a jogi hermeneutika mint jogfilozófia

102

JOGBÖLCSELET

SÓLYOM PÉTER

A JOGI HERMENEUTIKA MINT JOGFILOZÓFIA*

Az az ember, akinek az igazság kell, tudós; aki szubjektivitásának szabad játékát kívánja biztosítani, író; mit tegyen viszont az az em-

ber, aki két lehetőség között valamit akar? Robert Musil1

I. A JOGI HERMENEUTIKA MINT JOGFILOZÓFIA

A jogi hermeneutika mint jogfilozófia2 a jogi gondolkodás gyakorlati, mindennapi prob-lémáira kérdez rá, s ezekre próbál filozófiai választ adni. A jogfilozófia egyfajta dialógikus modelljében, amiben a jogász kérdez, és a filozófus válaszol, formálódik ki a jog hermeneutikai elgondolása.

A hermeneutika ma módszer és filozófia is egyben. Nálunk elsősorban módszertan-ként gondolják el, a tradicionális jogi hermeneutika hagyományának3 megfelelően. A jogértelmezés kifinomult eszköztárát tárták fel benne, mely a jogalkalmazásban nyújt segítséget.4 Ezt a tradicionális hagyományt örökíti át Savigny értelmezés elmélete, mely a jogértelmezés módszerét a mai napig meghatározza.5

Schleiermacher tette a megértést filozófiája alapjává, de a hermeneutika csak Heidegger és Gadamer munkássága nyomán lett filozófiává. S az erre a filozófiai hermeneutikára alapozott jogi hermeneutikát fogom „új” jogi hermeneutikának nevez-ni, amely nem csak módszer, hanem jogfilozófia is, a jog filozófiai tudata.6

A hermeneutika filozófia, „amely az emberi élet alakításában szerepet játszó dol-goknak gondol utána”.7 Nem a megértés művészete, hanem „teóriája”. Egy olyan gya-korlati tudás, ami nem tűri meg a távolságtartást, hanem elkötelezettséget követel. Az ezen alapuló jogfilozófia elgondolása szerint a jog egy nyitott rendszer, ahol a szaktu-dományos elemzés és a filozófiai reflexió egymástól nem választható szét, és a jog ön-reflexiója, öntudata a filozófiai tudattal folytatott dialógusban bontakozik ki. Ebből a horizontból az értelmezés kérdése nem csupán dogmatikai probléma, hanem a jogról való gondolkodás kiindulópontja.

Amikor ma hermeneutikáról beszélünk, akkor az újkor tudománytradíciójában ál-lunk. Ezt a fogalmat a modern módszer- és tudományfogalom létrejöttével együtt

*

A szerző az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar jogász szak IV. évfolyamának hallgatója. A dolgozat konzulense: Bódig Mátyás. A dolgozat az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar diákköri konferenciáján különdíjat nyert.

SÓLYOM PÉTER: A JOGI HERMENEUTIKA MINT JOGFILOZÓFIA

103

kezdték ebben az értelemben használni. Erre az időre esik a teológiai-filológiai és a jogi hermeneutika megkülönböztetése is.8 A jogi hermeneutika – Gadamer szerint – norma-tív diszciplína és a jogkiegészítés dogmatikus funkcióját tölti be. Feladata a törvény általánossága és az egyedi eset konkrétsága közötti feszültség feloldása, melyben a meg-értő értelmezés összekapcsolódik az alkalmazással. E kettős feladat elé a római jog recepciója állította a jogtudományt. Ám a modern kodifikációs törekvések nyomán a római jog értelmezése elvesztette dogmatikus jelentőségét, a jogi hermeneutika segéd-tudománnyá, a jogértelmezés és jogalkalmazás elméletévé vált.9

Gadamer a hermeneutika módszertani és filozófiai hagyományainak egymásba oltá-sával alkotta meg filozófiai hermeneutikáját. Heidegger filozófiájában jelölte meg azt a pontot, ahol „a hermeneutikai fenomén instrumentális módszer-értelme átfordul onto-lógiaiba. A megértés többé nem az emberi gondolkodás egyik viszonyulása a többi között, hanem az emberi jelenvalólét alapirányultsága... Az igazság „eseménye”, amely a felfedés és elrejtés játékterét alkotja, minden feltárásnak új ontológiai értelmet adott. Ez tette lehetővé, hogy új kérdések egész sorát intézzék a tradicionális hermeneutiká-hoz.”10 A hermeneutika ontológiai megközelítése elbizonytalanítja a szubjektum és ob-jektum között húzódó határt, a megértést, mint egy kölcsönös és dinamikus kapcsola-tot gondolja el, mely a dialógusban fokozatosan és lépcsőzetesen bontakozik ki.

A jogértelmezés kérdése „a két halálosan összeölelkezett ellenfél”,11 a természetjog és a jogpzitivizmus vitájában, bár állandóan változtak a megkülönböztetést mozgató jogeszmék,12 nem vált problémává. A század első felének jogról való gondolkodását az újkantiánizmus uralta. Az újkantiánus filozófia alapján a legkülönbözőbb jogfilozófiai, jogelméleti konklúziók voltak levonhatók, ez lehetett a kelseni pozitivizmus, a stammleri történeti és természetjoghoz közelítő „helyes jog” felfogás, vagy a radbruchi, az értékre vonatkoztatott valóságon alapuló relativista jogfilozófia. Mind a pozitiviz-mus, mind a természetjog feladta múlt századi abszolút elveit, csak a hangsúlykülönb-ségekből adódóan lehetett egy elméletet pozitivistának vagy természetjoginak nevezni.13 De a „legyen” és a „lét”, az „érték” és a „valóság”, az „a priori” és az „a posteroiri” duali-tásaiban bolyongó jogfilozófia nem tudott megszabadulni a természetjog és a poziti-vizmus kettőségétől, továbbra is csak ebben a viszonylatban tudták önmagukat megha-tározni.

Amikor a második világháború után a jog megújítását a két „ellenséges” jogeszme valamilyen integrálásában látták, s a jog olyan elképzelései körvonalazódtak, melyeket nem ez a bináris oppozíció határozott meg,14 különösen jelentőssé váltak a közös je-gyek. Mivel mind a jogpozitivizmus, mind a természetjog jogértelmezése a tradicionális jogi hermeneutika szabályaihoz igazodott, ennek a szembeállításnak a meghaladásával együtt jár az értelmezés megújulása. Ezt a feladatot végzi el az „új” jogi hermeneutika, amikor a megértés kérdésének középpontba állításával a jog egy új megközelítésére törekszik.

Az így elgondolt jogi hermeneutika tartalmazza egyrészt az objektivista ismeretel-mélet, másrészt az újkantiánus dualitások kritikáját, harmadrészt pedig a tradicionális jogi hermeneutika újragondolását. Ezekhez nyújtanak segítséget a dolgozat kifejtése során elemzett különböző ”fogalmak” mint pl. a dolog természete, az előzetes megér-tés, a hermeneutikai kör és az analógia. E fogalmak mentén talán sikerül az „új” jogi hermeneutika néhány jellegzetes vonását felmutatni.

JOGBÖLCSELET

104

Ennek a felfogásnak a megszólaltatása a magyar jogi diskurzusban nem egyszerű feladat, hiszen a jogi hermeneutika az irányzatok „családfáján”, mint „hiányzó” van jelen.15 Jelen van annyiban, hogy néhány tankönyv megemlíti mint a jogalkalmazás és jogértelmezés elméletét,16 és nincs jelen, mert magyar nyelven nem lehet olvasni jogi hermeneutikai szövegeket,17 s talán ez is az oka, hogy az egyetemi oktatás során sem fordítanak rá különösebb figyelmet. Példaszerű Peschka Vilmos két rendkívül alapos jogi hermeneutikai tanulmányának sorsa,18 melyek ahelyett, hogy termékeny újraolva-sásra ösztönözték volna a jogfilozófia iránt érdeklődő közönséget, a jogi hermeneutikáról való elképzelések kizárólagos forrásává válva váltak19 „olvasatlanná”. Ezen okok miatt is a magyar jogi diskurzusba a jogi hermeneutika mint jogalkalmazás elmélet „rendeződött be”. Az elbizonytalankodás, az elmozdulás lehetőségei, már a két említett Peschka tanulmányban is megtapasztalhatók, de a hermeneutikával kapcsolatos „előítéletek” újragondolására nem ösztönöztek senkit.20

Kissé különleges Szájer József Hermeneutika és a római jog21 című munkájának helyzete, mely főleg E. Betti hatását mutatja, de érzékeli és tárgyalja az olasz jogtudós gadameri hermeneutikához való viszonyát, s felismeri ennek a jogbölcseleti lehetősége-it. Fájdalom, hogy a szerző részéről nem követte ezeket a törekvéseket további tudo-mányos gyakorlat, s így szinte semmilyen hatást nem gyakorolt a jogi hermeneutikáról alkotott későbbi elképzelésekre.

Az üdítő kivétel Szabó Miklós A jogdogmatika előkérdéseiről című monográfiája, mely a dogmatikát, visszatérve eredeti értelméhez, olyan gyakorlati tevékenységként értelmezi, amely „a helyes cselekvés meghatározására irányul, döntések elkerülhetetlen meghoza-talára, olyan körülmények között, ahol e döntés nem hozható meg teljes bizonyosság-gal”.22 Ez a dogmatika fogalom a jog egy olyan új „hermeneutikai” megközelítéséből formálódik ki, amely már nem a helyes döntés megtalálásához elvezető egyetlen üdvö-zítő módszer, hanem a jog egyfajta gyakorlati filozófiája, melyben a hermeneutikai és dogmatikai szemlélet összefonódik. Ezekhez az elképzelésekhez próbál csatlakozni ez a dolgozat is.

II. A TERMÉSZETJOGON ÉS A JOGPOZITIVIZMUSON TÚL

1. AZ OBJEKTIVIZMUS KRITIKÁJA

A jogi hermeneutika fontos eleme az objektivista ismeretelmélet kritikája, annak az ismeretelméletnek, mely a természetjog és jogpozitivista szemlélet közös racionális hagyományából ered. Az objektivizmus szerint a konkrét, pozitív jog a törvényben készen megtalálható, megfelelő grammatikai és logikai módszerekkel világra hozható, a törvé-nyek, kódexek az életviszonyokat tökéletes, zárt rendszerként szabályozzák, melyben ha valami hézag támad, az a rendszer hibája és nem annak sajátossága.23 Abból fakadóan, hogy a rendszer tökéletesen szabályozza az életviszonyokat, a konkrét esetek eldönté-sekor a bíró a megállapított tényállást szubszumcióval, mint logikai eljárással rendeli a norma alá. A bíró szerepe kimerül a törvények puszta alkalmazásában, felső és alsó tételekből szigorú logikai rendben történő következtetésen.24


105

Ezzel szemben, a jogi hermeneutika szerint a jog nem jogszabályok összessége, nem egy állandó, egy már meglévő entitás, hanem egy állapot, az eljárások során történő esemény. A törvény és a jog nem azonos. Ebből a szempontból a törvény nem a megvalósult, hanem csak a lehetséges jog. A jogot nemcsak a törvényből kell előállítani, hanem a tör-vényből és még valami másból. A törvények befejezetlensége nem tökéletlenség, nem hiányosság, hanem szükségszerűség, mely abból adódik, hogy a törvénynek a valóságra kell vonatkoznia, ám a valóság végtelen és ezerarcú, s ezt a sokféleséget és változatos-ságot a törvények nem tudják kizárólagosan és egyértelműen megragadni, ezért a tör-vényt mindig az adott esetre kell alkalmazni.25A jognak ez az elgondolása a szabadjogi mozgalom törekvéseihez kapcsolódik, melyek a jog fogalmát ki akarták szabadítani a törvényi jog elképzelésének fogságából. „A jogtételt nem merev dogmaként, hanem eleven erőként kell kezelni….A tudománynak az a feladata, hogy úgy ábrázolja a jogot, ahogyan érvényesül.”26

Ez az objetivizmus-kritika másrészt a jog fogalmának szociologikus kiterjesztésével járt együtt. A XX. század első felének jogfilozófiájában fontos szerephez jutott a szoci-ológia által felvetett kérdéseknek, a jog változásának és változtatásának, illetve a jog megváltozott gazdasági körülményekhez történő adaptálásának a problémája. Ennek következményeként nagyobb jelentőségűvé vált a jog belső struktúrájában és mozgásá-ban a jogalkalmazó, a bíró szerepe, mivel a bíró az, aki a törvényt képes hozzáigazítani a megváltozott társadalmi körülményekhez. „A bírónak az a feladata, hogy a hatályos jogrendszer alapján döntsön, és az elmélet és a jogrendszer bizonyos homályosságait arra használja fel, hogy számításba vegye a jogfejlődés követelményeit…”27 Ezt meg-előzően a bíró szerepének háttérbe szorulása, a törvények uralma, az az elv, hogy min-den döntésnek a hatályos jog már lefektetett szabályaiból kell adódnia, annak volt kö-szönhető, hogy a római jog a Corpus Iuris Civilisben, mint egységes, és Jusztiniánusz ti-lalma által állandónak tekintett kódexben hagyományozódott. „A bírót csak az értelme-zés illeti meg, minden olyan interpretáció, amely újat is mond, amely egyszersmind a jog továbbfejlesztését is jelenti az uralkodó kizárólagos joga.”28 Az értelmezés ebben az idézetben pusztán feltárást, a már meglévőnek a megismerését jelenti, míg az értelme-zés alkotó, teremtő vonásait kizárólag a jogalkotó gyakorolhatta.

Később a glosszátorok sem látták be a produktív értelmezés szükségességét, éppen ellenkezőleg, a meglévő jogrend tételeinek a fenntartását tekintették fő céljuknak. De a jog élethez való alkalmazkodási képességét és hajlékonyságát valamivel pótolni kellett. Annak érdekében, hogy a Corpus Iurisban egyáltalán döntést találjanak, a modern jogin-tézményeket egyszerűen azonosították az adott római intézményekkel. Az ily módon alkalmazott római jog hajlékonyságát és élethez való alkalmazkodási képességét gram-matikai és logikai módszerekkel próbálták pótolni.29 Minden döntést egy bizonyos logikai sor végkövetkeztetéseként kellett megkapni, melyben valamilyen jogszabály felső tételnek, a jogeset pedig alsó tételnek minősült. Ez az eljárás akkor sem változott, amikor a CIC ellentmondásosságát és történetiségét felismerték. Úgy gondolták, a kó-dex ezen ellentmondásai grammatikai és logikai módszerekkel feloldhatók.

Ennek megfelelően a tradicionális jogi hermeneutika, a jogi értelmezés elmélete és tudománya a grammatika és a logika szabályaira épült, főképp Arisztotelész Hermeneutikájára támaszkodva. A jog, mint egységes egész elképzelése és a természe-tében lévő töredékesség összeegyeztetésének kísérlete kifinomult értelmezési szabályo-kat igényelt. Százszámra alkották azokat az értelmezési és logikai szabályokat, melyek-

JOGBÖLCSELET

106

kel a felmerülő ellentmondások esetén feltárták a törvény eredeti értelmét (objektív értelmezés), illetve a törvényhozó akaratát (szubjektív értelmezés).

A törvényi jog kizárólagosságát hirdető későbbi elméletek (francia exegétikus iskola) illetve a törvényi jog elsőbbségét valló, az objektív jogtudományt megteremteni akarók is többé-kevésbé ennek a „skolasztikus” jogászi gondolkodásnak az örökösei. Az új jogi hermeneutika is ezzel szemben határozta meg magát, s ennyiben a szabadjogi isko-la illetve a jogi realizmus törekvéseinek nyomdokaiban jár.

2. A POZITIVIZMUS JOGFOGALMÁNAK RELATIVISTA ÉS SZINOPTIKUS KRITIKÁJA

Kelsen a szabadjogi mozgalom törekvéseire is válaszolva, a jog fogalmi körét a pozitív jogra, azon belül is a minden társadalmi tartalmától megfosztott pozitív jogra szűkíti. A jogrendszer nála nem más, mint a jogi normák hierarchikus, lépcsőzetesen felépülő, kényszerítő rendje. A konkrét jogot pedig úgy határozta meg, mint (élet)tényállás és norma kapcsolatát.30 Az elmélet pozitivista jellegét bizonyítja egyrészt a konkrét jogi norma és a jogrendszer közötti viszony, melyben a konkrét jogi norma a zárt egészként felfogott jogrendszer része. Ezt az egészet az alapnorma határozza meg, amelyre min-den jogi norma visszavezethető – így válik hierarchikussá Kelsen elmélete. Másrészt a zárt rendszer jelleg mellett a jogi norma felsőbbségét hirdeti, ami abban is megnyilvá-nul, ahogyan az „élettényállásból” „jogi tényállás” lesz. A tényállás ugyanis egyrészt egy külső történésből áll, amely többnyire egy emberi magatartás, ám jogi tényállássá csak akkor válik, ha a jogi norma valamilyen jelentést tulajdonít neki. A megismerés csak akkor lesz jogi megismerés, „ha a tényállás tartalmát egészen sajátos módon a norma tartalmaként ismeri fel”.31

A Tiszta Jogtan szerint ahhoz, hogy egy általános jogi norma egyáltalán értelmet nyerjen, egyediesítésre van szüksége, s ez a bírói ítéletben illetve a jogszolgáltatásban valósul meg. Ez nem pusztán deklaratív jellegű cselekvés, a már a normában is készen található jognak a kimondása, hanem konstitutív, jogalkotó jellegű is, egy egyedi jogi norma létrehozása, ami által a jogalkotás folyamatának az általánosból az egyedibe tör-ténő továbbvitele megvalósul. Ez tehát jogalkotói és jogalkalmazói aktus is egyben. Egy norma alkalmazása szükségszerűen egy alacsonyabb fokú norma létrehozását jelenti. Viszont ebben a zárt rendszerben a tényállás és a jogi norma viszonya aszimmetrikus, a kettejük kapcsolatát döntően a norma határozza meg. Így a jogszolgáltatás is inkább jogalkalmazás, mint jogalkotás, inkább deklaratív, mint konstitutív.

A jogi normák zárt, lépcsőzetes rendje feltételezi, hogy az ítélkezés a törvény alap-ján és keretei között tényleg megtörtént, ami már feltételez egy olyan bíráskodási esz-ményt, amely alapján a jogszolgáltatás meg is valósul. Azaz a – Kelsen szándéka szerint – kizárólag jogi normákból álló rendszer a ténylegesen megvalósult döntéseken alapul. Az elméletnek ezt a jellegzetességét nevezte Horváth Barna „lappangó jogszociológiá-nak”.

Ezt a „skolasztikus” jogfelfogást, mely a tény és az érték merev szembeállításán ala-pul, értelmezte újra Horváth Barna jogelmélete, illetve Radbruch jogfilozófiája, igazolva azt, hogy e merev szembeállításnak a feloldására illetve enyhítésére maguk az újkantiánusok is törekedtek. Másik lényeges különbség, hogy mind Radbruch mind Horváth a tudományosság más felfogását képviselték, mint Kelsen, nyitottabbak voltak arra, hogy a jogról való gondolkodást egy gyakorlati filozófiai mederbe tereljék.


107

Ami a szinoptikus elméletet a hermeneutikai szemlélethez közel hozza az az, hogy a jogot mint tevékenységet, cselekvést gondolta el. „A jog nem merő tétel (norma) és nem is merő tény (faktum), hanem a kettő kapcsolata, elvont magatartásminta és ennek megfelelő tényleges magatartás.”32 A jog, a Tiszta Jogtanban megfogalmazottakkal szem-ben, nála a jogi norma és az általa szabályozni kívánt élethelyzetek (tények, valóság) egyenrangú kettőse, kölcsönös egymásra hatása, nem pedig aszimmetrikus kapcsolata. „A jog nem ismerettárgy, hanem normáknak és tényeknek bizonyos séma szerinti folyto-nos és kölcsönös egymásra vonatkozásában álló szemléletmód, és ennek társadalmi objektivációja.”33 A jog olyan szemléletmód, eszme, melyhez szorosan kapcsolódnak a helyességét meghatározó elvek – ám ezek az elvek nem abszolútak.

A jognak ez a relativista szemlélete Radbruch jogfilozófiájához közelíti a szinopti-kus módszert. Radbruch szerint a jogfilozófia a jog értékelő szemlélete, s ennek a jog-értékelő szemléletnek két lényegi ismertetőjegye van: a módszerdualizmus, melyen a szinoptikus módszer is alapul, és a relativizmus.34 Az értékszemlélet s a létszemlélet önálló, önmagukba zárt körökként fekszenek egymás mellett. Az értékelések (Sollen) nem alapozhatóak a lét-tényekre (Sein), ezeket a legyen-tételeket (Sollen) csak más le-gyen-tételek alapozhatják meg. Ezek a végső legyen-tételek, értékek, bebizonyíthatatla-nok nem a megismerésre, hanem csupán a hitvallásra tartoznak.35 A jogfilozófia ezek-nek a lehetséges, és egymással vitában álló értékeknek, világnézeteknek a rendszeres kidolgozására törekszik. Ennek során a jogfilozófia minden értékítélet helyességét csak egy meghatározott felsőbb értékítélethez viszonyítva, egy meghatározott érték- és vi-lágszemlélet keretében dönti el, és nem vizsgálja sem az értékítélet, sem az érték- és világszemlélet helyességét.

Ezt a merev különbségtételt oldja egy kicsit későbbi írásaiban, melyek szerint: „Minden egyes Sollen egy bizonyos anyagra irányul és ezért azon keresztül meg is hatá-rozódik”36 A jogeszmék az életviszonyok „gyakorlatában” fejeződnek ki, belső lénye-gükre vonatkozóan kell tekintettel lenniük az életviszonyok sajátosságaira.

A radbruch-i jogfogalmat három jogeszme határozza meg: az igazságosság, célsze-rűség és a jogbiztonság. Az igazságosság vagy osztó igazságosság lényege az egyenlő-ség. Azonban a célszerűség követelménye szembekerülhet az igazságosságéval, mely egyben viszonylagosságot is hordoz, mely a materiális és az idealisztikus érték közötti választást jelentheti. Ez a relativizmus azonban nem torkolhat az együttélést lehetetlen-né tevő állapotba, ezért a széthúzó erőket egy magasabb rendnek kell összefognia, a jogbiztonságnak. A három alapérték ellentétes elvárásokat fogalmazhat meg, ennek ellenére együttesen határozzák meg a jogot, igaz koronként és helyenként eltérő hang-súllyal.37 Ez a relativizmus a módszerdualizmusból következik úgy, hogy közben elbi-zonytalanítja azt.

Radbruch háború utáni írásaiban a jogbiztonság elé kerülve az igazságosság válik az elsődleges alapértékké. Radbruch már a Jogfilozófiában is hangsúlyozza, hogy „a jog csak az értékorientált viselkedés keretei között érthető meg, … lehet igazságtalan, de csak azért lehet jog, mert az igazságos jog jellegét hordozza. … Ahogy a pozitivitás hozzátartozik a helyes jog fogalmához, éppúgy feladata a pozitív jognak is, hogy tar-talmilag helyes legyen.”38 Ez a jogfogalom nem pozitivista, mert jogi minősége csak az olyan normának lehet, amelyik az igazságossághoz igazodik.39 Másrészt nem természet-jogi, mert a helyes jog nem rendelkezik egy abszolút jogi értékkel, csak megközelítőleg

JOGBÖLCSELET

108

tudja meghatározni, hogy mi a helyes jog.40 A jog tehát sem egyik, sem másik, hanem a két ellentmondásos jogeszme közötti mozgás.41

Kaufmann Radbruch jogfilozófiájának ilyen értelmezésével elutasítja azt az állás-pontot, hogy Radbruch gondolkodásában a háború után fordulat következett volna be. Szerinte nincs törés vagy fordulat gondolkodásában, inkább hangsúlyeltolódásról lehet beszélni, amit ez a felfogás eleve lehetségesnek tart.

Horváth Barna szinoptikus elméletében az elvek, ahogy már említettük, szintén nem abszolútak, relativitásuk szintén abból ered, hogy az mindig egy bizonyos perspek-tívához kötöttek. Ugyanis a jogi norma és a valóság kapcsolata, egymásra vonatkoztatá-sa csak az alanyon keresztül történhet meg: „a valóság csak az alanyon keresztül hor-dozza az értéket, az érték csak az alanyon keresztül függeszkedik a valóságra.”42 Az alany az, aki az ismeretet többé vagy kevésbé adekváttá teszi, a tény és az érték csak az alanyon keresztül közelít egymáshoz. A ténynek és az értéknek ez a szinoptikus (együttnéző) távlata vezet döntésre. Azonban az ítélő alany egyedi perspektívája – ter-mészetéből adódóan – az általánost nem lehet képes a maga teljességében közvetíteni. Tehát az így megteremtődött kapcsolat, ismeret csak részleges lehet, a jogi norma és a valóság csak többé vagy kevésbé kapcsolódhatnak össze.

Azaz a jog egy olyan „gondolati képződmény, mely a természet és a norma metszés-pontja, amely átfogja a tényállásokat és a jogi normákat, jogi valóságból és jogi értékből áll, s a természet és a norma együttgondolásából keletkezik.”43

3. A DOLOG TERMÉSZETÉRŐL ÉS A DOLGOK NYELVÉRŐL

A dolog természetének fogalma szorosan kapcsolódik a jog valóságot és jogeszmét „együttnéző” távlatához. „A dolog természete a jelszava mindazoknak, akik azon fára-doznak, hogy enyhüljenek a Sein és a Sollen, a valóság és érték éles dualizmusai.”44 A fogalom szorosan kötődik azokhoz az újkantiánus törekvésekhez is, melyek a dolog természete fogalmában, a mindig bizonytalan és relatív eszmék világából a valós tények szilárd talaját érzik meg. S így tulajdonképpen továbbra is módszerdualizmus foglyai maradnak.

Így lehet érteni a dolog természetének dernburgi meghatározását is: „Az életviszo-nyok többé vagy kevésbé fejletten magukban hordozzák mércéjüket és rendszerüket. Ezt a dolgokban lakozó rendet nevezzük a dolog természetének. A gondolkodó jo-gásznak erre kell visszamennie, ha a tételes jogszabály hiányzik, kiegészítésre szorul, vagy nem világos.”45 A dolog természetének ez a jogkiegészítő, joghézagokat kitöltő, a jogalkalmazásban segítséget nyújtó felfogása az objektivitást, a fennálló életviszonyok „visszatükröződését” várja el a fogalomtól, melynek segítségével a bizonytalanságok megszüntethetők, a jogbiztonság visszaállítható. Elfedi azt, hogy a dolog természete tulajdonképpen létmegállapítás és értékítélet összekapcsolódása, egy életviszony jog-eszmére vonatkoztatott értelme, az az értelem, amely egy tényleges életviszonyhoz járul.46

A „dolog”, amelyre gondolunk, az a szubsztrátum, matéria, anyag, amelyet a jognak meg kell formálnia. Ez az „anyag” egyrészt az emberek együttélése, a társadalmon belü-li életviszonyok és életrendek összessége. „A dolgok és az ember kézzelfogható viszo-nya az alapja az egyre inkább szellemivé váló olyan fogalmaknak, mint birlalat, őrizet, birtok, birtoklás és tulajdon, valamint ezen fogalmak jogi értékelésének is a polgári és a


109

büntetőjog terén.”47 A dolog (Sache) fogalmának csak egy részét teszik ki a természeti tények, a jog anyaga fogalmilag sokrétűen előformált valóság. A jogviszonyok előzetes formái, a szokás, a hagyomány különböző módjai révén már adottak. Radbruch szerint a jog anyagát alkotják: a természeti tények, a jogviszonyok előzetes formái, a jogilag szabályozott életviszonyok, sőt az elmúlt jog is, nemcsak az ideiglenes szabályokban, hanem a szerzett jogokban is, tehát a fennálló jogállapot dolognak tekinthető.48 A do-log fogalmának ilyen árnyalásával megmutatkozik az, hogy a „tények világába” beletar-toznak az emberi közösségek szokásai, hagyományai, sőt előzetes ítéletei is.

Az már nehezebb kérdés, hogy az így körülírt dolgoknak milyen a természete. Egy következetes neokantiánus azt mondhatná, hogy a dolog természetét „csak valami eszményi dolog képszerű megjelenítéseként foghatjuk fel”. Radbruch szerint egy dolog jogi értelme azt jelenti, hogy az életviszony teljességéből meghatározott szempont sze-rint kiválasztunk bizonyos jellemzőket, „az így nyert jogi jellemzőket egy jogeszme vezérlete alatt egységes értelmi szerkezetbe fogják össze, amely többnyire egy teleologi-kus szerkezet, azaz jogi célok és eszközök összessége. Valamely életviszony így jogin-tézménnyé alakul át, egy ideáltípus alakját ölti magára.”49 Ezután viszont ebből a jogin-tézményből indulnak ki, ebből fejtik ki a különböző szabályokat, a konstrukció helyes-ségét pedig a levezett szabályok hézag- és ellentmondás-mentessége mutatja meg. Így a dolog természete egy szigorú racionális módszer eredménye.50 Ebben a felfogásban összekapcsolódik a jogbiztonság eszméje az objektivizmus követelményeivel, s így a dolog természetének egy tetszetős pozitivista magyarázatát kínálna, ha Radbruch nem tenné hozzá még azt, hogy minden jogeszme lényegének megfelelően a jogi anyag érde-kében és által, vagyis a dolog természetén keresztül kerül meghatározásra, illetve, hogy nem függetlenedhet az így létrejött konstrukció a történeti meghatározottságoktól.51 A két utóbbi jellemző viszont feszültségbe kerül a dolog természetének racionális-logikai magyarázatával. A dolog természetének ezen ellentmondásaiból vezető kiút Gadamer szerint a nyelv útja.52

A nyelv az, ami összeköti a tudatot és a valóságot. A dolog természetének fogalma fenntartja a dualizmust, amelyben a szubjektum és az akarat van egyik oldalon és a létező dolgok maguk a másikon. A Gadamer kínálta megoldás e kettőnek a feloldódása nyelvben, a dolgok nyelvében. A dolog természete és a dolgok nyelve bár ugyanannak tűnnek, de még sem ugyanazok. Nem ugyanaz valamit a vélekedések szubjektivitásának és az akarat önkényességének határaiból megtapasztalni vagy az ideiglenesen összetar-tozó létezőként nyelv által feltárható világot elgondolni.53 Ha a dolog természetéről úgy gondolkodunk mint a dolgok nyelvéről, melynek a tapasztalat végességének felismerése is része, akkor a formális-racionális, tekhné jellegű tudáseszményt egy másik tudásfor-mával kell felváltani.

4. A PHRONÉSZISZ ÉS A JOG CSELEKVÉS JELLEGE

Ez a másik tudásforma pedig a phronészisz. „H.G. Gadamer hermeneutikáról alkotott elképzelésének legnagyobb horderejű belátása, hogy maga a hermeneutikai filozófia, a legáltalánosabban értve, megalapozza és igényli önmegértés és „praxisz” összekapcsolá-sát, tehát hogy célja nem egy, a szellemtudományok területén alkalmazandó tekhnének, hanem az emberlétről alkotott új felfogásnak a kialakítása.”54 Az értelmezést mint az ítélet aktusát, a phronészisz arisztotelészi gyakorlati erényének gyakorlati döntését fogja

JOGBÖLCSELET

110

fel. E fogalom újraértelmezésével igyekezett megszabadulni a racionalitás leszűkített felfogásától.55

Az etika és a racionalitás ilyen szoros kapcsolatba állítása viszont nem jelenti azt, hogy ez a gyakorlati filozófia puszta erkölcsfilozófia lenne, bár az kétségtelen, hogy a jogi tevékenység döntően a morális cselekvések területén jelenik meg. Itt válik fontossá az, hogy Gadamer nem kizárólag az arisztotelészi etikára alapozta hermeneutikáját, hanem megkísérelte a platóni és az arisztotelészi (gyakorlati) filozófiát egymáshoz kö-zelíteni.56 „Platónnál az areté nem más, mint öntudás, önértés: phronészisz. Arisztotelész etikája alapjában véve átveszi, s fogalmilag megformálja, tagoltabbá teszi a Platónnál is megragadható irányokat… Amikor tehát Gadamer erkölcsről beszél, akkor az egy tágabb ontológiai kontextusban értendő: az ember-léthez hozzátartozik az önmegértés, és ennek voltaképpeni közege az „erkölcsi” önmegértés, ami nem a szűken vett „ morál” terüle-tén, hanem a gyakorlati-társadalmi cselekvés közegében megy végbe.”57 S ez jogfilozó-fiai relevanciáját akkor nyeri el igazán, ha figyelembe vesszük, hogy Arisztotelész sze-rint a bíró tudása is a phronészisz egy formája, dikasztiké phronészisz.58

Arisztotelész szerint azt, hogy mi a helyes, a törvények fogalmazzák meg, ám a tör-vények szükségszerűen általánosak. „A törvény mindig csak általános érvényű, viszont bizonyos dolgokban általános érvénnyel nem lehet helyesen intézkedni. Oly esetekben tehát, mikor mégis okvetlenül általános érvénnyel kell intézkedni, a törvény mindig a nagy átlagot veszi, de amellett nagyon jól tudja, hogy ebben az eljárásban hiba van. S mindamellett ez jól van így, mert a hiba nem a törvényben van, sőt nem is a törvényhozásban, hanem a tárgy természetében, hiszen az emberi cselekvések tárgya eleve ilyen természetű.”59

A törvények ilyen természetéből fakad a méltányosság szükségessége. „A méltányos dolog, minthogy bizonyos igazságos dolognál jobb, természetesen maga is igazságos; másodszor pedig, nem olyan értelemben jobb az igazságosnál, mintha másnemű dolog volna. Az igazságos és a méltányos tehát azonos, csakhogy, bár mind a kettő erkölcsös, mégis többet ér a méltányosság. A nehézséget az okozza, hogy a méltányos dolog igaz-ságos ugyan, de nem a törvény szerinti értelemben, hanem úgy, hogy mintegy kiigazítá-sa a törvény szerinti igazságos dolognak… Tehát a méltányosság lényege: a törvényt helyesbíti ott, ahol abban az általánosítás miatt hézag mutatkozik…Mert ami határozat-lan, annak a mérővesszője is határozatlan, mint az ún. lesbosi építészetben az ólom mérővessző: ez a kőtömbök alakjához idomul, s nem marad meg változatlan formá-ban.”60

Arisztotelész szerint a törvény szükségképp feszültségben áll a cselekvés konkrétsá-gával, amennyiben általános, és ezért a gyakorlati valóságot a maga teljes konkréciójában nem képes magában foglalni. A „hiányosság” az emberi cselekvések természetéből adódik, ezért az nem fogyatékosság, hogy a törvény a konkrét helyzetek-ben rá van szorulva a bíró méltányosságon alapuló kiegészítésére. Annak, hogy a bíró tudását phronészisznek tekintjük, itt mutatkozik meg a jelentősége. Nemcsak az épp fel-merülő körülmények közötti megfelelő döntés tudása, hanem tevékenységének, csele-kedeteinek, létének végességének és korlátozottságának is.

„Az ember munkáját valamiféle életnek kell tekintenünk, és pedig a lélek értelmes tevékenységének és cselekvésének; az emberi értelemben vett jó nem más, mint a lé-leknek erény szerinti cselekvése”61 Ebben az értelemben törekedett Gadamer is a hermeneutika egységének, a subtilitas inteligendi (megértés), subtilitas explicandi (kifejtés) és subtilitas applicandi (alkalmazás) egységének visszaállítására.62


111

5. EXKURZUS: AZ ELMÉLETI JOGHÉZAGRÓL

A jognak ehhez a cselekvésként való felfogásához kapcsolódik a szinoptikus módszer, mikor azt állítja, hogy tény és érték, valóság és jogi norma többé-kevésbé szoros kap-csolódásából az következik, hogy a jognak soha sincs véglegesen kész értelme, hanem mindig értelmezésre szorul. Horváth Barna ezt az elméleti értelemben vett joghézag fogalmával írja körül. Az elméleti joghézag a jogtétel és a jogeset között nyitva álló logikai űr, amely az általánost a különöstől, az absztraktot a konkréttől elválasztja.63 Ez a jog-hézag mindig fennáll, akkor is, amikor a legcsekélyebb nehézséget sem okoz, amikor senki sem veszi észre. A joghézag fennállását a jogi szillogizmus elemzésével bizonyítja. „Abból, hogy a lopás büntetendő, még nem következik, hogy Péter büntetendő. Az, hogy Péter lopott, ugyancsak nem következik abból, hogy a lopás büntetendő. A konk-lúzió csak a két premisszából együtt következik, ámde a jogtétel csupán az egyiket – a propositio maior-t – tartalmazza”.64 A másik premisszához logikai módszerrel nem jutha-tunk el, hanem meg kell állapítani, hogy a jogtételben körülírt tényállás mennyiben fedi a reális tényállást, ez az eljárás a szubszumció. A jogtétel jogesetre alkalmazásakor a jog-ból még hiányzik a második premissza. Az elméleti joghézag tulajdonképpen ez a má-sodik premissza. Ez pedig azt jelenti, hogy az általános és a különös közötti feszültség nem oldható meg logikai eszközökkel, hanem csak az „ábrázoló és teremtő” értelmező cselekvés útján jöhet létre kapcsolat közöttük.

Gadamer szerint a törvény és cselekvés, általános és különös között fennálló fe-szültség a jogi hermeneutika tulajdonképpeni helye. Valamely konkrét individualitásban vett dolgot megítélni úgy, ahogy a cselekvésszituáció kívánja, szűken értve mindig egy különleges esetet megítélése. Ez pedig azt jelenti, hogy az eset megítélése nem egysze-rűen alkalmazza az általános mércét, mely szerint történik, hanem maga is meghatároz-za, kiegészíti és helyesbíti, bizonyítva ezzel azt, hogy az alkalmazás nem utólagos és esetleges része a megértésnek, hanem eleve és egészében meghatározója.65

Bár e dolgozat a szinoptikus módszer és a hermeneutikai szemlélet párhuzamos vo-násainak kiemelésére törekszik, nem tekinthetünk el attól a döntő különbségtől, hogy a szinoptikus elmélet a jog történetiségét az eset egyediségére korlátozza. Az egyediséggel az általános törvényszerűséget állítja szembe, melynek kölcsönhatásaiból nem tudja a történetiség termékeny értelmezését adni; csak az általános és a különös viszonyára koncentrál.66 A hermeneutika viszont olyan történeti szemlélet, mely szerint a megér-tést nem a szubjektivitás viselkedéseként kell elgondolni, hanem egy hagyománytörté-nésbe való belépésként, amikor is folyamatos közvetítés megy végbe múlt és jövő, általános és konkrét között.

A fent kifejtettek ellenére meggyőződésem, hogy nem vakmerőség a szinoptikus fel-fogást egyfajta olyan „hermeneutikai” módszerként értelmezni, amely nem a klasszikus hermeneutikai hagyományokon fejlődött ki, hanem az újkantiánus (Lask, Rickert, Verdross, Kelsen stb.), illetve a pragmatikus-empirikus szemléletmód (Pound, amerikai realizmus, pszichologizmus stb.) egymásra vonatkoztatásában. Ebből alakult ki ez a sajátos, történetietlen, de érzékeny „hermeneutika”.

JOGBÖLCSELET

112

6. NORMATÍV ÉS TÖRTÉNETI ÉRTELMEZÉS KÜLÖNBSÉGE ÉS A HERMENEUTIKA

EGYSÉGE

Emilio Betti az idealista történelemfilozófia és a klasszikus hermeneutika hagyománya-iból kiindulva próbálta meg a szellemtudományok általános értelmezéselméletét megal-kotni. A megértés szerinte egy hárompólusú folyamat. Egyik pólusán az értelmező élő és gondolkodó szelleme helyezkedik el, a másik végponton pedig egy olyan szellemiség, amely reprezentatív formákban tárgyiasult. E két pólus között nincs semmilyen kapcso-lat, az értelmező szubjektum csak a szellemiség reprezentatív formáit ismeri fel objek-tumként.

Az értelmező feladata tulajdonképpen az alkotó folyamat megfordítása, a szelleme tárgyiasult formákon keresztül történő felismerése, azaz „retrospektív módon kell vé-gigjárnia a fogalom megszületésének útját, és saját magában kell azt újra végiggondol-nia”.67 Ennek a Schleiermacher divinatórikus hermeneutikáját újraértelmező módszer-nek a nehézsége Betti szerint abban áll, hogy az eredeti, alkotó szubjektivitásnak az értelmező másikba történő átvitele megfeleljen az objektivitás követelményének – az értelmező másik szubjektivitásán keresztül is. A két, egymásnak ellentmondó törekvés egyidejű érvényre juttatása az értelmezés.

Betti az értelmezés elméletét a jogtudományra vonatkoztatva két jogértelmezési módszert különböztet meg, a történeti és a normatív jogértelmezést. A történeti jogér-telmezés a felismerésen alapuló értelmezési módok egyike, amely a norma értelmének rekonstruálására törekszik, annak eredeti integritásában, teljességében. Felfogása szerint a természeti és társadalmi világ között alapvető különbség van az emberi megismerés szempontjából, az utóbbi esetében megismerésünk teljes lehet, mégpedig azért, mert a társadalmi világ ember alkotta világ, s így rekonstruálhatjuk az alkotó szubjektum élet-tapasztalatát.68 Ezen alapult a fentebb leírt általános értelmezési elmélete is, de ez az idealisztikus vonás jellemzi a történelem megértéséről alkotott elképzelését is, amelynek elsősorban feltáró, a már meglévőt felismerő, csak a múltra irányuló jellegét hangsú-lyozza. Nem tudta elfogadni Gadamernek azt a törekvését, amely a jogászi, normatív megértés, az applikációt és értelmezést egyaránt magába foglaló modelljét a történeti jogértelmezésre is kiterjeszti. A normatív jogértelmezésnek ez a gadameri modellje nem elégszik meg a norma értelmének felidézésével, e modell szerint a norma „életét és erejét” használata során nyeri el, a jelen jogi struktúrájában, amelyhez tartozik.

Gadamer azt vizsgálta, hogyan végzi el egy és ugyanazon törvényszöveg normatív és történeti értelmezését a jogász és jogtörténész. „Azokat az eseteket kell megvizsgál-ni, amikor a jogi és a történeti hermeneutika ugyanazzal a tárggyal foglalkozik”69 Ezzel a Thibaut és Savigny-féle történeti szituációt idézte fel, amikor is a jogászi és jogtörté-nészi szerep összefonódása a még hatályos római jog értelmezésével kapcsolatban na-gyon is létező probléma volt.70

Thibaut szerint az elemzés igazi helye ott van, ahol a törvényhozó nem megfelelő szóhasználattal, vagy nem igazi szándéka szerint alkotja meg a törvényt, és ami ebből sikeredik, az kétértelmű vagy félreérthető. Két értelmezési módot különböztet meg, a logikai és a grammatikai interpretációt. A logikai értelmezés tárgya a törvényhozó szán-dékának illetve a törvény értelmének vizsgálata (normatív értelmezés). A grammatikai értelmezés a szavak értelmét vizsgálja, itt már szerepet játszanak a bizonytalannak, illogikusnak, előítéletesnek minősíthető elemek is. A grammatikai értelmezés történeti


113

értelmezés is, ugyanis egészében a történelemre támaszkodik.71 Az a tény, hogy a né-metek számára a római jog hatályos jog volt, a jogászok számára kötelezővé tette a történelem ismeretét. „Ha nem értjük a nyelvet, azt a történelmi értelmet, amit pl. a rómaiak jogi szövegeikben értettek, nem lehetünk képesek a jog megértésére.”72 S e két értelmezésmód, a logikai és grammatikai egyidejűleg és együttesen érvényesül.

Savigny a történelemnek más jelentőséget tulajdonított, mikor a történelmi hagyo-mány és a jogi dogmatikai rendszer összeegyeztetésére tett kísérletet. A törvényi sza-bályt – szerinte – nem kizárólag magából a törvényből kell megérteni, hanem az egész jogintézmény szemléletéből, amire maga a törvényhozó is tekintettel volt, amikor a törvény szövegét megállapította. Az értelmezés négy elemét fogadja el, a grammatikait, a logikait, a történetit és a szisztematikust, amelyek nem az értelmezés fajtái, hanem együttesen ható különböző tevékenységek.

Míg Thibaut a megértő kor jelentőségét hangsúlyozza a római jog értelmezésénél, addig Savigny a római jogi törvények illetve elsősorban a jogintézmények eredeti értelmét kívánja rekonstruálni, figyelmen kívül hagyva az eredeti és a jelenlegi jogi értelme közötti kü-lönbséget. Amikor Gadamer azt írja: „elégtelennek tartanám, ha a jogtörténész feladatát úgy írnánk le, hogy akkor teszi a magáét, amikor rekonstruálja a törvényformula eredeti érte-lemtartalmát; a jogászról viszont azt mondanánk, hogy neki ezt az értelemtartalmat még az élet jelenlegi aktualitásával is összhangba kell hoznia”,73 Betti két jogértelmezés típusának, a történetinek és a normatívnak a különbségét kérdőjelezi meg. Kritikája elsősorban Savigny történelemfelfogása ellen irányul, melynek Betti történeti jogértelmezése is örököse.74

Betti objektivizmusából fakadóan elutasítja az előzetes megértés fogalmát. „Az ilyesféle eljárások nyilvánvalóan nem alkalmasak arra, hogy feltárják számunkra a törté-neti igazságot: ellenkezőleg, a szubjektív önkénynek nyitnak ajtót-kaput, s azzal a ve-széllyel járnak, hogy a történeti igazságot elfedik, illetve megváltoztatják, s ha akaratla-nul is, de eltorzítják.”75 Gadamer szerint viszont, „amennyiben a történeti megértés voltaképpeni tárgyát nem események képezik, hanem azok jelentősége alkotja, akkor az ilyen megértést nyilvánvalóan helytelenül írjuk le, ha egy magában véve létező tárgyról s a szubjektum által való megközelítésről beszélünk. A történeti megértésben valójában már mindig benne van, hogy a ránk szálló hagyomány beleszól a jelenbe, s ebben a közvetítésben – sőt mi több: ilyen közvetítésként – kell megérteni… A jogi hermeneutika esete nem különleges eset, hanem alkalmas arra, hogy a történeti hermeneutika problémájának visszaadja teljes terjedelmét, s ezzel helyreállítsa a hermeneutikai probléma régi egységét.”76

III. AZ ELŐZETES MEGÉRTÉSRŐL ÉS A HERMENEUTIKAI KÖRRŐL

A teológiai, filológiai és a jogi hermeneutika az újrafelfedezésről szólt, olyan hagyomá-nyok újrafelfedezéséről, amelyek nem voltak teljesen ismeretlenek, de értelmük idegen-né és hozzáférhetetlenné vált. Ahogy a klasszikus irodalom mindig jelen volt ugyan, de teljesen a keresztény világhoz igazítva, s hasonlóképp a Biblia is az egyház olvasott szent könyve volt, de értelmezését az egyház dogmatikai hagyománya határozta meg.77 A római jog is tovább élt a vulgárjogban és a kánonjogban, mégis csak a Digesta XI.

JOGBÖLCSELET

114

századi újrafelfedezése, a gazdasági-társadalmi fejlődés illetve a római birodalmi eszme újraéledése tette lehetővé a iustinianusi törvények teljes egészében hatályos joggá téte-lét.78 Mindhárom hagyomány esetében idegen nyelvekről, s nem a latin középkor tudó-sainak közös nyelvéről volt szó, ezért a hagyomány tanulmányozása, melyet eredeti alakjában akartak visszanyerni, szükségessé tette a görög és a héber nyelv elsajátítását, valamint a latin megtisztítását, hogy a szó szerinti értelmet megtalálják. A hermeneutika ezeken az írásos hagyományokon, a rögzítés, fennmaradás és időbeli távolság által ide-genné vált hagyományokon bontakozott ki.79

A hagyományt megtestesítő írások szó szerinti értelme azonban nem mindig volt egyértelműen érthető. A helyes értelmet ilyen esetben az antik retorikából vett elv segít-ségével határozták meg. A részek megértését az egész irányítja s megfordítva: az egész csak a részek megértéséből érthető meg. A résznek és az egésznek ezt a körszerű viszo-nyát tették a szövegértelmezés általános alapelvévé, miszerint a szöveg minden részletét a contextustól, az összefüggéstől, s az egész egységes értelméből, a scopusból kell megérte-ni. Ennek az elvnek a használata azon a dogmatikus előfeltevésen nyugodott, hogy a Digesta és a Szentírás egységes egész.80

A „történelmi ész” megjelenésével azonban ezek az alapelvek kérdésessé váltak. A jogi módszertan kiegészült a történeti és a filológiai szemlélettel, a CIC történetietlen vizsgálatát felváltotta a történeti kritika. A kor jogászai számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Iustinianus gyűjteménye nem egységes és nem azonosítható egy az egyben a római joggal.81 Az addig uralkodó absztrakt interpretáció helyett a római jogi szövegek eredeti, történeti értelmét törekedtek feltárni, összevetve mindazzal, amit az antik világ-ról tudtak. Hasonló folyamat játszódott le a teológiai és a filológiai hermeneutikában is. Az egész összefüggéséből történő megértés elve megkövetelte a dokumentumok visz-szahelyezését abba az életösszefüggésbe, amelybe tartoznak, s ezt az elvet kiterjesztet-ték annak a történeti valóságnak az egészére, amelyhez az egyes történeti dokumentu-mok köthetők.82

Ezeknek a történeti, filológiai módszereknek a bírálataként jelent meg az individua-lista hermeneutika. Schleiermachernél a grammatikai értelmezés mellett a pszichológiai értelmezés játszott nagy szerepet. A pszichológiai interpretáció egy divinatórikus maga-tartás, belehelyezkedés az alkotó lelki alkatába, ami a művet létrehozó „belső folyamat” felfogása, a teremtő aktus megismétlése. „Belehelyezkedünk a gondolat létrehozásának abba az állapotába, melyben a szerző a mondott új nyelvi jelenséget megalkotta, s fel-tárjuk, hogy számára eleven módon kínálkozó nyelvi készletet a pillanat szükséglete miért éppen így, s nem másként alakította.”83 A rész és az egész körszerű viszonyát a pszichológiai megértésre alkalmazta, mely szerint minden gondolatképződményt élet-mozzanatként kell megérteni egy ember teljes összefüggésében. Ez a körszerű viszony, amelyben az egészt elgondoljuk, azáltal válik explicit megértéssé, hogy a részek, melye-ket az egész határoz meg, szintén meghatározzák az egészt, így a megértés helyességé-nek mindenkori kritériuma az, hogy valamennyi rész összhangban legyen az egésszel. Az ilyen összhang hiánya azt jelenti, hogy a megértés kudarcot vallott.

Heidegger számára a kör nem a rész-egész viszonyra épült, hanem az előzetes meg-értés előrenyúló mozgása határozta meg a szöveg megértését. „Az értelmezés minden-kor előretekintésen alapul, ami az előzetesen szándékolthoz egy meghatározott értel-mezhetőség felől „nyúl hozzá”. Az előzetesen szándékolt és „előretekintően célbavett” megértett az értelmezés által válik fogalmilag megragadhatóvá.”84 A megértés csak úgy


115

lehetséges, ha a megértő játékba hozza a saját előfeltevéseit, előítéleteit. A megértés egy olyan, immanencián túli, előzetes vélemény alapján történik, melyben a megértendő egyben segít kiváltani, sőt létrehozni ezt az előzetes megértést, és utólag érvényesnek vagy érvénytelennek minősít bizonyos előzetes elvárásokat.

Az így elgondolt megértés az előítélet felvilágosodás előtti értelméből fakad, amely-ből hiányzik a később ránehezedett negatív hangsúly. „Az előítélet magában véve olyan ítélet, melyet az összes tárgyilag meghatározó mozzanat végérvényes ellenőrzése előtt hozunk.”85 Nem hamis, hanem előzetes és bizonytalan. Tudatában kell lennünk saját elfogultságunknak, hogy maga a szöveg megmutatkozzék a maga másságában, s ezzel lehetővé váljék számára, hogy tárgyi igazságát kijátszhassa a mi előzetes véleményünk-kel szemben. A hermeneutikai körnek ez a felfogása a hagyomány mozgásának és az értelmező mozgásának az egymásba játszása. „A megértésnek ez a köre nem egyszerű kör, amelyen bármely tetszőleges megismerésmód mozog, hanem magának a jelenvaló-létnek az egzisztenciális elő-struktúráját fejezi ki.”86 A megértés a jelenvaló lét létmódja, amennyiben lenni tudás és lehetőség. Nem módszer, hanem az emberi élet létjellemző-je.87

Ez a megértésfogalom szorosan kötődik a hatástörténet elvéhez. Ez utóbbi szerint minden megértés előzetes hatások történeti folyamatába illeszkedik, a tradíció előzetes hatásai történeti megelőzöttségbe állítanak minden állítást. A hatástörténeti tudat olyan megértési tevékenység, amely a hatástörténet megkerülhetetlen működésének tudatá-ban történik. Ezt a működést mindig meghatározza a szituáció, az az éppen ott lévő hagyomány, amelyben a megértés benne áll. A szituáció a megértés történeti létét jelzi, s a kérdések keretét, korlátait jelöli ki. A hatástörténeti tudat másik meghatározó eleme a szituációból nyíló horizont, „az a látókör, amely mindent átfog és körülzár, ami egy pontból látható.”88 Ebből következik, hogy a megértés folyamatában két horizonttal kell számolnunk, a megértendő (egykor volt) horizontjával, illetve az értelmező saját (jelenlévő) horizontjával. A megértés feltétele a horizontok összeolvadása.

A megértésnek ez az elgondolása kötődik a nyelv ontologikus, s egyben univerzalisztikus felfogásához: „ahogy a dolgok (Dinge), világtapasztalatunknak ezek az alkalmasság és jelentőség révén konstituált egységei megszólalnak, úgy szólaltatjuk meg újból a ránk szálló hagyományt is, amikor megértjük értelmezzük. Ennek a megszóla-lásnak a nyelvisége azonos… az emberi világtapasztalat nyelviségével.”89 A nyelv médi-uma az, amely a létező egészére vonatkoztatva, az ember véges-történeti lényegét ön-magával és a világgal közvetíti. Nem azért véges, mert az emberi nyelvek felépítése különböző, hanem azért, mert minden nyelv képződik, ahogy megszólaltatja világta-pasztalatát. A nyelv nem eszköz, hanem egy mindent átfogó jelenség, folyamat, mely nemcsak a jelenben áll rendelkezésünkre, hanem visszafolyik a múltba, és előrevisz a jövőbe.

A nyelvi látás világlátás. „[A nyelv] egészen sajátosan áll szemben egy végtelen és valóban határtalan területtel, minden elgondolhatónak az összességével. Ezért véges eszközök végtelen használatára kényszerül, s erre a gondolatok és a nyelv azonosságot teremtő ereje révén képes.”90 Humboldt ismerte fel, hogy az élő beszédtevékenység, a nyelvi energia a nyelv lényege.

A nyelv nem csupán azoknak a felszereléseknek az egyike, amelyekkel a világban lé-vő ember rendelkezik, hanem rajta alapul és benne mutatkozik meg, hogy az emberek-nek egyáltalán világuk van. A nyelv eredeti volta egyúttal az emberi világban-lét eredeti

JOGBÖLCSELET

116

nyelviségét jelenti. Világtapasztalatunk nyelvisége mindent megelőz, amit létezőként ismerünk meg és létezőként mondunk. A nyelvben válik láthatóvá az, ami minden egyes egyén tudatán túl, valóban van.91 Nemcsak a maradandónak, hanem még a dol-gok változásának is a nyelvi történés a színhelye.

A nyelv történés jellege a fogalomalkotás folyamatában ragadható meg leginkább. „A beszélés, még ha tartalmazza is a mindenkori gondolt alárendelését egy előre adott szójelentés általánosságának, nem gondolható el ilyen szubszumáló aktusok kombiná-ciójaként, melyek révén a mindenkori különöst egy általános fogalom alá rendeljük. Aki beszél – tehát általános szójelentéseket használ –, az olyannyira valamely tárgyi szemlé-let különösségére irányul, hogy minden, amit mond, részesedik a körülmények külö-nösségéből, melyekre a beszélő gondol.”92 Az ilyen módon kifejezett hasonlóság távol áll a nembeli általánosságtól és az osztályozó fogalomalkotástól, az átvitelnek nemcsak logikai funkciója van, hanem magának a nyelvnek a metaforikussága fejeződik ki ben-ne.

IV. AZ ANALÓGIA ÉS A JOG ONTOLÓGIAI MEGALAPOZÁSA

Ha elfogadjuk, hogy valóságot a nyelv által tudjuk megtapasztalni, vagyis a világ a nyelvben válik láthatóvá, akkor a jog természetére vonatkozó kérdések tulajdonképpen a nyelvi történés jellegzetességére kérdeznek rá. Fejtegetésünk elején megállapítottuk, hogy a jog tényállás és norma kapcsolata. A jog ilyen megközelítésének újdonsága ab-ban rejlett, hogy a jogszabályokon kívül a szabályozandó élettényállást is a fogalom részévé tette. Ahhoz, hogy megtudjuk határozni, hogyan jön létre e kapcsolat során a jog, illetve milyen a természete, a mindezen kérdések végiggondolását lehetővé tevő nyelv sajátosságait kell megvizsgálnunk.

A jogi nyelv pontosságra, világosságra és érthetőségre törekszik a jogbiztonság el-véből eredő követelményeknek megfelelően, ebből következően a jelenségeket ponto-san körülhatároló fogalmak alkotására van ítélve. Gadamer szerint, mint azt fentebb idéztük, ez a fogalomalkotó beszéd, nyelvhasználat nem a szubszumció elvén alapul, amikor a mindenkori különöst egy általános fogalom alá rendeljük, hanem a hasonlósá-gon, amennyiben egy különösségre irányuló nyelvhasználat olyan általános kifejezések-kel él, amelyek „részesednek a körülmények különösségéből”. A fogalomalkotás során „az állítani valamit” és „része valaminek” együttesen érvényesül, az így tett kijelentések nem pontosak, csak közelítőek, nem az eredetiről, hanem csak a származékosról alko-tott állítások, logikai formájukat tekintve nem a szillogizmuson, hanem az enthümémán alapuló következtetések, amelyeket a bizonytalanból és a többértelműből vonnak le. Kérdés, hogy ez a hasonlatosság hogyan teremtődik meg?

Az analógia és vele szoros kapcsolatban a típus fogalma régóta foglalkoztatja a jog-filozófusokat is. Az analógia egy új értelmezésére törekedett a kaufmanni jogi hermeneutika is. A jogi diskurzusban az analógia a jogrendszer vagy a jogalkotó „hibá-ja”, figyelmetlensége miatt keletkezett joghézagok betöltésére szolgál. Az analógia eb-ben az értelemben egy logikai művelet, mely a jog racionális, zárt rendszerként való elgondolásán alapul, a jogrendszerben szükségszerűen felmerülő többértelműségek szabályozott, törvény szellemének megfelelő értelmezési lehetőségeinek határait jelöli


117

ki.93 Az analógia ilyen alkalmazása „nem kreatív művelet, hanem felismerés, a már meg-lévőnek a feltárása.”94 A szabadjogi mozgalom és a realisták szerint viszont a jog héza-gait nem lehet kizárólag a jogszabályi szövegekből kitölteni. A jog fogalmába belefog-lalták a szabályozandó tényállást is, az élettényállást, mely a lehetséges jelentések korlát-lanságával rendelkezik. Az analógia logikai művelete, mint jogtechnikai eljárás már nem egyeztethető össze a jog történésként, nyitott rendszerként való elgondolásával. A jog zárt rendszer elvének feladásával már nincs szükség a hézagokat kitöltő analógiára.

Ennek alapján viszont a szubszumció hagyományos fogalma is átalakul. A jogalkal-mazási folyamatban a szillogisztikus következtetést az analogikus váltja fel. Egyfelől a jogi norma nem definiált fogalmakat, hanem típusokat alkalmaz; másfelől ettől elvá-laszthatatlanul, a jogi norma és a jogeset között nem azonosság, hanem hasonlóság áll fenn. „A szubszumció hagyományos fogalma nem más, mint analógia. A szubszumciót és az analógiát csak logikailag lehetne elválasztani egymástól, mint azonosság és hason-lóság közötti különbséget. De ez a különbség nincs meg, mert az azonosság materiális értelemben mindig csak hasonlóság. A formális értelemben vett azonosság a valóság-ban pedig nem fordul elő csak matematikai számok és jelek területén.”95

Már Horváth Barna is utalt rá az „elméleti joghézag” elemzésében, hogy a szubszumció nem lehet formális logikai eljárás, mert az összehasonlító-értékelő moz-zanat „ugrást” tételez fel az egybevetett esetek között. A szubszumció nála szorosan kapcsolódik az ábrázoló és egyben teremtő – így a jogalkalmazáshoz és jogalkotáshoz egyaránt kötődő – jogértelmezéshez. Az ábrázoló mozzanat a jogesetnek a jogtételhez ragaszkodó, azt ábrázoló megítélése, teremtő mozzanat pedig a jogtételnek a jogesetre való kiterjesztése, az „elméleti joghézag” kitöltése. S e kiterjesztés pedig a „joghasonla-tosság elvén” nyugszik.96

A jogi hermeneutika nemcsak ezen érvek alapján vonja kétségbe, hogy a kétféle tényállás között nem lehetséges azonosság, hanem a jogszabályi tényállásnak azt a sajá-tosságát is hangsúlyozza, hogy az tipikus. Ennek az okfejtésnek az alapja a típus és a definíció különbsége. Míg ugyanis a definiált fogalom alá mindazokat az egyedi eseteket szubszumáljuk, amelyek a fogalom összes jegyeivel rendelkeznek, addig a az egyedi jelenségeket a típusnak nem szubszumáljuk, hanem hozzárendeljük, mint olyanokat, amelyek annak többé-kevésbé megfelelnek.97

A megértés mindig valamilyen előfeltevésen alapul. Az értelmező az ilyen előzetes tudás birtokában bírja szóra a megtapasztaltat, mely csak töredékes lehet. A megértés folyamatában a szöveg iránti nyitottsággal és fogékonysággal közelítő bíró saját előzetes véleménye, elvárásai, előítéletei átalakulnak, megváltoznak, hogy így megragadva a megértendőt, arról újabb ismeretekkel gazdagodva ismét módosítsa a tárgyról szóló ismereteit és így tovább a végtelenségig, a megismerés megközelítő jellegét igazolva.

Vagyis „ami a bíró számára „objektíve adott”, az absztrakt törvényi norma és az amorf tényállás, nem tekinthető jognak sem külön-külön, sem együttvéve. Mindkettő csak nyersanyag. Ahhoz, hogy egy konkretizált „(törvényi) tényállás” és egy értékelhető „(történeti) tényállás” keletkezzék belőlük, előbb fel kell dolgozni a normát és az esetet, előbb tehát az értelmüket meg kell szólaltatni. Ez azonban nem történhet meg izolált aktusok révén, hanem csakis körkörös ide-oda lépegetéssel a jogszabályról az esethez és az esettől a jogszabályhoz.”98

A jogi hermeneutika helye a jogszabály és a tényállás közötti feszültségben van, s a hermeneutikai feladat az, hogy ezt a feszültséget ne leplezzük el naiv összehangolással,

JOGBÖLCSELET

118

hanem tudatosan kibontsuk. A normának és a még formátlan életviszonynak a kapcso-latában rejlő feszültség, mely szerint a törvény által szabályozott tényállás (típus), mint előzetes, általános tudás (előítélet) próbálja megragadni az élettényállást, és többértel-műségét a törvény értelmezéséhez közelíteni. A valóság, szabályozatlan többértelműsé-ge miatt, azonban mindig kicsúszik a kezei közül. A jogi norma csak megközelíteni tudja, részleteit tudja csak megismerni az élettényállásnak, s e részek alapján, ha más dolog részeihez lesz hasonlatos, e részleteken alapuló hasonlóság szerint ítél, analogi-kusan.

Tehát az, hogy „az adott jogszabály értelme vonatkozik-e az adott esetre vagy nem, függ az eset előzetes értelmezésétől, másrészt pedig az esetet sem lehet értelmezni a jogszabály előzetes megértése nélkül. Csak miután ilyen módon a (törvényi) tényállás és a (történeti) tényállás kölcsönösen kibontásra került és közöttük egy értelmi kapcsolat, megfeleltetés létrejött, kerülhet egymáshoz rendelésükre, szubszumcióra sor.”99

Ha a bírói jogalkalmazás mindig és elkerülhetetlenül egyszersmind jogalkotó tevé-kenység is, vagyis saját egyéniségéből is hozzátesz a jogalkalmazási folyamathoz, úgy nem tartható tovább az az eszmény, amely ezeket az alkotó folyamatokat háttérbe szo-rítaná vagy el akarná leplezni. Bírói egyéniségekre van szükség, akik a jogszabályok ismerete mellett ítélőképességet, élettapasztalatot és tehetséget egyesítik magukban, egyfajta phronészisz jellegű tudásra.

A szubjektum és objektum sémája nem alkalmazható a jogtudományban,100 ami fel-válthatja az a hermeneutika, mely a nyelvi megértés lehetőségeinek előfeltételeire kér-dez rá, melyek magát a létezőt is meghatározzák. Ebből a szempontból fontos, hogy az analógia nemcsak egy jogalkalmazási módszert alapoz meg, hanem a jog ontológiai jellegzetességeit is magában hordozza. A hermeneutika számára döntő jelentőségű az, mint azt Robert J. Dostal hangsúlyozza, hogy „(m)ind az Arisztotelész-tervezet vázla-tából, mind a Szofista-előadásokból világos, hogy Heidegger számára Arisztotelész központi fogalma a dünamisz, melyet olykor egyszerűen csak Bewegungnak vagy Bewegtsein-nek (mozgásnak vagy mozgatottságnak) fordít… (Arisztotelésznél) A közép-ponti fenomén, melynek kifejtése a Fizika tárgya, a létező lesz mozgatottságának ho-gyanjában tekintve.”101 Ez a mozgás alapozza meg az analógia természetét is, valamint szoros kapcsolatát a metaforával.

Ricoeur az analógia és a metafora, illetve a spekulatív (filozófiai) és a költői diskur-zus megkülönböztetéséből kiindulva próbál választ adni kérdésre. Az analógia mindkét diskurzushoz hozzátartozik, a költői megnyilatkozásban az arány értelmében a metafo-ra negyedik fajtájának elve, a filozófiában pedig bizonyos Arisztotelészre támaszkodó a neotomizmusig terjedő diskurzusok középpontjában áll.102 Az analógia elsősorban a spekulatív, az alapfogalmakat, princípiumokat rögzítő beszédhez tartozik, míg a meta-fora a költői, irodalmi beszéd sajátja. A spekulatív diskurzus a fogalmak világosságára, a többértelműségek szabályozására törekszik, a metaforikus pedig a jelentések szabad polaritására. A kettő között felvillantott különbség segít meglátni kapcsolatuk, együttes érvényesülésük természetét, amelyet két arisztotelészi fogalom, az aktus és a potencia segít kifejteni.

A potencia, a mozgásviszonylatban lévő lehetőséget, az aktus (megvalósulás) pedig azt fejezi ki, hogy egy dolog fennáll, de még nem a befejezettség értelmében. Az aktus (megvalósulás) is mozgás, mozgása mindannak, ami potenciaként létezik.103 Arisztote-lész szerint a metaforák feladata, hogy „a dolgokat megvalósulásukban – mozgalmassá-


119

gukban ábrázolják.”104 A dolgok mozgalmasságának, a nyelv (lét) történés jellegének megragadására a metafora képes. A nyelv „teremtő” jellegét e dinamizmusra is érzé-keny metaforikusságától kapja, a nyelv „ábrázoló” jellege viszont, amely a metafora által megragadottat próbálja rögzíteni, hogy megérthetővé váljék, döntően analogikus, vagyis megteremtődő többértelműségeket szabályozni akarja.

Ennek a folyamatnak a történetisége abban rejlik, hogy a nyelv az új tapasztalatot a már rögzült jelentéshálózatban próbálja megfogalmazni, amikor a különösségében meg-tapasztalt az előzetes tudás által kifejezettel „részesedik”. A spekulatív diskurzus egy-részt a metaforikus kijelentés szemantikai dinamikájában hordozza a lehetőségeit, más-részt magába rejti annak a szükségszerűségét, hogy keresse a fogalmi artikuláció eszkö-zeit,105 vagyis minden interpretáció a metaforikus kijelentés által előzetesen felrajzolt szemantikai vázlatot szándékszik újraírni egy fogalmilag kezelhető és uralható megértési horizontba. Egyrészt a fogalom világosságát akarja, másrészt a jelentés dinamikáját igyekszik megőrizni, melyeket a fogalom megtör és rögzít. „Az elméleti megnyilatkozás feladata tehát annak a helynek a megkeresésére indulni, ahol a megjelenés mindama dolgok keletkezését jelenti, amelyek növekszenek.”106

A nyelvnek az így felfogott történés jellege határozza meg a jog természetét is. Ha a jogot állapotként illetve eseményként gondoltuk el, ezen történés jellegnek az alapja a nyelv analogikus és a metaforikus jellegének aktus és potencia közötti dialektikus moz-gása.

Az „új” jogi hermeneutika itt kifejtett értelmezése szerint a jog történetisége, ese-mény jellege elsősorban a nyelv olyan metaforikus természetét jelenti, mely megvalósu-lás és lehetőség között lüktető mozgalmasságon alapul, másrészt az általános és külö-nös közötti állandó oda-vissza „pillantásokon,” harmadrészt ezekkel összefüggve, az előzetes megértés előrenyúló mozgásából keletkező ítéletek folyamatos újraírásán. Bár a kifejtés modellje a jogalkalmazás folyamata volt, a jog így felfogott történetisége érvé-nyes a jogalkotásra is. A jognak ez a felfogása talán képes lesz egy olyan jogfilozófia alapjául szolgálnia, mely a jogászi kérdésekre korszerű és bölcs válaszokat tud adni, s a jogi gyakorlathoz termékeny kérdéseket tud intézni.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Arisztotelész: Nikomakhoszi Etika (Ford.: Szabó Miklós) Budapest, Európa Könyvkiadó, 1997. Arisztotelész: Rétorika (Ford.: Adamik Tamás) Budapest, Gondolat Kiadó, 1982. Betti, Emilio: A hermeneutika mint a szellemtudományok általános módszertana (Ford.: Bonyhai Gábor)

Athenaeum. 1992/2. 3-52. Betti, Emilio: Az értelmezés általános elméletéről. (Ford.: Péter Orsolya és Bódig Mátyás) = Jog és nyelv.

(Szerk.: Szabó Miklós és Varga Csaba) Budapest, 2000. 190-210. Bódig Mátyás: Természetjog és pozitivizmus = Fejezetek a jogbölcseleti gondolkodás történetéből. (Szerk. Szabó

Miklós) Miskolc, Bíbor Kiadó, 1999. 3-16. Bódig Mátyás: A jog metaelméleti kérdéséről. Állam- és Jogtudomány. 1998/3-4. 291-316. Bódig Mátyás: Hagyomány, megértés, racionalitás: Jogfilozófiai reflexiók a gadameri hermeneutikáról (kézirat) Coing, Helmut: A jogfilozófia alapjai. (Ford.: Szabó Béla) Budapest, Osiris Kiadó, 1996. Dostal, Robert J.: A Gadamert érő folyamatos kihívás: Heidegger Platón értelmezése (Ford.: Bognár László)

Athenaeum II. kötet 1994. 2. Füzet, 40-54. Ehrlich, Eugen: Szabad jogtalálás és szabad jogtudomány (Ford.: Endreffy Zoltán) = Jog és filozófia. (Szerk.

Varga Csaba) Budapest, Akadémiai Kiadó, 1981. 73-98.

JOGBÖLCSELET

120

Gadamer, Hans Georg: Igazság és módszer. egy filozófiai hermeneutika vázlata. (Ford.: Bonyhai Gábor) Gondolat Kiadó, 1984.

Gadamer, Hans Georg: Hermeneutika = Filozófiai hermeneutika. (Vál.: Bacsó Béla) Budapest, 1990. 11-28. Gadamer, Hans Georg: Retorika, hermeneutika és ideológiakritika = Filozófiai hermeneutika. 171-188. Gadamer, Hans Georg: Fenomenológia és dialektika között (Ford.: Tiszóczi Tamás) Vulgo. 2000/3-5. 4-

18. Gadamer, Hans Georg: Die Natur der Sache und die Sprache der Dinge = Gadamer: Hermeneutik II.

Wahrheit und Methode; Gesammelte Werke Band 2., J. C. B. Mohr (Paul Siebeck) Tübingen, 1993. 66-76.

Heidegger, Martin: Lét és idő. (Ford.: Vajda Mihály [et al.]) Budapest, Gondolat Kiadó, 1989. Horváth Barna: A jogelmélet vázlata. Szeged, Városi Nyomda és Könyvkiadó, 1937. Horváth Barna: Jogszociológia (Ford.: Zsidai Ágnes) Budapest, Osiris Kiadó, 1995. Karácsony András: Gadamer és Betti vitája a jogértelmezéstanról. Jogelméleti Szemle. 2000/2. Kaufmann, Arthur: Rechtsphilosophie. München, Ch. Beck’sche Verlagbuchhandlung, 1997. Kaufmann, Arthur: Durch Naturrecht und Rechtspositivismus zur juristischen Hermeneutik = Beiträge zur

juristischen Hermeneutik. Köln – Berlin – Bonn – München, Carl. Heymann Verlag KG. 1984. (2. Ausg.) 1993. 79-88.

Kaufmann, Arthur: Die „ipsa res iusta” = Beiträge… 53-64. Kaufmann, Arthur: Über den Zirkelschluss in der Rechtsfindung = Beiträge… 65-77. Kaufmann, Arthur: Gondolatok a jogi hermeneutika ontológiai megalapozásához (Ford.: Szabó Béla) = Jog

és nyelv. 2000. 180-189. Kaufmann, Arthur: Gustav Radbruch – Leben und Werk = Gustav Radbruch: Gesamtausgabe

Rechtsphilosophie I. (bearbeitet und herausgegeben von Arthur Kaufmann) C.F. Müller juristischen verlag, Heidelberg, 1987.

Kelsen, Hans: Tiszta Jogtan. (Ford.: Bibó István) ELTE Bibó István Szakkollégium, 1988. Kiss Géza: A jogalkalmazás módszeréről Dogmatörténeti és kritikai tanulmány a magánjog köréből. Athenaeum,

1909. Neumann, Ulfried: Zum Verhältnis von philosophischer und juristischer Hermeneutik = Winfried

Hassemer: Dimensionen der Hermeneutik. Arthur Kaufmann zum 60. Geburtstag R. v. Decker und c.f. Müller, Heidelberg 1984. 49-56.

Peschka Vilmos: Appendix „a jog sajátosságához. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – MTA Állam- és Jogtudományi Intézet, 1992.

Peschka Vilmos: Típus és analógia a jogban = U.ő.: Jog és jogfilozófia. Budapest, Közgazdasági- és Jogi Könyvkiadó, 1980. 355-369.

Peschka Vilmos: Az analogilus gondolkodás mint a jogértelmezés és a jogalkalmazás módszere. Gazdaság- és Jogtudomány. 1979/3-4 309-321.

Peschka Vilmos: A modern jogfilozófia alapproblémái. Budapest, Gondolat, 1972. Pokol Béla: A jog szerkezete. Budapest, Rejtjel Kiadó, 1998. Pokol Béla: A jogértelmezés alapjai (A szövegréteg működése). Magyar Jog. 1999/11. 641-649. Radbruch, Gustav: Jogfilozófia. (Ford.: Nagy Endre) = Jog és filozófia. 229-237. Radbruch, Gustav: Die Natur der Sache als juristische Denkform = Gustav Radbruch: Rechtsphilosophie III.

Gesamtausgabe (bearbeitet und hereausgegeben von Arthur Kaufmann und Winfried Hassemer) C.F. Müller Juristischen Verlag, Heidelberg, 1990. 229-254.

Ricoeur, Paul: Metafora és filozófiai megnyilatkozás (Ford.: Jeney Éva) = Paul Ricoeur: Válogatott irodalom-elméleti tanulmányok. (Szerk. Szegedy-Maszák Mihály) Budapest, Osiris Kiadó, 1999. 163-254.

Samu Mihály – Szilágyi Péter: Jogbölcsészet. Budapest, Rejtjel Kiadó, 1998. Simon Attila: A másként-lét lehetőségei (Esztétika és etika – hermeneutikai távlatból) 2000. (kézirat) Szabó Miklós: A jogdogmatika előkérdéseiről. Miskolc,Bíbor Kiadó, 1996. Szabó Miklós: Gustav Radbruch = Fejezetek a jogbölcseleti gondolkodás történetéből. 117-130. Szájer József: Hermeneutika és a római jog. Budapest, Publicationes Instituti Iuris Romani Budapestinensis

Fasciculus VI. 1986. Szigeti Péter – Takács Péter: A jogállamiság jogelmélete. Budapest, Napvilág Kiadó, 1998. Takács Péter: Nehéz jogi esetek. Budapest, Napvilág Kiadó, 2000.


121

Tietz, Udo: Hans-Geor Gadamer zur Einführung. Hamburg, Junius Verlag, 2000. Varga Csaba: A bírói ténymegállapítási folyamat természete. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1992. Varga Csaba: Előadások a jogi gondolkodás paradigmáiról. Budapest, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 1998.

JEGYZETEK 1 Robert Musil: Tulajdonságok nélküli ember. (ford. Tandori Dezső) Kalligram, Pozsony, 1995. I. kötet 277.o. 2 A jogfilozófiát nem az újkantiánus felosztás értelmében használom, mint a legyen, az értékek és az érté-

kelések világa. Nem tartom helyesnek a jogról való gondolkodás jogelméletre, jogszociológiára, jogfilo-zófiára történő felszeletelését. A jogfilozófiát tág értelemben használom, mint jogról való gondolkodást. V.ö: Bódig Mátyás: A jog metaelméleti kérdéséről. Állam- és Jogtudomány. 1998/3-4. 291-316.

3 Így nevezem a jogi hermeneutika módszertani hagyományát 4 „[jogi hermeneutika] azt igéri, hogy a szöveg és az olvasó közötti viszony új formáinak kialakítása segíti a

helyes tartalom megállapítását” Takács Péter: Nehéz jogi esetek. Budapest, Napvilág Kiadó, 2000. 199. 5 Samu Mihály – Szilágyi Péter: Jogbölcsészet. Budapest, Rejtjel Kiadó, 1998. 226-230. Savigny módszerének

árnyalásával kísérletezik Pokol Béla jogértelmezési alapjainak katalógusával. Pokol Béla: A jogértelmezés alapjai. (A szövegréteg működése) Magyar Jog. 1999/11. 641-649.

6 „A jogi hermeneutika nem csak szövegek értelmezése, hanem ugyanolyan módon cselekvések megértése is, s ilyen értelemben a gyakorlati filozófia területébe tartozik.” Ulfrid Neumann: Zum Verhältnis von philosophischer und juristischer Hermeneutik = Winfried Hassemer: Dimensionen der Hermeneutik. Arthur Kaufmann zum 60. Geburtstag. R. v. Decker und C.F. Müller. Heidelberg, 1984. 55.

7 Hans-Georg Gadamer: Fenomenológia és dialektika között. (Ford.: Tiszóczi Tamás) Vulgo. 2000/3-5. 18. 8 Hans-Georg Gadamer: Hermeneutika = Filozófiai hermeneutika. (Szöveggyűjtemény) Vál.: Bacsó Béla.

Budapest, 1990. 12. 9 U. o. 21. 10 U. o. 19. 11 Horváth Barna: Természetjog és jogpozitivizmus. Pécs, 1928. 3. 12 Bódig Mátyás: Természetjog és pozitivizmus = Fejezetek a jogbölcseleti gondolkodás történetéből. Miskolc,

Bíbor Kiadó, 1999. 3-16. 13 Kelsen szerint „az immár nem abszolút, csupán relatív természetjog… doktrínája, mely nem lenne

ugyanaz mindenütt és mindig, de változó körülményeknek megfelelően változhatna és különböző lehet-ne, végül is a természetjog eredeti eszméjének önmegsemmisítéséhez vezet el.” Hans Kelsen: A jogi po-zitivizmus és a természetjog doktrínája. (Ford.: Varga Csaba) = Jog és filozófia. (Szerk. Varga Csaba) Bu-dapest, Akadémiai Kiadó, 1981. 291.

14 Arthur Kaufmann a természetjog és a jogpozitivizmus kettősségét meghaladó áramlatokat „ harmadik útnak” nevezi. Többek között Radbruch jogfilozófiáját, a jogi hermeneutikát, az argumentációs elméle-teket, Dworkin jogelméletét valamint CLS mozgalmat vélte ide tartozónak. Arthur Kaufmann: Rechtsphilosophie. München, Ch. Beck’sche Verlagbuchandlung. 1997. 39-53.

15 Szigeti Péter – Takács Péter: A jogállamiság jogelmélete. Budapest, Napvilág Kiadó, 1998. 34. 16 Pl. Samu – Szilágyi: 220-222. 17 Ezt a hiányt pótolja a dolgozat írásakor még megjelenés alatt lévő szöveggyűjtemény Arthur Kaufmann

és Emilio Betti egy-egy tanulmányával: (Szerk.: Szabó Miklós és Varga Csaba) Jog és nyelv. Budapest, 2000.

18 Peschka Vilmos: Az esetnorma, avagy a jogszabály és a jogeset kapcsolatának problémája, valamint A jog mint a hermeneutika modellje c. tanulmányok = U.ő: Appendix „a jog sajátosságához”. Budapest, Köz-gazdasági és Jogi Könyvkiadó – MTA Állam és Jogtudományi Intézet, 1992. 81-170.

19 Innen merít a már hivatkozott Samu – Szilágyi: Jogbölcsészet tankönyv, illetve Szigeti Péter – Takács Péter: Jogállamiság jogelmélete c. könyve is a jogi hermeneutika fejezetben. 106-108.

20 Bár Varga Csaba hangsúlyozza a hermeneutikai hagyomány fontosságát a jog megújításában, de mind a hermeneutikáról alkotott általános elképzelései, mind jogbölcseleti „praxisa” azt bizonyítja, hogy nem hatott rá a Heidegger és különösen Gadamer nevéhez köthető filozófiai hermeneutika. V.ö.: Varga Csa-ba: Előadások a jogi gondolkodás paradigmáiról. Budapest, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 1998. különö-sen 225-228.

JOGBÖLCSELET

122

21 Szájer József: Hermeneutika és a római jog. Budapest, Publicationes Instituti Iuris Romani Budapestinensis

Fasciculus VI. 1986. 22 Szabó Miklós: A jogdogmatika előkérdéseiről. Miskolc, Bíbor Kiadó, 1996. 1. 23 A. Kaufmann: Durch Naturrecht und Rechtpositivismus zur juristischen Hermeneutik = Beiträge Zur

Juristischen Hermeneutik. Köln – Berlin – Bonn – München, Carl. Heymann Verlag KG: 1984. (2.Ausg.) 1993. 82-83.

24 A. Kaufmann: Gondolatok a jogi hermeneutika ontológiai megalapozásához. (Ford.: Szabó Béla) = Jog és nyelv. (Szerk. Szabó Miklós és Varga Csaba) Budapest, 2000. 185.

25 A. Kaufmann: Durch Naturrecht und Rechtpositivismus. 84-85. 26 Eugen Ehrlich: Szabad jogtalálás és szabad jogtudomány (Ford.: Endreffy Zoltán) = Jog és filozófia. 95. 27 Eugen Ehrlich: Szabad jogtalálás és szabad jogtudomány. 73. 28 Kiss Géza: A jogalkalmazás módszeréről. Dogmatörténeti és kritikai tanulmány a magánjog köréből. Buda-

pest, Athenaeum, 1909. 25. 29 Szájer József: Hermeneutika és a római jog. Budapest, Publicationes Instituti Iuris Romani Budapestinensis

Fasciculus VI. 1986. 24-26. 30 Hans Kelsen: Tiszta Jogtan. (Ford. Bibó István) Budapest, ELTE Bibó István Szakkollégium, 1988. 12. 31 U. o.: 4. 32 Horváth Barna: A jogelmélet vázlata. Szeged, Városi Nyomda és Könyvkiadó, 1937. V. 33 U. o.: VII. 34 Gustav Radbruch: Jogfilozófia. (Ford. Nagy Endre) = Jog és filozófia (Szöveggyűjtemény) Szerk.: Sajó

András – Varga Csaba. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1981. 229. 35 U. o. 231. 36 Gustav Radbruch: Die Natur der Sache als juristische Denkform = Gustav Radbruch: Rechtsphilosophie

III. Gesamtausgabe (bearbeitet und hereausgegeben von Arthur Kaufmann und Winfried Hassemer) Heidelberg, C.F. Müller Juristischen Verlag, 1990. 237.

37 Szabó Miklós: Gustav Radbruch = Fejezetek a jogbölcseleti gondolkodás történetéből. 120-121. 38 Radbruch: Jogfilozófia. 234. 39 „… végzetes egyoldalúságában a jogpozitivizmus elmúlt korszaka csak a pozitivitást s a jogbiztonságot

látta…” U. o. 236. 40 Arthur Kaufmann: Gustav Radbruch – Leben und Werk =: Gustav Radbruch: Rechtsphilosohie I.

Gesamtausgabe (bearbeitet und herausgegeben von Arthur Kaufmann) Heidelberg, C. F. Müller Juristischen Verlag, 1987. 72.

41 „Ám épp az egymást felváltó jogi korszakok egyoldalúságai alkalmasak a jogeszme ellentmondásos sokoldalúságának a szemléltetésére.” Radbruch: Jogfilozófia. 236.

42 Horváth Barna: A jogelmélet vázlata. 101. 43 Horváth Barna: Jogszociológia. (Ford.: Zsidai Ágnes) Budapest, Osiris Kiadó, 1995. 128. 44 Radbruch: Die Natur der Sache als juristische Denkform = Rechtsphilosophie. III. 229. 45 Heinrich Dernburg: Pandekten I. 1896. 87. idézi: Radbruch: Die Natur der Sache. 231., illetve Péteri Zoltán:

Gustav Radbruch és a relativista jogfilozófia néhány kérdése = Kritikai tanulmányok a modern polgári jogel-méletekről. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1963. 364.

46 Radbruch: Die Natur der Sache. 236. 47 U. o. 232-233. 48 U. o. 232-234. 49 U. o. 235. 50 U. o. 235. 51 U. o. 237. 52 H.G. Gadamer: Die Natur der Sache und die Sprache der Dinge = Gadamer: Hermeneutik. II. Wahrheit

und Methode; Gesammelte Werke Band 2., J. C. B. Mohr (Paul Siebeck) Tübingen, 1993. 71. 53 U. o. 76. 54 Simon Attila: A másként-lét lehetőségei. (Esztétika és etika – hermeneutikai távlatból) 2000. (kézirat) 3.

Hasonlóan vélekedik Udo Tietz is Gadamer monográfiájában. Udo Tietz: Hans-Geor Gadamer zur Einführung. Hamburg Junius Verlag, 2000. 105-119.

55 Ezt a kérdést bővebben elemzi Bódig Mátyás: Hagyomány, megértés, racionalitás: Jogfilozófiai reflexiók a gadameri hermeneutikáról című még kéziratban lévő dolgozata.


123

56 Lásd erről: Robert J. Dostal: A Gadamert érő folyamatos kihívás: Heidegger Platón értelmezése (Ford.:

Bognár László) Athenaeum II. kötet 1994. 2. Füzet, 40-54. 57 Simon Attila: A másként-lét lehetőségei. 5. 58 Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. (Ford. Szabó Miklós) Budapest, Európa Könyvkiadó, 1997. 1141b 59 Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. 181-182. 1137b 60 Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. 182. 1137b 61 Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. 19-20. 1098a 62 Gadamer: 218. 63 Horváth Barna: A jogelmélet vázlata. 170. 64 U. o.: 171. 65 Gadamer: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. (Ford. Bonyhai Gábor) Budapest,

Gondolat, 1984. 225. 66 Horváth Barna: Jogszociológia. 134-135. 67 Emilio Betti: Az értelmezés általános elméletéről (Ford.: Péter Orsolya és Bódig Mátyás) = Jog és nyelv.

(Szerk.: Szabó Miklós és Varga Csaba) Budapest, (megjelenés alatt) 193. 68 Karácsony András: Gadamer és Betti vitája a jogi értelmezéstanról. Jogelméleti Szemle. 2000/2. 69 Gadamer: Igazság és módszer. 229. 70 Erről a vitáról bővebben: Peschka Vilmos: Thibaut és Savigny vitája = Jog és jogfilozófia. Budapest, Köz-

gazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1980. 26-68. 71 Szájer József: Hermeneutika és a római jog. 33-34. 72 Thibaut: Theorie der logischen Auslegung. 34. idézi: Szájer: 34. 73 Gadamer: Igazság és módszer. 229. 74 „A történeti értelmezés célja, hogy kiderítse a múlt egy darabjának az önmagában befejezett értelmét.”

Emilio Betti: A hermeneutika mint a szellemtudományok általános módszertana. (Ford.: Bonyhai Gá-bor) Athenaeum. 1992/2. 34.

75 U. o. 34. 76 Gadamer: Igazság és módszer. 231. 77 Gadamer: 135. 78 Földi András és Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996.

106-107. 79 Gadamer: Retorika, hermeneutika és ideológiakritika = Filozófiai hermeneutika. (Szöveggyűjtemény) Vál.:

Bacsó Béla. Budapest, 1990. 172. 80 Gadamer: Igazság és Módszer 136. 81 Szájer József: Hermeneutika és a római jog. 29-30. 82 Gadamer: Igazság és módszer. 137. 83 Fridrich Schleiermacher: A hermeneutika fogalmáról F. A. Wolf fejtegetéseivel és Ast tankönyvével

összefüggésben = Filozófiai hermeneutika. (Szöveggyűjtemény) 42-43. 84 Martin Heidegger: Lét és idő. (Ford.: Vajda Mihály [et al.] Budapest, Gondolat, 1989. 292. 85 Gadamer: Igazság és módszer. 194. 86 Heidegger: 296. 87 U. o. 286. 88 Gadamer: Igazság és módszer. 214. 89 U.o.: 317. o. „A hermeneutikai tapasztalatnak ez a struktúrája, mely oly alaposan ellentmond a tudomá-

nyos módszereszménynek, a nyelv történésjellegén alapul… Nemcsak arról van szó, hogy a nyelvhasz-nálat és a nyelvi eszközök továbbképzése olyan folyamat, amellyel nem áll szemben semmiféle egyéni tudat, amely tudna és választana – ennyiben a szó szoros értelmében helyesebb azt mondani, hogy nem mi beszéljük a nyelvet, hanem a nyelv beszél minket -, fontosabb ennél az, amire állandóan utalunk, hogy a nyelv nem mint nyelv, nem mint grammatika és nem mint szótár, hanem mint a hagyományban mondottak megszólalása képezi a voltaképpeni hermeneutikai történést, mely egyszerre elsajátítás és ér-telmezés. Tehát itt lehet csak azt mondani, hogy ez a történés nem a mi tevékenységünk a dologgal, ha-nem magának a dolognak a tevékenysége.” U. o. 321.

90 W. v. Humboldt: Über die Verschiedenheit des menschliches Sprachbaus. (1836) idézi: Gadamer: Igazság és mód-szer. 306.

JOGBÖLCSELET

124

91 „Az emberi tapasztalat nyelviségében nem valami meglévőt mérünk vagy számítunk ki, hanem a létező

szólal meg benne, ahogy létezőként és jelentősként megmutatkozik számunkra.” Gadamer: Igazság és módszer. 316.

92 U. o. 299. 93 Ebből a horizontból fogalmazza meg ellenvetéseit az analogikus jogalkalmazással szemben Peschka

Vilmos is. Lásd erről: Peschka Vilmos: Típus és analógia a jogban = Jog és jogfilozófia. 355-369., illetve U.ő.: Az analogilus gondolkodás mint a jogértelmezés és a jogalkalmazás módszere. Gazdaság- és Jogtudo-mány. 1979/3-4. 309-321.

94 Szabó Miklós: A jogdogmatika előkérdéseiről. Miskolc, Bíbor Kiadó, 1996. 209. 95 Arthur Kaufmann: Rechtsphilosophie. 125. Ennek alapján abban az esetben, ha valaki sósavval a kezében

kirabol egy üzletet, fegyveres rablásnak minősülhet, de nem azért, mert a fegyver általános fogalmába a sósav is beletartozik, hanem azért, mert a sósav használatával elkövetett cselekmény megfeleltethető, hasonlatos a fegyveres rablás törvényben meghatározott típusával. Ha ezt a folyamatot szubszumciónak nevezzük, akkor ez nem a formális logikán alapul, hanem analógián.

96 „Kiterjesztő értelmezés és joghasonlatosság (analógia) között csak fokozati különbség van… Szó, mon-datjelentés vagy elv kiterjesztése, az arányoktól eltekintve, ugyanaz az értelmező – ábrázoló és teremtő – művelet.” Horváth Barna: Jogelmélet vázlata. 176.

97 A. Kaufmann: Rechtsphilosophie. 127-128. 98 A. Kaufmann: Gondolatok a jogi hermeneutika ontológiai megalapozásához. 183. 99 A. Kaufmann: Gondolatok… 184. 100 A. Kaufmann: Gondolatok… 182. 101 Robert J. Dostal: A Gadamert ért folyamatos kihívás… 44. 102 Paul Ricoeur:: Metafora és filozófiai megnyilatkozás (Ford.: Jeney Éva) = Paul Ricoeur: Válogatott

irodalomelméleti tanulmányok.(Szerk.: Szegedy-Maszák Mihály) Budapest, Osiris Kiadó, 1999. 166-167. 103 Ricoeur: 242-243. 104 Arisztotelész: Rétorika. (Ford.: Adamik Tamás) Budapest, Gondolat Kiadó, 1982. 200-201. 1411b 105 Ricoeur: 226. 106 Heidegger ezt a jelenséget az Ereignis és Erörterung fogalmainak összetartozásával ábrázolja. Az Ereignis,

az elgondolandó „dolog maga”, a nyitottságot jelöli, amely alapján a dolgok az ítélő alany számára adód-nak. Az Erörterung, a hely keresése és magyarázata, a kimondási nehézséget jelöli, amely a lét nehézségére válaszol. Az Ereignis felé forduló Erörterung egy „azonos”, „identikus” felé irányul. S ez az „azonos” az antik analógia helyzetében van, amennyiben „hasonlítást” és egybefogást is jelent. Ricoeur: 247.

a jogi hermeneutika mint jogfilozófia

Documents