Egészségügyi Posztlíceum

Gyógyszerész-asszisztensi szak

I. év, II. félév

Általános

farmakognózia

1

A farmakognózia tárgya

A farmakognózia alkalmazott gyógyszerészeti tudományág, olyan növényi (ritkán állati)

eredetű gyógytermékek tanulmányozásával foglalkozik, amelyeket a gyógyszertárban vagy a

gyógyszeriparban használnak fel galenusi készítmények vagy gyógyszerek előállítására.

A farmakognózia kifejezést először Seydler használta 1815-ben az „Analecta

Pharmacognosticae” című művében. Az említett műben a szó jelentése: az ásványi, növényi és

állati eredetű gyógytermékek ismeretének és felismerésének tudománya. Utólag a fogalom

jelentése leszűkült a gyógyászatban használt biológiai termékek ismeretére.

A farmakognózia tehát gyógynövény és drogismeretet jelent. Görög eredetű összetett

szó, a pharmacon gyógyszert jelent, a gnosco (igei alak), gnosis (főnévi alak) pedig ismeretet,

megismerést, tanulmányozást.

A farmakognózia tantárgya két részre osztható:

általános farmakognózia

részletes (rendszeres, szisztematikus) farmakognózia.

A farmakognózia feladatköre:

1. Felkutatja, meghatározza és leírja a növényi drogok (=hatóanyag tartalmú növényi rész

vagy szerv) anyanövényét. Tanulmányozza előfordulásukat, foglalkozik termesztésükkel,

gyűjtésükkel, feldolgozásukkal. Tárgyalja a drogok előkészítését, csomagolását,

kereskedelmét.

2. Részletesen ismerteti a drogok és gyógynövények morfológiáját és anatómiáját. Mikro-

kémiai vizsgálatokat dolgoz ki, amelyek segítségével a drogok azonosítása gyorsan,

egyszerű módon, mikroszkóppal is elvégezhető.

3. Ismerteti, tanulmányozza a hatóanyagok tulajdonságait, előállítását, minőségi és

mennyiségi vizsgálatát, kémiai szerkezetét és részben a hatását is.

4. Vizsgálják a forgalomban levő kereskedelmi növényfajokat, megkülönböztetésüket, a

hamisításokat, az összetévesztéseket és szennyezéseket, ezeknek megkülönböztetésére és

kimutatására eljárásokat dolgoz ki és közöl.

5. Kitér a drogok alkalmazására a hivatalos gyógyászatban, ismerteti népgyógyászati

felhasználásukat, rámutat ipari feldolgozásukra.

2

6. A népgazdaság szempontjából fontos export- és import- kérdéssel is foglalkozik. Súlyt

helyez külföldi drogok pótlására és helyettesítésére, külföldi gyógynövények

meghonosítására, magasabb hatóanyag-tartalmú gyógynövények szelektálására és

kultiválására.

7. Feladata még olyan mérgező növények ismertetése is, amelyek a gyakorlati életben a

drogokkal és táplálékokkal való kapcsolataikban számításba jöhetnek.

8. Végül mindezeket a tudnivalókat néprajzi, etimológiai és történeti vonatkozásokkal

egészíti ki.

A farmakognózia ágai és rokonágai:

Általános farmakognózia: a gyógynövények leírását, termesztési sajátosságait,

termesztési módját, a gyógynövények részeinek morfológiáját és a növényi drog

kinyerési módszereit tanulmányozza.

Részletes farmakognózia: a növényi és állati eredetű hatóanyagokat és a hatóanyag

tartalmú növényi részeket, valamint ezek emberi szervezetre gyakorolt hatását

tanulmányozza.

Fitokémia: a növényi drogokban levő hatóanyagok biokémiai tanulmányozásával

foglalkozik. A hatóanyagok azonosítása és tanulmányozása lehetővé teszi azoknak

gyógyszerformává való átalakítását, illetve gyógyászati célra történő szintetizálását.

Kemotaxonómia: új hatóanyagok felfedezésére törekedik, gyógyhatású új

gyógynövényekből. A gyógynövényeket kémiai rendszerbe foglalja (a bennük levő

hatóanyagok szerkezeti rokonsága szerint)

Fitoterápia: az a gyógyászati ág, amely gyógynövények segítségével gyógyít, illetve

betegségeket előz meg.

Fitofarmácia: a megbetegedett gyógynövények kezelésével foglalkozik

Botanika: gyógyszerészeti alaptudományág, erre az alapágra támaszkodik a

farmakognózia. A teljes növényvilág tanulmányozásával foglalkozik.

3

Történeti áttekintés

A gyógynövények használata régebbi időkre nyúlik vissza, mint az emberiség írott

története. Az ember a gyógyulást keresve ösztönösen a természethez nyúlt. Feltehetőleg már az

őskor embere is rátalált a gyógyító hatású növényekre, miközben táplálék után kutatva

kóstolgatott, fogyasztás után feltűnhetett némelyik növény sajátos biológiai hatása.

Megfigyelhették, hogy egyes növények csillapították a fájdalmat, mások a köhögést és olyanokra

is rátaláltak, melyeket elrágcsálva mély és pihentető álomba merültek.

Különböző növények gyógyhatásának ismerete hatalmat adott az ezt felhasználó ember

kezébe, gyakorlói legtöbbször a vallási és szellemi élet vezetői lettek.

Egyiptom :

-mumifikálás- balzsamokkal, illóolajokkal, konzerváló hatású anyagokkal

-egyiptomi nők- haj, szem és bőr festése hennával, sáfránnyal

-terápia- fürdők, lemosások, székletszabályozás növényi eredetű anyagokkal

-Ebers-féle papirusztekercs- Kr.e. 1600-ból származik, Kr.u.1873-ban fedezték fel, 20

méter hosszú tekercs pálmalevélből, több mint 800-féle receptet, orvosi tanácsot, imát,

fohászt tartalmaz

-Nílus árterülete- termékeny terület, alkalmas növény és gyógynövénytermesztésre

-használt növényeik: retek, hagyma, fokhagyma, mák, szezám, olajfa, sáfrány, ópium, fehér

üröm, kapor, ánizs, bab, kender, vérehulló fecskefű, foltos bürök, koriander, beléndek, kömény,

ricinus, len, liliom stb., méz, aloé, szántál, tömjén.

Fönícia:

-élénk drogkereskedelem, Etiópiából, Ázsiából szállították a gyógynövényeket a Fekete-

tenger, Vörös tenger, sőt az Atlanti-óceán vidékéig.

Asszírok, babilóniaiak:

-len, tölgy, füge, cédrus, hagyma-termesztés.

-2. Merodachbaladam i.e. 720-ban gyógynövénykertet létesített.

India :

-fűszerei, illóolajai, illatos fái, balzsamai az egész világon híresek.

-kálmos, kender, mák, rauwolfia.

4

-Védákban- „soma” nevű növény levét tejjel és lisztel összekeverve erjedni hagyták,

gyógyító pezsdítő hatás (tulajdonképpen csikófarkkóróról van szó, Ephedra vulgaris,

antibiotikus hatása igazolt).

Kína :

-i.e. 27. sz.-ban - Shen- Nung- császár összeíratta a gyógynövényeket, kb. 200-250

növényt írtak le, felhasználással együtt.

-jelenleg a Kínai Gyógyszerkönyv kb. 600 drogot és drogkészítményt hivatalosít .

-mandragóragyökér, rebarbaragyökér, fokhagyma.

Görögország :

-Aszklepiosz orvos-isten (lánya Hygeia) kígyós szentélyei, berkekben, ligetekben, innen

származik a a gyógyszertárak jelképe, a serleg fölé hajló kígyó.

-Hippokratész az első tudós gyógynövény-felhasználó, több mint 300 növény hatását

ismerte és használta, az első görög iskola megalapítója.

-Teophrasztosz füvészkönyvet írt 450 növény pontos leírásával „De historia plantarum”,

„De causis palntarum”.

-Dioszkoridesz- a gyógynövényismeret első tanítója, megfogalmazza, hogy nem az egész

növény hatásos(drog fogalma), „De materia medica” 5 kötetes könyv, 600 gyógynövény

leírása, 60%-a ma is hatásos, alkalmazható.

-fehér üröm, maszlag, beléndek, kálmos, ricinus, sáfrány stb.

Palesztina :

-a Biblia tudósít fűszerkenetekről, balzsamligetekről mirhahegyekről, használtak még

gyapottat, kendert, rozmaringot.

Róma :

-átveszik a görög kultúrát, elkezdik a gyógynövényeket termeszteni-

-Chato „De re rustica”, „De agricultura”, 120 gyógynövényt említ, köztük abszint,

hagyma stb.

-Celsus, enciklopédista, orvos, gyógyszerész, „De medicina”, 8 kötetes könyv, új

gyógynövényeket említ, Pimpinella, Plantago fajok.

-Plinius „Naturalis historia” 1000 gyógynövényt sorol fel.

-Claudius Galenus, híres római orvos, a galenika atyja, nevéhez fűződnek a ma is

alkalmazott „galenusi készítmények”, tinktúrák, forrázatok, főzetek, kenőcsök.

-Nagy Károly frank király, római császár elrendelte a gyógynövény- és fűszernövény-

termelést a kolostorokban, a kolostorok közelében.

Arabok :

5

-Avicenna, „Canon Medicinae”-5 kötet, számos keleti gyógynövény leírása.

Amerika :

-felfedezése számos új gyógynövény, hánytató gyökér, kakaó, dohány, Perubalzsam,

kínafa kérge, Rathania, szenega-gyökér.

-Paracelsus, 16.sz.,

-„signatura plantarum” doktrína, a növények saját nyelvükön beszélnek, specifikus formájuk,

színükkel elmondják mire jók.

-„quinta esencia”- a hatóanyag fogalma, igyekezett izolálni és meghatározni.

-ásványi eredetű gyógyszereket is használt.

-Európában egymás után jelentek meg a füvészkönyvek (Krauterbuch)

-az egyetemeken bevezetik a gyógynövények tanítását, Padovában1533-ban Francesco

Buonafede létesíti az első farmakognózia tanszéket, ezt követte Pisában, Bolognában,

Heidelbergben, Leidenben

-Mont Pelierben gyógynövénykertet létesítettek

-a mikroszkóp felfedezése új korszakot nyitott meg, Leeuwenhoek (a kínafakéreg háncsrostjait

figyelte meg) munkáját fejleszti tovább Marcello Malpighi

-Robert Hooke- a parafa és bodzabél vizsgálatával azonosította a növényi sejtet, „cella”- nak

nevezte.

-Karl Linné- upsalai botanikus- bevezette a növények binominális, máig elismert és használt

elnevezését

-további fontos tudósok: Scheele, Sertürner (német gyógyszerész, izolálta az ópiumból a morfint,

megalapította az alkaloidkémiát), Schleiden (drogazonosítás, drogminősítés mikroszkópos

alapjait tette le), Hartwich, Mayer, Pelletier és Caventon( ez utóbbi kettő állította elő a kínafa

kérgéből a kinint)

-a kémia fejlődése lehetővé tette, hogy a farmakognózia, vagyis a természetes eredetű anyagok

ismerete igazi tudománnyá fejlődjék.

-a világon ma ismert gyógynövények száma kb. 12000.

Hazai történeti vonatkozások

6

-Melius Juhász Péter 1578-ban Kolozsváron adta ki a „Herbáriumot”, eredeti címen „ Az fáknak,

füveknek, nevekről, természetekről és hasznairól”, ez kb. 300 középkori betegségnevet 1500

gyógyreceptet, javallatot, kozmetikai tanácsot, előiratot tartalmaz.

-Beythe András „Fiveskönyv” 1595

-I Magyar Gyógyszerkönyv 1871

-I Román Gyógyszerkönyv 1832, 301 monográfiával, ebből 217 növényi, 29 állati, 46 ásványi és

15 szerves anyag.

-Isekutz-Jakabházy-Nyiredi 1835-ben megjelentette a „Gyógyszerismeret” című könyvet.

-1904-ben Páter Béla alapította az első kísérleti gyógynövénytelepet.

-Kopp Elemér, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem gyógynövény-kutatási

tanszék alapítója, gyógynövény-és botanikuskertet alapított.

A gyógynövények ismerete, használata és hasznosítása ma újra virágkorát éli, világszerte,

nálunk is. Megfosztva a babonától, hiedelmektől, titkoktól úgy a gyógyszeripar, mint a

kozmetikai ipar alapanyagokként használja a vadon termő vagy termesztett gyógy- és

fűszernövényeket.

7

A gyógynövény és drog fogalma

Gyógynövényeknek nevezzük azokat a növényeket, amelyek különböző szerveikben

betegségek gyógyítására, megelőzésére vagy az egészség megőrzésére alkalmas anyagot

tartalmaznak. A gyakorlati életben ezekhez hozzájárulnak azok a gyógynövények is, amelyeket

az ipar dolgoz fel (textilipar, bőripar, fűszeripar, olajipar). Legtágabb értelemben

gyógynövényeknek nevezzük azokat a növényeket, amelyeket az irodalmi adatok alapján

gyógyítás céljára felhasználtak vagy felhasználnak a népgyógyászatban vagy a hivatalos

gyógyászatban. Szűkebb értelemben csak azokat a növényeket nevezzük gyógynövényeknek,

amelyekből a jelenleg érvényben levő gyógyszerkönyvben szereplő növényi drogokat nyerik.

Romániában kb. 3200 magasabb rendű növényt tartanak számon, ebből kb. 200-at

gyógynövényként ismernek el. A gyógynövények száma igen dinamikusan változik, számos

népgyógyászatból használt növény hatását tudományosan is igazolták, mások feledésbe

merültek, mivel tudományosan nem bizonyítható a hatásuk, másokat viszont újra fölfedeztek. A

kutatás fejlődésével új gyógynövényeket is felfedeznek, a már ismert gyógynövényekről pedig

új, néha meglepő hatást is igazoltak.

A gyógynövények vadon termők vagy termesztettek. Gyűjtésük, betakarításuk,

termesztésük, feldolgozásuk, forgalomba hozataluk meghatározott előírások szerint történnek.

Az adott gyógynövénynek minden szerve tartalmazhat hatóanyagot, de legtöbbször csak

bizonyos részei hordozzák megfelelő mennyiségben. Ezeket a szerveket gyűjtik, szakszerűen

tartósítják.

Drognak nevezzük a növényektől, néhány esetben az állatoktól származó, többnyire

szárítással konzervált, vagy eredeti állapotban levő nyers, hatóanyag tartalmú terméket, amelyet

gyógyászati céllal felhasználnak. Nem tévesztendő össze az angol eredetű „drug” fogalommal,

ami élvezeti szert jelent. A drog szó jelentését egyesek a kelta „droch” (=rossz) szóra vezetik

vissza, mások a német „drog, droge” (=száraz) vagy az illír „drug” (=drága), sőt a perzsa

„drogue” (=csalás) szóból származtatják. A drogok részletes tanulmányozásával a részletes

farmakognózia foglalkozik. A drogok részletes tárgyalása több szempont szerint történik:

alfabetikus sorrendben (előnye, hogy lexikonszerű)

rendszertani sorrendben (előnye, hogy így könnyebb a drogot szolgáltató szerv vagy

szervezet azonosítása)

8

morfológiai csoportosításban (ily módon könnyebb az azonosítás, didaktikai előnye van)

terápiás sorrendben (a hatástani csoportosításnak gyakorlati haszna van, hiszen a

drogokat gyógyító hatásukért alkalmazzuk)

kémiai sorrendben, vagyis a drogokat hatóanyagcsoportok szerint sorolják be (előny:

könnyebb az azonosítás, tisztaságvizsgálat, raktározás és a gyógyszerészi műveletek)

A gyógynövények és növényi drogok elnevezése

A növények, így a gyógynövények elnevezése nemzetközileg elfogadott nomenklatúra

szerint történik. Karl Linné 1753-ban bevezette a növények binominális elnevezését, amely

alapján az első név a növény nemzetségének (genus) latin vagy latinosított neve nagy

kezdőbetűvel, a második név a faj (species) neve kis kezdőbetűvel, majd ezt követi az eső

elnevező (auctor) neve, rendszerint rövidítve.

Példák: Urtica dioica L. = nagy csalán (Karl Linné nevezte el)

Foeniculum vulgare Mill. = édeskömény ( Philip Millere nevezte el)

Ha ugyanazt a növényt egymástól függetlenül többen is leírták, a növény neveit

társneveknek (synonymon) hívják. Amikor ugyanazzal a névvel több növényt neveznek, azt

hason-neveknek (homonymon) nevezik.

A magyar nyelvhasználatra nincsenek kötelező szabályok, hiszen a legtöbb drog neve, de

nemcsak a drog, hanem magának a növénynek a neve is tájegységenként változik. A magyar

elnevezésben ha a növény neve kettős a faj kerül előbbre. (pl. csattanó maszlag, kerti kakukkfű)

A növényi drogok megnevezése az 1929-ben lezajlott II. Brüsszeli Nemzetközi Értekezlet

határozata alapján történik: a latin megnevezésben először a drog anyanövényének a neve

szerepel egyes szám birtokos (genitivus) esetben, majd a használt növényi rész neve egyes szám

alanyesetben (nominativus) és esetleg a szükséges jelző következik, amely meghatározza a drog

származását, alakját, tisztaságát stb.

Példák: Calami rhizoma mundatum= kálmos gyökértörzs, hámozott

Malvae folium scissum= papsajt levél, vágott

Hyperici herba= orbáncfű földfeletti része

Inulae rhizoma cum radicibus=örvénygyökér gyöktörzse és gyökerei

Menthae piperitae folium= borsmenta levél

9

A gyógynövényrészek, drogok, hatóanyagcsoportok latin elnevezései:

aetheroleum=illóolaj

albedo= terméshéj, belső fehér rész (pl. narancs, citrom)

amentum=barka

amylum=keményítő

anthodium=fészekvirágzat

bacca=bogyó

balsamum=balzsam

brachtea=murvalevél

bulbus=hagyma

calyx=csésze

cera=viasz

cortex=kéreg

caput(capita)=terméshéj (pl. mák)

capsula=tok

farina=liszt

frons(frondes)=ágvég, lomb

foeum=széna

folium=levél

fructus=termés

flavedo=terméshéj külső sárga része (pl. narancs, citrusfélék)

folliculus=tüszőtermés

flos(flores)=virág

galla=gubacs

glandula=mirigy

glans=makk

gemma=rügy

herba=földfeletti rész (általában virágzó)

inflorescentia=virágzat

lichen=zuzmó

lignum=fa

legumen=hüvelytermés

10

nux(nuces)=diótermés

oleum =olaj, zsírosolaj

palea=pelyva

petalum=szirom

pericarpium=terméshéj

pix=kátrány

pollen=virágpor

pseudofructus=áltermés

pulpa=bél, terméshús

pulvis=por

radix=gyökér

rhizoma=gyökértörzs, gyöktörzs

rezina=gyanta

semen=mag

spica=kalász

spina=tüske

spora=bibepor

stigma(stigmata)=bibe

stipes(stipites)=kocsány

stolo=inda, futószár

strobulus(srtobuli)=toboz

stylus=bibeszál

succus=növénynedv

summitas(summitates)=virágzó ágvég

tuber=gumó

turio=hajtáscsúcs

Növényi részek, drogok latin jelzői :

albus=fehér

amarus=keserű

concissus=vágott

contusus=összezúzott

cribratus=szitált

crudus=nyers

11

decorticatus vagy mundatus=hámozott

depuratus=tisztított

dulcis=édes

electus=válogatott

flavus=sárga

granulatus=szemcsés

grossus=durva

immaturus=éretlen

maturus=érett

medicinalis=orvosi, gyógyászati célra

naturalis=természetes

niger, nigra=fekete

odoratus=illatos

officinalis=orvosi szerhez tartozó

recens=friss, zsenge

scissus=aprított, vágott

siccus=száraz

siccatus=szárított

subtilis=egész finom(por)

totus=egész

viridis=zöld

vulgaris=közönséges

Példák a drog nevének képzésére:

Mentha piperita-----Menthae folium

Lavandula officinalis------Lavandulae flos

Hyosciamus niger-------Hyiosciami folium

Rosmarinus officinalis------Rosmarini folium

Eryngium campestre-------Eryngii herba

Capsicum annuum--------Capsici fructus

Berberis vulgaris------Berberidis radicis cortex et fructus

Plantago lanceolata-------Plantaginis folium

Salix alba-------Salicis cortex

12

A gyógynövények előfordulása a spontán flórában

Ahol csak növényi élet van, ott mindenütt terem gyógynövény is, vadon termő

gyógynövényekkel mindenütt találkozunk, hiszen évről-évre minden különösebb emberi

beavatkozás nélkül maguktól is teremnek.

Országunk földrajzi helyzete igen kedvező, a 44-48-as szélességi körök között terül el, a

gazdag és változatos domborzati forma, a kedvező éghajlati viszonyok gazdag és változatos flóra

kialakulását teszik lehetővé.

A spontán flórában a gyógynövények a következő földrajzi tájegységekben fordulnak elő:

1. sziklákon, alpesi legelőkön ( fásszárúak: borókafenyő, törpefenyő, fekete áfonya, vörös

áfonya, lágyszárúak: kék sisakvirág, palástfű, árnika, tárnics, korpafű, kankalin, havasi

lórom, fehér zászpa )

2. hegyoldalak és domboldalak nedves rétjein és kaszálóin ( fásszárúak: nyír, mogyoró,

borókafenyő, lágyszárúak: cickafark, palástfű, árnika, kömény, kis ezerjófű, katángkóró,

őszi kikerics, galaj, orbáncfű, kankalin, gyermekláncfű, kakukkfű, lóhere, martilapu,

fehér zászpa, vadárvácska )

3. erdőkben ( fásszárúak: nyír, vadcseresznye, mogyoró, galagonya, borostyán, kökény,

tölgy, cserefa, kutyabenge, csipkebogyó, szeder, málna, bodza, hárs, fekete áfonya, vörös

áfonya, fehér fagyöngy, lágyszárúak: párlófű, medvehagyma, farkasalma, kapotnyak,

szagos müge, vérehulló fecskefű, gyöngyvirág, erdei pajzsika, erdei szamóca, fekete

tárnics, nehézszagú gólyaorr, pirosló hunyor, orbáncfű, örvénygyökér, kapcsos korpafű,

citromfű, szurokfű, tüdőfű, télizöld meténg, vadárvácska, nadragulya )

4. erdővágásokban ( fásszárúak: nyír, mogyoró, szeder, málna, bodza, kecskefűz,

lágyszárúak: párlófű, nadragulya, erdei szamóca, orbáncfű, szurokfű, aranyos istápfű,

gilisztaűző varádics, csalán )

5. csúcsok közelében, sziklahasadékokban, szakadékokban ( fásszárúak: homoktövis,

szeder, málna, lágyszárúak: mezei zsurló, orbáncfű, orvosi somkóró, seprőzanót,

martilapu )

6. napfényes száraz réteken ( lágyszárúak: cickafark, tavaszi hérics, kék iringó,

édesgyökér, fehér fátyolvirág, orbáncfű, orvosi pemetefű, tövises iglice, szappanfű,

kakukkfű, ökörfarkkóró )

13

7. utak mentén, vasúti töltéseken, műveletlen, elhagyott területeken, elgazosodott

helyeken ( fásszárúak: kökény, csipkebogyó, szeder, bodza, lágyszárúak: cickafark,

tarackbúza, nagy bojtorján, farkasalma, fehér üröm, fekete üröm, pásztortáska, vérehulló

fecskefű, katángkóró, csattanó maszlag, mezei zsurló, bolondító beléndek, vadárvácska,

árvacsalán, szúrós gyöngyajak, gyújtoványfű, papsajt, orvosi pemetefű, kamilla, orvosi

somkóró, útifű, madárkeserűfű, aranyos istápfű, gilisztaűző varádics, gyerekláncfű,

szerbtövis, csalán, ökörfarkkóró )

8. a beültetett területek szegélyein, mezsgyéken ( lágyszárúak: cickafark, tarackbúza,

fehér és fekete üröm, pásztortáska, búzavirág, katángkóró, szarkaláb, mezei zsurló,

füstike, varjúmák, gyújtoványfű, pipacs, útifű, gilisztaűző varádics, vadárvácska,

szerbtövis )

9. letaposott területeken ( lágyszárúak: papsajtmályva, kamilla, útifű, madárkeserűfű,

libapimpó )

10. trágyázott területeken, szemétdombok környékén, legelőkön ( lágyszárúak: csattanó

maszlag, bolondító beléndek, havasi lórom, csalán )

11. szikes talajokon ( lágyszárúak: tarackbúza, orvosi ziliz, kamilla, tövises iglice )

12. folyóvizek mellékén, folyóvizek melletti berkekben, csalitosokban ( fásszárúak:

homoktövis, nyárfa, fekete ribizli, fűz, kányabangita, lágyszárúak: orvosi ziliz,

angyalgyökér, erdei pajzsika, mezei zsurló, komló, örménygyökér, fillérfű, orvosi

somkóró, acsalapu, fekete nadálytő, martilapu, macskagyökér )

13. nedves, vizenyős területeken, mocsarak, lápok mellett, árokpartokon ( fásszárúak:

fekete nyár, kutyabenge, fűz, lágyszárúak: orvosi kálmos, orvosi ziliz, réti legyezőfű,

varjúmák, fillérfű, réti füzény, vidrafű, libapimpó, fekete nadálytő, macskagyökér )

Haszonfák és díszfák mint gyógynövények: hárs, fehér akác, tölgy, fekete nyárfa, fehér

nyírfa, kőrisfa, szelíd gesztenye, vadgesztenye, japánakác, meggyfa.

Kultúrnövényeink melléktermékei is származtathatnak drogot: diófalevél,

kukoricabajusz, babhüvely, cseresznye és meggyszár, mákgumó, fűzfavesszőháncs,

napraforgóvirág, málnalevél, szamócalevél, fekete-ribizli levél.

Az ország igen változatos talajadottságokkal rendelkezik, ezért viszonylag sokféle vadon

termő gyógynövényt lehet gyűjteni. Egyesek kiveszőfélben vannak, a talajrendezések vagy a

túlzott begyűjtés miatt, mások védelmi területen élnek, míg mások nagy tömegben fordulnak elő

szinte mindenhol, mint például a cickafark, vagy a kamilla.

14

A gyógynövények állandó gyűjtésével és kitermelésével kapcsolatosan felmerül a

gyógynövény állományok védelmének kérdése is. A gyűjtés és védelem szempontjából az ország

flórájában található gyógynövényeket az alábbi csoportokra lehet osztani:

1. a növénytakaróban bőven találhatók és esetükben a kipusztulás veszélye nem áll fenn,

ezeknek főleg a föld feletti részeit értékesítik

2. azok a fajok, amelyekből olyan kis mennyiséget gyűjtenek, hogy a kipusztulás veszélye

szintén nem áll fenn

3. azok a gyógynövények, amelyeknek a föld alatti részeit vagy pedig a kérgét gyűjtik,

miáltal a kipusztulás veszélyének vannak kitéve

4. a növénytakaróban ritkán fordulnak elő, következésképpen ezen fajok gyűjtését meg kell

tiltani

5. bizonyos gazdasági szempontok miatt egyes gyógynövényfajokat állandóan irtanak, ilyen

a borókafenyő (Juniperus communis), melyet a legelőtakarítási munkálatok kapcsán

állandóan kivágnak, vagy a sóskaborbolya (Berberis vulgaris), melyet más növények

védelme miatt irtanak, mivel a gabonarozsda terjedését részben így akadályozzák meg

6. néhány faj gyűjtését és értékesítését a törvény több szempontból tiltja, pl. a törpefenyő

(Pinus mugo) kitermelését a törvény tájalakító hatása és klimatológiai tényezők miatt

tiltja, illetve növénytársulástani vonatkozásánál fogva védi

7. vannak olyan gyógynövények, amelyek ritkán fordulnak elő és nagyon hasonlítanak

testvérfajaikra, s így akaratlanul is begyűjtik az alapformával együtt. Ugyanez a helyzet

akkor is ha a gyógynövényfajon belül ritka alfajokat, változatokat és formákat lehet

megkülönböztetni. A hasonlóság alapján ezeket is begyűjtik az alapformával. Mindkét

esetben előállhat az a helyzet, hogy az állandó gyűjtés következtében a ritka testvérfajok,

fajalatti egységek egy bizonyos idő után kifogynak a természet háztartásából, s velük

együtt sok értékes tulajdonság veszhet el, melyeket már nem lehet pótolni

15

Gyógynövénytermesztés

Egyes gyógynövényeket a kultúrnövényekhez hasonlóan termesztenek is.

A termesztés főbb előnyei:

- a vadon is termőnövényfajok esetében a szükségletek biztosabb fedezése

- a magasabb hatóanyag-tartalmú nyersanyag előállításának lehetősége

- idegenföldi, nálunk elő nem forduló növényfajok könnyebb hozzáférhetőségének

biztosítása

- a vadon termő növények állományainak kímélése, melyek ezáltal egyre inkább

géntartalékoknak tekinthetők, elsősorban arra szolgálhatnak, hogy legértékesebb

biológiai, kémiai és hatástani sajátosságokkal rendelkezők egy részét folyamatosan

termesztésbe vonják.

Téves az a vélemény, hogy olyan talajon amely kultúrnövénytermesztésre nem alkalmas,

gyógynövényeket még sikerrel lehet termeszteni, ez a vélemény abból indul ki, hogy a

gyógynövények vadon, mindenféle megműveletlen talajon jól megteremnek. Az eredményes

gyógynövénytermesztés is megfelelő fekvésű, jó erőben levő és jó szerkezetű talajt igényel és

lehetőleg öntözhetőt is. Kevés azoknak a gyógynövényeknek a száma, amelyek annyira

igénytelenek, hogy laza homokos, köves vagy eróziós talajon is termelhetők. A gyógynövények

termesztésénél nem csupán a mennyiség, hanem a minősége is döntő fontosságú.

A gyógynövények is megkövetelik a szükséges jó szántást, szerves és műtrágyázást, a

gondos ápolást és szakszerű betakarítást. Több gyógynövényünk magja apró, amelyek

elvetéséhez a talajt szinte kertszerűvé, morzsalékossá, gyommentessé kell előkészíteni. A

vetésforgóval szintén számolni kell. A gyógynövények között egyévesek, kétévesek és évelők is

vannak. Ennek megfelelően kell a gazdaságos termelésüket - egyazon talajra egy-időben esetleg

kétfélét is vetve – megtervezni. Több fajtájuk magja végleges helyre, sorba vetve vagy fészekbe

ültetve is szaporítható, néhányukat pedig palántaként kell előnevelni vagy gyökérsarjakról

szaporítani.

Régebbi felfogás szerint minden gyógynövényt olyan fajtájú talajba kell nevelni, mint

amilyenben vadon is él. A gyakorlat számos esetben azt bizonyítja, hogy a gyógynövények

16

másfajta talajban is jól termelhetők, sok esetben még jobb minőségűek is lesznek, mint a

vadontermők.

Néhány gyógynövény szaporítási módja :

-magról, végleges helyre sorba vagy fészekbe vetve szaporíthatók:orvosi zilisz, festő

mályvarózsa, kapor, fekete és fehér mustár, körömvirág, kömény, édeskömény, ánizs, koriander,

kamilla, libatop, benedekfű, gyűszűvirág, szappangyökér, izsóp, bazsalikom, borsfű, zsálya, ruta,

stb.

- palánta -előneveléssel szaporítható:lestyán, angyalfű, macskagyökár, majoránna, csipkerózsa,

kakukkfű, kutyabenge, stb.

-gyökérsarjról vagy dugványról szaporítható: borsmenta,fodormenta, citromfű, meténg,

édesgyökér, stb.

A gyógynövény minőségét befolyásoló, termesztéssel összefüggő tényezők

A gyógynövények hatóanyagai bonyolultak, képződésük esetenként a primer

anyagcseréhez kapcsolódik (pl. savak, cukrok keletkezése), de többségük másodlagos

folyamatok során keletkezik (pl. alkaloidok, illóolajok). Ezért a gyógynövények igen eltérően

reagálhatnak a termesztés körülményeire. A hatékony termesztés kezdeti követelményei a

vetőmag szelektálása, a talaj előkészítése.

A talaj kémhatása (pH-ja) igen fontos. A kamilla kifejezetten a lúgos pH-t kedveli, míg a

Hyosciamus niger semleges kémhatású talajon nő a legjobban. Flück szerint a gyógynövények a

pH-változást nem érzik meg, gyakran 2 pH-nyi különbség sem befolyásolja hatóanyag-

tartalmukat.

A termőhely földrajzi helyzete még nagyobb befolyással van a hatóanyag-tartalomra.

Meyer négyféle tengerszint feletti magasságban termesztette a Digitalis lanatát, 660-tól 1840 m-

ig. Megállapította, hogy a magassággal csökken a glikozid-tartalom. Az illóolajos növények

illóolajtartalma nagyobb a délebbre fekvő vidékeken. A zsíros-olaj összetétele is változik a

földrajzi helyzettől függően, északabbra több telítetlen zsírsav fordul elő bennük.

Eddig nem sikerült magyarázatot találni arra, hogy az illóolaj-képződést miért

befolyásolja jobban egyszer a foszforszint, máskor pedig a káliumszint emelése. A nitrogén

mennyisége is változó hatást fejt ki a különböző hatóanyagokra. A kísérletek azt mutatják, hogy

17

közepes nitrogénszint nagyobb alkaloidtartalommal jár, míg a nagyobb adagok a növény zöld-

súlyát növelik.

Fontos tényező a megfelelő vetési idő kiválasztása. A vetési idő eltolódása a megvilágítás

hosszúságát befolyásolja. Sok termesztett gyógynövényünk, pl. a mák, különösen érzékeny erre.

Ha a vetéssel elkésnek a megvilágítás csíranövénykorban hosszabb a kívántnál, a mák kicsi

marad és kevés elágazása fejlődik. A fényintenzitás növeli az alkaloidszintet pl. a Vinca minor-

ban, annak ellenére, hogy ez a jelenség nincs összhangban a faj ökológiai igényével. A

kamillának intenzívebb megvilágítás mellet nagyobb az illóolaj-produkciója és a kamazulén-

szintje. Az állomány sűrűségének befolyása szintén jelentős. Az öntözés, növényápolás,

növényvédelem, műtrágyázás mind befolyásolják a hatóanyag-képződést és ezzel a gyógynövény

minőségét.

Nagy károkat okozhat a rosszul kiválasztott aratási idő és az aratás utáni helytelen

bánásmód. Az aratást a gyógynövény egyedfejlődésének ismeretében a hatóanyag-maximum

kialakulására kell időzíteni.

A levágott gyógynövények gyors feldolgozást igényelnek, mert a friss anyag nagy

tömegben befülledhet. Az illóolajos gyógynövényeket 40C fokot meg nem haladó

hőmérsékleten , például tálcán vagy szalagrendszerű szárítón kell szárítani. A Digitalis lanata

levelének jót tesz, ha egy ideig elfektetik, így megszűnik az aratás miatti glikozid-tartalom

csökkenése (a sokkhatás kivédése). Néhány napos állással a glikozidok újra felépülnek. Ekkor,

ha 60 C fokos meleg levegőt bocsátunk a drogra nem károsodik.

A gyógynövény termesztéssel kapcsolatos műveletek:

Talaj előkészítés

A növénytermesztés szorosan kapcsolódik a zöldség és virágtermeléshez, ezért a talaj-

előkészítés sem különbözik az ezeknél alkalmazott módszerektől. A vetés vagy ültetés előtti

gépesített talaj-előkészítési munkák:

Talajegyengetés: célja, hogy az egyenetlenségek eltűnjenek, a parcella egyenletessé váljon.

Alaptrágyázás: őszi mélyszántás előtt végzendő, ha nem lehet azonnal szántani az

istállótrágyát tárcsás boronával kell a talajba dolgozni. Végezhető istállótrágyával,

szuperfoszfáttal, komplex műtrágyával.

Őszi mélyszántás: 25-35 cm mély kell legyen, ezt felfüggesztett vagy váltóekével kell

végezni.

18

Azokat a területeket, ahol apró magvú fajokat vetnek, meg kell hengerelni, hogy a mag minél

jobban odatapadjon a talajhoz. Ha a vetést követő 1-2 napon belül esik az eső a hengerelés

elmaradhat.

Ha a talaj vetés után kikérgesedik, s emiatt a növénykék nem tudnak kikelni, célszerű küllős

kapával megjáratni a kérges területet.

Vetésforgó

A vetésforgót minél változatosabbá kell tenni, hogy a gyógynövények a legjobb

elővetemények után következzenek, gyommentes földbe kerüljenek, amelyeknek természetes

termékenysége is jó, kedvező a vízháztartása és adottságai olyanok, hogy lehetővé teszik a

talajmunkák idejében való elvégzését.

A vetésforgót úgy kell összeállítani, hogy a gyógynövények után következő kultúrák,

illetve takarmánynövények ne fertőződhessenek mérgező növényekkel ( Datura, Digitalis,

Hyosciamus niger). Egyes gyógynövények ( mák, az anyarozs miatt termesztett rozs) nagyon jó

előveteményei más veteményeknek. Nem engedhető meg ugyanannak a fajnak egy helyen való

ismételt termesztése, hogy ne szaporodjanak tömegesen el a betegségei és kártevői. Van olyan

helyzet is amikor a gyógynövényt különleges rövid vetésforgóban kell termeszteni, mint pl. az

orvosi székfüvet = kamilla, mert ennek könnyen pereg a magja, s nagyon fertőzi a talajt.

Általában ezt a növényt 2-3 évig ugyanarra a helyre vetik, majd utána 1-2 évig olyan növényt

termesztenek ott, amelyik megfojtja a kikelt kamillát (pl. bükköny, takarmányrozs). A kamilla

esetében a termés mennyisége és minősége nem csökken azért, mert ismételten ugyanarra a

helyre vetik

Trágyázás

A termés fokozásának egyik fő eszköze a trágyázás. A gyógy- és illóolajos növények

termesztésénél többnyire műtrágyát használnak. Istállótrágyát közvetlenül csak egyes fajoknál

(menta, macskagyökér, bazsalikom) alkalmaznak, mert az istállótrágya gyomosít és a gyomirtás

körülményes.

A törekvés az, hogy minden fajnál végezzenek nitrogénes és foszforos műtrágyázást,

kálium-tartalmú műtrágyát csak ezek kiegészítéseként és csak a káliumban szegény talajokon. A

terméshozam növelése érdekében nitrogéntartalmú műtrágyákat fejtrágyaként is alkalmazni kell

a növények különböző fejlődési fázisaiban: tél végén, a levelek első rendbeli szedése után,

rügyfakadás előtt, stb. A műtrágya talajba való bedolgozásának mélysége függ a talaj tápanyag-

és víztartalékaitól, valamint a termesztés céljától. Szárazabb talajokon és amikor a növényt föld

19

alatti részeiért termesztik (pl. macskagyökér, rebarbara) a trágyát mélyebben kell bedolgozni,

nedvesebb talajokon és azoknál a növényeknél, amelyektől a friss terméket akarjuk betakarítani

(menta) a trágyát csak felszínesen dolgozzuk be.

Vetés és ültetés

A gyógynövények zöme ( kömény, mák, székfű stb.) közvetlenül a termesztés helyére

vethetők. Egyes fajok több meleget igényelnek és hosszabb a tenyész-idejük ( majoránna) ezért

előbb palántát kell előállítani ( ugyanúgy történik, mint a zöldségféléknél, és virágok esetében).

A termesztés helyére közvetlenül a tél küszöbén ( novemberben ) szokás vetni, amikor a napi

hőmérséklet átlag 3-4 C fok, a mag hasznosítja a tél folyamán felgyűlt nedvességet, s azonnal

csirázni kezd, mikor a talaj hőmérséklete megközelíti biológiai igényeit. Kora tavasszal vetik

azokat a fajokat, amelyek több meleget igényelnek. A késő nyáron vagy kora ősszel vetett

fajoknak (pl. székfű, macskagyökér) az első fagyok beálltáig jól fejlett gyökérzetük és legalább

3-4 pár levelük kell legyen.

A terméshozamot befolyásoló fontos tényező a növénysűrűség. Az optimális

növénysűrűség elérésének első fő lépése a megfelelő minőségű, kártevőktől mentes vetőmag

illetve ültetőanyag. A vetőmag minőségét a csíraképesség adja meg, ezt %-ban fejezzük ki.

A plánáról termesztett fajokat lehetőleg eső után kell kiültetni a termesztés helyére.

Növényápolási munkálatok

Szokásos növényápolási munkálatok: gyomirtás, a talaj porhanyón tartása, kapálás,

gyomlálás, metszés, tisztítás stb.

Vegyszeres gyomirtás

Herbicidekkel történik. A gyomosodás korlátozó tényező a nagy és jó minőségű termések

elérésében. A vegyszeres gyomirtás sikere a gyomnövények biológiájának és a gyomirtó

vegyszerek hatásmechanizmusának alapos ismeretétől függ. A gyomirtó szerek hatásspektruma

korlátozott, egyesek, csak az egyszikűek, mások csak a kétszikűek osztályába tartozó gyomokat

irtják, kevés herbicid írtja ki mindkét osztályba tartozó gyomnövényeket.

Mivel a gyógynövényeket gyógyszerként használják, feltétlenül meg kell határozni

ezeknek a szereknek a maradványait a felhasználásra kerülő növényi szervekben.

Betegségek és kártevők leküzdése

20

A növényvédő szerek használata megelőzésre és leküzdésre igen elterjedt, de

környezetszennyező. A gyógynövényeknél minden vegyszer használatát be kell szüntetni kb. 25-

30 nappal a betakarítás előtt, főleg ha a növénynek a vegyszerezett részeit használják fel.

A gyógynövények gyűjtése

A gyógynövények betakarítása, gyűjtése a növényi eredetű gyógyszerek, drogok

előállításának egyik legfontosabb fázisa, kellő hozzáértést igényel. A gyűjtőknek jól kell

ismerniük a gyógynövényeket, tudniuk kell, hogy melyiknek melyik részét, mikor és hogyan kell

gyűjteni, megszárítani és kezelni, ahhoz, hogy jó minőségű, tetszetős külsejű, teljes hatóanyag-

tartalmú gyógyítására alkalmas drogokat állítsanak elő.

Szigorúan követendő szabályok:

szigorúan tilos védett gyógynövényeket gyűjteni, ezért kellő környezetvédelmi ismeretekkel

kell rendelkeznie a gyűjtőknek

olyan helyekről lehet gyűjteni, amelyek nem szennyezettek, távol vannak az igen forgalmas

utaktól, vagy szennyezett területektől, ahol nincsenek állati eredetű szerves szennyeződések,

kerülni kell az iparvidékek, szemetestelepek körüli gyógynövénygyűjtést

ismerni kell a gyűjtendő faj jellegzetességeit a legapróbb részletekig, továbbá ismerni kell a

hasonló gyógynövények megkülönböztetési jegyeit

ismerni kell a gyűjtendő gyógynövény tudományos nevét, a gyűjtők nem igazodhatnak csak a

népi elnevezés után, mivel a népi elnevezés gyakran nevez meg ugyanazzal a névvel több fajt

is

a gyógynövényrészeket a legoptimálisabb fejlődési szakaszában kell begyűjteni, amikor

legmagasabb bennük a hatóanyag tartalom

ajánlott száraz időben gyűjteni, mert a fölösleges nedvességtartalom megnehezíti a szárítást,

a hosszú szárítási idő alatt a hatóanyagok tönkremehetnek

a gyógynövényeknek nem minden része tartalmaz azonos minőségű és azonos mennyiségű

hatóanyagot, ezért kell egyeseknek a virágát, a levelét, a gyökerét, vagy a termését,

másoknak pedig esetleg 2-3féle részét is gyűjteni, de mindent külön-külön

nem szabad a virágokhoz leveleknek vagy a levelekhez virágoknak keveredni

a szárastól gyűjthető részek ne legyenek gyökerestől kiszedettek,

21

a gyökereken sem hagyhatók meg a földfeletti részek, szárak, levelek maradványai,

gyűjtés közben a gyógynövény állományt kímélni kell, nem szabad feleslegesen irtani, sőt

igyekezni kell minden alkalommal elősegíteni a továbbszaporodásukat, gondolni kell a

jövőre is

nem kell feleslegesen letördelni az ágakat, amikor csak a virágokat és leveleket szedjük le,

nem kell gyökerestől kihúzni a növényt ha csak a leveles szárra van szükség,

az évelő növények kiásott gyökérzetéről a felső, elfásodott részt úgyis el kell távolítani,

vissza kell azokat helyezni a kiásás helyére, hogy újabb növények fejlődhessenek belőlük

a gyógynövények elszaporodását azzal is elő lehet segíteni, hogy magvaikat alkalmas helyen

elszórjuk

ha egyszerre több fajtól is gyűjtenek növényi részeket vigyázni kell, hogy ne keveredjenek

egymással

a mérgező hatású gyógynövények gyűjtésénél különösen vigyázni kell, hogy ne keveredjenek

más gyógynövényekkel, külön kell gyűjteni és szárítani azokat

a bőrirritáló, vagy nyálkahártya irritáló gyógynövények gyűjtésénél ajánlott munkavédelmi

öltözetet és kesztyűt viselni

a kosarakba, zsákokba, zacskókba gyűjtött gyógynövényeket minél hamarabb ki kell üríteni

hogy ne fülledjenek be

egyszerre csak annyi gyógynövényt szabad gyűjteni, amennyit még aznap feldolgoznak vagy

megszáríthatnak.

Gyógyászati célra a következő részeket gyűjtik leggyakrabban:

rügyek

hajtáscsúcsok

kéreg

levelek

virágok

földfeletti részek

termések

magok

gyökerek, gyöktörzsek

gumók

hagymák

22

A rügyek ( gemma ) és hajtáscsúcsok ( turiones ) gyűjtése

A rügyek ősszel képződnek, de kora tavasszal kell gyűjteni, amikor a növény

élettevékenységének első jeleit mutatja. Ebben a fázisban a rügyek megduzzadnak, ragacsossá

válnak, s ekkor tartalmazzák a legtöbb gyantaanyagot. A rügyeket alkotó levelecskék még nem

bomlottak ki teljesen, felületük fényes. Ezeket kézzel kell leszedni a fák oldalágairól.

Szárítás előtt a rügyeket át kell válogatni, kiselejtezve a kibomlott, túlságosan megnőtt, a

megállapított hosszméretet meghaladó rügyeket. Ugyancsak el kell távolítani az

ágmaradványokat, a leveleket és a belül üres rügyeket.

Rügydrogok: nyárfa rügyek: Populi gemma

nyírfa rügyek: Betulae gemma

fenyő hajtáscsúcs: Pini turiones

A kéreg ( cortex ) gyűjtése

A kérget általában kora tavasszal gyűjtik, a nedvkeringés beindulásakor, fiatal, lehetőleg

levágott ágakról fejtik le (pl. kutyabenge, fűzfa, tölgyfa), más növények esetében a gyökerekről

gyűjtik (pl. sóskaborbolya). A begyűjtést tavasszal, a nedvkeringés erőteljes megindulása után

kell kezdeni és az első levelek kialakulásáig lehet folytatni. Ebben az időszakban a kéreg

könnyen válik a fától. Amikor a kéreg már nehezen választható le a begyűjtést abba kell hagyni.

A kérget zsebkéssel kell lehántani, úgy, hogy a fás szövetig körbe bevágják az ágat 10-15

cm távközzel, majd ezeket a körbemetszéseket egy, az ág hosszában végzett bemetszéssel

egyesítik. A lehántást a zsebkés hegyével, kézzel, vagy sima, jól kihegyezett faékkel kell

végezni, vigyázva, hogy a kéreg belső oldalán ne maradjon az ágból vagy a törzsből származó

fás anyag. A fenti eljárással betakarított kéreg cső vagy vályú alakú lesz, szélei a száradás során

befele csavarodnak. Ha a kérget nem lehet cső alakban lehántani, megengedhető a szalag alakban

történő, késsel vagy zsebkéssel végzett lehántás is, kb. 10 cm hosszú minél szélesebb lapokban

lehántva. A kérget általában nem a helyszínen fejtik le, hanem a levágott törzsekről vagy

ágakról. Nem célszerű több ágat levágni, mint amit aznap le lehet hántani, mert utólag nagyon

nehezen válik le a fától.

A szárításra történő előkészítés a túl öreg, megrepedezett, megvastagodott, már nem sima

kéregrészek, a mohás vagy moszatos, megfeketedett vagy belső felületükön fekete foltos,

valamint a fás részeket tartalmazó kérgek eltávolításából áll.

A levelek (folium) gyűjtése

23

A leveleket általában akkor szedik, amikor azok elérték normális fejlettségüket. Egyes

növényeknél a leveleket akkor kell gyűjteni, amikor a növények elérték teljes fejlettségüket

(vörös áfonya, csalán), másoknál ajánlatos a virágzás előtt elkezdeni, mert akkor a legnagyobb a

hatóanyag tartalmuk.

Fontos ismerni a napszakot is, amikor a legajánlatosabb a leveleket szedni. Bizonyos

esetekben a leveleket ajánlatos kizárólag borús, de száraz időben gyűjteni, másokat tűző napon,

vagy délben ( pl. gyűszűvirág), míg ismét másokat reggel szedni (maszlag, nadragulya).

A leveleket kézzel, lecsípéssel vagy a szárról való lefosztással kell szedni. Lecsípéssel

jobb minőségű áru nyerhető, mert a begyűjtőnek módjában áll azonos nagyságú, a normális

fejlettséget elért leveleket szedni. Másik előny, hogy már szedéskor eltávolítható a levélszár.

Fosztáskor bal kézzel megfogják a növény szárát vagy ágát, a jobbat pedig – amin rendszerint

kesztyű van – végighúzzák azon. Így a kézben maradnak a különböző nagyságú, színű levelek, s

rendszerint a szár csúcsa is. Ebben az esetben a nem megfelelő, elszíntelenedett, hervadt,

féregrágta leveleket, ágvégeket stb. el kell távolítani. Fosztással szedhetők a csalán, mályva stb.

levelei.

A leveleket általában a levélnyél nélkül kell szedni. Csak az alkaloidokat tartalmazó

leveleket szedik nyelestől (beléndek, maszlag, nadragulya). A túl kicsi leveleket sem lecsípéssel,

sem fosztással nem gazdaságos gyűjteni. Ilyenkor a leveles ágakat levágják, megszárítják, majd a

leveleket gyenge ütögetéssel lerázzák (vörös áfonya, fekete áfonya).

A leveleket ajánlatos vászonba vagy kosarakba gyűjteni, a gyűjtő edény ne legyen

műanyag, mivel ezt egyes illóolajok oldják. Csak annyit érdemes egyszerre begyűjteni,

amekkora a szárító kapacitása (befogadóképessége), másképp befüllednek.

A virágok (flos) gyűjtése

A virágokat kevéssel a teljes virágzás előtt vagy teljes virágzásban kell szedni, nem

később, mert akkor könnyen széthull részeire. Ha túl későn szedik egyes virágok

elszíntelenednek vagy megbarnulnak.

A virágok begyűjtésére a déli órák a legalkalmasabbak, száraz, lehetőleg napos időkben.

Esős, nedves időben nem tanácsos szedni, mert a nagy nedvességtartalom miatt megpenészedik.

A virágok gyűjtésénél két szakaszt különböztetünk meg:

-az első a virágzás kezdete (a virágok még nincsenek teljesen kifejlődve, a virágbimbók még alig

hasadtak meg vagy a virágoknak csak kis része nyílt ki, a zöme még bimbóban van, ekkor még

nem ajánlatos szedni – kivétel néhány eset pl. japánakác, galagonya ),

24

-a második a teljes virágzás (a virágok teljesen kifejlődtek, legnagyobb a hatóanyag tartalmuk,

színük és illatuk a fajra jellemző, sajátos, ilyenkor gyűjtik a tavaszi kankalint, mákot,

szarkalábat, kökényt, búzavirágot, cickafarkot, bodzát stb. ). A virágzatokat akkor kell szedni,

amikor a virágoknak legalább fele teljesen kinyílt, mielőtt a legkorábban nyílt virágok terméssé

alakulnának.

A legtöbb gyógynövény virágát egészben, minél rövidebb szárral kell szedni. Más

virágoknál (pipacs, ökörfarkkóró, árvacsalán) csak a szirmokat kell begyűjteni, csészelevelek

nélkül.

A virágok gyűjtési módja:

kézzel, lecsípve, minden virágot vagy virágzatot leválasztanak a szárról vagy ágról, lehetőleg

nyél nélkül, így jó minőségű áru nyerhető, a gyűjtő csak a megfelelő virágokat szedi le, a

szirmokat papírral bélelt kosárba, ládába vagy kartondobozba kell szedni, hogy a virágok

lazán álljanak.

Ollóval azokat a virágokat, virágzatokat, amelyeket nehéz lecsípni (pl. bodza)

lerázással pl. a kökényvirágot, a bokor alá ponyvát terítenek, föléje hajlítják az ágakat,

óvatosan ütögetik.

Szedőfésűvel, azokat a virágokat, amelyek tömegesen fordulnak elő, nem magasak és nem

ágaznak el erősen (pl. kamilla). A szedőfésű deszkából vagy bádogból készült négyszögű

doboz, elülső felén, alul fogak vannak, a szedő a fogantyú segítségével a szedőfésűt a

virágok magasságában járatja, a levágott virágok a dobozba hullanak.

Szárítás előtt eltávolítják a nem felhasználható virágbimbókat, a nem megfelelő színű,

megbarnult és elszíntelenedett vagy más színű virágokat, a levélmaradványokat, ágdarabkákat,

idegen növényi részeket. A virágokat a szárításig hűvös helyen, minél vékonyabb rétegben kell

tárolni, gyakran átforgatni, hogy ne fülledjenek be. Ajánlatos a szárítást már a begyűjtés napján

elkezdeni.

A földfeletti részek (herba) gyűjtése

A herbát a növény virágzásakor gyűjtik. A földfeletti részből előállított árunak minél több

virágot kell tartalmaznia, akkor kell a begyűjtést végezni, amikor a virágok nagy többsége teljes

virágzásban van. Az orbáncfű és gyöngyajak föld feletti részeit a virágzás kezdetén kell gyűjteni,

nem akkor, amikor az első virágok már kezdenek terméssé alakulni. Azokat a lágyszárú

növényeket, amelyeknek nem fásodott el a szára néhány centiméterrel a föld felszíne felett kell

levágni, hogy ne keveredjen a herba közé föld, homok vagy kavics. Ugyanígy gyűjtik azokat a

növényeket, amelyeknek a levélrózsája közvetlenül a föld felszíne felett van ( pásztortáska,

25

gyermekláncfű, párlófű). A lágyszárú, évelő növényeket a szár elágazásánál kell levágni, az

olyan növények elfásodott részeit, mint pl. orbáncfű, gyöngyajak, amelyeknek nincsenek leveles

ágai, nem kell begyűjteni, mert száradás után ezek rontják a drog külalakját. Ha a növények túl

nagyra nőttek csak a csúcsukat kell begyűjteni, 20-25 cm hosszúságban, ha a szár hosszan

elfásodott, csak a gyógynövény leveles hajtásait gyűjtik. Vannak növények, mint pl. a pitypang,

a meténg, porcsinfű, amelyeknek gyűjtési ideje elég hosszú, másokat viszont azonnal szedni kell

mihelyt kivirágoztak.

A herbákat csak száraz időben szabad gyűjteni, kerülni kell a harmattól, esőtől nedves

részek begyűjtését. A gyűjtés végezhető sarlóval, kacorral vagy más vágószerszámmal.

Legtöbbjüket kézzel szedik, az előírt magasságban törve (szakítva) le, úgy, hogy csak az el nem

fásodott részek kerüljenek begyűjtésre, minél több levéllel és virággal.

Szárítás előtt a gyomnövényeket, megsárgult leveleket, a terméseket és idegen

növényrészeket eltávolítják, ugyanígy eltávolítják az elfásodott részeket, a túl hosszú, levél

nélküli szárakat.

A termések és magvak (fructus et semen) gyűjtése

A terméseket és magvakat különböző fejlődési szakaszban kell gyűjteni, attól függően,

hogy friss állapotban vagy szárított formában kerülnek felhasználásra, vagy vetőmagként

gyűjtik. A terméseknek különböző stádiumai vannak az érés folyamán: az érés első szakaszában

a termések még nem jellegzetes színűek, ezt követi a viaszérési stádium, amikor a terméseknek

kezd egységes színe kialakulni egész felületén, ezután a termés beérik, megkapja jellegzetes

színét, zamatát és állományát.

A termések betakarításánál figyelembe kell venni, hogy felnyílók-e vagy sem, illetve,

hogy mennyire ellenállók a pergéssel szemben. Így a fekete mustár termését viaszérésben kell

aratni, gondoskodva a pergési veszteségek megelőzéséről.

A húsos terméseket vagy akkor szedik, amikor teljesen kifejlődtek és elérték a teljes érés

fokát (boróka, áfonya), vagy valamivel előbb. Némelykor a termést akkor gyűjtik, amikor a

bennük lévő magok még fehérek, de teljesen ki vannak fejlődve ( pl. az őszi kikerics tokjai

betakarítás után, a száradás alatt érnek teljesen be és nyílnak fel). Az olyan gyümölcsök, amelyek

sokáig megmaradnak a fák ágain, később is szedhetők, minél tovább maradnak a fán, annál

alacsonyabb lesz a víztartalmuk, könnyebb lesz a szárításuk (galagonya). A csipkerózsabogyót

viaszérésben kell szedni, amikor még nem pirosodtak meg, hanem narancssárgák, mert ebben az

állapotban a legmagasabb a C vitamin tartalma.

26

A termést kézzel lehetőleg az azonos érési szakaszban gyűjtik. Egyes bokrokról a termést

áganként gyűjtik, másoknál az ágakat egy ponyva fölött ütögetve lehet lerázni. A terméseket

kocsányrészek nélkül kell gyűjteni. A bodza és a sóskaborbolya terméseit fürtösen kell gyűjteni,

mert célszerűbb így megszárítani, majd a megszáradás után kell a kocsányrészektől

megtisztítani.

A száraz terméseket könnyű megtisztítani az idegen anyagoktól és szennyeződésektől

olyan szelektorokkal, amelyekbe megfelelő lyukbőségű rostákat helyeztek.

A gyökerek és gyöktörzsek (radix et rhizoma) gyűjtése

Miután a növény átment az összes fejlődési szakaszon, késő ősszel, a föld feletti részei

elhervadnak. Ebben az időszakban tartalmazzák a gyökerek a legtöbb hatóanyagot. Az évelő

növények gyökereit kora tavasszal kell szedni (pitypang, tavaszi kankalin), vagy késő ősszel

(nadragulya). A kétéves növények gyökereit az első vegetációs év végén és a következő év

tavaszán, az egyéves növények gyökereit valamivel a virágzás előtt kell begyűjteni. Ha a

begyűjtés ősszel történik, a száraz, fagymentes napokat kell kiválasztani.

A kitermelő eszközök milyensége függ a gyökér alakjától, a talaj minőségétől, a gyökér

talajba való hatolásának mélységétől. A síkvidéki talajokon a tömegesen előforduló

gyöktörzseket ekével szántják ki. A pitypang gyökereit egybarázdás ekével végzett lazítás után

lehet felszedni. Ugyancsak ekével szántják ki az orvosi tarackbúza gyökereit is az őszi vagy a

tavaszi szántás alkalmával. Az egybarázdás ekét fel lehet használni más, tömegesen növő

gyökerek (a termesztett szappanfű, macskagyökér) kiszántására is. A mályva, bojtorján,

nadragulya gyökereit és gyöktörzseit ásóval vagy gyökérkapával ássák ki. A nem túl mélyre

hatoló növények gyökereit (kankalin) ki lehet ásni, feszíteni villával vagy kapával is.

A kiszedett gyökerekről a földet jól le kell rázni. A gyökerekről a talaj maradványa folyó

vízzel történő mosással is eltávolítható, de a mosás minél rövidebb idejű legyen (főleg a

szaponintartalmú növényeknél), hogy ne veszítsenek hatóanyag-tartalmukból. A dúsan elágazó

gyökereket (macskagyökér, kankalin) mosás után kettévágják, hogy a gyökérszálak közül

ismételt mosással eltávolítsák a földet.

Ha a gyökereken tapadó föld könnyű, homokos és száraz, eltávolítható egy drótháló

segítségével is. A szárítás megkönnyítésére a nadragulya, bojtorján, örvénygyökér, orvosi ziliz

vastag gyökereit 20-25 cm-es , hosszában kettéhasított darabokra vágják. Egyes gyökerek

különleges előkészítést igényelnek. Így a páfrány gyöktörzseiről le kell tisztítani az azokat borító

pikkelyeket, el kell távolítania növekedési ponttal ellentétes oldalon álló megbarnult csőrt.

27

A gyermekláncfű gyökerét nem szabad feldarabolni, sem felhasogatni, mert veszít értékes

tejnedvtartalmából. A szappangyökeret meghámozzák és felszeletelik, a kálmosgyökértörzset

meghámozzák, a fehérmályva-gyökeret is meghámozzák és apró kockára aprítják.

A mérgező növények gyűjtése

A mérgező növények gyűjtéskor külön figyelmet és óvatosságot igényelnek. Ajánlott,

hogy a begyűjtést csak felnőttek végezzék, kesztyűben. Nem ajánlatos ezeket a fajokat, más, nem

mérgező növényekkel egyszerre gyűjteni és szárítani, mivel összekeveredhetnek vagy

szennyezhetik azokat. A gyűjtők munka közben szájukhoz, szemükhöz ne nyúljanak, étkezés

előtt mindig alaposan mossanak kezet. A mérgező növények mosása esetén, ha ez szükséges,(pl.

sisakvirág gumója) a mosáskor felhasznált víz is mérgező és veszélyes a környezetre. Az olyan

drogok, mint a kerti ruta, vagy a tengeri hagyma, nedves bőrfelülettel érintkezve gyulladást,

hólyagosodást okoz, mások, mint például a paprika pora a szem kötőhártyájának vagy más

nyálkahártyák gyulladását váltja ki. A mérgező gyógynövények közül még a gyűjtés helyszínén

kiválogatni a szükségtelen részeket, nem szabad otthon szétszórva az élettér környékét

megfertőzni velük.

28

A gyógynövények szárítása

A begyűjtött gyógynövényeket a lehető leggyorsabban meg kell szárítani. Az illóolajakat

tartalmazó gyógynövények (menta, kamilla, fenyőágvég) sokszor kerülnek friss állapotban

feldolgozásra, az olaj kinyerése céljából, ezért begyűjtésük a lepárlással egyidejűleg kell

végezni.

A jó minőségű drog előállításának alapvető feltétele, hogy a szárítás alatt a növény

változatlanul megőrizze hatóanyag tartalmát. A szárítás tulajdonképpen akkor kezdődik, amikor

a növényt betakarítják. A frissen szedett leveleket, virágokat, herbákat óvni kell a befülledéstől a

szárítás megkezdődéséig tartó tárolás idején is. A növényi szervezetben a vegyi hatóanyagok

mellett (cukrok, fehérjék, növényi zsírok , alkaloidok, illóolajok) az enzimek is jelen vannak.

Mivel az enzimek a begyűjtött növényekben is tovább működnek, sőt tevékenységük fokozódik,

a szárításnak épp az a célja, hogy e tevékenységet megállítsa, anélkül, hogy a növényben levő

többi hatóanyag károsodna. A frissen szedett növény a penészek kedvező táptalaja. Ha a

növények 15-20% vizet tartalmaznak, kifejlődnek a penészek. Ha a frissen gyűjtött növények

víztartalma 45-95% a mikroorganizmusok fejlődésének kedvez. A gyógynövénynek nem szabad

12-14%-nál több vizet tartalmazniuk, mert elvesztik tetszetős küllemüket, megromlanak és

csökken a hatóanyag-tartalmuk is.

A gyógynövények biztonságos tartósításuk érdekében a különböző szervek

nedvességtartalmának felső határait a következő százalékokban állapították meg:

levelek 8-14%

virágok 7-14%

herbák 12-14%

termések 13-20%

gyöktörzsek 12-15%

gyökerek 12-14%.

29

A fenti adatokból látható, hogy a szárítás során eltávolítandó víz mennyisége elég nagy és

változó a gyűjtött növényi részek szerint.

A különféle szervek nedvességtartalmának fokát a begyűjtés időpontja határozza meg. Ha

a növényeket tavasszal, teljes fejlettségük elérése előtt szedik, nyersebbek, több vizet

tartalmaznak. Ezért ebben az időszakban 1 kg száraz termék előállításához nagyobb mennyiségű

növényre van szükség. Minél később szedik a növényt, minél érettebbek a begyűjtött

szervek, annál kevesebb nedvességet tartalmaznak és kevesebb nyerstermékre van szükség 1 kg

száraz növényi drog előállításához. Az 1 kg száraz termék előállításához szükséges nyers, friss

növények mennyisége szabja meg a tiszta hozamot, vagy fajlagos fogyasztást.

A különböző szervek beszáradási aránya:

leveleknél 4-7:1

herbáknál 4-6:1

terméseknél 2-3:1

virágoknál 6-9:1

magvaknál 1.2-1.5:1

gyöktörzseknél 3-5:1

gyökereknél 3-6:1

A szárítási módszerek növényenként különböznek. Egyes növényeket különleges

szárítóberendezésekben, kisebb vagy nagyobb hőmérsékleten szabad szárítani, másokat viszont

csak természetes úton, légáramlásban, vagy árnyékban, ismét másokat akár napon is lehet

szárítani. A szárításnál figyelembe kell venni a hatóanyagok vegyi szerkezetét. Ezért a szárítás

módja más és más az illóolajakat tartalmazó növények esetében és megint más azoknál, amelyek

alkaloidokat, glikozidokat tartalmaznak. Az illóolajat tartalmazó növényeket 35-40 C fokon, az

alkaloidokat és glikozidokat tartalmazókat 50-60 C fokon, a húsos terméseket 80 C fokon kell

szárítani.

Szárítás természetes úton

Szárítás napon

Azokat a gyógynövényeket, amelyeknek a fény, a napsugarak nem ártanak,

legegyszerűbb a szabadban szárítani. A növényeket fémhálóból készült keretre, gyékényre,

papírra vagy kartonra rakják.

A gyökerek, kérgek, a fehér és a sárga színű virágok száríthatók napon, esetleg meszelt

fal mellet, amely visszaveri rájuk a napfényt. A napon való szárítás hátránya, hogy a napsugarak

30

hamar tönkreteszik a levélzöldet (klorofillt), elszíntelenítik a leveleket, a virágokban pedig

felbontják s festékanyagot.

Az aszfalton való szárítást kerülni kell, mert az aszfalt ha felmelegszik karcinogén

(rákkeltő) anyagokat bocsájt ki.

Szárítás árnyékban

A szabadban való szárítás nem mindig lehetséges. Ezért legelterjedtebb és leggyakrabban

alkalmazott eljárás a vadon termő gyógynövények esetében az árnyékban való szárítás, amely

történhet házak padlásán, üres helyiségekben, színekben, pajtákban, magtárakban. Ezek közól

legelőnyösebb a bádoggal fedett épületek padlásai, mert nappal erősen felmelegednek, napfényes

nyári napon hőmérsékletük eléri a 40 C fokot is.

A növényeket a helyiség végében kezdik szárításra elhelyezni, a helyiség ajtaja fele

haladva keskeny járatokat hagynak a szárítás ellenőrzése céljából szükséges járkálásra. Hogy a

növények ne morzsolódjanak, csak a szárítás első szakaszában forgatják, amikor még eléggé

nyírkasok ahhoz, hogy ne törjenek, morzsolódjanak. Célszerű egy helyiségben csak egyféle

növényt szárítani, de ha mégis különféle növényeket szárítanak egyszerre, jól látható térközökkel

kell az egyes növényeket szétválasztani, hogy ne keveredjenek össze.

Nem szabad egyidejűleg ugyanabban a helyiségben nagyon átható szagú növényeket

(macskagyökér) más növényekkel szárítani, mert megváltoztathatja azok jellegzetes illatát. Az

ilyen növények szárítására használt papírt nem szabad más növények szárításánál is felhasználni.

A szárításra szolgáló helyiségeken szellőzőnyílások kell legyenek, melyek lehetővé teszik

a bőséges légcserét, de zárhatók is kell legyenek (éjszakára, ködös vagy nagyon párás napokon).

A szárítóhelyek tiszták, könnyen takaríthatók, szellőztethetők és lehetőleg világosak kell

legyenek. Különös gondot kell fordítani a tetőzet, és padozat épségére, a hiányos padozatot nem

lehet tisztán tartani.

Az évszaktól függően a szárítás időtartama változó:

Növényi rész Tavasszal (napok száma) Nyáron (napok száma)

virágok 8-14 3-8

levelek 10-14 3-8

herbák 14-21 10-14

31

gyökerek 21-40 14-21

gyöktörzsek 40-70 30-40

A gyógynövények szárítására vonatkozóan az a szabály, hogy minél kisebb képletekből

áll valamely gyűjtött rész, annál vékonyabb rétegben kell kiteríteni. Pl. a kamillavirágot rétegzés

nélkül, virágzatot virágzat mellé elhintve szabad csak szárítani. A hársfavirág pl. már

háromujjnyi rétegben is teríthető. A herbákat arasznyi rétegben is ki lehet teríteni, mert jobb

közöttük a levegőjárás. A húsos, nedvdús gyökereket egymás mellé kell elhelyezni, nem szabad

rétegezni. Esetleg csak a fásodottabb állományúakat szabad rétegezni. A termésfajtákat is minél

vékonyabb rétegben, legfeljebb kétujjnyira szabad kiteríteni. A mérgező hatású

gyógynövényeket lehetőleg teljesen elkülönített padlásokon, helyiségekben kell szárítani.

A szárítótér jobb kihasználása érdekében szárítókereteket célszerű alkalmazni. A

szárítókeretekből annyit lehet egyszerre elhelyezni, amennyit a helyiség magassága megenged. A

szárítókereteket házilag is könnyű elkészíteni, keretük léc, fonatuk drót, vessző vagy nád is lehet.

A szárítás során a gyökerek, kérgek ráncossá válnak, összecsavarodnak, vagy

vályúszerűvé alakulnak, a levelek összezsugorodnak, részben a herbák is, de fontos, hogy

megőrizzék eredeti zöld színüket. A pipacs és erdei mályva virágok színe megváltozik szárítás

közben, a pipacs tűzpiros színe bíbor lilává, az erdei mályva rózsaszín virága pedig kékké

változik.

Mesterséges szárítás

Ha nincs elég hely a természetes szárításra és a gyógynövényeket haladéktalanul meg kell

szárítani, mesterséges szárításhoz kell folyamodni. Mesterségesen lehet szárítani üzemi, gépi

szárítókban, vagy egyszerű, helyhez kötött vagy szállítható szárítókban, a megfelelő eljárás

alkalmazásával. A gyógynövények mesterséges szárításakor az alkalmazott hőmérséklet

általában 60-70 C fok.

A kutyabenge kérgét pl. 100 C fokon szárítják, a gyűszűvirág leveleit max. 40 C fokon. A

gyökerek szárításakor előnyös a hőközléssel történő gyors szárítás. A magas hőt hirtelen kell

alkalmazni az enzimaktivitás mielőbbi megfékezése érdekében. A gyűszűvirág leveleiben a

hatóanyagot alkoholos párában való kezeléssel stabilizálják.

Szárítók

32

Két típust használnak, hideg levegővel működőt (ventilátorokkal forgatják a levegőt a szárító

belsejében), illetve meleg levegővel működőt (hőforrás közli a hőt). A meleg levegővel

működők közül a leggyakrabban alkalmazottak az alagútrendszerű, a tálcás, a fiókos, és a

Schilde-féle szárítók.

Mikor kellően szárazak a gyógynövények?

A virágok és a levelek akkor szárazak kellően, ha a próbánál az ujjak között könnyen

szétmorzsolhatók, kocsányuk, illetve nyeleik is pattanva eltördelhetők. A herbák elvékonyodó,

virágos, leveles részei előbb megszáradnak, de csak akkor tekinthetők kellően száraznak, ha már

a szárak vastagabb részei is pattanva eltördelhetők.

A jól megszárított gyökerek és kérgek rugalmasságukat elveszítették, merevek,

kemények, s ugyancsak pattanva eltördelhetők. A terméseket sem szabad csupán csak

megaszalni, hanem “bors-szárazra” kell szárítani. Pl. a kellően megszárított csipkerózsabogyó az

ujjak között szétroppantható.

A gyógynövényeket megszáradásuk után nem szabad fölöslegesen kiterítve hevertetni,

mert fényre és levegőre érzékenyek, színüket elveszítik, belső értékükben is előnytelen

változások mennek végbe. Amikor a gyógynövényeket elfogadhatóan száraznak tartjuk, azok

csupán “légszárazak”, még 10% körüli nedvességet tartalmaznak, tehát nem abszolút szárazak,

mert eszközeinkkel nem áll módunkban nyomtalanul eltávolítani, de erre nincs is szükség.

A növényi kivonatok szárítása liofilizálással (fagyasztásos szárítással) és atomizálással

(porlasztásos szárítással) történik.

A gyógynövények csomagolása

A drogot csomagolás előtt a más, minőséget rontó, felesleges részektől, homoktól,

minden egyéb idegen anyagtól meg kell tisztítani. Különös gondot kell fordítani a mérgező és

romlott részek, valamint hulladékok kiválogatására.

A gyógynövényeket általában zsákokba, kivételesen ládákba vagy présbálákba

csomagolják. A drogot szorosan, mégis kellő kímélettel kell elhelyezni a zsákokba, túlságosan

lazán sem szabad csomagolni, mert az anyag szállítás közben a zsákokban vagy ládákban mozog,

könnyen töredezik vagy összemorzsolódik. Azokat a fűféléket, amelyeket hosszabb szárral

szoktak gyűjteni (ezerjófű, orbáncfű, cickafark) ha nem lettek kévékbe kötve, a száraikat egymás

33

mellé igazítva kell a zsákokba elhelyezni, hogy ne kuszálódjanak össze. A drogokat általában

viaszozott papírzsákokban tárolják, kivételt képeznek az illóolajakat tartalmazó és az erős

penetráns (átható) szagú vegyületeket tartalmazó részek, amelyeket jól záró, lehetőleg

bádogedényben tárolnak.

A gyógynövények üzemi feldolgozása

A gyógynövényüzemek minden drogárutételt azonossági, tisztasági és minőségi

szempontból megvizsgálnak, majd sor kerül az átválogatásra, megtisztításra, s ha nm eléggé

szárazak az után-szárításra is.

Felhasználásuknak, illetve a további ipari feldolgozásuknak megfelelően a

gyógynövények jelentős részét fel kell aprítani vagy porítani. Akár a gyógyteák elkészítésekor,

akár pedig az ipari feldolgozás folyamán a hatóanyagok a felaprított vagy porított drogból

könnyebben kivonhatók. A fogyasztók a patikában vagy a gyógynövényszaküzletekben

(drogéria) a gyógynövényeket már felaprított állapotban kapják kézhez. A felaprított

gyógynövények célszerűbben csomagolhatók és szállíthatók, a teakeverékekben a különböző

fajták egymással könnyebben elegyíthetők.

A felhasználás érdekében végzett ipari műveletek:

portalanítás: a drogokból kikerülő por a talajból eredő szennyeződés, vagy elporladt

drogrészlet, a portalanítást zárt rendszerű szitálógépekkel végzik. A kiszitált port is néha

értékesíteni lehet, ha csak elmorzsolódott növényi részeket tartalmaz.

válogatás: általában futószalagokon végzik, vagy tálcákon, rostákon. Ki kell szedni a

kiterítésnél hozzákerült idegen részeket: széna szalmaszálak, a színt veszített beteg,

penészbevonatos részeket.

felaprítás: vágógépek végzik (kockára vágják vagy szeletelik a gókereket, a leveleket

négyzet alakúra vágják vagy szeletelik.

porítás: többféle drogból durvára, középfinomra vagy egészen finomra megőrölt port kell

készíteni. Kalapácsos, golyós vagy szaggató rendszerű őrlőgépekkel történik

A drogok felaprításának mértékét a rosták adják meg:

1. durva vágás (scissa)

2. középfinom vágás (conscissa)

3. apró vágás (minutim conscissa).

A porítás mértékét a sziták adják meg:

4. durva por (pulvis grossus)

34

5. középfinom por (pulvis grossus)

6. finom por (pulvis subtilis)

7. ---> legfinomabb por (pulvis alcoholisatus)

Drogokra vonatkozó minőségi követelmények

az érvényben levő hivatalos gyógyszerkönyv (FR X)

országos szabványok (STAS)

szokványminőség

A gyógynövények raktározása

A gyógynövények nagy részét a forgalomba hozatal vagy felhasználás előtt sokszor

hónapokig sőt sokszor egyes növényeket évekig tárolnak.

A gyógynövények raktározásakor nagy gondot kell fordítani minőségük megóvására.

Védeni kell nedvességtől, hőtől, gombásodástól, penészesedéstől, dohosodástól, elszíneződéstől,

rothadás veszélyétől, továbbá férgektől, rovaroktól, rágcsálók okozta károktól. A raktári

kárveszélyek általában fizikai, kémiai és biológiai jellegűek. Fizikai és kémiai jellegű

kárveszélyek a nem megfelelő légnedvesség-tartalom vagy egyéb miatt következnek be. Például

magas hőmérsékleten az drog kiszárad, törik, porlik, sz-ne megváltozik, hatóanyag-tartalma

elbomlik, így felhasználásra alkalmatlanná vagy csökkent értékű lesz. Alacsony hőmérsékleten

az anyagok fagy hatására íz- és zamatváltozást szenvednek.

Biológiai jellegű romlásveszélyen a raktárban levő növényanyagokban szükségtelenül

tovább folytatódó káros élettani folyamatokat értjük, amelyeket mikroorganizmusok

(baktériumok, penészgombák)okoznak. Ide tartoznak a raktári kártevők, itt az állati kártevőket

(rovarok, rágcsálók) értjük.

A gyógynövény drogok akkor megfelelőek és értékesíthetők, ha helyesen vannak

gyűjtve, megtisztítva, szárítva, feldolgozva, csomagolva ás raktározva.

35

A gyógynövények felhasználása

A gyógynövények, mint gyógyszeripari alapanyagok

Galenus óta (aki először kész-tett a gyógynövényekből különböző, még ma is használt

gyógyszerformákat, teakeverékeket, forrázatokat, főzeteket, áztatványokat, tinktúrákat,

kenőcsöket, stb.) napjainkig igen sokat fejlődött a gyógyszergyártás tudománya, technológiája. A

modern értelemben vett gyógyszervegyészetről a XIX. század közepe óta beszélhetünk. A

növényi hatóanyagok előállítása, a gyógyszerek – pilulák, cseppek, porok, kenőcsök, oldatok,

szirupok, stb. - gyártása akkor már olyan lendületet vett. Hogy kezdte kinőni az akkori patikák

laboratóriumi kapacitását.

A gyógyszeripar gyógynövényekkel kapcsolatos tevékenysége :

a növényi gyógyszereknek galenusi eljárással való gyártása

a drogok hatóanyagainak tisztán való előállítása

az izolált hatóanyagok felhasználásával különféle gyógyszer különlegességek (injekciók,

cseppek, pilulák, tabletták, kenőcsök, stb.) készítése.

A galenusi készítmények növényi részekből egyszerű fizikai, kémiai eljárásokkal

előállított gyógyszerek. Évszázadokon át a teakeverékek (species) képviselték a fejlett

gyógyszerformát, ma azonban a legegyszerűbb készítményeknek tekintjük azokat. Előállításuk a

célnak megfelelő hatóanyag-tartalmú felaprított drogokból történik. A főzetek (decoctum), a

forrázatok (infusum)és az áztatványok (maceratum) drogokból vízzel való főzéssel, forrázással

vagy áztatással előállított belsőleges (kanalas orvosságok) vagy külsőleges (borogató, öblögető)

használatra szolgáló folyékony gyógyszerek.

A festvények (tinktúra) a drogokból szesszel, szeszes vízzel, vagy szeszes éterrel, mint

kivonófolyadékkal készített színes kivonatok. A kivonatok (extractum) vízzel vagy szesszel

készült hatóanyagokat tartalmazó folyékony, vagy különféle mértékű bepárologtatással sűrített,

dúsított készítmények. Így folyékony, sűrűn folyó, vagy száraz kivonatok készülnek. (pl.

anyarozs, édeskömény, nadragulyalevél kivonat).

36

A szörpök rendszerint gyümölcsleveknek vagy drogok áztatványainak cukorral besűrített

készítményei (pl. málnaszörp, zilizszörp).

Az elixírek a szirupokhoz hasonlóan készített, cukorral édesített gyógyszerek

vivőanyagául szolgáló, aromás folyadékok (pl. kakukkfű elixir).

A gyógyszeres borok (vina medicamentosa) drogokból nemes borokkal készült kivonatok

(pl. rebarbarabor).

További, drogokból előállított egyszerűbb gyógyszerformák: porkeverékek, gyógyecetek,

aromás vizek, flastromok, gyógycukorkák.

A kismeténgfűből (Vinca minor) kivont vincamin alkaloidából készül a Cavinton nevű

agyérszűkület kezelésére alkalmas gyógyszer-speciatitás. A nadragulya gyökeréből és leveléből

előállított, atropint tartalmazó kivonatot gyomorsavtúltengés kezelésére, valamint nyugtató

hatású készítmények előállítására használják (Distonocalm , Calmogen). Az atropin alkaloida

szemműtéteknél pupillatágító szer (Apitropin). A macskagyökér kivonatából (fő hatóanyaga az

izovaleriánasav) nyugtató hatású gyógyszerek készülnek (Extraveral, Calmogen). A máktok

ópium-alkaliodáiból (morfin, kodein, papaverin) nyugattó, bódító, altató és fájdalomcsillapító

gyógyszerek készülnek. A kankalingyökér szaponin és glikozida hatóanyagaival nyálkaoldó,

illetve köhögéscsillapító gyógyszerek készülnek. Az őszi kikerics magjának hatóanyagával, a

kolchicinnel készülő gyógyszerek csökkentik a köszvényes fájdalmakat és folyamatokat. A

rózsameténg vinblasztin és vinkrisztin nevű alkaloidáival daganatok növekedését meggátló,

valamint a fehérvérűséget (leukémia) gyógyító gyógyszerek készülnek (Welbe). A gyapjas

gyűszűvirág levelének lanatozid glikozidáival a szívműködést és vérkeringést javító gyógyszerek

készülnek (Lanoxin, Digoxin).Az anyarozs hatóanyagaival női természetű vérzések elleni,

valamint a szülés előmozdítására alkalmas gyógyszerek készülnek, valamint a vegetatív

idegrendszerre ható, migrént szüntető, vérkeringést javító szerek.

A gyógynövények, mint fűszerek

Az illatos, aromás gyógynövények egyben ipari és konyhai fűszerek is. A fűszerekre a

táplálkozásunkban szükség van, mivel ízlelő és szaglószerveink közvetítésével az emésztési

folyamatokat serkentik. Bizonyos hazai gyógynövények egyben fűszerek is, ugyanakkor a

külföldi eredetű fűszerek ugyanakkor gyógynövények is. A hazai fűszerek a külföldieknél sokkal

enyhébb aromásak, izgató hatásuk ezért mérsékeltebb.

A majoránnát használják hurkafélék, pástétomok, mártások, levesek, főzelékek, húsok

ízesítésére, nagyon gyakran a baromfi és juhhúsok nem mindenki által kedvelt ízének, szagának

37

a leplezésére. Teája kitűnő nyálkaoldó, illetve köhögés elleni szer, szünteti a bélgörcsöket és a

felfúvódást.

Az ánizst, köményt és az édesköményt sós süteményekre hintik. Különösen jó ízt adnak

salátáknak és mártásoknak. A kömény levesek, főzelékek és húsételek ízesítője is. Teájuk

étvágygerjesztő, emésztést serkentő és szélhajtó.

Borsfűvel ízesíthetik ételeiket azok a betegek, akiket a fekete bors használatától eltiltott

az orvos. A borsfű az ecetes uborka és paprika szintén finom fűszere. Teája alacsony vérnyomás,

felfúvódás és étvágytalanság ellen fogyasztják.

A koriander savanyúságok, pástétomok és saláták pikáns fűszere, egyébként vértisztító,

emésztést javító, étvágygerjesztő és szélhajtó teakeverékek gyakran alkalmazott alkotórésze.

A fehér mustármagot az iparban és a háztartásban egyaránt használják, a téli eltevésre

savanyítandó uborka egyik fontos fűszereként. A kolbászfélékhez, húsokhoz használt

mustárkrémet fehér és fekete mustármagból készítik. A mag őrleményét pépes borogatóként

használják reumás végtagok fájdalmának enyhítésére.

A bazsalikomot pácok, mártások, pástétomok, savanyúságok, kolbászfélék fűszerezésére

használják. Teája köhögéscsillapító, görcsoldó, nyugattó. Az emésztőszervekre kedvezően hat.

A borókamag (a korianderrel együtt) disznóöléseknél használt húspácok alapfűszere.

Borókából készül a borovicska és a gin nevű pálinka. A borókabogyó vese- és hólyagbántalmak

elleni teakeverékek alkotórésze.

A kakukkfüvek minden fajtája szintén kedvelt fűszer. Közülük a kerti kakukkfű

aromásabb, mint a mezőn termő. Teájuk az erélyesebben ható nyálkaoldók, illetve

köhögéscsillapítók egyike. A kakukkfűből szamárköhögés elleni gyógyszerek is készülnek.

A kapor nagyon rég használt olcsó fűszerünk. A kapros kovászolt uborka, kapros túrós-

béles, a kapros káposzta kedvelt ételek. Teája emésztést serkentő és szélhajtó hatású.

Az orvosi zsályalevél intenzív és különös aromájú fűszer, amely kísérőként számos más

fűszer mellett alkalmazható. Teája belsőleg fogyasztva a húgyutak és az emésztőcsatorna

megbetegedéseinél, mint összehúzó és fertőtlenítő hatású szer nyerhet alkalmazást, külsőleg száj

és toroköblítőszer fogínygyulladás vagy mandulagyulladás esetén.

Gyógynövények a kozmetikában

A kozmetika története is majdnem olyan régi, mint az emberiségé, mert mindig élt a vágy

az emberekben a szépség megtartása iránt. Régi, ókori leletek bizonyítják, hogy az egyiptomiak,

38

a görögök és a rómaiak is mennyire kultiválták a szépségápolást. Ehhez már akkor is nagy

részben használtak növényi anyagokat, például a hennát, kakukkfüvet, majoránnát, ibolyát, stb.

A gyógynövényekkel való kozmetikai műveletek házilag is könnyen elvégezhetők.

Bőrápoláshoz célszerűen a gyógynövények pakolás formájában használhatók. Vagy a forrázat

megszűrt levét, vagy pedig magát a forrázással meglágyított anyagot kell az arcbőrre helyezni. A

bőr tisztátalanságainál lényeges az anyagcsere rendben tartása is, hashajtókkal és vértisztító

teakeverékekkel. Régi szokás, hogy időközönként vértisztító hatású teakúrát iktatnak be.

Vértisztító hatású a kökényvirág, diólevél, csalánlevél, bodzavirág, vadárvácskafű,

apróbojtorjánfű, útifűlevél, szederlevél, kutyabengekéreg, örvénygyökér, lestyángyökér,

tarackbúzagyökér, gyermekláncfűgyökér, édesgyökér, édesköménymag. Kozmetikai növényi

keverék zsíros, pattanásos arcbőr kezelésére: vadgesztenyelevél, levendulavirág, zsályalevél,

diólevél, útifűlevél, libapimpófű, borsmentalevél egyenlő arányú keveréke.

Kozmetikai növényi keverék száraz, pikkelyes arcbőr kezelésére: búzavirág, hársfavirág,

papsajtlevél, zilizlevél, kamillavirág, martilapulevél, akácvirág egyenlő arányú keveréke.

Ajánlatos hetenként egyszer a gyógynövényes arcgőzölés is, hogy az arcbőr üde, rózsás,

vérrel átjárt benyomást keltsen. Ehhez használható gyógynövények: somkórófű, papsajtlevél,

rozmaringlevél, zsályalevél, szederlevél, borsmentalevél, kamillavirág.

Zsíros bőr ápolására ajánlatosak a növényi “Toilette-ecetek”, ezek borsmentalevél,

rozmaringlevél, zsályalevél, Angelica gyökér, kamillavirág borecet/víz 1:1 arányú keverékében

való pár napi áztatással készülnek.

Testápoláshoz használatosak az illatos növényi fürdők, amelyek amellett, hogy

kellemesek, a bőrt nyugtatják és fertőtlenítik. Erre a célra a zsurlófű, kamillavirág, cserfakéreg,

borsmentalevél stb. használható.

Test és lábizzadás ellen az alábbi összetétel ajánlható: fűzfakéreg, cserfakéreg, zsurlófű,

borókabogyó, borsmentalevél.

Hajápoláshoz is jó hatásúak a kamillavirág és csalánlevél fürdők. Zsíros korpás hajnál,

fejbőrnél tisztító és serkentő hatást érhetünk el a következő keverékkel: főzetet készítünk

nyírfalevélből, csalánlevélből, bojtorjángyökérből, levendulavirágból, fűzfakéregből,

kamillavirágból, nyárfarügyből és ezzel a fejbőrt hajmosás után erőteljesen megmasszírozzuk.

Dohányzás elleni szájöblítő tea: ürömfű, tárnicsgyökér, borsmentalevél keverékéből

készült főzettel a szájat, naponta többször kiöblíteni. Az ipar a gyógynövényeket szájvizek,

fogporok, fogkrémek, hajolajak, kenőcsök, krémek és illatszerek stb. készítéséhez használja.

A gyógynövények, mint likőrfűszerek és italalapanyagok

39

Az ismert likőrök közül egyesek gyógynövényekből készülnek. Fűszeres, aromás ízt

kölcsönző gyógynövények: borsmenta, fodormenta, citromfű, diólevél, zsályalevél, cickafarkfű,

szagosmüge, bazsalikom, izsóp, angyalgyökér, édesgyökér, levendulavirág, koriander, ánizs,

édeskömény, kömény, borókabogyó, somkórófű.

Keserű ízt ad: benedekfű, ürömfű, ezerjófű, kálmosgyökér, vidrafű, pemetefű,

tárnicsgyökér.

A gyógynövények, mint az ipar által felhasznált alapanyagok

Élelmiszeripar: a friss és konzervhúsok ízesítésére: bors, paprika, szegfűszeg, gyömbér,

mustár, koriander, boróka, majoránna, bazsalikom stb., a gyümölcs és főzelékkonzervek

gyártásánál: kapor, kömény, mustár, fahéj, koriander, szegfűszeg stb., pótkávé gyártásánál:

cikória gyökér, gyermekláncfű gyökér, tejtermékek, sajtok, sós és teasütemények ízesítésére:

ánizs, kömény, színezésre: körömvirág, kurkumagyökér.

Szeszes-ital-ipar: sörök ízesítésére és tartósítására: komló, ezerjófű, kálmosgyökér, a

borászatban a muskotályjellegű borok ízének kialakításához: koriandertermés vagy illóolaj és

bodzavirág, ürmös borokhoz használják: fehér üröm, ezerjófű, kálmosgyökér, izsóp, édes és

keserű narancshéj, szegfűszeg, fahéj, szerecsendió.

Édességipar: édességek, gyógycukorkák készítéséhez pemetefüvet, útifüvet, fehér

mályvagyökeret, ánizst, csipkebogyót, hársfavirágot, borsmentát, fodormentát, köményt,

édesköményt vagy ezek illóolaját használja, színezésre csalánlevél-kivonatot.

Bőripari cserzőanyagok: tölgyfakéreg, tölgyfagubacs, finomabb bőrök kidolgozásához

réti füzényfüvet is használnak.

Dohányipar: illatosító anyagokként használnak somkóróvirágot, szagosmügét,

édesgyökér kivonatot, rózsaszirmot, illatos gyantákat (mirrhát, benzoégyantát).

A virágkötészet a különféle színűre festett fekete pemetefüvet díszítőnövényként és

koszorúk kötésére, a szappangyökér virágzatát pedig csokrok díszítésére használja.

Egyszerűbb gyógynövénykészítmények

A gyógyteák egyszerűbb, házilag is könnyen elkészíthető kivonatok, gazdaságosak és

gyorsan készülnek, ezenkívül, kellemes aromájuk miatt, élvezeti szerként is alkalmazhatók.

Házilag leggyakrabban alkalmazott módszerek a gyógynövénykészítmények előállítására a

következők:

40

Áztatás (maceráció) az előírt és előkészített drogmennyiséget megfelelő térfogatú,

szobahőmérsékleten 6-8 órán keresztül állni hagyják, vásznon vagy gézen átszűrve használják. A

módszert abban az esetben alkalmazzák, amikor a fő hatóanyag hőérzékeny, mint pl. a

nyálkatartalmú drogok esetében.

Forrázat (infuzum) esetében az előírt és előkészített drogmennyiséget megfelelő térfogatú

lobogó vizze forrázzák, majd lefedve állni hagyják 15-20 percig. Ezután vásznon szűrik és

használják. A módszert zsenge növényi részek (virágok, levelek, herbák) illetve illóolaj tartalmú

drogok esetében alkalmazzák.

Főzet (decoctum) készítésekor az előírt és előkészített drogmennyiséget kis tűzön 15 (néha csak

1-3) percig, fedett edényben fövésben tartják. Ezután kb. 15 percig állni hagyják, majd szűrik és

használják. A módszert tömörebb állagú drogok (gyökérzet, kérek, mag) illetve hőálló

hatóanyagok esetében alkalmazzák.

A felsorolt módszerekkel készített teákat általában az előállítástól számított 2 órán, de

legfeljebb egy napon belül kell elfogyasztani, hatásuk megőrzésére, de legfőképpen

mikroorganizmusokkal való befertőzésük magakadályozása végett. Másik figyelemre méltó

szabály az, hogy amennyiben lehetséges, ajánlatos a teákat a forrpont közeli hőmérsékletére

hozni, mivel így a drogok esetleges, főleg mikroorganizmusok által való szennyezettsége

semlegesíthető. Az utóbbi időben elterjedten használt módszerek az úgynevezett instant teák,

illetve a “tasakos” teából készült forrázatok.

Említésre méltó házi készítmény még a gyógybor is, amely az előírt és előkészített

drogmennyiség borral való elegyítése útján készül, ezt kis lángon néhány percig főzik, majd 1-2

napos állás után fogyasztják, 20-50 ml-es adagokban.

Az olajos kivonatok esetében, nálunk általában napraforgó olajat használnak (legmegfelelőbb az

olívaolaj). A módszert főleg az illóolajos drogok felhasználásánál alkalmazzák.

Az inhaláció szintén az illóolajakat tartalmazó drogok felhasználási lehetősége, leginkább légúti

fertőtlenítő és gyulladáscsökkentő céllal. Itt az az előírt és előkészített drogmennyiséget

zománcozott edénybe teszik, ráöntik a forró vizet, ami felszabadítja a hatóanyagokat, majd lassú

tűzön való, néhány percig tartó főzés során ezek a vízgőzzel együtt elpárolognak, kifejtve

jótékony hatásukat a légutakra.

A gyógyteákat heveny (akut ) folyamatokban több napon át, idült (krónikus) kórképek

esetén több héten keresztül, esetleg éveken át hosszabb- rövidebb megszakítások beiktatásával

használják. Az erős hatású gyógynövényeket kizárólag orvosi rendeletre (receptre) és orvosi

felügyelet mellett szabad használni. A gyógyteák használatánál minden esetben szükséges az

adag és kezelés időtartamának megállapítása, amely a beteg életkorától, a kórfolyamat

41

súlyosságától, a gyógyteával szembeni érzékenységtől és egyéb tényezőktől függ. Az adagolás

történhet apró részletekben (kortyonként), meghatározott mennyiségben, kúra formájában, a

főétkezések előtt vagy után stb. egyes gyógyteákat lehet édesíteni cukorral, másokat nem (pl.

hasmenés elleni teák). A hűléses állapotban használt teák ízesítésére előnyösen fel lehet

használni a mézet, mert fokozza a növényi hatóanyagok hatását.

A gyógynövények felhasználásánál alkalmazott egyszerű mértékegységek

A gyógyteák készítésénél általában a javasolt drogokból kanálnyi, kiskanálnyi vagy

csipetnyi mennyiséget adagolnak a teavízhez. Súlyuk a növényi részek tulajdonságaitól és az

aprítás fokától függ leginkább. Ezek a következők:

Drog 1 evőkanál drog súlya

(grammban kifejezve)

1 kávéskanál drog súlya

(grammban kifejezve)

gyökér 3-4 (5) 1.5-2

gumó 3-4 (5) 1.5-2

kéreg 3-3.5 1-1.5

földfeletti rész 2-2.5 0.8-1

levél 2-2.5 0.8-1

virág 1.2-1.8 (3) 0.5-0.7

termés, mag 4-4.5 (8) 2-2.5

teakeverékek 2-3 0.8-1.8

Továbbá 1 csipetnyi drog 3-4 grammnak, míg 1 csészényi víz 220-230 ml-nek felel meg.

Gyógytea keverékek (species)

A speciesek megfelelően előkészített, hasonló hatású vagy egymást kiegészítő hatású

növényi részekből álló gyógyteakeverékek. A keverékek összhatása jobb, mint az összetevőké

egyenként. Ugyanazon növényi rész több teakeverékben is szerepelhet, ami azzal

magyarázható, hogy az egyes növényi részek más és más növényi résszel társítva vagy

42

különböző arányban összekeverve eltérő hatást fejtenek ki. A mérgező hatású növényi részek

teakeverékek készítésére nem használhatók.

A gyógynövények eltarthatósága (raktározása) időhöz kötött. Lehetőség szerint minden

évben fel kell frissíteni a készletet. Régi növényi részektől nem várható biztos hatás.

Rendkívül fontos, hogy az összetevők egyenletesen legyenek eloszolva. Az alkotórészek

keverésénél előbb a kisebb mennyiségű részeket kell lemérni és külön összekeverni, majd e

keveréket kell a nagyobb mennyiségű anyaghoz elegyíteni.

A felaprított növényi részeket vagy keverékeket jól záró edényben vagy kettős falu

(pergament, papír) zacskókban kell tárolni. Különösen az illóolaj-tartalmú részeket nem

ajánlatos műanyag tasakokban tartani, mivel állás közben veszítenek hatóanyag tartalmukból.

Minden csomagra rá kell írni a teakeverék összetételét, felhasználási módját és hatását.

Amikor teát iszunk, azt mondjuk, hogy azt az orvosságformát belsőleg alkalmazzuk.

Külsőleg alkalmazzuk a vizes kivonatokat, amikor száj- és toroköblítésre, inhalálásra,

szemborogatásra, sebek és bőrbajok öblögetésére és borogatására, hüvelyöblítésre stb.

használjuk azokat.

A gyógyteák elkészítéséhez mindig kifogástalanul tiszta, íz- és szakmentes, lehetőleg

zománcozott, jól záró fedővel ellátott edényt kell használni.

Mikor és hogyan kell a gyógyteákat inni?

Az étvágyjavító teákat a főétkezések előtt 15-20 perccel kell meginni, ez alatt az idő alatt

a teák keserű és aromás anyagai a gyomor- és bélnedvelválasztás, valamint a nyálképződés

kiváltásával éhségérzetet okoznak.

Az emésztést serkentőket az epére és a májra hatókat, amelyek több, kevesebb hashajtó

hatású drog alkotórészt is tartalmaznak, viszont a nagyobb étkezések után 10-15 perccel

fogyasztjuk.

A vese- és hólyagbántalmak elleni teákat – a vese enyhébb vagy erősebb izgatásával

fejtenek ki hatást – naponta több ízben , akár víz helyett is kell inni.

Az izzasztó hatású teákat természetesen ágyban kell elfogyasztani, utána pedig nyakig be

kell takarózni.

A köhögéscsillapító és a nyákoldó teákat napjában több ízben is kell fogyasztani, azonban

egy csészével lefekvéskor az ágyban is hasznos meginni. A teák hatóanyaga az izgalomban levő

nyálkahártyákat bevonja, a hörgőkben levő váladék kiürítését elősegíti.

A magas vérnyomás elleni teákat napközben bármikor lehet fogyasztani, de használatuk

lefekvés előtt is indokolt. A vérerek tágításával és rugalmasságuk növelésével fejti ki hatását.

43

A bélféregűző teákat reggel éhgyomorra, reggelizés előtt 15 perccel kell fogyasztani,

mert üres gyomorra hatnak.

Az idegekre ható gyógyteák a nap bármely szakaszában fogyaszthatók, a nyugodt alvás

biztosítására lefekvés előtt is el kell fogyasztani egy csészével.

A cukorbetegek is bármikor fogyaszthatják, napi 2-3 csészényi teájukat, tanácsos

azonban a teázást már reggel, éhgyomorra kezdeni.

A hashajtó teák alkalmazásánál azt is figyelembe kell venni, hogy hatásuk megfelelő

időben jelentkezzék, tehát elfogyasztásuk idejét úgy kell beállítani.

Az elhízás elleni teákat intenzívebb használatánál is hasonló szempontokat kell

figyelembe venni.

A vértisztító kúrát tél utolján és tavasszal szoktak tartani. A népi magyarázat úgy tartja,

hogy a tél folyamán az állandóan fogyasztott nehéz ételekből a szervezetben lerakódott salakot ki

kell mosni, s a teázás tulajdonképpen az anyagcsere folyamatokra hat serkentőleg.

Ma már a gyógynövények biológiailag aktív vegyületei megismerhetőek, izolálhatóak és

szerkezetük megfelelő műszerek segítségével felderíthető. Jól definiált formában vizsgálatuk

nem jelent nagyobb feladatot a farmakológus számára, mint egy szintetikus vegyület

feldolgozása. Nehézségeket okoz azonban a komplex növényi kivonatok és a gyógyteák

gyógyászati értékének felmérése, mivel nem ismerjük eléggé a drogok hatóanyagainak

kölcsönhatását, amely esetenként potencirozó, máskor antagonista is lehet. Van eset, amikor

összegződik a hatás és van, amikor hatványozódik.

Az 1973-as berni tanácskozáson leszögezték, hogy szükség van a közhasznú drogok

farmakológiai értékének megadására, dokumentálására is. Azonban ez nehézkes, mert a

gyógynövényeink gyakran nagyon sokféle hatóanyagot tartalmaznak, és feltevődik a kérdés,

hogy a növényben előforduló sok vegyület közül melyik legyen a standardizálás alapja. A sok

ezer új szintetikus molekula mellett igen sokan foglalkoznak világszerte a természetes anyagok

gyógyszeripari kutatásával. Egyre nagyobb világszerte is az érdeklődés a természetes

hatóanyagok iránt.

A növényi drogok hatóanyagai

A hatóanyagok a növényi anyagcsere folyamán keletkezett olyan vegyületek, amelyek az

emberi vagy állati szervezetbe jutva, élettani hatást képesek kifejteni.

A növényi drogok előállításának és a belőlük készülő különféle kivonatok célja a

hatóanyagok minél hozzáférhetőbbé tétele az emberi szervezet számára.

44

A drogok csoportosítása többféle szempont szerint történik, így például élettani hatásaik

vagy hatóanyag tartalmuk szerint. Ez utóbbi szempont szerint lehetnek alkaloid-, glikozid-,

flavonoid-, illóolaj-, stb. tartalmú drogcsoportok.

Fő hatóanyagaik mellett a drogok számos ún. mellékanyagot is tartalmaznak, amelyek

rendszerint szinergista hatást- azaz felerősítik vagy azokat átfogóbbá teszik- fejtenek ki. Számos

esetben bebizonyosodott, hogy az “extractum in toto”, vagyis a összkivonata egy növényi

drognak hatásosabb, mint az izolált vegytiszta hatóanyag egymagában. Ismeretes, hogy a C-

vitamin a csipkebogyóban vagy a citromban sokkal hatásosabb, mint a mesterségesen előállított

tiszta C-vitamin (aszkorbinsav). A szintetikus atropin sem ugyanaz, mint a nadragulya

gyökérben.

Köztudomású, hogy a vegyi úton előállított legtöbb gyógyszernek számos, nem kívánatos

mellékhatása van, a növényi kivonatok esetében ezek a hatások jóval enyhébbek és ritkábbak,

viszont tévhit az is, hogy mellékhatásoktól mentesek. Például bebizonyították, hogy a

kutyabenge kérge hosszú használat esetén vastagbélrákot okozhat, ugyancsak rákkeltő

mellékhatású lehet a farkasalma, acsalapu, vérképkárosító mellékhatása van az erdei meténgnek,

májkárosító a martilapu, stb.

A hatóanyagok a növényi általános anyagcsere során képződnek, kémiai és biológiai

vizsgálattal kimutathatók.

A drogoknak azt a hatóanyagát amelyik a legintenzívebb hatást fejti ki fő hatóanyagnak,

a többit mellékhatóanyagoknak nevezzük. Számos drog egymástól eltérő, de nem ellentétes

hatású hatóanyagokat is tartalmazhat, ezért egy-egy drog többféle betegség ellen is

felhasználható. Egységes hatóanyag-tartalmú gyógynövényekre példa a kutyabenge (Frangula

almus, hasonnevén Rhamnus frangula) a hashajtó hatása antrachinonvázas glikozidjainak

tulajdonítható. Ezzel szemben a kamilla (Matricaria chamomilla), a macskagyökér (Valeriana

officinalis), az orbáncfű (Hypericum perforatum) esetében több, különböző vegyi szerkezetű

anyag együttes hatása biztosítja a gyógyhatást. A fűszernövények esetében is hasonló a helyzet.

Az ánizs (Pimpinella anisum) termései, pontosabban a bennük található illóolaj egyetlen

vegyületnek, az anetolnak köszönheti jellemző illatát és édeskés ízét. Ezzel szemben a paprika

(Capsicum annuum) csípős anyaga, a kapszaicin mellett szerepük van zamatanyagoknak és

festékeknek is.

A gyógynövények hatóanyagai több szempont szerint csoportosíthatók. Ma

leggyakrabban a közös vagy a legalább is hasonló vegyi szerkezet alapján sorolják be a

hatóanyagokat egyik vagy másik csoportba. Bizonyos vegyi szerkezetek és a szervezetre

gyakorolt hatás között összefüggést állapítottak meg. A szívre ható glikozidok

45

(kardiotonikumok) jó példát szolgáltatnak erre: meghatározott szerkezetük majdnem azonos a

gyűszűvirág fajok (Digitalis sp.) a gyöngyvirág (Convalaria majalis) és a pirosló hunyor

(Helleborus purpurascens) esetében, ugyanakkor ezek a vegyületek hatásuk szempontjából is

egységes csoportot képeznek, mert normalizálják a szívműködést. A csoportosítás két

szempontja: vegyi szerkezet, vagy hatás alapján, ebben az esetben megfelel egymásnak. A

második csoportosítási elv szerint a hatóanyagot vagy akár az egyes gyógynövényeket fő hatásuk

alapján soroljuk közös csoportba, vannak például központi idegrendszert izgató és nyugtatók,

vérnyomást csökkentők, görcsoldók, féregűzők, baktériumok fejlődését gátlók, stb.

A gyógynövényeket fejlődéstörténeti (alacsonyabbrendűek, magassabbrendűek), illetőleg

rendszertani helyzetük alapján is csoportosíthatjuk. Az egyes növénycsaládok rendszint nemcsak

alaktani (morfológiai) szempontból rendelkeznek közös vonásokkal, hanem vegyi összetételük

alapján is. Ezért az utóbbi két évtizedben nagy fontosságot tulajdonítanak a vegyi sajátosságok

rendszerezésében, rokonsági kapcsolataik megállapításában (kemotaxonómia).

Hatóanyagcsoportok:

Ásványi anyagok: a szervezet számára nélkülözhetetlen komponensek. Bevitelük a

táplálkozással történik, ugyanis kiegyensúlyozott táplálkozással egy egészséges szervezet a

szükséges mennyiséget képes kiválasztani, főleg a növényi eredetű termékekből. Az ásványi sók

egy részére a szervezetnek nagyobb mennyiségre van szüksége, ezek az úgynevezett

makróelemek, pl.:nátrium, kálium, kálcium, magnézium, klór, foszfor, nitrogén, kén, másokból,

a mikroelemek vagy oligoelemekből, parányi mikrogrammnyi mennyiségre van szükség,

nélkülük különösen az enzimek és hormonok működése lehetetlen. Ilyenek a vas (a hemoglobin

központi eleme), mangán, kobalt, cink, jód, szelénium, litium, króm, stb.

Egyes növények, bizonyos ásványi anyagokat nagyobb mennyiségben tartalmaznak, így

amennyiben az adott kémiai elemből hiány lép fel, esetleg drogokból pótolható. Pl. nagyobb

mennyiségű káliumot tartalmaz a gyerekláncfű, párlófű, erdei mályva, kékiringó, körte termése,

magnéziumot a csipkebogyó, cinket a mályva és a párlófű stb.

Alkaloidák: elterjedt hatóanyagok, amelyek a növény minden részében jelen lehetnek. Nitrogén

tartalmú, lúgos kémhatású vegyületek. Az alkaloid bázisok vízben oldhatatlanok, szervetlen

savakkal képezett sói viszont jól oldódnak. Ma több mint 3000 alkaloida típusú vegyületet

ismerünk. Ezek az emberi és állati szervezetben, már milligrammnyi mennyiségben is, igen erős

hatást fejtenek ki, nagyobb mennyiségben szinte minden esetben mérgezőek. Éppen ezért

háziszerként nem vagy csak ritkán alkalmazható vegyületek, az ipar viszont számos fontos

gyógyszer alapanyagaként hasznosítja azokat. Az alkaloidák gyakran félszintetikus

46

származékokként vagy szintézis útján előállított formában kerülnek forgalomba. Az alkaloidákat

általában görcsoldó, fájdalomcsillapító, bódító és élénkítő hatásuk miatt használja a gyógyászat.

Alkaloida típusok:

piridin- és piperidin vázas alkaloidák (dohánylevél, lobélia herba, gránátalma kéreg, fekete

bors)

tropánvázas alkaloidák (nadragulya, csattanó maszlag, beléndek)

kinolin- és izokinolin vázas alkaloidák (kínafa kéreg, ipekagyökér, vérehulló fecskefű,

sóskaborbolya gyökér)

morfán- és benzilizokinolin vázas alkaloidák (mák)

triciklikus tropilidénvázas alkaloidák (őszi kikerics)

imidazolvázas alkaloidák (policarpus fajok)

indolvázas alkaloidák (strichninmag, kalabárbab, erdei meténg, rauwolfia kéreg, anyarozs)

purinvázas alkaloidák (kávéfa termése, teacserje levele, kakaómag, kola termés)

diterpén alkaloidák (sisakvirág gumója)

Cseranyagok (tanninok) gyűrűs fenoltermészetű vegyületek, amelyeket eredetileg bőrcserzésre

használtak. Szerkezetük alapján megkülönböztetünk gallotanninokat és katekotanninokat. Ezek a

hatóanyagok leginkább a növények földfeletti részeiben találhatók. A sejtek korhadását gátolják.

Fanyar, összehúzó ízű, vízben oldódó vegyületek. A cseranyag tartalmú drogok gyakran

használt háziszerek, olykor teakeverékekben, ritkábban egymagukban hasmenéses állapotokban,

bél- és gyomorhurut kezelésére. Külsőleg gyulladt testrészek borogatására, fogínyecsetelőként és

aranyérbetegségekben, ülőfürdők vízéhez adagolják. Legismertebb cseranyag tartalmú drogok a

tölgyfagubacs és tölgyfakéreg, vérontó- és libapimpó, apróbojtorjánfű, málna- és szederlevél, réti

füzényfű, lósóskamag stb.

Cukrok: mono-, di- és poliszacharidok vagy szénhidrátok

A monoszacharidok egymolekulájú egyszerű cukrok. Legismertebb közülük a glükóz,

aztán a fruktóz, mannóz. A diszacharidokat két cukormolekula alkotja, igen ismerős a

cukorrépában vagy cukornádban található szacharóz. A poliszacharidok glikozidikus kötésben

levő, számos egyszerű cukormolekulából épülnek fel. Molekulatömegük 100 millió is lehet. Az

egyszerű cukrok édes ízűek, vízben oldékonyak. Vízoldékonyságuk a molekulatömeg

növekedésével egyenes arányban csökken. Egyszerű cukrokat tartalmaz a kőrisfa (mannit,

glükóz, fruktóz). Poliszacharidok találhatók a gabonafélék magvaiban (keményítő) vagy a

burgonyában, izlandi zuzmóban (lichenin). Magas cellulóz tartalmú pl. a gyapot, de cellulóz

gyakorlatilag minden növényi sejtfalban található. Az inulin nevű poliszacharid a

47

fészkesvirágúak családjára jellemző (csicsóka), galaktánokat találunk a vörösmoszatokban (pl.

agar-agar).

Mint igen fontos élelmiszertermékek, plazmapótlószerek és perfúziós, energiahordozó,

gasztritisz és gasztroenteritisz kezelésére használt anyagok.

Flavonoidok többsége vízben oldódó növényi festékanyag. Igen elterjedt vegyületcsoport,

napjainkban több, mint 2000 flavonoid típusú vegyület ismert. A flavonoidok közé sorolhatók az

antociánfestékek is, amelyek a sejtnedvek vegyhatásától függően lehetnek pl. pirosak savas

közegben, kékek lúgosban és lilák semleges közegben. Az antociánfestékeknek tulajdoníthatók a

virágok színei.

A flavon típusú vegyületeket bioflavonoidoknak nevezik, jelezve, hogy élettani hatást

képesek kifejteni. Legfontosabbak ezek közül az érfalak rugalmasságát javító, illetve a

hajszálerek törékenységét megszüntető hatás, enyhe vérnyomáscsökkentő, a verőerek falára

gyakorolt tágító hatás, a szívritmust szabályozó és érelmeszesedést gátló, nyugtató,

visszérgyulladást csökkentő, májvédő, vizelethajtó, nyálkaoldó stb. tulajdonságuk.

A legjelentősebb képviselői a kerti rutafű, bodzavirág, hársfavirág, máriatövis levél,

ibolyagyökér, pásztortáskafű, szarkalábvirág, galagonyavirág, levél és termés.

Glikozidok olyan vegyületek, amelyekben az alkohol típusú, ún. aglikon, egy vagy néhány

cukormolekulával lép éterkötésbe. A glikozidképzés jellemző növényi tulajdonság. A cukroktól

függően számos kombináció alakulhat ki. Egyszerű fenolglikozidokat tartalmazó drog pl. a

medveszőlő, amely kitűnő húgyúti fertőtlenítő hatással bír, szalicilglikozidokat tartalmaz a

fűzfakéreg, amely erős gyulladáscsökkentő tulajdonságú, kumarin tartalmú a somkóró, amelyet

májbetegségek kezelésére használnak, cianogén glikozid tartalmú pl. a mandula termése, amely

ízkorrigens és köhögéscsillapító, mustárglikozidát hordoz a fekete és fehér mustár termése, ez

külsőleg hasznélva helyi vérbőséget idézve elő, értágító, antraglikozidokat tartalmazó drogok az

aloélevél, rebarbaragyökér, szennalevél, kutyabengekéreg, amelyek hashajtó tulajdonságúak.

Rendkívüli fontossággal bírnak a szívre ható glikozidok. Ezek a szteránvázas vegyületek az ún.

dekompenzált szívbajok pótolhatatlan gyógyszerei. Lehetnek kardenolid típusú (gyűszűvirág

fajták leveleiben, a lanatozid A,B,C és E, digoxin, gitoxin, a strophantus fajokban és a

gyöngyvirág gyökérben a sztrofantin, a leander leveleiben az oleandrin), vagy bufanolid típusú

(a tengeri hagyma gumójában), helleborus glikozidok (a hunyor gyökérzetében).

A szaponinok is glikozidikus vegyületek, amelyek aglikonját szapogeninnek nevezzük.

Legismertebbek a triterpénvázas és szteránvázas szaponinok. A gyógyászatban köptetőként

(szappangyökér, kankalingyökér, édesgyökér, hársfavirág, repkényborostyán), vizelethajtóként

(iglicgyökér) szerepelnek. Felületaktív vegyületek, rázva habzanak, csökkentik a víz felöleti

48

feszültségét. A vadgesztenye (Aesculus hippocastaneus) magvainak szaponinjait

gyulladáscsökkentő hatású készítmények előállítására használják. Az édesgyökér (Glycyrhiza

glabra) szaponinjait gyomorfekélyes betegek kezelésére használják.

Illóolajok jellemzője az illékonyság, papírra cseppentve nem hagynak foltot, illatjuk sajátos,

átható. Vízben oldhatatlanok, általában vízgőzdesztillálással és sajtolással vonják ki a

növényekből. Az illóolajok komponensei a mono- és szeszkviterpének csoportjába tartoznak. Az

adott növény illóolaja rendszerint több komponensből áll, különféle szervekben

lokalizálódhatnak és előfordul, hogy az adott növényben más-más szervben különböző az illóolaj

összetétele (pl macskagyökér esetében más a virág és más a gyökér illóolaj összetétele). Vannak

növények, amelyek illóolaja gyantával keveredik, feloldva azt, ezáltal folyékony balzsam

keletkezik. Az illóolajok gyakran sajátos kiválasztó szövetekben halmozódnak fel, pl. az

ajakosviráguaknál többsejtű, nyélből és fejből álló mirigyszőrökben (menta, levendula,

kakukkfű) máskor ún. olajjátarokban (citromfélék fala) a kéreg olajszövet sejtjeinek

vakuolumaiban stb.

A növények illóolaj termelését (mennyiségét és minőségét) számos tényező befolyásolja.

Ilyen a földrajzi tájegység, talajösszetétel, napfény, átlaghőmérséklet, csapadékviszonyok.

Léteznek illóolajos családok, amelyek legtöbb faja nagy mennyiségben tartalmaz illóolajakat,

mint pl. az ajakosok, rutafélék, fészkesvirágúak, liliomfélék, rózsafélék.

Egy-egy illóolajban 20 vagy akár 40-60 vegyület is kimutatható. Ezek közül gyakran

egyetlen egy található nagyobb mennyiségben és rendelkezik a legfontosabb hatással. A

borsmenta (Mentha piperita) illóolajának fő hatóanyaga a mentol, a kakukkfűé (Thymus

serpillum) a timol, a köményé (Carum carvi) kaszatterméseiből (a “köménymagból”)nyert

illóolajban padig a karvon. Attól függően, hogy az említett illóolajok hol választódnak ki más és

más a gyógyászati hatásuk. A menta illóolaja elsősorban az epével ürül a szervezetből, ezért

jelentős szerepe van a máj és különösen epeúti betegségek kezelésében, a timol főleg a

légzőrendszeren keresztül választódik ki, ezért légúti fertőzésekben, köhögésben jótékony a

hatása, a karvon az emésztőrendszerben fejti ki egyes baktériumok fejlődését gátló, görcsoldó,

szélhajtó hatását, melyet különösen csecsemőgyógyászatban értékesítenek. Az ánizs (Pimpinella

anisum) és az édeskömény (Foeniculum vulgare) illóolaja, melynek fő komponense az anetol, a

vizelettel választódik ki, ezért szerepel húgykövek elhajtására, újraképződésének gátlására szánt

gyógyszerkészítmények összetételében.

Az illóolajok felhasználása igen sokrétű, a gyógyászatban epehajtóként, epe- és vesekő

oldására, emésztés serkentésére, légúti megbetegedésekben alkalmazzák, de felhasználja a

cukrász-, a likőr-, szesz- és kozmetikaipar is.

49

Keserűanyagok általában iridoid és szeszkviterpén lakton típusú vegyületek. Étvágyserkentő

hatásuk miatt használjuk. Jellegzetes képviselőik az ezerjófű, benedekfű, cickafarkfű,

angyalgyökér, pemetefű. A likőriparban is alkalmazzák. Az étvágyat az által fokozzák, hogy

serkentik a gyomornedv termelését. A keserűanyag tartalmú készítményeket mindig 15-30

perccel a fő étkezések előtt használják.

Kumarinok lakton típusú kétgyűrűs vegyületek. Alapstruktúrájuk a benzo-alfapiron nevű

vegyület. A növényi szervezetben szabadon vagy glikozidikus kötésű vegyületekben fordulnak

elő. Szárítás közben általában felszabadulnak, ilyenkor a növény jellegzetes szénaillatúvá válik.

A növényekben, kis mennyiségben, serkentő hatásúak, pl. a gyökérképződésben, de mutagén

hatásukat is kimutatták nagyobb koncentrációban. A furokumarinok erős halmérgek, a

novobiocin hatásos bakteriosztatikum. Az emberi szervezetben egy részük központi

idegrendszeri nyugtató hatást, a furokumarinok és piránokumarinok pedig görcsoldó hatást

fejtenek ki. A kétgyűrűs kumarinok kozmetikai szerekben, pl. napozóolajok komponenseként

alkalmazzák, mivel a nap sugarát képesek szűrni, ezáltal a barnulást bőrégés nélkül biztosítják.

Fontos kumarin tartalmú növényi drogokat nyernek a szagosmügéből, somkóróból, kerti rutából,

porcikafűből.

Nyálkák hideg vízben duzzadó vegyületek, amelyeknek egy része cukor- és uronsav tartalmú. A

gyomorban hidrolizálókat a légutak hurutos megbetegedéseiben, főleg annak heveny

szakaszában (zilizgyökér és levél) a gyomorban nam hidrolizálókat székrekedésben (lenmag,

mustármag) használják. A nem poliuronid típusú nyálkákat bevonószerként alkalmazzák

gyomor- és patkóbélfekélyben (egyes vörösmoszatokat) vagy a gyomornedv pepszinaktivitását

csökkentik. Egyes nyálkák gyulladáscsökkentő tulajdonságúak, másokat pektin előállítására és

ízfedőként is hasznosítanak. Helyi vérzéscsillapítók alapanyagai lehetnek. Ezenkívül a

kozmetikai iparban is felhasználják.

Mézgák a növények kóros folyamatainak termékei. Vízben lassan duzzadnak, sűrűn folynak,

ragadnak. Főleg a rózsafélék és a hüvelyesek családjába tartozó növényekre jellemzőek. A

gyógyászatban használt arab mézga és tragakantamézga idegenföldi drogokból származnak.

Pektinek a sejtfal ragasztóanyagai, kísérik a cellulózt. Csak főzéssel vonhatók ki a növényi

részekből, például a birsalmából (Cydonia vulgaris), az almából (Malus domestica). Hasmenéses

állapotok kezelésében jótékony hatásúak csecsemőknél, ilyen készítményeket állítanak elő az

idegenföldi szentjánoskenyérből (Ceratonia siliqua). Felnőtteknél is bevált az alma és a

feketeáfonya (Vaccinium myrtillus), mely pektin mellett a baktériumok fejlődését gátló, fenolos

természetű anyagokat is tartalmaz.

50

Zsírok (lipidek) és olajok a zsírsavaknak különböző alkoholokkal, de főleg glicerinnel alkotott

észterei. A növényi olajok, telítetlen zsírsavaknak glicerinnel képezett észterei (napraforgó,

keserűmandula, földimogyoró, mustármag, szezám, oliva, lenmag, ricinus). A szilárd zsírok,

amelyek telítetlen zsírsavaknak glicerines észtere, legjelentősebb képviselője a kakaóvaj.

Szerves savak a növényekben előforduló szerves savakat növényi savaknak nevezzük, főleg

gyümölcsökben fordulnak elő, leggyakrabban a sóskasav, almasav, citromsav, borkősav,

borostyánkősav. Ezek részben szabadon, részben sók alakjában (kálcium-oxalát) találhatók, a

drogokból készült teák ízét és hatását gyakran befolyásolják, valamint elősegítik más anyagok

kioldódását is.

Kovasav szervetlen sav, bizonyos növényekben az anyagcsere folyamatokra gyakorol jelentős

hatást, a növények sejtfalát szilárdítja, miáltal a szöveteket erősíti. A kovasav tartalmú drogok a

vizelethajtó és köszvényes bántalmak elleni teák alkotórészei. Külsőleg szájüreggyulladás esetén

öblögetőnek, gyulladásos testrészekre és bőrbajokra pedig borogatónak is használják.

Festékanyagokat színező hatásuk miatt alkalmazzák mind a gyógyszerészetben, mind az

iparban, élelmiszerek, üdítő italok, szeszes italok gyártásánál. A növényi színanyagok fontosabb

csoportjai: klorofillok, karotinoidok, antociánok, flavonok, kinonszármazékok. Gyárilag állítják

elő a csalánlevélből a klorofillt zsírban és szeszben oldható minőségben. A pirosítógyökér

festékanyagának szeszes kivonata savaktól élénkpiros lesz, lúgoktól megkékül, ezért

indikátorként is alkalmazható.

Tejnedvek bizonyos növények tejcsöveiben bezárt, a növény megsebzésekor kicsorduló fehér

vagy sárga színű, ragadós, esetenként keserű ízű, tejszerűen folyó anyagok. Lényegében

különböző anyagoknak vízzel képezett emulziói. Finom eloszlásban, szilárd szemcsék alakjában

tartalmaznak keményítőt, zsírt, cukrot, gumit, kaucsukot, inulint, alkaloidákat, gyantákat, stb. A

tejnedvek szilárd állapotban kerülnek forgalomba.

Kámforok, balzsamok, gyanták egyes illóolajokból intenzívebb lehűtéskor- az ánizsból már 16

C fok alatt is- illatos, aromás, hatásos kristályok válnak ki, ezeket gyűjtőnéven kámforoknak

nevezzük. A balzsamok bizonyos fák, cserjék kérgéből vagy kéreg alatti részeiből önként vagy

megsebzés következtében kiszabaduló, sűrűn folyó nedvek, amelyek illóolajok, gyanták, és más

anyagok keverékéből állnak. Tapaszok, kenőcsök, bedörzsölőszerek, hajvizek alkotórészeiként

szerepelnek. A gyanták az egyes növényekből önként vagy megsebzés következtében kiszivárgó,

majd a levegőn lágyabb vagy keményebb állományúra megszilárduló aromás anyagok. A

legismertebb gyanták a fenyőgyanta (hegedűgyanta, kolofónium), amelyet a fenyőfák

megcsapolásával nyert fenyőbalzsamról a terpentinolaj (terpentinszesz) lepárlásánál mint nem

illó, szilárd anyag marad vissza.

51

Vitaminok az emberi és állati szervezet életfolyamatainak zavartalan működéséhez

nélkülözhetetlenek. Napi vitaminszükségletünket táplálkozással kell biztosítani. A növényi

táplálékokkal gyakran csak az elővitaminhoz jut a szervezet (provitamin), s azt alakítja át

vitaminná. Oldékonyságuk alapján zsírban vagy vízben oldódók csoportját különböztetjük meg.

Zsírban oldódó vitaminok:

A vitamin: gyümölcsökben, főzelékfélékben, tejtermékekben, tojásban, állati májban van

jelentősebb mennyiségben. A sárgarépában provitaminja (karotin) fordul elő.

D vitamin: sok van a tőkehal májában (csukamájolaj), a tojásban, vajban.

E vitamin: növényi magvakban, olajokban zöld főzelékekben, tejtermékekben,

kukoricacsíraolajban.

F vitamin: nagy mennyiségben tartalmazza a lenolaj.

K vitamin: a lucerna, paraj, kelvirág, csalán, fenyőtű tartalmazza.

Vízben oldódó vitaminok:

B1 vitamin: sörélesztő, gabonacsíra, gabona és rizskorpa, hüvelyesek, paprika, káposzta,

paraj csipkebogyó.

B2 vitamin: tej, tojás, hús, főzelékfélék, gyümölcsök, csipkebogyó, élesztő.

B12 vitamin: máj, állati fehérjék tartalmazzák.

C vitamin (aszkorbinsav): zöldpaprika, csipkebogyó, citrom, savanyúkáposzta, paradicsom,

dinnye, burgonya, saláta, zöld főzelékekben.

P vitamin:citrom, csipkebogyó, paprika tartalmazza.

Fitoncidák a virágos növények testnedveinek baktérium- és gombaölő anyagai, amelyek

bizonyos mikroszervezetek szaporodását gátolják. Erős hatású fitoncid a fokhagymából

előállított allicin. A vöröshagyma is bőségesen tartalmaz fitoncidot. Ismert továbbá a

paradicsomból előállított tomatin, a retekből előállított rafanin, a tölgyfazuzmóból előállított

uzninsav. Fitoncid hatást észleltek továbbá a fehérnyárban, a feketeribizliben, a repcsényben, a

mustárokban, a keskenylevelű útifűben, a pozsgás zsázsában.

A növényi drogok vizsgálata

A gyógyszerészeti gyakorlatban használt növényi drogok több formában lehetnek, teljes

drogok (in toto), aprított drogok (concissa) vagy porított drogok (pulvis) formájában. Sokszor

szükséges felismerni a növények egyes szerveit, nemcsak egészben, hanem feldarabolt felaprított

állapotban is. A szervek ugyanis feldarabolt állapotban kerülnek a teakeverékekbe. A

52

teakeverékekben elsősorban azt állapítjuk meg, hogy a szóban forgó darabkák milyen szervtől

származnak, tehát a töredékek szervazonosságát határozzuk meg. Másodsorban azonosítjuk

azokat a növényeket, amelyektől az egyes szervdarabok származnak, tehát az anyanövények

fajazonosságát határozzuk meg.

A X.R.Gy. a gyógynövények vagy gyógynövényrészek azonosságának meghatározásánál

3 vizsgálati szempontot vesz figyelembe:

-makroszkópikus vizsgálat

-mikroszkópikus vizsgálat

-mikrokémiai vizsgálat

Ugyanakkor meghatározza egy növényi drog tisztaságát és minőségét is. A tisztasági

vizsgálatoknál meghatározzák a szennyező és idegen anyagok jelenlétét. A minőségi

vizsgálatoknál beszélünk előzetes mennyiségi-kémiai analízisről (nedvességtartalom, össz-hamu

mennyiség, híg sósavban oldhatatlan hamu mennyiség és kivonható anyagok mennyisége) és a

hatóanyagok mennyiségi meghatározásáról (a drogok nedvesedési faktora, az illóolajok

mennyisége, keserűségi-index, szaponintartalom meghatározása, cseranyagtartalom

meghatározása).

Makroszkópikus vizsgálat

A makroszkópikus vizsgálat a növényi drogok azon tulajdonságainak vizsgálatát követi,

amelyek szabad szemmel vagy nagyítóval megfigyelhetők, vagy érzékelhetők szagló és ízlelő

szerveinkkel. A külső megjelenést szabad szemmel vagy nagyítóval figyelhetjük meg, majd

összehasonlítjuk egy ismert mintával vagy növényhatározóval. Továbbá megfigyeljük a belső,

törés által láthatóvá vált megjelenését, a levelek felső és alsó oldalát, a növényi drog állagát,

keménységét, tapintással érezhető jellemzőjét. Méreteit milliméterpapírral vagy beosztásos

vonalzóval határozzuk meg. Színüket általában a száraz drognál határozzák meg, napfénynél

(természetes fénynél), a növényi rész mindkét oldalán. Szagát ugyancsak a száraz drog esetében

határozzuk meg, az ujjak közötti eldörzsöléssel. Ízük meghatározása óvatosságot igényel, főleg a

toxikus drogok esetében. Az íz meghatározása vagy egy növényi drog darabkájának elrágása

által történik, vagy főzetet készítünk a növényi drogból és azt ízleljük meg.

Mikroszkópikus vizsgálat

A mikroszkópikus vizsgálatokat a teljes drogból vagy az aprított drogból készített

keresztmetszeteken végezzük. A vékony növényi szervekből (levelek, virágok, lágy szárak)

felületi metszeteket készítenek. A vastagabb növényi szervekből keresztmetszeteket készítenek.

Mikrokémiai vizsgálat

53

Kémiai reakciók segítségével a mikrokémiai vizsgálatok során felismerhetők egyes

tipikus hatóanyagok (antrakinonok, cseranyagok, szaponinok, zsíros olajok, illóolajok).

A gyógynövények morfológiája

A morfológia alaktant jelent, a morphé (gr.) alakot, formát jelent, a logos (gr.) pedig

tudományt, ismeretet, tant. Beszélhetünk külső, illetve belső alaktanról. A külső morfológia a

növények külső tulajdonságaival, tagolódásával foglalkozó tudományág, a belső morfológia

pedig a a növényi szervezet belső alaki tagolódását, szöveti felépítettségét tanulmányozza.

A növényvilágot alaktani szempontból két nagy csoportra osztjuk, telepes növényekre

(Thallophyta), illetve hajtásos növényekre (Cormophyta). Telepnek (Thallus) nevezzük a

moszatok, gombák, zuzmók, mohák többé-kevésbé tagolatlan testét. Hajtásnak (Cormus)

nevezzük a magasabb-rendű szervezettel bíró növények gyökérre, szárra és levélre tagolódó

testét. Hajtásos növények közé tartoznak a lombos mohák, harasztok, virágos növények.

A növényi szervek tanulmányozásával foglalkozó tudományágat organográfiának,

szervtannak nevezzük. A növényi szerveket élettani funkciójuk szerint vegetativ (önfenntartó),

illetve reproduktív (szaporító) szervekre tagoljuk. Vegetatív szervek a gyökér, szár és levél.

Reproduktív szervek a virág, termés és a mag.

A talajhoz való viszonyuk alapján a növényi szerveket földalatti, illetve földfeletti

szervekre különítjük el. A gyökér a növény földalatti, a többi szerv pedig földfeletti szerv. Úgy a

földalatti, mint a földfeletti szervek változatos alaki sajátosságokkal rendelkeznek. Sok esetben a

földalatti részek között száreredetű képletek is vannak, amelyek a talajhoz alkalmazkodtak.

Földalatti szervek a gyökér, gyöktörzs, gumó, hagyma, hagymagumó. Földfeletti részek a szár,

levél, virág, termés, mag.

A földalatti szervek alaktana

A GYÖKÉR (RADIX)

A gyökér sajátos feladata, hogy rögzíti a növényt és felszívja a talajból a vizet és a vízben

oldott ásványi sókat. Ezen kívül nem sajátos feladatokat is betölthet, mint tartaléktápanyagok

raktározása vagy vegetatív szaporodás.

54

A gyökér kialakulása: a csirázó magból kibújó gyökerecske (radicula) a talajban lefele nő

(pozitív geotrópizmus), a csúcsán megjelenik egy gyűszű szerű képlet a gyökérsüveg (calyptra),

ennek védelmi szerepe van. Felette kialakul a gyökérszőrök övezete, ennek felszívó szerepe van,

ezért felszívó övnek is nevezzük. A felszívó öv felett a gyökérszőrök rendszerint elpusztulnak,

érdes övezet alakul ki, amit csupasz övnek is nevezünk. Felette megjelennek a gyökérágak, ezt

elágazási zónának is nevezzük, itt a gyökér másodlagosan is vastagodhat.

Az elágazó gyökereken megkülönböztetünk főgyökeret (főtengelyt), ez egyenesen lefele

nő (pozitív geotrópos), a főtengelyen fejlődnek a gyökérágak, amelyek elágazódhatnak első-,

másod-, harmad-, illetve magasabb rendű gyökérágakra. A végső elágazásokon találjuk a

gyökérszőröket. Az ilyen elágazást mutató gyökereket közalapos vagy monopodiális elágazásnak

nevezzük. Ez a szerkezet a magasabbrendű növények valódi gyökerére jellemző. A

korpafűféléknél (Lycopodiaceae) a gyökércsúcs mindig két egymással egyenrangú oldalágat hoz

létre és ezen elágazási mód ismétlődik. Ezt a típust villás vagy dichotomikus elágazásnak

nevezzük.

A gyökerek keletkezését illetően két esetet különböztetünk meg:

-valódi gyökereket, amikor a gyökér a csíra radiculájából alakul ki a főtengely és megtartja

vezető szerepét, az oldalképletek a belső gyökérágkezdeményekből jönnek létre.

-járulékos (adventív) gyökereket, amikor a gyökerek más szerveken (pl. száron, levélen)

keletkezik, a gyökér tenyész-csúcsától függetlenül. A gabonaféléknél (Graminaceae) például a

főgyökér az egyedfejlődés korai szakaszában elpusztul, vagy visszafejlődik, helyette rostszerű

járulékos oldalgyökerek képződnek és a növény élete végéig megmaradnak. Az ilyen gyökeret

eredeténél fogva járulékosnak, formáját tekintve bojtos gyökérnek nevezzük. Járulékos

gyökerek például a a kukorica támasztó gyökerei vagy a dugványozáskor a földalatti szárakon

képződött gyökerek is.

A gyógynövények földalatti szervei között kevés a valódi gyökérképlet. A gyökértest

gyakran raktározásra módosult, sok esetben hozzá földalatti szárak (rhizoma) is társulnak,

melyek szintén raktározhatnak és járulékos gyökereket képezhetnek. Tehát a földalatti szervek

legtöbb esetben nem tiszta és nem valódi gyökerek, hanem módosult gyökér, módosult szár és

járulékos gyökerek együtteséből alakulnak ki. Tehát a gyógynövények földalatti szerveit

csoportosítjuk valódi gyökérképletekre és módosult földalatti szervekre.

Valódi gyökerek az egyéves (Plantae anuuae) lágyszárúaknál (kopasz porcikafű, mezei és

háromszínű árvácska, kisezerjófű, csattanó maszlag, beléndek, ricinus, fekete mustár, fehér

mustár) illetve a kétéves (Plantae biennes) kórósszáruaknál (piros gyűszűvirág, ökörfarkkóró,

kömény) alakulnak ki. Ez utóbbiak (kórósszárúak) gyökerei rendszerint a második év végére

55

fásodnak meg és válnak karóalakúvá. Az évelő fásszáruaknál a gyökerek másodlagosan

vastagszanak és nagy térfogatú gyökérrendszert alakítanak ki, amely a földfeletti szárral együtt

több évig él (pl. hársfa, japánakác, kutyabenge). A valódi gyökereknek nincs gyógyászati

jelentőségük, kivételt képez a sóskaborbolya, a gyökértestről lefejtett kérget használják.

A módosult földalatti szervek olyan raktározásra módosult gyökerek, amelyek

gyökérteste nem fás, hanem húsos állományú. A gyógynövények módosult földalatti szerveinek

vizsgálatánál a gyökér és a gyöktörzs egymáshoz viszonyított fejlettségi fokát vesszük

figyelembe. Eszerint beszélünk:

-gyökéralkatú vagy gyökéralakú földalatti szervekről

-gyöktörzses gyökerekről

-gyöktörzs alkatú földalatti szervekről. Ezeken kívül sok az átmeneti forma.

Gyökéralkatúak (radix)

A gyökér egy vagy több húsos állományú raktározó tengelyképletből áll. A gyökérnyak tájékán

gyöktörzs (rhizoma) alakul ki, amit gyökérfejnek nevezzük. Több típust különböztetünk meg:

-főtengelyes húsos karógyökér ( fátyolvirág, katángkóró, lestyán, fekete nadálytő, bojtorján,

gyerekláncfű, vérehulló fecskefű, sárga tárnics)

-húsos ágrendszer (festőbűzér, ipekagyökér)

-húsos gumórendszer (dália, csicsóka, jalapagyökér)

-ikergumós gyökérrendszer- a főgyökérből anyagumó, az oldalhelyzetű gyökérből leánygumó

képződik (sisakvirág, kosborfélék).

Gyöktörzses gyökér (rhizoma et radix)

A gyökérfejen a gyöktörzs fejlett és a gyökérrel együtt raktároz. A rhizomatest

fejlődhetik függőlegesen (orvosi angyalgyökér, rebarbaragyökér, retek) vagy vizszintesen

(orvosi ziliz, csüngő beléndek).

Gyöktörzsalkatúak (rhizoma)

A földalatti rész túlnyomóan a változatos alakú gyöktörzsből áll, mely a

tartaléktápanyagokat és a hatóanyagokat halmozza fel, alsó feléből erednek a vékony, járulékos

gyökerek. Formái:

-gumószerű rövidhajtás (erdei pajzsika, vérpimpó, kígyógyökerű keserűfű, gyömbérgyökér,

fehér zászpa, macskagyökér)

-szárszerű rövidhajtás (gyöngyvirág, pirosló hunyor, salamonpecsét, nőszirom, havasi lórom)

-szárszerű hosszúhajtás vagy tarackos gyökér (stolo) (mezei zsurló, tarackbúza, kapotnyak,

szappanfű, édesgyökér).

Szárgumó (tuber)

56

A gyökérnyaknál eredő szárelágazások a talajba nyomulnak és csúcsrügyeik gumókká

alakulnak. Paraszövettel borított felületén helyezkednek el spirális vonal mentén a szemek

(rügyek) (pl. burgonya).

Hagyma (bulbus)

Központi részét a hagymatönk képezi, ez módosult földalatti szár. A szártönk csúcsi

részén foglal helyet a rügy, ebből földfeletti szár fejlődik. A tönk alsó részéből erednek a vékony

rostos járulékos gyökerek. A tönköt és a rügyet húsos hagymalevelek fedik be, ezek raktároznak,

kívülről száraz hagymalevelek borítják, ezeknek védelmi szerepük van. (pl. liliomfélék, hagyma,

tengeri hagyma, amariliszfélék, hóvirág, fokhagyma).

Hagymagumó (bulbotuber)

Ebben az esetben a tönk raktároz. (őszi kikerics, sáfrányfajok, tulipán)

A gyökér belső alaktana

A gyökér a növény egyedfejlődési szakasza és életciklusának tartama szerint lehet

elsődleges, illetve másodlagos. Elsődleges gyökérszerkezete van a minden növénynek az

egyedfejlődése kezdeti szakaszában, valamint az egyéves (egynyári) növényeknek. Másodlagos

szöveti szerkezete van a kétéves (kétnyári) és évelő növényeknek és általában minden fás szárú

növénynek (nyitvatermők és kétszikűek).

A fás állományú valódi gyökér szöveti szerkezete a gyökércsúcstól a gyökérnyak fele

fokozatosan változik. A gyökér csúcsában osztódó szövetek találhatok, mely megfelel a gyökér

növekedő övének. A sejtek differenciálódásának szakasza a felszívó övben van. A szövetek

állandósulásának szakasza a csupasz övben van. A vastagabb gyökérben az elsődleges szövetek

másodlagos szövetekkel gyarapodnak.

A gyökér elsődleges szöveti szerkezete:

A gyökér elsődleges szöveti szerkezetének vizsgálatához a felszívó vagy a csupasz övből

készítünk metszeteket. A gyökér elsődleges szerkezetében fejlett kéregtestet és fejletlen hengert

különböztetünk meg.

Legkívül az egyetlen sejtrétegből álló epidermisz található, ezt rhizodermisznek is

nevezzük, mivel egyes sejtek gyökérszőrökké alakultak. Ezen belül található a több parenchima

sejtrétegből álló kéreg (kéregparenchima), ebből a legkülső réteg sejtfalai elparásodtak,

exodermiszt alkotnak, közte áteresztő sejtekkel. A kéreg legbelső rétege az endodermisz. A

57

faedénynyalábokkal átellenben az exodermiszben is áteresztő sejtek találhatók. Az endodermisz

keresztmetszete az egyszikű, illetve kétszikű növények megkülönböztetéséül szolgál . Az

egyszikű növények gyökerében az endodermisz sejtek falai U alakban vastagodnak meg, vagyis

az endodermisz sejtek radiális és érintőleges falai vastagodottak, ezzel ellentétben a kétszikűek

gyökerében az endodermisz sejtek csak a radiális falak mentén vastagodottak, keresztmetszetben

pontszerűnek látszanak, ezt Caspari-féle pontoknak is nevezzük.

Az endodermiszen belül található a központi henger. Legkülső szövete a periciklus, ez

egyelten sejtsoros és körülveszi az alap-parenchimát, amelyben vannak az edény-nyalábok. Fa-

és háncsedény-nyalábok találhatók egymással váltakozva. A központi henger belsejét ugyancsak

parenchimaszövet tölti ki, ezt bélnek nevezzük. Az háncs- és faedény-nyalábok közötti

parenchimát bélsugaraknak nevezzük.

A gyökér másodlagos szöveti szerkezete:

Az elsődleges állandósult szövetek újra osztódni kezdenek, másodlagos merisztémává

(osztódó szövetté) alakulnak és másodlagosan állandósult szöveteket hoznak létre, így

másodlagos szöveti szerkezet alakul ki. Másodlagosan vastagodnak a kétszikűek

(Dicotyledonatae) és a nyitvatermők (Gymnospermae) a harasztok és az egyszikűek kevés

kivétellel nem vastagítják másodlagosan a gyökereiket.

Legkívül a bőrszövet (periderma) található, ami később esetleg rhytidomává alakul át. A

kéregtest külső, elsődleges kéregre és belső, másodlagos kéregre különül el. A központi

hengerben néhány sejtrétegből álló hullámos lefutású másodlagos merisztéma alakul ki, a

háncsedény-nyalábok alsó részén és a faedény-nyalábok külső oldalán helyezkedik el, ezt fa-

háncs kambiumnak nevezzük, működéséből létrejön kifele a másodlagos háncs, befele a

másodlagos fa, végül a fa-háncs kambium gyűrű alakúvá válik, a másodlagos fa és háncs pedig

koncentrikusan helyezkedik el. A periciklusba kikülönül egy másik másodlagos merisztéma,

amelyet parakambiumnak vagy fellogénnek nevezünk, ez kifele paraszövetet, befele fellodermát

hoz létre.

Húsos állományú raktározó gyökerek

A gyökér belső felépítésében keskeny kéregtest és vastag fatest alakul ki. Húsos

állományú raktározó gyökértesttel rendelkezik az orvosi ziliz (Althaeae officinalis), fátyolvirág

(Gypsophila paniculata), sárga tárnics (gentiana lutea).

Járulékos spárga-gyökér

A több évig élő raktározó rhizomatesteken vékonyabb járulékos spárga-gyökerek

alakulnak ki. Ezek a gyökér elsődleges funkcióját látják el és kis mértékben raktároznak is. Belső

szerkezetükben nem alakul ki tökéletes másodlagos szerkezet. Felépítésükben egyaránt

58

szerepelnek elsődleges és másodlagos szövetek, tehát vegyes szerkezetűek. Hosszú spárga-

gyökerek fejlődnek ki a tavaszi kankalin (Primula officinalis), a macskagyökér (Valeriana

officinalis), a pirosló hunyor (Helleborus purprascens), a tavaszi hérics (Adonis vernalis)

gyöktörzsén.

Gyöktörzs és tarack

A gyöktörzs illetve tarack különböző rendszertani csoportba tartozó növényektől

származik. A kétszikűek közül rhizomája van a nadragulyának (Atropa belladonna), csüngő

beléndeknek (Scopolia carniolica), kígyógyökerű keserűfűnek (Polygonum bistorta), vérontó

pimpónak (Potentila erecta), havasi lóromnak (Rumex alpinus). Tarackja van a mezei szuláknak

(Convolvulus arvensis), a kapotnyaknak (Asarum europeum). Az egyszikűek közül rhizomája

van a nősziromnak (Iris germanica), a gyöngyvirágnak (Convallaria majalis), tarackja van a

tarackbúzának (Agropyron repens).

Gyökér és gyöktörzs eredetű alkotórészek felismerése teakeverékekben

A földalatti szervek közül a húsos raktározó gyökerek, a vékonyabb spárgagyökerek és a

szár eredetű rhizoma darabok kerülnek teakeverékekbe. A húsos vastag gyökérdarabok

másodlagos szerkezettel rendelkeznek, tehát a kéregtesthez mindig szélesebb fatestparenchyma

társul. Az alkatrészek feldarabolt részei közül ezek a legtérfogatosabb fragmentumok. A külső

felületükön világos vagy sötétbarna színű paraszövet borítja. A darabok vágási felülete

szürkésfehér vagy szennyesfehér színű. A vékonyabb, vegyes belső szerkezettel rendelkező

spárgagyökerek hosszabb tengelyképletek, rajtuk nem találhatók szárcsomók és ez kizárja

száreredetük voltát. Felületükön a paraszövetet az exodermisz képezi. A száreredetű rhizoma

darabok epidermisszel borítottak és nem zöld színűek, mint a földfeletti szárak. A darabkákon

szárcsomók ismerhetők fel és ezeken a pontokon sokszor járulékos gyökerek visszamaradt

részeit találjuk. Száreredetüknek megfelelően a vékony kéregtesthez szélesebb hengerszövet

társul. A kétszikűek bélparenchymájából hiányzanak az edénynyalábok, míg a egyszikűeknél

mindig jelen vannak.

A földfelettiszervek alaktana

A SZÁR (CAULIS)

59

A szár sajátos feladata az ágak, levelek, virágok és termések fenntartása, a víz, ásványi

sók, és a létrehozott szerves anyagok szállítása. Ezen kívül nem sajátos feladatokat is betölthet,

mint tápanyagraktározás, vegetatív szaporodás és egyes szárak fotoszintetizálnak is.

A szár a növény leveleket viselő szerve, összeköti a nyers táplálékot felvevő gyökérzetet

a a szénasszimilációt végző levelekkel. A szárat és a rajta keletkező leveleket együttvéve

hajtásnak (cormus) nevezzük. A földfeletti szár alakja és élettartama rendszerint megszabja az

egész növény alakját. A szár a hajtás tengelye, kétféle oldalképletet hoz létre, oldalágakat és

leveleket.

A szár részei:

-csomópontok (nodiumok), a szár azon részei, ahol a levelek vagy ágak erednek

-szártagok, ízek (internodiumok), a szárcsomópontok közötti szárrész

-rügy (gemma), a szártengely csúcsán

-gyökérnyak (coletus) a szártengely rüggyel ellentétes végén, közvetlenül a talaj felett, ahol a

szár a gyökérbe megy át.

A szártagok hosszúsága szerint a szár lehet nyúltszártagú (ízelt szár) vagy rövidhajtás

(törpeszártagú szár). A szártagok állománya szerint lehet lágyszár (caulis herbaceus) vagy

fásszár (caulis lignosus).

A szár formái

Lágyszártipusok:

-dudvaszár- húsos hosszúhajtás, egy-két vegetációs perióduson keresztül él, puha állományú,

lehet tömött vagy csöves szerkezetű

-tőszár- erős vastag és rövid, törpeszártagú szár, sűrűn borított levéllel, függőleges gyöktörzsnek

is nevezik, több évig él, évenként dudvaszárat fejleszt.

-tőkocsány- a dudvaszártól abban különbözik, hogy leveleket nem visel, gyakran csak

egyszártagú és virágban vagy virágzatban végződik.

-kóró- erős, merev tartású, majdnem a csúcsáig fás állományú, visszamaradva télen is a gyökéren

található.

-szalmaszár- hosszú szártagokkal és bütykös csomókkal rendelkezik, a szártagokat a levelek

hüvelye veszi körül és a száron lefut.

-pálkaszár- bütykös szárcsomók nélküli, csak egy szártagból álló szár, belsejében fejlett

levegőtartó alapszövet képződik.

Fásszártipusok:

-pálmatörzs- a levélkoszorús fák oszlop alakú rövidhajtása, csúcsán sűrűn állanak a levelek, a

levélkorona alatt a szárat sűrűn borítják a levelek maradványai.

60

-fatörzs- a lombkoronás fák fásodott hosszúhajtása, koronát visel és ebben a szintben az ágak

hosszúhajtásai rövidhajtásokat fejlesztenek.

-cserje- nem különböztetünk meg törzset és koronát, mert a szár már a gyökérnyaktól kezdődően

mellékágakra bomlik. Nagyság alapján az alábbi cserjeformák különböztethetők meg:

-cserjefa (kutyabenge, kecskerágó)

-cserjebokor (orgona, fekete bodza)

-törpecserje (fekete- és vörös-áfonya)

-félcserje (orvosi zsálya, levendula, kerti kakukkfű, izsóp)

A szár elágazásai (ramificatio)

A szárnak a főgyökér folytatásában eső részét főszárnak nevezzük, ebből erednek aa

oldalágak, melyek ismételten elágazódhatnak. Így jönnek létre az első-, másod-, harmad-, stb.

rendű oldalágak. A szár elágazásainak három típusát különböztetjük meg:

1 villás elágazás (dichotomicus ramificatio)

2 fürtös elágazás (ramificatio racemosa)

3 bogas elágazás (ramificatio cymosa)

1 A villás elágazás esetében a főszár bizonyos magasságban kettéágazik és két oldalágat hoz

létre, melyek egyforma fejlettségűek, majd ismételten ugyanígy ágaznak el. Ez jellemző

elágazási típusa a korpafűféléknek.

2 A fürtös elágazás esetében a főszár a legfejlettebb, az oldalágak egy fejlett „közalapból”

indulnak ki, közalapos elágazásnak is nevezzük. Formái:

-tiszta fürt- a főszár mindig fejlettebb, mint a belőle eredő oldalágak, az alsó

oldaltengelyek fejlettebbek, mint a főtengely csúcsa felé levők, ez utóbbiak vékonyabbak és

rövidebbek. Az ágak állhatnak spirálisan, távol esően, átellenesen, lehetnek sűrűn állóak, vagy

csoportban, közeleső és körülálló módon, ekkor álörvöknek látszanak.

-fürtös ágvilla- az oldalágak a szár csúcsi részén erőteljesen fejlődnek, túlnövik a

főtengelyt és ennél erőteljesebbekké válnak.

-örvös ágállás- a főtengely csomópontjain 3 vagy több oldalág képződik

3 A bogas elágazás esetében a központi tengely kialakításában nemcsak a főszár, hanem az

oldalágak is részt vesznek, így a főszárat több oldaleredetű száríz alakítja ki. Formái:

61

-egyesbog- a főszár fejlődése visszamarad, mert virágban végződik, egy csúcsi oldalág

veszi át a továbbnövekedés szerepét, ez a főszár folytatásában nő tovább és ezáltal az alatta levő

főtengely csúcsi része oldalra tolódik.

-kettősbog- a főszár miután virágzatban végződik, a virág alatt ugyanazon magasságban

két oldalág segítségével fejlődik tovább és az oldalágak többszörösen ugyanígy ágaznak el.

-fürtös-bogas vegyes típus- ez a fatermetű növényekre jellemző.

A szár élettartama szerint beszélünk:

-egyéves növényekről

-kétéves növényekről

-többéves növényekről

Az egyéves növények tavasszal fejlődnek ki a magból, nyáron virágzanak és még abban

az évben elpusztulnak. A szár fűnemű, nem fásodó, együtt pusztul el a növénnyel. Egyéves

növények pl. a fehér mustár, fekete mustár, kis ezerjófű, kopasz porcikafű stb.

A kétéves növények első évben leveles hajtást, vagyis tőszárat fejlesztenek, melyen a

levelek tőlevélrózsában állanak. A második évben a tőszár tovább fejlődik és hosszúhajtást

képez, mely virágzik és termést hoz. Ezután a szár a növénnyel együtt elpusztul. Kétéves

növények a gyűszűvirágfajok, a kömény, édeskömény.

A többéves növényeket a szár állománya szerint csoportosítjuk évelő lágyszárúakra és

évelő fásszárúakra. Az évelő lágyszárúak földfeletti része minden évben elpusztul és a következő

évben újrafejlődik, földalatti áttelelő raktározószervük van, melyek a talajban több évig élnek.

Az évelő fásszárúak lehetnek félcserjék, cserjék illetve fák. A félcserjéknél a cserjetalp fásodó és

több évig él, míg az ezen fejlődő fűnemű szárak egy évig élnek, tehát minden évben

újraképződnek. A cserjék és fák esetében a szár élettartama megegyezik a növény élettartamával.

A szár belső alaktana

A szár szöveti szerkezete változik a tengely mentén.

A szár elsődleges szöveti szerkezete a kétszikűeknél:

Az elsődleges szöveti szerkezet a szár tenyészőcsúcsa alatt, a sejtek differenciálódásának

szakaszában tanulmányozható. A szár szerkezete általában actinomorf (sugaras) szimetriájú. A

szállítószövet sohasem alkot benne egyszerű, sugarasan elhelyezkedő nyalábokat, hanem

összetett fa-háncsnyalábokat. Legkívül az epidermisz (bőrszövet) határolja, egyetlen sejtrétegből

áll, melynek külső falai kidomborodnak, vékony kutikularéteg borítja, helyenként

gázcserenyílások (sztómák) találhatok, valamint gyakran változatos alakú szőrképletek. A kéreg

62

többrétegű parenchimaszövet, sejtközti levegőjáratokkal, a külső 2-3 sejtsor chloroplasztisokat

tartalmaz, ezt chlorenchimának is nevezik, a belső sejtréteg keményítőszemcséket tartalmaz,

legbelső sejtsora az endodermisz. A központi henger az alapszöveti parenchimában körben

elhelyezkedő fa-háncs-nyalábokból áll. A háncsrész kívül, a farész belül helyezkedik el, a kettő

között pedig az őket gyarapító nyalábkámbium.. a fa-háncsnyalábot szklerenchima nyalábhüvely

övezi. Az edény-nyalábok között elsődleges bélsugár található. A szövethenger központi részét

bélparenchima tölti ki, ez néha elszakadozik vagy felszívódik és bélüreg jön létre.

A szár elsődleges szöveti szerkezete az egyszikűeknél:

A bőrszövet alatt, az elsődleges kéregben 1-2 sejtsoros elfásodó rész található, ezt

szklerenchymaövnek nevezzük. A központi hengerben az összefüggő alapszöveti parenchimában

collaterálisan zárt edény-nyalábok helyezkednek el szórtan, az edény-nyalábot

szklerenchymahüvely veszi körül, szilárdító szereppel. Az edény-nyalábok kintről befele

növekvő méretűek. A bélparenchima hiányzik.

A szár másodlagos szöveti szerkezete a kétszikűeknél és a nyitvatermőknél:

A fásszárú növények szárában az elsődlegesen kialakult szövetek másodlagos

szövetekkel gyarapodnak. Kialakul a másodlagos szöveti szerkezet, amely az elsődlegesből

vezethető le. A másodlagos szerkezetet itt is másodlagos osztódószövetek képezik. A

nyalábkámbium (intrafascikuláris kámbium) és a nyalábközti kámbium (interfasciculáris

kámbium) hozza létre a másodlagos fát és a másodlagos háncsot, valamint a másodlagos

bélsugarakat. Ennek köszönhető a fák évgyűrűinek a kialakulása koncentrikus gyűrűk

formájában. Egy másik másodlagos osztódószövet a parakámbium, vagyis a fellogén, ez kifele

parát (fellomot), befele paraalapszövetet (fellodermát) hoz létre.

A nyitvatermőknél úgy a kéregben, mint a fatestben gyantajáratok figyelhetők meg.

Szár eredetű alkotórészek felismerése teakeverékekben

A gyógynövények fűnemű szára a többi földfeletti részekkel együtt közvetlenül

felhasználásra kerül teakeverékek formájában vagy nyersanyagul szolgálhat hatóanyagok

előállításánál. A fásszár fatestét ipari célra használják, kéregtestét gyógyszerészeti célra és ipari

célra (pl. bőrcserzésre) egyaránt felhasználják. A kérek, mint teakeverékek alkatrésze kerülhet

forgalomba, vagy hatóanyagok előállításának nyersanyagául szolgál.

Teakeverékekben a szárnak, mint szervnek felismerése aránylag könnyebb, mivel rövid

feldarabolt hengeres vagy bordás tengelyképletről van szó. Általában a fűnemű szárak kerülnek

teakeverékekbe. Zöld vagy zöldes színű, epidermisszel borított képletek. A lágy állományú

szárak általában jobban összeszáradnak, mint a kóró típusúak. Egyrészt a szártagok, másrészt a

szárcsomók bélyegeit vizsgáljuk. A szártagok lehetnek hengeresek vagy bordázottak.

63

Mindkettőnél könnyebb a szervazonosság megállapítása, nehezebb viszont az anyanövények

azonosítása. A hengeres szártagoknak külső bélyegekből való azonosítása könnyű pl. az

orbáncfű esetében, mivel a szár két oldalán hosszanti paraléc fut le. A bordás szártagok több

növénycsoporttól származhatnak. Négybordájúak az ajakosoktól, sokbordájúak a fészkesektől

illetve a zsurlóféléktől eredhetnek. A bordák fejlettsége változik az egyes fajoknál, tehát az

oldallapokból kiemelkedő bordák karaktere utal az anyanövényre is. A bordák derékszögűek pl.

a gyöngyajak fajoknál és szárnyakká nőnek pl. a kisezerjófűnél.

A szártagok fedőszőreinek eloszlása is szolgáltathat fontos bélyegeket. Ha a szőrözöttség

csak a bordákra illetve a oldallapok két két szemközti oldalára lokalizálódik, a kakukkfű fajok

bélyegeivel állunk szembe.

A szárcsomók feltűnő fejlettsége valamint a levélkürtőknek a nódiumokon való jelenléte

a keserűfűfélék családjára utal. A szárcsomókhoz ízesülő levélnyélmaradványokból

megállapítható a levélállás. A szórt levélállás általános a gyógynövények sorában, az átellenes az

ajakosok, a szegfűfélék, tárnicsfélék, családjára jellemző. Az örvös levélállás a bűzérfélék illetve

az örvös ágállás a zsurlófélék sajátossága. A nyelek ízesülési pontjánál a pálhalevelek jelenléte

vagy hiánya további rendszertani bélyeget szolgáltat. Mindig pálhás a rózsafélék, hüvelyesek,

ibolyafélék családjainak képviselői, pálhátlanok a keresztesek, tárnicsfélék családtagjai.

A másodlagosan vastagodó fásszárak fatestéről lefejtett kéregdarabok alakjukról

ismerhetők fel. Rendszerint teknős-vályus vagy csatornásan begöngyölődő alakjuk van. Külső

oldalukon paraszövet található és eben itt-ott paraszemölcsök fordulnak elő. Belső sima

felületükön homorúak, gyakran rostos törésűek.

A LEVÉL (FOLIUM)

A levél korlátolt növekedésű, kétoldalian részarányos vegetativ szerv, a növény

táplálkozásának legfontosabb szerve, fotoszintézisre és párologtatásra módosult szerv, alaki

sajátosságai jellemzőek az egyes növényekre.

A levél sajátos feladata a szénasszimiláció, a légzés és a párologtatás. Ezen kívül

betölthet nem sajátos feladatokat is, mint például a vegetativ szaporodás vagy tartaléktápanyag

raktározás.

A levél részei:

-a levélalap (fundus, a levélnyélnek a szárhoz ízesülő része),

-a levélnyél (petiolus, a levél hengeres része) és a

-levéllemez (lamina, a szerv lapos, legfontosabb része).

64

A levéllemez részei:

-a levélcsúcs (apex),

-a levélváll (bazis, ami a nyélben folytatódik),

-a levél széle (margo, a lemez kerületi részén levő rész),

-a lemez éle (acies, a levél szélének a legszélső, terminális vonala),

-a levél színe (pagina superior, a levéllemez felső felülete) és

-a levél fonákja (pagina inferior, a levéllemez alsó felülete).

A levéllemez alakja igen változatos lehet, lehetővé teszi az anyanövény felismerését:

-kerek (vadkörte, rezgő nyár),

-elliptikus (bükkfa, akácfa),

-tojásdad (nemes körte),

-visszás tojásdad (szilva, kutyabenge),

-hosszúkás (gyöngyvirág, japánakác),

-lándzsa alakú (lándzsás útifű),

-deltoid alakú (fekete nyár),

-rombusz alakú (nyírfa),

-szív alakú (orgona, nadálytő),

-vese alakú (kapotnyak),

-dárda alakú (szulák),

-nyíl alakú (vízi nyílfű),

-lapát alakú (kerti ruta, százszorszép),

-szálas (édeskömény, fűfélék),

-tűlevél (fenyőfélék),

-ár alakú (boróka),

-kard alakú (nőszirom),

-csöves (hagyma),

-szíves tojásdad (hársfa),

-lant alakú (kankalin) stb.

A levéllemez csúcsa lehet:

-hegyes (gyöngyvirág),

-kihegyezett (nagy csalán),

-szálkás,

-tompa (akác),

65

-lecsapott, csonka (tulipánfa),

-kicsípett (mézgás éger).

A levéllemez válla lehet:

-kerek (körtefa),

-nyélbe keskenyedő (nadragulya),

-szárölelő (árvacsalán, pásztortáska),

-átnőtt (a szár túlsó oldalán a két váll összenőtt),

-nyélrefutó vagy szárrafutó (a lemez folytatódik a nyélen, sőt a száron is) (fekete nadálytő),

-vese alakú (kapotnyak),

-szív alakú (orgona),

-ferde (hárs).

A levéllemez széle lehet ép (ebszőlő, farkasalma), hullámos (rebarbara), visszahajlított

(vörösáfonya), vagy mutathat finomabb bemetszéseket, lehet fűrészes (csalán), fogazott

(martilapu, somkóró, acsalapu), csipkézett (zsálya, orvosi kankalin), vagy mutathat mélyebb

bemetszéseket: karéjos (a bemetszés a levéllemez maximum1/3-áig hatol be), hasadt (a

bemetszés a levéllemez maximum1/2-éig hatol be, galagonya, ricinus), osztott (a bemetszés a

levéllemez 1/2-énél beljebb hatol be, ernyősvirágzatúaknál gyakori), szeldelt (a bemetszés a

levéllemez főeréig hatol be, ugyancsak az ernyősvirágzatúaknál fordul elő gyakran).

A levéllemez tagoltsága lehet szárnyas vagy ujjas.

A levél állománya alapján lehet fűnemű, bőrnemű vagy húsos.

A levéllemez erezete lehet tűlevél típusú (egyetlen főér van amely nem ágazik el), lehet

szárnyasan erezett, tenyérszerű erezet, ívelt, párhuzamos, sugaras vagy hálózatos.

A szőrképletekkel való borítottság alapján lehet csupasz, pillás élű (csak a levél élén van

szőrképlet), szőrös, bozontos, gyapjas, molyhos, pelyhes, borzas, merevszőrű, sertésszőrű.

Gyakran találunk összetett levéltípust, ebben az esetben 3 vagy több levéllemezke van,

ezeket levelecskéknek nevezzük, a közös nyélen foglalnak helyet. A többszörösen összetett

levélnél a közös levélnyél másod, harmad, stb. rendű ágakra bomlik és ezek viselik a levélkéket.

A közös nyél elágazásait általában levélgerincnek nevezzük. Aszerint, hogy a levélkék a közös

nyélen milyen helyzetet foglalnak el az alábbi típusokat különböztetjük meg:

-szárnyasan összetett levelek (lehetnek páratlanul vagy párosan összetettek) (akác)

-tenyeresen vagy ujjasan összetett levelek (gesztenye).

A leveleknek a száron való elhelyezkedésüket levélállásnak nevezzük, ez lehet szórt,

spirális vonal mentén egyesével elhelyezkedő (pl. szeder), váltakozó (kerti ruta) örvös (a

66

csomópontokon minimum 3 levél ered, pl. boróka), átellenes (a csomóponton 2 levél ered,

egymással szemben, pl. orvosi veronikafű), keresztben átellenes (egymás feletti levélpárok

egymáshoz viszonyítva X-be állanak, pl. szurokfű) vagy lehet tőlevélrózsa (pl. pásztortáska).

A levélnyél és a levélalap

A levélnyél hengeres vagy félhengeres, ritkán szögletes szerv, feladata a levéllemez

fenntartása és a szállítás, a levéllemez fény felé fordítása. A nyél általában a lemez vállához

ízesül, de van olyan eset is amikor a lemez közepéhez kapcsolódik, így pajzs alakú levelek

keletkeznek. A levélnyél ha teljesen hiányzik és a lemez közvetlenül a szárhoz kapcsolódik ülő

levelekről beszélünk. A levél a szárhoz a levélalap segítségével kapcsolódik. Ez a növények

többségénél kissé homorúan domború, kivastagodó része a nyélnek. Néhány növénycsoportnál a

levélalap feltűnő módosulást szenved, rendszertani értéke van. Így például a gabonaneműeknél

csőszerű képződményt alkot, amely hosszan lefut a száron. Az ernyősvirágzatúaknál ugyancsak

hüvelyt alkot, de sokszor már a szárhoz való ízesülése előtt kiszélesedik és jellegzetesen felfújt

képződménnyé alakul (pl. orvosi angyalgyökér). A keserűfűféléknél (Polygonaceae) a levél

színétől eltérő kürtőt képez, mely a család rendszertani bélyege. A levelek ízesülési helyénél, a

levélalapnál, gyakran kisebb és más formájú levelek is találhatók, melyeket pálhaleveleknek

nevezünk, a rózsafélék és a hüvelyesek családjában mindig jelen vannak.

A levél belső alaktana a zárvatermőknél

A levél belső szövetei szerkezete a levéllemezből a főéren keresztül haladó

keresztmetszeten tanulmányozható. A levéllemezt a külvilágtól a felső és az alsó epidermisz

választja el, a kettő között található a mezophyllum, ebbe beágyazva pedig a szállító szövetek,

ezek fa-háncs-nyalábok, a háncsrész az alsó epidermisz felől, a farész a felső epidermisz felől

található. Az alsó epidermiszben helyenként gázcserenyílások (sztómák) találhatók, amelyet két

egyforma zárósejt alkot, homorú felükkel egymás fele fordulva légrést zárnak közre, a körülöttük

található epidermiszsejteket kísérősejteknek nevezzük. A mezophyllumban levő szerkezeti

különbségek alapján 3 -féle levélszerkezetet különböztetünk meg a zárvatermőknél:

dorsiventrális (bifaciális), izolaterális (equifaciális) illetve homogén szerkezetet.

A dorsiventrális (bifaciális) szerkezet esetében a felső és az alsó bőrszövet (epidermisz)

közötti asszimiláló szövetet az oszlopos (palisad), valamint a szivacsos cholenchyma képezi. Az

oszlopos chlorenchyma sejtjei a felső epidermisz alatt egy vagy több sejtsort képeznek. Az egyes

sejtek a bőrszövet sejtjeire merőlegesen helyezkednek el, tehát a levél közepe fele megnyúlt,

zsákalakú, chloroplasztisokkal gazdagon telt sejtek. Az alsó epidermisz mellett az asszimiláló

67

alapszövetet a szivacsos chlorenchyma alkotja. Ennek sejtjei szabálytalanok, 4-5 sejtsoros laza

parenchymát alkotnak, köztük nagy sejtközi üregek keletkeznek- intercelluláris járatok- a

gázcsere lebonyolításának légtereit képezik. A sejtekben a chloroplasztis tartalom kb. 3-szor

kisebb, mint a paliszád sejtekben, a levelek fonákja ezért rendszerint világosabb színű. A felső és

alsó epidermisz egyetlen sejtsoros, sejtjei felületi irányban ellaposodtak, szorosan záródó sejtek,

kutikula borítja őket, a felső epidermisz sejtjei nagyobbak, mint az alsó epidermiszsejtek, az alsó

epidermiszsejtek falai viszont kanyargósak. Az alsó epidermiszben helyenként gázcserenyílások

találhatók.

Az izolaterális (equifaciális) szerkezet esetében mindkét bőrszövet mellett oszlopos

parenchyma található, a két oszlopos parenchyma között vékonyabb rétegű szivacsos

parenchyma van. A levél színe és fonákja egyforma színű (pl. aloe, orgona, bükkfa).

A homogén szerkezet esetében a mezophyllumot egységes asszimiláló parenchyma

képezi, a sejtek kisebb-nagyobb sejtközötti üregekkel rendelkeznek és a levél hossztengelyével

párhuzamosan kissé megnyúltak. A felső és alsó epidermisz sejtek alakjában nincs különbség.

Ilyen szerkezete van az egyszikűeknek, pl. nőszirom.

A levél belső alaktana a nyitvatermőknél

A tűlevél felülete a párologtatás csökkentése érdekében redukálódott, xeromorf

szerkezetet mutat, amely inkább a szár szerkezetéhez hasonlít, élesen elkülönül az epidermisz, a

kéreg és a henger. Az epidermisz sejtek jellegzetesen elfásodnak, vastag kutikula réteg borítja,

ezt viaszréteg fedi. A kéreg legkülső részén a bőrszövet alatt 1-2 sejtrétegű hypodermális

szklerenchyma képződik, merev tartást kölcsönöz a levélnek. A sztómák mélyen a hypodermába

süllyesztettek. A kéreg asszimiláló szövete a kamrás (léces) parenchyma, a sejtek falából a

sejtüregbe sejtfal-lécek nyomulnak be, melyek az eredeti sejtüreget kamrákra osztják, növelve a

belső falfelületet. A kamrás parenchymába beágyazva egy kör mentén helyezkednek el a gyanta

járatok, melyek a levél hossztengelyével párhuzamosan futnak. A kamrás parenchyma legbelül

az endodermisszel zárul. A henger központi részében az egy főérnek megfelelő 1 vagy 2

edénynyaláb fordul elő. Az edénynyalábokat szklerenchyma rostkötegek szilárdítják.

Levél eredetű alkotórészek felismerése teakeverékekben

A levéldarabkák lapos, zöld színű fragmentumok, melyeknek színe általában sötétebb,

mint a fonáka. Leginkább azokat a darabokat érdemes jobban megfigyelni, melyek a lemez

széléből esetleg a csúcsából vagy vállából származnak. Ezeken találjuk meg ugyanis legépebben

azokat a rendszertani bélyegeket, amelyek az anyanövényre jellemzőek.

68

A levéldarabkák szőrözöttsége is jellemző tulajdonság az egyes fajoknál. A fedőszőrök

néhány fajnál kifejezetten csak a levél fonákán fordulnak elő, s ezért a fragmentumok fonáka

szürkés-fehér színű (pl. libapimpó, fehér üröm). A fedőszőrök mellett jelentős a mirigyszőrök

jelenléte is. A mirigyszőrök által termelt illóolajok nyomán a levéldarabkák összemorzsolva

illatosak. Az ilyen levélfragmentumok az ajakosok (Lamiaceae syn Labiatae) illetve a fészkesek

(Compositae syn Asteraceae) családjába tartozó növényektől származnak. A levéldarabkák

belsejében kialakuló váladéktartók, melyek szabad szemmel is láthatók, az orbáncfű

felismerésére adnak lehetőséget.

A levéldarabkák színén az érbordahálózat besüllyesztettsége és a fonákon való kiemelkedése

érbordahálózat formájában, további jellemző sajátságai a gyógynövények leveleinek.

A VIRÁG (FLOS)

A zárvatermők virágai módosult levelekből álló, korlátozott növekedésű el nem ágazó

törpeszártagú hajtás, melynek levelei az ivaros szaporodás szolgálatában állanak, magvakat,

illetve terméseket hoznak létre. A virág az egyedfejlődés során a szár virágrügyeiből vagy

vegyes rügyeiből fejlődnek ki.

A zárvatermők (Angiospermae) virágszerkezete

A zárvatermők legfontosabb jellegzetessége, hogy magkezdeményüket a termőlevelek

összezáródásából létrejött magház zárja magába. Megtermékenyítés után a magkezdemény

maggá, a magház pedig terméssé alakul.

Kocsány- azt a tengelyt, amelyen a virág helyezkedik el virágkocsánynak nevezzük. Ha a

kocsányon több virág jön létre virágzati kocsányról beszélünk. A kocsány nélküli virágokat ülő

virágnak nevezzük. Gyógyászati jelentősége a virágkocsánynak nincs, kivétel a tévesen

cseresznyeszárnak nevezett kocsány (vizelethajtó hatása van).

Vacok- a kocsány csúcsi része, felületéhez ízesülnek a virág egyes részei, néha jellegzetes alakot

vesz fel és rendszertani bélyeget szolgáltat (pl. a rózsaféléknél tölcsér vagy bögre alakú, a

fészkesvirágzatúaknál kiszélesedő tányér forma).

Murvalevél- a virágot sokszor murvalevél támasztja, melynek hónaljában ül a virág (pl. a

hársfajoknál a murvalevél a virágzati kocsányhoz nő és a termésekkel együtt esik le).

Takarólevelek- a virág külső levelei, az ivarszerveket védik. A külső takaróleveleket

csészeleveleknek (sepalum) nevezzük, együttesen csészét (calyx) alkotnak, a belső

69

takaróleveleket sziromleveleknek (petalum) nevezzük, együttesen pártát (corolla) alkotnak. A

csészéből és pártából álló virágtakarót kettős virágtakarónak (perianthium) nevezzük. Az

egyszerű virágtakarónak lepel (perigonium) a neve, mely lepellevelekből (tepale) áll. A lepel

lehet csészeszerű (nagy csalán, sóska, cékla), vagy sziromszerű (tulipán, liliom). A csupasz virág

esetében hiányzik a virágtakaró (kőrisfa, fűzfa).

-csészetáj (calyx) a csészelevelek alkotják, általában zöld színűek, állhatnak szabadon

vagy egymással összeforrtan

-pártatáj (corolla) a sziromlevelek alkotják, általában színesek, a bőrszövetben levő

festékanyagok miatt, a fehér színűekből hiányzik a festék, a sejtek közötti járatok levegővel

telítettek, a fényt teljesen visszaverik, innen a fehér színük. A csészelevelek állhatnak szabadon

vagy egymással összeforrtan, eszerint beszélhetünk szabadszirmú pártáról (a szirmok a pártából

egyenként kiemelhetők) és forrtszirmú pártáról (egyetlen sziromlevél segítségével az egész párta

kiemelhető a virágból). A párta szimmetriája szerint beszélünk actinomorf (sugaras)

szimmetriáról, amikor a sziromlevelek egyforma nagyok és egyforma alakúak és zygomorf

(kétoldalian részarányos) szimmetriáról, a sziromlevelek nem egyforma nagyok és nem

egyforma alakúak.

A fajok többségére az actinomorf szabadszirmú párta jellemző (pl. alma, boglárka,

csipkebogyó).

A zygomorf szabadszirmú párta lehet pillangós illetve sisakos párta.

A pillangós pártára jellemző, hogy 5 sziromlevél alkotja, a legfelső a legnagyobb,

vitorlának nevezik, a két oldalsó kisebb, evezőnek nevezzük és a két legalsó csónakot alkot. Ez a

párta a pillangósvirágúak családjának (Papilionatae) sajátossága.

A sisakos párta esetén a legnagyobb sziromlevél boltozatosan, sisakszerűen emelkedik ki

a többi négy közül, védi a virág belső ivarszerveit. A sisakosok nemének (Aconitum genus)

jellemzője.

Az actinomorf forrtszirmú párta jellemzője, hogy a párta minden része szabályos, alakját az

határozza meg, hogy milyen a nagyságbeli viszony a párta csöve és pereme illetve cimpája

között. Eszerint beszélünk:

-csöves pártáról, csöves része jóval fejlettebb a peremtájnál, a csővirágúakra (Tubuliflorae)

jellemző (pl. kisezerjófű, dohány).

-gyertyatartó alakú párta, a párta csöve és pereme kb. egyforma fejlettségű (mezei szulák).

-kerék alakú párta, a peremtáj jóval fejlettebb a csöves tájnál (fekete bodza, ökörfarkkóró).

-tölcsér alakú párta, a párta csöves része tölcsérhez hasonlít (fekete tárnics).

-harang alakú párta, bókol és a haranghoz hasonlít (harangvirág).

70

-bögre alakú párta, a csöves táj bögre alakúan kiszélesedő, cimpatájánál összefogott (vörös

áfonya).

Zygomorf forrtszirmú párta

-nyelves párta, a sziromlevelek csak aljukon nőttek össze csővé, a cső felett az összes szirmok

lemeze egy oldalra fordul és lemezt alkot, a nyelvesvirágúakra jellemző (Liguliflorae)

(gyermekláncfű, katángkóró, saláta).

-ajakos párta, a párta alsó harmada alkot csövet, felső harmada kétajkú, a felső ajak 2, az alsó

ajak 3 sziromlevélből alakul ki, az ajakosok családjára (Labiatae) jellemző (árvacsalán, menta,

citromfű).

-sarkantyus párta, a sziromlevelek közül egyiknek hosszú sarkantyúja van, melyben mézfejtő

helyezkedik el (gyújtoványfű, szarkaláb).

Porzótáj (Androeceum)- a porzók alkotják. A porzó áll porzószálból, portokból és csatlóból. A

portokban jönnek létre a pollenszemcsék. A csatló a portokot a porzószálhoz csatolja. A

portokok a porzószálak csúcsán mereven ülnek vagy szabadon lengőmozgást végeznek (a

gabonaneműeknél). Egyes portokok egymással is összenőve csövet alkotnak (a fészkesek

családjában). A porzószálak általában egyforma hosszúak és szabadon állnak, de a

keresztesvirágúaknál négy porzószál hosszabb, kettő rövidebb, az ajakosoknál kettő hosszabb,

kettő rövidebb. Ha a porzószálak egymással összenőnek vagy a virágban csoportokba

rendeződnek falkás porzótáj jön létre (a mályvaféléknél 1 falka, a hüvelyeseknél 2 falka, az

orbáncfűnél 3 falkában állanak a porzók).

Termőtáj (Gynoeceum)- a termők összessége alkotja. A termő áll: bibéből, bibeszálból és

magházból. A bibe általában gömb alakú, de az ajakosoknál kígyónyelvszerű, a ricinusnál

sallangos, a máknál több karéjú, a nősziromnál és a sáfránynál háromhasábú. A bibeszál

feltűnően megnyúlt a kukoricánál, gyógyászati jelentősége van, vizelethajtó hatású. A magház

belsejében üreg található, itt helyezkedik el a magkezdemény.

A magház lehet:

-monocarp, egy termőlevélből alakul ki, együregű, benne több magrüggyel (hüvelyesek).

-policarp, több termőlevélből alakul ki. A policarp magház esetében ha az egyes termőlevelek

külön külön alakítanak ki magházakat, apocarp, ha pedig a termőlevelek együttesen alakítanak ki

magházat syncarp magházról beszélünk.

A magház állása szerint lehet:

-felső állású (a magház a vacok tetején áll, a többi virágrészek alatta erednek, pl. kökény)

-alsó állású (a magház a kiöblösödő vacokba van ágyazva, a virág többi részei felette erednek)

-közép állású (a virág többi részei a magház szintjében erednek.

71

A nyitvatermők (Gymnospermae) virágszerkezete

A nyitvatermőknél a virágok vált-ivarúak, ugyanazon az egyeden (egylakiak) vagy

különböző egyedeken (kétlakiak) alkotnak tobozvirágokat.

A hímvirágoknak nincs virágtakarójuk, a porzóknak pikkelylevél alakjuk van. A

porzópikkelyek közös tengelyen spirálisan helyezkednek el, hímtobozt alkotnak. A női

virágoknak sincs virágtakarójuk, a virágokat termős pikkelylevelek alkotják, közös tengelyen

ugyancsak spirálisan helyezkednek el. A termős pikkelyeket egyenként külön-külön még

murvalevél jellegű meddő-pikkely is támasztja. A termőpikkely bőrszövete összenő a maghéjjal

és a maggal együtt válik le, mint annak röpítőkészüléke.

A pelyvásvirágúak (Glumiforae) virágszerkezete

Az egyszikűekhez tartozó pelyvás-virágzatúak virágtakaróját módosult levelek,

toklászok, az úgynevezett alsó és felső toklász képezi. A virágkocsányon több virág foglal

helyet, kalászkák formájában, a virágkocsányt itt kalásztengelynek nevezzük. A kalászkát

kívülről további módosult levelek, a pelyvák, az alsó és felső pelyvalevelek borítják. Az alsó

pelyvának hosszú nyúlványa képződhetik (búza, árpa, rozs). Az árpánál a toklászok ránőnek a

szemtermésre és azzal együtt válnak le.

A virágzat (Inflorescentia) alaktana

A virágzat a szár elágazásának egy típusa, benne csak murvalevelek fordulnak elő, ebben

különbözik a normális szárelágazásól. A virágzat közös tengelyét virágzati tengelynek nevezzük,

benne a virágok a kocsányokon foglalnak helyet.

Csoportosítás:

-egyszerű vagy egytengelyű virágzatok:

-fürtös virágzatok

-bogas virágzatok

-összetett vagy többtengelyű virágzatok:

-homotaktikus virágzatok

-heterotaktikus virágzatok

Egyszerű fürtös virágzatok (Inflorescentia racemosa)

A virágok kinyílásának sorrendje alulról felfele halad, csúcsra törő, centripetális irányú.

Fontosabb formák:

72

-füzér- a főtengely kevésbé fejlett, megnyúlt, a virágok kocsány nélküliek, ülőek (útifűfélék,

kosborfélék)

-barka- a főtengely lecsüngő, egyben esik le (dió, fűzfa, égerfa)

-egyszerű fürt- a főtengelyen a virágok egyesével állanak, saját kocsányuk van és ezek mind

egyforma hosszúak, a hüvelyesek és a keresztesek jellemző virágzata, de megtalálható a

sóskaborbolyánál, fekete ribizlinél is.

-sátor- az egyes virágok különböző szintből erednek, de az összes virágok egy szintben

helyezkednek el, tehát az alsó virágoknak hosszabb kocsányuk van (alma, körte, japánbirs)

-egyszerű ernyő- az összes virágok egy pontból erednek és egy síkban vagy félgömbfelületen

helyezkednek el, az összes virágnak egyforma hosszúságú kocsánya van (kankalin, hagyma,

borostyán). Az ernyősök jellegzetes virágzati típusa.

-fejecske- a főtengelyen nagyon rövid kocsányú virágok ülnek, tehát majdnem ülőek (lóhere)

-torzsa- a főtengely és a murvalevelek elfásodnak és tobozt képeznek (mézgás éger, a fenyőfák

termős virágai)

-fészek- a főtengely illetve vacok kiszélesedik, lapos tányért, úgynevezett fészektányért hoz

létre. A virágok ezen helyezkednek el, kocsány nélküliek, tehát ülőek. A fészektányért kívül

fészekpikkelyek spirális vagy tetőcserépszerű sorai borítják. A fészkesek jellegzetes virágzata

(gyerekláncfű).

Egyszerű bogas virágzatok (Inflorescentia cymosa)

Korlátolt növekedésű virágzati típus, mivel a virágzat főtengelye hamar virágban végződik és

lezárja annak növekedését. A virágzási sorrend centrifugális, az oldalsó virágok túlnövik a

főtengelyen levőt.

Több típusát különböztetjük meg: lehet egyesbog, kettősbog vagy többesbog.

Egyesbog virágzatok:

-kunkor- a főtengely virágban végződik, a virág alatt oldalhelyzetű, egyirányú oldalág veszi át a

további növekedést, ez ugyancsak virágban végződik és ez a szerkezet ismétlődik. Az összes

oldalágak egy irányban jönnek létre, így a virágzat mintegy bekunkorodik (fekete nadálytő,

pettyegetett tüdőfű, orbáncfű)

-forgó- a virágok kocsányai kétoldalt váltakozva jönnek létre, egyforma hosszúságúak, tehát a

virágok különböző szinten helyezkednek el (kardvirág, az érdeslevelűek virágzata)

-sarló- a virágkocsányok mindig ugyanazon az oldalon jönnek létre, fokozatosan rövidülnek és

ezért egy magasságba helyezkednek el (a szittyófajoknál)

-legyező- olyan forgó, melynek bogágai kétoldalt váltakozva jönnek létre, de fokozatosan

rövidülnek és a virágok ezért nagyjából egy magasságba helyezkednek el (nőszirom fajoknál)

73

Kettősbog virágzatok: a főtengely csúcsvirága alatt két kocsány ered, melyek rendszerint ismét

kettősbogot alkotnak.

-álernyő- a bogágak átellenesen jönnek létre és egyenlő hosszúak (mécsvirág fajok)

-gomoly- az egymásutáni elágazások fokozatosan kisebbednek és az összes virágok egy

magasságba kerülnek (szegfű fajok, takarmányrépa)

Többesbog virágzatok: a főtengely csúcsvirága alatt három vagy több virágkocsány ered.

-bogernyő- nagyjából egyforma hosszúságú kocsányok örvös elhelyezkedésűek (kutyatejfű

fajok)

-ecset- a virágkocsányok nem egyforma magasságból erednek és nem egyforma magasságba

érnek, így a virágok szórt helyzetűek (réti legyezőfű)

-csomó- az ajakosok családjában a csomós virágzatok az átellenes levelek hónaljában jönnek

létre.

Összetett virágzatok- akkor keletkeznek, ha a virágzat főtengelye többszörösen elágazik és a

virágok a másod-harmad vagy magasabb rendű elágazásokon jönnek létre.

Összetett homotaktikus virágzatok esetében az összetett virágzatokban a fővirágzat is és az

egyszerű virágzat is ugyanolyan típusú:

-dibotria virágzat- a fővirágzat fürtös, az egyszerű virágzat ugyancsak fürtös szerkezetű, az

elnevezésben előre kerül az egyszerű virágzat típusa. Fontosabb alakjai:

-fürtös-fürt- ezt még bugavirágzatnak is nevezzük (orgona, szőlő)

-sátoros-sátor (torma)

-ernyős-ernyő- az ernyősvirágzatúaknál jellemző

-dicimia virágzat- a fővirágzat bogas, az egyszerű virágzat is bogas típusú:

-összetett bogernyő (fekete bodza)

-összetett ecset (réti legyezőfű)

Összetett heterotaktikus virágzatok esetében az összetevő virágzatok különböző típusúak, az

elnevezésben itt is előre kerül az egyszerű virágzatnak a neve.

Lehetnek két különféle fürtös típusnak a kombinációi:

-fészkes sátor (cickafark)

-fészkes buga (fehér üröm)

Lehetnek két különféle bogas típusnak a kombinációi:

-kettősbogú forgó (hársfa)

Lehetnek fürtösnek és bogasnak a kombinációi:

-fürtös forgó (vadgesztenye)

-ernyős forgó (vérehulló fecskefű)

74

-fészkes kunkor (katángkóró)

A virág belső alaktana a zárvatermőknél

A kocsány hengeres szerv, mint a szár, belső szerkezetben is ehhez hasonlít. Keresztmetszetben

vékony kéregtestet és széles hengert különböztethetünk meg, a szállítószövet lehet nyalábos

vagy gyűrűs rendszerű. Éréskor fejlett szilárdítószövet (szklerenchima) képződik.

A virágtakarót alkotó csészék és szirmok szerkezete hasonlít a levelek szerkezetére.

A csészét jól fejlett epidermisz borítja, az alapszövet homogén szerkezetű chlorenchima,

egy vagy több kollaterális edénynyaláb lép be, majd gazdagon szétágazik.

A párta epidermisz sejtjeinek külső fala papillaszerűen kifele dudorodik, ez biztosítja a

sziromlevelek bársonyosságát, főleg a felső epidermiszen. Festékanyagokat tartalmaz, ami a fajra

jellemző. A mezophyllum homogén benne gyakran váladéktartókat figyelhetünk meg. Egy vagy

két kollaterális edénynyaláb is található benne.

Az ivarlevelek :

Porzók- alapszövet és szállítószövet alkotja, a porzószálban egyetlen centrális helyzetű

koncentrikusa, zárt edénynyaláb található. A portokok pollenzsákjaiban jönnek létre a

pollenszemcsék. A pollen gömbölyded vagy ovális alakú, rendszertani jelentősége van. A bab

pollenje szférikus, a sárgarépáé piskótaalakú, a katángkóróé bordás, a hársfajoké háromoldalú. A

pollen nagysága 0.015-0.05 mm, színe fehér sárga vagy vörös.

Magház- változatos szerkezetű. Belsejében alakulnak ki a magrügyek vagy

magkezdemények. A magrügyeket a magház falához a köldökzsinór köti, a falhoz ízesülő része

a placenta, ellentétes vége a köldök a maghoz kapcsolódik. A magrügyet két magrügyburok

borítja, a külső és belső integumentum, testét a magrügybél (nucellusz) alkotja, amelyben helyet

foglal az embriózsák. A magkezdemény csúcsi részén a magrügyburkok nem érnek össze és a

nucelluszhoz, illetve az embriózsákhoz vezető nyílást a micropylét hagyják szabadon (csirakapu)

. Virág eredetű alkotórészek felismerése teakeverékekben

A virágok és azok alkatrészei viszonylag könnyen felismerhetők. Gondos szárítással

ugyanis a szirmok legtöbbször megőrzik eredeti színüket és ezáltal a teakeverék szép küllemét

emelik. Az összeszáradt virágokat ha előzetes kezeléssel feláztatjuk, megpuhítjuk, szerkezetük

75

vizsgálata könnyebbé válik. Az eredeti szerkezet részleges visszaállítása által az egyszerű

virágoktól a fészkes-virágzatokat könnyen el lehet különíteni. Az egyszerű virágok esetében az

alkatrészek vizsgálata leginkább a csészére, pártára és részben a porzótájra lokalizálódik.

A csésze a virágok részei közül a legkevésbé változatos, de színe, szerkezete, formája itt

is nyújthat jó bélyegeket. Színe általánosan zöld, de ettől sárga színével tér el pl. a hársfajok

(Tiliae sp.) csészéje. A külső csésze jelenléte a rózsaféléktől (Rosaceae), illetve a mályvaféléktől

(Malvaceae) való származást jelenti. Az ajakosok (Labiatae) nagy részének kétoldalian

részarányos csészéje van.

A párta szerkezetének vizsgálatakor meg kell állapítani, hogy a sziromlevelek szabadok

vagy összeforrtak. A párta színének, alakjának és nagyságának rendszertani értékű bélyegei

vannak (kerek, harang, tölcsér, bögre, csöves, ajakos, nyelves párta) és az anyanövény

azonosítását ez egymagában is megkönnyíti.

A porzótáj vizsgálatakor számba kell venni a porzók számát és azok jellegzetességeit. A

falkás porzótáj a mályvafélék (Malvaceae), az orbáncfűfélék (Hypericaceae) családjában fordul

elő. A portokok csővé nőttek össze a fészkesek (Compositae) fajainál. Heterostylliás porzótájat

találunk a kankalinfélék (Primulaceae) és a fűzényfélék (Lythraceae) családjában. Az

ökörfarkkóró fajoknál (Verbascum sp.)a porzók nem egyforma nagyok és nem egyformán

szőrösek. A két főporzós virágokat az ajakosoknál (Labiatae), a négy főporzósakat a

kereszteseknél (Cruciferae) találjuk. A portokok szokatlanul piros színűek a galagonya

(Crataegus sp.) fajoknál.

A TERMÉS (FRUCTUS)

A termés a magházból fejlődik ki és a magvakat tartalmazza. A magház falából

(termőlevélből) termésfal képződik (pericarpium), mely a termésben rendszerint 3 rétegre

differenciálódik:

-külső termésfal (exocarpium)

-középső termésfal (mesocarpium)

-belső termésfal (endocarpium)

Amikor a termések a virág termőjéből alakulnak ki valódi termésekről beszélünk, egyes

esetekben azonban a vacok, sőt a tengelyképlet is részt vesz a termések kialakításában, ilyenkor

áltermésekről beszélünk. A termések belsejében kialakulnak a magvak, de ezek maghéja nem nő

össze a termésfallal. A maghéj és termésfal összenövése csak néhány olyan száraz fel nem nyíló

termés esetében tapasztalható, melyekben csak egy mag található.

76

A termés típusa jellemző a növény nemére (genus) illetve a fajára (species). A terméseket

az alábbi kritériumok szerint osztályozzuk -a termőlevelek száma szerint

-a termésfalak állománya szerint

-a termés felnyílása vagy annak elmaradása szerint.

A terméstípusoknál sok az átmeneti forma, az alapformák:

Száraz termések:

-felnyílók (toktermések)

-fel nem nyílók (makktermések)

Húsos termések:

-felnyílók (bogyótermések)

-fel nem nyílók (csonthéjas temések)

Száraz, felnyíló toktermések- a termésfalak szárazak, részlegesen fásodtak. A felnyílás

különböző típusú és formájú. A felnyíló részeket kopácsoknak nevezzük. A termés a növényen

marad, belőle éréskor a magvak kiszóródnak. A magvak aprók, fejlett maghéjuk van, mely védi a

kiszáradástól. A toktermések fontosabb típusai:

-tok (capsula)- ez a tulajdonképpeni szigorúbb értelembe vett tok. Alsó vagy felső állású

magházból, 2-3 vagy több termőlevélből képződik, 1-2 vagy többüregű lehet. A felnyílás módja

szerint lehetnek: -lyukakkal vagy pórusokkal nyílók (a tok csúcsán pórusok keletkeznek, pl.

mák, pipacs)

-fogakkal nyíló (kankalin, szegfűfélék)

-szabályos kupakkal nyíló ( a tok felső harmada szabályos kupakkal leválik, pl. beléndek)

-hosszanti kopácsokkal nyíló ( a felnyílás a tok nagyobb területére terjed ki, a felnyílás

történhet a termőlevelek összenövési helyén pl. őszi kikerics, gyapotcserje, a termőlevelek

főereinek mentén pl. ibolya, gyűszűvirágfajok, vagy a termőlevelek összenövési helyein és

főereinek mentén egyaránt pl. maszlag).

-becő- két termőlevélből, felső állású, kétüregű magházból keletkezik, melynek üregét válaszfal

osztja két részre. Éréskor a kocsánytól a csúcs irányába nyílik, hosszabb a szélességénél. A

keresztesvirágúak jellemző terméstípusa (fehér mustár, fekete mustár). Ha a szélessége

megegyezik a hosszúságával akkor becőkéről beszélünk (pásztortáska). A becőszerű tok

ugyancsak két kopáccsal nyílik, két termőlevélből alakul, de üregéből hiányzik a válaszfal

(vérehulló fecskefű).

-tüsző- mono- vagy policarp termőtájból apocarpiával alakul ki, felső állású magházból

képződik, együregű és egy vagy többmagvú termés. A hasi oldalán a csúcstól lefele nyílik fel.

77

Mivel apocarp termőtájból keletkezik legtöbbször terméscsoportokban találjuk (pirosló hunyor).

A boglárkafélék családjában a tüszőcsoport gyakori.

-hasadó termés- papsajtnak is nevezzük, érés folyamán a termőlevelek számának megfelelő

részterméskére azaz tokocskára hasad. A mályvafélékre jellemző (orvosi ziliz, erdei mályva). A

gólyaorrfélék jellegzetes gólyaorrtermései is ide tartoznak. A megnyúlt virágtengelyen az egyes

termőlevelekből olyan hosszú, csőrrel ellátott tokocskák képződnek, melyek alulról felfele

sodródó mozgással válnak le a virágtengelyről. A termések a magvakkal együtt válnak le a

tengelyről.

-hüvely- felső állású monocarp termőtáj együregű magházából alakul ki. A csúcsától a kocsány

felé nyílik fel két kopáccsal, tehát a termőlevél összenövési helyén és a főér mentén. A

kopácsokban hosszanti és haránt irányú rostok képződnek, melyek száradáskor sodródva nyitják

fel a termést. A hüvelyesekre jellemző terméstípus (Leguminosae). A lucernánál a hüvely

csavarodott, a földimogyorónál a talajban fejlődik ki és nem nyílik fel.

Száraz, fel nem nyíló makktermések- egymagvú termések, felnyílásra nincs szükség, mert az

egész termés egyben hullik le. A termésfalak kemény állományúak, védelmi szerepük van. A

mag héja vékony. A makktermések fontosabb típusai:

-makk- ez a tulajdonképpeni szigorúbb értelembe vett makk. A termésfal vastag, sokszor fásodó,

a maghéjjal men nő össze. Keletkezhet két termőlevélből (mogyoró), három termőlevélből

(tölgy, gyertyán) és hat termőlevélből (szelíd gesztenye). A terméseket a fel-levelekből alakult

terméscsésze veszi körül, ezt kupacsnak nevezzük.

-makkocska- a kis méretű di- vagy polimer magházból képződő terméscsésze nélküli (kupacs

nélküli) termések tartoznak ide. A kender makkocskái két, a hársfajok makkocskái öt

termőlevélből kialakuló makkocskák. Az ajakosoknál a két termőlevélből alakuló makkocskák

négy részterméskére esnek szét és a csészében maradnak.

-aszmag- apocarp termőtájból és egy termőlevélből keletkezik, benne a mag szabadok áll. A

makkocskától erősebb termésfalával különbözik. Rendszerint terméscsoportot alkot. Az

aszmagok egyrészt szabadon állhatnak a vacoktengelyen és ilyenkor valódi termésekről

beszélünk, máskor a vacoktengely húsos vagy fás szövete körülveszi a tulajdonképpeni

aszmagokat, sőt azokat egy közös üregben is zárhatja, így áltermések keletkeznek. E csoporton

belül tehát beszélhetünk valódi és áltermésekről:

-valódi termések:-száraz nyitott aszmagcsoport- a vacoktengelyen szabadon állnak az

aszmagok, melyek érés után széthullanak (tavaszi hérics). A gyömbér és a kökörcsin fajoknál az

aszmagterméseken visszamarad a bibeszál, elfásodik és hosszú csőrszerű formában a

terjesztésben vesz részt.

78

-áltermések:-száraz zárt aszmagcsoport- a párlófű fajoknál képződik a vacoktengelye a

két aszmagot körülnövi, elfásodik és az aszmagokkal együtt hull le

-húsos zárt aszmagcsoport- a csipkebogyónál találjuk, a vacok urnaszerűen elhúsosodik és

körülveszi az alsó állású magházból képződött aszmagokat, csipkebogyótermésnek is nevezzük.

-fügetermés- ugyancsak alhúsosodott urnaszerű vacokban keletkeznek az

aszmagok.

-nyitott húsos aszmagcsoport- keletkezik a földiepernél. A meghúsosodó vacok

felületén szabadon, néha kissé besüllyesztve helyezkednek el a felső állású termőből keletkezett

aszmagok.

-szemtermés- felső állású mono- vagy polimer magházból képződik. A termés fala összenövő a

maghéjjal, a gabonaneműeknél fordul elő. A termésre gyakran még a toklász is ránő (rizs, árpa).

-kaszat- alsó állású magházból, két termőlevélből keletkezik. A termésfal nem fásodó vagy alig

fásodó és nem nő össze a maghéjjal. A napraforgó és a többi fészkesvirágúakra jellemző

terméstípus. A kaszaton gyakran a csészelevelekből alakult bóbitát találjuk (gyermekláncfű).

Ikerkaszat esetében az érés folyamán a termés két részterméskére esik szét. Ezek a terméstartón

foglalnak helyet. Az ernyősvirágzatúak terméstípusa az ikerkaszat.

-lependék- két termőlevélből alakuló száraz zárt termés, amelynek felületén röpítésre szolgáló

szárnyak alakulnak ki a termésfalból (kőrisfa). Ikerlependék termésről akkor beszélünk, amikor a

két termőlevélből képződött lependék két résztermésre esik szét (juhar).

Húsos felnyíló bogyótermések- magvaik a húsos termésfal szétbomlása után jutnak a szabadba.

Rendszerint többmagvúak. A külső termésfal kutinos, viaszos, hártyaszerű bőrszövet. A középső

és belső termésfal húsos, leves, antociánokat, chromoplasztisokat, cukrokat tartalmaz. A maghéj

kemény, fásodó, védelmi szerepet tölt be. Főbb típusai:

-tulajdonképpeni bogyó- felső állású termőből, 2-5 termőlevélből képződik (szőlő, paradicsom,

tojásgyümölcs, paprika). Ide sorolható a medveszőlő is.

-álbogyó- a termések alsó állású termőből képződnek és kisebb mértékben a vacok is részt vesz a

bogyók kialakításában (áfonya, egres, vörös és fekete ribizli).

-kabak- a 3-5 termőlevélből képződő termés fala vastag és kemény állományú, a középső réteg

húsos, a belső pedig leves, laza szövetű. Az üregben sokszor húsos válaszfalak képződnek (tök,

uborka, görögdinnye).

-narancstermés (hesperidium)- felső állású 5-12 termőlevelű magházból alakul ki, a termésfalak

lágy állományúak. A külső és részben a középső termésfal színes (flavedo) benne illóolajtartók

képződnek. A középső termésfal belső része fehér színű (albedo). A belső termésfal az

óriássejtekből álló sejtnedvvel telt sejtekből áll. A citrusfélék jellegzetes terméstípusa.

79

-alma- alsó állású termőből és 1-5 termőlevélből képződik. A termőleveleket a vacok a csészével

együtt részlegesen vagy teljesen körülnövi. A külső termésfal pergamenszerű, a középső húsos, a

belső lehet hártyás (körte, berkenye), lehet pergamenszerű (alma), vagy lehet kőkemény

(galagonya).Húsos fel nem nyíló csonthéjas termések- a termésfal legbelső rétege az

endocarpium, erős szklereidás csontkeménységű, amely a magot körülzárja és a kőmagot alkotja.

A külső termésfal rendszerint hártyás vagy bőrnemű, a középső rendszerint leves, nedvdús

szövetű.

-egyszerű csonthéjas- monomer magházból keletkezik (szilva, meggy, cseresznye, kajszibarack,

őszibarack). Ha a középső termésfal megszikkadó, szárazabb állományú és felnyíló, akkor

felnyíló csonthéjas termésekről beszélünk (dió, mandula).

-csoportos csonthéjas- a polimer termőtájból apocarpiával fejlődnek az apró csonthéjas

terméskék, melyek közös receptaculumon (tengelyen) helyezkednek el. Ilyen pl. a szeder és a

málna. A szedernél a terméscsoport a vacokkúpról nem választható le, míg a málnánál könnyen

leválasztható.

A MAG (SEMEN)

A megtermékenyítés után a magkezdeményből mag fejlődik ki. Számban, nagyságban és alakban

leginkább a száraz felnyíló termések és a bogyótermések magvai a legváltozatosabbak pl. 1 apró

mag fejlődik a torma száraz becőjében, több száz a mák száraz tokjában, 1 nagy mag található a

vadgesztenye húsos tokjában és több száz a tök húsos kabakjában. Minden magnál megtalálható

külső bélyegek:

A magot kívülről a maghéj borítja, mely az integumentumból fejlődik ki és elsősorban a

mag védelmére szolgál. Fejlettsége a termésfal fejlettségétől függ. A száraz felnyíló és

bogyótermések magjainak héja vastag, védőszövetet képez. Erősen redukálódik a száraz, fel nem

nyíló terméseknél, mert itt a termésfalak biztosítják a védelmet. Felülete lehet sima (len,

bolhafű), ráncos-bibircses (beléndek, csattanó maszlag). Felületén gyakran szőrképletek

képződnek, amelyek a terjesztést segítik elő. Ilyenek a gyapot, fűzfa, nyárfa, vagy a

sztrofántusfajok tokjaiból kiszabaduló magok.

Kívül a mag héján a köldökzsinórnak az odailleszkedési helyén rendszerint jól

megfigyelhető folt található, ez a köldök vagy hylum. A magvak többségénél ez apró foltocska

formájában látszik, a vadgesztenye magján viszont nagy, köralakú fehér folt formájában van

jelen. A mag felületén egy mélyedés is megfigyelhető, ez a csíra-kapu (micropyle). Egyenes

állású magrügyből fejlődött magnál ez a köldöktől távol, a mag másik végén, míg a visszafordult

magrügyből fejlődöttnél a köldök mellett helyezkedik el. A köldök körül néha szövetdudor, az

úgynevezett köldökpúp alakul ki, jól megfigyelhető az ibolyafajok, a vérehulló fecskefű

80

magjain, legfejlettebb a ricinus magjának. A köldökzsinórból néha a magot burkoló húsos

szövet az úgynevezett magköpeny fejlődik ki. Ilyen pl. a kecskerágó fajok magját burkoló

képződmény. A kettős integumentumú magkezdeményből fejlődő mag héja általában kettős. A

külső réteg a testa, a belső a tegmen. E kettő a magok többségénél összenő egymással, kivételt

képez a tök magja, melynél a külső, fehéres pergamenszerű, leválasztható héj a testa, a belső

zöldes színű, a magon maradó héj a tegmen. A testa sejtjei néhány fajnál gyakorlatilag is

használható anyagot halmoznak fel, pl. len, bolhafű, ahol a sejtekben nyálkaanyagok rakódnak

le. A mag nagysága, alakja és külleme faji bélyeget képvisel.

A mag belső alaktana

A mag belsejében foglal helyet az embrió és a magfehérje (albumen). A magfehérje az

embrió tápláló szövete. A magfehérje nem minden magban található meg, hiszen vannak olyan

magvak, melyekben a tartaléktápanyagokat maga az embrió halmozza fel. Eszerint beszélünk

magfehérjés magvakról és magfehérje nélküli magvakról.

Az embrió szerkezete: már az embrió testén is megkülönböztethetők a növény főbb vegetatív

szervei:

-gyököcske-hengeres, kúpos rész, itt is gyökérsüveggel van ellátva

-száracska- a gyököcske folytatásában helyezkedik el, a sziklevelek kapcsolódnak hozzá,

megkülönböztetünk rajta szikalatti részt (hypocotyl) és szikfeletti részt (epicotyl)

-rügyecske

Az embrió testén fejlődő sziklevelek (cotyledones) a növények többségénél kisebbek és

egyszerűbbek, mint az utánuk következők. Számuk rendszertani jelentőségű. A nyitvatermőknek

több, a kétszikűeknél két (Dicotyledones), az egyszikűeknél egy sziklevél (Monocotyledones)

fejlődik. Az embrió gyököcskéje mindig a csíra-kapu fele néz. Az embrió testén általában

bőrszövet, alapszövet és szállítószövetek különböztethetők meg.

A növények nagy részénél a tápanyagok az embrió szikleveleiben halmozódnak fel, ezért

a sziklevelek az embrió testén tetemes nagyságot érnek el.

Termés és mag eredetű alkotórészek felismerése teakeverékekben

Teakeverékekben a termések és magvak is megtalálhatók, mivel ugyanazon növény elvirágzott

és termőre fordult részeiről van szó. A húsos termések viszont nem járulékos alkatrészekként

vannak jelen a teakeverékekben.

A termések között gyakoriak a fel nem nyíló és a száraz felnyíló termések. A száraz fel nem

nyílók közül a makkocskák és aszmagok a rózsafélék (Rosaceae), az ajakosok (Labiatae), a

kaszattermések a fészkesek (Compositae), az ikerkaszatok az ernyősök (Umbelliferae)

családjából származnak. A száraz felnyíló tokok az orbáncfűfélék (Hypericaceae), ibolyafélék

81

(Violaceae) és a keresztesek (Cruciferae) családjában fordul elő. A húsos termésfalrészletek

illetve egész termések aránylag könnyen felismerhetők (csipkebogyó, kökény, galagonya,

borókafenyő).

82