Magyar történelem – 18. tételA JOGILAG EGYSÉGES JOBBÁGYSÁG ÉS NEMESSÉG KIALAKULÁSAA tételhez nem kell minden az itt leírtak közül!

A szolgák:A tatárjárásig terjedő időszakban az alávetett népesség még számos ponton – elsősorban a jogi helyzet sokszínűsége, a különböző birtoktípusokon szolgáltatásai, megnevezése vonatkozásában – még a XII. századi viszonyokra (lásd 14. tétel!) emlékeztető képet mutatott. Ugyanakkor már a XIII. század első évtizedeiben lényeges változások körvonalazódtak. A legfontosabb az volt, hogy megnőtt a házzal és földdel rendelkezők száma. Bizonyos fokú kiegyenlítődés volt tapasztalható az alávetett népesség körében, visszaszorult a vagyontalan és vagyontárgyként kezelt szolgák tábora.Megnőtt tehát az alávettek körében a valamelyes „vagyonnal” (házzal és földdel) rendelkezők száma. Gazdasági helyzetük alapján olyan különbségek voltak közöttük, amelyeket a jogi terminusok is tükröztek. A valódi szolgákhoz a legközelebb azok a szolganépek álltak, melyeket háznép (mansio, mansus) szerint tartottak számon. A ház, amelyben laktak, nem volt saját tulajdonuk, családi kötelékeiket a földesúr bármikor szétszakíthatta a családtag eladományozásával. A földet, az ekét, az állatot csak használatra kapták.Markánsabban különült el a szolgák említett két csoportjától a libertinus réteg, amely elsősorban a világi magánbirtokon fordult elő. Noha megnevezésük a liber ’szabad’ szóból származik és a magyar nyelvben is szabados szóval illették őket, jogállásukat tekintve szolgák voltak; bizonyos mérvű szabadságuk szolga állapotukon belül értendő. Családi kötelékeiket uruk már nem bonthatta meg, bár még eladhatók és eladományozhatók voltak. Házuk már az övék volt, vagy idővel azzá lett, hasonlóképpen szorosabbá vált kapcsoltuk a földdel, amely egyre inkább a sajátjuknak számított. A libertinusnak már saját gazdasága volt: fizette a szabadok dénárjai nevet viselő adót, valamint a tizedet.A libertinusokhoz hasonló, de mégis különálló társadalmi réteget alkottak a kondicionáriusok (condicionarii), akiknek jogállapota és szolgáltatásai rögzítve voltak. Őket már nem adhatták el, mint a libertinusokat, eladományozásuk is leggyakrabban földjükkel együtt történt, ami jelzi, hogy földjeik saját földnek számítottak. A kondicionáriusok jobbára a királyi és az egyházi birtokon éltek.

A szabadok és a szabad költözés:A szabadok táborán belül is kimutathatók volta a gazdasági eltérések a XIII. század első évtizedeiben. A liberek egy része önálló gazdasággal rendelkezett, egyes csoportjaik viszont gazdasági értelemben már nem minősültek függetlennek. A közszabadság önmagában nem jogosított az alávetett sors elkerülésére. A XIII. század közepén ehhez elsősorban saját tulajdonú földingatlan kellett. Így érthető, hogy azok a várjobbágyok, akik jogi helyzetük szerint kötött liberek voltak, azaz nem élveztek közszabadságot, ingatlanuk révén fel tudtak emelkedni a birtokosok közé, míg az önálló ingatlannal nem rendelkező, más földjére kényszerülő közszabadok betagozódtak az alávetettek rétegébe.A szolga állapotú elemek a XIII. század első évtizedeiben gyakran megszöktek azért, hogy jobb körülmények közé kerüljenek. Ezzel szemben a szabadok már ekkor érvényesíthették szabad költözési jogukat. 1238-ban tűnt fel elsőként az a formula, amely azt fejezte ki: az elköltöző csak akkor távozhat szabadon, ha sem urával, sem a faluközösséggel szemben nem volt tartozása. A költözés fontos feltétele, az illeték, vagyis a földbér (terragium) – a föld használatának díja –, 1254-től kezdve szerepelt az oklevelekben.

A tatárjárás előtti évtizedekben tehát az alávetett népesség gazdasági helyzetében bizonyos egységesülés figyelhető meg, jogi tekintetben azonban továbbra is szinte áttekinthetetlen

viszonyokkal van dolgunk. Az alávetett népesség jogi egységének megteremtésében döntő lökést jelentett a tatárjárás. Szerte az országban munkaerőhiány lépett fel, amit tovább növelt, hogy a század második felében nagy lendületet vett az ország peremvidékeinek, hegyvidéki területeinek tényleges birtokba vétele, művelés alá fogása.

A hospes és jobbágyszabadság:Országos jellegű vándormozgalom alakult ki az 1240-es évektől kezdve. A munkaerőhiány következtében a birtokosok kedvezményekkel igyekeztek magukhoz csábítani a munkás kezeket. Az alávetett népesség nagy tömegeinek célja a jobbágyparaszti szabadság felsőfokát jelentő hospesszabadság elérése volt, amely magába foglalta a szabad költözés jogát. Ezt – jóllehet egyelőre kevesen – különböző módon érték el: részint a szolganépesség egy-egy csoportja vándorlás, szökés közben hospesek közé vegyült, részint pedig hospesek telepedtek közéjük. Az eredeti lakóhelyükön kiemelkedettek lázongás során érték el kiváltságolásukat.A XIII. század utolsó évtizedeiben a változások eredményeképpen alaposan átrendeződött az alávett népesség. Megfogyatkoztak, majd a XIV. század első felében teljesen eltűntek a valódi szolgák és a libertinusok, rohamosan csökkent a condicionariusok száma is. A magyarországi paraszti népesség zömét a XIII. század utolsó harmadában már jobbágyok tették ki. A jobbágyszabadság azonban különbözött a hospesszabadságtól, kevesebbet ért annál, elsősorban azért, mert nem volt írásban rögzítve. A jobbágyi szabadságot ugyanis a liber, a szabad ember testesítette meg, aki már a tatárjárás előtt rendelkezett a szabad költözés jogával. A betelepítésre váró földön megjelent népelem, szinte függetlenül attól, hogy korábban milyen jogállású volt, jobbágynak minősült. A korábban más jelentésű jobbágy szavunk viharos gyorsasággal terjedt el a paraszti népesség jelölésére. E a jobbágyfogalom olyan földesúri alattvalót jelentett, aki bizonyos jogok birtokában (mindenekelőtt rendelkezett a szabad költözés jogával, telkét örökül hagyhatta, rendelkezett ingóságai felett stb.), ugyanakkor meghatározott kötelezettségeknek kellett eleget tennie. Ezek a kötelezettségek azonban immár nem személyét, hanem az általa művel – és egyre inkább birtokolt – telket terhelték.

A köznemesség kialakulása:A XIII. századi társadalomfejlődés egyik legnagyobb horderejű következménye a köznemesség kialakulása volt. A köznemesség (vagy országos nemesség, lat. nobiles regni) létrejötte több csatornán keresztül valósult meg.A formálódó köznemesség legizmosabb ágát a királyi szerviensek képezték. A királyi szerviensek a közszabadok tömegéből kiemelkedő vagyonos elemek voltak. A királyi szerviensek az 1222. évi Aranybullában, majd annak 1231. évi megújításában már biztosították maguknak azokat a jogokat, amelyek utóbb a királyi szervienseket is tömörítő köznemesség legfontosabb ismérvei lettek: a nemesek felett a király vagy a nádor ítélkezhetett, közvetlenül a király kérésére szálltak hadba, adómentességet élveztek, szabadon végrendelkeztek. A nemes és a szerviens lassan egymással egyenértékű fogalommá vált. Ezt a fejlődést tetézte be az 1267. évi dekrétum, amely fogalmi síkon is azonosította az országos nemest a királyi szervienssel: „Magyarország összes nemesei, akiket királyi szevienseknek mondanak”.A köznemességet alkotó más elemek (várjobbágyok, különféle királyi népek, pl. őrök) általában királyi beavatkozással, nemesítéssel jutottak a köznemesség sorába. Az első nemesítés az 1220-as évekből ismert. A várjobbágyok azzal fejezték ki igényüket a nemesi cím elérésre, hogy a „nemes” jelzőt kezdték el használni („nemes várjobbágyok”). Ilyen adatok az 1250-es évektől kezdve maradtak ránk. Ugyancsak a nemességre emelést szorgalmazták a helyi kiváltsággal rendelkező királyi népelemek, a szepesi tízlándzsások, a turóci és liptói jobbágyfiúk, akik a király szolgálatában katonáskodtak.

Az országos nemesség mellett létezett korlátolt szabadsággal rendelkező, meghatározott szolgálattal terhelt nemesség is. Ezeket helyi (partikuláris) vagy kondicionális nemeseknek hívjuk. Ide tartoztak az egyházi birtokon feltűnő harcos jobbágyok, akik hadakozásuk fejében kaptak egyházi földesuraiktól birtokot (prédiumot), s innen ered a prédialista elnevezésük. Ilyenek voltak a peremterületeken élő királyi népelemek, a szepesi tízlándzsások, a turóci és liptói jobbágyfiúk. Helyi – és nem országos – jellegű volt a hercegi tartományokban élő nemesek nemessége is. Az erdélyi nemesek adót fizettek, a vajdának szállásadással tartoztak, a szlavóniai nemesek pedig nyestbőrre adóztak. A kétféle (országos és helyi) nemesség közötti különbség nagy része csak a XIV. században tűnt el.

A köznemesség kialakulásával, illetve megnevezésével (nobiles) párhuzamosan egy másik terminológiai változás is végbement a magyar társadalomban. A leghatalmasabb világi előkelők, akiket a XIII. század első évtizedeiben még kizárólagosan illetett meg a nobiles megjelölés, fokozatosan – az 1230-as évektől kezdve mind általánosabban – nyertek báró (baro) elnevezést. Egy 1276-os oklevélben már különböző társadalmi kategóriaként szerepelt egymás mellett a „báró” és a „nemes” terminus. A két megjelölés azt is jelezte, hogy a világi birtokosoknak ténylegesen két csoportja (a majdani rendi társadalom két alkotóeleme) jött létre.

A magánfamília létrejötte:A kialakuló köznemesség tagjai a XIII. század folyamán harcot folytattak királyhoz fűződő közvetlen kapcsolataik megőrzéséért, illetve azért, hogy elkerüljék a nagy hatalmú előkelőktől való magánjogi függést. Magyarországon ez a magánjogi függési rendszer – a magánfamília intézménye – viszonylag későn, a XIII. század közepe után alakult ki. Ezzel lényegében egyfajta hűbéri kötelék alakult ki, amely azonban koránt sem volt olyan szorító, teljes és merev, mint Nyugat-Európában, s jogilag is kevésbé szabályozták. A XIII. századból familiárisi szerződést alig-alig ismerünk. Ennek az az oka, hogy az erőszakkal létesített sok-sok familiárisi viszonyról nem készültek írásos megállapodások.

Az egyházi társadalom:A XIII. században a magyarországi egyházi társadalomban számos változás következett be. A főesperesek a XIII. század elején elhagyták székhelyüket, s beköltöztek a püspök székvárosba, így a székeskáptalanok tagjaivá váltak. Ugyanekkor viszont a káptalanokban megszűnt a kanonokok közös élete, a jövedelmeket megosztották egymás között. A század folyamán a káptalanok tagjai nagyobb részesedést vívtak ki maguknak a tizedből az alsópapság rovására. A XIII. században ténylegesen a kanonokok választották a püspököt, saját vagyonnal rendelkeztek, önálló jogi személynek minősültek, mindez növelte a káptalanok tekintélyét az egyházi társadalomban.Még jelentősebb változások jellemezték a szerzetességet. A XIII. században már viszonylag kevés bencés monostort alapítottak Magyarországon. Közülük a legismertebb a Ják nembeliek Jákon alapított apátsága, amelynek temploma az egyik legkiemelkedőbb alkotása a XIII. századi magyarországi építőművészetnek. A kései romanika jegyében fogant, csak kevésbé érvényesült a gótika. A Győr nembeliek – 1208 táján már állt – lébényi bencés monostora szintén a kései romanika építészetének becses magyarországi emléke. A század folyamán mind az uralkodók, mind a világi előkelők inkább ciszterci, illetve premontrei monostorokat alapítottak. A magánosok intenzív részvétele ún. nemzetségi monostoraik létrehozásában, továbbá szerepük azok fenntartásában jól mutatta a magánegyház intézményének érvényesülését Magyarországon.A XIII. század első két évtizedében alapított kolduló rendek közül a domonkosok 1221-ben, a ferencesek 1229-ben jelentek meg Magyarországon. A korábbi szerzetesrendek tagjai

bezárkóztak monostoraikba, keveset törődtek a napi aktuális kérdésekkel, alig érintkeztek a néppel, ezért az eretnekekkel szembeni fellépésük eleve kudarcra volt ítélve. A kolduló rendi szerzetesek szegénységet fogadtak, a nép közé mentek, munkával és koldulással tartották fenn magukat. Uralkodóink közül kiváltképpen IV. Béla viseltetett nagy buzgalommal a koldulórendek, előbb a domonkosok, majd a ferencesek iránt. Közvetlenül a tatárjárás előtt jelent meg Magyarországon a karthauzi rend, majd több évtizedes szünet után 1299-ben szepességi kolostorul megalapításával vette kezdetét újabb meghonosodásuk. A XIII. század közepén szerveződtek meg a pálosok, az egyetlen magyarországi alapítású szerzetesrend. Ugyanakkor a század folyamán visszaszorult Magyarországon a görög rítusú bazilita szerzetesség.A magyarországi egyházi társadalomról fő vonásaiban hiteles, ugyanakkor lesújtó képet rajzol az 1279. évi budai zsinat. Határozatai megtiltották a főpapoknak a világi fényűzést, a felcicomázott, gazdagon díszített ruhák viselését. Eltiltotta a zsinat a papokat a kocsmázástól, a verekedéstől, rablástól, gyújtogatástól, a kereskedelemtől, a halálos ítélet kimondásától és főleg végrehajtásától, a kardviseléstől, helyettes alkalmazásától, nővel való együttlakástól.