A forradalom fogságában Tanulmánykötet a második Orbán-kormány első évéről

A kötet tanulmányainak rövid összefoglalói

Lakner Zoltán, Szigetvári Viktor: Törött cserepek

Félreértett várakozások, önfelhatalmazás és önigazolás, a „jó kormányzás”

elmaradása

A 2010-es választásokat megelőzően rendkívül heterogén társadalmi várakozások

fogalmazódtak meg a Fidesz kormányzásával kapcsolatosan. A várakozások alakulásának

egyik legfőbb ágense az MSZP-ből való tömeges kiábrándulás és a változás utáni vágy volt

— függetlenül attól, hogy a Fidesz bármilyen programszerű konkrétumot ígért volna; így a

„kisebbfajta csoda” politikájával a Fidesz oly módon emelte meg a gyorsan bekövetkező jobb

élet utáni várakozásokat, hogy közben konkrét, materiális ígéretet nem fogalmazott meg. A

Fidesz — többek között — az új többség egyben tartása érdekében közös vágyakat fejezett ki

és tartalmilag üres programokat hirdetett meg, ami azonban további várakozásokat generált,

nevezetesen a szegények és a középosztály koalíciója utáni elvárást.

Az előző kormányok tevékenységének folyamatos obstruálásából következett a választók jó

kormányzás utáni vágyakozása, illetve várakozása, amihez a Fidesz kellő mértékű „erőt”,

felhatalmazást kért a választóktól.

Ez az erőpolitika hatja át az egész kormányzást: a kormány szuverenitás–projektjét, az

elszámoltatások ügyét, valamint a Fidesz által meghirdetett forradalmat és alkotmányozási

munkát — a kötcsei beszédben „centrális erőtér”-politika megvalósulni látszik, ami azonban

valójában Orbán Viktor centrális személyes hatalmát jelenti.

Ezzel együtt azonban a Fidesz nemcsak a heterogenitás okán nem tud megfelelni a magasra

emelt, illetve magasra szökött várakozásoknak, hanem azért sem, mert a választók — konkrét

ígéretek híján— egyszerűen csak jobb élet iránti vágyát éppen egy megszorító ciklusban

kellene teljesíteni a kormánynak; a „kisebbfajta csoda” már a kormányváltást követő első

napokban megbukott, de felbomlott az új többségben meghirdetett szegények és középosztály

koalíciója is.

A Fidesz a szűk gazdasági és politikai mozgástér — valamint a magyar politikai rendszer

válsága elől — a forradalom szimbolikus és ideológiai keretébe menekült (részben

alkotmányos válságként láttatva a politikai rendszer válságát), amivel azonban tovább emelte

a kormányzással kapcsolatos várakozásokat. Így az ország és maga a Fidesz is a forradalom

fogságába került: az ország azért, mert a politikai közösséghez nem tartozhatnak azok, akik

2010 tavaszán nem a Fideszre szavaztak; a Fidesz pedig azért, mert a saját maga által kijelölt

kényszerpályáról nem tud letérni, hiszen bármely érdemi korrekció a hitelességüket rombolná.

A forradalom tehát az önfelhatalmazás–önáltatás–önigazolás fázisain keresztül tévútra

vezet, hiszen a „bebetonozás” révén növeli egy választási bukás utáni jobboldal mozgásterét,

de mint ideológiai keret hamar valóságtagadóvá válik, és azonosulási pontok híján nem

alkalmas a Fidesz újraválasztási céljainak szolgálatára sem.

Tóth Csaba, Keil András és Reiner Roland: Hatalommegosztás helyett a

hatalom „kiszervezése”

Változások a magyar politikai rendszerben — 2010-2011

A tanulmány három témakörben vizsgálja a magyar politikai rendszer elmúlt egyéves

változásait: (1.) komparatív módon elemzi az alkotmányos berendezkedésben és (2.) a

politikai intézményrendszerben végbement változásokat, végül pedig (3.) a hatalom

„kiszervezésének” kérdését tekinti át.

1. Az önkormányzati választási rendszer újraszabályozásával a Fidesz jelentős károkat

okozott a politikai versenyben, hiszen lényegesen nehezebbé vált a kisebb, főként helyi

érdekeket megjelenítő civil szervezetek, politikai csoportosulások választásokon való

indulása. A kormányzat hatékonyságát illetően sem kedvezőek a fejlemények: a 2010-

es évben leállt a kormányzati munka, emellett a kormánypárthoz hű vezetők

kinevezése az állami intézmények élére szintén negatívan befolyásolták a kormányzat

hatékony működését. Bár a politikai kultúra tekintetében — a társadalom politikához

való viszonyában — nem történt jelentős változás, hiszen alapvetően nem lett sem

több, sem kevesebb aktív/passzív választópolgár, ugyanakkor az integrációt illetően

jelentős károkat szenvedett el a magyar társadalom. Az elmúlt egy évben súlyosan

megkérdőjeleződött a kabinet jogállamiság iránti elkötelezettsége is, amire példa a

köztársasági elnöki intézmény átértelmezése; az új médiatörvény beharangozása;

Schmitt Pál részvétele a kormányüléseken; az AB jogkörének megkurtítása; a MAL

államosítása az iszapkatasztrófa után, a magán-nyugdíjpénztárak vagyonának

államosítása; visszamenőleges hatályú különadó; az alkotmány öncélú változtatgatása.

2. A politikai rendszer egyes intézményeinek változásai — választási rendszert érintő

változások; a sajtót érintő változások és a közszolgálati műsorok

kiegyensúlyozatlansága; valamint az alkotmányozás konfliktusos térbe helyezése —

ellenére a demokrácia továbbra is fennmaradt.

3. A kormány a Fideszhez lojális személyek cikluson átívelő kinevezésével — és nem

intézményi változásokkal — erodálja a jogállamiság működését. Így nem a parlament,

a kormány vagy a miniszterelnök mozgásterét növeli, hanem olyan intézményi

struktúrát hoz létre, amelyben megsokszorozza a Fidesz által uralt intézmények számát.

Összességében tehát megállapítható: a demokratikus intézményrendszert ért támadások

ellenére a demokrácia, illetve a demokratikus verseny nem szűnik meg Magyarországon,

ezzel együtt azonban a Fidesz — visszaélve a választóktól kapott felhatalmazással — tudatos

lépéseket tesz saját hatalmának kiszervezésére; nem az intézményi változásokkal, hanem

elsősorban személyi döntéseivel erodálja a jogállamiságot.

Szoboszlai György: Alkotmányos átalakulás 2010-ben

Változások a jogállamiság szerkezetében

A kormányváltást követően az államhatalom központosításával a Fidesz megkezdte a

hatalmi ágak megosztására épülő alkotmányos berendezkedés lebontását. A Magyar

Köztársaság alkotmányos átalakítása 2010-ben kilenc alkotmánymódosító törvényt, ezen belül

több tucat szerkezeti változtatást eredményezett, amihez hozzá kell vennünk olyan,

alkotmányt közvetlenül nem érintő jogszabályi változtatásokat, mint például a területi

közigazgatás átszervezése, az adózás rendszere, a közszolgálati munkajogi szabályozás, a

média és a hírközlés szervezeti és működési rendjének radikális átépítése.

2010-ben kilenc alkalommal került sor a koalíció általi egyoldalú alkotmánymódosításra,

ezek egyikét sem szavazta meg a három ellenzéki párt egyetlen alkalommal sem. Kiiktatták a

társadalmi érdekegyeztető mechanizmust: a kilencből hat alkotmánymódosító törvény egyéni

képviselői indítvány nyomán született meg, minek okán drasztikusan lerövidült a

törvényalkotási és egyeztetési folyamat.

Az alkotmányos és azzal egyenértékű törvényi változtatások közös jellemzője, hogy fő

motívumuk minden esetben a hatalom kiterjesztése és végrehajtó hatalom koncentrálása volt.

Így koncentrálták a bürokratikus kapacitásokat és sajátos módon átpolitizálták a közigazgatás

felsőbb régióit ott is, ahol a szakkontrolnak nagyobb teret kellene biztosítani.

Balogh Éva: Elsietett centralizáció

A központi kormányzat szerkezetének átalakítása

A kormányzat működésében tapasztalható diszfunkciók nem feltétlenül a rutinszerű

működés hiányából, hanem a kormányváltást követő szerkezetátalakítás hibáiból,

hiányosságaiból fakadnak. Mára egyértelműen kijelenthető, hogy a szerkezetátalakítás nem

váltotta be maradéktalanul a hozzá fűzött reményeket.

A csúcsminisztériumi rendszer létrehozását, a minisztériumok számának 12-ről 8-ra

csökkentését azzal indokolták, hogy az új struktúra — az állami vezetők számának

csökkentése okán — olcsóbb lesz, valamint lehetőség nyílik az egy minisztériumhoz tartozó

ágazatok összehangolása. A vezetők számának csökkentése egyértelműen kudarcot vallott: a

Bajnai-kormány utolsó teljes hivatali napjához képest az állami vezetők száma mostanra

mintegy 28 százalékkal növekedett — ezzel együtt a foglalkoztatásukkal összefüggő kiadások

összege is jelentősen nőtt. A nagyszámú politikus államtitkár nem képes a szakpolitikák

összehangolására, így erősen kérdéses az is, hogy valóban segítette-e az összehangoltabb

működést a csúcsminisztériumok felállítása.

Miközben az új minisztériumi struktúra bizonyos elemei kifejezetten sikeresnek

mondhatóak, aközben egyes minisztériumok feladatai túlságosan szerteágazóak (NEFMI,

KIM), ami egyrészről zavarossá és konfliktusossá teszi a működést, másrészről pedig

bizonyos funkciók (például: fiskális politika) háttérbe szorulását eredményezi.

A közigazgatási államtitkári tisztség visszaállítását azzal indokolták, hogy egyrészt politikai

elkötelezettségtől függetlenül, a köztisztviselői életpálya csúcsaként szolgálja a közigazgatás

szakmai működését; másrészt a korábbi állapot visszaállításával a tárca szervezetének

szakmai vezetését a közigazgatási államtitkár lássa el.

Mivel a nyolc kinevezett közigazgatási államtitkár közül mindössze kettő rendelkezik

közigazgatási karrierrel, továbbá többségük korábbi államigazgatási tevékenysége — néhány

kivételtől eltekintve — jobboldali kormányokhoz kötődik, a tisztség visszaállításától remélt

cél nem teljesült. Ugyanígy kudarcot vallott az a törekvés is, hogy a közigazgatási államtitkár

egyfajta szakmai vezetői funkciót lásson el a tárcáknál: jelenleg a minisztérium szervezeti és

működési szabályzata rögzíti, hogy mely helyettes államtitkárok tevékenységét irányítja a

közigazgatási államtitkár, melyekét pedig politikus államtitkár. A legtöbb helyettes

államtitkár mindössze a Belügyminisztérium, a Külügyminisztérium és a Honvédelmi

Minisztérium esetében dolgozik a közigazgatási államtitkár irányítása alatt, a többi

minisztérium esetében átlagosan a helyettes államtitkárok alig több mint egyötöde

tevékenykedik a közigazgatási államtitkár alárendeltségében. Így a közigazgatási államtitkár

jellemzően nem tölti be az apparátus vezetőjének feladatait.

Forgács Imre, Hegedüs Tamás: Elvesztegetett idő, szétdúlt igazgatás

Az Orbán-kormány első éve az állami és az önkormányzati igazgatásban

A tanulmány az állam- és igazgatási rendszert érintő átalakításokat három csoportra osztja:

Csökkentették a végrehajtó hatalom ellensúlyait. Komoly károkat könyvelhet el a

jogállamiság az alkotmány és a törvények gyakori, egyeztetés nélküli módosítása

miatt; a kétséges alkotmányosságú törvények elfogadása és a visszaható hatály

elvének nyílt figyelmen kívül hagyása miatt; a jogállamiságot garantáló intézmények

leépítése és az egyedi érdekek által befolyásolt jogalkotás miatt. A fékek és

egyensúlyok intézményi leépítésével erősen bővítették a kormány és a kormánypárti

többség mozgásterét. Így az Alkotmánybíróság jogköreinek korlátozásával; a

köztársasági elnök szerepének „újragondolásával”; valamint nem közigazgatási

jellegű intézkedésekkel (pl.: Polt Péter legfőbb ügyészi kinevezése) szűkült a

közigazgatás tevékenysége feletti szakmai-törvényességi kontroll lehetősége.

Politikailag centralizálták a közigazgatási rendszert, így a személyzetpolitikában

kiemelt szempont lett a politikai lojalitás. A Fidesz számára a területi államigazgatás

reformját a politikai alárendelés jelentette: a rendszer működtetése nem lett sem

olcsóbb, sem hatékonyabb, ugyanakkor megdőlt az a tabu, mely szerint az

állampolgárokat közvetlenül érintő területi államigazgatásban nem érvényesülhet

közvetlen politikai ráhatás. Márpedig a politikus kormánymegbízott éppen ezt

biztosítja: a polgárok és a gazdasági jogalanyok mindennapi ügyeibe való politikai

beavatkozás lehetőségét.

A Fidesz az önkormányzati ágazatban is pártpolitikai érdekeinek érvényesítésére és

politikai centralizációra törekszik. Tervezik a közszolgáltatások jelentős részének

államigazgatási irányítás alá vételét. Átalakították az önkormányzati választójogot

— az új rendszert a Fidesz saját aktuálpolitikai igényeinek megfelelően alakította ki.

Átpolitizálták a hivatali szervezetet — immár a képviselőtestület által bármikor

visszahívhatóvá lettek a jegyzők, emellett növelték az aljegyzők számát; a

polgármesteri hivatalokban pedig középvezetői körökben is jelentős személycserékre

került sor.

Az elmúlt egy évben a közigazgatást illetően elmaradtak az ágazati reformok, ehelyett a

kormány rombolta működésének törvényességét, szakszerűségét és hatékonyságát.

Varga Áron, Vető Balázs: Mérlegen az elszámoltatás

A számonkérés mint a hatalomtechnika eszköze

A Fidesz politikájában az elszámoltatás iránti igény évek óta fontos szerepet tölt be — a

tanulmány az elszámoltatás-politika térnyerésének bemutatásán túl ennek mérlegét,

eredményességét vizsgálja egy évvel a Fidesz kormányra kerülése után.

A Fidesz a Zuschlag-botrány 2007 szeptemberi kirobbanása óta azt a stratégiát követi, hogy

az egyes különálló, jól megfogható ügyek kapcsán az egész rendszer működésére vonatkozó,

és így szinte mindenkit hírbe hozó, általánosító következtetéseket von le. A másik jól

beazonosítható cél az aktuális ügyek fontosságának felnagyítása azáltal, hogy ismert

botrányokkal vonnak párhuzamot. A kormány számára elsősorban az hoz politikai hasznot, ha

minél ismertebb szocialista képviselők és korábbi kormánytagok keverednek korrupciós

gyanúba.

Az Orbán-kormány nagyobbrészt a korábbi kormányok alatt indult ügyek politikai-

kommunikációs kisajátításával igyekszik bizonyítani szavazóinak. Az elszámoltatás lendülete

nem egyenletes: jellemzően akkor kerülnek be a sajtóba az ügyek nagyobb számban, amikor a

Fidesznek elemi politikai érdeke fűződik ahhoz, hogy ezekről, és ne más, számukra

kényesebb témákról szóljon a közbeszéd.

Az elszámoltatás elsősorban politikai fegyver, amelynek célkeresztjébe lehetőleg minden

esetben igazi nagyhalakat helyez a párt, függetlenül attól, hogy a konkrét ügyben eredetileg

érintettek-e vezető politikusok vagy sem.

Simon Domokos: Ki mondja meg, hogy mit lehet?

Elemzés a kormány és a Fidesz–KDNP egy évének gazdaságpolitikai törvényhozásáról

A 2010-ben hivatalba lépő második Orbán-kormány a válságból kifelé tartó gazdaságot és

rendezett költségvetést örökölt a Bajnai-kormánytól — minden feltétel adott volt ahhoz, hogy

Magyarország elinduljon a gazdasági növekedés útján. A felelős gazdaság- és fegyelmezett

költségvetés-politika folytatása helyett azonban az új kormány felborította a költségvetés

egyensúlyát: a személyi jövedelemadózás magasabb jövedelműeknek kedvező átalakításával,

valamint a társasági adó csökkentésével mintegy 800 milliárdos lyukat ütött bevételi oldalon,

miközben a kormányzati ígéretekkel ellentétben a kiadások nem csökkentek, hanem nőttek.

A kormány extra bevételekkel próbálta megőrizni a költségvetés egyensúlyát: ezt a célt

szolgálta a bankadó és az ágazati különadók bevezetése, valamint a kötelező magán–

nyugdíjpénztári rendszer felszámolásából származó források egy részét (530 milliárd forintot

a mintegy 3 100 milliárd forintból) is a költségvetési lyuk betömésére fordították. Ám az

államháztartási hiány így is az eredetileg tervezett 3,8 százalék helyett 4,2 százalékra teljesült.

A kormány felelőtlen nyilatkozatainak és szakszerűtlen gazdaságpolitikájának a

devizahitelesek a legnagyobb vesztesei: 2010 folyamán a devizahitelesek 974 milliárd

forintos árfolyamveszteséget szenvedtek el, amely a teljes adósságállomány 18,8 százalékát

teszi ki. Így a 90 napon túl lejárt lakáscélú hitellel rendelkező családok száma meghaladta a

száztízezret. A kormány érdemi segítséget nyújtó intézkedéseiről még mindig csak a tervek

szintjén lehet hallani.

A kormány hivatalba lépését követően szinte teljesen leállt a fejlesztési forrásokkal

kapcsolatos pályáztatás. Az energiapolitikában nem érvényesül az ellátásbiztonság,

versenyképesség és fenntarthatóság; a pillanatnyi érdekek függvényében elválik egymástól a

kormányzati kommunikáció és a kormányzati cselekvés. Az ígért és szükséges átalakítások a

közlekedési ágazatban sem indultak meg.

Katona Tamás: A rögtönzések éve

Az elmúlt egy év az államháztartásban

2008-ban a világgazdasági válságra a szocialista kormányzat gyorsan és határozottan

reagált: mára bebizonyosodott, hogy a kormány helyes válaszokat adott a válság kihívásaira,

hiszen míg Magyarország esetében viszonylag gyorsan sikerült a finanszírozási gondokat

felszámolni, addig másutt elhúzódtak és súlyosabbá váltak a problémák. Így mire a Fidesz

kormányra került, már megtörtént a pénzügyi talpra állás.

A sikeres folytatás helyett azonban sorozatos kudarcok következtek 2010 májusát követően:

a Fidesz-kormány teljesíthetetlen ígéreteinek teljesítéséhez pénzügyi mozgásteret keresett a

költségvetésben — legalább 800-1 000 milliárd forintra lett volna szükségük —, ezért akarták

megemelni a hiányt, amihez azonban José Manuel Barroso nem járult hozzá.

Innentől kezdve a kormány sorozatos rögtönzésre, napi túlélésre kényszerült: ezért került

sor visszamenőleges adókivetésre, egyes szektorok drasztikus megsarcolására, a magán–

nyugdíjpénztári megtakarítások államosítására, az Alkotmánybíróság jogkörének

korlátozására, számos olyan gazdasági döntésre, amely sehogy sem áll össze egy egységes

logikus rendszerré, s amelynek ellentmondásai az államháztartás alakulásában egyre

súlyosabb formában manapság nyilvánulnak meg.

Baranyai László, Varga Attila: Megoldások helyett bűnbakképzés

Az Orbán-kormány szociál- és foglalkoztatáspolitikájának elemzése

A szociál- és foglalkoztatáspolitikai ágazat 2006-tól kezdve egy politikai irányítás alá

került. Ennek kiindulópontja az volt, hogy ha az állam mikro- és makro-eszközökkel képes

foglalkoztatási lehetőségeket teremteni, akkor képes a szociális kiadásokat mérsékelni.

Vagyis: a foglalkoztatáspolitika a szociálpolitika egyik eszköze.

Ezzel a gyakorlattal szakított a Fidesz, és szétválasztotta a szociálpolitika és a

foglalkoztatáspolitika intézményrendszerét. Így a foglalkoztatáspolitika nem segítője,

támogatója a szociálpolitikának, hanem egymás mellett lévő ágazati politikák lettek.

Miközben az áprilisi választási kampány egyik legfőbb témája volt a szociálpolitikai

ellátások átalakításának kérdése, a kormányalakítást követően a Fidesz mindössze a

kilakoltatás, valamint a gáz– és távhőtámogatás ügyében hozott valóban széles társadalmi

rétegeket érintő döntéseket. A többi, „kis ügy”-eket érintő változásokat inkább a napi

kormányzati működés, valamint a jogalkotási és működtetési kényszerek indukálták.

Mindeközben: a közfoglalkoztatásban a költségvetési kiadások visszafogása miatt

csökkentették a program szánt forrásokat és ideológiát gyártottak egy fiskális megszorításhoz,

mintsem valódi társadalmi változást akarnának elérni; a romapolitikában a problémák

növekedésével egyre szűkül a politikai mozgástér, ám alternatív programok, illetve

megoldások továbbra sincsenek kidolgozva — az Európai Unió Roma Stratégiájának

bevárása inkább az időhúzást szolgálta; a munkanélküli ellátások területén a kiadások

csökkentése érdekében adminisztratív eszközökkel szorítottak ki embereket az

ellátórendszerből; a lakáshitelesek és közüzemi tartozások problémájára sem voltak képesek

megoldási javaslatot kidolgozni, látszatintézkedésként folyamatosan meghosszabbították a

kilakoltatási moratóriumot, de az ígért Nemzeti Eszközkezelő Társaság kidolgozásával lassan

féléve adósak.

A problémák detektálásán túl tehát nem sikerült a kormányzatnak valódi és nem pusztán

tüneti kezeléseket végezni. Ugyanakkor a kormány eddigi lépései megmutatták, hogy erősen

felsőközép-osztály–barát szociálpolitika jellemzi őket.

Krémer Balázs: A semmi ágain

Az elmúlt egy év társadalompolitikája

A Fidesz elmúlt egyéves kormányzása alatt érdemben semmi nem történt a szociál- és

foglalkoztatáspolitikai ágazatokban; a választásokat megelőző időszakban a nagyobbik

kormánypárt lényegében konkrét programokat és eszközöket nem hirdetett meg, mindössze

„vágyakat”, célokat, szakmaiatlan ígéreteket fogalmazott meg.

A célelérés három „eszközét” illetően a Fidesz mindvégig igen ködösen fogalmazott; a

kormány az adók és járulékok általános csökkentésétől; az állami kontrolok és ellenőrzési

rendszerek ismétlődő előtérbe állításától; valamint a családra vonatkozó jogok, jogosultságok

átalakításától várta a szociál- és foglalkoztatáspolitikai ágazatok fellendülését.

A kormányzásra készülő Fidesz nem annyira a konkrét politikai cselekvésre igyekezett

felkészülni, mint inkább a politika szimbolikus és filozófiai aspektusait igyekezett tisztázni. A

Fidesz programnélkülisége a választások, illetve a kormányváltás után is fennmaradt: a

leginkább kormányprogramnak tekinthető dokumentum (Nemzeti Ügyek Politikája 2010)

szakpolitikailag értelmezhetetlen általánosságokat tartalmaz — legalábbis ami a szociál- és

foglalkoztatáspolitikát illeti. Legkonkrétabban az idén bejelentett Széll Kálmán Terv

fogalmaz, amely — a kormányzati kommunikációval ellentétben — az ágazatokat érintő

elvonásokat, forráscsökkenéseket vetít előre.

A kormány semmittevésének főbb okai: a zavaros, ellentmondó és szakmaiatlan

ígérgetések; a szakpolitikai ágazatokat érintő politikai kompetenciák tisztázatlansága,

zavarossága; valamint az apparátus és kormányzati infrastruktúra lerombolása. Ezzel szemben

más szakterületek intézkedései — költségvetés, nyugdíjrendszer, adópolitika és jövedelmek

átrendezése — a szociális és munkaügyi szakpolitikák történéseit is érdemben befolyásolják.

Lakner Zoltán: Kéretlen reform — zavaros kilátások

A második Orbán–kormány első éve a nyugdíjszakterületen

A Fidesznek nem volt meghirdetett programja a nyugdíjszakterületen: választási programjuk

mindössze azt ismertette, hogy a nyugdíjasoknak nincs okuk aggodalomra, semmilyen

rendszerszerű átalakítás nem várható. Ezzel szemben szakmai körökben tudni lehetett, hogy a

Fidesz és a KDNP szakértői körei rendelkeznek rendszer-átalakító koncepciókkal. A

kormányalakítást követő egy évben, illetve a jövőben ezekből hat, a nyugdíj szakterületet

érintő intézkedés készült, illetve készül el:

1. Lehetővé tették a 40 év szolgálati idővel rendelkező nők korhatárra tekintet nélküli

nyugdíjazását — a költségek leszorítása miatt azonban a jogosultak körét lényegesen

leszorították.

2. A költségvetési hiány finanszírozása céljából államosították a magánnyugdíj-pénztári

rendszert — amivel az alapjogok megsértésén túl hosszú távon konzerválták a

nyugdíjrendszer egyensúlytalanságait.

3. Komoly kételyeket vet fel a Nyugdíjbiztosítási Alap 2011. évi költségvetése és

finanszírozásának átalakítása — előrejelzések szerint a Nyugdíjbiztosítási Alap

hiánya 2012-2014 között 406, 386 illetve 319 milliárd forint lesz; a költségvetésnek

ezt a hiányt kellene kipótolnia.

4. A jelenlegi társadalombiztosítási nyugdíjrendszer helyett új nyugdíjmodellt

alakítanának ki, amely az egyéniszámlás nyugdíjrendszeren (NDC) alapulna — az

NDC azonban a nyugdíjrendszer szokásos céljai közül nem teljesíti a szolidaritás,

illetőleg az időskori végletes szegénység elkerülésének a célját.

5. Megszüntetnék a korai nyugdíjazás lehetőségét.

6. Átalakítanák az egészségkárosodási nyugdíjbiztosítási rendszert — átvilágítás

kezdődik a már odaítélt rokkantnyugdíjasoknál is, akinek az egészségkárosodása nem

lesz arányban a hivatalos szabályokkal, azt rehabilitálni fogják, és visszairányítják

majd a munkaerőpiacra.

A kormányváltást követően az érdemi feladatokat elvégző hivatali apparátust elküldték, és a

vezetést egyik szervnél sem lehetett megfelelően tapasztalt szakemberekkel pótolni. A

változások hatására azonban a rendszer hosszú távú fenntarthatósága még nincs veszélyben,

ugyanakkor jelenleg sem biztosított az időskorúak megvédése a szegénységtől.

Kökény Mihály, Bíró Boldizsár: Káosz borítékolva — az eltékozolt év

A Fidesz–KDNP kormány egészségpolitikájának egy éve

A Fidesz egészségpolitikája mind a választásokat megelőző, mind pedig a kormányváltást

követő időszakban abban merült ki, hogy egyrészről: populista érvekkel és szakmaiatlan

hozzáállásával negligálja a szocialista kormányzás egészségpolitikáját, emellett érdemi

cselekvés helyett visszamutogasson az előző kormány ténykedésére; másrészről: az

egészségügy szinte minden szegmensét forrásbővítéssel kecsegteti.

Hamar láthatóvá vált ugyanakkor, hogy az ágazatban nincsenek többletforrások — a

kórházak adósságállomány-csökkentésére fordított 29 milliárd forintos keretből részesülők

például kötelezték magukat egy területi integrációban való részvételre —, emellett az új

egészségügyi vezetés nem kapott politikai felhatalmazást az egészségügyi reform

megkezdéséhez. Így az egészségügyi kormányzat tevékenysége kizárólag a pótcselekvésben

merült ki.

Az egészségügy az Orbán-kormány leginkább mellőzött területe lett: a politikailag súlytalan

és kormányzati gyakorlattal nem rendelkező vezetés képtelen az ágazat hatékony

érdekképviseletére. Így az elmúlt egy év egészségpolitikája az olcsó gesztusokban és

engedményekben merült ki: megszüntették a patikaliberalizációt és ismét a gyógyszerész-

lobby privilégiumává tették a patikalétesítés jogát; megszüntették az Egészségbiztosítási

Felügyeletet és a Betegjogi Közalapítványt; visszaállították a kötelező kamarai tagságot.

Mindeközben szétrombolták az intézményi hálózatot, az egészségügyi igazgatási

szervezetek országos és területi vezetőinek döntő többsége politikai tisztogatás áldozata lett,

az uniós támogatások egy részéről az ágazat vezetése lemondott, nem tettek erőfeszítést a

humánerőforrás területén mutatkozó feszültségek enyhítésére, 100 milliárd forintot akarnak

kivonni az Egészségbiztosítási Alap gyógyszerkasszájából.

Végvári Imre: Egy év hűhó semmiért

A második Orbán-kormány első évének oktatás- és kulturális politikája

A magyar oktatás legfontosabb problémáira az új kormány rossz irányban keresi a

megoldást. Az oktatásban is populista módon próbál poroszos, rendpárti igényeket kielégíteni.

Gyengíti az önkormányzatiságot, a pluralizmust, az autonómiát, erősíti a szegregációt, és

nyoma sincs a kreativitás és a modern társadalom megjelenésének, vagy a munkaerőpiac

elvárásainak való megfelelésnek.

A kormányzati oktatáspolitika nyilvánvaló törekvése, hogy az önkormányzatokat iskoláik

egyházi kézbe adására ösztönözze, amely egyébként tovább növeli a társadalmi különbségek

újratermelését — Magyarországon az egyházak az elit és a középosztály gyermekeit kívánják

nevelni.

A Fidesz kormányra kerülése óta eltelt egy évet a kultúra területén a koncepciótlan

rombolás jellemzi. Ez a ténymegállapítás érvényes a kulturális politika struktúrájának

feldúlására, az egyes részterületek kezelésére, s a költségvetési pozíciókra egyaránt.

Egyértelmű és kézzel fogható a kulturális politika visszaalakítása kultúrpolitikává. Minden

szándék megvan arra, hogy ez a kultúrpolitika központilag kézzel irányítottá váljék.

Katona Tamás: Intézkedések nélkül

Az Orbán-kormány népesedéspolitikája

A 2010-ban megválasztott Fidesz-kormány az eddigiekben követett család- és adópolitikai

lépéseiből világosan látszik, hogy egyértelműen a tehetősebb családok gyermekvállalási

hajlandóságát kívánja előmozdítani, ezzel együtt pedig számos rendelkezésével a szegényebb

rétegeket kedvezőtlenebb helyzetbe hozza. Ezt a célt szolgálja az adóalap-kedvezmény,

valamint a családi adózás bevezetése.

A Fidesz szándékosan nem számol a szegényebb sorsú rétegekkel — köztük a romákkal

sem —, akik hiába „vállaltak” több gyermeket is a családon belül.

A jelenlegi kormány a jelek szerint hosszabb távon sem növeli a GYES és a családi pótlék

összegét, de még csak nem is teszi versenyképessé az inflációval szemben. Ennek ellenére

forintmilliárdokról mond le a gyermekek után járó adókedvezmények túlzott mértéke miatt.

A második Fidesz-kormány a közvetlen népesedéspolitikát kerüli, csak a családpolitika, az

adózás és egyéb területek által próbál közvetett módon hatást gyakorolni a magyar népesség

számbeli alakulásába. Politikailag és népesedésileg is szűklátókörű, mert rövidtávon mélyíti a

már meglévő nyomort és a szakadékot a rétegek között.

Teleki András: Csak szavak

A második Orbán–kormány roma integrációs irányainak mérlege a kormányzás első

évéről

A választásokat megelőző időszakban a Fidesz még programszinten sem foglalkozott

érdemben a roma integrációval. A kormányváltást követő egy évben ugyanez az

érdektelenség, a problémák ignorálása, valamint a retorikai szintet túllépni nem képes

szakmaiatlanság és populizmus volt jellemző a kormányzat romapolitikájára.

A kormányváltást követően a Fidesz — a közép- és felsővezetői személycseréken túl — a

roma integráció szervezeti, illetve közigazgatási hátterét is jelentősen átalakította, illetve

leépítette. Megszüntették, illetve átalakították a roma integráció közalapítványi hátterét: az

Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány és a Gandhi Közalapítvány

feladatait nonprofit gazdasági társaságok láthatják el; ezzel szemben a kormány javaslata

szerint a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány és a Magyarországi Nemzeti és Etnikai

Kisebbségekért Közalapítvány megszüntetése szükséges — feladataik delegálása jelenleg sem

látható a közigazgatási intézményrendszeren belül. Az új alkotmány elfogadásával

megszűnhet a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok Országgyűlési biztosának jogintézménye,

emellett megszűnt a kormányzati roma portál is.

A Fidesz az előző kormányzat idején előkészített programok, forrással rendelkező, de el

nem bírált pályázatok, hazai és nemzetközi stratégiák egyikét sem valósította meg.

2010 őszén Orbán Viktor bejelentette, hogy a magyar soros elnökség kiemelt prioritása lesz

az európai romastratégia megalkotása, ugyanakkor ezzel csak a hazai kisebbségpolitika

semmittevéséről terelték el a figyelmet. Magyarország továbbra sem rendelkezik átfogó,

komplex, megvalósítható romaügyi stratégiával, és az elmúlt egy évben nem született olyan

intézkedéscsomag sem, amely javíthatná a mélyszegénységben élők helyzetét és elősegítené a

romák integrációját.

Kákossy Csaba: Hálózati jelentés

A második Orbán–kormány gazdaságpolitikájáról

A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium (NFM) kormányzati stratégiai vagy közigazgatási

menedzsment szempontból értelmezhetetlen módon gyűjtötte magába az általa felügyelt

területeket és az azokhoz tartozó költségvetési forrásokat: a tárcának a fejlesztési és

vagyonpolitikai, illetve vagyongazdálkodási feladatai mellett erős ágazati kihívásokkal, a

hálózatos iparágak (infokommunikáció, energetika, közlekedés) szabályozásának és

felügyeletének feladatával is szembe kell néznie.

Az NFM legfőbb fejlesztéspolitikai zászlóshajója az Új Széchenyi Terv (ÚSZT), amely

azonban inkább egyfajta víziógyűjtemény, mint stratégia: a megvalósítás konkrét lépéseit csak

az egyes pályázati kiírásokból lehetne megismerni, ezek jelentős része viszont még egy évvel

a kormány hivatalba lépése után sem jelent meg. Az ÚSZT nem más, mint a szociálliberális

kormánykoalíció által korábban kidolgozott és elindított Új Magyarország Fejlesztési Terv

(ÚMFT) újrarendezése.

Az NFM vagyonpolitikája az előző kormányok stratégiai megfontolásokat és hosszú távú

szempontokat nélkülöző vagyonkezelési gyakorlatának folytatása. A stratégia szerinti

tevékenység azonban tudatos tulajdonosi elköteleződést, professzionális vállalati

management-eket, együttműködést és a nyilvánosság széleskörű bevonását igényelnék,

ezeknek azonban egyelőre sajnos nyomát sem látni az NFM és az alá tartozó

intézményrendszer tevékenységében.

A fejlesztési tárca klasszikus ágazati feladata a hálózatos iparágak szabályozása és

felügyelete. Az infokommunikáció, az energetika és a közlekedés területét a hálózatos

jellegen kívül nem sok minden köti össze, és az infokommunikációs és energetikai szektort

sújtó különadó miatt jelentős uniós presztízsveszteséggel és konkrét beruházási projektek

elmaradásával kell a minisztériumnak számolnia.

Csáki György: Van élet az Európai Unión kívül?

A második Orbán–kormány első évének külgazdasági politikája

A kormány elmúlt egyéves külgazdaság–politikáját leginkább belpolitikai motivációi

határozták meg, amelyek nemzetgazdasági szempontból is hátrányosan érintik az országot.

A tanulmány három irányból elemzi az Orbán–kormány külgazdaság–politikáját: az IMF-fel

és Európai Unióval ápolt viszony, valamint a kelet felé irányuló külgazdasági lépések

szempontjából.

Az Orbán-kormány megalakulását követően szinte azonnal szakított a 2008 októberében

Magyarország segítségére siető IMF-fel: a Valutaalap — mint hitelező — magyar

gazdaságpolitika felett gyakorolt felügyelete alól a kormány oly módon próbált meg kitörni,

hogy — példátlan módon — kétségbe vonta az IMF ellenőrzési jogát. Így Magyarország

elesett attól a lehetőségtől is, hogy igénybe vegye az IMF elővigyázatossági hitelkeretét,

amely semmilyen módon nem rontotta volna Magyarország külső pénzügyi megítélését,

ugyanakkor komoly mozgásszabadságot biztosított volna Magyarországnak.

Az elmúlt egy évben a kormány többször konfliktusba keveredett az Európai Unióval is: az

Orbán-kormány külgazdaság– és belpolitikája gyakran került értékkonfliktusba az uniós

irányelvekkel, sőt: nemhogy nem törekedett a közös értékek érvényesítésére, de a magyar

kormány gyakran meg is tagadta az európai uniós értékközösséget. Nyilvánvalóan a magyar

gazdaság és társadalom Európai Uniótól való elidegenítése jelenti a legnagyobb veszélyt

Magyarország számára: a magyar gazdaságpolitika reálisan és ésszerűen csakis az európai

értékközösségen és kapcsolatrendszeren alapulhat.

Ezzel együtt a kormány kelet felé irányuló gazdaságélénkítő kísérletei nem kifogásolhatóak

— bár kormányra kerülve azonnal megszüntették az e kapcsolatok bővítését és elmélyítését

segítő kormánybizottságot. A kínai–magyar és orosz–magyar gazdasági kapcsolatok

dinamizálásában és szélesítésében rejlő lehetőségek azonban korlátozottak: a magyar

gazdaság alapvetően exportorientált — legnagyobb külső piacát éppen az EU jelenti —, ám e

két piac elsősorban a tőkeimportra koncentrál.

Takács József: Felelős szembenézés hiányában

A második Orbán-kormány agrár- és vidékfejlesztési tevékenységének értékelése

A második Orbán-kormány eddigi tevékenységét az agrár- és vidékfejlesztés területén a

halogatás, az ágazat gondjaival való felelős szembenézés hiánya jellemezte.

A kormány ígéreteivel ellentétben a mezőgazdaságban nemhogy nem jöttek létre új

munkahelyek, de a meglévőket is komoly veszély fenyegeti. Az egykulcsos SZJA

alacsonyjövedelműeket érintő káros hatásai fokozottan érintik a mezőgazdaságban

foglalkoztatottakat, mivel az ágazatban meghatározó az alacsonykeresetűek aránya.

Miközben a mezőgazdaságon belül az állattenyésztésben dolgoznak a legtöbben, az

állattenyésztés ésszerűtlenül alacsony aránya a mezőgazdaságon belül az elmúlt időszakban

tovább csökkent, amit meg lehetett volna akadályozni időben nyújtott kormányzati

segítséggel. A magyar agrárium érdekei nincsenek hatékonyan és szakszerűen képviselve az

európai közösségben, a Közös Agrárpolitika jövőjéről szóló javaslatban a magyar érdekek

meg sem jelennek — a Vidékfejlesztési Minisztérium a valós gondok, a tényleges

feszültségek és az új kihívások kezelése helyett eddig döntően csak a szimbolikus ügyekre

koncentrált. A kormánynak a földbirtok–politikában sincsenek érdemi intézkedései, és a

magyar bormarketing területén is szakmaiatlan, elhibázott döntések születtek.

Az elmúlt időszakban lényegesen csökkentek az agrár- és vidékfejlesztési támogatások is:

már az eredeti költségvetés is 19 milliárdos elvonást tartalmazott, és az évközben jelentkező

18,7 milliárd forint zárolás lehetetlen helyzetbe hozza az egyébként is forráshiányos ágazatot.

A támogatás-csökkentés az állattenyésztést és a dohánytermesztést érinti, amelyek

köztudottan a legnagyobb foglalkoztatók. Az uniós források átcsoportosításával a kormány

csökkentette a nemzeti forrásokat, emellett nem tudott mit kezdeni a valóban súlyos károkat

okozó elmúlt évi ár- és belvízhelyzettel sem.

A kormány egyetlen pozitív intézkedése az agárpiaci rendtartásról szóló törvény

módosítása: így az elháríthatatlan külső ok miatti kockázatokat és veszteségeket a

terménypiac összes szereplője viseli, nem csak a mezőgazdasági termelők.

Szittner Károly: Valódi stratégia és eszközök nélkül

Értékelés a kormány egyéves tevékenységéről az infokommunikáció területén

Miközben a Fidesz ellenzéki politizálásában és választási programjában nem szerepelt

hangsúlyosan az infokommunikáció — önálló stratégiával nem rendelkezett, de még csak

alapvetéseket sem fogalmaztak meg —, aközben élesen kritizálta az előző kormány

szakterületet érintő intézkedéseit, illetve elképzeléseit.

Az új kormány infokommunikációt érintő politikája a célok meghatározásában szakmailag

alátámasztottnak és helyeslendőnek mondható, ugyanakkor az ígéretek és a kormányzati

cselekvés között éles ellentmondások tapasztalhatók.

A kormány cselekvési tervének egyik fontos hiányossága, hogy a jövőt csak az

infrastruktúra építésében látja, ugyanakkor sem a monitoringra, sem a szolgáltatási szint

emelésére, sem pedig a közszolgáltatások infokommunikációs fejlesztésére nem fektet elég

hangsúlyt. A kormányablak létrehozásával új szolgáltatások nem érhetők el, lényegében az

előző kormány által kifejlesztett szolgáltatásokat tereli egy újabb csatornába.

Átfogó stratégia hiányában egyelőre homályos, hogy a következő időszak legnagyobb

kihívása, az esélyegyenlőség teljes körű biztosítása, miként valósul meg, emellett az internet

adta kommunikációs és ügyintézési lehetőségek további, határozott kiaknázása a legfontosabb

feladat az infokommunikációs kormányzat számára.

Kék fény

Közbiztonság és közrend a második Orbán-kormány első évében1

Miközben a regisztrált bűncselekmények száma Magyarországon az elmúlt tíz évben

jelentősen csökkent, a lakosság szubjektív biztonságérzete romlott. Ennek okai:

1. A kisebb vagyonelleni bűncselekmények felderítésének eredménytelensége.

2. Az etnikai ellentétek napirendre kerülése.

3. A nacionalizmus, rasszizmus felszínre kerülése, a félkatonai szervezetek megjelenése.

4. A létbiztonság csökkenése.

5. A rendőri jelenlét csökkenése — különösen a kisebb településeken.

6. A rendőri munka megítélésének romlása.

7. A politikusok és közszereplők hangulatkeltő állásfoglalásai.

A kormányváltást követően a Fidesz közbiztonság-politikája a rendkívül erős

centralizációval — ezzel együtt a településőr-program felszámolásával —, valamint a

probléma jogszabály-alkotási úton történő kezelésével írható le; a Fidesz politikája a

törvények szigorítására korlátozódik, és az állampolgári szabadságjogok érvényesülése elé

helyezik az áldozatok védelmét.

A Terrorelhárítási Központ létrehozásával és a Nemzeti Védelmi Szolgálat nevesítésével

megbontották a rendőrség egységét, ugyanakkor egy miniszter irányítása alá helyezték a

rendőrséget, a Nemzetbiztonsági Hivatalt és a Nemzetbiztonsági Szakszolgálatot.

1 Szakértői tanulmányok felhasználásával szerkesztette: Szeredi Péter és Szigetvári Viktor.

163 éves a Magyar Honvédség. Volt! Van! Lesz?

A honvédelmi vezetés egy éve2

Az új honvédelmi vezetés elmúlt egyéves tevékenységét a leszámolás és az ellenzékben

még szükségtelennek tartott fegyvernemi kultúrák visszaállítása jellemezte. Miközben az új

kormány élesen bírálja a Magyar Honvédség előző vezetését, számos nemzetközi elismerés

cáfolja az oktalan és megalapozatlan kritikákat, de a miniszter önmagával is ellentmondásba

került, amikor az elmarasztaló nyilatkozatok ellenére a legmagasabb elismerés hangján

nyilatkozott a katonák és az alakulatok felkészültségéről, teljesítményéről.

Mindeközben a honvédelmi költségvetés a GDP 1 százaléka alá csökkent. Még súlyosabbá

vált a helyzet, amikor a kormány 2011. februári megszorító csomagja miatt a védelmi

költségvetés majd 10 %-át, 26 milliárd forintot vont el. Létszámstopot, a határozott idejű

szerződéssel foglalkoztatott állomány továbbfoglalkoztatásának tilalmát és a túlóra keretek 50

%-os csökkentését rendelték el, miközben háromezer fős létszámhiánnyal küzd a Magyar

Honvédség. Leállították az összes érdemi fejlesztést, így a gépjármű, a fegyver, valamint a

rádióbeszerzést is. A vadászrepülő és helikopter pilóták gyakorlására nincs pénz,

veszélyeztetve ezzel a katonák és a civilek biztonságát. Kérdésessé vált a szárazföldi

haderőnem fejlesztése is.

Lassan eltelt egy év, ami alatt a honvédelem ígért megerősítéséből nem lett semmi. Érdemi

munka helyett megfélemlítés, látványos kommunikáció, hangzatos beszédek és

szemfényvesztő látszatintézkedések jellemezték az elmúlt hónapokat.

2 Szakértői tanulmányok felhasználásával szerkesztette: Szeredi Péter és Szigetvári Viktor.

Galló Béla: Kétharmados nemzetpolitika?

A határon túli magyarok ügye és a második Orbán-kormány

Bár az elmúlt egy év nem szolgál elegendő tapasztalatot ahhoz, hogy részleteiben

megítélhető legyen a második Orbán-kormány nemzetpolitikája, annyi azonban bizonyosnak

látszik, hogy vélhetően nem változik az a gyakorlat, miszerint a Fidesz a ténylegesen létező

problémák értelmezését, kezelését és kommunikációját nem a feladatokhoz, hanem hatalmi

igényeihez, aktuálpolitikai érdekeihez igazítja — minden egyéb megfontolás másodlagos.

A nemzetpolitika törvényi változásai új keretet szabnak a kormányzati tevékenységnek.

Kérdés azonban, hogy az elvekből, célokból és „betűből” miként lesz valós cselekvés,

valamint milyen tartalommal töltik meg a kereteket.

A nemzetpolitika intézményi változásai a kormányzati struktúrában mutatkoznak meg, így

többek között: a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumon belül létrehozták a

Nemzetpolitikai Államtitkárságot; az ügy immár miniszterelnök–helyettesi felügyelet alá

tartozik; több minisztériumban a határon túli magyarság ügyeiért felelős egységeket

alakítottak ki; újra működésbe hozták a Magyar Állandó Értekezletet. A „nemzetpolitikai

rendszerváltás” tehát intézményi szinten leginkább az államigazgatásban jelenik meg. A

bürokrácia hatékonyságát illetően azonban komoly kételyek merülhetnek fel, így könnyen

előfordulhat, hogy a nemzetpolitikával kapcsolatos magasra helyezett várakozásokat az

államigazgatás hitelteleníti majd el a leggyorsabban.

Felélénkült a nemzetpolitika miniszterelnöki, miniszteri, államtitkári és államfői szintű

diplomáciai tevékenysége is. A látogatásokban kimerülő tevékenység legfőbb hátulütője,

hogy ilyenkor a kormány egyértelmű politikai kinyilvánításokra, részlehajlásokra kényszerül

a helyi szervezeteket illetően. Másrészről probléma az is, hogy a kormány képviselői sokszor

egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat adnak.

Szabó Kata: Romló országimázs, befagyó kapcsolatok

A második Orbán-kormány első évének külpolitikája

A kormány külpolitikája megreked az általánosan megfogalmazott — egyébként

helyeslendő — célok szintjén, ugyanakkor az eszközök és metódusok tekintetében nem

ismertek a konkrétumok.

A kormány erős külpolitikát ígér, melyhez a feladatra alkalmas külügyminisztert lépett

hivatalba Martonyi János személyében, ugyanakkor az „új típusú külpolitika” — a határozott

érdekérvényesítés és nemzeti egység jegyében — komoly változásokat eredményezett az

apparátusban a kormányváltást követően, ami kiszámíthatatlanná tette a hivatali munkát, és a

feladatok végrehajtása is veszélybe került.

Az EU-elnökség lehetőséget jelenthet a kormány számára, hogy megemelje a magyar

külpolitika jelentőségét és növelje befolyását az európai diplomáciában. Ugyanakkor a

magyar elnökség kezdetét beárnyékolták a médiatörvénnyel kapcsolatos nemzetközi kritikák;

a magyar kormány több esetben is kockáztatta az elnökség sikerét belpolitikai ambíciói,

illetve motivációi okán.

A keleti kapcsolatok fejlesztése központi eleme a kormány külpolitikai törekvéseinek,

ugyanakkor koncepciózus, programszerű „építkezés” nem folyik. A magyar diplomácia a

gazdasági érdekeket állította a Kínával való kapcsolatépítés központjába, ugyanakkor nem

várható, hogy a gazdasági, politikai, pénzügyi kapcsolatok dinamizálásának szándéka gyorsan

eredményre vezessen. Az Oroszországgal való kapcsolatépítést a kormány elszalasztott

lehetőségei jellemzik, emellett a „befagyott” témák is hátráltatják a kapcsolatépítést.

Nem sikerült növelni az ország külpolitikai mozgásterét a legjelentősebb relációkban (USA,

Kína, Nyugat-Balkán), sőt egyes esetekben (Oroszország) romlást kell elkönyvelni. A

jelenlegi trendek alapján prognosztizálható, hogy folytatódni fog a belpolitika fejlemények

kedvezőtlen kisugárzása nemzetközi kapcsolatainkra.