A Grossglockner, ahogy a felhõkön túlglóriát von köré a Nap

A Pasterzen gleccser

Második fejezet

Grossglockner“Ó Istenem, csak innét érjek egyszer haza!”

Az enyhén szemerkélõ esõben és a közepes erõsségû szélben, ahogy haladtunka jégen, úgy döntöttünk közösen, hogy amíg a jégen vagyunk és nem találunk fixtáborhelyet, sokkal biztonságosabb, ha egymást összekötjük. Egy ötven méter hosszúdinamikus 10-es hegymászókötelet vittünk, és olyan 15-20 méterenként kötöttük rámagunkat a kötélre. Öten voltunk, Sipos Gábor, Tóth András, Bahta Tibor, CzanikZoltán, s én jómagam, (a szerzõ). Ahogy haladtunk elõre és szép lassan mindenkifelért a jégre, unokaöcsém, Zoli, amikor rálépett, a hegy és a jégfolyam látványa hoztaki belõle azt a mondatot, ami a fejezet cím alatt van:

“Ó Istenem, csak innét érjek egyszer haza!” Ez a mondat sok mindent elárul arról, hogy milyen érzések kavarognak egy

hegymászóban, amikor elindul egy hegy felé. Fõleg akkor, hogyha az õ számára ez egyigazából elsõ találkozás egy olyan heggyel, amirõl köztudott, hogy elég izgalmas éselég komoly kihívást jelent a meghódítása. Ahogy egyre beljebb haladtunk, egyérdekes meteorológiai látványnak voltunk a tanúi. Ugyan itthon Magyarországon márjavában dühöngött a nyárelõ, jó idõ volt, átlagosan 30-35 fokos meleg, ott 2000méter magasan, a gleccseren érzékelhettük, hogy fenn a Ferenc József Hütténél mégigazából csak esõ esik abban a magasságban, de amikor elindultunk a hegy felé, akkorfokozatosan átléptük a hóhatárt. Mire elértük a gleccser elejétõl számított táborhe-lyünket, a hegy lábánál, akkor már intenzíven havazott, és nagyon zord, téli idõkerekedett. Ez az idõjárás ott nem ritka, hanem elég gyakran fordul elõ. A hegyekben,a klímájukból adódóan nagyon változékony az idõ, és gyakran elõfordul, hogy egyikpillanatban még süt a nap és 20-22 fokos meleg van, ami nagyon jó idõnek számított. A másik pillanatban egy felhõ ha ráereszkedik a hegyre, képes akár 0 fokot, vagy0 fok alatti hõmérsékletet is produkálni a legnagyobb nyárban. Nos, ahogy haladtunka jégen, érdekes látvány volt, ahogy az 50 centitõl 1 méterig terjedõ gleccsersza-kadékokat átléptük, és nehéz lett volna megbecsülni a mélységüket, hiszen eléggéeltolódtak a hasadékok a gleccser mozgásának következtében. Volt olyan hely, ahol lelehetett látni 10-20 méter mélyre, de volt olyan hely ahol csak 3-4 méter mélyrelehetett lelátni. Ezen a 3-4 méteren látszott, hogy csak elfordul a gleccsertörés, devalójában sokkal mélyebbb lefelé. A mai adatok szerint a gleccser átlagos vastagságameghaladja a 100 métert, de voltak idõk, - nem olyan régen -, pár évtizeddel ezelõtt,amikor 500-600 méter volt a gleccser vastagsága. A meteorológiában bebi-zonyosodott, hogy az üvegházhatásnak eredményeképpen ezeknek az alpesi glecc-sereknek a vastagsága szinte évek vagy évtizedek alatt lecsökkent olyan mértékre,hogy az már visszafordíthatalan eredményt okozott. Így szemmel látható, akár aGrossglockner gleccserénél, akár bárhol máshol az Alpokban, hogy ezek a gleccserek,ha a melegedés üteme így folytatódik, és az idõjárási szélsõségek is így maradnak,akkor 1-2 évtizeden belül teljesen eltûnnek, és csak a legmagasabb hegyeknek azormain fordul elõ majd 1-2 nyári hófolt, vagy pedig csak a legöregebb gleccser-folyamoknál lesz az, hogy csak 1-2 glecs-cserkezdeményt lehet majd látni, mivel ameleg levegõ hatására ezek a gleccserek erõsen apadóban vannak.

Nos, ebben a szélsõséges körülményben, ahogy haladtunk tovább, nagyon jóérzés volt közeledni a hegy felé. Igaz, emlékeinkben felidéztük azt is, úgy érdekes

érzést is keltett a gondolat, mikor az elõzõ tavasszal három magyar hegymászóugyanezt a hegyet akarta meghódítani, de a hegyhez vezetõ úton egy lavina lesodor-ta õket, és közel 20 méter vastag hótömeg temette maga alá mind a háromhegymászót. Ezek a hegyi halálok nem igazán figyelmeztetõek arra vonatkozóan,hogy az ember veszélyes helyen jár. Inkább jelzések arra, hogy az emberi élet milyentörékeny, milyen veszélyes, és mennyire kiszámíthatatlanok a természet erõi.

Nos, amikor elértük a táborhelyet, és felértünk a gleccsernek arra a sza-kaszára, ahol a hegyekbõl lezúduló lavinák telente annyi kõtömeget hordanak le,hogy a gleccser tetején szinte végeláthatatlannak tûnõ kõmezõk vannak. Ezek akõmezõk, mint említettem, a lavinák által kerülnek le a gleccser tetejére, és azokonutazva érik el majd a gleccserpatakokat. Majd szép lassan porrá örlõdve lekerülnek avölgyekbe. Úgy délután 3 óra körül értük el a táborhelyet, és mikor felállítottuksátrainkat körülnéztünk a gleccseren. Gyönyörû látvány volt számunkra aGrossglockner oldalából lejövõ, hófoltokból eredõ patak, ami körülbelül egy 20-25méter magas vízesésben zuhant alá. Messzirõl lehetett hallani már a zuhatag hangját,igaz nem volt olyan nagyon széles, körülbelül 3 méter, és a gyönyörû vízesés a hegylátványával együtt olyan érzetet keltett bennem, mintha a hegy könnyezne. Nem fáj-dalmában, hanem talán emlékeiben él, s az emlékei közt ott élnek azok a régi idõk,amikor még több 10 méter hó borította szinte egész évben. A gleccserek még 500-600 méterrel feljebb voltak a mai szintnél, s elérték a hegy oldalában a 2500-2700méteres magasságot, szemben a mai 2000 méteres magassággal. Tehát igazából ebbõlis kiszámítható, hogy az, aki a hegyet akarja meghódítani a gleccser felõl, közel 2000méteres tengerszinti magasságról kell, hogy induljon, s 1800 méteres szintkülönb-séget kell megtennie a hegy ormáig. Másnap reggel mi is úgy döntöttünk, hogynekivágunk ennek az útnak, igaz kísérletnek szántuk az egészet, nem az volt a fõvezérleti terv, hogy mindenáron fel kell jutni, hanem inkább tapasztalatot szerezni,gyakorlatot, arra vonatkozóan, hogy késõbb, majd ha kiérünk a Nagy Hegyre, akkorott legyen erõnk, és ott legyen meg minden tapasztalatunk, ami kell. Így tehátvalójában ezt a mászást egy elõmászásnak tekintettük, egy gyakorlatszerzésnek, ésnem a mindenekfeletti feljutás volt a célunk.

Másnap reggel 9 órakor indultunk. Mind az öten összekötöttük magunkatugyanazzal a kötéllel, és minden szükséges eszközt vittünk magunkkal, minden fel-szerelést. Az idõ rövidsége miatt csak erre az egy napra terveztük a mászást, és utánakészülõdtünk hazafelé. Nos reggel 9 óra tájban indultunk neki a hegynek. Minde-gyikünk ugyanahhoz a kötélhez volt erõsítve, mint amin elindultunk felfelé, azonostávolságban. A táborhelyünkön, lent hagytuk a sátrakat, hálózsákokat. Miveligazából látható volt az is hogy az esély arra, hogy feljutunk a hegyre az körülbelülcsak 0,5%, mivel a hegy csúcsa, és a magasabb sziklaormai egyre jobban felhõbeburkolóztak, és szemmel láthatóan a magasabb régiókban nagyon intenzíven hava-zott és fújt a szél. A szükséges felszerelés nálunk volt, mikor elindultunk, a jégc-savarokon át a hószögekig, a sziklaszögekig, frendekig, a sziklakalapácson, a jégc-sákányokon át mindent vittünk. Ahogy haladtunk felfelé átlagosan száz méter szin-tkülönbség megtétele után beiktattunk egy-egy kisebb pihenõt, közbenfényképeztünk, videóztunk, és eleinte még egész jól beszélgettünk. Majd, ahogylegyõztük az elsõ pár száz métert, a társaság kezdett egyre halkabb, és egyre csende-sebb lenni. Mindenki a saját biztonságára ügyelve haladt felfelé.

Körülbelül az elsõ komoly pihenõnk úgy 2300 méter magasságban lehetett,ahol egy közel 5 méter hosszú és 20-25 méter magas függõleges sziklatábla alatt

56 57

5958

pihentünk egy negyedórácskát, és már érzékelhetõek voltak a fent dúló vihar jelei.Ugyan még nem éreztük a szelet, de már látható volt a fejünk fölött kavargó hó,ahogy néha szinte teljesen elfedi és láthatatlanná teszi a sziklaormokat. Majd apihenõ után elindultunk felfelé ezt a sziklaormot jobbról megkerülve, egy közel 65fokos dõlésszögû lejtõn, ami olyan térdmagasságig érõ fagyos hóval volt borítva.Körülbelül 100 méter hosszúnak tûnt, azon indultunk el felfelé. Az emelkedõ, amitkinéztünk magunknak, látszatra a feléig nyugodt ütemben tudtunk haladni, nem voltsemmilyen szükséges tevékenység arra, hogy bármiféle biztosítószöget vagy hószögetvalahová kihelyezzünk, és ahhoz kössük hozzá magunkat. Mikor a lejtõ felén túlju-tottunk, akkor úgy gondoltam - mivel a lejtõ már kezdett egy kicsit meredekké válni-, hogy elõmászásban felviszem a kötelet, ameddig lehet: az emelkedõ végén lévõsziklapárkányig, ami körülbelül 2 méter magas és 10-15 méter hosszú volt, és mínus-zosan dõlt kifelé. Mikor nagy nehezen sikerült felérnem rá, már éreztem, hogyvalószínûleg ez a sziklapont lesz az utolsó támpontunk. Innen már csak lefelé fogunkmenni, mivel a vihar ereje itt már érzékelhetõ volt. A befújó szél lökései óránkéntelérték a 80-90 kilométeres sebességet, és itt már javában benne voltunk a havazás-ban, ami szakadatlanul zuhogott. Amikor felértem a megcélzott sziklapárkányhoz,úgy körülbelül másfél méterre egymástól 3 sziklaszöget vertem be a falba, és ehhezkészítettem magamnak fix standpontot. Mikor kiépítettem helyemet, jeleztem a töb-biek felé, hogy sorban jöhetnek fel. Míg jöttek felfelé, én biztosítottam õket fentrõl.Mikor szép lassan, sorban mindenki felérkezett ugyanahhoz a szöghöz, illetve azáltaluk készített standpontokhoz, mindenki kistandolta saját magát, ésmegbeszéltük, hogy az innen való továbbjutás csak akkor lehetséges, hogyha bárkiérzi magában hogy van rá mód, esély arra, hogy van annyi ereje, hogy a viharba beletud menni. Mivel fontosnak tartottam, hogy csak akkor szabad továbbmennünk, hamindenki egyformán úgy érzi, hogy képes rá, mert ha a csapatban akárcsak egyember is úgy gondolja, hogy nem biztos hogy fel tud menni, akkor annak az egyembernek már valamilyen belsõ vívódásai lehetnek, akár fizikailag, akár lelkileg.Tehát, már amikor kimondja, akkor valószínûleg ott egy létezõ probléma van, csakmég nem biztos, hogy tudatosítani akarja saját magában. Mikor én ezt mindenkinekelmondtam, úgy gondoltam, hogy azt az embert, aki már ennyire bizonytalan, aztnem szabad egyedül hagyni, hanem valakinek mellette kell maradnia. Így tehát ha ígydöntünk, akkor ha csak egy ember is visszafordul, már csak három tud továbbmen-ni. Miután így elkezdtünk beszélgetni, míg néztük a felettünk tomboló vihart, és elf-ogyasztottuk maradék ebédünket, ami egy darab szõlõcukor és egy darabcsokoládékocka volt, közös erõvel úgy döntöttünk, hogy most lemegyünk a hegyrõl,mert a továbbjutás már túl veszélyes, és bizonytalan. Annak nincs semmi értelme,hogy az ember egy olyan viharba menjen bele, amelyben nem tudja, nem látja, ésnem érzi, hogy a következõ 10 méteren belül mi történhet vele. Ahogy kidugtuk afejünket a sziklaszirtek mögül, szinte tombolt a szél. Olyan furcsa és érdekes hangjavolt, mintha valami hatalmas élõlény morogna, és azt akarná tudtunkra adni, hogyinnen a továbbindulást nagyon meg kell gondolni.

Mikor ezt végiggondoltuk, és együtt, közös erõvel elhatároztuk, hogy lem-együnk, ugyanarra indultunk el lefelé, mint amerre feljöttünk. Elõször egymás utánlebiztosítottam a csapat többi tagját, amíg leértek. Amikor végül én is elindultamlefelé biztosítás nélkül, egy kicsit próbáltam gyakorolni is. Lecsúsztam a havon.Amikor leértünk arra a biztonságos pontra, ahonnan már könnyedebben továbbtudtunk menni, érzékelhetõ volt a fenn eltöltött viharban és a szintkülönbség által

okozott problémák felszínre kerülése. Ezt nevezhetnénk hegyibetegségnek, ésnevezhetnénk bármi másnak, de mindenképpen jelzés értékû dolgok történtek. Ezeka dolgok abban nyilvánultak meg, hogy az emberek döntõképessége az ilyenkörülmények között nem mindig mûködik rendesen, nem mindig látja át, hogy sajátdolgait mennyire tudja kivitelezni, vagy nem tudja kivitelezni. Ez nem azt jelenti,hogy velünk is történt valami ilyesmi, nem, nem történt semmi, csak érzékelhetõekvoltak annak a jelei, amikor valaki nem abban az irányban indul el, amirõl elõttebeszélt, vagy nem azt teszi, amit elõtte megbeszéltünk. Ezek nem problémák, hanemcsak jelzések, amelyek azt mutatják, hogy a hegyen az emberi psziché, az emberi lélekés az emberi fizikai teljesítõképesség szemmel láthatóan és érzékelhetõ módonmegváltozik, de ezeket a változásokat nem mint negatívum kell bírálni, csak tudnikell, hogy minden embernek megvan a maga fizikai és lelki teljesítõképessége, ésezeknek a teljesítõképességeknek bizony a hegyekben határa van, és a határt a mag-asság szabja meg.

Nos, amikor leértünk a hegyrõl, és visszatértünk táborunkba, egy újabb prob-lémával kellett szembenéznünk, ami pontosan eldöntötte, hogy még mennyi idõnkvan hátra, bár ez a probléma valójában kicsinek tûnik most, mivel, ha bármi adódna,akkor megoldható lenne - de ha az ember olyan extrémebb túrára indul el, akkor ezzelis számolni kell. Ez a probléma a következõ ez volt: a benzinadag. Amit magunkkalvittünk a hegyre, már ezen a napon érzékelhetõ volt a számunkra, hogy nem tartaddig, ameddig szerettünk volna, hanem maximum még egy napra elegendõ. Ez isvalahol azt sugallta, hogy nagyon nagy szerencse, hogy visszafordultunk, mert körül -belül a hegy feléig ha feljutottunk volna, és ha ott bármit akartunk volna készítenimagunknak, akkor ott fel is használtuk volna az utolsó benzinadagunkat. Lefelé jöveta hegyrõl, vagy másnap, amikor még csak a táborbontással foglalkoztunk, nem lettvolna igazán módunk arra, hogy valahogy folyadékhoz jussunk. De így, mivel mégnem jutottunk fel olyan magasságig, ez a benzinadag még megmaradt, és kiszámítot-tuk, hogy még körülbelül másnap délig lesz elegendõ. Ebbõl a nagy tanulság az volt,hogy nagyjából adott az, hogy egy fõre számolva körülbelül mennyi a benzinadagjaegy napra. Ez olyan 2-3 deci benzinadagot tesz ki, de csak akkor, hogyha nem egyhelyben pihen, hanem folyamatosan megy. Ha egy helyben pihen az ember hossszúidõn át, de elég csak egy napig, akkor könnyedén elfüstöl 1 liter benzinadagot, mivelenni, inni kell, és a semmittevés miatt az ember gyakran próbálja ilyen pótcse-lekvésekkel elütni az idõt. Jégolvasztás, hóolvasztás, leveskészítés, kávékészítés,teaivás, és ezek az idõk ugyan - mindezekrõl bárki meg tudja magának magyarázni,hogy szükséges dolgok, de ha belegondol, kevésbé szükségesek! Mert ha az idõjárásengedné, akkor a semmittevés helyett mászna az ember, és akkor már nem ezzelfoglalkozna. Tehát ebbõl adódik az, hogyha nem megmagyarázza magának az embera dolgokat, akkor érzékelhetõ, hogy azok a folyamatok, amit a teafõzésre egy-egy nappihenés alatt fordít, azok valójában mint pótcselekvések jelentkeznek. Pótcselekvés,ugyanis így akarja leplezni azt, hogy egy-egy kaland sikertelen volt, és ez a sikerte-lenség, bárhogy is nézzük, minden hegymászóra szinte kivétel nélkül hatást gyakorol- vagy csak azokra nem, akik úgy tekintenek a hegymászásra mint egy kalandra azéletbõl, és minden kalandot vállalni kell valahol, annak pozitív és negatív oldalaivalegyütt.

Amikor megdöbbenve tapasztaltuk, hogy elfogy a benzinadagunk, másnap úgydöntöttünk, hogy reggel korán, mikor felkelünk, elmegyünk egy nagy gleccsertúrára,és ha majd visszajöttünk, az utolsó benzinünket is elfüstölve teára, kávéra és egyéb

61

pótcselekvésekre, elindulunk hazafelé. Egész éjszaka lehetett hallani hol ritkábban,hol sûrûbben, ahogy a hegyvonulat távoli részébõl egy-egy lavina zúdult alá, és ezeka lavinák morajlottak az egész völgyön át.

Reggel, mikor felkeltünk, a hegy gyönyörû szép hajnali fényáradattal köszön-tött minket. Csodálatos volt nézni a Grossglockner csúcsát, ahogy fent mindenaranyszínben ragyogott. Olyan érdekes volt elgondolkodni azon, hogy miért kapta ahegy a Grossglockner nevet, a Nagy Harang-ot, hisz tényleg olyan a csúcs, mint egyigazi harang, ami jelt ad az embereknek ég és föld között, jelt ad arra, hogy aki ide felakar menni, annak nagyon sok belsõ dologgal kell szembenéznie, sok olyan gondo-latát kell tisztáznia, ami kétségek között van. Hisz ennek a hegynek a megmászásanem veszélytelen dolog, mivel nem egy esetben már ezen a hegyen emberek haltakmeg. Igaz, a dolog abszurditása, hogy a feljegyzett adatok szerint a hegy elsõ halálosáldozata valamikor az 1700-as években a hegy meghódítására indult expedíciónak azegyik tagja volt, aki éjjel megdézsmálta a teherhordókkal felvitt alkoholkészletet, ésolyannyira, hogy reggelre fagyottan találták a hóban. Igaz, abban az idõben a hegyreindulók még nem levesport, csokoládét, vagy fõtt rizst vittek magukkal, hanembirkasültet, ürücombot, vörösbort és sok más ilyen dolgot. Ja, még elõfordult az is,hogy tûzifát hordtak, ami számukra elérhetõ pótcselekvés volt a kor szelleménekmegfelelõen. Igaz, az az expedíció sem ért föl. További érdekesség a heggyel kapcso-latban, hogy a hegy elsõ meghódítója valamikor az 1800-as évek közepén egy heili-genbluti lelkész volt. Õneki sikerült legelõször feljutni a csúcsra. Ez is egy ilyen eszme-futtatás csak, hogy a harangot legelõször egy szerzetes tudta “megkongatni” a maiírott feljegyzések szerint.

A hegy történetéhez még annyi hozzátartozik, hogy nemcsak a mai értelem-ben tulajdonítanak neki ilyen vallási jelentõséget, - a harang szimbóluma kapcsán -,hanem már a régi korokban egyfajta kultikus vagy szent helynek számított. Nagyonsok olyan feljegyzés található ami azt bizonyítja, hogy az Alpok vonulatában ezAusztria legmagasabb hegycsúcsa, ami valamikor a régi idõkben fontos és kultikustámpont volt a kor emberének a számára.

Visszatérve a napfelkeltéhez, ahogy csodáltuk az aranyló színeket, a kék eget,s körben a vakítóan fehér havat, a gyönyörû Szent Johannita-hegy fehér megjelenését,hisz a hegy a tetejétõl, a csúcsától egészen a gleccserfolyóig csupa hó és jég, minthaegy igazi szent uralná az egész völgyet. Sétánk alatt még egy dolog bebizonyosodott,óvatlanságunknak megint meg lett az eredménye, amibõl érdemes volt tanulni, és mile is vontuk belõle a megfelelõ konzekvenciát: A gleccser és a hegy oldalához közelérve fotózgattunk, és volt egy érdekes esete ennek az egész gleccsertúrának. Atáborunktól a Szent Johannita felé vagy úgy 500-600 méterre, a gleccser bal oldalánsétáltunk, kötél és minden felszerelés nélkül, ez utóbbiról most már tudjuk, hogy alegnagyobb hiba, a legnagyobb oktalanság, amit egy hegymászó csak el tud követni.Fotózgattunk, nézegelõdtünk és a gleccserfolyam hátán lévõ hatalmas kõtömböketcsodáltuk, mikor úgy döntöttünk, hogy lemegyünk a gleccserrõl, és felmegyünk egykicsit a hegy oldalán pár méter magas-ságba. Megnézzük, hogy - a régi idõkben - párszáz évvel ezelõtt, mikor a gleccser magasabban volt, hogyan csiszolta simára a szik-lákat. Felfelé menet nem volt semmi probléma, élveztük a napot, a kék eget és ahavat.

Mikor elindultunk lefelé, találtam egy körülbelül 30 centiméteres x 30 cen-timéteres szinte tökéletesen átlátszó jégszakaszt, ami alatt a sziklának minden egyesdarabját lehetett látni. A vastagsága lehetett 10 centiméteres, de lehetett 50 cen-

timéter is, igazából nem lehetett meghatározni, s mikor ezt le akartam fotózni,miközben kerestem magamnak a fix megállási helyet, egyszer csak azt vettem észre,hogy nem veszek észre semmit, mert beszakadtam egy gleccserhasadékba, és ottkalimpáltam a semmi fölött. Csak az volt a szerencse, hogy a két könyökömmel megtudtam akadályozni a zuhanásomat. Gyorsan kifordultam a gleccserszakadékból, éscsak akkor láttam megdöbbenve, hogy a gleccserszakadék nemcsak olyan széles, mintamibe beszakadtam, hanem annál sokkal-sokkal szélesebb, csak a hópárkány, amin akönyököm volt, az nem szakadt be még a gleccserbe, mert eléggé fagyott volt mégahhoz, hogy elbírjon. Igazán nem voltam kíváncsi arra, hogy megnézzem, milyenszéles a gleccserhasadék, belevilágítottam ugyan, de a lámpafény nem talált lefelétámpontot. Sötétség volt mindenhol. Ekkor már nyilvánvaló volt számomra, hogynagy hibát követtünk el azzal, hogy nem hoztunk kötelet, és nem volt nálunk se jégc-sákány, se hágóvas, se egyéb más felszerelés. Mivel úgy gondoltuk úgyis, hogy nemtávolodunk el olyan messze a táborunktól, és bármi történik, akkor azt így még megtudjuk oldani.

Hát így utólag visszagondolva erre, érdekes lett volna az, hogy mi történikakkor, hogyha teljesen beszakadok abba a gleccserhasadékba, és zuhanok 40-50métert! A kötél, ami nálunk volt, az 50 méter, meg volt nálunk még egy plusz 50méteres, de igazából bármi megtörténhetett volna. Mire onnan a táborunkig valakielmegy, majd visszajön, az minimum egy fél órát vett volna igénybe. Ha bármi történtvolna az alatt a fél óra alatt, amibe belegondolni sem éppen kellemes. Tehát levonvabelõle a konzekvenciát, egy külön tanulnivaló és figyelmeztetés arra, hogy a hegyek-ben bármilyen könnyûnek is tûnik egy túra, nem szabad úgy tekinteni arra az útra,hogy az egy kényelmes kis kirándulás, és nem szabad feladni érte az óvatosságot.Tehát sokkal fontosabb, hogy az ember óvatos legyen, éber legyen, mindig betartsaazokat a szabályokat, amiket egy hegyen be kell tartani! Elsõdleges szempont az,hogy körültekintõ és megõrzi saját éberségét és döntõképességét.

Mikor befejeztük a túrát a gleccseren, és visszaértünk a táborba, elfüstöltükmaradék benzinünket kávéra, teára egyéb ilyen apróságra. Tóth András még egykisebb mélyedésbe összegyûlt gleccservízben is megfürdött, vidámsága, vagy éppenmásnak a jeleképpen.

Miután összepakoltuk sátrainkat, elindultunk vissza a Ferenc JózsefHüttéhez. Még elõttünk állt a gleccseren visszafelé egy olyan másfél-két kilométerestávolság, és egy közel 500 m-es szintkülönbség. Amirõl azt hittük, hogy könnyû leszott felmenni. De utólag kiderült, hogy nem is volt olyan könnyû. Még mindig szép,napos, kellemes volt az idõ, és nagyon sok turista merészkedett le a Ferenc JózsefHüttétõl. A kilátótól egészen a gleccserig. A gleccser szélén ott sétáltak, csodálták atájat. Ezt mind csak azért említem meg, mert volt egy iskoláscsoport tanárnõjükvezetésével. A tanárnõ megállította a csapatban hátul jövõ Sipos Gábort, és BahtaTibort, és szinte mint egy kirakati bábu úgy mutogatta el a diákjainak mennyi min-den kell ahhoz, hogy valaki fel tudjon menni a hegyre. Milyen eszközöknek kell nálalenni. Nagy vidáman, mutogatta a hágóvasat, az alumínium hószögeket, a jégc-sákányokat, a sátrat, és a többit. Nagyon intenzíven, szinte otthon volt a témában,mint a gyerekeknek bemutatandó nyílt, természetes oktatópéldaként. Ez alatt a rövididõ alatt mi elértük a gleccser végét, ahol az emelkedõ kezdõdött, és pár perces sétáttettünk oda, ahol a gleccserpatak ered.

Amikor elértük az emelkedõt, tartottunk egy rövidke sétát, és a sziklába vájtlépcsõkön elindultunk felfelé. Mivel a hátizsák az eléggé nehéz és nyomós volt, a

60

A Grossglockner a Ferenc József Hüttébõl nézve

fölfelé vezetõ út 500 méterének a “kisétálása” jó másfél-két órát vett igénybe, és néhameg kellett állni egy kicsit kifújni magunkat, és pihenni. Nagyon sokféle ember for-dul meg itt a hegyen, mindenféle náció, a Föld minden pontjáról jönnek ide. Egyesturisztikai statisztikák szerint Heiligenblutba, a Grossglocknerhez legközelebb esõfaluba évente egymillió ember zarándokol el, hogy megnézze a hegyet: az Alpokegyik leglátványosabb, és legérdekesebb hegyét. Amikor felértünk, nagyvidámanelszívtuk szokásos szivarunkat, ami lassan szokássá vált közöttünk. Mindig, amikoregy hegyrõl lejövünk és elérjük a biztos pontnak számító parkolót, akkor egy-egy szi-vart elfüstölünk. Elelmélkedtünk, és arról beszélgettünk, hogy milyen volt a hegyenlenni. Mindig szóba kerül az, hogy milyen jó lenne most visszafordulni, és újra fel-menni a hegyre, bármeddig is. Most azt elemeztük, hogy ebben a jó idõben hoz-závetõlegesen meddig jutottunk fel, és egyöntetûen megállapítottuk, hogy a hegynekközel a feléig jutottunk fel, és ez egy aránylag jó mászásnak számított abban azidõjárási körülményekben, amiben nekiindultunk.

Ekkor aztán bepakoltuk cuccainkat a kocsiba, átöltöztünk kényelmesebbruhába, a hegymászó-bakancsokat lecseréltük kényelmesebb cipõkre, a ruhákatfarmerre és pólóra, s elindultunk le a faluba. Megálltunk egy pillanatra a három mag-yar hegymászó emlékére állított táblánál, és arra gondoltunk, hogy milyen jó lettvolna, hogyha azok is feljutnak a csúcsra és nem történik az, ami megtörtént.

A hegyrõl lefelé jövet még 6-7 óra autózás várt ránk, hogy újra Sopronbaérkezzünk. Hazaérve ismét nekiálltunk szokásos edzésünknek, a futásnak, és a szik-lamászásnak. Szinte minden hétvégén egy-két napra elutaztunk Csókakõre, mivel azaz egyetlen sziklamászó hely, ami hozzánk közel esik, és eléggé sokféle nehézségûfalat lehet rajta mászni. De már itt pontosan megterveztük, hogy mikor és hányanindulunk a Mont Blanc-ra. Meglepetésként a csapatba Anikó került be, Gáborfelesége, és így közösen terveztük már a Mont Blanc túrát. A túrára való felkészülés-ben nagyon nagy fontosságot tulajdonítottunk a sziklamászásnak, és annak, hogyminél jobb erõnlétben legyünk. Mivel a “sosem lehet tudni” elv alapján, úgy éreztük,hogy a legfontosabb dolog a hegyen, hogy az emberben legyen elég erõ és kitartásahhoz, hogy tovább tudjon menni. Mert egyedül így tudja csak legyõzni azokat anehézségeket, amelyek rá várnak. Igaz, akkor még nem gondoltuk, hogy a legnagy-obb nehézségek nem fizikai síkon történnek meg, hanem sokkal inkább lelki vagy

szellemi síkon fognak megnyilvánulni. A felkészüléssel eltöltött idõ nem igazánérzékeltette velünk az idõ múlását és közelségét, egészen addig, míg körülbelül 4-5hétre nem kerültünk az általunk kitûzött idõponttól. Innentõl már kicsit felperegtekaz események. Sokkal lázasabban és sokkal intenzívebben készültünk, és készülésünknem abban nyilvánult meg, hogy sokkal intenzívebb fizikai munkát végeztünk,hanem abban, hogy a szellemi ráhangolódást, a hegyen való gondolkodást kifej-lesszük. Akár meditációval, akár elmélkedéssel, akár a felkészülés bármilyen más for-májával fûszereztük azt, hogy miképp készüljünk fel a hegyre.

Ahogy múlt az idõ, egyre többször került elõ a Mont Blanc térkép, és egyretöbbször nézegettük az utakat. Nem döntöttük el pontosan, hogy melyik útonmegyünk, nem igazán döntöttük el azt sem, hogy hogyan fogunk nekivágni a hegy-nek. Azt tartottuk fontosnak, hogy érjünk ki Franciaországba, legyünk Chamonix-ban, és majd az idõjárás és az egyéb körülmények határozzák meg azt, milyen módonfogunk elindulni a csúcsra vezetõ úton. Itt elsõsorban az egyébbe azt értem a leg-fontosabbnak, hogy mindig kell számolni egy túránál azzal, hogy ugyan nekiindul egyfix létszámú csapat, de elõfordulhat az, hogy vannank emberek akik meginognak,amikor meglátják a hegyet. Ez lehet fizikai félelem, lehet szellemi félelem, hogy úgyérzi, nincs benne elég erõ vagy kitartás, vagy fizikailag úgy érzi, hogy õ gyenge és túlnagy kihívás az õ számára a hegy meghódítása. Egyre többször beszélgettünk arrólfelkészülésünk során, hogy valójában a hegyre csak akkor tudunk feljutni, ha a csap-atunkat egységnek tekintjük, és azon belül minden megbeszélés visszavonhatatlandöntésnek számít. Tehát nem fogjuk megvétózni egy-egy kimondott döntésünket,hanem azt elfogadjuk úgy, ahogy van, és nem fogunk vitákat nyitni arról, hogy azegyik percben miért döntöttünk így, és a másik percben miért döntöttünk ugyanarróla témáról amúgy. Fontosnak éreztük, hogy az összhangot, az egységet magasabb szin-tre vigyük, és ennek a magasabb szintnek az érdekében nagyon sokat próbáltunk úgymászni, hogy csak figyeltünk a másik mozdulataira, mert elõfordulhat, hogy a távol-ság, vagy egyéb más problémákból adódóan nem jut idõ, hogy valaki verbálisan hang-okkal kommunikáljon. Figyelni kell a másik mozdulatait, rezdüléseit, a gondolatait,hogy talán az elõtt is lehet segíteni valakinek, mielõtt az segítséget kérne, és akkorsokkal gördülékenyebben, nyugodtabban és kiegyensúlyozottabban tud menni egy-egy expedíció.

Mikor elérkezett az idõpont, és már csak egy hét volt hátra, akkor már a fizikaifelkészülést lényegében leállítottuk és csak a szellemi és a lelki felkészülés maradt. Alelki felkészülés a nem abból állt, hogy állandóan azon elmélkedtünk, hogy ez a hegymár nagyon-nagyon veszélyesnek és kiszámíthatatlannak tûnik. Igaz, volt ezekben azidõkben egy rádió és televízió hír is, mely arról szólt, hogy öt ember a hegyen, a csúcsközelében viharba került, és mind az öten eltûntek, illetve egyet holtan találtak meg,a másik négyet meg sem találták. Ez a hír ugyan nem keserített el minket, és nem ked-vetlenített el, és el sem tántorított a hegytõl. De valamilyen úton-módon, érezhetõenrányomta a társaságra bélyegét. A felkészülés, mind lelki, mind szellemi síkon kezdettkomolyabbá válni, ami nem abban nyivánult meg, hogy sokkal többet foglalkoztunkmagával a halál gondolatával, hanem azzal próbáltunk meg mélyebben kapcsolatotteremteni, mint gondolati szféra, hogy valójában jól érezzük magunkat a hegyen.Akkor a hegymászás öröm lesz a számunkra, nem pedig valamiféle kínlódás. Ezeknekaz elmélkedéseknek az eredményeképpen el tudtuk érni azt a pillanatot, hogy nem azvolt a fontos, hogy feljussunk a csúcsra, hanem az, hogy szó szerint maga a mászásszabadsága legyen az elsõdleges számunkra. Az, hogy megmérettessük magunkat

64 65

mindenféle téren, és ennek a megmérettetésnek, ha az lesz az eredménye, hogy félú-ton visszafordulunk saját hibánkból, vagy a természet erõinek zordsága által, akkorazt ne mint negatív dolog éljük meg, hanem pontosan tudjuk, hogy hol vannak a kor-látaink, és a határaink, és mi az, amin változtatni kell. Ellenben, ha feljutunk a hegyre,azt ne úgy könyveljük el, mint saját magunk önzõ eredménye, hanem tudjunk azokrais gondolni, akik lehetõvé tették, hogy feljussunk ide a hegyre; barátok, ismerõsök,rokonok, szülõk, bárki más, akik szolgáltattak annyi példát a számunkra, melylehetõvé tette, hogy eljussunk a hegyre. Akár morális, akár fizikai értelemben. Ígyutólag visszagondolva, talán az egyik legfontosabb felkészülés, hogy ha az embertiszteli a világot, akkor tisztelni fogja a hegyet, és ha tiszteli a világot, és a hegyetbenne, akkor tiszteli önmagát, és tudja, hogy a világot nem legyõzni és szétmorzsolnikell, hanem annak szépségét kell felismerni.

Hisz senki sem véletlenül tart ott, ahol tart, mert mindennek oka és célja vana világban, és ennek az oknak és a célnak az ember nem adhat saját maga által ideol-ogizált nevet, mert valójában mindennek csak egy oka és egy célja van, hogy az emberszabaddá tudjon válni. Igazából a hegyen tudja megtanulni a hegymászó azokat a dol-gokat, amiket akár a szüleitõl, akár a barátaitól, ismerõseitõl, rokonaitól látott. Mintpéldául azt, hogy a szabadságot nem úgy kell értlemezni, hogy elhibernáljukmagunkat, mint az egyik embert a másiktól, mint egy-egy jégtömb amikor különvá-lik, hanem valójában egység vagyunk, és ennek az egységnek a létét a hegymászó ahegyen pontosan tudja és érzi, hogy mit jelent.

Valójában azt, hogy mindenki felelõs mindenkiért.

66 Grossglockner vonulat

Kicsit kapaszkodunk a Grossglokneren

Kicsit körülnézünk ...

A Szent Johanita

In Memoriam

A Grossglokner