Vig Tamás

Émile Durkheim – A vallási jelenségek meghatározásáról – TÖ

Durkheim a vallást a vallási tények összességének felelteti meg. Kezdetnek felhívja a figyelmet arra, hogy ahhoz, hogy racionálisan tudjuk szemlélni a vallást és az azzal kapcsolatos fejtegetéseket, el kell szakadnunk a vallásról kialakított homályos képünktől, félre kell tennünk előzetes és felületes képzeteinket. Tanulmányát e felvezetés után az elterjedt meghatározások ismertetésével kezdi. Müller és Spencer elemzésére hivatkozik, akik azt írták, hogy a misztérium, a megismerhetetlen, a felfoghatatlan határozza meg a vallást. Durkheim úgy reagál erre, hogy ezeket a fogalmakat homályosaknak nevezi, és úgy véli, hogy idegen szemléletet tulajdonítanak a primitív népeknek, akik a természetben rejlő energiákhoz, erőkhöz való hozzáféréssel hozzák párhuzamba a vallást, sőt feleltetik meg annak. Állítása szerint a tudományban járatlan ember számára semmi sem csoda, mivel semmit sem titulál természetesnek vagy természetfelettinek. Továbbfűzi ezt a gondolatot és azt írja, hogy a rejtély fogalmát az ember alakította ki, mikor felfedezte saját korlátait és egy bizonyos ponton túl képtelen volt magyarázatokat találni erre-arra. Ezzel Durkheim cáfolja, hogy esetleg a rejtély lenne a vallási jelenségek fő meghatározója, így Müller és Spencer vélekedését tagadja. Egy másik elterjedt meghatározásnak hozza fel Réville definícióját, aki a vallást felsőbbrendű etikának tekinti, ami az ember-emberfeletti viszonyában nyilvánul meg. Durkheim ezt úgy kifogásolja, hogy az isteneket nem mindig így képzelték el. Példaként hozza, hogy bizonyos kultúrákban emberek testesítették meg az isteneket, akik volt, hogy rabszolgák voltak és bizonyos elvárt javakért (pl. jó termés vagy eső) korbácsolták őket és még egyéb módokon próbáltak isteneikhez szólni. Ezzel ellentétben viszont – Durkheim szerint – ma már látjuk a saját gyengeségünket és jelentéktelenségünket a kozmikus erőkkel szemben és olyan lényeket tudunk csak isteníteni, amelyeket felruházunk felsőbbrendű hatalommal, és úgy érezzük, hogy függünk tőlük (persze mindezt tág képzelőerőnknek köszönhetően). Ezekből következően arra jut Durkheim, hogy ha az isteneszme a vallás meghatározója, akkor az istenről, mint fogalomról is meghatározást kell adni. Viszont azt is írja, hogy az isteneszme nem minden vallásra jellemző. Itt említi meg a buddhizmust és a jainizmust, amik a brahmanizmusból erednek és mindkettőnek az a sajátossága, hogy nincsenek isteneik. Magának a vallási elmélkedésnek a tárgya tehát nem valami istenség, hanem maga az ember, aki éppen elmélkedik. Így a hívők nem kötődnek feltétlenül a vallás „istenségeihez”, hanem saját maguktól függnek. Másként fogalmazva tehát tagadják bármiféle felsőbbrendű lény létezését. E gondolatsor után Durkheim azt állítja, hogy az istenség képzete a vallási élet csupán másodlagos mozzanata, mert minden vallásban vannak olyan szertartások, amelyek hatékonysága független mindenféle isteni hatalomtól, így ezek a szertartások jellemzőek elsősorban a vallásokra. Ezek voltak tehát a főbb meghatározások. Durkheim állítása szerint azonban mindnek van egy közös hibája, mégpedig az, hogy közvetlenül akarják megragadni a vallási élet tartalmát. Felhívja továbbá a figyelmet arra, hogy vannak olyan közösségek, ahol az egyének kötelessége elfogadni az adott vallás dogmáját, és nem is engedik tagadásukat. A dogma durkheimi fogalma: tulajdon leleményünk, mely nem korlátozza szabadságunkat. Emellett a mítoszt is definiálja: olyan hagyomány, amelyet az egyén készen talál, gondolkodását pedig hozzá idomítja. Mindkettő „saját lényegű szellemi állapot, könnyen felismerhetőek”. Ezek után áttér a szent fogalmára. Gyakran állítják, hogy a szentség ismérve abban az energiában rejlik, amelyet képvisel. Durkheim szerint e jellemzés viszont elégtelen, mert vannak például roppant természeti erők, melyeknek semmiféle vallási jelenséget sem tulajdonítunk (ez fordítva is igaz). Továbbá a vallási jelenségekről is ad egy meghatározást: „kötelező jellegű hiedelmek, amelyek e hiedelmek tárgyaihoz fűződő meghatározott gyakorlatokkal kapcsolatosak”. A vallást pedig ennek a jelenségnek a rendszerezett összességének nevezni. Végül pedig kapcsolatba hozza a vallást a társadalommal. Ugyanis azt írja, hogy az egyén fölött nincs más erkölcsi tekintély, mint a csoport, amelybe tartozik. Ebből kifolyólag pedig a szertartások és dogmák a társadalom művei. Tehát a vallás nem az egyéni érzelmekben, hanem a kollektív lelkiállapotban ered és vele együtt változik. Éppen ezért rejtélyesek, mert nem mi hoztuk létre azokat. Ugyanis ha egyéni lenne, akkor nem lenne meg bizonyos

vallásoknál a kényszerítő ereje. Ezekből következően azt állítja, hogy a vallás csupán afféle képzelgés, érzéki csalódás, amelyet az egyének minden vallásban elsajátítanak valamilyen szinten.