búvópatak 2012/április
Post on 28-Mar-2016
254 Views
Preview:
DESCRIPTION
TRANSCRIPT
Polgári, kulturális és társadalmi havilap 2012. április – XI. évfolyam 4. szám Ára: 350 Ft
2
7
15
17
18
20
Búvópatak
Az időaranylásszemcséirőlNémeth István Pétertanulmánya
Szanatóriumielégia – SorsodművészeteKárpáti Kamil verselemzése
AdalékokCsillag TiborrólBenke László tanulmánya
KülönlegesköltőfátumokPósa Zoltán írása
Tóth BálintBadacsonyaNémeth István Pétertanulmánya
A FüveskerttörténeteTollas Tibor írása
ArAnygyApjAsAlkonyAt A BAlAtonon
Gí fotója
Ha van küldetés,akkor csak ez: folytatni azöngyilkosok énekével:„íme, hát megleltem hazámat.”Szólásra bírni a halállaltömött szájat, ahogy élne.
Kárpáti KamilÖrökség
Búvópatak 2012. április 2. oldal
AAnno Domini… A 2012. esztendő farsangja van. Napok óta Kárpáti Kamil Összes verseinek két vaskos kötetét olvasom. (Bp. Stádium Kk. 2009.) Lélegzetelállítóan súlyos olvasmány ez a két nehéz korpusz, nyilván nem csupán kilogrammok szerint. Bárkit a magyar líra élvonalába emelne ez a teljesítmény, csakhogy ezzel keveset állítok, hiszen Kárpáti Kamil eddig is java költőink közé tartozott. Számára Pesterzsébet a szűkebb pátria, ám ő is, akárcsak Zrínyi, Babits, Kosztolányi vagy Vas István – hogy szépíróinkat, Móriczot, Németh Lászlót vagy Szerb Antalt meg se említsem – a tengerig jutott el, Itáliába, örök kincsek közelébe, Padovától Veronán át Firenzébe, Gubbióba, Arezzóba, Rómába és – természetesen – a szépségek labirintusszívébe: Velencébe. Óhatatlanul az itáliai versciklusához, az Időaranyláshoz térek vissza, javíthatatlanul, dunántúliként, pannoni idegrendszeremmel. (Vágyott, mindig vágyott Velence után a Dunántúl, de még a Bácska is. Babits Halálfiaiban rendeznek velencei karnevált a vidéki városka taván. Kosztolányi Aranysárkány című regényében sem tudja a vénkisasszony, Pepike elképzelni, hogyan fog járni Velencében, hogy ne legyen vizes a szoknyája. Illyés Gyula a létezés legsikerültebb kulisszájának nevezte Velencét.)
Ismertem már kamaszkoromban Babits sorát, arról, hogy a költő sorsa mily mostoha, hogy nem látja mind a távoli csodákat. Aztán évek jöttek, s megtanultam, hogy többnyire eleljutunk oda, ahová igen vágytunk, sőt azt is, hogy vannak költők az irodalomtörténetben, nemkülönben a kortársak között, akiknek a rab sors nem metaforikusan jutott osztályrészükül, de nagyon is valóságosan. Kárpáti Kamilt 1949től börtönözte be az a hatalom, amely nem csupán a költő világlátását nem tűrte, de szépségérzetét sem szenvedhette. Ezért is tartom olyan nagy dolognak, hogy Kárpáti Kamil felnőttként, börtönviseltként, értelmiségiként, alkotóként, családapaként, magyarként eljutott Venetóba, el az Örök Városba. (Fiatalon, higgyük el ezt Szerb Antalnak, talán még nem is szabadna, lásd regényében, az Utas és holdvilágban Mihály zavarodottságát a legelső velencei napon…) Vas István éppen az idő tájt, hogy Kárpáti Kamilt 1949ben elítélték, Velencéből jött haza Marikával, a feleségével vonaton és úgy érezte, hogy egy igen hideg idő jön, Kormos István szavával: új jégkorszak. Persze nem meteorológiai értelemben. Menni kell haza onnan, ahol arany volt az ősz (Velencében), oda, ahol ólom lesz a tél. Az ólom nem csupán az aranyhoz képest való értékvesztést tükrözi, hanem azoknak a börtönszobáknak az ólomtetejét is asszociálja, amelyeknek lakója volt Casanova is. Kárpáti Kamil hét és fél esztendei börtönbüntetést szenvedett el. Ilyen, ólomfödelű ország volt hazánk az ötvenes években, amelyhez minden valamirevaló művészünk másképpen, de szinte egyugyanazon forró szívvel ragaszkodott. Vas István egy nagy Siófoknak látta a Lidót, nem véletlen, ha majd Kárpáti Kamil is Pesterzsébet egyegy darabjára ismert az ívek, oszlopok közt a (nem a magyar, hanem az északolasz) vízivárosban ringván. (Garay János „tóváros”nak mondta Velencét.) Nem kockáztatok sokat: olyannak láthatta a középkorú férfiember Velencét, amilyennek költőien láttatta. Illyés Gyula óta a magyar költészetben is szimbolikusan az egész életúttal egy a Canal Grande, ahogy azon végiggondoláznak a szerelmesek. S nem csak a nászutasok, de akár Goethe (az első velencei epigrammája), akár Illyés érzékeny értelmezése szerint bölcsőnk és koporsónk ez a karcsún ringó, gyászszínű vízi jármű. Illyés Gyula úgy gondolta, hogy maga Kháron hajója ez a jellegzetes, orrdíszén hat foggal közlekedő csónak, amiből hálakönynyet onthat az életére visszatekintő, idősödő férfi. (Liszt Ferenc zongoraversenyt a gyászgondoláról komponált.)
Kárpáti Kamil is többet lát a kanálisok zöld és barna vizét kékre festő égboltnál, a régi és málló falak penészénél, a korhadó cölöpöknél, a Szent Márkus tér magasban csillogó bronzlovainál. S ebből a többletből káprázatot épít feleségemúzsája mellől:
Szememre gyújtod dzsungeled!Belőlem magam átveteda víz fölé, a híd alatttestünkből ívelsz új hidat. (Káprázat Velencében)
németh István péter
Olvasónaplóaz Időaranylás szemcséiről
A víz grafikája (Velence) – Gí fotója
Búvópatak 2012. április3. oldal
KKárpáti Kamil
Recski húsvét
E
A nászutasok városában a látványból látomás lesz, ám ez nem csupán egy közhely hirtelen fölragyogtatása, hanem Kárpáti időskori költészetében is őrzött örökkamaszság, kamaszörökség. Pazarló vitalitással lépett elénk (Istenem, az épített Velence is tékozolja a teret! ), tengerre vetett szerelmes ágyra a költő ezért mutatott, ha érzékeltetni akarta teremtő képzeletének erejét. S azt a hűséget, amit középkorú és kései szerelmes lírájában megénekelt. (Nota bene: Juhász Ferenc nemhiába írta, hogy nem az évek teszik az ifjúságot!) Ezúttal is megcsodálhatjuk a kamasz zsenikével (Janus Pannoniuséval, Petőfiével és Rimbaudéval) rokon pánerotizmusát. Emígy kérleli Gít, a hitvest, aki fotómasinájával testvérmúzsája is egyben:
…Örökítsd meg az ég-suhanást: kimonója szétlobog – írom e sort le a Márkon. (Mitől?)
E költészet kamasztúlfűtöttségét azonban csak a sexusra visszavezetni balgaság volna. Hiszen a legendás (és folyvást modern) ars poetica egyik részét adja csupán a szerelem, amely a szabadság és az igazság vágyával együtt válhat a költő személyiségében egy teljesebb hivatásérzéssé és a legeslegintenzívebb hitvallássá. Mindezek alkotásban való fölmutatására nem lelhet egy érzékeny művész szebb kultúrtájat. Mivel ott léptennyomon – egy ciprus mellett, egy középkori templom kövezetén, vagy egy régi csata helyszínén – az emberi tehetséggel párosuló tiszta humánum szült remekműveket, olyanokat, amelyekkel létösszegzés nélkül már nem jő létre találkozás. (Borsos Miklós nem csupán a műtárgyakat rajzolta meg önarcképén, amelyekkel szembesült, de azokat a jeleneteket is, amikor Dante és a klasszikusok alakjait vélte inkarnálódni a káprázataiban, őket, a régholt géniuszokat, akikkel – túl minden szellemidézésen – még beszélgetnie is megadatott. Kárpáti Kamil és szerettei mellé egy üres székre Padovában ül le negyediknek halála után tizennégy esztendővel Gaál Imre festő…)
Padova a Brenta partján más, valamint másképpen szép, és nem kevésbé, mint Velence. A költő felfedezi árkádos tereit, sétái során megpillanthatja az ovális alaprajzú parkban, a Prato della Valle szobrai között Báthori Istvánét is, a vasútállomáshoz közel megcsodálhatja a Scrovegnikápolna Giottofreskóit, a városközpontban pedig Donatello remekét Gattame latáról. Nem tiszte egy költőnek megverselni az összes vedutát, ám Kárpáti Kamil itáliai versei lefestik ezeket a turisták által is előszeretettel látogatott nevezetességeket. Természetesen azért, hogy a kulisszákból esszencia legyen. A Kárpátiversekben szereplő ívek, oszlopok, freskók és képek nem holtidőtlenek, mint a De Chiricofestményeken, ellenkezőleg, a bibliás szereplők és a szentek húsvér alakokká lesznek. Csanádi Imre, Gyurkovics Tibor és Kerék Imre elevenített meg műalkotásokat hasonlóan a versekben, mint ahogy Kárpáti Kamil fogadta be, emelte élménnyé magában Manteg na színeit, képi világát. Nem turistaként állt meg a költő a Chiesa degli Eremitaniban található freskósorozat előtt, hogy egy útikönyv lapjain kipipálhassa, mit látott, nem is sznob tudákos módon kezdte el vizsgálni Szent Jakab vagy Szent Kristóf vértanúságát, mint valami új Gombrich, hanem mint az, aki hazatért, mert igen fontosat értett meg magából, a történelemből, vagy az üdvtörténetből (ami három az is lehet, hogy végül egy és ugyanaz). Pesterzsébeten született állampolgárként, a Rákosirendszerben elítélt politikaiként és megkínzottmegalázott személyiségként 1978ban, „a meg nem szü-lető szabadság óráiból a mindent szétrágó évek” után átélheti azt a teljességet, amit szerettei körében, a vasfüggönyön kívül, ihletett helyen, Mantegna sok évszázada adott inspirációi segítségével újrateremthet. Nem kell e benső munkához művészettörténeti puska (lásd a voluntarista Zsdanov, vagy a lényeg tekintetében ugyanúgy torzan szimplifikáló Gombrich
„eligazító” könyveit), csak a figyelem, az értelem, a tűnődő alkalom, amely jó, ha legalább annyira zavartalan, mintha e tevékenység máris egy megelőlegezett életgyónás volna. Ezt végzi el az Ovetarikápolnában a költő, aki szülővidékéről
Könnynek, vérnek vége.Vak tava kiszáradt.Kiáradt folyónakhűlt helye: csontfehérkőmeder. Ez vagyunk.Habsárga hajókatringat a zöld homálymessze, messze, messze.Jézusom, meghalunk.Jönnek a hóhérok.
Jaj, olyanok, mint mi.Suhognak felettünk.Leütött fejű fény,körgallér elé buksz.Arcélük s a keménysziklafal összefolyt –kő moccan, kő zuhog –szög hatol csontomba.Kereszten, Jézusom,nyakatört fejem függ.
Mint nyúzott nyúl, fáról.Péntek van. SzurokNap.Fejjel le függőhözverbénák nyújtóznakhajfürtöm közé be.Nincs itt semmi múló,hóváró hervadás!Újra, újra nyílnaknevedre, Jézusom,verbénaverseim.
Játszik a temetőlampionos kertje,korai szeder szám:izzik az erdőég.Mikor a rómailándzsája átaldöf,Jézusom, Jézusom,hajszálgyökerecskékvérünket szétvetikéji csillagképpé.
Égszínkék kupola:holt Jézus alatta.Tücsökszó léptű, te –mosolyban vőlegény!Ott lenn! Ott lenn, ott lennkő nyílik szülésre,s anyaméhédes Fényszínarany kapujánujjunk hogy összeér,felkelünk Vasárnap!
(1951)
Kárpáti Kamil 2012. március 15-e alkalmából magyarország BaBérKoszorúja-díj államikitüntetésben részesült.Szívből gratulálunk. (A szerk.)
Búvópatak 2012. április 4. oldal
I
elsőként jutott el Mantegna freskója elé („És P-ből / senki nem jutott / Padovába”), akinek Szent Jakab festett alakja mellett ismerős a „vért utáló katona” jellemrajza is a magyarországi ötvenes évekből, s akinek Cristoforo dagadt lábáról Gaál Imre medvetappancsa jut eszébe, olyan parasztláb, amelyről Kodály a Kállai kettőst írta, vagy olyan elítélté, akinek lábduzzanatát mintha „gumibot kelesztette volna”. A padovai freskókat éppúgy bombatalálat érte 1944ben, mint a dunántúli kincseinket. Mantegna műve mégis halhatatlan, mivel a pusztító huszadik század is csak alakítani tudott művészetén, eltüntetni, érvényteleníteni nem volt képes azt. Az egyén bravúrjai így lehetnek időtlenek. Nem véletlen, hogy a kamasz zsenit, Mantegnát állítja példaképül a felnőtté válás kapujába érkező fia elé:
Kelj föl és járj! Kapaszkodj erősen Mantegna övébe, fiú! (Fiamnak)
Irodalmunkban Nagy László írt hasonló Kísérőéneket fiának. (Nagy László korai, sematikus kötetének címe Kárpátiverssorrá lesz: „…Ott a tüzér és a rozs honos…” (Kor-különbség).) Érdemes volna e filosznak egybevetni a két költeményt. Kárpáti Manteg naomázsában az emberiség és Itália, de még Magyarország elszállt évszázadai is életre kelnek. Olyannyira közük van egymáshoz és Kárpáti Kamilhoz, akinek már a nagyapja is világhírű mesterek (Mantegna, Raffaello) festményeiről készült olajnyomatokat árult, Mantegna, a „festőChatterton” meg közeli barátja volt a mi Petőfikorú ifjú püspökjelöltünknek, Janus Pannoniusnak. (Akikre a költőt éppen fia fiatalsága emlékezteti.) A versekből – s itt ne az Összes két kötetére, csak erre az itáliai ciklusra gondoljunk! – máris valamiféle emléke
zésregényt rekonstruálhat az olvasó. Éppúgy, mint a freskótöredékekből a padovai szemlélődő. Ha végiglapozzuk a ciklus verseit, hogy találunke azokon utalást a költőien írott Énregényekre, bizony nem kell sokáig kutakodni. Méghozzá Az eltűnt idő nyomában című hömpölygő Proustepika idéződik meg („S mint a teába mártott sütemény…”). Kárpáti Kamil verseit a hozzájuk jegyzetként toldott prózával igenis fölfoghatjuk egy sajátos verses emlékiratnak, egy líraian bevallott élet fejezetekre való osztásának. Az itáliai rész (önálló kiadásban 1999ben – szintén Időaranylás címmel – jelent meg először) 1978tól 2008ig tartalmazza az olasz utak ihlette költeményeket. Utazóregényként, szerelmes románként, intellektuális naplófolyamként, eltűnt idő nyomába eredt sok száz oldalas kompozícióként – bárhogyan is olvassuk, verseiből és a költemények egyes motívumaiból olyan hálózatot, hadd mondjam, csillagképrendszereket kapunk, amelyek recepciója hasonlatos a Mészöly Miklósi széppróza megértéséhez, költőien kódolt üzeneteinek befogadásához. Ott van például – a Balas sa Péter által tudatosított – passiókra emlékeztető állatheccek szimbolikája Kárpáti művében (Fellini és az orrszarvú – a szerencsétlen állatot a tülke nélkül először Pietro Longhi festette meg), vagy az a szembeszökő hasonlóság, hogy Mészöly is, Kárpáti is festményeket helyez „írott képek”ként és a történettel valósággal szimbiózisban. Az életművét verssorokból építő költő részéről ez a fajta nagykompozícióépítő szándék természetes reflex, hiszen ifjúsági és klasszikus értelemben vett regényeket (Trombitás Ali cirkusza, A menyasszony vetkőztetése…) is írt. Ahogy Mészöly Miklós Filmjében egy autó gázolta madártetem, úgy Kárpáti itáliai ciklusában refrénszerűen tér újra meg újra a padovai harangjáték.
„Föl, Miniato kőküszöbéig a régi utacska elvihet” (Firenze) – Gí fotója
Búvópatak 2012. április5. oldal
A
A
Firenzébe és Rómába érve a költő képekkel és szobrokkal való találkozásairól hadd készítsek a legnevesebb alkotók betűrendjében (a teljesség igénye nélkül) egy regisztert, hogy fogalmunk legyen szellemi utazópakkjának gazdagságáról:
Botticelli, Canova, Caravaggio, Cavallini, Csontváry, Donatello, El Greco, Giorgione, Giotto, Leonardo, Manet, Michelangelo, Raffaello, Rubens, Uccello…
A felsoroltak műalkotásaira nem csupán utalás történik, hanem ábrázolt témáikkal beleépülnek, alakjaikkal belesimulnak a költő itáliai napjaiba, s mélyebben: életébe, bensőjébe, világot leképező szenzualitásába. A lista, mint említettem, nem teljes, de hogyan is lehetne az, amikor a költő meglátja VI. Pál pápa Florentino Bodini által készített szobrát, s annak „fémből, rút anyacsavarokból” emelt konstrukciója a mi Sché ner Mihályunk népiszürrealistakonstruktivista játékainak megoldásaira emlékezteti. A szoborra nézvést ez a legkevésbé sem negatív kritika persze. Sőt!
…csakhogy monumentális vadmodernség, a diabolikus hozta létre! Bartóki iszony…
Firenzében az Uffizzi Képtárra szolgált a költő ablaka, s ajtaján e kényelmes lakásnak négy zár sorakozott. A börtönévek során – a jegyzetekből tudhatók az ilyen, önmagukban regénytémák – Kárpáti Kamil a cellabejáratán is csak hármat számolhatott meg. A diabolikus világ érzékeltetésére Firenzében új szereplőt léptet a versekbe a költő, akit Kis Hölgynek nevez. Vele együtt kapta ugyanis Velence után, már Firenzében a másik, a második káprázatot a florenci ragyogásban:
…elmebeteg nő naplójából”föltűnik Gizella kisasszony Napördöge…
Az asszonyi jóság és a megkísértő együtt. Ők azok, akik a költőt közreveszik: „Gí és a Kis Hölgy – őrizőim – szememet be-fogják.” Csáth Géza elmebeteg kezeltjének napjában a sátán uralkodik, erről 1978ban értesülhettünk, amikor a Magyar
Tallózó sorozatban Csáth elmeorvosi naplója megjelent. Kárpáti Kamil firenzei verseinek végleges változatai ez után születtek. A festői világok közül nagy hatással lesz Gulácsy Lajosé is a költőre. Firenzében a legszebb harangtornyot – amelyet a Scrovegnikápolna, az Assisibéli és a firenzei freskókképek festője álmodott – Kárpáti Kamil a következő metaforával írta le: Giotto elvékonyuló kiáltása, a Campanile… (Emlékfantomok). Giotto jó utódának nevezte Juhász Gyula Gulácsy Lajost, szent tiszta művésznek, a szépség betegének, akinek őrülete maga teremtette birodalommal is zseniálisan adakozott. Az ő Nakonxipán elnevezésű országa Japán és a Hold között lebegett asztráltestű lakóival, ám itáliai utcák, kávéházak és ciprusok tarkították különös műveit. Az egyik pa dovai kávéházrészletet ábrázoló festmény címe Nakon xi pán ban hull a hó lett. (Szabadi Judit eredeti Gulácsyfestménynek tartotta, Szíj Béla hamisítványnak. Kormos István 120 soros létösszegző verset írt e címmel.) Kárpáti Kamil Arezzóba érve ezzel a mesebirodalommal ellenpontozza a másik elmebeteg Napördögképzetét. Gulácsy angyaltisztaságú tébolyát az első világháború szörnyűségeitől kapta, éppen ÉszakItáliában. Az ő világából látogatja meg Kárpátit a két versbéli, allegorikus nőalak (mintha ottani templomi freskókról): későn és korán – két nakonxipáni lény (Későn és korán). Fodor András a mi Tihanyunkat a Regepresszó táján látta kis Arezzónak. Kárpáti Kamil e bájosnak mondható városkában és várban azonban mindazt a kataklizmát, amit a huszadik században a művészeknek is ki kellett volna bírnia; Gulácsy Lajoséknak és a költő nemzedékének is:
Fiamnak Arezzo hegyre épült város.Téglaként faragott kőből süntüske fal.A Palazzo dei Priori ugyanbörtön, nem városháza bástyáival…
Nekem Arezzo: a küszöb alá nyomott.A P-beli wc-előtér, a szekrény,hová Gaált dugták, mint ide Pierót.Íme, Kondor Béla függ itt keresztjén.
Kárpáti Kamil
ImaAhogy ha eljön, egy svéddel, dánnal,ahogy nemzet szintjén Angliával,jóba kellett volna lennem Gaállal,jóba bizony a noahnoáhval.
Ha nem kettős csókkal – kézfogással.Egyházból se kelttészta prímással.Mert nemcsak az előírt fohásszal…Másképp nem megy: csak a »száz virággal«.
De Uram, nem: száz virágnüánsszal,százféle Dalmadyvariánssal,lándzsával, ha nem halandzsával,szmokingba bújt fogdmeges szeánsszal!
Adj nekem, Uram, több korrektséget!Kalapot emelő ellenzéket.Csak középosztályból kevesebbet!Ne legyünk mi középosztálynemzet.
Add, Uram, minden nap felismerjem:a »sakkozó világfival« szemben»az ország ügyeit vivők közt« nemlehet analfabéta több most sem! –
Németh László ahogy mondta Szárszón.Jaj, ha az értelmiségim vérzőncsupán »idomított szolga«. – Ártóm!Hogyan lehetne, Uram, a zászlóm?!
Nem az én vértem, pajzsom. Székely.Nem ott. Itthon. Kisebbségvermével.Padlónk alá férgesedik Pvel?!Hogy leszünk mi valaha Tündérkert?!”
(1988)
Búvópatak 2012. április 6. oldal
A
A
A szülőföld s a hazai táj képei egyre többször montírozódnak a délibb vidékekre: „Mintha csak P-ben, mintha csak P-ben…”
(Viareggióban) „…P-t érzem, gyárszagát, a meztelen fáig kopta-tott piros vagy kék, vagy lila bódé körül a kiöntött szappanosvíz otthoni sercegését…”
Egyfelől tényleg testvériesülnek e valóságelemek, a természeti képek pedig egyenesen harmonizálnak egymással, ahogyan ezt a Kárpáti Kamil előtt az arra járó írástudó magyarok is tanúsították:
„A Garda-tavon láttam néha-néha föltűnni a Balaton színeit…” (Cholnoky Jenő)
„Én még visszanéztem a Garda-tóra. De nem Dantét kerestem raj-ta, a vizet néztem. Így messziről csakugyan kék, mintha az égből ké-kítőt lottyantottak volna belé, de a hajó kereke fehérre porlasztja, mint a Duna vizét.” (Móricz Zsigmond)
Másfelől igazat adhatunk annak a mondásnak, hogy a börtön akkor kezdődik, amikor kinyílik az ajtaja. Kárpáti Ka milnak – eddig is láthattuk – többször is a szorongató emlékek tolultak föl. Az olvasó nem először betűzi ki a verssorokban reccsenő helynevet, a Recsk hangsort, amikor a Főpróba Arez-zóban e szakaszához ér:
Bereteszelt ablak kicsapódik!Őrjöngő arkangyal szárnyaként, kardjaként suhog, villog,mintha a szemközti szobafal földig leomlófüggönye mögött két tetveshónaljú hóhérsegéddeltapogatódzna felém ’52-ből hazulról.
Szerencsére megadatott, hogy Kárpáti Kamil itáliai folyók és tavak partjára, ottani városok kedves utcácskáiba visszavisszatérjen, s hogy – Vas István szavával élve – a maga „római rablás”át megtegye, vagyis irodalmunkat további olaszországi „zsákmány”versekkel gazdagítsa. Ahogy Vas István – már nem Marikával, de Szántó Piroskával –, Kárpáti Kamil Gível szinte hazaérkezett újra meg újra a Pósíkságra, majd Gulácsy Lajos Veronájába, ahol a nakonxipáni Holdkifli kisasszonnyal lehet találkozni (Gulácsy meséit Szíj Béla 1979ben adta közre), azután DélTirolba még, ahol Rátkay Endrének bolzanói tárlata volt. Két éjszaka (két vers) Mantovában, s jött a többi éj s nap: Orvieto sávos dómjánál (a zebracsíkos templomokat majd Galla Ágnes, a fiatalabb költőnemzedék tagja emeli versbe megint), Assisiban és Ravennában… Kárpáti Kamil az őszikéit is (Szép korom címmel) majd Velencében kezdte írni. 1997ben Fodor András halálhíre Itáliában éri (Másodszor is
Giotto egyik freskóalakjára). Ha csak költői igazságnak vélné valaki Kosztolányi sorait Marcus Aureliusról, azt hiszem a legcsekélyebb empátiával már maga előtt láthatja e pillanatban Kárpáti Kamil emberi s poétai alakját. Hatványozottan illik rá, s lénye lényegéhez tartozik ezen idézet: „…észak és dél közt csapong a lelkem”. A „csapong” helyett talán a „verődik” ige írná le hívebben a börtönviselt és megalázott költő itáliai lélekállapotát, lélekdinamizmusát. Megtapasztalta, hogy milyen szélesre tágult a világ a cellája után, de azt is, hogy térben nincsen többé egyszeri megváltó menekvés a rabságérzetből. Egyedül az időben lelheti meg a választható utak szabadságát. Hogyan és mire használja a rászabott intervallumot az öröklétből, ha egyetlen pillanat nem avatja be semmilyen jó vá tevődésbe? Lásd a bearanyozódás halállal végződő, azzal egyenértékű mozzanatát: „Csak egy bearanyozott kisfiú volt. / Megtes-tesíteni az aranykort / neki kellett volna az Ünnepen. / De a beara-nyozásba belehalt. / Most higgyem el, hogy hasonlít rám?” (Aranykor halála). A kedvessel, Gível együtt töltött értelmes és szép élettől aranyozódik csak be az idő. Az idő teljessége, amelyben kimozdíthatatlanul ott a paradicsomi emberpár:
S mert égnek és földnek ő a találkozási pontja, bennea megvolt, a nemvolt, a tegnap, a holnap: tükrébe és egymásba lát.
(A fenti idézet ürügyén azt is el kell mondanunk, hogy különösen jelentős költeményből való a sorpár. Egy présház vörös borában tükröződve… Aki Kárpáti Kamil ars poeticájára, sajátos mítoszteremtő képességére, noahnoah életszemléletére kíváncsi, lapozzon rá e versre, s megleli a költő Itáliához való viszonyának, vonzódásának esszenciáját.)
Látni kell mindehhez Burano rózsaszín házsorát követően a szélsőbb szigetet, Torcellót is majd, s az emlegetett utcácskák után további campiellókat, hogy a szabadságról ne csak fogalmunk legyen, hanem egyegy vers capricciójában egymás mellé béküljenek oly módon az álmok és a valók, az iszonyatok és az idillek, hogy a létezés ne csupán elbírható legyen, de birtokolhatóságának tudatát is magunkénak mondhassuk. Nem elegendő ehhez az embertelenség és a diabolikusság ellentétét hangsúlyozni a világ előtt, mert akkor a rossz (a romlás) eszközeivel harcolhatnánk ugyanúgy akár, hanem a Teremtés pártjára kell állni, vagy inkább: abban részt venni azzal, hogy a Genezist a magunk eszközeivel folytatjuk. Ahogy az Úrét valamiképpen tovább formálta Michelangelo (v.ö.: Rilke Aki megleste a köveket című fejezetét a Történetek a Jóisten-ről könyvében), s ahogy Mantegna szétbombázott freskófragmentumai kiegészültek Kárpáti verseiben, miképp a Kárpáti Kamilversek most folytatódnak Benned, kedves Olvasó:
Értelmezésén múlt a legérthetőbb is.A vers: sosem csak vers: Mindig plusz te vagyok. (A Petrarcaház előtt)
A költőt az idő kétfelől is szorongással tölti el. Hazája szomorú történelme a múltból, a kultúremberiség aggodalomra okot adó menete a jövőből fenyegeti. Férfias tartással és ontológiai bátorsággal szólt a megtartó szerelem és emberi hűség nevében már akkor is, amikor a válságba jutott Európáról a napilapok hasábjain (a velencei karnevál aranymaszkjaival együtt!) még nem szerepeltek tudósítások:
Velence elmerül, súgja, de találunk mi új szigetet! Mi ketten.Európát elrabolják – de bennem megtalálod a szerelmet.Elnevezzük Európának. (Ki eljut Rómába, a boldog…)
Kárpáti Kamil
SírbeszédGérecz Attila fölött Az élet tűfokántevevalója fönnakadt.Kigyúlva így a magosontőrbe csalt vérevő vadat.Üveghegy éleinsiklott ő, fürge hal.Szétszaggatta az üvegél?Most mind a száz énje dal.
(1957)
Búvópatak 2012. április7. oldal
KKálnoky László 30 éves, amikor a Szanatóriumi elégiát írja. Gyerekkora óta gyakori tartózkodási helye a tüdőszanatórium. Ekkor, 1942ben súlyos műtétet követően lábadozik („Hogy a sebész kivett hét bordarészt belőlem”.) Már nem az egri polgármester atyai házából, hanem pesti hónapok után (ahol a belügyminisztérium tisztviselője) került vissza purgatóriumába. Hátterének ott a világháború, de a hat hónapja bent tartózkodónak szinte semmit nem jelent. A vers egyetlen szavában dereng fel elvonatkoztatva és áttételben („A láthatatlanul kicsik hadteste hódít”), ám itt a katonai műszó a tbc rohamát teszi érzékletessé. Semmi nincs, ami a tüdőbajnál hermetikusabban rekeszthetné el a külvilágtól. „Néha oly vágyódón néztem a szürke égre, / mint börtöncellából a rab” – áll a Szanatóriumi elégia 9. szakaszában. Természetesen mégsem ez a két sor és látásmódja az, amihez archimédeszi pontként a két költeményt összemérem.
Az már inkább, hogy 1956 tavasza (amikor Gérecz Attila Sorsod művészete c. versét a márianosztrai szigorított börtönben írta) és a világháborús 1942 a magyar költészet szempontjából még ugyanaz az idő. Még inkább igaz ez, ha Gérecz letartóztatásának idejére, 1949 decemberére gondolunk – 8 év sincs a két dátum közt. Babits ’40ben még a serdülő magyar ifjúság számára válogat kis kötetet életművéből, ’41ben még él, nyáron hal meg; Pilinszky első versei ’38–39ben jelennek meg a folyóiratokban, első kötete: 1946ban. A háború vége nem a költészetben jelent korszakhatárt (amennyiben Juhász Ferenc és Nagy László sem kezdete, hanem folytatója József Attila, Illyés Gyula és a népi költők örökségének, zsenialitásuk újdonságával, de elődeik ’20as, ’30as években lerakott fundamentumán), ellenben az ’50es évek a költészet életmódjában és társadalmi helyzetében döntő változáshoz vezettek: államosítják a költészetet, az ezt nem vállalókat kiközösítik, a legkülönbözőbb szándékkal szerepet vállalókra pedig ráültetik – és ezzel másod, harmadíziglen tönkreteszik – az ősi Minderwer tig keitsgefühltől a költészethez olykor amúgyis káinin visszanyúló irodalomtudósokat. A költői nyelv azonban, mely egyként – és rövid időre egyszerre – melegágya Babitsnak és Pilinszkynek – ettől még ugyanaz marad. Összefoglalólag állíthatjuk, hogy az marad Rákosi, majd Kádár alatt mindvégig, sőt: a mai napig, noha két tűz alá vettetve, kétség se férhet hozzá. Hiszen teljesen függetlenül Erdélyi Józseftõl (annyira függetlenül, hogy Rákosi bebörtönöztette) az állampárt kitűzte a költészet fölé lobogónak Petõfit, és ezzel nemcsak szélesre tárta, hanem tudorai hajcsárkodásával a kapun át vissza is akarta hajtani a költészetet a XIX. századba (abszolút fokon igazolva saját középszerűségét). Másfelõl a költészet sajátságos világhelyzete (vagyis európaiamerikai állapota) miatt a másik tűz a ’60as évektõl hol erõteljesebben, hol gyengélkedõbben, de a Nyugat avantgardizmusával és a magyar tanácsköztársaság kurta és felemás avantgardizmusának, majd a ’40es évek Európai Iskolájának újbóli életre csiholásával akart a magyar költészetben új szakaszhatárt elérni – mindmáig eredménytelenül.
Ez a téma magában is nagyesszét érdemelne, itt szűk ahhoz a keretem, hogy akár a legvázlatosabban sorra vegyem: Akik a diktatúrák XIX. szra tárt kapuin elindultak s a diktatúra összeroppanása után mintegy föllélegezve a közérthetőség, az egyszerűség szellemében a sokakhoz, a „néphez” akartak (és még mindig akarnak) szólni, ugyan nem találtak vissza a XIX. századba, viszont valamennyien kifelé kerültek és kerülnek a költészetből. A Kossuthdíjhoz és a médiasikerhez elsodródtak, de még tankönyvírói segédlettel sem találtak el a
„sokakhoz”, a „néphez” – legfeljebb a szekrényben évtizedek óta tárolt bocskaihoz. Nincs mit szépíteni a dolgon: a költészet türelmes, de véges lakhelyüknek bizonyul. Az avantgardistákkal pedig még rosszabb a helyzet. Ott a tehénlepény szindróma (az önmagában visszakanyarulva elterülő székleté) érvényesül. A múlt századi és a századeleji hősök még falkába tömörülve is merészek és az újdonság erejével ható individualisták voltak; üdék, hamvasak vagy egyenesen: tiszták. Ám a ládába zárt és késekkel átdöfködött lányt – a verset –, arcán a mosoly rózsáival kipenderíteni a ládából sértetlenül már nem költészet, hanem trükk; bűvészet. Tanultság és gyakoroltság kell hozzá. Miközben rég elkopott a hamvasság, az ember érzi, hogy nem csak a vérzés lehet festett, hanem az újdonság is lehet másolat. A Gyömrői Editre és barátjára késsel rontó, aki ’36ban írja a Magányt, éppen nem azért hiteles, mert „kitanult” freudista, hanem skizofréniája hitelesíti. Ám az a ’80as, ’90es évekbeli intellektuel, aki kékharisnyák gurujaként egyfelől katedrásan szabályos mondatokban informál, és adatait kicsattanó realitásérzékkel még át is világítja, majd ebből a tanáros szikárságból átcsap valaminő dzsungelmélyi fonémiákba, szabad folyást engedve a gyermek hangutánzó kedvének kiélésére, nos ez már felettébb csinálmánynak hat; a tollpihe kidagadt erezetű ellilult kilökésének a fej fölé. Két szám közt a cirkuszban még nevettető villámtréfa is lehetne, de a költészettel jobban elbánik a sokaság kegyét keresőnél. Mert amíg az lecsúszik a kocsma, netán a wcközbeszédig, ott pedig eltűnik a szem elől, addig az utóbbi erőszakos, arrogáns és esze ágában sincs elkotródni sehova. Ez nem holmi Gyömrői Editekre ránt kést, hogy utóbb a Nagyon fáj verseit megírja, hanem a költészetbe döfi a bicskát (harakirihez). Úgy végez vele, mint emberével a rák.
De hadd térjek vissza oda, ahol mégis él, feldarabolatlanul megvan a költészet és melegágya, a nyelve. Az 1942es Kálnoky meg az 1956 tavaszi Gérecz szemmel láthatóan, füllel hallhatóan ezt a nyelvet beszélik költészetükben.
Vagy futhatnék magam s lehetnék messze innen,csatolhatnék lábamra sít,és meg se kérdeném, teherként kell-e vinneme táj sötét emlékeit,hol minden gondolat vergődés, visszahullásés célnélküli harc. Nem várja szabadulásazt, akiből kihalt a hit.
kárpátI kAmIl
Szanatóriumi elégia –Sorsod művészete
Búvópatak 2012. április 8. oldal
G
Kálnoky nyelve elégiája elejéről. Ő hétsoros szakaszokba tördeli versét, 13 és 8 szótagos sorokba, ababccb rímeléssel. Gérecz hatsoros szakaszokban írt, 11 és 10 szótagos sorokban, aabccb rímeléssel, ahogy ebből a vers végéhez közelítő strófából látható:
És nincs erő, mely engem elveszítsen.Énem: valami nélkül Egész nincsen.Az ember útja fönn a csillagok.S nincs messze, honnan még messzebb nyúlnék,de tovább, tovább, és azon is túl mégdalolom őt, aki nyomot hagyott.
A külső forma: szolidan különböző – a Hang (az énhang) meredeken. A nyelvük (a költői) azonos. Ahogy a Nyugat (a folyóirat) után és a Magyar Csillag idejében (és máig) a jambikus ritmuskövetést alkalmazza a magyar költő nagy szabadsággal, mégis jóféle muzsikával, rendes kötéssel. A rímelést illetően a két strófa összevetéséből nem derült ki, hogy Kálnoky a művészibb rímelő – azon túl is, hogy a 30. évét taposó ragaszkodik ahhoz, aminek hiányáért Vas István negyed századdal később annyira könyörtelenül megdorgálta szegény Hajnal Annát: a nőrím, hímrím egymást váltogatását Kálnoky pontosan betartja. Gérecz Attila is így tesz, csak közben lázban ég, siet, ami az ihlet magasizzásában elsőnek csendül meg benne, papírra is kerül. Így is rengeteg, ami telibe talál rohanás közben is.
A másik nyilvánvaló magyarázat arra, ha Kálnoky a gondosabb rímelő, hogy Kálnoky nagy verse előtt 3 évvel már megjelenteti Az árnyak kertjét. Könyvnyi vers van mögötte, s ami legalább ennyire fontos: Radnóti, Vas és Weöres a barátja lesz. Ahogy ő maga mondja: „verseimre tett egy-egy megálla-pításuk a költészet ismeretlen tájait tárta föl előttem, ők rajzolták be térképem fehér foltjait, nekik köszönhetem, hogy költői fejlődésem meggyorsult.” Hogy pedig világos legyen, milyen öntudatot kapott Radnótiéktól, ugyanebből a Kálnoky utószóból idézem: „Akkor (Az árnyék kertje megjelenésekor – iktatom közbe) a Nyugat harmadik nemzedékének költői közül én jelentkeztem a legkésőbb.” Vagyis a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozás öntudatát kapta tőlük.
Gérecz mögött nincs semmiféle első kötet. Amikor ő írja nagy versét 26 évesen, már 6 és fél éve van börtönben. Két éve – azt is épp tavaszkor – írta első versét. Költő barátokat nyomban szerzett vele: fegyenceket, rács mögött, akik épp akkortájt kezdtek egymáshoz is kapcsolódni, de hogy valami nemzedékké tömörítette volna őket, és ráadásul úgy, ahogy Vas Istvánék tehették a Nyugattal, arról szó sem volt.
Noha Kálnoky is, Gérecz is a középosztályból származott, személyes sorsuk, életük szinte minden vonatkozásban eltér egymástól – mint ahogy közös költői nyelvükön kívül minden más eltér a kiragadott két versszakban is. Költői nyelvükben viszont annyira nem látható eltérés, hogy föl sem tűnik köztük a 17 évnyi korkülönbség. Ellenben a társadalmi cezúra, s az 1949re totálissá vált kommunista hatalomátvétel annál drámaibbá teszi sorsuk különbözőségeit és egyezéseit. Mindet nem fogjuk itt számba venni, de a legtragikusabb ellentétpárt feltétlenül.
Egyrészt Kálnoky, a gyerekkora óta tüdőbajával vívódó egri költő (noha Egerből Pestre vágyik s úgy érzi, költői pályafutását lassítjaakadályozza vidékisége) még részesül a század első felének költői aranykorából; első kötete meghozza Radnóti, Vas, Weöres barátságát, a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozás önbecslését, majd 1942ben a Szanatóri-umi elégiát, azt az oszlopos verset is megteremti, amely országos hírű költővé avatja. Méghozzá olyan szinten azzá, hogy
Kálnoky 1947ben megkapja a Baumgartendíjat (’48ig a legmagasabb költői kitüntetést) annak ellenére, hogy nincs, és igen sokáig (1957ig!) nem is lesz második kötete. Páratlan eset a Baumgartendíj történetében, hogy 8 évvel első könyve és 5 évvel kötetben még meg sem jelent nagy verse, a Sza-na tóriumi elégia megírása után Kálnoky a díjat megkapta.
Másfelől a makkegészséges, katonatisztnek szánt, majd válogatott öttusázóvá vált, nagy sportkarrier elé néző Gérecz Attila börtönbe kerül. Elmúlt 24 éves, amikor első versét a börtönben írja, 27. tavaszán születik a Sorsod művészete; ezen az őszön, majdnem 27 évesen a forradalomban hősi halált hal.
A következő év, 1957 meghozza a Baumgartendíjas Kálnoky második kötetét, a Lázas csillagont. Vontatottan, keservesen, ko pottan és öregesen kezd alakulni a „pálya” is. Valamikor (a ’60as évek elején talán) az ÉS interjút készít vele, azt mondja benne: örül, ha évente 4–5 verse megjelenik az irodalmi lapokban. A Marconnaycsemete, Garai Gábor készíti az interjút: maga is polgári sarj, fiatalon Kossuthdíjas (Váci Mihállyal együtt kapják), aki hamarosan leveti MÁVtisztviselői egyenruháját, hogy kiadói szerkesztő legyen. Mellesleg Kálnoky éppen Vas István hathatós támogatásával kötet nélküli korában is – ahogy Kormos István a Móránál – szorgos műfordító, aki gondos szerkesztőként a Szépirodalmi Kiadónál talál biztos megélhetésre, s mint ahogy Garai esete mutatja: olyan polgári származású fiatal költő barátságára is, aki az állampárt központi vezetőségének tagjaként buzgón egyengethette a sokat szenvedett idősödő kortárs hivatalos elismertetésének útját. El is érkezett az állami kegyosztás ideje: 1947 Baumgartendíjasa 1963ban, majd 1972ben is megkapta az állami József Attiladíjat. (Közben ’70ben Robert Gravesdíjjal jutalmazták műfordításaiért.) Ekkorra már egy másik vidéki középpolgár família szépreményű irodalmár sarja is színt vallott mellette, aki Garainál fiatalabb lévén nála valamivel később igen elegáns ívelésű kritikusi karriert futott be, s meglehetős tekintélyt vívott ki a ’70es években. Alföldy Jenő jól megírt Kálnokymonográfiájára (1973) gondolok, és letagadhatatlanok az érdemei későbbről is (Kálnoky László öregkori költészete, 1987). Mindez melegséggel és fénnyel árasztotta el, s igencsak egyensúlyt teremtő módon ellensúlyozta a gyerekkortól makacsul kísérőül szegődő tüdőbajon kívül a diktatúrák keserveit is a költő hosszúra nyúlt életében (73 éves korában halt meg 1985ben). Szép példa ez, s nyomós bizonyíték arra nézve, hogy a családi származás milyen generációkra átörökíthető összetartozástudatra és segítőkészségre volt képes még legközelebbi múltunkban is. Ennél is hathatósabban bizonyítja a Szépbe vetett hit egyesítő és átörökíthető erejét. Bár Szép helyett tárgyszerűbb értéket, egy bizonyos értékrend, esetünkben a Nyugat, még pontosabban a nagy alapítók utáni harmadik nemzedék gén és költészetparancsolta összefogását mondanunk.
Kálnoky ugyan még az Összegyűjtött versek utószavában is (1980) sebesülten rója fel korának, hogy túlságosan sokáig egyversű költőként könyvelte el (a Szanatóriumi elégia az az egy vers!), számomra most éppen ez a fantasztikusan eltérő verssors az, ami a két nagyvers összemérését indokolja. Éppen sorsuk ennyire elképesztő különbözősége.
Mert miközben Kálnoky ’42ben született Szanatóriumi elégiáját már a következő évben az elfeledett költő, Kemény Simon a nagy költeménynek szóló felismeréssel fogadja, és ezzel megnyitja a Szanatóriumi elégia méltatóinak egyre bővülő sorát, addig Gérecz Attila halálával sírba száll a Sorsod mű-vészete is. Első feltámadása, a Géreczkötet megjelenése (1991) még csak egy vállrándítást sem vált ki a magyar vers művelőiből, értőiből, majd ugyanez megismétlődik 1995ben is, a Füveskert 1954–1995 c. antológia budapesti kiadása után. Nem
Búvópatak 2012. április9. oldal
M
kérdezzük, miért, hiszen kész a feleletünk. Amíg a két nagyvers költői nyelvében nincs lényegi változás, a költészet társadalmi helyzetére a két vers megszületése óta már kétszer sújtott le a hentesbárd. Először, amikor a költészetet államosították, a tudósikritikusi kar pedig kifizetőbbnek találta a költészet helyett az állam(párt) kiszolgálását. Másodszor, amikor a diktatúra összeomlott, ám pusztán ettől a diktatúra kreatúrája még csak szerkezetében sem sokat, a hierarchiáját alkotó személyek mentalitásában pedig jóformán semmit nem változott. A költészet a diktatúrák alatt – társadalmi szerepének túlbecsülése és a gyűlölködéssé fokozódó hatalmi csalódottság egyenes következtében – az eljelentéktelenítéseljelentéktelenedés felé taszítódott. A ’80as években a liberalizálódó diktatúrában hányódó költőkre szökőár sebességével tört rá a felismerés, hogy a költészet elvesztette olvasóit. Mondhatnánk, mindez nyilván együttjárt az újraépítkezéssel, az atomizálódó társadalomban hajlamaik, szokásaik szerint megindult az atomok molekulációja, az egyivásúak tömörülése kiscsoportokká. Csakhogy a mostani kataklizma szembeszökő sajátossága, hogy széltébenhosszában sikeres „kiscsoportokká” a bűnszövetkezetek, a maffiák váltak, miközben a költészet Heine matracsírja lett; a kutya se nyitja rá az ajtót. Ha pedig egyegy költőnek még jártányi ereje van, most is csak a párttagság vagy az útitárs valamivel lazább nyakörve vár rá, most is az urat játszó, nagyhangú és úgy látszik, hogy változásra képtelen politika „szolgálólánya” lehet. Miközben – de hiszen ez már tíz éve látható volt! – az ország nyomorából kilábolóban egész szépen tollasodó, tehetős réteg egyáltalán nem váltja be a hozzá fűződő kulturális (pl. költészetet pártoló) reményeket. Pénz van, ha kell, sok pénz is van, de akik szétosztják, többnyire olyan sötétek, mint egy futballbelső benseje.
Most, a harmadik évezred küszöbén ugyan mennyire megnyugtatóbb a magyar költészet állapota, mint volt 1802ben, amikor a derék Révai Miklós pesti magyar egyetemi tanszékén mármár féltucat ifjú koponyába se töltögethette a magyar költészettel és történelemmel színültig teli szívét, eszét, mivel hallgatói szétszállingóztak – ha 1999ben, a majdnem 200 évvel öregebb magyar tanszéken Kálnokyt a mai professzor harmadrangúként söpri ki a múltból, Géreczet pedig sírbatétele után 43 évvel már tudomásul sem veszi?
Kálnoky és Gérecz verse mégis megmaradna? (Lesz még ünnep, mondta volt Vörösmarty, pedig a Balatonparti törött ablaküveg nagyjából ugyanazt „játszotta elő” neki, mint amit a mai költő láthat, ha körbenézve végül megállapodik önmaga tükörképén.) Lehet hogy megmaradnak, s ehhez még kisebb csorbáik és egyéb fogyatékaik is hozzásegítik mindkettőt. Pl. ódzkodtam Kálnoky első strófáját idézni. Hiszen első szakaszában annyira uralkodik Kosztolányi hangja, az ő nagy ívű költeményeinek hangulata, mint ahogy a félő kisgyerek anyjához görcsösen kapaszkodó kezébe egyszer csak átömlik s lüktetni kezd az oltalmazó anyai melegség. Semmi kétség: Kosztolányi „indítja be a motort”. A nagy vers terebélye belőle nő ki – mégse nevezhetem epigonistának. Jelenlegi elsi vata go sodásunk Átokpusztáján túlról valószínűleg senki sem fogja annak mondani, mert lesz már rálátása. Ahogy Athén után Róma költészete sem fogható föl epigonistának. (Attól tartok: csakis reneszánsznak.)
És megmarad Gérecz verse is, első strófájának ügyefogyott, bántó föléfelé valavalájával éppen a döntő rímpárban (mint az elsőáldozó ártatlanságában az ördög maszatos ujjnyoma).
Ami miatt ezt állíthatjuk, az a két vers olyan méretűvé tágított énsége, individualitása, melybe az emberi sors egésze, az általános a speciális jegyében teljességgel belefér.
Íme az egri polgármester fia az ő személyes tüdőbajával. Így vane? Hogy volna így? 1942t írunk, s a tüdőbaj, a morbus hungaricus szorítása még alig látszik lazulni. Tíztizenöt évvel később sikerül fölszámolni 3–4 évtizedre. (Ma újult erővel támad, leginkább rákos formájában.) Kálnoky szanatóriuma a beteg nemzet háza. A költő hét kifűrészelt bordadarabja Trianon műtétje. Csupán a szanatóriumi betegtársakra állna, hogy „…röntgenképüket maguknál hordva foszlott / légzőszervük gyakran elnézték. Higanyoszlop / irányította életük.” És a seblázas ország?! Az intelligenciája – ahogy akkor inkább, s több joggal, mintha ma mondanánk, a polgárság magát nevezte –, akit még gondolatai láza is gyötört, a középosztálybeliség lidércnyomása?! Vajon csakugyan egy szűkös impresszió dideregtető pillanata lenne, hogy „körül az utakat a hófúvás belepte”? Ki lehetne annyira vaksi, hogy csupán egy szanatóriumablaknyi tájképcsücsökbe pillant, mikor a költő így folytatja: „Hóban szunnyad-tak a faluk.” S aztán, akár egy haiku vagy tanka parányisága növekszik hatalmassá, úgy nő egyetemesen baljóssá, félelmetessé a strófa 3., 4. sora: „Az éj, mint óriás szárnyú fekete lepke / rászállt a tájra, s elaludt.” E határtalan hóba temetett alvás a temető alvása. Az az álom, melyből „Nem várja szabadulás / azt, akiből kihalt a hit.” Nem csoda, hogy a belezárt is így szól: „…gyakran meglátogattam / a hegyvidéki temetőt.” S hiába szólt a kakukk, futott a nyúl, s a hantokon, hogy „haragoszöld fű nőtt” – ha a „Halott nevek” évszámai szerint „Sokan még húsz évig sem éltek”. S: „Halálukat ki érti meg?” „Pár percet tölt el itt az élő, mint a vendég / s sötétlő arccal megy tovább. / Félelmes tanterem e hely, hol a növendék / elveszti fénylő mosolyát.”
„Akinek nincs tavasz; akinek nincs vasárnap, / sötétben alszanak, már semmire se várnak” – áll a Kálnokyversben, a földben porladó „türelmes koponyák”ról – de a vers, a vershang tudatja híven és elemi erővel, hogy a költő végig magára és korára gondol. Mert ő a láztalanabb napon nyakába sálat tekerő ország, hogy kimoccanjon a nehéz szagú betegség falai közül. Az ország gondolja azt, ha nem is gondolja végig, legfeljebb intelligenciájában, hogy nincs tavasza, nincs vasárnapja, csak sötét alvása, melyben semmire sem várhat. Mert „a lét remény-telen.” „Eltűnünk nyomtalan, mint réteken a hófolt.”
Nem értjük végzetünk. Bolyongunk körbe-körbe.Csak porszemek vagyunk. Mindegy, hogy mely gödörbekerülnek egykor csontjaink.Kálnoky László
Búvópatak 2012. április 10. oldal
A
És vándorolnak a csillagképek felettünk – írja ’42ben Kálnoky (majd 14 évvel később Gérecz a már idézett strófában: „Az ember útja fönn a csillagok.”), de a tüdőszanatóriumban „megfejthetetlen rend szerint” vándorolnak, hiszen a Kálnoky nagyvers nagysága éppen az országos helyzet, az egyetemes tény pontos kimondásából és ki nem mondva is a tény megjelenítéséből áll. A tüdőbaj itt mint konkrét betegségre utalás mindössze annyit jelent, mint amikor Kálnoky versében egyhelyütt felkiált, hogy „csatolhatnék lábamra sít”, vagy hogy évekkel korábbról, kezdeti lapályról idézzek, íme az Első szerelem c. sorozat Fiatalság bolondság c. szonettjéből: „de ágynak mégse dőlök / én, a versenyző, ki egy hét alatt / szétverem a rakett húrját.” Illetve ugyaninnen a Fonák állapot c. szonettből: „A bál után a masszőr-höz kísérlek / a gőzfürdőbe, s látok egy padot / a folyosón, hol míg becses személyed / meggyúrják, el-elbóbiskolhatok.” A sí, a rakett húrja s a bál utáni bóbiskolás kint, a padon, míg hölgyét a maszszőr gyúrja bent, miközben ő a középosztálybeli világfiasúrias hangján a rosszat is elegáns modorú, könnyű szellemiségű hétköznapisággal állítja elénk. Ő, a szórakoztató (már aki legalábbis azt képzeli magáról, hogy az élet szórakozás), kötelező társadalmi jómodornak tekinti a szórakoztatást; azt, hogy saját kínjait is e jómodorral adja elő, s így váljék önmaga keserve is szórakoztatóvá. Vagyis a középosztálybelisége puszta jelzés annak mérlegelése nélkül, hogy jó ez vagy rossz ez (életmódnak); van, és kész.
A költészet mai kis és nyárspolgári nekibuzdulása egyáltalán nem újsütetű lelemény, s nem csupán az egri polgármester (tetejében még betegeskedő) fiát jellemezte a ’30as évek végén napvilágot látott első kötetében. Később, a Rákosiévtizedben is nyilvánvaló, hogy Petőfi lobogóját a kispolgári illemkódex szellemében lehet a legjobban lobogtatni: a szórakozás megszentelt állapot, s a szórakoztatás olyasféle előírt ceremónia, mint pap számára az áldoztatás. Persze a diktatúra keverékideológiájában mindez megfért a nyárspolgári magatartás folyamatos és látványos tángálásával.
Kálnoky azáltal jutott el a nagy versig (s vált nagyköltészetté amit csinált, vagyis amit a Vers művelt vele), hogy átlátott a szitán; illemkódexe normáin. Azon, hogy a szórakoztatónak nem csupán az eleganciája és a közönsége iránt kinyilvánított lojalitása, hogy legyen szórakoztató, hanem művészi célja is. Ebben betegsége kétségtelenül nagymértékben segítette. Hiszen, hogy a raketthúr egy szárnyaló szerválás közben pattogjon olyan melltágítón: álomnak, vágynak, nem pedig könnyed életvitelnek bizonyult. Életvitellé a tüdőbaj lett, mely inkább a tatár lovához kötött vonszoltatássá vált, bál utáni padon bóbiskolgatás helyett. Ez fordulat, de magában még senkit nem tesz önmagánál fejjel nagyobbá. Kálnokyval viszont ez történt. Számomra nyilvánvaló, hogy ebben az éppen az első kötettel megszerzett jóbarátság Radnótival, Weöressel, Vassal, tágabban az a bizonyos harmadik nemzedék a Nyugatból, s még tágabban a XX. századi magyar költészet „csúcsideje”, aranykori szakaszának a megnevezetteken túl másokból is áradó közszelleme legalább annyit érlelt, nemesített Kálnokyn, mint a tüdőbaja. Ne kerülgessük: akkor még 1942ben a magyar költészet jónéhány príma akusztikájú köztérrel rendelkezett. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Szanatóriumi elégia folyóiratközlése másnapján Budán a kávésnénikék Kálnokyról fecsegtek a habosroládtól porcukros rúzsos szájjal. Kálnoky versének is megvolt a búvópatakélete, ami a nyilvánosságot illeti: az Újság (igen kulturált, de mégis csak napilap!) ’42 helyett ’43 nyarán írt a versről. Igaz, hogy így, külön egyetlen versről talán fennállása óta először. Az is igaz, hogy Kemény Simon írt róla. Mégis magányos szólam volt a Keményé; az őt követőké szintén; csupán a nagyon kevesek ügye volt még az 1947es Baumgartendíj is. (Azért a „nagyon kevés” meg a mai
duplanulla között – nehogy elfelejtsük! – aranykori a különbség.) Sok víz folyt le a Dunán, mire az új idők új illemkódexébe tételként is bekerült Kálnoky verse, neve, élő valósága, s hogy illik számolni vele, könyvet írni róla, felköszönteni kiskutyája születésnapján. Végül a Szanatóriumi elégia búvópataksorsából felszínre tört, és tekintélyes időn keresztül senki nem vonta kétségbe nagyságát. Tárgyalása ürügyén már a peszszimizmus is menlevelet kapott (Vas István). Akkoriban ez nem kis bátorságra valló tett volt; mintha az első római rablásról hazaérkező és Lukács Györggyel vitázó Vas érvelne benne. Bár „gyógyító” helyett bízvást a még erősebb jelző, a heroikus illette volna meg a pesszimizmust is, és Kálnokyt is. Bizonyára meg is kapja Vastól Camus Franciaországában. Csakhogy itt élt Vas is, Kálnoky is a költőket dalárdába tömörítő diktatúrában, ahol a pesszimizmusért anatéma járt; a heroikus jelzőt pedig lefoglalta magának a párt.
Első hallásra különösnek hathat, de talán ez a tűzzelvassal kollektivizálás, a térdig gázolás a „mindenki szocializmusának” gulágokkal terhelt építésében borította árnyba, hogy miből fakad a Szanatóriumi elégia valódi nagysága – holott nagysága közkeletű ténnyé vált, azaz a szakma felől igen jól látszott. Tudniillik: nem mondatott ki, hogy az a Szanatórium a haza közössége. Nemzeti kórkép. És nemcsak költői eszközeinél fogva sokkal különb a Fesztykörkép historizmusánál, lámpással mímelt pásztortűzével és az előtérbe szétszórt kunyhómaradványok zsibvásári csecsebecséivel (ahová ma nemzeti zarándoklatokat hajt az állam, leszoktatandó arról a nyomorúságosan kevés látáskultúráról is, ami szórványosan még előfordul úgynevezett iskolázott rétegeinkben), hanem csontig hatoló igazmondása okán, jövőlátásával nől magasan túl rajta. Kérlelhetetlen a szembenézése. Az igaz, hogy a leszámolást önmagával, az énnel kezdi. De az már nem igaz, hogy a Szanatóriumi elégiának és nagyságának ez a fesztávolsága. Pedig ezen belül is miket művel! Emlékezzen csak az olvasó a 6. szakaszára, így indul az önportré: „…Mennyire irigyeltem, / ki öntudatlanul pihen: / Az alvók ágyukon, az almafák a kertben, / a gőzhajók sötét vízen.” – 58 év után is lenyűgöz, ahogy nála a Reverdydefiníció mennyire tökéletes eleganciával honosul magyar verssé és magyar kontinuitássá, miközben az alvók, az almafák és a gőzhajók egybemarkolásával – a modern francia költészet csúcsán született nyelvi és miliőteremtési remekléssel egyenrangúan – Európa tüdejével lélegzünk, szemével látunk és szívével éljük át a dolgok összhangját.
És az is hozzátartozik ehhez az önportréhoz, hogy noha kimondja a meglátogatott temetőről: „Félelmes tanterem e hely, hol a növendék / elveszti fénylő mosolyát”, a fénylő mosolyt igen, de a gerincét nem veszti el, hiszen azt írja: „A félelem felém hiába lopózna, / nem fogom görbülő gerinccel szolgamódra / kérlelni a kö-nyörtelent.” Dehogynem, mondhatná valaki, hiszen néhány sorral lejjebb maga írja: „Tapintom mellkasom falát, a szív hol ver, / de mégsem dörren el kezemben a revolver.” És kétségbeesetten felkiált: „Mily gyáva lázadó vagyok!” Csakhogy itt csupán az önportré ér véget és nem a vers. Amikor azt írja, hogy „Lassan elhagynak az eszmék, hiába hittem” – csupán kiindulópontja, vagy hogy érzékletesebben fejezzem ki magam: tartóeleme, alátéte a fölébe magasodónak, a döntő fontosságú látomásnak. Csaknem hat évtized után már beteljesülő jövendölésnek nevezhetjük: „A szép szavak silány gyűjteményével itten / csődöt mond Settembrini úr.” Davos Settembrinijéről van szó? Th. Mann XX. századának kultúrájáról? A spengleri alkonyat vöröse nekünk ma már múlt. De hajnalodásnak semmi jele sincs. Egyelőre nem is lehetne totálisabban „csődöt mondani”. Ki kívánja a sorolást, hogy kinek, miben? Hát nem mindenki? És nem mindenben? Kálnoky azt írja: „Eltűnünk nyomtalan, mint réteken a hófolt.” Az eddigiekből következően ez pedig már nem
Búvópatak 2012. április11. oldal
E
is a haza körképe. A tíz éve sűrűn emlegetett Európa Ház: világházként. A Szanatóriumi elégiában. És (aki kapja, marja) a XXI. században.
Gérecz Attila nagy versét 1956 márciusában a szigorított börtönben írta. De börtön annyi sincs a versében, mint Kálnoky hasonlatában („Néha oly vágyódón néztem a szürke égre, / mint börtöncellából a rab, akinek egyetlen vigasza, menedéke / az a kis, négyszögletű darab.”). Gérecz versében csupán ez áll: „Rab vagy.” Nem önmagának mondja, nincs szó belső monológról, melynél megszokott, hogy kétfelé, dialógussá, önmagával való eszmecserévé válik. Megnevezi a vers ajánlásában, akinek mondja: K. S.nak. Hogy ő maga is rab, az olvasóban csak érzet szintjén körvonalazódik, a vers metakommunikációja folytán, mert a vers első soraiban már a börtön tökéletes ellentéte a vers természetes színtere: „Már szinte én is látom azt a dombot / s a ház fehér falát, amint a lombok / borulnak mind a mennyezet fölé.” Bár én inkább a vers kifutópályájának, apró (mert bensőséges) repülőterének mondanám; a valódi helyszín csak eztán következik, és egyáltalán nem olyan anyagi természetű, mint a domb, a ház a ráboruló fákkal. A leíró hang szelíd, a hangulat idilli; ahogy tovább épül: molekuláris: „köröskörül virágok, fák – tavasz van. / És ami nem látszik: valahol a gazban / a fény egy kis bogár hátán ragyog.” A módszer mágikus, mert attól, hogy tulajdonképpen nem látszik, elementáris intenzitásúvá válik a kis bogár hátán a fénylés. Amikor pedig a vers utolsó strófájában finom szalagként átkötve a vers egészét a sor megismétlődik: „köröskörül virágok, fák – tavasz van”, a shakespeari dráma meghökkentő egyszerűségével (meghökkentő, mert a hitelesség dramaturgiai megvalósíthatóságáról vallott nézeteinknek fittyet hányva, azokkal homlokegyenest ellenkező módon, és mégis minden ellenkezésünket teljesen legyűrve) ars poeticája három legfőbb sarktételének foglalatává válik.
Egy sor válik azzá, melyben az egyénítettség nyoma sem észlelhető. (Hacsak az nem, hogy a köröskörült kötőjel nélkül rántja egybe.) Egyetlen jelző, sőt konkrétum nélküli sor: virág, fa, tavasz. S az ige benne: egy puszta „van”. Ha összevetem egyetlen Weöres verscímmel – Fű, fa, füst – nyilvánvaló, hogy mennyire híjával van a költői minimumnak is. Nem alliterál. Nem növekszik a kicsi felől a nagyobb irányba fűtől a füstig. Nincs benne élet és megsemmisülése; fűvel együtt az elégett fű füstje. Nem sornyi vers, mint az egysoros. Méghogy sarktételek foglalata? Amióta van versről szóló írás, kifogyhatatlan belőle a csodálkozásnakellenkezésnekmegadásnak ez a pillanata. Hogy lesz egy ilyen közhely verssé? Hogy lesz egy ostya Jézus húsává, egy korty bor a vérévé? Naponta ezer és ezer gyülekezet orra előtt (tekintet nélkül arra, hogy kifélék, mifélék). Vagyis mitől lesz néhány (láthatólag a legválogatatlanabbul, hirtelenül – s talán elhirtelenkedve) eszünkbe jutó általánosságból egy nagy vers nagy funkciójának betöltésére alkalmas verssor? Nos, a nagy funkció hamarabb kiderül, mint az, hogy milyen módosulásátváltozás tette rá alkalmassá.
Mert amikor a Géreczvers legkitüntetettebb helyén, a végén Attila is arra vállalkozik, amire a Szanatóriumi elégia utolsó szakaszában Kálnoky („Nem értjük végzetünk. Bolyongunk körbe-körbe. / Csak porszemek vagyunk. Mindegy, hogy mely gödörbe / ke-rülnek egykor csontjaink”), vagyis a végső összefoglalásra, az itt is, ott is metafizikai jellegű, filozófiai indíttatású. Még abban is azonos egymással, hogy a kép, a hang és a gondolat költői szenthármasságából Kálnokynál is, Gérecznél is a képnek jutott a legkisebb szerep. Kálnokynál éppen csak annyi, hogy egy tizedmásodpercre áthalljuk Babits portikuszát („bolyongunk körbekörbe”), de csak néhány gyorsan átlobbanó lehetőségként a vigasztalanság körfolyosóján. Gérecznél sem több az „akárhol a gazban” jóformán még össze sem állt, már foszlani kezdő „képe” (mely éppen általánosságánál fogva kíván
macskakörmöket). Mindkettőjüknél a hang jelenti leginkább a verset. Kálnokynál ez a hang egy teljesebb (azaz elcsöndesülőbb, de éppen növekvő csöndje által egyre áthatóbb, felnövőbb – megérett) rezignáció hangja, míg Gérecznél ellenkezőleg az énekhang fölső kataszterét jelenti, az elégiával szemben az ódáét, a leereszkedő, földdel temetődő lecsöndesüléssel szemben a fölszárnyalásét, a himnuszét, mely éppen a megtalált három gondolati sarktétel artikulációjaként ünnepélyessé és elragadtatottá válik:
Köröskörül virágok, fák – tavasz van.Mert minden fény volt – akárhol a gazban,s csak arcunk mosolyától lett nagyobb.Szemek ragyogása tűz, mint a harmat,s én ékszerét hordva virágnak, dalnak,dalolom őt, aki nyomot hagyott.
Az első sor másodszor tér vissza a versben (a 24 hatsoros strófából álló vers negyedik szakasza kezdődik így; igen meszsziről, 20 strófával előbbről kerül ide.). A hatodik sor azonban kétféleképp is többször strófazáró sorként szerepel: ötször „Dalolom azt, ami nyomot hagyott” és hétszer „dalolom őt, aki nyo-mott hagyott” változatban. Ez a tizenkétszeres nyomaték azon, ami és aki nyomot hagyott, nemcsak jelzi, hogy énekkel van dolgunk – mutatja azt is, a dal röpte magasról magasabbra úgy jut, hogy Anteuszként újra és újra a földdel érintkezik s belőle nyeri erejét a szárnyaláshoz. Mutatja, hogy szemben Kálnoky földjével, aki úgy érezte „mindegy, hogy mely gödörbe / kerülnek egykor csontjaink”, Gérecznek ez annyira nem mindegy, hogy egész éneke nem más, mint ennek a gödörnek az elrekesztése. Énekével akarja útját állni.
A kiénekelt gondolat három sarkpontja:
1. Mert minden fény volt! – akárhol a gazban, s csak arcunk mosolyától lett nagyobb.
Amit a fényről mond, jóval több a szupermodern tudomány költői átvételénél. Ő nem azt mondja a fényről, amit Stefan Zweig Freudról; nem magasrendű tu do mány népszerűsítő. Arról a fényről énekel, mely „akárhol a gazban” belőlünk kerülhet oda (a gazban fényleni) s kizárólag tőlünk válhat teljesebbé. Ez homlokegyenest ellenkezője az emberi élet értelmetlenségéről szóló Kálnokyelégiának. Az életbe mi vihetünk értelmet (a gazt fényléssé mi változtathatjuk), mondja Gérecz.
2. Szemek ragyogása tűz, mint a harmat
– énekli a Sorsod művészete, és a mondatban rejlő idő, sőt állapothatározó a szakasz második sarkpontjává emeli azt, ami első látásra túlhabzó rajongás, de a gondolat szempontjából sovány falat. Holott hasonlatában ott az értéke. Nem akárhogy ragyog az emberszem, hanem harmatként. Az ember értelmet visz a világba, a hajnalét. A hajnal napszakáét. A szakasz első sora s benne a „tavasz van”, már ezt a hajnal szimbólumot készíti elő. Tavasz és hajnal egyaránt a megújulás és újrakezdés jelképe és esete. A megújuló, az életbe értelmet vivő ember jelképe és állapota.
3. s én ékszerét hordva virágnak, dalnak, dalolom őt, aki nyomot hagyott.
Mint szarkaszemet az ezüst kiskanál, úgy vonzotta az „ékszer” szó a börtönt soha nem látott fiatal kollégát, amikor – igen jó pszichológiai érzékkel – azt mondta: az ékszer ebben az egy versben is kétszer szerepel, de a Kis dal egy mosolyról c.
Búvópatak 2012. április 12. oldal
N
Gérecz vers is így kezdődik: „Mosolyod nem nekem szólt, / csak a társnak szántad. / Mosolyod csak szépen csiszolt / ékszere volt szádnak.” A rabság ellentéteként, a börtön, a rabruha, a kopár cella dísztelenségéért akarta kárpótolni magát verseiben az ékszerrel. Bizonyára van ebben igazság. Csak ennyiből még nem bontható ki a Sorsod művészete utolsó strófájának harmadik gondolati sarkpontja. Gérecz a virág és a dal ékszerét hordja a szakasz 5. sorában.
Nem sokkal korábban, 1955ben egyik legszebbik fiatalkori lombágán dolgozott Juhász Ferenc, A virágok hatalmán. Nagy versében „szépségre ítélteknek” nevezi a virágokat. Gérecznek Nagy Lajos királyunk szigorított börtönné lefokozott várában nemhogy a Juhászköltemény születéséről, de Juhászról se lehetett tudomása. A vékony, sárga borítójú füzet, a Szárnyas csikó bármennyire is világot látott 1949ben, a következő évben elítélt válogatott öttusázó és politikai összeesküvő (de még nem költő) Gérecz Attila kezébe bizonyára nem került Juhász első kötete. Éppen ezért hozom föl a Szárnyas csikó (akkor még korántsem elsötétült világképű) ifjú Juhászának és a Sorsod művészete költőjének egymáséhoz oly hasonlatos attitűdjét annak bizonyítékaként, hogy mekkora szamárság a Rákosiévek börtöneiben született költészetet a magyar költészet akkori folyamataiból „kimaradt”, attól hermetikusan elzárt olyan „kísérletnek” tekinteni, mely az éltető áramból nem részesülve már csak puszta körülményei miatt is értéket nem termő, figyelmet nem érdemlő holtág lenne.
Holtág a Sorsod művészete? Melyben megelőlegezve a kezében kard helyett virágot hordó hippik mozgalmát – csakhogy nem a dúsgazdag elkényeztetett vállalkozó természetfelfedezésével és elromlottságtudatával, ártatlanul irreális világváltoztatási ideáitól sarkallt lelkifurdalásával, hanem több mint hat éven át tűzön pirítva és víz alá lenyomott fejjel áll elénk ez a
„hippifiú” a maga elé tartott virággal. És mint jelenség, csakugyan az, aminek ’49ben a 21 éves Juhász kötete nevezte magát: Szárnyas csikó. Éppencsak nem az akkor még költője által mennynek látott RákosiMagyarország káprázatával a háta mögött, hanem Márianosztra fogdájának dérszőrű falaival, vérebekkel és kurtavassal véresebb változatosságúvá tett
„csendéletéből” nőtt elénk. Aki tudta, amit nagy kortársa ’55ös kötetében sejtett a virágok szépre ítéltettségéről, s anélkül, hogy a hömpölygő költemény képáradásának egyetlen részletét ismerte volna, mégis pontosan leírta a „virágok hatalmát” ebben a sorban: „s én ékszerét hordva virágnak, dalnak”. Leírta, hogy virágtitkúrendeltetésűhatalmú a költészet és verstitkúren del teté sűhatalmú a virág. Ez pedig már önmagában is mélyebb és teljesebb világ és sorsismeret, mint amivel a virágos kezű hippi és mozgalma bármikor is rendelkezett. Másfelől meszsze hitelesebb Szárnyas csikóként is a szép vagy, gyönyörű vagy RákosiMagyarország mákonyból fakadt víziójának reménye és harmóniája helyett 1956 tavaszának rom Magyarországával körbekerítve. Saját korából kitörő Szárnyas csikó. Nem a „kora”, hanem éppen az, ami hiányzott korából.
De az utolsó szakasz harmadik sarkpontja még korántsem teljes a virág és dal, a természet és költészet ilyen egymáshoz rendelésével. Annak ellenére nem az, hogy a virág (a növényvilág) titokkal telt „szépségre ítélése” ma már napról napra szaporodóbb titkaival együtt egyre bizonyosabban az élet eleddig ismeretlen dimenziója – s éppen küszöbön áll a fölfedezése! A szépre ítéltetett „rab” szabadságába kezdünk behatolni. Ma már nem viháncolják körbe, aki a füvet és fát felsőbbrendű lénynek véli az embernél. Dr. Majer Antal, az erdő tudós professzora 1993as magyar versgyűjteménye (Az erdő poézise) olvasgatása közben léptennyomon olyan érzése támad az embernek, mintha maga is résztvevője lenne egy olyan tudományos expedíciónak, amelyik a fény és a hang el
eddig az ember számára megfoghatatlan „infra” tartományaiba behatolva, azt érzékelhetővé, hallhatóvá és láthatóvá teszi. Csak itt most nem az ultrahang és az infrafény tartományában járunk, hanem a növényi lét legbensőbb életében, érzés és gondolatvilágában tesszük meg az első döntő lépéseket. A Sorsod művészete költője besorolható ennek az expedíciónak első tagjai közé, aki Majer professzor szép antológiája előtt 37 évvel K. S. nevű rabtársa családi fényképét nézve írja: „Csak egy fényképet tudsz mutatni róla, / hol úgy őrzik a fényt a vén diófa / levelecskéi, mint a harmatot. / A képen áll az Idő… csak a lel-künk / borzong a széltől, ami róla eltűnt. / – Dalolom azt, ami nyomot hagyott.” És ezt követi a – képben ritka – vers egyik legszebb képe, aminek szépségét éppen az a titkos tudás adja, mely az új (mai) diadalmas expedíció lényege:
Feleséged úgy áll ott, mintha féligő lenne törzse, mely gyümölccsel érik,oly egyszerűen. Csak lánya két szemét(ághegyről visszatűző őszi harmat,a puha szirmok hordják – s belehalnak!)hordozza magán, mint az ékszerét.
Ennek a strófának első két és fél sora úgy hat, mintha költői előképzése volna annak a tudományos segédeszköznek, amellyel a fa és ember kommunikációja lehetségessé válik. „Feleséged úgy áll ott, mintha félig / ő lenne törzse” a vén diófának, átlényegülnek egymásba, s az átváltozás Gérecz költészetében valóban „oly egyszerűen” következik be, az erőltetettség, az intellektualista észvillogtatás legkisebb – elidegenítő – jele nélkül, ami csakugyan kezeskedik e verssorok legelőkelőbb
Gérecz Attila – korabeli fotó alapjána fotógrafikát Csernák Máté készítette.
Búvópatak 2012. április13. oldal
E
helyéért költészetünkben. Hiszen Gérecz nem áll meg a látvány szülte pillanatnyi benyomás szikrázó impresszionizmusánál (ahogy Kálnoky sem, emlékezhetünk); annál, hogy a fénykép készülésének sajátos fény és árnyviszonyai mennyire megragadóan idézik elő a fatörzs és az asszonytest eggyé olva dását. „A képen áll az Idő”, figyelmeztet az előző szakaszban a költő, s nem valószínű, hogy azért érzékeltetné a diófa, mienkétől őt annyira elkülönítő „infra” közegét, hogy utána kielégíthetné a felületről készült pillanatfelvétel. Hiszen a költői képnek épp csak bejárata, küszöbe, hogy az az asszony „úgy áll ott, mintha félig / ő lenne törzse” a fának. Itt nem pont következik, hanem a hasonlat kiteljesedése, ugyanis asszony és fatörzs ott együtt „gyümölccsel érik”. A lánya is beépül a képbe, az asszony és lánya együtt van ott, bár a kislány képe közvetlen, felületi megformálásának leghalványabb szándéka is hiányzik. Annyira, hogy gyümölcs és gyermek tisztán gondolati (asszociációs) kapcsolatából már csak az anyaszem és a gyerekszem egymásra hasonlítására van szükség ahhoz, hogy a versolvasó tudatában jelenlevőként szerepeljen K. S. lánya is. A gyerekről a maga húsvér valóságában a költő egy szót se mond. Az olvasatban mégis dús színezésű látvány. Sőt! Aki e szakaszon túl a negyedik strófában is nyomon követi e jelenséget, tapasztalni fogja, hogy mire képes a költői erő: nemhogy látjuk a tulajdonképpen le nem írt gyereket; látjuk úgy, ahogy a K. S. őrizgette fényképen ott van; de tisztán és éles kontúrral látjuk mozdulás közben is; nem fényképként, hanem mintha videón néznénk – pedig a költő, mielőtt szemközt találnánk magunkat a gyermek mozgóképével, mindössze (s nagyon csöndesen) így készít elő a látványra: „És ami nem látszik:” Vagyis: most látni fogod a nem láthatót. Az eredmény (egyszerűen) remeklés:
És ami nem látszik: valahol a gazbana fény egy kis bogár hátán ragyog;az imént nézte kislányod talán,zöld láng volt: most ott olvad mosolyán.
Ez a költészet legapróbb pórusaiban is a „minden egy” bölcseletének élményanyaga. Nemcsak az asszony és a diófa törzse válik a költői hasonlatban eggyé – sorsuk is eggyé vált (mint fa a gyümölcsét, az asszony is hordja, s mi több: kétszeresen, a gyűrött, viseltes fényképen, oldalához fogva, de szemük egymásra hasonlításánál fogva az arcában is „lánya két szemét”). A strófa ezt így foglalja össze: „hordozza magán, mint ékszerét.”
Erre a mondatra célzott ifjú pályatársam az előzőekben; először itt fordul elő a versben az „ékszer”. Röviden tisztázható, hogy a csillogásvágynak vajmi kevés köze van hozzá. Egy ásónyommal lejjebb, a mély sűrűjében annál egyszerűbb, amire rájövünk: Mint ahogy az anya hordozza magán gyermeke vonásait ékszerként, a költő verse utolsó szakaszában „virágnak, dalnak” ékszerét hordva áll előttünk. Úgy teszi dolgát: „dalolom őt, aki nyomot hagyott.”
Mi ebben a költő nagyszerűsége? Az „élet értelmében” az élés és teremtés egyenrangúsága. Még inkább: egyenrangúságuk újbóli kimondása, tudatosítása. Más szóval: a jövőt adó (jövővé váló) múlt; a jelen és a jövő együttlátása az agyongyűrt, agyonrejtegetett fénykép pillanatfelvételébe sűrítve „sorsunk művészeteként”. Azaz: az idő három állapotát megkoronázó negyedik időállapot, a hármat magában összefoglaló és együttesen éltető művészet, a „dalolom azt, ami nyomot hagyott” művészetéé, mely örökmúltjával örökjelenné válva maga a jövő idő.
De hát mire való ez a jövő idő? A 30 éves Kálnoky nem fogalmaz világosan? – „hol minden gondolat vergődés, visszahullás / és célnélküli harc. Nem várja szabadulás / azt, akiből kihalt a hit.” Sőt, nem csupán az nem szabadulhat, „akiből kihalt a hit”.
Kálnoky nagy kompozícióját így foglalja össze: „Eltűnünk nyom-talan, mint a hófolt.” S vajon nem igazoljae őt az, aki máris hozzáfogott a költő „hófoltjának” circumcisiójához? Mára harmadrangú lett? És holnapra? De ettől az érzékletes mozzanattól teljesen függetlenül is, vajon én magam nem abban láttame Kálnoky nagyságát, hogy szanatóriuma a haza betegháza, mi több, a második világháborúban porig leégő Európáé? Moráliskulturális értelemben pedig az úgynevezett európai kultúrköré; s hogy az időt is meghatározzuk: a XX. századé? Olyannyira így állunk, hogy a Kálnokyvers születésétől Kálnoky halálán, majd Gérecz halálán keresztül a máig, a XXI. sz. küszöbéig nincs többre szükségünk, mindössze egy alsós általános iskolás irkájára, vonalzójára, ceruzájára és szellemi színvonalára ahhoz, hogy a Kálnokyvers egyetemes látomásának vonalát nyílegyenesen meghosszabbítsuk máig. Ha a közelmúlt így válik örökjövővé, Gérecznek, szegénynek már nem jut egy mégoly könnyed professzor sem, aki a költészet igencsak töppedt „hófoltján” még valami körbemetélnivalót találna. Már elnyelte a föld.
Nem árthat ez a különbségfeszegetés, hiszen nyomban tisztázható, hogy a két vers egymáshoz mérésére nem azért kerítettem sort, hogy kiderítve az egyik igazát, vele a másikat verjem agyon. Részben, mert nem emberi tulajdon az igazság, csupán az áhítása, a keresése. Részben, mert kétszeres fénytörés teszi még a látszatát is örökváltozóvá: a saját változékonyságom, s az ezzel korántsem együtt és egy irányban haladó külvilág változékonysága. Aztán: mert minden igazság (úgy értem: ekkor és ekkor annak látott, vélt) önmagában szemlélve sokféleképpen lehet gyönyörű és magával ragadó (s talán nem utolsósorban éppen amiatt, mert önmaga azért mégsem lehet egészen: valami belőlem és a külvilágból elkerülhetetlenül rátapad).
Továbbá azért, mert két egymásnak ellentmondó igazság arccal fordítva egymás felé ritkaélvezetes élménnyel (s netán tanulsággal is végül?) szolgál: olyan tükörképei egymásnak, melyek bennem, szemlélőjükben eggyé válnak (más esetben egyenlővé válnak). Mindez pedig (bennem) olyan szemlélet kiindulópontjává alakulhat, amely a végtelenben találkozó ama párhuzamosak vonaljátéka, melyből egyszer a történelem strukturálódik elém; máskor, mondjuk Hamvas, az ő Látha-tatlan történetével, János a Jelenések könyvével, Várkonyi Sziriat oszlopaival, stb.
Két igazság a másságáért érdemes leginkább az összevetésre. Tartozékaik kifogyhatatlanságáért – s leginkább azért, hogy meggondolkoztató részleteik sokaságában gyönyörűségünket találjuk.
Esetünkben, hogy Kálnoky nem szól a világháborúról, de teljes – és racionális – vízióját nyújtja a világpusztulásnak. Szkepszise látnoki anélkül, hogy a legcsekélyebb váteszi allűr fölfedezhető lenne nála. Fölébe növő költészete viszont ugyanolyan megcsodálnivaló ellentmondásra készteti, mint Géreczet. Persze a megcsodálnivaló ugyanolyan benne, nem az ellentmondás. Még a sírjában sem lesz egy és ép, panaszolja Kálnoky, hiszen hét bordájából jókora darabokat kifűrészeltek belőle a műtőben. Íme, egy mellék(es) mondat, és micsoda fekete misztériuma tódul ki belőle az anyagelvűségnek! Ennél csak egyvalami nagyobb: a mellékmondat maga. Nyomtalanul eltűnünk, mondja, de ennél egyvalami erőteljesebb: a nyom, amit a költészet kikényszerít belőle, a Szanatóriumi elégia. A gondolat korfestő, állapotfestő; a filozófia sarkalatos, egyetemes, megszületésekor belefoglaltatott az egész jövendő kőkemény visszaigazolása. És kész? Már hogy lenne kész? Én ötvenjónéhány évvel később hozzátehetem Gérecztől kölcsönözve a kimaradhatatlanul beletartozót, vagyis a magából, Kálnokyból eredeztethetőt: „dalolom őt, ki nyomot hagyott.”
Búvópatak 2012. április 14. oldal
A
Gérecz homlokegyenest mást állít. Kálnokynál a kor és irányultsága a maga teljességében belefért a költő individuális szanatóriumába. Gérecz börtönében (testi valóján kívül) sem ő maga, sem a kora, legkevésbé a trendje található meg. A legkönnyebb feladat lenne nyilvánvalóvá tenni, hogy ő, a nyomot hagyó daloló, mennyire nem hagyta nyomát sem a börtönén, sem a korán. A legcsekélyebb cinizmus nélkül állítható ez az utókoráról is. Számomra ebből ez a tanulság fogalmazható meg: Kálnoky nagysága, hogy „bőre alá fért” kora víziója és százada bukása. Kevés ehhez illőbb „halotti beszéd” született a magyar költészetben a Szanatóriumi elégiánál. Gérecz költői nagysága, hogy a Sorsod művészete, mint a madár a rács közül, kirepülhetett korából és századából. Amíg Kálnokyban a győztes költészet a költő gondolatvilágát gyűrve le diadalmaskodott, addig Gérecz élethiányát, börtönbeliségét győzte le a menekülés hágcsójaként behajított olyan gondolatsorral, mely bár ugyanolyan kortalan, mint Kálnoky hithalála és rezignációja, abban mégis szembeötlő módon különbözik tőle, amennyiben nem fejezi ki sem Gérecz börtöneit, sem kora irányultságát, mert lényegénél fogva éppen szembeszegül vele.
A költészet már agóniája kezdetén tart, amikor Gérecz himnikusan nemcsak szükségességét, hanem nélkülözhetetlenségét fogalmazza meg. Kategorikus imperatívuszai, jóllehet a hang tiszta csengésű és magasságú, a verssel ismerkedőt először megtorpanásra késztetik. Pl.: „A szeretet csak művészet, nem vallás.” Vagy: „A szeretet nem szándék, de a Híd.” Vagy: „bizonyos a Szép, mert szomjúhozzák.” Ezt ő is érezhette, mert a vers egyik fontos szakaszában, amikor K. S., akihez a vers íródott, megszólal, azt mondja a költőnek: „Rajongó vagy.” Szemmel láthatóan Gérecz is akar enyhíteni valamit e fölcsattanó kijelentéseken, mert nem ellenkezik: „lehet, igazad van”, válaszolja. Ha K. S., a börtöntárs nehezen bírta szusszal Gérecz követését, mennyivel nehezebb ez a ma olvasójának! Részben azért, mert még nem távolodott el tőle a diktatúrák tőmondatos parancsuralma annyira, hogy a fölkiáltó állítás ne rezzentse össze. Részben azért, mert ma ugyan szólásszabadság van, de gondolatszabadság nincs, hiszen ahhoz nem elég a gondolatszabadságot deklarálni és megengedni, biztosítani kellene mellé a gondolkodás képességét is. Csakhogy ezzel szöges ellentétben a globális agymosás, s a genetikánál jóval előbb (nyilván, mert sokkal olcsóbban és kevesebb szöszmötöléssel előállítható, mint a klónozott ember) a klónozott (tömeg)gondolat, a tömeggondolkozás tenyészete üzemel. Így aztán futó rápillantásra nem derül ki, hogy a költő megénekelte költészet nála mennyire komplex fogalom; hogy egyáltalán nem csupán a verskötetek termésére gondol, hanem a teremtő emberre; a mindannyiunkban ott lakozó költőre (köztük a már egyre jelentősebb mértékben megnőtt számúakra, akikben féligmeddig agyonvert állapotban lakozik a költősége). Gérecz ennél sokkal tágabb értelemben mindenkire gondolt, aki „nyomot hagyott”, egészen odáig, aki „szomjúhozza a Szépet”.
Fokozza nehézségünket, hogy a költő hangsúlyosan használ olyan szavakat, ahol a szó sem önmagában, sem a költő mondatában használt többi szóhoz való viszonyában nem világos. Holott szó sincs homályosra ferdült fogalmazásról, és még kevésbé nincs művi köderegetésről. Egyszerűen arról van szó, hogy amit „családon belül” az élőbeszédben csinálunk hangsúllyal, hangszínnel, szünettel, gyorsítássallassítással, stb. az összetartozás szférájában – lassan, de biztosan eltávolodva a költészet családi kötelékéből a versolvasás közben már nem gyakorolható. Példának okáért: „A szeretet csak művészet, nem vallás” ilyen mondat. De ki ejtene ki a száján ilyen méregzöld tbcs köpetszót a költészet leváltására tömörülő babavalagarcú kis himpellérek közül? Na ugye! A „szeretet” már önma
gában is impertinens! Ráadásul honnan érzékelhetné bárki, hogy a mondat „csak”ja ott nem a le, hanem fölfokozása annak, amire vonatkozik; esetünkben a szeretetnek. Nem azt jelenti, hogy „mindössze”, hanem azt, hogy „színtiszta”; csakszeretet, s nincs benne egyéb (szennyező) anyag is (mint mondjuk a 8 karátos arannyal szemben színtisztábban csakarany a 24 karátos). Attila (szennyező) „egyébnek” a vallást nevezi meg mondatában. Találgathatnánk, miért. Inkább leírok ide egy, az 1999. év márciusából szár mazó újsághírt: a kis falu vastag nyakú papja nemcsak a nyáj lelkének, hanem egy lélekharangnak is az ura. Elrendelte hát, hogy minden elhunyt után a gyászoló hozzátartozónak 5 ezer forintot kell fizetni a lélekharang kongatása után. Márciusban akadt egy özvegy, akinek csupán 3 ezer forintja maradt a lélekharangra. A pap azonban nem alkudott. A lélekharang néma maradt, a falu pedig elszánta magát, hogy kisöprűzi a papját. A vallás (melyben egy másik költőnk is „csak papot” talált) ilyesfélét jelenthetett Gérecz mondatában.
Nála a „gondolat” mintegy betör a valóságba. Áthúz rajta, mint a huzat áthúzza a lángcsóvát a házon. Szinte fölperzseli. (Legalábbis a költő szívében létezőt. Purifikálja.) A költő viselkedése a pásztoré, akit megszáll a betlehemi csillag. Nem azt látja többé, amin két lábon áll, hanem azt, ahová el kell jutnia. Ahová ki kell szabadulnia. Ahová kiszabadul: „a Végte-len mégis a mi véges / szívünkből nől; hogy lombja zeng! – én édes / dalát hozom”.
Csaknem 50 év távolából hozza – „hátulról” – ahogy szeretnék illetni a pelenkájukból még csak félig kihámozottak, a hátulgombolós „újak” a költészet egy még kezdetlegesebb, gyerekesebbfélreértettebbmegvalósulatlanabb periódusában vakaródzva, miközben ő úgy löki – megelőzve őket – az orruk elé nagy versét, mintha fanyűvő és vasgyúró unokájuk lenne.
Ezt még talán (vagyis a fanyűvést, a vasgyúrást) el is néznék neki; még némi elismerés is meghúzódna ebben az elnézésben – de ami aztán végképp nem megy, amiben megfeneklik a szándék, s mint a tűzhelyen felejtett lábosban, odakozmál a befogadás, az Gérecz „messze elmaradt” tudása. Pl. tudja, „hogy szörnyű mély a kín a földön”, ami már önmagában is fintorgást vált ki az „új” szórakoztatók, az „új” könnyedek hangadó seregében (pláne, ha a göthös kis Kálnokyval szemben ők elég jó fizikumúak ahhoz, hogy hetykén pattogtathassák „a rakett húrját”).
A befogadás valódi csődje azonban a Gérecz„tudás” folytatásától válik totálissá. Attól, hogy Gérecz azt is tudja „ma-gam kell ismét százszor összetörnöm, / amíg az űr fölé hidat verek.” „Törje össze magát a fene!” – dugják be a fülüket ingerülten. Azt pedig egyenesen őrültségnek tulajdonítják, amit az űrről és a hídverésről hallanak. Számukra mélységesen káromlásszerű, hogy „nincs erő, mely engem elveszítsen”! Meg: „S nincs messze, hon-nan még messzebb ne nyúlnék, / de tovább, tovább, és azon is túl még”! És (újra): „a Végtelen mégis a mi véges / szívünkből nől; hogy lomb-ja zeng! – én édes / dalát hozom, s e dallam fönnmarad!” Micsoda bűzös hangzás az ilyen ahhoz képest, ahogy a ma „költője” fürdés közben rászól a feleségére: Te is akkor szarsz az orrom alá, amikor fürdök! (dicsérő kiemelés egy 1999ben írt ismertetésből). Hát ennyire lemaradva, ilyen „hátulról” terem itt Gérecz. Gérecznél tartunk.
Hogy most végül miként vonatkozik Kálnoky Lászlóra és Gérecz Attilára ez a kis incidens (a szövegben, a legvégén)?
Aki kedveli a semmire se jó, kurta történetecskéket, talán figyeljen ide. Még jóval a szanatórium(ok) és a börtön(ök) előtt mindkettőjük sokat játszott egy játékot. A neve: Utolsó pár előre fuss! A vérükben volt. A vérükben van.
(1999)
Búvópatak 2012. április15. oldal
GG. Komoróczy Emőke Szellemi nevelés fórumai című tanulmánykötetében (Hét Krajcár Kiadó, 2005) „a hiányzó élet” költőjének nevezi Csillag Tibort. Ennél aligha mondhatunk többet Csillagról. Igazabbat, szebbet, mélyebbet se annál, mint amit Csillag válogatott kötetéről, a Veszélyes utazásról (Stádium Kiadó, 1995) Az élethiányos lét állapotrajzában ugyanő megírt.
Az emberi és költői győzelem és önismeret szép példájaként érdemes utalni Csillag Tibor meghökkent ámulatára, mely a kötet első versében így szól: „Hát egy könyv-koporsóba lesz bezár-va / az életem?… Pedig azért szőttem a szót, hogy éljek!” Ha aztán innen, a kötet elejéről a végére lapozunk, s azt olvassuk, hogy „Csillag Tibi nincs. Csak egy gyöngyvirág van…” ezzel tulajdonkép-pen jeleztük is azt a szerkezeti egységet, amelyben tisztán ragyog Csillagunk. Emberi költői léte, erkölcsiesztétikai szép
sége éltető sugaracskákkal csillog egünkön. És csillog a porban is, a többiek közt, hol végesvégig nagyjából ugyanolyan Veszélyes utazással telik életünk, ahogy Csillagé telt. Megszokhatta volna ő is, mégis mint valami képtelenségre, ésszel felfoghatatlanra csodálkozik rá édesanyjára, kötetének egyik legszebb versében. Hiszen lehetetlen, hogy már anyánk sincs! „Üvegkoporsó-csendben, alva fekszel, / hullakamrából alvilági rétre / süllyedtél, imbolyogva és lebegve, / sikolynélküli fojtott kínban – sza-kadék-szádon romokkal üzentél… / kislány arcod kigyulladt…” Meghalt a legdrágább Anya, és mégis él, már e versben. Íme a költészet csodája!
A hetvenes években, a Csepeli Olvasó Munkás Klubban ismerkedtem meg Csillag Tiborral. Szembeötlő volt kulturáltsága, műveltsége, emberi finomsága, túlzóan jó modora. Éles ellentétben állt azzal a világgal, mely körülvett bennünket. (Ma még élesebb ellentétben állna e világgal.) Élhetetlensége, sőt gyámoltalansága, áttetsző lénye mögött érteni véltük a múltját, a külvárosi ember sorsát, és az elnyomó rendszer smaszszervilágának brutalitását is. De szabadsághiányos állapotunkban nemigen kérdezhettük: Tibor, hát te mért vagy ilyen? Minthogy legőszintébben a verseiben tudott megmutatkozni, de minden versét nem hozhatta nyilvánosságra, mélyebb ismeret híján a mi tapintatos barátságunk is hagyott űröket, ismeretlen fekete lyukakat. A kistarcsai fogolynak tényleg haláláig tartott a fogsága.
Tibor a hetvenes évek közepén a klubban megmutatta egyik versét, az Alkalmatlansági bizonyítványt. Tamási Lajossal négyszemközt maradva megállapítottuk, hogy mit tesz e világi élet: egyik embert megkeményíti, ahogy Kárpáti Kamilt, akinek páratlanul eredeti költészetéről, életéről és munkásságáról szintén G. Komoróczy Emőke írt alapos tanulmányt a Szelle-mi nevelés fórumaiban, a másikat pedig megpuhítja a kíméletlen sors. „Alkalmatlan vagyok forradalmakban a géppuskás szere-pére / (a vonat sisakrostély-árnyában haditervet rajzolni oly jó)” – írta. Tibor költői találatának értékét növeli, hogy nemcsak őrá ismertünk benne; ilyenek vagyunk mi is, de mennyien! Haditerveink rajzolgatása közben többször lekaszaboltuk szapora vagy épp igen fondorlatos ellenségeinket.
Utólag eltűnődhetünk, hogy a bebörtönzöttek akkori csapatában mit mért ki az élet Gérecz Attilának, a forradalom mártírköltőjének, s mit mért ki a Csillagnál Recsken súlyosabb körülmények között raboskodó, és ennek hatásaként mégsem puhuló, hanem keményedő, harcosabbá növő, a pribék világon életével és művészetével idén nyolcvanharmadszor győzedelmeskedő Kárpáti Kamilnak, s azoknak a barátainak, akiknek nevét és művészetét – például Kárpáti Kamilét, Gaál Imréét, Rátkay Endréét – Tibor sokszor emlegette körünkben, szinte rajongó szeretettel és nagyrabecsüléssel. Az Olvasó Munkás Klub tagjaiként Csillag Tibor szervezésének köszönhetően látogattunk el talán a hetvenes évek végén Soroksárra, Rátkay műtermébe, az alkotó vezetésével ismerkedtünk az ő lenyűgözően eredeti művészetével.
Benke lászló
Adalékok Csillag Tiborról a költészet győzelméhez
Csillag Tibor – Gaál Imre rajza
Búvópatak 2012. április 16. oldal
D
A
József Attila születésének 75. évfordulójára készülődve a korábbinál valamivel szorosabb kapcsolatba kerültem Csillaggal. Én Pestszentlőrincen laktam, Tibor a kispesti Kossuth téren volt könyvárus. Talán nem csal az emlékezetem: ott és akkoriban írta remek Különös város című versét, s én is látni véltem, hogy „egy ördög ült a könyvessátra(m) árnyán”. Nemcsak keddenként találkoztunk az OMKban, a kis könyvpavilonban máskor is órákat beszélgettünk. Emlékszem, milyen fürkésző, de nagyon óvatos kíváncsisággal keresett párhuzamokat József Attila és a Mama viszonya, meg az ő gyermeki rajongással szeretett édesanyja között. (Látszólagos kitérővel fűzöm hozzá: többször tapasztaltam, hogy Tibor a valóságot a feltétlen szépség függönyén keresztül szemléli, nehogy öszszepiszkolódjon a lelke, mert foltos lélekkel nem tud majd verset írni, s akkor aztán nem marad neki annyi szuverenitása sem, amennyit féltve őrzött. Nem tudok róla, hogy élte párkapcsolatban bárkivel. A tapintat erről ugyanúgy nem engedett kérdezni sem, ahogy nem részletezte fogsága történetét. Inkább a magányosságával és a verseivel árulta el magáról – nyilván alaposabb latolgatás után –, hogy „alkalmatlan vagyok a páros létre is, / szeretőm fészke ágyamban kihűl”. A klubban legtöbben jól ismertük egymást, az ő életét azonban sok titok fedte. Magánéletéről legfeljebb elejtett, szemérmes szavai voltak. Sokszor úgy véltem, hogy az élhetetlen világból élhetetlen emberként menekül a költészet törékenyebb világába, ott teremt magának felemelő ideálvilágot. Nem választhatta az emberhez egyedül méltó szabad és boldog életet – hiszen hol volt az?
De Csillag Tibor nem maradt magára Erzsébeten sem, sem életében, sem halálában a barátai közt, akiknek jóvoltából a Petit Print Kiadónál jelent meg Shakespeare szonettjei című fordítás kötete, a halála után pedig a Stádium adta ki esszégyűjteményét (Shakespeare és más alkalmi útitársaim, 2010). 1980–81ben, József Attila születésnapjára készülődve nagy energiával és örömmel vett részt a Bukj fel az árból című beszélgetőfüzet létrehozásában. Mikor több klubtaggal folytatott komoly vitát a költőről, közelről láttam, hogy mekkora erővel igyekszik megkapaszkodni Csepelen is. Bokor Leventétől is tudom, hogy a József Attila elgázolását vizsgáló ügyirat MÁVdokumentumait igen aprólékos gonddal tanulmányozta, még Balatonszárszóra is elutazott, Bokorral is valahol ott találkozott. S mint
a társadalomból kitaszított, aki nagyon szeretne visszatérni, úgy írta meg dolgozatát a költő filozófiai jelentőségéről, A város peremén és A Dunánál című verseket elemezve.
Az ő helyzetében igazán érthető volt, ugyanakkor kicsit furcsa is, hogy József Attiláról szólva túlzásokba esik, tévedéseket bonyolít, tulajdonképpen „proletárkodik”. Kereste a helyét, a kitörés útjátmódját, próbált beállni a normálisnak, konszolidáltnak képzelt társadalomba, melyben a politika janicsárjai éppenséggel már az éles kanyarra készülődtek, politikai hatalmukat új módszerrel kezdték átváltani a pénz hatalmára. Akkoriban Tibor igyekezett megfogalmazni magát társadalmipolitikai szempontból is, de ez csak elnagyoltan sikerülhetett. Az úgynevezett puha diktatúrában jelent meg Csepelen az általa szerkesztett Együtt antológia is; az eddigiekhez képest épp ellenkező szempontból érdekes, de érthető is, hogy e kis kötetnek az elején szereplő verse (Emlé-kezés fiúknak 1945-ről) nincs ott a Veszélyes utazásban. Akkoriban adta ki Harangöntő címmel verseinek füzetét, majd angol versfordításainak kötetét a Munkásotthon, Óda a nyugati szélhez címmel. Dolgozott, s bizonyára reménykedve érezte a változások előszelét.
Tamási Lajos nyugdíjazása (1983) után ritkábban mentem ki Csepelre, Csillag Tiborral is megszakadt a kapcsolatom. Utólag érdekesnek találom, hogy a Lyukasóra táján sem futottunk össze, pedig ő is megmegjelent ott a verseivel.
Halálának hírére aztán azt gondoltam, nekem is jobban kellett volna figyelnem Csillagra. Lett volna rá lehetőségem például a Vérrel virágzó szerkesztésekor, 1996ban. De akkoriban a Veszélyes utazás verseinek csak kis töredékét ismertem, a kötet még akkor nem jutott el hozzám, pedig választhattam volna közülük jót és szépet bőségesen.
Több mint huszonöt éve, hogy elmaradtunk egymástól. Talán ez is oka annak, hogy fiatalos, törékeny alakját látom magam előtt. Megrendítő, hogy halálára mennyire egyedül maradt.
Csillag Tibor magányossága az ijesztő hatalmi viszonyok, az életben tartó kis magáncsalafintaságok és a társadalmihatalmipolitikai hazudozások következménye. A durva smaszszervilág (remélhető vége) után egy semmivel sem erkölcsösebb világ elől bújt újra az odújába. Verset írni úgy ahogy ott is kellett, de élni alig lehetett. Ugyanez a forrásvidéke Csillag Tibor erkölcsiesztétikai erejének, költészetének, mellyel mélységesen elutasítja az erőszakot, az erőszakosok szabadságát. Abból merített erőt, ami maradt: a megalázottságából. Életereje, ha el is fogyott végül, költői ereje és értéke maradandó. Az „élethiányos költői lét” egén Csillag Tibor neve tisztán ragyog. Költészetében a jóság és a szépség erkölcsi győzelmet aratott az őt sárba tipró, bebörtönző erőszak felett.
De mit is akar a költészet e világon? Győzni akar. A poézis győzelem a világon. Gondoljunk csak a magyar költészetre – ki és mi jár közelebb népünk és nemzeti létünk nagy álmaihoz, az igazságosság, a szabadság, a nemzeti függetlenség, az emberi méltóság és az irgalmasság győzelméhez? A tudomány? A költészet feltárja és tökéletessé tágítja a fogyatékos valóságot, csillapítani szeretné a költő örökös nyughatatlanságát, a valóság mindent elsötétítő mély fájdalmát. Agyérgörcshazánkban, infarktusországunkban a megbékélést keressük, de nem azzal a valósággal akarjuk megbékíteni magunkat, amelyben élnünk kell, hanem a költészet valóságával, az evilági valóságnál egy magasabb, tökéletesebb valósággal. Csillag Tibortól, ahogy a lélek tapasztalatának erejével magunktól is tudjuk, amit József Attila a költészetről pontosan és szépen megfogalmazott: „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy lát-szik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyé-mánttengelye”.
Csillag Tibor
BűntudatomAki rab volt, mindhalálig szorong az.Ki rabruhát hordott, frakkján is átüt.Mert ráförmedtek: ma is összerezzen.Kit egyszer megaláztak, megalázott.Kit gúnnyal vertek, ma is gúnyra „méltó”.Kivel nem emberként bántak, nem ember.Akit vallattak, ma is vallomást tesz.Akit vádoltak, bűntudatba dermed.Kit kitaszítottak, maga huny otthon.Kit elítéltek, hóhéra magának.Ki nem lép, az erdő sarába süllyed.Ki bújik, fogadósa a halálnak.Akit egyszer a föld alá lelöktek,nem az égig, a járdáig se törhet.
(1994)
Búvópatak 2012. április17. oldal
BBéri Géza Magyarországon, e különleges költőfátumokat, mártíriumokat sorozatban gyártó honban is a leg mostohább sorsúak közé tartozott.
Ahogy a fia, ifjú Béri Géza írja édesapjának 1992es, első, kései posztumusz verseskönyvének utószavában: Béri Géza alig húszéves volt, de már öntudatos költő, jó néhány költeményt és műfordítást hagyva maga mögött, látszólag fiatalos nemtörődömséggel indult 1953 nyarán a Gyorskocsi utcába.
Ami miatt börtönbe került: kéziratos antikommunista versek és nyíltan vállalt hazaszeretet és rendszerellenesség minősítik a gondolatokért, eszmékért büntető szocialista diktatúrát. Nyilván nem töprengett akkor sem, s talán később sem azon, miféle keserves sors jut neki osztályrészül a szabadlábon töltött esztendők után.
1953–56ig a váci börtön mindennapjaival volt elfoglalva. Egy cellába került Gérecz Attilával, 1956 költő mártírjával, s életre szóló barátságot kötött Kárpáti Kamillal. A Stádium Kiadó, amelyet Kárpáti Kamil 1988ban hozott létre, megjelentette 1991ben Gérecz Attila, 1992ben Béri Géza költeményeit és prózai írásait.
E három jelentős költő barátságát a váci börtönévek edzették életre szólóan hitelessé. Béri Géza volt olyan szerencsés,
hogy 1954ben elolvashatta Gérecz Attila Így bocskorosan című első versét. Együtt hozták létre részben „fejben”, részben kis papírfecnikre írva a váci fegyház udvarának kis füves részén azokat az antológiákat, amelyek később Füveskert könyvek néven jelentek meg, féllegális, illetve nyugati kiadásokban. Az első teljességre törekvő, engedélyezett összkiadás 1995ben látott napvilágot a Stádium Kiadó gondozásában. A hat legjelentősebb füveskerti író, költő, műfordító (az élők: Kárpáti Kamil, Tóth Bálint, az elhunytak: Gérecz Attila, Tollas Tibor, Szathmáry György, Béri Géza) és a többiek, a kötetek megszerkesztésével adtak értelmet a börtönéveknek.
A költő édesanyja, Béri Gézáné Sárközi Margit 1956 elején fölkereste Illyés Gyulát, akinek néhány soros közbenjárására Béri Géza a nyár folyamán szabadult. A forradalom kitörése után a Széna téren és a Várban vett részt a szovjet megszállók elleni szabadságküzdelemben. Neki egyetlen könyve sem jelenhetett meg a Kádárkorszakban. Két 1975ös antológia, a Külvárosi jeladás és a Versmondók könyve adott némi balzsamot a sajgó stigmára, amit az agyonhallgatás okozott. Béri Géza 1979 karácsonyán önkezével vetett véget életének. Tragédiájára magyarázatot ad költeményeinek vezérfonala, a börtönt követő évek szüntelen szorongása, rettegése. Az Életfogytiglan című versében fogalmazza meg, hogy még a börtönben is jobban érezte magát, mint Kádár Magyarországán: „Legalább séta volt, sütött néha a nap / de tudtam, hogy rab vagyok, aki sza-badulhat”. Kádár János kinti Magyarországát a látszatamnesztia sem tette sem jobbá, sem élhetőbbé.
pósA zoltán
Különleges költőfátumokBéri Géza, az elfelejtett alkotó
Béri Géza emlékére 1979. XII. 24.
Fenn sas kering. Itt csak boróka nő s bolyhos gyopár.Egyre ritkább, tisztább a levegő s a láthatár.Lenn nem maradt ország, se temető, ki visszavár.
Innét tovább árnyékom jön velem, meddig, hova?Ragyog az éles, fényes köveken a szűz hava.S mondják: Lavina? Fagy? Hómámor? Vissza nem tért már soha.
Tóth Bálint
Lavina? Fagy?Hómámor?
Béri Géza
Búvópatak 2012. április 18. oldal
A
HHoratius verseit vajon melyik légiós vagy veterán hozta először a Badacsony alá, hogy a Balaton partján magasodó bazaltormokról a Soracte jusson eszébe?
A tuszkulánumok pincéi előtt és fái alatt ki tudja, nem olvasotte carminákat már valaki elődünk, nem idézgettee a téli hegygerinc láttán a Thaliarchushoz szóló sorokat:
Vides, ut alta stet nive candidumSoracte, nec iam sustineant onus silvae laborantes, geluque flumina constiterint acuto.
Magyarul Szabó Lőrinc szép és hű fordításában idézem, hiszen Berzsenyi a Ságot, Vas István pedig a budai Rózsadombot magyarította a fordításába, nem pedig a Badacsonynál 300 méterrel is magasabb római Soractét:
Nézd a Soractét! nézd, magas orma hogyragyog fehéren! roskad a hó alatt és nyög az erdő, és a fagyban a folyamok vize mind beállott.
Ha már emberi erővel nem bírjuk le az elemeket, nem vagyunk képesek kitavaszítani sem, nem hogy megválthatnánk a világot, még mindig maradnak a bölcs vagy önfeledt borozások. Egy olyan költőt ismerek, akinek életművén a Badacsony igézetében vonul végig e Horatiusmotívum: ő Tóth Bálint. 1929ben született Keszthelyen, a bölcsészkaron tanult, de már az ötvenes évek elején letartóztatták államellenes cselekedetért. 1957ben ismét börtönbe csukták, vádemelés nélkül tartották fogságban. Szabadulásáig is verseket írt, őrizte humanizmusát és tehetségét. (Váci cella és költőtársaival egy Füves kert című könyv oldalain dolgoznak, ami 1995ben meg is jelenik.) S még ilyen körülmények közepette sem feledte a horatiusi jelszót: Carpe diem! Akár kétkezi munkásként, akár könyvtárosként keresi a kenyerét, a szabadsággal nem tud betelni, ha a felszabadító italával Liber atya kínálja. A szabadságot természetesen nem csupán a végtelenre nyitott térben kell elgondolnunk, hanem időben és asszociációkban is. Íme:
Horatius-szal borozokA szeptemberi nap átsüt a poháron.A bornak arany árnyéka van.Horatius-szal borozok,akár ha Nagy Lászlóval. Itt vannak-e? Itt! Ez a dolguk.A költészet jelenvaló. Amit így is mondhatnánk: maradandóan jelenidejű. Nem kell modernnek lennie.
„Vides ut alta stet nive candiumSoracte…”
S rá visszhangzik: Nézd, hogy hízik a hó fenn a Zsíros-hegyen… Ez csak egy a visszhangok közül húsz évszázad óta. Volt már több és jön még több is.
A pillanat varázsának megragadását nem kéri, hanem követeli, parancsolja badacsonyi borversében Tóth Bálint:
Badacsonyi bordal
Horatius és Berzsenyi szerint is amíg szólunk, már el is repült az idő, mint a nyíl vagy a zubogó patak. Tóth Bálint is évezredeket él át, hogy annál fontosabbnak érezze és éreztesse szerelmével azt a pillanatot, aminek együtt örülhetnek. Amíg kimondja kedvese nevét, már egy isteni kéz át is lapozta a fél kalendáriumot az őszi szőlőmunkáktól a mandulavirágzásig. Az első hat versszak egy egész esztendő képeit pergeti végig. S a nyárban sincs megállás, a szüret kellős közepén találjuk a szerelmeseket. A jelenben. Ez a tartóztatott, marasztalt perc visszaidézi a régi szüreteket, a mozsarak és puskák seregélyt riasztó hangjai még Kisfaludy korát is. Carpe diem! Ki szeret, most szeressen! S Tóth Bálintnak legalább a versében sikerült megállítania a pillanatot a föltartóztathatlanul rohanó, fuvolás nagy Pán ellenében.
A költő, még mielőtt betöltötte volna hetvenedik esztendejét, újra belefog egy olyan költeménybe, amely a Badacsonyt és környékét festi le. Ez azért is igen beszédes témaválasztás a részéről, mert első kötete (Nehéz örökség, 1969) is a Badacsony és Horatius megidézésével kezdődik:
németh István péter
Tóth Bálint Badacsonya
Szőlők felett bazaltsíp,hétágú, hét szél fújja,kigyúl a nap s kialszik,egyre rövidül útja.
Egyre rövidül útja,míg az eget befutja,mély és nyirkos az árnyék,akár a pincék kútja.
Kondul a kapa, takarnak,jött ideje hónak, fagynak,rianások, ha riadnak,ne riadj, el nem hagylak.
Szekér zörög a jégen,jégvágók járnak a télben,surrannak a nádból a rókák,csattognak a fürge szakócák.
Reccsen a jég, jön Mátyás,toccsan a tó színe, kásás,villog a víz s a böjtiszéllel a partot elönti.
Mire neved kimondom,mandulák nyitnak a dombon,zizegnek cserjék, barkák,csörögnek a kerten a szarkák.
Csillagigérő nyárbanvirrasszunk friss szénában,őrizzük együtt a szőlőtszerelmes szőlőőrzők.
S ha csillagseregévelmegfut újra az éjjel,pereljen a gyors kereplőrigókkal seregéllyel.
Parthoz csúszik a csónak,gurítsuk a friss hordókat,muskotály eressze mustját,szóljanak mozsarak, puskák.
Nyögjön a prés gerince,teljen a hordó, pince,húzza a banda, húzza,áll a szüret, áll újra.
Fújja a szél is, fújja,billeg a sípokon ujja,villog az újbor nyersen,ki szeret, most szeressen!
Ki szeret, most szeressen,lányt, asszonyt megkeressen,a hegyélen gyors pata csattog,végigfut a bakaszagú isten.
Búvópatak 2012. április19. oldal
N
H
Exegi monumentumNézd, a vén Badacsonyt hó fedi vastagon,ködsubában hever túlnan az ősz Somogy,megvénült a világ, üstöke hófehérs mint a bölcs öregek, hallgatag és komoly.Nem morajlik a tó már, ha a Boreasfelmordul s a Bakony erdeiből lecsap,némán tűri a völgy, hallgat a bükk, a nyár,a jég síkja fölött most csak a nád csörög.Töltsd színig poharad jó nagyapám s vigadj,míg a bükkfaparázs zökken a tűzhelyen.Míg csak tart a borod, kedved, a könyveid,két korty somlai közt üsd fel az auktorodés skandáld komolyan, régi latintanár:Exegi monumentum aere perennius…ne kérdezd a jövőt, így van-e? hidd el, így!és bár rejtsen a föld, hol Balatongyörökpartján torlik a jég, szellemed él tovább,őrzöm s őrzi a táj hallgatagon s a szélnótáját nevető bükkök, a tölgyes is, –így írván fölibéd szép mondásaidat:Tűrj s hallgass, ki előtt semmi a tett s a szó.Merj! Ki merész megnyeri életét,de tudj veszteni, hol győzni nem érdemes!
Nagy vers, szavanként megmunkált, szabályos dallamú, jelentős költemény. Bátor és gyönyörű iniciáléja Tóth Bálint költészetének. Utolsó két sora olyan csattanó, amely summázza annak a kornak a jellegétlényegét, amely elvette a költő első negyven esztendejét. S mégis, aki ilyen gyönyörűen ábrázolja a szülőföldjét, őrizve évezredek kultúrájának aranyfedezetét, annak megvan mindene. Birtokolja azon emberi képességet, amely megóvott érzékenységének folytán épen veszi birtokba a létezést legszebb, szinte összegző pillanatait. Hiszen így tesz egy újabb versében harminc esztendő múlva! Milyen csodálatos, hogy ehhez a metaélményéhez is éppen a mi nyárvégi Badacsonyunk szolgál háttérként. A hegy tehát ugyanaz, ám az egyik vers az emberélet útjának első, a másik a második felében keletkezett: 1997ben a balatonfüredi Salvatore Quasimodoról elnevezett költőtalálkozó és verspályázat emlékdíját nyerte Tóth Bálint a következő költeményével:
AugusztusIgen, a petúniák illataAngeluszkor harangbúgásnyi szélben,ha felizzik a Badacsony sebe,s szól nagyapám, öreg latintanár:Nézd, a Szent György-hegy, akár a Soracte!(De nem a déli, télfehér ruhás, ittpüspöklilát ölt Sárkányváró tűzben.)Majd az este, e sötétszárnyú lepkea tóra ül és szétteríti szárnyát,fejünk felett kigyúl a Lant főcsillaga,és kiülünk fűzágakból font székekre,a villa elé, az egész családs nézzük, hogy hullnak Szent Lőrinc könnyei,az Aquaridák és Perseidák,a Cygnidák hattyúezüstfehérbena rég kihűlt vén vulkánok mögé,a múltba és a tóba mindörökre.
Tóth Bálint Badacsonyi bordal című versében még a nagy Pán lábainak patazaja dobogott. Az a félelmetes trappolás elmaradt az időben. Hall az öregedő költő egy másféle dobogást. A bazalt szíve felől jön:
SzüretLaurának és Lajosnak szeretettel 1999 szeptemberében
Aranyban a nyírfák, ezüstben a nyárfák,rezgő, ropogó táncuk járják.Míg rokolyájuk szél tépi suhogva,mind lekacagnak a vén Balatonra.
Bottyán-Badacsony köpenyén könyökölvehallgatja: akárha az ágyú dörögne,pedig csak a forró táj szíve dobban,s tánc, szüret eltűnik mind a magosban.
Tóth Bálint
Tóth Bálint
Aere PerenniusKárpáti Kamilnak és a költő-zárkának
Ha meghalok, társaim, írjatok meg,s a művetekben élek majd tovább,mint fénybetűk közt ma is illatos mégaz ezeréve elhervadt virág.
Nincs gyermekem, s ha a sors megtagadná,hogy arcom önkezem mintázza meg,majd a jövőnek tisztán felmutatnaka sohsem múlót alkotó kezek.
Vác, 1954
Búvópatak 2012. április 20. oldal
N
O
L
Nem lehet lezárni úgy e kötetet, hogy ne járjuk végig gon dolat ban azokat a helyeket, ahol e versek születtek. Mindig tudtuk a legmélyebb bizonyossággal, bármi történhetett is, megkínzatás, testi gyengeség, didergő egyedüllét, mindig tudtuk, hogy nekünk van igazunk, s hogy ezért az igazságért adott esetben meg kell tudni halni. Néha féltünk és ingadoztunk: álmatlan éjszakákon, vagy falnak fordítva rogyasztó állásban kételkedni kezdtünk mindenben, sokszor már a saját fizikai létünk valóságában is. Ismer jük a falakat, a lépések visszhangját, a kulcs fordulását a zárban, minden nehéz pillanatot, amelyben ezek a verssorok születtek, de csak most, hogy kezünkben van hófehér papíron, csillogó könyvben mindez, most, hogy átfutjuk utoljára, látjuk csak meg, hogy ez az egész könyv: menekülés a nihilből.
Valószerűtlennek tűnik ma az egész történet: emberek, lények, árnyak a folyosókon, udvarokon és cellák mélyén, és
nem suttoghatnak egymásnak egy szót, emberek, egy egész nemzedék, mely rossz csillagzat alatt született. Hajnali lidérces álom, amelyre izzadva s borzongva fölriad az ember, s amelynek keserű ízét még hosszú ideig hordozza szájában – felül az ágyban és keresi a szoba körvonalait –, hol vagyok? S a legfélelmetesebb, hogy ez a lidérc nyomás súlyos valóság: nemcsak halottaink vannak s nemcsak me nekülők, hanem ezren és ezren, akiket visszavittek abba a cellába. Az egész országot visszavitték a cellába.
Ma is álom és valóság között imbolygunk, álom az egész, ami volt és álom az is, amit akarunk: hogy elmondjuk magunkat, elmondjuk mind őket, a milliókat és milliókat odahaza, akik némák.
Így amikor ezt a kis kötetet rendezgettük, mindig hűen ahhoz az írott kötetsorhoz a „Füveskert”ekhez, melyeket a börtönben teremtettünk a semmiből, mindig arra gondolunk,
Levetem lassan a ruhát,barátot és szerelmet.Mezítelen állok, mint a nád,vagy kád ölén a gyermek.
Tisztára söpröm udvarom,pár régi limlom ittott.Arcok, emlékek, dudva, gyom,könyörtelen szakítok.
Így leszek egyre kevesebb,de a kevésben gazdag.Veled vagyok, vagy ellened?Igazságom igazgat.
Az én utamnak, mint a kő,megvan külön esése,gyorsul, hogy múlik az idő,s nem tér le szélverésre.
Bármint is, ki kell mondanom,amit igaznak érzek,s az, hogy el nem hallgathatom,érdekem már közérdek.
Akkor is, ha a most s az itt fontolgatást tanácsol,vagy kezesebb szavakra int az aklát féltő pásztor.
Konok. Kemény. Könyörtelen.Lehet halálra hajszol.Mert nem védhet meg senki sema saját igazamtól.
Oly korban éltem én e földön… Radnóti Miklós
Oly korban, mikor tenni nem lehet,a legfőbb tett az alkotás lehet.
Formálja bátran toll, véső, ecset,s őrizzék meg dörgő kottafejek.
S adják tovább jelek, szimbólumok,képlet, kísérlet, hogy tenni tudott
az a kor is, hol a mű lett a tetts vár: hang, kép, szobor, ha más elveszett.
Rakéták, senkik veszik át a szót?Legóvóbb hely egy jó asztalfiók.
S földből ásott testnedvjárta notesz,mit a holt költő bomlása jegyez.
Keserű térkép: az a hosszú út:BorAbda, – mit a test s lélek befut.
Veszhet minden, magunk is veszhetünk,majd a jövő felmutatja jelünk:
stafétafáklya: kézkézből lobog,míg lesz költő: a szabadság s a jog!
tollAs tIBor
A Füveskert története
Tóth Bálint
Mesterségünk kockázata
Tóth Bálint
A költő igaza
Búvópatak 2012. április21. oldal
Mami hiányzik belőle, ami otthon maradt. A legelső vallomásunk most, hogy ez csak töredék, csak kis része a Fegyházak Balla-dájának. Hűség gel és az irántuk való nagy testvéri szeretettel valljuk meg, hogy sokan vannak odahaza, akik legalább olyan talentumosak, mint mi, s akiket sokszor csak emlékezetből tudunk töredékesen megszólal tatni, s akik névtelenek maradnak az ABC betűjegyei mögött.
Menekülés a szellemi nihilből, a belső élet, a szenvedés filozó fiájának megtalálása hozta létre e verseket. Az irodalmi kritika karátmérői nem keresik majd, hogy a recski kőbányában, a hor tobágyi deportáltak barakkjaiban, a váci fegyház bebádogozott ablakai mögött, vagy a rabbányák mélyén, szájba rejtett ceruzacsonkkal róttáke ezeket a jambusokat. Nem baj. Mi a vécépapíroson is irodalmat akartunk. A mi elesett nemzedékünk még a kazamaták és börtönök mélyén is művelődni akart. Amikor a terror tízezer számra zárta internáló táborokba vagy börtönökbe áldozatait, ben nünk már kezdett derengeni az új világ. Mi fiatalok már ott vol tunk a cellák mélyén, mi vártuk és mi fogadtuk az újakat, és szel lemi fejedelemként ünnepeltük azt a foglyot, akiről kiderült, hogy huszonnégy angol verset tud, vagy a másikat, aki harmincegy németet s a harmadikat, ki húsz franciát s tizediket, ki hét olasz verset tudott. Mi vágytuk a műveltséget, vágytuk a kultúrát, hogy szenvedéseinket magasrendű művészettel tudjuk kimondani. Ezért talál az olvasó a kötet végén fordítási kísérleteket is.
A könyvtelenség és teljes elzártság idején a szó szoros értelmé ben mindent hajlandók voltunk megtanulni. Szellemi egyensúlyunk megőrzésére különféle területekre menekültünk. Utólag egyeztetett tapasztalatok szerint majdnem mindenki versekkel kezdte. De ta nultunk egymástól mindent,
kémiai képleteket, kínai írásjeleket, ornitologiát és kereskedelmi számtant. Évekig nem láttunk könyvet, papírt, íróeszközt. Hónapokig, sokan évekig voltunk egyedül magán zárkában minden olvasás és munkalehetőség nélkül. Egy betévedt fogpasztareklám foszlánya könnyeket csalt szemünkbe. Rongyokba öltöztetve, csontvázzá lefogyva, fagyott végtagokkal, avi tami nozistól meglazult fogakkal, dagadt bokával (Hungeroedem) ültünk a váci fegyházban, csodae, ha mint tengeri kagylóban a hullámok zúgása, muzsikált bennünk minden a Parlez-moi d’amourtól Berzse nyiig, a J’attendraitől Goetheig. Ebben a nihilben aztán beáll egy napon a közömbösség fázisa. Az állandóan történő kivégzések, társaink halála reálissá tették a magunk elkövetkező halálát is. De amibe még az utolsó pillanatig se tudtunk beletörődni, az volt, hogy az élet értelmét vették el tőlünk. Nem volt értelme megszületni, élni, s még meghalni se érdemes. S mikor tompán ebben a különös félálomállapotban föllobbant bennünk, hogy ez a tragédia oka: se élni, se halni nem érdemes, nincs igazság, nincs szenvedély, nincs gyűlölet, csak a nihil. Akkor egyszerre boldognak éreztük Chéniert a börtön rácsánál, mert fölkiálthatott: „Et toi, vertu, pleure si je meurs!” Neki volt hova fellebbeznie, volt még lelki felépítménye. Nekünk azonban még el kellett jutnunk az Evangélium pozitív hitvallásához.
A rendszer egyre gyilkosabb szorítással most már megszüntette a rab legelemibb életjogait is. Nincs többé levelezés, látogatás, cso magküldés. A vészbírák cinizmusa, az ávósok brutalitása, a kint élők részvétlensége; (mert mindenki úgy érezte, hogy cserben hagyták, pedig a testvéreket is elzárták tőlünk, és mit is tehettek volna értünk?) magunk voltunk.
Időnkint változott a börtön tónusa: az embert átvitték egy másik börtönbe. Aztán újra kihallgatás, tárgyalás, s az ítéletet
Világosi dombhát – Gí fotója
Búvópatak 2012. április 22. oldal
Mtúlélve újra a cella. Éltünk a börtönökben a kiszabott 15–20 év végtelen messzeségét esztelen reménykedésekkel rövidítve. Ültünk 8–10 éve ket mindig abban a biztos meggyőződésben, hogy most már… most már hónapokon belül szabadulunk. És félévenkint vártuk az ameri kaiakat… Aztán vártuk Európa ébredését, őszről tavaszra, tavasz ról őszre a – szabadságot.
Mindent elkövettünk, hogy hírekhez jussunk. Néha a szemétből sikerült egyegy tenyérnyi újságdarabot szerezni, ennek minden szavát megtanultuk s fantasztikus hiedelmekkel tetéztük meg. Egy szer rájöttek a hírszezésnek e módjára, levittek a fegyház pincé jébe a „Fegyelmi”be. Havas december volt, fagypont alatt. Levet kőztettek, meztelenül magamra hagytak: „Dögölj meg!” Ugrálni, táncolni kezdtem, mert tudtam, hogy kiéhezetten és lefogyva nem aludhatok el, mert itt hagynak, míg ki nem hűlök örökre. Nem sokáig bírtam a táncot, néhány óra múlva eszméletlenül vittek fel a börtön kórházába; szerencsém volt. Az ávós orvos nyíltan han goztatott elve szerint a fegyház kórházában az elítélteket nem gyógyítani, hanem csak „szenvedőképessé” kell tenni. A közös kórterem betegei már nem sokat őriztek meg ebből a szenvedő képességből: sokszor került az ágyak elé a spanyolfal, mely mögött a haláltusa zajlott. Az első este még nem értettem sokat a körülöttem történőkből: átható hegedűszót hallottam, azt hittem, még min dig delirálok. Csak másnap, harmadnap fedeztem fel, hogy ez a hegedűszó valóság. Villanyoltás után egyik ágyról elindul egy alak, látszólag lábak nélkül imbolyog a spanyolfal mögé. Ő játszik. A gnóm. Egy nyomorék hegedűkészítő, aki drótból és fadarabokból hangszert eszkábált össze magának, s hegedűjével ő búcsúztatta a haldoklókat. Ez megtűrt szokássá vált. Egy este azonban ismeretlen fegyőr került szolgálatba, ez összetörte a hegedűjét. A gnóm zoko gott, és elvágta ereit. Ügyetlenül. Sikerült összefoltozni őt, s újra szenvedőképessé tenni.
A magunk testi és lelki kínjainál sokszor nehezebb volt elviselni a hetenként kétszer végrehajtott tömegbüntetéseket: a kurtavasat. Az áldozatokat a földszinti folyosókon láncolták
össze. Általában az erősebb fiatalemberek is egy órán belül megroppantak és ordítani kezdtek a fájdalomtól. Az ember szűk zárkájában ül, s előtte a folyosón tizenöt férfi hörög és sikoltozik nem emberi hangon a hosszú hideg éjszakában. A magános zárka foglya eleinte meg próbálja elterelni figyelmét, imádkozni kezd, nyugalmat akar erő szakolni magára, de nem tud többé, a sírás, a hörgés, a zokogás, az üvöltés, az ájulás hangjai betörnek és elöntik a cellát, s az ember próbálja utolsó pillanatig is szuggerálni magának az ima parancsát: „megbo-csátunk… megbocsátunk… megbocsátunk az ellenünk vétőknek.”
Nagy Imre első rádióbeszéde után (1953) a terror érezhetően csökkent. Az éhezés megszűnt, munkára mehettünk, az új korszak megnyitotta a rabok előtt az utat – a bányák felé. Ez az út a tárnák bejáratáig is szögesdrótok közt vitt. Mégis a lehetőség vala melyes mozgásra, ártatlan emberi „illegális beszélgetésekre”, nagy megkönnyebbülést jelentett. Szinte észre se vettük az elhanyagolt bányák rémségeit, a fenyegető omlásokat, a gázveszélyt, és egyenesen kedvesek voltak a surranó patkányok, melyek tőlünk lestek elhulló kenyérhéjat. A patkánnyal szemben újra embernek éreztük már magunkat. Adtunk nekik. A nehéz fizikai munka s hajszolt tempó nem sok erőt hagyott szellemiek számára, mégis a bánya új, nagy lelki élményt hozott. Hivatalosan valamennyien fasiszták, arisztokraták, tábornokok és munkásnyúzó kapitalisták voltunk… A bányászokat külön szemináriumokkal készítették elő a velünk való bánásmódra. Mesterséges lelki drótakadályt akartak húzni közénk. De a bányászok néhány hét alatt felfedezték a hazugságot, meg látták bennünk a néptanítót, a tanárt, a kisiparost, az iskola helyett börtönbe és bányába kényszerített falusi és munkás ifjakat, a kira bolt kiskereskedőt, ki szolgálta a falut s a kaptafájától megfosz tott cipészt, ki művésze volt iparának s börtönbe került, mert egyszer emlegette műhelyét, fölismerték bennünk az egyetemi hallgatókat, akikből orvos, mérnök lett volna, s akik most panasz nél kül fejtjük a szenet. A bányászok fölfedezték bennünk az embert, s a bánya már nem volt többé büntetés számunkra. Odalent a mély ben megszületett az osztálytalan magyar társadalom, s ez a kö zösség mindenért kárpótolt. Író nem kaphat többet élettől, világ hírtől, Nobeldíjtól, mint amit mi kaptunk a bányászoktól. Itt in dult a szabadságharc első lázhulláma bennünk, s valóban a föld alatt. Valaki verseket kezd mondani a bányászlámpa gyűrűjében. Bizonyos, hogy nem
Tollas Tiborné leveleKedves Csernák Árpád, kérésére hozzájárulok, hogy férjem írását A Füveskert története címmel következő számukban közöljék. Úgy emlékszem, hogy nem egészen világos, honnan ered a cím „Füveskert”.
A börtönben kézzel írott kötet bevezetőjében nincs említés róla, ki a nagy francia tudós, akitől a mondás származik: Műveljük kertjeinket…Valószínűleg senki sem tudta pontosan a Voltaire idézetet franciául, ami így hangzik: „Allons planter nos jardins!”…
A füveskert a gyógyfüvekre értendő, és átvitt értelemben magunkra, műveljük önmagunkat…
Üdvözlettel,dr. KecsKési mária
Mostani számunkkal a füveskerti költők előtt tisztelgünk.Köszönetet mondunk Lőkös Margitnak és dr. Kecskési Máriának az önzetlen segítségért. (A szerk.)
Búvópatak 2012. április23. oldal
H
Alapító, fõszerkesztõ: Csernák árpád
Tipográfia: Csernák BálInt
Fõmunkatárs: FArkAs judIt
Olvasószerkesztõ: Tamásné Horváth KatalinMunkatársak: Gera Katalin, Hegyi Béla, Németh István Péter,†Papp Árpád, Sarusi MihályNyomdai munkák: Pethõ Kft, Kaposvár, Dombóvári út 1.Felelős vezető: Mihócsa HajnalSokszorosítás ideje: 2012. április – Sokszorosítás sorszáma: 4/2012.E-mail: posta@buvopatak.huPostafiók: 7401 Kaposvár, Pf. 353.ISSN 15889335Kiadja: BúvópAtAk AlApítvány
Kaposvár, Somssich P. u. 11–13. I/12.A kiadásért felelõs: Csernák ÁrpádA Búvópatak Alapítvány számlaszáma:10918001–00000012–93920004 UniCredit Bank Hungary Zrt.
Polgári, kulturális és társadalmi havilap – www.buvopatak.hu
BÚVÓPATAK ALAPÍTVÁNy
először hallottak verset, de először figyeltek föl rá, először értették meg egy élő, szénportól fekete ember hang ján keresztül azt, hogy a költészet az élet magasabbrendű valósága.
Ha eddig megvolt bennünk a poétai készség és hajlam, s ha meg volt élményünk, a szenvedés, a bánya megadta a küldetéstudatot. Most már tudtuk, kihez szólunk s tudtuk, hogy szét kell vinnünk mindent, amit gyűjtöttünk s magunkból kimunkáltunk.
1954ben a bányából visszatoloncolva a váci fegyházban sorssze szélyből összekerültünk páran verskedvelő fiatalok. Az enyhülés lehetővé tette, hogy a munkaidőből elcsent percekben, séták alatt átkiáltott szavakban, és este a közös zárkák vitáiban valamiféle „irodalmi élet” induljon meg. Pótolni akartuk az elvesztett évek, az elrabolt ifjúság veszteségeit. Lázasan gyűjtöttük a magyar és a nyugati irodalom darabjait vagy csak töredékeit is. A munka min den részlete illegálisan folyt. Lopni kellett a papírt, lopni a tintát s a tollat. Lopni az időt a megírásra, s mindezt hosszas konspirá ciókkal megszervezni. A „kéziratok” hozzám futottak be. Rendsze rint toalett papíron. Ezekből kellett szalmazsákon kuporogva lehetőleg hibátlan szövegeket kihoznom. Zárkánk ajtaja előtt fi gyelőről kellett gondoskodni, ki veszély esetén riaszt. Így is nem egyszer semmisült meg gyakran több hónapi munka eredménye. Az első kötet negyedévig készült. A siker minden nehézségért kárpótolt. A fiatalok lelkesedése, a kötet nyomán keletkező érdek lődés, újabb és újabb munkatársak szemérmes jelentkezése további munkára serkentett bennünket. Egymás után három versantológia jelent meg a börtön nyilvánossága előtt. Ezek a világirodalom hozzáférhető verseit tartalmazták, lehetőleg eredeti és magyar szöveggel. Összesen 12 kötetünk készült el a szabadságharc kirob banásáig, melyből sajnos csak hármat sikerült kimenteni. Ezek a kötetek közös szellemi életet alakítottak ki. Igazodtak ünnepeinkhez és irodalmi jubileumainkhoz; nemcsak a jelzett műfordí tásokat adtuk ki, nemcsak eredeti költeményeink nagy sorát, hanem szinte aktuális folyóiratként jelentkeztünk Szabó Dezső halálának tíz éves évfordulóján, József Attila, Vörösmarty Mihály, Schiller és Keats évfordulóin. Megjelentünk karácsonykor, húsvétkor és Szent Istvánkor most már házi rajzolókkal s zeneszerzőink munkáival is, kiknek kottafejeit esténkint kórusban fejtettük meg és zümmögtük, ahogy tudtuk.
A szabadságharc nagy napjaiban Budapest utcáin, de Magyarország minden falujában éppúgy végbement a fenséges forradalom hőfokán az a mirákulum, amelyet mi a börtönben megéltünk: a szabadság, az emberi szolidaritás, a megbocsátás
és a szeretet emberfölötti csodája. Amit mi rabok megszenvedtünk. ugyanazt szenvedte meg a terror fullasztó légkörében az egész ország. Mi csak a megnyílt börtönkapuk küszöbén éreztük meg, hogy az ország mindig egy volt velünk, az ország is rab volt.
A Füveskertnek most e külföldön nyomtatásban megjelenő kötete „sírkő helyett” emel örök obeliszket szavakból halhatatlan bajtár saink és költőtársunk, a hős Gérecz Attila emlékének, aki úgy kívánt eltűnni, ahogy a hang csengése vész a tájba, mégis minde nütt ott ragyog, mint tengerbe hullt csillagok szerte szóródó fénysugára.
És most? Odahaza foglyok és halottak, – idekint menekülők és útkeresők. A Füveskert fejezete a szabadságharccal nem zárult le. Megismertük egymást fiatalok, úttalan utakon, barakkokban s alkalmi diákszállásokon, amelyek nem cellák többé, de sejtjei jövendőnknek.
A hősi korszak talán lezárult, de a heroikus erőfeszítés még erősebb bennünk, mint valaha. A kaptár megvan, azt megtartjuk, s most a valóságban is a világ minden tájáról jönnek hímporos ver sek, zümmögő sorok…
Mi nem ezt láttuk, akkor…Milyen sorsot is szántunk ott Vácon az írott kis köteteknek?
Nem reméltünk sokat, mégis reméltük kicsit halhatatlanságukat. Miért? Mert halhatatlan anyagból, Igéből valók voltak. Úgy gondoltuk, járják csak végig a cellákat, aki akar s tud, írjon belőle magának, aztán visszavesszük, s valami csatornacső alatt elrejtjük, hogy víz ne érje, kéménycsőbe, de tűz ne érje, megmaradjon… azoknak, kik egyszer majd bontják e falat, s azt mondják ámulón: No lám, itt költők éltek…, s Európát őrizték e falak.
Bécs, 1957. október 23.
Tollas Tibor írása az első – általa szerkesztett – Füveskert antológiában jelent meg (1957, Bécs; Nemzetőr).
AJövedelemadó 1%tIsztelt olvAsónk! kedves BArátunk!
A Búvópatak szerkesztõsége és kiadója nevében arra kérjük a lap olvasóit, barátait és szerzõit, hogy személyi jövedelem Adó juk 1%át a BÚVÓPATAK ALAPÍTVÁNy javára ajánlják fel!
A kedvezményezett adószáma: 18776278–1–14A kedvezményezett neve: BúvópAtAk AlApítvány
Az alapítvány legfõbb feladatának a Búvópatak folyóirat kiadását tekinti.
köszönjük!
Kút a Piazza Campitellin (Róma) – Gí fotója
Megrendelhető a BúvópatakAkik a lapra szeretnének előfizetni, ezt a szándékukatszíveskedjenek jelezni az impesszumban olvasható elérhetőségeink valamelyikén, vagy a +36 82 310 656-os telefonszámon.
FőtámogAtónk
top related