4. Isten a történelem ura:

történelmi küldetéstudatosság, mint a kegyelem látható jele.

>> Kegyelem nékünk és békesség Istentől, aki Atya, Fiú, SzentLélek---teljes SzentHáromság, (egyetlen)egy,

örök, igaz, élő Isten. Ámen. <<

Az ókori görögök azt gondolták nagyszámú istenükről, hogy azok is, miként a látható dolgok is a világon -

tehát amint az ember is, a népek is - valamiféle előre kiszámíthatatlan vak véletlen, vagy a személytelen

hatalomnak tartott „sors”, végzet játékszerei. A görögökkel szemben a Közel-Kelet akkori számos népe

teremtő és uralkodó isteneket tisztelt, akik az események, történések cselekvő alanyai vagy elrendelői; pl. a

hettitáktól maradt ránk - a Kr.e. 2. évezredben első ízben leírva - a gondolat, hogy „ a királyokat az

isten(ség) vezérli, irányítja ”.

Az Ószövetségi Szentírásban kristályosodott ki a maga teljességében az az Isten-élményen alapuló

tapasztalat, hogy Isten nem csak az egyes embernek, hanem a népnek és szállásterületé-nek, földjének,

országának is az ura, éspedig nem csupán egy-egy időmetszetben, hanem az események folyamatában is;

azaz: Isten a történelem ura.

Az ó-szövetségre kiválasztott nép sorsdöntő, legnagyobb eseménye az egyiptomi (rab)szolgaság-ból való

szabadulás és az új haza elfoglalása volt. Az általuk ránk hagyományozott Tízparancsolat legelsőjében(!)

Isten kinyilatkoztatása markánsan utal e néptörténeti kulcsesemény legfőbb erejére = Önmagára; Isten

nyelvtanilag a Maga egyes szám első személyében fogalmaz (II. Móz. 20.2) : „Én, az Úr,.... aki kihoztalak

Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” Isten azonban az embert a történelem formálásában is munkatársi

rangra emeli, tehát értékeli, elbírálja az emberi erőfeszítéseket, sőt Maga rendel, küld a népnek vezetőket

(II. Móz. 3.10 -ből): (Mózeshez szólva) „Most azért menj! Elküldelek a fáraóhoz, (majd) vezesd ki

népemet...Egyiptomból!”. Sok száz évvel is az esemény után a történetíró világosan látta, hogy a szabadulás

és a honfoglalás eseménytörténetében a nép hősies erőfeszítései mellett és mögött ott volt a Történelem

Urának „plusz”-a (V. Móz. 26. 8-9): „És kihozott bennünket az Úr Egyiptomból erős kézzel..., nagy félelmet

keltő jelek és csodák között. Azután behozott bennünket erre a helyre és nekünk adta ezt a földet: a tejjel és

mézzel folyó földet”.

Az Újszövetség népe - minden napi fohászakor :„legyen meg a Te akaratod!” - soha nem gondol-hat

valamiféle passzivitásra, hogy Isten majd mindent megtesz helyettünk; hanem a Szentírásból világosan

megértheti, hogy meddig tart az ember munkatársi lehetősége, és mikortól nélkülöz-hetetlen a

transzcendencia, a kegyelem: mind a célok kijelölésében, mind azok megvalósításában.

A keresztény történelmi tudatosság, ezen belül a magyar nemzeti történelemmel - mind a magyar múlttal,

mind a magyar jelennel, mind a magyar jövővel kapcsolatos tudatosság - tehát azt (is) jelenti, hogy egyfelől

igyekszünk minél alaposabban megismerni és elemezni mind a múltunkat, mind a jelenünket, meglátva a

felszín mögött a mélyebb, valójában: a magasabb = transzcendens erőket és összefüggéseket is; másfelől

nemzeti célkitűzéseinkben, terveinkben is - saját erőnk, lehetőségeink mellett - reményteljes hittel bízunk

Isten kegyelmében.

1550 éve, azaz Krisztus születése után 453-ban halt meg testvérnépünknek, majd népünk egyik fő

alkotóelemének a húnoknak nagykirálya: Attilla ;

300 éve, azaz 1703-ban bontott zászlót II. Rákóczi Ferenc, a kuruc szabadságharc élére állva.

Mindkét esemény és a két történelmi személy ránk maradt világnézeti elvei, eszmei-lelki mozgatórugói, de

általában is mind a húnok, mind a kuruckori magyarok története - hétköznapjaik is, sikereik és kudarcaik is -

egyaránt alkalmasak arra, hogy példájukon is bemutassuk: Isten a történelem ura.

A húnokat elsősorban alkotó népek (az egyre szaporodó régészeti leletek alapján) a Kr.e.15.évezredben a

mai Pakisztán, Afganisztán és Irán felől ÉK felé haladva, Turán DK-i részein át megkerülték a Pamír-

hegységet, és a Tárim-folyó mentén K-re tartottak: ÉK-en a Bajkál-tóig, K-en a Sárga-folyó Ordosz-i

nagykanyarja érintésével egészen a Csendes-óceán Sárga-tenger nevű mellék-tengeréig, jelesül a Lyao-

(Liao-) folyó torkolatvidékéig. Dél-ázsiai eredetüket és turáni-tárimi útvonalukat, ahol helybéli népekkel is

kis részben keveredtek, azért kell hangsúlyozni, mert a húnok messze túlnyomó többsége (a sírokból

előkerült csontjaik biológiai-embertani elemzése alapján ) később sem keveredett a mongoloid vagy a

mongolid („sárga”) szomszédsággal, hanem egy zömmel europoid/europid („fehér”) népesség hosszú-

keskeny „szigeteként” létezett Belső-Ázsiában. Még a Kr.e. 311-ben az akkori kínai fővárost meghódító hún

királyt (=san-jü) is imígyen írták le a meghódított kortársai: 184 cm magas férfi szőke hajjal, hosszú

szakállában vöröses fürtökkel. (Tudjuk: a mongolidok között soha nincs sem szőke, sem vörös szőrzetű,

hanem zömmel fekete, nagyritkán sötétbarna; és ott ilyen test-magasságról sem tudunk). Persze ezek a

nordoid (szőke-vörös, magas) adottságok a húnok és az É-tárimi *togár~*dzsecsi (kínai átírásban: jüecsi)

nép egymás mellett éléséből ill. dinasztikus házasságaiból származtak, de csak a Kr.e. 2.ée. közepétől

kerültek a *togárok ide K-re.

Az eredeti, jégkorszak-végi hún honfoglalók Közép-Keletről magukkal hozott testalkata kis részben a mai É-

japáni ajnukra ( ill. Ausztrália őslakóira is ) emlékeztető ősi, de nem mongoloid bélyegeket hordozott, kis

részben az egykori indo-Fauresmith kultúra D-ázsiai~közép-keleti túlélőiből kialakult indo-melanid volt,

(.tehát egy kicsit „cigányos” bőr-, haj-és szemszínű ); nagyrészt azonban út közben és a NY-Ordosznál

helyben talált korábbi europoid/europid népesség magukba olvasztása után transz-kaszpid és denied (ez

utóbbi a pontusi mediterrán É-ázsiai~ÉNY-amerikai változata).

E rassz-összetevőkhöz a Kr.e. 5.ée.végétől NY felől alpi/protolappid komponensek keveredtek (ez nem csak

a NY-Alpokra jellemző, hanem megvan ill. megvolt a történeti korokban É-Afrikától Európán és NY-Ázsián

át É-Ázsiáig, sőt É-Amerikáig). Végül amikor a húnok zöme a szkítákkal került érintkezésbe, sőt utóbb azok

turáni törzsterületére átköltözve ott magába olvasztott szkíta népmaradványokat, egyúttal É-turáni magyar

őseinkkel érintkezve, szövetségre lépve ( „Hun/γ/’or, Magyar: két dalia, két egytestvér,

*Nemb’ratə/Nemprot˚ fia” ) - majd Európába a magyarokkal együtt átjőve - a húnok legjellemzőbb

testalkat-típusa a transz-kaszpid és a turanid lett, iráni-mediterrán és pamíri rassz-elemekkel együtt.

{˚krónikáink egy része „áthallással” tette „biblikussá” e nevet „Nemród/Nimród”-ot írva, majd ez is torzult

kicsit: mássalhangzó-cserével (metatézissel), és „Menród” sőt „Ménrót” lett…}

A rassz - tavaly az árpási templomban megbeszéltük - egyszerű biológiai kategória, amelyet pl az állatoknál

fajtának nevezünk; embernél soha nem köthető semmiféle személyiségi szellemi-lelki tulajdonsághoz, hiszen

azokat minden egyes ember számára mindenkor Isten teremti és adományozza. A rassz egyszerűen testi

(=biológiai-fenotipikus) adottság, amely öröklődik; ( akár az egyes vércsoportok, akár pl. a vérmérsékleti

típusok öröklődésétől független, megjelenésében, „megtestesülésében” pedig sokkal változatosabb módon;

az egyes rassz-jellegeknek bizonyos anyaági markerokkal - csakis anyaágon öröklődő gén-„kötegekkel” -

.való azonosítása még a kezdet kezdetén tart, az apaági öröklődésük genetikai kutatása pedig jószerint el sem

kezdődött; ettől még maga a jelenség - . a rassz, azaz a testi jellegegyüttes - éppúgy létező biológiai

sokszínűség, gazdagság a lényegileg egységes és egyetlenegy emberi fajon belül is, mint az állatvilágban: a

Homo sapiens mai eusapiens fokozata testi sokalakúságának - polimorfiájának - egyik látható jele).

A húnok testi jellege tehát túlnyomóan ( turánias ) europoid, de természetesen a több ezer éves szomszédság

okán a húnok őshazájának peremterületein néhány mongoloid/mongolid rassz-féleség is bekerült az eredeti

hún genetikai állomány mellé: É-ról (a Szaján-hegység felől) az ún. szajáni (egyes jellegeiben egészen kicsit

az eszkimókéra hasonlító), az Ötüken-(ma: Hangáj-) hegység felől az ún. chancelade-rassz, ÉK-ről az ún.

bajkáli, a belső-ázsiai és a (szibirido-)tunguz vagy közép-amuri, K-ről az ún. mandzsú~észak-koreai és a

japán, DK-ről a tulajdonképpeni kínai (centrál-szinid), végül D-ről az ún. proto-mongolid, amely a tibetiek

fő jellemzője Magas-Ázsiában. Mindezek a mongoloid/mongolid rasszok is előfordulnak elvétve a húnok

között, többnyire valamelyik, még Belső-Ázsiában csatlakozott és öntudatilag húnná lett népességnél.

Újra hangsúlyozom, hogy a szkítákkal való (előbb belső-ázsiai, majd maradványaikkal altaji-turáni)

érintkezés és keveredés miatt is, majd az eleve észak-turanid (=andronovói) rassz-dominanciájú

magyarokkal való É-turáni érintkezés és szövetség kapcsán is: az Európába átjött húnok legfőbb jellege a

transz-kaszpi és a turanid lett.

A testi jelleg, a rasszok népességen belüli arányainak változása azonban nem jelentette sem teljes

nyelvcseréjüket, sem öntudat-(identitás-)megszűnésüket igen hosszú időn át: lelkükben húnok maradtak, sőt

a beolvadó népességek vagy a hún-vezette katonapolitikai törzsszövetségek eredetileg „nem hún” tagjai is

büszkén vallották magukat (ma azt mondanánk: politikai értelemben vett ) húnnak.

Mielőtt rátérnék a húnok és a kereszténység, konkréten pedig Attilla és a kereszténység kapcsolatára,

röviden le kell számolni azzal a húnokat és ezért minket is gyalázó ferdítéssel, amelyet hadjáratokban

legyőzött kortárs ellenségeik, majd ezt felhasználva - a sztyeppei népeket zsigerből gyűlölő Sztalin

közvetlen utasítására a bolsevik áltudomány - „hivatalból” kötelező szemléletmóddá és tananyaggá tett mind

a Szovjetunióban, mind a megszállt ill. csatlós államokban, így nálunk is. Nálunk ez azért okozott még

súlyosabb torzulásokat az egészséges nemzettudatban, mert dominóként illeszkedett a ferenc-józsefi „finn-

ugrizmus” Trianonig erőltetett terjesztéséhez, amelyben a sztyeppei népeknek, mint „szörnyű barbároknak”

legfeljebb másod-harmadlagos szerep juthatott, és ezt a ( korábbi bécsi udvari elvárás okozta ) nemzeti

öntudat-zavart híres történészeinknek: Hóman Bálintnak és Szekfű Gyulának a két világháború között sem

sikerült egészen visszaszorítania.

Az Ordosz, a később róluk elnevezett közeli Hingan-hegylánc D-i vége, a mai Pekingtől ÉNY-ra lévő hegyek

környéke, és szó szerint Távol-Keleten a Lyao-(Liao-) folyó alsó szakasza és Sárga-tenger menti

torkolatvidéke lett Kr.e. 15. ée.-től a húnok őseinek az őshazája több ezer éven át, kis área-módosulásokkal.

Mezolitikus technikai kultúrájukat, amelyre az apró eszközök használatának az itt talált őslakosok nagyobb

és gyakran kavicsból pattintott eszközeivel vegyes használata a legjellemzőbb, a 7.ée. közepéig megőrizték;

e korszak végén azonban ÉK-K felől (ide „végső fokon” Japánból megérkezve) kezdett elterjedni a

kőeszközök csiszolása is; gyűjtögették a vadnövényeket, halásztak, vadászták a vadállatokat; egyetlen

háziállatuk a kutya volt, amely nem csak szállást őrzött ill. vadász-társ volt, hanem - amiképpen a nagyobb

testű növényevők, pl. a kecske, juh, szarvasmarha, bivaly, ló, stb. háziasítása előtt Földgolyó-szerte ! –

vadászati balsikerek miatti hús-hiány enyhítéséül a kutyát (ekkor még!) ették is.

A messzi DK-Ázsiában és D-Kínában a 7.ée. elején rájöttek a helybéliek az ott élő vadrizs háziasításának,

termelésének fortélyaira; a vad gabonafélék termesztésbe vételének gondolata és technológiája a

tengerparton, csónakos „tranzittal” gyorsan terjedt É felé, és eljutott a Lyao-(Liao-)folyó torkolatához is. A

rizs azonban itt még nem volt meghonosítható, hiszen azt akkor még nem elárasztásos, hanem ún. esőztető

rendszerben termesztették D-en is, de itt É-on az idáig eljutó monszun-eső ehhez kevés volt, és a tél is

zordabb. Így a húnok ősei az egész Eurázsiában csakis itt őshonos vadgabona-fajok, jelesül a vadköles és

egy nagy (pirosas) magvú vadmuhar-faj termesztését kísérletezték ki: teljes sikerrel. Húnjaink tehát a Kr.e.

7.ée. közepétől muhart és kölest, azaz gabonát termeltek; amikor még Európa egyetlen akkori népe sem

ismerte a növénytermesztés egyetlen formáját sem, sőt DNY-Ázsiában ill. a Közel-Keleten is éppen csak

elkezdődött az árpa és a búza domesztikálása. A köles-termesztést a kínaiak is É-ról, a húnok őseitől vették

át. Még a méltán híres - NY-i részein a tibetiek, D-i középső, továbbá DK-K-i részein a tulajdonképpeni han

(=É-)kínaiak élelemtermelésének emlékeit megőrző - (.a Kr.e. 6./5. évezred fordulóján~az 5. ée. legelején

kezdődő ) Jangsao-kultúra főként É-i - húnokkal szomszédos ! - sávjából előkerülő, a térségben kizárólag a

húnoknál előforduló ajnuid/ausztraloid testi maradványok ( elsősorban a jellegzetes koponyák ) régészeti

feltárása is jelzi e folyamatot.

A hún őshaza népeinek folyamatos technikai-technológiai haladását az egymást követő (ma: régészeti)

kultúrák jelzik, feltárási helyükről elnevezve: Hszinglingva, majd a közép-holocén elején, kb. Kr.e. 5.100-tól

a Hszinie, Kr.e. 4.000-től pedig a Hongsan. A Hszinie és a Hongsan időbeli határa körül megélénkült a

lánckereskedelmük a távoli NY, jelesül a Tárim-medence és Turán felé is, beleértve É-Turánt, tehát magyar

őseink őshazáját is: a húnok „átadták” lánc-(közvetítő-)kereskedelmi partnereiken keresztül a NY-iaknak -

így magyar őseinknek is – a köles termesztési ismereteit (nyilván: vetőmaggal együtt, hiszen NY-abbra sem

élt vadköles, amiből redomesztikálni lehetett volna azt), a NY-iak pedig a búza- és az árpa-termesztés

ismereteit (azonos okból vetőmagokkal együtt, hiszen még az ő NY-i szállásterületeiken sem éltek e fajok

vad alakjai, nem hogy Belső-vagy K-Ázsiában). Viszont É-turáni = ősmagyar „irányból” ismerhették meg az

eurázsiai sztyeppének nemcsak a NY-i (ma D-ukrajnai) részén a vadló-háziasítás fortélyait, hanem a K-i,

belső-ázsiai részeken is, bár tenyészanyagot nem kellett vinniök: élt itt vadló mindenütt.

A Kr.e. 3.000-től 2.450-ig tartó, az egész É-i féltekére kiható nedvesebb-hűvösebb (= humidabb) éghajlat

kapcsán a Gobi térségében a korábbi félsivatag, a Tárim-medencében pedig a sivatag is jelentős mértékben

visszahúzódott, és kiterjedt az alacsony- és a magasfüvű sztyepp, helyenként még a fás-(„erdős”-)sztyepp is.

A húnok az új, nagyállattartásra is alkalmas, de a bővebb édesvizek mentén a növénytermesztés új

lehetőségeit is megteremtő környezeti feltételekre maguk is szállásterület-bővítéssel „válaszoltak”: ősi

hazájuk megtartása mellett NY-abbra és É-abbra is kiterjesztették új kultúrájukat, ez a „Szwi(n)-

dzsan~(kínaiul: sui’jüan~)Zsehol” nevű műveltség, amelynek feltárásakor a növénytermesztő-állattenyésztő

(de azért még vadászgatni is járó) gazdálkodás kellékei közé szép, pirosra festett, fekete mintákkal díszített

agyagedények , továbbá D-i (=kínai és tibeti nyelvű) szomszédaiktól átvett ún. tripód-( =3-lábú) edények is

tartoztak; a Kr.e. 3.ée. legvégén pedig igen ritkán és luxus jelleggel (pl. ékszerként), tehát importként már

megjelent néhány réz-tárgy is, vagyis az első fémek.

A Kr.e. 2.ée. legelején - a már Árpáson ismertetett, a legkorábbi öntőmintákkal igazolhatóan É-turáni

ihletésű - ún. „1. bronz-lánc” K-i végpontja a hún őshaza lett, ettől kezdve - ha eleinte még csak közvetítő

kereskedelem révén is - soha nem szakadt meg a magyarok és a húnok őseinek kapcsolata !

A Kr.e.-i 2.ée. első harmada vége felé egy, eredetileg a Kaukázuson túlról származó új bronz-technika és

ízlés népe vonult be Turán középső részeire is; a *L/Jaksza-rud(=Szir-darja) torkolatvidékéről az addig ott

meghúzódó *togár~dzsecsi(jüecsi) népesség onnan elüldözött egy része a K-Tien-san felé menekült; a

húnok egy harcias törzse pedig - behatolva a Sárga-folyó alsó szakasza menti, kínai nyelvű és testi jellegű

népek szállásterületére - megszervezte az ún. Sang-(Jin-) államot, amelyeknek dinasztiája és korai

hadseregének egy része tehát hún eredetű volt. { A húnok már az „1. bronz-lánc” kora-bronzkori

kultúrájának Ordosz-i kezdetét megelőzően is jelentősen hatottak a kínaiak történelmére, NY-i ( Tárim-

medencei, turáni, sőt áttételesen iráni ) távkapcsolataiknak köszönhető fémhasználati ismereteiket is

felhasználva egy csoportjuk megszervezte a hún eredetű dinasztiájáról elnevezett ún. *Hya ( sokáig csak a

kínai szájhagyományban: Hia ill. „Hszia” ) államot = a han-kínaiak első, sokáig csak a legendákban „élő”,

mára már régészetileg is igazoltan létezett államát…}.

A húnok és a Sang-(Jin-)állam között rendszeres árucsere kapcsolat alakult ki: a húnok elsősorban a

Sangoknak adták el állattenyésztési fölöslegüket, a Sangok ezért cserében gabonát adták el a független

húnoknak; továbbá a kínai hagyományokkal az „1. bronz-lánc” K-i részeire jellemző, a Gobi-ból, a Lob-tó

(= nor) környékéről, az Ordosz-ból, a mai Senhszi és Hopej tartományok É-i, hún-lakta részeiből jól ismert

sajátos bronz-stílus hagyományokat egyesítő fémtermékeiket.

A D-i kapcsolat termékenyítőleg hatott a hún ötvösségre is: itt alakult ki kb. Kr.e.1.300-ra az ún. Karaszuk-

kultúra. Mivel azonban kb. a Kr.e.13.sz. elején az egész É-i féltekén markáns szárazbodás, aszályosodás

kezdődött, amely különösen a sztyeppét sújtotta, a Karaszuk-kultúrás hún népesség nem kis része

elvándorolni kényszerült: Ny-ra az Irtis-folyó felső folyásához ill. az Altaj-hegység egyes részeire, É-ra a

Bajkál-tó túlfolyás-küszöbe (az ‘Angara-folyó itteni szakasza) környékére, ÉK-re Mandzsúria közepére, sőt

utóbb a Bajkálontúl~Amur-folyón túl vidékeire is; de cseretermékeik eljutottak a mai Koreába, kései stílus-

hatásuk pedig Japánba ill. a Bering-szoros környékére is. Őshazájukban maradt fő-fő népességüket is,

messze elszármazott népcsoportjaikat is, sőt még új szállásterületeiken a kultúrájukat átvevő (utóbb néha

ellenségeikké váló) szomszédaikat is a kínaiak *tingli∟-fang (az utótag jelentése: nép, törzs), majd e név

kínai nyelvbeli „áthallása” miatt „ting-ling” (=„mókusprémes”), végül főleg *rong néven írták le

évszázadokon át; nyilván a mindenkori legjelentősebb, aktuális vezértörzs nevét az egész törzscsoportra,

törzsszövetségre átvíve. Ezt a nagyszerű, Belső-Ázsia, ÉK-Turán és D-Szibéria nagy részére kiterjedő, és

még távolabbra is ható bronzkori Karaszuk-kultúrát - miután a távolba szakadt hún néprészek előbb-utóbb

betagolódtak (nyilván nyelvileg is) az ott talált őslakosokba - a Kr.e. 2/1.ée. fordulóján a vaskohászat

megjelenése váltotta fel.

A vas tömegesen a Kr.e. 8. sz.-tól terjedt el a Lob-tó, a D-Gobi, az Ordosz és a Lyao-folyó alsó szakasza

mentén: ugyanakkor, amikor a korai szkíták/szakák szarvas-ábrázolás vésetekkel díszített jel-kövei a mai

Mongólia területén (egészen a Kerülen-folyóig); természetesen korai szkíta-szaka népcsoportokkal együtt;

akik azonban - feltalálván a nyerget - valami teljesen újat (is) hoztak a vason kívül: a lovaglás tudományát. (

„1.bronz-lánc”-os őseink korábban a zablát találták fel, ezért akkor még „csak” a ló-hátalás terjedt el ). A

szkíták „azonnal” kapcsolatba léptek a D-en legfőbb harci erőt jelentő húnokkal, akik viszont a kengyelt

találták fel. A húnok ekkori törzsszövetségi nevét a kínaiak le is írták, jelesül *quan-rong (kínai „áthallással”

néha csü’en~lung), amelynek első tagja a többi rong-tól megkülönböztető jelző. A rongok jelentős része

letelepedett, falusias életmódot folytatott az Ordosz-vidék vízfolyásai közelében: ártéri növénytermesztésből

és állattartásból éltek.

Az aszályosabb, ezért ( öntözőrendszer ill. annak biztos és bőséges vízellátása híján ) növénytermesztésre

alkalmatlan pusztákon legelőváltó nagyállat-tartást folytatott mind a rongok másik része, mind

szomszédaik, akik közül a legnagyobb szerepre a kínaiak által „*ti” vagy „*di” ( e mindössze két hangzóból

álló gyök-nevű ) közeli törzs és szövetségesi köre tett szert a Kr.e.1.ée. közepére. Természetesen tartósan

egy helyen kijelölt ún. téli szállásaik a nagyállat tartóknak is voltak: a hosszasan betegek és az öregek

számára, ahová aztán télen a törzs munkaképes(= pásztor) harcos férfiai is hazatértek, családjukkal együtt. A

Kr.e. 8.sz.-tól a szkíta/szaka~quan-rong szövetség folyamatosan támadta a Sárga-folyó menti, a Sangokat a

Kr.e.2.ée. végén felváltó ún. NY-i Csou-dinasztia államának központját. A NY-i Csou-k a fővárosukra mért

egyik katasztrofális csapás után áttették hatalmi-közigazgatási centrumukat keletebbre (Kr.e. 771-től tehát -

emiatt! - már K-i Csou-államról ill. uralkodóházról beszélünk). A K-i Csouk pedig 2-3 generáció elteltével -

nem szűnvén a szkíta~hún támadások - elkezdték építeni sztyeppei szomszédaik ellen a Kínai Nagy Falat...

Miért támadták a szkíták és a húnok a zömmel földműves kínaiakat, pontosabban államapparátusukat? Mert

a Kr.e. 8.sz.-tól a markáns éghajlat-hűvösbödés~nedvesbedés megint kiterjesztette a jó legelők áreáit, és a

szinte robbanás-szerűen megnőtt szkíta, de főleg hún állatállomány piacképes termékfölöslegét az É-kínai

állam vagy egyáltalán nem volt hajlandó teljes egészében átvenni { kvóta(!)-problémák az EU előtt 2 és fél

ezer évvel...}, vagy nem a húnok által elvárt árakon. Mert a húnoknak eszük ágában sem volt a földművelő

és főleg sertést, bivalyt meg háziszárnyasokat tartó kínaiak közé beköltözni, ahol kellő mennyiségű legelőt

sem találtak volna, mert azokat már régen feltörték szántónak a kínaiak.

A Kr.e. 6.sz.-tól (ekkorra a mongóliai szkíták kis része DK-Ázsiába vonult, a többiek kezdtek beolvadni a

húnokba) új ötvösművészeti állatstílus jelent meg a Kaukázuson túlról a Fekete-tenger ÉK-i~É-i partvidékén,

amelynek hatására az É-Turántól a húnokig terjedő „sávban” egy rokon művészet terjedt el, főleg aranyból

készült ötvös-remekeiken: viaskodó ragadozó és növényevő emlősök, meseszerű állatok (pl. griffek),

ragadozó madarak, vízi madarak, kígyók, halak, életfa-ábrázolások, néha háziasított/tenyésztett állatok is,

továbbá harcosok és a hozzájuk tartozó nők: nagyjából ezek a motívumok folyamatosan fönnmaradtak nem

csak a kései szkíta/szaka időkben, hanem utóbb is, beleértve a népvándorlás teljes korát is, amelyet a húnok

kezdtek meg, és a magyarok fejeztek be. A magyaroknál a Szt. László-legenda Árpád-kori ábrázolásain

tűnnek fel a fenti motívumok, mint a világosság és a sötétség örök harcának szimbólumai.

Ugyanebben a késő-szkíta és ez utáni időszakban - tehát Jézus Krisztus földi élete és megváltói műve előtt

bő fél ezer évvel - alakult ki a sztyeppei népeknél ( a már Árpáson ismertetett) különleges Egyisten-hitük,

amelyben a legfőbb és szinte teljesen szelleminek tekintett égi hatalmat a török nyelveken Tengri-nek, a

magyaroknál (a kereszténység felvétele előtt, de a nép száján ezután is) Öregisten-nek nevezték.

A Kr.e.-i 1.ée.közepétől szervezte meg a kínai állam a saját első lovas hadseregét, a harcosokat a hún

törzsszövetség népei közül „verbuválva”: a kínai nyelvben a „rong” hamarosan már elsősorban „katona,

harcos, hős” jelentésű lett.

A kínai államtól független, szabad hún szállásterületeken a „rong” és a „ti” hegemóniát a Kr.e. 3.század

végétől a *hjung-nu („áthallásosan”: hszjung-nu) törzs, mint törzsszövetség-vezető vette át, királyuk igazi

birodalomban egyesítette az íj-feszítő népeket.

Évszázadok múlva - a kínaiakkal vívott, változó sikerű háborúikban legyengülvén - a hjung-nu vezette

törzsek zöme É-ra, a mai Mongóliába költözött; itt valószínűleg másik törzsek kerültek az élükre, új

dinasztiákat adva a törzsszövetségnek, mert ettől fogva csak a kínaiak használják rájuk a hjung-nu jelölést,

míg amikor a Krisztus születése körüli évszázadokban több hullámban átköltöznek Turánba és az Altajba,

ott is, de főleg Iránban és a NY-i országokban hjon és hún törzsszövetségi néven jelennek meg.

A dzsüpan/gyüpan (kínaiul jüepan-nak átírt) nevű, eredetileg É-hopeji húnok pedig, innen a kínai zaklatások

miatt elköltözvén, századokon át „szerepelnek” majd a K-Tien-sánban, ill. egyes csoportjaik (pl. szaben,

törökös nyelvű többes számban: szaben∟der) a korai avarok 2. néphullámához kapcsolódva jutnak el a

Fekete-tengertől É-ra eső sztyeppékre, majd a Kárpát-medencébe is;{tessék csak fölfigyelni a kései avar

korból és a magyar honfoglalás és államalapítás óta ismert rokon hangzású földrajzi neveinkre, mint pl.

Dévéń, Szeben vagy éppen Lébéń...; amely utóbbira azért is fölösleges a szlávból való eredeztetés

ráerőltetése, mert nyoma sincs (a közeli környéken sem!) honfoglalás előtti vagy utáni szláv telepeseknek }.

A húnok története a Kr.e. 3.sz.-tól Attilláig már minden, az utóbbi 1-2 évtizedben megjelent vagy újra

kiadott jobb történelemkönyvben benne van. A kereszténység manicheus majd nesztorianus eretnekségével

találkoztak legkorábban: belső-ázsiai majd turáni szállásterületeiken. A Szt.Háromságos Egyetlenegy

Istenről szóló tanítással K-Európában, majd a Kaukázuson átkelve Örményország környékén kerültek

kapcsolatba először.

Szt. Jeromos - kora egyik legműveltebb theológusa, aki nagyon sok nyelven beszélt - a héber nyelvű

Ószövetségi Szentírás latinra fordítása érdekében 373-ban készült először a Szentföldre menni, hogy a tudós

zsidó rabbiktól megtanuljon héberül. Kisázsiában megbetegedett, és vezek-lésül 4-5 éven át a Római

Birodalom K-i határvidékeinek „pusztaságaiban” és kolostoraiban aszkétaként élt ill. tudását gyarapította.

Mivel Örményföld K-i részein előfordultak manicheista∼ zoroasztriánus „fertőzések”, illetve mivel a

Kaukázuson át lovasnomád szarmaták, majd Turán felől jövő más „nem keresztény” népek is be-betörtek,

Szt. Jeromos időnként térítő utakra is indult.

Elveszett önéletrajzán alapuló legendáriuma szerint 378-379 körül az e térségben kalandozó húnok és turáni

eredetű szövetségeseik körében is folytatott missziós tevékenységet, azaz hirdette a Szentháromságos

Egyetlenegy Istent. 418 után pedig azt írta, hogy „a húnok zsoltárokat tanulnak, és Scythia zordságát a hit

melege tölti be”. Jeromos följegyzése teljesen összhangban van az ugyancsak korabeli örmény és szír-

keresztény tudósításokkal. De a húnok nemcsak itt és ekkor, hanem a Fekete-tenger parti K-római telepek

keresztény lakóival érintkezve is, majd a NY-római területeken is találkoztak e tanításokkal; igaz, gyakran

hadiállapotok közepette, de béke idején egyszerű kereskedelmi ill. diplomáciai ügyletek során is.

A húnok többségükben nem lettek keresztények, de a húnok között ill. fennhatóságuk alatt éltek

keresztények. Pl. a Dunántúlon - amely nem harc, hanem szerződés révén, tehát békés úton került hún kézre

- az ariánus eretnek germán barbárok hatalmas pusztítása után éppen a hún időkben normalizálódott az élet;

a túlélő és a Szt.Háromságot valló keresztényeké is, olyannyira, hogy pl. Gorsium/Herculia (Tác-

Ófövenypuszta) germánok által a földdel egyenlővé tett ókeresztény bazilikáját ekkor építették újjá, amely

új püspöki székhely is lett. Árpás-Mursellá-ban is a húnok alatt indult újra az élet.

Fő „szabály” volt a tatárok-mongolok és az iszlám-arabok birodalom-alapításai előtt , így a húnoknál is, hogy

a meghódított területek népe azzal ismerje el az új politikai helyzetet, hogy békésen él, dolgozik és adózik ; a

meghódítottak világnézete ill. vallása vagy nyelvhasználata nem érdekelte a hódítókat; ma úgy mondanánk:

teljes körű kulturális autonómiájuk volt, lényegében zavartalan hitélettel.

Soha senkinek nem esett bántódása a húnoktól pusztán azért, mert pl. keresztény volt; a hún nagykirályi

udvar államigazgatásában (főleg a hún kancellárián) is számos írástudó keresztény dolgozott, még attól is

függetlenül, hogy mely keresztény irányzatot követve élte meg hitét.

Ruga hún nagykirály az egyik (valószínűleg a nyári) fővárosát már a Kárpát-medencében jelölte ki. A 425-

beli hadi események után a NY-Római Birodalommal kötött békeszerződést politikai „vendégek” cseréjével

is megerősítették; a „túsz” szó itt csak jogi értelemben igaz: mind a hún, mind a Ny-római területen a

„vendégek” fejedelmi rangjuknak megfelelő bánásmódban részesültek, szolgáló személyzettel, magas

„ellátmánnyal”, kisebb mozgáskörön belüli szabad mozgással, ezért helyzetük inkább a mai követségi

alkalmazottakéhoz volt hasonló --- béke-időben... Van olyan feljegyzés, amely szerint Ruga 433-434 körül

az egyik fő „vendégként” unokaöccsét, a Hún Birodalom Volga-környéki és turáni részein egykor

kormányzó, majd pár évig nagykirállyá is lett fivére, Mundzsuk kisebbik fiát, Attillát is elküldte rövid időre a

NY-Római Birodalomba.

Attilla - ekkor még „csak” királyfi - eredeti neve ( a későbbi aldunai törökös nyelvű óbolgár fejedelmi

listából kikövetkeztethetően ) *äbtigo-lu lehetett. A záró „lu ” rész - Rugától kezdve minden nagykirály

személyi neve végére került fölszentelésekor/beiktatásakor {Rugi-lu , Buldi-lu , Abtigo-lu /Attilla } -

eredetileg „férfi, hős” jelentésű, a nagykirály neve után azonban „a fegyveresek főparancsnoka”, ismerős

kifejezéssel „a legfelsőbb hadúr” jelentésű lehetett. (Az indogermán nyelvek egy részében viszont ezzel a

hangcsoporttal becéznek... A porig alázott gótok krónikása is félreértette, vagy kései elégtételként

félremagyarázta a helyzetet, amikor bő évszázaddal Attilla halála után arra merészelt gondolni, hogy egy

hún nagykirállyal gügyögni lehetett. Sőt ma is vannak „szófejtők”, akik szerint Attilla neve - ifjúvá

avatásától(!), vagy akár már csecsemő korától? - „atyácska” lett volna, mivel az Attillá-vá egyszerűsödött

hangsort gótul akár „at’ele/atyele”-nek = atyácskának is „át lehet hallani” ).

Az *äbtigo-lu első, tulajdonképpen névadó része pedig (magánhangzós kezdet előtti állapotában) a K-en

szokásos ún. politikai program-név: az altáji húnok törzsszövetségi neve lehetett, akikkel nyilván az ifjú

Attillának kellett a szövetséget megkötnie vagy megerősítenie (nomen est omen!), és akiknek az egyik -

sadag∟-är(i) nevű - törzse a NY-i Hún Birodalommal való szövetségkötés kapcsán még a Kárpát-

medencébe is átköltözött, sőt, a hún ügyhöz, a hún érdekekhez még Attilla halála után is a leghűségesebb

maradt. Azonos(!) nevű, az Altaj-vidéken maradt hún rokonságuk utóbb a mai kirgizekbe olvadt be:

zsedig∟-er és zsetig∟-en nevét mindmáig büszkén megőrizve.

NY-on tehát a „*g”-t a görög átírásbeli „γ” lágyabb hangzása váltotta fel, amely aztán - magánhangzó-kiesés kapcsán, „γl” kapcsolatban -

hasonult a rangjelző „lu ” „l” hangjához; a kezdő „*b” mássalhangzó pedig némi „v”-nek hangzó görög „β”állapot után az őt követő

markáns „t”-hez hasonult. Ezért írnak Ny-on ma Attilá-t, de helyesebb a „*g”⇒ „γ”-ra is emlékezve nálunk Attillá-t

írni és mondani. A magyar nyelvérzék egyébként is következetesen két „l”-lel mondja... , hát írjuk is így !

Attilla - akár „vendégként”, akár valamelyik hadjáratban ifjúként részt véve, tehát „helyszíni szemle”

alapján - megvetette a Ny-Római Birodalomban tapasztaltakat; (van olyan, igaz kései följegyzés is, hogy

ekkor magában Rómában is járt) : a kereszténység és életformája még kisebbségben volt; tombolt a pogány

késő-antikvitás dekadenciája, amelyet a korai keresztények is elítéltek, (ezt kitűnően ábrázolja Madách: Az

ember tragédiája római színében, Szt. Péter apostol és munkatársai szájába adva a lesújtó kritikát; persze a

keresztény kiutat is).

Nagykirállyá fölkenése után is Attilla feltűnően szerényen, szinte puritán ízlés szerint élt: még a protokolláris

fogadásokon is a lehetséges legegyszerűbb hún ruhában, ékszerek nélkül, fából ácsolt széken ülve fa asztal

mellett, borát is fa-kupából fogyasztva, fa-palotája fogadótermében; miközben udvartartása tobzódott a ma

státusz-szimbólumnak nevezett pompában. A kor legkitűnőbb hadvezére, aki béke idején is szinte korlátlan

hatalmú egyeduralkodó volt, lám, politikusként is „edzette magát” az elkerülhetetlen háborúk tábori

körülményeihez.

Attilla lobbanékony vérmérsékletű volt, de „két fellobbanás között” nyugodt, küldetés-tudata mély hitével

megáldott-megvert személyiség. Tengri istent személyes sorsa, és személyén keresztül népe sorsa

meghatározójaként imádta, ezért is tudakolta Tengri akaratát minden jelentősebb politikai ill. magánéleti

tette előtt a főtáltos áldozat-bemutatásán keresztül, amelyen személyesen vett részt.

Így történt ez a torzan, „catalaunumi”-ként ránk hagyományozott, a mai É-Franciaországban lévő mauriaca-

i (Orléans-közeli) csata előtt is. Attilla 451 nyarán a korábbi, és a húnoktól megszökő adófizetői, a vizigótok

megbüntetésére ment ide. A vizigótok mellé több szövetségesük is felsorakozott, többek között Attillának

egy ifjúkori „igazi római” ismerőse is: Aetius és hadserege. A hún táltosok jövő-firtató áldozata „vegyes”, de

többségében győzelmi eredményt „jelzett” a másnapi csatát illetően.

Másnap csata közben eleredt az eső, ettől felpuhultak a húnok íjain az idegek, és ezzel egyik legfőbb

haditechnikai erejük vált hasznavehetetlenné. A hajnalig elhúzódó véres küzdelem - mondjuk úgy -

döntetlenül végződött, de Aetius és nyomában mindmáig a NY-i történetírás a húnok totális vereségét

hazudja. Amelyet „mindössze” az a tény is cáfol, hogy a húnok - a mauriaca-i csatamezőn még pár napig

várva, hogy hátha újra felbukkan az ellenség, és a megszáradt íj-idegekkel a szokásos nyílzáporok majd

végső döntést hoznak - hiába várván bármiféle ellenséget, végül is haza vonultak (tehát nem „menekültek”!),

és azonnal a következő évi hadjáratuk előkészítésébe fogtak.

Attilla a mauriaca-i („catalaunumi”) csata előkészítése, lefolyása, majd a szétfutott ellenségekre hiába való

várakozás ideje alatt a mai Troyes városában rendezte be főhadiszállását. E város püspökével kötött

egyezséget és jó viszonyt maga a püspök úgy írta le emlékirataiban, hogy a húnok ott létükkor akár csak

egyetlen baromfit sem tulajdonítottak el. A püspök hálából a Rajnáig kalauzolta a hazafelé tartó húnokat.

Attillának a kereszténységgel, mint hitrendszerrel kapcsolatos tiszteletteljes magatartását kiválóan jellemzi,

hogy a püspök a Rajna-folyó parti elválásuk után azonnal teljesítette Attilla arra vonatkozó kérését, hogy

imádkozzon érte... ( A húnok távozása után visszasettenkedő Aetius mindezekért a püspököt 2 évnyi

száműzetésre kárhoztatta, azaz nem térhetett vissza püspöki székhelyére, nem gyakorolhatta püspöki

kötelezettségeit ).

A háborúk persze nem zajlottak le akkor sem öldöklések, erőszakos cselekmények, fosztogatások nélkül; az

azonban ma már kideríthetetlen, hogy a szűkebb értelemben vett húnok, vagy nagyszámú, a hadjáratokban

az oldalukon részt vevő - zömmel germán ! - szövetségesük követte-e el mindazokat, amelyeket ma kizárólag

a tulajdonképpeni húnok számlájára írnak

De újra ki kell hangsúlyozni, hogy nem azért harcoltak a húnok a NY-iak egy része ellen, mert azok

keresztények voltak, hanem mert pl. a NY-ra szökött adófizető alattvalóikat támogatták, vagy ellenségesen

viszonyultak a húnok által markánsan igényelt cserekereskedelemhez, vagy mert éppen valamelyik

keresztény hatalom hadserege tört be hún felségterületre. Mivel mindig a húnok és szövetségeseik

hadseregei győztek, a megvert hadseregek írástudói között volt olyan, aki azt írta, hogy a hún-vezette

szövetséges hadsereg harci cselekményei után NY-on jelentősen nő az árvák száma. Ez minden háború

szomorú következménye, tehát semmiképpen nem túlzás. Portyázásaikon vagy harci cselekedeteikkor

nyilvánvalóan a tulajdonképpeni húnok sem voltak szentek.

Maguk a (csak az Aetius-i propagandában tönkrevert) húnok a következő év, 452 tavaszán a NY-Római

Birodalomnak már nem is valamelyik peremterületére hatoltak be, mint „Catalaunum” esetében, hanem

egyenesen a központi tartományba, Itáliába. A hadsereget - mint mindig - maga Attilla vezette most is.

A NY-i közfelfogás szerint Attilla hún nagykirály el akarta foglalni Rómát is, de a pápa - és a pápa fölött

lebegve megjelenő Szt. Péter és Szt. Pál apostol - rábírta, hogy ettől álljon el. A szürke valóság: Attilla, nem

mint ifjú „kezes”, „vendég”, hanem mint hún nagykirály és ekkori hadserege soha nem járt Róma közelében

!

Két sikertelen ostromuk után 410-ben a barbár germán vizigótok foglalták el és rabolták ki Rómát, I.

(Szt.)Ince püspöksége idején.

A húnok „viszont” 452-ben Itália északkeleti sarkában több havi ostrommal bevették Aquileiát; majd Attilla

nagykirály vezetésével további erődemonstrációs hadjáratot folytattak, de kizárólag a Pó bal (=északi)parti

síkság-részén, 452.nyarán. Hún őseink már hazafelé - Kárpátia felé - fordultak, (mert a seregben járvány tört

ki, és főleg, mert aldunai ill. észak-balkáni határaikat megtámadta a Kelet-Római Birodalom hadserege),

amikor a nyugat-rómaiak fegyverszünet-kérő küldöttsége Mantua mellett - Rómától légvonalban is legalább

400 km-re ! - felkereste Attillát. A küldöttséget egy consul-viselt államférfi vezette, 2 tagja pedig Róma

praefectusa ill. I.(Nagy, Szent) Leó pápa voltak. Fegyverszüneti kérésüket ill. a foglyok kiváltásáért

felajánlott anyagiakat Attilla elfogadta, és seregével haza indult. (Rá egy évre, 453. tavaszán-nyárelején

Attilla nagykirály meghalt, röviddel ezután a Turántól~Altajtól a Rajnáig terjedő Hún Birodalom

felbomlott).

A korábban hún-alattvaló, most hún-ellenes barbár germán osztrogótok 489-től kezdődően megszállták

Itáliát; Totila nevű királyuk pedig - Vigilius pápa idején - 542-ben, majd 549-ben is megszállta és feldúlta

Rómát.

„Totila”, ”Attilla”, „Róma veszélyeztetése”, „sikeres fegyverszüneti tárgyalás”: csak „mixelni” kellett a

legenda-képzéshez, Leó pápát delegáció-vezetővé „előléptetve”, a Rómában mártírhalált halt 2 fő-apostol

szellemét mintegy a legenda hitelesítőjeként megidézve...( Azért Rómában, a Vatikánban járva, tessék

megcsodálni a pápai állófogadások - stanzák - termeit, de a Raffaello Santi által díszítettek egyikében

látható, a fentieket ábrázoló festménynél tessék tudni, hogy az bizony legenda. Szt. Péter és Szt. Pál apostol

méltó tisztelete, de a pápaságé is jól megvan efféle „kegyes füllentések” nélkül ).

De az igazság kedvéért még azt is tudni kell, hogy a pápa Róma falai alatt mégis csak megalázkodott valaki

előtt, hogy elhárítsa az Örök Várost fenyegető pusztítást: 455-ben - tehát 2 évvel Attilla hún nagykirály

halála után, sőt éppen a Hún Birodalom szétesése idején - a barbár germánok hírhedten (mára

közmondásosan) kegyetlen vandál nevű törzse királyát, Geiserik-et próbálta a pápa jobb belátásra bírni.

Eredménytelenül...

Attilla önmagát soha nem nevezte Flagellum Dei-nek = Isten ostorának, és a ránk maradt írások szerint soha

egyetlen kortársa sem nevezte így sem őt, sem a húnokat. A kifejezés Szent Ágostontól származik, aki nem a

húnokat illette vele, hanem a fentebb említett 410-beli Róma-feldúlókat: a barbár germán vizigótokat és

Alarik nevű királyukat.

Nem teljesen alaptalan az Attilla koporsójáról szóló tudósítás. A kínai Szi’ma cien történész a híres

„Történeti feljegyzésekben” ugyanis már a Kr.e.-i 2./1.sz. fordulóján megírta, hogy a rangosabb húnokat

favázas sírkamrába tett koporsóban helyezik el, a koporsót pedig ezüsttel és arannyal átszőtt brokáttal vonják

be kívülről körös-körben. Attilla tehát a sötét színű fém-, alkalmasint vaslemez-koporsóját borító hasonló,

esetleg nem csak ezüst-és aranyszálakkal átszőtt, hanem ezüst-és arany lemez-veretekkel is díszített

brokát(ok) alatt valóban nyugodhatott „napsugárban, holdsugárban, fekete éjszakában”, ahogy Gárdonyi oly

szépen körülírta a szóban forgó fémeket. ( Tuvában és Mongóliában találtak is hasonló hún sírokat ).

Attilla Hún Birodalma 454/455-ben megszűnt, a tulajdonképpeni húnok kivonultak a Kárpát-medencéből a

Fekete-tenger NY-i, É-i és ÉK-i partjai közelébe, továbbá a Kászpi-tenger NY-i partjai mellékére,

legfőképpen pedig a Volga mindkét partja mentén É-on a *Kidma-, legkésőbb ekkortól új nevén*Kingul-,

(utóbb Kinγul) ma Kin’el-folyó torkolatáig.

Mikor és miért kezdődött a húnok rovására történő gyalázkodás, történelem-hamisítás, ( amely áttételesen

még Trianonra is kihatott ) ?

A barbár majd a már részben civilizálódó kora középkori germán törzsek, törzsszövetségek több, mint fél

évezreden át támadták a Római Birodalmat s utóbb a birodalom keresztény lakosait is mind NY-on, mind K-

en. Végül a Hún Birodalom megszűnte utáni hatalmi vákuumban az 5./6.sz.fordulójától egy kicsi (Rajna-

menti, a Szajnáig terjedő), de stabil kora feudális királyságot létrehozó germán frankok a római központú és

latin rítusú keresztény egyházra támaszkodva egyre nagyobb és egyre ütőképesebb hatalmi tényezővé váltak,

belharcaikon is felülemelkedve. Királyaik presztízsét növelte, hogy a hún mintára szerevezett lovasságuk a

mai D-francia területeken megállította az iszlám-arab hódítást is, továbbá számos szomszédos, addig még

független germán törzset is magukhoz csatoltak kemény harcok árán, s ahol még pogányság volt, tűzzel-

vassal terjesztették a kereszténységet.

751-ben államfőjüket - először a középkorban, amely aztán mintául is szolgált másoknak - már „Isten

kegyelméből való uralkodó”-nak titulálták. A pápai állam más germánokkal vívott harcaiban mindig a pápa

oldalán avatkoztak be. Hálából a pápa szemet hunyt a frankok újabb háborús területszerzései fölött még

akkor is, ha az országokat, országrészeket más keresztény uralkodóktól vették el: mivel a meghódítottak pl.

ariánus eretnekek voltak.

A Frank Birodalomban 771-től egyeduralkodóvá lett Károly - néhány többnyire sikeres háborúja után -

akkora hatalomra tett szert, hogy 800. Karácsonyán Rómában a reálpolitikus pápa császárrá koronázta.

Ma Nagy Károly-ként áhítattal emlegeti a nevét Európában a teljes francia, angol és német nyelvterület

lakossága, mint „világhódítóét”. Ma már (ibériai maurus/mór népesség híján) csak a baszkok büszkék arra a

tényre, hogy megfutamították; és nekünk kell büszkének lennünk arra, hogy a frankok és szövetségeseik

által húnnak megismert késő avarok, köztük székely-magyar őseink akkora csapást mértek a Nagy Károly

által személyesen vezetett első kárpátiai hadjáratra, hogy Károly (a további veszteségeket elkerülendő) Ács-

Szőny térségében „hátra arcot” rendelt el, és pánikszerűen az Óperenciába vonult vissza. ( Fiai, rokonai

később is csak az avar belviszály miatt tudtak behatolni a Kárpát-medence szívébe; az avarok déli erejét

pedig az aldunai bolgárok morzsolták fel, frank bíztatásra és szövetségesként).

Tehát a NY-európaiak identitás-tudatával, önérzetével „baj volt”: Attilla nagykirály híre, nevének fénye

azért mégis csak nagyobb volt Károlyénál; meg aztán „ezek a szörnyű hún-avarok megfutamították

Károlyt”. A legfontosabb mégis az volt, hogy Károly Róma-hű birodalmába tartozott szinte minden olyan

germán, akinek az ősei korábban a Római Birodalom és a római kereszténység esküdt ellenségei és legfőbb

bántalmazói voltak fél évezreden át. Az ördögi politikai „megoldás”: az eredeti dokumentumokat mélyen

elrejteni a levéltárakban, (ma úgy mondanánk: bizonytalan időre titkosítani...), a karoling történetírásban

pedig minden (korábbi) germán bűnt a húnok számlájára átírni. És mivel az eredeti dokumentumok csak a

XX.sz. 2.felében váltak kutathatóvá, NY-Európa (utóbb, főleg a 962-ben deklarált „Szent Német-Római

Birodalom” eszméjéhez igazodva: egész Európa) minden szintű oktatásában 1 évezreden át mindmáig a

húnok a született gonosztevők, a barbár szörnyeteg ázsiaiak ősmintái.

És persze Európa népeinek zöme mindig is tudott valamit a magyarok hún kapcsolatairól is, továbbá

(föltupírozva és elferdítve a tényeket) a magyar honfoglalás és a „kalandozások” viselt dolgairól is. Még

Trianon lélektani előkészítésekor is kihasználták propagandájukban a szomszédok zsákmány-éhes

politikusai a NY-i közvélemény zömmel hazugságokon, ferdítéseken, tévtanokon alapuló hún-ellenszenvét,

előítéleteit: a gyűlölt húnok 100 %-ban egyenesági utódainak beállítva az I. világháború körüli idők teljes

magyarságát.

Az 1000 éves keresztény magyar államiság kulturális teljesítményéről vándorkiállításokon mutatkoztunk be

NY-on 2000/2001-ben, mert hogy „megyünk az EU-ba, és ne gondolják rólunk azt, hogy...”

A „hún-ügy” egésze azonban még a honi közvéleményben is merő sötétség vagy sztereotípia, tehát ebben

már „EU-szinten” vagyunk: olyan igaztalanok vagyunk a húnokkal, - (részbeni) őseinkkel -, mint a (már

korábban is) EU-sok...

Attilla halála után a Hún Birodalom, mint állam felbomlott. A Volga-menti húnok egy része „wangar” néven

a közép-avarokkal ill. székelyekkel visszajött a Kárpát-medencébe, nyelvileg nyilván zömmel már

elmagyarosodva, vagy majd itt elmagyarosodva; a bizánci följegyzéseken alapuló ó-orosz kijevi krónikában

ők a „fehér hungar”-ok, ( a K-szlávban „áthallva” és az orrhangot kiejtve ‘u’hor-t írtak le; a „fehér” talán a

K-i égtájat jelentette egykori hún őshazájukban).

Árpád Hétmagyar törzsszövetsége honfoglalásának millenniumát 1896-ban ünnepelte egész Magyarország,

a központi ünnepségek Budapesten voltak. Ez egy addig „identitás-búvópatakként” létező kollektív

emlékezetet hozott a felszínre a Gödöllő közeli színmagyar ajkú Dány községben: a szomszédos magyar (és

nem magyar) falvakbeli ismerőseikkel tudatták, hogy ők, a dányiak sokkal korábban jöttek be a hazába,

vangar/vanger néven, ezért valójában ők az „igazi” magyarok, nem a később jöttek, vagyis nem a

millenniumot ünneplők. Mind a környékbeliek, mind saját papjaik, tanítóik gúnyolták a dányiakat, ezért

ekkortól saját vangar/vanger mivoltukat „kifelé” csak indulatos állapotban említették. Fontos megemlíteni,

hogy tehát nem az I. világháború után orosz fogságból hazatértek, vagy nem a II. világháború utáni 40 éves

orosz nyelvoktatás generációja találta ki a „венгерский/vengerszkij”-ből a nevet; az 1970/80-as években

még éltek Dányon 60-70 éves olyan öregek is, akik emlékeztek arra, hogy a vangar/vanger változatban

megőrzött népnevüket ők nagyapáiktól, apáiktól hallották. A környező falvakban mindmáig ugratás tárgya,

hogy a dányiak vangarok/vangerok; sajnos a szomszédság is, néhány ifjú dányi is ma már a „vengerszkij”

-ből eredezteti.

A Kárpátokon kívüli legnyugatibb {sokkal később, tehát Etelköz (Álmos és az ifjú Árpád ill. az ifjú

Kurszán) korában Kijev térségében tartózkodó}igen korai húnok egyik ága az utóbb „szlávosított” „-

ics”=„fiai” képzős *radim törzsnévben köszön ránk (sajátos kerámiájukat az ún. „társadalmi mimikri”

szociálpszichológiai hatásaként „illett” utánozni: ezt vette át és részben alakította át szinte a korabeli teljes

szlávság, amely akkor még a Hún Birodalom ma Lengyelországba és Ukrajnába eső részein élt, és csak

Attilla halála után kezdett szétvándorolni…); a húnok későbbi - el nem szlávosodott - ágának neve pedig pl.

éppen az Álmossal Kijevnél szövetséget kötő ős-kumánok egyik törzsfőjének „Böngér” nevében maradt

fenn.

Hún maradványnép volt az Azóvi-tenger és a Kubán között már elbolgárosodva feltűnő „ti-/uti-gur” törzs is;

de a kazárok terjeszkedése előtt a Kászpi-tenger NY-i partjai közelében is hún nép élt, a Kaukázuson-túli

följegyzések szerint. A húnok ÉK-turáni és altaji törzsei „kangar” néven, azon belül pedig pl. az „erdim”

törzs nevével a későbbi pecsenyeg~besenyő népesség „elit” részévé váltak.

De a besenyők Európába jövetele után is maradtak Turán környékén utódaik, akik a később jövő kazakokba,

kirgizekbe kongir∟-at néven tagozódtak be. A K-tien-san-i dzsepan/gyepan (kínaiul átírva jüepan) húnok

É-hopeji eredetéről ill. európai sorsáról már volt szó; helyben maradt utódaik ma nyelvileg kazakká lettek,

de őrzik tüböj és laban/alban névváltozatban egykori nevüket.

A közép-volgai húnok közül a „fehérek” ill. „wangar”-ok a közép-avarokkal a 7.sz. végén a Kárpát-

medencébe költöztek. De helyben maradtak a „fekete” (ez is égtáj-megjelölés, valószínűleg egy valamikori

hún őshazában a NY-i) húnok, „hungár (utóbb latinosan: hungarus)” névváltozattal. E részük a Kurszán és

Álmos ill. Árpád vezette „Hétmagyar” honfoglalásakor volt a társunk; valószínűleg a Kurszán törzsének

szorosabb kötelékében; a honfoglalás után is évszázadokig „fekete hungar” néven megkülönböztették őket

és szállásterületeiket az Árpád törzséhez szorosabban kapcsolódó kabarokétól is, a tulajdonképpeni

Hétmagyaroknak pedig legalább 6 törzsétől is (mármint a Kurszánén kívüli többi 6-étól), de az itt talált

székelyektől és barkóktól is ( ld. krónikaíróink B’rak∟ta nevű földrajzi megjelölését és a mai Palócföld-

közepi barkók szállásait ). Mivel az „európai” húnok jelentős része ugyanolyan turanid testalkatú volt, mint

a magyarok zöme, ezért pusztán biológiai-antropológiai eszközökkel ma már nem választhatók el a nyílván

előőrsi ill. hon-(határ-)védelmi, NY-on és É-on ezért egész nemzetünkre ott névadónak tekintett

tulajdonképpeni hungárok a többi honfoglaló ill. az itt talált korábbi magyarok és szövetségeseik külső

megjelenésétől.

[Megtévesztő eredményű erőlködés - a magyar krónikákban némi lekicsinyléssel (ld. lányrablás-ügy )

emlegetett - törökös nyelvű pontusi óbolgárok egyik, a 10-es számnévvel megjelölt törzsét - „10 ogur”,

óbolgárul „on-ogur” - a hasonló hangzás miatt egész népünk névadójává tenni, amikor a bolgár-törökségen

belül önmagukban a „10 oguroknak” semmiféle tartósan jelentős politikai szerepük vagy birodalmuk nem

volt a K-európai sztyeppén, és a magyaroktól is legmesszebb laktak. A saját korukban legalább

nemzetközileg elismert, még ha csak „másfél-generációs” keresztény államot alapító bolgár nevű óbolgárok

nevét pedig nem vettük át (!) törzsszövetségünk, népünk neveként...].

Végül az eredeti húnok Donyec~Don-forrásvidéki ága eredeti nyelvét megőrizve átvészelte az avar

néphullámokat, majd a 7.sz.elején-közepén - a szétesett pontusi óbolgár birodalom más néptöredékeivel

együtt, de azokkal csak szövetségben, tehát nem keveredve - a Volga-Káma egybefolyáshoz vándorolt. Itt

kis részük - a tepterek - beolvadt előbb a nyelvileg viszonylag még közel álló, de mégsem azonos törökös

nyelvű volgai bolgárokba, majd a mai, egészen más török nyelvű, csak a tatárjárás után ide költöző volgai

tatárokba.

E húnok zöme azonban a Volga bal partján NY-abbra húzódott és mindmáig önálló nemzet: ők a csuvasok !,

akikről minden valamire való szakkönyv leírja, hogy a húnok máig élő utódai, még akkor is, ha a helyben

talált őslakossággal összeházasodva többségük testalkata ma már nem turanid, de nyelvük hún. És a magyar

nyelv ún. törökös nyelvű átvett (jövevény) szavainak zöme nem a mai törökség 9/10-edére jellemző oguz-

(=”z”-ző szóvégű) törökös, a szóvégi „r”-ezőkön belül pedig nem is jakutos, nem is óbolgáros, hanem

egyértelműen csuvasos --- azaz húnos ! E szavaink zöme „divatszóként” került át hozzánk a „Hun’or,

Magyar, két dalia, két egytestvér” még turáni, majd a 370-es évektől K-európai~Volga-közeli

törzsszövetségünk idején, hiszen azért lehettünk szövetségesek, mert közel egy szinten álltunk mind a

gazdálkodásban, mind a társadalom-szervezésben, mind a haditechnikában.

A tulajdonképpeni húnok - szállásterületeik miatt is - gyakrabban kalandoztak a Kászpi-tengertől ill. a

Kaukázustól D-re is, ezért az ottani mező-és kertgazdálkodás számos jelenségére alkalmazott szavukat is

átvettük, ezek már igazi kultúra-szavak, mint pl. a csak ott D-en, a Kaukázusnál, és nem a magyarok

szállásterületei közelében megtermelhető „szőlő” és a belőle készült „bor” szavunkat is.

Végül: igen nagy a valószínűsége, hogy a magyar SzentKorona abroncsokból álló, zárt, boltozatosan íves,

alul pánttal összefogott szerkezete az Altajban és a *L/Jen’isz∟ej felső folyásánál élt hún főtáltosok ( a

környező ottani népek által is átvett ) szakrális fejdísze ( diadémája, azaz koronája ) szerkezeti előképeit

követi.

Mindezek együttvéve azt kell, hogy eredményezzék: méltó dolog, ha most, Attilla nagykirály halálának

1550. évfordulóján fejet hajtunk nemcsak az ő egyéni, politikusi képességei, hanem általában a húnok, mint

rokonaink, majd népünk részévé váló népesség - nemzetünk nemzetközi megnevezésének eredeti hordozói -

sok évezredes történelmi teljesítménye előtt.

* * * * * * * * * * * * *

Korabeli okmányokban először a 12./13.sz. fordulóján találkozunk a Rákóczy-család akkori családfője

nevével, aki alkalmasint egy hún törzs, a dzsepań (emlékszünk: kínai átírásban jüepan) nevét viselte:

Csépány-nak hívták. [E törzsnév-csoporthoz tartozik a Sáros vármegyei (Kis-)Szeben helységneve is].

(Nem szokatlan, hogy törzsnévből személynév lesz, gondoljunk pl. a honfoglalás kori Jenő törzsünkre és

mai Jenő ismerőseinkre). Csépány nemesi családja az Abaúj és Torna vármegye határvidékén tömbösen élő

székelyek szállásterülete ÉK-i határainak közelében, de már Zemplén vármegyében birtokolt, Kassától 40

km-re K-re. A birtokközpont neve nemesi jelzőként (amelyből a családnév lett, s amelyet majd II. Rákóczi

Ferenc soha nem írt y-nal, hanem i-vel) egy 14.sz.-beli írásban található meg először: Rákolc a falu neve;

amelyben a „-c” megszokott magyar helynévképző, (a törökös „-tə” magyar megfelelője). Az „ol”

hangkapcsolat az egész magyar nyelvterületen általában hosszú „ó”-vá vált a későbbiekben, ld. pl. az erdélyi

Barolt-ból Barót, a mi Gyirmolt-unkból meg Gyirmót lett, ugyanígy Rákolc-ból Rákóc, és ez a Mohács utáni

írásbeliségben is már így jelent meg.

Az ÉK-i Kárpátok, K-i Beszkidek egykori szkíta maradvány-népeiből elszlávosodás után alakultak ki az

itteni „fehér” horvátok, és részben a gurálok; a fehér horvátok a Sárosi-kapun bejőve a Kárpát-medencei

folyók mentén DNY, D és DK felé szétterjedtek. Ők a helynevek végi régi magyar „-c”-t „áthallották” a

szláv „-ow” helynévképző ugyancsak szláv kicsinyítő „-owec, -owca, -owce” alakjára, és Rákolc/Rákóc-ból

„Rakovec”-et = „Rákos-(falvá)t” értettek és mondtak. Ezt vették át a későbbiekben ide települt és/vagy

munkaerőnek(=eleinte főleg erdei munkásnak) ide hívott szlovánok/tótok, mai „∟-ák” képzős formájában

csak a huszita előreformáció óta kialakított, lassan terjedő nevükön: szlovákok is; és az itt ugyancsak kései

jövevény ruszinok is.

Nem tudjuk, hogy a tatárjárást a család itt, vagy távoli menedékhelyen vészelte-e át; az sem ismeretes, hogy

a távolsági kereskedelemben (pl. a tokaji bor exportjában) részt véve jutottak-e el morva ill. cseh földre, de

egy ottani házasság és családi kapcsolat igen halvány emléke az Anjou-kortól II. Rákóczi Ferencig családi

szájhagyományként megőrződött.

Mohács csatavesztése, majd Buda török elfoglalása utántól a magyar SzentKorona felségterületén zömükben

csak az erdélyi oláhok/románok és a délvidéki rácok/szerbek maradtak meg orthodoxnak, a NY-balkáni

horvátok pedig római katolikusnak, minden más itt élő nép zömmel protestánssá lett: a magyar ajkúaknál ez

az arány a 16./17.sz. fordulójára meghaladta a 90 %-ot, ezen belül kb. 9:1 volt az arány a magyar kálvinista

reformátusok javára a magyar lutheránusokhoz képest. Mindezek miatt számos római katolikus püspökség

és más egyházi hatóság megszüntette a működését és - nem csak a török elől, hanem a protestáns zaklatások

sőt üldözések elől is - menedékhelyekre költöztek a katolikus egyházi tisztségviselők.

A török ellenes bécsi és NY-európai harc az ország területén rekatolizációs (ellenreformációs)

mozgalommal is együtt járt, amelynek sikere nem csak a fegyvereken múlt, hanem azon is, hogy milyen

messze esett adott országrész Bécstől. Így a Dunántúl zöme + a Felvidék NY-i része hamar újra

katolizálódott, míg a K-Felvidék, ÉK-Magyarország, Erdély, Partium és a Tiszántúl protestáns, főleg

református maradt. Persze azért a kép nem ilyen sematikus: egyéni hitbéli meggyőződések is jól nyomon

követhetők ebben a kérdésben. Így pl. a legvadabb üldözéseknek is ellenállt és a római katolikus hiten

maradt Erdélyben (több más történelmi családhoz hasonlóan) a Báthory-család egyik ága; vagy: a

Dunántúlon újra kialakult katolikus többség és Bécs nyomásával szemben mindvégig megőrizték lutheri

protestánsságukat a Nádasdyak.

A Rákóczyak kálvinistává lettek. Családi jelmondatként pecsétjükre ill. címerük köré azt a szt.páli hitvallást

írták, persze latinul, hogy „ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!”. Több generáción át ők adták Erdély

fejedelmeit is, többek között Erdély aranykorának egyikét, a Bethlen Gábor után következő, és érdemekben,

sikerességben is őhozzá méltó I. Rákóczy Györgyöt.

Az ő fia II. Rákóczy György: szerencsétlen külpolitikát folytatott, amelyben híres elődei művét is

kockáztatta. Felesége, a katolikusnak nevelt Báthory Zsófia a házasság érdekében formálisan reformátussá

lett, így fiúk I. Rákóczy Ferenc is, akit kiskorúan, de még apja életében jövendő erdélyi fejedelemmé jelöltek

és választottak meg. 1660-ban aztán elhunyt II. Rákóczy György. Özvegy Báthory Zsófia rögtön újra

katolikussá lett, az addig reformátusnak nevelt I. Rákóczy Ferencet is a visszahívott jezsuitákkal sebtében

katolikussá átkereszteltette, ( aki nagykorúvá létele után többek között majd éppen ezért sem foglalhatta el

Erdély fejedelmi székét de facto, hanem csak a „megválasztott” címet viselhette ).

I.Rákóczy Ferenc 1666-ban feleségül vette a félig horvát eredetű katolikus Zrínyi Ilonát, legkisebbik

gyermekük II. Rákóczi Ferenc volt, akinek római katolikus neveltetésére maga a nagymama, Báthory Zsófia

is felügyelt. I. Rákóczy Ferenc halála után Zrínyi Ilona feleségül ment a nála fiatalabb és protestáns

( lutheránus ) kuruc fejedelemhez, Thököly Imréhez; Thököly nem akadályozta mostoha fia katolikus

neveltetését. Thököly és kuruc-mozgalma bukásakor is Munkácsot Zrínyi Ilona közel 5 évig védte Bécs

ellenében, majd - a várakat kivéve - birtokvesztés nélküli békefeltételeket sikerült kialkudnia a maga és

kiskorú gyermekei számára, de Bécsbe kellett költözniök.

Itt a császár lett a kis Rákóczi hivatalos gyámja, a tényleges teendőket Kollonics Lipót érsekre bízva, aki

viszont a 12 éves ifjút egy csehországi jezsuita kolostori iskolába küldte 4 évre. 1690-ben Rákóczi

beiratkozott a prágai egyetemre, itt elsősorban a matematika, a természettudományok és a haditechnika

érdekelték. A teljesen idegen nyelvű környezetben idő közben Rákóczi gyakorlatilag elfelejtett magyarul

beszélni, csak néhány szóra emlékezett. Bécs 1692-ben Zrínyi Ilonát a férje, Thököly Imre után engedte

Törökországba; anya és fia soha többé nem találkozhattak.

1692-ben Rákóczi úgy akarta siettetni nagykorúsítását, ezáltal a birtokai fölötti szabad rendelkezési jog meg-

szerzését, hogy itáliai utazásra ment egy titkosnak szánt eljegyzés, tehát házassági szándék „birtokában”, de

ezt Bécs ármánykodásai meghiúsították. 1694-ben aztán Sáros vármegye főispánja lehetett; innen

„hadsereg-szemlére” a Rajna mellé utazott, ahol Bécs tudta és jóváhagyása nélkül eljegyezte, és Kölnben

gyorsan feleségül vette a Hessen-Rheinfels-i gróf lányát, Charlotte-Amalie-t. ( Rákóczi bizony néha

„rászolgált” felesége későbbi viharos féltékenykedési jeleneteire... )

ÉK-magyarországi birtokaira visszatérve elzárkózott a kuruc népi mozgalmak hamu alatt izzó parazsától, de

igen jó kapcsolatokat épített ki a kiváló politikus és kiváló magyar Bercsényi Miklós gróffal. Mivel Bécs a

spanyol örökösödési háborúban volt lekötve katonailag is, 1700. végén úgy látták, hogy „itt az idő”,

puhatolózni kezdtek a kuruc mozgalom irányában is, de főként a külpolitikában „léptek”: támogatási

kapcsolatot akartak kiépíteni a Bécs-ellenes francia királlyal, de Rákóczi levele a bécsiek kezébe került. A

császár parancsára 1701. ápr. 18.-án elfogták a sárosi birtokain beteg felesége mellett tartózkodó Rákóczit,

majd vasra verve Ny-ra hurcolták. Híre a kuruc érzelmű egyszerű nép körében gyorsabban terjedt, mint

ahogy a rabszállító különítmény haladt. Így esett meg, hogy az abdai halászok és révészek a Rábca révjénél

- a fegyveres kísérettel szembe szegülni nem mervén - aznapi halfogásukkal akartak kedveskedni Rákóczi

hercegnek. Aki ettől könnyekig meghatódott, majd azzal a fohásszal dobta vissza a folyóba a még élő

halakat, hogy bárcsak az Isten ugyanígy adná vissza az ő szabadságát is.

Bécs valóságos koncepciós per keretében - ahol sem a magyar rendek jogi képviseletét, sem a Német-Római

Birodalom jogi képviseletét nem engedélyezték (Rákóczi születési jogon a birodalom hercege volt) -

bizonytalan időre a bécsújhelyi várbörtön fogságába vetették. (Bécsi ördögi gonoszság: pontosan ugyan oda,

ahol anyai nagyapja: Zrínyi Péter - a leleplezett Wesselényi-féle összeesküvés egyik itt raboskodó, majd

lefejezett áldozata - is élete utolsó idejét töltötte). Perújrafelvételre esély sem lévén, Rákócziné Charlotte-

Amalie férje szimpatizánsává, sőt hívévé agitálta a várbörtön parancsnokát, és az őrök - némi készpénz

ellenében - szemet hunytak a katonai egyenruhában, tehát álruhában a várat elhagyó Rákóczi 1701.

november 7.-i szökése felett.

Rákóczi haladéktalanul Magyarország földjére lépett, ahol - Nezsider-Pándorfalu-(Pozsony-)Somorja-

Galgóc-Bajmóc-Turócszentmárton-Poprád-Késmárk-Lubló útvonalon - a katonai álruhában vágtatva

megelőzte az elfogató parancsot utána vivőket, majd átlépte a magyar-lengyel határt. Lengyelország D-i

részein a Báthoryak révén rokon lengyel főnemes családoknál tartózkodott, Varsóban pedig egy zsidó

nagykereskedő családnál bérelt lakást. Azonnal fölvette a kapcsolatot a már itt tartózkodó Bercsényivel és

más politikai menekült magyarokkal.

Az 1699-es karlócai békekötést követően a török kezén csak a Temesköz maradt, az új államhatár a török

felé a Száva~Al-Duna sávra került, itt a többnyire újonnan ide települt rác/szerb lakosságból toborozták az

új végvár-rendszer harcosait, vissza sem állítva az ún. katonai határőr vidéken a régi vármegyék

jogosítványait. A Budavár visszavétele előtti, korábbi török határ régi végvár-rendszere Bécsnek már nem

kellett, ezért 1702-től elkezdték a végvárak felrobbantását, a magyar vitézeket pedig szélnek eresztették. E

volt végváriak munkát, kenyérkeresetet nem találván, néha szabadcsapatokba „szerveződtek”, de sorsukkal

elégedetlenek voltak; később ők lettek Rákóczi hadseregének a legnagyobb hányadát kitevő, eredetileg is

fegyverforgató réteg.

1703-ban Rákóczi munkácsi birtokain paraszt- és kuruc-felkelés tört ki, de a nemesség ezt nem támogatta.

Ugyanakkor a spanyol örökösödési háború miatt Bécs hadserege zömét a NY-i hadszínterekre

csoportosította át Magyarországról. Bercsényi lovas hadteste is készen állt, a francia király pénzügyi

támogatása is megérkezett.

Rákóczi és Bercsényi megírták a nemzethez és a nemzetközi közvéleményhez szóló kiáltványukat és zászlót

bontva átlépték az államhatárt Magyarország felé. Június 15.-én a parasztokat és kisnemeseket képviselő

Esze Tamással találkoztak és megegyeztek a népi fölkelés kihirdetésében, melynek szociális alapja a

jobbágyok szolgáltatásainak csökkentése, ill. a szabadok adóterheinek csökkentése, mint cél voltak. Ennek

hírére a hajdúk is Rákóczi mellé álltak, sőt, első katonai sikereit látva a nemesség alsó rétegei is. Végül a

nagyobb hadi sikerek láttán ill. a külhoni ( francia, bajor, utóbb nagy-péteri orosz ) támogatás hírére a

főnemesség egy része is. Szeptemberre a Dunáig ért a Rákóczi hűségére fölesküdött és katonailag is

biztosított terület.

Bécsnek Rákóczi azt a béke-föltételt szabta, hogy az országot ezentúl a magyar alkotmány alapján

kormányozza, és a békeszerződés szövegét külhoni hatalmak aláírásukkal szentesítsék; Bercsényi még az

Aranybulla nemesi ellenállási jogának újra becikkelyezését is követelte, amely mindenkor jogossá teszi az

alkalmatlan vagy jogsértő király elleni megmozdulást. Bécs a nemzetközi garanciákról ill. az Aranybulla-

záradékról egyáltalán nem volt hajlandó tárgyalni, az alkotmányos kormányzás ügyét pedig a fegyverek

feltétel nélküli letétele után összeülő országgyűlés hatáskörébe akarta utalni, ahol persze bőven lettek volna

a bécsi abszolutista érdekeket kiszolgálók ill. haszonélvezőik is.

1704-ben Rákóczi hadserege a Dunántúl zömét is elfoglalta, de június 13.-án Koroncónál döntő csatát

vesztettek, őszre fel kellett adni az egész nagytájat. A vezérkar sem volt egységes: olyan kitűnő

hadvezéreket is mellőztek a főbb döntések meghozatalakor, mint pl.(Vak) Bottyán János, pusztán azért, mert

nem voltak főnemesi származásúak.

A beígért adó-és szolgáltatás-csökkentéseket is a „majd, ha béke lesz, és alkalmasak lesznek erre a

feltételek” bizonytalan idejére odázták el. 1705-ben - már és még - Rákóczi mögött 100.000 fős fegyveres

erő állt, és mert a francia király Rákóczi diplomáciai elismerését a Habsburg-ház trónfosztásától tette

függővé ( addig szövetségesi szerződést sem akarván kötni ), Szécsényben a „szövetkezett rendek” Rákóczit

„vezérlő fejedelemmé” kiáltották ki, és 24 tagú kormány(zó főtanács) élére állították.

Erdély még 1704-ben fejedelmévé választotta, 1706. tavaszán pedig kimondták a csak János Zsigmond óta

önálló Erdély törvényes újraegyesülését Magyarország egyéb részeivel: a Temesközt kivéve visszaállt Szent

István országának de jure egysége ! (más kérdés, hogy a hadiszerencse mikor mekkorát hasított ki belőle

Bécs javára. Mert a hadiszerencse váltakozó volt).

A többszöri titkos béketárgyalásokon Bécs is, a kurucok is túl makacsul ragaszkodtak eredeti föltételeikhez.

Mindezeket nem ellensúlyozta, hogy Rákóczi egész hatalmas birtoka teljes jövedelmét a társadalmi-

politikai fölkelésből immár nemzeti szabadságharccá vált események finanszírozására fordította, jövedelmei

ugyanis folyamatosan csökkentek: a munkaképes férfiak zöme harcolt, a NY-i export pedig a nagy, Bécset

elkerülő kerülőutak miatt egyre kisebb haszonnal járt. A Rákóczi-verette rézpénzt, a libertást aranyfedezet

híján NY nem ismerte el, de itthon is rohamosan csökkent a vásárlóértéke, ezáltal a becsülete is. 1707-ben

Ónodon az országgyűlés csak külpolitikai kihatású kitörési lehetőséget látott, ezért kimondták a Habsburgok

méltatlanságát a magyar SzentKoronára; a trónfosztás után pedig fölhatalmazták Rákóczit, hogy tárgyaljon a

magyar trón betöltéséről külhoni (nem bécsi) dinasztiákkal. E király-kereső puhatolózások pl. a poroszoknál,

a szászoknál vagy a bajoroknál végül is eredménytelenek lettek: külföldön is látták a gazdasági és a katonai

bajokat, illetve Bécs megújuló erejét.

Az az I.(Nagy) Péter cár, aki 1706-ban még Bécsnek ajánlott fel orosz segédcsapatokat Rákóczi ellen, ott

elutasíttatván, most Rákóczinak tett szövetségi ajánlatot: legyen Rákóczi lengyel király ( a királyválasztók I.

Péter nyomására ezt el is fogadták volna ), így majd egyenrangú lesz a francia királlyal, aki ezek után

biztosan szövetséget köt vele; Rákóczi cserében hozza tető alá a francia-orosz szövetséget. A varsói

tárgyaláson mind Péter, mind Rákóczi megjelent, utóbbi majd a tárgyaló delegációra bízta a szerződés

előkészítését, amelyet hosszú mérlegelés után alá is írt, de 1707-ben Rákóczi fölkérte a lengyel urakat a

királyválasztás elhalasztására.

1708 a bel-és külpolitikai negatív fordulat éve: Rákóczi egy csatában súlyos balesetet szenvedett , téves

halálhíre gyorsan és országszerte terjedt, ezért néhány hadteste átállt Bécs hűségére, a kurucok egy része

pedig szétszéledt. Az áruló Ocskay kivégzése és a jó hír, hogy a fejedelem él és fölépült, már nem tudta

visszájára fordítani a megindult bomlást.

1708-ig, azaz 5 éven át európai alternatív politikai realitás volt az önálló Magyarország megteremtése,

1708. után már külpolitikailag sem: az európai uralkodók féltek attól, hogy a már úgyis túlzottan

megerősödött franciák hatalma K-i szövetségesekkel (magyarok, oroszok) tovább bővülhet; de maga Bécs

ill. a német-római császárság is jobb pozíciókba került, és megalkudott a franciákkal, akik tehát ezután sem

kötöttek írásos szövetséget Rákóczival, csak hitegették. Közben itthon 1707-ben és 1709-ben óriási árvizek,

1710-ben pedig éhinség és pestisjárvány tizedelték az ország népét, így a kuruc hadsereget is.

1710 őszére pedig már ugyanoda zsugorodott vissza a kuruc felségterület, ahonnan elindult: ÉK-

Magyarországra. Az 1710/11-es tél végét = az új hadiév kezdetét meg nem várva, Rákóczi 1711. február

21.-én lengyel földre lépett azzal a végső elkeseredettségű tervvel, hogy Oroszországba sietve személyesen

kérje a cártól a segítséget. A cár találkozás-elodázó taktikája, majd katasztrofális veresége a töröktől

bármiféle orosz segítséget kizárt.

Bécs kezdeményezésére pedig az itthon maradt kuruc vezérkar megkötötte április 30.-án a szatmári békét,

másnap Nagymajténynál letéve a fegyvert. Az 1711-es reálpolitikai helyzetben a szatmári béke volt a

magyar arisztokrácia és a bécsi udvar „1. kiegyezése”, kb. annyi kölcsönös kompromisszummal, mint a 2.,

közismert, tehát az 1867-es. De míg Deákot ma a haza bölcsének tartjuk, Szatmár Károlyi Sándorát

árulónak.

A béke-szöveg Rákóczinak fölajánlotta, hogy nyilvános megbánás és a Bécsre fölesküvés esetén jószágai

egy részét és grófi (tehát nem hercegi, nem fejedelmi) címét megtarthatja. Rákóczi a nemzethez írt nyílt

levelében tiltakozott a szatmári béke ellen.

Rákóczi ez utáni politikai helyzetére az alábbiak jellemzők: a királyi trónunk elfoglalására korábban felkért

poroszok menedékjogot sem adtak neki; kerülő utakon Angliába igyekezett, de az angolok nem engedték

partra szállni; a németalföldiek (hollandok) tudatták vele, hogy más ügy az ő szimpátiájuk a magyarországi

hitsorsos protestánsok iránt, és megint más a politika Bécs felé; végül Franciaország fogadta be, itt eleinte

még a királyi udvarban is nagyon udvariasan bántak vele, bár tüntetőleg nem titulálták fejedelemnek, hanem

legfeljebb hercegnek, még gyakrabban csak grófnak. Rákóczi előbb-utóbb belátta, hogy érdemi politikai,

katonai és gazdasági támogatásra a magyar ügy itt sem számíthat.

Ekkor egy kolostorba vonult, és elkezdte írni egész életében készített napló-följegyzései alapján

„Vallomásait és emlékiratait ”, Szt. Ágoston szellemében, mert gyakran forgatta Szt. Ágoston

„Vallomásait”, és teljesen a hatásuk alá került.

Szt. Ágostonnak az volt az írói elve, hogy műve pontosan olyan fontos beszélgetés Istennel, mint a gyónás,

tehát mindenben a legőszintébbnek kell lennie, hiszen Isten úgyis mindent tud. Nos, Rákóczi (is) ebben a

szellemiségben nézett szembe egész addigi életével, beleértve nevelőapja, Thököly iránti ellenszenvét sőt

félelmeit is, kamaszkori problémáit, a bécsújhelyi börtönbeli vívódásait, lengyelországi - sőt 1712. után

franciaországi - házasságon kívüli kalandjait, a kuruc mozgalom és szabadságharc eseményeit ill.

személyeivel kapcsolatos véleményét. Mindezek gyónásos leírása közben tetteit Isten parancsolataihoz

mérte, és mindannyiszor leírta, hogy megbánja bűneit a bűnbocsánat reményében. Viszonylag kevésszer

próbálta mentegetni saját hibáit, gyengeségeit. Írása a magyar próza remekműve akkor is, ha a kor szokása

szerint latinul (és részben franciául) írta: a barokkos szenvedélyességen mindenütt átüt magyar

elkötelezettsége és stílusa.

1715-ben - mivel Rákóczi nem tért haza és nem tett Bécsnek hűségesküt - a Bécs kreatúrájának számító

„magyar”(?) országgyűlés törvényileg hazaárulónak nyilvánította és teljes jószágvesztésre ítélte.

1716-ban a törökök tengelyt akasztottak Béccsel. Francia és spanyol ismerősei arra bíztatták Rákóczit, hogy

Törökországból szervezze meg az új magyar szabadságharcot, ezért 1717-ben Konstantinápolyba ment.

Bécs azonban a csatákban győzött, és békét kötött a törökkel. Párizs pedig olyan diplomáciai gesztust tett

Bécs felé, hogy nem engedte francia földre visszatérni Rákóczit, így feleségétől is végleg elszakítva. De a

török diplomácia sem nézte jó szemmel Rákóczi fővárosi jelenlétét, ezért Rodostó kisvárosát jelölték ki

lakhelyéül.

A bujdosó nagyságos fejedelem 1735. április 8.-án, Nagypénteken itt adta vissza lelkét Teremtőjének.

Holttestét Konstantinápolyban, anyja Zrínyi Ilona maradványai mellé temették el.

Az 1867-es kiegyezés és az 1896-os millenniumi ünnepségek szellemi következményeként a dinasztia

hozzájárult, hogy eltörölve a Rákóczi hazaárulói mivoltát kimondó gyalázat-cikkelyt, 1906-ban

maradványait haza hozzák és egykori fejedelmi székhelyén: Kassán eltemessék.

Rákóczi keresztény lelkisége illusztrálására „Vallomásaiból” idézek: (Uram!) „ivászatokba, lakomákba és

vadászatokba feledkezve, életvitelemmel haltam meg a Számodra, és napról-napra kihíva haragodat magam

ellen, megnöveltem fejemre nehezedő kezed súlyát”.(Néha) „az élettől megcsömörölve lóra űltem és

esztelenül vágtattam úttalan utakon, szörnyű vakmerőséggel téve próbára gondviselésedet”. „... miképpen

tudnék köszönetet mondani Neked azért, Uram, hogy nem úgy rendelted, hogy csupán egyetlen tárgya

legyen szerelmemnek ? ... Mindezt azért engedted meg, hogy láthatóbb legyen gyarlóságom...” (Bűnei

büntetéseképpen éli meg mind a francia, mind a török száműzetését, de kibuggyannak belőle a reménytelen

keserűség szavai is) „(itt) egyedül maradni olyan emberek között, akiknek erkölcsei, szokásai teljesen

eltérőek, nyelvük sajátságai ismeretlenek, hiszen nem ismertem a latinon kívül más nyelvet, amelynek

segítségével érintkezhettem volna azokkal, akikkel együtt kellett élnem”.

Lelki válságain - saját megítélése szerint is - Istenhez tartozása, már-már szenvedélyes vallásossága

segítette át: „természetes hajlamom volt a transzcendenciában való elmélyülésre”.

Rákóczi családi előzményekre (az előd Rákóczyakra ill. a Zrínyiekre) visszatekintő, de önnön személyére

megélt, a magyar nemzettel kapcsolatos küldetéstudatára és önként magára vett kötelességeire,

áldozatvállalásaira álljon itt egyetlen mondat: „Ó, hányszor buggyantatok ki szememből ti .... könnyek,

amikor a haza ... iránti szeretetem gyöngédségeit ... szenvedéllyel bizonygattam...? ”, írja a Vallomások-ban.

1703-as zászlóbontó kiáltványának címzettje az egész nemzet: „minden igaz magyar hazaszerető és édes

országunk régi dicsőséges szabadságát óhajtó egyházi és világi, nemes és nemtelen, fegyverviselő és otthon-

lakos igaz magyaroknak Istentől minden jót kívánunk!”; önmagáról és Bercsényiről: „sorsunkat és

életünknek minden napját édes hazánk régi szabadságának ... s megnyomoríttatott országunk lakosainak

javára s hasznára szenteltük”; ( a fölkelésben résztvevő hazafiakra értve ) „ki-ki édes hazája s nemzete

szabadsága mellett ... az Isten s törvényünk ellen hatalmaskodó ... , életünkön kegyetlenkedő birodalom ellen

fogjon fegyvert”; végül: „( hisszük, hogy ) mindnyájunk munkájával és Isten által mind magunk, mind

maradékaink ... dicsőséges szabadsággal boldogíttatott állapotban végezzük napjainkat, örökös

megmaradásával hazánknak.”

Az ugyanekkor kibontott zászlaján minden idők legszebb program-gondolatát fogalmazta meg: Istennel a

Hazáért és a szabadságért !

Hogy Rákosiék a parlament előtti, a világháborúban megsérült szobor felújításakor előbb csak a „cum Deo”-

t takarták le, majd már a haza fogalma is gyanússá vált a bolsevik internacionalizmus tükrében, és csak a

„pro libertate”-t szajkózták, amikor a kuruc korról esett szó, erre a torzításra 1956-ban a nemzet többségének

megvolt a válasza: a megszálló hadsereg jelenléte és kiszolgálóinak rémuralma --- nem szabadság.

Rákóczit - 1979-ben magyarul is megjelent „Vallomásai és emlékiratai”, és más kutatások tükrében - ma

már jobban ismerhetjük, mint korábban bármikor. Tudjuk, hogy mély katolicizmusa jól megfért a (ma így

mondjuk) ökumenikus gyakorlattal, hiszen tisztikara és hadserege nagyobb részt protestánsokból állt.

Rákóczi - 3 évszázaddal megelőzve korát - néha még a protestáns istentiszteleteken is részt vett vagy

legalábbis meghallgatta imádságaikat, amelyeken gyakran ugyancsak könnyekig meghatódott. Mivel már

csehországi ifjúkorában is ismerte Szt. Pálnak a hit által, ingyen kegyelemből való megigazulással

kapcsolatos sorait, tudomásul tudta venni, hogy ez a protestánsoknál központi jelentőségű tanítássá lett. És

ugyancsak 3 évszázaddal a II. Vatikáni Zsinat előtt Rákóczi valahogy ráérzett a zsinat egyik fontos

megállapítására, amely szerint Isten megváltó kegyelme Isten egész népére kisugárzik.

Rákóczi még nem is álmodhatott arról, hogy lesz egyszer egy pápa, aki a múltbeli bűnökért bocsánatot kér

protestáns testvéreitől; de Rákóczi a saját nagyvonalúságában nyilván arra sem mert volna gondolni, hogy

ezt nem követi a protestánsok részéről kölcsönösség, azaz a bűnbánat - ez esetben szükséges - csere-

gesztusa, noha lehetőségeikhez képest a protestánsok is minden gonoszt elkövettek koruk katolikusai ellen.

Végül pedig, a mai ökuménia kézfogásaihoz nekünk sem szabad elfelejtenünk, amit Rákóczi és korának

szellemi elitje még viszonylag friss tapasztalatként tudott. Jelesül azt, hogy papi „jelszavaként”, program-

gondolataként szó szerint, sőt betű szerint ugyanazt a szentírási helyet választotta magának a baszk

származású jezsuita Szent Ignác, a német és evangélikus Luther Márton és a francia és református Kálvin

János: Egyedül Istené a dicsőség! (persze latinul: Soli Deo gloria!). Ma is és csakis ebben az

összefüggésben szabad értékelnünk az ökuménia minden sikerét, vagy elviselni kudarcait.

Ma egyes extrém liberális történészek - a vörös ateizmust követő még veszélyesebb fehér(galléros) ateizmus

elkötelezettjei - azt róják fel Rákóczinak, hogy legfőbb tévedése volt a keresztény valláserkölcs bevitele a

politikába. Vagyunk itt is, de szerte a magyar hazában is jó néhányan, akik éppen ezt tartjuk az egyik

legnagyobb erényének.

Ugyanis nem a világháborúké, nem Trianoné, nem a holocausté, nem a gulágoké, nem Hirosimáé, nem a

Fekete-Afrikát éhezésre kárhoztatóké, nem a környezet-pusztítóké, nem a bomba-gyártóké és nem is a

terroristáké a végső szó, mert akkor a végső szó ördögi lenne: erkölcs nélkülire kilúgozottan politikai, azaz

csakis önző, ridegen számító, és irgalmatlanul gonosz.

Történelmi távlatokban Isten - a Történelem Ura - éppen a küldetéstudatos munkatársai által (is)

folyamatosan teremti, fönntartja és igazgatja világunk jó dolgait a megváltó világosság és a kárhozat

sötétségének harcában.

* * * * * * * * * * * * *

Megemlékezésünk alkalmából babérkoszorút készíttettünk, amelynek nemzeti szalagjain a következő felirat

olvasható:

NEMZETÜNK KÜLDETÉSTUDATOS MÉLTÓ VEZETŐIT MEGKÖSZÖNJÜK A

TÖRTÉNELEM URÁNAK

Országos Erdészeti Egyesület - Lébény, 2003. szeptember 06.

Felkérem Ormos Balázs urat, az Országos Erdészeti Egyesület főtitkárát, Apatóczky István urat, az OEE

technikus alelnökét, és Halász Gábor urat, a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet alelnökét, hogy a koszorút

helyezzék el

a kegyelem forrását kiábrázoló feszület elé.

Befejezésül valamennyien együtt kérjük a kegyelmes Istent, hogy a Kárpát-medence egészében is, de

valamennyi más helyen is, ahol magyarok élnek, további évezredeket adjon a magyarságnak:

közösen énekeljük el nemzeti imádságunkat, a magyar Himnuszt.

Írta és a lébényi Árpád-kori templomban 2003.szeptember 06.-án részleteket olvasott fel belőle: Bolla

Sándor.