SZABAD GYÖRGY

A magyar 1848-49 európaisága*

Kedves Levéltáros Kollégáim! Tisztelt Hallgatóim!

Megtisztelő számomra, hogy konferenciájukon 1848—49-ről szólhatok, mégpedig annak euró­paiságáról.

Megérkezésemkor a média képviselői kérdéseket intéztek hozzám, azt firtatva, vajon — megítélésem szerint —jól ünnepeljük-e 1848-49 évfordulóját. Erre csak azt válaszolhat­tam, hogy az ünneplésnek még a folyamatában élünk, s így nehéz lenne - ha mindenről tudo­mást is szerezhettem volna — máris értékítéletet kialakítanom. De jeleztem, így is reményke­dem abban, hogy az ünneplés zászlót lobogtató, szívet melengető mozzanatai egy kedvező fo­lyamatot szegélyeznek. Azt a folyamatot, miszerint egyre szélesedő körben értjük 1848-49 lé­nyegét önmagában és legfőképpen abban, hogy a magyar fejlődést mennyire előre lendítette — az„előrét" Illyés Gyula „genfi" versével egybehangzóan úgy értem —, előre az Európához való felzárkózás és közben önazonosságunk korszerű biztosítása tekintetében. Az 1848-49-et átélt nemzedék szavaival közelítve ehhez a kérdéskörhöz hadd idézzem „a nemzet mindenesé­nek" is nevezett Fáy Andrást, aki a reformkor egyik nagy vitája során a Kossuth álláspontját támogató írásának ezt a címet adta: „Kelet népe Nyugaton", általa is kifejezve azt a szerepet, amit szerinte is a magyarságnak betöltenie kell, azaz sajátosságait megtartva európaivá válnia.

Mit is jelentett a felzárkózás, mit is jelent 1848-49 európaisága? Korántsem azt, amit ré­gen a polgáriasodó parasztemberről mondottak, amikor levetette a népviseleti öltözéket, hogy „kivetkőzik", hanem azt, hogy megőrizve az öröklött értékeket azonosulunk azzal, ami az em­beriség történetének tanúsága szerint elsősorban jelentette az európaiságot, azzal, amit a gö­rögség óta úgy értelmezünk, miszerint „a dolgok mértéke az ember". Az emberközpontú vi­lágszemlélet ötvöződve a Bibliában rögzített erkölcsi normákkal, majd a római jog követelmé­nyeivel nyitotta meg a jogállamisághoz vezető utat, amelyen haladva a képviseleti rendszer jogkiterjesztéssel és állandó önkorrekcióval biztosíthatja a felfelé haladást.

Mit jelentett az előre és felfelé haladásban számunkra 1848-49? Pályám kezdetén is le mertem írni, most sem látom másként, miszerint a honfoglalás és államalapítás óta a magyar­ság legnagyobb, s noha a kortársak számára korántsem volt egyértelmű, a — katonai vereség ellenére is —jövőjét leginkább biztosító tette és eredménye az volt, amit 1848-49-ben kiví­vott, illetve megalapozott. Azt, hogy Magyarország kiszolgáltatottságának felszámolása és mindenoldalú fejlődésének biztosítása érdekegyesítés útján a nemesi nemzet polgárivá tágítá­sát követeli meg, már az 1790-es évek elején felismerték Hajnóczyék, de az ellenhatások — mint ismeretes — olyan erősek voltak, hogy ennek a programnak a megújítására és realizá­lásának vállalására még két évtizedre volt szükség, miután az 1820-as évek második felében Felsőbüki Nagy Pál (feltehetően ebben a formában elsőként) kimondta, miszerint elkerülhetet­len „ a nép " befogadása „ az alkotmány sáncaiba ". 1848-49 biztosította a polgári nemzetté vá­lás attribútumait Magyarországon. Hiszen — Varga János időálló számításai szerint — az or­szág törzsterületén a lakosság 79 %-a élt jobbágyi függésben, s nagyon keskeny volt azoknak

Az 1998. november I8-án Nyíregyházán, a VI. Nemzetközi Levéltári Napokon elhangzott előadás rekonstruált szövege.

a rétege, akik szabadon rendelkezhettek személyükkel és javaikkal. Hiszen ez még a lakosság 5 %-át tevő nemesség jelentős részére sem volt egyértelműen érvényes. Egyebek mellett a Széchenyi által fejlődést korlátozó szerepében ostorozott ősiség a családon, a nemzetségen belül is béklyózta lehetőségeiket. Rendi viszonyaink mindenképpen a jobbágyfelszabadítást tették egykorúan európai felzárkózásunk legfontosabb előfeltételévé. Európa nyugatán már bérmunkásokkal dolgozott a termelő, netán bérlő vagy szabad paraszt volt maga is, Francia­ország túljutott a jobbágyfelszabadításokon, és őt követve néhány német tartomány is, porosz földön pedig bontakozóban voltak a reformok. Közép-Európában és konkrétan a Habsburg Birodalomban a magyar reformellenzéknek jutott a politikai útnyitás szerepe, amit betetőzött 1848 tavasza tényszerűen és jogszerűen, a nyitott részletkérdések zömét is lezárva 1849 tava­szán. S ha valaki még mindig önhittséget, dicsekvést lát ennek hangoztatásában, úgy felhívjuk a figyelmét arra, hogy ezt a térséget lakó népek kiemelkedő személyiségei ismerték el egyko­rúan vagy — a konfliktusok ellenére — visszatekintőén. Annál is inkább, hiszen a magyar jobbágyfelszabadítás elodázhatatlanná tette a késleltetett birodalombelit.

A jobbágyfelszabadítással sokban egybekapcsolódott a polgári jogegyenlőségnek —• ha né­ha dadogva is —, de a reformküzdelmek során annyiszor megfogalmazott, 1848-49-ben vég­re a rendi, vallási, sőt egyben-másban a nyelvi, nemzetiségi korlátokat is szétfeszítő, vagy leg­alábbis feszítgetö szándéka, eredménye, netán részeredménye. A polgári átalakulás sikerének feltétele és eszköze volt a parlamentáris kormányzati rendszer megteremtése. A felvilágosodás eszmei bázisán keletkező, egymással sokban szolidáris, sokban civódó kapcsolatot tartó libera­lizmus és demokratizmus egyaránt képviseleti rendszerrel kívánta felváltani a rendi alkotmá­nyosságot, illetve felszámolni — ahol még fennállott — az abszolutisztikus szisztémát. A ma­gyar rendi alkotmányosság a Habsburg-hatalom korlátozó törekvései ellenére viszonylag ked­vező lehetőségeket teremtett az ország önkormányzatát és polgárosítását megteremtő képvise­leti rendszerre való áttérés eszmei előkészítésére. Amit előkészítettek és 1848 tavaszán tör­vénybe iktattak, majd életre hívtak, az — ismert módon — „ népiiépviseleti" országgyűlés volt, amely jellegzetességeivel együtt nagyon is beleillett az egykorú európai törvényhozási struktú­rába. Cenzusos választójogi rendszert alkottak, de attól, aki személy szerint választásra koráb­ban is jogosult volt, nemesként vagy kiváltságos polgárként, jogát meg nem vonták, hiszen alapelvnek tekintették, hogy a jogkiterjesztést nem társítják jogfosztással, lényeges gyakorlati következményűnek amúgy sem tekintve ezt az eljárást, hiszen a „régijogon" szavazók túlnyo­mó többsége cenzus alapján is választásra jogosult volt. Vagyoni jövedelmi, illetve képzettsé­gi cenzust alakítottak ki, de egy olyan Európában, ahol még csak a franciák foglaltak állást az általános választójog bevezetése mellett, s ahol a magyar törvény által szabott cenzus a válasz­tásra jogosultak arányát a népességhez viszonyítva a legmagasabbak közé engedte emelkedni, amit indokolt hangsúlyozni a „nemzeti önkritika" egyes túlzásai ellenében.

Ennek a népképviseleti országgyűlésnek, amelynek felsőháza 1848. július 8-án kimondta korszerűsítő reformjának szükségességét, tették felelőssé azt a kormányt, amely az uralkodó személyének „szentségét" és „sérthetetlenségét" elismerve a kormányzás függetlenségét és parlamentáris felelősségét teljes mértékben biztosítani törekedett. Már 1847-ben úgy fogal­maztak a— Kossuth választási programját megtestesítő — Pest megyei követutasításban, amit az ellenzéki megyék nagy többsége magáévá tett, miszerint „a kormány politikájának irányát az országgyűlési többségben nyilatkozó nemzeti akarattól vegye ", s „a nemzet elegendő bizto­sítékkal bírjon" a törvényhozás útján „a számoltatást és felelősséget biztosítani". A felelős kormány jog- és hatáskörét pedig az európai kormányzati rendszerekhez mérhető teljességgel igyekeztek biztosítani. A törvény ezt sokoldalúan írta körül. Mint ismeretes, kimondta, hogy bírjon mindazokkal a jogokkal, amelyekkel az addigi udvari kormányszékek bírtak vagy

bírniuk kellett volna, s „általában minden polgári, egyházi, kincstári, katonai és általában minden honvédelmi tárgyak" körébe tartozókkal (a látszólagos pleonazmus — „katonai", „honvédelmi" — az aggályos törekvést fejezi ki a hadügy minél teljesebb átfogására). Ugyan­akkor biztosították az uralkodó számára azokat a felségjogokat, amelyet az európai alkotmá­nyos monarchiákban is megillették a trón törvényes birtokosát. így az országgyűlés összehívá­sának joga (és kötelezettsége), elnapolásának és feloszlatásának szabályozott (a költségvetés és a zárszámadás elfogadásától függővé tett) joga, valamint a kinevezési, rangemelési és ke-gyelmezési jog. Mindezt kiegészítette a törvények szentesítésének feltételéül szabott joga az uralkodónak (katonai tisztségekre való kinevezés és a határőrség adott rendszerének fenntar­tása mellett) „a magyar hadseregnek az ország határain kívüli alkalmazására". De az ural­kodó valamennyi „jogával", kivétel és fenntartás nélkül, csak a magyar országgyűlésnek fele­lős miniszter ellenjegyzésével élhetett. Egyetlen területen maradt körvonalazatlanság, abban, milyen módon és mértékben nyerhet beleszólást a magyar kormány a felség személye körül tartózkodó miniszter révén a külügyek intézésébe. (Megjegyzendő, hogy e téren az európai al­kotmányos monarchiákban sem uralkodtak egyértelmű szabályok.)

A szabályozás, mindenekelőtt a miniszteri ellenjegyzés hiánytalan megkövetelése minden uralkodói megnyilatkozás érvényessége tekintetében — 1848 történéseinek tükrében is — j o ­gilag megfelelő korlátnak bizonyult az uralkodó személyének, alkotmányos helyzetének ab­szolutisztikus célokra való felhasználása ellenében. így történt, hogy az udvar az 1848 tava­szán szentesített törvényekbe foglalt kompromisszum megmásítására irányuló politikai akara­tát csak jogsértő lépésekkel kísérelhette meg érvényesíteni. A miniszteri ellenjegyzés követel­ményének mellőzésével született meg az új irányvételt a nádorral közlő, sokban rendelkező tartalmú 1848. augusztus 31-i uralkodói kézirat, Jellacic hatalmi állásának megerősítése, a kí­sérlet arra, hogy Lamberg kezébe kerüljön a magyarországi fegyveres erőkkel való rendelkezés joga, majd Jellacic főparancsnoki kinevezése, Récsey Ádám új miniszterelnökként prezentálá­sa, a magyar országgyűlés idő előtti feloszlatása stb. A Magyarországon zajló, szellemesen „törvényesforradalomnak" nevezett átalakulás elérte egy alkotmányos forradalom fázisát, hi­szen olyanná formálódott a helyzet, amelyben a meglévő törvények csak részlegesen adtak út­mutatást, így a népszuverenitásra alapozva kellett, mert csak így lehetett, parlamentáris úton áthidalni a joghézagokat, elhárítva a behódolást mind az abszolutizmusnak, mind az anarchiá­nak. Kossuth vezetésével azok vállalkoztak erre, akik sem külföldre menekülni, sem a lelki összeomlásba zárkózni, sem a teljes vagy részleges politikai passzivitásba vonulni nem kíván­tak, hanem védelmezni akarták Magyarország megújulásának, törvényes átalakulásának a si­ker minden lehetőségétől még korántsem megfosztott ügyét. Tőlük tanulhatta meg a nemzet, hogy vannak olyan értékek, amelyeket önként feladni nem szabad.

Közbevetőleg itt utalok a kegyelmezési jog gyakorlásával kapcsolatban hozzám intézett kérdésre, annak példázásául is, miszerint nem csupán az értékőrzés, hanem az értékgyarapítás lehetőségéről is szó volt a továbbfolyó küzdelemben. Az uralkodó — természetesen — a ke-gyelmezés jogát is csak miniszteri ellenjegyzéssel gyakorolhatta, sőt egy vonatkozásban az 1848-as szabályozás még súlyosabb feltételt támasztott. Az uralkodó ugyanis a parlament által felelősségre vont és vétkesnek bizonyult minisztert nem részesíthette kegyelemben, csak a minden bűnösre kiterjesztett általános amnesztia elrendelésének óriási kockázatát vállalva, azt is természetesen csak miniszteri ellenjegyzéssel. Ismereteink szerint az európai alkotmányos követelmények maximumát jelentette az, hogy 1849-ben az országgyűlés országos határozat­ba foglalta, amit a kormányzóelnökké választott Kossuth vállalt is, hogy kegyelmet az állam­fő az igazságügy-miniszter előterjesztése, illetve ellenjegyzése mellett csak az 1849 májusá­ban fel is állított „kegyelmiszék" hozzájárulásával nyújthatott. Az új testülettel kapcsolatos

személyi igényességet jellemzi, hogy amikor összeférhetetlenség folytán a négy jelölt egyike nem vállalta a tisztséget Vukovics Sebő igazságügy-miniszter előterjesztésére, Kossuth szemé­lyes bizalmának és megbecsülésének jeleként is a jogvégzett Vörösmarty Mihályt a kegyelmi szék bírájává nevezte ki, aki eleget is tett a megbízatásnak.

Az alapkérdésekhez visszatérve utalok arra, miszerint az 1848-as törvény vonatkozó ren­delkezése jogot biztosított ugyan az uralkodónak (a kialkudott kompromisszum keretében) arra, hogy magyar csapatokat a határon túli felhasználásra rendelhessen miniszteri ellenjegy­zés feltételével, de ennek még áprilisban pontosítása következett. A minisztertanács ugyanis április 22-én úgy rendelkezett, hogy a felség személye körüli miniszter az uralkodónak azokat a hadügyi vonatkozású rendelkezéseit ellenjegyezheti, amelyek megfelelnek a magyar hadügy­miniszter előterjesztésének.

Közvetve ezzel is összefügg az az egykorúan emelt, de egyes történészek által még a kö­zelmúltban is felelevenített vád, miszerint a Batthyány-Kossuth-kormány, illetve a magyar or­szággyűlés késznek mutatkozott az európai szabadságtörekvések szolidaritásának rovására katonai segítséget biztosítani a Habsburg-hatalom számára az olaszok ellenében. A valóságban a magyar kormány és ezzel összhangban a népképviseleti országgyűlés olyan feltételekhez (az itáliai tartományokban „olly békés egyezség eszközlésére, melly egy részt a trón méltóságának, más részt az olasz nemzet alkotmányos szabadságának s méltányos kivonatainak egyaránt megfeleljen") kötötte az „olasz segély" megadását, ami egyet jelentett annak gyakorlati elhá­rításával. Ezt olyan időpontban tették 1848 júliusában, amikor a nemzet sem katonai, sem szer­vezettségi, de ugyanakkor sem politikai, sem morális tekintetben még nem volt felkészült a nyílt konfliktusra a tényleges szándékait még álcázó, a nyílt provokációktól valamelyest még tartózkodó, de a békebontás vádjait már megfogalmazó Habsburg-hatalommal. Bécsben a ma­gyar „ajánlatban" kezdettől fogva időhúzó taktikázást láttak; szeptember 22-én pedig, amikor V. Ferdinánd aláírásával manifesztumban sorolták fel a magyar parlament és kormány „vétke­it", egyenesen azzal vádolták a „kétszínűnek" minősített magyar illetékeseket, hogy az alatt­valói kötelezettségek megtagadására törekedtek, éppen az olasz tartományok feletti uralom ve­szélyeztetése idején. Tehát az udvar nem a nemzeti önkritikát túlteljesítők vádjait igazolta vissza.

A magyar kormányzatot az alkotmányosság kérdésében egyébként sem a szűklátókörűség és szűkkeblűség jellemezte. Ismeretes — s remélem, hivatkozhatom a jelen lévő tisztelt oszt­rák és német kollégáimra is —, hogy Batthyány Lajos és mások korábbi megnyilatkozásai után 1848. március 3-án a reformellenzék megbízásából Kossuth által előterjesztett, és a bécsi fej­leményekre oly nagy hatást gyakorló felirati javaslat a Habsburg-hatalomtól alkotmányos for­dulatot követelt a birodalom minden országa és tartománya kormányzásában. Alkotmányossá­got követelt azok számára, akiket ettől megfosztottak, mint a példaként és nagy tisztelettel idé­zett cseheket, és azok számára is, akik ilyen előzmények híján ugyan, de jogosan törekszenek alkotmányos kormányzásra. S mindez korántsem csupán a magyar reformellenzék európaisá­gátjellemző alkotmányos szolidaritási törekvéseit tükrözte, hanem azt a történelmileg megala­pozott felismerésből táplálkozó érdekérvényesítő szándékot is, hogy a Habsburg Birodalom­ban ne maradjon bázisa az abszolutizmusnak. Különben ugyanis tartani kell attól, hogy az ön­kényuralom erői képesek lesznek annyi hatalmat koncentrálni az általuk ellenőrzött területe­ken, amennyi szükséges ahhoz, hogy a magyar alkotmányosságot vagy az alkotmányosságot bárhol a birodalomban képesek legyenek felszámolni. S hogy ez nem volt rémkép vagy a múlt kísértete csupán, az bebizonyosodott a Habsburg-hatalom elkövetkező uralmi periódusaiban is, sőt általánosabb érvénnyel más hatalmi viszonyok közepette is.

Az, hogy alkotmányosság és abszolutizmus nem integrálható közös politikai képletbe,

sohasem bizonyult távlatos reálpolitikának, legfeljebb annak, ami valójában volt, a despotiz-mus felülkerekedésének veszélyét leplező „történetpolitikai" ábrándnak. De ezt nemcsak 1848—49 magyar politikusainak egy része ismerte fel, hanem felismerte egykorúan a másik oldal is. Az, amelyik az 1848. októberi bécsi forradalom leverése után tulajdonképpen szám­űzetésbe küldte a birodalmi parlamentet jogot adva neki, hogy elfoglalja magát azzal az alkot­mánytervezettel, amit azután 1849 március elején császári oktroj és a testület katonai felosz­latása számolt fel, olyan helyzetet teremtve, amelyben a lemeztelenedéit abszolutizmus került szembe a mindvégig parlamentjére támaszkodó alkotmányos magyar kormányzattal. És ez a népszuverenitást megtestesítő magyar hatalmi tényező nem dacból törvényesítette Magyaror­szág önálló államiságát, hanem mert azt szükségessé tette önkormányzatának megsemmisítési kísérlete, beolvasztása egy homogenizálásra és abszolutista kormányzásra ítélt birodalomba. Ezzel szegezte szembe önrendelkezési, illetve a régióbeli szövetségkötési és az „európai nép­családba" való integrálódási szándékát a magyar országgyűlés; a Függetlenségi Nyilatkozat 1849. április 19-i véglegesített szövege szerint kimondta: „ Midőn a magyar nemzet elidegenít-hetlen természetes jogainál fogva az európai státuscsaládba önálló és független szabad státus­ként belép, egyszersmind kinyilatkoztatja, hogy azon népekkel, melyek vele ezelőtt egy feje­delem alatt állottak, békét s jó szomszédságokat alapítani s folytatni, és minden más nemzetek­kel barátságos kötésekkel szövetkezni elhatározott akarata. "

A Függetlenségi Nyilatkozat egyszerre volt a saját alkotmányos jogfejlődését betetőzni vá­gyó nemzet élni akarásának tanúságtevője és parlamentáris kormányzatának iránymutatása ar­ra, hogy jövőjét az abszolutizmusokkal szembeforduló közép-európai népek régiójában és az európai államok együttesében keresse.

Ez volt és ez maradt 1848-49 legfontosabb üzenete, ha erőszak és megtévesztés realizálá­sát újra és újra, végső soron korunkig elodázta is."

Az előadásban idézett források lelőhelyeire lásd alábbi közleményeim hivatkozásait: Szabad György: A kormány parlamenti felelősségének kérdése. In: A magyar országgyűlés 1848/49-ben. Szerk. Szabad György. Bp., 1998. 92-111.; Szabad György: „Isten ujja a történelemben". In: A kö­zépkor szeretete. Történeti tanulmányok Sz. Jónás Ilona tiszteletére. Szerk. Klaniczay Gábor-Nagy Balázs. Bp., 2000. 525-531.; Szabad György: A Függetlenségi Nyilatkozat az európai és a regionális együttműködésért. In: A hosszú tizenkilencedik és a rövid huszadik század. Tanulmányok Pölöskei Ferenc köszöntésére. Főszerk. Gergely Jenő. Bp., 2000. 511-518.; Szabad György: A parlamentáris kormányzati rendszer megteremtése, védelmezése és kockáztatása (1848-1867). In: Székfoglalók a Magyar Tudományos Akadémián, 1995-1998. Bp., 2000. III . 1-28.

00

Európa a XIX. század közepén