02 sven hassel - lanctalpak

8/9/2019 02 Sven Hassel - Lanctalpak

1/253

NNCL1592-556v1.0

SVEN

HASSEL

Lánctalpak


2/253

A mű eredeti címe:Wheels of Terror

Copyright© Sven Hassel 1959All rights reserved!

A fordítás Corgi Book 1985. évikiadása alapján készült

Fordította: Nitkovszki SztaniszlavHungarian translation © Nitkovszki Sztaniszlav, 1998

Borító: © GRAPH ART

Felelős kiadó: Rácsay László ügyvezető Felelős szerkesztő: Tótisz András

Műszaki vezető: Labancz László ügyvezető Műszaki szerkesztő: Jámbor Mariann

Kiadja: Az AQUILA Könyvkiadó

ISBN: 963 9073 78 4

Terjeszti: A LAP-ICS Könyvkiadó és Kereskedő Kft.Felelős vezető: Kiss Ernő és Rózsa Csaba ügyvezetők

LAP-ICS Kereskedőházak

Budapest Debrecen Miskolc Nyíregyháza


3/253

Ég ő poklod tüzében Másként hogy is élhetnél Ha e pokol tüzében égve Könnyes szemmel nem nevetnél?

Ajánlom ezt a könyvet a 27. harckocsizó- (büntető-) ezred háromlegvagányabb tréfamesterének: Joseph Porta Obergefreiternek,“Pici”-nek és a kis “Légiós”-nak.


4/253

A légvédelmi sziréna bő g, visít, ordít. T ű z hull az égbő l. Anyákkiáltanak fel az Istennek, és vetik magukat gyerekeikre, hogytestükkel védjék ő ket a menny fel ő l lezúduló haláltól.

És amikor az ellenséges bombázók elhallgatnak, gyilkolástól ésközönyt ő l eltorzult lelkek – a katonák, a nép védelmező i – töltik cső re

fegyvereiket, hogy leöldössék a pusztulás borzalmaitól tébolyulttúlél ő ket. A saját honfitársaikat.

Azt kérded, mi értelme az egésznek?Semmi, barátom. Ez a diktatúra.

1. A Z ÖRDÖG ÉJSZAKÁJA

Az ősz bársony sötétjébe csavart laktanya körleteiben csend honolt, csakaz őrök vasalt bakancsainak a csattogását lehetett hallani, valahányszorrátértek a kapu előtti betonútra. A 27-es szobában azonban, a látszatellenére, zajlott az élet. Természetesen zsugáztunk.

– Huszonnégy – közölte Stege. – Rohadt légy – faragot belőle agyoncsapnivaló versikét Porta. Arcán

kapcsi vigyor terült szét. – Itt jövök én. – Huszonkilenc – licitált Möller. – Anyádat, te schleswigi földtúró – mordult rá Porta. – Negyven – hallatszott Papa higgadt hangja. – Na, ki mer ennél többet

mondani? Mi az, Porta, hova tűnt a mosolyod?

– Te csak ne légy olyan átkozottul magabiztos. Hiába játszol hamiskártyákkal, te… te vén… – Porta a Papára vicsorgott –… úgyis én fogoknyerni. Negyvenhat!

Bauer felnyihogott. – Mondok neked valamit, Porta. Negyvennyolc! És ha erre rá mersz

licitálni… – Túl sokat beszélsz, báránykám. A szófosásba már nem egy ember

belehalt. De ha már tapasztalt kártyásokkal akartál játszani, hát megkapod.

– Porta vett egy mély lélegzetet. – Negyvenkilenc!Ebben a pillanatban tépett bele a folyosó levegő jébe az ügyeletes tiszt

sípja.


5/253

– Riadó, riadó! Légitámadás!A szirénák is csatlakoztak hozzá, lüktető, idegeket borzoló

vijjogásukkal. Porta folyékonyan szitkozódva lecsapta a kártyáit. – Hogy az isten rohasztaná rá az eget a repülőikre! Ezek az angolok

mindig akkor jönnek, amikor a legjobb a lapjárás! Te meg mit kakecolsz,

fiam? – ordított rá egy tanácstalan, felszerelésével piszmogó újoncra. –Légiriadó van, ha nem vetted volna észre! Nyomás az óvóhelyre, egy-kettő!

Az újoncok tátott szájjal hallgatták a hajdani berlini utcakölyök szavait. – Tényleg légitámadás van? – kérdezte meg végül egyikük. – Na még jó. Vagy azt hitted, hogy a tommyk utasszállítókat küldenek

értünk, hogy a Buckinghambe repítsenek minket a királyi család báljára?De nem is ez a legnagyobb baj, fiam, hanem az, hogy most ugrik anyereményem! Hej, hogy ez a francos háború mennyire alá tud tenni a békés, becsületes embereknek…

Kitört a zűrzavar, az újoncok egymást taposva rohantak aszekrényükhöz. Aztán súlyos bakancsok dübörögtek végig a hosszúfolyosókon, le a lépcsőkön a gyülekezési pontok felé. Azok, akik még nemszoktak hozzá új, vasalt bakancsaikhoz, elcsúsztak a folyosó kövén, amögöttük jövők pedig átgázoltak rajtuk. A repülőgépek még ki se oldották

süvítő bombáikat, a laktanya máris tele volt sérült emberekkel. – Negyedik szakasz… ide! – szelte át Papa hangja a sűr ű sötétséget. A bombázók most már elég közel voltak ahhoz, hogy hallani lehessen ahajtóműveik zúgását. Egy másodperccel késő bb kórusban felugattak aváros légvédelmi ütegei, majd mintegy válaszként fény villant, vakító,fehér fény, mintha valaki egy óriási, kivilágított karácsonyfát akasztottvolna fel az égre. Az első célzó fény. Még egy perc, és bombák fogjákrengetni a földet.

– Hármas az óvóhelyre – hallatszott Edel f őtörzsőrmesternagybőgőhangja.

A század kétszáz embere szétspriccelt az árkok és földhányások felé.Mi, katonák féltünk a légópincének kinevezett helyektől. Inkább a nyíltárkot választottuk, mint hogy levonuljunk egy patkánycsapdába, ahogyneveztük őket.

Hamarosan elszabadult a pokol. Az angolok szőnyegbombázást

indítottak, pillanatok alatt lángtengerbe borítva a várost. Remegett éshánykódott körülöttünk a táj, s odalentr ől, az árkok aljából úgy tűnt, a világa szemünk láttára összedőlni készül. A halálra ítélt város több kilométereskörzetben lángolt és romokban hevert, szavakkal leírni lehetetlen a


6/253

borzalmas látványt. A gyújtóbombák még a levegő ben szétvetettékmagukat, hogy foszforuk minél nagyobb területet égő pokolláváltoztathasson. Az aszfalt, az épületek, az emberek, a fák, de még azablaküvegek is lángra lobbantak. Aztán a nagy erejű hagyományos bombákkövetkeztek, tovább fokozva a pusztítást. Vérvörös tűznyelvek csaptak az

éjszakai égbolt felé.Új, vakító karácsonyfák tűntek fel az égen, jelt adva a pusztításra.

Bombák és légi torpedók vetették magukat vérfagyasztó sivítással avárosra. Ő pedig mozdulatlanul tűrte ezt, mint a vágóhídra kikötött sertés;aztán jött a perzselés, és a bolhái, a fejvesztetten menekülő emberek,redőket és nyílásokat kerestek a bőrén, hogy elrejtőzhessenek a biztos halálelől. De megégtek, darabokra szakadtak, megfulladtak. És mégis, a többiekkudarca ellenére, annyian próbálták menteni életüket. Nyomorult életüket,melyhez a háború, az éhezés, a hideg, a veszteségek és a politikai terrorellenére annyira ragaszkodtak.

A laktanya Firling légvédelmi ütege ádázul ugatta a láthatatlan bombázókat, mert parancsot kapott rá. Sok értelme volt! Mindenki tudta,hogy még ha el is találja a behemót bombázókat, a nevetséges Firling nemsok kárt tehet bennük.

– Ég veletek – mormogta Plútó, aki a homlokára húzott sisakkal,

hanyatt fekve pihent az árok alján. – Remélem, azért magatokkal vittetekegy-két aranygalléros nácit is. – Hát nem fura, mennyire gyúlékony egy város – kukucskált ki az árok

szélén Möller. – Mi tud benne ennyire égni? – A kövér nők, a sovány nők, a sörpocakos férfiak, a keszegek, a rossz

gyerekek, a jó gyerekek, a szép lányok, meg sok egyéb minden – felelteverejtékező halántékát törölve Stege.

– Nemsokára megtudjátok, gyerekek – szólalt meg Papa. – Ha majd

lemegyünk, hogy elvégezzük a nagytakarítást. – Rágyújtott antik, fedéllelellátott pipájára. – De ha érdekel valakit, én nem vagyok kíváncsi rá. Nem bírom a félig vagy teljesen elszenesedett gyerekek látványát.

– Elég baj – jegyezte meg Stege. – Nem sokban fogunk különbözni avágóhídi segédmunkásoktól, ha kivezényelnek minket a romok közé.

– Miért, talán nem azok vagyunk? – kérdezte Porta, és gonoszulfelnevetett. – Mi ez az átkozott hadsereg, melyhez szerencsénk van

tartozni, ha nem egy óriási, mozgó vágóhíd? De fel a fejjel, fiúk. Legalábblesz egy szakmánk, amihez visszatérhetünk, ha a háború egyszer véget ér.Felállt, és gúnyosan meghajolt előttünk.


7/253

– Joseph Porta, Isten kegyelméből káplár, mészáros Adolfhadseregében, megrögzött bűnöző és hullajelölt, halottszállító ésgyújtogató. Állok a rendelkezésükre, uraim!

Ekkor egy újabb karácsonyfa égőit kapcsolták be a közvetlenközelünkben. Mindannyian az árok aljára lapultunk. Három álló órán át

zúdultak alá az égből a bombák, egyetlen perc szünet nélkül. A foszforkénköves tűzesőként verte az utcákat és az épületeket, tisztára mosva akövezetet. Alaposabban tisztított, mint az esővíz.

A légvédelmi ütegek már régen elhallgattak. Az éjszakai vadászgépeinkvették át a szerepüket, de ők se alakították jobban. A behemót bombázókügyet sem vetettek rájuk. A pusztítás és a halál gőzhengere végigtaposta avárost, északtól délig és kelettő nyugatig. A vasútállomás egyetlen lángolóromhalmaz volt, vörösen izzó, egymásba olvadt kocsikkal ésmozdonyokkal – mintha egy óriás szórakozásképpen galacsinná gyűrtevolna őket. Kórházak és szanatóriumok omlottak össze kártyavárakként; arengeteg ágy itt kitűnő táptalajt biztosított az égő foszfor számára. A betegek többsége a pincékben gubbasztott, de még így is sokan fentmaradtak a kórtermekben, kitéve a húsukat ízlelgető lángok kényének-kedvének. Amputált végtagú, üvöltő emberek próbáltak felkelni, hogyelvonszolják magukat a függönyöket nyaldosó tűztől. A hosszú, huzatos

folyosók pedig beljebb csalogatták a gyilkos lobogást, és az nem kérettemagát. Azok, akiknek sikerült feltápászkodniuk betegágyukról, azembertelen hőségben fuldokolva rogytak a padlóra. Perzselt hús észsírszövet bűze ömlött le ránk az árokba. A detonációk közt sikolyokszaggatták a füstös levegőt.

– Gyerekek, gyerekek, ez nagyon csúnyának ígérkezik – kiabált azorrához szorított kabátujja mögül Papa. – Egy ilyen rémálom után alighafogunk normális embert találni a romok közt. Hogy miért is nem vagyunk

inkább a fronton… Ott legalább nem lát szétlapított gyerekeket és nőket azember. Annak kéne beleverni az orrát, aki kitalálta a légitámadást.

– Személyesen fogom szétrúgni Hermann seggét, ha majd győzött aforradalmunk – ígérte Porta. – Azon tűnődöm, vajon hol lehet ebben a pillanatban az a hájas disznó.

Úgy tűnt, a bombázás végre-valahára véget ért. A laktanya lángolóépületei felől sípszó hallatszott, majd parancsszavak pattogtak. A

teherautónkhoz rohantunk, és felugráltunk a hátuljára. Porta bevágta magáta vezetőfülkébe, és anélkül hogy megvárta volna a parancsot, rátaposottgázpedálra. A masszív Krupp dízelmotorja felbőgött, a jármű nekilódult.Mindenki kapaszkodott, ahogy tudott. Egy tizenéves hadnagy rohant


8/253

utánunk ordítva; néhány lapáttenyér elkapta, és a gallérjánál fogvafelrántotta a platóra.

– Melyik állat ül a volán mögött? – kérdezte ziháló tüdővel, de senkinem válaszolt. Minden figyelmünket lekötötte az, hogy fent maradjunk aszilajul vágtázó és szlalomozó teherautón, melyet Porta bámulatos

ügyességgel navigált át az úton tátongó kráterek közt. Végigdübörögtünkaz égő utcákon, ahol villamos szerelvények és más járművek hevertek afelismerhetetlenségig trancsírozva a törmelék és a kidőlt lámpaoszlopoktársaságában. Porta azonban egyetlen pillanatra sem lassított. Egyszer méga járdára is felhajtott, letarolva a fákat, mintha azok földbe szúrtgyufaszálak lettek volna csupán. Az Erichsstrasse közelében azonbanmégiscsak kénytelen volt megállítani a teherautót. Két légitorpedó is becsapódott ugyanarra a helyre, és áldozatuk, egy épület keresztben rádőltaz utcára. Még egy buldózer se tudott volna áthajtani a romjain.

Leugráltunk a teherautóról, és csákányokkal, bárdokkal, lapátokkalestünk neki a törmeléknek. Harder hadnagy mindent megtett annakérdekében, hogy a parancsnoksága alá vonjon minket, de ügyet sevetettünk rá. Papa vette át az irányítást. A fiatal hadnagy végül vállat vont,és felkapott egy csákányt. Akárcsak mi, egy olyan eszközre cseréltefegyverét, amit legalább olyan nagy gyakorlattal forgattunk, mint a

lángszórót és a géppisztolyt a csatában: gyalogsági ásóra.A sűr ű, émelyítő füst mögül koszos rongyokkal kötözött emberektámolyogtak elő. Nők, gyerekek, férfiak, öregek és fiatalok, akiknek azarcát k ővé változatta az iszonyat. Téboly fénylett a szemükben. Sokukbanleperzselődött a haja, így egyik nemet alig lehetett megkülönböztetni amásiktól. Többen vizes zsákokba és ruhadarabokba csavarták magukat,védekezésül a lángok ellen. Egy zavarodott nő nekünk támadt:

– Nem volt még elég? Nem nyújtottátok el épp eléggé ezt a háborút? A

gyermekeim halálra égtek. A férjem eltűnt. Égjetek meg ti is, ti átkozottkatonák!

Egy öregember megfogta a vállát, és elhúzta tőlünk. – Nyugalom, Helga, ne ragadtasd el magad. Nincs így is épp elég

bajunk?A nő kitépte magát a kezéből, és tigriskaromként behajtott ujjakkal

Plútónak ugrott. A gólem termetű dokkmunkás azonban leseperte magáról,

mint egy kisgyermeket. A nő

hanyatt esett, és beütötte a fejét, a forróságtólmeglágyult aszfalt azonban felfogta az ütést. Alighogy leráztuk a nőt, egyrendőr állt elénk. A sapkáját elhagyta, és az egyenruhája félig leégett róla.


9/253

– A nevelőotthon, a nevelőotthon, a nevelőotthon… – ismételgette bambán.

– Mir ől beszél? – rivallt rá Papa, amikor a rendőr elkapta a zubbonyát,és tovább szajkózta:

– A nevelőotthon, a nevelőotthon!

Porta fürgén odalépett hozzá, és acélkemény öklével háromszor is aférfi arcába ütött. Ez a kezelés gyakran bizonyult eredményesnek a fronton,ha valaki egy nehéztüzérségi támadástól sokkot kapott. Most is hatott. Arendőr szeme szikrát szórt a fájdalomtól. A szájából kibukó szavakazonban immár jóval értelmesebbek voltak.

– Mentsék meg a gyerekeket! Bent rekedtek. Az egész épület ég, mint aszalma!

– Gyerünk, te koszos Schupo1 disznó! – rázta meg Porta, akár egyszőnyeget. – Mozgasd meg azt a kövér alvázadat, és vezess minket anevelőotthonhoz, mégpedig íziben! Előttünk haladj… los, mensch!2 Mirevársz? Nem vagyok kapitány, csak tizedes Isten kegyelméből, de a hozzádhasonló patkányoktól elvárom, hogy azonnal engedelmeskedjenek!

A rendőr zavarodottan rohangászott fel-alá, Harder hadnagy azonbanelkapta a grabancát.

– Nem hallotta? Induljon! Mutassa az utat, különben lelövöm! – A

félőrült rendőr orra alá nyomta a Mausere csövét. A férfi ajkai remegtek,mint a nyárfalevél, arcán kövér könnycseppek csorogtak. Öreg volt, békeidő ben nyugdíjas lett volna.

Plútó odament hozzá, toronyként föléje magasodott, és rámordult: – Vi-gyázz és előre indulj, papa!A rendőr futva előreindult a romok és a magasba nyúló lángnyelvek

közt. Bármerre néztünk, mindenhol nők, gyerekek és férfiak hevertek,kuporogtak. Egyesek halottak voltak, mások moccanni, szólni se tudtak a

sokktól, megint mások olyan keservesen sírtak, hogy még az a maradékéletkedvünk is elment.

Ott, ahol néhány órával korábban még egy utcasarok volt, egy kisfiúszaladt felénk könnyes szemmel, az ijedtségtől remegve.

– Mindannyian a pincébe szorultak! Segítsetek kihozni anyát és apát! Ő is katona, mint ti, látogatóba jött haza. Lieschen elvesztette a fél karját.Henrik összeégett.

Megálltunk egy pillanatra. Möller megsimogatta a kisfiú fejét. – Mindjárt visszajövünk, kiskomám!1 Schutzpolizist (ném.) – rend ő r 2 Nyomás, ember! (ném.)


10/253

Egy óriási törmelékhalomhoz értünk. Valóságos hegy volt, lehetetlenvolt továbbmenni. A rendőr köré gyűltünk, hogy megkérdezzük, nemlehetne-e másik irányba menni, amikor mérhetetlenül er ős robbanásokrengették meg a közelből a földet. Mint a villám rohantunk fedezéketkeresni. A fronton szerzett tapasztalat a génjeinkbe ivódott.

– Mi a fene, visszatértek volna a tommyk? – merengett Porta.Újabb fémes mennydörgések következtek, k ődarabkák és föld

záporozott ránk. Aztán hirtelen megint csend lett. – Most már vaktában csinálják – állapította meg Papa. Felkelt, és

leporolta magát.Folytattuk az előrenyomulást, a menet élén a rendőrrel, aki egy pincébe

vezetett minket. Csákányokkal lyukat ütöttünk a falban, hogy elérjük egynéhai, hatalmas kert maradványait. A fák kidőltek és elégtek, az épületromjai még mindig lángokban álltak.

A rendőr előremutatott: – A gyerekek ott vannak a romok alatt… – Te jóságos ég, ezt aztán elintézték – mormogta Stege. – És ez a bűz!

Nem volt elég, hogy ripityára bombázták, még foszfort is dobtak rájuk.Papa körülvizslatta a terepet, aztán ádázul nekiesett az ásójával

valaminek, ami halványan egy pince lépcső jére emlékeztetett. Lázas

aggodalommal csákányoztunk és lapátoltunk, de ahány lapát törmelékettávolítottunk el, ugyanannyi omlott fentr ől a helyére. A por miatthamarosan meg kellett állnunk. Míg vártunk, hogy leülepedjen, Möllermegjegyezte, hogy szerinte az lenne a legértelmesebb dolog, hamegpróbálnánk felvenni a kapcsolatot a pincébe rekedt túlélőkkel. Már havannak.

A rendőr mindeközben a földön ült, és réveteg tekintettel előre-hátrahimbálta magát.

– Ide figyelj, Schupo! Biztosan ez az a hely? – kiabált rá Porta. – Vagycsak hülyítesz minket? És, az isten verjen meg, hagyd már abba ezt ahintalovazást. Inkább segíts. Azért kapod a pénzt, nem?

– Hagyja, úgyse érnénk vele semmit – mondta fáradtan Harder hadnagy. – Ez a nevelőotthon. Vagyis volt. Ott van a tábla.

Möller tanácsát követve kopogni kezdtünk egy küszöbön, és óráknaktűnő másodperceket követően meg is kaptuk a választ egy halvány kipp-

kopp-kopp formájában. Megismételtük a jelet, és feszülten figyeltünk. Nem férhetett hozzá kétség: a kipp-kopp-kopp visszajött lentr ől. Mint azőrültek vertük és feszítettük a pince falát. A veríték barázdákat szántott


11/253

kormos arcunkra, a bőrünk felszakadt a kezünkön, a körmeink be- ésleszakadtak, a tenyerünk véresre hólyagzott, de nem álltunk meg.

Plútó a rendőr felé fordult, aki még mindig dülöngélt, és érthetetlenszavakat motyogott.

– Gyere ide, te vén lúdtalpas – kiáltott oda neki. – Segíts nekünk

kiszabadítani a gyerekeket.Mivel nem kapott választ, az óriás odaballagott Schupóhoz, elkapta a

gallérját, és mint egy macskakölyköt, er őlködés nélkül odahozta agödörhöz, ahol mi eközben megállás nélkül folytattuk a mentést.Lehajította mellénk az öreget. Valaki talpra állította, és egy ásót nyomott akezébe.

– Járjon a kezed, cimbora!Az öreg ásni kezdett, és ahogy a munka lassan magához térítette, már

nem volt több bajunk vele. Papa volt az első, akinek sikerült áttörnie. Csakegy apró hasadék volt, de így is látni lehetett, hogy a túloldalon egygyerekkéz kapargatja kétségbeesetten a cementet.

Papa csitító hangon beszólt a sötétbe, de szinte azonnal elnyomtahangját a gyerekek sikolya. Lehetetlen volt megnyugtatni őket. A lyukmost már nagyobb volt, és a kis kéz kibújt rajta; rá kellett ütnünk, hogy agazdája visszahúzza. De ahogy egyik kéz eltűnt, azonnal másik jelent meg

a helyén.Stege hátat fordított nekik, és kifakadt: – Az őrületbe kergetnek. Egy nagyobb ütés, és eltörjük a kezüket.A fal túloldaláról egy női hang kiáltott levegőért, egy másik pedig vízért

könyörgött. Papa letérdelt, és megpróbált lelket önteni beléjük. Végtelentürelemmel bírt. Nélküle már mindannyian elhajítottuk volna aszerszámainkat, és bedugva a fülünket az ujjunkkal, hogy ne halljuk avisítozást, elrohantunk volna.

A hajnali napfény csak foszlányokban tudott áthatolni az égő városfölött terjengő fojtogató füstfellegen. Gázmaszkban dolgoztunk, de mégígy is fuldokoltunk. Mintha kilométerekre lettünk volna egymástól, olyantompán hallottuk egymás hangját.

Sikerült egy újabb lyukat vájnunk, melyen át igyekeztünk megnyugtatnia beroskadt pincében szorongó embereket. Azt, hogy milyen lehet ahangulat egy bombázás után, többé-kevésbé bárki el tudja képzelni, azt

azonban csak az tudja, aki maga is volt már ilyen helyzetben, hogy nem a bombák hatása a legrosszabb. Az, ahogyan az emberi lélek reagál rájuk,sokkal pusztítóbb tud lenni.


12/253

– Mi atyánk, ki vagy a mennyekben – szólalt meg valahonnan egyremegő hang a csákányok és ásók csattogásától kísérve. – Bocsásd meg ami vétkeinket… – sivítás, bumm, és tűz öntött el mindent. Újabb,fülsiketítő robbanások. Még egy légitámadás? Vagy csak egy elkóboroltlégi torpedó? Nem, gyújtóbombák!

Nekipréseltük magunkat a néhai gyermekotthon csupaszon meredő alapzatának.

– Mert tiéd az ország és a hatalom… – Fenéket, dehogy az övé – kiáltotta bosszúsan Porta. – Az Adolfé…

azé a disznóé! – Segíts, ó, istenem, ments meg minket és a gyerekeinket – zokogta egy

női hang a pincéből. – Anya, anya, mi történik? Nem akarok meghalni, nem akarok meghalni

– hüppögte egy kisgyerek. – Istenem, juttass ki minket innen – üvöltötte hisztérikusan egy másik

nő, és egy fehér, ápolt kéz kezdte kaparni a lyuk szélét. Hosszú körmei pillanatok alatt rojtosra szakadtak.

– Vedd el a kezed, kislány, vagy soha nem fogsz kijutni – ordított ráPlútó.

A hosszú, művészi ujjak azonban elkeseredetten markolászták a

cementet. Ahogy Porta rácsapott az öve csatjával, a bőr felhasadt rajtuk, éskiserkent a vér. Egy újabb ütés után aztán elernyedtek, és haldoklóhernyókként visszakúsztak az üregbe.

Újabb robbanások. Kiáltozás és szitkozódás. Fagerendák, téglák ésvakolat hullt alá a szikrázó foszforesővel. Csapdába kerültünk. A rendőrelterült a földön, és mozdulatlanul feküdt. Plútó kíváncsian meglökdöste azarcát a bakancsa orrával, de az öreg nem reagált.

– Ez teljesen kivan. Túl sok volt neki, amit a tommyk zúdítottak a

nyakába. – A pokolba vele – mondta türelmetlenül Harder hadnagy. –

Németország dugig tele van hozzá hasonló “kemény” rendőrökkel. Kitudja, hány szerencsétlent juttatott börtönbe? Felejtsék el.

Folytattuk az ásást.Még egy robbanás következett, er ősebb, mint bármelyik eddigi. Táncot

járt a lábunk alatt a föld. Aztán még egy és még egy és még egy. Hanyatt-

homlok rohantunk, ki amerre fedezéket látott. Ezek már nem elkóboroltrepülők voltak.Egy második légitámadás vette kezdetét.


13/253

A foszfor patakokban folyt az aszfalton, a benzinbombák húsz métermagas tűzoszlopokat emeltek az ég felé. A nagyobb légiaknák szó szerintházakat emeltek a visító, sistergő, kavargó levegő be.

Porta mellettem lapult, bátorítóan pislogott rám a gázmaszk üvegénkeresztül. Én úgy éreztem, mintha valaki forró vizet öntött volna a maszk

gumija alá. Párafelhők úszkáltak a szemem előtt, a halántékom lüktetett, ésa fulladásra ébredő alvó rémülete fogott el. “Még egy perc, és te is sokkotkapsz, mint az a rendőr” – villant át a fejemen. Felültem. El kellett tűnnöm,mindegy, hogy merre, csak el innen, messzire.

Porta rám vetette magát. Egy rúgás, és ismét a gödörben feküdtem.Porta ütlegelni kezdett. A szeme könyörtelenül csillogott a kerek üvegmögött.

– Hagyjál! – ordítottam. – El akarok menni!Aztán egyszer csak véget ért. Meddig tartott – egy óráig? Egy napig?

Nem, legfeljebb egy negyed óráig. És ezalatt százak haltak meg. Én pedig,egy páncélosezred katonája, sokkot kaptam a bombáktól. A barátomvéresre vert, még egy fogamat is kitörte. Az egyik szemem feldagadt.Minden idegszálam felháborodottan visított.

A város habzó tűzzel égő kemencévé változott, ahol a sikoltozóemberek egyik gázégőtől a másikig rohantak égő gyufaként. Er őtlenül a

földre zuhantak, aztán feltápászkodtak, és folytatták a fejveszettrohangálást, még céltalanabbul, még kétségbeesettebben. Rúgtak,üvöltöttek és jajgattak, ahogy csak az ember tud haláltusájában. Egyesekfehér lánggal égtek, mások testét karmazsinvörös tűz emésztette. Voltak,akiket tompa sárgás-kék lángok martak halálra. Egyesek hamar meghaltak,mások sokáig vergődtek, mielőtt apró, szenes bábukká zsugorodtak volna.És még mindig akadtak olyanok, akiket nem akart magával ragadni azenyhülést hozó halál.

Ez volt az első alkalom, mikor a mindig nyugodt Papa a szemünk láttáraelvesztette a türelmét.

– Lő je le őket! – vonította vékony, tébolyba hajló hangon. – Az istenszerelmére, lő je le őket!

Eltakarta a szemét, hogy ne lássa az égő emberi testeket. Harderhadnagy kitépte a pisztolyát a tokból, és Papa ölébe hajította.

– Lő je le maga! Én nem vagyok képes rá!

Anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, Porta és Plútó elő

vették a pisztolyukat, gondosan céloztak és lőttek.Halálos precizitással kilőtt embereket láttunk lerogyni, rúgni néhányat

és mozdulatlanná ernyedni, hagyva, hogy a lángok kedvükre csámcsog-


14/253

hassanak immár érzéketlen testükön. Brutálisan hangzik, és az is volt, deinkább a gyors halál egy nagy kaliber ű lőfegyvertől, mint a lassú agónia.Ezeken az embereken csak így lehetett segíteni.

A szétrombolt gyermekotthon pincéjéből száz és száz gyermek sikolyaemelkedett a mennyek felé. Szinte láttam magam előtt a szenvedő, remegő

gyermekek arcát; egy gyalázatos háború ártatlan áldozatai voltak, egyolyan háborúé, amilyet ép emberi ész korábban még elképzelni se tudottvolna.

Plútó, Möller és Stege újra és újra lekúsztak értük a sötétbe, és mire a pince végleg beomlott, sikerült a társaság negyedét kihozniuk. Sokan akezünk közt haltak meg. Plútó beszorult két gránittömb közé, és hajszálonmúlt, hogy nem zúzódott össze. Csákányokkal és feszítővasakkal tudtukcsak kiszabadítani.

Kimerülten lefeküdtünk a földre. Letéptük a gázmaszkjainkat, de a bűzelviselhetetlen volt nélkülük. A halál édeskés, mindent átható szaga azelszenesedett hús keser ű, fojtogató füstjével és a vér forró gőzévelkeveredett. Pernye úszott a levegő ben – feketén, gyászosan. A szemünkégett, könnyezett.

Haragosan lobogó lángnyelvek közt botorkáltunk tovább. Egy helyenegy hatalmas, egyben maradt légiakna, a halál gonosz küldötte meredt

sötéten az égbolt felé. A forróság néhol olyan er ős huzatot keltet, hogycsak négykézláb lehetett előrehaladni – olyan volt, mint egy hatalmas,gyilkos porszívó. Aztán egy nyúzott emberekből alkotott mocsárbantaláltuk magunkat; a bakancsaink véres, kocsonyás húsban tocsogtak. Egy barna egyenruhás férfi vonszolta magát felénk. A horogkereszt gúnyosanvigyorgott felénk vörös karszalagjáról. Olyan er ősen markoltuk meg aszerszámainkat, hogy az ízületeink belefehéredtek.

– Ne! – mondta rekedt hangon Harder hadnagy. – Hagyják…

Egy remegő kéz megpróbálta visszafogni Portát, de a mozdulatlagymatag, bizonytalan volt. Egy ékes káromkodással Porta a feje fölélendítette a csákányt, és belevágta a párttag mellkasába. Bauer ásója islecsapott, kettéhasítva a férfi koponyáját.

– Szavamra, ezt jól csináltuk! – kiáltotta Porta, és pogányul nevetett.Emberek rángatóztak őrült kínok közepette a földön. A villamossín izzó

vörös volt, és groteszk formákba csavarodva kibújt a forró aszfaltból. Az

égő

házakból, azokból az üregekből, amelyek nem is oly rég még lakásokvoltak, velőtrázó sikolyokkal nők, férfiak és gyerekek ugráltak ki és

zuhantak nedves toccsanással az utcára. Sokan megcsonkított lábakatvonszoltak maguk után, és nem kevesen ellökték maguktól asszonyaikat,


15/253

gyerekeiket, hogy a saját irhájukat mentsék. Az emberek vadállatokkáváltak. El, csak el, el innen. Ez volt az egyetlen, ami számított.

Találkoztunk más katonákkal is a laktanyából; ők ugyanúgy azért jöttek,hogy mentsék, aki és ami még menthető. A legtöbb szakaszt rangidős tisztirányította, de ahogy nálunk is, nem egy csapat esetében egy frontot járt

őrmester vagy tizedes vette át a vezetést. Ide tapasztalat és acélidegzetkellett, nem tiszti rang. Ahogy kiástuk és kiemeltük a civileket a beomlott pincékből, borzalmas dolgok tárultak elénk.

Egy helyen ötszáz ember zsúfolódott be egy betonnal meger ősítettóvóhelyre. Egymás mellett ültek, kényelmesen felhúzott térdekkel, vagy aföldre görnyedve, fejüket a kézfejükön pihentetve. Egyikük se sérült meg a bombázás alatt szén-monoxid-mérgezés végzett velük.

Egy másik pincében több tíz tetem feküdt egymáson, egyetlen tömör,odaégett emberi pecsenyévé sülve.

Gyerekek visítottak, sírtak, hüppögtek: – Anya, anya, hol vagy? Anya, úgy fáj a lábam!Reszkető nők keresték gyerekeiket, akiket halálra zúztak a leomló falak

vagy tűz perzselt meg – vagy céltalanul ődöngtek az utcákon, az ijedtségtőlnémán és vizesen. Egyesek megtalálták szeretteiket, sok százan azonbansohase látták viszont egymást. Csak a jóisten tudja, hányat szippantott be a

gigantikus porszívó forró lélegzete, vagy sodort magával a menekülőkáradata a sötét mezőkre – az ismeretlenbe.


16/253

Halottak, halottak, mindenütt csak halottak. Szül ő k, gyermekek,ellenség, barátok egyetlen hosszú sorba hányva, ő skorimaradványokká zsugorodva és szenesedve.

Nap nap után, reggelt ő l estig gödröket ásni, halottakat emelni,egymásra dobálni és elkaparni – ez volt a takarító kommandók

feladata. A “légiriadó!” hallatán a gyerekek utolsó lépteikkel lerohantak a

pincékbe, ahol kiszolgáltatottan, a rémülett ő l bénultan gubbasztottak, míg a sátán habzó nyála, a foszforeső el nem áztattaő ket is, elemésztve az életet apró, rángatózó testükbő l.

Ilyen a háború. Azok, akik elfelejtették, hogyan kell sírni, újra megtanulták volna,

ha csak egyszer végig kellett volna nézniük azt, amit a Halottevő Szellemeknek, a harckocsizó katonáknak naponta meg kellett tenniük.

2.

T OBZÓDÁS

A büntetőszázadok katonáival mindig a legpiszkosabb munkátvégeztetik.

Alig tértünk vissza a keleti frontról, hogy megtanuljuk használni újtankjainkat, és pótoljuk emberi veszteségeinket. Egy büntetőezred tagjaivoltunk. Mindannyian koncentrációs táborokból, börtönökből, átnevelő táborokból vagy a “német ezredév” ideje alatt virágzó intézmények

valamely másik fajtájából jöttünk. A szakaszunkból csak Plútó és Bauervoltak köztörvényes bűnözők.Plútó, a hústorony hamburgi dokkmunkás – civil nevén Gustav Eicken –

azért került összeütközésbe a törvénnyel, mert meglovasított egyteherautónyi búzalisztet. Megrögzötten állította, hogy valaki más tette,varrta a nyakába, és ő ártatlan, mint az újszülött bárány, de mi biztosakvoltunk benne, hogy tényleg ellopta azt a lisztet – nem mintha elítéltükvolna ezért. Bauert hatévi kényszermunkára ítélték, mert eladott egy

disznót és néhány tojást a feketepiacon. Mindketten nehéz fajsúlyú bűnözők voltak…


17/253

Papa, az őrmesterünk volt a legidősebb közöttünk. Nős volt, két gyerekapja, szakmáját tekintve ács. Őt a politikai meggyőződése juttattakoncentrációs táborba. Másfél év után mint PM (politikailagmegbízhatatlan) került a 27. harckocsizó- (büntető-) ezredbe.

Joseph Porta, magas, sovány és hihetetlenül csúnya tizedesünk sohase

mulasztotta el hangoztatni, hogy ő “vörös”. Azért került koncentrációstáborba és onnan a büntetőezredbe, mert kitűzött egy vörös zászlót a berliniSzent-Mihály templom tornyára. Született berlini volt, fantasztikushumorérzékkel és a bakancsunk talpánál is vastagabb arcbőrrel felvértezve.

Hugo Stege, egyetlen egyetemista társunk diáktüntetésekbe keveredett.Három évet töltött Oranienburgban és Torgauban, mielőtt a 27.harckocsizó-ezred öngyilkos gépezetének egyik láncszemévé vált volna.

Möller nem volt hajlandó megtagadni vallásos hitét, amiért négy évreGrosse Rosenbe zárták. Késő bb kegyesen megengedték neki, hogy aFührerért harcoljon egy büntetőezredben.

Ami engem illett, a dán-osztrák származású Ausländer 3 németet,dezertálásért ítéltek el még a háború elején. Lengriesi és fagenitartózkodásom rövid volt, ám annál “tartalmasabb”. Ezután PM-nek bélyegezve én is a büntetőezredbe kerültem.

A légiriadó után mentő- és takarítóbrigádokra osztottak minket. Öt

napon át egyebet se tettünk, csak emeltük megállás nélkül kifelé a hullákata romok alól és a bombatölcsérekből. Egy templomkertben helyeztük öröknyugalomra őket, tömegsírokban. Az áldozatokat azonosítani szinteminden esetben lehetetlen volt. A tűz alapos munkát végzett, azigazolványok vagy a lángok, vagy a hullafosztogatók martalékává váltak.Ezek az emberi hiénák, ha elkapták őket, a helyszínen golyót kaptak, de atöbbieket ez se riasztotta el. Különös módon minden osztály képviseltettemagát a soraikban.

Egy késő este két nőt fogtunk el; Papa vette észre őket. Mivel biztosraakartunk menni, elrejtőztünk, hogy tetten érhessük őket. Besurrantak akidőlt falak közé, és a halottak fölé görnyedtek, akiknek a bűze alaposanfelkavarhatta a gyomrukat. Mohón és rutinosan kutatták át értékekért azsebeket és retikülöket. Amikor végül rajtuk ütöttünk, harminc karórát,legalább ötven gyűr űt és más ékszereket találtunk náluk egy vastag köteg pénzzel egyetemben. A kés is előkerült, amivel a halottak ujját levágták,

hogy hozzájussanak a gyű

r ű

khöz. Ennél több bizonyíték még egy békebeli bíróságnak se kellett volna. Egy rövid hisztis jelenetet követőenmindketten beismerték tettüket.

3 külhoni (ném.)


18/253

Puskatussal egy koromtól fekete falhoz kényszerítettük őket. A csendesMöller volt az, aki tarkón lőtte őket. Amikor a tár kiürült, Bauermeglökdöste őket a bakancsával. Halottak voltak.

– Hülye tehenek! – morogta Porta. – Fogadjunk, hogy a párt tagjaivoltak. Ezek semmit nem hagynak veszendő be menni. Nem lepne meg, ha

parancsot kapnánk rá, hogy vágjuk le a halottak haját. Már azt, amimegmaradt nekik.

Porta és Plútó beálltak a nyitott sírba. Leemeltük a hullákat a kordékról,és leeresztettük őket a gödörbe. Karok és lábak lógtak a taligák oldalán,egy hátrahanyatlott fej ide-oda pattogott az egyik keréken. Tátott szájával,leffegő ajkaival úgy vicsorgott, mint egy félbe hasított disznó.

Papa és Harder hadnagy feljegyezték azokat, akiket sikerült azonosítani,a többieket azonban csak megszámoltuk – mint amikor a szatócs segédeiszámba veszik a zsákokat a raktárban.

Gabonapálinkával igyekeztek lelket önteni belénk – vagy inkább kiölni belőlünk a lelket. Percenként meghúztuk az egyik mohos sírk ő melléhelyezett üvegkorsót. Végig részegek voltunk. A szesz nélkül estéremegőszültünk volna.

Egy pedáns porosz kitalálta, hogy az egyazon pincében találtholttesteket egy helyre kell temetni. Ezért volt az, hogy gyakran fekete,

dermedt kásával telelapátolt mosóteknőket és fürdőkádakat is le kelletteresztenünk a sírba. Az edény tetejébe belekarcoltuk a tartalmát képező emberek számát. A foszforfürdő után ötvenen alig töltöttek meg egyközönséges fürdőkádat.

Egy favágótermetű orosz hadifogoly, akit mellénk rendeltek, egész idő alatt keservesen zokogott. A gyermekkori áldozatok magas száma volt, amiekkora szívfájdalommal töltötte el. Ahogy végtelen gyengédséggel belefektette őket a sírba, ezt szipogta:

“Zsallkij prosztoludina, malenkij prosztoludina!”Ha megpróbáltunk néhány felnőttet is betenni a gyerekek közé,

zavarodottá vált, így egy idő után inkább hagytuk, hogy úgy csinálja,ahogy jónak látja. Bár rengeteget ivott, teljesen józannak látszott.Gyengéden kiegyenesítette a kis végtagokat, és ahol volt még haj, azt ismegigazította. Kora reggeltől késő estig egymaga látta el ezt ahátborzongató feladatot, és mi hálásak voltunk érte. Papa egyébként meg

volt győ

ző

dve róla, hogy látszólagos józansága a téboly elő jele.Az is egy áldás volt, hogy Portát magunk mellett tudhattuk. Vaskos

humora nélkül még nehezebb lett volna elviselni nyomorúságunkat.Amikor egy kövér férfi karja levált a testér ől, Porta a részegek nyerítésével


19/253

hahotázni kezdett, és odakiáltotta Plútónak, aki tátott szájjal bámulta akezében maradt kart:

– Micsoda marok! Áldott szerencséje ennek az úriembernek, hogy márnem rázhat veled kezet. – Húzott egy nagyot a snapszból, és folytatta: –Most pedig tedd szépen melléje, hogy parolázni tudjon Szent Péterrel vagy

az ördöggel, attól függően, hova érkezik.Valahányszor elhelyeztünk egy sor tetemet, földet hánytunk rájuk, és

jött az újabb emberimaradvány-réteg. Mivel kevés volt a hely atömegsírokban, le kellett tapodjuk a halottakat. A kiszabaduló gázok olyantömények voltak, hogy még a sír szélén egyensúlyozó Porta is az orrátfogta.

– Micsoda szélvihar! Büdösebb, mint te vagy, Plútó, amikor sárgaborsóteszel. Márpedig az se semmi!

Miután lezártunk egy sírt, oszlopot állítottunk föléje, hogy késő bb ahozzátartozók sírköveket vagy emlékművet emelhessenek.

Négyszázötven ismeretlen. Hétszáz ismeretlen. Kétszáznyolcvanismeretlen. Mindig azok a fránya, rideg számok. Rendnek kellett lennie. A porosz bürokrácia ragaszkodott hozzá.

Ahogy a napok múltak, egyre nehezebb volt összeszedni a hullákat. A patkányok és a kutyák emberi húst lakmároztak. Szinte folyamatosan

hánytunk, a parancsot azonban végre kellett hajtani. Még Porta is magábazárkózott. Állandóan veszekedtünk és szitkozódtunk, és gyakranegymásnak estünk.

Egy alkalommal Porta egy félig meztelen nőt próbált eltemetni, akinek akét lába groteszkül fel volt húzva. Porta mindenáron ki akarta egyenesíteniőket. Puskaporos volt a hangulat, így fordulhatott elő, hogy Plútótürelmetlen, de egyébként ártatlan kérdése elszabadította az indulatokat.

– Mi a fenének vesztegedet az időt? Nem mindegy? Úgyse ismerted!

Porta, aki hozzánk hasonlóan tetőtől talpig zöldes nyák borított,morcosan felnézett:

– Azt csinálok, amit akarok, és nem kell hozzá a te engedélyed. –Hangosan csuklott egyet, és felemelte a snapszos üveget. – Egészségedre,sírásók gyöngye!

Hátrahajtotta a fejét, és a kezét kinyújtva a magasból a szájába zúdítottaa pálinkát. Amikor végzett, böfögött egy elképesztőt, majd nagy ívben

beleköpött az újonnan kiürített halottas kocsiba. – Elég volt, Porta! – kiáltott rá Harder hadnagy, mérgében ökölbeszorítva az öklét.


20/253

– Hogyne, uram. De ha lenne szíves megnézni a lányt, egyetértenevelem, hogy ilyen állapotban nem lehet eltemetni.

– Essen túl rajta végre! – A lábán, uram? – fixírozta gonosz tekintettel Porta. – Úgy érti,

egyenesítsem ki a lábát végre?

– Porta, megparancsolom magának, hogy fogja be! – Eszem ágában sincs. Azt hiszi, hogy félek magától, maga tetű, csak

azért, mert ezüst csillog a vállán? És magának nem Porta vagyok, hanemPorta tizedes!

Harder egyetlen ugrással megkerülte a sír sarkát, és rávetette magátPortára. Mindketten a gödörbe zuhantak, a halottak közé. A hadnagyütlegelni kezdte Porta arcát.

Plútó és Bauer tértek magukhoz elsőként a döbbenetükből. Leütötték akét delikvenst, és a segítségünkkel kihúzták őket a sír mellé.

Morgolódva tértek magukhoz, és vigyázó tekintetünk előtt mélyethúztak a pálinkából. Porta pár pillanattal késő bb visszament a hullájához.Harder követte. A vállára tette a bal kezét, a jobbot pedig kézfogásranyújtotta.

– Bocs, pajtás, de tudja, az idegek. Meg kell adni, jól felvágták anyelvét, de sebaj, tudom, hogy nem gondolta komolyan. Fátylat rá.

Porta jóindulatúan megvillantotta egyetlen látható fogát. – Rendben, uram. A jó öreg Porta, Isten kegyelméből a náci hadseregkáplárja, értékelni tudja a jó kis csetepatét. Szép kis ütéseket vitt be,elismerem. Egyetlen tisztet ismertem csak, aki verekedni is tudott, és az ami mélyen tisztelt Hinka ezredesünk volt. De azzal a túlméretezettdisznóval, Plútóval vigyázzon. Akkorát tud ütni, mint egy öklelő bika.Szerencséje, hogy nem magát ütötte le.

Egyre részegebbek lettünk. Többször is beestünk a sírokba, és

mindannyiszor elnézést kértünk a halottaktól. Az egyik sír kellősközepéből, a temetőkert gyönyör ű f űzfái és nyárfái alól Porta röhögvekiáltotta felénk:

– He-he-he! Itt van egy rühes ringyó, bárca meg minden, és mindennektetejébe még ismerem is!

Még mindig rázkódva a röhögéstől Papa felé hajított egy sárga kártyát. – Gertrude az! Szavamra, Gertrude a Wilhelmstrassér ől! Ez beadta a

kulcsot! Nyolc napja sincs, hogy ágyba bújtam vele, most meg itt van!Porta lehajolt, és lelkes érdeklődéssel szemügyre vette a halottGertrudét.


21/253

– Légiakna – állapította meg szakértő képpel. – Ez eléggé nyilvánvaló.Kiégett tüdők. Egyébként ép. Milyen szerencse, nagy kár lett volna érte.Első osztályú szajha volt, kész nyeremény húsz márkáért!

Röviddel ezután egy jól szabott öltönyt viselő férfi eresztettünk lePortának és Plutónak.

– Igazán finom társaságod lesz, Gertrude! – mondta Porta. – Nem egyolyan koszos frontszolgálatos katona, mint én. Látjátok, fiúk, minden jó, haa vége jó. Ha megmondtam volna neki nyolc nappal ezelőtt, hogy egylakkcipős, kamáslis úriemberrel lesz eltemetve, kirúgott volna az ágyából.

Harder a vég nélkül érkező taligák hosszú sorára pislantott. – Az istenit, hát sohase fogynak el? – fakadt ki. – Pedig nem mi

vagyunk az egyetlen sírásó csapat. – Egyet felrakunk, kettő terem helyette – magyarázta egy

f őtörzsőrmester az 5. századból. – Több csapat is kidúlt, új embereketkellett hozni helyettük.

– Ezekkel a zöldfülűekkel mindig baj van – csattant fel Harder, ésvisszatért a listáihoz.

Valamivel késő bb néhány kidőlt sírkövön üldögéltünk. Porta mesélnikezdett egy epizódot eseménydús életéből, de amikor rátért kedvencételére, a füstölt disznóhússal készített babgulyásra, leállítottuk. Még így,

részegen se tudtuk elviselni az étel gondolatát. Napokon át temettük az embereket. Alkoholgőzös agyunkkal alegdurvább poénokat ötlöttük ki, hogy megóvjuk magunkat a becsavarodástól. Mert a hatalmas tömeg ellenére minden halottnakmegvolt a maga története. A saját élete és tragédiája. Anyák és apák, akik agyerekeikért aggódtak. Emberek, akiknek anyagi problémái voltak, akiksört vedeltek fedeles korsókból vagy bort ittak karcsú poharakból, akiktáncoltak, tréfálkoztak, rabszolgaként dolgoztak gyárakban, irodákban,

sétáltak eső ben és napsütésben; emberek, akik örömüket lelték egy forrófürdő ben vagy egy csendes, meghitt családi estében, amikor a háborúvégér ől és a szebb napokról álmodoztak, amiket majd szeretteiktársaságában tölthetnek. Ehelyett függöny. A brutális, kegyetlen halál. Egy pillanatig tartott, egy percig vagy órákig, a vége azonban mindig egy lett:egy büntetőezred ittas katonái temették el őket, szakállas vicceket adva elő gyászbeszédként a sírjuk felett. Ezt kapták azok az emberek, akik

álmodozni és reménykedni mertek.Legutolsó feladatként le kellett mennünk azokba a pincékbe, ahonnannem lehetett kihozni a tetemeket. Mi, a halottevő szellemek, fekete tankosegyenruháinkban, nevető koponyával a gallérunkon, lángszórókkal


22/253

semmisítettük meg mindazt, ami egykor érző és gondolkodó emberilényekből maradt. Ha megjelentek valahol, az élők rémülten futottak szét.

Hamuvá omlott össze minden, amit a lángszóró vörös sziszegő nyelvemegérintett. Még a föld is beleremegett a detonációkba, melyek nyomán porrá váltak a romos házak még álló falai. Por és hamu… Az újsághírek

pedig szűkszavúan csak ennyit mondtak: “Németország északnyugatirészében több várost is súlyos bombatámadás ért. Többek között Kölnt ésHannovert támadták az ellenséges repülők. Légelhárítóink ésvadászrepülőink több bombázót is lelőttek. A válaszlépés nem fogelmaradni.”


23/253

A katona azért kapja a fegyverét, hogy használja is azt. Ez le van fektetve a szabályzatban, aminek pedig gondolkodás nélkülengedelmeskedni kell.

Weishagen alezredes imádta a szolgálati szabályzatot. Állandóanezt hajtogatta: “a szabályzat és a tapasztalat. Ez a kett ő a

legfontosabb. Ezekbő l tanulhatnak a legtöbbet.” Aztán megtanulta, hogy szabályzat ide vagy oda, roppant

kellemetlen, ha lelövik a kalapot az ember fejér ő l.

3.

LÖVÉS AZ ÉJSZAKÁBAN

Nyolc napig gyakoroltunk az új tankjainkkal. Ehhez a laktanyából átlettünk vezényelve a Paderborn melletti hírhedt Sennelagerbe, a németkatonák által legjobban gyűlölt kiképzőtáborba.

Sennelagerr ől azt szokták mondani, hogy Isten a legrosszabb kedvébenteremtette ezt a helyet. Hajlok hinni ebben. Még ennyire vad terepet, aholilyen sok futóhomok és mocsár, sűr ű bozót és áthatolhatatlan tövisrengeteglenne, nehéz volna találni. Kétségtelenül sokkal sivárabb, nyomasztóbbhely, mint a Góbi sivatag. Átkozták azok az ezrek, akiket a császár idejénképeztek itt ki, és akik késő bb elestek az I. világháborúban. A százezresReichwehr önkéntesei, akik a zsoldosmesterséget választották amunkanélküliség helyett, Sennelager poklából romantikusnak éscsábítónak találták az utca civil nyomorát. Mi, a büntetőezred katonái, a

Harmadik Birodalom katona-rabszolgái jártunk a legrosszabbul mindközül. Még a császári idők legendás “Unteroffizier” Himmelstossa iseltörpült a mi tisztjeink és kiképzőink rutinos szadizmusa mellett. Ártatlankisgyermek volt hozzájuk mérve.

A Rajna-Vesztfália parancsnokság területér ől ide hozták a legtöbbhalálraítéltet a végrehajtásra. De ahogy Papa fogalmazta, ha azértszállítottak Sennelagerbe, hogy meghalj, sokkal jobban jártál, mint azok,akiknek élve, ám szétrombolt lélekkel kellett távozniuk innen.

Plútót és engem őrségbe állítottak az első éjszakán. Acélsisakkal afejünkön, puskával a kezünkben kellett állnunk, és irigykedve bámulnunk a


24/253

társainkat, akik a városba mentek, hogy sörrel és snapsszal öblítsék le akiképzés porát.

Porta vidáman táncolt el előttünk, fülig ér ő szájjal – még a három, hátul benne felejtett fogat is meg tudtuk számolni. A seregtől kapott ugyan egy pár fogsort, de ezeket a zsebében hordta, abba az olajos rongydarabba

csavarva, amivel a puskáját is szokta tisztogatni. Amikor leült enni,ünnepélyesen kicsomagolta a fogsorokat, és a tányér két oldalára helyezteőket. Miután teletömte magát a saját ételadagjával és a másoktól elcsentfalatokkal, kifényesítette a műfogait a ronggyal, majd lelkiismeretesenvisszacsomagolta, és a zsebébe süllyesztette őket.

– Aztán tárt kapukkal várjátok a fatert – vigyorgott ránk. – Nagyonvalószínűnek tartom, hogy részegebb leszek, mint valaha, és az én edzett,méretes hímtagom már előre meg van rémülve attól a rengeteg munkától,amit neki szántam. Csirió, ökörszemek, és jól vigyázzatok a mi hő imádott porosz kiképzőtáborunkra!

– Hogy fordulna fel a rohadt vörös ördög! – morgolódott Plútó. – Ő eltolja azt a randa képét csajozni meg piálni, nekünk meg mi marad?Legfeljebb az újoncok, akik még kártyázni se tudnak becsületesen.

Orrunkat lógatva üldögéltünk a kantinban, és a csalánlevesünketkanalaztuk – az örökös Eintopf ot* , amelytől mindig enyhe hányingerünk

támadt. Néhány újonc is lézengett odabent. A felnőttet játszották, mert azthitték, az egyenruhájuk azzá teszi őket. Ez volt az a magabiztosság, amibőla keleti fronton eltöltött első nap után semmi nem marad. A legtöbbesetben még az önbizalom tárgya sem…

Paust f őtörzsőrmester is jelent volt néhány másik kiképzőtiszttel együtt.Sört vedelt a maga morgó-csorgós módján. Amikor észrevett minket,hangosan röhögni kezdett, és felénk kiáltotta laktanyaszlengjén:

– Na, két rüves disznó, hogy ízlik az őrszolgálat? Csak hogy tudjátok, afater az, aki elintézte nektek. Gondoltam, szükségetek lesz egy kis pihenésre. Holnap nem győztök majd hálálkodni, amiért nem hagytalaktiteket is zülleni a többiekkel.

Mivel nem válaszoltunk, felemelkedett, és kérges öklével az asztalratámaszkodva felénk tolta masszív porosz állkapcsát.

– Feleljetek! A szabályzat azt mondja, a katona köteles válaszolni a

tisztjének! Ez itt nem a front. Mi még tudjuk, mit jelent a törvény és acivilizáltság. Ezt véssétek jól abba a diónyi agyatokba!Kelletlenül felálltunk, és kórusban feleltünk neki:* egytálétel


25/253

– Igen, f őtörzsőrmester úr, szeretjük az őrszolgálatot. – Imádtok lustálkodni, mi? Ne féljetek, majd én gondoskodom róla,

hogy ne legyen alkalmatok rá. – Részegen felénk legyintett a kezével. –Oszolj!

Visszaültünk a helyünkre, s én Plútó fülébe súgtam:

– Létezik szerinted a Paust-féléknél alacsonyabb létforma? A rangjávalélet-halál ura, a rangja nélkül viszont semmi, maga a nihil, egy nagy nulla.

Plútó undorodva félrelökte a levesét. – Gyere, menjünk innen, mielőtt visszaokádom a tányérba.Felkeltünk, és az ajtó felé indultunk, de mielőtt még kimehettünk volna,

Paust utánunk üvöltött: – Hé, ti nyugalmazott hősök! Még soha nem hallottatok a szabályzatról,

amely kimondja, hogy tisztelegnetek kell a feletteseitek előtt, ha beléptekegy helyiségbe vagy elhagyjátok azt? Ne akarjatok kibújni a szabályokalól, ti mocskos tetvek!

A dühtől remegve odamentünk az asztalához, megálltunk előtte, ésösszecsaptuk a bokánkat.

– Gustav Eicken Obergefreiter és Hassel Fahnenjunkergefreiteralázatosan engedélyt kérnek a f őtörzsőrmester úrtól a távozásra és azőrposztjuk elfoglalására a négyes kapu mellett, ahol parancs szerint tenni

fogják a kötelességüket! – kiabálta Plútó torkaszakadtából.Paust leereszkedően bólintott, és közben már emelte is széles, izzadóképéhez óriási söröskorsóját.

– Oszolj!Összecsaptuk a bokánkat, hogy visszhangzott bele a kantin, majd

zajosan kimasíroztunk a párás, bűzös helyiségből.Odakint Plútó kieresztette magából a mérgét. Obszcénul szitkozódott,

felsorolva a f őtörzs teljes felmenő ági rokonságát, majd a tiráda végére egy

zengő, a kantin irányába kibocsátott szellentéssel tett pontot. – Bárcsak a fronton lennénk, hogy az isten rohasztaná szét azt a barom

képét. Ha sokáig itt leszünk még, ki fogom tekerni Paust nyakát, éskinyalatom vele a saját seggét.

Kedvetlenül leültünk huszonegyezni az őrszobában, de hamarosaneluntuk a játékot, és elpakoltuk a kártyát. Hátradőltünk az őrszoba magastámlájú székeiben, s álmodozva lapozgatni kezdtük azokat a keményen

pornográf magazinokat, melyeket Portától kölcsönöztünk ki. – Micsoda popó, öregem! – vigyorgott rá Plútó egy női hátsóra. – Haegyszer kezem közé akadna egy ilyen csaj, megmutatnám neki, mirevagyok képes. Szeretem azokat a dolgokat, amiket csak két kézzel tudok


26/253

átölelni. Mit szólnál, ha egy ekkora kifeküdne eléd az asztalra egyetlen szál blúzban?

– Hát, nem tudom – feleltem bizonytalanul. – Én inkább azokra bukom,akiket te csontosnak nevezel. Nézd csak ezt, nem semmi! Ha a sereglegalább félévente az ölembe ültetne egy ilyen csajt, harminc évig is

kibírnám a lövészárokban, zokszó nélkül.Reinhardt őrmester, az őrparancsnok jött be és lesett át a vállunk fölött. – A mindenit! Ezeket meg honnan szerezték? – Mit gondol? – felelte arcátlanul Plútó. – A fiatal keresztények

klubjában osztogatják őket szerdánként. Kérdezze meg a recepciós lányt.Egy egész stósszal van neki a bibliák alatt.

– Maga csak ne szellemeskedjen, tizedes, ha nem akarja, hogy rászálljakmagára – förmedt rá sértődötten Reinhardt a röhögő Plútóra. A következő pillanatban már kidülledt szemmel, kipirult arccal lapozta az újságot. Afantáziadúsan természetellenes erotikus pozíciók láttán még Casanovánakis tátva maradt volna a szája.

– Az anyjukat – lihegte Reinhardt. – Amint a szolgálat véget ért,kimegyek és kerítek magamnak egy tüzes kis kurvát. Ez aztán kedvetcsinál az embernek. Átkozottul jó ez a pozíció, holnap ki is próbálom.

– Ja, nem semmi – ismerte el leereszkedően Plútó. – Ezt nézze –

mutatott egy minden addiginál őrültebb pozitúrát ábrázoló képre. –Legelőször tizennégy évesen próbáltam ki.Reinhardt a padlón keresgélte szögletes állát. – Tizennégy évesen? N-nem hiszem. És mikor volt az első alkalom? – Nyolc és fél éves koromban. Egy zöldséges feleségével, míg a férje

kint árult az üzlet előtt. Ezt kaptam fizetségül, amiért tojásokat hoztamneki a bremerstrassei csemegéstől.

– Az istenit, ne gerjesszen már tovább – nyögött fel Reinhardt. – Itt is

ismer férjezett asszonyokat? Ne mondja, hogy nem. – Hogyne ismernék, ember, de tíz ópiumos cigit és egy üveg rumot vagy

konyakot kérek előlegnek. És ha megkapta a szukát, újabb tíz cigi és mégegy üveg konyak. Francia, nem az a vacak német lötty.

– Megkapja – mondta mohón Reinhardt. – Ha azonban átver, az istenkegyelmezzen magának.

– Ha nem bízik bennem, szerezze meg saját maga a muffot – fordított

neki hátat Plútó. Közönyös arccal lapozgatta tovább az újságját, mintakinek nem is olyan nagy ügy húsz ópiumos cigaretta és két üveg konyak.Az őrmester izgatottan fel-alá lépdelt az őrszobában. Felrúgta az egyik

újonc szerelvényét, aztán alaposan lehordta a szerencsétlen ördögöt, amiért


27/253

az német katona létére a padlóra merte tenni a hóbelevancát. Miután ezzelkiadta magából a feszültségét, odajött hozzánk, és barátian a vállunkra tettea kezét.

– Csak semmi harag, barátaim, nem úgy értettem. Tudják, hogy van ezitt, a hátországban. Annyi jellemtelen alak, tróger megfordul itt. Persze,

maguk frontszolgálatosok egészen mások. Maguk tudják, mit jelent a barátság szó.

– Nem értem, miért vesztegel itt, ha annyira utálja. – Plútó kifújta azorrát a parasztzsebkendő jébe, ügyesen Reinhardt székére csapva a ballasztegy részét. Reinhardt úgy tett, mint aki nem vette ezt észre. – Ha ismétkivezényelnek minket, jöjjön velünk. Bele a sűr ű jébe.

– Jó ötlet, még megfontolom – bólogatott komolyan Reinhardt. – Kezdegyre elviselhetetlenebbé válni az élet a városban azok számára, akikneknem lóg a mellén frontszolgálati medál. Még a vén spinék is lehurrogják azembert. De mi van azzal a muffal, el tudja intézni nekem, vagy nem?

– Nem gond, csak elő bb kérem az előleget – felelte Plútó, és márnyújtotta is a markát.

Reinhardt arca idegesen rángatózni kezdett. – Esküszöm magának, hogy holnap, mire a szolgálat letelik, megkapja a

tíz cigarettáját. És a konyak is meglesz, amint ki tudok menni a városba,

hogy beszéljek a beszerzőmmel. De azt a dolgot el tudná intézni holnapestére? – Holnap este magáé lesz a kurva – felelte fagyosan Plútó.Az újoncok – legtöbbjük még tizennyolc éves sem volt – az orruk

hegyéig elvörösödtek, és a padlót bámulták a két bakancsuk közt. A miszámunkra viszont természetes volt egy ilyen társalgás. Ha valaki aztmondta volna nekünk, hogy erkölcstelen, nagyot néztünk volna, és a hátamögött lehülyézzük. Az üzlet, ami Plútó és Reinhardt közt sikeresen

megköttetett, éppoly mindennapi volt, mint egy kivégzés Sennelagerben. Ahadseregnek nevezett öngyilkos gépezet új értékrendet nevelt belénk.

Leszállt az éj, a hatalmas barakkok és a szétszórtan elhelyezkedő melléképületek fekete takaró alá bújtak. A sötét ablakok mögött nem egyhangtalanul síró kiskatona forgolódott kényelmetlen ágyában. A honvágy,a félelem és sok más egyéb tényező kihozta belőlük a gyermeket – mertmég azok voltak, fegyvereik és egyenruhájuk ellenére.

Plútó és én kimentünk, hogy leváltsuk a társainkat. A magas fal alattkellett fel-alá cirkálnunk, amely az egész laktanya területét körülölelte. Nekünk kellett arról is gondoskodni, hogy minden az előírás szerinttörténjen, az ajtók tízkor zárva legyenek, és a gyakorlótér mögötti


28/253

lőszeresládák éjszakai helyükre kerüljenek. Ha valakit megláttunk,igazoltatnunk kellett az illetőt, bárki is volt az. A tisztjeink különöselőszeretettel provokáltak minket ezen a téren, és a legkisebbszabálytalanságba is belekötöttek.

Von Weisshagen alezredes, az ezredtörzs parancsnoka volt a

legbuzgóbb mind között. Igen apró ember volt, óriási monoklival, amithogy, hogy nem, sikerült belecsavarintania egyik szemgödrébe. Azegyenruhája egy költemény volt, legalábbis a porosz lélek számára: zöldzubbony félig magyar, félig német szabás szerint, rövid, mint a huszároké;világoszöld lovaglónadrág, üleprészén fehér tehénbőrrel; és fekete,irdatlanul hosszú lakkbőr lovaglócsizma. Rejtély volt számunkra, hogyanképes benne behajlítani a térdét. Röhejes uniformisa miatt mindenki csak“Nyakigsegg”-nek nevezte. A sapkája elöl magasított volt, mint a nácinagykutyáknak, és aranypaszomány meg sas díszítette. Hogy eme díszesremekmű a becses fejen maradjon, arról egy iszonyatosan vastag,ezüstzsinórból font állszíj gondoskodott. A nagykabát természetesen afekete bőrből készült, hosszított fajta volt, csapkodó hajtókával. A derékalezredes nyakáról egy érdemkereszt lógott, amit még az első világháborúban szerzett, a császár lovas őrezredének a “lovagjaként”. Arégi lovassági jelvényt most is viselte, szabályellenesen a náci egyenruha

váll-lapján.Hogy volt-e egyáltalán ajka vagy sem ennek a próbabábunak, arrólrengeteg fogadás született, de az igazság sohasem derült ki. A szája egyvékony vonal volt, amely szó szerint elveszett a ráncos arc redői között.Egy párbajban szerzett heg tette még zavarosabbá a képét, amelyen jeges,világoskék szeme uralkodott. Ha az apró parancsnok elé álltál, a hidegfutkározott a hátadon, ahogy bársonyos hangon beszélt hozzád, miközbenhideg, kifejezéstelen tekintetével lyukat fúrt a zsigereidbe. Senki nem

emlékezett rá, hogy valaha is látott volna nőt a társaságában, ami nem iscsoda. A jelenlétében minden nő megdermedt volna, mint a nyúl, amikor akígyó rászegezi halott tekintetét. A háború végén kirúgták a seregtől, ésállítólag olyan intézmény élére került, ahol különlegesen nehezenkezelhető elítélteket őriztek.

Még egy érdekes adalék err ől az emberr ől. Mindig kigombolva tartottaa pisztolytáskáját, hogy annál könnyebben előránthassa gonoszul csillogó

kékesfekete Mauser 7,65-ösét. A szárnysegédei (kettő is volt bel

őlük) aztmondták, egy ugyanolyan kaliber ű Walther is volt nála, dumdummá

csiszolt golyókkal megtöltve. Lovaglóostorának üreges szára egy hosszú,vékony tőrt rejtett. Egy szempillantás alatt ki tudta rántani gyönyör ű,


29/253

sodrott bőrtokjából. Tudta, hogy gyűlölik és rettegik, ezért képesnek kellettlennie megvédenie magát a szerencsétlen, idegroncs katonák ellen, akiket akétségbeesés eljuttat odáig, hogy semmivel sem tör ődve megtámadják őt.Természetesen nem küldték ki a frontra, magas pozíciókban fészkelő kapcsolatai gondoskodtak err ől. Korcs kuvasza, “Báró” újabb külön

történet volt. A kutyát hivatalosan felvették az ezred katonáinak hivatalosnévsorába, és többször is lefokozták az egész zászlóalj szeme láttára. Aszárnysegéd, ahogyan azt illik, a napiparanccsal együtt olvasta fel a büntetést. A kutyának sohase sikerült a tizedesi rangnál magasabbra vinnie.Pillanatnyilag őrvezető volt, és a fogdában bűnhődött, mert oda merte potyogtatni az ürülékét a parancsnoka asztala alá.

“Kemény legény” f őtörzsőrmesterek reszkettek, ha Von Weisshagenselymes hangja a mulasztásaikról suttogott nekik a telefonban. Az embervéletlenül elejtett vagy hanyagul elhajított egy papírfecnit, és öt perc se telt bele, a parancsnok már tudott róla. Olyan jól informált volt, hogy néha azvolt az érzésünk, zafírszemével átlát még a falakon is. Mindig alegszigorúbb büntetést választotta a sok ezer közül, amit a HarmadikBirodalom vezetése belezsúfolt a katonai szolgálati szabályzatba. Amegértést és a kegyelmet a gyengeség jeleinek tartotta, s meg voltgyőződve róla, hogy züllést és anarchiát okoznak. Imádott teljesíthetetlen

parancsokat adni a beosztottainak, mind a közlegényeknek, mind atiszteknek. Mondjuk hatalmas mahagóniasztala mögött trónolt, melyet a páncélos hadtest miniatűr, kézigránát-alapzatra forrasztott zászlajadíszített; az előtte vigyázzban álló katonára nézett, és hirtelen elordítottamagát:

– Maga, ugorjon csak ki azon az ablakon!Jaj volt annak a katonának, aki nem rohant tüstént az ablakhoz, hogy

kinyissa azt és kilógassa a lábát a három emelet mélységbe. Az utolsó

pillanatban a manónyi tiszt hátulról rávakkantott játékszerére: – Jó, jó, jöjjön el attól az ablaktól!Vagy besurrant egy szobába, hangtalanul, mint egy macska (a csizmája

gumitalpú volt), és nyájas, mégis ostorcsapásként ható hangon rád parancsolt:

– Most pedig kézenállás!Gondosan feljegyezte a bal szivarzsebében lapuló szürke noteszbe

mindazoknak a nevét, akik nem tudtak kézen állni. Gyöngybetű

kkel írt, a bűnös hátát használva asztalnak. Másnap a szegény ördög megtudta, hogyügyetlenségéért egyheti büntető gyakorlatozást kapott.


30/253

Plútó és én egymással csevegve róttuk az utat a magas falak tövében.Plútónak cigaretta fityegett a szájából – elég rövid ahhoz, hogy egyetlennyelvmozdulattal beránthassa a szájába, ha hirtelen el kellene rejtenie.Belerúgott egy lőszeresládába, és annak a teteje, Plútó nagymegelégedésére kinyílt. Ez komoly fejfájást okozott a 4. századnak, amikor

másnap jelentettük, hogy a zár csütörtököt mondott.A gyakorlótér épületei mögé érve Plútó kiköpte a mikroszkopikus

cigarettavéget. A csikk a száraz füvön landolt. Egy darabig álltunk ésvártunk, remélve, hogy a f ű lángra lobban, némi színt hozva őrjáratunkegyhangúságába.

Lassú, kimért léptekkel haladtunk tovább. Bajonettjeink rosszindulatúancsillogtak az éjszakában. Alig tettünk meg néhány métert, valaki elénkugrott a sötétből. Mindketten tudtuk azonnal, hogy csakis Von Weisshagenalezredes lehet az. Kalapjával és felöltő jével úgy nézett ki, mint egy feketeteababa.

Plútó eldübörögte a jelszót, olyan hangosan, hogy az egész laktanyazengett bele:

– Gneissenau! – Csend volt egy pillanatig, aztán Plútó folytatta: –Eicken Obergefreiter és Hassel Fahnenjunkergefreiter őrszolgálatosok,alezredes úr. Őrjáratot hajtunk végre a laktanya területén, és a

szabályzatnak megfelelően kérjük a Herr Oberstleutnant papírjaitmegtekintésre.Csend.A bőrkabát lebernyege oldalra csapódott, és a következő pillanatban egy

pisztoly torkolata meredt felénk. – És ha most lőnék? – kérdezte a jól ismert, nyájas hang.Mintha csak erre várt volna, Plútó elsütötte a puskáját; a golyó levitte a

parancsnok kalapját. Mielőtt még a nagy revolverrel járó kicsi emberke

magához térhetett volna, a mellkasának szegeztem a bajonettemet. Plútófenyegetően a próbabábu nyakának szegezte borotvaéles bajonettje hegyét.Elvettük a parancsnok pisztolyát.

– A Herr Oberstleutnantnak most kéretik felemelni mindkét kezét vagylőni fogunk – mondta lágy hangon Plútó.

Majdnem elröhögtem magam. Ez kész röhej volt: “A HerrOberstleutnantnak most kéretik felemelni mindkét kezét”. Csak a

hadseregben beszél ilyen hülyén az ember. Megnyomtam a bajonettet,hogy Von Weisshagen érezze, komolyan gondoljuk.


31/253

– Ez nonszensz – borította fel a saját játéka szabályait. – Mindkettenismernek engem. Eresszék le a bajonettjeiket, és folytassák az őrjáratot.Reggel pedig írjanak jelentést arról a lövésr ől.

– Mi nem ismerjük önt, Herr Oberstleutnant. Mi csak azt tudjuk, hogyvalaki fegyverrel fenyegetett meg minket, miközben őrjáratot tartottunk.

Most arra kérjük, Herr Oberstleutnant, hogy fáradjon velünk az őrszobára –válaszolta Plútó udvariasan, ám könyörtelenül.

Szuronnyal az őrszobára kísértük a leforrázott, fenyegetőző alezredest.A bevonulásunk kisebb riadalmat keltett a bent lévők között. Reinhardt,akit elnyomott a buzgóság, rugóként pattant fel és simította magát az előírt pozícióba, három lépéssel a parancsnok előtt.

– Vigyázz! – kiáltotta remegő hangon. – Reinhardt Unteroffizier, azőrség ügyeletes parancsnoka alázatosan jelenti a Herr Oberstleutnantnak,hogy az őrség létszáma húsz f ő. Öten puskával vannak felszerelve, kettő közülük jár őrözik. Őrizetben négy személy. Egy Gefreiter a 3. századbólháromnapos elzáráson. Egy tankos tüzér és egy Obergefreiter a 7.századból hatnapos elzáráson. Mindhárman azért kapták a büntetésüket,mert engedély nélkül maradtak ki éjszakára. És egy Gefreiter kutyaháromnapos elzáráson, amiért összepiszkította a szőnyeget. Alázatosan jelentem a Herr Oberstleutnantnak, hogy semmi különös nem történt!

Az Oberstleutnant érdeklődve méregette Reinhardt bíborvörös arcát. – Ki vagyok én? – Ön, uram, a 27. harckocsizóezred ezredtörzsének a parancsnoka, Von

Weisshagen alezredes.Plútó vidáman jelentette Reinhardtnak: – Őrparancsnok úr! Eicken Obergefreiter, a két f ő ből álló laktanyai

őrjárat parancsnoka alázatosan jelenti, hogy letartóztattuk azOberstleutnantot a 2. század gyakorlótéri raktára mögött. Mivel nem

kaptunk választ a felszólításunkra, és kérésünkre papírok helyett pisztollyalvaló fenyegetőzés volt a válasz, az előírásoknak megfelelően figyelmeztető lövést adtam le a puskámmal, egy 98-as modellel. A fogoly kalapját elvitteés kilyukasztotta a golyó. Lefegyvereztük a foglyot, és sértetlenül azőrparancsnok úr elé vezettük. Alázatosan várjuk a további parancsot.

Hosszú, selymes csend következett.Reinhardt másodpercenként nyeldekelt egy hangosat. Ez túl sok volt

neki. A parancsnok türelmetlenül várt. Mindenki várt, de csak a süketcsendet lehetett hallani. A vér jött és ment Reinhardt páviánarcán, a szavakazonban nem akartak megérkezni. Az alezredes végül, megelégelve acsendjátékot, fájó hangon így szólt:


32/253

– Mindannyian tudjuk, hogy ismer engem. Maga az őrparancsnok, a 27.ezred laktanyáinak az őrzése magára lett bízva. Mi a további parancs,Unteroffizier? Mit szándékozik tenni? Nem állhatunk itt egész éjszaka!

Reinhardtnak fogalma sem volt, mit kellene tennie. Kétségbeesettenforgatta a szemét, szinte hallani lehetett, ahogy a rozsdás, hiányos fogazatú

kerekek csikorogva forogni próbálnak a fejében. Az asztalról egy párna ésegy nagykabát mutogattak rá, kajánul tanúsítva, hogy a szabályzatotmegszegve aludni merészelt. Az őrmester felénk pillantott, és mi, rosszulleplezett kajánsággal, viszonoztuk a pillantását. A szeszélyes sorsváratlanul és akarata ellenére akkora hatalmat adott a kezébe, ami márelviselhetetlenül sok volt számára. Itt állt előtte egy emberi lény, egyközönséges ember, akinek ugyanúgy két lába, két keze, arca, füle és fogaivoltak, mint neki, csakhogy – és ez egy hatalmas, baljós “csakhogy” volt –ez az ember fekete bőrkabátot, lakkbőr csizmát és átlőtt kalapot viselt, aváll-lapján pedig aranycsillagok sziporkáztak. Reinhardt számára ez azember maga volt az isten, a sátán, a hatalom, az élet és a halál, minden,aminek köze lehet a pusztításhoz, a kínzáshoz, az előléptetéshez, alefokozáshoz, és végül, de nem utolsósorban, egy harci egységhez. A harciegység pedig a keleti frontot jelentette, véres csatáival, végtelenhómezőivel és állandó nélkülözéseivel. Hogy most sikerül elkerülnie ezt a

sorsot vagy sem, az kizárólag azon múlt, sikerül-e úgy megoldania ahelyzetet, hogy azzal ne sértse meg előtte álldogáló, gúnyosan mosolygóistenét.

Reinhardt agyának, ha sokára is, de végül sikerült kapcsolatotteremtenie a nyelvével. A kínos hallgatás helyét a hetvenkedés foglalta el.

– Maguk mindketten megőrültek! – ordított ránk az őrmester. – Azonnalengedjék szabadon a parancsnok urat! Ez zendülés! – Higgadt, kárörvendő kifejezés ült ki az arcára, ahogy folytatta: – Le vannak tartóztatva! Azonnal

hívatom az ügyeletes tisztet. Ezért még drágán meg fognak fizetni! Megkell bocsátania nekik, Herr Oberstleutnant. – Akkurátusan összecsapta asarkát. – Ez a két ostoba a frontról került ide. Gondoskodni fogok róla,hogy azonnal jelentés készüljön az esetr ől. Az ügyet természetesen ahadbíróság elé fogjuk…

A parancsnok a puszta tekintetével bűvöletben tartotta a szobábantartózkodókat. A helyzet kedvére való volt, tökéletes alkalom arra, hogy

megtegye azt, amitő

l mindenki rettegett: példát statuáljon. – Nos, Unteroffizier, ez a maga véleménye! – Weisshagen ellőtt egyképzeletbeli porszemet a nagykabátja hajtókájáról, majd átvette a pisztolyát a leplezetlenül vigyorgó Plútótól.


33/253

A parancsnok szó nélkül odasétált az asztalhoz, Reinhardt alkalmiágygarnitúrájára mutatott, és negédes hangon csak ennyit mondott:

– Tüntessék el!Reinhardt és tíz újonc rohantak kezüket-lábukat törve, hogy teljesítsék a

parancsát. A kabát és a párna egy szempillantás alatt kámforrá vált.

Az alezredes lassú, ráér ős mozdulatokkal kigombolta a kabátját, s a balszivarzsebéből elővette hírhedt szürke noteszét és ezüstös ceruzáját. Anotesz az asztalra került, a szépírásórákon tanult precíz szögben éstávolságra. Ahogy írt, Weisshagen hangosan betűzte is a szavakat:

– Reinhardt, Hans Unteroffizier, szolgál a 3. században, őrparancsnokháborús körülmények között, nem megfelelően volt öltözve a szolgálataidején. A zubbonyát nem gombolta be. A pisztolytáskája a fegyverévelegyütt nem volt elérhető távolságban tőle, így vészhelyzet eseténfegyvertelen lett volna. Ez sérti a Katonai Szolgálati Szabályzat 1939.április 22./ 10618-as előírását, mely az őrszolgálatos kötelességeirevonatkozik. Továbbá, ugyanezen év 798-as szabálya kimondja, hogyszigorúan tilos az őrszoba asztalán aludni. Reinhardt, Hans Unteroffiziersúlyosan megszegte ezt a szabályt is, mi több, az egyenruhájához tartozónagykabátot használta takaróként. Ugyanakkor meg lett sértve egylaktanyai rendelet, amit Von Weisshagen Oberstleutnant ezredtörzs-

parancsnok hozott 1941. június 14-én. Ez a laktanya területén este tíz utánelfogott személyek azonosítására vonatkozik. Az őrség parancsnoka ilyenesetekben nem hozhat döntést, hanem köteles értesíteni az ügyeletes tisztet.

Egy hirtelen mozdulattal Reinhardt felé fordult: – Nos, Unteroffizier, van valami jelentenivalója?Reinhardt csak tátogni tudott. A parancsnok megigazította az övét,

megtisztogatta a monokliját egy hófehér zsebkendővel, majd felcsattant: – Eicken Obergefreiter és Hassel Fahnenjunkergefreiter! Vigyék

Reinhardt Unteroffiziert a fogdába. Letartóztatom a szolgálati szabályzatsúlyos megsértése miatt. Az ügyét a haditörvényszék elé terjesztem.Holnap átszállítják a 144. gránátosezred börtönébe. A továbbiakban, míg lenem váltják, Eicken Obergefreiter fogja ellátni az őrség parancsnoktennivalóit. Az őrjárat tagjai a szabályzatnak megfelelően, buzgón látták elfeladatukat.

Macskaléptekkel kisétált az őrszobából.

– Jöjjön – vigyorgott Plútó aző

rmesterre. – Csak semmi izgés-mozgás,vagy használni fogom a bajonettet. – Azzal zajosan csőre töltötte a puskáját.


34/253

Végigmasíroztunk a cellákhoz vezető folyosón. Plútó lelkesen lóbálta akulcscsomót, a csörgetéssel felébresztve a 78-as cella lakóját, aki féktelenugatásba kezdett. Plútó odaállt a cellaajtó elé, és ráüvöltött az állatra:

– Pofa be, Gefreiter! Tíz után takarodó!Szükségtelen vehemenciával hátrarántottuk a 13-as cellaajtó reteszét, és

kivágtuk az ajtót. Belökdöstük Reinhardtot. – Őrizetes, vetk őzzön le, és tegye minden holmiját az ágyra! –

parancsolta Plútó, mély átéléssel játszva a börtönőr szerepét. Néhány perc, és a testes Reinhardt úgy állt előttünk, ahogy az úristen

megteremtette. Egyenruhája és rangjelzései nélkül nem volt több egy rakáskiszolgáltatott, remegő hájtömegnél.

Plútó eltökélte, hogy precízen tartani fogja magát a könyvbenelőírtakhoz.

– Őrizetes, hajoljon előre – bökött a bajonettel az őrmester hátsója felé.Gondosan, mint egy fontos megfigyelést végző kutató, megvizsgáltaReinhardt feléje ásító hátsóját. – Az őrizetes semmit nem rejteget a farában – közölte fanyar arccal. Ezután a paprikavörös Reinhardt fülét vetteszemügyre. Felragyogott az arca.

– Őrizetes, ismeri maga a szabályzat tisztálkodásra vonatkozó részét?Paraszt létére nem tudja, hogyan kell kilapátolni a sarat a füléből! Írja: a

fogoly letartóztatáskor rendkívül rossz higiéniai állapotban volt. A füledugig tele van fülsárral. – Úgy írjam, ahogy mondtad? – néztem rá tanácstalanul. – Hát persze! Nem én vagyok az őrség parancsnoka? Felelősséggel

tartozom az őrizetes egészségéért, vagy nem? – Jól van, legyen, ahogy akarod, te hülye disznó – feleltem. – De te

fogod aláírni! – Mondtam már, hogy én vagyok a parancsnok – füstölgött Plútó. –

Most már meg vagy elégedve?Tüzetesen átkutattuk Reinhardt egyenruháját. Átolvastuk a noteszát.

Plútó megkülönböztetett érdeklődést tanúsított egy kerek cigarettapakkiránt. Végighúzott néhány szálat az orra alatt.

– Az őrizetes ópiumcigarettát tart magánál! Vegyem át őket, magatörvényszegő, vagy inkább írjunk róluk jelentést? Akkor majdmegtudhatja, hogy mit ad a haditörvényszék azoknak a tiszthelyetteseknek,

akik narkotikumokat tartanak maguknál. Nos, mit akar, mit tegyünk? – Tartsa meg őket, és fogja vissza magát végre – mondta keser űenReinhardt.


35/253

– Csendet, őrizetes, ne pimaszkodjon. És ha megszólít, magánakőrparancsnok úr vagyok. Ezt jól vésse az eszébe, ganajtúró!

Plútó vigyorogva a zsebébe gyömöszölte a cigarettákat. Aztán fogta a pofára esett hős holmijait, s az egyenruha és az alsónemű kivételévelmindent egy zsákba gyű jtött.

– Itt írja alá – mutatott Plútó a listára, amit lediktált nekem. – Így aztánnem lesz balhé, amikor a távoli jövő ben kiengedik. Így, ni.

Reinhardt át akarta nézni a listát, Plútónak azonban ez nem tetszett. – Mi a fenét képzel, nem a közjegyzőnél van! Írja alá, és kész. Aztán

lökje ki a rongyosát az ajtó elé, ahogy az kell. Még ekkora arcátlanságot!Reinhardt ellenkezés nélkül tette, amit mondtak neki. – Ha használni akarja a küblit, most szóljon – vetette oda Plútó. – Köszönöm, nem, őrparancsnok úr – felelte kelletlenül az anyaszült

meztelen Reinhardt. – Remélem is, a maga érdekében – mordult rá Plútó. – És az isten

kegyelmezzen magának, ha csengetni mer éjszaka. Szeretnénk csendben,nyugodtan átgondolni a mai este rendhagyó eseményeit.

– Értettem, őrparancsnok úr!Plútó győzedelmesen nézett szét a cellában. – Jól van, őrizetes. Feküdjön le, és maradjon az ágyban ébresztőig.

Kivonult a cellából, bevágta az ajtót, kétszer ráfordította a kulcsot azóriási zárra, és végül helyükre pofozta a reteszeket.Plútó annyira imádta a fogda kulcsait, hogy az őrszobában maga előtt

tartotta őket, az asztalon. Gyakorta került rács mögé ő maga is, és ez voltaz első alkalom, hogy birtokába kerültek egy fogda kulcsai. Nem sokkalazután, hogy Reinhardtot a különszobájába kísértük, Plútó nagy élvezettelnekilátott felcsörgetni a többi ügyeletes tiszthelyettest a századok körletein.Tudni akarta a létszámot a névjegyzékr ől – ez egy olyan elő jog volt,

amivel mint őrségparancsnok bátran élhetett. Valahányszor kapcsoltak egyszázadot, gyanakvó hangon megjegyezte:

– Álmosnak tűnik a hangja. Csak nem aludt? – Persze hogy mindenkiazt tette. – Még meggondolom, ne jelentsem-e ezt a kis félrelépését azügyeletes tisztnek. Mi? Hogy Ki beszél? Az őrségparancsnok,természetesen. Miért, mit gondolt?

Amikor végzett mind a nyolc századdal, elölr ől kezdte az egészet.

Ezúttal azt akarta megtudni a riadt tiszthelyettesektő

l, hogy hányan vannakgyengélkedőn. Továbbá kért egy listát a század fegyver- és lőszer-készletér ől; a listát pontban reggel nyolckor kellett leadniuk az őrszobán.


36/253

Ezzel a szerencsétlen tiszthelyetteseknek egész éjszakára való munkátadott.

Mérhetetlenül elégedetten önmagával, Plútó hátradőlt a kényelmesszékben, az asztalra vetette atlaszi lábát, és lapozgatni kezdte az egyik pornóújságot. Épp rá készült gyújtani egy ópiumcigarettára, mikor két

újonc rontott be lélekszakadva az ajtón. Kettő jük közt egy izgatott figuraállt virágos pamutruhában, fején sállal, lábán gyalogsági bakanccsal.

– Őrparancsnok úr – lihegte az egyik újonc –, alázatosan jelentem, hogytetten értük ezt a személyt, amikor át akart mászni a 3. század körletemögötti falon. A tetten ért személy semmit nem hajlandó elárulni magáról,és tiszta er ő ből arcul ütötte Reichelt tanktüzért, akinek ettől csúnyánfeldagadt a szeme és az állkapcsa.

Plútó pislogott egyet-kettőt, de hamar észbe kapott. Porta állt előttünk.Plútó kihúzott egy széket, és mosolyogva hellyel kínálta:

– Foglaljon helyet, asszonyom. – Fogd be azt a lepcses bagólesődet, vagy én fogom bevarrni! –

válaszolta tiszteletlenül Porta az őrség újonnan kinevezett parancsnokának.Plútó er őszakkal a székbe nyomta Portát. – Bocsásson meg, asszonyom. Netán a férjét keresi nálunk? Én Gustav

Eicken Obergefreiter vagyok, az őrség parancsnoka, szenvedélyes

férjgyű jtő, akinek a kezében eme igen tekintélyes laktanyának a biztonságaösszpontosul. Vagy netán van valami közlendő je, drága asszonyom? – Egyhirtelen mozdulattal fellibbentette Porta szoknyáját, felfedve a hosszúkatonai alsó szárát.

– Ah, a legújabb párizsi divat? Elbűvölő, asszonyom. Manapság nemtelik minden hölgynek ilyen nyalánkságokra.

Porta egy részeg morgással a vigyorgó dokkmunkás arca felé ütött, deeltévesztette a célt. Aztán váratlanul feladta.

– Istenkém, de szomjas vagyok. Hozzon valaki egy sört!Végül az egyik cellában kötött ki – túl részeg volt ahhoz, hogy

visszavigyük a körletbe. Mint másnap megtudtuk, végigjárta a város összeskocsmáját, a “Piros Rózsá”-tól a “Vigyorgó Tehén”-ig. Ha hinni lehet neki,olyan sok nővel összefeküdt közben, hogy az egy átlagembernek két évreis elég lett volna. Az utolsó pásztorórája alkalmával lopták el azegyenruháját, csak a jégeralsója és a bakancsa maradt meg. Esküdözött

égre-földre, hogy ezeket az ágyban is magán tartotta. Valaki olajfestékkel acsupasz fenekére mázolta, hogy “Vigyorgó Tehén”.


37/253

Plútó este tizenegyet írt be érkezése idő pontjául – a kimenő je éjfélkor járt le. Arról, hogy ekkor még nem volt előléptetve őrparancsnoknak,teljesen megfeledkezett.

Az éj hátralevő részében huszonegyest játszottunk az őrmester pénzével. Mint Plútó bölcsen megjegyezte, Reinhardtnak most nem volt

szüksége a gubájára.Az ügyeletes tiszt, Wagner hadnagy reggel nyolckor hajtott végre

ellenőrzést. Amikor Plútó jelentéséből megtudta, mi történt a laktanyatörténetének egyik legmozgalmasabb éjszakáján, majdhogynem sírvarogyott a székbe. A legveszélyesebb pont az volt a számára, hogy nemhallotta a lövést. Vagy aludt, vagy engedély nélkül távol volt. A jelentésének már hat órája Weisshagen vagy a szárnysegédje asztalánkellett volna lennie. Ismerve az alezredest, mindannyiunk számára világosvolt: Wagner hadnagyot úgy át fogják helyezni egy harci egységhez, mint a pinty.

Ahogy jövendő tragikus sorsa körvonalai felsejlettek előtte, Wagnerteljesen falfehér arccal feltápászkodott a székből, és remegő térddelelindult, hogy szembenézzen azzal, amit az új nap tartogatott a számára.


38/253

Egy ver ő fényes reggelen összegyű jtöttük, hogy a zötyög ő steherautón utolsó útjukra vigyük ő ket.

Amikor elakadtunk, segítettek kitolni az autót a sárból. És amikora puskáink eldördültek, úgy t ű nt, felénk düllesztik a mellkasukat,hogy a golyó biztosan célba érjen.

Mi csak eszközök vagyunk, vigasztaltuk magunkat. A fehérkesztyű k az urak kezén…

4.

G YILKOSSÁG FEHÉR KESZTY Ű BEN

Porta mászott fel utolsónak a Krupp dízel monstrumba. A jármű nyikorgott és csikorgott, ahogy sebességbe tették. Kilőttünk a körletből, ésátrobogtunk a városon. Útközben jó katonákhoz illően duhajul kiabáltunkés integettünk a lányoknak; a nők látványától megihletett Porta belefogottegy szennyes történetbe, Möller azonban finoman megkérte, hogy fogja bea száját. Rövid, ám annál hevesebb vita robbant ki, amiből akár mégverekedés is lehetett volna, ha nem hajtunk be a gyalogsági laktanyaudvarára. A börtön őrszobája előtt fékeztünk le.

Paust f őtörzs kipattant a vezetőfülkéből, és megnyomta a csengőt. A platón kucorgók közül hatan leugrottunk, és követtük Paustot a börtönőrszobájába. Itt néhány sápatag nyúllal kellett farkasszemet néznünk, mígPaust eltűnt egy ajtó mögött, hogy kikérje a papírokat.

Porta érdeklődve megkérdezte tőlük:

– Áruljátok el, cimb

02 sven hassel - lanctalpak

Documents