NNCL1782-5DDv1.0

SVEN HASSEL

Pokoljárás

A mű eredeti címe: REIGN OF HELL

Copyright © Sven Hassel 1973 All rights reserved

A fordítás a Corgi Books 1989. évi kiadása alapján készült

Fordította: Nitkovszki Staniszlav Hungarian translation © Nitkovszki Staniszlav

Fedélterv: Gerecz Tibor Borító: © Aquila Könyvkiadó

Első kiadás © AQUILA KÖNYVKIADÓ, 2002

ISBN: 963 679 166 X

Terjeszti: A LAP-ICS Könyvkiadó és Kereskedő Kft. Felelős vezető: Kiss Ernő ügyvezető

Felelős kiadó: Labancz László ügyvezető Műszaki szerkesztő: Pintyéné Krucsó Mária

A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült, a 2002. évben

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

„Azok a nyarak, mondd, hová tűntek? Öledben pajkos sellők kergetőztek, s te hűs hullámaiddal becézted keblüket.

Most kőcsontjaid közt csontok hevernek. Csak a sírást hallom, öreg Visztula, Már a habjaid sem nevetnek.”

„Akárki akármit mondjon is, a németek kiváló katonák…”

Idézet Lord Alanbrooke tábornagy naplójából

Ajánlom ezt a könyvet az Ismeretlen Katonának és a második világháború összes áldozatának, azzal az őszinte reménnyel, hogy mindazok a szörnyűségek, amelyeket végigszenvedtünk, soha többé nem fognak megismétlődni. Ajánlom továbbá politiku-sainknak: okulásként.

„Célunk a hatalom megszerzése, és ha már a miénk, a megtartása. Bármi áron…”

Részlet Hitler 1932. november 30-i müncheni beszédéből

EGYETLEN EMBER NEM AKADTaz 5. századnál, aki őr akart volna lenni Sennelagerben. De mit számít az, hogy akar-e valamit egy katona vagy sem? A katona egy gép. A katona azért van, hogy végrehajtsa a parancsokat. És ha valamelyikben kételkedne, ha netán nem úgy venné a levegőt, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, egy szempillantás alatt a hírhedt büntetőzászlóaljnál, a 999-esnél találja magát. Mert a különcködőknek ott a helyük.

Vegyük például a tankszázad parancsnokát, aki nem volt hajlandó felégetni egy körbezárt falut, mert a lakosság a házakban rekedt. Pedig a parancs egyértelmű volt – ahogyan a következmények is: haditörvényszék, lefokozás közlegénnyé, Germersheim, 999-es. A jól bevált sorrend.

Vagy ott volt például az SS Obersturmführer, aki nem akart átmenni a tit-kosszolgálathoz. A következmények: haditörvényszék, lefokozás közlegénnyé, Torgau, 999-es.

Sorolhatnám még, de attól tartok, unalmas lenne. Persze nemcsak renitens katonák, katonatisztek kerültek a büntetőezredekhez.

A német hadsereg katonai szabályzata így kezdődik: „A katonai szolgálat megtiszteltetés…” Az első rész 13. bekezdése pedig ezt mondja: „Az a személy, akit előéletében öt hónapnál hosszabb börtönbüntetésre ítéltek, nem méltó a katonai szolgálatra, ennélfogva semmilyen haderőnemnél nem teljesíthet szolgálatot.”

De aztán jön a 36. bekezdés: „Rendkívüli körülmények fennállása esetén el lehet tekinteni a 13. bekezdéstől, feltéve, hogy a büntetett előéletű személy egy büntetőezredhez kerül besorozásra. További megszorítás, hogy a főbenjáró bűncselekmények miatt elítélt személyeket különleges osztagokba kell szervezni, melyek csakis és kizárólag aknaszedéssel, illetve temetési szolgálattal foglalkozhatnak. Az ilyen osztagok katonái nem kaphatnak fegyvert. Hat hónapnyi kielégítő szolgálat után fent említettek áthelyezhetők a 999-es zászlóaljhoz… A zászlóalj tiszthelyetteseit úgy kell megválasztani, hogy tizenkét havi háborús szolgálat vagy békeidőben tíz év szolgálat legyen mögöttük. A tiszteket és tiszthelyetteseket szigorúan meg kell büntetni, ha elnéző magatartást tanúsítanak a rájuk bízott emberekkel szemben. Minden büntetőszolgálatos, aki alázattal teljesíti büntetését, és felettesei által a

katonai szolgálatra méltónak találtatik, áthelyezhető egy rendes katonai ezredhez, és a továbbiakban ugyanúgy kezelendő, mint büntetlen előéletű bajtársai. Katonai szolgálatra egy büntetőszolgálatos akkor tekinthető méltónak, ha a harctéren tanúsított hősies magatartásáért legalább négyszer a Katonai Kereszt kitüntetésre jelölték.

A 999-es, vagy ahogy nevezték, a „három kilences”, egy vicc volt. Legalábbis annak szánták. Meg kell jegyeznem, hogy a főparancsnokság eleinte nem találta viccesnek a dolgot, merthogy a kilencszázzal kezdődő azonosító számokat a hadsereg elit alakulatainak tartották fent, de aztán valaki elmagyarázta nekik, hogy a tripla kilences a Scotland Yard londoni telefonszáma. Ez már tetszett nekik. Mert mi lehet mókásabb, mint a brit rendőrségre utaló azonosítót adni egy bűnözőkből álló német büntetőalakulatnak? A főparancsnokság engedélyezett magának egy feszélyezett, bürokratikus mosolyt, és rábólintott a javaslatra. Legyen csak a három kilences; és hogy még mulatságosabb legyen a dolog, eléje biggyesztettek még egy nagy V-t is, piros vonallal áthúzva. A jelentése: törölve. Eltörölve. Ami ugye vonatkozhatott a Scotland Yardra, de ugyanígy értelmezhető volt a büntetőszolgálatosokra is. Ettől volt olyan átkozottul mulatságos az egész. A hasadat fogtad a röhögéstől. Hiszen úgyis csak tolvajokról és gyilkosokról, árulókról és vallási őrültekről, dezertőrökről és gyávákról volt szó; az emberiség legaljáról, a söpredékről.

Mi azonban, akiknek belét ontották az arcvonalban, nem így láttuk ezt. Nem engedhettük meg magunknak. Herceg vagy koldus, szent vagy szélhámos – kit érdekelt, hogy mi volt, ameddig megosztotta veled az utolsó szál cigarettáját? És hogy mit csinált? Ami volt, az elmúlt: minket csak az itt és a most érdekelt. Csak ez számított. Egyedül semmire nem mentünk volna, de az összetartás a túlélés záloga lehetett.

Sennelager

ÖZÖNVÍZ ELŐTTI MOZDONYzihált be az állomásra, nyomában nyikorgó marhavagonokkal. A peronon várakozó utasok kíváncsian a szerelvényre pillantottak, de nem volt rajta különösebb látnivaló. Csak egy vonat, amelyet állig felfegyverzett őrök kísértek. Mindennapos látvány.

Mi is a peronon ültünk, néhány francia és brit hadifogoly társaságában, és annyira belemélyedtünk a huszonegyezésbe, hogy tudomást sem vettünk a szerelvény érkezéséről. Annál is inkább, mert Porta meg egy skót őrmester alaposan megkopasztottak minket, és mindenki szerette volna legalább nullszaldóssá tenni a partit. Pici és Gregor Martin már hitelbe játszottak: négy váltójuk is az őrmester zsebébe vándorolt.

Aztán a játék legizgalmasabb pontján Löwe hadnagy, a századparancs-nokunk odajött hozzánk, és tapintatlanul véget vetett a partinak.

– Jól van, fiúk, elég a lazsálásból! Gyerünk, tegyenek úgy, mintha élnének. Ideje munkához látni!

Porta sértődötten lecsapta a lapjait. – Kurva érdekes – mondta maga elé. – Hát nem kurva érdekes?

Valahányszor az ember kezdene nyerésben lenni, valami baromarcú újrakezdi ezt a kurva háborút. Hogy az életbe ne lenne okádhatnékom?

Löwe fenyegetően Portára bökött a mutatóujjával. – Figyelmeztetem! Ha még egyszer kinyitja azt a mocskos száját, én… – Uram! – Porta felpattant, kihúzta magát, és kackiásan tisztelgett. Nem

bírta volna ki élve, ha nem övé az utolsó szó. Még a Führernek is visszabeszélt volna. – Uram – mondta komoly képpel –, szeretném közölni önnek, hogy amennyiben zavarná a hangom valamely okból, én hajlandó vagyok némasági fogadalmat tenni.

Löwe megvetően legyintett, és bölcsen elvonult. Papa nyögdécselve feltápászkodott, belerúgott a vederbe, amelyen eddig ült, és kelletlenül felcsatolta a derékszíját, melyről mázsás, rendszeresített mordálya fityegett.

– Második szakasz, indulj – parancsolta sóhajnak beillő hangon. Rosszkedvűen felszedelőzködtünk, és elindultunk a várakozó szerelvény

felé. Undorral eltelve méregettük a marhavagonokat. Hogy miért nem tud-ták ezt is lebombázni valahol útközben? A hadifoglyok csak röhögtek rajtunk.

– Hív a haza, katona! – A skót őrmester kivette a szájából a félig elszívott cigarettát, és Pici után kiáltott. – Nem foglak elfelejteni, pajtás! –

Meglengette a váltókat. – A háború után találkozunk! – Tudod, mit? – mordult rá Pici. – Sajnálom, hogy nem lőttük szét a

seggeteket Dunkerque-nél! Az őrmester vállat vont. – Ne aggódj. Még lesz rá alkalmad. És ha sikerült, akkor majd foglalok

neked egy helyet a mennyországban. Aztán ha megjelentél pici szárnyaiddal, folytatjuk onnét, ahol most abbahagytuk.

– A mennyekben? Na nem! – Pici megborzongott. – Ha találkozni akarsz velem, akkor odalent keress, seggfej! Te szállhatsz, ahová akarsz, de engem hiába fogsz keresni a vén szakállas meg a kis buzi angyalkái környékén!

Az őrmester vigyorogva eltette a váltókat, majd elővette a Vaskeresztet, amelyet szintén Picitől nyert el, és gondosan fényesíteni kezdte a zubbonya ujjával.

– Ember, már alig várom, hogy ideérjenek a jenkik! Azt hiszem, gazdagon fogok hazatérni a háborúból.

Maga elé tartotta a keresztet, és rámosolygott, mintha máris a zsebében érezte volna a pénzt, amit kapni fog érte. Köztudott volt, hogy az amerikaiak bolondulnak az emléktárgyakért. Már folyt is az árukészlet felhalmozása: véres egyenruhák, hullákról letépett kitüntetések gyűltek a katonaládák aljában. Porta már nem is fért a groteszk mementóktól, de egyiktől sem akart megválni, mert úgy érezte, nagyot szakíthat vele, „ha a piaci helyzet kedvező lesz”. Eléggé undorító szegmense volt ez a piacnak, de a háború végét vetítette előre, és ez mindennél fontosabb volt.

Megálltunk a vonat mellett, és zsebre vágott kézzel, felhajtott gallérral védekezve a hideg meg az eső ellen, vártunk. Már négy napja egyfolytában esett – már egészen megszoktuk –, de még a folyamatos zuhé sem tudta ki-mosni újonnan kapott egyenruháinkból a naftalin szagát. Olyan intenzitással áradt belőlünk, hogy egy kilométerről érezni lehetett, zárt térben pedig egye-nesen halálos volt. Szerencsére a tetvek se bírták jobban, mint mi, töme-gesen menekültek rólunk, megrohamozva a mit sem sejtő foglyokat. Ennyivel is előrébb voltunk. Legalább nem kellett folyton kivenni a kezün-ket a zsebünkből, hogy megvakarjuk valamelyik elérhetetlen testrészünket.

Az első néhány vagon oldalán a „Bergen” és „Trondheim” feliratokat lehetett látni. A két norvég kikötőváros nevét látva egy pillanatra összeszorult a szívem. Aztán a vagonokból nyihogás hallatszott, és mi kíváncsian odamentünk a legközelebbihez. Zömök kis hegyi pónikat szállítottak bennük. Abszurdan kicsik voltak, és mindegyiknek egy fekete sáv húzódott végig a hátán. Na és az orruk, az a fekete, puha, tömpe orruk… Az egyik rögtön szerelmes lett Picibe, és vonzódása nem maradt

viszonzatlan. Nyalogatni kezdte Pici képét, mint egy kutya, a barátunk pedig, aki legszívesebben minden kóbor állatot és gyermeket maga köré gyűjtött volna, kijelentette, hogy a póni az övé, és ezentúl mindenhová magával fogja cipelni. Már le akarta vezetni a vagonból, amikor két őr odarohant, és pisztollyal a kézben ordítozni kezdett. Pici se maradt adósuk a szitkokkal, és a pónik se rejtették véka alá a véleményüket – elkerülhetetlen volt, hogy Löwe ne loholjon a helyszínre.

– Mi a fene folyik itt? – Félretolta az őröket, és kérdőn Pici elé állt. Danz, sennelageri őrparancsnokunk, a legnagyobb vadállat, akit a föld valaha is a hátán hordott, hivalkodóan a hadnagy mellé furakodott. – Mi az istent akar azzal a pónival? – rivallt rá Löwe Picire.

– Magammal viszem – felelte ártatlanul a kérdezett. – Velem akar jönni. Ő az én kabalám. – A póni lelkesen végignyalta a képét, Pici pedig az állat nyakára tette a kezét, jelezve, hogy az immár az övé. – Jacobnak hívják. Senkinek nem fog útjában állni. Követni fog minket, bármerre is menjünk. Biztos vagyok benne, hogy ízleni fog neki a katonaélet.

– Ó, tényleg? – Löwe orrlyukai megremegtek a dühtől. – Azonnal vigye vissza azt az állatot oda, ahová való! Én századparancsnok vagyok, nem pedig cirkuszigazgató!

Elviharzott, nyomában Danzcal. Pici morcosan követte őket a tekintetével.

– Egy rakás vadbarom – vigasztalta Porta. Kivette a kezét a zsebéből, és beintett a távolodó hadnagy hátának. – Ne aggódj, pajtás, eljön még a mi időnk. Majd meglátjuk, hogy fognak pattogni a tiszt urak, ha mi húzzuk a nótájukat! – Heidére kacsintott. Julius a német hadsereg legfanatikusabb tiszthelyettese volt, ehhez nem férhetett kétség. – Nem igaz, cimbora?

Heide megvetően elfintorodott. Ki nem állhatta az efféle beszédet. A hideg futkosott tőle náci gerincén.

– Szerintem inkább ti lesztek azok – mondta Porta sávjait fixírozva. – Sokkal valószínűbb, hogy a tizedesek feje fog a porba hullni.

– Ó, igen? – kérdezte gúnyosan Porta. – És ki fogja lecsapni a fejünket, ha szabad kérdeznem? Talán ti? Szerinted hány tizedes van az átkozott seregben? Elárulom neked: kurva sok. Túl sok ahhoz, hogy azt tegyetek velünk, amit akartok. – Durván Heide mellkasába bökött. – Jobban járnál, ha nyitva tartanád a szemedet. Nem ártana időnként körülnézned, fiacskám. A kondérokban már rotyog a forró olaj, és nem mi leszünk azok, akiket kavargatni fognak benne.

Heide se volt az a típus, aki egyhamar feladta. – Gyerünk csak, mondd tovább – provokálta Portát. – Ha már

mindenáron lógni akarsz! Szó szerint fogom visszamondani, ha kell. Pici hanyagul a háta mögé sétált, és „csak úgy” belerúgott egy üres

festékesdobozba. A bádogdoboz nagy ívben átrepült a sínek felett, és fejen találta a közelben tébláboló csendőrt. A férfi hátraperdült, mire Pici Heide felé intett a fejével. A csendőr, mint egy felhergelt elefántbika, vágtatni kezdett. Néhány évvel ezelőtt még valamelyik útkereszteződés forgalmát irányította napi nyolc órában, óvatlan autósokon és gyalogosokon élve ki agresszivitását. A háború már több lehetőséget kínált szadista lelkének, most pedig, végre-valahára, eljött a nagy pillanat. Mielőtt még felfoghatta volna, mi történt, Heide bilincsbe volt verve. Porta vihogott, Pici pedig bólogatott, és egy papagáj buzgalmával ismételgette: – A saját szememmel láttam. Láttam, hogy ő tette. Ő volt az. Láttam. A saját szememmel láttam.

Löwe kénytelen volt visszatérni a helyszínre. – Hogy érti azt, hogy ez a katona magára támadt? – förmedt rá a

csendőrre. – Egy szavát sem hiszem! Ilyen badarságot még életemben nem hallottam. Heide őrmester kiváló katona. Ha tényleg megtámadta volna magát, most nem lenne életben, hogy ezt állíthassa róla. Vegye le róla azt a bilincset, és tűnjön a szemem elől, mert nem állok jót magamért! – Miután a csendőr elpucolt, a hadnagy elővette Papát: – Őszintén megmondom magának Beier őrmester, hogy mára már elegem van a szakaszából. Ha elfelejtette volna, mi egy harckocsizóezred vagyunk, nem pedig egy rakás pojáca. Ha nem tudja kordában tartani az embereit, akkor kár itt rontania a levegőt. Még egy ilyen, és áthelyeztetem. Világosan beszéltem?

A vonatot kísérő tiszt odajött, hanyagul, két ujját a sapkájához érintve tisztelgett, majd Löwe orra alá tolt egy köteg papírt. Elfoglalt ember volt. Az ötszázharminc elítélt, akit át kellett adnia a 999-es zászlóaljnak, csak egy részét képezte a szállítmánynak, és már így is késésben voltak. Löwe elvette a papírokat, és beléjük pillantott.

– Van halottjuk? A tiszt vállat vont. – Nehéz megmondani, míg ki nem engedtük őket. Majdnem két hete úton

vagyunk, úgyhogy nem lennék meglepve. Löwe összevonta a szemöldökét. – Honnan valók? – Mindenünnen. Fuhlsbüttelből, Struthofból, Torgauból, Germersheim-

ből. Az utolsó bagázst Borge Moorban vettük föl. Ha aláírná az átvételit, és ideadná… Nagyon sietek.

– Sajnálom, de szó sem lehet róla. – Löwe fanyarul elmosolyodott. – Nem szokásom aláírni az átvételi elismervényt, míg nem ellenőriztem az

árut. Szállítsák ki az elítélteket, és sorakoztassák fel őket a peronon. Megszámoljuk őket. Ha hiánytalanul megvannak, aláírom. Hullákat viszont nem vagyok hajlandó átvenni.

A tiszt pofákat vágott. – Élő vagy halott, nem mindegy? Nem lehet ennyire kicsinyes öt év

háború után. Látnia kellene, hogy csinálják a Waffen SS-nél. Ők aztán nem húzzák az időt az átvétellel. Ha valaki nem makkegészséges, golyót a fejébe, és kész.

– Meglehet – morogta Löwe. – Csakhogy mi nem a Waffen SS vagyunk. Ez egy harckocsizóezred, és ötszázharminc önkéntest várunk harctéri szolgálatra. Attól tartok, halottakkal nemigen tudnánk mit kezdeni. Annyi emberről fog elismervényt kapni, ahányat élve adott át nekem. Ha kifogásolja az eljárást, tegyen panaszt a tábor parancsnokánál, von Gernstein grófnál.

A tiszt majd felrobbant a méregtől, de nem szólt semmit. Hallott egyet s mást von Gernsteinről, és egyetlen porcikája sem kívánta a gróffal való találkozást. Von Gernsteinről az a hír járta, hogy minden éjjel éjfél és hajnali négy óra között magával a sátánnal szokott diskurálni. Hogy ez igaz volt-e vagy sem, azt nem tudom, az viszont tény, hogy kegyetlensége még fél évtizednyi háború után is elborzasztott minket.

A marhavagonok ontani kezdték magukból az emberi roncsokat. Az őrök az ajtók mellett álltak, gumibotjaikkal és habzó szájú kutyáikkal ösztökélve mozgásra az elesetteket. De nem voltak elég ügyesek vagy nem akartak azok lenni: az egyik szerencsétlen ördögöt fellökték a társai, és mielőtt még felordíthatott volna, véres palacsintává taposták bakancsaikkal.

A rémült társaságot felsorakoztatták, a halottat felhajították a vagonba. A tiszt bólintott az embereinek, és Löwe felé fordult.

– Mindenki jelen, hadnagy, kivéve azt az egyet. Remélem, ezek után nem fogja népszámlálással vesztegetni az időmet.

Löwe nem felelt. Lassan végigsétált a kétheti bezártságtól bűzlő elítéltek előtt, aztán visszajött.

– Háromszázhatvanöt – közölte a tiszttel. – Ennyiről fog átvételi elismervényt kapni.

Feszült csend következett. – Elnézést – morogta fogát csikorgatva a tiszt –, de én leszállítottam a

kvótát. Az áru minősége lényegtelen. Minket csak a mennyiség érdekel. Löwe fenyegetően felvonta fél szemöldökét. – Emberi húsban gondolkodunk? – kérdezte fojtott hangon. – Mi a

mennyiség egysége? Ember vagy húsdarab?

Még feszültebb csend. Nem tudom, mi lett volna, ha néhány másod-perccel később meg nem érkezik von Pehl százados, a gróf szárnysegédje. Az autója, hivalkodóan, alig fél méterre a hadnagytól fékezett le. A százados kipattant, és jóságosan ránk mosolygott. Megigazította a monokliját, odatáncolt a két kakaskodó tiszthez, és sarkantyús csizmája szárára csapott a lovaglópálcájával.

– Eh, mi ez a vidámság, urak? Vége a háborúnak? Vagy újabb bombát találtak a Führer bunkerjében?

Löwe komoran felvázolta a helyzetet. A százados arcához emelte a pálcát, és tűnődve megvakargatta vele babapopsi simaságúra borotvált állát.

– Egy kis létszámkérdés – mormogta. – Az ember egy zászlóaljat vár, és három századot kap helyette. Érthető az ingerültség. – Kedvesen a vonatot kísérő tiszthez fordult. – Ha meg szabad kérdeznem, drága uram, hogyan sikerült eltennie láb alól ilyen sok elítéltet?

Átbillegett a halottas vagonhoz, megpiszkálta a legfelső réteget, aztán rámutatott az egyikre a pálcájával. Két őr leemelte a hullát, és letette a peronra. Ott feküdt, egy halom fűrészporban, gyakorlatilag fej nélkül. Von Pehl megigazította a monokliját, kényesen az orrához tartva zsebkendőjét megvizsgálta a tetemet, majd magához intette a tisztet.

– Lenne olyan kedves megmutatni nekem a lövedék bemeneti nyílását, drága uram?

A tiszt vörös lett, mint egy leforrázott rák. Ez az egész abszurd komédia néhány szétlőtt fejű elítélt miatt! Mit képzelnek ezek itt Sennelagerben?

– A bemeneti nyílást – kötötte az ebet a karóhoz von Pehl. – Merő kíváncsiságból kérdezem, efelől biztosíthatom.

Von Pehl mögött a segédje, Althaus hadnagy állt, géppisztollyal a hóna alatt. Mögötte egy csendőr hadnagy, kemény és megingathatatlan, mint egy szikla. Természetesen mindannyian őrültek. Nem kétséges, különben nem csapnának ekkora ribilliót egy döglött elítélt miatt. Egy döglött elítélt, száz döglött elítélt, ki a francot érdekel? Van belőlük még épp elég ott, ahonnét jöttek.

– Zendülés tört ki. – A tiszt dacosan a kapitány szemébe nézett. – Fellázadtak. Az őröknek tüzet kellett nyitniuk.

Von Pehl kinyújtotta a kezét. – A jelentést. – Én… még nem volt időm megírni. Von Pehl megkocogtatta a fogát a lovaglópálca nyelével. – Mondja csak, drága uram, hol is történt pontosan ez a… zendülés? – Közvetlenül Eisenach után.

Eisenach. Ez elég messze van. Most már talán abbahagyja a kérdezősködést ez a

minden lében kanál porosz, és hagyni fogja, hogy folytassa útját Dachauba a következő hússzállítmányért.

– Tisztában van vele, drága uram – mormogta lehunyt szemhéjjal von Pehl –, hogy az olyan eseményekről, mint az imént említett, azonnal jelentést kell tenni? Késlekedés nélkül. Bármi áron! – Althaus felé fordult. – Hadnagy, talán lenne olyan szíves, és felhívná az eisenachi állomás főnökét.

Türelmesen álltunk az esőben, miközben von Pehl tündérien fel-alá tánci-kált csilingelő csizmájában, és a pálcájával csapkodta magát. A vonatot kí-sérő tiszt megigazította az ingnyakát. Mintha kicsit szorított volna. Az emberei diszkréten hátrálni kezdtek tőle. Egyikük belém botlott. Meg-rezzent, majd a lába elé sercintett, és félre húzott szájjal odasúgta nekem:

– Én mindig is mondtam, hogy egyszer meg fogja ütni a bokáját. – Ez nem von Pehlre, hanem a tisztre vonatkozott. – Hányszor mondtam! Felháborító, ahogy a rabokkal bánik. Egyszerűen felháborító. Mindig is mondtam.

Althaus visszatért, nyomában a köpcös állomásfőnökkel, aki bajt szimatolva most acélsisakban virított. A férfi von Pehl felé nyújtotta pufók kezét, de a századosnak sikerült „nem észrevennie” ezt anélkül, hogy viselkedése otrombának hatott volna.

A vonatkísérő tiszt kétségbeesetten megköszörülte kiszáradt torkát. – Ha szabad kérdeznem, von Gernstein úr egészsége hogy szolgál? –

kérdezte. Ez elég ócska trükk volt, akárcsak az a mese a lázadással. Senki nem

válaszolt. Az állomásfőnök keze lehanyatlott. Althaus játszadozni kezdett a géppisztolyával. Von Pehl megvizsgálta gondosan manikűrözött körmeit. A tiszt hátrálni kezdett. Jobb lett volna, ha ott marad, ahová való volt: Budapesten, a magyar hadseregnél. Veszélyes játékot űzött. A náci hadseregben keresni a boldogulást nem volt egy életbiztosítás.

Von Pehl sóhajtott egyet, aztán megkérdezte a segédjét: – Nos, hadnagy? Mi hír Eisenachban? Eisenachban nemhogy nem hallottak semmiféle lázadásról, de még a

vonatról sem tudtak. Von Pehl tekintetében jeges fény csillant. A százados magához intette Danzot, aki máris ugrott, mint egy éhes rinocérosz. A magyart a helyszínen letartóztatták gyilkosság, kötelességmulasztás és szabotázskísérlet vádjával. Feltuszkolták egy teherautóra, és máris a legjobb úton volt afelé, hogy csak egy darab hús legyen belőle. Löwe szó nélkül aláírta az átvételi elismervényt háromszázhatvanöt emberről, az őrök pedig

gyorsan visszahúzódtak a vagonjukba. Von Pehl kivette a monoklit a szemgödréből, nyájasan biccentett az elítélteknek, és nagy megkönnyebbülésünkre eltűnt az autójával.

Egy emberként lélegeztünk fel. A hangulat oldottá vált, előkerültek a cigaretták, néhány csendőr pedig Franciaországban csent pálinkával kínált meg minket. Nem sokkal később már egymást ölelgetve, szesztestvérekként sétáltunk át a restibe.

Az elítéltek leülhettek, és ételt is kaptak. Az étel itt száraz kenyeret jelentett, de még ez is nagy szó volt annak, aki Torgauból vagy Glatzból érkezett, Germersheimről nem is beszélve, ahol igen bőkezűen osztogatták a „vízdiétának” nevezett büntetést.

Germersheim… Elég a nevére gondolnom, hogy úrrá legyen rajtam a borzadály. Hiába keresnéd a térképen: nincs jelölve rajta. De ha kíváncsi vagy, könnyen odatalálhatsz. Csak hagyd el az autóutat Bruchsal mellett, és menj egyenesen a Rajna felé. Bárki megmondja, merre kell menned, biz-tosan nem fogsz eltévedni. Áthajtasz egy kis takaros falun – csupa gyönyörű ház meg rózsabokor –, aztán az első kereszteződésnél balra kanyarodsz, s behajtasz az erdő sötétjébe. Ott lesz a tábla, az út szélén, és rajta a felirat: „BEHAJTANI TILOS. KATONAI OBJEKTUM.”. Továbbgurulhatsz még vagy két kilométert, mielőtt az út keskeny csapássá szűkülne. Itt kell megállnod, és hálát adhatsz az istennek vagy a szerencsecsillagodnak, hogy csak nézelődni jöttél. Innen már jól fogod látni a börtönt: egy hatalmas, szürke kőtömb az erdő közepén. „Katonai Átnevelési Központ”-nak nevezik. Ha továbbmerészkedsz a keskeny úton, és ha sikerül kijátszanod a kutyák és az őrök éberségét, akkor bizonyára tárt karokkal fogadnak majd, és Germersheim lesz a végső nyughelyed. Mert ha egyszer oda bejutsz, akkor többé nem kerülsz ki élve. 1933 és 1945 között százharmincezer embert nyeltek el a kapui. Örökre…

Míg az elítéltek a kőkemény kenyeret rágcsálták és mi felszabadultan vedeltünk, Löwe hadnagyot nyúlpecsenyével vendégelte meg az állomás-főnök. A hadnagyunkat azonban még ezek a mennyei falatok sem bírták jobb kedvre hangolni. Hamarosan kiparancsolt bennünket az állomás épületéből, véget vetve a kellemes poharazgatásnak. Nem örültünk neki, de ezúttal Porta sem csapott nagy hűhót. Motyogott valamit magának, fintorgott egy sort, aztán túltette magát a történteken.

Mindannyian tudtuk, hogy a tiszt letartóztatásának kellemetlen következményei lehetnek Löwére nézve. Sokkal jobban járt volna mindenki, ha az a tahó megelégedett volna a háromszázvalahány emberről írt elismervénnyel, és elhúzta volna a csíkot. A gépezet azonban beindult, és

már nem lehetett megállítani. Von Gernstein ezredes pillanatnyilag nem tartózkodott a táborban – valahol a hegyekben vadászott. Köztudott volt azonban, hogy valahányszor vadászatról tért vissza, még sátánibb hangulatban szokott lenni, mint általában. Ha valaki ilyenkor afféle „apróságokkal” merte zaklatni, mint amilyen ez a mostani ügy is volt, az már írhatta is a végrendeletét. Az pedig egy pillanatig sem volt kétséges, hogy Löwe lesz az, akinek jelentenie kell a történteket. Nem szólt egy szót sem, de biztosak voltunk benne, már bánja, hogy nem a sennelageri normák szerint járt el. A helyszínen agyon kellett volna lőnie a „szabotőrt”.

Tűnődve meneteltünk a tábor felé, csak az őrség őrmestereinek az ordítozását lehetett hallani. A porosz hadsereg őrmesterei egész életüket, bölcsőtől a sírig, ordítozással töltik, mert szent meggyőződésük, hogy a katonák így jobban engedelmeskednek nekik. Az ember egy idő után úgy megszokja a bömbölésüket, hogy már észre sem veszi, de ők ettől csak ordítoznak. Lehet, hogy egy idő után már ők se hallják… Nem tudom. Az viszont tény, hogy még az előttünk botorkáló elítéltek sem törődtek a rájuk zúduló kiabálással és szitkozódással.

Bő tíz kilométerre a tábortól a menet lelassult. Az elítéltek kezdtek kidőlni. Löwe rekedtre kiabálta magát, de nem használt. Az elítéltek utolsó erőtartalékaikat is kimerítették – ha ugyan még volt nekik –, és egyik a másik után csuklott össze az út közepén. Az őrök is hiába püfölték őket a botjaikkal, nem használt. Löwe kénytelen volt pihenőt rendelni. Míg a nyomorultak az út szélén kuporogtak, a hadnagy fel-alá járkált előttük, és lelkesítő beszédet tartott nekik. Lenyűgözve hallgattam.

– Maguk mindannyian önkéntesek, emberek! Senki nem kényszerítette magukat, hogy idejöjjenek. De ha már itt vannak, akkor szedjék össze magukat, és viselkedjenek katonához méltóan!

Az összevert, kiéheztetett, agyonterrorizált „önkéntesek” csak ültek és dideregtek átázott rabruháikban. Kétlem, hogy egyáltalán emlékeztek arra, hogyan kell katonához méltóan viselkedni, ahogyan azt is kétlem, hogy a hadnagy ennyire naiv lett volna. Inkább a lelkiismeretét akarta megnyugtatni. Hiszen hogyan is lehetne önkéntességről beszélni, amikor valakinek a kivégzés és a 999-es között kell választania?

A menetoszlop felállt, és folytattuk a masírozást az aszfaltúton. Löwe az élen, mellette Komm hadnagy. Komm elvesztette fél karját a frontot, és most műhüvelykujját az övébe dugva trappolt. Még egy kilométert sem tet-tünk meg, az „önkéntesek” megint dőlni kezdtek. Az őrök újra munkához láttak, és most már bevetette magát Danz is, aki, esküszöm, még egy halottat is táncra tudott volna bírni, ha nagyon akarja. Pici fel-alá rohangált, mint egy

juhászkutya a birkák között, és talpra rángatott mindenkit, akit csak tudott, azzal biztatva őket, hogy voltaképpen már nincs is olyan messze Sennelager. Hirtelen megállt, jókedvűen felkiáltott, és kedvesen hátba vágta az egyik elítéltet. Azt hittem, egy régen látott barátot fedezett fel benne, de az elítélt, egy ronda óriás, majdnem akkora, mint Pici, a jelek szerint nem ismerte őt. Értetlenül Picire pislogott disznószemével.

– Tizedes? – Emlékszel rám? – kurjantotta Pici, és még egyet odavágott neki. A férfi

megingott. – Lutz! Az én derék Lutz barátom! – Összetéveszt valakivel – felelte idegesen a férfi. – Párizs! – mondta álmodozó tekintettel Pici, majd maga felé perdítette a

másikat. – Párizsban történt, ugye? Gay Paree, meg a többi! Hogy habzsoltad az életet, komám! Két kézzel! Minden este új bige… Nem is lehetett volna másként, nem igaz, Lutz? Másik kellett mindennap, ugye, mert az előző esti már sehol sem volt… Megugrottad a finom kis zsidó husit, aztán ropogósra süttetted a krematórium kemencéjében. Emlékszel, Lutz? Azok voltak a daliás idők, mi? Amikor még a Gestapónál szolgáltál, és nekünk hajbókolnunk kellett, hogy azt a büdös seggedet nyalogassuk…

– Tizedes, maga szörnyű tévedésben van! – kiáltott fel a férfi. Verejték gyöngyözött a homlokán. – Én még soha nem jártam Párizsban! Soha életemben! Esküszöm!

– Legközelebb már azt fogod állítani, hogy még nővel sem voltál! – vetette oda gúnyosan Pici. Egy villámgyors mozdulattal előrántotta a rohamkését, és a férfi nyakához nyomta. Mindezt persze trappolás közben, szabad kezét barátian az elítélt vállán pihentetve. – Katonát fogok faragni belőled, Lutz! A védőszárnyaim alá veszlek. Gondoskodni fogok róla, hogy te legyél a legjobb rohadt katona az egész rohadt seregben, és nem fogok nyugodni mindaddig, míg ki nem vezényelnek a frontra, hogy ivánék szétlőjék azt a busa fejedet. Érted, mit mondok, Lutz? Felfogtad? – A férfi rémülten bólintott, kis híján átvágva a saját torkát a kés pengéjével. Pici ettől valamelyest lecsillapodott. Visszarakta a kést a bakancsa szárába, majd kedélyesen megkérdezte: – Mondd csak, Lutz, hány kiló is vagy te?

Lutz nyelt egy akkorát, hogy már attól tartottam, sosem fog előkerülni az ádámcsutkája.

– Százhuszonöt kiló, tizedes. – Százhuszonöt? – szörnyedt el Pici. – Te jóságos ég! Kész csoda, hogy

még nem vitt el egy infarktus! Hogy téged milyen jól tápláltak! Még merje szidni valaki a német börtönrendszert! – Barátian megragadta a férfi karját. – De ne aggódj, pajtás, majd mi gondoskodni fogunk róla, hogy leadd a

felesleget. Egy kis száraz kenyér és vízalapú diéta, némi mozgás kint az udvaron, és máris új ember leszel. Egy kis kitartás, és egykettőre eléred az áhított harminc kilót. Mire végzek veled, te leszel a „sennelageri Szúnyog”. Jó kis név, mi?

Egy kilométerre a tábortól Löwe újabb pihenőt rendelt el. Az elítéltek elterültek az árokban, és mi is leguggoltunk, hogy megpihentessük tagjainkat. Tudtuk, hogy innen már erőltetett menetben kell bemasíroznunk a táborba, mert figyelni fognak minket. Visszatereltek bennünket az útra, és elindultunk.

– Énekeljenek! – parancsolta Löwe, és mi énekeltünk. Úgy meneteltünk be a táborba, mint egy porosz díszezred – mintha nem

is az a csürhe lettünk volna, amelyik az állomástól elindult. Von Gernsteintől kitelt, már nemegyszer visszalopózott a táborba, hogy a legkellemetlenebb pillanatokban legyen ott, ahol nem kellett volna lennie. És ha ott volt, akkor mindig látcsővel figyelte a menetelésünket, kiszúrva a legapróbb rendetlenséget is. Saját keserű tapasztalatainkból tudtuk, hogy olyan szeme van, mint egy sasnak.

Megálltunk az ötödik század barakkja előtt, ahol az elítélteknek két órán át kint kellett várakozniuk az esőben, míg Hoffmann törzsőrmester úgy nem döntött, hogy jelenését teszi a lépcső tetején.

Hoffmann a tankosok fekete egyenruhájában parádézott, bár állítom, hogy soha életében nem ült még tankban. Kezében a Törzsőrmesterek kézikönyvét szorongatta, az ő bibliáját, amelytől sohasem vált meg. Annyira a szívéhez nőtt ez a könyv, hogy ha valaki ellopta volna tőle, azt a törzsőrmester nem élte volna túl.

Hoffmann méltóságteljesen leereszkedett a lépcsőn, és peckesen végiglépdelt az elítéltek előtt, alaposan megnézve magának mindegyiket. A sor végére érve fájdalmasan felsóhajtott.

– Majmok! – mondta az ég felé nézve, mintha onnan küldték volna az embereket. – Egy rakás majmot küldenek nekem, és elvárják, hogy férfiakat faragjak belőlük!

Visszament a lépcső tetejének olimposzi magasságába, szétvetette a lábát – a két oldalán álló kegyenc ugyanezt tette –, és mint egy isten, gőgösen végignézett az egyszerű, nyomorult halandók gyülevész hadán.

– Jól van – mondta bölcs hangon. – Jól van, ha már a nyakamba varrták magukat. Ilyen az én formám. Nem ezt érdemlem, de nem panaszkodom, és maguk se tegyék, ha jót akarnak. Eresszék csak ki a hangjukat, és nagyon csúnya dolgok fognak történni itt. Nagyon csúnya dolgok. – Hintázni próbált a sarkán, ahogy azt az ezredestől látta, de csak az ízületei reccsentek.

– Mostantól – ordította a kudarctól sértődötten – egyetlen őrangyaluk lesz, és az én vagyok. Az életük a kezemben van, ezt egy percig se feledjék! Én döntöm el, mikor vehetnek levegőt, és ha úgy döntök, hogy nem méltók még arra sem, akkor annyi! Ez van, és ezért is hálásak lehetnek! Értem? – Csípőre tette a kezét. – Eljutott odáig?

A nyáj kórusban igent bégetett, elismerve Hoffmann mindenható voltát. Mi mást tehettek volna szegény birkák? A legtöbben korábban katonák voltak, még tábornokok is akadtak köztük, de ez a meleg fogadtatás minden várakozásukat felülmúlta. Lehet, hogy jobban jártak volna, ha inkább a kivégzést választják?

Hoffmann folytatja díszbeszédjét. – A mai nappal a 15. század a 7. harckocsizóezredhez csatoltatik. Ég

óvjon minket! Ha csak rágondolok, hogy a német hadsereget ilyen alávaló férgek fogják mételyezni, felfordul a gyomrom. – Megvetően végighintette tekintetét az előtte állókon. – Nem panaszkodni akarok. Csak tudatni akartam magukkal, hogy miként érzek. Szeretném, ha tudnák, hogy hol a helyük. Ugye értik? Nos?

Az elítélte állapotukhoz mérten erős „igen, uram”-mal jelezték, hogy értik.

– Itt, Sennelagerben – okította őket tovább Hoffmann – nem számít, hogy kik voltak a múltban, honnan jöttek és mit csináltak. Itt a néhai tábornok és az egykori utcaseprő ugyanannyit ér: semmit. Egyformán söpredék. Mind azok. Ugyanabban a pöcegödörben fognak guggolni, és hálásak lehetnek a Führernek, hogy jóval elnézőbb, mint én, mert ha rajtam múlna, már rég a vágóhídon lennének, ahová valók. – A kezében lévő papírlapra pillantott. – Úgy látom, két tábornok is van maguk között. Két tábornok, egy ezredes és néhány lovassági kapitány. Ez szép. Nagyon szép. Szeretem a minőséget. Emeli az intézmény színvonalát. Jó érzéssel tölt el, ha látom, hogy egy tábornok sikálja négykézlábra ereszkedve a vizelde kövét. Olyankor…

Hoffmann csak most vette észre, hogy Wolf őrmester is ott áll, hanyagul a lámpaoszlopnak támaszkodva, és a kutyáival együtt őt bámulja. Wolf mindig ironikusan mosolygott, sőt még a kutyái is mindig ironikusan vigyorogtak. Hoffmann feje ellilult. Wolf a rémálmai netovábbja volt – pontosabban Wolf és Porta. Sosem tudta eldönteni, melyikük az, amelyiket jobban gyűlöli. Mikor melyiket. Most például Wolf volt az.

– Mit őgyeleg ott? – kérdezte dühösen az őrmestertől. – Nincs jobb dolga, mint itt rontani a levegőt?

Wolf mosolya vigyorrá szélesedett. – Csak szórakozom – felelte pimaszul. – Mindig is imádtam a komédiát.

– Elvált a lámpaoszloptól. – Ki írja a forgatókönyveit? – kérdezte őszinte kíváncsiságot mímelve. – Jó pénzt adnának érte a Broadwayn. Röhögnének rajta, hogy még a nadrágjuk szára is nedves lenne.

Hoffmann feje sütőtök nagyságúra dagadt. Így megalázni egy porosz törzsőrmestert egy ilyen gyülevész banda előtt! Hát hová lett ez az ország?

– Wolf őrmester – mondta sértett méltósággal –, kénytelen leszek jelentést írni fölöttébb helytelen megjegyzéseiről. Túl messzire ment, amikor szántszándékkal megsértette egy törzsőrmester becsületét.

– Becsületét? – kérdezte fintorogva Wolf. – Miféle becsületét? Felejtsd el, pajtás, gyorsan, mert nincs neked olyan. Vagy nem emlékszel, mit mondott Ludendorff? A becsület mint olyan, nem létezik a hadnagyi rang alatt…

Azzal faképnél hagyta Hoffmant. A két kutya a törzsőrmesterre vigyorgott, aztán ők is utána iramodtak. Hoffmann dühösen végigpásztázta a nyájat, a gúny legkisebb jelét keresve az arcokon, de az elítéltek olyan áhítattal néztek vissza rá, mintha még soha nem láttak volna nála szebbet és jobbat. Nekik nem volt joguk szórakozni. Általában véve semmihez nem volt joguk.

– Jól van – bólintott Hoffmann. – Jól van. De jut eszembe erről: az irodám külső falán egy tábla lóg az alapvető szabályokkal. Mit szabad tenni és mit nem. Többnyire mit nem. Jól véssék őket az eszükbe, mert az életük múlhat rajta, ha megszegik. Ha valaki még nem hallotta volna, nekem a tarkómon is van szemem, sőt még a farpofámon is van. Próbáljon csak meg valaki kilógni a sorból, és halott lesz! Világos?

A kórus egy pillanatig sem habozott biztosítani őt, hogy világos. Hoffmann végre elégedett volt: sikerült az igájába fognia őket. Feloszlatta a társaságot; az elítéltek végre betódulhattak a barakkjaikba. Átázott ruháikban az ágyakra omlottak, és reggelig meg sem mozdultak.

Sennelagerben az élet, már ha egyáltalán életnek lehetett nevezni, reggel négy órakor kezdődött a folyosón végigdöngő csizmás léptek nyikorgásával. Ha valaki rejtélyes módon átaludta volna a vad ajtórugdosást, azt dobhártyát repesztő sípszóval, rekedt hangú ordítozással verték fel. A német kiképző őrmester képtelen normálisan bemenni egy ajtón. Soha nem nyomja le a kilincset, soha nem lép be úgy, mint más, értelmes ember. Az ajtó számára ellenállhatatlan kihívást jelent. Be kell rúgnia, döngetnie, ostromolnia kell. Az ajtó szerinte erre való. Nem is igazi kiképző őrmester az, aki legalább egyszer nem taposott végig egy zsanérostul kiszakított ajtón.

Az alvásnak tehát minden reggel pontban négykor vége szakadt, és olyan zsivaj támadt a barakkban, amihez még Porta is képtelen volt hozzászokni. A katonákat a padlóra rángatták, s öt perc sem telt bele, minden ágy maga

volt a tökély. Ilyen fegyelem volt Sennelagerben. A tiszti szálláson az ezredes minden reggel elvégezte pontosan

ugyanazokat a gyakorlatokat. Katonai indulók ütemére tornázott, nap mint nap, poroszos precizitással. Mindig a lovaglógéppel fejezte be, melyen a „18. huszárezred indulójá”-ra vágtázott.

Mi, a szűk barakkokba bezsúfolt alja nép egészen más látványt nyújtottunk. Pipaszárvádlikhoz csatolt lúdtalpas láb caplatott át a hideg kőpadlón, hogy tenyérnyi jéghideg vízhez jusson a túlzsúfolt villamosra emlékeztető mosdóban. Az élelmesebbje csizmába bújt, és széttaposta az útjába kerülő meztelen lábujjakat. Hogy az általános zűrzavar még nagyobb legyen, kiképző őrmesterek ordítoztak egymásnak ellentmondó parancsokat a tömeg közepéről.

Mindig, mindenütt zűrzavar volt. Túl sok ember akart egyszerre vagy túl kevés, vagy túl sok helyen lenni. Szinte sosem láttál ráérősen baktató embert Sennelagerben. Bárhová mentünk, loholva mentünk. Egy idő után ösztönössé vált. Az életünkért loholtunk, és ha valaki lassú volt, annak befellegzett.

– Mozogjon! Szedje azt a girhes lábát! Mit képzel, hol van, szanatóriumban?

Ez ment egész idő alatt. Addig szajkózták, míg a végén már mi is ezzel nógattuk magunkat:

– Mozogj! Szedd azt a girhes lábát! Mit képzelsz, hol vagy, szanatóriumban?

Sennelager egyik legkellemetlenebb alakja Helmuth őrmester volt, az ötödik század szakácsa. Született gazember volt, és abból is a seggnyaló fajta – a spiclik megtestesült ideálja. Helmuth volt az, aki szándékosan leforrázta Fischert, a világ egyik legcsendesebb, legrendesebb emberét. Talán éppen szelídsége volt az, ami a támadást kiváltotta. Tény és való, hogy a Helmuth-féle kígyók ki nem állhatják a tisztességes embereket. Szegény Fischer. Pap volt, mielőtt elnyelte volna Sennelager pokla. Ártatlanságában azt hitte, hogy a hite meg fogja védelmezni minden bajtól, és kiállt a szószékre, hogy megostorozza a Führert és a megtévelyedett náci rezsimet. A gyülekezete megszökött, mielőtt még belemelegedhetett volna a beszédébe, a bőrkabátosok azonban annál nagyobb érdeklődést tanúsítottak mondandója iránt. Még aznap éjszaka elvitték, és Fischer atya olyan élményekkel lett gazdagabb, melyeket pusztán a biblia olvasásával soha nem élhetett volna meg. Bielefeldtben kezdődött és Dachauban folytatódott, egy isten szolgáinak fenntartott szárnyban. A legrosszabb az volt, amikor a feleségét és három gyermekét is letartóztatták, és az életükkel zsarolták.

Dachau semmiség volt ahhoz képest. Most pedig ideküldték Sennelagerbe, és Helmuth forró kávéval locsolta

az ujjait valami perverz belső indíttatástól hajtva. Fischer, érthetően, elrántotta a kezét. A bádogbögréje felborult, és tartalma Helmuth őrmester fényesre subickolt csizmájára zúdult. Szegény Fischer. Ha csak egy kicsivel is tapasztaltabb lett volna, hagyta volna, hogy csontig forrázzák a kezét. Legalább bekerült volna a gyengélkedőbe néhány napra, és senki nem árthatott volna neki. Fischer azonban zöldfülű volt. Még nem tanulta meg uralni a reflexeit. Pontosan azt tette, amit Helmuth elvárt tőle. Az eseményt követő rémült csendben Helmuth felkapott egy kiürült kávékiöntő lábast, és akkorát vágott vele Fischer fejére, hogy mindkettő csak úgy kongott. Csak álltunk és bámultunk, de senki nem szólt egy szót sem. Tipikus sennelageri magatartás volt ez. Tartsd a szád, és élni fogsz. Mindannyian gyűlöltük Helmuthot, de végül is ki volt nekünk ez a Fischer? Senki. Egy a háromszáz újonnan érkezett közül. Senki nem volt hajlandó az életét kockáztatni egy ismeretlen pap miatt.

Helmuth az asztalra csapta a lábast, kijött az asztala mögül, és lelocsolt csizmájára mutatott.

– Gyerünk, atyám! Térdre, és imádkozzon! Nyalja fényesre a csizmámat… hadd lássuk, mennyire tud alázatos lenni az Úr szolgája.

Fischer lassan négykézlábra ereszkedett. Nehéz volt elképzelni, hogy fog valaha is felegyenesedni. Öregember volt, hatvanon túl, megtört és hajlott hátú a Bielefeldtben, illetve Dachauban elszenvedett „átnevelések” után; kész csoda volt, hogy egyáltalán eljutott Sennelagerig. Előrenyújtotta ko-pasz nyakát – olyan vékony és ráncos volt, mint egy elöregedett gumitömlő –, és óvatosan megérintette a csizma orrát a nyelvével. Olyan sokszor volt részünk ebben a látványban, hogy már nem is tartottuk undorítónak. Mindannyian átestünk már ilyenen vagy hasonlón katonai pályafutásunk során. Az ember hamar megtanulta, hogyan kell leküzdenie az undorát: kénytelen volt, ha élni akart. Az első alkalmon a legnehezebb túlesni. Jól emlékszem még az én „tűzkeresztségemre” – hogy is felejthetném el. Újonc voltam a 7. ulánus ezrednél, és megparancsolták, hogy egy héten keresztül minden reggel nyaljam fényesre az egyik ló patkóit. Tökéletesen tudtam, miért nyalogatja Fischer olyan vonakodva Helmuth csizmáját. Helmuth pedig nem nagyon törte magát, hogy megkönnyítse a pap dolgát: aligha lehet segítségnek nevezni azt, hogy szájba rúgják az embert. Fischer hátratántorodott, vért és csontdarabokat köpködve, s miközben ezt tette, Helmuth megint rávágott a fejére a lábassal.

És ezzel megvolt a reggeli mulatság. Helmuth már megint kitett magáért,

és ezen a napon is átvittek egy öntudatlan embert a betegszobába, hogy ott haljon meg, ha az orvosok úgy látják jónak – aminek nagy volt a valószínűsége. Egy ilyen vénemberre kár volt drága gyógyszereket, miegymást pazarolni. „Leszédült a lépcsőről az előző büntetés-végrehajtási intézményben szerzett alultápláltság miatt…” Mire a jelentés eljutott az előző intézménybe, mire az állítás ellen hevesen tiltakozó parancsnok aláírta, lepecsételte és egy iktatóba küldte az iratokat, az áldozatot már régen eltemették. Az ügy ezzel le volt zárva.

A Helmuth-Fischer páros matinéja után lelkesen átloholtunk a következő előadásra, a „reggeli testnevelésre”. Itt sem telt el nap anélkül, hogy valaki el ne ájult volna a kimerültségtől, és szét ne rugdosták volna, hogy őt is hordágyon kelljen elvinni. A testnevelés mindennapos túlélőgyakorlat volt Sennelagerben, amely még a legedzettebb maratoni atlétát is padlóra, azaz sárba küldte volna. Elképesztő, hogy mire nem képes egy alultáplált ember; ha a puszta léte múlik a teljesítményén.

A testnevelési óra után az újakat átküldték a raktárba egyenruhát és szerelvényt vételezni. Öt percet kaptak rá. Mire odaértek, maradt még körülbelül egy percük… Nadrágok, zubbonyok, bakancsok, fegyverek röpködtek a levegőben. Ebben a játékban az volt a nyertes, akinek a lehető legrövidebb idő alatt sikerült mindenből megszereznie egy darabot, illetve párt. Hogy a ruhaneműk nem a saját méretükben voltak? Kit érdekelt? Csak legyen, az számított. Egyedül a bakancsnál kellett vigyázni. Mert egy akkora ingben is vígan lehet masírozni, amit még össze se tud gombolni az ember, és ha egy nadrág hónaljig ér; akkor a hónalj magasságában húzza össze az ember. De ha a bakancs kisebb pár számmal, akkor gond van. Egyszer az egyik nyomorultnak, akit én is ismertem, két jobblábas bakancs jutott. Az illető félórányi menetelés után elájult, míg valahol az oszlopban egy barom, akinek a jobb lába volt a kisebb, áldotta a szerencséjét, hogy ilyen kényelmes lábbelikhez jutott.

Ugyanazon a reggelen, amikor Helmuth a lábassal letaglózta Fischer atyát, újabb morbid előadásban volt részünk egy Jehova tanúja jóvoltából. A férfinak ez volt az első napja a táborban, ennélfogva ez volt az első alkalom, hogy egyenruhát kellett volna öltenie magára. Amire persze nem volt haj-landó, és ebből lett a kalamajka. A cimborája – egy exbetörő, mint később megtudtam – mindent megtett, hogy jobb belátásra bírja, de a „testvér” hajthatatlan volt. Úgy tűnt, valamilyen vallási oknál fogva irtózik az egyenruháktól, a német katonai egyenruháktól pedig különösképpen. Valaki megkérdezte tőle, miért jött Sennelagerbe, ha nem akar katona lenni. A válasz senkit sem lepett meg: nem volt más választása. Illetve mégiscsak

volt – választhatott, hogy önként jelentkezik harctéri szolgálatra, vagy inkább végignézi, mint lógatják fel nyomorék testvérét. Így hát „önként” jelentkezett. Most azonban, hogy már itt volt, nem volt az a porosz kiképző őrmester, aki rá tudta volna venni, hogy belebújjon az egyenruhába.

Odalöktek neki egy halom ruhát, de ő hagyta a földre zuhanni, és csak a zöld overallt vette ki belőle. A többit, a szürke nagykabátot, a rohamsisakot, a sapkát, a lőszertáskát, a puskát, a gázmaszkot meg az ezernyi egyéb apróságot, amit általában magunkkal kellett hurcolnunk, érintetlenül hagyta. Összetekerte a kezeslábast, a hóna alá csapta, és elindult felfelé a lépcsőn. A szállásmester kidugta vörös fejét az ablakon, és dülledő szemekkel a halomra nézett. Egy mámoros pillanatig azt hittem, ki fog durranni a fején egy artéria, de nem volt ilyen szerencsénk.

– Eszméletlen – dünnyögte. – Szavamra mondom, ezt azért nem hittem volna. Hogy kinyitják a gumiszobákat, és besorozzák a bolondokat!

Kijött az ajtón, és ráugatott a lépcső tetején eltűnőben lévő lábakra: – Hé, te! Te, az a szentfazék! Mit képzelsz, hová mégy? A férfi megállt, majd visszajött néhány lépcsőfoknyit, hogy megnézze, ki

ordítozik vele. Mielőtt még válaszolhatott volna, Matho főtörzsőrmester tűnt fel a színen. Mindig kiszimatolta a balhét, és ha mondjuk gyomorszájon rúghatott valakit, akkor jó napja volt.

– Mi folyik itt, őrmester? Mi ez a hangzavar? Ki keresi magának a bajt? Az őrmester vádlón előremutatott. – Egy bolondot küldtek ide nekünk. Azt hiszi, ez már a mennyország,

ezért nem hajlandó egyenruhát ölteni. Aranyozott szárnyacskák sajnos nincsenek raktáron.

A Jehova tanúja vigyázzállásba vágta magát. – A kezeslábas tökéletesen megfelel, uram. Az ellen nincs kifogásom. – Nincs? Nincs kifogása a kezeslábas ellen? – üvöltötte Matho főtörzs. A folyosón megdermedt a levegő. Egész katonai pályafutásom során még

soha nem tapasztaltam ehhez mérhetőt. Kezdtem tisztelni Jehova tanúit. Lehet, hogy egy-két kerékkel több van nekik, gondoltam, de az, ahogyan farkasszemet tudnak nézni egy porosz kiképző őrmesterrel… az nem semmi.

– Azt mondta, nincs kifogása a kezeslábas ellen? – Matho felkapta a szürke nagykabátot, és megrázta, mint egy döglött patkányt. – Na és mi lesz az egyenruhánkkal? Nem tetszik a szín? Vagy tán a szabás nem kielégítő? Azt-a-kurva-annyát! – Visszalökte a kabátot a kupacba, és belerúgott, hogy átszállt a folyosó túlsó végébe. – Mit képzel, mi ez? Egy párizsi divatbemutató? Ahhoz van képe, mi, hogy itt melegedjen a Führer kenyerét

és virslijét zabálva?! Aztán ha fel kell ölteni egy nyamvadt egyenruhát, a száját húzza! Mert nem tetszik a szabása! Agyatlan barom!

– Nemcsak az egyenruháról van szó, őrmester, hanem úgy általában a háborúról. – A férfi arca felderült. – Én keresztény vagyok, és az Úr azt mondja: „Ne ölj.” A hitem tiltja, hogy fegyvert fogjak vagy egyenruhát öltsek. Ennyi az egész.

Hátat fordított neki, hogy felmenjen, de Matho utánaszaladt, és visszarántotta. A férfi lerepült a lépcsőről, és iszonyatos csattanással hanyatt vágódott a betonon. Tudtuk, mi fog következni, és egyikünk sem akart jelen lenni. Az egész banda kitódult az épületből. Valaki még az ajtót is becsukta, de ennek ellenére minden szót tisztán lehetett hallani. Matho főtörzs a bibliát, Jehova tanúit és az egyházat szidta hisztérikusan visítozva.

– Nem tehetek róla – védekezett az áldozat. – Nem fogok fegyvert… Még akkor sem, ha az életem múlik rajta.

Tudtuk, hogy soha nem jön ki onnan élve, és ő is tudta ezt. Csörömpölés hallatszott. Matho lecsatolta a derékszíját, és a férfi orra elé

tolhatta a csatot, mert gúnyosan ezt mondta: – Gott mit uns. – Ez volt mindannyiunk övcsatjára írva. – Velünk az

Isten. Velünk volt… A vastag bőrszíj suhogva átszelte a levegőt, és csörömpölve belevágódott

az áldozat arcába. Aztán megint és megint. Nem egyedül Matho volt odabent: legalább fél tucat másik őrmester segített neki, nehogy idő előtt elfáradjon a karja. Felváltva ütötték a férfit, azon versengve, melyikük tud nagyobb fájdalmat okozni, amit az ordítás hangerejében mértek. Nagy szakértelemmel dolgoztak, mert beletelt egy félóra, mire csend lett odabent. A szenvedésnek, és vele együtt az őrmesterek szórakozásának vége szakadt. Kinyitották az ajtót, és behívtak minket, hogy takarítsuk el a holttestet. Az egyik szeme kiugrott a helyéről, és a mellkasára lógott. A helyén véres pép vöröslött. Szája cafatokra szakadt, ínye a fogsorával együtt kettéhasadt. Ennyi maradt egy emberből, akinek volt tartása. Felemeltük, és kihajítottuk az udvarra. Valaki felmosta a vért, aztán az élet ment tovább.

Minden a legnagyobb rendben volt. A temetőben, a névtelen sírok közt még bőven volt hely, minek kellett volna hát aggódni? Csak egy ostoba, alkoholista újonc volt. Leitta magát, és kiesett az emeleti ablakból. Elképesztő volt, hány ostoba alkoholista akadt Sennelagerben, aki kiesett az ablakból és halálra zúzta magát…

Elhessegettük magunktól a borús gondolatokat, és kimentünk a gyakorlótérre, hogy meghallgassuk a százados beszédét. Az újoncokat

üdvözölte, pontosabban azokat, akik még megvoltak közülük. Fischer a betegszobában feküdt, a Jehova tanúja halott volt, és csak a jóisten tudhatta, hányan fognak még kiesni az ablakon a nap folyamán.

– Önök – mondta üdvözült mosollyal a százados – Isten és a Führer kegyelméből lehetnek itt. Most megadatott önöknek, hogy megbánják bűneiket, és megbocsátást nyerjenek. Hogy eltöröljék a múlt bűneit és tiszta lappal vágjanak neki a jövőnek. Ez a mi dolgunk, ezért vagyunk itt Sennelagerben: hogy segítsünk. És ezért vannak itt önök: hogy bebizonyítsák nekünk, méltóak a Führer bizalmára, hogy bebizonyítsák, képesek hű polgárai lenni imádott hazánknak. Több módja is van ennek. Például, ha már a fronton lesznek, önként jelentkezhetnek különleges küldetésekre. Természetesen – tette hozzá rejtélyesen somolyogva –, önöktől jóval többet várunk el, mint büntetlen előéletű bajtársaiktól. Ez így van rendjén. Önöknek vezekelniük kell a múltjukért, és…

– Uram! – szakította félbe a százados szónoklatát egy testes, strici kinézetű alak. – Uram! – Lábujjhegyre ágaskodott, és felemelte a kezét.

A százados lenyelte dühét, és nyájasan a stricire mosolygott. – Tessék, uram? Miben segíthetek? – Kérdezhetek valami, uram? – mondta a fickó vidáman. Sejthette, hogy

a 999-esnél a túlélési esélyei a nullával határosak, különben nem mert volna kockáztatni. Így viszont mit veszíthetett?

– Természetesen – igyekezett kedélyesnek látszani a százados. – Amit csak akar. Csak fogja rövidre.

A strici rövidre fogta. Azt szerette volna tudni, mi fog történni vele, az egyszeri bűnözővel, hogyha az ellenség esetleg ellőné a fejét, miközben ő a Führer és a haza iránti hűség bizonyításán buzgólkodik. Méltó vezeklés lesz ez múltbéli bűneiért? Elegendő lesz ez ahhoz, hogy tiszta lappal indulva felvegyék őt a reguláris német hadseregbe?

Olyan ártatlan képpel bámulta a századost, mind a dedós az óvó nénit, miután azt kérdezte tőle, hogy a gyerekek tényleg káposztából kelnek-e ki. Bármilyen mulatságos volt is, nemhogy nevetni, de még mosolyogni se mertünk. Hoffmann szeme úgy járt, mint az asztalfiók, de nem volt kit felrónia magának. Csupa komoly, érdeklődő úriember állt körülötte.

A százados türelmetlenül megcsapkodta a csizmáját a lovaglópálcájával. – Nos, drága uram, ha valaki hősként esik el, akkor természetesen hőshöz

méltó bánásmódot érdemel. Ezt egy egész sor rendelet szabályozza. A büntető törvénykönyv 226. cikkelye kimondja, hogy ha valaki a csatamezőn esik el, akkor automatikusan kegyelemben részesül. Emiatt nem kell aggódnia. Remélem, ezzel kielégítettem a kíváncsiságát.

– Ó, igen, uram. Valóban kielégített, uram. Gondoltam, megkérdezem, hogy biztos legyek a dolgomban, mielőtt megtenném. – A fickó vidáman elmosolyodott. – Utólag is megkérdezhettem volna, nem igaz, de jobb így. Legalább nyugodtan fogok kiballagni a csatamezőre.

A szemem sarkából láttam, hogy Hoffmann szorgalmasan jegyzetel a noteszébe. Pici óvatosan meglökött a vállával.

– A barom – dünnyögte mereven előrenézve. – Ha ez megéri a holnapot, én megeszem a rohamsisakomat.

A következő napok a megszokott módon teltek. További öt „önkéntes” hullt el, ami teljesen átlagos volt. Az egyik menetelés közben kapott szívrohamot, a másik nem ugrott félre idejében, amikor „véletlenül” felrobbant egy kézigránát, másik három pedig – szintén véletlenül – egy tank lánctalpa alatt végezte az egyik gyakorlaton.

Ezt követően néhányan dezertálással próbálkoztak. Egy sem volt köztük, aki hat óra leforgása alatt ne került volna elő. És aki előkerült, az elkerülhetetlenül Schramm alezredes, a tábori hóhér keze alatt végezte.

Schrammból a körülmények faragtak mészárost. Se a vérmérséklete, se a tehetsége nem volt meg ehhez a „szakmához”. Lemberg mellett átment egy tank a fél lábán, ezzel elméletileg véget vetve aktív katonai karrierjének. Csakhogy valaki odafent, ahelyett hogy előléptette volna ezredessé és egy kényelmes irodai székkel jutalmazta volna szolgálatait, úgy döntött, hogy jobb lesz neki Sennelagerben. Az első kivégzés élménye annyira sokkolta a nyomorultat, hogy azóta sem bírt magához térni. A harmadik-negyedik után úgy érezte, nem bírja tovább. Otthon azonban egy asszony és három kiskorú gyermek várta, és nem volt kétséges, mi lenne a sorsuk, ha nem engedelmeskedne. Úgyhogy üveget ragadott, és vedelni kezdett. Ivott a kivégzések előtt, hogy lecsillapítsa az idegeit és sutba tegye a lelkiismeretét; ivott kivégzés közben, hogy erőt és bátorságot nyerjen; és ivott a kivégzés után, hogy elfelejtse, amit tett. Mivel hetente háromszor volt kivégzés, elmondható, hogy az alezredes gyakorlatilag sohasem volt józan. Látni legalábbis még senki sem látta annak. Ritkán jött elő, és ha végig is ugrált a táboron sétabotnak használt kardjára támaszkodva, senkihez nem szólt egy árva szót sem. A kivégzések napján nemegyszer olyan részeg volt, hogy még járni sem tudott; ilyenkor a kivégzőosztag felkapta, és kicipelte a vér-padhoz. Soha senkinek eszébe nem jutott volna, hogy feljelentse a parancs-noknál. A tisztek és a kiképzők levegőnek nézték, mi szántuk a szerencsétlent.

Valahányszor feltűnt a hajnali félhomályban, kezében a pálinkásüveggel – mindig köménypálinkát ivott –, tudni lehetett, hogy aznap kivégzés lesz.

Félúton a tiszti étkezde és a lőszerraktár közt megállt, hogy erőt gyűjtsön. Itt rejtve volt Gernstein és látcsöve elől. Leült néhány percre egy virágágyás szegélykövére, meghúzta a flaskát, aztán állát a kard markolatára támasztva maga elé révedt. Isten tudja, miféle szörnyű gondolatok gyötörhették ilyenkor. Aztán elrakta az üveget, és tovább bicegett nyikorgó műlábával. A fogdánál mindig egy nagy pohár sörrel fogadták, amit ő mindig elfogadott. Valamivel később aztán előjött a kivégzőosztag kíséretében, és a gyakorlóudvar felé vette az irányt, ahol a kivégzések is zajlottak.

Ha túl volt a tennivalóján, késlekedés nélkül kiseperte tudatából az áldozat emlékét. Egy történet keringett erről, és mi hajlottunk elhinni, hogy igaz. Egyszer a tiszti étkezdében valaki megkérdezte, hogy „nagy patáliát csapott a tábornok”?

– A tábornok? – nézett bambán az illetőre Schramm. – Miféle tábornok? – Az, akit főbe lőtt ma reggel, öregem – felelte a tiszt. – Von Steinklotz

tábornok. – Von Steinklotz? – kérdezte döbbenten Schramm. – Lelőttem von

Steinklotz tábornokot? Zavarában kiürítette köménypálinkás üvegét, aztán a tisztek röhögésétől

kísérve kitámolygott az étkezdéből és elvágódott az udvaron. Két őrvezető vitte haza a feleségéhez, aki levetkőztette, és ágyba dugta, anélkül hogy Schramm tudta volna, mi történik vele.

Legalább kétszer kísérelt meg öngyilkosságot. Először felakasztotta magát a háza padlásán, de a felesége észrevette, és még időben leemelte. Másodszor gyógyszereket szedett be, de kimosták belőle. Hébe-hóba, tisztább pillanataiban, leült a tiszti étkezde zongorájához, és játszott. Kitűnően zongorázott, de sohasem volt elég józan ahhoz, hogy néhány percnél tovább bírjon összpontosítani a játékára.

Von Gernstein is elvesztette a lábát aktív korában. Ő ráadásul mindkettőt, de ezt szinte észre sem lehetett venni rajta. Ha valaki nem tudta ezt róla, azt hihette, hogy ízületi bántalmai vannak, ezért lépked olyan óvatosan. A nyaka merev volt, ha hátra akart nézni, meg kellett fordulnia. A gerincét egy acélmellény tartotta; szája egy bíborvonal volt, ajkak helyett fodros ráncokkal. A fél arcát valahol Szmolenszknél hagyta, egy német Tigrisek és orosz T–34-esek közti csatában. Kiégett tankjából egyedül ő került elő élve, de súlyos árat kellett fizetnie ezért a kiváltságért. A jobb szemére megvakult, és egyik keze helyén, már nem emlékszem, hogy melyik volt az, csak egy karomra emlékeztető csökevény maradt. Mindezek dacára lehetetlenség volt szánalmat érezni iránta: amilyen csúf volt a külseje, olyan volt a lelke is.

A tisztiszolgája szerint von Gernstein minden éjjel fent virrasztott hajnali

négyig, és pókert játszott a Halállal meg az Ördöggel. A fickó megesküdött rá, hogy egy alkalommal egy pillanatig látta is őket. A Halál tetőtől talpig feketében volt, és nyakában Hohenzollern-kereszt lógott, az Ördög pedig SS Obergruppenführernek* 1 volt öltözve. Mesének elment, bár akadtak közöttünk néhányan – a babonásabbja –, akik komolyan hitték, hogy von Gernstein az ördöggel cimborál, fekete miséket tart és halottakat támaszt fel… Való igaz, hogy volt valami rejtély az ezredes körül. Éjszakánként fény szűrődött ki a társalgója ablakából, és a villája előtt minden éjjel két fekete Mercedes parkolt – ezek mindig éjfél előtt érkeztek, és hajnalban hajtottak el.

Egy napon Portával gondoltunk egy merészet, és beosontunk az ezredes házába. Babona ide vagy oda, úgy be voltunk rezelve, hogy még dadogni is alig tudtunk. Ez egyszer még Porta fecsegőjéből is kifogyott a szó. Olyan volt, mintha Aladdin barlangjára bukkantunk volna rá a Szahara kellős kö-zepén. A padlót az egész házban vastag, süppedős perzsaszőnyegek borí-tották; a falakról klasszikus, eredetinek látszó – és minden bizonnyal nem-csak annak látszó – festmények lógtak; az ablakokat vastag brokátselyem függöny takarta, a mennyezet közepén kristálycsillár szikrázott… Hihetetlen volt, hogy ilyen pompa és kényelem létezhet elrejtve Sennelager mocskának közepén.

Egy másik alkalommal Gregor Martinnal és Picivel teljesítettem éjszakai őrszolgálatot. A garázs mellett álldogáltunk, és egyéb szórakozás híján az ezredes ablakát bámultuk. Ez egyszer elfelejtették összehúzni a függönyöket, és a kristálycsillár pazarul szórta a fényét. Mindent látni lehetett, ami odabent történik. Egy darabig csak az ezredes profilját láttuk, ami már önmagában is eléggé hátborzongató volt, aztán egyszer csak feltűnt egy második alak is. Olyan váratlan volt a felbukkanása, hogy Gregor rémületében elejtette a puskáját. Én döbbenten hátraugrottam, neki a falnak, Pici pedig kereszteket vetett, és eliszkolt, hogy csak úgy füstölt a talpa.

Az ablakban, szintén oldalát mutatva nekünk, maga a Sátán jelent meg. Kővé dermedten bámultuk, Gregor meg én. Még akkor is képtelenek

voltunk levenni a tekintetünket az ablakról, amikor az alak kilépett a képből. Gregor letérdelt a földre, és vakon a puskája után tapogatózott, szemét egy pillanatra sem véve le a jelenés hűlt helyéről. Pici visszajött az őrbódéhoz, de a jelek szerint nem önként, mert egy másodperccel később Linge őrmester is előbukkant a sötétből.

– Mi a fene folyik itt? Mi ez a pánik?

1*A tábornoki rang megfelelője az SS-nél. (A ford.)

Gregor felegyenesedett, és remegő kézzel az ablakra mutatott. – A… a… – tátogott, de hang nem sok jött ki a torkán. – Az Ördög –

nyögte ki végül. – Az Ördög… – bólogattam. – Egyenruhában… – I-igen. Egyenruhában… – erősítettem meg Gregor szavait. – Egyenruhában? – nézett egyikünkről a másikra Linge. – Miféle

egyenruhában? – SS – nyöszörögte Gregor. – Obergruppenführer – tettem hozzá, hogy végre én is valami adalékkal

szolgáljak. Linge kétségbeesetten felsóhajtott. – Jesszusom! Minden SS Obergruppenführer úgy néz ki, mint az ördög.

Mondjanak valami újat. – Ennek szarva is volt – mondta halál komolyan Gregor. – Két kibaszott

nagy, koszos szarva. A homlokán. És tüzet okádott. – Tüzet? – Kéneset. – Ez én voltam. – Kénköves tüzet. Mire ezt elgügyögtük, a hely tele volt őrökkel, akik azért siettek a

helyszínre, mert azt hitték, bajban vagyunk. – Baromság – jelentette ki Linge. – Hülyeség úgy, ahogy van. Még soha

nem hallottam ekkora zagyvaságot egész… – Nézze! – kiáltott fel Gregor. – Már megint ott van! Az alak elment az ablak előtt, és megint eltűnt. Gregor hátat fordított és

elrohant. Linge úgyszintén. Mire magamhoz tértem a rémületből, már csak én álldogáltam az őrbódé előtt. Én, a mélységes, síri csend, és valahol az ablakon túl az Ördög, vagy legalábbis a profilja.

Az arcéle is épp elég volt nekem. Amint a lábam engedte, futásnak eredtem, és meg sem álltam az őrházig. Útközben kétszer is megbotlottam a sötétben, és egyszer a sisakomat is elhagytam, de sikerült élve bezuhannom az ajtón. Linge is ott volt, sápadtan, mint egy tál frissen mosott pacal, némán maga elé motyogva. Ahogy elrobogtam mellette, megragadta a karomat, és maga elé rántott.

– Egy szót se róla! – suttogta. – El ne árulja valakinek! Nem járt a hely közelében! Érti, amit mondok? Nem járt ott…

–… és nem láttam az Ördögöt – tettem hozzá készségesen. – A pokolba az ördöggel! Nem járt a hely közelében! Érti? Dühében belerúgott egy hanyagul elhajított rohamsisakba. A sisak kecses

ívben kiszállt a – történetesen csukott – ablakon. Iszonyú csörömpölés

hallatszott, aztán egy puffanás, majd valaki felordított: – Talált – állapítottam meg. Pici fürgén a törött ablakhoz ugrott, és kinézett az udvarra. – Dorn hadnagy – közölte elégedetten. – A mellkasával állította meg a

labdát. A hadnagy úgy rontott be a házba, mintha egy tucat T–34-es lett volna a

sarkában. Vérben forgó szemekkel körülnézett. – Ki volt az? Feleljenek! Ki volt az? Linge őrmester idegesen elvigyorodott. – Mi az ördögnek örül? – ugatott rá a hadnagy. – Elment az esze? Elege

van az életből? Fel tudja fogni, hogy ez egy tiszt elleni erőszakos támadásnak minősül?

– Én nem akartam kidobni, uram – komorodott el az őrmester. – Kicsúszott a kezemből. Fel akartam tenni, és akkor meglendült, és kirepült a kezemből. Nem tehetek róla, uram. Utánanyúltam, de nem bírtam elkapni.

– Az isten szerelmére, őrmester, ne adja itt nekem a… – A hadnagy elhallgatott, és még egyszer körülnézett. Csak most tűnt fel neki, mennyire túlzsúfolt az őrszoba. – Mi van itt? Cserkészkongresszus? – Gyanakvóan végigmért minket, aztán kiszúrta magának Ness közlegényt, aki egy közismert kretén volt. – Halljam, ember! Ki vele! Mit remeg úgy? Tán nyárfalevélnek képzeli magát?

Ness kétségbeesetten bámult vissza a hadnagyra. A szoba túlsó végében, a hadnagy háta mögül Linge őrmester jelbeszéddel a tudomására adta, hogy ha csak egy szót is szólni mer, át fogja nyesni a torkát. Ness megnémult a rémülettől. Sok volt ez neki egyszerre: az Ördög, a hadnagy, Linge.

– Nos? – vakkantott rá a hadnagy. – Válaszolni fog, vagy inkább kiáll Linge őrmester mellé a kivégzőosztag elé?

Ness tekintete kétségbeesetten ide-oda ugrált a hadnagy és Linge között. Pufók arca remegett, mint a felfújt, ha megpaskolják a villával.

– Az Ördögöt látták, uram – szólalt meg gyötrelmes vívódás után. – Magát a Sátánt.

Most, hogy Ness megtörte a hallgatást, a többiek is nekibátorodtak. Lingének volt annyi esze, hogy ne szóljon, s Pici és én is – Gregor már korábban felszívódott, isten tudja, hová – bölcsen hallgattunk, miközben a többiek előadták a színesebbnél színesebb beszámolókat. A sok kretén egymást túllicitálva, túlkiabálva igyekezett a hadnagy kedvében járni. Dorn egy darabig a fejét kapkodva hallgatta őket, aztán megelégelte a dolgot.

– Az isten szerelmére, elég! Pofa be! Tisztességes helyzetjelentést akarok hallani, nem holmi rémtörténetet!

Megkapta a helyzetjelentését: pontban 01.05-kor az Ördögöt látták sétálni az ezredes szobájában. Minden jelenlevő látta, és többen meg is mertek esküdni a szarvakra, a villás farokra, a kénköves tűzre stb. Egyikük nagy buzgalmában még azt is hozzátette, hogy hasított patájú lába volt, de a többiek dühösen leszavazták, mondván, hogy azt csak akkor láthatta volna, ha az Ördög kézen állva közlekedik a szobában.

Dorn hadnagy kecsesen letelepedett az asztal sarkára, és tűnődve maga elé meredt. Átéreztem a helyzetét. Nyilvánvalóan ő is hallotta a táborban ke-ringő mendemondákat, és még ha nem is hitte el őket, azt be kellett látnia, hogy valami alapjuk csak lehet. Az a két fekete Mercedes minden éjjel ott állt az ezredes háza előtt, ez tény volt és valóság. Másrészről el tudtam képzelni, hogy ki fog kelni magából az ezredes, ha megtudja, hogy az őrség tagjai összegyűltek az őrszobán, és arról fecsegtek, hogy a Sátán járt a táborban. Azt sem volt nehéz kitalálni, ki lesz a következő frontszolgálatos század parancsnoka: az a tiszt, aki a jelentést írta. Dorn hadnagy.

– Jól van – mondta végül. Leszállt az asztalról, és szigorúan Ness közlegényre nézett. – Ki volt a legelső, aki azt állította, hogy egy mítoszi alakot látott az ezredes szobájában?

– Creutzfeld tizedes, uram, és Hassel közlegény – felelte a kérdezett helyett Linge.

Tudta, hogy drágán meg fog fizetni a rohamsisakos futballért, és nem volt kedve egyedül bukni.

A hadnagy odament Picihez, és mélyen a szemébe nézett. – Creutzfeld tizedes… mondja csak, nem ivott ma véletlenül valamit,

mielőtt őrségbe állt volna? – De igen, uram – adta a bambát Pici. – Négy sört ittam meg néhány

köményeset. – Néhányat, Creutzfeld tizedes? – Nos, kettőt vagy hármat. Izé… négyet vagy ötöt. Na jó, legyen kerek fél

tucat – mondta nagylelkűen Pici. – Más szóval maga részeg volt, tizedes? – Nem jobban, mint máskor, uram – felelte szégyellősen Pici. – Arra következtessek ebből Creutzfeld tizedes, hogy maga rendszerint

részegen állt őrséget? Pici ezen elgondolkodott egy kicsit. – Nos, igen – vallotta be. – De nem annyira, hogy ezt bárki is észrevehette

volna. – Ahogy gondoltam – bólintott a hadnagy. – Delírium tremens. Magának

látomásai voltak, tizedes. Igaz ugyan, hogy az előírt rózsaszín elefántok

helyett patás ördögöt látott, de a lényeg ugyanaz: a képzelet űzött gúnyt magából. Látta az ezredest fel-alá sétálni a szobájában, látta, hogy gőzölgő kávét iszik, és látta, hogy ulánus sisak van a fején. Ezért hitte azt, hogy szarvai vannak. Nem igaz, Creutzfeld tizedes?

– De igen, azt hiszem, igaza van – mondta vidáman Pici. – Belátom, hogy igaza van, uram. Csakis így történhetett.

A hadnagy elégedetten felém fordult. – És maga, Hassel? – kérdezte kedvesen. – Ugye nem tévedek, ha azt

feltételezem, hogy maga is jócskán a pohár fenekére nézett az este? – Nem, uram – válaszoltam. – Nem téved. A hadnagy fölényesen elmosolyodott. – Ki is a századparancsnokuk? Löwe hadnagy, nem igaz? – Kretének

kórusa biztosította, hogy így van. – No lám, no lám – mondta a hadnagy. – Nos, én azt mondom, ezúttal hagyjuk csak aludni a hadnagy urat. De ha még egyszer megtudom, hogy a csillapíthatatlan szomjuk ekkora ribilliót okozott, nem leszek ilyen elnéző. El tudják képzelni, mekkora bajba kerülnénk, ha jelentést írnánk a ma éjjel történtekről? Nagyon nagy bajba, uraim. Azt javasolom maguknak, hogy a jövőben tartsák magukat távol az ezredes ablakától. Semmi közük hozzá, hogy mit művel az ezredes, legyen éjjel vagy legyen nappal. Joga van azt fogadni a házában, akit csak akar, és nem tartozik beszámolni maguknak. Főleg maguknak nem. Ha megtudja, hogy utána kémkednek, maguknak befellegzett. – Az ajtóhoz ment, de aztán eszébe jutott még valami. – Ami pedig magát illeti – mondta Linge őrmesternek –, legközelebb nézze meg, hogy nem áll-e egy tiszt az ablak alatt, mielőtt feltenné a sisakját. Biztosíthatom, hogy legközelebb nem fogja ilyen könnyen megúszni.

Ezzel az ügy akár le is zárulhatott volna, ezzel szemben viszont reggel már az egész tábor tudta, hogy Creutzfeld és Hassel az Ördögöt látták az ezredes házában. Creutzfeld, Hassel és Linge őrmester ott álltak az ablak alatt, és látták, hogy von Gernstein nagyban pókerezik az Ördöggel. Ness közlegény kész volt megesküdni rá, hogy von Gernstein ezredes minden éjjel, pontban éjfélkor vámpírrá változik.

Huszonnégy órával később patanyomokat találtak az ezredes ablaka alatt. A tábor legtávolabbi részeiből is elzarándokoltak megtekinteni a hátborzongató látnivalót. Néhány értelmesebb fickó mértéket vett róluk, egy még értelmesebb pedig gipszet öntött bele, hogy később tüzetesebben is megvizsgálhassa. Egy földhözragadt állat felvetette, hogy talán csak egy vaddisznó tévedt arra, de ez persze még ötletnek is nevetséges volt: egy épeszű német vaddisznó soha nem tenné be a lábát Sennelager területére. A

legtöbb katona számára ennyi bőven elég is volt bizonyítéknak. Most már szinte senki nem kételkedett benne, hogy az ezredes és éjszakai látogatói valóban a sötétség lényei. Egy új „legenda” is szárnyra kapott. A második század szállásmestere szerint – a történet tőle származott –, az elődje egyszer hajnali négykor ért vissza a táborba a közeli bordélyból, természetesen kifacsarva és merev részegen, ahogy illik, és végzetére a kapuban összefutott az ezredessel és éjszakai vendégeivel. Másnap reggel úgy találtak rá, vérbe fagyva. Négy bordáját beszakították, és a teste tele volt harapásnyomokkal. Nem halt meg, de amikor magához tért, őrjöngött, mint egy vadállat, és semmivel nem lehetett lecsillapítani. Végül a giesseni katonai pszichiátriai osztályra került, ahol seprűvel a vállán járt fel-alá a kórteremben, mondván, hogy ő a Kaszás. Egy napon aztán felakasztotta magát a tiszti mosdóban.

A szállásmester sztorija persze más tehetséges elméknek is kedvet csinált a rémtörténetgyártáshoz. Glent őrvezető például azt állította, hogy egy alkalommal, amikor át kellett adnia az ezredesnek egy üzenetet, véletlenül kopogás nélkül nyitott be a villa társalgójába. És mit látott? Az ezredes a nagy mahagóniasztalnál ülve két rettegett cimborájával kártyázott. A rejtélyes éjszakai látogatók rögtön eltakarták az arcukat, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy Glent ne vethessen egy-egy pillantást reájuk. Borzalmasak voltak. Mintha egyenesen a földből bújtak volna elő. A fejük egy pergamennel borított koponya, orruk és szájuk helyén két fekete gödör, szemük izzó parázs, fülük egy szál se. És az a szag… tüzes kénkő bűze.

Másnap Glent áthelyezésért folyamodott. Természetesen elutasították, de eltávolították az ezredes irodájából. A fegyverraktárba került, ahol – úgy gondolták – jóval kisebb esélye volt arra, hogy élőhalottakkal fusson össze valamelyik szobában.

Az emberek jobban rettegtek az ezredestől, mint valaha. Elég volt hallaniuk a műlábak nyikorgását, és máris pucoltak a körletből. Egy napon Hoffmann nem volt elég gyors. Senki nem maradt a közelben, hogy beszámolhasson róla, mi történt – menekültünk, mint patkányok a süllyedő hajóról –, de az tény, hogy a törzsőrmester egy hétig nyomta az ágyat a betegszobán, olyan magas lázzal, hogy tojást lehetett volna főzni a szájában. Amikor visszatért, mintha a síri világból jött volna vissza. Állítom, hogy egy teljes napig senkivel nem kötekedett.

De még ha valóban társalgott is az ördöggel von Gernstein, abban semmi kivetnivaló nem volt egy olyan helyen, mint Sennelager. Itt aztán mindenféle embert megtaláltál, a hímringyótól az üzletemberen át a tábornokig. Az egyik tábornok von Hanneken volt, dicsőbb napjaiban a

dániai német haderők főparancsnoka. Bukását a saját kapzsisága okozta. Túl nagy szeletet akart kihasítani magának a feketepiacból, és ez valakinek nem tetszett. A tábornok egy szempillantás alatt Sennelager mocskában találta magát. Na és Porta figyelmének a középpontjában. Porta ugyanis meg volt győződve, hogy von Hanneken jelentős feketepiaci árukészletet rejtett el valahol, és eltökélte, hogy kiszedi belőle a titkot.

– Nos? – kérdezte Pici fáradhatatlanul minden reggel. – Beszélt már? – Még nem – felelte töretlenül Porta. – Még dolgozom rajta. Dolgozott rajta! Úgy gondoskodott a tábornokról, mintha az anyja lett

volna. Ellátta cigarettával és extra porciókkal, a hóna alá nyúlt, ha bajban volt, hűséges kutyaként leste minden lépését. Így ment ez egészen addig, míg el nem terjedt a hír, hogy von Hannekent ki fogják vezényelni a frontra. Porta erre pánikba esett, és gyorsan taktikát változtatott. Wolfnak, a derék Hoffmann törzsőrmester esküdt ellenségének a segítségével kirángatta a tábornokot egy kis „speciális gyakorlatozásra”, ahogy ő nevezte. Nem tudom, mi történt, de másnap reggel hülyére itták magukat az állomás büféjében, és kart karba öltve elsétáltak a legközelebbi bordélyba. Ettől kezdve a tábornok azt csinált, amit akart: Porta levette róla a kezét.

Pici még eljátszadozott egy darabig a hajdani gestapóssal. Lutz a múltban egy lefokozással és háromhavi besançoni kényszerpihenővel kedveskedett Picinek, amit a barátunk most mindenáron viszonozni akart. Törekvései hallatlan népszerűségnek örvendtek; nem úgy a gestapósok. Ha futball-labdaként rugdosta volna végig a táboron, akkor sem szólt volna rá senki. Sőt! Minél nagyobbakat rúgott volna Lutzba, mi annál jobban tapsikoltunk volna. Pici azonban ennél rafináltabb módszerekhez folyamodott. Legszívesebben a gyakorlópályára vitte ki a „védencét”, ahol a jól bejáratott munkamegosztás szerint folytak a dolgok: Pici feltelepedett a garázs tetejére és parancsokat osztogatott, a nagy, tohonya Lutz pedig, teljes menetfelszerelésben, hasalt és kúszott, ugrott és szaladt, és a végén valahogy mindig a legnagyobb pocsolya közepében kötött ki. Amikor Lutznak már jártányi ereje sem maradt, Pici bajonettvégen végigmasíroztatta a táboron. Hogy a megaláztatás teljes legyen, Lutznak közben „A katonaélet oly nagyszerű” kezdetű dalt kellett énekelnie.

Senki nem lépett közbe. Miért is tették volna? Lutz a Pici rajába tartozott, ennélfogva Picinek volt kötelessége jó katonát faragni belőle. És Pici éppen ezen volt. A hálátlan Lutz azonban nem osztotta Pici lelkesedését. Kétszer kísérelt meg öngyilkosságot, és ha nem is sikerült örökre megszabadulnia Picitől, a második kísérletéért kiszabott négynapi magánzárka kétségkívül felüdülést jelenthetett számára.

Miután a kiképzés véget ért, a túlélők alkalmasnak minősíttettek az ellenség általi lemészároltatásra. Sennelager csak a főpróbája volt a még borzalmasabb valóságnak. Szegény bolondok! Ha tudták volna, hogy a halál helyett a halált választják…

„Egy nemzet, ahol egy családra négy gyermek jut, megengedheti magának, hogy húszévente egyszer háborúzzon. Mert ha a négy közül kettő el is esik, a másik kettő még mindig ott lesz, hogy tovább éltesse a nemzetet.”

Himmlernek a braunschweigi Politikai Iskola tisztjeihez intézett beszéde, 1937. január 9.

BERGER OBERGRUPPENFÜHRERfelkapta a telefonkagylót, és beleordított: – Dirlewanger; maga az? A vonal másik végén Dirlewanger grimaszt vágott az ablak mögött

fintorgó tükörképének. – Azt mondták, beszélni óhajt velem – felelte. Óvatosan beszélt, minden szót kétszer is megrágva, mielőtt kiejtette volna.

Nem akart konfliktust: épp elég baja volt e nélkül is. – Óhajtok? – bömbölte Berger. – Még szép, hogy óhajtok! Mégis, mi a

fenét művel maga odakint? Elmesélné nekem? – Mi a fenét művelnék? – ment fel Dirlewangerben is a pumpa. – Mit vár

el tőlem, mit tegyek? Maga talán tud omlettet készíteni tojás nélkül? Mert én nem! Én nem varázsló vagyok, hanem katona! A francba, Berger, nagyon nagy szarban vagyok. Emberekre van szükségem, mégpedig haladéktalanul.

– Kinek nincs? – vont vállat Berger. – Azt hiszi, szórakozásból nem küldök embereket? Hogy magát bosszantsam? Gondolkozzon, ember! Már így is kiürítettük Németország összes börtönét és átnevelőtáborát. Mit akar tőlem? Nyissam ki talán a koncentrációs táborok kapuit is?

– Nem érdekel, honnan szedi az embereket – vágott vissza Dirlewanger. – Felőlem akár a diliházakból is szedheti őket, csak legyen vér a micsodájukban. Egy kikötésem van csupán: zsidók és buzik ne legyenek köztük. Mindenki más jöhet. Csak jöjjenek már!

–Rendben van – felelte némi gondolkodás után Berger. – Megkapja az embereit. Nem lesznek azok a díszpéldányok, de megkapja őket.

Másnap reggel a táborokat, börtönöket és elmeklinikákat átfésülték felhasználható emberanyag végett. Minden épkézláb férfi megfelelt, feltéve, hogy nem volt zsidó vagy közismerten homoszexuális. Még a kéjgyilkosok is egyenruhát kaphattak, ha kiképzésre alkalmasnak mutatkoztak. Márpedig ha valaki ki tudta képezni őket, akkor az Dirlewanger volt. Dirlewanger, akinek maga Theodor Eicke Standartenführer* – az SS első számú * Az ezredesi rang megfelelője az SS-nél. (A ford.)

mészárosa, a Halálfejes Brigád parancsnoka – volt a tanítómestere. Dirlewanger, aki azzal büszkélkedett, és nem alaptalanul, hogy nem született még olyan ember, akit ő ne tudna megtörni…

Dezertőrök

SENNELAGERBŐL egy lápvidéki, szúnyogoktól hemzsegő támaszpontra kerültünk, néhány kilométerre Matorytától. A hadosztály teljes létszámúra duzzadt, de csak az első század volt tankokkal ellátva. Nekünk, a többi tíz századdal együtt, már nem jutott se tank, se kellő számú teherautó, így kénytelenek voltunk gyalog áttapicskolni a mocsarakon. Pici volt az egyedüli, akit nem viselt meg a hosszú menetelés; Lutzot, akinek mindkettőjük felszerelését kellett cipelnie, annál inkább. Picit gyűlöltük jó dolga miatt, de Lutzot senkinek nem jutott eszébe sajnálni.

A hadosztályunk élére új parancsnokot jelöltek ki, egy tipikus porosz tisztet, monoklival és nyikorgó, tükörfényesre suvikszolt csizmával. A tábornoknak két teherautó is jutott, és mindegyik rogyásig tele volt a személyes holmijaival. A jó ég tudja, mit gondolt, mihez fog kezdeni ennyi ingósággal az isten háta mögött.

– A rohadék még versenyzongorát is hozott magával – mondta megvetően Wolf, aki a szállításért felelt.

A tábornok már az első nap délutánján seregszemlét tartott, aminek na-gyon örültünk, mert alig mostuk le magunkról az út sarát, máris trappolhat-tunk vissza a mocsárba, hadd lássa új parancsnokunk, milyen remek katonák vagyunk. Mire visszakanyarodtunk, úgy néztünk ki, mint valami csokolá-déból öntött krampuszok. Ahogy ott álltunk a tábornok előtt feszes vi-gyázzban, a máz száradni kezdett rajtunk, és megrepedezett, még ördögibbé téve ábrázatunkat, de von Weltheimet ez cseppet sem zavarta. Bizonyára azt hitte, alsóbb néprétegeknél ez most a módi. Peckesen elsétált előttünk néhányszor, monoklija mögül alaposan szemügyre véve a társaságot, aztán nyájas hangon kijelentette, hogy a német hadsereg reménysége vagyunk, erős, egészséges, hazaszeretettől buzogó férfiak, akik minden kétséget kizáróan győzelemre fogják vinni az ügyet. És hogy a hálás nemzet bőke-zűen meg fogja hálálni nekünk önzetlen fáradozásainkat, ha a háború véget ért.

– Mindjárt elsírom magam – motyogta mellettem Porta. – Úgy nézek én ki, mint aki győzelemre fogja vinni a háborút?

Ez már a vereség biztos jele volt. Amikor egy porosz tiszt a hadsereg reménységének nevez egy gyilkosokból, papokból és bolondokból verbuvált alakulatot! Ha nem lettünk volna olyan hullafáradtak, és ha nem egy tábornok áll előttünk, hülyére röhögtük volna magunkat. De így csak

álltunk a ránk száradt sártól szobormereven, és fapofával hallgattuk. – Még egy kis erőfeszítés, még egy kis áldozathozatal, ez minden, amit

kérünk maguktól, harcosok! Egy utolsó dicsőséges fellángolás, és az oroszok futni fognak! Sikerült elhitetni velük, hogy nyeregben vannak… igen, ezt a taktikát választottuk, hogy félrevezessük őket. Ráharaptak a csalira, és most már teljesen elvakította őket a… khm, a lendület mámora. De mire eljön a karácsony, igen, mire eljön a karácsony, ígérem, hogy merőben más lesz a kép. Győzni fogunk!

Kötelességtudóan ujjongtunk, amitől a tábornok annyira fellelkesült, hogy dupla fejadagot ígért aznap estére. Az éljenzés erre fokozódott, mind lelkesedésünket, mind hangerőnket tekintve. Hinka, az ezredparancsnokunk csak a fejét csóválta. Arca zöldes árnyalatát látva egy pillanatra attól tartottam, le fog okádni minket.

– Ahogy óhajtja, uram – mondta a tábornoknak. – Ha dupla adag, hát legyen dupla adag.

Von Weltheim levette a monokliját, és ultrarövidlátó szemeivel körbepislogott.

– Ez nagyszerű, Hinka ezredes. Nagyszerű! Büszke vagyok az ezredére. Ha arra gondolok, hogy ezek az emberek puszta hazaszeretetből, a Führer iránti hűségből képesek voltak önként megválni a tankjaiktól, hogy gyalogokként harcoljanak tovább, szívemet eltölti a büszkeség. Igen, büszke vagyok arra, hogy németnek születtem. Büszke, hogy ilyen honfitársaim vannak. – Elérzékenyülten visszacsavarta a monokliját. – Isten áldja őket, Hinka ezredes! Ilyen büszke harcosokkal a sorainkban lehetetlen, hogy ne miénk legyen a győzelem!

Nyilvánvaló volt, hogy hosszú és dicsőségteljes katonai pályafutása során a tábornok nem sok ütközetet látott. Másodpercekkel a távozása után már meg is köttettek az első fogadások azt illetően, hogy meddig fogja bírni a fronton. Az általános vélemény az volt, hogy az első ellenséges sortűz után a tábornok és versenyzongorája a fénysebesség kétszeresével fognak a hátországba menekülni.

Este megkaptuk a beígért dupla adag vacsorát, sőt ráadásként még néhány tonna sört is odagurítottak nekünk, hogy legyen mivel leöblítsük a tábornok ajándékát. Néhány áldott óra erejéig a dögvészes mocsár és a háború feledve voltak. Még két lány is került valahonnan. Mint kiderült, Breszt-Litovszkból menekültek az oroszok elől, és eltévedtek. A Luftwaffénél* voltak telefonosok, vagyis dezertőröknek számítottak, de

* Légierő. (A ford.)

Hoffmann ezúttal nem az eszére hallgatott. Magával vitte őket, mondván, hogy szükség van rájuk a tiszthelyettesek moráljának feljavításához. A lányok nem tiltakoztak. Nem sokkal később Ness közlegény döbbenten elmesélte nekünk, hogy az ablakon keresztül látta, hogy Hoffmann felfekteti őket az asztalra, és felhajtja a szoknyájukat. És az egyik lányon nem volt bugyi! Megrázó élmény lehetett számára, mert hetekkel később is ez volt a legkedveltebb témája.

Az ital hamar kiütötte a mulatozó tiszthelyetteseket és a luftwaffés lányokat, de néhányan azért még bírták a gyűrődést, és derekasan tovább vedelték a sört. Közben persze – törvényszerűen – vélt műveltségüket csillogtatták. Amilyen elkerülhetetlen volt az is, hogy ne kerüljenek szóba a kommunisták. A téma olyan mély indulatokat váltott ki, hogy tömegverekedés tört volna ki, ha Danz őrparancsnok elő nem áll a ragyogó ötlettel: hívják be Lenzinget, hadd tegyen ő igazságot a kérdésben. Lenzing a legutóbbi „önkéntes” csapattal érkezett hozzánk; huszonegy éves volt, de ránézésre tizenötnek gondolta volna az ember. Valamikor – már olyan régen volt, hogy ő maga sem emlékezett rá, mikor – diák volt, és éppen kommunista nézetei miatt tartóztatták le.

Az igazak álmát aludta, amikor két részeg őrmester kirángatta az ágyából. Átvonszolták a dohányfüst- és hányadékszagú szobába, ahol a dorbézolás folyt, és felhajították az asztal közepére. A társaság körülvette, mintha még sosem látott volna reszkető embert, és Danz ráparancsolt, hogy tartson nekik előadást a kommunizmus eszméiről, „de egyszerűen, hogy még egy rakás keményfejű náci is, mint akiket magad körül látsz, értse, amit mondasz”. Szegény fickó sarokba volt szorítva. Ha nekiáll a kommunizmus tanait hirdetni, azzal gyakorlatilag aláírja a halálos ítéletét; ha viszont megtagadja ezt, akkor Danz kibelezi ott helyben. Csontos, arasznyi vállai közé húzta a nyakát, és kinyögte a legelső klisét, ami eszébe jutott:

– A kommunizmus a munkásosztály mozgalma a nemzetközi kapitalizmus legyőzésére. Harc az imperializmus ellen. A dolgozó néprétegek lázadása elnyomóik ellen…

Részeg csendben hallgatták vagy tíz percig, aztán Danz vidáman felkurjantott, lerántotta Lenzinget az asztalról, és a vállára csapott.

– Nem rossz, vörös elvtársocskám! Egyáltalán nem rossz! Büszkén körbemeneteltette védencét a szobában. Íme a férfi, aki ki mert

állni a Führer katonái elé, hogy előadja kommunista nézeteit! Elkerülhetetlen volt, hogy valamelyik kötekedő majom, mint Hoffmann

vagy Kleiner főtörzsőrmester – a szemtanúk szerint ez utóbbi volt – bele ne kössön valamibe. Először vitázni kezdett Lenzinggel, és mivel jócskán tele

volt, természetesen alulmaradt. Ezt persze nem hagyhatta annyiban, ezért kijelentette, hogy Lenzing egy áruló, egy kommunista kutya, a zsidók barátja. Innen már egyenes út vezetett az általános lincshangulat kialakulásához. Danz azonban, úgy tűnt, szárnyai alá vette Lenzinget, mert amikor valaki kijelentette, hogy a kommunisták gyáva férgek, egyből új barátja védelmére kelt. Erre valaki azt javasolta, hogy tegyék próbára a fattyú bátorságát: játsszanak Tell Vilmost vele. Hogy az ötlet tetszett-e Danznak, az nem derült ki, mert ezen a ponton az asztal alá ájult. Tell Vilmos szerepét így Kleiner vállalta.

– Maradj veszteg, te kis féreg, vagy még ki találom loccsantani az agyadat… Ritkán lövök mellé, de ha igen, akkor se kell aggódnod. Halott leszel, mielőtt rájönnél.

Elővette a pisztolyát, és imbolygó kézzel a Lenzing feje búbjára tett sörösüvegre emelte. Hoffmann beijedt. Ez már nem Sennelager volt, hanem a front; itt csak az ellenségnek volt joga szétlőni Lenzing fejét.

– Gondolod? – kérdezte gúnyosan Kleiner. – Szeretném látni azt a hadbíróságot, amelyik megfoszt a rangomtól, amiért lelőttem egy tetves kommunistát. Inkább kitüntetnek érte.

És meghúzta a ravaszt. A golyó lepattant a falról, és sivítva kiszállt az ab-lakon. A társaság fele lebukott, asztalok alatt és székek mögött keresve fe-dezéket; a másik fele viszont – ezekben több szesz vagy nagyobb hazafias buzgóság munkálkodhatott – azt követelte Kleinertől, hogy pörköljön megint oda a féregnek. Kleinert nem kellett ösztökélni. Nem értette, hogyan lőhetett mellé, de most, hogy már megtörtént, ki kellett köszörülnie a csorbát. Igaz, arra már nem emlékezett, hogy az üveg vagy Lenzing feje a célpont, de ez nem is volt érdekes. Csak ne a falat találja el megint…

– A francba! – húzott pajzsként maga elé egy széket Hoffmann. – A francba! Még a végén minket fogsz lelőni!

Kleiner ügyet sem vetett rá. Nekivetette a hátát a falnak, és célzott. Valaki három üveg vodkába fogadott, hogy megint mellé fog trafálni. Valaki más egyhavi zsoldját ajánlotta fel arra az esetre, ha ez megtörténne. Kleiner szőrös mancsában izzadni kezdett a fegyver. Nagy volt a tét…

Hoffman a szék támlája mögül megint kiabálni kezdett, azt ecsetelve, milyen retorziókra számíthatnak, ha Lenzingnek valami baja esik.

– Pofa be és takarodj, ha félsz! – mondta neki barátságosan Kleiner. – Nincs szükségem a tanácsaidra. Tűnj innen, vagy maradj csendben és ne zavarj, mert három üveg vodka a tét.

Lenzing élete természetesen totálisan mellékes volt. Kleiner behunyta fél szemét, és meghúzta a ravaszt. A golyó Lenzing fejétől alig néhány

centiméterre fúródott a falba. – Megmozdult! – üvöltötte Kleiner. – Az a gyáva féreg megmozdult! Lenzing ekkor már remegett, mint a kocsonya, de Kleiner se volt

stabilabb állapotban. A térde rogyadozott, a keze lengett, mint egy csapóajtó – nem lehetett könnyű eldönteni, hogy a két Lenzing két sörösüvege közül melyiket vegye célba –, de azért harmadszor is lőtt, és az üveg csörömpölve szilánkokra robbant. Diadalittasan felkiáltott, de legnagyobb csodálkozására senki nem csatlakozott hozzá. Bambán körülnézett, és akkor megpillantotta az ajtóban Löwe hadnagyot.

– Elmagyarázná nekem valaki, mi folyik itt? – kérdezte fagyosan a hadnagy. – Maga menjen vissza a szállására – intett a fejével Lenzingnek. – Majd később beszélünk. – Megvárta, hogy a rémült fiú eliszkoljon, aztán beljebb lépett, és a csizmája sarkával berúgta maga mögött az ajtót. – Nem is tudtam, Kleiner főtörzsőrmester, hogy maga ilyen jó céllövő! Kész pazarlás, hogy már eddig is nem jutattuk érvényre ragyogó tehetségét. De sebaj, ezen könnyen segíthetünk. Ettől a pillanattól tekintse magát a tankelhárító szakasz tagjának. Nagy reményeket fűzök magához. – Ocsmányul elvigyorodott, aztán végiglegeltette tekintetét a társaság többi részén. – Ha valakit érdekelne, hogy miért nem citáltatom az egész társaságot hadbíróság elé, akkor elmondom: odakint a fronton olyan katasztrofális a helyzet, hogy felesleges a bíróságokat a maguk hülyeségeivel terhelni. Az oroszok úgyis szétlövik a fejüket, minek hát akkor a kivégzőosztag lőszerét pazarolni? De jól véssék az eszükbe: a harctéren nem mindig az ellenség oldaláról leadott lövés végez a katonával. Ha így folytatják, jó esélyük van rá, hogy a hátukba kapjanak golyót… És ne csodálkozzanak majd, ha senki nem fogja felkapni magukat, amikor kiontott belekkel fekszenek a sárban. Mert nem lesz, aki felkapja!

Azzal hátat fordított nekik, és kivágtatott a házból. Döbbent csend maradt utána. Egy szempillantás alatt kijózanodott az egész társaság. Talán még soha nem gondolták végig, hogy valójában mit is jelent elveszíteni egy háborút. Talán érezték, hogy Löwe nem csupán ijesztgetni akarta őket… hogy mindannyian a halál fiai.

Kleiner lerogyott egy székre, és hagyta, hogy a pisztoly a padlóra koppanjon a kezéből. Hoffmann mérgesen felkapta, és az ölébe nyomta.

– Jobb lesz, ha vigyázol rá. Még jól jöhet egy nap, ha főbe akarod lőni magad.

Másnap, csütörtök reggel az 587. gyalogsági ezreddel küldtek ki minket az arcvonalba az 500. büntetőezred felváltására. Az önkénteseinknek, függetlenül attól, milyen alakulathoz tartoztak, egy vörös posztódarabot

kellett a hátukra tűzniük. Így könnyebb volt szemmel tartani őket. Meglepő nyugalom fogadott minket megérkezésünkkor. Mint azt az 500.

büntetőezred katonáitól megtudtuk, ennek az volt az oka, hogy a csütörtök volt odaát, a mocsár túloldalán, a vodkaosztás napja. Minden orosz katonának másfél liter járt, ami körülbelül egy óra alatt el is fogyott. A nyugalomnak azonban, figyelmeztettek minket, meglesz a böjtje: estére annál harciasabbak lesznek ivánék.

Itt, a mocsár közepén úgy nyüzsögtek a szúnyogok, mint Mózes idejében a sáskák Egyiptom földjén. És sokkal rosszabbak voltak, mint a tetvek, amiket mindenüvé magunkkal hurcoltunk. Kaptunk ugyan valamiféle szúnyoghálót, de az annyit ért, mint halott lón a patkó. Azok a kis átkozott vérszívók nem nyugodtak, míg degeszre nem szívták magukat a vérünkkel, és akármit is csináltunk, mindig elérték céljukat. Porta, állítása szerint, megtalálta az ellenszert, de mi inkább nem kértünk belőle. Egy szétlőtt teherautóból kikapart gépzsírral kente be magát, amitől olyan büdös lett, hogy nemcsak a szúnyogokat, hanem mindenki mást is elriasztott magától. Érdeklődve vártuk, vajon az oroszokat is el fogja-e ijeszteni.

Körös-körül a lövészárkok a WU-kat* megkülönböztető posztódarabok-tól vöröslöttek. A katonai szabályzat kegyelmet ígért azoknak, akik kitüntetik magukat a csatában, és ez minden bizonnyal meg is történt volna, ha lett volna köztük olyan, aki megéri ezt. Elveszett emberek voltak. Azért hozták őket ide, hogy felduzzasszák velük a létszámot. Hogy legyen, akire az oroszok ellőjék a lőszerüket. Reszketve kuporogtak a lövészárkok alján, és várták, mikor terelik ki őket egy aknamező közepére vagy a senki földjére, hogy elvonják velük az ellenség tüzét. Senki nem törődött velük, kivéve ha átkozni vagy rugdosni kellett őket. Ugyanolyan megvetéssel kezelték őket, mint a hadifoglyokat: se ennek, se annak nem lehetett hasznát venni, ha az öldöklés elkezdődött. Csak arra voltak jók, hogy meghaljanak. Másra nemigen…

Nem sokkal nyolc óra után kezdetét vette a műsor. Már jó ideje füleltünk, és a túloldalról hallatszó kiabálásból sejtettük, hogy eljött az ideje, de ettől még a gránátok ugyanúgy robbantak. Az első cafatokra is tépett két WU-t. Pici dühösen géppuskázni kezdte a mocsarat, de az ágyúk túl messze voltak. A gránátokat foszforbombák követték, teljessé téve a pánikot a WU-k soraiban.

A támadás egész éjszaka folytatódott, lankadatlan hevességgel. Reggel volt egy kis szünet, aztán akcióba léptek az orvlövészek. A fák ágai közt

* Wehrmacht Unwürdig (ném.) – katonai szolgálatra méltatlan.

gubbasztottak, mint valami túlméretezett varjak, és lőttek mindenre, ami mozgott. Egyszer sem tévesztettek célt. Elég volt a másodperc századrészére kidugnod a fejed, és neked lőttek. Mellesleg szibériaiak voltak: egyenruhába bújtatott ördögök. Még az oroszok is rettegtek tőlük. Az ölés kedvéért öltek, és úgy strigulázták az áldozataikat, mint a szépfiú a két vállra fektetett nőket. Az igazság kedvéért azonban hozzáteszem, hogy mi sem panaszkodhattunk. Nálunk a tiroliak művelték ugyanezt, nem kisebb lelkesedéssel és precizitással.

Mint mindig, most is a kis Légiós volt az első, akinek sikerült visszavágnia. Csak annyit láttam, hogy felkapja a puskáját, gondosan céloz, aztán már zuhant is lefelé egy nagy csomag az egyik fáról. Még javában gratuláltunk neki, amikor Porta is akcióba lépett; egy második szibériai is alászállt. Amikor egy pillanatra előbukkant a nap a felhők mögül, Barcelona valami fényeset látott megcsillanni a zsombék mögött.

– Oda nézzetek – kiáltotta izgatottan. – Ott… látjátok, hogy mozog a sás? A fejére rakta az a vadbarom.

Porta izgalmában odaugrott hozzá, és kitépte a kezéből a látcsövet. Szerencséjére, mert a robbanógolyó így csak a hűlt helyét találta el. Porta nem vesztegette az idejét. Lehajította a látcsövet, és gyorsan leadott három sorozatot a sás irányába. A szibériai felemelkedett, lépett egyet előre, aztán belezuhant arccal a mocsárba. Az iszap pillanatok alatt elnyelte, csak néhány cuppogó buborék jelezte a helyét. Nem ő volt az első, akit a mocsár magába szippantott, és minden jel arra mutatott, hogy nem is ő lesz az utolsó. Egy nap talán, gondoltam, ha a harcok véget értek, a láp ki fogja adni magából a halottakat. Micsoda látvány lesz! Ahogy az üres koponyák előugranak a mélyből, és csendben lebegve megülnek a nyálkás víz felszínén. Igen, az méltó mementója lenne öt év mészárlásainak.

Miközben Porta elégedetten vigyorogva a puskáját tisztogatta, egy jól irányzott ágyúlövés a 7. század teljes első szakaszát kiirtotta. A társaságból csak egy üres kabátujj és néhány csontszilánk maradt. A WU-k most már olyan rémülten rohangáltak fel-alá az árokrendszerben, hogy parancsot kaptunk: ha nem bírunk valakivel, lőjük le.

Fischer atya egy lipcsei expostás társaságában kuporgott az egyik fedezékben. A postás ajánlott küldeményeket lopott el, amiért halálbüntetés járt, de jó kapcsolatai voltak, így megúszta tíz év börtönbüntetéssel. Ő tényleg önkéntesként került a 999-eshez: azt ígérték neki, hogy ha jó magatartást tanúsít, visszakaphatja az állását a lipcsei postánál. És ő hitt nekik. Vannak emberek, akik bármit hajlandók elhinni, ha megfelelően tálalják nekik. Még a náci propagandát is. Sennelagerben aztán hamar rájött,

mekkora szamár volt, de ekkor már hiába verte a fejét a falba. – Hé, atyám! – döfte a könyökét Fischer csont és bőr bordái közé. – Mi

lenne, ha meglógnánk? – Fejével a senki földje irányába tekintett. – Szerintem ennél rosszabb odaát sem lehet. – Fischer kétkedően ráemelte vizenyős tekintetét, mire a postás megragadta a karját, és kétségbeesetten megrázta. – Nézzen szembe a tényekkel, atyám! Ha itt maradunk, biztosan megölnek minket. Ha nem az oroszok, akkor a…

A hirtelen rájuk szakadó csend őt magát is csendre intette. Egy darabig csak a sebültek ordítozását és egy távoli, lángokban álló falu égő házainak a recsegését-ropogását lehetett hallani, aztán hirtelen nótaszó csendült fel. Német induló volt, az „Alte Kameraden”, de most mégis a mocsár túloldaláról hallatszott.

– Ugye megmondtam? – suttogta izgatottan a postás. – Látja, atyám? Várnak minket!

A zene elhalkult, egy kis mozgolódás támadt a láthatatlan hangszórók mögött, aztán egy német hang robbant bele a levegőbe:

– A Vörös Hadsereg üdvözli a 999-es zászlóaljat, különösen a politikai foglyokat, akik akaratuk ellenére kénytelenek egy korrupt rezsim oldalán harcolni. Arra kérünk titeket, tegyetek meg mindent annak érdekében, hogy Hitler sátáni törekvései kudarcot valljanak. Mi, az elvtársaitok, mindenben támogatni fogunk benneteket… Hallgassatok rám ti is, német katonák! Jól figyeljetek arra, amit most mondani fogok nektek! Ma reggel azt mondták nektek, hogy fél adag élelmet kaptok, mert szabotőrök felrobbantották a vasútvonalat. Ez hazugság! A vasútvonalak működnek. Tudjuk, mert megfigyelés alatt tartjuk. Láttuk, hogy a vonatok beérkeztek. Láttuk, hogy lerakodták az élelmet. Annyit, hogy mindenkinek bőven jusson belőle, és még maradjon is. Akkor hát hol van, német katonák? Tudni akarjátok? Kérdezzétek csak meg Bode főtörzsőrmestert a 8. századból! Kérdezzétek meg tőle, mit művelt a fejadagjaitokkal! Kérdezzétek meg, hová rejtette el a kétszáz karton cigarettát és a huszonhárom üveg vodkát! És ha nem hajlandó válaszolni, nézzetek csak be a WH6 651.557 jelű teherautó üzemanyagtartálya mögé. Ha pedig nem találnátok, kérjétek meg a lengyel szajhát, Wanda Sutnitzot, hogy vezessen oda titeket… Holnap este a tábornokotok, Freiherr von Weltheim nagyszabású mulatságot tart Matorytában. Laskowska utca, Matoryta. Jól jegyezzétek meg a címet, német katonák! Az italt és a cigarettát Lumbe raktáros őrmester fogja szállítani az uraknak. Ő a 4. harckocsizóezredtől lopta.

A hang elhallgatott, és a hangszórók újból az indulót kezdték játszani. Senki nem szólt. Senki nem mozdult. Csak álltunk és vártunk, mint a

marhák a vágóhídon. A zene elhalkult, és megint a németül beszélő orosz pattogó hangja töltötte be a teret.

– Elvtársak! Német elvtársak! Halljátok szavaimat? Dobjátok el fegyvereiteket és szabadítsátok fel önmagatokat! Vessétek le az imperializ-mus rabigáját, és gyertek, csatlakozzatok proletár testvéreitekhez. A Szoci-alista Népek Szabad Hadserege tárt karokkal vár titeket! Rokosszovszkij marsall katonái közt nektek is lesz helyetek. Ugyanúgy fogunk bánni ve-letek, mintha született honfitársaink lennétek. Náci tisztjeitek alacsonyren-dűeknek neveznek bennünket. Ostoba, műveletlen mocsárlakóknak. Nevetnem kell! Ki az, kérdem én, aki a sztálingrádi csúfos vereségetek óta csatát csata után nyer? 999-es zászlóalj katonái, akiket erőszakkal kényszerítettek egyenruhába uraitok, hozzátok szólok most! Rázzátok le béklyóitokat, és csatlakozzatok hozzánk, küzdjetek velünk a szabadságért! Kegyelmet ígértek nektek? És ti elhittétek nekik? Ti megbíztatok bennük? Ezekben a hitszegő csalókban? Elvtársak, ne hagyjátok félrevezetni magatokat, vagy soha nem fogjátok viszontlátni Németországot. Egyikőtök sem. A halálos ítéletetek már alá van írva. Azért küldtek ide titeket, hogy meghaljatok értük… De mi nem akarunk megölni titeket! Gyertek át hozzánk, álljatok a mi oldalunkra, amíg még tehetitek, hogy elkerüljük a testvéri vér kiontását. Egy új élet reményét ígérjük nektek. A bosszú lehetőségét kínáljuk fel nektek: fizessetek meg a náciknak, akik a halálba küldtek benneteket! Harcolni fogunk és győzni fogunk! Nem állunk meg egészen Berlinig. Gyertek, osztozzatok küzdelmünkben. Nálunk nem fogtok éhezni, és sosem lesztek arra kényszerítve, hogy proletár testvéreitek ellen harcoljatok… Ma este várni fogunk titeket hét és nyolc óra között. Fedezni fogjuk az átkeléseteket. Gondoljátok meg, és legyetek bátrak! Ne hagyjátok, hogy a nácik döntsenek helyettetek!

A hang végleg elhallgatott. A postás és a pap még sokáig a hallottak befolyása alatt voltak. Végül a postás törte meg a csendet.

– Hallotta – suttogta az izgalomtól reszketve. – Hallotta, mit mondott. Logikus, nem? Ez az egyetlen értelmes dolog, amit tehetünk, akkor hát miért habozunk? Gyerünk innen, amíg még lehet. Mit szól hozzá, atyám? Velem jön?

Fischer szomorúan megingatta a fejét. – Nem tehetem. Sok szerencsét kívánok magának, de én nem hagyhatom

magára a nyájamat. Szükségük van rám, és nekem velük kell maradnom. A postás eltátotta a száját. – Magának agyára ment az ige, atyám? Megőrült? Mit foglalkozik

ezekkel a tetvesekkel? Nekik már úgyis mindegy! Ezekre az örök kárhozat

vár. Vagy mártírrá szeretne válni, hogy majd ötszáz év múlva szentté avat-hassák? Ezt akarja? Mártír akar lenni, mint az a nyomorult Jehova tanúja?

– Krisztus is a kereszten halt meg – mormogta Fischer. – Vállalom azt, amit az Úr kimért rám. Nem fogok megfutamodni a kötelezettségeim elől.

– Kötelezettségek! – mondta a másik megvetően. – Nos, lehet, hogy magának kötelezettség itt ülni és várni, hogy szétlőjék azt a szentfazék fejét, de nekem nem! Én le fogok lépni, amíg még tehetem.

Fischer szelíden ráemelte a tekintetét. Kék szeméből őszinte aggodalom sugárzott.

– A maga helyében nem bíznék annyira az oroszok adott szavában – mondta atyai hangon. – Nekik is vannak koncentrációs táboraik és politikai foglyaik. Kétlem, hogy jobban fognak bánni magával, mint a nácik.

A postás vállat vont. – Ezt a kockázatot vállalnom kell, öreg. Nem sok esélyem van, ezt

belátom, de a kicsi még mindig jobb, mint a semmi. Remélem, nem fog hátba lőni, amikor átkelek…

– Én soha nem lőnék rá egy emberre – felelte komoran Fischer. – Az ég óvja magát, fiam.

A többi fedezékben kuksoló WU is ugyanerről pusmogott. Az oroszok ajánlata túl csábító volt ahhoz, hogy ne ingassa meg még a legóvatosabbat is.

– Hallottad, mit mondott? Hallottad, nem? – kérdezte bajtársaitól Paul Weiss exbankár és exsikkasztó. – Miért ne próbálnánk meg, he? Miért is ne? A náciknál rosszabbak úgysem lehetnek. Fizikai képtelenség! Akkor meg miért is ne harcolnánk Hitler ellen? Különben meg tojok rá, tojok a pártra, és tojok az egészre! Mit kaptunk mi ezektől? Azt, hogy itt ülünk vacogva egy lövészárok mélyén, és várjuk, mikor tép szét minket egy bomba. Köszönöm szépen! Akkor már inkább átmegyek, és megnézem, milyen a világ odaát, a kerítés túloldalán!

Valamivel hét óra előtt esni kezdett: sűrű, finoman szitáló esőfüggöny ereszkedett a senki földje fölé. Az orosz ágyúk, mintha csak ezt várták volna, rázendítettek. Gránátok tépték fel előttünk a földet, és napalmbombák borították lángba a talajt mögöttünk. Az oroszok ezt minden bizonnyal „bátorításnak” szánták: hadd lássák az önkéntesek, mi vár rájuk, ha úgy döntenének, hogy inkább maradnak és Hitlerért ontják a vérüket.

Pontosan hét órakor a tüzérség elhallgatott. Paul Weiss kikukucskált a ködbe. Az ellenséges vonalak elhagyatottnak tűntek. Tudta, hogy az oroszok figyelnek minden irányból, de látni semmit nem látott.

– Jól van – mondta a társának. – Menjünk, mielőtt még megindul a tömeg.

Elég lesz egy-két embernek kimerészkedni, és mindenki felbátorodik, majd meglátod. Azt pedig nem szeretnénk megvárni, mert mi észrevétlenek akarunk maradni. Gyerünk, húzzunk bele!

A társa habozott. Mielőtt még döntött volna, két másik WU mászott át hozzájuk a közeli fedezékből.

– Nos, mi lesz? – kérdezte türelmetlenül Weiss. – Jöttök vagy nem? A többiek döbbenetére kiugrott az árokból és rohanni kezdett a senki

földje felé. Alig lépett néhányat, egy bombatölcsér állta útját. Megbotlott és leterült az alján. Pár másodperccel később Repke őrmester loholt be a fedezékbe. Végignézett a három férfin, és összevonta a szemöldökét.

– Mi folyik itt? – Fogta a látcsövét, és gyanakvóan belenézett a ködbe. – Az előbb még négyen voltak. Hol van a társuk?

A három WU rémülten egymásra nézett. – Nem tudjuk, őrmester… – Mi csak hárman voltunk… Repke meg se hallgatta őket. Jól megnézte magának az alkonyi ködöt,

majd miután semmit sem látott, vállára vetette a géppisztolyát, és átment a közeli géppuskafészekbe, hogy kikérdezze a katonákat. A három férfi nem vesztegette tovább az idejét. Repke bármelyik pillanatban visszatérhetett, hogy megmossa a fejüket, és azt nem szerették volna megvárni. Fegy-vereiket hátrahagyva hanyatt-homlok rohantak az ellenséges vonalak felé.

A tüzérség megint akcióba lépett mindkét oldalon. Remegett, rengett alattuk a föld. Mozdulatlanul vártuk, hogy egyszer majd vége legyen.

– Hadd szórakozzanak – dünnyögte Papa. – Előbb-utóbb úgyis megunják.

A szitáló permet zuhataggá erősödött, és a szél is feltámadt. Percek alatt bőrig áztunk. Aztán lassan beesteledett, és ahogy a látási viszonyok romlottak, úgy nőtt az eddig tétovázók bátorsága.

Wolte törzsőrmester két WU-val, Buglerrel és Treiberrel osztozott a fedezékén. Wolte hipnotizáltan a sötétséget bámulta. Bugler a társára nézett, aztán mindketten Woltéra sandítottak, majd bólintottak egymásnak.

– Őrmester – szólalt meg kellően alázatos hangon Bugler –, bocsásson meg, hogy ezzel zavarom, de gondolja, hogy enni is fogunk még ma? Nem magamért kérdem, csak annyira korog már a gyomrom, hogy attól félek, az ellenség még bemér minket a zaj alapján.

Wolte a két önkéntes felé fordult, és dühösen hátratolta a sisakját. – Miért tőlem kérdezik? Miért nem ügetnek át, és kérdezik meg az

oroszokat? Úgy tűnik, ők sokkal többet tudnak erről a témáról, mint mi. Hallották, mit mondtak, nem? Odaát annyit ehetnek, amennyit csak akarnak.

Miért nem mennek át és tömik degeszre magukat? Treiber ijedten összébb húzta magát. Jól ismerték Woltét: fanatikus náci

volt, hitt a pártban és a Führerben. Most is biztosan csak provokálta őket: mondhatta komolyan, hogy dezertáljanak.

Bugler nyelt néhányat, mielőtt válaszolt volna. – Lelőne minket – mondta rekedt hangon. – Lelőne abban a pillanatban,

hogy megmozdultunk. – Gondolja? – Wolte elfordult tőlük, és tovább bámulta a sötétséget. – Ki

tudhatja, mit akarok tenni és mit nem? Lehet, hogy én is menni akarok. – Kinyújtotta a kezét, és előremutatott. – Látják ott azt a négy társukat? Mi lenne, ha csatlakoznánk hozzájuk? Ha a helyzet kedvezőtlenül alakulna, úgy tehetnénk, mintha azért mentünk volna ki, hogy visszahozzuk őket. Hiszen én mégiscsak egy törzsőrmester vagyok!

Bugler nem is tudta, örüljön-e a javaslatnak vagy sem. – Ez eddig rendben – ismerte el. – A gond csak az, hogy szerintem a

vörösök nem fognak örülni neki, ha egy nácit is magunkkal cipelünk. Annyira azért nem hülyék. Még ha le is tép az egyenruhájáról minden jelzést, akkor is látni fogják, hogy nem közülünk való.

– Azt hiszi, nekem ez még nem jutott eszembe? Azt hiszi, csak most találtam ki ezt az egészet? – Wolte önelégülten elvigyorodott. – Nem, barátocskám, én már régóta készülök erre. Mindig két igazolványkészletet hordok magammal: egyet a mindennapokra, egyet vészhelyzet esetére.

– Aha, értem. – Bugler vállat vont. – Ez esetben miért is ne próbálnánk meg? Vagy inkább mégse? Honnan tudhatjuk, hogy igazat mondanak? Ki garantálja, hogy betartják az ígéreteiket?

– Senki – felelte Wolte. – Ezen kár is rágódni. Az oroszoknál sosem lehet tudni. Egyik percben még megosztják veled a vodkájukat és a barátjuknak neveznek, a következő pillanatban meg a szájadba dugják a naganjuk csövét. Ezt a kockázatot vállalnunk kell.

– Nos, ebben az esetben nem tudom, érdemes-e nekivágni – mondta Bugler.

– Én emiatt nem aggódnék. – Wolte megpaskolta a válláról lógó tarisznyát. – Van itt egy-két cucc, aminek ivánék nagyon fognak örülni. Ha ez a birtokukba kerül, az egész frontszakaszt eltörölhetik egyetlen jól összehangolt tüzérségi támadással. Azt hiszem, ezért még nagyon hálásak lesznek nekünk.

– Igen, de… – De mi? – Wolte felvihogott. – Csak nem tőlem féltek? Ostobaság?

Azzal, amit az előbb elmondtam, gyakorlatilag aláírtam a halálos ítéletemet.

Ha ez nem elég garancia nektek, akkor sajnálom. – Hallgatott egy sort. – De ha mégis, akkor még valami: egy szót se Sennelagerről. Ne is álmodjatok róla, hogy bemárthattok, mert ha megtennétek, én is ugyanúgy bemárthatlak titeket. Az oroszok semmivel nem szeretik jobban a bűnözőket, mint a nácikat. Ha megtudják, hogy köztörvényesek vagytok, egykettőre valamelyik ólombányában találjátok magatokat. És akkor még örülhettek, hogy életben vagytok! Tehát egy szót se a táborról, világos?

Bugler habozott. – Igen – nyögte ki végül. Wolte kérdőn a másik WU-ra nézett. – Na és te? – Benne vagyok – bólintott Treiber. – Nagyszerű. Ez esetben – tartotta eléjük a tenyerét Wolte – kérem a

papírjaitokat. A két férfi engedelmesen átadta. Még nem bíztak a főtörzsőrmesterben,

de most már tényleg nem volt vesztenivalójuk. Wolte keresett egy-egy üres oldalt, és odakörmölte mindegyikre, hogy az igazolványok tulajdonosai politikailag nemkívánatos személyek. Aztán előhalászott a tarisznyájából egy gumibélyegzőt, „Buchenwald”* felirattal, és hitelesítette vele a bejegyzéseket.

Bugler arcán elégedett mosoly terült szét a „Buchenwald” szó láttán. – Így már sokkal jobb – mondta megkönnyebbülten. – Mindjárt másképp

érzem magam. Wolte elrakta a bélyegzőt. – Akkor nyomás. Most vagy soha! Behúzták a fejüket, és rohantak lélekszakadva, míg egy orosz lövészárok

útjukat nem állta. Fékezni már nem volt idejük, így szó szerint a rémült oroszok nyakába szakadtak, de megérkeztek. Simábban ment, mint hitték. A példájukon nekibuzdulva mások is követték őket, egész fürtökben. A senki földje pillanatok alatt megtelt menekülő katonákkal és WU-kkal. Az orosz propaganda ezúttal is kiválóan működött.

Pici, aki egy látcsövön keresztül figyelte a műsort, szorgalmasan kommentálta a fejleményeket.

– Még soha nem láttam ilyet. Úgy pattognak kifelé a lövészárkokból, mint valami nyakon öntött ürgék. Azt a! Még egy! Ott meg egy másik! A fél német hadsereg kint rohangál a senki földjén! Ezeknek elment az eszük! Úgy rohannak, mintha már alig várnák, hogy ivánékat a keblükre

* Német koncentrációs tábor, ahol kb. 57 000 ember pusztult el.

ölelhessék! – Hadd menjenek – mondta csendesen Papa. – Ha azt hiszik, hogy ez jobb

nekik! Bárcsak ne kellene akkorát csalódniuk… Cseberből vederből, gondoltam keserűen. A nyomorultak nem is sejtették,

mekkora ostobaságot követnek el. Egy utász őrnagy vágódott be a fedezékünkbe. Arca valósággal lángolt a

dühtől. – Mi a fenét képzelnek? – ordított rá Löwe hadnagyra. – Miért nem lőnek?

Azok a patkányok dezertálnak, hát nem látják? Mielőtt még Löwe kinyithatta volna a száját, az őrnagy a géppuskánk

mögé ugrott, és tüzelni kezdett. – Nyissanak tüzet. Tüzelni! – kiabálta. Valahonnan a senki földjéről fájdalmas üvöltés hallatszott. A lövöldözés

hallatán Hinka ezredes pillanatokon belül a helyszínen termett. – Ki ez? – kérdezte ingerülten. – És mit keres itt? – Türelmetlenül a

hadtáptisztre nézett. – Ki ez az ember? Miért nem ismerem? A hadtáptiszt tanácstalanul végigmérte az őrnagyot. – Nem tudom, uram. Fogalmam sincs, ki lehet. – Akkor kérje el a papírjait és derítse ki! – csattant fel az ezredes. Az őrnagy kelletlenül otthagyta a géppuskát, és még kelletlenebbül átadta

az iratait. Löwe hadnagy és Porta elégedetten, kárörvendően várták, mi fog történni. A hadtáptiszt átlapozta az igazolványokat, összevetette egymással a fényképeket, alaposan szemügyre vette a pecséteket és az aláírásokat, hümmögött egy sor, aztán kijelentette:

– Valami nem stimmel, uram. Nem tudom, hogy mi, de nem ártana… – Pardon! – vágott a szavába magából kikelve az őrnagy. – Talán azt

akarja sugallni, hogy ezek az iratok hamisak? – És ha igen? – vetette oda gúnyosan az ezredes. – Csak a kötelességét

teljesíti. Vagy talán szemrebbenés nélkül kellene tűrnünk, hogy egy ismeretlen átvegye az irányítást az egyik századunk felett? Nekem mindenesetre elég bizarrnak tűnik, amit az imént művelt. Ugye tudja, hogy az életével játszik? Ha akarnám, itt, ezen a szent helyen agyonlőhetném.

Az őrnagy mindjárt nem volt olyan harcias. Idegesen megtörölte a száját a kézfejével, és az ezredesre pislogott. Porta, aki soha nem bírta ki szereplés nélkül, most lelkesen előrelépett, hogy felajánlja értékes tanácsait az ezredesnek.

– Én azt mondom, nem szabad kockáztatni, uram! Ezt tanították nekünk Ulmban. Előbb lőj és csak utána kérdezz. Ezt mondták a kémelhárítási tanfolyamon, uram. Úgy emlékszem, mintha ma lett volna.

– Magát meg ki kérdezte? – förmedt rá az őrnagy. – Legközelebb már azt fogja mondani, hogy német egyenruhát viselő orosz kém vagyok!

Porta kihúzta magát, és büszkén kijelentette. – Maga a Reichsführer mondta, hogy inkább vesszen öt ártatlan, semmint

hogy egyetlen vétkes is megmeneküljön. – Az isten szerelmére! Leállítaná végre valaki ezt az észkombájnt? Az ezredes is megnézte az őrnagy papírjait, aztán visszaadta őket. – Fogja, és menjen vissza a zászlóaljához – mondta hűvösen. – Majd

később még visszatérünk a történtekre. Maga túllépte a hatáskörét, ezért magyarázattal tartozik nekem. Most menjen.

Az őrnagynak nem kellett kétszer mondani. Gyorsabban eltűnt, mint ahogy érkezett.

Az ezredes szeméhez emelte a látcsövét, és végigpásztázta a senki földjét, ahol még mindig tartott a népvándorlás.

– Rendben – bólintott. – Nyissanak tüzet. Pici vállat vont. – Baromság – motyogta magának. – Menekülő patkányokra vesztegetni a

drága lőszert. Miért nem bízzuk inkább őket a vörösökre? Előbb-utóbb úgyis kinyiffantják őket.

Gépiesen lőni kezdtünk, de senki nem törte magát, hogy célba is találjon. Pici egyik a másik után helyezte be a gránátokat az aknavetőbe, fáradhatatlanul, mint egy robot, rövid búcsúbeszédet mondva minden egyes lövedéknek. Mindig beszélt nekik, mintha régi, megbecsült cimborái lettek volna. Ő volt a legjobb töltő, akivel valaha is dolgom volt. Gyors volt, pontos és lankadatlan. Órákon át képes volt hajlongani anélkül, hogy egyszer is szünetet tartott volna. Lehet, hogy nem tudta, mennyi kétszer kettő, de nála jobban senki nem értett az aknavetőhöz.

– Háromszázötven méter – mondta Papa. – Állít, tölt, lő – kántálta Pici. – Ég veled, kedvesem. Emberi maradványok repkedtek a levegőben, de most már az oroszok is

lőni kezdtek, ahogy ígérték, heves tűzzel fedezve leendő elvtársaik menekülését. Gránátok robbantak körülöttünk, kényelmetlenül közel hozzánk; Porta szitkozódni kezdett, és önkéntelenül lejjebb nyomta fején a még Romániában, kártyán nyert cilinderét, elmaradhatatlan „fejdíszét”.

– Átkozott ruszkik – morogta. – Hülye barom állatok. Tudtátok, hogy nők lőnek azokkal a szarokkal? Szeretnék látni egyet közülük! Lefogadom, akkora bicepszük van, mint egy rögbilabda.

Egy óra elteltével a tűz mindkét oldalon elcsendesedett. Nem sok dezertőr élte túl, hogy a náci cseberből a kommunista vederbe

pottyanhasson. Néhányat elkaptak és visszahoztak, a legtöbben azonban széttépve, haldokolva feküdtek a felköpült sárban, a senki földje közepén. A vonalak mentén közben hisztérikus sürgés-forgás támadt, izzottak a tábori telefonvonalak, futárok rohangáltak előre-hátra fontoskodó képpel. Mind a Gestapót, mind az SS-t értesítették a történtekről: sok jóra nem számíthattunk.

A parancsnoki fedezék egyik sarkában egy gefepós* alezredes üldögélt magába roskadva. Az egyenruhája vadonatúj volt, ropogósan friss, ő maga azonban olyan gyűrött, olyan koravén volt, hogy akár tábornagynak is elmehetett volna. Meg is volt rá minden oka, hogy pocsékul nézzen ki: nem volt elég, hogy tizenkét tiszthelyettese is megszökött a rábízott WU-kkal együtt, most arról kellett értesülnie, hogy az egyik századosa is dezertált. De hiába könyörgött Hinkának, hogy jelentse ütközetben eltűntnek a századost, az ezredparancsnok hajthatatlan volt.

– Ha akarja, jelentheti személyesen a dolgot az SS-nek – mondta Hinka. Ami annyit jelentett, hogy felőle akár fel is kötheti magát.

Valamivel éjfél előtt az oroszok tüzet nyitottak a hadosztály főhadiszállá-sára. Aggasztóan pontosak voltak a találataik. A lőszerkészletek egymás után repültek a levegőbe, aztán az álcahálóval letakart tankok következtek szép sorjában. A jelek szerint valami nagykutya is megléphetett, és nem akart üres kézzel az oroszok elé állni.

Aztán egyszer eljött a reggel is, hogy gyalázatos WU-vadászatot hozzon magával. Az még érthető lett volna, ha az elkapott dezertőröket veszik elő, de hogy miért mindig azokon kell bosszút állni, akik a helyükön maradtak, azt sohasem bírtam felfogni. Világos volt, hogy kell a bűnbak, és az is, hogy valahogyan demonstrálni kellett a Führer iránti elkötelezettséget, de ez az egész akkor is morbid volt. Mindenesetre láttam, hogy Linge őrmester lerohanja a reggeli imáját mormoló Fischer atyát, és az arcába csap a rohamsisakja élével. Danz őrparancsnok is odarohant, nehogy kimaradjon a mulatságból. Vidáman beverte Fischer fogait a pisztolya agyával, beletaposta a szerencsétlen öregember fejét a sárba, aztán már szaladtak is tovább Lingével, hogy újabb áldozatot keressenek. Fischernek ömlött a vér a szájából, de legalább életben volt. Az alezredes, akinek az emberei megszöktek, nem úszta meg ennyivel az éjszakát. Szétlőtt fejjel találták meg a fedezékében.

Néhány órával később egy gyalogsági ezred váltott le minket. A 999-es zászlóalj rongyos túlélőit bemasíroztatták a faluba, ahol a már régebb óta

* Geheime Feldpolizei (ném.) – titkos tábori csendőrség. (A ford.)

szolgáló katonák tátott szájjal bámulták őket. – Hadifoglyok – mondta magabiztosan az egyikük a társának. – Azoknak

kell lenniük. Honnan is tudhatták volna, hogy ezek a sáros, zörgő csontú élőlények a

honfitársaik? Még emberekre se emlékeztettek, nemhogy árjákra! A zászlóalj átkelt a falun, maga mögött hagyva a szájukat tátó katonákat,

és menetelt még tíz kilométert, míg a varsói SS halálfejeseiből álló fogadó-bizottság félre nem terelte őket. Felsorakoztatták a WU-kat egy tanyaház udvarán, és a tőlük megszokott, meleg fogadtatásban részesítették a társaságot: aki csak egy kicsit is kilógott a sorból, azt a géppisztolyaik csövével verték vissza a helyére, vagy ha még ehhez sem volt türelmük, egyszerűen tarkón lőtték. Azokat pedig, akik összerogytak a kimerültségtől, ájultra rugdosták, és kiéheztetett kutyáik gondjára bízták. Üvöltés, jajgatás, kutyaugatás, csontok reccsenése, lövések zaja keveredett a levegőben. És mindez megszokott dolog volt…

Miután a zászlóaljat kellőképpen megregulázták és úgymond szemlére alkalmassá tették, egy őrnagy szállt ki a közelben várakozó autóból. Pattogó hangon megparancsolta a reszkető WU-knak, hogy vessék le a rongyaikat, és sorakozzanak fel arccal a fal felé. Ha valaki moccanni merészel, figyelmeztette őket, azt lelövik. A 999-es ijesztő létszámcsökkenéséből ítélve sokan merészeltek.

Az őrnagy a legnagyobb lelki nyugalommal adta elő üdvözlőbeszédjét, miközben Dirlewanger gyilkosai fáradhatatlanul folytatták a gyomlálást. Egy teljes órán keresztül sorolta, részletezte a büntetéseket, melyek kiszabhatók azokra, akik a szabályzatnak csak egy betűjét is megsértik. Jóindulatúan arra is felhívta a figyelmüket, hogy nem lenne ajánlatos követniük áruló bajtársaikat az orosz vonalak mögé, mert azt odahaza a feleségeik, a gyerekeik, a szüleik bánnák. Végül közölte, hogy azok, akik még mindig élnek, most már felöltözhetnek, és folytathatják útjukat a 27. harckocsizóezredhez, ahol majd bőven lesz alkalmuk bizonyítani, hősként meghalni.

Ezek után az előző nap megpróbáltatásai, az orosz ágyúlövedékek és a vérszomjas szúnyogok vidám vasárnapi pikniknek tűntek. A túlélők hálásan magukra kapkodták ruhafoszlányaikat, és még hálásabban felkapaszkodtak a rájuk várakozó teherautókra. Pechjükre azonban a járművek nem az ezredhez szállították őket. A rögtönítélő bíróság még reggel úgy döntött, hogy minden harmadik WU-t ki kell végezni – elrettentés végett.

A teherautók lefékeztek az ítélet-végrehajtás helyszínéül kijelölt épület előtt, és az embereket bajonettel és puskatussal belökték a rájuk váró,

vasdorongokat suhogtató katonák kettős sorfala közé. Sokan el sem jutottak a siralomházig. Elképesztő, hogy hányféleképpen lehet megölni egy embert egyetlen jól irányzott ütéssel. Persze, ha az ember a harctéren szolgál, hamar megtanulja a gyilkolás fortélyait. Kénytelen, különben más fog okulni az ő kárán.

Azokat, akik a vesszőfutást is túlélték, egy romos épület pincéjébe terelték. A hely olyan szűk volt, hogy az őröknek korbáccsal kellett beljebb „tessékelniük” az embereket, hogy rájuk tudják zárni az ajtót. Egész nap és egész este ott kellett állniuk, étlen-szomjan, levegőért kapkodva. A gyengébbek óhatatlanul a lábak erdeje alá kerültek, és a patkányok martalékává váltak. Nem sokkal éjfél után aztán kinyílt az ajtó, és fél tucat ember nevét kiáltották. A szólítottak ököllel-könyökkel, lábakat és arcokat tiporva az ajtóhoz verekedték magukat. Végre fellélegezhettek. Aztán az ajtó bezárult mögöttük, és odakint az udvaron felugatott egy géppuska.

A bent rekedteknek már nem is hiányzott annyira a friss levegő… Különös társaságot hozott össze a kegyetlen sors ebben a pincében.

Egyeseket azért csuktak le, mert külföldi rádióadásokat hallgattak; néhány voltak olyan ostobák, és hangot adtak kételyeiknek a végső győzelmet illetően. Mások raboltak, csaltak, gyilkoltak. Akadtak szép számmal olyanok is, akik nem voltak hajlandóak fegyvert fogni. Ahány ember, annyi élet, annyi világfelfogás vagy vétek. Most mégis itt voltak, együvé zárva egy patkányoktól hemzsegő pincében, és várták a halált.

Eltelt tíz perc. Az ajtó megint kitárult, és újabb hat embernek kellett kimennie, hogy farkasszemet nézzen a géppuska öblös torkolatával. Hajnalra már lényegesen komfortosabb volt a pincében. Már mozogni is lehetett, és levegő is jutott mindenkinek. Az emberek kezdték újra embernek érezni magukat; még beszélgettek is, azt találgatták, vajon kik fognak soron következni, ha újra nyílik az ajtó. Valaki azzal az elmélettel állt elő, hogy csak a kék és vörös karszalagot viselő elítélteket fogják kivégezni. A zöld karszalagosok mindjárt jobban érezték magukat.

– Igen, szerintem van benne logika – mondta egy lipcsei gyilkos. – Ésszel dolgoznak: csak a politikai foglyokat és az árulókat teszik el láb alól, és ez szerintem így is van rendjén. Miért kellene Adolfnak etetnie azokat, akik el akarták adni őt? Szabaduljanak csak meg tőlük, nekünk pedig adjanak még egy esélyt!

Ahogy az idő telt, és még mindig nem vittek el közülük egyet sem, a zöld karszalagosok kezdték elbízni magukat. És ahogy a bátorságuk nőtt, úgy váltak egyre szemtelenebbé. Előbb a halottakat zsebelték ki, aztán a náluk gyengébbek is sorra kerültek. Egyikük odalépett a még mindig vegetáló

Fischer atyához, és megütötte feldagadt arcát. – Most miért nem imádkozol, mi? Miért nem kéred meg őt odafent, hogy

jöjjön le és segítsen nekünk? Egy zöld szalagos felröhögött a pince túlsó végében. – Ő odafent! Sokat is érnénk vele az SS ellenében! Valamikor késő délután megint kinyílt az ajtó, de ezúttal egy SS százados

állt előttük. – Jól van, most figyeljetek rám, disznók! Igazság szerint mostanra már

mind döglöttnek kellene lennetek, és ha rajtam múlna, ez így is lenne. A Reichsführer azonban úgy döntött, hogy ad nektek még egy utolsó esélyt. Remélem, jó formában vagytok, mert hosszú gyaloglás vár rátok, és bakancs nélkül fogtok menetelni. Így mindenki jobban fog járni: én nyugodt leszek, ti pedig nem fogtok kísértést érezni, hogy egy alkalmas pillanatban kereket oldjatok. Aki odaért, azt el fogják látni minden szükséges felszereléssel; aki nem bírja a gyűrődést, aki lemarad, azt lelövik. Ha valaki nem érzi magát eléggé fittnek a bakancs nélküli gyalogláshoz, az most szóljon.

Síri csend támadt, aztán egy férfi előlépett a félhomályból. – Nos? – kérdezte a százados. – Magának mi baja? A férfi közelebb bicegett. A jobb lábán nyílt törés sebhelye éktelenkedett. – Ejha, ez nem tűnik valami egészségesnek – csóválta meg a fejét a

százados. – Ezt már régen el kellett volna látni. Odahívatott egy felcsert, és a sebesült férfira mutatott. A

Dirlewanger-brigádnak nem voltak orvosai, még a műtéteket is a felcserek végezték, minden érzéstelenítőszer nélkül. Ezzel is az emberek állóképességét akarták erősíteni.

– Nos, mi a véleménye? – kérdezte a százados. – Képes lesz menetelni vele?

A felcser durván belenyomta a mutatóujját a sebbe. A férfi felordított fájdalmában, a felcser pedig vigyorogva felegyenesedett.

– Attól tartok, hogy nem, uram. Nincs elég jó formában. A százados sajnálkozóan felsóhajtott. – Milyen kár, hogy már eleve veszteséggel kell kezdenünk. De mit lehet

tenni? Ha valaki nem tud menetelni, hát nem tud. Magához intette az egyik őrt. A szerencsétlen WU-t térdre kényszerítet-

ték, és előrenyomták a fejét. Pisztoly dörrent. A probléma meg volt oldva. – Nos? – nézett szét a százados. – Van még valaki, aki nem érzi magát

alkalmasnak egy kis gyaloglásra? A csendből ítélve mindenki makkegészséges volt. Az út szélén heverő

holttestek azonban másról árulkodtak…

A túlélőket éjfél körül adták át az ezredünknek. Egy istállóban lettek elszállásolva, de a pince nyomora után még ez is palotának tűnt. Reggel aztán egyenruhát és fegyvert osztottak szét közöttük. Most már majdnem méltóak voltak arra, hogy vérüket ontsák a Führerért.

Még aznap este kivezényeltek minket a frontra.

„Annak, aki felesküszik a szvasztikára, minden egyéb kötelezettségét fel kell adnia”

Himmlernek a jugoszláv önkéntesekhez intézett beszéde, Zágráb, 1941. augusztus 3.

KÉTEZER LENGYELT össze a Varsót észak felől határoló erdő túlsó szélén. A környező falvakból szedték össze őket; minden férfit és nőt elhajtottak, csak a gyerekek maradhattak otthon.

– Van maguk közt valaki, aki beszél németül? – kérdezte Sohr Hauptsturmführer* a rémült tömegtől.

Egy öregember reszkető keze emelkedett a magasba. – Én beszélek egy kicsit, uram. Miben segíthetek? – Mondja meg az embereknek, hogy fejlődjenek három sorba, és fogják

karon egymást. Ha szólok nekik, induljanak az erdő felé, de úgy, hogy a sorok között legalább tíz méter távolság legyen.

– És mit mondjak nekik, uram, mit tegyenek, ha már az erdőbe értek? – Mondja nekik azt, hogy… szedjenek szamócát. Most van az idénye. Az öregember tolmácsolta a szavait. A lengyelek megkönnyebbülten

fellélegeztek. Felsorakoztak, és kart karba öltve, nevetgélve várták, hogy a százados kiadja a parancsot az indulásra. Különös emberek ezek a nácik, mondták reménykedve egymásnak. Összegyűjtenek kétezer embert csak azért, mert eperre támadt gusztusuk! Azt egyikük sem tudta, mert senki nem kötötte az orrukra, hogy a lengyel ellenállás harcosai aknákat fektettek le az erdőben.

A százados intett az öregnek. Az emberek gyanútlanul elindultak az erdő irányába. Néhányan, ösztönösen megérezve a bajt, lemaradtak, de az SS-katonák őket is a helyükre döfködték szuronyaikkal. Az öregember a sor közepén haladt, két fiával az oldalán. Behunyt szemmel lépdelt, várva, mikor nyílik meg lába alatt a föld. Jól ismerte a németeket: tudta, a halálba menetelnek. Az erdő széléhez érve önkéntelenül megtorpant, és ahogy az egymásba font karok lánca hirtelen megrándult, a többiek is lefékeztek. Az SS-katonák ordítozni és lövöldözni kezdtek. A tömeg kelletlenül elindult.

Alig tették be a lábukat az erdőbe, az arcukba robbant az anyaföld. A légnyomás elrepítette a két fiút az öregember mellől. Szétszakadt testek szálltak a levegőben, sikolyok vegyültek a robbanások dörejeivel. Az * A századosi rang megfelelője az SS-nél. (A ford.)

emberek rémülten futni kezdtek, ki merre látott, újabb és újabb aknákat, s velük együtt önmagukat repítve a levegőbe. Egy fiatal nő mászott ki a fák közül, csípőjében egy vastag, szilánkosra szakított faággal. Kegyelemért könyörögve vonszolta magát a véres talajon a százados felé. De a kegyelem nem volt napirenden. Könyörtelenül visszakergették a fák között tomboló pokolba.

A második és a harmadik sorokban állók már választhattak: az SS puskái vagy a lengyel aknák. Voltak, akik a puskák felé rohantak, de mielőtt megközelíthették volna azokat, holtan rogytak a földre. Mások az erdőbe menekültek, ahol ők is vonagló, hörgő honfitársaik sorsára jutottak. Bőven jutott taposóakna mindenkinek.

Sohr Hauptsturmführer elégedetten hátratolta halálfejes sapkáját. – Kétezer élő detonátor – mormogta az erdőtűzben gyönyörködve. –

Szavamra, ez volt a leghatásosabb aknamentesítő brigád, amit valaha is szerencsém volt irányítani…

Az utász őrnagy

AZ EZRED MÁR MEGINT egy mocsár közepén találta magát, ezúttal Tomarka mellett. Teljesen mindegy volt: egyik mocsár ugyanolyan, mint a másik. Ugyanaz a cuppogó iszap, ugyanazok a vérszomjas szúnyogok.

Aztán egy idő után azt vettük észre, hogy egészen megszoktuk a dagonyát, és hogy a vadvilág is hasonlóképpen reagált. Miután a mocsarat benépesítő állatok kiheverték a megjelenésünk okozta sokkot, olyan apró csodáknak lehettünk szemtanúi, amiket hétköznapi körülmények közt soha nem figyelhettünk volna meg.

A bőséges – szúnyogok biztosította – táplálék következtében a környék tele volt fecskékkel és békákkal. És ha valahol békák akadnak, onnan termé-szetesen a gólyák sem hiányozhatnak. Egy napon a közeli fa tetején fészkelő pár leszállt a géppuskaállás közelében, hogy szemügyre vegye a mérgesen kelepelő jószágot. Nem bántottuk őket, így néhány nap alatt egészen hozzászoktak a látványához, és hamarosan már az orrunk előtt halásztak. Egy idő után aztán már nemcsak a géppuskaropogást, hanem az ágyúlö-vedék robbanását is természetesnek vették. Csodálatos volt az a bölcs tole-rancia, amivel az életüket feldúló emberekkel szemben viseltettek. A háború zajait, a jelenlétünket elfogadták mindennapjaik részének. Volt egy nyúl-család, amely minden reggel odajött hozzánk ételt kunyerálni. Általában káposztát vetettünk oda nekik, és ők azt az utolsó falatig bekebelezték, függetlenül attól, hogy közben zajlott körülöttük a háború. Aztán átugráltak az orosz vonalakhoz, ahol minden bizonnyal már várták őket a repetával.

Ott tartózkodásunk végére komplett manézst gyűjtöttünk magunk köré. A gólyák és a nyulak mellett egy rókacsaláddal is összebarátkoztunk. Ők általában este jelentek meg, hogy eltakarítsák a napi ételmaradékot. Az egyik kölyköt Tosának neveztük el. Pompás kis fickó volt, tetőtől talpig fehér, mint a hó. Pici egy nap meg akarta simogatni, mire Tosa, önérzetes kisróka révén, dühösen a lábába harapott. Ettől kezdve mindketten óvatosabbak voltak, de a barátságnak nem szakadt vége. Kedvenceink közé tartoztak a borzok is, akik a kommunikációs poszton túl laktak egy üregben. Ha szórakozásra vágytunk, otthagytunk nekik egy kis kondenzált tejet egy konzervdobozban, és ők máris előbújtak, hogy hajba kapjanak az ajándékon.

Ami az oroszokat illeti, őket szinte nem is láttuk. Tudtuk, hogy hol vannak, és ők is tudták, hogy mi hol vagyunk, de nem nagyon zaklattuk egymást. A rend kedvéért minden este pontosan hét és kilenc óra között

lőttük őket az aknavetőinkkel, ők pedig pontosan kilenckor válaszoltak. Úriemberekhez méltó csevely volt ez, amely egyszer sem követelt áldozatot. Egyedül az idióta 999-eseknek gyűlt meg a bajuk az ellenséggel. Hiába magyaráztuk nekik, hogy a rohamsisak, fémes csillogása miatt, többet árt, mint használ ilyen terepen, nem voltak hajlandók megválni tőle. Vagy talán nem mertek. Mindenesetre szép számmal szedték le őket az orosz orvlövészek.

Az egyik éjszaka Portával teljesítettem őrszolgálatot az előretolt géppuskaállásnál. Eleinte nyomasztó volt a csend, aztán egyszer csak akcióba lépett egy láthatatlan madár, és recsegő hangon, mint egy papagáj, trillázni kezdett. Már ha trillázásnak lehet nevezni azt, amikor egy tollgombóc elnyikorog két hangot, aztán rekedten füttyent egyet.

– Átkozott madár – morgolódtam. – Mintha egy részeg szamár ülne az ágak között. Ennél már az a süket csend is jobb volt.

Nem sokkal később Pici és Gregor leváltott minket, de mi is maradtunk. Két óra múlva úgyis megint vissza kellett volna jönnünk, akkor meg minek elmenni? Porta elővette a kockáit meg egy darab zöld posztót. A kockák nem afféle hétköznapi darabok voltak ám. Elefántcsontból készültek, a pöttyöket igazi arannyal vitték fel rájuk, és ami még fontosabb, a nizzai kaszinóból származtak – innen emelte el őket Porta. Szóval leterítettük a posztót egy lőszeres ládára, körbeültük, és belelendültünk. Két dobás közt Pici vagy Gregor a mellvédhez sietett, és megnézte, mit csinálnak az oroszok. Ezúttal se csináltak semmit különöset. Bizonyára ők is kártyáztak.

Nem is lett volna semmi gond, ha az az átkozott madár befogja a csőrét. De az istennek se akarta, és már kezdett nagyon az idegeinkre menni. Egy idő után még Portának is elment a kedve a játéktól. Idegesen fel-alá kezdett járkálni a sötétben, időnként a géppuskára sandítva, aztán végső kétségbee-sésében előkapta a fuvoláját, és muzsikálni kezdett. A nádas egyszeriben megtelt élettel. A madarak, ahányan csak voltak, trillázással, füttyszóval, rikácsolással válaszoltak a fuvola hangjára. Tátott szájjal hallgattuk ezt az éji koncertet. Az oroszokat is lenyűgözhette, mert egyetlen lövés se dördült.

Aztán egyszer csak Pici az ajkára tette a kezét, és figyelmeztetően intett Portának. Én semmit nem hallottam a madárdalt leszámítva, de tudtam, és a többiek is tudták, hogy Pici valami különleges érzékkel tudja megszimatolni a veszélyt. Porta elvette a szájától a fuvolát, és most már mi is hallottuk: repülőgépek duruzsoltak a magasban. Porta újra az ajkához illesztette a fuvolát.

– Stukák – mondta megvetően. Pici kétkedően összevonta a szemöldökét.

– Biztos vagy benne? Mielőtt még Porta válaszolhatott volna, egy villanás hasította ketté az

éjszakát. Olyan világosság támadt, mintha nappal lett volna, és mi épp a fénykör közepén álltunk.

– Stukák a szart! – kiáltotta Gregor, és már vetődött is a mellvéd tövébe. Habozás nélkül követtük, alaposan kipréselve belőle a szuszt.

Valahol mögöttünk felugatott egy légelhárító üteg. A duruzsolás bömböléssé erősödött, és már látni is lehetett a gépeket. Egyik hullám a másik után húzott el felettünk. Orosz bombázók voltak – ennyit Porta stukáiról.

Az éjszaka nyomasztó csendjének lőttek. Ennél már az is jobb lett volna, ha reggelig a szamár-madár kornyikálását kellett volna hallgatnunk. Bombák zuhantak alá sivítva az égből, lángtengerré változtatva a mocsarunkat.

– Húzzunk innen! – üvöltötte Porta, és rohantunk, ahogy csak bírtunk, egyik fedezéktől a másikig.

A bombázás jóformán még el sem kezdődött, máris hatalmas vesztesé-geket könyvelhettünk el. A harmadik szakaszt, mind a harminckét embert, tökéletesen megsemmisítette egy telitalálat. Bunkerek, lövészárkok, pa-rancsnoki posztok, lőszer- és üzemanyagkészletek váltak az ellenséges bom-bázók martalékává. És a repülők nem akartak elfogyni. Alig szállt át egy a fejünk felett, leszórni ránk rakományát, máris jött a következő, és a kö-vetkező. Lélegzetvételnyi időt sem hagytak nekünk. Csak rohantunk, egyik fedezéktől a másikig, de hogy mit reméltünk ettől, azt még mi magunk sem tudtuk. Az egész frontszakaszt cafatokra tépték. A zűrzavar totális volt. Később megtudtuk, hogy a szovjet légierő teljes negyedik osztályát küldték ránk. Hétszáz bombázó támadott minket azon az éjjelen. Bármerre néztünk, csak a pusztulást láttuk. Hullahegyeket, megkergült, őrülten fel-alá rohangáló WU-kat, jajgató sebesülteket. A tisztek hiába ordítoztak ezen az éjszakán: alig maradt valaki, hogy végrehajtsa a parancsaikat.

A bombázók után a tüzérség lépett akcióba, hogy megadja nekünk a kegyelemdöfést. Nem tehettünk mást, behúzódtunk a még használható fedezékekbe, és vártuk, hogy egyszer ennek is vége legyen. A bombatámadás teljesen szétrombolta az árokrendszert, szabad utat adva a mocsárból beáramló víznek. A bűzös, kénszagú lé lassan kiszorított minket a rejtekhelyünkről.

Aztán ez is elmúlt – szerencsénkre még azelőtt, hogy belefulladtunk volna az árokba. Kikecmeregtünk, és körülnéztünk. Nem sok jóra számítottunk, és mint kiderült, még így is optimisták voltunk. Körös-körül

minden halott volt. A fák, a nádas, a kiégett járművek. Valahonnan, a jó ég tudja, honnan, egy osztag rémült WU-t terelt elő egy pihent agyú őrmester. Halott tiszteket kerestek, hogy megadják nekik a végtisztességet…

Kétlem, hogy a temetésből lett is valami, mert egy rövid szünet után az oroszok tovább folytatták a kiirtásunkra irányuló kísérletüket. Sárga köd gomolygott felénk a mocsárból, és jaj volt annak, aki a nagy fejetlenségben elhagyta a gázmaszkját. Még Linge őrmesternek is, aki nem is volt olyan halhatatlan, mint amilyennek hitte magát… A mérgező felhőn túlról lázas tevékenység zaja hallatszott, de képtelenek voltunk rájönni, hogy mire készülhetnek. A hidat az utászaink már régen felrobbantották, más út pedig nem vezetett át a mocsáron. Végül az egyik felderítő közölte, hogy tankok gyülekeznek a túloldalon.

– Tankok? – kérdezte Löwe hitetlenül. – Mi a fenét akarnak kezdeni itt tankokkal? Hogy akarnak átjönni velük?

Fél órával később, amikor a füst szétoszlott, saját szemünkkel is láthattuk, hogy valóban tankokról van szó. Egyenesen felénk tartottak a mocsár túlpartjáról. Ha az kétséges is volt, hogy ők maguk átérnek hozzánk, a lövedékeik mindenesetre átjutottak. A WU-k a rémülettől megkövülten figyelték a felénk araszoló T–34-eseket. A legtöbben most néztek farkasszemet először ezekkel a félelmetes monstrumokkal, és be kell vallanom, hogy még engem is félelem töltött el a vízbe ereszkedő acélszörnyek láttán. Valamelyik szárnyról egy lángszórós egység sietett a segítségünkre, és gyorsan egy tankelhárító üteget is áttelepítettek. Ez utóbbinak azonban nem sok hasznát vettük: az egyik T–34-es kilőtte, mielőtt még működésbe léphetett volna.

– Ezek megőrültek! – kiáltotta Löwe kétségbeesetten. – Tiszta őrültek! Nem fog sikerülni nekik. Nem sikerülhet!

Az oroszok azonban másképp gondolták. A tankok beletúrták orrukat az iszapba, majd döbbenetünkre kiemelték, és céltudatosan folytatták útjukat. Dülöngéltek és meg-megcsúsztak, de nem álltak meg; úgy úsztak felénk a sártengeren át, mint valami gőzhajók az óceán hullámain.

– Hogy az ördögbe…? – nézett ránk elképedve Barcelona. – Csak nem… – De igen – bólintott mindentudóan a Légiós. – Pontonhidat építettek. Igaza volt. Most, hogy már tudtuk, mit keressünk a látcsővel, láttuk is a

drótköteleket, amelyekkel kifeszítették a hídelemeket a fák törzsei közé. A bombázás ideje alatt csinálhatták, kihasználva a zajt és a zűrzavart. Bizonyára jó néhány emberük életébe belekerült, de hát az oroszok, akárcsak a nácik, nem spóroltak az „emberanyaggal”. Végtére is ez volt a legolcsóbb nyersanyag.

Az átkelés sem volt veszélytelen: több tank is lecsúszott a síkos felületről, és a mocsár pillanatok alatt magába szippantotta irdatlan tömegüket. Ez már a békáknak is sok volt, de hiába brekegtek, az oroszok nem hallgattak a jó tanácsaikra.

A tankelhárító szakaszunk ellentámadásba lendült. Az első rajt az élen haladó T–34-es széttaposta, mielőtt még bármit is tehetett volna. Egyszerűen átment rajtuk. Véres péppé taposta őket, és ment tovább, emberi maradványokkal a lánctalpak fogai között, mintha mi sem történt volna. De nem jutott messzire. Lángba borult, mi pedig diadalittas üdvrivalgásban törtünk ki. Két újabb tankot sikerült kiiktatni gyors egymásutánban, de mindegyik helyébe kettő másik gurult.

A műszakiak közben megérkeztek a T-aknákkal. Lehajították őket mellénk, aztán gyorsan elhúztak. A tankok már csak húsz méterre voltak.

– Készüljenek! – ordította Löwe. Felkapott egy aknát, és ugrásra készen várta, hogy a feléje közeledő tank odaérjen. Nem mindennapi fickó volt a hadnagy. Egyike volt azon kevés tisztnek, akire őszintén fel tudtunk nézni. Mindig ott volt mellettünk, a harc sűrűjében, bátorságával és hidegvérével még a legrémültebb katonába is lelket öntve.

Löwe és Papa ugrottak elsőként, mindegyik egy T-aknával a kezében. Papa egy tank hasa alá lökte az övét, a hadnagy pedig egy másiknak a lövegtornyára tapasztotta. Mindketten időben elugrottak, de a robbanások együttes ereje még így is odébb vetette őket. Löwe egy bombatölcsérben landolt, Kleiner mellett. A főtörzs embriónyira zsugorodva kuporgott a gödör alján, és a jelek szerint esze ágában sem volt részt venni bármiféle akcióban. Löwe körülnézett, valami használható tárgyat keresve, és a tekintete megakadt egy páncélöklön, melynek gazdája holtan hevert a gödör szélénél. A hadnagy oldalba bökte Kleinert.

– Menjen oda, és lökje ide azt a páncélöklöt! Kleiner nem reagált. Löwe türelmetlenül megismételte a parancsot, mire

a főtörzs még jobban összehúzta magát. Ebben a pillanatban zuttyant be Pici a tölcsérbe. Látva, mi a helyzet, galléron ragadta a főtörzset, és kipenderítette a gödörből. Kleinernek se kellett még egyszer mondani, hogy kell az a páncélököl. Felkapta, és kotort vele vissza a gödörbe. Löwe dühösen kitépte a kezéből, és célba vette a közelben garázdálkodó T–34-est. Az oroszok észrevehették, mire készül, mert rögtön tűz alá vették a géppuskájukkal. Löwe útjára engedte a gránátot, és lebukott a gödörbe.

Vörös lángnyelvek csaptak ki a tank lövegtornyából. Pici levetette magát mellém, és belém rúgott a bakancsával.

– Rajtad a sor, kölyök!

Csak most vettem észre, hogy egy-egy T-aknát szorongatok a két kezemben. Papa bátorítóan bólintott, és megveregette a vállamat. Nem volt választásom: ki kellett mennem a hőst játszani. Kimásztam az árokból, és körülnéztem. Nem kellett sokáig keresnem az ellenséget: ott volt előttem, olyan közel, hogy az ágyúja a fejem fölé lógott. Gépiesen rávágtam az aknát az elejére, a torony közelébe, és fejest ugrottam a sárba.

A robbanás ereje felkapott, és harminc méterrel odébb az iszapba vágott. Egy másik tank kis híján eltaposott. Rémülten lecsaptam az aknát, félregurultam, és betapasztottam a fülemet. Vártam, de semmi nem történt: elfelejtettem élesíteni az aknát. A T–34-es továbbrobogott, és nekem tehetetlenül végig kellett néznem, mint tiporja el utolsó tankelhárító ágyúnkat. Csak a puska volt nálam meg néhány kézigránát, de ezek annyit értek egy tank ellen, mint egy marék kavics.

Egy sáros, olajfoltos lével teli bombatölcsérben kerestem menedéket, egy megcsonkított holttest közelében. Innen nézem végig, hogy Pici kirohan a tankok közé, felugrik az egyikre, és ököllel megdöngeti a lövegtorony csapóajtaját. Egy bőrsapkás fej jelent meg. Pici gyorsan bepottyantott melléje egy kézigránátot, rácsapta az ajtót, és levette magát a földre. Robbanás elfojtott döreje hallatszott, és a tank megtorpant. Pici felpattant, s már rohant is a következő tankhoz. Vérszomjas vigyorral behajított egy T-aknát a közeledő tank lánctalpa alá. A robbanás szele felkapta, és bevágta egy lövészárokba. A második akna – ő is kettővel indult el, akárcsak én – valahol félúton kiesett a kezéből. Az egyik T–34-es legénysége kiszúrta magának Picit. A tank teljes sebességgel Pici felé lendült, és ráhajtott az elkóborolt aknára. A robbanás összeroppantotta, mint egy konzervdobozt, felpattintva a tetejét. A legénység egyetlen életben maradt tagja rémülten kiugrott a lövegtoronyból, bele egyenesen az árokba, amelyben Pici kuporgott.

Egy pillanatig szájtátva bámulták egymást, aztán Pici az orosz orra alá tolta a géppisztolya csövét, és térdre kényszerítette a férfit. Nem kétséges, az orosz azt hitte, hogy ütött az utolsó órája. A Vörös Hadsereg nem ejtett foglyokat – miért gondolta volna hát, hogy a németek másképp járnak el? Idegesen felkapta a kezét, és – a rejtekhelyemről hallottam – bizonygatni kezdte, hogy ő nem sztálinista, de még csak nem is kommunista, és csak azért harcol, mert rákényszerítették, meg hogy semmi baja a németekkel, sőt voltaképpen imádja őket, mert a német irodalom, meg a…

– Jól van, jól van, elég – mordult rá Pici. – Egyformák vagyunk, pajtás. Te nem vagy kommunista, én nem vagyok náci. Te imádod a németeket, én imádom az oroszokat. Miért ne lehetnénk barátok? – Belenyúlt a másik

pisztolytáskájába, és elvette az oldalfegyverét. – Na most lássuk a többit. – Pici szakértően végigtapogatta az oroszt. Előbb egy rohamkésen akadt meg a keze, aztán egy méretes naganon. Előbbit megvetően elhajította, utóbbit zsebre vágta. Ez értékes zsákmánynak számított. – Rendben. Felállhatsz.

Egy pillanatig mozdulatlanul álltak egymás mellett, a körülöttük zajló tevékenység zaját hallgatva, aztán az orosz tanácstalanul Picire nézett. Egy T–34-es vágtatott tova, olyan közel, hogy szinte érintette őket, mire mindketten ösztönösen az árok aljára vetették magukat. Mikor megint előbukkantak, már a legnagyobb barátságban voltak. Az orosz vigyorgott és gesztikulált, Pici pedig leengedte a géppisztolyát, és nagyokat röhögött. Aztán az orosz kinyitotta a kenyérzsákját, s kivett belőle egy darab kenyeret, valami húsfélét meg egy flaskát. Jóízűen falatozni kezdtek, én pedig nyálamat csorgatva figyeltem őket. Még az is megfordult a fejemben, hogy átkúszom hozzájuk, és kunyerálok az elemózsiából, de túl veszélyes lett volna. Maradtam, ahol voltam, és körömrágcsálással igyekeztem csillapítani a gyomromat mardosó éhséget.

Miután eltakarították az utolsó morzsát is, Pici és az orosz előszedték a fényképeiket. Az orosz bizonyára a barátnője vagy az anyja fotóit mutatta meg, Pici pedig minden kétséget kizáróan a pornógyűjteményével dicsekedett.

Odakint a helyzet változatlan volt. Gránátok röpködtek minden irányból – a mi tüzérségünk is bekapcsolódott a harcba, zárótűz alá vonva a senki földjét –, sebesültek jajgattak, tankok randalíroztak. Odébb egy tank lángolt, körülötte a földön fetrengő, megperzselődött emberek. Égett emberi hús szagát hordozta a szél. Nem messze tőlem egy orosz ezredes hevert, lábak nélkül. Kétségbeesetten hordágyért kiabált, míg egy T–34-es szét nem taposta a fejét. A tank egyenesen a fényképekben gyönyörködő Pici és újdonsült barátja felé tartott. Rájuk kiáltottam. Pici felkapta a géppisztolyát, és fürgén kiugrott, az orosz azonban vagy nem értette, miről van szó, vagy megrémült, de nem mozdult. Pici elkapta a kezét, és el akarta rántani a feléje robogó tank útjából, de elkésett. A bajtársai áttiportak rajta a T–34-esükkel, és folytatták útjukat, nem is sejtve, mi történt. Persze, ha látták volna se kerülték volna ki. Ilyesmire nem volt idő harc közben, a hülyéknek és a gyengéknek meg amúgy se lehetett hasznát venni…

Pici dühödten megrázta az öklét a távolodó tank után. Láttam, hogy önveszélyes állapotban van, ezért odakiáltottam neki. Elindult felém, ügyet sem vetve a feje körül sivító, fütyülő lövedékekre. Ha nagyon bepöccent, bármire képes volt, és az se érdekelte, ha közben szétlövik a fejét. Mielőtt még odaért volna hozzám, egy német százados – a sárban feküdt, kiontott

belekkel – elkapta a lábát, és könyörögve ráemelte fénytelen tekintetét. Pici azt hitte, hogy orosz, és dühében a fejébe ürítette a géppisztolytárat. Aztán rájött, hogy mit csinált… Egy darabig ott állt, és a szétlőtt fejet nézte, aztán elkeseredetten vállat vont, és folytatta útját. A szegény ördög úgyis meghalt volna, és különben is, háború volt. Nem volt helye sajnálkozásnak.

Pici bevágta magát mellém, és sanda tekintettel végigmért. – Mi lett a bakancsoddal? A lábamra néztem. Észre se vettem, hogy a jobb lábamról csíkokra

szakadva lóg a bakancs. Akkor szakadhatott szét, amikor felrobbantottam a tankot. Olyan nyomorúságos látványt nyújtottam, hogy egészen megsajnáltam magam. Hirtelen rádöbbentem, mennyire szenvedek. Éhes voltam, fáztam, az egyenruhám átázott, a lábam megsérült, és nem volt rajta bakancs, hogy megvédje…

– Vérzik – mondtam iszonyodva. – Nézd, vérzik! Vérzik a lábam! – Letéptem a bakancs maradványait, és gyengéd mozdulatokkal kiszedegettem a sebbe ragadt zoknidarabokat. – Nem maradhatok így – mondtam aggodalmasan. – Nem várhatják el tőlem, hogy mezítláb szaladgáljak a mocsárban. Nem várhatják el, hogy…

Pici morcosan az arcom elé tolta a képét. – Elég a nyüszítésből! – mordult rám. – Pofa be, vagy beverem a pofádat! Így hát csak magamnak nyafogtam, a lábamat tapogatva, miközben Pici

leplezetlen megvetéssel bámult. Váratlanul kiugrott a gödörből, és elügetett. Azt hittem, megunta a siránkozásomat, és magamra hagyott, de egy perc múlva visszatért.

– Nesze – lökött az ölembe egy pár bakancsot. – Próbáld fel. Még soha nem láttam ilyen bakancsot. Halványsárga bőrből készült,

rugalmas volt és puha, szinte vadonatúj. Kérdőn Picire néztem. – Egy orosz tiszt lábáról cibáltam le – világosított fel. – Szerintem pont jó

lesz. Megszabadultam a fél bakancsomtól – ez se volt sokkal jobb állapotban,

mint a párja –, és felhúztam Pici ajándékát. Gyermeki mosoly terült szét az arcomon. Megmozgattam a lábujjaimat. Csodás volt. Mintha a lábamra öntötték volna. Milyen morbid, gondoltam. Néhány évvel ezelőtt, a dicsőséges kezdet idején még ők hordtak rongyokat; most mi hordtunk, és ha egy német katona tisztességesen fel akart öltözni, halott orosz tisztekről kellett ruhaneműt meg lábbelit lopnia. Ez már tényleg a vég volt.

Késő este lett, mire visszajutottunk a századhoz. A támadást sikerült visszaverni, de nagy veszteségeket szenvedtünk. A mocsár tele volt hullákkal és haldoklókkal, na és zöld döglegyekkel. A háborúnak mindig két

nyertese van: a legyek és a patkányok. Közönyösen bámultuk, mint zabálják magukat degeszre emberi vérrel.

Olyan sokszor volt részünk ebben a látványban, hogy már egyáltalán nem volt ránk hatással. Porta körbeadott egy korsó bűzös folyadékot. Barcelona kóstolta meg elsőnek. Az első korty után hátradőlt, és a torkát markolászva hörögni kezdett, mint akivel sósavat itattak. Ha nem láttuk volna, hogy előtte Porta is ivott, komolyan aggódni kezdtünk volna. Ugyanakkor köztudott volt, hogy Portának acélból van a gyomra, és az emésztő-rendszerének olyan a sósav meg a cián, mint másnak a kenyér meg a vaj, úgyhogy olyan nyugodtak mégsem lehettünk.

Végre aztán Barcelona mégiscsak levegőhöz jutott. – A kurva életbe! – zihálta könnyes szemmel. – Mi volt ez, mi? Erjesztett

lóhúgy? Porta kajánul elvigyorodott. – Krumpli – felelte. – Rothadt krumpli. Semmi különleges. Felemelte a korsót és jól meghúzta. Barcelona elfordította a tekintetét. – Kér még valaki? – kérdezte nagylelkűen Porta. Nem kértünk. Épp elég rohadt helyzetben voltunk e nélkül is. Az éjszaka folyamán erősítést kaptunk. Egy egész zászlóaljnyi

SS-lövészt, gallérjukon csillogó-villogó Union Jack-jelvénnyel. Ez már önmagában is gyanús volt, de amikor megszólaltak angolul, majdnem fenékre ültünk. Brit katonák az SS-nél? Churchill és Hitler mégis kiegyeztek? Új szövetségesünk van? Egységesen akarnak fellépni az oroszok ellen?

– Vicceltek? – A szeplős, vörös hajú brit Oberscharführer* megvetően a földre köpött. – Azok a seggfejek odaát Londonban még mindig azt hiszik, hogy a kommunisták meg fognak állni nekik Berlinnél, ahogy ígérték. Tündér világban élnek. – Megint sercintett. – Annál keserűbb lesz az ébredés.

Álmélkodva hallgattuk. Egy igazi angol SS-egyenruhában… – Valami nem tetszik tán? – kérdezte flegmán az angol. – Már miért ne tetszene? – vont vállat a Légiós. – Nekünk aztán teljesen

mindegy, hogy ki dobja fel a talpát az oldalunkon. Csak érdeklődtünk. Tudni akartuk, mi szél hozott ide benneteket.

A férfi összeráncolta a homlokát. – Önkéntesek vagyunk. Mind önként jöttünk. Látszott rajta, hogy ezzel lezártnak tekinti a témát, de a mellette álló apró

* Az őrmesteri rang megfelelője az SS-nél. (A ford.)

Unterscharführer* másképp gondolta. – Körbejárták a fogolytáborokat, katonákat toboroztak. Én a Stalag

VIII-ban voltam. Dunkerque-nél estem fogságba. – És önként jelentkezett a német hadseregbe? – kérdeztem hitetlenül. – Nos… – A férfi vállat vont. – Abban a helyzetben ez tűnt a legjobb

választásnak. Gondoltam, jobb lesz, mint ott köcsögölni a háború végéig. Elszántan a Légiós szemébe nézett, mire az szánakozóan megingatta a

fejét. – És mi lesz a későbbiekben? A férfi habozott. – Hogy érti? – Pontosan úgy, ahogy maga – mondta a Légiós. – Mihez fog kezdeni, ha

a háború véget ért? Ha elkezdődik a nagy hajsza az árulók, a kollaboránsok és a többi hasonszőrű után. Akkor mi lesz?

A férfi idegesen megnyalta az ajkát. A többiek a földre szegezték a tekintetüket. Csak a vörös hajú Oberscharführer nem volt zavarban.

– Semmi – felelte kurtán. – Ugyanúgy szükségük lesz katonákra, legfeljebb akkor már nem a náciknak, hanem a mieinknek. Egy-két év, és a nyugati világ meg a kommunisták egymás torkának fognak esni. Akkor majd megint jól fogunk jönni valakinek.

– Milyen optimista valaki – mormogta Papa. – És ha, tegyük fel, az oroszok kapnák el magukat?

– Nos, akkor azt mondanánk nekik, tegyük fel, hogy a fritzek kényszerítettek minket. Honnan is tudhatnák, hogy mi az igazság?

Papa szomorúan elmosolyodott. Hihetetlen volt, hogy öt év háború után valaki még mindig ennyire naiv tud

– Majd megtudják. – bólogatott. – Majd megtudják. Hajnalhasadtával fogtuk a fegyvereinket, búcsút intettünk a briteknek, és

visszamentünk a lövészárkokhoz. Papa feszülten fülelt egy darabig, aztán gondterhelten kijelentette:

– Baj lesz. Ezek már megint készülnek valamire odaát. Nem örültünk neki, hogy ezt mondja. Ha egyszer Papa bajt szimatolt,

akkor sok jóra nem számíthattunk. Sohasem tévedett; ösztönösen, a zsigereivel érezte meg a közelgő vihart, és mi már tapasztalatból tudtuk, hogy ilyenkor jobb hallgatni rá.

– De egy darabig még nem kell tartanunk tőle – tette hozzá. – Mi lenne, ha addig kártyáznánk egy kicsit?

* A legalacsonyabb tiszthelyettesi rang az SS-nél. (A ford.)

Porta elővette a pakliját, és nekiláttunk huszonegyezni. Lenzing, a kommunista is beszállt. Sikerült túlélnie minden eddigi megpróbáltatást, és figyelemre méltó változásokon esett át. Még nem volt ugyan igazi katona, de azt már bebizonyította, hogy férfi. Többé már senki nem nézhette taknyos tizenhat évesnek.

– Szóval orvostanhallgató voltál? – kérdezte tőle Papa, miközben cigarettával kínálta körbe a társaságot.

Lenzing szótlanul bólintott. – Na és nyiszáltál már fel valakit? – kíváncsiskodott Porta, akit mindig a

bizarr részletek érdekeltek a leginkább. Lenzing halványan elmosolyodott. – Nem jutottam el odáig. Letartóztattak, mielőtt még befejezhettem volna

az egyetemet. – Még egy nagyokos – morgolódott Gregor. – Ez a baj veletek, diákokkal.

Mindig tépitek a szájatokat valamiért. És mi értelme? He? Mit értél el vele? Miért nem tudtál inkább megülni a seggeden?

Lenzing közönyösen vállat vont. – Talán igazad van. – Csak akkor beszélj, ha kérdeznek – tanácsolta Porta. – Fogadd meg ezt,

és többé nem lesz bajod senkivel. – Azért nem ilyen egyszerű – kapcsolódott be a társalgásba Pici. – Ennél

sokkal többről van szó. Ha a nyakadon akarod tartani a fejedet, akkor meg kell tanulnod a játékszabályokat. Nem elég tudni, hogy mikor kell „igen, uram”-ot és mikor „nem, uram”-ot mondani. A legfontosabb az, hogy azt higgyék, semmi nincs odabent, érted? – Megkopogtatta a fejét. – Bármit is teszel, úgy tegyed, hogy azt higgyék, legfeljebb fűrészport találni odabent. Vegyünk például engem. – Fogta a két kártyáját, és az ujján összeadta az értékeiket. – Szerinted hogyan maradtam életben ilyen sokáig?

– Fogalmam sincs – vallotta be Lenzing. – Nincs? Nos, akkor én elmondom neked. A hülyét játszom, látod? Úgy

teszek, mintha idióta lennék. Mintha fogalmam se lenne arról, mi folyik körülöttem. Kapiskálod már?

– Azt hiszem – bólintott ünnepélyesen Lenzing. Pici húzott még egy lapot, ennek az értékét is hozzáadta az előző

kettőéhez – szintén az ujjain –, aztán atyaian Lenzingre mosolygott. – Egyszer valaki azt mondta rám, hogy annyi eszem sincs, mint egy

ökörnek. És tudod, mi történt? Megmentette vele az életemet. Bizony, és azóta is ezt teszi, mert én azóta is hülyének tettetem magam. Kérdezz csak meg bárkit. Akárkit, aki ismer engem. Mind azt fogják mondani rólam, hogy

egy gyengeelméjű vagyok. És hogy mi hasznom belőle? – terített le Pici egy huszonegyest. – Hát ez. Ügyet sem vetnek rám. Azt teszek és azt mondok, amit akarok, de senki nem írja fel a szavaimat, mert nem akarja lejáratni magát. Egy hülye az mégiscsak egy hülye, nem igaz?

– Ez mind nagyon szép – mondta Porta –, de ez nem megy mindenkinek ilyen könnyen. Ugyanis vagyunk jó néhányan, akik nem rendelkezünk azzal, ami nálad természetes adottság.

– Éspedig? – kérdezte kíváncsian Pici. – Azzal a sötét űrrel, ami az agyad helyén tenyészik – vágta rá Porta. Másnap megint eleredt az eső. Úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék,

és nem volt menekvés előle. Mindent megtöltött – lövészárkot, bakancsot, a fegyverek csövét –, és még a bőrünk alá is behatolt, szó szerint, mert olyan ráncosak voltunk, mint valami vízihullák. Hogy még kellemesebb legyen a helyzetünk, parancsot kaptunk, hogy változtassunk pozíciót. Szitkozódva összepakoltunk, és libasorban elindultunk a cuppogó sárban. Löwe haladt elöl, bundabéléses kabátjában, amit egy orosz őrnagytól zsákmányolt. Az ellenséges rangjelzések még mindig rajta voltak a kabáton. Már senki nem törődött az efféle apróságokkal.

Pici, vállán a géppuska háromlábú állványával, könnyed óriásléptekkel haladt előttünk. Mögötte Helmuth bukdácsolt négy lőszeres láda súlya alatt görnyedve. Keserűségében folyamatosan, válogatás nélkül szidott mindent és mindenkit. Az esőt, a sarat, az oroszokat; Himmlert, Hitlert, Göringet, Goebbelst; az átkozott briteket, az átkozott jenkiket; az esőt, a sarat, az oroszokat; Himmlert, Hitlert…

– Hányadika van, pajtás? – kérdezte váratlanul Heide. Helmuth egy pillanatra döbbenten elhallgatott, aztán folytatta: – Átkozott ruszkik. Átkozott, hülye állatok. A baromarcúak. Hogy a

ragya verné… – Azt kérdeztem, hányadika van! – ordított rá Heide. – Szeptember másodika – felelte Helmuth. – Hülye oroszok. Hülye

amerikaiak. Hogy meg se szülte volna őket az a kurva… – Miért? – kérdeztem Heidétől. – Mi a fenét számít neked, hogy

hányadika van? Nem mindegy? És nem mindegy, hogy szeptember van vagy március? Mi az istent számít az neked? Tán naptárat akarsz készíteni?

– Nagyon is számít – jelentette ki önérzetesen Heide. – Kár, hogy nem figyeltek jobban arra, amit a Führer mond.

Helmuth abbahagyta a monológját. – Miért? Mit mondott az a barom? – Csak azt, hogy három hónap múlva a háborúnak vége – tájékoztatott

minket Heide. – A Führer megígérte, hogy karácsonyra minden katona hazatér.

Eső és nyomorúság ide vagy oda, ezen csak röhögni lehetett. – Ha ez igaz, akkor a pöcsöm helyén egy füstölt hering lóg – gúnyolódott

Porta. Aztán ezt is elfelejtettük, és búskomor csend szakadt az esőben caplató

társaságra. Helmuth kifogyott a szitkokból, sőt még az örökké fecsegő Porta is hallgatásba burkolózott. Sárga orosz bakancsom megtelt iszappal, a csuromvizes egyenruha a testemre tapadt. Nem volt valami kellemes, ahogyan az sem volt kellemes, ahogy a távoli robbanások erejétől félpercenként megrándult alattunk a föld. Senki nem tudta, hová megyünk, és miért megyünk egyáltalán valahová. Az általános vélemény az volt, hogy csak a menetelés kedvéért menetelünk, mert értelmesebb elfoglaltságot nem tudtak adni nekünk. Az a rész sem tartozott a kedvenceink közé, amikor ingoványon kellett átgázolni. Letenni még csak-csak letettük valahogy a lábunkat, de amikor fel akartuk húzni az iszapos léből, már gond volt. Most már világos volt, hogy miért erőltetik olyan előszeretettel a térdemelést a kiképzéseken.

Időnként, hál’ istennek, Löwe is elfáradt. Ilyenkor ráültünk a csomagjain-kra, és csak néztünk magunk elé a semmibe. A kimerültségnek abban a fázisában voltunk, amikor már gondolkodni sincs ereje az embernek. Általában behunyt szemmel meneteltem. Ezt a Légióstól tanultam. Csak rakosgatod a lábad, egyiket a másik elé gépiesen, mint egy álmos öszvér, és követed az előtted haladót. Ha az ő cuppogása elhallgatott, akkor te is megálltál. Ha megint cuppogni kezdett, elindultál. Ha rámasírozott egy aknamezőre, akkor te is rámasíroztál. Ezt a kockázatot vállalni kellett. Ha nem aludtunk menetelés közben, akkor bizony előfordult, hogy napokig alvás nélkül maradtunk.

Stegel hadnagy, valahol a sor közepén, úgy imbolygott és botladozott, mint egy részeg. Az elmúlt négy napban magas láz gyötörte, de nem mehetett kórházba. Még nem volt eleget a fronton ahhoz, hogy máris puha, meleg kórházi ágyba dugják. Hova vezetett volna ez? Különben sem hitték el, hogy tényleg beteg. Ha esetleg feldobta volna a talpát, akkor lett volna némi esélye, hogy a hatóságok higgyenek neki. De akkor meg már minek kórházba szállítani?

Csobbanást hallottam. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Stegel arccal a sárban fekszik. Egy őrmester odarohant, hogy felsegítse. Talpra állították az összefüggéstelenül motyogó hadnagyot, és elvették tőle a cókmókját, de még így is, hogy két ember támogatta, alig bírt lépkedni.

Elveszett ember volt. Valamivel később repülőzúgásra lettünk figyelmesek. Felnéztünk az égre,

de hiába forgattuk a fejünket, az esőtől és a felhőtakaróktól semmit nem láttunk. A zúgás dübörgéssé, majd fülsiketítő bömböléssé fokozódott, és fekete, fenyegető árnyak ereszkedtek alá a felhők közül.

– Viharfelhők? – kérdezte jámboran Fischer atya. – Viharfelhők a seggemet! – ordította Heide, és már rohant is az útszéli

árok felé. Pici egy jól irányzott lökéssel Heide után repítette az atyát, aztán ő is

követte. Mi úgyszintén. Másodpercekkel később már zuhogtak is a bombák. Az árok aljához lapultam, és betapasztottam a fülemet. A repülők az utat és a bő fél kilométerrel előttünk lévő falut bombázták. Mire a támadás véget ért, a falu már sehol sem volt.

Löwe visszamászott az útra, és intett, hogy kövessük. Felszedelőzköd-tünk, és folytattuk a menetelést az aszfaltút maradványain, bombatölcsére-ket és halottakat kerülgetve. A sebesülteket hátrahagytuk.

– C’est la guerre – vont vállat a Légiós. Rágyújtott a cigarettára, amit még a támadás előtt dugott a szájába. – Ilyen a háború.

Az oroszoknak is megvolt a maguk felfogása a háborúról. Az ütközetek után például előre nyomtatott, „Eltűnt” feliratú levelezőlapokat küldtek szét a hozzátartozóknak. A Vörös Hadsereg katonái soha nem estek el, és soha nem kerültek fogságba. Csak eltűntek. Végtére is háború volt, és az efféle kellemetlenségek csak rontották volna a hátországban élők morálját.

Végre beesteledett, és az ég ránk terítette biztonságot adó leplét. Az eső rendületlenül zuhogott. Löwe hadnagy megállított minket egy erdő szélénél, és mi nekiláttunk beásni magunkat. Kimerültek voltunk, alig álltunk a lábunkon, de szerencsére az eső feláztatta a talajt, így nem volt nehéz dolgunk. Miközben a földet túrtuk, Gregor folytatta Lenzing kioktatását az életben maradás fortélyaira.

– A legfontosabb az, hogy mindig tartsd csukva a bagólesődet, és soha ne hidd el azt, amit a hatóságok mondanak. Mindegyik hazudik – vágta bele megvetően az ásóját a földbe. – Vegyük például az oroszokat. Verik a nyálukat, hogy a Szovjetunió az ideális állam, hogy a kommunizmus egyenlővé teszi az embereket és megszünteti a nélkülözést meg minden. Az egész egy nagy hazugság, öcsi. – Felegyenesedett, és kinyújtózkodott. – Gondolod, hogy jobb odaát, mint Németországban? Egy francot! Náci, kommunista, fasiszta… egyre megy. Csak a címke más, de alatta ugyanazt találod.

– Ha jól értem – mondta óvatosan Lenzing –, te annak ellenére, hogy nem

vagy kommunista, nem kedveled a jelenlegi német kormányt? – Én egyetlen kormányt se kedvelek, pajtás – taposott rá az ásóra Gregor:

– Nincs nekem szükségem senkire. Csak annyit kérek, hogy hagyjanak békén. De hát hagynak ezek? Éppen ezért azt mondom, hogy ebben a rohadt háborús helyzetben nem pofázni kell, hanem harcolni, hogy minél hamarabb véget érjen ez a francos háború. Hogy melyik fél győz, az nekem tökmindegy, amíg békén hagynak. Ha visszamehetek civilnek, és folytathatom azt, amit abbahagytam, az nekem már tökéletes.

– Miért, mit csináltál a háború előtt? – érdeklődött Lenzing. – Én? Teherautót vezettem. Egy költöztetővállalatnál dolgoztam. Nem is

volt olyan rossz. A gazdagabbaktól néha akkora borravalókat kaptunk egy kis bútortologatásért, hogy szégyelltük zsebre vágni.

– És nem éreztétek megalázónak? – Már miért éreztük volna? – csodálkozott el Gregor. – Sohasem zavart, hogy te dolgozol helyettük? Hogy ők csak állnak, és

nézik, mint verejtékezel a bútorok súlya alatt? Hogy megengedhetik maguknak, hogy zsíros borravalókat nyomjanak a kezedbe?

– Már miért zavart volna? – vont vállat Gregor. – Ha szórni akarják a pénzüket, csak szórják. Van nálam helye.

– De azt csak igazságtalannak tartod, nem, hogy egyesek szórják a pénzt, míg mások éheznek és hajléktalanul tengődnek? – kötötte az ebet a karóhoz Lenzing.

– Ilyen az élet, pajtás – felelte egykedvűen Gregor. – Ilyen az egész világ. Egyeseknek jut, másoknak meg nem.

– És nem érzed ezt igazságtalannak? Nem élnél szívesebben egy olyan világban, ahol mindenkinek egyformán jut?

– Ez baromság – legyintett Gregor. – Ki akarna egy olyan világban élni, ahol mindenki egyforma? Különben meg ellenkezik az emberi természettel. Tudod, hogy szokták mondani: mindenkinek maga felé hajlik a keze.

Lenzing szomorúan megingatta a fejét. Kénytelen volt megállapítani, hogy Gregor is ugyanolyan szolgalelkű, mint a többség. Reménytelen eset.

Gregor épp mondani akart valami provokatívat a szocializmussal meg a savanyú szőlővel kapcsolatban, amikor Papa toppant eléje.

– Szükségünk van rád. Igyekezz! – Mikor nincs rám szükség? – Gregor lehajította az ásóját, és kimászott a

fedezékből. – Miről van szó? – Az ellenséges vonalak felderítése. És mielőtt még te is vinnyogni

kezdenél, nem az én ötletem volt! Átmentek Papáék fedezékébe, ahol Porta épp a tagjait nyújtóztatta egy

összecsukható tábori ágyon. Gregor szeme elkerekedett. – Ezt meg honnan szerezted? – Találtam – felelte egyszerűen Porta. Porta egy zseni volt a maga nemében. Az a fajta szerencsefia, aki még a

sivatag közepén is elrejtett pezsgős ládákra bukkan. A semmi közepén elhagyatottan heverő tábori ágyakról nem is beszélve.

Papa félrelökte a lábát, és lerogyott melléje az ágy szélére. – Nos, akkor Porta, Pici, a Légiós, Gregor és Sven velem jönnek.

Amint… – A nagyanyám seggét! – pattant ülő helyzetbe Porta. – Mi a franc, tán mi

vagyunk az egyedüli harcoló egység ebben a büdös háborúban? – Dühösen a földhöz vágta a rohamsisakját. – Miért mindig mi?

– Igen, miért? – csatlakoztunk hozzá mi is. – Miért mindig nekünk kell menni? Miért nem mehet valaki más a változatosság kedvéért? Arra jók vagyunk nekik, hogy elvégezzük a munka szennyesét!

Papa felemelte a kezét, és könyörgő tekintettel végignézett rajtunk. – Elég. Ennek semmi értelme. A parancs az parancs, és ezt ti is nagyon jól

tudjátok. Hol van Pici? – Hazament – vetette oda Porta. – Azt mondta, kivan a töke a háborútól.

Felpattant az első berlini vonatra, és megkért, hogy tolmácsoljam a jókívánságait.

Papa morcosan összerántotta a szemöldökét. – Sven – intett nekem a fejével –, menj és kerítsd elő. De ne tartson

reggelig! Picit a negyedik század körzetének árokrendszerében találtam meg.

Kockát dobált három közlegény társaságában. A játék folyamán összekap-hattak, mert az egyik alaknak friss monokli díszelgett a szeme körül, a másik pedig feldagadt kezét borogatta. Pici nem örült a felbukkanásomnak. Ordítva követett vissza a fedezékhez, mit sem törődve a zajtilalommal.

– Nézd – rontott be Papához –, én nem mehetek ki éjnek évadján ellenséges vonalak mögött csámborogni. Ha nem tűnt volna még fel, én egy beteg ember vagyok! Fáj a hátam, a lábamból kiment az erő, a fejem mintha fűrészporral lenne tele. Az ízületeim is fájnak. Azt hiszem, elkaptam az influenziát.

– Engem az sem érdekel, ha tébécés vagy – csattant fel Papa. – Parancsot kaptál, és teljesíteni fogod, még akkor is, ha négykézláb kell odamenned! Most pedig jól figyeljen mindenki, mert a jelszó következik: „Faláb és nemezcsizma.”

– Faláb és nemezcsizma? – kérdeztem csodálkozva.

Papa haragosan felém perdült. – Ezt mondtam, nem? Mi van veled? Tán megsüketültél? Maga elé húzott egy láda kézigránátot, és szétosztotta a tartalmát.

Kelletlenül elraktuk őket. – Egy szót se többet, világos? Csendben követtük. Alig mentünk valamennyit, Papa megállt és fülelni

kezdett. Valahonnét elölről beszélgetést lehetett hallani. Oroszok voltak. – Innentől csak óvatosan. És ne lőjetek, amíg nem szólok. Továbbtipegtünk a magas fű, a sötétség és a leszálló köd rejtekében. A

közelből fémes kattanás hallatszott. Olyan apró nesz volt, hogy egy madár biztosan nem ijedt volna meg tőle, de bőven elég volt ahhoz, hogy halálra rémítsen hat sokat tapasztalt katonát. Papa térdre ereszkedett a fűben, és mi követtük a példáját. Hosszú ideig így maradtunk, mozdulatlanul és szótlanul, aztán Papa odasúgta a mögötte térdelő Légiósnak, és az továbbadta a láncon: egy ellenséges géppuskafészek található a villanyvezeték mellett, alig néhány méterre tőlünk. Azon túl, kétségkívül, már az orosz állások húzódtak. Papa óvatosan felegyenesedett, és intett, hogy kövessük.

– Mi a fenét akar? – suttogta dühösen Gregor. – Megtaláltuk a tetves ruszkikat, vagy nem? Mit akar még?

– Franc tudja – feleltem. Követtük Papát, mert mást nem tehettünk, de még a Légiós is – akit pedig

sohasem hallottam panaszkodni – megkérdőjelezte a döntés helyességét. – Légy észnél – figyelmeztette Papát. – Hallottam, hogy szólt a parancs.

Már megtettük, amiért kiküldtek minket. Semmi értelme kockáztatni az életünket.

– Ezt hadd döntsem el én – mondta ingerülten Papa. – Amíg én vagyok a parancsnok, addig azt teszitek, amit én mondok. Világos?

A Légiós vállat vont. – Jól van, nem kell mindjárt bepöccenni. Csak gondolkodtam. – Ne tedd – tanácsolta neki Papa. – Tartsd meg akkorra, ha már

visszatértünk. Akkor majd bőven lesz időtök panaszkodni. A villanyoszlopokat és a géppuskaállást magunk mögött hagytuk. A

füves terület elfogyott, beértünk az erdőbe. Itt már sokkal nehezebb volt zajtalanul lépdelni: bármennyire is vigyázott az ember; mindig akadt egy gally, amit nem vett észre a sötétben, és az éj csendjében a roppanás dörejnek hatott. Az alacsonyabb növésű fák ágaival is meggyűlt a bajunk: ha nem csaptak az arcunkba, akkor víz zúdult ránk a leveleikről. Már megint csuromvizesek voltunk. A hidegtől és a félelemtől dideregve lopakodtunk fától fáig, de menni kellett, mert ha egyszer Papa valamit a fejébe vett, akkor

azt nem lehetett kiverni onnan. Papa váratlanul megtorpant. Megvárta, hogy mindannyian mögéje

gyűljünk, aztán előremutatott. Onnan, ahol állt, halványan látni lehetett az orosz sáncok vonalát. Már azt hittük, végre visszafordulunk, mire Papa közölte, hogy most pedig át fogunk menni az orosz vonalak mögé.

– Az öregfiú elvesztette a maradék józan eszét is – sziszegte Gregor a fülembe.

Papa négykézlábra ereszkedett, és rémületünkre egyenesen az oroszok felé indult. Még a Légiós is meg volt rökönyödve ekkora merészség láttán. Papa kiszúrt magának egy rést az orosz védelmi rendszeren, és most arra kanyarodott. Az esélye, hogy észrevétlenül átjut rajta, egy volt a millióhoz, de ez, valami érthetetlen oknál fogva, egyáltalán nem zavarta. A Légiós tehetetlenül széttárta a kezét, aztán ő is mászni kezdett. Nem volt mit tenni, követtük őket.

És az egy a millióból bejött! Senki nem figyelt fel ránk, sőt még akkor se jöttek ki szétnézni, amikor egy mezei nyúl átfutott Gregor lábai között, és a mi barátunk rémületében felordított. Átjutottunk a védelmi vonalon, és már épp fel akartunk lélegezni, amikor a mellettem térdelő Pici eleresztette minden idők legnagyobb, legszemtelenebb és legbüdösebb „madarát”. Papa dühösen odafordult.

– Még egy ilyen, és… Pici képtelen volt kivárni a végét. Hihetetlen tartalékok rejtőztek a fiúban,

mert a második zengés még hangosabb, még ércesebb volt, mint az előző. Mintha ágyú dördült volna, ösztönösen hasra vágtuk magunkat, és szétgurultunk. Pici utólag bevallotta, hogy még ő maga is megrémült.

A szerencse még mindig nem pártolt el tőlünk, mert ezúttal is megúsztuk. Feltápászkodtunk, és kétrét görnyedve előreóvakodtunk. Alig tettünk néhány lépést, Papa megint megállított minket. Előttünk, nem messze Papától, valakik beszélgettek. Hason kúszva közelítettük meg őket. Megint egy géppuskafészek volt, két részeg orosz katonával, akik egy vészesen ürülő vodkásüvegen osztoztak. Az egyikük, aki határozottan részegebb volt, mint a társa, a géppuskát ölelgette, és két korty vodka között a Volgáról szóló dalrészeket gügyögött. A másik, érthető okokból, idegesen körbe-körbe pislogott, és csitítani próbálta a részegebbiket. Ennek leghatásosabb módja az volt, hogy a bajtársa szájába nyomta a vodkásüveget – mint valami cumit. A vodka azonban pillanatok alatt kifogyott, mire az orosz pánikba esett, és kilátásba helyezte a géppuskával szerelmeskedőnek, hogy ha nem marad csendben, leüti az üveggel. Erre a másik, a részegek sértett méltóságával, vállára kanyarította a puskáját, és

feltápászkodott. – Teszek egy kört – közölte botladozó nyelvvel. Átmászott a mellvéden, és kornyikálva felénk vette az irányt. A társa

dühösen utánahajította az üres üveget. Hajszálon múlt, hogy nem találta fejen Gregort. Papa oldalba bökte Picit, és intett neki a fejével. Picinek felcsillant a szeme. Bólintott, és eltűnt a sötétben. A Légiós előhúzta a kését a bakancsa szárából, és a géppuskafészek mögé került.

Néhány perccel később már el is rejtettük a holttesteket egy halom nedves falevél alá. Az egyiket vékony acéldróttal fojtották meg, a másik egy késszúrást kapott a bordái közé. Alaposan betakartuk őket, hogy ha fel is fedezik az eltűnésüket, ne találhassák meg őket – így majd azt hiszik, dezertáltak.

Most már tényleg szerettünk volna visszatérni a saját vonalaink mögé. Gregor annyira biztos volt benne, hogy ezt is fogjuk tenni, hogy meg sem várva a parancsot, hátat fordított nekünk és visszaindult. Papa elkapta a grabancát.

– Akkor mégy vissza, ha én mondom – förmedt rá. – És nem hamarabb. – Ha rajtad múlik, soha – motyogta dühösen Porta. Papa ügyet sem vetett rá. Ez volt a legjobb taktika, ha Portával volt dolga

az embernek. Megzabolázhatatlan fickó volt, de kiváló harcos, és Papa már régen rájött, hogy érdemesebb elviselni a szeszélyeit, mint nélkülözni őt vészhelyzetben.

Tovább botorkáltunk a sötétben. Papa, ki tudja miért, elhatározta, hogy megnézi, mi van mélyen az orosz vonalak mögött, és nem nyugodhatott, míg ezt meg nem tette. Azért reméltem, hogy nem fog Moszkváig elvezetni minket…

A fák ritkulni kezdtek. Lassítottunk, és az erdő széléhez érve megálltunk. Nem akartam hinni a szememnek: mintha az egész orosz hadsereg itt sorakozott volna fel, az erdő túloldalán. Emberek, nehézfegyverek, járművek végeláthatatlan tengere hullámzott előttünk. Nem volt valami szívmelengető látvány, de legalább Papa elégedettnek látszott.

– Nagyszerű, nagyszerű – mormogta az állát vakargatva. – Most már visszavonulhatunk.

Papa és a Légiós kivételével hanyatt-homlok rohantunk visszafelé. Pici és Porta nyargalt elöl, mögöttük Gregor; utána meg én. Egyszer csak eltűntek a szemünk elől. Egy bombatölcsér alján találtunk rájuk, három halott tiszt társaságában. Porta a hullák zsebeiben matatott, Pici a szájukat tanulmányozta: aranyfogakat keresett. Már majdnem teljesen kifosztották a halottakat, amikor Papa és a Légiós jelentek meg a gödör szélén. A Légiós

közönyösen nézte, mit művelnek, Papa azonban, mint ilyenkor mindig, kikelt magából.

– Kifelé onnan, de azonnal! Hagyjátok békén azokat a hullákat! Már megmondtam, hogy nem tűröm az ilyesmit. Úgy viselkedtek, mint valami vadállatok. A fenébe, még azoknál is rosszabbak vagytok!

– Jól van, jól van – mondta engesztelően Porta. – Pofázz csak. A te bajod, ha agyvérzést kapsz.

– Minek ekkora hűhót csapni? – kérdezte sértődötten Pici. – Ha nem vesszük el tőlük mi, akkor megteszi más. Minek elszalasztani hát egy ilyen ragyogó lehetőséget?

Az égbolt kivirult felettünk, véget vetve a vitának. Világítórakéták röppentek a magasba.

– Felfedeztek minket – állapította meg a Légiós. – Kezdődik a móka. Valahol felugatott egy géppuska, aztán újabb rakéták röppentek fel. – Szétszóródni! – üvöltötte Papa. Mire kimondta, már rohantunk, mint az őrültek. Ágak csapódtak az

arcunknak, tövisek szántották végig a bőrünket, akaszkodtak az egyen-ruhánkba, gyökerek vetettek gáncsot a lábunknak. Kifulladva, sáros képpel futottunk össze egy elhagyatott géppuskafészekben. Gregor hiányzott.

– Hol van Gregor? – kérdezte ziháltan Papa. – Nem látta valaki? Nem láttuk. – Visszamegyek és megkeresem – jelentette ki Porta. Papa megfogta a karját. – Itt maradsz. Ez parancs! – Kapd be! – lökte félre Porta. Eltűnt a fák között. – Gregor? Hol az istenbe vagy, te átkozott barom? – ordította teli

torokból. Az oroszok persze megint lövöldözni kezdtek. Világítórakéták és

nyomjelző lövedékek sisteregtek az éjszakában. Papa elkáromkodta magát, aztán Porta után rohant. Habozás nélkül követtük. Túl régóta hányódtunk együtt a háború poklában, hogy sorsára hagyjuk Gregort.

Fenyegető árnyak bukkantak elő a sötétből. Porta közéjük vágott két kézigránátot, és továbbrohant. Mi utána. Gregort egy lövészgödörben kuporogva találtuk. Dühösen kirángattuk.

– Mi a fenét szórakozol, mi? – mordult rá Papa. – Itt üldögélsz és az ujjadat szopod, miközben mi téged keresünk kilencmillió ivánnal a nyomunkban?

– Nem az én hibám – felelte komoran Gregor. – Az a kilencmillió azelőtt

engem kergetett. Nem vehetem fel a harcot a teljes Vörös Hadsereggel! Ezt még te se várhatod el tőlem!

– Megérdemelted volna, hogy itt hagyjunk! – zsörtölődött Papa. – Na gyerünk!

A visszaút további része incidensek nélkül telt. Menet közben Pici elmesélte, hogy Heide szerint, aki mindig mindent tudott, amit tudni lehetett, hamarosan Varsóba küldenek minket.

– Százezer lengyel ejtőernyős van a városban, aszonta Heide. Százezer, apám! Az utcák nyüzsögnek tőlük. Nagy-Britanniából jöttek, az ottani lengyel kormány küldte őket. Heide szerint szilveszterre már lehet, hogy ott leszünk.

– Tényleg? – kérdezte ironikusan Porta. – Pedig már azt hittem, hogy a karácsonyt Németországban töltjük!

Beletelt bő egy órába, mire visszatértünk a viszonylagos biztonságot jelentő német vonalak mögé. Papa elment jelentést tenni, mi pedig ledőlünk, és aludni próbáltunk, amíg lehet. Nem lehetett. Be se csuktuk a szemünket, máris ott volt Papa az újabb paranccsal.

– Bocs, fiúk, de még nem végeztünk. – Sajnálkozóan széttárta a karját. – Az utászok megpróbálják áttörni az ellenséges vonalat, és mi fogjuk fedezni őket.

– Na ne! Porta hátrahanyatlott, kis híján szétlapítva maga alatt értékes tábori

ágyát. – Tudom, hogy pillanatnyilag nem tartozom a legnépszerűbb emberek

közé, de nem tehetek róla. – Vállat vont. – Háború van, tudjátok… – Valóban? Kitől hallottad? – gúnyolódott Porta. Gregor felült, és álomittasan körülnézett. – Már megint? Miért minket már megint? Egyáltalán, miért küldenek ki

bárkit is? Mé’ nem szórják meg őket napalmmal? – Mert fogytán a muníció – felelte Papa. – Tényleg sajnálom, de ez van.

Nem tudok változtatni rajta. Ne nézzetek így rám, nem én robbantottam ki a háborút.

Sóhajtozva, nyögdécselve kimásztunk a fedezékből, és felsorakoztunk Löwe hadnagy mögött. Csak a legszükségesebb holmikat vittük magunkkal. Ha az ember utászokat fedezett, ajánlatos volt megszabadulni minden feleslegtől. Úgy tűnt, ezúttal még a szokásos harckocsi-támogatást se kapjuk meg. A német hadigépezet tényleg az utolsókat rúgta.

Az utászok már készenlétben álltak. A fickók eléggé változatosan voltak felszerelve: egyesek kézigránátokkal, mások tapadóaknákkal, kézifegyve-

rekkel, néhányan pedig orosz napalmbombákkal. Az egyik századnak lángszórói voltak. Rossz hírű társaság volt az utászoké, maguknak való, mogorva alakok, akikről az a hír járta, hogy indokolatlanul kegyetlenek mind a harcban, mind a tábori életben. Úgy tettek, mintha észre sem vettek volna minket, és amikor Porta megkérdezte tőlük, van-e valakinek egy szál cigarettája, csak az egyik tiszt reagált, de az is úgy nyújtotta feléje a pakkot, hogy közben rá se nézett.

– Ezekbe meg mi ütött? – kérdezte ingerülten Gregor. Egy morcos képű káplár felé fordult, aki épp a fogait piszkálta a kisujja körmével. – Mi a bajotok, he? Elvitte a cica a nyelveteket?

Egy szempillantás múlva már egymás torkát szorongatták, és idő kérdése volt csupán, mikor alakul ki tömegverekedés. Pici épp a lelket próbálta fél kézzel kiszorítani egy rémült közlegényből, amikor egy dörgő hang megparancsolta, hogy hagyjuk abba. Kelletlenül szétváltunk, és a hang irányába fordultunk, hogy megnézzük, ki volt az, aki elrontotta a mókát.

Régi cimboránk volt az, az őrnagy, aki kölcsönvette a géppuskánkat. Szétvetett lábbal, csípőre tett kézzel állt előttünk, és olyan megvetően méregetett minket, hogy még Porta is majdnem elsírta magát. Löwe hadnagy a háta mögött várakozott, kifejezéstelen arccal.

– A maguk helyében én az ellenségnek tartogatnám a harciasságomat – mondta az őrnagy. – Biztosíthatom magukat, hogy szükségük lesz rá. – A te-kintete megakadt Portán. – Nocsak, a mi szószátyár tizedesünk! Lépjen előre, hadd nézzem meg jobban. Már ismerjük egymást, de még nem eléggé…

Porta engedelmesen előrement. Az őrnagy fintorogva végigmérte. – Mi ez a szörnyűség a fején? – nézett a kürtőkalapra, amellyel Porta már

nem egy tisztnek okozott agyvérzést. – Vegye le azonnal! Mit képzel, hol van? Bálban?

– Attól tartok, uram, nem tudom, milyen lehet az. – Porta levette a cilindert, és tisztelettudóan maga elé tartotta. – Még sohasem voltam.

– Ne legyen arcátlan, tizedes! Mióta szolgál a seregben? – Túl régóta, uram. Átkozottul régóta. Az őrnagy két szemöldöke egymásnak ugrott. – Fogalmazzon precízebben, tizedes! – Igenis, uram. – Porta kihúzta magát és összecsapta a sarkát. – Kérek

engedélyt az irataim áttanulmányozására, uram. Az őrnagy felhördült. A háta mögött Löwe ásításba fojtott egy elégedett

vigyort. – Mondja, maga teljesen hülye, tizedes?

– Az vagyok, uram – válaszolta vidáman Porta. – Egyszer meg is vizsgált egy agyzsugorító Potsdamban, és arra a megállapításra jutott, hogy született gyengeelméjűségben szenvedek. Sajnos gyógyíthatatlan. Azt mondta, nem lenne szabad emberek közé engedni engem, mert…

– Az isten szerelmére, tizedes! Fogja be! Az őrnagy az értelmesebbje közé tartozott, mert feladta. Sarkon fordult,

és a vigyorogva ásítozó hadnaggyal a nyomában a dolgára indult. Porta vigyorogva feltette a kalapot, és cinkosan Lenzingre kacsintott.

– Így kell ezt csinálni, kölyök. Vagy gutaütést kapnak, vagy végleg leszállnak rólad.

A földbe ásott bunkerből, ahová az őrnagy kényelmesen befészkelte magát, megérkezett a támadási parancs. Először csak egy századot küldtek ki a vérmezőre. Egy hadnagy vezette őket, egy fiatal kölyök, aki egy kilencvenéves öregember aggódó tekintetével nézett végig a katonáin. Kiugráltak a lövészárkokból, és rohamra indultak az orosz ágyúk ellen.

– Ez kész gyilkosság – mondta keserűen Barcelona. – Az – bólogattam, és az őrnagyra gondoltam, aki odabent ült a

bunkerben és szivarozott. Szétlőtték őket, mielőtt még megközelíthették volna az ellenség állásait.

Csak egy kis csoportnak, egy őrmesterrel az élen, sikerült elérnie a kitűzött célt. Letargikus nyugalommal, mit sem törődve a körülöttük süvítő lövedékekkel, bedobálták a gránátjaikat az ellenséghez, és fedezéket kerestek. Mire a por leülepedett, már sehol sem voltak. Csak a letarolt rét volt, meg imitt-amott egy fej nélküli holttest, egy lábak és karok nélküli emberi törzs, egy halom elszenesedett hús.

Az őrnagy azonban nem adta fel ilyen könnyen. Kiküldte a második századot is, Kelz hadnaggyal az élen. Kirohantak ugyanoda, mint az előző század, ugyanúgy a halálba, mint azok, bajtársaik szétszóródott maradványait taposva. Alig egy páran jutottak el az orosz vonalig. A maroknyi ember közelharcba bocsátkozott a túlerőben lévő ellenséggel, és elkerülhetetlenül odaveszett.

Az őrnagy őrjöngve kirendelte a harmadik századot. A parancsnokuk fiatal volt és tettre kész. Még alig került ki a Gross Born-i akadémiáról, és alig várta, hogy meghalhasson egy elvesztett ügyért. Felemelte a pisztolyt tartó kezét, és üvöltve kirohant az arénába. Az emberei, mint valami jól idomított cirkuszi állatok, követték.

Az első sortűz egyik lövedéke gyomron találta az ifjú tisztet. A második leszelte mindkét lábfejét, de ő továbbfutott a csonkjain, még mindig integetett és hajrázott, a nagy lelkesedésben észre sem véve, hogy egyre

kevesebb marad belőle. Nem kétséges, hogy a Szent Vaskereszt lebegett a szeme előtt, mielőtt feldobta volna a talpát…

A támadást visszaverték. A lángszórósok következtek. Magabiztosan akcióba lendültek, de félúton sem jártak, foszforbombák robbantak be közéjük. Levetették magukat, kígyókként fetrengve a földön, de a foszfor tüzét nem lehetett eloltani. Mire elhaltak a mozdulataik, már csak megfeketedett csontjaikat lehetett látni. Mindössze hatan élték túl a lángok poklát. Az egyikük a hadnagy volt, aki harcba vezette őket.

– Sajnálom, uram – állt meg lesütött szemmel az őrnagy előtt. Arca fekete volt a koromtól, egyenruhája füstölgő foszlányokban lógott, haja és szemöldöke megperzselődött. – Sajnálom, uram, de lehetetlen átjutni.

– Lehetetlen? Hogy érti azt, hogy lehetetlen? – Az őrnagy dühösen a földhöz vágta a szivarját, és széttaposta a csizmájával. – Istenemre mondom, ezért főbe lövetem! Megfutamodik az ellenség elől! Maga a német hadsereg szégyene, hadnagy!

– Sajnálom, uram. Minden tőlünk telhetőt megtettünk. – Mindent? Ez magának minden? Ez semmi, ember! Ez gyalázat! – Ez esetben, uram, kérem engedje meg… Lövés csattant, és a hadnagy elterült az őrnagy lábánál. A pisztolya

kiesett a kezéből. Az őrnagy oda se nézett. Villogó szemekkel körbenézett, és a tekintete megállapodott a legfiatalabb tiszten.

– Dietel hadnagy! – Uram! – Menjen ki oda, és mutassa meg nekik, hogy a német hadsereg még tud

meglepetést okozni! Bizonyítsa be nekem, az isten szerelmére, hogy van még legalább egy tisztem, aki képes végrehajtani egy átkozott parancsot!

Dietelt nem a Vaskeresztet hajkurászók fájából faragták. Nem állt szándékában eldobni az életét egy őrült miatt, de a parancs az parancs volt. Szó nélkül elindult, hogy eleget tegyen neki. Az őrnagy bátorítóan a vállára csapott.

– Mutassa meg nekik, hogy miféle fickó maga, fiam! Nem szabad megijedni ettől a söpredéktől.

Dietel hadnagy és emberei elindultak utolsó küldetésükre a mi géppuskatüzünktől fedezve. Még a táv negyedét sem tették meg, máris bajban voltak. Az őrnagy elátkozta a gyáva, ostoba Dietelt, és kijelentette, hogy saját kezűleg fogja főbe lőni, ha élve vissza mer jönni. Dühödten egy másik tisztre nézett.

– Jól van, Plein, magán a sor. Menjen ki, és pörköljön oda nekik. Kezd elegem lenni ebből a majomkodásból!

Plein csak egy pillanatig habozott, aztán belevetette magát a káoszba az embereivel. Úgy rohant, mint egy ámokfutó, villámként cikázva a golyók és a lángok között, megrugdosva egy halom hullát, hogy keljenek fel és harcoljanak, s egy vadállati bömböléssel visszafordítva egy őrmestert, aki épp az ellenkező irányba tartott. Egy pillanatra Dietel hadnagy bukkant fel. Láttuk, hogy kiirtja az orosz lángszórós egységet, és láttuk, hogy szétrobbantja a testét egy ágyúgolyó. Plein közben elérte a lövészárkot, és közelharcba keveredett az ellenséggel. A szibériaiak közönyösen fogadták a nyakukba zúduló századot, gépiesen vagdalva mindenkit, aki a közelükbe került. Az ölés mámora mindkét félen úrrá lett. Gyűltek a hullák, németek és oroszok vegyesen, egyre növekvő halmokban. Egyiknek a torkán tátongott vöröslő nyílás, a másiknak a belei folytak szét, volt, akinek csak egy ín tartotta a test közelében bojtként lógó fejét.

Miután a mieink elfogytak, a szibériaiak komótosan megtörölték kardnak is beillő késeiket, és újrarendezték soraikat. Csak egyetlen német utász maradt életben, de az is holtan terült el az őrnagy lábai előtt, mielőtt még elnyöszöröghette volna a jelentését.

– Ostobák! – üvöltötte az őrnagy. – Gyáva férgek! Mit kezdjek egy rakás ilyen szerencsétlennel?

Felkapta a tábori telefon kagylóját, és ordítozni kezdett valakivel. – Tíz? Azt mondja, tíz? Ne legyen nevetséges, ember! Annyival még egy

bolhát sem ehet elijeszteni! Legyen húsz, és akkor fontolóra veszem… – Most már világos volt, ágyúkért alkudozik. Volt tehetsége hozzá, szép karriert futhatott volna be kofaként egy moszkvai piacon. – Jó, akkor legyen tizenöt. Ha csak ennyire telik maguktól! Legyen akkor tizenöt, de az ég irgalmazzon magának, ha cserbenhagy!

Lecsapta a kagylót, és maga köré gyűjtötte a zászlóalja maradékát. Közben a kért tüzérségi támadás beindult, a túloldalon emberi testrészek spricceltek kifelé az árkokból. Az őrnagy felemelt kézzel számolni kezdett. „Tizenöt”-nél előrelendítette a kezét, és kipattant az árokból. Az első néhány lépés után megbotlott és elesett, de feltápászkodott, és intett az embereinek, hogy csak hajrá. Az utászok pedig követték.

A támadás ezúttal sikerrel járt. Az őrjöngő német még a rendíthetetlen szibériaiaknak is sok volt. Az ellenség hátrálni kezdett, az utászok pedig kézigránátokkal és robbanóanyagokkal töltötték meg az árokrendszert, a bunkereket és az ágyúk csöveit. Géppisztolyok kattogtak, férfiak fejezték le egymást késekkel és ásókkal, bajonettek szaladtak át a beléjük rohanó testeken. Az őrnagyot egy vadonatúj szivarral a szájában találták meg. A hátán feküdt, egy orosz tiszt mellett. Mindketten halottak voltak. Kettő az

ezerből, aki ezen a napon elesett. Mielőtt még berendezkedhettünk volna újonnan megszerzett állásaink-

ban, a szibériaiak ellentámadásba lendültek. Hatalmas hordákban özönlöttek elő a semmiből, alacsony, ferde szemű, zömök, széles vállú fickók, rekedt hangon Sztálint éltetve. Úgy küzdöttünk, ahogy csak az életéért küzdhet az ember; de a szibériaiak nem is emberek voltak, hanem robotok. Lassan kiszorítottak minket az orosz lövészárkokból, és ezúttal mi voltunk azok, akik hátrálni kényszerültek.

Egy kézigránát pottyant a lábam elé. Ösztönösen felkaptam, és vissza-hajítottam oda, ahonnét jött, egy szibériai falka kellős közepébe. A robbanás hátradobott, és egy bombatölcsérben találtam magam egy friss hulla gőzölgő belei között. A borzadálytól remegve kipattantam a kráterből, és rohanni kezdtem a vonalaink felé, de a szibériaiak mindenütt ott voltak, és már azt hittem, hogy vége, amikor megpillantottam Portát. Hátrálva ügetett, csípőből szórva az áldást az ellenségre, magabiztosan és tántoríthatatlanul, mint mindig. Gödrökön és hullákon átbukdácsolva odaszaladtam hozzá, és most már együtt ügettünk visszafelé. Mindjárt jobban éreztem magam, mint a vásárban elveszett kisgyerek, ha megtalálja az anyukáját. Porta érinthetetlen volt. Porta elpusztíthatatlan volt. El nem tudtuk volna képzelni, hogy egy golyó valaha is lyukat fúrhat magának abba a kemény, csökönyös fejébe. Amíg ő mellettem volt, addig nem érhetett baj.

Miközben így hátráltunk, a jó ég tudja, hová, belebotlottunk Fischer atyába, aki céltalanul bolyongott a csatatéren, egy akkora lyukkal az oldalán, hogy látni lehetett a tüdejét. Az egyik WU-s társa odaszaladt, és átkarolta.

– Ne aggódjon, atyám, majd mi biztonságos helyre visszük. Minden rendben lesz. Nem fogjuk hagyni, hogy meghaljon.

Valami oknál fogva elengedhetetlenül fontos volt ennek az embernek, hogy Fischer atya életben maradjon. Talán azért, mert bizonyos értelemben a talizmánjukká vált. A remény jelképévé. Ha ő életben marad, akkor talán a többieknek is van esélyük. Míg Fischer él, addig az isten nem hagyta őket magukra teljesen.

Egy szanitéc jelent meg, hordágyat vonszolva maga után, de látva, hogy Fischer atya egy WU, azonnal odábbállt. A morfium ritka kincs volt, nem pazarolhatta Fischer-félékre.

– Hagyjon meghalni – mondta az öregember. – Hagyjon csak itt. Én nem számítok.

A sorstársa a hátára vette, és becipelte a legközelebbi bombatölcsér illuzórikus biztonságot nyújtó rejtekébe.

– Nem fog meghalni. Nem fogom hagyni! Gondoskodom róla, hogy

kórházba jusson és megfelelő kezelést kapjon, még ha az életembe kerül is! Ne adja fel, atyám. Az istenre kérem, ne adja fel! Mindent megteszek, érti?

Valahol a közelben bomba robbant, odébb egy géppuska kelepelt. A zaj elnyomta a pap hörgését.

– Jobban van, atyám? Ugye megmondtam? Mondjon már valamit! Az istenit, beszéljen, és le ne hunyja a szemét! Ne akarjon itt hagyni, egyedül!

A pap arca hamuszürke volt, ajkai kezdtek elkékülni. – Mindjárt itt a segítség! Múlik már a fájdalom? Mintha múlt volna. Mintha egyre jobb lett volna. Fischer atya már

hörgött. A szeme becsukódott, az ajkai szétnyíltak, mintha mondani akarna valamit, aztán úgy maradtak. A vér sem dőlt már úgy a sebből.

– Miért nem imádkozik, atyám? Mondjon értünk egy imát! Nem árthat. Nem ártott volna, de az ima ideje elmúlt. Fischer atya halott volt.

„A legjobb politikai fegyver a terror. A kegyetlenség tiszteletet ébreszt az emberekben. Lehet, hogy ez egyben gyűlöletet is jelent, de kit érdekel? Nem azt kérjük, hogy szeressenek minket, hanem azt, hogy rettegjenek tőlünk…”

Himmlernek harkovi beszéde az SS tisztjeihez 1943. április 19.

NIKOLAJ KAMINSKI ű tanító volt az ukrajnai Brianszkból. Az anyja lengyel volt, az apja német, ő maga pedig a náci eszmék elkötelezett híve. 1941-42 telén maroknyi hozzá hasonló fanatikussal vadászatot indított a partizánok ellen. Hamarosan hírhedtté vált kegyetlenkedéseiről. Auto-didakta módon sajátította el a gyilkolás „művészetének” különböző forté-lyait, és az a hír járta róla, hogy több kínzási módot eszelt ki, mint a kínaiak.

Híre Berger Obergruppenführer közvetítésével még Himmlerhez is eljutott. A Reichsführer Berlinbe hozatta, és egykettőre megkedvelte a férfit, aki nem mindennapi tehetséggel tudott fájdalmat okozni embertársainak. Ettől kezdve Himmler az ukránokat a németekkel csaknem egyenrangú embereknek tekintette.

Kaminski pályája üstökösként ívelt felfelé. Három hónap múlva már dandártábornok volt a Waffen SS-nél. Szava olyan sokat nyomott a latban Himmlernél, hogy még a legmagasabb rangú Wehrmacht-tisztek se mertek panaszt emelni ellene.

1942 végén Kaminski tábornok kitalálta, hogy német köztársaságot hoz létre Lokot tartományban, mely ez idő tájt a partizánok kezében volt. A dandárja nyolc gyalogsági zászlóaljból, egy harckocsizászlóaljból, két tüzérszakaszból, egy kozák szakaszból és egy utász századból állt. Hatezer emberével – akik jobbára orosz dezertőrök voltak – kiirtott minden ellenállót Lokot tartományában, és Németországhoz csatolta.

1943 tavaszán Himmler a lengyelországi Lembergbe vezényelte át a dandárt. Kaminski itt még önmagát is felülmúlta, halált és pusztulást hozva mindenhová, ahol megjelent. A neve a gyűlölet és a terror szinonimájává vált.

A szirt

– BEIER ŐRMESTER! BEIER ŐRMESTER! Javában huszonegyeztünk, amikor meghallottuk a kiáltást. Porta kérdőn Papára sandított, de az nem reagált. Komótosan pöfékelt egyet a pipájából, és megnézte a lapjait.

– Kérek még egyet – döntötte el. Pici húzott neki egy lapot. Elégedett vigyor terült szét Papa szőrös arcán. – Egyszerűen nem tudok veszíteni – terítette ki lapjait az asztalként szolgáló lőszeres ládára.

Pici morcosan lecsapta a kártyáit. – Beier őrmester! – hallottuk megint. – Látta valaki Beier őrmestert? Összefogtam a lapjaimat, mintha le akarnám dobni őket. – Valaki keres – mondtam Papának, abban reménykedve, hogy feladja a

játszmát. A helyzet ugyanis az volt, hogy elég rosszul álltam. Az első lapom egy ász, és ezen felbuzdulva az egész következő évi zsoldomat feltettem, remélve, hogy bejön egy kilences vagy egy tízes, de nem jött. – Egy tankelhárítós fickó, ha jól látom – kukucskáltam ki a fedezékből.

A férfi észrevett, és azonnal odajött. – Beier őrmestert keresem. – Végignézett a társaságon, és a tekintete

megállapodott Papán. – Ugye maga Beier őrmester? Már egy félórája keresem. Hol a fenébe volt eddig?

– Ahol most is vagyok – mormogta Papa. – Mi ez a nagy izgalom? – Szedje össze a szakaszát, és jöjjön velem. Schmeltz alezredes már úton

van egy századdal, és magukat is akarja. A folyó túlpartján vannak. Odavezetem magukat.

– Vezeted a tökömet – mordult rá Porta. – Nem érünk rá. Sokkal fontosabb dolgunk van. Na, adj egy lapot, pajtás.

Pici eléje lökött egy hatost. Papa szomorúan nézegette a lapjait. Képtelen volt dönteni a kötelesség és a halom pénz között. Én jóval könnyebb helyzetben voltam, mert nekem mindkettő egy serpenyőben volt. Így hát gyorsan ledobtam a lapjaimat, vállamra vetettem a puskát, és felugrottam, „véletlenül” felborítva a ládát.

– Nocsak – mondta Pici gyanakvóan. – Valaki már alig várja, hogy kinyírják.

– Fenét – feleltem sértődötten. Feltettem a sapkámat, és meghúztam a derékszíjamat. – Csak nem szeretnék megvárakoztatni egy alezredest.

– Talán a barátod? – gúnyolódott Pici, aki most már biztos volt benne,

hogy csak a rossz lapjárás miatt csinálom. Porta cimborája, Wolf jelent meg, hogy érzékeny búcsút vegyen tőlünk. – Üdvözlöm a patást! Úgy tűnik, előbb fogtok vele találkozni, mint én. Volt egy olyan kényelmetlen érzésem, hogy valóban így lesz. A látszat

ellenére egyáltalán nem vágytam Schmeltz társaságára. Rossz sejtéseim voltak.

Átkeltünk a hídon, és nekiveselkedtünk a folyót szegélyező meredek sziklafalnak. Keskeny, szinte függőleges ösvény vezetett fel, libasorban kellett haladnunk.

– A francot fogunk az ördöggel találkozni – mondta a nyelvét lógatva Pici. – Sokkal inkább Szent Péterrel, ha ilyen tempóban mászunk tovább.

A vezetőnk hátranézett. – Meglehet, cimbora. Meglehet. Papa megállt szusszanni egyet. – Miről van szó? – kérdezte. – Hogy miről? – A tankelhárítós is megállt. – Arról, hogy maguknak

végük, ha nem sikerül időben elérniük a hidat. El lesznek vágva. Éppen ezért azt mondom, hogy húzzanak innen, amint lehet.

Papa összeráncolta a homlokát. – És maga? – Én? – nevetett a férfi. – Miattam ne aggódjon. Átadom magukat, aztán

sipirc vissza! Felértünk a tetőre, és jelentkeztünk az alezredesnél, aki olyan vén volt,

mintha még Noé felejtette volna itt a hegytetőn. Szikár; májfoltos keze remegett, mint a nyárfalevél, a szeme táskás volt, vizenyős és szomorú. Kész csoda volt, hogy nem kapott szívrohamot, mire felért.

A felváltott ezred parancsnoka alig várta, hogy átadhassa a terepet az öregnek.

– Ez az ösvény – mutatott arra, amerről jöttünk – az egyetlen út, amelyen fel lehet jutni ide. Két géppuskával elég könnyen tartható. Éjszaka általában nincs gond, de nappal nem árt vigyázni az orvlövészek miatt. Arra a néhány órára, amit a tábornok kért, mindenképpen menni fog. Figyeljék a jelet, és ha engedélyezi a visszavonulást, rohanjanak le a hídhoz. Három zöld rakétát fognak fellőni. Ha meglátják, haladéktalanul kezdjék el a visszavonulást. Át kell érniük, mielőtt a híd felrobban, különben itt ragadnak.

Elfoglaltuk az elődeink állását a sziklák alkotta mellvédek és lőrések mögött. A százados kivonta az embereit, de a kellékeket hátrahagyta. Egy egész hadosztálynak való lőszert, kézigránátot és aknát örököltünk. Pici berohant a ládák, kosarak közé, és izgatottan ide-oda kapkodva, mint egy

kisgyermek, ebből is, abból is markolt magának. – Szóval itt rejtegették! – kapott fel egy füzér tojásgránátot. – Nem láttam

ilyet már ’37 óta! – Csak azt tudnám, hogy az aknák mit keresnek itt – dünnyögte Barce-

lona. – Dobjam tán fejbe velük ivánt? Különben teljesen mindegy. Úgyis le fognak szedni minket innen. Nem Céltábla-hegynek hívják ezt véletlenül?

– Hagyd a nyavalygást, és inkább örülj, hogy nem kell egy vízzel teli lövészárokban rohadnod – tanácsolta neki Porta.

– Inkább ülnék nyakig vízben, mint hogy céltáblát játsszak – morogta Barcelona.

Látva, hogy nincs kivel beszélni, Porta kényelmesen letelepedett a sziklák közé, és leterítette a zöld posztóját.

– Van kedve valakinek játszani? A Légiós és Papa máris a kaszinók világát idéző zöld posztódarab köré

telepedett. Én egy darabig tanácstalanul álldogáltam – az előző kártyapartin elszenvedett vereség óvatosságra intett –, aztán megpillantottam egy ko-lompot. Hogy mit keresett ott, a szirt tetején, azt nem tudom, de ott volt. Kíváncsian felemeltem, és megráztam. Olyan hangja volt, hogy még én is megijedtem.

– Még egy ilyen – kiáltotta Barcelona, miután a visszhang szóhoz engedte jutni –, és szétrúgom a seggedet!

Óvatosan visszatettem a kolompot oda, ahol eddig is hevert. – Honnan tudtam volna, hogy ekkora hangja van? – kérdeztem

sértődötten. – Nem vagyok tehén! Morcosan félrehúzódtam, a többiek meg folytatták a huszonegyezést. Az

alezredes időnként ránk nézett, de nem zavarta meg a játékot. Rangja és hajlott kora ellenére látszott rajta, hogy még soha nem teljesített aktív frontszolgálatot. Halálra volt rémülve a nyomorult.

Pici még mindig magával hurcolta aktuális rabszolgáját, az exgestapós Adam Lutzot. A férfi már csak árnyéka volt önmagának, de valami csoda folytán egyetlen karcolás nélkül átvészelte az eddigieket.

– Na, pajtás, eljött a te nagy napod! – mondta neki kedvesen Pici. – Ha megkapjuk az engedélyt a visszavonulásra, te ügyesen itt fogsz maradni, és fedezel minket meg az alezredest. Rendben? Lelősz annyi ivánt, ahányat csak bírsz. Lősz, mint az állat, míg tart a lőszer. Ha ezt ügyesen megcsinálod, garantált az Első Osztályú Vaskereszt!

Lutz idegesen megnyalta az ajkát. Porta kajánul elvigyorodott. – Sose aggódj, pajtás. Gondolj csak arra, hogy ha ügyes leszel, még a tör-

ténelemkönyvekbe is belekerülhetsz! Eljön majd az idő, amikor minden

kadét könyvében ott lesz a fényképed, és alatta a magyarázat: „Adam Lutz exgestapós, amint félelem nélkül beveti magát a vad horda közepébe. Noha a fél lábát tőből letépte egy orosz ágyúgolyó, ő tántoríthatatlan volt. Amikor a lőszere elfogyott, felkapta saját vérző lábát, és bunkóként forgatta azt ma-ga körül… Hatszáz szibériait terített le, míg valaki hátulról orvul át nem vágta a torkát. De ő még ekkor sem adta fel. A hóna alá fogta levágott fejét, és folytatta a hősies küzdelmet, utolsó csepp véréig harcolva hőn szeretett hazájáért…” Istenem, hát nem gyönyörű? – Porta elmorzsolt egy könny-cseppet a szeme sarkában. – Egészen elérzékenyültem. Ha arra gondolok, hogy még mindig teremnek ilyen hős katonák hazánk szent földjén…

– A hősökről szólva – szólalt meg Gregor –, azon tűnődöm, mi történhetett az öreg Weltheimmel.

– Weltheimmel? Értetlenül pislogtunk. – Ki az a Weltheim? – Ismerősen cseng a neve, de nem ugrik be – merengett a Légiós. Gregor felfrissítette az emlékezetünket: von Weltheim báró a mi had-

osztályparancsnokunk, aki a matorytai mészárlás után fogta a verseny-zongoráját, s azt se mondva, hogy bű vagy bá, magunkra hagyott minket.

A Légiós vállat vont. – Biztosan elvan valami jól eldugott, összkomfortos bunker mélyén.

Konyakot iszogat és a „stratégiai visszavonulás” esélyeit latolgatja. – Szerintem már ő is feladta – mondta keserűen Barcelona. – Az egész

átkozott hadsereg feladta. Csak mi vagyunk olyan barmok, hogy itt gubbasztunk egy szikla tetején, és várjuk, hogy kinyírjanak minket.

Egész nap reménykedve lestük, hogy végre felröppenjenek a zöld rakéták, de mindhiába. Aztán beesteledett, és mégiscsak lett tűzijáték, de nem olyan, amilyet mi szerettünk volna: az orosz nehéztüzérség lépett akcióba.

– Mi a fene ez? Mi folyik itt? – rohant elő rémülten Schmeltz. – Ki lő és kire?

– Az oroszok, uram – felelte a tőle megszokott nyugalommal Papa. – A visszavonulóban lévő csapatainkat lövik. Őrültek lennének, ha nem tennék. Ragyogó alkalom a soraink ritkítására.

Az alezredes kétségbeesetten végigpásztázta a láthatárt a látcsövével. – Most mit tegyünk? – kérdezte tanácstalanul. – Jelezniük kellett volna.

Már régen fel kellett volna lőniük azokat az átkozott rakétákat! Mit javasol, őrmester? – nézett segélykérően Papára. – Magának biztosan több harctéri tapasztalata van, mint nekem. Maga szerint mit tegyünk?

– Tojjunk a rakétákra, és húzzunk innen – motyogta Porta.

Papa haragosan ránézett, aztán a kocsonyaként remegő alezredes felé fordult:

– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha lemennénk, és megnéznénk, mi a helyzet odalent. Ilyen sötétben úgy sincs sok értelme itt fent kuksolni. Lent több hasznunkat…

Fülsiketítő robbanás vágta félbe a mondatot. Mindannyian a szikla széléhez tódultunk. Nem örültünk annak, amit láttunk.

– A rohadékok! – üvöltötte Barcelona. – A szemét állatok! Ezek felrobbantották a hidat!

Az alezredes rémülettől tágra nyílt szemmel bámulta a folyó felett gomolygó tüzet. Mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán.

– Elkéstünk – állapította meg Papa. – Badarság! – kiáltotta fölényesen Schmeltz. Méltóságteljesen kihúzta

magát. – Soha nem hagynának cserben minket! A német hadseregben az ilyesmi elképzelhetetlen! Fogja ezt a három embert, és nézzék meg, mi van odalent. Én majd követem magukat a többiekkel.

– Értettem, uram. Sven, Pici, Porta! – Papa vállára vetette a puskáját, és az ösvény felé vette az irányt. – Gyerünk!

– Már megint mi? – kérdeztem méltatlankodva. – Nekem már az volna furcsa, ha nem minket küldenének – dünnyögte

Porta. Papa dühösen felénk perdült. – Befognátok a szátokat? Inkább nézzetek a lábatok elé, mert még

valamelyikőtök túl korán talál leérni! Porta morcosan fejére csapta a kürtőkalapját, és sétapálcának használva a

puskáját, előkelően Papa után libbent. Pici utánozni próbálta, de megbotlott a puskájában, és csörömpölve, káromkodva legurult a legközelebbi kanyarig.

– Az istenit! – méltatlankodott Papa. Barcelona lenézett, és utánunk kiabált: – Hangosabban nem lehetne? Még a végén nem fogják észrevenni, hogy

közeledtek! Hamarosan a többiek is ott lihegtek a nyomunkban. Úgy döntöttek, épp

eleget vártak, és utánunk eredtek. Hogy az alezredes követte-e őket vagy sem, azt egyikük sem tudta. Nem is érdekelte őket. Nyilvánvaló volt, hogy az öreg alkalmatlan a parancsnoki szerepre.

– Húgyagyú vén kecske – jellemezte tömören Porta. – Már régen fel kellett volna dobnia a talpát.

Az este meleg volt és párás. Verejtékben úszva trappoltunk lefelé az

ösvényen. Ahogy a folyó szintjéhez közeledtünk, egyre jobban érezni lehe-tett a mocsárszagot, és a szúnyogok is megszaporodtak. Erős volt azonban a gyanúm, hogy nem csak ezekkel a kis dögökkel fog meggyűlni a bajunk.

Pici, akinek a bukfenccel sikerült az élre kerülnie, lövöldözni kezdett a sötétben. Schmeltz elnyüszített valami „fedezékbe!”-félét, de mire kinyögte, mi már a fal mélyedéseiben lapultunk. Lutz a túloldalon, egy nagy kő mögött keresett menedéket. Annyira reszketett, hogy tisztán hallani lehetett a foga vacogását.

– Nézd a hőst! – mondta Barcelona, akinek valami születési rendellenesség folytán mindig vészhelyzetben jött meg a humorérzéke. – Remeg, mint a nagyanyám rizspudingja!

Újabb lövéseket hallottunk, aztán Papa jelent meg. Az alezredest kereste, és meg is találta a sor legvégén, egy katona háta mögé bújva.

– A part nyüzsög az oroszoktól, uram. Lehetetlenség áttörni. Sikerült kiirtanunk egy szakaszt, de a többiek itt vannak a közelben. Az lesz a legjobb, ha megvárjuk, mit lépnek.

Mielőtt még az öreg válaszolhatott volna, vakító fény ragyogta be az égboltot.

– Hála az égnek! A jel… Schmeltz fel akart állni, de Papa a vállára tette a kezét. – Nem, uram. Az ellenség az. Minket akarnak betájolni. Mozdulatlanul vártuk, hogy a világítórakéták fénye kihunyjon. Egy

örökkévalóságig tartott. Papa még mindig az alezredes vállán tartotta a kezét. A legapróbb mozdulat is elárulhatta volna a jelenlétünket. Miután az utolsó rakéta fénye is kihunyt, Papa felsegítette az öreget.

– Azt hiszem, fel kellene készülnünk a védekezésre, uram. Mi közben már neki is láttunk. Heide és a Légiós T-aknákat fektetett le az

úton. Porta Molotov-koktélokat gyártott, Gregor és Barcelona az aknavetőt álcázta ágakkal. Pici egy sziklán üldögélt, és kézigránátokat kötött füzérekbe egy zoknit stoppoló háziasszony vidám mozdulataival. Ilyen szűk helyen füzérben használni őket eléggé rizikós vállalkozás volt, de így együtt jó nagyot szóltak, és Picinek ez volt a lényeg.

Az alezredes buzgón végigjárta a rajokat, és egymásnak ellentmondó parancsokat osztogatott, de a nyomában ügető Papa rögtön ki is igazította. A kézigránátokkal játszadozó Picihez érve Schmeltz elszörnyedt:

– Őrmester – fordult Papához –, tisztában van ez a tizedes azzal, hogy mit művel? Épeszű ez az ember? Tudja, hogy akár fel is robbanthatja magát?

– Semmi gond, uram – húzta el Papa a kézigránátok mellől. – Ő ilyen. Neki ez jelenti a szórakozást.

– Szórakozást? – kérdezte felháborodva az öreg. – Az az ember tényleg kretén?

Papának már nem volt ideje válaszolni. Valahol lent egy géppuska lépett működésbe, és lepattanó sziklaszilánkok zúdultak a nyakunkba.

– Elkezdődött – mondta higgadtan Papa. – Támadásba lendültek. Heide osont fel az ösvényen. Ajkára tette a mutatóujját, és a lejtő alja felé

mutatott. Odanéztünk, de néhány bokrot leszámítva semmit nem láttunk. – Na és? – suttogta Papa. – Mit kellene látnunk? Csak egy marék tetves

bokor… – Egy marék tetves bokor, ami fél órával ezelőtt még nem volt ott – vágta

rá Heide. Papa megint szemügyre vette a cserjéket. – Biztos vagy benne? – A nyakamat rá. Az előbb még csak kövek voltak ott. Az alezredes türelmetlenül csettintett a nyelvével. – Badarság! Mi van az embereivel, őrmester? Mind gyengeelméjű? Papa morcosan összevonta a szemöldökét. – Heide őrmester az ezred egyik legjobb katonája, uram. Ez valóban így volt. Heide egy tetű náci volt, de ez mit sem változtatott a

tényen, hogy ha valakire számíthattál a harcmezőn, akkor az ő volt. (Éppen ezért oly ironikus, hogy ez a fanatikus párttag a háború utáni keletnémet hadseregben alezredesi rangig vitte.)

– Azt akarja mondani, hogy egy egész faültetvény nőtt oda egy félóra leforgása alatt? – fortyant fel az alezredes.

– Bokrok, uram – igazította helyre Heide. – Bokrok. – Bokrok vagy fák, nem mindegy? Teljesen mindegy! Vagy hallott már

olyan bokorról, amelyik másfél métert nő egy félóra alatt? – Nem, uram, nem hallottam – felelte Heide. – Pedig örülnék neki, ha

hallottam volna. Papa csendre intette őket. Minden tekintet a bokrokra szegeződött.

Kettőnek is megrezdültek az ágai, aztán mindkettő kiemelte a földből a gyökereit, és járni kezdett. Mentek néhány métert, aztán megint gyökeret eresztettek. Egy újabb pár követte őket, aztán még egy, és még egy. Lutz rémülten felkiáltott, az alezredes pedig, ahogy azt már odafent is tette, csak tátogott. Pici felkapott egy kézigránátfüzért.

– Várjatok, míg jelt adok – suttogta Papa. Felemelte a kezét. Rátapadtunk, mint csigák a hajóroncs oldalára. Papa

keze aláhullt, és ugyanebben a pillanatban százharminchat kézigránát süvített át a levegőn. A járkáló bokrok felordítottak, sötét árnyak spricceltek

szét a sziklák között. A robbanás visszhangja elhalt, por telepedett a leszakadt végtagokra, a gőzölgő belekre. A Légiós előrement, hogy megvizsgálja a maradványokat.

– Mongolok – közölte, miután visszatért. – Ocsmány gazemberek, de ezúttal sikerült jól rájuk ijesztenünk.

– Ne aggódj, visszajönnek – mondta komoran Papa. A sziklafalhoz lapultunk, és vártuk a következő támadást. Az alezredes

egy idő után már nem bírta idegekkel a tétlenséget, és körmét rágcsálva fel-alá kezdett járkálni. Porta elővette a kockáit, és játszani próbált a sötétben, bal kézzel a jobb ellen. Barcelona megint letargiába süllyedt.

– Egy márka egy napra – mondogatta. – Egyetlen átkozott márka! Lépj be a seregbe, és lövesd szét az agyadat egyetlen koszos márkáért. Ez kész őrület. Vagy én vagyok őrült? Igen, biz…

Pici a géppuska mögé vetette magát, és eszeveszetten lövöldözni kezdett. Papa fellőtt egy világítórakétát, amely földöntúli fénnyel árasztotta el a mongolokat, akik most, hogy lelepleződtek, ledobták magukról az álcát, és rohamot indítottak. Különös katonái voltak a szovjet hadseregnek, széles arcú, ferde szemű kis fickók, akiknek annyi közük volt az oroszokhoz, mint nekem.

– Tüzet nyiss! – ordította Papa. Az alezredes az immár megszokott sületlenségeit dadogta, amiket a zaj

miatt, szerencsére, nem voltunk kötelesek meghallani. Koblin őrmester és Lutz tizedes acélkesztyű nélkül töltötték az aknavetőt, észre sem véve, hogy az izzó acél hólyagosra égette a kezüket. Heide felkapott egy lángszórót, és rövid, precíz gomolyagokat küldött a felénk nyomuló mongolok közé. A fű megperzselődött, az ösvényen patakokban folyt a vér, de amint egy elesett, másik termett a helyén.

A mongolok mögött feltűntek az orosz gyalogság katonái is. Úgy hulltak, mint a legyek, de nem adták fel. Mészárlás volt ez, másnak nem nevezhetném, de hát ők akarták. Amikor a túlerő miatt mégis veszélyes megközelítettek minket, működésbe léptek a T-aknák. A robbanás ereje földhöz vágott minket. Hatalmas kráterek keletkeztek az ösvényen, és a megrázott hegyoldalról megindultak a sziklák, maguk alá temetve az emberek felét. A többiek elmenekültek, vagy ott maradtak meghalni. Picivel az élen ellentámadásba lendültünk.

Egy szikladarab mögül egy orosz tiszt ugrott elénk, mindkét kezében egy-egy aknagránáttal. Mielőtt még eldobhatta volna őket, egy puskagolyó fúródott az arcába. Porta leengedte a fegyverét, és nevetve nézte, hogy az arctalan, vak férfi még utolsó erejével is felénk vonszolja magát a fűben.

Pici győzedelmesen felordított, és a földhöz szegezte a bajonettjével. Már megint úrrá lett rajtunk a vérszomj; öltünk, hogy csillapítsuk, de minél több vért ontottunk ki, annál vérszomjasabbakká váltunk.

Aztán egyszer csak csend lett. Az ellenség elfogyott, már nem volt kit megölni. Ahogy visszafelé kaptattunk a szikla tetejére, a sebesültek hörgését hallva Heide felkapott egy benzineskannát, és locsolni kezdte vele az ösvényt.

– Mit művel? – üvöltötte az alezredes, aki még mindig ott kuksolt, ahol hagytuk. – Mi az ördögöt csinál? Halotti máglyát akar gyújtani?

Heide bólintott. – Ez a legegyszerűbb módja, uram. – A legegyszerűbb? Minek a legegyszerűbb módja? – A takarításnak. – Takarításnak? – kérdezte döbbenten az alezredes. – De hiszen odakint

sebesültek fekszenek! Heide vállat vont. – Hallom őket. – Megtiltom, hogy végezzen velük! – kiáltotta magából kikelve az

alezredes. – Az istenit, ha már háborúznunk kell, csináljuk tisztességesen! – Ahogy óhajtja, uram – felelte közönyösen Heide. Még szerencse, hogy nem látta Portát és Picit, amint egyik kezükben

fogóval, a másikban zergebőr tarisznyával eltűntek a sötétben. Papa tudta, hogy már megint „foghúzásra” mennek, de már nem volt lelkiereje közbeavatkozni. Úgyis hiába próbálta volna.

– Majd egyszer úgyis megfizetnek érte – mondta egykedvűen. – Az ő bajuk.

Ez egyelőre még nem következett be. Egy kisebb aranybánya termelésének megfelelő aranyfoggal tértek vissza. Még ők maguk is annyira sokallták a zsákmányt, hogy valamelyikük keserűen meg is jegyezte: az ellenség szája mindig gazdagabb, mint a miénk.

– Miből is telne rá? – panaszkodott Barcelona. – Abból a napi egy márkából?

Az alezredes masírozott elő a sötétből. Azt találta ki, hogy meg kell adni a végtisztességet az elesett ellenségnek. Nem akartunk hinni a fülünknek. Az oroszok bármelyik pillanatban megindíthatták az újabb támadást. Ez tényleg azt hitte, hogy le fogunk menni sírokat ásni a sziklába?

– Mi van az embereivel, őrmester? – esett neki Papának. – Egy elmegyógyintézetből szalajtották őket? Képtelen ráncba szedni a szakaszát? Vagy magában sincs annyi…

Pici csendre intette. Az öreg majd felrobbant a dühtől, amiért egy tizedes félbe merte szakítani a mondat közepén.

– Őrmester – mondta fenyegető hangon –, ha továbbra is ilyen fegyelmezetlenek lesznek az emberei, kénytelen leszek…

– Pofa be, jól van? – mordult rá Pici. – Tankokat hallok! – Tankokat? – sikította az alezredes. Kirohant a szirt szélére, és

hallótölcsért formált a kezéből. – Jól hallotta? Mint mindig, Pici ezúttal is jól hallotta. Pillanatokkal később már mi is

hallottuk a lánctalpak csikorgását, aztán remegni kezdett a lábunk alatt a sziklapad. Az alezredes a szájához emelte a kezét, és a kézfejébe harapott.

– Végünk van – motyogta. – Ha tankokat küldenek ellenünk, végünk van. – Mindenképpen végünk van – mondta tárgyilagosan Papa. A szájába

tette üres pipáját, és csendben szopogatta egy darabig. – Átkozott legyek, ha értem, hogy mit akarnak tőlünk. Mi a fenét fognak kezdeni ezzel a nyomorult szirttel?

– Arra még nem gondoltál, hogy a bosszúvágy is vezérelheti őket? – szólalt meg a Légiós. – Lehet, hogy SS-katonáknak hisznek minket. Ha ez tényleg így van, akkor – elhúzta a mutatóujját a torka előtt –, Allah irgalmazzon nekünk.

Ehhez nemigen tudtunk mit hozzáfűzni. Egy darabig hallgattunk. – Miért? – kérdezte végül Lenzing. – Mit miért? – kapta fel a fejét Gregor. – Miért irgalmazzon nekünk? A Légiós atyaian a fiú vállára tette a kezét. – Azért, drága gyermekem, mert ha élve elkapnak minket, akkor a lassú

kínhalál vár ránk. Nem szokásuk foglyokat ejteni, és a golyót sem fogják pazarolni ránk. Ki fognak kötözni, és addig kínoznak, míg meg nem unják. És elárulom neked, hogy nem szoktak egyhamar beleunni. Ezek élvezik…

Schmeltz visszajött. – Mit javasol, őrmester? Papa rágcsált egy kicsit a pipaszáron, aztán azt felelte: – Nem szállhatunk szembe velük. Reménytelen lenne. Megadni se

adhatjuk meg magunkat, hacsak nem akarja, uram, hogy a heréjénél fogva felkötözzék egy fára és ott hagyják megrothadni. – Az alezredes nyelt egyet; Papa kivette a szájából a pipát, és gondterhelten szemügyre vette a szárát. – Ha nem hisz nekem, uram, próbálja ki. Ezek a ferde szemű vademberek nem ismernek irgalmat. Nem egyszerűen megölik az embert, hanem ízekre szedik, és közben röhögnek rajta. Volt már alkalmam látni a kezük művét. Nem volt szép látvány.

– Akkor mitévők legyünk? – kérdezte az öreg. – Kövessünk el tömeges öngyilkosságot?

– Azt azért még nem kellene. Maradjunk itt fent és harcoljunk, amíg a lőszer tart, aztán vonuljunk vissza.

– És merre, ha szabad kérdeznem? Fordítsunk hátat az ellenségnek, és hátráljunk a karjaikba?

– Nem, inkább elfelé kellene menni tőlük – mormogta Papa. – Igen? És hogyan? Maga is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy nincs

más lefelé vezető út. Ha lenne, már régen igénybe vettük volna. Gondolkozzon, ember! Arra nem mehetünk, amerről jöttünk, és mivel az az egyetlen út, semmi értelme visszavonulásról beszélni.

– Bocsásson meg, uram, de van másik út. Papa a szirt túloldalára mutatott a pipájával. Az alezredes eltátotta a

száját. – Ez nem lehet igaz! Magának is elment a maradék józan esze, őrmester?

Az egy szakadék! Ott nem lehet leereszkedni. Ezzel az erővel azt is javasolhatná, hogy meneküljünk a holdra!

– Nos, ha így gondolja, uram… – Hé, Papa… Pici tántorgott be közénk. Egy üveget ölelgetett, és alig állt a lábán.

Rácsimpaszkodott Papára, és nagylelkűen megpróbálta a szájába nyomni az üveget. Az alezredes borzadállyal vegyes megvetéssel nézte.

– Beier őrmester! Ez az ember részeg? – Úgy néz ki, uram. Az alezredes odahajolt, hogy megvizsgálja a fegyelmezetlen katonát. Pici

alkoholbűzös leheletét érezve hátrahőkölt. – Ez undorító, Beier őrmester! Szégyen, gyalázat! Katonában még

sohasem láttam ilyen disznót! Szégyent hoznak a német hadseregre! – Napi egy márkáért – tette hozzá Pici. – Tetves napi egy márkáért. –

megemelte az üveget, és jól meghúzta. – Nem éri meg… egyszerűen nem éri meg. Napi egy márkáért még egy rendes aranyfogat sem tudsz venni magadnak.

Az alezredes felhördült. – Ezt jelenteni fogom. Ha valaha kijutunk innen élve, gondoskodni fogok

róla, ez lesz az első dolgom! Sarkon fordult, és átment a szakadékhoz, hogy szemügyre vegye a Papa

javasolta menekülési útvonalat. Kuls, a szanitécünk aggodalmasan Papához lépett.

– Te megőrültél – mondta vádlón. – Teljesen elment az eszed. Soha nem

jutunk le ott egy darabban. Ha engem kérdezel, én meglengetném a fehér zászlót, amíg még nem késő.

– Csakhogy nem kérdezlek! – vágta rá Papa. – Csak nehogy megbánd – figyelmeztette Kuls. – Te lennél az, aki megbánná. Ne légy ostoba, ember! Azok odalent alig

várják, hogy kivághassák a szívedet! Papa odament Schmeltzhez, és komor képpel megállt mellette. – Nos, uram? Megkérdezhetem, hogyan döntött? Az alezredes vállat vont. Tudta, ahogyan mi is, hogy a döntés már

megszületett. Ha Papa le akar vinni minket, akkor lemegyünk. Ilyen egyszerű volt.

– Tartanunk kell a pozíciónkat, amíg csak lehet. – Az öreg visszaindult a természetes fedezékünkbe. – Amíg csak lehet, érti, őrmester? Senki ne mondhassa, hogy megfutamodtunk előlük.

– Értettem, uram – bólintott Papa. Egy világítórakéta röppent fel, megvilágítva a felfelé kaptató T–34-esek

hosszú sorát. Se a meredek lejtő, se az ösvényt szegélyező évszázados fenyőfák, tonnás szikladarabok nem jelenthettek akadályt nekik. Nyomukban csak a kopár, kráterekkel teli ösvény maradt. A tankok hátuljáról gyalogságiak lógtak sűrű fürtökben.

Az ellenség látványa egy szempillantás alatt kijózanította Picit. Már nem tántorgott és nem csuklott, hanem céltudatosan telepakolta az ölét T-aknákkal meg kézigránátokkal, és az ösvényhez rohant.

Lenzing árnyékként követte Papát. – Gondolod, hogy megússzuk élve? – kérdezte halálsápadtan a fiú. – Lehet – felelte nyugodtan Papa. Jóízűen szürcsölt egyet üres pipájából.

– Meglehet. Csak ne veszítsd el a fejed. Ha el is bántunk az első néhány tankkal, még ott lesz a gyalogság, ne feledd. Vissza kell tartanunk őket, tehát semmi ideológia, világos? Azok a vérszomjas vadállatok odalent annyira a testvéreid, mint nekem Himmler. Tehát irtsd őket, és ne feledd: vagy te, vagy ők. No, add csak ide nekem azt a láda kézigránátot!

– Félek – vallotta be Lenzing. Papa elmosolyodott. – Ki nem? A félelem természetes dolog. Csak ne hagyd, hogy

eluralkodjon rajtad. Az első tank már majdnem lőtávolban volt. Többször is megcsúszott a

kemény sziklapadon, de a vezetőjének mindannyiszor sikerült visszanyernie felette az uralmat, így legnagyobb sajnálatunkra nem zuhant le a mélységbe. Feszülten vártuk, hogy közelebb érjenek. Papa eltette a pipáját, és egy marék

dohányt kezdett el rágcsálni helyette. Lenzing még mindig mellette állt, és ökölbe szorított kézzel, dacosan összepréselt ajakkal igyekezett úrrá a remegésén. Elég volt őt látnom, hogy felkavarodjon a gyomrom a félelemtől.

A sziklák közt, egy mélyedésbe húzódva, Porta egy „Made int the USA” feliratú konzervvel bajlódott. Mindig betegre zabálta magát ütközet előtt. Azt mondta, ez egyfajta ideges reakció nála. A hozzáértők azt mondják, nem ajánlatos tele pocakkal csatába menni, mert ha hasba lőnek, akkor hashártyagyulladást kaphatsz. Porta azonban kijelentette, hogy inkább patkol el gyorsan és jóllakottan, mint lassan és korgó gyomorral. Sikerült kinyitnia a konzervet, és a bajonettje hegyével nagy, rózsaszín húsdarabokat tömködött magába, egy halott mongoltól zsákmányolt szakéval öblítve le a falatokat. Amint végzett az első konzervvel, máris nekilátott a következőnek. Nem tudom, mi lehetett benne, de olyan jóízűen ette, hogy még nézni is öröm volt.

A vezértank már vészesen közel volt, amikor váratlanul Pici termett elő a semmiből. Rátapasztott egy aknát a tank hasára, és gyorsan visszaugrott a fedezékébe. A robbanás szinte azonnal bekövetkezett. Por és roncsdarabok keveréke lepte el az ösvényt, de a második tank nem lassított. Látni nem lehetett, hogy mi történik, de hallottuk az ütközést, a fémes csikorgást és az emberi csontok recsegését. Kézigránátok záporoztak rá, leseperve a hátuljára kapaszkodó gyalogosokat. Aki még élt, azt a harmadik tank taposta szét. Lenzing felnyüszített. A háborúnak még nem volt ideje kiölni belőle az érzéseket. De ami késik, nem múlik, gondoltam keserűen.

A Légiós lerohant az ösvényen, az első tank tornyához vágott egy Molotov-koktélt, és fedezékbe vetette magát egy orosz hullahegy mögött. Kékes láng csapott fel a megsebzett harckocsiból. A torony teteje kivágódott, és egy arc jelent meg. A következő pillanatban már csak égett húscafatok voltak a helyén.

A harmadik tank ágyúja eldördült, a gránát valahol mögöttünk csapódott be. Hátraperdültem, hogy megnézzem, mekkora kárt okozott: ott, ahol az imént még Litwa őrmester és az emberei álltak, most csak egy füstölgő lyuk tátongott.

Visszatértem a helyemre. Odalent megint Pici jelent meg, jobb kezében két aknával. Felugrott a tankra, és a pisztolyával megdöngette a torony tetejét. A tető kinyílt, és valaki óvatosan kipislogott. Pici lenyomta az illető fejét, behajította az aknákat, lecsapta a lappancsot, és levetette magát a tankról. Mindezt egyetlen gyors, jól begyakorolt mozdulatsorral.

Papa támadást intett, és lerohant a lejtőn. Előreszegezett szuronnyal és

lángszórókkal követtük. A sötétben Blaske őrmester megbotlott egy sebesült mongolban, és hasra esett. Mielőtt még feltápászkodhatott volna, a mongol, akinek immár nem volt vesztenivalója, mindkettőjüket felrobbantotta egy kézigránáttal.

Lentről, a híd környékéről heves harcok zaja hallatszott. Ez akár azt is jelenthette, hogy a hidat nem sikerült teljesen lerombolni, bár ez nekünk teljesen mindegy volt, hiszen úgyis el voltunk zárva tőle. A gyalogságot fedező aknavetőknek sikerült bemérniük a távolságot, és pillanatok alatt visszaszorítottak minket a tetőre. Porta és Pici rohant el mellettem. Porta elkapta a karomat.

– Mi a fenét totojázol még? Gyerünk, húzzunk innen! – És a sebesültek? Velük mi lesz? – kérdezte nyelvét lógatva Kuls, aki

vöröskeresztes karszalaggal díszítette fel magát, azt remélve, hogy így az ellenség tisztelettudóan fog bánni vele.

– Cseszd meg a sebesültjeidet! – vetette oda a válla felett Porta. Az alezredes nem szólt. Nem volt kétséges, hogy hallotta Porta szavait,

de be kellett látnia: a meredélyen nem tudtuk volna levinni magunkkal a sebesülteket. A fal olyan sima volt, hogy nekünk is csak a nadrágfék maradt, és a remény, hogy komolyabb következmények nélkül fogjuk megúszni a kalandot.

Heide, a tökéletes katona hátramaradt, hogy lángszóróval fedezze a visszavonulásunkat. Az öreg is segíteni akart, de bárcsak ne tette volna. A világítórakéták, amelyekkel a szakadékhoz vezető utunkat akarta „egyengetni”, teljesen megvakítottak minket. Az éjszaka nem volt olyan sötét, hogy ne tudtuk volna legalább a körvonalakat kivenni, de a rakéták fénye után csupán izzó karikákat láttunk magunk előtt. Így ahelyett, hogy az irhánkat mentettük volna, csak álltunk a szirt szélén, és vártuk, hogy a szemünk világa visszatérjen. Az alezredes természetesen nem értette, hogy mi történt. Dühösen Papához csörtetett.

– Mi a fenére várnak az emberei, őrmester? Tapsra? Vagy azt hiszik, hogy a hátamon fogom levinni őket?

Heide rohant felénk. – Ideje lépni! – kiáltotta, azzal leült, és ellökte magát. Por és kőzápor közepette követtük. Nálam az ülepen csúszásból

csakhamar bukfenc lett. Fejem fölé tartott kézzel pattogtam ide-oda a sziklák közt, sosem tudva, mikor pattanok ki a semmi fölé. Volt, akinek sikerült megmaradnia az ülepén, csak éppen mire leért, az ülepéből nem maradt semmi. Mások fák, cserjék ágai után kapva próbálták lassítani magukat, de ezért is fizetni kellett: ujjak törtek, vállak ficamodtak ki. Porta

vad rikoltással száguldott el mellettem. Puffanások és ordítások hallat-szottak mindenünnen, aztán én is puffantam egy hatalmasat. Egy fenyőfa állta utamat, és én teljes mellszélességgel nekivágódtam. A sisakom elszállt, csörömpölve továbbgurult, én meg csak ültem, kábán a találkozás erejétől, és azon tűnődtem, vajon van-e még olyan csontom, amely nem tört el. A szájamból és az orromból dőlt a vér, hányinger kerülgetett és bénult voltam a rémülettől. Valahonnan lentről kiabálást hallottam.

– Gyerünk, Sven, csipkedd magad! Nem fogok egész nap rád várni! Porta volt az. Épen és vidáman, egy szikladarab tetején üldögélve. – Gyere már, az istenit! Vagy itt akarsz megöregedni egy hegyoldal

közepén? Megráztam a fejem, és átöleltem a fenyőfa derekát. – Az istenit, ne csináld! – fakadt ki Porta. Visszamászott hozzám, és felém nyújtotta a kezét, de én csak

szorongattam a fát, és a fejemet ráztam hüppögve. – Márpedig le fogsz jönni erről az átkozott hegyről, még ha le is kell

hajítsalak! – gurult be Porta. A számba nyomta a szakés üveget, és erőszakkal megitatott. Amikor már

fuldokoltam az italtól, alattomosan lefejtette a kezemet a fa törzséről, megragadva a csuklómat, és rohanni kezdett lefelé a lejtőn, maga után vonszolva engem is. Itt már fűcsomók is előfordultak és egyéb, a láb megvetésére alkalmas kiszögellések, vagyis végre megnyugodhattam volna, de a félelem annyira elvette az eszemet, hogy mindezt észre sem vettem. Ordítva, Portával hadakozva bukdácsoltam lefelé, és még odalent sem hagytam abba, míg Pici egy istenes atyaival magamhoz nem térített.

– Így már jobb – mondta, miután elhallgattam. – Sokkal jobb! Kurva nagy zajt csaptál, hallod-e?

Egybegyűltünk az átkozott hegy lábánál. A társaság szánalmas látványt nyújtott. Szakadtak voltunk és piszkosak, s Portát leszámítva senki nem volt, aki épen megúszta volna a kalandot. A felszerelésünk fele szétszóródott, hiába kerestük a sötétben.

Fentről, pontosabban a hegy túloldaláról még mindig hallani lehetett az aknavetők zaját. Az ellenség még nem vette észre, hogy eltűntünk; végre szusszanhattunk egyet.

Leheveredtem a földre, és számba vettem a sérüléseimet. A jobb oldalam tele volt zúzódásokkal, a homlokomon szétnyílt a bőr; az ajkaim széthasadtak, az orrom krumpliméretűre dagadt. De ennél rosszabbul is járhattam volna. Eltörhettem volna a gerincemet, vagy kitörhettem volna a lábamat, és akkor le kellett volna lőniük, mint egy sánta lovat. A

sebesültekkel nem tudtunk mit kezdeni. Aki bírt jött, aki nem, az maradt. Nem voltunk abban az állapotban, hogy egymást cipeljük.

A hegyen túl elhallgattak az aknavetők. Papa felszedelőzködött. – Indulás – adta ki a parancsot. Akinek még maradt jártányi ereje, követte. Az alezredes még mindig

velünk volt, komoran, lehajtott fejjel vánszorgott Papa mellett. Elhagytuk a völgyet és áthaladtunk egy szűk hasadékon, melyen túl derékig érő iszap fogadott minket. Azok, akik letévedtek a láthatatlan ösvényről, menthetetlenül elsüllyedtek a mocsárban. Nem tudtunk segíteni rajtuk, és az igazság az, hogy erőnk sem volt hozzá. Mindenki magára volt utalva.

Kiverekedtük magunkat a mocsárból, és átvágtunk egy kukoricaföldön. Egyik oldalon egy égő falu terült el, a másikon a folyó és az orosz tüzérség. Papa percnyi pihenőt sem engedélyezett. Ha Gregor nem lett volna ott mögöttem, hogy jól fenéken billentsen, valahányszor megtántorodom, nem tudom, meddig bírtam volna. Aztán így is eljött az a pont, amikor már hiába rugdosott. A világ elfeketült a szemem előtt, és elterültem a hűs földön. Az öntudat és eszméletvesztés határán lebegtem, egy kellemes, sötét helyen, ahol nem voltak se oroszok, se nácik. Egészen jól elvoltam, és talán örökre ott is maradtam volna, ha nincsenek ott a bajtársaim.

– Lőjék le! – őrjöngött az alezredes. – Az előrenyomulásnak folytatódnia kell!

– Előrenyomulásnak? Én azt hittem, ez stratégiai visszavonulás – gúnyolódott Porta.

Végül Gregornak és a Légiósnak együttes erővel sikerült talpra állítaniuk engem. Pici is odaügetett, és leerőltetett a torkomon egy fél üveg iszonyatosan bűzös valamit. Olyan szörnyű íze volt, hogy öklendezni kezdtem, és utána már sokkal jobban éreztem magam. A jó ég tudja, mit itatott meg velem. Nem volt bátorságom megkérdezni.

Negyedórányi botorkálás után egy erdőhöz értünk. Hálásan vonszoltuk be magunkat a rejteket adó ősi fák közé. Egy bozótosban húztuk meg magunkat. Már közeledett a napfelkelte, de itt biztonságban voltunk. Egy egész hadsereget elrejthettél egy lengyel erdőben, és mi csak egy megcsappant létszámú század voltunk. Az oroszok legfeljebb véletlenül botolhattak volna belénk, de a véletlenek már régen nem érdekeltek minket.

Kinyújtóztunk a földön. Az avarral beterített talaj puhább volt, mint a legkényelmesebb matrac, az erdő csendje bársonyhuzatú takaróként borította be megfáradt testünket. Egy pillanatra már majdnem elhittem, hogy még érdemes élni…

„Ha a nemzet érdekei úgy kívánják, nem szabad visszariadni a vérontástól”

Himmler cikke a Völkischer Beobachter 1940. január 17-i számában

NELEGAJA SZAHAROVNÁT,az NKVD századosát tizenhét órán keresztül kínozták az SS vallató tisztjei. Az ellenállását végül egy perzselővel sikerült megtörniük, de mielőtt még bármit is mondhatott volna, elájult.

Jeges vízzel térítették magához. Innen már könnyű dolguk volt a kínzóinak. Csak meg kellett érinteniük a felhólyagzott bőrrel körülvett eleven húst, és a nő sikoltozott a fájdalomtól. Gyönyörű nő volt, mielőtt még kezelésbe vették volna, még maga Dirlewanger is ágyba bújt vele néhányszor. Mostanra semmi nem maradt szépségéből; már csak egy roncs volt, egy halom szánalmas, halálért esdeklő égett hús.

Miután kiszedték belőle, amit akartak, egy tarkólövéssel véget vetettek nyomorúságának.

A lengyel

MÁR HARMINHAT órája voltunk úton az erdőben, és már megint zuhogott. Reggel kezdte, és azóta – kisebb megszakításokkal – egyvégtében esett. A víz patakokban zúdult alá az ösvényeken, ragacsossá áztatva a puha erdei talajt. Mire Papa megint pihenőt rendelt el, megint olyan sárosak voltunk, hogy az anyánk sem ismert volna ránk.

Porta levette a bakancsát, és kirázta belőle a sáros lét. Heide, mindazok döbbenetére, akik még nem ismerték őt eléggé, elővette a tisztasági felszerelést a hátizsákjából, és ünnepélyesen nekilátott kifényesíteni magát. Először is a bakancsát szabadította meg a rátapadt sártól. Miután ez megtörtént, megvizsgálta a lábbelik sarkát, és megállapította, hogy az egyikben az előírt harminchárom szegecs helyett csupán harminc van. Ami ugye nála csak ideiglenes állapot volt, mert nem lett volna Heide, ha nem cipelt volna magával mindenüvé egy lapos bádogdoboznyi tartalék bakancsszeget. Akkurátusan kijavította a bakancsot, aztán az egyenruhájára irányította a figyelmét. Esővízbe mártott ronggyal megtisztította a zubbonyt a rászáradt vértől, majd lekefélte a sarat a nadrágjáról. Ezután megszámolta a gombokat, és nekilátott kifényesíteni őket. Még az alezredes is tátott szájjal bámulta.

– Mindjárt letolja a gatyáját is, hogy megnézze, az előírás szerinti szögben áll-e a kukac – jegyezte meg gúnyosan Porta.

Heide begombolta a zubbonyát, megfésülködött, aztán Porta felé fordult, és hagyta, hogy a tekintete végigvándoroljon a másik horgas körmein, szutykos lábán, kérgesre koszolódott egyenruháján és sárból tapasztott fészekre emlékeztető hajzatán. Nem szólt semmit, csak fölényesen elmosolyodott, aztán nekilátott elrakni a tisztasági felszerelést.

Az alezredes izgatottan közelebb hajolt a Papához. – Mondja, őrmester, valami baj van azzal a katonával? – Baj? – vonta fel a szemöldökét Papa. – Odafent – kocogtatta meg a halántékát az öreg. – Baj van az emeleten,

mi? Papa engedélyezett magának egy félmosolyt. – Sajnos nem, uram. Az a fickó, ha lehet így mondani, egy két lábon járó

szabályzat. – Aha! Nos, igen. Valóban – bólogatott az alezredes, egy pillanatra sem

véve le a szemét Heidéről. – Ijesztő. Határozottan ijesztő.

Abt közlegény, aki a háború előtt tanító volt, comblövést kapott még a hegyen vívott csatában. A golyó átment a combizmon, érintetlenül hagyva a csontot – egyszóval nem volt komoly lőtt seb –, de a tanító úr mégis úgy jajgatott, mintha amputációra várt volna. A földön fetrengett, és morfiumért nyüszített, miközben mások, sokkal csúnyább sebekkel, némán tűrték a fájdalmaikat. Hiába is követelőztek volna, mert egyszerűen nem volt mit adnunk nekik. Már jó ideje. Abt közlegény ezzel tökéletesen tisztában volt, de az istennek se akarta abbahagyni a nyafogást. Ha már ő szenved, hadd szenvedjünk mi is…

Miközben az ő óbégatását hallgattam, azon tűnődtem, vajon a boldog békeidőkben hány nebulót nevezhetett gyávának, amikor azok sírva fakadtak egy indulatos körmös után. Amikor a porosz iskolarendszer azt tanította, hogy a szenvedés farag férfit a fiúból, s ezért tíz pálcaütéssel büntette a sírást. Vajon Abt hány egykori tanulója válhatott felnőtté Európa harcterein, miközben a tanító úr a földön fetrengett és nyafogott egy viszonylag jelentéktelen sebesülés miatt. Mert egy dolog ágyútölteléket nevelni a Führernek a hátországban, és más az, ha te vagy az, akit beletömködtek az orosz ágyúk torkába.

Pici aki eddig Abt mellett üldögélt, váratlanul felpattant, és vigyázzba vágta magát az alezredes előtt.

– Mi az, tizedes? – kérdezte ingerülten az öreg. – Mit akar? Beszéljen, nem harapok.

– Izé, uram – felelte tanácstalanul Pici –, nem rólam lenne szó, hanem… Nos, azt akarom mondani, hogy az a közlegény… – a tanítóra mutatott.

– Igen? – kérdezte mohón Schmeltz. Amióta lejöttünk a hegyről, nemigen jutott szerephez. Most itt volt a nagy alkalom. – Mi van vele?

– Az a közlegény azt képzeli magáról, hogy meg fog halni, ha nem kap orvosi kezelést. Ezért azt találta ki… – Pici a tanítóra nézett, mire az buzgón bólogatni kezdett. – Szóval azt találta ki, hogy meg kellene adnunk magun-kat, uram. Hogy át kellene sétálnunk az oroszokhoz, mert ő már nem bírja ki tovább orvosi segítség nélkül. Azt állítja, behatóan tanulmányozta az oroszok viselkedését, és hogy azok odaát nem is olyan rosszak, mint amilyennek mi elképzeljük őket. Szerinte civilizált népek, és…

– Igen? Ezt gondolja? – pattant fel Papa. Odacsörtetett Abt közlegényhez, és a gallérjánál fogva talpra rángatta. – Te nyafogós patkány! Mikor tanulod meg végre, hogy ha valamit javasolni akarsz, akkor azt nekem mondod, és nem zavarod vele a tiszt urakat?

Úgy megrázta Abtot, hogy annak majdnem leesett a feje. Az alezredes döbbenten figyelte, de nem szólt. Még soha nem láttam ilyen dühösnek

Papát. Gondolom, attól félt, hogy az öreg, aki egyre kényelmetlenebbül érezte magát a fronton, még megfogadja Abt tanácsát, és az oroszok kezére ad minket. Schmeltz mindenkinek jót akart, csak az volt a baj vele, hogy nem küldték nyugdíjba még az első világháború előtt.

Papa ellökte magától Abtot, egyenesen Pici karjai közé. – A magáé, Creutzfeld tizedes. Mostantól a maga parancsnoksága alá

tartozik. Azt fogja tenni, amit mond neki, és ha szökni próbál, lője le! – Arra mérget vehetsz! – lelkesült fel Pici. Megint felkerekedtünk. Abtnak most már tényleg volt oka vinnyogni:

Pici rápakolt mindent, amit csak lehetett, többek között a géppuska háromlábú állványát is. A tanító úr úgy meggörnyedt a sok cipelnivaló alatt, mint egy rőzsét hordó öregasszony. Lutz, aki pillanatnyilag feledve volt, a sor végére somfordált – hogy minél távolabb legyen Picitől –, és örült a szerencséjének.

Valahol a menetoszlop közepén Porta és Heide egymás felmenőit szidták. Heide azzal vádolta Portát, hogy szándékosan belelökte őt a sárba, mert irritálta, hogy a pihenő alatt ő megtisztította a bakancsát. Ez eléggé valószínű volt – mindenesetre Porta nem tagadta. Porta különben imádta felhergelni Heidét, egyrészt mert utálta, másrészt mert meg annyira be tudott pörögni a fickó, hogy azt öröm volt nézni. Papa megtorpant, és felemelte a kezét.

– Mi az? Mi történt? – méltatlankodott Schmeltz. – Miért álltunk meg? Mit hallott? Merről hallotta? Mit…

– Az isten szerelmére, fogja már be! – sziszegte türelmét vesztve Papa. Az öreg végre befogta a száját. Papa magához intette Picit az oszlop élére, és most már ketten füleltek.

– Mintha kutyák lennének – mondta egy idő után Pici. – Biztosan minket keresnek.

– Kutyákkal? – szólalt meg az alezredes. – Nonszensz! Miért keresnének minket kutyákkal? Nem vagyunk szökött bűnözők!

Mint rövid ismeretségünk óta oly sokszor, ezúttal is figyelmen kívül hagytuk a megjegyzéseit. Papa parancsokat osztogatott.

– A többiek szóródjanak szét. Előremegyek a szakaszommal, és megnézzük, mi a helyzet.

– Már megint mi? – fakadt ki Gregor. Csendben előreosontunk a fák között. Most már én is hallottam a kutyák

nyüszítését… aztán a fák gyérülni kezdtek, és egy kis falu tárult a szemünk elé. Papa megálljt parancsolt. Az erdő szélére kúsztunk, és az aljnövényzet fedezékéből szemügyre vettük a falut. Négy amerikai teherautót lehetett

látni, meg egy csomó zöld egyenruhás NKVD-st, a német SS-katonák rettegett orosz ellenlábasait. Előttük, pattanásig feszítve pórázaikat, vérszomjas szibériai juhászkutyák lihegtek, alig várva, hogy bevethessék magukat az erdőbe és szétmarcangolhassanak minket. Papa leengedte a látcsövét.

– Nagyon nem úgy néznek ki, mint akik csak egy vasárnapi kutya-sétáltatásra készülnek – állapította meg. – Szerintem is minket keresnek.

– Ha talán meghívnának egy finom vacsorára, akkor mellőzni lehetne ezt az egész cirkuszt – motyogta Gregor.

– Miért nem próbáljuk meg? – csillant fel Abt közlegény szeme. – Ha önként megadnánk magunkat, ha látnák a jó szándékunkat, akkor…

Pici egy jól irányzott jobbhoroggal elhallgattatta. – Még egy szó, és magam vetlek a kutyák elé! Állítsd fel azt a géppuskát,

de fürgén! Papa felénk fordult. – Porta, a te rajod itt marad velem. Gregor, te az embereiddel szóródj szét

a balszárnyon. Ha jelt adok, nyissatok tüzet. Elhelyezkedtünk, és vártuk, hogy a gyanútlan oroszok közelebb érjenek.

A kutyáik nyugtalanul szimatolták a levegőt, de az NKVD-sek nem törődtek velük.

Porta már megint a beleit tömte. Az utolsó konzervét bontotta fel, mohón nyalogatva a száját.

– Marhahús – mondta nekem, látva, hogy őt bámulom. – Kérsz? – Most nem – ráztam meg a fejem. – Gondolni sem bírok a kajára. Porta belenyomta az orrát a konzervbe, és lelkesen beszippantotta az

illatát. Most már világos volt, hogy mi izgatja annyira a kutyákat. Abt közlegény a nedves fűben üldögélt és a lába miatt panaszkodott. A

golyó ütötte lyukak körül kezdett elkékülni a bőre, és akkora combja volt, mint egy karácsonyi hízónak, de most már annyira elegünk volt a fickóból, hogy azt se bántuk volna, ha tényleg amputálni kell a lábát. Legalább nem lett volna mire panaszkodnia.

– Tudod, mi kell rá? – kérdezte halálkomolyan Barcelona. – Nem. – Abt apró disznószemében kigyúlt a remény fénye. – Mi kell rá? – Birkapisi – felelte Barcelona. – A népi gyógyászatban ezt használják.

Csodákat művel. Keress magadnak egy herélt kost, és pisiltesd le magad vele. Holnapra már kutya bajod se lesz – tette hozzá vigyorogva.

– Rohadék! – kapta fel a vizet Abt. – Mind rohadékok vagytok, az utolsó szálig!

– Pofa be! – mordult rá Pici. – Tartalékold a dühödet ivánnak.

A Lenzing és jómagam közt hasaló Gregor közben arról mesélt, hogyan vitt le egyszer egy versenyzongorát az ötödik emeletről – méghozzá csigalépcsőn! – anélkül, hogy a hangszeren egyetlen karcolást is ejtett volna. Aztán egy bordélyház és egy lufimellű, meztelen svéd szajha is belekeveredett a történetbe, úgyhogy a végén már egy kukkot se értettem az egészből. Bamba arckifejezéséből ítélve ezzel Lenzing is hasonlóképpen lehetett. Ha egyáltalán figyelt. A közeledő oroszokat bámulta a fákon túl, és talán azon tűnődött, hogy vajon ma hány elvtársa vérét kell kiontania.

Heide precíz, szakavatott mozdulatokkal a géppuskáját fényesítgette. Már így is olyan fényes volt, mint a Sarkcsillag – ami nem feltétlen előny, ha az ember észrevétlen akar maradni. Heide persze fütyült erre. A fegyvernek ragyognia kellett, és punktum.

A Légiós egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a közeledő oroszokról, folyamatosan közvetítve a géppuskaállásoknak a távolságukat. Az oroszok gyanútlanul jöttek, az élükön haladó tisztnek is csak nagajka volt a kezében.

– Ötszáz méter – mondta a Légiós. Papa célba vette a tisztet a puskájával. – Kétszáz méternél támadunk – jelentette ki. Barcelona rám nézett. – Készen állsz? Igent intettem a fejemmel, és az előttem heverő kézigránátokra mutattam. – Jól van – bólintott. – A második sorozat után. – Háromszáz méter – közölte a Légiós. Abt közlegény hangosan felnyögött; Pici az öklével letaglózta. Porta

bánatosan elhajította az üres konzervdobozt, és felkapta a puskáját. A kutyák most már őrjöngve rángatták a pórázaikat. A „gazdáik” lehajoltak, hogy elengedjék őket.

– Kétszázötven – dünnyögte a Légiós. – Kétszázhúsz… kétszáz… – Tűz! A négy géppuska kórusban felugatott. A nagajkás tiszt testét tetőtől talpig

átlyuggatták a golyók. Pici felvihogott. – Ez jobb, mint a darts! – Nemhiába a nyugatiak játéka – motyogta Lenzing. Az oroszok megtorpantak. Néhányan hátrálni próbáltak, de két tűz közé

szorultak. Előttük a német géppuskák, mögöttük a sajátjaik. Az egyik orosz tiszt figyelmeztető lövést adott le a fejük fölé a gépkarabélyával. A kutyákat nem kellett bátorítani. Szélvészként rohantak felénk, ránk vicsorítva félelmetes fogaikat. Abtot annyira megrémítette a látványuk, hogy felpattant, és el akart rohanni. Szerencséjére megbotlott egy kidőlt fa törzsében, és

elterült, mielőtt még golyót kaphatott volna a hátába. Eldördült a második sorozat is. Már csak egy kutya volt életben. A

hatalmas, fekete dög habzó szájjal Papára vetette magát. Papa higgadtan célba vette a feléje repülő testet, és lőtt. Soha nem esett pánikba. Azt hiszem, még sosem láttam, hogy elvesztette volna a fejét. A kutya a fájdalomtól vonítva felbukott, a Légiós pedig előkapta a pisztolyát, és rezzenéstelen arccal szétlőtte a fejét.

A kézigránátokra nem volt szükség: a csata véget ért, mielőtt még elkezdődhetett volna. Papa jelt adott a visszavonulásra.

– Ha a háború mindig ilyen móka lenne – jegyezte meg lelkesen Pici –, nem is panaszkodnék.

– Fura elképzeléseid vannak a szórakozásról – mondta keserűen Lenzing. – Csak azt tudnám, mi lesz, ha ennek az egésznek vége.

– Ha minek van vége? – A háborúnak. A mókának… – Ha vége, akkor vége, nem? – Biztos vagy benne? – kérdezte Lenzing. – Nos… nem is tudom – mormogta a Légiós. – Vagy igen. Tízet egy ellen,

hogy ha megszabadultak Adolftól, újra fogják kezdeni a marakodást, ezúttal egymás közt.

– És akkor mi lesz velünk? A Légiós elmosolyodott. – Azt tudjuk, hogy te hol leszel, nem igaz? Kint a barikádon, vörös

zászlóval a kezedben, halált kiáltva a jenki kapitalistákra. – Nem tudom – sóhajtott Lenzing. – Tényleg nem tudom. Néha már úgy

érzem, hogy ennyi is bőven elég volt. Egy egész életre… Már alkonyodott, amikor visszatértünk a századhoz. Az alezredes

majdnem sírva fakadt örömében, amikor megpillantott minket. Megpróbáltam elképzelni, mi lett volna, ha nem térünk vissza. Nem tartottam kizártnak, hogy Schmeltz megadta volna magát az oroszoknak. Elképzelni is rossz volt, mi várt volna rá.

– Míg távol volt, őrmester, én egyvégtében törtem a fejemet – csapott bizalmasan Papa vállára az öreg. – Azon törtem a fejem, hogyan fogunk átkelni azon az átkozott folyón, de nem tudom. Reménytelen.

Szünet következett. Papa tisztelettudóan várta, hátha mégis eszébe jut valami az öregnek, de úgy tűnt, hiába vár.

– Értem – mondta végül Papa. – Akkor mit javasol, uram? – Nos, ez jó kérdés. – Az alezredes hátratolta a sapkáját, és gondterhelten

megvakargatta a fejét. – Ez jó kérdés.

– Valóban, uram – bólogatott egyetértően Papa. Megint hallgattak egy sort. Az alezredes sápadt volt és aszott, mint egy

múmia. Szinte sajnáltam. – Tudja, mit? – szólalt meg váratlanul Barcelona. – Támadt egy ötletem. Mindannyian feléje fordultunk, és reménykedve vártuk, hogy

előrukkoljon vele. Barcelona ritkán hallatta a hangját, de ha mégis, akkor általában érdemes volt végighallgatni.

– Akkor figyeljenek – folytatta. – Itt vagyunk mi, itt a folyó, ott meg az oroszok. Igaz?

– Igaz – bólintott az ezredes. – Vagyis körül vagyunk zárva. – Akkor hát mi maradt hátra? – tette fel a nagy kérdést Barcelona. – Meg-

támadunk egy orosz századot, kiiktatjuk őket, és felvesszük az egyenruhá-jukat. Aztán a folyó mentén visszamegyünk a hídhoz, és megnézzük, áll-e még. Ha igen, átkelünk rajta. Senki nem fog megállítani minket, azt fogják hinni, hogy mi is oroszok vagyunk. Ha a hidat porig rombolták, akkor – a háta mögé intette a hüvelykujjával – Porta körülszaglászik. Elég jól beszél oroszul, ha van a közelben olyan hely, ahol át lehet kelni, akkor azt meg fogja találni. Ha nincs, ha minden kötél szakad, akkor építünk mi magunknak egy hidat. Tábornoki parancs. Ki fogja megkérdőjelezni?

– Rendben, de van egy feltételem – mondta Porta. – Ha én leszek az, aki beszélni fog – mindig ő volt ilyen helyzetekben –, akkor ragaszkodom az ezredesi egyenruhához. Minimum.

– Felőlem akár tábornok is lehetsz – vont vállat Barcelona. – Csak vigyél át minket a folyón.

Az alezredes ekkor már határozottan rémültnek látszott. Kétségkívül már látta magát, amint orosz egyenruhában letartóztatják, és kémkedés vádjával főbe lövik. Ami ugye nem sokban különbözött attól a sokkal valószínűbb esettől, hogy német egyenruhában lövik le, de hát ő volt az alezredes.

Idegesen megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, jobb lenne folytatni az előrenyomulást – döntötte el. Így hát folytattuk. Az eső elállt, a sár gőzölögve igyekezett kiadni

magából a nedvességet. Most, hogy már nem kellett az esőcseppektől tartaniuk, a szúnyogok is előmerészkedtek; sűrű felhőkben támadtak, az őrületbe kergetve az embert. Aztán megint eljött az a pillanat, amikor azt kívántuk magunknak, hogy bárcsak ennyi bajunk lenne. Pici megállt, és figyelmeztetően felemelte a kezét.

– Oroszok – közölte. Mozdulatlanná dermedtünk. Semmit nem hallottunk az erdő neszeit

leszámítva, de ha egyszer Pici azt mondja, hogy hallja őket, akkor az úgy is

volt. – Húzzunk innen! – javasolta Kuls, aki immár két vöröskeresztes

karszalagot is viselt a biztonság kedvéért. – Igen? És megmondanád, hova? – kérdezte Papa. – Vissza a hegyre? Tovább füleltünk, aztán Pici a fák közé mutatott. Odanéztünk, és most

már mi is hallottuk a zajokat, amelyeknek semmi közük nem volt a rozsdás faleveleken rohangáló mókusokhoz. Emberek beszélgettek, fegyverek csörömpöltek, bakancsos lábak alatt döngött a föld.

– Gyerünk be oda! Papa lerohant az ösvényről egy tágas bemélyedésbe, ahová hatalmas

falevélkupacot hordott be a szél. Félrekaparta az avart, és ásni kezdett a bajonettjével a puha földben. Néhány perc múlva már csak a háta látszott ki, de mi sem voltunk nagyon lemaradva. Befúrtuk magunkat a talajba, és a fejünkre húztuk az avart.

– Biztos, hogy nem csinálunk hülyeséget? – kérdezte síri hangon az alezredes.

Akár az volt, akár nem, már nem lehetett változtatni rajta. Az oroszok odaértek. Érezni lehetett a lépteik keltette rezgéseket, ahogy elhaladtak mellettünk, és olyan közelről jött a hangjuk, mintha a fejünk tetején járkáltak volna.

– Nyet germanszki. Dzsob tvoj maty, Pjotr! Úgy éreztem, menten megfulladok. Csak egy kis lyukat hagytam

magamnak, hogy levegőzni tudjak, de a levelek betakarták, és a bezártság érzése abroncsként szorította össze a mellkasomat. Csípős verejtékcseppek csorogtak a szemembe, és a pánik elhatalmasodott rajtam. A tüdőm friss levegőt követelt, az agyam pedig tág, nyitott teret… úgy éreztem, már nem bírom tovább, ki kell jutnom innen. Aztán egy verejtékcsepp az orrlyukam szélére gurult, és makacsul lecövekelt ott. Már csak ez hiányzott. Átkozottul ingerelt, de nem mertem megmozdulni, hogy megtöröljem az orromat.

Már azt hittem, elhapcizom magam, amikor lövések dördültek. Még a verejtékcsepp is megfagyott az orromon. Felfedeztek!, gondoltam rémülten, és már el is képzeltem, hogy valaki röhögve fölém hajol, és beletapos a gödörbe. Nem lenne hát jobb kiugrani, amíg még lehet? Inkább haljak meg a friss levegőn, mint élőhalottként összekucorodva egy szűk gödörben! Újabb lövéseket hallottam, de az oroszok kiabálása arra engedett következtetni, hogy nem ránk lőnek. Csak úgy lődöztek, mindenre, ami mozgott: madarakra, falevelekre, talán még a szúnyogokra is. Most már igazán továbbállhattak volna, mert éreztem, hogy belém áll a merevgörcs. A hólyagom is egyre jobban feszült, tüzes nyilakat lődözve a vesém felé.

Legalább ezen segíthettem… Beleengedtem a forró gőzt a nadrágomba. Valamivel jobban éreztem magam, de még nagyon távol álltam attól,

hogy jól legyek. Lázasan ittam magamba az állott levegőt, de semmit nem ért. Egyre rosszabb volt, és én egyre inkább úgy éreztem magam, mint az alma a lezárt cefrés hordóban.

Még mindig lehetett lövéseket hallani, de egyre távolabbról. Körülöttem megelevenedett az avar. Mindenki előbújt, csak én nem bírtam megmozdulni.

– Hé, ez különös – jegyezte meg Porta. – Hol van Sven? – Itt vagyok – feleltem elhaló hangon. – Itt lent! Borzalmas volt: mint egy valóra vált rémálom. Mozdulni akartam, de a

testem nem engedelmeskedett. Nyaktól lefelé béna voltam. Kiáltani akartam, de alig jött ki hang a torkomon, és azt is elnyelte a föld.

– Valahol itt lehet – mondta Pici, és a fejemre lépett óriás bakancsával. Kirángattak, és lefektettek a földre. A friss levegő és a helyzetváltoztatás

– a jóindulatú pofonokról nem is beszélve – lassan visszatuszkolta belém az életet. Felültem, és restelkedve végignéztem gőzölgő nadrágomon. Senki nem röhögött ki.

– Már azt hittem, örökre elástad magad – csapott kedélyesen a hátamra Pici.

Folytattuk a menetelést a végtelen erdőn át. Már régen kifogytunk a fejadagjainkból, de a gyomrunkat ez nem hatotta meg: hangosan követelte a magáét. Porta különösen nehezen viselte ezt a fajta megpróbáltatást. Nem tudom, mitől volt neki jó, de arról kezdett fantáziálni, hogy mivel fogja telezabálni magát, ha egyszer véget ér a háború. Olyan ínycsiklandozó menüket állított össze magának, hogy kész gyötrelem volt hallgatni. Papa egy idő után megelégelte a dolgot, és rászólt Portára, hogy fogja be a száját. Porta ettől úgy megsértődött, hogy vagy tíz percig egyetlen szót sem szólt. Hálásak voltunk érte.

Alkonyat után letáboroztunk. Olyan fáradtak voltunk, hogy ülve elaludtunk. A mi szakaszunk mellett Abt közlegénynek kellett őrséget teljesítenie. A tanító félőrült volt a félelemtől. Minden egyes árnyékban, minden fűszál mögött oroszokat látott. A combja lüktetett, és Abtnak mostanra meggyőződésévé vált, hogy gangrénás. Tennie kellett valamit. Óvatosan előhúzta az összehajtogatott papírlapot, amit már napok óta a zsebében rejtegetett; egy szórólap volt, egy orosz repülőből dobták le, hogy felvegye egy Abt-féle tökkelütött és bedőljön neki. Abt kisimította a papírt, és a csillagok fényénél még egyszer végigolvasta.

– „Útlevél – olvasta rajta. – Ezzel az okmánnyal a német haderők

bármely katonája szabadon átkelhet a szovjet vonalakon, amennyiben azzal a céllal jön, hogy szolgálatait felajánlja a Vörös Hadseregnek.” Aláírás: M. S. Malinyin hadosztályparancsnok, K. K. Rokosszovszkij, a lengyelországi szovjet haderők parancsnoka.

Abt összehajtotta a papírt, és gondosan eltette. Ezután kinyitotta a kenyérzsákját, kikotort egy morzsát az aljáról, és tűnődve rágcsálni kezdte. Hosszas gondolkodás után döntésre jutott. Felállt, és beoldalazott a fák közé. Amikor már elég messze volt tőlünk, inaszakadtából rohanni kezdett. „Gangrénás” lába vitte, mintha sosem látott volna golyót. Az erdő széléhez érve Abt megszabadult a fegyvereitől, és feltartott kézzel kilépett a mezőre.

– Ne lőjenek! Ne lőjenek! – kiáltotta a falut őrző oroszoknak. – Azért jöttem, hogy csatlakozzak magukhoz. Van egy útlevelem a tábornokaiktól!

A két szibériai közönyös értetlenséggel nézte az egyik kezében koszos zsebkendőt, a másikban röpcédulát lobogtató, fegyvertelen németet. Még egy balfácán, gondolták, és lövésre emelték a gépkarabélyaikat.

– Ne lőjenek! – sikoltotta Abt közlegény. – Nem vagyok náci. Megállt, és idétlenül rájuk vigyorgott. A szibériaiak válaszképpen

telepumpálták golyókkal. Abt még utolsó leheletével is kegyelemért könyörgött, aztán mozdulatlanná dermedt. A szél kikapta kezéből a röpcédulát, és egy fa tetejére fújta. A piszoktól szürke zsebkendő vérvörös lett a tanító kiontott vérétől.

Barcelona vette észre, hogy Abt eltűnt. – Csak azt tudnám, miért nem lőttük le, amíg még módunkban állt? –

morgolódott Porta. – Most már biztos, hogy hajtóvadászatot indítanak ellenünk.

Felkerekedtünk, és megállás nélkül meneteltünk egész éjjel és másnap délelőtt is. Csapkodó ágak, tövises bokrok közt törtünk magunknak utat, sáros lejtőkön gurultunk le, derékig érő mocsarakon gázoltunk keresztül. Dél körül egy tisztás bukkant fel előttünk, középen széles ösvénnyel. Az ösvény tele volt menetelő katonákkal. Természetesen oroszok voltak, és természetesen nyugatnak tartottak.

Csendben visszahúzódtunk a fák közé. Ha megkerültük volna az ösvényt, az egy jó néhány kilométeres kitérőt jelentett volna, és fennállt volna a veszély, hogy eltévedünk a rengetegben. Nem volt mit tenni, meg kellett várni, hogy megszűnjön a csapatmozgás.

Eljött az este, de még mindig nem akartak elfogyni az oroszok. A forgalom sűrűbb volt, mint délután. Vártunk még egy órát. Már teljesen besötétedett, de az oroszok még mindig vonultak. Mintha az egész Vörös Hadsereg éppen itt, ezen az ösvényen akart volna átkelni, hogy

megnehezítse a dolgunkat. – Na, ebből elég volt – jelentette ki Porta. – Ha ez így megy tovább, még

jövő ilyenkor is itt leszünk. A gyomrom azt mondja, hogy nem hajlandó tovább várni.

– És mit szándékozol tenni ez ügyben? – kérdezte rosszat sejtve Papa. Porta válasz helyett felpattant, s mielőtt még megállíthattuk volna, átsu-

hant egy teherautó előtt, és beugrott egy fa mögé. Zakatoló szívvel vártuk, hogy mi lesz, de semmi nem történt. A vonulás zavartalanul tovább folyt.

– Mit gondoltok? – kérdezte a Légiós. – Megér egy próbát? Papa vállat vont. – Ha neki sikerült, akkor nekünk miért ne? Egy félóra múlva már mindannyian odaát voltunk. Engem szokás szerint

elfogott a pánik, és a nagy sietségben megbotlottam egy kiálló gyökérben. Éppen egy közeledő T–34-es elé zuhantam. Az utolsó pillanatban sikerült elgurulnom a lánctalpak útjából. Sáros lé fröccsent a nyakamba, de ki bánta? Örültem, hogy egy darabban átértem.

Folytattuk a gyaloglást a sötét erdőben. A félnapi tétlenség után határozottan jólesett a mozgás. Egész éjszaka meneteltünk, és hajnaltájban vízcsobogásra lettünk figyelmesek. A folyó közelében voltunk, valahol ott kellett lennie alattunk, a lejtő aljában.

A sort Pici és Porta vezette. A két jó barát felszabadultan társalgott, mint-ha nem is az ellenség vonalai mögött lettünk volna, hanem valahol fent a német hegyekben, egy üdülő környékén. Sohasem tudtam eldönteni, hogy az idegeik vannak-e acélból, vagy csak egyszerűen hiányzik belőlük a ve-szélyérzet, de az is tény volt, hogy minden léhaságuk ellenére nyitva tartot-ták a szemüket. Pici hirtelen lefékezett, és térdre ereszkedett. Porta ugyanezt tette. Papa figyelmeztetően felemelte a kezét. Az oszlop megtorpant. Lehasaltunk, és szétszóródva az ösvény mellett kikúsztunk az erdő szélére.

Haragoszöld termőföld terült el alattunk, a hegy lába és a folyópart között. Szép vargabetűt írtunk le, amióta elindultunk a szirttől, de most végre itt voltunk. Csak a híd nem volt itt: az utászaink sajnos alapos munkát végeztek. Az egykori hídfő mellett egy kunyhó elszenesedett maradványai füstölögtek, közvetlenül alattunk pedig egy emeletes farmház terült el. Papa szemügyre vette a látcsövén keresztül.

– Orosz lovasság – állapította meg. – Pontosabban kozákok. Ebben a pillanatban egy férfi lépett ki a fák közül. Háttal volt nekünk, és

úgy tűnt, nem vett észre minket. Pici hangtalanul mögéje osont, és a nyaka köré fonta a karját.

– Egy szó, és véged – nyomta a férfi bordái közé a pisztolyát.

A férfi úgy megrémült a váratlan támadástól, hogy már azt hittem, szívrohamot kapott. Fegyvertelen volt, és civil ruhát viselt.

– Jól van, elengedheted – parancsolta Papa. Pici kelletlenül engedelmeskedett. – Ki maga? Mit keres itt?

– Én bajtárs – sietett biztosítani minket. – Én barát. Nem kommunista. Barát… Verstehen?

– Ó, hát persze, hogy értem! – gúnyolódott Porta. – Te nem vagy kommunista. Te a barátunk vagy, ugye? Ez csak természetes! – Megvetően maga elé köpött. – Csak az a baj, hogy egy szó sem igaz belőle!

– De kérem, uram… ez igaz. Én az igazat mondom. – Tényleg? Talán még el is hinném, ha nem derülne ki minden oroszról,

aki az utamat keresztezi, hogy gyűlöli a kommunistákat. Roppant érdekes. Az egyik percben még azt visítják, hogy éljen Sztálin, a következőben meg már azt mondják nekem, hogy a barátaim, és ki nem állhatják a komcsikat.

– De én nem lenni orosz! – mondta kétségbeesetten a férfi. – Én lenni lengyel! Polonez! Érti? A nevem Ladislaw Mnasko.

– Hogy ki? – kérdezte Pici. – Ladislaw Mnasko – ismételte meg a lengyel. A házra mutatott. – Az ott

lent az én házam. Az enyém! – A magáé? – vonta össze a szemöldökét Papa. – Tele oroszokkal? – Elvették tőlem, pan* őrmester. A feleségem és a fiam is ott van. És a

húgom is. Az apámat… – a füstölgő kunyhóra mutatott –… az apámat megölték. Ő volt a híd gondnoka. Lelőtték, aztán felgyújtották a házát.

Most már egészen más szemmel néztünk rá. – És maga? – kérdezte tőle Papa. – Maga hol volt? – Én a háborúból jöttem haza. Láttam az oroszokat, és elmenekültem.

Nem tudom, mit csináljak. – Öljük meg a szemetet! – rontott elő a sűrűből Kuls. – Végezzünk vele,

és kész. Soha ne bízz meg egy átkozott lengyelben, én csak annyit mondok. Sunyi népség. Csak azért találta ki ezt az egészet, hogy lecsaljon minket a völgybe, ahol már bizonyára lesben állnak a cinkosai.

– Ebből elég! – szólalt meg az alezredes. – Ne feledje, hogy itt én döntök! Kuls pimaszul állta a tekintetét. Porta félrelökte, és a lengyel kezébe

nyomta a kulacsát. A férfi hálásan meghúzta. – Mondja, Ladislaw – tért rá a lényegre Papa –, át lehet itt jutni még

valamiképpen a folyón? Át tudna vinni minket? – Tak, pan őrmester. Csakhogy… – intett a fejével a farmja felé –… ott

* Úr. (lengyel)

vannak a kozákok. – Tehetetlenül széttárta a karját. –A kozákok miatt ne főjön a feje. Őket csak bízza ránk. Mi

visszaszerezzük a házát, maga pedig átvisz minket a folyón. Leereszkedtünk a völgybe, és behúzódtunk a farmot szegélyező fák mögé.

Odaát a ház udvarán a kozákok nagyban dáridóztak. Volt ott minden, amire egy kozáknak szüksége lehetett: tábortűz, ökörsütés, ital, énekszó, tánc. Már jó ideje mulatozhattak, mert egyetlen józan embert sem lehetett látni közöttük. Egyikük megbotlott a saját lábában, és arccal a tűzbe zuhant. Vagy olyan részegek voltak, hogy észre sem vették, vagy érzéketlenebbek voltak, mint amilyennek ismertük őket, de senki nem sietett a segítségére.

– Csak oda ne égessék! – dünnyögte Porta. Persze nem a kozákért, hanem az ökörért aggódott. Sosem bocsátotta volna meg a kozákoknak, ha tönkreteszik a vacsoráját.

– Csesszék meg az ökrüket – kontrázott Pici. – Én a pia miatt aggódom. Ha még sokáig itt kuksolunk, mind bevedelik. Nem indulhatnánk végre? – kérdezte türelmetlenül Papától.

– Nyugalom – felelte Papa. – Jut neked is bőven. Barcelona és Gregor itt maradnak és fedeznek minket. Te, Pici, előremégy Ladislawval és… és Kulsszal – tette hozzá némi habozás után. – Mi addig bekerítjük a házat. És ne feledjétek, nincs kézigránát. Három civil van valahol odabent, köztük egy gyermek. Szeretném, ha a barátunk élve visszakapná őket. – Biztatóan a lengyelre kacsintott. – Menjetek.

Pici és Ladislaw elindultak a farm felé. Kuls nem mozdult. – Mi az? – kérdezte Papa. – Süket vagy? Kuls dacosan felemelte az állát. – Nem vagyok süket, de ha azt képzeled, hogy hajlandó vagyok kockára

tenni az életemet két tetves kurva meg egy büdös kölök miatt, akkor nagyon tévedsz!

Papa morcos lett. – Megtagadod a parancsot? – Nincs szükségünk a lengyelre! – jelentette ki Kuls. – Nélküle is boldo-

gulni fogunk. Miért nem lövöd inkább szét a fejét és hagyod itt rohadni? – Azért, mert nem te mondod meg, hogy mi legyen, hanem az alezredes.

És ő másként döntött! Mindannyian az öregre néztünk, aki erre gyorsan kihúzta magát, és

öntudatosan közölte: – Pontosan! Vegye úgy, hogy le van tartóztatva. – Magához intette

Gregort. – Tartsa őt szemmel, fiam! – Értettem, uram! – felelte kárörvendően Gregor.

Kuls majd szétrobbant a dühtől. – Ezt még megkeserülik! – mondta Papának és az alezredesnek. –

Nehogy azt higgyék, hogy megúszhatják! Van egy fivérem az RSHA*-nál. Ők tudják, hogy kell a magukfajtával beszélni! Német katonák életét kockáztatják egy hazug, csaló lengyel miatt! Ezt még nagyon meg fogják bánni, efelől biztosak lehetnek!

Gregor a veséjébe vágott a puskatussal. – Még egy szó, Kuls, és az a náci fivéred sosem lát viszont téged! A farm szélén két kozák őrködött – azaz őrködött volna, ha nem lett volna

mindkettő merev részeg. Az egyik épp hányt egy bokor tövében, a másik táncolni próbált, ami az ő esetében annyit jelentett, hogy összevissza dobálta a lábát és nagyokat hujjogatott. Pici és a Légiós pillanatok alatt elintézték őket. Egyetlen nyikkanást sem lehetett hallani.

Pici felkapott a földről egy vodkásüveget, és mohón a szájához emelte: üres volt. Megvetően elhajította, és dühösen belerúgott a legközelebbi holttestbe.

– Zsugori állat! Bánatában kihúzta a kozák mindhárom aranyfogát, aztán a tenyerébe

öntötte a szütyője tartalmát, és elégedetten szemügyre vette a gyűjteményét. Porta közben gyorsan odavágtatott a másik hullához, hogy ő se maradjon hoppon. Papa rosszallóan megcsóválta a fejét.

– Egy nap még megégetitek magatokat – mondta szomorúan. – És ne higgyétek, hogy könnyeket fogok ejteni értetek.

– De megható – vetette oda gúnyosan Porta. – Ki kérte, hogy könnyeket ejts értünk?

Porta béketűrően legyintett, és folytatta, amit elkezdett. Picivel azon a véleményen voltak, hogy ha már háborúzni kényszerül az ember; akkor csinálja úgy, hogy lehetőleg haszna is legyen belőle. Abból a napi egy márkából nem lehetett félretenni, és még a legpesszimistább ember is tudta, hogy egyszer csak véget ér a háború. Akkor pedig jól fog jönni az a néhány aranyfog. A hullák meg úgysem tudnának mit kezdeni vele…

Közelebb óvakodtunk a házhoz. Az udvar tele volt kozákokkal. Hatalmas kört formáltak a tűz körül, énekeltek, kiabáltak, és egymást átkarolva táncot lejtettek. Néha egyik-másik kivált a táncolók körül, és a társaik éljenzésétől kísérve átugrotta a tüzet.

Néhány kozák a többiektől külön ült, kettes-hármas csoportokban iszogattak, de amennyire mi láttuk, nem állítottak több őrt. Felállítottuk a

* Birodalmi Biztonsági Főhivatal.

géppuskát a házzal szemben, és célba vettük a társaságot. Porta sajnálkozóan megingatta a fejét. Ezek a kemény, duhaj fickók a kedvére valók voltak; ha nem lett volna ez az átkozott háború, ő is beállt volna közéjük táncot ropni a tűz körül.

– Szégyen, hogy ki kell nyírni ezt a vidám társaságot… – Sose sajnáld őket – mondta fanatikusan Heide. – Ne feledd, hogy ezek a

barmok kommunisták, és a nemzetközi zsidóság bérencei! – Bérencek a seggemet! Ki mondta neked ezt a badarságot? Papa úgy döntött, biztonságosabb lesz, ha inkább megvárjuk, hogy a

kozákok leigyák magukat a sárga földig. Így hát vártunk, és néztük a bohóckodásukat, a kozákok pedig engedelmesen hullarészegre itták magukat. Lassacskán kidőltek, akik pedig nem, azok beszállingóztak a házba. Az udvarra csend borult.

– Készen álltok? – kérdezte Papa. Az ablakok alá osontunk. Mindegyik sötét volt, a társaság rendesen kidőlt.

Ahogy elsuhantunk az istálló előtt, a lovak idegesen toporzékolni, nyihogni kezdtek. Jól idomított katonai lovak voltak, ösztönösen megérezték a veszélyt, de a gazdáik túl részegek voltak ahhoz, hogy meghallják a figyelmeztetést. A levegőben lótrágya, széna, kiokádott vodka és sült ökör illata terjengett. Porta nem tudta megállni, hogy ne szakítson le magának egy darab húst. Mohón a szájába tömte, és a fulladással küszködve csámcsogni kezdett. Zsíros lé csorgott le a szája két sarkából. Legyűrte a jókora falatot, és már indult volna vissza egy másikért, de a Légiós megállította.

– Ne-nem! – Az ajtó felé terelte a lángszórója csövével. – Majd ha rendet raktunk. Akkor majd annyit tömhetsz belőle magadba, amennyi csak a beledbe fér.

A bejárati lépcsőn fél tucat kozák hevert egymás hegyén-hátán. – Seggrészegek – állapította meg irigykedve Gregor. Barcelona kíváncsian megbökte az egyiket. A férfi elmosolyodott

álmában, és magához ölelte Barcelona lábát. – Dorogije* – motyogta. – Helló, szivi! – vigyorodott el Barcelona. Lerázta magáról a férfi kezét. – Nyírd ki a rohadékot – mondta vérszomjasan Kuls. – Pofa be, és gyerünk – szólt rájuk a lépcső tetejéről Papa. Óvatosan belökte a súlyos faajtót. A zsanérok már régen láttak olajat, úgy

visítottak, hogy az még egy halottat is felvert volna örök álmából. A

* Kedvesem. (orosz)

kozákok horkolása azonban még ezen is túltett. Papa, Ladislawval a nyomában, beóvakodott a hallba. A helyiség tele volt katonákkal. Mindenütt ott voltak, amerre néztél: a földön, székeken szétfolyva, az emeletre vezető lépcsőn, a korláton lógva. A padlón üres üvegek, vizelet, hányadék. Ladislaw ajka keskeny vonallá préselődött. Rosszat sejtett. Megszorította Papa karját, és az emelet felé mutatott. Papa bólintott.

A lépcsőfordulóban két óriás termetű kozák őrmester torlaszolta el az utat. Szorosan egymás mellett ültek, a legfelső lépcsőfokon, és állukat a mellkasukon lógatva buzgón hortyogtak. Mindkettőnek géppisztoly volt az ölében. Nem kockáztattunk. Pici kiszorongatta belőlük az életet – a puszta kezével. A barátunk olyan elégedett volt a teljesítményével, hogy nem vette észre a következő lépcsőfokon heverő vodkásüveget. Ha lett volna benne valami, akkor bizonyára nem kerüli el a figyelmét, de az üveg üres volt, így aztán mindketten a lépcső aljában kötöttek ki, iszonyú csörömpölés kíséretében. Az egyik kozák kinyitotta a szemét és ijedten felült, de mielőtt még felfoghatta volna, hogy mi folyik körülötte, Heide elvágta a torkát. Pici dühösen felpattant, és ekkor megpillantotta saját magát a falitükörben. A félhomályban azt hitte, ellenséggel van dolga, és rálőtt a tükörképére. Elégedetten látta, hogy az ellenfele összecsuklik az „üvegajtón” túl.

– Az istenit! – sziszegte fentről Papa. – Mi a fenét csináltok ti odalent? – Csak Pici volt – feleltem. – Szélmalmokkal hadakozik. Pici félrelökött, és felrohant a lépcsőn. Az arca véres volt a bőrébe

fúródott üvegszilánkoktól. – Kinyírtam a rohadékot – közölte. Lenzing a szájára préselte a kezét, és kuncogni kezdett. – Miféle rohadékot? – kérdezte Porta. – Azt, amelyik rám akart ugrani az üvegajtó mögül! – felelte Pici. –

Szétlőttem a képét. Lenzing most már úgy röhögött, hogy majdnem átesett a korláton.

Örültem neki, hogy végre vidámnak látom. Az emeletre érve a lengyel a hálószoba ajtajához futott, és be akart

rontani, de Papa visszatartotta. Megálltunk az ajtó előtt, és füleltünk. Bentről mintha hangos légyzümmögés hallatszott volna.

– Rendben – bólintott Papa. – Nyisd ki. A Légiós lenyomta a kilincset. Egy remegő hústorony feküdt az ágyon.

Halk, monoton hangon hortyogott, ezt hallottuk kintről. Lehajított egyenruhája arról tanúskodott, hogy őrnagy. Teljesen kopasz volt, és egy kicsit hasonlított Taras Bulbára.

Az ágy végében egy félmeztelen lány feküdt aléltan. Ladislaw falfehér

arccal, reszketve nézte. – A felesége? – kérdezte együtt érzőn Papa. A lengyel megrázta a fejét. – A húgom – mondta elcsukló hangon, és elfordította a tekintetét. A Légiós előhúzta P38-asát, és az őrnagy halántékához nyomta a csövét.

Pici félretolta a kezét. – Bízd csak rám. Imádok tiszteket gyilkolni. Főleg puszta kézzel szerette csinálni. Gyors, tiszta munka volt, és még

zajjal sem járt. Egy kis fuldoklás, és az őrnagy nem volt többé. – Ott egy másik – jegyezte meg közönyösen Gregor. Egy kéz lógott ki az ágy alól. Pici megragadta, és előhúzta a gazdáját.

Egy kapitány gurult elő, egy szál zubbonyban és zokniban. A hóna alatt egy-egy üveg vodkát szorongatott. Mosolygott álmában, még akkor is, amikor Pici eltörte a nyakát.

A lány eközben magához tért. Kinyitotta a szemét, és rémülten körülnézett a katonákkal telezsúfolt szobában. El kell ismernem, nem nyújtottunk valami szívderítő látványt. Mosdatlanok voltunk, borostások, tetőtől talpig sárosak, és bűzlöttünk a rongyos egyenruháinkba kövült verejtéktől. Egyáltalán nem lepett meg, hogy a lány felsikított, amikor Pici kéjes vigyorral a képén közelebb lépett az ágyhoz, ahogyan azért sem hibáztattam, hogy beleharapott Porta kezébe, amikor az lehuppant melléje és át akarta ölelni. Szerintem én is ugyanígy reagáltam volna, ha magamhoz térve Porta vagy Pici képét pillantom meg az ágyam felett.

– Hagyjátok békén! – dörrent rájuk Papa. A két csibész felkapta a fejét. – Mi a baj, nagypapi? – Azt mondtam, hagyjátok békén! – Papa felkapta az őrnagy zubbonyát,

és az ágyra dobta. A lány gyorsan magára kapta. – Jól van, akkor gyerünk tovább. Papa odavezette a lányt a bátyjához. Ladislaw még mindig háttal állt neki,

arcát a kezébe temetve, mintha még ennyi év háború után is képtelen lett volna megérteni, hogy lehetnek a férfiak ilyen brutális állatok.

– Meg kell keresnünk a feleségét – emlékeztette Papa. – És meg kell tisztítanunk a házat ezektől a férgektől.

A pincében találtuk meg a nőt és a gyereket. Egy rakás kozák hevert körülöttük, részeg álmukat aludták az áldozataik vérében fekve. A nőt megerőszakolták, és felnyitották egy késsel. A kisfiút felnyársalták egy bajonettre. Felesleges lett volna közelebbről is megvizsgálni őket. Mindketten halottak voltak.

Olyan borzalmas látványt nyújtottak, hogy képtelenek voltunk levenni róluk a tekintetünket. Még Porta is csak tátogott. Lenzing elfordította a fejét, és öklendezni kezdett. Papa átkarolta a lengyelt, és a lépcső felé vonszolta. A Légiós is megfogta a lány kezét, és felvezette a házba.

A lengyel, az eddig alázatos, félénk Ladislaw, kitépte magát Papa kezéből, és vadul nekiugrott a legközelebbi kozáknak. Puszta kézzel megfojtotta, aztán két másikkal is ugyanígy végzett. Közben Pici is magához tért a révületből, és csatlakozott hozzá. Percek alatt végeztek a társasággal. Senki nem maradt életben.

Felballagtunk a hallba, és kimentünk az udvarra. Már nem volt értelme tovább téblábolni a házban. Pici és Porta, akik sosem voltak túlérzékenyek, nekiláttak eltakarítani az ökör maradványait. Kuls már megint a bátyjáról motyogott. Az istálló mögül vízcsobogás hallatszott. A Légiós intett, hogy kövessem. Megkerültük az épületet, és egy dülöngélő kozákot pillantottunk meg, amint épp vizelni próbált egy esővizes hordóba. A Légiós rám kacsintott, és előhúzta a kését. Otthagytam. Nem volt kedvem végignézni, hogyan végez az áldozatával.

Mire visszaértem a ház elé, már csak az ökör csontváza zörgött a nyárson. Porta és Pici eltűntek, és beletelt egy negyedórába, mire megtaláltuk őket az egyik farmszéli présházban. Egy boroshordón lovagoltak, és hazafias dalokat énekeltek rekedt, fülsértő hangon. Negyedóra lefogása alatt sikerült hülyére inniuk magukat.

Barcelona loholt oda hozzánk a hírrel, hogy a fák között három, benzineshordókkal megrakott teherautót talált. Az alezredes is előkerült, isten tudja, honnan. Vodkától bűzlött és eléggé bizonytalanul állt a lábán. Ő is ugyanarról számolt be, mint előtte Barcelona.

– No, őrmester, akkor mire várunk? – kérdezte nehezen forgó nyelvvel. – Három teherautó vár ránk a fák között. Miért nem vesszük igénybe őket?

Követtük Barcelonát és az öreget a teherautókhoz, majd benzines-kannákkal felpakolva visszamentünk a házba. Körbelocsoltuk a kozákokat, aztán a házat is, majd kinyitottuk az istálló ajtaját, hogy kiengedjük a lovakat. Az állatok eleinte bizalmatlanul méregettek minket, aztán kirohantak az ajtón, és az erdő felé vágtattak.

– Ha tudnák, hogy mennyire irigylem őket – jegyezte meg Gregor. – Számukra a háború ezzel véget ért.

– Nagyon helyes – bólogatott Schmeltz. – Az állatoknak semmi keresnivalójuk az emberek háborújában. – Átkarolta Gregor vállát, és bizalmasan közelebb hajolt hozzá. – Mondok magának valamit! A háború előtt volt egy istállóm, tele gyönyörűbbnél gyönyörűbb lovakkal. Pompás

állatok voltak! Olyan szépek, amilyeneket maga még sohasem látott… Tudja, mi lett velük?

– Nem. Mi? – kérdezte Gregor. – Elvitték őket – felelte az alezredes. – Kolbászt csináltak belőlük.

Döbbenetes, nem? Egyszerűen döbbenetes. – Az anyjukat! – mondta együtt érzően Gregor. Papa minden tőle telhetőt megtett, hogy egybegyűjtse az embereket és

elindítson minket. A század fele azonban részeg volt, a másik fele pedig a kamrában garázdálkodott. Egy ember nem akadt, akinek ne dudorodott volna legalább egy-egy üveg bor vagy vodka a zsebeiben. Az embereknek nem nagyon akaródzott távozni egy ilyen kincsesbányából, és Papának nem is sikerült rendet teremtenie mindaddig, míg Ladislawnak elege nem lett a fosztogatásból, és bele nem lökött egy gyufát a legközelebbi benzintócsába. A rend helyreállt, de sajnos a teherautókat még nem hoztuk ki a fák közül, és a házzal együtt őket is elnyelték a lángok.

Visszamentünk az erdőbe, onnan néztük, mint válik a háza a kozákok és mi magunk után, immár végleg, a lángok martalékává. Azon tűnődtem, vajon milyen lehet részegen átsiklani a túlvilágra, úgy, hogy fogalmad sincs róla, mi történt veled.

– A legszebb halál, amit el tudok képzelni – állította Barcelona. – És nézd ezt a halotti máglyát. Hát nem csodálatos! Ha majd meg kell halnom, én is ilyen halált szeretnék!

„Azt akarom, hogy a német ifjak bátrak legyenek, merjenek lépni, és ha kell, az erőszaktól se riadjanak vissza…”

Himmlernek levele prof. dr. Bruno Schultz SS Hauptsturmführernek,

1938. augusztus 19.

EGY ÓRÁVAL AZUTÁN,hogy a varsói lázadás kitört, Heinrich Himmler Reichsführert értesítették a történtekről. Először nem akarta elhinni. Lehetetlen, mondta, hogy azok a csatornatöltelékek, azok a patkány lengyelek és zsidók rá merjenek támadni a német katonákra. Nem, még ők sem lehetnek annyira ostobák, hogy elhiggyék, ezt megúszhatják szárazon. Ez több, mint öngyilkosság. Megőrültek?

Úgy tűnt, igen, mert a hír megerősítést nyert. A Reichsführert ez annyira lesújtotta, hogy hosszú ideig nem is tudott megszólalni. Csak járkált fel-alá a szobájában, és hol a szemüvegét törölgette, hol gyöngyöző homlokát.

– Jól van – szólalt meg végül. – Ha ez a helyzet, akkor megmutatjuk nekik! Megmutatjuk nekik, hogy mit érdemel az állat, ha vicsorítani mer a gazdájára! – A beosztottjai felé perdült, akik feszes vigyázzban várták, hogy ellássa őket utasításokkal. – Példát fogunk statuálni, hogy többé senki ne merjen fellázadni a német felsőbbrendűség ellen. Eltöröljük Varsót a föld színéről! Minden férfinak, minden nőnek és gyermeknek, minden élőlénynek pusztulnia kell. Minden épületet porig rombolunk, és felszántjuk az utcák helyét!

Az ablakhoz sétált, és szétvetett lábbal hintázni kezdett a sarkán. Orrcimpái remegtek a sértődöttségtől. Nem állhatta a szemtelenséget.

– Továbbá – fordult vissza a szoba belseje felé – likvidálni fogunk minden lengyelt a fogolytáborainkban. Érthetően beszéltem?

– Igenis, Reichsführer – hajtott fejet Berger Obergruppenführer. – Tökéletesen érthetően.

– Mindazokat, akik Varsóban születtek vagy akiknek rokonai élnek ott, le kell lőni ma éjjel. Személyesen fogom ellenőrizni, hogy ez megtörtént-e. Huszonnégy óra múlva legyen előttem a kivégzettek listája.

– Igenis, Reichsführer. Himmler bosszúsan fújtatott egyet. – Ami pedig Fischer Gauleutert illeti, őt fel kell akasztani, amiért

képtelen volt megelőzni a lázadást… A lázadás elfojtását Erich von dem Bach Zalewski Waffen SS tábornokra

bízták. Se ő, se a Reichsführer nem értették, hogyan okozhatott ennyi gondot

Fischernek egy maroknyi lengyel partizán. A körzetben huszonkétezer német katona állomásozott, s ott volt még ezenfelül Kaminski tízezer fős brigádja. Ilyen körülmények közt megbocsáthatatlan volt, hogy a Gauleiter hagyta kicsúszni a gyeplőt a kezéből.

Himmlernek és Bach Zalewskinek ekkor még fogalma sem volt a lázadás valódi erejéről. De nem maradtak sokáig sötétben. A lengyelek, Bór-Komorowski tábornok vezetésével elfoglalták az egész városközpontot, köztük a Gestapo főhadiszállását és a német katonai főparancsnokságot. A következő lépésük a telefonközpont és az erőmű megszerzése volt. A harmadik napon a német csapatok már visszavonulni kényszerültek, a diadalittas lengyelek pedig rátették a kezüket a város fegyver- és lőszerraktáraira.

Himmler kénytelen volt három SS- és hat Wermacht hadosztályt átirányítani az orosz frontról. Szeptember végén megindult az ellentámadás. A német csapatok a legmodernebb fegyverekkel és három vadászbombázó raj támogatásával indultak a lázadás elfojtására.

A Reichsführernek azonban, minden igyekezet ellenére, nem sikerült megtörnie a lengyeleket. De nem adta fel. Ettől kezdve mindennap ötezer lengyel foglyot végeztek ki, egészen addig, míg a lázadók meg nem adták magukat.

Át a folyón

EGÉSZ ÉJSZAKA ÉS MÁSNAP IS egyvégtében gyalogoltunk, gyakran rejtőzködve, hogy elkerüljük az őrjáratokat. Kuls folyamatosan panaszkodott; meggyőződése volt, hogy Ladislaw és a húga csapdába akarnak csalni minket, és Papa van olyan bolond, hogy szépen belesétál a kedvükért. Az én fejemben is megfordult a gondolat, de gyorsan elhessegettem magamtól. Igaz volt ugyan, hogy meglehetősen kanyargós útvonal mentén haladtunk, de nem volt okunk bizalmatlannak lenni a vezetőinkkel. Sőt éppenséggel örülhettünk neki, hogy nem kell magunkra hagyatva bolyonganunk a számunkra ismeretlen rengetegben.

Éjféltájban felértünk egy mélyen a folyó fölé nyúló szikla tetejére. Egyike volt a többi hasonló képződménynek, melyek az alant kavargó, habzó folyót szegélyezték. A sötétben nem sokat láttam mindebből, de elég volt kihajolni a zajgó mélység fölé, hogy gyomromat megmarkolja a halálfélelem. Gyorsan visszahátráltam, biztonságos távolságba a meredély kavicsos szélétől.

– Most mi lesz? Papa a folyó felső folyása felé mutatott. – A lengyel szerint szűk egy kilométerrel feljebb van egy híd, de sötétben

túl kockázatos lenne átkelni rajta. Úgyhogy most szépen eltesszük magunkat holnapra, és majd reggel megpróbáljuk.

– Ez érdekes – morgolódott Kuls. – Miért lenne éppen sötétben kockázatos átkelni egy hídon? Nekem ez bűzlik.

Én se igazán értettem, de nem szóltam semmit. Nem akartam lovat adni Kuls alá. A lengyelek egy hasadékhoz vezettek minket, amely egy meglehetősen tágas barlanggá szélesedett. Felállítottunk egy ágakkal álcázott géppuskát a bejáratnál, és kényelmesen elhelyezkedtünk. Az erdő sara után a száraz, kellemes hőmérsékletű barlang valóságos luxusszállodának tűnt számunkra. Ettünk-ittunk, aztán aludni próbáltunk. Volt, akinek sikerült, és volt, akinek nem. A Légiós a fal felé fordult, és reggelig meg sem mozdult; én álmatlanul forgolódtam egész éjszaka: képtelen voltam kizárni a fejemből Heide és Porta részeg civakodását, Pici idétlen megjegyzéseit és az általános duruzsolást meg böfögést, amiket a barlang falai sokszorosukra erősítettek. Aztán nagy nehezen eljött a hajnal, és Papa felverte a társaságot.

Szétszedtük a géppuskát, és követtük a két lengyelt a hegygerinc mentén.

Az égbolt szürke volt, borongós, és egy kövér holló körözött rajta szélesre tárt, fekete szárnyaival. Volt egy olyan kellemetlen érzésem, hogy az átkelés nem is lesz olyan könnyű, mint reméltük.

– Ott – mutatott Ladislaw előre. Mindannyian egy hidat kerestünk a tekintetünkkel, de csak egy hatalmas fenyőfát láttunk, amelyet a szél gyökerestül kidöntött, és átfektetett a szakadék felett. – Ott fogunk átkelni.

Mintha még Papa is elbizonytalanodott volna. – Biztonságos? – kérdezte. – Hogy biztonságos-e? – A lengyel vállat vont. – Honnét tudhatnám?

Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Lehet, hogy letörik alattunk, lehet, hogy a szél repít le róla minket. Lehet, hogy az oroszok jönnek. – Szomorúan lehajtotta a fejét. – Kit érdekel?

Őt és a húgát kétségkívül nem érdekelte. Kéz a kézben elindultak a kidőlt fenyőfa felé. Azok után, amin keresztülmentek, érthető volt, hogy nem sokra értékelték a saját életüket. De ha ők hajlottak is öngyilkosságot elkövetni, nekünk nem nagyon akaródzott.

– Mit mondtam én nektek? – ágált Kuls. – Hát mi a büdös francot mondtam én nektek!

Hátrébb húzódtunk – Keltetek már át rajta valaha? – kérdezte Barcelona. – Még soha – felelte Ladislaw. – Miért keltünk volna? Eddig ott volt a híd – tette hozzá a húga. Óvatosan ráléptek a fatörzsre, és elindultak a mélység fölé. Ladislaw a

csípőjére tette a kezét, így próbált egyensúlyozni; a lány kétoldalt kinyúj-totta a karját. Mindketten előreszegezték a tekintetüket, még véletlenül sem néztek lefelé. Félúton lehettek, amikor a fa megmozdult alattuk. A lány felsikoltott, és mozdulatlanná dermedt, úgy, ahogy állt, fél lábon. Ladislaw oldalra fordult, szétcsúsztatta a lábait, és a húga felé nyújtotta a kezét. A lány megfogta, és óvatosan leengedte a másik lábát is. Egy pillanatig mindketten mozdulatlanok maradtak, de amikor már azt hittük, hogy mégiscsak inukba szállt a bátorságuk, kiegyenesedtek és elengedték egymás kezét. Olyan egykedvűen folytatták az útjukat, mintha a farm udvarán sétáltak volna. Néhány lépéssel a túlpart előtt a fenyő csúcsa elkeskenyedett. Az átmérője nem lehetett több fél arasznál. Az elöl lépdelő Ladislaw egy ugrással áthidalhatta volna a távot, de ha megteszi, a rugalmas fatörzs a szakadékba veti a húgát. Türelmesen végigegyensúlyozta a hátralévő távot, s amikor már biztonságban volt, megfordult, és kinyújtotta a kezét. A lány megragadta, s egy másodperccel később már ő is a túloldalon volt.

– Ha kettejüknek sikerült – mosolyodott el bizakodóan Papa –, nekünk

miért ne menne? Nos, ki lesz a következő? Nem tolongtunk. Még Porta is csendben meghúzta magát. Ladislaw és a

húga bátorítóan integettek és kiabáltak nekünk a túlpartról, de mi csak az irdatlan szakadékot láttuk, és a dühösen rohanó folyó csobogását hallottuk. Papa türelmetlenül csettintett.

– Ugyan már, gyerünk! Nem álldogálhatunk itt egész nap. Át kell kelnünk, és kész. Akár tetszik, akár nem.

– Francot! – jelentette ki Kuls. Papára vicsorgott, mint egy felhergelt kutya. – Itt fogok maradni, és senki sem akadályozhat meg benne!

Papa odalépett hozzá, hogy jobb belátásra térítse, mire Kuls elhátrált, és ráemelte a puskáját.

– Még egy lépést, és lelőlek! Esküszöm, hogy megteszem! Papa tett még egy lépést. Egyik kezével kikapta a puskát Kuls markából,

a másikkal pedig lekevert egy jó csípős nyaklevest. A puskát megvetően a szakadékba lökte.

– Te is így fogsz járni, ha még sok gondot okozol – fenyegette meg a szanitécet. – Szóval ki lesz a következő?

– Nem én, az biztos – húzódtam hátrébb. Elég volt csak ránéznem a fenyőre, és máris szédültem. Ez egyszer

tökéletesen egyetértettem Kulsszal. Vadlovakkal se lehetett volna odavontatni engem.

– Fogjak fegyvert rátok? – kérdezte Papa. Ideges sugdolózás támadt, mindenki mást akart küldeni maga helyett.

Végül Pici megelégelte a zsibvásárt, és bosszúsan morgolódva előrelépett. Lecibálta a bakancsát, és a nyakába akasztotta. Volt még nála egy üveg málnabor; ezt gyorsan legurította a torkán – biztos, ami biztos –, és a szakadékba hajította az üres üveget. Aztán megindult, mint egy tank, és meg sem állt volna egészen a túlpartig, ha félúton el nem véti a lépést. Szerencsére az utolsó pillanatban sikerült elkapnia a fatörzset, és most ott lógott, pattogott a tátongó mélység felett. Megfagyott a vér az ereimben, és olyan buzgalommal kezdtem rágcsálni az ajkamat, mintha az a legfinomabb bifsztek lett volna. El akartam fordítani a tekintetemet, de képtelen voltam rá.

– Nem fog sikerülni neki – motyogta Barcelona. Belekapaszkodott a karomba, és olyan erősen megszorította, hogy felszisszentem a fájdalomtól. – Nem fog sikerülni…

Pici előrelendítette a lábát, és átkulcsolta vele a fatörzset. Lassan, fejjel lefelé, akár egy túlméretezett lajhár; araszolni kezdett a két lengyel felé. Már az utolsó két méternél járt, amikor baljós recsegés hallatszott. Ladislaw és a

lány odaugrottak, és alányúltak a fatörzsnek. Szép gesztus volt, de vajmi keveset ért Pici súlyával ért Pici súlyával szemben.

– Jézusom – suttogta kővé váltan Gregor. – Ketté fog törni… De nem tört, és Pici elérte a túloldalt, ahol gyorsan belekapaszkodott egy

satnya fa kilógó ágaiba. Fél lábát sikerült megvetnie egy kiszögellésen, és egy akrobatikus mutatvánnyal felhúzta magát. Előhúzta koszos, véres zsebkendőjét, és megtörölte verejtékező homlokát.

– Gyertek! – kiáltott át nekünk. – Nem is olyan nagy cucc! – Mehet a következő – intett Papa, aggodalmas pillantásokat vetve abba

az irányba, amerről jöttünk. Az erdő mélyéből lövéseket lehetett hallani, és ez csak egyet jelenthetett: az NKVD a nyomunkban volt. – Mozduljon már valaki, az isten szerelmére!

Papa elkapta a hozzá legközelebb álló grabancát, és a szakadék széléhez tuszkolta. Ha én lettem volna az illető helyében, inkább kereket oldok, és a ránk vadászó oroszoknál keresek menedéket, mint hogy kövessem Picit át a mélységen. De nem én voltam az, hanem Barcelona, ő pedig szitkozódva leült, és levette a bakancsát.

A „híd” közepéig semmi baj nem volt, olyan magabiztosan ment, mintha előző életében kötéltáncos lett volna, ott azonban váratlanul megtorpant. Hogy mi zavarta meg, az rejtély volt. Talán elkövette azt a hibát, hogy lenézett. Vagy eszébe jutott, hogy Picinek félúton támadtak gondjai? Nem tudom. De bármi is volt az oka, Barcelona lecövekelt, és hiába fenyegette az egyik oldalról Papa, hiába bátorította a másikról Pici, az istennek se volt hajlandó megmozdulni.

– Most akkor mi legyen? – kérdezte reménykedve Gregor. Értettem én, hogyne értettem volna, hogy mire gondol, amikor nekem is éppen ez járt a fejemben. Hiszen hogyan is folytathattuk volna az átkelést most, hogy Barcelona elállta az utat? De sajnos nem iskolai kiránduláson voltunk, hogy összepakoljunk és hazamenjünk. És Barcelonát sem hagyhattuk ott.

A Légiós megvetően lebiggyesztette az ajkát. – Valakinek ki kell menni és odébb kell tolni azt a seggfejet. Mivel önkéntes jelentkező nem akadt, lekapta a bakancsát, a nyakába

akasztotta, és ő maga indult Barcelona után. Könnyű léptű és magabiztos volt, mint egy párduc, de egy pánikba esett emberrel kellett megküzdenie. Barcelonának meg is volt rá minden oka, hogy rémült legyen. A puskája, amivel eddig egyensúlyozott, kihullt a kezéből, és pörögve aláhullt. Barcelona inogni kezdett, és pillanatokon belül ő is utánazuhant volna, ha a Légiós időben oda nem ér, hogy visszalendítse egyensúlyi helyzetébe. Egy pillanatra mindketten mozdulatlanná dermedtek, aztán Barcelona lassan

araszolni kezdett előrefelé. Kettejük együttes súlya volt az, amit a fenyőfa csúcsa még elbírt. Ahogy

Pici lelépett a túloldalról, hogy segítsen nekik, panaszos nyikordulás hallatszott, és a fatörzs vége megcsúszott.

– Vissza! – ordította Papa. – Lépj vissza, az istenit! Pici még idejében kapcsolt, így sikerült elkerülni a hármas tragédiát.

Visszalépett a sziklára, és innen nyújtott segítő kezet Barcelonának, amikor az közelebb ért. A Légió gond nélkül átért, és komótosan rágyújtott egy cigarettára. Ráért, sejtette, hogy el fog még tartani egy darabig, mire mindenki átmegy.

Papa intett Portának. – Te jössz. – Mi? Én? – kérdezte elhűlve Porta. – Igen, te. – Muszáj? – próbálkozott Porta. – Ajánlatos lenne. Nem szeretnék rajtad példát statuálni. – Annak én se örülnék – mondta némi gondolkodás után Porta. Orrát

lógatva a fatörzs felé indult. – A bakancsod – figyelmeztette Papa. – Soha nem fogsz átjutni

bakancsban. – Cseszd meg a bakancsomat – felelte megmagyarázhatatlan jókedvvel

Porta. Hátrafordult, és csókot hintett nekünk. – Ég áldjon titeket, gyermekeim!

Porta sajátos módját választotta az átkelésnek: ráült a fatörzsre, mintha libikókázni akarna, és átkulcsolta a lábával. Így csúszott át, olyan iramban, hogy még egy csiga is megelőzte volna. Nem csoda, hogy megszomjazott útközben. A maratoni táv közepén egy kis pihenőt tartott, és megkínálta magát a kulacsából. Valami jó erős lehetett benne, mert ettől kezdve énekelve haladt tovább, a fenekét csapkodta, és „gyí te, pacikám” kiáltásokkal biztatta magát.

– Őrmester, mi a baj az emberének? – kérdezte az alezredes. – Meghibbant a félelemtől?

Gregor volt a következő. Ömlött róla a veríték és halálra volt rémülve, de sosem volt az a cirkuszolós fajta. Meglovagolta a fatörzset, akárcsak Porta, és minden cécó nélkül átvonszolta magát a túlpartra. Igaz, hogy abban a pillanatban elájult, de megcsinálta. Lenyűgözőn csinálta.

– Látjátok? – ragadta meg a lehetőséget Papa. – Így kell ezt! Heide ezt nem hagyhatta annyiban. Mire észbe kaptunk, már félúton járt.

A nyakába lógatott bakancsot leszámítva most is maga volt a megtestesült

tökély. Kihúzott háttal tekintetét előreszegezve masírozott át a vészesen pattogó fatörzsön. Ha a többiek megtették, neki – mint jó nácinak – még inkább meg kellett tennie. Ahogy átment, díszlépésben, már-már képtelenül egyszerűnek tűnt az egész.

Aztán jöttek a többiek, és nem volt mindenki ilyen szerencsés. Lutzot bajonettel kellett odatuszkolni, és sohasem jutott át a túloldalra. Rajta kívül még ketten zuhantak alá a mélységbe. Elnyújtott, távolodó üvöltésük még ma is a fülembe cseng.

Végül csak mi négyen maradtunk hátra. Az alezredes, Papa, Kuls és én. Én következtem. Már nem húzhattam tovább a dolgot. Papa a szakadék szélére lökdösött.

– Nem! – jelentettem ki. – Nem megyek át! Inkább megvárom az oroszokat, és meghalok, de nem megyek!

– Ne légy barom – mondta rendíthetetlen nyugalommal Papa. Lehajolt, és kioldotta a bakancsom fűzőjét. – Le vele, és gyerünk!

– Nem megyek! – makacsoltam meg magam. – Menj te! Meg az alezredes. Mi majd itt maradunk Kulsszal, és fedezünk titeket!

Az alezredes, aki eddig csendben meghúzódott a háttérben, most hirtelen izgatottá vált, és fel-alá kezdett rohangálni a pisztolyával. Azzal fenyegetőzött, hogy amennyiben nem engedelmeskedem a parancsnak, agyonlő.

– Miért nem megy inkább maga? – kérdeztem tőle. Az alezredes a haját tépte dühében. – Az istenit, őrmester! Ha nem indítja el ezt az embert, mire tízig

elszámolok, mindkettőjüket lelövöm! Papa atyaian a vállamra tette a kezét. – Ide figyelj, Sven! Most szépen azt fogod tenni, amit mondok neked. Le

fogod venni a bakancsodat, fel fogsz lépni arra a fatörzsre, és át fogsz menni rajta, ahogy azt már a többiek is megtették. Mögötted leszek, úgyhogy csak semmi pánik. Ha szédülnél, akkor szólj nekem, és tartunk egy kis pihenőt. Félelemre semmi ok. Ha ez a fa a földön lenne végigfektetve, játszva végigmennél rajta. Csak arra vigyázz, hogy ne nézz le, rendben? Nézz egyenesen előre, és akkor nem lehet baj.

Hinni akartam neki. Összekapartam magamban minden maradék bátor-ságot, és ráléptem arra az átkozott fatörzsre. Ahogy kifelé araszoltam, a semmi fölé, azt próbáltam elhitetni magammal, hogy még gyermek vagyok, és egy téglafal tetején egyensúlyozok, ahogy azt annak idején olyan sokszor tettem. Papának tényleg igaza van, biztattam magam. Ha ez a fatörzs csak néhány méterre lenne a földtől, akkor gond nélkül végigszaladnék rajta.

Előreszegeztem a tekintetemet, a bajtársaimra, akik már odaát voltak. Ha nekik sikerült, akkor nekem miért ne sikerülne? Aggodalomra semmi ok.

Egy szélroham vágtatott át a szakadékon. Ha tényleg csak néhány méterre lettem volna a földtől, akkor lágy szellőnek éreztem volna, de itt fent a hegytetőn olyan ereje volt, mint egy hurrikánnak. Meginogtam, és ahogy odébb léptem, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, akaratlanul lenéztem. Láttam a rohanó folyót, láttam a tűhegyes, felém meredő sziklákat, és láttam magamat, ahogy feléjük zuhanok. Sikítani és ordítani akartam, bele akartam kapaszkodni valamibe, hogy fent tartsam magam, de nem volt mibe. Csak az üres tér volt köztem meg a halál között. Képtelen voltam továbbmenni. Csak álltam, és reszkettem, mint egy nyárfalevél.

– Ne állj meg – hallottam a hátam mögül Papa hangját. Kinyújtotta a kezét, és megragadta a derékszíjamat. – Menj tovább, és ne nézz le! Bármi történjék is, ne nézz le.

Elértük a fenyőfa csúcsát. Papa itt elengedett, és biztatott, hogy menjek tovább egyedül. Tudtam, hogy azért nem akar ő is velem jönni, mert itt, az utolsó néhány méteren már nagyon izgett-mozgott a fatörzs, de nem érdekelt. Egyedül nem voltam hajlandó továbbmenni. Hiába bökdösött hátulról, nem mozdultam. A többiek ordítottak, az alezredes őrjöngött, Papa taszigált, de én képtelen voltam megmozdulni. Leguggoltam, és mindkét kezemmel belekapaszkodtam a fatörzsbe. Olyan ragaszkodással szorongattam, mint csecsemő az anyja emlőjét. Papa mögém kuporodott.

– Gyerünk, Sven, szedd össze magad! Nem adhatod fel éppen most, amikor már majdnem sikerült. Már csak néhány lépés, és ott vagyunk. Mitől félsz? Láttad, a többieknek sikerült!

Igen, láttam őket, ahogyan azt is láttam, hogyan lógott Pici fejjel lefelé, és hogyan zuhant alá Lutz meg a két másik szerencsétlen…

– Sven, az istenit! Papa kezdte elveszíteni legendás türelmét, ami nem volt meglepő. Egy

hatvan-hetven méteres szakadék felett egyensúlyozott, egy ingatag fatörzsön, az orra előtt egy makogó idiótával, aki elég ijedt és őrült volt ahhoz, hogy bármelyik pillanatban magával rántsa a mélybe.

– Nem tudok! – feleltem. – Képtelen vagyok rá. Előttem, a fa törzsén hangyák százai jöttek-mentek a legnagyobb lelki

nyugalommal, mindennapos teendőiket intézve. Ügyet se vetettek ránk, se az én nyavalygásomra: egyszerűen átmásztak a kezemen, és folytatták útjukat, mintha ott se lettem volna. Bárcsak ne lettem volna…

– Jól van, akkor maradj itt! Nekem ebből ennyi is elég volt! – Azzal Papa felegyenesedett, és átmászott felettem. Néhány másodperc múlva már ő is

biztonságban volt. Hallottam, hogy Porta rám kiált, de nem reagáltam. Nem mertem levenni a szemem a hangyákról. Attól féltem, ha megteszem, menten alázuhanok. Aztán a fa váratlanul megnyikordult egy súlyos test alatt, és valaki elkapta a galléromat.

– Jól van, most már húzhattok – mondta Pici. – Megvan a szaros. Picit, akit a derékszíjánál fogva lógattak kifelé, berántották, ő pedig en-

gem rántott magával. Abban a pillanatban, ahogy biztonságban megérkez-tem közéjük, a bátorító szavak elapadtak. Szitkok, szemrehányások zúdultak rám minden irányból. Egyedül Barcelona vigyorgott rám együtt érzően.

A túloldalon lövések dördültek. Egyszeriben feledve voltam; a társaság egy emberként a zaj irányába perdült. Odaát groteszk dráma volt kialakuló-ban. Az alezredes ráparancsolt Kulsra, hogy keljen át, mire az rémületében előkapta a pisztolyát, és rálőtt az öregre. Nem helyeseltem, amit tett, de tökéletesen át tudtam érezni a helyzetét. Az öreg visszalőtt, aztán mindketten a sziklák fedezékébe vetették magukat. Westernfilmeket idéző piff-puff vette kezdetét, golyók repkedtek minden irányban. Pici vidám füttyögéssel biztatta őket, Porta pedig táncra perdült, és nagyokat kurjantott. Aztán egy golyó vállon találta és a földre küldte Kulsot. A fiú felállt, és el akart menekülni, de megcsúszott a sziklatörmelékeken, és gurulni kezdett a lejtőn, egyenesen a szakadék széle felé. Nem volt mibe megkapaszkodnia. Álltunk, és tátott szájjal néztük, hogyan zuhan. A teste tompa puffanással nekicsapódott egy hegyes sziklának, és szétpukkant, kiontva belsejét.

Az alezredes megtörölgette a homlokát a zsebkendőjével, aztán eltette a pisztolyát, és levette a csizmáját. A szakadék széléhez ment, mindkét kezében egy-egy csizmával, de még nem lépett fel a fatörzsre. Megállt, letette a csizmákat, és megint előhúzta a pisztolyát. Kivette a tárat, és gondosan megszámolta a töltényeket. Ahhoz képest, hogy mennyire sürgetett minket, nem kapkodta el a dolgot. Pici és Porta gúnyosan hajrázni kezdtek, Papa pedig aggodalmas képpel átkiáltott:

– Jobb lenne, ha jönne, uram. Mindjárt ideérnek! Schmeltz megköszörülte a torkát. – Rendben, őrmester – kiáltott vissza. – Indulok. Óvatosan fellépett a fatörzsre. Alig tett meg néhány bizonytalan lépést,

gépkarabély-sorozatok hallatszottak a közelből. Az alezredes rémületében meglovagolta a fatörzset, és a fenekén csúszva rángatta tovább magát. A Légiós káromkodva bevetette magát a géppuskája mögé. Golyók és kézigránátok röpködtek a szakadék és a két tűz közé szorult szerencsétlen öregember feje fölött. Döbbenetünkre az oroszok, tisztjeiktől hajtva, felpattantak a fatörzsre, és felénk indultak szép sorjában.

– A hülyék! – motyogta Gregor. – Az átkozott hülyék! Meglepően magabiztosan lépdeltek ahhoz képest, hogy minden irányból

halál várt rájuk: hátul a tisztjeik, szemből mi, alattuk meg egy vészesen nyikorgó fa és a szakadék. Az alezredes miatt nem tüzeltünk, de neki már csak néhány métere volt hátra, és utána senki és semmi nem akadályozhatta meg, hogy egyenként leszedjük őket.

Az alezredes nem ért át. Fejlövést kapott és meghalt, mielőtt még lefordulhatott volna a fatörzsről, hogy alábukjon a mélybe.

– Jól van – mondta megkönnyebbülten Papa. Legalább ennyivel is kevesebb gondunk volt. – Robbantsátok fel, és tűnés innen.

Heves tüzet zúdítottunk az oroszokra, hogy fedezzük Picit és Portát, amíg felszerelik a fatörzset néhány T-aknával. Fél perccel később a fenyőfának és a rajtuk egyensúlyozó oroszoknak már hűlt helye sem volt. Részünkről ezzel el volt intézve a dolog.

Felkerekedtünk, és folytattuk a vánszorgást a hegyes-völgyes, sárlétől síkos terepen. Egész álló nap mentünk, éhesen, koszosan, elcsigázottan, ap-ránként feladva a reményt, hogy valaha is utolérjük még visszavonulóban lévő csapatainkat. Aztán kiértünk egy útra, de még mindig nem láttunk senkit, leszámítva az orosz vadászrepülőket, amelyek kétszer is az útszéli árok posványába kergettek minket.

Szürkületkor elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés. Hová menetelünk, és egyáltalán, miért menetelünk? És ha odaértünk, akkor mit fogunk csinálni? Ez jó kérdés volt. Egy ideje már nem csináltunk mást, csak menekültünk az oroszok elől. A háborúnak vége volt, és ezt mindenki tudta. Németországot legyőzték, Adolf napjai meg voltak számlálva, és a dicsőséges porosz hadsereg katonái, már akik még éltek, örültek, ha volt mit enniük. Olyan értelmetlen volt ez az egész. Miért kell céltalanul menetelni egyik helyről a másikra, amikor a végeredmény ugyanaz lesz? Nem lenne sokkal kényelmesebb leülni és várni, hogy lemészároljanak bennünket? Mennyi felesleges szenvedéstől kímélhetnénk meg magunkat!

– Ez kész röhej! – mondtam hangosan. Elhajítottam a géppuskámat, és lefeküdtem az út szélére. Jólesően kinyújtóztattam a tagjaimat, és néztem a sok ostoba lábat, ahogy elmeneteltek mellettem. Csak mentek és mentek, megállás nélkül, a semmibe vezető úton. A nyomorultak.

Egy kéz kapaszkodott bele a hajamba és rántott talpra fájdalmasan. Egy másik kéz a kezembe nyomta a géppuskámat, egy láb pedig fenéken bil-lentett, megadva a kezdőlökést az induláshoz. Sértődötten hátrafordultam, és Porta kajánul vigyorgó képével találtam magam szembe.

– Mit nyavalyogsz? – kérdezte. – Krisztusnak a keresztjét kellett cipelnie,

neked pedig a géppuskádat. Szerintem ez eléggé fair; vagy te nem így gondolod?

Mielőtt még kiötölhettem volna valami jó csípős megjegyzést, egy hang ránk kiáltott:

– Halt! Wer da?*Bárki volt is az illető, nem várta meg a választ. Lövés dördült, és az

oszlop élén baktató Barcelona elterült. A bal karjából levitt egy darabot a lövés. Nagyon úgy tűnt, hogy mégiscsak sikerült beérnünk örökösen visszavonulóban lévő hadseregünket.

– Ki volt az a barom? – ordította Papa. Egy SS-egyenruhát viselő, tizenhat-tizenhét éves kölyök lépett elő az

egyik útszéli fa mögül. – Megőrültél? – kérdezte tőle Papa. A fiú lehajtotta a fejét. – Azt hittem, oroszok – motyogta. – Még hogy oroszok! – húzta fel az orrát Gregor. – Hát úgy nézünk ki,

mintha oroszok lennénk? Letérdelt a sebesült mellé, és felhasította rongyos zubbonya ujját.

Barcelona karjából hiányzott egy jókora húsdarab, de a golyó nem ért csontot. Átkozott szerencséje volt: mire felépül, és megint alkalmas lesz az aktív szolgálatra, a háború minden bizonnyal véget ér. Szívesen lettem volna a helyében…

Egy Oberscharführer jelent meg, nyomában egy SS-egyenruhás gyerekhaddal.

– Mi folyik itt? – ordított ránk az Oberscharführer. – Kik maguk? Honnan jöttek?

– Az Óperenciás-tengeren túlról! – ordított vissza Papa. – Teázni voltunk oroszéknál, és megléptünk a legszebb ezüst teáskészletükkel! Mi az istent lövöldöznek? Nem látják, hogy németek vagyunk?

Az Oberscharführer sajnálkozóan széttárta a kezét. – Nem tehetek róla. – A pufók arcok felé intett a fejével. – Csak tegnap

érkeztek. Egyenesen a bölcsőből szedik ki őket, és elvárják tőlünk, hogy háborút vívjunk velük. Kétségbeejtő. Még azt sem tudják, melyik végénél kell megfogni a puskát.

– Nos, ha még sokáig itt lebzselnek, akkor hamarosan megtanulhatják – mondta Papa. – A vörösök már a nyomunkban vannak, és bármelyik percben itt lehetnek.

* Állj! Ki vagy? (ném.)

– Komolyan mondja? – Úgy nézek ki, mint aki vicces kedvében van? Az Oberscharführer óvatosan megtörölte az arcát egy posztódarabbal. A

bal arcán egyáltalán nem volt hús, és a szeme helyén csak egy bőrredőt lehetett látni.

– Tankjaik is vannak? – kérdezte. – Hát nem talicskával nyomulnak át az erdőn, az egyszer biztos! Egy Hauptsturmführer jelent meg a helyszínen. Olyan lezseren sétafikált,

mintha hétvégi birtoklátogatáson lett volna, de amint meghallotta, hogy mit mondott Papa, rosszallóan összevonta a szemöldökét, és megkérdezte:

– Miért nem a hadosztályukkal vonultak vissza? – Mert nem kaptunk rá parancsot – felelte Papa. – Azt mondták, várjunk a

jelre, de hiába vártunk. A Hauptsturmführer azonnal feljegyezte magának a részleteket. Pici és

Porta természetesen von Weltheim tábornokot és a zongoráját sem mulasztotta el megemlíteni. Hogyan is hagyhattak volna ki egy ilyen nagyszerű lehetőséget, amikor egy igazi tábornoknak tehettek alá?

Barcelonát bepakolták egy Varsó felé tartó mentőautóba. Az utazás nem ígérkezett túlzottan kényelmesnek: a jármű tömve volt. Barcelonának egy haldoklóval kellett egy hordágyon osztoznia. Egy órával később minket is felszedett egy teherautó, és beállt velünk a főváros irányába vánszorgó járműoszlopba. A menetet lengyel menekültek zárták, akik kevéske megmaradt holmijukat kordékon vagy a hátukra vetett batyuvá csomózott lepedőkben cipelték.

Nem mentünk sokat, amikor az elmaradhatatlan orosz vadászrepülők megint lecsaptak az égből. A sofőrünk ijedtében elrántotta a kormányt, s a teherautó beborult velünk az árokba. Sikerült kimenekülnünk belőle, mielőtt még felrobbant volna, és bevetettük magunkat a közeli bokrok mögé. Az úton túl, a dombok mögül tankok tűntek fel: egy KW–2-es és néhány T–34-es. Rémülten figyeltük a felénk közeledő szörnyeket. Gyakorlatilag fegyvertelenül álltunk velük szemben. Aztán valahonnan odarohant hozzánk egy szakasznyi tankelhárító, és villámgyorsan szétosztottak közöttünk egy egész halom páncélöklöt. Hogy ki küldte az ajándékot, azt nem tudtuk megkérdezni tőlük, mert amilyen gyorsan jöttek, úgy el is tűntek, de azért örültünk neki. Papa hátrakúszott – karikalábával olyan volt, mint egy araszoló rák –, és a vállamra csapott.

– Jól van, Sven, te fogod kilőni a vezértankot. Gregor, tied a második. Porta a KW-ról gondoskodik, Pici pedig majd besegít ott, ahol szükség lesz rá. Senki se lőjön, amíg…

Mielőtt még befejezhette volna, valahol odébb valaki elsütött egy páncélöklöt. A gránát süvítve nekivágódott a vezértanknak, ártalmatlanul lepattant a toronyról, és felrobban a levegőben. Ezzel szó szerint lőttek Papa tervének. A tankok most már tudtak a jelenlétünkről, és pillanatok alatt alakzatba fejlődtek, majd tüzet nyitottak ránk. Az első sorozattal egy egész mentőállomásra való mentőautót sikerült szétlőniük. Az autók lángokban álltak, a sebesültek szanaszét hevertek a földön. A tankok felkaptattak az útra, és agyontapostak mindenkit, aki az útjukba került. Az egyik szanitéc tátott szájjal ült az úton, és palacsintává lapított lábait bámulta. Odébb egy őrmester a saját kézfejét keresgélte az emberi maradványok között, de mielőtt még megtalálhatta volna, egy tank ágyúja cafatokra lőtte. Egy gyalogsági őrnagy körbe-körbe rohangált, mint egy fej nélküli csirke; a feje helyén vérvörös szökőkút lüktetett.

Célba vettem a vezértankot, és vártam, hogy közelebb érjen. A T–34-esem mellett a KW–2-es garázdálkodott a maga csekély nyolcvan tonnájával. Ahogy lőtt, a visszahatás ereje megemelte az orrát, felénk villantva az arannyal odafestett cápafogakat. Valakit ez annyira felingerelt, hogy belelőtt a páncélököllel a cápa szájába, de a lövedék ártalmatlanul pattant le róla. Tizenöt méternél messzebbről hiába lőtték: a gránát ilyen távolságból már képtelen volt átütni a páncélt.

Az én célpontom még harminc méterre volt tőlem. Még várnom kellett. Türelmesnek és higgadtnak kellett lennem, de nem volt könnyű, amikor körülöttem mindenki fejvesztve lövöldözött, és a szemem láttára embereket tapostak halálra. A tankom tornyából egy pillanatra előbukkant egy arc, de mire felkaphattam volna a puskámat, már vissza is húzódott. Talán jobb is, gondoltam. Lehet, hogy egy nő volt: az a hír járta, hogy az utóbbi időben az orosz tankokban nők kezelik a rádiókat. Reméltem, az én tankomban nem ül nő, mert nem volt kedvem nőket gyilkolni, de hát férfiakat sem szívesen öltem, és különben se érsz rá érzelgős lenni, amikor föléd magasodik hatvantonnányi acél. De azért reméltem, hogy ha ül is nő a tankban, az nem Tánya lesz. Tánya egyszer megmentette az életemet, és nem akartam megölni őt.

Tányának sok férfi tartozott örök hálával. A lány sebész volt a Vörös Hadseregben, századosi rangban, és hadifogolyként a hadosztályunk harkovi kórházában dolgozott. Kevés orvosunk volt, így a legtöbb műtétet ő végezte. Tánya volt az, aki türelmesen kiszedegette belőlem az összes repeszdarabot, miután egy gránát kis híján a másvilágra küldött. Aztán amikor az oroszok benyomultak Harkovba, egy éjjel eltűnt. Körbejárta a kórtermeket, és kezet fogott a betegekkel és sok szerencsét kívánt nekik,

majd elillant az éjszakában. Feltehetően visszatért az övéi közé. Gyakran eszembe jutott. Vajon hogyan alakulhatott a sorsa? Az oroszok bizonyára nem vették jó néven tőle, hogy német sebesülteket gyógyított. Nem volt kizárt, hogy megfosztották a rangjától, és beleültették egy tankba, talán éppen ebbe, hogy elnyerje „méltó” büntetését a fronton.

– Tűz! – ordította Papa. Lángnyelvek csaptak ki a páncélöklökből, felperzselve a legelő füvét. Az

én gránátom a vezértank tornyát találta el, pontosan ott, ahová céloztam – arra az esetre, ha Tánya mégiscsak odabent lenne. Így hangyányival több esélye lett volna, hogy élve kijusson. Az arc, aki az imént kikukucskált a toronyból, kivágódott a nyíláson, és egy kékes lángnyelv tetején a magasba repült. A tankokból felszálló füstfelhők eggyé váltak, fekete ernyőként borítva be a tájat. Három tankot sikerült kiiktatni, de a negyedik megúszta egyetlen karcolás nélkül. Pici nem akart hinni a szemének. Ez nem volt lehetséges! Hogy ennyi balfácán közt éppen ő legyen az, aki mellétrafált! Dühösen a földhöz vágta a páncélöklöt, felkapott egy mágneses aknát, és a tank elé rohant. Rácsapta az aknát az aljára és félreugrott, de semmi nem történt: az akna csütörtököt mondott.

Egy utász őrmester felkapott egy gazdátlan páncélöklöt, és a vállához emelte. Amint elsütötte, a fegyver az arcába robbant, letépve róla a húst és véres gödröket hagyva a szeme helyén. Az őrmester elvágódott, e még életben volt, és úgy üvöltött, hogy még a felénk csörtető tankról is megfeledkeztem. Gregor térített magamhoz egy jól irányzott rúgással.

– Ébresztő, hé! Vagy csinálj vele valamit, csak ne tátsd a szádat, mert ezek eltaposnak!

Remegő kézzel elővettem a pisztolyomat, kibiztosítottam, és óvatosan megközelítettem a rángatózó csontvázat. Bárki volt is ez az ember, megérdemelt volna egy kegyelemlövést, de képtelen voltam meghúzni a ravaszt. Inkább a kezébe nyomtam a pisztolyt. A férfi abban a szempillantásban a szájába dugta a csövét, és szétlőtte az agyát.

A T–34-es persze közben nem állt meg, és mivel senki nem tudta megállítani, kipattantunk a bokrok mögül, és visszarohantunk az útra. A vadászrepülők még mindig géppuskázták a népet, és most már vadászbombázók is bekapcsolódtak a támadásba, napalmmal szórva meg az utat és környékét.

Úgy tűnt, mintha az egész világ lángokban állna. Égett a legelő, égett az országút, égtek a járművek, a fák, az emberek. Akiknek szerencséjük volt, azok elmenekültek, de a sebesülteknek és a gyengébbeknek nem volt esélyük. Az út szélén egy öregasszony vonszolta a beleit a porban, távolabb

egy zokogó anya kuporgott gyermeke mellett, akinek mindkét kezét leszakította egy robbanás. Mások lángoló ruhában fetrengtek a roncsok között.

A vadászbombázók visszafordultak, és újabb támadásra készültek. Egy őrvezető, akit még soha életemben nem láttam, kitépte a kezemből a páncélöklöt, és az égre irányította.

– Kár a gránátért! – kiáltottam. – Úgysem fog sikerülni. – Fogadni akarsz? – kérdezte az őrvezető. Lehet, hogy fogadtam volna, ha lett volna rá időm. Még soha nem láttam,

hogy valaki páncélököllel szedett volna le egy repülőt, de a vadászbombázók pilótái kezdtek elbizakodottá válni, és egyikük elkövette azt a hibát, hogy túl közel merészkedett a mi páncélöklös barátunkhoz. Valósággal tomboltunk kárörömünkben, amikor sűrű füstcsíkkal a nyomában belecsapódott egy fába és felrobbant.

– Nagyon ügyes – mondta gúnyosan Papa. – Remélem, most már elégedettek vagytok.

Szemrehányóan az ünneprontóra néztünk. – Most lőttünk le egy jabót* – mondtam diadalmasan. – Az lehet! – csattant fel Papa. – De közben elmulasztottátok észrevenni,

hogy mindenki más visszavonult! Nem kellett tovább biztatnia minket, futva csatlakoztunk a menekülők-

höz. Három órán keresztül csak roncsok és összeégett tetemek között gyalogoltunk. A halottakat és a haldoklókat az oroszokra bíztuk. Azokat a sebesülteket, akiknek még volt annyi erejük, hogy fel tudják hívni magukra a figyelmet, mentőkbe és szekerekre hánytuk. A kötszerek, a gyógyszerek és a morfium elfogytak, de ezek a szerencsétlenek még így is örülhettek, hogy nem maradtak magukra az országúton.

Váratlanul, a semmiből, előbukkant egy század T–34-es, tele szibériai gyalogosokkal, akik úgy csüngtek rajtuk, mint legyek a légypapíron. Az oszlop szétspriccelt, de nem mindenki volt elég gyors. A tankok belerohantak a tömegbe, és egy egész századot kiirtottak egyetlen lövés nélkül. Aztán lövöldözés tört ki, és éreztem, hogy valami a nyakamba fúródik. Eltaláltak! Rémülten a távolodó mentőautók után rohantam, és felkapaszkodtam az egyikre. Dőlt belőlem a vér, és meg voltam győződve róla, hogy a golyó beékelődött az izmok és a csigolyák közé, ennélfogva ha megmozdítom a fejemet, akkor lebénulok. A felcser, aki később ellátott, egy nyers, brutális fickó volt, aki annyira értett az orvosláshoz, mint én.

* Jagdbomber – vadászbombázó (ném.)

– Golyó? – kérdezte. – Nem látok semmiféle golyót. Csak egy karcolás van a nyakán, ember!

– Egy karcolás? – méltatlankodtam. – Maga megőrült? Nem látja, hogy beékelődött a csigolyáim közé? Ha nem kerülök azonnal kórházba, akkor teljesen lebénulhatok!

A felcser vállat vont. Mit érdekelte őt az én nyomorom! – Kórházba! Még hogy kórházba! Hol van itt olyan? – Akkor most ellátja a sebemet vagy sem? – kérdeztem türelmetlenül. – Nem – felelte, és rám kacsintott. – Legközelebb próbálkozzon valami

hatásosabbal. Például lövesse szét a fejét. – A következő pácienshez fordult, egy közlegényhez, aki elégedett képpel üldögélt, a lábai helyén két véres csonkkal. – Látja, ez már igen! – mondta vidáman a felcser. Kivett egy vörös nyomtatványt a könyökénél lévő kupacból, és rám vigyorgott. – Így kell ezt csinálni.

– De hát még a sisakomat se tudom feltenni! – panaszkodtam. – Képtelen vagyok megmozdítani a fejemet.

– Egy német katonának nem is kell mozgatnia a fejét. – Felkapott egy bélyegzőt, és rácsapott vele a nyomtatványra. – Nézzen egyenesen előre, ez a maga dolga!

Láttam, hogy nincs kivel beszélni. Odébb húzódtam, a nyomtatványha-lom irányába. A kezem óvatosan araszolni kezdett az asztalon.

– Ne merészelje! – perdült felém a felcser. – Inkább menjen, és lövesse cafatokra magát, aztán majd beszélhetünk. Addig azonban tűnjön a szemem elől, és ne buzeráljon. Van itt épp elég igazi beteg, akiket el kell még látnom.

Két őrmester karon ragadott, és kicipeltek a „rendelőből”. Lelöktek a sárba, és odaintettek egy csendőrt.

– Hé, maga! Tartsa rajta a szemét ezen a gazfickón! Nem szeretnénk, ha valami ostobaságot csinálna.

Dühösen feltápászkodtam, és egy puskacsővel találtam magam szembe. – Szóval te is megpróbáltad, mi? – kérdezte tőlem a gazdája. – Ugyan! – feleltem sértődötten. – Egy puskagolyó nyomja a nyaki

csigolyáimat, de az a vadállat nem hajlandó kórházba küldeni engem! – No lám! És te ezért megpróbáltál elcsenni egy olyan kis vörös

nyomtatványt, nem igaz? Egy kis útlevelet az édes semmittevésbe! A tekintetem végigsiklott a puska csövén, és megakadt egy tizedesi

rangjelzésen. Valamelyest megkönnyebbültem. Egy tizedessel talán még szót lehet érteni, gondoltam. Néha még el is lehet beszélgetni velük, mintha normális emberi lények lennének.

– Ennyi csak jár az embernek, nem? – mondtam bölcsen. – Ötévi háború

után! Nem válaszolt. Ezért a megjegyzésemért akár agyon is lőhetett volna. Ha

porosz lett volna, minden bizonnyal meg is teszi, de szerencsémre egy Porta-félével hozott össze a sors. A csendőr leengedte a puskáját.

– Igazad van, pajtás. A gond csak az, hogy nem vagy egyedül. A tizennegyedik vagy egy órán belül, aki ezzel próbálkozott. Én magam is megkísérelném, de tudom, hogy reménytelen. Biztos bukás.

– A rohadékok. – Gyengéden megtapogattam a lyukat a nyakamon. Elégedetten állapítottam meg, hogy még mindig vérzik. – Ez esetben azt hiszem, jobb lenne, ha visszamennék a századomhoz. Bár kétlem, hogy valaha is eljutok odáig. Attól félek, hogy gangrénát fogok kapni, mire odaérnék.

A csendőr tizedes a vállára lendítette a puskáját, és kettesben az országút felé indultunk.

– Akkor elmondhatod, hogy szerencsés voltál – vigasztalt. – Szerencsés, mert életben maradtál, hogy gangrénát kaphass. Elárulok neked valamit, barátom: innen Varsóig tele az út csendőrökkel. Ugye sejted, kiket keresnek? Dezertőröket, hogy agyonlőjék őket.

– De én nem vagyok dezertőr – tiltakoztam. – Manapság mindenki dezertőr. Ha meglátnak egyedül csámborogni az

országúton, kérdezés nélkül nekiállítanak a legközelebbi fának, és agyonlőnek. Így megy ez. Előbb lőni, csak utána kérdezni, ezt mondták nekünk. Úgy tűnik, a fél hadsereg nem a megfelelő irányba tart. De – rám kacsintott – ne aggódj, pajtás. Amíg veled vagyok, nem lesz gond. Majd én átjuttatlak.

Innentől meglehetősen vidáman telt az út. Vagy egy félórán át csak magunk voltunk az úton, még a repülők se zaklattak minket. Követtük a visszavonulóban lévő hadsereg nyomait, és közben egy kavicsot passzolgattunk ide-oda egymásnak a kiégett roncsok és a holttestek között. Elvoltunk, mint két, iskolából hazafelé tartó kisdiák, még a nyakamról is megfeledkeztem. Egyszer zavartak csak meg minket. Egy konvoj közeledett, és az első teherautó, egy hatalmas Krupp ablakából kihajolt egy őrmester, hogy lezavarjon minket az útról, de a csendőr láttán gyorsan befogta a száját, és visszahúzódott a vezetőfülkébe. Félrehúzódtunk, és megvártuk, hogy a por leülepedjen.

– Dezertőrök – mondta közönyösen az útitársam. – Nem fog sikerülni a bolondoknak. Valahol előttünk van egy útlezárás. Soha nem jutnak át.

Mentünk egy kicsit, aztán leültünk egy bokor tövébe, és kinyújtóztattuk a lábainkat. A tizedes elővett a zsebéből három csomag Camelt, és rám

tukmálta. – Vedd csak el. Akad még bőven ott, ahonnét ezek jöttek. Semmi értelme nem volt sietni. Üldögéltünk és csevegtünk majdnem egy

órán át, és egészen jól éreztük magunkat, míg egy SS-tankoszlop el nem vágtatott mellettünk, beterítve minket olajjal és sárral.

– A rohadékok – morogta a tizedes. – De sebaj, majd megkapják, ami kijár nekik, ha elérték az útlezárást.

Fél óra múlva mi is elértük. Az út és környéke tömve volt csendőrökkel. Egy marcona százados rögtön elém lépett, de a tizedes közbenjárásnak köszönhetően sikerült élve átjutnom a halál előszobáján, és továbbmehettem. Sokan voltak, akik számára az út itt egyszer s mindenkorra véget ért.

Hátrafordultam, hogy búcsút intsek jótevőmnek. A tizedes elfoglalta a helyét az útlezárás mögött, és egyik pillanatról a másikra megszűnt az a vidám fickó lenni, akivel az imént még együtt fociztunk és cigarettáztunk. Már csak egy gyilkológép volt, aki a tűzparancsot várta. Rám pislogott, de nem integetett vissza.

Egyedül baktattam tovább az acélszürke égbolt alatt.

„A halál közelségében élünk, fordítsuk hát javunkra tapasztalatainkat: tanuljunk meg élni vele… A jövőnk, a német faj jövőjének a biztosításához tovább kell terjesztenünk az életterünket; Európát tehát meg kell tisztítani az alsóbbrendű fajoktól…”

Himmler weimari beszéde az SS tábornokaihoz 1943. december 12.

– A émet hadsereg becsületén ejtett folt csak akkor fog eltűnni, ha az utolsó lengyel is megdöglött Varsóban! – mennydörögte Himmler. – Miért nem hajtotta végre a parancsaimat? Megmondta, hogy pusztítsák el őket az utolsó szálig, a nőket és a kölykeiket is beleértve! Akkor hát miért nem történt meg? Meg tudná magyarázni ezt nekem?

Berger Obergruppenführer remegő kézzel megtörölte a homlokát. – Reichsführer, mi minden tőlünk telhetőt megtettünk. Szörnyű

veszteségeket szenvedtünk. A varsói lázadás már így is német katonák ezreinek az életét követelte…

– Ne beszéljen nekem veszteségekről! Engem nem a maga sirámai érdekelnek, hanem az eredmények! Vagy gondolja, hogy minden egyes katonáért könnyeket kellene ejtenem? Épp ellenkezőleg! Büszke vagyok rájuk, és ők is büszkék lehetnek arra, hogy életüket adhatták a hazájukért!

– Valóban, Reichsführer, de… – Csak semmi de! – Himmler az asztalra csapott az öklével. – Parancsot

adtam, és elvárom, hogy hajtsák is végre! Töröljék el Varsót a föld színéről! Egy ilyen hűtlen, gyalázatos városnak nincs helye a Német Birodalomban. Világosan beszéltem? Mert ha nem – csillantotta meg a fogait Himmler –, bármikor el tudom intézni, hogy átvezényeljék az orosz frontra. Az SS-nél semmi keresnivalója azoknak, akik félnek egy kis vérontástól. A vér, kedves Bergerem, a háború valutája. És a nagy nemzetek mindig a háború véres tengeréből emelkednek ki… Cselekedjen ennek megfelelően.

A Reichsführer kiviharzott a szobából. Berger elrakta a zsebkendőjét, és lecsapott a telefonra.

– Dirlewanger? Itt Berger. Mi az ördögért nem hajtotta végre a parancsaimat? Azt mondtam magának, hogy tüntesse el Varsót a föld színéről? Akkor miért állnak még a falai?

A vonal másik végén csend honolt. – Nos? – csattant fel Berger.

– Drága barátom – felelte Dirlewanger –, biztosíthatom, hogy mi megtettünk mindent. Vagy talán elkerülte a figyelmét, hogy a veszteségeink kilencven százalékosak?

– Nem érdekelnek a veszteségeik! Ha úgy érzi, hogy nem alkalmas a feladatra, akkor szóljon, és áthelyeztetem az orosz frontra. Máskülönben elvárom magától, hogy negyvennyolc órán belül pótolja a mulasztását. Mire a határidő lejár; Varsónak el kell tűnnie a térképről.

A „Vén Kujon”

Varsó. Gregor és Porta egy kiégett JSz-tank* mellett üldögéltek, és egy üveg vodkán osztozkodtak. Porta hanyagul egy halott orosz őrnagy maradványain pihentette a lábát, Gregor pedig egy másik hulla felfelé fordított tenyerét használta könyöklőnek.

– Közismert tény – mondta Porta –, hogy Churchillnek van egy listája, amelyen az összes náci nevét megtalálod. Megesküdött rá, hogy az utolsó emberig fel fogja lógatni őket.

– Én azt se bánnám, ha élve megnyúznák és kibeleznék a szemeteket – reagált Gregor. – Egytől egyig rászolgáltak. – Elvette Portától az üveget, és belekacsintott. – Csak azt nem értem, miért kellett ennek a hülye Adolfnak ujjat húznia az angolokkal.

– Mert hülye. És mert ki nem állhatja Churchillt – magyarázta Porta. – Ez is köztudott.

Gregor becsületesen meghúzta az üveget. – Az isten meg fogja büntetni az angolokat – mondta gúnyosan. – Ezt

mondta a császár. – Adolf azt hiszi magáról, hogy ő isten – állította Porta. Nekidőlt háttal a tanknak, jólesően összekulcsolta a kezét a feje mögött,

és keresztbe tette a lábát. A mozdulattól az őrnagy egyik lába levált, és lefordult a járdaszegélyre. Gregornak a szeme se rebbent.

– Tudod mit? – nézett Portára. – Mit? – kérdezte lehunyt szemmel Porta. – Asszem, átkozottul örülni fogok, ha ez az egész véget ér. Porta vállat vont. – Ki nem? Ki ne örülne végre egy kis békének és nyugalomnak? Gregor felkapott egy repeszdarabot, és megcélozta vele a járda mellett

heverő lábat. – Talán azok után, hogy visszarugdostak minket Berlinbe, egy darabig

nem lesz olyan nagy hangjuk a fejeseknek. – Te kis naiv! – mondta cinikusan Porta. – Azt hiszed, hogy ők bármit is

megéreznek ebből a szarból? Fogalmuk sincs róla, hogy valójában mi is az a háború. Honnan is tudnák, amikor mi, barmok vagyunk azok, akik elvégezzük helyettük a piszkos munkát!

Gregor felmarkolt egy másik repeszt. * JSz – Joszif Sztálin

– Nekik ez az egész csak egy színház. Egy színdarab, mi meg a statiszták benne – állapította meg.

– Bizony, a világ egy nagy színpad – bólogatott Porta. A város Praga nevű kerületében még javában folyt a harc az Adolf Hitler

téri német katonai parancsnokságért, ahová az Armia Krajowa* és partizánjai befészkelték magukat. Lemészároltak mindenkit, és most ők maguk is ostrom alatt voltak. A német csapatok már órák óta próbálkoztak, de nem sikerült kimozdítaniuk őket. A lengyelek a zsákmányolt német fegyverekkel lőttek vissza. A csatazaj egyre hangosabbá vált, a robbanások pedig egyre közelebbről hallatszottak. Porta felült, és elkáromkodta magát: egy apró repeszdarab arcon találta.

– Kezd egészségtelenné válni ez a hely – panaszkodott. Kikapta Gregor kezéből az értékes vodkásüveget, és felállt. – Gyerünk innen.

Alig tettünk fél tucat lépést, amikor géppuskagolyók záporoztak ránk. Beugrottunk a legközelebbi kapualjba, és meghúztuk magunkat néhány hulla társaságában.

Két lány rohant el előttünk megemelt szoknyával. Pici, az életét kockáztatva, kidugta a fejét a kapun, és utánuk fütyült. Válaszképpen megint felugatott a tér túloldalán felállított géppuska.

– Gyere onnét, az istenit! – kiáltotta Papa. Pici kelletlenül engedelmeskedett. – A büdös életbe! – fakadt ki Porta, amikor a fél boltív beomlott

mögöttünk. – Itt mégsem maradhatunk. Éhen fogunk dögleni! Papa haragosan rávillantotta a tekintetét. – Már megint csak a hasadra gondolsz! Addig maradunk itt, amíg kell. Egy újabb sorozat lövedékei pattogtak be közénk. Porta üvege ripityára

tört. A barátunk felhördült, de hangja beleveszett a mellette álló utász halálsikolyába. A tizedes alig néhány órával korábban csatlakozott hozzánk, és máris meg kellett válnunk tőle. Vér buggyant ki a száján, aztán a fiatalember rázuhant a többi hullára, és vége volt.

– Ennek már a fele sem tréfa – vágta ki dühösen az utcára az üvegcsonkot Porta.

– Onnan lőnek – mutattam a falon túlra. – Ha tudod, hogy honnan lőnek, akkor miért nem csinálsz valamit, te

barom? – förmedt rám Porta. – Csak segíteni akartam – feleltem sértődötten. – Segíteni a seggemet! Azért mondod, hogy menjünk ki mi helyetted, mi?

* A legnagyobb ellenálló csoport. (A ford.)

– Ki akart kimenni? – húztam fel az orromat. – Szerinted ha kimegyek, és megkérem őket, hogy hagyják abba, akkor abba fogják hagyni?

Mielőtt még Portával egymásnak ugorhattunk volna, Pici előkapott egy marék kézigránátot a tarisznyájából, és kirohant az utcára. Egy felborult autó mögött húzta meg magát, de alig bukott le, egy kézigránát pattogott melléje. Pici felkapta, és visszahajította az ablakba, oda, ahonnét érkezett. Az ablak mögül, ahonnan lőttek minket, robbanás hallatszott, és az épület homlokfala leomlott. Három férfi pattant ki a romok közül, de nem jutottak messzire: a Légiós három rövid géppisztolysorozattal elintézte őket.

– Húzzunk innen! – javasolta Gregor. Kirohantunk a térre, és bekanyarodtunk egy szűk mellékutcába, ahol

fuldokolni lehetett a füsttől és az égett hús keserű szagától. Az SD emberei felrobbantották a központi börtönt, és vele együtt a foglyokat. Varsót el kellett törölni a föld színéről, minden férfit, minden nőt és gyermeket ki kellett végezni…

Porta a gyomra miatt panaszkodott. Már majdnem két órája elmúlt, hogy utoljára evett, és most már még Papa is egyetértett abban, hogy így nem mehet tovább, tankolnia kell. Egyetlen hely volt Varsóban, ahová még be lehetett ülni: a Vén Kujonhoz címzett kocsma. Porta fedezte fel alig egy órával azután, hogy megérkeztünk a városba. Apró, koszos, zajos helyiség volt, mindig tele izzadt, mosdatlan, büdös lábú emberekkel, de Porta valamiféle egyezségre jutott a tulajjal – egy kövér, rőt szakállú ukránnal –, és így mindig a legjobb fogásokat kaptuk.

Leültünk egy asztalhoz, amelyen még ott díszelegtek az előző napi étkezések kérgesre száradt maradványai, és Porta leadta a rendelést Pjotrnak:

– Ma a kacsalevest fogjuk kipróbálni. A szomszédos asztalnál ülő csendőr hátrafordult, és gyanakvóan

végigmért minket pislogó disznószemével. Feleslegesen izgatta magát. A kacsa valójában varjú volt, amit Pjotr szakácsa addig főzött, míg olyan nem lett az íze, mint a mosatlan törlőrongynak. A második kutyakotlett volt, a desszert pedig valamilyen borzalmasan bűzlő lekvár. Minden fogást jó erős vörösborral öblítettünk le. Ez is része volt a Porta és Pjotr közötti egyezségnek. Hogy Porta mivel fizetett, azt soha nem tudtuk meg, de nem is kérdeztük tőle. Nem volt egészséges dolog Porta üzleti ügyeit firtatni, de minek is tettük volna, ha mi is profitáltunk belőle. A főtt varjú és a kutyakotlett mindenesetre jobb volt, mint a patkányhús vagy az egércomb.

Nem messze tőlünk egy tábori lelkész üldögélt. Egy darabig minket ta-nulmányozott, de aztán mégis érdekesebbnek találta a tisztet, aki a kemence

mellett üldögélt egymagában, és sört vedelt. Egy idő után a lelkész már nem bírta tovább türtőztetni magát, és odament a magányos férfihoz.

– Bocsásson meg, százados… – Odahúzott magának egy széket. – Megengedi, hogy leüljek?

A tiszt felnézett a korsójából. A homlokát és fél szemét átázott, véres kötözőpólya takarta, arca vörös volt, ráncos és torz egy korábban elszenvedett égéstől. Egyenruhája foszlányokban lógott, sáros volt, véres és olajfoltos. A korsót tartó keze úgy remegett, mintha legalább kilencvenéves lett volna.

Az atya leült, és jámboran elmosolyodott. – Azon tűnődöm – mondta –, vajon hogyan segíthetnék magának? – Segíteni? Nekem? – A tiszt legurította a maradék sörét, és intett

Szofjának, a pultosnak, hogy töltse tele a korsóját. – Hogy az ördögbe tudna maga segíteni nekem? – Lemondóan legyintett. – Hacsak fel nem tud ajánlani nekem egy ezredet.

– Nem ilyen segítségre gondoltam, fiam. – Nem? – kérdezte a százados. Szája torz mosolyfélére görbült. – Akkor

talán egy új arcot? A régit ugyanis nem találom… Biztos elhagytam valahol, és nem akarnak újat kiosztani nekem. Azt mondják, egy embernek csak egy arc jár egy életben. Ha nem vigyáz rá, az az ő baja. Mit szól hozzá, atyám? Maga is így gondolja? Na mindegy. – Felemelte a korsóját. – Egészségére, atyám! Maradjon örökre ilyen gyönyörű szép.

A lelkész szomorúan megcsóválta a fejét. – Ne törődjön a látszattal, fiam. Az Úr nem a külső megjelenése alapján

fogja megítélni magát. Ő nem a húst, hanem a lelket nézi. – De én nem vagyok isten! – csapta le a korsóját a tiszt. – Engem igenis

érdekel a testem, érti? És ne jöjjön nekem azzal, hogy Krisztus hogyan szenvedett, mert én nem vagyok Jézus. Én csak egy ember vagyok, érti? Vagy már az sem… – Letörölte a szájáról a habot, és bizonytalanul inogva felállt. – Hagyjon engem békén! Menjen, és papoljon másoknak. Kíváncsi lennék, akkor is ilyen okos lenne-e, ha magának lőnék el a fél fejét! Erősen kétlem!

Kitámolygott a kocsmából, és bevágta maga mögött az ajtót. Az atya egy pillanatig csendben ült, aztán ő is felállt, és megáldotta a Vén Kujon vendégeit.

– Az Úr legyen veletek – mormogta, és kisietett az utcára. – Hülye vén bakkecske – mondta megvetően Porta. A borosüvegért nyúlt, de mielőtt még belekapaszkodhatott volna a

nyakába, kintről robbanás hallatszott, és kialudtak a fények. Az ajtó

kiszakadt a helyéről, és süvítve bevágódott a helyiségbe. A légnyomás felborította az asztalokat, és velük együtt a vendégeket is.

Mozdulatlanul feküdtünk a földön, ki-ki ott, ahová a robbanás ereje vágta, és vártuk, mi fog történni. Vakolatdarabok záporoztak ránk a mennyezetről, de nem volt újabb robbanás. A por lassan leülepedett, mi pedig feltápászkodtunk. Pjotr is előkerült a bárpult mögül, fehéren a rápergett mésztől, mint egy kísértet. A kitört ablakon át a rádió épületét lehetett látni, melynek tetejére aknavetőt telepítettek a lengyel partizánok. Az épületet ostromló német katonák az egyik erkélyre feldobott kötélen próbáltak feljutni, mint később kiderült, nem sok sikerrel.

Míg Pjotr és Papa az ajtóval bajlódott, mi az asztalokat meg a székeket emeltük a helyükre, Pici pedig kióvakodott az utcára, hogy megnézze, mi odakint a helyzet. Azzal a hírrel tért vissza, hogy a lengyelek levágták a kötelet, és most fél tucat hulla hever a fal tövében.

– És az atya? – kérdezte Papa. – A legrosszabbkor ment ki. Pjotr a homlokára csapott. – A fenébe! Figyelmeztetnem kellett volna. Pedig olyan rendszerességgel

csinálják, mindennap pontosan háromkor, hogy órát lehetne igazítani hozzájuk. – Dühösen rácsapott a legközelebbi asztalra, ami rögtön össze is rogyott az ütéstől. – Meg kellett volna állítanom!

– Nos, mi van vele? – kérdezte Picitől Papa. – Láttad őt? Pici vállat vont. – Mittomén. Csak éppen kikukkantottam. – Most már vége – közölte Pjotr. – Legalábbis mára. Feltéve, hogy

megint beléjük nem köt valaki. Lecsörtettünk a lépcsőn, hogy megkeressük a lelkészt. Nem messze a

kocsmától, egy autóroncs mögött feküdt – már az, ami megmaradt belőle – a saját vérében. Eszembe jutott a százados a torz arcával és vérfoltos kötésével.

„Egészségére, atyám! Maradjon örökre ilyen gyönyörű szép.” És amit a lelkész mondott: „Az Úr nem a külső megjelenése alapján fogja megítélni magát. Ő nem a

húst, hanem a lelket nézi.” – Pontosan – motyogtam. – Pontosan mi? – kérdezte Papa a holttest fölé hajolva. Papírokat,

dögcédulát keresett. – Pontosan úgy van, ahogy az atya mondta: az Úr nem a külsőd alapján

ítél meg. Papa morcosan felnézett.

– Ez egyáltalán nem vicces! – Nem is viccnek szántam – tiltakoztam. Egy Kübel fékezett le csikorgó gumikkal. Az autóból egy őrnagy pattant

ki, nyomában egy patkányképű tizedessel. – Mi ez? – mutatott lovaglópálcájával az úttesten heverő maradványokra. A tizedes közelebb óvakodott. – Egy holttest, uram. Ha jól látom, egy tábori lelkész. – Uramisten – szörnyülködött az őrnagy. – Hát ezeknek már semmi sem

szent? Körbejárta a maradványokat, és a pálcával maga felé fordította a lelkész

arcát. – Hm. – Nyelt egyet, és a hóna alá csapta a pálcát. – Tizedes, maga itt

marad, és gondoskodik róla, hogy az atya tisztességes temetésben részesüljön. Nem hagyhatjuk itt heverni az úton. Nem lenne helyénvaló. – Visszament a Kübelhez, és beült a kormány mögé. – Magára bízom, tizedes. Gondoskodjon róla.

A tizedes feszes vigyázzba vágta magát és tisztelgett, a Kübel pedig elporzott. Abban a pillanatban, hogy az autó eltűnt a sarok mögött, a tizedes leengedte a kezét, és beintett az őrnagy hűlt helyének.

– Tisztességes temetést a seggemet! Ugyanazt fogja kapni, mint mindenki más, se többet, se kevesebbet. – Megvetően a járdaszegélyre köpött. – Teszek a papokra! Kétszínű állat mind.

Pici ájtatos arccal félrelökte a tizedest. – Mehetsz a dolgodra, pajtás. Majd én gondoskodom róla. Összegyűjtötte az atya maradványait, és a folyóhoz vonszolta. Egy

hangos csobbanás hallatszott, és Pici már jött is vissza, egyik kezében egy pár bakanccsal, a másikban egy kereszttel.

– Honnan szedted őket? – kérdezte gyanakvóan Papa. – Ezeket? – nézett rá ártatlan szemekkel Pici. – A folyóparton találtam

őket… Visszaindultunk a századunkhoz, de a lengyelek most a Momoro híd

irányából támadtak koncentrált erőkkel, így képtelenek voltunk átjutni. Egy darabig egy elhagyatott ház pincéjében húztuk meg magunkat. Odakint robbanások rázták meg az utcát, és a közeli templom tornya is telitalálatot kapott. Papa alig bírta visszatartani Picit, aki rögtön ki akart rohanni, hogy megnézze, nincs-e véletlenül aranyból a templomkereszt. Nem sokkal később a szomszédos épület is összedőlt, és az alázúduló falak a mi pincénk mennyezetét is átszakították. Kénytelenek voltunk elhagyni a fedezékünket. Az utca lángokban állt, a környék olyan látványt nyújtott, mint Köln az

amerikai bombázások után. Végül valahogyan sikerült elverekednünk magunkat a századunkhoz, de

itt sem volt jobb a helyzet. Löwe hadnagy sem volt a legjobb formában: fél kezét és arcát égő benzin perzselte meg, és bár elég rossz bőrben volt, nem küldték kórházba.

Csak másnap délben sikerült visszavonulnunk a térségből, de Pici, Porta meg én még ezek után sem fújhattuk ki magunkat, mert minket jelöltek ki, hogy élelmet hozzunk a második szakasz számára. A tábori konyha jóval odébb volt, és egy olyan városrész választotta el tőlünk, amely állandóan bombázás alatt állt.

Fogtuk a bádogkannákat, és elindultunk a golyó- és bombazáporban. Egy lángoszlop csapott ki előttünk a földből, alig néhány méterre tőlünk. Gyorsan visszahátráltunk egy mellékutcába, de itt meg kis híján maga alá temetett minket egy leomló épület. A portól fuldokolva befordultunk az utcasarkon, ahol géppuskasorozattal fogadtak bennünket. Ezt valahogy túléltük, de alig voltunk túl rajta, máris lődözni kezdett ránk egy orvlövész valamelyik közeli ház tetejéről.

– Az istenit! – bömbölte el magát Pici. – Ez azért mégiscsak sok! Nem hagynád abba?

Az orvlövész, döbbenetünkre, abbahagyta. Pici nagyot nőtt a szememben.

– Ezt máskor is megpróbálhatod… mondjuk, ha egy T–34-es robog velünk szembe.

Három tábori konyha volt felállítva a Visztula téren, és mindhárom előtt kilométeres sor kanyargott. Beálltunk az egyik végére, és lerogytunk a kannák tetejére.

– Mi lesz a mai menü? – kiáltott előre Porta. – Főtt zokni lábmézzel? A szakács kilesett a sor mellett, és meglátta Portát. Régi ellenségek

voltak. – Majd meglátod, ha neked is jut – felelte csúfondárosan. Az előttünk állók közül valaki megfordult, és készségesen közölte velünk,

hogy bouillabaisse az ebéd. Gúnyos éljenzésben törtünk ki. A bouillabaisse a halcsontból és valamilyen műzsírból főzött, méregzöld kotyvalék fedőneve volt. Ez legalább egy fokkal jobb volt, mint a főtt zokni lábmézzel, ami az úgynevezett marharagut takarta. Különben meg huszonnégy órányi éhezés után az ember még a rohadó hal szagát is ínycsiklandónak találta.

Miközben a kondér felé araszoltunk, Porta az igazi bouillabaisse-ről mesélt nekünk, amit egyszer még Franciaországban volt szerencséje megkóstolni. Olyan érzékletesen írta le az elkészítés módját és a gőzölgő

leves ízét, illatát, hogy szinte a szájamban éreztem. Behunytam a szemem, és elképzeltem, hogy a forró, csodás főzet alázúdul a torkomon, és színültig tölti a bendőmet. Még az olyan ritka étkek, mint Pjotr varjúlevese és kutyakottletje sem tudták csillapítani a tisztességes étel utáni sóvárgásunkat.

Egy robbanás hangja térített magamhoz az álmodozásból. Kinyitottam a szemem. A tér megtelt füsttel, az emberek rémülten szaladgáltak a bádogkannáikkal.

– Ezek szétlőtték a kajánkat, a rohadt életbe! – kiáltott fel Porta. Az eltévedt ágyúlövedék a tér közepén csapódott be, széttépve Porta

ellenségét, a szakácsot. De mit érdekelt minket a nyomorult! Mi a levest sajnáltuk. Az ebédünk elhömpölygött a lábunk előtt, és lezúdult a csatornába. Nekünk csak a halcsontok maradtak…

„A szellemi nevelésnél sokkal fontosabbnak tartom az ifjúság fizikai tűrőképességének a végletekig való edzését. Meg kell tanítanunk őket arra, hogyan viseljék el még az elviselhetetlent is, hogy a túlélők egy olyan fajt nemzzenek, melynek fiai és lányai nem ismerik sem a fájdalmat, sem a halálfélelmet…”

Himmlernek levele K. A. Eckhardt professzornak, 1938. május 14.

A KEDYV EZRED ég mindig tartotta magát a gettó romjai között. Bór-Komorowski tábornok mindenáron meg akarta védeni a gettót, mert ez volt az egyetlen olyan terület Varsóban, ahová a Nagy-Britanniából várt Sosabowski tábornok és ejtőernyősei leugorhattak volna.

Az ezred ádázul küzdött, de az órái már meg voltak számlálva. Ha sejtették volna, hogy nem Sosabowski ejtőernyősei fogják felszabadítani a várost, hanem a moszkvai lengyel kommunisták… Bór-Komorowskit és hadseregét ugyanis nemcsak Himmler, hanem Sztálin is halálra ítélte. A varsóiakat mészároló németek így gyakorlatilag kikövezték az utat a Vörös Hadsereg számára. Sztálinnak nem kellett egyebet tennie, mint hátradőlni a bársonyszékében, és mosolyogva hagyni, hogy a nácik elvégezzék helyette a piszkos munkát. Nem volt oka sietségre. Hadd fejezze csak be a Reichsführer a rombolást. Minél több lengyel és német vérzik el, annál könnyebb dolga lesz az ő csapatainak.

Amikor Sosabowski és ejtőernyősei sehogyan sem akartak megérkezni, Bór-Komorowski kétségbeesésében Rokosszovszkij marsalltól kért segítséget. Küldötte, egy ezredes, másfél órán át könyörgött az orosznak, de az hajthatatlan volt.

– Csak annyit tegyenek meg, hogy átvezénylik hozzánk a két lengyel hadosztályt! Nem akarjuk, hogy orosz katonák életét kockáztassák a lengyel partizánokért… Istenem, hát senki sem hajlandó segíteni rajtunk?

Senki nem volt. Se a britek, se az oroszok. Az ezredes üres kézzel indult vissza Varsóba, ahová soha nem érkezett meg. Senki nem tudta, mi történt vele. Bór-Komorowski hiába várta őt, és hiába várta a segítséget.

Lengyelország magára maradt véres küzdelmében.

A bordély

ÚGY ROBOGTUNK FELa „Császár nyoszolyája” nevezetű intézmény kopár lép-csőin, mint egy sereg megvadult bika. A galérián Madame Zosja Kluszinski, Kelet-Európa egykor legelőkelőbbnek titulált nyilvánosházának a tulajdonosa várt minket. Termetes, dús keblű nőszemély volt, és most, hogy ilyen morcosan nézett le ránk, nagyon ijesztőnek hatott.

Pici annyira sietett belevetni magát az örömök kertjébe, hogy nagy igyekezetében megbotlott az utolsó lépcsőfokban, és fejjel a szemközti falnak vágódott. Ahogy rémülten a korlát után kapott, nyakon vágta a lépcső melletti asztalkára helyezett vázát, amely gyönyörű ívben alászállt, és szétpukkant a földszint padlóján. Akkorát szólt, hogy Gregor ösztönösen hasra vágta magát a lépcsőn. Mindannyian ittasak voltunk, de Gregor annyira részeg volt, hogy alig állt a lábán.

A madám elénk állt. Látszott rajta, hogy legszívesebben elküldene minket, de nem merte megtenni.

– Hálás lennék uraim, ha nem csapnának ekkora zajt – mondta hűvösen. Heide vigyorogva az ajka elé tette a mutatóujját. – Pszt, fiúk! Lábujjhegyen közlekedni! Gregor megpróbálta felhúzni magát a lépcsőkorlát bábjainál fogva, de

azok nem bírták el a súlyát. Egymás után pattantak ki a helyükről és gurultak le éktelen zajjal a lépcsőn.

– Csendet! – förmedt rá Heide. – Hallottad a hölgyet! – Seggfej! – üvöltötte Gregor. Felmászott a lépcsőn, négykézláb, mint egy csecsemő, és egy vitrinbe

kapaszkodva felegyenesedett. Pontosabban csak akart, mert a szekrény eldőlt, és Gregor rémülten az első keze ügyébe eső tárgy után kapott. Balszerencséjére a „tárgy” a madám egyik keble volt.

– Hol vannak a kurvák? – kérdezte céltudatosan Gregor. A madám akkorát döfött az oldalába a jobb könyökével, hogy Gregor

Pici ölébe esett. – Hol vannak a kurvák, mi? – ismételte meg a kérdést. – Me’ én azé’

jöttem ide, hogy kurvázzak. Ki ez a ronda vénség? Ugye ő nem kurva? Én nem őt akarom! – Pici karjára támaszkodva kiegyenesedett, és a madám orra alá tolta a bilétát, amelyet mindvégig hűségesen a markában szorongatott. – Látod ezt? Ezerkétszáz szaros zlotyt fizettem, hogy feljöhessek erre a szemétdombra, és most el akarod zárni tőlem a kurvákat? Látni akarom

őket! A madám elővett egy orosz cigarettát, és ráérősen belegyömöszölte egy

hosszú szipkába. – Mindent a maga idejében, uraim. Mindent a maga idejében. –

Bevezetett minket egy nipekkel és egyéb vacakokkal telezsúfolt szobába. – Ez egy osztályon felüli létesítmény, ugye megértik? Mi csak diszkrét, jó ízlésű úriembereket szolgálunk ki.

– Hozd a kurvákat! – követelte Gregor. A madám sóhajtva leült az íróasztala mögé, és elővett két hatalmas

fényképalbumot. Felénk fordította őket az asztalon. – Kérem, lapozzák át, és jelezzék igényüket. Gondolom, nem kell külön

megjegyeznem, hogy természetesen nem áll rendelkezésre minden hölgy minden pillanatban.

– Baromság! – Porta leseperte az asztalról mindkét albumot. A madám felpattant. – Hogy értsem ezt? – Úgy, hogy baromság! – ordította Porta. – Gregornak igaza van. Hozzad

a kurvákat, és kezdődjék az orgia! – Kipenderítette a madámot az íróasztal elé, és a fenekére csapott. – Ha akkorra segged lenne, mint amekkora a tőgyed, esküszöm, hogy téged is megugranálak!

Heide, aki majdnem olyan részeg volt, mint Gregor, nekiment egy kalitkának, és most a benne lakó papagájjal hadakozott. A rácsok közt a madarat bökdöste a mutatóujjával, a papagáj pedig ügyesen lavírozott és csípett a csőrével.

– Menj a francba! – üvöltötte a papagájnak. – Menj te! – visított vissza a madár. – Menj a francba, süljön ki a két

szemed és rohadjál meg, te szemét! Heide felkapta a kalitkát, és dühösen megrázta. – Átkozott papagáj! Átkozott zsidó! Nézzétek a csőrét, ez zsidó! Megvetően elhajította a kalitkát. A rikácsoló jószág az én ölemben kötött

ki. Megragadtam a kalitkát, és bambán a lakójára meredtem. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most valamiféle játékszer vagy egy bomba, amely bármelyik pillanatban a képembe robbanhat.

– Cseszd meg! – mondta a képembe a papagáj. Rémülten ellöktem magamtól, és berúgtam egy kanapé mögé. Gregor

közben az íróasztalon, ezüst gyertyatartóban álló gyertyákat próbálta meggyújtani. Ez már a harmadik próbálkozása volt, az előző két alkalommal csak a haját sikerült lángra lobbantania – Pici oltotta el mindkétszer; egy szódásüveg segítségével.

– Ez undorító – fakadt ki a madám. Félretolta Portát, és fenségesen, akár egy vén csatahajó, az ablakhoz kacsázott. – Hívom a rendőrséget, és elvitetem magukat!

Látva, hogy hősiesen küzd az ablakzárral, és az nem enged, Pici gálánsan a segítségére sietett: teljes erejéből nekivágta a szódásüveget az ablaknak.

– Nesze! Most már van hol kidugnod a fejedet! Heide, akit az alkohol a padlóra gyűrt, odakúszott a kalitkához, és tudós

képpel szemügyre vette a papagájt. Begörbítette az ujját, a madár csőrének az alakját utánozva, aztán megsimogatta a saját orrát, és összehasonlította a kettő ívét.

– Ez zsidó! – állapította meg. – Ezek itt egy koszos zsidót rejtegetnek! Na de nem sokáig, mert én megölöm a szemetet!

Feltépte a kalitka ajtaját, és mindkét kezével benyúlt, hogy megfojtsa a papagájt. Az állat persze nem hagyta magát. Végigszántotta Heide képét a csőrével, és kiröppent a kalitkából.

– Tízet egy ellen a papagáj javára! – rikoltotta Gregor. Megragadtam Heide gallérját, és valami őrült késztetésnél fogva

megpróbáltam beletuszkolni az üres kalitkába. Sikerült is átpasszíroznom a fejét a kalitka ajtaján. Heide nem méltányolta a dolgot, de a túlméretezett szájkosárral a fején nem sokat tehetett ellene.

– Tízet egy ellen a papagáj javára! – kiabálta Gregor, Az ajtó váratlanul kivágódott. A papagáj kiillant, obszcén kifejezésekkel

véve búcsút tőlünk, aztán egy golyó fúródott a plafonba, és Uule Heikkinen nyomult be fél tucat finn gerilla társaságában.

– Jól van nyanya, lássuk őket! Hol rejtegeted a kurváidat? – Egy második golyó süvített át a szobán, és ékelte be magát a szemközti falba. Mindenki azonnal fedezékbe vonult. – Az árut akarjuk, te vén kurvahajcsár! Mi barmok az orosz fronton harcoltunk, míg te a sékeljeidet számolgattad, de most itt vagyunk, és követeljük a jussunkat. Ide a lányokat!

A madám előbújt rejtekhelyéről. Remegett, mint egy nagy, rózsaszín puding, de nem a félelemtől, hanem a haragtól.

– Tűnjenek innen! – visította magából kikelve. Az előkelő máz lekopott, rikácsoló hangját és mocskos szavait bármelyik utcasarki szajha megirigyelhette volna. – Húzzatok innen, rohadt tetűládák! Tudjátok, mikor tehetitek rá azt a szaros kezeteket az én lányaimra! Még arra sem vagytok méltóak, hogy egy disznót megkúrjatok!

Uule hátravetette a fejét, és jóízűen felnyerített. Porta megemelte az egyik lábát, és ércesen szellentett egyet.

– De kérlek! – pirított rá Pici. – Ez egy osztályon felüli létesítmény!

– Amit egy osztályon felüli kurva vénasszony vezet – tette hozzá Gregor. Az osztályon felüli hölgy válaszképpen Gregor lába közé lendítette a

térdét, de az túl vaskos volt ahhoz, hogy komolyabb kárt tudjon okozni a nemes szervben. Gregor elkapta a madám nyakát, és magához rántotta. Kés volt a kezében, és a pengét fenyegetően nekinyomta a nő tokás nyakának.

– Nos, akkor kivel szórakozzunk, te hájas tehén? Veled vagy a lányaiddal? – Gúnyosan belevigyorgott a madám arcába. – Átkozottul randa vagy, hallod-e, de legfeljebb a fejedre húzunk egy papírtasakot. – Felénk fordult. – Nem igaz, fiúk? Na, ki akarja elsőnek megdugni?

Heide lelkesen letépte a fejéről a kalitkát. – Csináljuk egyszerre ketten. Egy elölről, egy meg hátulról. Sorsolással

fogjuk eldönteni, hogy ki hová rakja. – Először nézzük meg, mi van neki – mondta Pici. Odalépett, és benyúlt a

madám sonkái közé. – Jó nagy szakadék van alatta – állapította meg elismerően. – Nem bánom, leszek én az első.

A madám kitépte magát Gregor szorításából, és felkapott a kandallópárkányról egy SS-bajonettet.

– Csak a holttestemen át! – sikította. Uule szolgálatkészen előkapta a pisztolyát. – Ezen könnyen segíthetünk! Lövés dördült, és a madám hanyatt vágódott. Heide odamászott hozzá,

körbejárta, aztán tűnődve a sarkára ült, s ránk nézett. – Tudjátok, mi jutott eszembe? Az, hogy eddig még soha nem tekertem

hullával. – Én sem – vallottam be restelkedve. Gregor belerúgott a padlón heverő testbe. – Akkor rajta, pajtások! Itt az idő, hogy pótoljátok, amit

elmulasztottatok! Heide némi habozás után a madám szoknyája alá csúsztatta a kezét. A

hulla sikítva ülő helyzetbe pattant, és orrtövön teremtette Heidét. – Veszed le rólam a kezed, te koszos náci! Ez már Heidének is sok volt. Vérző orrát markolva elkotródott a madám

mellől, aki felállt, és a hájrengetegét meghazudtoló fürgeséggel felkapott egy kaktuszcserepet. Mielőtt még Uule észbe kaphatott volna, odaugrott hozzá, széttörte a fején. Uule összerogyott, a madám pedig vadul körbenézett új fegyver után.

– Ebből elég, vénasszony! Az egyik finn, egy még Picinél is hatalmasabb óriás, mögéje lépett és

elkapta a nyakát. Két lapáttenyerével módszeresen nekilátott kiszorítani a

madámból a szuszt. A nő arca babarózsaszínből bíborra váltott, a szeme kidülledt, teste előbb ívben megfeszült, aztán elernyedt.

– Jól van, ennyi elég lesz! – mondta Porta. – Ereszd el. Gondolom, most már belátóbb lesz a hölgy.

Így is volt. A madám gyors egymásutánban kétszer is szembenézett a halállal, és most már tudta, hogy komolyan gondoljuk.

Felpofoztuk, talpra állítottuk, és beleöntöttünk egy fél üveg konyakot. A végén már egészen vidáman dülöngélt el a lányokért. Megérte várni rájuk. Ezek nem közönséges, hétköznapi szajhák voltak. Különlegesek voltak, a krém krémje, igazi ínyencfalatok. A madám dús keble csak úgy dagadozott a büszkeségtől, ahogy bemutatta őket nekünk. A tábornok szerepében tetszelegve lépdelt fel-alá peckesen, miközben a csapatai felsorakoztak a szemlére. Egyenként előreléptette és bemutatta őket, a papagáj pedig, akit kíváncsi természete visszahajtott a szobába, a vállán ülve kommentálta az eseményeket. A madám, megunva a fecsegését, behajította a kalitkába, és letakarta egy asztalkendővel.

– Nos, uraim? Szigorúan végignézett rajtunk. A tekintete egy pillanatra megállapodott

Heidén és a véres orrán, aztán Uuléra siklott, aki még mindig a padlón hevert, fején egy fél kaktusszal, majd Pici, Portát és Gregort vette sorra. A söpredék legalja, gondolhatta. Megrázkódott az iszonyattól. A szoba már így is csatatérre hasonlított. Mintha egy disznócsordát kellett volna elszórakoztatnia…

– Nos, uraim – mondta ismét –, remélem, nem lesz több rendbontás. Senki nem törődött vele. A lányokat bámultuk tátott szájjal. Még Heide is

feltápászkodott, és Uule is leporolta magáról a virágföldet. Egy pillanatra döbbent csend telepedett a szobára, aztán Pici vidáman kurjantott egyet, és bájosan odaszökkent az egyik lányhoz. Elkapta a derekát, és kéjsóváran a szoknyája alá nyúlt. A lány felsikoltott, mire a madám rávetette magát Picire, mint egy anyatigris, és ütni, rúgni, karmolni kezdte a barátunkat, s közben olyanokat mondott, hogy a terítő alatt a papagáj elpirult szégyenében. Pici megrázta magát, és a madám elszállt róla, mint vízcsepp a kutya bundájáról. Az ablak alatt találta magát, és ha már ott volt, mérgesen felugrott, és kidugta a fejét a szódásüveg ütötte lyukon, hogy rendőrért kiáltson. Uule vihogva elkapta, és visszarángatta a szoba közepére.

– Szeretem, ha egy nőben van kurázsi – mondta nevetve, miközben a madám ádázul küzdött a szorításában. De minél jobban csípett és harapott az osztályon felüli hölgy, Uule annál jobban élvezte a helyzetet. – Te tüzes szuka, te! – paskolta meg a madám tekintélyes hátsóját. – Addig úgysem

eresztelek el, míg meg nem kaptad tőlem! Pici felkapta a nőjét, és rávágta a versenyzongora tetejére. Úgy forgatta,

lökdöste és tapogatta, mint egy ősember; de a lány nem úgy nézett ki, mint aki neheztel érte.

A papagáj a terítő alól levegőért rikácsolt. – Ezt már döföm! – kiáltott fel Gregor, és rávetette magát egy lányra.

Heide megtörölte vérző orrát az asztalterítőben, készen rá, hogy ő is ostromra induljon. Úgy gondoltam, eljött az én időm is, és épp akcióba akartam lendülni, amikor lábdobogást hallottam az ajtó felől.

Két csendőr robbant be a szobába. – Mi folyik itt? Ki kiáltott rendőrért? A forró hangulat egyszeriben odalett. A madám behúzta a körmeit,

melyekkel épp Uule szemét akarta kikaparni, Heide, vállán a tógaként körbetekert asztalterítővel, tanácstalanul pislogott, a papagáj úgyszintén. A lányok is abbahagyták a vihogást, egyedül Pici folytatta rendületlenül a ténykedést a zongora tetején.

Az egyik csendőr közelebb lépett. – Valaki rendőrért kiáltott – állította makacsul. – Tudni akarom, ki volt

az. – Senki – felelte a madám. Bájosan odasiklott a csendőrhöz, akár egy

túlsúlyos tavi tündér. – Bizonyára rosszul hallotta, biztos úr. Ez egy magánház, ha elkerülte volna a figyelmét. Kikérem magamnak, hogy csak így berontson ide az engedélyem nélkül!

A férfi szembogara gombostűnyire szűkült. A keze a pisztolytáskára siklott, de mielőtt még elővehette volna a fegyvert, Uule fenyegetően eléje lépett.

– Hallotta, mit mondott a hölgy! Ez egy zártkörű rendezvény, és a maga személye itt nemkívánatos. Takarodjon innen!

Attól féltem, baj lesz belőle, de a csendőr jobb belátásra tért. Uule kitüntetésektől vakító mellkasa és hat marcona gorillája bizony eléggé nyomós érv volt. A rend kedvéért kilátásba helyezték, hogy mindenkit elvitetnek, ha megint megtréfáljuk őket, aztán gyorsan elhúztak. A madám felénk fordult, és nagylelkűen széttárta a karját.

– Érezzék otthon magukat, uraim. A házam a rendelkezésükre áll. – Karon fogta Uulét, és pajkosan rámosolygott. – Jöjjön, mutatok magának valamit.

A második emeleten berendezett szobák miniatűr paloták voltak. Álmélkodva rohantunk egyikből a másikba, izgatottan ujjongva a látnivalóktól, mint valami kisiskolások. Ahány szoba volt, annyiféleképpen

rendezték be. A Potsdam teremnek például márványpadlója volt, és a közepén egy apró medence vizében úszkált az ágy. Gregor kipróbálta, de tengeribeteg lett tőle, ezért áthúztuk a szomszédos török szobába. Itt mindent vastag, süppedős vörös perzsaszőnyeg és bársonykárpit borított, a levegőben pedig tömjén illatát lehetett érezni. A harmadik a Gyönyörök Kertje volt, melyben igazi labirintust alakítottak ki embermagasságú akváriumokból.

A folyosó végében, egy mongol sátornak berendezett szobában két SD-s tiszt szórakozott két lány társaságában. Lekergettük őket az utcára, úgy, ahogy voltak, anyaszült meztelenül, és csak amikor már lent voltak, hajítottuk ki utánuk az egyenruháikat az ablakon. Persze előtte átkutattuk a zsebeiket, és a pénzt, amit találtunk, testvériesen elosztottuk egymás között.

Az egyik megzavart lány, miután egyenként végigmért minket, odajött hozzám, és a testemhez simult.

– Miért bántatok így velük? – kérdezte szemrehányóan. Hanyagul vállat vontam. – Mert tisztek… és mert SD-sek. Meg azért, mert részegek vagyunk. –

Megfogtam a kezét, és behúztam a mongol sátorba. – De nem mindegy? Most már itt vagyok neked én.

Csábosan rám mosolygott. – Igen, édes – mormogta. Orosz akcentussal beszélte a németet, és sokkal intelligensebb volt, mint

a többi lány: egyből arra gondoltam, hogy biztosan kém. Meg voltam győződve róla, hogy azért választott engem, mert én voltam a legfiatalabb és én látszottam a legtapasztalatlanabbnak, vagyis mert belőlem remélt kiszedni a legtöbbet. Az első félórában azonban nemigen volt alkalma rá, mert nem jutott idő beszélgetésre. Mással voltunk elfoglalva…

Csak amikor már kifulladva visszahanyatlottunk az ágyra, jutott eszébe a küldetése. Rágyújtott egy cigarettára, ivott egy korty vodkát, aztán fölém könyökölt, és hagyva, hogy dús haja a torkomat csiklandozza, megkérdezte:

– Nem találkoztunk mi már valahol? Olyan különös… úgy érzem, mintha nem most látnálak először.

– Pedig én emlékeznék rád, ebben biztos lehetsz – feleltem hízelgően. – Kedves tőled, hogy ezt mondod, de nekem akkor is van egy olyan

érzésem, hogy már láttalak. – Hogy hol jártam? Gyakorlatilag mindenütt, a déli sarkot leszámítva. – Oroszországban is? – Hogyne – bólintottam. – Oroszországban is. – És tetszett?

– Imádtam. Sehol a világon nincsenek olyan kényelmes lövészárkok, mint orosz földön. Csak ajánlani tudom őket.

Mosolyt erőltetett magára. – Hol élsz? – Ha hagynak? Mindenütt. Ott, ahová a sereget hajtják. A hadsereg az én

családom és otthonom. De életnek aligha nevezhető az, amikben közöttük részem van.

– Azért csak születtél valahol. Elnyomtam a cigarettámat, és másikért nyúltam. – Én nem születtem – feleltem. – Engem feltaláltak. Darabonként raktak

össze, mint Frankenstein szörnyét. Én nem ember vagyok, hanem gép. – Jó kis gép vagy! – Tüzet adott, aztán maga is rágyújtott. – Páncélos

vagy? – Páncélos? Egek, dehogy! El tudsz engem képzelni páncélban? Egész éjszaka a kerek, pihe-puha ágyon heverésztünk, és ugrattuk

egymást. Hajnal felé illatos fürdőt vettünk. Ahogy a meleg víz és a lány combjai körülöleltek, a pillanat erejéig úgy éreztem, mintha a háború csak egy rossz álom lett volna.

– Bárcsak örökké ebben a szobában maradhatnék – sóhajtottam. A lány kiszállt a kádból, és engem is kihúzott. Lelökött az ágyra, és

nedves testével rám borult. Átölelt, és lábaim köré fonta formás lábait. – Miért akarjátok mindenáron elpusztítani Varsót? – suttogta a fülembe. – Honnan tudhatnám? - dünnyögtem álmosan. – Én csak egy gép vagyok,

ugye emlékszel? Nem tudom, mit miért teszek. Beprogramoznak valamire, és én végrehajtottam azt, de hogy miért csinálok valamit, arról fogalmam sincs.

– Majd én átprogramozlak – ígérte. Nekilátott, de öt perccel később kénytelen volt abbahagyni, mert találat

érte a házat. A sátor ránk omlott, az ágy átperdült a szoba másik végébe. Vakolat potyogott a fejünkre, aztán mohó lángok ropogása hallatszott.

Kiverekedtük magunkat a sátor alól. A lány kirohant a folyosóra, én pedig gyorsan magamra kapkodtam az egyenruhámat, aztán követtem. Alig tettem ki a lábam a szobából, a mennyezet iszonyatos robajjal beomlott. A lángok pillanatok alatt elharapóztak, de nem álltunk meg tüzet oltani. Örültünk, hogy megúsztuk ép bőrrel, és lerohant az első emeletre. A szoba tele volt meztelen lányokkal és félmeztelen férfiakkal. Porta egy szál zokniban feszített, a madám pedig pajkos rózsaszín neglizsében, amely sikeresen megmutatott mindent, amit csak meg lehetett mutatni gömbölyded testéből.

Kidobáltunk az ablakon mindent, amit csak lehetett – ruhákat, szőnye-geket –, aztán mindenki felkapott egy-két berendezési tárgyat, és kirohant vele az utcára. Pici és Uule a zongorát mentették ki, Porta pedig az ezüstneműket. Én a papagájt vittem magammal. A madám vizsla tekintettel figyelte a mozdulatainkat, de Portával szemben még neki sem volt esélye.

A kupleráj ezüstjeivel a zsebében Portának nem volt oka szűkmarkúnak lenni.

– Nesze, te vénség – húzott elő egy köteg ropogósan friss rubelt. – Egy kis ajándék a ma éjszakáért. Jól jöhet még, ha az oroszok bevonulnak.

A madám mohón kikapta a kezéből a pénzt, aztán elkapta Porta fejét, és dús keblei közé nyomta.

– Olyan kár, hogy máris el kell mennetek, fiam! Ha még maradnátok egy éjszakát, annyi mindent mutathatnék neked!

– Azért ez az éjszaka se volt kutya – motyogtam magamnak, és a papagájra kacsintottam. Esküszöm, hogy visszakacsintott rám.

„A könyörtelen büntetés híve vagyok. Elengedhetetlen, hogy vasfegyelmet tartsunk az iskoláinkban. A hibákat ki kell javítani, a gyengeségeket le kell győzni, mert szent meggyőződésem, hogy a német ifjúság még az én időmben meg fogja hódítani a világot…”

Hitler beszéde a Töltzi SS Tisztképző Iskolában, 1937. február 18.

MIUTÁN BÓR-KOMOROWSKI övete kudarcot vallott Rokosszovszkijnál, Zygmunt Berling tábornok, az oroszok oldalán harcoló lengyel hadosztályok főparancsnoka is felkereste a marsallt, azzal a kéréssel, hogy engedje őt átkelni a Visztulán. A válasz ezúttal is „nem” volt.

– Nyet – felelte Rokosszovszkij. Leütötte a hamut a szivarjáról, és visszatért a falitérképhez. Berling

tábornok nem hagyta ennyiben a dolgot. Megkerülte az asztalt, és a marsall elé lépett.

– De Konsztantyin, az ég szerelmére! Ezer éve ismerjük egymást, csak nem tagadja meg tőlem ezt a szívességet? Nagyon jól tudja, mit jelent az, ha idegen katonák tapossák a haza földjét! Adjon nekem szabad kezet – könyörgött az orosznak –, és ha a dolgok rosszra fordulnak, vállalom a felelősséget.

Rokosszovszkij felcsípett egy színes gombostűt, és beleszúrta a térképbe. – Nyet – felelte anélkül, hogy a lengyelre nézett volna. A tábornok dühösen sarkon fordult, és elhagyta a szobát. Visszament a

két hadosztályához és a vezérkari főnökéhez, Lisewka ezredeshez, aki már türelmetlenül várta.

– A válasz „nyet” – közölte borúsan Berling. Lisewka elkomorodott. – És az indoklás? – Nincs indoklás – felelte Berling. – Csak egy „nyet” van. Aznap éjjel egy órakor a két lengyel hadosztály átkelt a Visztulán. Egy

ukrajnaiakból álló orosz ezred is velük tartott Rilszki ezredes vezetésével. A három férfi tisztában volt vele, hogy amennyiben kudarcot vallanak, halál vár rájuk, de tudták, hogy igaz ügyért harcolnak, és készek voltak vállalni a kockázatot.

A szerencse elpártolt mellőlük. Theodor Eicke SS-hadosztálya két óra leforgása alatt megtizedelte őket. Eicke emberei az utcai harc szakértői voltak, míg a lengyelek és az ukránok a végtelen mezőkhöz voltak hozzá-szokva. Esélyük sem volt. Lengyelország utolsó reménye is szertefoszlott.

A temető

HÁROM NAPJA HARCOLTUNK megszakítás nélkül a temetőt övező utcákon. A végén már ásókkal, bajonettekkel és puszta ököllel csépeltük egymást, de a helyzet még mindig változatlan volt. Megint visszafoglaltuk a temetőt az Armia krajowától – immár huszadjára –, és ők megint ellentámadásba lendültek – ugyancsak huszadjára. Őrjítő volt ez a rendszeresség, és még inkább őrjítő volt az, hogy tudtuk, a huzavonának addig kell ismétlődnie, míg bármelyik oldalon végleg el nem fogynak az emberek. Fogytunk is becsületesen, de egyik fél sem fújt visszavonulót, mert a temető stratégiai szempontból kulcsfontosságú volt.

A szakaszunk egy kiégett kápolnában keresett menedéket, ahol homokzsákok híján hullákkal barikádoztuk el magunkat. Gregor fejlövést kapott, és a véres kötéssel a fején úgy nézett ki, mint egy elfuserált múmia. Roppant találó jelmez volt… Mindannyian beszereztünk kisebb sérüléseket, de Gregor hajszál híján otthagyta a fogát. Ha a lövedék csak egy fél centi-méterrel lejjebb találja el, akkor most nem panaszkodott volna fejfájásról.

Egy vezérkari őrnagy került elő valahonnan, és üvöltve kiparancsolt minket az utcára. Nem örültünk neki, de őrnagy volt, így hát tettük, amit mondott. Felszedelőzködtünk, és kelletlenül követtük a golyózáporba, de szerencsénkre alig tettünk néhány lépést, az őrnagy megpillantott egy csapat SS-mesterlövészt a „Reich” hadosztályból. Ezek után mi, koszos páncélosok már nem is léteztünk számára. Elmasírozott velük a folyó felé, mi pedig rohantunk vissza, ahogy csak bírtunk a romos kápolnánkba, a hullákból emelt barikád mögé.

Egy darabig békén hagytak minket, és mi kihasználva az alkalmat, hunytunk egyet. Már hetvenkét órája nem aludtunk, és az elmúlt két napban egyetlen falatot sem ettünk. A bakancsaink is már több mint egy hete rothadtak a lábunkon; a helyzet súlyosságát jellemezte, hogy már Heide is kezdett bűzleni.

Éjfélkor megint kiparancsoltak minket, ezúttal a Wola utcára, ahol egy romos ház pincéjéből géppuskával kellett tisztán tartanunk az utat.

Röviddel pirkadat után egy civilekből álló, irdatlanul hosszú oszlop tűnt fel az utcában. Mindkét nem, minden korosztály tagjai megtalálhatók voltak a soraiban, nők és gyerekek, terhesek és rokkantak egyaránt. Sokukat az ágyból rángathatták ki, mert pizsamában, hálóingben dideregtek. Mások bőröndöt cipeltek magukkal, megint mások cekkert vagy barna papírtasakot,

benne azzal a kevéssel, amit sebtében össze tudtak szedni maguknak. – Hová mehetnek? – kérdeztem tűnődve. – Ez az út a temetőbe vezet. – Akkor oda – felelte száraz hangon Papa. – Akkor a temetőbe mennek. Hallgattunk egy sort. Szánakozva néztem az embereket. Valakit egy

seprűnyélből hevenyészett hordágyon cipeltek a hozzátartozói. Úgy tűnt, haldoklik.

– De miért mennek a temetőbe? – szólaltam meg. Papa vállat vont. – Miért szoktak az emberek a temetőbe menni? A menetet Dirlewanger SS-katonái hajtották. Az egyik mellékutcából

egy rendőrautó bukkant elő. Recsegő hangosbemondóval végighajtott a Wola utcán.

– Figyelem, figyelem! A hadsereg stratégiai okokból kiüríti a területet. Öt percet kapnak, hogy elhagyják a házaikat. Ismétlem, öt percet. Sajnáljuk, hogy ezt kell mondanunk, de a kommunista árulók nem hagynak nekünk más lehetőséget. A terület hamarosan hadszíntérré változik, és ha itt maradnak, az életük veszélybe kerülhet. Von dem Bach Zalewski SS Obergruppenführer személyesen garantálja, hogy semmiben nem fognak hiányt szenvedni, míg vissza nem térhetnek az otthonaikba. Önök a német hadsereg védelme alatt állnak. Magukkal hozhatnak bármit, amit elbírnak, de lényeges, hogy az evakuálás öt perc alatt megtörténjen… Figyelem, figyelem! A hadsereg stratégiai okokból…

A rendőrautó befordult egy másik mellékutcába, és a fülsértő hang lassan elhalkult a távolban. Nyomban ablakok és ajtók tárultak ki, és félelemtől remegő emberek özönlöttek ki az utcára, hogy csatlakozzanak polgártársaikhoz. Dirlewanger emberei utasításokkal látták el őket, és olyan készségesek, megértőek voltak, hogy nem hittem a szememnek. Az egyikük lehajolt, hogy visszaadja egy kisgyereknek az elejtett játékát; egy másik segítő kezet nyújtott egy vénségesen vén anyókának; egy harmadik rámosolygott valakire. Ennél a pontnál megborzongtam és elfordítottam a tekintetemet. Volt valami hátborzongató, valami baljós és természetellenes abban, ahogy az SS emberei normális emberi lényekként viselkedtek. Tudtam, hogy valami nem stimmel.

Lábak százai csoszogtak el a pinceablak előtt. Volt, amelyiken cipő volt, volt, amelyiken papucs vagy csak egy koszos kapcarongy. A gyerekek közül sokan mezítláb voltak. Aztán csizmás lábak is feltűntek: Kaminski brigádja is megérkezett. Felsorakoztak az utca szélén, és rezzenetlen arccal figyelték a menetelőket. Ezek tényleg gépek voltak.

A rendőrautó visszakanyarodott.

– Figyelem, figyelem! A területet bombázni fogják. Ismétlem, a területet bombázni fogják. Fél percük van, hogy elhagyják a házaikat. Akit ezután otthon találnak, azt a német nép ellenségének fogják tekinteni és lelövik. Ez az utolsó figyelmeztetés…

Az autó továbbgurult. Néhány tétovázó csak most merészkedett ki az utcára. Kaminski emberei berugdosták őket a menetbe, aztán nekiláttak átkutatni a házakat. A betegeket agyonlőtték az ágyukban. Egy öregembert, aki a háza padlásán húzta meg magát, lehajítottak az utcára. Az öreg rázuhant egy kislányra, és mindketten szörnyethaltak. A kesztyűk lekerültek a kezekről. Az SS most már igazi formáját hozta. Most már az emberek is érezték, hogy valami nincs rendjén, és megtorpantak. Az SS ütötte és vágta őket, de még így is lassan haladtak.

A több száz lábból több ezer lett. Leereszkedtek a lejtős Wola utcán, és becsoszogtak a temetőbe, mely azóta, hogy kijöttünk onnan, kétszer gazdát cserélt, és most megint német kézen volt. Pillanatnyilag Dirlewanger tartotta ellenőrzés alatt. A brigád parancsnokságát a Szent Miklós-kápolnában rendezték be, térkép- és kártyaasztalnak használva az oltárt. Dirlewanger, mint általában, most is részeg volt.

A menet eleje elérte a Visztulát, és már nem volt hová mennie. Az embereket felsorakoztatták a part mentén, szemben a sírokkal. Kaminski gurult elő valahonnan egy kétéltű Volkswagenben; megvetően tekintett végig a tömegen.

– Miért vannak még mindig életben ezek? Már régen halottnak kellene lenniük.

– Azok lesznek – ígérte Dirlewanger. Mindketten állták a másik tekintetét. Riválisok voltak a brutalitásban, és

mindegyik féltékeny volt a másik rossz hírére. – Ez az egész – intett lekicsinylően a civilek felé Kaminski – csak egy kis

nyári zápor a minszki vérzivatarhoz képest. – Minszk? – tett úgy Dirlewanger, mintha még sosem hallotta volna a

nevet. – Komplett likvidálás – tájékoztatta Kaminski. – Megtisztítottam az

egész környéket. – De csak a partizánoktól – tette hozzá Dirlewanger. – Csak a

partizánoktól… Mire végzek Varsóval, egyetlen ház falai se fognak állni. Olyan lesz, mintha ez a város sosem létezett volna. A Reichsführer megparancsolta, hogy minden egyes férfit, nőt és gyermeket végezzünk ki.

Most már nem volt hová továbboldalazni, mert a kerítés útjukat állta. Az emberek szorosan egymás mellé tömörültek, de még mindig újabb és újabb

százak érkeztek. A géppuskákkal felszerelt teherautók már régen felsorakoztak a sírok között; a katonák tűzparancsra vártak.

– Kár, hogy nem sikerült valami rafináltabbat kitalálni – mormogta Kaminski.

Dirlewanger vállat vont. – Ez is megteszi. Nincs időnk szórakozni. Az utolsó ember is beállt a helyére, és a temető kapui bezárultak.

Dirlewanger felemelte a hangosbeszélőt. A tömeg elcsendesült. Most végre, remélték, megtudhatják, hogy miért rángatták ki őket ide. És talán az is kiderül, hogy hol fogják elszállásolni őket.

– Figyelem, mindenki! Figyelem! – kiáltotta Dirlewanger; és leengedte a kezét, ezzel kiadva a tűzparancsot.

Szemből a géppuskák, két oldalról Kaminski emberei lőtték a polgárokat. Nem volt menekvés. Azokat, akikkel nem a golyók végeztek, a rémült társaik taposták össze. Tolókocsis rokkantak, babakocsis kisgyermekek gurultak bele a Visztulába, a folyóban lelve halálukat. Néhány férfinak sikerült elfoglalnia az egyik teherautót, de mielőtt még működésbe hozhatták volna a géppuskát, Kaminski emberei felrobbantották őket.

Dirlewanger barátságosan Kaminski vállára csapott, miközben a Szent Miklós- kápolna felé sétáltak.

– Együttműködés, drága barátom. Ez a jelszó, mint láthatta. Ők együttműködnek velünk, mi ketten együttműködünk egymással, és mire eljön a karácsony, ígérem, hogy egész Lengyelország meg lesz tisztítva.

Miután a géppuskák elvégezték munkájukat, a vérmezőt fellocsolták benzinnel és felgyújtották. Sokan még éltek, amikor a lángok elborították őket. Néha látni lehetett, ahogy egy-egy emberi fáklya kiemelkedik a tűzből, és eszeveszetten rohangál, míg össze nem rogy. Az égett hús szagát még napokig érezni lehetett városszerte.

Másnap reggel Michal Karaszewicz-Tokarewski tábornok csapatai visszafoglalták a temetőt, és lemészároltak egy egész német zászlóaljat. Kaminski megtorlásként összeszedett mindenkit, aki csak a keze közé került, és a lábuknál fogva felakasztotta őket. Lassú, gyötrelmes halál várt a szerencsétlenekre. A Wermacht hivatalos levélben tiltakozott a Führernél a civilekkel szemben tanúsított barbár bánásmód miatt, de Hitler ügyet sem vetett rájuk. Inkább Kaminski nyakába akasztott egy újabb medált. Egy újabb kitüntetés Kaminskinek, és egy újabb fenékbe rúgás a Wermachtnak. Az SS emberei kárörvendően ujjongtak, és felbuzdulva a fentről jött támogatástól, a kegyetlenkedés új csúcsait hódították meg. Éjjelente embervadászatokat rendeztek, és miután elkapták a kiszemelt áldozatot, a

legváltozatosabb kínzásokkal végezték ki, mindenki szeme láttára. Akit inkább a látvány érdekelt, az sem csalódott. Mindig akadt néznivaló, és sosem lehetett unatkozni. A legújabb divat a lassú fuldoklás okozta halál volt. Ha valaki értette a dolgát, egész éjszaka gyötörhette vele zsákmányát.

Egy reggel Pici azzal tűnt el, hogy „különleges küldetésre” megy. Fél órával később egy kapálózó Unterscharführerrel tért vissza.

– Lelőhettem volna ezt a Dirlewanger-szart, de gondoltam, talán elszórakozhatnánk vele egy kicsit.

– Hol kaptad el? – kíváncsiskodott Porta. – Semmi közöd hozzá – felelte Pici. – Törődj a magad dolgával. – Miért hoztad ide? – esett neki Papa. – Tudod jól, hogy megfelelő indok

nélkül nem lőhetjük le. – Indok kell? – kérdezte Pici. – Az nem elég indok, hogy Dirlewanger

embere? – Persze, hogy nem elég. Ne légy nevetséges. Mondj nekem egy

elfogadható indokot, vagy engedd szabadon! Pici tűnődve összevonta a szemöldökét. – Nos, ez a fickó fosztogatott! – Fosztogatott? – Igen. Épp egy ékszerbolt kirakatát rámolta ki. Papa felsóhajtott. Pici elé tartotta a kezét. – Mutasd. Pici morgolódva kiürítette a férfi zsebeit. Legalább húszkilónyi arany

ékszer került elő: gyűrűk, fülbevalók, láncok, zseb- és karórák. Vidám éljen harsant a gazdag zsákmány láttán.

– Ezeket találtam nála! Nos, ez elég bizonyíték, nemde? Papa kegyesen bólintott. Ő is legalább annyira gyűlölte Dirlewanger

pszichopatáit, mint mi. Pici előhúzta a kését. – Szerintetek hogyan csináljam? – kérdezte tőlünk. – Vájjam ki a szemét

vagy inkább belezzem ki? – Miskárold ki a rohadékot – javasolta Gregor. – Majd utána. Előbb a szemgolyóit. Az sokkal jobb móka. – Addig egyiket sem, amíg én vagyok itt a parancsnok! – jelentette ki

Papa. Két lövés dördült el, és az Unterscharführer előrebukott. Papa eltette a

pisztolyát, és komoran Picire nézett. – Ez itt a hadsereg, ne felejtsd el. Nem az SS. Később, amikor kimentünk őrjáratozni, benéztünk néhány elhagyatott

házba, s az egyikben egy félbehagyott vacsora maradványaira bukkantunk.

A kenyér zöld volt a penésztől és a babgulyás csonttá száradt, de azért le-ültünk és elosztottuk egymás közt. Már huszonnégy órája nem láttunk ételt.

Az utolsó kenyérmorzsákat majszolgattuk, még mindig korgó gyomorral, amikor egy fiatal százados robbant be az ajtón, hogy közölje: át fog menni az úton, és elfoglalja a központi trafóállomást. Már majdnem megkérdeztem tőle, hogy „és nekünk mi közünk hozzá”, de sajnos nagyon is jól tudtam, mi lenne a válasz. Amikor azt mondta, hogy át fog menni, akkor valójában azt mondta, hogy át fogunk menni.

Egy utászraj segítségével sikerült behatolnunk a központi épület pincéjébe, de mielőtt még beljebb juthattunk volna, a lengyel Jena ezred har-cosai visszavertek minket. A trafóállomás egyelőre maradt a partizánok kezén.

Az elkövetkező két napban viszonylag békében voltunk, aztán a német harapófogó kezdett összezáródni a főváros körül. Rokosszovszkij marsall csapatai rejtélyes módon mozdulatlanok maradtak Magnuszew környékén, így a németek elvonhatták a várva várt erőiket a körzetből, hogy hermetikusan lezárhassák Varsót. Hét harckocsihadosztály és kilenc gyalogsági hadosztály érkezett, az olyan különleges egységekről, mint az utászok meg a műszakiak nem is beszélve. Két nehézágyút állítottak fel, és ördögi rendszerességgel és folyamatosan bombázni kezdték a belvárost. Varsó napjai meg voltak számlálva.

Az újraolajozott német hadigépezettel szemben a lengyel főparancsnok, Tadeusz Bór-Komorowski csak egy szánalmasan kicsi, bár annál elszántabb partizáncsapatra számíthatott. Emberei készek voltak a végsőkig harcolni, de ez a vég már nagyon közel volt. Fegyverek tekintetében kénytelenek voltak beérni azzal, amit a németektől zsákmányoltak és amit maguk tudtak összebarkácsolni. Ez utóbbiak közül a leghatásosabb a Molotov-koktél, a permetezőből átalakított lángszóró és a konzervdobozból készített kézigránát volt. A robbanóanyagot az utcákon szertehagyott német gránáthüvelyekből nyerték. Zseniális fegyverek voltak, és a lengyelek félelmetes pusztítást végeztek velük, de a készleteik nem tarthattak örökké. Persze ezt ők is tudták. A Zilna utcai telefonközpont visszafoglalásakor például úgy próbáltak takarékoskodni a lőszerrel, hogy az elfogott német katonákat kidobálták a legfelső emelet ablakaiból… Húsz perccel később aztán megérkeztek az utászok, és harckocsik fedezékéből gránátokat lőttek be az ablakokon. A lengyeleknek nem volt mivel visszaverniük őket, de makacsul kitartottak, míg az utászok romhalmazzá nem lőtték az épületet. Senki nem élte túl a támadást, de a németek nem kapták vissza a telefonközpontot.

Egy rohamüteg támogatásával támadást indítottunk a rendőr-főkapitányság épülete ellen, de a partizánok olyan elszántan védték, hogy kénytelenek voltunk visszavonulni. És még így is örülhettünk, hogy megúsztuk ép bőrrel, mert a felhergelt lengyelek egy része végigkergetett minket jó pár utcán.

A partizánok elkeseredett fanatizmusát jellemzi, hogy egy maroknyi csapattal ötszáz csendőrt takarítottak ki a belügyminisztérium épületéből. A németek tehetetlenek voltak ezzel a számukra ismeretlen harcmodorral szemben. A partizánok berontottak az épületbe, és mindenkit lemészároltak, aki az útjukba került. Folyosókon, irodákban, íróasztalok felett folyt a harc; a csendőrök, akik eddig érinthetetlennek hitték magukat, hanyatt-homlok menekültek az épületből. Már aki tudott. Közben két SD-század érkezett a helyszínre Kaminski egyik orosz ezredesének a vezényletével. A lengyelek hagyták őket behatolni az épületbe, éppen csak annyi ellenállást tanúsítottak, hogy a németek ne fogjanak gyanút, aztán amikor mindenki bent volt, lezárták az ajtókat, és előugrottak rejtekhelyeikről. Ezúttal, a változatosság kedvéért, fel is gyújtották az SD embereit, mielőtt kilökték volna őket az ablakokból. Aztán üvöltve kirohantak az utcára, hogy a britek által ledobott kézigránátokkal kiirtsák azokat a csendőröket is, akiknek korábban sikerült kimenekülniük a minisztérium épületéből.

A csendőrök a Szentlélek templomában kerestek menedéket – nem azért, mert annyira vallásosak voltak, és nem is azért, mert azt remélték, hogy a lengyelek tiszteletben fogják tartani a hely szellemét, hanem mert ez volt a legközelebbi, még álló épület a környéken.

Három német gyalogsági ezred sietett a megmentésükre; éppen akkor értek oda, amikor a Karol Ziemski Wachnowski vezette csapat kitódult az utcára. Heves harc bontakozott ki, és a partizánegységet végre sikerült szétverni. Néhány öngyilkos merénylőnek azonban sikerült bejutnia a templomba, ahol aztán a kézigránátokkal és a házilag készített lángszórókkal az utolsó szálig kiirtották a német csendőröket.

Von dem Bach Zalewski SS Obergruppenführer új támadást rendelt el. Dirlewanger patkányai is a támadó csapatokkal tartottak, mert sehonnan sem maradhattak el, ahol vérontás volt kilátásban. De alig jutottak el a Királyság térig, a házak és épületromok tetejéről Molotov-koktél és kézigránáteső zúdult reájuk. A németek soraiban kitört a pánik. Mondanom sem kell, Dirlewanger emberei voltak az elsők, akik felvették a nyúlcipőt.

Ziemski Wachnowski ezredes az üldözésükre indult harcosaival. Őrült hajsza vette kezdetét az utcákon: akikkel nem a golyók vagy kézigránátok végeztek, azokat a bajtársaik vagy a mögöttük rohanó lengyelek taposták

agyon. Dirlewangernek és Kaminskinek időközben sikerült ráncba szednie a

csapatait. Himmler már megíratta a halálos ítéletüket, és kilátásba helyezte, hogy amennyiben huszonnégy órán belül nem teszik Varsót a földdel egyenlővé, aláírja a papírokat. Most már nekik sem volt vesztenivalójuk, akárcsak a lengyeleknek. Visszafordították a csapataikat, és újabb katonai egységek támogatásával ellentámadásba lendültek. Azt a parancsot kaptuk, hogy lőjünk mindenkire, aki nem visel német egyenruhát. Civilekre, nőkre, gyerekekre. Himmler halálra ítélte az egész lengyel „fajt”, és minket jelölt ki ítélet-végrehajtóknak.

A Napóleon téren, a lövések és robbanások zajának közepette muzsikaszó ütötte meg a fülünket. Zene a csatatér közepén? Különös volt. A hang a tér túloldaláról jött, az egyik ház ablakából. Egy lengyel százados zongorázott, fittyet hányva a körülötte folyó harcra. Kaminskit annyira felháborította ez az arrogancia, hogy egy egész zászlóaljat küldött a varázslatos hangok elnémítására, és szavát adta, hogy azt, aki szuronyra tűzve odaviszi neki a zongorista fejét, a helyszínen előlépteti.

A zászlóalj alig nyomult előre néhány métert, amikor Wachnowski ezredes bevetette a Janislaw brigádot. A dandár jobbára nőkből és tizené-vesekből állt, de ettől még nem volt kevésbé veszélyes, mint a többi egység. Ezek az elszánt asszonyok és gyermekek ugyanolyan fanatizmussal harcoltak, mint a férfiak, és ugyanúgy be tudtak vadulni, ha a vérgőz elborította az agyukat.

A csapatainkat támogató tüzérség gázgránátokkal szórták meg a teret. A lengyelek, akiknek a többsége nem rendelkezett gázmaszkkal, visszakozni kényszerültek. A gránátok valójában füstgránátok voltak, álcázás céljára kifejlesztve, ennélfogva a hadviselés legitim eszközeinek számítottak. Az, hogy a zöldes füst belégzése húsz perc után fulladásos halálhoz vezetett, senkit nem érdekelt. Ennyire azért nem kellett komolyan venni a nemzetközi egyezményeket.

Egy pillanatra megtorpant mind a két fél, aztán a lengyelek rájöttek, hogy így is, úgy is meg fognak halni, és mellkasukra szíjazott bombákkal nekünk rontottak a kavargó ködön át. Kaminski és Dirlewanger katonáit már az első hullámnak sikerült megsemmisítenie. Azon kevesek, akik túlélték a rohamot, menekülőre fogták a dolgot. Az utcasarkon feltűnt a büszkén lobogó, fehér sast ábrázoló lengyel zászló.

Aznap este Himmler láztól dideregve bújt ágyba. Még a Führer sem merte háborgatni, mert dr. Kirstein kijelentette, hogy a Reichsführer egészségi állapota nagyon megromlott: a Varsóból érkező hírek sokkolták

ennyire. A lengyelek megsemmisítettek nyolcszáz Tigris tankot és eltöröltek három hadosztályt, s most már az egész városközpont az ő kezükön volt. Himmlernek azért még maradt annyi ereje, hogy aláírja Fischer Gauleiter, a Varsót feladó áruló halálos ítéletét. A Gauleitert Eicke 3. harckocsiezredének egyik tankja mögé kötözték, és úgy vonszolták végig az utcákon. Miután végeztek vele, a fejét elküldték Himmlernek egy dobozban. Rainer Stahel tábornokot, Varsó főparancsnokát is halálra ítélték, de kegyelmet ígértek neki arra az esetre, ha sikerül visszafoglalnia az óvárost. Balszerencséjére a partizánok elfogták, mielőtt még végrehajthatta volna a feladatot.

Hajnalban lovasok támadtak meg minket. Úgy vágtattak végig az utcákon, hujjogatva és szablyáikat suhogtatva, akár a kozákok. Patkók szikráztak az utca kövén, véres kardok villantak át kettészelt testrészek között. Széttaposott, lefejezett, megcsonkított németek hevertek, amerre a szem ellátott.

Ennek a fele sem volt tréfa. Szégyen vagy sem, Portával hátat fordítottunk az ellenségnek, és rohantunk, ahogy csak tőlünk telt. Kirohantunk a Pilsudski térre, de a lengyelek a sarkunkban voltak; már éreztük a lovaik forró leheletét a nyakunkon, s már azt hittük, itt a vég, amikor Porta megbotlott egy hullában, és engem is magával rántott.

Ez volt a szerencsénk, mert a tér túloldalán felugattak a „Der Führer” SS-ezred géppuskái. A lovakat és lovasaikat rongyosra szaggatták a golyók. Azok, akik tudtak, megfordultak és elmenekültek, de a legtöbben a Pilsudski téren lelték halálukat.

Másnap sötét volt az ég a Wellington bombázóktól, de a segítség túl későn érkezett. Az ejtőernyővel ledobott fegyvereknek és ellátmánynak alig egytizede került a körülzárt partizánok kezébe. A fennmaradó részen a németek és az oroszok osztoztak.

A 104. gránátos ezreddel egyetemben a Piwna utcában vetettek be minket, hogy „felszabadítsuk” az immár egy hónapja az ellenség kezén lévő északi városrészt. Mivel a hely stratégiailag fontos volt a sereg számára P–64-es tankokkal láttak el minket, hogy jó munkát végezhessünk.

– Tankok előre! – adta ki a parancsot a rádión Hinka ezredes. A harckocsik csikorogva ereszkedni kezdtek a Piwna utca lejtőjén. – Távolság négyszáz méter – mondta Papa. – Tölts és tüzelni készülj! Jó volt újra bent ülni. Az utóbbi időben csak kívülről, az űzött vad

szemszögéből láthattunk tankot, de most végre azt csinálhattuk, amihez igazán értettünk. A hosszú kihagyás ellenére mindenki olyan rutinosan végezte a dolgát, mintha sosem csinált volna mást. Pici rendületlenül, egy

gép megbízhatóságával töltött. Nem érdekelte, hogy ki a célpont, hogy egy ellenséges géppuskafészket lövünk-e vagy csak ártatlan bámészkodókat. Az ő dolga az volt, hogy az ágyú folyamatosan töltve legyen, és amíg ő állt a závárzat mögött, addig ez így is volt.

Apró, teraszos sorházak keresztezték az utunkat. Áthajtottunk rajtuk, mintha kartondobozok lettek volna, de nem úsztuk meg büntetlenül. Amint kiértünk a szomszédos utcára, robbanás rázta meg a tankot, és az egyik lánctalp beadta a kulcsot.

– Mágneses akna – dünnyögte Heide. – A jobb oldalon. Tétova csend következett, aztán Porta szitkozódva felállt, és megbökte

Pici vállát. – Gyerünk, ki kell javítani. Pici kényelmesen elhelyezkedett a padlón, és teletömte a száját

kolbásszal. – Hülyéskedsz? – Itt akarsz ülni és zabálni, míg levegőbe nem repítenek minket? –

kérdezte dühösen Porta. Pici vállat vont. – Ott meg szétlövik a fejemet. Akkor meg minek strapáljam magam? Mielőtt még Porta visszavághatott volna, egy gránát robbant neki a

tanknak. Nagy zajt csapott, de nem okozott komolyabb kárt. Inkább az volt a gond, hogy közben a többi tank szépen magunkra hagyott minket, és védekezni se tudtunk, mert a torony forgását vezérlő áramkört széttépte a robbanás. Pici jobb belátásra tért, és ki akart menni Portával, hogy megjavítsa a lánctalpat, de ekkor egy újabb találatot kaptunk, és a hátsó tengely panaszos nyekergéssel levált. Ezzel lőttek a javításnak.

Papa kénytelen volt kiüríteni a tankot. Már így is túl sokáig üldögéltünk a mozdulatlan járműben, kész csoda volt, hogy nem repítettek minket a levegőbe. A többiek kiugráltak, egyedül én maradtam, hogy megsemmisítsem a tankot, mielőtt ellenséges kézre kerülhetne.

– Viszlát a pokolban! – dobott felém csókot Porta, mielőtt ő is kisiklott volna a szabadba.

Megvártam, míg mindenki fedezékbe vonul, aztán beélesítettem az önmegsemmisítő szerkezetet, és követtem volna a többieket, de a torony teteje zárva volt. Egy közeli robbanás ereje úgy bevágta Porta után, hogy bármennyire is erőlködtem, képtelen voltam felnyitni. Elfogott a jeges rémület. Már csak másodperceim voltak. A félelem annyira megbénított, hogy eszembe se jutott másik kijáratot keresni. Kétségbeesetten püfölni kezdtem a csapóajtót, de az nem engedett.

Már azt hittem, tényleg vége, amikor nyikorogva kivágódott az ajtó, és két vaskos kéz nyúlt be értem. A mancsok kicibáltak a toronyból, aztán a gazdájuk és én hasra vetettük magunkat a tank mellett.

– Te barom! – kevert le nekem egy atyait Pici. – Majdnem megöltél minket a piszmogásoddal!

Mondott volna még mást is, de a robbanás ereje mindkettőnket felkapott, és berepültünk a szemközti ház ablakán. Akkorát nyekkentünk, hogy egy darabig meg sem bírtunk mozdulni. Aztán láttuk, hogy a hátsó fal lassan megindul felénk, és olyan fürgén pattantunk fel, mintha kutya bajunk se lett volna. Kiugrottunk az ablakon, és átrohantunk a többihez.

Tankok híján egy gyalogsági századhoz csapódtunk, mely a régi Buhl-palotát, a királyi család egykori lakhelyét ostromolta. A partizánok ezt is éppen olyan ádázul védték, mint Varsó minden talpalatnyi területét. Szobáról szobára, lépcsőfokról lépcsőfokra küzdöttük előre magunkat, és mire a miénk lett, a palota rosszabb állapotban volt, mint egy lepusztult kaszárnya. A győzelem mindannyiunkban keserű szájízt hagyott, de még ezt sem élvezhettük sokáig. Néhány órával később a partizánok visszatértek, és kilakoltatták a jogcím nélküli lakókat.

A város nyüzsgött a partizánoktól. A csapatainktól elvágva kénytelenek voltunk lemenekülni a város csatornarendszerébe; az elkövetkező négy napot itt töltöttük, derékig érő szennylében gázolva. Amikor végre ismét felmehettünk a felszínre, még arra sem volt időnk, hogy hozzászoktassuk a szemünket a napfényhez: az SS „Reich” hadosztályának az emberei elkaptak és egy Tigrisbe kényszerítettek minket. Az, hogy alig álltunk a lábunkon, senkit nem érdekelt. Az SS-nek legénység kellett a tankba, és balszerencsénkre éppen mi voltunk kéznél.

Nem tudom, ki lehetett az az őrült, aki kitalálta, hogy Tigriseket kell bevetni az utcai harcokban, de nem is számított, mert senki nem kérdezte a véleményemet. A hatalmas, lomha tankkal lehetetlen volt manőverezni az óváros szűk utcáin, és hamarosan be is következett az, amitől tartottunk: beszorultunk, és szétlőtték a lánctalpainkat. Papa megint kiüríttette a tankot, és én megint hátramaradtam, hogy a levegőbe repítsem ezt is.

A torony ajtaja ezúttal nem ragadt be, s én épen és szerencsésen bevetettem magam a fal mögé, ahová a többiek is behúzódtak a robbanás elől, de az a bizonyos dörej, amire vártunk, nem akart bekövetkezni.

Az SS Unterscharführer; akit a nyakunkba varrtak, követelte, hogy menjek vissza, és tegyem jóvá a hibámat. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy nem én tehetek róla, hanem az önmegsemmisítő szerkezet, de nem érdekelte, és neki volt igaza: a Tigris még mindig titkos fegyvernek

számított, és nem kerülhetett az ellenség kezébe. Ha az Unterscharführer meg is kegyelmezett volna, a hadbíróságot biztosan nem úszom meg.

Átcikáztam az úton, és bevetettem magam a tank alá. Körülöttem az aszfalton úgy pattogtak a golyók, mint megannyi halálos esőcsepp. Örülhettem neki, hogy egyáltalán eljutottam idáig ép bőrrel. Megpróbáltam kinyitni a lenti ajtót, de az zárva volt. Maradt tehát a lövegtorony. Kilöktem egy füstgránátot, és a sárgás felhő leple alatt gyorsan bemásztam a toronynyíláson. Nem sokat időztem odabent. A detonátor üvege meg volt repedve: elég lett volna egy érintés, és bumm, a tank – velem együtt – a levegőbe röpül. Hadbíróság vagy sem, nem voltam hajlandó a közelébe menni. Kipattantam a tankból, és beugrottam egy ház romjai közé.

Kibiztosítottam egy kézigránátot, és megcéloztam vele a Tigris toronynyílását. Majdnem eltaláltam. Elővettem egy másik kézigránátot, és elhajítottam. Eltűnt a tank belsejében. Behúzódtam a fal mögé, és betapasztottam a fülemet.

A másodpercek csigalassúsággal vánszorogtak. Vagy mégsem? Ez is csütörtököt mondott volna? Óvatosan megemelkedtem, és kibiztosítottam egy harmadik kézigránátot. Már lendítettem a kezem, hogy eldobjam, amikor a tank, végre-valahára, szétvetette magát. A légnyomás kitépte a kezemből a kézigránátot, és bevágta a romok közé, az ágyúcsövet pedig kilőtte a lövegtoronyból, át egyenesen egy ház ablakán. Nem vártam meg, hogy az odabent kuksoló gyalogságiak megköszönjék nekem. Papáék után vágtattam.

A Varsóért vívott harc közben változatlan hevességgel folytatódott. A Jerozolimskie sétány birtoklásáért csatáztunk, amikor egy Dirlewanger-zászlóalj érkezett a helyszínre. Az utóbbi időben már csak „takarítóknak” neveztük őket. Himmler szabad kezet adott nekik, az egyetlen elvárása az volt, hogy a város minél hatékonyabban meg legyen tisztítva. És ezek a vadállatok mindent megtettek, hogy eleget tegyenek a Reichsführer parancsának. Raboltak, nőket erőszakoltak meg, gyújtogattak és gyilkoltak, amerre csak jártak. A legújabb szórakozásuk az volt, hogy pólyás csecsemőkkel futballoztak. A „labda” addig volt érdekes számukra, amíg volt rajta mit rúgni. Magától értetődően ezt az anya szeme láttára tették, a tisztjeik röhögésétől kísérve.

Az alezredes, akinek ideiglenesen alárendeltek minket, elborzadva szemlélte az eseményeket. Nem tudom, honnan kerülhetett Varsóba, de az SS módszerei még szemmel láthatóan újak voltak számára. Felháborodva a látottakon, maga elé rendelte a banda parancsnokát, és megparancsolta neki, hogy azonnal állítsa le a barbárjait. A Hauptsturmführer leplezetlen

megvetéssel mérte végig az öreget. – Bizonyára elkerülte a figyelmét, alezredes, hogy ez a

Dirlewanger-dandár harmadik zászlóalja, mely csakis a Reichsführernek tartozik engedelmességgel. Ennélfogva roppant balszerencsés lenne, ha megpróbálna beleavatkozni a dolgunkba.

Félretolta maga elől az alezredesünket, és továbbállt a vadembereivel, újabb áldozatokat keresve. Az öreg reszketett a dühtől és a kétségbeeséstől.

– Édes istenem – motyogta. – Édes istenem, hová süllyedtünk. Így megvívni egy háborút…

Hol volt már a jó öreg Poroszország? A peckes tábornokok, a vasfegyelem? A kisemberek korát éltük. Az olyan univerzális kisemberekét, mint Heinrich Himmler, az SS és a hadsereg főparancsnoka, a belügyek és az igazságügy minisztere, és még sok egyéb cím és hivatal birtokosa. A fekete egyenruhát és aranykeretes szemüveget viselő kisemberekét, akiktől még maga Hitler is rettegett.

Az utca végében lángokban álltak a házak. A felső emeleteken rekedt lakók kinyitották az ablakokat, de senki nem törődött velük. A visszavonu-lóban lévő lengyelek nem tudtak, a német csapatok pedig nem akartak foglalkozni velük. Tűzhalálra voltak ítélve, ahogyan maga a város is. A Chlodna utca teljes széltében és hosszában tűzvihar tombolt. Németek és lengyelek százai égtek meg elevenen a toronymagas lángok között. Az aszfalt sistergett a lábunk alatt, a szökőkutak vize pedig gőzölgött a forróságtól.

A forróság elől egy hűvös pince mélyén húztuk meg magunkat, de jóformán még le se mentünk, máris felrángatott minket az utcára egy veres képű törzsőrmester.

– Mi a fenét képzelnek, mi? Odalent hűtik azt a hájas valagukat, amíg mi idefent véres verítékkel küzdünk meg minden egyes centiméterért? Lóduljanak a helyükre, vagy lelövöm magukat, mint valami rühes kutyákat!

Puskavégen kivezetett minket a kereszteződésig, ahol aztán éppen egy arrafelé száguldó gránát útjába állt, és kénytelen volt megválni a fejétől.

– Megérdemelte a rohadék! – jelentette ki elégedetten Pici, és már hajolt is le automatikusan, hogy átkutassa a halott zsebeit.

Az alezredes egy forró párafelhőket eregető szökőkút medencéjében üldögélt, és zsoltárokat énekelt. Annyira bele volt mélyülve a lelki dolgaiba, hogy tudomást sem vett a külvilág dolgairól.

– Ez meghibbant – mondta irigykedve Gregor. – Hülye legyek, ha ez nem hülyült meg!

Egy darabig érdeklődve figyeltük az előadást, aztán mint mindennek,

ennek is vége szakadt: egy gránát telibe találta a szökőkutat, és az alezredes elpárolgott, mintha sosem lett volna ott.

Megjött a parancs, hogy – immár tizen-akárhányadik alkalommal – próbáljuk meg visszafoglalni a Poniatowski hidat. Már rosszul voltam ettől a hídtól. Bárcsak valaki felrobbantaná már, fohászkodtam magamban. Akkor nem lenne mit folyton visszafoglalni, és végre békén hagynának minket. Amilyen lelkesen vetettük bele magunkat a harcba, nem csoda, hogy Ziemski Wachnowski partizánjai megint visszavertek minket. Pedig most már a mi oldalunkon is egyre nagyobb volt a tét: a lengyelek nem kegyelmeztek egyetlen német fogolynak sem, és egyre kegyetlenebb módszerekkel végezték ki őket. Ha valakit elkaptak, azt vagy megsütötték, vagy agyonverték. Egy őrnagyot például a szemem láttára égettek szénné. A tiszt, szétroncsolt lábát vonszolva, egy szökőkút romjai közt próbált menedéket keresni, de a lengyelek észrevették. Lelocsolták benzinnel, és röhögve rálöktek egy égő gyufát. Miután a tűz kialudt, az elszenesedett csontváz még mindig négykézláb térdelt, de már nem igyekezett sehova…

Estére sikerült átjutnunk a Krasinski térre, ahol végre újraegyesülhettünk a századunkkal, pontosabban annak árnyékával. Valami csoda folytán a hadosztálynak sikerült felállítania egy tábori konyhát, és bár a vacsora mindössze kenyérhéjból és valamilyen mosogatólére emlékeztető főzetből állt, örültünk, jó volt végre csajkából, kanállal enni.

Azon az éjszakán Gregor meg én teljesítettünk szolgálatot a Krasinski utcának a térre nyíló torkolatánál. A század egy pincében húzta meg magát, csak mi álltunk kint a hideg esőben. A hideg őszi szél és a térre betóduló huzat átjárta tagjainkat. Fázósan összehúzódva toporogtunk az utcasarkon, és közben magunkat sajnáltuk. Gregor bakancsa hangos cuppanással tiltakozott a nedves idő ellen minden egyes lépésnél. Egy idő után Gregor megunta a lábbeli brekegését, és levette, kiöntötte belőle a vizet.

– Egy perc múlva megint tele lesz – jegyeztem meg. Gregor fájdalmasan felsóhajtott. – Ha szegény anyám most látná a fiát, megszakadna a szíve. – Örülj neki, hogy egyáltalán van anyád – mondtam keserűen. – Hogy mekkora hűhót szokott csapni – folytatta, mintha meg sem

szólaltam volna. Szentimentálisan elmosolyodott. – Emlékszem, egyszer beleestem a folyóba, és csuromvizesen mentem haza. Az öreglány majdnem szívrohamot kapott az aggodalomtól. Rögtön ágyba dugott, és meleg tejjel meg aszpirinnal kúrált. Attól félt, hogy tüdőgyulladást kapok. – Halkan nevetett. – Pedig nyár volt!

– De megható – gonoszkodtam.

Az éjszaka csendes volt, csak az eső kopogását lehetett hallani. A nyugalom szinte természetellenesnek hatott a napokig tartó folyamatos bombázás után. De szép is lett volna azt hinni, hogy ezután már mindig így lesz… A holnap azonban, tudtuk, újabb csatákat hoz, melyekben újabb ezrek fognak meghalni, újabb épületek omlanak össze és újabb utcák cserélnek gazdát. A gyalogokat begyűjtik a nagy sakktábláról, és újra felállítják őket, hogy a mesterek újabb játszmába foghassanak.

Eljött a váltás ideje, de senki nem jelentkezett. Nem volt mit tenni. Az őrhelyünket nem hagyhattuk el, hogy utánanézzünk a dolognak, így kénytelenek voltunk tovább álldogálni az utcasarkon és várni, hogy végre eszébe jussunk valakinek. Ahogy az eső alábbhagyott, egy korán kelő madár trillázni kezdett a hátunk mögött. Majdnem összecsináltuk magunkat ijedtünkben.

– Átkozott madarak! – füstölgött Gregor. Az eső helyét fokozatosan átvette a mindent átható hullaszag. Onnét, ahol

álltunk, három halottat is lehetett látni, két lengyelt és egy németet. A német leszakított lábakkal hevert egy csatornanyílás mellett, az egyik lengyel rongybabaként lógott lefelé egy drótakadály tetejéről, a harmadik pedig embriópózba merevedve feküdt a saját vérében, egy bombatölcsér alján. Tudtam, hogy holnapra már mindhárom hullán zöld és sárga foltok lesznek, és testük úgy felfúvódik, mint egy kidurranni készülő léggömb. Aztán két-három nap múlva jön egy újabb csata, és végigtrappolnak rajtuk az egymást gyilkoló emberek. Ők meg szétdurrannak, mint valami túlérett gyümölcsök. Nagyjából ilyen volt hősies halált halni a hazáért.

– Azt gondolná az ember – mondta Gregor mintegy a gondolataimat folytatva –, hogy a földön már nem is maradt ember, akit még meg lehetne ölni. Te hogy látod ezt?

– Mindig lesz kit megölni – állítottam. – Még akkor is, ha külön erre a célra kell tenyészteni őket.

– Már megtették – bólogatott Gregor. A váltás, közel egy óra késéssel, végül megérkezett. Három motorbiciklis

volt a 104. ezredtől, még a miénknél is borúsabb hangulatban. Hányingerük volt a háborútól, hányingerük volt a párttól és a Führertől, meg az átkozott britektől, az átkozott jenkiktől, az átkozott oroszoktól, az átkozott zsidóktól…

– Na és a lengyelek? – kérdeztem. – Az átkozott lengyelektől, az átkozott csigaevőktől, az átkozott… – Tudod mit? – derült fel Gregor. – A helyedben én szétlőném a fejemet,

pajtás.

Végre visszatérhettünk a többiek közé. A társaság javában hortyogott, míg Gregor meg nem botlott valakinek a lábában. Az illető felébredt, és szitkozódni kezdett, felébresztve a többieket, akik ugyancsak szitkozódtak és felébresztették a körülöttük alvókat… Egy fél perccel később már mindenki ébren volt és minket szidott. Megértettem őket: háború idején a katona számára az alvás az egyik legnagyobb hiánycikk, és ha hozzájutsz egy darabka álomhoz, akkor jól meg kell ragadnod, különben egykettőre semmivé foszlik, te pedig ott maradsz vöröslő szemekkel.

Beékeltem magam Pici és Porta közé. Épp annyi hely volt kettejük között, hogy be tudtam préselni magam. Végre lazíthattam egy kicsit. A két csirkefogó között nemcsak melegben voltam, hanem biztonságban is éreztem magam, mint a szülei közé búvó gyermek, ha álmából villámlás riasztja fel.

Hajnalban a tábori konyha csörömpölésére ébredtem. Az ismerős zajok hallatán fájdalmasan a gyomromba hasított a felismerés, hogy az előző nap elfogyasztott mosogatólé hatása már régen elmúlt, s a gyomrom olyan üres, mint egy frissen ácsolt hajó raktere. Gépiesen levakartam magamról fél tucat tetvet, és kinyuvasztottam őket a mutató- és a hüvelykujjam között. Pici és Porta már felszedelőzködtek, és éppen reggelizni indultak. Ahogy őket ismertem, ez nekik csak előétel volt. Ha tehették, reggel mindig felkeresték a feketepiacot, és sosem tértek vissza üres kézzel.

– Gyere, csipkedjük magunkat – bökte Porta oldalba Picit. – Oda kell érnünk a piacra, mielőtt még megérkezik a tömeg.

Porta igazi életművész volt. Ha letették volna anyaszült meztelenül egy tutajra az óceán közepén, három órával később már valamelyik kikötő bárpultjánál üldögélt volna hófehér öltönyben, egy tányér homár és egy pohár brandy társaságában. A helyszín miatt itt némileg másképp alakultak a dolgok, de azért egy darab lóoldalast és egy üveg vodkát mindig be tudott szerezni magának, ha nagyon akarta.

A reggeli után távoztak, és csak két órával később tértek vissza, véres lepedőbe csavart fél disznóval a hónuk alatt.

– Ezt meg honnan szereztétek? – vonta őket kérdőre Papa. – Nem az az érdekes, hogy honnan szereztük, hanem az, hogy mit láttunk,

miközben szereztük – felelte Porta. – Igen? És mit láttatok? – kérdezte rosszat sejtve Papa. – Dorn főtörzset – jelentette ki Pici örömteli hangon. – Fel tudjátok fogni,

emberek? Dorn főtörzset láttuk! – ismételte meg sugárzó arccal. – Dornt? – Gregor nem akart hinni a fülének. – Torgauból? – Úgy bizony – bólintott Porta. – Teljes életnagyságban.

– És teljes felszerelésben – tette hozzá Pici. – Bakancs, rohamsisak, P38-as, mind fényes és vadonatúj.

Döbbent csend következett. Dorn Torgauból? Itt, Varsóban? Karl Dorn, Torgau kínzómestere, frontszolgálaton? A háború vége közelebb lehetett, mint gondoltuk, ha már a Dorn-féléket is harcba vetették.

– Épp akkor jelent meg, amikor leütöttük a disznót – közölte Pici. – Akkor fordult be a sarkon.

Kihúzta magát, és gőgösen, táncoló léptekkel masírozni kezdett, az utcasarkon látott katona mozdulatait imitálva. Most már szemernyi kétség sem fért hozzá, hogy valóban Dornt látták. Így csak ő tudott billegni. Elégedett mosolyok ültek ki az arcokra. A gyűlölt Karl Dorn frontszolgálatra küldték! Ennél jobb hírrel nem is kezdődhetett volna a nap.

– És mondd csak… – emelkedett felül a kárörömén Papa –… nem vett véletlenül észre titeket?

– Dehogynem! – vágta rá készségesen Pici. – Mégis minek nézel minket, he? – sértődött meg Porta. – Gondolod,

hogy csak úgy hagyunk elsétálni egy ilyen régi ismerőst? Természetesen odakiáltottunk neki és integettünk is.

El tudtuk képzelni, hogyan integethettek: égnek fordított középső ujjal. Papa megtörölte gyöngyöző homlokát.

– Ugye tisztában vagytok vele, hogy az első dolga az lesz, hogy megkeres titeket?

– És akkor? – vont vállat Pici. – Akkor nagy bajban lesztek, barmok! Használd azt a csepp eszedet, az

isten szerelmére! Mit fogsz mondani neki, ha idejön és kérdezősködni kezd egy fél disznóról, amit valahonnan valakik elemeltek?

– Feldugok a seggébe egy kézigránátot – vágta rá Porta. – Belenyomom a fejét egy vödör rókába – licitált rá Pici. – Fellógatom a mogyoróinál fogva… Papa sztoikus nyugalommal végighallgatta őket. – Csak ennyi? – kérdezte, amikor kifogytak a szóból. – Kezdetnek éppen elég, nem igaz? – vigyorodott el Porta. – Teljesen elment az a mogyorónyi eszetek? – kérdezte szemrehányóan

Papa. – Ti tényleg azt hiszitek, hogy Dorn ide fog jönni anélkül, hogy ne biztosítaná be magát? Jól ismer titeket, tudja, hogy mindenre képes csirkefogók vagytok. – Rosszallóan megcsóválta a fejét. – Azt tanácsolom, ne húzzatok vele ujjat. Nem fogjátok megúszni.

– Igen? És akkor mit csináljunk? – kapta fel a vizet Pici. – Hagyjuk elsétálni a rohadékot? Egyetlen seggbe rúgás nélkül?

– Majd fenéken billented egy alkalmasabb időpontban – mondta bölcsen Papa. – Majd máskor.

– Azt mondod? – Pici mérgesen felkapta a véres batyut, és a vállára lendítette. – Ha így érzel, akkor kénytelenek leszünk valaki mást keresni, akivel megoszthatjuk a nassolnivalót!

Eltűnt a lépcső tetején, és Porta is utánaügetett. Az elkövetkező néhány napban nem láttuk őket, amit, ha más nem is, a hasunk nagyon bánt.

Percekkel azután, hogy Pici és Porta duzzogva elvonultak, Löwe hadnagy jelent meg a pinceajtóban, Dorn főtörzs, Hoffmann és három csendőr társaságában. Löwe, mint mindig, most is unott képpel közelített hozzánk, Dorn szeme azonban úgy járt, mint az asztalfiók.

– Beier őrmester – szólította meg a hadnagy Papát –, Dorn főtörzsőr-mester azt jelentette nekem, hogy ma reggel a maga két embere engedély nélkül levágott egy disznót. Mit tud eről?

– Egy disznót? – Papa széttárta a kezét. – Erről én semmit nem tudok, uram. De azért furcsa… Disznót Varsóban!

Löwe kérdőn Dornra nézett. – Disznót mondott, ugye? – Egy fél disznót – felelte Dorn. – Egy fél disznót – tolmácsolta Löwe Papának. Hosszú csend következett. – Ez rendkívül komoly vád, uram – mondta végül Papa. – Rendkívül

komoly. – Valóban – értett vele egyet Löwe. – A fosztogatásért halálbüntetés jár.

Nos, főtörzsőrmester, sikerült azonosítania a két személyt? – Nem látom őket – felelte bosszúsan a főtörzs. – És a disznó? – Fél disznó, uram! – Elnézést. Fél disznó. Látja valahol? – Természetesen nem! – vesztette el a türelmét Dorn. – Bizonyára

elrejtették valahová! Löwe bosszúsan összevonta a szemöldökét. – Fel kell tennem magának egy kérdést, Beier őrmester: rejtegetnek egy

fél disznót? – Nem, uram. – És sertésalkatrészeket sem? Tokát, csülköt, oldalast? – Nem, uram. – Nos, őrmester, ez esetben elnézését kérem, amiért megzavartuk a

délelőttjüket. További jó napot. Mehetünk, uraim?

Dorn feje elvörösödött. – Csak nem hisz neki, hadnagy úr? – Miért ne hinnék neki? Tökéletesen megbízom Beier őrmesterben. – De hát ez hazugság! Szemenszedett hazugság! Én láttam, amit láttam! Löwe sóhajtott egyet. – Hoffmann főtörzsőrmester! Maga jól ismeri Beier őrmestert. Volt

valaha is oka kételkedni abban, amit az őrmester mondott magának? Hoffmann vigyázzba vágta magát. – Soha, uram. – Akkor menjünk – javasolta Löwe. Felment a lépcsőn, és az ajtóban

megfordult. – Természetesen azonnal tájékoztatni fognak, ha egy félbe vágott disznó a birtokukba kerül.

Indulni akart, de Dorn megállította. – Visszajönne egy percre, uram? Úgy látom, érdekes kis baleset történt itt

– mutatott a cementen vöröslő vérfoltokra. A hadnagy kelletlenül lebaktatott a lépcsőn, és szemügyre vette a

vércseppeket. Aztán felnézett, és a tekintete megállapodott Heidén, az egyetlenen közülünk, aki minden reggel borotválkozott.

– Jól megvágta magát, őrmester! Igazán vigyázhatna egy kicsit. – Rosszallóan megcsóválta a fejét. – Nem kellene annyira kapkodni, és akkor nem lenne gond. Mindig ez okozza a bajt! Ez az örökös kapkodás…

„Nem számít, hogy ki ellen harcolunk. Az sem számít, hogy hol. A lényeg az, hogy a hazáért tesszük. Mert ha a nemzet érdeke úgy kívánja, akkor ölni kell, gondolkodás nélkül. Ahogy az éhség ráveszi az embert, hogy levágjon magának egy állatot, úgy buzdítson minket arra a hazaszeretet, hogy embereket vágjunk le, ha érdekei megkívánják. Ha a győzelem útján akarunk továbbhaladni, ezt a filozófiát kell követnünk.”

Himmler beszéde az SS katonákhoz

DIRLEWANGER ÉS KAMINSKI nem a katonai fegyelem, hanem éppen annak hiánya tartotta össze. Minek is lázadtak volna, miért is szegültek volna ellen feletteseiknek, ha azt művelhették, ami a legnagyobb gyönyört okozta nekik? Ha valakiknek, nekik sikerülhetett volna porig rombolni Varsót. A legjobb úton haladtak afelé.

A józan ész azonban, ha késve is, felülkerekedett. Hans Guderian tábornok, a lengyelországi erők vezérkari főnöke gyakorlatilag ultimátumot nyújtott be Hitlernek: vagy visszavonja a két brigádot Varsóból és hadbíróság elé állítja a parancsnokaikat, vagy ő mond le vezérkari pozíciójáról. Ugyanekkor a „Federlein” SS-dandár parancsnoka – Eva Braun rokona – is hasonló kéréssel fordult a Führerhez. A parancsnok figyelmeztette Hitlert, hogy a Dirlewanger és Kaminski által toborzott katonák közönséges bűnözők, és ha tovább hagyják őket tombolni Varsóban, az lemoshatatlan szégyenfoltot ejthet a haza becsületén.

Hitler vonakodva ugyan, de megparancsolta Himmlernek, hogy rendelje vissza a brigádokat, és küldjön a helyükre egy Waffen SS hadosztályt. Bór-Komorowski tábornok ekkor és csakis ekkor volt hajlandó letenni a fegyvert.

1944. december 23-án Kaminskit agyonlőtték. Feltehetően a Reichsführer parancsára, bár ez soha nem nyert bizonyítást. Ami Dirlewangert illeti, őt 1945 februárjában fogták el a lengyel gerillák. Nem volt könnyű halála.

A vég

A KRASINSKI SZÍNHÁZ előtt álldogáltunk, két meztelen lány fényképén csámcsogva, amikor Pici izgatottan odarohant hozzánk.

– Hé! Ezt nézzétek! – kiáltotta. – Nézzétek, mit hoztam! Nem szívesen, de elszakítottuk tekintetünket a fényképről, és Pici felé

fordultunk. Két fújtató, kapálózó macskát lóbált a kezében. – Kaja! – csillant fel Porta szeme. – Kaja az öreganyád! – mordult rá Pici. – Ez a két macska nem eledel.

Ezek versenymacskák. – Baromság! – Gregor közelebb lépett, hogy megtapogassa a macskák

húsát. – Inkább nyúzzuk meg és adjuk el őket az SS-nek mint nyulakat. Kisebb vagyont fizetnének érte.

– Pofa be! – mordult rá Pici. Az egyik macska dühösen Gregor arca felé csapott a karmaival.

Mindannyian hátrébb húzódtunk. – Akkor mihez kezdjünk velük? – kérdezte Porta. – Mit érünk velük, ha

se megenni, se eladni nem lehet őket? – Már mondtam. – Pici a hóna alá vette a macskákat. – Ezek

versenymacskák, érted? Erre lettek betanítva. – Ki mondta neked ezt a marhaságot? – kérdezte gúnyosan Porta. – A

macskák nem versenyeznek. Nem elég hülyék hozzá, te nagyon hülye! Te aztán mindent elhiszel, amit mondanak neked. Te még azt is elhinnéd, mi, hogy Adolf Mars-lakó… Versenymacskák a seggemet! Téged aztán jól átvertek!

Visszatért a két meztelen lányhoz, és mi is ugyanezt tettük. Pici egy darabig sértődötten hallgatott, aztán újrakezdte:

– Láttam őket – állította komolyan. – Láttam, ahogy csinálták. – Mit csináltak? – Hát versenyeztek! Kanócot dugtak a seggükbe, és meggyújtották. Úgy

száguldottak, hogy öröm volt nézni! Ugrattak meg minden, mint a versenylovak.

Megint eltettük a lányokat, és Pici felé fordultunk. Kezdett érdekelni minket a dolog.

– Ez – intett fejével egy bozontos, tépett fülű kandúr felé Pici – megdöntötte minden idők rekordját négyszáz méteren.

– Igen? És ez a másik? – mutatott Heide biztonságos távolságból a fújtató

narancssárga szőrgomolyagra. – Nos, ez inkább sprinter – magyarázta Pici. – Száz méteren ő a király. De

azért így is el fogja szórakoztatni őket a pénzükért. – Várj csak! – szólalt meg Porta. – Várj csak. Miféle pénzről beszélsz? – Hát a fogadási tétekről – felelte Pici. – Milyen pénzről beszélnék? Rövid szünet következett. Porta, a pénzügyi zseni tűnődve

megvakargatta egyetlen fogát a koszos körmével, aztán lassan bólintott. – Igen – mormogta. – Igen, megér egy próbát! Nem is olyan rossz ötlet. Átmentünk a pillanatnyilag békés parkba, megtisztítottuk a

Napóleon-szobor környékét, aztán nekiláttunk kialakítani a pályát. Különféle akadályokat állítottunk fel, majd elkerítettük a „pályát”. Két-két ember megfogott egy macskát, kettő másik rákötözött az állatok farkára egy-egy konzervdobozt, amibe egy lyukon át kanócot fűztünk. A start jelére meggyújtottuk a kanócokat, és az állatok rémülten menekülni kezdtek az őket üldöző, sistergő konzervek elől.

– Látjátok? Repesztenek, mint az állat – lelkesedett Pici. Mire a macskák lefutották a próbaköröket, egészen tekintélyes méretű

tömeg gyűlt körénk. Porta büszkén végigjárta a társaságot, és feljegyezte a téteket. Mint rögtönzött közvélemény-kutatásából kiderült, újabb versenyzők kellettek a közönség érdeklődésének szinten tartásához. Picit és Gregort macskavadászatra küldtük, a többieket pedig arra biztattuk, hogy hozzák elő saját kedvenceiket, ha van olyan. Valaki oda is állt a startvonalhoz egy hatalmas, fekete szörnyeteggel, amely úgy nézett ki, mintha macskából és patkányból keresztezték volna. A fogadások hamar megköttettek, de a fekete bundájú macska rossz versenyzőnek bizonyult. Amint a gazdája meggyújtotta a kanócot, támadni kezdte a konzervdobozt, jókora kalamajkát okozva a versenypályán. A versenyzőt azonnal diszkvalifikáltuk, az edzőt pedig szigorúan megbüntettük.

Piciék egy foltos hátú kandúrral meg egy hófehér bundájú perzsával tértek vissza. Ez utóbbi, bár nem állt túlzottan aktív fajta hírében, rendkívül fürgének bizonyult a verseny során. Amilyen szép bundája volt, nem is csoda, hogy féltette a tűztől. Egy utász őrmester, aki a bajtársai révén telefonon értesült a versenyről, átutazta a fél várost, hogy elindíthassa kedvenc cirmosát. A legújabb versenyző olasz származású volt, és Monte Cassino óta kísérte gazdáját a világ különböző hadszíntereire. Az őrmester ragaszkodása már-már megindító volt. Zsebeiben egy kisebb fókatelepnek elegendő szárított szardíniát cipelt, és olyan szeretettel tömködte kedvencébe a falatokat, mintha az minden percben az éhhalál küszöbén állt volna. Ilyen háttér mellett természetesen a cirmos vezetett két kör előnnyel.

A verseny kellős közepén aztán a hűséges gazdi elszégyellte magát, amiért ilyen megrázó élményeknek tette ki négylábú barátját, és ordítozni kezdett, hogy állítsuk le az egészet, mert ez állatkínzás. Alig bírtuk visszatartani a pályától. Nyers, primitív képű alak volt, aki minden kétséget kizáróan a saját anyja torkát is elnyiszálta volna egy marék ezüstért, de a macska szent volt számára, az volt az ő mindene. A verseny végén minden tiltakozás, minden fenyegetés dacára kiemelte a pályáról, és a pisztolyával utat törve magának a tömegben, sietve távozott.

Különös, hogy mennyire ragaszkodó tud lenni még a legmarconább katona is, ha egy állat a szívéhez nő. Ismertem például egyszer egy tizedest, aki egy varangyos békát cipelt magával a lőszeres erszényében muníció helyett. Mindennap friss ágyat vetett neki nedves levelekből, amit az állat azzal hálált meg, hogy éjszakánként odajött hozzá, és a vállára telepedve a fülébe brekegett. Ronda kis jószág volt, gennyszínű bibircsókokkal a hátán, de ez nem akadályozta meg a tizedest abban, hogy úgy sírjon utána, mint egy kisgyermek, amikor egy napon széttaposta egy teherautó kereke.

Miután a cirmos kiszállt a versenyből, elkezdődtek a bajok. A foltos kandúr egymás után háromszor is megnyerte a versenyt, mire azok, akik ellene fogadtak, felháborodva kijelentették, hogy a macska meg van bundázva. Valaki azt állította, hogy látta Picit, amint grifát* szívatott vele a szobor talapzata mögé bújva. Nem tartottam kizártnak, ezért a legkevésbé sem nehezteltem a lengyelekre, akik egy géppuskasorozattal véget vetettek a mókának. Ha nem lépnek közbe, a felháborodott „nézők” minden bizonnyal meglincselnek minket.

Kezdődött minden elölről. Töltöttünk és lőttünk, öltünk és menekültünk. Este kiküldtek minket begyűjteni a sebesülteket és eltemetni a halottakat. A sebesülteket a Sadyba városnegyedben felállított tábori kórházba szállítot-tuk, a halottakat pedig tömegsírokba hánytuk. Sok közülük már nem is hasonlított emberi tetemre. Voltak, akiket megrágcsáltak a patkányok, másoknak a fejük, lábuk, kezük, vagy éppen a törzsük hiányzott. Egy széles deszkán csúsztattuk le őket a gödörbe, de sajnos mindig lennie kellett valakinek lent is, hogy helyet csináljon. Szörnyű érzés volt még meleg holttesteket elföldelni, de még rosszabb volt az, ha egy pince vagy egy romhalmaz mélyéről előkerült egy többnapos, eredeti mérete kétszeresére felfúvódott hulla, és azt kellett odébb vonszolnod. Ezekkel nagyon óvatosan kellett bánni, mert elég volt egy rossz mozdulat, és a gázokkal telített bőr kipukkant, szétfröcskölve a tartalmát. Elég volt belőle néhány csepp, és az

* Ópiumcigaretta.

ember napokig bűzlött. A szag beitta magát az egyenruhába, a hajszálak közé, a bőr pórusaiba, és csak az idő vakarhatta ki onnan.

Hajnalban leváltottak minket, de még mindig nem alhattunk. Kivezényeltek egy omladozó hídhoz, ahol egyelőre ugyan nem volt tennivalónk, de aludni sem tudtunk a bombázás miatt. Jobb híján üldögéltünk a homokzsákok mögött, és fecsegtünk, mint az unatkozó vénasszonyok. Valamivel odébb az egészségügyi hadtest egy alezredese állt, és a korláton áthajolva a vizet fixírozta.

– Hülye vén seggfej – morogta Porta. – Addig-addig nyújtogatja a nyakát, míg valaki szét nem lövi a fejét.

Be sem fejezte, egy golyó csapódott a korlátnak. Az alezredes ösztönösen odébb húzódott, de nem bújt le. Porta már nem bírta tovább türtőztetni magát.

– Hé, maga! – kiáltott oda neki. – Ha öngyilkos akar lenni, miért nem megy egy kicsit odébb? Az elmúlt éjszaka épp elég hullát láttam!

Az alezredes lassan Porta felé fordult. Szemében döbbenet tükröződött. – Hozzám beszél, ember? – Úgy bizony – bólogatott Porta. A tiszt poroszosan hátrahúzta a vállát és kidüllesztette csenevész

mellkasát. – Maga szerint így kell megszólítani egy tisztet? – kérdezte vészjósló

hangon. Porta a galambősz hajra és babarózsaszín arcra nézett, s egyszeriben

megsajnálta az öreget. – Nézd, papa, én csak neked akarok jót. Gyere szépen el a híd szélétől, és

bújj be a zsákok mögé, mielőtt még szétloccsantják a fejedet. Rendben? Átkozottul hálásak lennénk érte. Egész éjjel hullákat cipeltünk, és már nagyon kivagyunk tőlük. Köszönjük szépen, de nem kérünk még egyet. Úgyhogy légy jó, öregfiú, és tedd, amit kérünk.

– Ez felháborító! – pattogott az alezredes. – Ilyet még életemben nem hallottam. Hát csakugyan a feje tetejére állt a világ?

Porta felé indult, de alig tett egy lépést, vér buggyant ki a mellkasán, és az öreg átbukott a korláton. Porta odaugrott, hogy elkapja, de elkésett. Egy csobbanás hallatszott, és az alezredes elvegyült a folyó felszínén lebegő tetemek között.

– Én megmondtam, hogy egy hülye vén seggfej – ingatta meg a fejét Porta.

Nem sokáig élvezhettük az édes semmittevést. Az ötödik századot visszaküldték Wola kerület lángoló épületei közé, ahol az utcákon magas

hegyekben hevertek a hullák, és ahol minden lámpaoszlopról emberi maradványok lógtak.

Másnap reggel a német csapatok mindent elsöprő támadást indítottak a néhány megmaradt lengyel pozíció ellen, a Kazimira utca és a Wilson tér közötti sávban. Huszonnyolc üteg lőtte az óvárost megállás nélkül, miközben három tankezred tarolt a környező utcákon. Estére az utolsó lengyel pozíciókat is sikerült felszámolni. Bór-Komorowskinak be kellett látnia, hogy nincs tovább. Ennél többet nem tehetett. Az, hogy Varsót nem sikerült felszabadítania, nem rajta múlt.

Másnap reggel egy fehér zászlós Mercedesszel az Ozarow-kastélyhoz hajtatott, hogy megbeszéljék a megadás feltételeit. A németek megígérték neki, hogy a katonáival szemben a genfi egyezmény tiszteletben tartásával fognak eljárni.

1944. október 3-a reggelén, pontban fél kilenckor, a varsói lázadás véget ért. Halotti csend telepedett az égő városra. Csak a lángok ropogását lehetett hallani, és hébe-hóba egy hatalmas robajt, amikor egy épület összeomlott. A Wilson tér, mely nem oly régen még tankoktól és katonáktól nyüzsgött, most kihalt volt. Az utcák elnéptelenedtek. Nemhogy élő embert, de még egy kóbor kutyát sem lehetett látni. A forró légáramlat egy árva papírlapot emelt az egyik égő ház lángnyelvei fölé; a fehér négyszög egy pillanatra megállt a levegőben, aztán lassan alászállingózott, és elégett a lángok közt. Maradványai szétcibált gyászjelentésként hulltak alá a járdán álló tankra és a torony tetején heverő, elszenesedett csontvázra.

Lent a pincében, ahol éjszakára meghúztuk magunkat, rémülten hallgattuk a csendet. A háború zajait meg lehetett szokni, de ez a néma mozdulatlanság iszonyattal töltött el minket.

– Ez nem lehet a vég – motyogtam. – Nem lehet ilyen. Senki nem mondott ellent. A végnek el kellett jönnie, de ez nem lehetett a

vég. Ez a csend, ez az üresség… Ezt vártuk volna annyira? – Bármelyik percben újrakezdhetik – állította Papa. – Majd meglátjátok.

Mindjárt beront valaki, mi meg mehetünk megint azt az átkozott hidat visszafoglalni!

Bármelyik percben újrakezdhetik… Ez megnyugtató gondolat volt. Újrakezdik, és a dolgok visszatérnek a régi, megszokott kerékvágásba. Ad-dig meg várjuk a parancsot. Mindjárt jönni fog valaki, és kicibál minket…

– Ez szerintem csapda – szólalt meg Pici. – Csak el akarják hitetni velünk, hogy már nincs mitől tartani.

Eltelt egy óra, aztán még egy. Odakint még mindig a síri csend honolt. Aztán lassan apró neszek ütötték meg a fülünket. Régi, jól ismert zajok, rég

elfeledett múltunk mindennapos kellékei. A fák ágainak nyikorgása, madárszárnyak csapkodása, óraketyegés… sok apró, jelentéktelen zaj, amit a háború káosza eddig elnyomott.

Az utca túlsó oldalán hangos robajjal összeomlott egy ház. Majdnem szívrohamot kaptam az ijedtségtől. Pici felkapta a géppuskáját, és belelőtt egy sorozatot a pinceajtóba. Gregor előredőlt, és hányni kezdett.

– Jézusom – törölte meg remegő kézzel a száját. – Én ezt nem bírom tovább. Kimegyek, és járok egyet. Nem fogok itt kuksolni, mint egy sarokba szorított patkány.

– Ez csapda – hajtogatta Pici. – Éppen ezt akarják. Hogy kimerészked-jünk az utcára.

Gregor a lépcső felé indult. – Akkor sem érdekel. Felmegyek. Papa nem állt az útjába. Feszülten, ugrásra készen vártuk, mi fog történni. – Adunk neked öt percet – mondta Papa. – Ha nem térsz vissza,

kimegyünk érted. Gregor jött vissza értünk. Vidáman ordítozva lépett be a pincébe, Uuléval

és a finnjeivel a nyomában. Mindannyian részegek voltak. – Nos? – kérdezte türelmetlenül Papa. – Mi van odakint? – Béke! – ordította Gregor, és legurult a lépcsőn. – Béke! – ordította Uule is, és örömében meghúzta a vodkásüvegét. Tátott szájjal bámultuk őket. Uule lejött a lépcsőn, és Papa kezébe

nyomta az üveget. – Igyál, komám! Vége van! Ma reggel fél kilenckor a lengyelek

megadták magukat. Vége! – Vége? – rebegtem. Úrrá lett rajtam a kétségbeesés. Úristen, most mi

lesz velem? Mihez fogok kezdeni? Hiszen én semmihez sem értek a gyilkoláson kívül! – Nem lehet… – motyogtam. – Nem lehet igaz. Ennyi vérontás után…

– Vége! – ordította Papa, és boldogan a vállamba bokszolt. – Béke van odafent! – rikoltotta, és a finnek is megerősítették:

– Miri! Miri! Az életkedvük lassan engem is megfertőzött, és pár perccel később már

odafent ugráltam velük az utcán. Heide még mindig makacsul szorongatta a puskáját, de mindenki más fegyvertelen volt. Ha valaki ránk támad, nem lett volna mivel megvédenünk magunkat. Úgy éreztem magam, mintha anyaszült meztelenül sétálnék a főtér kellős közepén.

Csak most tűnt fel, hogy rajtunk kívül senki nincs kint az utcán. A falak mögött még mindig csend honolt, az ordítozásunkon kívül csak a lángok

ropogását lehetett hallani. Ha a partizánok most előugrottak volna rejtekhelyeikről, az ötödik századnak híre-hamva se maradt volna. Csúfos vég lett volna.

Porta tölcsért csinált a kezéből. – Hé, polákok! – kiáltotta. – Gyertek elő, és mutassátok meg magatokat!

A háborúnak vége! Húsz méterrel odébb három lengyel katona óvakodott elő egy romhalmaz

mögül. Ketten puskát szorongattak a kezükben. Porta barátságosan intett nekik, hogy jöjjenek közelebb. A lengyelek tétován megálltak, aztán elhajították a puskáikat, és nevetve kirohantak az utcára. A környék pillanatok alatt megtelt élettel. Emberek ezrei özönlöttek elő a pincékből, katonák és civilek, férfiak és nők, gyerekek és öregek, s önfeledten nevetgélve táncolni kezdtek az utca közepén. Egyedül Heide nem engedett fel még mindig. Nekidőlt egy kiégett tanknak, és a toronyból lógó múmia társaságában szótlanul, cinikus tekintettel szemlélte az eseményeket.

A vidám kavalkádnak egy robbanássorozat vetett véget. A tank a le-vegőbe repült, a légnyomás az utca túloldalára hajította Heidét. Ágyúlöve-dékek vágódtak be a romos épületek közé, egy szempillantás alatt kiürítve az utcát. Pici elkapta a karomat, és berángatott a legközelebbi pincébe.

– Én megmondtam! – zihálta. – Én megmondtam, hogy ez csapda. Azt hittük, a német tüzérség lendült támadásba, de hamarosan kiderült,

hogy az oroszok voltak. Több mint egy órán át bombázták a várost, abbéli reményükben, hogy végleg kiirthatják a német csapatokat és a város lakóit. Csak ezen az egy napon több ezer civilt sikerült megölniük.

Az ötödik századot újraszervezték és kivonták a területről. Utule és a finnjei eltűntek, soha többé nem láttuk őket. Másnap visszaküldtek minket a Krasinski Színházhoz, hogy segítsünk a fegyverek begyűjtésében. Lehangoló volt látni a lengyel katonákat, amint megválnak fegyvereiktől, és felmásznak a rájuk váró német teherautókra. Derék harcosok voltak, méltó ellenfelek, és csak a hazájukat védték. Őszintén sajnáltuk őket.

Este elkezdődtek a kivégzések. Barát fordult barát ellen, szomszéd árult be szomszédot, hogy a saját bőrét mentse. Ez az ember kommunista volt, amaz zsidó; ez a nő egy orosz tiszttel hált, a másik meg a szovjetekkel szimpatizált. Egyetlen kompromittáló mondat is elég volt, hogy valakit falhoz állítsanak: az SS kivégzőbrigádjai nem követeltek bizonyítékokat.

A megadás feltételei csak a reguláris lengyel hadsereg katonáira vonatkoztak. A többiek, akik fegyvert fogtak a megszállók ellen, lázadónak minősültek, ennélfogva nem érdemeltek kegyelmet.

A civileket, akik túlélték az éjszaka borzalmait, egy hatalmas

koncentrációs táborba zsúfolták, valahol Varsótól északnyugatra. Itt kellett várniuk étlen-szomjan, orvosi ellátás nélkül, minden tisztálkodási lehetőség nélkül mindaddig, míg a vonatok meg nem érkeztek, hogy Németországba szállítsák őket. Sokan már útközben meghaltak.

Varsóban eközben utászok ezrei fáradoztak azon, hogy végrehajtsák Himmler parancsát. A rombolás január végéig folyt, egészen addig, míg már nem volt mit felégetni. Az embereket megölték, elszállították, az épületeket letarolták. A német hadsereg, poroszos alapossággal, eleget tett Himmler parancsának. Minden férfit, minden nőt és gyermeket, minden épületet…

Bevégeztetett. Varsót eltörölték a föld színéről.

VÉGE