A környezetkímélő gyümölcstermesztés alapjai

Főiskolai jegyzet

az Agrártermelés alapjai (specialist szint) tantárgy oktatásához

Biológia szakon

Készítette: Komonyi Éva Ph.D

a II.RF KMF megbízott docense

1

TARTALOMJEGYZÉK

Bevezetés 2

1. A gyümölcstermesztésben használatos termesztési módok………………………………… 3

2. Az ökológiai szemléletű gyümölcstermesztés kialakulása …………………………………4

3. A termesztés előfeltételei és a termőhelyhez támasztott követelmények………………….. 7

3.1. A termőhely ökológiai tényezői ………………………………………………….7

3.2. A termőhely ökonómiai tényezői ……………………………………………….23

3.3. A termőhely műszaki tényezői …………………………………………………24

4. A környezetkímélő gyümölcstermesztést meghatározó biológiai tényezők ……………..24

4.1. A telepítendő gyümölcsfajok és fajták kiválasztásának szempontjai …………..24

4.2. Az alanyok kiválasztásának szempontjai ……………………………………….26

5. A környezetkímélő gyümölcstermesztésben alkalmazott művelési rendszerek ………….30

6. A gyümölcsültetvény telepítésének kivitelezése …………………………………………31

6. 1. Tereprendezés …………………………………………………………………..32

6.2.Talajjavítás ……………………………………………………………………….34

6.3.Telepítés. A gyümölcsös kitűzése……..………………………………………….38

7. A környezetkímélő gyümölcstermesztés technológiai elemei……………………………. 44

7.1. Termőfelület- és termés-szabályozás ……………………...…………………….41

7.2. Talajerő-gazdálkodás ……………………………………………………………49

7.3. Növényvédelem …………………………………………………………………65

7.3.1. Növényvédő szerek …………………………………………………………………….70

7.3.2. A gyomok mint kártevők ………………………………………………………………71

7.4. Termés-betakarítás ………………………………………………………………72

7.4.1. A gyümölcsfajok fontosabb érési és betakarítási sajátosságai…………………75

7.4.2. Termésbecslés ………………………………………………………………………….79

7.5. Áruvá készítés és tárolás ………………………………………………………...82

7.5.1. A tárolhatóság idejét befolyásoló tényezők………………………………………..81

7.5.2. Tárolási veszteségek és betegségek ………………………………………………...87

Felhasznált irodalom ............................................................................................................................. 93

2

Bevezetés

A mezőgazdasági termelés és tudományos kutatás a második világháború óta

kimagasló eredményeket ért el. Többek között meghatározták a mezőgazdasági növények

trágyázási módszereit és technikáját, valamint a gyomok, a betegségek és a kártevők elleni

küzdelem hatékony eljárásait. A termésátlagok növelése céljából egyre több kemikáliát

használtak fel. Ugyanakkor nem vették figyelembe ezek káros mellékhatásait.

Környezetünk a számos szennyező forrás következtében sok helyen olyan mértékben

vált szennyezetté, hogy már nem bízhatunk a természetes öntisztulásban. Aktív

beavatkozásra, környezetkímélő technológiák kidolgozására és azok sürgős bevezetésére van

szükség.

A környezetet, a termelőt és fogyasztót egyaránt védő környezetkímélő

termesztéstechnológiák széleskörű elterjedése a gyümölcstermesztés terén is a sürgetően

megoldandó feladatok közé tartozik, ugyanis változik a fogyasztók igénye és fokozódik

félelmük a környezetük és élelmiszerük szennyezőivel szemben.

Rendkívül erős verseny alakult ki a piacokért. Megszűntek azok a nemzetközi

szerződések, amelyek a megtermelt gyümölcs értékesítésének alapját képezték.

Az Európai Unió a közelmúltban dolgozta ki új élelmiszer szabványait, amelyből

nyilvánvaló, hogy a védjeggyel igazoltan, ellenőrzött termesztésből származó egészséges

termék az eladhatóság, az export piacokon való megjelenés feltétele lesz.

Ez a követelmény Ukrajnára is vonatkozni fog, hisz a csatlakozási szándék aláírása

minket is kötelez az EU követelményeinek betartására. Nyugat-Európában környezetkímélő

(integrált) termesztés folyik a gyümölcstermesztéssel hasznosított területeken.

Nálunk is elkezdődött az integrált termesztéstechnológiák kutatása és üzemi kísérletei,

számos pozitív tapasztalatot szolgáltatva alkalmazásuk lehetőségeiről. Sajnos azonban,

részben a korábbi nagyüzemi termelés korlátai, részben a hagyományos alany-fajtaszerkezetű,

nagytérfogatú fák kezelhetetlensége miatt az integrált technológiának elsősorban csak a

növényvédelmi oldala fejlődött. Ugyanakkor a környezetkímélő alapelveket megfogalmazó

integrált termesztés az előrejelzésekre, a megengedett károsítási küszöbértékekre és a

szigorúan meghatározott növényvédő szer típusokra alapozott növényvédelmi feladatokon

kívül számos más technológiai elemet is magába foglal: terület kiválasztás, megfelelő, jól

alkalmazkodó és betegségekkel szemben ellenálló (rezisztens fajták alkalmazása, tájfajták

újra terjesztése stb.), magas szakértelem, növényápolás, helyes talajerő-gazdálkodás és a

fitotechnikai műveletek jó időzítése.

3

1. A gyümölcstermesztésben használatos termesztési módok

A gyümölcstermesztő üzem mérete, a termesztési cél, a termesztő környezettudatossága,

szakértelme, a piac követelményei határozzák meg a gyümölcstermesztés módját.

Milyen termesztési módokat alkalmaznak az ültetvényekben ma?

1. Hagyományos termesztés (a múlt) – főleg az idős gyümölcsösökre jellemző, ahol

többnyire az ökonómiai (gazdasági) szempontok érvényesülnek. Fejlett

termesztéstechnológiát igényel, de nem ellenőrzik rendszeresen. A termék-előállítás

folyamatáról hiteles tanúsítvány nem áll rendelkezésre, az ökológiai és környezetvédelmi

szempontok nem elsődlegesek.

A hagyományos termesztés jellemzői:

kedvezőtlen termőhelyi adottságok;

nagy tenyészterület, kis ültetvénysűrűség, (extenzív termesztés);

erős vagy középerős növekedési erélyű alanyok használata,

tradicionális fajtahasználat;

nagyméretű koronák, a kézimunka nem kivitelezhető;

öntözés nélküli termesztés, alacsony terméshozamok, nagy termésingadozás;

termésszabályozás hiány, gyenge vagy közepes gyümölcsminőség;

hiányos árukezelési infrastruktúra, alacsony jövedelmezőség.

2. Integrált termesztés (a jelen)- itt az ökonómiai és az ökológiai szempontok egyensúlyban

vannak. Az integrált termesztés a genetikai, agrártudományi, kémiai és biotechnikai

eszközök kombinált és gazdaságos alkalmazását jelenti, ugyanakkor megfelelő

gyümölcsminőséget is biztosít, továbbá védi a környezetet és az emberi egészséget.

(1991. - nemzetközileg elfogadott meghatározás).

Az integrált termesztés jellemzői:

környezetkímélő termesztéstechnológia alkalmazása, ellenőrzés;

kedvező termőhely;

ellenállóképes fajták használata, gyenge növekedésű alanyok;

ellenőrzött szaporítóanyag használata;

nagy ültetvénysűrűség (intenzív termesztés);

vizsgálatokra alapozott tápanyagellátás;

sorközök füvesítése;

a növényvédelemben előrejelző módszerek alkalmazása, célzott védekezés: a

károsítók gazdaságos kártételi küszöbszint alatt tartása;

4

a környezetet és fogyasztót kímélő növényvédő szerek használata;

öntözés (vízpótló, kondicionáló), tápoldatos öntözés;

a gyümölcsök szermaradvány - szennyeződésének ellenőrzése;

optimális tárolási feltételek biztosítása.

3. Ökológiai szemléletű (bio- vagy ökológiai) termesztés, ahol többnyire az ökológiai

szempontok érvényesülnek, a környezetet és fogyasztót maximálisan védő

termesztéstechnológia:

semmiféle szintetikusan előállított anyag nem kerül felhasználásra;

az ökológia adottságok (talaj, fény, hőmérséklet, kitettség, csapadék) és a biológiai

lehetőségek (a fajta rezisztenciája, toleranciája a betegségekkel szemben, jó

alkalmazkodóképesség) természetes körfolyamatok maximális kihasználása a cél;

hasznos szervezetek betelepítése, felszaporítása, biológiai növényvédelem.

Az ökológiai gyümölcstermesztés - épp úgy, mint a hagyományos - történhet:

árutermelő gazdaságokban,

házi kertekben, hobbikertekben,

szórvány gyümölcsösben.

Az EU-országokban az ilyen jellegű termesztés részaránya a gyümölcstermesztésben

mindössze 1-2%. Elsősorban házi kertekben, igen kis felületen van létjogosultsága, ahol nincs

nagy termelési kockázat és számos lehetőség adódik a kémiai anyagok helyettesítésére.

2. Az ökológiai szemléletű gyümölcstermesztés kialakulása

Az emberiség múltjában egymást érték a természetbe való elhibázott beavatkozások.

Az ipari méretű, intenzív gyümölcstermelés a sikerét a kémiai növényvédelemnek és a

műtrágyák használatának köszönheti. A gazdasági eredmények elaltatták a termesztők

(kutatók, oktatók, szaktanácsadók, ipari termelők stb.) ökológiai előrelátását

A kemikáliák használatának az 1970-es évekre túltermelés, és a környezeti elemek leromlása

lett a következménye. A túlzott vegyszerhasználattal tönkretettük a talajok élővilágát, mielőtt

azokat megismertük és megfelelően kamatoztattuk volna a gyümölcstermesztésben.

A nem ökológiabarát kemikáliák a fertőzött környezeten és a szennyezett gyümölcsökön

keresztül az emberek egészségét közvetlenül veszélyeztetik.

A társadalom ösztönös reakciója, a fogyasztóknak a kémiai (különösen a rákkeltő)

anyagoktól való fokozott félelme irányította rá a figyelmet a vegyszerhasználat következtében

fellépő környezetterhelésre. A '70-es évek végén felismerték, hogy az agrárium nem csak

5

élelmiszertermelő üzletág, hanem környezetgazdálkodási funkciója is van. Ez a felismerés

eredményezte a hosszútávon fenntartható mezőgazdasági irányzatok létrejöttét. A cél az

ökológiai szemléletű gazdálkodás lett, vagyis a természeti értékek megőrzése, a természeti

erőforrásokkal való takarékos, ésszerű használat. Ma, a gyakorlatban leginkább elterjedt és

megvalósítható integrált termesztés fejezi ki a legjobban az ökológiai szemléletű gazdálkodás

lényegét. A nemzetközi gyakorlatnak megfelelően az integrált termesztést az IP (Integrated

Production), az integrált gyümölcstermesztést pedig az IFP (Integrated Fruit Production)

jelenti. A '90-es évek elejére tehető az integrált termelés, és ezen belül az integrált

gyümölcstermesztés kialakulása. Az IP elvei először Svájcban, a németországi Baden-

Württenbergben és Dél-Tirolban fogalmazódtak meg. A megfelelő termésmennyiség és

gyümölcsminőség elérésénél döntő szemponttá vált a technológia minden egyes elemére

vonatkozóan az optimális megoldások kidolgozása. Fontos követelmény:

a talajélet fenntartása és a hasznos szervezetek kímélése;

a termőtalaj pusztulásának csökkentése;

a gyümölcstermő növények megfelelő kondíciója;

a talajerő-gazdálkodás módszereinek átértékelése, fejlesztése (zöld-; ásványi-, szerves

trágyázás);

a talajművelés során kevesebb bolygatás;

műtrágya, növényvédő szer csak kúraszerű, a megfelelő helyeken való alkalmazása;

a táj ökológiai adottságaihoz való alkalmazkodás;

extrém talajú területek kivonása- erdősávok, fasorok, zöldterületek kialakítása;

tájnak megfelelő szerkezet és méret kialakítása;

tájba illő növény faj- és fajtaszerkezet kialakítása (értékőrző tájtermesztés)

Az IP fő gerincét az integrált növényvédelem IPP (Integrated Plant Protection)

jelenti. Az ilyen jellegű növényvédelemben korszerű kemikáliák környezetbarát módon

kerülnek felhasználásra és célja a károsítók kártételi küszöbérték (gazdasági kár) alá szorítása

agrotechnikai, biológiai eszközök használatával, a károsítók természetes ellenségeinek

védelmével, és a különböző betegségekkel szemben ellenálló fajták termesztésével.

Az IP eredményességét alapvetően befolyásolja a megfelelő szaporítóanyag és a

választott fajták. A szaporítóanyag minőségéért a faiskolák felelnek. A legfontosabb

követelmény a vírusmentesség és olyan alanyok használata, amelyek jól alkalmazkodnak a

helyi feltételekhez (talaj- víz- és hőmérsékletviszonyok), betegségekkel szemben ellenállóak,

jó irányba terelik a nemes növekedési, elágazódási-, virágzási- és termőre fordulási

tulajdonságait.

6

A fajták kiválasztásánál fontos figyelembe venni a fajtahasználat biológiai, ökonómiai

és műszaki tényezőit. A biológiai tényezők közé soroljuk az alanyokkal való kompatibilitást, a

jó termeszthetőséget, a fajta ökológiai igényét, származást, környezetéhez való

alkalmazkodását, fagyérzékenységét, rezisztenciáját és toleranciáját a betegségekkel szemben,

virágzási és termékenyülési viszonyait, növekedési erélyét, a korona habitusát, méretét,

sűrűségét, a gyümölcs érési idejét, morfológiai jellemzőit és beltartalmi értékeit. Az

ökonómiai tényezők közül fontos a termesztési cél, az exportlehetőségek, a fajta gazdaságos

termeszthetősége és áruértéke. A termesztés legfontosabb műszaki tényezője a technológiai

elemek gépesíthetősége (metszés, talajművelés, trágyázás, növényápolás, növényvédelem,

betakarítás, osztályozás, csomagolás, szállíthatóság). Mindezeknek a követelményeknek

szinte mindegyik történelmi vagy tájfajta megfelel, mivel ezek hozzá vannak szokva a helyi

körülményekhez. Valóban számtalan előnye van annak, ha őshonos fajtát választunk, és nem

csak annyi, hogy az adott térségben ők termeszthetők a legkevesebb kockázattal. Az ökológiai

szemléletű gazdálkodás azt jelenti, hogy rezisztens, nemzeti fajtákat termesztünk a

környezetkímélő termelésbe beilleszthető kémiai szerekkel, amik nem sértik a

természetvédelem érdekét. Az ily módon előállított gyümölcsök kevésbé megterhelők

szervezetünk számára is. Ezen felül, ha a távoli jövőbe tekintünk, az őshonos fajták

termesztése hozzájárul a táj-rehabilitációhoz, és a gazdasági hagyományok megőrzéséhez.

Ezek már a gyümölcstermesztés alapvető szempontjai.

A nemesítők fő célja egy-egy újabb fajta előállítása során, hogy azokba

rezisztenciahordozó géneket, genomokat építsenek be. Ha belegondolunk, akkor logikus,

hogy ezeket a géneket a történelmi és tájfajták hordozzák, amelyek már évszázadok, sőt

évezredek óta élnek az adott területen. Ezek az alapfajok a legrezisztensebbek a tájra jellemző

betegségekkel és kártevőkkel szemben, és a legújabb ismereteink alapján elmondható, hogy

genetikailag stabilak. Ha sikerül a nemesítés során magas rezisztenciát kialakítani az új

fajtánál, akkor hasonlóképpen az ősi fajtákhoz be lehet őket illeszteni a környezetkímélő

termesztésbe, mivel a gyümölcs minőségi elvárásai megfelelnek a követelményeknek. Az,

hogy a növény rezisztens, csupán annyit jelent, hogy kevésbé fogékony a betegségekre, nem

azt, hogy egyáltalán nem kaphatja el azokat. A rezisztens fajták ugyan kisebb kockázattal, de

hasonló törődéssel tarthatók sikeresen, mint kényesebb társaik.

7

3. A termesztés előfeltételei és a termőhelyhez támasztott követelmények

Az ökológiai szemléletű termesztés elsődleges előfeltétele a szemléletváltás és elkötelezettség

a termelők oldaláról. A szigorú és viszonylag drága technológiával megtermelt gyümölcsöt

csak úgy tudják jövedelmezően értékesíteni, ha van kereslet. Tehát a következő fontos

előfeltétel a reális piacfelmérés. Ehhez fontos a termelési cél (friss fogyasztás vagy ipari

feldolgozás) pontos megfogalmazása. Ezenkívül nélkülözhetetlen a szakértelem, a

szakemberek folyamatos képzése, továbbképzése, valamint a környék gazdasági, munkaerő-

piaci és infrastrukturális helyzetének felmérése.

Környezetkímélő gyümölcstermesztés kialakítható: új gyümölcstermő ültetvény

telepítésével és hagyományos ültetvény átállításával, vagy háztáji kertben. A gyümölcsösök

kialakításának előfeltétele a termőhelyi adottságok ismerete.

A gyümölcstermő ültetvények telepítése előtt a hely megválasztása a legfontosabb

feladat. A gyümölcsös telepítésének helyét az adott gyümölcstermő növény ökológiai igénye

határozza meg. A hely kiválasztása akár több évtizedre szól és a gyümölcsös egész

élettartamára meghatározó fontosságú mind az ültetvény kondíciója, mind pedig a gyümölcs

minősége és mennyisége szempontjából. A kiválasztott terület ökológiai tényezői összhangba

kell, hogy legyenek a telepített gyümölcsfaj ökológiai igényével. Ez is fontos előfeltétele az

ökológiai szemléletű termesztésnek.

Továbbá a termőhely kiválasztása során fontos, hogy ne legyen külső szennyező

forrás. Ilyen szennyező források lehetnek a hagyományos gyümölcsösök, forgalmas közutak.

A szomszédok sem növényvédő szerrel, sem műtrágyával ne szennyezzék a területet. Ipari

szennyezés és egyéb (pl. nehézfém) terhelés nem lehet.

A fő szempont, hogy ne telepítsünk rossz adottságú területre gyümölcsöst.

3.1. A termőhely ökológiai tényezői

A terület ökológiai tényezőihez tartoznak az éghajlat és domborzat által meghatározott

fény-, hőmérséklet-, csapadék- és talajviszonyok, a terület kitettsége és lejtése.

A gyümölcstermesztés szempontjából a legjelentősebb az időjárás hatása, miután a

helyhez kötöttségből adódóan a gyümölcstermő növények ki vannak téve a termőhely sokszor

nagyon változékony időjárási viszonyai egészének mind a tenyészidőszak, mind pedig a téli,

nyugalmi időszak alatt.

8

A fény: A gyümölcsfajok fejlődése szempontjából nagy jelentősége van az éves

napfénytartamnak, ami a napsütéses órák számát jelenti egy adott éghajlati övezetben.

Ukrajnában — tájkörzettől függően — 1800-2200 napsütéses órát mérnek évente. Ez a

napfénytartam a legtöbb mérsékelt égövi gyümölcsfajnak elegendő zavartalan fejlődéshez és

terméshozáshoz, de a fény- és hőigényes fajok, mint például az őszibarack, kajszi és a szőlő

termeszthetőségének északi határán vagyunk. A fajták kiválasztásánál figyelemmel kell

legyünk a tenyészidőre. Általában a hosszabb tenyészidejű fajtáknak nagyobb a fényigényük.

Tenyészidőben 1300-1500 napsütéses órát hasznosítanak.

Ennek megfelelően a mérsékeltövi gyümölcsfajokat három csoportba sorolhatjuk:

fényigényes fajok: őszibarack, mandula, kajszi, szilva (hosszú tenyészidejű fajták), téli

körte, birs, téli alma, dió, szőlő, cseresznye (hosszabb tenyészidejű fajták), málna,

szeder;

kevésbé fényigényes fajok: alma (nyári fajták), körte (nyári fajták), szilva (rövidebb

tenyészidejű fajták), meggy;

árnyéktűrő (de nem kedvelő) fajok: ribiszke, szamóca, köszméte, áfonya, mogyoró.

A fényellátástól függ többek között a virágrügyek differenciálódására és csak a

fénynek kitett helyeken folyik zavartalanul, ezért kihat a termesztés gazdaságosságára. Azok a

fajok (fajták), amelyek igényüknél kevesebb megvilágításban részesülnek vontatottabban

fejlődnek, rossz a kondíciójuk (így érzékenyebbek a betegségekkel szemben), termőrészeik

vékonyabbak, beérésük lassú, és fagyérzékenységük is fokozott. A gyümölcs fejlődését,

színeződését és beltartalmi anyagainak (vitaminok, cukor, ásványi sók, szerves savak)

kialakulását szintén a jó fényellátás segíti.

A fényellátás javításának lehetőségei közé tartozik a termőhely (déli, dél-keleti, dél-

nyugati lejtők), a sorirány, a térállás és a koronaforma megválasztása valamint a fitotechnikai

műveletek (pl. nyári hajtásválogatás) elvégzése.

A hőmérséklet: A különböző fajok és fajták termeszthetőségének fontos befolyásolója

a sugárzás mellett a hőmérséklet. A hőmérséklet kihat a gyümölcsfajok őszi lombhullására. A

rövidülő nappalok és a hőmérséklet csökkenése a fáknál olyan hormonális folyamatokat indít

el, melynek eredménye a mélynyugalom. Mélynyugalmi állapotban a hazánkban termesztett

fontosabb gyümölcsfajok rügyei és föld feletti fás részei csak -20 °C alatt károsodnak jelentős

mértékben. A mélynyugalmat - megfelelő hideghatás után - kényszernyugalom követ, ami

megint csak hőmérséklet függvénye és addig tart, amíg a levegő hőmérséklete tartósan el nem

éri a biológiai nullapontot, vagyis a + 100C hőmérsékletet. A rügyfakadás, a virágzás, a

termésérés üteme egyaránt függ a környezet hőmérsékletétől. A hőmérséklet hatással van a

9

növény élettani folyamataira: a fotoszintézisre, a légzésre, a transzspirácíóra, a víz- és

tápanyagfelvételre.

A tenyészidő folyamán, a fejlődés különböző szakaszaiban a gyümölcstermő növény

hőigénye különböző:

minimális hőigény, amely mellett megindul a növény élettevékenysége (nedvkeringés,

gyökértevékenység);

optimális hőigény, amelyen a növény fejlődése, élettevékenysége a legjobb.

A mérsékelt földrajzi szélességeken, így hazánk területe esetében is ez a tartomány a 10-30

°C között van. Az ennél alacsonyabb, vagy magasabb hőmérsékletek esetében a

gyümölcstermő növényekben az életfolyamatok sebessége változik, eltér az optimálistól.

- alsó tűrési határ: az optimálisnál alacsonyabb hőmérséklet esetén lassabbá és

korlátozottabbá válnak az életfolyamatok, amelyek az alsó küszöbhőmérséklet elérésekor még

visszafordítható változásokat idézhetnek elő. Az ultraminimum (hideghalál) bekövetkeztekor

a növény vagy növényi rész elhal (elfagy). Ez szokott bekövetkezni a késő tavaszi fagyok

esetén. A fajták helyes megválasztásával bizonyos mértékig kivédhetjük ezeket a károkat.

Például az április végi, május eleji fagyok károsítják a dió csúcsi hajtásait. Jóval kisebb

mértékű a terméskiesés a későn fakadó hibridek (pl. A–117) és az oldalrügyön is termő (pl.

Pedro) fajtáknál. Jó, ha ismerjük a gyümölcsfajok virágzási sorrendjét:

igen korai virágzású: a mogyoró (február);

korai virágzású: mandula, japánszilva, köszméte, kajszi (március vége-április közepe);

középkorai virágzású: cseresznye, piros ribiszke, fekete ribiszke, őszibarack, európai

szilva, meggy (április közepe-vége);

középkésőn virágzó: körte, szamóca, alma (április vége-május eleje;

későn virágzó: dió, birs, naspolya, málna (május eleje - közepe);

igen későn virágzó: szeder, gesztenye (május végétől) (Soltész, 1997).

Az igen korán és korán virágzó fajok vannak a legnagyobb veszélynek kitéve tavasszal, hisz

ezeket károsíthatják a legnagyobb mértékben a késő tavaszi fagyok. Vannak évjáratok, amikor

a később virágzó fajokat (április, május) is károsítja a fagy.

Tavaszi fagyokra érzékenyek: a mogyoró, mandula, kajszibarack, őszibarack,

cseresznye, körte, dió; később virágzók: köszméte, meggy, alma, szamóca, szilva, ribiszke,

birs, naspolya, málna, szeder.

A fagyra legérzékenyebbek a virágrügyek, virágok és a terméskezdemény, ezt követik

a hajtásrügyek, majd a vesszők, a törzs és vázágak. Míg a föld feletti részek –20– –30°C-ot is

10

elviselhetnek, a gyökér már –7– –15°C-on is elfagyhat, de mivel a talaj lehűlése a

gyökérzónában a legkisebb, ezért a gyökérzet teljes elfagyása ritkábban fordul elő.

Téli fagyokra érzékenyek (-20 oC, vagy tartósan –15

oC): őszibarack, kajszibarack,

mandula, körte, alma.

Fajon belül a fajták között is nagy különbség lehet. A téli fagytűrés a mélynyugalmi állapottal

függ össze. Olyan fajtát válasszunk, melynek a mélynyugalmi szakasza hosszabb.

A korai őszi fagyok is lehetnek negatív hatással gyümölcsfáinkra, ugyanis, ha a lomb

nem érik be és hullik le, hanem ráfagy a fára, akkor a télre való felkészülése a fának nem

megfelelő és a téli fagyok károsíthatják.

- felső tűrési határ, amely fölött a növény élettevékenysége leáll (ez általában 40 °C-on

következik be). A hőmérséklet emelkedése során egyre gyorsabbá válnak az életfolyamatok,

a transzspiráció mértéke megnő, a növény sok vizet veszíthet, elérve a felső

küszöbhőmérsékletet a folyamatok felgyorsulása a növény károsodásához vezethet. Ezek a

küszöbhőmérsékletek tehát olyan ún. kardinális hőmérsékleti pontok, amelyeknél megváltozik

a növény viselkedése. A növény fejlődése során a különböző fejlődési fázisokban eltérőek

lehetnek ezek a kardinális hőmérsékleti pontok, pl. virágzáskor szűkül az optimális tartomány,

és alacsonyabbra helyeződik a felső, valamint magasabbra helyeződik az alsó

küszöbhőmérséklet. Az különböző fejlődési fázisok időbeli hossza is függ a hőmérséklettől,

ennek értelmében tehát a magasabb hőmérsékletű napok esetében ugyanazon fejlődési fázison

hamarabb túljut a növény, mint alacsonyabb hőmérsékletű napok esetében. Például a

virágzáskori magas hőmérséklet hatására túl gyorsan megy végbe a virágzás, gyorsan

kiszóródik a pollen, és a bibeszekrétum felszáradása következtében rosszabbul tapadnak meg

a pollenszemek. A rövid virágzástartam alatt a méhek kevesebb virágot tudnak meglátogatni

és ritkábban. Összességében csökken a megporzás és a termékenyülés esélye.

A gyümölcstermő fajok hőmérséklet- és fényigénye között megfigyelhető a kapcsolat,

ahogyan a fényhiány, úgy az alacsony hőmérséklet is korlátot szab a gyümölcsfajok (fajták)

északi elterjedésének. Egy növény hőigényét a tenyészidő hőösszege és a tenyészidő hossza

viszonylatában jellemezhetjük.

A melegigényes fajoknak a tenyészidőszakban 3200 oC hőösszegre van szüksége, pl.

őszibarack, mandula, kajszibarack, az almák közül a Delicious fajtakör.

A közepesen melegigényes fajok: körte, birs, cseresznye, szeder, dió, szamóca, meggy,

naspolya.

Hűvösebb klímát kedvelők (3100 oC hőösszeg): alma, piros- és feketeribiszke, áfonya, málna,

mogyoró.

11

A gyümölcstermő növények hőigényével összefüggő éghajlati jellemzők:

a tenyészidőszak hőösszege;

az évi középhőmérséklet;

a korai- és késői fagyok ideje, tartama és

a nyári hőségnapok száma.

A gyümölcstermesztés szempontjából fontos a talaj hőmérséklete is, különösen a

tavasszal. Minél hamarabb melegszik fel a talaj, annál hamarabb kezdődik a fák

gyökértevékenysége, indul el a nedvkeringés és kezdődik a vegetáció, ami korábbi virágzást

is eredményez. A korai virágzásnak megvan az a veszélye, hogy a tavaszi fagyokban a

virágok részlegesen vagy teljesen elfagynak. Ezért kell kerülni a korán virágzó fajoknál a déli

kitettségű lejtőket.

A talajok felmelegedésének üteme függ a hőkapacitásuktól. A talaj hőkapacitását az

anyagi minőség, a szerkezet mellett döntően a nedvesség és levegőtartalom befolyásolja.

A talaj hőmérséklete még függ a sugárzás-visszaverő képességétől, amely tág határok között

változik, hiszen a világos színű, sima, kevés nedvességtartalmú talaj több sugárzást ver vissza,

mint a sötét színű, érdes (pl. szántott), nagy nedvességtartalmú felszín.

A csapadék: A gyümölcsfák és bokrok életfeltételeinek egyik alapvető tényezője a víz.

A víz a gyümölcstermő növények fejlődése, produktivitása szempontjából döntő fontosságú.

Víz alkotja a növény testtömegéinek 60-80 %-át, a talajban tárolt különböző tápanyagok

vízben oldva válnak felvehetővé a növény számára, a víz biztosítja a fotoszintézishez

szükséges hidrogént. A víz jelentőségét a növényi élet szempontjából az is jelzi, hogy minden

kilogramm szárazanyag létrehozásához több száz liter víznek kell keresztülhaladnia a

növényen, amelyet azután a növények nagyrészt a levegőbe párologtatnak el (transzspiráció),

ami a növény hőmérsékletének szabályozásához is hozzájárul.

A vizet gyümölcstermő növények folyamatosan igénylik, de különösen a kritikus

időszakokban (pl. virágrügy-differenciálódás, aktív hajtásnövekedés, termésérés). Ilyenkor

már néhánynapos vízhiány is súlyos következményekkel járhat.

A csapadék térben és időben igen változékony elem, döntően (95 %) hulló csapadék,

és kis mértékben (5%) felszínközeli mikrocsapadék formájában jelent bevételt. A csapadék

hullásakor a csapadék egy része közvetlenül a talajra kerül, egy része pedig felfogódik a

leveleken. A talajra jutó csapadék további sorsa a beszivárgás és az elfolyás. A két folyamat

arányát a csapadék intenzitása, mennyisége, illetőleg a talaj szerkezete, dőlésszöge,

borítottsága határozza meg. Ez azért fontos, mert a talaj vízkészletének növelését csak a

beszivárgás eredményezi, tehát ez a vízmennyiség hasznosul csupán. A növények levelén

12

visszatartott víz mennyisége (intercepció) a levél nagyságától és felületének minőségétől

függ, illetőleg a csapadék intenzitásától. Az intercepció idején csökkenhet a csekélyebb

párologtatás következtében a talajból felvett víz mennyisége, de ugyanakkor megnőhet a

gombás betegségek kialakulásának veszélye.

Veszélyes lehet a gyümölcstermesztés szempontjából a magas talajvízszint és a sok

eső hatására a talaj felszínén kialakuló pangó víz. Mindkettő a gyökerek fulladását okozhatja.

A beszivárgás intenzitása a talaj áteresztőképességétől függ, amelyet a talaj típusa

határoz meg: agyagos, kötött, nedvesedésre duzzadó agyagok áteresztő képessége kicsi, a

nagyobb méretű pórusokból álló laza, homoktalajok áteresztő képessége nagyobb.,

vízmegtartó-képessége kicsi. A túl sok csapadék a meredek domboldalakon talajeróziót idéz

elő, elhordja a termékeny talajt. A termőhely kiválasztásánál ezeket a tényezőket figyelembe

kell venni.

A gyümölcsösökben inkább a vízhiány szokott gondot okozni. A víz hiánya csökkenti

a vegetatív és a generatív teljesítményt, kritikus esetben a levelek száradását, idő előtti

lehullását, sőt gyümölcshullást is okoz.

A talaj vízveszteségének jelentős részét a párolgás okozza. A folyamat egyrészt a

párolgó közeg tulajdonságaitól, másrészt pedig a párát befogadó közeg, a levegő állapotától

függ. A talaj esetében a talaj szerkezete és vízgazdálkodási tulajdonságai a meghatározóak,

míg a növények esetében a fizikai és biológiai állapot a döntő. A párát befogadó levegő

állapotától való függés esetében a felszínre érkező sugárzás a legfontosabb, hiszen ez

szolgáltatja a folyamathoz az energiát, továbbá a levegő párabefogadó képességét az aktuális

páratartalom és a szél is befolyásolja. A levegő páratartalmának napi és évi járása van. A nap

folyamán a tartalom dél körül a legnagyobb, és napfelkelte előtt a legalacsonyabb. Az évi és

területi eloszlás szintén a hőmérséklet függvénye, közepes szélességeken a relatív

páratartalom nyáron alacsony, télen pedig magas. A levegő párafelvevő képességével vezérelt

párolgást potenciális párolgásnak nevezik. A potenciális párolgás alapvetően a levegő

párafelvevő képességétől függ, de függ a párolgó felszín (páraleadó rendszer) tulajdonságától

is: a levegő ugyanolyan párafelvevő képessége esetén is eltérően alakul a talajoknál vagy a

növényzetnél.

A potenciális párolgás nagyobb része a nyári félévre, a tenyészidőszakra esik.

A gyümölcsösökkel borított területek párolgása nem csak fizikai folyamat

(evaporáció), hanem a növényzet által részben szabályozott fiziológiai folyamat is

13

(transzspiráció). A gyümölcsültetvény esetében ezért egy összetett folyamatról

evapotranszspirációról beszélünk.

A talaj, ezen belül a gyökérzóna nedvességtartalma időben változik elsősorban az

időjárás alakulásának megfelelően. Azokban a térségekben, ahol az átlagos évi potenciális

párolgás meghaladja az átlagos évi csapadékot, az éghajlati vízhiány jellemző, alacsony az

átlagos évi talajnedvesség, gyakori a talaj nedvességhiánya. Azokban a térségekben, ahol az

átlagos évi csapadék haladja meg az átlagos potenciális párolgást, azaz az éghajlati víztöbblet

a jellemző, magasabb a talaj nedvességtartalma, ritkább a talaj vízhiánya.

A talajnedvesség éven belüli változása szintén szorosan összefügg az időjárás

alakulásával, az éghajlattal. Hazánkban, ahol mérsékelt égövi éghajlat van, az őszi

hónapokban elkezdődik a hőmérséklet csökkenése, a lombvesztett fák párologtatása is

csökken, lényegében megszűnik a transzspiráció. A csapadék általában meghaladja a

párolgást, a többlet egy része a talajban felhalmozódik. Elegendő őszi csapadék esetében a

talajok a tél végére, a tavasz elejére kellő mértékben telítődnek, ami kedvező a gyümölcsfák

tavasszal újrainduló élettevékenysége szempontjából. Tavasszal a hőmérséklet növekedésével

növekszik a párolgás, kilombosodás után a transzspiráció is. A megnövekvő

evapotranszspiráció nem csupán az ilyenkor lehulló csapadékot fogyasztja, hanem a talajban

korábban felhalmozódott nedvességet is. A tenyészidőszakban a talajnedvesség csökken, és

általában a nyár végén, ősz elején a legkisebb. A talajok nedvességének alakulása erősen függ

a talaj típusától is.

A gyümölcstermesztésben az időjárásnak megfelelően a talajban kialakulhatnak olyan

szélsőséges vízháztartási állapotok, amelyek valamilyen szempontból a gyümölcstermő

növények számára kedvezőtlenek. Nagyobb mennyiségű és/vagy heves intenzitású

csapadékok és azokat követő intenzív beszivárgás a talaj nedvességtartalmát oly mértékben

növelheti, hogy az káros a növények fejlődésére. Hosszantartó csapadékhiány, főként magas

hőmérséklettel párosulva, a párolgás erőteljes növekedéséhez, ezzel együtt a talaj

nedvességtartalmának olyan mértékű csökkenéséhez vezethet, ami szintén kedvezőtlen a

növény fejlődése számára. A talaj túlságos vízbősége belvizeket, vízhiánya aszályt okoz.

A belvíz jellemzően síkvidéki jelenség. A kötött talajokra a felszíni összefolyással

kialakuló belvizek a jellemzőek. Laza, homoktalajok esetében a belvizek felszín alatti úton is

kialakulhatnak. Ilyen talajoknál a bő csapadékból jelentős a beszivárgás, a talajba szivárgó víz

hatására a talajvíz megemelkedik, majd a terep mélyebb részein felszínre bukkan és okoz

vízborítást. Síkvidéki területeinken a belvizek leggyakrabban tél végén, tavasz elején jelennek

14

meg. A belvizek megjelenése és nagysága lényegében négy tényezőtől függ: a téli félév

csapadékától, a télvégi hótakaró nagyságától, az őszi talaj vízállástól és a télvégi talajfagy

nagyságától. A belvizek elleni védekezésnek két lehetősége van: az alkalmazkodás és a

szabályozás. A ma kevésbé gyakorolt alkalmazkodás jelentheti akár a gyakorta belvízjárta

területek művelés alóli kivonását is. A belvizek szabályozása lényegében a fölös vizek

mesterséges úton való elvezetését jelenti a tűrési időn belül.

Az aszály kiváltó oka az időjárás, főként a csapadék és hőmérséklet, szél szélsőséges

alakulása. A hőmérséklet emelkedése, különösen, ha erős széllel párosul a párolgás

növeléséhez vezet, a növekvő párolgás a talajoknak elsősorban a növények által könnyen

felvehető nedvességkészletét csökkenti. Ha a kedvezőtlen feltételek tartósan fennmaradnak és

a talajok nem kapnak vízpótlást, akkor kiszáradnak, aminek következtében a növény

károsodást szenved, csökken a termés mennyisége, romlik a termés minősége, szélső esetben

a növény elpusztul. A károsodás mértéke függ a növény aszálytűrő képességétől, amit a

növény faja, fajtája, változatos genotípusa határoz meg. A kiszáradás folyamata a különböző

talajtípusokon eltérő ütemben megy végbe: különösen a laza, homoktalajok érzékenyek a

kiszáradásra. A levegő magas hőmérséklete közvetlen hatással van a növényre: a hőmérséklet

emelkedésével növekszik a vízigény.

A talaj nedvességhiányából fakadó aszály a talajaszály. A talajaszály mellett

kialakulhat az aszály másik formája a légköri aszály is. Ilyen helyzet akkor van, amikor a

levegő páratartalma alacsony (relatív légnedvesség <30%) és magas a levegő hőmérséklete

(>30 °C). A levegő ilyen állapota olyan intenzív párologtatásra kényszeríti a növényt, amit a

gyökérzet nedvesség felvevő képessége vagy a növény vízszállító képessége nem képes

követni, így az aszály tünetei akkor is jelentkeznek, ha a talajban egyébként elegendő

nedvesség áll rendelkezésre a növény számára.

Az aszálykár mérsékelhető, esetleg meg is előzhető a talaj vízkészletét jól hasznosító

és a szárazságot toleráló gyümölcsfajok (fajták) termesztésével, ugyanakkor az aszálytűrő

fajták intenzív termesztési körülmények között nem mindig felelnek meg. Az aszálytűrő

fajták megválasztása passzív védekezés az aszály ellen. Az aktív védekezés, mérséklés vagy

megelőzés általában technológiai jellegű: lehet agrotechnikai (pl. a fasorok takarása mulccsal)

és lehet vízgazdálkodási. Ez utóbbi a víz megfelelő időben és mennyiségben való rendszeres

biztosítása öntözés segítségével.

A fentiek alapján elmondhatjuk, hogy a legtöbb mérsékeltövi országban a

gyümölcstermesztés fejlesztésének, az intenzitás növelésének és a gazdaságos termesztésnek

egyik alapfeltétele az öntözés. Az öntözés mértékét, gyakoriságát nemcsak az évi

15

csapadékmennyiség, hanem a tenyészidőben lehulló mennyisége valamint eloszlása határozza

meg, valamint a növények vízigénye és szárazságtűrése.

Nagy vízigényű fajokhoz soroljuk azokat a fajokat, amelyek 700-800 mm/év

csapadékot kívánnak: pl.: alma, körte, birs, szilva, szamóca, málna, szeder, fekete ribiszke,

dió. Ezek a magasabb páratartalmú, szélcsendes fekvést kedvelik.

Közepes vízigényű fajok, amelyek 500-600 mm/év csapadékot igényelnek: meggy, mandula,

naspolya, cseresznye.

A szárazságtűrés és a vízigény nem ugyanaz. Lehet egy nagy vízigényű faj (fajta) is toleráns

az időszakos szárazsággal szemben.

Egyes termőhelyeken gyakran számíthatunk jégesőre, ami kárt tehet a virágokban és a

termésben is. A kár mindkét esetben tetemes lehet. A virágzás idején jelentkező jégeső elveri

a virágokat, kötődésre csak kevés áll rendelkezésre. Terméséréskor pedig a károsodott

gyümölcs csökkent értékű, monília- vagy más gombafertőzésre hajlamos. A gyümölcsön

kívül sérül a növény lombozata és ágrendszere is. Leghatékonyabb megoldásként itt is a

megfelelő termőhelyre telepítés javasolható vagy a jégvédő hálós védekezés ajánlott, ami sok

esetben akár a napégéstől is megóvja a gyümölcsöket.

Az ónos eső is tehet kárt a gyümölcsültetvényben, ugyanis jégkéreggel vonja be a fák

ágrendszerét, rügyeit. A rügyek nagyon érzékenyek, elpusztulhatnak. Az ágrendszer óvatos

ütögetésével a jégbevonat könnyen eltávolítható.

A szél és levegő: Az enyhe légmozgás kedvező a gyümölcsösökben, különösen a

szélporozta növények esetében. Huzamosabb ideig tartó esőzések után csökkenti az esélyét

vagy megakadályozza a gombás betegségek megjelenését és elterjedését. Az erős szél viszont

akadályozza a megporzó rovarok munkáját, letörheti a gallyakat, ágakat, károsítja a

lombozatot, gyümölcshullást okozhat és fokozza az evapotranszspirációt. A kedvezőtlen

hatásokat szélvédő erdősávok telepítésével gyengíthetjük. A szélverésre érzékeny fajoknál (pl.

körte) merev szerkezetű korona kialakítása, illetve a fa támrendszer melletti nevelése és a

termőgallyak lekötözése javasolható.

A levegő különböző gázelemei nélkülözhetetlenek a növények életfolyamatai számára.

A levegő szén-dioxid-tartalma (0,03 %) az asszimilációs folyamathoz (fotoszintézis)

nélkülözhetetlen. A növény légzéséhez (disszimiláció) oxigén (21%) jelenléte szükséges. A

légköri nitrogén (78%) a legtöbb növény számára közömbös, de egyes növényfajokkal

(pillangósok) szimbiózisban együtt élő baktériumok (Rhizobium fajok) képesek lekötni, és a

növénytáplálkozás körfolyamatába vinni. A légköri nitrogén a nitrogénműtrágya-gyártás

nyersanyagkészleteként is fontos.

16

Az emberi tevékenység, az erőteljes iparosodás, az egyre intenzívebb

mezőgazdálkodás, a beépített területek arányának rohamos növekedése a légkör

szennyezettségének növekedésével, egyúttal a légkör összetételének megváltozásával jár.

Természetes körülmények között a légkört alkotó gázok mennyisége állandó, mert azon

folyamatok intenzitása, amely a légkörbe való bekerülésüket és a légkörből való kikerülésüket

eredményezi egyező intenzitásúak. Ha a két folyamat közül akár az egyik, akár a másik, vagy

akár mindkettő intenzitása megváltozik, a légkörben aktuálisan lévő mennyiségük, ennek

következtében hatásuk is módosul.

A talaj: A talaj több ökológiai tényező hordozója, a termelés színhelye, a felszín

természetes eredetű, ásványi és szerves anyagokból álló, bonyolult összetételű képződménye.

A talaj ásványi alkotókból, szerves anyagokból, vízből, talajlevegőből és élőlényekből épül

fel. Legfontosabb tulajdonsága a termőképessége (termékenysége), vagyis hogy a rajta élő

növényzetet a megfelelő időben és kellő mennyiségben látja el vízzel és tápanyagokkal. Más

természeti erőforrások integrátora, reaktora és transzformátora; a biomassza-produkció

színtere; a hőmérséklet, tápelemek és a víz természetes tároló közege. A klíma elemeit mindig

a talaj - növény rendszerben kell tárgyalni, ugyanis a rendszer elemei szoros és szakadatlan

kölcsönkapcsolatban vannak egymással. A rendszer elemei közül a talaj mutatja a viszonylag

legnagyobb állandóságot, ugyanakkor a talaj művelése és tápanyag-utánpótlása az ember által

irányítottak és befolyásoltak. Éppen ezért kétféle termékenységről beszélünk: természeti- és

tényleges termékenységről.

A természeti termékenység: a talaj természetes adottsága, amely a növény életének minden

szakaszában biztosítja a növekedéshez, fejlődéshez szükséges tényezőket (víz, levegő,

tápanyagok).

Tényleges termékenység: a talaj természeti adottságainak és az ember által alkalmazott

agrotechnikai ráhatásoknak az együttes eredménye. A racionális talajhasználat a

környezetkímélő technológiák egyik alapkövetelménye és célja a talaj termőképességének a

kihasználása, minél hosszabb ideig való fenntartása, fokozása és megvédése.

A talaj termékenységét meghatározó tényezők: a talaj típusa, szerkezete, víz-, levegő-

és hőgazdálkodása, a termőréteg vastagsága, humusztartalma, tápanyag-szolgáltató képessége,

kémhatása (pH), sóviszonyai, a talaj fekvése és biológiai tulajdonságai. Mindezek a talajok

kialakulását meghatározó talajképző tényezők és talajképző folyamatok eredménye.

Dokucsajev munkássága alapján öt talajképző tényezőt különböztetünk meg: a

földtani, a domborzati, az éghajlati, a biológiai tényezőt, valamint a talajok korát. Az ember

17

lakta területeken ezekhez járul hozzá még az emberi tevékenység, mint a talajképződést

módosító tényező.

a talajképző kőzet szolgáltatja a talajképződés nyersanyagát. Ennek fizikai

tulajdonságai és kémiai, ásványtani összetétele nagymértékben befolyásolja a rajta

kialakult talaj tulajdonságait. A domborzati tényezők határozzák meg a felszíni és

felszín alatti vizek mozgásának irányát, valamint módosítják az éghajlati tényezők

hatását. A domborzat nemcsak a talaj fejlődésére lehet jelentős hatással, hanem a

talajpusztulásra is.

az éghajlati tényezők közül a hőmérséklet-, a csapadék- és a szélviszonyok és ezek

dinamikája jelentősek. E tényezők meghatározzák, hogy mennyi energia és nedvesség

érkezik a felszínre, befolyásolják a talajban lejátszódó fizikai és kémiai folyamatok

kialakulását, sebességét, egyben megszabják azt is, hogy a talajon milyen növények és

állatok élhetnek, a növények által termelt szerves anyag milyen ütemben bomlik el. Az

éghajlat kihatással van a talajszintek közötti anyagvándorlás uralkodó irányaira is.

A biológiai tényezők a talajon és a talajban élő szervezetek tevékenysége

következtében jutnak érvényre. A zöld növények elsősorban a szerves anyag

termelésben, míg az állati- és mikroszervezetek a megtermelt biomassza lebontásában,

átalakításában és keverésében jelentősek a talajképződés során.

Azokat a talajokat, amelyek hasonló környezeti tényezők együttes hatására alakultak

ki, a talajfejlődés folyamán hasonló fejlődési állapotot értek el, és egyazon folyamattársulás

által jellemezhetők típusba soroljuk. Egy típusba tartozó talajok minden lényeges és a talaj

termékenységét meghatározó tulajdonságuk is hasonló.

A talajosztályozási rendszer magasabb egysége a főtípus, ami rokon típusok

egyesítésével jön létre. Ebben már jelentős szerephez jut a földrajzi szemlélet, amely a

hasonló földrajzi környezet hatását juttatja kifejezésre. Fő talajtípusok:

Váztalajok: ebbe a csoportba azok a talajok tartoznak, amelyek képződésében a

biológiai folyamatok feltételei csak kismértékben vagy rövid ideig adottak, ezért

hatásuk korlátozott. Ez a korlátozás lehet a talajképző kőzet kedvezőtlen

tulajdonságainak következménye (ellenáll a mállásnak), vagy származhat a felszín

állandó, gyors változásából. A felszín változásának oka lehet folytonos és erőteljes

vízerózió, valamint a defláció. A váztalajok gyümölcstermesztésre nem alkalmasak.

Barna erdőtalajok: az erdők és a fás növényállomány által teremtett mikroklíma, a fák

által termelt és évenként földre jutó szerves anyag, valamint az ezt elbontó, főként

gombás mikroflóra hatására jönnek létre. A mikrobiológiai folyamatok által

18

megindított biológiai, kémiai és fizikai hatások a talajok kilúgzását, agyagosodását,

elsavanyodását és szintekre tagolódását váltják ki. Gyümölcstermesztésre alkalmas

talajok.

Mezőségi (csernozjom) talajok: e főtípusban azokat a talajokat egyesítjük, amelyekre a

humuszanyagok felhalmozódása, a kedvező, morzsalékos szerkezet kialakulása, a

kalciummal telített talajoldat váltakozó kétirányú mozgása, valamint az erős állati

keverő tevékenység a jellemző. E talajok az ősi füves növénytakaró alatt

bekövetkezett talajképződés eredményei. Gyümölcstermesztésre alkalmas talajok.

Szikes talajok: e szikes talajok kialakulásában és tulajdonságaikban a vízben oldható

nátriumsók döntő szerepet játszanak. Részben a talaj oldatban oldott állapotban,

részben pedig a szilárd fázisban, kristályos sók alakjában vannak jelen, vagy a

nátrium ionos formában a kolloidok felületén adszorbeálva található. A szikes talajok

tulajdonságait a sók mennyisége, minősége és a talaj szelvényben való eloszlása

szabja meg. Feljavításuk után válnak alkalmassá gyümölcstermesztésre.

Réti talajok: ezek keletkezésében az időszakos túlnedvesedés játszott nagy szerepet.

Ez lehet az időszakos felületi vízborításnak, vagy a közeli talajvíznek a

következménye. A vízhatásra beálló levegőtlenség a sötét színű szerves anyag

felhalmozódását és az ásványi részek redukcióját váltja ki. Réti talajok általában a

tájak mélyen fekvő, vízjárta területein találhatók. Ebben az esetben

gyümölcstermesztésre nem alkalmasak.

Láptalajok: állandó vízborítás alatt képződtek, vagy az év nagyobb részében víz alatt

álltak, és a vízborítás mentes időszakokban is telítettek voltak vízzel. Az állandó

vízhatás következményeként a növényzet elsősorban vízi növényzet, így a nád, a sás,

a káka, tőzegmoha elhalása után a szerves maradványok a víz alatt vagy vízzel telítve,

tehát levegőtlen viszonyok között csak részlegesen bomlanak el, vagyis

tőzegesednek. Ilyen formában gyümölcstermesztésre alkalmatlanok.

Folyóvizek, tavak üledékeinek és a lejtők hordalékainak talajai: a talajképződési

folyamatokat az időszakonként megismétlődő áradások és az utánuk visszamaradó

üledék, illetve az erózió által elmozdult talajrészek másodlagos lerakódása gátolja. A

szelvényekben nincs szintekre tagolódás, az egyes rétegek közötti különbségek csak

az üledék tulajdonságaitól, nem pedig a talajképző folyamatok hatásától függenek.

Tulajdonságaikat elsősorban a folyók által lerakott vagy a lejtőn lehordott anyag

összetétele szabja meg. A gyakori vízborítás nem kedvez a gyümölcsösök

telepítésének.

19

A talajok művelhetősége és bennük a tápelemek mozgása szempontjából fontos

tulajdonság a talajok kötöttsége, amelyet a talajban lévő uralkodó szemcseméretű komponens

szab meg. Ennek alapján homokos, vályogos és agyagos talajokat különböztetünk meg. A

talajok kötöttségét az Arany-féle kötöttségi szám (KA) mutatja:

Durva homok: <25

Homok: 25-30

Homokos vályog: 30-37

Vályog: 37-42

Agyagos vályog: 42-50

Agyag: 50-60

Nehézagyag: < 60

A homokos talajok kevésbé kötöttek, könnyebben munkálhatók, mint a vályogos és

főleg az agyagos talajok. Földművelési szempontból laza (KA = 25-30), középkötött (KA = 30-

42) és kötött (KA = 42-60) talajokat szokás megkülönböztetni.

Mivel a fizikai talajféleség meghatározza a talaj szerkezetét és közvetve hatással van

a talaj víz-, levegő- és tápanyag-gazdálkodására is, ezáltal befolyásolja az eredményesen

termeszthető gyümölcsfajok megválasztását, ezek terméshozamait és egyes esetekben sajátos

agrotechnikai eljárások alkalmazását teszi szükségessé. Az agrotechnikai eljárásokkal a talaj

szerkezetét javítjuk.

A talaj szerkezetén a talajszemcséknek sajátságos térbeli elrendeződését értjük,

amikor a talaj száradása során vagy száraz állapotban magától vagy mechanikai hatásra

(nyomásra, feszítésre,) különböző alakú és méretű szemcsehalmazokra, aggregátumokra,

szerkezeti elemekre esik szét. Az ilyen talajt szerkezetes talajnak nevezzük. A talajszerkezet -

különösen a vályog- és agyagtalajokban - fontos szerepet játszik a hézagrendszer

kialakításában, a víz mozgásában és tárolásában. A szerkezeti elemek felépítésétől,

egymáshoz való illeszkedésétől függ a nagy, a közepes és a kisméretű pórusok, valamint a

nedves talaj levegő és víz aránya. A jó szerkezetű talajban a tápanyag-feltáródás intenzívebb,

folyamatosabb, művelése kisebb vonóerőt igényel. Felszíne száradás folyamán nem repedezik

meg. A gyökér fejlődése az ilyen talajban zavartalan. A mezőségi talajok például jó, morzsás

szerkezetű talajok. Az agyag frakció növekedésével a szerkezet romlik (erdőtalajok, réti

talajok, szolonyec szikesek) a gyúródás és zsugorodás, a repedezés nagyobb. Az ilyen

talajszintek átművelése nehezebb, a lágyszárúak nehezen gyökereznek beléjük, de a fás

szárúak gyökeresedése könnyen végbemegy.

A gyökeresedés szempontjából a porozitásnak is nagy jelentősége van. A

pórustérfogat a szilárd részek által elfoglalt tér és a hézagtér viszonya. A porozitás a talajban

20

70 és 25% között változik. Jó porozitásúnak azt a talajt tekinthetjük, ahol az összporozitás 50-

60 tf. % körül van. Minél több pórus van a talajban, a gyümölcsfák gyökerei annál

könnyebben szövik át. A vízvisszatartás és vízáteresztés a hézagtérben játszódik le, amely a

talajban lévő víz és levegő versengési helye. A talajban lévő pórusok mérete azonban

különböző, és az egyes mérettartományok más és más szerepet töltenek be a talaj életében. A

talaj pórusai között három nagy mérettartomány különböztethető meg. A makro pórusok a

talaj levegőzöttségét biztosítják. A mezopórusok a talaj vízgazdálkodását, tehát a vízvezetést

és a vízvisszatartó képességet befolyásolják. A mikropórusok az erősen kötött vizet

tartalmazzák. A különböző pórusméretek ideális aránya 1:1:1. A pórusok átmérője és helye

jelentősen megszabja a talaj fizikai tulajdonságait. Szoros összefüggés figyelhető meg a

pórusok átmérője és a bennük lévő víz elszívásához szükséges erő között. Minél nagyobb egy

pórus, a vizet annál könnyebben engedi át, a gravitációval szemben nem tudja megtartani. Ez

jellemző a durva pórusokkal jellemezhető homoktalajokra. A kapilláris méretű pórusok

erősebben kötik és tartják a talajnedvességet, így megfelelő csapadékmennyiség mellett a

növények hozzájutnak a vízhez. A mikropórusokban a víz erősen kötött állapotban van, ezért

a fák számára felvehetetlen.

A környezetkímélő, korszerű gyümölcstermesztésben alapvető a korlátozottan

rendelkezésre álló vízkészlettel való ésszerű gazdálkodás, amelynek egyik alapeleme a talaj

vízháztartásának, nedvességforgalmának szabályozása. A vízellátás szempontjából nagy

jelentősége van annak, hogy a talaj mennyi „hasznos” vizet képes raktározni és biztosítani a

fák, ill. bokrok számára. Ez függ a talaj vízgazdálkodásától, amely alatt a talajban lévő víz

mennyiségét, állapotát, formáját, mozgását és változásait értjük. Közvetve vagy közvetlenül

ez a tényező szabja meg a levegő- és hőgazdálkodást, a biológiai aktivitást, a művelhetőséget

és a hasznosítás lehetséges irányait.

A talaj nedvességtartalma mélységben és időben egyaránt változik. Változásai a

meteorológiai, geológiai tényezőktől, a talaj tulajdonságaitól és az emberi beavatkozásoktól

egyaránt függenek. A nedvesség időbeni változása alapján a talajokat három nagy

vízgazdálkodási kategóriába soroljuk: kilúgzásos (vagyis a vízben oldódó anyagok

kimosódása a talajszelvényből), egyensúlyi és párologtató.

Kilúgzásnál a talajba jutó víz mennyisége több az elpárolgó és elpárologtatott víz

mennyiségénél. Ez a típus erdő talajainknál gyakori. Egyensúlyi, amikor a talaj felszínére

hullott csapadék nem jut el a talajvízig, hanem a beázási rétegben mozog, a beázás és a

párolgás-párologtatás egyensúlyban van. Ilyen típus a mezőségi talajokra jellemző.

Párologtató típusról akkor beszélünk, ha a talaj felszínére jutó víz és a talajvíz együttesen

21

párolog, és a talaj szelvényben a felfelé irányuló vízmozgás az uralkodó. Ilyen jelenséget

szikes talajainknál figyelhetünk meg.

A talaj vízgazdálkodására hat a talaj szerkezete, tömődöttsége, ásványi és mechanikai

összetétele, a gyökér- és állatjáratok, valamint az agrotechnika, az öntözés, a melioráció. A

talajvíznek a felszíntől való távolsága és sóösszetétele szintén megszabhatja a talajok

vízgazdálkodását és szikesedését. Talajvíznek nevezzük a talaj hézagait összefüggően kitöltő

vizet. Megkülönböztetünk típusos, pangó talajvizet, valamint a lejtők talajvizét. Jó minőségű

talajvíz esetén a kapilláris-transzport értékes vízkiegészítést jelent a gyümölcsfák számára, de

a nagy sótartalmú talajvíz a szikesedés előidézője lehet.

Hazai éghajlati adottságoknak megfelelő területeken a talajvíz a tél végén, a tavasz

elején emelkednek a legmagasabbra és közelíti meg a talaj felső termőrétegét vagy magát a

terepszintet, ezzel is csökkentve a talaj felső, csapadékot befogadni képes rétegét. A nyári

időszakban a talajvízszintje csökken és legalacsonyabb értékét az ősz elején, szeptemberben

vagy októberben éri el. Az évszakos ingadozás mellett észrevehető az évek közötti ingadozás

is. Száraz és meleg évek csoportosulása a talajvízszintek jelentős süllyedéséhez, a nedves és

hűvös esztendők csoportosulása a talajvízszint jelentős emelkedéséhez vezet. A

megemelkedett talajvízszint a gyümölcsfák gyökereinek fulladását okozhatják.

A talaj pórusterének azt a részét, amelyet nem foglal el víz, levegő tölti ki. A talaj

levegőtartalma a fizikai talajféleségtől és a tömődöttségtől, valamint a szerkezettől függ,

mennyisége homoktalajokban a szántóföldi vízkapacitásig telített állapotban 30-40 térfogat

%, vályogtalajokban 10-25%, agyagtalajokban pedig 5-15% között mozog. A gyümölcsfák

számára szükséges levegő mennyisége elsősorban a fajtól függ és általában 10-20 térfogat %.

Rossz talajlevegőzöttség esetén károsodnak a gyökerek és a fák, ugyanis, a talaj kémiai és

mikrobiológiai folyamatok anaerob irányba fordulnak.

A gyümölcsfák fejlődéséhez a talajban lévő vízen, levegőn kívül hőre is szükség van.

A talaj hőmérséklete a talajba érkező és a talajból távozó hő egyensúlyától függ. A talaj a

napsugárzásból, a Föld belsejéből áramló hőből, a szerves anyagok lebomlásából és a talajba

kerülő vízből jut hőenergiához. A kisugárzás és a talajnedvesség párolgása a hő leadást

növeli, a talaj menti fagyok kialakulásában nagy szerepe van.

A fent említett talajtényezők közül a talajok kémhatása is fontos szerepet játszik a

gyümölcstermő növények fejlődésében. A termesztett gyümölcsfajok igen érzékenyek a

kémhatásra. A talajok kémhatása közvetlenül és közvetve is meghatározza a növények

növekedését és fejlődését. A növények tápanyagfelvételére a gyengén savanyú, illetve a

semleges közeli kémhatás a legoptimálisabb. A talajok kémhatása nem állandó, viszonylag

22

szűk határok között ugyan, de évszakonként is változik, általában nyáron a legnagyobb, ősszel

a legkisebb a pH-érték.

A legnagyobb gondot a talajok elsavanyodása okozza. A savanyú kémhatású talajok

elsősorban természeti tényezők hatására jönnek létre (savanyú alapkőzet, éghajlati hatások,

kilúgozás, vegetáció hatása stb.), de az emberi beavatkozás a savanyodást gyorsíthatja a

mértéktelen mennyiségű műtrágyák bevitelével a talajba. Míg a túl savanyú körülmények

toxikus mennyiségű makro-tápelem – és egyéb nehézfém – oldódásához és felvételéhez

vezethetnek, A lúgos kémhatás is kedvezőtlen a gyümölcsfák számára, mert gátolja a

mikroelemek felvételét. Egyes gyümölcsfajoknál (pl. kajszibarack, szilva) az alanyok helyes

megválasztásával némileg közelíteni tudjuk a fák talajigényét a terület talajadottságaihoz.

Összegezve megállapíthatjuk, hogy gyümölcstermesztésre a mély termőrétegű

(legalább 1 m, de diónál 1,5m), humuszos (legalább 1,5-2%) talajokat kell választani. A

humusz szerepe a talajban igen sokrétű: „anyagcseréje" jelentősen befolyásolja a talaj

termőerejét, a szerkezet létrejöttében, mint kötőanyag vesz részt, meghatározza a tápanyag-,

hő- és vízgazdálkodást. Jelentős szerepe van egyes mikroelemek, vagy akár a nehézfémek

megkötésében is. Ezenkívül a középkötött, jó szerkezetű, általában a semleges közeli (6,5-7,5

pH) kémhatású talajok a legmegfelelőbbek a gyümölcstermesztés céljaira, de a csonthéjas

gyümölcsűek általában a meszesebb talajokat kedvelik, míg a bogyósok inkább savanyú

talajokon érzik jól magukat. A körte, birs, cseresznye, szilva, mogyoró, szamóca és a fekete

ribiszke a középkötött, vagy jó szerkezetű vályog talajokon tenyésznek jól, amelyek

termőrétege mély. Igényes a talaj levegőzöttségére a kajszi, az őszibarack, a mandula, a

cseresznye és a málna. A talajvíz mélységére legérzékenyebb fajoknál, – mint a magonc

alanyon nevelt körte, cseresznye, meggy és a kajszi – előnytelen, ha a talajvíz szintje 200 cm

fölé emelkedik. Az alma, a birs alanyon nevelt körte, szilva, őszibarack, dió és a gesztenye

esetén 150 cm, míg a málna, ribiszke és a köszméte 100 cm, addig a szamócánál 80 cm lehet a

talajvíz legnagyobb magassága.

Domborzati viszonyok: A mikroklíma kialakításában játszanak szerepet. Tényezői a

következők:

tengerszint feletti magasság: 100 m-ként 0,5 oC-al csökken a hőmérséklet. A

magasság különbség a fagyok esetében jelentős lehet. A környezetből kissé

kiemelkedő területek kedvezőbbek a gyümölcstermesztés szempontjából. A

magaslatokon vízhiány, a mély fekvésű területeken belvíz alakulhat ki és a fagy

kockázata is nagy, tehát ezeket a területeket kerülni kell;

23

kitettség: a terület égtáji fekvése és lejtési szöge a meghatározó. Az 5%-nál erősebb

lejtésű területeket kerülni kell. Legkedvezőbbek a déli, délnyugati, délkeleti lejtők; a

lejtésviszonyok befolyásolják talaj vízháztartását;

széljárás: az uralkodó szélirány a sorvezetés miatt fontos.

A termőhely ökológiai tényezőit nem változtathatjuk meg, de némileg módosíthatjuk.

A terület egyenetlenségeit tereprendezéssel, a talaj szerkezetét, fizikai tulajdonságait

talajjavítással, tápanyag ellátottságát trágyázással, a csapadék hiányát öntözéssel, a

fényviszonyokat a helyes tájolással.

A környezetkímélő termesztés technológiákban fontos szerep jut a környezet biológiai

tényezőinek. Ezért a termőtáj kiválasztásakor a környék flóráját és faunáját tanulmányozzuk,

szemrevételezzük. A növényzet egészségi állapotából és fejlődésének dinamikájából a talaj

tápanyag ellátottságáról tájékozódhatunk. Az erdő közelségéből vonhatunk le következtetést,

a fiatal ültetvényt károsító vadakról (őzek, vadnyulak), illetve a rovarkártevőkről, pl.

zöldcserebogár, gyapjaslepke stb.

3.2. A termőhely ökonómiai tényezői

A gyümölcsös telepítése előtt azokat a gazdasági tényezőket kell figyelembe vennünk, melyek

eldöntik, érdemes-e ültetvényt létesítenünk vagy sem. Ezek a következők lehetnek:

rendelkezésre álló munkaerő: a gyümölcsös tervezés időszakában felmérjük a

munkaerő szükségletet és a rendelkezésre álló munkaerőt. Ez az egyik leglényegesebb

tényező a gyümölcstermesztésben, ahol az élőmunka-ráfordítás – különösen a

betakarítás időszakában – nagyon magas, de az éves ápolási munkák idejére is

gondolnunk kell. Fajtasort állítunk össze az érési időszéthúzására, a munkacsúcsok

lokalizálására.

rendelkezésre álló tőke: a gyümölcsösök telepítése nagy anyagi befektetéssel jár, ezért

előzőleg tisztában kell lenni a telepítéssel járó költségekkel és kockázatokkal;

a felvevő piac kapacitása és közelsége: a megtermelt gyümölcsöt értékesíteni kell, hogy

befektetés megtérüljön és a befektető nyereséghez jusson. Ezért a telepítést

megelőzően piacfelmérést kell végezni, tisztában kell lenni a kereslettel (milyen

gyümölcsfajokat és fajtákat érdemes telepíteni) és a felvevő piac kapacitásával

(mennyit lehet, ill. kell termeszteni, hogy a piac igényét kielégítsük;

szellemi infrastruktúra: szakember ellátottság, szakszolgáltatás, szaktanácsadás. A nagy

anyagi befektetés csak szakszerű üzemeltetés és a termesztéstechnológia elemeinek

24

betartása, pontos időzítése mellett térül meg. Az újszerű, környezetkímélő

technológiák alkalmazása magas szaktudást igényel.

3.3. A termőhely műszaki tényezői

az öntözés lehetősége (vízforrás közelsége): a vízigényes gyümölcsfajok és fajták csak

öntözés mellett termeszthetők gazdaságosan. Ezenkívül a fák jó kondícióban tartása

elengedhetetlen a környezetkímélő termesztésben, hisz az egészséges fák mind

amellett, hogy jobban teremnek, jobban ellen tudnak állni a betegségeknek is ami

csökkenti a vegyszeres kezelések számát;

gépellátottság: figyelembe kell venni, hogy ma már korszerű betakarító gépek állnak

rendelkezésre, amelyek közül választhat a termelő, a gyümölcs fajnak és a

felhasználási célnak megfelelően;

tárolókapacitás: fontos az értékesítési lehetőségeken kívül a feldolgozó üzemek

kapacitásának ismerete, a friss és a tartósított végtermék előállításához osztályozó,

tároló feldolgozó berendezések, esetleg üzemek közelsége. Megfelelő méretű

gyümölcsültetvény esetén a termelő maga is gondoskodhat a gyümölcs

feldolgozásáról, ha feldolgozó üzemet is létesít;

műszaki, technikai infrastruktúra: gépellátottság, az út- és szállítási viszonyok; a

szállítási távolság, hírközlő rendszerek (telefon-, telexhálózat); építmények (irodák,

munkásszállások, gépszínek, műhelyek, műtrágya- és növényvédőszer-raktárak;

speciális munkagéppark), közlekedési-, energia-, beszerzési- és élelmiszeripari helyzet

ismeretéből áll.

4. A környezetkímélő gyümölcstermesztést meghatározó biológiai tényezők

A környezetkímélő gyümölcstermesztésben az ökológiai és ökonómiai tényezőkön

kívül meghatározó szerepe van a biológiai tényezőknek. E tényezőkhöz soroljuk: a

termesztésre kiválasztott gyümölcsfajt és fajtát. Mivel ma már a nemes fajtákat különböző

alanyokra szemzik, ill. oltják rá, ezért elengedhetetlen a megfelelő alany kiválasztása.

4.1. A telepítendő gyümölcsfajok és fajták kiválasztásának szempontjai

A kiválasztott fajnak és azon belül a fajtának jól kell alkalmazkodnia a telepítésre

kiválasztott terület ökológiai adottságaikhoz. A fajták kiválasztásánál előnybe kell részesíteni

a betegségekkel szemben rezisztens és toleráns fajtákat, miközben figyelembe kell venni piaci

25

igényeket. Ne felejtsük el, hogy a rezisztens és toleráns fajták kevesebb beavatkozással, agro-

és fitotechnikai művelettel, illetve kevesebb kémiai növényvédelemmel termeszthetők. A

környezetkímélő termesztéstechnológiák alkalmazásakor nem szükséges kizárni az

ültetvényből a hagyományos fajtákat sem. A rezisztens és toleráns fajtákkal vegyesen ültetve

a betegségekkel és kártevőkkel szemben fogékonyabb fajták alkalmazása esetén a kártevők és

kórokozók nem tudnak nagymértékben felszaporodni. Tehát nem kizárólag csak az

ellenállósága és toleranciája fontos tulajdonsága a fajtáknak, hanem azok általános

életrevalósága, alkalmazkodóképessége is mérvadó. Még nagyobb sikerrel alkalmazhatjuk a

környezetet kímélő technológiát, ha vegyes fajú gyümölcsöst telepítünk. Az ilyen

ültetvényben a fák egymást több féle módon segíthetik.

Azt is figyelembe kell venni, hogy a kiválasztott fajták intenzív termesztésben hogyan

viselkednek, milyen a növekedési és elágazódási sajátosságaik. Ezenkívül jó legyen a

kiválasztott alannyal a kompatibilitásuk (összeférhetőségük), a fajtákat jól lehessen társítani

az ültetvényben, jól termékenyüljenek, korán forduljanak termőre és rendszeresen teremjenek.

Figyelembe kell még venni a gyümölcsérés időpontját, a betakarítás gépesíthetőségét és nem

utolsó sorban a fajták áruértékét.

Ökológiai szemléletű gyümölcstermesztésben ugyanazok a tulajdonságok határozzák

meg a fajták értékét, mint a hagyományos termesztésben. Egyrészt a külső jellemzők: méret,

forma, szín, héjminőség, elváltozások vagy betegségek jeleinek hiánya. Téves az a hit, hogy

az a gyümölcs származik a környezetkímélő termesztésből, amelyik „kukacos”.

Másrészt a belső tulajdonságok között a vitamintartalom, a tápérték, a hús színe,

konzisztenciája, levessége, rosttartalma, a gyümölcs íze, zamata, illetve a feldolgozásra való

alkalmasság szerepel.

A termelés eredményességére olyan tényezők vannak hatással, mint a

termelékenység, a kiegyensúlyozott terméseredmények, a kártevőkkel és kórokozókkal

szemben kialakult érzékenység, növekedési erély, a koronaforma kialakítása, a

virágzásbiológia és a faj tápanyagigénye.

A termés mennyisége a jó megporzástól és terméskötődés sikerétől is függ. A jó

megporzás feltétele a helyes fajtatársítás. A biztonságos, hatékony pollenellátáshoz az

szükséges, hogy a megporzandó fajta mellett megfelelő távolságban legyen pollenadó. Fontos

szempont, hogy a pollenadó fajták megfelelő aránya és elhelyezése kölcsönösen feltételezi

egymást. A fajtaarány függ:

a pollenadó fajta virágporának mennyiségétől,

a pollenadó fajta termékenyítő képességétől,

26

a megporzandó fajta termékenyülő képességétől és virágsűrűségétől,

a pollenátvitel hatékonyságától.

A rendszeresen jól öntermékenyülő fajtákat általában nem szükséges vegyesen ültetni,

azaz önmagukban is telepíthetjük. Az öntermékenyülési hajlam tekintetében a fajták között

nagy különbségek vannak. A legtöbb esetben a termékenyülés biztonságát növelhetjük, ha az

öntermékenyülő fajtákat vegyesen ültetjük más fajtákkal, de az ültetési rendszer is

befolyásoló tényező lehet. Például a kisebb koronájú sűrűbb ültetvényekben a kisebb egyedi

koronaméret kedvezőbb feltételeket teremt a megporzáshoz, mert a méhek könnyebben

repülnek virágról-virágra. A dió esetében külön kell szólnunk a pollenadó fajta arányáról,

amely nem szerencsés, ha meghaladja az 5%-ot. Ebben az esetben éppen a túlzott mennyiségű

pollen vált ki gátló hatást a termékenyülés folyamatában.

A fajtatársítási terv elkészítésekor a biológiai tényezőket és a technológiai

szempontokat kell összehangolni. A biológiai tényezők közül mindenekelőtt az együtt

virágzás mértékét, a termékenyülő és a termékenyítő képessége, valamint az idegen

termékenyülést akadályozó tényezőket (pl. sterilitás) kell figyelembe venni.

A pollenadó fajtákat ültethetjük a termesztett fajtákhoz viszonyítva szétszórtan,

soronként váltakozva (cseresznye, meggy, mandula, fekete ribiszke), sorban vegyesen

(cseresznye, meggy, mandula, birs), fajtatömbökben váltakozva (alma, körte, őszibarack,

kajszi, szilva), a fajtatömbök között egy-két pollenadó fajta vagy egy fajta tiszta tömbben és a

pollenadó fajta a táblaszélen elhelyezve (dió, mogyoró). Soltész (1997) szerint önmeddő

fajták vegyes ültetésekor a pollenadó fajta távolsága: almánál - 25m, körténél - 20m,

cseresznyénél - 10m, meggynél -9m, szilvánál - 16m, kajszinál - 20m, mandulánál - 6m,

feketeribiszkénél - 3m, diónál és gesztenyénél - 100m.

Környezetvédelmi szempontból előnyösebb és egyben költségkímélő a hasonló

növényvédelmi és agrotechnikai igényű (pl. tápanyag és vízigény) fajták azonos táblába

ültetése.

A telepítendő fajta kiválasztásánál a műszaki tényezőket is figyelembe kell venni:

gépesíthetőség (metszés, betakarítás, talajművelés, trágyázás, növényvédelem osztályozás,

csomagolás, szállíthatóság).

4.2. Az alanyok kiválasztásának szempontjai

A környezetkímélő (integrált) gyümölcstermesztésben egyre inkább felismerik az

alany jelentőségét, amely a termelés eredményességét tekintve szinte semmivel sem kisebb,

27

mint a ráoltott nemesé. A gyümölcstermesztésben leggyakoribb a gyökéralany használata,

ekkor az oltvány gyökérzetét és a törzs egy rövid, 10–30 cm-es részét adja az alany.

A fajták növekedési erélye, illetve elágazódási hajlama genetikailag

meghatározott, de számos faj esetében (pl. kajszi, őszibarack, alma, körte), ezek a

tulajdonságok befolyásolhatók a megfelelően kiválasztott alannyal. Megfelelő alany

alkalmazásával a kedvezőtlenebb talajtulajdonságokat (pl. kémhatás) a fajták jobban

tolerálják. Némelyikük (pl. a Budagovszkij 9 almaalany) jótékony hatással vannak a

télállóságra és előnyösen befolyásolják a kevésbé elágazódó fajtákat (pl. Gloster almafajta)..

Az alanyok pozitív hatással vannak a nemes fajtára: javítják a gyökérzet víz- és

tápanyagfelvevő, -feltáró képességét és alkalmazkodását az ökológiai viszonyokhoz, ami az

ültetvény kondícióján, növényvédelmi szükségletein keresztül szintén hatással van az

eredményességre. Ezen túlmenően az alanynak fontos szerepe van a talajon keresztül fertőző

betegségek elleni hatékony védekezésben is Ellenállóbbá, toleránsabbá teszik a fát a talajban

élő kártevőkkel, kórokozókkal szemben. Ennek viszont csak akkor van realitása, ha a

kiválasztott alany és a nemes fajta vírusmentes. Ezt pedig csak akkor garantálhatjuk, ha az

oltványok ellenőrzött faiskolákból származnak. Az alany hatással lehet a nemes fajta

vegetatív és reproduktív teljesítőképességére (növekedési erély, termőképesség, termőre

fordulás gyümölcs minősége, tárolhatóság stb.). Mindegyik gyümölcsfajnak megvannak a

maga alanyai, amelyeket fajtához, koronaformához, ültetési rendszerhez, termőhelyhez

mérten kell megválasztani. Ez a faiskolák feladata. Az ültetvénylétesítők, - mivel készen

szerzik be az oltványokat a faiskoláktól, - mindenekelőtt a termelési célnak, az ültetési

rendszernek és alkalmazott technológiának megfelelően kell, hogy megválasszák az alany-

nemes fajta kombinációt.

Az alábbiakban a különbözô gyümölcsfajok fontosabb alanyait mutatjuk be a teljesség

igénye nélkül:

Az almánál a gyenge növekedésű alanyokat használjuk. Ezek közül a

legelterjedtebbek az angliai East Mallingban szelektált, M sorozatú klónalanyok:

‘MM 106’: Az erős növekedésű fajtákkal középméretű, spur fajtákkal kisebb méretű

fát ad. Támrendszert nem igényel. A talajhoz jól alkalmazkodik, laza homoktalajon is

jól fejlődik, a hideg, nyirkos talajra és a magas talajvízszintre érzékeny.

‘M 26’: Féltörpe növekedésű. A talajban valamivel jobban kapaszkodik, de lazább

talajon feltétlenül támrendszert igényel. Adaptációs, fagy- és szárazságtűrő képessége

jó. Laza homoktalajon csak öntözéssel telepíthető.

28

‘M 9’: Jelenleg legelterjedtebben használt almaalany. Intenzív ültetvények létesítéséhez

kiválóan alkalmas. Gyökérzete a talajban sekélyen helyezkedik el, törékeny, de jól

regenerálódik. Közepesen fagyálló. Az M 9 alanyú fák korán fordulnak termőre, csak

támrendszer mellett nevelhetők és öntözést igényelnek.

Budagovszkij 9 (Budagovszkij paradicsomalmája): törpenövekedésű, sekélyen

gyökeresedik, kevésbé törékeny, támrendszert igényel. Korán termőre fordul, jó

termőképességű, fagyállósága és téltűrése jobb az M9 -nél, a szárazságot jól tűri, a

túlzott talajnedvességre érzékeny. A gyökérnyak-pusztulással szemben ellenálló, a

vértetvekre, a baktériumos tűzelhalásra érzékeny, a faiskolában a lisztharmat és a

varasodás alig támadja

A körte általánosan használt alanyai a vadkörte vagy a termesztett fajták (pl. Vilmos)

magoncai és a birs különböző klónjai.

A vadkörte alany jó alkalmazkodó képességű, a legtöbb fajtával jó kompatibilitást

mutat, a ráoltott nemes gyorsan és erőteljesen fejődik. Hátránya viszont, hogy későn

fordul termőre.

A birs alanyokon fejlődő nemes gyengébb növekedésű, korábban fordul termőre.

Hátránya, hogy sok fajtával inkompatibilis. Törpealanyként korábbiakban egyedül a birs

volt használatban (pl. a C birsek: EMLA C, C-132; Angersi birsek és EM-C birsek).

Több körtefajta összeférhetetlen a birsalannyal szemben (Vilmos, Clapp, Bosc,

Packham's Triumph stb.), ezért ezeket a Hardy vajkörte közbeoltásával nevelik a

faiskolák. A birs a szárazságot, a meszet és a hideqet kevésbé tűri, és rosszul rögzít a

talajhoz. A birs alanyra oltott körtefa törpe fa marad, de a talajjal szemben igényesebbé

válik. Ígéretes alanyok az USA-ban helyi körtefajták keresztezésével (Old Home és

Farmingdale) előállított és szelektált hibridek (OH x F), amelyek Erwinia rezisztensek.

A meggynél és cseresznyénél leggyakrabban.

a sajmeggy alanyt használják. A talajban nem válogatós, a száraz vidékeken is jól

fejlődik. Mélyen gyökerezik, télállóbb, igénytelenebb, mint a vadcseresznye. Könnyű

száraz, meszes talajokon is jól fejlődik, a nedves kötött levegőtlen talajokat nem kedveli

A ráoltott nemes gyorsan termőre fordul, korábban érik.

az SL64 vegetatív úton szaporított sajmeggy szelekció, valamivel kisebb fákat nevel.

Az őszibarack legelterjedtebb alanyai:

• Keserűmandula: száraz, meleg, meszes területeken használják. Hátránya, hogy a

ráoltott nemes fokozottan fagyérzékeny.

29

Vadőszibarack magoncok: fagytűrőbbek, kiegyenlítettebb állományt adnak, mint a

keserűmandula. Levegőigényesek, laza homokos vagy vályogtalajokra alkalmasak.

Hátránya, hogy szárazság és mészérzékeny.

Mandulabarack fajhibrid magoncok: meszesebb talajokon használják, nem minden

fajtával kompatibilis.

Szilvaalanyok: hideg, nyirkos, kötött talajokon használják, gyengébb növekedést

biztosít. A Saint Julien-hibrid jó kompatibilitást mutat a fajtákkal, kevésbé

klorózisérzékeny.

A kajszi üzemi termesztésében a mirobalan, a vadkajszi, és az egyéb szilvaalanyok

terjedtek el. A hegyvidéki kötöttebb talajokon a mirobalan és a szilvaalanyok terjedtek el,

míg a lazább talajokon a vadkajszi.

A szilva alanyai:

A myrobalán magonc (Prunus cerasifera) a legelterjedtebb: jó összeférhetőséget

mutatnak a fajtákkal (kivétel a ringló). Erős növekedésű oltványt adnak. A fák a

szélsőséges talajtípusok kivételével mindenütt jól fejlődnek. A myrobalán magoncon

szaporított fajták vegetációs időszaka hosszabb, a fás részek és a rügyek beérése

későbbi, ezért a fagyérzékenység is fokozódhat.

Gyengenövekedésű alanyok: Fehér besztercei, Kisnánai lószemű.

A myrobalán fajhibridjei: Myrobalán GF–31 és a Marinna szilva változatai: jól

alkalmazkodik a különböző talajokhoz, középerős vagy erős növekedésű oltványokat

ad. Korábban fordul termőre, fajlagos termőképessége jobb.

Brompton: Európában elterjedt szilvaalanyfajta. Jó az összeférhetősége, középerős

vagy erős növekedésű oltványt ad. A kötött talajokat is elviseli.

A kökényszilva-(Prunus insititia) magoncok közül a St. Julien hibridek, mert jó az

összeférhetőségük a fajtákkal.

A mandulát elsősorban keserû-mandula alanyra szemzik, de minden olyan alanyon jól ered,

amelyre űszibarackot is lehet szemezni.

A dió fő alanya a közönséges dió magonca. Ezen kívül még használják a fekete dió magoncait

is, de ez az alanytípus vírusérzékenysége miatt kezd kiszorulni a termesztésből.

A köszméténél használunk alanyt abban az esetben, ha törzses fácskaként termesztjük azokat.

Ilyenkor a törzset az alanyként használt Ribes aureum adja.

A birset és naspolyát a faiskolák rendszerint birsalanyokra szemzik.

30

5. A környezetkímélő gyümölcstermesztésben alkalmazott művelési rendszerek

A környezetkímélő termesztésnél nagyon körültekintően kell megválasztani a

gyümölcsös művelésének módját. Mivel a művelésnek több összetevője van és ezek szoros

kapcsolatban állnak egymással, ezért művelési rendszerről beszélünk. A művelési rendszer a

gyümölcsös telepítési rendszere, a gyümölcsfák termőfelület- és termésszabályozásának

módja. A művelési rendszer meghatározója: a termesztési cél (friss fogyasztás, tartósipari

alapanyag) és a gyümölcsös üzemeltetési módja (kézi és/vagy gépesített).

A gyümölcsösök telepítési rendszere magába foglalja:

a kiültetésre szánt alany-fajta kombinációt és annak növekedési és elágazódási

sajátosságait;

a kialakított törzsmagasságot, amely lehetővé teszi a rázógép munkáját;

a fa méretét és koronaformáját: a korona mérete az egyes gyümölcsfajoknál az alany

megválasztásával jelentősen, ill. a célnak megfelelően módosítható;

a fák közötti sor- és tőtávolságot: a sortávolság a művelő út és a korona szélesség

összege, a tőtávolság pedig a korona szélességével egyenlő. A fény beesési szögét

figyelembe vevő sortávolság hazai viszonyok között a korona magasságnak minimum

másfélszerese kell, hogy legyen. A sor– és tőtávolságnak feltétlenül igazodnia kell az

adott alany–fajta kombinációjú fa természetes térigényéhez. Így, ha felesleges

térközöket hagyunk a fák között, az területpazarlásnak tekinthető, ha viszont túl közel

ültetjük a fákat egymáshoz, a fák későbbi életszakaszaiban csökken a

termőképességük. Gépi betakarításhoz például a sor– és tőtávolságnak, a

koronaformának olyannak kell lenni, amely lehetővé teszi a rázógép legjobb, a

gyümölcsminőséget leginkább kímélő munkáját. Minden művelésmódhoz tartozik 1-2

jellemző koronaforma: a széles soros művelésmódhoz a váza és a kombinált korona, a

keskeny soros művelésmódhoz a karcsú orsó és a palmetta-sövény illik a legjobban.;

a támrendszert, amelyet gyenge növekedésű alanyok és sudaras intenzív koronaformák

(szuper- és karcsúorsó) esetében alkalmaznak. Ezen kívül a málna, szeder, törzses

köszméte-, és ribiszke termesztésénél alkalmazunk támrendszert. A leggyakrabban

használatos támrendszerek: egyedi karós és faoszlopos, huzalos vagy kordon és

kombinált (huzalos-karós, huzalos-bambuszrudas).

A termőfelület -és termésszabályozás magába foglalja a koronaforma alakító- és

fenntartó metszését, a növekedés- és termésszabályozását.

31

6. A gyümölcsültetvény telepítésének kivitelezése

Gyümölcsösök telepítésének főbb gyakorlati elemei

a telepítési terv,

a telepítési engedély,

a telepítés technológiai terve,

telepítés utáni munkák.

Miután terepbejárással és a szükséges információk (meteorológiai, talajtani és

hidrológiai viszonyok) beszerezésével meggyőződtünk arról, hogy a kiszemelt terület

alkalmas a tervezett gyümölcsfaj (fajta) telepítésére, első lépésben telepítési tervet kell

készítenünk.

A gyümölcsös telepítési tervének főbb részei:

a gyümölcsös helye és területe;

a telepítendő gyümölcsfaj, ill. fajok területe, művelési rendszere (alany, fajta,

koronaforma);

a táblák mérete, sor-és tőtávolság;

az üzemeltetés módja (száraz, öntözött, kézi, gépi betakarítás);

a telepítési, ápolási és üzemeltetési költségek; az alap- és kiegészítő járulékos

beruházások;

valamint a saját erőforrások; az új létesítmények, útviszonyok, öntözési lehetőségek és

műszaki lehetőségek; a gép-, eszköz-, munkaerő-szükséglet;

a rendelkezésre álló géppark, tároló-, feldolgozó-építmények, berendezések;

a munkaerőhelyzet;

várható terméshozamok;

a bevételek évenkénti, illetve az ültetvény élettartamára történő bontásban.

A második lépés az ültetvény telepítésének engedélyeztetése a megfelelő helyi

szerveknél. Ezután történhet meg a gyümölcsös telepítésének előkészítése.

A telepítés technológiai, kiviteli tervének elemei:

tereprendezés (drénezés, öntözőmű megtervezése és kivitelezése) és talajjavítási terv;

telepítés előtti talaj-előkészítés (trágyázás, lazítás, talajfertőtlenítés talajuntság ellen,

simítás, tömörítés);

táblák és utak kijelölése (főutak 10-14m, a táblákat leválasztó mellékutak 8-10m, a

sorok végén 10-12 m-es gépi forgók);

32

a gyümölcsös kitűzése a tervezett ültetési rendszernek megfelelően. A legelterjedtebb

az egysoros (a sorok azonos távolságúak, ez a legelterjedtebb) vagy művelőutas

ültetési rendszer. (a sorok iránya É-D tájolású legyen);

a gyümölcsfák ültetése (+4oC felett, október vége - december közepe);

egyéb munkák (körül kerítés, törzsvédők felhelyezése).

6. 1. Tereprendezés

Ültetvénytelepítés előtt gyakran szükség van a kijelölt táblák, ill. azok környezetének

rendezésére is.

A beültetésre szánt táblákon felmerülő legfontosabb munkák lehetnek:

növényi maradványok, épületek stb. eltávolítása;

terepegyenetlenségek kismértékű korrigálása, ügyelve arra, hogy a terméketlen altalaj

ne kerüljön felülre;

az esetlegesen elhordott feltalaj visszaterítése.

A tábla környezetének rendezési munkái:

felesleges fasorok megszüntetése;

szélvédő fasorok létesítése;

vízelvezető csatornák, víztározók építése.

Talajuntság:

A gyümölcsösök telepítésénél gyakran előforduló egészségügyi probléma a

talajuntság, amely, ha nem fordítunk rá kellő figyelmet, kihat a gyümölcsös egész

élettartamára, gátolja a növények növekedését, fejlődését. A talajuntság a termesztett

növények fejlődését gátló tünetcsoport. A talajuntság oka rendkívül összetett, valójában még

nem pontoson tisztázott. Kétféle talajuntságot különböztetünk meg: specifikus- és általános

talajuntságot.

A specifikus talajuntság akkor következik be, ha azonos, vagy egymáshoz közeli

rokonságban lévő gyümölcsfajokat telepítünk egymás helyére. Leghatározottabban az

almánál és a csonthéjasoknál, azon belül is az őszibaracknál és a cseresznyénél figyelhető

meg, hogy a következő telepítés már nem terem olyan jól, sőt az oltvány meg sem ered

meg a talajban, mert a hajszálgyökerek elhalnak, vagy elégtelenül működnek. Ennek

egyik oka, az úgynevezett önallelopátia, amely feltehetően a gyökérzeten megtelepedő

mikroorganizmusok által termelt méreganyagoknak, vagy a gyökérsavak önmérgező

hatásának tudható be. Az őszibarack gyökerében és kérgében található cianogén

33

glükozidok (amygdalin, prumasin) a talajban ciánhidrogénné bomlanak, ami az új

telepítésű fáknál gyökérpusztulást okoznak. A korábbi okszerűtlen és rosszul alkalmazott

növényvédelmi kezelések során nagy mennyiségű káros anyag és bomlástermék

halmozódhat fel a talajban, amelyek szintén gyökérméregként hatnak.

Egyazon növényfajok egymás utáni termesztése az egyoldalú tápanyag-felhasználás

miatt sem kedvező, bár ezen lehet a legkönnyebben segíteni: talajvizsgálaton alapuló

tápanyag-utánpótlással. A specifikus talajuntság tünetei az egészséges növényhez képest

kisebb, tömörebb gyökérrendszer, elfeketedett hajszálgyökerek. Almatermésűeknél rövid

ízközű hajtások fejlődnek, amelyeken a kanalasodott levelek rozettaszerűen állnak. A

csonthéjas oltványok telepítés után gyakran elpusztulnak. A csonthéjasok önallelopátiája nem

jelent veszélyt az almatermésűekre, és viszont.

A specifikus talajuntság megszüntetésére a legjobb, ám a legnehezebben kivitelezhető

módszer a termőterület-váltás. Ugyanazon növénycsoportba tartozó fajok 10-15 évig

lehetőleg ne kerüljenek egymás, vagy saját maguk helyére. Átmeneti megoldást jelenthet az

ültető gödör talajcseréje, illetve a talajuntság betegségével szemben ellenálló alanyok

használata.

Az általános talajuntságot a talajban jelenlévő fonálférgek (nematódák), fitopatogén

gombák és baktériumok okoznak. Mivel ezek nem fajspecifikusak, így a más

növénycsoportba tartozó fajok, fajták egyedeit is károsíthatják, amennyiben az

újratelepítés előtt nem tartjuk be a 10-15 éves forgót, illetve elégtelen a talajfertőtlenítés.

A gyökérparazita gombák (pl. szegecsfejű gomba, fehérpelyhes gyökérpenész) a növény

föld feletti részén szemmel látható tüneteket nem okoznak, csak a gyökérzet

átvizsgálásával mutathatók ki. A csonthéjasok esetében a gombakártevők közül fekete

gyökérrothadás (Thielaviopsis basicola) és a verticilliumos hervadás (Verticillium

dahliae) okoz egyértelmű pusztulást. A növényparazita fonálférgek rövid idő alatt

jelentős visszaesést okoznak a gyümölcsfák fejlődésében. A felszín felett látható

tünetként csökken a hajtásnövekedés, a virágzás és a terméskötődés nem lesz megfelelő.

A felszín alatt a gyökerek súlyosan károsodnak, a sebzések helyén másodlagos

kórokozók, leginkább vírusok is behatolhatnak a növény szervezetésbe, a mi súlyosbítja a

problémát. A fonálférgek veszélyes vírusvektorok.

Az általános talajuntság problémája megelőzhető, ha újratelepítés előtt alaposan

átvizsgáljuk a talajt. Meg kell vizsgálni a fitopatogén kórokozók és fonálférgek jelenlétét,

mennyiségét. Széles hatásspektrumú készítményekkel végzett talajfertőtlenítés eredményes

lehet. A készítmények jó gyomirtó hatásának köszönhetően nemcsak a vírusvektor

34

fonálférgeket irtja, de azokat a gyomokat is, amelyeken a vírusok túlélnek, áttelelnek.

Környezetkímélő technológiáknál előnybe kell részesíteni a fizikai és biológiai módszereket,

valamint a természetes anyagok használatát. Megfelelő talajműveléssel és szerves

trágyázással fenntartható a jó talajélet, amely a talaj öngyógyító folyamait segíti.

6.2.Talajjavítás

A gyümölcsösök talaj-előkészítési munkái összekapcsolhatók a fizikai (mélyszántás

vagy lazítás), kémiai (trágyaanyagok bedolgozása) és biológiai (zöldtrágyázás) javítással is.

Fizikai (mechanikai) talajjavítás. A talajforgatást célszerű nyár végén, ősz elején

elvégezni, de legkésőbb az ültetvény telepítése előtt egy hónappal ahhoz, hogy az ültetés

idejére a talaj kellőképpen megülepedjen. Ha a szántás során a művelés mélysége a humuszos

talajrétegnél mélyebb, előfordulhat, hogy terméketlen altalaj kerül a felszínre. Ezt

elkerülendő, ha forgatás helyett a lazítás kerül előtérbe, megőrizve a tápanyagban gazdag

felső humuszos talajréteget. A mélylazítás mélysége a 70-90 cm-t is elérheti a fasorokban.

Bogyósgyümölcsűek telepítéséhez a forgatást 40–50 cm, míg gyümölcsfákhoz 60–80

cm mélységig végezzük. A talaj forgatásával a talaj fizikai állagának javításán kívül azt is

elérjük, hogy a gyommagvak mélyebb rétegekbe kerülnek, így az ültetvény első éveiben a

sorok gyommentesítése kevesebb gondot okoz.

Kémia talajjavítás. A környezetkímélő gyümölcstermesztés megkezdése előtt a talaj

szerkezetének és biológiai aktivitásának javítására, a tápanyag-ellátottság biztosítására

trágyaanyagok (szervestrágya, zöldtrágya, műtrágya) bedolgozása szükséges. A tápanyagok

kijuttatásának és talajba forgatásának módját úgy célszerű megválasztani, hogy figyelembe

vesszük a telepítendő gyümölcsfajok igényeit, a talajjellemzőket és a domborzati viszonyokat.

Ahhoz, hogy megtudjuk, milyen mértékű legyen a javítás és milyen tápelemek pótlására van

szükség, elengedhetetlen a talajvizsgálat elvégzése. A laboratóriumi talajvizsgálat során fény

derül a talaj kötöttségére, kémhatására, mésztartalmára, humusztartalmára, összes

sótartalmára és vízvezető képességére, valamint tápelem tartalmára (N, P, K, Ca, Mg stb.). A

kapott eredményeket összevetjük a 1.,2.,3.,4.,5.táblázat) adataival, és csak a hiányzó tápelem

mennyiségeket pótoljuk. Korrigáljuk a talaj mésztartalmát, kémhatását, ezzel megakadályozva

a környezetet terhelő káros anyagok fölösleges bevitelét a talajba.

35

1. táblázat

A gyümölcsösök talajának kedvező foszfor-ellátottsági határértékei

(Al-oldható) P2O5 mg/kg), 0-40cm, ill. 0-60cm talajrétegre vonatkozóan

AArraannyy--ffééllee kkööttööttttsséégg KKAA CCaaCCOO

33

11%%aallaatttt 11--55%% 55%% ffeelleetttt

KKAA<<3300 6600--8800 8800--9900 110000

KKAA>>3300 8800 110000 112200

Forrás: Papp,2003

2. táblázat

A gyümölcsösök talajának kedvező kálium-ellátottsági határértékei

(Al-oldható) K2O mg/kg), 0-40cm, ill. 0-60cm talajrétegre vonatkozóan

Arany-féle kötöttség

KA

Al-oldható

K2O mg/kg

<25

25-30

30-37

37-42

42-50

50>

80-100

100-120

120-160

160-200

200-230

230-250

Forrás: Papp, 2003

3. táblázat

A gyümölcsösök talajának kedvező magnézium-ellátottsági határértékei

Arany-féle kötöttség, KA Mg-érték (ppm)

<30 40-80

30-42 60-100

42 > 100-200

Forrás: Papp, 2003

36

4. táblázat

Gyümölcsültetvények létesítésének feltételeit biztosító talajtani

paraméterek határértékei

Gyümölcs-

faj

Termőréteg

vastagság

(cm)

Talajvízszint

mélység

(cm)

Mész-

tartalom

(%)

Összes

sótartalom

(%)

pH

(vízben)

alma 100 150 25 0,1 4,5-8,5

körte 100 150 20 0,1 4,5-8,5

meggy 120 180 30 0,15 5,5-8,5

cseresznye 120 180 30 0,1 5,5-8,5

kajszi 100 180 30 0,1 5,5-8,5

őszibarack 100 150 20 0,1 5,5-8,5

szilva 100 100 30 0,15 5,0-8,5

dió 150 150 20 0,1 5,5-8,5

Forrás: Papp,2003

5. táblázat

A gyümölcsösök talajának kedvező nitrogén-ellátottsági határértékei 0-80 cm– es

talajrétegben

Gyümölcsösök

Öntözés nélkül Öntözött viszonyok között

kg N/ha

Alma 100-120 80-90

Szilva, kajszi 150-170 100-120

Málna 100-130 80-100

Szeder 100-120 80-100

Forrás: Papp,2003

Adódhatnak olyan kedvezőtlen talajviszonyok (mészszegény, szerkezet nélküli, kötött

agyagtalaj vagy kimerített talaj), amelyeknek a javítása hosszabb időt igényel. Így, a

talajvizsgálatra alapozott talajjavításra szükség lehet még jóval a környezetkímélő termesztés

megkezdése előtt. A mintákat az adott terület több pontjáról kell venni.

A fás kultúrák telepítése előtti talajvizsgálat során a talaj tápanyagtartalmát 60 cm, a

bogyósgyümölcsűek esetében 40 cm mélyen vizsgálják meg, általában három, egyenként 20

37

cm vastag rétegben. A hiányzó tápelemeket a terület előkészítése során pótolni kell. A

tápanyagok pótlása zöldtrágyával, szerves trágyával és műtrágyával történik. Ezt a műveletet

feltöltő-, alaptrágyázásnak, vagy tartalékoló trágyázásnak nevezzük. Ekkor a gyökérrendszer

által hasznosított talajréteg gazdagítását végezzük szükséges tápelemekkel.

A talaj tápanyagfeltöltése. A szervestrágya javasolt mennyisége 50–100 t/ha

(zöldtrágyanövény esetén nem szükséges). A szerves trágyát hatékonyan és gazdaságosan

használhatjuk fel úgy is, hogy az ültető gödörbe vagy a sorsávba, árokba keverjük be a

trágyát. Szerves trágyából jelenleg kevés áll rendelkezésre az állatállomány erős lecsökkenése

miatt.

Az ültetés előtt a terület zöldtrágyázása elterjedt módszer a talaj javítására. A talaj

előkészítésének módjától függően (forgatás, lazítás) őszi vagy tavaszi zöldtrágya keverékek

használhatók fel. A zöldtrágyanövény lehet több éves pillangós (pl. lucerna), vagy egyéves

fűkeverék, amit talajforgatással forgatunk a talajba.

Nagyon lényeges a feltöltő trágyázás elvégzése a forgatással (lazítással) egy időben

vagy azt megelőzően történjen. Ugyanis a kálium (K) és foszfor (P) tápelemeket alacsony

mobilitásuk miatt közvetlenül a gyökérzónába vagy annak közelébe kell juttatni. Fás

gyümölcsfajok 1 hektárjára a 0-60 cm-es talajréteget figyelembe véve 1 mg P2O5 vagy K2O

pótlásához elméletileg 90 kg P2O5 vagy K2O – ot számítunk; bogyósok esetében a 0-40 cm-es

talajrétegre számítva ez az érték 60kg P2O5 vagy K2O hektáronként. Az elméletileg

kiszámított P2O5 -és K2O – mennyiségeket a megfelelő szorzófaktorral (6.táblázat) korrigálva

kapjuk meg a tényleges hatóanyag-szükségletet. Nagy adagok esetében egy részét a

zöldtrágyanövény vetése előtt szórják ki.

6. táblázat

A tápanyagok megkötődését figyelembe vevő tapasztalati szorzófaktorok a tartalékoló P2O5 -

és K2O – mennyiségeket kiszámításához

Arany-féle

kötöttség

KA

Szorzófaktor

A K2O- mennyiség

kiszámításához

A P2O5 – mennyiség kiszámításához

Gyengén savanyú talaj

<5% Ca CO3

Semleges talaj

> 5% Ca CO3

38

<25

25-30

30-37

37-42

42-50

50>

1,0

1,0-1,1

1,2-1,3

1,3-1,6

1,7-1,9

2,0-2,5

1,0

1,0

1,1-1,2

1,3-1,4

1,5-1,6

1,7

1,0

1,2-1,3

1,4-1,5

1,6-1,7

1,8-1,9

2,0

Forrás: Papp,2003

A nitrogént, a kimosódás veszélye miatt nem szabad túl korán adagolni. Meghatározásánál

fontos a talaj humusztartalma. Kedvező talajtermékenység mellet 50-70 kg/ha hatóanyagnál

többet nem használnak a talajfelszínre szórva vagy sekélyen a talajba dolgozva: A

humusztartalmat homoktalajokon 1%-ig lápfölddel vagy tőzeggel emelik

A talaj telepítés előtti szakszerű tápanyagfeltöltése biztosítja az ültetvény első éveiben

a fák megfelelő növekedéséhez szükséges harmonikus tápanyagellátást.

A feltöltő trágyázást követően a talajfelszínt elegyengetjük, szükség szerint a

műveletet megismételhetjük. Cél az egyenletes talajfelszín kialakítása. A talajt ültetésig, 4-6

hétig hagyjuk ülepedni vagy mesterségesen tömörítjük.

6.3.Telepítés. A gyümölcsös kitűzése

A tervezett ültetési rendszernek megfelelően történjen. Ültetvénytelepítésnél alapvető

célkitűzés a terület gazdaságos hasznosítása, azaz olyan optimális tőszám és sortávolság

alkalmazása, amely a fák tenyészterületének figyelembe vételével lehetővé teszi, hogy a

gyümölcsfák igényüknek megfelelően fejlődjenek és termésmutatóik is jók legyenek. A

legelterjedtebb az egysoros (a fasorok egymástól azonos távolságban vannak) vagy más néven

művelőutas ültetési rendszer. A sorok iránya sík területeken É-D tájolású legyen, az

egyenletes napfényellátás érdekében. A sorhosszúság meghatározásánál az anyagmozgatás

érdekeit tartsuk szem előtt. Általában 100 – 200 m-enként, támberendezéssel ellátott sűrűbb

térállású gyümölcsösben pedig ennél rövidebb szakaszonként táblaválasztó utat célszerű

kitűzni.

Ezután következik a táblák és utak kijelölése: a főutak 10-14m, a táblákat leválasztó

mellékutak 8-10m szélesek legyenek, amelyek biztosítják majd a gépek és a szállítóeszközök

39

zavartalan mozgását a gyümölcsösben. A sorok végén 10-12 m-es gépi forgókat kell

kialakítani. Az ültetvények úthálózatát mindenképp úgy kell kialakítani, hogy az a gépi

művelési és anyagmozgatási munkák gazdaságos elvégzését lehetővé tegyék, és minél kisebb

termőterület-veszteséggel járjanak.

Az utak kijelölésével párhuzamosan végezzük el az épületek helyének, a kerítés és az

esetleges öntözőrendszer nyomvonalának kijelölését is.

Az előkészített terület leghosszabb oldalán kihúzzuk az alapegyenest, amelyen

megjelöljük a fák helyét. Ezt követően az alapegyenes két végén szögprizma segítségével

merőlegest állítunk, melyeken a sorok helyét jelöljük meg. A sorok kitűzéséhez kitűző rudat

használunk. A tövek helyét mérőszalaggal mérjük. A sarkokat jól látható, a fák helyét kisebb

karókkal jelöljük. A karók valamint a később elültetett fák minden oldalról nézve egybeesnek.

Gépi ültetéskor csak a sorokat kell jelölni, és az egyenletes tőtávolságokat a gép

sebessége és az emberi munka összehangolásával érhetjük el.

Az ültetési anyag előkészítése. A közvetlenül a faiskolából szállított vagy vermelőből

kiszedett oltványokat a telepítési ütemnek megfelelően szedjük ki lehetőleg úgy, hogy a

kiszedés és az ültetés között minél rövidebb idő teljen el. A sérült, törött, beteg vagy túl

hosszú gyökerek visszametszése fontos művelet mind az ültetés, mind pedig a megeredés

szempontjából. Arra törekedjünk, hogy minél dúsabb, több hajszálgyökérrel ellátott

gyökérzetünk maradjon. Abban az esetben, ha a talaj ültetéskor nem megfelelő

nedvességtartalmú, a gyökérzet kiszáradásának megelőzésére érdemes a gyökérzetet a

gyökérnyakig fertőtlenítőszerrel ellátott agyagpépbe mártani.

A szaporítóanyag minősége: Az oltványok vásárlása során tudnunk kell, hogy két

típust különböztet meg a gyakorlat: a már elágazódott, tehát koronás oltványt (jórészt

csonthéjas gyümölcsűek), valamint az elágazás nélküli suhángot (jórészt almagyümölcsűek).

Mindkettőnél fontos, hogy egy évesek legyenek, mert fiatal szaporítóanyag kiültetése által

könnyebb megvalósítani a helyes koronázat kialakítását. Az oltvány akkor első osztályú, ha

három egészséges gyökérelágazódással rendelkezik, valamint a koronás oltványok első

elágazódása alatt mérve a törzsátmérő eléri az egy centimétert. Elágazódás nélküli oltványnál

fontos a megfelelő magasság, hogy megfelelő törzsön létesíthessünk majd koronát.

A bogyósgyümölcsűek esetében 10 db 10cm-es gyökérelágazódás kell, hogy legyen, valamint

az oltás helyétől mért 30 cm magasságban 8mm átmérőjű legyen a törzs. Kritérium a három

elágazódás is, melyek közül kettő legalább 15cm, míg egy legalább 30 cm hosszúságú legyen,

másként fogalmazva az elágazódások együttes hossza érje el a 60 cm-t.

40

Az ültetés időpontja. A gyümölcsfák ültetését az oltványok lombtalan állapotában

végezzük +4oC felett az időjárási viszonyoknak, ill. a talaj állapotának megfelelően.

Tapasztalatok szerint az ősszel elültetett gyümölcsfák eredése biztonságosabb, mint a tavaszi

ültetésűeké, bár vannak olyan gyümölcstermő növények is, amelyek ültetése kifejezetten

tavasszal javasolt, mint pl. az őszibarack és a mandula.

Az ültetés gyakorlati kivitelezése: Az ültetőgödör kézi vagy gépi eszközökkel is

elkészíthető. Az oltványok helyének rögzítésére két méter hosszú, kb. 10 cm széles a két

végén és közepén félkör alakú vágattal ellátott ültetőlécet használunk. Az ültetőléc középső

vájatát a jelzőkaróhoz rakjuk, a két végén lévő vájatba jelölőpálcát teszünk. Ezután az

ültetőlécet elvesszük és a jelzőkaró helyén legalább 40 x 40 x 40cm-es ültetési gödröt ásunk

úgy, hogy a megmaradt két szélső cöveket a gödörből kikerülő földdel ne takarjuk be. Az

ültetőgödrök méretét attól függően válasszuk meg, hogy előzőleg mélyszántással forgatott,

vagy forgatás nélküli talajon végezzük az ültetést. Előbbi esetben elegendő csak olyan széles

és mély gödröt ásni, amelybe a gyökér gyűrődésmentesen belefér, és biztosítható a mélységi

és oldali irányú rázogatás, amellyel a gyökerek közötti hézagokat a talaj jól kitölti. Ha

előzőleg nem volt mélyforgatás a területen, úgy nagyobb ültetőgödröt kell ásnunk, amely a

talaj kötöttségétől függően akár 100–150 cm oldalirányú kiterjedésű és 60–70 cm

(bogyósoknál 40–50 cm) mély is lehet. Gödörásás során válasszuk szét a fel– és az altalajt,

majd az ültetéskor fordítva helyezzük vissza. Ha közvetlenül az ültetőgödörbe szórjuk a

szervestrágyát (5-10 kg), azt 8-10 cm talajjal fedjük be. A fa ültetésekor az ültetőlécet újból a

meghagyott két cövek közé illesztjük. Az ültetendő fát most az ültetőléc középső vájatába

helyezzük a gyökérnyak magasságában (1. ábra), a fát elültetjük, a gödröt földdel behúzzuk.

Ilyen ültetéssel minden beirányítás nélkül egyenes sorokban tudunk ültetni.

1. ábra. Fa ültetése ültetőléc segítségével

Forrás: Papp, 2003.

41

Az ültetést két ember végzi. A vastagabb gyökerek végeit kissé ferdén úgy metsszük

meg, hogyha a fát a gödörbe állítjuk a metszlapok alul maradnak, azon nyugszik a gyökér. A

hosszúra nyúlt vékony gyökereket is megkurtítjuk, valamint a törött gyökereket az egészséges

részig visszametsszük. Az egyik ember a fát tartja, amíg a másik porhanyós földdel a

gyökerek közeit gondosan kitölti. Ültetés közben a fát meg kell rázogatni (de nem fel-le

húzogatni), hogy a föld könnyebben illeszkedhessen a gyökerek közé. Az ültetési mélysége

olyan legyen, mint a faiskolában volt, tehát az oltás helye a talajszint felett legyen (a mély és a

magas ültetést is kerüljük). Különösen a gyökérnyakba szemzett oltványoknál kell figyelnünk,

hogy a szemzés helye ne kerüljön a talajszintbe, vagy az alá, mivel a nemes rész

legyökeresedésével elveszítjük az alkalmazott alany–fajta előnyeit. Fontos, hogy az oltás É,

ÉK vagy az uralkodó szélirány felől legyen, hogy a szél ne törje le a nemest. Amikor a gödör

megtelt földdel, tömörítjük a földet, a cipőnk orra mindig a fa felé legyen, így nem sérthetjük

meg. Figyeljünk a függőleges elhelyezésre. Ezután iszapoljuk be nagy adag vízzel. Az ősszel

ültetett fa tövére, hogy a gyökérzetet megvédjük a téli fagyoktól, 30-40 cm magas kupacokat

húzunk. Tavaszi telepítés során az ültetés közben minden fának 15-20 liternyi vizet adunk.

Hegyoldalakon, lejtőkön minél szélesebb félhold alakú tányérokat készítünk abból a célból,

hogy a lefolyó esővizet a fa részére felfogjuk.

Nagyobb területen traktorra szerelhető gödörfúró gépet használunk (2. ábra). A géppel

készített ültetőgödrök hátránya viszont a cseréphatás, ami a gyökerek növekedését nehezíti.

2. ábra. Gödörfúró gép Forrás: http://www.landwirt.com

Az oltványokat a vadkártól védeni kell. A fák törzsét sodronyszövettel vagy egyéb

műanyag törzsvédő hálóval kötözzük be. A törzset védő réteget az ültetés után azonnal fel kell

helyezni. A vadállatok ellen és a lopások elkerülésére az ültetést megelőzően vagy azzal

egyidejűleg célszerű az ültetvény körbekerítése. Az ültetvények elszigetelésére célszerű

különböző fajokat (fákat, bokrokat) tartalmazó sövényeket telepíteni.

42

A virágzó sávok évelő és egyéves növényfajokkal biztosítják az ültetvényben a

hasznos szervezetek életkörülményeit, melyek így a teljes vegetációs időszakban kifejthetik

jótékony hatásukat.

Támrendszer kialakítása. Elsősorban gyenge növekedésű és sekélyen gyökeresedő

alanyon álló, orsó koronaformájú gyümölcsfák alkalmazása esetén van szükség

támrendszerre, amely huzalos, egyedi karózású vagy a kettő kombinációja lehet. A megfelelő

támrendszer kiválasztása egyebek közt a művelésmódtól függ; elkészítését közvetlenül a fák

kiültetése utánra kell időzíteni.

Egyedi karózást csak kisebb területeken célszerű alkalmazni. Jól használható az

akáckaró, mivel tartós, kevésbé korhadó, mint a fenyőkaró. Impregnálni sem kell. Általában a

felnőttkori famagasság függvényében 2,5-3,5 méteres fakarókat használnak, az alsó 0,5-0,7 m

kerül a földbe. A karó átmérője a magasságától függ – minél magasabb, annál vastagabb.

Ideális esetben egész hosszában egyenlő vastagságú, 6-8 cm-es átmérőjű a rövidebb és 10-12

cm-es a hosszabb karó. A karókat fúrógép segítségével mélyesztik a talajba közvetlen az

ültetés után és óvatosan, hogy a fák gyökerei ne sérüljenek. Legjobb az ültetéssel egy időben

behelyezni a talajba. A szélirány felőli oldalon kell elhelyezni, minél közelebb a törzshöz, de

attól legalább 10 cm-re. Az egyedi karózás előnye az alacsonyabb költségráfordítás, könnyen

kicserélhető, a sorok átjárhatóbbak, kedvezőtlen domborzati viszonyok mellett is jól

alkalmazható, szükség esetén a fák is könnyebben pótolhatók.

Az egyedi támasznál tartósabb megoldás a megfelelően kialakított huzalos

támrendszer. Az ültetvény helyi adottságai, a gyümölcsfák sortávolsága, a sorok hosszúsága

és az uralkodó szelek erőssége függvényében a huzaltartó oszlopokat egymástól 6-10 m

távolságra helyezik el a sorban. Minél egyenlőtlenebb a felszín, annál sűrűbben ássák be az

oszlopokat. A beton vagy fa végoszlopokat kb. 80 cm mélyre kell a talajba mélyíteni fúrógép

segítségével. Függőlegesen vagy a sorból ferdén kifelé döntve helyezhetők el és

horgonyokhoz kell rögzíteni azokat. A függőleges oszlopokat nemcsak horgonyhoz feszítik,

hanem belső kitámasztást is alkalmaznak. A végoszlopokat betonhabarcsban kell elhelyezni

és a feszítő huzalokat a horgonyhoz kell kötni. A horgonyt mélyen a talajba kell rögzíteni és

célszerű betonba ágyazni. A tartóoszlopokra egy, két, három vagy négy huzalt feszítenek ki, a

tőtávolságtól és a fák rögzítési módjától függően. Általában 2,54 mm-es horganyzott drótot

használnak. Négy huzal esetében a gyümölcsfákat közvetlenül a huzalokhoz lehet rögzíteni.

Kevesebb huzalnál bambusz vagy fakaró használata ajánlott.

Olyankor a támasztékokat rögzítik a huzalhoz (legjobb az erre alkalmas kialakítású

kapcsokkal) és utána kötik hozzájuk a fákat (3. ábra).

43

3. ábra. Huzalos támrendszerű ültetvény.

Forrás: Kertészet és Szőlészet 2013-5. sz.

Erre a célra a legalkalmasabb az időjárással szemben ellenálló, könnyen használható,

rugalmas, a törzsbe nem bevágó műanyag cső. Szükséges az időnkénti ellenőrzés, nem

vágnak-e be túlságosan a kötések a törzsbe. A huzalos támrendszert az 1500 fa/ha feletti

tőszámú ültetvényekben kifizetődő. Előnyei, hogy a huzalok alkalmasak a csepegtetővezeték

tartására, a vesszők és gallyazat rögzítésére. Hátrányai közé tartozik, hogy a sorok

átjárhatatlanok, a fák pótlása nehézkes, megépítése magas szaktudást igényel.

Öntözőberendezés. Integrált gyümölcstermesztés során az öntözési módok közül

leginkább a csepegtető öntözés, illetve a mikroszórófejes öntözés javasolható. Ebben az

esetben az öntözőberendezés megtervezése és felszerelése a fák ültetésével, illetve a

támrendszer kiépítésével egy időben A huzalos támrendszernél az alsó huzalhoz rögzítik a

csövet, amelyen a csepegtető fejek találhatók A csepegtető fejeken keresztül a talajfelszínre

csepegő víz közvetlenül a gyökérközeli zónát nedvesíti. Az esőztető öntözést főleg

málnatermesztés során alkalmazzák.

A csepegtető öntözés előnyei:

hatékony vízhasználat (csekély párolgási veszteség);

egyenletes vízadagolás;

kisebb vízszállítási igény;

a növényi kultúrához rugalmasan igazítható;

nincs felszíni elfolyás;

az öntözővízzel egyidejűleg a tápanyag adagolás lehetősége.

A csepegtető öntözés hátrányai:

a gyökérzóna sekélyebben helyezkedik el;

só felhalmozódás következhet be a talajban;

csepegtető testek eltömődhetnek; alkalmatlan többcélú öntözésre (fagyvédelmi,

frissítő, színező, párásító öntözés).

44

7. A környezetkímélő gyümölcstermesztés technológiai elemei

Miután eltelepítettük a gyümölcsfákat, gondoskodnunk kell róluk. Az első két-három

évben a minél korábbi termőre fordításuk a cél, a továbbiakban pedig az, hogy a

termőképességüket és erőnlétüket minél tovább fenntartsuk. Ezt a célt szolgálja a

kiválasztott termesztéstechnológia. Tehát a termesztéstechnológia nem más, mint a kívánt

minőségű és mennyiségű gyümölcs előállításának érdekében végzett évi munkafolyamatok

egymásra épülő összessége és sorrendje, miközben maximálisan törekszünk arra, hogy a

gyümölcsfák igényeit kielégítsük.

Azt, hogy milyen termesztéstechnológiát alkalmazunk az környezet és vásárlók iránti

elkötelezettségünktől, valamint a termelési céltól (friss fogyasztásra, ipari feldolgozásra,

vegyes hasznosításra) függ. Feladata: a termesztési célnak megfelelően a lehetséges

mértékig irányítani és befolyásolni a gyümölcstermő növények életfolyamatait a

hatékonyabb és jövedelmezőbb termesztés érdekében.

A gyümölcstermesztés--technológia elemei:

Termőfelület-és termés-szabályozás;

Talajerő-gazdálkodás;

Növényvédelem;

Termés-betakarítás, áruvá készítés és tárolás.

Mindegyik elem megvalósításához több művelet elvégzése szükséges. Fontos a

termesztéstechnológiai műveletek elvégzésének időzítése a gyümölcstermőnövény

életfolyamatainak (fenológiai) szakaszaihoz, ugyanis minden egyes fenológiai szakaszban a

gyümölcstermő növényeknek meghatározott igényük van a természeti környezetükkel

szemben.

7.1. Termőfelület-és termés-szabályozás

A környezetkímélő gyümölcstermesztés-technológia alkalmazásakor előtérbe kerülnek a

fitotechnikai műveletek, amelyek a növényi részekkel közvetlen kapcsolatban lévő

termesztési beavatkozások összessége. Ide soroljuk a metszést, a metszést kiegészítő

műveleteket és a gyümölcsritkítást. E műveletek segítségével alakítjuk ki az eltelepített fák

termőfelületét (koronaformáját), fordítjuk minél hamarabb termőre gyümölcsfáinkat és

termőkorban többek között segítségükkel végezzük a termés-szabályozást, valamint a

növényápolást és a mechanikai növényvédelemben is fontos a szerepük. Tehát, a

45

fitotechnika célja: a gyümölcstermő növények megfelelő koronaformájának, illetve

termőfelületének kialakítása (a telepítés után 1-3 évig tart) és ennek a koronaformának a

fenntartása (a gyümölcsös működésének végéig tart).

A metszés. A gyümölcstermesztés technológiájának azt a munkafolyamatát, melynek

során: a gyümölcsfák egyes részeit visszavágjuk, ill. tőből eltávolítjuk, a termőrész-

berakódást és virágrügyképződést szabályozzuk, optimális rügyterhelést beállítjuk metszésnek

nevezzük. Ennek megfelelően két metszési módot különböztetünk meg: visszametszést és

ritkító metszést.

Visszametszés: A vesszők visszametszését mind a koronaalakítás időszakában, mind

pedig korona karbantartás, fenntartás időszakában végezzük.

A visszametszés mértéke lehet:

gyenge, ill. közepes: ilyenkor a vessző 1/3-át, ill. felét távolítjuk el. Az ily mértékű

visszametszés eredménye, hogy a végálló és oldalrügyekből hosszú vagy középhosszú

hajtásokat kapunk, a vesszők alsó oldalrügyeiből rövid hajtások és termőrészek képződnek;

erős: ebben az esetben a vessző 2/3-át metsszük le és eredményül a végálló és az alatta

lévő oldalrügyekből erős növekedésű, hosszú hajtásokat kapunk; minden rügy kihajt, de a

termőrész-berakódás elmarad;

nagyon erő vagy csonkra vágás: (1-3 cm hosszú részt hagyunk vissza); eredménye: rövid

szártagú (dárdák) termőrészek képződése.

A ritkító metszés mértéke szerint szintén lehet:

mérsékelt: ilyenkor a vízhajtások, a vesszők, esetleg a gallyazat kismértékű ritkítása

történik; az ilyen mértékű ritkítás nem vált ki számottevő reakciót a fánál;

középerős:a vesszők, gallyazat, ágak közepes erősségű ritkítására korlátozódik; ezzel a

hajtásnövekedést, ill. a termőrész-képződést serkentjük, a termőegyensúly kialakítása,

ill. fenntartása a cél;

erős: a vesszők, gallyak, ágak nagy részének eltávolítása; nagyon ritkán, esetleg igen

nagy virágzást megelőzően, vagy egyáltalán nem alkalmazzuk.

Figyelembe kell venni, hogy a ritkító metszésnek kisebb a növekedésre gyakorolt

hatása, mint a visszametszésnek. Minél fiatalabb részekre irányul a ritkítás, annál erősebb a

fán maradó részek növekedése.

A koronaalakító metszésnek nemcsak a művelési rendszernek megfelelő koronaforma

kialakítása, a mielőbbi térkitöltés és a minél korábbi termőre fordulás a célja, hanem ezzel

egyidejűleg olyan méretű és szerkezetű korona kialakítása, amely maximálisan megfelel a

környezetkímélő növényvédelem elvárásainak is, vagyis a könnyebb kézben tarthatóság, a

46

napfény- és permetlé által jó átjárhatóság és a fitotechnikai műveletek (mechanikai védelem)

könnyebb kivitelezhetősége. Az elültetett oltványok metszetlenül hagyása csak ott lehetséges,

ahol a megfelelő elágazásokat már a faiskolában kinevelték, illetve a szükséges térállás és

fényellátás biztosított.

A koronaalakító metszéskor az adott koronaformára jellemző törzsmagasságot, a sudár

helyzetét (ha van), a vázágak és termőgallyazat számát, valamint egymáshoz való viszonyát

kell figyelembe vennünk. A koronák kialakításánál célszerű néhány általános szabály

betartása:

A vezérvesszőt 4-6 rügy ráhagyásával mindig ott kell visszametszeni, ahol a következő

ágemeletet kívánjuk kialakítani. Ez a szabály már a törzsmagasság kialakítására is érvényes.

A vázágak kineveléséhez megfelelő erősségű vesszőkre van szükség, ennek érdekében a

gyenge 20-30 cm-es vesszőket erősebben 3-5 rügyre vágjuk vissza. A kellő erősségű

vesszőket (40-50cm hosszú) gyengébben (kb. a felső 1/3-át távolítjuk el), vagy visszametszés

nélkül csúcsrügyből neveljük.

A koronaszerkezet pontosabb és gyorsabb kialakítása érdekében hajtásválogatást kell

végezni, melynek során távolítsuk el a meredeken felfelé törő, konkurens, felesleges, sűrítő,

beteg, sérült vagy a törzsből előtörő hajtásokat és végezzünk metszést kiegészítő eljárásokat

(hajtáslekötözés, súlyozás stb.).

Ágcsoportos sudár nélküli (váza, katlan) vagy ágcsoportos sudaras (az oldalágak

egymás felett helyezkednek el) koronaformáknál, - az oldalágakat nem szabad egy pontból

indítani, mert az így kialakított vázágak könnyebben lehasadnak. A vázágak között legalább

15-20 cm legyen.

Hazai körülmények között ágcsoportos koronaformáknál egy vázág emelet szinten 3-4

vázágnál többet nem ajánlatos kialakítani, az erős árnyékolás miatt.

A fák magasságának korlátozását a sudárvessző eltávolításával, vagy vázágnak történő

lehajlításával oldhatjuk meg.

Ha a bogyós gyümölcsűeket bokor koronaformára kívánjuk alakítani, a vesszőket

erősen vágjuk vissza (15-20 cm-re), a jobb bokrosodás érdekében.

Azoknál a fajoknál, ahol a vesszők végén vegyes rügy található (almatermésűek, dió) és

a vesszőkből vázágat akarunk nevelni, távolítsuk el a csúcsrügyet. Ellenkező esetben a

képződött gyümölcs lefogja a vessző növekedését, kihajtásának irányát megváltoztatja.

Azoknál a koronaformáknál, ahol vázágat nevelünk (katlan, váza), a gallérágat

ugyanolyan módszerrel alakítsuk, mint a vázágakat (csúcsrügyből vagy visszametszve).

A sudaras koronaformák esetében mindig tartsuk be a „Zahn-féle" (1967) szabályokat:

47

A központi tengely vastagsága nem haladhatja meg a törzsvastagság 2/3-át.

Az oldalelágazás nem lehet vastagabb, mint a hozzá tartozó központi tengely

vastagságának fele, 2/3-a.

Az egymás felett elhelyezkedő vázágak közül a felső nem nyúlhat túl az alsó hosszának

2/3-án (az orsó alak megtartása).

A vázágak hossza nem haladhatja meg a sudár hosszának 2/3-át.

A karbantartó vagy fenntartó metszést termőkorban végezzük. A termőre fordulás után a

fák koronaalakjának fenntartása és térben tartása, valamint a termőegyensúly biztosítása

mellett azok jó erőnlétének, egészségi állapotának megtartása a cél. Az évenként

alkalmazandó metszés mértékét és módját az adott évjárat függvényében kell elvégezni, de

nem szabad figyelmen kívül hagyni az előző év hatásait sem. Azt sem szabad elfelejtenünk,

hogy a metszés hatásai nemcsak a metszés évében, hanem az azt követő év vagy akár évek

termésmennyiségére és minőségére, a fák kondíciójára közvetlenül és közvetve is hatnak.

Tehát a karbantartó metszés mértéke és módja függ: az előző év kondicionális viszonyaitól,

az előző évi terméstől, a termőrügy berakódás mértékétől, a hajtásnövekedéstől és a fák

általános kondíciójától.

A fák jó kondíciójának és egészségi állapotának nagy ellenségei a vízhajtások,

amelyek a fák idősebb részeinek kéreg alatti rejtett rügyeiből képződnek helytelen metszés

vagy agrotechnika eredményeként. Árnyékoló hatású, laza szövetű, fejletlen rügyekkel

berakódott hajtások ezek. Atka, levélbolha (körténél), levéltetvek, vértetű kiváló táptalajai.

Sok vizet, tápanyagot vonnak el az értékesebb koronarészektől, jelenlétükkel növelik a

júniusi hullást, rontják a virágrügy-differenciálódás esélyeit. Májusban-júniusban távolítsuk

el, ha lehet, kézzel tépjük ki, ezzel megelőzzük újabbak keletkezését.

A metszés időpontja. A fák metszését végezhetjük nyugalmi állapotban lombhullástól

rügyfakadásig (-5oC felett) ilyenkor fás metszésről beszélünk. A vegetáció különböző

időszakában végzett metszés – a zöldmetszés :

rügyfakadás után: koronaalakító metszésnél ajánlott. Termő fák esetében pedig, erős téli

fagykár után (almatermésűeknél zöldbimbós fenofázisig, más gyümölcsfajoknál

rügyfakadásig); teljes virágzás állapotban nem, mert kötődéscsökkenést eredményez. Az

őszi- és kajszibarack esetében rügyfakadás után, virágzás előtti állapotig ajánlatos

metszeni. Ilyenkor kevésbé fogékonyak a betegségekre;

sziromhullás után: a sziromhullás után 1-3 héttel magasságkorlátozás és végleges

magasságra való metszés esetén;

48

nyári hajtásválogatás: főleg az alakító metszés részét képezi (almánál június 2. fele,

csonthéjasoknál 20-25 cm-es hajtásméretnél), a fölösleges hajtások eltávolítása a cél. A

kedvezőtlenül elágazódó fajtáknál és almatermésűeknél a késő tavaszi fagyok esetén - a

júniusi hullás mérséklésére – hajtásvisszacsípést végzünk;

nyári metszés a perifériális helyzetű, függőleges hajtások eltávolítása (főleg alacsony

gyümölcsberakódásnál és egészséges lombozat esetén). A hajtásokat csak ritkítsuk,

semmilyen visszametszést ne végezzünk a nyár folyamán. A nyári metszés optimális

időszaka, amikor a hajtások zöme csúcsrügyben záródott: almánál július végétől-

szeptember elejéig; körténél július közepe; meggynél és cseresznyénél közvetlenül a

szüret után; szilvánál július és augusztus; őszibaracknál június végén, július elején,

valamint augusztus folyamán; kajszinál júliusban; a bogyós gyümölcsűeknél a szüret után

minél hamarabb. A nyári metszés eredménye: jobb megvilágítottság, jobb minőség, jobb

tárolhatóság; jobb színeződés; jobb virágrügy-differenciálódás, jobb permetezhetőség,

hatékonyabb növényvédelem.

A metszést kiegészítő eljárásokat akkor végezzük, ha a metszéssel nem tudunk kellő

eredményt elérni. A hajtáslekötözés vagy a vesszők kitámasztása: az alakító metszés és a

gyorsított termőre fordítás korszerű eljárásai; ugyanis a vízszintessel 45, 30o-os szöget bezáró

helyzetű vesszőkön a középső rész felé haladva csökken a hajtásnövekedés erélye és

növekszik a termőrész –berakódás.

Hajtáscsavarást, hajtásmegtörést (a háncs egy része épségben maradjon) végzünk, a

kiugróan erősen növekvő hajtások visszafogására Törzsbemetszést végzünk a háncs

folytonosságának megszakítására az egész fa vagy oldalelágazás növekedésgyengítése

céljából. Oldalkar-megtörést (roppantás): megerősödött oldalkar gyengítése céljából, de a kar

alsó felének folytonosságát megtartjuk.

Növény-egészségügyi szempontból fontos a metszés utáni sebkezelés. A sebek

gyógyulását több tényező befolyásolja: a fák kora (a fiatal, nem termő fák sebei gyorsabban

gyógyulnak); a fajta típusa (az elágazódásra kevésbé hajlamos fajták sebei lassabban

gyógyulnak); a korona mérete (kisebb, megvilágítottabb koronáknál gyorsabban megy

végbe); a metszési sebek helyzete (a magányos sebek lassabban gyógyulnak). A sebek

kezelésére gazdaboltban vásárolhatunk sebkezelő anyagot.

A metszés befejező munkafolyamatai: a nyesedék bezúzása, melynek előnye: a

tápanyagok visszaforgatása, hátránya, hogy a fertőzött anyagok a gyümölcsösben maradnak, a

nyesedék eltávolítása az ültetvényből.

49

Vannak olyan fitotechnikai beavatkozások, amelyek nemcsak a termőegyensúly

fenntartására szolgálnak, hanem az ültetvény egészségi állapotának fenntartásában is fontos

szerepet játszanak. Ilyen például a szamóca szüret utáni lombeltávolítása; a gyümölcstermő

fák és bokrok tő- és gyökérsarjainak eltávolítása; a letermett vesszők szüret utáni eltávolítása

(málna, szeder, korai érésű őszibarack); a sérült, beteg és fertőzött növényi részek eltávolítása

és megsemmisítése; törzstisztítás, kéregápolás; törzsvédelem vadkár és téli lehűlés ellen.

Termésszabályozás, kézi gyümölcsritkítás. A terméskötődési, illetve a

gyümölcshullási hajlam a fajok és a fajták genetikai tulajdonsága. A terméskötődés alapvető

feltétele a megfelelő virágsűrűség. Minél kisebb gyümölcsméretű a faj, annál nagyobb

terméskötődési százalék szükséges a megfelelő produktivitás biztosításához.

A túlkötődés esetén termésritkítást kell végezni, aminél figyelembe kell venni azt,

hogy a gyümölcsfajoknál létezik ún. természetes hullás.

Az almánál három hullási időszakot különböztetünk: tisztuló hullás, júniusi hullás,

szüret előtti hullás. A csonthéjas gyümölcsűeknél: tisztuló hullás, a megporzás után 4-6 héttel,

szüret előtt.

A megfelelő időben és mértékben végezve jobb gyümölcsméretet, minőséget és

rendszeres virágképzést eredményez. Optimális ideje a júniusi hullás után van,(a csonthéjas

gyümölcsűeknél ez egybeesik a csonthéjszilárdulással). Mértéke függ a gyümölcsök számától,

a fák kondíciójától, a fajták szüret előtti terméshullási hajlamától, a termőhelyi adottságoktól,

időjárási körülményektől. A kézi gyümölcsritkításnak a növényvédelem szempontjából is

fontos szerepe van, hisz amikor a ritkítást végezzük, akkor elsősorban a fertőzött, beteg

gyümölcsöket távolítjuk el, ezzel a betegségek, kártevők további szaporodását

akadályozhatjuk meg, amivel csökkenthetjük a vegyszeres kezelések számát.

7.2. Talajerő-gazdálkodás

A talajerő-gazdálkodás az az eljárás, amikor a talaj termőképességét helyes

talajműveléssel, tápanyag-utánpótlással (trágyázással), vízgazdálkodással (öntözéssel),

okszerű talajhasználattal megjavítjuk, fenntartjuk.

Talajművelés. A talajművelés célja: a talaj kedvező fizikai, kémiai és biológia

állapotának megteremtése. Fő követelmény, hogy természetbarát legyen, és nem

feledkezhetünk meg arról sem, hogy gyümölcstermő növényeink gyökérzete számára a

minimális talajművelés a legkedvezőbb talajápolási eljárás.

50

A talajműveléshez tartozik minden olyan tevékenység, amelyet az ültetvények

talajával kapcsolatosan végeznek:

a telepítés előtti talaj-előkészítés (erről már volt szó,

a trágyafélék talajba munkálása,

a talajlazítás,

a gyomirtás,

a fűtakaró gondozása,

a mélylazítás,

a vegyszeres gyomirtás (a környezetkímélő technológiák használatánál vitatott és

szigorú feltételekhez kötött),

a gyümölcsös talajának különböző anyagokkal való takarása.

A talajművelés feladatai:

a talaj termékenységének fenntartása és javítása;

a talajszerkezet megőrzése a talajtömődöttség megszüntetése, a levegőzöttség,

vízgazdálkodás javítása;

a tápanyagok kedvező körforgásának biztosítása.

A gyümölcsösök talajának műveléséhez, különösen a művelési mélység helyes

megválasztásához ismerni kell a gyümölcstermő növények gyökérrendszerének fejlődési és

elhelyezkedési sajátosságait. Figyelembe kell venni a csapadékviszonyokat és a talaj

kötöttségét is

A környezetkímélő gyümölcstermesztésben a következő talajművelési módokat

alkalmazzák:

mechanikai (feketeugaros vagy nyitott) talajművelés (csak kivételes helyzetekben);

vegyszeres (kémiai) talajművelés, ami a gyomirtásra korlátozódik (elsősorban a

környezetkímélő, zöld jelzésű herbicidek alkalmazása megengedett, a lehető legkisebb

területen és legkisebb mennyiségben);

takarásos (biológiai) talajművelés.

A gyakori mechanikai talajművelés rontja a talaj szerkezetét, jelentős nedvesség

vesztességgel jár, gyökérkárosodást okozhat, negatívan hat a talaj szerves-anyag

gazdálkodására és biológiai aktivitására. Ma már csak az öntözetlen gyümölcsösökben és laza

homoktalajú gyümölcsösökben alkalmazzák az ültetvény teljes területén. A fasávok

mechanikai talajművelése oldalazó talajmaró és forgóboronák alkalmazásával azonban

elterjedt. A telepítés előtti mechanikai talajművelésre pedig a jövőben is szükség lesz.

51

A mechanikai talajművelés gyakorisága függ a gyomosodás mértékétől. Évente

átlagosan akár 5-8 alkalommal szükség lehet elvégzésére a gyomok növekedésétől függően

(15-20 cm magasságig). A művelést leggyakrabban kultivátorral végzik 8-15 cm mélységben.

Ezenkívül ősszel évente-kétévente altalajlazítást is végeznek 40-60 cm mélységben.

Leggyakrabban a trágyák bedolgozására is ekkor kerül sor. Az altalajlazítás intenzív

ültetvényekben gyökérkárosodást okozhat, ezért csak a sorközökben, a törzstől 100–150 cm

távolságban végezhető biztonságosan. Csökkenthető a gyökérkárosodás mértéke, ha évente

váltott sorközben kerül sor az altalajlazításra.

A vegyszeres talajművelés (gyomirtás) csak korlátozottan, kiegészítő jelleggel

alkalmazható a környezetkímélő termesztésben és a fasávok (60-150 cm) herbicides

gyommentesítésére korlátozódik. A vegyszerek alkalmazásánál figyelembe kell venni, hogy a

fiatal ültetvények, a csonthéjas- és a bogyósgyümölcsű fajok - a sekély gyökérzetük miatt -

érzékenyek a herbicidekre.

A kijuttatott herbicid mennyisége és kombinációja függ:

a talaj szerves-anyag tartalmától,

a talaj kötöttségétől,

a gyomflóra összetételétől (gyomfelvételezés szükséges és a herbicidek rotációja),

a csapadékviszonyoktól,

a gyümölcsfaj és az alany érzékenységétől.

Nagyon fontos a kijuttatás időzítése. A gyomok tömeges kelése előtt kell a

herbicideket a talajba dolgozni.

Elsősorban a környezetkímélő, zöld jelzésű herbicidek alkalmazása megengedett,

ezektől eltérni csak bizonyos határok között, ellenőrzés mellett lehet.

Gyümölcsösökben az alkalmazás módja szerint szelektív és totális hatásuk alapján kontakt és

felszívódó gyomirtó vegyszereket használnak. Integrált ültetvényekben a levélen keresztül

felszívódó gyomirtó szerek használata gyakori (15-20 cm gyommagasságnál). A fasávok

kezelésére a glifosat és glufosinat-ammónium-tartalmú szerek engedélyezettek.

Takarásos (biológiai) talajművelés – talajkímélő, természetbarát művelési forma,

melynél a gyümölcsös talajának egy részét vagy annak egészét növényekkel vagy különböző

takaróanyagokkal fedjük. Ez felel meg legjobban a környezetkímélő gyümölcstermesztés

alapelveinek. Két módja ismeretes, de a kettő kombinációja is elterjedt: a sorközök

gyepesítése és a fasávok növényi eredetű anyagokkal (mulccsal) vagy fekete fóliával takarása.

Mindkét takarásos talajművelési módnak vannak előnyei és hátrányai.

A gyepesítés előnyei:

52

állandó művelhetőség, időjárástól függetlenül;

javul a talaj szerkezete, levegőzöttsége és a talajélet aktivitása;

csökken a tápanyagok kimosódása és az erózió;

javul a tápelemek természetes körforgalma (nitrogén visszaforgatás a kaszálék által);

élőhelyet biztosít a hasznos élőlények számára, ezzel javulnak a biológiai

növényvédelem esélyei.

A gyepesítés hátrányai:

nagyobb az ültetvény vízigénye (akár 30%-al), ezért öntözés nélkül csak megfelelő

csapadékviszonyok között (700-800mm) kivitelezhető;

kedvez a gombás betegségek elterjedésének;

a fűtakaró az első 3-5 évben 40-60 kg többlet nitrogén-hatóanyagot igényel;

ápolása szükséges, ami tavaszi fogasolásból és őszi altalajlazításból áll;

gyakori kaszálása szükséges, állandóan röviden kell tartani, magassága ne haladja meg a

10-15 cm-t. A kaszálások száma mérsékelhető, ha mérsékelt növekedési erélyű és kis

kaszálási igényű fűfajokból alakítjuk ki a gyepet. Ezenkívül a fűfajoknak jó önfelújító

készséggel, alacsony táp- és vízigénnyel, kell rendelkezniük, bírniuk kell a taposást és a

beárnyékolást. Nálunk a természetes gyomflórából kialakított sorközfüvesítés terjedt el.

A korona alatti terület (fasávok) takarása történhet szalmával, fahánccsal, forgáccsal

vagy a sork kaszálásából származó kaszálékkal. A takaró anyagot (mulcsot) legalább 10-15

cm vastagon kell a fasávra 1-1,5 m szélesen teríteni. A takarásból több előny is származhat:

véd a gyomosodás ellen;

csökkenti a talaj párolgását és hőingadozását, javítja a vízellátást;

kedvezően hat a talaj biológiai aktivitására.

A talajtakarás hátrányai is ismertek:

a mulcs alatt gyakori a rágcsálók felszaporodása;

nő a kisugárzási fagyok veszélye;

2-3 évente cserélni kell, mert a rothadó mulcs betegségek forrása lehet;

a gyökerek közelében feldúsul a kálium, ami kedvezőtlenül hat a gyümölcsök

tárolására.

A bakhátas művelésű szamócaültetvényekben a talaj feketefóliás takarása terjedt el. A fekete

fóliás talajtakarás hátránya, hogy a fólia széle mentén a talajművelés és egyéb gépi munkák

végzése nehézkes, és nagy óvatosságot igényel.

Tápanyag-gazdálkodás és utánpótlás. A tápanyag-gazdálkodás a talajoknak azon

tulajdonsága, hogy a rajta és benne élő szervezeteket tápanyagokkal képes ellátni.

53

A gyümölcstermő növények kiegyensúlyozott növekedéséhez, megfelelő minőségű és

mennyiségű terméshozásához elengedhetetlen, hogy a gyümölcsösök talajában a tápelemek

megfelelő mennyiségben, formában és arányban legyenek jelen. A talajban levő tápelemek

(makro-, mezo- és mikroelemek) mennyisége, megfelelő aránya és felvehetősége elsősorban

tápanyag-utánpótlással szabályozható. A tápanyag-utánpótlás meghatározó tényezői tehát a

talaj tápanyag-ellátottsága és tápanyag-szolgáltató kapacitása. A gyümölcsösök tápanyag

utánpótlásának szükségszerűségét a nagy ültetvénysűrűség, a nagy termőképességű intenzív

gyümölcsösök megjelenése, a minőséggel szemben támasztott magas követelmények,

valamint a tárolási problémák indokolják. Tápanyag- utánpótlásnál fokozott figyelmet kell

fordítani a környezetvédelmi előírások betartására.

A környezetkímélő gazdálkodásban a gyümölcsfák tápanyagellátása a talaj

természetes tápanyagtartalmán és tápanyagszolgáltató képességén múlik. A

tápanyagszolgáltató képességet a talaj típusa, humusztartalma, szerkezete és biológiai

aktivitása egyaránt befolyásolja, csakúgy, mint a gyökérzóna (rizoszféra) tulajdonságai. A

termesztés során, a talaj folyamatos tápanyagszoltáltató funkciójának nagyon jelentős szerep

jut.

A talajok tápanyag-ellátásában jelentős szerep jut a kolloidoknak. A szerves kolloidok

a humuszkolloidok, míg a szervetlenek az agyagásványok, a kovasavak és különféle

ásványtörmelék. Közös jellemzőjük, hogy tömegükhöz képest rendkívül nagy fajlagos

felülettel rendelkeznek. Jelentőségük abban rejlik, hogy a talaj különböző kémiai

tulajdonságait meghatározó folyamatok a felületükön játszódnak le. Nem tápanyagok, csak

növelik a talaj tápanyag-szolgáltató képességét.

A gyümölcstermő növények hosszú évtizedekig azonos helyen tenyésző

monokultúrák. A talaj tápanyag-ellátás szintje nemcsak a folyó évi terméshozamot és

gyümölcsminőséget befolyásolja, hanem kihat a következő évekre is. Mind tápanyag-

utánpótláskor, mind pedig talajvizsgálatkor figyelembe kell venni, hogy az erősebb

növekedésű alanyon álló gyümölcsfák gyökereinek zöme a 0-60 cm-es, a gyenge

növekedésűeké a 0-40 cm-es, a bogyós gyümölcsűeké 70-90%ban a 0-30 cm-es talajrétegben

van. A gyümölcstermő növények gyökérzetének kicsi a hajszálgyökér sűrűsége, ezért

tápanyag- és vízfelvevő képessége kisebb, mint a lágy szárú konkurens gyomoké. Az

almatermésűek gyökérsűrűsége kisebb, mint a csonthéjas és bogyós gyümölcsfajoké. A

tápanyagfelvételben meghatározó szerepe a 0,1-0,4mm hosszú és 0,3—1,0 mm átmérőjű,

világos színű hajszálgyökereknek van a rajtuk elhelyezkedő gyökérszőrökkel (aktív felület);

A tápanyag utánpótlás feladatai:

54

optimális szinten tartani a talajtermékenységét;

elősegíteni az ültetvény termőképességének minél teljesebb kihasználását;

növelni a termésbiztonságot, csökkenteni a szakaszos terméshozás mértékét;

javítani a gyümölcs minőségét és tárolhatóságát.

A tápelemekkel való ellátottság fokozható a talajban a növények számára felvehetetlen

állapotban levő tápanyagok felvehetőségének javításával, ami különböző agrotechnikai

műveletekkel érhető el, így például öntözéssel, talajlazítással, meszezéssel.

A tápanyag-utánpótláson túl, a környezetkímélő termesztésben fokozott figyelmet kell

fordítani a talaj szerves-anyag tartalmának megőrzésére, esetleg javítására. Az

istállótrágyázás, mint az egyik hagyományos trágyázási mód, segít a talaj szerves-anyag

gazdálkodásának fenntartásában, a talaj biológiai aktivitásának erősítésében. E célból a termő

ültetvényekben mechanikai talajművelés esetén 2-3 évenként, ősszel 30-50t/ha szerves trágya

bedolgozása ajánlott. A gyepesítés teljes mértékben képes pótolni a szervestrágyázást.

A csepegtető öntözésre berendezett ültetvényekben a tápanyag-utánpótlásra a

tápoldatos öntözés a legmegfelelőbb módszer. Az öntözővízzel kijuttatott műtrágya az

optimálist közelítő vízellátással igen hatékonyan érvényesül. Mivel a műtrágya közvetlenül a

gyökérzónába kerül, így kevesebb hatóanyaggal is jó eredmény érhető el. Tápoldatos

öntözésre csak maradék nélkül oldható műtrágya alkalmas.

A szakszerű, ésszerű, környezetkímélő tápanyag-utánpótlás a növények igényéhez

igazodik, figyelembe veszi a környezeti adottságokat, a talaj természetes tápanyag-

ellátottságát és gondot fordít arra is, hogy gazdaságos legyen a termelő számára, ugyanakkor

maximálisan figyelni kell a környezeti elemek, elsősorban a felszíni és felszín alatti vizek

védelmére. Ez alapvetően talaj-és növényvizsgálatokra alapozott trágyázási szaktanácsra

építve érhető el. A talaj tápanyagvizsgálatot 3-5 évente ajánlatos (a fák kondíciója és az

esetleges hiánytünetek, a gyümölcsök minősége tárolhatósága, a termés mennyisége lehet

ebben útmutató), míg növényvizsgálatokat elég kétévente elvégeztetni.

Tápanyagmérleg-számításhoz figyelembe kell venni az egyes gyümölcsfajok tápelem

igényét is (7. táblázat).

7. táblázat

Szükséges tápanyagmennyiség 1 t gyümölcs előállításához (Soltész 1997)

Gyümölcsfaj N P2O5 K2O

kg/t

Alma 1,5 0,5 2,0

55

Körte 1,5 0,5 2,0

Őszibarack 2,5 1,0 5,0

Kajszi 3,0 0,8 5,0

Szilva 3,0 1,0 5,0

Meggy 4,0 1,0 4,0

Cseresznye 4,0 1,0 4,0

Mandula 10,0 1,5 12,0

Dió 9,0 1,5 10,0

Gesztenye 10,0 1,5 6,0

A gyümölcsfajok elsősorban nitrogén (N)-, kálium (K)- és kalcium (Ca) igényesek.

A nitrogéntrágyázás központi helyet foglal el a gyümölcsösök tápanyag-utánpótlásában, hisz

a nitrogén egyaránt hat a növények generatív és vegetatív teljesítményre. A gyümölcsfajok

többségénél a hajtásnövekedés mértéke, a terméshozam nagysága és a gyümölcsminőséget

meghatározó legtöbb tulajdonság alakulása egyértelmű összefüggésben van a

nitrogénellátottsággal.

A gyümölcstermő növények a nitrogént elsősorban nitrát és ammónium formájában

veszik fel. A gyümölcsfák nitrogénellátásának három kritikus időszaka ismeretes: a kihajtástól

a terméskötődésig; az intenzív hajtás- és gyümölcsnövekedés időszakában; nyár végétől a

lombhullásig. Meghatározásánál fontos: a talaj humusztartalma, tervezett termésmennyiség, a

talaj kötöttsége és a levelek nitrogéntartalma (tapasztalati szorzók). A nitrogénhiányt

vizuálisan is nagyon könnyen felismerhetjük. Reutilizálható tulajdonsága révén hiánya a

hajtások alsó, vagyis idősebb levelein jelentkezik. A levelek kicsik, kezdetben világoszöldek,

majd elsárgulnak. A túlzott nitrogénellátottság sem kedvez a növények számára, ugyanis

ionantagonista révén gátolja a gyümölcstermő növények foszfor-, kálium- és

kalciumfelvételét, tehát ezekből a tápelemekből ebben az esetben relatív hiány lép fel.

Kedvező talajtermékenység mellet 50-70 kg/ha hatóanyagnál többet nem használnak.

A talajfelszínre szórva juttatják ki: 40-60kg/ha-ig egyszerre: kora tavasszal, nagyobb

mennyiséget megosztva: kora tavasszal, május második fele, nyár vége, kora ősz. Termőre

fordulásig fánként, termő ültetvényeknél teljes területre történik a kiszórás.

A nitrogén és a kalcium mellett a kálium a legnagyobb mennyiségben szükséges

tápelem, különösen a csonthéjasgyümölcsű fajok számára. A kálium kiemelkedő szerepet tölt

be a növények fehérje- és szénhidrát-anyagcseréjében és a sejtek só- és vízháztartásában.

56

Nagyon sok gyakorlati megfigyelés is alátámasztja, hogy a kedvező kálium-ellátottságú

gyümölcstermő növények szárazság- és fagytűrőbbek, s a gombás betegségekkel szemben is

ellenállóbbak, ami nagyon fontos a környezetkímélő termesztés szempontjából.

Mivel a kálium is a reutilizálható tápelemek körébe tartozik, ezért akárcsak a

nitrogénnél, a hiánytünetek először a hajtások legalsó, idős levelein fejlődnek ki és

fokozatosan haladnak a csúcs felé. Nagyfokú káliumhiány esetén a levelek jelentős része elhal

(nekrotizálódik), és idő előtti lombhullás is bekövetkezhet. Az alacsony terméshozam és az

apró gyümölcsméret a hiányos káliumellátottsággal hozható összefüggésbe.

A túlzott káliumtrágyázás a K/N, K/Mg és K/Ca antagonizmus miatt nitrogén-,

magnézium- és kalciumhiányt idézhet elő, az utóbbi az almák hússzilárdságát és

tárolhatóságát nagymértékben ronthatja.

A kalcium a gyümölcsminőséget leginkább meghatározó tápelem. A leépítő jellegű

anyagcsere-folyamatok sebességét csökkenti. A kedvező kalciumellátottságú gyümölcsök

légzésintenzitása kisebb, hosszabb ideig tárolhatók, kevésbé fogékonyak a fiziológiai eredetű

megbetegedésekre. A kalcium tápelem reutilizálhatósága minimális, ezzel magyarázható a

levelek kalciumtartalmának fokozatos növekedése a vegetáció folyamán. A gyümölcstermő

növények esetében hiánytüneteit még nem írták le. A gyümölcsök élettani és tárolási

betegségei összefüggenek a hiányos kalciumellátottsággal, mégsem a kalciumhiány közvetlen

tünetei.

A magnézium a klorofill alkotórészeként fontos szerepet játszik a gyümölcstermő

növények asszimilációjában, szervesanyag-képződésében. A gyümölcstermő növények

magnéziumellátottságát a talaj kémhatása, a talaj felvehető magnézium-, kálium- és

kalciumellátottsága, a talaj nedvességviszonyai, az alanyok és fajták eltérő igényei

befolyásolják döntő mértékben. A magnézium a gyümölcstermő növényekben reutilizálható

tápelemnek számít. Hiánya legtöbbször a K/Mg ionantagonizmus eredménye. A gyakorlati

tapasztalatok szerint a látható magnéziumhiány-tünetek a hajtásnövekedés befejeződése után

jelennek meg, és súlyosabb esetekben a hosszú hajtások – néhány csúcslevél kivételével –

augusztus végére felkopaszodnak, a fák gyümölcsei aprók, gyenge minőségűek, idő előtt

érnek és gyakran erősen hullnak. Magnéziumhiánnyal leggyakrabban alma-, körte-,

cseresznye-, meggy-, málna- és pirosribiszke-ültetvényekben találkozhatunk.

A kalcium- és magnéziumtrágyázás akkor indokolt, ha a talaj hidrolitos savanyúsága

nagyobb 4- nél. Meghatározásánál fontos az Arany-féle kötöttségi szám. Termő években: 5-

10t/ha CaCO3 -nál többet nem ajánlatos (a túlzott meszezés kedvezőtlen Ca/Fe antagonizmus

57

miatt). A szükséges Mg mennyisége a kötöttséggel arányosan nő. Hiány esetén 30-60 kg

hatóanyag (Mg)/ha kijuttatása javasolt.

A foszfor kiemelkedő élettani szerepe ellenére viszonylag kis mennyiségben szükséges

a gyümölcstermő növények számára. Aktívan részt vesz a növények energia- és szénhidrát-

gazdálkodásában, a reproduktív szervek képzésében. A foszforellátottság pozitívan

befolyásolja a gyümölcsök hússzilárdságát és tárolhatóságát.

A foszforhiány tüneteit szabadföldi körülmények között eddig alig tapasztalták. Erre

az lehet a magyarázat, hogy egyre több gyümölcsfaj esetében sikerült bizonyítani a fákkal

együtt élő gombafonalak jelenlétét (mikorriza), amelyek segítségével a növények

hatékonyabban tudják hasznosítani a talaj foszfortartalmát.

A talajba juttatott nagy mennyiségű foszforműtrágya a P/Zn és P/Fe antagonizmus

miatt hiányos cink- és vasellátottságot okozhat.

Az ültetvény tényleges tápanyag-ellátottságát levélvizsgálattal ellenőrizhetjük. A

fontosabb gyümölcstermő növények kedvező tápelem-ellátottságát a 8. táblázat tartalmazza.

8. táblázat

Kedvező tápelem-ellátottsági értékek a levelekben (Soltész 1997)

Gyümölcsfaj N P K Ca Mg

% / szárazanyag

Alma 2,1-2,5 0,15-0,16 1,2-1,5 1,2-1,6 0,25-0,40

Körte 2,0-2,5 0,16-0,20 1,2-1,6 1,2-1,6 0,25-0,40

Őszibarack 2,8-3,6 0,20-0,25 2,1-2,9 1,9-2,6 0,40-0,60

Szilva 2,4-3,1 0,18-0,23 2,1-2,9 2,0-3,0 0,30-0,60

Cseresznye, meggy 2,4-3,1 0,25-0,35 1,4-2,0 1,6-3,0 0,40-0,70

Dió 2,4-3,2 0,18-0,24 1,8-2,4 1,5-2,0 0,30-0,80

Szamóca 2,5-3,0 0,20-0,30 1,0-1,5 0,8-1,4 0,20-0,40

Málna 2,6-3,0 0,20-0,30 1,0-1,5 0,8-1,5 0,30-0,40

Fekete ribiszke 2,6-3,0 0,25-0,30 1,5-1,7 1,5-2,5 0,25-0,30

Piros ribiszke 2,4-2,7 0,20-0,30 2,0-2,6 1,5-2,0 0,30-0,40

Tehát ahhoz, hogy ne adagoljuk túl a tápelemeket, de gyümölcstermő növényeink

mégis optimális mennyiségben megkapják azokat, tudnunk kell:

a megtermelni kívánt gyümölcs mennyiségét t/ha-ra vonatkoztatva;

58

a tápanyag-kivonási értékeket 1 tonna gyümölcs előállításához, figyelembe véve a

talajok kötöttségét, humusztartalmát, kémhatását, mésztartalmát, valamint;

a módosító faktort, amely a levélanalízis eredménye alapján veszi számításba a

növényeink aktuális ellátottságát.

E három adat szorzata adja meg nekünk azt a tápanyagmennyiséget, amelyet megfelelő

időközönként ki kell juttatnunk ahhoz, hogy ültetvényünk a lehető leghosszabb ideig

gazdaságosan teremjen.

A tápelemek többségét a növények gyökereiken keresztül ionos formában veszik fel,

de képesek felvenni leveleik útján is. A legtöbb mikroelem (Fe, Mn, B, Cu, Zn, Mo, Ti)

esetében relatív hiány figyelhető meg, mert felvehetőségük – diszharmónia esetén – az ismert

ionantagonizmusok (P/Zn, Ca/B, Ca/Fe, Ca/Zn, Fe/Mn) miatt korlátozott. Ezért ezeket a

mikroelemeket permetezéssel kelát típusú vegyületek formájában (pl. vaskelátok,

cinkkelátok) juttatják ki intenzív hajtásnövekedés idején, 20-25oC hőmérsékleten, 10-14

naponként.

A mikroelemek közül a vasat (Fe) igénylik a legnagyobb mennyiségben a

gyümölcstermő növények, ezért inkább a mezoelemek csoportjába soroljuk. A

fotoszintézisben és a terminális oxidáció (mitokondriális légzés) folyamatainak

redoxirendszerében tölt be fontos szerepet.

Gyakorlatilag nem reutilizálható tápelem, ezért a vashiánytünet tipikus klorózis (a

levelek kivilágosodnak) formájában először a hosszú vegetatív hajtások fiatal, csúcsi levelein

jelentkezik. Súlyosabb esetben a levelek teljesen kifehéredhetnek, ilyen már a tápelem

pótlásával sem lehet a folyamatot visszafordítani, a gyümölcsfa növekedése visszamarad, a

gyümölcsök kisméretűek és túlzottan színezettek lesznek. A vashiányra legérzékenyebb

gyümölcsfajok az alma, a körte, a birs, a cseresznye, az őszibarack, a szilva, a szamóca és a

málna. A talaj magas pH-értékén és mésztartalmán kívül elősegítheti a vasklorózis fellépését a

talaj levegőtlensége, a túlöntözés, az öntözővíz magas bikarbonát- és nátriumtartalma és az

intenzív hajtásnövekedés idején fellépő szélsőséges időjárás.

A cinkhiány (Zn) a gyümölcstermesztésben a vashiány (mindkettő legtöbbször relatív)

mellett a legrégebben ismert mikroelemhiány-tünet. Köztudott, hogy a cink számos enzim

alkotórésze. Hiánya a növekedésszabályozó anyagok képződését csökkenti, és ennek

következtében növekedési rendellenességek lépnek fel: a gyümölcsfák jellegzetes

törpeszártagúságát (rövid szártagú hajtások képződése) okozza. Fokozott cinkhiány esetén

erősen csökken a gyümölcsfák termőképessége. A fákon a gyümölcsök aprók és deformáltak

lesznek. A tünetek leggyakrabban az alma-, birs-, szilva- és őszibarack-ültetvényekben lépnek

59

fel. A mangán (Mn), annak ellenére, hogy csak mikrogrammnyi mennyiségben szükséges

a gyümölcstermő növényeknek, fontos szerepet tölt be azok anyagcseréjének oxidációs-

redukciós folyamataiban. Alacsony reutilizálhatósága miatt hiánya a vashiányhoz hasonló és

csak a fiatal leveleken jelentkezik. A talaj lúgos kémhatásának csökkenése kedvező a mangán

felvételére. Elsősorban a csonthéjasgyümölcsű fajok (főleg az őszibarack, szilva, cseresznye,

meggy) és a málna érzékenyek a hiányára.

A réz (Cu) fontos alkotórésze több enzimnek, ezért nélkülözhetetlen a növényi

anyagcsere oxidációs-redukciós folyamataiban (pl. fotszintézisben). A rézhiány a

vashiánytünethez hasonlóan klorotikus elváltozásokat okoz. Súlyos rézhiánynál a

hajtáscsúcsok kicsiny klorotikus levelei összesodródnak, elbarnulnak és lehullanak. Laza

homoktalajokon, körte-, alma-, szilva- és cseresznyeültetvényekben lép fel leggyakrabban. A

talaj réztrágyázása a gyors megkötődés miatt általában nem hatékony, ezért szükség esetén a

réztartalmú növényvédő szerek használata vezethet sikerre.

A gyümölcstermő növények esetében szólnunk kell a bór jelentőségéről. Kiemelkedő

szerepe van a növekedést szabályozó anyagok képzésében.. A bór stimulálja a generatív

folyamatokat, a pollentömlő kihajtását és fejlődését. A gyümölcsfák bórszükséglete a

virágszervek fejlődése, a megtermékenyülés és a gyümölcsök sejtosztódása idején jelentős.

A bór kevésbé mobilizálható tápelem. Hiánya a fiatal, osztódó növényi részeken jelentkezik.

Jellemző tünete a hajtáscsúcsok csökkent növekedése, majd elhalása. A bór hiányára a

gyümölcsfajok közül az alma, a körte, a szilva és a málna a legérzékenyebb. Bórhiány

elsősorban a laza, homokos és meszes talajokon várható. A száraz időjárás szintén nehezíti a

bórfelvételt. A gyümölcsfák hiányos bórellátottságának javítására talajtrágyázás és

lombtrágyázás egyaránt szóba jöhet.

A szervestrágyázás. A gyümölcsösök szervesanyag-utánpótlásában egyre nagyobb

szerepet játszanak az ültetvényben képződött (a sorközök kaszálása során) és bedolgozott

szerves anyagok. Az istállótrágyát korlátozott mennyisége és kijuttatásának magas költsége

miatt inkább csak alaptrágyázáskor alkalmazzák, bár a gyakorlat azt mutatja, hogy ültetés

után a gyümölcsfák megeredését és fejlődését szolgálja, ha az első két évben 10–20 kg érett

istállótrágyával takarjuk a fasorokat (árnyékoló trágyázás). Termő ültetvényekben

mechanikai talajművelés esetén 2-3 évenként 30–50 t érett istállótrágya használata kedvező

hatású a tápanyag-gazdálkodásra. A nagy mennyiségű istállótrágya használata után

gyakorlatilag hároméves utóhatással számolhatunk a tápanyagszükséglet tervezésénél.

A komposzttrágyák, a tőzeg és az egyéb szerves anyagok felhasználása is kisebb

jelentőségű. A lehulló lombozattal és egyéb növényi szervekkel jelentős mennyiségű,

60

viszonylag könnyen bomló szerves anyag jut minden évben a gyümölcsös talajába. A

felaprított nyesedék szintén értékes humuszképző anyag.

A nyugat-európai tapasztalatok alapján elmondható, hogy kedvező humuszállapotú

talajokon füvesítés, öntözés és a mérsékelt műtrágyázás együttes hatására a gyümölcsösben

olyan mennyiségű szerves anyag marad vissza, amely biztosítja a kedvező szervesanyag-

gazdálkodást.

Öntözés. Az öntözés – épp úgy, mint a tápanyag-utánpótlás – gyümölcstermesztés

rendkívül fontos, elmaradhatatlan részét képezi. Ez érthető, ugyanis a természetes

vízviszonyok a művelt területek nagy részén nincsenek összhangban a növények

vízigényének megfelelő optimális vízállapottal. A nyári csapadékösszeg az évi összegnek az

55-65%-a, ami elvileg a legtöbb gyümölcstermő növényünk számára elég lenne, de köztudott,

hogy a csapadék térbeli, időbeni eloszlása nem egyenletes; a vegetációs periódus elején és

végén esik a legtöbb csapadék, ezért az öntözés fontos eszköze az eredményes

gyümölcstermesztésnek. A környezetkímélő technológiák alkalmazásánál mindig nagy

figyelmet kell fordítani az öntözés hatékonyságán túl a környezeti elemek (pl. talajok)

megőrzésére és védelmére is.

Nincs feltétlenül szükség az egész tenyészidőben az öntözésre. Az öntözés igényéről

az ariditási tényező ad tájékoztatást, ha értéke 1-nél nagyobb, vagyis a párolgás mértéke

meghaladja a vízutánpótlás mértékét, akkor kell öntözni). Ezt nevezzük vízpótló öntözésnek.

Ilyenkor a gyökérzóna vízkészletének növelése a cél (40-80, ill. 20-30 mm). .Különösen a

növények kritikus fejlődési szakaszában van nagy jelentősége.

Az öntözés a termés mennyiségének növelésén túl lehetőséget ad a minőség javítására

is. Nem szabad azonban elfeledkezni arról, hogy az öntözés nemcsak nagyobb termés elérését

teszi lehetővé, hanem a talajra gyakorolt kedvező, vagy kedvezőtlen hatások útján növelheti,

vagy csökkentheti a talajok termékenységét. Az öntözés megváltoztatja a talaj hő-, víz-, és

levegőgazdálkodását, hatással van a talaj vízforgalmára, fizikai és kémiai tulajdonságaira,

ezeken keresztül természetesen termékenységére is. A talajadottságok mellett nagyon fontos a

talajvíz mélységének és minőségének, az öntözővíz összetételének ismerete is a megfelelő

öntözési gyakorlat kialakításához.

Az öntözés hatása legközvetlenebbül a talaj nedvességtartalmának megváltozásában

érzékelhető. Helyes öntözés esetén megnő a talaj hasznosvíz-készlete, ezzel együtt nő a

tápanyagok feltáródása, nő a talaj biológiai aktivitása is. Az öntözés elősegítheti a tápanyagok

feltáródását, felvehetőségét, de okozhatja a tápanyagok káros kimosódását (főleg ásványi

nitrogén esetén) is. Túlöntözött talajokban a levegőtlenség miatt bekövetkező kedvezőtlen

61

mikrobiológiai folyamatok hatására csökkenhet a tápanyagok felvehetősége. A talaj kémiai

tulajdonságainak ismeretén túl nagyon fontos az öntözővíz minőségének megismerése ahhoz,

hogy elkerülhető legyen a talaj kémiai tulajdonságainak kedvezőtlen megváltozása. Míg az

öntözés kedvező hatásai általában az öntözés évében, addig a káros hatások több évre,

hosszabb időszakra változtatják meg a talaj sajátságait.

Környezetvédelmi szempontból az öntözés talajra gyakorolt káros hatásait a

következőkben foglalhatjuk össze:

Tartós öntözés előidézheti a talajszerkezet leromlását, a talaj tömődötté válik.

Csökken a levegőzöttsége, így csökken a termékenysége, másfelől megnehezíti a

talajművelést is;

Az öntözéssel megnő a lefelé szivárgó víz mennyisége, ami elősegíti a tápanyagok

mélyebb rétegekbe vagy a talajvízbe való kilúgzását.

A kalcium-kilúgzódás hatására nő a talaj savanyúsága, romlik a szerkezete. A sós

öntözővíz vagy a felemelkedő sós talajvíz hatására másodlagos sófelhalmozódás és

szikesedés jöhet létre, ami szintén jelentősen lerontja a talaj szerkezetét.

Tehát csak a célzott, szigorúan szükségszerű öntözés és a racionális vízfelhasználás mellet

tudjuk a környezetet minimálisan terhelni.

Az öntözésnek a vízpótláson kívül egyéb kedvező hatása is lehet a növényállományra.

Ma, a korszerű ültetvényekben több célból is öntözhetünk. Végezhetünk:

Frissítő, kondicionáló öntözést a mikroklíma szabályozása céljából napi 1-3

alkalommal néhány mm-t juttatunk ki.

Színező öntözést az antocián-képződés elősegítése céljából. Száraz melegben napi 7-

10 alkalommal 0,5-1,0 mm vízadagokkal permetezve végezzük a harmat felszáradása

után kezdjük).

Fagy elleni öntözést. Rügyek fagyvédelme a víz magas fajhőjének kihasználásával. A

víz megfagyásakor leadott hőmennyiség megakadályozza a rügyek fagyását, -2, -3

fokig hatásos, előrejelzés alapján. Például virágzáskor 2-3 mm/óra vízmennyiséggel,

esőztetve (a jégrétegre újabb jégréteget permetezve, amit csak napfelkelte után szabad

befejezni). Fagyveszély előtt a talajra is permetezhetünk, ami 1,5m magasságban 0,5-

1,5oC-kal növeli a levegő hőmérsékletét. Jelentősége a bogyósgyümölcsűek esetében

van.

Virágzáskésleltető öntözést, amit 8-9oC levegőhőmérsékletnél kell elkezdeni. Az

öntözéseket 12-16 percenként meg kell ismételni. Egy-egy öntözés 2-2,5 percen

62

keresztül tartson, 2-3 mm/ha intenzitással. Akkor érhetünk el eredményt, ha, 2-3 héten

keresztül végezzük.

Tápoldatos öntözést. Az eljárás előnye, hogy a növények az oldatokat könnyen

hasznosítják, továbbá, hogy csak annyi tápanyag kiadagolására van szükség, amennyi

a növekedéshez éppen nélkülözhetetlen, a lokalizált öntözés eredményeként

csökkenthető a felhasznált tápanyag mennyisége. A tápanyagokkal szemben

támasztott követelmény, hogy vízben oldható vagy emulgeálható legyen;ne lépjen

olyan reakcióba az öntözővízben lévő sókkal vagy más vegyületekkel, hogy az a

berendezésre vagy a növényekre káros hatást gyakoroljon; ne okozzon korróziót vagy

hasonló jellegű károsodást (pl. a műanyag részek lágyulása, oldódása).

Termesztéstechnikai és ökonómiai szempontból is előnyös, a mikroöntözésben szerepe

egyre jelentősebb. Arra ügyelni kell, hogy a tápoldat töménysége tenyészidőben 0,5%,

a nyugalmi időszakban az 1,0%-ot nem haladja meg;

Az öntözővíz minőségét annak sótartalma, a sók minősége és összetétele befolyásolja

elsősorban. Az, hogy milyen sótartalmú víz használható fel öntözésre függ a sók

összetételétől és az öntözendő talaj fizikai, vízgazdálkodási, kémiai tulajdonságaitól, az

alkalmazott vízmennyiségtől. A só-összetételen belül nagyon fontos a szikesítő hatású sók

(nátrium, magnézium) mennyiségének és a hasznos sókhoz viszonyított arányának ismerete.

Általánosságban elmondható, hogy feltétel nélkül alkalmas öntözésre az 500 mg/l-nél kisebb

sótartalmú öntözővíz, még, ha Na-tartalma kicsit magasabb (40-45 Na%) is. Az 500-1000

mg/l sótartalmú víz, ha Na% 25-40 közötti, a talaj károsítása nélkül csak laza, jó vízvezető-

képességű talajon használható, ahol a talajvíz mélyen található. Ugyanilyen sótartalmú víz

40% feletti nátrium tartalommal már csak szikes talajokon használható. Az 1000 mg/l sónál

többet tartalmazó víz csak akkor használható öntözésre, ha nátrium tartalma 50 % alatti és

ekkor is csak lehetőleg szikes talajokon, vagy vízjavítás után. A 2000 mg/l sótartalmú, vagy

50 % feletti Na-tartalmú víz már nem alkalmas öntözésre. Fentiek természetesen csak nagyon

általános ismérvek az öntözővizek minőségéről.

A víz öntözésre való alkalmassága minden esetben csak a talajtulajdonságok, az

öntözővíz minőségének és az öntözési mód ismeretében dönthető el.

A gyümölcstermő növények vízigényét számtalan tényező befolyásolja, melyek közül

a legfontosabbak:

A terület mikroklímája: a levegő hőmérséklete, a transzspiráció intenzitása (az

ültetvény kora, sorok iránya);

A talaj vízbefogadó és víztartó képessége (homok-, vályog-, agyag-, láptalaj);

63

A gyökérzet kiterjedése;

A fajlagos levélfelület (LAI)

A termés mennyisége (alacsony terhelés esetén nagy a vegetatív növekedés, ami

magas transzspirációval jár);

A növény fenológiai fázisa (virágzás, termékenyülés; hajtásnövekedés;

gyümölcsfejlődés, virágrügy-differenciálódás idején nagyobb a vízigény);

A gyümölcsfajok egyéni vízigénye.

Az alany módosíthatja a gyümölcsfajok vízigényét. Például. a kajszi vízigénye

mandula alanyon a legkisebb, a vadkajszin közepes, a Myrobalan alanyon a legnagyobb.

Általános gyakorlat szerint (kivéve a különleges célú öntözéseket, lásd lentebb) az öntözés

időzítése április vége és augusztus közepe közötti időszakot jelent. Megjegyzendő, hogy a

törpe alanyú, intenzív ültetvényeket gyakrabban kell öntözni, mint a magoncalanyon levőket.

Az öntözés időpontját a többi agrotechnikai munkával össze kell hangolni.

Öntözési módok és módszerek:

Felületi öntözés, amikor az öntözővizet a talaj felületén vezetve juttatjuk a talajba

(árasztásos, barázdás). Hátránya ennek az öntözési módnak a nagy vízszükséglet és

emiatt gazdaságossága megkérdőjelezhető.

Esőszerű öntözés, amelynél gépi berendezéssel permetezve juttatjuk ki a

vízmennyiséget a talaj felületére. Ennél az öntözésnél az öntözővíz-elosztás

egyenletességére kell odafigyelni, de fontos a vízadagolás intenzitása és a porlasztás

minősége.

Mikroöntözés: egyike a leggazdaságosabb öntözési módnak, melynél a vizet kis

adagokban juttatják ki a talajfelszínre. A mikroöntözés a mai legkorszerűbb öntözési

technológiát képviseli, mivel nem a talajt öntözzük, hanem a növény igényeihez

igazodva, fejlődési állapottól függően a szükséges víz és tápanyag mennyiséget

juttatjuk ki a fák számára.

A mikroöntözést kétféleképpen valósítják meg:

csepegtető öntözéssel, amelynél a víz csepegtetőtesteken keresztül a gyökérzet

közelében, egymást követő cseppekkel jut a talajfelszínre. A csepegtető öntözés nagy

előnyei: a víztakarékosság, a biztonságos üzemeltethetőség, hatékony vízhasználat (az

öntözővíz párolgása a felszínről csekély, nincs felszíni lefolyás), nem fokozza a

fakoronában a gombás betegségek megjelenését, lehetővé teszi a tápelemek egyidejű,

ellenőrzött mennyiségű kijuttatását és egyenletes vízadagolást tesz lehetővé. Nagy

területek öntözése valósítható meg alkalmazásával. A talajfelszín felett 50-60 cm

64

magasságban, (ha van, akkor a támberendezés alsó huzalához) rögzítik a szilárd falú

műanyag csövet, amelyen keresztül a csepegtető fejeken keresztül jut a víz a fák közé

(3.,4. ábrák).

3. ábra. Csepegtető öntözőrendszer kajsziültetvényben

4. ábra. Csepegtető öntözőrendszer almaültetvényben

mikroszórófejes: apró cseppképzésű öntözőelemek a csepegtetőtesteknél nagyobb

vízmennyiséget nagyobb területre adagolnak ki (főleg homoktalajokon használt

mikroöntözési módszer).

A mikroöntözésnek az előnyök mellett vannak hátrányai is:

a csepegtetőtestek eltömődhetnek, ezért az eldugulás megakadályozására eredményes

vízszűrést kell alkalmazni;

a csepegtetők üzemelésének ellenőrzése, a vízadagoló elemek vizsgálata nehéz és

időigényes munka.

a gyökerek sokkal jobban koncentrálódnak a nedvesített zónában, ezért a

gyümölcsfákat – laza talajon – a szél megdöntheti. A kis kiterjedésű gyökzóna

hamarabb kiszárad, ha az öntözésben üzemzavar keletkezik, és akkor a növények

65

jobban károsodnak az öntözés hiányától, mint az esőszerű vagy felületi módon

öntözöttek;

az esőszerű öntözéssel szemben a csepegtető berendezés nem alkalmazható fagy elleni

védekezésre, a mikroklíma javítására, a talajfelszín hőmérsékletének csökkentésére;

a gyökérzónában sófelhalmozódás lehet, ami hátrányosan befolyásolják a növekedést.

Öntözés céljára a víz beszerezhető felszíni vizekből (vízfolyásokból, tavakból), felszín

alatti vizekből (kutakból) és tisztított szennyvizekből vagy hígtrágyákból. Ezzel kapcsolatban

figyelembe kell venni, hogy a szennyvizek bármilyen hasznosítását sok országban kizárják a

környezetkímélőt termesztésből.

A felszíni vizekből általában szivattyúzással nyerjük a vizet. Ehhez meg kell

vizsgálnunk a tó vízháztartását, azaz a tavakba ömlő vízmennyiségeket, a tavak párolgási és

szivárgási viszonyait. Felszín alatti vizekből (talajvízből, rétegvízből, forrásvízből) történő

vízszerzésnél szintén vizsgálatokat kell végeznünk arra nézve, hogyan alakul a felszín alatti

vízkészlet a kitermelt víz függvényében, nehogy negatív hatással legyünk környezet

vízháztartására és felborítsuk az egyensúlyt. A felszíni és a felszín alatti vizekből

beszerezhető víznek a pillanatnyi szükségletet meghaladó részét tározókba (5. ábra) tárolják,

és onnan használják fel a későbbiekben.

5. ábra. Víztározó almaültetvényben

7.3. Növényvédelem

A növényvédelem a gyümölcstermő növényeken a kórokozó és kártevő szervezetek

okozta károsodások megakadályozását, illetve a kártétel csökkentését célzó eljárások

összessége. Megkülönböztetünk közvetett (karantén intézkedések, nemesítés, agrotechnikai

növényvédelem) és közvetlen (mechanikai védekezés, biológiai védekezés, kémiai védekezés)

növényvédelmi eljárásokat:

66

A növényvédelem célja:

a károsítok pusztításának kitett haszonnövények megmentése;

a termésingadozás csökkentése;

a termés mennyiségének növelése;

a termés minőségének javítása.

Ezért a növényvédelem a gyümölcstermesztési technológia fontos része lett és

termésnövelő tényezővé vált. Ugyanakkor a környezetre és a fogyasztóra gyakorolt negatív

hatásai miatt a környezetkímélő növényvédelmi technológiák kidolgozása és felhasználása

kerültek előtérbe. Ennek egyik oka az volt, hogy az utóbbi néhány évtizedben a nemesítés

elsősorban a magas hozamú intenzív gyümölcsfajták előállítására törekedett. Az intenzív,

nagy hozamot adó fajták azonban gyakran csökken az eredeti, természetes ellenálló képessége

és különösen megsínylenek mindenféle növényi betegséget vagy kártételt. Környezeti

szempontból tehát az intenzív fajták fokozottabb igényt támasztanak a növényvédelemmel

szemben, ami esetleg több vegyszer használatát teszi szükségessé és ilyen módon hat a

környezetre. A vegyszerek elpusztítják ugyan a kórokozókat és kártevőket, de nagyon

gyakran a hasznos szervezetek is áldozatul esnek, amelyek a biológiai védekezés alapját

képezik. Csökkenthető ez a káros hatás azonban a betegségekkel szemben ellenállóbb,

toleráns fajták használatával. Ma már azonban tudjuk, hogy környezetkímélő növényvédelem

nem korlátozódhat csupán a rezisztens és toleráns gyümölcsfajták használatára, és azt is

tudjuk, hogy és a növényvédelmet nem kezelhetjük elszigetelten a technológia többi elemétől.

Ez azt jelenti, hogy a gyümölcstermesztés valamennyi eljárását egy egységes technológiává

kell egyesíteni.

Ahhoz, hogy a növényvédelem hatékony legyen, de a környezetet is a lehető

legnagyobb mértékben kímélje, mindenekelőtt a termesztéstechnológiai elemeket

(termőfelület- és termésszabályozás, talajjavítás, tápanyag-utánpótlás, öntözés) kell

optimalizálni (erről az előző fejezetekben volt szó).

Mivel napjainkban a környezetkímélő növényvédelem elveinek legjobban az integrált

növényvédelem felel meg, ezért ezzel fogunk megismerkedni. Az integrált növényvédelem

lényege, hogy a különböző védekezési eljárásokat (agrotechnikai, fizika, kémiai, biológiai,

egy szűkebb területen biotechnológiai) egymást kölcsönösen kiegészítve alkalmazzák úgy,

hogy a környezetre nézve káros peszticidek (növényvédő szerek) felhasználására a lehető

legkisebb mértékben kerüljön sor. Az eljárás során a növényvédelem pontosan előírt,

ellenőrzött módon történik és célja:

67

a károsítók nem teljes értékű elpusztítása, hanem csak a kártételi küszöbérték alá

szorítása, amelynél a gazdasági kár jelentéktelen;

a károsítok behurcolásának, elterjedésének megakadályozása (karantén);

a küszöbérték alatti szint megtartásához előnyben részesíti a helyes agrotechnikai,

mechanikai eljárások alkalmazását, a biológiai védekezést, a tűrő és ellenálló fajták

termesztését;

ha elkerülhetetlen a vegyszeres védekezés, elsősorban környezetkímélő, szelektív

készítményekre szorítkozik;

kiemelt szerepet kap a helyi megfigyelés és előrejelzés.

Először azokat a növényvédelmi módszereket emeljük ki, amelyekkel minimalizálhatjuk a

kémiai növényvédelmet.

Agrotechnikai védekezés: Indirekt úton történő növényvédelem, mely a kártevők,

gyomok és betegségek gyérítésére szolgál, vagyis mindazok az eljárások, műveletek, amelyek

a gyümölcsös jó kondícióját, erőnlétét, egészségi állapotát elősegítik, fenntartják (a megfelelő

ökológiai adottságú terület kiválasztása a gyümölcsös telepítéshez, tereprendezés, talajjavítás,

feltöltő trágyázás, talajművelés, tápanyag-utánpótlás, öntözés, növényápolás), a kártevők és

kórokozók kedvező életfeltételeit pedig megszüntetik.

A tápanyag hiánya vagy túladagolása betegségekhez hasonló tünetekben nyilvánulhat

meg. Az alultáplált, illetve a túltáplált növények egyaránt fogékonyabbak a betegségekre.

Hasonló veszélyeket rejt magában a szakszerűtlen, túlzott öntözés is.

Fizikai (mechanikai) védekezés: Beteg növényi részek (beteg gyümölcsök, levélteves

és lisztharmattal fertőzött hajtások, hernyófészkek) eltávolítása, a metszési munkák elvégzése,

jó időzítése. A gyümölcsfáknál fontos, hogy a lombozat szellős legyen, így a harmat,

esőcsepp hamar felszárad, csökkentve a gombás betegségek (lisztharmat, varasodás, monília

stb.) fertőzésének veszélyét. A túl sűrű növényállomány ugyanis a kórokozók, kártevők

melegágya lehet. Emellett az egymást árnyékoló buja növényzet belsejébe lehetetlen bejutatni

a gyógyító permetlevet. Ezért nem hozza meg sok esetben a drága vegyszer és a fáradságos

munka a várt eredményt. Nagyon fontos az előző évről visszamaradt növényi maradványok

eltávolítása, megsemmisítése, mert ezek – a telet átvészelve – különböző betegségek és

kártevők fertőzési forrásai lehetnek. Fontos szerep hárul ezért, a felszínen maradt lomb, a

fákon maradt gyümölcsmúmiák összegyűjtésére, az elhalt, beteg vesszők és ágak levágására

és megsemmisítésére. Az időben elvégzett zöldmetszés, hajtásválogatás, ritkítás szintén a

környezetkímélőbb növényvédelmet szolgálja. A mechanikai védelem főleg a gyenge

növekedésű alany-fajta kombinációknál alkalmazható eredményesen.

68

Biológiai védekezés: Mindenekelőtt a vírusmentes szaporítóanyag, a betegségekkel

szemben ellenálló fajták, a természetes ellenségek felszaporítása: pl. vértetű fürkész

(Aphelinus mali), fürkészdarázsfajok az aknázó molyok ellen; fátyolkák, katicabogarak,

atkászbödék (Stethorus fajok), ragadozó atkák (Zetzeilla mali) levéltetvek és kártevő atkák

ellen. A kizárólag biológiai módszereken alapuló védekezés a gyakorlatban még ritka. A

biológiai védekezésben kizárólag természetes eredetű (baktériumok, növényi kivonatok,

főzetek, illetve természetes ásványi anyagok) anyagok használata engedélyezett. Ma már

széleskörűen alkalmazzák a különböző „élő alapanyagból” készült preparátumokat: lombrágó

hernyók ellen a Bacillus Thuringiensis különböző törzsei felhasználásával készült

biopreparátumokat, illetve a Beauveria gombából vagy rovarpatogén fonálférgekből készült

preparátum. E két utóbbit cserebogár pajorok ellen alkalmazzák.

A növényi és bakteriális eredetű anyagok mellett a biológiai növényvédelem főleg a

réz és kén-készítményekre alapul, amelyek felhasználható mennyiségei azonban korlátozva

vannak. Az említett elemekből egy vegetációs iklusban 4–4 kg tiszta hatóanyag felhasználása

engedélyezett hektáronként. Néhány biológiai védekezési módszerről a 9. táblázatból

tájékozódhatunk.

Bár a felsorolt módszerek rendkívül fontosak, csak gyérítik a kártevőket, kórokozókat.

A károsítók radikális és teljes felszámolása legtöbb esetben csak vegyszeres védekezéssel

érhető el. Amennyiben a vegyszerek használata (kémiai növényvédelem) nem kerülhető el, a

lehetséges hatóanyagok közül lehetőleg csak a nem perzisztens (rövid hatástartamú), a

szelektív, ill. szűk hatásspektrumú, csak a jelenlévő károsító szervezetet pusztító, a

természetes ellenségeket, illetve a hasznos élő szervezeteket kímélő kevésbé toxikus; az élő

vizeket, illetve általában az élettelen és élő környezetet kevésbé terhelő hatóanyagokat kell

választani. A gombabetegségek és rovarkártevők ellen egyaránt kerülni kell a rutin–, illetve

programszerű védekezéseket. A környezet terhelésének csökkentése érdekében kizárólag csak

a hatékony védekezéshez szükséges minimális vegyszermennyiséget kell felhasználni.

Néhány biológiai védekezési módszerről a 9. táblázatból tájékozódhatunk:

69

9. táblázat

Biológiai védekezés a kártevők és kórokozók ellen

Forrás: Gonda,2014

Mivel a fertőzés, betegség és kártétel megakadályozására elengedhetetlen védekezés a

megelőzés (preventív védekezés), ezért mindenekelőtt megnő a helyi meteorológiai

mérésekre, megfigyelésekre, adatokra alapozott növényvédelmi előrejelzés jelentősége. Ez

lehetővé teszi, hogy csak akkor végezzünk növényvédelmi munkákat, ha az feltétlenül

szükséges és csak azok ellen a kártevők és kórokozók ellen, amelyek az adott időben jelen

vannak. Tehát, mindenekelőtt, a célzott védekezésre kell törekedni. Különösen a gombás

betegségek vonatkozásában kell a fertőzési feltételek kialakulását figyelemmel kísérni. Ehhez

segítséget nyújt nekünk például a Luft - jelzőkészülék (levélfelület-nedvességmérő) a

varasodás elleni védekezésnél. A rovarkártevők létszámának alakulását, figyelembe véve a

veszélyességi küszöbértéket vizuálisan (vessző-, rügy-, virág-, levél- és termésvizsgálat),

illetve rovarcsapdák (pl. feromoncsapdák molyok ellen, színcsapdák cseresznyelégy ellen)

70

alkalmazásával követhetjük nyomon az ültetvényben. Az előrejelzés tehát a növényvédelmi

technológia szerves része, amely meghatározó jelentőséggel bír a védekezés

eredményességére és hatékonyságára.

Amennyiben lehetséges, minden szükséges kezelést a vegetáció első felére, illetve a

vegetációs időn kívülre kell összpontosítani.

Legtöbbször a komplex védekezés: a károsítók leküzdésére alkalmas módszerek

kombinációja, együttes alkalmazása vezet sikerre.

7.3.1. Növényvédő szerek

A növényvédő szerek egy, gyakran két vagy több biológiailag aktív anyagot (hatóanyagot)

tartalmaznak. Felhasználási területük alapján a növényvédő szerek (peszticidek) lehetnek:

baktériumölő (baktericid), gombaölő (fungicid), állati kártevők elleni (zoocid, ezen belül a

rovarkártevők elleni (inszekticidek) hatásúak. Ismeretesek: csalogató, riasztó, táplálkozást

gátló stb. vegyületek is.

A hatás kiterjedése alapján a növényvédő szereket a következőképpen csoportosítjuk:

szűk hatásspektrumú - csak meghatározott károsítok ellen hatásosak;

széles hatásspektrumú - többféle károsító pusztítására alkalmasak; valamint

kontakt szerek – felületi kezelésre, megelőzés céljából alkalmazzák (preventív

védekezés);

szisztémikus (felszívódó) szerek – kuratív (gyógyító hatásúak), a már fertőzött

növények esetében alkalmazzák.

Halmazállapot szerint lehetnek szilárdak és folyékonyak.

A növényvédő szereket veszélyességük alapján különböző kategóriába sorolják:

zöld – környezetszennyezése minimális, az integrált növényvédelemben alkalmazhatók;

sárga – az integrált növényvédelemben csak bizonyos megkötésekkel, egy-egy túlzottan

felszaporodott károsítóval szemben alkalmazhatók;

piros – környezetkímélő technológiákban nem alkalmazhatók, használatuk egyáltalán

nem ajánlott.

Az integrált növényvédelemben mind a hatékonyság, mind a környezetvédelem

szempontjából fontos a megfelelő alkalmazástechnika. Ennek fitotechnikai követelményein

túl nagy figyelmet kell fordítani az optimális műszaki feltételek kialakítására is. A gépeket és

berendezéseket, illetve az üzemmódot úgy kell megválasztani, hogy a permetlé a lehető

legnagyobb arányban kerüljön a célfelületre, és ott eloszlása egyenletes legyen. Ehhez a

71

permetanyag megfelelő mennyisége szükséges; a hatóanyagok megfelelő oldódása, eloszlása

a permetlében; megfelelő permetező gépek, eszközök; a védekezés idején megfelelő uralkodó

időjárás. A kezeléseket meteorológiailag optimális feltételek (szélerősség, hőmérséklet stb.)

mellett kell végezni. Rendszeresen karban kell tartani a technikai eszközöket, különös

tekintettel a szűrőkre, nyomásmérőkre és fúvókákra. Sehol sem engedhető meg a permetlevek

csöpögése illetve a gépek feltöltésekor a környezet szennyeződése. A növényvédelmi munkák

végrehajtásakor illetve a gépek javításakor és karbantartásakor biztosítani kell a dolgozók

egészségvédelmét is. A dolgozók egészségvédelmét szolgálja a munka-egészségügyi

várakozási idő, ami a növényvédő szerek használata után az a napokban megadott időtartam,

amelynek eltelte után a kezelt területen a felhasználáshoz előírt védőfelszerelés nélkül munka

végezhető. A fogyasztók egészségvédelmét az élelmezés-egészségügyi várakozási idő, ami az

az időtartam napokban, amelynek az utolsó növényvédelmi kezelés és a szüret, ill. betakarítás

között el kell telnie. A környezetkímélő termesztésből származó termékben a

vegyszermaradékot ellenőrzik. A megengedett hatóanyag-maradék értéke: a hatóanyagnak és

biológiailag aktív bomlástermékeinek az a mg/termék kg-ban megadott maximális

mennyisége, amely rendszeres és tartós felvétel esetén sem okoz az emberi szervezetben

egészségi károsodást. A növényvédőszer-maradékok minimalizálása érdekében a kötelezően

előírt várakozási időket az utolsó kezelés és a szüret között maradéktalanul be kell tartani,

illetve a lehetőségekhez képest növelni is célszerű.

7.3.2. A gyomok mint kártevők

A gyomok esetében közvetlen és közvetett kártételről beszélhetünk.

Közvetlen kártételek: a tápanyagot és vizet vonnak el a gyümölcstermő növényektől,

beárnyékolják a kultúrnövényt, mérgező hatást fejthetnek ki, a növény nedveit elszívják

(élősködő gyomok).

Közvetett kártételek: betegségek, kártevők köztesgazdái, nehezítik a talajművelést,

akadályozzák a gépek üzemeltetését.

Gyomirtás célja: a gyomok szabályozása (nem teljes elpusztítása), a szaporító képleteik

kialakulásának megakadályozása. A gyomirtás eljárásokhoz tartoznak: a megelőző eljárások

(a terület gyomtalanítása telepítés előtt), mechanikai gyomirtás (a kikelt gyomok irtása

különböző művelő eszközökkel) és vegyszeres gyomirtás (a gyomok életfolyamataiba történő

beavatkozás vegyi anyagokkal, a fasávok kezelésére korlátozódik, engedélyezett szerekkel).

A hatékonyság elérése céljából az eljárásokat lehetőleg együtt kell alkalmazni.

72

7.4. Termés-betakarítás

A gyümölcsök betakarítása a termesztéstechnológia egyik záró munkafolyamata, vagyis

nem a termesztéstechnológia végső, hanem egyik kiemelkedő fontosságú közbülső állomása,

amelynek időpontja és minősége döntő mértékben meghatározza a gyümölcs piaci értékét,

tárolhatóságát. A szüret jelentőségét fokozza az a tény is, hogy ebben a technológiai

szakaszban különösen nagy emberi és műszaki, technikai erőforrás kell, hogy

rendelkezésünkre álljon, és ezért a szüret megfelelő előkészítése gondos szervezést, a

munkaerő, a gépek, az eszközök és a göngyölegek (tartályládák, rekeszek stb.) beszerzése

átgondolt tervezőmunkát igényel. Így a betakarítás időpontjának meghatározása legalább

olyan fontos, mint a termesztéstechnológia bármelyik elemének pontos időzítése.

A szüreti időpont meghatározása. Az optimális szedési érettség meghatározására

különböző módszerek állnak rendelkezésre.

Ezek a módszerek három nagyobb csoportra oszthatók:

Környezeti tényezők figyelembe vétele: naptári időpont, a virágzástól a szüretig eltelt

napok száma, hőmérsékletösszeg-számítás.

Kémiai úton mérhető paraméterek: oldható szárazanyag, savtartalom, cukortartalom,

cukor/sav arány, keményítőtartalom, enzimaktivitás, nitrogéntartalom, etilénképződés,

aromaanyagok, oldható pektin, légzésintenzitás.

Fizikai változások alapján: húskeménység, a kocsány leválása, szín (alap és fedő),

gyümölcshús színe, magok színe, gyümölcsnagyság, gyümölcsalak.

Gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy az érés előrejelzéséhez egyszerre több tényezőt is

figyelembe kell venni, nem hagyatkozhatunk csupán egyetlen mérési eredményre. Nincs

könnyű dolgunk, mivel a gyümölcsfajták különböző időpontban érnek és érési idejüket az

adott év időjárása is nagyban befolyásolja. Ezért csak behatárolhatjuk a szedési (érési)

időpontot, például: szeptembervége-október eleje.

A szedés idejét egyrészt a felhasználás célja (friss fogyasztás vagy hűtőházi betárolás),

másrészt pedig a gyümölcs érettségi állapota határozza meg, és nem utolsósorban tudnunk

kell, hogy a betakarításra váró gyümölcs melyik érési típusba tartozik. Három alapvető

éréstípust különböztetünk meg:

Fán (bokron) beérő gyümölcsfajok: a cseresznye, meggy, szilva, ribiszke, köszméte,

málna, szeder, málnaszeder, szamóca, áfonya, bodza, héjasok. Ezek a fajok 90-100%-os

érettségi állapotban szedhetők. Kivételt képez ez alól néhány cseresznyefajta (repedésre

73

való hajlamuk miatt hamarabb szedik) vagy a köszméte, amit teljesen zölden szednek

pektintartalma miatt, és különböző célokra szedik a zöld diót, mandulát.

Fán utóérő gyümölcsfajok: az őszibarack, nektarin, kajszi (80-90%-os érettségnél

szedik rossz szállíthatóságuk miatt). Ezeknél a fajoknál jó, ha a gyümölcsök együtt érnek.

Szedés után utóérő gyümölcsfajok: alma, körte, birs, naspolya. Közöttük vannak olyan

fajták, amelyek utóérése gyorsan zajlik, ezeket a szállíthatóság érdekében 80-90%-os

érettségben szedjük. A lassú utóérő fajták (főleg birs és téli körte), a fogyasztási

minőséget csak hosszabb tároláskor érik el.

Szedési módok: A szedés különböző módszerekkel történhet (kézi, gépi, kombinált). A

kézi és gépi betakarításnál egyaránt fontos a szüreti időpont becslése és konkrét

meghatározása. A túl korán leszedett gyümölcsök kisebb méretűek és cukortartalmúak,

rosszabb színeződésűek és ízűek lesznek. A túlérett gyümölcsök hússzilárdsága csökken,

ezáltal sérülékenyebbé, moníliás gyümölcsrothadásra érzékenyebbé válnak.

A szedési módok közül ki kell emelnünk a kézi szedés jelentőségét. A kézi szüret

nagyon gondos munkát kíván. Előnyt jelent, ha a fajta nem érzékeny a szüreti időpontra,

vagyis hosszabb idő áll rendelkezésre a szedésre. Különös fontossága a kíméletessége,

ill. a gépi szedéshez viszonyítva kevesebb sérülést okozó hatása is. Egyes országokban

az olcsó kézi munkaerő megléte is elősegíti. A kézi szedés lehet egy vagy többmenetes,

illetve. válogatva szedés.

Üzemi méretű ültetvényekben (0,5 ha felett) elterjedt széles körben az ún. kihelyezett

tartályládás szedés. A módszer hátránya, hogy nem elég kíméletes, nagy a gyümölcsök

rázkódásának veszélye. Nehéz kiszámítani, hogy pontosan mennyi tartályládát kell

kihelyezni a sorokba, a pótszállítás méretük miatt nehezen oldható meg), ugyanakkor

kevésbé gazdaságos, hiszen így a munka három fázisra oszlik: a tartályláda kihelyezése, a

gyümölcs szedése és az áru behordása.

Az igazán ideális megoldásnak a folyamatos járva szedés tűnik. Ez a szedési módszer

biztosítja azt, hogy a gyümölcs a lehető legrövidebb úton és a legkevesebb érintéssel a

hűtőházba vagy a feldolgozóhelyre kerüljön. Járva szedésnél a göngyöleget traktorral

vontatott vagy önjáró szedőkocsikkal visszük ki a sorokba, ahol folyamatosan haladva egy

szedő csoport menet közben feltölti a tartályládákat (6.,7. ábrák). A szerelvény elvonulása

után beáll a következő és folytatódik a járva szedés.

74

6. ábra. Folyamatos járva szedés 7. ábra. Traktorral vontatott szedőkocsik

A kézzel szedett gyümölcsöket is árnyékos helyen tartsuk az elszállításáig, a rakatot

védjük a szennyeződéstől. A gyümölcsöt a lehető legrövidebb időn belül szállítsuk el illetve

értékesítsük.

Gépi szedés. Bizonyos gyümölcsfajok (meggy, szilva, mandula, dió) betakarításához

nagy teljesítményű, ernyőrendszerrel ellátott rázógépeket használnak. A rázógépes

betakarításra tervezett ültetvényekben legjobb a nyitott, sudár nélküli magas törzsű

(legalább 1 -1,2 m) váza vagy tölcsér koronaformák használata (8. ábra).

8. ábra. Meggy, szilva, mandula, dió gépi betakarítása.

Forrás: http://www.triozon.hu/gyumolcsbetakaritas/onjaro

A gépi betakarítás szempontjából fontos követelmény, hogy a gyümölcs szárazon

váljék el a kocsánytól (szártól), ami alapvetően eldönti a fajta rázásra való alkalmasságát. A

nedvesen maradt leválási helyen hamar megindul a gyümölcs romlása. Gépi betakarításnál

hátrányos a fajta nagyarányú szárral történő leválása, ugyanis szállításnál sérüléseket okoz a

gyümölcsön, ami ugyancsak a gyümölcs időelőtti romlását okozza.

75

7.4.1. A gyümölcsfajok fontosabb érési és betakarítási sajátosságai

Azon túl, hogy a gyümölcsfajok szedési érettségét és betakarítási időpontját különböző

módszerek segítségével határozzuk meg, néhány általános tudnivalót még meg kell

jegyeznünk a betakarításukkal kapcsolatban:

Egymenetes betakarítást végezhetünk az egyidőben beérő gyümölcsfajok esetében

(héjasok, piros ribiszke, köszméte,, szilva, cseresznye, meggy, stb.)

Két-vagy több menetes betakarításra kerül sor a málna, szamóca, szeder, friss

fogyasztású őszibarack és kajszi, ringló, alma, körte esetében.

Válogatva szedjük a közvetlen piacra friss fogyasztásra szánt gyümölcsöket. A

válogatást szín, nagyság és más külső minőségi mutatók alapján végezzük.

Teljes szedés, válogatás nélkül szedjük az ipari feldolgozásra szánt gyümölcsöt.

A betakarításra munkaerőt kell beszervezni. A betakarítás végezhetik az üzem vagy

gazdaság saját dolgozói, esetleg megvalósítható külső munkaerő (idénymunkások)

bevonásával, de sok esetben találkozunk „szedd magad” akcióval, amikor a gyümölcs teljes

mennyiségét, de legtöbbször az értékesítésnek nem megfelelő részét a meghirdetésre

jelentkező emberek szedik le és viszik haza költségtérítés nélkül.

A gyümölcsfajok minél jobb betakarításánál érdemes egyéni tulajdonságaikat is

figyelembe venni:

Körte: Nem szabad megvárni, míg a körte a fán fogyasztásra beérik, hanem előbb kell

szedni, s erre alkalmas helyeken fogyasztásra megérlelni. Ilyenkor az alapszíne

megváltozik, és a kocsány felőli részen puhulni kezd. Túl korán sem szabad leszedni,

mert akkor még nem alakulnak ki benne az íz- és zamatanyagok, és hamarosan fonnyadni

kezd. A több maggal rendelkező, nagyobb méretű gyümölcsök érési ideje későbbre

tolódik, s ekkor általában több szárazanyagot tartalmaznak. Parthenokarpiára hajlamos

fajtáknál nagy figyelmet kell fordítanunk a fán lévő gyümölcsök magtartalmának,

érettségi fokának heterogenitására.

Birs: A birs szedési érettsége fajtától, termőhelytől, évjárattól és a berakódottság

mértékétől függ. Szedésre akkor érett, ha kialakult a fajtára jellemző gyümölcsnagyság, a

jellegzetes illatanyag és a nemezes szőrzet kezd lekopni a gyümölcsökről. A szürettel

nem szabad megvárni az aranysárga szín teljes kialakulását, mert ilyenkor a hús már

gyakran barnul. Akkor kell leszedni, amikor a zöld szín sárgára, illetve a késői érésű

fajtáknál a zöld alapszín sárgászöldbe vált át. A birs gyümölcse 1-2 fokos hidegben

megfagy. A gyümölcs a szedési érettség időszakában könnyen hull, érzékeny a

76

szélverésre. A hullott gyümölcs áruértéke gyorsan romlik, ezért azonnal fel kell dolgozni.

A gyümölcs héja érzékeny a nyomódásra, a dörzsölésre, hamar megbarnul. Ez különösen

a nagyméretű és erősen bordázott fajtákra jellemző. A birs utóérő gyümölcs. A szedés

után körülbelül egy héttel eléri a teljes érettséget, ilyen állapotban 1-1,5 hónapig tárolható

fonnyadás nélkül. Az optimális szüreti időben leszedett gyümölcs egy-két fokos

hőmérsékleten, 90% körüli páratartalom mellett 2-3 hónapig tárolható.

Cseresznye és meggy: Nem utóérő gyümölcsfajok, így csak fogyasztásra érett

állapotban szedhetők, amikor kialakultak a fajtára jellemző külső és belső tulajdonságok.

Friss fogyasztásra általában csak kocsánnyal szedhetők. Kézi szedésük nagyon

időigényes, ezért ez a munkafolyamat köti le az egész évi munkaráfordítás 80-85 %-át. A

napi teljesítmény 50-80 kg között változhat.

Kajszibarack: Fokozatosan érik, leszedve gyorsan túlérhet. Szedésére legjobb a 80 %

körüli érettségi fokozat. Szedési idejét a felhasználási cél határozza meg. A szedési

teljesítmény 100-250 kg/fő/nap. Ipari feldolgozásra rázógéppel is betakarítható a

gyümölcs. Célszerű a korábban érő, nagyobb gyümölcsöket kézzel leszedni és a többit

néhány nappal később lerázni.

Szilva: Friss fogyasztásra kocsánnyal szedjük, s a gyümölcs tetszetős hamvát

(viaszbevonatát) lehetőleg kíméljük, ne dörzsöljük le. Nem utóérő gyümölcs. Exportra és

befőttgyártásra a szüretet akkor kezdjük, amikor a gyümölcs a fajtára jellemző méretet

elérte, beszíneződött, húsa kemény és rugalmas. Lapos rekeszekbe szedjük, ügyelve arra,

hogy 5-6 kg-nál több szilva - ömlesztve - ne legyen egy göngyölegben (9. ábra). Más

feldolgozási célra (lekvár, aszalvány) a teljesen érett, a kocsány körül ráncosodó szilvát

szüreteljük.

9. ábra. Szilvarekeszek

Őszibarack: Aránylag gyorsan érik, de ez az érési folyamat nagymértékű

tömeggyarapodással jár. Akkor járunk el leghelyesebben, ha folyamatosan szedjük, mert

így a fán maradó kisebb gyümölcsöknek lehetőséget adunk növekedésre. Az

77

őszibarackfajták érése 7-14 napig is elhúzódik, és a fán belül sem egyenletes, ezért

minden fajtát legalább két menetben kell leszedni, de megfelelőbb a folyamatos éréshez

igazodó, többmenetes szüret. Hosszabb szállításra lapos (10 cm magas) rekeszekbe, még

kemény állapotban kell leszedni.

Málna és szeder: Gyorsan érik, ezért legalább 2-3 naponta kell szedni. Csak a jól

beszíneződött gyümölcsök édesek és megfelelő zamatúak és illatúak. 30-50 dkg-os

tálcákba szedik, és így is forgalmazzák. A napi szedési teljesítmény függ a gyümölcs

nagyságától, 30-50 kg/fő. A szüret az évi munkaerő-szükséglet 70-75 %-át is kiteheti.

Egy-egy fajtát 25-30 napig szedhetünk. Az ipari feldolgozásra szánt málna és szeder

betakarítására ma már szedőgépek állnak rendelkezésre (10. ábra)

10. ábra. Málna és szeder betakarítógép

Forrás:

http://astraglobal.shp.hu/hpc/web.php?a=astraglobal&o=gyumlcsszedok_gyumolcsrazok_lPzk

Szamóca: Kíméletességgel szabad szedni. Konzerv célra kocsány nélkül, friss

fogyasztásra kis kocsánnyal szüreteljük. Kézzel szedhető és szedés közben

osztályozzuk. Egy fő 10 óra alatt 40-60 kg-ot képes leszedni.

Pirosribiszke: A fürtök nem egyszerre érnek, de nyugodtan várhatunk szedésével, mert

sokáig a bokron maradnak. Kocsányostól szedjük, 5 cm-es rekeszekbe. Szedési

teljesítménye 20-50 kg/nap/fő.

Feketeribiszke: Bogyói megérve gyorsabban leperegnek. Ipari feldolgozásra (pl.

dzsemnek) akkor szedjük, ha a fürt alsó 1-2 bogyója még zöldes. Konzervipari

feldolgozásra ma már a ribiszkét is géppel takarítják be (11. ábra).

78

11. ábra. Ribiszke betakarítógép

Forrás: http://www.fvmmi.hu/kut.php?Nyelv=1&ID=73

A gépek sűrített levegővel vagy villanymotorral üzemeltetett kézi irányításúak vagy

traktor segítségével vontathatók. Vibrátorral, rázzák vagy fésülik le a gyümölcsöt a bokrokról,

ami szállítószalag segítségével kerül a gép tartályába vagy a gépre sorakoztatott

tartályládákba.

A gépi betakarításnak azonban számos feltétele van. Ezek közül a legfontosabbaknak a

kielégítő (legalább 5-7 t/ha) terméshozam és a széles sorközű, zárt termőfalú ültetvény

kialakítása tekinthető. A ribiszkefajtákkal szemben támasztott követelmények: rendszeres és

bő termőképesség, nagy bogyóméret, sokoldalú feldolgozhatóság, alkalmasság egymenetes

szüretre, könnyű leválaszthatóság, felfelé törő bokoralkat, vékony vagy közepes vastagságú,

rugalmas hajtásrendszer és jó felújuló készség, amely tűri a sövényművelést. Gépi

betakarításnál a négyévesnél idősebb, a talajra és a szomszéd bokorba hajló, egymást

keresztező részek eltávolítása szükséges. A négyévesnél idősebb részek, elveszítve

rugalmasságukat, könnyen törnek.

A szüretelőgépek működéséhez a 2,5, 3,0, 3,2 m sortávolságra és 0,6-0,7 m tőtávolságra

telepített sövényművelésű ültetvények alkalmasak. A sorok hosszúsága ne haladja meg a 200-

300 métert, és a sorok végén 6-8 m fordulóút álljon a gépek rendelkezésére. Továbbá az

ültetvényben egyenletes talajfelszínt kell kialakítani a bokrok közelében is a gépek könnyebb

haladása miatt. A gyommentesség a szüret gépesíthetőségének fontos követelménye. A

folyondárszulák a legveszélyesebb gyom, amely a termőgallyakat összefonja, csökkenti vagy

megakadályozza a rázóhatást. A gyomnövények rácsavarodhatnak a betakarítógép

részegységeire, gátolva munkájukat. Magvaik eltávolítása is nehéz a ribiszkebogyók közül.

Köszméte: Friss fogyasztásra csak teljesen éretten megfelelő. Konzerv, befőzési és

konyhai célokra félig, vagy teljesen zöld köszméte kell. 5-ös vagy 10-es rekeszekbe

79

szedjük. A szedési teljesítmény törzses fákról 50-100 kg/fő/nap, bokrokról 40-60

kg/fő/nap.

Mandula: Általában szeptemberben szedhető, amikor a terméshéj felreped és teljesen

felnyílik. Ilyenkor a termés a termővesszőről könnyen leválik.

Mogyoró: Szeptemberben szedhető kézzel, vagy rázva. Túl korai szedés esetén ízanyagai

nem fejlődnek ki megfelelően.

Gesztenye: Szedése szeptember elejétől november elejéig tart. Érett állapotát a kupacs

szétnyílása jelzi.

Dió: A felrepedt burokból a földre hull. Érése hetekig is eltart. A lehullott diót kasokba,

kosarakba vagy zsákokba szedjük. Ma már bizonyított, hogy a „dióveréssel” sok termőrészt

leverünk, miáltal a következő évben kevesebb termésre számíthatunk. A diónál is

alkalmaznak rázógépeket, amely során a termés kiterített ernyőre hull és onnan

szállítószalagon a tartályládákba vagy valamilyen más göngyölegbe jut.

7.4.2.Termésbecslés

A gyümölcsszüret tervezése során az egyik elsődleges kérdés, hogy mekkora

termésmennyiségre számíthatunk. A termésmennyiség előrejelzését termésbecslésnek

nevezzük. Az adott évi termés felbecsülését már a fák nyugalmi állapotában elkezdhetjük.

Megvizsgálhatjuk a termőrész-berakódás mértékét, megtörténhet a termőrügymetszetek

mikroszkópos vizsgálata, amely alapján a virágrügyek relatív arányát tudhatjuk meg.

Virágzáskor a virágberakódás mértékét becsüljük fel. Meg kell jegyeznünk, hogy ezek a

becslések csak hozzávetőlegesek. Az első viszonylag jól számszerűsíthető termésbecslési

eredményeket almatermésűeknél és csonthéjasok esetében tisztuló hulláskor kaphatunk. A

legpontosabb eredmények birtokába viszont csak közvetlenül szüret előtt juthatunk. A szüret

előtt 2-3 héttel esedékes termésbecslésnek számos módszere ismert. Alapozhatjuk a mintafák

teljes leszedésére vagy arra is, amikor csak a korona egy részéről szedünk mintákat. Mindkét

esetben következtetnünk kell a hektáronkénti számra, mert végül is ezeknek a szüretideji

átlagtömeggel történő szorzata adja meg a várható termésmennyiséget.

Végezhetjük úgy is, hogy a mintafákon az ültetvényre jellemző magasságban a négy égtáj

szerint négy, 3-6 cm vastagságú termő ágat jelölnek ki, amelyeken megszámlálják a

gyümölcsöket. Az így kapott számot elosztják néggyel és megszorozzák a hasonló ágak

számával, hogy megkapják a fán levő gyümölcsök összes számát. A gyümölcsök száma

80

alapján tapasztalati képletekkel számítható ki a termés várható mennyisége. A becsléshez a

termő fák mintegy 5%-ából kell a mintát megszedni.

7.5. Áruvá készítés és tárolás

A gyümölcsök betakarítása után feladatunk az, hogy a termés a fáról a lehető

legrövidebb úton és a legkevesebb minőségcsökkenéssel jusson felhasználási helyére, illetve a

tárolóba, ezért betakarítást úgy kell megtervezni, hogy a gyümölcsérés ideje és a felhasználás

iránya összhangba kerüljön.

Válogatás és osztályozás. A válogatási és osztályozási munkaszakaszok a minőség

meghatározói lehetnek. A válogatás során a nem megfelelő (nyomott, szúrt, beteg)

gyümölcsöket szedjük ki a tételekből. Ha a nagyságot is figyelembe vesszük, akkor

osztályozásról beszélhetünk. Ha a kettőt kombináljuk, akkor „válogatva osztályozunk”.

Vannak olyan gyümölcsfajok, mint pl. a cseresznye, amelyeket nem szoktuk

osztályozni. Szedéskor, ill. szedés után csak válogatjuk. Ilyenkor kiszedjük a szennyező

anyagokat (levelek, vessző- és gallydarabok), és a nagyon kis méretű vagy beteg, sérült

(repedt) gyümölcsöket. Megkönnyíti a válogatást, ha a leszedett tételeket lassú, kíméletes

futószalagon engedjük át.

Válogatni a hűtőből való kitárolás után is kell. Különösen nehézzé teszi ezt a munkát a

tartályládás tárolás térhódítása. A mély tartályládából csak nehézkesen, nagyon behajolva

lehet kiszedni a rossz gyümölcsöt. A válogatásra és osztályozásra már sok helyen

(nagyüzemekben) osztályozógépet használnak. Ezekkel a gépekkel jobban lehet tartani az

osztályozottságot, a méretpontosságot (12. ábra). Nagy előrelépést jelent a számítógép-

vezérlésű, szín szerint is osztályozó rész beépítése.

12. ábra. Osztályozógép

Gondos munkát igényel a rázott gyümölcs szállítása és értékesítésre való előkészítése

is. A hagyományos tartályládákat fóliával kell bélelni, és rakatképzéskor is védeni kell a

81

gyümölcsöket a szennyeződéstől. A termesztő érdeke, hogy a rázás és felhasználás között a

lehető legrövidebb idő teljen el, a szállítást megfelelően ütemezzék, és kíméletes járművet

válasszanak. Nagyon fontos a gyümölcsök alacsony hőmérsékleten történő szállítása, hogy ne

csökkenjen a gyümölcsök szilárdsága, a gyümölcs hosszabb ideig megőrizze a színét és az

esetlegesen sérült részek lassabban kezdjenek el romlani.

A velőkészítésre szánt rázott gyümölcs gyűjtésére és szállítására a lészivárgást

megakadályozó műanyag- vagy fémtartályok javasolhatók.

Tárolás. A tárolás egyik alapvető célja a gyümölcsök fogyasztási idejének

megnyújtása. Ez több szempontból is fontos. Jelentős olyan esetben, amikor bő termésünk

van, s azzal rövid időn belül nem tudunk mit kezdeni. Fontos akkor is, ha valamely

gyümölcsből a főérés idején nagyon alacsony árak vannak a piacon. A későbbi értékesítéssel

rendszerint nagyobb jövedelemre tehetünk szert. A tárolást indokolhatja a feldolgozóipar

folyamatos ellátása jó minőségű alapanyaggal is.

A tárolók építése sok pénzt igényel. A tárolási költségeket ezért a vevőkkel fizettetik

meg, hisz a hűtőházakból kitárolt gyümölcs sokkal drágább, mint a friss idénygyümölcs.

Az igényes gyümölcsforgalmazást, exportot korszerű hűtőtárolás nélkül viszont nem lehet

megvalósítani.

Az egyes gyümölcsfajok nem egyforma ideig tárolhatók. Az alma és a körte, attól

függően, hogy nyári, őszi vagy téli, néhány naptól 200-300 napig tartható tárolóban. A

csonthéjasok 2-4 hétig, közülük a szilva 2-3 hónapig is tárolható. A bogyós gyümölcsűek 2-3

naptól (szamóca), 2-3 hétig (ribiszke), vagy 4-6 hétig (egres) tárolhatók. A héjasok tárolása

viszonylag egyszerű körülmények között is több hónapra tehető.

7.5.1.A tárolhatóság idejét befolyásoló tényezők

Tárolási módok, tároló típusok. A gyümölcs tárolhatóságát a tárolás módja nagyban

befolyásolja. Különböző tárolási eljárásokat alkalmazunk. Ezek közül a legismertebbek az ún.

egyszerű vagy száraz tárolás, a változatlan légterű (VL), a szabályozott légterű (SZL) és a

legmodernebbnek számító ún. ULO tárolás:

A száraz vagy normál tárolás: a tárolás legkevésbé hatékony megoldása, ma már csak a

háztáji gazdaságokban alkalmazzák. Ide tartoznak a pincék, a padlások, vermek, illetve az

olyan épületek, amelyekben a hőmérséklet nem szabályozható mesterségesen, csak a hely

adottságaitól függő léghőmérséklet alakul ki. A hőmérséklet, a páratartalom és a légcsere

csak szellőztetés folytán „szabályozható”, pontosabban tartható fenn. Általában 5–10°C-

82

nál alig megy lejjebb a hőmérséklet vagy éppen ellenkezőleg nulla fok alá is süllyedhet,

ami már a betárolt gyümölcs megfagyásával jár. A relatív páratartalom sem

szabályozható: vagy túl nagy (90%–on felüli – ez főleg a nedves pincékre jellemző), vagy

túl kicsi (60–70%–os, főleg a földfelszín feletti helyiségekben).

A változatlan légterű (VL) hűtőtárolókban a hőmérséklet és a relatív páratartalom a

gyümölcsfaj akár fajta igénye szerint szabályozható. A termen belüli légcsere is szükség

szerint állítható. A hűtőtárolás jelentősége a gyümölcstermesztésben azért kiemelkedő,

mert a hűtéssel késleltethetjük a gyümölcsök megromlását, csökkenthetjük a

veszteségeket és meghosszabbíthatjuk az eladási idejüket. Hűtés nélkül rendszerint

azonnal vagy rövid időn belül piacra kell vinni a gyümölcsféléket, s ez nem mindig jár

együtt gazdaságossággal. Elsősorban azokat a gyümölcsöket kell hűteni, amelyek

hajlamosak nagy apadási veszteségre (pl. a csemegeszőlő) vagy a gyors beérésre (pl. az

őszibarack), vagy azokat, amelyeket nagyon sokáig el akarunk tartani (pl. a körtét és az

almát), ill. hosszú ideig akarunk szállítani. Azonban tudnunk kell, hogy a hűtőtárolás a

szabályozott légterű tárolókhoz viszonyítva lényegesen rövidebb idejű tárolást tesz

lehetővé.

A szabályozott légterű (SZL) tárolás lényege a gyümölcs légzésének és ezáltal

öregedésének lassításán alapszik. 1920-ban alkalmazták először ezt a módszert angol

kutatók. A módszer abból áll, hogy a tároló levegőjében az oxigén (O2) és a szén-dioxid

(CO2) térfogat százalékos arányát megváltoztatják, közelítik egymáshoz. Ennek

eredményeként ugyanolyan hűtési és páratartalmi viszonyok mellett is sokkal kisebb

tárolási veszteség keletkezik: csökken a tömegveszteség, kevesebb az élettani és a

gombás betegségek következtében keletkező romlás, a gyümölcs keménysége és a

beltartalmi anyagok aránya kitároláskor kedvezőbb marad.

Az almafajták esetében átlagosan 3% O2 és 3% CO2 az optimális arány és ezzel 6–8

hónapos tárolást biztosítanak (13. ábra).

13. ábra. Alma tartályládás tárolása szabályozható légterű (SzL) tárolóban

83

Az ULO tárolás a szabályozott légterű tárolásnak az a formája, amikor a tároló

oxigéntartalmát nagyon alacsony (akár 0,1%) értékre csökkentik. Így radikálisan

csökkennek a lebomlási folyamatok, és pl. alma esetében 9– 10 hónapig is lehetséges a

tárolási idő meghosszabbítása.

Ennek az eljárásnak bizonyított előnyei vannak. Így például:

a tárolási idő meghosszabbodása,

a beltartalmi értékek jobb megőrzése,

az apadási veszteség csökkenése,

az élettani betegségek (pl. a Jonathan foltosodása) csökkenése,

jobb szállíthatóság,

jobb piacállóság.

Tárolási körülmények. A tárolás eredményességét nagyban meghatározzák a tárolási

körülmények: az előhűtés, a lehűtés gyorsasága, a tárolási hőmérséklet, a relatív páratartalom,

a termen belüli légcsere gyakorisága és hatékonysága, a levegő CO2 és O2 tartalma, az

előosztályozás, valamint a tárolás hossza és a tárolás alatti ellenőrzés.

Tároláskor arra kell törekednünk, hogy a bevitt és a légzés során keletkező nagy

hőmennyiséget minél előbb kivonjuk, hogy az anyagcsere-folyamatokat minél gyorsabban a

minimálisra csökkentsük.

Előhűtés. Az anyagcsere–folyamatok csökkentésének meggyorsítása végett betárolás

előtt a tárolót előhűtik. Az a legelőnyösebb, ha az előhűtött tér hőmérséklete olyan, mint a

tárolási véghőmérséklet.

Lehűtési gyorsaság. Azt jelenti, hogy a betárolt gyümölcsöt milyen gyorsan hűtjük, azaz

hány nap alatt érjük el a tárolási véghőmérsékletet. Nem szabad figyelmen kívül hagyni,

hogy a gyümölcsfajták nem egyformán érzékenyek a lehűtés gyorsaságára. Ha azt

akarjuk, hogy a gyümölcs a lehető leggyorsabban lehűljön, alkalmazhatjuk például az ún.

vizes előhűtést, amely a hideg víz jó hőelvonásán alapszik (legalább 3–4–szer gyorsabb,

mint a hideg levegőé). Az eljárás zuhanyszerűen, árasztásos áramoltatással,

permetezéssel vagy bemerítéssel vihető véghez. Azoknál a gyümölcsfajoknál

alkalmazzák, amelyek a legérzékenyebbek a lehűtés gyorsaságára. Leggyakrabban a

körte, az őszibarack vagy egyéb csonthéjasok előhűtésére használják.

Tárolási hőmérséklet. A tárolási körülmények között ez az egyik legfontosabb tényező,

mert a gyümölcs élettani folyamatainak gyorsasága (öregedése) függ tőle. A tárolási

hőmérséklet kialakításához ismerni kell azt az általános összefüggést, hogy minél

alacsonyabb a hőmérséklet, annál lassúbbak az érési folyamatok, annál kisebb a

84

gyümölcs súlyvesztesége, s végső soron annál kisebb lesz az élettani és a gombás

betegségek keletkezésével járó veszteség, ill. a tárolhatóság ideje. Mégsem hűthetünk

bizonyos hőmérsékleti érték alá, mert a gyümölcs sejtnedve megfagyhat. A megfelelő

tárolási hőmérséklet kialakításához ismernünk kell tehát a gyümölcsfajok fajok és fajták

fagyáspontját (fagyérzékenységét).

A szedés után a gyümölcs addig hűthető, amíg a sejtközötti térből a víz nem fagy ki.

Mivel az intercelluláris tér kevesebb oldott anyagot tartalmaz, mint a sejtek, ez a régió

fagy meg először (0-2 oC között). Ha tovább csökkentjük a hőmérsékletet a sejtközötti

térben kristályok jelennek meg, nő a sejtközötti tér térfogata, de ugyanakkor a sejtfal

rugalmassága csökken, a kristályok a membránt is megsértik. Ennek hatására az

intercelluláris térből a sejtek áramlanak az ionok, nő a sejt ionkoncentrációja, míg a

sejtközötti állomány hígul, így a fagyáspontja egyre magasabb lesz, egyre jobban fagy,

egyre nagyobb mechanikai sérülést okoz. A fenti jelenség elkerülése érdekében az almát

csak 1-2 oC-ig hűtik le, alacsonyabb hőmérséklet esetén sérülések léphetnek fel.

Megállapítható, hogy -2 °C-nál alacsonyabb hőmérsékleten a gyümölcsöt tartósan tárolni

nem lehet. Néhány Delicious almafajtát vagy körtefajtát -1 °C-on is tarthatunk, de

ilyenkor nagyon ügyelnünk kell a megfelelő, termen belüli légcserére, hogy a gyümölcs

meg ne fagyjon. A gyakorlatban 0 °C alá nemigen érdemes hűteni. 0 °C-on már a

kártevőkkel fertőzött tételek közt található lárvák is inaktívvá válnak. Nagyon szerencsés

esetnek minősíthető, hogy a mikroorganizmusok élettani folyamatai is éppen úgy

csökkennek hidegebb behatásra, mint a gyümölcsöké. Néhány gyümölcsfaj

fagyáspontjáról a 10. táblázatból tájékozódhatunk.

10. táblázat

Gyümölcsök átlagos víztartalma és fagyáspontja (Sass, 1986)

Gyümölcsfaj Víztartalom

(%)

Fagyáspont

(°C)

alma 84,1 -1,5

kajszi 85,4 -1,1

fekete ribiszke 84,8 -0,8

kék áfonya 82,3 -1,3

cseresznye 83,0 -1,8

vörös áfonya 87,4 -0,9

85

ribiszke 84,7 -1,0

köszméte 88,9 -1,1

szőlő 81,6 -2,2

őszibarack 86,9 -0,9

körte 82,7 -1,6

szilva 85,7 -0,8

birsalma 85,3 -2,0

málna 84,1 -0,6

szamóca 89,9 -0,8

Relatív páratartalom: Az adott levegő abszolút nedvességtartalma azonos hőmérsékletű

és nyomású telített levegő abszolút nedvességtartalmához viszonyítva. Ezt az értéket %–

ban fejezzük ki. A tárolás során célszerű minél magasabb (90%) relatív páratartalmat

biztosítani. Abban az esetben ugyanis, ha a relatív páratartalom kisebb, mint a gyümölcs

vízaktivitása, akkor víz távozik az almából, hogy a külső tér elérje az egyensúlyi

telítettséget. Ennek következtében: csökken a gyümölcs tömege, apadási veszteség lép

fel; a sejtek összeesnek, a turgornyomás csökkenése miatt a gyümölcshús veszít

keménységéből, ropogósságából, ugyanakkor a határoló felületek (sejtfal, sejtmembrán)

ellenállósága is csökken, átjárhatóbbá válnak; a vízveszteség miatt a gyümölcs héja

ráncosodik; a sejtekben kialakuló vízhiány miatt fiziológiai betegségek lépnek fel. Vagyis

a vízvesztés következményeként a gyümölcs élvezeti értéke, minősége jelentősen romlik.

Figyelembe kell azonban azt venni, hogy a túl nagy páratartalom (95%) kedvez a

penészek szaporodásának.

Termen belüli légcsere. A tárolókban a gyümölcsök légzésekor keletkező különböző

anyagok (pl. etilén, illóolajok stb.) és egyéb légszennyeződést okozó anyagok

halmozódnak fel. Ezért a bizonyos időközönkénti légcsere elengedhetetlenül fontos.

Meghatározó a légkeringés mértéke, az óránkénti légcserék száma.

Tárolás előtti vegyszeres kezelések. A környezetkímélő technológiáknál nem

engedélyezettek

Előosztályozás. Célja a hibás, betegségre hajlamos, méreten aluli gyümölcs kiszűrése

betárolás előtt.

86

A légtér összetétele. A légtér összetételének (az oxigén és a szén–dioxid arányának)

alakulása a szabályozott légterű tárolás elsőrendű kérdése. A beszabályozás során

feltétlenül legyünk figyelemmel arra, hogy a gyümölcsfajok és –fajták érzékenysége e két

gázzal szemben különböző. Kevésbé érzékeny az oxigénre a cseresznye, az őszibarack, a

szamóca, erősen érzékeny viszont az alma, a nagy szén–dioxid–tartalomra pedig talán

legjobban érzékeny a körte és a szilva.

A szüret után a sejtek működése továbbfolyik, az anyagcsere termékek (CO2, vízgőz, illó

savak, aromakomponensek stb.) kijutnak a légtérbe, ezáltal a zárt légtér összetétele

megváltozik, ez a változás pedig visszahat a metabolizmusra.

Mivel a légzés során CO2 képződik, ha a légtérben magas a CO2 a koncentrációja, az

egyensúlyi folyamat eltolódik, vagyis csökken a légzés intenzitása. Az oxigénszint

csökkenése a CO2 koncentráció növeléséhez hasonló módon befolyásolja a légzési

folyamatok egyensúlyát: csökkenti a légzés intenzitását. Azonban az oxigénkoncentráció

csökkentése nem választható el a CO2 koncentráció emelésétől. A normál légtérhez (21%

O2) képest az oxigénszint felére csökkentésével mintegy 10 %-os légzésintenzitás

csökkenés érhető el. A túl alacsony oxigénkoncentráció már káros, lassulnak a

metabolikus folyamatok, a terminális oxidáció megáll, ezáltal anaerób folyamatok

indulnak meg: alkoholos vagy tejsavas erjedés. Ez kellemetlen ízhatás fellépését

eredményezi, valamint a sejtszerkezet is sérül, mivel az alkohol oldja a membránt, a pH-

változás miatt pedig a fehérjék denaturálódnak. Vagyis az oxigénszintet nem lehet

minden határon túl csökkenteni. A kritikus oxigénkoncentráció nagysága

hőmérsékletfüggő: magasabb hőmérsékleten nagyobb a sejtek oxigénigénye, mivel nő a

membránok fluiditása, ezáltal sérülékenyebbek, vagyis a nagyobb energiaveszteség

pótlására a metabolikus folyamatok intenzívebbé válnak. Az almatárolásnál szokásos 2-3

oC-os hőmérsékleten a kritikus O2-koncentráció 1%.

A tárolási idő hossza. A fajok és fajták tárolási ideje genetikailag kódolt tulajdonság. A

fenti tárolási tényezők optimális értékei mellett a tárolás során megfigyelték, hogy a

veszteségek nem lineárisak, hanem az exponenciális görbét követik, azaz a tárolás utolsó

időegységében rendkívül felgyorsulnak.

Ezért is különösen fontos a tárolás alatti ellenőrzés, amelynek során megmérhetjük

gyümölcsök fizikai változását (pl. húskeménység), beltartalmi értékeinek (cukor–, sav–,

szárazanyag–tartalom, a cukor–sav arány stb.) alakulását, az illóanyagok, az etilén, vagy

kóstolással is kialakíthatunk egy összbenyomást a tárolt gyümölcsök állapotáról.

87

A gyümölcsfajok és-fajták tárolási körülményei és problémái régóta foglakoztatják a

kutatókat, termelőket. Különböző gyümölcsfajok Sass (1989) által javasolt tárolástechnikai

paramétereit a 11. táblázat tartalmazza:

11. táblázat

Néhány gyümölcsfaj tárolási paraméterei

A tárolásra ható további tényezők. Idetartozik többek között a fajta, a

termesztéstechnológia (talajművelés, tápanyag- és vízellátás, növényvédelem), a környezeti

tényezők, az alany, a szüret és a szállítás.

Fajta. A fajok vonatkozásában a tárolás szempontjából sok változtatásra nincs lehetőség.

A fajtákat illetően sokkal inkább, mivel az egyik fajta jobban, a másik kevésbé sikeresen

tárolható, ami genetikai tulajdonság.

A talajművelés, a víz- és tápanyagellátás, az alany, a környezeti tényezők általában

közvetve hatnak a tárolhatóságra: egyrészt a beltartalmi összetevők, másrészt a gyümölcs

nagyságának változásán keresztül. Ezek lényege röviden úgy foglalható össze, hogy se túl

kicsi, se túl nagy gyümölcsöket ne termesszünk.

Említettük, hogy a termesztési tényezők közül kiemelkedő jelentőségű a szüretidő.

Kísérletekkel igazolt tény, hogy a korábban szüretelt gyümölcs jobban tárolható, mint a

később szedett.

7.5.2. Tárolási veszteségek és betegségek

88

A tárolókban keletkező veszteségeknek lényegében két nagy csoportja van: apadási és

romlási veszteség.

Az apadási veszteséget csak megfelelő szüretidőpont-kiválasztással (ne legyen túl korai a

szedés), fajtamegválasztással (pl. a Golden Delicious sokkal nagyobb mértékben veszít a

tömegéből, mint a Starking almafajta, azonos ideig tárolva, azonos körülmények között)

és a megfelelő hőmérséklet és relatív páratartalom kialakításával tudjuk csökkenteni.

A nagyobb tömegveszteségnek nem csak az a következménye, hogy egy bizonyos tömeg

elvész, hanem az is, hogy ezáltal a gyümölcs küllemében olyan kedvezőtlen változások

(puhulás, ráncosodás) állnak be, amelyek már lényegesen rontják annak piaci értékét.

A romlási veszteség további két csoportra: élettani betegségek következtében beálló

veszteségekre, és gombás betegségek károsításából adódó veszteségekre bontható.

Élettani betegségek: Mivel a legnagyobb mennyiségben betárolt gyümölcsfaj az alma,

ezért főként az alma élettani betegségeivel foglalkozunk:

- A húsbarnulásnál, a beteg gyümölcs húsa a héj alatt megbarnul és megpuhul.

Megnyomva, ujjunk helyén besüppedt folt marad. Húsbarnulás almán, körtén és a

csonthéjas gyümölcsökön is előfordulhat. A betegség összefüggésben van az évjárattal, a

fajtával, a tárolástechnológiával és nagymértékben a szüret idejével is.

- Az üvegesedés sok esetben már a fán megjelenhet, ilyenkor például a beteg almában a

szállítónyalábok környéke üvegesen áttetsző. Oka termesztési és időjárási tényezőkre

vezethető vissza. Az ilyen gyümölcs gyakran húsbarnulttá válik. A szüret idején

keletkező üvegesedés gyors betárolással és lehűtéssel megakadályozható, sőt ilyen

gyakorlattal az üvegesedés a tárolóban „fel is szívódhat”

- A keserűfoltosodás első látható jele az enyhe, horpadásszerű süppedés. Később a

bemélyedés helyén a szín jól elkülöníthetően mélyzöld. A betegség közvetlenül a héj

alatt, néhány milliméter mélyen a húsban keletkezik, főleg a gyümölcs csésze felőli

végén. Egy-egy ilyen foltot átvágva azt tapasztaljuk, hogy az enyhén barna, száraz,

szivacsos, taplós állományú. Oka tápanyag-ellátási (kálium, magnézium, kalcium), ill.

más anyagcserezavarokra vezethető vissza.

- Héjbarnulás vagy szkaldosodás a korai (pl. a Starking fajtánál), de a kései szüret (pl. a

Jonathan almafajtánál) következménye is lehet. A Starking szkaldosodását valószínűleg

egy terpénszerű anyag oxidációjakor keletkező mérgező származékok váltják ki, míg a

Jonathán foltosodást, ezt az ismert héjbetegséget, inkább az akadályozott gázcsere

következtében beálló toxikus vagy oxidációs folyamatok eredményezhetik.

89

Sass (1993) a Jonathan foltosodása, a körte rothadása és a gyümölcsök mérete között

lineáris összefüggést mutatott ki (14.,15. ábrák).

Gombás betegségek. A gombás betegségek legalább olyan jelentősek, mint az élettaniak.

14. ábra. A foltosodás és a gyümölcsméret összefüggése a Jonathan almafajtánál

15. ábra. A körte rothadása mérettől függően

(Sass, 1993)

- Lenticellarothadás: A fertőzött gyümölcsön általában a lenticellából kiinduló kerek,

világosbarnától sötétbarnáig terjedő folt látható. Nagyon fontos a betegség megelőzése.

A kórokozó a vegetációs időszakban, már közvetlenül a sziromhullás után a héjon vagy a

lenticellákon át behatol a gyümölcsbe, és a tárolás után – a gyümölcsérés előrehaladtával

– aktivizálódik. A tárolóban az egészséges gyümölcsöket nem támadja meg. A tárolás

előtti 52 °C-os meleg vizes kezelés jó hatású a betegség mérséklésére.

- Penicilliumos rothadás: A betegség kezdetén főleg a penészesedési góc külső részein

fehér gombatömeg alakul ki. Később a megtámadott részen zöldeskék spórapárnák

képződnek. Nemcsak az almán, hanem a körtén is nagy arányban pusztít. Sebparazita,

tehát legjobb védekezés ellene a gyümölcssérülések csökkentése, s ez vonatkoztatható a

növényápolási, a szüreti, az osztályozási és a szállítási munkára is. Jó hatású ellene, ha a

tárolótereket a betárolás előtt alaposan kitisztítjuk, mert ezzel a spórák továbbterjedését

jelentősen megakadályozhatjuk. Fontos még a tárolón belüli helyes légcsere és a

megfelelő relatív páratartalom kialakítása is. SzL-tárolóban a CO2 arányának növelése

csökkenti a betegség mértékét.

90

- Szürkepenészes rothadás: Az almán a kerek fertőzési helyeken barna és világosbarna

(olykor sötétbarna), kissé besüppedt folt keletkezik, amely körkörösen terjed tovább a

gyümölcs egész felületére. A fertőzés előrehaladott szakaszában a gyümölcsön

egérszürke, vattaszerű, lágy, de nem vizenyős telepek alakulnak ki. A rothadás ellen

hatásos a gyümölcs óvatos szüretelése és sérülésmentes osztályozása, az egészséges

gyümölcs betárolása gyors lehűtéssel és a tárolási hőfok mielőbbi elérésével, valamint a

szakszerű növényvédelem megvalósítása.

- Moníliás rothadás: penészgyepes és gombatelep nélküli, ún. feketerothadásos

megjelenési formája van. A gyümölcsök a beteg fás részekről (ágakról, hajtásokról) és az

előző évből fán maradt vagy az évi mumifikálódott gyümölcsökről fertőződhetnek. A

gomba a héjon levő sérüléseken vagy nyílásokon jut a gyümölcsbe. A fertőzést

megkönnyíti a varasodott héj vagy az egyéb más módon (pl. jégverés, repedés miatt)

beálló héjsérülés. A gomba spóráit a szél terjeszti. Legjelentősebb fertőzési szakasz a

szüret megkezdése előtti néhány hetes időszak. Kifejlődéséhez a tárolóban a nagyobb

hőmérséklet és páratartalom kedvező. Elsősorban azok a tételek fertőződnek, amelyeket

nem vittünk be azonnal a tárolóba, s így nem is hűtöttük le gyorsan. A gyümölcsösben

szakszerű metszéssel és a beteg farészek gyümölcsösön kívüli elégetésével lehet

védekezni ellene. A termesztés során az esetleg megsérült héjú gyümölcsöket távolítsuk

el. Csak az ép, egészséges gyümölcsöket tároljuk be.

- Magház-penészesedés: több gombafaj okozhatja. Az alma magháza (különösen

érzékeny e betegségre a Starking fajta) először enyhén, majd sötétebben elbarnul, később

a gombaszövedék pókhálószerűen beborítja, végül a betegség belülről kifelé terjedve

teljesen elpusztíthatja a magházat, üreges, feketerothadást okozva. Ha a fertőzés nagyon

erős, a kocsány és a kehely felőli rész is rothadni kezd. Nagyon ügyeljünk a kíméletes

szüretre, mert a gomba a nyitott vagy sérült helyeken fertőz. Kártétele – a megfigyelések

szerint – az időjárás függvénye.

- Fehérpenészes rothadás: Elsősorban a cseresznye, a szilva, az őszibarack és a szamóca

betegsége. A betegségtől rothadásnak induló gyümölcsök hamar megfertőzik a

környezetükben levőket is. A vattaszerűen fehér, később szürkés és fekete penészgyeppel

borított rothadó gyümölcsök vizenyősek és kellemetlen szagúak. 50–55 °C-os vízben a

gomba spórái 2-3 perc alatt elpusztíthatók.

-Tárolási varasodás gombái nem rothasztják a gyümölcsöt, de a rothadást okozó gombák

számára utat nyithatnak. A betegség a szüret idején még alig megfigyelhető, a szimptóma

91

(fénylő fekete 2-3 mm-es foltok) csak a tárolás idején fejlődik ki. A varasodás ellen csak

a komplex védekezés hozhat eredményt.

A csonthéjas gyümölcsűek közül legjobban a szilva tárolható, de a korán érő fajták és

a ringlók csak néhány napos tárolást bírnak ki. Tárolási szempontból előnyösek azok a fajták,

amelyek több cukrot tartalmaznak. A nagyon gondosan, kocsánnyal, megkímélt viaszréteggel

szedett szilvát azonnal hűtsük le 5–7 °C-ra, s minél hamarabb érjük el a csonthéjasoknak

megfelelő 1–2 °C-os hőmérsékletet. Őszibarackból csak a 80–85%-ban éretteket vigyük be a

tárolóba. A korán szedettek megfonnyadnak, a későn szedettekben pedig nagy lesz a túlérés és

a tárolási veszteség. Tárolás előtt jót tesz a hideg vizes előhűtés. A kajszi nagyon gyorsan érik

és puhul. A túl korán leszüretelt gyümölcs kitárolás után már nem érlelhető be, így íze

gyenge, jellegtelen marad. Az apadási veszteség csökkentése céljából nagyon fontos a nagy

(90% körüli) páratartalom. Átmeneti tárolásához ún. ,,keményen fejlett” állapotban kell

szüretelni. Ez a minőség gyakorlatilag megegyezik az exportra szedés követelményeivel. A

cseresznye és a meggy nem utóérő. Rendkívül figyelmesen kell szedni, mert a sérülések a

tárolás alatti fertőzések nyitott kapui. Felrepedt gyümölcsöket nem szabad betárolni. Késői

szüret esetén nagyobb veszteséggel kell számolnunk, mert ilyenkor jobban fertőz a Monília, a

Botrytis, a Penicillium és a Rhizopus gomba. A csonthéjasokat alacsony (5 cm-es vagy 10

cm-es) műanyag rekeszekben érdemes tárolni. A rekeszek polietilén fóliás borítása növeli a

betegségek kialakulását.

A szamóca és a málna alig tárolható, az egres köszméte) és a ribiszke jól eltartható

egyszerű körülmények között is. Mindenképpen 5 cm-es rekeszekben kell tárolni. Az utóbbi

fajoknál nem is annyira a rothadás, inkább az apadási veszteség a veszélyes. Az étkezési

érettség előtt 2 nappal leszedett gyümölcsök jobban eltarthatók. A ribiszkék közül legjobban a

fekete ribiszke tárolható. A rekeszek aljára ne tegyünk papírt vagy műanyag fóliabélést. A

bélelés nélküli rekeszekben a jobb levegőzöttség miatt kisebb a veszteség. A bogyós

gyümölcsűek legmegfelelőbb tárolási hőmérséklete 1-2 °C.

A héjasoknál inkább csak raktározásról beszélhetünk. A gesztenyére, a dióra, a

mogyoróra és a mandulára egyaránt vonatkozik, hogy csak a megfelelően beérett

gyümölcsöket tegyük a tárolókba, mert a nem kellően érettek magbele sokat veszít tömegéből.

Csak a doh- és penészszagtól mentes, viszonylag száraz, jól szellőztethető helyeken

tárolhatók. Lehet ritka szövésű tarisznyákban és zsákokban is tartani, de legtöbbször vékony

rétegben elterítve tároljuk 5–10 °C-on. Ez utóbbi esetben ne feledkezzünk meg a rétegek vagy

a kupacok és prizmák bizonyos időben (általában 3-4 hetes) történő átforgatásáról.

92

93

Felhasznált irodalom:

1. Csathó P. (2004): A talaj-növény rendszer tápelem-forgalmának agronómiai és

környezetvédelmi vonatkozásai. MTA Doktori Disszertáció.

2. Cser J., Nárcisz M.(2004) Meteorológiai előrejelző rendszerek alkalmazása a szőlő

növényvédelmében MezőHír : Mezőgazdasági Szaklap, VIII. évfolyam 2004. március

3. Dióspatonyi Ildikó: A zöldség- és gyümölcsfeldolgozás technológiái.

http://www.kfki.hu/~cheminfo/hun/food/technol/zoldseg/zoldseg.html#33

4. DR. Gonda István-Vaszily Barbara (2014): Gyümölcstermesztés. Debreceni Egyetemi

Kiadó.

5. Dr. Inántsy Ferenc (1995): Az integrált almatermesztés gyakorlati kézikönyve.

Gyümölcs és Dísznövény termesztési Kutató Fejlesztő Intézeti Rt. Állomása,

Újfehértó.

6. DR. Lenti István (2011): Kertészet ((Gyümölcs-, Zöldség- és Szőlőtermesztés).

Nyíregyházi Főiskola. Nyíregyháza.

7. Füleky György (szerk.) (1999): Tápanyag-gazdálkodás. Mezőgazda Kiadó, Budapest.

8. Gyúró F. (szerk.) (1990): Gyümölcstermesztés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

9. Kerekes Sándor -Fogarassy Csaba (2007): Környezetgazdálkodás, fenntartható

fejlődés Kiadó: Debreceni Egyetem Agrár- és Műszaki Tudományok Centruma

Agrárgazdasági és Vidékfejlesztési Kar, Debrecen.

10. Kollár G. (1987): A rázógépek üzemeltetése. Könyvrészlet. In: Andor D. (szerk.)

Csonthéjas gyümölcsök gépi betakarítása. Mg. Kiadó, Budapest. 83–88.

11. Komonyi Éva (1997): A fitotechnikai műveletek szerepe a környezetkímélő

almatermesztés fejlesztésében. Doktori értekezés. DATE. Debrecen.

12. Komonyi Éva (2006): Ökológiai alapismertek. Főiskolai jegyzet. Ungvár, PoliPrint.

13. Komonyi Éva (2013): Mezőgazdasági alapismeretek. „Líra” Poligráfcentrum. Ungvár.

14. Környezetbarát növényvédelem.

http://ujszo.com/cimkek/kerteszkedo/2006/01/20/kornyezetbarat-novenyvedelem

15. Méhes ilmos (1995): Betakarítás.(in Intenzív almatermesztés, szerk.: Gonda I.,

PRIMOM Vállalkozásélénkítő Alapítvány, Nyíregyháza.).

16. Mihályffy J. (2000): Tapasztalatok a meggy gépi rázásra alkalmas koronaformáiról.

Lippay János és Vas Károly Tudományos Ülésszak előadásai, Összefoglaló, 274–275

94

17. Nagy P. T. (2009): Gyümölcsösök tápanyag-gazdálkodásának időszerű kérdései

(almatermésűek és csonthéjasok). DE Agrár- és Műszaki Tudományok Centruma,

Kutatási és Fejlesztési Intézet, Debrecen.

18. Nagy Péter Tamás: Gyümölcsösök tápanyag-gazdálkodásának időszerű kérdései.

Debreceni Egyetem, 2000.

19. Ökológiai zöldség- és gyümölcstermesztés. GREENFOOD PROJEKT - 2010-1-ES1-

LEO05-20948.

20. Papp János (szerk.) (2003): Gyümölcstermesztési alapismeretek I-II. Mezőgazda

Kiadó, Budapest.

21. Radócz L.(2007): A növényvédelmi előrejelzés az integrált termesztés szolgálatában

In: Őstermelő: gazdálkodók lapja, ISSN 1418-088X, 2007. (11. évf.) 2. sz. 84-88. p.

22. Sass P. (1986): Gyümölcstárolás. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

23. Sass P. (1986): Gyümölcstárolás. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

24. Sass P. (1997): Szüret, tárolás és értékesítés (in Integrált gyümölcstermesztés, szerk.

Soltész M.).

25. Soltész Miklós. (szerk.) ( 1997) Integrált gyümölcstermesztés. Bp. Mezőgazda Kiadó.

26. Stefanovits P.- Filep GY.- Füleky GY. (1999): Talajtan. Bp. Mezőgazda Kiadó.

27. Szűcs E. (1999): A gyümölcsösök talaj- és tápanyagigénye, trágyázása. In.: Tápanyag-

gazdálkodás, Szerk.: Füleky Gy., Mezőgazda Kiadó, Budapest.

28. Takácsné Gy. K.(2003) Növényvédő szer használatának csökkentése és a precíziós

gazdálkodás közötti összefüggések - alternatív gazdálkodási stratégia? Gazdálkodás.

2003. XLVII. évf. 3. sz. ISSN 1419-2713; 1.p.