NNCL491-366v2.0

ALIEN 3A VÉGSŐ MEGOLDÁS A HALÁL

DAVID GILER, WALTER HILLés LARRY FERGUSONforgatókönyve alapján

VINCENT WARDfilmnovellájának felhasználásával

ALAN DEAN FOSTERregénye

NEMO KÖNYVKIADÓ

Alapkiadás:WARNER BOOKS EDITION1992

TM & Copyright (C) 1992 by TwentiethCentury Fox Film CorporationAll rights reserved.

Cover Illustration and design courtesy of 20th Century Fox

Első kiadásISBN 963 8147 00 8

NEMO Könyvkiadó Kft.Felelős kiadó az ügyvezető IgazgatóNyomta az Alföldi Nyomda, DebrecenbenFelelős vezető: György Géza Munkaszám: 92.8044.66-14-2

A Temple-ben (Arizona) működő Insight Computersnek, csodás számítógépeikért

ADF

- I -

Lidércálmok.Igazán furcsák néha. Olyanok, akár holmi krónikus nyavalya. Mentális malária. Mikor az ember már azt hiszi, végképp leszámolt velük,felütik fejüket megint. Akkor rontanak rá, amikor a legfelkészületlenebb, a legnyugodtabb, egyszóval amikor a legkevésbé számít rá.És nincs mit tenni ellenük. Egyáltalán nincs orvosság. Hiába szedsz pirulákat, nyeled kanálszám a szirupot; még a retroaktív injekciósem segít. Az efféle nyavalyára csak a nyugodt álom használ, az pedig csak friss táptalajt biztosít a makacs fertőzésnek.Az ember tehát igyekszik ébren maradni. A mélyűrben viszont nem akad semmi tennivaló. Ha nem vonulsz a hibernálóba, megöl azunalom. Vagy, ha még könyörtelenebb hozzád, a végzet, túléled az utat, és makogó eszelősként érsz célba, miután tíz, húsz, netánharminc esztendőt áldoztál fel hiába az életedből. Egy életen át figyelheted a műszerfal mutatóinak táncát, megvilágosodást keresve asosem hunyorgó kijelzők fényeiben. Olvashatsz, videózhatsz, még gyúrhatsz is – és közben eltűnődhetsz, mi történnék, ha az unalomhelyett mégis a hibernált mélyálmot választanád. Nem sok olyan munka akad a világon, melynek során az embernek tanácsosabbaludnia. A feltételek igenis nagyszerűek. A fizetés remek, s az illetőnek megadatik, hogy egészen egyéni perspektívából szemlélhessea társadalom és a technológia fejlődését. A halál elodázása persze nem egyenértékű a halhatatlansággal, inkább mímelni igyekszikazt.De ott vannak a rémálmok. Egy érv amellett, hogy az ember mégse szolgáljon mélyűrben közlekedő hajón. Ha lidércálmok gyötrik, aboldogtalanok többsége simán felébred. A hibernált álomból azonban nem lehet csak úgy felébredni. A gépek nem engedik. Az adolguk, hogy állandósítsák a kábulatot, hogy lelassítsák a test létfontosságú funkcióit, s hogy eltompítsak a tudatot. A mérnökök márcsak azt nem tudják, miképp vethetnek gátat az álom, és fattyú rokona, a lidércálom garázdálkodásának, így hát a légzéssel, akeringéssel együtt a tudatalatti folyamatok is lelassulnak, hosszadalmasabbakká válnak. Egy-egy közönséges álom eltarthat egyesztendeig. Egy lidércálom hasonlóképp.Bizonyos körülmények között jobb lehet, ha az ember halálra unja magát. Hibernált mélyálomban azonban nincs választása. A hideg,szabályozott atmoszféra, a tűk, melyek az előre megszabott program szerint a testbe hatolnak – ezek uralják a testet, s talán az életetis.Valami mozdult most a hibernációs teremben, valami, ami nem volt a hajó része – jóllehet program vezérelte, és így nem sokbankülönbözött a hideg, közönyös folyosóktól s a berendezésektől, melyek közt lopakodott. Lázas tevékenységét, akár a gépekét,egyetlen parancs motiválta. Nem az élelemkeresés: nem volt éhes, sosem evett. Nem nélküli teremtmény lévén szexuális vágyak semösztökélték. Kizárólag a szaporodás mindent elsöprő kényszere hajtotta. Szerves felépítése ellenére legalább annyira gép volt, mint ahajót irányító szerkezetek, habár célja bízvást érthetetlen lett volna azok számára.A földi élőlények közül leginkább egy tarisznyarákra emlékeztetett – hosszú, hajlékony farkú tarisznyarákra, ízeit, szénben szokatlanulgazdag hártya borította lábain fürgén haladt előre. Testfelépítését az egyszerűség és célszerűség jellemezte, hisz egyetlen egyfunkcióra készült, de abban minden más konstrukciónál eredményesebbnek kellett lennie. Egy gép sem csinálta volna jobban.Eltökélten tört célja felé. A primitívet és a kifinomultat egyedi módon ötvöző érzékszervek vezették az élőlények közt páratlan erősségűkésztetés kijelölte úton.A hűtőkapszula végigtapogatása könnyű feladatot jelentett egy effajta, célirányosan tervezett lény számára. A kapszula felső részeátlátszó metálüvegből készült. Belül apró, nem teljesen kifejlett, szerves életforma feküdt. Szőke volt és ártatlan – eltekintve lidércesálmaitól, amelyek legalább olyan részletesek, s gyakorta életszerűbbek voltak, mint a közelében alvó felnőttekéi. Lehunyt szemmelaludt tovább, nem érzékelte a burán motozó rémséget.Nem álmodott. Most valósággá vált a rémálom, noha nem sejtette közelségét.Az arctámadó türelmetlenül tapogatta a hengert. Módszeresen, az egyik végétől a másikig. A háromszorosan leplombált, légmentesenzáró kapszula egy sor szempontból biztonságosabb volt, mint a Sulaco maga. A lény egyre izgatottabb lett, bár nem tudatosult benne,hogy első próbálkozása kudarcot vallott. A biológiai program küszöbön álló beteljesülése a végletekig izgatta, és mind nagyobberőfeszítésre sarkallta. A hasi részhez ízesült, csőforma szaporítószervvel szondázta az ellenálló, átlátszó burát, melynek túloldalán amagatehetetlen test hevert párnái közt. A zsákmány közelsége lázas tevékenységre késztette a teremtményt.Végül, a kapszula egyik oldalán, megtalálta azt a szinte észrevétlen vonalat, amely az átlátszó burát és a fémtalapzatot választotta el.Apró karmok feszültek a hajszálnyi résbe, míg az erős farok megtámaszkodott a henger tetején. A lény félelmetes emelőerőt fejtett ki,csupa csont teste remegett. A zárak megfeszültek. A lény nem lankadt, erőtartalékai szinte kimeríthetetlennek látszottak.Az átlátszó burok alsó pereme pattant, a metálüveg vízszintesen végigrepedt. A víztiszta anyag egy szikeélességű szilánkja azarctámadóba fúródott.Fagyos levegő áradt a kapszulából, amíg a belső kiegyenlítő közbe nem avatkozott, helyreállítva a rendszer egyensúlyát. Newt hasonfeküdt, nehéz álmában halkan mormolt valamit, elfordította fejét. Szemei mozogtak a csukott szemhéjak alatt, de nem ébredt fel. Akapszula még éppen idejében zárt le újra, hogy megmentse az életét.A halálra sebzett idegen földöntúli sikolyokat hallatva dobálta magát, lábaival és a farkával görcsösen kapkodott a beléje fúródottüveges szilánk felé. Végül a Hicks testét rejtő hengerre esett, és kétségbeesetten kapaszkodott a burán. Remegve, rángatózvakaparászta a metálüveget, sebéből ömlött a maró, savas testnedv. Beleette magát az üvegbe, a fém alapzatba, a padló anyagába, sőt,az alá is. Füst szállt valahonnét a burkolat alól, lassan betöltötte a helyiséget.A teremben – és az egész hajóban – működésbe léptek a jelzőkészülékek, figyelmeztető fények kezdtek villogni, riasztók vijjogtak.Nem volt senki ébren, hogy meglássa vagy meghallja őket, de a Sulacót ez nem is érdekelte. Tette a dolgát, a programnakmegfelelően. Ezalatt a füst tovább szivárgott a kimart padló réseiből. A lény visszataszítóan tekergeti Hicks kapszuláján, egyre dőltbelőle a pusztító váladék.Gépies, hűvös női hang töltötte be a termet: – Figyelem! Robbanásveszélyes gázok halmozódtak fel a hibernációs részlegben.Robbanásveszélyes gázok halmozódtak fel a hibernációs részlegben.Ventillátorok búgtak fel a plafonon, és szívni kezdték a sűrűsödő, kavargó gázt. A sav tovább csöpögött az immáron mozdulatlan,elpusztult lényből.A padló alatt valami felrobbant. Erős fény villant, nyomában sárga lángnyelvek éledtek. Sötét füst kezdett elegyedni az eleddig ritkásgázzal. A mennyezeti lámpák bizonytalanul hunyorogni kezdtek.A füstelszívók lelassultak és megálltak.

– Tűz a hibernációs részlegben – jelentette szenvtelenül, higgadtan a hang. – Tűz a hibernációs részlegben.Egy fecskendő feje bukkant elő a plafonból, és lassan körbefordult, mint valami miniatűr ágyú torony. Megcélozta a padlón tátongólyukból felcsapó füstöt és lángokat. Bugyborékoló folyadék lövellt a tűz irányába. Pár pillanatra el is fojtotta, ám ekkor szikrák villantaka fecskendő tövében. A folyadéksugár hirtelen elapadt, alig csordogált.– Oltórendszer üzemképtelen. Oltórendszer üzemképtelen. Elszívórendszer üzemképtelen. Elszívórendszer üzemképtelen. Tűz- ésrobbanásveszélyes gázok a hibernációs részlegben…Motorok zümmögtek föl. A négy működő hűtőkapszulát hidraulikus szerkezet emelte ki talapzatából. Villogó jelzőfényekkel indultak mega hengerek a terem másik vége felé. A lángok sem lassították le őket. Az átszúrt, élettelen teremtmény lecsúszott a mozgó koporsóról,a földre.– A személyzet minden tagja jelentkezzen a VMJ-knél! – adta ki az utasítást a hang változatlan tónusban. – Evakuáció egy percenbelül.A libasorban haladó kapszulák becsusszantak egy szállítócsőbe és nagy sebességgel haladtak a hajó belsejében, míg el nem értékcéljukat, a Sulaco jobb oldali zsiliprendszerét, ahol az automaták egy várakozó Vészhelyzeti Mentőjárműbe helyezték őket. Ók voltakaz egyedüli utasok. Az átlátszó búra alatt Newt megrándult álmában.Felragyogtak a fények, felbúgtak a motorok. A hang ismét megszólalt, pedig nem volt senki, aki hallja: – Tíz másodperc múlvavalamennyi VMJ elhagyja a zsilipet. Kilenc…A belső ajtók összezárultak, a külsők kitárultak. A hang folytatta a visszaszámlálást.Nullánál két dolog történt egyszerre. A tíz VMJ – kilenc üresen – kilökődött a hajóból, a hibernációs teremben pedig érintkezésbekerült a gomolygó gáz és a repedésekből feltörő tűz. Még egy pillanat, és a Sulaco orrában mintha nova robbant volna.A távolodó VMJ-k felét elkapta a lökéshullám. Kettő hánykolódni kezdett és irányíthatatlanná vált. Egy másik olyan pályára került,melynek végpontjában a Sulaco várta. Nem lassult, sőt, egyre gyorsulva közeledett, míg végül az oldalának csapódott. Újabb, méghevesebb robbanás rázta meg a hatalmas járművet. Sebzetten sodródott tovább a semmibe, időnként fura felvillanások, hőlöketekkíséretében szórva szerteszét törmelékét a makulátlan ürességbe…A mentőhajón, mely a négy hűtőkapszulát szállította, villogtak a fények, szikráztak és zümmögtek az áramkörök. A VMJ kisebb,egyszerűbb számítógépei küszködtek, hogy elszigeteljék és redukálják a második robbanás okozta károkat. A hajótest maga nemsérült meg, ám az érzékeny műszerekben jelentős kárt tett az erős rázkódás.A kis jármű az anyahajótól várta a helyzetmeghatározó jelet, mivel azonban ilyen nem érkezett, kénytelen volt saját magavégigpásztázni környezetét. A sietős keresgélés közben a létfontosságú műszer meghibásodott, de gyorsan pótolta egy tartalékrendszer. A Sulaco küldetése közben már jócskán letért a kitaposott foton-ösvényről, odakint járt az ember által feltérképezett űrvidékperemén. Épphogy elindult hazafelé, amikor a katasztrófa bekövetkezett. Az ember jelenlétére a mindenség eme szegletében csakelszórt, ritka telepek vallottak.A VMJ navigációs komputere rábukkant valamire. Nem annyira a céltudatos keresés, mint inkább a véletlen szerencse révén. Adottesetben nem volt más lehetőség. A hajó nem tudta megbecsülni, meddig maradhat működőképes súlyos sérüléseivel. Elsődlegesfeladata volt, hogy megóvja az emberi életeket a fedélzeten. Kiválasztott és beállított egy pályát, majd tovább gyógyította magát. Ahajtóművek beindultak.A Fiorina nem volt érdekes világ, még kevésbé hívogató, ám – a Neroid-szektorban egyetlenként – irányjelet sugárzott. A VMJadatbankjai ráálltak a fogódzót jelentő adásra. A sérült navigációs rendszer kétszer is elvesztette a sávot, az előírt pályát azonbansikerült tartania. Mindkét esetben újra rálelt a jelre. A Fiorináról vajmi kevés adat állt rendelkezésre. Ezt az égitest különleges státusaés elszigeteltsége indokolta.FIORINA 'FURY' 361 – jelent meg a monitorok egyikén. – KÜLSŐ ÁSVÁNYÉRC-FINOMÍTÓ. FOKOZOTTAN BIZTOSÍTOTTJAVÍTÓ-NEVELŐ MUNKATELEPA szavak mit sem jelentettek a komputer számára, az utasok pedig nem voltak abban a helyzetben és állapotban, hogy bármit is eltudjanak olvasni.SZÜKSÉGES TOVÁBBI INFORMÁCIÓ? – villogta a gép. Mivel nem nyomták le azonnal a megfelelő billentyűt, a képernyőengedelmesen elhalványult.

Napokkal később a VMJ egészen megközelítette a szürke, örvénylő atmoszférát. Nem sok jót ígért a bolygó felszínét elhomályosítósötét felhőréteg. Nem sejlett át rajta se kék, se zöld felület, semmi, ami életre utalt volna. Az adatbank nyilvántartása azonban váltigállította: emberi település található odalent. A kommunikációs jel változatlanul pulzált. A fedélzeti berendezések immár nyugtalanítórendszerességgel hibásodtak meg. A VMJ komputere igyekezett irányítása alatt tartani a járművet, amíg a pótrendszerek aktiválódtak.Szénporszín felhők kavarogtak az ablakok előtt, a légköri villámok kísérteties fénybe vonták a bent pihenő zúzmarás, lezártkapszulákat.A számítógép különösebb erőfeszítés nélkül próbálta lejuttatni a gépet. Nem sietett. Mintha tiszta lenne az ég, és a belső rendszerekkifogástalanul működnének, eszelős villogás és állandó lefagyás helyett.A landoló szerkezet nem reagált az ereszkedési parancsra, és nem maradt már sem idő, sem energia egy második próbálkozásra.Mivel a leszállóhelyet meredélyek és fogazott peremű sziklák övezték, a számítógép inkább kényszerleszállás mellett döntött aviszonylag sima, homokos tengerparton.Amikor plusz hajtóerőre lett volna szükség, kiderült, hogy ilyen nincs. A komputer próbálkozott, hisz ez volt a feladata, a VMJ mégisjócskán elhibázta a partot, és veszélyesen éles szögben a vízbe vágódott.A fülkében támfalak és cellák igyekeztek elnyelni a nyomás erejét. Fém- és szénötvözetek nyögtek, ropogtak a tűréshatárukat messzemeghaladó erők súlya alatt. Tartógerendák hajlottak és recsegtek, falak görbültek. A számítógép minden erejét arra összpontosította,hogy a négy kapszula sértetlen maradjon. Másra nem is igen volt ideje. Saját magával egyáltalán nem törődött – önvédelmi funkciókkalnem látták el. A Fiorina felszíne éppen olyan vigasztalan volt, mint az égboltja. Szürke, szélfútta kőrengeteg. Néhány csökevényes,torz növény kapaszkodott csak a sziklák védettebb réseibe. A felhőszakadás hideg pocsolyatömeggé változtatta a talajt.A gyászos tájképet néhány mozdulatlan, hatalmas gép tarkította. Tehergépek, markolók és emelők rozsdásodtak elhagyatottan. Túlfáradságos és drága lett volna elvinni őket erről az elképzelhetetlen kincseket rejtő területről, ami valaha megkívánta jelenlétüket.Három óriás talajgyalu dacolt a széllel mint három gigantikus, ragadozó féreg: béna markolókarok, üres vezetőfülkék. Kisebb gépek isálltak mindenfelé, csoportokban, mint megannyi éhes élősködő, melyek csak arra várnak, hogy a nagy gépek életrekeltévelrácsaphassanak a préda maradékára.Lejjebb a tenger sötét hullámai mosták fáradhatatlanul a hamuszín homokot, minden energiájukat az élettelen partra pazarolva. Ebbena sötét öbölben nem mászkáltak rákok, nem akadtak madarak sem, hogy rezzenetlen szárnnyal csapjanak le a hullám taréjokra élelem

reményében.Halak ellenben itt is éltek. Furcsa, hosszúkás testű lények kidülledő szemekkel és apró, éles fogakkal. Azok az emberek, akik átmeneti– legjobbára kényszerűségből – a Fiorinán tengődtek, gyakran bonyolódtak meddő vitákba természetüket illetően. Mivel azonban az ittállomásozók nem olyan fajta emberek voltak, akik számára a párhuzamos evolúció sajátságainak megvitatása az élvezetek netovábbjátjelenti végül abban állapodtak meg, hogy bármi legyen is a tengeri lények származástani besorolása, a lényeg az, hogy ehetőek. Ritkavolt errefelé a friss élelem. És bizony jobb nem firtatni a tűzhelyen rotyogó valami hovatartozását, amíg az a valami jóízű.A tengerparton sétáló férfi gondolataiba mélyedt. Nem sietett. Arca értelmes volt, elgondolkodó, arckifejezése semmitmondó. Tarkoponyáját könnyű műanyag sisak védte a széltől, esőtől. Néha ingerülten arrébb rúgta a lábánál nyüzsgő helyi rovarokat. Míg Fiorinavendégei megpróbálták élvezni az itteni vizek kétes csemegéit, a primitívebb, őshonos életformák csak addig jutottak, hogy avendégekből próbáljanak lakmározni.Csendesen, gondolataiba merülve sétált el az elhagyatott, mozdulatlan emelődaruk mellett. Mosolytalan volt, viselkedését a csendesbeletörődés jellemezte, ami nem elszántságból, inkább közönyből fakadt. Mintha nem is érdekelné, mi történt ma, vagy lesz-eegyáltalán holnap. Több örömet talált abban, ha saját magába tekinthetett. Az unalomig ismert környezet nem sok néznivalót kínált.Egy furcsa hangra mégis fölnézett.Pislogott, hidegesőcseppeket törölt le a védőmaszkról. A távoli dübörgés az ég egy bizonyos pontjára Irányította tekintetét. A mélyenJáró felhők közül hirtelen fémes tárgy bukkant elő. Halványan izzott, levegő süvöltőit körülötte zuhanása közben.A férfi egy pillanatra megállt, hogy megjegyezze a helyet, ahol a tárgy a vízbe merült, aztán tovább sétált.Félúton a kronométerére pillantott, sarkonfordult, és visszafelé indult. Ki-ki nézett a tengerre. Mivel nem látott semmit, úgy ítélte, nem isfog találni semmit.Meglepetésként érte a homokon heverő test.Meggyorsította lépteit, és fölé hajolt. Apró hullámok nyaldosták a lábát. Most először dobbánt meg a szíve. A Jövevény nő volt, és éltmég. A férfi a hátára fordította.Az eszméletlen Ripley sómarta arcába bámult.Egy idő után felnézett, de még mindig egyedül volt a parton. Egyedül a váratlan vendéggel. Ha itthagyja, amíg segítségért megy,értékes időt veszít, nem is beszélve az apró, de lelkes kis ragadozókról.Nehézkesen felemelte, vállára vetette a testet. Terhével a zsilip felé indult, hogy visszatérjen az emberek világába, melyet alig párperce hagyott maga mögött.Bent egy pillanatra megállt, hogy lélegzethez jusson, aztán továbbindult a csírátlanítóba. Három rab – kint dolgoztak nemrég – márjavában zuhanyozott a fertőtlenítés vízben. Egészségügyi tiszt lévén Clemensnek volt köztük némi tekintélye, amit most nem ishabozott latba vetni.– Ide figyeljetek! – Az emberek odafordultak, kíváncsian méregették. Clemens ritkán érintkezett a rabokkal, csak s betegek érdekelték.Kezdeti közönyüket mintha elfújták volna, amikor meglátták a vállán csüngő testet. – Egy VMJ jött. – Az elítéltek összenéztek. – Neálljatok itt ilyen bambán! – mordult rájuk az egészségügyi tiszt, hogy elvonja figyelmüket terhéről. – Gyorsan, ki a partra! Lehettektöbben is. Szóljatok Andrewsnak!A férfiak némi habozás után elindultak. Amíg kijöttek a víz alól és összekapkodták ruháikat, végig a nőt bámulták. Clemens nem ismerte letenni.

- II -

Andrews nem szeretett a Kommunikátorral dolgozni. Minden egyes használatát nyilvántartják az ember anyagában. A mélyűrikommunikáció drága mulatság volt, ezért elvárták tőle, hogy csak akkor használja a készüléket, ha feltétlenül és elkerülhetetlenülszükséges. Előfordulhat, hogy döntése nem egyezik valamelyik begyöpösödött tökfej véleményével a főhadiszálláson, és akkorvisszatartják egész felgyülemlett fizetését, vagy nem léptetik elő. Még csak meg sem védheti magát, hiszen mire elszabadul innét éshazaér, az a kretén, aki keresztbe tett neki, vagy rég halott, vagy nyugdíjba vonult. Voltaképp miért is kéne aggódnia? Mire visszatér,már mindenki halott lesz, akit valaha ismert.A hazatérés gondolatának vonzerejét azonban még ez sem csökkentette. Így hát legjobb tudásának megfelelően végezte ezt a rohadtmunkát, és reménykedett, hogy rohadt munkaadói egyszer csak felismerik rátermettségét és buzgalmát, és Idő előtti nyugdíjazástajánlanak fel számára. Erre most jön egy ilyen rohadt, váratlan nehézség, csak azért, hogy az ő életét komplikálja. Andrews szívbőlutált minden váratlant. Munkája csekély számú előnyei közül egy épp a kiszámíthatóság volt.Egészen mostanáig. Ráadásul a Kommunikátort is használnia kell. Mérgesen megrázogatta a kulcsokat.

FURY 361-C OSZTÁLYÚ BÖRTÖNEGYSÉG-IRIS 12037154.JELENTJÜK 2650-ES VMJ EGYSÉG BECSAPÓDÁSÁTUTASOK: BISHOP ANDROID MODELLINAKTÍV HICKS, KÁPL. GYARM. TENG. GYAL. L53321RIPLEY, HDGY. B515617AZONOSÍTATLAN TÚLÉLŐ FIATAL NŐNEMŰKÉRÜNK SÜRG. ELSZÁLL.VÁLASZT GYORSAN ANDREWS IG. M51021(Késleltetett átvitel 1844-Fiorina)

Clemens kihozta a nőt a zuhany alól, és gyorsan bevitte a bázisra. A sietséget most nem a sérült neme, hanem állapota indokolta.Gondolkodni később fognak – akkor előkerülnek majd azok a problémák is, amelyek Andrewst már most nyomasztják.A VMJ-t a mutáns ökrökkel vonszoltatták partra. Ezt a feladatot bármelyik bányagép gyorsabban és könnyebben elvégezte volna, ámazok, amelyeket odakint hagytak, már nem voltak működőképesek, azokat pedig, amelyeket a komplexumban használtak, Igencsakféltették az Időjárás viszontagságaitól Az ökrökkel egyszerűbben ment minden, bármilyen szokatlan volt is a feladat. Végül sikerreljártak, bár az egyik jószág hirtelen összeesett és kiadta páráját – nyilván a kemény munka okozta szokatlan erőfeszítés okozta a bajt.Az utolsó működőképes daru hatósugarába érve még könnyebb lett a dolguk: elég volt felerősíteni és beemelni a megrongálódott hajót.Andrews már várta őket. Csakhamar kiderült, hogy a nő nem egyedül jött – akadtak társai is. Az igazgató nem volt túlságosanelragadtatva. Egyre több komplikáció, egyre több zavar a napi rutinban. Mind több döntés – márpedig ő utalt dönteni, mert mindigfennállt a veszély, hogy hibázik.

A káplár halott volt, akár a szerencsétlen gyermek. Az android keveset számított. Andrews némiképp megkönnyebbült. Tehát csak anővel kell vacakolniuk. Talán jobb így: jelent ő egyedül is elég gondot.Valaki jelentette neki, hogy a Kommunikátorban friss üzenet várja. A többiek gondjára hagyta a VMJ-t, és irodájába indult. Nagydarabférfi volt, izmos, erőtől duzzadó, határozott. Negyvenes éveinek végét taposta. Ha nem lett volna ilyen, aligha kerül épp a fiorinaibüntetőtelep élére.A válasz éppoly tömör volt, mint saját üzenete.

FURY 361-C OSZT. BÖRTÖNEGYSÉGNEK 1237154CONCOM HÁLÓZAT 01500 A WEYLAND-YUTANITÓLÜZENETET VETTÜK.

Ez igen! Mélyértelmű sorok… Andrews várakozásteljesen bámult a képernyőre, de semmi más nem érkezett. Se javaslat, seinformációkérés, semmi magyarázat. Se kritika, se dicséret. Ennél azért többet várt.Küldhetné egy újabb üzenetet, melyben további utasításokat kér, ezt viszont biztosan felesleges locsogásnak ítélnék, és visszatartanáka fizetését a költségre. Végtére is reagáltak, még ha nem is válaszoltak igazán. Nem tehet mást, megpróbál a maga módján úrrá lennia helyzeten és vár.

Újabb álom.Az álomban nincs időérzék, nincs idődimenzió. Az emberek sok mindent látnak álmukban, ami egyszerre valószerű és fantasztikus –órát azonban igen ritkán.Kétcsövű lángszóró súlya húzta Ripley vállát, ahogy óvatosan közelített a hibernáló kapszulák felé. Gyors vizsgálattal meggyőződöttróla, hogy a fekvő alakokat nem bolygatták. Bishop még darabokban is nyugodt. Newt éteri lénynek tűnik gyermeki szépségében,olyan idegen ebben a térben és ebben az időben, ahová végzete sodorta. Hicks békés, háborítatlan. Ripley habozott pár pillanatig,mielőtt közelebb húzódott, a káplár kapszulája azonban zárva maradt, Hicksnek a szeme sem rebbent…S ekkor neszt hallott Ripley. Megperdült a sarkán, bekapcsolta a fegyvert és tüzelni próbált, de csak tompa kattanás hallatszott.Kétségbeesetten próbálkozott újra. Kurta lángcsóva csapott ki az egyik csőből, de azonnal ki is hunyt.Ripley idegesen vizsgálgatta a fegyvert; ellenőrizte a töltésszintet, az elsütőszerkezetet, a látható vezetékeket. Minden rendben lévőneklátszott. Működnie kellene, működnie kell…Valami volt a közelében.Látta magát álmában, ahogy hátrál, hogy valami falnak vethesse a hátát. Az iszonyat közeleg, tudta jól. Saját ujjal a makacskodófegyverrel babráltak. Biztos volt benne, hogy meg fogja találni a hibát. Csak még egy perc kellene…! Újratölti, visszaállítja, és márlőhet is. Fél perc. Véletlenül lenézett.A lény farka ott volt a lába között.Sikoltva fordult meg, egyenesen a várakozó karokba esett – és már hiába próbálta lövésre emelni a lángszórót. Egy kéz nyúlt ki, s afélelmetesen elegáns, hihetetlenül erős ujjak egyszerűen kettétörték a fegyvert, míg a másik kar őt tartotta szorosan. Öklei a nyálkás,fénylő, rovartorhoz hasonló mellkashoz nyomódtak. Hiába a kapálózás, most már minden hiába.A lény körbefonta és a legközelebbi kapszulára lökte. Arca szorosan a hideg, élettelen üveghez lapult. Alatta Hicks kinyitotta a szemétés mosolygott, egyre mosolygott…Ripley felsikoltott.A betegszoba szinte kongott az ürességtől. Egy sokkal nagyobb rendelővel volt szomszédos, amelyet napi több tucat beteg ellátásáraterveztek. A bányászok, azaz a potenciális betegek azonban már rég elhagyták Fiorinát. Ók már évekkel ezelőtt teljesítették afeladatukat, kitermelték az értékes ásványokat, és hazautaztak zsákmányukkal. Csak a rabok maradtak, nekik pedig nem voltszükségük ilyen mértékű ellátásra. A nagyobbik helyiséget ezért, amennyire lehetett, kiürítették, és a kisebbik, műtőféle szoba lett abörtöné, így gazdaságosabbá vált az üzemeltetés: nem kellett annyi szobát fűteni, energiát és pénzt takarítottak meg. Ha rabokról voltszó, mindig ez volt a fő szempont.Nem mintha minden felszerelés és tartalék nélkül hagyták volna magukra őket. A készletek bőségesen elegendőnek bizonyultak a kistelep lakói számára. A Társaság megengedhette magának az effajta nagyvonalúságot. Az értékesebb tárgyak elszállítása melleslegigen drága lett volna – jobban jártak hát azzal, hogy egy részüket – főleg a silányabbját – hátrahagyták, és hasznot húztak a jólelkűségimázsából. A kedvező publicitás, amit így nyertek, sokkal többet ért a Fiorinán felejtett kacatoknál.Na és Clemens. A felszerelés egy részéhez hasonlóan ő is túl jó volt Fiorinára, habár az illetékeseket nehéz lett volna meggyőzni erről.Nem is tudott volna mit felhozni bizonyítékul. A rabok persze jól jártak vele, és ezzel maguk is tisztában voltak. Legtöbbjük komisz voltcsupán, ostoba nem. Ezzel a tulajdonság-kombinációval sokan iparbáróvá vagy kormányemberré emelkedtek már, míg másokvereségeket szenvedtek és lesüllyedtek. Ha ez az utóbbi szülte indulatok önpusztításba torkollottak, a szerencsétleneket kezelnipróbálták, vagy Föld-típusú szanatóriumokba suvasztották el. Ám ha az indulatok kirobbantak, hogy vétleneken vegyenek elégtételt, avesztesek útja máshová vezetett. Például Fiorinára. Clemens egy volt csupán azok közül, akik későn vették észre, hogy személyiségükeltér az emberekre általában jellemzőtől – s útjuk végén valami hasonló büntetőtelepen eszméltek fel.A nő mondani akart valamit. Mozgott a szája és fel akart pattanni, de nem volt világos, hogy valami ellen tör, vagy valami előlmenekül-e. Clemens közelebb hajolt, fülét a sebesült szája elé tartotta. Bugyborékoló és hörgő hangokat hallott – mintha nagyonmélyről törtek volna fel.Felegyenesedett és erőteljesen, ám elővigyázatosan oldalra fordította a nő fejét. Amaz köhögve és csukladozva öklendezett föl egykevés sötét, sós vizet. A zihálás hamar megszűnt, ahogy elnyugodott, még mindig eszméletlenül, ám nagyobb biztonságban. Azegészségügyi tiszt visszaengedte fejét a párnára, és tűnődve nézte a maszkszerű arcot. A nő szép volt, vonásai kora ellenére szintekislányosnak tűntek. A gyakorlott pokoljárók aurája lengte körül.Senki nem maradhat teljesen fitt, ha VMJ-ben kidobják egy hajóból, aztán arra eszmél, hogy valami szennyes tengerbe zuhan,gondolta magában a férfi.A betegszoba ajtaja diszkréten szisszent, majd feltárult, hogy utat engedjen Andrewsnak és Aaronnak. Clemens nem szíveltekülönösebben sem az igazgatót, sem a jobbkezét. Ugyanakkor nagyon jól tudta, hogy Andrews sincs oda a telep egyetlenegészségügyiséért. Habár státusfia szerint egy hajszállal a söpredék fölött állt, Clemens ugyanúgy büntetését töltő rab volt, és ezt amásik kettő időről időre az emlékezetébe is Idézte. Nem mintha magától elfelejtette volna. Sok dolgot volt nehéz megcsinálni aFiorinán, felejteni azonban egyenesen lehetetlennek tűnt. Az érkezők megálltak az ágy mellett, és szemügyre vették a mozdulatlanalakot. Andrews felmordult.

– Milyen az állapota, Mr. Clemens?A technikus kissé hátradőlt, felpillantott Fiorina urára és parancsolójára.– Életben van.Andrews arckifejezése megkeményedett, és gúnyos mosollyal ajándékozta meg a technikust.– Köszönöm, Mr. Clemens. Sokat segített. Felteszem, ezt akartam hallani… azaz inkább ezt kellett volna akarnom. Lesz még gondunka hölggyel, nemdebár?– Nincs oka aggodalomra, uram. Azt hiszem, nem lesznek komplikációk. A nőnek nincs belső vérzése, semmije sem törött el, mégkomolyabb külső sérüléseket sem szenvedett. Szerintem teljesen rendbe fog jönni.– Ami, mint azt nyilván maga is tudja, Mr. Clemens, az én vállamra ró majd újabb terhet… – Andrews ellenségesen méregette a fekvőnőt. – Bár sose vetődött volna ide! Bár itt se lenne!– Távol álljon tőlem, uram, hogy tiszteletlen legyek, de az az érzésem, hogy a hölgy tökéletesen egyetértene önnel. De annak alapján,amit a földetéréséről és a VMJ-je állapotáról tudok, azt hiszem, nemigen volt választása. Kiderítette már, honnét jöttek? Milyen volt ahajójuk?Andrews a fejét rázta. – Tájékoztattam a Társaságot – mormolta.– És válaszoltak? – Clemens megfogta Ripley csuklóját, hogy ellenőrizze a pulzusát.– Ha válasznak vehetjük, amit kaptam, akkor igen. Visszaigazolták, hogy megkapták az üzenetemet. Ennyi. Nincsenek túl beszédeskedvükben…– Érthető, amennyiben érdekeltségük volt az elpusztult hajóban. Talán most is azon melóznak, hogy kiderítsék, mi az üzenetejelentősége… – A Társaság megzavarodott nábobjainak gondolata jókedvre derítette az egészségügyist.– Szóljon, ha bármi változás áll be vendégünk állapotában!– Például ha rendesen lélegezni kezd? Andrews rámeredt. – Már így is épp eléggé felhúztam magam, Clemens. Ne öntsön olajat atűzre, oké? Ne akarja, hogy erről a kellemetlen ügyről rögtön maga jusson eszembe. Nincs szükség felesleges morbidkodásra. Talánmeglepő, de remélem, hogy életben marad. Bár ha magához tér, ő talán másképp gondolja majd… Gyerünk!Társával együtt távozott.A nő halkan nyöszörgött, fejét nyugtalanul kapkodta ide-oda. Vajon fizikai reakció? – találgatta Clemens. Vagy a sietősen belepumpáltgyógyszerek mellékhatása? Csak ült és nézte; hálás volt a lehetőségért, hogy mellette lehet. Tanulmányozhatta, érezhette az illatát…Már majdnem elfelejtette, milyen érzés egy nő közelében lenni, de most gyorsan visszatértek az emlékei. A sebeket és horzsolásokatleszámítva egészen szép, állapította meg. Szebb, sokkal szebb, mint amit jogosan elvárhatott…A nő újra felnyögött. Nem a gyógyszerek teszik, gondolta Clemens. Nem is a fájdalom a ludas – csak álmodik. Nincs semmi baj.Elvégre az álmok nem tehetnek kárt senkiben.

A gyéren megvilágított gyűlésterem négy emelet magas volt. A második emeleti korlátnál férfiak álldogáltak, halkan mormogtakegymásnak, néhányan pedig füvek és vegyi anyagok különféle keverékeit szívogatták. A felsőbb szintek üresek voltak. Mint a Fiorinabánya nagy részét, ezt a helyet sem arra a néhány tucat emberre tervezték, aki most itt lézengett a mélység fölött.Mindenki összegyűlt az igazgató parancsára. Huszonötén voltak. Akadt köztük kemény, vézna, kopasz, fiatal és kevésbé fiatal, sótolyan is, akinek a fiatalság már csak egyre halványuló, kellemes emlékként rémlett fel a messzeség ködében. Andrews velük szembenült, mellette helyettese, Aaron. Clemens tőlük és a raboktól egyenlő távolságra állt, ahogyan azt különleges helyzete megkívánta.Két fegyőr és huszonöt rab. Bármelyik percben nekiugorhattak volna az igazgatónak és helyettesnek, és számbeli fölényükkelegykettőre elsöpörték volna őket. De mi végre? A lázadással csak azt a telepet ragadták volna magukhoz, amit már amúgy is őkvezettek. Nem volt hová szökni, nem volt olyan jobb hely a Fiorinán, ahová ne léphettek volna be. Ha a következő ellátmányozó hajómegérkezik és felméri a helyzetet, egyszerűen ledobja a cuccot, és ír egy jelentést. Utóbb állig felfegyverzett csapatok jönnének,leszámolnának a lázadókkal, az életbenmaradó résztvevőknek pedig meghosszabítanák a büntetését.Azok az apró kellemességek, amik a hatalom megkaparintásából származhattak volna, nem értek meg akár csak egyetlen pluszhónapot is a Fiorinán – egy vagy két plusz évről már nem is beszélve. Ezzel a legtompább agyú rab is tisztában volt. Ezért nemfordultak elő lázadások; semmi sem fenyegette Andrews hatalmát. A túlélés, és ami talán még fontosabb, a szabadulás a Fiorinárólattól függött, hogy valaki megteszi-e azt, amit elvárnak tőle. A rabok, ha elégedettek nem is lehettek, legalább békések voltak.Aaron tekintete végigpásztázott a zsibongó társaságon, és türelmetlenül felemelte a hangját.– Rendben, rendben. Szedjük össze magunkat, és kezdjük. Rendben? Helyes. Tessék, Mr. Dillon!Dillon előlépett. Vezető volt a rabok közt, és nem pusztán termete és testi ereje miatt. Drótkeretes szemüveget viselt, nem annyira avalódi szükség, mint inkább a hagyományok tisztelete és a saját kedvtelése okán. Jobb szerette, mint a kontaktlencsét – a Társaságtólpedig nem várható el, hogy a pénzt és időt pazaroljon egyes rabok szervátültetési műtétjeire. A szemüveg antik darab volt, családiörökség, ami sértetlenül vészelt át több generációt, és pontosan megfelelt Dillon elvárásainak.Egyetlen magányos hajtincs díszelgett amúgy kopasz koponyáján. Járás közben lengedezett. Sok idejét és energiáját lefoglalta, hogyhajdíszét tisztán tartsa, megóvja a Fiorina erőszakos állatkáitól, de elviselte ezt a kis kényelmetlenséget azért, hogy egyéniségéneklegalább egy kis részét megtarthassa.Határozottan köszörülte meg torkát, s belekezdett:– Adj erőt nekünk, ó Uram, hogy kitartsunk. Tudjuk, hogy szerencsétlen bűnösök vagyunk egy haragos Isten kezében. A kör netöressék meg… ama napig. Ámen.Rövid volt a fohász, de elegendő. A végszóra a rabok csoportja egy emberként emelte a magasba jobb öklét, aztán csendbenleeresztette. A gesztus elfogadást és belenyugvást szimbolizált, nem ellenszegülést. A Fiorinán a dac jutalma nem volt más, mintkiközösítés és korai halál.Ha valaki túlságosan kilóg a sorból, Andrews száműzi a viszonylag kényelmes telepről. Az ő döntéseit pedig senki sem fellebbezhetimeg vagy vizsgálhatja felül. Ha egy rab meghal, nem küldenek vizsgálóbizottságot az eset felderítésére. Andrews tervez, Andrewsvégez. Ez a helyzet elviselhetetlen lett volna, ám az igazgató nem csak kemény volt, de tisztességesen játszott. A rabok nagyonszerencsésnek tartották magukat – hiszen sorsuk merőben másként alakult volna egy embertelen igazgató uralma alatt.Andrews számbavette védenceit. Mindegyiket jól ismerte – igazság szerint jobban is, mint szerette volna. Ismerte erősségeiket,gyengéiket, rigolyáikat és priuszukat. Volt köztük söpredék, volt köztük végletesen antiszociális, és a kettő átmenete. Fontosságotsugallóan megköszörülte a torkát.– Köszönöm, uraim. Sok szóbeszéd kering a reggeli eseményekről, ezek némi frivol élt sem nélkülöznek. Tekintsük hát ezt azösszejövetelt pletykaoszlató gyűlésnek! A tények a következők. Mint azt néhányan már tudják, egy 337-es VMJ zuhant le itt reggel hatnulla nullakor. Egy túlélő van, két halott, és egy reménytelenül megrongálódott android… – Itt megállt egy pillanatra, hogy szavait

megemészthessék.– A túlélő nő.A terem felmorajlott. Andrews feszülten figyelt, próbálta felmérni a reakciók hevességét. Nem is rossz… egyelőre.Az egyik rab kihajolt a felső korláton. Morse húszas éveinek végén járt, de öregebbnek látszott. A Fiorina gyorsan felőrölte akényszerből itt tartózkodókat. A fickó arannyal galvanizált fogak egész gyűjteményét villantotta ki, bizonyos társadalomellenestevékenységeinek eredményét. Az aranyszínt pusztán esztétikai okokból választotta. Nyughatatlan volt, mint mindig.– Csak azt akarom mondani, hogy amikor idekerültem, cölibátust fogadtam. Ez azt jelenti, hogy semmi nő. És semmi szex! –Pillantása végigsöpört a hallgatóságon. – Mindnyájan megfogadtuk ezt. Én a magam részéről egyáltalán nem értem, miért engedett idea Társaság holmiféle nőt… Hogy mindent összezavarjon?Tovább szónokolt, Aaron pedig feljebbvalója fülébe súgott.– Arcátlan fráter, nem igaz, uram?Végül Dillon lépett oda rab társához. Hangja halk volt, de határozott:– A testvér azt akarja mondani, hogy bármilyen kívülálló, főleg egy nő jelenlétét úgy tekintjük, mint a harmónia felbomlását, és annak alelki egységnek a szétesését, amely átsegít bennünket a napok egymásutánján; amely segít megőrizni józan eszünket. Hallja, amitmondok, igazgató? Érti, mire gondolok?Andrews rendületlenül állta Dillon pillantását.– Higgyék el, hogy tisztában vagyunk az üggyel kapcsolatos érzéseikkel. Biztosíthatom önöket, mindent elkövetünk, hogy minélhamarabb megnyugtatóan rendezzük a dolgot, mindenki legnagyobb megelégedésére. Azt hiszem, ez mindnyájunk legfontosabb,közös érdeke.Az emberek morogtak.– Remélem, megelégedésükre szolgál, hogy már hívtam is egy mentőcsapatot. Remélhetőleg egy héten belül itt lesznek érte…Valaki kikiabált a csoportosulás közepéről:– Egy hét, igazgató? Ilyen gyorsan senki sem ér ide sehonnét!Andrews szemügyre vette a közbeszólót.– Egy hajó erre tart, úton Motinea felé. Már hónapok óta szerepel a programban. Vannak bizonyos szabályok, amiket még aTársaságnak is figyelembe kell vennie. Biztos vagyok benne, hogy kapcsolatba lépnek vele, legalább egy pilótát felráznak ahibernációból, hogy idevezesse, és felszedje a nőt. Akkor pontot tehetünk a dolog végére.Semmi ilyenről nem tudott ugyan, de ez volt a Társaság által megteendő lépése, logikus menete, és annyira bízott benne, hogy meg iselőlegezte. Ha a Motinea felé tartó hajó nem tér ki feléjük, akkor is meg fog birkózni a helyzettel. Egyszerre csak egy valószínűkrízissel óhajtott számolni. Clemensre nézett.– Jutott valamire?A technikus bátortalanul fonta össze a karját. – Mondjuk igen. Mindent elkövettem, ami tőlem és az itteni felszereléstől tellett.– Hagyja a panaszkodást! Inkább arról beszéljen, milyen állapotban van a nő.Clemens tudatában volt, hogy a teremben hirtelen minden szem rászegeződik, de nem vett róluk tudomást: szavait továbbra is csak azigazgatóhoz intézte.– Nem tűnik súlyosan sérültnek. Csak hámsebeket és horzsolásokat találtam rajta. Elképzelhető, hogy egy bordája elrepedt. Nagyobbpotenciális veszélyt jelent az, hogy túl hirtelen jött ki a mélyálomból… – Szünetet tartott, hogy összeszedje a gondolatait. – Nézze, éncsak egy általános egészségügyi technikus vagyok, de annyit meg tudok állapítani, hogy speciális kezelésre lesz szüksége. Ha valakitcsak úgy kirángatnak a mélyálomból, minden biofizikai előkészítés nélkül, annak komoly következményei lehetnek. Megjósolhatatlanmellékhatások léphetnek fel, látens légzési és keringési rendellenességek, sejtrepedések napokig vagy hetekig észre sem vehetők. Azilyesmit én sem diagnosztizálni, sem kezelni nem tudom. Az ő érdekében remélem, hogy a mentőhajón hiánytalan orvosi felszereléslesz…– Életben marad? – kérdezte Andrews.A technikus csendes hitetlenséggel csóválta fejét. Az igazgató csak azt szerette hallani, amit hallani akart.– Ha semmi sem jön közbe, akkor szerintem rendbejön. De rám ne hivatkozzanak ebben az ügyben, főleg ne egy bejegyzett orvoselőtt!– Miért, mitől fél? – szólt valaki mögötte. – Hogy műhibával fogják vádolni?Néhányan a csoportból gonoszul fölnevettek, Andrews gyorsan közbelépett, mielőtt Clemens vagy bárki más válaszolhatott volna:– Nézzék, egyikünk sem mondható igazán naivnak. Valamennyiünk érdeke az, hogy a nő ne jöjjön ki a betegszobából a mentőcsoportérkezéséig. Főleg nem kísérő nélkül. Amit nem látunk, az nincs, világos? – Az elhangzottakat senki sem kommentálta. – Így hát térjünkvissza az eddigi kerékvágásba, és ne izgassuk magunkat feleslegesen. Helyes? Rendben. – Felállt. – Köszönöm, uraim!Senki sem mozdult. Dillon hátrafordult.– Oké – mondta halkan.Az egybegyűltek lassan elszállingóztak, visszatértek napi feladatukhoz. Andrews nem haragudott raj ük a pimaszkodásért. Kicsiségnektartotta, márpedig az efféle kicsiségek hasznosak olykor. Levezetik a feszültséget, ezáltal elejét veszik a komolyabb rendzavarásoknak.Az összejövetel a várakozásnak megfelelően, gond nélkül ért véget. Úgy érezte, helyesen járt el, hiszen véget vetett a pletykáknak éstalálgatásoknak, mielőtt azok veszélyes méreteket ölthettek volna. Aaronnal az oldalán visszaindult az irodájába.Azért mégis sokat segített volna egy tartalmasabb válasz a Társaság részéről.Dillon elállta Clemens útját.– Valami gondja van?A nagy ember határozottnak látszott.– Vigyázzon a nővel!Clemens elmosolyodott.– Nincs abban az állapotban, hogy bármi bajt keverjen. Hát nem tartozunk Isten bárányának egy eséllyel?– Nem tudhatjuk, kinek a báránya… – A két férfi még egy pillanatig méregette egymást, aztán Dillon arrébb lépett, hogy utat engedjena technikusnak. Pillantásával egészen addig követte Clemenst, amíg az el nem tűnt a D alagútba vezető kapuban.

A nő mozdulatlanul feküdt az ágyban – a változatosság kedvéért nem nyöszörgött és nem álmodott. Clemens ellenőrizte a karjáraerősített IV csomagot. Mivel nem volt pontosan tisztában állapotával, nem tehetett mást; megpróbálta megelőzni legyengülését. Acsomag glükózon, szaharózon és oldott, gyengébb antibiotikumokon kívül REM-alvásmódosítókat és fájdalomcsillapítókat istartalmazott. A nő azonosítókártyája a balesetkor erősen megrongálódott, ezért Clemensnek a rajta levő információk ismerete nélkül

kellett kezelnie. Kilökődés nyomait keresve ismét átvizsgálta a testet, de szerencsére semmit nem talált. Legalább azokra a szerekrenem allergiás, amiket eddig belenyomott…Örömmel látta, hogy a csomag a nő karján már majdnem üres. Ez azt jelentette, hogy a teste jól fel tudja használni a regenerálóoldatot. A VS műszer kijelzője zöld maradt, amikor végighúzta a fej és a mellkas felett. Ezen felbátorodva egy kapszulát csúsztatott azinjektorba, és egy kicsit elfordította a nő karját, hogy jobban hozzáférjen a tricepszhez.A nő szemei tágra nyíltak – mintha eddig csak tettette volna az alvást. A hirtelen reakció meglepte Clemenst, A nő a kezében tartotteszközre mutatott.– Mi ez?– Általános injektor.– Azt látom én is. Tudja, mire gondolok..!Clemens halványan elmosolyodott.– Egy gyenge kis koktél, a saját találmányom. Amolyan szemnyitogató. Adrenalin, válogatott endorfinok, néhány különleges fehérje,ízesítőnek. Azt hiszem, már eléggé összeszedte magát a teste ahhoz, hogy feldolgozza. Öt perccel azután, hogy szétterjedt aszervezetében, nagyságrendekkel jobban fogja érezni magát.A nő továbbra is gyanakvóan nézte.– Maga orvos?Clemens vállat vont, és egy pillanatra félrenézett, mintha a kérdés kellemetlenül érintené.– Általános egészségügyi technikus. Csak 3-C minősítésem van. De itt nincs nálam jobb. – Előrehajolt, és összehúzott szemekkelméregette betege haját. – Le kellett volna borotválnom. Azonnal meg kellett volna csinálnom, de akadt más, fontosabb dolgom is.Erre a bejelentésre Ripley felült az ágyban, és védekezőn a nyakáig húzta a takarót.– Nyugi. Nem vagyok gyilkos, bár itt akad az is.– Miért kéne leborotválnia a hajamat?– Mikroszkopikus paraziták. Ragadozó ízeltlábúak. Őshonosak itt a Fiorinán. Szerencsére az emberek nem különösebben ízleneknekik… A hajunkban lévő keratin kivételével. A körmünket viszont valamiért nem szeretik. Talán rossz az összetétele. Mi csaktetveknek hívjuk őket – fenébe a tudományos elnevezésekkel.– Nem használhatnának valami permetet, profilaktikus sampont, vagy más effélét? – Ripley le sem vette szemét a borotváról.– A kitermelés kezdetén még próbálkozott ilyesmivel a Társaság, de ezek a kis dögök állták a sarat. Kiderült, hogy ami elég erősahhoz, hogy a parazitákat elintézze, az felhólyagosítja a bőrt, és ez a fejen elég kellemetlen, az alsóbb testtájakról nem is szólva. Aborotválás egyszerűbb, olcsóbb és hatékonyabb megoldás. Van, aki meghagy egy kis hajat, aztán küzd a bogarakkal, ahogy tud.Vagy vegyük a szemöldököt. De nagy hajról szó sem lehet. A tetűvel nem lehet együtt élni. Mászkál, csíp, viszketést okoz…– Oké, oké! – szakította félbe gyorsan Ripley. – Világos.– Lentre majd kap egy villanyborotvát. Ha Jobban lesz, majd ezt is elintézheti. A betegszoba az egész telep legsterilebb helysége,úgyhogy egy ideig nyugta lesz, de a kis rohadékok nemsokára itt is megtalálják. Túl kicsik, hogy ki lehessen zárni őket. Borotválja lemagát, akkor nem fogják piszkálni…Ripley habozott, gondolkodott egy kicsit, aztán beleegyezően bólintott.– A nevem Clemens. Én vagyok az egészségügyi tiszt itt a Fury 361-en.Ripley összevonta a szemöldökét.– Nem túl bányaszerű elnevezés.– Csak régebben volt bánya. Már kitermelték, finomították és elszállították az utolsó morzsányi ércet is. A Weyland-Yutani tulajdonavolt, aztán, amikor itt kellett hagyniuk, inkább átadták használatra a működő helységeket egy szuperbiztos börtön céljaira, hogy így isvisszanyerjenek néhány hitelegységet. Mindenki jól jár. A társadalom megszabadul nemkívánatos elemeitől, a Társaság pedig ingyenkarbantartókat kap. Mindenki jól jár, kivéve azokat, akik idekerülnek. – Clemens meglengette az injektort. – Beadhatom a löttyöt? Csakegy kis erősítő, szavamra.Ripley már eléggé biztonságban érezte magát ahhoz, hogy a közelébe engedje, és figyelmét a környezetére fordítsa.– Hogy kerültem ide?– Egy VMJ-vel zuhant le. Senki sem tudja, mi történt az anyahajójával, és miért lőtte ki. Harry Andrews – ő itt az igazgató – ha tudja is,nem mondja. Bármilyen katasztrófa okozta is a kilövést, kárt tett a VMJ landoló automatikájában is, mert szép keményen becsapódtakaz öbölben. Bevontattuk ide. Én nem jártam benne, de a külső állapotából ítélve nagyon nagy szerencse, hogy maga életben, éstöbbé-kevésbé egy darabban maradt.Ripley nyelt egyet.– Mi van a többiekkel?– Ezen már én is gondolkoztam. Hol a legénység többi tagja? Ők más VMJ-kkel repültek?– Nem volt legénység – mondta szárazon Ripley. – Hosszú történet ez, és most nincs kedvem elmesélni. Azokra gondoltam, akik velemutaztak a VMJ-ben. Hányan voltak?– Ketten. Azaz hárman, ha az androidot is beleszámoljuk… – Clemens elhallgatott. – Attól tartok, hogy nekik befellegzett.– Mi? – Ripley nem fogta fel, amit hallott.– Belehaltak.Ripley egy hosszú pillanatig gondolkozott, aztán ridegen megrázta a fejét.– A hajóhoz kell mennem. A saját szememmel akarom látni! – Már kezdett felülni, amikor Clemens a vállára tette a kezét.– Hé, várjon! Mint kezelőorvosa, figyelmeztetnem kell, hogy még nincs elég jó állapotban.– Az előbb mondta, hogy nem orvos, emlékszik? – Ripley a másik oldalon lépett le az ágyról, és várakozóan ácsorgott, meztelenül. –Szerez valami ruhát, vagy menjek így?Clemens nem siette el a döntést, mert nem volt teljesen ellenére, hogy így, függőleges helyzetben is láthatja páciensét. – Tekintve ahelyi népesség természetét, nyomatékosan Javasolnám a ruhaviselést. – Fölemelkedett, kinyitott egy szekrényt, és turkálni kezdettbenne.– Amíg kicsiny csodaországunkban barangol, ne feledje, hogy az itteni börtönlakosság csupa férfiből áll, akik már évek óta nem láttaknőt. Ami azt illeti, én sem.Ripley csípőretett kézzel várt, és figyelmesen méregette.– Aha. De maga félig-meddig orvos, nemde? Clemens, akarata ellenére, elmosolyodott.

- III -

Clemens észrevette, hogy a nő szemei ide-oda cikáznak, ahogy végigvezette őt a járatokon és folyosókon. Olyan, mint egy ijedtgyerek… vagy mint egy kifinomult ragadozó. Semmi sem kerülte el a figyelmét. A legapróbb zajra is azonnal odakapta a tekintetét.Lábuk alig ütött zajt a kopott fém padlón. A ruha, amit Ripleynek talált, egy kicsit kicsi volt, de úgy látszott, a nőt nem zavarja.– Fogalmam sincs, mennyi ideig volt mélyálomban, de ahogy kijött belőle, az kiadós sokkot jelentett a szervezetének. Ne ijedjen meg,ha időnként jó alaposan megbámulom – tudja, figyelnem kell az esetleg jelentkező mellékhatásokat. Menjünk, Ripley.A nő szúrósan nézett rá.– Honnan tudja a nevemet?– Rá volt írva az alsójára – mosolyodott el Clemens bocsánatkérően. – Megtaláltuk az azonosító kártyáját. Olyan ramaty állapotbakerült, hogy a számítógép alig bírta olvasni, de ennyit azért megtudtunk. Sajnos az egészségügyi adatai szinte teljesen elmosódtak.Egy csomót kellett találgatnom.Ripley próbaképpen csinált néhány vállkörzést, és jobbra-balra forgatta a fejét.– Úgy tűnik, jó munkát végzett. Kösz. Clemens meglepetten érezte, hogy kicsit zavarbajön.– Egy hülye is fel tud tenni egy VI csomagot.Ripley elvigyorodott.– Nem hinném, hacsak nem egy igen jól képzett hülyéről van szó…A munkacsoport olyan finoman bánt a hajóronccsal, ahogy csak bírt, amikor a sietve épített talapzatra emelte. Az öreg daru nyögött amegerőltetéstől. Nemigen használták a bánya bezárása óta, és ez az emelés rázósnak ígérkezett, de végül minden rendben ment.Kábelek pengése hallatszott, ahogy a hajótest lassan aláereszkedett.Amikor először húzták be a komplexumba, jócskán megbámulták. De Ripleyt még ennél is jobban, amikor Clemens oldalán megjelent.Neki jobban sikerült lepleznie azt, hogy észrevette a pillantásokat, mint raboknak kibírni, hogy ne nézzék.– Milyen hely ez a börtön? – kérdezte kalauzát, amikor a hajóra vezető rámpa felé indultak.Clemens szorosan mellette maradt.– Bánya és finomító volt. Főleg platinaféléket termeltek ki, és a nyers ércet itt helyben finomították, így olcsóbb volt, mint valahovaelszállítani feldolgozásra. Tudtommal akkoriban jelentősen emelkedett a platina ára, amikor fölfedezték ezt a lelőhelyet, különben aTársaságnak nem érte volna meg létrehozni egy ekkora telepet itt, távol a fogyasztópiacoktól. Gazdag készlet volt itt, és jó minőségű.– És most? – Ripley megállt a VMJ mellett, és a sérült burkolatot vizsgálgatta.– A Weyland-Yutani tulajdona. A csillagközi árutőzsde nem az én asztalom, és itt senki sem szórakozik azzal, hogy a nyersanyagárakalakulását figyelje. Ha jól emlékszem, leesett a finomított ércek ára, és ezt a kereslet lanyhulása is követte, így hát itt porosodik egyrakás gép. Nem éri meg elvinni őket. A talajban még van érc, és ha az ára fölmegy, biztos vagyok benne, hogy a Társaság újramegnyitja a bányát. Akkor pedig minket elvisznek innét. Nem lehet megengedni, hogy bűnözők keveredjenek a rendes, becsületesbányászokkal. Nem mintha valamelyikünk is bánná, ha elkerülne innen. Örülnénk a változásnak, hisz ennél rosszabb helyet nemigentudunk elképzelni.– Szóval maguk csak karbantartók… amolyan gondnokfélék. Mindent formában tartanak arra az esetre, ha az érc ára esetlegfelmenne vagy a kereslet megélénkülne. Jól kitalálta ezt a Társaság meg a kormány! Egy ilyen helyen egy év alatt teljesen be lehetcsavarodni.Clemensnek nevethetnékje támadt.– Sokunkat már azelőtt őrültnek tartottak, hogy idekerültünk. Szerintem nem vagyunk azok, legalábbis többségünkben nem. Azelszigeteltség egyáltalán nem olyan szörnyű, ha az ember úgy tekint magára, mintha szemlélődő vezeklő lenne, és nem bebörtönzöttbűnöző.– Volt itt valaha nő?– Elnézést, Ripley hadnagy. Ez egy dupla Y kromoszómás telep. Szigorúan hímneműeknek.Ripley bólintott, aztán megfordult, és befelé kezdett mászni a légzsilip roncsain át. Clemens egy kicsit előreengedte, aztán utána ment.A hajó viharvert burkolata semmiség volt a belsejéhez képest. A falak beomlottak és elhajoltak, a képernyők és konzolok széttörtek,mindenütt szétszóródott alkatrészek és berendezési tárgyak hevertek. Átható, sűrű sósvízszag érződött.Ripley megállt. Alig tudta elhinni, hogy innét bárki is megmenekülhetett, nemhogy éppen ő.– Hol vannak a holttestek?Clemensre ugyanúgy hatással volt a hihetetlen pusztítás látványa; csodálkozott, hogy Ripley Ilyen olcsón megúszta.– Van hullaházunk. A bányászat veszélyes üzem, szükség volt rá. Oda raktuk a barátalt, amíg a vizsgálócsoport meg nem érkezik, úgyegy hét múlva.– Volt egy android is… Clemens elfintorodott.– Szétesett. Szanaszét hevertek a darabjai. Kidobták, ami megmaradt belőle. A káplárnak egy támgerenda fúródott a mellkasába.Aludt, úgyhogy nem is tudhatta, mi történik vele. Aligha érezte…– A kislány?Clemens látta, hogy a nő sok mindent magában tart, de el sem tudta képzelni, mennyit.– Megfulladt a kapszulájában. Valószínűleg nem volt magánál közben. Ha ilyesmiről egyáltalán szó lehet, még jobban járt, mint akáplár. Sajnálom.Ripley csendesen próbálta feldolgozni a hallottakat. Aztán megremegett a válla, és eleredt a könnye. De semmi több. Nem zokogott,nem kiabált, nem szórt átkokat a gonosz, közönyös univerzumra. A kicsi Newt. Akinek sosem volt esélye. Legalább szabadon haltmeg…A szemét törölgetve vette szemügyre a kislány hűtőhengerének maradványait. A felső burok széttört, érthetően.Hirtelen megdermedt. Az üveg alatti fém furcsán el volt színeződve. Előrehajolt, ujját végigfuttatta a fémen.Clemens kíváncsian nézett.– Mi az?Ripley fölegyenesedett, az érzelmek lefoszlottak róla. A hangjában már nyoma sem volt ellágyulásnak, gyengédségnek.– Hol van?– Mondtam: a halottasházban. Már elfelejtette? – Clemens aggódva nézte, félt, hogy ez valami gyógyszer mellékhatása. – Egy kicsitmég zavart. A fele idegrendszere mélyálomban érzi magát…– Látni akarom, ami maradt belőle!– Hogy érti, hogy ami maradt? A test teljesen ép.– Gondolja? Látni akarom a saját szememmel!Clemens megborzongott, de nem faggatta tovább. Volt valami a tekintetében… Az biztos, hogy nem tudja megakadályozni. Nem

mintha oka lett volna rá. Érezte, hogy Ripley nem nosztalgiából szeretné látni a holttestet. Ilyen rövid ismeretség után még nem ismerteki, de hogy morbidnak nem morbid, azt biztosra vette.A csigalépcső szűk volt és síkos, de jócskán megrövidítette az utat a hajótól. Clemens nem tudta tovább visszafojtani a kíváncsiságát.– Miért olyan fontos ez magának?– Biztosra tudni akarom, hogy megfulladt-e – válaszolta nyugodtan Ripley. –, vagy valami mástól halt meg.– Valami mástól? – Más körülmények között Clemens ezt kötözködésnek vette volna. – Nem szeretem ismételgetni, de nyilvánvalóanmegfulladt, miután a hengere betört. – Gondolkodóba esett. – A lánya volt?– Nem – válaszolta Ripley ugyanolyan nyugodtan. – Nem volt a lányom. Az én lányom rég meghalt már… – Kerülte a férfi tekintetét.Gyenge volt még, a keskeny, kanyargó lépcsőre kellett koncentrálnia.– Akkor mi szükség erre? Ripley nem válaszolt egyenesen.– Bár nem volt a rokonom, nagyon közel állt hozzám. Gondolja, hogy nekem öröm lesz így látni? Olyannak kellett volna megőriznem azemlékezetemben, amilyen volt. Nem kérnék ilyesmit, ha nem lenne nagyon fontos.Clemens válaszolni akar t, aztán meggondolta magát. Annyit már tudott, hogy Ripleyből úgysem tud kiszedni semmit. Ha valamitelmond, azt csakis a saját jószántából fogja elmondani.Kinyitotta a bejáratot, és bevezette. Az egyik alsó fiókhoz lépett és begépelte hivatalos nyitókódját. A fiók engedelmesen, hangtalanulkicsusszant. Ripley mellé lépett – együtt nézték a mozdulatlan, apró testet.– Egy pillanatra hagyjon magamra. Kérem. Clemens bólintott, és átment a terem másik végébe egy képernyőhöz. Néha hátrafordult,hogy nézze, hogyan vizsgálja társa a kislány holttestét. A gyerek Iránt táplált érzelmeit meghazudtolóan Ripley vizsgálódásatárgyilagos és alapos volt. Mikor Clemens úgy érezte, hogy már elég időt engedett számára, visszament hozzá.– Minden oké? – bólintást várt, megkönnyebbült sóhajt. Semmiképpen sem azt, amit hallott:– Nem. Boncolás kell.– Maga viccel.– Korántsem. Gondolja, hogy ilyesmivel viccelődöm? Tudnunk kell, hogyan halt meg! – Ripley tekintete gyémántkemény volt.– Már mondtam, megfulladt! – Clemens kezdte visszatolni a fiókot, csak hogy a nőt valami cselekvésre késztesse.– Nem vagyok ebben olyan biztos – vett mély lélegzetet Ripley. – Azt akarom, hogy felboncolja!Clemens hitetlenkedve bámult rá.– Ide hallgasson! Szerintem maga még egy kicsit kába. A fél teste még mindig mélyálomban van, és…– Nézze – mondta Ripley komolyan. – Jó okom van arra, hogy ezt kérjem, és azt szeretném, ha maga csinálná meg.– Elárulná, mi az az ok? – kérdezte a férfi higgadtan.Ripley habozott.– Nem elég, hogy megkérem rá?– Nem, nem elég. A Társaság ellenőrei nem fogják elfogadni indoklásul, hogy "egy közeli barát kérésére." Valami elfogadhatóbbatmondjon! – Türelmetlenül várt.– Legyen – mondta végül Ripley, – Fertőzésveszély áll fenn.– Milyen fertőzés veszélye?– Nem én vagyok az orvos, hanem maga. Clemens megrázta a fejét.– Jobbat mondjon.– Kolera – nézett mélyen a szemébe Ripley. Kétségtelenül elszánt volt.– Ezt nem mondhatja komolyan! Már vagy kétszáz éve nem fordult elő ilyen megbetegedés. Gyerünk, találjon ki mást! Itt úgyis ritkánjut az ember szórakozáshoz. Mit szólna a himlőhöz, esetleg a trópusi mocsárlázhoz?– Megmondtam. Kolera. Ott voltam a támadóegységben az Archeronon. Ott mindenféle mutáns baktériummal és vírussal kísérleteztek,gondolván, hogy teljesen biztonságos helyen vannak. Talán tud a Társaság néhány érdekeltségéről. A fertőzés kiszabadult és elterjedt.Félelmetesen virulens volt, és nem találtak hatékony ellenszert. Megfékezni sem tudták – pedig mindent megtettek…– És ezért szétverték az egész bolygót? Fura megoldás. Itt kinn persze nem sok hírt hallunk, de erről értesülnünk kellett volna.– Igen? Talán nem ugyanannak a Társaságnak dolgozik, mint én. Vagy talán mégis hallotta. A maguk igazgatója nem tűnik valamibőbeszédűnek. Lehet, hogy ő tudott róla, csak nem látta értelmét, hogy az információt továbbadja.– Lehet – dünnyögte Clemens. Be kellett vallania magának, hogy Ripley alaposan megkeverte. És fölpiszkálta a kíváncsiságát.Andrews talán visszatartotta ezt a hírt? Nem mintha kötelessége lett volna minden újdonságról beszámolni, de hogy kolera? Mutánstörzs ide vagy oda, a történet elég soványka. Persze ha a nő mégis igazat mondott, és a kislány valami olyasmivel fertőzött, ami ellenő, az egészségügyi tiszt nem tudja felvenni a harcot…Lehet, hogy félig igaz. Talán tényleg van valami fertőzésveszély, és a kolerát csak hirtelen találta ki Ripley. Nyilván így érzi helyesnek.Katona. Clemens pedig nem értett az efféle dolgokhoz.Ripley némán, várakozóan figyelte.Ott egye meg a fene, gondolta Clemens.– Legyen ahogy akarja…!A hullakamrához képest az elhagyatott, elhanyagolt komplexum többi része olyan élénknek és vidámnak tetszett, mint egy virágosalpesi legelő. Az egyik falnál fémszekrények sorakoztak. A lapokból rakott padló hiányos és repedezett volt. Nem lett volna nehézmegjavítani, ha lett volna gépük és értettek volna hozzá, de amúgy sem törődtek vele.A csillogó fehér asztal csupaszon állt a lámpa fényében a szoba közepén. Clemens maszkban és kesztyűben hajolt a kislányelőkészített teste fölé, aztán óvatosan megtette a kezdő bemetszést a szikével. Nagyon rég nem csinált már ilyesmit, és meglehetősenkijött a gyakorlatból. Maga sem tudta, miért is vállalkozott rá.A fűrész zajtalanul és eredményesen szelte át a bordákat.– Biztos, hogy végig akarja csinálni? – kérdezte a bámuló Ripleyt. Amaz ügyet sem vetett rá, csak figyelt némán, hideg szívvel, jómélyre elzárt érzésekkel, amelyeknek most nem volt szabad beavatkozniok. Clemens vállat vont, és folytatta a vágást.Mindkét kesztyűs kezével benyúlt a magakészítette vágatba, mély lélegzetet vett, és széthúzta, feltárva a mellkas belsejét. Erősenkoncentrálva nézegette, néha közelebb hajolt, vagy különböző szögekből vette szemügyre. Végül felegyenesedett, és kinyújtóztatta azujjait.– Nem látok semmi rendelleneset. Minden ott van, ahol lennie kell. Nem hiányzik semmi. Semmi nem utal betegségre, nincselszíneződés vagy a fertőzés bármilyen jele. A tüdőt különösen alaposan megfigyeltem. Abnormálisan egészséges. Tele vanfolyadékkal, ahogy gondoltam: biztos vagyok benne, hogy az összetétele azonos lesz Fiorina tengerének vizéével. Fura egy kolera…– Csinált még egy utolsó keresztvágást, benézett, aztán felpillantott. – Itt sincs semmi. Most már megnyugodott?Ripley elfordult.

– Most pedig árulja el nekem, szegény hülyének: valójában mit keres?Mielőtt Ripley válaszolhatott volna, kivágódott az ajtó. A két belépő, komor alak nem törődött vele, hogy egészen nekicsapódik a falnak.Andrews arca még a szokásosnál is mogorvább volt.– Mr. Clemens!– Igazgató… – Clemens válasza megfelelő volt, de nem tiszteletteljes. Ripley érdeklődéssel figyelte a kettejük közt zajló némajátékot. –Gondolom még nem ismerik egymást Ripley hadnaggyal.Ripley úgy sejtette, az igazgató tekintete kissé tovább időzött rajta a szándékoltnál. Andrews aztán a boncolóasztalra nézett, majd atechnikusra.– Mi folyik itt, Mr. Clemens?– Ahogy mondja, uram – kottyantott közbe Aaron, aki nemcsak testi mivoltában, de szavaiban is mindig híven követte főnökét. – Mifolyik itt, Mr. Clemens?– Először is örömmel jelenthetem, hogy Ripley hadnagy már sokkal jobban van. Mint látják, fizikailag…Andrews nem harapott a csalira. Clemens kissé csalódottan folytatta:– Másodszor, a közegészség és biztonság érdekében éppen az elhunyt gyermeken végzek halottszemlét.– Az én engedélyem nélkül? – Az igazgató szinte hörgött.A technikus magától értetődő természetességgel, nyugodtan válaszolt. Egyáltalán nem jött zavarba.– Nem volt időm az engedélyéért folyamodni. Andrews szemöldöke enyhén megemelkedett.– Na ne mondja, Clemens! Az idő szinte az egyetlen dolog, aminek bővében vagyunk itt Fiorinán.– Úgy értem, a hadnagy meg volt győződve arról, hogy a holttestben fertőzést okozó mutáns organizmusok rejtőznek.Az igazgató számonkérően nézett Ripleyre.– Igaz ez?Ripley bólintott, de nem adott bővebb magyarázatot.– Mindent rendben találtam – folytatta Clemens. – A test teljesen normális, fertőzésnek semmi nyoma. Biztos voltam abban – folytattaszárazon –, hogy ön is azt akarná, minél gyorsabban járjak a dolog végére. Rögtön el akartam kezdeni.Szinte látni lehet, hogy járnak a kerekek Andrews agyában, gondolta Ripley. Sistereg.– Jól van – mondta végül. – De örülnék, ha Ripley hadnagy nem parádézna föl-alá a rabok előtt, ahogy azt az elmúlt néhány órában ajelentések szerint tette. A fél-szerzetesi fogadalom dacára. Ne vegye személyeskedésnek, hadnagy. Ezt csak az ön biztonsága és asaját lelki békém érdekében javaslom.– Megértem önt – mormolta kis félmosollyal Ripley.– Ebben biztos voltam… – Andrews a technikushoz fordult. – Annak is örülnék, ha folyamatosan tájékoztatna a hadnagy fizikaiállapotáról. Nekem erről hivatalos jegyzőkönyvet kell készítenem. Vagy túl sokat kérek?Ripley egyet lépett előre.– El kell hamvasztanunk a holttesteket.Andrews elhűlve nézett rá.– Képtelenség! Tárolnunk kell őket, amíg a mentőosztag meg nem érkezik. A legkülönfélébb papírokat kell majd kitölteni. Nekem errenincs meg a joghatóságom.– Elhamvasztani… Ez jó, uram! – kuncogott Aaron.– Nézze, ez nem jogi kérdés – szólt Ripley. – Nem is a személyes érzelmeimről van szó. Itt mindnyájunk egészsége forog kockán! –Várakozóan tekintett Clemensre.Vajon mitől tart ennyire? – tűnődött a technikus. Fennhangon azonban csak ennyit mondott:– Ripley hadnagy véleménye szerint a fertőzés veszélye továbbra is fennáll.Az igazgató szeme résnyire szűkült a gyanakvástól.– Mintha azt mondta volna, hogy nem látta nyomát fertőzésnek.– Én azt mondtam, hogy amennyire meg tudom ítélni, a test tiszta, és nem mutatja fertőzés jelét. Ön is tudja, mennyire finomak azok aműszerek, amik itt a rendelkezésemre állnak, és hogy mekkora tekintélynek örvendek a bolygóközi orvostársadalomban…Andrews megértőén morgott.– Az én puszta kijelentésem, miszerint "a holttest tiszta", nem jelenti azt, hogy tényleg az. Úgy tűnik hogy a gyermek egyszerűenmegfulladt, habár a törvényszéki orvostani vizsgálatok nélkül még ebben sem lehetünk biztosak. Vállalva a kockázatot, hogyellentmondok saját ítéletemnek, úgy vélem, nem lenne bölcs dolog meghagyni akár csak a lehetőséget is, hogy egy mutáns vírusszabaduljon rá a telepre. Nem hinném, hogy a mentőosztagosok örülnének, ha ilyen fejlemények fogadnák őket. Fölöslegesnekéreznék magukat, mi pedig ennél többre becsüljük a látogatóinkat, nem igaz? Arról nem is beszélve, hogy milyen rosszul mutatna ajelentésben egy olyasféle nukleáris tűzijáték, amilyet a gyarmati rohamosztagok rendeztek az Archeronon, hogy elfojtsanak egyhasonló járványt, amit mi most megelőzhetnénk.Andrews kifejezetten boldogtalannak látszott.– A fagyasztás a vírusokat is semlegesíti.– Nem szükségszerűen – mutatott rá Ripley.– Honnan tudja, hogy nem?– Itt komplex, biotervezett mutációkkal állunk szemben. Ki tudja?Az igazgató némán átkozódott, arckifejezése egyre űzöttebbé vált.– Ezen a telepen huszonnégy rab tartózkodik. Ők egyben karbantartók is. Mindegyikük dupla Y kromoszómás, rovott múltú: tolvaj,szatír, gyilkos, gyújtogató, gyermekmolesztáló, kábítószerkereskedő… egyszóval söpredék. – Itt megállt, hogy a litánia eljusson atöbbiek tudatáig.– De vallásos söpredék. Talán szelídebbnek látszanak tőle, én személy szerint azonban nem hiszem, hogy ettől kevésbé veszélyesek.Ezzel együtt nagyra értékelem a vallás Javító hatását, ezért igyekszem nem belegázolni a meggyőződéseikbe. Ók értékelik atürelmemet, és így nagyobb békesség és nyugalom a jutalmam, mint amit egy ilyen helyzetben el lehet várni. Nem szeretnémmegbolygatni a kialakult rendet. Nem szeretnék kavicsot dobni a sima vizű tóba. De leginkább azt nem akarom, hogy egy kószáló nőlátványa ötleteket adjon nekik és olyan emlékeket kavarjon fel bennük, amiket már éppen sikerült volna jó mélyre eltemetniük.– Igen – helyeselt Ripley. – Természetesen az én személyes biztonságom érdekében. És feltételezésével ellentétben azzal is tisztábanvagyok, hogy önnek milyen problémákat okoz ideiglenes Jelenlétem.– Pontosan. – Andrews szemmel láthatólag őrült együttműködési készségének. Más szavakkal annak, hogy segítenek megkönnyíteniaz életét. Az egészségügyi technikusra pillantott. – A hamvasztás részleteit önre bízom, Mr. Clemens… – Indult kifelé.– Még egy apróság, igazgató. Andrews megtorpant.

– Igen?– Ha elkészültem, írjak részletes jelentést? A hivatalos nyilvántartás számára, természetesen.Andrews elgondolkozva csücsörítette a száját.– Nem szükséges, Mr. Clemens. Csak szóljon, én majd elintézem.– Úgy lesz, igazgató – hajtott fejet halvány mosoly kíséretében az egészségügyis.

- IV -

Hús. Némelyik felismerhető, némelyik nem. Fakó, élénkbíborral tarkított rozsdavörös. Régi kampókon himbálózó, kicsiny testek.Hatalmas deszkákon púpozódó levágott, zsírba fagyott végtagok.A közelben csirkék és marhák lófrálnak, mit sem sejtve végzetükről. Egy magányos bárány. Élő hús.A vágóhíd nagyobbrészt üres volt. Több száz technikus, bányász és egyéb személyzet napi igényeit kielégítendő készült. Sokkalnagyobbnak bizonyult annál, amekkorára a karbantartó raboknak szüksége lehetett. A hatalmas terem csöpögő vértől,taglócsapásoktól visszhangzó hátsó részét inkább elkerülték. Túl sok virgonc szellem lebegett itt, formát keresve az áporodott levegőnyüzsgő molekuláiból.A két ember egy kiskocsival küszködött, amin egy ökör merev hullája hevert. Frank irányítani próbálta, míg Murphy a tolóerőtszolgáltatta egy feltölthető elektromos motorral. A motor köhögött és panaszosan szikrázott. Ha kiég, egyszerűen kerítenek egy másikjárgányt. A rabok közt nem akadt szerelő.Frank ábrázatán a hosszú esztendőkre elítéltek fásult kifejezése honolt. Fiatalabb társát nem törte le ennyire ez a kilátás. Murphyszemei egy olyan ember alattomosságát sugallták, aki mindig menekül, aki szembenáll a törvénnyel attól a perctől fogva, amikor elégidős lett ahhoz, hogy rájöjjön: nem kell állandó munkahely ahhoz, hogy pénzt keressen. Sokkal egyszerűbb, ha mások keresményétszerzi meg, tudtukkal vagy anélkül. Néha elkapták, máskor nem.Legutóbb megsokallták gaztetteit, és büntetése letöltésére a vendégmarasztaló, egzotikus Fiorinára küldték.Murphy megpöccintett egy kapcsolót, mire a kocsi a földre huppantotta súlyos terhét. Frank már készen állt a láncokkal. Együtteserővel rákötötték az állat hátsó lábaira, aztán elkezdték fölhúzni. Lassan, időnként meg-megrándulva emelkedett a dög. A vékony, demeglepően erős láncszemek csikorogtak a súly alatt.– Legalább a karácsony hamar jött – lihegte Frank a teherrel küszködve.– Hogyhogy? – kérdezte Murphy.– A döglött ökör a jó ökör.– Ammán igaz. Büdös dögök, teli vannak tetűvel! Inkább megeszem, minthogy ganajozzam…Frank az istállók felé nézett.– Má' csak három van, azt készvagyunk velük. Utálom ezeket a dögöket hajkurászni. Mindég szaros lesz a csizmám.Murphy beszívta az alsó ajkát. Máshol jártak a gondolatai.– Ha má' így szóbajött a hajkurászás, Frank…– Na?Emlékek rezegtek a másik hangjában, kísértettek a szemében. Nem túl kellemesek.– Hát, hogyha odakerülnél… csak gondolatban… mit mondanál a nőnek?– Hogyhogy ha odakerülnék?– Hisz tudod. Ha odakerülnél… – Murphy már nehezen, szaggatottan lélegzett.Frank fontolgatta.– Csak úgy véletlenül, úgy érted?– Ja. Ha csak úgy erre jönne, egymagába, Andrews meg Clemens nélkül. Hogy mondanád meg neki? Tudod, ha csak úgy véletlenülbelebotlanál a társalgóban vagy valahol…?A másik férfi szeme felizzott.– Semmi gond. Nekem sose volt gondom a nőkkel. Azt mondanám: "Jó napot, szivi, hogy ityeg a fityeg? Miben lehetek aszolgalatjára?" Aztán jól végignézném. Tudod, úgy lentről fölfele. Aztán dögösen rámosolyognék, és egyből megértené.– Aha – mondta Murphy gúnyosan. – Ő meg visszamosolyogna, és azt mondaná: "Megcsókolhatod a seggem, vén buzeráns!"– Én bizony szívesen megcsókolnám a seggét. Vagy akármijét, ha kéri.– Ja… – Murphy tekintete veszedelmesen elborult. – De aztán szorosan kell fogni őket… Igaz-e, Frank?Az idősebbik sokatmondóan bólintott.– Bánj úgy a királynővel, mint egy kurvával, és a kurvával, mint egy királynővel. Ez a tuti.Mindketten nekifeszültek a láncoknak, amíg a tetem a megfelelő helyzetbe nem került. Frank kikötötte a láncot. Hátralépve figyelték ahimbálózó ökröt.Egy hosszú pillanatig várakozásteljes csend telepedett a két emberre, aztán Frank valami csúnyát mondott.– Frank?– Na?– Szerinted mitől döglött meg Babé? – bökött az állat felé Murphy.Frank a vállát vonogatta.– Franc tudja. Egyszerűen felfordult. Talán szívroham volt.– Hogy lehetett szívroham? Hány éves lehetett?– A papírok szerint tizenegy. Fiatal. Peche volt, nekünk meg szerencsénk. Az igazgató nem engedné meg, hogy evésre levágjunk egyállatot, csak különleges alkalmakkor. Én úgy veszem, mint jutalmat a jó munkánkért. Daraboljuk fel, aztán majd gulyást főzünk belőle.Egy ekkora állat elég lesz egy ideig. Még a szárított kajáknak is jó ízük lesz tőle.– Ja. – Murphy már a szájában érezte az ízét, ahogy az önkelesztő, önsütő kenyérrel tunkolja.Valamit furcsát vett észre a kocsin. Akármi volt az, jól szétlapult a döglött állat hatalmas tömege alatt, de azért még kivehető volt a kicsi,lepényszerű test, a vastag és hajlékony farok, és az immár törötten csüngő, vékony lábak. Mint valami nyavalyás pók… Undorralemelte föl a farkánál fogva.– Ez meg mi a ló…?Frank odapillantott, aztán közönyösen vállat vont.– Nem tom. Mi vagyok én, xenológus? Olyan medúzafélének látszik. A partról.A másik beleszagolt a levegőbe. Nem érezte a szagát.

– Aha.Ezzel arrébb lökte.

Az ólomüzem maga volt a folyékony pokol, lobogó tüzekkel és hullámzó forrósággal, reszkető körvonalú, bizonytalan képekkel. Mint atelep többi létesítménye, nagyrészt ez is kihasználatlan volt. Ez azonban legalább valami elfoglaltságot Jelentett a raboknak, mivel azólommegmunkálás összehasonlíthatatlanul egyszerűbb volt, mint a platinadrót-gyártás vagy a nehézgép-karbantartás. Egyenesenbiztatták őket, hogy itt dolgozzanak – nemcsak saját szórakozásukra, hanem azért is, hogy az elromlott alkatrészeket kicseréljék.Az automata extrudálók most is éppen vékony csöveket húztak a kemencéből érkező olvadt ólomból, a telep erőművének javításához.Az ügyeletes őrök figyelték, hol csodálva, hol elunva az automatikus folyamatot. Az ólomművet nem csak azért szerették, mert némikikapcsolódást nyújtott, hanem azért is, mert egyike volt a legmelegebb helyeknek a telepen.– Mész? – kérdezte a férfi, és megnézte az ellenőrző konzolon megjelenő értékeket. Jóval a megengedett határokon belül voltak, mintmindig.Társa vállat vont.– Még nem tudom. Semmi közünk hozzá. – Pedig jó kis változatosság lenne.– Akkor se tudom.Egy harmadik ember nézett rájuk a kemence mellől, védőszemüvegét a homlokára húzva.– Dillon ott lesz?Épp ahogy kimondta, a hatalmas rab meg is jelent, és feléjük közeledett a fémösvényen.– Kapcsoljátok le – mondta minden bevezető nélkül, amikor odaért. Az első rab engedelmesen lekattintott egy kapcsolót, és a kemenceazonnal hűlni kezdett.– Mi a helyzet? – kérdezte a védőszemüveges ember a szemét törölgetve.– Igen – mondta a középső rab. – Már beszélgettünk róla, de nem bírtuk eldönteni.– Hát eldőlt – közölte vele Dillon. Mindnyájukon végigpillantott. – Mind megyünk. Lehet, hogy nem ismertük őket, de ki kell nyilvánítania megbecsülésünket. Ha holttesteket akarnak égetni, részünkről semmi akadálya, amíg nem rólunk van szó – nyilatkoztatta ki, azzalkifelé indult.A többi három követte, a harmadik a nyakában lógó szemüveggel. – Már jó rég nem volt temetésünk.– Igaz – helyeselt komoran a társa. – Szinte kezdtem hiányolni. Olyan, mint egy ösvény, nem? Ami kivezet innen.– Ámen rá, testvér. – mondta az első. Megnyújtotta lépteit, hogy ne maradjon el a magas Dillon tói.Az öreg kohó recsegett és nyikorgóit, amikor munkára fogták. A hatalmas termet a sziklába vájták, közvetlenül az érctelep fölé, aztán aszükséges helyeken hővisszaverő pajzsokkal vonták be. Monitorok és ellenőrzőkészülékek szegélyezték az utakat, folyosókat. Darukés más gépek álltak ott, ahová a távozó bányászok leparkoltak őket. A tompított világítás homályában mezozoikum! kövületekhezhasonlítottak egy múzeumi tárlóból.Lángnyelvek csaptak ki a hevítőgödör lejtős peremén. Fényük megnyújtotta a két rab alakját, akik egy felfüggesztett darun álltak amélység fölött. Közöttük néhány nejlonzsák lógott. Alaktalan tartalmuk jócskán kinyomta falukat.Ripley fölnézett az emberekre és terhükre, kezével szorosabban markolta a korlátot, ami az alatta tátongó mesterséges pokoltólelválasztotta. Clemens mellette állt. Mondani szeretett volna valamit, de mint oly sokszor, most sem találta a megfelelő szavakat. Márévekkel ezelőtt kimerítette a benne rejtőző összes vigasztalást – a mellette álló szerencsétlen nőnek már semmi sem jutott.Aaron is megjelent, valamint Dillon és néhány másik rab. Jóllehet a halott férfi bizonyos értelemben a kormány kényszerét képviselte,egyikük sem mosolygott vagy gúnyolódott. A halál jó ismerősük volt, ami túlságosan jelenvaló mindennapi életükben ahhoz, hogysemtiszteletlenül bánjanak vele.Andrews fontoskodóan harákolt, és kinyitotta a kezében tartott vékony könyvecskét.– Kegyeidbe ajánljuk e gyermeket és e férfit, ó Uram. Testük az éjszakánk árnyaiból vétetett. Maguk mögött hagyták a sötétséget és afájdalmat. Ne hagyd, hogy lelkűk a puszta űrben kóboroljon, vedd őket őseik mellé…Lent az irányítóközpontban egy Troy nevű rab követte hangközvetítőn keresztül a fölötte zajló eseményeket. Amikor Andrews az előremegbeszélt részhez ért, a technikus a kapcsolókhoz nyúlt. Jelzőfények váltottak sárgáról zöldre. Mély vijjogás indult meg mögötte,tiltakozó sivításba csapott át, aztán elhalt. Újabb készenléti lámpák villantak fel.A korlát alatt fehéren izzó láng töltötte meg a gödröt. Hatásosan és félelmetesen morajlott a félhomályban. Nem állt készenlétbenhegynyi érc, sem egy sereg nyüzsgő technikus, hogy az olvasztást vezesse. Csak a lángok lobogtak, nem mozdult semmi más.Könnyek folytak végig Ripley arcán, ahogy az irányított tűzvészt figyelte. Néma volt fájdalmában és emlékezésében, nem szólt, nemadott ki hangot. Csak könnyei maradtak. Clemens együttérzőn figyelte. Szerette volna átölelni, megvigasztalni, de mások is voltakvelük, többek közt Andrews. Nyugton maradt hát.– A gyermek és a férfi maguk mögött hagyta a mi világunkat – folytatta Andrews. – Testük megtöretett, de a lelkűk halhatatlan ésörökkévaló.– Mi szenvedők csak kérdezhetjük: miért? – A tekintetek az igazgatóról Dillonra rebbentek. – Miért az ártatlanok bűnhődnek? Miért azáldozat? Miért a kín? Nincsenek ígéretek, nincs bizonyosság – mondta a termetes rab ünnepélyesen. – Csak a remény, hogy lesz,akit elszólítanak, lesz, aki megmenekül.Fönn a darun a kemencéből felszálló hőség már kezdett elviselhetetlenné válni a két ember számára. Terhüket meglóbálták és agödörbe vetették, aztán gyorsan hűvösebb helyre húzódtak. A zsákok lehulltak, többször bucskázva, mielőtt elnyelte őket a fortyogópokol. Egy pillanatra fellobbant a láng a gödör szélénél: a zsákok, tartalmukkal együtt, azonnal elhamvadtak.Ripley alig érezhetően reszketett, és belekapaszkodott Clemens karjába. A férfi meghökkent, de nem mozdult, megadta neki atámaszt, amire szüksége volt. A többiek látták ezt. Tekintetükben nem volt irigység, csak részvét. Dillon nem figyelt oda, továbbszónokolt.– Az eltávozott lelkek már soha nem fogják megismerni azokat a nehézségeket, amik előttünk, az ittmaradottak előtt tornyosulnak, ígyhát örvendő szívvel bocsátjuk el őket. Mert ahogy minden mag hordozza a virág ígéretét, úgy hordoz minden halál, a legkisebb is, egyúj kezdetet…

A vágóhídon valami mozgott, motozott a himbálózó dögök közt a fagyos levegőben. Az ökör súlyos teste megrándult, aztán vadultáncolni kezdett a láncon.Senki sem látta, hogy has felpuffad és kidagad, míg dobként nem feszül a bőr. Senki sem látta, ahogy szétrobban a feszítőnyomástól, hús- és faggyúdarabkákat repítve szerteszét. Belsőségek omlottak a padlóra, máj, gyomor, bélkötegek, s még valami.

Egy fej emelkedett fel, és lázas, ösztönös biztonsággal küzdötte egyre kijjebb magát,A rémség körbefordult, felmérte környezetét. Prédát keresett. Kezdetben bizonytalanul, aztán hirtelen bizonyossággal megmozdult, éskutatni kezdett. Rátalált a szellőzőcsőre, kicsit vizsgálgatta, aztán belecsusszant.Azóta, hogy az ökör gyomrából felbukkant, még egy perc sem telt el.

A beszéd végeztével Dillon meghajtotta fejét. A többi rab is hasonlóképp cselekedett. Ripley rájuk pillantott, aztán vissza a gödörre,ahol elektromos kordában tartva lobogott a tűz. A fejéhez nyúlt és megvakarta, aztán a fülét is. Egy pillanat múlva megint. Megnézte azujjait.Sötét, nyüzsgő porszerűség borította őket.Undorral törölte bele kölcsön kezeslábasába, tekintete találkozott Clemens értő pillantásával.– Én figyelmeztettem.– Oké, oké, meggyőzött. Most mit csináljak?– Vagy megtanul együtt élni vele, vagy… – mutatott sajnálkozó mosollyal saját kopasz fejére az egészségügyis.Ripley elkomorult.– Nincs más megoldás? Clemens nemet intett.– Ha lenne, már rájöttünk volna. Nem mintha sokan törték volna magukat vele. Fiorina hamar letöri a hiúságot. Nem lesz olyanszörnyű, és különben is kinő, miután elmegy. Ha nem csinál semmit, a bogarak akkor is tövig lerágják, és ugyanott van. Kicsik ugyan,de nagyon mohók. Higgye el, ha folyton vakarózik, sokkal csúnyábban fog festeni.Ripley megadta magát.– Rendben. Hol találom a fodrászt?– Attól tartok, hogy itt áll maga előtt – mondta szégyenlősen a technikus.

A zuhanyfülkék sora rendezett volt és steril. Sápadt fehérben játszott a mennyezeti fényben. A fülkék üresek voltak, egy kivételével. Aforró, zuhogó vegyszerezett víz alatt Ripley az egyik falat alkotó tükörben tanulmányozta magát.Furcsa így, haj nélkül. Olyan finom, tünékeny része ez a testnek. A külső egyetlen olyan eleme, amit könnyen, szándék szerintváltoztatni lehet. Furcsán kifosztottnak érezte magát, mint egy királynő, akitől elvették a koronáját. Majd kinő megint. Clemensmegnyugtatta efelől. A raboknak rendszeresen borotválniuk kellett magukat. Sem a bogarak, sem a levegő nem tette véglegessé akopaszságot.Beszappanozta csupasz koponyáját. Olyan furcsa érzés volt, hogy még a meleg víz alatt is beleborzongott. A régi telepen sokmindennek szűkében voltak, de a víz nem tartozott ezek közé. A nagyteljesítményű sótalanító berendezést úgy építették, hogy a telepösszes funkcióihoz és az egyéni szükségletekhez is elegendő vizet adjon, így, minimális alapjáraton is bőségesen eleget termelt.Becsukta a szemét, és beállt az erős sugár közepébe. Azon a véleményen volt, hogy az emberi civilizáció tízezer éves fennállása alattmindössze három igazán fontos dolgot fedezett fel: a beszédet, az írást és a hideg-meleg folyóvizet.A fülkéken kívül csak a régi halál és az új gondok várták, habár ez utóbbiak jelentéktelen apróságoknak rémlettek ahhoz képest, amineddig keresztülment. Clemens, Andrews és a többiek ezt nem értették, nem is érthették – de nem volt kedve megmagyarázni nekik.Ahhoz képest, amit eddig megúszott, a megkérgesedett lelkű bűnözők között töltendő néhány hét már igazán csak sétagalopp lehet…A rabok abban a helységben étkeztek, ami azelőtt a bányafelügyelők kantinja volt. A terem még így, lepusztultan is meghaladtaszerény igényeiket. Bár eredeti, drága díszeitől megfosztottak, kellemes benyomást keltett. Az ételről ugyanez már nem voltelmondható. Ennek ellenére csak ritka és erőtlen volt a zúgolódás, hiszen ha nem is volt éppen ínyenc ízlést kielégítő, legalább sokvolt belőle. A Társaság nem óhajtotta elkényeztetni karbantartóit, de azt sem akarta, hogy éhezzenek.Egy megadott időszakon belül az emberek akkor mentek enni, amikor akartak. A nagy terem hatására főleg csoportosan ültek, csakkevesen különültek el. Magányukat mindig tiszteletben tartották. A Fiorina zárt világában az erőltetett társalgás hamar veszélyestársalgássá vált volna.Dillon fölemelte előmelegített tálcáját, és körülnézett. Emberek beszélgettek, ettek – mintha igazi, szabad és független életük lenne. Azigazgató és helyettese szokás szerint most is a rabokkal egy teremben étkezett, bár kicsit arrébb, az egyik sarokban. Dillon szó nélkülleült egy asztalhoz, ahol már három ember ült komor, befelé forduló tekintettel.Ez egyáltalán nem volt ritka eset a Fiorinán, mégis kíváncsivá tette.Golic fölpillantott, ahogy az újonnan érkező árnya az asztalra vetült, aztán elkapta a tekintetét. Pillantása találkozott két barátja, Boggsés Rains szemével. Úgy tettek, mintha az evés teljesen lekötné figyelmüket. Nem tiltakoztak a jelenléte ellen, de nem is üdvözölték.Csendben ettek mind a négyen. Dillon figyelte ókét, és ők tudták is ezt, mégsem szólalt meg egyikük sem.Végül a nagy ember elégelte meg a dolgot. Félúton a szájához emelt kanállal Boggshoz intézte szavait:– Oké. Ebédidő van, beszélgetőidő, nem pedig meditációs tanfolyam. Úgy hallom, itt valami gond van. Valamelyikőtök lenne olyanszíves elmondani, mi a hézag?Boggs nem nézett rá. Golic a tányérjára koncentrált. Dillon nem emelte fel a hangját, de így is világosan érezhető volt növekvőtürelmetlensége– Beszéljetek, testvérek. Ismertek engem, tudjátok, hogy nem hagyom annyiban. Érzem, hogy valami bánt benneteket, és segíteniszeretnék! – Súlyos öklét tálcája mellett az asztalra helyezte. – Könnyítsetek a lelketeken! Mondjátok el, mi a baj!Rains habozni látszott, aztán letette a villáját, és tálcáját az asztal közepe felé lökte.– Szóval azt akarod tudni, hogy mi bajunk? Megmondom én! Már éppen megszoktam az itteni életet. Soha nem hittem, hogy így lesz,de megszoktam. Nem zavar a sötét, nem törődöm a bogarakkal, nem érdekel az elszigeteltség meg a rémtörténetek. De Golic igeniszavar! – mutatott szaporán táplálkozó asztaltársra.Dillon Boggshoz fordult.– Te is így érzel?Boggs idegesen piszkálta ételét, végül feltekintett.– Én nem vagyok az a nyüzsgő, bajkeverő fajta. Csak az időmet szeretném nyugodtan letölteni, mint mindenki más.A nagy ember előrehajolt, az asztal megreccsent a súlya alatt.– Azt kérdeztem, hogy te is így érzel-e.– Hát igen. Igen. Ez a fickó őrült. Nem számít, hogy mit mond Clemens meg a hivatalos vélemények. Sültbolond. Ha nem is volt az,amikor idekerült, mostanra becsavarodott. Talán a bolygó vagy a telep tette ilyenné. Büdös is. Én többet nem megyek ki vele. Se apartra, se sehova. És nem is kényszeríthetnek rá! – fejezte be idegesen. – ismerem a jogaimat.

– A jogaidat? – mosolyodott el halványan Dillon. – Persze, a Jogaidat. – A baljára nézett. – Mondd el te is a magadét!Golic felnézett. Húsos ajkára ételdarabkák tapadtak. Eszelősen vigyorgott. Egy apró, közönyös vállrándítással visszatért az ételhez.Dillon szúrósan nézte a másik kettőt.– Azért, mert nem szeret beszélni, Golic még nem bolond. Csak szűkszavú. Úgy láttam, hogy ő is ki tudja fejezni az érzéseit, legalábbolyan jól, mint a többiek. Egyikünk sem ítélkezhet fölötte.– Helyben vagyunk – morogta boldogtalanul Boggs.– Veletek van, a ti munkacsoportotokban, és mindaddig, amíg nem csinál valami ijesztőbbet annál, hogy nem nyitja ki a száját, ott ismarad. Mindőtöknek feladata van. Törődjetek azzal, és ne Golic apró furcsaságaival. Ő is csak egy szegény, szenvedő féreg, mint énvagy ti. Tehát nem is bolondabb a többinél.– Csak büdösebb – fintorodott el Rains.– És őrült – tette hozzá megingathatatlanulDillon kihúzta magát a széken.– Túlságosan felfújjátok az ügyet. Láttam már Ilyet: gyakran előfordul, ha nagy az unalom. Először az étellel van bajotok, aztán abogarakkal, aztán egymással. Golic egyszerűen csak más. Nem jobb és nem rosszabb, csak más.– De bűzlik – mondta félhangosan Rains. Dillon óvatosan Golicra nézett.– Egyikünk sem két lábon járó ibolyacsokor. Hagyjátok már ezt a hülyeséget! Van munkátok, mind a hármatoknak, méghozzá jó.– Én nem kértem – morogta erre Boggs.– Itt senki nem kér semmit, hanem elveszi, amit kap, és igyekszik a legjobban felhasználni. Ez a túlélés receptje. Neked is,mindenkinek. Ez nem olyan, mint a földi börtönök. Ha itt fellázadsz, nem rohan ide mindjárt a közvélemény, hogy meghallgassa apanaszaidat, viszont mindenféle kényelmetlenséged származik belőle. Esetleg belehalsz.Boggs feszengve dörgölte egymáshoz a lábalt.– Idefigyeljetek! Vannak mások is, akik elégedetlenek a dolgukkal. Ha nem tűnt volna fel, Andrews nincs valami virágos kedvében. Ahelyetekben most nem kérném tőle, hogy változtassa meg a beosztásokat! – A nagy ember biztatóan mosolygott rájuk. – Menjetek ésdolgozzatok a saját tempótokban, addig sem vagytok az igazgató meg a talpnyalója szeme előtt. Ha szerencsétek van, még találhattokis valami értékeset, amit megpróbálhattok megtartani magatoknak…– Tuti! – Rains keserű volt, de már nem annyira. Dillon felhívta a figyelmét bizonyos lehetőségekre.– Ez már más – mondta a nagy ember. – Csak törődjetek a munkátokkal, Golicra meg ne figyeljetek. Cserkészek vagytok, és tudjátok,ez mit jelent. Fölfedezetlen raktárakat és használható berendezéseket kerestek. Mint azt mindnyájan tudjuk az előző felderítésekből, aWeyland-Yutani nemeslelkű, hűséges bányászainak megvolt az a praktikus szokása, hogy eltulajdonították a munkaadóik holmijait éssziklába vájt privát raktáraikban helyezték el őket abban a reményben, hogy egy részét ki tudják csempészni, hogy jó pénzérteladhassák a szabadpiacon. Egy kis jövedelemkiegészítés. Nekünk a mindennapi élethez kell. Nem akarok több kifogást hallani, ésnem akarok tovább rágódni ezen a témán. A munkátokkal a társaitokat segítitek, és bizonyítjátok az irántam érzett szeretetet. Aszerencsétlen Golicról pedig nem akarok több panaszt hallani!– Igen, de… – kezdte az ellenkezést Rains, de belefagyott a szó, és csak bámult. Boggs is felnézett. Golic követte példájukat. Dillonlassan megfordult.Az ajtóban Ripley állt, és végignézett az érkeztére elnémuló étkezőn. Mindent látott, de senki nem nézhetett a szemébe. A pulthozlépett, és undorral nézte az egyforma tálcákat. Az ételosztó rab leplezetlenül bámulta. Ripley kivett egy szelet kenyeret egyműanyagkosárból, megfordult, és tekintete újra végigvándorolt a termen, majd megállapodott Dillonon.Andrews és helyettese egyáltalán nem lógott ki a rabok dermedt tablójából. Az igazgató sokatmondóan pillantott társára, amikor ahadnagy megállt a nagy ember asztalánál. Rezignáltán folytatta az evést.– Tudtam hogy ez lesz, Mr. Aaron. Előre tudtam.Aaron még mindig Ripleyt nézte a terem másik végében.– Igaza lett, uram. És most mi legyen?Andrews felsóhajtott.– Semmi. Most semmi. Egye az ebédjét! – szúrta villáját a tálcáján gőzölgő barna valamibe.Ripley Dillonnal szemben állt, Boggs mögött. A négy férfi az étellel foglalkozott, nem vettek tudomást jelenlétéről.– Köszönöm, hogy olyan szépen beszélt a szertartáson. Sokat segített vele. Nem hittem, hogy egyszerű, hiábavaló szavak ekkorahatással lehetnek rám, de tévedtem. Szeretném, ha tudná, milyen nagyra értékeltem.A nagy ember nem vette le a szemét a tányérjáról, és figyelemreméltóan megőrzött elszántsággal lapátolta be a tartalmát. Amikor látta,hogy Ripley nem mozdul, fölnézett.– Nem kellett volna idejönnie. Nem annyira a Fiorinára, hisz arról nem tehet. Ebbe a terembe. Hozzánk. Maradjon a betegszobában,ahol a helye van. A körön kívül.Ripley leharapott egy darabot a kenyeréből, és elgondolkodva rágcsálta. Szárított alapanyaga dacára szinte ízletesnek volt mondható.– Megéheztem.– Clemens biztos vitt volna magának valamit.– Eluntam magam.Dillon elgyötörtén tette le a villáját, és ránézett.– Nem tudom, miért csinálja ezt. Vannak az unalomnál rosszabb dolgok is. Nem tudom, miért beszélget velem. Ne akarjon megismerni,hadnagy. Gyilkos vagyok, és nőket erőszakoltam meg.– Értem. – Ripley kiritkított, de nem teljesen eltüntetett szemöldöke kissé megemelkedett. – Gondolom, most idegesítem magát.Boggs villája megállt, félúton a szája felé. Rains megrendült, Golic viszont zavartalanul evett tovább, nem figyelt a többieknémajátékára.– Bennünk itt hatalmas a hit. Egyebünk sincs. Nem foglal sok helyet, sem a kormány, sem a Társaság nem veheti el tőlünk, ésmindenki gondot visel a sajátjára. Ez itt nem csak hasznos, de egyenesen létfontosságú. Máskülönben kétségbeesnénk, és akétségbeesésbe beleveszne a lelkünk. A kormány a szabadságunkat elveheti, de a lelkünket nem. A Földön vagy egy hasonló helyenmásképp lenne, de ez itt nem a Föld. Még csak nem is a Naprendszer. Itt kinn az emberek másképp viselkednek, szabadok és rabokegyaránt. Ha szabadok nem is vagyunk, de halottak sem, és a hit az egyik dolog, ami így is tart minket. Rengeteg a hitünk, hadnagy –még magának is jut belőle.– Azt hittem, nőket nem fogadnak maguk közé.– Miért? Csak mert itt csupa férfit lát? Ez nem a filozófiánk következménye, hanem adottság. Ha lennének itt nők, őket is hívnánk. Aszabadságvesztés nemtől független. Csak azért nincs nő a hitközösségünkben, mert itt a telepen sem akad. De mi mindenkiveltoleránsak vagyunk. Nincs okunk rá, hogy kirekesszünk valakit, akit már azzal kirekesztettek, hogy ide küldték. Mi még a

tűrhetetleneket is eltűrjük – mosolyodott el szélesen a nagydarab ember.– Kösz – válaszolta Ripley szárazon. Dillon érzékelte a hangja élét.– Csak úgy általánosságban mondtam. Ne vegye személyeskedésnek. Itt jól lehet várni. Eddig nem volt semmi kísértés.Ripley hátradőlt a széken.– Szerintem ha ép ésszel átvészeltek itt több mint egy évet, akkor akárkit kibírnak.Dillon élvezettel evett.– A Fiorina legalább olyan jó hely a várakozásra, mint bármi más. Itt nincsenek meglepetések. Nagyobb a mozgásszabadság, minthalakott bolygón lennénk. Andrews nem aggódik, ha túl messzire találunk menni a teleptől, mert nincs hova szöknünk. Kint kemény világvan. Undorító időjárás, élelem alig. Nincs társaság. Mi itt mind hosszú időre vagyunk elítélve, hanem is mindenki életfogytiglanra.Mindenki ismer mindenkit, tudja, milyen a másik, lehet-e rá számítani, vagy épp ő szorul segítségre… – Rágott, nyelt. – Léteznekennél rosszabb helyek is. Én még nem éltem ilyeneken, de hallani hallottam róluk. Mindent egybevetve a Fiorina jól megfelel nekem. Ittnincs kísértés.Ripley csak egy oldalpillantást vetett rá.– Tulajdonképpen mire várnak?A nagy ember figyelmét egy morzsa sem kerülte el.– Arra várunk – mondta a tőle telhető legkomolyabban – hogy Isten visszatérjen és megváltsa szolgáit.– Arra bizony még várhatnak egy darabig.

- V -

Később Clemens megmutatta Ripleynek a gyűléstermet, és olyan apróságokra hívta fel a figyelmét, amit érdekesnek gondolt. Leültek,kettesben a tágas teremben. A közelben egy Martin nevű rab söprögetett.– Mennyit tud ennek a helynek a történetéről? – tudakolta az egészségügyis.– Amennyit maga elmesélt. Meg amennyit Andrews mondott, és néhány apróságot, amit a többiektől hallottam.– Igen, láttam, hogy beszélt Dillonnal… – Clemens töltött magának egy kis whiskeyt a mindig magánál hordott, fémkulacsból. Amennyezet négy emelet magasságban derengett felettük.– Pszichoszociális szemszögből ez meglehetősen érdekes. Dillon és a többiek körülbelül öt éve gyakorolják vallásukat.– Milyen vallás ez? Clemens kortyolt az italból.– Nem tudom. Elég nehéz megítélni. Krisztus eljövendő ezeréves birodalmát hirdető, apokaliptikus, fundamentalista kotyvalék.– Hmmm.– Pontosan. Arról van szó, hogy araikor a Társaság be akarta zárni ezt a telepet, Dillon meg a többiek nem akartak elmenni innen. ATársaság rögtön átlátta, hogy ebből neki is származhat előnye, ezért megengedte, hogy maradjanak afféle gondnoknak, két ellenőrrelés egy egészségügyi tiszttel. – Körbemutatott az ürességtől kongó termen. – Hát itt vagyunk. Nem is olyan rossz helyzet. Senki semellenőrizget minket, nem is háborgat. Az ellátmány, amit az erre járó hajók ledobnak, fedezi alapvető szükségleteinket. Mindenthasználhatunk, amit találunk, és a társaság a raboknak kifizeti a minimális gondnoki bért az ittlétük ideje alatt, ami sokkaltiszteletreméltóbb összeget ad, mint amit a földi rabok megkeresnek a börtönmunkával. Vigasztalásnak akad olvasnivaló, filmek – nomeg itt a vallás is. Bőven van mit enni, még ha nem is túl változatos. Van elég víz, és ha valaki rendszeresen borotválja magát, abogarak sem bántják. Némelyik helyi életforma nem éppen barátságos, de ide nem juthatnak be. Ha az időjárás nem volna olyanrossz, szinte kellemes lenne itt.Ripley elgondolkozva szürcsölte az italát.– És maga? Hogy sikerült ehhez a remek szolgálati helyhez jutnia?Clemens ujjal között fogta a poharát, és ide-oda döntögette.– Tudom hogy hihetetlenül hangzik, de sokkal jobb itt, mint az előző helyemen. Szeretek egyedül lenni; örülök, ha nem figyelnek rám.Itt mindezt megkapom. Hacsak valaki nem beteg vagy nem sérül meg – és ez ritkább, mint gondolná – magamban vagyok. Nyugodtanolvasgathatok, filmet nézhetek, kószálhatok… – Diadalmasan elmosolyodott. – Ezerszer jobb, mintha folyton egy szadista őr vagy egykibírhatatlan másik rab lenne a nyakamon… – Ripley kopasz fejére mutatott.– Mit szól az új frizurájához?Ripley finoman végigsimogatta a fejét.– Fura. Olyan, mintha még mindig ott lenne a haj, de amikor odanyúlok, nincs ott semmi.Clemens bólogatott.– Olyan ez, mint amikor valaki érzi a levágott lábát. A test tréfás szerkezet, és az agy talán még nála is tréfásabb. Kiitta a whiskeyt, ésRipley szemébe nézett.– Most, hogy kiálltam maga mellett Andrewszal szemben a hamvasztás ügyében, és ezzel kockára tettem amúgy sem problémátlanviszonyomat ezzel a kiváló emberrel, meg hogy elmeséltem a Fury 361 történetét dióhéjban, magán a sor, hogy megmondja:tulajdonképpen mit keresett a halott kislányon? Miért kellett elégetni a holttesteket?Ripley válaszra nyitotta a száját, Clemens pedig elhárítóan intett felé.– Kérem, ne kezdje megint a baktériumokat! Andrews jól gondolta, a hűtés tényleg megbénította volna őket. De magának ez nem elég.Tudni akarom, miért nem!Ripley bólintott, félretette a poharát, és Clemensre nézett.– Előbb én is szeretnék megtudni valamit. Clemens vállat vont.– Rajta, kérdezzen!– Maga vonzódik hozzám?Clemens szeme összeszűkült. Amíg azon tűnődött, hogy mit feleljen, hallotta a saját hangját válaszolni, mintha szája és nyelve hirtelenfüggetlenítette volna magát az agyától. Ez nem is szükségszerűen rossz dolog, konstatálta némileg meglepve.– Hogy érti ezt?– Úgy.Tehát a világmindenség még mindig telve van csodákkal, hiába homályosította el őket a Fiorina állandó felhőtakarója.– Maga elég szókimondó. Zavarba hoz vele egy ilyen visszahúzódó embert.– Ne haragudjon, de nem tudom máshogy. Sok időt töltöttem távol.– Én is – dörmögte Clemens.– Nincs időm köntörfalazásra, nincs időm semmi másra, csak ami igazán lényeges. Ezt jól megtanultam.

Clemens újratöltötte mindkét poharat, felvette a sajátját és meglötyögtette, aztán figyelmesen bámulta az így keletkezett titokzatosörvényeket.

A ventillátor lapátjai kétembernyi hosszúak voltak. Nem is lehettek volna kisebbek, hiszen a felszínről kellett beszippantaniuk a levegőtés továbbítani azt a tisztítóberendezésbe, amely megszűrte Fiorina poros levegőjét, mielőtt a belső termekbe pumpálta volna. Azeredmény még így sem volt tökéletes, mért Fiorina levegője elképesztően koszosnak bizonyult.Tíz ventillátor működött az állomáson, minden szellőzőaknában egy. Nyolc közülük épp állt. A maradék kettő is alacsonyfordulatszámon zümmögött, így is el tudta látni a telep nyugati körnegyedét.Murphy énekelgetett az orrát és száját borító légzőmaszk alatt. A légakna felső részén állandó volt a szénlerakódás, ezt égette most lelézerrel, és figyelte, ahogy a ventillátor beszívja a darabkákat a szűrőbe. Nem a legkellemesebb munka, de nem is a legrosszabb.Eltölthette vele az idejét, és igyekezett a lehető legjobban elvégezni. Nem mintha a Társaság ellenőreitől tartott volna, hanem azért,mert ha ezt befejezi, új munkát kap. Minnél alaposabban dolgozik, annál több időt üthet el.Hamisan, de lelkesen énekelt.Aztán hirtelen abbahagyta. Nagyobb lerakódást vett észre a bal oldal egy mélyedésében. Ezek a rohadt lyukak mindig ezt csinálják:fölszedik a törmeléket, ami átcsúszik a felső szűrőn…Letérdelt és bedugta a tisztítóseprőt, hogy kivakarja. Könnyen mozdult, egyáltalán nem úgy, mint egy masszív szénrög. Lapos volt éspuha. Murphy először azt hitte, valami régi egyenruha, de amikor kihúzta, megállapította, hogy valami állat bőre. Sötét volt és csillogó,mint a vékony fémlemez, alig emlékeztetett szerves anyagra. Érdekes egy darab. Amikor kiterítette a földre, akkor látta, olyan nagy,hogy két ember vagy egy tinó is beleférne. Mi a fene…?Aztán rájött. A Fiorinán akadtak nagytestű állatok is, szerencsétlen, primitív állatok kezdetleges idegrendszerrel, lassú reakciókkal. Azegyik valahogy bekeveredhetett a légaknába, nem bírt kijutni, és víz meg élelem híján elpusztult. A létrát nem tudta használni, aventillátor pedig áthatolhatatlan akadályt jelentett számára… Murphy az üres bőrre bámult. Csak ennyi maradt szegény párából. Kitudja, meddig feküdt itt egyedül és észrevétlenül? A bőr furcsán frissnek látszott ahhoz képest, hogy tulajdonosa már rég csakkiszikkadt tetem. Aztán eszébe jutottak a bogarak. A bogarak rövid úton elintéznek mindenféle húst. Érdekes. Nem tudta, hogy acsontot is megeszik. Bár az is lehet, hogy ennek nem is voltak csontjai. Talán egy izé volt… hogy is hívják? Megvan, gerinctelen.Aminek nincs csontja. Ilyenek is élnek a Fiorinán? Majd utánanéz, vagy megkérdezi Clemenst. Ő biztos tudja. Felviszi a bőrt abetegszobába. Talán új állatfajtát fedezett fel. Jól fog mutatni a lapján.Ezalatt persze hanyagolta a munkát.Megfordult, és leégetett néhány másik lerakódást lejjebb, jobbra. Ekkor hallotta meg a zajt.Összerezzent, kikapcsolta és bebiztosította a lézert, ahogy hátranézett. Már-már azt hitte, a képzelete játszott vele, amikor újrameghallotta: cuppogó, súrlódó hang.Néhány méterrel lejjebb az aknában volt egy kicsit nagyobb bevágás, amiben annakidején szerszámokat és egyéb holmit tartottak.Üresnek kellett lennie – kitisztították, a készleteket elvitték máshová. Mégis, a bugyborékoló hang egyre erősödött, ahogymegközelítette.Le kellett hajolnia, hogy belásson. Örült volna egy lámpának, így csak szórt fényben meresztette a szemét befelé. A sötétben egyhatározatlan tömeget látott mozogni. Talán ez vedlette le a bőrt? Ha így van, és élve ki tudja vinni innen, akkor bizton számíthat aTársaság hivatalos dicséretére. Talán váratlan hozzájárulása az elmaradott florinalógia fejlődéséhez megér annyit, hogy néhányhónapot elengedjenek a büntetéséből…Szeme kezdett hozzászokni a gyenge megvilágításhoz. Most már jobban látta a lényt, a fejét és a nyakát is ki tudta venni. A valamimegérezte a Jelenlétét, és felé fordult.Murphy megdermedt, mozdulni sem bírt. Szemei tágra nyíltak.Folyadék lövellt ki vastag sugárban az alaktalan szörny szájából, és egyenesen arcon találta a megkövült rabot. Gáz csapott fel, amaró lé kikezdte az eleven húst. Murphy hátratántorodott, sikoltozva kapott széteső arcához. Ujjal közül füst szivárgott. Vakon egyikfaltól a másikig tántorodva botorkált el a nyílástól. Nem tudta, hol van, merre megy. Minden gondolatát kioltotta a fájdalom. Eszébe semjutott a ventillátor.A hatalmas lapátok azonnal darabokra tépték. Vér és húscafatok kenődtek az akna falára. Sokáig nem találtak volna rá, ha a feje benem szorul az egyik lapát és a perem közé. A gép így megakadt, a biztonsági rendszer pedig kikapcsolta. A motor leállt. Lent afőfolyosón egy másik ventillátor vette át a munkát automatikusan.Aztán megint nyugalom honolt az oldalaknában. Csak a régi raktárból szűrődött ki egy alig hallható hang – gonosz, nyögésszerűsziszegés. Már nem volt senki, aki meghallja.

Clemens szobája fényűző volt a többi rab lakhelyéhez képest. Tágasabb. Mint a telep egészségügyi technikusa, részesült olyankényelmi szolgáltatásokban, amit a többiek hiába vártak el. Ez a kényelem azonban csak viszonylagos volt, nem múlta felül a Földönalapvető, a legeldugottabb állomáshelyen is általános színvonalat.Clemens mégis tudatában volt kivételes helyzetének, és igyekezett meghálálni, amennyire a körülmények engedték. Mostanában pedigugrásszerűen javultak a körülmények.Ripley a tábori ágyon feküdt betakarózva, és a plafonra pislogott. Clemens arrébb állt, a beépített szekrényeknél. Egy cigarettátszívott, és valami sötét, erős folyadékot öntött egy fémdobozból pohárba. Ripley először látta őt hivatalos fejvédője nélkül. Világosanlátszott a koponyája hátuljára nyomott kód.Clemens megfordult, látta a pillantását, és intett a dobozzal.– Sajnos nem adhatok, mert gyógyszereket szedsz.Ripley rákacsintott.– Mi az?– Meg fogsz lepődni.– Nem kétlem – mosolyodott el Ripley. – Egyszer már megleptél.– Kösz – tartotta a fény felé az üveget Clemens. – A Társaság csak a legszükségesebb orvosi eszközöket hagyta itt, de azok eléggékifinomultak a maguk módján. Mivel nem hagyatkozhatom mindig a ledobott készletekre, elég sokféle szert magamnak kell előállítanom.Elég volt egy aprócska változtatás a sebalkoholt szintetizáló programon, hogy valami sokkal ihatóbbat csináljak… – Azzal szemmelláthatólag elégedetten felhajtotta a folyadékot. – Hobbinak silány, de gyümölcsöző.– Andrews tudja? – érdeklődött Ripley.

– Nem hinném. Én ugyan meg nem mondtam neki. Ha tudná, biztosan meg is tiltaná. Azt mondaná, hogy rontja a morált, ésveszélyes, ha a többiek megtudjak. Ebben teljesen igaza is lenne, de amíg nem tudja meg, addig továbbra is személyesszükségleteimre rendezem át az etilmolekulákat. – Egy üres üveg fölé tartotta a dobozt. – Nyugi, neked is félreteszek, későbbre.– Igazán figyelmes vagy.– Szóra sem érdemes. Az iskolában a rekombináns szintetikus kémia volt az egyik erősségem. – Elbizonytalanodott. – Ha már afigyelmesség került szóba, amellett, hogy nagyra értékeltem a kedvességedet, azt is láttam, hogy épp jókor vetetted be ahhoz, hogyelkerüld az utolsó kérdésemet. Nem mintha kellemetlenül végződött volna – sőt. Ne gondold, hogy én másképp akartam. De ez a dolognem hagy nyugodni.Ripley fölnézett a poharát kecsesen tartó Clemensre.– Elrontod a hangulatot.– Nem áll szándékomban. De egészségügyi tiszt vagyok, a végére kell járnom az ügynek, és az igazat megvallva minnél inkábbigyekszel kerülni a témát, annál inkább szeretném tudni, hogy miért. Mit kerestél a kislánynál? Miért ragaszkodtál annyira azégetéshez?– Értem már. Most, hogy az ágyadban vagyok, úgy érzed, tartozom neked a válasszal.Clemens nem jött ki a sodrából.– Nem mész semmire azzal, ha megpróbálsz felhúzni. Azért tartozol a válasszal, mert a munkám így kívánja, és azért, mert anyakamat kockáztattam azért, hogy elérjem, amit akarsz. Ennek semmi köze az ágyamhoz. – Halványan elmosolyodott. – Makacshallgatásod ebben az ügyben még sok baj forrása lehet kapcsolatunk jövője során.Ripley megadóan sóhajtott, és az oldalára fordult.– Ugyan, semmi. Hagyjuk már ezt! A hibernációban volt egy csúnya rémálmom. – Behunyta szemét a borzongató emlék hatására. –Nem akarok beszélni róla. Csak egyszerűen tudni akartam, mitől halt meg. – Megint a technikusra nézett. – Fogalmad sincs, milyenvolt az eddigi életem, hogy miken mentem keresztül! Ahhoz képest a legvadabb rémálmaid is csak gyerekes rémüldözések. Sosemfogom tudni elfelejteni. Soha! Mégis megpróbálom. Ezért, ha nyűgös vagy makacs vagyok bizonyos dolgokban, próbálj megérteni.Hidd el, nagyon nagy szükségem van erre… Kell valaki, akire számíthatok. Ami Newtot… Ami a kislányt illeti, tévedtem.Clemens hüvelykjével simogatta a pohár oldalát. Összeszorított szájjal bólintott, lassan, megértően.– Igen, elképzelhető.Ripley nem vette le róla a szemét.– Talán egy másik hibát is elkövettem.– Éspedig?– Bratyiztam a rabokkal. Fizikailag érintkeztem velük. Ez szabályellenes, nem?– Dehogynem. Ki volt a szerencsés kiválasztott?– Te, te hülye.Clemens bizonytalanul pillantott rá.– Én nem vagyok rab.– Akkor mi az a kód a fejeden?A férfi reflexszerűen a koponyája hátsó részéhez nyúlt.– Gondolom, most magyarázatot kéne adnom. De ez sajnos nem a megfelelő pillanat. Jól el tudjuk rontani a dolgokat, mi?Hívókészüléke felberregett. Bocsánatkérő pillantással mozdult érte.– Muszáj felvennem. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ne fogadjak egy hívást. Ez nem a Sorbonne Központi… –Átnyomta a kétállású kapcsolót. Vékonyka, rosszul átvitt hang hallatszott:– Clemens?A férfi lemondó pillantást vetett Ripleyre.– Igen, Mr. Aaron.– Andrews kéri, hogy jelentkezzen a tizenhetes ventillátoraknánál a második kvadránsban. Baleset történt.Clemens hirtelen támadt érdeklődéssel megfordult, hogy a készülékbe épített többirányú mikrofon biztosan vegye a hangját. – Súlyos?– Igen, így is lehet mondani – hallatszott Aaron hangja. – Az egyik dolgozó rab szétaprítódott. – A készülék ezzel kikapcsolt.– A fenébe! – Clemens felhajtotta az italt, lerakta poharát a konzolra, és vendégéhez fordult. – Ne haragudj, de mennem kell. Hív akötelesség.Ripley egy kicsit kinyúlt, és megtapogatta a poharat. – Már éppen kezdtem élvezni a társalgást.– Nekem sem öröm az ilyen.– Veled mennék. Clemens visszanézett.– Inkább ne. Egy dolog, ha azt látják, hogy kezellek, hiszen ez a feladatom. De ha mindig együtt látnak minket, téged ráadásulszemmel láthatóan makkegészségesen, az kérdésekre adhat okot. Meg szóbeszédre Ha pedig ezek a fickók beszélni kezdenek, márrégen rossz.– Értem. Nem örülök neki, de megértem.A férfi belebújt munkanadrágjába.– A Fiorinán ez kell a túléléshez. Azt is kétlem, hogy Andrews örülne a jelenlétednek. Várj meg itt, és ne izgulj! – mosolygott a nőrebátorítóan. – Visszajövök.Ripley nem válaszolt. Kifejezetten boldogtalannak látszott.

Nem nagyon volt mit vizsgálni.Temetni se nagyon tudunk, állapította meg Clemens a maradványokat tanulmányozva. A halál oka nyilvánvaló. A ventillátor ugyanúgytele vörös foltokkal, mint a fal.Az eset teljességgel érthetetlennek tűnt. Előfordult, hogy a munkások nekimentek rozsdás fémszéleknek és megvágták magukat, vagyhasonlók, de pontosan ismerték a telep potenciális veszélyeit, és éberen elkerülték őket. Az óriási ventillátor olyan veszélyforrásnakszámított, amit nem lehetett nem észrevenni.Ez persze nem jelentette automatikusan, hogy a szerencsétlen és immár néhai Murphy nem lehetett könnyelmű vagy gondatlan. Talánrohangált vagy csúszkált a síkos aknában, esetleg piszkálta söprűjével a ventillátort. Megcsúszhatott, vagy a ruhája akadt be. Perszemár soha nem fogják megtudni. Nem volt szükség két emberre a pucoláshoz, Murphy egyedül dolgozott.Aaronon is látszott, hogy ezen töpreng. A helyettes komoran bámulta a ventillátort.– Kicsit hibbant volt a pali. Én osztottam be ide. Talán mást kellett volna küldenem, vagy valaki megbízhatóbbal kellett volna párba

állítanom…Mögöttük egy Jude nevű rab felmosott. Andrews csendben tajtékzott. Nem Murphy halála, hanem az eset körülményei miatt. Nemvetettek rá jó fényt. Ott volt azután a plusz papírmunka is.– Ne rágja magát, Mr. Aaron, nem az ön hibája! Úgy tűnik, hogy itt a szegény Mr. Murphy volt az egyetlen, aki hibázott, de ő isalaposan megfizetett érte. – Az igazgató az egészségügyisre nézett. – Mit állapított meg, Mr. Clemens?A kérdezett vállat vont.– Nincs sok mondanivalóm. A halál oka kétségbevonhatatlan. Nem szenvedett, szerintem azonnal meghalt.– Megáll az ész! – Aaron leplezetlen undorral szemlélte a szétszóródott maradványokat.– Össze kell hoznom valami történetet – folytatta az igazgató. – Tudják, a jelentés miatt. Nem túl hihető, hogy egyszerűen belesétáltegy ilyen nyilvánvaló halálcsapdába, ami mellett ráadásul már jó ideje dolgozott. Talán beszívta a gép?Clemens az ajkát harapdálta.– Lehet. Nem vagyok se műszaki, se fizikus…– Egyikünk sem az, Mr. Clemens – közölte Andrews. – Nem önnek kell ítéletet mondania, csak a véleményére voltam kíváncsi.A technikus bólintott.– El tudom képzelni, hogy egy hirtelen légáramlat okozta. Túláram miatt fellépő extra szívóerő. Csakhogy…– Igen – szólt közbe Aaron. – Egyszer velem is majdnem megtörtént a fő kvadránsban. Négy évvel ezelőtt. Mindig mondogatom azembereknek, hogy figyeljenek oda a ventillátorokra. Nagyok és szilárdak, az ember gyanútlanul megy közel hozzájuk. – Fürgénmegrázta a fejét. – De beszélhetek akármennyit, nem hallgatnak rám.– Ez mind igaz – helyeselt Clemens. – Csakhogy mielőtt lejöttem, ellenőriztem a programozást: a ventillátor járt. Egy hirtelen túláramlegfeljebb elfújta volna a pasast ahelyett, hogy beszippantja.Aaron szeme összeszűkült, aztán magában vállat vont. Hadd csinálja az igazgató meg a technikus, elvégre övék a felelősség! Nekisemmi köze ehhez. Ő adott egy értelmes magyarázatot, vagyis megtette a magáét. Sajnálta Murphyt, de nem volt lesújtva. Balesetekmindig előfordulnak.Clemens fölfelé ment az aknában, a falakat nézegette. A vérfoltok egyre kisebbek lettek.Az alagút bal oldalán egy nagy vájatot látott, és letérdelt, hogy belenézzen. Tipikus tárolófülke volt, már régen kiürítették. Amikor felakart állni, hogy visszamenjen, meglátott valamit, ami gondolkodóba ejtette.Olyan volt, mintha valami kiömlött volna. Nem vér. Valami vegyi anyag foltja okozott elszíneződést. A normális állapotban simafémfelület csúnyán ki volt maródva.Andrews szinte nesztelenül lépdelt oda, és megállt mellette. Ő is szemügyre vette a tárolót.– Mi ez?Clemens fölállt.– Nemigen tudom. Csak furcsállottam. Lehet, hogy már a szellőzőrendszer beszerelése óta ilyen… – Közönye erőltetettnek tűnt, azigazgató azonnal le is csapott rá. Szúrós szemekkel méregette Clemenst. A technikus elfordította a fejét.– Úgy harminc perc múlva várom a szobámban – mondta nyugodtan Andrews. – Legyen szíves meglátogatni, Mr. Clemens!A kutatóbrigád többi tagja felé fordult, akik serényen takarították fel a halott maradványalt.– Rendben van! Nem itt akarom eltölteni az egész napomat. Fejezzük be és menjünk, hogy Mr. Troy újraindíthassa a ventillátort!Rendezzük sorainkat! – terelgette az embereket a kijárat felé.

A VMJ belseje néma volt, mint a sír. A tépett konzolok úgy lógtak a falakról, mint a döglött pókok. A dolgok úgy hevertek mindenfelé,ahogy kiestek a tartókból és szekrényekből. A pilótaülés teljesen deformálódott.A benti zűrzavart egyetlen fény világította meg. Ripley dolgozott az egyik kirobbant válaszfalban – épp szelídebb eszközre cserélte alézervágót. Egy védőlap vált le kelletlenül, hogy alóla kibukkanjon egy leplombált panel. Ripley elégedetten látott hozzá, hogy egyenkénteltávolítsa a panel rögzítéseit egy speciális szerszámmal. A panelen felirat díszelgett:

REPÜLÉSI ADATRÖGZÍTŐA PLOMBÁT FELTÖRNI TILOS!ISA 445 HIVATALOS ENGEDÉLY SZÜKSÉGES.

Ripley az utolsó rögzítőt is kicsavarta, aztán kiemelte. Alatta sima felületű fekete doboz kuksolt egy duplafalú, speciálisan kipárnázottfülkében. A fülke teljesen tiszta és száraz volt, sem szag, sem nedvesség nem utalt arra, hogy az öböl sós vize ide is behatolt volna.Az oldalsó csappantyú simán engedett, és a doboz elülső lapja oldalt siklott. Kijelzők és süllyesztett gombok váltak láthatóvá. Ripleymegnyomta az egyiket: néhány kijelző rögtön életre kelt. Újra megérintette, erre kialudtak.A doboz minden nehézség nélkül csusszant ki a fülkéből. Ripley óvatosan lerakta a padlóra a lámpa mellé, aztán újra körülnézett aromokban heverő hajó belsőben, hogy emlékezzen – és hogy felejtsen.Valami megmozdult mögötte, megzörrent a burkolat. Ripley rémülten megpördült – a sötétben mozgást vett észre.– A franc egye meg! – kiáltotta megkönnyebbülten. – Halálra akarsz rémíteni?Clemens kisfiús vigyorral állt a bejárat négyszögében.– Bocs, de rossz volt a csengő – lépett közelebb. – Tudod, Andrews igazgató nagyon mérges lesz, ha kísérő nélkül mászkálsz.Akármire készülsz, nem jól teszed, ha magadra haragítod.– Teszek rá! Mi van a balesettel? – kérdezte Ripley őszinte érdeklődéssel.– Sajnos nagyon csúnya ügy… – Clemens nekidőlt egy csőnek, aztán gyorsan hátralépett, amikor majdnem a nyakába szakadt. – Azegyik rab meghalt.– Hogyan?– Rondán. Biztos, hogy érdekel?Ripley apró hangot hallatott. – Ha attól félsz, hogy a karjaidba ájulok, eltévesztetted a házszámot.– Magam is így gondoltam, de azért felajánlottam a lehetőséget. Az egyik működő szellőzőaknában történt. – A férfi megrázta a fejét,mintha a látványt akarná kirázni belőle. – A szegény ördög belehátrált egy kétméteres, forgásban lévő gyorsventillátorba. Teljesenszétszóródott az aknában. Úgy kellett levakarni a falakról.– Magam elé tudom képzelni. Előfordul.– De nem itt. Andrews le van sújtva. Megint jelentést kell leadnia.– Kommunikációs sugáron?

– Nem. Nem ér meg annyi költséget. Gondolom a legközelebbi hajóval küldi el.– Akkor miért aggódik? Még hónapokig senki sem fogja elolvasni.– Ha jobban ismernéd az igazgatót, megértenéd. Mindent a szívére vesz.– Az ő baja. Miért ment börtönigazgatónak?Clemens bólintott, de a gondolatatai máshol jártak.– Találtam valamit a baleset helyszínén, a ventillátortól nem messze. Egy foltot, egy kiégett helyet a padlón. Elszíneződött ésfelmaródott. Nagyon hasonlított arra, amit a kislány kapszuláján láttam.Ripley rezzenetlenül, kifürkészhetetlen pillantással nézett rá.– Nézd, én melletted állok – próbálkozott tovább a technikus, amikor Ripley néma maradt. – Bármiben vagy benne, vagy bármibeakarsz belekezdeni, én segíteni szeretnék. De érdekelne, hogy mi folyik itt, vagy legalábbis te mit gondolsz. Éneikül semmi hasznomatnem veszed. Az is lehet, hogy egyedül is meg tudod csinálni. Nem tudlak rákényszeríteni, hogy beszélj. Én csak remélem, hogy tudoksegíteni, hogy megkönnyíthetem a dolgodat. Én szinte bármihez hozzájutok itt – te nem. Nem fogok beleavatkozni, és teljesen a teítéletedre hagyatkozom. Mást nem is tehetek, hiszen gőzöm sincs, mire készülsz…Reménykedve nézte Ripleyt, aki végül megszólalt:– Alig ismerlek. Miért kéne megbíznom benned?Clemens igyekezett elengedni a füle mellett a sértést, mert tudta, hogy nem annak szánták.– Semmiért. Csakis azért, mert segítség nélkül nagyon nehéz lesz véghezvinni, amire vállalkoztál. Én sem ismerlek, ennek ellenéreszívesen elismerlek irányítónak.– Miért? Miért tennéd ezt? Magad mondtad, hogy nem tudod, miről van szó, mi a tét…Clemens biztatóan elmosolyodott.– Talán mert azt hiszem, hogy egy kicsivel jobban ismerlek téged, mint te engem.– Bolond vagy!– És ez hátráltató tényező lenne a munkádban?Ripley, akarata ellenére, elmosolyodott.– Lehet, hogy épp ellenkezőleg. Na jó, legyen… – Úgy helyezte a dobozt, hogy jól láthassa. – Tudni akarom, hogy mi történt itt aVMJ-ben. Miért lökött ki minket a hajónk hibernálva? Ha tényleg segíteni akarsz, keress nekem egy számítógépet, aminek van hang-és jelértelmezője, hogy meg tudjam nézni ezt a fekete dobozt.Clemens kétkedőn csóválta a fejét.– Nem hinném, hogy lenne itt ilyesmi. A Társaság elvitt minden finomabb szerkezetet. Csak egy alapprogramozást hagytak itt nekünk,szigorúan ROM-ban. – Keserűen elmosolyodott. – Gondolom nem akarták, hogy egy csomó bunkó börtöntöltelék megbirizgálja adrága gépeket.– És Bishop?Miféle Bishop? – rezzent össze Clemens. Az android, aki velem együtt zuhant le.– Megnézték, és mint használhatatlant, kiselejtezték.– Hogy mire alkalmas még, jobb szeretném én eldönteni! – Ripley hangját némi érzés színezte. – Ugye nem belezték ki és nempréselték be?– Már mondtam: az elsőhöz nem elég ügyesek, a másodikra nem volt energiájuk. Több darabban van, mint a ventillátoros fickó. Nemondd, hogy még tudsz kezdeni vele valamit!– Jó, nem mondom. Hol van? Clemens kissé törődöttnek látszott.– Megmutatom az utat, de sajnos nem tudlak elkísérni, mert jelenésem van. Nézz a lábad elé, oké?Ripley nem zavartatta magát.– Ha eddig nem ezt tettem volna, már legalább hússzoros halott lennék.

- VI -

A gyertyakészítő üzem több volt, mint puszta hobbi. Amíg helyben a fúziós erőmű bőséges energiát szolgáltatott az egész telepvilágításához, a hordozható energia kérdése megoldatlan maradt. A tölthető lámpák ritka és értékes kincsnek számítottak. Azok, akikeldöntötték, hogy mi maradjon a Fiorinán, logikusan azt feltételezték, hogy a rabok éjszaka nem fognak mászkálni a bolygó felszínén,a telepen belül pedig a fúziós erőmű ellátja őket fénnyel. Mivel a fúziós erőművek egyszerűen nem romolhatnak el, nem sokatgondolkoztak és nem gondoskodtak biztonsági helyettesítőről.Lent a tárnákban, ahonnan millió tonnányi ércet hoztak föl, akadtak készletek, amit a bányászok dugtak el, vagy a kiürítést irányítókfelejtettek ott. Ezek némileg megkönnyítették a rabok és a felügyelők életét egyaránt. Rengeteg idejük volt, hogy felkutassák őket – ámaz efféle munkához hordozható világítás kellett.A gyertyakészítő műhely megoldotta ezt a problémát, és mellesleg egy kis változatosságot jelentett Fiorina lakóinak életében.Különleges viaszból bőségesen volt raktáron. Ez is olyan ömlesztett teher volt, ami nem érte meg a hazaszállítás költségeit. Eredetilegarra használták, hogy öntvényeket készítsenek különféle gépekhez. Egy számítógéppel vezérelt lézer CAD-CAM modellezte azalkatrészt és kifaragta a viaszt, amit aztán megtöltötték műanyag- vagy szénötvözettel, és hipp-hopp, már kész is volt a pótalkatrész.Nem kell bonyolult gépezet, hosszadalmas farigcsálás. A felhasznált viaszt visszadermesztették, és újra lehetett vele dolgozni.A raboknak nem volt szükségük pótalkatrészre. Az életbenmaradáshoz szükséges gépek önfenntartóak voltak, és remekül megvoltakmindenféle szerelés nélkül Inkább gyertyákat csináltak hát a hátramaradt nyersanyagból.Azok lángoltak vidáman a telep egész területén a rabok által készített ólom tartókban. A fejlett civilizáció ipari viasza teljesen feledtetnitudta az évezredek munkájával finomított technikát.Gregor segítet Golicnak, Boggsnak és Rainsnek a speciális gyertyákat a hátizsákokba gyömöszölni. Néhány gondosan kikísérletezettszennyezőanyag hozzáadása miatt ezek a gyertyák tovább égtek, és az alakjukat is jobban megőrizték. Csak ezeket használhatták,mert Andrews aligha engedte volna meg, hogy a telep pótolhatatlan hordozható lámpáit vigyék el ilyen komolytalan célokra.Nem is nagyon bánták. Lehet, hogy a technológia kissé primitív volt, de a gyertya fénye nem sokban különbözött a tölthetőüzemanyagcellás lámpákétól. A fény az fény. Gyertyából pedig akadt épp elég.Golic hol a zsákba tömködött gyertyákat, hol a szájába egy kis ételt. Morzsák hullottak a szájából a zsákjára. Rains hüledezve figyelte.– Nem vagytok normálisak – rúgott vigyázva Gregor az egyik tömött zsákba. – Meg fogtok szakadni. Golic, ne marháskodj! Mi afenének ennyi kaja? Még be sincs rendesen csomagolva…!A kérdezett kifejezéstelenül mosolygott, és tovább tömte magát.

Boggs undorral mérte végig.– Csinál ez egyáltalán valamit jól?Rains szortyantott.– Persze. Evésben verhetetlen.Dillon és Junior jelent meg a bejáratnál.– Hé. Golic! – morogta a termetes rab. Golic fölnézett és tele szájjal válaszolt: – Na?– Gyújtanál egy gyertyát Murphyért?Golic szájából ételdarabok hulltak, ahogy igenlően elmosolyodott.– Persze. Ezret is meggyújtok! – Hirtelen elkomorult. – Barátom volt. Nem piszkált, egyszer sem. Szerettem. Tényleg széjjelrobbant afeje? Ezt beszélik.Dillon fölsegítette rájuk a degeszre tömött zsákokat, mindegyiküket vállonveregette.– Figyeljetek ám odalent! Van jó térképetek – használjátok. Ha olyasmit találtok, amit nem bírtok el, jelöljétek be a térképen, hogy akövetkező csoport megtalálja. Emlékszem, négy évvel ezelőtt valami konzervkészletet ástak ki a fiúk. Hónapokig elég lett volna azétkezések felfrissítésére, de rosszul jelölték be, és soha többet nem találtuk meg. Ti hárman talán szerencsével jártok…Boggs illetlen hangot hallatott, a többiek kuncogtak.– Én már csak ilyen vagyok. Piszok mázlista.– Akkor hát induljatok, és vissza ne gyertek, amíg nem találtok valami érdemlegeset! – lépett arrébb Dillon. – Vigyázzatok aszázméteres függőleges aknákra.A nagy ember nézte, ahogy eltűnnek az összekötőalagútban, egészen addig, amíg a távolság és a kanyarok teljesen elnyelték agyertyák fényét. Aztán Juniorral együtt visszafordult, és a gyűlésterem felé vette útját. Őt is várta a saját feladata.

Andrews lakrésze tágas volt, de szegényesen bútorozott. Mint igazgató, ő kapta az egykori bányafőnök helységeit. Helye voltrengeteg, de bútora nem volt elég, hogy be is töltse. Mivel nem volt különösebben fantáziadús és nagyvilági hajlamú, a szobáktöbbségét egyszerűen lezárta. Mindössze hármat használt, egyet tisztálkodásra, egyet alvásra, egyet pedig a látogatók fogadására.Most éppen ez utóbbival volt elfoglalva. Szerény íróasztala mögött ült, szemben az egészségügyissel. Clemens mindig problémátjelentett számára. Technikai szempontból rab volt, és úgy is kellett volna bánni vele. Ugyanakkor kivételes helyzete is vitathatatlan volt.Több volt, mint képzetlen gondnok, de kevesebb, mint szabad ember. Többet keresett, mint a többi rab. S ami még fontosabb: olyanmunkát végzett, amihez rajta kívül senki sem értett.Clemens intellektuális szempontból is kiemelkedett a többiek közül. Mivel a Fiorinán ritkán adódott lehetőség magasröptű társalgásra,Andrews ezt a képességét legalább annyira értékelte, mint orvosi tudását. Aaronnal körülbelül olyan érdekesen lehetett beszélgetni,mint egy fatuskóval.De óvatosnak kellett lennie. Clemensnek még a többieknél is kevésbé lehetett megengedni, hogy túl sokat találjon hinni magáról.Amikor találkoztak, mind a ketten gondosan megválasztott szavakkal szőtték be a másikat. Úgy táncoltak egymás körül, mint kétcsörgőkígyó. Clemens minduntalan a függetlenségét akarta kivívni, Andrews pedig a hatalmát megvédeni.Tea ömlött a technikus csészéjébe.– Cukrot?– Köszönöm – válaszolta Clemens. Az igazgató eléje tolta a műanyag dobozkát, és figyelte, ahogy a vendég kihalássza a fehérszemcséket.– Tejet?– Köszönöm, kérek.Andrews a kicsi kancsót is átpasszolta, aztán előredőlve nézte, hogyan világosodik ki a sűrű, feketés folyadék.– Idehallgasson, maga seggfej – szólította meg vendégét az igazgató közvetlen hangnemben. Ha még egyszer hülyét csinál belőlem,akkor széthasítom!A technikus félretolta a tejeskannát, felemelte a teáját, és teljes lelki nyugalommal kavargatni kezdte. A beállt néma csöndben a csészefalához ütődő kanál csörgése is olyan zavaró és hangos volt, mintha üllőt vernének kalapáccsal.– Nem mondhatnám, hogy értem – mondta végül.Andrews hátradőlt a székében, és metszőn nézett a másikra.– Hét óra nulla nullakor választ kaptam a Hálózatnak küldött üzenetemre. Rá kell mutatnom arra a tényre, hogy tudomásom szerint ezaz első magasszintű, prioritásos üzenet, ami erre a telepre valaha érkezett. A Florinát még aktív bánya és finomító korában sem értesoha ekkora megtiszteltetés. És tudja-e, miért?Clemens beleszürcsölt a teába.– A magas szintű prioritásos kommunikáció a szubtéren keresztül folyik az időeltérés kiküszöbölésére. Ez pedig sokba kerül.Andrews bólintott.– Többe, mint amennyi pénzt bármelyikünk valaha látott.– Akkor miért engem piszkál?– A nőről van szó. – Andrews szemmel láthatóan izgatott volt. – Azt akarják, hogy vigyázzunk rá. Nem, nem is csak azt, hogyvigyázzunk. Világosan értésünkre adták, hogy borzasztóan fontos számukra. Sót, az üzenet azt az érzést keltette bennem, hogy atelep munkája és állapota teljesen elhanyagolható kérdés mindaddig, amíg a hadnagyot épen és egészségesen át nem adjuk amentőosztagnak.– Miért?– Reméltem, hogy maga majd megmondja nekem – meredt Clemensre az igazgató.Az óvatosan letette az üres csészét.– Úgy látom, elérkezett az idő, hogy őszintén elmondjam magának, uram.Andrews mohón előredőlt. Clemens bocsánatkérően mosolygott.– Az égvilágon semmit sem tudok.Aztán csend lett. Andrews arca elsötétült.– Örülök, hogy ilyen szórakoztatónak találja, Clemens. Bárcsak én is elmondhatnám ezt magamról!– Azt, hogy felkötheti a gatyáját? – kérdezte nyájasan Clemens.– Azt, hogy mindenki felkötheti a gatyáját! Ha valamit elszúrunk, ha ennek a nőnek valami baja esik, akkor rengeteget kell fizetnünk.Esetleg néhány ítéletet is meghosszabbítanák.Clemens kissé megmerevedett.

– Ennyire fontos nekik?– Szívesen megmutatnám az eredeti üzenetet, de ez szabályellenes lenne. Kénytelen az én szavamra hagyatkozni.– Nem értem, miért ez a nagy felhajtás – vallotta be Clemens. – Biztosan sok mindenen ment keresztül, de már mások is éltek túlűrtragédiákat. Miért érdekli ennyire a Társaságot?– Fogalmam sincs – fonta össze az ujjait maga előtt Andrews. – Miért engedte ki a betegszobából? Ez az egész valahogykapcsolatban van Murphy balesetével, erre a nyakamat teszem! – csapott tenyerével az asztalra. – Ez a következménye annak, hogyszukák sétálgatnak fel-alá testresimuló ruhában! Miért nem tartotta elzárva, hogy ne lássák?– Nem volt rá okom. Egészséges, járóképes, és ki akart menni. Sem okom, sem hatalmam nem volt rá, hogy visszatartsam. – Clemensóvatos csiszoltsága foszladozni kezdett. – Orvos vagyok, nem börtönőr.Az igazgató arca megrándult.– Nem szükséges kioktatnia. Pontosan tudom, hogy mi.Clemens felállt és az ajtó felé indult. Andrews ezúttal már ököllel csapott az asztallapra.– Üljön le! Nem mondtam, hogy elmehet.A technikus meg sem fordult, úgy válaszolt, remegve az idegességtől. – Abban a hitben voltam, hogy meghívott, nem pedigideparancsolt. Azt hiszem, jobb lenne, ha most elmennék. Pillanatnyilag nagyon kellemetlenül érint a jelenléte. Ha maradnék, mégvalami olyat találnék mondani vagy tenni, amit később megbánnék.– Olyat találna? – affektált Andrews gúnyos elképedéssel. – Hát ez gyönyörű! Idefigyeljen, Mr. Clemens. Azt szeretné, ha kiadnámmagát? Máshol az élete története közismert lenne, itt eddig megtarthatta magának. Ez a kis privilégium megkönnyítette a dolgát arabokkal, és pozíciót biztosított önnek. Ezen könnyen változtathatunk, és akkor az élete sokkal kevésbé lesz kellemes… – Egy kishatásszünetet tartott. – Semmi szellemes visszavágás, semmi elmés megjegyzés? Hallgatását úgy értelmezem, hogy nem szeretné, hapiszkos kis múltja általános szóbeszéd tárgya lenne. És ez még semmi. Mit szólna ahhoz, ha kiteregetném hitvány históriáját kedveskis betege és új barátnője, Ripley hadnagy előtt? Természetesen csakis a személyes épülése érdekében. Hogy a maradék idejéthasznosan töltse el itt. Nem akarja? Akkor üljön vissza!Clemens szótlanul megfordult és leült. Hirtelen nagyon öregnek látszott, mintha valami értékes dolgot vesztett volna el, és nem lenne rásemmi reménye, hogy újra megtalálja.Andrews elgondolkodva nézte.– Mindig őszinte voltam magával. Szerintem ez a helyes módszer, főleg ebben a környezetben. Ezért azt hiszem, nem fogjameglepetésként érni, ha azt mondom, hogy nem kedvelem magát.– Nem – mondta halk, színtelen hangon Clemens. – Nem lepett meg.– Nem kedvelem magát – ismételte az igazgató. – Maga kiszámíthatatlan, arcátlan, valószínűleg veszélyes is. Művelt és tagadhatatlanulintelligens, amitől egy átlag rabnál is nagyobb fenyegetést jelent. Mindent kétségbe von, és túl sokat van egyedül. Ez mindig rosszatjelent. Régóta vagyok a szakmában, a tapasztalat szól belőlem. Tudom, mit kell nézni. Az átlagos elítélt fellázadhat, még ölhet is, de azigazán komoly problémákat mindig a csendes, okos emberek okozzák. – Egy pillanatig csendben gondolkodott. – Kinevezték ide, ésnekem el kellett fogadnom ezt. De jobb ha tudja: ha nem lenne orvos, akkor a közelébe se engedném ennek az ügynek.– Rendkívül hálás vagyok.– Nem tudna egy kicsit újítani, Clemens? Mi lenne, ha megtartaná magának a szarkazmusait? – Andrews egy kicsit helyezkedettszékében. – Most még egyszer megkérdezem, mint egyenrangú szellemi partnert. Mint olyat, akit respektálok, ha nem is kedvelek.Mint olyat, aki felelős az egész telep egészségéért és biztonságáért, a sajátját is beleértve. Van valami olyasmi, amiről tudnom kell?– Mivel kapcsolatban?Andrews elszámolt magában ötig, csak aztán mosolygott.– A nővel kapcsolatban. Ne szórakozzon velem! Én föltártam a kártyáimat emberileg csakúgy, mint szakmailag.– Honnan tudnék többet róla annál, mint ami mindenki számára látható?– Mert maga minden szabadidejét vele tölti. Gyanítom, hogy nem csak orvosi indíttatású érdeklődést táplál iránta. Túlságosan szívénviseli a kényelmét, ez pedig nem vall magára. Most mondta, hogy már jól van, és egyedül is remekül boldogul. Azt hiszi, nincsszemem? Gondolja, hogy ebben az állásban lennék, ha nem venném észre azonnal a legkisebb eltérést is? – morogta az igazgató. –Az eltérők eltéréseit?Clemens sóhajtott.– Mit akar tudni?– Ez mindjárt más – biccentett helyeslőén Andrews. – Mondott valamit? Nem saját magáról, mert az nem érdekel. A pikáns részleteketnyugodtan megtarthatja, engem a tények jobban izgatnak. Honnan jött? Mi volt a feladata, és főleg mit keresett a VMJ-ben egyszétesett androiddal, egy megfulladt hatéves gyerekkel meg egy halott káplárral? Hol a hajója maradék legénysége? És főleg hol ahajó maga?Azt mondta, egy rohamcsapatnak volt a tagja, ami szerencsétlenül járt. A legutolsó emléke az, hogy elalszik a kapszulájában. Akkormég a kislány és a tizedes hűtőkapszulája is kifogástalanul működött. Úgy gondolom, a gyerek és a tengerészgyalogos egyaránt aVMJ lezuhanásakor lelte halálát. Úgy tűnik, szigorúan bizalmas küldetésről vari szó, ezért nem erőltettem, hogy többet mondjon.Hadnagy a tengerészgyalogságnál, mint azt ön is tudja.– Ennyi? – nyaggatta Andrews.Clemens az üres teáscsészét hipnotizálta.– Igen.– Semmi több?– Semmi.– Biztos?A technikus felnézett, tekintete egybekapcsolódott az igazgatóéval.– Egészen biztos.Andrews a kezére nézett, és a fogai között szűrte a szavakat. Nyilvánvaló volt, hogy van még valami, amit a technikus nem mondott el,de fizikai kényszer híján semmit sem tehetett ellene. Arról nem is beszélve, hogy Clemenst még fizikai kényszer esetén isvisszatartaná a beszédtől veleszületett átkozott megátalkodottság.– Menjen!Clemens szótlanul felállt, és, immár másodszor, az ajtó felé indult.– Még egy dolog.A technikus megállt, visszafordult. Az igazgató merően nézte,– Nekem jó a megszokott napirend. Magának is. A hivatalosan rögzített monotónia biztonságot ad. Nem engedhetem meg, hogy

szétessen. Az ismert feladatok szisztematikus ismételgetése a legjobb és legveszélytelenebb kábítószer. Nem hagyom, hogy ingereljékaz állatokat. Se a nő, se balesetek, se maga.– Ezen ne múljon – válaszolta Clemens.– Ne dédelgessen hiábavaló ötleteket! A Fiorinán az egyéni akció nemlétező fogalom. Ne gondolkozzon annyit. Meg fog rendülni tőle ahelyzete kis közösségünkben, főleg nálam, és az lesz a vége, hogy baja esik. Jobban teszi, ha a hosszútávú céljait tartja szem előtt.Munkaadójának és ennek az ügynek tartozik hűséggel, nem pedig idegeneknek vagy az unalmában kiagyalt fantazmagóriáknak. A nőnemsokára elmegy, mi pedig itt maradunk. Maga és én, Dillon, Aaron meg a többiek. Minden olyan lesz, mint azelőtt. Ne kockáztassairigylésre méltó pozícióját egy tünékeny délibáb miatt! Megértette?– Igen. Értem, mire gondol.Andrews nyugtalanul elmélkedett tovább.– Nem akarok konfliktust az alkalmazóinkkal. Egyáltalán semmiféle konfliktust nem akarok. Engem azért fizetnek, hogy semmi gond nelegyen. Ittlétünk… Nos, zavar bizonyos társadalmi elemeket a Földön. Amióta átvettük ezt a telepet, ez a tragédia az első nemtermészetes haláleset. Tudom, hogy nem tehetünk róla, de rosszul veszi ki magát. Én pedig nem szeretem ezt, Mr. Clemens –sandított a technikusra. – Ért engem?– Tökéletesen, uram. Andrews folytatta:– A mentőosztag és az ellátmány nemsokára megérkezik. Addig maga rajta tartja a szemét a hadnagyon, és ha valami… hm…potenciálisan veszélyeset tapasztal, akkor biztos lehetek benne, hogy azonnal tudatja velem. Rendben?– Rendben – mondta szárazon Clemens. Habár nem nyugodott meg teljesen, az igazgató nem tudott többet mondani.– Akkor hát értjük egymást. Jó éjszakát, Mr. Clemens!– Jó éjszakát, igazgató.Az ajtó halkan becsukódott az egészségügyis mögött.

A fiorinai szél feltámadt és lelanyhult, szellővé csendesült vagy üvöltő tornádóvá erősödött, de meg sosem szűnt. Állandóan fújt az öbölfelől, sós tengerszagot hordott a telep külső részeibe. Néha a viharok és áramlatok ismeretlen szagokat hoztak a tenger mélységeibőlés kavarogva nyomták le a szellőzőaknákba, hogy emlékeztessék az embereket: idegen világon vendégeskednek, mely megölné őket,ha alkalma nyílna rá.Csak ritkán jártak ki, jobban szerették a hatalmas telep ismerős környezetét, mint a sivár, nyomasztóan komor tájat. Nem volt ott máslátnivaló, mint a fekete parton megtörő hullámok. Semmi sem emlékeztette őket arra a világra, ahonnan jöttek. Szerencséjükre. Ezekaz emlékek fájdalmasabbak lettek volna, mint bármilyen küzdelem az elemekkel.A víz hideg volt, és ronda, harapós kis lények lakták. Néha voltak, akik kimerészkedtek halászni, de csak testi, nem pedig lelkiszükségleteik miatt. A telepen belül minden száraz volt és meleg. A szél csak távoli, kusza muzsika volt, nem kellett törődni vele. Néhamégis ki kellett menniük. Ezek a kirándulások egytől egyig rövidek és sietősek voltak, egyik menedéktől a másikig.Ezzel szemben a törmelékben kotorászó alak lassan és alaposan tevékenykedett.Ripley óvatosan lépett a szabálytalan felszínű gödörre. Az eredetileg kiásott mélyedést kiselejtezett, törött alkatrészekkel töltötték fel.Hatalmas szerelvények között tört utat, kilyukadt tartályok, hatalmas fúróalkatrészek, színes kábelkötegek és rozsdás csövekerdejében.Erős szél támadt. A nő összehúzta a Clemenstől kapott zubbony nyakát. A romos, gépi vázakkal tarkított táj végtelennek látszott, ahideg pedig máris átjárta izmait, lelassította, eltompította érzékeit.Persze nem annyira, hogy elkerülje figyelmét az értékes ezüstös szerelvény, ami egy kisebb, frissen selejtezett halomból kandikált M.Letérdelt, félredobálta a roncsokat és szemeteszsákokat, hogy kiszabadítsa…Bishop.Pontosabban az, ami megmaradt belőle. Az android darabjai szétszórva hevertek a többi szemét között.Ripley több mint egy órát keresgélt, mire minden használható darabot összeszedett.Megpróbálta nagyjából egymás mellé rakosgatni a részeket. Az eredmény nemhogy biztató lett volna – egyenesen siralmas volt. Azarc nagy része és az alsó állkapocs hiányzott, felismerhetetlenné deformálódott vagy elásva hevert valahol a szemétben. A nyakegyes részei, a bal váll és a hát valahogy megúszta. Az érzékenyebb kapcsolt részek persze kiestek vagy kiszakadtak a külsőburkolatból.Komoran, magányosan kezdte a magával hozott zsákba pakolni a zsákmányt.Ekkor egy kar fonódott a nyakára, kezek ragadták meg a vállát. Egy újabb kéz jelent meg és durván simogatni kezdte a lába közét.Egy férfit látott maga előtt. Vigyorgott, de arckifejezése mindenféle humort nélkülözött.Ripley hangos harci kiáltással tépte ki magát a szorításból. A meglepett rab pislogni sem tudott, amikor Ripley ökle az arcán, rúgása alába közén érte. Vonaglása közben előkerült Junior, vastag karját Ripley köré fonta, aztán társai biztató röhögése közben fölemelte, ésegy vastag, rozsdás csőre fektette.A többiek közelebb gyűltek, sósan párolgó testtel, izzó tekintettel.– Engedjétek el.Gregor megfordult, szeme összeszűkült, amikor meglátta a mellettük álló alakot. Dillon. Gregor mosolyt erőltetett az arcára.– Ugorj inkább a nyeregbe! Akarsz első lenni?Dillon hangja komor volt és baljóslatú.– Azt mondtam, engedjétek el!Teljes súlyával a ziháló Ripleyre nehezedve Junior visszavicsorgott rá:– Mit zavar ez téged?– Helytelen.– Kapd be!Dillon csodálatos gyorsasággal mozdult. A két hátsó ember letaglózva zuhant el. Junior megfordult és körbekaszált az öklével, de csakazt érte el, hogy ellenfele könnyedén elhajolva gyomorszájon vágta, aztán fölkapott egy vasrudat. Junior megzavarodva próbálthárítani, de a rúd hamarosan koppant a fején, A második ütés már nagyobb volt – az erőszakoskodó eldőlt, mint egy zsák.A többiek megrettentek, de Dillon a biztonság kedvéért rájuk is koppintott egy párat. Aztán ünnepélyes arccal Ripleyhez fordult.– Jól van?Ripley még mindig zihált, amikor felült.– Igen. Csak a lelkem sérült meg.– Jöjjön – mondta neki Dillon. – Egy kicsit meg kell nevelnem néhány testvért. Lelki ügyekről fogunk beszélgetni.

Ripley bólintott, felkapta a Bishopot tartalmazó zsákot, és elindult. Amikor elhaladt a földön fetrengő alakok mellett, elkapta Gregorpillantását. Teketóriázás nélkül szájbarúgta. Aztán, mint ki jól végezte dolgát, folytatta útját.

- VII -

Ott van az éjszaka, ami sötét. Ott van az álmok konok üressége, aminek fényei csak a képzelet szüleményei. Mindezeken túl pedig apuszta űr, amit bármilyen halványan is, de megvilágít a több milliárdnyi nukleáris kemence.Az igazi sötétség, a fény teljes hiánya, ahol egyetlen foton is azonnal feltűnik, csak a föld mélységeiben létezik. Az ember előlelrejtőző katakombákban. Vagy azokban az alagutakban és tárnákban, amit az ember készített, hogy megszerezze a bolygók kincseit.A Fiorina egy kicsiny, a maga nemében mégis jelentős darabját teljesen behálózták az ilyen járatok. Úgy kanyarogtak és kapcsolódtakegymásba, mint egy óriási, rejtett kirakósjáték darabjai. Rendszerüket csak a bányászok hátrahagyott feljegyzései mutatták.Boggs magasra emelte viasszal átitatott fáklyáját és meglobogtatta, ahogy Rains gyertyát gyújtott. Az effajta emberek nem féltek asötétségtől. Számukra nem volt más, csak a fény hiánya. Az alagutakban meleg volt, szinte már nyomasztó meleg.Rains letette a hosszan égő gyertyát a fal mellé. Mögöttük ugyanilyen fények fonala húzódott, kirajzolva az eddig megtett utat, akomplexumba visszavezető ösvényt.Golic leült, hátát egy sziklába süllyesztett ajtónak vetette. Az ajtón megviselt felirat látszott:

VESZÉLYES HULLADÉK TÁROLÓLÉGMENTESEN LEZÁRT TERÜLETENGEDÉLY NÉLKÜL BELÉPNI TILOS!

Rains széthajtogatta a térképet, tanulmányozni kezdte a vonalakat és járatokat a gyertya fényénél. A térkép vízszintes és függőlegesvonalak bonyolult rendszeréből állt. Voltak régi vágatok és viszonylag újabbak, betemetett és újra megnyitott részek, meredek lejtők ésszűkebb összekötőfolyosók, nem is szólva a megszámlálhatatlan szellőzőcsőről. Az egyes "tereptárgyakat" különböző színekkeljelölték.A korábbi felfedezőutak alapján a rabok már nagyjából tudták, mire számíthatnak, de mindig fennállt a lehetőség, hogy egy csoportvalami újdonságra lel. A tárolóegységek egyetlen hibája is szakadékba vagy téves útra vezethette őket, de a kinyomtatott térképlegalább nagyjából! tájékozódásra alkalmat adott. Óvatosan haladtak hát. Inkább ösztöneikre, mintsem az ódon nyomtatványrahagyatkozva.Boggs odadugta a fejét.– Mennyi?Hiába beszélt halkan, hanga végigvisszhangzott a simafalú alagúton.Rains még egyszer összevetette az ábrát hordozható adattárolójával.– Eddig száznyolcvanhat. Társa felmordult.– Azt mondom, hagyjuk abba és forduljunk vissza!– Nem lehet… – Rains az előttük ásító, látszólag végtelen folyosóra mutatott. – Legalább ezt az egy járatot végig kell néznünk,különben Dillon agyonüt minket.– Amit nem tud meg, azért nem is haragudhat. Én nem fogom elmondani neki. Hát te, Golic?Harmadik társuk éppen a zsákját túrta fel. Neve hallatára fölnézett, és mély, kissé kérdő morgást hallatott.– Szerintem csináljuk ezt.Odament egy ősrégi cigaretta-automatához. Leverte a zárat, és fürgén kezdte a zsákba dobálni a dobozokat. A csámcsogást egypillanatra sem hagyta abba.A felszínen a hang nem lett volna ilyen zavaró, de az alagút zártságában és csendjében úgy hangzott, mint egy nagy, kenetlen gépzaja. Boggs zsémbelni kezdett:– Nem tudnál csukott szájjal rágni? Még jobb lenne, ha lenyelnéd. Azt próbálnám kitalálni, hogy mekkora ez a helység, hogyeldönthessem, tényleg méregtároló, vagy valami bányász magánraktára, de ha Ilyen kibaszott zajt csinálsz, nem bírok gondolkozni!Rains rosszallóan zörgette meg a térképet.– Csak mert távol vagy a többiektől, még nem szegheted meg a szabályokat. Nem szabad káromkodni!Boggs szája megfeszült.– Elnézést. – Gyilkos pillantásokat lövellt Golic felé, aki persze rá sem hederített. Végül föladta, inkább körülnézett. – Egyszer márkörbejártuk az egészet. Ennél többet nem lehet kívánni tőlünk. Hány gyertya van? – Nem kapott választ. – Rains, hány gyertya vanmég?Rains nem figyelt oda rá. Helyette vadul vakarózott. Ennek az Ideges reakciónak semmi köze nem volt a bogarakhoz, amik amúgysem éltek idelent. Olyan furcsa és rendellenes volt, hogy még az apatikus Golic figyelmét is sikerült magára vonnia. Boggs azon kaptamagát, hogy visszafelé bámul.A visszautat jelző gyertyák egymás után hunytak ki.– Mi a franctól van ez?Golic csücsörített, és kézfejével morzsákat söpört le a szájáról. – Nem szabad káromkodni…– Pofa be! – Nem félelem (hisz itt lent nem volt mitől félniük) inkább bizonytalanság volt Boggs hangjában. – Azt nyugodtan lehetmondani, hogy franc. Ez nem sérti Istent.– Honnan tudod? – kérdezte Golic szinte gyerekes kíváncsisággal.– Onnan, hogy a múltkor, amikor beszélgettünk, azt mondta, oké. És most már fogd be a szád!– Dillon kiabálni fog velünk, ha nem viszünk semmit – mutatott rá Golic. A rejtély kifejezetten bőbeszédűvé tette. Boggs ezek után úgyérezte, jobban szereti, amikor csak eszik.– Hadd kiabáljon… – Megvárta, amíg Rains meggyújt még egy fáklyát. Golic kelletlenül elcsomagolta maradék elemózsiáját, és felállt.Mindhárman az alagútba bámultak, visszafelé, amerről jöttek. Akármi oltogatta is el a gyertyákat, láthatatlan maradt.– Biztosan a léghuzat volt a szellőzőből. Talán vihar van fent. Hamar jönnek az ilyen zivatarok. A francba! Ha az összes gyertyaelalszik, hogy találunk vissza?– Itt a térkép – mutatott Rains a gyűrött papírra.– Erre akarsz hagyatkozni?– Azt nem mondtam. Csak azt, hogy azt, hogy elveszve azért nem vagyunk, legfeljebb egy kicsit kellemetlen helyzetbe kerültünk.

– Én nem szeretem a kellemetlen helyzeteket, és nem akarok a kelleténél tovább rostokolni idelent.– Én sem – sóhajtott lemondóan Rains. – Tudod, mit jelent ez. Valakinek vissza kell mennie, hogy újra meggyújtsa őket…– Hacsak nem akarjuk most rögtön befejezni – reménykedett Boggs.Rains kipréselt egy mosolyt.– Nana! Előbb befejezzük ezt a járatot, aztán mehetünk.– Legyen neked igazad. – Boggs összefonta a karját. Sikerült olyan ember benyomását keltenie, aki nem szándékozik semmit elsietni.– Te vagy a főnök, de akkor csináld is te!– Mondhatom, szép. Engem csak kijelöltek.Boggs mutogatni kezdett Golicnak.– Add neki a fáklyád!Golicnak nem akaródzott engedelmeskednie.– Akkor nekünk csak egy marad…– Nem baj – lóbálta meg Boggs a saját fáklyáját, megnyugtatásképpen. – És a többi gyertya is nálunk lesz. Rains meg hamarvisszajön. Nem igaz, pajti?– Amilyen gyorsan csak tudok. Nem tarthat sokáig.– Akkor gyerünk!Golic kelletlenül átadta a fáklyát. Boggsal együtt figyelte, ahogy a harmadik elindul a gyertyasoron, és mindegyiknél megáll, hogymeggyújtsa. Mindegyik ott volt, úgy, ahogy otthagyták. Semmi nem mutatta, hogy mitől aludtak el.Csak egy hirtelen légáramlat lehetett, mondta magának Rains. Boggs hangja hullámzott le a járaton, gyöngén a növekvő távolság miatt:– Hé, Rains, nézz a lábad elé! – Megjelölték ugyan azt a néhány függőleges aknát, amit útközben találtak, de azért nem ártott azóvatosság.Rains értékelte a figyelmességet. Ha az ember sokáig van összezárva a többiekkel, akkor megtanulja, mi az összetartás. Nem minthaBoggsnak valós oka lett volna az aggodalomra, hiszen Rains nagyon figyelt.Egy újabb gyertya aludt ki előtte. Összerezzent. A levegő mozdulatlan, nyoma sincs légáramlatnak. Akkor mi oltogatja a gyertyákat?Nagyon kevés lényről tudtak, ami huzamosabb ideig az alagutakban tartózkodott volna. Van olyan primitív rovar, ami elég nagy ahhoz,hogy elkoppintson egy gyertyát? És miért az egész sort? A férfi tanácstalanul rázta a fejét. Egy ekkora rovar nem mozogna ilyengyorsan.Akkor mi lehet?Az újragyújtott gyertyák biztatóan égtek mögötte. Fölegyenesedett. Végtére is nincs itt semmilyen misztikus erő. Fölemelte a fáklyát,de semmit sem látott.Térdelve meggyújtotta a következő gyertyát, aztán az újabb következő felé indult. A fény visszatükröződött a falakról, a sima szikláról.Valami szögletes, nagy felületről.Ami mozgott.Méghozzá gyorsan, rettentő gyorsan. Szikrázott rajta a fény, mint a fekete fémbe ágyazott, krómozott üvegen. Idegenszerűgurgulázással, hangtalanul vetette magát Rains felé. A rab nem tudta azonosítani, még sosem találkozott hasonlóval, talán gyermekkorirémálmait kivéve.Egy pillanat múlva már rajta volt, és ebben a pillanatban már boldogan lett volna inkább a rémálmaiban.Száz méterrel arrébb Golic és Boggs hallották harmadik társuk visszhangzó sikolyát. Hideg veríték ütközött ki Boggs nyakán éstenyerén. Furcsa módon a sikoly nem egycsapásra ért véget, hanem lassan halt el.Boggs hirtelen rémületében felkapta a fáklyát, és előre kezdett rohanni, távolodott a zaj forrásától. Golic utána csörtetett.Boggs nem hitte volna, hogy ilyen gyors tud lenni. Eleinte jelentős előnyre tett szert. Aztán kifogyott a szuszból és lelassult. A fáklyafénye táncoló árnyékot vetett a falakra, a mennyezetre, a padlóra. Mire Golic beérte, már teljesen kimerült és zavarodott volt. Csak aszerencsének köszönhették, hogy az eszeveszett futásban nem elkerülték a függőleges aknákat.Odatámolygott a másikhoz, megragadta a karját és megfordította.Golic süket rémülettel bámult. – Hallottad ezt? Rains volt az. Istenem, Rains.– Igen. – kapkodott levegőért Boggs. – Hallottam. Biztosan megsérült. – Kikapta a fáklyát a másik reszkető kezéből. – Segítenünk kellrajta.– Segíteni? – kerekedett el Golic szeme. – Segíts te. Én ki akarok menni.– Nyugi, én is. Először ki kell találnunk, hol vagyunk.– Az ott nem egy gyertya?Boggs megfordult, és tett néhány óvatos lépést. Világosan látszott a távolbanyúló gyertyasor.– A fenébe. Biztosan egy kerülőfolyosón Jöttünk. Körbementünk. Ugyanott vagyunk…Megállt, a szemközti falra világított. Egy alak támaszkodott ott mereven, mintha jéggé fagyott volna.Rains.Nem rájuk nézett, hanem a semmibe. Szemei tágranyíltak és mozdulatlanok voltak, mint a fagyott kocsonya. Az arckifejezéserettenetes látványt nyújtott. És a többi része… a többi része…Boggsnak savanyú folyadék jött föl a torkán, összegörnyedt és vadul öklendezni kezdett. A fáklya kiesett elgyengült kezéből, és Golicletérdelt, hogy fölvegye. Amikor felállt, véletlenül a mennyezetre pillantott.Valami volt ott fent. Nagy volt, fekete, villámgyors. Az arca pedig maga az iszonyat. Golic szájtátva bámulta, a lény pedig lenyúlt, mintegy hátsó karmaival kapaszkodó hatalmas denevér. Két hosszú ujjú keze közé szorította Boggs fejét. Boggs sípolva lélegzett, a hányásakadályozta.Hirtelen rántással a pókszerű rém vállból letépte Boggs fejét, olyan könnyedén, ahogy Golic húzna ki egy szöget. De nem olyantisztán. Vér buzgott a fej nélküli torzsból, elárasztotta a lényt, Rains holttestét és az ámuló Golicot. Megtörte bénaságát, de valamit azagyában is bekattintott.A szörny közönyösen a padlóra lökte Boggs letépett fejét, aztán lassan megfordult, hogy a megmaradt kétlábú életformával isszembekerüljön. Fogai úgy villogtak, mint a Fiorina gyomrából felhozott kemény érc.Vonyítva, mintha elátkozottak légiói lihegnének a sarkában, Golic nekilódult és lefelé száguldott az alagútba. Nem nézte, hová fut, nemgondolkozott azon, mit látott, de legfőképpen nem nézett vissza. Nem mert visszanézni.Félt, hogy meglát valamit.

Bishop maradványai rendezetten feküdtek az asztalon. Felső fények világítottak meg minden egyes darabot. Szerszámok pihentek

tokjaikban, használatra készen. Elszakadt, hajszálvékony száloptikák erdeje tekergőzött.Ripley, amennyire tudta, összekötötte őket. A mikroszkopikus szintű szerelésben nem volt túl nagy gyakorlata. Rengeteg idejébe tellett,amíg úgy-ahogy összekapcsolta a részeket, forrasztott, csomózott, helyreállította a nyilvánvaló összeköttetéseket. Remélte, hogy nemfog találkozni korlátozott rögtönzőképességét meghaladó hibával.Megtörölte a szemét, és megtekintette a művét. Ránézésre ígéretesnek tűnt, de ez még semmit sem jelentett. Fennállt az elméletilehetőség, hogy működni fog, de biztosan nem lehetett számítani.Ha nem próbálja ki, akkor sohasem fogja megtudni. Ellenőrizte a létfontosságú kapcsolódásokat, aztán megérintett egy kapcsolót.Valami kurtán felszikrázott, Ripley hátrahőkölt. Megigazított egy érintkezést, aztán újra próbálkozott a kapcsolóval. Ezúttal nem voltsemmilyen rendellenes villanás.Óvatosan benyomta az egyik optikaiszál-nyalábot abba a nyílásba, ami reményei szerint egy működőképes autocsatoló aljzat volt. Aközeli tesztelő egységen egy vörös kijelző azonnal átváltott nulláról egy hét és nyolc közötti értékre. Egy újabb kapcsolómegnyomására a szám megugrott egy kicsit, de aztán stabilan visszaállt.Az android épen maradt szeme pislantott. Ripley előrehajolt. – Szóbeli parancs. Öntesztet lefuttatni. – Nem tudta, miért suttog.A sérült mesterséges koponya belsejében valami zúgni kezdett. A tesztelő egységen újabb kijelzők villantak fel biztatóan. Gurgulázóhang tört fel a mesterséges torokból, és a kollagén ajkak megmozdultak.Ripley izgatottan benyúlt a nyílt torokba, ujjai fürgén dolgoztak odabent. A hörgés átalakult, a szem ránézett.– Ripley.Mélyet lélegzett. A vizuális, alakfelismerő koordinációs és memória rendben. A fülek is elég jónak látszottak, de ki tudja. A belsőáramkörök voltak a leglényegesebbek:– Hello, Bishop. – Maga is meglepődött, milyen meleg a hangja. Pedig nem is volt ember, akihez szólt. – Adj kérlek egy gyorsállapotjelentést.Egy kis szünet következett, majd a droid sokatmondóan forgatta a szemét. – Nyomorult. A motoros funkciók nem működnek, akoponyán kívüli perifériák nem reagálnak, a beprogramozott funkciók végrehajtásának esélye nulla. Az alapvető érzékelő funkciók isalig működnek. Sajnos, nem túl optimista öndiagnózis.– Ezt szomorúan hallom. – mondta Ripley őszintén. –Bár másképp lenne.– Nekem is ez a vágyam.– Érzel valamit?– Igen. Fáj a lábam.Ripley összeszorította a száját. – Ne haragudj…– Semmi baj. A fájdalom szimulációja csak egy adat, amiből arra következtetek, hogy valami nincs rendben vele. Így van?– Sajnos igen – sikerített Ripley egy halvány mosolyt. – Sajnos a lábad és a nagy részed elveszett.– Kár. Sok értékes munka veszett el vele. Nem mintha ez most számítana. Végtére is csak egy bonyolultabb kenyérpirító vagyok. Éste hogy vagy? Tetszik az új frizurád. Én is ilyen voltam, mielőtt a pótlékot beültették, csak nem ilyen fényes.– Úgy látom, a humorérzéked hibátlan.A szem hunyorított. – Mint már említettem, az alapvető agy funkcióim még működnek. A humor csak egy töredékét foglalja le azértelmező RAM-kapacitásnak.– Nem hinném – hervadt le a mosoly Ripley arcáról. – A segítségedre van szükségem.Gurgulázás tört elő a droid szájából. – Ne várj tőlem sokat.– Nem lesz szükség sok elemzésre. Egyszerűbb dologról van szó. Itt, ahol most vagyok, nincsenek nagy lehetőségek. Csak azérdekel hogy hozzá tudsz-e férni a VMJ repülésrögzítőjének adatbankjához?– Nem gond. Miért?– A felvételből hamarabb rá fogsz jönni, mint ahogy én el tudnám mondani. Aztán elmeséled nekem is.A szem jobbra-balra mozgott. – Hadd nézzem. Direkt agyi kapcsolatot kell csinálnod, mert a külső függelékeimnek annyi.– Tudom. Már beállítottam…remélem.– Akkor gyerünk, dugd be.Ripley kézbevette a vezetéknyalábot, ami a fekete dobozból lógott ki, és a koponya fölé hajolt. – Még sosem csináltam ilyet. Nem fogfájni?– Ellenkezőleg, remélem, hogy jót tesz majd. Ripley bólintott, és a köteget behelyezte a fej egyik hátulsó csatlakozójába, egy kicsitmeg is nyomogatta, hogy biztosan üljön.– Na, ez csiklandoz – Ripley visszakapta a kezét.– Csak vicc volt – mosolygott rá bátorítóan a droid. – Várj egy kicsit – Ezzel lehunyta a szemét, és mindaz, ami a homlokából maradt,összeráncolódott a koncentrálásban. Ez csak a kozmetikai programozás egyik maradványa volt, amivel Ripley is tisztában volt, ésreménykeltő volt arra nézve, hogy nem csak az alapfunkciók működnek.– Megjöttem – mormolta Bishop néhány perc múlva. – Tovább tartott, mint vártam. Le kellett futtatnom a tesztet néhány sérültszektorra.– Ellenőriztem a rögzítőt, amikor megtaláltam. Nem volt hibás.– Nem is az. Bennem vannak a sérült szektorok. Mit akarsz tudni?– Mindent.– McNary repülésrögzítő, OV-122-es modell, FR-3664874-es sorozat, üzembeállítva…– Megzavarodtak a nyelvi áramköreid? Tudod jól, mire gondoltam. Attól az időponttól, hogy vészhelyzetre bekapcsolódott. Mi történt aSulacon? Miért lőtte ki a kapszulákat?Új hang tört elő a droid torkából. Gépies, női:– Robbanásveszélyes gázok a hibernációs részlegben! Tűz a hibernációs részlegben! A személyzet minden tagja jelentkezzen akiürítési állomásnál! – Bishop visszatért a saját hangjához. – Rengeteg ismétlés van, jelentős tartalmi eltérés nélkül. Mindet hallaniakarod?Ripley az állat dörzsölgette, intenzíven gondolkodott. – Egyelőre ennyi is elég. Robbanásveszélyes gázok? Honnan? És mi okozta atüzet? – Mikor nem kapott választ, megijedt. – Bishop! Hallasz?Gurgulázás hallatszott, majd az android sima hangja. – Elnézést. Nehezebben megy, mint gondoltam. A feltöltés és a működésgyengít. Csökken a memóriám és a válaszadó képességem. Nem tudom, meddig bírom még. Jobb, ha röviden teszed fel akérdéseidet.– Ne hagyj cserben, Bishop. – mondta aggódva Ripley. – A tűzről kérdeztelek.– Tűz… KRRHHHRRR… igen. Elektromos eredetű volt, a hibernációs részleg alsó padlózatában. Bizonyos katalizátorok jelenléte a

sérült anyagokkal együtt fejlesztette a robbanásveszélyes gázt. A légelszívás teljesen leállt. Közvetlen életveszély keletkezett. A hajóezért döntött a kiürítésről. A VMJ a kiürítést követően robbanás jeleit észlelte a fedélzeten, ami a VMJ műszereit is megrongálta. Ezértvolt olyan pontatlan a földetérésetek. A Sulaco jelenlegi helyzete ismeretlen. A repülés részletei csak eddig a pontig állnakrendelkezésre.– Nem érdekes. Jeleztek az érzékelők valamilyen mozgó életformát a Sulacon a vészhelyzet előtt?Csend. – Nagyon sötét van, Ripley. Itt bent. Nem vagyok szokva ahhoz, hogy sötét legyek. Még most, beszéd közben islekapcsolódnak egyes részeim. Egyre nehezebb az indoklás, kénytelen vagyok csak a puszta logikához folyamodni. Utálom. Olyanmerev. Nem erre terveztek. Már nem az vagyok, ami voltam.– Csak még egy kicsit, Bishop. – biztatta Ripley. Egy kicsit több energiát próbált ráadni, de ettől csak a droid szeme tágult ki,úgyhogy gyorsan visszakapcsolt az előírt energiaszintre. – Tudod, mit kérdeztem. Jelzi a repülésrögzítő valamilyen élőlény jelenlétét anégy archeroni túlélőn kívül? Volt idegen lény a hajón? Bishop!Semmi. Műszereket állítgatott, szabályzókat tologatott. A szem megmozdult.– Nyugi. Itt vagyok én is, a válaszok is. Csak éppen egyre több időmbe telik, amíg a kettőt összehozom. A kérdésedre igen a válasz.Ripley nagy levegőt vett. A szoba szinte rátelepedett, mintha a falak egyre közelebb araszoltak volna. Nem mintha a betegszobábanbiztonságban érezte volna magát. Már egy jó ideje nem volt olyan hely, ahol nyugodt lehetett.– Még a Sulacon van, vagy velünk jött a VMJ-n?– Végig velünk volt.Ripley hangja megkeményedett. – A Társaság tud erről?– A Társaság mindenről tud, ami a hajón történt azóta, hogy a Földről elindult, egészen mostanáig, ha ugyan még egyben van.Minden bemegy egy központi számítógépbe, onnan pedig vissza Hálózatba.Szörnyű déja vu érzése kerítette hatalmába. Eleget hadakozott már a Társasággal, látta, hogyan reagálnak. Az arcnélküli szervezetmaradék emberi vonásai is alárendelődtek a mindent elsöprő mohóságnak. Ott lenn a Földön az emberek megöregedtek és meghaltak,új személyzet lépett a helyükre. De maga a Társaság halhatatlan volt. Nyomult csak egyre tovább. Ripley nem hitte, hogy az eltelt idővalamit is változtatott a módszereiken vagy az erkölcseikben. Erre nem számíthat.– Még mindig akarnak egy idegent?– Nem tudom. A belső utasítások nem voltak benne a programomban. Legalábbis azt hiszem. Nem vagyok biztos benne. Rosszulérzem magam.– Nézz körül. Bishop, légyszíves.Várt, amíg a droid végzett a kereséssel. – Sajnos, nincs semmi. Ami nem azt Jelenti, hogy nem is volt. Már nem férek hozzá azokhoza szektorokhoz, ahol az ilyenfajta információ van. Szeretnék többet segíteni, de jelenlegi állapotomban nem sok hasznomat veszed.– Marhaság. A személyiség-programod sértetlen. – hajolt hozzá Ripley, és gyengéden megérintette a koponya hátulját. – Itt benn mégegy jó adag Bishop rejtőzik. Kimentem a programodat. Rengeteg tárolókapacitásom van itt. Ha valaha kikecmergek ebből, akkor te isvelem leszel. Újra fel tudnak éleszteni.– Hogy akarod kimenteni az egyéniségemet? Kimásolod egy szabvány ROM chipre? Azt ismerem. Nincs érzékelési bemenet, nincstapintási kimenet. Vak, süketnéma, béna. Inkább kitörlődök, minthogy nyomorék legyek.– Nem leszel nyomorék. Ki fogod bírni.– Igen? Csak annyit bírok, amennyit a testem és a programom megenged. Az előbbi elpusztult, az utóbbi rohamosan hanyatlik.Inkább leszek szép emlék mint kiábrándító valóság. Minden elmúlik. Tedd meg nekem azt a szívességet, hogy egyszerűen kihúzod adugómat. Lehet, hogy tudnának nekem új testet csinálni, de tele lennék működési sérülésekkel, talán az egyéniségem is elveszne.Soha többé nem lennék csúcsmodell. Szeretném, ha nem kerülnék ilyen helyzetbe. El tudod képzelni, mit jelent az, hogy egysilányabb lét vár? Nem, köszönöm. Inkább ne legyek semmi.Ripley habozott. – Biztos vagy benne?– Tedd meg a kedvemért, Ripley. Ezzel tartozol nekem.– Nem tartozom neked semmivel, Bishop. Csak egy gép vagy.– Az Archeronon megmentettelek a kislánnyal együtt. Tedd meg nekem… mint barát.Ripley kelletlenül bólintott. A szem egy utolsót pislogott, aztán megbékélve lecsukódott. Nem volt semmi reakció, se rándulás, amikorkihúzta a vezetékeket. A fej megint mozdulatlanul hevert az asztalon.– Bocs, Bishop, de olyan vagy, mint egy régi számológép. Barátságos és kényelmes. Ha meg lehet javítani téged, akkor mindent megfogok tenni. Ha nem, akkor aludj békében, már amennyire egy android alszik, és próbálj meg nem álmodni. Ha minden rendbenmegy, akkor később visszajövök érted.Pillantása fölemelkedett és a szemközti falra tévedt. Egy magányos holokép függött ott. Egy apró kunyhót ábrázolt zöld fák és bokrokkaréjában. Áttetsző, kékeszöld patakocska folydogált a ház előtt, az égen pedig felhők úsztak. Amint nézte, az ég lassan elsötétült ésragyogó naplemente aranyozta be a kunyhót.Kezével addig matatott az asztalon, amíg bele nem ütközött egy precíziós fogóba. Aztán a harag és tehetetlenség vad kiáltásával, teljeserejéből elhajította. Az idegesítően idilli szimuláció jóleső csattanással tört ezernyi csillogó darabra.

* * *

A vér nagy része már sűrű, ragacsos masszává száradt Golic arcán és kabátján, de egy-két csepp még így is jutott az ebédlőasztalra.Csendben evett, kanalazta a ropogós gabonapelyhet. Egyszer hagyta csak abba, hogy kicsit megcukrozza. Egyenesen az ételrebámult, de látni nem látta. Ami a szeme előtt lebegett, az a belsőjéből fakadt, így csak ő láthatta.Az aznapra beosztott szakács, egy bizonyos Eric lépett be ingó tányértoronnyal a kezében. Amikor az első asztal felé indult,észrevette Golicot és megtorpant. Csak bámult. A tányérok szerencsére törhetetlenek voltak, mert a Fiorinán nagyon nehéz lett volnaújakat szerezni.– Golic? – sikerült végül kinyögnie. Amaz föl sem nézve evett tovább.A tányércsörömpölésre mások is jöttek: Dillon, Andrews, Aaron, Morse és egy másik, Arthur nevű rab. Ők is csatlakoztak az asztalnálülő Jelenséget bámuló megdermedt szakácshoz.Golic végre megérezte, hogy nézik. Fölpillantott. Mosolya üres volt.Tökéletesen üres.Ripley a betegszoba végében üldögélt egyedül, amikor a kényszerzubbonyos Golicot bevitték. Szótlanul figyelte, ahogy Dillon,Andrews, Aaron és Clemens odavezetik egy ágyhoz és lefektetik. Arcát, haját alvadt vér borította, szeme nyugtalanul cikázott, újra ésújra végigfürkészte a szellőzőnyílásokat, a mennyezetet, az ajtót.

Clemens nagyjából letisztította kendők, oldószerek és fertőtlenítő segítségével. Golic rosszabbul nézett ki, mint ahogy valójában volt.Legalábbis fizikailag. Andrewsra, Aaronra és Dillonra hárult a feladat, hogy leszíjazzák az ágyra. A szája végig nyitva volt.– Gyerünk, ne is figyeljetek rám. Ne higgyetek nekem. Nem számít. Most már semmi sem számít. Mind meg fogtok dögleni,szenteskedő seggfejek. Az Antikrisztus feltámadt és emberi húson él. Senki sem állíthatja meg. Eljött az idő. – Elfordult az igazgatótól,egyenesen fölfele nézett. – Én láttam. Rámnézett. Nem volt szem, mégis rámnézett.– Mi van Boggs-szal és Rains-szel? – kérdezte nyugodtan Dillon. – Hol annak? Mi történt velük?Golic hunyorgott, és bűntudat nélkül nézett vádlóira. – Nem én tettem. Bent, az alagútban. Nem volt esélyük. Nem tehettem semmitértük, mentettem a saját életemet. A sárkány volt. Levágta őket, mint a disznókat. Nem én voltam. Miért én vagyok mindig a hibás?Senki sem állíthatja meg. – Egyszerre sírt és nevetett. – Nincs esély, nincs, nincs! – Clemens a feje hátsó részén dolgozott.Andrews a reszkető roncsot tanulmányozta, ami valaha emberi lény volt. Nem örült, de haragot sem érzett. Itt nem volt miértharagudni.– Közveszélyes őrült. Most már senki sem tehet róla, de le kellett volna láncolni. Képletes értelemben szólva, természetesen. – Azigazgató Clemensre nézett. – Nyugtatókkal. Nem lehetett ezt előre látni, Mr. Clemens?– Ismer engem, uram. Én nem diagnosztizálok, csak tanácsokat adok. – Clemens már majdnem befejezte a tisztogatást. Golicmár-már emberi külsejű lett, a szemét kivéve.– Hát persze. A prekognitív pszichológia nem a specialitása, mi? Ha valakinek fel kellett volna figyelnie, az csakis én vagyok.– Ne vádolja magát, uram. – mondta neki Aaron.– Nem teszem. Egyszerűen csak szavakba öntőm a tapasztalataimat. Az őrület sokszor alattomosan és láthatatlanul lappang az emberifelszín alatt, csak a megfelelő ingerre vár, hogy a felszínre törhessen. Mint a sivatagi növények magja, ami sokszor öt-tíz évig pihen aföldben, amíg az eső megérkezik.– Jól mondta, uram. – vette át a szót Aaron. – Kötözni való bolond ez.– Rendkívüli örömömre szolgál, hogy mindennapi beszédét ilyen bájos kis anakronizmusokkal fűszerezi, Mr. Aaron. – nézettbizalmasára Andrews. – Úgy tűnik, egy kicsit lenyugodott. Az állandó nyugtatózás drága mulatság, amit alaposan megkell indokolni ajelentésben. Különítsük el egy kis időre a többiektől, Mr. Dillon, aztán majd meglátjuk, hogy van-e hatása. Nem szeretném, ha pánikotkeltene. Clemens, adjon neki elég nyugtatót, hogy se másra, se magára ne lehessen veszélyes. Mr. Dillon, az ön feladata lesz, hogyszemmel tartsa, ha visszaengedtük. Remélhetőleg Javulni fog. Ez leegyszerűsíteni a dolgokat.– Rendben, Igazgató. De ne kábuljon el teljesen addig, amíg a másik két testvérünket meg nem találjuk.– Ebből aztán semmit sem fog kiszedni. – mutatott Aaron undorral a kényszerzubbonyban reszkető alakra.– Meg kell próbálnunk. – Dillon közelebb hajolt, és kutatóan nézett rab társa arcába. – Ember, szedd össze magad. Beszélj. Holvannak a testvérek? Hol van Rains és Boggs?Golic megnyalta az ajkát, ami még mindig csúnyán sebes és véres volt, Clemens erőfeszítései ellenére. – Rains? – suttogtaösszeráncolt homlokkal afölötti igyekezetében, hogy emlékezzen. – Boggs? – Hirtelen újra elkerekedtek a szemei, és élesen pillantottföl, mintha először látná őket. – Nem én tettem! Nem én voltam. Ő volt az…ő volt az… – Újra zokogni kezdett, hisztérikusan zihált.Andrews szomorúan megcsóválta a fejét. – Mr. Aaronnak igaza volt. Reménytelen eset. Egy jó ideig nem lesz még használható, haugyan valaha is az lesz. Annyit pedig nem várhatunk.Dillon fölegyenesedett. – Ön mondta, Igazgató.– Ki kell küldenünk egy kutatóbrigádot. Józan embereket, akik nem ijednek meg sem a sötétségtől, sem egymástól. Sajnosfeltételezhető, hogy ez az ostoba nyomorult megölte őket. A múltja ismeretében ez egyáltalán nem elképzelhetetlen.– Téved, uram. –mondta Dillon. – Nekem sohasem hazudott. Lehet, hogy bolond, hogy őrült, de nem hazug.– Ön nagyon jóindulatú, Mr. Dillon, talán túlságosan is nagyvonalú a társával szemben. – Andrewsnak egy gonoszkodó megjegyzésjutott eszébe, nem is tartotta magában. – Azt hiszem, Golic nem a legérdemesebb a bizalmára.Dillon ajka elkeskenyedett. – Nem vagyok naiv, uram. Épp eleget tudok róla ahhoz, hogy legyen okom rajtatartani a szememet,egyúttal pedig segíteni neki.– Remek. Nem szeretném, ha még valaki eltűnne miatta.Ripley fölállt és odament hozzájuk. Minden szem rászegeződött.– Lehet, hogy tényleg az igazat mondja. – Clemens ránézett, de ő nem zavartatta magát. – Beszélnem kell vele erről a sárkányról.Andrews ráreccsent. – Maga nem fog senkivel beszélni, hadnagy. Mivel ön nincs a tények teljes birtokában, ezért a véleménye sem érsemmit. – Golicra mutatott. – Ezt az embert többszörös gyilkosságért ítélték el, amelyeket különös kegyetlenséggel hajtott végre.– Nem én voltam! – nyöszörögte gyámoltalanul Golic.Andrews körbepillantott. – Igaz, Mr. Dillon?– Igen. –ismerte el kelletlenül Dillon. – Ez a része igaz.Ripley keményen az igazgatóra nézett. – Beszélnem kell önnel. Nagyon fontos.A férfi egy darabig fontolgatta a dolgot. – Hivatali kötelességeim végeztével szívesen látom önt egy kis csevegésre. Megfelel?Ripley úgy bólintott, mint aki akart még mondani valamit, de ehelyett inkább csak bólint.

– VIII –

Aaron volt a vizeskancsó felelőse, ő gondoskodott arról, hogy a poharak sose legyenek üresek. Nem kellett sokat fáradnia. AmikorRipley belefogott a mondanivalójába, mindenki elfeledkezett a szomjúságról.Alaposan és részletesen elmesélt mindent, semmit sem hagyott ki. Mindent, attól kezdve, hogy az idegenek első tojásait felfedezték azArcheronon az ismeretlen eredetű hajón, egészen addig, ahogy a Nostromo legénysége elpusztult és Ripley életben maradt, aztánmásodszor is visszatért az Archeronra, végül pedig ideérkezett már halott társaival.Aki hallotta, elcsodálkozott elbeszélése részletes pontosságán, pedig az emlékezés könnyen ment. Hogy is felejthette volna el, ami napmint nap kísértette.Miután befejezte, még sokáig csönd volt az igazgató szobájában. Ripley félig megitta a vizét, és az igazgató arcát ügyelte.Andrews összefonta az ujjait a hasa előtt. – Nézzük, jól értettem-e, hadnagy. Azt mondja, hogy valamiféle két és fél méter magasragadozó rovarról van szó, aminek savas testnedve van, és ez a dolog a maga hajóján érkezett.– Nem tudni, hogy rovar-e – javította ki Ripley. – Senki sem tudja biztosan, de ez a legkézenfekvőbb analógia. Nem könnyen hagyjákmagukat tanulmányozni. Nem egyszerű feladat vizsgálgatni valamit, ami döglötten feloldja a műszereket, élve pedig megesz vagyelraktároz. Az archeroni kolónia a végsőkig ragaszkodott a kutakodáshoz, de a lények agyoncsapták őket, mielőtt bármit kiderítettekvolna. Sajnos, a feljegyzéseik megsemmisültek a fúziós erőmű katasztrófájában. Ami keveset rudunk róluk, az épp csak

általánosságokra elég.– Megközelítő bizonyossággal csak azt mondhatjuk el, hogy a földi rovartársadalmakhoz nagyjából hasonló bioszociális rendszerbenélnek, mint a hangyák vagy méhek. Ennél többet senki sem tud. Kétségtelenül jóval értelmesebbek, mint az államalkotó rovarok, aztazonban nehéz megítélni, hogy rendelkeznek-e a mi fogalmaink szerinti magasabbrendű intelligenciával. Szinte biztosra veszem, hogyszagokkal tudnak kommunikálni. Lehetnek olyan plusz érzékszerveik, amiket nem ismerünk.– Hihetetlenül gyorsak, erősek és szívósak. Magam láttam egyet, amelyik egészen jól elvolt a csillagközi vákuumban mindaddig, amígmeg nem sütöttem egy VMJ fúvókájával.– Habozás nélkül öl, és meglehetősen kellemetlen. – fejezte be helyette Andrews. – Legalábbis maga ezt állítja. És elvárja, hogy ezt afantasztikus történetet egyedül a maga szavaira támaszkodva elhiggyem.– Igaz, uram. – mondta gyorsan Aaron. – Valóban csodálatos. Ilyet még sosem hallottam.– Nem is várom el, hogy elfogadja. – szólt Ripley halkan. – Volt már dolgom ilyen emberekkel.Andrews nem sértődött meg. – Nem érdekel. De ha alapvetően mégis elfogadnám, amit mondott, akkor mit kéne tennünk? Írjuk meg avégrendeletünket, és várjuk, hogy felfaljanak?– Sokan ezt tennék, de engem nem ilyen fából faragtak. Ezekkel a lényekkel fel lehet venni a harcot. Meg lehet őket ölni. Milyenfegyvereik vannak?Andrews elgyötörtén tárta szét a karját. – Ez itt egy börtön. Bármennyire is nem lehet szökni innen, mégsem lenne bölcs dolog, ha arabok lőfegyverhez juthatnának. Az egyiknek eszébe juthat, hogy elfoglalja az utánpótlást szállító hajót, vagy valami hasonló őrültség.Ha nincsenek fegyverek, akkor nincsen kísértés sem arra, hogy megszerezzék és használják.– Egyáltalán semmilyen fegyver nincs?– Sajnos. Ez egy modern, civilizált börtöntelep. Bizományosok vagyunk. Az itteni emberek, bármilyen szélsőséges esetek, többetcsinálnak, minthogy leróják tartozásukat a társadalomnak. Egyben aktív karbantartók is. A Társaság úgy gondolta, hogy a fegyverekjelenléte félelmet keltene bennük és a munkájuk rovására menne. Mit gondol, miért van itt csak két felügyelő, Aaron és jómagam? Hanem ez a rendszer lenne, húsz állig felfegyverzett őr sem lenne elég. – Elgondolkodva elhallgatott.– A vágóhídon vannak nagy szeletelőkések, meg az étkezőben és a konyhában is. Valami fejszék is hevernek valahol, de semmiigazán félelmetes.Ripley magába roskadva süppedt a székbe. – Akkor rábasztunk.– Nem, csak maga baszott rá. – mondta az Igazgató hűvösen. – Nem hagyhatja el a betegszobát. Karanténba kerül.Ripley visszabámult. – De miért?– Maga a megérkezése óta csak problémát jelent, és én nem akarom, hogy ez a probléma súlyosbodjon. Mostantól az énfelelősségem ez a dolog, és nyugodtabb vagyok, ha mindig tudom, hol van. Az emberek már így is elég nyugtalanok. Azzal, hogyösszevissza mászkál, olyan helyekre is, ahova nem kéne, nem mozdítja elő a helyzet stabilizálódását.– Ezt nem teheti. Nem követtem el semmi rosszat.– Ezt nem is mondtam. A saját biztonsága érdekében korlátozom. Itt én vagyok az igazgató, és mint ilyen, a saját belátásom szerintcselekszem. Nyugodtan adjon be hivatalos tiltakozást egy vizsgálóbizottsághoz, ha majd hazaér – mosolygott atyaian.– Szerintem a szobájában biztonságban lesz mindenféle ronda nagy szörnyetegtől. Rendben? Látja, jó kislány maga. Mr. Aaron majdelkíséri.Ripley fölállt. – Hibát követ el.– Talán nem fogok belepusztulni. Aaron, miután a szálláshelyére kísérte a hadnagyot, menjen és szervezze meg a kutatóbrigádot. Degyorsan. Lehet, hogy Boggs és Rains csak megsebesült, és most a segítségre várnak.– Igen, uram.– El van tájolódva, Andrews – mondta neki Ripley. – Teljesen. Ott már senkit nem fog életben találni.– Majd meglátjuk – Andrews követte a tekintetével, amint a helyettese kivezette.Ripley mérgesen huppant le ágyára. Clemens a közelből figyelte. Aaron hangszóróból hallatszó hangjára nézett csak föl.– Mindnyájan menjünk a gyűlésterembe. Mr. Andrews gyűlést hív össze. A gyűlésterembe, most rögtön. – Finom elektronikus zörejzárta a helyettes rövid bejelentését.Ripley az egészségügy tisztre nézett. – Nem lehet valahogy elmenni innen? Nincs egy mentőhajó, vagy valami más mód?Clemens a fejét rázta. – Börtönben vagyunk, talán elfelejtetted? Innen nincs kiút. Az egyetlen szállítóhajó is félévente jön.– Komolyan? – roskadt magába Ripley.– Nem kell pánikba esned. Ideküldenek valakit, hogy téged fölvegyen és kivizsgálja ezt az egészet. Gondolom, nemsokára ideér.– Tényleg? Mikor?– Nem tudom.Clemenset nyilvánvalóan foglalkoztatta valami, és ez nem a szerencsétlen Murphy halála volt. – Eddig még soha senkinek nem voltsietős, hogy ideérjen, inkább az ellenkezője. Nem könnyű dolog egy hajót kitéríteni a pályájáról, és nem is olcsó. El akarod mondani,mit beszélgettetek Andrews-szal?Ripley nem nézett rá. – Nem, nem akarom. Csak azt hinnéd, hogy megőrültem. – Pillantása a szemközti sarokra esett, ahol Golic álltüveges tekintettel. Sokkal jobban nézett ki, amióta Clemens letisztogatta.– Ez egy kicsit rosszul esik. – mormolta a technikus. – Hogy érzed magad?Ripley megnyalta a száját. – Nem túl jól. Émelygek, hányingerem van és üvölteni tudnék a méregtől.Clemens kiegyenesedett, és magában bólogatott. – A sokk most kezdi éreztetni a hatását. Erre számítani lehetett azok után, amikenkeresztülmentél. Csoda, hogy nem vagy te is olyan állapotban, mint Golic. – Gyorsan megvizsgálta Ripleyt, aztán a szekrényhezlépett, kinyitotta, és keresgélni kezdett benne.– Legjobb lesz, ha adok neked még egy koktélt.Ripley látta, hogy az injektorral babrál. – Nem. Ébernek kell maradnom. – Szeme ösztönösen számbavette a lehetséges behatolásipontokat: a szellőzőket, az ajtót, de látása bizonytalan volt, gondolatai tompák.Clemens odament hozzá, kezében az injektorral. – Nézz végig magadon. Ez neked éberség? Mindjárt összeesel. A test nagyon ügyesgépezet, de akkor is csak egy gépezet. Ha túlhajtod, elromolhat.Ripley föltűrte a ruhaujját. – Engem ne oktass. Tudom, mit miért csinálok. Csak add be azt a kotyvalékot.A sarokból hangos motyogás hallatszott. – Nem tudom, miért mindig engem hibáztatnak. Fura, nem? Nem mintha tökéletes lennék,vagy ilyesmi, de kedves William, azt nem értem, hogy az emberek miért hárítják mindig másra az élet apró problémáit.Clemens elmosolyodott. – Fején találtad a szöget. Kösz, Golic. – Megtöltötte az injektort és ellenőrizte a mennyiséget.Amíg Ripley a gyógyszert várta, véletlenül a sarokba pillantott, és látta, hogy Golic visszavigyorog rá. Kifejezése teljesen értelemnélküli és állati volt – egy idióta öröme. Ripley undorodva elfordította a fejét, az esze fontosabb dolgokon járt

– Maga házas? – kérdezte váratlanul a kényszerzubbonyos.– Én? – rezzent föl Ripley.– Férjhez kéne mennie. – Golic ezt tökéletesen komolyan beszélt. – Gyerekeket szülnie…maga csinos lány. Én is sokat ismerek. Mégotthonról. Nagyon szeretnek engem. Maga is meg fog halni. – Magában fütyörészett.– És te? – kérdezte Clemens.– Mi van velem?– Házas vagy?– Miért?– Csak kíváncsi vagyok.– Nem. Most mondj te is valamit magadról. Clemens habozott. – Pontosan mit?– Amikor megkérdeztem, hogy kerültél ide, kibújtál a kérdés alól. Amikor az azonosítószámról kérdeztelek, akkor sem válaszoltál.Clemens elkapta a tekintetét. – Ez egy hosszú és szomorú történet. Attól tartok, túl melodrámaszerű.– Akkor rajta, add elő – helyezkedett el kényelmesen Ripley karbaöltött kézzel.– Az volt a baj, hogy okos voltam. Túl okos. Mindent tudtam. Briliáns voltam, és ezért mindent megúsztam. Legalábbis egy ideig.– Éppen csak kikerültem az egészségügyi iskolából, ahol mindig az osztály krémjéhez tartoztam, annak ellenére, Hogy már kialakultbennem némi, szerintem tűrhető vonzalom a Midaphine iránt. Ismered ezt a gyógyszert?Ripley lassan megrázta a fejét.– Egy aranyos kis peptid-lánc. Legyőzhetetlennek érzed magad tőle, és nem tompítja el az ítélőképességet. Ennek az a feltétele, hogya vérkeringést megfelelő szinten tartsuk. Ügyes fickó voltam, nem okozott gondot, hogy bármit megszerezzek a munkahelyeimről.– Igen tehetséges leendő orvosként tartottak számon, aki ügyes, éleslátó és gondos. Nem is sejtették, hogy mindig én magam voltam asaját elsőszámú páciensem.– Az első állomáshelyemen történt. Az ottaniak nagy becsben tartottak. Két ember helyett dolgoztam, zokszó nélkül, szinte mindighelyes volt a diagnózisom és a javallatom. 36 órás ügyelet után voltam, hullafáradtan dőltem az ágyba, hogy egész éjjel lebegjek,amikor felberregett a hívóm.– Egy magasnyomású palack robbant fel a telep üzemanyag-állomásán. Mindenkit odahívtak segíteni, aki élt és mozgott. Harmincember sérült meg súlyosan, de csak néhány szorult intenzív kezelésre. A többieknek csak gyors, de rutin ellátás kellett. Semmibonyolult, semmi olyan, amihez túl nagy szakértelem kellett volna. Gondoltam, gyorsan elintézem egyedül, aztán sietek haza, mielőttészrevennék, hogy túlságosan üde és feldobott vagyok ahhoz képest, hogy hajnali háromkor feküdtem le.Itt megállt, hogy rendbe szedje a gondolatatait.– Tizenegyen meghaltak a harmincból, mert túladagoltam nekik a fájdalomcsillapítót. Ilyen egyszerű volt. Pedig egy hülye is rendesenmeg tudta volna csinálni. Hát ez a Miadaphine. Szinte soha nem befolyásolja az ítélőképességet. Csak egyetlenegyszer.– Sajnállak – mondta Ripley halkan.– Ne tedd – Clemens arca megkeményedett. – Mások sem tették. Hét év börtönt kaptam, életfogytiglani próbaidővel, és azengedélyemet lefokozták 3-C-re, szigorú korlátozásokkal arra nézve hogy hol és mennyire praktizálhatok. A börtönben leszoktam aszenvedélyemről, de ez úgysem számít. Túl sok a hozzátartozó, aki a halottját siratja. Sosem kaptam lehetőséget arra, hogy akorlátozásokat felülvizsgálják. Szégyent hoztam a szakmára, és a bíráim úgy látták jónak, ha példát statuálnak velem. Ezek utángondolhatod, hányan tülekedtek, hogy alkalmazzanak a szakmai fokozatommal. Hát itt vagyok.– Akkor is sajnállak.– Engem? Vagy ami történt? Ez utóbbit én is sajnálom. A börtönt és a letiltást sem, mert azt megérdemeltem. Mindent megérdemeltem,ami velem történt. Kioltottam tizenegy életet. Csak úgy, ostoba mosollyal ez arcomon Biztos vagyok benne, hogy előttük is ígéreteskarrier állt. Megcsonkítottam tizenegy családot. Elfelejteni sohasem fogom, de megtanultam együtt élni vele. Ez az egyik előnye annak,hogyha ilyen helyekre küldik az embert. Könnyebb megtanulni, hogy együttéljünk azzal, amit tettünk.– Itt töltötted le a büntetésed?– Igen, és közben alaposan megismertem ezt a díszes társaságot, így ha ők maradtak, maradtam én is. Máshol úgysem kapnékmunkát. – közelített az injektorral Ripley karjához. – Ezek után is jöhet az injekció?Amikor lehajolt, az idegen olyan halkan ért földet mögötte, mint ahogy lefelé repült a plafonról. Amikor padlót fogott, teljesmagasságában fölegyenesedett. Meglepő és félelmetes volt, hogy egy ekkora lény ilyen zajtalanul képes mozogni. Ripley látta, ahogyfölmagasodik és a mosolygó technikus fölé tornyosul, a lámpák fényében villogó fémes metszőfogakkal.Amikor bénult hangszálait próbálta munkára bírni, agyának egy része akkor is érzékelte, hogy a lény egy kicsit különbözik azidegenek eddig megismert típusaitól. A feje tömörebb volt, a teste pedig masszívabb. A finomabb eltérések csak apró, tudattalanvillanásként rögzültek az iszonyat dermedt pillanatában.Clemens aggódva föléhajolt.– Hé, mi a baj? Úgy nézel ki, mintha légzési nehézségeid lennének. Majd…Az idegen letépte a fejét és arrébbsöpörte. Ripley még ekkor sem sikított. Akart, próbálkozott, de nem bírt. A rekeszizma csak levegőtnyomott ki, nem hangot.A lény félretaszította Clemens vértől ázó testét, és lenézett Ripleyre. Bárcsak szemei lennének, gondolta az agya egyik zuga, és nemcsak ilyen fura vizuális perceptorai. Nem baj, ha vérben úsznak vagy rémesek, de legalább kapcsolatot lehetne velük teremteni.Olvasta valahol, hogy a szem ablak a leiekbe.De a lénynek nem volt szeme, és valószínűleg egyáltalán nem volt lelke.Ripley remegni kezdett. Menekült már előlük, harcolt már velük, de ebben a kis, zárt helységben nem volt hova futni és nem volt mivelharcolni. Ez volt a vég. Az egyik része örült. Nincs több lidérces álom, sikoltozó, verejtékes ébredés. Béke lesz.– Hé, gyere ide! – kiáltott fel hirtelen Golic. – Engedj el! Segítek. Elintézzük az összes seggfejet.A Bosch-vízió lassan megfordult, hogy szemügyre vegye a rabot. Aztán visszanézett a mozdulatlan, dermedt nőre. Egyetlen ugrássala mennyezeten termett, drótszerű ujjaival megkapaszkodott a szellőző peremén, ahonnan kijött, és ugyanazon az úton most el is ment.Egy rövid ideig még hallatszottak föntről a kaparászó hangok, de egykettőre eltávolodtak.Ripley nem moccant. Semmi sem történt. A szörny hozzá sem nyúlt. Ez teljesen érthetetlen volt, de el kellett gondolkodnia rajta. Talána beteg embert nem támadja meg. Vagy Golic viselkedése térítette el.Még életben volt, de nem tudta, hogy hálás legyen-e ezért.

- IX -

Andrews a rabok előtt állt a gyűlés teremben, szótlanul tanulmányozva a várakozó arcokat, amíg Dillon szokásos fohászárakészülődött. Aaron ott ült mellette, és kíváncsi volt, vajon a főnöke mit forgat a fejében.– Álljunk fel és imádkozzunk. Az Úr legyen áldott. – A rabok engedelmeskedtek. Dillon folytatta.– Adj nekünk erőt, ó Uram, hogy kitartsunk. Tudjuk, hogy szerencsétlen bűnösök vagyunk egy haragos Isten kezében. A kör netöressék meg ama napig. Ámen. – Minden rab fölemelte a jobb öklét, aztán leültek.Dillon végignézett rajtuk, előbbi magasztos arckifejezése meglepő hirtelenséggel változott meg.– Mi a franc történik itt? Mi folyik itt? Gyilkosság! Erőszak! Bajbajutott testvérek! Elég legyen ebből! Ha probléma van, azt együtt kellmegoldanunk.Andrews egy ideig nem szólalt meg Dillon kitörése után, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy minden figyelem az övé. Ekkorszertartásosan megköszörülte a torkát.– Igen, köszönjük, Mr. Dillon. – kezdte szokásos, na-ne-hülyéskedjünk-már hanghordozásával. – Jöjjön a pletyka-oszlalás. A tények akövetkezők.– 04.00 órakor Murphyt elítéltet halva találták a tizenhetes szellőzóaknánál, saját gondatlansága és valószínűleg nagy adag hülyeségemiatt. A helyszíni tapasztalatokból úgy tűnik, hogy túl közel állt a ventillátorhoz, és egy hirtelen léglökésre befújódott vagybeszippantódott a lapátok közé. Clemens egészségügyi tiszt elvégezte a halottszemlét, és az ő jelentése is egyértelműen alátámasztjaa halál okát.Néhány rab morogni kezdett, de Andrews egyetlen pillantásával elhallgattatta őket.Járkálni kezdett. – Nem sokkal ezután Boggs, Rains és Golic elítéltek kutatóútra indultak a tárnákba. Jól fel voltak szerelve, és tudták,mit kell tenniük.– Ezt tanúsíthatom. – szólt közbe Dillon. Andrews egy pillantással vette tudomásul, aztán folytatta. – Körülbelül 07.00 órakor került előGolic, igen megviselt állapotban. Tiszta vér volt, és összevissza beszélt. Most a betegszobában kell tartózkodnia, és orvosi kezelés alattáll. Boggs és Rains elítéltek még nem kerültek elő. Sajnos, azt kell feltételeznünk, hogy Golic árulásának áldozatai lettek. – Várt egykicsit, hogy szaval kellőképpen leülepedjenek.– Az elítélt előtörténete alapján sajnos ez nem elképzelhetetlen. Lehet, hogy az ideérkezés előtt a Földi Rehabilitációs Központmindenkit kikezelt és rendbeszedett, de egy ilyen program sem lehet tökéletes vagy örök életre hatásos.– Erről én is hallottam – szólt Dillon.– Na tessék. Mindazonáltal mindaddig, amíg Boggs és Rains elítélt vagy a holttestük elő nem kerül és a távollétük oka megállapítástnem nyer, addig bármilyen feltételezés alaptalan. Lehet, hogy sebesülten, mozgásképtelenül várják a segítséget az alagútban. Vagyeltévedtek kifelé jövet. Mindenképpen sürgősen létre kell hozni egy kutatóbrigádot, akik kimennek értük. Szívesen látunk mindenönként jelentkezőt. Felajánlásuknak a kartonjukon is lesz nyoma. – Az északi fal elé lépett, amit a helyben öntött ólomból készítettek.– Tagadhatatlan, hogy zökkenőmentesen működő telepünkön az utóbbi időben néhány probléma merült fel. Riadalomra, pánikrapersze semmi ok, az adott helyzetben mindez szinte várható volt. Akármi lesz ennek a szerencsétlen incidensnek a magyarázata,véleményem szerint nagyon hamar visszatérhetünk normális életünkhöz.– Jelenleg minden erőnket és tudásunkat össze kell szednünk a elkövetkező néhány napra, amíg Ripley hadnagyért megérkezik amentőcsapat. Azt is elárulom, hogy a hadnagy nem tervezett érkezése az itt okozott problémák mellett a Társaságot is arra késztette,hogy a kedvéért egy hajót irányítson a Fiorinára. Ez azt jelenti, hogy terven felüli extra ellátmányhoz, és talán némi luxushoz ishozzájuthatunk idő előtt. Erre érdemes várni, így mindnyájan tekintsünk jóleső várakozással a következő napok elé.Ekkor hirtelen kicsapódott mellette az ajtó, és Ripley robbant be rajta. Izgatottan, lihegve megállt, ügyet sem vetve a jelenlévőkpillantásaira.– Itt van! Elkapta Clemenst! – Vadul körülnézett, a gyűlésterem sötét sarkait és távolabbi folyosóit kutatta.Andrews nyakán kidagadtak az erek. – Hadnagy, kezd az idegeimre menni. Hagyja abba ezt a tombolást! Azonnal! Szükségtelen ésalaptalan pánikot kelt, ezt pedig nem tűröm, érti? Nem tűröm!Ripley űzötten bámult rá. – De hát itt van, ha mondom!– Én meg azt mondom, hogy állítsa le magát, hadnagy! – Zordan a jobbjára pillantott. – Mr. Aaron, vegye kezelésbe ezt az őrültperszónát. Vigye vissza a betegszobába.– Igen, uram. – Aaron tett egy lépést Ripley felé, de visszariadt az arckifejezésétől. A nő egy cseppet sem látszott gyengébbnek, mintegy átlagos rab.Mialatt azon elmélkedett, hogy most mit is csináljon, a fények hirtelen vadul pislákolni kezdtek. A rabok kiabáltak, lökdösődtek észűrzavar uralkodott el. Andrews ingerülten rázta a fejét.– Nem tűröm ezt a bolondokházát. Hallják? Nem tűröm. – Egy halk, kaparászó zajra fölnézett.Az idegen lenyúlt és felkapta az igazgatót a földről, olyan könnyedén, mint a legyet fogó pók. A zsákmányoló és zsákmány egypillanat alatt eltűntek. Az elszabaduló őrjöngésben csak Ripley és Morse elítélt látta, ahogy a szörny bevonszolta Andrews mozdulatlantestét egy szellőzőnyílásba,

Ripley leült a sarokban, és rágyújtott. Clemens jutott eszébe. Pillantása megkeményedett. Jobb lesz, ha nem gondol rá többet. Másokatis el tudott már felejteni, akiket megkedvelt, és akiket a szeme láttára öltek meg vagy hurcoltak el az elpusztíthatatlannak látszóidegenek.A valóságban nem voltak elpusztíthatatlanok. Igenis meg lehetett őket ölni. Úgy látszik, ez a sors adatott neki. Hogy elsöpörje őket,hogy kitörölje az univerzumból. Olyan, de olyan szívesen lemondott volna erről a feladatról.De miért ő? Ez a kérdés nem hagyta nyugodni. Miért ő a kiszemelt? Nem, gondolta, ez így nem igaz. Senki sem szemelte ki. Nem asors szánta arra, hogy egy életen át küzdjön a félelemmel és pusztulással. Mások is szembeszálltak az idegenekkel és meghaltak.Azért csak ő szenved, mert csak ő maradt életben.Ezen viszont könnyen segíthet. A betegszoba tele volt felcédulázott üvegcsékkel. Egyetlen injekció örökre véget vetne a fájdalomnakés szenvedésnek. Könnyű megoldás. De ő túlélő volt. Talán ez volt a sorsa, a túlélés. Nem, nem a sors a felelős azért, hogyszívósabb, mint a többiek. Ezzel meg kell barátkoznia.Újabb áldozat. Ezt nem különösebben szerette, de mindenképpen sajnálta. Andrews ember volt, már csak ezért is tisztességes haláltérdemelt volna.Az idegen hátborzongatóan gyors támadása után halotti csend maradt. Az emberek, ahogy éppen voltak, állva vagy ülve meredtek atávolba, egymásra vagy éppen magukba. Szokás szerint Dillonnak kellett letérdelnie és elkezdenie az imát.– Jelet kaptunk, testvérek. A sorsunk függ attól, hogy mit kezdünk vele.– Ámen – vágta rá kórusban a rabok egy része. Hogy a másik részük mit mondott, azt szerencsére nem lehetett érteni.

Dillon folytatta. – Hálát adunk néked, Uram, haragod lecsapott és közel az idő, amikor ítélőszéked elé kerülünk. Itt az apokalipszis.Álljunk készen. Igazságos a Te kegyelmed.A terem hátsó részében a rabok sugdolózni kezdtek, még Dillon imája alatt.– Nagy volt. – motyogta David elítélt. – Nagy volt, ha mondom. És gyors.– Én is láttam, te barom. – bámulta intenzíven Kevin azt a helyet a plafonon, ahol az idegen lógott. – Ott volt. Asszed vak vagyok?– Én csak azt mondtam, hogy nagy. – Annyira az események hatása alá kerültek, hogy még Ripleyt is elfelejtették bámulni.William elítélt állt föl, és végignézett társain. – Oké, de most mit tegyünk? – Néhányan egymásra néztek, de nem szóltak semmit. – Kilesz a főnök? Úgy értem, össze kell magunkat szervezni, nem igaz?Aaron nyelt egyet, körülnézett. – Azt hiszem, én következem a rangsorban.Morse az égnek emelte a tekintetét – A nyolcvanötös lesz a főnök? Isten ments.– Ne merjen így nevezni! – meredt Aaron a szólóra. – Se most, se máskor. – Eléjük állt.– Nézzék, én nem tudom pótolni Andrewst. Nem is teszek úgy, mintha tudnám. Maguk nem értékelték őt. Lehet, hogy néha merevenviselkedett, de a legjobb volt, akivel valaha dolgozhattam.Dillon nem hatódott meg. – Elég ebből a baromságból. – A helyettesről a sarokban ülő alakra nézett. – És maga? Maga tiszt.Irányítson minket.Ripley feléje pillantott, szívott egyet a cigarettáján, aztán elfordult.A sűrűsödő csendet Williams törte meg, és Dillonra mutatott. – Legyél te. Eddig is te voltál a vezető.A nagy ember lassan csóválta a fejét. – Eszem agában sincs. Nem vagyok parancsolgatós típus.– Mit akarhat ez a rohadt szörny? – kérdezte hangosan a leforrázott Williams. – Mindnyájunkat elkapni?A cigaretta megmozdult Ripley szájában. – Igen.– Édes, nem? – gúnyolódott Morse. – Hogy állítsuk meg?Ripley undorodva eldobta a cigarettát, és fölállt, hogy szembenézzen a csoporttal.– Fegyver ugye nincs? Se puska, se impulzusfegyver, se semmi?– Így igaz. – vallotta be vonakodva Aaron. Ripley gondolkodóba esett. – Ilyen fajtát még nem láttam. Nagyobb, és másmilyenek alábai. A többiek féltek a tűztől, de legalábbis tiszteletben tartottak. Ennyi.Végignézett a termen. – Le tudjuk zárni ezt a helyet?– Reménytelen. – mondta Aaron. – Az egész bányakomplexum tíz négyzetkilométer. Hatszáz szellőzőnyílás vezet a felszínre. Kurvanagy ez a telep.– Van videóhálózat? Megpróbálhatjuk megkeresni vele. Egy csomó helyen láttam monitorokat.A helyettes megint megrázta a fejét. – A belső videórendszer évek óta nem működik. Nem volt értelme fenntartani egy ilyen drága ésmodern rendszert csak azért, hogy egy pár bóklászó rabot figyelgessenek, akik úgysem szökhetnek sehova. Itt már szinte semmi semműködik. Van egy rakás technikánk, de nem tudjuk megcsinálni őket.– A nyolcvanötös azt akarta mondani… – kezdte Morse.– Ne nevezzen így! – vicsorgott Aaron.A rab nem zavartatta magát. – …hogy nincs játéktermünk, légkondicionálónk, tevénk, hűtőnk, fagyink, puskánk, nőnk. Itt csak szarvan.– Pofa be – mordult rá Dillon figyelmeztetően.– Miért állunk egyáltalán szóba vele? – folytatta Morse. – Ő hozta ide azt a rohadékot. Inkább verjük a fejét a falba.Ripley finoman vállat vont. – Tőlem…Dillon Morse elé állt. – Ilyet még egyszer ne mondj. –szólt halkan. – És fogd be a szád.Morse elgondolkozott, aztán lesütötte a szemét és visszavonult.A helyettes Ripleyre nézett. – Mégis, mit tegyünk?Ripley tudta, hogy nem csak az asztalnál álló három ember, de a rabok többsége is várakozással tekint rá.– Az Archeronon megpróbáltuk elszigetelni magunkat, és létrehoztunk egy védővonalat. Ez be is vált, de csak egy ideig. Ezekmindenhova be tudnak jutni valahogy. Először is látnom kell, nem csak hallanom, hogy mi itt a helyzet.– Szar – morogta Morse, de magában.Aaron bólintott. – Jöjjön. – Dillonra nézett.Elnézést, de ez a szabály.A nagy ember bólintott, tudomásul vette. – De ne maradjanak el sokáig, jó?Aaron mosolyogni próbált, nem nagy sikerrel. – Annak örüljön, hogy ma nem kell dolgozni.Dillon fölnézett a könyvtárszintre. – Ki tudja, valahogy mégsem vagyok igazán feldobva.A főfolyosón mentek. Aaron a sematikus térképet tanulmányozta, Ripley pedig a falakat. A felső világítás ha halványan is, deműködött. Morse-nak nem volt igaza, az alapvető rendszerek némelyike még jó volt.Ripley a térképre mutatott. – Ez mi?– Szervizfolyosó. A betegszobát köti össze a gyűlésteremmel.– Talán benézhetnénk.Aaron szorosan mellette maradt. – Menjünk. Még több mérföldnyi folyosó van előttünk.Ripley a vonalakt nézegette a műanyag térképlapon. – Nem megy messzire. Valahol ezen a környéken fészkel, az egyik kisebbátjáróban vagy nyílásban.Aaron elképedt. – Azt mondta, fészkel?– Nem viccből mondtam, de részleteket most ne kérdezzen. Ha már megöltük vagy megbénítottuk, emlékeztessen erre, és én el fogommagyarázni. Különben már nem lesz kíváncsi rá.Aaron még égy pillanatig állta a tekintetét, aztán inkább a térképre nézett. – Ezt honnan tudja?– Olyan, mint az oroszlán. Mindig szeret a zebrák közelében lenni.– Itt nincsenek zebrák.Ripley megállt és ránézett.– Ó, értem. – mondta megadóan. – De azt nem mondhatja komolyan, hogy bemenjünk oda a sötétbe. A főfolyosón kívül nincsvilágítás.– Zseblámpájuk van?– Igen. Vagy hatszáz. Újratöltehető elemmel. Izzó viszont nincs. Erről az apróságról megfeledkeztek. Má' mondtam, nem működik ittsemmi.– És fáklyák vannak? Tüzet tudunk gyújtani? Ez a módszer már a kőkorszakban is bevált.

A régi, függőleges akna fölfelé is, lefelé is a sötétbe veszett, a szenes, poros létra szinte eggyéolvadt vele. Állott levegő szállt föl afekete mélységből, szinte Ripley orrába csapott, amikor föléhajolt a folyosóról és fáklyáját lefelé irányította. Nem látta az alját, de errenem is számított.Azon a folyosón jöttek, ahol Murphy meghalt, el a ventillátor mellett, amit Aaron még indulásuk előtt kikapcsolt. Ripley elfintorodott ésmegtörölte az orrát. A levegő nem csak állott volt, de tele rothadó vegetáció bűzével és reciklált vegyi anyagok csípős szagával.– Mi van lent?Aaron felzárkózott mögé. – Levegő- és víztisztító, meg recirkuláló.– Akkor ezért bűzölög így. Fúziós erőművük van?– Igen, de ahhoz nem lehet hozzáférni. Automatikusan működik. A szállítóhajó műszakijai félévente ellenőrzik. – Elvigyorodott. – Nemképzelte, hogy egy pár börtöntöltelékre meg irodakukacra hagynak egy működő fúziós erőművet.Ripley nem viszonozta a mosolyt. – Ha a Társaságról van szó, semmin sem csodálkoznék. – A nyílás peremébe kapaszkodott,felnyújtotta a fáklyát és végigjáratta a fényt a sima fémfalakon. – Fent mi van?– Semmi különös. Főleg tárolók, de a nagy részük üres. Kiürítették, amikor a Weyland-Yutani bezárta a bányát. Szerelőfolyosók.Áram és vízvezetékek. Minden akna és alagút nagyobb a kelleténél. Kéznél volt mindenféle nagy fúrógép, úgyhogy azzal csinálták.Mindent túlméreteztek. – Elhallgatott. – Azt hiszi, hogy valahova oda ment föl?– Természetes, hogy egy nagy, kényelmes helységet választ fészkének, és szeret a…zsákmánya fölött lenni. Inkább felülről ugrikrájuk, minthogy lentről másszon fel. A felső szintek közelebb vannak azokhoz a helyekhez is, ahol általában tartózkodunk. Tudja, hogyott majd elkaphat minket. Ha szerencsénk van, akkor mögötte fogunk felbukkanni. De ha nem…– Akkor? – suttogta Aaron.– Lehet, hogy mögé tudunk kerülni. – Ripley a létrára lépett és mászni kezdett.A fokokat nem csak megkövesedett piszok borította, de a fölfelé áramló nedves levegő helyi algák és más mikroorganizmusokmegtelepedését is elősegítette. A létra csúszós volt és egyenetlen. Minden lépés előtt szilárdan meg kellett kapaszkodnia fölfeléhaladtában.Az aknába körülbelül három méterenként keresztfolyosók torkolltak be. Minden szintnél megállt és bevilágított az alagutakba, csakaztán mászott tovább.Aaron addig nézte Ripleyt, amíg a figyelmével együtt a lába is el nem kalandozott. Mögötte Dillon erősen megszorította a létrát, elkaptaa helyettes kalimpáló bokáját és gondosan lerakta a legközelebbi létrafokra.– Jól van? – érdeklődött suttogva.– Igen. – válaszolta Aaron kissé reszketegen. – Csak vegye ki a fáklyáját a seggemből.– Ne mondja. – jött a nagy ember válasza a félhomályból. – Már évek óta erről álmodoztam.– Most hagyjuk az Idétlenkedést, Jó? – Aaron sietett, nehogy túlságosan elmaradjon Ripleytől.– Még valamit. – mormogta Dillon. A helyettes lenézett. – Mi van?– Ha helyet akar cserélni, szóljon.– Majd ha fagy. – A körülmények ellenére testvériesen egymásra vigyorogtak. Jó Jel volt, hogy még tudnak mosolyogni. Ripley aztkívánta, bár osztozhatna a Jókedvükben, de nem tudott. Túlságosan lefoglalta a gondolatalt az, ami várhat rájuk. Rezignáltán sóhajtott,lépett egy fokot felfelé, és bevilágított a következő alagútba.Egyenesen a teremtmény arcába.Ha az ujjal nem görbültek volna be görcsösen az ijedségtől, biztosan leesett volna a létráról, amikor felsikoltott. Reflexszerűen lendítettemeg a fáklyát. Az ütés a csillogó fekete fej tetejét találta el… és darabokra törte.– Mi… mi az? – kiáltotta lentről Aaron. Ripley nem válaszolt. Azzal volt elfoglalva, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Amikor máreléggé összeszedte magát, följebb mászott és belépett az alagútba.Mindhárman a töredezett, kiszáradt burkot bámulták, egy kifejlett idegen bőrét.– Gusztustalan egy jószág. – kockáztatta meg Dillon.Ripley letérdelt, hogy megvizsgálja a levetett héjat. Amikor először hozzáért, reszketett a keze, de nem sokáig. Teljesen ártalmatlanvolt, csak a rejtély árnyéka. Nem volt benne semmi. A koponya is üres volt, amit a fáklya beszakított. Próbaképpen egy kicsit meglöktea burok maradványát, mire a tömör, áramvonalas alak eldőlt. Ripley fölállt.– Mi ez? – kérdezte tőle Aaron. Lábával a maradványokat piszkálta.– Valahogy levedlette a bőrét. – Kutatóan nézett az alagútba. – Ez egy új fajta. Ilyet még nem láttam. Legalábbis nem ilyen kifejletten.– És ez mit jelent? – dörmögte Dillon.– Nem tudom. Erre még nem volt példa. De egy dologban biztosak lehetünk. Abban, hogy most már nagyobb.– Mennyivel? – nézett Aaron is a sötét folyosóba.– Attól függ. – mormolta Ripley.– Mitől?– Attól, hogy mi lett belőle. – Előre indult, a fáklyát maga elé tartotta.Valami belső hang egyre sürgette. Meggyorsította lépteit, az oldaljáratokba is szinte futtában világított be. Az idegen bőrénekfelfedezése ugyanazzal a könyörtelen elszántsággal töltötte el, mint ami az archeroni túlélését segítette. Elszánt volt és egyreharagosabb. Azon kapta magát, hogy Jonesy-ra gondol. Nem csoda, hogy csak a macska meg ő maradtak életben a Nostromoról. Akíváncsiság és a túlélő tehetség közös tulajdonságuk volt.Jonesy már nem él, az űrutazás megkívánta torzulások áldozata lett. Neki már nincsenek macska-rémálmai. Csak ő, Ripley maradt,hogy megbirkózzon az élettel és az emlékekkel.– Lassabban. – Aaronnak futnia kellett, hogy utolérje. Fölemelte a térképet, és előremutatott. – Már majdnem ott vagyunk.Ripley ránézett. – Remélem, megérte a mászást. Mi lett itt a liftekkel?– Viccel? Leszerelték. A raboknak különben sincs semmi keresnivalójuk ebben a szektorban. – Gyorsított és átvette a vezetést.Még vagy száz métert kellett megtenniük, mielőtt az alagút egy tágasabb járatba futott, ami gépeknek és embereknek elegendőenszéles és magas volt. A helyettes megállt a szembeni falnál, és fáklyája fényénél kibetűzött egy falra erősített feliratot.

VESZÉLYES HULLADÉK TÁROLÓLÉGMENTESEN LEZÁRT TERÜLETENGEDÉLY NÉLKÜL BELÉPNI TILOSB-8 vagy magasabb fokozat szükséges

– Hmm. Lássuk csak, mi ez. – Ripley napok óta először mert egy kicsit reménykedni.– Az ilyenekből több tucat van elszórva az egész területen. – Andrews kicsit közelebb hajolt, hogy lássa a tábla alatti kisebb írást is. –Ez van a legközelebb a szobáinkhoz. – Fáklyájával megkopogtatta az ajtót, szikrák pattantak a földre.– Ilyenekbe rakták a komolyabb hulladékot. A finomítási melléktermékeket meg ilyesmit. Némelyik tele van és le van plombálva, másokcsak félig vannak. Olcsóbb, könnyebb és biztonságosabb megoldás, mintha betömik valamibe és kilövik az űrbe.– Ezt itt nem használták. Talán azért, mert közel van a lakórészhez. Az is lehet, hogy már nem volt rá szükség, mielőtt becsukták aboltot. Voltam benne. Töküres.Ripley a falat tanulmányozta. – Mennyire lehet hozzáférni?– Amennyire a szuperbiztos veszélyeshulladék-tárolókhoz általában. –engedte előre Ripleyt.Az ajtó karcos és koszos volt, ezzel együtt impresszív. Az illesztések szinte észrevétlenek voltak. – Ez az egyetlen ki- és bejárat?Aaron bólintott. – Ahogy mondja. Mielőtt lejöttünk, megnéztem a leírást. A bejárat akkora, hogy egy kisebb szállítókocsi sofőröstül ésrakományostul beférjen rajta. A mennyezet, a falak és a padló másfél méter vastag, tömör keramokarbid-acélból vannak. Az ajtónemkülönben. Az ellenőrző és aktív funkciók kívül vannak elhelyezve, vagy magába az anyakőzetbe.– Ha jól értem, akkor ha beviszek valamit és rázárom az ajtót, akkor az nem tud kijönni.Aaron meggyőződéssel intett. – Így van. Semmiképpen. A specialisták szerint a tökéletes vákuumot is megtartaná. Ami nagyobb, mintegy neutrínó, az nem tud kiszökni. Ez a keramokarbid még a lézert is bírja. Nukleáris robbantásnál kevesebbel nem lehet áttörni.– Biztos benne, hogy még működik?Aaron a közeli vezérlődobozra bökött. – Miért nem próbálja ki?Ripley odalépett és leverte az apró plombát, ami a fedőlapot tartotta. Alatta rengeteg gomb látszott. Ripley egy ideig tanulmányoztaőket, aztán megnyomott egy nagy zöldet.A hatalmas ajtó inkább beleolvadt, mint belecsúszott a falba. Mégegyszer megnyomta a gombot, hogy elgyönyörködhessen az erőkzajtalan játékában, amelyek ilyen gyorsan és ilyen könnyedén csúsztattak ekkora tömeget. A látvány a másik kettőt is lenyűgözte. Ahosszú álmából felébresztett technológia tökéletessége egy kicsit felbátorította őket.A nyílás mögött egy sima falú, üres terem tátongott. A padlót finom por borította. Ide befért egy egész hordányi felnőtt idegen is.– Hadd nézzem a térképet. – Aaron odaadta neki a műanyag lapot. Ripley rámutatott egy pontra. – Itt vagyunk? – Aaron odahajolt,bólintott. – Itt van az iroda, ezen a folyosón fölfele pedig a gyűlésterem?– Megtalálta. És milyen gyorsan – tette hozzá csodálattal.– Ha el tudjuk érni, hogy ezeken a folyosókon lefelé üldözzön minket – mutatott a térképre –, itt meg itt, aztán ezeket egyenkéntlezárjuk, akkor talán be tudjuk csalni. – Mindhárman a raktárhelységbe pillantottak.Dillon Ripleyre nézett. – Hadd lássak világosan. Ki akarja füstölni a barlangjából, lecsalni ide, rácsapni az ajtót, és megrohasztaniodabent?Ripley úgy válaszolt, hogy föl sem nézett a térképből. –Aha.– És tőlünk, Y kromós fiúktól vár ehhez segítséget.– Tud jobbat?– Miért tennénk kockára magáért az életünket?Ripley erre már felnézett, tekintete hideg volt, mint a jég. – Az életük már így is veszélyben van. A kérdés csak az, hogy tenni isakarnak-e valamit ez ellen.

- X -

David elítélt kíséretében Aaron körbevezette Ripleyt a hatalmas raktárban. Amikor a hordókhoz értek, megállt.– Itt tartjuk. Most nem jut eszembe a neve.– Kvintricetilin. – segítette ki készségesen David.– Stimmel. – pillantott Jegyzettömbjébe a helyettes. – Rendben. Én most elmegyek, hogy megbeszéljem Dillonnal a festőecsetesekmunkabeosztását. David, maga helyezze készenlétbe a hordókat. – Ezzel megfordult és elindult vissza, a főfolyosó felé.– Rendben, Nyolc-öt. – rikkantott utána David.– Ne hívjon így! – Aaron eltűnt a távoli folyosó sötétjében.Ripley a hordókat nézegette. Kicsit rozsdásak voltak, látszott, hogy régen nem nyúltak hozzájuk, de amúgy épnek tűntek.– Mi ez a Nyolc-öt dolog?David a legközelebbi hordón nyugtatta kesztyűbe bújtatott kezét. – Régen mindig így hívtuk. Pár éve kezünkbe került a személyianyaga az egyik számítógépből. Az IQ-ja ennyi – vigyorodott el, és arrébb görgette a hordót.Ripley csak állt és figyelt. – Ő nagyon bízik ebben a dologban itt. Magának mi a véleménye?A rab lerakta a hordót. – Én csak egy vacak portás vagyok itt, mint a többiek. De egyszer láttam egy ilyen hordót beesni egyhídfőállásbunkerbe. A robbanás tizenhét hétre a szárazdokkba küldött egy hajót. Egy szóval frankó.

A raktár egy másik részében Troy és Arthur elítéltek turkáltak a kiselejtezett elektronikus alkatrészek között. Troy előásott együveggömböcskét, belecsavarta a kezében tartott hengerbe, bekapcsolta, aztán bosszúsan kiszedte kis gömböt és egy másik utánnézett.– A rohadt életbe. Egyetlen egy kibaszott körte van kétezer más vacak között.Társa fölnézett a saját kutatómunkájából. – Rosszabb is lehetne. Kerülhettünk volna az ecsetesek közé is. – Belepróbált egy körtét alámpájába. Bekapcsolta. Legnagyobb meglepetésére és örömére világított.A két ember szinte teljesen kitöltötte a szellőzőaknát, ahogy buzgón kenegették a belső felszínét kvintricetilinnel.– Állati büdös ez a szar – állapította meg Kevin elítélt immáron vagy a századik alkalommal. Társa alig méltatta válaszra.– Mondtam már, hogy ne lélegezd be.– Miért ne?– Mert rohadtul párolog.– De hát egy csőben vagyok vele. Hogy a fenébe tudnám nem belélegezni?

A veszélyeshulladék-tároló előtt mások tologattak KTC-vel telt vödröket és tőlük telhetőén szétkenegették ecsetekkel, rongyokkal vagyjobb híján a bakancsuk talpával.A folyosón Dillon állt Ripleyvel. Minden a terv szerint haladt, már csak az volt a kérdés, hogy a terv is terv szerint fog-e haladni.Dillon ránézett, az arcát fürkészte. Nem mintha különösebben érzékeny lett volna, de nagy élettapasztalat állt a háta mögött.– Hiányzik a doki, mi?– Nem is ismertem igazán. –motyogta, Ripley válaszul.– Azt hittem, hogy elég közel kerültek egymáshoz.Erre már ránézett Dillonra. – Szóval leselkedni szokott a kulcslyukon.A férfi elmosolyodott. – Gondoltam.A hányinger nem lassanként kerítette hatalmába, hanem hirtelen rohanta meg. Kibillentette az egyensúlyából, neki kellett dőlnie afalnak, hogy támaszkodjon, amíg köhög és öklendezik. Dillon már mozdult, hogy elkapja, de ő intett, hogy nem kell segítség. Azidősebb férfi hirtelen támadt aggódással nézte.– Jól van?Ripley mélyet lélegzett, aztán bólintott.– Mondhat amit akar. Nekem nem úgy tűnik, mintha rendben lenne, nővérem.

Aaron végignézett a rabokon, aki vele jöttek. Mindenkinél jelzőgyutacsok voltak, amik nagyobb ütődésre erős fénnyel fellobbantak.– Oké, mindenki figyeljen. – Minden szem figyelmesen felé fordult. – Ne gyújtsák meg, amíg nem látják ezt a jelet. – Emelte föl akarját. – Értik? Nem fogják elfelejteni?Feszülten figyelték minden szavát. Olyannyira feszülten, hogy a szellőzőaknához legközelebb álló elejtette a gyutacsát. Utánakapott,de elhibázta. Lélegzetvisszafojtva nézte, ahogy az akna pereme felé gurul.A többiek észre sem vették. Letérdelt, hogy utánanyúljon, megkönnyebbülten felsóhajtott…Az idegen ekkor bukkant fel a rácsozat mögött, amin a gyutacs egyensúlyozott, és arab felé nyúlt.Sikerült felkiáltania, a gyutacs pedig kiesett a kezéből az alsóbb szintre.Mikor földet ért, a jelző vakító fénnyel robbant.Aaron egyszerre látta és hallotta meg a robbanást. Szemei tágranyíltak. – A fenébe, nem most! Majd a jelre!De ekkor meglátta az idegent és azonnal megfeledkezett a robbanásról.A lángok olyan gyorsan terjedtek, ahogy azt a kétségbeesett szervezők remélték, végigrohantak a KTC-vel bevont folyosókon,felkúsztak a szellőzőnyílásokon, fellobbantották a padlókat és járatokat. Ripley hallotta a közelítő tüzet és egy festetlen padlórészrekuporodott, amikor a mennyezeti szellőző tüzet fogott. Egy rab a közelben nem volt elég gyors. Felordított, amikor a ruhája tüzetfogott.Morse fürgén menekült a nyaldosó lángok elől, és megpillantotta maga fölött az iszkoló idegent.– Itt van! Hé, erre van! – Senki sem tudott, vagy talán nem is akart válaszolni.Lehetetlenség volt követni az eseményeket. Megégett emberek vetették le magukat a korlátokról vagy hulltak a felforrósodottmennyezetből. Eric elítélt látta, hogy a tűz mindjárt eléri, és az utolsó pillanatban ugrott bele egy kenetlen szervízcsőbe, épphogymegmenekülvén a lába végét perzselő lobbanástól. Egy másik ember úgy lelte halálát, hogy az idegen egy füstölgő szellőzőnyílásbólelőbukkanva éppen rá esett.Aaron és egy elítélt eszeveszetten rohantak a raktár felé, hogy előbb érjenek oda, mint a lángok. A helyettesnek sikerült, a társa nemvolt ilyen gyors… vagy ilyen szerencsés. A tűz elborította, de nem állította meg.Mikor bebotorkáltak a raktár kereszteződésébe, Ripley, Dillon és Junior elítélt a földhöz verdestek az égő embert, és sikerült eloltaniuka hátát. Aaron levegőért kapkodott. Hirtelen kaparászó zajt hallott a feje fölül. Váratlan lélekjelenléttel fölragadott egy KTC-vel átitatottszivacsot, és belemártotta a közeli lángokba. A rögtönzött fáklyát puszta kézzel hajította fel a szellőzőbe. A kaparászás megszűnt.A meggyulladt elítélt Junior karjában halt meg, a szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. Junior felállt, berohant a füstbe és alángokba. Ordított.– Gyere és kapj el, te szemét! Gyere csak!A fő összekötőfolyosón egy másik embert a füst döntött le a lábáról. Mielőtt elájult, még látta az idegent maga előtt felbukkanni. Látta,kirajzolódni a körvonalait a tűz és a forró levegő előtt. Ő is kiáltani próbált, de sikertelenül.Junior befordult az egyik kereszteződésben, és megtorpant. Erre az idegen felhörrent.– Fuss csak, rohanj! – vágtatott el a bosszúszomjas rab a szörnyeteg mellett. Az habozás nélkül a nyomába eredt.Mindnyájan a hulladéktároló bejáratának közelében gyülekeztek; Ripley, Dillon, Aaron, Morse és a többi életben maradt elítélt. Amikoraz idegen megfordult hogy szembeszálljon velük, Aaron példáját követve szivacsokat gyújtottak meg- és ráhajigálták. Junior kihasználtaaz alkalmat, és szorosan mögékerült.– Erre! Gyerünk, rohadék!A lény most is kimutatta, hogy jobban szereti a közeli zsákmányt. Hörögve vetette magát Juniorra. Mindketten hátragurultak…aveszélyes hulladék tárolóba.Egyidejűleg a hőség ellen is védve magát, Dillon tovább oltogatta égő társait. Amikor az utolsó is már csak enyhéri füstölgött, akkormeg fordult, és megkísérelt átvágni a lángokon, hogy elérje a hátsó falat.Ripley elérte a vezérlődobozt és a piros gomb után tapogatózott, mialatt Aaron még egy lángoló szivacsot dobott a bejáratba. Egypillanattal később Dillonnak sikerült bekapcsolnia a tűzoltórendszert.Junior egy utolsó erőtlen, reményvesztett kiáltást hallatott, amikor a súlyos ajtó becsukódott előtte. Feléledtek a vízköpő fecskendők. Akimerült, rémült emberek az égés és füstmérgezés különböző fokozataival mozdulatlanul álltak a folyosón, amikor megindult a víz.Ekkor az ajtó mögül távoli motozó zaj hallatszott. A csapdába esett lény cserkészett, kereste a kijáratot. Aztán a hang fokozatosanmegszűnt.A néhány túlélő egymásra nézett, majdnem éljenzésbe törtek ki, de Ripley lehűtötte őket.– Még nincs vége.Az egyik ember mérgesen letorkollta. – Hülyeség. Bent van, az ajtó működött. Elkaptuk.– Miről beszél? – kötözködött Aaron. – Csapdába ejtettük a nyavalyást, ahogy kitervelte.Ripley még csak rá sem pillantott. Nem kellett magyarázkodnia, mert a csendet egyszer csak fülsértő dördülés szakította meg.Néhányan összerezzentek, volt, aki futásnak eredt.A többiek megbabonázva bámulták az ajtót, amelyen egy nagy, egyenetlen horpadás jelent meg. A lökés zaja még nem halt el afolyosórendszerben, amikor egy második döndülés hullámzott végig a járatokon, és egy újabb dudor keletkezett az ajtón.

– A kurva életbe. – hüledezett félhangosan Aaron. – Ez egy keramokarbid ajtó.Dillon nem figyelt rá. Ripleyt nézte. Ripley nem mozdult, ezért ő is a helyén maradt. Ha futásnak eredt volna, Dillon habozás nélkülköveti, akár a világ végéig.De Ripley még akkor sem moccant, amikor a harmadik kitüremkedés is előjött. Dillonnak csengett a füle. BÁRCSAK ELŐBBMEGISMERTEM VOLNA EZT A NŐT, tűnődött magában. EZ A NŐ MEG TUDOTT VOLNA VÁLTOZTATNI EGY FÉRFIT, ÚJ IRÁNYTADHATOTT VOLNA AZ ÉLETÉNEK. AZ ENYÉMNEK IS. DE EZ MÁR ELMÚLT. MOST MÁR KÉSŐ. MÁR RÉGEN KÉSŐ.Nem hallatszott több döngetés. Nem lett negyedik dudor az ajtón. Halotti csend ereszkedett a folyosóra. Lassacskán minden tekintetRipleyre fordult.Amikor hátát a falnak támasztva lassan leült és lehunyta a szemét, az egyszerre feltörő megkönnyebbült sóhajok úgy hangzottak, minta távozó förgeteg utolsó fuvallatai.

- XI -

A túlélők a közös teremben gyülekeztek, számbelileg megfogyatkozva, de lélekben megerősödve. Dillon állt előttük. Csak akkor kezdteel, amikor már mindenki ott volt.– Örvendezzünk, testvérek! Azok is örvendeznek, akik elestek. Habár gyászoljuk halálukat, bátorságuk előtt is tisztelgünk. Az őáldozatuknak köszönhetjük, hogy élünk, és ki tudná megmondani, hogy melyikünk járt jobban, a halott-e vagy az élő.Egy dologban biztosak lehetünk: ők elnyerik jutalmukat. Egy sokkal szebb világba kerültek, hisz ennél minden csak jobb lehet. Örökkéfognak élni. Örvendeznek. Meghaltak, de tovább élnek, megszabadulván korlátaiktól és az ostoba társadalmi előítéletektől. Atársadalom elhagyta őket, és most ők hagyták el. Fölemelkedtek. Örvendezzünk és mondjunk hálát!Az emberek fejet hajtottak és halkan mormolni kezdtek.Ripley és Aaron fentről, a galériáról nézte őket. A helyettes időnként társára pillantott. Már mindketten túl voltak a zuhanyozáson. Hafel nem is frissültek, legalább tiszták voltak. Ripley nagyon élvezte a meleg vizet, mert tudta, hogy most már nem kell folyton aszellőzőnyílásokat lesnie.– Mit tart erről? – mutatott Aaron a szedet-vedett társaságra.Ripley csak félfüllel figyelt, máson törte a fejét. – Nem sokat. De ha nekik ez kell…– Beletrafált. Ezek egytől egyik őrültek, de ettől egy kicsit megnyugszanak. Ebben teljesen egyetértettünk az igazgatóval. Andrewsgyakran mondogatta, milyen jó, hogy Dillon meg a többiek kitalálták ezt a szenteskedő vacakot. Könnyebben lehet kezelni őket.Ripley visszanézett rá. – Maga nem valami vallásos.– Hogy én? A francba is, hát persze hogy nem. Nekem megvan a saját munkám. – Gondolkodóba esett. – A mentőosztag négy-öt napmúlva itt lesz. Legfeljebb hat. Kinyitják azt az ajtót, bemennek a lángszórókkal és szépen elintézik azt a dögöt.– Hallott valamit róluk? – kérdezte semleges hangon Ripley.– Nem. – Aaron kezdte élvezni a dolgokat, és saját helyzetét. Ebből a zűrzavarból csak jó sülhet ki.– Csak egy visszaigazolást kaptunk, hogy megkapták az üzenetünket. Abban nem volt semmi. Később kaptunk egy üzenetet, hogymaga a legmagasabb prioritás. De magyarázat megint semmi. Nem avatnak be minket. Mi csak a piramis legalja vagyunk.– Nézze – kezdte Ripley óvatosan. – Ha a Társaság el akarja vinni azt a dolgot…– Elvinni? Viccel? Nincsenek meghibbanva. Kapásból meg fogják ölni. – Gondolatban vállat vont. Néha már azt hiszi, hogy megérti ezta furcsa nőt, aztán egyszercsak kezdheti elölről.Az ő dolga nem az, hogy megértse, hanem az, hogy életben tartsa. Ezt akarta a Weyland-Yutani. Most, hogy Andrews eltűnt és azidegen biztonságosan el volt zárva, már kezdett bizonyos lehetőségeket látni a helyzetben. Ő lett a hivatalos vezető, ezért neki kellmajd elmesélni az eseményeket a Társaság képviselőjének. Úgy intézheti, hogy feljebbvalói megjegyezzék a nevét. Előfordulhat, hogyjutalmat kap, vagy ami még jobb is lenne, korábban visszahívják a Fiorináról. Ennél többet nem remélhetett.Emellett hosszú évek talpnyalása és az utóbbi napok alatt minden lehetőséget megragadott.– Komolyan aggódik emiatt? Miért? Az a vacak már be van zárva, nem árthat nekünk.– Nem az idegen a gond, hanem a Társaság. Már kétszer összeütköztem velük ebben a kérdésben. – fordult Aaronhoz. – Azótavágynak egy ilyen lényre, amióta a régi társaim felfedezték. Biofegyver kutatásokhoz. Nem tudják, hogy mivel játszanak, és nemérdekel, hogy mennyi adatot gyűjtöttek össze róla. Szerintem most is meg fogják próbálni, hogy magukkal vigyék.Aaron őszinte hitetlenkedéssel nézett rá. Legalább most van egy szövetségesem, gondolta Ripley.– Élve? És vissza a Földre?Ripley bólintott.– Ugye csak viccel?– Nézzen a szemembe, Aaron. Én ilyesmivel nem viccelek.– Szóval komolyan mondja. De hát ez őrület. Azonnal meg kéne ölniük.Ripley mereven elmosolyodott. – Így igaz. Akkor vehetem úgy, hogy ebben megegyeztünk?– Hogy a fenébe ne – mondta hevesen Aaron.Akkor tehát vele van, gondolta Ripley. Legalábbis most. A Társaságnak megvoltak a módszerei, hogy megforgassa az embereket.Nem csak a pozíciójukat, de a lelkűket is beleértve.A betegszoba csendes volt. A békesség visszatért a telepre, ha néhány lakója szívébe nem is. Most, Clemens hiányában félő volt,hogy bizonyos rabok, akik részben gyógyszerekkel való visszaélés miatt kerültek ide, meg fogják próbálni megdézsmálni akészleteket, ezért Aaron ideküldte Morse-t, hogy őrizze azokat is, meg a magányos beteget.Morse az egyik ágyon ült és filmet nézett. Nem az a fajta volt, akit letört volna a szórakozási lehetőségek sivársága a Fiorinán, hiszamúgy sem volt híve a hagyományos időtöltéseknek. A tettek embere volt, legalábbis aktívabb, fiatalabb éveiben. Most már csak aszája járt.Annak ellenére, hogy évekig egymás mellett dolgoztak és éltek, Golic nem üdvözölte, amikor belépett, és azóta sem szólt egy szótsem. Most elfordította a fejét a faltól.– Hé, Morse.Az Idősebb férfi felnézett a filmjéből. – Szóval nem nemül tál meg. Nagy cucc. Eddig nem volt semmi mondanivalód.– Gyere, testvér. Engedj ki innen.Morse csúnyán elvigyorodott. – Ilyenkor persze testvér vagyok, mi, amikor úgy össze vagy csomagolva, mint a kötözött sonka. Nefáraszd magad.– Na, ne legyél ilyen. Marha kényelmetlen. Egy kicsit engedj ki.

– Ne is álmodozz róla. Parancsom van.– De nyom!– Bocs. – Morse visszatért a filmjéhez. – Ha Aaron azt mondja, hogy mehetsz, akkor elengedlek. Addig maradsz összekötözve. Nemakarok bajbakerülni, amikor jön a Társaság hajója.– Nem csináltam semmit. Jó, egy kicsit őrült voltam, de ki nem lett volna az, aki azt látta, amit én? Most már minden oké. A dokihelyrepofozott. Kérdezd csak meg tőle.– Nem megy. A doki bekrepált. Hallhattad.– Ja tényleg. Már emlékszem. Kár. Rendes fickó volt, azzal együtt, hogy ebbe a micsodába dugott.– Hagyj békén. – húzta el az orrát Morse.Golic tovább rimánkodott. – Mit tegyek? Mondd meg, mit kell tennem.Morse felsóhajtott, arrébb tette a filmnézőkéjét, és a másik rabra nézett – Azt nem tudom, de azt igen, hogy nekem mit kell csinálnom.Téged őrizni, ahogy megmondták.Golic gúnyosan elfintorodott. – Félsz attól a porbafingó Aarontól?– Egyáltalán nem, pedig most ő az igazgató. Dillonnal nem akarok tengelyt akasztani, és te is jobban tennéd, ha nem ugrálnál.A másik sértődötten szortyantott. – Csak annyit tettem, hogy beszéltem a sárkányról. Meg arról, hogy mit tett Boggs-szal ésRains-szel. Senki sem hitt nekem, pedig nem hazudtam. Én vagyok az utolsó, akit meg kéne kötni. Ez nem fair. Te is tudod, hogyigazam van. Te is láttad.Morse visszaemlékezett. – Láttam, a francba is! Nagy volt. És gyors. Kurva gyors! És ocsmány. – Egy kicsit a hideg is kirázta. – Nemvalami szép halál.– Ahogy mondod. – Golic vadul feszegette kötelékeit. – Engedj ki. Ki kell engedned. Mi lesz, ha idejön? Megél sem tudok futni. Végemvan, mint a botnak.– Így is, úgy is véged van. Tudom, már épp eleget láttam. De nem azért, mert az a dolog bejön ide. – Büszkén felragyogott az arca. –Csapdába zártuk. Én meg a többiek. Jó erősen. Mostanra már biztos teljesen legyengült. Majd a Társaság elintézi, ha a hajó ideér.– Persze. – egyezett bele készségesen Golic. – Ahogy hallom, hamarosan itt lesznek. Mit kell itt hülyéskedni? Miért kell engem ígytartani? Mire a hajó ideér, teljesen el fog halni a karom. Meg kell operálni, és mindezt semmiért. Gyerünk. Tudod, hogy nem fognakelvinni innen orvoshoz, és új dokit sem kapunk még hónapokig. Szenvedni fogok, a te hibádból.– Állítsd le magad. Nem én raktalak ide.– Nem, de te tartasz itt, és aki ezt elrendelte, már meghalt. Aaron nem törődik az egésszel.Túlságosan el van foglalva azzal, hogy a nőt megfűzze. Kérdezett rólam egyáltalán?– Hát, nem. – ismerte be óvatosan Morse.– Na látod. – Golic arcán szánalmas mohóság látszott. – Emiatt nem kerülsz bajba, Morse. Meglapulok, amíg a hajó ideér. Aaronészre sem fog venni. Engedj már ki. Éhes is vagyok. Mit vacakolsz? Nem adtam neked mindig ingyen cigit?– Hát…de igen.– A barátod vagyok. Kedvellek.– Hát, én is téged. – Morse egy kicsit hezitált, aztán csendben elkáromkodta magát. – Miért is ne, basszameg? Senkit sem lehetegész nap összekötve tartani, mint egy állatot. Még egy ilyen ostoba smukkot se, mint te. De aztán húzd meg magad. Semmiőrjöngés, különben ráfázok.– Persze, Morse. Úgy lesz, ahogy mondod. – fordult meg, és Morse elkezdte bontogatni a hálán a csomókat. – Nem lesz baj. Hidd el,haver. Én is megtenném neked.– Én nem vagyok olyan bolond, hogy kényszerzubbonyba záratom magam. Én normális vagyok.– Ne szórakozz velem. Úgy beszélek, mint aki őrült? Ugye hogy nem. Csak mindenki engem baszogat, mert folyton eszem.– Nem az a baj, hogy eszel, hanem az, ahogy eszel. – Morse oldozgatta a zubbonyt, és nevetett saját viccén. – Kész.– Segíts, jó? Úgy elzsibbadt a kezem, hogy mozdítani sem tudom.– Nem elég, hogy ideküldenek strázsálni, még a kedvesnővért is játszanom kell. – Levette a zubbonyt Golicról.– Hova zártátok?– Az Ötös Szintre, a legközelebbi hulladéktárolóba. Alaposan elintéztük, nem úgy, mint azok a hülye tengerészek – pöffeszkedett.Golic a karját lógázta. Jobbra-balra, malomkörzéssel, kaszálással.– Él még?– Igen, hogy a franc enné meg. Látnád csak, milyen horpadásokat csinált az ajtóba. A keramokarbid ajtóba! – hitetlenkedve rázta mega fejét. – Durva egy darab, de elkaptuk.– Látnom kell megint. – nézett egy pontra Morse mögött. Valamire, amit csak ő látott. Arca közömbös és rezzenetlen volt. – Meg kellnéznem. A barátom.Morse hátrahőkölt. – Mit beszélsz, te szerencsétlen? – Az ajtóra pillantott.Golic nyugodtan lekapott egy kis tűzoltópalackot a közeli falról, és Morse szemei tágranyíltak. Az ajtó felé ugrott volna, de elkésett. Apalack lecsapott egyszer, majd mégegyszer, és Morse összerogyott.Golic elgondolkodva nézte. Arcán idiotikus szomorúság tükröződött, hangja bocsánatkérően csengett. – Bocs, testvér, de úgysemértenéd meg. Nincs több cigi, haver.Átlépett az eszméletlen test fölött és kiment a szobából.

- XII -

Aaron a kommunikátorral bajlódott. Tudta kezelni a gépet, hisz ezt a beosztása megkívánta, de mindeddig még nem volt alkalma rá,hogy használja. Mindig Andrews csinálta, ha azonnali kommunikációra volt szükség a telep és a központ között. Fellélegzett, amikor akijelzők szolgálatkészen kivilágosodtak, jelezvén, hogy a kapcsolat létrejött.Ripley figyelte, ahogy a billentyűzeten dolgozik. Nem látta el jótanácsokkal, és ezért Aaron hálás volt neki. Az üzenet megjelent a főképernyőn, amikor elküldte. Minden egyes betű átvitele hatalmas energiát igényelt. Szerencsére a jól működő fúziós erőmű mellettebben nem is volt hiány. A költség egészen más dolog volt, de Aaron úgy döntött, nem törődik vele, amíg a Társaság nem késztetierre.

FURY 361-C OSZT. BÖRTÖNEGYSÉG, FIORINAJELENTI ANDREWS IG., CLEMENS EÜ. TISZT,

NYOLC ELÍT. HALÁLÁT. NEVEIK…

Amikor befejezte a listát, Aaron Ripleyre nézett. – Eddig megvolnánk. Tiszta és hivatalos, ahogy azt a Társaság szereti. Most mitmondjak?– Írja meg, mi történt. Hogy az idegen megérkezett a VMJ-n, kiszabadult és egyenként vadászgatni kezdte az embereket, amíg végrenem hajtottunk egy akciótervet és csapdába nem ejtettük.– Jó – fordult vissza a billentyűzethez, de aztán elbizonytalanodott. – Minek nevezzük? Egyszerűen csak idegennek?– A Társaság megértené. De hivatalosan xenomorf.– Rendben – vacillált. – Hogy kell írni?– Így – lökte félre a könyökével Ripley, és a billentyűzethez hajolt. – Megengedi?– Csinálja csak – egyezett bele Aaron. Lenyűgözve nézte, ahogy Ripley ujjal táncolnak a billentyűzeten.

XENOMORF CSAPDÁBAN. KÉRÜNK ENGEDÉLYT MEGÖLNI.

Aaron rápillantott, amikor abbahagyta a gépelést. – Minek írta ezt? Nem tudjuk megölni, nincs fegyverünk.Ripley nem is figyelt rá, a villogó képernyőt szuggerálta. – Ezt nem kell az orrukra kötni.– Akkor mért kérdezte? – Aaron össze volt zavarodva, de Ripley most nem törődött azzal, hogy felvilágosítsa. Fontosabb dolga is voltennél.Betűk jelentek meg a kijelzőn. Ripley örömtelenül elmosolyodott. Azonnal válaszoltak, nyilván azért, mert féltek, hogy válasz hiányábanazonnal cselekedni fog.

FURY 361-C OSZT. BÖRTÖNEGYSÉGNEKWEYLAND-YUTANI COMCON HÁLÓZATTÓLÜZENETET VETTÜK

Aaron hátradőlt a székében, és fáradtan megdörgölte a homlokát. – Látja? Mindig csak ennyit mondanak. Kutyába se vesznek, minthaegy pár plusz szót sem érnénk meg.– Várjon – mondta Ripley.Aaron hunyorgott. A hivatalos tudomásulvétel után újabb betűk kezdtek fölvillanni a képernyőn.

MENTÖEGYS. ÉRKEZÉSE 1200 ÓRA MÚLVA. KÉSZEN FOGADJÁK. ENGEDÉLYMEGTAGADVA XENOMORF MEGÖLÉSÉRE. BÉKÉNHAGYNI MENTŐEGYS.ÉRKEZÉSÉIG. ISMÉTELT PARANCS – ENGEDÉLY MEGTAGADVA.

A szöveg még folytatódott, hasonló stílusban, de Ripley már eleget látott. – Baszódjatok meg. – Elfordult, és gondterhelten rágcsálta azalsó ajkát. – Előre tudtam.Aaron összehúzta a szemét igyekezetében, hogy egyszerre Ripleyre is meg a képernyőre is figyelni tudjon. – Mit ért az alatt, hogytudta? Ez nem jelent semmit. Tudják, hogy nincs fegyverünk.– Akkor miért a parancs? Miért ragaszkodnak görcsösen ahhoz, hogy ne tegyünk meg valami olyasmit, amiről tudják, hogy nemvagyunk rá képesek?Aaron vállat vont. – Gondolom, az esélyt is ki akarják zárni.– Beletrafált. – mormolta Ripley. – Ők aztán nem hagynak esélyt.– Hé – rezzent fel Aaron –, csak nem akar szembeszállni a Társaság utasításaival?Erre Ripley elmosolyodott. – Hogy én? Ilyesmi eszébe se jusson.

A veszélyeshulladék-tároló előtere gyengén volt megvilágítva, de ez csöppet sem zavarta a három rabot. Már nem volt semmi ajáratokban, ami árthatott volna nekik, bentről pedig nem jött zaj. A három dudor továbbra is kiállt az ajtóból, de nem növekedtek, és anegyedik sem követte őket.Az egyik ember fesztelenül a falnak támaszkodott, és egy műanyagszilánkkal piszkálta a körmét. Társa a hideg és kemény padlónüldögélt és halkan beszélgetett.– Aszondom, ez a dolog már meghalt. – Homokszínű, a halántéknál őszülő haja volt, és nagy sasorra, ami alapján egy másik korbanbiztosan libanoni kalmárnak nézték volna.– Honnan veszed? – kérdezte a másik.– Hallhattad a főnököt. Ebből a dobozból se ki, se be – bökött ujjával az ajtóra. – Még gázok se.– Aha. És akkor?A másik megütögette a homlokát. – Gondolkozz, te szerencsétlen. Ha nem jöhetnek ki a gázok, az azt jelenti, hogy a levegő se mehetbefele. Ez a szarság már kétszer is megfulladhatott.Társa a deformálódott ajtóra sandított. – Hát, lehet.– Hogyhogy lehet? Marha nagy, tehát sok levegő kell neki. Több, mint egy embernek.– Ezt nem tudhatjuk. – kételkedett a másik. – Nem ember. Lehet, hogy kevesebb levegőt használ. Hibernálhatja magát, vagy ilyesmi.– Akkor menj be és nézd meg. – A körömpiszkáló unottan nézett föl ténykedéséből. – Hé, hallasz valamit?A másik gyorsan jobb felé nézett, a főfolyosó homályába.– Mi van? – vigyorgott a másik. – Jön a mumus?– Nem, tényleg hallottam valamit. – Most már tisztán hallatszott a közeledő léptek zaja.– A fenébe. – A manikűröző ellökte magát a faltól, és figyelt.Ekkor meglátták a hátratett kézzel közeledő alakot. Elernyedtek, és idegesen felnevettek.– Baszd meg, Golic – ült vissza az egyik a földre. – Szólhattál volna, hogy te vagy az.Fütyülhettél volna vagy valami. – Igen. – mondta a társa, és a kamra felé intett. – Az nem hinném, hogy tud fütyülni.– Majd legközelebb – felelte Golic, de a tekintete a távolba révedt, testét pedig enyhén ingatta jobbra-balra.– Hé, minden oké? Furán nézel ki.A másik kuncogott. – Sose is nézett ki normálisan.

– Persze – motyogta Golic. – Menjünk. Be kell mennem – bökött az ajtóra.A másik kettő zavarodottan egymásra nézett, a manikűrös óvatosan zsebretette kapirgálóját. Figyelmesen megnézte Golicot.– Miről beszél ez? – tűnődött az elmélet-gyártó.– Tiszta bolond ez – jelentette ki társa meggyőződéssel.– Mit keresel itt? Egyáltalán miért engedtek ki a betegszobából?– Minden oké – Golic arcán üdvözült elszántság jelent meg. – Csak be akarok menni, hogy lássam az Antikrisztust. Egy csomómindent meg kell beszélnem vele – tette hozzá, mintegy indoklásul. – Be kell mennem, ugye erűtek.– Nem, nem értjük. Egy biztos. Se te, se akárki más nem fog bemenni oda, faszfej. Az a dög élve megenne egy pillanat alatt. És hamég ki is engeded, akkor búcsút mondhatsz mindnyájunk szaros kis életének. Nem világos, testvér?– Ha öngyilkos akarsz lenni, akkor inkább ugorj le egy aknába. – tanácsolta a másik. – Csak ne itt. A diri agyoncsapna minket. –indult a behatoló felé.– Az igazgató halott – jelentette ki Golic ünnepélyesen, azzal előhúzta a háta mögött rejtegetett husángot, és szétzúzta vele a közeledőrab fejét.– Mi a franc…? Fogjátok meg!Golic gyorsabb és céltudatosabb volt, mint várta, ezúttal valami sokkal erősebb hajtotta, mint a puszta enni vágyás. A két ember véresarccal, letaglózva hevert. Mindez egy szempillantás alatt játszódott le. Golic még arra sem vesztegette az időt, hogy megnézze, élnek-emég, mert nem érdekelte. Csak az a megszállott gondolat számított, ami hatalmába kerítette agyát, érzelmeit, egész valóját.Lenézett a lábánál heverő két testre. – Tényleg nem akartam. Majd beszélek az anyátokkal. Megmagyarázom.Elengedte a husángot, az ajtóhoz ment, és végigsimította a felszínét. Fülét a sima felületre tapasztotta és figyelmesen hallgatózott.Nem hallott semmit, se neszt, se kaparászást. Halkan felnevetett és a vezérlődobozhoz ment, aztán egy ideig elmélyültentanulmányozta, mint a gyerek a bonyolult új játékot.Magában kuncogva kezdett babrálni a gombokkal, játékosan nyomkodta őket, amíg az egyik nem engedett. A keramokarbid mélyénbeindult a mechanizmus, fém súrlódott fémhez. Az ajtó kezdett lassan félrecsúszni.De hirtelen elakadt, amikor a kidudorodásokhoz ért.Golic megszállottan bepréselte magát a szűk nyílásba és teljes erejéből nekifeszült a makacskodó ajtónak. Erőlködő motorok bőgtekfel. Az ajtó arrébb ment egy kicsit, aztán végleg beragadt. A motorzúgás megszűnt. Ismét csend lett.Testével elállva a rést, Golic megfordult és kutatóan nézett a sötétbe. – Oké, itt vagyok. Megcsináltam. Csak mondd meg, mit akarsz.Mondd, hogy mit csináljak, testvér. – Elmosolyodott.A sötétség néma volt, mint egy kripta. Semmi sem mozdult.– Tisztázzuk a dolgot. Én veled vagyok. Megteszem a dolgom. Csak mondd meg, mit csináljak.A magas, visításszerű sikoly még sokáig rezgett a mozdulatlan levegőben, de a két eszméletlen, vérző alak nem hallotta.

* * *

Dillon az ágyán ült, ezredik vagy tízezredik pasziánsz-játszmájába merülve. Lustán megfordított egy újabb kártyát, és hosszú tincsétkezdte csavargatni.– Azt mondod, hogy el akarják vinni ezt a dolgot?– Meg fogják próbálni –biztosította Ripley. – Eszük ágában sincs megölni.– De miért? Ennek semmi értelme.– Ennek ellenére meg fogják próbálni. Én már ismerem az eszük járását. Úgy tekintik az idegeneket, mint bioeszközök lehetségesforrását, talán egy egész fegyverrendszerét.Dillon kuncogott, mély, zengő hangon. De ót is zavarta a dolog. – Ezek meg vannak őrülve.– Nem hallgatnak rám. Mindentudónak képzelik magukat. Azt hiszik, hogy ha a Földön nincs olyan lény, amivel nem tudnak elbánni,akkor ezzel sem lesz gondjuk. De ezt nem fogja érdekelni, hogy hány politikust mozgat a Társaság. Vissza akarják vinni, hogytanulmányozzák, és el fog terjedni. Túl nagy a kockázat. Ki kell találnunk valamit, hogy elpusztítsuk, mielőtt ideérnek.– Azt hiszem, ez nem nagyon fog tetszeni nekik.– Mit bánom én, hogy tetszik-e. Mindegyiküknél, még az úgynevezett szakértőiknél is jobban tudom, hogy mire képes. Lehet olyancellát építeni, amibe be lehet zárni, ezt mi is megmutattuk itt. De pokoli türelmes, és kihasználja a legapróbb lehetőséget is. Elég egymákszemnyi hiba és vége. Ez itt nem akkora gond, meg egy olyan elszigetelt külső telepen sem, mint az Archeron. De ha a Földönszabadul el, akkor ahhoz képest az Armagedon is óvodás zsúr lesz.A nagy ember a tincsét húzogatva hátradőlt. – Én nagyon sok jó emberemet elvesztettem, amikor csapdába ejtettük a dögöt, nővérem.Olyanokat, akiket jól ismertem, akikkel nehéz éveket vészeltem át együtt. Már alig maradtunk. – Fölnézett. – Sem én, sem a testvéreimnem fogunk bemenni, hogy agyoncsapjuk egy bottal.– Egyáltalán miért kell megölni, ha a Társaság úgyis elviszi? Legyen az ő gondjuk.Ripley megőrizte a hidegvérét. – Már megmondtam. Vissza akarják vinni a Földre.Dillon közönyösen vállat vont. – És akkor mi van?– Elpusztítja őket. Nem tudják kordában tartani. Mindenkit meg fog ölni.Dillon a hátára feküdt, a mennyezetet bámulta és elégedetten pöfékelt. – Már mondtam. És akkor mi van?Léptek dübörögtek a folyosón, a négy ember szobája felé. Dillon kíváncsian ült fel, amikor Ripley hátrafordult.Morse érkezett zihálva. Pillantása egyikről a másikra ugrált. Nyilvánvalóan meglepte, hogy Ripleyt is itt találja. – Hé, Dillon!A nagy ember kivette a cigarettát a szájából. – Itt privát beszélgetés folyik, testvér.Morse újra Ripleyre meredt, aztán megint Dillonra. – Majd később folytatod. Asszem nagy szarban vagyunk.Aaron nem volt orvos, de nem kellett nagy szakértelem ahhoz, hogy lássa, a két ember halott. Be volt szakítva a koponyájuk. Ez atechnika nem az idegenre vallott. A közelben heverő véres husáng csak megerősítette gyanújában. Bár nem sokra ment afelfedezésével, mert Golic megcsonkított teste is ott feküdt, nem messze.Aaron felállt, és ő is a résnyire nyílt ajtót nézte. Dillon benyújtott egy fáklyát és megállapította, hogy tényleg nincs bent senki.– Remek – morogta dühösen az egykori helyettes. – Ez a szerencsétlen tökfej kiengedte. A barom. De meg is kapta, amit érdem élt.Most mi a francot csináljunk? Andrews-nak igaza volt. Jobb lett volna, ha lekötözve vagy elkábítva tartjuk ezt a hülyét. Pancserek azoka rehabilitációsok. – Megállt és Ripleyre nézett. – Mi a baj? Már megint a mellékhatások?Ripley a falnak támaszkodott, levegőért kapkodott és egyik kezét a hasára szorította.– Most ne vele foglalkozzon. – reccsent rá Morse. – Az a rohadék valahol itt van kint. – Vadul körülpillantott. – Most mi a szartcsináljunk?

– Te ne jártasd a szádat. – vicsorgott vissza Aaron. – Te engedted ki Golicot. Mindannyiunkat megöltél, te kis szarrágó!Fizikumához képest nagyot tudott ütni. Morse eldőlt, az orrából folyt a vér. Amikor a helyettes föléhajolt, valami megragadta hátulról.Dillon könnyedén fölkapta a földről és arrébb tette. Aaron gyilkos tekintettel, lihegve bámulta a nagy embert.– Fejezze be! – figyelmeztette Dillon.– Vigyázzon magára, Dillon! Egyelőre még én vagyok itt a rangidős.– Ezt nem is vitatom. De ilyet nem csinálhat. Megértett? Nem üthet meg egy testvért. Ez az én dolgom.Még egy pillanatig méregették egymást, aztán Aaron nagy levegőt vett, és a tápászkodó Morse-ra nézett. – Akkor mondja meg aszaros csicskásának, hogy fékezze magát. Az egész miatta van.Dillon már nem figyelt. Ripleyhez fordult. – Mit gondolsz? Egyszer már sikerült. Van még egy esélyünk?Ripley még mindig a falnak támaszkodott, és zihált, eltorzult arccal. Iszonyúan fájt a feje. Mikor végre sikerült fölemelnie a fejét, sápadtés nyúzott volt az arca.– A… a VMJ-hez kell mennem.– Igen, persze, de előbb el kell döntenünk, hogy mit csináljunk a lénnyel.– Nem. – Rázta meg a fejét határozottan Ripley. – Először a VMJ-hez… most rögtön.Aaron izgatottan figyelte. – Oké, oké. Rendben. Úgy lesz. De miért?– A neuroszonda miatt. Kell egyet szereznem valamelyik kapszulából. Lehet, hogy itt is van valami ilyesmi az orvosi műszerek között,de az nem számít. Clemens már nincs, és én csak azt tudom kezelni, ami a VMJ-n van. Ha még egyáltalán működik. – Összegörnyedtés a gyomrához kapott.Dillon odalépett. Ripley most nem tolta el a segítő kezet. A nagy emberre támaszkodott, amíg normálisra nem lassult a légzése.– Mi a fene bajod van? Nem nézel ki valami szépen.– A gyógyszerek mellékhatása, amit Clemenstől kapott. – mondta Aaron. Aztán elbizonytalanodott. – Legalábbis azt hiszem.– Ki nem szarja le, hogy mi baja van? – vakkantotta Morse. – Az a lényeg, hogy MI mit csináljunk?Aaron gyilkosan nézett rá. – Megint padlóra akarsz kerülni, te szemét? Pofa be és ne csináld a pánikot.Morse sem maradt adósa. – Pánik! Olyan buta vagy, hogy még le se tudnád helyesen írni. Nekem te ne beszélj pánikról. Muszájpánikot csinálni, mert bajban vagyunk!– És kinek a hibájából?– Pofa be! – dörrent rájuk Dillon.Egy pillanatra csend támadt, a két ember csak nézte egymást, de nem szóltak. Végül Aaron vállat vont.– Oké, nekem nincs több ötletem. Mi legyen?– Mi lenne, ha kimennénk a partra? – vetette föl Morse reménykedve.– Jó ötlet – mondta Aaron gúnyosan. – A nap még egy hétig nem fog fölkelni, és ilyenkor mínusz negyven fok van kint. Amentőosztag 10 óra múlva jön, úgyhogy nagyon okos gondolat.– Remek. –morogta Morse, amikor Ripley megfordult és elbotorkált. – Szóval maradjunk a seggünkön és hagyjuk, hogy az a dögfelfaljon minket.– Szedj össze mindenkit, aki még megvan. – mondta neki kurtán Dillon. – Vidd őket a gyűlésterembe. Hadnagy, maga… – nézettkörbe zavartan. – Hova tűnt?A hatalmas dokkban a VMJ ott állt, ahol hagyták. Háborítatlanul és magányosan derengett a hideg homályban. Léptek visszhangzottaka folyosón, tisztán és határozottan. Fény közeledett.Ripley levetkőzött a szűk helységben, ruháit gondosan félrerakta. Meztelenül leült egy kis billentyűzet elé. Csak többedik kísérletresikerült életrekeltenie.Keze serényen járt a billentyűkön. Megállt egy pillanatra, újabb billentyűket nyomott le, aztán elgondolkodva nézte az apró képernyőnmegjelenő információkat. Aztán fölállt, otthagyta a képernyőt és a kapszulához ment, amiben a Fiorinára érkezett.Megpróbált belemászni, aztán onnan elérni a billentyűket.– Segíthetek?Meglepetten bámult a hirtelen felbukkanó Aaronra.– Nem akartam megijeszteni. Jobb lenne, ha nem mászkálna egyedül.– Ezt már hallottam egy párszor. Megtenne valamit? Indítsa el azt a billentyűs gépet. Nem érek el odáig és az eredményt se látominnen.Aaron bólintott és leült a gép elé, Ripley pedig visszamászott a kapszulába. – Mit kell csinálni?– Remélem, nem sokat. Elég egyszerű folyamat. Készen van?Aaron a képernyőre nézett. A jó szándék megvolt benne, de összezavarodott a rengeteg számtól és felirattól. – Azt hiszem. Most mitcsináljak?– Hagyja a géphangot. Van egy funkció-menü alul.Aaron szeme lefelé vándorolt. Bólintott. – Látom. És most?– Nyomja meg a B-t vagy a C-t. Mi a C?A férfi a világító feliratot tanulmányozta. – Biofunkció megjelenítés.– Az lesz az.A parancsra a képernyő váltott, nem kevésbé komplikált ábrára, mint az előző volt. – Oké. Most van egy csomó új felirat.– Csinálja ugyanúgy. Alul van a menü. Kell lennie egy V utasításnak, mint vizuális megjelenítés. Nyomja meg.Aaron engedelmeskedett, és a hengerre nézett.A szerkezet belsejében felzümmögött egy kis motor. Ripley kényelmetlenül fészkelődött a puha fekvőhelyen, úgy érezte magát, mintegy rovar a mikroszkóp alatt. Környezete hirtelen összezárult körülötte, mintha a fal és a mennyezet rá akarna omlani, hogy örökreideszögezze. Arra próbált koncentrálni, hogy légzése és szívverése egyenletes legyen, és becsukta a szemét. Valamit ez is segített.A kijelző monitor sebesen villódzott Aaron szemei előtt. Az érthetetlen technikai információk helyett Ripley fejének mélységi belső képelátszott.– Oké – mondta neki. – Helyben vagyunk. Éppen a maga agyát nézem. Mindenféle szöveg is ki van írva, és mindenféle opciók vannaka kép alján.– Azért vannak, hogy beállítsak a pásztázórendszert. Az idegrendszerre, a vérkeringésre, ilyesmire. Hagyja általános képen. Nenyúljon hozzá.– Ezen ne múljon – meredt Aaron megbabonázva a képre. – Mit kell nézni? Nem nagyon tudok rajta kiigazodni.– A szöveget hagyja, csak a képre figyeljen. Most hol áll?– A nyakánál. Látnom kéne valamit?

– Ha meglátja, majd rá fog jönni.– Oké, de eddig minden normálisnak látszik. Persze én nem vagyok Clemens.– Nem is kell annak lennie.Ripley hallotta a pásztázószerkezet zümmögését, ahogy lefelé halad a testén a kapszulába beágyazott sínen. Nem került igazi fizikaiérintkezésbe a géppel, mégis összerezzent néha, mintha hozzáérne. Akik azt mondják, hogy nincs kapcsolat a test és a képzeletközött, azok még sosem voltak lefagyasztva egy kapszulában.– A mellkas felső része – jelentette Aaron. – Látom a tüdeje tetejét. Jön a szív.Minden önkontroll a ellenére érezte, hogy görcsösen megfeszül. Jobb karján lüktetni kezdett egy izom. Aaron hangja visszhangzott afülében, mint halálos zümmögés.– Már az egész mellkas látszik, legalábbis ezt írja. A szív és a tüdő normális. Most megy tovább.A görcs kiengedett, a lélegzete megkönnyebbült. – Biztos?– Nem látok semmi különöset. Ha megmondaná, hogy mire figyeljek…lehet, hogy csak elnéztem.– Nem. – Ripley agya lázasan dolgozott. – Nem nézte el.– Hogyan lehetne jobban megnézni?– Próbálja a B-t.Aaron engedelmeskedett, de nem jutott semmire. – Semmi. – Megint próbálkozott, motyogott magában. – Jobb látószöget kell keresni.A szerkezet felzümmögött. Aaron hirtelen elhallgatott. – A kurva életbe… – Aztán belefagyott a szó, és kiguvadó szemmel hajolt aképernyőhöz.– Mi az? – kérdezte Ripley.– Nem is tudom, hogy mondjam. Van valami bent.Hitetlenkedve bámult a képre. Az embriószerű képződmény határozottan emlékeztetett a szörnyre…és valahogy mégis halványan, deszemmel láthatóan különbözött tőle.Ez nem fair, gondolta Ripley. Már napok óta tudta, gyanította. Aztán a mellkas-képe tiszta volt, és reménykedni kezdett. És utána jönez a rettenetes felfedezés. Ennek ellenére nem érzett megrendülést.Most, hogy gyanúja beigazolódott, furcsán felszabadultnak érezte magát. Már nem volt kérdéses a jövője. Nyugodtan haladhatott előre,abban a biztos tudatban, hogy a helyes úton jár. Az egyetlen lehetséges úton.– Hogy néz ki?– Marha ronda. – mondta Aaron. A látvány taszító volt, de lenyűgöző is. – Olyan, mint az a másik izé, csak kicsiben. Talán egy kicsitkülönbözik.– Talán? Biztos benne?– Semmiben sem vagyok biztos. Nem nagyon törtem magam, hogy közelről nézegessem a nagyobbikat.– Nyomja meg a 'pause' billentyűt.– Már megnyomtam. Nem mozog a pásztázó.– Most fordítsa ide a képernyőt. Meg kell néznem.Aaron habozni látszott, és a kapszula felé nézett. – Szerintem nem is akarja látni.– De. Csinálja, amit mondtam.Aaron összepréselte a száját. – Oké, ha készen áll.– Nem mondtam, hogy készen állok. Csinálja.Hosszú, rezzenetlen pillantást vetett a képre.– Oké. Ennyi elég. – Aaron azonnal kikapcsolta a pásztázót.– Sajnálom. – mormolta a férfi a tőle telhető legszelídebben. – Nem tudom, mit mondjak. Ha bármit tehetek…– Igen. – Ripley mozgolódni kezdett a kapszulában. – Segítsen ki innen. – nyújtotta Aaron felé a kezét.

– XIII –

A gyűlésterem üresebbnek látszott, mint valaha, a megmaradt néhány rabbal. Az emberek sugdolóztak és vitatkoztak egymás közt,amikor Dillon ökle belecsapott az üvegpanelbe. Benyúlt és egy kitépte a lazán rögzített tűzoltócsákányt, aztán megfordult és a feje föléemelte.– Adj nekünk erőt, ó Uram, hogy kitartsunk. Ama napig. Ámen.Öklök emelkedtek a levegőbe. Az emberek bizonytalanok voltak, de elszántak. Dillon figyelmesen vizsgálgatta őket,– Kiszabadult, itt járkál valahol. A mentőosztag útban van ide a fegyvereivel. Most már nincs egyetlen biztonságos hely sem. Aztmondom, hogy maradjunk itt. Itt nincsenek mennyezeti szellőzőnyílások. Ha bejön, akkor csak az ajtón jöhet. Őröket állítunk, hogytudjuk, ha közeledik. Mindenesetre maradjatok nyugton. Álljatok készen, ha elérkezik az időtök.– Ökörség – mondta David elítélt. – Olyan ez, mint egy patkánycsapda.Dillon ránézett. – Soknak közületek van kése eldugva. Szedjétek elő.– Ez jó – nevetett keserűen William. – Azt gondolod, hogy agyon tudjuk szúrni ezt a dögöt?– Nem gondolok én semmit. – mondta neki Dillon. – De talán meg tudjátok sebesíteni, ha rátok ugrik. Ez is valami. Van jobb ötleted?Williams-nek nem volt. Se másnak.– Amíg a csapat meg nem érkezik – folytatta Dillon –, addig szarban vagyunk. Készüljetek fel.– Én itt nem maradok. – William már indult kifelé. – Az tuti.Dillon megfordult és köpött. – Magadra vess.Aaron beütötte a kódot, aztán az érzékelőre nyomta a hüvelykujját. A belső fedőlap, ami a központi kommunikátort védte, arrébbcsúszott, a pulton kijelzők keltek életre. A képernyő engedelmesen kivilágosodott, ahogy a rendszer inputra várt.– Oké. – mondta Ripleynek. – Mit akar átküldeni?– Megvan a vonal a Hálózathoz?A férfi koncentrált, ellenőrizte a kiírásokat. – Igen, rajta vagyunk. Mit akar mondani?– Azt, hogy az egész telep mérgezett lett. Szerintem beveszik. Elég veszélyes hulladék hever itt, hogy hihető legyen.Aaron rámeredt. – Hülyéskedik? Ha ezt megmondjuk, be nem fogják tenni ide a lábukat. Legalábbis amíg távolról nem ellenőrzik ahelyzetet. A mentőcsapat vissza fog fordulni.– Pontosan.– Miről beszél? Hiszen rájuk várunk. Az az egyetlen reményünk, hogy Időben megérkeznek és megölik ezt a rohadékot, mielőtt

mindenkit elkap. Talán magán is segíthetnek. Erre nem gondolt? Túlságosan biztos benne, hogy nem bírnak vele, pedig nem is tudtényeket. Lehet, hogy hibernálják magát, vagy csinálnak valami operációt.– Azt mondta, hogy gyűjtik róla az információt. Gondolja, hogy eljönnének érte, ha nem tudnák rendesen tárolni? Mi is elég jól eltettük,pedig nem is készültünk rá. Ők felkészülnek, és Jobb technológiájuk van.Ripley hajthatatlan maradt. – A Társaság egyszerűen mohó. Tudom. Velük is volt dolgom, meg az idegenekkel is, és őszintén szólvanem tudom, hogy hosszú távon nem a Társaság jelent-e nagyobb veszélyt. Nem kockáztathatok. Csak annyit tudok, hogy ha ez adolog kikerül erről a bolygóról, akkor mindent megöl. Erre készült: ölni és szaporodni.– Nem hagyhatjuk, hogy a Társaság idejöjjön. Mindent meg fognak tenni, hogy magukkal vigyék. – Csúnya hangot hallatott. – Nekikcsak a profit számít.– Ökörség. Nézze, én nagyon sajnálom magát, hogy benne van az a dolog, de szeretnék megmenekülni. A Társaságban pedig egykicsit jobban bízom, mint magában. Szerintem maga nem elég racionálisan közelíti meg a dolgot, és erre meg is lehet az oka. De ettőlmég nekem nem kell ugyanúgy gondolkoznom, és nem is gondolkozom úgy.– Nem érdekel, hogy mi lesz ezekkel a rohadt rabokkal. Öljék meg azt a dolgot, bújjanak el előle, vagy hozsannázzanak, amíg megnem halnak, de nekem feleségem és gyerekem van. Nagyon fiatalon nősültem, úgyhogy az időtorzulással együtt is még elegetélhetnénk együtt, ha itt végeztem. A következő váltással kéne hazamennem. Ez a zűrzavar itt talán enyhítő körülménynek számít, ésmár a mentőhajóval visszamehetek. Megkapnám a teljes bérem, és talán még jutalmat is. Ha így lesz, akkor nyugodtan állíthatom,hogy a maga xenomorfja szívességet tett nekem.– Sajnálom. Nézze, én tudom, milyen gond ez magának. – mondta Ripley. Igyekezett uralkodni magán. – Akkor is el kell küld énem azüzenetet. Itt több forog kockán, mint a maga kis békés nyugdíja. Ha az idegen rászabadul a Földre, akkor fújhatja a szépelképzeléseit.– Én bízom a Társaságban. – makacsolta meg magát Aaron.– A francba, Aaron. Nekem kell az a kód.A férfi hátradőlt a székében. – Sajna, kisanyám, de szigorúan bizalmas. Nem szeghetem meg a szabályzatot.Ripley tudta, hogy nincs sok ideje, és kezd vesztésre állni. Megint a Társaság módszereibe ütközött. A zárt, szigorú vállalati világ, aholaz erkölcsöt és etikát szabályzatok alá temetik.– Megbaszhatja a szabályzatát. Ennek meg kell lennie. Adja ide.– Eszemben sincs, hölgyem. Csak a testemen keresztül.Ripley már hajolt is felé, de aztán kényszeredetten elernyedt. Minden erő elszállt belőle. Miért töri magát? Senkinek nem tartoziksemmivel, főleg nem a Társaság képviselőinek. Mit érdekelje az őt, hogy ha fölszedik az idegent és megöletik magukat?– Nem magával van bajom, ugye érti. – mondta Aaron, miközben azt ügyelte, nem tesz-e Ripley valami hirtelen mozdulatot. Nem hitte,hogy igazán árthat neki, de abból, amit eddig megismert belőle, tudta, hogy veszélyes lenne alábecsülni.– Kösz. – mondta Ripley színtelen, fáradt hangon.– Akkor ezt megbeszéltük. Lássunk neki megint. – mondta elégedetten Aaron. – Van valami tippje?Ripley megfordult és egy pillanatra megfér szült, de továbbment a kiszolgáló pulthoz, és engedett magának egy pohár vizet. Állandóanszomjas volt, de nem a feszültség vagy az idegei miatt. Nem csak saját magát kellett ellátnia vízzel.– A harcos-dolgozó engem nem fog megölni. – mondta Aaronnak, amikor megállt mellette.A férfi felvonta a szemöldökét. – Igazán? Miért nem?Ripley kortyolt a pohárból. – Ha rámtámad, veszélyezteti az embrióállapotú királynő egészségét. A saját fajtájukat tudják reprodukálni,de egy királynőt nem. Nincs meg hozzá a genetikai anyaguk, vagy mit tudom én. Nem ismerem a tényeket, de az biztos, hogy eddigmeg sem próbált megölni.– Maga szerint ennyire értelmes?– Ennek valószínűleg semmi köze az értelemhez. Inkább ösztön lehet. Ha kárt tesz a hordozóban, akkor megsértheti a még meg nemszületett királynőt is. Ez logikus. – nézett Aaron szemébe. – Már kétszer is megölhetett volna, de nem tette. Tudja, hogy mit hordozok.– Elgondolkozva megdörzsölte az állat.– A végére fogok járni. – mondta hirtelen. – Majd meglátjuk, mennyire értelmes.Aaron csak bámult. – Meg akarja keresni?– Igen. Tippem is van, hogy merre menjek. Fönt van a padláson.A férfi megrezzent. – Miféle padláson? Itt nincs semmilyen padlás.– Csak metafora volt – itta ki az utolsó cseppet is Ripley.– Aha – Aaron meredten nézte.– Maga is jön?A másik megrázta a fejét. Ripley elmosolyodott, visszatette a poharat a helyére, és elindult kifelé. Aaron követte a tekintetével.– Kibaszott élet – mormogta, csak úgy magának.

- XIV -

A folyosó üres volt. Ripley megállt, a lámpáját beleállította egy falhasadékba, és a régi, rozsdás csöveket kezdte tanulmányozni. Alegközelebbit jó erősen megragadta és erősen megrántotta. A fém pattanva kihajlott. A második rántásra letört. Ripley elégedettenhaladt tovább.A betegszoba elhagyatottabb volt, mint valaha. Megállt, hogy körülnézzen, szinte azt várta, hogy megpillantja az asztala fölé görnyedő,mosolygó Clemenst. De a képernyő sötét volt, a szék üres.Sok küszködésébe került, amíg felhúzta magát a szellőzőnyílásba a másfélméteres csővel és a lámpával együtt, de sikerült. Az aknasötét volt és kihalt. Erősre állította a lámpa fényét, és maga mögé világított, mielőtt elindult előre.Nem tudta, milyen sokáig és milyen messzire kúszott, mielőtt kiabálni kezdett, csak azt, hogy a betegszoba halvány fényei már régenelmaradtak mögötte. Kiáltásai először gyengék és bátortalanok voltak, de egyre erősödtek, ahogy félelme haraggá változott. A sorsátúgysem kerülheti el, de tudnia kell. Szemtől szembe kell állnia a lénnyel.– Gyere csak! Tudom, hogy itt vagy. – Karral és térddel hajtotta magát előre. – Gyere! Ez a dolgod.A szűk folyosó élesen balra kanyarodott. Ripley tovább mászott, hol magában motyogva, hol fennhangon kiáltozva. – Gyere, teszemét. Ilyenkor hol vagy, amikor szükség van rád?Már fájt a könyöke, amikor hirtelen megállt, és figyelmesen hallgatózni kezdett. Zaj volt, vagy csak a felajzott képzelet játszik vele?– A francba. – Lassan, nehézkesen kúszott tovább. Befordult egy újabb kanyarba.

Ezután a folyosó egy fülkébe torkollott, ami elég tágas volt ahhoz, hogy felállhasson. Hálásan talpra kecmergett és kinyújtózott. Afülkében egy elaggott, rozsdálló víztisztító készülék volt, ami egy többezer literes víztartályból és kusza csőhalmazból állt.A tartály mögött folytatódott a szellőzőfolyosó. Hirtelen újabb émelygéshullám tört rá, és a tartálynak kellett támaszkodnia.Ekkor kinyúlt egy hajlékony farok, és kiverte a lámpát a kezéből.A lámpa a betonpadlóra esett, de nem aludt el. Ripley megpördült. Érezte, ahogy a gerincén felkúszik a kétségbeesés.Az Idegen a csövek mögött lapult. Merően nézte Ripleyt.– Rohadék. – mormolta Ripley, és összegyűjtötte minden erejét, aztán egyenesen a lény rovartor-szerű mellkasába döfte a csövet.Amaz messze hangzó üvöltéssel tört ki a rejtekhelyéről. A fémcsövek úgy roppantak szét az útjában, mint a gyufaszálak. Teljesmagasságában kiegyenesedett és Ripley fölé tornyosult. Sűrű, zselészerű nyál csöpögött az állkapcsaiból.Ripley egyenesen állt előtte. – Gyere, te szemét. Ölj meg! – Amikor a lény nem reagált, mégegyszer rácsapott a csővel.Az idegen vérfagyasztóan felhördült és elütötte a csövet, aztán Ripleyre meredt. Ripleynek verejték árasztotta el az arcát, deviszonozta a pillantást.Ekkor a lény megfordult és elrohant a sötétbe. Ripley leeresztett, és utánanézett.– Rohadék.

Dillon a gyűlésteremben találta a hadnagyot. Egyedül ült a hatalmas, homályos teremben. Fejét a kezébe támasztotta. Kimerült volt ésmagányos. Dillon a tűzoltócsákánnyal a kezében odament, és nem messze tőle megállt. Ripleynek meg kellett éreznie a jelenlétét, denem adta jelét ennek.Az idősebb férfi máskülönben tiszteletben tartotta volna hallgatását és odébbáll, de most különleges volt a helyzet.– Jól van? – Ripley nem válaszolt, még csak föl sem nézett.– Mit keres itt kint? Bújnia kéne, mint mindenki másnak. Mi lesz, ha hirtelen fölbukkan a dolog?Ripley feje fölemelkedett. – Engem nem fog megölni.– Miért nem?– Mert az egyikük bennem van. Nem öli meg a saját fajtáját.Dillon csak bámult. – Hülyeség.– Nézze, egy órája találkoztam vele. A közvetlen közelében voltam. Egy csapással megölhetett volna, de hozzám sem nyúlt. Inkábbelszaladt. Nem fogja megölni a saját jövőjét.– Honnan veszi, hogy benne van az a dolog?– Láttam a biopásztázóval. Királynő. Ezrével tud gyártani ilyeneket, mint ez, ami itt rohangál.– Mint egy méhkirálynő?– Vagy hangya. De ez csak analógia. Ezek nem rovarok, csak nagyon hasonló a társadalmi felépítésük. Szinte semmit sem tudunkróluk. Láthatta, hogy nem könnyűeket tanulmányozni.– Honnan tudja, hogy királynő?– Először is nagyon jellegzetes a fejformája. Hátul van a koponyáján egy taréj. A képeken jól látszott a kezdeménye. Másodszor, aharcos-dolgozó formák sokkal hamarabb kifejlődnek, néha egy-két nap alatt. Elképesztően gyorsan érnek. – Szomorúan nézett. –Nagyon hatásos túlélési stratégia.– Ha dolgozó lenne, akkor már kijött volna, a szegycsont környéken keresztül. A méhüregben is kifejlődhet a mellkas helyett. Mivel egykirálynő sokkal bonyolultabb szervezet, nyilvánvalóan több helyet és időt igényel a kifejlődéséhez. Máskülönben már halott lennék.– Láttam, hogy csinálják. Nem szép látvány. Ha teljesen kifejlődik, akkor hatalmas, sokkal nagyobb, mint amivel itt küszködtünk. Ezbiztosan királynő lesz, egy tojó. Milliónyi tojással. Egyáltalán nem olyan lesz, mint az, amelyik itt szaladgál. – Elcsuklott a hangja. –Mint már mondtam, még senkinek sem volt dolga királynő-lárvával. Nem tudni, mennyi idő alatt fejlődik ki, csak az biztos, hogy egykicsit lassabban, mint egy egyszerű dolgozó.Dillon ránézett. – Még most se igazán tudom elhinni. Ha bent van ez az izé, vajon hogy került oda?Ripley a kezeit bámulta. – Amíg mélyálomban voltam. Ezek szerint az a szörnyű álom, amit láttam, nem volt teljesen álom.Megerőszakoltak, bár ez nem a legmegfelelőbb szó. A nemi erőszak célja maga az erőszak, ez viszont megtermékenyítés volt, ha nemis saját jószántamból. Mi nemi erőszaknak mondjuk, de kétlem, hogy a lény is annak tartja. Neki ez a fogalom valószínűleg…nos,idegen lenne. – Megpróbált visszaemlékezni.– Az, amelyik az első hajómon, a Nostromón szabadult el, megpróbált szaporodni, de az sem királynő volt. Egy pár biztosanhermafrodita. Önmegtermékenyítő, hogy még egy elszigetelt egyed is fenntarthassa a fajt. A harcos-dolgozók is tudnak csinálnitojásokat, de csak lassan, egyenként, amíg ki nem termelnek egy királynőt, aki aztán folytatja, így csinálhatott ez is egy királynőtbelém. Hát így képzelem én a dolgot. Nem vagyok xenológus.Elcsüggedt. – Jó, mi? Én lettem az apokalipszis ősanyja. Nem tudom megtenni, amit tennem kéne. Ezért magának kell segítenie. Öljönmeg.Dillon hátrahőkölt. – Mi a francot beszél?– Hát nem érti? Nekem végem. Én úgyis meghalok abban a pillanatban, ahogy megszületik, mert már nem lesz rám szüksége atovábbi élethez. Láttam már ezt. Azóta készülök a halálra, amióta az elsővel találkoztam. Nem hagyhatom, hogy ezek az idióták aWeyland-Yutanitól levigyék a Földre. Akkor lehet, hogy mindenki az én sorsomra jut. Szerintem ezek minden állatban ki tudnakfejlődni, ami nagyobb, mint egy macska.– Meg kell halnia, és ehhez valakinek engem kell megölnie. Megteszi?– Emiatt ne aggódjon.– Tulajdonképpen furcsa. Az utóbbi időben annyit öldököltem, és most hirtelen nem megy. Talán mert annyira a túlélésre kellettkoncentrálnom. Ezért kell segítenie. – Eltökélten nézett Dillonra.– Csak csinálja. Semmi szentbeszéd – fordított hátat. –Gyerünk – sürgette –, csinálja már! Végtére is gyilkos… hát öljön meg!Gyerünk, Dillon. Erőltesse meg magát. Nézzen vissza. Meg tudja tenni, rohadt melák!Dillon csak nézte a karcsú alakot, a fehér nyakat és a roskadt vállakat. Elég lenne egyetlen jól irányzott ütés a csigolyáira. Szinteazonnal meghalna. Akkor már lehetne a hasában lévő szörnnyel foglalkozni. Bevinné az olvasztóba és az egészet a kemencébedobná. Pár perc alatt végezne. Fölemelte a csákányt.Az izmok görcsösen megfeszültek a karjában és az arcán, és a csákány csak az üres levegőbe suhintott. Teljes erőből csapott le… afalra Ripley feje mellett. Ripley összerándult és hunyorgott, aztán visszafordult.– Mi a franc ez? Még ennyit sem tesz meg nekem.– Utálok veszíteni, minden és mindenki ellen. Ez a dög már megölte az embereim felét és halálra rémítette a többit. Amíg az él, addig

maga nem fog megmenteni semmiféle univerzumot.– Mi a gond? Én azt hittem, hogy maga gyilkos.– El akarom kapni azt az izét, és ehhez szükségem van magára. Magát nem öli meg, és ez talán a segítségünkre lehet. – Ripleycsüggedten nézett rá. – Amúgy meg menjen a fenébe. Ölje meg saját magát.– Ha végeztünk vele, akkor megöl?– Naná. Nem lesz semmi gond. Gyors lesz, könnyű és fájdalommentes.A megmaradt emberek a nagyteremben gyűltek össze. Aaron elkülönülve állt az egyik oldalon. Ripley és Dillon középen voltak,egymás mellett, szemben a többiekkel.– Ez a két lehetőség van. – mondta nekik a nagy ember. – Vagy itt benn döglötök meg a seggeteken ülve, vagy odakint, de akkorlegalább megpróbáltátok elintézni. Kibaszott velünk, ezért meg kell fizetnünk neki. Már csak a többiekért is. Nos, mit választotok?Morse hitetlenkedve nézett rá. – Mi a francról beszélsz?– Arról, hogy öljük meg a szemetet.Aaron feszengve lépett elő. – Nyugi. Útban van a mentőcsapat. Miért nem lehet őket nyugodtan kivárni?Ripley sötéten nézte. – És kiért jönnek?– Értünk.– Egy nagy francot – vicsorogta Ripley. – A szörny kell nekik. Maga is tudja.– Engem nem érdekel, hogy mit akarnak. Megölni nem fognak.– Ebben nem vagyok olyan biztos. Maga nem ismeri olyan jól a Társaságot, mint én.– Ugyan már. Fognak és hazavisznek minket.– MINKET ugyan nem. – jegyezte meg Dillon.– Ettől még nem kell nekiugrani. – mondta Morse.Aaron lassan ingatta a fejét. – Azt csinálnak, amit akarnak. Nekem feleségem van. Gyerekem. Én hazamegyek.Dillon arckifejezése kemény volt, könyörtelen, hangja komoran kiábrándító. – Térjen észhez. Senkit sem érdekel, Nyolc-öt. Nemközülünk való. Nem hívő. Csak a Társaság egy embere.– Így van. – mondta Aaron. – A Társaság embere vagyok, és nem szemét bűnöző. Folyton mondogatják, hogy milyen ostoba vagyok,mégis van annyi eszem, hogy ne maradjak életem végéig ezen helyen, és hogy megvárjam a fegyvereket, mielőtt nekiesek annak adolognak.– Oké. Akkor maga marad a fenekén. Remek. – Morse-nak reszketett a feje. – Mi lenne, ha én is itt maradnék a seggemen?– Semmi gond. – biztosította Dillon. – Elfelejtettem, hogy neked halhatatlansági szerződésed van Istennel. Mindenki ittmaradhat, akiakar. Én vele együtt – mutatott Ripleyre – megvívom a harcot.Morse vacillált, látta, hogy a többiek nézik. Megnyalta a száját. – Oké. Veletek vagyok. Azt akarom, hogy meghaljon. Gyűlölöm. Az énbarátaimat is megölte. De miért nem várhatunk még egy pár rohadt órát, hogy a társaságiak is segítsenek nekünk a fegyvereikkel?Miért kell belerohannunk az öngyilkosságba?– Azért, mert ók nem fogják megölni. – világosította fel Ripley. – Magát lehet, hogy megölik, csak mert látta, de AZT nem.– Hülyeség. – rázta meg a fejét Aaron. – Nem ölnek meg minket.– Gondolja? – mosolyodott el keserűen Ripley. – Amikor először hallottak erről, feláldozták egy hajó legénységét, aztán kiküldtek egypár tengerészgyalogost, akik szintén áldozatul estek. Miből gondolja, hogy ezek után törődnének egy maroknyi dupla Y-ossal egyeldugott bolygón? Tényleg azt hiszik, hogy eltűrik, ha tudomást szerzünk egy titkos fegyver-kutatásról? Korlátolt, ostoba banda! ATársaságot egy szemernyit sem izgatja, hogy a barátaik meghalnak. – Csend lett, amikor befejezte. Aztán valaki megszólalt.– Van valami terve?Dillon a többiekre, pokolbéli társaira nézett. – Ez finomító is, nem csak bánya. Az a dolog pedig fél a tűztől, nem igaz? Csak be kellvalahogy tennünk a nagyolvasztóba, és ráönteni egy kis olvadt fémet.Belerúgott egy székbe. – Úgyis mind meghaltok. A kérdés csak az, hogy mikor. Innen legalább olyan jól a mennybe lehet jutni, mintmáshonnan. Ezt senki nem veheti el tőlünk. A kérdés csak az, hogy ki hogyan megy el. Állva, egyenes derékkal, vagy térden csúszvaés könyörögve? Én nem fogok könyörögni. Soha nem kaptam senkitől semmit. Azt mondom, ott egye meg a fene. Inkább harcoljunk.Az emberek egymásra néztek, mindenki azt várta, hogy a másik törje meg a hirtelen beállt csendet. Aztán mindenki egyszerre szólaltmeg.– Oké, én benne vagyok.– Mért ne? Nincs vesztenivalónk.– Jó… oké… rendben… benne vagyok.Egy hang túlszárnyalta a többiekét. – Rúgjuk jól seggbe!Valaki fölnevetett. – Majd te lefogod, én meg rúgok.– Akkor gyerünk, a francba is – morogta végül Morse.

Valahogyan sikerült fényt csinálniuk a folyosók egy részében. Nem áram kérdése volt, hisz a fúziós erőművel nem volt baj. A gondot akapcsolók, kezelőpultok, szabályzók jelentették, amik karbantartás híján eléggé tönkrementek a Fiorina nedves klímájában. Néhányjáratban égett a lámpa, míg mások továbbra is sötétben maradtak.Ripley az olvasztóhelységet mérte föl Dillon és Troy elítélt társaságában. Troy volt az, aki a túlélők közül a leginkább értett atechnikához, hiszen rövid, de sikeres mérnöki pályát futott be egészen addig, amíg rajta nem kapta a feleségét a főnökével.Mindkettőjüket megölte. A beszámíthatatlansági rohamok következtében került a Fiorinára.Most ő mutatta meg, hogy működnek a szabályzók és melyik részek működése kritikus az egész folyamat szempontjából. Ripleybizonytalanul figyelte és hallgatta.– Mikor használták utoljára?– Öt vagy hat éve gyújtottuk be legutóbb. Ellenőrzésképpen. Azóta nem.Ripley megdörzsölte a száját. – Biztos, hogy működni fog?Dillon válaszolt. – Itt semmi sem biztos. Még maga sem.– Én csak annyit mondhatok, hogy kijelzők nem mutatnak hibát – vont vállat Troy. – Ez a maximum.– Akkor ismételjük át – szólt Dillon. – Először becsaljuk ide, aztán megnyomjuk a kioldót és elindítjuk a dugattyút, az majdbelepaszírozza a dögöt az öntőformába. A csúcstechnika majd betesz neki. Vége.Ripley ránézett. – És ha valaki elszúrja?– Akkor nekünk annyi –mondta Dillon nyugodtan. – Csak egy lehetőségünk van. Mégegyszer nem lehet végigjátszani. Ne feledje,

hogy amikor megnyomja a kioldót, akkor egy pár másodpercre ittmarad összezárva vele.Ripley bólintott. – Én végigcsinálom. De maguk se vacakoljanak.Dillon egészen közelről nézte. – Remélhetőleg igaza lesz, nővérem, és nem fog kelleni a dögnek. Mert ha igen, akkor rosszul jár.Ripley visszanézett. – Megtakarítana magának egy kis melót, nem igaz? – Troy ránézett, de nem volt idő kérdezősködni.– Hol lesz? – kérdezte Ripley Dillont.– Itt a közelben.– És a többiek? Ők hol vannak?– Imádkoznak.A túlélők szétszéledtek a folyosókon, káromkodtak és a falakat csapkodták, hogy felspannolják magukat. Már nem érdekelte őket, hogya szörny meghallhatja. Szinte akarták, hogy meghallja.Fáklyafény imbolygott a folyosókon és alagutakban, éles árnyékot vetve az ideges, de felajzott arcokra. Gregor elítélt barátját,Williamot pillantotta meg, aki elmélyülten imádkozott.– Hé, Willie! Te hiszel ebben a mennyországhülyeségben?A másik föl pillantott. – Nem tudom.– Én se.– De hát mi másban hihetnénk? Most már késő, már itt ragadtunk.– Így igaz. Mi a fene másban? – Szívből nevettek, aztán figyelték a saját ide-oda verődő, kongó visszhangjukat.Morse hallotta a többieket, az ideges nevetést, a rémült, szint hisztérikus hangokat. Megnyomta az őrzésére bízott ajtó nyitógombját.Az ajtó felzúgott…és félig nyílt ki. Morse idegesen nyelt, és kihajolt a résen.– Hé, srácok! Egy pillanat! Mi legyen? Talán változtatni kéne a terven. Ez a rohadt ajtó nem működik rendesen. Hol vagytok?A folyosóról nem érkezett válasz. Följebb a folyosón Gregor a társához fordult. – Mi a francot dumál ez?– Tudom is én. – vont vállat William.Kevin elítélt maga elé tartott fáklyával tapogatózott előre a folyosó fala mentén. Mögötte egy másik ember volt, amögött is egy másik,és így tovább, lényegében végig a folyosón. Most egyikőjük sem látszott, és Kevin idegei pattanásig feszültek.– Hé, hallotok? – mondta vaktában. – Morse mondott valamit. Mintha…Az ordítás belefojtotta a szót. Nagyon közelről hallatszott. A lábai azonban vitték tovább előre, mintha a pillanatnyi bénulás még nemjutott volna el a teste alsóbb részeibe.Előtte az idegen marcangolta Vincent nevű társát, akinek már nem volt mivel kiáltania. Kevin nem sokat habozott.– Gyere és kapj el, rohadt strici!A szörny engedelmesen arrébb hajította Vincent darabjait, és rohamra indult.Kevin amolyan atlétaféle volt a maga idejében. Hirtelen az akkori emlékek jutottak eszébe, ahogy rohant fel a folyosón. Pár évvelezelőtt nem akadt ember, akit állva ne hagyott volna, de most nem emberrel versenyzett. A lény egyre jobban megközelítette, pedigmár sprintéit. Minnél jobban lassult, pokoli üldözője annál közelebb került.Szinte rávetette magát a gombra, megpördült, és zihálva vetette hátát a falnak. Az acélajtó bezárult.Egy pillanattal később valami nekiment, és az ajtó közepén egy nagy dudorodás jelent meg. Kevin összerezzent, de aztán hangosanfelkiáltott – C9-es ajtó… zárva!A keresztben futó másik folyosón Jude elítélt jelent meg, ezúttal égő szivacs nélkül. Ehelyett egy fáklyát tartott a kezében.– Hahó! Hé, faszfej, gyere, fogj meg!Az ajtóval bíbelődő idegen felügyelt a hangra, és elindult felé. Jude futásnak eredt. Nem olyan gyorsan, mint Kevin, de nagyobbelőnnyel. Az idegen gyorsan közeledett. Most is másodperceken múlott. A bezáródó ajtó megint elválasztotta zsákmányától.A másik oldalon Jude kapkodott levegőért. – Keleti szárny, B7-es ajtó rendben.Egy pillanattal később az idegen keze benyomult a kis, fémbe ágyazott üvegablakon. Jude ordítva hátrált a vadul kotorászó karmokelől.Dillon egyedül állt az átjáróban, amit őrzött. – Hát elkezdődött. – morogta magában.– A B alagútban van – ordította Morse, amint lerohant az átjáróján. – Biztosan az A átjáró felé megy.Egy kereszteződésben William majdnem orra bukott Gregorban, amikor összetalálkoztak. – Hallottam – suttogta Gregor –, E átjáró.– Nem a B?– Nem. E.William még futtában is beszélt. – Azt mondtak, maradjunk…– Pofa be! Fuss! – Gregor elvágta a vitát elméleti tartózkodási helyükre vonatkozóan, és gyorsította az iramot. William a nyomában.Az egyik oldaljáratban Jude csatlakozott Kevinhez, és cinkosan egymásra néztek. – Te is?– Ja – zihált Kevin.– Oké. Mindenki az E-hez.Kevin grimaszolt, próbált visszaemlékezni. Hol a francban van az az E?Társa türelmetlenül Intett. – Erre. Indulj már.David még egyedül volt, de kezdte megelégelni. A terv szerint már jönnie kellett volna a társának. Aztán megtalálta Vincentmaradványait, de csak lassított, meg nem állt.– Kevin! Gregor! Morse! Itt van Vincent! – Nem kapott választ. Futott hát tovább. – Intézzük el a nyavalyást! – Az előtte állóalagútszakasz sötétebb volt ugyan, de legalább üres.A főfolyosón Dillon Troy-ra pillantott. – Segíts nekik.A másik bólintott, és egy térképpel a kezében bevetette magát a járatok rengetegébe.Eric elitélt mellettük állt, és hol Dillonra, hol Ripleyre nézett. Beharapta a száját, aztán rágni kezdte a körmét.

* * *

Ripley a monitort figyelte. Úgy látta, hogy Gregor és Morse elválnak egymástól. Elborult az arca.– Mi a francot csinálnak? Miért nem ragaszkodnak a tervhez?– Maga immúnis – idézte az eszébe Dillon. – Ők nem azok.– De mégis, mit művelnek?Dillon a folyosó távoli, homályos vége felé figyelt. – Improvizálnak.Ripley a fő dugattyú-vezérlőre tette a kezét, és látta a rá bámuló Ericet. A rabról patakokban folyt az izzadság.David tovább botorkált a sötét járatban, kezében a jelzőgyutaccsal.

– Cic-cic, gyere cicuska! Cic… – hallgatott el hirtelen. Az idegen világosan látszott a folyosó végén, ahogy azt az ajtót kaparássza,ami Jude mögött csapódott be.David hívogatóan intett, amikor a lény megfordult. – Gyere, cicamica, játsszunk egyet! – Ezzel elhajította a sziszegő gyutacsot. Mégmielőtt földetért volna, az idegen már jött is.A rab megfordult, és teljes sebességgel visszarohant arra, amerről érkezett. Már nem sok volt hátra a következő ajtóig, és biztosravette, hogy eléri. Mikor átért, még bőven maradt ideje. Lecsapott a záró gombra. Az ajtó csúszni kezdett lefelé…és megállt.David szeme tágranyílt, és halk nyögéssel lassan hátrálni kezdett.Az ajtó lassan, elhaló rándulásokkal tovább ereszkedett. A rabot kirázta a hideg, amikor az idegen teljes sebességgel nekicsapódott afémnek, ami ennek ellenére is folytatta egyenetlen, döcögős útját lefelé.Az idegen keze benyúlt a résen és David lába után kapott. A rab felordított, és egy kiálló szegélyre ugrott fel a falon. A kéz továbbtapogatózott utána, az ajtó pedig egyre lejjebb zökkent. Az utolsó pillanatban a végtag visszahúzódottCsend lett a folyosón.Eltartott egy ideig, mire hangjához jött, de akkor is csak egy reszketeg kiáltás telt tőle.– 3-as ajtó, F átjáró. Zárva…legalábbis remélem.Morse nem hallotta ezt. Vakon botorkált a saját folyosóján. – Kevin! Gregor! Hol a francban vagytok? A K, L és M le van zárva ésbiztosítva. – Egy táblára nézett a falon. – Megint itt vagyok az A-ban.Az egyik keresztfolyosón Gregor vette számba ugyanígy a helyeket. – A V átjáró biztonságos. A P átjáró kitart.William mögötte igyekezett tartani az iramot. – Pét mondtál, vagy bét? – kiabálta. – A rohadt…Gregor nem állt meg, csak hátrafordult. – Pofa be! Mozgás!Kevin bizonytalankodott. – A francba. Az R-ben vagyok. Ez biztonságos, nem?Jude meghallotta, és igyekezett hangosan válaszolni, hogy a másik értse. – Rosszul tudod. Az R visszavezet az F-be. Én most az F-remegyek. Le kell zárnom.Troy összezavarodva állt meg egy kereszteződésnél. Túl gyorsan ment, a térképet meg nem nézte, a memóriájára akart hagyatkozni.Most elanyátlanodva nézte az elágazást.– F átjáró? Hol a fenébe…itt nincs is semmilyen F.Elindult, gondolkodott egy kicsit, aztán inkább a legközelebbi folyosót választotta a balján.Pedig azt már egy másik ideges lény is megtalálta.Dillon és Ripley hallották a távoli ordítást. A hang szokás szerint most sem tartott sokáig.– Morse! – kiáltotta Dillon. – Kevin! Gregor! Ripley a nyakát nyújtogatta, hogy lásson. – Mi történik ott?A nagy ember feszülten nézett rá. – Csak rohadt folyosókon kell végigfutniuk. – Felragadta a csákányát és elindult. – Maradjon itt.Az oldalfolyosó, ahonnan látogatójukat várták, üres volt. Se idegen, se emberek. Csak távoli, ijedt visszhangok.Mögötte Eric szavakba is foglalta a gondolatát. – Hol a pokolban van már? – Dillon csak rápillantott.David minden bátorságát összeszedte, visszament az ajtóhoz és kinézett az ablakocskán. A folyosó üres volt. Fölemelte a hangját.– Elvesztettem szem elől. Fogalmam sincs, hol lehet. Nem nyitom ki az ajtót. Lehet, hogy fölmászott a szellőzőbe.Ebben nem is tévedett.Ripley várt, amíg az utolsó visszhang is elhalt. Eric előrelépett, szemén világosan látszott a küszöbön álló összeomlás. Ha nem történikvalami, pillanatokon belül összeroppan és elmenekül. Pedig nem volt hova menekülni. Ripley közelebb lépett hozzá és erősen aszemébe nézett. Megpróbálta megnyugtatni, átvinni bele a saját elszántságának egy részét.Dillon eltűnt a folyosóban. Hamarosan ráakadt arra, ami Troy-ból megmaradt. Gyors terepszemle után elindult visszafelé.Morse és Jude végre egymásra találtak. Váll váll mellett futottak… de egyszercsak Jude megcsúszott és elvágódott. Ujjaibelemélyedtek a meleg ragacsba, ami felbuktatta.– Mi a szar…Amikor Jude felemelte a dolgot, hogy a fénynél jobban megnézhessék, Morse szörnyülködve hőkölt hátra. Amikor Jude is meglátta,hogy mi van a kezében, már kórusban ordítottak.Ripley fülelt, egy pillanatra Ericről is elfeledkezett. A hangok már nagyon közelről jöttek, és nem visszhangosan, hanem közvetlenül. Arab hirtelen megfordult, és a dugattyúvezérlőhöz futott. Ripley utána…Az idegen közeledett futva a folyosón.Eric karja már megfeszült az indítón, Ripley az utolsó pillanatban kapta el.– Várj! Még nincs a helyén. – Hatalmas akaraterejével sikerült meggátolnia, hogy Eric kieressze a dugattyút.Már csak ez hiányzott. Lélekben és fizikailag összetörve, reszketve, kimerültén roskadt le.Kevin lassan haladt. Közeledett a dugattyúházhoz, ami éppen csak annyira volt biztonságos, mint bármelyik másik hely. Elvégezte afeladatát, legalábbis egy időre.Valami arra késztette. –hogy fölnézzen. Az idegen a szellőzőben nem bajlódott ugrással, egyszerűen lenyúlt érte és fölkapta, mint apelyhet. Vér csöppent a padlóra.A folyosó túlsó végén Dillon bukkant fel. Meglátta Kevin lengedező bokáit, odarohant, és karját erősen a térdek köré fonta. Erre azidegen sem volt felkészülve. Elengedte Kevint.Ripley látta, ahogy Dillon a sebesült rabot kivonszolja a főfolyosóra. Fél szemét a használhatatlan Ericen tartva elindult, hogy segítsen.Ömlött a vér a sebesült nyakából. Ripley levette a kabátját, és a lehető legszorosabban a sebre csavarta. A vérzés egy kicsitalábbhagyott, de nem eléggé. Dillon magához szorította Kevint, és halkan mormolt. – Nem halál, csak…Nem volt ideje befejezni az imát. Az egyik oldalfolyosóból előbukkant az idegen. Ripley felállt és hátrálni kezdett.– Hagyja ott és jöjjön vissza.Dillon bólintott, és már ketten együtt vonultak vissza az irányítófülke felé.Az idegen figyelt. Lassan mozogtak, és úgysem volt hová menekülniük. A sebesültben viszont még volt egy kis élet. Az idegenodaugrott, hogy befejezze, amit elkezdett.Ripley megfordult, és csapásszerű mozdulatot tett Eric felé. Eric kirobbant rejtekhelyéről és lecsapott az irányítópultra.A dugattyú nekilódult, és Kevin testét az idegennel együtt a kemencéhez vezető vágathoz sodorta. Forróság és morajlás töltötte be afolyosót.Az idegen azonban eltűnt.Ripleyről folyt a víz. – Hova a francba ment?– A fene egye meg! – Dillon igyekezett a szerkezet mögé nézni. – Biztosan a dugattyú mögött van.– Mögötte? – bámult rá Ripley.– Ajtókat lezárni! – bömbölte Dillon. – Vissza kell hoznunk! – Összenéztek, aztán elindultak, ellentétes irányba.

– Jude, Morse! – dübörgött le Dillon túlélőket keresve a folyosón, amin elindult. Ezalatt Ripley Eric és William keresésére indult. Őketis megtalálta, összegabalyodva. Ók már nem aggódtak. Semmiért. Ment tovább.Morse már csak vonszolódott, nem rohant. Amikor zajt hallott, benézett a folyosóba, ahonnan a hang jött, és fellélegzett, mert nemlátott semmit. Újra elindult, tekintetét előreszegezve.Hirtelen valami mozgó puhaságba botlott.– Mi a…!Jude volt az. Ő is épp úgy megijedt, és harciasan megrázta az ollót, amit fegyver gyanánt hordott. Egyszerre megkönnyebbülten ésmérgesen, Morse függőlegesre tolta a nekiszegezett kettős pengét.– Ne úgy, hanem így, te töketlen! – Fejen legyintette. Jude hunyorgott, bólogatott, aztán elindult a másik irányba.Dillon hátul volt, a főfolyosón, és kiabált. – Jude, Jude! – A másik hallotta, de habozott. Az idegen ott volt mögötte. Rohanvást Dillonfelé indult, aki biztatta.– Ne nézz hátra. Csak fuss, ahogy bírsz! Jude rohant, rohant az életéért. De ő nem voltKevin vagy Gregor. Az idegen elkapta. Vér fröccsent az ajtóra, amit Dillon kétségbeesett gyorsasággal zárt le.Ripley hallotta ezt a szomszédos folyosóban. Tudta, hogy kifuthatnak az időből. A dugattyú feltartóztathatatlanul és ebben a pillanatbanhaszontalanul haladt előre.Gregor segítségért kiáltott, de senki nem volt a közelben. Vakon rohant le a folyosón a kanyaroknál kisodródva mindaddig, amíg belenem futott az ellenkező irányba igyekvő Morse-ba. Idegesen, de félig nevetve segítették talpra egymást nagy megkönnyebbülésükben.Amíg az idegen föl nem tűnt és egy csapással szét nem tépte Gregort.A véres masszával borított Morse elfelé igyekezett, közben irgalomért könyörgött egy olyasvalaminek, aki se nem értette, se nembánta kétségbeesését. Csak bámult, ahogy a lény módszeresen szétmarcangolta Gregor testét. Aztán eszeveszetten mászni kezdett.Valami keménybe ütközött. Egy lábba. Ripley lábába.Ripley rádobta a kezében tartott fényjelzőt a lényre, amikor az be akart mászni a szellőzőbe. A lángoló magnézium hatására azeldobta Gregor testének roncsait.– Gyerünk, te mocsok!Morse lenyűgözve nézte, ahogy az idegen ahelyett, hogy nekiugrott volna a hadnagynak, elhátrált a szemközti fal felé. Ripleyelőrelépett, nem zavarta a köpködés és gurgulázás.– Gyere! Nálam van, amit akarsz. Gyere utánam. Mutatok valamit. Gyere, a kurva életbe!Az idegen farka kicsapott rá. Nem olyan erővel, hogy megölje, csak úgy, hogy távoltartsa.Ebben a pillanatban Dillon bukkant fel az ajtóban. Ripley megpördült. – Menjen vissza! Ne térítse el!Az idegen támadásra készült az újonnan érkező ellen. Ripley kétségbeesetten vetette magát közéjük. Dillon hirtelen megértette, hogymi történik, és mit akar Ripley.A hadnagy háta mögé ugrott, és szorosan átölelte.Az idegen tombolt, de tartotta a távolságot, amíg a két ember összetapadva visszavonult.Követte őket végig a főfolyosón, állandó távolságra maradva, várakozóan. Dillon a várakozó kemence felé pillantott, és felkiáltott.– Befelé, te barom.Az idegen habozott, aztán a mennyezetre ugrott és az ajtó felé menekült.– Becsukni! – kiáltotta Ripley őrjöngve. –Most!Dillonnak nem kellett kétszer mondani. Elindította a zárószerkezetet. Az ajtó összecsattant előttük, és mindnyájukat a főfolyosónrekesztette, a lénnyel együtt.Morse jelent meg a háta mögött, és látta, mi történik. – Kifelé! Kifelé, a rohadt életbe!Ripley visszakiáltott. – Zárja be az ajtót! – Morse mérlegelt, és ezalatt a lény feléje fordult. – Most azonnal!Morse vetődött és rácsapott a kapcsolóra. Az ajtó lecsapódott, és az ő oldaláról is elzárta a folyosót. Egy pillanattal később megjelent adugattyú, és mindent elsöprő útján egy ideig eltakarta előlük a kilátást.Morse megfordult és visszarohant arra, amerről jött.A főfolyosóban a dugattyú elérte és hátralökte az idegent. A lény megfeledkezett a két emberről, megfordult, és lábával nekifeszült anehéz tömegnek. Már nem volt se helye, se ideje. A dugattyú könyörtelenül nyomta az olvasztó felé.Dillon és Ripley már ott voltak. Ez az út vége. Nem lehet letérni.Morse villámgyorsan kúszott felfelé a darukabinba, és arra gondolt, vajon be tudja-e majd indítani. Muszáj lesz. Nincs idő használatiutasításokat böngészni. És nincs kit megkérdezni.

A leszálló masszív hajó mellőzte a bánya elhanyagolt leszállóhelyét, inkább mellé ereszkedett, a földre. A hajtóművek szele felkavarta aport és a kavicsokat. Pillanatokkal később már bőven felfegyverzett férfiak és nők csörtettek a főbejárat felé.A zsilipből Aaron figyelte fülig érő szájjal az érkezésüket. Volt náluk géppuska és páncélököl, hókereső irányzék és gyorstüzelőkézifegyver. Tudták, mi ellen jönnek, és kellően felkészültek.Amennyire tudta, lesimította az egyenruháját, és készült a nagyjelenetre.– Tudtam, hogy megcsinálják. – Felemelte a hangját. – Hé, maguk ott! Erre, erre! – Működésbe hozta a zsiliprendszert.Esélye sem volt. A zsilipajtó kivágódott, és hat kommandós meg két egészségügyis zúdult be rajta. A kommandósok automatikusanszétszóródtak, hogy fedezzék a zsilip környékét. Aaron előlépett, de közben nem kerülte el a figyelmét, hogy a középen álló kapitánykiköpött mása a halott androidnak, ami a hadnagy mentőhajóján volt.– Aaron börtönfelügyelő, 137512. – állt meg a tiszt előtt, és feszesen szalutált.A kapitányt ez nem érdekelte. – Hol van Ripley hadnagy? Él még?Egy kicsit megütődve a közönyön, de változatlanul buzgón, Aaron azonnal válaszolt. – Igenis, uram. Ha még él, akkor az olvasztóbanvan. Mindnyájan az ólomműben vannak a szörnnyel együtt, uram. Tiszta őrültség. Nem voltak hajlandók várni. Én mondtam nekik,hogy…A tiszt nyersen félbeszakította. – Maga látta ezt a szörnyet?– Igen, uram. Rettenetes. Hihetetlen. A hadnagyban is van egy.– Tudunk róla. – bökött fejével szárazon a kommandósok felé. – Mostantól mi vesszük kézbe a dolgokat. Vezessen oda, ahol utoljáralátta a hadnagyot.

Ripley és Dillon addig folytatták a visszavonulást az olvasztóban, amíg hátukkal a kerámiaötvözetnek nem ütköztek, és már nem

mehettek tovább. Ripley látta a fejük fölött mozgó gépeket, ahogy a finomító zavartalanul teljesítette a beprogramozott folyamatot.– Másszon. – mondta a férfinek. – Ez az egyetlen esélye.– És maga? – kérdezte Dillon, miközben az idegen megjelent az olvasztó hátsó részében, a dugattyú előtt sodródva.– Engem nem fog megölni.– Baromság! Itt nemsokára tíz tonna izzó fém lesz!– Annál jobb! Mondtam, hogy meg akarok halni.– Igen, de én nem…Az idegen hamarosan eléri őket. – Ez az utolsó esélye – kiáltotta Ripley –, menjen már!Dillon gondolkodott, aztán megragadta Ripleyt. – Magammal viszem! – kapta föl.Ripley ellenállásának dacára jól ment a mászás. Amikor Ripley látta, hogy nélküle úgysem megy sehová, kelletlenül magától is másznikezdett Dillon előtt, fel az olvasztó oldalán. Az idegen elfordult a dugattyútól, észrevette őket, és elindult feléjük.Az olvasztó tetején Ripley szilárdan megvetette a lábát a peremen, és lenyúlt, hogy fölhúzza Dillont. Az üldöző idegen kitátottaállkapcsát. Dillon rúgott egyet lefelé, és suhintott a csákánnyal.Ripley tovább mászott, amíg Dillon megszabadult támadójától. Az erősödő zaj miatt felfigyelt a már működő portáldarura. Látta is belülaz átkozódó és gombokat nyomogató Morse-t.A Társaság osztaga megjelent a megfigyelő platón. Vezetőjük egyetlen pillantással felmérte mindazt, ami odalent történik. Morse látta,hogy lőnek rá, de rendületlenül kapcsolgatott tovább.Az előrebillentett hatalmas üstben bugyborékolt az olvadt ötvözet.– Ne tegye! – üvöltötte a kapitány. – Ne!Az idegen már nagyon közel volt, de nem eléggé közel. Fehéren izzó fém ömlött le Dillonek mellett, olyan erős forrósághullámkíséretében, hogy el kellett takarniuk az arcukat. A fémfolyam elkapta az idegent és lesodorta az olvasztóba. Lángok csaptak fel.Fölöttük Morse felállt és lefelé bámult a daru ablakán, arcára rá volt írva az elégedettség.– Rábasztál, rohadt strici!Dillon odalépett Ripley mellé az olvasztó szélére, és mindketten lefelé figyeltek. Arcukat elárnyékolták a bugyborékoló fémből felszállóhő elől. Hirtelen látták, hogy közelednek feléjük.– Itt vannak! – kapaszkodott vadul a férfiba Ripley. – Tartsa be, amit ígért!Dillon ránézett. – Szóval komolyan gondolta.– Igen! Bennem van egy! Ne vacakoljon már. Dillon bizonytalanul Ripley nyakára fonta a kezel.Ripley mérgesen nézte. – Csinálja már!Dillon ujjal összeszorultak. Egy kis nyomás, egy csavarás, és eltört a nyaka. Csak ennyi kéne. Egyetlen pillanatnyi erőkifejtés. Minthanem tudná, hogy kell, mintha nem csinálta volna évekkel ezelőtt.– Ne megy! – mondta szinte sírva. – Nem tudom megtenni! – nézett Ripleyre majdhogynem esdekelve.Aztán arca a rémület maszkjává merevedett, amikor megfordult és szembetalálta magát az égő és füstölgő idegennel. Belenyugvássalhagyta, hogy az idegen magához rántsa, aztán mindketten eltűntek az olvadt fémtó örvénylő felszíne alatt. Ripley megbabonázvanézte, félig érdeklődéssel, félig elszörnyedve. Egy pillanat múlva az idegen domború koponyája ismét felbukkant. Olvadt fémtőlcsöpögve kezdte kivonszolni magát az olvasztóból.Ripley vádul körülpillantott, és észrevette a vész-láncot. Régi volt és rozsdás, mint valószínűleg a szerkezetek is, amiket működésbehoz. Nem számított, hisz nem volt más lehetőség. Megrántotta.Víz zuhogott alá egy hatalmas oltórendszerből a feje fölött. Észrevette, hogy belegabalyodik a láncba, és nem bír kiszabadulni. Avízzuhatag dobálta és forgatta, de a lánc nem engedett.A hideg víz ráömlött a forró fémmel borított idegenre is. Először a feje robbant fel, aztán a teste többi része. Aztán az olvasztó, gőzt ésfémdarabokat lövellve ki magából. Morset a kabin padlójára küldte a lökéshullám, míg a kommandó tagjai reflexszerűen fedezék utánnéztek.Forró víz és hűlő fém záporozott a teremben.Amikor az eső alábbhagyott, a kommandó tovább közeledett. De nem tudták megelőzni Ripleyt, aki fölugrott a daruállványra, Morsesegítségével.Mikor fönt volt, nekitámaszkodott a korlátnak és lepillantott a kemencére. Megint rájött a rosszullét. A hányinger és fájdalom rohamaiegyre gyorsabban jöttek.Észrevette a daru felé közeledő társaságiakat, Aaronnal az élen. Próbált menekülni, de már nem volt hova.– Ne jöjjenek közelebb! – kiáltott rájuk. – Maradjanak ott, ahol vannak!Aaron megállt. – Várjon. Csak segíteni akarnak.Ripley nézte. A szegény, együgyű fráter. Fogalma sincs, mi itt a tét, és mi fog történni vele, ha a Társaság megkapta, amit akar.Kivéve persze, ha nem kapja meg.Újabb hányinger-hullám tört rá, és a korlátnak dőlt. Amikor fölegyenesedett, egy alak lépett ki az állig felfegyverzett kommandósokmögül. Ripley csak bámult, nem hitt a szemének. Az az arc nagyon ismerős volt.– Bishop? – motyogta bizonytalanul.Az alak megállt, a többiek parancsra várva körbefogták. Jelezte, hogy most lazíthatnak. Aztán bizalomgerjesztő mosollyal Ripleyhezfordult.– Csak segíteni szeretnék magának. Ugyanazon az oldalon állunk.– Hagyja a dumát! – vicsorogta Ripley. Még ilyen gyengén is meggyőző volt a kiáltása. – Megmozdult ez a rohadék.A figyelő pillantások kereszttüzében kijjebb lépett az állványon. Valami belemart a tüdejébe, felnyögött, de a szemét egy pillanatra semvette le az alakról.Bishop volt. Nem, nem is Bishop, hanem egy tökéletes másolata. Minden egyes részletében tökéletes mása az elektronikus értelembenkimúlt Bishopnak. BISHOP II, mormolta magában. A királynő kell neki.Amíg én élek, nem kapja meg, gondolta elszántan.– Tudja, ki vagyok – mondta az alak.– Igen. Egy droid. Ugyanaz a modell, mint Bishop. És az a rohadt Társaság küldte.– Én nem vagyok az android Bishop. Én terveztem. Én vagyok a modell, ezért természetesen a külsejét is magamról csináltam. Embervagyok. Azért küldtek ide, hogy maga egy barátságos arcot láthasson, és bebizonyíthassuk, hogy milyen fontos nekünk. Nekem. Énaz elejétől fogva benne vagyok ebben a munkában. Ön nagyon sokat jelent nekem, Ripley hadnagy. És sok más embernek is. Kérem,jöjjön le.– Segíteni akarok. Megvan ehhez minden eszközünk, Ripley – nézett fel rá aggódva. Ripley csak most ismerte fel Bishop II két

társának egyenruháját. Biomedikai technikusok voltak. Clemenst juttatták eszébe.– Menjen a francba! Már ismerem a Társaság barátságos arcait. Az utolsó, amit láttam, egy bizonyos Mr. Burke-é volt.A férfi mosolya lehervadt. – Mr. Burke alkalmatlannak bizonyult az előző küldetésének irányításában. Saját boldogulása fontosabb voltneki, mint a vállalati érdek. Biztosíthatom, hogy ilyen hiba nem fordul elő többé. Ezért engem küldtek ide, és nem valami tapasztalatlan,törtető kis senkit.– Mert magának, természetesen, nincsenek ambíciói.– Én csak magának szeretnék segíteni.– Hazudik – mondta Ripley nyugodtan. – Maga nem törődik se velem, se mással. Csak azt akarja elvinni. Nekik sav van a bőrük alatt,maguknak társaságiaknak meg pénz. Nem nagy a különbség.Bishop II egy pillanatig a földet nézte, mielőtt újra feltekintett volna a daruállványon álló, magányos alakra.– Természetesen jő oka van az óvatosságra, az Ideje viszont fogytán. Haza szeretnénk vinni. Az a lény már nem érdekel minket.Tudjuk, hogy maga min ment keresztül. Példamutató bátorságot tanúsított.– Jó duma!– Téved. Segíteni akarunk.– Hogyan?– Kivesszük magából azt a dolgot.– Aztán meg megtartják, mi? Bishop II megrázta a fejét.– Nem. Elpusztítjuk.Ripley csak állt, egy kicsit imbolyogva. Szeretett volna hinni neki. A másik megérezte elbizonytalanodását, és tovább ütötte a vasat. –Ripley, maga fáradt, kimerült. Álljon meg egy percre. Álljon meg, és gondolkozzon. Én csak a maga érdekét tartom szem előtt. Hajónk,a Patna a legmodernebb orvosi berendezésekkel van felszerelve. El tudjuk távolítani azt a lárvát, vagy magzatot, vagy mi a csudát.Még nincs szavunk a különböző fejlődési fázisokra. Biztos, hogy sikeres lesz a műtét! Még hosszú, tevékeny élet áll maga előtt.Ripley már nyugodtan, egykedvűen nézett le. – Kösz, a tevékeny élet már megvolt. Csak éppen én senkitől sem kértem, és senkineksem kell elszámolnom vele.A férfi tiltakozva emelte föl a kezét.– Ne beszéljen mellé, Ripley! Elismerjük, hogy követtünk el hibákat. De magának még lehetnek gyerekei. Busás végkielégítést adunk.Megkap mindent, amit kiérdemelt. Tartozunk magának.Ripley megingott.– Nem fogják elvinni a Földre?– Nem. Már rájöttünk, hogy mivel kerültünk szembe. Magának végig igaza volt. De fogy az idő, ne pocsékoljuk. Már várja a műtő ahajón.Az egyik biotechnikus előrelépett.– Gyors lesz és fájdalommentes. Csak néhány metszés. Annyi az egész, hogy két óráig aludni fog. Aztán makkegészséges leszmegint.– Mi a garancia arra, hogy miután kiveszik belőlem, tényleg elpusztítják?Bishop II előbbre lépett. Már egészen közel járt. – Bíznia kell bennem. – A barátság jeleként előrenyújtotta kezét. – Bízzon bennem!Kérem. Segíteni akarok…Ripley gondolkodott. Nem siette el. Látta, hogy Aaron őt meg Morse-t ügyeli. Visszanézett Bishop II-re.Hirtelen lezárta köztük az ajtót.– Ne…Ripley biccentett Morse-nak, aki rácsapott az irányítópanelre, és a daru mozgásba lendült. Eldübörgött a lépcsőtől, ki, a kemence fölé.Ekkor Bishop II ráugrott Ripleyre. Ripley kitépte magát, és arrébb ugrott.A kommandósok rögtön reagáltak. Morse golyót kapott a vállába, és lebukott az irányítópanel mögé.Aaron felkapott egy kurta csőcsonkot, és "Nesze, te szemét droid!" felkiáltással fejbevágta Bishop II-t.A férfi hátratántorodott, emberei pedig leterítették az igazgatóhelyettest. Igazi vér csörgött Bishop II fejéből.– Nem…vagyok…droid – motyogta meglepetten, és összeesett.Ripley a melléhez kapott.– Mozog…A Társaság kommandósai a fekvő Bishop II-höz siettek. A férfi az oldalára fordult, Ripleyre nézett.– Ezzel tartozik nekünk. És saját magának. Ripley arcán üdvözölt mosoly suhant át. Aztán elvicsorodott.– Soha!A daruállvány éppen az üst fölé ért. Szemrebbenés nélkül lépett ki a peremre. Alatta fortyogott az izzó fém, a pokoli hőségtőlegykettőre felhólyagzott a bőre.– Már késő!– Nem késő! – esdekelt Bishop II.Ripley megingott. Mindkét kezével a melléhez kapott.– Viszlát!– Neeee! – vonyította Bishop II.Ripley lelépett az állványról és beleveszett a fortyogásba.Morse talpraküzdötte magát, hogy lássa. Sebesült vállára szorított kézzel, motyogva nézte, mi történik.– Akik meghaltak, tovább élnek. Feljebb szállnak. Egyre magasabbra.Más dolguk már nem lévén, a biotechnikusok bekötözték Morse-ot. Más társasági emberek némán, egymáshoz sem szólva kezdtékmódszeresen lezárni a kohót, a finomítót, a Weyland-Yutani Nevelő Munkatelep többi részét a Fury 361-en.

A végtelen űrben szép számmal bolyongnak üzenetek. Rádióadások szellemei, rég elhalt szavak visszhangjai, véget ért életek emlékei.Olykor észlelik, veszik s meg is fejtik őket. Egyszer jelentenek valamit azok számára, akik hallják, másszor nem. Néha hosszúak, néharövidek. Mint ez…– Itt Ripley, a Nostromo utolsó túlélője. Vége.

– VÉGE –