4. tétel A társadalom szerkezete és az oktatási- művelődési lehetőségek viszonyrendszerének fontosabb összefüggései

Alapfogalmak:

1) Egyenlőség- egyenlőtlenség:

A társadalmi egyenlőtlenségen azt értjük, hogy az egyének és családok, valamint a különféle ismérvek alapján definiált társadalmi kategóriák helyzete a társadalomban nagy különbségeket mutat.

Az egyenlőtlenségeknek számos dimenzióját lehet megkülönböztetni, ilyenek pl: a jövedelem, a vagyon, a munkakörülmények, a lakásviszonyok, a lakóhely környezete, a műveltség, a szabadidő mennyisége és eltöltésének módja, az egészségi állapot stb.

A felsoroltak mind a társadalmi pozíciók közötti egyenlőtlenségek. Lehet azonban a társadalmi pozíciókba való bejutás (például az értelmiségbe vagy vezető beosztásba jutás) egyenlőtlenségeiről is beszélni. Ezt szokták esélyegyenlőtlenségnek nevezni.Ennek megfelelően az egyenlőség fogalmát is alapvetően két értelemben szokás használni. Az aktuális pozíciók egyenlősége azt jelenti, hogy a társadalom minden tagjának az adott időszakban azonos a jövedelme, a vagyona, azonosak a lakásviszonyai stb.

Az esélyek egyenlősége pedig azt jelenti, hogy a társadalom minden tagjának (legalábbis életpályája elején) egyenlő esélye van arra, hogy a jövedelem stb. szempontjából kedvező pozíciókat elérje.

2) Méltányosság, igazságosság

Az egyenlőség, mint elérendő cél alternatívájának tekintik egyes szerzők a méltányosságot. Ez azt jelenti, hogy a társadalom tagjai akkora javadalmazásban, jutalomban, vagyis jövedelemben, megbecsülésben stb. részesülnek a társadalom részéről, amely arányos a társadalom érdekében végzett szolgálatukkal, a közjóhoz való hozzájárulásukkal. Azt az elképzelt társadalmat, ahol ez megvalósul, szokták meritokráciának nevezni.

A méltányossággal rokon fogalom az igazságosság. Igazságosnak nevezik (Rawls 1972) azokat az egyenlőtlenségeket, jövedelemkülönbségeket, amelyeket egy hipotetikus (feltételezett) kiinduló helyzetben, amikor még senki sem tudja, hogy a jobb módúak vagy a szegények közé fog tartozni, a társadalom minden tagja elfogadhatónak tartana.

3) Szegénység, depriváció

A szegénység fogalmát inkább a hagyományos fajtájú hátrányos helyzet megjelölésére, és inkább az alacsony jövedelem és ebből adódó egyéb hátrányok, mint például a nem megfelelő táplálkozás, rossz lakásviszonyok stb. megjelölésére szokták használni.

a) Abszolút szegénységről beszélünk, ha az egyén vagy a család létminimum alatt él. (létminimum: legtöbbször egy bizonyos egy főre jutó havi jövedelemben határozzuk meg)

1

b) A relatív szegénység azt jelenti, hogy az egyén vagy a család erősen elmarad az adott társadalom átlagos viszonyaitól, például az egy főre jutó jövedelem kevesebb, mint az átlag 60, 50 vagy 40 százaléka.

A depriváció szó szerint „valamitől való megfosztottságot” jelent. Nemcsak a szegénység megjelölésére, hanem például a gyermekeknek a „szülői szeretettől való megfosz- tottságára” is használjuk.

Amikor a szegénység megjelölésére használjuk, akkor többnyire azt értjük alatta, hogy a deprivált személy vagy család nélkülöz valamit, ami az adott társadalomban a nagy többségnek rendelkezésére áll, vagy amit az adott társadalomban mindenki számára kívánatos, elérendő minimumnak tartunk. Inkább relatív, mint abszolút hátrányt jelent, tágabb körű hátrányokra vonatkoztatjuk, mint amilyeneket a hagyományos szegénységfogalomba beleértünk.

A hátrányos helyzet fogalmat a depriváció magyar fordításaként értelmezhetjük, tehát relatív lemaradást jelent, és nemcsak jövedelmi, hanem egyéb hátrányokra (például elmagányosodás) is vonatkozik.

A többszörösen hátrányos helyzet az olyan személyekre és családokra utal, akiknél egynél több hátrány (például alacsony jövedelem és rossz egészségi állapot) jelentkezik.

Módszerek

1) Háztartásijövedelem-felvétel

A jövedelemegyenlőtlenségekre és a szegénységre vonatkozó magyarországi adatforrások a Központi Statisztikai Hivatal által 1963-tól 1987-ig ötévenként végzett családi vagy háztartásijövedelem-felvételek. Ezeknek során az adott év tavaszán a megelőző év összes jövedelmét írták össze.

2) Háztartáspanel-felvétel

1992 óta a Tárki és a BKE Szociológia Tanszéke háztartáspanel-felvételt végez. A panelfelvételnek az a lényege, hogy ugyanazokat a háztartásokat és személyeket – szám szerint körülbelül 2000 háztartást, a bennük élő körülbelül 4200 16 évesnél idősebb személyt, valamint 1800 gyermeket – évről évre felkeresik, és róluk kérdőíveket töltenek ki. Az adatfelvételek mintája sokkal kisebb, mint a KSH háztartásijövedelem-felvételeinek mintája, ezért az adatokból levont következtetéseknél óvatosabban kell eljárni. Viszont a paneljelleg lehetővé teszi, hogy a háztartások és személyek helyzetében évről évre bekövetkező változásokat is elemezzük.

Vizsgálhatjuk továbbá azt is, hogy milyen események – például munkanélkülivé válás, nyugdíjba vonulás, gyermek születése, válás – játszanak szerepet a szegénységbe süllyedésben és a szegénységből való kiemelkedésben.

3) Létminimum számítás

Ha az egész népességre kiterjedő jövedelemvizsgálat alapján a szegénységet akarjuk elemezni, meg kell vonnunk azt a határt, az ún. szegénységi küszöböt, amely alatt szegénynek tekintjük a háztartásokat és személyeket. A szegénységi küszöb meghatározásának egyik lehetséges módja a létminimum kiszámítása.

2

Magyarországon a KSH először 1968-ra vonatkozóan számított létminimumot. Ennek havi összege 620 Ft/fő volt, 1982-ben 2430 Ft/fő volt, 1989-ben pedig már 4650 Ft/fő. A korábbi létminimumnak megfelelő összeg 1996 elején 18 000 Ft/fő körül lehetett. 1997-ben a KSH új módszerrel alacsonyabb létminimumot számított ki, ennek értéke egy két felnőttből és két gyermekből álló háztartásban 1995-ben 48 000 Ft, tehát egy főre számítva 12 000 Ft volt.

4) Jövedelmi decilisek

A jövedelmek egyenlőtlenségét többféleképpen lehet mérni. E módszerek közül a legegyszerűbb az úgynevezett jövedelmi decilisek eloszlása, vagyis százalékos részesedések az összes jövedelemből.

Elméletek

ELMÉLETEK

1) Az elfogadható egyenlőtlenség mértéke

Inkább társadalomfilozófiai kérdés, hogy mennyire indokoltak, szükségesek, elfogadhatóak az egyenlőtlenségek, azokon belül is a jövedelmi egyenlőtlenségek. Három álláspontot szokás megkülönböztetni (McCord-McCord 1977).

a) Az egyenlőtlenségek szükségszerűek, sőt kívánatosak.

Ez a felfogás a XIX. századi szociál darwinizmusra nyúlik vissza, amely szerint kívánatos, hogy a legrátermettebb emberek (akik ezáltal a legmagasabb jövedelmeket szerzik) minél sikeresebbek legyenek, és így mintegy természetesen kiválasztódjanak. Ennek az álláspontnak ma háromféle indoklását/álláspontot találhatjuk meg a szakirodalomban:

elitista: A társadalomban szűk elitek állnak szemben a tömegekkel, ezek az elitek az átlagnál tehetségesebbek, intelligensebbek, ők viszik előre a gazdaság, a társadalom, a kultúra fejlődését, ezért magas jövedelmeket érdemelnek.

libertariánus: Minden társadalmi beavatkozás a fennálló jövedelem eloszlásba a szegényebbek érdekében sérti a gazdagok szabadságjogait, így végső soron szolgasághoz, diktatúrához vezet

funkcionalista szociológiai iskola: A fennálló jövedelem eloszlás pontosan azt tükrözi, hogy a társadalom tagjai mennyire hasznos funkciót töltenek be a társadalom számára.

b) Mérsékelt egyenlőtlenség elfogadható, de az esélyek legyenek egyenlőek.

Azokat, akik erre az álláspontra helyezkednek, Amerikában liberálisnak, Európában szociáldemokratáknak nevezik. Eszerint méltányos jövedelemkülönbségek elfogadhatóak, amennyiben azok a társadalomnak nyújtott szolgálatok különbségét tükrözik. Az egyenlőtlenség azonban csak addig a határig fogadható el, amíg elősegíti a gazdaság és a társadalom fejlődését azáltal, hogy a társadalom tagjait nagyobb teljesítményre ösztönzi.

John Rawls (1972) fogalmazta meg legvilágosabban az igazságos társadalom két fő elvét. Ezek szerint:

A társadalom minden tagjának egyenlő joga van az alapvető szabadságjogok legteljesebb körére addig a határig, amely összeegyeztethető a társadalom többi tagjának hasonló teljes körű szabadságával.

3

A társadalmi egyenlőtlenségeket úgy kell elrendezni, hogy azok hosszabb távon a legszegényebbek helyzetét is javítsák, továbbá a társadalom minden tagjának egyenlő esélye legyen a kedvező pozíciókba való bejutásra.

c) Teljes egyenlőség kívánatos.

Ezt nevezzük egalitárius álláspontnak. E nézet fő képviselői Karl Marx és Friedrich Engels.

Andorka úgy gondolja, hogy a mai magyar társadalomban két alapelvet lehet elfogadni az egyenlőtlenségek és a szegénység kívánatos alakulását illetően:

kívánatos a társadalmi egyenlőtlenségek minden olyan csökkenése, amely a gazdasági fejlődést nem hátráltatja, és nem jár az egyéni szabadság elfogadhatatlan korlátozásával;

továbbá a magyar társadalom jelenlegi fejlettségi viszonyai között középtávon arra kellene törekedni, hogy senki se kényszerüljön a létminimumnál kisebb jövedelemből megélni, és senki se szenvedjen egyéb tényezők miatt súlyos hátrányokat.

2) Egyenlőtlenség a történelemben

Az egyenlőtlenségekkel kapcsolatos másik elméleti kérdés, hogy miként alakult az egyenlőtlenség az emberiség történelme folyamán.

Gerhard Lenski (1966) szerint a vadászó-gyűjtögető társadalmaktól az ipari társadalmakig az egyenlőtlenség állandóan és fokozatosan nőtt. Az ipari társadalom kezdeti szakasza után azonban megfordult ez a tendencia, s ezután a jövedelem egyenlőtlensége lassan mérséklődni kezdett. Egészen az 1970-es évekig úgy tűnt, hogy a gazdaságilag legfejlettebb országokban ez az egyenlőtlenségcsökkenési tendencia érvényesül. Ekkor azonban – legalábbis egyes országokban, így például Amerikában és Angliában – a jövedelemegyenlőtlenségek újra nőni kezdtek.

3) Az egyenlőtlenség és a szegénység okai

A harmadik elméleti kérdés az egyenlőtlenségek és a szegénység okaira vonatkozik.

Az egyik álláspont szerint a társadalmi egyenlőtlenségek az emberek közötti alapvető különbségekből származnak. (biológiai adottság)

Radikálisan társadalomkritikus szociológusok szerint a szegénység oka – legalábbis az iparosodott társadalmakban – a gazdasági-társadalmi rendszer jellege, működése, ezért az elsőrendű feladat ennek megváltoztatása.

Az 1960-as években és az 1970-es évek elején sok képviselője volt annak az irányzatnak, amely a műveltség és az iskolai végzettség terén fennálló hátrányokban látta a szegénység fő okát. Eszerint az iparosodott társadalmakban a mindennapi élethez meglehetősen széles körű tájékozottság, sok ismeret és gyakorlati jártasság elsajátítása szükséges. Akik ezzel nem rendelkeznek, azok menthetetlenül hátrányos helyzetbe kerülnek a jövedelemszerzés területén, és ennek következtében minden más területen is. Ezért az oktatást látják annak a területnek, ahol a szegények gyermekeinek speciális támogatásával a legeredményesebben lehet a szegénység, különösen annak öröklődése ellen küzdeni.

4

Egy másik álláspont a szegények rossz testi és különösen lelki egészségi állapotára hívta fel a figyelmet, és azt hangsúlyozta, hogy krónikusan beteg, rokkant emberek egyszerűen képtelenek nagyobb erőkifejtésre, rendszeres munkavégzésre.

Van olyan álláspont, amely szerint elsősorban a csonka – egyszülős – családok válnak szegénnyé, és képtelenek ebből a helyzetből kiemelkedni.

A „szegénység kultú- rája”-elmélet szerint a szegény rétegbe tartozóknak egy egészen különös viselkedési norma- és értékrendszere, vagyis „kultúrája” van. Ez megakadályozza őket abban, hogy a szegénységből kiemelkedjenek, viszont megkönnyíti számukra, hogy a szegénységgel járó terheket elviseljék.

NEMZETKÖZI TENDENCIÁK

A XIX. században nemcsak a szociológusok, hanem a közvélemény számára is nyilvánvaló volt a szegénység megléte. Vitatott volt, hogy a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan csökkenni fog-e a szegénység, illetve hogy létre lehet-e hozni egy olyan gazdasági-társadalmi rendszert, amely majd megszünteti ezt a társadalmi jelenséget.

Az 1930-as évek nagy világgazdasági válsága ismét rádöbbentette a társadalomtudományokat arra, hogy a szegénység még a legfejlettebb, leggazdagabb országokban is súlyos probléma.

A második világháború után a szegénység iránti érdeklődés lecsökkent. Ez talán azzal magyarázható, hogy a háború után a fejlett nyugat-európai és észak-amerikai országok történetük leggyorsabb és leghosszabb ideig tartó gazdasági növekedési periódusát élték át, s arra lehetett derűlátón számítani, hogy a szegénység az életszínvonal-emelkedés következtében fokozatosan eltűnik. Kiépültek az ún. jóléti államok, amelyektől azt remélték, hogy a mégis előforduló szegénységet kezelni tudják.

Majd majd az 1960-as évektől kezdték a fejlett országokban is felismerni, hogy nem sikerült a szegénységet megszüntetni. A fejlődő és a fejlett, a szegény és a gazdag országok szegénysége azonban sok tekintetben különbözik, ezért az alábbiakban külön-külön tárgyaljuk őket.

1) Szegénység a fejlődő országokban

Miközben a fejlett országok 1945 után nagy prosperitási korszakot éltek át, a fejlődő országokban az egy főre jutó GDP és ezzel az átlagos életszínvonal alig emelkedett. Okai:

gyors népességnövekedés -> ezek az országok beruházásra, a gazdaság fejlesztésére a GDP-nek csak igen csekély részét tudták fordítani

fejlett országokban végbement látványos életszínvonal-emelkedés még szemmel láthatóvá tette a fejlődő országokban uralkodó nyomort.

A szegénység definiálásának fent említett problémái miatt nehéz megállapítani, hogy a Föld népességének mekkora része szegény, és egy-egy országban mekkora a szegények aránya.

A szegény népesség száma és aránya Dél-Ázsiában, azon belül Indiában a legmagasabb. Alig kisebb a szegények aránya a Szaharától délre fekvő ún. Fekete-Afrikában. A Világbank elemzése három további szegénységmutatót számított ki a fejlődő világ régióira vonatkozóan: a 0-5 éves gyermekek halandóságát, a születéskor várható átlagos élettartamot, továbbá az általános iskolába járók arányát a megfelelő életkorú népességben.

A Világbank jelentése abban az értelemben mérsékelten derűlátó, hogy a szegények aránya az elmúlt évtizedekben csökkent, hiszen a fejlődő országokban mind az egy főre jutó GDP átlaga, mind a születéskor várható átlagos élettartam, mind pedig az általános iskolai beiskolázási arányok emelkedtek. A szegények arányának csökkenése

5

azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a számuk is csökkent, mert ha a népességszám erősen nőtt, akkor a szegények kisebb aránya ellenére nőhetett a szegények abszolút száma.

2) Szegénység a fejlett országokban

A második világháború után először Amerikában ébredt fel az érdeklődés a szegénység iránt. A szocialista politikai meggyőződésű M. Harrington (1981) A másik Amerika című könyvében 1963-ban mutatott rá arra, hogy Amerikában, amely akkor a világ leggazdagabb országának számított, a népesség jelentős része szegény.

Az Egyesült Államokban 1960-tól rendszeresen kiszámítják a fenti módszerrel meghatározott létminimumnál kisebb jövedelemből élők számát. Arányuk 1960-tól lassan csökkent, az 1980-as években azonban ismét emelkedni kezdett.

Angliában egyrészről a szociális segélyezésnél alkalmazott hivatalos szegénységküszöböt kezelték szegénységi küszöbként, az ennél alacsonyabb jövedelműeket tekintették szegényeknek.

Mindkét országban az volt a szegénység növekedésének közvetlen oka, hogy az egy főre jutó jövedelem országos átlagának emelkedésével egyidejűleg a jövedelmek egyenlőtlensége nőtt, úgyhogy a társadalom legalacsonyabb jövedelmű részének helyzete nem javult, hanem inkább romlott.

Svédországban, ahol a hosszú szociáldemokrata kormányzás tudatos politikája következtében a jövedelmi egyenlőtlenség a fejlett tőkés országok között a legkisebb, egy 1968-ban végzett szegénységvizsgálatban egy olyan sokdimenziós szegénység- vagy hátrányoshelyzet-fogalmat alkalmaztak, amelyben külön-külön felmérték, hogy hányan vannak hátrányos helyzetben

Németországban is használják egyrészt a szociális segélyezésnél használt hivatalos szegénységküszöböt, másrészt egy relatív szegénységfogalmat: az átlagos egy főre jutó jövedelem 50 százalékát (némelykor kiegészítően annak 40 és 60 százalékát is).

Ezeknél az arányszámoknál is érdekesebbek a vizsgálatoknak azon megállapításai, hogy kik a szegények? munkanélküliek csonka családban élők etnikai kisebbségek, bevándorlók és vendégmunkások között.

A szegénységgel kapcsolatban tudományos és szociálpolitikai szempontból egyaránt fontos kérdés, hogy mennyire tartós a szegénység?

Ahol és amióta paneladat-felvételek állnak rendelkezésre a jövedelemről, vagyis ugyanazon háztartások jövedelmét éveken keresztül figyelemmel kísérik, elemezni lehet a szegénység tartósságát. A panelfelvételek többnyire azt mutatják, hogy a szegénység nagyobb része nem tartós: a háztartások egy-két évre szegénységbe süllyednek, azután nagyobb részük képes a szegénységből kiemelkedni.

A szegénységbe süllyedés oka: egyrészt a munkanélküliség, másrészt demográfiai események: gyermekek születése a háztartásban, a nyugdíjkorhatár elérése,

özvegyülés, válás stb.

Az új munkahely találásakor, illetve kiegészítő jövedelemforrások szerzésekor a szegénység általában megszűnik. Ennek a megállapításnak másik oldala azonban az, hogy a népesség többsége élete folyamán egy ideig kénytelen szegénységben élni.

6

A világ leggazdagabb országai (2013): Norvégia, Svájc, Új-Zéland, Dánia, Kanada, Svédország, Ausztrália, Finnország, Hollandia, USA

A világ legszegényebb országai (2013): Guinea (Nyugat-Afrika), Sierra Leone (Nyugat-Afrika), Haiti (Karib-térség), Togo (Nyugat-Afrika), Afganisztán (Dél-Ázsia), Jemen (Délnyugat-Ázsiában), Burundi (Afrika), Kongói Demokratikus Köztársaság (Afrika), Csád (Afrika), Közép-afrikai Köztársaság

MAGYARORSZÁGI HELYZET

Szegénység 1945 előtt

A szegénység kiterjedéséről az 1945 előtti magyar társadalomban nincsenek pontos adataink.

A két világháború közötti időszakban a falukutató irányzat keretében „hárommillió koldusról” beszéltek, a föld nélküli mezőgazdasági munkásokat és törpebirtokosokat értve alattuk. A szegények száma ennél minden valószínűség szerint lényegesen nagyobb volt, mert a létminimumnál kisebb jövedelemből élt az 5-10 holdas parasztok és a munkások jelentős része is.

Szegénység és egyenlőtlenség a szocialista korszakban

1962 óta a KSH családijövedelem-felvételei alapján ötévenként vannak adataink a népesség eloszlásáról a különböző egy főre jutó havi jövedelemkategóriák között. Egymillió ember élt a létminimum alatt 1967-ben. (Ha becsléssel próbálkozunk 1962-re, akkor a 3 milliót megközelíti a létminimum alatt élők száma.) Nem vitás tehát, hogy a szocialista korszakban, amikor egészen 1982-ig hivatalosan tagadták a szegénység létét és ezért annak puszta említése is tabu volt, létezett, mégpedig nem is jelentéktelen szegénység, és az 1980-as évek folyamán a szegénység alig csökkent.

A szegénység és a jövedelemegyenlőtlenség 1962-től 1987-ig megfigyelt alakulását a következőkkel magyarázhatjuk:

- 1978-ig a reálbér nőtt, azóta csökkent, ezért mindazok a háztartások, amelyek elsősorban bérből éltek, nehezedő anyagi körülmények közé kerültek.

- Az egy főre jutó reáljövedelem ennél valamivel kevésbé kedvezőtlenül alakult- A gazdasági mechanizmus reformját követően a lakosság jövedelemkiegészítő tevékenysége kezdetben a

mezőgazdasági kistermelésben, az 1980-as években pedig már más területeken is nőtt, és lényegesen hozzájárult a lakosság és különösen a legalacsonyabb jövedelmű rétegek életszínvonalának javításához és az utolsó tízéves időszakban a reálbércsökkenés következményeinek legalább részleges kivédéséhez.

- Míg a mezőgazdasági kistermelésben elsősorban a szegényebb rétegek vettek részt, és így az a jövedelemegyenlőtlenségeket csökkentette, a nem mezőgazdasági második gazdaságban inkább a jobb anyagi helyzetű rétegek vettek részt, így az némileg széthúzta a jövedelemkülönbségeket.

- A fogyasztói árindex emelkedése 1978 után felgyorsult, és különösen nagy 1988 óta, ennek következtében mindazoknak a háztartásoknak az életszínvonala csökkent, amelyek fix keresetből éltek, és nem tudták a reálérték csökkenéséből származó veszteséget más forrásból pótolni.

- A jövedelemegyenlőtlenség kismértékű csökkenése 1962-től 1982-ig a szegénység csökkenése irányában hatott, megfordítva viszont az egyenlőtlenség növekedése 1982-t követően növelte a létminimum alatt élők arányát.

Ennek következtében, miközben a szegénység kiterjedése viszonylag lassan változott (1982-ig csökkent, azután 1987-ig alig változott), az egyes családok helyzetében és a szegény réteg összetételében igen lényeges változások történtek.

7

A szegénység összetételének változásait a következőképpen lehet összefoglalni:

- Míg az 1960-as évek elején a szegénység főképpen a falvakban koncentrálódott, 1987-re a falusi szegénység csökkent (bár a községi népességből akkor is többen éltek a létminimum alatt, mint a városi népességből), viszont a városi és azon belül is a budapesti szegénység némileg nőtt.

- Míg az 1960-as évek elején a mezőgazdasági fizikai foglalkozásúak között több volt a szegény, mint a szakképzetlen munkások között, 1987-re ez a különbség megfordult: a szakképzetlen munkások közül többen éltek a létminimum alatt.

- Míg az 1960-as években a nyugdíjasháztartások közül sokkal több élt a létminimum alatt, mint az aktív keresős háztartások közül, 1987-re a szegények aránya a nyugdíjasok között alig volt magasabb, mint az átlagnépességben.

- A szegénység áttevődött az idősekről a gyermekekre: míg az 1970-es évek elején a 60 éves és idősebb népességnek lényegesen nagyobb százalékos része tartozott az alsó jövedelmi decilisbe, mint a gyermekeknek, addig 1987-ben a 0-14 éves gyermekek közül sokkal több élt a szegénység körülményei között, mint a 60 évesek és idősebbek közül.

Szegénység és egyenlőtlenség a rendszerváltás óta

A szegénység lényegesen megnőtt 1995-ig, továbbá a jövedelemegyenlőtlenségek is lényegesen emelkedtek.

A szegénység növekedésének fő oka, hogy 1989-től 1994-ig a GDP mintegy 18 százalékkal csökkent, ennek következtében a népesség egy főre jutó reáljövedelme 13 százalékkal, a reálbérindex 19 százalékkal, az egy főre jutó fogyasztás pedig 9 százalékkal csökkent.

A szegénység növekedésének két közvetlen oka az infláció (1989-től 1995-ig az árindex négyszeresére emelkedett) és a munkanélküliség megjelenése és növekedése volt.

Azt lehet mondani, hogy 1996-ban a népességnek több mint egyharmada szegény abban az értelemben, hogy a létminimumnál kisebb jövedelemből él.

1990-től a jövedelemegyenlőtlenség lényegesen megnőtt. Új tendencia, hogy miközben a leggazdagabb egymillió nemcsak relatív, hanem abszolút értelemben is növelte jövedelmét (azon belül 4-6 százalék lényegesen növelte jövedelmét), nemcsak a legszegényebbek, hanem a középrétegek is lecsúsznak, nemcsak abszolút értelemben, hanem relatív értelemben, az átlaghoz vagy a legjobb módúakhoz viszonyítva is.

Kik a szegények?

A szegények számánál és arányánál is érdekesebb mind elméleti, mind pedig gyakorlati szociálpolitikai szempontból az a kérdés, hogy kik a szegények, milyen demográfiai, társadalmi stb. csoportok tagjaiból tevődik össze a szegénység.

Ha demográfiai és társadalmi kategóriánként elemezzük a szegények arányát különböző szegénységi küszöbök esetén, akkor négyféle szegénységet látunk kirajzolódni:

1) a hagyományos szegénység

Amelyet már a szocialista korszakban elég pontosan ismertünk:

8

- szakképzetlen munkás és mezőgazdasági fizikai réteghez tartozás és az ezekkel együtt járó alacsony iskolai végzettség;

- továbbá a községi lakóhely

2) az új szegénység

Amely a rendszerváltás óta jelent meg, vagy csak a rend szerváltás óta keltette fel a figyelmet.

- a rendszerváltás óta a munkanélküliek, és/vagy rokkantnyugdíjasok, özvegyi nyugdíjasok, háztartásbeliek és egyéb felnőtt eltartottakat is, tehát mindazok, akiknek nincs rendszeres keresetet biztosító munkahelyük vagy nem részesülnek egy többé-kevésbé teljes foglalkozási életpálya után fizetett nyugdíjból.

- a rendszeres foglalkoztatásból való kiesés az egyik döntő szegénységet okozó körülmény

3) demográfiai szegénység- szegénység az idősebb korosztályokból fokozottan a gyermekek felé tolódik el, a rendszerváltás után

azonban ez a tendencia felerősödni látszik. Andorka súlyosnak lája a magyar társadalom jövője szempontjából azt a tényt, hogy gyermekeink jelentős része gyermekkorának legalább egy részében szegény körülmények között nevelkedik fel. Ez a táplálkozásuktól az iskolai előmenetelükig életük legkülönfélébb oldalait befolyásolhatja rendkívül károsan.

4) az etnikai szegénység - végül, de nem utolsósorban létezik a mai Magyarországon etnikai jellegű szegénység. Korábban is

tudtuk, hogy a roma etnikumhoz tartozó, jelenleg félmillióra becsülhető népességnek az átlagosnál jóval nagyobb része szegény.

Egy szegény személy vagy család sokszor több említett típusba is beletartozik, a négyféle szegénység tehát nem különül el egymástól.

Az 1990-es évek közepén a szegénység nyilvánvalóan Magyarország egyik legsúlyosabb társadalmi problémája. A szegénység nemcsak alacsony jövedelmet jelent, hanem hozzájárul a szegények egészségi állapotának romlásához, a szegény családok gyermekeinek rossz fejlődési feltételeihez, iskolai sikertelenségéhez, a lelki betegségek és deviáns viselkedések gyakoriságának növekedéséhez is. Egy modern társadalom számára súlyos tehertétel, ha tagjainak egy része szegény.

A szegénység mérséklődését egyrészt a gazdasági növekedés megindulásától lehet várni, másrészt a szegényeknek a jóléti rendszeren, a szociális védőhálón keresztül megvalósított védelmétől. Fel kell hívni arra a figyelmet, hogy megfelelő szociális védőháló hiányában gazdag és emelkedő átlagos életszínvonalú társadalomban is fennmaradhat a súlyos szegénység.

TÁRSADALOMPOLITIKA

Minden emberi közösség, társadalom gondoskodott szegény tagjairól, vagy legalábbis megpróbált róluk gondoskodni. Különböző társadalmakban egymástól eltérő intézményes megoldásokat alkalmaztak. A központi kormányzat elejét akarta venni a szegények vándorlásának, a koldulásnak, a közrend megzavarásának.

A szegényekről, a különböző okok miatt hátrányos helyzetbe kerülőkről való gondoskodás a XIX. század második felétől kezdett elterjedni Európában. Az egyik úttörő lépés a Bismarck által bevezetett kötelező munkás-társadalombiztosítás volt. A nagy fellendülés azonban csak a második világháború után következett be. A háború

9

utáni évtizedekben jött létre ugyanis a szociális gondoskodásnak az a széles körű rendszere, amit jóléti államnak szokás nevezni.

A jóléti állam kiépülése

A jóléti állam azt jelenti, hogy az állam növekvő részt vállal az állampolgárok jólétében, nyugdíjat biztosít, családi támogatásokat ad, betegségi, baleseti, munkanélküliségi támogatást nyújt, továbbá ingyenes egészségügyi ellátást biztosít. Némely országban az ingyenes oktatás is a jóléti állam része.

Ezek a jóléti programok eltérő időpontban és eltérő mértékben majdnem minden fejlett országban kiépültek a második világháború után. (Az Egyesült Államokban nincs mindenkire kiterjedő ingyenes egészségügyi ellátás, és csak a legszegényebbek kapnak családi támogatást.) Az egyes országok között azonban elég lényeges eltéréseket lehet megállapítani. Ezért szokták a jóléti államokat vagy jóléti rendszereket különböző típusokba sorolni.

Titmuss (1958) megkülönböztette a következő jóléti modelleket:

1. reziduális modell (Egyesült Államok), ebben csak azoknak nyújtanak támogatást, akik képtelenek a piacon megfelelő jövedelemhez jutni

2. teljesítménymodell (Németország), ebben a támogatásokat – elsősorban a nyugdíjat – a korábbi járulékbefizetésekhez kötik és azok arányában adják

3. intézményes modell (Svédország) minden állampolgár életkörülményeit és életesélyeit kívánja az egyenlőség felé közelíteni univerzális (mindenkinek alanyi jogon adott) támogatásokkal.

G. Esping-Andersen (1990) szintén három típust különböztetett meg:

1. liberális modell: rászorultsági elven alapul, elsősorban segélyezésre támaszkodik, viszonylag csekély összeget oszt el újra

2. a konzervatív modell: a foglalkoztatottak jövedelmi helyzetét védi különböző azt veszélyeztető körülmények (betegség, nyugdíjazás) előfordulása esetén, elsősorban a társadalombiztosításra támaszkodik, közepesen nagy összeget oszt el újra

3. a szociáldemokrata modell: célja, hogy az életkörülményeket az egyenlőség felé közelítse, állampolgári jogon nyújtja a támogatást, meglehetősen nagy összegeket oszt el újra.

Viták a jóléti államról

A jóléti állam létrehozása óta folyik a vita arról, hogy a kiterjedt szociális célú jövedelem-újraelosztás segíti vagy hátráltatja a gazdasági fejlődést.

Ellenzői azt állítják, hogy: a jóléti támogatások egyrészt nagy megterhelést jelentenek a gazdaság számára, és fejlesztésre, beruházásra szánt összegeket kötnek le, másrészt gyengítik az egyének munkateljesítményük növelésére való hajlandóságát, kezdeményezőkészségét

és egyéni felelősségvállalását.

A jóléti állam hívei viszont azt állítják, hogy 10

a nagy tömegű és szélsőséges szegénység sok közvetett költséget jelent a társadalomnak, másrészt a szegénység és egyenlőtlenség mérséklése csökkenti a társadalmi konfliktusok élességét, és ezáltal

elősegíti a gazdasági fejlődéshez szükséges társadalmi együttműködést.

Az 1970-es évek második felétől kezdve mindenesetre olyan helyzet alakult ki, amely a jóléti állam további kiépítését gátolta. Ennek 3 okát említhetjük:

1. A kapitalista gazdaságoknak a második világháborút követő nagy fellendülési korszaka véget ért, a gazdasági növekedési ütem a fejlett piacgazdaságokban lelassult; a lassan növekvő GDP-ből nehezebb növekvő összegeket jóléti szolgáltatásokra kihasítani.

2. A gazdasági növekedés lelassulásával és a korábbinál mélyebb gazdasági depressziók jelentkezésével megnőtt a munkanélküliség. A munkanélküliek támogatása jelentős többletmegterhelést jelent a jóléti rendszerek számára.

3. A fejlett országok népessége öregedni kezdett, az idős korú, nyugdíjjogosult népesség aránya megnőtt, a munkaképes korú kereső és ezáltal jövedelemadót és társadalombiztosítási járulékot fizető népesség növekedése viszont lelassult, néhol megállt, s a közeljövőben is csökkenni fog. Ezáltal kevesebb állampolgár járulékaiból kell növekvő számú állampolgár juttatásait kifizetni.

A magyar jóléti rendszer

Magyarországon a szocialista korszakban igen kiterjedt jóléti rendszer alakult ki. Ezt azonban hiba lenne jól működő jóléti államnak nevezni, mert a szociális védőhálóból sokan kiestek, nem kaptak támogatást vagy csak igen alacsony támogatást kaptak, így szegények maradtak; a támogatások jelentős részét nem a szegények, hanem a jómódúak kapták, bizonyos támogatásfajták (például az állami bérlakások alacsony bére) egyenesen főképpen a jobb módúaknak jutottak; a támogatások elosztási rendszere egyes területeken (például az egészségügyben) pazarláshoz vezetett-

A következő programokat szokás a magyarországi jóléti rendszerhez, a szociális kiadásokhoz sorolni:

1. nyugdíj2. családi támogatások (családi pótlék, gyes stb.)3. táppénz4. munkanélküli-segély5. szociális segély6. egészségügyi ellátás, ezen belül gyógyszerár-támogatás7. oktatás8. lakás (építési támogatás és a reálisnál alacsonyabb lakbér az állami bérlakásokban)9. fogyasztói ártámogatások.

A rendszerváltás után egyrészt csökkent a GDP, másrészt szükségessé vált az állami költségvetés GDP-n belüli arányának mérséklése, ezért élesen jelentkeztek az elosztható összeg korlátai, másrészt megjelent és megnőtt a munkanélküliség, nőtt a szegénység, ennek következtében megnőttek a támogatási igények.

Ezek a tények kikényszerítik a jóléti rendszer reformját. 2 javaslat:

1. A jóléti rendszer reformja, nem pedig a leépítése szükséges; egy, a magyarországi lehetőségeknek megfelelő korszerű jóléti rendszert kellene felépíteni.

2. Minden egyes jóléti támogatásfajta reformját külön-külön kell megvizsgálni, figyelembe véve, hogy a reform kiket érinthet hátrányosan, milyen messzemenő hatásai lehetnek, és a várt megtakarítások mellett milyen többletköltségeket okozhat (például a jövedelemigazolások ellenőrzése).

11

Kívánatos lenne, ha az állami szociálpolitika mellett nem állami szervezetek, intézmények (egyházak, egyesületek) is minél nagyobb részt vállalnának a szegénység enyhítésében.

TÁRSADALMI SZERKEZET ÉS RÉTEGZŐDÉS

A társadalmi szerkezet vizsgálata szorosan összekapcsolódik az egyenlőtlenség problémakörével. A társadalom elengedhetetlenül szükséges az emberiségnek a jelenlegi feltételek közötti életéhez, fennmaradásához és fejlődéséhez.

A társadalmi szerkezet szociológiája a társadalmak legalapvetőbb természetét, szerkezetét, az egyenlőtlenségeket és azoknak igazságos vagy igazságtalan voltát vizsgálja.

ALAPFOGALMAK

1) Társadalmi szerkezet, státus és szerep

A társadalmi szerkezeten a társadalmon belüli különböző pozíciók közötti viszonyokat értjük. A társadalmi pozíciókat egyes emberek, illetve csoportok foglalják el, tehát a szerkezet konkrétabban a különböző pozíciókat betöltő egyének és csoportok közötti viszonyokat jelenti. Ilyen különböző pozíciók például a vállalatvezetők és a szakképzetlen munkások pozíciói.

Az amerikai szociológiában ezt némelykor úgy fogalmazzák meg, hogy a társadalmi szerkezeten belül státusok vannak, a státusok betöltői meghatározott szerepek szerint viselkednek, és ezek a szerepek meghatározott viszonyokat írnak elő az őket betöltők számára. Ezek a meghatározott viszonyok alkotják a társadalmi szerkezetet.

A kategóriák különböznek egymástól: a vagyoni állapot (tőketulajdon) a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely a szűkös javakhoz való hozzájutás módja és mértéke (bér, önálló jövedelmek, tőkejövedelem stb.)

tekintetében.

Ezért e kategóriák között enyhébb vagy élesebb érdekellentétek állnak fenn.

A társadalmi szerkezet ezen tömbjei lehetnek osztályok, rétegek vagy más csoportok. A társadalmi szerkezet fogalmából nem következik, hogy ezek a tömbök (osztályok, rétegek) feltétlenül hierarchikus sorrendben helyezkednek el egymáshoz viszonyítva.

2) Társadalmi rétegződés

A társadalmi rétegződés a különböző ismérvek – mint a foglalkozás, beosztás, munkahely, iskolai végzettség, lakóhely – alapján megállapított társadalmi kategóriák helyzetének eltérése, hierarchikus sorrendje az életkörülmények és az életmód különböző dimenzióiban.

A rétegződés vizsgálatában megkülönböztetett kategóriák lehetnek az osztályok, a rétegek vagy más kisebb társadalmi csoportok.

A rétegződésvizsgálatban általában több ilyen csoportot különböztetnek meg, mint a szerkezetvizsgálatban. Ezek azonban minden esetben hierarchikusan rendeződnek el, pontosabban ekkor mindig azt vizsgáljuk, melyik van kedvezőbb és melyik kedvezőtlenebb helyzetben. Ezért a rétegződés erősen empirikus fogalom.

12

3) Társadalmi osztály, réteg, státuscsoport, elit

Társadalmi osztálynak nevezzük a termelőeszközökhöz való viszony alapján definiált társadalmi kategóriákat.

Az eredeti marxi értelmezés szerint három osztályt lehet megkülönböztetni: - a termelőeszközöket nem birtokoló munkásokat- a csak saját maguk foglalkoztatásához elegendő termelőeszközzel rendelkező kispolgárokat vagy önállókat

(kisiparosokat, kiskereskedőket, önálló parasztokat) és - azokat a tőkéseket, nagybirtokosokat, akik annyi termelőeszközt birtokolnak, hogy azokkal bérmunkásokat

foglalkoztatnak.

Az osztályfogalmat az újabb szakirodalomban néhány szerző kiterjeszti egyrészt olyan módon, hogy a munkahelyi viszonyok alapján megkülönböztethető kategóriákat (például vállalati vezetőket, felsőszintű szakembereket és munkásokat) is osztályoknak nevezi, másrészt olyan módon, hogy nemcsak a termelőeszközök tulajdonosait, hanem az azok fölött rendelkezőket (vállalati vezetőket) is különálló, az egyszerű alkalmazottaktól megkülönböztetendő osztályként kezeli.

Társadalmi rétegnek nevezzük a foglalkozás, iskolai végzettség, lakóhely, a jövedelem nagysága stb. alapján definiált társadalmi kategóriákat.

A státuscsoport az olyan egyének vagy családok csoportja, akik az általa használt hét dimenzióban együttvéve hasonló helyzetben vannak.

Elitnek szokás nevezni a társadalmi hierarchia csúcsán elhelyezkedő kis létszámú– az uralkodó osztálynál szűkebb – csoportot.

A szociológiában legtöbbször hatalmi elitről beszélünk, tehát a politikai és gazdasági hatalmat kezében tartó szűk csoportról.

MÓDSZEREK

A társadalmi szerkezet és rétegződés szociológiájának, központi jelentősége ellenére – vagy talán éppen annak következtében -, nincs általánosan elfogadott egységes módszertana.

1) Survey-módszer

A társadalmi szerkezet- és rétegződésvizsgálat kitüntetett adatforrásai mégis a survey típusú adatfelvételek, amelyek sokféle adatot gyűjtenek össze a megkérdezett személyek vagy családok társadalmi helyzetéről, életkörülményeiről, életmódjáról, gondolkodásáról.

Az adatfelvételeknek alapján társadalmi kategóriánként lehet kimutatni a jövedelmek, a lakásviszonyok stb. átlagos értékét vagy a hátrányos, átlagos és kedvező helyzetben lévők arányát, így a társadalmi kategóriák közötti különbségeket sok dimenzióban lehet vizsgálni.

1992 óta a BKE Szociológia Tanszéke és a Tárki által végzett Magyar Háztartás Panel adatfelvétel-sorozat a rétegződési adatok fő forrása.

13

2) Önbesorolásos módszer, presztízsvizsgálat, társadalmi-gazdasági státus

a) az önbesorolásos módszer: a megkérdezetteket kérdezik meg, hogy milyen osztályba vagy rétegbe sorolják magukat.

b) presztízsvizsgálat módszere: a megkérdezetteket arra kérik fel, hogy pontosan megnevezett foglalkozások „presztízsét” nevezzék meg.

A presztízsfelvételekre támaszkodó szociológusok hangsúlyozni szokták, hogy a foglalkozások presztízsrangsora egy-egy társadalmon belül az idő folyamán meglehetősen nagy állandóságot mutat.

c) „társadalmi-gazdasági státus” pontszámokat határoznak meg minden kis foglalkozási csoport számára, és ezeket használják fel mobilitás elemzéseikben.

ELMÉLETEK

1) Harmónia-, konfliktus-, csere- és kényszerelméletek

A társadalmi szerkezettel kapcsolatos legalapvetőbb elméleti, mondhatnánk filozófiai kérdés, hogy az emberi társadalmakat mi jellemzi inkább: a harmónia és az együttműködés vagy a konfliktus, más szóval a csere vagy a kényszer?

A harmóniaelméletek szerint az emberi társadalmakat alapvetően a tagok együttműködése jellemzi, a konfliktus csak kivételes és diszfunkcionális jelenség.

A konfliktuselméletek szerint minden emberi társadalmat alapvetően jellemez a konfliktus, és ez nem szükségképpen káros jelenség, mert a konfliktusok viszik előre a társadalmi fejlődést. Ha nem lenne konfliktus, a társadalom változatlan állapotban maradna.

A csereelméletek szerint a társadalom tagjai egymással javakat cserélnek, éspedig nemcsak anyagi, pénzben mérhető értékű javakat, hanem eszmei, szellemi javakat is, mint a megbecsülést, engedelmességet, szeretetet, segítséget.

A kényszerelméletek szerint nem a mindenki számára hasznot hozó csere, sokkal inkább a hatalommal rendelkezők által az elnyomottakkal szemben alkalmazott kényszer jellemzi a társadalmakat, a javak átadása nem egyenrangú csere útján, hanem kényszer fenyegetése alatt történik.

A csereelmélet nyilván a harmóniaelmélethez, a kényszerelmélet pedig a konfliktuselmélethez áll közel.

2) Konzervatív és radikális elméletek

G. Lenski (1966) a harmóniaelmélet híveit nevezi konzervatívoknak, a konfliktuselmélet híveit radikálisoknak

A radikális és a konzervatív álláspont vagy a konfliktus- és harmóniaelméletek természetesen keverednek egyes tudósoknál, mégis szemléltetőbbé teszi a szerkezetre és az egyenlőtlenségekre vonatkozó felfogások áttekintését, ha ezt az ellentétpárt felhasználjuk.

14

Lenski szerint a két álláspont ellentéte már az emberiség történetére vonatkozó legrégebbi írott forrásokban megjelenik. A két ellentétes álláspont világosan kirajzolódik az Ótestamentumban: a zsidó királyok és a főpapság a konzervatív álláspontot képviselték, a próféták pedig (főleg Ezsaiás, Amosz és Mikeás) radikálisan bírálták a korabeli zsidó társadalom igazságtalanságait, különösen a gazdagokat és hatalmasokat.

A görög filozófusok közül Platón a radikális állásponthoz állt közelebb, egy ideális társadalom utópiáját vázolta fel, Arisztotelész viszont konzervatív volt, ezt különösképpen az mutatja, hogy helyeselte a rabszolgaság intézményét.

A középkori kereszténység történetében az egyik oldalon állt a többnyire konzervatív főpapság, a másik oldalon a vallási és egyházi megújulás követelését többnyire igen erős társadalomkritikával összekapcsoló újítók (köztük Assisi Szent Ferenc is), akiknek egy részét eretnekként üldözték.

A társadalomtudományoknak a filozófiától való különválása idején Adam Smith a harmóniaelmélet felé hajlott, mert azt feltételezte, hogy a piac mint „láthatatlan kéz” összhangba hozza a gazdasági élet minden szereplőjének érdekeit.

A konfliktuselmélet legegyértelműbb megfogalmazói Marx és Engels voltak. Szerintük a társadalmak története az osztályharcok története.

Élesen konfliktuselméleti Pareto elmélete is az elitek körforgásáról, de ő Marxszal ellentétben nem az osztályok közötti harcban, hanem a hatalmon lévő régi elit és a hatalom megszerzésére törekvő új elit közötti harcban látja az alapvető konfliktust.

Az amerikai strukturalista-funkcionalista irányzat társadalmirétegződés-képe a harmóniaelmélet legjellegzetesebb megnyilvánulása talán a szociológia egész történetében. Bár alapvető gondolatai megtalálhatóak Parsons munkáiban is, a funkcionalista rétegződéselmélet iskolapéldájaként K. Davis és W. E. Moore (2004) tanulmányát szokás idézni.

Eszerint a társadalomban különféle funkciók ellátásáról, munkafeladatok elvégzéséről kell gondoskodni. Ezek a funkciók eltérően fontosak a társadalom számára (például az orvos funkciója fontosabb, mint a segédmunkásé), továbbá eltérő színvonalú képességek és ismeretek szükségesek az elvégzésükhöz. Ahhoz, hogy a társadalom érdekében a legmegfelelőbb emberek kerüljenek a fontosabb és nagyobb képzettséget igénylő funkciókba, azokat jobban meg kell fizetni, jobban meg kell becsülni. Ezért a rétegek közötti jövedelemkülönbségek vagy tágabban értelmezve privilégiumkülönbségek indokoltak, „funkcionálisak”, a társadalom jó működéséhez szükségesek.

A harmóniaelmélet és a konfliktuselmélet közötti vita különösen a második világháború utáni évtizedekben jellemezte a szociológiát. A szociológusok nagy része, különösen a Max Webert követő szociológusok ebben a vitában valahol középen helyezkedtek el.

G. Lenski (1966) amerikai szociológus kifejezetten a radikális és konzervatív társadalmi elméletek közötti szintézisteremtés igényével írt könyvében a hatalmat mondja az egyenlőtlenségek alapvető forrásának. Szerinte a hatalmi különbségek következtében jönnek létre a privilégiumok különbségei (ide sorolja a jövedelmi, vagyoni és más életkörülményekbeni különbségeket) és a presztízskülönbségek. Így az egyenlőtlenség végső alapja minden társadalomban az erőszak alkalmazásának lehetősége. Ahhoz azonban, hogy a társadalom hatékonyan működhessen, és a konfliktus következtében ne omoljék össze, a hatalmat birtokló osztály kénytelen arra törekedni, hogy hatalmát legitimizálja. Ezért többek között a többlettermék egy részét is át kell hogy engedje a hatalom nélkülieknek, továbbá a nyílt erőszak helyére intézményesített (alkotmányos) hatalomgyakorlási formákat hoz létre, valamint propagandával és ideológiával próbálja hatalmát elfogadtatni. Ezek a folyamatok a középosztályok kialakulásához és megerősödéséhez vezetnek. A nyers erőszakon alapuló központosított hatalom, valamint a

15

hatékony működés közötti ellentmondás különösen erősen jelentkezik az ipari társadalmakban: az elnyomó politikai rendszerű társadalom és gazdaság lemarad a gazdasági versenyben.

3) A társadalmi szerkezet kategóriáinak elméleti alapjai

A struktúraelmélet másik nagy elméleti kérdése, hogy minek alapján definiálják a társadalmi szerkezet kategóriáit, az osztályokat és a rétegeket.

Marx és Engels szerint a társadalmi szerkezetben elfoglalt hely fő meghatározója a termelőeszközökhöz való viszony

A termelőeszközök tulajdonosai (rabszolgatartók, nagybirtokosok, tőkések) állnak szemben azokkal, akiknek nincs a tulajdonukban termelőeszköz (rabszolgák, jobbágyok, bérmunkások).

E két alapvető osztály mellett további kategóriákat különböztettek meg, amikor egy-egy társadalmat konkrétan vizsgáltak. Az osztályokon belül tehát megkülönböztettek olyan kategóriákat, mondhatnánk rétegeket, amelyek nem a termelőeszközökhöz való viszony, hanem más jellemzők tekintetében különülnek el egymástól.

Max Weber úgy a társadalmi szerkezetben nem egy, hanem három lényeges meghatározó dimenziót nevez meg:

- gazdasági dimenzió: ebben a termelőeszközhöz való viszony mellett a munkaerő-piaci helyzetet (ahol egyebek közt a szakképzettek jobb helyzetben vannak a szakképzetleneknél) látja differenciáló tényezőnek. Az utóbbi gondolata miatt mindazon társadalmi- szerkezet-elméletek első képviselőjének tekintik, akik nemcsak a termelőeszköz-tulajdon, hanem a foglalkozás alapján is definiálták a társadalmi kategóriákat. Ezt a dimenziót nevezte Weber osztálynak vagy gazdasági osztálynak.

- hatalom: Weber szerint a politikai hatalom nem szükségképpen függ össze a tőketulajdonnal- rend: ennek lényege a megbecsültség. A megbecsültségnek az előkelő életvitel, életmód az alapja. A

Weber-féle megbecsültség fogalma tangolul presztízsnek fordították, holott We- bernél a megbecsültségnek sokkal gazdagabb értelme van, mint a presztízsnek. Ennek ellenére Max Weber az előfutára annak az irányzatnak, amelyik a presztízs alapján különbözteti meg a társadalmi kategóriákat.

A háromdimenziós szerkezetmodell szerint tehát a társadalom tagjainak a szerkezetben elfoglalt helyzete nemcsak a termelőeszköz tulajdonától vagy annak hiányától, továbbá a munkaerőpiacon elfoglalt előnyös vagy előnytelen helyzetétől, hanem ezek mellett a hatalom birtoklásától vagy hiányától, valamint a „finom” életviteltől és az ezzel összefüggő megbecsültségtől vagy annak hiányától, sőt a megvetettségtől is függ.

Weber fogalma, a „társadalmi kizárás”, vagyis az osztályhatáron való átlépés akadályozása az osztálystratégia egyik leglényegesebb része. A kívülállókkal szembeni kizárási stratégia párhuzamos fogalma az osztályon belül lévőkkel szembeni szolidarizálás.

4) Sokdimenziós társadalomszerkezet-elméletek

Többdimenziós modell alapján állt T. Geiger (1949), a rétegződés fogalmának és elméletének kidolgozója. Szerinte az osztályfogalom elveszíti használhatóságát a fejlett társadalmak szerkezetének vizsgálatában. Helyette a rétegek fogalmának használatát javasolja.

A rétegek az objektív életkörülmények tekintetében különülnek el egymástól, az egyik réteg jobb, a másik rosszabb helyzetben van.

16

Az életkörülmények különbségeihez azonban életstílus- és gondolkodásmódok, tehát szubjektív elemek is kapcsolódnak. A réteghez tartozást meghatározó tényezők sokfajták lehetnek, mint a termelőeszközökhöz való viszony, a foglalkozás, a műveltség, a jövedelem stb.

A modern társadalomban Geiger szerint egyre nagyobb jelentőségűekké válnak a középrétegek. Tehát Geiger rétegződéselmélete szerint a rétegek nemcsak a termelőeszközökhöz való viszony, nem is csak a három Weber-féle dimenzió tekintetében, hanem mellettük sok egyéb meghatározó tényező szerint is elkülönülnek.

Geiger szerint ezért a rétegfogalom alkalmasabb a XX. századi társadalmak vizsgálatára, mint a gazdasági helyzeten alapuló osztályfogalom.

Ossowski szerint az olyan társadalmakban, ahol a társadalmi pozíciók jelentős része közvetlenül függ az államtól, tehát a hatalomtól, elhibázott az az elmélet, amely a termelőeszközök tulajdona alapján kívánja a társadalmi kategóriákat definiálni. Minél inkább távolodik valamely társadalom a klasszikus szabadversenyes kapitalizmustól, annál kevésbé használhatók az eredeti marxi osztálykategóriák. Ezek a társadalmak egyenlőtlen osztály nélküli társadalmakká válnak.

Lenski (1966) szerint ma az ipari társadalmakban hétféle osztályrendszer él egymás mellett. Ezek a

1. politikai-hatalmi2. vagyoni-tőketulajdonlási3. foglalkozási (szerinte a leginkább meghatározó)4. iskolai végzettségi5. faji, etnikai, vallási6. nemek szerinti (férfi és nő) és7. életkori osztályrendszerek.

5) Pénztőke, kulturális tőke, szociális tőke

Újabban a Weberéhez hasonló, nagy háromdimenziós szerkezetelméletet fejtett ki P. Bourdieu. Háromféle tőkét különböztet meg:

a pénztőkét, a kulturális tőkét (műveltség) és a szociális tőkét (társadalmi kapcsolatok)..

Bourdieu szerint a társadalmi hierarchia csúcsához való feljutáshoz nemcsak pénztőke szükséges, hanem kulturális és szociális tőke is. Ezek a tőkék egymásba „konvertálhatóak", azaz átválthatóak. Aki például jó kapcsolatokkal rendelkezik, az könnyen válik pénztőkéssé.

6) Hatalomelméletek (hatalmi elit)

C. W. Mills szerint egy szűk hatalmi elit uralkodik az Egyesült Államokban, amelyen belül három csoportot különböztetett meg:

a gazdasági élet vezetőit és a nagyvállalatok menedzsereit, a vezető politikusokat és végül a hadsereg vezetőit.

17

A három csoport szorosan összefonódik, gyakori ugyanannak a személynek a helycseréje az elit három alcsoportja között.

R. Dahrendorf szerint a modern társadalomban már nem a tőketulajdon, hanem a gazdasági hatalom birtokosai állnak a hierarchia csúcsán, a társadalmi konfliktus nem annyira a jövedelemért, mint inkább a hatalomért folyik.

7) Új marxista társadalomszerkezet-elméletek

A termelőeszköz-tulajdonon alapuló szerkezetelméletek továbbéltek, sőt egyes szerzőknél lényegesen továbbfejlődtek a második világháború után.

E. O. Wright amerikai marxista szociológus abból indul ki, hogy a kapitalista társadalom három dimenzió mentén differenciálódik (3 féle tőketulajdon):

a) a termelőeszközök tulajdona szerint (legfontosabb)- burzsoázia: olyan termelőeszköz-tulajdonosok, akik képesek bérmunkásokat alkalmazni, és maguk így

mentesülnek a munkától - kisvállalkozók: olyan kisebb termelőeszköz-tulajdonosok, akik bérmunkásokat tudnak foglalkoztatni, de

maguk is kénytelenek dolgozni- kispolgárság: olyan termelőeszköz-tulajdonosok, akiknek nincs elég tőkéjük bérmunkások

foglalkoztatásához, így maguk dolgoznak termelőeszközeikkel - bérmunkások: akik nincsenek termelőeszközök birtokában

b) a szervezeti tőke szerint:- itt a szervezetben lévő vezetői hatáskör, hatalom alapján különböztet meg felsővezetőket, középvezetőket és

nem vezetőket.

c) a szakképzettségi tőke szerint: - magas képzettségűek- félig szakképzettek - szakképzetlenek

Wright szerint a feudalizmussal kezdődően öt gazdasági-társadalmi rendszer követi egymást a történelemben: 1. a feudalizmus2. a kapitalizmus3. az állami társadalmi rendszer4. a szocializmus5. a kommunizmus.

18