (szöveghangsúly, szövegdallam, szövegtempó stb., röviden szövegintonáció); verstani eszközök: versritmus, prózaritmus; versformák, sorfajok, versszaktípusok.

b) A szó- és kifejezéskészlet szintje: az izotópia (azok a szavak, amelyek ugyanarra a személyre, tárgyra vonatkoznak, pl. Mikszáth „Szent Péter esernyője” c. regényének első fejezetében a kis Veronkának a megnevezései: a gyerek, a kis poronty, ez a vakarcs stb.).

c) Szintaktikai jelenségek: egyenes, függő, szabad függő beszéd; monológ, belső monológ stb.

d) Képi szint: képszerkezet, képrendszerek; allegorikus, szimbolista ábrázolásmód.

e) A szintekbe be nem sorolható jelenségek: közlésfajták: elbeszélő, leíró típus; a szöveg tagoltsága; stílusrétegek, szövegfajták, műfajok; korstílus és stílusirányzat; a cím szerepe.

(A felsorolt stilisztikai jelenségeket l. az őket tárgyaló szócikkekben.)

Lássunk egy idevágó elemzésrészletet Vörösmarty „A vén cigány” c. költeményének a legfontosabb szövegstilisztikai jelenségeiről.

Húzd rá cigány, megittad az árát.

Ne lógasd a lábadat hiába;

Mit ér a gond kenyéren és vizen,


Tölts hozzá bort a rideg kupába.

Mindig igy volt e világi élet,

Egyszer fázott, másszor lánggal égett;

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,

Sziv és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Véred forrjon mint az örvény árja,

Rendüljön meg a velő agyadban,

Szemed égjen mint az üstökös láng,

Húrod zengjen vésznél szilajabban,

És keményen mint a jég verése,

Odalett az emberek vetése.





Tanulj dalt a zengő zivatartól,

Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,

Fákat tép ki és hajókat tördel,

Életet fojt, vadat és embert öl;

Háború van most a nagy világban,

Isten sírja rszket a szent honban.





Kié volt ez elfojtott sohajtás,

Mi üvölt, sír e vad rohanatban,

Ki dörömböl az ég boltozatján,

Mi zokog mint malom a pokolban,

Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,


Vert hadak vagy vakmerő remények?





Mintha újra hallanók a pusztán

A lázadt ember vad keserveit,

Gyilkos testvér botja zuhanását,

S az első árvák sirbeszédeit,

A keselynek szárnya csattogását,

Prometheusz halhatatlan kínját.


Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:



A vak csillag, ez a nyomoru föld

Hadd forogjon keserű levében,

S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől

Tisztuljon meg a vihar hevében,

És hadd jöjjön el Noé bárkája,

Mely egy uj világot zár magába.


Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:



Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak,

Lesz még egyszer ünnep a világon,

Majd ha elfárad a vész haragja,

S a viszály elvérzik a csatákon,

Akkor húzd meg ujra lelkesedve,

Isteneknek teljék benne kedve.

Akkor vedd fel ujra a vonót,


És derüljön zordon homlokod,



Ebben a költeményben a felzaklatott lélek ide-oda csapongó gondolatai, megérzései, sőt látomásai, valamint a nagyon akart, mégis nagyon bizonytalan megoldás lázas keresése – érthetően – sok, érzelemmel nagyon is telített felszólító, felkiáltó, kérdő mondatot, mondatsort és paralelizmust stb. eredményezett, amelyek egyszerre mondattani, de még inkább szövegtani, a mi szempontunkból: szövegstilisztikai jelenségek.

Felszólító mondatok. A költő rövid, tegező, mondhatnánk szigorú felszólításokkal fordul a cigányhoz, valójában önmagához. A vers kezdetén ott a megszólítás is, ez némi közvetlenséget hoz, de a szigorúságból alig von le valamit:

Húzd rá cigány, megittad az árát,

Ne lógasd a lábadat hiába;

Mit ér a gond kenyéren és vizen,

Tölts hozzá bort a rideg kupába.

Mindezt még világosabban mutatja a meditációkból a keserű valóságba mindig visszazökkentő refrén: „Húzd, ki tudja meddig húzhatod…” és a negyedik sorban megismételve (igekötős formában és megszólítással): „Húzd rá cigány”, megtoldva hasonlóan szigorú tiltással: „…ne gondolj a gonddal.”

Az utolsó versszak – érthetően – ismét megtelik habozást is felmutató, rövid parancsokkal: „Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak…”. És később: „Akkor húzd meg…”, illetve a záró sorban: „Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.”

Amikor harmadik személyben áll a felszólító ige, az is a megszólítottra vonatkozik, mert a birtokos személyjelek őrá utalnak. Ezenkívül megjegyezhetjük, hogy az igék nagyon intenzív jelentésűek:

Véred forrjon mint az örvény árja,

Rendüljön meg a velő agyadban,

Szemed égjen mint az üstökös láng,

Húrod zengjen vésznél szilajabban.

A hatodik versszakban a hadd határozószó még expresszívebbé teszi a felszólítást:

A vak csillag, ez a nyomoru föld

Hadd forogjon keserű levében,

Kérdő mondatok. A kérdés mindig bizonytalanságot, kételyt takar, és a kérdő mondatoknak még külön stílushatásuk is lehet. Az ún. költői vagy szónoki kérdés például valójában nyomósított állítás. Ilyenekkel találkozunk mindjárt az első versszakban: „Mit ér a gond kenyéren és vizen”, továbbá: „Húzd, ki tudja meddig húzhatod, / Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot…” Válasz nincs, illetve az első kérdés valójában ezt jelenti: ’semmit se ér’, a következő pedig ezt: ’senki se tudja’.

A negyedik szakasz első négy sora mintapéldája lehetne az ún. tűnődő, tépelődő kérdéseknek, amelyeket csak még hatásosabbá tesz a szaggatott, staccatószerű felsorolás:

Kié volt ez elfojtott sohajtás,

Mi üvölt, sír e vad rohanatban,

Ki dörömböl az ég boltozatján,


Mi zokog mint malom a pokolban,

Az ilyen kérdésre sincs válasz. A költő ugyan felel az ötödik, hatodik sorban („Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, / Vert hadak vagy vakmerő remények?”), de ezek is további tűnődő kérdések.

Felkiáltó és kijelentő mondatok. Azt is mondhatnánk, „A vén cigány” c. vers egyetlen nagy felkiáltás. Igazi felkiáltó mondat – amely változatos érzelmi állapotoknak (csodálat, lelkesültség, meglepetés, keserűség, gúny stb.) a kifejezője – mégis csak viszonylag kevés található benne. Ilyen az első szakaszban az ötödik és hatodik, a harmadik szakaszban a második, harmadik és negyedik vagy az utolsó versszakban a második sor. De itt a kijelentésnek látszó mondatok is – mint pl. a második és a harmadik szakasz ötödik és hatodik sorának vagy az egész ötödik versszaknak a mondatai – a vers tárgyából, céljából következően és a szövegkörnyezettől is érzelemmel telítődnek.

Képek, víziók. Ismeretes, a szépirodalmi kép azáltal kap stilisztikai, illetőleg esztétikai értéket, hogy a kifejezendő tárgyat, fogalmat, gondolatot megérzékíti (érzékelhetővé teszi); hogy asszociációkat kelt; hogy bizonyos hangulatot ébreszt; hogy a kifejezendőt és a kifejezőt mintegy egymásba mossa; és mindezek eredményeként a kifejezendő körül sajátos hangulatot teremt. Érthető tehát, hogy a romantika, amelyben a szenvedély, a képzelet, a dinamizmus kap fontos szerepet, és amely szeret a múlt és az egzotikum felé fordulni, szívesen alkalmazza a festői és ugyanakkor szuggesztív, túlzó és szertelen képeket. Nem meglepő tehát, hogy „A vén cigány”-ban – mint Vörösmartynál gyakran – a vízió, a látomás az uralkodó képtípus. A költő itt nagyméretű, láncolatosan kapcsolódó képekben idézi fel a múlt eseményeit, és bemutatja, elképzelteti a jövőt. Sokszor valamilyen túlzás kibontása, sokszor meg egész sor különféle kép, szókép együttes használatából jön létre, de a túlzás mindig jellemző rá. Stílushatása elsősorban a túlzásból s a felhasznált – gyakran meglepő, szörnyűségeket is felmutató – képekből, szóképekből adódik. Tulajdonképpen az egész vers víziószerű: a vén cigány, vagyis a költő kiutat keres rettenetes lelkiállapotából, megidézve a múltat és a jövőt, és utalva a jelen szörnyűségeire is.

Közelebbről víziószerű a harmadik versszakban a „zengő zivatar” leírása a megszemélyesítésekkel („Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl…”), az ember szörnyű pusztításaira való utalásokkal. Különösen látomásos ez a sor: „Isten sírja reszket a szent honban.” Vízió és hallucináció együttesen jelentkezik a negyedik szakaszban. Igazi vízió viszont az ötödik versszak bibliai és görög mitológiai képe és még inkább a hatodik szakaszban a „nyomoru föld” bűnhődésének és megtisztulásának a képi ábrázolása.

A víziókhoz jól simulnak a első versszak ötödik és hatodik sorának a metaforái („fázott”, „lánggal égett”), a második versszak öt sorának hasonlatai, valamint a negyedik versszakbeli, romantikus képet is magukba foglaló jelzős szerkezetek:

Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,

Vert hadak vagy vakmerő remények?

A szövegtanba is tartozó mondattani és képi jelenségeken kívül igazi szövegstilisztikai eszközök a következő alakzatok.

Paralelizmusok. A paralelizmus a rokon tartalmú, hasonló szerkezetű mondatok sora arányosságával, ritmikus voltával, erősítő jellegével hatásos stíluseszköz. Itt ezzel a stíluseszközzel találkozunk az első versszak hatodik sorában, a második versszaknak az elsőtől a negyedik soráig terjedő részletében, a harmadik versszak harmadik és negyedik sorában, a negyedik versszaknak az elsőtől a negyedik soráig terjedő részében, az ötödik versszak első hat sorában, a hatodik versszaknak szintén az első hat sorában és a hetediknek az ötödik, valamint a hetedik sorában.

Fokozás. Ebben a versben az egymás utáni párhuzamos kifejezések, mondatok szinte mindig többet fejeznek ki jelentésben, érzelemben, hangulatban az előzőknél.

Ismétlés. Igazi ismétlés a refrén. Ebben a versben formaalkotó szerepe is van.

Ellentét. A romantikára nagyon jellemző ellentét ebben a versben ott mutatkozik meg, hogy az őrületig menő elkeseredés uralja a verset, de (a hatodik versszak előkészítése után) a hetedik szakasz a megnyugvás, a megoldás reménységét hozza.

A műfaj. A vers műfaja is romantikus: rapszódia, azaz szenvedélyes hangú, csapongó gondolatmenetű lírai költemény. A költemény rapszodikus hangja úgyszólván ódaivá tisztul a hetedik versszakban.


Szövegelemzés l. Stíluselemzés alatt.

Szövegkörnyezet, szövegösszefüggés l. Szójelentés alatt.

Szűkszavúság l. Pongyolaság alatt.

Szürrealizmus (a fr. surréalisme ’realizmuson túli, realizmus fölöttiség’ szóból) – az ezerkilencszázhúszas-harmincas években létrejött s részben ma is ható irodalmi és képzőművészeti stílusirányzat, amely a valóságot, a lényeget – a tudat minél teljesebb kikapcsolásával – a lélek mélyebb rétegeiben, az álom mindenhatóságában keresi, s az irracionális tudatalattit igyekszik kifejezni. Nagy hatással voltak rá Freud pszichoanalitikus tanai és Bergson intuicionizmusa. A szürrealisták egyébként hadat üzentek a polgári rend konvencióinak, képmutató erkölcsi világának, és elvetették kodifikált fogalmait, merev közhelyeit. Stilisztikai tekintetben a képzeletbeli világot s a világmindenséget is magába foglaló, sokszor nagyon egyéni képek, képsor, szokatlan kép- és szókapcsolások, sajátos szóösszetételek és jelzők jellemzik. A szürrealizmus megindítói, teoretikusai franciák voltak, ma is ott virágzik elsősorban, jóllehet más irodalmakban is gyökeret vert. Fő képviselői: André Breton, Paul Éluard, Louis Aragon stb. A magyar irodalomban például József Attila, Illyés Gyula, Tamkó Sirató Károly és Juhász Ferenc költészetében találunk szürrealista vonásokat.

Magadat mindig kitakartad,

sebedet mindig elvakartad,

híres vagy, hogyha ezt akartad.

S hány hét a világ? Te bolond.

Szerettél? Magához ki fűzött?

Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?

Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,

se késed nincs, se kenyered.

Be vagy a Hét Toronyba zárva,

örülj, ha jut tüzelőfára,

örülj, itt van egy puha párna,

hajtsd le szépen a fejedet.

(József Attila: Karóval jöttél)

Ó hold-lepény fehér gőzében merengő Nárciszok,

mint a tűnődés gyönge szárnyán kinyílt szerelmes alkonyok,

fogalmak, amik a gyönge, lágy merengés talaján kihajtanak,

csókok, amik a szerelmes ágy fény-foltos falára vetik árnyukat,

édes-gondolatok, amik a gond fém-sajgásából kiszállnak

és illatos-méhüket ölelik szelíd, növényi lepke-szárnyak,

vagytok-e más csillagon is, e földtől köröskörűl odább,

a megmérhetetlen messzeség mélyén, a lárva, báb-

csillagok rétjein, idegen holdak króm-habjában fürödve,

lélekző sejtekkel, ragacsos hónaljjal, buján gőzölögve,


hisz ez a föld a nagy tejút egy szélső vérbokra csak,

létével érzi, nem tudja bár a csigolya-húrt, a gerincvonalat,

s ha új csigolya nő az idő farkában, feltűntök-e ott,

mint sápadt, szomorú, nem-vándorolt partraszállt-vándorok?

(Juhász Ferenc: A virágok hatalma)


26. fejezet -1. TTagadószók l. Módosító szó alatt.

Tájnyelv l. Népnyelv alatt.

Tájszavak l. Provincializmus alatt.

Tárgy – A tárggyal mint mondatrésszel kapcsolatban kevés stilisztikai lehetőség adódik, az is inkább nyelvhelyességi természetű, vagy szófaji jellegével, esetleg nyelvtani vonatkozásaival (pl. tárgyas ragozás stb.) áll összefüggésben. Stilisztikai érték tekintetében mégis különbség mutatkozik a jelölt és a jelöletlen tárgy között. A jelöletlen formát – mivel az a régebbi, s elsősorban nyelvjárásainkban gyakori – ma népiesebbnek, néha archaikusnak érezzük. Pl.: elment világlátni, szemlesütve; „Lóra tehát, indulóra! Fel, borinni, vig leventék” (Arany: Az egri leány).

Tárgyas ragozás l. Ige alatt.

Társalgási stílus – a beszédbeli érintkezés stílusa. A közvetlenség, a természetesség, a fesztelenség, a gyakran pongyola kifejezésmód és mondatfűzés jellemzi. A társalgási stílus szókincsében nincs olyan viszonylagos egyöntetűség sem, mint a hivatalos vagy egyéb írott stílusokéban. Mivel közvetlen érzelmi hatásra, konkrét szemléltetésre, kötetlenségre, frissességre törekszik, szókincse rendkívül differenciált, a csoportnyelvi, tájnyelvi, zsargon-, argó-szlengelemek, idegen szavak stb. egyaránt megtalálhatók benne. Általában az olyan szavakat és kifejezéseket kedveli, melyek festői erejüknél fogva elárulják a beszélőnek a tárgyhoz és a hallgatóhoz való viszonyát, tehát egyfelől a becézés, kedveskedés, udvariaskodás, illetőleg a tréfa, az irónia, a gúny nyelvi kifejezőit, továbbá mindkét esetben a nagyításokat, túlzásokat stb. Pl.: bogaras, pimasz, éhenkórász, kunyerál, szajrézik, spiné; hercig, butuska, öregem stb. Kerüli a megértést gátló archaizmusokat, de szívesen él az erős érzelmi és hangulati hatást keltő jelentésbeli neologizmusokkal.

A társalgási stílust heterogén szó- és kifejezéskészletén kívül főképpen a mondattani sajátságok különböztetik meg az írott nyelvi stílusoktól. Ritkábban használ összetett mondatokat, s inkább hajlik a mellérendelésre, mint a nehézkes alárendelésre. Kedveli a bonyolultságtól mentes, könnyen érthető, rövid, kihagyásos mondatokat. Egyik fő jellegzetessége a rövid, gyakran csak egy szóból álló, ún. nem teljes vagy hiányos mondatok (l. ott), továbbá a közbevetések, félbeszakítások stb. használata. Ezeket a hallgatóval való érintkezésből fakadó (legtöbbször dialógusos) beszédhelyzet teszi érthetővé. A következő részletek tükrözik a társalgási stílus fő sajátságait:

Négy ember volt az udvaron, villa és gereblye a vállukon vagy lábhoz állítva a kezükben.

– Ti vagytok, Pesta?

– Mi vónánk, gazduram, hát gyerünk…

– Várjatok, egy porció pájinkát,osztán mehettek.

– Maga nem gyün?

– Én?…Más dógom van.

Az emberek megitták a pálinkát. (Móricz: Sárarany)

– Kegyelmes úr, Pestről üzentek, hogy gróf urat likvidálnunk kell.

– Értem. És?

– Tessék szíves lenni visszahúzódni valahová.

– Hogy én bujkáljak?! Bujkáljak a saját országomban, a saját otthonomban?!


– Igen. Nem. Természetesen erről nincsen szó. Hanem talán arra a kis időre, amíg a házkutatást megtartom… (Esterházy Péter: Harmonia caelestis)

A társalgási stílusnak is természetesen igen sokféle árnyalata van aszerint, hogy a társalgás komoly-e vagy tréfás, ünnepélyes-e vagy hétköznapi, művelt vagy egyszerű emberek között folyik-e stb.


Tartalom és forma; formalizmus – A tartalom és forma lényegéről, összefüggéséről és vele kapcsolatban a formalizmusról valójában a marxista felfogás alapján beszélhetünk. Eszerinta szépirodalom feladata az élet teljességének érzékletes és szemléletes, azaz képszerű ábrázolása, az olvasó, hallgató érzelmeire, képzeletére hatva. Ezt a feladatot a szépirodalom úgy oldja meg, hogy bizonyos mondanivalót, azaz tartalmat meghatározott módon, azaz formában ad elő. A tartalom az ábrázolt valóságrészlet (ezt az irodalomelmélet témának nevezi) és az írónak, költőnek az ábrázolt valóságrészlettel kapcsolatos értelmi és érzelmi állásfoglalása, értékelése együttvéve. A forma mindazoknak a szerkezeti és kifejezésbeli eszközöknek az egységbe fonódó rendszere, amelyekkel az író, költő mondanivalóját – a szépirodalmi stílus törvényeinek megfelelően – kifejezi. Formai eszközök tehát: a kiválasztott műfaj, az alkalmazott szerkezet, felépítés, továbbá a nyelvi és stiláris eszközök, a versforma stb.

A tartalom és a forma – s ezúttal már nemcsak a szépirodalmi stílusra kell gondolnunk, hanem, tágabb értelemben, minden írásbeli és élőszavas közlésre – dialektikus egységet alkot. Ez azt jelenti, hogy a mindenkori formát meghatározza a tartalom, amelyet az író ki akar fejezni, viszont a forma nemcsak követi a tartalom megnyilvánulási igényeit, hanem aktívan hat is rá: előmozdíthatja, csökkentheti vagy éppen meg is akadályozhatja hatását. Másfelől: a tartalom teret enged a formák sokaságának, de a formák sokfélesége kifejezi a tartalom sokféle árnyalatát. A művészi érték feltétele tehát: a tartalom és forma tökéletes összhangja. Sem a legmélyebb tartalom, sem a legtökéletesebb forma nem művészi önmagában.

A tartalom és forma viszonyából a stilisztikára vonatkozólag az következik, hogy a szépirodalmi műveknek, de általában minden (írásbeli és szóbeli) megnyilatkozásnak igen lényeges alkotó elemei a felhasznált nyelvi és stiláris eszközök. Tehát egyfelől: irodalmi szövegek teljes értékű élvezése, sőt megértése sem képzelhető el a mű stílusának alapos elemzése nélkül, másfelől: a stilisztikai ismeretek nagymértékben segítik vagy segíthetik hatásos vagy éppen művészi értékű munkák létrejöttét. Ugyanakkor azonban az is következik a mondottakból, hogy a stiláris eszközöket nem lehet eredményesen vizsgálni az általuk kifejezett tartalom, s általában a mű keletkezési körülményeinek, írója egyéniségének stb. figyelembevétele nélkül.

A tartalom elhanyagolása és a forma öncélúvá válása esetén jön létre az ún. formalizmus.

Lásd még: Stíluselemzés, Jóhangzás alatt: Zeneiség; Szóhangulat, Műfaj, Izmusok.

Tautológia l. Pongyolaság alatt.

Természetesség – a régi stilisztikák egy részében a szép stílus egyik sajátsága. Természetes a stílus akkor, ha nincs benne semmi keresettség, dagályosság, ha nem tartalmaz üres szólamokat, eredetieskedő kifejezéseket, hanem a közlés tárgyának, céljának és körülményeinek megfelelő stílusrétegben és stílusárnyalatban az író egyéni, de természetes nyelvén közöl gondolatokat, érzéseket. A természetes előadásmód mindig meggyőző, a keresett szavakkal, kifejezésekkel, üres szólamokkal teli stílus viszont hatástalan marad, s gyakran azt sejteti, hogy az írónak nem voltak gondolatai. A természetesség elvét a magyar irodalomban először a realizmus képviselői, elsősorban Perőfi és Arany hangoztatták, és ők is mutattak e tekintetben örökre maradandó példát.

Lásd még: Stílusárnyalat, Stílusréteg, Szépség.

Terminus technicus l. Csoportnyelv alatt.

Terpeszkedő kifejezés – egy ragos névszóból és egy ún. mindenes igéből álló szókapcsolat, amelyben az igei elemnek valójában nincs önálló jelentése, csupán nyelvtani szerepe: a mellette álló névszóban kifejezett cselekvés végrehajtását jelöli. Pl.: váddal illet ’vádol’, javaslatot tesz ’javasol’, befejezést nyer ’befejeződik’, felhasználásra kerül ’felhasználják’. Részben a személytelenségre való törekvés (a cselekvő alanyt, az ágenst nem akarjuk vagy nem tudjuk megmondani; l. hivatali stílus), részben az a körülmény hozta és hozza létre az effajta terjengős szerkezeteket, hogy a beszélő gyakran nyomatékosabbnak érzi kijelentéseit, ha több szóval mondja el. A legtöbbször kifejezhetők egyetlen igével is (a szerkezet névszói eleméből képezhető vagy annak alapszavául szolgáló igével), különben is hosszadalmassá, dagályossá teszik a stílust, kerüljük tehát őket! Néha azonban vagy árnyalati különbséget takarnak a velük rokon egyszerű igéhez képest (pl. bizonyos fokig más az


előadást tart és más az előad), vagy valóban nyomósítanak (pl. kifejezésre juttat). Vagy már valamely nyelvhasználati típushoz kötődtek (pl. a látogatást tesz – a meglátogat-tal szemben – a protokollnyelv eleme). Használatuk egyébként a hivatalos nyelven kívül az értekező prózára és a publicisztikai stílusra is jellemző.

Lásd még: Erősítés, Ige.

Tiráda l. Körmondat alatt.

Tolvajnyelv l. Rétegnyelv alatt.

Többalakú szavak (gör. polinímia ’soknevűség’, ’sokféle megnevezés’) – az olyan szavak, amelyeknek a jelentése megegyezik, de hangalakjuk árnyalatban (egy-egy vagy egy-két hangban) eltér egymástól. E különbséggel értelmi megkülönböztetés nem jár együtt, minthogy az egyik szó a másiknak csupán változata. Mivel azonban e változatoknak rendszerint más-más a stílushatásuk (azaz érzelmi színezetük, használatbeli kötöttségük), igen finom stílusbeli megkülönböztetésre alkalmasak, vagy legalábbis a stílus változatosságát segítik elő. Pl.: fel – föl, temérdek – tömérdek, repül – röpül, aztán – azután. Ezen alakpárok tagjai közt határozott stiláris különbség nincs (talán a második tagjuk kissé választékosabb), de – különösen az e– ö változatok helyes felhasználásával, pl.: feláll, felültet, de fölenged, föllép stb. enyhíthetjük a stílus egyhangúságát, ez esetben az e hangok sokaságával együtt járó „mekegés”-t.

Más alakpárok esetében a változatok között már határozott vagy határozottabb stílusbeli különbség van: a) csoda – csuda, tréfa – teréfa, lány – jány – lyány, nő – nől; ezekben az első változat inkább köznyelvi, a másik népies, köznapibb jellegű; – b) akác – ákác, hű – hív a második változat régies színezetű; – c) szív – szű; a második archaikus jellegű:

Akkor vedd fel ujra a vonót,

És derüljön zordon homlokod,




Zöld leveles, fehér

Virágos ákácfa,

Kék ruhában szőke

Kislyány van alatta;

(Petőfi: Zöld leveles, fehér…)

A többalakúság egyébként szorosan összefügg az irodalmi nyelv állapotával, az irodalmi nyelvben ugyanis a nyelvfejlődés hatására nincs teljes megállapodottság, az irodalmi nyelv megtűr többféle nyelvjárási stb. alakot is, például nyelvünkben az e-ző alakok mellett ö-zőket, az ö-zők mellett bizonyos esetekben ü-zőket stb.

Az alaktanban jelentkező többalakúság eseteit l. az Ige alatt: Igeragozás; Képzők, Névszó címszavak alatt.

Tőismétlés l. Erősítés alatt.

Tömörség – a stílus egyik jellemvonása. Tömör a stílus akkor, ha kevés, de sokatmondó és csak a lényeget tartalmazó szavakkal, nyelvi elemekkel, röviden és szabatosan fejezzük ki mondanivalónkat. Nyelvünkben a tömörítésnek eleve adott eszközei: gazdag képzőrendszerünk, a tárgyas ragozás, a birtokos személyragozás és az a körülmény, hogy az igei személyragok – eltekintve a kiemelésektől – feleslegessé teszik az alanynak, illetőleg az alanyt kifejező személyes névmásoknak az állandó kitételét. Ezeken kívül igen hatásos tömörítő eszközök a magyarban: érzelemkifejező szavaink, a szóösszetételek, az igekötők, a hiányos mondat, bizonyos szerkezetek stb., s utoljára, de nem utolsósorban a szóképek. A tömörség az irodalmi műfajok közül különösen a lírának, ezen belül is a dalnak, továbbá a balladának, az epigrammának, a drámának a sajátsága, de természetesen az író egyéni stílusától s a mű témájától, céljától függően megtalálható a prózában is.


Állata őrzeni négy alabárdost:

„Lélek ez ajtón se’ be, se’ ki!…”

„Hát ha az anyja, szép huga már most

Jönne siratni?” – „Vissza! neki:

Jaj, ki parancsom, élve, szegi”.

.…

„Jöjjön utolszor szép szeretője,

Titkos arája, Kund Abigél!”

Jő; – szeme villan s tapad a tőrre;

Arca szobor lett, lába gyökér.

Sebből pirosan buzog a vér.

(Arany: Tetemre hívás)

Hemzseg a török a falon. Már a mieink is dőlnek, esnek el véresen. Egy akindsi macskaként szökdel fel a toronyra. Feljutott! Kitűzi a zászlót. Lenn a török had viharos diadalordítása üdvözli… (Gárdonyi: Egri csillagok)

Lásd még: Stílusárnyalat, Szókép, Szókincs, Ige, Igekötő, Képzők, Szóösszetétel, Hiányos mondat, Névszók alatt: Névmás.

Trópus l. Szókép.

Tudományos stílus – a tudományos művek jellemző stílusa. A tudomány célja a valóság törvényeinek, törvényszerűségeinek, a jelenségek összefüggéseinek világos és egyértelmű megismertetése logikus, adatszerű bizonyítással. Ennek megfelelően a tudományos stílus sajátos vonása az értelmi jellegű kifejezésmód túlsúlya, az érzelmi és festői hatású nyelvi elemeknek csaknem teljes hiánya. Az érthetőség kedvéért szigorúan egyértelmű terminológiával él. Nagy számmal használ műszavakat, viszont a szemléletesség, képszerűség nyelvi eszközeivel takarékosan bánik. Kerüli az expresszív hatású frazeológiát, a zsargonelemeket, a világos megértést gátló archaizmusokat és neologizmusokat is csak jobbára szükségből, értelmi vonatkozásokban alkalmaz. A mondatformák terén mellőzi az érzelmi hatású mondatokat, szereti a ténymegállapító, kijelentő tartalmú mondatszerkezeteket. Általában világos, áttekinthető szórendre törekszik. A bonyolultabb gondolatoknak megfelelően gyakoriak benne az összetett mondatok, azok között is az alárendeléses formák. Fontos szerephez jutnak a kötőszók, melyek a logikus gondolatfűzésnek nélkülözhetetlen eszközei. Szívesen alkalmaz párhuzamos szerkesztésmódot, ellentéteket, figyelmet felkeltő kérdéseket és azokra adandó részletes feleleteket, felsorolásokat. Gyakoriak benne a következtető és magyarázó mondatok. Sűrűn találkozunk idézetekkel, személyekre és tudományos eredményekre való hivatkozásokkal. Természetesen a tudományos stílus sem egynemű. A tárgynak, célnak és egyéb körülményeknek megfelelően különbségek mutatkoznak benne. Így például az irodalmi tárgyú értekezésnek a stílusa nagymértékben elüt a nyelvészetétől vagy a matematikáétól. A legszembeötlőbb eltérés a sajátos műszók használatában mutatkozik. Egy mondat magyar nyelvészeti munkából: „Magánhangzók palatalizációja a hangrendi átcsapás útján elég gyakori a magyarban, mert a hangrendi átcsapás rendesen palatális — veláris irányú.” (Bárczi: Magyar hangtörténet)


Túlzás l. Nagyítás.


27. fejezet -1. UUtóismétlés l. Gondolatpárhuzam alatt.


28. fejezet -1. VVáltozatosság (lat. varietas) – a szép stílusnak a régi stilisztikákban külön tárgyalt egyik követelménye. Az egyformaság, a nyelvi elemeknek stilisztikai cél nélkül történő ismétlése egyhangúvá, unalmassá teszi a stílust, s ezzel együtt még az egyébként érdekes mondanivalót is. A változatosság viszont lendületet visz az írásba, a beszédbe, élvezetessé teszi a stílust, s a tárgyánál fogva esetleg szárazabb írásművet is. A változatosság a szóhasználat terén azt követeli, hogy lehetőleg ne ismételjük ugyanazt a szót stilisztikai cél nélkül egyazon mondaton vagy egymáshoz közel álló mondatokon belül; ezt segítik elő a szinonimák, a szóképek, általában a képes beszéd használata (l. a megfelelő címszókat). A mondatszerkesztés terén pedig azt kívánja, hogy a stilisztikai céltól függően váltogassuk a különféle szerkezetű és felépítésű mondattípusokat. A változatosság egyébként – hangtani szempontból – egyik feltétele a jóhangzásnak (l. ott) is.

Lásd még: Szépség.

Varietas l. Változatosság.

Verstan – az a tudományág, amely a verssel, vagyis a nyelvi előadásnak kötött, ritmusos, ütemekből (verslábakból) álló formájával, illetőleg annak felépítésével, szerkezeti sajátságaival, fajaival foglalkozik. A verstannak számos olyan részterülete van (a vers mibenléte, nyelvi jellemzői, a ritmus, a rím, a versformák tana, a versmondattan stb.), amely sok ponton érintkezik a stilisztikával. Viszont a stilisztika is gyakran rá van utalva a verstan eredményeire (pl. az egyik legfontosabb stílusrétegnek, a költői stílusnak a jellemző sajátságait is lehetetlen megállapítani a verstan tanulságai nélkül, minthogy az egyes verstani jelenségeknek stílusértékük van vagy lehet).

Lásd még: Szépirodalmi stílus.

Világosság – a helyes stílus egyik sajátsága a régi stilisztikákban. Világos a stílus akkor, ha érthető és egyszerű, azaz az olvasóban ugyanazokat a gondolatok és érzelmeket ébreszti, mint amilyeneket az író közölni akar. A stílus világosságának alapja a szavaknak a közlés céljától, tárgyától és körülményeitől függő, megfelelő összeválogatása, valamint a nyelvtani szabályokat követő, helyes mondatszerkesztés és mondatfűzés. A világosság ellentéte a homály.

Lásd még: Helyesség, továbbá: Szókincs, Archaizmus, Provincializmus, Idegen szavak, Azonos alakú szavak, Hasonló hangzású szavak; Egyszerű mondat, Összetett mondat, Szórend.

Visszavétel (lat. retractio) – a régi stilisztikában szereplő alakzat. Azt jelenti, hogy az író visszavonja, amit előbb mondott, mert helytelennek találja, de éppen azzal, hogy az ellentétére rámutatott, már ki is emelte, hangsúlyossá tette.

Befordúltam a konyhára,

Rágyujtottam a pipára…

Azaz rágyújtottam volna,

Hogyha már nem égett volna.

A pipám javában égett,

Nem is mentem én avégett!

Azért mentem, mert megláttam,

Hogy odabenn szép leány van.

(Petőfi: Befordúltam a konyhára)


Vizió l. Látomás.

Vonatkozó névmás l. Névmás alatt.


29. fejezet -1. Z, ZsA zárt mondatszerkezet felbomlása (gör. anakoluthon ’egybeácsolatlan’) – következetlen mondatszerkezet, olyan szavaknak, kifejezéseknek, esetleg mondatoknak a zárt mondattestbe való beiktatása, amelyek szervesen nem tartoznak bele, s amelyeket éppen ezért rendszerint vesszővel, gondolatjellel választunk el a zárt mondatszerkezettől.

A zárt mondatszerkezetbe beiktathat az író egyes elemeket azzal a céllal, hogy a mondat valamely részét jobban megmagyarázza, vagy esetleg a beszédhelyzetet jobban megértesse az olvasóval.

„Aztán – no, hisz úgy volt! aztán elesett!

Zászlós kopiával hős Ali temette:

Itt nyugszik a halmon, – rövid az eset –;

Zengjétek Alit ma helyette!”


A szervetlen mondatrészek egyik jellegzetes formája a megszólítás (l. ott), amely az érzelmi tartalom művészi kifejezését segíti elő.

Jelentékeny szerephez juthatnak a változatos indulatszók, amelyek a mondat elején vagy belsejében elhelyezkedve nem kismértékben fokozzák a mondat érzelmi hatását.

Óh rémült kiáltás: „jaj-jaj-jaj”,

Kivel gyakorta riasztom föl

Magam s ördöngös éjeimet,

Be Istennek tetsző lehetsz te.

Nincs szebb ima a rémületnél

S a hörgésből szabadult jajnál

S nincs az életben hivóbb szózat,

Mint a szörnyedtség vad szózata.

(Ady: A rémület imája)

Az ún. átképzeléses (átélt) beszédben használt zárt mondatszerkezetekbe a népi előadásmódot visszatükröző írók (pl. Tömörkény, Veres Péter) gyakran beiktatnak olyan közbevetéseket, amelyekről sokszor nehéz eldönteni, hogy azok vajon magának a szerzőnek vagy az írásműben ábrázolt személyeknek a szavai-e. Az ilyen közbevetések, azonkívül, hogy nagyfokú élénkítő erejük van, az egyszerű élőnyelv benyomását keltik, így a reális ábrázolásnak is hatásos eszközei. Pl.: „[Ibolyka] unta a vevőket – nevetségesek a nyavalyások –, unta a szükséges udvariasságot…” (Veres Péter: Rossz asszony) – A zárt mondatszerkezet felbomlásának jellegzetes példája a modern szépirodalmi stílusban kifejlődött ún. nominális szerkesztésmód. Ennek lényege az, hogy mintegy szerkezetlenül olyan – jobbára nominális, azaz névszói jellegű – utórészek kapcsolódnak a mondatba, amelyeket az olvasónak kell a mondat első felében található vagy esetleg csak odagondolt szavakhoz hozzákapcsolni:

Vilma is – a legszebb lány itt akkoriban, igazi típusa a magyar telt élveteg szépségnek – hasadt piros száj, széles áldott, királynői csípők, magától mosolygó arc, nagy barna szuggesztív szemek – élte világát, udvaroltatott magának…” (Babits: Kártyavár)


Különösen szembetűnő az értelmezős szerkezet szétesése. Olyan szavakhoz is kapcsolódhat értelmező, melyek a szövegben nem szerepelnek:

Mindörökre itthagyná most Sótot és röpülne kalandos és dicső jövő felé, örök és bolondos gyerek, nem kevésbé képes gyönyörködni egy ily kocsikázásban. (Babits: Halálfiai)

Sőt az értelmező a mondat elején is állhat:

Ős vendég a feketekávéra, megjelent a refektórium ajtajában Bögözi… (Babits: Timár Virgil fia)

Lásd még: Értelmező, Közbevetés, Nominális stílus.

Zeneiség l. Jóhangzás alatt.

Zeugma (gör. ’járom, iga’) – Hasonlít a ráértéshez (l. ott); abban különbözik tőle, hogy a közös mondatrészt csak némi alaki változtatással érthetjük arra a mondatra is, amelyben nincs kitéve.

Meddig lesz még úr a betyárság

És pulya had mi, milliók? [ti. meddig leszünk]

(Ady: Magyar jakobinus dala)

Zsargon – L. Rétegnyelv alatt.


· web viewstilisztikai lexikon stilisztikai fogalmak magyarázata szépirodalmi példákkal...

Documents