STEFAN NIEMAYER

A NÁCIK ARANYA Borító: Frigya ISBN 963 375 123 3 Anno Kiadó, 2000 Felelős kiadó az Anno Bt. vezetője Copyright: Nemere István © Készült a Megapress 2000 Kft. nyomdájában Felelős vezető: Kerekes Ferenc

TARTALOM

Honnan szerezték?

Amikor fordult a kocka

„Aranyláz"

Rejtekhelyek és rejtegetők

A hajsza folytatódik

„Megvan...!"

Keringenek a sakálok

Ködbe vesző nyomok

Ragadós kezek szövetsége

Odafönt csönd lett

Más kincsek sorsa

A tó titka

Fél évszázad eseményei

Aranyvonatok kálváriája

Honnan szerezték?

Ez a könyv azon összeharácsolt, összerablott és más módokon szerzett kincsnek a sorsáról szól, amit 1945-ben a szövetséges hatalmak a nácik tulajdonában találtak Ez a megfogalmazás persze így eléggé általános, de amikor majd odaérünk, részletesebben is beszámolunk ezekről a - nemegyszer igen különös - körülményekről. Nem kevésbé különös, olykor vérlázító viszont az is, hogyan került annyi arany, drágakő, valuta és más érték a fasiszta Harmadik Birodalomba. Egyet szögezzünk le mindjárt az elején. Itt elsősorban, sőt egyáltalán nem arról az aranyról lesz szó, ami már 1938 - a nagy hódítások végső soron rövid, de annál intenzívebb -korszaka előtt már a Német Állam, vagy más szóval a Deutsche Bank tulajdonában volt. Minket az összerablott kincsek érdekelnek. A hitleri hadsereg 1938-tól kezdve számos európai országot szállt meg, sőt katonai tevékenységét Észak-Afrikára és részben Ázsia határvidékére is kiterjesztette (Kaukázus). Ennek során nem egy országot gyakorlatilag totálisan kifosztottak a németek. A harcoló alakulatokat szoros közelségben speciális alakulatok és csoportok követték, ezek tagjai olykor nem is viseltek egyenruhát. A megszállt keleti, szláv országokban előttük a partizánvadászok, az SS és a Gestapo speciális tömeggyilkos alakulatai követték - de utánuk ott is felbukkant ez a „második hadoszlop". Nyugaton nem jöttek gyilkosok, helyettük a műkincsvadászok, aztán a gazdasági hiénák követték. Köztük lapultak az aranyvadászok is. A gazdasági hiénák a fejlett országokban követték a sereget és ahol jól felszerelt üzemet, gyárat, tudományos kutatóintézetet találtak, annak gépeit, berendezéseit egyszerűen leszerelték és Németországba szállították. Tehát korántsem csak azonnal pénzzé tehető értékekre vadásztak a megszállók, nem! Sokkal hosszabb távra terveztek. Elfogadható statisztikák szerint 1943 végéig tizenegy ország: Csehország, Lengyelország, Hollandia, Luxemburg, Dánia, Franciaország, Görögország, Norvégia, Jugoszlávia, Belgium és a Szovjetunió részbeni vagy teljes lerohanása után a német állam 80 milliárd birodalmi márka értékre tette rá a kezét. Ez hatalmas összeg volt, ma dollárban is a sokszorosát érné. Az már csak „hab a tortán" és tragikusan ironikusnak is nevezhető tény, hogy ebből a gigantikus összegből a német nép semmit sem látott. Hiszen a zsákmány nagyobb része a háborúra ment el, ami a németeknek is több millió fős veszteséget hozott - halottakban. És akkor még nem is számoltuk a sokkal több sebesültet. De nem veszett el minden összerablott kincs! Messze nem ment el minden a háborúra. Hiszen a fenti statisztika csak az 1943 végéig szerzett aranyra és más kincsekre vonatkozott. Utána is rengeteget zsákmányoltak még és annak tekintélyes része már nem a háborúra ment el. 1944 második felétől kezdve igen sok vezető náci, sőt egész körök gondoltak arra, hogyan biztosítják maguknak a túlélést. Több tíz tonna aranyról, sok mázsányi ékszerről és drágakőről és rengeteg műkincsről volt szó. Mindezek felületes számítások szerint is legalább tíz milliárd aranymárkát értek akkori áron számítva. 1944 nyarán Strassburgban a beavatott náci (javarészt gazdasági) vezetők egy titkos tanácskozást rendeztek. Erre már július 20-a, a Hitler elleni emlékezetes bombamerénylet után került sor. Fennmaradt néhány jegyzőkönyv. Az ott szereplő értékek - ezek elrejtéséről és majdani újrafelhasználásáról döntöttek az ott megjelentek - csak töredékükben kerültek elő a háború után. Pedig nincs okunk feltételezni, hogy a strassburgi tanácskozók hazudtak volna. Vagy ha igen, hát mindenki a maga intézménye, szervezete nevében inkább valamivel kevesebbet mondott be, mint amennyi valóban a rendelkezésére állt. Biztosan arra gondoltak, nem árt egy kis „plusz" is, hiszen a háború végéig még sok minden történhet, no és a saját zsebükről sem feledkeztek meg. Persze abban a kincsben azért - legalábbis részben - akadt német vagyon is. Hiszen a háború elején a nácik hoztak egy törvényt, amelynek értelmében minden német állampolgár köteles volt aranytárgyait beszolgáltatni az államnak. Ez alól csak néhány „családi jellegű" tárgyra adtak felmentést, azokat megtarthatták. Ismerve a németek általános és szinte feltétel nélküli törvénytiszteletét - no és a mohó náci rezsim kutakodó kedvét, lehetőségeit és a kegyetlen megtorlást -hát szinte hihetetlen mennyiségű és értékű aranyat szedtek el a nácik a saját polgáraiktól is. Mint az később az egyik nürnbergi perből kiderült (különböző szakmák és érdekcsoportok pereit egymástól függetlenül, szintén Nürnbergben rendezték meg), a Birodalmi Bankban 1939 elején csak az aranykészlet értéke akkori áron 500 millió márkát tett ki. A kimutatások szerint 1945 februárjában - amikor a Birodalom földrajzilag már nem is egész Németországra, csak annak egy kisebb részére zsugorodott - ugyanabban a

bankban az arany- és devizakészlet együtt alig 77 millió márkára rúgott. Ezt mind a háborúra használták el, vagy...? Nos igen, ennek egy jelentős része akkor már úton volt ahhoz, hogy „elbújjon" mindenféle félprivát zsebekben. A nácik szándéka az volt, hogy a kincs egy részét átmentik a háború utáni időkre, és ebből így vagy úgy feltámasztják a rezsimet. Különleges gazdasági kapcsolatok kiépítésével, hitelekkel, előnyös szerződésekkel és mindenekfölött ezzel a kellő időben elővett arannyal valóban el is érték volna ezt a célt. De hát más idők jöttek, a kincs sorsa is különféleképpen alakult... Az első, akit a nácik kifosztottak, saját állampolgáraik egy csoportja: a gazdag zsidók voltak. 1938 novemberében a hírhedt „Kristályéjszaka" során az egész nagy országban a náci párt által erre felkészített, felhatalmazott és irányított csőcselék kifosztotta a zsidók tulajdonában lévő áruházakat és boltokat. Több száz millió márka értékben rabolták ki a tulajdonosokat. Később majdnem pontosan 20 ezer tehetős zsidót tartóztattak le. Előtte és utána még a protekciósok egy rétege hatalmas harács árán kimenekülhetett az országból. Ezek gyakorlatilag otthagyták egész vagyonukat, mindent a német államra írattak rá, akkor elmehettek családjukkal együtt. De ők kevesen voltak. A nagyon gazdagok letartóztatása egyet jelentett vagyonuk elkobzásával. Itt már nem lehet kiszámítani, mennyi érték szállt ekkor a Birodalomra. Ezzel sem ért véget a dolog. A német zsidóságra kollektív sarcot vetettek ki - pár nap alatt egymilliárd márkát kellett nekik összegyűjteniök és beszolgáltatniok az államkincstárba. Aztán 1938 decemberében a gazdasági minisztérium egyszerű rendelettel elkobozta a német zsidók teljes vagyonát. A náciknak a hadianyag-gyártáshoz nyersanyagra volt szükségük. Ezeket nagyobbrészt csak külföldön lehetett beszerezni, ám azért arannyal vagy devizával kellett fizetni. Sok tehetős zsidót a Gestapo kínzókamráiba vittek és kiszedték belőlük titkos svájci bankszámlájuk jelszavát vagy számát. Aztán német ügynökök utaztak Svájcba és felvették a bankszámlán lévő, nemegyszer milliós összegeket... A zsidók azt hitték, ezzel megmentették szintén lefogott családjukat, sőt talán ha már elvették mindenüket, elengedik őket külföldre. De a Gestapo, az SD és végső soron az SS gondoskodott arról, hogy ezek az emberek élve már ne kerüljenek szabadlábra. Így a svájci bankárok soha nem tudták meg, mennyi zsidó tulajdont adtak ki mit sem sejtve a náciknak. A német államban a nácik ellenségeit - nem csak zsidókat - tömegesen tartóztattak le. Voltak olyan eleve bűnösnek kikiáltott kategóriák, csoportok, amelyek tagjait kivétel nélkül kényszermunkatáborokba vagy megsemmisítő táborokba hurcolták. Ilyenek voltak a zsidókon, kommunistákon, cigányokon kívül a szellemi fogyatékosak, a homoszexuálisok, a Jehova Tanúi és más valláscsoportok tagjai, vagy például az eszperantó nyelv hívei (ez utóbbiakat két okból üldözték: mert a nyelv feltalálója zsidó volt, és mert ők élénk nemzetközi kapcsolatokat tarthattak éppen e nyelvismeret révén. Egyetlen diktatúra sem szereti azokat a polgárait akiknek nagy kitekintésük van a nemzetközi világba és akik bármikor kapcsolatba léphetnek a külfölddel - az eszperantistákat Sztálin is a gulág-táborokba vitette.. ) A letartóztatottak általában nem tudták, hová kerülnek. Kevés vagy semmilyen poggyászt nem vihettek magukkal. Akinek volt, az értéket: aranyat vagy drágaköveket vitt magával, remélve, azért cserébe majd könnyíthet helyzetén a rácsok, szögesdrótok mögött. Nos, a nácik ezt tudták és általában már a kezdet kezdetén elkobozták az emberektől ezeket a vagyontárgyakat. A zsidóktól minden mást is elvettek, amikor azokat a táborokba hurcolták. A tömeges kivégzések, az elgázosítás után még egyszer átkutatták a holttesteket, az áldozatok előzőleg nem rejtettek-e a testnyílásaikba aranyat vagy mást? Utána az állkapcsaikból tördelték ki az aranyból készült pótlásokat, műfogakat. Ezzel a módszerrel a legnagyobb „halálgyárban", Auschwitzban napi 12 kiló aranyat „termeltek"! Ez éves átlagot számítva csaknem 4,5 tonna aranyat jelent egyetlen táborból. De a szláv területeken a megszállás után rendezett razziák, zsidóelfogások és elszállítások során is hihetetlen értékhez jutottak, amelyek nagyságrendje több száz millió birodalmi márkára rúgott (akkoriban ez a pénznem igen erős volt nemzetközi összehasonlításban). Csak a Lublin környéki zsidók „pacifikálása" után tíz tonna ezüstöt, két tonna aranyat, félmillió dollárt, rengeteg drágakövet és egyéb nemesfémet zsákmányoltak, ami szintén a Birodalmi Bankba került. De persze nem csupán a magánszemélyek szenvedték meg a rabló hordák felbukkanását. A megszállt országok nemzeti bankjai - amennyiben azok időben nem tudták kimenteni aranyukat, ahogyan tették azt a lengyelek vagy a franciák - akkor ezerszámra vesztették el az aranyrudakat és egyéb értékeket. Ahogyan összeszedték az aranyat, úgy szedték össze a műkincseket is. A történelmileg ismert legszebb festményektől a porcelánig, a bútoroktól a szobrokig, a szőnyegektől az étkészletekig mindent „gyűjtöttek" a nácik. Államilag is, és a nevezetesebb SS-főemberek és egyéb vezérek

magánemberként is harácsoltak. Mind azt hitték, a háború végén a nácik egyéb módszerektől sem riadtak vissza. Még a háború végén is árulták a zsidókat - például 1945 tavaszán fejenként 1000 dollárért vittek ki Svájcba foglyokat a koncentrációs táborokból. Vagy éveken át nyugati és keleti pénzeket hamisítottak valódinak látszó papíron, az eredetihez igen közelálló technikával. Ha sikerült volna sok millió angol bankjegyet piacra dobniok, bizony komoly veszélybe hozták volna a nyugati szövetségesek pénzügyi egyensúlyát.

Hová kerültek a kincsek?

Erről persze külön fejezetet írhatnánk, de nem tesszük. A következő részekben úgyis éppen elégszer szóba kerülnek majd a részletek. Itt és most általánosan csak annyit írhatunk, hogy a nácik a kincs egy részét svájci bankokban helyezték letétbe. Más részét tavakba, bányákba süllyesztették. Sóbányákba került több ezer festmény és más értékes műtárgy (ezeket hamar kihozták onnan a háború után). De kerültek értékek más külföldi intézményekbe és náci magánszemélyeknek, valamint velük szimpatizáló más nemzetiségűeknek is jutott ezekből. Ellenőrizhetetlen feltételezések szerint a háború utolsó heteiben két irányba „mentek" a megmentett értékek, főként az arany, a drágakő és a valuta. Az egyik egy soha igazán nem ellenőrzött és utólag fel nem derített útvonal volt, amely állítólag Dél-Amerikába vezetett volna. Ide az utolsó időkben tengeralattjárókon jutott volna el a kincs, amit szintén az oda menekült vagy akkor menekülő nácik mentettek ki saját túlélésük érdekében. A másik csatorna Európa néhány pontjára vezetett és a cél is hasonló volt. Olaszországba, Spanyolországba és Portugáliába ment volna az arany és más érték, hogy aztán - nem kis részben éppen a Vatikán hathatós segítségével, amellyel bizonyítottan Adolf Eichmannt, a zsidók tömeggyilkosát is kicsempészték Európából - a leginkább veszélyeztetett SS-tagokat és más tiszteket biztonságba helyezzenek. Voltak, akik a szintén fasizáló, de a háborúban részt nem vevő országok (Spanyolország, illetve Portugália) felé vették útjukat és ott telepedtek le. Nem adták ki őket a szövetséges hatalmaknak, de azokat elvileg el sem hagyhatták, hisz félniök kellett volna a letartóztatástól. Ám ennek ellenére számosan azok közül, akik például spanyol földre menekültek, bukkantak fel 3-5-10 évvel később Argentínában, Chilében, Brazíliában (doktor Mengele, például). Rövidre fogva: az összerabolt értékek egy részét tehát az ODESSA és a Spinne (pók) nevű két szervezet vette át. Mindkettő a náci háborús bűnösök kimentését vagy elrejtését szolgálta a háború után és nemcsak a szövetségesek, hanem az egész emberiség érdekei ellen hatott. És most lássuk, hol, mit, mennyit és milyen körülmények között találtak meg a szövetségesek és annak mi lett a sorsa...?

Amikor fordult a kocka

Erre ugyan csak 1945 tavaszán került sor, de azért egy pillanatra ugorjunk vissza az időben... 1939-re. Az addigi pénzügyminiszter, Schacht - miután több ízben összeveszett Hitlerrel és ezek a nézeteltérések egyre tágabb szakadékká lettek - végül is lemondott. Ő maga úgy állította be, hogy lemondott - más források szerint Hitler váltotta le, amikor látta, nem jut vele dűlőre. Schacht ugyanis nem volt igazi náci, és látta, mi készül. Úgy vélte, a Birodalom nem lesz képes akkora fegyverkezési programot végrehajtani, amekkorát Hitler megálmodott. Ez szerinte túl nagy terhet rakna a nemzetgazdaság, az ország és persze végső soron a lakosságvállára, amit az majd nem fog bírni. A Führert természetesen nem tudta eltántorítani terveitől. Hitler úgy okoskodott, hogy amit nem tud időben előállítani a német nép, azt megszerzi hódító hadjáratokkal. Nyersanyagot, munkaerőt és élelmiszert inkább a keleti területek hódításával akart szerezni és egy ideig úgy látszott - igaz, akkor már 1942-t írtak - hogy ez sikerül, és neki volt igaza. A gazdasági ügyeket dr. Walther Funk vette át, akinek nem voltak olyan gátlásai, mint elődjének. A gazdasági miniszter immár hagyományosan a Reichsbank - Birodalmi Bank - igazgatója is volt. Mint ilyen, erősen kézben tarthatta az ország pénzügyeit. A Reichsbank ebben az időben - 1939 és 1945 között - kezdett foglalkozni olyan „náci pénzügyekkel" is, amelyekkel azelőtt természetesen egyetlen magára valamit is adó bank sem foglalkozott. Sötét ügyek voltak ezek. Mint az első részben céloztunk rá, itt zajlottak a gyanús ügyletek a keleti területekről érkező lefoglalt, lopott, összerablott aranyakkal, műkincsekkel és drágakövekkel kapcsolatban. Ide futott be naponta több tíz kiló arany, amikor kiépült a koncentrációs táborok láncolata és beindult a zsidók tömeges elszállítása, majd kivégzése.

Ezenfelül a megszállt országok nemzeti bankjaiból - ha sikerült - is elvitték az ott maradt kincseket. 1945-ös árakon számolva 2,6 millió dollár értékű aranyat hurcoltak el a Cseh Nemzeti Bankból és 32,2 millió értéket a Magyar Nemzeti Bankból. Elvitték az ottani banki aranykincsek egy részét Albániából, Hollandiából és persze a meghódított szovjet városokból, ha azt nem sikerült időben kimenekíteni. Franciaország északi és nyugati részének elfoglalása során 226 millió dollár értékű aranyra tettek szert. (Ezek az összegek ma talán nem tűnnek olyan nagynak, de legalább tízzel kell szorozni ahhoz, hogy a dollár mai értékében érthessük az akkori összegeket...) A franciáknál elrabolt arany egy része eredetileg a belgáké volt, akik a német invázió hírére az államkincstári aranyukat - korábbi kétoldalú megállapodás alapján - francia területre menekítették. De hiába, mert a németek utolérték a konvojt és a belga aranyat Berlinben egyszerűen beolvasztották. Olyan aranyrudakat készítettek belőlük, amelyek már... német banki jelzést és azonosító számokat viseltek! Az „RB" betűket ugyanis a bankvilágban közmegegyezéssel a „Reichsbank", Birodalmi Bank jeléül fogadtak el. Hogy még furfangosabb legyen a dolog és a rablásnak ne maradjon nyoma - az 1940 tavaszán történt „szerzés" zsákmányára... 1938-as évszámot nyomtak! Amikor később az olaszok átálltak a szövetségesek oldalára, a német csapatoknak pedig észak felé kellett visszavonulniok a partra szállt amerikaiak, angolok és franciák elől, rátették kezüket az olasz bankok elérhető kincseire is. Innen 100 millió dollár értékben hurcolták el a sárga fémet. Amikor a legtöbb aranyzsákmány a bankba került, akkor - bizonyos szakértők becslése szerint - mai értékben 6,5 milliárd dollárnyi arany feküdt a földalatti trezorokban! Mellesleg 1943 után már nem minden aranyat vittek Berlinbe. A kincseket ugyan továbbra is a Reichsbank őrizte, de az aranyat a maga fizikai valóságában szétosztották több városban, több bankban. Nyilván azért, mert akkor már sokasodtak Németország fölött az ellenséges bombázók és attól tartottak a nácik, hogy ha a Reichsbankot nagy bombázás éri, nehezen férhetnek majd hozzá az aranyhoz (ez 1945 február elején be is következett, ekkor a bank óvóhelyein 5 ezer ember szorongott és minden, ami a Reichsbankból a föld felszínén volt, az rettenetes károkat szenvedett - a föld alatti gigantikus páncélszekrények, trezorok viszont akkor még sértetlenek maradtak). A Reichsbank a kellő időben egyezséget kötött az SS gazdasági hivatalának vezetőjével, Pohl tábornokkal. Ennek alapján amit az SS külföldön zsákmányolt - valutát, ékszert, nemesfémeket, stb. - szintén ide hozták és értékében jóváírták. A „cég" - vagyis az SS -nagy gazdasági vállalkozás is volt egyben. (Erről lásd Stefan Niemayer Az SS története c. hézagpótló művét, magyarul is megjelent - a szerk. megjegyzése.) Hasonlóképpen a Canaris-vezette német katonai hírszerzés, az Abwehr is szerződött a Birodalmi Bankkal. De természetesen hasonlóan alakult a helyzet a szárazföldi hadsereggel, a Wehrmachttal, számos minisztériummal és más fontos intézménnyel. Ide kerültek a zsákmányolt értékek a koncentrációs táborokból is, elsősorban persze Auschwitzból. 1943-ban a németek pénzt is hamisítottak, és ezeket is a Reichsbankon és annak igazgatóján keresztül Svájcban hozták forgalomba. Mindenféle ügyletekben tehát Hitler nagy hasznát vette a banknak - arról nem is szólva, hogy idekerült például a táborok megölt foglyainak fogaiból kiszedett és ott előzőleg gondosan beolvasztott arany is. Ami most már nagyon is érdekel minket - az a légitámadások következménye volt. Miután 1945 elején már gyakorlatilag tarthatatlanná vált a helyzet Berlinben, egyik tűzvész a másikat érte és mindenütt sokasodtak a romok - megszületett a döntés, hogy a bank tartalékait, kincseit több másik városba, rejtekhelyekre viszik át. Ez persze vonatkozott a személyzet egy részére is. Még ki sem hűltek a parázsló romok a bank épületében, amikor megszületett a döntés. A hivatalnokokat Weimarba és Erfurtba vitték, az adminisztrációs munkákat is oda helyezték át. Az aranyat és a dollárt a thüringiai Merkers bányáiba kellett átszállítani. Ezek Berlintől délnyugatra több mint 300 kilométerre találhatók és még a legközelebbi nagyobb várostól - a légitámadások esetleges célpontjától - is csaknem félszáz kilométer választotta el őket. Mindent tökéletesen összecsomagoltak - mondhatjuk, igazi német alapossággal szervezték meg a transzportokat és persze ügyeltek a titoktartásra is. Pár nappal a nagy bombázás után már átvittek Merkersbe több millió dollárt és vagy ezer zsákocska német márkát - fémpénzeket. Mivel ez hamar és biztonságosan célba ért, a következő szállítmány már 200 millió dollárt érő aranyat szállított! Hogy tudjuk, mennyi volt ez akkoriban: 100 tonnát nyomott a színarany, amit abban a szállítmányban Merkersbe vittek. A szállítás vasúton történt, az aranyat 13 vagonban vitték, majd a legközelebbi vasútállomáson az átrakodták 20 darab, egyenként tíztonnás teherkocsira, és így az oda-vissza utakkal együtt, a bányában a kirakodást is számítva pontosan három teljes napig tartott. A megbízottak éjjel-nappal dolgoztak. A merkersi bányák egymástól több kilométerre helyezkedtek el, ezt a kincset a Kaiseroda nevű tárnába vitték. Attól kezdve a legértékesebb náci-német kincsek 750 méterrel a föld alatt egy káliumbánya hűvös termeiben pihentek.

Nem sokáig lehettek azonban nyugodtak az illetékesek Berlinben. Mire eljött március második fele, a német front szétszakadozott, a nyugati szövetségesek előretörtek. Patton tábornok harmadik hadteste meglepő hadmozdulatokkal érte el a Rajnát, majd április elején már tovább robogott keletre. Máris Thüringiában voltak az amerikaiak. Akkor már a németek sem voltak azok katonailag sem, akik régebben. Nem reagáltak kellő gyorsasággal, napról napra gyengült ellenállásuk, fogyóban volt az ember és a hadianyag. Nem tudtak már szembeszállni a minden irányból közeledőkkel. A legtöbbjüknek Berlintől keletre csak az járt az eszében, hogyan meneküljön nyugat felé, ahol aztán ezerszer inkább a nyugatiak, a civilizált katonák fogságába kerüljön. Igazuk volt, hisz akiket az oroszok ejtettek fogságba, azok nagyobb része vagy belehalt a szibériai telekbe, vagy több mint tíz éves rabszolgamunka után került csak haza. Amikor a Reichsbank illetékesei látták, hogy a front éppen ezen a szakaszán váratlanul meglódult és gyorsabban fog odaérni, mint arra számítottak - a szó szerinti utolsó órákban kapkodva szerették volna a kincseket - vagy legalább egy részüket - visszaszállítani Berlinbe. De akkor már késő volt - a vasútvonalakat nagyobbrészt szétbombázta az ellenség. (És nem az történt, amit egy angolszász szerzőpáros állított: hogy a „húsvéti ünnepek miatt" torlódás volt a német vasutakon... E botcsinálta „történészeknek" - az egyikük előzőleg utazási bédekkerek szerzője, a másik teherautósofőr volt - fogalmuk sem lehetett arról, mi volt és hogyan nézett ki Németország 1945 áprilisában és miféle körülmények uralkodtak ott akkor. Kinek jutott eszébe egyáltalán, hogy húsvét van...?) Hamarosan látható lett, hogy ez már nem fog menni. Az aranyat nem lehet elhozni a bányákból, mivel a bankjegynyomdát is szétbombázták, az országban hiányzott a bankjegy. Ezért úgy döntöttek, legalább a német márkákat, a fémpénzeket és bankjegyeket visszaviszik Berlinbe. Ezer zsák vízhatlanul csomagolt márka-bankjegyből négyszázötven zsákkal sikerült még kihozniok és vonatra rakniok. A másik 550 zsáknyi ottmaradt a föld alatt. Ezt a bánya főtárnájának alján hagyták és mivel már a fejük felett zúgtak az ellenséges gépek, a hivatalnokok menekültek, ki merre látott. Merkerst és környékét az amerikaiak április 4-én foglalták el - és másfél nappal később már tudtak a föld alá rejtett aranyrudakról. A dolognak tehát híre mehetett a környékbeliek között is, mert nem csupán az ottani németek, hanem az ott dolgoztatott és most kiszabadult külföldi munkások is tudtak róla. így vagy úgy, az amerikaiak értesültek arról, hogy a káliumbányákban érdekes dolgokat találhatnának... Rövid nyomozást rendeztek pár száz ottani lakos és kényszermunkás között, és hamarosan jelentették is a vezérkarnak, miről lehet itt szó. Már nem volt kétséges, hogy a berlini Reichsbank egész aranyát ide rejtették a németek. Nem ígérkezett könnyű munkának átkutatni a bányát - csak a tárnák hossza 48 kilométert tett ki a föld alatt és öt különböző helyen voltak a bejáratok. Végül az amerikaiak kezdték komolyan venni a dolgot, egy tankszázadot és egy kb. 700 fős gyalogos ezredet bíztak meg a terep biztosításával. Ezek körülvették és elállták a bánya összes bejáratát. Április 7-én szállt le a főaknába egy kétszintes liften az első tiszti csoport. Az első menet alkalmával vittek magukkal ott dolgozó német bányászokat is. A főakna alja 630 méterre volt a felszíntől. A jelenet olyan lehetett, mintha az Ezeregyéjszaka elevenedett volna meg - egy hatalmas földalatti teremben mesebeli kincsekre bukkantak. A történelem során még soha nem esett meg, hogy egy hadsereg harc közben ilyen mérhetetlen értékekre bukkant volna. Ott volt a már említett 550 zsák papírpénz, összesen körülbelül egymilliárd (!) márka. Aztán az egyik tárnában, egy majdnem egyméteres téglafal mögött, fém széf-ajtókon áthaladva (ezeket berobbantották) előbb aranypénzekkel teli zsákok ezreit látták. Megtalálták a 100 tonna aranyat, összesen 8527 rúdban. Volt még több mint 110 millió dollár, az aranypénzek pedig 126 millió dollárt értek. Persze több milliárd francia frank, svájci frank és egyéb valuta is hevert ott zsákszámra. Minden tizedik zsákban amerikai dollárok hevertek... Az aranyrudak és aranypénzek együttesen majdnem 250 tonnát nyomtak! És akkor még hevert ott rengeteg arany és ezüst ékszer és egyéb tárgy, amiket szemmel láthatóan egész Európából raboltak össze a nácik. Sok arany és ezüst tárgy és pénz már tartályokba volt készítve - innen egyenesen a beolvasztóba vitték volna, ha marad rá idejük. Találtak több zsák kivert aranyfogat és aranyhidat - ezeket már nem volt idejük az SS-eknek beolvasztani, amikor feladták a koncentrációs táborokat és csak a legértékesebb tárgyaikkal menekültek Berlinbe... A későbbi értékmegállapítás szerint csaknem 260 millió akkori dollárt ért mindez. Más tárnákban más kincseket találtak. Volt vagy 400 tonna értékes műkincs, nagyobbrészt festmények. Akadt köztük világhírű is. (Minderről viszont ajánljuk Stefan Niemayer A náci műkincsrablók című, 1999-ben magyarul is megjelent könyvét - a szerk. megjegyzése.) Volt ott Tiziano, Renoir, Dürer és Rembrandt is, békés egyetértésben hevertek a különböző korokból és

különböző európai múzeumokból, műgyűjteményekből származó felbecsülhetetlen értékű mesterművek. Merkers más bányáiban is találtak egyet és mást. Egy-két kilométerrel a káliumbányától az arannyal egyenértékű dolgokra bukkantak. Az egyikben például 400 tonna találmányi és műszaki dokumentációra leltek, ezekkel 30 vasúti vagont tölthettek meg. Amikor elszállították az értékes anyagot, több katonai szervezet, köztük a német szárazföldi sereg vezérkara (OKW) irattára is előkerült. Az amerikai fővezérek, Eisenhower, Patton és mások személyesen rohantak a merkersi bányákba megcsodálni ezt a csodálatos zsákmányt. Félreértés ne essék, itt nem arról volt szó (legalábbis nem akkor), hogy „ezt most elvesszük a németektől és mi használjuk fel", hanem arról, hogy kicsavarták az ellenfél kezéből az egyik legértékesebb fegyverét, amelyért még akkor is vásárolhatott volna magának nyersanyagokat, tovább erősíthette volna a védelmét. Akkor még senki sem sejtette a bányába leszálló öt amerikai tábornok közül, hogy ennek a kincsnek egy tekintélyes része ilyen-olyan úton-módon sokak kezéhez ragad majd... El kellett dönteni, hogy mi legyen a kinccsel? Eisenhower ellenezte, hogy itt tartsák, mert akkor az legalább egy ezred katonáját köti le, azokra pedig a fronton lesz szükség. Ezért inkább úgy döntöttek, hogy a kincseket Frankfurtba szállítják. Ott van is egy, az őrzésére igen alkalmas hely - a Reichsbank ottani fiókja... mert azt majdnem sértetlenül foglalták el. Április 14-én indult az elszállítás. Igen nagy biztosítással dolgoztak, nehogy bárki és lecsapjon a szállítmányra vagy annak részeire. A bányában egyéb szállítóeszközök híján a lifttel levitt katonai dzsipek pótkocsikkal vitték a kincseket a tárnákból az aknákhoz, a feljáró lifthez. A pótkocsikat begördítették a liftbe, felvitték, ahol más dzsipekhez csatolva szállították tartalmukat. Hogy a környék német lakossága ebből mennyit látott, nem tudható. De az biztos, hogy tisztában voltak vele, mit találtak az amerikaiak. Egy rövid leltár után a szállítmány harmincegynéhány tíztonnás teherautón megindult Frankfurt felé. Öt század gyalogos, két századnyi géppuskás alakulat, tíz légvédelmi löveg kísérte, a levegőből pedig repülőgép fürkészte haladását és amerikai vadászbombázók is el-elszálltak fölötte. Frankfurtban a gyalogság előbb körülvette a Reichsbank ottani épületét, csak azután kezdték meg a lerakodást. A pletyka szerint - amelyet még az ötvenes években is lehetett hallani Frankfurt környékén - az egyik teherautó tele aranyrudakkal valamilyen módon „kitört" vagy „elveszett" a konvojból és a katonák azóta is vígan élnek a zsákmányból valahol Latin-Amerikában... Ez persze nem igaz. De az sem kevésbé kalandos, ami ezt követően történt a kincsekkel. Az amerikaiak és a britek - akik hamarosan pénzügyi szakértőket küldtek Frankfurtba - nem hitték, hogy ez lenne az összes német aranytartalék, amire most rátehették a kezüket. Ebben megerősítették őket azok az elfogott német bankhivatalnokok is, akiket ez ügyben kihallgattak. Beindult hát egy sajátos, lázas kutatás a többi kincs után is...

„Aranyláz"

Mint utólag kiderült, a merkersi arany elveszítése szinte kibírhatatlan csapást jelentett a német állam- és hadvezetés számára. Nagyon számítottak rá, és ez még jó ideig lehetővé tette volna ellenállásukat a négy nagyhatalom csapataival szemben is. Mindenki azt hitte Berlinben, hogy Hitler tajtékzani fog és minimum a fejét veteti a gazdasági miniszternek és másoknak, akik annak idején eldöntötték, hogy a kincseket elszállítják Berlinből. De a Führer éppen ellenkezőleg cselekedett. Hagyta magát rábeszélni, hogy a történtek ellenére ismét kivigyenek kincseket Berlinből! Talán tudta már, hogy ez a város mindenképpen elveszik? És hogy a jelek szerint az oroszok kezére jut? Akkor már az is jobb, ha a kincseket az általa szintén - de nem annyira - megvetett angolszászok vagy franciák kapják, semmint a gyűlölt bolsevikok, a kommunisták? Ezt ma már csak találgathatjuk. A németek között ekkor bukkant fel valaki, akinek később nagy hatása volt a kincsek sorsára. Josef Rauchnak hívták, 1906-ban született és rendőr lett, aminthogy az apja is rendőrfelügyelő volt. Már 1922-től tagja volt a náci pártnak, ami jó ajánlólevélnek számított 1933, Hitler hatalomra kerülése után. Már csak azért is, mert a párt Hitler-féle újjászervezésben alig 1920 óta létezett és később nagy becsületük volt ott mindazoknak, akik már az „ősidőkben" beiratkoztak. Részt vett Hitler sikertelen müncheni puccskísérletében is. Igazi, meggyőződéses náci volt, a nemzetiszocialista, fajvédő eszméket elvtársainál is hangosabban, lelkesebben hangoztatta. Csaknem két méteres sportember lévén nem sokat töprengett, viszont hivatali felettesei minden utasítását gondolkodás nélkül teljesítette. 1940 után már a berlini kancellári Hivatal biztonsági ügyeiért felesős egyik tiszt

lett. Persze belépett az SS-be is, majd Hitler saját testőrezredébe, a szemléken is gyakorta látható elitalakulatba került. Rövid ideig szolgált több fronton. 1944-ben maga Hitler nevezte ki rendőrezredessé. Nos, ez az ember, megrögzött náci és Hitler lelkes híve azt találta ki, hogy a Birodalom összes kincset az úgynevezett Alpesi Erődbe kéne vinni. A nácik 1944 végén, 1945 elején úgy tervezték, hogy ott. a megközelíthetetlen osztrák-német hegyvidéken, az Alpokban bevehetetlen erődrendszert építenek ki. Oda menekítik legjobb tartalékaikat - anyagiakat és az „élőerő" legjobb alakulatait is - valamint a vezetők családját. Komolyan hitték sokan, köztük maga Hitler is, hogy ott átvészelhetik a még hátralévő időt. Miben reménykedtek? Elsősorban Hitler csodafegyvereiben, amelyek „megváltoztatják a háború kimenetelét" és győzelmet hoznak - meg abban, hogy a nyugati szövetségesek összevesznek Sztálinnal és egymásnak esnek... Ha mégis elveszne a háború, az elrejtett kincsekből ismét feltámasztják az ellenállást, a hadsereget, és folytatják a háborút! Egyesek úgy képzelték el, hogy majd az amerikaiakkal közösen fordulnak szembe az oroszokkal. Ez ugyan valóban megtörtént, csak már évekkel a háború után és persze egészen másféle körülmények között. Csak az volt a baj, hogy az Alpesi Erőd úgy igazán... nem is létezett! Az amerikai felderítés itt-ott hallott róla valamit. A németek is tervezték megépítését. Úgy tervezték, hogy még az észak-olasz Alpok egy része is belekerül, és a bajor hegyek között lesz a központja. Csaknem 50 ezer négyzetkilométernyi területet akartak megerősíteni. De mire hozzáfogtak volna, megfogyatkoztak a Birodalom erői és tartalékai. De ezt a nyugati szövetségesek nem tudhatták, akkor még nem. Szentül kezdték hinni, hogy a hegyek között több százezer remek német katona védelmezi majd azt a különálló kis „országot" és ott bizony semmire sem mennek velük szemben. 1945 áprilisában - amikor történetünk éppen zajlik - már az amerikai hadvezetés is komolyan számolt azzal, hogy az „Alpesi Erődben" nemcsak reguláris náci hadsereggel, hanem ott kiképzett partizánokkal is szembetalálja magát! Némi erődítési munkálatokat ugyan elkezdtek ott a németek, és ebbe a régióba telepítettek ki számos berlini minisztériumot. A náci vezetés részvényeket, értékeket, valutát is mentett ki az országból már 1944 nyarától kezdve. Svájcba, Argentínába, általában Latin-Amerikába és a szövetséges, de nem harcoló országokba: Törökországba, Portugáliába, Spanyolországba csordogált az addig szerzett vagyon. Az állam pénze volt ez, arra szolgált volna, hogy a vesztes háború után legyen miből újrakezdeni a náci birodalom szervezését, létrehozását. Mire eljött a vég, elrejtették azt, amit nem tudtak vagy nem akarjak külföldre juttatni. És persze ez volt a több, az igazi nagy kincs. Bajorországban és Ausztria egyes részein az RSHA - a Birodalmi Biztonsági Főhivatal - főnökei számos kisebb és nagyobb rejtekhelyet kerestek és találtak. Drágakövek, értékes műtárgyak, igazi és általuk hamisított nyugati pénzek kerültek régi bányákba és magánházakba. Volt, amit hegyi tavakba süllyesztettek. Rengeteg szállítmány indult el dél felé. Ez a vidék lett a haldokló Birodalom kincsestára. A Biztonsági Főhivatal persze - német alapossággal - ezúttal is készített leltárokat és legalább egy-két példányban meg akarták őrizni a listákat. Csakhogy tudják, mi hol van, és mennyit rejtettek oda? Volt olyan szállítmány, amely 50 darab, egyenként 45 kilós ládából állott - és ezekben kizárólag aranypénzek és aranytárgyak voltak! De volt olyan szállítmány, amelyben 8 kisebb ládát vittek el egy bányába. Hogy mi volt bennük...? Kizárólag gyémántok és más drágakövek! A műkincs-szállítmányok némelyike 6-10 millió birodalmi aranymárkát ért. Ez gigantikus összeg volt. De olyasmi is előfordult, hogy valamelyik éjszaka a légitámadások fényében és veszélyében egy kisebb SS-különítmény 100 kiló súlyú aranyrúddal indult dél felé... Ráadásul jó, ha tudjuk, hogy Rauch és Funk gazdasági miniszter nyomására nem csupán a Birodalmi Bank hatalmas kincsei kezdtek dél felé vándorolni. Vitték az RSHA (tehát a Gestapo, az SD, az Abwehr és más kém és rendőrszervezetek), valamint a fontosabb minisztériumok aranyát, valutáját és egyéb kincseit is. Ekkor még az említett és nem említett urak, a döntéshozók között talán senki sem akadt, aki arra gondolhatott volna: később ebből neki személyes haszna is lesz. Mindnyájan meggyőződéses nácik voltak és csakugyan azt hitték, így lesz jó a Birodalom számára. Más kérdés, hogy amikor a Birodalom már nem létezett, egyre többen gondoltak önmagukra is... Mindegy végül is, mi és hogyan történt. Tény, hogy amikor áprilisban Merkejs az amerikaiak kezébe jutott, ott volt a Birodalom ismert kincseinek 93 százaléka! Alig hét százalék maradt hát az egyéb rejtekhelyeken, a nem létező „Alpesi Erődben" és másutt. Április közepén kellett mindent, ami még Berlinben maradt, Münchenbe szállítani, hogy majd onnan vigyék tovább a déli hegyek közé. Két különböző berlini pályaudvaron két, álnévvel jelölt szerelvény várta a szállítmányokat. Persze akkor is éppen légitámadás zajlott, bombák robbantak

mindenfelé, így haladtak a bankból a teherautó-konvojok a pályaudvarra. Bombatölcséreket és aknákat kerülgettek - három hét volt csak hátra a háború végéig, vagy annyi sem. Az oroszok már egyáltalán nem voltak olyan messze és iszonyatos tempóban -emberéleteket nem kímélve törtettek, hogy előbb érjék (és foglalják) el Berlint, mintsem a nyugati szövetségesek odaérnének. Itt említjük meg, hogy ami kincset a nácik nem délre vagy nyugatra, hanem délkeletre vittek, hogy ott rejtsék el - az az utolsó ládáig a szovjet Vörös Hadsereg kezére jutott. Ezeket soha többé senki sem látta. Nagyobb részüket szétlopták maguk a katonák és a tisztek, akiknek - a huszadik században! - rangjuk szerint meghatározott szabadrablási joguk volt! A kisebb rangú tisztek egy-egy bőröndnyi, a magasabb rangúak egy-egy ládányi aranyat, valutát, műkincset, használati tárgyat stb. küldhettek haza ingyenesen a hadsereg eszközeivel és annak költségére. A hátországban a tisztek családja egészen jól élhetett, míg mások éheztek... Például a közkatonák rokonai, családtagjai. A szovjet tábornokok havonta egy tele vasúti vagont küldhettek családjuknak ingyen és bérmentve! Nem csoda, hogy a szovjetek rátették a kezüket mindenre, ami csak mozdítható volt. A primitív katonák a vízcsapokat is kiszedték a falból, mert azt hitték: ha azokat bárhol ismét beütik a falba, akkor itt víz csordul majd... A Berlin-München távolságot máskor a gyorsvonatok néhány óra alatt tették meg, ám most a hadi helyzetben mindez majdnem... két hétig tartott! Így aztán mire az újabb „adaggal" délre érkeztek a Reichsbank emberei és a kísérő katonák, már majdnem véget ért a háború. Ezt persze ők még nem tudták. A legtöbben meg voltak győződve, hogy ez csak egy ideiglenes állapot, nem létezik, hogy a Harmadik Birodalmat így tönkreverték. Majd minden visszaáll a régi kerékvágásba és a Führer megmutatja az ellenségnek, hol a helye...! Persze akadtak realisták, akik már régóta tudták, ez a háború elveszett. Biztosan el-eltöprengtek ezen és megfordult a fejükben: mi lesz a kincsek sorsa? Ha pedig megszűnik létezni a Birodalom, a nácik is elvesztik hatalmukat. Minden főnök kisember lesz, sőt egyes nagyon exponált személyek talán „le is merülnek", elbujdokolnak. Akkor pedig talán nem ártana valamennyit eltenni a kincsekből is. Amikor pedig már tíz napra, sőt többre nőtt a két szerelvény késése, nemegyszer útközben rekviráltak egy-egy teherautót és a katonák egy részével elindították azt München felé. Tudták, a szállítmány egy része hamarabb odaér. Arra már türelmetlenül vártak a müncheni Reichsbank-fiókban, hisz egyszerűen elfogyott a német készpénz, főleg a papírpénz. A szállítmány egy része pedig éppen ebből állt. A szállítmány egy része már Berlinből is 5-6 teherautón jött - ez nagyobbrészt arany volt. Végül is egy Münchentől 80 kilométerre délre lévő rejtekhelyet választottak célpontként. Egy helyi ólombánya tárnáira és aknáira gondoltak a hivatalnokok. Ekkor még mindig 10 tonna (!) arany, tízmillió igazi amerikai dollár, több láda aranyrúd, vagy 100 zsák idegen valuta volt a szállítmányban. De ott voltak a bankjegynyomó fémmatricák is, sőt némi bankjegynyomó papír a speciális hamisíthatatlan vízjelekkel. Ám mire az ólombányához ért a szállítmány, kiderült, hogy a tárnákat elöntötte a víz, mert egy légitámadás tönkretette az elektromos áramszolgáltatást és így I" szivattyúk sem működhettek. Így aztán a nyomómatricákat és a bankpapírt visszavitték Münchenbe, a többit továbbküldték egy hegyivadász-ezred laktanyájába. Közben á két szerelvény is megérkezett Münchenbe, de akkor már április vége volt. Nem érdemes részletesen felsorolni, a szállítmányok melyik része hová került. Müncheni bankokba is jutott belőlük. Jelentéktelen részeit pedig itt-ott eldugták. Mindenesetre ekkor már éppen az történt, amire fentebb céloztunk. Hol itt, hol ott tűnt el néhány zsák pénz, néhány kisebb doboz ékszer. Olykor egyik-másik magasabb rangú banktisztviselőnek is nyoma veszett ezekkel a szállítmányokkal. Biztosat senki sem tudhatott - annyi volt a légitámadás, emberek százai haltak meg, estek el naponta a nagyvárosban és környékén. Amikor az egyik banktisztviselő -aki kitartott még Hitler és a Reichsbank mellett - később az aranyat szállító teherautó-konvoj után kutatott, csak annyit tudott meg, hogy az elhajtott „valahová délre, a hegyek közé". Érthető okokból a konvoj vezetői nem mesélték el mindenkinek, hová mennek. Sőt, ezt inkább mindenki elől elhallgatták - mi több, olykor maguk sem tudták! Csak menekültek a kincsekkel és remélték, hogy valahol találnak egy bányát vagy más rejtekhelyet. Arra már senki sem számíthatott, hogy Berlinből értelmes utasításokat kap. Egyrészt a telefonvonalakat is szétbombázták, másrészt április 20-a - Hitler születésnapja! - után minden alvezér, aki még a fővárosban táborozott - Bormann és Göbbels kivételével - elmenekült onnan. Hitler maga döntött úgy, hogy a Kancellária romjai alatt végzi be életét. Ő tudta a legjobban, hogy

semmiféle „csodafegyverre" nem számíthat. Akik még el tudtak menekülni - repülőgéppel és éjszaka - azok azt megtették. A bankárok hát ott álltak Münchenben vagy az Alpok között egy-egy értékes szállítmánnyal, és nekik kellett dönteniök annak sorsáról. Április 22-e után Himmler utasította az SS összes intézményét, hogy minden értéket gyűjtsenek össze, amit csak találnak bárhol. Nagyban folyt a terhelő dokumentumok és irattárak égetése. Az SS a saját kincseit külön is mentette és persze rátette kezét olyasmire is, ami nem volt az övé. De már ebből a kincsből is el-eltünedezett, méghozzá Himmler közvetlen beosztottjai, számos értéket magas rangú SS-tisztek, sőt főtisztek loptak el. Ez megkönnyítette menekülésüket, némelyik ezzel fizette ki mindazokat, akik hosszú és bonyolult módon kijuttatták őket Dél-Amerikába. Ma már nehéz elképzelni, milyen nyüzsgés indult be a náci vezetésben április 22-e után. Azon a napon vagy tíz repülőgéppel menekültek el a fontos személyek a fővárosból. Az egyik gépet lelőtték az oroszok, a másik kilenc utasaival együtt biztonságosan földet ért még német kezekben lévő területen. A legnagyobb „forgalmat" az SS bonyolította le. Menekült mindenki és menekítettek: az SS egyik akkori vezetője, az RSHA főnöke (Heydrich utóda), Ernst Kaltenbrunner személyesen fosztotta ki a Reichsbank még megmaradt és aránylag ép széfjeit Ugyanez történt Münchenben is, ahol egy SS-alakulat egyszerűen berohant az ottani bankfiókba és magasabb érdekekre, utasításokra hivatkozva elvitt sok ezer márka értékű külföldi valutát. Valakinek igen sürgős lehetett a menekülés... De az SS a berlini bankból 23 millió márka értékű - akkor ez hatalmas pénz volt! - aranyat és valutát vitt magával. Minden náci vezető repülőn, vonaton, autón igyekezett dél felé. Már csak arra mehettek a keletről erősen nyomuló oroszok és a nyugatról keletre hatoló szövetségesek között maradt folyosón. Ez a sajátos „korridor" napról napra keskenyebb lett, végül megszűnt létezni, amikor az oroszok Berlint bekerítették. Az SS-nek a berlini kincseket sikerült Salzburgba menekíteni repülőgépen, de -április vége volt - onnan már sehová sem vihette tovább, a szövetségesek (angolok és franciák, de fel-felbukkantak amerikaiak is) már nagyon közel voltak. Odahallatszott a tüzérségi tűz. Ezért hárman'- mind mégbízható párttagok! - két különböző helyen elásták a kincset egy közeli erdőben. Persze nem mind jutott erre a sorsra. Az SS-tisztek. főleg a Salzburgba menekült Gestapo-tisztek azzal az ürüggyel, hogy a kincseket „át kell menteni" a jövőre, maguk között hatalmas összegeket osztottak el és az ékszerek, aranyérmék, drágakövek vagy aranyrudak egy része is erre a sorsra jutott. Akkor és ott jutott egy valóságos kincshez a nácik „nemzeti hőse", Otto Skorzeny, aki később ebből alapozta meg életét spanyol földön. A kétméteres, sebhelyes arcú szuperkommandós - annak idején Mussolinit szabadította ki a fogságból - önéletírásában erről egy szót sem szól. Valahogy úgy néz ki a dolog, hogy Skorzeny szerint 1945. április 11 - ekkor hagyta el az oroszoktól ostromolt Bécset - és április 30 között, amikor megtudta, hogy Hitler állítólag öngyilkos lett - semmi sem történt vele! Azt sem említi, hogy közben hol és merre járt. Más források pedig arról beszélnek, hogy ő és adjutánsa átvettek ebből a kincsből nem is keveset. Nyilván elrejtették és amikor később kiszabadultak a fogságból, érte mentek. Hiszen a szuperkommandós nem egy garas nélkül kezdte új életét Spanyolországban. A fentebb felsorolt kincsek egy részét később az amerikaiak megtalálták - nem kétséges, hogy a fellelők is elosztották egy részét egymás között. De sohasem került elő, amit Skorzeny és társai dugtak el valahol az Alpokban. Több SS-tiszt két dolgot tett, miután az amerikaiak elkapták. Az időközben szerzett kisebb rangjelzésű egyenruhában altisztnek vagy legfeljebb hadnagynak adva ki magát igyekezett névtelennek maradni a tömegben. Nem adta ki igazi személyazonosságát, hisz akkor háborús, emberiségellenes bűnökért vont k volna felelősségre. Másrészt igyekezett visszavásárolni a szabadságát azzal, ha elmondta: „látta", amint magas rangú németek itt és itt kincseket ástak el. Akadt olyan is, aki egyenesen az amerikai katonai felderítéshez (C.I.C. = Counter Intelligence Center - Elhárító Központ) fordult ezzel és azt állította, hogy az értékek között biztosan voltak német kém-iratok is. Ezzel remélte meghatni elfogóit. Volt olyan rejtekhely, ahova ily módon sikerült az amerikai kémszolgálatnak 10 kilónyi aranyat, másutt sok százezer értékben valutát visszanyerni. Egymás után nyíltak fel az erdei rejtekhelyek, ártatlan külsejű parasztházak padlásain vagy kéményében, netán istállókban elrejtett kincsek. De az amerikaiak olyan rejtekhelyre is akadtak, ahol mindenféle „kincs" összekeveredett, úgy, ahogyan azokat elrabolták. Még ördögien sokkoló, halott rabok szájából durván kitépett, itt-ott még csontos, véres aranyfogak is akadtak. Meg karórák, régi arany- és ezüstpénzek, érmék, gyűrűk, zenélő órák is... Miután az SS „kimentett" szinte mindent, az oroszok bezárták a gyűrűt Berlin körül. Mondjuk ki kereken: egy még nagyobb rabló érkezett napkeletről. A Berlint ostromló szovjet csapatok eleve

úgy működtek, hogy a behatoló, a városban harcoló csapatoknak ellátmányt, lőszert stb. hozó szekeres-autós alakulatok csak odafelé mentek megrakva katonai felszereléssel - visszafelé a bázisaikra rablott holmit vittek. Gyakorlatilag totálisan kifosztották Berlint még mielőtt teljesen elfoglalták volna a várost. A Vörös Hadseregben a szabadrablás teljesen elfogadott dolog volt. Mit sem számított, hogy ezt a középkor óta senki sem gyakorolta rajtuk kívül. Hasonlóan viselkedtek a szovjet katonák számos magyar városban 1956 őszén, ahol is a „győzelem" után több órás legális szabadrablást engedélyeztek a katonáknak. Ilyenkor bármelyik házba, lakásba bemehettek és elvihették, ami megtetszett nekik. Ha valaki ellenállt, akkor azt lelőtték mint „ellenforradalmárt". Nos, Berlinben sem volt ez másképpen. Két hét sem telt bele, hogy elfoglalták a várost, az oroszok már ismerték a Reichsbank összes alkalmazottjának nevét és címét. Akit elő tudtak keresni Berlinben vagy az általuk elfoglalt területen, azt bevitték a tönkrebombázott bankba és kinyittatták velük a széfeket. Az oroszoknál mindezt a GRU, a katonai felderítés irányította. Általában elmondható, hogy a nagy pénzek eltüntetésében és előkeresésében minden oldalról nagy szerepet játszottak a kémek. Megbízható - vagyis nem orosz, hanem német banki forrásokból - ma úgy tudjuk, hogy az utolsó időszakban még 90 aranyrúd volt a széfekben. Ezeket az RSHA vezetői nem vitték magukkal, feltehetően a súlyuk miatt. De hagytak ott ezenfelül kb. mai tízmillió dollárnak megfelelő összeget és több millió akkori dollár értékű ékszert és aranyvalutát. Ezek értékét is tízzel kell szoroznunk, hogy utolérjük a nyugaton nem annyira tekintélyes, 45 év alatt is csak ekkorára duzzadó inflációt. Tény, hogy miután a németek jelenlétében összeszámolták a széfek tartalmát, azokat visszacsukták és az oroszok elvették a kulcsokat. Ettől kezdve nyugodtan állíthatjuk, hogy a civilizált világban soha többé senki sem látta azokat az értékeket! Pedig nyilván később kikerültek nyugatra, különösen a dollárbankjegyek és talán a többi érték is. De az aranyat az oroszok minden valószínűség szerint beolvasztották, lehagyva róluk az RB (Reichsbank) jelzést. Eddig nem sok szó esett arról, hogy a széfekben voltak nyugati értékpapírok is, amelyek még évtizedeken át nem vesztették el az értéküket. Ezek a következő fél évszázadban számtalanszor felbukkantak Európában és a két Amerikában. Mondjuk ki nyíltan: utoljára 1998-ban találkoztak velük a nemzetközi pénzügyi szakemberek, akkor éppen Közép-Amerikában kerültek elő. Nem kétséges, hogy a Szovjetunió ezeket szép csöndesen piacra dobta olykor-olykor, ha valutára volt szüksége vagy valamilyen tartozását így fizette ki. De nemcsak a kommunisták tettek így, hiszen a fentebb említett utolsó dátum már erősen az Orosz Köztársaságra utal. Vagyis annak vezetői szemrebbenés nélkül átvették és használták a kommunisták által lopott értékeket... Valóságos kalandregényeket lehetne írni arról, hogy 1951-től kezdve ezeket a németországi, bemutatóra szóló értékpapírokat a szó szoros értelmében milliószámra (csak az egyik fajtából 275 millió példány került az oroszok kezére!) juttatták ki nyugatra és orosz ügynökök hamis személyi okmányokkal árulták őket bankoknak és más intézményeknek, befektetőknek és magánszemélyeknek. Az ügynökök Angliában, Izraelben, Hollandiában és másutt időnként előjöttek ezekkel a papírokkal. Majdnem aláásták ezzel a német értékpapírok piacát is, amikor százmilliós értékekben bukkantak fel. Néha akár tíz évig is csönd volt - mert ilyenkor a különleges amerikai ügynökök nyomoztak szerte a világban a papírok és eladóik után - aztán később, ha elcsitultak a visszhangok, valahol ismét pénzt csináltak belőle az oroszok, az NSZK (a nyugat-német állam) rovására. Hiszen aki egy ilyent bemutatott, annak a német kormány régi kötelezettségei alapján kénytelen volt kifizetni az értékét. Végül amikor már gyanús kis amerikai bankok is árultak ilyeneket, az FBI, a Scotland Yard és az Interpol is nyomozott az ügyben. De mint fentebb említettük, gyakorlatilag mind a mai napig bukkannak fel ilyen értékpapírok abból a kincsből, amit a német bankosok utoljára 1945. május 16-án a romba dőlt Reichsbank pincéiben, a széfekben láttak utoljára. Ez volt mellesleg a történelemben az egyik legnagyobb, egy időben és helyen végrehajtott rablássorozata. Ahogyan előbb az SS főtisztjei, aztán az oroszok kifosztották a berlini Reichsbankot, úgy ritkán bántak el a történelemben bármilyen pénzt őrző intézménnyel. Talán mondani sem kell, hogy a háború utáni első években többek között ezért sem volt képes rögtön talpra állni a német gazdaság. Egyrészt értékes intézményeket, forrásokat, nyersanyaglelőhelyeket és iparvidékeket veszített el keleten, amelyek a hamarosan erőszakkal kialakított állállamban, a „Nemet Demokratikus Köztársaságban" (NDK) testesültek meg. Ez a Moszkvából irányított formáció még rosszabbul járt, hiszen a következő évtizedekben mutatkozott meg, mennyire lemaradt nemcsak általában a nyugati, kapitalista világ, de saját napnyugaton élő honfitársai mögött is.

Viszont az elrablott kincsek alaposan lendíthettek volna mindkét Németország sorsán - ha ott maradnak. Többek között ezért volt szükségük a németeknek egy Marshall-tervre, vagyis hihetetlen mértékű amerikai tőke-injekcióra, amely az óceánon túlról áramlott a romba döntött országba és ami hozzájárult ahhoz - a németek szorgalmas munkáján kívül is - hogy ismét „egyenesbe hozzák" a gazdaságot, kezdetben viszonylagos, később igazi jólétet biztosítanak a polgáraiknak. Paradox, de a Marshall-segély összegeiben így vagy úgy feltehetően ott volt egy része annak a kincsnek, ami 1945-ben veszett el. Mert határozottan állíthatjuk, hogy egy része amerikai és általában nyugati kezekbe, intézményekbe került és ott fiadzott tovább - bizony még elég sokáig... És van olyan összeg, amely ma is ott „dolgozik" névtelen vagy nem is annyira névtelen tulajdonosai számára.

Rejtekhelyek és rejtegetők

Nem nehéz földrajzilag behatárolni, hogy a németek, a menekülő nácik kincseik nagyobb részét hol rejthették el. Már csak azért sem, mert ismerve, hol álltak a frontok 1945 áprilisában és május elején - amikor ugyan papíron véget ért a háború, de a déli végeken még százezer-számra kóboroltak német katonák, akik csak május közepén vagy később (!) adták meg magukat a nyugati szövetségeseknek - tudható, hogy hol volt akkor még olyan térség, amit a Harmadik Birodalom a magáénak mondhatott. Ahol még a náci törvények érvényesültek, ahol még volt német helyőrség, német hivatalok utasítgatták a lakosságot és ahol feltétlen tiszteletet ébresztett egy-egy sujtásos egyenruha vagy horogkeresztes karszalag, nem is szólva a katonai vagy SS rangjelzésekről. Említettük már a berlini rendőrség teherautóit, amelyek a berlini Reichsbank kincseinek egy részét vitték el áprilisban a fővárosból. Ezek lejutottak délre és április 20-a után érkeztek meg az osztrák-német (akkor ugyan eltörölt, nem létező) határra. Mittenwald városkában volt az alpesi hegyivadászok egyik kiképző központja, ezek a katonák kapták a feladatot, hogy vegyék át és őrizzék a kincseket. Parancsnokaik közölték velük, úgy el kell rejteniök, hogy az ellenség számára a fellelése szinte lehetetlen legyen. A kísérő legenda szerint az Alpesi Erőd megállítja a szövetségesek támadását, mi több, afféle bajor szabadállam alakul majd ki amely éppen e kincsek révén később politikai vagy gazdasági (de nem katonai) úton-módon „felszabadíthatja' Németország többi, addigra elfoglalt részét is! A cél oly nemes - gondolhatták a tiszt urak - hogy azért valóban érdemes egy kicsit fáradozni. A teherautók éjjel érkeztek és a felkészült tisztek egy tiszti kaszinó régi bowling-pálya (kuglizó) padozata alá rejtették a papírpénzeket, aranyrudakat, ékszereket, drágaköveket, értékpapírokat, arany valutákat tartalmazó zsákokat. A berlini fegyveres rendőrök, akik idáig hozták a kincset, elmehettek. Nem derült ki, hogy tudtak-e a rejtekhelyről, vagy azt csak a kincset fogadó katonák ismerték. Feltehetően így volt, mert a rendőrök később már nem bukkantak fel a kincskeresők, nyomravezetők között. A kinccsel együtt ott maradt három magas rangú Reichsbank-tisztviselő is, náluk voltak a pénznyomó fémmatricák, azokat nem adták ki a kezükből. A szó szoros értelmében azokkal aludtak és éjjel-nappal felváltva szemmel tartották a táskába rakott, talán még az aranynál is értékesebb kincseket. Nem árt megjegyeznünk, hogy mint egy gyors leltár során kiderült: máris nyoma veszett néhány aranyrúdnak! Hogy a berlini rendőrök tették-e el, vagy átrakodás közben ragadt valaki kezéhez - soha nem derült ki. Mindenesetre akkor és ott 728 aranyrúd maradt, egynek a súlya 11 kiló volt, értéke akkor 10 millió, ma minimum 100 millió dollárt tett ki! Aztán a katonai helyzet igen gyorsan változott. Április végére mindenki számára nyilvánvaló lett - ezt még Eisenhower tábornok, az amerikaiak parancsnoka is megértette - hogy el kell vágni az „Alpesi Erődöt" Németország többi részétől. A Duna völgyében hatoltak be az amerikaiak Prága és Bécs felé. Nem tudhatták, hogy az „Erőd" inkább afféle rablótanya csupán, ahol nem kell komoly katonai ellenállásra számítani. Ahol inkább csak a „nagykutyák" rejtőznek és a kezük sem üres, nem bizony... Tény, hogy az amerikaiak olyan gyorsan rohamoztak és hatoltak előre, hogy a németek ellenállása mindenképpen megtört és semmivé olvadt. Kinek volt még kedve harcolni, ha a Birodalom összeomlott? Sokak számára csak két kérdés maradt: hogyan mentse meg az életét, és ha az sikerül, hogyan mentse meg az összerablott kincseit? Volt olyan nap, hogy csak az amerikai hadsereg 24 óra leforgása alatt közel 30 német várost foglalt el! Szétesőben volt minden. A párttagok elégették igazolványaikat, a katonák szintén (erre parancsot is kaptak). Az SS-ek sejtve, hogy lakolniok kell majd bűneikért, civil ruhákba öltöztek. Nem voltak többé közhivatalok, és aki úgy érezte, hogy bajba kerülhet, az a hegyekbe menekült. A kicsiny katonai erők még összefogva sem lettek volna képesek számottevő ellenállást tanúsítani -

ezért általában meg sem tették. A Wehrmacht katonái alig várták az első amerikaiakat, hogy megadhassák magukat. Nemegyszer két-három amerikai katona egész német századokat fegyverezhetett le és kísérhetett a fogolytáborokba, mert azok is ezt akarták. Április utolsó hetében annyira szorult már a hurok, hogy a nagy kincs őrzői az erdészek segítségét kérték. Kénytelenek voltak bevallani nekik - no nem a teljes igazságot - hogy komoly értékeket rejtegetnek itt, de nekik sokkal jobb rejtekhelyre lenne szükségük. Rauch, a berlini rendőrfelügyelő is sikeresen eljött bajor földre és szervezte a dolgot a katonák mellett, olykor helyett. Két erdei vadászházat jelöltek ki, ahol magas rangú nácikat is „eldughattak", ha úgy hozta a szükség (például volt hitlerista minisztereket). De arra is gondolniok kellett, hogy azok a távoli erdészházak még hóban voltak - arrafelé nagyobb magasságban április végén bizony néhol még derékig ér a hó. Nehéz volt olyan vezetőket szerezni, akik ismerték az odavezető utakat. Azonfelül ha ilyen nagy a hó, akkor eleve reménytelen lenne teherautókkal elindulni. Márpedig a kincseket gyalog cipelni sem volt kedvük és idejük. Mit tegyenek hát? Végül is csak ideiglenes rejtekhelyet kerestek, remélve, hogy később majd felviszik az aranyat a hegyekbe. Ismerjük mindazok neveit, akik ebben a dologban akkor nyakig benne voltak. Pfeiffer ezredes és a hegyivadászok egyik ezredének gyakorlatilag az egész tisztikara. Nekik kellett elrejteniük a kincseket, ha lehet, a föld alá. Végül is a Walchen tó melletti Einsiedl-ben egy elhagyott panzió közelében találtak egy Erdei Háznak nevezett, teljesen fából emelt épületet. Minden szempontból megfelelt, hiszen félreeső helyen feküdt a hegyekben, ahová véletlenül nem tévedhetett be senki. Alig lakott tájék volt az, tehát a rejtegetők joggal remélhették, senki sem fogja észrevenni az akciót. Közben hol hoztak még a hegyivadászok laktanyájába újabb, Berlinből kimentett kisebb szállítmányokat Münchenen keresztül - hol meg ellentétes parancsok jöttek és vissza is vittek belőlük. Hogy, hogy nem, minden ilyen alkalommal el-eltűnt valami - hol 5 ezer dollár, hol több ezer márka... Ami csak azt bizonyítja, hogy a kincsekhez hozzáférő banki alkalmazottak, és nem a kísérő katonák „nyúlták le" az összegek egy részét. Április 25-én a katonák kiszedték a kuglizóban elrejtett zsákokat és nehéz ládákat, teherautókra rakták őket. Az egyik katona menet közben találkozott helyi ismerősével és szót ejtett az aranyról. Így aztán nem csoda, hogy már másnap az egész környéken azt suttogták, a katonák rengeteg aranyat rejtegetnek itt valahol... Baklövés volt, amely később sokba került a náciknak. A teherautó - mert már csak egyetlen egy maradt - többször fordult, az erdei lak mögött egy istállóban rejtették el a több tucat ládát és sok szürke zsákot. Az aranyrudak ez utóbbiakban lapultak. Egyes bankárok, a Reichsbank alkalmazottai ide is elkísérték a szállítmányt. Szóba sem került, hogy megszabaduljanak tőlük. Éppen ellenkezőleg, a katonáknak nagyon is kapóra jöttek. A bankárok voltak a tanúk, hogy ők nem nyúltak a szállítmányhoz. Ennek ellenére amikor az erdei lakban a kísérő bankárok ismét gyorsleltárt csináltak, semmi sem egyezett. Sem a szállítmány részeinek mennyisége a papírokkal, sem a valós helyzettel. Kiderült, nem is írták fel) legutóbb mennyit vittek el ebből Münchenbe, no és két zsák aranyrúdnak is lába kelt. A különböző forrásaink más és más mennyiségeket adnak meg arról, mennyi is volt az a kincs, mielőtt elásták volna. Annyi látszik bizonyosnak, hogy még mindig volt ott 728 aranyrúd, fele annyi zsákban, ugyanis egy-egy zsákban két-két rudat tartottak, nehogy kiszakadjanak. 23, 24 vagy 25 kisebb ládában is aranyrudak voltak - állítólag. Különböző zsákokban és kisebb dobozokban dán és más nemzetiségű (nyilván onnan zsákmányolt) aranypénzek és érmék lapultak. Volt még 150 kilónyi arany, nem tudni, milyen formában. Plusz 18-24 (nem egyeznek a források) kisebb faláda, ezekben is úgymond közelebbről meg nem határozott „aranypénzek" lapultak, bár egyik forrásunk szerint ezek ezüstpénzek voltak. Volt ott majdnem 2,5 millió dollárnyi készpénz 90 zsákban, aztán nem közölt mennyiségű zsákban - vagy más „csomagolásban"? - sok millió dollár értékű angol, palesztin, török, egyiptomi, norvég, svéd, olasz, portugál, holland, svájci, francia és angol valuta. Mielőtt ismét elrejtették volna, a kísérő bankárok aláíratták volna az egész akciót vezénylő Pfeiffer ezredessel a leltárt. Aki azonban - nagyon helyesen - ezt nem tette meg: - Én a valóságban nem láttam egyetlen aranyrudat vagy pénzt sem - jelentette ki, és csakugyan. Minden folyton be volt csomagolva, sőt a zsákokat előzőleg még Berlinben le is plombálták. Német alapossággal holmi szállítási papírokat is vittek magukkal, azokon viszont semmi sem utalt a szállítmány igazi tartalmára. így már érthető, miért nem vállalta az ezredes a kincs átvételét a leltárok alapján. A bankárok a még náluk lévő pénznyomó lemezeket a tóba süllyesztették, persze éjszaka, a közepén, egy csónakról. Így körülbelül 200 méteres mélységbe merültek a harmadik Birodalom

bankjegygyártó matricái - azóta is ott vannak. Senkinek sem volt rájuk szüksége, hiszen a háború után másfajta pénzt vezettek be Németországban. Egy nappal később az összes tiszt közkatonának öltözött, rangjelzések nélküli egyenruhában ástak az erdőben gödröket, sőt robbantottak ki dinamittal kisebb-nagyobb barlangokat, mélyedéseket. Még éjszaka is dolgoztak, lámpafénynél. A hely egy sűrű erdőben volt, vagy félórányi járásra az erdei háztól. Mint mondták később, két vagy három (?) kisebb barlangot, rejtekhelyet ástak ki a sziklás földben. Szobányi lyukak voltak ezek, másfél-két méter magasak és valamivel szélesebbek, hosszabbak. Nem sokkal messzebb, de egy másik helyen külön rejtekhelyet készítettek a zsákos valutának. Ezek több helyet igényeltek ugyan, viszont a súlyuk kicsi volt, ezért azt az emberek akár kilométereken át cipelhették a kezükben. A barlangokat olajozott gerendákkal „falazták ki", és tetőt is készítettek nekik, mielőtt ismét visszaszórták rá a földet. Még arra is gondoltak, hogy a kiásott földet az összes rejtekhelytől elvigyék elég messzire és ott szétszórják - ne tűnjön fel senkinek. Az alkony és a sötétség, valamint a pirkadat leple alatt-öszvérekkel vitték fel a több mint 11 tonnát nyomó arany- és érme-rakományt a hegyi erdőbe. Azok a katonák, akik az öszvéreket vezették a sötétben, nem lehettek közel a rejtekhelyekhez. A tisztek biztonságos távolban vették át tőlük a szállítmányt és ők vezették tovább, a katonáknak pedig vissza kellett térniök. Mindez három nappal azelőtt történt, hogy az amerikaiak odaértek. Miközben ezek az éjszakai szállítások folytak, a Volksturmnak nevezett „népfelkelők" - általában kiszolgált katonák, vagy a szolgálatra eleve alkalmatlan fiatal fiúk és idős férfiak - fegyveres osztagai állták körül az egész vidéket. Ugyan őket sem avatták be, mi folyik ott, de a lakosság a nagy „felhajtás" láttán még inkább pletykált holmi kincsekről... 1945. április 28-án virradóra minden el volt rendezve. A katonák visszatértek a hegyről, a kincsek földalatti barlangokban nyugodtak, méghozzá úgy, hogy azokat a felszínről megtalálni aligha lehetett. Visszaültették az előzőleg gondosan kiszedett füvet, egyéb növényzetet is... Közben a hegyivadászok, vagyis a kitűnő katonai alakulat részére kiderült: nem csak ők tudnak a kincsről. A környéken nyugtalanító suttogások keletkeztek és Pfeiffer ezredes nem bízott a bankárokban sem. Végül úgy döntött, hogy civilbe öltöztetett tisztjeit több csoportra osztja és azok sem fognak tudni egymásról. Alig pár nap telt el, amikor az ezredes úgy látta, szét kellene kapni a kincseket és több kisebb, újabb rejtekhelyre vonni mindent. Ez meg is történt, aztán az amerikaiak valóban nagyon közel voltak már, hát a hegyivadászok úgy döntöttek, elrejtőznek a környékbeli falvakban. Egy idősebb, leszázalékolt százados maradt csak kint a hegyen és a hideg éjszakákon át is őrizte a környéket. Mint mondották neki - őrszolgálata „meghatározatlan ideig" fog tartani... Élelmet a figyelőnek az erdei házból vittek ki minden nap, amit a megbeszélt rejtekhelyről ő éjszaka vitt el. Távcsővel láthatta az erdei házat és tudta, milyen ruhadarab fog megjelenni a szárítókötélen, ha már ott lesznek az amerikaiak. Ez volt a jel. Április 29-én már közeledtek az amerikaiak, elfoglaltak számos bajor várost, a német ellenállási mozgalom is megélénkült. Távoli, még működő vezérlési pontokról megparancsolták a hegyivadászoknak, hogy tartsanak ki és ne engedjék át az ellenséget az „Alpesi Erőd" területére. A jelek szerint a már szilánkokra szakadt, nem is igazán létező német hadvezetésben egyesek még az utolsó két napban is úgy viselkedtek, azt a látszatot akarták kelteni saját embereik előtt, mintha az „Alpesi Erőd" valóban létezne. De semmiféle komoly ellenállásra nem került sor, mert a német Wehrmacht-katonák általában belátták: az ellenállásnak egyrészt nincs értelme, hiszen az amerikaiak nagy túlerőben vannak - másrészt sajnálták volna azokat a festői bajor és tiroli kisvárosokat, amelyeket egy-egy nagyobb támadás során a tüzérség és/vagy a légierő megsemmisített volna. Pfeiffer ezredes sem tett semmit, hogy megállítsa az amerikaiakat. Ezért a háború utolsó napján még elvileg halálra is ítélték, de ezt akkor már senki sem vette komolyan. Ő is csak jóval később, utólag szerzett tudomást az ítéletről. A front oly gyorsan száguldott el, hogy az övéi, a megszállott náci hadvezérek már nem árthattak neki. És másoknak sem. Csak annyit tett az ezredes, hogy az utolsó pillanatban civil ruhát szerzett embereinek, egy korábbi utasítás értelmében fegyverrel és lőszerrel látta el őket és majdnem felküldte őket a hegyekbe, hogy majd „partizánháborút" viseljenek a megszállók ellen. De nem siettek ezzel sem, így aztán április 30-án - ekkor esett el München, vagy mondjuk így: felszabadult a város? - már senki sem gondolt ellenállásra. Az ezredes hazaküldte embereit, ő maga viszont a hegyekben maradt. Nem tudta, mihez kezdjen. Körülbelül 200 millió (mai) dollár volt a kezében, ami a német állam tulajdonát alkotta. De lesz-e még német állam? És kiknek kéne odaadnia mindezt, ha egyáltalán jelentkeznének érte? És akik jönnek majd, vajon csakugyan jogosultak lesznek rá? Csak abban volt

bizonyos, hogy az amerikaiaknak semmi közük a pénzhez. De arról fogalma sem volt, mi lesz a pénz - és a saját - sorsa? Április végén ugyan volt néhány melegebb nap, de utána hirtelen ismét havazni kezdett, ami a magas Alpokban egyáltalán nem olyan ritkaság. Az utakon jégréteg képződött, ónos esők tették járhatatlanná a hegyeket. Az amerikaiak Shermann-tankjai elakadtak. Igaz, már nem is kellett különösebben „hajtaniok", hiszen a háború gyakorlatilag véget ért. Május 2-án Berlin megadta magát (az oroszoknak), és hamarosan elcsitultak a harcok mindenütt. Egy héttel később, 1945. május 9-én már hivatalosan is véget ért a háború (Európában - mert a távol-keleten még szeptemberig tartott). Pfeiffer még az amerikaiak érkezése előtt közölte az „aranyos embereivel" - vagyis akik ismerték a rejtekhelyeket - hogy ha elfogják és vallatják őket, azt kell mondaniok: ők valóban elrejtették a kincset, de pár nappal később érkezett egy SS-alakulat, hozta a parancsot, azok kiástak mindent és elvitték valahová az Alpesi Erődbe, többet nem tudnak. Ugyanakkor az egyik tiszt hét évvel később azt nyilatkozta egy (német) újságírónak, hogy ki akarták szedni legalább az amerikai valutát, hogy ha bajba kerülnek, azzal vesztegessék meg az óceánon túlról érkezett hadsereg illetékes tagjait. Mindenesetre ezekben a napokban voltaképpen ez a körülbelül 10-12 személy tudta csak - beleértve két-három bankárt is - hogy hol lapulnak a Reichsbank, vagyis a szétesett Harmadik Birodalom kincsei. Az amerikaiak még nem rendezkedtek be, német helyi közigazgatás és felsőbb hatalom nem létezett már. Sem katonai, sem polgári vezetés nem volt és senki sem kereste a kincseket. Az őr fent aludt és élt a hegyen, figyelte a környéket és az erdei ház ablakát. Eltelt néhány hét és május folyamán már mindenkit elfogtak az amerikaiak, akit akartak. Úgy a legfelső vezetés tagjai kerültek börtönbe (és később a nürnbergi tárgyalóterembe), mint a környéken még bujkáló volt katonák és SS-ek, közlegények és tisztek vegyesen. Lebukott Walther Funk is, a Reichsbank vezetője és élenjáró náci főnök. Találtak nála két aranyrudat és különféle valutákat - de később ennek a pénznek már az amerikaiak között veszett nyoma... Néhány környékbeli illető a németek között sem lehetett ártatlan. Akadt,' aki attól kezdve igen gazdag lett és évtizedekig élt még úgy, hogy soha nem derült ki, mitől gazdagodott meg a háború végén. Akik később utána jártak Funk pénzügyeinek és az április végén tett útjainak, több gyanús motívumot leltek. Funk gyakorta részeg volt, úgy várta a bukást, nem emlékezett arra sem (állítólag), merre járt és hová lett a nála lévő vagyon, közben annak egy része - bár be lett szolgáltatva az amerikaiaknak - eltűnt-Számos náci vezetőt fogtak el ezen a vidéken május elején. Mindnyájan turistának álcázták magukat, akik passzióból járják a hegyeket. Köztük volt maga Göring marsall is, vagy Hans Frank, a Lengyelországot uraló német vezetés főembere, Hitler ottani helytartója (később a lengyelek kivégezték). No és Hitler környezetének több prominens tagja. Több marsall, SS-tábornok és a később szintén kivégzett Kaltenbrunner, a birodalma biztonsági főhivatal akkori vezetője. A Gestapo és más rémisztő szervek főnökének kertjében csak aranypénzekből... 75 kilónyit ástak ki! Kaltenbrunner ugyan azt mesélte, hogy ez az államkincstár része, amit nála rejtettek el - de minden okunk megvan feltételezni, hogy ha nem fogják el, akkor ebből próbált volna Dél-Amerikába menekülni és a kincsek egy részét nyilván oda is vitte volna magával, hogy új életet kezdhessen. Az már nagyon érdekes, hogy sem ezekről a kincsekről, sem azokról nem kérdezték meg Kaltenbrunnert, amelyeket a Reichsbankból éppen az ő utasítására, az ő emberei vittek el pár héttel a háború vége előtt. Ami egyszerűen hihetetlen, de ily módon nem derült fény a kincs sorsára és arra sem, hogy milyen rugók mozgatták a háttérben ezt az embert és az államhatalmat. Kik vittek el még a kincsből, mikor, mennyit és hová...? Talán Kaltenbrunner beszélt volna erről, különösen miután halálra ítélték? Hiszen neki már nem volt vesztenivalója, viszont ha megszólal, talán reménykedhetett volna az ítélet enyhítésében. Ám minderre - ismétlem - nem került sor és a férfit Nürnbergben felakasztották. Tudnunk kell, hogy a szövetségesek, elsősorban az angolok és az amerikaiak nagyon készültek már a háború befejezésére. Tudták, hogy miután Németország földjére teszik a lábukat, ott nagyon sokféle feladat vár rájuk. Például a kémszervezetek segítségével el kell kapniuk azokat az embereket, akik nagyon fontos szerepet játszottak a náci rendszerben. De nem csupán a politikai, katonai vagy titkosszolgálati körökre gondoltak - messze nem csupán! Mindenekelőtt el kellett fogniok azokat, akik a hitleri „csodafegyvereken" dolgoztak. Így került kezükbe Werner von Braun, a rakétaprogram atyja (és lett később az USA űrkutatási és Hold-programjának feje...) és több száz munkatársa. Ki kellett kutatniok, hol őrzik a tervrajzokat, a prototípusokat, a szerkezeteket, stb. Ugyanígy egy másik csoportjuk nyomozta, vajon meddig jutottak el a németek az atomkutatásban vagy kísérletezésben (szerencsére alaposan lemaradtak).

De az amerikaiak név szerint keresték az első pillanattól kezdve mindazokat, akik a nácik számára a nagy pénzeket előteremtették: Hitler gazdasági „gurui" is egymás után kerültek kézre. Természetesen az is érdekelte a szövetségeseket, hol tartott a háború végén a német gazdaság és milyen készletekkel rendelkezett? Ugyanígy keresték az archívumokat, a katonai és polgári kormányzat fennmaradt struktúráit, a háborús bűnös civileket, no és persze egész osztagok keresték a szintén elrejtett műkincseket (e témát illetően lásd a szerző A náci műkincsrablók c. kötetét - a szerk. megjegyzése.) Keresték hát a nácik, az SS és végső soron az állam hadizsákmányait is. Amit a németek törvénytelenül raboltak el a megszállt vagy éppen szövetséges országokból, mindnek a nyomára szerettek volna jutni. Így nem csoda, ha az amerikaiaknál volt egy Goldcup (aranycsésze) fedőnevű részleg, amely a G-2-es (katonai felderítés) csoporttal közösen nyomozott az első pillanattól kezdve, hogy az USA serege német földre tette a lábát. Hoztak magukkal bankárokat is az USA-ból, lehetőleg olyanokat, akik bírták a német nyelvet. Ezek szorosan az előrenyomuló sereg nyomában járva lecsaptak az irattárakra, a bankokra, előásták a könyvelést és megállapították, mekkora készlet volt bennük legutóbb. így derült fény arra is, hogy a Reichsbank tartalmát majdnem teljes egészében elvitte az SS. És azokkal a kincsekkel mi lett? - kíváncsiskodtak az amerikaiak. Merthogy ők is pontosan tudták: akinél a pénz, annál a hatalom, vagy legalább annak egy része. Hiszen ha a németeknek sikerült elég sok értéket elrejteniük, akkor később abból újrakezdhetik az ellenállást. Vagyis tisztán katonai szempontból is fontos volt megtudni, mennyivel rendelkeztek és ami megmaradt, az most hol lehet..,? A szövetségeseknek már csak önvédelemből is rá kellett tenni a kezüket minden értékre, nehogy az a németeknél maradjon és a legyőzöttek esetleg a náci célok érdekében használják fel. Azt már tudták, hogy a merkersi bányában ugyan nagyon sokat szereztek, de korántsem mindet. Akkori értékben még legalább 18 millió dollárnyi hiányzott. Ez volt az, amelynek elrejtésével az előző lapokon ismerkedtünk meg. A Goldcup-csoport tagjai háromezer kilométert utaztak a már megszállt német földön, bejutottak minden bankba, előkeresték az ottani tisztviselőket - már akik túlélték a csatákat és szőnyegbombázásokat - és segítségükkel rekonstruálták a helyzetet. Minden jel arra mutatott, hogy a náci vezetés még az utolsó órákban is rendelkezett nem kevés kinccsel és azokat elrejtette. De hol...? Különösen kevert társaságok jöttek így össze. Az amerikai katonai vezetés, a felderítés, az aranykereső csoport és a hazulról hozott bankárok dolgoztak együtt német bankárokkal és tisztviselőkkel. Még a Reichsbank helyettes vezetője és több más magas rangú tisztviselő is alkalmazkodott az új viszonyokhoz és igyekezett segíteni a megszállókat. Hiszen ők olyan igazi, pedáns, pontos, német tisztviselők voltak, akik a mindenkori felsőbbség utasításait követték. Mit számított az, hogy most éppenséggel a csillagos-sávos lobogó alatt fészkelt ez a felsőbbség? Sajátos aranyláz volt ez, ahol nem mindenkit fűtött csupán a kötelességtudat vagy a hatalom iránti tisztelet. Nyilván akadtak itt olyanok, akik szerettek volna átmenteni némi aranyat a saját zsebükbe is. A kevert bizottságok és különös, kis létszámú nyomozó csoportok nem is jártak ám eredménytelenül! Számtalan városban fedeztek fel ide-oda elrejtett kisebb valuta-csomagokat, érméket, vagy éppenséggel hamis nyugati bankjegyek készleteit. Még némi aranyra, egykét aranyrúdra is szert tettek. De ezenközben is sejtették, hogy az igazi nagy kincs még valahol lapulhat. Május közepén az amerikaiak már annyira komolyan vették ezt az ügyet, hogy egy ideig Pfeiffer ezredest jobban keresték, mint sok háborús bűnöst. Ne feledjük, akkor még - egészen 1945 őszéig! - a szövetségesek abban sem voltak biztosak, hogy Hitler valóban meghalt-e a berlini bunkerben. Ezért a Führert egész 1945 során hivatalosan körözték az egész világon! (Aki erről többet akar tudni, olvassa el a szerző Hitler rejtélyes eltűnése c. Budapest, 1998-as kötetét.) Ilyen háttér előtt kell értékelnünk azt a tényt, hogy a kincseket elrejtő ezredes nyomában loholtak a szövetséges titkosszolgálatok és egyéb szervezetek. Mert hát hiába is remélte az ezredes - és megbízói - hogy mindez titokban marad. Ahogyan május első hetében és valamivel később kezdtek lebukni az emberei, kinyílt a szájuk is. Ehhez tudni kell, hogy a szövetségesek kivétel nélkül minden egyes fogságba esett német katonát kihallgattak. Több ezer németül remekül beszélő férfi és nő jött velük. Egykori német bevándoroltak, vagy azok második generációs leszármazottai voltak. Jól ismerték már a háborús ország helyzetét. Néha elég volt, ha egy közkatona kinyitotta a száját és mozdulatairól, beszédmodoráról megállapították: az illető valójában tiszt volt, talán elég magas rangú is, aki rangjelzések nélküli egyenruhában próbált

elvegyülni a több millió egyszerű hadifogoly között. Mivel nem egy háborús bűnös, például a Birodalom belügyminisztere, az SS létrehozója és parancsnoka, Heinrich Himmler is így bujkált egy ideig, míg el nem kapták (lásd a szerző Himmler, a tömeggyilkos, Budapest 1999 c. kötetét) - hát alaposan „megkapartak" minden hadifoglyot. Így hát Pfeiffer sem gondolhatta komolyan, hogy a szövetségesek nem szereznek tudomást az utolsó hetek eseményeiről. Eljött tehát a május közepe, amikor már minden dél-németországi amerikai, angol és francia egységnél tudták: az ezredest el kell kapni, mert a szövetségesek számára roppant fontos információk birtokában van. Közben azért nélküle is mentek valamire. Hiszen többek között a Reichsbank egyik-másik osztályvezetője is „átállt" és együtt keresték az aranyat. Ezek a német tisztviselők úgy vélték: jobb, ha a kincs előkerül, akkor van remény arra, hogy legalább egy részéről kiderül: a nácik nem rabolták valahonnan, hanem az a német nép jogos tulajdona. Ebben az esetben ezeket a tincseket az ország újjáépítésére használhatják fel. Halle városában az aranycsoport nyomozói több mint 60 aranyrudat találtak, de ezek nem viselték magukon a Reichsbank jelét. Vagyis nem tudni pontosan, honnan származtak. Lehet, afféle „házilagos" gyártmány volt? Aranyfogakból, vagy más elkobzott tárgyakból öntötték őket? Ugyancsak Halléban előkerült 65 zsák amerikai valuta, ez már a birodalmi bank tulajdona volt - azelőtt. Egy kisvárosban csaknem 40 kisebb zsáknyi aranypénzre leltek. Egy másik kisvárosban rábukkantak „Himmler kincsére". A Reichsführer der SS, vagyis az SS birodalmi vezetője utasítására ott 82 aranyrudat őriztek. Ezt követően a háború utolsó napjaiban Magdeburgban fedeztek fel 6 ezer (!) kis ezüst-rudat és majdnem 500 kisebb láda ezüstöt. Ez mind a Magyar Nemzeti Bank kincse volt, gyakorlatilag ez volt Magyarország egész ezüstkészlete. Egy harmadik kisvárosban, besúgás alapján - minden csoportban akad áruló - egy tyúkól alól 82 aranyrudat ástak ki. Azután Coburgban is találtak 82 darabot - úgy látszik, valamilyen központi akaratra ez volt az a mennyiség, amit egy-egy helyre el kellett vagy lehetett rejteni. A szövetséges aranykutatók rájöttek: a legegyszerűbb minden gyanús városban megkeresni a Reichsbank helyi igazgatóját, aki általában szép villában lakott. A kincsek nagyobb részét általában a házban vagy kertben elrejtve találták meg... Amikor átkutatták a Reichsbank nürnbergi fiókját, onnan sem jöttek ki üres kézzel. Érdekes módon ott is olyan kincsre leltek, ami voltaképpen nem a Reichsbank tulajdona volt. Egy tonna arany lapult ott ládákba csomagolva. Látszott, a szállítmány készen állt arra, hogy baj esetén tovább vigyék. De az amerikaiak gyorsabbak voltak. Magyar aranyat találtak 32 millió dollár értékben egy vidéki vasútállomáson. Ez a hatalmas kincs szintén Magyarországé volt. A kincsgyűjtés a háború utolsó két hetében kezdődött és folytatódott utána is. Minden zsákmányolt aranyat és egyéb értéket Frankfurtba szállítottak, amely kevésbé szenvedett az előző évek bombázásaitól. Itt találtak őrzőhelyet is. Megalakult a DWO, az idegen valuták depozitóriuma. Mellesleg az épület éppen a Reichsbanké volt azelőtt... Nap mint nap érkeztek a szállítmányok Ausztriából, Bajorországból, a hegyekben lapuló kisvárosokból. Nemegyszer megesett, hogy az aranyrudak százait egyszerű katonai teherautókon hozták, de fegyveres osztagok, légelhárító egységek és tankok kísérték! Még mindig attól féltek, hogy valahol szervezett, erős német egységek lapulhatnak. Tudjuk, hogy május 9-én nem minden alakulat adta meg magát, és olykor-olykor még eldördültek a fegyverek. Frankfurtban hamarosan fél milliárd dollár - mai értékben 5 milliárdnyi! - kincset őriztek. Érthető, hogy nemcsak magát a Reichsbank épületét vigyázták nagyon, de az egész háztömböt szögesdrót-kerítéssel vették körül, amelyet itt-ott géppuskafészkek szakítottak meg. Az épület tetején légelhárító egység kapott helyet, a bejárat előtt pedig egy tank is készenlétben, „csőre töltve" várta az esetleges német támadást. Amire persze soha nem került sor. Nem kétséges, hogy a kincseket gyűjtő DWO lett az első időkben a megszállt Németország legerősebb intézménye - már persze a tisztán katonai szervek, és erőszakszervezetek után. Itt dőltek el a gazdasági kérdések. Mire lesz pénz, mire adnak ki a frankfurti pincékből ennyi vagy annyi aranyat vagy valutát, és mire nem adnak? Mindent, amit Németországban találtak és lett légyen az bárkié, bárhonnan zsákmányolt kincs - mind-mind Frankfurtba került.

A hajsza folytatódik

Kettős eseménysorozat zajlott azokban a májusi hetekben. Az egyik: a Goldcup-csapat szaglászott és kereste a többi kincset. Ezenközben azonban rajtuk kívül erők is találtak kincseket és azok folyamatosan áramlottak a frankfurti bank-pincékbe. Hiszen

nemegyszer mintegy véletlenül leltek nagyobb kincsekre teljesen váratlan helyeken. Így került horogra a magyar aranyvonat, amelyről még lesz szó könyvünkben Mind több aranyrúd került elő. Nem csoda, hogy nagy hatást gyakorolt a látvány arra a kevés hivatalos személyre akit beengedtek a pincékbe. A föld alatti betonfalak között vakítóan csillantak az aranyrudak. Mindegyik 11,3 kilogramm súlyú volt, egynek-egynek az akkori értéke 15 ezer dollárt tett ki (ma legalább 150 ezer dollár). Egy másik teremben álltak a náci külügyminisztérium aranypénz-kincsei, amely szintén hatalmas értéket képviselt. Egy harmadikban ott volt Magyarország gyakorlatilag egész aranykészlete, de volt olyan helyiség is, amelyet az SS hozott el a koncentrációs táborokból és ez nem volt más, mint... kitördelt aranyfogak tízezrei! Volt olyan terem is, ahol csak ládákba zárt gyémántokat és más drágaköveket őriztek - ezrével! Másutt igen drága nemesfémeket gyűjtöttek. Indium, palládium, platina hevert ott. Megint másutt a zsákmányolt koronaékszereket vigyázták, például a Hohenzollerekét (a német uralkodó dinasztia) vagy a magyar koronát. Úgy igazán senki sem tudhatta, mennyit ér mindez. Eleinte még pontos leltár sem volt a kincsekről! Ezért nem tudunk szabadulni attól a feltételezéstől, hogy a nácik rablott kincseit az amerikaiak is megdézsmálhatták. Hiszen ennyi gazdagság láttán szinte mindenki elveszti a fejét. Köztük is akadt ilyen, biztosan. Leltárt már csak azért sem tudtak készíteni, mert erre egyszerűen nem volt hozzáértő személyzet. Sok mindenre gondoltak az amerikaiak, mielőtt átkeltek az óceánon, és nagyon sokféle embert hoztak magukkal. Köztük olykor egészen keskeny témára specializált embereket is. De drágakő-értékbecslőkkel, vagy régi európai pénzek szakértőivel bizony nem rendelkeztek. Ám ha vannak is ilyenek - ilyen hatalmas értéktömeggel sok hónapig sem birkóztak volna meg! Mondjuk ki kereken: ami akkor a frankfurti bank pincéiben összegyűlt, az a legnagyobb kincs volt egy helyen és időben, ami az emberiség történetében valaha is összegyűlhetett! Nem csoda hát, hogy e két dolog a dézsmálok kezére játszott. Nem volt értékbecslés, és nem volt leltár sem. Vagyis senki sem tudta, miből mennyi van. Nem egy fejben fordulhatott meg a gondolat: „ha elviszek ebből vagy abból egy kicsit, soha nem derülhet ki...!" És csakugyan így lett: el is vittek, és nem is derült ki. Pedig hát a vezetők megtettek mindent, hogy megnehezítsék a hozzáférést a kincsekhez. Aki átjutott a külső védelmi vonalakon, az belül is csak speciális engedély birtokában mozoghatott, amit maga a depozitórium főnöke írt alá. Rejtjeles ajtókat szereltek fel, a kincsestárba csak azok juthattak be, akik ismerték a kódot, vagy a kódok birtokosai felhatalmaztak a belépésre. Egyedül soha senki nem léphetett be a kincseskamrákba, a mindenkori ügyeletes tisztek kísérték az arra feljogosított belépőket. A krónikák mégis két lopást jegyeztek fel - ezeket az itt dolgozó polgári személyek követték el, de lebuktak. Pár ezer dollár értékű aranypénzt vagy valutát akartak elvinni. Természetesen a le nem bukott tolvajok többen is lehettek és kétségtelenül ügyesebbek voltak. Az „aranycsapat" nem tréfált. Minden városban letartóztatták a Reichsbank ottani tisztviselőit, kihallgatták őket és ha sikerült, összeszedték a hivatalos papírokat is. A banki adatok egyértelműen mutatták, hogy több helyről és persze főleg Berlinből összeszedtek minden értéket és az valahová elindult. A merkersi zsákmány már Frankfurtba került - de hol lehet a többi? Amikor már sejtették, hogy még 17 millió dollárnyi kincsnek kell valahol lennie, néhány hét során ebből megszereztek 3 milliónyit. Még mindig hiányzott 14 millió (akkori) dollár értékben, ami önmagában is hatalmas kincs volt, különösen a háborús időkben. A csapat intenzív kutatása hozott is eredményeket. Fél millió dollár értékű aranyat Regensburgban leltek fel, és kiderült, hogy 3,5 milliós értékben aranyrudakat zsákmányoltak... a szovjetek, Berlinben! Tehát volt még olyan része a Reichsbank értékeinek, amit bár elindítottak a fővárosból, az onnan már nem juthatott ki és így a szovjetek karmaiba került. Természetesen mindenki tudta, hogy erre már keresztet vethetnek, ez soha nem fog visszakerülni Európába. Magdeburghan találták az első biztató nyomot. Né-hány iratból kiderült, hogy 1945 áprilisának első felében a Reichsbank hat vidéki fiókja felé indították el a megosztott szállítmányokat. Az is világos lett, hogy a küldemények valahová le délre indultak el. A Goldcup-csapat figyelme ekkor ismét és egyre erőteljesebben fordult az Alpok vidéke felé. Az aranycsapat Alpokban nyomozó részlegét egy Herbert G. DuBois nevű fiatal amerikai hadnagy vezette ekkor. Különös, hogy az illető csak néhány hétig volt ezen a poszton, aztán minden információ megszakad róla. Gyakorlatilag ez az ember úgy eltűnt utána, mintha soha nem is lett volna az amerikai hadsereg tagja. Természetesen, mivel amúgy is felderítéssel foglalkozó emberekről van szó, több verziót is feltételezhetünk. Az egyik: valami olyan titok nyomára jutott, és egyben nagy szolgálatot is tett az USA kormányának, hogy emiatt hazahívták és új

személyazonosságot kapott - nehogy a miatta-általa pórul járt nácik bosszút álljanak rajta. De az is elképzelhető, hogy csak egyszerűen áthelyezték egy másik frontra és azért nem bukkant fel többé Európában. Bár ennek nyoma kellett volna maradjon. A harmadik változat sem kevésbé valószínű -lehet, hogy szerzett egy részt valamelyik kincsből és azért tűnt el? Mindenesetre tény, hogy DuBois folyékonyan beszélt németül, nincs kizárva, hogy francia volt tulajdonképpen (előtte Párizsban dolgozott a szövetségesek egyik szervezetében), majd miután megírta a kincskeresés történetét, azt az okiratot 35 évre titkosítva helyezték el az irattárakba. Nem különös, hogy a témával előttünk foglalkozó más szerzők több évtized során sem akadtak a nyomára? Május közepe sem volt még igazán, amikor a romba döntött Münchenben az amerikaiak egyik hadiszállásán megkezdődött a kihallgatások sorozata. A Goldcup tisztjei - mindnyájan tudtak németül is, élükön az imént említett DuBois-val - keményen megszorongatták az elfogott fő-bankárokat. Ott volt például az a Mielke, aki Mittenwaldban még leltározta is a kincseket és tudott az erdei házról is. De ezt óvakodott elmondani a szövetségeseknek. Arról is hallgatott, hogy a szállítmány egy részét, azt a bizonyos 5 ezer dollárt ő lopta el útközben. Persze, addig kérdezgették, míg végül többet mondott el, mint amennyit szeretett volna nyilvánosságra hozni. DuBois hadnagy hamarosan ismerte a kulcsszavakat. A személy- és helységneveket. Tudott Pfeiffer ezredesről és Mittenwaldról, sőt az einsiedli erdei házról is. Kicsit olyan volt ez, akár egy detektívregény. Az „aranycsapat" tagjai a háborús körülmények - lebombázott városok, hiányzó hidak, az utakon özönlő menekültek és a koncentrációs táborokból hazatérő foglyok, valamint a vonuló győztes csapatok és a máris nyári hőség - közepette kis dzsipjeiken eljutottak végre Mittenwaldba. Az egykori hegyivadász-laktanyában most amerikai katonai kórház volt, de akadt tanú, aki emlékezett az előzőleg ott tárolt rengeteg zsákra. A következő állomás Einsiedl volt, vagyis az „erdei ház". A lakók mind egyhangúan megerősítették, hogy jó nyomon járnak - huszonnégy óráig itt tárolták a hegyivadászok és bankárok a kincseket, de aztán elvitték valahová. Hogy hová...? Hát azt nem tudják. Elhangzott az a történet is, amit Pfeiffer talált ki az ismeretlen SS-katonákról, akik felsőbb parancsot lobogtatva vitték el a kincseket. Ezt a ház gazdája, a mindenbe beavatott erdész adta elő. Ráadásul már tudván, hogy az említett napon az amerikaiak szinte minden irányból közeledtek, a ravasz férfi egy irányt adott meg a nyomozóknak. Amerre egy feltételezett csapat teherautókkal csakugyan kijuthatott még a gyűrűből. Ezzel egészen hamis földrajzi tájra, tavakkal teleszórt erdős vidékre terelte az amerikaiakat. DuBois hadnagy azt hallotta a környéken, hogy ott még német katonák kószálnak fegyverrel a kézben, akik nem adták meg magukat. Ezért ő is katonai kíséretet kért a vezérkartól. Kíséretet viszont nem tudtak adni, máshol volt szükség a katonákra. így aztán a társaság dolgavégezetlenül tért vissza Münchenbe. Közben azért a fogságban tartott bankárok „emlékezete visszatért" és az általuk közölt adatokból kiderült: minimum 10 millió dollár értékű kincset bíztak Pfeiffer ezredesre. Az aranycsapat ekkor ismét fellelkesült, hiszen sejtették: ezzel a hiányzó német kincsek nagyobb részét megszerezhetik! Csak azt kellett kideríteniök, hová rejtették a németek? Nem volt tanácsos egyedül vagy pár fegyveressel bemenni a hegyekbe, az erdőkbe. Sok megrögzött náci bujkált ott, nem is szólva az SS-ekről, akik sejtették, hogy a múltban elkövetett tetteikért előveszik őket. Arra vártak, hogy egy kicsit lankadjon a megszállók ellenőrző kedve és akkor valahogyan hazaszivároghatnak eredeti lakhelyükre, majd észrevétlenül beleilleszkednek a civil életbe. De a fegyvereiktől még nem szabadultak meg... Pár nappal később sikerült katonákat szerezniök és elindultak a hegyekbe. A csapat Walter Funkot kereste, akinek a környéken egy húszszobás villája volt, de nem találta meg és állítólag senki sem hallott róla a háború utolsó szakaszában. Többen állították, hogy tél óta nem járt otthon, folyton Berlinben volt, talán most is ott van...? De hát az aranycsapat tagjai már tudták, hogy nemrégen itt járt, éppen a kinccsel kapcsolatban. De rálelt a Reichsbank igazgatójának feleségére és alaposan kikérdezte az asszonyt- Itt derült ki, hogy Funkot éppen akkor ejtették foglyul az amerikaiak valahol másutt, amit a müncheni katonai rádió is bemondott. Napok teltek el, míg az aranycsapat rátalált Funkra az egyik jól őrzött fogolytáborban, ahová a nevesebb nácikat szállították. Végre egymással szemben ülhettek azok, akik közül az egyik sokat tudott a kincsről, a másik meg csak annyit, hogy az valahol létezik. Ki lesz az erősebb, megszerzik-e az amerikaiak a szükséges információkat...? Funk sejtette, hogy hamarosan a szövetségesek bírósága elé kerül azért, hogy ő szerezte a nagy pénzeket a náci pártnak és személyesen Hitlernek. Egyike volt azoknak a gazdasági szakembereknek, akik nélkül nem működhetett volna a Harmadik Birodalom, nem lett volna pénze hadianyaggyártásra, hadseregfejlesztésre és háborúk indítására. Mindez elégséges volt ahhoz, hogy mint a nácik egyik vezéralakját vádolják meg majd Nürnbergben. Funk mindezt előre sejtette, és

mivel ráadásul nagyon beteg is volt, valahogy nem izgatta különösebben, mi lesz az összeharácsolt kincsek sorsa. Nem ragaszkodott hozzájuk, már nem érezte őket a magáénak is. A Harmadik Birodalom tönkrement, összeomlott, megszűnt létezni. Minek őrizgetnék tovább a kincseit...? Ráadásul valószínűleg arra számított, hogy ha mindent elmond, az amerikaiak ezt valamiképpen betudják majd, amikor ítéletet kell hozni fölötte. Walther Funk hát beszélni kezdett. Elmesélte az egész szállítmány útját Berlintől vidékig, a sikertelen ólombányás kísérlettől addig, hogy végül a kincset átadták Pfeiffer ezredesnek a hegyivadászok laktanyájában. Csak azt nem tudta - állította határozottan - hogy a kincs jelen pillanatban hol lehet? Sugallta, hogy Mittenwald közelében található egy másik ólombánya, talán oda rejtették, miután a szállítmány és az útjai szétváltak. Ámde az amerikaiak kezébe került a notesze, amit eléggé vigyázatlanul még hetekkel a harcok befejezése után is magánál hordott. Ott találtak néhány nevet, köztük olyant is, aki a környéken erdészkedett egy gazdag embernek. Funk három héttel korábban őt akarta rávenni, hogy mutasson nekik jó erdei rejtekhelyet... Ezt az embert németül folyékonyan beszélő amerikai elhárítótisztek (CIC) keresték fel és megfenyegették: mondjon igazat, különben másképpen fognak vele tárgyalni és az első, amire számíthat, az egy amerikai katonai börtön lesz, ahová az együtt nem működő, sok mindennel vádolható németeket zárják... Ez hatott. De hát az erdész sem tudhatta, végül is hová került az arany. Annyira nem volt beavatva. A kincsek felől még az időközben szintén elfogott Hermann Göring marsallt is kérdezték. Kevesen tudják ugyanis, hogy a légimarsall éveken keresztül a gazdasági ügyeket is felügyelte a náci kormányban, a négyéves terv az ő szeme előtt zajlott és mint ilyen, főnöke volt a Reichsbank igazgatójának is. Volt olyan kihallgatás aranykincs-ügyben, ahol Göringet és Funkot együtt, egyszerre kérdezték a kincsek felől. Göring valóban nem tudhatta, hová rejtették a szállítmányt. Fűnk pedig kitérő válaszokat adott és persze azt állította, fogalma sincs a rejtekhelyről. Később azt mondta, valamilyen „barlangba" vitték a kincset, de ezt csak utólag hallotta az egyik beavatottól. Hogy ki az, „nem emlékezett" mindenesetre a közös kihallgatáson váratlanul Göring is úgy tett, mint aki tud valamit. Elkapta Funk fonalát és ő is hevesen bizonygatta: annyit tud a dologról, hogy valahol Mittenwald környékén egy barlangban rejtették el a kincset. A következő hetekben az amerikaiak tettek még néhány kísérletet, hogy kiszedjenek valamit mindkettejükből, különösen Funkból. De mindez zátonyra futott. Funk még azt is tagadta, hogy valaha is részt vett volna az ügyben, pedig szembesítették olyan katonákkal, teherautósofőrökkel, akiket személyesen utasított az aranyszállítások ügyében. Az aranycsapat először hitt Funk sugallatainak és átkutatták a Mittenwald környéki ólombányákat. Persze semmit sem találtak, és ekkor már május második felében jártak. Hetek teltek el a háború vége óta és még mindig hiányzott a Reichsbank kincseinek tekintélyes része. És ismét csak teltek a napok. A Goldcup-csoport tagjai még telefonálni sem tudtak saját feletteseiknek, hiszen az Innsbruck-Mittenwald-Garmisch-Parten-kirchen háromszögben a vonalakat is lerombolták. Aminthogy a hidakat is. Míg a nehezen megközelíthető bányák környékén kutakodtak, érezniük kellett: senki sem szereti őket azon a vidéken (sem). A megszállóktól a németek igyekeztek megtagadni minden információt. Kicsi volt az esély, hogy megtudnak valamit a ki tudja, hol elrejtett kincsekről...? Az „Alpesi Erőd" ugyan csak virtuálisan létezett mint katonai intézmény, de azért voltak „védői" is. Olyanok, mint Pfeiffer ezredes. Aki előbb közkatonáit, majd a kincset elásva tisztjeit is szélnek eresztette és csak annyit követelt tőlük, hogy ne mondják el senkinek, hová rejtették az aranyat. Utána egyedül vándorolt és a szabad ég alatt aludt, erdei bogyókat evett. Olykor összefutott ugyanilyen módon élő, a háború elvesztésétől még mindig sokkos állapotban lévő katonákkal és tisztekkel. Nem mutatkoztak be egymásnak. Ma már lehetetlen megállapítani, merre járt az ezredes - ő maga később legalább három, egymásnak tökéletesen ellentmondó változatot adott elő különböző alkalmakkor. Feltehető viszont, hogy sehová sem ment el, ottmaradt a környéken és őrizte a kincset. Hiszen azt rábízták! Nem, Pfeiffer ezredes nem volt megrögzött náci és nem azért ragaszkodott a feladat, a parancs végrehajtásához akkor is, amikor már véget ért a háború. Az ezredes egyszerűen német volt, ennek minden következményével. Egyrészt mivel előzőleg azt parancsolták neki, hogy rá van bízva a kincs, hát vigyázott rá - Befehl is Befehl (a parancs az parancs). Másrészt talán ő is remélte egy ideig, hogy ha nem is a fasiszta Harmadik Birodalom, de legalább a német nép feltámad valamilyen formában és akkor odaadhatja neki a rábízott értékeket. Az is tény - és ezt sejthette erdei magányában is - hogy az amerikaiak előbb-utóbb megtudják a nevét és szerepét az ügyben. Attól kezdve tehát keresni fogják őt név szerint. Világos volt, hogy a

nyomain haladnak majd és ha néhány embere a kezükbe kerül, azok elmondhatják, hogy ő még mindig az erdőben bujkál. Ha ugyan tudják ezt? Közben a keresése teljes erővel folyt. Kiadták az országos körözést Franz Pfeiffer ezredes ellen, titkos informátorok figyelték az összes pontot - köztük a felesége otthonát is - ahol csak felbukkanhatott. De akkor nem került kézre, mert előkelő származású ismerősei, a diplomata von Blücher (az egykori waterloo-i győztes leszármazottja) házában bújt meg május végétől. Itt találkozott a titokban értesített Rauch-hal, a volt berlini rendőrfőnökkel, aki a kincs egy részét az Alpokba kísérte. A Blücher-fivérek, két huszonéves, élénk eszű és csöppet sem nácibarát fiatal katonatiszt - most már ők is civilben - szintén beavatottak lettek. A férfiak ugyanis arról tanácskoztak: mit tegyenek a kinccsel? Német kormány nem alakult, amelynek átadhatták volna - ahogyan állítólag eredetileg tervezték a berlini urak. Az urak először arra gondoltak, maguk szerveznek egy titkos, földalatti bajor kormányt, afféle illegális államszervezetet. De ezt persze hamar elvetették, ostoba ötlet volt. Volt, aki azt javasolta, hogy hozzanak létre valamilyen gazdasági társulást és azon keresztül dobják piacra, mossák tisztára az ölükbe hullott vagyont. De akkor sem akarták a kincset saját maguknak eltenni. Maga az ezredes azzal az ötlettel állt elő, hogy ássák ki a kincset és valahogyan juttassák el a... Vatikánba! És majd a karitatív egyházi intézmények révén támogassák vele a háborús özvegyeket és árvákat. Mivel ez sem volt nyerő, azt javasolta, hogy a kincset ássák ki és rejtsék el másutt. Hiszen ha valamelyik embere beszél az amerikaiaknak, vagy összeállnak néhányan, hogy maguk tegyék rá a kezüket a kincsre, akkor azt nehezen tudnák megakadályozni. Csak akkor, ha összeszedik a különböző rejtekhelyekről és oda teszik, amelynek helyét csak ők ismerik egyedül...! Napokig tartott, míg egyik fantasztikus terv után - ezek közös jellemzője az volt: hogyan juttassák ki az aranyat Svájcba? - végre leragadtak egy olyannál, amely már reálisabbnak látszott. Még mindig csak Pfeiffer ezredes tudta pontosan, hol a kincs, a két Blücher-fivért é,s Rauchot akarta csak beavatni. Úgy vélték, többeknek igazán nem kell tudniok az ötletükről és még kevésbé a kincsről. Úgy döntöttek, az aranyat egyelőre ott hagyják, ahol van, de kiszedik a fontosabb és itt, most nagyon is használható valutákat, különösen az amerikai és brit bankjegyeket. Az összes valuta, mint emlékezünk rá, csaknem 90 zsákban hevert a föld alatti rejtekhelyeken. Garmisch-Partenkirchenből a Walchensee nevű tóig kb. 25 kilométert kellene megtenniök gyalog, méghozzá éjszaka, nehogy amerikai katonai őrjáratokkal találkozzanak. Így kellett volna elkerülniök az utakon felállított ellenőrző pontokat is. Itt a katonaköteles német férfiakat általában mindenféle igazoltatás nélkül rögtön elfogták és a legközelebbi fogolytáborba vitték, hogy ott majd szép lassan „megkapirgálják" őket az erre hivatott tisztek. Ha pedig ez sikerülne, akkor - szintén éjszaka - fel kéne menniök a tó környéki hegyvidékre és megint csak észrevétlenül kiásni a rejtekhelyeket. Ahol is huzamosabb időt kellene tölteni, már csak azért is, mert a rejtekhelyek felső széle majdnem 2 méterre van a felszíntől. Négy férfinak hát lesz ott elég ásnivalója. Utána kiválogatni az értékesebb valutát és azt négy hatalmas hátizsákban, megint csak a sötétség leple alatt, visszahozni gyalog Garmischba. És megcsinálták! Ráadásul nem is egyszer! Sok éjszakán egymás után. Nem tudom utólag elképzelni, mekkora szerencséjük volt. Egy ember egyetlen éjszaka - de még egy teljes nap alatt is - nehezen járna végig 2x25, vagyis 50 kilométert. Az ügyet később nyomozó müncheni rendőrök - ezek már németek voltak, és csöppet sem rokonszenveztek a nácikkal (igaz, az itt emlegetett négy tettes sem) - normálisnak tartották, hogy attól kezdve éjszakánként Rauch és Pfeiffer elmentek, majd visszajöttek két-két hátizsák pénzzel. Ezt a beavatottak a villa egyik helyiségében aztán fél délelőtt számolták, Főleg amerikai dollárt hoztak, feltehetően több milliót (!), no és brit fontot. Számolták, kötegelték a bankjegyeket, majd nem fém edényekbe rejtették, vízhatlanul becsomagolták és elásták a veteményeskertben. A nem fém edényekre azért volt szükség, nehogy később az amerikaiak vagy bárki más fémkereső detektorokkal fellelje a kincset. Amikor ezzel is készen voltak, a négyesfogat - Pfeiffer, Rauch, Lüder és Hubert von Blücher - úgy döntött, további rejtekhelyeket keres, de már nem a saját házuk környékén. Egy ötödik barátjukat is beavatták, de csak részben. Ez a volt katonatiszt kisebb birtokkal rendelkezett a környéken. Neki azt hazudtak, hogy van némi állami dollárkészletük, azt kellene megőrizni addig, amíg majd a közeli jövőben a sebesült német katonák segélyezésére fordítják. Ez persze tetszett az illetőnek és egy gazdasági épületben elástak egy csomó dollárt. Neki soha nem beszéltek aranyról, sőt még más valutáról sem. Érzésünk szerint a „négyesfogat" nem akarta a kincseket saját javára felhasználni. Bár mint utólag kiderült, némelyikük fejében meg-megfordult egy ilyen kósza gondolat. Közben a munka tartott, jó ideig szinte minden éjjel mentek, kiástak, hazacipeltek, aludtak, míg a többiek számoltak, és

másnap este minden kezdődött elölről. Mindezt onnan tudjuk, hogy az ügyről könyveket író szerzők és újságírók csak az 1970-es évek végén, az 1980-asok elején találták meg a „négyesfogat" egyes tagjait és segítőiket. Akkor elmondták, amit akartak, bár olyan is akadt (Rauch), aki még ekkor sem tartotta szükségesnek, hogy nyilatkozzon. Még mindig 1945 májusában zajlik a történet. A DuBois hadnagy vezette Goldcup-csoport természetesen nem adta fel a küzdelmet és május folyamán több kísérletet tett a kincs megszerzésére. Azt már tudták, hogy körülbelül hol lehetnek a rejtekhelyek - egy 50x50 kilométeres, nagyjából négyzet alakú területet rajzoltak a térképre. Mi ma már tudjuk, hogy csakugyan ebben volt az összes rejtekhely. Az amerikai katonai hatóságok számára akkoriban derült ki, hogy azért akadtak náciellenes érzelmű németek a Birodalomban, akik valahogyan átvészelték Hitler uralmát. Mi több, olyanok is voltak közöttük, akik ezenközben a brit vagy amerikai titkosszolgálatnak dolgoztak, Svájcon keresztül. Ezek a németek - nagyon kevesen voltak - most leleplezték magukat az idegen hatalom előtt és felajánlották együttműködésüket. Elsősorban persze bujkáló náci háborús bűnösök felkutatásában segédkeztek, de egyéb feladatokra is kaphatók voltak. A CIC, tehát a katonai elhárítás és az aranykincsek után nyomozó Goldcup-csoport is kapott néhány ilyen német polgárt. Azok megértették: a Reichsbank elrejtett kincseit mindenképpen meg kell találni és beszolgáltatni a megszállóknak, ellenkező esetben' a bujkáló nácik felhasználják a pénzt. Vagy arra, hogy külföldre meneküljenek, vagy egy illegális és roppant veszélyes, mert fegyverrel könnyen ellátható tömegszervezetet hoznak létre és megkísérlik majd visszaszerezni a hatalmat. Ezt nyilván nem kívánták ezek az emberek és elismerték: az arany után kutatni van legalább olyan fontos, mint a bujkáló bűnösöket kajtatni és leleplezni. Mellesleg az aranyvadászat kedvéért erről a másik tevékenységről sem mondtak le. A német ellenállók segítettek kideríteni, hol lakik Pfeiffer felesége és anyja. Ezek a nyomok fontosnak tűntek - volna, ámde az ezredes sem volt ostoba és ebben a lázas időszakban eszébe sem jutott jelentkezni ezeken a címeken. Így a német és amerikai civil ügynökök hiába figyelték a két lakást, ott Pfeiffer ezredest nem kaphatták el. Május vége felé aztán nagy nyomozás indult az ügyben, ahol már a G-2-nek nevezett amerikai katonai felderítés is besegített. Rengeteg civilt és hadifoglyot kérdeztek ki. Például kiválogatták azokat a hegyivadászokat, akik Pfeiffer ezredes alatt szolgáltak a mittenwaldi hegyivadász-kiképzöben és külön-külön elmondatták velük, mit is tudnak a szállítmányról. Kerestek olyan civileket is, akik azon a bizonyos napon az „erdei házban" mint városi lakásukból kibombázott menekültek laktak. Ezek egyike látott egy öszvérkaravánt, amely a hegyekbe indult. Az öszvérek hátukon nagy zsákokat cipeltek... Mindez persze azt sugallta, hogy valóban valami hegyi barlangba vitték a kincseket - ahogyan Funk igazgató állította már korábban. Az amerikai katonai nyomozók egy napon elindultak az erdei háztól arra, amerre azok a bizonyos öszvérek mentek, bár a nyomaikat már elmosták az esők. Előbb egy kicsiny fegyverraktárát találtak a földben, ezt alighanem a figyelem elterelése miatt ásták oda. Ha az esetleges keresők a nyomukba erednek, ezt feltalálva azt higgyék, ennyi volt csupán a „kincs" és elégedetten felhagyjanak a további kutatással. De persze az aranycsapat nagyon jól tudta, mit keres, hát tovább kerestek fent a hegyen. Egy helyen öszvérpata-nyomokra, felásott földre leltek, mi több, még dinamitos robbantások nyomait is fellelték. De egyelőre mást nem leltek. A környező kisvárosokban ekkor letartóztatták Pfeiffer ezredes még szabadlábon élő tisztjeit. Ezek a háború végén hazamentek, civil ruhát öltöttek és nyugodtan (?) éltek heteken át. Remélték, az amerikaiak nem keresik őket, hisz nem voltak háborús bűnösök, sem magas rangú katonák. Őrnagyok és századosok voltak mindössze. Ám egy május végi napon amerikai katonák és egyenruhás CIC-ügynökök bukkantak fel, bekísérték őket és azonnal megindultak a kihallgatások. A hat embert egymástól elszigetelték, senki sem tudhatta, mit mondtak a többiek. Döbbenten hallgatták, hogy az amerikaiak már pontosan tudják, melyikük vezette a teherautós szállítmányokat és ki volt a főnöke az öszvérkaravánnak. A kihallgatók a lakosságtól elcsípett és szolgálatkész németek által jelentett pletykákból már azt is tudták, hogy a tisztek közlegény-egyenruhákba öltözve maguk rejtették el a kincseket a hegyen. - Beszéljen! Mondjon el mindent! - csattantak a szavak. És sehonnan sem várhattak segítséget. Azzal vádolták őket a megszállók, hogy a kincs rejtegetése legalább olyan nagy bűn, mint amiért Himmlert, Göringet, Keitelt és a többieket fogják felelősségre vonni. Talán a lelkük mélyén érezték is az érvelés helyességét. Feladták hát nekik a leckét az amerikaiak, akik persze a kihallgatások során soha egy ujjal nem nyúltak hozzájuk. Elfogták az erdei ház urát, az erdészt, és nagy erőkkel keresték tovább Pfeiffert, de sehol sem találták. Pedig május végén - feltehetően egy hamis bejelentés alapján, bár erre nem derült fény -

még a környékbeli katonai kórházakat is átkutatták. Ezt fegyver- és lőszerkeresésnek nevezték, talán mellesleg azt is kerestek - de a fő célpontot, az ezredest sehol sem találták, pedig akkor már jó fényképeik is voltak a körözött tisztről. Mivel a CIC-nek egyre több információja volt arról, kik vettek részt a kincsek szállításában bajor földön és tudhattak valamit - hát megindultak a letartóztatások. Rémület szállt Garmisch-Partenkirchen és Mittenwald környékére. Elkaptak néhány berlini banktisztviselőt, akik a háború vége óta itt rejtőztek - ők is a szállítmányokkal érkeztek. Ők hárman - Januschewski, Netzeband és Will kulcsfiguráknak tűntek, pedig hát csak annyit tudhattak, mi történt a kincsekkel, amíg a laktanyába vagy az erdei házba érkeztek velük. Egyikük később azt mondta, hogy már vagy egy héttel korábban figyelték őt civil ügynökök, de mivel nem volt gyakorlata az efféle dolgokban, hát azt hitte, képzelődik. Januschewskivel társai nem beszéltek - őt gyanúsították annak a bizonyos két aranyrúdnak az eltulajdonításával. - és továbbra is arra gyanakodtak, hogy képes besúgni őket a megszállóknak. Mindenesetre mindent tagadtak. Civilruhás nyomozók társaságában felvitték őket a hegyekbe, hogy mutassák meg a rejtekhelyet. De ők mind azt állították, hogy „nem találják meg", mert nem voltak ott, amikor elásták a kincseket. Könnyen lehet, hogy éjszaka, a katonáktól vezetve valóban nem tudtak tájékozódni, hiszen mindhárman nagyvárosi hivatalnokok voltak, akik erdőt csak nyári vakációjukon láttak. Az aranycsapat nyomására nem engedték őket szabadon, továbbra is lakat alatt maradtak, a nyomozás - vagy hajsza a kincsek után, - pedig folytatódott. Mégpedig soha nem látott méretekben! Garmisch-Partenkirchen összes házát és lakását átkutatták az amerikai katonák, ami valóságos sokkot okozott a tisztes polgároknak. Ilyesmivel még a hitleri korszakban sem találkoztak, persze azért nem, mert megbízható környéken laktak és az SD vagy a Gestapo úgyis mindent tudott róluk. Tehát nem volt szüksége ilyen drasztikus intézkedésekre. Itt viszont most idegenek uralkodtak, akik valami nagyon fontosat kerestek, és nem haboztak megmutatni erejüket, bevetni a rendelkezésükre álló eszközöket. Természetesen egy ilyen kutatócsoport a Blücher-villa kapuját is megzörgette. Persze az ott lakók már tudtak erről és mivel a ház a városka szélén, az erdő mellett volt, a két Blücher-fívér (az ezredes egy másik villában, egy barátjuk házában rejtőzött akkor) addigra eldugta az éppen számolt dollárkötegeket és kiugrott a ház hátsó oldalán. Mire az amerikai katonák bejárták a házat, ők már a közeli erdőben lapultak. A motozók semmit sem találtak, a házkutatás eredménytelen maradt. De azért mindenki sejtette az ottani németek között, hogy előbb-utóbb nem így végződik majd a dolog. Egyszer valaki beszélni kezd és akkor végük van - ha csak nem rejtik el a kincsekből eddig elhozott részt. Az érdekeltek a sok letartóztatás és házkutatások láttán megijedtek és egyelőre felhagytak a kincsek részleges „exhumálásával" (saját szavaik). A dolog veszélyesnek látszott, örültek, hogy az addig kiásott dollárokat sikerült elrejteni (többek között a Blücher-villa konyhakertjének paradicsompalánta-ágyásába). Az amerikaiak fent a hegyekben azt a rejtekhelyet találták meg, amelybe Pfeifferék első alkalommal dugták a kincsek egy részét, de pár nappal később másképpen döntöttek és kiásták onnan, máshová rejtették. Mindenképpen világos volt, hogy a CIC és az aranycsapat szagot kapott, már nyomon van - most nem lehetett könnyelműsködni, kockáztatni. Hát nem is tették, lapultak és vártak. Pfeiffer ezredes számba véve a lehetőségeket és azt, hogy az amerikaiak eddig már több mint tíz embert tartóztattak le ez ügyben - úgy döntött, elmenekül a környékről. Hát nekivágott a hegyeknek és éjszaka haladva hamarosan Ausztriában volt. Ezt akkor kezdték már nem a volt Harmadik Birodalom részének, hanem önálló és náci uralom alól felszabadított országnak tartani. Itt remélte, hogy könnyebben elvegyülhet az emberek között és az „aranycsapat" nyomozói nem találnak rá.

„Megvan...!"

Egy pillanatra húzzuk szét az objektívet. Akár egy filmfelvevőben, most kiszélesedik a kép és sokkal többet láthatunk, mint eddig. 1945 májusában a szövetségesek - elvileg mind a négyen, bár a Szovjetunió ezt is másképpen csinálta - azzal a feltett szándékkal érkeztek Németországba, hogy mindent bajt megszüntetnek és „helyre teszik" mindazt a rosszat, amit a náci vezetés elkövetett. Vagyis el voltak tökélve arra, hogy minden nemzetnek, országnak, intézménynek visszaszolgáltatják azokat a javakat, amelyeket Hitler és cinkosai elraboltak. Itt elsősorban a műkincsekre, másodsorban az arany- és valutakészletekre gondoltak. Ezek előbb-utóbb mind Berlinbe kerültek, miután a németek valahová betették a lábukat.

A szovjet módszer annyiban tért el ettől, hogy az orosz katonák szervezett szabadrablást hajtottak végre nemcsak a német területeken, hanem már útközben is mindenfelé, ahol a németektől előzőleg megszállt és kifosztott népeket, országokat is alaposan kirabolták. Berlinbe érve, és megszállva az ország keleti felét, gyakorlatilag elvittek minden mozdíthatót: egész gyárakat, üzemeket szereltek le, közlekedési eszközöket, energiatelepeket stb. szállítottak el haza. Mindehhez volt ideológiájuk is és ezt az egész folyamatot „hadikárpótlásnak" nevezték és azzal magyarázták, hogy a hitleristák meg az 1941-42-ben elfoglalt orosz területeket rabolták ki. De most minket a nyugati szövetségesek érdekelnek. Történetünkben - a német lakosság szerencséjére - csak ők szerepeltek. 1945 májusától kezdve tehát hatalmas erőket, az amerikaiak például végső soron több ezer katonát és civil szakértőt - hoztak át az óceánon túlról, és alkalmaztak helyben is - hogy megkeressék azt a több millió darab fontos és értékes műkincset, amit a nácik eltulajdonítottak Franciaországtól Ukrajnáig és Norvégiától Görögországig. Ugyanígy érkeztek pénzügyi szakértők, akik gazdasági nyomokat kutattak. Minden banki ügylet érdekelte őket. Ez a csoport vezényelte az elrejtett banki tartalékok és összerablott kincsek után a nyomozást is. A nemzetközi pénzügyi detektívek csapatát egy fiatal brit vezérkari tiszt, Michael F. Waring vezette. Május végén ők vették át Pfeiffer ezredes hajszolását. Kikérdeztek ezernyi embert és a nyomába eredtek át az Alpokon. A katonák, ha több nap késéssel is, de feltehetően a tiszt nyomában voltak. Átkutatták az összes pásztorkunyhót, helyi legelőt, minden sűrűbb bokros részt, figyelték az ösvényeket és hegyi utakat. Helyieket próbáltak meg rávenni, hogy jelentsék, ha látnák ezt az embert - és osztogatták a fényképét. Egész Bajorországot felforgatták, még a szokásos úti ellenőrzéseket tartó katonai rendőrök kezében is ott volt Pfeiffer ezredes fotója. Figyelték összes ismerőse és családtagjai házát. Az ügy különleges voltára való tekintettel engedélyezték Waring „brigadérosnak" (ilyen régimódi rangja volt), hogy az amerikai megszállási övezetben is tevékenykedjen embereivel, természetesen szorosan együttműködve az amerikaiakkal. Mellesleg ez is jelzi, hogy a Reichsbankból hiányzó kb. 14 millió dollár értékű kincs - sejtették, hogy csak aranyból van ott legalább tíz tonna! - nagyon hiányzott a szövetségeseknek. Nem alhattak nyugodtan, míg ezt az ellenség kezében tudták. Akkor is, ha időközben véget ért a háború. Sőt annál szégyenteljesebb volt a dolog, hiszen katonailag az egész hatalmat már a kezükben tartották - ám itt valakik packáztak velük! Továbbra is eltitkoltak valami fontosat és mindent megtettek azért, hogy a megszállók ne jussanak hozzá a készletekhez. Vannak itt lélektani indokok is. Pfeiffer és társai feltehetően nem tudtak arról, hogy a kincs egy - nagyobb? - része voltaképpen nem a német népé, aminthogy jogilag nem is volt a Reichsbanké vagy a náciké. Nem tudták, hogy azt úgy rabolták el idegen országokban, vagy főleg a koncentrációs táborokban nagyüzemi módszerekkel elpusztított emberektől. Ők nem az SS mindenre kész és mindenben részt vett tagjai voltak. Egyszerű katonatisztek egy vidéki laktanyából, és bankárok - ugyan minden hájjal megkent bankárok - a fővárosból, de azokat sem értesítette senki a kincs eredetéről. Ezzel nem mentegetni akarjuk ezeket az embereket, csak megmagyarázni, miért tartottak ki a rejtekhelyek eltitkolása mellett. Komolyan hitték, hogy ebből a kincsből majd a pórul járt németeket kárpótolják valamilyen formában, hogy a háború testi és lelki sérültjeit fogják istápolni. Május végére a dolog annyira a körmükre égett az amerikaiaknak, hogy háromhatalmi irodát hoztak létre. Ebben Waring képviselte a briteket a maga teljes szervezetével a háta mögött. De benne volt az amerikai CIC és G-2, vagyis a katonai elhárítás és felderítés, valamint a francia Deuxiéme Bureau, vagyis a párizsi titkosszolgálat katonai szárnya. Pfeiffer nem jutott messzire és osztrák területen sem talált menedéket. Továbbra is a szabad ég alatt vándorolt és aludt, hol evett, hol nem, hisz alig jutott élelemhez. Néha találkozott volt katonabajtársaival, azoktól tudta, hogy már nem csupán az amerikaiak, hanem a britek és franciák közösen keresik őt és valóságos hajtóvadászatot tartanak. A férfi ekkor - 1945 június eleje volt - már hajlott arra, hogy valamiféle feltételek teljesítése esetén feladja magát és mindent elmond a kincsről. Nem látott más esélyt, hiszen nem jelentkeztek felhatalmazott személyek a kincsekért, és ő sem tudta azt kinek átadni. Ugyanakkor hallotta, hogy egyre több embert tartóztatnak le és vetnek börtönbe csak azért, mert valamit tudott, valamilyen módon - akár véletlenül is, mint ő maga! - kapcsolatba kerültek a szállítmányokkal. Szerette volna elérni, hogy ő és tiszttársai szabadok maradhassanak, és talán egyéb feltételeket is forgatott a fejében. Mellesleg alighanem elege volt már ebből a hat hete tartó bújócskából, normális életre vágyott maga is. Mint minden katona, aki hozzá hasonlóan előtte hat éven át háborúzott, többször megsebesült és sohasem volt náci érzelmű, csak egyszerű német katona. Most a nácik aranya miatt járjon rosszul...? Ezt igazságtalannak érezte és ráadásul lelkiismeretfurdalása is volt, hiszen bajtársai miatta kerültek bajba.

Waring és kis csapata - DuBois hadnagyról többé nincs hírünk! - Mittenwaldba költözött, egy kis hotelben szálltak meg és kihallgattak sok környékbelit, valamint a már régebben elfogott bankárokat. Különösen Netzeband és Will érdekelte őket, sejtették, hogy ezek többet tudnak, mint amennyit eddig mondtak. Csak az utóbbi ismerte, hol is vannak a rejtekhelyek, de mivel vagy három évtizede dolgozott a Reichsbanknak, már csak a cég és a német nép érdekében is tartotta a száját. Talán még nagy hazafinak is képzelte magát, aki lám, egy nyolcórás kihallgatás során sem pisszent egyetlen szót sem arról, hová rejtették a kincset. A kincset, amelynek összetételéről, mennyiségéről viszont idővel megnyilatkozott és fejből is aránylag pontos adatokkal szolgált. Pár nappal később ismét kihallgatták őket, de akkor sem mondtak többet. 1945 júniusa volt már, és a szövetségesek még mindig csak annyit tudtak, hogy a tíz tonna arany „valahol itt van". Sokszor nézték a térképet, de az nem árulhatta el nekik a rejtekhelyeket. Ezt csak embereik tudták. Halványan sejtették, hogy talán valamelyik bankár is tudja ezt, csak hallgat. Abban azonban bizonyosak voltak, hogy Pfeiffer ezredes az események kulcsszereplője, ő nyilván mindent pontosan tud. De hol lehet? Pfeiffer ekkor azon mesterkedett, hogy közvetítő útján felvegye a kapcsolatot Waring ezredessel (végsősoron így is nevezték a rangját az amerikaiak). Nem tudta, hogy a lelkiismeretfurdalások egyik bajtársát, Heinz Rüger századost még korábban elviszik ugyanerre az ösvényre. Igaz, Rüger is kitartott pár kihallgatáson át, de látta, a dolog reménytelen és csak még több letartóztatásra lehet számítani, ha a szövetségesek nem kapják meg a kincsekét. Június 5-ét írták akkor. A kincs április vége óta, tehát több mint öt hete hevert a rejtekben. A szövetségesek is legalább azóta kutatták, merre lehet...? Most kirajzolódni látszott a megoldás, mert Rüger százados bejelentette: kész megmutatni, hol ásták el az aranyat és a többi értéket. Június 7-re az amerikaiak megszervezték az expedíciót, amelyben természetesen a két másik nyugati szövetséges képviselői is részt vettek. Rüger százados mellett több olyan helyi németet is magukkal vittek, vagy legalábbis kikérdeztek indulás előtt, aki annak idején ilyen vagy olyan formában látta a szállítmányt - ha akkor nem is tudta, mi a tartalma. Vittek egy aknakereső csoportot és sok katonát is. A hivatalos verzió az volt, hogy a környéken még német náci „partizánokat" láttak, és állítólag aknás terepre is számíthatnak. A dolog mellesleg igen egyszerűen, szenzációmentesen zajlott le. Rüger százados meredek hegyi terepen vezette őket - néhol a dzsipek sem jutottak tovább, olyan nehéz volt az út - eljutottak fel a hegyes vidékre és egyszercsak a százados azt mondta, most bekapcsolhatják az „aknakeresőket". A fémdetektoroknak itt kell jelezniök - mutatott a földre egy helyen, amely semmiben sem különbözött a többitől azon a környéken. Alig kezdtek vizsgálódni az amerikai katonák, az egyik készülék máris éles hangon jelezte, hogy fémet talált odalent. Még negyedóra és lokalizálták az első rejtekhelyet. Hamarosan ásni kezdtek a katonák és a laza, szemlátomást nemrégen megmozgatott földből előkerültek az első zsákok. Nem voltak éppen könnyűek, hiszen mindegyikben két aranyrúd lapult. Vagyis minden zsák valamivel több mint 22 kilót nyomott - egy-egy aranyrúd súlya valamivel meghaladta a 11 kilót. A zsákok természetesen a Reichsbank feliratot viselték. Egymás után több száz zsák került elő. A katonák tudták már, mi a tét és egyre izgatottabban ástak tovább, majd leszállva a csaknem két méter mély verembe sorban adogatták fel a zsákmány darabjait. Végső soron 364 zsákban 728 aranyrudat emeltek ki, ennek értéke akkor 10 millió dollár lehetett. A katonák az egykori feljegyzések szerint úgy örültek, mint a gyerekek - és mintha a saját kincsüket lelték volna fel... örömtáncot jártak, fényképezték egymást kezükben az aranyrudakkal. Végül is kilenc tonna aranyat találtak, amit még aznap teherautókra raktak és elvittek az amerikaiak. A következő napokban a zsákmányt katonák őrizték Garmisch-Partenkirchenben, az ottani amerikai katonai parancsnokság udvarán. Azt a parancsot kapták, hogy vigyék a szállítmányt Münchenbe... Az akció nem volt egyszerű, mert nagy védelmet kellett biztosítani az aranynak. Amerre a teherautók elhaladtak, minden útkereszteződésben tankok álltak és a forgalmat természetesen leállították. Végül is június 10-én jutott el a küldemény Frankfurtba. Ahol is természetesen az általunk már korábban leírt, erődítményhez hasonlatos DWO-raktárban helyezték el. A kísérő katonákat háromszor is megmotozták, csak ezután távozhattak. Az aranyrudakat többször átszámolták. Utána két hétig hallgattak - ennek feltehetően taktikai okai voltak. Nem akarták kiadni az informátort és nem akarták azt sem, hogy a lakosság túl korán szerezzen tudomást az esetről. Csak jóval később közölték hát, hogy megtalálták a kincset és hogy annak helyét egy „SS-tábornok" árulta el. Ilyen SS-tábornok a valóságban nem létezett. Csak egy bökkenő volt - az amerikaiak azt hitték, ez volt az összes kincs, amit Pfeiffer ezredes és társai ott a hegyekben elástak.

Pár héttel később ugyanazon a környéken, egy másik bejelentés alapján egy másik amerikai osztag megtalálta a hiányzó aranyrudakat is. Ebben a földbe ásott mély aknában legkevesebb egy tonna arany volt elrejtve, a helyet állítólag több fogságba esett német tiszt árulta el. Az a helyzet, hogy ezt a két rejtekhelyet később összekeverték és általában egyetlen esetnek könyvelték el. Polgári szervek nem is tudtak arról, hogy előkerült a másik kilenc tonna arany is. Az ötvenes-hatvanas években még valamelyik Guiness Rekordok Könyvében is szerepelt, mint „a világ legnagyobb értékű rablása". Mert akik nem tudtak arról, hogy a nagyobb kincs is előkerült, sokáig - évtizedeken át - meg voltak győződve, hogy valakik ezt is simán „lenyúlták". Érdekes, hogy erre 30-40 évvel később kezdett fény derülni, amikor egyes kutatók, az ügyben nyomozó újságírók megkeresték a világban szerte még élő résztvevőket. Volt, akiért Ausztráliába kellett elmenni, a legtöbben persze vagy Németországban, vagy az Egyesült Államokban éltek azóta is. A két csoport tagjai csak saját embereiket és a kincs-kiásás körülményeit ismerték fel a fennmaradt fotókon. Mert mindkét helyszinen boldogan fotózták egymást a katonák az aranyrudakkal... Nem kétséges tehát, hogy 1945 júniusában két helyen két különböző csoport két egymástól teljesen eltérő rejtekhelyen ásta ki az aranyakat. Csak egy baj van: ez az arany sohasem jutott el Frankfurtba! Méghozzá olyan módon tűnt el, ami a tolvajok, zsenialitását bizonyítja. Nem, nem játszottak bújócskát és nem foglalkoztak azzal, hogy elemeljenek a szállítmányból egy vagy két aranyrudat. Egy rúd értéke akkor 15 ezer dollárt tett ki, ma lenne vagy 160-170 ezer dollár. Ha ezt teszik, biztosan kiderül a dolog, de hogyan derülne ki bármi is, ha egy egész szállítmánynak nyoma veszik? Az ötlet csakugyan remek volt. Nem mintha a rablóknak szurkolnánk, de el kell ismerni, lélektanilag is megalapozott volt a dolog. Amikor ez a tonna arany előkerült, már mindenki arról a másik kilenc tonnáról beszélt, amit szintén ugyanott, majdnem ugyanott ástak elő. De nem ugyanazok a tisztek, nem ugyanazok a személyek voltak az ügyben. Ezt a tonnát elvitték Münchenbe, onnan aztán egyszercsak eltűnt - és senki sem kereste!? Mert mindenki arról a másik szállítmányról beszélt, annak örült. Akik pedig Münchenbe vitték az egy tonnát, azt is hihették, hogy a két zsákmányt egybeolvasztották és így lett az összesen kilenc tonna. Annyit tudhatunk, hogy az egytonnás szállítmány Münchenig eljutott és ott papírt is kiadtak, róla annak a Singleton őrmesternek, aki katonáival ott leadta a szállítmányt. Eddig tehát rendben van a dolog. De mi történt később? A sok millió dollár értékű küldeményt valahol München és Frankfurt között valakik „eltérítették" és elvitték. Mivel mindez 1945 kora nyarán történt, amikor roppant zavaros körülmények uralkodtak, voltaképpen nem is csodálatos dolog. Akinek egy kicsit helyén volt az esze és nem félt a lebukástól - nem is találhatott volna ideálisabb körülményeket egy tonna arany „meglovasítására". Óriási zűrzavar uralkodott mindenütt. Senki sem volt biztos semmiben, nem léteztek még civil hatóságok. Mindenütt az amerikaiak voltak az urak, de még ők sem szervezték meg a közigazgatást. Viszont értelemszerűen, aki amerikai volt és katonai egyenruhát hordott, az szabadon mozoghatott mindenfelé. Ha pedig volt hozzá járműve és írásos parancsa, akkor gyakorlatilag azt tehetett, amit akart. Egy titkos szállítmányt vihetett egy vagy két teherautón, kellett hozzá egy dzsip és legalább egy tiszt - bár ha mondjuk a katonai rendőrség őrmestere volt az illető, olyan messzire juthatott, amilyen messzire csak akart! Hát valahogy így eshetett meg, hogy 3-5 amerikai katona felrakta a rakományt és nem Frankfurtba vitte, hanem máshová. Megért ez nekik annyit, hogy ezért vállalják a katonaszökevények szerepét is. Vagy nem is szöktek el? Eleve hamis adatokat mondott be a tisztjük, amikor elindultak, mert már tudta, mit fognak tenni, De az is elképzelhető, hogy útközben a legénység lázadt fel, lelőtte a tisztet, majd egyikük felöltötte annak egyenruháját és átvette személyazonosságát, így haladt aztán a szállítmány valahová. Nincs kizárva, hogy elrejtették valahol, és folytatták addigi életüket, majd a háború után visszamentek érte... A legnagyobb baklövés természetesen az, hogy az amerikai katonai hatóságok nem is kerestették a kincseket! Merthogy nem is tudtak elrablásukról. Olyan zűrzavar uralkodott akkor, hogy ha Münchenből meg is eresztettek egy telefont, a frankfurti kincsespincék őrzői válaszolhatták azt: igen, megérkezett a kilenc tonna Mittenwald környékéről. Akik kérdezték, nem tudhatták, hogy a kilenc tonnában benne van-e az általuk kiküldött egy tonna is...? Arról nem is szólva, hogy 1945 júniusában komoly bajok voltak még a Németországon belüli telefonösszeköttetéssel, rádión pedig ilyen ügyeket nem tárgyaltak, Így hetek is beleteltek, mire valaki utánakérdezett volna a dolognak. Ám mint fentebb vázoltuk, csak efféle magabiztos, de nem

értékelhető választ kaphatott. Ezt mintha tudták volna a tolvajok is, ami nem csoda, hiszen benne éltek ebben a kolosszális rendetlenségben. A náci aranykincsek történetében évtizedek múltak el anélkül, hogy valaki igazán foglalkozott volna ezzel az esettel. Csak a hetvenes évek vége felé kezdett világossá válni, hogy két rejtekhelyről volt szó, két azt kiásó csoportról, két külön útról, amelyek a kincsekkel együtt Münchenbe vezettek. De Frankfurtba már csak az egyik, a nagyobbik szállítmány érkezett, a másiknak nyoma veszett. Amikor jó harminc évvel később újságírók nyomoztak az ügyben, kiderült még több, már nem olyan jelentős különbség is. A nagyobbik kincs kiásásánál voltak német civilek is, a kisebbiknél nem. Ahhoz, hogy az egyik (a nagy) rejtekhelyet megtalálják, Mittenwaldból úgymond „jobbra", a másikhoz viszont „balra" kellett indulniok a kincskeresőknek. Aztán nem elhanyagolandó körülmény az sem, hogy a háborút évtizedekkel túlélő egykori kincskeresők (az amerikaiak), a két csoport tagjai nem ismerték fel egymást a fotókról. Mindkét csoport teljesen legális volt, mindkettő kiásott aranyat, őrjöngött örömében látva az aranyrudakat, lefényképeztette magát. Az, hogy nem ismerték fel egymást a fotókról, nem is csoda, hiszen az egyik kincsesgödörből az amerikai 55-ös zászlóalj páncélos utászai szedték ki a kincseket, a másikból az 54-es zászlóalj hegyivadász utászai. Az egyik, a nagyobbik szállítmány útja jól van dokumentálva és senki sem kételkedhet abban, hogy az csakugyan eljutott Frankfurtba. A másikról teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy oda soha nem jutott el. Az egyiket nagy erőkkel kísérték - mint leírtuk - a másikat, a kisebbet sok furcsaság övezte. Mintha erre már eleve nem fordítottak volna olyan nagy figyelmet, nem őrizték annyira. Még az is felmerül bennünk, hogy ezt valamilyen huszáros csínnyel, haditettel... visszaszerezték a németek! Bizony nem zárható ki, hogy egy angolul jól beszélő kisebb egység egy hamis parancsot lobogtatva vitte el a müncheni raktárból az aranyat. Mielőtt valaki túlságosan fantasztikusnak találná ezt az ötletet, hadd emlékeztessem valamire, ami ezt valószínűsítheti. 1944 nyarán és őszén, a normandiai partraszállást követően a németek összeszedték azokat a katonákat, akik azelőtt Amerikában éltek. Ilyenekből akadt vagy száz. Ezek olyan náci érzelmű, első vagy második generációs németek voltak, akik Hitler hatalomra kerülését követően visszatértek az Államokból, hogy részt vegyenek Európában egy nagy és dicsőséges náci Birodalom építésében. A partraszállás után egy különleges egységet hoztak létre belőlük, amely amerikai egyenruhákban és ottani fegyverekkel, zsákmányolt dzsipekkel száguldozott a front mögött. Ők kapták feladatul Eisenhower tábornok és egy brit katonai vezető megölését. Állítólag egy „Eisenhowert" meg is öltek, de később kiderült, hogy az csak az amerikai hadvezér egy hasonmása volt, akit éppen ezért dobtak be az akcióba. Később ezeket az álnok ál-amerikaiakat részben „levadászták" a szövetségesek, de nyilván nem teljesen. A leszerelt, bujkáló német katonák alapos szervezés nyomán vállalkozhattak egy ilyen akcióra. így tehát ne higgyük, hogy okvetlenül amerikai katonák lopták és ásták el az aranyat. A tettesek lehettek német „ellenállók", de éppenséggel német vagy más nemzetiségű civilek is. Akik valahol München és Frankfurt között figyeltek fel a kíséret nélküli nagyobb teherautó rakományára és talán azt gyilkosságok árán szerezték meg. Az eltűnt katonákat pedig a harci cselekmények, aknarobbanások stb. számlájára írhatták 1945 júniusában. Természetesen nem tudjuk, mi történt valójában. Gyanús ugyanakkor, hogy két olyan szervezet is működött, amely a náci főembereket és SS-tiszteket, mentette ki semleges országokba és Dél-Amerikába. Mindkettőnek igen sok pénze lehetett, hiszen több ezer nácit sikerült kijuttatnia illegálisan Németországból a következő minimum öt évben! Mert például a híres Eichmannt is ők vitték Argentínába és nem előbb, mint csak 1950-ben! Addig őt is, másokat is eltartottak valahol a szervezet pénzén. Lehetséges talán, hogy az egy tonna arany e földalatti német szervezetek kezébe került? Csak három évvel később kerültek szóba a náci aranykincsek, amikor néhány, ez ügyben érintett ember végre bíróság elé került. Csak 1948-ban született ítélet. Rauch egyik barátja, a hitleri Birodalmi Kancellária vezetője, Lammers 20 évet kapott, az egyik SS-tábornokot, aki 1945 áprilisában elvitte az aranyak egy részét Berlinből, hogy elrejtsék a hegyekben, 25 évre ítélték. Közben arra is fény derült, hogy nemcsak a Reichsbanknak, de a náci Külügyminisztériumnak is voltak illegális aranykincsei, amelyeknek végső mennyisége a háború végére tizenöt tonnára nőtt! Ez is csak részben került elő. Egyesek azt gyanítják, hogy az a bizonyos egy tonna voltaképpen 100 aranyrúd volt a Ribbentrop-féle minisztérium kincséből. Az aranyrudakat négyesével csomagolták erős faládákba, tehát 25 láda volt. Egy amerikai katonai újság 1945 júniusában bizony meg is emlékezik „25 láda aranyról", amit Mittenwald környékén találtak.

De minket úgysem az érdekel, hogy pontosan melyik náci szervezet aranya volt az a szállítmány, aminek nyoma veszett? Tudjuk, hogy a tizenöt tonnából mennyi hová került. Az is világos, hogy ennek tekintélyes része kiszivárgott diplomácia postával és más utakon egyrészt Svájcba (ott élt Ribbentrop sógora...) és más európai országokba, főként Olaszországba, Spanyolországba, Svédországba és Írországba, no és persze amit lehetett, azt Dél-Amerikába vittek. De került ebből Törökországba és Portugáliába is. A háború utolsó évében tonnaszámra mentették ki az aranyat, nyilván azért, mert jól tudták, hogy mi lesz a háború vége és részben saját céljaikra, részben úgymond „a Birodalom számára" „tartalékoltak". Az egyik bírósági jelentésből, amit az amerikai fővádló készített 1949 májusában, világosan kiderül: a szövetségesek soha nem vetették egybe az innen-onnan származó jelentéseket és nem ellenőrizték, végül is a külügy tizenöt tonna aranyából mennyi került a kezükbe? Nem csoda hát, ha ilyen rendetlenség mellett sem akkor, sem később nem tűnt fel egy tonna arany „elpárolgása"... Ha pedig csak ennyire érdekelte őket a külügy jelentése, nem lehet furcsállni, ha a Reichsbank aranyainak összevetése sem készült el. De menjünk csak tovább egy kicsit a külügyi aranyak nyomán! Mindössze körülbelül 4 tonna került elő három rejtekhelyről, mindegyik a Svájccal határos Bodeni-tó környékén, magánlakásokban volt. Ami azt jelenti, hogy a külügynél még több, mert körülbelül 11 tonna arany tűnt el. Mint írtuk fentebb, sokat sikerült még a háború alatt külföldre menteni, de azért maradt szépen német földön is. Például valahol Ausztriában - ahová 1945 tavaszán vitték - lába kelt 6,5 tonnának! Ez akkor csaknem 8 milliót, manapság pedig kb. 100 millió dollárt érhet. Pedig ezt az aranyat Martin Bormann egyik közeli munkatársánál találták meg és tőle vették el amerikai katonák, amire több tanú is van. Itt hatszor annyi aranynak veszett nyoma, mint amennyi a mittenwaldi második, kisebb rejtekhelyről származó kincs volt. És erről még kevesebbet tudni, mint a mittenwaldi kincsről! A hat és fél tonnás kincsről csak annyit tudni, hogy azt átadták „a harmadik vagy a hetedik amerikai hadseregnek". Már ez is elég sok bizonytalanságot feltételez. Akiknél lefoglalták a kincset, azoknak valamiféle nyugtát adtak? Felmerül a gyanú, hogy amikor az átvevő amerikai tisztek és katonák meglátták miről van szó, azonnal megszületett agyukban az ötlet: ha a hetedik amerikai hadsereg tisztjei voltak ők akkor az ausztriai Fuchl várában (a helység neve hivatalosan Schloss Fuchl), már a megfelelő okmányok kiállításánál tudatosan félrevezették az arany átadóit: a harmadik hadsereget írták az átvevő papírokra, és talán a saját nevük helyett is mást írtak. Így terelték el a figyelmet, mi több, egyszer s mindenkorra elvágták a nyomokat. Ha valaki később kereste a hetedik amerikai hadsereg tisztjeit, csak annyit tudott meg róluk, hogy ők a harmadik sereghez tartoztak, és a hamis nevek alapján sem lehetett már azonosítani őket. Az aranyat pedig teherkocsikra rakodták és elvitték. Egy amerikai katonai teherautó 2,5 tonna rakományt vitt el akkoriban. Erről a hat és fél tonnáról az utolsó nyom 1945. június 15-éről származik és éppen egy ilyen nyugta-szerű irat az mindössze. Erről az aranyról még 1950-ben is szó volt - nem másutt, mint Washingtonban, az Egyesült Államok kongresszusának (parlamentjének) egyik bizottsága előtt. Egy képviselő - az említett sovány adatokra hivatkozva - követelte a kormánytól, derítse ki, mi is történt azzal a hat és fél tonna arannyal, aminek egy ausztriai városban nyoma veszett, pedig azt állítólag már átvette az amerikai hadsereg? De semmilyen információhoz nem jutott a bizottság és az ügyet szép lassan elfelejtették. Az ötvenes évek végén egy hivatalos személy is megerősítette - akkor kezdődtek a „tavi kincskereső kalandok" Ausztriában - . hogy még sok arany lehet elásva itt és ott, az osztrák vagy bajor hegyekben. A két esetből összesen hét és fél tonna aranynak veszett nyoma, ami mindmáig nem került elő. Kis fejezetünk címe tehát - „Megvan...!" - nem csupán az amerikai megszálló hatóságok örömkiáltását van hivatva jelezni. Hanem a másik oldalnak is akadt oka efféle boldogságos kitörésre: „megvan!" Megvolt nekik is, csakugyan. Majdnem feleannyi, mint amennyit 1946 áprilisa és júniusa között a megszállók összeszedtek. Mert bár a mittenwaldi arany előkerült, azért akadt ott nagyon, nagyon sok bankjegy és egyéb kincs is. Különösen az idegen, valuták, amelyekre az amerikaiak akkor még nem tehették rá a kezüket. Tudták persze az elfogott bankároktól - ezt végső soron maga Funk, a Reichsbank igazgatója és vezető társai sem titkolták -hogy az arany mellett sok száz zsáknyi német és idegen pénz került különböző, „általuk ismeretlen" rejtekhelyekre. Mindez akkori értékében csaknem a felét tette ki annak az aranykincsnek, amit az amerikaiak felfedeztek és Frankfurtba szállítottak. Ugye mondanunk sem kell: ezek a kincsek is éppen úgy eltűntek, mint az a hét és fél tonna arany? Bizony a bankjegyeknek is lábuk kélt. 1945 júniusában, amikor a fenti események az aranykincsekkel lejátszódtak, a bankjegyek zsákjai még szinte érintetlenül hevertek a

rejtekhelyeken. Csak annyi hiányzott, amit a két Blücher-fivér, Rauch és Pfeiffer ezredes éjszakánként titokban, hátizsákokban lehoztak az egyik megnyitott rejtekhelyről. Az ezredes helyzete semmit sem változott attól, hogy nem rajta keresztül, hanem egyik bajtársa nyomán jutottak el az amerikaiak a nagyobbik aranykincshez. Pfeiffer már június elején elszánta magát, hogy jelentkezik a megszállóknál is „bizonyos feltételek teljesítése fejében" átadja nekik a kincset. Ez nem sikerült, legalábbis akkor nem. De a neve továbbra is szerepelt a körözési listákon, az amerikai és német ügynökök figyelték a felesége és az anyja lakását. Tudta, hogy az a Waring nevű brit „tábornok" (brigadéros) sokat adna, ha őt a kezébe kaphatná. De Pfeiffer persze nem félt az amerikaiaktól - inkább az izgatta, hogy mint hallotta és látta, a rejtekhelyekről folyamatosan tűntek el a kincsek. Pedig azokat rábízták és elvileg - valaki, de kicsoda? - őt vonhatták volna felelősségre mindezért. Pfeiffer nem volt gyáva ember. Elutazott Bad Tölzbe, a harmadik amerikai hadsereg főhadiszállására. Ott az utcán felismerték és letartóztatták - ő azt állította, hogy éppen úton volt a parancsnokságra, hogy feladja magát. Így vagy úgy történt is, mindenesetre most amerikai fogságban volt. Hat héttel a háború befejezése után az amerikai G-2-es katonai titkosszolgálat emberei kihallgatták. Pfeiffer mindent megtett, hogy társait ne árulja el. De azon kívül letartóztatói úgy látták, hogy lelkileg ronccsá lett az elmúlt hetekben. A sok vándorlás a hegyekben, a nélkülözés és az a tudat, hogy a rábízott értékek egyre csak fogynak, valósággal kikészítette őt pszichikailag. Attól is félt, hogy a szövetségesek majd úgy tüzük ki a megszállási övezetek határait, hogy Mittenwald is az oroszok kezére kerül... Azt nem viselte volna el -jelentette ki - hogy a szovjetek tegyék rá a kezüket a német nemzet kincseire. Akkor már inkább az amerikaiak...! Az ezredes még aznap éjszaka és a következő napon több hegyi rejtekhelyet mutatott meg az amerikaiaknak. Azok már az első fordulóban egy két és fél tonnás teherautót színültig megtöltöttek - éppen amerikai! - bankjegyekkel. Pfeiffer egy hosszú láncolatot mutatott nekik, de elhallgatta előlük azt a két helyet, ahol még többet találtak volna. Az egyik Garmisch-Partenkirchenben volt - egy bizonyos Bremme nevű illető házát, aki a Blücher-fiúk barátja volt. Ott a gazdasági épületben még a Blücherekkel együtt rejtettek el igen sok zsák bankjegyet. És persze arról is hallgatott az ezredes, hogy a Blücher-házban mennyi valutát dugtak el, amiben ö személyesen is részt vett. Ettől függetlenül az amerikaiak így is „elájultak" a rengeteg pénz láttán. Több millió dollár került elő mindenféle forgalomban lévő címletben. Állítólag nyolc millió volt ott - annyi, mint az akkori hat és fél tonna arany értéke! Azt most hagyjuk, milyen meglepetést okozott egyes katonai vezetők számára ez a rengeteg bankjegy. Az aranyat még csak el tudták vinni Frankfurtba - ez valahogy automatikusan jutott eszükbe - de a bankjegyekkel senki sem akart közösködni. Hosszú lenne leírni ennek a sok zsák dollárnak a történetét. Mindenesetre utólagos nyomozások arra derítettek fényt - persze 35-40 évvel később, amikor a dolognak már nem volt tétje, némelyik vádlott nem is élt már, és persze nem hatóságok, hanem csak szenzációra vadászó szerzők és újságírók nyomoztak - hogy hol itt, hol ott tűnt el a szállítmány egy része. Persze ha a hatóságok hivatalosan azonnal megszámolják, leltárba veszik és átveszik a pénzt, mindez nem történik meg. De a legtöbb katonai intézmény teljesen tanácstalanul állt a váratlanul odahullott dollármilliók előtt. Erre nem volt semmiféle előzetes utasítás és nem is tudták, mit kezdjenek vele. Látva a habozásukat, azok, akiknek kezükben volt a pénz, kezdtek apránként hozzányúlni. Hiszen amíg át sem vették tőlük, gyakorlatilag „ömlesztve" kapták és senki sem tudta, pontosan mennyi is van az egyik, a másik vagy a tizenötödik zsákban...! A szarkák valóságos paradicsoma volt ez. Múltak a hetek, sőt a hónapok és mivel a bankjegyeket még mindig nem vette át senki, hát a készlet szépen apadt... Végső soron elmondható, hogy senkinek sem származott haszna a nagy valuta-rejtekhelyekből. Az amerikai hadsereg elvesztette a pénzt, az szép lassan, de hatásosan szétfolyt. Pfeiffer ezredesnek annyi haszna volt, hogy az amerikaiak tartották a szavukat, nem vetették börtönbe, sőt olyan igazolványt kapott, amellyel nemcsak az amerikai, de a francia (Ausztria) megszállási övezetben is szabadon mozoghatott. Ezzel az USA katonai elhárítása, a CIC is egyetértett. Így Pfeiffer ezredes odüsszeája a jelek szerint véget ért. Hazament, együtt lakott feleségével Ausztriában, a megszálló hatóságok ismerték és bizonyos értelemben tisztelték is őt, mint a hegyi harcok kiváló ismerőjét. Később a francia megszállók rávették, menjen fel a hegyekbe és az ő nevükben hozza le onnan a még ott fegyveresen, kiéhezetten grasszáló német katonákat, akik addig a hadifogságtól félve nem mertek lejönni a völgyekbe. Az ezredes teljesítette a megbízást. Néhány hónap alatt több ezer embert sikerült leszerelnie és visszatérítenie a civil életbe. Ezenközben odafönt a hegyekben nem csitult az aranyláz. Olykor valaki feladott egy rejtekhelyet. Pfeiffer volt tisztjei vagy a beavatott erdészek sem voltak angyalok - és állítólag az is megesett,

hogy valamelyik rejtekhelyet (amelyről az amerikaiak még nem tudtak) maguk a németek fosztották ki. így fogyott a kincs, ezért volt belőle egyre kevesebb.

Keringenek a sakálok

Nem csak Pfeiffernek jutott eszébe, hogy amit tud, azt - legalább részben - közli az amerikaiakkal. Az aranyrudakon kívül - mint emlékszünk - április végén elástak a hegyekben sok láda aranypénzt és sokfelé bankjegyeket is. Az ezredes tisztjei - már akik még szabadlábon voltak - erdőkben bujkáltak. Hegyi rejtekükön azért voltak bizonyos találkozási helyek, ahol előre megbeszélt napokon néhányan találkoztak, vagy küldönc által üzentek egymásnak. Most az a parancs jött, hogy mivel az aranyat az amerikaiak már kiásták, sőt többeket hadifogságba vetettek, jöjjenek le és adják meg magukat. Persze közülük nem is egy gondolt arra, hogy a szabadságát, mi több, a megszálló hatóságok elismerését azzal vásárolja meg, ha kiadja nekik az általa ismert rejtekhelyet. Így tett Neuhauser százados is, aki a franciáknál jelentkezett, de addig erősködött, míg átszállították az amerikaiakhoz és nekik mutatott meg egy rejtekhelyet. Ahol is - ez már június végén történt - húsz darab lepecsételt, acélszalagokkal összefogott faládát ástak elő. Ezekben aranypénzek voltak, mindegyik 35-45 kilót nyomott egyenként. Talán mondanom sem kell, hogy ez a húsz láda is igen kalandos sorsot ért meg. Ugyanis végső soron és nagyobbrészt ennek is nyoma veszett. Mi több, gyakorta keverték össze azzal a 25 ládával, amelyben a már oly sokat emlegetett 100 aranyrúd volt. Ebben azonban 716 kilogramm aranypénz lapult, amelyek értékét a megtalálás idején az amerikaiak több mint 800 ezer dollárra becsülték. 2000 körül ennek értéke minden bizonnyal meghaladta a 7 millió dollárt! Nem kell mondani, hogy később sokan összekeverték a 20 láda aranypénzt a 2-5 láda aranyrúddal - olykor célzatosan is. A hatóságok, a későbbi firtatok mind-mind megtették ezt vagy azért, mert félrevezették őket, vagy mert ők akartak félrevezetni másokat. Ezt is Mittenwald környékén találták, erre is júniusban derült fény - hát persze, hogy nem mindenki tudta szétválasztani a két ügyet. Már csak azért sem, mert akkoriban az információáramlás nehézkes és szaggatott volt, egyeseknek pedig ez nagyon is megfelelt. Rauch ezredes, aki szintén kezdettől a kincsek közelében volt és hónapok óta bujkált - emlékszünk rá, a Blücher-fivérekkel és Pfeifferrel kiásott és elrejtett több millió dollár értékű valutát - most szintén elérkezettnek látta az időt, hogy előbújjon rejtekéből. Csak hát olyan kategóriába tartozott, amelyet azonnal letartóztatás és majdani bíróság elé állítás fenyegetett, így hát nem sietett. Bonyolult úton-módon, ismerősökön és üzengetések révén jelezte szándékát az amerikai katonai hatóságoknak. Aztán június utolsó napjaiban Rauch és több "német civil" társa - a valóságban mind volt nácik és magas rangú SS-tisztek - végre az amerikaiak kezébe kerültek. Rauch ezredes folyton azt hangoztatta, hogy ő csak eszköz volt, parancsot kapott a kincs elrejtésére és azt nem is ő tervezte ki. Hogy milyen naivak voltak az amerikaiak (már akkor is), jelzi: még az éjszaka folyamán minden őrizet nélkül elengedték az ezredest, maga ássa ki a kincset és hozza el nekik...! Így hát nem csoda, ha feltételezzük, hogy Rauch, ez az első osztályú gazember, aki mindig közel volt Hitlerhez, sőt jó ideig annak biztonságáért is ő felelt, eltett magának egy-két zsák pénzt... Azt a rejtekhelyet ásta ki, amit a Blücher-fivérekkel többször megdézsmáltak pár héttel korábban. Totálisan érthetetlen, hogy az amerikaiak miért engedték el őt egyedül erre az éjszakai kirándulásra, de még inkább az, hogy egyáltalán elengedték - hiszen körözött háborús bűnös volt! Jó, ha tudjuk: Rauch akkor és ott összesen hat rejtekhelyről tudott! Ebből egyet most adott ki az amerikaiaknak, kettőről pedig azok már másoktól tudomást szereztek és kiürítettek. Mindenképpen maradt még ott legalább három, tele kincsekkel, amelyekről egyelőre nem tudott a megszálló hatóság. Amely hatóság a következő napokban - a botrány egyre feljebb terjedt - döbbenten állapította meg a történteket és hullottak a büntetések. Ma már tudjuk, hogy Rauch akkor éjjel minimum 23, mások szerint vagy 30 zsákot hozott el a rejtekhelyről és először nem az amerikaiakhoz, hanem egy barátja házához ment... Hát napnál világosabb a dolog. Az általa elhozott kincs egy része már eleve nem kerülhetett a katonai hatóság kezébe. Miután Rauch és barátai kifosztották a legértékesebb rejtekhelyeket, a maradék értéktelenebbeket - mind a hármat - megmutatták az amerikaiaknak. Azok persze azt hitték, aranyrudakkal teli ládák tucatjait találják ott. De csak négy aranyos láda került elő - ezek alighanem túl nehezek voltak

Rauch számára aki egyedül nem bírta őket elvinni, vagy nem is tudta, hogy az egyik rejtekbe, a bankjegyekkel tömött zsákok alá ilyent is elrejtettek a bankárok. Egy amerikai tisztet és egy altisztet még azokban a napokban rajtakaptak, hogy egy-egy, amerikai dollárokkal teli zsákot „félretettek" maguknak. Hazaküldték volna a pénzt katonai csomagokban, a családjuknak... A hadsereg nyomozói a következő hetekben még sokszor elővették azokat a katonákat, akik ott voltak a kincsek kiásásánál. Találtak is lopásra utaló nyomokat, de ártatlanokat is meghurcoltak. Nemcsak a CIC, vagyis a katonai titkosszolgálat, de még a sereg nyomaiban járó FBI tisztjei is számtalan kihallgatást rendeztek annál az egységnél. Úgy tűnik, a katonai hatóságok - jelentős késéssel - kezdték felfogni, hogy itt hatalmas vagyonoknak kel lába. Mindez már eső után köpönyeg volt - hiszen mint felmérték, végső soron a három rejtekhelyről négy láda és két zsák aranypénz és 49 zsák deviza került a hatóság kezébe. Ez tekintélyes mennyiség így is - ám tudták, hogy addig már 17 zsák valutának veszett nyoma! Az ügynek folytatása lett, a harmadik amerikai hadsereg egész vezérkara nyugtalankodott miatta. Attól is rettegtek, hogy a sajtó tudomást szerez róla, de attól is, hogy az ügynek folytatása lehet a legmagasabb, szövetségi szinten. Hiszen legalábbis elvileg minden hadizsákmány közös. Ezt a megállapodást persze elsősorban éppen a szovjetek nem tartották be, de az amerikaiak féltek a britek vagy a franciák reakciójától is. A fent említett ládákban és zsákokban, mint később végre megszámolták, végül is összesen körülbelül másfél millió (ma vagy tizenöt-tizennyolc millió) dollár érték lapult. Csak az aranypénzek nyomtak majdnem 120 kilót! Ezt a kincset aztán, sok hivatalos huzavona után július első hetében sikerült biztonságosan Frankfurtba szállítani. Neuhauser százados és Rauch ezredes végső soron összesen 72 zsák valutát, 6 láda valutát, 20 láda aranypénzt, négy másik láda és két másik zsák aranypénzt juttatott a frankfurti DWO félelmetes földalatti raktáraiba. Végső soron Frankfurtban úgy látták, hogy a berlini bankároktól említett 25 láda aranyrúd előkerült, csak éppen nem 25, hanem 24 láda és két zsák volt, és nem aranyrúd, hanem aranypénz volt benne. Így aztán azok az ismeretlen tettesek, akik júniusban München és Frankfurt között ellopták a 25 láda aranyrudat, máris nyugodtan alhattak. A frankfurti „kincsesház" amerikai tisztviselői hajlamosak voltak azt hinni, hogy a berlini bankárok tévedtek és voltaképpen ezekről a kincsekről beszéltek, nem az aranyrudakról. Még egy ok, amiért azt a több mint egy tonna aranyat soha senki sem kereste...! A sajátos hiány persze nem csak ennyi volt. Pfeiffer ezredes később említette, hogy világosan látott 11 ovális alakú ládát, amelyeket az „erdei házba" vittek fel. Az egyiket ő maga is segített lerakni a teherautóról, Nagyon nehezek voltak, de nem tudja, mit tartalmaztak. Soha, sehol nem bukkantak később ezekre, sehol sem említették, hogy előkerültek volna! Pfeiffer szerint ezekben is arany volt, de érdekes módon a bankárok listájáról is hiányoztak. Könnyen lehet, ez Walther Funk valamiféle saját zsákmánya volt, vagyis a lopás már akkor kezdetét vette, amikor ezeket a kincseket elhozták Berlinből és még senki sem tudta, hová fogják őket elrejteni. Valami egyéb suskus is lehet az ügyben, mert csak dollárból jóval több volt a rejtekhelyeken, mint amennyit a berlini értéklisták, leltárok készítésénél feljegyeztek. Vagyis valakik már eleve azt tervezték, hogy a pénz, az idegen valuták egy tekintélyes részét elteszik maguknak. Egy másik, közkeletű vélemény - és a háború után terjengő pletykák - szerint az utolsó pillanatban a Mittenwald környékén elásott kincsek közé még odasorolták a náci katonai titkosszolgálat, az Abwehr és néhány nagy, híres SS-alakulat összerabolt kincseit is, de ezekről akkor már időhiány miatt senki sem készített leltárt. Nem zárható ki, hogy így volt. Mindenesetre az amerikaiaknak eszükbe sem jutott, hogy több kincset keressenek vagy akárcsak létezését gyanítsák, mint amennyi a Reichsbank irataiban szerepelt... Ezek a tényezők így együtt remek terepet és még jobb zsákmányt kínáltak az önjelölt kincsvadászoknak. Arról nem is szólva, hogy mivel szakértők híján voltak a frankfurtiak, a mittenwaldi aranykincsek és valuták egy tekintélyes részének egy teljes évet kellett várniok, míg pontosan összeszámolták és felértékelték őket! Erre csak 1946 júliusában került sor, vagyis tizenhárom hónappal azután, hogy a kincsekre az amerikai katonai hatóságok rátették a kezüket. És akkor még senki sem foglalkozott az ékszerek, drágakövek, nemesfémek és egyéb értékes tárgyak felbecslésével. Erre csaknem két évvel később, 1947 tavaszán került sor véglegesen. De a frankfurti nagy és állítólag oly jól ellenőrzött kincstárban is grasszáltak tolvajok! Ugyanis két évvel később, amikor végre készen állt a leltár, a kincstár vezetői a fejükhöz kaptak. Innen is eltűnt számos érték 1945 nyara és 1947 márciusa között! Ráadásul a tettesek legjavát már nem lehetett megtalálni, mert ezen idő alatt többször is változott a felelős személyzet. A kincsekhez hozzáférő magas rangú katonák és civilek azóta más beosztásban

dolgoztak vagy eleve nem is tartoztak a hadsereg kötelékébe. Hiszen amint véget ért a háború, számos katonát és tisztet leszereltek és azok visszatértek a polgári életbe. Sok jel mutat arra, hogy Rauch ezredes, akit háborús bűnösként le kellett volna tartóztatni, ehelyett még évek múlva is szabadlábon élt - lopott pénzzel kent meg valakiket és ezért úszta meg a büntetést. Neuhauser százados senkit sem vesztegetett meg. Ezért keresték a 17 eltűnt zsákot (a bankárok szerint az elásott 89-ből csak 72 került elő) éppen rajta. Több hónapig ült egy katonai börtönben. De régi egyezségüket megszegve a britek és amerikaiak ismét bebörtönözték Pfeiffer ezredest, mert tudták, hogy valahol van még kincs, amit az ő tudtával vagy részvételével rejtettek el. Ez igaz is volt, mindamellett nem menti fel őket az alól, hogy megszegték írásban is adott ígéretüket. Állítólag az ezredesnek már elege volt az újabb, több napig tartó kihallgatásokból és pincebörtönökből. Végső soron ismét egyezséget kötött, ezúttal az amerikai titkosszolgálattal. A CIC embereit aztán elvezette barátai, a Blücher-fivérek házához. Erre 1945. augusztus 1-én került sor és az ügy nagy hullámokat vetett Garmisch-Partenkirchenben. Sok német meggyűlölte az ezredest, aki lám, kiadta még a jó barátait is! A fivérek nem tagadhattak, hiszen Pfeiffer már mindent elmondott, mi több, egy térképet is készített arról, hová rejtették a kincseket. Ma már azt is tudjuk, hogy az odaérkezett amerikai titkosszolgálati tisztek között is akadt olyan, aki szívesen rátette volna kezét az egész pénzre. Például egy Neumann (Newman) nevű, német zsidó származású amerikai tiszt, aki fennen hangoztatta, hogy a németektől elvett pénzekből kéne segíteni a hamarosan létrehozandó Izrael államot - de minden jel szerint a saját zsebére dolgozott... Még azon az éjszakán elmentek a Bremme-birtokra is, hiszen oda is juttattak a kincsből. Ott egy istálló alatt ásták el a zsákok egy részét. Végső soron mai értékben vagy 20 millió (!) dollárnyi valuta került elő. Erről még emlék-fényképet is készítettek a résztvevők, amelyen több amerikai látható jókora dollárhalom előtt. A harmadik amerikai hadsereg hivatalosán vissza is igazolta a pénz átvételét, de... Ez sem jutott el soha, sehová! Igen, a Bremme-gazdaság istállója alól kiásott, akkori értéken 400 ezer dollárnak is lába kelt. Vajon Neumann „lovasította meg" valamilyen izraeli szöveggel, vagy minden ideológia nélkül? Sokkal valószínűbb, hogy elég sokan megosztoztak rajta. Ezért a pénzért akkor élete végéig dőzsölhetett egy ember, elosztva mondjuk 4-6 részre is tekintélyes summát tett ki. Ebből otthon többen is megalapozhatták az egész életüket, ha visszatértek a frontról. Nem árulunk zsákbamacskát. A következő napokban feltúrták a Blücher-ház veteményeskertjét és a már említett paradicsomok alatt, és másutt szintén nem kevés pénzt ástak ki. Ez sem került Frankfurtba! Arról nem is szólva, hogy eleve nem mindet ásták ki, mert a Blücher fivérek a kincsek egy részét simán eltagadták előlük. Tehát annak egy nem kis része ott maradt a föld alatt a konyhakertben, később persze kiásták és „kezdtek vele valamit"... Itt is keringett az a bizonyos Neumann, a pénz egy része az ő kezében volt órákon át, mielőtt megjöttek a katonai csendőrök és elvitték a ... maradékot. Igaz, nem adták fel az amerikaiak, a következő napokban még többször visszajöttek és ástak a kertben, találtak is kisebb zsákokat és csomagokat. Néhányszor fenyegetően felbukkant Neumann és megfenyegette a Blücher-fivéreket: az összeg még mindig nem egyezik, a banki leltárakban sokkal többről van szó... Ilyenkor azzal tömték be a száját, hogy mutattak neki egy-egy újabb ágyást, ahol kiáshatott megint egy-két kisebb zsákot. Vígjátékba illő jelenetek játszódtak le, ugyanis a fivérek már elfelejtették, hová is ástak el és mennyit, Így néha hosszan ásogattak a kertben a titkosszolgálati tisztek és Neumann figyelő tekintete előtt, de nem mindig találtak újabb kincsre. Végül már a nagy befőttesüvegekbe rejtett dollárkötegek is előkerültek a föld alól. Neumann százados ennek egy részét mindenképpen maga tette el. Hiszen gyakorta volt egyedül a pénzzel, amit a megfélemlített és lényegében börtönnel zsarolt Blücher-fivérek és Bremme, valamint végül is Pfeiffer ezredes adtak át neki. A dolog odáig fajult, hogy a háború után évekkel és évtizedekkel sokan kételkedni kezdtek még Neumann létezésében is! Úgy tűnt nekik, a német exkatonatisztek csak kitaláltak egy diabolikus és meglehetősen rejtélyes figurát, akire rákenhetik a saját sikkasztásaikat, rablásaikat. Mint DuBois hadnagynak, úgy később Neumannak is nyoma veszett. Mindez most már - eddigi értesüléseink alapján - arra enged következtetni, hogy Neumann is megszedte magát és hamarosan befejezte pályafutását a hadseregben. 1945 végéig követhető ennek a nagyszabású tolvajnak a tevékenysége (továbbra is a katonai felderítésnél szolgált, de sorban indultak ellene a fegyelmik, ez talán kényelmes ürügy volt számára, hogy távozzon).

Nyugodtan bevallhatjuk most már, hogy a Blücher-fivérek és barátaik sem adtak oda minden pénzt az amerikaiaknak. Sem a hatóságoknak, sem a szemtelenül követelődző Neumannak. Erről akkoriban - 1946 tavaszától kezdve különösen - sokat pletykáltak az emberek Garmisch-Partenkirchenben. Hiszen látták, amit láttak. És beszélték, amit suttogva hallottak másoktól. Hogy egy nagyobb eső után a Blücher-ház csatornájából dollárkötegek csúsztak le, hogy miközben a háború utáni időkben a német lakosság nélkülözött és nyomorgott -valóban így volt - a Blücherek egészen fényűző módon éltek. " Mindenesetre Hubert von Blücher még harminchét évvel később, már idős üzletemberként is tagadta a vádat, amelyről természetesen nem hallott. Hogy 1946 telén az amerikai hatóságoknak is fülükbe jutott a pletyka, bizonyítja: a fivéreket titkosszolgálati módszerekkel figyelték akkoriban. Az volt a szerencséjük, hogy nem a szovjet megszállási övezetben történt mindez. Mert az oroszok az egész családot, beleértve idős anyjukat, a cselédeket és minden barátjukat Szibériába hurcoltak volna és onnan egyikük sem tér vissza élve - soha. A hatóságok gyanakvása csak 1950-ben aludt ki, de ezalatt a fivérek már remek üzleteket kötöttek, elindították karrierjüket és senki sem állíthatta meg őket. Majdnem fél századnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a washingtoni irattárakban ezek az akták is kutathatók legyenek. Ezekből viszont mintha az derülne ki, hogy az eltűnt több mint 400 ezer (akkori) dollár ügyében nem is annyira a rejtélyes Neumann százados vagy a Blücher-fivérek, hanem más a sáros. Tény az is, hogy Patton tábornok parancsára - aki maga is bevallotta, hogy ettől tart - nyomozni kellett a németek között, nehogy valaha is felmerüljön a vád: az aranyat és egyéb kincseket a harmadik hadsereg tisztjei, vezetői, sőt netán... maga Patton vágta zsebre! Ezért aztán bevetették az összes létező katonai titkosszolgálatot, kémeket, elhárítókat, a jogi osztályt, a bűnügyi osztályt, az FBI-t stb., stb. Még a katonai csendőrség (MP) is tudott az ügyről. Talán mondani sem kell, hogy a tolvajoknak kedvezett minden. Egyrészt az, hogy az elfoglalt országot négy megszálló hatalom vette birtokba és ezáltal az négy katonai övezetre oszlott. A nyugatiak természetesnek tartották, hogy az ő övezeteik között normális forgalom zajlik - az oroszok meg azt tartották természetesnek (már ötszáz éve...) hogy ami az „övék", azt rögtön szögesdróttal kell elkeríteni másoktól és az „ő németjeik" persze nem hagyhatták el többé a keleti szektort. A nyugati szövetségesek és az oroszok között azonnal ki is törtek az egyenetlenkedések és azok aztán évtizedeken át tartottak. Ráadásul az amerikai övezetben is felemás állapotok uralkodtak, eleinte senki sem tudta biztosan, mi a hatásköre, az meddig terjed és mit foglal magában? Rengeteg új intézmény alakult. Katonai kormányzók különféle intézményeket alapítottak és azokat felruházták ilyen-olyan jogokkal. A németeknek sokat kellett kilincselniük, míg megtalálták a megfelelő engedélyezőket. Természetesen - ahogyan az a világ minden hadseregében szokás - megnőtt a korrupció. Pénzért mindent el tudtak intézni a németek, és ez fordítva is igaz volt: különféle előnyökért, élelmiszerekért, édességért a németek is hajlandók voltak bármire. Mindezt azért említettük meg, mert ezek után elképzelhető, hogy a nyomozó szervek sem tudták, hol van tevékenységük határa. Hol egymással ütköztek, hol meg a törvénnyel, hiszen azért az ő hatalmuk sem volt feltétlen a német civil lakossággal szemben. Ráadásul felső szinten gyakorta nem koordinálták a lépéseket, ebből hol mulatságos, de inkább tragikus tévedések alakultak ki és mindenki kellemetlen helyzetbe került. Nos, képzeljük el, ilyen hónapok, sőt évek következtek 1945 nyara után, és ilyen körülmények között kellett kideríteni, mi lett a nácik aranykincsével! Ráadásul a kémszervezetek tele voltak németül tudó amerikaiakkal - ez természetes, erre a nyelvismeretre szükség volt. De sajnos meg kell mondani, hogy ezek a személyek nagy többségükben osztrák és német zsidók voltak, akik Hitler elől menekültek az óceánon túlra és a háború végén értesültek arról, mit tettek hittársaikkal a nácik Auschwitzban és másutt. Érthető gyűlölettel viseltettek hát minden német iránt és ott ártottak nekik, ahol csak lehetett. Így ezek az emberi indulatok nagyon gyakran egészen más irányba vitték a nyomozásokat (nem csak az aranyügyben, sőt nem is ott elsősorban), mint ami az igazság felé mutatott volna. Ráadásul mint az a seregben szokás, időnként minden ok nélkül leváltottak embereket, áthelyezték őket máshová, a helyükbe lépőknek pedig kezdetben fogalmuk sem volt az aktuális ügyekről. Mire azok is megtanulták a dörgést, ismét áthelyezték őket... így nem csoda, hogy az aranyügyben is kevés eredményt tudtak felmutatni. Egyszóval valóban minden a német és amerikai tolvajok javát szolgálta. Ilyen körülmények között csak nagyon kezdő aranytolvaj bukhatott le, az is inkább csak a saját ostobaságából, semmint a nyomozók munkájának eredményeképpen. Már csak azért is, mert rémisztő történeteket lehetne mesélni ezekről a nyomozókról és képességeikről - vagy inkább azok hiányáról.

Hatalmas intézmények szálltak be az ügybe, mint fentebb soroltuk is őket - de az eredmény ehhez képest jelentéktelen volt. A tolvajok, és tőlük függetlenül a háborús és háború utáni események zajlása szinte tökéletesen eltüntette a nyomokat. Ahogy mondani szokták, sok bába között elveszett a gyerek. A legnagyobb akadályt itt is az információk hiánya jelentette. Hiszen továbbra sem tudták, hogy mi veszett el! Hiába volt meg a Reichsbanknak az elfoglalt Berlinben megszerzett leltára. Hiába mesélte el Funk és a többi, bajor és osztrák földön elfogott bankvezető, mi volt egyik-másik szállítmányban - ha az elrablott kincsek egy tekintélyes része nem szerepelt ezeken a listákon! Mert például a náci külügyminisztérium vagy az SS hatalmas kincsei is ezekre a rejtekhelyekre kerültek, olykor együtt a bank vagyonával - de „papír" nem volt róluk. Ki is készített volna dokumentációt vagy leltárt akkor, amikor rohanvást kellett menekülni a közeledő ázsiai hordák elől, miközben a „nyugati civilizált demokráciák" éppen szőnyegbombázták a német városokat? Ráadásul már csak azért sem lett volna jó írásba adni, hogy ezek a vagyonok melyik intézmény tulajdonát képezik - mert ha később kiderül, hogy honnan lopkodták, rabolták össze mindazt...? Szóval a nyomozó hatóságok olykor teljesen légüres térben mozogtak, ha pedig találtak valami nyomot, az gyakran megszakadt. 1945 után egy olyan országban kellett mozogniok, ahol a tizenhat és ötvenöt év közötti férfi lakosság tekintélyes hányada elesett. Más része nyugati hadifogolytáborokban ült - igaz, ott maximum néhány hónapig tartózkodtak. Sok százezer katona pedig akkor már szovjet fogságba került és minimum 1955-ig, vagy tovább „élvezte az oroszok vendégszeretetét", vagyis sokan közülük örökre ott maradtak. Fizikai kényszermunkával, kínzással, éheztetéssel és az orvosi ápolás hiányával álltak rajtuk bosszút Hitler miatt. Vagyis a nyomozók soha nem tudhatták, hol van az, akit keresnek? Még ha 1945 nyarán az illetőt sokan látták is mondjuk München környékén - attól az már régen Dél-Amerikába menekülhetett hamis papírokkal, különösen ha SS-katona vagy tiszt volt azelőtt. A Vatikán vagy hetvenezer embert mentett ki ily módon Európából, és gondosan elsöpörte nyomaikat. De később is áttévedhettek a szovjet megszállási övezetbe, és többé nem kerültek vissza. Vagy bujkáltak - volt, aki az őt köröző amerikai hatóságok orra előtt más néven és iratokkal öt-tíz évig is jól elvolt és legálisan élt! Többeket a feltételezett tettesek közül ugyan letartóztattak, de nem ezen ügy miatt, hanem - mint Rauch ezredes is - magas rangú nácik, SS-főemberek voltak és mint ilyeneket szinte automatikusan börtönbe kellett vetni, amint horogra akadnak. Utána meg az történt, hogy az egyik intézmény nem tudta, az általa keresett személy a másik fogságában van és hosszú hónapokon át kerestette az illetőt... Máshol ez kabaréba illenék, itt viszont ez is a tolvajok malmára hajtotta a vizet. Már ahhoz is vagy fél év kellett, mire a nyomozók belátták: Mittenwaldba valószínűleg kétféle arany érkezett. Az egyik szállítmány aranyrudakat, a másik zsákos aranypénzeket tartalmazott. Bizony, csak ennyi volt az eredmény! De azt is megtudták - ha ugyan nem csak. szóbeszéd volt - hogy állítólag az egyik amerikai titkosszolgálat, az OSS két embere ment el egy két és fél tonnás teherautóra rakott aranyrudakkal, mutattak is valami parancsot, de az nyilván hamis volt - aminthogy az ügynökök sem voltak valódiak. Soha többé senki sem látta őket*.. Ráadásul a nyomozókra - némi jutalom vagy egyéb kiváltságok reményében - valósággal tapadtak a hamis informátorok. Mindegyik jólértesültségét - fitogtatta, több hamis térképet is eladtak nekik jó pénzért, amelyek az állítólagos rejtekhelyek pontos megtalálási helyeit ábrázolták. Egy helyen csak szerény családi étkészletet találtak elásva - valaki kileste a háború vége felé az „akciót", és ezt a „rejtekhelyet" adta el a naiv amerikaiaknak mint a Reichsbank egyik földalatti kincsestárát! Közben persze a pletykák is terjedtek. A már említett Neumann-félé eseten túlmenően - vagyis hogy a Reichsbank ellopott kincseiből hamarosan Izrael állam részesül - még egyéb hírek is szállongtak. Mindegyiknek az volt a végkicsengése, hogy maguk az amerikaiak lopták el a több tonna aranyat és vagy az olasz maffiának adták el, vagy Svájcba csempészték át, vagy hazavitték az USA-ba. Persze azt is hitték sokan, hogy az aranyat a náci földalatti mozgalmak egyike, az ODESSA vagy a Spinne („Pók") mentette ki, feltehetően Latin-Amerikába. Megnehezítette a nyomozást, hogy mivel nem tudták eldönteni, kinek is a kompetenciája úgy igazán a nyomozás - hát az ügyiratok, akták nemegyszer hónapokig feküdtek valamelyik hivatal páncélszekrényében és akkor senki sem foglalkozott velük. Az élet azonban ment tovább, akik rátették kezüket az aranyra, már régen elrendezték a zsákmány sorsát. Ha meg a nyomozók dolgoztak, nemegyszer egymás sarkát taposták; a G-2-esek (katonai felderítés) a gazdasági nyomozókkal ütköztek, az FBI a katonai nyomozó hivatallal, és így tovább. A végén már nem csak Németországban, hanem Londonban is nyomoztak (Scotland Yard), mert úgy vélték, az ügy bonyolult gazdasági szálai oda is elvezettek.

Közben az amerikai hadseregtől - mivel véget ért a háború - több millió katona szerelt le, ezek hazamentek és a legtöbbjükről nem tudtak többé semmit, otthoni címüket senki sem ismerte. Tehát sem az ügyekben érintett amerikaiakat, sem a hiányzó németeket nem lehetett kihallgatni. Nem csoda hát, ha sokszor elment a kedvük a nyomozóknak az egész ügytől. . Volt itt még egy aspektus, amiről vagy nagyon kevés szó esik, vagy egyáltalán nem is említik a náci arannyal foglalkozó munkákban. A szovjet kormány is szagot kapott, a maguk területén elfogott németek olykor információkat adtak nekik, ezzel remélvén visszanyerni szabadságukat (e reményeik természetesen nem teljesültek). Így Garmisch-Partenkirchen környékén, az osztrák-német határon, ahol az amerikai katonák és az elhárítás még éveken keresztül próbálta elkapni a határokon át illegálisan távozó nácikat - rutinfeladattá vált az onnan beszivárgó szovjet kémek elfogása is. Mint a méhek a virágra, úgy jöttek az arany „szagára", hírére. A moszkvai kormánynak is égetően szüksége volt az eltűnt hét és fél tonnára, no és arra a többire is! Merthogy a környékbeliek még évtizedeken át pletykálták, hogy valahol arrafelé, meg tavakba süllyesztve bizony akad még rengeteg elrejtett arany... Az oroszok cseh ügynököket is küldtek a negyvenes évek második felében az USA megszállási övezetébe. Ezek olyannyira elszaporodtak, hogy az amerikai elhárítást arrafelé eleve egy cseh származású amerikaira bízták, aki sikerrel vette fel a harcot. A szovjetek különben felforgató ügynököket is küldtek, hogy valamiféle népfelkelést robbantsanak ki a megszállók ellen, de ez nem járt sikerrel. A titkosszolgálat egy időben annyira komolyan vette azért a feladatot, hogy néhány garmischi lakásban az ott élők tudta nélkül lehallgató-berendezéseket helyezett el, hátha egymás közti beszélgetéseikben kimondják, mi is történt valójában az ellopott arannyal? Vagy netán újabb, még fel nem fedezett rejtekhelyekre bukkannak a módszer révén? Annyit megtudtak az amerikaiak, hogy az emberek valamiféle „Göring aranyáról" is beszélnek. Vagyis egy addig nem hallott kincs-fajta is előkerült? Vagy csak összetévesztették Ribbentrop (ellopott) kincsével? Erre sem derült fény. Viszont felmerült a gyanú, hogy az ottani nyomozók egy része többet tudott, mint amennyit elmondott, és hogy ezek az amerikai ügynökök nemcsak ismerték a német civileket - az ügy gyanúsítottjait - de valamiféle kapcsolatban is álltak velük. Csak lefizették őket, hogy „hanyagolják" a nyomozást, vagy netán maguk is részt vettek a kincsek elrejtésében, elsikkasztásában? Valahol persze - ha kellő távolságból nézzük az ügyet, és mi, akik 2000 után olvasunk róla, már időben és térben elég messze vagyunk mindettől - mulatságos, hogy végső soron senki nem tudott meg semmit. Sem a pletykaéhes német polgárok, sem az amerikai katonai vagy egyéb hatóságok sem szereztek soha bizonyságot arról, mi is történt a hét és fél tonna arannyal, és hová tűnt a valuták egy tekintélyes, mai értékben szintén százmilliós része? Van olyan vélekedés is, hogy voltaképpen semminek sem kelt lába, Neumann is becsületesen leadta a 400 ezer dollárt és mások is mindent elvittek Münchenbe. Csak ott tűntek el a kincsek. Merthogy az itt emlegetett összegek, aranyak, pénzek, drágakövek soha nem kerültek el Frankfurtba az Idegen Valuták Depozitóriumába. A Németországban zsákmányolt amerikai dollárokat soha nem jegyezték be a new yorki illetékes pénzügyi irodában, merthogy oda sem jutottak el. Szinte minden, amit hivatalos úton és megfelelő nyugták ellenében Münchenbe juttattak el, az onnan nem ment tovább Frankfurtba. Mindig mindenki - a hivatalos iratokban is - csak a Merkersben zsákmányolt, valóban hatalmas kincsről beszélt és írt. Ráadásul kiderült, hogy valahol még léteznek olyan kincsek is, amelyeket nem vittek Bajorországba, hanem azok valahol útközben elakadtak Németország különböző részein, miután a légitámadások vagy a frontok közelsége miatt a szállítmányok már nem haladhattak tovább. Ezekről sem voltak biztos hírek. Nyilván akadt olyan kincs, amire az oroszok tették rá a kezüket, és volt, aminek a nyugati szektorokban kelt lába anélkül, hogy a megszálló katonai vezetés valaha is tudomást szerzett volna róluk. Egyforma az esély, hogy azt náci érzelmű németek, vagy éppenséggel amerikai, brit vagy francia katonák tették zsebre. Az sem volt rossz trükk a tolvajok részéről, hogy elhintették: nem is volt annyi kincs bajor földön! Azt kezdték rebesgetni, és végül ez amerikai hivatalos iratokba is bekerült - hogy néhány eltűnt aranyrudat és más értéket azért keresnek hiába, mert azok végső soron Berlinben maradtak és ott köztudottan az oroszok kezébe kerültek. Annyira szemtelenek lehettek egyesek, hogy még 1948-ban is ezt írták olyan aranyrudakról, amelyeket pedig 1945 nyarán Mittenwaldból szállítottak Münchenbe és erről papírok is voltak, amelyeken még az aranyrudak pontos súlyát és a beléjük ütött nyilvántartási számokat is feltüntették!

Vannak szerzők, akik vastag könyveket írtak a náci aranyak sorsáról és azokban hosszan, részletesen taglalták, kik, mikor mennyit nyomoztak és milyen eredményre jutottak e papírmunka során. De akárhogy csűrjük-csavarjuk is a dolgot, egy dolog biztos: ami elveszett, az többé nem került elő.

Ködbe vesző nyomok

Ha ellenőrizzük - mert ma már ezek nyilvánosak - a hadsereg németországi tevékenységéről fennmaradt dokumentumokat (ezek száz és száz tonna számra gyűltek fel az illetékes archívumokban), akkor be kell látnunk: sem az 1945-46-os időszakban, sem 1950-ig vagy később nem kerültek elő a kincsek. Nem szerezték vissza őket és nem továbbították a hatóságok, a kincstárak a német vagy amerikai, erre kijelölt bankok páncélszekrényeibe. Minden furcsa jel Münchenre mutat. Ami oda beérkezett, az csak részben vagy egyáltalán nem ment tovább Frankfurtba vagy máshová. Mi történt hát vele? Talán nem lep meg senkit, ha közöljük: a müncheni ideiglenes bank, amely a begyűjtött kincsek depozitóriuma volt pár éven át, tele volt egykori náci német tisztviselőkkel és olyan amerikaiakkal, akik ezekkel barátkoztak. Az amerikai vezetésnek volt csak joga rendelkezni e pénzek és értékek felett. Ezek között pedig többen is akadtak, akik jó barátságban voltak a Garmisch-Partenkirchenben oly ismert... Blücher-fivérekkel és azok baráti körével! Sőt, azok az emberek, akiknek felügyelni kellett volna a bankok, depozitóriumok közti szállításokat, azok is barátkoztak a nácikkal. Az sem volt rossz trükk, hogy mint azt 1947 táján egyszer, és 1948-ban még egyszer megállapították - a müncheni bankban szorgosan őrizgettek lepecsételt és soha fel nem nyitott német birodalmi jelzésű értékzsákokat. Ezekkel takarózhatott a hivatal éveken át, mondván, vannak ott értékek, tessék megnézni, de nincsenek felnyitva, mert kevés az értő szakember, aki felbecsülné a tartalmukat. Sugallták, hogy ezekben is lehetnek aranyrudak, aranypénzek és nagyon értékes valuták. Végül majdnem három és fél évet sikerült ezzel nyerniök, mert csak 1948 végén nyitotta ki egy bizottság a zsákokat. Nos, néhány aranyrúd valóban előkerült, de a zsákok többségében csak ott és akkor már teljesen értéktelen valuták voltak: például lengyel zloty, magyar pengő és orosz rubel... Egyik sem volt már használható, hiszen mindhárom országban kicserélték a forgalomban lévő pénzeket a háború után. Ezek mind értéktelen papírhalmazok voltak - mázsaszámra! Ami értékes pénz pedig mégis akadt a gyanús zsákokban, annak eredete már kideríthetetlen volt. A bizottság nem utasíthatott, hát csak tanácsolta, hogy az értékes részeket küldjék tovább Frankfurtba. De ez nem történt meg. 1949 januárjában az amerikai katonai hatóságok egy hadihajón New Yorkba küldtek minden dollárt, amit szereztek a háborúban (elég későn határozták el magukat, nem?) Biztosak lehetünk benne, hogy azok a dollárok, amelyeket Pfeiffer ezredes, a Blücher-fivérek és az ügyben érintett más személyek kezén mentek át nem voltak ott a hajón. 1949-ben megszűnt a megszállás és Németország ismét független állam lett Német Szövetségi Köztársaság néven (területéhez nem tartozott viszont a szovjet megszállási övezet, amely hamarosan „Német Demokratikus Köztársaság" néven egy Moszkvától minden tekintetben függő bábállammá alakult.) Attól kezdve ugyan néhány német hivatal tett halvány kísérletet arra, hogy megtudja, voltaképpen mi is történt az amerikaiak által lefoglalt értékekkel, de igazából évtizedeken keresztül sem jártak sikerrel. Utána meg már minek is kérdezősködtek volna az egykori ellenfélből időközben erős szövetségessé változott Amerikától? A nyomok szépen hűltek. Mini hamarosan látni fogjuk, egyre kevesebb remény volt arra, hogy bármit is előkeressenek, kinyomozzanak az ügyben. Arról pedig, hogy azt vissza is szerezzék és az új német állam javára elkönyveljék, már nem volt esély. Végső soron mennyi érték tűnt el? Előre bocsátjuk, hogy listánk nem teljes és nem is lehet az. Sok értéknek már 1945 áprilisában nyoma veszett, amikor még volt valamicske a Harmadik Birodalomból területileg és hatalmilag. Miután Berlinből legalább hat irányban elindultak a teherautó-konvojok és a vasúti szerelvények, attól kezdve egyre homályosabb a kép egészen a háború végéig. Nem is szólva arról, mi történt a sikeresen elrejtett kincsekkel, mielőtt megtalálták őket az amerikaiak, és utána is... Először is lássuk, mi maradt Berlinben, ami az oroszok kezébe került? Csaknem 100 (egyesek szerint pontosan 90) aranyrúd és 4,6 millió aranypénz. Ez manapság harminc millió dollárt érhet. Említettük azokat az értékpapírokat, amelyekre a szovjet katonai kémszolgálat, a GRU tette rá a kezét. Ezek ma csaknem négy milliárd (!) dollárt érnének.

Aztán volt csaknem százezer svájci frank, amit az RSHA, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vitt el a Reichsbank egyik fiókjából, felsőbb parancsra hivatkozva. Aztán eltűnt egy egész teherautó valuta, ami már az amerikaiak kezében volt és akkor is 8 milliót ért, ma legalább 75 millió dollárt érne - ha előkerülne. De nem került elő. Aztán eltűnt az általunk e könyvben is annyit emlegetett egy tonnánál is több arany, 11 ládában, ezek ma 17-18 milliót érnének. Nem is szólva a szintén sokat emlegetett és még sokkal többet érő 25 ládáról, amelyek az emlékezetes 100 aranyrudat tartalmazták. Aminthogy lába kelt a Ribbentrop-féle külügyi hat és fél tonna aranyrúdnak is. Aminthogy soha nem került elő az a 17 zsák valuta sem, amit Pfeiffer ezredes és Rauch szedtek ki és vittek el a Blücher-házba. Igaz, ennek egy része megkerült, de utána Münchenben megint lába kélt... A listát még folytatni lehetne. A kisebb - 5-10 ezer (akkori) dollár értékű - tolvajlásokat most figyelmen kívül hagyjuk, csak annyit jegyzünk meg, hogy mai értékben mindaz, amit így vagy úgy, ekkor vagy akkor egyesek az amerikai oldalon elloptak a német birodalmi bank készleteiből, az most közel négy milliárd dollárt érne! Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez volt a legnagyobb rablás az emberiség történetében. Persze, csak akkor, ha nem vesszük figyelembe, hogy még többet raboltak maguk a nácik szerte Európában 1933 és 1945 között. (Azért nem 1939-től, a háború kitörésétől számítjuk a rablás kezdetét, mert a nácik már röviddel hatalomra kerülésük után hozzáfogtak e sajátos „gyűjtögetéshez. Otthon, a saját országukban, saját polgártársaikat fosztották ki. A zsidóktól elragadott vagyonokkal kezdődött ez a rabló hadjárat és folytatódott aztán más földek lerohanásával és kifosztásával, majd ért véget a koncentrációs táborokban kivégzettek aranyfogainak kitördelésével...) Lássuk most röviden, mi történt azokkal az emberekkel, akik annakidején ott forogtak a nagy pénzek körül? Bremme, akinek istállója alá ásták el az elrabolt 17 zsák valuta egy részét, nem került börtönbe. Pedig a valuta rejtegetéséért minimum kaphatott volna pár évet, annál is inkább, mert 1945 májusától a rendelkezések értelmében német állampolgárok nem birtokolhattak idegen valutákat... Egyik közeli barátjával, aki szintén benne volt az ügyekben, hisz ült is ezek miatt, majd később a müncheni amerikai pénzügyi emberekkel, tisztekkel barátkozott - fogták magukat és Argentínába emigráltak. Nehéz elképzelni, hogy ott mindent elölről kezdtek és teszem azt cipőpucolásból éltek. Nyilván volt előre kimentett, vagy magukkal vitt vagyonuk. Nem is kicsi. Rauch volt berlini rendőrezredes és SS-tiszt végső soron csak horogra került. Nem a pénzek, hanem a múltja miatt csaptak le rá 1945 vége felé. Az amerikai katonai kémszolgálat, a CIC különleges ügynökei kapták őt el. De mivel nem az eltűnt pénzek ügyében fogták le, hát arról kihallgatói nem is kérdezték... Így aztán körülbelül egy évvel később szabadlábra is helyezték. Sok nácinak sikerült megszöknie a fogolytáborokból, még abból is, amit Dachauban rendeztek be a náciknak. Az amerikai őrszemélyzet ugyanis meglehetősen hanyagul látta el feladatát. Rauch nem szökött meg, hanem elengedték. Még több mint két évig élt Németországban, de semmilyen munkát nem vállalt. Akkor hát miből élt? Jó a kérdés, a választ csak sejthetjük. A tanúk későbbi visszaemlékezései szerint egyáltalán nem keltette szegény ember benyomását. Aztán 1948 táján, amikor már elérkezettnek látta az időt és nyilván valakik segítettek is előkészíteni számára az idegen terepet - ő is Argentínába menekült! Hogy valami nem volt tiszta az ügyben, azt bizonyítja, hogy oly sok náci főemberhez hasonlóan őt is illegálisan, római, feltehetően vatikáni közreműködéssel mentették ki Németországból. Tudjuk az utána folytatott privát nyomozásból, hogy 1948 februárjában már munkát is vállalt egy Buenos Aires-közeli vállalkozásnál. Az állampolgárságra sem kellett sokáig várnia. Egyrészt segítettek ebben a már ott lévő náci barátok, másrészt mivel „José Federico Rauch" mintegy 150 ezer dollárnak (!) megfelelő tőkével szállt be az üzletbe, mondhatni tárt karokkal fogadták az argentin iparban. Ismert üzletember, iparbáró lett belőle hamarosan. Pfeiffer ezredes 1948 végéig maradt Ausztriában, ahová az ismertetett események után költözött. Ott a francia seregnek dolgozott, ott is hegyivadász zászlóaljakat képezett ki. Mígnem egyszer - szintén eddig tartott az előkészítés? - három és fél évvel az események után fogta magát és... ő is kivándorolt Argentínába! Vajon miért? Hiszen Franz Pfeiffer ezredes nem volt náci. Éppen ellenkezőleg, nem értett egyet az ordas eszmékkel és azzal sem, hogy a hadsereget behálózzák a náci ideológiát valló szervezetek. Kényszerből persze - hisz a háború alatt semmit sem tehetett - elviselte ezeket a körülményeket. Az ember azt várná el egy ilyen férfitól, hogy ha már több sebesülés árán élve megúszta a háborút és egy náci-mentes időszak köszöntött hazájára, akkor itt marad. Arról nem is szólva, hogy

Ausztriában élt, ahol a nácizmusnak azért sohasem volt akkora hagyománya és visszhangja, mint Németországban. Vagy éppen és különösen bajor földön, ahol addig élt az ezredes a családjával együtt. Kiderült, hogy az addig feddhetetlennek hitt férfi életében sem minden volt rendben. Kezdve azon, hogy két különböző rendőrség: a német és az osztrák más és más születési dátumot adott meg róla. Az egyik szerint 1907 májusában Bécsben, a másik szerint 1907 októberében Münchenben született! Nem, nem két Pfeifferről volt szó, hiszen a további életút egyezett egészen 1948-ig. A mittenwaldi hegyivadász-laktanyának csak egy parancsnoka volt, nem kettő... És vajon miért kapta meg az argentin vízumot a... svájci argentin konzultól...? Miért nem kérvényezte azt otthonában, Ausztriában? Tény ugyanakkor, hogy egész idő alatt nem hitték róla, hogy meggazdagodott volna a háború után. Szerényen éltek feleségével. Igaz, amikor Argentínába indultak, akkor Cannesból egy luxusgőzösön utaztak Buenos Airesbe. Mindenki tudta akkoriban, hogy aki német nyelvterületről érkezik Argentínába, az nem turista és nem fog a nevezetességek megtekintése után" hazamenni. Így is lett. A jövevény Francisco G. Pfeiffer néven argentin állampolgárságért folyamodott: és milyen érdekes - éppen ott telepedett le, ahol Rauch lakott, mi több, ugyanannál a cégnél vállalt munkát! Az argentin rendőrség jelentése szerint ő sem jöhetett üres kézzel, mivel körülbelül 100 ezer dollárnak megfelelő argentin valutával növelte a cég tőkéjét... Ez egyben azt is jelenti, hogy ő is társtulajdonossá lett. És még van itt valami érdekes... Pfeiffer ezredes az argentin okiratok kiállításánál öt évvel fiatalabbnak mondta magát! Talán valamiféle nyomokat akart eltörölni maga után? Ez mániája lehetett, hiszen mint említettük, más és más dátumokat tudtak róla Európában is. Vagy arra számított, sok a Pfeiffer nevű személy a németek között, így talán később sem fognak rátalálni? Ha így van, vajon mit akart elrejteni? És ki elől? Nem kétséges ezek után, hogy legalább 100 ezer dollárnyi valutát tett el abból a Reichsbank-készletből, amit éjszakánként Rauch-hal és a Blücher-fiúkkal ástak ki és szortíroztak oly szorgosan 1945 kora nyarán. Lassan kezd kialakulni a kép. Akik igazán benne voltak a dologban, azok vagy mind tehetősen éltek később otthon, vagy vagyonukat külföldre mentették - önmagukkal együtt, természetesen. Az akkori 100 ezer dollár ma közel egy milliót érne, vagyis az ezredes gyakorlatilag milliomosként jött ki az ügyből. Harmincöt évvel később az ügyben nyomozó újságírók megtalálták a már idős férfit Argentínában és kikérdezték az ügy felől. Felháborodottan állította, hogy soha életében nem volt ennyi pénze, nem is szállt be az üzletbe. Persze érdekes módon azt is állította, hogy semmi köze sem volt a Rauch-céghez, mi több, soha nem járt Svájcban sem...! Vagyis akkor hogyan kapott Bernben argentin vízumot, amiért személyesen kellett jelentkezni? És honnan van az a mai gyára, amiből még az 1980-as években is jól megélt? Rauchot 77 évesen „kapták el" az újságírók, de egyetlen szót sem tudtak belőle kihúzni. Inkább az érdekelte, ki vezette őket az ő nyomára? És ki állhat az ügy mögött, amibe lám, most őt is be akarják húzni? Állította, hogy soha semmi köze sem volt az itt tárgyalt eseményekhez, ami nyilván nem igaz. Talán kezd unalmas lenni a dolog - de ki kell jelentenünk, hogy az akkori garmisch-partenkircheni csoport másik tagja, Hubert von Blücher is elutazott. Kitalálják-e, hová...? Hát persze. Természetesen Argentínába! Nem érdektelen megjegyezni, hogy erre is 1948 őszén került sor. Mintha az ügyeskedők, a tolvajok előzőleg olyan megállapodást kötöttek volna, hogy 1948 során mindnyájan Buenos Airesben találkoznak és odahozzák az „átmentett" pénzt. Azt sem zárhatjuk ki, hogy nemcsak 100-150 ezer dollárt csíptek le a Reichsbank kincséből, hanem többet. Talán kétszer annyit, és csak a fele jutott nekik privát használatra. A másik felét le kellett adniok még vagy Európában a nácikat kimentő szervezetek egyikének, vagy Argentínában volt valamilyen pénzalap, amit a szökött nácik kezeltek. Tudjuk, hogy voltak ilyenek, bár létüket bizonyítani sohasem sikerült. De nyilván azért is szükség volt nagymennyiségű közös pénzre Argentínában, mert nem minden náci tudott pénzzel együtt menekülni. Az ő egzisztenciájukat kellett megalapozni a tengerentúli országban - éppen az efféle, így átmentett pénzekből. De ez csak gyanú. Hubert von Blücher svéd útlevéllel állított be Buenos Airesbe. Fennmaradtak az akkori rendőrségi akták. Hubertünk, ez a kedves fickó, aki percek alatt bárki bizalmába tudott férkőzni, svédnek adta ki magát és a nevén is változtatott valamit, most Huberto Blucher-Cirellnak nevezte magát és azt állította, szakmája szerint fényképész. Németországról és ottani katonai szolgálatáról és bizonyos kém-intézményekkel fenntartott kapcsolatairól szó sem esett.. - Nem változott meg a természete és az életmódja sem. Azonnal a legbefolyásosabb körökben kezdett mozogni, magas ismeretségei lettek. Igaz, eleinte csakugyan fényképészként dolgozott - már amikor

valóban dolgozott. Később az USA-ba távozott, ahol többek között hollywoodi filmekhez írt forgatókönyveket és egyéb szövegeket. A hatvanas évek elején rövid időre visszatért Argentínába, majd onnan vissza Európába, éppenséggel... Németországba. Nocsak - elfogyott a pénz, vagy valakiktől új feladatot kapott? Német földön regényeket írt és ipari cégeknek is dolgozott. A másik Blücher-fivér, Lüder nem ment sehová - jó ideig. Évtizedeken át Németországban maradt, a jelek szerint mindig csillogó testvére árnyékában volt és a pénzből sem jutott neki. Ám elgondolkoztató, hogy végül ő is elhagyta az országot, Dél-Afrikában vásárolt egy hatalmas farmot... Vajon miből, ha a család a háború miatt elvesztette minden vagyonát (ahogyan ezt a Blücherek mindig hangoztatták)? Természetesen nem zárható ki, hogy ők is - mint oly sok millió más német - a háború utáni évek feketepiacán gazdagodtak meg, vagy legalábbis tekintélyes vagyonra tettek szert. Ebben a kereskedelemben - ha szabad így nevezni - voltak olyan ügyek is, amelyekre ma senki nem emlékezik szívesen. Például arra, hogy a szerte Európában szolgáló és haza (még) nem térő lengyel katonák kábítószert és minden egyebet csempésztek, de német, lengyel, olasz és más származású amerikai katonák és tisztek is hatalmas összegeket „kaszáltak" az efféle kereskedéssel. A másik dolog az volt, hogy a koncentrációs táborokból szabadult zsidók és más foglyok egy része szinte rávetette magát a feketekereskedelemre és sokan közülük így alapozták meg a maguk és családjuk fényes jövőjét nemcsak a Szövetségi Köztársaságban, hanem Európában és Amerikában is. Hihetetlen mértékű illegális kereskedelem folyt azokban az években nemcsak német, de a háborútól nehezen magához térő más országokban is. Ezt itt csak azért jegyeztük meg, mert valóban nincs kizárva, hogy az ügyben szereplő egyéb érintett személyek, akik nem vándoroltak ki külföldre, ilyen módokon is nagy pénzekhez juthattak. Tehát nem mindenki okvetlenül részesült a nácik aranykincséből. Már csak azért sem szabad elfeledkeznünk a dologról, mert Garmisch környékén a háború utáni években nem szűntek keringeni a pletykák az aranykincsek sorsát illetően. Az emberek tudni vélték, hogy végső soron az amerikaiak kezébe csak a kincsek egy része jutott - nem tudni, a nagyobb vagy a kisebb része? Mindenki „tudta", hogy egyrészt sokan részesültek abból, ami előkerült - és még szívesebben mesélték, hogy valahol a hegyekben több, még érintetlen rejtekhely is található. Olyannyira erős volt ez a sajátos nyomás, hogy a katonai felderítés, a CIC még elemzést is készített 1946-ban. Ebben próbálták megállapítani, hogy ha a lakosságnak igaza van, akkor mennyi érték lapulhat itt-ott? Végső soron akkor 100 ezer, mai értékben több mint 1 millió dollárra becsülték a rejtező értéket. Nem hiányoztak azok a vélemények - és ezt a háború utáni években a lassan feltámadó német sajtó is szívesen hangoztatta - hogy az amerikaiak az elrejtett kincsnek csak kisebb részét kaparintották meg. Ezzel próbálták kárpótolni magukat a vereségért. Mi már tudjuk, hogy igenis több mint a háromnegyede Merkersből egyenesen a frankfurti amerikai kincsestárba került. Akadtak sokan, kik a bennfentesek titokzatoskodó mosolyával suttogták: biztos forrásból szereztek értesüléseket, hogy X. vagy Y. sok százezer dollárt csempészett át Svájcba, Z. viszont akkoriban szinte hetente járt át - persze, erre csak és kizárólag az amerikai katonai hatóságok engedélyével kerülhetett sor. Külföldre akkoriban csak az a német utazhatott - legálisan! - akit az illetékes szervek már ellenőriztek és megállapították, hogy múltja tiszta, nem volt náci és nem követett el emberiség elleni bűntetteket. Persze ha valaki mindenáron pénzt akart Svájcba kiküldeni, mindig talált ilyen embereket és azok természetesen vállalták is a kockázatmentes utazást. A CIC persze figyelte Garmisch-Partenkirchen lakosságát. Mindenkiről tudtak, aki közvetlenül a háború után hirtelen meggazdagodott és erre nem volt megfelelő magyarázat. Akik váratlanul szép házat vettek, drága kocsikkal futkostak és szeretőket tartottak, felkerültek a CIC listájára. Nem egyszer nyomoztak is olyan németek után, akik tíz-húsz évvel korábban kiadott brit és amerikai pénzekkel fizettek itt-ott. Kiderült, még olyan amerikai bankjegyek is forgalomba kerültek, amelyet a XIX. században nyomtak az óceánon túl! Mivel közvetlenül a háború után és még 1946-ban sem voltak bankok, nem is lehetett ezeket a pénzeket német márkára cserélni. Viszont ott volt a virágzó feketepiac, hát ezek a pénzek ott cseréltek gazdát. Ilyen körülmények között azonban az amerikaiaknak nagyon nehéz volt követniök a nyomokat - sokszor el is vesztették azokat. Ködbe veszni látszottak. A rejtekhelyekről származó dollár-bankjegyek áramlása nem szűnt meg. Mi több, annyi volt belőlük, hogy ezért a tolvajok könnyedén megvesztegethettek amerikai tiszteket is! Akik nemegyszer szinte csak vártak erre, és nap mint nap megesett, hogy amerikai katonai járművön, amit amerikai tiszt vezetett, vitték át a kivételezett helyzetű németek a kimentett pénzeket Svájcba,

hogy ott helyezzék el a bankokban nyitott folyószámláikon. Megdöbbennénk, ha tudnánk, hogy hány háború utáni nagy vagyon eredete származtatható onnan. Nem tudni, hogyan számították ki, de utólag a CIC elemzői arra a belátásra jutottak: körülbelül 3 millió dollár került ki Garmisch környékéről Svájcba. Rengeteg különös esetet mesélhetnénk, amit főként a német sajtó írt meg azokban az években és még később, 1950 és 1960 között is. A hatvanas években az osztrák „tavi események" miatt ismét felélénkültek e közlések, de akkor már csak rövidített változatban mesélték el a sztorikat. Tény, hogy nagyon sok pénz hullámzott akkor Felső-Bajorországban és még Németország más tájaira is jutott belőlük. A pénzszagra - mint említettük - odagyűltek a szovjet ügynökök is, mert Moszkva imádott a zavarosban halászni. De az ügyet kibogozandó nemcsak az amerikai, hanem a brit és francia katonai és polgári titkosszolgálatok emberei is ott lebzseltek - éveken át! Kiderült az is, hogy miután az amerikaiak elvitték a kincseket a Blücher-házból, pár nappal később egy tiszt - a leírás szerint alighanem Neumann százados - azt követelte, hogy adják vissza azt a nyugtát, amit az elvitt pénzösszegekről (dollárkötegek a paradicsomágyásból és a befőttesüvegekből...) adtak előzőleg. Azt hazudtak, hogy a szövegben hiba van, majd kijavítják vagy írnak másikat. Világos volt, mire megy ki a játék. Ha megkaparintják a nyugtát, elviszik vagy széttépik és többé semmi nyoma sem lesz az egész elkobzásnak - mi több, még annak sem, hogy ez a kincs egyáltalán létezett! Akkor aztán az elkobzó amerikaiak teljesen „tiszták" lesznek, azt csinálnak a nagy pénzekkel, amit akarnak, a németek pedig szintén hallgatni kényszerülnek. Illetve nem lesz a kezükben semmilyen bizonyíték. Szerencsére (?) a Blücher-fivérek okosak voltak és a háború utáni körülmények ellenére - hiszen például a film mint nyersanyag éppen úgy hiánycikk volt, mint bármi egyéb - amint kézbe kapták a nyugtát, azonnal lefényképeztették azt és több példányban sokszorosították. Az amerikaiak állítólag dühösen távoztak. Akkoriban Garmisch környékén számos azonosíthatatlan halottat találtak. Ezek mindig férfiak voltak. Aligha németek lehettek, mert a környékből senki sem hiányzott. Vagy mégis...? Hiszen sokan csempésztek, sokan hadifoglyok voltak. Lehet, valaki hazajött és máris belekerült az eseményekbe, aztán valahol leszámoltak vele elégedetlen cinkosai vagy a konkurens banda tagjai. A legtöbb alighanem hontalan kelet-európai vándor volt. Ezek százezerszámra csavarogtak akkor az országban, mert nem akartak, nem mertek vagy nem tudtak hazamenni, ahol nemegyszer az új „népi demokratikus" hatóságok börtöne vagy kivégzőosztaga várt rájuk. De Garmischban azt is suttogták, hogy az ismeretlen halottak között akadtak olyanok is, akiknek a megtalált kincsek miatt kellett meghalniuk. Néha nevek is felmerültek, a CIC és egyéb amerikai katonai hatóságok nyomoztak is - de a nyomok minden esetben a semmibe vezettek. Később, a negyvenes évek második felében már német rendőrség is alakult, ezen a környéken vissza-visszatérő feladata volt a „Reichsbank-pénzek" és „Reichsbank-aranyak" utáni kutatás. Persze, ahogyan az lenni szokott, a hatóságok legtöbbször csak egymást akadályozták a nyomozásban. Ezenfelül versenyeztek is, és a szerzett információkat eltitkolták a többiek elől. Vagy rosszindulatból, versenyszellemből - vagy mert a szolgálati szabályzat nem írta elő a kellő fokú együttműködést a többi féllel. Mindenesetre egyszercsak néhány Suttogás valósággá változott. Az amerikaiak egész Nyugat-Európában hajszoltak néhány olyan férfit, akik ugyan maguk nem voltak ott, amikor 1945 júniusában az egyik rejtekhelyet valakik kiásták (kilétükre nem teljes mértékben derült fény később sem), de tudtak arról, hol van a kincs most. Elkaptak közülük kettőt, és azok végül is beszéltek. Az egyik elmondta, hogy egy gármischi kocsmának a kuglizójában van elrejtve egy csomó arany. Méghozzá úgy, hogy a kuglipálya végén, ahol a bábuk szoktak állni, egy kisebb kamrányi részt elfalaztak finoman, gyengén, hogy ne tűnjön fel. Nagyon vékony az a fal, állították az informátorok. Akik csak szorult helyzetükben vallották be a dolgot. Az egyiknek - bár ez később semmiképpen sem volt bizonyítható - penthatol-injekciót, vagyis úgynevezett „igazságszérumot" adtak. Hogy aztán tőle tudták-e meg az igazat az amerikai titkosszolgálati tisztek, vagy a másiktól, aki állítólag „önként" vallott - nem tudható. Az injekció ügye kissé hihetetlen és később csak maga az áldozat, vagyis az informátor mesélte - persze évtizedekkel később és sok ezer kilométerre Európától. Így vagy úgy, 1947 februárjában állítólag ilyesmire vetemedtek az amerikai tisztek és a velük együttműködő CIA-ügynökök. Akik azért voltak ott, mert a megszállási övezet akkoriban közjogilag is amerikai területnek számított. Ez tette lehetővé - mint már volt róla szó - hogy az arany ügyében nyomozzon ott az FBI is, holott normális körülmények között ez a szervezet csak az Egyesült Államok területén dolgozik. Így volt ez majdnem a 2000. évig, aztán ez a koncepció is megváltozott.

Amint megtudták, mi a helyzet, ravasz tervet eszeltek ki. Nem mintha az informátorokat szerették volna védeni, ám erre is gondolniok kellett. Nekik sem volt mindegy, vajon ezeket az embereket később elteszik-e láb alól a hoppon maradt cinkosok, vagy sem? Hiszen ha ez történik, újabb hosszan elhúzódó és bonyolult nyomozásokra kell számítani, ami a kevés emberrel dolgozó hatóságoknak nem hiányzott. De nyilván szerepet játszott itt az is, hogy az informátoroknak megígérték: nem esik bántódásuk. Ugyanakkor arra aztán igazán nem volt sem pénzük, sem emberük, hogy valamiféle komolyabb védelmet biztosítsanak ezeknek az embereknek. Egyszerű, de szinte zseniális módszert agyaltak ki tehát. Olyan terv született, amely a kincseskamra felfedezését a „véletlennek" tulajdonítja majd, így a kincs ideiglenes, akkori gazdái senkit sem okolhatnak a dologért. És azonnal hozzáfogtak á megvalósításához. Egy este aztán a garmisch-partenkircheni kocsmába beállított néhány amerikai katonai rendőr, élükön egy őrmesterrel. Szabadidősök voltak és mulatni akartak. Ittak is rendesen, aztán - ahogyan „illik" - belekötöttek a német civilekbe, néhányat állon vágtak, kettőt kidobtak az utcára. A „szórakozás" csak akkor vette kezdetét. Az egész botrányt az őrmester provokálta - sejthetően ő volt az egyetlen, akit a CIC tisztjei beavattak a dologba. Néhány őrjáratot mindenesetre a közelbe rendeltek és a garmischi katonai elhárítás is készenlétben volt azon az estén. (Ezt ugyan az amerikaiak később tagadták, de ellenőrizhetően így történt.) Mindenesetre amikor a hangulat a tetőfokára hágott, és már nem volt kivel verekedni, az amerikai katonai rendőrök kuglizni vágytak. Az őrmester maga vette kezébe az egyik nehéz golyót és úgy tett, mint aki az italtól már nem is tud rendesen célozni, sőt dobni sem. A nagy erővel elhajított golyó egyenesen átszakította a hátsó falat és... eltűnt. Ez már érdekelni kezdte az amikat, odamentek és benéztek. A német személyzetet sem avatták be azok, akik odarejtették a kincset, így hát ők is csodálkoztak. Bevilágítottak a kis helyiségbe, ahol egy halom kis faládát és hat darab dobozt találtak. Ezek pont akkorák voltak és úgy néztek ki, mint a cipős dobozok. Szirénázva jöttek a katonai rendőrök, valamint a CIC egyenruhás és civil tisztjei. Megtalálták, amit majdnem két éve kerestek! Nem csoda, hogy nagy reklámot csináltak a „véletlennek". Mi több, az őrmestert falból meg is büntették, amiért civilekkel verekedett és összetörte a kocsma berendezésének egy részét - a hírt lehozatták a német sajtóban is. Teljes volt tehát a megtévesztés - a lakosság meg volt győződve, hogy az amerikaiak - bár oly kitartóan keresték - végül a kincs egy részét csak a véletlennek köszönhetően lelték meg. Mert hát ez tényleg az a kincs volt! A faládákban aranyrudak lapultak! A „cipős dobozokban" pedig morbid leletre bukkantak. Présgépben összenyomott, doboz-formára préselt aranyfogak ezrei lapultak ott hat dobozban. A morbiditást az jelentette, hogy az esetek egy részében nagyon is látszott a sietség. Ugyanis némelyik aranydarabban még ott volt a fog is, amit vele együtt törtek ki a koncentrációs táborok éppen kivégzett foglyainak szájából... Az aranyrudak mennyiségéről is egymásnak erősen ellentmondó hírek keltek lábra. A garmischi lakosság természetesen hatalmas kincsekről regélt, amelyek valóságos „hegyben" álltak a rejtekhelyen. Tudván, hogy csupán kicsiny kamráról volt szó, amiben a hely nagyobb részét a faládák foglalták el, nem szárnyalhatunk ilyen magasan. Az a gond, hogy a hatóságok részéről sem hangzottak el egyértelmű adatok. Mi több, a kincs útját is szándékosan homályossá tették. Tudjuk egy olyan katonai személyiség, méghozzá az egyik amerikai titkosszolgálat vezetőjétől - akit szintén érdekelt a dolog és úgymond „hivatalból" akart utánajárni mindennek 1947 márciusában, vagyis pár ' héttel a kincs „csodálatos és véletlen" megtalálása után - hogy a legfurcsább dolgok történtek vele. Bár része volt a dolognak, mi több, az egyik kitervelője az őrmester kocsmai verekedős akciójának - alig lelte fel a megszerzett aranyrudak nyomát. Úgy tudta, hogy a kincs teljes mennyisége a katonai rendőrséghez került. De ott csak egyetlen ládikót talált, benne aranyrudak (kár, hogy nem mondta meg, hány volt egy ládában? Szerinte, a katonai rendőrök szerint és a valóságban mennyit tettek bele a német hatóságok a háború végén?). Onnan viszont a katonai vezetéshez kellett mennie, amely a civil lakosság ügyeivel foglalkozott. Ott is volt egy láda... még több intézményhez jutott belőle. Az elosztott arany körül különös homály uralkodott. Az ügyek közös jellemzője egy ijesztő tény volt: Sehol nem volt dokumentálva, melyik intézmény mennyi értéket szerzett a kincsből! Így aztán nem csoda, ha rögtön felmerült a gyanú: az aranyrudak útja voltaképpen követhetetlen. Mi van, mi lesz, ha egyszer itt, másszor meg amott vesznek ki valakik egy-egy rudat és a kicsiny szállítmány anélkül megy tovább? Hisz ha nincs leltár, utólag már soha senki sem lesz abban a helyzetben, hogy ellenőrizze, nem loptak-e el valamennyit.

Vagy éppenséggel sokat is - tesszük hozzá mi. A legfurcsább, hogy az egyetlen személy, aki a legtöbbet tudhatta a kincs mennyiségéről, egy olyan német személy volt, akit abba senki sem avatott bele. Vagyis nem más, mint a kocsma tulajdonosa! Aki rendre esküdözött a nyomozóknak, hogy fogalma sem volt az? egészről, nem tudja, hogyan kerültek oda azok az arannyal teli ládák. Mi több, még esküt is tett erre! Furcsa, hogy ezt elfogadták mint „bizonyítékot". Sőt, az illetőt szabadon is engedték. Ami csak azért különös, mert pár héttel később az illetőnek nyoma veszett, a kocsmát pedig jó időre bezárták. Mivel győzte meg az a férfi az általában hiszékeny amerikaiakat? Azzal, hogy ő csak nemrégen vette meg a kocsmát és nem tudta, hogy ott a fal mögött van egy rejtekhely? Azt beszélték, hogy az amerikaiak letartóztatták és börtönbe vetették. De éppen az amerikaiak keresték őt, és nem lelték. Így hát arra kell gyanakodnunk, hogy két okból tűnhetett el. Az egyik: vagy tudott mindent, a kincset rábízták és most félt, hogy bosszúból megölik rejtegető cinkosai. Jobbnak látta elmenekülni... De van egy másik lehetőség is. Be volt avatva, sőt a kincs egy részét félretette magának máshová, még jóval korábban. Most nem várva a további zaklatásokat sem az egyik, sem a másik oldal részéről, átment a zöldhatáron és valahol a világ másik végén próbált szerencsét. Akkoriban sokan mentek el így és évtizedekkel később sem derült fény a sorsukra. Akik később utánajártak az ügynek - többek között német újságírók 1960-61-ben - azok is több különös magyarázattal találkoztak. A kocsma tulajdonosának sorsa éppen úgy magyarázat nélkül maradt, mint az ott talált aranyrudak mennyisége... A katonai rendőrség azt állította, ők nem tartóztatták le a kocsmárost, viszont a bűnügyet és a további nyomozást átadták a német rendőrségnek. Az viszont írásba adta, hogy ezzel az üggyel soha nem találkozott és így a kocsmárossal nem is foglalkozott. Ismétlem, ennél már csak az arany sorsa homályosabb. Az ugyanis még nagyobb mértékben tűnt el, mint az eddigi meglelt szállítmányok. Az újságírók utólagos nyomozása nyomorúságos „eredményt" hozott. A polgári ügyekkel foglalkozó amerikai katonai hatóság azt állította, hogy a kocsmában lelt kincseket a katonai rendőrségre bízta. Ám a Military Police tiltakozott, náluk az ügynek nincs semmilyen dokumentuma, szerintük igenis az a bizonyos polgári igazgatóság vette kezébe az ügyet, és persze a kincseket is. A polgári igazgatóság újfent azt állította, nincs semmilyen papír, ami ezt az állítást igazolná. Különös, hogy míg jelentéktelen papírokat a hadseregben akár ötven (vagy több!) éven át gondosan őriznek, addig az aranyrudak hollétéről szóló okmányokat, az átadástátvételt igazoló nyugtákat már néhány évvel később sem találták sehol! És az aranyat sem. Végül az amerikai katonai hatóságok azt állították, hogy az aranyrudakat tartalmazó ládákat és a fogaranyat átadták a... német bűnügyi rendőrségnek! Ami azért keltett némi meglepetést, mert egyrészt ez addig nem volt szokásuk, másrészt nem is lett volna logikus. 1947 elején még bőven az amerikaiak uralkodtak Németországban és nem volt semmilyen rendelkezés vagy egyéb ok, ami miatt a náciktól visszaszerzett kincseket be kellett volna szolgáltatniok a német polgári hatóságnak vagy bármelyik erőszakszervezetnek. Még az is elhangzott, hogy konkrétan a bajor rendőrség müncheni parancsnokságának hivatalába, mondhatni főhadiszállására vitték a szállítmányt. Egy név is elhangzott, mint aki állítólag aláírta az átvételt. Talán mondanom sem kell, hogy az illető felügyelő, akit megneveztek, abban az időpontban már nem élt. De a legjobb barátja és kollégája még igen, és az közölte az újságírókkal, hogy ha ilyesmi történt volna, akkor arról biztosan tudna. Nem mindennap bíznak az ember barátjára tucatnyi aranyrudat és ezer ember szájából kitépkedett aranyfogat sem...! Akik hivatalosan nyomoztak és átkutatták a hozzáférhető aktákat, azok is arra a belátásra jutottak, hogy ez az arany mintha egyszerűen szétfolyt volna a levegőben. Semmi nyoma nem maradt sem a frankfurti DWO, az Idegen Valuták Depozitóriuma aktáiban, sem másutt. Egy biztos: Frankfurtba ilyen szállítmány nem érkezett sem 1947 tavaszán, sem később. Nem szerepel a DWO arany-leltárában, sem az ott dolgozó egyéb hivatalok fennmaradt aktáiban. Nem árt megjegyezni, hogy az utolsó fellelhető nyomok Münchenbe vezetnek. Mint az efféle ügyekben már annyiszor. És ott megszakadnak, vagyis nem tudni, Münchenben kinek a kezébe kerültek a szállítmányok és onnan hová jutottak tovább?

Ragadós kezek szövetsége

Nehezen hihető, miféle akciók játszódtak le 1947-ben és később a fenti eltűnt szállítmánnyal és egyebekkel kapcsolatban. Olyan kiterjedt összeesküvés volt ez, amit a felsőbbség sem tudott megszüntetni, sőt egyáltalán átvilágítani, felderíteni. Pedig elhihetjük, hogy a legjobb embereket és hozzáértő, mert igazi kémeket vetettek be ellenük. A titkosszolgálatok egyes ügynökei azonban szintén megvásárolhatóknak bizonyultak. Hatalmasak lehettek azok a kincsek, amelyek soha nem kerültek elő! Vagy amelyekre a németek, a nácik utódjai és beavatottjai rátették a kezüket. Mert mi mással magyarázható, hogy bár nagyon sokan tudtak akkoriban Bajorországban a garmischi rejtekhelyekről, igazából soha senkit nem sikerült a falhoz szorítani és ennek nyomán bármit is megszerezni a kincsből? A CIC utolsó ilyen sikere az előző fejezetben ismertetett kocsmai akció volt - de mint láttuk, annak eredménye is enyhén szólva kétes. Hiszen csak annyi történt, hogy az addig német bűnözők kezén lévő arany átment az...amerikai bűnözők kezébe. Mert nem lehet másképpen nevezni azokat a tiszteket, akik kezükbe kapván az aranyrudakat rögtön „más megoldásra" gondoltak. Mielőtt persze erkölcsileg elítélnénk őket, szálljunk magunkba egy pillanatra. Olyannyira biztosak vagyunk magunkban? Ma, 2000 után is megszédülhetnénk, ha igazi súlyos aranyrudak kerülnének a kezünkbe és tudnánk-sejtenénk, hogy a dolog „megoldható", hiszen vagy nem tudja senki, hol vannak a rudak, vagy ha tudják is, nincs róla papír és utána bármit állíthatunk, nem bizonyíthatják ránk a dolgot...! Azt hiszem, sokan megtévednének és rátennék kezüket a kincsre, kezükbe vennék sorsuk irányítását. Kiszámítanák, mennyire megváltozna az életük ekkora vagyontól és kevesen lennének képesek ellenállni a csábításnak... Pedig most békeidő van, aránylag biztonságban élünk. Tegyük hozzá ehhez, hogy 1945 után Németország, maga volt a nyomor és kétségbeesés. Ilyen állapotban élő emberek számára a kincsnek egy kicsiny része is megváltást jelentett, azonnal normális életet, biztonságot adhatott. Hát nem csoda, ha megtévedtek. Most nem azokról beszélünk, akik eleve ilyen lelki alkatúak lévén a kincseket bűnözésre használták fel. Ezekből sem volt kevés mindkét - a német és amerikai - oldalon. De az is igaz, hogy messze nem mindenki volt ilyen. Az amerikai katonai vezetést aggasztották az aranyak eltűnéséről szóló hírek és több nyomozást is indítottak. Ezek vezetői rendre nagy ellenállásba ütköztek mindkét oldalon. A meggyanúsított, kihallgatásra berendelt németek vagy „nem tudtak semmit", vagy eleve megszöktek és igyekeztek eltűnni a zűrzavarban. Inkább otthagyták jól fizető, biztonságos állásukat, de nem merészeltek szerepet vállalni az arany-ügyben. Mások meg ott akadályozták a nyomozást, ahol csak tudták - és értelemszerűen ezek éppen ugyanannak a hadseregnek tagjai voltak, mint a nyomozók. Még az is megesett, hogy egészen magas rangú tisztek „szóltak le" a nyomozás vezetőjének, hogy X., vagy Y. ellen ne emeljen vádat, mert az illetőre szükségük van, „jó emberük". Ebben még a bajorországi amerikai katonai parancsnok, Clay tábornok is élenjárt! Voltak itt érthető aggodalmak és indokolt közbenjárások is. Talán nem is mind függött össze az eltűnt arannyal. A CIC és a többi titkosszolgálat nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy saját ügynökeit, vagy a németek között számukra dolgozó civil személyeket bíróság elé állítsák, hisz akkor óhatatlanul lelepleződött volna szerepük. Így a CIC is mindent megtett, hogy ezek az emberek valahogyan kimásszanak a csávából - akkor is, ha véletlenül őket is arany-ügyben akarták kihallgatni. Még az is megesett, hogy a rejtélyes és voltaképpen, soha fel nem derített arany-banda nemcsak tudomást szerzett arról, hogy Garmischban számos lakást és telefont lehallgatnak az amerikaiak - keresvén a náci kincseket - de arról is tudomást szereztek, hol fészkelnek ezek a lehallgatók és kik azok! Biztos tudomásunk van arról, hogy két ilyen lehallgatót komoly összegekkel vagy értékekkel „megkentek". Attól kezdve ezek a tisztek furcsa mód túl gyakran hivatkoztak arra, hogy „műszaki hibák" miatt ezt vagy azt a beszélgetést nem tudták igazán lehallgatni, vagy csak a semmitmondó beszélgetéseket rögzítették. Mellesleg ennek az éveken át tartó lehallgatási akciónak azért sem volt - és nem lehetett - nagyobb eredménye, mert számos gyorsírással feljegyzett és a szalagokról már letörölt beszélgetést egyszerűen... elloptak. Nyilvánvaló, hogy a titkos katonai irattárakba akárki nem mehetett be és onnan nem hozhatott ki titkos aktákat. Azoknak mégis nyoma veszett. Ebből is sejthetjük, hogy a háttérben igen nagy összegek mozoghattak. Még azt is meg lehetne kockáztatni, hogy Garmisch környékén nem a Reichsbank, hanem más náci szervezetek vagyonából talán több tíz tonna aranyat rejtettek még el, amiről az amerikaiak nem tudtak. Már csak azért sem tudhattak, mert semmilyen irat, leltár vagy egyéb nyom nem maradt fenn. Tévednek hát azok, akik azt hiszik: folyamatosan csak annak az aranynak a nyomát kellene kutatnunk, amelyet a Reichsbank készleteiből ástak el a környéken. Dehogy! A jelek szerint

legalább annyi, vagy még több keringhetett ott és akkor, aminek az amerikaiak soha nem jutottak a nyomára. Legalábbis nem hivatalosan, intézményesen. De egyes amerikaiak, a megszállás hivatalnokai és érdekeltjei itt-ott lecsíphettek belőle. Azért, mert szemet hunytak, vagy aktívan segédkeztek e kincsnek tisztára mosásában, külföldre juttatásában. Vagy csak azért, hogy ne akadályozzák az aranyak és valuták felhasználását a feketekereskedelemben. Akadt olyan tiszt is, aki ki tudja, honnan, de szerzett egy komplett hamis amerikai katonai iratkészletet és ha „sáros" ügyben járt el, ahol rátehette a kezét egy kis aranyra vagy bármi másra - például drágakövekre - akkor mindig a hamis nevén tüsténkedett. Miután megvesztegették, vagy „hivatalosan lefoglalt" egy bizonyos értéket, ezt a hamis igazolványt mutatta fel... Jellemző volt az is, hogy a CIC müncheni regionális igazgatósága minden felelősséget elhárított és féltékenyen vigyázott, idegenek ne nyomozhassanak Garmischban. Ha ez mégis megtörtént - és megtörtént - mert a parancsnokság küldött valakit az arany-ügyben, akkor mindent megtettek, hogy az kellő falakba ütközzön, szélhámosokat küldtek rá, töményen félrevezették. Attól sem riadtak vissza, hogy az ügyben nyomozó tiszteket besározzák, hamisan vádolják és ürügyekkel eltávolítsák vagy a nyomozati anyag, a bizonyítékok mellől, vagy éppenséggel a városból, a környékről is! Így aztán hiába tudták meg, kik azok a megvesztegetett amerikai tisztek, akik a svájci-német határ egyes szakaszainak őrzéséért voltak felelősek és szereztek bizonyítékokat, hogy ezeket az embereket a földalatti náci mozgalom vagy a feketekereskedelem cápái megvesztegették. Valamilyen ürüggyel ezek sem kerültek hadbíróság elé. A nyomozást zavarta az is, hogy már évek teltek el a háború vége óta és a kialakult új viszonyok között az arany-ügyre rárakódtak egyéb bűnügyi események és folyamatok is. Az arany nagyobb része bekerült a feketekereskedelembe, az amerikaiak pedig - akik ebből részesedtek - meglepően sokan voltak és jelentős erőt képviseltek. Ha baj volt, összetartottak. Az sem könnyítette meg a nyomozást, hogy sok katonát és tisztet leszereltek még 1945 második felében vagy legkésőbb 1946-ban. Mint már egyszer említettük, ezek hazamentek az Államokba és ott „szétfolytak", eltűntek a civil polgárok százmilliós nagyságrendű tömegében. Mivel nem voltak már a hadsereg tagjai, a katonai nyomozók sehol sem hallgathatták ki őket - sem otthon Amerikában, sem Németországban. Ma már megállapíthatatlan, hogy mennyi valutát, aranyat, drágakövet küldtek és vittek haza, és azokból mennyi származott a náci kincsekből? A Garmischban és környékén, valamint egyes müncheni amerikai katonai hivatalokban dolgozó személyek ellen mégis pereket készítettek elő 1947 nyarán. Mindnyájuknak sok volt a füle mögött, összesen minimum 15-20 amerikai tisztet - volt köztük még tábornok is! - lehetett volna vádolni, és vagy 40 németet. Ez utóbbiak között akadtak volt náci érzelmű helyi politikusok és mások is. Ehhez képest döbbenetes, hogy amikor már minden készen állt, a nyomozást lezárták és vártak a perekre - ehelyett valami más következett. A katonai vezetés más megoldás mellett döntött. Több Garmisch-Parten-kirchenben aktuálisan „uralkodó" katonai vezetőt leváltottak és máshová helyeztek. A bajorországi amerikai katonai kormányzót - aki szintén „vastagon sáros volt", egyenesen hazaküldtek az USA-ba a helyettesével együtt. Egy hét leforgása alatt mindenütt új arcok bukkantak fel, ami nem jelenti, hogy az áthelyezetteket legalább lefokozták volna. Semmilyen egyéb büntetés nem érte őket, akadt olyan is, akit a napfényes Olaszországba helyeztek (hiszen akkor még ott is voltak amerikai megszálló csapatok) és szépen élhetett a bajor földön szerzett illegális vagyonból. Nem kell okvetlenül arra gondolni, hogy a legfelsőbb katonai vezetést is megfertőzte az arany, hogy nekik is jutott belőle. (Bár ki tudhatja...?) Gyanítjuk, inkább a mundér „becsületét" akarták védeni. Nem örültek volna neki, ha számos csúnya dolog derül ki az US Army magas rangú tisztjeiről. Sajnos azt kell mondani, hogy ez sok intézménynél van így és feltehetően a világ minden hadseregében ugyanígy tettek volna. Ezekkel a széthelyezésekkel azt is lehetetlenné tették, hogy a nyomozás folytatódjon. A második lépés az volt, hogy a nyomozást vezető Smith ezredest is visszahívták posztjáról. A többi nyomozót is diszkréten figyelmeztették, ne ugráljanak sokat, mert az aranyügybe belekeveredett rengeteg CIC-tiszt, sőt a polgári közigazgatást ellátó amerikai katonai hivatal vezetése és állítólag „még egészen magasan" is részesültek a tévutakra jutott aranyrudak hasznából! Az egyik nyomozó évtizedekkel később azt mondta: szerinte a legmagasabb hadvezetésnek minimum a felét kellett volna bíróság elé állítani. Rövidre zárva, mi is történt 1945 tavaszától jó néhány éven keresztül német földön? Hát csak az, amit az oroszok nyíltan és brutálisan, állami hatalommal a hátuk mögött tettek és tehettek: összeharácsolni annyit, amennyit csak lehet. Az amerikaiak ezt valamivel civilizáltabban, de voltaképpen továbbra is ugyanúgy csinálták. Mindenki, aki csak hozzáfért valamilyen értékhez, rögtön" arra gondolt: ezt elteszi magának későbbre, abból

pénzt csinál, hazajuttatja és a háború után majd felhasználja. Nem is sejtjük, hány százezren alapozták meg későbbi civil életüket abból, amit a németektől raboltak el! Persze ne sajnáljuk a németeket, hiszen az elrablott kincsek java részére ők is illegálisan tettek szert. Kirabolták ellenségeiket, aztán még szövetségeseiket is. Vér és könny, tömérdek szenvedés tapadt azokhoz az aranyrudakhoz, de még a valutákhoz is, amit elrejtettek különböző helyeken. És akkor még nem is szóltunk a kitört aranyfogakról vagy arról, hogy a kincsek egy része - valuták, drágakövek, ékszerek stb. - olyanoktól származtak, akiktől a náci hatalom jogtalan módon vette el azokat. Mindenesetre 1947. július végén elrendelték a nyomozás megszüntetését. Mi több, még számos addig keletkezett nyomozati aktát is elégettek, szintén Clay tábornok vezérkarának parancsára. A nyomozók mindebből azt sejtették, hogy már nagyon közel jártak az ügy igazi mozgatóihoz és haszonélvezőihez. A nyomozóknak megparancsolták, menjenek vissza az előző munkahelyükre, és ismeretlen magas rangú tisztek érkeztek azzal a paranccsal, hogy átvegyék tőlük az aktákat. Amikor ez megtörtént, a nyomozók elkullogtak. De később rákérdeztek, mi lett az aktákkal - azt a választ kapták, hogy azokat is elküldték Frankfurtba (ott volt a megszálló sereg parancsnoksága). Ám később kiderült, hogy nem vitték sehová, hanem ott helyben nekiálltak elégetni őket... Így aztán nem csoda, hogy akik később kezdtek nyomozni - a hetvenes, nyolcvanas években! - azok már szinte semmilyen írásos nyomra sem leltek ebben az ügyben. Mintha 1946-47-ben minden a legnagyobb rendben ment volna az amerikai sereg Bajorországot megszálló részében és soha semminek nem kelt volna lába... Itt-ott meredekebb dolgok is történtek. A CIC egyes ügynökeitől is megszabadultak, méghozzá igen csúnya módszerekkel. Volt, akit nevetséges indokkal vádoltak, akadt, akit visszaküldtek az USA-ba. Az volt a legrosszabb, hogy az ügyben nyomozó, olykor magasabb rangú ügynökökkel sohasem közölték az igazi vádat. De végül is egy olyan légkör alakult ki körülöttük, mintha az ő bűnük lenne minden - főképpen az, hogy kiderült: az Egyesült Államok hadseregében komoly hiányosságokra derült fény! Nem tudtak védekezni, mert sehol sem hozták őket olyan helyzetbe. Ugyanakkor mindent megtettek - beleértve a zsarolást, a hozzátartozók megfélemlítését is! - hogy hallgatásra késztessék ezeket a beavatott tiszteket. Hol valamilyen mézesmadzagot húztak el a szájuk előtt, hol jelképesen szólva bekötötték a szemüket, hol acsargóan fenyegettek. Végül is oda jutottak, hogy akik 1947-ben az amerikai hadsereg részéről a náci aranykincsek további sorsáról nyomoztak Németországban, azok pár hónappal később a világ fő folyamataitól távol eső latin-amerikai és ázsiai államokban találták magukat. Itt valamilyen mondvacsinált, valójában érdektelen és unalmas munkát sóztak rájuk, csakhogy jó ideig távol tartsák őket az eseményektől. Mielőtt valaki arra gondolna, hogy ezt maguk a tolvajok rendezték így, hogy továbbra is biztonságban legyenek - tiltakoznunk kell. Hiszen sejthetően például azok, akik azt a bizonyos hat és fél tonna aranyat „lenyelték" valahol München és Frankfurt között, aligha voltak érdekeltek ebben. Ők már régen nem voltak a seregben. Akik pedig részt vettek a valuták és más értékek elsikkasztásában - ha még mindig egyenruhát viseltek, aligha voltak olyan magas posztokon, hogy mozgathassák a CIC, a többi titkosszolgálat, az egész amerikai katonai vezetés szálait. Azok kerültek túlsúlyba 1947-48-ban, akik a hadsereg jó hírét féltették és ezért a szó szoros értelmében szinte bármire képesek voltak. Ki kell mondani: ennek eredményeképpen a tolvajok is biztonságban érezhették magukat. Hiszen azokat, akik a nyomukban jártak, akik előtt már-már kezdett kirajzolódni az aranytolvajlások vonulata és egyes eseményekhez éppen kezdtek volna konkrét neveket is kapcsolni - szétszórattak a világban. ,E sajátos „minidiaszpóra" képviselői nemcsak Németországtól, de egymástól is jelentős földrajzi távolságra kerültek, ami lehetetlenné tette a kapcsolattartást. Szem elől vesztették egymást és ami fájdalmasabb - az ügyet is. Tehetetlenségre ítélték Őket, aztán viharos sebességgel múlni kezdtek az évek és évtizedek. Amikor aztán a náci aranyak sorsát olykor-olykor felmelegítő újságírók évtizedekkel később kinyomozták őket és jöttek a kérdések -már nem mindenre emlékeztek, összekeverték a helyszíneket, dátumokat és neveket. Vagyis elmondható: akik el akarták törölni az aranylopások nyomait azért, hogy az amerikai hadsereg tisztaságán esett foltról se szerezzen tudomást a világ - tulajdonképpen elérték céljukat. Igaz, ahogyan az ilyen sötét ügyeknél lenni szokott, ha azokba felsőbb hatalom avatkozik - a fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket is. Megmaradt az amúgy is kétes becsület (a világ melyik hadserege becsületes és tiszta...?), de ezzel egérutat, biztonságot nyújtottak a szemtelen tolvajoknak, a kicsi és nagy gazembereknek is.

Később pedig krimibe illő események is történtek. Talán nem véletlen, hogy a bajorországi aranyügy nyomozását végző tisztek legtöbbjét - amennyiben akkor még a seregben szolgáltak - behívták a koreai háborúba is. Ott aztán egyre másra vesztek oda. Vajon mindez belefért az amerikai sereg „normális" veszteségeibe, vagy dolgoztak itt más erők is? Természetesen jobb, ha nem esünk valamiféle paranoiába. De tény, hogy egyesek üldözési mániában szenvedtek, amikor kiderült, hogy nemcsak a hadszínterekén, hanem otthon sincsenek biztonságban. Volt olyan egykori nyomozótiszt - 1947-ben ő is bajor földön, konkrétan Garmisch-Partenkirchenben kutatta az ellopott aranyak nyomát! - aki az 1970-es években gyanús gyilkosság áldozatául esett. A dolog az USA-ban, az illető saját lakásában történt. Állítólag ismeretlen tettes betört a lakásába és ennek következtében az illető szívinfarktust kapott és ott azonnal meghalt. Csak az a furcsa, hogy a betörő nem a ház értékeiért jött - az egyetlen, amit elvitt, a náci arany ügyekről beszámoló aktacsomó volt... És most egy kis meglepetés. Ugyanazokban az években folyt egy másik nyomozás is! Ezt akkoriban meglehetősen titokban tartották. Egy külön nyomozóbrigádot vettek át a hadsereg más egységeitől, kiegészítették néhány igazi CIA-„nagyágyúval" és ezeket eresztették az eltűnt arany nyomába! Hogy ezeket a nyomozókat viszont komolyan vették, annak csak egy oka volt: mindenképpen szerették volna visszakapni az ellopott aranyat! Ez volt akkor a legfőbb szempont. A hadsereg vezetői Frankfurtban csak egy dolgot szerettek volna elérni: senki se vádolja őket tolvajlással, ugyanakkor a tolvajokat megtalálják akkor is, ha azok a hadsereg aktuális vagy volt tagjai. Mondani sem kell, hogy ezt a másik nyomozást nem reklámozták sehol. És itt már némi eredményt is fel tudtak mutatni. Igaz, a nyomozócsoport a külvilág felé csupán kábítószerek és terjesztőik, csempészeik után nyomozott (ezek a szerek is együtt járnak az egyenruhások tömegével szerte a világban...). A valóságban azonban - mint azt a csoport egyik vezetője az 1980-as években újságíróknak elmondta - erről szó sem volt. Csak az aranyrudak, valuták, aranyfogak, ékszerek, drágakövek ügyében folytattak intenzív nyomozást. Ha olykor látványosan előtártak némi kis kokaint is, csak e fedőtevékenység igazolását szolgálta. Különös azért, hogy e nyomozásnak szinte kivétel nélkül csak egyetlen célpontja volt. Egy meg nem nevezett ezredes aki valamelyik Garmisch-környéki amerikai alakulatnál szolgált és a maga területén afféle „helytartó", kormányzó volt ott. A nevét a máig túlélő nyomozók sem közölték. Ezt az ezredest - nyilván nem ok nélkül - a felsőbb hadvezetés dobta oda a nyomozóknak mint azt a személyt, aki a legtöbb aranyat ellopta. Talán igaz, talán nem - de hozzátették, hogy menekülése előtt számos katonai aktát is magával vitt. Ilyesmit inkább kémek szoktak tenni, vagy azok, akik az aktákban (azok „bomba" tartalma miatt) afféle életbiztosítást látnak. Különös, hogy nem került elő az ezredes neve. A nyomozás 1948 elején már teljes gőzzel haladt. Az urak feladata az volt, hogy bebizonyítsák: az elmenekült ezredes vitte magával az aranyat mázsaszámra, sőt továbbra is „bejárása" volt egynémely garmisch-közeli náci rejtekhelyekre. Azt sugallták tehát, hogy az illető hosszabb ideig gyűjtögette a mások tulajdonát (az aktákban az volt a vád, hogy „elsikkasztotta vagy más módon kihasználta a német nemzet tulajdonát képező anyagi erőket"), a rejtekhelyekre úgymond „rájárt" és amikor eleget gyűjtött, meglépett. Sokfelé járhatott aztán, mert az 1948-as évben a nyomozók igen sokfelé megfordultak. A volt katonai kormányzót keresve gyakorlatilag bejárták egész Európát - az akkori szóhasználattal persze ez csak Észak-, Nyugat- és Dél-Európát jelentette, a szovjetektől megszállt területre nem jöhettek. Ezt Moszkva - az amerikai kérés ellenére - nem engedélyezte. Hiszen lényegében már zajlott a hidegháború. 1948. február 3-ig az enigmatikusan „32-es nyomozócsoportnak" nevezett urak bejárták a skandináv országokat, aztán többször megfordultak Svájcban is. Döbbenten észlelték - amerikaiak lévén addig erről nem értesültek - hogy az alpesi országban szigorú a banktitok és a hatóságok sem értesülhetnek X. vagy Y. bankszámlájának tartalmáról. Ráadásul tavasszal úgy értesültek -. bár ez az információ nem nyert megerősítést -hogy az ezredes Svájcban tartózkodik. Hogy milyen minőségben, azt nem lehetett tudni. De az biztosnak látszott, hogy aligha egyszerű menekült a státusza, valamint az is, hogy állampolgárságot nem kapott (még). A „32-es csoport" azt igyekezett megakadályozni, hogy az illető ott ragadjon, vagy továbbengedjék harmadik országba. Mivel még nem volt svájci állampolgár, kérték kiadatását Svájctól. Azonban nem csupán a svájci banki törvények, hanem a kiadatási előírások sem kedveztek az amerikaiaknak. Így a nyomozók minden alkalommal dolguk végezetlenül tértek vissza Frankfurtba. Később sokat panaszkodtak a svájciakra és voltaképpen az alpesi ország hatóságait okolták a kudarcért. Svájc szokása szerint hallgatott és idegeneknek nem, vagy alig engedett betekintést a saját ügyeibe. Az amerikai nyomozók egyike az 1980-as években úgy emlékezett az ottani hatóságokkal folytatott sok hónapos huzavonára, mint élete egyik legrosszabb időszakára. Leveleket

írtak, telefonáltak, személyesen kopogtattak be számos berni hivatalhoz, sőt egy idő után az egyik kanton vezetéséhez is (ebből gyanítható, hogy legalábbis kantonális szinten lokalizálták a bujkáló ezredest). Persze ez idő alatt otthon sem lustálkodtak. A nyomozást kiterjesztették az USÁ-ra is. Az ezredes ottani családja körül szimatoltak. Az amerikai bankban természetesen azonnal megkaptak minden adatot a katonai ügyészség támogató fellépése nyomán - de abból semmi sem derült ki. Amerikából nézve az ezredes teljesen „tisztának" látszott. 1948 közepén, kétségbeesésüket és reménytelenségüket palástolandó, még Franz Pfeiffer ezredest is elhívták Ausztriából - tudna-e segíteni? A volt hegyivadász azonban közölte, elege van az egész ügyből, annak idején mindent elmondott, nincs mit hozzátennie. A kör bezárulni látszott. Most megjegyezhetjük: alighanem nagy hiba volt a hadvezetés részéről, hogy nem merte nyíltan vállalni az ügyet. Ha kihirdetik - legalább a hadseregen belül! -hogy aki adatokkal szolgálhat a garmisch-i náci aranykincsekkel kapcsolatban, az jelentkezzen - többre jutnak. Ha ráadásul büntetlenséget biztosítanak a kisebb halaknak, megfoghatták volna a cápákat, vagy legalábbis igen jó nyomokat kaptak volna. Azokon elindulva közelebb kerülhettek volna a tettesekhez. De nem, inkább titokban akartak tartani mindent, nehogy „folt essen a becsületen". A másik hibájuk az volt, hogy egyetlen embert állítottak célként a „32-es csoport" nyomozói elé. Mintha kutyákat uszítottak volna egy „csibészre", és csak arra. Minden más szálat gondosan elnyestek akkor is, ha a 32-es csoport nyomozása közepette ilyenekre fény derült. Szemmel láthatóan egyetlen bűnbakot akartak produkálni, aki azért meglehetősen magas rangú legyen, viszont maradjon egyedül. Ráadásul az ezredes valóban bűnös volt! Nagyon sok aranyrúddal lépett le, amit csak maga által ismert módon, talán több alkalommal is, vitt át Svájcba. Nyilván sokakat megvesztegetett és mivel ő volt a környék katonai parancsnoka, hát gyermekjáték volt számára mindezt hivatalos papírokkal igazolni. Mondhatni tökéletes biztonságban cselekedett. A sokat emlegetett Neumann százados ismét látótérbe került. Ő még 1947-ben leszerelt és kilépett a seregből. Az a bizonyos 404 ezer dollár - amit a Blücher-fivérek kertjében oly emlékezetes körülmények között ástak ki és amit Neumann előbb a még nem is létező Izrael állam javára szeretett volna elkobozni, aztán inden jel szerint a saját zsebébe helyezett - ismét előtérbe került és újabb nyomozás tárgya lett. Különös fordulatot vett az ügy - 1948 elején a nyomozók a legjobb ügynöküket a napfényes Kaliforniába küldték, hogy kövesse Neumannt. Mi több, még egykori sofőrét, egy őrmestert is megfigyeltettek. Az amerikai pénzügyminisztérium külön nyomozóit is rájuk küldték, ellenőrizzék anyagi viszonyaikat. Nem találnak-e ott ismeretlen eredetű jövedelmeket, eltitkolt vagyont? Megnézték azt is, mennyi pénzt adtak ki az elmúlt évben és nem volt-e gyanúsan nagy kiadásuk? Még a san francisco-i FBI-t is bevonták. Abban reménykedtek, hogy sikerül valami összefüggést találni Frederick Siegfried Neumann és a rejtélyes, meg nem nevezett katonai kormányzó között. A gyanú - mert egyelőre nem vád, csak gyanú! - „állami vagyon eltulajdonítása" volt. A harmadik amerikai hadsereg elhárító részlegének egykori tisztje körül szorult a hurok. Mai értékben körülbelül 2 millió dollárért folyt az utólagos harc. Alighanem valaki állt a háttérben, mert Neumannak semmi baja sem lett. Az FBI nem tartóztatta le, az anyagi körülményeit vizslató ügynököket is visszahívták egy idő után. Egy időre nyoma veszett, legalábbis ebből az ügyből kifolyólag senki sem kereste. Fred Neumann „százados" különben 1970 júniusában egy denveri zsidó kórházban halt meg tüdőbajban. Soha nem derült ki, hová tette, egyáltalán mi lett a sorsa a Blücherek kertjéből kiásott 404 ezer dollárnak. Mellesleg több bajorországi amerikai katonai kormányzó is volt közvetlenül a háború után. Az egyiket Melwyn W. Nitz-nek hívták, de ő csak őrnagyi rangban szolgált akkor (bár lehet, hogy később ezredessé lépették elő, mielőtt még kiderült volna az aranylopás?). A másik kormányzó viszont eleve tábornoki rangban szolgált: Walter J. Müller volt a neve. Az nem kétséges, hogy aki az egész eltussolást kitervelte, nem volt más mint Lucius Clay tábornok. Egy másik gyanúsítottjuk, John McCarthy ravasz ellenfélnek bizonyult. Kétségtelenül sok vasat tartott a tűzben és neki is köze lehetett az eltűnt kincsekhez. A megszálló amerikai hadsereg polgári ügyekkel foglalkozó osztályán dolgozott, a pénzügynél. így tehát rálátása volt az előkerült kincsekre és kétségtelenül „benne volt" sok kincs eltűnésében. Kapcsolatot tartott német feketéző maffiákkal is. Amikor a nyomozók látóterébe került és megindult ellene a kutatás, erről hamarosan tudomást szerzett. Megfenyegette az érintetteket: aki beszél róla vagy ügyeiről, azt elintézik a német maffiák. Így tanút nem találhattak ellene, és arról is tudomást szerzett, hogy lehallgatják a telefonját. Egyszerűen lefizetett valakit az illető osztályon és megtudta. Akkor máshová költözött, és szenzációsan ügyes trükköt alkalmazott, hogy meghiúsítsa az egész nyomozást. Mint a pénzügyi részleg embere, nyilatkozott az amerikai katonai és a német polgári sajtónak. Bejelentette, hogy a

volt náci kincsekből sok került elő, de még nem minden, és hogy ez ügyben nagy nyomozást folytatnak az amerikaiak saját becstelennek bizonyult bajtársaik elfogására! Ezzel több legyet ütött egy csapásra. A közvélemény megtudta, hogy nagy kincsek kerültek az amerikaiakhoz - ami a német lakosság egy részét ellenük hangolhatta. Másrészt mindenki azzal foglalkozik majd, hogy hol lehetnek a még rejtező kincsek...? Harmadszorra pedig úgy állította be a dolgot, hogy ha attól kezdve őt „bántják" a nyomozók, mindig mondhatja majd: azért kellemetlenkednek neki, mert nyilvánosságra hozta a tényeket... Eltelt egy év vagy annyi sem, és kiderült, hogy bár a legjobb koponyákat gyűjtötték össze a csapatban, sok nyomot is találtak - semmire sem mentek mindezzel! A kudarcnak sok egyéb mellett az is oka lehetett, hogy a CIC és a többi titkos és kevésbé titkos szolgálat - csakúgy, mint az egész hadsereg - igen korrupt volt. A bürokrácia mindenfelé elharapózott, az emberek utálták egymást és ez fokozottabban vonatkozott az intézményekre. Ezek ott tettek keresztbe egymásnak, ahol csak akartak. Így nem csoda, ha gyakorlatilag minden, becsületességre, tisztaságra, a káosz rendezésére irányuló kezdeményezésnek törvényszerűen meg kellett buknia. Azokra pedig, akik afféle Herkulesként vállalkoztak az istálló kitakarítására, nemegyszer még rosszabb sors várt. Gyanús balesetek, leváltások, áthelyezések követték egymást. Így aztán - bár nem mondható, hogy a „32-esek" sorsa azonos lett volna az első nyomozócsoport tagjainak sorsával - voltaképpen ez a próbálkozás sem járhatott sikerrel. A hadsereg becsületén esett foltot nem lehetett kimosni, mert az a folt már maga volt az egyenruha, nem maradt rajta egyetlen tiszta négyzetcentiméter sem. 1948-ig az amerikai katonai hatóságok azt is megakadályozták, hogy a hazai sajtó beszámoljon Bajorországról és Garmischról, amely akkor minden kétséget kizáróan Európa egyik legrosszabb vidéke volt. A táj hemzsegett a bűnözőktől és kémektől. Az osztráksvájci-német határ közelsége, a régi kincsek legendája, a valóban meglévő lehetőségek odacsábították Európa minden aljanépét. Nagyban folyt a kábszercsempészet - Svájcba is! - de főleg az amerikai megszálló hadsereg kiszolgálására. Egyes-kettes- és hármasügynökök adtak egymásnak találkozót, rengeteg csehnek álcázott szovjet kém ténfergett erre. Ezek többek között földalatti német kommunista pártot hoztak létre és azzal csábították a műveletlenebb németeket az alapszervezetekbe, hogy „az amerikaiak elpusztítják országukat, hát tegyenek ellene valamit". Természetesen ehhez a Szovjetunió nyújtotta volna a nagy és önzetlen segítséget... A feketepiac hihetetlen méreteket öltött, cigarettacsempészetből hónapok alatt milliomossá válhatott valaki, nem is szólva a kábszerről. Akik annakidején hozzájutottak a náci aranykincsek egy részéhez, ebbe fektették és nem is jártak rosszul. Persze azért naponta történtek rejtélyes és kevésbé rejtélyes gyilkosságok, nemegyszer amerikai áldozatokat is követelt a feketepiaci maffiák harca a piacokért. Titkosügynököket is gyilkoltak más ügynökök, zajlott az élet. Az alvilág ülte torát a városban még évekkel a háború befejezése után is. De eljött az idő, amikor egynémely újságírónak -jegyezzük fel a nevüket: Ed Hartrich és a magyar származású Tom Agoston (Ágoston Tamás - a szerk. megj.) - és mások is kezdtek minderről írni az amerikai lapokban. Az amerikai hadvezetés cenzúrája attól kezdve nem érvényesült annyira, bár még mindig titkoltak sok mindent, ami Németország amerikai megszállási övezetében történt. Persze elsősorban az akkor sokkal aktuálisabb narkó-problémáról és a hatalmas csempészetről írtak, de már az első, 1948. január 12-én a New York Herald Tribüne hasábjain megjelent cikkükben felbukkant a náciarany-motívum. Ugyanis mint magától értetődő tényt említették a cikkben, hogy a bajor-német feketepiac jelenlegi koronázatlan királyai feltehetően abból az aranyból, valutából, fogaranyból építették ki birodalmukat, amelyet 1945 tavaszán és nyarán szedtek ki a rejtekhelyekről... Ami nagy merészségre vall. Neveket is említettek, méghozzá amerikai tiszteket, akik belekeveredtek mindebbe. Leíródott például John McCarthy őrnagy neve is. Név nélkül említik ezt a bizonyos amerikai ezredest, aki a hatalmas vagyonnal Svájcba menekült, és egynéhány nagyobb összeget is, amelyeknek nyomuk veszett, miután az amerikai hadsereg képviselői kezükbe kaparintották az értéktárgyakat. Célozgattak rá, hogy e vagyonok egy része talán már beépült az USA gazdaságába is. Több sem kellett a kelet-európai kommunista sajtónak és a semleges vagy nyugati országokban is létező vörös, baloldali médiának. Azonnal felkapták a témát és hozzá is tettek sokat - a legtöbbet természetesen az ujjukból szopták. Itt az volt a minimum, hogy az egész amerikai hadvezetést a német csempészek cinkosainak állították be - ez utóbbiak természetesen mind egy szálig volt vezető nácik és egyéb fasiszták voltak. Hamarosan már azzal vádolták a „kapitalistákat", hogy egész Németországban leánykereskedelmet folytatnak, kokainnal látják el a lakosságot, „hogy az ne érezze a szörnyű rendszer elnyomását".

Mindenesetre most már a világ keleti vagy nyugati felében nem lehetett tovább tagadni, hogy a náci aranyakkal valami nincs rendben. Majdnem három és fél évig sikerrel jártak az amerikai hatóságok ezen a téren. De miután a vezető hazai napilap is megpendítette a dolgot, számíthattak rá, hogy egyre több újságíró bukkan majd fel és egyik sem akar hazamenni Amerikába - üres kézzel. Ha nem találnak anyagot, hát a fantáziájukra bízzák magukat. Ez lett volna a kisebbik baj. A nagyobb az, hogy elég ott bárhol megpiszkálni bármit, és feltör a bűz. Bárki információkhoz juthat a helyszínen, nem csak Münchenben vagy Frankfurtban, hanem Bajorországnak ebben az elátkozott, arannyal és valutával meghintett sarkában is. Mindenesetre a hadsereg tagadott. Washingtonból indult egy vizsgálat, nem kifejezetten és csak a náci aranyak eltulajdonítása ügyében, hanem általában több mint száz olyan vádponttal kapcsolatban, amit állítólag a hadvezetés elkövetett gazdasági és egyéb ügyekben. Minden érintett tagadott, természetesen (?). Elismerték, hogy 1945-ben feltehetően számos amerikai tiszt és katona úgy vélte, „a zsákmány a győzteseké", de ezt nem szabadna általánosítani. Mint írták Washingtonba afféle igazoló jelentés keretében, az „ilyesmire csak egy szűk réteg gondolt és még kevesebben voltak azok, akik ennek szellemében jártak volna el". Vagyis semmit sem ismertek el! Feltűnő, hogy az Európából, a hadsereg vezetésétől érkezett viszontválaszban mennyire kerülni igyekeztek a náci arany kérdését. Látható, hogy azt erőnek erejével igyekeztek begyömöszölni, mintegy „eldugni" a szövegben, jelentéktelenné tenni és elfeledtetni. A feketepiacot és csempészetet mint a háború utáni nélkülözések és körülmények természetes velejáróját említették, ezzel mintegy feloldozva nemcsak a német bűnözőket és maffiákat, de azokat az amerikai tiszteket is, akik ebbe belekeveredtek, vagy abban éveken át intenzíven részt vettek. Ugyanakkor jelezték Washingtonba, hogy az ügy bizony nagyon megviseli az európai hadvezetés presztízsét és ez bizony nem tetszik Frankfurtban. Ugyanakkor halványan mintha ígérték volna, hogy a jövőben majd igyekeznek „visszaszorítani a káros jelenségeket"... És ezek az erők győztek. Nyilván Washingtonban is belátták, hogy senkinek sem használ, ha tovább firtatják az ügyet. Így aztán a náci aranyak; a még esetleg meglévő rejtekhelyek sorsa ismeretlen maradt. Így aztán nem csoda, hogy a sereg a saját akaratából felállított „32-es csoport" nyomozását is fékezte. Már nem érdekelte a hadvezetést, milyen eredményre is jutnak és elkapják-e azt a rejtélyes ezredest, aki a kincsek egyik - vagy nagyobb? - részét külföldre mentette. A 32-esek vezetőjét hamarosan áthelyezték, és a csoport lassan kezdett szétszóródni, munkájuk pedig mind rendszertelenebbé vált. Végső soron teljesen eredménytelen volt a működése - egyetlen embert sem tartóztattak le és egyetlen cent értékű rablott kincset sem szereztek vissza. Nem tudták megállapítani, honnan gazdagodott meg oly sok garmischi német és honnan van számos amerikai tisztnek oly sok jövedelme? Az aranynak nyoma veszett - talán örökre?

Odafönt csönd lett

Az a legnagyobb baj, hogy a hatóságok az 1945 májusát követő időkben furcsa viselkedésükkel, a tettesek takargatásával, sőt nemegyszer kimentésével nemcsak a hadsereg sosemvolt becsületét védték. Ez a magatartás lehetőséget és leplei adott a tolvajoknak is. Máig az a meggyőződésünk, hogy a sok apró halacska mellett úszkált ott néhány nagyon nagy cápa is. Még a Blücher-fivérek is kishalak voltak, nem is szólva azokról a balekokról - mint Pfeiffer ezredes - akiket csak kihasználtak és igazából a kincsnek csak a töredékéhez jutottak hozzá. Valakik - nem lehettek sokan, maximum talán három személy volt! - megszerezték az amerikaiak által megkaparintott kincs nagyobb részét. Tudjuk, hogy az a bizonyos, soha meg nem nevezett ezredes, aki Svájcba menekült a kincs egy részével - tekintélyes mennyiségre tett szert. Jónéhányan lehettek még, akik az egyszeri hat és fél tonnából, a másodszori egy tonnából részesültek az amerikai oldalon. Nem kevesen lehettek azok az amerikaiak és németek, akik így vagy úgy hozzájutottak a kincs kisebb részeihez, mondhatnánk az „apróhoz". Ámde kevesen gondoltak akkor arra, hogy a mittenwaldi erdőkben több rejtekhely volt, mint amennyit az amerikaiak megtaláltak'. És itt arra céloztunk, hogy míg az eddigi fejezetekben ismertetett összes esemény zajlott és eltelt csaknem négy év (1945 tavasza - 1948 koratavasza), addig valahol a homályos háttérben még ezeknél is fontosabb dolgok történhettek! Még az eddig emlegetett aranykincseknél is nagyobb értékek bukkanhattak fel, kerültek arra nem hivatott kezekbe! Hiszen nem csak a Reichsbank kincseit rejtették el a hitleri korszak utolsó heteiben. Emlékezhetünk rá. hogy a Birodalmi Bank is hat városba küldte be értékeit, a berlini gigantikus páncéltermek majdnem kiürültek a háború végére. Nyilvánvaló, hogy más náci intézmények is hasonlóképpen

cselekedtek. Erre az eddigi részekben is találtak utalásokat - emlékezzenek csak a Waffen-SS vagy Himmler „saját" kincseiként emlegetett aranyakra, avagy Göring állítólagos kincseire. Nem is szólva a Ribbentrop-vezette Külügyminisztérium szintén nem kevés, mert több tonnát nyomó aranyaira. És ezzel még nincs vége a felsorolásnak. Két dologról kell itt tudnunk. Az egyik: a háború utolsó hónapjaiban sok központi és vidéki német-náci intézmény járt el hasonlóan. Kisebb vidéki bankfiókok az ellenség közeledésének hírére kénytelenek voltak szembenézni a ténnyel: az amerikaiak, oroszok, franciák, britek bizony el fogják kobozni ezeket az értékeket, mert fennáll a gyanú, hogy azokat a németek illegálisan szerezték. A szövetségesek német nyelvű rádióadásaikban, a ledobott röpcédulákban stb. elég egyértelműen jelezték előre, mit fognak tenni, ha elfoglalják az országot. Innen tudhatták Göbbels vagy Himmler vagy Eichmann, milyen sors várhat rájuk - hiszen a háborús bűnösök nemzetközi hadbíróság elé kerülnek majd, mint azt is jelezték. Elkoboznak minden rablott vagyont - ez is egyértelműen köztudott volt előre. A másik dolog: a nácik magánvagyona. Több ezer magas rangú tisztviselő, a hitleri erőszakszervezetek közepes és felső vezetésének tagjai, parancsnokai is hatalmas vagyonokra tettek szert 1939 és 1945 között. Vagy legálisan (osztoztak az általuk megszállt országokban szerzett „zsákmányon"), vagy féllegálisan tehették rá kezüket a lengyel, orosz, francia, cseh, magyar, görög stb. vagyonokra. Könyvünk hátralévő részében még találkoznak majd ilyen valós eseményekkel. Ezek mind-mind azt bizonyítják, hogy a nácik sokszor még 1945 tavaszán is szorgalmasan, jobb ügyhöz méltó buzgalommal gyűjtötték be a... mások értékeit, kincseit. Tehát csak megjegyezzük: ez a könyv voltaképpen messze nem ölelhette fel az összes kincs történetét, merthogy azokról - talán az összesnek a feléről! - nem szereztünk tudomást sem mi, sem mások (mindeddig). Nagyobbrészt már örök titokként kell elkönyvelnünk azokat az elásott, befalazott, majd később vagy az el-rejtők, vagy mások által fellelt és ismét felhasznált kincseket, amelyekről nem maradtak fenn hírek. Csak jelezzük: ezek értéke is sok lehetett és ezek is bekerülhettek a háború utáni feketekereskedelembe, majd így vagy úgy belefolytak a német gazdasági életbe és feloldódtak (tisztára mosódtak) abban, amit német gazdasági csodának is neveztek a XX. század ötvenes-hatvanas éveiben. Hogy mennyi jutott ezekből az aranyakból, valutákból, drágakövekből más országok gazdaságába, az még csak nem is sejthető. És most lássuk, mi történt tovább az ismert náci aranyak ügyében? A 32-seket végső soron szép csöndben szélnek eresztették, majd a kormányzat titokban készített egy jelentést. Tudták, kikre kell bízni az elkészítését és csak olyan ügyekhez engedték közel az illetőket, amelyekben sikerült a sereget valamiképpen aránylag tisztára mosni. Így aztán nem csoda, hogy az 1948 május elején nyilvánosságra hozott jelentés nem erősítette meg a sajtó és más személyek „áskálódásait és rágalmazó kijelentéseit" - éppen ellenkezőleg! A sereg olyan tiszta lett, mint a most hullott hó. A felelősséget szétmosták, az esetleges „hibákat" kijavítani ígérték, amúgy pedig minden a legnagyobb rendben volt az Európába küldött amerikai csapatoknál... Beszélték ugyan, hogy két jelentés készült, az egyik a titkos, a valódi - amely igen kedvezőtlen lett a szárazföldi sereg számára. A másik volt az, amely 1948. május 6-a után részletekben vagy egészben megjelent több újságban. Természetesen egyetlen szó sem esett már a garmisch-partenkircheni maffiákról és a náci aranyakról, amelyek rejtélyes úton-módon eltűntek. Voltaképpen elmondható, hogy az amerikai közvéleménynek négy évvel a háború befejezése után még fogalma sem volt arról, hogy hány tonna aranynak veszett nyoma az amerikai sereg sajátos és kétértelmű „közreműködésével"... Nem csoda, hogy az amerikai sajtó nem nagyon vette komolyan a hivatalos jelentést. A lapok egyharmada egyáltalán nem is nyomtatta ki a jelentést, a szerkesztők sejtették, hogy itt valami nincs rendben és nem akarták magukat nevetségessé tenni olvasóik előtt. Persze nem feledkezhetünk meg a nemzetközi helyzetről sem. Akkor már javában dúlt a hidegháború, a szabad Nyugat és a rab Kelet ura, Moszkva között. Németországot mindenképpen meg kellett tartani - ha már előzőleg elvesztették annak keleti negyedrészét - és nem lett volna diplomatikus dolog, ha a sok csúnya részletet, a „szennyest" kitálalták volna a német és a hazai közönségnek. Az amerikai seregek német földön most már a németeket védték a bolsevizmus ellen és csak manapság, 2000 után visszatekintve tudjuk, milyen sok múlott rajtuk. Ha akkor nem állnak ott a vártán, a kommunisták elfoglalják az országot, aztán talán egész Nyugat-Európát. Manapság, amikor ismerjük már a volt kelet-német - valójában szovjet - titkosszolgálat működését, nem csodálkozhatunk semmi efféle állításon. A Stasi behatolt a német élet minden területére, sok ezer ügynöke dolgozott a szovjet-kommunista érdekekért. És ez így volt már 1948-ban is, amikor az

NSZK és az NDK (vagyis az önálló nyugat-német és a kelet-német bábállam) még formálisan meg sem alakult. Mindenkinek az volt az érdeke, hogy minél gyorsabban elfeledkezzenek a garmischi maffiákról és mindarról, ami a kincsek körül történt a háború vége óta. Most a hősies szövetségesek - és nem a feketepiacon együttműködő tolvajok - képét kellett kidomborítani a világ közvéleménye előtt. És mivel itt találkoztak az érdekek, hát egy kimondatlan, de elfogadott konszenzus diadalmaskodott. Mindent irattárakba helyeztek és ezekhez még az 1990-es években sem volt könnyű hozzáférni - némelyik iratot mind a mai napig nem adták ki. Ez is azt bizonyítja, hogy azokban a hadsereget terhelő adatok és tények találhatók. A Pentagon urai a jelek szerint 50-55 évvel később is azt felelik az újságírók kérdéseire, hogy „nincs anyag" az 1945-ös és azt követő garmischpartenkircheni aranylopásokról! Miközben fél évszázada, sőt azon is túl szorgosan őrizgetnek ennél sokkal jelentéktelenebb aktákat. Katonák által elkövetett ékszerlopások Németország más tájain ma is szigorúan őrzött anyagok ezekben az irattárakban - de az évszázad lopásáról, a náci aranykincsek eltűnéséről valóban ne lenne egyetlen oldal sem..,? Hasonló a helyzet a speciális szervek archívumaiban. A CIC, az FBI, az akkori Secret Service, az amerikai pénzügyminisztérium nyomozati részlege, a külügyminisztérium, a CIA; a katonai rendőrség parancsnoksága vagy a katonai ügyészség minden megkeresésre azt válaszolta az eddigi érdeklődőknek, hogy nem tud segíteni ez ügyben. Márpedig az újságírók gyakorta kérdezősködnek, persze ez az érdeklődés messze nem tömeges mértékű. És ahogyan megyünk előre az időben, mind kevesebb ember tud egyáltalán minderről, így érthetően csökken az érdeklődés is. A hetvenes-nyolcvanas években az egykori tábornokok és mások - akik még éltek az 1945-ös nemzedékből, mint pl. az igen kétes szerepet játszó Clay tábornok és mások - valami ilyesmiket feleltek az őket kérdezőknek: „Nem, az lehetetlen. Tudtunk volna róla." „Három millió akkori dollár értékben tűntek volna el kincsek? Amelyek az amerikai állam tulajdonát képezték? Gondolja, hogy ezt bárki is megúszta volna büntetlenül?" „Semmi ilyesmire nem emlékszem azokból az évekből." „Arany, kábítószerek, valuták...? Nem hallottam róluk. Önök honnan vették ezt a maszlagot?" „Ez nekem teljesen új!" De hagyjuk a hazudós tábornok urakat és lássuk, mi minden esett meg e téren. Érdekes az is, ami a Guiness Rekordok könyvével történt. Ugyanis a népszerű „ismeretterjesztő" irodalomból, lexikonokból és egyéb kiadványokból még mindig hiányzott ez az egész történet, eseménysorozat. A nagyvilágnak az első igazi jelzést világszerte csak az említett Rekordok Könyve 1957-es kiadása hozta. Ott ugyanis a sajátos rekordok között említette „a legnagyobb rablást", hozzátéve, hogy azok között veszi számba, amelyek tetteseit nem derítették ki. Képzelhetjük, hogy a könyv szerkesztői 1956 során mennyit ügyködtek az amerikai hivatalos szerveknél, hogy információkat szerezzenek! Állítólag a washingtoni Fehér Házhoz, vagyis az elnöki hivatalhoz is fordultak, miután az összes megkeresett minisztérium és egyéb intézmény mélyen hallgatott és kérdéseikre nem válaszolt. Márpedig a nyugati, különösen angolszász világban azért a Guiness Rekordok Könyve valóságos fogalom, majdnem annyira ismert, mint a londoni Times vagy az oxfordi egyetem. Sok olvasó felfigyelt a cikkre, de mivel a „másik oldalon" mindig hallgatás volt a válasz, a dolog majdnem húsz évre ismét elaludt. A hetvenes évek közepén volt egy érdekes összetűzés is ez ügyben. A szárazföldi hadsereg szóvivőjének Washingtonban újságírók előtt kellett válaszolnia az elrablott kincsek ügyében feltett kérdésre. Mivel a Guiness szerkesztői továbbra sem kaptak semmilyen információt, évről évre megjelentették a „világtörténelem legnagyobb, ismeretlen tetteses rablásáról" szóló cikket a Rekordok Könyvében. A szóvivő elismerte, hogy több mint tíz alkalommal kaptak kérdést a szerkesztőségtől, de egyszer sem válaszoltak. No és miért? - Mert a hivatalos dokumentációt ugyan többször átnéztük, de soha semmilyen anyagot nem találtunk azt állítólagos rablásról. - És mi a véleményük a Guiness-cikkről? - harsogták a felajzott újságírók. A szóvivő azonban nemcsak megőrizte nyugalmát, de sajátosan „humoros" beszólásra is tellett tőle: - Alaptalan vádaskodásnak tartjuk a cikket. Különben pedig megkérdezném, mi újság a Loch Ness-i szörnnyel? Roppant viccesnek képzelte magát az illető. Holott - manapság már tudjuk - azért a Loch Ness-i „szörny" sem csupán legenda. A világtörténelem legnagyobb kincsrablása és annak oly ügyes eltüntetése pedig még inkább része volt a valós, fizikai világunknak.

Pedig hát nagyon egyszerű lett volna a megoldás, ami talán az efféle katonai szóvivőnek is érthető érvelés lehetne. Össze kellett volna hasonlítani a Reichsbank német tisztviselői által készített 1945 áprilisi leltárát azzal, ami 1945 végére - vagy 1946-ra, 1947-re - Frankfurtba az Idegen Valuták Depozitóriumába került. Egy általános iskolás is kiszámíthatta volna, hogy mai értékben minimum 450 millió dollárt tett ki, ami hatalmas összeg. Ez vajon hová tűnt? És csakugyan nincs erről semmiféle dokumentum? És akkor még nem beszéltünk az egyéb, a Reichsbank leltárában nem szereplő kincsekről, amelyek legalább még ennyit tettek ki. Komolyan senki sem hiheti, hogy a lefolytatott nyomozásokról, az eltűnt összegekről semmiféle jelentés nem maradt fenn. Tömérdek ember ellen folyt nyomozás - ezek éppen úgy voltak amerikaiak, mint németek és egyéb nemzetiségűek - hová lettek a kihallgatási jegyzőkönyvek, az áthelyezések, leszerelések vagy éppen börtönbe „utalók" indoklásai, szövegei? Úgy látszik, ami 1947-ben vagy 1948-ban kötelező volt - a hadsereg becsületének megőrzése - az az álláspont jottányit sem változott 1975-ben vagy 1990-ben sem. Röviden szólva arról van szó, hogy a Guiness Rekordok Könyvében helyesebb lett volna talán nyitni egy másik rovatot is: „A világtörténelem legnagyobb eltussolásai" vagy „elhallgatásai" címmel. Mert hiszen az Egyesült Államok kormánya immár több mint fél évszázada hallgat, és ezzel fedezte az összes tettest. A múlt idő használata azért indokolt, mert a huszonegyedik századot a biológia kérlelhetetlen törvényei folytán a legtöbb tettes már meg sem érte (feltéve, hogy a katonák 1945-ben és a következő pár évben maximum huszonévesek, a bűnügyekben érintett, résztvevő tisztek is 30-40 évesek lehettek). Ami más szóval azt is jelenti, hogy akarva vagy akaratlanul (de inkább szándékosan, persze nem miattuk vagy az ő érdekükben) büntetlenséget biztosítottak számukra ezzel a nagy állami hallgatással! Lássunk néhány „karriert", vagyis további sorsot. Mi lett azokkal, akik ebben az ügyben oly sokat tettek - a szó pozitív vagy negatív értelmében? Talán feltűnt önöknek, hogy sok esetben nem is említettünk neveket. Bizony még ma is beperelhetnének bennünket a túlélők - ha vannak olyanok - merthogy „sárba tiportuk a nevüket és a becsületüket". Ez elsősorban az esetleges tettesekre vonatkozik, akiket az amerikai katonai kormányzat hibás lépései miatt soha nem kaptak rajta semmin, nem is ítéltek el. Ezért bármikor „jogosan" tiltakozhatnának állítólagos becsületük elvesztése miatt. Ez már az elmúlt évtizedekben is megkeserítette, gyakorta pedig egyenesen akadályozta sok, az ügyben nyomozó újságíró és könyvszerző munkáját. Persze ne higgyük, hogy valahol a háttérben azért nem folyt leszámolás. A katonai felsőbbség nehezen tűrte el, hogy egyes bajtársak meggazdagodtak és tehetetlen társaik szemébe röhögtek. Azt sem tűrték el odafönt - ha éppen nem voltak érintettek maguk a vezetők, parancsnokok is! - hogy egyesek ilyen rossz hírét költötték a seregnek. Lehettek persze egyéb, fegyelmi okok is. Aki hagyta magát megvesztegetni és ezt tudták róla, azzal nem mindig játszották el a szokásos hadbírósági, fegyelmi procedúrákat - simán áthelyezték vagy egyéb módokon bántak el velük. De ismétlem, ezek mindig a kisebb „halak" voltak, sohasem az igazán felelősek, a „nagykutyák". Meg kell értenünk, hogy ugyanakkor, mindezzel együtt, az 1944-ben Európában partra szálló és a világrész egyik felét felszabadító amerikai hadsereg sem kizárólag alattomos tolvajokból és más gazemberekből állt. A többség itt is becsületes volt és nem kedvelte az efféle alakokat. Saját érdekükben, a további lopásokat, sikkasztásokat, rablásokat megelőzendő is meg kellett szabadulniok néhány alkalmatlan személytől. A Németországban állomásozó, főként müncheni és garmischi, tehát bajorországi amerikai hadvezetésből repültek a legtöbben. A polgári közigazgatási osztályon csaknem ötven főtől szabadultak meg. A nagy vizsgálatra persze nem közvetlenül az első disznóságok kiderülése után, hanem csak... 1948-ban került sor. A tisztek egy részének azt vetették a szemére, hogy rontotta a szolgálat, a hadsereg hírnevét, a többieknek konkrét bűnügyeket is a szemükre hánytak. Volt egy érdekes jelenség - a legtöbb embert a szállítási osztályról dobták ki. Vagyis azokat akarták büntetni, legalábbis csoportosan, akiknél furcsa dolgok történtek 1945-ben. Úgy emlékszünk rá, hogy egész teherautók tűntek el az aranyakkal együtt? Amikor nyoma veszett a hat és fél tonna aranyrúdnak, több teherautó rakterében foszlottak köddé a kincsek. Amikor eltűnt az az egy tonna, ott is legalább egy teherautó és egy dzsip, más források szerint két teherkocsi vált köddé. Ami érthető is, hiszen azon volt az értékes szállítmány. Ezeket a járműveket senki sem kereste többé - nos, most az efféle eseteket emlegették fel az elbocsátott személyeknek. Persze azért ne higgyük, hogy itt két, egymással gyökeresen ellentétes nézet és cselekvés ütközött. Hiszen fentebb írtunk arról, hogy az Egyesült Államok kormánya és a szárazföldi hadsereg vezetése

évtizedeken át eltussolta az igazságot. Nem volt itt ütközés - az imént említett nagy helyi „tisztogatás" sem volt olyan véresen komoly, mint hinnénk. Végső soron csak öt amerikai tiszt került hadbíróság elé, egy pedig polgári bírái előtt felelt tetteiért. De a dolog „szétmosása" már itt is megfigyelhető. Azért ekkora visszhangot nem akartak az illetékesek. Némelyik vádlottnak megengedték, hogy leszereljen, és akkor eltörölték az ellene folytatott hadbírósági eljárást. Az illetőket sikkasztással és az USA vagyonának eltékozlásával vádolták - volna. Másik három nem várta meg a tárgyalást, hanem felszálltak egy hazafelé tartó katonai gépre és otthon gyorsan leszereltek, mielőtt az otthoni katonai hatóságok értesültek volna az ellenük folyó eljárásról. Vajon ez is maguktól jutott eszükbe, vagy valakik finoman „segítettek" ebben - csakhogy az esetleges bírósági tárgyaláson ne derüljenek ki még nagyobb disznóságok az eltűnt kincsekkel kapcsolatban? Végül egy, csak egy legény maradt a gáton, azaz a vádlottak padján... egy őrmester! De amikor annak katonai védőügyvédje tanúként akart megidézni számos tisztet, köztük azokat is, akik a fent ismertetett módon bújtak ki a felelősség alól, a jogtörténetben meglehetősen ritka módon felfüggesztették a pert, majd az egész eljárást eltörölték, mintha soha nem is indult volna. A katonai ügyészség visszavonta a vádat.(!) Most nem térünk ki arra, milyen hatást gyakorolt mindez az amerikai katonai és polgári személyzetre 1948-ban. Különösen a polgári közigazgatásban, a megszállók és a megszállott németek közti ügyek intézésben már oly járatos amerikai tisztek lelkivilágában hagyhatott ez fontos nyomokat. Világosabban szólva ők nyilván arra a belátásra jutottak, hogy nem kell félni túlságosan, ha valahol valami zsákmányt látunk, el lehet sikkasztani vagy lopni valamit, akkor ne aggódjunk, tegyük meg. Ha eleget szereztünk, akár azt is elviseljük, hogy kidobjanak bennünket a seregből, hiszen a félretett vagyonból otthon majd sínre tehetjük az életünket. A másik dolog: számos német, látva mindezt, felmentve érezte magát az esetleges erkölcsi elvek hatása alól és ő is lopott, sikkasztott. Különösen, ha remek amerikai cinkosokra akadt. Együtt már bizony sokra vihették...! Hát vitték is. A bajorországi feketepiac, a cigaretta-csempészet, a narkóbiznisz negyed annyira sem fejlődhetett volna azokban az években, ha nem állnak mögötte a megszállók is. Rengeteg későbbi amerikai vagyon született ott és akkor. Mi történt például John McCarthy-val? Ez az enyhén szólva „kétarcú" alak a negyvenes évek második felében nagy szerepet játszott számos kisebb-nagyobb érték eltulajdonításában, eltüntetésében Bajorországban. Minden ellenőrző vagy nyomozó bizottság jelentésében felbukkant a neve, mint az egyik legnagyobb „macher"-é a környéken. Valóban mindenben benne volt, rengeteg vasat tartott a tűzben, és sokáig nem esett baja. Már csak azért is így volt ez, mert hiszen ő volt a vagyonok biztonságára ügyelő ellenőrző és nyomozó bizottság vezetője... Itt lehetett aztán igazán nagyokat lopni! Ez a bizottság Bajorországban az amerikai hadsereg polgári közigazgatási osztályának részeként a náciktól elkobzott vagyontárgyak őrizetével és újraosztásával foglalkozott. Mint később kiderült, meghamisította a bizottság könyvelését és minden vagyon-ügyből lecsípett valamit - nem is keveset - önmaga és néhány feljebbvalója, cimborája számára. Persze ezeknek a kapott értékek fejében fedezniök kellett McCarthy tevékenységét és személyét. De benne volt a kábítószer-csempészetben és végső soron nem vitás, hogy egy németekből álló maffia-szerű bűnszövetkezetet is vezetett. Egyszerre dolgozott mindkét oldalon és mindenütt megszedte magát. Ha ellenőrzés jött, vagy ellene is nyomoztak, beépített emberei révén előbb tudta sokszor, mint maguk a nyomozók, akiket ellene küldtek. Így mindig készen állt az esetleges vádak visszaverésére. Emlékezzünk, amikor a gyanakodó amerikai katonai nyomozók lehallgatót szereltek fel lakásában, erről is értesült lefizetett belső emberei segítségével és egyszerűen elköltözött egy másik lakásba, ahová viszont senkit sem engedett be, így lehallgatását sem tudták elérni. Nem csoda, ha hosszú éveken át - bár folyton gyanúsították - nem találtak ellene igazi bizonyítékokat, ő meg közben lopott, rabolt, csalt, illegálisan kereskedett és mindent megtett, amit csak akart. Még arra is képes volt - ezt később ugyan rábizonyították! - hogy egy magas rangú nácit a háború után hamis papírokkal kimentett szorult helyzetéből. Elintézett neki egy igazolást, miszerint nem is volt náci. Hálából aztán ez az illető a német bandáját vezette afféle alvezérként. Azért el kell ismernünk, az amerikai katonai vezetés türelme sem volt végtelen. McCarthy végül is túlfeszítette a húrt, sőt az összes húrt, amelyen játszott akkoriban. Erre a világ egyik legnagyobb vállalatának, az IG Farben német cégnek a privatizálása adott alkalmat. Itt hatalmas összegeket lehetett „kaszálni" és McCarthynak a jelek szerint nem volt elég, amit 1945 és 1948 között keresett az aranykincsekkel, valutákkal, valamint a csempészettel, megvesztegetésekkel és ezer más sötét üggyel. A vegyi kombinátot elkobozták a szövetségesek, mert tulajdonosai nácik voltak. így most meghirdették és más, nem náci tulajdonosok között adták el a részvényeket. McCarthy és főnöke,

Russel Lord, aki szintúgy benne volt minden gazságban, hamis cégeket hoztak létre Svájcban, mások neve alatt. Így próbáltak részesedést szerezni ebben a jónak ígérkező üzletben. Ámde ez már nem ment olyan könnyen. Valaki szagot kapott, újabb nyomozás indult már nemcsak McCarthy, hanem Lord és az egész hivatal ellen. Mivel ezt magából az Államokból kezdeményezték, valahogy sikerült elérni, hogy McCarthyt senki se figyelmeztesse. Így a kincsügyekben is elhíresült gazembernek hónapokon át fogalma sem volt róla, hogy figyelik és szép lassan gyűjtik ellene a bizonyítékokat. Végül is 1949 elején véget ért McCarthy és Lord pályafutása. De végső soron ők is megúszták. Egyszerűen kirúgták őket a seregből, gyaníthatóan azért, mert ez a „gyárvásárlási" ügy már ott is sok volt. De ez egyben azt is jelenti, hogy megúszták az igazi felelősségrevonást. A mi számunkra külön szomorúságot jelent, hogy egyáltalán nem a náci kincsek ügyében játszott szerepük miatt kellett menniök és persze semmilyen igazi büntetést nem szenvedtek. McCarthy az 1970-es évek végén halt meg az Egyesült Államokban, feltehetően még a hozzátartozói sem tudták, hogyan szerezte nem kis vagyonát a háború utáni Németországban...

Más kincsek sorsa

Ne feledjük, hogy annak idején a náci vezetők nem csak az „Alpesi Erődbe" menekültek. Voltak szép számmal, akik valamilyen trükkös módokon ki tudtak jutni a szoruló gyűrűkből és Svájcon vagy a tengeren keresztül, netán Dánián át (mint doktor Mengele, a hírhedt „orvos") jutottak szabad földre. A háború után sokáig élt egy legenda, amely szerint például két' nagyméretű U-Boot - a náci német haditengerészet, a Kriegsmarine egységei - 1945. április végén még átcsúsztak az ostromgyűrűn. Ezek Hamburgból vagy Kielből indultak volna és több náci vezetőn kívül fontos iratok halmazát, titkos fegyverek tervrajzait és mindenekelőtt több tonna kincset vittek ki magukkal. Nem kifejezetten csak aranyrudakról szólt a fáma, hanem - és elsősorban inkább - drágakövekről, ékszerekről, amelyek kevesebb helyet foglalnak el és nem olyan súlyosak. Előrebocsátom, hogy soha senkinek sem sikerült bebizonyítania nemcsak azt, hogy a kincsek Dél-Amerikába jutottak - de még azt sem, hogy ilyen „időn túli" tengeralattjárók egyáltalán elindultak. Sok U-Boot süllyedt el harci cselekmények közben, a háború végén pedig - látva a reménytelen helyzetet - Dönitz admirális, a haditengerészet akkori parancsnoka (akit Hitler végrendeletében utódjául nevezett meg) utasítást is adott, hogy süllyesszék el némelyiket. Vannak ugyan beszámolók eléggé komoly személyekről arra vonatkozóan, hogy az Argentínában hatalomra került Peron elnök náci háborús főembereket fogadott Buenos Airesben, nem is túlzott titoktartás mellett. Azt is beszélték, hogy ezek az emberek ládaszám adtak át Peronnak Berlinből kimentett kincseket. No, nem önzetlenül, nem a fasisztoid eszmékkel is kacérkodó, azokat részlegesen életbe is léptető államfő két szép szeméért. Hanem mert ezen vagyon fejében gyakorlatilag minden Németországból érkező jövevény letelepedési engedélyt kapott Argentínában. Rengeteg, igen keresett-körözött náci háborús bűnös, köztük a már említett Mengele doktor vagy Adolf Eichmann, a zsidóüldözések megszervezője kapott itt menedékjogot. Az állítólagos, arannyal megpecsételt egyezség vonatkozott azokra a németekre is, akik nyilvánvalóan hamis személyi adatokat diktáltak be, hamis papírokkal, álneveken értek partot e számukra menedéknek számító országban. Pedig hát az akkori (és jelenlegi) argentin törvények szerint amelyik bevándoroltról később bebizonyosodik, hogy érkezésekor hamis adatokat jelentett be és ilyenek alapján kérte, majd kapta meg az argentin állampolgárságot, az ettől megfosztható. Ismétlem, nincsenek kellő bizonyítékaink, hogy ennek a meglehetősen misztikus kincsnek a nyomát is kövessük. Sok forrás említi az „argentin náci-kincset", de egyik sem tud velük mit kezdeni. Talán csak annyi a tény, hogy valakik csakugyan partra szálltak illegálisan. A spanyol nyelvű Noticias napilap arról adott hírt, hogy 1945. június 3-ról 4-re virradó éjszakán „valahol a tengerparton" a környékbeli lakosság gyanús forgalmat figyelt meg. Az érkezők nyilván rádión jelezték közeledésüket, mert azon az éjjelen előbb a part felől több teherautó és civil jármű hajtott le egy kisebb öbölbe, majd a tenger felől fényjelzéseket láttak, A kíváncsi falusiak a tenger felől gumicsónakon érkező, nem spanyolul beszélő idegen férfiakat láttak, akik a személykocsikba szálltak A teherautókra a csónakból kiszedett rakományt tették fel, majd az egész társaság elhajtott. Tehát a kincs Peronhoz jutott, aki azt saját céljaira használta fel. Hogy hálás volt érte, azt 'több tény bizonyítja azon túl, hogy az odaérkező nácikat befogadták. De Peron vajon milyen érv hatására „ment elébe az eseményeknek"? Nyilván nem önzetlenül tette, és nem saját magától jutott eszébe, hogy tízezer kitöltetlen argentin útlevelet küldessen Európába az ottani argentin diplomáciai képviseletekre és konzulátusokra!

Mert hát ez volt a sajátos csereakció másik oldala. A mérleg egyik serpenyőjébe betették a tengeralattjáró(ko)n elhozott irdatlan mennyiségű és értékű kincset, ami a legszerényebb számítások szerint is legalább 10 millió akkori dollárt (ma 120-130 milliót) ért. Ennek fejében Peron felhasználta vitathatatlan tekintélyét és az államgépezetet arra, hogy minden nácit befogadjanak, mi több, segítsenek áthozni tízezer embert Dél-Amerikába. Ezért egy gigantikus méretű csalástól sem riadt vissza (az erre amúgy is hajlamos) majdnem-diktátor. Mert hát azt kell mondanunk, hogy sem azelőtt, sem azóta nem történt ehhez fogható dolog a világban. Hogy egyetlen központi akarat nyomán tízezer embernek adtak ki hamis iratokat! Az üres útleveleknek több mint a felét egyetlen országba: Dániába irányították. Ott és akkor sokezer náci, SS-tiszt, katonatiszt és felelős polgári személy rekedt a háború végén. A dánoknak még nem volt idejük hadifogolytáborokba zárni ezt a tömeget, amikor a tömeg váratlanul és gyorsan fogyatkozásnak indult. Nem, nem Németországba mentek vissza a legtöbben - Északnyugat-Németország a brit megszállási övezetbe került és ott igyekeztek elfogni minden nácit, például Himmler, az SS birodalmi vezetője is ott került horogra - hanem a koppenhágai argentin nagykövetség révén hajókon és repülőkön, semleges országokon keresztül vagy „direkt" indulhattak Argentína felé... Volt a dolognak még egy aspektusa, amelyről manapság is nagyon kevés szó esik. Ez pedig az az üzleti, gazdasági folyamat, amely során - főként Martin Bormann, Hitler bizalmasa és pénzügyeinek kezelője, az NSDAP (náci párt) kasszájának kezelője révén - már 1943-tól hatalmas pénzeket juttattak ki Dél-Amerikába! Nem csak oda, hanem Svájcba, Törökországba stb. is. De a legtöbb vagyon-áramlás iránya Argentína volt. Hitler maga állítólag nem tudott erről, hiszen neki csak nem mondhatták meg a hozzá oly közelálló náci vezetők, hogy a Harmadik Birodalom vereségére is számítva dugják el a zsákmány egy részét. Mindazonáltal ez mégis így történt. Akik később Martin Bormann rejtélyes eltűnése után nyomoztak, azok derítették fel ezeket a sajátos üzleti kapcsolatokat és befektetéseket. (Lásd a szerző Hitlerről és Bormannról szóló könyveit - a szerk. megjegyzése.) Bormann és társai csaknem 800 külföldi vállalkozásba fektették azt a pénzt, aminek egy része hivatalosan az NSDAP számláiról származott, de „vastagon" benne voltak a náci párttól kapott saját pénzükkel is. Csak Svájcban 214 céget alapítottak, amelyeket ott tevékenykedő németek vezettek. Törökországban 35, spanyol és portugál földön 200 gyárba, ültetvénybe fektettek jelentős összegeket. De voltak a birtokukban... bankok is! Nem árt tudnunk, hogy Bormann 48 argentin vállalkozásba fektetett pénzt 1943-44-ben. 1945 elejétől kezdve aztán már alig csurrantak az anyaországból pénz-injekciók, de nem is volt rájuk szükség. Ezek a cégek már a saját lábukon álltak és termelték a pénzt... Nos, kiknek? Hát azoknak, akik 1945 tavaszán arathattak. Sok forrás szerint maga Bormann is ezek között volt, sőt akadt olyan feltételezés is, amely szerint netán maga Hitler is kijutott a berlini bunkerből és megbízható emberei azzal a bizonyos utolsó tengeralattjáróval vitték el Argentínába. Mindenképpen bizonyított tény, hogy számos vállalat termelte a hasznot már két évvel a háború előtt is - a német tulajdonosoknak. Voltak argentin bankok és más pénzintézetek is, amelyek gondosan gyűjtögették a pénzt és így amikor eljött az idő, alaposan megkönnyíthették a tömegesen érkező menekültek beilleszkedését. Ily módon tehát állíthatjuk, hogy ez a kincs „előkerült". Igaz, soha nem került és nem is kerülhetett vissza jogos tulajdonosaihoz, az európai zsidókhoz és nem zsidókhoz, intézményekhez és nemzeti bankokhoz, ahonnan elrabolták őket - de nagyobb részük nem is veszett el. így vagy úgy belekerültek ismét a nemzetközi körforgásba azok az aranyak, azok a valuták, amelyek ilyen kalandos úton vándoroltak előzőleg a kontinensek között. Most térjünk vissza a másik menekülési és kincsáramlási irányba, a bajor és tiroli földön elterülő „Alpesi Erődbe". A mittenwaldi rejtekhelyek és „ásatásaik" alkalmával már leírtuk, hogy az „erőd" csak fikció volt, a valóságban nem létezett. De mert a náci vezetők nagyon hittek benne - akárcsak Hitler oly sokszor megígért csodafegyvereiben - hát oda mentették életüket és vagyonukat, valamint az államkasszából, állami bankokból szinte „szolgálati úton" kimentett kincseket. Nem akárkik rejtőztek el itt. Némelyik név gazdájával később aztán a nürnbergi tárgyalóterem vádlottainak padján találkoztunk. Aussee vidékén rendezte be főhadiszállását Ernst Kaltenbrunner, aki Heydrich után 1942 tavaszától az RSHA, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetője, minden kémek főnöke és minden titkok tudója volt. Mivel a Balkánról és Magyarországról ide csődült az onnan visszavonuló csaknem 190 ezer fős Wehrmacht- hadsereg és megszámlálhatatlan Waffen-SS osztag is, hát végső soron minden náci azt hitte, ez valóban jól védhető hely. Nem sejtették még, hogy ez az egész társaság lényegében egyetlen puskalövés nélkül megadja majd magát az amerikaiaknak, hiszen közben Berlinben véget ér a háború. De visszatérve a bujkálókhoz, itt volt

Adolf Eichmann. Itt volt Höttl, aki a balkáni ügyekért volt felelős a biztonsági szolgálatnál (és mint ilyen sok tömeggyilkosságot rendelt el a maga területén a háború vége felé). Itt volt több tábornok és más prominens náci is. Magukkal hozták a titkos iratokat is, elképesztő mennyiségben. No és persze az aranyaikat. Mivel az iratokat nem akarták megsemmisíteni - még mindig remélték, hogy a Harmadik Birodalom feltámad haló poraiból! - azokat ideiglenesen el kellett rejteni. Ezzel a döntéssel aztán évtizedekig tartó konfliktusokat és egyéb rejtélyeket okoztak a későbbi kincskeresőknek. Ugyanis sokáig senki sem tudhatta biztosan -hiszen ezt az elrejtéseket elrendelő vezetők is titokban tartották - hogy hová rejtettek csak iratokat és hová aranyat, valutát, drágakövet...? Az Aussee vidékén több tó található. A Dachsteinmassiv és a Totes Gebirge között fekszik ez a táj, mély bevágások, magas hegyek és köztük a mélyedéseket kitöltő tavak jellemzik. A legnehezebben a Toplitz-tó volt megközelíthető akkoriban. Ahhoz, hogy odajusson valaki, három hegyszoroson kellett átmennie. Ma már persze, az idegenforgalom és hegyi turizmus korában ez a táj télen-nyáron is jól és kényelmesen megközelíthető. Úgy hírlik, már nem csak 1945-ben, hanem 1944 őszétől kezdve gyűjtötték a környéken az iratokat és kincseket, számítva arra, hogy „egy időre" el kell majd azokat rejteniük. Nemcsak a tavakba rejthettek kincseket, hanem barlangokba, titkos földalatti mesterséges vagy természetes járatokba, szakadékokban készített rejtekhelyekre is. Az utolsó szakaszban még fegyverraktárakat is kiépítettek részben a lakott helyeken, házak, istállók, gazdasági épületek alá és mellé, vagy pedig az erdőkben. Ennyire komolyan gondolták, hogy Berlin eleste után is folytatják az ellenállást és komoly partizánháborút robbantanak ki az idegen megszálló hatalmak katonai gépezete ellen. Ami eleve nem volt reális terv - nem tudni, a vezetők komolyan gondolták-e? Valószínűleg igen, hiszen ezekre a katonákra bízták az életüket és ezen a tájon óhajtottak berendezkedni, aminek számos jele volt. Az is megesett, hogy régi, elhagyatott bányákban rejtették el a fegyvereket és a bejáratot berobbantották. Csak ők tudták, hol vannak a fegyverek. Most megkérdezhetjük: miért ne tehettek volna ugyanígy a kincsekkel is? Ezt a kérdést persze hamarosan mások is feltették maguknak. Hogy a Toplitz-tóba valamit elrejtettek, az nagyon valószínű. Mivel a szállításhoz is használtak hadifoglyokat, oroszok, britek, franciák, lengyelek számoltak be arról, hogy négy-öt teherautón hatalmas vasládákat - minimum húsz darabot! - vittek ki a tóhoz. Csónakba rakták és egy bizonyos ponton a vízbe dobálták őket. De jellemző, hogy a csodával határos módon túlélő foglyok - a legtöbbet ugyanis az elrejtési aktus után kivégezték - egymásnak ellentmondó dolgokat nyilatkoztak. Volt, aki szerint a ládákat nappal süllyesztették a vízbe, mások szerint éjszaka történt mindez. Osztrák szemtanúk szerint 24 láda került a vízbe. Talán nem is kell mondani, hogy ez sem maradt titokban. Mindjárt a német kapituláció (1945. május 9.) után a CIC tisztjei jelentek meg a helyszínen és előbb a lakosságtól, később a felszabadult, megmenekült hadifoglyoktól szereztek értesüléseket a toplitzi eseményekről. Nem sok idő telt el a két esemény között - talán mindössze 10-14 nap csupán! Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a Toplitz-tó olyan kiemelt helyszínnek számított volna. Ugyanis az amerikaiak Salzkammergut - szintén tavas, hegyes, „bányás", barlangos vidék - tájékán ezt követően még pontosan 3 évig keresgéltek és egyáltalán nem voltak meggyőződve arról, hogy minden arrafelé elrejtett kincsnek a nyomára bukkantak volna. Egyesek amellett kardoskodtak, hogy a németek legalább 7-8, arannyal színültig telt ládát süllyesztettek - no nem a Toplitz-ba, hanem az Altaussee-tóba. Ezt az amerikaiak hosszas nyomozás után állapították meg, amihez számtalan tanút kellett felkutatni és vallomásaikat feljegyezni, ellenőrizni, majd egybevetni más vallomásokkal. Mennyi arany lehetett a ládákban? Mivel az aranynak nagy a fajsúlya, kis helyen is sok fér el belőle és sokat is nyom, A CIC szakértői 1945 nyarán már úgy vélték, hogy minden ládában legkevesebb 135, maximum 175 kiló arany lehetett. Ami azt jelenti, hogy ha hét ládát számítunk, akkor minimum 945, ha 175 kilót, akkor 1225 kiló arany lehetett az Altaussee-tó fenekén. Egy normális középarányost figyelembe véve mindenképpen legalább egy tonna aranyat rejtettek oda a nácik! Az elrejtési akció aranya is kétségtelenül a haláltáborokból származott. Az akcióban részt vevő foglyok beszámolói alapján - ők legalábbis így tudták német őreiktől - az arany a buchenwaldi, auschwitzi és sachsenhauseni koncentrációs táborokból származott. Később kinyomozták, hogy az akciónak fedőneve is volt: „GR Nibelungen". Az első rövidítés a Geheime Reichssache szavakat jelöli, vagyis „Titkos Birodalmi Ügy". A „Nibelungen" pedig kézenfekvően - Hitler Wagner-mániáján túl is - a „Nibelungok kincsére" utalt. Ezért biztosak

lehetünk benne, hogy ebben az akcióban - szemben talán a Toplitz-tavival - nem fontos iratokat vagy fegyvereket, hanem igazi aranyat süllyesztettek a tóba. Kik és mit hoztak magukkal? Ha ezt tudjuk legalább megközelítően, bizonyos „leltárt" állíthatunk össze arról, ami az „Alpesi Erődben" összegyűlt a háború utolsó napjaira. Persze amit már korábban elrejtettünk, azok felől nem lehetünk ennyire biztosak sem. Először is ott volt a VI. hadsereg parancsnoka, Fabiunke tábornok, aki a Balkánról visszaérkező csapatokat vezette. Ő javarészt az ottani országokban összeszedett kincseket menekítette, ami kisebb részben valutából, nagyobb részben színaranyból állt. Összesen húsz (!) ládával érkezett, ami akkori német számítás szerint 5 millió birodalmi márkát ért. Ezenfelül majdnem ugyanennyi volt a hadsereg pénztárában is, de ez már német birodalmi bankjegyekben, amelyek hamarosan értéküket vesztették. Adolf Eichmann, aki voltaképpen több millió ember iparszerű meggyilkolását tervelte ki és valósította meg, sem jött üres kézzel. Nála is a koncentrációs táborokból rabolt fogarany és egyéb értékek, főleg ékszerek lehettek. Senkivel sem közölte, mennyit ér mindez, egyesek 8 millió dollárról beszéltek... Eichmann kint a hegyekben, ismeretlen helyen rejtette el a kincseit. Egy meg nem nevezett SS-csapat is rejtett el kincseket. Ezek javarészt kelet-európai templomokból, főként az ortodox egyháztól rabolt kegytárgyak, ikonok stb. voltak. Itt is hét ládát emlegettek, a helyszín pedig egy Aussee - tehát Kaltenbrunner főhadiszállása - közelében, egy már szintén kimerült és elhagyott sóbányában volt. Az ereklyetartók, kelyhek, gyertyatartók és egyéb tárgyak értéke ismeretlen. Az odaérkező SS-főemberek (Krüger, Schwend, Höttl és mások) sem jöttek üres kézzel. Április végén érkeztek javarészt, amikor Berlin körül már bezárulni látszott a szovjet gyűrű. Ki hamisított bankjegyeket hozott, ki meg valutát és aranyat. Állítólag hozták a hamispénz-készítési SS-akció (erről a második világháború történetét ismerők már elég sokat tudnak) kellékeit: a nyomópapírt, a matricákat (nyomólemezeket) és egyéb tárgyakat is. Úgy mondják, éppen ezeket a hamis pénzeket és terhelő iratokat süllyesztették ládaszámra a Toplitz-tóba. Vagyis hogy oda nem aranykincsek kerültek. Maga Kaltenbrunner, az „Alpesi Erőd" legmagasabb rangú lakója és ezért feltételezett parancsnoka sem jött üres kézzel. Talán ő hozta a legnagyobb értéket -ha hinni lehet a különféle híreknek és becsléseknek. Öt láda brilliánst (!), egyéb drágaköveket, két tonna aranyaidat és más aranytárgyakat, 2,5 millió svájci frankot és egy olyan bélyeggyűjteményt, amely egyike lehetett a Birodalomban a legdrágábbaknak, mert úgy vélik, öt millió márkát ért. És ez aligha veszített az" értékéből a háború után, ellenkezőleg. Meg kell jegyeznünk: csak a Kaltenbrunner-féle arany szállításához 50 ládára volt szükség! (Mindegyik kb. 40 kilót nyomott). Mellette persze eltörpültek a kisebb „halak" szerzeményei. Martin Bormann bizalmi embere, Helmut von Hummel magas rangú SS-tiszt (többet olvashatnak róla a szerző Martin Bormann második élete, Budapest 1998. c. kötetében - a szerk. megf.) sok jel szerint itt rejtette el főnöke és barátja, Bormann kincseit, ő két tele ládát hozott magával. Volt egy olyan SS-Sonderkommando (különleges alakulat), amely szintén hét vagy nyolc láda ékszert süllyesztett az Aussee-tóba. J. Spacil SS-vezető három alaposan megrakott teherautóval érkezett az „Erődbe", barátjához, Kaltenbrunnerhez. Ők az orosz területekről származó össze-rablott kincseket hozták, de nem tudni, hová rejtették. No és ne feledkezzünk meg arról, hogy az RSHA egyik szakembere, amúgy pedig Adolf Hitler személyes kedvence, Mussolini kiszabadítója, Otto Skorzeny SS-Obersturmbannführer jött utolsónak az igazán ismert vezetők között. Több teherautón 22 nehéz ládát hozott magával és utólagos becslések Szerint mindegyikben csaknem 50-50 kiló arany volt. Nagyobb ládák voltak ezek, hiszen mindegyikben 20 darab úgynevezett „kicsi", tehát csupán 2,4 kilós aranyrúd rejtőzött. Itt vissza kell kanyarodnunk könyvünk elejére - ugyanis minden bizonnyal Walther Funk, a Reichsbank igazgatója és Hitler gazdasági tanácsadója kapcsolható ezekhez a kincsekhez is. Ezek az aranyrudak is a Reichsbankból származtak. Mások úgy hitték, hogy az észak-afrikai hadjárat alatt az arab területek kifosztásából eredő kincsek voltak ezek. Tény, hogy ezeket Berlin eleste előtt pár órával. 1945. május 1-én süllyesztették el a Toplitz-tóba. Sokan úgy vélik, ez volt az a huszonkét láda, amit iratoknak hittek, mások meg esküdtek volna rá, hogy a koncentrációs táborok aranyát tartalmazta. Mindezek után még mindig nem állítható, hogy teljes ez a sajátos leltár. Valahol errefelé ásták el a magyarok királyi koronáját és akadtak egyéb „leletek", mint például a bolgár fasiszta kormány titkos irattára, ami szintén jelentett volna (politikai) értéket. Gyaníthatóan erre a vidékre került még

néhány vasúton hozott kisebb-nagyobb érték-szállítmány is, amit alacsonyabb rangú SS-vezetők hoztak megbízásból, vagy saját rablásból ... És akkor még egy szót sem ejtettünk a műkincsek több millió darabos készleteiről, amelyeket a nácik szintén Salzkammergut környékén, az erre a célra ideálisnak látszó sóbányákban rejtettek el. Ez egy külön könyv témájául szolgálhatna. Az egyik gyanús helyen, a Toplitz-tó partján a nácik már évek óta titkos fegyvereket („csodafegyvereket") is kikísérleteztek, főleg haditengerészeti vonatkozásban. A tóhoz mindössze egyetlen út vezetett, azt 1945 májusáig természetesen a német őrszemélyzet ellenőrizte. Hosszan sorolhatnánk, hány torpedófélét és mini-tengeralattjárót próbáltak ki a csöndes, magas sziklafalak között rejtőző tavon. Rakétákat és tervrajzaikat is tárolták a Toplitz-tó környékén, amit a háború után elrejtettek. Aminthogy szintén itt készletezték a náci atomkutatás nehézvíz-készletét és egyéb, az atombomba előállítására irányuló kísérletek anyagait. Mindezt a korántsem teljes felsorolást csak azért eszközöltük itt, hogy lássuk: a németek ezt a vidéket már évek óta az egyik legbiztonságosabbnak vélték úgy is, mint kísérleti, kutatási terepet, úgy is, mint búvó- és rejtekhelyet. Mondani sem kell, hogy miután elrejtették kincseiket és látták, hogyan fejlődnek az események - az urak otthagytak csapot-papot és mindenki a saját szakállára igyekezett eltűnni. Volt, akinek sikerült, de a legtöbbjüket elfogták. A kincsek pedig ott maradtak a rejtekekben. Bányatárnákban, barlangokban, tavakban, föld és víz alatt. Várták, hogy valaki megtalálja, ismét napvilágra hozza őket. Az SD, a német Sicherheitsdienst, vagyis Biztonsági Szolgálat iratait süllyesztették a Toplitz-tóba - terjedt el villámgyorsan. Az amerikaiak akkor már olyan közel jártak a tóhoz, hogy a szó szoros értelmében néhány órával a ládák elsüllyesztése után felbukkantak a környéken. A lakosság egy tisztességes - vagy csak „helyezkedő"? - része azonnal besúgta nekik, mi történt. Rövid tájékozódás után a 2-ik Amerikai Hadsereg G-2-es (felderítő) csoportja kikérdezte a szemtanúkat, nemcsak a helybelieket, de a környéken kószáló, kiszabadult ex-hadifoglyokat is. Amint világos képet kaptak a dologról, még aznap búvárokat hozattak. Tutajokat és csónakokat találtak ott a helyszínen. Az amerikai búvárok le is merültek - de hamarosan rossz hírrel bukkantak fel. Az erdők közepén fekvő tóba az évtizedek során sok fatörzs zuhant, ezek megszívták magukat vízzel és lesüllyedtek - de nem a fenékre. Valahol középtáján az átlagos 90-120 méteres mélységnek a fatörzsek lebegni kezdtek, megrekedtek. És elég sok ilyen volt a vízben. A lemerülök ezekbe ütköztek, néhol a fatörzsek olyan sűrűn lebegtek, hogy, valóságos ál-tófeneket képeztek. Ily módon a vasládák természetesen az igazi, mélyben lévő tófenékre süllyedtek, de az emberek csak veszély vállalásával merülhettek le. Ez hamarosan igazi veszéllyé fajult, mert egy amerikai búvár életét vesztette az egyik merülésnél. Az amerikaiak haditengerészeti búvárcsapata feladta hát. Később brit katonai nyomozók jártak a Toplitz-tónál, de ők csak a szemtanúkat kérdezgették, lemerülés szóba sem jött. Soha nem fog kiderülni, hányan kísérleteztek lemerüléssel és a kincsek felhozatalával. Ma már tudható, hogy a következő években, sőt évtizedekben ezt nagyon sokan megpróbálták a legkülönfélébb cégérek alatt. Jöttek intézményektől és híres újságoktól, még később tévétársaságoktól is. De láttak, vagy látni véltek arrafelé magánembereket is, ez utóbbiak kisebb csoportokban merülgettek. Persze lényegében sok merülés illegálisnak számított, hiszen - elvileg - erre engedélyt kellett volna kérni az osztrák hatóságoktól. Felmerült ám az a gyanú is, hogy egyszer-egyszer maguk az érdekeltek merülnek! Vagyis hát olyan németek, vagy németek által megbízott búvárok, akik 1945-ben elsüllyesztették a kincseket és alapos érdekük fűződik ahhoz, hogy azt másokat megelőzve szedjék ki a Toplitz-tó mélyéről. De ez nem nyert bizonyítást, bár eléggé kézenfekvő és elképzelhető., Sok idő telt el, mígnem 1959 kora nyarán németek bukkantak fel a tó partján és hamarosan egy nagy tutajjal merészkedtek ki a vízre. Nem titkolták tettüket, éppen ellenkezőleg. Ugyanis az ötvenes években szenzációhajhász riportjairól és egyéb írásairól megismert Stern hetilap munkatársai voltak, a költségeket pedig természetesen a lap tulajdonosa állta. A lap személyzete és vezetősége világgá kürtölte, hogy most aztán csakugyan megfejtik végre a „Toplitz-tó titkát" és felhozzák a látszólag örökre a fenékre süllyesztett vasládákat. Amelyekben természetesen ismét csak gigantikus titkokat sejtettek. Kincseket és olyan iratokat, amelyek netán visszamenőleg új megvilágításba helyezik a Harmadik Birodalom titkait! A fogadkozás - és talán a próbálkozás is - meglehetősen komolytalan volt. Meglehetősen tipikus abban a korszakban, amikor (legalábbis Nyugat-Európában) a nyomtatott sajtónak már komoly

vetélytársa lett a televízió és egyes lapok mindent megtettek, hogy népszerűségük ne csökkenjen. Így tett akkor a Stern kiadója is. Azt azért el kell ismernünk, hogy a Stern emberei csak több éves kitartó kutatómunka után léptek akcióba. Előzőleg bejárták Európát és mindenünnen előteremtették azokat a személyeket, akiknek bármi közük is lehetett a Toplitz-tavi „kincsekhez". Nemcsak a rakomány vízbe süllyesztésének körülményei érdekelték őket, természetesen, hanem az is, vajon kik és mit süllyesztettek ott el? Sikerült felelős egykori náciknak a nyomára jutniok. Ez persze nem volt nehéz, mert az ötvenes évek végén Nyugat-Németországban az egykori náciknak nem sok okuk volt, hogy múltjukat leplezzék - ha nem voltak körözött háborús bűnösök, akkor azért aránylag biztonságban lehettek. A lap nyomozói beszéltek azokkal az amerikai és brit ex-tisztekkel is, akik 1945 májusában már kísérleteztek a lemerüléssel a tóban. A legénység között különféle merülési, búvár- és egyéb szakértők voltak, akik már 1945 után felfedezett technikai eszközöket is bevethettek. No és volt ott olyan szakértő, aki a háború alatt éppen a Toplitz-tó mellett létezett náci titkos fegyverek kísérleti telepén dolgozott kutatóként. És nem dolgoztak hiába! A merülés és kutatás technikai részleteit most talán mellőzzük. Mindenképpen eredményes volt, hiszen a tó közepén elhelyezkedő tutajról a mélybe szálló búvárok tíz napos kutatás után váratlanul két ládára bukkantak, átlagosan 80 méteres mélységben. Vagyis szerencsére - a jelek szerint - a nácik a ládákat olyan helyen dobták a tóba, ahol nem a maximális 120, hanem csak átlagosan 70-80 méter volt a mélysége. Tehát a tizedik napon két vasláda került a felszínre, több mint tizennégy évvel azután, hogy a tóba dobták. A németek telefonon engedélyt kértek az osztrák hatóságoktól, hogy kinyissák. Természetesen az egész akciót filmezték, fényképezték és bizonyos szakaszain jegyzőkönyvekben rögzítették az addig történteket. Abban a két ládában... hamis angol fontbankjegyeket találtak ezerszámra. Ez nem volt meglepő, hiszen mindenki tudta, hogy a németek az SS és ehhez értő, koncentrációs táborokból kiválasztott foglyok segítségével nagyban hamisítottak szövetséges pénzeket. Ezt két céllal tették. Az egyik: a titkosszolgálatoknak és gazdasági intézményeknek nagyon sok idegen valutára volt szükségük, hogy havonta kifizesse sok tízezer külföldi ügynökét, vagy hogy a hadigazdaság számára létfontosságú nyersanyagokat vásároljon idegen piacokon. A másik ok bevallottan az volt, hogy ha sikerül rengeteg hamis pénzzel árasztani el elsősorban a brit és amerikai piacot, akkor e két ország valutája összeomlik, a világban bizalmatlanság ébred irántuk és ezt alaposan megsínyli nemcsak a brit és amerikai gazdasági élet, hanem az egész, nácikkal szemben ellenséges világ pénzügyi rendszere. 1959-re ez sem volt már titok, addigra számos emlékezés és más leleplező könyv, dokumentum, interjú jelent meg különböző nyelveken és országokban a fasiszták egykor oly fényesen indult „Bernhard-akciójáról". Vagyis köztudott volt a pénzhamisítási akció - mi több, sok szakértő feltételezte, hogy a Toplitz-tóban eleve ennek bizonyítékait és/vagy „termékeit" fogják megtalálni. Mindjárt jegyezzük meg, hogy a náci akció során előállított hamis pénzek egy* része még a háború alatt forgalomba került külföldön, más részét 1945-ben megtalálták. Volt olyan eset, amikor az előrenyomuló amerikai katonák egy olyan teherautót találtak, amelynek rakterét színültig megtöltötték hamis brit fontokkal! Nos, az első két láda, amit a náci „kincsek" közül a felszínre hoztak, éppen ilyen bankjegyeket tartalmazott. Ezekre most már senkinek sem volt szüksége - maguknak a keresőknek sem! Jegyzőkönyvben rögzítették hát a tartalmát, aztán az egészet átadták az osztrák hatóságoknak. Nem volt titok, hogy a kutatók nem ilyen zsákmány kedvéért kockáztatták életüket. Türelemre nagy szükség volt - mert most még tovább kellett várni a sikerre, mint az első szakaszban. Ezúttal két teljes hétig merültek hiába a búvárok és semmit sem leltek. Elfogyott a remény és már-már fel akarták adni, amikor végre ismét találtak egy ládát. Ez nagyobb volt az eddigieknél, majdnem pontosan 100 kilót, vagyis egy mázsát nyomott. Benne az RSHA, az egykorvolt Birodalmi biztonsági Főhivatal (főnöke: Kaltenbrunner...) szigorúan titkos iratai lapultak. Miről szóltak ezek? Hát éppen az annyit emlegetett pénzhamisítási akcióról! Megvolt itt minden, ami egy érdekes és fontos ügyet megfejteni akaró szervezetnek valóban nagy fogást jelenthetett. A 100 kilós és „B-9" jelzésű ládában ott volt minden név és adat arról, kik, mikor, hogyan és miért hamisítottak és mihez kezdtek a készpénzzel. Ki kinek engedelmeskedett, ki mikor kinek milyen utasítást adott, és kik voltak azok a titkosügynökök, akik a hamis pénzt terjeszteni voltak hivatottak a nyugati szövetségesek között. Előkerültek persze kompromittáló adatok, főleg nevek is. Kiderült így utólag, legalább 15 évvel az események után, hogy számos

német polgár vett részt a becstelen akcióban, akik eddig erről valahogyan „megfeledkeztek" és soha nem dicsekedtek akkori tetteikkel... Voltak a ládában SS-ügynököknek elküldött, postán vagy rádión továbbított parancsok - nem csak németül, hanem hollandul, norvégül, angolul is. Vagyis egyértelműen bebizonyosodott: számos ember a frontvonalakon túl, az ellenséges vagy meghódított országokban is terjesztette az idegen valutát. Nyilván azért, hogy az minél több úton-módon jusson be a piacokra. Elterjedt hírek szerint - mert ezt a „Stern" hasábjain nem írták meg - előkerültek még ennél is „rázósabb" akták. A tizennégy évig víz alatt volt papírok 1959-ben is jól olvashatók voltak. Bár akadtak szép számmal, különösen Németországban, akik abban reménykedtek, hogy ezeket már soha senki sem olvashatja el. Mert hát voltak a ládában tervrajzok, kísérleti beszámolók a soha végleg el nem készült titkos fegyverekről is. A sok név felbukkanása pedig rémületet okozott az érintettek körében. Ne feledjük, a háború vége után tizennégy évvel még erejük teljében voltak azok, akikre vonatkozott - vagy legalábbis a többségük még csak 35-50 év között volt. Most építgették második, békebeli karrierjüket és nem örültek, amikor napvilágra került dicsőnek nem nevezhető múltjuk. Megijedtek azok az urak is, akik közül többnek a nevét könyvünk első felében olvashatták. Akik Himmler, Bormann és mások rendelkezésére álltak annak idején, műkincseket, aranyat, drágaköveket raboltak értük, majd azokban az utolsó lázas hetekben mindezt elrejtették. Legalább tucatnyi német figyelte rettegve a Toplitz-tó környékéről érkező híreket. Attól kellett félniök, hogy előkerülnek azok a nyugták vagy egyéb leltár-listák, amelyeket ők maguk adtak összegyűjtve, a kincseket - és ígérve, hogy azt visszakapják majd a kifosztottak vagy éppenséggel azok a német bankok, náci intézmények, amelyek a közeledő frontoktól félve éppen rájuk bízták kincseiket. Féltek, hogy most reflektorfénybe kerülnek és az újságírók, rádió- és tévériporterek egyszer csak útjukat állják a lakásuk, hivataluk előtt és felteszik a kérdést: „Hol vannak a kincsek, amelyekkel ön nem számolt el...?" És ezek az urak egytől egyig mind nagyon gazdagok voltak. A háború kirobbanásakor fiatal kis senkik, akik 1939 és 1945 között gyorsan haladtak felfelé a szürke eminenciások ranglistáján. Ritkán kerültek a nagyközönség elé, a háttérben ügyködtek. Kiszolgáltak egy-egy náci főembert, intézték annak sötét ügyeit, loptak, csaltak, raboltak, erőszakot alkalmaztak. És mindezt a pénzért tették. És amikor összeomlott a Harmadik Birodalom, szép kincseket ástak el valahol, majd miután lecsillapodtak a kedélyek és látták, hogy nekik nem esett bajuk, elmentek a kincsekért és azokat befektették ilyen-olyan üzletekbe. Soha senki nem nézett utána, honnan van a pénzük - addig. De mi lesz ezután? Ha kitör a botrány...? De ha csak a pénzhamisítási akció egykori résztvevőiről lett volna szó...! Ám féltek azok is, akik eddig titokban tartották, hogy valamiféle tengeri és légi „csodafegyverek", netán a náci atombomba készítésének programjában vettek részt! Hiszen kivétel nélkül mindnyájan eltagadták ezt 1945 után,, amikor életrajzokat írtak, vallottak a nácitlanító-igazoló bizottságok előtt. Mindenképpen bajba kerülhetnek, de legalábbis összeomlik eddigi életük, környezetüktől búcsút vehetnek és talán anyagi ügyeiket, vagyonuk eredetét is „megpiszkálják" a hatóságok, és joggal teszik! Még azok sem lehettek nyugodtak, akik emigrációba kényszerültek. Ott Skorzeny is félt, hiszen sok piszkos ügyhöz volt köze (ezeket önéletrajzában furcsamód csak érintőlegesen említette...) és nem árt megemlíteni még valakit, akinek ugyancsak volt félnivalója. Bár remélte, hogy amit ő tett, arról nem kerülhetnek elő terhelő adatok. Juan Perón argentin ex-elnök, miután elűzték otthonról, most Spanyolországban élt emigrációban. Csak abban reménykedhetett: nem kerül nyilvánosságra semmi abból, amit 1945 májusa után tett a nácikért Argentínában. Értelemszerűen erről nem létezhettek iratok, amiket 1945. április végén vagy május első napjaiban süllyesztettek volna a Toplitz-tóba. Viszont mit tesz, ha előkerülnek Himmler vagy az SS szervezeti iratai arról a gazdasági tevékenységről, amit a hírhedt tömeggyilkos szervezet Argentínában eszközölt már évekkel a háború vége előtt...? Ha a világ megtudja, már akkor is milyen erősen támogatta Hitleréket? Ezek után nem lehet csodálnunk, hogy vagy száz erősen érintett - vagy attól tartó - tehetős német polgár, hivatalnok, üzletember és emigráns nyúlt bele a szálakba. Minden vonalon erőteljes, de csöndes és a külvilág által nem is sejtett akciókba lendültek és nem kellett sokáig várniok a sikerre. 1959. augusztus 16-án - addigra összesen csak hat láda hamis pénz és az a bizonyos aktákkal teli láda került elő - rávették a „Stern" kiadóját, hogy többé ne támogassa pénzügyileg a kutatást, sőt a sajátos tutajostavi expedíciót vonják vissza. így is történt és az első legális, nagy nyilvánosságot kapott expedíció ezzel véget is ért. Nézzük meg, mi is történt ezekkel az aktákkal?

Hát bizony éppen olyan felemás sorsuk lett, mint számos más bizonyítéknak a náci korszakból. Először is azt közölték, hogy mindent jegyzőkönyv szerint adtak át az osztrák hatóságoknak - hiszen a Toplitz-tó Ausztria önálló köztársaság területén található. A hatóságoknak joguk van mindenhez, amit országuk területén találnak. Csak az a baj, hogy amikor később napvilágra került a jegyzék, kiderült: nem sorolták fel tételesen az összes iratot, amit abban találtak. Ráadásul utólag vált világossá, hogy nem minden láda kinyitásánál voltak jelen osztrák állami tisztviselők. A B-9-es láda felnyitásánál ugyan ott volt egy grazi rendőrtiszt, ennek ellenére a listákon végül is csak körülbelül feleannyi súlyú irat szerepel, mint amennyiről kezdetben beszéltek. Hová tűnt a többi...? Ráadásul később a német kormány elkérte az akták egy részét a bécsi hatóságoktól, akik természetesen szolgálatkészen átadták azokat - hiszen nekik csak púp volt a hátukon és nem sok kedvük volt foglalkozni ezekkel a botrányos iratokkal. Amelyek mellesleg abból az RSHA-ból származtak, amit a háború és a Harmadik Birodalom létezésének utolsó három éve alatt egykori honfitársuk, Ernst Kaltenbrunner irányított... Hogy mi lett végül az aktákkal, kevéssé tudható. Amit a németek átkérettek, azok irattárba süllyedtek. Biztosan kellő erők gyakoroltak nyomást az illetékesekre, nehogy nyilvánosságra hozzák azokat. Hasonlóan csönd lett a Bécsben maradt papírok körül is. Így aztán az egész, első toplitzi expedíció szétfolyt a semmiben.

A tó titka

Meg kell említenünk, hogy az 1959-es - és későbbi! - nagy ijedelemnek és titokzatoskodásnak volt még egy oka. Erről persze sokkal kevesebb szó esett, mint bármi másról. Könyvünkben szó volt már arról, hogy a náci kincsek egy részével történt valami már a háború vége előtt is. Vagyis akkor, amikor azok még osztatlanul és minden kétséget kizáróan, csak és egyedül a nácik kezében voltak. Bizonyos nagymenők és kevésbé híres főemberek magáncélra pénzt és aranyat mentettek át Svájcba. Ez a gyakorlatban úgy zajlott, hogy megbízható alárendeltjük vagy barátjuk ment át az alpesi semleges országba és bankszámlát nyitott jelszóra, számra. Senki sem tudhatta, hogy igazából ki a számla tulajdonosa. Köztudottan ilyesmit mind a mai napig megenged a svájci jog - ez egyike azon pénzügyi sajátosságoknak, amelyekről a svájci állam nem hajlandó lemondani. Hiszen emiatt rengeteg pénzt hoznak az országba az egész világból és ott fektetik be. Sejthetően ezeknek kilencven százaléka nem „tiszta" pénz, bűnözésből vagy más illegális üzletekből származik. Ez különben mindmáig az egyik legnagyobb akadály ahhoz, hogy Svájc az egyesülő földrész, az Európai Unió tagállama lehessen, ahol az efféle praktikákat nem tűrik el. Ekkor, de főleg 1944 őszén és telén - amikor már csak az igazán elvakult nácik nem látták a közelgő véget és szinte totális pusztulást - mondhatni tömegesen indultak a megbízottak Bernbe, Zürichbe, Baselbe és más svájci városokba. Több ezer, egyes becslések (mert csak azokra hagyatkozhatunk) szerint tíz-tízenkétezer új számlát nyitottak ekkor. Némelyikre aztán gigantikus összegek és értékek érkeztek. Nagyon sokan béreltek széfeket is a svájci bankfiókok épületében, de nem kicsi, levélszekrény-méretüeket, hanem olyanokat, amelyekbe kisebb ládák, dobozok is befértek. Nem kétséges, hogy ide aranyrudakat, arany- és ezüst ékszereket, esetleg öntött ezüst-tömböket, platinát és drágaköveket rejtettek. A nácik úgy számítottak, hogy akár győz a Birodalom, akár veszít - ezek az értékek megvárják őket ott. Arra persze kevesen számítottak közülük, hogy a jövendő győztesek bíróság elé állítják őket, és a szokatlan per netán halálbüntetéssel is végződhet. Nos, ezek az emberek nagyon sokat mentettek oda. De nem csak magánszemélyként, hanem intézményük nevében is nyitottak számlákat és ömlesztették a zsákmányolt vagyont. Persze ezeket is magánszámláknak álcázták, ami a pénzt, értékeket fogadó szenvtelen svájciak számára teljesen közömbös volt. Így érték el, hogy az SS-nek több tucat intézményes számlájára áramlott mindaz az érték (a németországi egésznek persze így is csak kicsiny része), amit a koncentrációs táborok lakóitól szereztek így vagy úgy, és amit a megszállt országokban raboltak, harácsoltak össze. Ide áramlott ezenfelül az SS és más német intézmények külföldön keresett tőkéje, az ipar- és kereskedelmi vállalatok, a külföldön vásárolt és működtetett bankok profitja. Többek között ez volt az oka, amiért a náci vezetés minduntalan lebeszélte Hitlert Svájc megtámadásáról és elfoglalásáról - még akkor is, amikor a kis hegyi országot minden oldalról körülfolyta a fasizmus, hiszen a mostani Ausztria és Franciaország is náci megszállás alatt volt, Olaszországot pedig a szintén fasiszta Mussolini uralta. 1945 tavaszára a probléma abban csúcsosodott ki, hogy a nagy vereség után kinek lesz joga rendelkezni e vagyonok fölött?

Nem csak arról volt szó, hogy ez a vagyon egyszerűen semmi máshoz nem hasonlítható, hatalmas értéket képviselt. Hiszen megosztották, különféle számlákra tették vagy folyt be, tehát egyetlen vezető nem is tarthatta kezében az Összest. Ennek ellenére például Himmler - aki a maga szerény szellemi erejével is sejtette, hogy a Führernek hamarosan vége lesz és vele porba hullik a Birodalom is - bizonyíthatóan készített egy listát azokról a svájci számlaszámokról, amelyekhez ily módon köze volt és amiből remélte, hogy a háború után talpra állíthatják a német népet. Mert ne feledjük - ezeknek a Hitler elől is titkolt üzleti tranzakcióknak és kimenekített tőkének volt egy ideológiája is. Mégpedig az, hogy ha a Birodalom súlyos csapást szenved, de talpon marad - akkor ezek az összegek majd megmenthetik, segítik talpra állítani a hadsereget, a hadigazdaságot és az országot (ebben a sorrendben, ami szintén árulkodik valamiről). Ha viszont nem sikerül - gondolkodtak magukban az urak - akkor legalább a saját túlélésüket és eltűnésüket biztosítják belőle. Ám most ugorjunk előre 1959-be, amikor az első Toplitz-tavi expedíció ügyködött. A bajba került és félős urak attól tartottak: a B-9-es ládából előkerülnek majd a svájci bankszámlák listái a pontos számlaszámokkal! Ettől már több ok miatt is tartaniok kellett. Egyrészt azért, mert éppen ők alapították ezeket és az SS vagy az RSHA belső irataiban ez is szerepelhetett, hiszen ott feljegyeztek minden ilyen tényt, hogy később is tudható legyen, ki melyik számlát alapította, melyikért felel, mikor mennyit tett be. De ez csak az egyik ok volt. A másik: nemegyszer ezek az urak még a háború vége felé (amikor Hitler veresége már biztosnak látszott), vagy később megdézsmálták ezeket a számlákat. Hiszen ők ismerték a számjelet, a jelszavakat, kódokat, a pénzhez bármikor hozzáférhettek. Most felmerült a veszély, hogy mindez kiderül és akkor nekik így vagy úgy veszniök kell. Még az lesz a legjobb eset, ha itt hagyva csapot-papot gyorsan Latin-Amerikába menekülnek maguk is. Pedig ez az ötvenes évek végén már nem volt jellemző, éppen ellenkezőleg: 1959-re még a Dél-Amerikába emigrált kisebb nácik közül is sokan visszatértek Németországba. És a félelem okainak még mindig nincs vége. Feltételezhetjük teljes joggal, hogy a privát szempontokon túl léteztek „hivatalos", vagy mondjuk így: „intézményesen ideológiai" okok is, amelyek miatt egyesek enyhén szólva nem örültek a felfedezésnek. Ezek olyan jobboldali erők és személyek mentén éltek tovább, akik még nem adták fel a náci eszméket. Tizennégy évvel a háború után ezek az emberek még működtették a bajtársi szövetségeket, az „üldözöttek" társaságait, náci folyóiratokat és könyveket adtak ki (nem Németországban, mert ott ezt mindmáig a legszigorúbban tiltják). Fennáll a gyanú, hogy ezek az erők még akkor is néhány ilyen, előzőleg jól feltöltött svájci bankszámláról gazdálkodtak. Ha most kiderül a pénzek eredete, ők is bajba kerülhettek és nem tudták volna tovább finanszírozni ezt a tevékenységet. Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy 1949 után a „náci" jellegű akciók - pl. a zsidó temetők meg-becstelenítése és neonáci szervezkedések, tüntetések - mögött javarészt nem is ezek a gyenge kis szervezetek, hanem a kelet-német Stasi, a moszkvai irányítással működő kelet-német titkosszolgálat állt, mint arra 1989 után fény derült... Bizony mindezek miatt még arra is gondolni kellett a kutatóknak, hogy a salzkammerguti tavak és régi bányák körül nyüzsögve akár gyilkosokkal is szembekerülhetnek. Elég komoly veszteségek érhettek volna egyeseket, ha több irat kerül elő, és ezért néhányan biztosan ölni is készek voltak. De azért ne essünk túlzásokba - nem úgy működött itt a dolog, mint az egyiptomi királysírok esetében állítólag létező „fáraók átka". De ha valakiknek az egész addigi életét, jó hírét, presztízsét és anyagi jólétét, netán szabadságát fenyegették a leleplezések - számolni kellett azzal, hogy ezek az emberek akár külön-külön, akár együtt képesek lennének drasztikus „önvédelemre" is. Ilyen értelemben tehát nem volt veszélytelen lemerülni a Toplitz-tó sötétzöld vizébe legalább 80 vagy 120 méterre... Talán mondani sem kell, hogy nem csupán abban a tóban gyanítottak -joggal - elsüllyesztett értékeket. Az egykori „Alpesi Erőd" számos helyén nemcsak a háborút követő hetekben, hanem később is el-elterjedt a pletyka, hogy láttak különféle embereket arrafelé járni, szerszámokkal ügyködni, keresgélni. Így például már 1945 júniusában a Toplitz-tóhoz nem túl messze eső Grundl-tó mellett is láttak idegeneket, akik a parton csákánnyal, lapáttal dolgoztak. Valamivel később az ismeretlenek a tavon is feltűntek. Szemtanúk szerint valamilyen szerkezetet emeltek ki a tóból, és kisebb tartályokat is felhoztak, majd eltűntek. Mire a lakosság - el kell ismerni, nem túl nagy kedvvel és főleg nem sietve - bejelentést tett az amerikai megszálló hatóságoknál és azok a helyszínre érkeztek, persze már rég nem találtak ott senkit. Az odaküldött titkosszolgálati személyek hiába nyomoztak a környéken, senkit sem leltek fel.

Viszont 1946 elején újabb különös eset történt. Két „síelő" holttestét találták meg a tavak közelében. Az egyiknek még a hasa is fel volt hasítva, feltehetően megölték őt is, a társát is. Tudni kell ehhez, hogy Ausztriának az a hegyvidéke télen több hónapig magas hó alatt található, a tavak vizére pedig vastag jégréteg fagy. Ezért egy-egy „síelő" felbukkanása önmagában nem feltűnő, hiszen elég sokan járna oda e téli örömökért. Ámde 1946-ban, alig fél évvel a háború befejezése után efféle idegenforgalomra senki sem számított. Különösen azután, amikor nem messze onnan, ahol a két holttest feküdt, felfedeztek egy sértetlen kis felderítő repülőgépet. A Fieseler-Storch típusú gépet a német hadsereg felderítő és futárgépként használta, fegyverzete nem volt. Ezt a gépet a környékbeliek 1945 májusáig gyakran látták erre repülni és úgy tudták, hogy Berlinből, Hitler főhadiszállásáról hozott különféle utasításokat és anyagokat. Anyagokat...? Feltehetően kincseket szállított. Nos, a két meggyilkolt férfi egyike a háború alatt ennek a gépnek a pilótája volt! Csak sejthetjük az összefüggéseket. Talán a gépben volt még egy szállítmány, nagy értékű valuta vagy drágakő, esetleg arany, ami már túl későn érkezett és nem juthatott el egyik rejtekhelyre sem. Az ex-pilóta nyolc hónapig lapult valahol, aztán úgy érezte, egy cinkosával 1946 februárjában a ritkán lakott és a nagy hóban amúgy sem sokat mászkáló helybeliek szeme elől elbújva megkeresi az otthagyott gépet és kiszedi belőle a kincset. Vagy ezek a „kincsek" sokakat kompromittáló fontos iratok lehettek...? Mindenesetre az egyik férfi - nem a pilóta, hanem a társa - hasa fel volt hasítva, mintha az illető lenyelt volna valamit, de a másik megölte őt, felvágta a hasát és kiszedte azt belőle...? Mert-hogy a pilótának csak az ujjai voltak véresek, semmi más. Bármi is volt az a tárgy, eltűnt. A nyomozás során megállapították, hogy volt a dologban egy harmadik személy is, akinek nyoma veszett. Mindkét férfi a toplitzi haditengerészeti kísérleti kutatóintézet szolgálatában dolgozott a háború végéig, a futárgép pedig sértetlen volt és üzemanyaggal is feltöltötték. Nos, miről lehetett itt szó? Talán nem is kincsekért jöttek vissza az egykori érdekeltek, hanem valamilyen tervrajzért? Amit az ismeretlen harmadik megszerzett tőlük és már a negyvenes évek végén ez a találmány megjelent valahol, valamelyik ország haditechnikájában, fegyverében...? Említettük korábban, hogy az Altaussee-tóba is elsüllyesztettek a nácik „valamit". Nos, amint az várható volt, egy idő után ezért is visszajöttek valakik. 1949-ben hat férfi - feltehetően egy földalatti mozgalom tagjai, „akik számára a háború még nem ért véget", vagyis fasiszták voltak - teherautókkal és különleges eszközökkel bukkantak fel egy napon a tó partján. Nagyon ügyesen és gyorsan dolgoztak. Mielőtt még bárki értesítette volna akár az osztrák vagy a megszálló amerikai hatóságokat - sebesen kiemeltek néhány ládát, feltették a kocsira és eltűntek. Mindebből sejthető, hogy volt gyakorlatuk az ilyesmiben, de még inkább az, hogy pontosan tudták, hol kell keresgélniük, lemerülniök. Vagyis legalább egy közülük ott lehetett, amikor a ládákat a tó vizébe süllyesztették négy évvel korábban. Alig egy évvel később furcsa „hegymászó-baleset" történt a már említett harmadik, gyanúk szerint szintén kincset rejtő tó, a Grundlsee közelében. Egy közeli hegycsúcson portyázott két állítólagos „turista" és „alpinista". Mindketten hamburgi mérnökök voltak, ám kiderült, hogy a háború alatt ők is a toplitzi „csodafegyver-készítő üzemben" dolgoztak. Az egyik soha ki nem deríthető körülmények között hatszáz méteres mélységbe (!) zuhant és természetesen életét vesztette. A másik férfi véletlen balesetre hivatkozott és rövid vizsgálati fogság után elengedték. Vajon mi volt a háttérben? Ők is egy rejtekhelyet kerestek, és csakugyan rosszul jártak? Vagy összevesztek a megtalált, vagy még meg sem talált kincsen és az egyik végzett a másikkal? Nem árt, ha tudjuk: a megmaradt „alpinista" aztán kilenc évvel később, vagyis 1959-ben ott bábáskodott a Toplitz-tavi expedíció körül is. Talán arra számított, újabb tervrajzok kerülnek elő a víz alól és azok pénzt hozhatnak neki, nekik? Vagy csak régi élményeiről, a ládák elrejtésének körülményeiről mesélt a „Stern"-expedíció vezetőjének? Időrendben tovább haladva ismét halottakra bukkanunk. 1952-ben a Toplitz-tó partján két meggyilkolt személy holttestét találták a helybeliek. Előrebocsátom, hogy soha nem derült fény a tettesek kilétére. De nyilvánvalóan köze lehetett az esetnek a múlthoz, annak is egy bizonyos időszakához - mert később az azonosítás során megállapították: a két szerencsétlen férfi SS-katonaként vett részt 1945-ben a kincsek elsüllyesztésében...! 1953-ban egy osztrák búvárcég alkalmazottai jelentek meg a Toplitz-tó partján. Azt állították, megbízást kaptak a kutatásra. De később úgy tűnt, semmilyen hivatalos megbízást nem tudnak felmutatni. Hogy ki lehetett a nem-hivatalos megbízó, az titok maradt. De többen a még mindig létező illegális fasiszta mozgalomra gondoltak. 1954-ben is leltek nyomokat mindhárom gyanús tó körül. A közeli Bad Ischl és Altaussee erdeiben olykor kincskeresők nyomaira bukkantak. Hogy azok valóban találtak-e valamit és csak az üres

gödröket hagyták-e hátra, nem tudni. Hónapokkal később az egyik frissen kiásott gödör mellett egy széttört láda maradványait is megtalálták. Valaki tehát célhoz ért - ám sejthetően az olyan gödör, amelyben csak egy láda lapult, nem lehetett náci rejtekhely. Inkább egy magánszemély rejthette el ott kincsét. Ilyen gödröket - újabb ládák nyomaival - még 1958-ban is találtak. A jelek arra mutattak, hogy ezek a csoportok szakértőkből állottak. Fémkeresőkkel - vagyis katonai aknakeresőkkel - dolgoztak, mert tudták, hogy a kincsek értékesebb részét fémládákban hozták erre a vidékre. Vagy pedig azért (is), mert aranyat, nemesfémeket kerestek. A hatóságok munkáját megnehezítette az is. hogy az immár 10-15 éve terjengő pletykák és olykor megjelenő bombasztikus újságcikkek hatására hétvégenként amatőr kincskeresők is „begyűrűztek" a környező erdőkbe. Ezek tavasztól őszig olykor kutatóárkokat is ástak, vagy lemerültek a hegyi tavak hideg vízébe, ami rendkívül balesetveszélyes volt. Ezek az amatőrök felbukkantak még a leglehetetlenebb, legnehezebben megközelíthető helyeken is. Ráadásul fennállt a veszély, hogy ha valahol felelősségre vonnák az igazi, érdekelt, tudatos kincskeresőket - majd azok is egyszerű amatőröknek álcázzák -mondják magukat és senki sem tehet ellenük semmit. Eltekintve valami minimális, erdőrongálásért kirótt pénzbüntetéstől. 1955-ben ismét találtak a környéken egy halottat. Ez is állítólag a magasból zuhant le - ám ahol feküdt, nem volt fölötte magasabb tereppont. A helybeliek már előző éjjel láttak bolyongó fényeket a hegyen - az illető, egy német mérnök, nyilván csak maga ismerte jelek alapján lámpafénynél kereste a terepazonosító pontokat, hogy valamilyen kincsre leljen. Talán tudott is valamit, netán ő maga rejtett el valamit még a háború alatt...? Minden jel szerint meggyilkolták. Tehát csak ő hitte, hogy egyedül jött. Valakik követték - talán már Németországból - és itt végezlek vele. Sok lehetőség merül fel. Az egyik tagja volt egy nagyobb csoportnak, amely együtt őrizte a kincset, és amikor otthonról elutazott, utánajöttek és végeztek vele. De az is lehet, eleve nem volt egyedül és miután megtalálták a kincset, társa vagy társai végeztek vele és maguk mentek el a kinccsel. Nem csak ennyi furcsa haláleset történt a három tó környékén és az elhagyott sóbányákban sem. Nem csoda, ha az 1960-as évekre már Salzkammergut egész vidékén valamiféle átokról suttogtak az emberek. A néphit könnyen teremt legendákat, különösen ha huzamosabb időn keresztül több tény látszik bizonyítani azok igazát. Márpedig mi itt fentebb egyáltalán nem is soroltuk fel az összes gyanús halálesetet. Volt néhány legális próbálkozás is. Az osztrák hatóságok 1962-ben engedélyt adtak az Altaussee-tó átkutatására előbb egy nyugat-német, aztán egy osztrák csoportnak is. Ilyenkor mindig tartózkodott a helyszínen egy-egy osztrák megbízott, felügyelő is, aki általában a csendőrség vagy a közbiztonsági rendőrség tisztje volt, és jól ismerte a környéket is. Kezdetben nem lehetett tudni, az a fiatal német könnyűbúvár, aki 1963 október elején egy éjszaka egyedül evezett ki a Toplitz-tóra és búvárfelszerelését felöltve alámerült - kinek a megbízásából cselekedett? A háttérben kik álltak és támogatták, biztatták? Vagy csak maga szerette volna felderíteni a kincsek hollétét? És ha így is volt, vajon miért nem nappal tette ezt a vakmerő lépést, amely lám, tragikusan végződött? Tény, hogy történhetett vele valami, mert már csak holtan került elő a mélyből. Ám ekkor már nyomozás indult és érdekes összefüggésekre, valamint személyekre derült fény. A szombatról vasárnapra virradó éjszaka után a tó hamarosan felvetette a szerencsétlen könnyűbúvár testét. Megállapították, hogy egy felfújható gumicsónakon evezett ki a tóra és nem volt ittas. Miután kissé „megkaparták" a tóparton tanyázó „turistákat", kiderült, hogy a 19 éves Alfréd Egner müncheni búvár nem egyedül jött a Toplitz-tó mellé. Az ügyre szerfölött jellemző társakra leltek az osztrák csendőrnyomozók. Három másik német férfi került horogra, az egyik az egyik náci titkosszolgálat tisztje volt 1945-ig, a másik kettő részt vett a Naujocks-féle hamispénz-előállításban. Ez utóbbi akcióról mi külön nem szóltunk könyvünkben - nem tartozik annak témájához - de mint észrevették, a mittenwaldi és egyéb kincsekben, az elásott vagy vízbe, bányákba süllyesztett ládák tartalmában minduntalan előfordultak ezek a milliószámra gyártott hamis bankók. Sajnos felmerült annak lehetősége is - amit persze a kelet-németországi rezsimhű sajtó felső (értsd: moszkvai) sugalmazásra írogatott: hogy Egner az előző napokban számos ládát felhozott már ennek a három férfinak és csak akkor született a döntés: végeznek vele - amikor már sokat tudott. Így akartak volna megszabadulni egy kellemetlen tanútól - döngölték olvasóik fejébe a kommunista lapok. A valóságban ez egyáltalán nem igazolódott be. A három kegyetlen fasiszta elvágta a biztosítókötelet és a szerencsétlen férfi a tóba fulladt - mondják. Könnyű volt ezt elhitetni olyan közönséggel, amely - 1963-at írtak - igazából csak a nyugatnémet tévében, vagy ott sem láthatott még könnyűbúvárokat. Nem tudhatták, hogy ezek nem olyan búvárok, akik nehéz felszerelésben

merülnek és fentről kapják az oxigént... A könnyűbúvárnak először is nincs biztosítókötele, legfeljebb -éjszakai merülésről lévén szó - egy olyan zsinórja, amely mentén visszatalál a sötétben a felszínen várakozó csónakhoz. így ezt elvágni nem érdemes, de ha mégis megtennék, az nem okozhatná a búvár vesztét. Hiszen felfelé a legnagyobb sötétben is igyekezhet a búvár, felmerülhet a felszínre és ott levegőhöz juthat, kiúszhat a partra. Az sem állja meg a helyét, hogy azért végeztek volna a férfival, „mert túl sokat tudott". Lényegében szinte csak annyit tudhatott ő is, mint bárki más, aki azokban az években olvasta a lapokat és emlékezett még a „Stern" riportereinek és búvárainak négy évvel azelőtti kalandjaira. Köztudott volt, hogy a Toplitz-tóban a nácik által oda süllyesztett „kincsesládák" nyugszanak. Az a tény, hogy a könnyűbúvár előzőleg már esetleg felhozott néhány ládát, nem nyert megerősítést. Ha mégis így történt, akkor még kevésbé áll meg a vád. Hiszen köztudott volt, hogy a nácik közel 30 ládát süllyesztettek a tóba, a „Stern" emberei pedig mindössze hetet hoztak fel. Tehát vagy húsznak kellett odalent lennie. A három ex-kémnek az volt az érdeke, hogy Egner minél több ládát hozzon fel. Történhetett az is, hogy Egner felmondta az együttműködést és el akart menni. A három idősebb és ravaszabb cinkostárs tudta, hogy ebből baj lesz - hiszen ők maguk mondták el a fiatalembernek, pontosan hol található a kincs. Így nem csak kisded expedíciójuk dőlt dugába, de ráadásul azzal is számolniok kellett, hogy Egner egy-két év múlva másokat vezet ide, ismerteti velük a helyzetet és egymaga vagy más búvárok társaságában felhozza a ládákat. Amelyek nagyon érdekelték például a négytagú expedíció vezetőjét, bizonyos Georg Freibergert. Aki az Abwehrnek, a náci katonai titkosszolgálatnak dolgozott. Ezt Canaris admirális vezette. Az a Canaris, akiről évtizedekkel a háború után bebizonyosodott, hogy már 1935-től (amikor is január 1-én Adolf Hitler választása alapján, az ő utasítására átvette a szervezet vezetését) folyamatosan az angoloknak dolgozott és nemegyszer bizony saját ügynökeit fogta vissza az igazán ártó cselekedetektől, vagy éppenséggel hagyta őket lebukni Nyugaton, mert mint brit ügynöknek ez is egyik feladata volt... Nos, Freiberger aligha sejtette, hogy 1940-ben éppen a főnöke adta őt fel a nyugati szövetségeseknek. Freiberger éppen Svájcban bukott meg egy veszélyes akció közben, elítélték és csak 1952-ben, hét évvel (!) a háború vége után került vissza Nyugat-Németországba. Egner holttestét kiemelték a vízből, felboncolták és... nem derült ki semmi. Legalábbis gyilkosságra utaló jelek nem voltak. Valóban volt egy kötél, amit a laboratóriumi vizsgálat szerint valaki elvágott - de ez önmagában nem okozhatta a búvár halálát. Viszont az ügy által felvert hullámokat meglovagolva az osztrák hatóságok is léptek. Kihasználva a „szörnyű halálesetet" először is 1963. október közepén lezárták a Toplitz-tó környékét. Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy ez a lezárás „légmentes" volt. Ugyanis nem csupán a szárazon, hanem a levegőben is alkalmaztak „zárat". Helikopterekkel akadályozták meg, hogy a szenzációra lecsapó újságírók szintén helikopterekkel repüljenek be a vidékre. Több száz osztrák csendőr kordont állított fel a hegyes-erdős, vad vidéken, ahová - mint emlékszünk rá a háborús évekből - csak egyetlen, könnyen ellenőrizhető út vezetett. Persze ez egy demokratikus ország volt, ezért csaknem száz (!) hazai és külföldi újságírónak engedélyezték a kordon átlépését. Így aztán á világ tudomást szerezhetett arról, mi is történik a fiatal könnyűbúvár halálának nyomozása körül. Ám az már nem tudta érdekelni az újságolvasókat és tévénézőket, ami a következő hónapokban történt. Ugyanis - ki tudja, miért? - a kordon októbertől decemberig fennmaradt. Többféle verziót beszéltek és írtak akkoriban. Az egyik változat szerint megtalálták a tó mellett elrejtve a Freiberger-csoport által előzőleg kiemelt ládákat. Mások úgy vélték, hogy ezt a csaknem két hónapos akció során az osztrák hatóságok emeltették ki saját búváraikkal. Mindenképpen állítólag tizennyolc láda került a felszínre, ezekben kizárólag hamis angol fontok, valamint nyomólemezek voltak, szám szerint 30, a másik változatban 34 darab. Kicsi az esély arra, hogy Egner, ez a tizenkilenc éves fiatalember egymaga ennyi ládát tudott volna kiemelni oly rövid idő alatt. Hiszen egyedül volt, más búvár nem segítette - ezzel azt akarjuk jelezni, hogy nagyon sokszor kellett lemerülnie előbb azért, hogy ráleljen a ládákra, másodszor pedig azért, hogy azokra egyenként ráerősítse a felhúzó-köteleket. Amennyire tudjuk, a Freiberger-csoport túl rövid ideig tartózkodott a tó mellett ahhoz, hogy ezt véghezvihesse. Arról nem is szólva, hogy ennyi láda kiemelése, az ezzel kapcsolatos nyüzsgés, a technikai eszközök igénybevétele stb. hamar feltűnt volna ott, ahol elég sokan „turistáskodtak" akkoriban. Van egy logikai érv is. Minden forrás azt állította 1945 májusától kezdve, hogy a Toplitz-tóba a nácik minimum 25, maximum 28-30 ládát süllyesztettek. Számoljunk minimummal és maximummal. Az előbbi esetben 25 láda volt, a másodikban 30. Nos, a „Stern-expedíció" felhozott 7 ládát, és ha Egner (vagy az osztrák kutatók a következő hetekben) felhoztak volna 18 ládát, akkor

az összesen éppen 25 ládát tesz ki. A logikai buktató a következő: ha igaz a Freibergerék által felhozott tizennyolc láda története - akkor a következő évtizedekben miért kockáztattak még oly sokan és miért merültek le, miért terveztek újabb és újabb merüléseket, expedíciókat a többi láda kiemelésére? Hiszen elvileg már csak - a legjobb, optimális esetben is - mindössze 3-5 láda maradhatott volna a tó fenekén...! Ezért némileg visszafogottan kell kezelnünk az 1963 késő őszén felhozott ládák ügyét. Annál is inkább, mert már októberben is kockázatos lemerülni a Toplitz-tóba - ott ugyanis addigra bármelyik napon beállhat a tél. A magas hegyek között igen zord az időjárás október és április vége között. A tó vízének hőmérséklete pedig enyhén szólva nem ideális, hamar be is fagy a felszín. Nem véletlen, hogy az igazi merülő expedíciók Toplitzban mindig július-augusztusban zajlottak. Azt sem feledhetjük el, hogy más „kincsek" is rejtőztek (és máig rejtőzhetnek) a tóban. Két dologról kell itt szót ejteni. Az egyik: olyan műszaki tárgyakat és leírásokat, alkatrészeket stb. is elsüllyesztettek a tóban, amelyek azt bizonyították volna a szövetségesek számára, hogy a németek már milyen messzire jutottak egyes haditechnikai csúcstermékek előállításában. Ezért azonban aligha érdemes húsz évvel később emberéleteket kockáztatni! Hiszen a világban elért és alkalmazott haditechnika 1963-ra messze túllépett azon, amit a németek 1945 tavaszára bármilyen téren is elérhettek - beleértve az atom-technikát is. Bizony ki kell mondani kereken: bármit is emelnének ki a tóból, az már csak múzeumi érdekesség lehetne. Ezért inkább a másik dologra szavazunk. Arra, hogy míg manapság mindenki az elsüllyesztett hamis fontokkal vagy „haditechnikával" foglalkozik a Toplitz-(és a többi Salzkammergut-vidéki) tóval kapcsolatban - addig a valóságos helyzet egészen más. Itt aranykincsek lapulhatnak! Hiszen kicsi az esély arra, hogy éppen ezt a rejtekhelyet hagyták volna ki azok, akik saját és a náci állam kincseit rejtették el 1945 tavaszának oly viharos és számukra nyilván emlékezetes heteiben. Az egész környék tele volt műkincseket rejtő sóbányákkal, kincsesbarlangokkal, földbe ásott és víz alá rejtett aranyrudakkal, összelopott nemesfémekkel, drágakövekkel... Hát miért éppen a Toplitz-tó lett volna az a kivételes hely, ahová csak hamispénzeket vagy iratokat süllyesztettek? Ki kell jelentenünk, hogy mások is süllyeszthettek ide kincseket, amely akciókról nem is tudunk. Könnyen meglehet, hogy ezek az emberek még 1945-ben meghaltak, vagy sokéves börtönre ítélték őket. Vagy kénytelenek voltak különféle földalatti, illegális módokon Dél-Amerikába menekülni és túl kockázatos volt visszajönniök a kincsért még tíz-húsz vagy több évvel később is - hiszen körözésük folyamatosan érvényben volt. Felismerhették, beárulhatták, letartóztathatták őket. Ezen okok miatt szerintem könnyen feltételezhető, hogy sokan csak sejtettek, néhányan pedig tudtak is valamit a Toplitz-tó kincseiről. Természetesen, amit most itt leírunk, az ugyanúgy érvényes más salzkammerguti tavakra is. Nem kell regényírónak lenni ahhoz, hogy az ember elképzelje, mi minden történhetett. Még a biológia ismerete és a matematikai valószínűségszámítás is segítségünkre siethet. Mert próbáljuk meg a dolgot ilyen összefüggésekben nézni: A nácik bukásának heteiben több ezer ember gyűlt össze az „Alpesi Erődben", a bajor és tiroli, akkor jogilag is közös határvidéken. Ez tele van szinte megközelíthetetlen hegyekkel, szakadékokkal, tavakkal, régi bányákkal, barlangokkal. Ne feledjük, akkor ez a vidék nem úgy nézett ki, ahogyan ma. Most télen-nyáron rengeteg turista jár erre, nyáron kirándulnak, pihennek a tavak mellett, télen síelnek, stb. Kiépített műutakon roboghatnak és mindenütt vendéglők, szállodák, csónak- és szörfkölcsönzők várják őket. Télen sífelvonók állnak a rendelkezésükre... De ugorjunk vissza képzeletben 1945 tavaszára. Jusson eszünkbe, hogy amikor április végén Pfeiffer ezredes tisztjei az éjszaka leple alatt elásták a kincseket a hegyekben, még hó borította a vidéket, sőt az májusban is megmaradt a magasabb tájakon. Az „Alpesi Erődben" akkor nem voltak műutak és az idegenforgalmi infrastruktúra csak nyomokban létezett. Elhagyatott vidék volt a Toplitz-tó környéke is. Vagy 200 ezer német katona, javarészt a Wehrmacht és a Waffen-SS tagjai ütöttek tanyát a vidéken. És jött az a sok ezer náci „közepes" és magasabb hivatalnok, SS-tábornok és még magasabb rangú főember, akik mind vesztüket érezték. Senki sem jött üres kézzel - de mindenki üres kézzel ment el innen! A legtöbben hadifogságba (és onnan börtönbe, esetleg az akasztófa alá, mint maga az „erődparancsnok", Kaltenbrunner) vagy külföldre menekültek. Néhányuk esetében szinte kézzelfoghatóan bizonyítható, hogy később visszajöttek erre a vidékre és sikerült kivinniök a kincseiket (pl. Otto Skorzeny), sőt néhányukat azzal is gyanúsíthatunk, hogy nemcsak a sajátjukat vitték el, hanem a nagyobb közös rejtekhelyekről azt is, ami a többieké, vagy éppenséggel a náci államé volt előzőleg. Feltehető, hogy a sóbányákból és más rejtekekből vittek kincseket Dél-Amerikába, Spanyolországba, Portugáliába és főképpen a közeli Svájcba is. Végső soron kimondható: az egykori virtuális „Erőd" területén mind a mai napig sok kincs rejtőzhet. Ezek száma természetesen egyre fogyatkozik. Egyrészt azért, mert előkerülnek, vagy

titkokban kiürítik őket, vagy mert megsemmisülnek, elsüllyednek a tavak iszapjában, földmozgások következtében kerülnek a talaj alá, süllyednek el máshová, mint ahol addig voltak és így megtalálhatatlanná válnak még a beavatottaknak is. És azért arra is gondolni kell, hogy számos rejtekhelyet kiürítettek már az esetleg szerencsével járó amatőrök is! Akik nem verték nagydobra a leletet, csöndben elosontak a talált kinccsel és szép lassan felhasználták, tisztára mosták azt. Ne feledjük, volt olyan náci csoport vagy személy, amelyek vagy akik régi, ritka, muzeális értékű éremgyűjteményt vagy bélyeggyűjteményt vagy más hasonlóan értékes tárgyakat rejtettek el arrafelé. Nem is szólva a sok festményről, szoborról, kisplasztikáról, platináról és más nemesfémekről. Térjünk vissza 1963 őszére, a Toplitz-tóhoz. December közepén a hatóságok bejelentették, hogy átfésülték a tó fenekét. Persze ezt ne vegyük szó szerint. A Toplitz-tó elég nagy kiterjedésű, csak a fenék felszíne fél millió négyzetmétert tesz ki. Ehhez képest az osztrák csendőrség figyelői és búvárai hathetes intenzív munkával is csupán körülbelül 80 ezer négyzetmétert vizsgáltak át (saját bevallásuk szerint). Talán nem is kell ehhez hozzátenni, hogy akkoriban Ausztriának és az osztrák csendőrségnek - nyolc évvel a függetlenség visszanyerése, a négy nagyhatalom csapatainak 1955-ös kivonulása után - nem volt megfelelő felszerelése, sem szakemberei ahhoz, hogy azt a 80 ezer négyzetmétert is igazából, alaposan átkutassa. A fémkereső műszerek akkori csúcstechnikája sem lett volna alkalmas arra, hogy kimutasson minden fémtárgyat a tó fenekén. A csendőrségi könnyűbúvárok a novemberi, decemberi jéghideg vízben túl kevés időt tölthettek egyszerre, odalent sötét volt (sötétebb, mint a napfényes nyáron, hisz fentről jóval kevesebb fény szivárgott be és az sem hatolt le olyan mélyre, mint július-augusztusban). Ezért szigorúan logikai alapon sem fogadhatjuk el azt a két állítást, hogy a) 1963-ban kiemeltek volna 18 további ládát a tóból, b) átkutatták és már „sterilnek", üresnek találták a tavat. Még mindig ott lehetnek azok a ládák is - eltekintve a kincsektől - amelyekben kényes iratok lapulnak. Köztük lehetnek a svájci bankszámlaszámok. Mivel a svájci bankokban a huszonegyedik században (legalábbis annak elején) továbbra is érvényesek a régi szabályok, jó, ha elfogadjuk a dolgot: aki ma jelentkezik ezekkel a számokkal, az is megkaphatja az ott őrzött értékeket! És teljesen mindegy, ki az az illető. Éppen úgy kiadnák a náci kincset a kanadai ügyvédnek, mint a japán halásznak vagy az izraeli sofőrnek vagy az észt háziasszonynak. Csak közölje a jelszót, mondja be a számot, és máris rendelkezik mindazzal, ami azon a számlán van, vagy ami abban a széfben található. Ha értékpapír, talán már semmire sem megy vele, a legtöbb cég összeomlott és megszűnt létezni 1945 után. Ha arany, ezüst, drágakő, platina... bizony gazdag ember lesz belőle. Furcsa elképzelni, de igaz: még ma is nagyon sok érték lapulhat Svájcban, és csak ott. Mert más olyan országokban, ahová a nácik szintén kijuttattak kincseket és értékeket (pl. Írország, Spanyolország, Portugália, Törökország és számos latin-amerikai ország), ott ennyi ideig nem őrzik meg a banktitkot és az értékek azóta már így vagy úgy visszakerülnek a gazdasági körforgásba. Ámde a Toplitz-tó ügye még nem fejeződött be. Sokan elhitték, hogy 1963-bán kiszedtek a tóból gyakorlatilag mindent, ami értékes volt. Mint fentebb már céloztunk rá, feltehetően mégis azoknak van igazuk, akik az 1963-as „tizennyolc láda" című történetet nem hiszik el - merthogy tovább keresgélnek. A jelen idő nem tévedés. Amikor ezt a könyvet írjuk - 2000 tavaszán - már túl vagyunk számos zavaros epizódon. Nem csak a Toplitz-, de a többi környékbeli tavon is fel-feltűntek marcona vagy rejtélyeskedő alakok. Hoztak felszerelést is. Mivel általában száz méteres átlagmélységű hegyi tavakról van szó, hát elég komoly felszerelésre volt szükségük minden esetben. Nem lehet véletlen az sem, hogy már a ködbevesző múltban Totes Gebirge-nek, vagyis Holt-hegységnek nevezték el ezt a tájat. Csak nyáron, egy rövid, párhetes időszakban élvezhető itt a táj szépsége. A többi évszakban igen zord, kellemetlen, hideg és nehezebben járható a vidék. Még olyan kutató is akadt - a lelkes és valamiféle szponzoroktól (?) támogatott amatőrök közül, aki minitengeralattjáróval próbált a Toplitz-tó mélyére hatolni. Hogy milyen eredménnyel, arról nincs tudomásunk. 1999 végén azonban meglepő fordulat történt - állítólag. A Simon Wiesenthal Alapítvány fejezte ki érdeklődését a tóban rejlő iratok iránt: Nyilvánvaló, hogy a nácikat üldöző egykori koncentrációs táborbeli fogoly, Wiesenthal figyelme elsősorban az iratok felé fordul. Ez az ember az életét tette fel arra, hogy 1945 után szerte az egész világban felkutassa a szökött náci háborús bűnösöket és valóban, ezek közül több százat juttatott az igazságszolgáltatás kezére. Még azt is meg kell jegyeznünk, hogy 1945 áprilisában amerikai tisztekkel együtt maga Wiesenthal (akkor még fiatal emberként, de már a nürnbergi pert előkészítő bizottság nevében) járt ezen a helyszínen! Ő is ott

volt az amerikai tisztek között, akik megpróbálták már pár héttel az elsüllyesztés után kiemeltetni a vasládákat. Akkor az amerikaiak kudarcot vallottak, Wiesenthal figyelme is másfelé fordult. Nagyot ugrottunk az időben - később majd visszamegyünk azért a múltba is - de lássuk most már tovább, mi történik a Toplitz-tó környékén 2000 táján? Szóval 1999 végén, 2000 elején felröppent a hír, hogy a Wiesenthal Alapítvány szervez egy expedíciót a tóban továbbra is makacsul rejtőző ládák felhozatalára. A cél nyilvánvaló: az alapítvány is szeretné kideríteni azokat a bizonyos svájci bankszámlaszámokat. Természetesen nem azért, hogy a széfekben lapuló kincseket és a bankszámlákon azóta - vagy hatvan éve! - gyarapodó ösz-szegeket besöpörje a maga számára. Az így visszanyert kincsekből a második világháború és a holocaust még élő áldozatain szeretnének segíteni. A cél kétségkívül nemes - de mekkora az esély a sikerre? Nem tudjuk. Amikor ezt a könyvet nyomdába adjuk, a 2000 januárjában azon év tavaszára, majd nyarára tervezett expedíció kimeneteléről még semmit sem lehet tudni. Csak annyit jelentettek a hírügynökségek január végén, hogy a helyszínen már feltűnt Yaron Svory volt izraeli kommandós, aki előkészíti az expedíciót. Svory a Wiesenthal Alapítvány nevében szervezkedik a helyszínen. De persze 2000 februárjában még nem sokra mehetett, hiszen akkor 30 centiméteres-jégréteg borította a tavat. De nyárra nyilván elolvad a jég...

Fél évszázad eseményei

Érdemes és érdekes végigfutni mindazokon a történéseken, amelyek 1945-től az 1990-es

évekig jelezték a „sztorit". Mert kétségtelen, hogy sokak számára ez nem volt egyéb egy érdekesnek ígérkező kalandos történetnél. Különösen a sajtó számára. És több millió olvasó, tévénéző számára is ez volt a helyzet. Hiszen ősidők óta izgatnak bennünket az elrejtett kincsek. Minden kalózkapitány dugott el sok értéket - hittük gyermekként - és nem egy kisfiúból azért lett régész, mert felnőttként sem akart lemondani a kincskeresés varázsos élményéről, érzéséről. Volt olyan könyv, amely például Angliában több mint egy évig fent volt a könyvsiker-listán, és készültek televíziós dokumentumfilmek is a náci kincsekről. Sajnos azt kell mondani, hogy bizonyos (kormány)körök - elsősorban az 1949-től létező Német Szövetségi Köztársaság (amely 1989 végén alakult át a mai állammá) és az Egyesült Államok minisztériumai, egyéb intézményei igyekeztek vagy nagyon hallgatni, vagy elhallgattatni mindazokat, akik a kincsek ügyét felhozták. Márpedig mindkét irányban történtek próbálkozások. Az egyik oldal szerette volna örökre elfeledni és elfeledtetni a történteket, mások pedig hol kötelességtudatból, hol igazságérzettől hajtva - hol meg csupán az érdekességet, a szenzációt hajszolva, bűnügyeket szimatolva - akarták ismét lerántani a leplet az egykori gigantikus tolvajlásokról. Érdekes dolgok derültek ki egyes „majdnem-szemtanúk" beszámolóiból is. Egy bizonyos asszony, leánykori nevén Henriette Hoffman - Hitler régi barátjának, udvari fotósának lánya - az 1920-as müncheni években csitri lányként, majd fiatal kisasszonyként, aztán Hitler egyik szeretőjének jó barátnőjeként közelről látta, mi zajlik a mozgalomban. Apja egyike volt annak a néhány embernek, akik tegeződhettek Hitlerrel, lányát később Baldur von Schirach Hitlerjugend-vezérhez adta feleségül. (Erről a hölgyről, valamint ezekről az időkről és Hitler akkori környezetéről sok érdekfeszítő és sehol másutt nem ismert történetet olvashatnak Daniel Florion Hitler szeretői c. Budapest 1999, Anno Kiadónál megjelent könyvében - a szerk. megj.) Nos, Henri ette Hoffman-Schirach 1950-ben egy német lapban megírta, hogy szerinte „Hová lett a Reichsbank aranya?" (merthogy ez lett az írás címe), A hölgy mint a legmagasabb náci körök bennfentese úgy tudta, hogy Mittenwaldba nem egy, hanem két szállítmány érkezett! Mindkettő a Reichsbankból indult útjára és azon a vidéken célba is ért. Csakhogy ez a második szállítmány egészen más útvonalon haladt - írta az asszony. Amit el kell fogadnunk, hiszen tudjuk, hogy annak idején Berlinből eleve hat irányt jelöltek meg és a szállítmányokat is felosztották. Nyilvánvaló, hogy ha kettőt vagy többet irányítottak az „Alpesi Erőd" felé, akkor azok nem ugyanazon az úton haladtak. Így nagyobb esély volt arra, hogy célba érjen legalább az egyik. Schirach asszony úgy tudta - nyilván férje bizalmas kapcsolatain keresztül - hogy ez a sosem emlegetett másik szállítmány Holzkirchen felé vette útját és Kodelen, Urfelden át jutott Mittenwaldba - már 1945 márciusában! Vagyis egy bő hónappal korábban, mintsem az a másik kincses szállítmány, amelynek sorsáról könyvünk nagyobb része szólt eddig. Ez érdekes fejlemény. Kár, hogy kevés bizonyíték támasztja

alá. Azonfelül meglehet, hogy a két szállítmány kincseit valahol egyesítették, ily módon az első, kétségtelenül kisebb mennyiségű kincs későbbi sorsa azonos a másik, nagyobb szállítmányéval. Mindenesetre találtak néhány tanút, akik igazolták Schirach asszony szavait. Azt is tudni vélték, hogy a márciusi Reichsbank-szállítmány még valamivel könnyebben jutott el délre, hiszen akkor a szövetségesek még nem annyi vasútvonalat, utat, hidat, állomást, alagutat bombáztak le. Az utólagos nyomozás szerint az első szállítmány tartalma többek között közel 150 aranyrúd volt, majdnem 2 tonna súlyban. Ezenfelül egyéb devizák, valuták is voltak ott, ezek értéke körülbelül 2,5 millió (akkori) dollárt tett ki. De volt ott „bizonyos mennyiségű" (vagyis soha ki nem derített értékű) brilliáns és... higany is. Ez utóbbi akkoriban, ott, nagyon értékes nyersanyag volt, nem csoda, ha a háború végén már a gyémánttal tartották egyenértékűnek. Mindezt egy rejtélyes, akkor meg nem nevezett Wehrmacht-tábornok rejtette el Steinriegel környékén, vagyis szintén Mittenwaldban. A tábornokot akkoriban csak egy „H" betűvel nevezték meg. Az ügyben az 1950-es években nyomozó újságírók Mittenwald vidékén is találtak olyan személyeket, akik tudtak á márciusi szállítmányról, bár szerintük ezt egy félkarú tiszt hozta, aki korántsem volt tábornok, hanem csak ezredes. Lehet, hogy Henriette Schirach tévesztette el a rangfokozatot (a hölgyek erre kevésbé figyelnek), vagy a helyi tanúk emlékeznek rosszul? Ha igaz, hogy az illetőnek fél karja volt, egyet jelenthet: hadi sérülését követően - mivel 1944-45-ben már kevés volt a hadra fogható német férfi - könnyített szolgálatra benntartották a seregben. így az is érthető, miért éppen Őrá bízták a szállítmány kíséretét, vezénylését - mert ez nem volt harci feladat, ezt egy „nyomorék" tiszt is elvégezhette. Egy amerikai tiszt erre már 1948-ban rájött és nyomozni kezdte a rejtélyes korábbi transzport útját. Őt ismeretlen tettesek egyszerűen meggyilkolták! Ez is megkönnyítette a tolvajok dolgát. Ugyanis amikor Singleton őrmester - emlékezzünk csak! - bizonyos „informátorok" bejelentése alapján megtalált és feltárt egy rejtekhelyet, az ott őrzött aranyat Münchenbe küldette - ezt nyugodtan ellophatták. Hiszen a Reichsbank leltárában, amit az amerikaiak megszereztek, ez a szállítmány nem szerepelt. Talán szerepelt egy másik leltárban, de arról azt hitték, az oroszok fogták el valahol útközben és nem is keresték... Nem lehet hát véletlen, hogy az ott talált 72 zsák - bennük egyes források szerint 144, mások szerint 150 rúd arannyal - semmilyen hivatalos dokumentumban nem jelent meg. Persze, hiszen a németeknél nem szerepelt a leltárban, nem volt benne az áprilisi szállítmányban - az amerikai oldalon meg ismeretlen tettesek egyszerűen ellopták, így ott meg főképpen nem került be semmilyen leltárba! Sokan emlegettek egy bizonyos Strack tábornokot, aki a német seregben állítólag e kincsek elhelyezéséért volt felelős - de később kiderült, hogy ilyen nevű tábornok sohasem szolgált Hitler alatt... Sok olyan ember került látótérbe 1950 és 1990 között, akikre éppen az eltűnt kincsekkel kapcsolatos kutatások és újságírói találgatások irányították a figyelmet. Így például tudomásunk van egy olyan brit ezredesről, aki több brit társával együtt használta ki a helyzetet. Zsarolással, csempészettel és „egyéb módokon" hatalmas vagyont szerzett az elnyomorított országban 1945-ben és az azt követő pár év során. Nagyban gyűjtötték a nemesfémeket, ehhez német és amerikai segédeket is alkalmaztak. A dolog egyes nyomozati anyagok szerint odáig fejlődött, hogy ezek a sajátos britamerikai-német üzletemberek negyedik félként bevették az... oroszokat is! Az általuk megszállt Kelet-Berlinben egy erre a célra összehozott szovjet állami vállalkozás révén mosták tisztára az aranyat és egyéb elrabolt értékeket. Végső soron tehát kiderülhet, hogy mindannak nagy része, ami eltűnt Mittenwaldból - mindmáig moszkvai raktárakban pihen, vagy beolvasztották az ékszereket, esetleg az arany sok kézen megfordult azóta és ismét Nyugaton van. Hiszen Sztálinnak is nagy szüksége volt nemesfémekre, valutára a háborúban kifosztott ország számára. Ehhez nem árt hozzátenni, hogy Sztálin tevékenysége nyomán már vagy tíz évvel a háború előtt is áramlott kifelé a valuta és minden, ami értékes (még a leningrádi Ermitázs képtár festményeit is eladták nyugaton, nagyon olcsón!). Így tehát bizonyos értelemben indokolható volt a szovjetek mérhetetlen aranyéhsége. Amit az is bizonyít, hogy ők is kifosztották az összes országot és várost, amelyen keresztül Berlinig jutottak, beleértve saját névleges szövetségeseiket is. Egyszer a szovjetek kincsszerzési módszereiről is érdemes lenne egy könyvet írni... Ma már nehéz elképzelni is, miféle nagy üzletek folytak akkoriban a megszállt Németország négy övezetében, különösen bajor földön és Kelet-Berlinben. Az emberek egy része mindenre vevő volt: még parfümöket, építőipari gépeket, penicillint, vasúti síneket is vásároltak! Hiszen az egész ország romokban hevert, semmiből sem volt elég. Külföldről, az amúgy is lepusztult többi országból, valamint az érintetlen semleges országokból hoztak be mindent, a gyógyszertől a kábítószerig, a

gépektől a luxuscikkekig, a mozdonytól a bundáig. Egész gyárakat kellett újjáépíteni, nem is szólva a házak millióiról, egész lakótelepekről, kikötőkről. És akinek aranya volt - mindent megkaphatott! Vásárolhatott magának potom pénzért, nevetségesen alacsony áron ingatlant, értékpapírokat, részesedést hamarosan újra működő részvénytársaságokban, vállalatokban, gyárakban - sőt akár megvehette ezeket az üzemeket. Még robbanóanyaggal is nagyon jól lehetett kereskedni, hiszen az akadályok eltávolításához, a romos falak, épületek ledöntéséhez szükség volt arra is. Egyesek ebben a nyomorban is kívántak luxuscikkeket és ki is tudták fizetni az árát. Aki ekkor olyan mérhetetlen összegek fölött rendelkezett, mint ez a száz-kétszáz ember - aki önhatalmúlag részesedett a nácik aranyából - azok voltak az istenek Németországban 1945 és 1950 között. Ezekben a háború utáni vad időkben megszedték magukat, aztán később lassan legalizálták a vagyonukat, amelynek eredetéről általában senki sem érdeklődött később, beleértve a hatóságokat is. Még az is megesett, hogy a szovjetek az arany kedvéért - ismét csak intézményesen, tehát nem X. vagy Y. szovjet tiszt magánakciója keretében (ilyenek is akadtak szép számmal), hanem mondhatni államilag elérte, hogy egész gyárakat adjanak el nyugati aranyért! Ha erre volt szükség, akkor a szovjetek Németország keleti részén leszereltek egy-egy komplett gyárat, összes gépét teherautókra rakták és elvitték Kelet-Berlinbe, ahol aranyért átadták egyes nyugati szélhámosoknak, akik a gyárat elvitték valamelyik nyugat-európai országba, ahol volt megfelelő infrastruktúra, energia, kellemes gazdasági környezet. Ilyen eset sokkal több volt, mint hinnénk, vagy mint ahányról tudomást szereztek később az amúgy is elnéző hatóságok. Egyes nagyban játszó „kereskedők" odáig is elmentek, hogy legális vállalatokat alapítottak, ami akkor szintén nem volt nehéz. Valamelyikük bevette magát egy-egy szétbombázott, de már éledező és élénkülő forgalmú nagyvárosba és ott apránként megvesztegette a városi hivatalnokokat, mindenkit, akinek egyetértésére szüksége volt tevékenységéhez. Nem volt nehéz dolga, hiszen ezek a választott vagy kinevezett hivatalnokok éppen úgy nyomorogtak, mint a lakosság többi része. Kisebb-nagyobb előnyökért mindenre kaphatóak voltak. Így egész földalatti birodalmak nőttek ki a földből - illetve kezdetben ezek láthatatlanok maradtak. Csak három-négy évvel később kezdték őket legalizálni a tulajdonosok, és akkor meglepően nagy vállalatbirodalmak bukkantak fel mint egyesek „jogos" tulajdonai. A megvesztegetett hivatalnokok gondoskodtak róla, hogy senki se vonhassa kétségbe ezek legalitását. A törvényesség látszata aztán villámgyorsan igazi védőfallá lett és attól kezdve minden szabályosan működött. Az igazi hozzáértők persze nem csak a német, de a megszálló intézményeket is korrumpálták. Így azok is jól jártak, akik csak „engedélyeztek" vagy „tiltottak" a rájuk ruházott katonai jogok és szerepek alapján. De azok sem panaszkodhattak, akiknek mindezt meg kellett volna akadályozniok. A katonai nyomozó hatóságok, a megszálló erők titkosszolgálatai, valamint a hamarosan felállított német rendőrség legtöbb tagja szintén „benne volt a buliban". Elvileg mindenki jól járt - csak a jó erkölcs szenvedett szinte jóvátehetetlen károkat. A szükség felrúgott minden erkölcsöt, a harácsolás pedig összehozta a régi és új ellenségeket is. Miközben a németek elszánt ellenség voltak 1945-ig, vagy az oroszok a hidegháború miatt azok lettek 1946-tól - a szélhámosok, csempészek, feketekereskedők mindenkivel összeálltak. Ők voltak akkor egy igazi nemzetközi „multi", az internacionális kereskedő- és termelő vállalatok, akik csak nagyban űzték az ipart. Képzelhetjük, mit kereshetett valaki még egy egyszerű, naponta 5-10 liftet előállító kisüzemében is - ha az országban ezrével épültek az új házak és a magasabbakba liftekre volt szükség! És az efféle üzemek éppen az ilyen alakok kezében voltak. De ugyanez volt a helyzet a vízvezetékcsöveket, fürdőkádakat, tűzhelyeket, csempéket, padlókat, téglákat, tetőcserepeket, betonelemeket gyártó cégekkel és ezer ilyen aprósággal. Hiszen a németek akkor olyanok voltak szinte, mint Robinson a lakatlan szigeten - semmijük sem maradt a világégés után. Aki szögeket vagy vécépapírt tudott gyártani, óhatatlanul milliomos lett. És sok ezer ilyen apró, nélkülözhetetlen cikk volt - illetve kezdetben nem volt a piacon! Így váltak a nácik arany- és egyéb kincsei... tetőcserepekké, fürdőkádakká, teherautókká, emelődarukká vagy ácskapcsokká az épülő országban. De attól még nem szűnt meg eltűnésük kriminális jellege. És akik ellopták, általában ügyesen megszaporították mindazt, amit sötét éjszakákon saját kezükkel szedtek ki a mittenwaldi földalatti rejtekhelyekről, vagy amihez aztán másod-, harmadkézből jutottak. Persze, voltak lebukások - de sohasem úgy bukott meg egy-egy nagyban „dolgozó" csempész, maffiózó, szélhámos feketekereskedő, hogy a hatóságok az elrabolt aranyak nyomát követve bukkantak volna rá. Az esetek mindig a másik végükről kezdődtek: már az üzleti tevékenysége, a megvesztegetései miatt tűnt az illető a hatóságok szemébe és ha nem sikerült mindenkit időben

korrumpálnia, akkor lebukott. 1947-ben az amerikai megszálló hatóságok összes tagja tisztában volt vele, hogy létezik olyan vádpont: „kereskedés az ellenséggel", és ez büntethető. Ám a nagyok közül néhányan ugyan buktak, mégsem kerültek börtönbe. Volt olyan, akiért a már említett és roppant gyanús szerepet játszó Clay tábornok állt ki még jogerős elítélő bírósági határozat esetében is (sikerrel), de ismerünk olyant, akinek ügyében a távoli Washingtonból maga az akkori amerikai elnök, Truman lépett közbe! Ebből is sejthető, micsoda összefüggések rajzolódtak ki. Számunkra nem kétséges, hogy a mittenwaldi Reichsbank-aranyrudak és a sok millió dollár egy része eljutott az óceánon túlra is. Nyilván korrupciós pénzekként funkcionáltak abban a társadalomban és természetesen hamarosan részt vettek annak gazdasági körforgásában is. Hogy mi lett a maradék arannyal, ami még legálisan az amerikaiak tulajdonába került, már nem sokat lehet mondani. Emlékszünk rá, hogy a hirtelenjében felállított és alaposan őrzött frankfurti bank alagsorában berendezett DWO-ban túl sok ideig senki sem tudta, miből mennyi van, mert bár az aranyrudakat könnyű volt megszámolni és értéküket felbecsülni, ugyanazt kellő számú szakember hiánya miatt sokáig nem tehették meg az ékszerekkel, drágakövekkel és értékpapírokkal. A DWO 1945 tavaszától 1948-ig teljes gőzzel működött, addigra végre megismerték annak tartalmát is. 1950. december 30-ával felszámolták ezt az intézményt. Hová került hát a nácik kincsének az a része, amit a szövetségesek zsákmányoltak és amit - a szó ilyen vagy olyan értelmében „legálisan" a birtokukban tartottak? Tudni kell, hogy a DWO birtokában az utolsó időszakban már csak olyan „személyes holmiknak" nevezett tárgyak maradtak, amelyekért... senki sem jelentkezett. Ez azt sugallja, hogy volt egy időszak, ha rövid is, amelynek során magánszemélyek vagyis intézmények jelentkezhettek a tulajdonukért. Ez egyben azt is jelenti, hogy az amerikai, brit és francia hatóságok részéről (mert a szovjetek aztán aligha adtak vissza bármit is bárkinek!) volt hajlandóság arra, hogy helyrehozzák a történelem hibáit, bűneit. Vagyis amit a nácik elraboltak másoktól, azt kis mértékben visszajuttatták jogos tulajdonosainak. Így kerültek vissza az aranyvonatok kincsei is részben vagy egészben azoknak az országoknak, amelyek kincseit vagy ők maguk, a nemzet képviselői igyekeztek külföldre menteni, de közben a nácik kezébe került - vagy a sikeres merítést követően 1945-től fokozatosan visszaszolgáltatták azokat jogos tulajdonosaiknak. A tulajdonosaikra váró anyagok kategóriájába a DWO-ban 1948 és 1950 decembere között bizonyos - nem nagy! - mennyiségű ipari gyémántot, platinatömböket és német vállalati értékpapírokat soroltak. Azokban az utolsó években a DWO-ban már németek is dolgoztak, főképpen értékbecslők (angol kollégákkal közösen), és bankárok. Paradox talán, bár akkor ezen senki sem csodálkozott, hogy a Reichsbank volt alkalmazottai most itt tettek-vettek és szortírozták a kincseket... Mindenesetre, amint azt az USA kormánya kérdésekre válaszolva 1997-ben hivatalosan is kijelentette: az 1948-as évtől kezdve arany már nem volt a DWO raktáraiban. (Persze tudjuk, mennyit érnek az ilyen hivatalos nyilatkozatok, különösen évtizedekkel később). Feltehetően nem voltak ott már bankjegyek sem, hiszen azokat lehetett a legkorábban és a legkevesebb nehézséggel „átcsoportosítani". Ez a szó a megszálló hatóságok által használt korabeli zsargonban azt jelentette, hogy amit lehetett, és ami igazán értékes volt, azt 1945 második felében, de legkésőbb 1946-ban jól őrzött hadihajókon átvitték az Egyesült Államokba. A fontos tárgyak egy részét - pl. a magyar királyi koronát és más keleteurópai történelmi ereklyéket - ott őrizték tovább, az aranyrudakat és a pénzt pedig mint a legyőzött, de háborút kirobbantó Németország háborús kárpótlását vették birtokba. Volt olyan kincs is, mint például az albán állam pár tonnás aranykészlete, amit Londonban őriztek egy bonyolult és több évtizedre elhúzódó kárpótlási ügy fedezetéül, ami csak az 1990-es években oldódott meg, az albánok akkor visszakapták aranyukat. Persze a DWO embereinek elég nagy fejtörést és fáradtságot okozott - és sok hónapig tartott! - míg átvizsgáltak minden egyes bankjegyet. Kénytelenek voltak így tenni, hiszen a győzelem után hamarosan fény derült az SS pénzhamisító akciójára. Az évtizedekkel később a Toplitz-tóból kiszedett sok láda hamis angol! font és a pénzgyártó nyomólemezek (matricák) akkor ugyan még nem álltak rendelkezésükre, de számos egyéb bizonyíték és tanúvallomás - no és a hamis bankók ezrei! - bizonyították, hogy a háború vége felé a nácik még erre is vetemedtek. Amelyik bankjegy valódinak bizonyult, az is lassan elvándorolt Frankfurtból és belekerült a normális pénzforgalomba - szintén mint Németország hadi kárpótlása, amit kénytelen-kelletlen fizetett a győzteseknek. Elmondható tehát, hogy a legálisan megszerzett arany - a Merkers-ben elkapott hatalmas szállítmány, valamint a Mittenwald környékén kiásottak egy része, amit nem loptak el - néhány év alatt legalizálódott és szétszóródott Európában és Amerikában. Ezzel nincs is semmi baj. Igaz

ugyan, hogy csak az 1990-es évek második felében derült ki, hogy például egy, a belga nemzeti kincs részeként a nácik által ellopott két aranyrúd (szintén mittenwaldi rejtekhely...) furcsa módon „elkallódott" az amerikaiak kezében. Erre céloztunk is könyvünkben. Az USA kormánya még a Clinton kormányzat második szakaszában sem volt hajlandó megmagyarázni, hol lapult ez a két aranyrúd 1945 és a hatvanas évek vége között, amikor váratlanul felbukkant a német Bundesbankban? A legtöbb kétséget az a nagy nemzetközi konferencia sem oszlatta szét, amelyre 1996 végén Londonban, mintegy negyven ország kormányküldöttségének részvételével került sor. Végső soron azt kell mondani, hogy itt sem derült fény az illegális kincsekre. Hiszen nem is volt már sok remény, hogy ötven évvel később csupa olyan ember, aki akkoriban vagy nem is élt, vagy még gyermek volt és a helyszínen nem járt, azokat a nehéz időket sem ismerte - így utólag kiderítheti, ki., mikor, hol és hogyan tette rá a kezét azokra a kincsekre, amelyeket maguk a nácik is nagyobbrészt úgy loptak, raboltak el másoktól?

Aranyvonatok kálváriája

Könyvünk utolsó fejezete egy aranyvonatról szól. A címben ugyan többes számot látnak, de tulajdonképpen elég pár sorral elintézni a belga, francia vagy lengyel aranyvonatok történetét. Ezek ugyanis a háború előtt vagy annak első heteiben bolyongtak szerte a sínek világában és sikerrel megmenekültek. A háború végén kalandozó magyar aranyvonatról ugyanez nem mondható el. A belgák sejtették, mi következik. Amikor hírül vették, hogy Londonban az angolok csomagolják a múzeumok kincseit, hogy azokat Nyugat-Angliába szállítsák, sőt hogy hamarosan a Buckingham-palota és más királyi épületek londoni kincsei is különvonatokon keltek útra, ők is összekapták magukat. Érdekességként megemlítjük, hogy a londoni kincsek egy részét - pl. az értékes ázsiai porcelánokat és régi órákat - olyan szerelvényeken vitték ki a nagyvárosból, amelyek csak óránként 15 kilométeres sebességgel haladhattak, nehogy sérüljenek a műtárgyak... Nos, a belgák és franciák a német támadás előestéjén a nemzeti bankok aranykincseit vonatokra tették. A belgák egy előzőleg kötött egyezség alapján ilyen esetben a franciákra bízták aranyukat és Párizs szerződésben kötelezte magát, hogy a belga kincseket a sajátjaival együtt biztonságba helyezi. 1940 májusában a német csapatok már alaposan előretörtek, amikor a belga vonat elindult Brüsszelből. Kalandos úton - néha csaknem „lebukva", német kézbe kerülve, de végül mégis sikerrel kibújva a hurokból - jutott át francia területre. Akkor a párizsi bankok kincseit szállító vonatok már úton voltak délnyugat felé. Úgy tervezték, hogy egy régi középkori várban helyezik el a belga arannyal együtt, majd, ha netán a németek tovább nyomulnának, akkor egy kikötőből hadihajón valamelyik afrikai gyarmatra viszik (később ez részben meg is történt, de az arany egy tekintélyes részére a Londonból irányított nemzeti ellenállási front tette rá a kezét). A lengyelek vonata 1939 szeptemberében hagyta el Varsót. A Nemzeti Bank aranykészleteit vitte délkeleti irányban. Eredetileg Magyarországra akarták menteni az aranyat, de a németek a szlovák bábállamból is előretörtek (mi több, egy operettország operetthadserege is támadott: a szlovákok Hitler árnyékában szintén részt vettek a felosztásban, néhány járást tettek a magukévá...) Nos, az aranyvonatnak az volt a szerencséje, hogy a szovjetek csak két és fél hetes késéssel tartották be a Hitlerrel kötött egyezményt és csak szeptember 17-én támadták hátba a hősiesen, de kétségbeesetten harcoló lengyeleket. Az aranyvonatnak addigra sikerült kicsúsznia Romániába, és bár ott kincseit megdézsmálták, sikerült azokat előbb Franciaországba, majd Angliába szállítani. Nem csak aranyat, de számos világhírű és nagyon értékes műkincset juttattak ki ily módon. Ám a mi számunkra sokkal jobb példát jelent a magyar aranyvonat története. Ez más időkben, más történelmi helyzetben indult el, haladt végzete felé és ért „célba". Ezen a példán lemérhető nemcsak a német nácik, de a megszálló hatóságok rettenetes arany-éhsége is... Lássuk hát a tragikus „sztorit". Már csak azért is, mert ennek a kincsnek sajátos utóélete lett, a történet nem csupán a háború befejezéséig, hanem gyakorlatilag mindmáig tart. Éppen úgy, mint a Reichsbankból származó náci aranyak odüsszeája, hisz voltaképpen az sem ért még véget. És ne feledjük, hogy körülbelül két milliárd (!) mai dollárnak megfelelő értékről írunk majd az alábbiakban! Magyarországon, csakúgy mint más, a fasisztákkal szövetséges országban, rendeletekben korlátozták a zsidók szabadságát és egyéb jogait, majd 1944 nyarán - nem utolsósorban a szinte hónapokra oda költözött és ott teljhatalommal intézkedő - Adolf Eichmannak „köszönhetően" beindultak a deportálások. Az akkori magyar kormány már korábban is hozott olyan intézkedéseket, amelyekben a szoros szövetséges, Hitler Harmadik Birodalmának náci ideológiáját követték. Már 1944 áprilisában kormányrendelet született arról, hogy a Magyarországon élő zsidók vagyontárgyait - ezt a rendelet végrehajtói a sajtóban, élőbeszédben, hivatalos iratokban is

következetesen „kincseknek" nevezték! - helyezzék letétbe. Vagy inkább „letétbe". Az idézőjelet az a cinikus szemlélet indokolja, miszerint a rendelet alkotói nagyon jól tudhatták, hogy ezekért az úgynevezett ideiglenes letétekért a tulajdonosok később aligha jelentkezhetnek majd, hisz nem fogják túlélni az eseményeket. A nekik készített sorsot... A letétek tulajdonosa és őrizője - no persze, csak „ideiglenesen" - a magyar királyi állam volt. A zsidók kénytelenek voltak minden olyan ingó vagyontárgyukat beadni, amelyet mások ismertek, amelyekről tudtak. Tehát elsősorban ékszereket, másodsorban műtárgyakat. A magyarországi zsidóság általában nem tartozott a szegényebb népréteghez, közepesen tehetősek vagy éppenséggel nagyon gazdagok voltak. A művészeti életben és a gazdaságban a létszámukhoz képest sokkal nagyobb szerepet vittek, mint a nem-zsidók, és ez hamarosan kiderült ezeknek a „letéteknek" növekedéséből, értékéből is. Érdekes, hogy a háború után a mégis megmaradt kisszámú zsidóság igen nagy értékekről számolt be, amit tőle ily módon a törvényesség leple alatt elkoboztak, majd fél évszázaddal később a megnyilvánuló magyar (és részben nemzetközi) zsidó intézmények vezetői inkább arról beszéltek, hogy a legtöbb zsidónak csak igen szerény vagyonkája volt, többségük csak arany nyakláncokat, zsebórákat, jegygyűrűket szolgáltatott be. Akár így volt, akár nem - a nagyon vagyonos zsidó kereskedők, gyártulajdonosok és művészek letétjei alaposan megnövelték az egész rakomány értékét. Persze 1944 tavaszán, nyarán még senki sem sejthette, hogy ebből rakomány lesz. Úgy az érintett és megnyomorított zsidók, mint a magyar polgárok nagyobb része nem sejtette, milyen sorsot szántak ezeknek az embereknek. Így azt sem tudhatta senki, miképpen alakul majd a különös „letét" sorsa. A háború színpadán ugyanis nagyon gyorsan zajlottak az események. A sokak által várt balkáni partraszállás helyett a nyugati szövetségesek először Észak-Afrikában, majd Szicíliában (tehát Olaszországban) szálltak partra. 1944 nyarán a harmadik partraszállás, amely végül is eldöntötte a háború sorsát, Franciaország atlanti partjainál következett be. Ez a magyarokra nagyon rossz hatást gyakorolt, majd pedig később eldöntötte történelmüket a következő fél évszázadra, de voltaképpen mind a mai napig ennek terhét nyögik. Ha ugyanis az amerikai, brit és francia erők 1944 folyamán a balkáni partraszállást választják, hamar elérték volna Magyarországot és gyakorlatilag talán egész Kelet-Közép-Európát (Lengyelország kivételével) felszabadíthatták volna a náci uralom alól - mielőtt odaértek volna az oroszok! így viszont egyrészt az amerikaiak nem jöttek (csak bombáztak éjjel-nappal), ellenben az oroszok közeledtek, majd elfoglalták és a kommunizmusba taszították az országot. De a mi történetünk és témánk szempontjából most az igazán fontos az, hogy 1944 vége felé sokak számára már az is elég volt, hogy közelednek az oroszok! Ez ugyanis rémületet keltett és az amúgy is két tűz közé szorult magyar kormányt sietős lépésekre késztette. Az országon belül is nagy változások zajlottak le. Otto Skorzeny, Hitler kedvenc kommandósa egyik utolsó nagy vállalkozásaként elrabolta a magyar államfő fiát, hogy így zsarolják meg az idős egykori ex-tengerésztisztet. A hatalmat magyar nácik vették át és a zsidókat szinte kivétel nélkül elszállították Auschwitz-Birkenau irányába. Kevesen jöttek vissza közülük. Mindez együttesen arra ösztönözte a budapesti, immár náci hatóságokat, hogy önmagukat és vagyonukat nyugat felé menekítsék. Nem is tehettek mást, mert az oroszok igen gyorsan közeledtek kelet felől, még 1944-ben átlépték az ország határait. Különösen azért, mert 1944 augusztusában Hitler addigi hűséges szövetségese, Románia váratlanul átállt a szövetségesek (ezen belül is persze az őket is fenyegető szovjetek) oldalára, ezzel utat nyitott a szovjet offenzívának Európa közepe felé - másrészt attól kezdve a román állam is a „győztesek" oldalán tetszeleghetett. Szóval az oroszok elég gyorsan ott voltak a határnál. A magyar kormányszervek számos kísérletet tettek, hogy felvegyék a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel, de azok a jaltai és egyéb egyezségek révén mindig az oroszokhoz utalták a magyarok, csehek, szlovákok, jugoszlávok, bolgárok stb. ügyét. Azok hiába könyörögtek, hogy amerikai ejtőernyősök szállják meg őket, ne essenek orosz rabságba. Így aztán legalább fele részben a Nyugatnak „köszönhető", hogy ezek az országok a kommunizmus csapdájába estek és elmaradtak a világ fejlődésétől. De térjünk vissza a zsidó arany begyűjtésére. Nem csupán a magánszemélyek, hanem a zsinagógák arany-és ezüst gyertyatartóit és egyéb tárgyait is összeszedték. A műkincsek közé nemcsak festmények, hanem szobrok, érmék, kisplasztikák, domborművek, egyéb műtárgy-gyűjtemények is kerültek. Amikor szorult a helyzet és végre a magyar nácik is belátták: az oroszok túl közel vannak, a németek pedig őket nem védhetik meg - saját életük mentésére is gondoltak. Ha valami esélyük volt arra, hogy a háború után ne vonják őket felelősségre - hát ezt a németek jelentették. Ezért ezek az urak már 1944 késő őszén tudták, hogy ha Hitlernek és a Harmadik Birodalomnak vége, akkor ez a

sors vár rájuk is. Nem akartak meghalni, hát abban reménykedtek, Nyugaton majd eltűnnek a nagy menekült-tömegben és senki sem keresi őket. Otthon - ahol mindenki jól ismerte őket és tetteiket - nem maradhattak. De előbb, mint említettem fentebb, a kincseket kellett kijuttatni Talán akadtak az állami vezetők között olyan nem-nácik is, akik abban reménykedtek, hogy a nemzet kincseit majd megőrzik a nyugati szövetségesek. Hiszen úgy tudták-remélték, hogy miután a front átgördül az országon, az oroszok hathatós amerikai és brit légi segítséggel kiverik a nácikat, akkor az ország ismét független és szabad lesz. A nácik pünkösdi királysága után visszatér a jól bevált polgári demokrácia és akkor majd így vagy úgy visszahozzák a kincseket, bárhol is legyenek azok. Nos, talán nem kell mondanom, hogy nem így történt. És éppen erről szól történetünk. Amikor már nem volt kétséges, mi lesz az ország sorsa, a vezetés összeszedte és vagonokba rakatta a zsidóktól „letétbe" elkobzott kincseket. Nagyon lényeges ez a hozzáállás egy bizonyos történelmi-tapasztalati-lélektani szempontból is: a magyar illetékesek meg voltak győződve, hogy ami az oroszok kezébe kerül, az soha többé nem szerezhető vissza - míg amit elvisznek a németek, akár éppenséggel a nácik is, vagy ami az amerikaiakhoz jut, annak visszaszerzésére van esély. így is történt. 1944 végén már messze nem csupán a zsidó letétekről volt szó. Várható volt, hogy menekíteni kell a Magyar Nemzeti Bank kincseit is, valamint egyéb fontos és nagyon értékes javakat. A bank aranykészlete 34 tonna (!) színaranyat tett ki. Ehhez jött néhány más intézmény: árvaszék, tudományos akadémia stb. aranykészlete, ami 21 ládában kapott helyet, továbbá intézmények, bankok által birtokolt ékszereket és értékpapírokat Budapestről az egyik nyugati nagyvárosba (Veszprémbe - a szerk. megj.) küldték. Végig az volt a jellemző, hogy amikor közelebb jött a front keleten, nyugaton mindig vagy száz kilométerrel távolabbra vitték a kincseket. Ez azt is jelzi, hogy reménykedtek: a németek valamilyen hitleri „csodafegyverrel" meg tudják majd állítani a keleti frontot, netán még a nyugatiakat is visszaverik. Ez esetben mégis jó lóra tettek - okoskodtak - hiszen ha a Harmadik Birodalom fennmarad, akkor a magyarok mint Hitler utolsó, hűségesen kitartó szövetségesei majd elnyerik méltó jutalmukat területben, hatalomban, anyagi javakban, stb. Nem tudhatták, hogy Hitler megveti a magyarokat általában és az ottani fasiszták sem nyerték el rokonszenvét. Ha pedig ő nyerte volna meg a második világháborút, akkor a szlávok kiirtása után az egyéb európai „aljanépek": magyarok, románok stb. is sorra kerültek volna. Abban minden magyar - messze nem csupán a fasiszták - megegyezett, hogy a nemzeti kincsek nem juthatnak szovjet kézre. Csak idő kérdése volt, hogy mikor egyesül a két szállítmány. A Nemzeti Bank hatalmas aranykincse - amely csak önmagában jóval több volt, mint amennyit a németek emlékezetes körülmények, között Mittenwaldban elástak - egy vidéki bombabiztos, sziklás hegy alatt berendezett tárolóban várta további sorsát. Csatlakozott hozzájuk sok értékes múzeumi tárgy, amelyek között még Rembrandt és Rubens-festmények is voltak. Néhány ládában értékes ipari fémek, ipari gyémántok és más, a háborús időkben különösen fontos és értékes anyagok rejtőztek. 1944 decemberében azonban a szovjet csapatok megkerülve Budapestet - amelyet ostrom alá fogtak - átcsaptak az ország nyugati területeire is. A kincsek ismét veszélybe kerültek! Ezért a kincseket december második hetében megint csak vasúti kocsikba rakták és csendőri felügyelettel a nyugati határszélre vitték. A vasútvonalak akkor még aránylag épek lehettek, ha másfél nappal később már oda is érkezett a szállítmány. Ekkor csatlakozott hozzá a zsidó anyag is. Végül is a két, egyesített szállítmányt tartalmazó szerelvény már irdatlanul hosszú lett - 77 kocsiból állt! És még mindig nem volt vége a növekedésének, mert pár héttel később három vagon színezüstöt is odavontattak. Vagyis 80 vagonból állt a kincsesvonat! Ez nehezen kezelhető mennyiség volt, amivel a szerelvényt őrző tiszteknek is számolniok kellett. Nem véletlen, hogy későbbi, ma már ellenőrizhetetlen szóbeszédek szerint voltaképpen nem is egy magyar aranyvonat volt, hanem legalább kettő. Mint látni fogjuk, később a szerelvényt valóban „megosztották", ami csak tovább éleszthette ezt a pletykát, látszólag indokoltan. A magyar nácik még mindig abban reménykedtek, hogy megmentik az országot a vörös veszélytől és hogy nem kell tovább szállítaniok az aranyat. Kockázatos lépésnek látszott, ha elhagyják vele az ország területét - és később bebizonyosodott, hogy ebben az egyben igazuk volt. Ezért nem vitték tovább a szerelvényt, szinte az utolsó pillanatig vártak vele. Miközben az 1944-es és 1945-ös év fordulóján - soha szomorúbb szilvesztert Európában! - a Harmadik Birodalom területe már nagyon összeszorult - ezek még remélték, nem is kell elmenniök az országból. Ugyanis az aranyvonat még 1945. január végén is ott vesztegelt a határon!

Egy erős csendőralakulat őrizte éjjel-nappal, amelynek parancsnoka egy kis vasútállomás épületében lakott, a csendőrök pedig a szomszédos vágányra állított lakóvagonokban rendezkedtek be. De nem várhattak tovább. Amint eljött a február eleje, már mindenki számára világos lett: tovább nem várhatnak. Az illetékesek „zöld lámpát" adtak az akkori világ egyik legértékesebb vasúti szerelvényének. Mozdonyokat szereztek és a vonat elindult nyugat felé. Amikor az országhatárra érkeztek, nekünk talán furcsa jelenetre és „hadmozdulatra" került sor: a fegyveres kíséret lemaradt! Nem lépték át a határt, és nem őrizték tovább a vonatot. Pedig az abban vitt értékek összesen 206 akkori millió dollárt jelentettek. Mai értékben több mint két milliárd dollárról volt szó, egyes források az adatok utólagos egybevetésével még ennél is többet, két és fél milliárd dollárt hoztak ki! Az aranyvonatot attól kezdve csak vasutasok, néhány polgári őr és pár bankár kísérte, az utóbbiaknál voltak a leltárok minden szerelvényre külön lebontva. Ezek az urak kivétel nélkül a Magyar Nemzeti Bank személyzetéhez tartoztak. Úgy érezték, nem szabad sorsára hagyniok a bank tulajdonát. Most már csak pár szót arról, hogy a vonat lényegében hónapokon át bolyongott Ausztria területén. Mivel előzetesen senki sem tudott érkezéséről, a náci hatóságok sem fogadták hivatalosan. Éppenséggel sehogyan sem. A civil személyzet ott ült a világ egyik legnagyobb értékein, és alig volt mit ennie! Ám az fel sem merült bennük, hogy kinyissák valamelyik ládát és egy kis aranyporért vagy brilliánsért vagy aranyórákért élelmiszert szerezzenek. A szerelvény mint „különleges szövetséges szállítmány" nem szerepelt a hadifontosságú értékek között. Csak nagyon nehezen, sok napos várakozások után jutott előbbre, hiszen az elsőséget a még le nem bombázott síneken minduntalan a harci szerelvények élvezték. Mire Nyugat-Ausztriába eljutott, már kitavaszodott, bár ott a hegyekben ezt nem lehetett érezni abban az évben. A magyar aranyvonat sorsa időben itt találkozott a könyvünkben tárgyalt másik nagy eseménysorozattal, a mittenwaldi nagy kincs-elrejtéssel, majd megtalálásával és ellopásával... 1945 áprilisát írták már, amikor Salzburg környékére ért a vonat. Ettől északkeletre van Garmisch-Partenkirchen és a többi helység, amelyeket oly gyakran neveztünk meg ebben a könyvben. Az aranyvonat parancsnokát Toldy Árpádnak hívták. Jó, ha tudjuk róla, hogy a következő évben nyomtalanul eltűnt és máig nem derült ki, mi történt vele. Lehet, csak holmi alvilági leszámolásnak vagy balesetnek esett áldozatul, de az sem zárható ki, hogy elkapták a szovjetek és Szibériába hurcolták, mint oly sok millió német és más nemzetiségű ellenséges katonát. Onnan pedig sok százezer bajtársához hasonlóan nem tért haza és jeltelen tömegsírba került valahol. Persze azt a változatot sem felejthetjük el, hogy menet közben valahogyan megszedte magát és hamis iratokkal élt tovább valahol Nyugaton, netán Latin-Amerikában? Egyesek azt állítják, hogy Wiener Neustadtban német katonák vették át a szállítmány őrzését, de az elvileg továbbra is magyar parancsokság alatt maradt. A tények mindenképpen igazolják Toldy további parancsnokságát, ugyanis ezt követően is ő intézkedett a szerelvény sorsát illetően. Amikor a keleti front elől menekülők már-már majdnem szembetalálkoztak a nyugati fronttal - Ausztria területén amerikaiak és franciák verték egyre közelebb a németeket - akkor már csak arról kellett gondoskodni, hogyan és kinek adják meg magukat? Kiben bízhatnak annyira, hogy átadják a kincseket és mint civil személyek, hazatérjenek? Toldy az utolsó napokban úgy döntött, megbontja a szerelvényt. A valamivel nagyobbik részét, 44 vagont egy alagútba vitette. Ez Salzburgtól délre, majdnem száz kilométerre található, Böckstein városa mellet helyezkedik el és Tauern-alagútnak hívják. Később két vagont a 44-ből - ki tudja, milyen meggondolásból? - a franciák felé irányított. Tudatosan arra játszott, hogy az ne az amerikaiak, hanem a velük szövetséges franciák kezébe kerüljön - bár az intézkedés indokára már nem derült fény. Erről a két vagonról elég sokat tudunk. A francia csapatok St. Anton osztrák kisváros vasútállomásán bukkantak rá és belenézve a ládákba azt azonnal birtokba vették „a francia állam nevében". A többi harminchat vagon egy Salzburg melletti alagútban rekedt - vagy tudatosan oda rejtették a légitámadások hatásai elől? - és ott vészelte át, míg a front átgördült fölötte. Egyetlen vagon sem sérült meg, ily módon tehát a három részre szakadt „aranyvonat" egész szállítmánya tökéletes biztonságban és épségben maradt. Amíg el nem jött a tolvajok ideje... Nemcsak a német őrkatonák szaladtak világgá, amikor közeledtek az amerikaiak. Maga a parancsnok is otthagyta a salzburgi szerelvényt. Annak 42, őrizetlen vagonjára az amerikai 5. hadsereg katonái bukkantak 1945. május 16-án. Alaposan kitakarították a kocsikat, mindent egy épségben maradt salzburgi raktárba vittek.

Hogy tudjuk, mi minden lehetett a szerelvény 80 kocsijában, tartsunk egy apró „leltárt". Ezt sajnos az amerikaiak nem, vagy csak részben készítették el. Ám a franciák a kezükbe került két vagonról igen alapos tartalmi felmérést készítettek és ez mindmáig fennmaradt. Innen tudható, hogy a két vasúti kocsiban csak aranyból is rengeteg volt! Például három ládában kizárólag aranyórák lapultak, két ládában pedig aranyérmék. Az órák feltehetően éppen a zsidó „letétből" származtak, az érmék eredete felől nem lehetünk biztosak. Volt ott nyolc láda brilliáns! Persze ne akkora ládákat képzeljünk el, mint egy mosógép doboza, ennél ezek kisebbek voltak. De így is elképzelhetetlen érték lapult mindegyikben. A vagonokban volt még ezenfelül két láda ékszer, amelyek közül az egyiket a későbbi elbeszélők szerint majdnem teljesen igazgyöngyök töltötték meg! No és - a végére hagytuk a lényeget - harmincegy láda színarany! Hogy ez utóbbi honnan származott, nem tudható, feltehetően ez már vagy a nemzeti bank, vagy a tudományos akadémia kincséhez tartozott. De elképzelhető, hogy ha csak két vagonban ilyen mérhetetlen értékek lapultak, akkor mi minden lehetett még a másik 78 vagonban ..? Utólagos banki listák és mértékadó becslések szerint az egész aranyvonaton még a következő értéktárgyak lehettek (a lista korántsem teljes):

- száz kiló, azaz egy mázsa aranyérme erős ládákban; - tizennyolc, arany ékszerrel teli láda, egynek-egynek a súlya átlagosan 35-37 kilogramm

volt; - tíz, egyenként átlagosan 45-46 kilogramm súlyú láda, amelyek aranyrudakat tartalmaztak; - 1560 láda, bennük különféle ezüsttárgyakkal. Ezek egy része művészi értékű, egyedi

termék volt, más források szerint akadtak ott régi ezüstpénzek is; - egy láda tömbökbe öntött ezüstöt tartalmazott; - harminckét láda aranyóra - ezek közül a kisebbek 30, a nagyobbak 60 kilót nyomtak.

Talán nem is kell mondani, hogy úgy a zsidóktól, mint a magyar múzeumokból elhozott több ezer festmény, körülbelül háromezer perzsa- és egyéb keleti szőnyeg, valamint egyéb szőttes, értékes muzeális ruhák és bundák is voltak ott. Ezenfelül porcelán, gondosan becsomagolt csipkék, bélyeggyűjtemények is akadtak a ládákban. Érdekes módon - nem tudni, milyen kezdeményezésre - igen drága fényképezőgépek és akkoriban kurrens, a modern technika vívmányának számító egyéb eszközök is voltak a vagonokban. Az amerikaiak kezébe került szerelvényen ezen felül találtak gondosan csomagolt és számolt idegen valutákat: dollárt, svájci frankot stb. is. Innentől kezdve történetünk kétfelé ágazik. Az egyik szálon azt mutatjuk be, mi történt ezekkel a vagyonokkal az amerikaiak kezében. A másik oldalról azokat a hivatalos, államközi és egyéb eseményeket tárgyaljuk, amelyek az arany visszaszerzését szolgálták nemcsak a magyarok, de nemzetközi zsidó szervezetek által is. Mindez ugyanis összefügg azzal, hogy bebizonyítsuk: nem csupán egyenruhás katonák lopkodták a kincseket ott a helyszínen. Hanem élelmes emberek intézményesen, állami hivatalok pedig állami szinten tulajdonították el a vagonok tartalmának tekintélyes részét... Látni fogjuk, hogyan olvadt el mindaz, amit a magyarok olyan gondosan becsomagolva felraktak a vonatra 1944 őszén és később. Végső soron ez is „náci kincs" volt és nagyobbrészt ugyanarra a sorsra jutott, mint a mittenwaldi Reichsbank-aranyak. A raktárakat amerikai katonák őrizték. Persze nem mindenki foglalkozott őrzéssel, szép számmal akadtak, akik egy idő után - látva, hogy a dolog meglehetősen veszélytelen, szabad a préda! - hozzá-hozzányúltak az őrizetükre bízott értékekhez. De mint kiderült később, nem ezek az apró tolvajok voltak a veszélyesek. Szinte naponta tűntek el aranyórák, láncok, ezüst étkészletek, érmék. Nagyobb veszélyt jelentett az úgynevezett „kiigénylés". Amerikai katonatisztek a lakásuk berendezéséhez a „hadizsákmányból" igényelhettek maguknak luxustárgyakat. Egyes tábornokok el sem tudták képzelni, hogy a háborúban leszegényedett német és osztrák házakban éljenek úgy, ahogyan az ottaniak. Ők többre vágytak, hiszen győztesek voltak! A legrosszabb ezek között Collins tábornok, majd később vezérőrnagy volt. Harry J. Collins - mint azt fél évszázaddal később a New York Times írta egy vizsgálóbizottság jelentése alapján - meglehetősen furcsa alak volt. Még az amúgy szerénységgel nem vádolható amerikai tábornokok sorából is kirítt nagyzolási mániájával és luxusigényeivel. Sajnos éppen ez az ember került akkor hatalomra Salzburgban és egyik első teendője az volt, hogy körülnézzen: honnan mit szerezhetne ottani szolgálati villájába? Tragikomikus volt ennek az embernek a ténykedése. Amikor tudomására jutott, hogy az 5. hadsereg őrzi az egyik legnagyobb kincset, ami az USA seregének tulajdonába került a háború során (nem

számítva a sóbányákban talált, a nácik által az egész földrészen összeharácsolt műkincsek millióit), megtekintette ezt az észtveszejtő kincstárat és azonnal rendelkezett. Voltaképpen még szerénynek is nevezhetjük, hiszen elsősorban nem az aranyrudakra vagy brilliánsokra fájt a foga, hanem lakberendezési tárgyakra és ruhákra. Mint később a vizsgálat megállapította, Collins tábornok akkor még csak a 42. gyalogos hadosztály parancsnokaként intézkedett és „kiigényelt". Szőnyegeket (persze a legdrágább perzsákat), asztali ezüst étkészleteket vitetett villájába. No, ne egyszerű hatszemélyes „eszcájgra" gondoljunk - ami neki kellett, az 45 személyes készlet volt! Ezenfelül Collins villájába vitetett a „jogos hadizsákmányból" ezüst gyertyatartókat (tucatszám) és 60 törölközőt is. Mindezt „személyes használattal" indokolta. Collins mellesleg Ausztriában megnősült és ott is maradt, még majdnem húsz évig élt és 1964-ben halt meg. Soha senki nem vonta felelősségre sem ezért, sem másért. Az Egyesült Államok hadseregének főtisztjeként szerelt le. De nem csak az oroszok működtettek a háború alatt egy, kizárólag hadizsákmányok eladására, azzal való állami „seftelésre" specializálódott vállalatot, a „Vojentorgot". Mint kiderült, valami ehhez hasonló működött az amerikaiaknál is. A „hadsereg katonai üzleteit működtető szolgálat" is majdnem pontosan ugyanilyen sajátos akciókat intézett. Mint arról a kilencvenes évek végén, konkrétan 1999 őszén a The Washington Post is beszámolt, az amerikai katonák rendszeresen rájártak a magyar aranyvonat kincseire. Tudunk olyanokról, akik visszamentek oda tízszer egymás után és mindig elvittek valamicskét. Őket is elsősorban a jól értékesíthető aranyórák, zsebórák érdekelték, de nem vetették meg az egyéb, nem nagyméretű és nem nagy súlyú - tehát zubbonyzsebben vagy kis táskában is elférő - értéktárgyakat. Így telt el vagy két év. A magyar kormány közben persze reklamálta a kincseit, de Budapesten pontosan nem is tudták, mi van kint, és pontosan hol? Kinél keressék? Ezenközben a készlet a tolvaj katonák és tisztek jóvoltából szépen fogyatkozásnak indult - persze az igazi értékek 99 százaléka még mindig a raktárakban lapult. Azt ugyanis nem lehetett elmozdítani és elvinni feltűnés nélkül. Egészen addig, amíg a hivatalos szervek nem kezdtek érdeklődni a szállítmány iránt. 1947 nyarára már elfogytak a németországi náci kincsek és végre sor kerülhetett ezekre is. Mivel Ausztria területén találták őket, nem vitték a szállítmányt Frankfurtba a DWO-ba, hanem úgymond Ausztria függetlensége miatt külön ügyként kezelték. Az első leltárt csak 1947. július 28-án nem is az amerikaiak, hanem a magyar zsidó közösség túlélő tagjai küldték el Washingtonba. Ebben persze nem az egész aranyvonat rakományáról, csak a magyar zsidóktól „letétbe" vett - elkobzott - javak listáját adták át. Ám mindez semmit sem jelentett az amerikaiaknak. A visszaszolgáltatást azzal az indokkal tagadták meg, hogy Magyarország időközben kommunista uralom alá került és amit visszaszolgáltatnak, azt semmiképpen sem a jogos tulajdonosokhoz, hanem a totalitárius állam birtokába kerül. Ami mellesleg igaz volt - amikor később e kincsekből valami visszakerült - mert mégis visszakerült - arra bizony nem a magánszemélyek, hanem az állam tehette rá a karmait. Végül mégiscsak szivárogtak vissza kincsek. 1947. augusztus végén az amerikaiak visszaküldtek mintegy 600 kilónyi aranyrudat (ami a kivitt 34 tonnának igen kicsi részét képezte...), 30 ezer aranyérmét, idegen valutákat, muzeális és ipari nemesfémkészleteket, érmegyűjteményeket és értékpapírokat, több, még más forrásokból származó pár tíz kiló aranyrudat és némi brilliánst és ékszert. Később az amerikaiak a javak egy részét a német, más részét az osztrák hatóságoknak adták át további őrzésre - ami ismét csak a tolvajok számának szaporodását, az értékek mennyiségének csökkenését vonta maga után. Az amerikai hatóságok 1945-től kezdve folyton elutasították azt a budapesti kérést, hogy a magyarok (a zsidók és/vagy a kormány képviselői) együtt ellenőrizhessék és azonosítsák a raktárakban tárolt vagyont. A dolog egyik csúcspontja az volt, amikor az amerikai hadsereg visszaszolgáltatott csaknem 1200 értékes festményt... az osztrák államnak! Mintha annak valaha is bármi köze lett volna a magyarországi zsidóktól elkobzott kincsekhez. Ezenközben - mint az az 1990-es években kiderült - öt amerikai tábornok „vett magához" értékes tárgyakat és ékszereket, aranyat a vonat rakományából. Ezt látva az alacsonyabb rangú tisztek és a közkatonák is meg-megdézsmálták a kincseket, amelyek persze az első időkben nem voltak leltárba véve. Tehát mindenki úgy érezhette, most „szabad a gazda". Az osztrák állam évtizedekkel később azt nyilatkozta, hogy a festmények egy részét visszaadták a tulajdonosaiknak - de hogy kik voltak azok és mit kaptak vissza, valamint hogy mi lett a többi képpel - nem derült ki. Itt tehát rajtakapható, hogy már a negyedik állam osztozott a magyarok kincsein: az amerikaiak, osztrákok, németek és franciák is magukénak mondhattak egy-egy részt.

A hadsereg értékbeváltó helyein és a már említett üzlethálózatban is kezdték árusítani a magyar aranyvonatról származó tárgyakat. Aztán valaki Washingtonban kitalálta: mivel zsidó értékekről van szó (látták a hatágú gyertyatartókat és más jellegzetes jeleket, díszítéseket viselő tárgyakat), hát jobb lenne ezeket elárvereztetni és a bevételt egyrészt az európai menekültügyi hivataloknak, valamint a zsidó karitatív egyesületeknek juttatni. Hiszen a magyarországi zsidók négyötöde úgyis elpusztult Auschwitzban... Az ötletet azonnal követte a megvalósítás. Az aranyvonat rakományát ismét megrövidítették, feldarabolták. Erre már csak azért is „joguk" volt nekik, mert előbb egy amerikai tábornok nyilvánította a raktárban pihenő tárgyakat „gazdátlan javaknak", másrészt pedig addigra ezt az álláspontot támogatta az amerikai kormányzat is - legalábbis az aranyvonat egyes tárgyaira vonatkozóan. 1947 decemberében New Yorkba, pontosabban Staten Island szigetére egy hajón megérkezett az árverésre szánt vagyonrész. Ez csak az első ilyen szállítmány volt -még több is követte. Egy előkelő és fényes New York-i galériában aztán 1948 júniusában három napon át tartott az árverés, itt főleg ékszerek, gyémántok keltek el. Még egy hét sem telt el és máris folytatódott a több napos árverés második szakasza, ekkor arany- ezüst- és porcelántárgyakat árvereztek, nagy sikerrel. Nyolc millió dollárt kasszíroztak az árverezők! Ugyanakkor - sőt már korábban is - az említett hadseregbeli üzlethálózat szőnyegeket, prémeket és ruhákat árult ismeretlen vevőknek. Így ezek már vissza sem szerezhetők - persze az azóta eltelt 53-55 vagy több év múltán amúgy sincs esély. Képzelhetjük, az első időkben milyen mostohán bántak a festményekkel, ha azt sem tudták, mi és mennyi van a gyűjteményben! Washingtonba, azt jelentették, hogy alig 200 képet találtak - a valóságban néhány híján 1200 volt ott. „Jobbára értéktelenek", írta a hadsereg főparancsnokságának egy tiszt az 5. hadseregből. Nos, erről a szakvéleményről csak annyit: a festmények között volt még Rembrandt-kép is... Végül is a 90-es évek végén elindított utólagos (és tegyük hozzá: igencsak elkésett) amerikai vizsgálat egyértelműen megállapította, hogy ilyen vagy olyan módokon nagyon sok kincsnek lába kelt. Főképpen pedig azok nem kapták vissza, akiknek eredetileg a tulajdonát képezte: az amúgy is sokat szenvedett és alig-alig megmenekült zsidók. De mint láttuk, ez másutt is így történt. Nem mintha ez felmentést adna bárkinek is. De ahogyan az a mittenwaldi Reichsbank-kincsek egy tekintélyes részével történt, szinte pontosan ugyanaz játszódott le a magyarok aranyvonatával is. Egészében elmondható, hogy a műkincsek és egyéb értékek is ugyanúgy jártak a második világháborúban, mint az emberek. A polgári személyeket ugyanúgy védték - sajnos csak idézőjelben „védelmezték" - az előzőleg megkötött nemzetközi egyezmények, ahogyan ezeket az értékes tárgyakat is. Vagyis - sehogyan sem. Az újszerű hadviselés nem csupán azt jelentette, hogy a gépek szerepe addig soha nem látott mértéket öltött. Már nem az emberi erő, annak mennyisége vagy kiképzettségének foka volt a döntő, hanem az, hogy ki milyen minőségű, hatásfokú és mennyiségű harci gépezetet, szerkezetet, berendezést tudott bevetni. Ugyanígy megváltozott a civil lakossághoz való viszony. Amíg az addigi háborúkban nagyobbrészt ha nem is kímélték a polgári lakosságot, azért kifejezett célpontot sem jelentettek a civilek. Ám ebben a háborúban a lakosság célponttá lett, megsemmisítendő tényezővé alakult tudtán és akaratán kívül. Ugyanígy természetesen a polgári létesítmények, sőt otthonok is célponttá lettek, hiszen az ellenfél harci potenciálját ezek elpusztításával is lehetett csökkenteni, rombolni, végül megszüntetni. Ezért aztán sajátos gazdasági háború is folyt, ahol hamis pénzek, igazi értékek, ide-oda áramló gigantikus összegek és vagyonok cseréltek gazdát és ily módon az arany, az ékszer, a nemesfémek és drágakövek is megvívták a maguk háborúját. Mint fentebb olvashatták, nem kevés érték jogtalan módokon, erőt és erőszakot szülve, gonoszságok közepette cserélt gazdát nem is egyszer. Ily módon a nácik aranya - amely végső soron soha nem volt az övék - végül is másoké lett. Sokszor majdnem ugyanolyan aljas módszerekkel cserélt gazdát, mint addig, azelőtt. De ezért is csak az emberek hibáztathatók.

VÉGE