Elfojthatatlan tűz lobog az emberben!

Ha van szabadsága, akkor ez a tűz szunnyadni látszik, lángja elcsendesedik, a mindennapok hamuja elfedi a parazsat. Ám ha az ember fölé elnyomás tornyosul, akkor az felizzik, tápot keres magának, és fellobban újra. A Nap erejével éget át falat, láncot, söpör el bármit, ami az útjába állna!

Petőfi Sándor minden kor minden gyermeke számára érzékletesen mesélte el, mit érzett azokban a napokban, amelyek a dicsőséges 15-ét megelőzték:

"A tűzokádó hegy közepébe kellene tollamat mártanom, hogy napjaimat, napjaim gyötrelmeit leírhassam!Igy vártam a jövendőt, vártam azt a pillanatot, melyben szabadsági eszméim és érzelmeim, szivemnek ezen elkárhozott lelkei elhagyhatják a börtönt, kinszenvedésök helyét... vártam e pillanatot; nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jőni... Senki sem hitte jövendölésemet, sokan kinevettek érte, ...de azért folyvást élt bennem ama hit, s ugy voltam, mint az állatok a földindulás vagy napfogyatkozás előtt..."

És lett földindulás!A zsigeri izgatottság, az elmék forrongása parancsot adott a karnak, a lábnak, a tüdőnek, és a pesti ifjak nyomán tízezrek tódultak mámorosan az utcákra, hogy megkeressék, kivívják sajgón hiányzó szabadságukat: a nemzet szabadságát!

Minden népnek megvannak a maga dicsőséges napjai. Azok a napok, amelyeken - és amelyekre emlékezve - olyan tisztának és nemesnek érezhették, érezhetik magukat, amilyenné minden ember lenni akar.Így van ez, amióta világ a világ, és így is lesz még sokáig, úgy hihetjük. Hiszen éppen napjainkban igyekeznek újabb, teljesebb szabadságukat kivívni, kikényszeríteni tízmilliók a fekete kontinensen, és szerte a földön százmilliók, milliárdok élnek még ma is elnyomó oligarchák, rezsimek, kormányzatok alatt...

A mi legdicsőségesebb napunk minden évben március 15-e, nemzeti létünk legfényesebb esztendeje pedig - amíg él magyar a világon - 1848. marad. Persze 1848 gyökere is a múltba kapaszkodik, de '48 a magyar történelem törzse, melyből újabb

küzdelmek, köztük '56 erős ága és 1989 ébredése is kihajtott.

1848 óta Petőfi Sándor és bajtársai jelentik az elszántságnak, a bátorságnak, a lelki és testi szilárdságnak azt a mértékét, amihez bárki, aki a nemzet létére hatással lehetett, hasonlíthatja magát.163 év törpéi és óriásai sorakoznak azóta: hatalomra jutott hazugok és puskát szorongató, az országért hősiesen harcoló bakák, pénzért a köz érdekét árulók és a tankokkal szembeforduló asszonyok egyaránt... Köztük kell megtalálnia a helyét minden magyarnak, esze, becsülete, tehetsége mértékében!

Persze nem minden kor ad lehetőséget a heroikus tettekre! Mert 1956. ugyan elválasztotta a búzát az ocsútól, csakúgy megrostálta a nemzetet, mint 1848., de aztán a félrevezetés, a szabadságnak nevezett ideológiai rabság mégis elfedte az izzó parazsat. A hamisság, a pöffeszkedés, az áltatás, a megvásárolható hűség évtizedei jöttek.De ekkor is voltak olyanok, akik az árnyékban összehajoltak, igazat szóltak és igazat cselekedtek, bíztak benne, hogy az elnyomás nem lesz örök. Mert az elnyomás soha nem lehet örök!

Láncaink végül 1989-ben hulltak le ismét. Igaz ugyan, hogy nem olyan forradalmi hevület közepette, mint 1848-ban, de a nemzet nem kisebb egysége mellett!Tízmilliónyian, minden határon túl élő testvérünkkel is megegyező akarattal akartuk ledobni a magyarságról a hazug rendszer, a nem kívánt gyámkodás és az alig árnyalt fenyegetés béklyóját.Megtettük hát, és nem kis tett volt ez sem, a Kárpát-medence szélesre tárt ablakain - a rendszerváltoztató nemzedéknek köszönhetően - friss levegő tódult be!

Azoknak, akik ezt felnőtt fejjel élték át, szinte hihetetlen a mondat: csaknem egy emberöltő telt el azóta! Lassan világra jönnek azok gyermekei is, akik a harmadik köztársaságban látták meg a Napot, felnőtt immár a szabadság nemzedéke!

Még 1848. március 15-én, a nap hevülete után lassan megnyugodva vetette papírra Petőfi Sándor azokat a sorokat, melyekkel az ózon illatú szabadságot köszöntötte:"Késő éj van. Jó éjszakát, szép csecsemő... szép vagy te, szebb minden országbeli testvéreidnél, mert nem fürödtél vérben, mint azok, téged tiszta örömkönnyek mostak; és bölcsőd párnái nem

hideg, merev holttestek, hanem forró, dobogó szivek. Jó éjszakát!... ha elalszom, jelenj meg álmaimban ugy, amilyen leszesz férfikorodban, amilyen nagynak, ragyogónak, a világtól tiszteltnek én reméllek!"

Hogy aztán ez a szabadság később a dobogó, forró szívek lelkesedése után véráldozatot is követelt, tudjuk.Tudjuk hogyan ragyogott, és hogyan fojtották el lobogását.Tudjuk hogyan zárták eszméit a szívekbe, plántálták hitét egymásba a soron következő nemzedékek, és tudjuk, hogy ez a hit segített felemelni a fegyvert a legnagyobb világégések közepette is.1848 szabadsága nem veszett oda, nem tették le Világosnál, nem ölték meg Aradon! A magyarság nem pusztult el, egy álommal szegényebben ugyan, de hitében megerősödve élt tovább!

Míg azután - 1848., 1914., 1941 és 1956 után, 1989-nek is köszönhetően - ma itt állunk. Valóságosan is szabadon, és csupán a magunk felelősségén, bölcsességén múlik, hogy meddig, mire jut a magyar a népek sorában!

"Megunta azt a szennyes pályát - A nemzet, melyen eddig ment, - Kiküzködé magát belőle, - S uj célt tüzött ki odafent,..." - írta Petőfi Vörösmartynak a nemzeti hadsereg ügyében, de ez a pár sor oly igaz lehetne akár napjainkra is!

Hisz hiába szereztük meg szabadságunkat 22 éve, nem jött el a tejjel-mézzel folyó Kánaán, még ha sokan arra is vártak. Az örökölt bajok egy része eltűnt, más részükhöz újak jöttek, akár azt is érezhetik sokan, hogy a szabadság nem hozott semmit. Nem hagyhatjuk, hogy ezt így érezzék!

Egy pár évvel ezelőtti felmérés tanúsága szerint a magyar emberek történelmünk minden alakja közül Széchenyi Istvánt tekintik a leginkább alkalmasnak arra, hogy megoldja az ország problémáit. Polgáraink 18 százaléka úgy gondolja, ő lenne a legalkalmasabb személy a gondok orvoslására, mindenki más csak ennél kevesebb bizalmat kapott...

Kitűnik ebből, hogy korunk embere 1848 nagyjaira visszatekintve, a forradalom tüzét csiholók mellett nem kevesebb tisztelettel emlékezik azokra is, akik a szelídebb építkezők közé tartoztak. Széchenyi csendes forradalma, a nemzet felemelkedéséért hozott

áldozatai, elvégzett kemény munkája élénken él mai véreiben!

A ma kihívásai pedig éppen Széchenyi lelkületével csengenek össze!Véres és vértelen forradalmaink elvonultak már, és ahogy 1848 győzelme esetén bizonyára Petőfi is visszatért volna kedves versei körébe, nekünk is prózai tettekkel kell bizonyítanunk hazaszeretetünket, tenni akarásunkat.

Minden tiszteletünk és csodálatunk mellett, 1848 eszméje ma nem a forradalom teátrális tetteit várja el tőlünk!Nem kell a szabadság alapvető jogaiért sem az utcán hömpölygő tömegnek birokra kelnie, sem az előlépő bátraknak fegyvert ragadniuk.Nem kell foglyokat szabadítani börtöneikből, nem kell hadsereget toborozni, önrendelkezést követelni, avítt jogokat megszüntetni.

De meg kell teremteni a nemzet egységét mind a lelkekben, mind a célokban, mind a cselekvésben! Hitet kell adni mindenkinek, hitet a felemelkedésben, az ország vezetőinek pedig – és mindenkinek a maga posztján - ezt a hitet kell táplálnia, védenie minden tettével!

Hiszem azt, hogy képesek vagyunk rá!Hiszem azt, hogy helyünk van a világon, hogy a magyarság - esze, becsülete és tehetsége révén – az emberiség közös kincsét gyarapíthatja!

Hogy mi kell ahhoz, hogy ez a hit, ez a vágy valósággá váljon?Nem kell több, mint ami 1848 „12 pontjában” a 12 pont nélkül is benne van. Idézem Önöknek:

„Mit kiván a magyar nemzet. Legyen béke, szabadság és egyetértés.Egyenlőség, szabadság, testvériség!”

Adja az ég, mindnyájunk akarata és ereje, hogy ez így legyen!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.