2013-05-10 És - orbÁn „nÉpÁllama”

LVII. évfolyam, 19. szám, 2013. május 10. Várhegyi Éva ORBÁN „NÉPÁLLAMA” a szerző további cikkei

1(6) 2013-05-13 07:33

A három éve regnáló kormányfő a Nemzeti Együttműködés Rendszerének leple alatt durva vagyon- és jövedelemátrendezést hajt végre annak érdekében, hogy hatalmi bázisát a hívek jutalmazásával és a szélesebb néptömegek lekenyerezésével erősítse. Politikája meglepően sok hasonlóságot mutat a Harmadik Birodaloméval, bár bornírtságában és durvaságában messze elmarad tőle. Különösen akkor szembetűnőek a párhuzamok, ha elfogadjuk Götz Aly német történész Hitler népállama című könyvének kiindulópontját, amely szerint a hitleri politikát nem gonoszság vagy az őrület motiválta, hanem a hatalom megszilárdítása, aminek csupán eszköze volt a háborús terjeszkedés és rablás. A nemzetiszocialista gazdaságpolitika egyedüli célja és sikermutatója a hatalom megőrzéséhez szükséges belpolitikai stabilitás anyagi forrásainak előteremtése volt. A „népállamiság” a társadalom hallgatólagos támogatásának megvásárlását jelentette, amihez a megtermelt javak újraelosztásán túl háborús fosztogatásra és a zsidók kirablására is szükség volt.1

Orbán Viktor is hatalma bebetonozásának rendeli alá gazdaságpolitikáját. Háború helyett szabadságharcot folytat ugyan, ám ez a politika is nemzetközi elszigetelődéshez és gazdasági lesüllyedéshez vezet. Bővülő források híján a belső stabilitáshoz szükséges „népállami” juttatások anyagi fedezetét a rendelkezésre álló javak durva újraelosztásával, esetenként a jogszerűség határát súroló kisajátításokkal és dézsmákkal kénytelen előteremteni.

Az áthallások ellenére sem gondolom persze, hogy a két rendszert – akár csak a gazdaságpolitikára leszűkítve is – meg lehetne feleltetni egymásnak. Főleg azért nem, mert a mai magyar kormányt messze nem terhelik olyan súlyos bűnök, mint a háborús terjeszkedésért és népirtásért felelős akkori német vezetést. De – és ez mondandóm szempontjából fontosabb – azért sem, mert, hála istennek, az Orbán-kormány amúgy figyelemre méltó „kreativitása” és bürokráciájának hatékonysága meg sem közelíti a Harmadik Birodalomét, ahol a gazdasági alapokat hajmeresztő jogi és pénzügyi trükkökkel teremtették elő.

1 Götz Aly: Hitler népállama. Rablás, faji háború és nemzeti szocializmus. Atlantisz, S. Fischer, 2012. A könyvből származó idézetek forrásául a továbbiakban csak az oldalszámot tüntetem fel.

http://www.es.hu/kereses/lapszam/610


http://www.es.hu/kereses/szerzo/V%C3%A1rhegyi%20%C3%89va



2(6) 2013-05-13 07:33

„Szívességi diktatúra”

Aly a nemzetiszocialista uralmat egyfajta „szívességi diktatúraként” mutatja be, ahol a hatalom megőrzéséhez szükséges belpolitikai nyugalmat az anyagi javak célirányos átcsoportosításával, a többség lekenyerezésével, korrumpálásával biztosították. „Naponta vásárolták meg újra és újra a nyilvánosság támogatását, de legalábbis közönyét. Adok-kapok alapon építettek ki egy mindenkor többségi támogatást élvező, közmegegyezéses diktatúrát” (42.). Az ezt szolgáló pénzügyi és jogi machinációk a háborús kudarcok nyomán mind jobban kiteljesedtek, mivel a társadalmi béke megőrzése egyre több ilyen, unortodox „megoldást” tett szükségessé.

A „centrális erőtér” létrehozásán és megőrzésén munkálkodó Orbán is kezdettől fogva élt a hatalmi bázisát alkotó csoportok lekenyerezésének ősi módszerével. Ami politikáját hasonlatossá teszi a Harmadik Birodaloméhoz, az elsősorban a jogállami akadályok kiiktatása és a rendeleti kormányzás mind kiterjedtebb alkalmazása. Mindkét rezsim a gazdasági válság negatív hatásainak elhárítását használta föl ideológiai alapul a korábbi jogrendet felborító intézkedéseihez.

„Az első nemzetiszocialista törvények közé tartoztak azok, amelyek korlátozták a hitelezők jogait az adósokkal szemben. Ezek a »nép elnyomorodása« ellen voltak hivatottak hatni” (23.). Milyen ismerős érvelés! Orbán kormánya is úgy próbált segíteni a nemzetközi pénzügyi válság nyomán megszorult devizahitel-adósokon, hogy a törvény erejével elvonta a hitelezőktől annak jogát, hogy követeléseiket a hitelszerződés szerint érvényesítsék. A bankokat arra kötelezték, hogy a piacinál alacsonyabb árfolyamon fogadják el a végtörlesztéseket, s az így keletkező veszteségeket maguk állják.

A háborús terjeszkedés növekvő költségét a Harmadik Birodalom mind „kreatívabb” módszerekkel finanszírozta. Az ún. cipekedési rendelet értelmében a megszállt országokban szolgáló katonák szabadságukra hazatérve annyi szajrét hozhattak haza, amennyit csak elbírtak; ezzel kenyerezték le a katonák családjait – természetesen a megszállt országok jogszerűnek látszó kifosztásával. „Így jött létre a több millió ember részéről tanúsított, Böll [Heinrich Böll német szakos hallgató – V. É.] esetében kétségtelenül passzív lojalitás. Politikai működőképességéhez a diktatúrának nem volt többre szüksége” – vonja le a tanulságot Aly (151.).






3(6) 2013-05-13 07:33

Később a német áldozatokkal is járó háború szenvedéseinek kárpótlására többletellátásban részesítették a társadalom főbb csoportjait. Akár a mai rezsistop előzményének is tekinthetjük, hogy 1939-ben „szigorúan megtiltották Németországban a lakbérek és hasonlók árának emelését” (91.). A moszkvai kudarcot követően, 1941 őszén megemelték a nyugdíjakat, a gyászos sztálingrádi ütközet negatív belpolitikai visszhangját pedig a hátországban élők élelmiszer-fejadagjának növelésével próbálták mérsékelni.

Orbán szabadságharcos politikája is kudarcot vallott, de ennek belátására éppúgy nem képes, mint annak idején a mind nagyobb háborús veszteségeket elszenvedő Führer. Az IMF „kipaterolása” és a „függetlenségi háború” meghirdetése súlyos többletköltségekbe verte a magyar gazdaság szereplőit, miközben a válságból történő kilábalást is lassította.2 A társadalmi béke fenntartása érdekében ezért a kormány kénytelen időről időre megjutalmazni a politikai bázisának tekintett csoportokat. Kezdetben csak a felső középosztályhoz tartozó alkalmazotti és vállalkozói rétegek lojalitását „vásárolták meg” az adórendszer átalakításával (egykulcsos adó, családi adókedvezmény, társasági adócsökkentés). A választásokra készülő kormány 2013-tól az inflációt meghaladó nyugdíjemeléssel és a rezsicsökkentések sorozatával már szélesebb társadalmi csoportokra is kiterjesztette „jóindulatát”. Háborús terjeszkedés és érzékelhető gazdasági növekedés híján a juttatások anyagi forrását másoktól kellett elvenniük – akár a jogállamiság megsértésével is.

Orbán „népállamában” a szabadságharcos, nemzetvédő retorika büntetésen és jutalmazáson alapuló nyílt protekcionizmussal párosult. A különadókat szabályozó törvényeket például úgy alkották meg, hogy az ún. nemzeti cégek mentességet vagy könnyebbséget élvezzenek. A „nemzeti bánásmód” uniós elvét azzal játszották ki, hogy a kiskereskedelmi piacon együttesen nagynak számító CBA boltjait önálló jogi entitásoknak tekintették, a pénzintézetek körében pedig a kisméretű szervezeteket kedvezményezték, amelyek jobbára hazai tulajdonban vannak. Később mind nyíltabbá vált a „barátok és üzletfelek” megjutalmazása. Az állami termőföldek botrányos pályáztatásánál vagy a most folyó „trafikmutyinál” már az esélyegyenlőségnek és a szakmai ésszerűségnek a látszatára sem ügyelnek.

2 A magasabb kockázati felár miatt megemelkedett adósságszolgálat mellett a többletköltségekhez sorolhatjuk a gyengébb árfolyamból fakadó veszteségeket, amelyeket a devizahitelesek problémái is súlyosbítottak. A befektetői bizalom gyengülése, az alacsony beruházási hajlandóság pedig hosszabb távon is érezteti negatív gazdasági hatását.






4(6) 2013-05-13 07:33

„Zajtalanul”

A Harmadik Birodalom különféle pénzügytechnikai machinációkkal finanszírozta a háborús terjeszkedést kísérő „szívességi diktatúrát”. Kezdetben elegendőnek látszott a fegyverkezés fellendüléséből hasznot húzó vállalkozások nyereségének lefölözése és a háztulajdonosok különadója, később azonban a kisajátítások és a deportálások is az állam fontos pénzügyi forrásaivá váltak. Az ún. árjásítás során a német zsidók vagyonát államkötvénnyé változtatták, amivel „a háborús költségvetés több milliárd birodalmi márkás mozgásteret kapott” (68.).

Háromezermilliárd forintos mozgásteret nyert szabadságharcos politikájához Orbán kormánya is 2010-ben a magánnyugdíj-pénztárak államosításával. Ebből mára alig 500 milliárd forint maradt meg nyugdíjvagyonként, ezen felül még a Mol államosítására költött további 500 milliárd forintot tekinthetjük esetleg a jövőbeli nyugdíjak forrásának; a többit részben az államadósság csökkentésére fordították, részben a folyó költségvetésbe folyatták, illetve reálhozamként kifizették. Bár az államosítást aligha lehetett meggyőző ideológiával alátámasztani (a „nyugdíjmegmentés” lózungja egy percig sem volt hihető), az aktus mégsem váltott ki nagyobb társadalmi ellenállást – talán azért, mert többségében azok jövőbeli járandóságát érintette, akik egyúttal az egykulcsos adó haszonélvezői.

A Harmadik Birodalom egymilliárd birodalmi márkás „zsidóbírságának” és a 20, majd 25 százalékos „zsidóvagyon-dézsmájának” (73.) pandanja Orbán népállamában a pénzintézeti, a telekommunikációs szektorokban, a kiskereskedelemben és az energetikában működő multinacionális vállalatok „vagyondézsmája” évente több százmilliárd forintra rúgó különadókkal és egyéb protekcionista intézkedésekkel. Ennek „eladásához” éppúgy nacionalista ideológiát, ellenségkép-teremtést és háborús retorikát (szabadságharc) használ Orbán, mint a kétségtelenül durvább, ám sok tekintetben hasonló módszerekkel operáló nemzetiszocialista rezsim.

A háborús terjeszkedés „zajtalan” finanszírozása érdekében a német pénzintézeteket rávették arra, hogy a betéteseik pénzét birodalmi állampapírokba fektessék, s így tudtuk nélkül a hitleri politikát finanszírozzák. Hogy ne derüljön fény a szélhámos manőverre, a német bankok jelszavává a „harcolni, dolgozni és – megtakarítani” vált (378.). Az Orbán-kormány is kezdettől fogva próbálja szabadságharcos politikája szolgálatába állítani a bankrendszert; a korbács és a mézesmadzag együttes alkalmazásával. Különadóval és végtörlesztéssel főleg a nemzetközi nagybankok






5(6) 2013-05-13 07:33

vagyonát dézsmálta meg, az így kialakított zsarolási pozíciójából pedig a hitelezési tevékenységüket is igyekszik befolyásolni.3 A bankpolitikák kormányzati irányítása a célja az állami tulajdonhányad növelésének és a „nemzeti” pénzintézetek kedvezményezésének, legújabban pedig az MNB nullakamatú refinanszírozási hitelének, amelyből elsősorban a kisméretű (értsd: nemzeti tulajdonú) bankokat kívánják részesíteni.4

Hitler népállama a fosztogatásokat is igyekezett „zajtalanul”, a jogszerűség látszatának fenntartásával véghezvinni, aminek érdekében a pénzügyi és jogi umbuldák példátlan tárházát vetették be. Még a zsidóvagyonok megszerzésének vagy a megszállt területek kifosztásának is igyekeztek olyan látszatot teremteni, mintha üzleti aktusokról volna szó. A rabolt vagyonokért cserébe piacképtelen, sok esetben zárolt állampapírokat, illetve a megszállt országok elinflálódó valutáját adták; ez a módszer a birodalmi márka értékét is segített megőrizni. A „kisajátítási eljárás nélküli kisajátítás” jogszerűségét pedig úgy teremtették meg, hogy az aktust egyszerűen „vagyonátrendezésnek” tekintették (266.). Az Orbán-kabinet is csupán adminisztratív aktusként, a magánpénztáraktól az államkincstárhoz való átrendezésként tüntette föl a nyugdíjpénztári vagyon kisajátítását. A közműcégek és más vállalati-banki vagyonelemek „áron aluli” megszerzéséhez, illetve a megszerzett tulajdon nyereséges működtetéséhez pedig a diszkriminatív állami szabályozás eszközét használja föl.

„A fellendülés látszata”

A jogszerűség látszatának fenntartásához szükséges kreativitásban nem vitatható a két államigazgatás hasonlósága, ám a „hatékonyság” szempontjából lényeges különbségek vannak. „A [hitleri] rezsim – persze mindvégig kétes – erejét az magyarázza, hogy az érdekellentétek mindig kihordhatók voltak, és folyton keresni lehetett a legmegfelelőbb utat: ily módon találhattak (radikálisabb) alternatívákat, kerülhették el az adminisztrációs hibákat, és így ültethették át maradéktalanul a gyakorlatba mindazokat az intézkedéseket, amelyeket gyakran ideologizált előírások alapján hoztak; így jött létre politikai voluntarizmus és funkcionális racionalitásból 3 A bankszövetséggel 2011 végén megkötött paktumban a hitelezési aktivitás növeléséért cserében mondott volna le a kormány a bankadó feléről – később azonban felrúgta a megállapodást. 4 Ezt úgy érnék el, hogy a jegybanki forráson kártyaleosztásos módszerrel osztozhatnak a bankok. Vö. Kimaradnak a nagyok a buliból? – Újabb részletek az MNB programjáról. Portfolio.hu, 2013. május 2.






6(6) 2013-05-13 07:33

álló gyilkos elegy” (21.). Bár akarnokságban Orbán sem szenved hiányt, az orbáni rezsim „erejének” másik lába: az érdekellentétek kihordása hiányzik, és sorozatosak az adminisztratív hibák. Gazdaságpolitikája kudarcában minden bizonnyal szerepet játszik az, hogy „politikai voluntarizmusa” nem párosul „funkcionális racio-nalitással”.

Emiatt Orbán még inkább rászorul arra, hogy hazug propagandával bizonygassa sikereit, mint Hitler. Az utóbbi a hatmillió munkanélkülire tekintettel „munkát, munkát, munkát” ígért, és három évvel később már 2,5 millióra apadt a munkanélküliek száma – igaz, az órabérek még sokáig nem érték el a válság előtti szintet (57.). A fellendülést, vagy legalábbis annak látszatát végül a háborús politika hozta meg.

A magyar kormány nagyvonalúan beígért egymillió munkahelyéből három év elteltével is csak annyi jött létre, amennyit a közmunka és a külföldi munkavállalás „hozott” a konyhára. A Magyarország jobban teljesít címmel kipostázott propagandafüzet még a gazdasági fellendülés látszatával sem tud szolgálni, ezért kénytelen beérni a növekvő uniós támogatás vagy a minimálbér- és nyugdíjemelés hangoztatásával. A Nemzetközi Valutaalap áprilisi prognózisa szerint Magyarország gazdasági növekedése még évekig nem éri el a térség többi gazdaságát, a leszakadás legalább 2018-ig folytatódik.5

Hitler rablóháborús politikája egy idő (sajnos nagyon sok idő és nagyon-nagyon sok emberáldozat) után szerencsére kifulladt. Orbán különutas politikája is kudarcra ítéltetett, ha másért nem, azért, mert a gazdaság gyarapodása nélkül csak a jövedelmek és vagyonok újraelosztásával képes hatalmi bázisát fenntartani. A „szívességi diktatúra” a választópolgárok mind szélesebb körének lekenyerezését igényli; ám ennek növekvő forrásszükségletét aligha lehet átcsoportosítással előteremteni.

Optimisták mégsem lehetünk. A szociáldemokrata Willy Brandt a harmincas évek második felében úgy jellemezte a berlini munkások hangulatát, hogy „nem lelkesült, nem is hangsúlyosan kormánypárti”, de „semmiképpen se kormányellenes” (57.). Ez a jellemzés sajnos a mai magyar választópolgárok többségére is ül.

5 Magyarországon a közép-kelet-európai átlagnál mintegy két százalékponttal elmaradó éves növekedés várható 2013–2018 között. IMF World Economic Outlook, 2013. április, 153.





2013-05-10 És - orbÁn „nÉpÁllama”

Documents