Sav-bázis-háztartásunkról -

másként …

Dr. Schüssler könyvek …

Sav-bázis-háztartásunkról - másként ... ...avagy a "kálium-félreértés"!

A kálium-félreértés csak egyike azon számos félreértéseknek, melyek a sav-bázis-háztartásunk történelmébe, irodalmába és vitáiba időközben beslisszantak. Megpróbálkozom most néhányukról „lelibbenteni a fátylat” és közelebbről megvilágítani Önöknek. A káliumnál egészen jól szembetűnik ugyanis, hogy milyen könnyedén szoktunk a mai praxisban a helyes megfigyelésekből rossz végkövetkeztetéseket levonni.

Az, hogy a "Túlsavasodás" - tudatosan teszem idézőjelbe, hiszen a valóságban itt sokkal inkább egy bázis-hiányról van szó – időközben egy fontos megbetegítő tényezővé lett, már bizonyára sokuknak szembeötlött. Folyóink és vizeink, erdőink és szántóföldeink egyre fatálisabban mutatják; csak a vak nem láthatja. Kézenfekvő tehát, hogy az ember sem úszhatja meg problémamentesen mindezeket. A természetgyógyász orientált orvoslás már észrevette, s megértette a jeleket, csak sajna' nem mindig a jelenlévő fiziológiai eredmények figyelembevételével. Óh, mily' egyszerű is lenne: indikátorpapírt a vizeletbe, császárnátront reggelire, továbbá egy „sav-bázis-értékeknek” megfelelő étrend! És már meg is oldódott a savasodással való gondunk, nem igaz!? Csakhogy már a sav-kifejezésnél elkel az igénye az első felvilágosító magyarázatnak.

Hagy emlékeztessek arra, hogy a „sav”- fogalom definíciója 1923-ban egy alapvető változást élhetett meg, hiszen mindazodáig az ún. Arrheniuszi-elmélet volt érvényben, melyben legfőképpen a kationokat és az anionokat tekintették bázisoknak és savaknak. Innen ered mindmáig az a fajta, kémiailag nem teljesen helytálló kifejezés is, mint az alkáli-fémek a nátrium és a kálium esetében, valamint a föld-fémek kifejezés a kalcium és a magnézium esetében, jóllehet ezen elemek önmagukban egyáltalán nem alkálikusak.

Broensted helyett Arrhenius

1923 óta él a Broensted-teória, miszerint csakis egyedül a disszociált hidrogén-ionok (H+ ) számítanak a savak hordozóinak. A sav egy olyan kötés, amely H+ -ionokat képes leadni, a bázis pedig olyan, mely megintcsak ezeket képes felvenni. Csakis bizonyos kötésekben lesznek képesek a föld- és fém-alkáliák savat megkötő bázisokká képződni,

például, ha az égetett-mész (kalcium-oxid = CaO) oltottmésszé (kalcium-hidroxid = Ca[OH]2H) reagál. Hogy egy adott oldat mennyire savas, azt a szabad hidrogén-ionok koncentrációja határozza meg. A tizedesvesszőt követő rengeteg szám végett a koncentrációs adatot a mínuszjele nélkül, logaritmikusan fejezzük ki, és ezt pH-értéknek nevezzük.

Mint ahogyan azt már valószínű mindenki tudja, a pH-nk, a 7-es értékénél neutrális. De: ez csak a többszörösen desztillált vízre érvényes. Valamely anyag legparányibb hozzáadásával - például a kalcium és a magnézium az ivóvizünkben - a vízből egy ún. pufferoldatot képez, amely képes megkötni a hozzájuttatott hidrogénionokat, tehát a savakat, és képes így a savat annak agresszivitásától megfosztani. Ezzel azonban még nem tűntek el a hidrogén-ionok, csak legalább is többé nincsenek hatással a pH-értékre. Azt a valós neutrális pontot, tehát azt a pH-értéket, amely a szabad bázisokban és savakban egyenrangúan 1:1 arányban van jelen, disszociációs-állandónak, vagy - hasonlóképpen logaritmikusan kifejezve, mint a pH-értéket - pK -értéknek nevezzük. Ezen valós neutrál-pont minden puffer-oldatban más és ezt az ún. titrációs-sorban határozzuk meg - bár mindenesetre ez igen macerás.

A vérünk 6,1-es pH-nál neutrális

Az emberi plazma 6,1-es pK -értéket mutat. Vagyis az átlagos 7,4-es vér pH-nkkal nem hogy "gyengén bázisosak", hanem erősen bázisosak vagyunk. Ebből is látszik, hogy hol a „bibi”, hiszen ha a teremtőnk - vagy éppen az, akinek a Homo Sapiens a létezését köszönheti – a vérünkbe 20szor több bázist tett, mint savat, akkor az mindenképpen a hatalmas gondviselését mutatja, mellyel meg kíván bennünket óvni a „mérges és gonosz” savaktól. És azt is világosan láthatjuk, hogy nem árt figyelemmel lennünk, de a pánikra abszolúte semmi okunk! Nos, honnan is ered ez a 20szoros szám? A tömegmegmaradás törvénye és az arra épülő Henderson-Hasselbalch-Egyenlő határozza meg a pH-értékünk szabad bázisainak arányát, a savakhoz képest.

A hozzá tartozó formula a következő:

pH = pK + log (bázis / sav)

A pK 6,1 és a normális pH 7,4 közötti különbség - ezt még talán számológép nélkül is ki tudjuk számolni - 1,3. Mivel a pH és a pK logaritmikus értékek, ezért a bázis és a sav arányát is logaritmizálnunk kell.

És most akkor vehetjük a számológépünket: 10 a 1,3-odikon pontosan 20, tehát a plazmában lévő bázisok és savak aránya 20:1 kell, hogy legyen.

Nem a pH-érték, hanem a puffer-kapacitás az, ami sz ámunkra diagnosztikailag érdekes

Általában túl nagy hangsúlyt fektetünk a pH-érték meghatározására. Az akut acidózissal nem találkozunk az ambuláns praxisban, hiszen az már rég az intenzív osztályon landolt - kékfény és sziréna kíséretében persze, az egyetlen olyan helyen, ahol jelenleg sav-bázis-diagnosztika lehetséges. Azonban egyrészről a makk-egészséges, másrészről pedig a „kékfényes” akut acidózis között valahol lennie kell egy kialakulásnak, melynél a puffer-tartalékainkat feléltük. Minden elfogyasztott kénsavtartalmú rántott szeletünk elfogyasztása előtt az akut acidózistól a 48 mmol/L bázisos puffer-anyagok védenek meg bennünket. Acidózis akkor alakul csak ki, ha ezek „elfáradtak” vagy felhasználódtak. Ezért nem érdekel bennünket különösebben a vér pH-értékének kérdése, amely páciensünknél az adott süllyedési tartományon belül mindig normál értéket mutat. Diagnosztikai kérdésünk tehát így hangzik: Mekkora a puffer-kapacitás?

Vér és szövet, vagy extra- és intracelluláris?

Lássuk akkor a hibákat, melyek a félreértett K+- és a H+-ionok közötti csereviszonyokból adódnak. A jobb érthetőség kedvéért szem előtt kell tartanunk azt, hogy a dossziciált hidrogén-ionok és a kálium-ionok is három különböző fellelhetési helyen tartózkodnak, amelyek méréseink szempontjából különbözően közelíthetőek meg:

az intracelluláris térben, az extracelluláris térben, a vizeletben .

Mi a természetgyógyászatban mindig azt feltételezzük, hogy a túlzott mennyiségű savak a vérből a szövetekbe lökődnek. A meghatározás nem egész helytálló, a határ itt a sejtmembrán. A vér „szövetet” is tartalmaz, az izom extracelluláris folyadékot. Tehát nem a vér és a szövetek között kell különbséget tennünk, hanem az intra- és az extracelluláris között. Kivételt a

kollagén kötőszövet képezhet, amelynek igen nagy savmegkötő kapacitása van, s hasonlóan viselkedik, mint az intracelluláris tér.

A sav „bújócskázik”

A pH-mérései - mindegy, hogy plazma, vagy teljes vér - mindig csak az extracelluláris teret képesek befogni. A mérőszonda nem hatol a sejteken belülre. Az intracelluláris H+ -ionokat az orvos mérőszondája nem képes mérni. És ez az a csapda, amely a számos tévedést, hibát okozza. Mindannyian tudjuk, hogy a kálium egy tipikus intracelluláris kation, amely a sejtek belsejében majd 40-szer magasabban koncentrált, mint az azt körülvevő sejten kívüli folyadékállományban. Többek között ez a koncentrációs különbség tartja szinten az idegsejtjeink nyugalmi potenciálját. Tehát minden neuro-vegetatívan labilis páciensünknek éppen ezért az első, amit adnunk kell, az a kálium - legyen bármely formájában (Nr. 4, 5 vagy 6.).

Káliumhiánynál az elektromos semlegesség érdekében a hiányzó kálium K-ionok helyett H-ionok vándorolnak a sejten belül lévő, intracelluláris térbe. És pontosan ezek, a sejtek belsejébe jutott H+ –ionok „bújnak el” a mérőszonda elől. A plazmából eltűnnek. De mivel csak a plazmát mérik a szondákkal, ezért a káliumhiányra való tekintettel alkalózist diagnosztizálnak. Így áll ez szinte valamennyi belgyógyász szakkönyvben. De ez azonban csakis a plazmára érvényes, s valójában káliumhiányos-páciensünk már rég az intracelluláris acidózisban „szenved”. Ezen intracelluláris acidózis azért oly' fatális, mert a sejtmembrán mögött elbarikádozott H+ -ionok nem csak az orvos mérőszondája elől „bújnak el”, hanem a vesék „mérőérzékelői” sem veszik õket észre. Szervezetünk kontrol- és eliminációs-mechanizmusa is csődöt mond. Az intracelluláris savakat nem fedik fel, és nem ürítik ki. A vizelet alkálikussá (bázisossá) lesz.

Rák esetében is a vér acidózisát diagnosztizáljuk, anélkül, hogy „megkérdeznénk” a sejtek belsejét. Itt ugyanazon tévedésből indulhatunk ki. Warburg és Seeger sok évvel ezelőtt már állították, hogy a sejterjedés rákhoz vezet - és annak idején őket ezért az orvostudomány kinevette. De mégis csak van benne valami, hogy az intracelluláris acidózis a sejtosztódás kontrollmechanizmusának elvesztését eredményezi? Valamint Burnell, Teubner és Simpson is felmutatta már 1974-ben egy kutyákon végzett kísérletben, hogy mi történik akkor, ha a táplálékukból a káliumot elvonják: a káliummentes diéta esetében a plazmában lévő HCO3 -koncentráció lecsökken, mert a sejtek belsejébe vándorló savak a bázisokat erőteljesebben választják ki. Tehát a vizeletben lecsökken a

netto-sav-exkréció, és a pH emelkedik. Azonban mindez csak akkor vált érdekessé, miután a táplálékba ismét káliumot tettek: a sav-exkréció igen gyorsan megemelkedett és a vizelet-pH értéke mélyen a savas határba süllyedt. Ez világosan mutatja, hogy a testben lévő savak megbújva maradtak, de a káliumbevitel hatására ismét „előjöttek rejtekükből”, így engedve át magukat a renális eliminációnak. Tehát egy hathatós „savtalanításhoz” sürgősen és mindenképpen káliumra van szükségünk.

A gabona nem savasít, hanem savtalanít

A következőkben pedig egy további, egyes természetgyógyászati körökben rohamosan elterjedni látszó tézisről kívánom lerántani a fátylat, s ez azon állítás, miszerint a gabona savasít - tehát a rendszeres müzli-fogyasztók készüljenek a túlsavasodásra! ??? Eme tézis különösképpen nem is logikus. Már az ősi arab orvosi iskolákban tudták, hogy a növényhamu = al kali (latinul/angolul Potassium) valami nagyon fontosat tartalmaz az anyagcserénk szempontjából. Ma pedig már szinte minden „valamire való” vegetáriánus is tudja, hogy a kizárólagos növényi koszt a vizeletet (urint) lúgossá (alkálikussá) teszi, a növények nagyon magas káliumtartalma miatt. Miért is viselkedne a gabona itt másképpen? A fenti állatkísérlet, természettudomány-ellenesen! az embereken többezerszeresen megismételve, világossá teszi előttünk, hogyan születhetett ezen állítás.

Ha az intracellulárisan túlsavasított káliumhiányos páciensünket gabona táplálkozásra állítjuk át, akkor a savak kihajthatók. Az urin savassá lesz, de nem azért, mert a gabona savasít, hanem azért, mert az savtalanít! Ilyen gyorsan vagyunk képesek a helyes megfigyeléseinkből rossz következtetéseket levonni. Ezzel ellentétben az erősen fehérjetartalmú gabonák, mint pl. a szója vagy a rozs - képes a fehérjetartalma miatt a savmérlegünket megemelni.

A szénhidrátok aerob munkavégzés következtében széndioxiddá (CO2) és vízzé (H2O) égnek. Az anaerob - minden sportoló tudja ezt, legalábbis remélem - tejsavat hagy hátra, amely a teljesítményt limitálja, továbbá hagy utaljak e helyen is arra, miszerint minden geriátriai-, aszthma-, vérszegény- és minden érrendszeri-páciens anyagcseréjét tekintve élsportolónak számít. Bár jóllehet, teljesítőképessége messze elmarad egy élsportolóétól, ám mégis állandóan saját fiziológiai teljesítőképességének legfelső határán mozog. Egyébként a tejsav a mangántartalmú piruvatkarb-oxiláz-enzim hatására szabadul ki az anyagcser-zsákutcából, amikor is ismét éghető glükózzá alakul. Tehát egy hathatós „savtalanításhoz” mangánra is mindenképpen szükségünk van. A növények gyenge savai azonban nem sokat nyomnak a latba. Viszont a legnagyobb savasító faktor a túlzott

mértékű fehérjében gazdag táplálkozásunk, ami sajnos a jóléti társadalmakban egyre sűrűbb. Azt se felejtsük el, hogy néhány modern gyógyszerrel is nagymértékben besegítünk abba, hogy szervezetünk savszintje jelentősen megemelkedjen. Igen könnyedén kiszámolhatjuk, hogy az acetilszalicil-sav a maga ajánlott napi 1000 mg/adagjában közel pontosan 200 mmol H+ -iont tesz szabaddá, míg az ascorbin-sav pedig grammonként mintegy 100 mmol savval „boldogítja” szervezetünket.

Az élelmiszerek savértékekr ől szóló táblázatai rosszak!

A megváltoztatott Broensted-definíció nyilvánvalóan mind a mai napig nem jutott el sok fórumra, ezért most egy kis helyreigazító: Egyre többen vizsgálgatják, alkalmazzák az egyes tabellákat, melyek (állítólag) megadják nekünk a savasító vagy a bázist képző, alkalizáló értékét az egyes élelmiszereknek. Viszont minden tabellánál rejtély marad, hogyan keletkezett, és az analízisek milyen eljárást követtek. És még egy fontos dolog: mindenki tudja ugyebár, hogy az a pocsék, ráncos, vadon nőtt paradicsom, amit a görögök a völgyekben találtak egykoron, egészen másként ízlik, mint az az óriásira nőtt, szép, piros, kerek holland üvegházi. Na vajon miért? Hisz' mindkettő paradicsom, mégis egy teljesen különböző vitamin- és ásványanyag tartalommal rendelkeznek. Minden élelmiszer-analízis csak egy bizonyos fajta, egy bizonyos helyről származó, egy bizonyos időpontban szüretelt és egy bizonyos raktározási viszonyok mellett tartott paradicsomról képes valamiféle adatokat szolgáltatni! Kérem, tegyék meg maguknak - s egy kicsit talán nekem is - azt a szívességet, hogy az ilyen tabellákat dobják a szemétkosárba!

Ha az egyes idézetek nyomait követjük, akkor gyorsan az Arrheniusteória időszakában találjuk magunkat. A sav-bázis értékekről szóló tabellák, melyek Broensted ideje előttről származnak, csak a kationok és anionok mérlegét tükrözik vissza. Még hozzá ezeket is pontatlanul, hiszen az egyenlőtlenség esetében az élelmiszerünk magasan ex- vagy inplozív lenne, tányérunkon csillogna, villogna, robbanna szerte-szét: egy biztos, aligha ennénk meg őket!

Ha mindenképpen keresünk egy utat, amellyel élelmiszerünket egy effajta tabella kötelékeibe beleszoríthatjuk, akkor a Henderson-Hasselbalch-Egyenlõre kellene emlékeznünk. Elméletileg egy pofon egyszerű, gyakorlatilag viszont egy hihetetlen szorgalmat követelő munka. De ha a vérben a sav-bázis aránya 20:1, akkor minden élelmiszerben, amelynél a kvóciens nagyobb, mint 20, egy bázisadó karakterre leltünk. Tehát csak a pH-értéket kell mérnünk és a pK értéket titrálni, persze előfeltétel az

ionizált állapot. Ha ez a különbség nagyobb, mint 1,3 (log 20), akkor az adott élelmiszerben egy bázisadóra lelhettünk.

És akkor eljutottam volna az utolsó, még „kihúzásra váró foghoz”:

A vizeletvizsgálatok nem kielégít ők

A napi legalább 80 mmol savnak a vesén keresztül kell távoznia. A sokat emlegetett légzés, mint szabályzó csak a vér pH-értékét képes eltolni, nem pedig összességében a sav-bázis mérleget javítani. Épp ellenkezőleg: egy reszpirációs alkalózis paradox módon bázishiányt eredményez. És most számoljanak velem, kérem: A 0-pH-érték 1 mol/L -nek felel meg, a 3-as pH ennek következtében 1 mmol/L és a 4-es pH pedig már csak 0,1 mmol/L-nek. Egy kb.1,5 liter napi vizelettel, mondjuk egy extrém savas, 4-es pH értékű vizeletnél, + tehát csak összesen napi 0,15 mmol disszociált H -ion ürül ki, ami a pH-nkat meghatározza. Ténylegesen azonban a testet a veséken át legalább napi 80 mmol sav hagyja el, méghozzá NH4+ vagy titrált sav formájában, más egyéb pufferes molekulába ágyazódva, melyek nem tükröződnek vissza a pH-értékben. Már megint egy illúzió foszlott szerte, méghozzá az, hogy a vizelet pH-kontrolja egy értékes segítséget adhat a sav-bázis háztartásunkra vonatkozóan.

És ez még valami, ami oly' kételyessé teszi a vizeletvizsgálatot: Ha már az intracelluláris tér savai sem mutatkoznak a plazmában, akkor természetesen még oly' kevéssé teszik mindezt a vizeletben. Egy veszélyesen túlsavasodott páciensnek lehet gyönyörűen alkálikus vizelete. Ha végül pedig egy hathatós savtalanítás bekövetkezik, pl. kálium adásával, akkor értelemszerűen a vizelet savassá lesz, de mi persze megijedünk, ahelyett, hogy „kiugranánk bőrünkből”. De a plazma extracelluláris túlsavasodása is csak akkor tükröződik vissza a vizeletben, ha a vese áteresztő-képes marad a savaknak. A sav kiválasztást a vesében a cinktartalmú karbo-anhidrázis nevű enzim vezérli. Amennyiben ez az enzim inaktív, pl. a cink-hiány, vagy a túl sok vízhajtó szedése esetében, akkor a sav a plazmában marad, és nem kerül a vizeletbe. Tehát a cink is egy alapvető nyomeleme a savak szervezetünkből való kiűzésének.

Amúgy mellékesen jegyzem meg, hogy mind a három elem, tehát a kálium , a cink és a mangán is egy sor egyéb hathatós pufferes kationnal egyébként megtalálható a Dr. Schüssler-féle biokémiai életsók palettáján!

Sav-bázis-diagnosztika csakis a vérben lehetséges értelemszerűen. Ha már a vizeletet is a vizsgálat céljából megnézetjük, akkor az mindenesetre csakis a Sander által leírt módon történjen…Mivel a fent említett Sander-féle eljárás elég „kacifántos”, ezért a gyakorlatban az alábbi módon is eljárhatunk (Slyke írta 1902-ben, s mindmáig helytálló): Reggelente egyen egy púpozott evőkanál császár-nátront. Az elkövetkezendő órákban ennek következtében a vizeletnek jelentős mértékben alkálikussá kell válnia. Ha ez nem így lenne, akkor az túlsavasodásra utal, hiszen a vér ilyenkor semmi esetre sem adja meg a szükséges „bikarbon-löketet”.

Tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy most egy pár közkedvelt teóriát és számos olyan dolgot tettem kérdésessé, m elyeket több ízben olvashattak, hallhattak már ez eddig. Remélem , ezért majd nem lesznek rám „mérgesek”!

Vass Zsolt / 2004.