AMY KATHLEEN RYAN

SZIKRA

Írta: Amy Kathleen Ryan

A mű eredeti címe: Spark

Fordította: Marczali Ferenc

Szerkesztő: Nemcsók Adrienn, Yajna Gyöngyi

Nyelvi korrektor: Luca Anna

Műszaki szerkesztő: Szuperák Attila

© Amy Kathleen Ryan 2012

© Marczali Ferenc 2014

© Maxim Könyvkiadó Kft. 2014

A kiadvány a szerző engedélyével készült. A fordítás alapjául szolgáló

művet kiadta: St. Martin’s Press, New York, USA.

Borítóterv: Botos Tamás

ISSN: 2063-6989

ISBN: 978 963 261 477 9 ímihatáblásL kiadói kód: MX-809

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H

Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: info@maxim.co.hu

Felelős kiadó: Puskás Norbert

Nyomda: Generál Nyomda Kft., felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve

rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nél-

kül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elekt-

ronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen

adattárolást – nem sokszorosítható.

Apámnak

Csupán a hazugságnak van szüksége a kormány támogatására.

Az igazság megáll a saját lábán.

Thomas Jefferson

ELSŐ RÉSZ – ÖNHITTSÉG

MENEKÜLÉS

Seth Ardvale nem tudta, mi ébresztette föl. Arra emlékezett

csak, hogy álmodott, és hogy álmában valami erős, mély

morajlás rázta meg a testét. Felült a priccsén, és körülnézett. A

hajóbörtönben volt, az Empyreum gyomrának egyik legmélyebb

bugyrában. Megdörzsölte a szemét, és hallgatózni kezdett. Volt,

hogy elcsípett néhány mondatot az őrök beszélgetéséből, amiből

aztán következtetni tudott arra, mi folyik a hajón, most azonban

teljes csend honolt körülötte.

Az, hogy így elszigetelték mindenkitől, része volt a

büntetésének, épp úgy, mint az állandó lámpafény. Seth

mostanra elfogadta a tényt, hogy valószínűleg nagyon hosszú

ideig bezárva marad. Ha Kieran Alden marad az Empyreum

kapitánya, még az is lehet, hogy soha nem kerül ki innen. Talán

meg is érdemelte, hogy bezárták, gondolta, és nem csak azért,

mert zendülést szervezett Kieran ellen. Azért érdemelte ki a

börtönt, mert az volt, aki.

– Apám fia vagyok – mondta hangosan.

Elborzasztotta a saját hangja. Borzasztó volt szembenéznie a

ténnyel, hogy elkezdett magában beszélni, márpedig az ember

csak így élheti túl a magányt és a bezártságot. Hosszú

beszélgetéseket folytatott magában, és ezekben a

beszélgetésekben mindig ugyanahhoz az emberhez intézte

szavait: Waverly Marshallhoz. Ha lehunyta a szemét, látta

Waverlyt a cella rácsai mögött, ahogy a térdére támasztott állal,

a bokáját átkarolva ül a földön. A beszélgetés mindig ott

kezdődött, ahol egy hónapja abbahagyták, vagyis amikor Seth

megkérte a lányt, hogy engedje ki a cellából. Waverly ekkor

lepillantott rá, és bár Seth látta a mélybarna szempárban a

bizonytalanságot, Waverly arca, az a szép és bájos arc

tökéletesen nyugodt és kifejezéstelen maradt. Seth ismerte

annyira a lányt, hogy tudja: Waverly nem bízik benne.

– Engedj ki – kérlelte, és megmarkolta a kettejüket

elválasztó hideg rácsokat.

Waverly sokáig nézte a fiút, végül egy hosszú sóhaj

kíséretében azt mondta:

– Nem tehetem.

Azzal felállt, és elment.

Seth nem hibáztathatta a lányt. Zendülést szervezett a

barátja, Kieran Alden ellen, majd bebörtönözte, éheztette, és –

vannak legalábbis, akik így emlékeznek – meg akarta ölni a fiút.

Amikor ezt tette, tökéletesen ésszerűnek tűnt az egész. Ennyire

tébolyult volt akkor. Pontosabban a körülmények voltak

tébolyultak. A semmiből előbukkanó Új Látóhatár legénysége

megtámadta az Empyreumot, elrabolták a lányokat, és úgy

megrongálták a reaktorokat, hogy a sugárzás megölte Seth

apját. Ez persze nem menti fel Sethet. Az Empyreumon utazó

összes gyerek hasonló veszteségeket élt át: vagy elveszítették a

szüleiket, vagy elszakították őket tőlük. Az összes gyereknek

vállalnia kellett azt a rettenetes felelősséget, amit a felnőttek

nélkül maradt hajó irányítása jelentett. Mégis, egyedül ő, Seth

Ardvale kezdett el szociopataként viselkedni.

– Lehet, hogy az vagyok – suttogta, majd a szája elé kapta a

kezét.

Waverly jól tette, hogy sarkon fordult, és elment.

Mégis, azóta millió ötlete támadt, mit mondhatott volna,

hogy maradásra bírja. „Igazad van. Nem kockáztathatod meg”,

vagy „Megértem, hogy nem árulhatod el Kierant”, vagy

egyszerűen csak: „Ne menj el.”

Azután mindig elképzelte, hogyan nézne ki Waverly,

miközben visszafordul felé. Elmosolyodna, talán még el is

nevetné magát. Elképzelte, hogyan tűrné be a haját a füle mögé,

közvetlenül azelőtt, hogy újra elfordítja a fejét – az apró, pedáns

mozdulatba minden alkalommal belesajdult a szíve.

Azon a napon azonban nem mondott semmit. Szégyenszemre

hagyta őt elmenni.

Ha ki tudna jutni innen, megmutathatná Waverlynek,

milyen jó ember ő valójában. Képtelen volt elviselni a tudatot,

hogy Waverly rosszat gondol róla. Ráadásul, talán – persze, csak

talán – még segíthetne is neki. Mert bármi is történt vele az Új

Látóhatáron, az megváltoztatta, megtörte, kioltotta a fényt a

szemében. Ha újra láthatná, semmit sem venne el tőle. Semmit

sem akart Waverlytől. Csupán segíteni szeretett volna neki – a

barátja akart lenni.

Seth szorosan összegömbölyödött. Levertnek érezte magát, a

tagjait pedig nehéznek. Bizonyára az újabb sebességbe kapcsoló

motor zaja ébresztette fel. Azt hitték, hogy utolérhetik az Új

Látóhatárt, ahol a szülők raboskodtak, ezért folyamatosan

növelték a hajó gyorsulását. Seth tudta, hogy erre semmi esélyük

nincs, csakhogy neki már soha nem lesz beleszólása a

döntéshozatalba. Örökre kitaszított marad.

– Aludni, aludni, el tudok aludni – suttogta. Ez néha

segített. – Csak test vagyok, nem pedig elme. Csak egy test

vagyok, akinek alvásra van szüksége.

Ekkor hallotta, hogy életre kel az intercom, és megszólal

benne Kieran Alden hangja.

– Evakuálás! Mindenki a központi bunkerba!

A folyosó riasztólámpái kék és piros fénnyel elkezdtek

forogni.

Seth lerúgta magáról a takarót, odarohant a cellája rácsához,

és kikiabált a folyosóra:

– Hé! Mi történt?

Senki nem felelt.

– Nem hagyhattok itt! – Tett néhány lépést jobbra, hogy

jobban belássa a cellák között végigfutó folyosót, de csak

jéghideg rácsokat és árnyékokat látott. Közben véletlenül

belerúgott a kenyérbe és a szójakrémbe, amit neki hagytak ott. –

Engedjetek ki!

Végső kétségbeesésében maga felé húzta a cellája ajtaját.

Az ajtó könnyedén kinyílt.

Seth elképedve meredt az ajtóra, majd óvatosan kilépett a

cellából, és körülnézett a folyosón.

Egyetlen lelket sem látott.

Lassan elindult, és elhaladt Max Bent cellája mellett, amely

szintén tárva-nyitva és üresen állt. Odalépett a külső folyosóhoz

vezető ajtóhoz, egy darabig fülelt, majd nagyon lassan

kinyitotta.

Távolabb, a külső folyosó egyik karbantartó fülkéjéből egy

csizmába bújtatott láb lógott ki. Seth óvatosan elindult a fülke

felé, de a tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le a csizmáról.

A legapróbb rezdülésre futásnak eredt volna, csakhogy a láb nem

mozdult. A könyökével kinyitotta az ajtót, és a padlón

megpillantotta az őr, Harvey Markem testét. Lehajolt, majd

fülét Harvey mozdulatlan ajkához szorította, és addig ott

tartotta, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy a fiú lélegzik.

Látta, hogy Harvey vörös dróthaja alatt egy jókora alvadt

vértócsa terül szét. Levette a fiú övéről a rádiót, és megnyomta

rajta a hívógombot.

– Halló!

Csak sistergést hallott.

– Orvosi segítségre van szükségünk – mondta, de ezúttal sem

jött válasz.

A sok-sok csatornára és frekvenciára pillantott, és próbálta

kitalálni, vajon melyiken érheti el a központi vezérlőt. Csakhogy

arra nem volt ideje, hogy mindegyiket végigpróbálja –

legalábbis, ha ki akar szabadulni –, így végül ledobta a földre az

adóvevőt.

Harvey rendbe fog jönni, mondta magának, és továbbindult

a folyosón. Mikor aztán elért a lépcsőház ajtajáig, megállt, és

hátranézett. Harvey lába pontosan ugyanott hevert, egyetlen

centimétert sem mozdult. Mi van, ha bevérzett az agya? Mi van,

ha meghalt?

Seth felsóhajtott, majd visszament a fülkéhez, és kivonszolta

Harvey-t a folyosóra. Ott a falnak döntötte, átkarolta a

mellkasát, és felemelte a földről. Azonnal kiverte a veríték,

Harvey súlya mintha az összes vért kiszorította volna az arcából.

Kissé megtántorodott, majd ismét elindult a folyosó vége felé.

Harvey amúgy is nagydarab volt, és ehhez még hozzáadódott az

Empyreum gyorsulásából fakadó tehetetlenség, így olyan volt

cipelni, mint egy zsák nedves cementet.

Seth lába megremegett, és egy pillanatra eljátszott a

gondolattal, hogy a liftet választja, de aztán észrevette a

biztonsági kamerát. Ráadásul menekülni sem lenne hova, ha a

kinyíló liftajtó mögött éppenséggel egy csomó gyerek várná. Így

aztán belépett a lépcsőházba, ahol nem voltak kamerák. Az

arcán patakokban folyt le az izzadság, és aztán kis tavakban

gyűlt össze a kulccsontja mélyedéseiben.

– Jézusom, Harvey – nyögte. – Miket szoktál te enni?

A lépcsők végtelen hosszan nyúltak bele a fejük fölött sötétlő

félhomályba. El kell cipelnie Harvey-t a központi bunkerbe, ami

annyi lépcsőfordulóval volt felettük, hogy Sethnek ereje sem volt

megszámolni. Vészhelyzet esetén mindenki oda menekül, és az az

egyetlen hely, ahol Harvey kaphat valamilyen segítséget.

Seth másodszor is térdre rogyott, de tudta, hogy nem

hagyhatja Harvey-t a lépcsőházban, mert akkor a fiú biztosan

meghal, így bármennyire fájdalmas is volt minden lépés,

továbbindult.

Egy idő után hangokat hallott, és tudta, hogy már közel van.

Az utolsó néhány lépcsőfok maga volt a pokol, de Seth előredőlt,

és kényszerítette magát, hogy ha recsegő térddel és görnyedt

háttal is, de továbbmenjen. Az ajtó elé érve megállt és fülelt. Két

lány beszélgetett a központi bunker előtti folyosón.

– Visszajöttek? – kérdezte halk, sírós hangon az egyik. –

Megint elvisznek minket?

– Ha ők azok, pánikolással nem sokra megyünk. – Ez mintha

Sarah Hodges, a szeplős kis méregzsák hangja lett volna.

– Mi van, ha felrobbant a hajótest? – kérdezte nyugtalanul a

kisebbik lány.

– Akkor mi már nem lennénk itt – válaszolta Sarah.

Seth lassan leeresztette Harvey-t a földre, majd előrehajolt,

és a térdére támaszkodva megvárta, amíg újra levegőhöz jut.

Amikor már biztos volt benne, hogy képes lesz elfutni,

megveregette az ajtót, majd rohanni kezdett lefelé. Három

lépcsőfordulóval járt lejjebb, amikor hallotta, hogy Sarah

Hodges kikiabál a lépcsőházba:

– Hé, ki van ott? Istenem, Harvey!

Seth újabb öt kanyarral járt lejjebb, mikor hallotta, hogy

siető lábak erednek a nyomába. Még négy forduló, és

megmenekül. Kérlek, kérlek, kérlek, ismételgette magában,

miközben – hogy képes legyen továbbfutni – kizárta tudatából a

végtagjaiban izzó fájdalmat és a rettenetes fáradtságot.

Amikor aztán elérte az esőerdő szintet, megragadta a

lépcsőházajtó kilincsét, amilyen halkan csak tudta, kinyitotta az

ajtót, és kiugrott rajta. Rohanni kezdett a folyosón, amíg el nem

érte az első ajtót.

Belépett, és az orrát azonnal megtöltötte az esőerdő friss,

agyagos illata. Te jó ég, mennyire hiányzott ez! Ahogy

keresztülvágott a kókuszligeten, elfutott a citromfák között, és

bevetette magát az ausztrál fajokból álló sűrű aljnövényzetbe,

szinte érezte, ahogy a párás levegőtől újra lélegezni kezd a bőre.

Bemászott az eukaliptuszlevelek közé, és amilyen kicsire csak

tudott, összekuporodott. Átkarolta a bokáját, és miközben a

bordáiban érezte a szíve kalapálását, fülelni kezdett.

Egyetlen lépés, egyetlen hang sem hallatszott. Megmenekült!

Itt marad, amíg ki nem deríti, mi történt az Empyreummal.

Most, hogy biztonságban volt, végre végig tudta gondolni,

mennyire furcsa és érthetetlen ez az egész. Valaki kiengedte – de

mégis kicsoda? Alighanem ugyanaz, aki a robbanást okozta.

Kizárt, hogy ne legyen kapcsolat a két esemény között. Bárki is

volt, valószínűleg azért robbantott, hogy elterelje a figyelmet a

szökéséről.

Lehet, hogy Waverly volt? Igaz, hogy a lány soha nem

bántaná Harvey-t, és a hajót sem sodorná veszélybe, viszont

megtalálhatta a módját, hogy kiengedje őt és Maxot. Max

azután leüthette Harvey-t, és előidézhette a robbanást. De vajon

képes lenne Max ilyesmire?

Amikor még közös cellában voltak, Sethnek alkalma volt

végighallgatni, mi mindent fog csinálni Max Kieran Aldennel,

miután sikerül kijutnia a börtönből, hogyan fogja lesben állva

kivárni a megfelelő pillanatot, hogy összeverhesse. De az is lehet,

hogy késsel fogja elintézni, és persze nem csak Kierant, hanem

ceruzanyakú kis haverját, Arthur Dietrichet is, meg az áruló

Sarek Hassant. Minél tovább hallgatta Max beteges

bosszúfantáziáit, Seth egyre kevésbé tudta megmagyarázni

magának, miért éppen őt választotta jobbkezének.

Igen, Maxtől kitelik, hogy a saját önös érdekei miatt

veszélybe sodorja a hajót és a küldetést. Meg kell állítani a kis

szemétládát, mielőtt még több kárt okoz. De nem ez az egyetlen

ok, amiért muszáj megtalálnia Maxet.

Bármit is csinált Max, és bármi is okozta azt a morajlást,

Kieran egész biztosan Sethet fogja okolni mindenért – és ez

kiváló ürügy lesz arra, hogy élete végig ne engedje ki a börtönből.

Ha robbanás történt, és Kieran őt hibáztatja, mindenki árulónak

fogja tartani.

És akkor mit gondol majd róla Waverly?

Egyetlen dolgot tehet: megkeresi Maxet, és átadja

Kierannek. Be kell bizonyítania – Kierannek, Waverlynek,

mindenkinek –, hogy nem ő volt.

És mindezt úgy kell csinálnia, hogy ne kapják el.

HŐS

Waverly a szállásán volt, és teát főzött magának. Még meg

akarta inni, mielőtt elindul a mezőre, hogy megjavítsa az egyik

lerobbant kombájnt. Almában sem gondolta volna, hogy egyszer

szerelő lesz, ezért a próbálkozás és a találgatás jegyében teltek a

napok. Azért választotta ezt a munkát, mert egyike volt azon

kevés tevékenységeknek, amiket egyedül lehetett csinálni. Meg

aztán senki más nem akarta elvállalni. Tele volt a keze az

ismeretlen szerszámok okozta vágásokkal és karcolásokkal, és

annyira nehéz volt a munka, hogy sem gondolkodni, sem

emlékezni nem volt mellette ereje.

Mégis, valahányszor lehunyta a szemét, szemhéja fekete

vásznán megjelentek a beleégett képek: a feketébe öltözött

gyülekezet az Új Látóhatáron, ahogy előre-hátra hintáznak a

lágy gitárzenére; a nyájának prédikáló Anne Mather

kivörösödött arca; a laboratórium, ahol megműtötték és kivették

belőle a lénye egy részét, hogy létrehozhassák az apostolaik új

nemzedékét; a borzasztó, vörös seb a lábában, ott, ahol Anne

Mather emberei meglőtték; az, hogy hátra kellett hagynia az

anyukáját és a többi szülőt abban a ketrecben, kiszolgáltatva

Mather kénye-kedvének; a vörösen fröccsenő vér, amikor lelőtte

a férfit, aki közé és a szabadulása közé próbált állni.

Az, amikor gyilkossá lett.

– Többet nem gondolok erre – mondta az üres szobának, és a

szemére szorította a tenyerét.

A hajón senki nem tudott erről. Eddig senkinek sem beszélt

eddigi rövid élete legfontosabb pillanatáról – a pillanatról,

amikor Waverly Marshallból átvedlett gyilkossá. Idegen volt a

saját otthonában.

Olyan távolról érkezett a morajlás, hogy először szinte észre

sem vette. Alig érezhetően megrázkódtak a képek a falon, a

hatalmas fémtömeg mélyében pedig halkan felmordult valami.

Waverly felült. Érezte, hogy valami nem stimmel.

A robbanást, ami ezután jött, már a csontjaiban érezte.

Kiborult a teáscsésze, a benne lévő fekete tea pedig a durva

megmunkálású faasztalra ömlött.

Waverly felpattant a székéből, és kirohant a folyosóra.

Tucatjával szaladtak elő szállásaikról a rémült, síró, babájukat

szorongató gyerekek. Melissa Dickinson a folyosó végén állt,

körülötte kisebb fiúk és lányok csoportosultak. Alacsony lány

volt, alig magasabb azoknál a gyerekeknél, akiknek oly sok

szeretettel és törődéssel a gondját viselte.

– Mi történt? – kiabálta túl Waverly a hangzavart.

– Nem tudom – válaszolta Melissa. Mindig nyájas barna

szeme most nyugtalanul járt körbe a gyerekeken. – Fiúk, lányok,

gyertek ide! – kiáltotta, és azok mintegy varázsütésre köré

gyűltek.

Ekkor megreccsent az intercom, és a hangszórókon keresztül

Kieran utasított mindenkit, hogy menjen a központi bunkerba.

A gyerekekben bennrekedt a szó. Némán és rémülten

bámulták Melissát.

– Mindenki a liftekhez! – kiáltotta Melissa, és a központi

felvonók felé kezdte terelgetni a gyereksereget. Még csak tizenkét

éves volt, de ő vigyázott azokra az árván maradt gyerekekre,

akik túlságosan fiatalok voltak ahhoz, hogy részt vegyenek a

hajó működtetésében. Mindennap kötelességtudóan megjelent az

óvodában, ahol aktuális segítőivel különböző játékokat és

feladatokat talált ki, amelyekkel le tudták kötni a gyerekeket.

Melissa esténként mesélt a gyerekeknek, és ezek az alkalmak

olyan népszerűek lettek, hogy az idősebbek közül is többen

rendre megjelentek a könyvtárban, hogy hallgassák, ahogy A

szél lengeti a fűzfákatból vagy a James és az óriásbarackból olvas

fel. A mese végeztével aztán minden egyes gyereket külön

lefektetett és betakart a folyosó végénél lévő lakásokban. Az

ajtókat egész éjszakára nyitva hagyta, hogy a gyerekeknek még

a suttogását is meghallja. Nem csoda, hogy a kicsik úgy

szerették. De még Waverly is valahogy megnyugtatónak találta

Melissa jelenlétét.

– Visszajöttek? – kérdezte a hatéves Silas Berg, akinek

nagyszerű érzéke volt ahhoz, hogy lényegre törő módon hangot

adjon a mindenkit egyformán gyötrő félelmeknek.

– Nem, Silas – mondta Melissa határozottan. – Az Új

Látóhatár több millió mérföldre van előttünk. És már kijöttünk

a nebulából, nem tudnak megint rajtunk ütni.

– Félek – suttogta Paulo Behm, és apró kis barna ujjaival

belekapaszkodott Melissa köntösének övébe.

– Én is félek – mondta Melissa, majd megsimogatta a fiúcska

arcát. – De együtt kell maradnunk, ugye, Waverly?

Waverly bólintott, és megpróbált bátorítóan mosolyogni a

gyerekekre.

– Ne tőle kérdezd! – zendített rá a mindig vinnyogó kis

Marina Coelho. – Ő hagyta ott a szüleinket a másik hajón.

– Ha te annyival jobban tudtad, mit kell csinálni, miért nem

te csináltad? – kérdezte Melissa. Határozottan, de gyengéden

beszélt. – Miért Waverly feladata volt?

– Ő tizenöt éves! – sipította a kis Marina, mintha ez mindent

megmagyarázna. – Ő a legidősebb lány, ezért volt az ő feladata.

– Nem volt más választása, kénytelen volt ott és akkor

eljönni – mondta Melissa mérgesen, miközben egy bocsánatkérő

pillantást lövellt Waverly felé. – Ő és Sarah szabadított ki

mindnyájunkat. Waverly igazi hős.

– Szerintem meg nem – lökte oda annyi megvetéssel Silas,

amennyi csak egy ilyen kisfiútól kitelt. – És rajtad kívül senki

más szerint sem.

Melissa elkeseredetten csóválta meg a fejét, miközben kinyílt

előttük a lift ajtaja.

Miután az egész csapat belépett, Waverly a lift ajtaja felé

fordult, de a tarkóján érezte a szemrehányó pillantásokat.

Érezte, hogy egy apró test nyomódik a lábához, és amikor

lenézett, Serafina Mbewét pillantotta meg. A kislány, akinek

haja két dús copfban, lebegő felhőként keretezte finom vonású

arcát, őt nézte. Régebben ő vigyázott a négyéves, süket lányra.

Waverly megpróbált rámosolyogni, de túl hamar elfordította a

fejét, Serafina pedig elhúzódott. Mellette kellene lennem, hogy

számíthasson rám, gondolta Waverly. De túlságosan fáj.

A kinyíló liftajtók mögött feltárult a központi bunker, amely

tulajdonképpen egy hatalmas terem volt, a falak mentén

priccsekkel, a plafonon pedig tartalék lámpákkal. Kaotikus

állapotok uralkodtak benne. A helyiség végén volt egy nagy

konyha, ahol főzni lehetett vészhelyzet idején. Az ágyakon

csoportokba verődve, szinte mozdulatlanul ültek a gyerekek, és

halkan, suttogva beszélgettek. Waverly próbált nem törődni a

Marjorie Wilkins köré gyűlt lánycsapat irányából érkező haragos

pillantásokkal. A bütykös térdű Marjorie még nem kezdett

kamaszodni, és szemlátomást bele volt zúgva Kieranbe.

Leplezetlenül és hangosan támogatta Kierant, és soha nem

hagyta szó nélkül, ha valaki nem állt elég készségesen a fiú

szolgálatára.

– Mit művelnek már megint a barátaid? – fröcsögte, mikor

Waverly elment mellette.

Waverly tudta, hogy nem volna szabad foglalkoznia vele, de

ezt nem hagyhatta szó nélkül.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz.

– Azokról beszélek, akiknek otthagytad a szüleinket –

mondta Marjorie. – Gondolom, hogy a barátaid, különben mi

másért hagytad volna ott a szüleinket?

– Szerettél volna inkább az Új Látóhatáron felnőni? Lehet,

hogy jobb lett volna, ha téged is otthagylak – felelte Waverly,

miközben próbált fenyegetően és fölényesen nézni a lányra, de

Marjorie-t ez szemlátomást teljesen hidegen hagyta.

– Mindenki gyávának tart – szólalt meg ekkor Marjorie

húga, Millicent. A két lány elveszítette az apját a siklódokkbeli

mészárlásban, de mindketten reménykedtek abban, hogy

anyukájuk még életben van a másik fedélzetén. Ők voltak

Waverly sikertelen mentési kísérletének leghangosabb kritikusai.

Valahányszor összeakadt a tekintetük, és meglátta a megvetést a

szemükben, Waverlyre elemi erővel tört rá a bűntudat. Mert

igenis, még elszántabban kellett volna próbálkoznia. Nem

számított, hogy Mather emberei tüzeltek rá. Nem számított,

hogy meglőtték a vállát. Csak egy kicsivel kellett volna tovább

kitartania, és akkor kinyithatta volna azt a zárat. És akkor a

gyerekek szülei kitörhettek volna a teherszállító konténerből, és

legyőzhették volna Anne Mathert és a katonáit.

Hazarepülhettek volna a siklóval, és most minden jó lenne.

Bárcsak maradt volna még néhány másodpercig, vagy akár csak

néhány pillanatig ahelyett, hogy gyáván elfut. Ráadásul ő sem

menekült volna meg, ha az Új Látóhatár legénységének egy része

nem fordul Anne Mather ellen az utolsó pillanatban, és nem segít

a lányoknak a szökésben.

Waverly próbálta meggyőzni magát, hogy ha nem fut el, és

nem szabadítja ki legalább a lányokat, Marjorie és a húga az

összes többi kislánnyal együtt tenyészkancaként végezték volna

az Új Látóhatáron. Elrabolták volna tőlük a petesejtjeiket, hogy

pótanyákba ültessék, és nekik végig kellett volna nézniük, ahogy

idegenek nevelik fel a gyermekeiket. Mert ezt tették Waverlyvel,

Sarah-val és az összes nagyobb lánnyal. De Waverly úgy látta,

semmi értelme, hogy mindezt megpróbálja elmagyarázni

Marjorie-nek. A lánynak esze ágában sem volt meghallgatni.

A szüleik már csak egyetlen módon menekülhetnek meg: ha

saját magukat szabadítják ki. A lányok szökése utáni napokban,

majd hetekben mindenki abban reménykedett, hogy a lázongás,

amely az Új Látóhatár fedélzetén tört ki a menekülés közben,

végül a szüleik szabadulásához fog vezetni. Aztán ahogy

halványult a remény, úgy méregették egyre ellenségesebben a

gyerekek Waverlyt. Volt, hogy legszívesebben ki sem ment volna

a lakásából.

– Minden tőlem telhetőt megtettem – mondta Marjorie-nek,

de ő is hallotta a gyengeséget a saját hangjában.

– Ami kevés volt ahhoz, hogy megmeneküljenek – felelte

Marjorie, és megvetően lebiggyesztette a száját.

– Igen – mondta Waverly, és sorban belenézett az összes

vádló szempárba. – Kevés volt.

Erre nem tudtak mit mondani, de ahogy továbbindult,

magán érezte a haragvó tekintetüket.

Ezért bujkálok traktorok és kombájnok alatt, gondolta magában

keserűen. Ott senki sem lát. Senki sem tud hozzám szólni. Egyedül

lehetek.

Csak a nagyobb lányok értették meg, miért kellett elfutnia.

Azok, akiknek hozzá hasonlóan elvették a petesejtjét. Alia

Khadivi, Debora Mombasa és Sarah Hodges a terem túlsó végén

ültek, és Waverly most elindult feléjük a tömegen keresztül.

– Be mert szólni az a gyökér Marjorie? – kérdezte Sarah, és

lesújtó pillantást vetett a kislány irányába. Sarah alacsony,

szenvedélyes lány volt, akinek minden érzelme félreérthetetlen

egyértelműséggel ült ki szeplőkkel pettyezett arcára.

– Nem számít – mondta Waverly. – Tudja valaki, hogy mi ez

az egész?

Sarah megrázta a fejét.

– Mindenki attól fél, hogy megint megtámadtak.

– Az Új Látóhatár kilencmillió mérfölddel előttünk van –

felelte Waverly.

– Tudom – biggyesztette le sötét rózsaszín száját Alia. –

Lehet, hogy Seth kiszabadult.

– Az kizárt – vágta rá Waverly. – Seth soha nem tenne kárt a

hajóban.

– Azért csak reménykedjünk, hogy Seth az – nevetett fel

keserűen Debora, és idegesen beletúrt sűrű, fekete, hullámos

hajába. – Mert ha nem ő, akkor csak az Új Látóhatár marad.

Waverly leült Sarah mellé a priccs végére. Szerette volna

megfogni a barátnője kezét, de nem akart úgy viselkedni, mint

egy ijedt kislány.

– Bárcsak ne rejtette volna el Kieran az összes pisztolyt! –

mondta Alia.

A gyakorlatias természetű lány vállalta magára a feladatot,

hogy megpróbál minél több termést betakarítani a családok

kiskertjeiből, melyek az utóbbi hónapokban teljesen elhanyagolt

állapotba kerültek. Önkéntes segítőivel kosárszámra szállították

a friss gyümölcsöt és zöldséget a szállásokra, és gyakran csaptak

nagy, közös főzést a hajókonyhán, amikor hatalmas adag

zöldségragukat csináltak a kisebb gyerekeknek. Alia ritkán

mutatta ki az érzéseit, most azonban olyan idegesen rángatta

vörös selyempapucsba bújtatott lábát, hogy az egész priccs

beleremegett.

– Utánam kell repülniük a légzsilip ajtaján keresztül, ha

vissza akarnak vinni oda – mondta Waverly, miközben jéghideg

kézfejét a combja alá szorította.

– Ne mondj ilyeneket – vágta rá Sarah gondolkodás nélkül.

– Miért ne? – kérdezte Waverly.

Érezte, hogy Debora ráemeli ragyogó tekintetét. A lány

hosszú másodpercekig tanulmányozta az arcát, mielőtt

megszólalt:

– Kimentettél minket arról a hajóról. Ennél többet senki sem

tehetett volna. Ezt tudod, ugye?

– Nem akarok erről beszélni.

– Ne foglalkozz Marjorie-val meg a többi hülyével – mondta

Sarah.

– Nem foglalkozom – felelte hűvösen Waverly, de tudta,

hogy Sarah nem hisz neki.

A terem közepén ekkor egy Megan Fuller nevű lány felemelte

az egyik kezét, és figyelmet kért. Pufók arcával és durva, barna

hajával Megan nem volt az a klasszikus értelemben vett szépség,

de ha elmosolyodott, ragyogni kezdett az arca.

– Mindenki jöjjön ide! – mondta.

– Istenem – sóhajtott Waverly. – Miért nem tudnak végre

leállni vele?

– El kell ismerned, hogy jobban érzik tőle magukat – mondta

Alia egykedvűen.

Meglepően sok gyerek gyűlt Megan köré. Mindenki

lehajtotta a fejét, és kántálva imádkozni kezdett:

– Uram, irányítsd a mi vezetőnket, Kieran Aldent. Bármi is

történik ma, kérlek, hogy védelmezz meg minket az

ellenségünktől, addig a napig, amíg újra egyesítesz minket a

családjainkkal, ebben az életben vagy a következőben...

– Szép gondolat, találkozni újra a szüleinkkel – mondta

hűvösen Debora.

Nem sokkal azután, hogy visszatért az Empyreumra, a lány

megtudta, hogy a szülei odavesztek a siklódokkbeli

mészárlásban. Nagyon bátran viselte a dolgot, de szinte soha

nem beszélt róluk, és szemlátomást a birkái és kecskéi

társaságában érezte magát a legjobban, akiket legelőről legelőre

kísért a hajón, és nézte, ahogy üres tekintettel rágják a füvet.

– Néha érzem, ahogy anya beszél hozzám.

– Miután apa meghalt, én is beszéltem hozzá – mondta

Waverly, és azokra a szomorú, magányos éjszakákra gondolt. –

Elalváskor, amikor még kicsi voltam.

– Akkor talán Megan sem csinál akkora butaságot, amikor

imádkozik – mondta Alia.

Waverly Meganre pillantott, aki felemelt kézzel, hangosan

imádkozott. Tudta, hogy a lány elkötelezett támogatója

Kierannek: valahányszor a fiú belépett egy szobába, olyan

üdvözült arccal kezdte bámulni, hogy Waverlynek felfordult a

gyomra.

– Tisztára úgy beszél, mint Anne Mather.

– Nem minden vallásos ember olyan, mint az a nő, Waverly

– mondta Debora némi türelmetlenséggel a hangjában.

– Én nem mondtam ilyet.

– Nem kell mondanod – felelte Debora, miközben Waverly

térdét nézte. – Mindenki tudja, hogy ezt gondolod.

– Azt hittem, ti sem vagytok oda Kieran kis szektájáért –

mondta Waverly, és érezte, hogy akarata ellenére átvált

védekező üzemmódba. – Hogyan tarthatjátok jó ötletnek... azok

után, amit Anne Mather művelt?

Debora rosszkedvűen megvonta a vállát, amitől az egyik

tincse belehullott a szemébe. Türelmetlenül a füle mögé tűrte, és

így folytatta:

– Megan nem Anne Mather. És Kieran sem az. Ezt neked

kellene a legjobban tudnod.

Sarah és Alia együttérzően pillantottak Waverlyre, de aztán

lesütötték a tekintetüket, és nem mondtak semmit.

Waverly tiltakozásra nyitotta a száját, majd inkább

becsukta. Nem reagáltam túl a dolgot, gondolta. Kieran veszélyes.

Anne Mather azonban rosszabb volt. És talán mégis

megtalálta a módját annak, hogy észrevétlenül megközelítse az

Empyreumot. Talán ebben a pillanatban száll át a katonáival a

fedélzetre.

Waverly előrehajolt, ráhajtotta a fejét a térdére. Nem megyek

vissza, fogadta meg magának. Inkább meghalok.

A VEZETÉS NEHÉZSÉGEI

Kieran lepillantott a sárga színpadi lámpák lágy fényében úszó

egyszerű pódiumról, és végigjártatta tekintetét a gyülekezetén.

Hétről hétre mind kevesebben jelentek meg. Az egyre

elkeseredettebb legénység inkább az alvást választotta vasárnapi

programnak. Körülbelül a gyerekek fele tartott ki – az igazhitűek

akik most is ragyogó arccal lesték Kierant.

– Az elmúlt hónapban mindnyájan őszintén reménykedtünk

abban, hogy a gyorsulás növelésével közelebb kerülhetünk az Új

Látóhatárhoz és a szüleinkhez...

Nagyot nyelt. Úgy csengtek a szavai, mintha beismerte

volna a vereséget – pedig előző este, amikor a beszédet írta,

éppen az ellenkezőjét akarta sugallni. Elmosolyodott, és

néhányan a hallgatóság soraiból előredőltek a székeiken. Elkapta

egy fekete hajú kisfiú tekintetét, aki az első sorban ült, és a száját

rágta.

– Mindnyájan harcolni akarunk – jelentette ki

magabiztosan. – De türelemre kell, hogy intselek titeket. Utol

fogjuk őket érni, de csak amikor az Úr akarja, és nem előbb.

Itt véget is ért a szöveg, ezek voltak az utolsó szavak a

hordozható súgógép képernyőjén. Csakhogy a teremben szinte

tapintani lehetett az energiát, amely csak arra várt, hogy

felszabaduljon.

– Ígérem, hogy elkapjuk őket! – mondta, és a magasba emelte

ökölbe szorított kezét. – Ígérem, hogy megbosszuljuk a

szeretteink halálát. Legyőzzük az ellenséget, és a diadal

emlékével a szívünkben szállunk majd le az Új Földre!

Az egybegyűltek felpattantak a székeikből, és egy emberként

kezdték kántálni:

– Kyrie Eleison! Kyrie Eleison! Kyrie Eleison!

Ez egy ősi, görög nyelvű áldás volt, amely azt jelentette:

„Uram, irgalmazz!” Történetesen Kieran neve ugyanebből a

szóból származott, és tudta, hogy a gyülekezete nem véletlenül

ezt kiabálja a prédikációi végén. Alázatosan elmosolyodott, és

feltartotta a kezét, mintha úgy könnyebben túl tudná kiabálni a

hangzavart.

– Köszönöm! Mindenkinek köszönöm!

A gyerekek azonban tovább ujjongtak és tapsoltak.

Vajon mi kivetnivaló van abban, hogy szereti, amikor ezt

csinálják?

Nem is olyan régen még vádlottként állt ezen az emelvényen.

Seth Ardvale és bandája egyik hamis tanút a másik után húzta

elő a kalapjából, és Kieran egy idő után úgy érezte, a legénység

fiú tagjai egy emberként akarják kihajítani a légzsilipen. Azóta is

rémálmok gyötörték, és nem egyszer átizzadt, nedves lepedők

között ébredt, torkára fagyott üvöltéssel.

Most szerették. Most megtapsolták. Most biztonságban volt.

Csakhogy egy életre megjegyezte, hogy a dolgok bármikor a

visszárukra fordulhatnak.

Hirtelen úgy érezte, mintha valaki vagy valami óriási ütést

mért volna a mellkasára. Hátratántorodott, a lába alatt

megremegett a talaj, a pódium mintha odébb táncolt volna. A

közönség soraiból többen felkiáltottak, és két kézzel

belekapaszkodtak a székeikbe. A színpad fölött lógó függöny

hullámozni kezdett.

– Megtámadták a hajót! – üvöltötte valaki.

– Mindenki a központi bunkerbe! – kiáltotta Kieran, majd

leugrott a színpadról, és rohanni kezdett hátra a széksorok

között. Bár vadul imbolygott a padló, minden erejét megfeszítve

szedte a lábait, és végül hamarabb elért a központi vezérlőbe

vezető lifthez, mint ahogy a többiek kiértek a folyosóra.

– Sarek? Arthur? Mi történt? – kérdezte, miután rácsapott a

liftben lévő adóvevő gombjára.

– Nem tudom! – hallatszott Arthur kétségbeesett hangja a

hangszóróból. – Nem tudom, hogy robbanás volt, vagy...

– Hol van az Új Látóhatár?

– Továbbra is jóval előttünk! Nem hinném, hogy ők voltak.

A lift olyan gyötrelmes lassúsággal vánszorgott felfelé, hogy

Kieran belebokszolt a falába.

– Elképzelhető, hogy egy siklóval támadtak ránk?

– Úgy, hogy nem vettük észre őket? – szólalt meg Sarek. –

Kizárt.

Sarek és Arthur kiváló tisztek voltak, de alig múltak

tizenhárom évesek. Mi van, ha valami elkerülte a figyelmüket?

Mi van, ha az Új Látóhatár sokkal tapasztaltabb legénysége

valahogy túljárt az eszükön? Ha ez történt, vajon hol fognak

támadni először?

– Ellenőrizzétek a hajtóműveket! – kiáltotta Kieran a

mikrofonba, majd miután kinyílt a lift ajtaja, rohanni kezdett a

folyosón. Fájdalmasan kalapált a szíve, és nem kapott levegőt.

Egy, az előzőnél is erősebb remegés futott végig a hajón, ő

pedig megtántorodott, és nekiesett a falnak.

– Istenem – nyögte, miközben feltápászkodott, és

betámolygott a központi vezérlőbe.

– Öveket becsatolni! – kiáltotta.

Arthur és Sarek beszíjazták magukat. Miközben a sajátjával

volt elfoglalva, Kieran a hangosbemondón keresztül az egész

legénységet berendelte a központi bunkerba. Azután odafordult

Arthurhoz, és megkérdezte a reszkető fiútól:

– Mit derítettél ki?

– A hajtóművek a megfelelő módon működnek – mondta

Arthur. Helyére tolta a szemüvegét, amely izzadságban úszó

orra hegyéig csúszott. – A számítógép szerint semmi sem történt.

– Hűtőfolyadék? Reaktorok? – vakkantotta Kieran.

– Azok is rendben vannak. Semmilyen meghibásodást nem

találtam!

– A hajótörzs is ép?

– Igen!

– A navigációs rendszer sem jelez hibát- rázta meg a fejét

Sarek.

– Mi ez az egész? Mi folyik itt? – kérdezte Kieran. Egész

testében megremegett, és az irányítóterem ablakán keresztül

felpillantott a csillagokra. Úgy markolta a széke műanyag

karfáját, mint valami ragadozó vadállat.

Aztán észrevette, hogy a nagy, négyszögletes ablak szélénél

egymás után tűnnek el a csillagok. Vett egy mély lélegzetet.

– Ezek nem robbanások voltak. Ezek a segédrakéta-hajtómű

lökései voltak. – Sarek és Arthur olyan értetlenül bámultak rá,

hogy gyorsan hozzátette: – Kanyarodunk. Nézd meg újra a

navigációs rendszert, Sarek. De most manuálisan.

Sarek elismerően rázta meg a fejét.

– Igazad van. Tényleg a segédrakéta-hajtómű volt.

– Ki tudod igazítani a pályánkat?

– Egyszerűen csak újra bekapcsolom a navigációs rendszert –

mondta Arthur. – A pálya automatikusan korrigálni fogja

magát.

– Legalább légnyomásveszteség nem történt – mondta

Kieran őszinte megkönnyebbüléssel a hangjában. Megnyomta a

kapitányi szék karfájába épített rádió adógombját. A hajó összes

helyiségében hallani fogják, amit mond. Eleinte izgult, amikor

ilyen bejelentéseket kellett tennie, de idővel rákapott az ízére.

Élvezte, hogy a hangja az egész hajót – az ő egész világát –

betölti.

– Legénység, figyelem! A hajót nem érte támadás, ismétlem,

a hajót nem érte támadás. A remegést a segédrakéta-hajtómű

váratlan begyulladása okozta. Biztonságban vagyunk, az Új

Látóhatár ugyanolyan távol van tőlünk, mint eddig. Mindenki

folytathatja, amit a riadó előtt csinált.

Miután kikapcsolta a mikrofont, odafordult Arthurhoz.

– Hogyan történhetett? A navigációs rendszernek meg

kellett volna akadályoznia az irányváltoztatást.

Arthur odafordult az előtte lévő képernyőhöz, és gépies

hatékonysággal futotta át a hajó rendkívül kifinomult

irányítóprogramjait. Egyszer csak szemet szúrt neki valami.

Hunyorított, és újra elolvasta a kódsorokat.

– Valaki belepiszkált a programba – mondta, és döbbenten

Kieranre emelte a tekintetét. – Szabotázs történt.

Egy percre néma csend és mozdulatlanság telepedett a

központi vezérlőre.

– Hívd a hajóbörtönt – szólalt meg végül halkan Kieran.

Sarek székestül együtt visszafordult a belső kommunikációs

rendszer képernyőjéhez.

– Harvey? Lent vagy? – kérdezte, egyik kezét a

fülhallgatójára szorítva. – Mi a helyzet a rabokkal?

Nem érkezett válasz.

– Ellenőrizd a kamerákat – vakkantotta Kieran. Tudta! A

zsigereiben érezte, hogy Seth keze van a dologban.

– Senkit sem látok – mondta elkeseredetten Sarek, miután

végigpörgette a hajóbörtön kameráinak képét.

– Küldj le egy csapatot – utasította Kieran, és pontosan

tudta, mit találnak majd odalent. A sebesült vagy halott Harvey

Markemet és Seth Ardvale hűlt helyét. Kalapálni kezdett a szíve,

és hirtelen elöntötte a jeges veríték.

– Hogy tehette?

– Nem tudom – mondta Arthur, miközben gyorsítva

visszanézte a börtön biztonsági kameráinak felvételeit. – Az

utolsó, ami látszik, az az, hogy Harvey ül a székén. Aztán jön egy

villanás, és hirtelen már csak az üres széket látni. Sem a

támadásról, sem Seth szökéséről nincs felvétel.

Odafordult Kieranhez, és gondterhelt arccal hozzátette:

– Vagyis a megfigyelő rendszert már Seth szökése előtt

hatástalanították.

– Valaki kintről segített neki – mondta Sarek komoran.

Kieran testén végigfutott a jeges félelem. Seth egymagában

is épp elég veszélyes, hát még ha követői vagy támogatói is

vannak! Egyszer már majdnem megölte Kierant. Képes, és újra

megpróbálja.

– Arthur, hívd le a látogatók listáját – mondta hirtelen. –

Nézzük meg, járt-e valaki mostanában a börtönben.

Arthur megnyomott pár gombot, és a szemüvegében

tükröződő monitoron zöld színű sorokban sorjázni kezdtek a

nevek. Kisfiús arca megnyúlt, amitől keményebbnek és

férfiasabbnak nézett ki. Komoly és gondterhelt volt a tekintete.

– Csak azok, akik ételt vittek neki, és... – Arthur elhallgatott,

és meglepetten nézett Kieranre. – Körülbelül egy hónapja

Waverly Marshall meglátogatta Sethet. Ez azelőtt történt, hogy

magánzárkába tettük volna.

Kierannek mintha minden porcikája kővé változott volna.

Arthur és Sarek zavartan kapták félre a tekintetüket.

– Menjetek, és hozzátok ide! – mondta, de mielőtt Arthur

bármit is csinálhatott volna, felpattant a székéből, és kiviharzott

a központi vezérlőből. – Hagyjátok! – kiáltott még vissza a válla

fölött.

Az emberek még mindig csoportokba verődve lézengtek a

központi bunkerban, és a segédrakéta-hajtóművek felől érkezett

lökésekről sugdolóztak. A kisebbek sápadtak és csendesek

voltak, az idősebbek viszont zaklatottak és dühösek. Kieran

végigjártatta tekintetét a legénységen, és végül megpillantotta

Waverlyt a terem sarkában. A lány a barátnőivel, többek között

Sarah Hodgesszal beszélgetett az ágyon.

Kieran odaviharzott hozzá.

– Beszélnünk kell – mondta, tökéletes nyugalmat erőltetve

magára.

Mindegyik lány felkapta a fejét, és rémülten bámultak

Kieranre.

– Mi történt a hajóval? – kérdezte Waverly. Az ágyon ült,

testét alaktalan, fehér tunika takarta, haja hevenyészett

lófarokban lógott le a tarkóján. Úgy nézett ki, mint aki nemrég

kelt ki az ágyból. Ez valószínűleg így is volt, mivel szokás szerint

aznap is az alvást választotta a prédikáció helyett. Mivel amúgy

sem beszéltek egymással, ez különösebben nem lepte meg

Kierant, de attól még bántotta. Különösen, hogy a gyerekek egy

jelentős része követte Waverly példáját.

– Gyere velem! – mondta, és megfogta a lány könyökét.

Waverly kirántotta a karját a fiú kezéből, de azért felállt.

– Nemsokára találkozunk – mondta Sarah-nak, aki

bizalmatlanul méregette Kierant.

Kieran keresztülvezette Waverlyt a zsúfolt bunkeren, majd

végig a folyosón, az irodájába. A nagy tölgyfa íróasztal, a

borszékek, a színes perzsaszőnyeg, a csillagokra néző, kör alakú

kis hajóablakok – minden pontosan olyan volt, mint azelőtt,

Kieran mégis hosszú ideje nem úgy gondolt már a szobára, mint

Jones kapitány irodájára. Már nem az öregember pipájának

illatát árasztották a bútorok, hanem Kieran fűszeres teáiét.

– Mi a baj? – kérdezte Waverly, miután Kieran becsukta az

ajtót.

– Miért látogattad meg Seth Ardvale-t a börtönben? –

kérdezte Kieran izzó haraggal a hangjában. Az asztal előtt álló

szék felé bökött a fejével, ő pedig leült a kapitány helyére.

Waverly elképedve nézte a fiút.

– Válaszolj a kérdésre, Waverly!

– Meg akartam hallgatni az ő verzióját – mondta Waverly, és

makacsul összeszorította az ajkait.

– Megpróbált megölni. Vagy ez nem számít?

– Dehogynem. De csecsemőkora óta ismerem, és egyszerűen

nem tudom elképzelni...

– Hol voltál az elmúlt két órában?

– Kieran, ugye nem gondolod, hogy bármi közöm van ahhoz,

ami... – kapta fel a fejét Waverly.

– Kérdeztem valamit! – förmedt rá Kieran.

Nyilvánvaló volt, hogy Waverly bántónak érzi ezt a

hangnemet, és Kieran néhány pillanatig abban sem volt biztos,

hogy egyáltalán válaszolni fog.

– A szállásomon voltam – mondta végül, és sértődötten

nézett a fiúra. – Hogy mered...

– Nem, Waverly. Te hogy mered?

– Azért gyanúsítgatsz, mert meglátogattam Sethet? Úgy

tudtam, fogadhat látogatókat, és jogosult orvosi ellátásra. És ha

már itt tartunk, tárgyalásra.

– Képzeld magad a helyembe. A menyasszonyom, vagyis a

volt menyasszonyom – itt megbicsaklott a hangja, de gyorsan

visszanyerte az önuralmát – meglátogatja az esküdt

ellenségemet. Te hogyan érezned magad?

Waverly erre megenyhült, és megfogta Kieran kezét, de a fiú

elhúzódott.

– Össze vagyok zavarodva, Kieran. Muszáj megértenem, hogy

pontosan mi történt, amíg távol voltam.

– Ha valaha is szerettél volna, feltétel nélkül hinnél nekem.

– Én nem az a fajta ember vagyok. És soha nem is leszek.

– Akkor soha nem leszel a feleségem.

Amikor utoljára beszéltek, mindent elmondtak egymásnak,

leszámítva a végső ítéletet. De most eljött az igazság pillanata, és

Kieran ráeszmélt arra, amit már régóta tudott: közte és Waverly

között örökre vége mindennek.

A lány hosszú másodpercekig csak bámult rá rezzenéstelen,

érzelemmentes tekintettel, majd sarkon fordult, és elindult az

ajtó felé.

– Waverly, várj! – mondta Kieran. – Sajnálom.

A lány megállt, és gyanakodva nézett vissza rá.

– Kérlek, ülj le. Leülsz?

Waverly lassan visszament a Kieran asztala előtt álló

székhez, és leült rá, de a csizmáját továbbra is olyan erővel

szorította a padlóhoz, mint aki bármelyik pillanatban kész

felpattanni. Kieran kénytelen volt megállapítani magában, hogy

hosszú, izmos lábával és finom, szívszorítóan apró és szépséges

csuklójával Waverly még mindig hihetetlenül méltóságteljes és

kecses látványt nyújt.

– Igazad van. Igazságtalan voltam, hogy

meggyanúsítottalak. – Kieran felemelte a kezét. – Én csak...

minden megváltozott, és senki sem találja a helyét. Már nem

tudom, miről mit gondoljak.

– Tudom – mondta Waverly, és a tekintete lesiklott a

padlóra.

– De bármi is történjék, meg kell őriznünk az összetartás

látszatát.

– Ezt meg hogy érted? – nézett bele Waverly a fiú szemébe.

– Te nem tudod, mennyire ingatag minden. Gondolom,

sejted, mi történne, ha elveszíteném a befolyásomat a legénység

felett, ha elkezdenének sumákolni, meg olyan dolgokat csinálni,

amiket az ijedt gyerekek szoktak.

– Elpusztulna a hajó – mondta Waverly halkan. Kieran

most először látott némi lelkifurdalást a lány arcán.

– Gyakorlatilag te vagy a lányok vezetője.

– Már nem – mondta szomorúan Wavery, de Kieran

elengedte a füle mellett a megjegyzést.

– Ha azt akarjuk, hogy a legénység továbbra se haljon éhen,

és legyen mit belélegeznünk, szükségem van a támogatásodra. –

Felállt, megkerülte az asztalt, majd a kezét Waverly kezére tette.

– Megígéred, hogy támogatod a hajó túlélése érdekében hozott

intézkedéseket?

– Mondhatok én bármit, mindenkinek az a legfontosabb,

hogy kiszabadítsuk a szüleiket – mondta Waverly, és fürkészően

oldalra billentette a fejét. – Vannak, akik szerint direkt

lemaradunk az Új Látóhatár mögött, mert te félsz.

Kieran elhúzta kezét.

– Veszélyes lenne, ha gyorsabban mennénk.

– Nem mindenki gondolja így. – Waverly nézte a fiú arcát, és

egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy folytassa-e. – Vannak,

akik szerint nem akarod, hogy újra velünk legyenek a felnőttek,

mert akkor át kellene adnod a parancsnokságot.

Kieran döbbenten bámult a lányra. Szóval ezért járnak már

olyan kevesen a prédikációkra. A legénység fele nem bízik benne.

– És te mit gondolsz? – kérdezte, és közben azt kívánta,

bárcsak ne érdekelné, bárcsak le tudná venni a tekintetét

Waverly tökéletes, cseresznyepiros ajkáról.

– Nem tudom, mit gondoljak, Kieran – mondta Waverly

szomorúan. – Hogyan tudnám megítélni a helyzetet, ha sem te,

sem Sarek, sem pedig Arthur nem áruljátok el az embereknek, mi

történik?

– Azért mondod ezt, hogy fájdalmat okozz? – rázta meg a

fejét Kieran.

– Azért mondom, mert segíteni akarok – mondta Waverly, és

tehetetlenségében égnek emelte a kezét. – Az emberek félnek, és

szeretnék visszakapni a szüleiket.

– És lefogadom, hogy meg sem próbáltál segíteni.

– Mégis mit kellene csinálnom?

– Támogathatnál ahelyett, hogy aláásod a tekintélyemet.

– Egyetlen rossz szót sem szóltam rád.

– Nem is kell mondanod! A gyerekek anélkül is látják, hogy

nem tetszik neked, ahogy a dolgokat intézem. Utánoznak,

követik a példádat. Ezzel ásod alá a tekintélyemet.

Waverly hosszasan nézte Kierant, szótlanul, mintha csak

bele akarna látni a fejébe. Aztán, mintha döntésre jutott volna,

felállt, és kezet nyújtott a fiúnak.

– Nem fogok hazudni a kedvedért, Kieran, de elárulni sem

foglak, ha ettől féltél.

Összeért a tenyerük. Waverly keze másmilyen volt, mint

amire emlékezett: nagyobbnak érezte, a bőre pedig durvább volt

a traktorokon és kombájnokon végzett munkától. És a szeme –

megsötétedett. Waverly megváltozott.

Kieran hosszasan méregette a lányt. Nem tudta, mit

válaszoljon, így végül csak annyit mondott:

– Rendben.

Waverly szomorúan rámosolygott, majd megfordult, kiment

a szobából, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.

Ahogy ott ült, a kapitányi székben, Kieran úgy érezte,

mintha kiszakították volna egy létfontosságú szervét. Születésük

óta ismerték egymást. Amióta az eszét tudta, barátok voltak,

aztán pedig még annál is többek. Soha sem gondolta volna, hogy

ilyen messze kerülhetnek egymástól. Sokáig ült még

mozdulatlanul, a lehetőségeit latolgatva, majd megnyomta az

adógombot a rádióján, és behívta Arthurt az irodájába.

– Kieran, az emberek mindenfélét beszélnek – mondta

Arthur zihálva. – Tényleg kérdőre vontad Waverlyt a többiek

előtt?

– Kiben bízol, Arthur?

– Tessék? – kérdezte a fiú értetlenkedve.

– Ki az a fiú, akire rá mernél bízni egy feladatot, és tudnád,

hogy nem fog beszélni róla senkinek?

Arthur Kieranre nézett, és piszkálni kezdte a nadrágja

varrását.

– Philip Grieg – mondta végül, miközben lábujjai idegesen

rángatóztak a szandáljában.

– Az ki?

– Azt hiszem, kilencéves. Nem beszél senkivel.

– Ja, igen. – Philip volt az a hallgatag fiú, akinek folyton az

arcába lógott a fekete haja, és aki – ha valaki megpróbált

rámosolyogni – képes volt tökéletesen rezzenéstelen tekintettel

nézni az emberre. Viszont hibátlanul ellátta a feladatait, mindig

az első sorban ült a prédikációkon, és feszült figyelemmel

csüngött Kieran szavain. Benne meg lehet bízni.

– Hozd ide!

– Most?

– Igen, most.

Arthur elindult kifelé a szobából, de mielőtt becsukta volna

az ajtót, megállt, és a válla fölött Kieranre pillantott.

Hamarosan két rövid kopogás hallatszott.

– Tessék – mondta Kieran, és felállt.

Az apró termetű Philip besurrant a szobába. A fiú

macskaszerű mozgása láttán Kieran tudta, hogy a

legmegfelelőbb embert választotta ki a feladatra.

– Szia – mondta Philip, és a szemöldöke meg-megrándult az

izgalomtól. Nem tartozott Kieran kiválasztottjai közé, így a

találkozó nyilvánvalóan nagyon sokat jelentett neki.

– Philip – szólalt meg Kieran kedvesen. Tudta, hogy elég

egyetlen rosszul megválasztott szó ahhoz, hogy a fiú

megbántódjon. – Meg tudnál tenni nekem valamit? Valamit,

amiről utána senkinek nem beszélhetsz?

Philip ekkor magához szorította a plüssmackóját. Te jó ég,

milyen kicsi volt még. Úgy bámult Kieranre, mintha máris

elfelejtette volna a kérdést.

– Philip, kérdeztem vala...

– Igen. Tudok hallgatni – motyogta a fiú.

– Ha arra kérnélek, hogy kövess valakit, meg tudnád tenni

anélkül, hogy észrevennének?

– Mit akarsz, mit csináljak? – vonta meg a vállát Philip.

Kieran hátradőlt a székében, és a fiúra emelte a tekintetét.

Bár Philip a padlót bámulta, úgy tűnt, mint aki minden

idegszálával Kieranre figyel.

– Philip. Azt gondolom, hogy Waverly Marshall valami

olyat tesz, amit nem kellene, ezért arra kérlek, hogy kövesd,

észrevétlenül figyeld meg, mit csinál, és mondj el nekem

mindent. Meg tudod ezt csinálni?

– Mi van, ha meglát?

– Úgy kell csinálnod, hogy ne lásson meg. Meg tudod tenni?

– Talán, de... – A fiú az orrához szorította a mackóját, és

mélyen beszívta az illatát. Vajon az anyukája varrta neki? –

futott át Kieran agyán. Az anyukája, aki meghalt a

siklódokkbeli mészárlásban? – Miért akarod ezt tőlem?

– Azt hiszem, jobb, ha ezt csak én tudom. Rendben?

– Azt hiszem.

– Tudod, hol van Waverly szállása?

– Igen.

– Keress egy üres lakást a közelben, rejtőzz ott el kora reggel,

így egész nap követheted. Meg tudod csinálni?

– Ijesztően hangzik – mondta a fiú. Az egyik finom vonású

fekete szemöldöke lejjebb ereszkedett, ahogy szkeptikusan

Kieranre pillantott.

– Nem ijesztő, ha az ember okkal csinálja. És nekem nagyon

jó okom van arra, hogy megfigyelés alatt tartsam Waverlyt.

– Oké – mondta a fiú.

– És akkor köztünk marad a dolog, ugye?

– Igen.

– A barátaidnak sem mondod el, ugye?

– Nem nagyon vannak barátaim – mondta halkan Philip.

– Akkor jó – mondta Kieran, de aztán észbe kapott, felállt,

megkerülte az asztalt, és fél térdre ereszkedett. – Én a barátod

vagyok, Philip.

A fiú szeme elkerekedett.

– Én a barátod vagyok, és a feladat, amit kaptál, nagyon

fontos. Még az is lehet, hogy te fogod megmenteni a hajót. Hős

leszel.

Ezzel Kierannek sikerült mosolyt csalnia a fiú sápadt arcára.

– Oké.

Kieran odament az asztalához, kihúzta a fiókot, és kivett

belőle egy kisméretű adóvevőt.

– Ezen fel tudsz hívni, és el tudod mondani, mit csinál

Waverly – nyújtotta át a készüléket Philipnek. – Tudni akarom,

kivel beszél és hova megy.

– Oké. – Philip elvette a rádiót, de aztán megállt a keze a

levegőben, és zavarodottan pillantott Kieranre. – De Waverly

nem a barátnőd?

Kieran kinyitotta a száját, majd újra becsukta. Kellett

vennie néhány lélegzetet, mire ki tudott nyögni valamiféle

választ.

– Nem. Már nem az.

– Ó. Oké – mondta Philip. Ahogy megfordult, és elindult

kifelé, Kieran látta, milyen csontosak a vállai, és mennyire

vékony a lába. Nagyon törékenynek tűnt.

Még akár fél éve is elképzelhetetlen lett volna, hogy ilyen

tisztességtelen feladattal bízzon meg egy gyereket. Kieran

megrázta a fejét. Minden megváltozott, mióta az Új Látóhatár

megtámadta őket, a felnőttek nagy része meghalt, és a

gyerekekre maradt a hajó működtetése. Ha túl sokáig

gondolkodott ezen, rendszerint kalapálni kezdett a szíve, és

egyenetlenné vált a légzése.

Ökölbe szorult a keze. Azt tette, amit tennie kellett.

Mindenképpen tudnia kell, hogy Seth babrált-e a

segédhajtóművel, és hogy Waverly segített-e neki. Kétszázötven

gyerek életéért tartozott felelősséggel, és neki meg kell védenie

őket, akkor is, ha ehhez kellemetlen döntéseket kell hoznia.

Háború van. Ezt nem szabad elfelejtenie.

A NYOM

Seth kiszáradt szájjal és sajgó háttal ébredt. Miután hallotta

Kieran bejelentését a segédhajtóműről, kicsit megnyugodott, de

így sem aludt többet egy, legfeljebb két óránál. Egyáltalán nem

lett volna szabad aludnia. Kinyújtóztatta a lábát és a hátát.

Rettenetes izomláz gyötörte, minden porcikája fájt attól, hogy

fölcipelte Harvey-t a lépcsőn. Lassan kúszni kezdett egy

mohával borított ösvényen, míg végül talált néhány

mogyoróbokrot. Teleszedte a tenyerét mogyoróval, aztán

bepréselte magát néhány páfrány közé, hogy megegye a

zsákmányát. Hevesen zakatolt az agya, miközben sorra

roppantotta össze a földimogyorók héját.

Először is rá kell jönnie, hogyan játszhatja ki a biztonsági

kamerákat.

Végiggondolta, mit tud a megfigyelő rendszerről. A kamerák

a nap huszonnégy órájában működtek, azonban a központi

számítógép csak akkor rögzítette a képüket, ha jelzést kapott az

adott kamerához tartozó mozgásérzékelőtől. Erre azért volt

szükség, mert képtelenség lett volna tárolni a felvételeket, ha a

számítógép mindig mindent rögzített volna. Vajon bele tudna

piszkálni a programba, amely a mozgásérzékelőket irányítja?

Hirtelen támadt egy ötlete. Tudta, mit kell tennie.

Odarohant a központi folyosóhoz vezető ajtóhoz,

hallgatózott egy kicsit, majd kisurrant rajta, és amilyen gyorsan

csak tudott, rohanni kezdett a hajó jobb oldalán lévő lépcsőház

felé. Ezt a lépcsőházat ritkán használták, mivel közvetlenül a

hajótest külső burkolata mellett helyezkedett el, ezért itt a

szigetelés ellenére is szörnyen hideg volt. Seth fogcsikorgatva

tette meg azt a néhány emeletet, amely a szállásszinttől

elválasztotta. Szakadt róla a veríték, és egész testében reszketett,

amikor végre megállt a folyosóra nyíló ajtó előtt, és hallgatózni

kezdett.

Csend volt odakint. Mivel a támadás óta nagyot zuhant a

népsűrűség a hajón, semmi furcsa nem volt abban, hogy senki

sem járt a folyosón, Seth mégis furcsának, szinte kísértetiesnek

érezte ezt az ürességet. Fagyott bőre bizseregni kezdett, mikor az

ajtón kisurranva végre beért a melegbe. Futni kezdett a lakásuk

közelében lévő karbantartó fülke felé. Tudta, hogy a lakás

bejáratát biztosan megfigyelik, ezért ahelyett, hogy hazament

volna, bebújt a fülkébe. Odabent ammóniaszag és az elektromos

szerszámgépek olajos illata terjengett. Imádkozva húzta végig az

ujjait a hátsó fal burkolatán, és megkönnyebbülten sóhajtott fel,

amikor megtalálta a régi titkos ajtót.

Az apja évekkel azelőtt bezárta a fülkébe, hogy így

hallgattassa el. Az egyre éhesebb Seth órákon át kétségbeesetten

próbálkozott kijutni, míg végül elhúzta a hátsó fal burkolatát, és

talált mögötte egy alagutat, amely összekötötte az egyes

lakásokat. Vízvezetékek, kábelek és a lakások szellőztető

rendszerének csövei futottak itt, és elég nagy volt ahhoz, hogy

egy soványabb fiú bepréselje magát. Seth soha senkinek nem

beszélt az alagútról, mert attól tartott, az apja fülébe jut a dolog,

és meg fogja büntetni. Most rendkívül hálás volt akkori

önmagának, amiért hallgatott. Így senkinek nem fog eszébe

jutni, hogy esetleg ezen keresztül közlekedik. Ráadásul tudta,

hogy egyetlen kamera sem figyeli a karbantartó fülkét, így

észrevétlenül tud ki-be járni a lakásokba.

Bemászott a szűk átjáróba. Gyerekként még könnyedén

befért, de most alig bírta bepréselni magát. Rájött, hogy ha

behúzza a hasát, be tudja szuszakolni magát az alagútban futó

tucatnyi kábel közé, és valahogy át tud lépdelni a

szennyvízelvezető és a levegőztető rendszer csövein. Minden

becsatlakozó nagy cső egy újabb vécét jelentett, amiből Seth

tudta, hogy elhaladt egy újabb lakás mellett. Miután maga

mögött hagyta a tizenkettedik nagy csövet, tudta, hogy hazaért.

Először meglazította a burkolatot a körmével, majd

nekigyürkőzött, és kilökte a helyéről. A lendülettől kis híján

bezuhant az apja ruhásszekrényébe. Azonnal megtöltötte orrát

az öreg illata, az a penészes citromra emlékeztető, fanyar szag.

Keresztülvergődött a ruhákon, kinyitotta a szekrény ajtaját, és

majdnem keresztülesett egy ruhahalmon, ami a földön hevert.

Megkapaszkodott az asztalban, és mozdulatlanná dermedve

fülelt, van-e valaki a lakásban. Nem, a lakás üres volt. Üres és

hátborzongató.

Száz nyomasztó emlék várta, hogy rátörhessen, de Seth

erőnek erejével távol tartotta őket. Magához vette apja

hordozható számítógépét, majd az összecsukható gépet a hóna

alá csapva visszamászott a ruhásszekrénybe.

Számítógéppel a kezében kétszer olyan nehéz volt

megküzdenie az alagúttal, de Seth nem sietett, szinte percenként

megállt, hogy pihentesse sajgó izmait. A koszos és büdös

karbantartó fülke megkönnyebbülés volt a szűk folyosó után.

Alaposan kinyújtóztatta az izmait, próbálta eldolgozni a

csomókat a bordái között.

Éppen készült kinyitni az ajtót, amikor hangokat hallott

beszűrődni a folyosóról. Mozdulatlanná dermedt, a szíve a

torkában kalapált. Lehet, hogy idáig követték? Kieran kiszúrta

volna a videón? De nem. A hangjuk alapján két kislány volt,

akik a központi lift felé tartottak.

– Láttad, hogyan vitte magával tegnap este Kieran az

irodájába Waverlyt?

– Lehet, hogy igaz a hír. Lehet, hogy tényleg szakítottak.

– Á, nem hiszem. Legalábbis az alapján, ahogy Waverly

Kieranre nézett.

Sethnek összerándult a gyomra, és ezredszer is azt kívánta,

bárcsak ne szeretné a lányt. Waverly soha nem járna egy hozzá

hasonló vadállattal, úgyhogy el kellene engednie. Évek óta ezt

mondogatta magának, ám hiába tudta, hogy ez lenne a helyes,

képtelen volt lemondani róla. Talán makacs volt – talán csak

ostoba.

Ráadásul nincs olyan, hogy szerelem, gondolta, és eszébe

jutott, milyen állatias módon nézett mindig az apja az anyjára.

Ha a férj meg tudja ölni a saját feleségét, tudni lehet, hogy csak egy

tündérmeséről van szó.

Ez visszarepítette Sethet a biztonságos helyre, amelyet jól

ismert, és ahol senkire nem volt szüksége, ahol senki nem függött

tőle, ahol soha senki nem kerülhetett olyan közel hozzá, hogy

meglássa a benne lakozó sötétséget. A Sethhez hasonló emberek

számára nem létezett olyan, hogy problémamentes szerelem

vagy barátság, így jobban jár, ha inkább egyedül marad. De

nemcsak ő, hanem mindenki más is jobban jár így, különösen

Waverly.

Seth hallotta, hogy kinyílik a lift ajtaja, és a lányok szavai

fokozatosan belevesznek az űrhajó csendjébe. Kilépett a

fülkéből, odaszaladt a külső lépcsőházhoz, és kettesével szedve a

fokokat felrohant a siklódokkhoz. Belesett az ablakon, de az

élettelenül várakozó siklókon és a falak mentén sorakozó

EgyEmbereseken kívül semmit sem látott. Óvatosan kinyitotta

az ajtót, és belépett a dokkba.

Olyan érzése volt, mintha szellemektől hemzsegne a hely.

Mindkét dokkban olyan ádázul aratott a halál, hogy Seth biztos

volt benne, hogy mindenki igyekszik messzire elkerülni őket.

Legszívesebben ő is így tett volna.

Beszaladt az egyik sikló mögé, majd odafutott a légzsilip

irányítópultjához közeli számítógép-állomáshoz. Bekapcsolta az

apja hordozható gépét, és az univerzális csatlakozón keresztül

rákapcsolta a hajó központi rendszerére. Reménykedett benne,

hogy senki sem változtatta meg az apja jelszavát. Az Empyreum

főpilótájaként Mason Ardvale a második legmagasabb szintű

hozzáféréssel rendelkezet a hajó számítógépeihez Jones kapitány

után. Masonnek valószínűleg nem lett volna szabad eltárolnia a

jelszavakat a gépén, de a támadás előtt a legénység nem vette

annyira komolyan az efféle biztonsági előírásokat.

– Gyerünk már – suttogta Seth.

A monitoron felvillant a hajó központi számítógépének

belépési képernyője. Seth lélegzetvisszafojtva várta, hogy a gép

automatikusan bejelentkezzen a hajó rendszerébe. Ha sikerül,

biztonságban van. Ha nem sikerül, azonnal el kell hajítania a

gépet, és el kell kezdenie futni, ahogy csak bír.

Újabb villanás, és a képernyőn megjelent a felirat: „Belépés

engedélyezve”.

– Köszi, hogy ennyire trehány voltál, apa – mormolta Seth

maga elé. Amilyen gyorsan csak tudta, megkereste a biztonsági

rendszert irányító programot, és elkezdte átfutni azokat sorokat,

amelyek a mozgásérzékelők vezérléséért feleltek. Majdnem

tizenöt gyötrelmes percébe került, hogy megtalálja a

programkódot, amit keresett, és amikor megtalálta, a lélegzete is

elállt a döbbenettől.

Max már átírta a kódot. Pontosan ugyanazt csinálta vele,

amit Seth is akart: hatástalanította a mozgásérzékelőket,

miközben magukhoz a kamerákhoz nem nyúlt. Elismerésre

méltó teljesítmény, különösen annak fényében, hogy Max egy

hülye volt. Persze ha a segédrakétákat meg tudta piszkálni,

akkor nyilván ehhez is volt esze.

Elvileg, legalábbis. De biztos, hogy ő volt? Valahogy nem

állt össze a dolog.

Seth megrázta a fejét. Csakis Max lehetett. Senki másnak

nem állhatott érdekében a dolog.

Összecsukta és a hóna alá csapta az apja számítógépét, majd

kikocogott a dokkolóból. Újra belépett a külső lépcsőházba, de a

lépcsőfordulóhoz érve lekuporodott. Most már legalább azon

nem kell izgulnia, hogy kívül maradjon a kamerák látóterén.

Ezzel nyerhet annyi időt, hogy megkeresse Maxet. Vajon

hova bújhatott?

Ha Max okos lenne, keresne valami félreeső helyet, és

meghúzná magát. Max azonban ostoba volt, és rendszerint az

ösztönei vezérelték. Rövid kapitányi pályafutása alatt Sethnek

többször is meg kellett feddnie a fiút, amiért részegen

jelentkezett szolgálatra. Egyszer még egy kisebb fiú karját is

eltörte, miközben félrerántotta egy kombájn elől. Ha józan lett

volna, valószínűleg anélkül is meg tudja menteni a fiút, hogy

kárt tesz benne. Seth akkor szemet hunyt a dolog fölött, amit

később meg is bánt.

Az első dolog, amire Max a szökése után vágyhatott,

alighanem az alkohol volt. A szeszfőzde nem is olyan rossz

rejtekhely, tekintve, hogy Kieran Alden soha nem engedélyezné

a legénységének, hogy alkoholt főzzenek. Valószínűleg senki be

nem teszi a lábát a főzdébe.

Seth kettesével szedte a lépcsőket, míg fel nem ért a hetedik

szintre. Kilépett a folyosóra, és odalopakodott a magtárakhoz.

Egy lélek sem volt a folyosón, de hallotta kiszűrődni az aratók

hangját odabentről. Az aratástól felszálló por kilebegett az

ajtókon, és finom rétegben beborította a folyosó padlóját. Seth

elaraszolt a szeszfőzdéig, és közben hiába tapadt hozzá szorosan

a falhoz, tudta, hogy a lába nyoma ottmarad a padlón. Bármerre

jár, nyomokat hagy maga után.

Az alkohol éles szaga belenyilallt az orrába, és irritálni

kezdte a szemét. A kicsi, gyárszerű szobában félhomály honolt.

Hosszú csápokra emlékeztető csövek tömege futott körbe a falak

és a plafon mentén. A fém munkaasztalokat bonyolult

rendszerbe kapcsolt főzőpoharak és kancsók borították. Seth

megállt, és hallgatózott. Észrevette, hogy a gines lepárló csapja

nedves, és egy folyadékcsepp csüng le róla. A gin volt Max

kedvenc mérge. Biztos, hogy itt van.

– Max – suttogta Seth. – Én vagyok az, Seth.

Semmi nem mozdult, de Seth érezte, hogy Max a szobában

van, és hallja, amit mond.

– Egy csónakban evezünk, Max. Nem foglak feladni –

suttogta. – És nem is akarok veled együtt bujkálni. Csak beszélni

akarok.

Semmi.

Seth leguggolt, tekintetét a padlóra szegezte, és a pultok

közti folyosón araszolni kezdett a terem vége felé. A túlsó falhoz

érve morzsákat pillantott meg a földön.

– Ne csináld, Max. Segíthetünk egymásnak.

– Nincs szükségem rád – mormolta egy barátságtalan hang.

Seth megfordult, és megpillantotta Maxet, aki egy

rozsdamentes acélszekrényben kuporgott. Zavarodott volt a

tekintete, a feje ide-oda billegett vastag, húsos nyakán. Max még

csak tizennégy éves volt, de testi erő tekintetében felvette a

versenyt a felnőtt férfiakkal.

– Jézusom, te részeg vagy. – Ez könnyen fog menni.

– Csak ünneplek.

– Mi van, ha menekülnöd kell?

– Nem találnak meg.

– De ha mégis, nem lesz hova futnod. Csapdába kerülsz.

A fiú elgondolkodott Seth szavain, amitől véreres szeme

bizonytalanul mozogni kezdett. Aztán lassan kikászálódott a

szekrényből. Ahogy felállt, Sethet megcsapta a Maxből áradó

gin- és izzadságszag.

– H-hova m-megyünk? – kérdezte Max akadozó nyelvvel.

– Valahova, ahol tudunk beszélni – válaszolta Seth, és

megragadta az ide-oda dülöngélő Max vállát.

– Várj! – mondta Max, és ágaskodni kezdett a fejük fölött

futó polc felé, ahol egymás mellett sorakoztak a gines üvegek.

Seth elrángatta a fiút az üvegektől, majd elkezdte húzni a

szeszfőzde kijárata felé. Miután megbizonyosodott róla, hogy

tiszta a levegő, elvonszolta a dülöngélő Maxet a külső

lépcsőházhoz, majd letámogatta a több emelettel lejjebb lévő

gyümölcsöskertbe. A fák éppen téli álmukat aludták, ezért jó

eséllyel senki sem fog rájuk nyitni. Seth a kert leghátsó sarkába

vonszolta Maxet, be a sűrű áfonyabokrok közé. Mindketten

lekuporodtak a hideg földre, a kezüket a hónuk alá dugták, hogy

így melegítsék magukat. Seth arra várt, hogy Max levegőhöz

jusson.

Nem festett valami jól a fiú. Kékes karikák éktelenkedtek a

szeme alatt, a szája körül pedig különösen sápadt volt a bőre.

– Jól vagy? – kérdezte Seth, annak ellenére, hogy semmiféle

sajnálatot nem érzett Max iránt. Gyorsan bekapcsolta az apja

számítógépét, és elindította a hangfelvevő programot. Tartott

tőle, hogy Max esetleg észreveszi, mit csinál, de a jelek szerint

ehhez is túlságosan részeg volt.

– Csikarnak a beleim – mondta Max, és kétrét görnyedt.

– Jó ötlet volt bedurrantani a segédhajtóműveket – jegyezte

meg Seth, mintegy mellékesen. – Prímán elterelte rólunk a

figyelmet.

– Ja – mondta Max szórakozottan.

– Hogyan csináltad?

– Mit? – nyögte Max, és masszírozni kezdte a hasát.

– Hogyan programoztad be a segédhajtóműveket, hogy így

belobbanjanak?

– Én azt hittem, te csináltad – nézett Max meglepetten

Sethre.

– Ugyan már, Max. Velem lehetsz őszinte. Kinek mondanám

el?

– Most komolyan. Tudom, hogy te voltál. Nekem fogalmam

sem lenne, hogyan kell csinálni.

Seth elgondolkodva nézte Max arcát, és arra jutott, hogy a

fiú igazat mond.

– És mi van a megfigyelő rendszer programjával? – kérdezte,

bár előre tudta a választ.

– Mi lenne? – csattant fel Max ingerülten.

De akkor ki volt? – gondolta Seth.

– Láttad, ki engedett ki minket?

– Nem – felelte zihálva Max, miközben mindkét kezét a

hasára szorította. A fájdalomtól lehunyta a szemét. – Arra

ébredtem, hogy kinyílik a cellám ajtaja, de addigra már nem volt

ott senki.

– És Harvey?

– Nem láttam őröket – mondta Max.

– Van valami ötleted, hogy ki engedhetett ki minket?

– Téged egyedül Waverly látogatott meg – fintorodott el

Max, és tovább masszírozta a hasát. – Engem meg senki.

– Ez igaz – mondta bizonytalanul Seth.

Max kétrét görnyedt, Seth pedig nézte, ahogy szuszog és

nyögdécsel. Ezt meglehetősen sokáig csinálta, majd végre újra

kiegyenesedett.

– Fú, ez elég rossz volt.

– És most mihez kezdesz?

– Szerinted el fogom neked mondani?

– Rendben – mondta Seth, és felállt, hogy elmenjen. Bánta,

hogy ennyi időt elvesztegetett erre a gyökérre. – Ne gyere

utánam!

– Várj! – mondta Max gyengén. Újra a hasához kapott, és az

egyik könyökére támaszkodva kissé felemelkedett a földről. –

Azt hiszem, megbetegedtem.

– Nem kellene innod.

– Szerintem ettem valamit.

– Romlott ételt?

– A kenyeret meg a szójakrémet, amit valaki otthagyott

nekem. Felkaptam a börtönből kifelé menet. – Ekkor Max

előrehajolt, és valami zöldes, gyomorforgató szagú folyadék

kezdett dőlni a szájából. Aztán hátrahanyatlott a feje, és Seth

látta, hogy kezd elkékülni a szája.

– Jézusom, Max, te tényleg beteg vagy.

– Nem viccből mondtam – nyögte Max, majd a feje hirtelen

elfordult a nyakán, jobban, mint amennyire az fizikailag

lehetségesnek tűnt, és hangos, hortyogó hangot kezdett hallatni.

Seth kitapintotta a fiú pulzusát. Maxnek zakatolt a szíve.

Seth látott már ételmérgezést. Neki magának is többször

volt. Ez azonban valami más volt, valami komolyabb.

– Max! – Seth egyenesbe hozta a fiú fejét, hogy szabaddá

tegye a légutakat. Max kinyitotta a szemét. – Nem maradhatunk

itt!

Felállt, és a kezénél fogva elkezdte felhúzni Maxet a földről.

Az bólintott, és megpróbált feltápászkodni, de megbotlott Seth

lábában, és mint egy rongybaba, újra elterült a földön.

Nyilvánvaló volt, hogy a saját erejéből ő már nem megy sehova.

– Francba – szitkozódott Seth. Rövid gondolkodás után

odaszaladt az ajtóhoz, megbizonyosodott róla, hogy a folyosó

továbbra is üres, majd visszafutott Maxhez, és a sajgó vállára

vette a fiút. – Nem hiszem el, hogy megint ezt csinálom.

Max még Harvey-nál is nehezebb volt. Seth érezte, ahogy

megcsikordulnak egymáson a csigolyái, miközben

végigtámolyogtak a kert legszélesebb ösvényén, és elbotorkáltak

a központi liftekig. Már ennyitől elkezdett remegni a lába.

Kizárt, hogy fel tudja vinni Maxet a gyengélkedőbe.

Letette a fiút a liftajtó előtt, és addig rázogatta, amíg ki nem

nyitotta a szemét.

– Max! Elküldelek a lifttel a kórházba, ott kimossák a

gyomrodat.

– Ne! Vissza fognak vinni a börtönbe!

– Figyelj rám, Max! Megmérgeztek.

Max feje hangos csattanással nekiütődött a mögötte lévő

falnak, és megint hortyogni kezdett. Seth újra megrázta:

– Max! Még egy percig ébren kell maradnod! Ha felértél a

gyengélkedőbe, mondd meg nekik, hogy valaki megmérgezett!

Képes vagy erre?

Max megpróbálta odébb hessegetni Sethet, majd

lekuporodott a fal tövében.

– Max! – Seth tett egy lépést hátra, és lekevert egy pofont a

fiúnak.

Maxnek felpattant a szeme, és meglepetten nézett Sethre.

– Maradj ébren! Csak még egy percig. Oké?

– Igen! Jézusom! – Max magához tért, kihúzta magát, és

megrázta a fejét. Újra ébren volt.

Mikor megérkezett a lift, Seth berángatta a fiút, megnyomta

a gyengélkedő szintjének gombját, majd visszaugrott a

folyosóra.

– Ne felejtsd el megmondani nekik, Max! – ismételte meg,

miközben csukódott az ajtó.

Max bólintott, és a lift ajtaja teljesen bezárult.

Seth agya vadul zakatolt, miközben odafutott a külső

lépcsőházhoz. Egészen mostanáig azt gondolta, hogy a

segédhajtómű berobbantása csak elterelés volt, amit Max tervelt

ki és hajtott végre, hogy észrevétlenül megszökhessen a

börtönből. De mi van, ha a szökés volt az elterelés? Mi van, ha az

irányváltoztatás volt a valódi cél, az, hogy eltérítsék az

Empyreumot az eredeti pályájáról, és Sethet meg Maxet tegyék

meg bűnbaknak?

De ki tenne ilyet?

Seth kilépett a jéghideg külső lépcsőházba.

Nem tudhatta, hogy mire Max Brent liftje elért a

kórházszintre, a fiú már eszméletlen volt.

Nem tudhatta, hogy az éjszakát kómában töltötte.

Nem tudhatta, hogy mire eljött a reggel, Max már halott

volt.

GALEN ÉS EDDIE

Waverly hazavonszolta magát a hosszú, nehéz nap után, melyet

azzal töltött, hogy darabjaira szedett egy traktormotort,

megpróbálta kideríteni, hogy miért nem működik, majd miután

nem jött rá, újból összerakta. Semmi értelme nem volt az

egésznek, viszont a munka teljesen kifárasztotta szellemileg, és

éppen erre volt szüksége.

Mivel nem volt jobb ötlete, hogy mit csinálhatna vagy hova

mehetne, belépett az üres lakásba. Az ajtó véglegesnek tűnő

puffanással csukódott be mögötte. Felakasztotta szerszámövét

az ajtó melletti kampóra. A nehéz szerszámok egy szép napon ki

fogják szakítani a szöget a falból. Ha ez megtörténik, új lyukat

kell fúrnia, ami azt jelenti, hogy végre mást is csinálhat majd

otthon a szomorkodáson kívül...

...Meg azon kívül, hogy Seth Ardvale-re gondol. Tudta, hogy

Seth előbb-utóbb megpróbál majd kapcsolatba lépni vele, és

addigra szerette volna kitalálni, mit fog mondani neki. Meg hogy

hogyan fog viselkedni vele. Csakhogy teljesen üresnek érezte a

fejét. Túl sok minden történt. Nem tudta már, kicsoda Kieran

valójában – sőt, azt sem tudta, ő maga kicsoda. Mit mondana ez

az új Waverly Sethnek, ha az bekopogtatna az ajtón?

Átöltözött lefekvéshez, készített magának egy kamillateát,

majd átment a nappaliba, hogy megigya. Szeretettel simított

végig anyja szövőszékén, melyben a félbehagyott gyapjútakaró

hónapok óta ugyanannál a világoskék csíknál állt. A gyapjú

tiszta földszagot árasztott magából, megnyugtató érzés volt

végighúzni csuklóját a durva anyagon.

– Egy nap be fogod fejezni, anya – suttogta, majd letette a

teáscsészét az ebédlőasztalra. Tudta, hogy a forró csésze alja

nyomot fog hagyni az asztalon, de nem érdekelte. Azt akarta,

hogy nyoma legyen annak, hogy egy emberi lény élt ebben a

lakásban.

Belépett a koromsötét hálószobába, és beledőlt az ágyába. A

sötétben kirajzolódtak a rongybabája körvonalai, ami Waverly

kiskora óta az ágy melletti hintaszékben töltötte a

mindennapjait. Kislány korában Waverly félt a babától. Soha

nem szerette az olyan játékokat, amelyek úgy néztek ki, mint a

gyerekek. Valamiért morbidnak találta őket. Most viszont

legszívesebben úgy aludt el, hogy a babát nézte, hiszen az

anyukája varrta neki.

Szorosan lehunyta a szemét, és megpróbálta kizárni

tudatából a Kierannel folytatott utolsó beszélgetés emlékét, a fiú

sötét tekintetét, ahogy az asztal mögül lenézett rá. Valamennyire

sikerült tisztázniuk a dolgot, mégis, miközben kiment az

irodájából, Waverly érezte, hogy Kieran gyanakvóan méregeti.

Valami megváltozott Kieranben. Valami közéjük állt, valamitől

az ellenséges táborba sorolta Waverlyt, mintha soha nem lett

volna köztük semmi.

De ő vajon nem ugyanezt érzi?

Így soha nem fog tudni elaludni. Felkelt, átment a másik

hálóba, és felkapcsolta a villanyt. Az anyja franciaágya a

támadás óta bevetetlenül állt a fal mellett. A szobában uralkodó

rendetlenség segített Waverlynek elhinni, hogy az anyja egy nap

vissza fog jönni, elsimítja a lepedőt az ágyon, felakasztja a

hálóingét az ajtó melletti fogasra, elteszi a rúzsát és az ajakírját

az öltözőasztal felső fiókjába, és leporolja Waverly bekeretezett

fényképét a falon.

Arra gondolt, bárcsak beszélhetne az anyjával Sethről.

Regina Marshall melegszívű, megértő asszony volt, aki soha nem

nézte jó szemmel Waverly kétkedő természetét. Alighanem azt

mondaná, hogy Seth csak egy dühös fiú, aki elveszítette az

édesanyját, és Mason Ardvale-lel kellett élnie, ami önmagában

elég volt ahhoz, hogy bárkinek elrontsa a kedvét. Seth

megtanulta a leckét, és attól még, hogy kiszabadult a rácsok

mögül, senkire, még Kieranre sem jelent veszélyt.

Jólelkű fiú, jegyezte meg egyszer Regina Sethről. Csak nem

értik az emberek.

– Szerintem is – mondta Waverly az üres lakásnak.

Waverly odalépett a ruhásszekrény nyitott ajtajához, és

végighúzta kezét az anyja ruháin. Az orrában érezte Regina

szantálfa illatát. Az egyik vállfán egy fekete pulóver lógott

félrecsúszva. Waverly belebújt, és végigsimított a karját

körbeölelő kasmíranyagon.

A szerkény legfelső polcán állt a doboz, amelyben Regina a

családi fotókat gyűjtögette. Egy szép napon albumba akarta

rendezni őket, de aztán semmi nem lett a dologból.

– Megcsinálhatnám – motyogta Waverly. – Megcsinálhat-

nám az albumot. Meglepetésnek, amikor hazajön.

Át kell néznie az összes fényképet, sorba kell rendeznie őket,

fel kell idéznie a régi emlékeket. Nem fog tudni Kieranre és

Sethre gondolni, meg azokra a rettenetes dolgokra, amiket tett.

Ez volt a legmegnyugtatóbb dolog, ami valaha az eszébe jutott.

Kihozta a konyhából a létrát, levette a dobozt a felső polcról,

majd leült vele a nappaliban, a kanapéra.

Több tucat fénykép volt a dobozban, Regina csecsemőkori

képeitől kezdve a gyermek- és a kamaszévek emlékein át odáig,

hogy randevúzni kezdett Waverly igen jóképű apjával, akinek

sötét, barna szeme és széles mosolya jól látszódott a fotókon.

Aztán következtek az esküvői képek, fotók a csecsemő

Waverlyről, aki rózsás arcú, boldog kisbabának tűnt.

Waverlynek különösen tetszett az a kép, amelyiken éppen járni

tanul, és a szülei oldalról fogják a két kezét. Ezt a fotót félretette,

elhatározta, hogy bekeretezi, és felakasztja a szobája falára.

Waverly ekkor észrevett egy képet a doboz alján. Az apját

ábrázolta, fiatalkorában – még a halántékánál is szinte teljesen

fekete volt a haja – és Jones kapitányt. Úgy néztek ki, mint akik

éppen ugratják egymást. A kapitány húsos keze Galen Marshall

vállán pihent, ujjai úgy görbültek, mintha terelgetni akarná

valahova Waverly apját. Galen nevetett, álla majdnem a

mellkasát érte, fogai fehéren csillogtak. Egy nagy, fehér

teremben álltak, ami ismerősnek tűnt Waverlynek. Aztán rájött,

hogy az egyik laboratórium az, alighanem a növénytani labor,

ahol az apja dolgozott. Waverly megfordította a fényképet.

Galen és Eddie, a fito-lutein felfedezése – ez állt a fotó

hátoldalán, Regina kézírásával.

Waverly persze látta már a képet korábban, de soha nem

nézte meg tüzetesebben, soha nem gondolkodott el rajta, miért

néz ki úgy, mintha összegyűrték és újra kisimították volna, és

miért volt olyan kopott a széle, hogy több helyen kilátszott a

fehér papír a fényes réteg alól. És még soha nem fordította meg

és olvasta el a feliratot a hátulján, vagy ha igen, nem

tulajdonított neki jelentőséget. Ezt a fényképet is félretette,

majd folytatta a többi sorba rendezését.

Miközben ezzel foglalatoskodott, át-átsiklott a tekintete az

előző fotó hátuljára. Valami nem hagyta nyugodni a képpel

kapcsolatban. Énjének egy része nem akart tovább foglalkozni a

dologgal, csak meg akarta csinálni az albumot, bele akart

feledkezni a munkába, jobban akarta érezni magát. Csakhogy

Waverly soha nem tudta egykönnyen kikapcsolni az agyát, és

most is addig kattogott magában, amíg rá nem jött, mi zavarja.

Soha nem hallotta, hogy az anyja Eddie-nek hívta volna a

kapitányt. Mindig kapitány volt, vagy Jones kapitány, és

mindig hűvös távolságtartással ejtette ki a nevét. A fénykép

hátulján azonban Waverly anyja Eddie-ként utal a férfira,

mintha csak jó barátok lettek volna. De még ennél is furcsább

volt, hogy Regina mindig azt mondogatta, sem ő, sem Waverly

apja nem tartoztak a kapitány belső köreihez, sőt. Kívülállók

voltak, akik örömmel maradtak ki a döntéshozásból. Csakhogy a

fénykép félreérthetetlenül bizalmas helyzetben örökítette meg a

két férfit. Teljesen egyértelmű volt, hogy barátok voltak. De ami

a legaggasztóbb volt: Waverlynek eddig fogalma sem volt arról,

hogy az apjának bármi köze lett volna a fito-lutein

felfedezéséhez. Ez volt az a gyógyszer, amivel sikerült stimulálni

a nők petefészkét, ennek a gyógyszernek köszönhették, hogy

világra jöhetett az Empyreum legénységének következő

nemzedéke. Waverly apja botanikus volt, nem

termékenység-szakértő.

Persze, a fito-luteint biztosan növényekből vonták ki.

Honnan máshonnan tehettek volna szert gyógyszerekre? De ha

az apja tagja volt a csapatnak, amelyik felfedezte a csodálatos

vegyületet, Regina miért tartotta titokban a dolgot? Ennek így

semmi értelme nem volt.

Waverly elgondolkodva pillantott az anyja régi

komputerére, melyet szinte teljesen beborítottak a mellette álló

varróasztalról átlógó textildarabok. Lepakolta róla a rongyokat,

és bekapcsolta a gépet. Égett por szaga töltötte meg a szobát, és

Waverly rádöbbent, hogy a számítógépet már jóval a támadás

előtt sem használták.

Megnyitotta a hajó eseménynaplóját, amely tartalmazta a

misszió negyvenhárom éve minden egyes napjának történéseit.

Odagörgetett a légzsilipbaleset napjához – a naphoz, amelyen

elveszítette az apját –, és elolvasta a bejegyzést.

A 252-es légzsilip meghibásodott a 252-es rádióantenna sérülésének

kijavítására lefolytatott szokásos karbantartó küldetés során. A

robbanásszerű dekompresszió kiszippantotta Dr. Galen Marshallt, Dr.

Melissa Ardvale-t és Dr. James McAvoyt a zsilipből.

Ennyi az egész?

Ez volt az Empyreum történetének legsúlyosabb balesete.

Ennél azért többet is írhattak volna róla.

A keze megállt a billentyűzet fölött, és már azon volt, hogy

előkeres minden, a balesettel kapcsolatos információt, amikor

rájött, hogy pontosan az ilyen dolgokra nem akar gondolni. Így

végül bedugta a rejtélyes képet a doboz alján heverő többi

fénykép közé, és az este hátralévő részét azzal töltötte, hogy kis

kupacokba rendezte a képeket, míg végül azt nem érezte, hogy

képtelen tovább nyitva tartani a szemét.

Egy perc múlva – legalábbis neki ennyinek tűnt – Waverly

felébredt, és kinyitotta a szemét. A kanapén feküdt, körülötte

szanaszét a csoportokba rendezett fényképek. Gyengének érezte

a végtagjait, és szédült. Az éhségtől megkordult a hasa. Felállt,

és kinyújtóztatta a tagjait.

Szemrehányóan végigpillantott a kis tornyokon, amelyeket a

fényképekből csinált, majd gyorsan behajigálta mindet a

dobozba. Annak fényében, ami a hajón történik, semmi szükség

arra, hogy a múltban vájkáljon. Amire szüksége van, az egy jó

reggeli. Várt rá egy rossz traktor a kukoricaföldön – valószínűleg

eltörött a sebváltótengelye –, azután pedig még három

kombájnban is olajat kellett cserélni, amelyek persze még

véletlenül sem egy helyen voltak. Sok dolga volt, és még csak ki

sem pihente magát rendesen. A térdére nehezedő nyomásból és a

vállai közti tompa fájdalomból ráadásul arra következtetett,

hogy Kieran parancsot adott a gyorsulás növelésére. A

megnövekedett gravitációt mindenki nehezen viselte, mégsem

panaszkodott senki. A gyerekeknek mindennél fontosabb volt,

hogy utolérjék az Új Látóhatárt, és kiszabadítsák a szüleiket.

Azt sem bánták, ha a hajszára rámennek az ízületeik.

Miközben felöltözött, újra eszébe jutott a fénykép, és az apja

haláláról készült rövid, semmitmondó jelentés. Mintha

eltitkolták volna a baleset részleteit. Mintha senki – sem Mason

Ardvale, sem a kapitány, sem a tulajdon anyja – nem akarta

volna, hogy fény derüljön az igazságra. Waverly összezavarodva

lépett ki a lakásból, és ahogy leszegett fejjel és karba tett kézzel

elindult, eszébe jutott valami, amit Seth a támadás előtt

mondott: „Jones kapitány barátai hajlamosak rá, hogy

túlkomplikálják az életüket.”

Úgy belemerült a gondolataiba, hogy nem vette észre, hogy a

szemközti lakásból kilopódzik egy fiú, és a nyomába ered.

A MÚLT

Kieran Max Brent élettelen teste mellett állt, és a fiú elgyötört,

hideg arcát nézte. Max úgy nézett ki, mintha szürke műanyagból

öntötték volna ki. A szeme körül mély, fekete karikák

éktelenkedtek, lila szája fájdalmas grimaszba torzult. A holttest

szája sarkában összegyűlt és megszáradt a nyál, a mesterséges

gravitáció miatt az állánál megnyúlt és meghullámosodott a

bőre. Max a kórház egyik magánkórtermének ágyán hevert, nem

a nyolcágyas főteremben, ahol a betegek nagy részét ápolták.

Azt a néhány felnőttet, aki túlélte az Új Látóhatár támadását,

szintén elkülönítve, a lábadozóban gondozták. Ők olyan súlyos

sugármérgezést kaptak, hogy nem tudtak segíteni a

gyerekeknek. Vajon Max élne még, ha Victoria Hand, az

egyetlen életben maradt ápolónő képes lett volna segíteni?

– Mi történt vele? – kérdezte Kieran, és elborzadva

elfordította a fejét.

– Nem tudom! – kiáltotta Tobin Ames, aki a kórház

működtetéséért felelt. – Nem hiszem, hogy valami betegség

végzett volna vele. És lyukakat sem találtam rajta.

– Lehet, hogy megmérgezték? – kérdezte Arthur. Csupán

egyetlen pillantást vetett Maxre, de az elég volt ahhoz, hogy

hátrahőköljön, és elbújjon Kieran mögé.

Tobin elgyötörten bólintott. Hiába haltak meg már olyan

sokan az Empyreum fedélzetén, képtelen volt hozzászokni a

dologhoz. Úgy nézett ki, mint aki egész éjjel nem aludt. A körmét

rágva bámulta Max holttestét, és szemlátomást borzasztóan

megviselte, hogy nem tudta megmenteni az életét.

– Te mindent megtettél – mondta Kieran.

– Még arra sem tudtam rájönni, hogy egyáltalán hogyan jött

fel a lifttel – nyögte Tobin, és beletúrt világosbarna dróthajába. –

Csak arra tudok gondolni, hogy valaki betette, és megnyomta a

gombot.

– Ezt könnyen kideríthetjük – mondta Arthur. – Mindjárt

megnézem a liftek biztonsági kameráinak felvételét.

– Keress bizonyítékot arra is, hogy Seth megmérgezte –

utasította Kieran.

– Honnan szerzett volna mérget? – kérdezte Arthur.

– Minden szinten van egy karbantartó fülke – válaszolta

Kieran. – Talán valamilyen tisztítószert használt.

– Lehet – mondta Tobin. – Ellenőrzőm, hogy az összetevőik

okozhatnak-e olyan tüneteket, mint amiket Max produkált.

– Mik voltak ezek?

– Elkékült köröm és ajkak. Rángógörcs. Kóma. – Tobin

megrázta a fejét. – Azt gondoltam, alkoholmérgezése van. A

szaga legalábbis olyan volt. Szénnel próbáltam kezelni. Csak az

két órába telt, mire kiderítettem, hogyan kell csinálni! Nagyon

zavaros volt a kézikönyv. Ha gyorsabb lettem volna...

– Nem tudhatod, mi lett volna, ha... – mondta Arthur. –

Nem a te hibád.

Úgy látszott, Tobin ezt máshogyan gondolja.

– Néha még az igazi orvosok sem tudják megmenteni a

betegeiket – mondta Kieran.

Tobin bólintott, majd gondterhelt arccal visszament az

irodájába.

– Menjünk – veregette meg Kieran Arthur vállát.

Kiléptek a kórházból, és amíg a liftet várták, ami visszaviszi

őket a központi vezérlőbe, Kieran azon töprengett, vajon ő is

ugyanolyan zavartnak tűnik-e, mint Arthur, aki akkorákat

nyelt, mintha minden erejével próbálná visszatartani a hányást.

Azon töprengett, vajon Arthur is arra a rettenetes estére

gondol-e, amikor ők ketten nekiálltak, és eltávolították a

holttesteket a bal oldali dokkból. Kierannek végigfutott a hideg

a hátán.

– Ennek így semmi értelme – szólalt meg Arthur, amikor

végre kinyílt a lift ajtaja, és beléphettek. – Kiszabadította

Maxet, hogy aztán megmérgezze? Miért tenne ilyet?

– Ki akart hajítani a világűrbe. Vagy már elfelejtetted? –

csattant fel Kieran. Most vette észre, hogy egész testében remeg.

Dühös volt, vagy félt, amiért szabadlábon volt az ellensége?

Megnyomta a központi vezérlő gombját, és próbált

megnyugodni. Azzal senkinek nem használ, ha elkezd pánikolni.

Tudom kezelni a helyzetet, bizonygatta magának.

– Én csak próbálok magyarázatot találni – mondta Arthur

halkan.

– Ne haragudj – válaszolta Kieran, és a barátja vállára tette

a kezét. Az Empyreum irányításával járó stressz kezdte

kikezdeni az idegeit, és az utóbbi időben gyakran kapta magát

azon, hogy olyanokra förmed rá, akik ezt egyáltalán nem

érdemlik meg. A lift ajtaja kinyílt, és a fiúk elindultak a zsúfolt

folyosón a központi irányító felé. Kieran észrevette, hogy az

ajtótól jobbra, a falra valaki egy pálcikaemberkét rajzolt. A

figurának remegő kezei voltak, arcát és pálcikaszáját eltorzította

a félelem. Alkotója a következő feliratot írta a kép alá: Rettegett

vezérünk, Kieran Alden.

Kieran érezte, ahogy kifut a vér a tenyeréből. Suttogást

hallott a háta mögül, és amikor megfordult, néhány kisebb lányt

látott, akik őt nézték. Amikor összetalálkozott a tekintetük,

elfordultak, és úgy tettek, mintha valami másról beszélgetnének.

– Tüntesd ezt el! – mondta Arthurnak, majd beléptek a

központi vezérlőbe. Sarek megfordult a székében, és

köszönésképp odabiccentett Kierannek.

– Mi a helyzet Sethtel? Megtaláltad a biztonsági kamerák

felvételein? – kérdezte Kieran.

– Pont erről akartam beszélni. Valami nem stimmel a

felvételekkel – válaszolta Sarek, miközben előre-hátra hintázott

a székében. – Az elmúlt tizennyolc órában felvett anyagon

nemcsak Sethet nem találtam meg, de senkit.

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Kieran, és leült a kapitányi

székbe.

– Úgy értem, hogy a felvételek egytől egyig üres folyosókat

és termeket mutatnak. Ha valaki megnézné a mai videókat, azt

hihetné, hogy senki sincs a hajón.

– Ez furcsa – mondta Arthur, és leült a helyére, az ablakok

mellé. Több tucat szék és számítógép-állomás sorakozott félhold

alakban a nagy, négyszögletes hajóablakok előtt. Arthur és

Sarek széke, valamint a terem elején lévő kapitányi szék

kivételével, melyben Kieran ült, mindegyik üres volt. – Seth

kikapcsolhatta a mozgásérzékelőket.

– A francba – bokszolt bele Kieran a levegőbe. – Ha tudtam

volna, hogy az a rohadék egyszer még kijut onnan... – mondta,

de nem fejezte be a mondatot.

– Kieran – mondta Arthur, és a széke háttámlája fölött

odahajolt Kieranhez. – Elég barátod van. Nem fog újra

megtörténni.

Kierannek nem kellett visszakérdeznie, pontosan tudta, mire

gondol Arthur.

– Már az első alkalommal sem néztem ki belőlük, hogy

ellenem fordulnak.

A gyerekek egyetlen szó nélkül végignézték, ahogy Seth

valamilyen izombénítót fecskendezett Kieranbe, majd sittre

vágta. És amíg Kieran abban a kicsi, hideg cellában feküdt és

éhezett, hányan siettek a segítségére? Túlságosan féltek Sethtől

és a verőlegényeitől ahhoz, hogy megpróbáljanak segíteni neki.

És most ők nevezik gyávának Kierant!

– Oké, és akkor most mit csinálunk? – kérdezte türelmesen

Arthur.

– Hívd ide a fedélzeti tiszteket! – mondta Kieran Sareknek,

aki már fordult is vissza a rádiójához.

Kieran úgy egy tucatnyi fiút nevezett ki fedélzeti tisztté a

hajón. Ők mindnyájan idősebbek voltak tizenhárom évesnél, és

hivatalosan az volt a dolguk, hogy ellenőrizzék, a legénység

elvégzi-e az előírt feladatokat, valamint az ő feladatuk volt a

rend helyreállítása, ha verekedés tört ki. Csakhogy volt egy nem

hivatalos feladatuk is. Minden gyanús tevékenységet jelenteniük

kellett Kierannek, és tájékoztatniuk kellett őt a legénység

hangulatáról, az esetleges elégedetlenkedésről vagy zúgolódásról.

A gumibot volt az egyetlen fegyverük – Kieran nem akarta, hogy

a fedélzeten pisztollyal járkáljanak a gyerekek, ezért a raktárból

egy olyan helyre vitte a fegyvereket, amiről egyedül ő tudott.

Csakhogy már a raktárban is gyanúsan kevés pisztolyt talált,

ezért biztos volt benne, hogy valahol a hajón még szép számmal

vannak fegyverek. Ugyanakkor, ha neki nem sikerült

megtalálnia, valószínűleg másnak sem fog.

Kivéve Sethet.

– Arthur, segíts összeállítani a gyanúsítottak listáját, akiket

aztán kikérdezünk – mondta.

– Gyanúsítottak? – kerekedett el Arthur szeme. – Azt akarod

mondani, hogy ha rájövünk, ki szabadította ki Sethet, akkor az

illetőt becsukjuk?

– Így van – válaszolta Kieran, és próbált higgadtnak tűnni. –

Ezt csinálják azokkal, akik áthágják a törvényt.

– Milyen törvényt? – kérdezte Arthur, és nyelt egy nagyot.

– Tessék? – Kieran fürkészően nézte Arthurt.

– Pontosan milyen törvényt hágott át az, aki kiengedte

Sethet? – kérdezte Arthur. A fiú szemlátomást megvolt rémülve,

de próbált erősnek tűni.

– Törvénybe ütközik, ha valakit megfelelő eljárás

lefolytatása nélkül kiengednek a börtönből.

– Rendben – mondta Arthur, és a széke támlájára

támasztotta az állát. – De az is törvénybe ütközik, ha valakit a

megfelelő eljárás lefolytatása nélkül zárnak be. Sethnek nem volt

semmilyen tárgyalása.

– Mit akarsz ezzel mondani, Arthur? – csattant fel Kieran. –

Hagynom kellett volna, hogy Seth szabadon járjon-keljen a

hajón, miután megpróbált megölni?

– Azt akarom mondani, hogy ha most nekiállsz kihallgatni és

börtönbe csukni embereket, az nagyon úgy fog festeni, mintha te

magad sem tartanád be a törvényt.

– Szerinted én nem tartom be a törvényt?

– De – mondta Arthur, és ideges pillantást lövellt Sarek felé,

aki makacsul bámulta a monitorát.

– Mintha nem olyan régen még te javasoltad volna, hogy

szabaduljunk meg Sethtől.

– Az nem javaslat volt. Az csak... – Arthur az irányítópult

párnázott peremét piszkálgatta.

– Az csak micsoda?

– Kíváncsi voltam, mit mondasz.

– És, kiálltam a kis próbádat?

– Igen, ahogy azt előre sejtettem. – Arthur előrehajolt,

könyökével a térdére támaszkodott, egymáshoz szorította a

tenyerét, és minden energiáját Kieranre összpontosította. –

Emlékszem, hogy azt mondtad, Seth csak blöffölt, amikor

megfenyegetett, hogy kihajít a légzsilipen.

– Lehet, de nem szeretnék az életemmel fizetni azért, hogy

megtudjam az igazságot.

– A legénység azért bízik meg benned, mert azt gondolják,

hogy rendes srác vagy.

– Értem.

– Nem kezdhetsz el sittre vágni embereket anélkül, hogy

meglenne rá a felhatalmazásod.

– Azt akarod mondani, hogy választásokat kellene

tartanunk? Éppen most?

– Azt akarom mondani, hogy egy választás megvédene

téged.

– Én nem így gondolom. Utol kell érnünk az Új Látóhatárt,

ráadásul egy veszélyes bűnöző járkál szabadon a hajón.

– Ha megválasztanak kapitánynak, Seth támogatói nem

mondhatják, hogy felhatalmazás nélkül vezeted a hajót.

Kieran gúnyosan elmosolyodott. A felnőttek rengeteget

beszéltek arról, hogy az Empyreumon humanisztikus értékeken

alapuló demokrácia működik. Csakhogy a választások

formalitásnak tűntek csupán, mivel ezeket a küldetés kezdete óta

minden alkalommal Jones kapitány és a Központi Tanács már

meglévő tagjai nyerték. Kierannek meggyőződése volt, hogy

hiába beszélnek az emberek demokráciáról, valójában a

következetességet szeretik. De lehet persze, hogy a gyerekek ezt

is máshogyan gondolják.

– Ezt beszélik az emberek, Arthur?

Arthur Kieranre nézett, de a szája nem mozdult.

– Nem tudok most levezényelni egy választást, Arthur!

– Majd én megcsinálom.

– Ne most, Arthur. – Kieran hátradőlt a székében, és ujjával

dobolni kezdett a monitorja szélén. – Anélkül folytatjuk le a

nyomozást, hogy bárkit is meggyanúsítanánk. Sethről említést

sem teszünk. Mindenki elmondja, hol volt, egymás mellé rakjuk

a történeteket, és látni fogjuk, hazudik-e valaki.

– Nem rossz ötlet – mondta Arthur. – De akkor is azt

mondom...

– Tudom, mit mondasz – csattant fel Kieran.

Tisztjei kezdtek beszállingózni az irányítóterembe, és

félkörben felsorakoztak az örök éjszakára néző íves ablakok

előtt. Matt Allbright volt a vezetőjük, részben az életkora miatt

– most múlt tizennégy – részben pedig azért, mert nem félt

magához ragadni a kezdeményezést. Általában jól felmérte a

helyzetet, gyorsabban járt az esze, mint a szája, és amikor

megszólalt, ügyesen megválogatta a szavait. Magas termetével,

széles vállával és mindig tökéletesen rövidre vágott frizurájával

külsőre is úgy festett, mint egy igazi tiszt. Kieran ennek ellenére

nem volt biztos benne, hogy megbízhat Mattben, vagy

éppenséggel bármelyik másik őrben. Hatalmi helyzetben voltak,

és Kieran jól tudta, milyen könnyű visszaélni a hatalommal.

Mivel nem lehetett biztos a jellemük felől, Kieran olyan fiúkat

választott, akik legalább kiszámíthatóak voltak. Egyikük sem

volt különösebben kreatív elme. Még Mattnek is meglehetősen

gépiesen járt az agya – óvatosan, lineárisan és megfontoltan

gondolkodott. Olyan ember benyomását keltette, aki képtelen

lenne bárkit is becsapni.

– Az, amit most mondani fogok, nem juthat ki ebből a

teremből – kezdte Kieran, és a tisztek vigyázzállásba vágták

magukat. – Seth szökésének éjszakáján valaki belepiszkált a

biztonsági megfigyelő rendszerbe. Azt akarom, hogy

kiderítsétek, ki volt.

– Elnézést – mondta Hiro Mazumoto, és megvakarta azt a

néhány szőrszálat, amely már kiserkent kisfiús vonású arcán. –

Azt mondod, hogy a saját legénységünk tagjai közül követett el

valaki szabotázsakciót?

– Méghozzá nyilvánvalóan Seth Ardvale. – Kieran elsétált a

felsorakozott tisztek előtt. Kihúzott vállal, hátuk mögött

összekulcsolt kézzel álltak, és feszülten figyelték Kierant.

Kierannek tetszett a fiúkból áradó fegyelem, mert így jobban

átérezte a saját hatalmát. – De tudjuk, hogy volt segítsége.

– Azt akarom – folytatta –, hogy vegyüljetek el a legényég

tagjai között, figyeljétek meg, miről beszélgetnek, tartsátok

nyitva a fületeket. Matt?

A fiú felkapta a fejét, és még feszültebben figyelt.

– Azt akarom, hogy szervezz egy több csoportból álló

osztagot, amelyik átfésüli a hajót, és felkutatja Seth nyomait.

Tudni akarom, merre üthetett tábort, mire készül. Mindennél

fontosabb, hogy megtaláljuk őt és a bűntársait.

Matt bólintott.

Miután az összes tisztet eligazította és útjára bocsátotta,

Kieran észrevette, hogy Arthur rosszkedvűen gubbaszt az egyik

sarokban. Tudta, hogy a fiúnak alapvetően igaza van a

választásokkal kapcsolatban, de jelenleg óriási fejetlenséghez

vezetett volna a dolog, hiszen akkor nem csupán választást

kellett volna tartani, hanem bírósági tárgyalásokat, méghozzá

nemcsak azoknak, akik szabadon engedték Sethet, hanem

magának Sethnek is. Ez pedig azzal járt volna, hogy Seth

beszédet intézhet a teljes legénységhez. Márpedig Seth nagyon

meggyőző tud lenni. Komoly esély van arra, hogy az egész

visszafelé sülne el.

– Hűha – szólalt meg ekkor Sarek. A helyén ült, levette a

fejéről a fülhallgatót, és odafordult Kieranhez. A meglepetéstől

egészen elkerekedett a szeme. – Hívást kaptunk az Új

Látóhatárról.

– Micsoda? – kérdezte Arthur.

– Ki az? – állt fel Kieran. – Ki hív?

– Anne Mather – mondta félelemmel vegyes csodálkozással

Sarek.

Mindhárom fiú mozdulatlanná merevedve bámulta a Sarek

képernyőjén villódzó piros fényt. Kieran érezte, ahogy a

végtagjaiban szétárad a gyengeség. Majdnem minden nap

megpróbált kapcsolatba lépni Anne Matherrel, hogy felszólítsa a

foglyok szabadon engedésére, de rá sem hederítettek. Miért akar

kapcsolatba lépni vele pont most?

– Kapcsold át az irodámba – mondta halkan Kieran, azzal

kisétált a központi vezérlőből, végigment a folyosón, be a

kapitány szobájába, majd leült az asztalhoz. Remegő kézzel

vette fel a fejhallgatót. Vett néhány mély lélegzetet, majd az

egyik kapcsoló átbillentésével fogadta a hívást.

Monitorja felvillant, és egy testes, középkorú nő jelent meg

rajta. A nőnek hosszú, ősz haja volt, amit kontyba tűzve viselt.

Orra végén szemüveg ült, és bár meglehetősen megviselt volt az

arca, a bőre simának tűnt.

– Kivel beszélek? – kérdezte a nő kurtán.

– Kieran Aldennel – válaszolta Kieran, és próbálta tekintélyt

parancsolóan kiejteni a szavakat.

– Anne Mather vagyok – mondta a nő egy hűvös mosoly

kíséretében.

– Mit akar? – kérdezte Kieran, és a tekintetét a hajóablakra

emelte, mely mögött fényesen terült szét a fekete eget borító

vastag csillagtakaró. Rossz volt ránézni a nőre. Túlságosan

összeszedett, túlságosan magabiztos volt. És a mosolya is

taszította Kierant.

– Nincsenek a hajón felnőttek, akikkel beszélhetnék? –

kérdezte a nő ártatlanul.

– Nincsenek. Lemészárolták a legénységünket.

Anne Mather arcáról lefagyott a nyájas mosoly, és a nő

lehajtotta a fejét.

– Biztosan nem hiszed el, de nem gondoltuk, hogy olyan

sokan lesznek a dokkban. Azt hittük, minimális lesz a veszteség.

– Nem az volt – mondta Kieran keserűen.

Anne Mather pislogott egyet, mintha Kieran tekintete

égetné a szemét.

– Bizonyára kíváncsi vagy, miért hívtalak.

Kieran csak nézett rá, és várt.

– Láttuk, hogy múlt éjszaka irányt változtattatok. Azért

hívtalak, hogy megkérdezzem, nincs-e szükségetek segítségre.

– Milyen kedves magától – mondta Kieran, és megvillant a

szeme. – De köszönjük, remekül megvagyunk. És maguk?

Maguk is jól vannak?

– Ó, hogy hiányzott már ez az igazi, kamaszos gúny –

kacagott fel Anne Mather. Kieran legszívesebben kiütötte volna

a nő fogait. – Látom, hogy növeltétek a gyorsulást, hogy

utolérjetek. Remélem, tudod, hogy ennek következményei

lesznek a legénység egészségére nézve.

– Fiatalok vagyunk – vigyorodott el Kieran. – Csak

megerősödünk tőle.

– Ödémát, keringési rendellenességeket okoz, és gyorsabban

elkoptatja az ízületeket, mint gondolnátok. És ezek csupán azok

a tünetek, amelyekről mi tudunk.

– Lefogadom, hogy az én legénységem tovább fogja bírni,

mint a magáé.

– Nyilván tisztában vagy vele, hogy nem hagyhatom, hogy

utolérjetek és megtámadjatok minket. Valamiféle megegyezésre

kell jutnunk, mielőtt közel engedlek titeket.

– Ültesse be a szüleinket egy siklóba, és küldje vissza őket az

Empyreumra. Akkor hagyjuk elmenni magukat.

– Megtenném, ha nem tudnék néhány dolgot az emberi

természetről.

– Miről beszél? Maguk mennének tovább a maguk hajóján,

mi meg a miénken. Minden úgy lenne, mint azelőtt.

– És mi történne, miután elértük az Új Földet? – vonta fel a

szemöldökét Anne Mather.

– Választanának maguknak egy földrészt.

– Felelősséggel tartozom a hajón utazó emberekért és az

általuk képviselt életmódért és erkölcsi meggyőződésért.

– Miféle életmód és erkölcsi meggyőződés? Ártatlan

embereket támadnak meg és rabolnak el. Ezt diktálja a maguk

erkölcsi meggyőződése?

– Pontosan ez az, amitől félek, fiatalember. A haragodtól.

Hallom a hangodon és látom az arcodon, hogy a halálomat és a

legénységem halálát kívánod azért, amit tettünk. Az efféle

haragvás nemzedékről nemzedékre öröklődhet, és kulturális

hadviseléshez vezethetne az Új Földön. Emlékszel a

Közel-Keletre a Régi Földön? Semmiképpen sem szeretnék

hasonló események okozója lenni.

– Erre akkor kellett volna gondolnia, mielőtt megtámadott

minket.

– Megvolt rá az okom. – Egyszerre odalett a tettetett

nyugalom, és Anne Mather szemében harag villant. – Immár te

vagy a kapitány, kapitányként pedig hozzáférsz a hajó

archívumához. Nézd meg a saját szemeddel, hogyan követtek el

ellenünk szabotázst a szüleitek, és hogyan provokálták ki a

támadást. Waverly Marshall biztosan elmondta, hogy...

– Hagyjuk ki ezeket a köröket – mondta Kieran. Pusztán

attól hányingere volt, hogy beszélnie kell a nővel. – Ha elengedi a

szüleinket, elkerülheti a további erőszakot.

– Addig nem engedhetem el őket, amíg nem rendezzük a

nézeteltéréseinket. Békeszerződést kell kötnünk.

– Maga akarja megszabni a feltételeket.

– Biztosítékot akarok, hogy a legénységemnek és az

utódainknak nem esik bántódása, miután elértük az Új Földet.

– Rendben. A szavamat adom. Nem fogjuk megtámadni

magukat.

– Ez nem elég. Azt akarom, hogy kiderüljön az igazság Jones

kapitányról és a múltról. Csak akkor fogod megérteni, miért

kellett azt tennünk, amit tettünk. – Szomorú, szinte már

barátságos volt a hangja, az arca azonban kifejezéstelen maradt.

– Azt akarom, hogy kutass a múltban.

– Maga házi feladatot akar nekem adni?

– Miután te meg én őszintén meg tudtuk vitatni a múlt

történéseit, elkezdhetjük megszervezni a túszok átadását. De

csakis utána.

– Vagy egyszerűen utolérjük a hajójukat, és miután

megtámadtuk magukat, erőszakkal kiszabadítjuk a szüleinket.

Anne Mather szeméből kihunyt az ott bujkáló halvány

mosoly, és hirtelen megkeményedtek a vonásai.

– Egyetlen épeszű ember sem gondolhatja, hogy néhány

kölyök képes lenne legyőzni egy csapat harcedzett felnőttet.

– Csakis a hasznomra válhat, ha azt hiszi, hogy elment az

eszem – mondta Kieran, és bontotta a beszélgetést.

Csakhogy még mielőtt megszakadt volna a kapcsolat,

érkezett egy üzenet, és egy hozzá tartozó videó.

*

A csatolt felvétel a Jones kapitánnyal folytatott beszélgetéseket

tartalmazza azokból az évekből, amikor mindkét hajón a

terméketlenség problémájával küzdöttünk. Könnyen ellenőrizheted

a hitelességüket, ha összehasonlítod a saját archívumotokban

található felvételekkel. Miután megnézted, vedd fel a kapcsolatot

az Új Látóhatárral, és folytathatjuk az egyezkedést. Amíg nem nézed

meg, nem fogadjuk a hívásaidat.

*

Kieran tekintete lesiklott a csatolt fájl nevére.

Szabotázs.

Hazugság.

Átmásolta a videót egy pendrive-ra, amit azután

besüllyesztett az íróasztalfiók mélyére. Nem fogja megnézni.

Nem hagyja a nőnek, hogy manipulálja.

Felcsipogott az övén lógó rádió. Megnyomta a vétel gombot,

mire Philip kisfiúhangja szólalt meg a hangszóróban.

– Szia Kieran. – Philip izgatottnak és boldognak tűnt.

Kieran tudta, hogy a rábízott feladat villanyozta fel ennyire.

Nincsen annál jobb terápia, mint amikor az ember hasznosnak

érezheti magát.

– Szevasz, kispajtás. Mire jutottál?

– Waverly az egész éjszakát egyedül töltötte a szállásán. Még

Sarah-t sem látogatta meg. Nagyon fáradtnak tűnt. Ma egy

traktormotoron dolgozik a kukoricaföldön. Kicserélt egy

kereket, amiben pár fiú segített neki. A csavarkulccsal felsértette

a kezét...

– Kevésbé részletesen is jó lesz, Philip. Járt esetleg szokatlan

helyeken? Beszélt valakivel? Beszélt esetleg Seth Ardvale-ről?

– Nem mindig hallom, mit mond. Főleg munkáról szokott

beszélni a többi szerelővel. De legtöbbször egyedül van, és nem

beszélget senkivel. Szomorúnak látszik.

Fájdalom nyilallt Kieran szívébe, és egy pillanatra eszébe

jutott a régi Waverly, a lány, akit szeretett.

– Rendben, Philip. Folytasd a megfigyelést. Eddig simán

ment?

– Nem nehéz.

– Biztos, hogy nem látott meg?

– Szinte semmit sem vesz észre. Olyan, mintha mindig törné

a fejét valamin. Nem figyeli, mi történik körülötte.

– Rendben, ez jó hír. Kiváló munkát végzel, Philip. Azt

hiszem, fedélzeti tisztté foglak előléptetni, ha ez a megbízás véget

ér.

– Az nagyon jó lenne! – rikoltott fel a fiú.

Kieran megszakította a kapcsolatot, és lenézett a fiókra,

melyben a Mather videóját tartalmazó pendrive hevert. Azt

mondta, békeszerződést akar. Csakhogy nála van az összes

kártya. Lehet, hogy kénytelen lesz az ő szabályai szerint

játszani? Akárhogy is, egyelőre hadd várjon. Kapcsolta a

központi vezérlőt, ahol Sarek jelentkezett be.

– Sarek, növeld a gyorsulást két százalékkal.

– A legénység már így is panaszkodik – mondta Sarek. – Fáj

az emberek háta.

– El kell kapnunk a rohadékokat.

– Rendben – mondta Sarek fáradtan.

Kieran hamarosan a tagjaiban érezte a megnövekedett

húzóerőt. Éppen állt, és meg kellett támaszkodnia az asztalában.

Az erősebb nehézkedés kimeríti a szervezetet, gondolta zihálva,

de az Új Látóhatár idősebb legénységének még megterhelőbb

lehet, így talán kifáraszthatja őket, talán sikerül elérnie, hogy

Mather észhez térjen, és elengedje a szüleiket. Fogalma sem volt,

mitévő lesz, ha nem ez történik.

A szállásán volt, és éppen lefekvéshez készülődött, amikor

felbúgott az intercom. A központi vezérlőből hívták.

– Igen? – mondta Kieran, de nem ment oda a monitorhoz.

– Az Új Látóhatár két százalékkal növelte a gyorsulását –

szólalt meg Sarek a hangszóróból.

Kieran a falnak nyomta a homlokát.

– Közelebb kerültünk hozzájuk?

– Nem – válaszolta Sarek. – Mit csináljak?

– Tartjuk az új sebességet. Megpróbáljuk kifárasztani őket.

– Rendben – mondta Sarek, és bontotta a vonalat.

Ahogy Kieran is megnyomta a kikapcsoló gombot,

észrevette, hogy furcsán fel van dagadva a keze. Megtapogatta

az ujjai végét, és azok olyanok voltak, mint a túlfújt lufik.

Ödéma. Mather megmondta.

Máris elkezdődött.

Bemászott a takaró alá, belefúrta arcát a párnájába, és

imádkozni kezdett.

– Istenem, kérlek, segíts nekünk.

De a hang a fejében – az az alig hallható suttogás, amely

akkor szólt hozzá először, amikor a sitten éhezett, és azóta is vele

maradt – most is ugyanazt mondta, mint mindig: Már segítek

nektek.

– Hogyan? – kérdezte kétségbeesetten Kieran, és egész

testében megfeszült.

Ha megpillantod, tudni fogod, melyik a te utad, mondta a hang.

Tudta, hogy a hang azt akarja mondani, bízzon magában, és

próbálta elhinni, hogy képes lesz megbirkózni az előtte

tornyosuló kihívással. Hitt a hangban, de annyira azért nem,

hogy távol tartsa a félelmet a szívétől.

JELEK

Seth a tűlevelűek csarnokának egyik sarkában kuporgott, a

borókabokrok mögött. A hősugárzók tavaszi melegre voltak

programozva, de csupán tíz fok volt, őt pedig rázta a hideg.

Jelenleg ez volt a legjobb rejtekhely. Két órával korábban

Kieran emberei beléptek a csarnokba, körbesétáltak, és belestek

az ágak közé. Seth tökéletesen mozdulatlanul feküdt, még

levegőt sem vett, amíg az őrök el nem tűntek egy duglászfenyő

mögött. Onnantól kezdve volt egy kis nyugalma, és végre

elgondolkodhatott azon, hogy vajon ki gyújthatta be a

segédrakétákat. Ki akarhatta eltéríteni a hajót a pályájáról?

Tekintve, hogy a hajón mindenki – beleértve az árván

maradt gyerekeket is – borzasztóan szerette volna kiszabadítani

a felnőtteket, Seth egyetlen dologra tudott csak gondolni:

potyautas volt a fedélzeten. Valaki az Új Látóhatárról felszökött

a hajóra.

Megdörzsölte a karját, hátha így sikerül kicsit felmelegítenie

magát. Ahhoz, hogy megtalálja a szabotőrt, először is arra kell

rájönnie, miként sikerülhetett átprogramozni a

segédhajtóműveket. Ez ugyanis kizárólag a központi vezérlőből

lehetséges – ahol mindig volt valaki, általában többen is –, illetve

a sugárszennyezett gépteremből.

Esélytelen volt, hogy Seth akár csak megközelíthesse a

központi vezérlőt, ugyanakkor valószínűtlennek tűnt, hogy

onnan hajtották végre a szabotázst – hacsak nem Sarek, Arthur,

vagy maga Kieran tette. Így marad a gépterem, ahova szintén

meglehetősen reménytelennek tűnt lejutni. Hogy ne terjedjen

tovább a sugárzás, az egész részleget lezárták, ami azt jelentette,

hogy kizárólag egy külső zsilipen keresztül tudna bejutni a

terembe. Csakhogy – és ez jelentette a legnagyobb problémát – a

gépterem zsilipkapuit szellőztetésre, és nem közlekedésre

tervezték. Egy felnőtt ember alig tudta átpréselni magát a

nyíláson. De ha be is jut, még messze a győzelem: az egész

területen borzasztóan erős a sugárzás. Seth tudta, hogy az

EgyEmberesekben van radioaktív pajzs és oxigénellátó rendszer,

de azok nem fértek be a gépterem zsilipkapuján. Bárcsak

nagyobb lenne az az átkozott nyílás! Seth lefeküdt a földre,

karját a feje alá tette, és tovább gondolkodott.

Az EgyEmbereseket mindenki a legjobb űrruhának tartotta.

A ruha a külső fémhéjtól, az oxigéntartályoktól és a hátára

szerelt rakétahajtóművektől volt olyan nagy és ormótlan.

Viszont az EgyEmberes kétrétegű űrruha volt: tartalmazott egy

belső védőréteget is, amelyben – ha valahogy ki tudná szerelni a

ruhából – éppen átférne a gépterem zsilipnyílásán.

Egy próbálkozást megér a dolog.

Seth felkelt, lesöpörte magáról a tűleveleket, és az apja

hordozható számítógépével a hóna alatt kiaraszolt az üres

folyosóra. Miután megbizonyosodott róla, hogy senki sincs a

közelben, odarohant a külső lépcsőházhoz, felszaladt hét

emeletet a jobb oldali siklódokkig, és óvatosan belépett a

terembe.

A dokkban kísérteties csend honolt. Az Empyreum

legénységének nagy része itt veszítette el az életét, ezért Seth úgy

érezte magát, mintha egy kriptában lenne. A falak mentén lógó

EgyEmberesek sisakablakai halotti maszkokra emlékeztettek.

Seth odalépett a legközelebbi EgyEmbereshez, az

automatika segítségével leeresztette a helyéről, majd

eltávolította róla a sisakot. Mélyen becsúsztatta a kezét a

kemény külső burok és a puha anyag közé. Az anyagnak

egyszerre volt fémes tapintása és emlékeztetett hajlékony

műanyagra, de Seth tudta, hogy rendkívül fejlett szénpolimerrel

van dolga, a legerősebb ismert műrosttal, melyet egy pókfajta

hálójának mintájára terveztek. A tökéletesen légátnemeresztő

anyagot mikronvastagságú ólommal bélelték, ami meg fogja

védeni a gépteremben pusztító sugárzástól. Miután

lecsatlakozott az oxigéntartályokról, néhány percre elegendő

levegő is marad a ruhában, ami éppen elég lesz arra, hogy

gyorsan körbenézzen odabent.

Kiengedte a csatokat, melyek a helyükön tartották a belső

réteget, majd a gallérjánál fogva kihúzta az ezüstszínű overallt a

külső héjból. Belebújt, és a különleges anyag – mintha csak

ráöntötték volna hosszú tagjaira – tökéletesen felvette az

alakját. Ráerősítette a sisakot a ruhára, és hallotta, ahogy egy

automatikus kattanás kíséretében a rendszer légmentesen lezár.

Bemászott az EgyEmberes külső burkába, de az alsó

csatlakozókat nem rögzítette, hogy amikor eljön az idő, könnyen

el tudja hagyni a burkot.

Készen állt.

– Végre valami, amit kivételesen jól csináltak a mérnökök –

motyogta. Bekapcsolta a segédrakétákat, hogy könnyítsen az

EgyEmberes súlyán, megengedte az oxigént a tartályokból, és

esetlenül odatotyogott a kisebb légzsiliphez. A légzsilipbe lépve

úgy érezte, mintha egy koporsóban lenne. Becsukódtak mögötte

a nehéz fémajtók, és a zsilipből olyan hirtelen távozott a levegő,

hogy Seth ugrott egyet a ruhában.

Érezte, hogy a légnyomáskülönbség hatására az

EgyEmberes fémburka kitágul. Most már csak annyi dolga volt,

hogy kinyissa a külső ajtót, és onnantól kezdve semmi sem fog

közte és a Világegyetem között állni.

Soha, senkinek nem ismerte be, de halálra rémítették az

űrséták. Miután Kieran megrongálta az atmoszféravezérlőt,

sokszor ki kellett merészkednie az Empyreumról. Afféle

művezetőként működött, ő tanította meg a többi fiúnak, hogyan

kell használni a bonyolult szerszámokat, ő mutatta meg, hogyan

kell kijavítani a hibát. De egész idő alatt reszketett a ruhájában,

kiverte a jeges veríték, és hevesen kalapált a szíve. Odakint

bármelyik irányba nézett, semmi nem állt közé és az

örökkévalóság közé. Fejbe kólintotta saját jelentéktelenségének

tudata, émelyegni kezdett, és szájában szétáradt a keserű epeíz.

Most még a szokásosnál is rosszabb lesz: senki sem tudta,

hogy odakint van. Elég egyetlen rossz mozdulat ahhoz, hogy

pörögve messze repüljön a hajótól, és senki sem fogja keresni.

De erre nem szabad gondolnia.

– Nem félek – motyogta maga elé remegő hangon, majd vett

egy mély lélegzetet, és kinyitotta a külső ajtót.

Az ásítva elhúzódó ajtó mögött feltárult az űr rettentő

feketesége. Az élesen ragyogó milliárdnyi csillag tajtékos

habként terült el előtte. Olyan messze voltak. Seth lenyelte a

torkában felgyűlt gyomorsavat.

– Ez csak az égbolt – mondta egyszer az apja, amikor Seth

bevallotta neki, hogy fél kipróbálni az EgyEmberest. – Egy

bolygón ugyanez lenne a helyzet. Ott sem lennének falak meg

ablakok. A semmin kívül semmi nem lenne a fejed fölött.

Mivel semmi butaságot nem akart mondani, Seth inkább

csak bólintott, de igazából rettenetesen szédült a gondolattól,

hogy egy bolygó felszínén kell járkálnia. Ha tehetné,

legszívesebben az egész életét az Empyreumon élné le. Ahogy a

légzsilip küszöbén állt, és belenézett az örökkévalóságba, jeges

félelem szorította össze a szívét.

– Ne hugyozd már össze magad, Ardvale – suttogta maga elé

ingerülten.

Vett egy mély lélegzetet, és lelépett a légzsilip pereméről.

És zuhanni kezdett! Vagyis nem is zuhanni: otthagyta a

hajó, amely az otthona volt. Az Empyreum testét pettyező

szegecsek, a hajóablakok és a kékesszürke festék rémítő,

szürke-fekete masszává olvadt össze, ahogy a hajó elhúzott

mellette. Seth egy darabig csak tehetetlenül hadonászott a

karjával – Istenem, Istenem –, majd eszébe jutottak az

EgyEmberes rakétái. Megnyomta az indítógombolt, és

felsikoltott, ahogy a ruha meglódult az Empyreum felé. Gyorsan

lefékezett, de így is csupán egy méteren múlt, hogy nem ütköztek

össze.

Kavarogni kezdett a gyomra. Egy pillanatra megbénította a

rettegés, de aztán kényszerítette magát, hogy tartsa nyitva a

szemét, lenyelte a gyomorsavat, és addig állítgatta a hosszdőlést

és a függőleges tengely körüli forgást, amíg sikerült párhuzamos

pályára állnia a hatalmas hajóval.

Ekkor rácsapott a hajtómű irányítóművére, és végre az

Empyreummal azonos gyorsulással kezdett mozogni. Immár

nem volt olyan érzése, mintha zuhanna. Odarepült az egyik

hajóablakhoz, és benézett, hogy lássa, mennyit zuhant. Az

esőerdő szinten volt. Még több emeletet kell lefelé mennie ahhoz,

hogy elérje a hajó alján lévő hajtóműtermet.

Seth egy kevéssel megnövelte a hátsó rakéta tolóerejét,

éppen csak annyira, hogy süllyedni kezdjen az Empyreum szürke

tömege mellett. A hajótestre szegezte a tekintetét, és először az

azt borító fémlapokat szegélyező szegecsekre, majd a

szennyvízgyűjtő és víztisztító kupolák között húzódó kis völgyre

összpontosított. Hajóablakok végtelennek tűnő sora fölött

lebegett el, és mindegyikbe belesett, de egyetlen lelket sem látott.

Örülnie kellett volna, hogy senki sem látta meg, de ő ehelyett

ostoba csalódottságot érzett, ami rádöbbentette, mennyire

egyedül van.

Kizárta tudatából ezt a gondolatot, és a hajó bal oldala felé

irányította az EgyEmberest. Érezte, hogy az Empyreum alja

mint valami végtelen láthatár tűnik fel a lábánál. Látta maga

alatt a gépterem zsilipkapuját, és már nyúlt a rakétavezérlőért,

de véletlenül az egyik pozíciószabályzó hajtóművet kapcsolta be.

Vadul pörögni kezdett a tengelye körül, és látta, hogy

keresztülvitorlázik a hajótest fölött. Szeme sarkában, készen

arra, hogy elnyelje, újra feltűnt a rózsaszín nebuia, amit egyszer

már maguk mögött hagytak.

Sikoltott vajon?

Kétségbeesésében megnyomta a vészjelzőt, amitől az

EgyEmberes egy kábelt lőtt ki az Empyreum felé, ám mivel a

ruha őrült módjára forgott, az rátekeredett Seth derekára, és

minden egyes fordulattal rövidebb és rövidebb lett. Ahogy

hátrarántotta a kábel, Seth az irdatlan, néma és sűrű nebulát

nézte. Négy éven át takarta be az Empyreumot, amitől a hajó

gyakorlatilag megvakult és megsüketült. Így sikerülhetett az Új

Látóhatárnak meglepetésszerűen rajtuk ütnie. Most olyan

nyugodtnak tűnt az egész, és Sethnek elakadt a lélegzete, ahogy

a középpontjából a széle felé táguló magenta színű gázködöt

nézte. Azokon a részeken, ahol a legsűrűbb volt a gáz,

kékesszürke foltok bontották meg a bíbor ködöt. Gyűlölte, amíg

benne voltak, de most látta, hogy valójában gyönyörű a nebuia.

Túlfogom élni, mondta magában. Nem halok meg idekint.

Beúsztak a szeme elé az Empyreum hatalmas hátsó

segédrakétái, mire Seth megcélozta őket, és teljes erővel

előrelökte a botkormányt. Tudta, hogy a másodperc tört része

alatt hamuvá ég, ha berepül a kiáramló égéstermékbe. Máris az

arcán érezte a segédrakétákból áradó hőt, amitől pillanatok alatt

vastag izzadságréteg képződött a bőrén.

– Ne csináld – nyögte.

A félelemtől az egész teste egyetlen kemény görcsbe rándult.

– Gyerünk, te rohadék, te mocskos szemétláda. Ne ölj meg –

motyogta maga elé, és miközben teljes sebességgel repült a hajó

felé, kinyújtotta előre az EgyEmberes karomszerű kezeit.

Érezte, ahogy a kezek hozzáérnek a gázkivezető nyílások

forró fémpereméhez. Bekapcsolta a mágnest, amely a

hajótesthez rögzítette az EgyEmberest.

Sethnek fogalma sem volt, milyen sokáig lógott az

Empyreum végén, sírva, levegőért kapkodva és a fogát

csikorgatva, miközben azt kívánta, bárcsak ne hullana szét

millió darabra a következő másodpercben. A szíve olyan hevesen

kalapált a mellkasában, hogy úgy érezte, bármelyik pillanatban

kiszakadhat a helyéről.

– Nem haltál meg! – mondta magának dühösen. – Nem

lehetsz ilyen iszonyatosan gyáva!

Csak úgy patakozott a veríték a szemébe. A hőmérőre

pillantott, és látta, hogy a műszer pirosan villog. Semmiképpen

nem szerette volna elengedni a hajótestet, de tudta, hogy

megkell tennie, ha nem akar elégni. Óvatosan, hogy biztosan

eltalálja a megfelelő szöget, úgy forgatta a kart, hogy a

segédhajtóművel ismét lefelé nézzenek. Ezután bekapcsolta a

rakétákat, és addig várt, amíg újra a lábfejében nem érezte a

gyorsulási erőt.

– Egy, kettő, három – suttogta, majd kikapcsolta a

mágneskart.

Amilyen lassan csak tudta, visszairányította az

EgyEmberest a hajó jobb oldalához, és némi keresgélés után újra

megtalálta a gépterem zsilipkapuját. Leereszkedett a zsilip

irányítószervéhez, rögzítette magát az ajtó melletti kampóhoz,

majd remegő kézzel megnyomta a kis zsilip nyitógombját.

A kinyíló ajtóból szemét és törmelék robbant az arcába.

Kicsúszott a kezéből a zsilip kapaszkodója, és érezte, ahogy a

légnyomás hátrataszítja.

Végem, gondolta közönyösen, de amikor vette a bátorságot,

és kinyitotta a szemét, látta, hogy a kábel megtartotta, és hogy a

gépterem zsilipnyílása felett lebeg.

– Nem lehetett volna levegő a zsilipben – mondta Seth

hangosan. – Apa kiengedte, amikor... – Képtelen volt befejezni a

gondolatot. Remegett a hangja, ezért vett négy mély lélegzetet,

hogy megnyugodjon, mielőtt nekiáll a következő, rémületesen

veszélyes műveletnek. – Gyorsan kell csinálnod – mondta

magának.

Megkereste a gombot, amelyik lekapcsolja a sisakot az

EgyEmberes külső burkáról, de képtelen volt megnyomni.

– Nem fogok meghalni – mondta magának, majd valamivel

határozottabban megismételte: – Nem halok meg.

Megnyomta a gombot, és a külső csatlakozók halk

szisszenéssel elengedtek.

Sethet úgy megcsapta a világűr abszolút hidege, mintha egy

vödör folyékony nitrogént borítottak volna a nyakába.

Egyszerre elfelejtette, hogyan kell lélegezni. Mintha legyalulták

volna az agyát. Nem tudom megcsinálni, mondta magában, de

valahogyan mégis kimászott a fémburokból, miközben fél kézzel

a hajóba kapaszkodott. Úgy érezte, a fájdalomtól menten

leszakad a karja. A rögzítőkábelen lebegő külső burkot maga

mögött hagyva keresztülhúzta magát az ajtón, majd bezárta

maga mögött a zsilipet.

Bent ugyanolyan hideg volt, mint odakint. Seth négy

gyötrelmes lépéssel eljutott a komputerhez, majd – bár szinte

irányíthatatlanul remegett a keze – megtalálta azt a gombot,

amellyel nyomás alá tudta helyezni a zsilipet.

Levegő töltötte meg a helyiséget, és Sethet körbeölelte a

meleg. Beleroskadt egy székbe, összegömbölyödött, és várta,

hogy elmúljon az izmait őrült módjára rángató görcs, és újra

képes legyen gondolkodni.

De tudta, hogy nincs sok ideje. A ruhában a levegő máris túl

párás volt, és kezdett fullasztó lenni. Gyorsan kell cselekednie.

Körbepillantott, miközben érezte, hogy a fogai továbbra is

vacognak. Volt abban valami furcsa, hogy a világítás még

mindig működött, és a jelzőlámpák szabályosan villogtak.

Ránézésre minden más is működött, de a műszereket és a

felületeket a többszöri kifújás ellenére is finom radioaktív réteg

borította. A sugárzó részecskék belélegzésével jelentős

mértékben megrövidítené az életét. Egy szép napon majd

alaposan kitakarítják a helyiséget az arra alkalmas eszközökkel,

addig azonban tiltott terület volt a gépterem. Minden szükséges

karbantartást kívülről kellett elvégezni. A gyorsulással Kieran a

hajtóművek épségét kockáztatta. Seth dühösen megrázta a fejét.

Ahhoz képest, hogy alapvetően értelmes gyerek volt, Kieran

rendszeresen úgy viselkedett, mint egy idióta.

Seth apja ebben a teremben töltötte élete utolsó napait: az

Új Látóhatár szabotázsakciója után itt próbálták megmenteni a

hajót, védőruha nélkül, kitéve a radioaktív sugárzásnak.

– Igazi barom voltál – mormolta Seth. – De legalább

megtaláltad a módját, hogy hősként halhass meg.

Miközben sokadszorra is belélegezte saját, párás lélegzetét,

Seth átment a terem hajófar felőli részébe, és végigjártatta

tekintetét az alvadt vérrel szennyezett fémpadlón. Az ajtó

melletti sarokban több tucat üres élelmiszerdobozt pillantott

meg. Ilyen dobozok találhatták fejbe, amikor kinyitotta a

zsilipet.

Seth a szemétkupac fölé hajolt, és a csizmája orrával

megpiszkálta a dobozokat. Néhány közülük még nedvesnek tűnt.

Valaki tábort vert itt. De mégis hogyan, amikor ilyen erős a

sugárzás?

Seth odalépett a szerszámos szekrényhez, előkotort egy

Geiger-számlálót, és bekapcsolta. A lélegzete is elakadt, amikor

azt látta, hogy a műszer normális sugárzást mutat. Többször is

megismételte a mérést, de minden alkalommal ugyanazt az

eredményt kapta.

De hogyan? Egy sugárszennyezés nyomait feltakarítani

rengeteg munkával jár, ráadásul speciális eszközök is kellenek

hozzá. Valaki itt az utolsó porszemet is felporszívózta a

műszerekről, a padlóról, a plafonról, mindenhonnan. Minden

négyzetcentiméternyi felületet le kellett takarítani. A

légszűrőket ki kellett cserélni, a termet rá kellett kapcsolni a hajó

szellőztető rendszerére – végeláthatatlanul sok és rendkívül

veszélyes feladatot jelentett. Kizárt, hogy Kieran leküldött

volna egy tapasztalatlan csapatot, hogy kitakarítsanak.

Ez egyetlen dolgot jelent: a szabotőr tisztította meg a

helyiséget.

Seth vett egy mély lélegzetet, lekapcsolta a sisakját, és lassan

lehúzta a fejéről. Óvatosan teleszívta a tüdejét. Eddig minden

rendben ment. A levegő friss volt és tiszta. A ruha nedvesen

tapadt a testére, amitől újra fázni kezdett, ezért teljesen kibújt

belőle, összehajtotta, és a sisakkal együtt letette a zsilip mellé.

Visszament a sarokban heverő szemétkupachoz, és elkezdte

áttúrni. Az ételmaradékok egy része meglehetősen frissnek tűnt.

A sarokszekrényben talált egy halom bontatlan

élelmiszeradagot, a tisztítószeres fülkében pedig hálózsák,

takarók és vizes zacskók hevertek a földön. Valaki tényleg tábort

vert a teremben. Akkor tűnhetett el, amikor bekapcsolt a

nyomáscsökkenésre figyelmeztető riasztó.

Rémisztő gondolat villant Seth agyába. Mi van, ha még

mindig itt ólálkodik a szabotőr? Mennyi ideig volt vákuum a

teremben? Seth gyorsan visszaállította a nyomást, vagyis a

szabotőr legfeljebb tíz-húsz másodpercet tölthetett a világűr

vákuumában. Elég ez ahhoz, hogy megöljön egy embert?

Könnyen lehet, hogy nem. Ha volt valaki a teremben, az még

most is életben lehet, sőt talán még eszméleténél is van.

Seth odarohant a szerszámos szekrényhez, és megkereste a

legnehezebb csavarkulcsot. Izzadt tenyerébe fogta a vasdarabot,

és közben a reaktortermekhez vezető ajtót figyelte. Jobb és bal

oldalon is volt egy-egy reaktor, melyek a segédrakétákat és a

hajó többi részét látták el energiával. Bárki könnyedén

elrejtőzhetett a reaktorok burkolatában a fémcsövek között,

vagy a padlónál a hűtőrendszer csövei alatt. Seth vett két mély

lélegzetet, és kinyitotta a bal oldali reaktorhoz vezető ajtót.

Odabent sötét volt, ezért felkapcsolta a villanyt. Abban a

pillanatban rátört a klausztrofóbia: a hatalmas helyiséget

teljesen kitöltötte a több száz plutóniumrúd, a mély

deutériummedencék és a hűtőfolyadékkal teli végtelen csövek. A

turbinák idegölő bugása elviselhetetlenül csiklandozta a fülét.

Felmászott egy nagy fémkockára, amely a hűtőrendszer egyik

irányítóegységének lehetett a burkolata, és körbepillantott az

óriási teremben. Bárhova bújhatott a szabotőr. Így soha nem

fogja megtalálni.

Hirtelen hangos csikorgás csapta meg a fülét: a reaktorterem

ajtaja felől jött a hang, olyan volt, mintha a zsanérok

nyikorognának. Seth leguggolt és várt, de hamarosan újra csend

és mozdulatlanság telepedett a szobára.

Odament az ajtóhoz, és kilesett a rajta lévő ablakon. A

gépterem ugyanúgy nézett ki, mint néhány perce, de amikor

megpróbálta kinyitni az ajtót, nem bírta. Olyan volt, mintha egy

többmázsás súly tartaná a helyén.

Csapdába esett!

Dörömbölni és kiabálni kezdett, de aztán egy villogó feliratot

vett észre az ajtó jobb oldalánál lévő konzol képernyőn:

„Nyomás alá helyezi a fő termet?”

Micsoda?

Seth megnyomta az „Igen”-t, és hallotta, ahogy hangos

sípolással levegő árasztja el a kinti helyiséget. Az ajtót

eltorlaszoló tonnás súly hirtelen mintha eltűnt volna.

Berontott a gépterembe, de a következő pillanatban földbe

gyökerezett a lába.

Eltűnt a sisakja! Csakúgy, mint az EgyEmberes ezüstszínű

belső része! Valaki mindkettőt elvette a zsilipkapu mellől! Seth

odarohant a zsilip kémlelőablakához, kinézett, és látta, hogy a

rohadék az EgyEmberesét is ellopta! Kisurranhatott a jobb

oldali reaktorszobából, amikor Seth a másik oldalon kereste.

Biztos, hogy a vákuumot is így élte túl. A reaktorteremben

volt, a nyomás alá került ajtók mögött.

Seth belerúgott az irányítóasztal előtt álló egyik székbe, ami

ettől keresztülbukdácsolt a szobán, majd felkapta a földről a

csavarkulcsot, és addig ütötte vele a fémfalat, amíg az izzadság

csípni nem kezdte a szemét. Miután kitombolta magát, zihálva

megállt, és elfintorodott. Olyan közel volt, hogy elkapja a

rohadékot!

Bárki is volt, biztos, hogy folytatni akarja a rombolást.

Sethnek figyelmeztetnie kell Kierant.

Felmászott az irányítóasztal fölött lévő biztonsági

kamerához, és a szoba sarkába irányította. Ezután berugdosta a

sarokba az üres élelmiszerdobozokat, keresett egy jegyzetfüzetet

és egy vastag fekete filctollat, majd csupa nagybetűvel felírta a

papírra: SZABOTŐR VAN A FEDÉLZETEN, ITT

TÁBOROZOTT. A SUGÁRZÁS ÚJRA NORMÁL SZINTEN.

Nem remélte, hogy Kieran hinni fog neki, de azért meg

kellett próbálnia.

Ezután odalépett az ajtó melletti vészkapcsolóhoz,

startállásba helyezkedett, majd meghúzta a kapcsolót. Fülébe

hasított a riasztó hangja, és tudta, hogy az egész hajón hallani a

szirénázást.

Ezután egyetlen dolgot tehetett: rohanni kezdett.

HIVATALOS NYOMOZÁS

– Az utóbbi időben nem jelentél meg a szertartásokon – mondta

Kieran Sarah Hodgesnak. Nekidőlt az asztalának, egymáshoz

szorította az ujjait, úgy tanulmányozta a lány arcát.

Sarah-nak haragosan megvillant a szeme, majd folytatta a

mocorgást a székben. Zsíros haja lófarokban lógott a tarkójára,

körmei mocskosak voltak. Az elmúlt néhány napban az ő dolga

volt a krumpliszedés – az egyik olyan feladat, amit senki nem

szeretett. Kieran abban bízott, hogy az ajánlattól, hogy

átkerülhet egy kombájnra, majd megered a nyelve, de Sarah

továbbra sem mutatott semmiféle együttműködési

hajlandóságot.

– Nem szereted a szertartásokat?

– Nem igazán – jelentette ki Sarah.

– Miért nem?

– Mindig azt a nőt juttatják az eszembe.

– Én nem olyan vagyok, mint ő.

– Honnan tudod? Soha nem találkoztál vele – mondta

csúfondárosan Sarah.

De igen, mondta Kieran majdnem, de aztán meggondolta

magát: nem akarta, hogy kitudódjon, beszélt Matherrel. Még

mindig nem nézte meg a felvételeket, amelyeket a nő küldött, és

nem is léptek kapcsolatba egymással. Jelenleg minden erejével

azon volt, hogy megtalálja Seth Ardvale-t, mielőtt még nagyobb

bajt csinál.

Rákönyökölt az asztalra, amitől megcsikordult alatta a szék.

Rooibos tea tejes illata terjengett a levegőben.

– Hol voltál azon az estén, amikor bekapcsoltak a

segédhajtóművek?

– A szállásomon voltam. Amikor hallottam a bejelentést,

lementem a központi bunkerba. Ott aztán együtt voltunk

Waverlyvel.

– Ő is ugyanezt mondta.

– Hú, de jó, akkor úgy látszik, sikerült hihető mesével

előállnunk – csattant föl Sarah.

– Ezt meg hogy érted?

– Úgy értem, hogy senki sem szereti, ha kihallgatják, mint

valami bűnözőt.

– Nem gondolom, hogy bűnöző lennél, Sarah – sóhajtott

Kieran. Ő még csak a harmadik volt, akit kihallgatott. Sealy

Arndttal és Tobin Amesszel kezdte, akik mindketten régi hívei

voltak Sethnek. Máris elindult a szóbeszéd. Nagyon

körültekintően kellett megfogalmaznia a most vasárnapra szánt

prédikációját, hogy újra maga mellé állíthassa a gyerekeket. –

Nem gondolom, hogy bármi közöd lenne a segédrakéták

átállításához...

– Ó, valóban?

– Csak szeretném kideríteni, mi történt tegnap este – mondta

Kieran, de valójában még soha nem találta olyan gyanúsnak

Sarah-t, mint most. Waverly barátnője volt, ráadásul az a fajta

csökönyös, mindig elégedetlenkedő fajta, aki akár

rokonszenvezhet is Sethtel. Most azonban el kell altatnia a

gyanakvását. – Lehet, hogy láttál valami fontosat anélkül, hogy

a tudatában lettél volna. Nincs jobb ötletem arra, hogy hol

kezdhetném a dolgot.

Ennek meg kellett volna puhítania Sarah-t, de a lány csupán

keresztbe fonta a karját maga előtt, és hidegen bámulta Kierant.

Váratlanul felvillantak a lámpák a szobában, furcsa

árnyékot vetve Harry Truman mellszobrára, amely a sarokban

állt. Visító sziréna hangja töltötte meg a hajót.

– Úristen – mondta Sarah. – Ez meg mi?

– Maradj itt! – mondta Kieran, miközben felpattant az

asztala mögül, és az ajtóhoz rohant. Futni kezdett a folyosón a

központi vezérlő felé. Hallotta, hogy Sarah ott szalad a

nyomában. Amikor belépett, látta, hogy Arthur és Sarek

döbbent arccal hajolnak az egyik monitor fölé.

– Mi történt? – kérdezte Kieran.

– Valaki megnyomta a vészjelzőt a gépteremben.

– Miért? – kérdezte Kieran. Éppen indult volt a széke felé,

amikor hirtelen földbe gyökerezett a lába. – Azt mondtad, hogy

a gépteremben?

– Ja – felelte Sarek, és Kieran látta, hogy a fiú egész testében

remeg. – Ez azután történt, hogy néhány perc eltéréssel két

dekompressziót hajtottak végre a teremben. Akkor azt hittem,

meghibásodás történt, de...

– Nézd – mondta Arthur, és Kieran felé fordította a

képernyőt.

A monitoron halomba hordott élelmiszerdobozok látszottak,

és egy vastag betűkkel írt üzenet. Kieran elolvasta, majd

megrázta a fejét:

– De hát abban a teremben hatalmas a sugárzás.

– Az üzenet szerint nem – mondta Arthur, de úgy tűnt, mint

aki nem hisz a papírnak.

– A szervizcsapat kiszellőztetett, mielőtt elment – mondta

Sarek elgondolkodva.

– Ők nem tudtak mindent eltakarítani! – erősködött Kieran.

– Tudom – mondta Arthur. – Nagyon furcsa az egész.

– Akárhogy is, a jelek szerint valaki egész biztosan ott lakik –

szólalt meg ekkor egy lányhang a hátuk mögött.

A fiúk hátrafordultak, és Sarah Hodgesszal találták szembe

magukat, aki a válluk fölött átlesve nézte a monitort. A lány

hűvös pillantással nyugtázta a kérdő tekinteteket.

– Te mégis mit csinálsz itt? – kérdezte mérgesen Kieran.

– Ez az én hajóm is – felelte Sarah. – Bejöhetek, ha akarok.

– Ez tiltott terület – mondta Arthur.

Sarah sorra belenézett a fiúk szemébe, majd azt mondta:

– Minél inkább úgy viselkedtek, mintha ti lennétek a

főnökök a hajón, annál kevésbé fognak megbízni bennetek a

többiek.

– Vissza tudod pörgetni a felvételt? – kérdezte Kieran, aki

úgy döntött, inkább nem vesz tudomást a lányról. – Látta a

kamera, ki nyomta meg a vészjelzőt?

– Már próbáltam – mondta Sarek, és visszatekerte a videót.

A kamera a gépterem irányítóegységét mutatta, majd hirtelen

átváltott a sarokban álló szemétkupacra.

– Furcsa – mondta Sarah elgondolkodva. – Az

ellenkezőjének kellett volna történnie.

– Hogyhogy az ellenkezőjének? – kérdezte Kieran.

Sarah kihívóan Kieranre pillantott, de nem válaszolt.

– Valami baj van a mozgásérzékelőkkel – mondta Arthur. –

Már dolgozunk rajta.

– Pontosan tudom, mi a baj velük – mondta Sarah önelégült

vigyorral.

Mindhárom fiú őt nézte, és várt.

– Ó, nem fogom elárulni, mi az.

– Honnan tudod? Kapcsolatban vagy... – Kieran majdnem

kimondta Seth nevét, de az utolsó pillanatban visszanyelte. –

Valaki beszélt neked erről?

– Nem, egyszerűen csak nyilvánvaló, mi a baj. Azon

csodálkozom, hogy ti még nem jöttetek rá.

– Sarah – mondta Kieran, és veszedelmesen halk volt a

hangja. – Azonnal mondd el, amit tudsz!

– Elmondom, amint nem csinálsz úgy, mintha ez a hajó

valami szekta lenne, amit te irányítasz.

Kieran hosszú másodperceken át bámult Sarah dacos,

pimasz arcába. Úgy érezte, tekintetével menten lángra lobbantja

a lány szeplőit.

– Zárjátok be!

– Kieran – mondta Arthur, és meglepetten nézett a fiúra.

– Gyerünk!

– Hogy te mekkora egy patkány vagy! – kiáltotta Sarah,

miközben az elképedt Sarek két őrt hívott a központi vezérlőbe.

A fiú halkan kiadta nekik a parancsot, azok pedig két oldalról

közrefogták Sarah-t. Vagy egy fejjel magasabbak voltak nála, de

ez nem ijesztette meg a lányt. – Ezt még meg fogod bánni! –

sziszegte, miközben az egyik őr megfogta a könyökét.

– Arthur! Hogyan jutott be Seth a terembe? – csattant fel

Kieran, de a fiú csak nézett rá döbbenten. Útban a lift felé Sarah

még hallotta Kieran üvöltözését: – Hogyan, Arthur?!

– Nem tudom – mondta Arthur halkan. Nem mert a dühös

Kieran szemébe nézni. – Az egész szint le van zárva.

– Sarek? – kérdezte Kieran.

Sarek éppen az alsó szinteket lezáró ajtókkal és

válaszfalakkal kapcsolatos adatokat kereste elő a rendszerből.

– Minden ugyanolyan, mint korábban – mondta. – A liftek

még mindig le vannak zárva.

– És mi van a lépcsőházakkal? – kérdezte Arthur a szoba

sarkából.

– Ellenőrizd őket egyenként – mondta Kieran, és valami

baljós érzés kezdte a hatalmába keríteni.

Sarek végigpörgette az alsó szinteken lévő ajtókra néző

kamerák képét.

– Megvan. A jobb oldali lépcsőház. Olyan, mintha valaki

kézzel kinyitotta volna az ajtót.

– Ezt eddig miért nem vettük észre? – kérdezte mérgesen

Kieran.

– Talán mert volt más dolgom is, mint hogy ezt figyeljem –

csattant fel Sarek.

– Hol vannak a sugárvédő ruhák? – mordult rá Kieran a

fiúra.

– Gondolom, a kórházban – mondta Arthur kifejezéstelen

hangon. Kifürkészhetetlen volt az arca, de Kieran számára

világos volt, hogy nem tetszett neki, amit Sarah-val csinált.

Jelen pillanatban azonban ez a legkevésbé sem érdekelte. – Nem

mehetsz le oda.

– Már régen megvan a baj, ha kinyitották az ajtót – mondta

Kieran keserűen. Ezért ki fogja hajítatni Seth Ardvale-t a

légzsilipen.

Kieran lerohant a kórházba. Ahogy belépett, Tobin Amest és

Sealy Arndtot pillantotta meg. A két fiún kívül, akik éppen

beszélgettek, senki sem volt a kórteremben. Azt a nyolc felnőttet,

akik túlélték ugyan a támadást, de sugárfertőzést kaptak, már

régen átszállították a szomszédos gyengélkedőbe.

Tobin és Sealy gyanakodva pillantottak Kieranre.

– Újra ki fogsz hallgatni? – kérdezte Sealy.

– Nem, Sealy – sóhajtott Kieran, majd hozzátette: – Tényleg

úgy gondoltam, hogy segíthetnétek a nyomozásban. Biztos,

hogy Seth gyújtotta be a segédrakétákat...

– Felőlem aztán megrohadhat a sitten az a szemét – mondta

Sealy, és dühösen Kieranre villantotta a szemét. – Viszont

kezdem mindenkiben elveszíteni a bizalmamat, aki főnöknek

képzeli magát.

– Minden tőlem telhetőt megteszek – mondta Kieran

megbántottam. Minden olyan jól ment, amíg vissza nem jöttek a

lányok. Most mindent szörnyen bizonytalannak érzett, olyan

volt, mintha bármelyik pillanatban kicsúszhatna kezéből az

irányítás, és a legénységen ismét eluralkodhatna ugyanaz az

őrület, ami egyszer már kis híján elpusztította. – Hova tettétek a

sugárvédő ruhákat, miután megjöttek a betegek?

Tobin a szoba sarkában álló szekrényre mutatott. Kieran

kinyitotta az ajtaját, és megcsapta az orrát a ruhákból áradó

izzadságszag. Koszosak, már-már hordhatatlanul mocskosak

voltak.

– Ti ezeket nem tisztítottátok ki?

– Amennyire tudtuk, lemostuk őket, aztán kilőttük a koszos

vizet a zsilipen. Többre nem volt időnk.

Kieran kiválasztotta a legkevésbé gusztustalan ruhát, és a

vállára hajította.

– Hova mész? – kiáltott utána Tobin.

– Semmi közöd hozzá – kiáltotta vissza Kieran, majd öles

léptekkel elindult a jobb oldali liftek felé. Beszállt az egyikbe, és

miközben lefelé tartott, belebújt a védőruhába. Végig felhúzta a

cipzárakat, de a sisakot még nem vette fel. A sisak üvegablaka

olyan mocskos volt, hogy alig lehetett keresztüllátni rajta.

Megpróbálta letörölgetni a kezével, majd amikor látta, hogy csak

elkeni a barna koszt, fintorogva a fejébe húzta a bűzös sisakot.

Majdnem kiesett a helyéről a szíve, amikor a hajtóműszint

fölött megálló liftnek kinyílt az ajtaja. Lassan elindult lefelé a

lépcsőn, és néhány perc múlva elért a hajó aljában lévő gépterem

ajtajáig. A hajtóművek dübörgése egyenesen az agyáig hatolt, a

lábában érezte az irdatlan erejű rakéták vibrálását. Lassan

odalépett az ajtóhoz, amely pontosan úgy nézett ki, mint a hajó

összes többi ajtaja. A helyiséget lezáró acél válaszfalat valóban

manuálisan nyitották ki. Kieran vett egy mély lélegzetet, és

belépett a gépterembe.

Az elmúlt hónapokban, ha eszébe jutott ez a hely, mindig

úgy gondolt rá, mint egy kriptára, ezért szeretett volna minél

hamarabb végezni. Odalépett a szerszámos szekrényhez a

Geiger-számlálóért. Bekapcsolta a műszert, és elképedve olvasta

le az eredményt. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de végül

lehúzta fejéről a sisakot, és belélegezte a viszonylag friss levegőt.

Gyorsan lerángatta magáról a gusztustalan védőruhát, és

berúgta az egyik sarokba.

Kieran odalépett a szemétkupachoz, és beletúrt. Az

ételmaradékok a rothadás különböző állapotában voltak,

némelyikük teljesen elszáradt, de volt, ami még nedves és

felismerhető volt. Megszámolta a dobozokat, és arra jutott, hogy

egy ember több mint egy hétig el tudott élni ennyi ennivalón.

Seth csupán két napja szökött meg.

Leült a padlóra, és bámulni kezdte a szemétkupacot. Hacsak

nem valami trükkel áll szemben – amit nem tartott valószínűnek

–, akkor nem Seth volt az, aki tábort vert idelent. Kieran

végigpörgette magában a többi lehetőséget, és meghűlt a vér az

ereiben.

Felpattant a földről, átkutatta a dobozokat, majd további

nyomokat keresve körbejárta a hatalmas reaktortermeket. Nem

talált semmit. Bár a megérzése azt súgta, hogy bárki is húzta

meg magát idelent, nem fog visszatérni, a biztonság kedvéért

majd leküld néhány őrt. Dühösen megrázta a fejét. Azt remélte,

találni fog valamit – valamit, amiből rájöhet, mi történt a

segédhajtóművekkel. Csalódott volt.

Visszament a liftekhez, és megnyomta a hívógombot. Abban

valamiért biztos volt, hogy Seth kapcsolta be a vészjelzőt. Seth

tudott valamit, és hajlandó volt kockázatot vállalni azért, hogy

üzenjen Kierannek. Vagy lehet, hogy a bolondját járatja vele?

Megszólalt a lift jelzőcsengője, és kinyílt az ajtó, de Kieran

hirtelen elhatározásból inkább ismét a jobb oldali lépcsőház felé

vette az irányt. Ez volt a hajó legelhagyatottabb lépcsőháza.

Védőruha nélkül kellemetlenül hideg volt itt, ezért alig

használták a gyerekek. Ezenkívül itt biztonsági kamerák sem

voltak. Lehet, hogy Seth ezen keresztül közlekedett?

Kieran arcát megcsapta a hideg levegő. A fémlépcsők több

száz méteren keresztül kúsztak föl a feje fölött, egészen a hajó

orráig. Visszatartotta a lélegzetét, és hallgatózott. Akkor is

hallania kell Seth lépteit, ha az tíz emelettel fölötte jár. De az is

lehet, hogy Seth sokkal közelebb van.

Egy furcsa sugallattól vezérelve Kieran felment a

raktárdokkba, és belépett a hatalmas helyiségbe. Itt több száz

szállítókonténer várta, hogy megérkezzenek az Új Földre. Ahogy

állt a gigantikus konténerek között, a néma teremben, Kieran

egyszer csak rádöbbent, milyen régen nem barangolt egyedül a

hajón. Azelőtt mindig ezt csinálta: elindult valamerre, csak úgy,

cél nélkül, odaköszönt mindenkinek, akivel összefutott, segített

Mrs. Dunnownak kiásni a paszternákot, vagy megetette Mr.

Aimsszel a pisztrángokat. Most annyira üresnek tűnt a hajó.

Hosszú idő óta most először engedte meg magának, hogy a

szüleire gondoljon. Ha egy nap újra találkozhatna az anyjával,

elmondana neki mindent, ami azóta történt, mindent, amit azóta

csinált, ő pedig magához szorítaná, és azt mondaná: „Minden

tőled telhetőt megtettél. Senki sem csinálta volna jobban.” Az

apja megveregetné a vállát, úgy, hogy csak egy kicsit fájjon, úgy,

hogy erősnek és keménynek érezze magát tőle, és azt mondaná:

„Büszke vagyok rád, fiam.”

– Büszke vagyok rád – mormolta maga elé Kieran, miközben

próbálta az apja hanghordozását utánozni.

Zaj ütötte meg a fülét.

Megállt. Hallgatózott.

Tényleg hallott valamit? Mi volt az? Egy meglepett, elakadt

lélegzet? Egy padlóhoz súrlódó cipőtalp?

Léptek! Valaki lábujjhegyen lépdelt a teremben!

Kieran megiramodott a hang irányába. Most, hogy futni

kezdett, a zaj is felerősödött, mintha a másik föladta volna a

bujkálást. Kieran egymás után hagyta maga mögött a sorokba

rendezett konténereket, amikor egyszer csak egy emberi alak

körvonalait pillantotta meg.

Seth! Ösztönösen tudta, hogy ő az, még mielőtt meglátta

volna a fiú koszos, szőke haját és széles vállait.

Seth egy méretes táskával a hátán futott előle. A hátizsák

szemlátomást lassította valamennyire, de így is gyors volt.

Kieran utánairamodott, de hiába szedte teljes erőből a lábait,

egyre jobban lemaradt.

Tudta, hogy a börtönben végigkoplalt egy hónap nem múlt

el nyomtalanul, és hogy soha nem fog teljesen felépülni. Mégis

meglepte, hogy ilyen hamar kifáradt. Máris szúrt a szíve, az

extra nehézkedéstől pedig úgy érezte, mintha mocsárban

lépkedne. Képtelen volt gyorsítani. Seth mind kisebb és kisebb

folttá zsugorodott a távolban. Kieran körül elhomályosult a

terem, és úgy érezte, nem sok kell ahhoz, hogy elájuljon.

Dühében nekirontott az egyik konténernek, mintha nem érezné a

vállába hasító fájdalmat.

– Állj! – üvöltötte tehetetlenül.

Legnagyobb ámulatára Seth megállt, majd lassan

megfordult.

A két fiú néhány pillanatig farkasszemet nézett egymással,

azután Seth lassan elindult Kieran felé. Micsoda öntelt hólyag!

Egyszerűen visszasétál, hiszen tudja, hogy gyorsabb nála.

Amikor már csupán harminc méter választotta el őket, Seth

megállt, és jeges, kék tekintetét Kieranre szegezte.

Kieran legszívesebben darabokra tépte volna a fiút, de még

az ujjai is fájtak.

– Egyedül vagy? – kérdezte Seth, és körbenézett.

Semmi értelme nem volt hazudni. Kieran még mindig

levegőért kapkodott, ezért csak annyit tudott kipréselni

magából:

– Lejöttem... hogy... megnézzem... a... hajtómű... termet.

– Nem vertem ott tábort – mondta Seth.

Kieran tett egy lépést előre, majd nekitámaszkodott az egyik

konténernek. Seth ekkor hátralépett, és belenyúlt a

hátizsákjába, de bármit is fogott meg, nem húzta elő. Kieran

sejtette, mi lehet a fiú kezében.

– Hogyan... jutottál ki? – kérdezte Kieran zihálva.

– Felébredtem, és nyitva volt a cellám.

– Hazudsz.

– Minek kérdezed, ha úgysem hiszel nekem?

Kieran hitetlenkedve bámult Sethre. Ez az a srác, akit

Waverlynek muszáj volt meglátogatnia a sitten. Ez a hazug,

áruló huligán.

– Figyelj ide! – mondta Seth. Kihúzta a kezét a hátizsákból,

és felemelte. – Végig kell hallgatnod, Kieran. Fontos, amit

mondani akarok.

Kieran nem felelt, még a szeme sem rebbent.

– Azt hiszem, van egy potyautas a fedélzeten. Valaki az Új

Látóhatárról. Waverly siklóján jöhetett. De az is lehet, hogy az

első támadás óta itt bujkál. Fogalmam sincs. De ő engedett ki,

hogy elhitesse veled, hogy én babráltam a segédhajtóművekkel.

Veszélyes. Meg kell találnod.

– Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak – mondta

undorodva Kieran.

– Kieran, ez már nem rólad meg rólam szól. Ezt te is tudod,

ugye?

– Szerintem hazudsz.

– Nem hazudok. Tudod, hogy nem hazudok. Miért

veszélyeztetném a küldetést és a hajót? Világéletemben fedélzeti

tiszt akartam lenni.

– Akkor miért szerveztél zendülést? – kérdezte Kieran.

– Az nem volt valódi zendülés, Kieran – mondta Seth

halkan, már-már kedvesen. – Te nem voltál kapitány.

Kieran erre megint nem mondott semmit. Dühítette, hogy

Seth játssza a nagyfiút, győzködni próbálja azok után, ami

történt. Hányingere volt ettől a képmutatástól.

– Ma nem fogsz elkapni – mondta Seth. A keze a hátizsák

pántjára csúszott, és megigazította a vállán a súlyt.

– Hamarosan elkaplak – felelte zihálva Kieran.

– Próbáld csak meg.

Azzal Seth hátat fordított, és futni kezdett, de néhány méter

után megállt, és újra megfordult. A tarkójára tette a kezét,

tekintetét a padlóra szegezte.

– Nézd – szólalt meg végül. – Sajnálom. Azt, ahogy a sitten

bántam veled. Azt hiszem... azt hiszem, valamiért téged

hibáztattalak azért, ami apával történt.

– Meg akartál ölni.

– Nem tettem volna meg.

– Tényleg olyan biztos vagy ebben?

Seth nem mondott semmit, csak elgyötört arccal nézte

Kierant.

– Nem engedem, hogy megint elvedd tőlem ezt a hajót –

mondta Kieran. Eltolta magát a konténertől, hogy a saját lábára

álljon. – Amíg élek, nem leszel kapitány.

– Tudom.

– És Waverly soha nem lesz a tiéd – mondta Kieran, és

gyorsan megpróbált rájönni, mivel okozhatja a legnagyobb

fájdalmat Sethnek. – Un téged. Túlságosan... túlságosan

primitív vagy hozzá.

Sethnek erre elkomorodott az arca, és legörbült a szája. Egy

pillanatra úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát, de

aztán csak sarkon fordult, és eltűnt egy konténer mögött.

Kieran ekkor leült a földre, és várta, hogy elmúljon a

bizsergető fájdalom az ujjaiból. Azelőtt soha nem tapasztalt

ilyet, de az is igaz, hogy most először próbált futni a sitten

végigéhezett egy hónap után. Valami nem stimmelt. Valami baj

volt a szervezetével, de ez volt az, amivel jelenleg egyáltalán nem

tudott foglalkozni.

Seth valószínűleg igazat mondott a potyautassal

kapcsolatban. Gyűlölte a fiút, de annyira azért nem, hogy

félretegye a józan eszét. Seth hatalmat akar, és pontosan tudja,

hogy ha a segédrakéták manipulálásával hátráltatja a szüleik

kiszabadításáért indított akciót, azzal csakis saját maga alatt

vágja a fát.

Kieran bokán rúgta saját magát. Erre hamarabb is

rájöhetett volna! Az Új Látóhatár szabotőre itt volt, a

fedélzeten, Seth pedig a nyomában loholt. Ha elkapja, ünnepelt

hőst csinál magából. Belőle pedig egy szerencsétlen idiótát.

Kieran tagjaiban lázként terjedt szét a szorongás.

Talán mégsem olyan nagy baj, hogy a legénység azt hiszi,

Seth volt a szabotőr.

Kieran még sokáig maradt a raktárban, és hosszasan

mérlegelte a lehetőségeit. Amikor már újra tudott járni, odament

a bal oldali lifthez, és egyenesen a központi vezérlőbe vitette

magát. Ideje összehívni a tiszteket.

MÁSODIK RÉSZ – HATALOM

ÚJ SZABÁLYOK

Waverly éppen az egyik aratógép alatt feküdt, és egy szivárgó

akkumulátor beragadt reteszét rángatta, amikor hallotta, hogy

megreccsennek a csarnok hangszórói. A megnövekedett

gravitációtól nehéznek és püffedtnek érezte a kezét, és mindene

lassan és tohonyán mozgott. Lehajtotta a fejét az illatos

termőföldre, és a kombájn alvázát bámulva hallgatta a

bejelentést.

– Itt Kieran Alden beszél. Kérek mindenkit, hogy hagyja

abba, amit csinál, és figyeljen ide, mert valószínűleg ez a

legfontosabb bejelentés, amit valaha tettem és tenni fogok.

Waverly felsóhajtott, és az égnek emelte a tekintetét. Mióta

átvette az irányítást a hajón, Kierannek mániájává vált a

hatásvadász nagyzolás. Valószínűleg ez kell ahhoz, hogy

odafigyeljenek rá az emberek, gondolta.

– Okunk van azt gondolni – folytatta Kieran –, hogy az Új

Látóhatár egyik terroristája a fedélzeten tartózkodik.

Waverly arcából kiszaladt a vér. Hallotta, hogy többen

felkiáltanak. Két lány, aki eddig olajat cserélt az egyik

traktorban, most megfogta egymás kezét, és tágra nyílt szemmel

bámulta a hangszórót. Waverly kimászott a kombájn alól, és

felállt, hogy jobban hallja Kierant.

– Bebizonyosodott az is, hogy Seth Ardvale a terrorista

oldalán áll.

– Az lehetetlen – mondta Waverly, de azonnal lepisszegték.

– Úgy gondoljuk, hogy Seth együttműködött a terroristával.

Közösen meggyilkolták Max Brentet, és a segédrakéták

begyújtásával eltérítették a pályájáról a hajót. Okunk van azt

gondolni, hogy mindkettejüknél fegyver van.

Többen felnyögtek ijedtükben, mások izgatott suttogásba

kezdtek.

– Továbbá – folytatta Kieran –, egészen biztos, hogy a

terrorista annak a siklónak a fedélzetén jutott fel az

Empyreumra, amelyet Waverly Marshall vezetett.

Waverlynek meg kellett támaszkodnia a traktor oldalában.

– Mindezeket figyelembe véve bevezetek egy új szabályt,

amivel garantálni szeretnénk a legénység minden tagjának

biztonságát és számonkérhetőségét. Ezentúl naponta tartok

prédikációt, melyeken kötelező a részvétel. Minden reggel nyolc

órakor gyülekező az előadóteremben, ahol létszámellenőrzést

tartunk, megtesszük a szükséges bejelentéseket, valamint közös

elmélkedéssel és imádkozással indítjuk a napot. Össze kell

tartanuk, emberek. Nincs most helye a széthúzásnak. Most senki

nem engedheti meg magának, hogy a rossz oldalra álljon.

Bíznunk kell egymásban. Csak így sikerülhet.

– Köszönöm a figyelmeteket. Kérlek, hogy folytassátok a

munkát.

Waverly kezéből kihullott a csavarkulcs. Most vette csak

észre, hogy egész idő alatt visszatartotta a lélegzetét. Kinyitotta

a száját, és vett egy nagy levegőt.

Potyautas volt a siklóján? Ő és a többi lány majdnem egy

hónapot töltöttek azon a siklón, várva, hogy az Empyreum

előbukkanjon a nebulából, és felvehessék vele a kapcsolatot. A

hosszú bezártságtól kikészült lányok a sikló minden zugát

bejárták, de az állandó mászkálás abban is segített, hogy ne

gondoljanak az egyre fogyó élelmiszerkészletekre. Hol húzhatta

meg magát egy potyautas olyan hosszú időn keresztül?

Át kellett volna kutatnia, darabokra kellett volna szednie a

siklót, benézni minden karbantartópanel alá, bemászni minden

kábelalagútba. Nem lett volna szabad ennek megtörténnie!

Most Kierannek és a többieknek még több okuk van, hogy

gyűlöljék.

Tudomást sem véve a felé lövellt haragos pillantásokról – a

haragos kamaszoknak kell valaki, akit utálhatnak – Waverly a

földre dobta a kesztyűjét, és rohanni kezdett. Átvágott a

búzatáblán, és az sem tudta lelassítani, hogy minden egyes

lépésnél bokáig süllyedt a termőföldbe. Tenyere élével rávágott a

lift hívógombjára, aztán dühösen beleöklözött a falba, egyszer,

kétszer, háromszor, amíg azt nem érezte, hogy valami elpattan a

kezében.

Üres volt a folyosó, amikor kinyílt a lift ajtaja. Waverly

futni kezdett a kísértetiesen sorakozó EgyEmberesek között a

siklója felé. Úgy érezte, hogy a lába szinte hozzá sem ér a földhöz.

Hiába nem akart ide soha többé visszajönni, most mégis

felrohant a rámpán, és berontott a rakodótérbe.

Borzasztó szag terjengett odabent. Újra eszébe jutottak a

rettenetes utazás emlékei, amikor az Új Látóhatár börtönéből

kiszabadulva próbáltak hazajutni. Mivel a siklókat arra szánták,

hogy az Új Föld lakói majd az Empyreum és a bolygó között

közlekedjenek velük, volt bennük víz- és levegőkeringető

rendszer, és élelmiszerkészletekkel is felszerelték őket,

ugyanakkor mélyűri utazásokra alkalmatlanok voltak. A

súlytalansággal járó kihívások közül csak a legalapvetőbbeket

tudta kezelni, így a siklón sem enni, sem vécézni nem lehetett

normálisan. Szörnyen gusztustalan állapotok uralkodtak a

raktérben.

Waverly felmászott az utastérbe, ahol még rosszabb volt a

helyzet. Eldobált élelmiszerdobozok borították a padlót, a

székek össze-vissza voltak hátradöntve. Emlékezett a sírásra, a

rimánkodásra, a véget nem érő kérdésekre: „Még mennyi idő?

Ugye, megvan még az Empyreum, Waverly?” De a legrosszabb,

amit mindenki megállás nélkül ismételgetett, ez volt: „Miért nem

tudtad megmenteni az anyukámat? Az apukámat? A

bácsikámat? Miért hagytad ott őket?”

A golyónyomot a vállán meg tudta mutatni nekik, de azt,

hogy milyen érzés volt, képtelenség lett volna megértetni velük.

Egy haldokló férfi képe, gyorsan terjedő vérfolttal az ingén.

Őmiatta haldoklott.

– Többé nem gondolok erre – mondta Waverly hangosan.

– Helló! – szólalt meg ekkor egy hang.

Waverly összerezzent. Valaki volt a pilótafülkében.

Kalapálni kezdett a szíve, és tett egy lépést hátrafelé, de aztán

meglátta Arthur Dietrich fejét az ajtóban.

– Gondoltam, hogy idejössz – mosolyodott el a fiú. –

Mármint miután végighallgattad a bejelentést.

Waverly nem mondott semmit. Nézte a fiút, és mivel ő

képtelen volt megszólalni, várta, hogy az mondjon valamit.

– Örülök, hogy itt vagy – folytatta Arthur, azzal visszament

a pilótafülkébe, és a válla fölött körbemutatott a helyiségben. –

Van valami ötleted, hol bujkálhatott?

Waverly lassan elindult a fiú után a fülkébe, és amikor

belépett, látta, hogy Arthur a másodpilóta székében ül. Az Sarah

helye, futott át az agyán, de csöndben maradt. Az irányítópult

közepén lévő képernyő felvillant, és megvilágította a fiú kerek

fejét. Arthur a sikló kameráinak felvételeit nézte, az Új

Látóhatáron töltött utolsó percek képei peregtek a monitoron.

– Nem is tudtam, hogy van kamera a fedélzeten – mondta

Waverly.

– Akkor kapcsol be, amikor felmelegszenek a hajtóművek. A

le- és felszállásokat rögzíti. Ha esetleg valami baleset történne.

– Aha.

– Nem látom, hogy beszállna a potyautas – mondta Arthur.

– Lehetséges, hogy még azelőtt jutott fel a siklóra, hogy te a

dokkba értél volna?

– Sarah vitte fel a lányokat. Én szálltam fel utoljára.

– Ó, igen, pont ott jössz – mutatott Arthur a képernyőre, és

Waverly megpillantotta sovány, kétségbeesett önmagát, amint

keresztülbotorkál egy csoport együttérzően ácsorgó nőn. Űzött

tekintettel méregette őket, zsíros haja összevissza meredezett a

fején, a könyökén csöpögött a vér. Úgy mozgott, mint egy

sebzett állat, és aki közel jött, arra rászegezte a pisztolyát.

– Úristen, Waverly – mondta Arthur, és döbbenten nézett a

lányra. – Én nem tudtam...

– Hagyd ezt – emelte fel a kezét Waverly, mire Arthur

gyorsan visszafordult a monitorhoz.

– Ott! Mi az ott? – Arthur a kocsira bökött, amelyen néhány

nő az ellátmányt tolta a sikló felé. A felvételen látható Waverly

gyanakodva nézte őket, majd a pisztolyát továbbra is a tömegre

szegezve, lassan elindult a sikló felé.

A felvételtől elfogta a rosszullét. Mi lett belőle? Vajon

felolvadt azóta a lelke?

Vajon még mindig gyilkosnak számít?

– Elképzelhető, hogy valaki azon a kocsin jutott be? –

kérdezte Arthur.

– Kizárt – mondta Waverly, és egyszerre visszazökkent a

jelenbe. – Tele volt pakolva étellel. Látod a másik kocsit? Az meg

vízzel van tele. Egyiken sem fért volna el egy ember.

Tovább nézték a felvételt, és látták, ahogy néhány perc

múlva begyullad a hajtómű, és a nők hátrahúzódnak a siklótól.

A hajó beszállt a légzsilipbe, majd elhagyta az Új Látóhatárt,

amely egyre kisebb és kisebb lett a monitoron, és végül teljesen

beleolvadt a fekete égbe.

Csakhogy az Új Látóhatár még mindig ott van előttük,

emlékeztette magát Waverly. Nem olvadt bele a világűrbe. Ott van,

és ő ránk vár. Mert nála van, amit akarunk, és ettől ismét ő van

nyertes helyzetben.

– Várjunk csak – mondta Arthur. – Mintha... –

Visszapörgette a felvételt, és újra nézték, hogyan távolodik az Új

Látóhatár, majd a fiú egy ponton megállította a videót. – Ott!

Arthur egy halvány, homályos pontra bökött a kimerevedett

képen, kicsivel az Új Látóhatár fölött.

– Mi az?

– Egy EgyEmberes. Az ott egy EgyEmberes!

Waverly hunyorítva nézte a monitort, Arthur pedig

megnyomta a lejátszás gombot. A pötty elsodródott az Új

Látóhatár közeléből, és száguldani kezdett a sikló felé. A

következő pillanatban aztán kívül került a kamera látóterén, de

így sem férhetett kétség a dologhoz.

– Hozzátok kötötte magát. Aztán becsörlőzött. Aztán meg

valahogy feljutott a fedélzetre, és elrejtőzött.

– De hogyan? És mikor?

– A raktér kis légzsilipjét használhatta.

Arthur felállt a székéből, intett Waverlynek, és mindketten

lementek a raktérbe. A tat felőli oldalon volt egy ember

nagyságú légzsilip, rajta egy apró kukucskálóablakkal. Arthur és

Waverly belestek a karcos üvegen, és egy üres EgyEmberes

sisakja bámult vissza rájuk.

– Nem tűnt föl senkinek, hogy itt áll egy EgyEmberes?

Waverly először megszólalni sem tudott a megdöbbenéstől,

de aztán összeszedte magát, és azt mondta:

– Egyszer benéztem, csak hogy lássam, mi van bent. A másik

irányba nézett, úgyhogy csak a hátulját láttam. – Megrázkódott.

Néhány méterre állt a potyautastól, mégsem vette észre, hogy

valaki elrejtőzött a ruhában. – Azt hittem, normális, hogy van

itt egy EgyEmberes.

– Valószínűleg én is azt hittem volna – bólintott Arthur.

– Lehet, hogy végig itt volt, itt aludt, itt töltötte a napjait.

– Nyilván. Eléggé klausztrofóbiás lehetett, de ha nyitva

hagyta a légszelepeket, akár az egész utat kihúzhatta itt.

– Igen – mondta Waverly. – Istenem, Arthur!

A fiú Waverly vállára tette a kezét, és megvárta, amíg az

ránéz.

– Mi is gondolhattunk volna rá, Waverly. Átkutathattuk

volna a hajót, karantén alá helyezhettük volna az egészet. Vagy

egyszerűen meg is szabadulhattunk volna tőle.

Waverly bólintott. Nem csodálkozott rajta, hogy Kieran

annyira kedveli Arthurt. Kedves fiú volt.

Lementek a sikló rámpáján, majd Arthur megnyomta a

gombot, amitől bezárult mögöttük a feljáró. Waverly nézte,

ahogy a félelmetes hazaútra emlékeztető tárgyak eltűnnek a

csukódó rámpa mögött.

– Mondanom kell neked valamit – szólalt meg Arthur,

miközben keresztülvágtak az üres dokkon. A falak mentén lógó

EgyEmberesek mintha előrehajoltak volna a kampóikon, hogy

így hallgassák ki a beszélgetést. Waverly nem szerette az űrruhák

látványát. Azt juttatták az eszébe, milyen sokan nincsenek már a

hajón. – De ideges leszel.

– Mi van? – fordult oda Waverly a fiúhoz. – Miről beszélsz?

– Először meg kell ígérned valamit. Azt, hogy most rögtön

nem fogsz csinálni semmit. Együtt kitaláljuk, mit csináljunk,

kidolgozunk egy tervet, és azt végrehajtjuk. Nem hagyjuk, hogy

az indulat elvegye a józan eszünket, rendben?

– Mi történt? Elfogta Sethet? – Hirtelen eszébe jutott Kieran

bejelentésének Sethtel kapcsolatos része. – Kizárt, hogy Seth

együttműködjön a potyautassal, Arthur. Kizárt! Kieran

tévedett, amikor azt a bejelentést tette.

A Waverly hangjában bujkáló pánik hallatán Arthur

megállt, és gondterhelten a lányra emelte a tekintetét.

Waverly lehajtotta a fejét. Attól még, hogy kedves, Arthur

hűséges Kieranhez. Ezt nem szabad elfelejtenie.

Kiléptek a folyosóra, és Arthur becsukta a siklódokk ajtaját.

– Sarah és Kieran összeszólalkoztak.

– Jó ég!

– Sarah nagyon felbosszantotta Kierant, arra célozgatott,

hogy tud valamit Seth szökéséről. Azt mondta, tudja, miért nem

működik a biztonsági kamerarendszer, de nem árulja el. Ezért

Kieran...

– Sittre vágta.

Arthur bólintott.

Waverly megrázta a fejét. A haragtól remegtek az ujjai.

Fájdalmas volt minden szívverés.

– Istenem, Kieran.

– Én úgy látom, hogy alapvetően arról van szó, hogy ha

Kieran tényleg kapitány lenne, jogosan tartóztatta volna le

Sarah-t fegyelemsértésért.

– De ő igazából nem kapitány.

Arthur bólintott.

– És te választást akarsz tartani, hogy felruházd ezzel a

hatalommal.

– Javítana a legénység hozzáállásán. Ha tényleg kapitány

lenne, Sarah készségesebben együttműködött volna vele.

– Vagy Kieran még nagyobb rohadékként viselkedhetne.

Erre Arthur nem mondott semmit.

– Szóval, mit akarsz csinálni?

Arthur nem tett úgy, mintha most gondolná ki a dolgot;

nyilván pontosan tudta, mire szeretné megkérni Waverlyt.

– Beszélj Sarah-val, vedd rá, hogy mondja el Kierannek, mi

baja a biztonsági kamerarendszernek, én pedig ráveszem

Kierant, hogy elengedje Sarah-t. Így mindketten anélkül

táncolhatnak vissza, hogy meg kellene alázkodniuk.

– Mindnyájan elveszítettük a józan eszünket? – sóhajtott fel

Waverly.

– A gyerekeknek nem ilyen dolgokkal kellene foglalkozniuk.

– A felnőttek sem jobbak – mondta szomorúan Waverly, és

arra gondolt, hogyan szedte rá Jones kapitány és Anne Mather is

a felnőttekből álló legénységét.

– Akkor megteszed?

Waverly bólintott.

– És nem fogsz nekitámadni Kierannek?

– Az lesz a legjobb, ha egy ideig elkerüljük egymást.

– Szerintem a holnap reggel pont jó lenne, hogy meglátogasd

Sarah-t – mondta Arthur.

– Nem, most megyek – felelte Waverly, és már indult is a lift

felé, de Arthur a vállára tette a kezét, és megállította.

Megfordult, és látta, hogy a fiú idegesen rágcsálja a száját.

– Csak azt akarom, hogy tudd, nem én javasoltam

Kierannek, hogy így fogalmazza meg a bejelentést.

– Hogy így?

– Hát amikor azt mondta, hogy a siklót Waverly Marshall

vezette.

Waverly döbbenten bámult a fiúra, majd hirtelen leesett

neki, miről beszél. Hát persze! Azzal, hogy egy mondatban

emlegette a potyautassal, Kieran kimondatlanul is Waverlyt

tette felelőssé az illetéktelen behatolásért.

– Ez eszembe sem jutott.

– Meglehetősen mocskos húzás volt a részéről – mondta

zavartan Arthur.

– Ja – felelte Waverly hideg, érzelemmentes hangon.

– Nagy rajta a nyomás...

– Hagyjuk ezt – rázta meg a fejét Waverly, majd Arthurt

maga mögött hagyva elindult a jobb oldali liftekhez. Mikor

kinyílt az ajtó, belépett, és megnyomta a börtönszint gombját.

Hosszú volt az út lefelé, és ahogy egyre többet gondolkodott a

dolgon ereszkedés közben, egyre dühösebb lett Kieranre.

A lift megérkezett, és Waverly elindult a börtön felé. A

hajtóművek különösen hangosak voltak idelent, és egy pillanatra

eltöprengett, Seth vajon hogyan volt képes elviselni

éjszakánként a zajt. Aztán arra gondolt, hogy szinte mindent

meg lehet szokni.

A börtönhöz vezető folyosóra érve Waverly fülét kiabálás

hangjai ütötték meg. Először fiúhangokat hallott, aztán Sarah

sikoltása hasított a levegőbe.

Fittyet hányva Arthur figyelmeztetésének, rohanni kezdett.

Mikor odaért a börtönhöz, megállt, hogy hallja, melyik cellában

tartják fogva Sarah-t. Több mint egy tucat zárka sorakozott

egymás mellett, az acélrácsok mindkét oldalon messzire

elnyúltak. Balról újabb hangokat hallott, és megint futni

kezdett. A harmadik cellában aztán megtalálta Sarah-t. A zárka

közepén lévő fémágyon ült, és dühösnek tűnt. Kieran előtte állt,

a többi oldalról fiúk vették körül.

– Sarah, meg kell védenem a hajót, és a rajta lévő

gyerekeket. Nincs időm játszadozni.

– Elmondom, ha kiengedsz – morogta mérgesen a lány.

Kieran tett egy lépést hátra, és felemelte a kezét. Egész

testében reszketett a dühtől. Úgy nézett ki, mint aki pofon

akarja vágni Sarah-t.

– Hagyd abba! – sikoltotta ekkor Waverly, és félrelökte az

ajtóban álló két őrt. – Te meg mit csinálsz?

Kieran úgy nézett Waverlyre, mint aki éppen visszajátssza

magában az iménti jelenetet, és azt találgatja, vajon hogyan

festhetett kívülről. De aztán gyorsan összeszedte magát.

– Kifelé, Waverly!

– Nem! Nem hagyom, hogy ezt csináld! – kiáltotta Waverly

reszelős, kétségbeesett hangon.

Kieran a könyökénél fogva megragadta az lányt, de az

kirántotta magát a szorításából.

– Szörnyeteg vagy! Nem is ismerlek!

– Waverly – mondta Kieran halkan, és a karjánál fogva

elkezdte kivonszolni Sarah cellájából. Waverly megpróbálta

kirántani a kezét, mire Kieran megszorította. Waverly

felszisszent a fájdalomtól, és Kieran arca felé kapott a szabad

kezével. Kieran azt a kezét is lefogta, és egyetlen lendülettel

kirántotta az ajtón. Mikor kint voltak a folyosón, Kieran

beszorította a lányt az egyik sarokba. Waverly felemelte a fejét,

és belenézett a fölébe tornyosuló Kieran szemébe. A fiú arca

feldagadt a megnövekedett gravitáció okozta ödémától, bőre

alatt látszottak az apró hajszálerek. Waverly most utálatosnak

és taszítónak látta ezt a valaha olyan jóképű fiút.

– Waverly – mondta Kieran halkan. – Nem akartam

bántani. Csak mérges voltam.

– Igen, persze – sziszegte a lány.

– Ez az igazság. Ugyan már, hiszen ismersz. Tudod, hogy

nem vagyok erőszakos.

– Nem voltál erőszakos, egészen addig, amíg ki nem nevezted

magad kapitánynak.

– Jól figyelj – mondta Kieran, és hadonászni kezdett

Waverly arca előtt. – Egy terrorista van a hajón, és gyilkolja a

legénységemet. Nem veszíthetek időt Sarah csökönyössége

miatt. Tudja, hogy miért nem működik a biztonsági

kamerarendszer, mégsem hajlandó elárulni.

– Ha így folytatod, biztos, hogy nem fog segíteni.

– Szerinted mit kellene csinálnom?

– Győzd meg észérvekkel, az isten szerelmére!

– Szeretnéd megpróbálni? – kérdezte Kieran, és bár költői

kérdésnek hangzott a mondat, bizakodva vonta föl a

szemöldökét.

– Ha együttműködik, kiengeded?

– Persze.

– Megpróbálom – mondta Waverly hidegen. – Ha megígéred,

hogy többé soha senkit nem fenyegetsz meg ezen a hajón.

Történjék bármi.

Azzal kirántotta karját a fiú kezéből, és szapora léptekkel

visszament a cellákhoz. A két őr, Harvey Markem és Vince

Petrelli a válluk fölött Kieranre pillantottak. Harvey egy

meglehetősen mocskos kötést viselt a homlokán, de ettől

eltekintve ugyanolyan keménynek tűnt, mint mindig. Vince is

legalább akkora darab volt, mint Harvey, ugyanakkor

mindkettejük arcán ott bujkáltak a kisfiús vonások. Kieran

intett nekik, mire félreálltak az útból, és Waverly beléphetett

Sarah cellájába.

Sarah elgyötörtnek, de erősnek tűnt. Izzó gyűlölettel

bámulta Kierant, de amikor Waverly leguggolt előtte,

megenyhült az arca.

– Figyelj, Sarah, el kell árulnod, hogyan tudják megjavítani

a kamerarendszert.

– Miért? – csattant fel a lány.

– Tudod, hogy miért. Azért, hogy megtaláljuk a potyautast,

aki az Új Látóhatárról átszökött a fedélzetre.

– Potyautast? – Sarah szeme úgy elkerekedett, hogy egy fehér

kör jelent meg a szivárványhártyája körül.

– Te nem mondtad el neki? – fordult oda Waverly Kieranhez.

– Egy órája megtettem a bejelentést – mondta Kieran

zavartan.

– Amit én nyilván nem hallottam, mert annyi eszed sincs,

hogy bekapcsold a börtönben a hangszórókat – mondta Sarah. –

Hülyegyerek!

Kieran összerezzent dühében, de Waverly

figyelmeztetésképp felemelte a kezét. Meg kell akadályoznia,

hogy Kieran kijöjjön a sodrából, csak így segíthet Sarah-nak.

– Sarah – mondta. – Ha van bármi ötleted...

– Elmondom, amit tudni akarsz – mondta Sarah, de Waverly

helyett most Kieranre szegezte kőkemény tekintetét. – Ha

kiengedsz.

– Kiengedlek – felelte Kieran –, miután elmondtad.

Sarah újra Waverlyre pillantott, és felsóhajtott.

– Eloldoznád a kezemet?

Waverly megkerülte Sarah-t, és látta, hogy a vékony zsinórt

olyan szorosan tekerték a lány kezére, hogy az egészen belilult,

megnyomorított ujjai pedig rákollókra emlékeztettek. Waverly

megcsóválta a fejét, de bármennyire is feldühítette a dolog, nem

szólt semmit, csak kioldozta a csomót, és letekerte Sarah kezéről

a zsinórt. Sarah felemelte a kezét, és megdörzsölte a felhorzsolt,

érzékeny bőrt.

– Újraprogramozták a mozgásérzékelőket irányító szoftvert

– mondta gúnyosan.

– Az kizárt – mondta Kieran. – Ellenőriztük a kódot. Nem

nyúltak hozzá.

– Valószínűleg nem könnyű észrevenni. Csupán felcserélték a

parancsokat. Most a kamerák kikapcsolnak, amikor mozgást

érzékelnek, és újra bekapcsolnak, amikor minden mozdulatlan. Az

ellenkezőjét csinálják, mint amit kellene. Valószínűleg csak

néhány karaktert írtak át. Ellenőrizzétek újra. Ez lesz az,

egészen biztos.

Waverly látta Kieranen, hogy nagyon ostobának érzi magát.

Annyira egyszerű volt a dolog, hogy azonnal rá kellett volna

jönnie. Egészen abszurdnak tűnt, hogy képes volt ezért

megfenyegetni valakit.

– Most hazamegyek – mondta Sarah, és felállt az ágyról.

– Akkor mész haza, ha én azt mondom – rázta meg a fejét

Kieran.

– Micsoda? – kiáltott fel Waverly.

– Egy darabig még itt maradsz, cserébe azért, hogy

hátráltattad a nyomozást – mondta Kieran Sarah-nak.

A lány megrázta a fejét. Szája keserű, vékony csíkká

préselődött, az arca komor volt, már-már szoborszerű.

– Kieran Alden, te egy közönséges hazudozó vagy – mondta.

– Nem hazudtam. Csak annyit mondtam, hogy kiengedlek.

Azt nem mondtam, hogy rögtön.

Waverly mozdulatlanná merevedett a haragtól. Úgy érezte,

ha megengedné magának, hogy megmozduljon, egész biztosan

összekarmolná Kieran arcát. Ezért csak állt Sarah mellett, és

nézte a fiút, akit olyan sokáig szeretett. A fiút, akihez hozzá

akart menni feleségül. Most nem érzett iránta mást, csak

végtelen megvetést.

– Gyerünk – mondta Kieran, és intett az őröknek, hogy

kövessék. A cella ajtajából visszanézett Waverlyre, aki még

mindig ott állt Sarah ágya mellett, és csak bámult maga elé a

döbbenettől.

– Gyerünk, Waverly.

Waverly megrázta a fejét.

– Amíg Sarah nem mehet el, én is maradok.

– Erővel is kihozathatlak.

– Az is csak azt bizonyítaná, hogy igazam van. – Bár

majdnem szétvetette a düh, nyugodt és halk maradt a hangja. –

Pont olyan vagy, mint Anne Mather. Egy szánalmas kis Anne

Matherré változtál, és még nála is rosszabb leszel, ha nem térsz

észhez.

– Rendben – mondta Kieran, majd biccentett Harvey-nak,

aki fürgén előrelépett, és bezárta az ajtót. Sarah megfogta

Waverly kezét, és leültek egymás mellé az ágyra.

– Napi háromszori kiadós étkezés – mondta Kieran az

őröknek, azzal kiment a börtönből.

NEM HIVATALOS NYOMOZÁS

Seth a tűlevelű csarnokban ült a földön, és éppen fenyőtobozokat

szedett szét, hogy aztán kiegye belőlük a magokat. Szerencsétlen

mókusnak érezte magát, de tudta, hogy fehérjére van szüksége,

és az legalább volt a fenyőmagban.

Már vagy százszor visszajátszotta magában a bejelentést.

Kierannek sikerült minden várakozását alulmúlnia. Azzal, hogy

azt állította, Seth együttműködik a potyautassal, olyan mélyre

süllyedt, amilyen mélyre csak lehetett. Seth sejtette, hogy meg

fog próbálkozni valami hasonlóval, mégis fájdalmas volt a

gondolat, hogy most mindenki árulónak tartja.

– Ügyes húzás volt, Kieran – mormolta maga elé.

Felvett egy újabb tobozt a földről, kihúzgálta belőle a száraz

tüskéket, majd kiszedegette az apró magokat. Tudta, hogy ezek

után csupán egyetlen módon tisztázhatja magát: ha saját

kezűleg kapja el a rohadékot. Miközben a kicsi, édes magokat

rágcsálta, megpróbált a szabotőr fejével gondolkodni. Vajon mi

lesz a következő húzása?

Alighanem újra megpróbálja eltéríteni a hajót, ám azzal,

hogy elűzte a gépteremből, Seth jócskán megnehezítette a

dolgát. Egy EgyEmberessel megpróbálhatja kívülről

működésképtelenné tenni a hajtóműveket, ám ehhez szüksége

lesz valamiféle robbanószerkezetre. Ha Waverly siklójában

bujkálva érkezett az Empyreumra, valószínűleg nem volt

alkalma bombát hozni magával. Ez azt jelenti, hogy itt kell

megépítenie.

De vajon hol talál olyan anyagokat a hajón, amelyekből

bombát lehet építeni?

Seth hátradőlt, és érezte, ahogy a tűlevelek beleállnak a

hátába. Semmit sem tudott a bombakészítésről, de arra gondolt,

talán érdemes lenne körülnézni a laborban, ahol a vegyszereket

tárolták.

Lesöpörte magát, és kiszaladt a tűlevelű csarnokból a

folyosóra. Jó érzés volt, ahogy a melegebb levegő körülölelte a

testét. Odament a külső lépcsőház ajtajához, kinyitotta, és már

lépett volna ki, amikor hirtelen zajt hallott. A hangok fentről,

néhány szinttel följebbről érkeztek. Döbbenten visszahátrált a

folyosóra, majd leguggolt az ajtó előtt, és hallgatózni kezdett.

A hangok egyre közelebb értek, és Seth hamarosan ki tudta

venni, hogy két fiú beszélget arról, mit csinálnának a

„terroristával”, ha elkapnák. Mind hangosabbak és hangosabbak

lettek a lépteik, míg végül már közvetlenül az ajtó túloldaláról

hallatszottak.

Aztán megálltak.

– Érzed ezt? – A hangja alapján Troy Halderson volt az, egy

tagbaszakadt tizenhárom éves srác.

– Mit?

– Ezt a brutális izzadságszagot.

– Haver, nem akartam szólni, de...

– Én ma reggel zuhanyoztam.

– Mindenesetre olyan a szagod, mint egy tyúkketrecnek.

Ekkor elérték a lépcsőfordulót, és továbbmentek a következő

szintre. Seth megszagolta az ingét, és elfintorodott. Nem sokáig

fog tudni bujkálni ezzel a szaggal. Szerencsére a laborban volt

zuhanyzó arra az esetre, ha valaki leöntené magát valami

vegyszerrel. Nem a legjobb, de a célnak megfelel.

Megvárta, amíg újra elcsendesedik a lépcsőház, majd nagyon

óvatosan kinyitotta az ajtót, és belépett.

Fürgén, szorosan a falhoz tapadva lopakodott fel a

fémlépcsőkön, majd mikor elérte a labor szintjét, kilopózott a

folyosóra. Bármennyire is hegyezte a fülét, nem hallott semmit.

Úgy tűnt, üres az egész szint.

Besurrant a laborba, és bezárta maga mögött az ajtót.

Megfordult, és attól, amit látott, földbe gyökerezett a lába.

Az egyik pulton több tucat üres doboz állt egymásra dobálva. A

pultot itt-ott fehér por borította, azonkívül üres

nitrogénpatronokat is látott. Belepillantott a

mosogatómedencébe, ahol üres csőröspoharak hevertek, belső

oldalukon valami barna, maró anyag maradékával. Seth

megszagolta az egyiket, és felköhögött.

Lehet, hogy mindezt a szabotőr hagyta itt maga után!

Üzennie kell Kierannek, de ahhoz szüksége lesz az apja

hordozható számítógépére, amit a tűlevelű csarnokban hagyott.

És továbbra is le kellene zuhanyoznia. Csak egy gyors zuhany.

Odaszaladt a terem hátuljában lévő tusolókhoz. Isten

nagyon szeretheti a tudósokat, mert még sampont is talált. Seth

szívesen belefeledkezett volna a forró víz nyújtotta örömökbe, de

kényszerítette magát, hogy miközben vadul dörzsöli és

szappanozza magát, lassan elszámoljon százig. Mikor aztán elért

a százhoz, elzárta a vizet.

Megtörölte magát egy köpennyel, azután addig kutakodott

az öltözőszekrényekben, amíg talált egy tiszta inget és nadrágot.

Már majdnem kiszaladt a laborból, amikor megtorpant,

visszament a szekrényekhez, és összeszedte az összes ruhát. Még

egy kézzel kötött pulóvert is talált. Igaz, kicsi volt rá, de arra jó

lesz, hogy melegen tartsa a hideg lépcsőházban meg a tűlevelű

csarnokban. Hóna alá gyűrte a zsákmányát, és elindult az ajtó

felé, miközben továbbra is a Kierannek szánt üzenet járt a

fejében.

– Kedves Szent Kieran, szabadíts meg minket a gonosztól –

mormolta maga elé, és elnevette magát.

Éppen nyúlt volna a kilincsért, amikor hátulról fejbe vágták.

A feje nekicsapódott a csupán néhány arasznyira lévő

ajtónak. Egy pillanatra elfelejtette, hogyan kell levegőt venni, de

sikerült talpon maradnia. Megfordult, hogy szemtől szembe

kerüljön a támadójával. Csak azt látta, hogy egy fémszék lendül

a feje felé. Lebukott, de nem elég hamar, így a szék éles széle

felhasította a fejbőrét.

Pislogott néhányat. Ragacsos, forró vér öntötte el a szemét,

néhány másodpercig azt hitte, hogy megvakult. Jobb kezével

megpróbálta kitörölni, miközben a ballal a támadója után

kapott. Durva, drótszerű hajat érzett az ujjai között, teljes

erővel megragadta, és kétszer beleverte a falba.

A szemébe került vértől olyan volt minden, mintha egy

sötétvörös szűrőn keresztül nézte volna a világot. Egy hatalmas

alakot látott, amint előrehajol és meglódul felé, aztán már csak a

gyomrába csapódó váll erejét érezte.

Elakadt lélegzete, a tüdejéből kiszaladt a levegő, ő pedig

leroskadt a padlóra. Vakon rugdalta a semmit, és közben próbált

újra levegőhöz jutni. Aztán tehetetlenül az oldalára fordult, és a

karját védelmezőén a feje elé emelte. Brutális erővel sújtottak le

rá az ütések. Aztán egy kőkemény bakancs talpa találta el a

bordáit, egyszer, kétszer, és Seth mellkasában szétáradt az

elviselhetetlen fájdalom. Elsötétült a fény a teremben.

Elsötétült a fény Seth tudatában.

És aztán elveszítette az eszméletét.

Amikor magához tért, először azt hitte, a tűlevelű

csarnokban van. De faágak helyett fémpultok, és elmosódó,

majd újra kiélesedő fénycsövek magasodtak fölébe. Fogalma sem

volt, hogy került ide.

– Mi történt? – suttogta.

Senki sem válaszolt.

A jéghideg padlón feküdt. Kényszerítette magát, hogy

kinyissa a szemét. Mindene fájt, méghozzá nagyon. Lassan

végigtapogatta magát – a lábát, az ízületeit, a kezét. Minden

rendben volt. Felült.

Metsző fájdalom nyilallt a mellkasába.

Jóságos ég, ez tényleg fáj!

Nem tudott levegőt venni. Eltörött egy bordája. Talán

kettő.

Kényszerítette magát, hogy egyenletesen, kis adagokban

vegye a levegőt, majd feltápászkodott, és miközben imbolyogva

megállt a lábán, körbenézett. Az egyik laborban volt, és furcsa

ruhák voltak rajta. Odabicegett egy tükörhöz. Olyan volt a feje,

mint egy halloween-álarc. Jobb szeme alatt jókora zúzódás

éktelenkedett, és az egész arcát vér borította. Felkapcsolta a

felső világítást, és körbetapogatta a fejbőrén a vágás körüli

területet. Tíz centi hosszú, mély seb volt, és egyenletesen

szivárgott belőle a vér. Ezt össze kell varrni.

Az utolsó dolog, amire emlékezett, az volt, hogy

fenyőmagokat eszik, és azon töri a fejét, hogyan találhatná meg

a potyautast...

Azt hiszem, ez sikerült, gondolta keserűen. Kizárt, hogy Kieran

vagy a haverjai voltak. Ha velük akadtam volna össze, már a

cellámban lennék.

Lehámozta magáról a véres inget, amiről fogalma sem volt,

hogy kié lehet, majd megfordult. A bordáiba nyilalló fájdalomtól

összerándult az arca. Testének jobb oldalát végig kékes színű

zúzódások borították. Most is borzasztóan nézett ki, de tudta,

hogy reggelre tízszer olyan szörnyű lesz.

Segítségre van szüksége.

Odabicegett az ajtóhoz, egy darabig hallgatózott, majd

kisurrant rajta, és nagy nehezen elindult a folyosón a hajó bal

oldala felé. Szörnyen hosszú sétának tűnt. Ezt a szintet nemigen

használták, de azért nem lett volna szerencsés összefutni

valakivel. Mikor beért a lépcsőházba, megállt, és megpróbált

levegőt venni. Szívből remélte, hogy a törött bordák nem

lyukasztották ki a tüdejét. Az apja sokszor elverte, de most

megértette, miért mondta az öreg mindig, hogy „csak a negyven

százalékát kapod, fiam”.

– Én is szeretlek, apa – mormolta, aztán eszébe jutott, hol

van, és megállt, hogy hallgatózzon. Mintha lépteket hallott

volna odalentről, de messze voltak, lent az esőerdő szinten, vagy

még lejjebb.

Erősen megmarkolta a korlátot, és a falnak támaszkodva

araszolni kezdett lefelé. A combja fájt, ahol megütötték, de

biztos volt benne, hogy el fogja bírni a lába, hacsak el nem ájul

attól a rettenetes fájdalomtól, ami a fejében lüktet.

Lassan haladt, egészen addig, míg el nem érte a szintet, ahol

a szállások voltak. Ott aztán megállt, és újra hallgatózni kezdett.

Mi van, ha nem segít? – gondolta, miközben az oldalára

szorította a kezét. De fog. Ha meglát, meg fogja engedni, hogy

maradjak.

A folyosón csend volt, de ez nem jelentette azt, hogy nem

botolhat bele valakibe a következő pillanatban. Gyorsnak kell

lennie. Hiába sikoltoztak a bordái a fájdalomtól, kényszerítette

magát, hogy gyorsabban lépkedjen. A fájdalomtól lát vörösen

mindent, vagy a vér miatt, ami a szemébe folyt? Nem tudta. Ha

nem fekszik le hamarosan, el fog ájulni.

Nem láthatják meg, ahogy belép a lakásba, ezért a valamivel

távolabb lévő karbantartó fülke felé vette az irányt.

Körbejáratta tekintetét a folyosón, de hasonlóan a saját

szállásszintjéhez, itt sem voltak bekamerázva a karbantartó

fülkék. Odabent talált egy kést, amivel sikerült kifeszegetnie a

hátsó falat. Bedugta a fejét az átjáróba. Ez a folyosó is pont

olyan volt, mint amelyik a saját lakása mögött húzódott.

Gyötrelmes kínok közepette bepréselte magát, majd oldalazni

kezdett előre, amíg majdnem teljesen biztos nem volt abban,

hogy elért Waverly lakásáig. Patakokban folyt az arcán az

izzadság, miközben a csőleágazásokat számolta. Lefeszegette az

átjáró hátsó falát, és belezuhant egy szantálfa illatú

ruhásszekrénybe. Nagy nehezen átverekedte magát a lelógó

ruhákon, és kilépett a sötét szobába.

Hallgatózott, de a lakásban csend honolt. Az ötéves szülinapi

bulijuk óta nem járt Waverly szállásán. Mi van, ha ez nem is az ő

lakása?

– Waverly? – kérdezte. Még a hangja is sérült volt, halkan,

gyengén és elgyötörten ejtette ki a lány nevét. – Waverly?

Keresztülvágott az előszobán, majd belépett a másik

szobába, és felkapcsolta a villanyt. Egy hatalmas rongybaba ült

a sarokban lévő székben, a dupla ágy fölött pedig egy fénykép

lógott. A kép egy nőt ábrázolt, aki napernyővel a kezében állt

egy virágos réten. Egy fekete pulóver hevert a szék támláján.

Seth odalépett, és megszagolta. Waverly illata. Semmi kétség, ez

az ő szállása.

Seth állt a sötétben, és visszatartotta a lélegzetét. Olyan

erősen kalapált a szíve a törött bordái mögött, hogy úgy érezte,

minden egyes szívveréssel újabb szilánk szakad le a csontjairól.

Borzasztóan szeretett volna lefeküdni.

De nem lehet. Nem teheti. Addig nem, amíg össze nem varrja

azt a sebet.

Bebotorkált a fürdőszobába, és belenézett a tükörbe. A

fejbőrén tátongó seb olyan volt, mint egy ásító, véres száj,

vastag és élettelen ajkakkal. Egy egyszerű kötés ide nem lesz

elég. Ha nem tudja összezárni, egész biztosan el fog fertőződni.

Tudta, hogy meg kellene várni Waverlyt, és hagyni, hogy ő

csinálja. Csakhogy képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy

valakit a szörnyű vágás közelébe engedjen. Még Waverlyt sem.

Bebotorkált a nappaliba, majd odacsoszogott Waverly

varróasztalához. Most az egyszer megengedte magának, hogy

sírjon. Kiválasztott egy erősnek tűnő fekete cérnát, és

megkereste a legvékonyabbnak tűnő tűt.

– Négy öltés összesen, semmi az egész – mondta magának

remegő hangon. – Egy, kettő, három, négy, és már kész is.

A fürdőszobában, a mosdókagyló alatt talált antibiotikumos

folyadékot, pamutrongyokat és egy darab gézt, amivel majd a

végén bekötözheti a sebet.

Belenézett a tükörbe, és végigmérte a fiút, aki visszanézett

rá. Elég erős vagy ehhez? A vére száraz kis patakokban alvadt meg

a homlokán és a szája körüli mélyedésekben. Hosszasan nézte a

képet, és arra gondolt, valahogy így fog festeni, ha megöregszik.

Vagy már meg is öregedett? Lehet, hogy beleöregedett ebbe az

egészbe.

Megrázta a fejét.

– Még ne őrülj meg, Ardvale.

Fogott egy ollót, és a seb széleinél, amilyen rövidre csak

tudta, levágta a haját. Lesz egy kopasz folt a fején, de ez most

nem számított. Azután bekente a sebet antibiotikummal. Ahogy

hozzáért a húsához az anyag, olyan erős fájdalom hasított a

fejébe és a mellkasába, hogy kis híján elájult. Szerette volna

valami kíméletesebb szerrel lefertőtleníteni a sebet, de tudta,

hogy olyat csak a kórházban találna, így kénytelen volt addig

elviselni a gyötrelmes, égő érzést, amíg biztos nem volt benne,

hogy kitisztult a seb. De ha mégsem tisztult volna ki, akkor sem

bírta volna tovább a fájdalmat.

– Meg tudom csinálni – mondta, miközben felforrósította a

tűt, és keresztülfűzte rajta a cérnát. – Igazi kemény suttyó

vagyok – tette hozzá, ahogy összecsippentette a vágás egyik

végén a bőrt.

– Semmi az egész. Ennél sokkal rosszabb dolgokon is

keresztülmentek már emberek.

Mégis – már percek óta tartotta mozdulatlanul a tűt néhány

centiméterre a fejétől, pedig tudta, hogy minél tovább halogatja,

annál rosszabb lesz. Túl kell esnie rajta, és akkor végre alhat.

Csakhogy az az egyszerű mozdulat, amivel az ember átszúrja a

saját húsát, valójában a legkevésbé sem egyszerű. Le kell hozzá

győznie az önfenntartás ösztönét. Az ösztönt, amely mindenáron

meg akarja őt akadályozni abban, hogy kárt tegyen önmagában.

És le kell győznie a rettegést a fájdalomtól. A rettegést attól,

hogy mennyire rossz lesz. Hogy milyen borzasztóan fog fájni.

– Nem számít – mondta a tükörképének. – Nem akarsz

meghalni egy kis vágástól, ugye?

Belevágta a tűt a fejbőrébe, és felsikoltott. Nem tehetett

róla. Elviselhetetlen volt a fájdalom, mégis kényszerítette

magát, hogy a vágás másik oldalán is keresztülszúrja a sajgó,

véres bőrt. Könny folyt végig az arcán, majd a vértől pirosra

színeződve bele, a mosdóba. Mégis: remegő kézzel ugyan, de

sikerült az első öltést olyan szorosra húznia, amilyen szorosra

csak bírta.

Aztán elhányta magát. Egészen addig fel sem tűnt, hogy

hányingere lenne. Váratlanul érte a hányógörcs, csont feszült

csontnak, olyan volt, mintha belülről belerúgtak volna a fájó

bordái közé. Felkiáltott, az oldalához kapott, homlokát a hideg

porcelánhoz szorította. Nem emlékezett rá, mikor rogyott térdre,

most mégis ott térdelt a padlón, arcán patakokban folyt lefelé az

izzadtság.

Képtelenségnek tűnt, hogy ezt újra megcsinálja.

Sokkal több időbe telt összegyűjteni a bátorságot a második

öltéshez, viszont amikor a tű belehatolt a bőrébe, már nem fájt

annyira. A teste valamiképpen elzsibbasztotta a vágás

környékét, amiért Seth rendkívül hálás volt. Minden egyes öltés

kevésbé fájt, mint az eggyel korábbi, ennek ellenére Seth egész

testében remegett, és zihálva, fulladozva vette a levegőt.

A vágást végül hat öltéssel tudta összevarrni. Nagyon

csúnya, szabálytalan, egyenetlen öltések voltak, de összehúzták

a sebet. Kényszerítette magát, hogy egy fertőtlenítőbe áztatott

pamutdarabbal újra végignyomogassa az egészet, aztán

bekötözte egy darab gézzel, amit az álla alatt kötött meg.

Nevetségesen fog kinézni, amikor Waverly hazaér, de nem volt

mit tenni.

Lehajolt, és ivott a csapból. Nagy, hangos kortyokban nyelte

a vizet, azután áttúrta a gyógyszeres szekrényt

fájdalomcsillapítóért. Bekapott négyet, de közben tudta, hogy

szinte semmit nem fognak használni.

Aludnia kellett. A lába remegett, és úgy érezte, menten

darabokra hull vagy szétfolyik a teste. Azonnal le kell feküdnie.

Keresztülvágott az előszobán, majd be, egy sötét szobába,

amiről nem is tudta pontosan, hogy micsoda. Felnyögött és

addig botorkált előre, amíg a térde el nem érte a matracot.

Rázuhant az ágyra, miközben a karjával próbálta védeni a

bordáit. Körülölelte a hideg takaró, és Seth zaklatott álomba

merült.

A PÁSZTOR

– Köszönöm mindnyájatoknak, hogy eljöttetek – mondta Kieran

a gyülekezetének. Ez volt az első szertartás azóta, hogy

kötelezővé tette a részvételt, és a kezdeményezés szemlátomást

beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Majdnem a teljes

legénység jelen volt. Bár tiltakozott a feladat ellen, Arthur most

a hátsó sorban állt, és csendben felírta azoknak a nevét, akik nem

voltak itt. Kieran végigpillantott a tömegen, és megpróbálta az

arcokból kiolvasni, hány embert kell még megnyernie magának.

Az idősebb lányok szinte kivétel nélkül nyílt megvetéssel

bámulták – haragudtak rá Sarah és Waverly bebörtönzése miatt.

Minden bizonnyal valamelyik őrtől értesültek a dologról. A fiúk

közül is többen bizalmatlanul méregették, de voltak azért

szövetségesei. Az első sorok pedig a leghűségesebb támogatóival

voltak tele, azokkal a gyerekekkel, akik minden körülmények

között kiállnának mellette. Kieran remélte, hogy a szertartás

végére többen lesznek. Könnyen lehet, hogy az élete múlik ezen.

Elterelte gondolatait a koncepciós perről, amit annak idején

Seth szervezett ellene. Félig eszméletlenül, kiéheztetve, gyengén

és betegen hallgatta a hamis vádakat azoknak a fiúknak a

szájából, akiket valaha a barátjának gondolt. Emlékezett a hideg

tekintetükre, arra, ahogyan előrehajoltak a székükben, mikor

Seth megemlítette a kivégzést. Egy darab húst láttak benne,

némi szemetet, amit ki lehet hajítani a légzsilipen keresztül a

világűrbe. Seth egyszer már meggyőzte őket erről, és hacsak nem

erősíti meg valahogyan – bárhogyan – a támogatottságát, újra

megteheti.

– Bizonyára értesültetek róla, hogy Sarah Hodges és

Waverly Marshall jelenleg börtönben vannak. Gondolom, hogy

többetek igen dühös emiatt. Nos, én is dühös vagyok. Szeretném

egyértelművé tenni, hogy nem valamiféle személyes nézeteltérés

miatt tartóztattuk le őket. Azért kerültek rács mögé, mert

akadályozták a nyomozást, melyet egy olyan eseménysorozattal

kapcsolatban folytatunk, ami mindnyájunkat súlyos veszélybe

sodort. A legénység egyetlen tagjának sem hagyom, hogy

veszélybe sodorja a küldetésünket. Erre a szavamat adom.

Újra végigjártatta tekintetét az arcokon. Sokat

gyanakvással hallgatták, de legalább hallgatták. Sikerült

felkeltenie a figyelmüket. Ennél többet nem is kívánhatott

jelenleg. Az elgondolkodó arcokból, és abból, ahogy bólogattak,

úgy látta, hogy a fiúk körében majdnem teljes a támogatottsága.

Lehajtotta a fejét.

– Nem saját elhatározásból, hanem a körülmények miatt

kényszerültem ilyen fiatalon magamra venni a hajó vezetésével

járó felelősséget. Még sok esztendőn át szerettem volna tanulni,

hogyan kell vezetni az Empyreumot. De éppen az idő az, amiből

csak kevés adatott meg nekünk. Szüleink jelenleg is az ellenség

fogságában vannak, és ki tudja, mit kell kiállniuk? Első számú és

legfontosabb feladatom, hogy kiszabadítsam őket, miközben

titeket egytől egyig megvédelmezlek. Tudom, hogy számtalan

hibát követtem el, de ki nem? Az elmúlt hat hónapban több

kombájn hibásodott meg, mint az előző öt évben. Ennek az az

oka, hogy a szerelők és a kombájnvezetők is követnek el hibákat.

Nos, én is követek el hibákat. És sajnálom őket, egytől egyig.

A gyerekeknek valószínűleg eszükbe juthattak a saját hibáik

és tévedéseik, mert Kieran egyre több megenyhült arcot, és egyre

kevesebb rosszalló tekintetet látott a tömegben.

– És ezzel el is érkeztünk Seth Ardvale-hez. Ugyanazon az

estén szökött meg, amikor bekapcsoltak a segédrakéták, ami igen

figyelemreméltó egybeesés. Seth talán elvezethet minket a

terroristához, de csak akkor, ha sikerül megtalálnunk. Ez a

terrorista már megölte az egyik társunkat, és belenyúlt a hajó

navigációs rendszerébe. A teremben egybegyűltek biztonsága

érdekében nagyon kérek mindenkit, hogy ha tudtok valamit

Seth tartózkodási helyéről, tárjátok elénk az információt.

Kieran körbepillantott. Miután tudatosult bennük, hogy egy

veszélyes terrorista bujkál a hajón (Kieran szándékosan

fogalmazott így), a gyülekezetet máris kevésbé izgatta Sarah és

Waverly bebörtönzése. Az idősebb lányok többsége most inkább

ijedtnek tűnt, mint dühösnek, és egytől egyig Kieranre szegezték

a tekintetüket.

– Elkerülhetetlenül közeledik az összecsapás órája. Össze kell

tartanunk, csak így győzhetjük le az ellenséget. Csakhogy még

abban sem vagyok biztos, hogy eddig összetartottunk. Bizalom

és remény helyett a panasz, a bizalmatlanság és a kétkedés

hangjait hallom. – Kieran belecsapott a tenyerébe az öklével. –

Ez így nem mehet tovább! Nem győzhetjük le az ellenséget, ha

nem fogunk össze, és nem rendezzük sorainkat. Ők idősebbek,

tapasztaltabbak, és túlerőben vannak. Eljön a nap, amikor

utolérjük őket, és a szüleink szabadon engedését fogjuk

követelni, és ha azon a napon viszály vagy kétkedés jeleit látják

rajtunk, azt kíméletlenül ki fogják használni. De ha együtt,

egységben, a saját igazunk biztos tudatában lépünk fel, akkor

győzni fogunk, ezt megígérhetem. Nemcsak azért fogunk győzni,

mert fiatalabbak, erősebbek és okosabbak vagyunk, hanem mert

mi a jó, ők pedig a gonosz oldalon állnak. És ha megnézitek, a

történelem során a jó mindig győzedelmeskedett a gonoszon.

Kieran látta, ahogy a gyerekek lepillantanak a földre, majd

miután felidézték magukban, amit a földi történelemről

tanultak, újra rá emelték a tekintetüket. Megnyerte őket. Hittek

neki. De hogy ne hittek volna? Az igazság mindig meggyőző. Az

igazság a lelkükhöz szólt, kimasszírozta belőlük a kétkedést,

lecsillapította a haragjukat, kivette a kezükből a fegyvert. Ha

voltak is pillanatok, amikor Kieran elbizonytalanodott afelől,

hogy tényleg Isten akaratát teljesíti-e be, a mai nap végre

bebizonyította, hogy igen. Azt teszi, amit tennie kell, amire a

teremtője szánta. Az a feladata, hogy a jövője felé irányítsa a

hajót. Ezt pontosan tudta.

– Velem tartotok? Tegyük félre a nézeteltéréseinket, és

egyesüljünk egy közös célért. Kössünk szövetséget, ezen a napon,

ezen a szent helyen. Egy család vagyunk! – Ökölbe szorította és

az égnek emelte mindkét kezét, arcát beletartotta a plafonon

lévő lámpák fényébe. – És nem hagyjuk, hogy bárki elszakítson

minket egymástól!

Kieran hangja megtöltötte a termet, és a gyülekezet tapsolni

és éljenezni kezdett.

– Kyrie Eleison! – kántálták leghűségesebb támogatói,

miközben ütemesen rázták az öklüket a levegőben. Lassan

kezdték, de apránként egyre többen csatlakoztak a kórushoz, és

végül egy emberként üvöltötte a terem az áldást. Kieran a

mellkasában érezte a hangorkán dübörgését, és lemosolygott a

gyerekekre. Isten mellette állt. Hogyan veszíthetne?

Újra biztonságban volt.

A SZAKADÁR

Waverly a cellában állt, amikor Arthur másnap belépett a

börtönbe, hogy szabadon engedje őt és Sarah-t. A fiú

szégyenkezve húzta félre a vasrácsot az ajtó elől.

– Elmehettek – motyogta, de a tekintetét egyetlen pillanatra

sem emelte fel a padlóról.

Sarah kiviharzott a cellából, anélkül, hogy akár csak

ránézett volna, Waverly azonban megállt előtte.

– Tudod, min kaptam rajta? – kérdezte, és hallani lehetett a

hangján, hogy majdnem szétveti a düh. – Megfenyegette

Sarah-t, hogy...

– Hallottam – mondta Arthur halkan.

– Azt hiszi, hogy bármit megtehet! – kiáltotta Waverly.

– Nem bántotta – emelte fel Arthur az egyik kezét.

– Ezt nem igazolja, hogy... – kezdte Waverly, de túlságosan

dühös volt ahhoz, hogy befejezze.

Arthur összeszorította a száját, és idegesen Matt Allbrightra

pillantott, aki a folyosón állt, vigyázzállásban, háta mögött

összekulcsolt kézzel, és nyilvánvalóan hallgatózott. Arthur intett

Waverlynek, és mindketten elindultak a liftek felé.

Miután hallótávolságon kívül kerültek, Arthur megragadta

Waverly karját, és halkan a lány fülébe súgta:

– Egyetértek, Kieran kivetkőzött önmagából, de Sarah is.

– Igen, Sarah tényleg hülye volt – ismerte el Waverly. – De

akkor sem fenyegethetünk meg senkit! És nem börtönözhetjük

be őket bírósági tárgyalás nélkül!

– Egyetértek – mondta alig hallhatóan Arthur. – Hallottad

Kieran tegnapi prédikációját?

– Kénytelen voltam hallani. Zengett tőle a cellánk.

– Akkor tudod, hogy gyakorlatilag úgy állított be titeket

Sarah-val, mint akik együttműködtök a terroristával.

Arthur semleges arckifejezéséből Waverly nem tudta

megállapítani, hogy a fiú fenyegetni vagy figyelmeztetni akarja.

– Ez így nem mehet tovább, Arthur.

– Mindenki igyekszik minden tőle telhetőt megtenni –

válaszolta Arthur, és nagyon kimerültnek tűnt a hangja.

Lenyalta a verítéket a felső ajkán pelyhedző szőrszálakról, és

megnyomta a hívógombot. – Tudom, hogy haragszol Kieranre.

Én is haragszom. De legyünk óvatosak.

– Nehogy véletlenül minket is zendüléssel vádoljon? –

kérdezte Waverly, miközben mindketten beléptek a liftbe.

Megnyomta a szállásszint gombját, és közbe észrevette, hogy

Arthur figyeli. Lehet, hogy azért küldték, hogy kifigyelje, hova

megy? – Kierannek túl sok titka van. Egy Központi Tanács

segítene a dolgon.

– Szeretnél benne lenni? – kérdezte Arthur közömbösen.

– Nem szeretnék. De benne leszek.

– Ugye, tudod, mit mondanak rólad a támogatói? –

billentette oldalra a fejét Arthur.

– Azt, hogy a terroristával vagyok?

– Igen – mondta Arthur, és elkomorodott az arca. – És azt,

hogy a te feladatod lett volna, hogy megmentsd a szüleiket.

Waverly úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna.

Lehet, hogy igaza van Arthurnak. Lehet, hogy meg sem

választanák.

– Nézd – mondta Arthur, és esdeklően nézett Waverlyre a

szemüvege mögül, ami egészen felnagyította a kék szemét. –

Nekem is eszembe jutott már, hogy választást kellene tartani.

Kinyílt a lift ajtaja, de Waverly nem mozdult, csak állt, és

szomorúan nézte Arthurt. Ott, a siklóban, a beszélgetésük után

azt gondolta, talált magának egy szövetségest. Valakit, aki

emberszámba veszi. Most már nem volt annyira biztos benne,

mit gondoljon a fiúról.

– Szia, Arthur – mondta, miközben kilépett a liftből. A fiú

mintha még akart volna mondani valamit, de aztán csak

bólintott, és a lift ajtaja lassan becsukódott előtte.

Waverly mélyen a gondolataiba temetkezve ment végig a

folyosón. A lakása ajtajához érve gépiesen beütötte a kódot a

zárba, majd belépett a nappaliba.

Azonnal tudta, hogy valami nem stimmel. Földszagot érzett

a sötét szobában, olyan illatot, aminek itt semmi keresnivalója

nem volt. Valaki járt a lakásban. Waverly felkapta az ajtó mellé

támasztott krikettütőt, és óvatosan felkapcsolta a villanyt. Nem

akart hinni a szemének: egy férfi feküdt a kanapéján. Egy férfi,

akinek a feldagadt arcát véres zúzódások borították, és aki most

felkönyökölt az ágyon. Waverly sikoltani szeretett volna, de

annyira megbénította a félelem, hogy még erre is képtelen volt.

A férfi ekkor kinyitotta a száját, és azt mondta:

– Ha szeretnéd, elmegyek.

– Seth – nyögte Waverly, és a földre dobta az ütőt. –

Istenem, Seth.

– Szükségem volt egy biztonságos helyre.

Waverly bezárta maga mögött az ajtót, majd odarohant a

kanapéhoz, letérdelt mellé, és Seth feldagadt homlokára tette a

kezét. Egy átvérzett kötés takarta a fejét.

– Veled meg mi történt?

– Azt hiszem, összefutottam a potyautasunkkal – nyögte

Seth. A felső ajka fel volt szakadva, és úgy nézett ki, mint egy

lila lufi. – Kedves fickó.

Ezután elmondta Waverlynek, hogy miután magához tért a

laborban, ide jött segítségért. Magára a támadásra nem

emlékezett. Waverly látta, hogy a puszta beszéd is nehezére esik.

Szemlátomást nagy fájdalmai voltak.

– El kell mennünk a kórházba.

– Kérlek, ne! – Megfogta és megszorította Waverly kezét. –

Nem mehetek vissza a börtönbe.

Seth feje úgy fel volt dagadva, hogy Waverly alig ismerte

meg, ám amikor végighúzta ujját a fiú arcán, hűvösnek érezte a

bőrét.

– Azt hiszem, nincsen lázad. Úgy néz ki, nem fertőződött el a

seb.

– Van valami fájdalomcsillapítód?

– Azt hiszem, van – mondta Waverly, és kiment a

fürdőszobába, ahol talált egy üveggel abból az erős

gyógyszerből, amit az anyja szedett a migrénjére. Mi van, ha

anyának migrénje van azon a hajón? – hasított belé a gondolat.

Visszanyelte a könnyeit, és bevitte a fájdalomcsillapítót a

szobába.

– Tessék – mondta, és kivett három tablettát az üvegből.

Seth mindhármat a szájába tette, és egyetlen korttyal lenyelte

őket. – Olyan az arcod, mint egy hamburger.

– Nem lehet mindenki szépségkirálynő – vágta rá Seth. A

sérülései ellenére boldognak tűnt. Látszott rajta, hogy örül

Waverlynek.

Waverly elmosolyodott magában, majd kiment a konyhába,

ahol egy kis lavórt megtöltött meleg, szappanos vízzel, azután

leült az ágy mellett álló dohányzóasztalra, és egy nedves

kendővel elkezdte lemosni Seth fejét. A rászáradt vér alatt

kirajzolódott a fiú szürke, nyúzott arca.

– Hogyan jutottál ki a börtönből?

– Szinte biztos, hogy a potyautas engedett ki.

– Micsoda? – Waverly úgy meglepődött, hogy Seth

mellkasára ejtette a nedves ruhát. – Miért?

– Azt hiszem, csalinak használt.

– Kieran azt hiszi, én engedtelek ki.

– Emiatt vagytok rosszban?

– Már egy ideje szakítottunk – vonta meg a vállát Waverly.

– Sajnálom – mondta őszintén Seth. – Ha tudnék más helyet,

ahova mehetnék...

Waverly Seth arcát fürkészte; bizonyítékot keresett arra,

hogy örül a szakításuknak. Nem talált. Seth arcát elködösítette a

fájdalom.

– Fel tudsz ülni annyira, hogy levetkőzz?

– Eljött a fürdetés ideje? – kérdezte Seth, és sikerült

elmosolyodnia.

– Szerencséd van, hogy nem doblak ki a szeméttel együtt –

mondta Waverly.

Seth felült, és hangos nyögések közepette lerángatta magáról

a teljesen összevérzett inget. Waverlynek elállt a lélegzete. Seth

egész mellkasát zúzódások és horzsolások borították.

– Mit tett veled?

– Megölelt, mint egy nagy maci.

Waverly gyors és hozzáértő mozdulatokkal húzta végig a

melegvizes ruhát Seth vállán, majd le, a hátán, végig a hasán, a

bordái mentén, különös figyelmet szentelve az oldalán

éktelenkedő gonosz, fekete zúzódásoknak. Tudta, hogy Seth

figyeli közben, de nem nézett a szemébe. Képtelen volt rá.

Zavarta a saját, zaklatott lélegzése. Teljesen természetes volt,

hogy segít neki, mégis, valahogy furcsán érezte magát. Seth

lélegzetvételét is hallotta, és látta azt is, ahogy fel és le mozog a

mellkasa. Fenyőgyantára emlékeztető erős, de kellemes illata

volt, és azon kapta magát, hogy egyre mélyebben lélegzi be.

– És most alul – mondta Seth rezzenéstelen arccal.

– Keresek valamit, ami jó lesz rád – válaszolta Waverly, és a

fiú kezébe nyomta a rongyot.

Átment az anyja szobájába, felkapcsolta a villanyt, és

amikor meglátta a véres lepedőt, elborzadva felsikított.

– Te meg mit műveltél?

– Sajnálom – mondta Seth megsemmisülve. – Nem tudtam,

kinek a szobája. Amikor rájöttem, átjöttem ide.

– Az anya ágya.

Waverly szája még remegett, amikor megkerülte a véres

ágyat, és odament az öltözőszekrényhez. A szekrényben talált

egy melegítőnadrágot, ami az anyjáé volt, illetve megtalálta az

apja egyik régi ingét, amit Regina megtartott. Visszament a

nappaliba, és odaadta Sethnek a ruhákat. Seth nagy nehezen

felállt, de néhány másodperc múlva nyögve roskadt vissza a

kanapéra.

– Ez tényleg fájhat – mondta Waverly.

– Ja, én is érzem.

Waverly ellenállt a kísértésnek, hogy kisöpörje Seth haját a

szeméből, inkább leült a fotelba, és a térdére fektette a kezét.

– Hogy néz ki a terrorista?

– Semmit nem láttam a szemembe ömlő vértől. – Seth

hátradőlt, tekintetét a plafonra emelte. – A vegyi laborban

tértem magamhoz. Azt hiszem, azért mentem, hogy

lezuhanyozzak.

– De mégis, mit csinálhatott ott?

Seth ekkor hirtelen felült, majd ugyanazzal a mozdulattal

vissza is rogyott az ágyra.

– Hihetetlen, hogy elfelejtettem – nyögte.

– Mit felejtettél el?

– Teljesen fel volt forgatva a labor. Azt hiszem, előtte nem

sokkal fejezhette be. – Öklével belevágott a kanapé párnájába. –

Hogyan felejthettem el?

– Mit fejezett be? Mit csinált? – kérdezte Waverly.

Seth belenézett a lány szemébe. Hosszú másodpercekre

összefonódott a tekintetük.

– El kell mondanod Kierannek – szólalt meg végül Seth

megadóan.

– Rendben – mondta kételkedve Waverly. – Mit mondjak

neki?

– Okos lány vagy – felelte Seth, és becsukta a szemét. –

Hazudj.

Waverly kiment a lakásból, majd elindult a folyosón,

miközben némán gyakorolta, mit fog mondani Kierannek.

Amikor a központi vezérlőhöz vezető folyosóra ért, egy csapat

kislányt pillantott meg, Marjorie Wilkinsszel az élükön. Ahogy

elhaladt mellettük, Marjorie kivett egy karkötőt a karján lévő

kis kosárból.

– Ezzel a karkötővel kifejezheted, hogy Kierant támogatod.

Kérsz egyet? – kérdezte a lány, anélkül, hogy akárcsak

elmosolyodott volna. A többek is odafordultak Waverlyhez, és

várták, mit válaszol.

Waverly érezte a kihívást a lányok tekintetében, és ez

nagyon bosszantotta.

– Köszönöm, de nem.

– Azért, mert együttműködsz vele? – vágott vissza az egyik

kislány. Vékony, piros szája sebhelyként húzódott keresztbe az

arcán.

– Kivel működök együtt? – kérdezte Waverly, és keresztbe

fonta a karját.

– Seth Ardvale-lel – mondta Marjorie, és gonoszán

hunyorított. – Mindenki tudja, hogy te segítesz neki.

Waverly úgy érezte, minden levegő kiszökött a tüdejéből, de

ügyelt arra, hogy egyetlen arcizma se rezdüljön. Kizárt, hogy ezek

tudják, gondolta.

– Ez nevetséges.

– Mindenki tudja, hogy titokban meglátogattad Sethet a

börtönben.

– Ez egyedül énrám tartozik – mondta Waverly, és

megpróbált elmenni mellettük, de Marjorie egyik talpnyalója,

egy Melanie nevű zömök lány elállta az útját. Gonoszul

elvigyorodott, és jelentőségteljesen a Waverly mögötti falra

emelte a tekintetét.

Waverly látta, hogy valaki felírta a nevét a falra, és a nevétől

egy nyíl mutat egy képre, és bár tudta, hogy nem szabadna

megadni nekik ezt az örömöt, tekintetével követte a nyilat. Két

pálcikaember volt a képen: az egyiknek hosszú, hullámos haja, a

másiknak pedig nagy merevedése volt. A hullámos hajú a másik

előtt térdelt. A következő szöveg volt felírva a kép alá: Áruló +

áruló = igaz szerelem.

– Ki csinálta ezt? – kérdezte Waverly.

– Már itt volt, amikor idejöttünk – vonta meg a vállát

Marjorie.

Waverly sorra mindegyik lánynak belenézett a szemébe, akik

pökhendi vigyorral az arcukon néztek vissza. Űzött vadnak

érezte magát; úgy érezte, átlátnak rajta. Ezek csak gyerekek,

mondta magában. De ki tudja, még hányán gondolják róla

ugyanezt a legénységből?

Utat tört magának a lányok között, majd lendületes

léptekkel odament a központi vezérlő ajtajához, és megnyomta a

csöngőt. Az ajtó szinte azonnal kinyílt, Waverly pedig, mielőtt

belépett volna, még vetett egy pillantást a háta mögött

Marjorie-ra. A lány szemlátomást féltékeny volt, amiért

Waverly csak úgy besétálhat.

Odabent Kieran felállt a kapitányi székből, és úgy nézte

Waverlyt, mint aki valami hirtelen mozdulattól tart. Arthur

láthatóan egész testében megfeszült.

– Nem sokáig rabolom az idődet – mondta Waverly hűvösen

Kierannek.

– Ülj le – mutatott Kieran az egyik székre.

Waverly leült, majd folytatta:

– Tegnap a vegyi laborban jártam, és láttam valami nagyon

furcsát. Azóta nem hagy nyugodni a dolog, és arra gondoltam,

szólok neked.

– Igen... – mondta lassan Kieran. Összekulcsolta a két kezét,

és várta, hogy Waverly folytassa.

Waverly ekkor rájött, hogy fogalma sincs, mit látott Seth.

– Szerintem jobb lenne, ha megmutatnám.

Kieran néhány másodpercig szótlanul méregette a lányt,

majd azt mondta:

– Induljunk.

– Nem kellene magunkkal vinnünk néhány őrt? – kérdezte

remegő hangon Waverly.

Kieran odalépett a terem sarkában lévő szekrényhez, és

kivett belőle egy gázspray-t.

– Nem lesz rá szükség – mondta.

Waverly szívesen kikövetelte volna, hogy vigyék magukkal

az őröket, de tudta, hogy furcsán venné ki magát a dolog.

Furcsa érzés volt Kierannel végigmenni a folyosón,

kettesben, úgy, mint régen. Kieran megnyomta a lift gombját, és

lopva Waverlyre pillantott. Waverly úgy tett, mintha nem

venné észre, és minden erejével azon volt, hogy ne mutassa ki,

mennyire fél.

A laborszinten sötét volt, ezért Kieran odament az egyik

irányítópanelhez, felkapcsolta a világítást, majd mindketten

elindultak a folyosón. Waverly attól félt, túl hangosan veszi a

levegőt. Amikor odaértek a labor ajtajához, Kieran kinyitotta, és

magabiztosan besétált.

A laborban tökéletes rend és a tisztaság volt. A rozsdamentes

acélfelületek ragyogva verték vissza a lámpák fényét. A

mosogatómedence makulátlan volt és száraz, mintha hetek óta

nem használták volna. Az összes szemetes üres volt. Waverly

kétségbeesetten próbálta megtalálni a nyomát annak, amiről

Seth beszélt. De hiába.

– Mit láttál? – kérdezte Kieran halkan, miközben nem vette

le a szemét a lányról.

– Olyan... olyan volt, mint egy tudományos kísérlet –

hebegte Waverly. – Csőröspoharak és kémcsövek...

– Hol? – nézett körbe Kieran a tökéletesen tiszta laborban.

– A pulton. – Waverly érezte, hogy elvörösödik, és úgy tett,

mintha nem venné észre, hogy Kieran az arcát vizslatja.

– A pulton hol?

Waverly találomra odamutatott a pult egy pontjára.

– Mikor láttad ezt? – lépett oda Kieran.

– Nem tudom. Tegnap reggel – válaszolta Waverly, és

legszívesebben felpofozta volna magát. Hogy lehet ennyire

ostoba? Egyre átlátszóbbak voltak a hazugságai.

Kieran visszament Waverly mellé, és egyetlen pillanatra sem

vette le a tekintetét az arcáról.

– Kapcsolatban vagy Seth Ardvale-lel?

Waverlynek tátva maradt a szája. Döbbenten nézte Kierant,

és közben vadul zakatolt az agya.

– Ez most komoly, Kieran? – kérdezte, és próbálta haraggal

leplezni az ijedtségét. – Te semmi másra nem tudsz gondolni?

– Ma reggel találtunk egy videofelvételt, amin az látszik,

hogy Seth meglehetősen összeverve elhagyja ezt a helyiséget.

Amikor lejöttünk ide, tisztaság és rend fogadott. Honnan tudnál

a dologról, ha nem tőle?

– Nem láttam Sethet – jelentette ki Waverly, és úgy nézett

Kieranre, hogy az ne merjen ellentmondani neki. Megpróbálta

kiolvasni a fiú arcából, vajon tudja-e hogy Seth a lakásában van,

de amikor elfordította a tekintetét, Waverly tudta, hogy csak

blöffölt.

– Csak meg kell néznem a videónaplót, és tudni fogom,

hazudsz-e.

Waverlyt elöntötte a harag, amiért erre nem gondolt, de már

nem volt mit tenni. Az tűnt a legokosabb ötletnek, ha témát

változtat.

– Miért csinálsz úgy, mintha Seth a terrorista oldalán állna?

Kieran összeszorította a száját.

– Jelenleg ez tűnik a legkézenfekvőbb magyarázatnak –

mondta végül.

– Te is tudod, hogy Seth soha nem működne együtt senkivel

az Új Látóhatárról.

– Ő bármire képes, Waverly – mondta Kieran halkan és

nagyon lesajnálóan. Csakhogy hazudott. Abból, ahogy beszélt és

viselkedett, Waverly tudta, hogy valójában ő maga sem hiszi el,

amit mond.

– Seth nem áruló – csattant fel.

– A kapitánya ellen fordult – emelte meg a hangját Kieran.

– Te nem vagy kapitány! – üvöltötte Waverly olyan

hangosan, hogy beleremegtek a terem fémfalai. – Senki sem

választott meg kapitánnyá!

– Te is támogattál! – kiáltotta Kieran, és Waverly arca elé

emelte az ujját. – Most viszont nagyon felelőtlenül viselkedsz.

Rontja a morált, ha a hajó vezetői veszekednek egymással.

– Választás nélkül nincsenek vezetők, Kieran.

Kieran becsukta, majd újra kinyitotta a száját, ahogy akkor

szokta, amikor ideges.

– Évtizedek óta nem volt választás a hajón – mondta

zihálva. – Ráadásul most, hogy egy terrorista bujkál...

– Te arra használod a terroristát, hogy politikai előnyhöz

juss, Kieran. És ez annyira... annyira... – Waverly érezte, hogy

könnyek futják el a szemét, de nem foglalkozott velük, csupán

dühösen pislogott egyet. – Hogy mondhattad, hogy Sarah és

én...

– Segített nekik elrejtőzni! Azzal, hogy ellenszegült nekem,

Seth és a terrorista is időt nyertek, hogy...

– Sarah nem is tudott a terroristáról!

– Sethről tudott. Róla mindenki tudott.

– Te pedig bűnbaknak használod. – Waverly keze

előrelendült. – Az egész legénységet ellene fordítod.

– A közös ellenség egységbe forrasztja a legénységet, és ez

segít abban, hogy megvédjem őket. Ha te lennél a hajó vezetője,

értenéd, hogy...

– Pont erről beszélek, Kieran. Egyedül te hiszed magadról,

hogy te vagy a hajó vezetője.

– Szeretnéd kipróbálni? Szeretnéd látni, mennyire könnyű?

– Szándékomban áll – mondta Waverly, és azzal faképnél

hagyta a döbbent Kierant.

Végigment a folyosón a lifthez, és közben nem vette észre

kisfiút, aki a lépcsőházajtó üvegén keresztül figyelte, mint ahogy

azt sem vette észre, hogy amikor belépett a liftbe, a fiú kisurrant

a folyosóra, és egészen a szállásszintig követte. És azt sem, hogy

miután becsukta az ajtaját, az apró alak beosont a szemközti

lakásba.

A LÁNY

Seth már azelőtt tudta, hogy vendégeskedése a végéhez

közeledik, mielőtt a hazatérő Waverly beszámolt volna a

Kierannel folytatott beszélgetésükről. Elmondta, hogy Kieran

sejti, hogy kapcsolatba lépett vele, így legfeljebb holnapig

maradhat. Bár Seth azt is tudta, hogy nem lehet köztük semmi,

nem tudta leplezni az örömét, amikor a szépséges Waverly

Marshall egy tányér meleg levest és egy ropogós bagettet tett le

az ágy mellé.

– Nem szívesen hajítalak ki – mondta, és tekintete

végigsiklott a Seth arcát elcsúfító zúzódásokon és vágásokon.

– A fájdalomcsillapító volt a legfontosabb – mondta Seth, és

felült. – Ha még egy éjszakát kihúzhatok a kanapédon, teljesen

jól leszek.

Összetalálkozott a pillantásuk, és Seth megpróbálta

kitalálni, mi járhat Waverly fejében, ám semmit sem tudott

kiolvasni a kemény, merev tekintetből.

– És ha hagynék neked ott kaját valahol? Az segítene? –

kérdezte Waverly, miközben belemártott egy kenyérdarabot a

levesébe.

– Túl kockázatos – mondta Seth.

– Nem nagyon tudok már rontani a helyzetemen. Kierannek

elege van belőlem. De igazából az egész legénységnek.

– Az egész legénységnek? Hogyhogy?

Waverly egy pillanatra elhallgatott, és lehajtotta a fejét.

Látszott rajta, hogy túlságosan fájdalmas erről beszélnie.

– Haragudnak, amiért ott hagytam a szüleiket az Új

Látóhatáron – mondta végül.

– Ők ugyanúgy ott hagyták őket.

– Nem – rázta meg Waverly a fejét. – Ki kellett volna...

– Waverly – mondta komolyan Seth. – El kellett döntened,

kit mentesz meg: egy csomó kisgyereket, akik képtelenek

magukról gondoskodni, vagy egy csomó felnőttet, akik viszont

képesek. És te helyesen döntöttél.

– De...

– Nincs de – mondta Seth, és addig nézett Waverly szemébe,

amíg a lány felemelte a fejét. – Senkinek sincs joga kritizálni

azért, amit tettél. Senkinek. Ezt el kell hinned, őszintén el kell

hinned, különben nem fognak békén hagyni.

Waverly hosszasan nézte Sethet, és közben azon

gondolkodott, amit a fiú mondott. Végül bólintott, és azt

mondta:

– Igazad van.

– Az szokott lenni.

Waverly tekintete lassan átkúszott a tányérjától Seth

arcára, a kezére, aztán vissza, a tányérjára. Igyekezett nem

kimutatni az érzéseit, de Seth látta, hogy kényelmetlenül érezi

magát, és ez tetszett neki. Olyan sebezhetőnek tűnt így.

– Visszatérve a kajára – mondta Waverly, és immár

határozottabb volt a hangja. – Kitaláljuk, mi legyen az a négy

vagy öt hely, ahol ételt hagyok neked. Meg hogy mikor.

Senkinek sem fog feltűnni.

Seth csábítónak érezte a dolgot, különösen az imént

elfogyasztott tökéletesen fűszerezett, fantasztikus leves után.

Mégis megrázta a fejét.

– Már így is épp elég veszélynek tettelek ki.

– Kieran nem fog kivégeztetni.

– Tudom – mondta Seth, és felkönyökölt az ágyon. – De azt

sem szeretném, hogy sittre vágjon.

– Úgy beszélsz, mintha bármi beleszólásod lenne abba, hogy

mit csinálok – csattant fel Waverly. Seth látta, hogy felzaklatta

a Kierannel folytatott beszélgetés, de több esze volt annál, hogy

faggatózni kezdjen. Ha volt valaki, akiről nem akart beszélni,

akkor az Kieran Alden volt. – Nem érdekel, hogy akarod-e vagy

sem, én vinni fogok neked kaját. Úgyhogy akár meg is eheted

majd.

– Mi van, ha valaki észreveszi, mit csinálsz?

– Majd olyan helyen hagyom, ahol senki nem jár. Például az

obszervatóriumban. De több ilyen elhagyatott hely is van.

– Rendben – mondta bizonytalanul Seth. – Ha úgysem

tudlak megakadályozni, csináld.

Waverly idegesen Sethre mosolygott, aztán kiment a

konyhába, és egy süteménnyel megpakolt kistányérral tért

vissza.

– Kérsz egyet?

– Négyek kérek – mondta Seth, és felmarkolta a sütiket úgy,

hogy Waverlynek csak egy maradt.

– Ne szégyenlősködj – mondta szúrósan Waverly.

– Oké – vigyorodott el Seth, és elvette az utolsó süteményt is.

Waverly kikapta a fiú kezéből a sütit, és leült a kanapéra,

közel Seth lábához. Combja megnyugtatóan nyomódott neki

Seth lábujjainak. Seth azon gondolkodott, vajon Waverly is

észrevette-e, hogy egymáshoz értek, de úgy tűnt, a lány

gondolatai nagyon messze járnak. Az arcára vetülő

lámpafényben látszott, hogy az erős összpontosítástól egészen

összeráncolódik a szemöldöke.

– Egyszer mondtál valami furcsát Jones kapitányról –

szólalt meg végül. – Pont a támadás előtt.

– Ja – mondta Seth fojtott hangon. Tudta, hogy úgy néz

most Waverly re, amit lehetetlen félreérteni.

De Waverly úgy tűnt, mint aki semmit sem vett észre.

– Azt mondtad, hogy a barátai hajlamosak rá, hogy

túlkomplikálják az életüket.

– Ja – mondta Seth, és elszorult a torka.

Waverly odahajolt a fiúhoz.

– A szüleinket meggyilkolták?

Seth felült az ágyon, karját a térde köré kulcsolta, és olyan

közel hajolt Waverlyhez, hogy érezte a hajából felszálló

samponillatot. Csakhogy az, amiről a lány beszélni akart,

mocskos dolog volt, ezért inkább visszafeküdt, és gyorsan

összeszedte magát.

– Mit tudsz?

– Semmit, de... – Waverly lesöpörte a kezéről a

süteménymorzsákat. – Mutathatok valamit?

Anélkül, hogy megvárta volna a választ, odament a

dobozhoz, amit a nagy szövőszék mögé rejtett, kivett belőle egy

fényképet, és odaadta Sethnek. Az a kép volt, amelyik Waverly

apját ábrázolta fiatalkorában, éppen csak deresedő halántékkal.

A férfi mellett ott állt Jones kapitány, és úgy néztek ki, mint

akik éppen akkor sütöttek el egy jó viccet.

– Igen? – kérdezte Seth.

– Nézd – mondta Waverly, és megfordította a fényképet,

hogy megmutassa a hátulján lévő írást: Galen és Eddie, a

futo-lutein felfedezése. – Ez anya kézírása – tette hozzá komoran.

Seth értetlenül nézett a lányra.

– Anya soha nem szólította a keresztnevén a kapitányt. –

Visszaült a kanapéra, és közben egyetlen pillanatra sem vette le a

tekintetét Sethről. – Soha nem mondta, de mindig az volt az

érzésem, hogy gyűlölte a kapitányt – tette hozzá halálosan

komolyan, majd gyorsan észbe kapott, és kijavította magát: –

Vagyis, hogy gyűlöli.

– Szerinted az anyukád tud valamit? – bólintott Seth.

– Szerintem igen.

– De miért hazudna neked?

– Azért, hogy megvédjen – vágta rá Waverly. – De van itt

más is. Átnéztem a hajónaplót, és szinte semmi nincs benne a

balesetről. Azt írja, hogy a légzsilip meghibásodása okozta,

amely a helytelen telepítés miatt következhetett be.

Ez egyszerűen nem stimmelt.

– Ha a telepítés során keletkezett a probléma...

– Akkor annak a zsilip első használatánál ki kellett volna

derülnie.

– Meg kell nézni, hányszor használták a zsilipet, mielőtt...

– Ezt a légzsilipet harmincötször nyitották ki, és soha

semmilyen probléma nem volt vele. Az elejétől a végéig átnéztem

a karbantartási naplót.

– Ez még semmire nem bizonyíték, de elismerem, hogy

furcsán hangzik – sóhajtott Seth. Nem akart erre gondolni.

Olyan sok éven át megkímélte az apját és Waverlyt az

igazságtól, de lehet, hogy ezzel csak szenvedést okozott a

lánynak. Ami az apját illeti, neki már semmi sem fájhat.

– Ez minden, amit találtam – mondta Waverly. – Ahhoz,

hogy ennél többet ki tudjak deríteni, be kellene jutnom Jones

kapitány szobájába, és el kellene olvasnom a személyes naplóját.

– És azt hiszed, abból megtudnál valamit? – kérdezte Seth

szomorúan. – Ott is elolvashatnád ugyanazokat a hazugságokat.

– Hazugságok – mondta elgondolkodva Waverly, miközben

a fiú arcát fürkészte. Seth lesütötte a szemét. – Te tudsz valamit.

– Nem tudok semmi biztosat. – Seth a kanapé támlájára

hajtotta a fejét. – Csak van pár dolog, amire még

gyerekkoromból emlékszem.

– Mondd el – kérte Waverly, és Seth kezére tette a kezét. –

Seth, kérlek.

Seth nem tudta levenni a szemét Waverly apró kezéről.

Mozdulatlanná merevedett, nehogy a lány elhúzódjon, de végül

Waverly csak hátradőlt, és várakozóan nézett rá.

– Igazából egyetlen beszélgetésről van szó. Apa és a kapitány

beszélgettek, és én kihallgattam. Négyéves voltam, és aludnom

kellett volna, de felébredtem rájuk. – Seth lehunyta a szemét, és

hagyta, hogy visszatérjen az emlék – az emlék, amire soha nem

gondolt, de ami mégis mindig ott lappangott a tudata mélyén.

Az apja hangjában fortyogó harag ébresztette fel. A két férfi

a szomszéd szobában állt, és fojtott hangon veszekedett

egymással. A kis Seth felült az ágyában, pufók kezeivel

megdörzsölte a szemét, és odatotyogott a résnyire nyitott

ajtóhoz. Ott lehuppant a földre, átkarolta a térdét, és hallgatózni

kezdett.

– Neki semmi köze nem volt ehhez – recsegte Mason Ardvale.

– Ő soha nem tenne ilyet.

– Sajnálom, Mason – mondta a kapitány. – Nem tudom, mit

mondhatnék.

– Ne mondj semmit. Egyszerűen csak menj el.

– Senkit sem vádolnék ilyesmivel, ha nem lenne

bizonyítékom.

A kapitány előhúzott a zsebéből egy pendrive-ot, és

odalépett a sarokban álló számítógéphez. Egy ideig mindketten

hallgattak. Seth bekukucskált a szobába, és látta, hogy az apja

és a kapitány a képernyő fölé hajolnak, amely kék fénnyel

világítja meg az arcukat. Az apja egy ideig tökéletesen

érzelemmentes arcot vágott, aztán döbbenet, majd mélységes

szomorúság ült ki az arcára.

– Meg kell kérdeznünk – kiáltotta. – Kell, hogy legyen

valamilyen magyarázat.

– Hogyan lehetne ezt megmagyarázni? – kérdezte a kapitány

higgadtan, miközben vaskos kezét rátette a fiatalabb férfi

vállára, és tekintetével az arcát fürkészte.

– Adjuk meg neki a lehetőséget, hogy megmagyarázza.

– Meg fogja kapni – mondta a kapitány.

Seth apja nem nézett a kapitányra, és a nagydarab férfi

megérezhette, hogy ideje mennie. Szakállas fejét leszegte, mint

aki próbál nagyon szomorúnak tűnni, és idomtalan lábain

kitámolygott az ajtón.

Seth egészen biztos volt benne, hogy az anyukája bajban

van. Mikor azonban az asszony este porosan és fáradtan hazatért

a búzaföldről, Seth apja baljósan hallgatag volt, és amikor a nő

vacsora közben megkérdezte, hogy mi a baj, Mason Ardvale

csupán megköszörülte a torkát, elmosolyodott, és annyit

mondott:

– Semmi, csak alig várom, hogy legyen már egy kis

szabadidőnk.

Seth ebből arra következtetett, hogy az anyukája talán még

sincs olyan nagy bajban.

Mennyi idő telhetett el? Egy hét? Egy hónap? Seth nem

tudta. De később, amikor Seth éppen az óvodában volt, és szokás

szerint egyedül játszott az építőkockákkal, megszólalt a

riasztósziréna, és az egész hajón piros fények kezdtek villogni.

Seth ledobta a fölre a kockákat, befogta a fülét, és elkezdett

üvölteni. Az óvónők megfogták a vállánál fogva, és úgy

tartották, miközben Seth a sípcsontjukat rugdosta. A többi

gyerek döbbenten nézte a jelenetet, voltak, akik sírva is

fakadtak.

– Erre emlékszem – mondta Waverly, visszarántva Sethet a

végtelenül szebb jelenbe. – Akkor nem értettem, miért zaklatott

fel ennyire a dolog.

– Én még most sem értem.

– Azért, mert tudtad – mondta Waverly, és a fiú vállára tette

a kezét. – Istenem, Seth. Tudtad, hogy az apádnak valami köze

van a dologhoz.

– Nem tudtam biztosan, és most sem tudom – mondta Seth

valamivel élesebb hangon, mint ahogy szerette volna. Waverly

elhúzódott tőle. – Úgy értem – folytatta megenyhülve –, hogy

fogalmam sincs, honnan tudtam akkor, hogy meghalt az anyám.

De valahogyan megéreztem. Az egyik pillanatban még azokkal a

hülye építőkockákkal játszottam, a következőben pedig már egy

hatalmas lyuk tátongott az életemben.

Seth azelőtt soha, senkinek nem beszélt erről, és most úgy

érezte, mintha valaki egy hatalmas súlyt gördített volna le a

mellkasáról. Szerette volna az összes történetét rázúdítani

Waverlyre, szeretett volna mindent elmondani neki, amire

kíváncsi volt.

– Talán valahol igazad van. Talán számítottam arra, hogy

történni fog valami. Abból, ahogy apa akkor nézte anyát,

amikor az nem látta. Mosolygott, amikor anya ránézett, de

abban a pillanatban, hogy elfordult, eltűnt az arcáról a mosoly,

és úgy bámulta... nem is tudom... mint egy ragadozó a

zsákmányát. Felismertem ezt a nézést, hiába voltam olyan kicsi.

– Seth Waverlyre emelte a tekintetét. A lány rezzenéstelen

arccal, ítélkezés nélkül hallgatta. – Tudtam, hogy bántani akarja

anyát.

– De miért? – kérdezte Waverly, és könnyek buggyantak ki a

szeme sarkán. – Miért ölték meg az apámat?

Seth megrázta a fejét.

– Nem tudom, mivel haragították magukra ennyire a

kapitányt.

– Annyira, hogy képes volt ölni. – Egy könnycsepp gördült

végig Waverly arcán. Seth gondolkodás nélkül odanyúlt, és

letörölte. Egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Waverly

arcáról.

– Emlékszel az apukádra? – kérdezte gyengéden.

– Csak pár képre – suttogta Waverly. – De néha arra

gondolok, talán ezeket az emlékeket is csak én találtam ki.

Abból, amiket anya mesélt.

– Igen, tudom, mire gondolsz.

– Te rosszabbul jártál. Hozzám legalább kedves volt az

anyám – mondta Waverly, majd észbe kapott, és belenézett Seth

szemébe.

– Te tudtad? – kérdezte a fiú fagyosan. – Tudtad, hogy bánt

velem apa?

Waverly egy pillanatra elhallgatott, majd némi habozás

után azt mondta:

– Mindenki tudta.

– És senki nem csinált semmit – mondta Seth még hidegebb

hangon.

– Ő volt Jones kapitány legjobb barátja – mondta Waverly,

de egyből rá is jött, hogy ez csak kifogás. – Nem. Igazad van.

Óriási hiba volt, hogy senki nem avatkozott közbe. Hogy senki

nem segített neked.

– Hihetetlen, mit meg nem úsznak azok, akiknek elég

hatalmuk van.

Waverly bólintott, majd lehajtotta a fejét a kanapé

háttámlájára. Seth látta a szemén, hogy mindjárt elnyomja az

álom, de nem akarta abbahagyni a beszélgetést. Szeretett volna

még a szüleik titkairól sugdolózni. Kicsit olyan volt az egész,

mint valami beavatási szertartás.

Azelőtt mindig azt gondolta, hogy árulásnak fogja érezni, ha

egyszer elmondja valakinek, milyen volt az apja, de inkább

olyan érzés volt, mintha életében először hűséges lett volna

önmagához.

– Seth – mondta Waverly. – Tudnom kell az igazságot.

– Fogalmam sincs, hogyan tudnánk kideríteni.

– Nekem sem. De valahogy ki fogom.

Waverly olyan elszántnak, olyan erősnek tűnt, hogy Seth

szerette volna megcsókolni. Arra gondolt, hogy megfoghatná a

vállát, és a szájához szoríthatná a száját, és akkor minden

kiderülne. Ha bárki más ül mellette, meg is teszi. De Waverly

Marshallal nem hibázhat... Bele sem mert gondolni, mennyire

gyötrelmes lenne, ha Waverly egyszer s mindenkorra

visszautasítaná.

Ugyanakkor Waverly sírt előtte. Lehet, hogy az ő jelenléte is

felszabadítóan hatott Waverlyre?

Seth az arcát figyelte, de Waverly éppen csak visszanézett

rá, és úgy fürkészte az arcvonásait, mintha még mindig nem

döntötte volna el, megbízhat-e benne, vagy sem.

Ő nem a tiéd, emlékeztette magát Seth. Nem lehet a tiéd.

– Biztos nagyon fáradt vagy – mondta Waverly egy

bocsánatkérő mosoly kíséretében.

Ne menj el, szerette volna mondani Seth, de ehelyett

bólintott.

– Gyere – nyújtotta oda a kezét Waverly.

Sethnek nagyot dobbant a szíve, de aztán rájött, hogy a lány

csak segíteni akar felállni. Hagyta, hogy rátámaszkodjon, és

lassan átvitte az anyja szobájába, ahol új, tiszta ágynemű várta

az ágyon.

– Nem vagy abban az állapotban, hogy egy kanapén aludj –

mondta.

Seth odafordult hozzá. Tudta, hogy az arca túl sok mindent

elárul, és hogy Waverly a szája formájából is pontosan tudja, mit

érez.

– Jó éjt – mondta Waverly, és megfordult, hogy

visszamenjen a saját szobájába. Amikor becsukta a kettejüket

elválasztó ajtót, még visszanézett.

– Jó éjt – mondta Seth az üres folyosónak.

A TÁMADÁS

Kieran széles mosollyal az arcán pillantott végig a gyülekezetén.

Még vasárnaponként sem szokott ennyire tele lenni a terem, még

úgy sem, hogy kötelezővé tette a részvételt. Majdnem mindegyik

széken ültek. Még Waverly is itt volt: a középső sorban ült, kék

ruhában, és őt nézte. Volt valami nehezen meghatározható a

pillantásában. Talán bocsánatkérés bujkált benne? Esetleg

bűntudat? Lehet, hogy rosszul érezte magát a beszélgetésük

miatt, és azért jött ma el, hogy jóvátegye a dolgot.

Kieran ma különösen energikusan érezte magát. A hangja

tisztábban, a szavai erőteljesebben csengtek. Jókedvű volt, és

nyitott. Tudta, hogy ma képes lesz megszólítani őket.

– Gondolkodtatok már azon, hogy miért itt vagytok, ezen a

hajón, és nem a Földön kell küzdenetek az életben maradásért,

miközben az a szemetek láttára változik sivataggá?

Gondolkodtatok már azon, hogy a véletlenek micsoda egybeesése

kellett ahhoz, hogy részesei lehessetek az emberiség legfontosabb

küldetésének?

Kieran megköszörülte a torkát, és tekintetét a pódium

szélére szegezte. Végigsimított a szószék oldalán. Keménynek és

valóságosnak érezte a fát a tenyere alatt.

– Néhányan még emlékeztek Arthur Dietrich történetére,

ugye? Emlékeztek arra, hogy a szüleinek egy rozoga teherhajón

kellett áthajózniuk az Atlanti-óceánt? A rossz minőségű

benzintől a hajó motorja Grönland partjaitól ötszáz mérföldre

tönkrement, és hat hétig hánykolódtak az Északi-tengeren, amíg

egy arra járó cirkáló el nem vontatta őket Új-Skóciába. Saját

maguknak kellett ivóvizet párolniuk, és azt ették, amit a

hálóikkal ki tudtak fogni. Ezután keresztül kellett vonatozniuk a

kontinensen, de úgy, hogy a vasúti kocsik tetején utaztak, éjjel a

fagyos hidegben, nappal a perzselő kánikulában, míg meg nem

érkeztek Chicagóba, ahol le kellett tenniük egy sor gyötrelmes

alkalmassági vizsgát, újra meg újra bizonyítaniuk kellett az

iskolázottságukat és a tudásukat, míg végül részt vehettek egy

irdatlan nagy lottósorsoláson. De tudtátok, hogy a történet itt

még nem ért véget? Nem bizony, ugyanis az első körben nem

választották ki őket. Várólistára kerültek, és majdnem

visszamentek Németországba, hiszen csupán két hét volt a

küldetés kezdetéig. Végül mégis úgy döntöttek, hogy maradnak,

és tudjátok, mi történt? Azok az emberek, akiket helyettük

választottak, az Empyreum indítása előtt négy nappal életüket

vesztették egy rablótámadásban. Így lettek Gunther és Edith

Dietrich mérnökök az Empyreum legénységének tagjai.

– Gondolkodjatok el ezen egy kicsit. Gondoljátok el, mennyi

minden sülhetett volna el balul, de mégsem így történt. – Kieran

felemelte mindkét kezét, mint aki meglepődik. – Van, aki erre azt

mondja, szerencse, de a lelkem azt súgja, hogy a szerencse ezt

nem magyarázza meg. És gondoljatok a többiek történetére,

arra, hogy mindnyájuknak foggal-körömmel kellett küzdeniük

azért, hogy feljussanak erre a hajóra. A szüleitekről beszélek. Az

én szüleimről. – Látta arcukon, hogy elgondolkodnak, hogy a

székükben ülve visszautaznak az időben. – Számomra mindez

egyetlen dolgot jelent. Ez a hajó az otthonunk. Ez a hajó a

végzetünk. Mindnyájan egy hatalmas terv részei vagyunk. És

minden, amit teszünk, ennek a tervnek a megvalósítását segíti.

Mindnyájan azt tesszük, amit tennünk kell, és pontosan úgy,

ahogy tennünk kell. Ezért tudom a lelkem mélyén, hogy nem

fogunk elbukni.

Itt elhallgatott, elég sokáig ahhoz, hogy hallhassa a saját

hangját visszaverődni a falakról. A világon mindennél jobban

szerette ezeket a pillanatokat, ezeket a csendeket a prédikáció

közben, amikor tisztán érezte Isten jelenlétét a helyiségben.

Rengeteg szeretetet, rengeteg jóságot érzett. Örült, hogy

Waverly is eljött. A lányra pillantott, nézte gyönyörű, ovális

arcát és hatalmas szemét, amely egyenesen őrá szegeződött.

Látta, hogy a lány erősen gondolkodik valamin. Vajon sikerült

megérintenie a szavaival?

– Érzitek? – suttogta a mikrofonba, majd megállt, és

megvárta, amíg elragadtatott közönségének némasága megtölti

a terem levegőjét. – Érzitek ennek az üzenetnek az erejét?

Remélem, hogy egész nap érezni fogjátok. Remélem, hogy

egészen holnap reggelig érezni fogjátok, amikor újra találkozunk,

hogy ismét megerősítsük a hitünket.

Most jött a kedvenc része. Kilépett a pódium mögül,

felemelte mindkét kezét, és azt kiáltotta:

– Most rajtatok a sor, hogy beszéljetek! Kérlek titeket, hogy

ha van valami, ami aggaszt vagy emészt, lépjetek előre, és

osszátok meg velünk!

Megdöbbent, amikor Waverly habozás nélkül felállt.

– Aggaszt, hogy még mindig nem tartottunk választást –

mondta, és egyenesen a szemébe nézett. – A hajón

demokráciának kell lennie. Azonnal fel kell állnia a Központi

Tanácsnak.

A szavak pengeéles jégszilánkokként hasítottak Kieran

dobhártyájába.

De Waverly megszólalása csupán az előszele volt a közelgő

lavinának. A terem közepén felállt Sarah Hodges, haragos

tekintetét Kieranre emelte, és gonoszul elvigyorodott.

– Aggaszt, hogy Kieran titkolózik. Egy terrorista van a

hajón. Tudnunk kell, mi történik.

Kieran már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, de

ekkor Melissa Dickinson is felállt, és azt mondta a maga

vékonyka hangján:

– Aggaszt, hogy Kieran Alden bírói ítélet nélkül börtönöz be

embereket.

Olyan volt, mint egy rémálom.

Kieran egy darabig csak bénultan bámulta a három lányt,

majd Waverly megköszörülte a torkát.

– Kieran nagyszerű munkát végzett – mondta hangosan.

Immár az egész hallhatósághoz intézte a szavait. – De hozzánk

hasonlóan őt is megviselte a támadás. Hogyan várhatnánk el,

hogy egymaga cipelje a hajó irányításával járó felelősséget és

feladatokat? Pihenésre van szüksége. – Összetalálkozott a

tekintetük. – Mindezek tudatában felkérem Sarah Hodgest, hogy

induljon Kieran ellen a kapitányválasztáson.

– Én pedig jelölöm Waverly Marshallt a Központi Tanácsba.

Hirtelen óriás hangzavar támadt, ahogy mindenki elkezdte

bekiabálni a jelöltek nevét különböző posztokra.

Ezt az egészet előre eltervezték. Nem azért jöttek, hogy

meghallgassák a prédikációját. Azért jöttek, hogy megdöntsék a

hatalmát.

– Várjatok! Várjatok! – ordította Kieran. Nem akart ennyire

haragosnak tűnni, de így legalább elhallgattak. Mind a

kétszázötven gyerek odafordult felé. – Hogyan tarthatnánk

választásokat, miközben egy terrorista van a hajón?

– Egyetlen nap elég hozzá – kiáltotta oda Waverly a tömeg

feje fölött. – Ha megválasztanak, holnap este már megtarthatod

az eligazítást a Központi Tanácsnak, akik elkezdhetnek

mentesíteni a terhek alól.

Kieran gyűlölte Waverlyt, amiért az úgy állította be a

dolgot, mintha szívességet tenne neki.

Sarah Hodges elkezdett papírcédulákat osztogatni. Több

száz cetli volt nála, és a gyerekek mohón kapkodták szét őket.

Kieran Waverlyre nézett, aki szemrebbenés nélkül állta a

tekintetét. A könyörületnek a szikrája sem látszott az arcán. Az

utolsó morzsája is elillant annak a csodálatnak, amit Kieran

valaha a lány iránt érzett, és egyszerre rájött, hogy az a két, szép

nagy szem, az a szív alakú áll, azok a magas arccsontok, az a

mézszín bőr – valójában az ellenség arca.

– A papíron a jelöltek vitájának menetrendjét olvashatjátok

– kiáltotta Sarah Hodges. – Minden egyes vita után

szavazhatunk a nekünk legjobban tetsző jelöltre. Így néhány óra

alatt felállhat a Központi Tanács. Délután aztán választunk egy

békebírót, este pedig sort kerítünk a két kapitányjelölt vitájára.

Tehát lesz időd felkészülni, Kieran.

– Nincsen szükségem időre ahhoz, hogy felkészüljek! –

mondta dühösen Kieran.

– Jó – mondta Sarah boldogan.

Kieran egy darabig csak bámulta a lány arcán szétterülő

pimasz vigyort, majd hitetlenkedve megrázta a fejét.

De aztán a tömegre pillantott, és nem tudta nem észrevenni,

hogy mennyire lelkesek. A gyerekek fel-alá járkáltak,

tanulmányozták a vitabeosztást, izgatottan beszélgettek

egymással. Még soha nem tűntek ilyen élénknek. Ezek a

gyerekek akarták a választást.

Ha megpróbálja megakadályozni, azzal biztosan elveszíti a

kapitányi széket.

– Meghajlok a legénység akarata előtt – mondta hangosan,

hogy mindenki hallja. Sarah gonosz mosollyal neki is átnyújtott

egy papírt. Elvette, és az egymás szavába vágva kiabáló,

izgatott tömeget otthagyva visszament az irodájába, hogy

gondolkodhasson.

Lehajtotta fejét az íróasztalára, és becsukta a szemét. Eljött

hát a próbatétel ideje.

Vett néhány mély lélegzetet, és megpróbált megnyugodni.

Szükségem van a hitemre, mondta magában. Hinnem kell, hogy

ez a választás is része az Ő tervének.

De mi van, ha veszítek? – gondolta.

Nem veszíthetek, mondta magában. Az a sorsom, hogy

kapitány legyek. Különben mi értelme volt ennek az egésznek?

Megnyugodott, és mire visszament az előadóterembe, ahol

éppen kezdődtek a viták, készen állt arra, hogy szembenézzen a

kihívóival.

Körülbelül huszonöten ülhettek a színpadon, ők voltak azok,

akik versenybe szálltak a Központi Tanács hét székéért. Alig

várták, hogy elmondhassák, megválasztásuk esetén mit

csinálnának jobban. Kieran derekasan tűrte a sok-sok kritikát,

melyek nagy része abból fakadt, hogy a kritikus képtelen volt

helyesen felmérni a legénység és a hajó képességeit.

A legnevetségesebb javaslat Adam Mizrahi választási

beszédében hangzott el:

– Már holnap utolérhetnénk az Új Látóhatárt, ha teljes

sebességre kapcsolnánk a hajtóműveket.

A fiatalabb gyerekek kitörő lelkesedéssel és tapsviharral

köszöntötték az ötletet, de Kieran látta, hogy az idősebbek már

kevésbé lelkesek, hiszen ők tudták, milyen következményekkel

jár a megnövekedett nehézkedés a szervezetre.

Arthur Dietrich, aki szintén indult a Központi Tanács egyik

székéért, felállt, és belenézett Adam szemébe.

– Nemcsak a gravitáció testünkre gyakorolt hatásai miatt

nem gyorsíthatjuk tovább a hajót, hanem mert a nagyobb

gyorsulással azt kockáztatnánk, hogy a mélyűr részecskéi

átszakítják a hajótestet. Benne van a Repülési és navigációs

kézikönyvben, ha esetleg érdekel. – Ettől elcsendesedett a tömeg,

és Arthur odafordult a gyerekekhez: – A Központi Tanácsban

kell lennie legalább egy olyan embernek, aki tisztában van a hajó

működésével, valamint naprakész információi vannak a

terroristáról, és arról, hogy miként tervezzük az összecsapást az

Új Látóhatárral. Én ilyen ember vagyok, ezért szavazzatok rám.

Arthur jelentőségteljesen Kieranre pillantott, és ő tudta,

hogy a fiú megbízható közvetítője lenne a tanácsban. Nagyon

remélte, hogy megválasztják.

Ezután Waverly keze emelkedett a levegőbe, és a hallgatóság

rá kezdett figyelni.

– Mindenki másnál többet tudok az Új Látóhatár

parancsnoki struktúrájáról, azonkívül ismerem a hajó alaprajzát

és az ott kialakult politikai helyzetet. A támadás előkészítéséhez

felbecsülhetetlen segítséget jelentene a tapasztalatom.

– Otthagytad a szüleinket! – kiáltotta ekkor Marjorie egyik

kis hűséges fegyverforgatója hátulról. Többen egyetértőén

sipítozni kezdtek, Marjorie pedig elégedetten vigyorgott.

– Ti ugyanúgy otthagytátok őket – vágott vissza Waverly,

és villámokat szórt a szeme.

Úgy tűnt, erre nem tudnak mit mondani, ezért elhallgattak.

Volt azonban néhány fiú, akiket nem elégített ki a válasz.

– Meg sem próbáltad kideríteni, ki van még életben! –

kiáltotta egy tizenkét éves srác, akiről Kieran tudta, hogy

fogalma sincs, mi történt a szüleivel.

– A te testedben hány golyólyuk van? – kérdezte mérgesen

Waverly, és félrehúzta az inge gallérját, hogy megmutassa a

vállán éktelenkedő csúnya, vörös heget. – Ezt akkor szereztem,

amikor a szüleinket próbáltam megmenteni. És meg is

mentettem volna őket, ha nem repkednek körülöttem

pisztolygolyók.

– Otthagytad őket – kiáltotta Marjorie Wilkins. Bár ő volt

az egyik legelszántabb támogatója, Kieran nem igazán kedvelte

a lányt. Mindig csúfondáros arcában bujkált valami nehezen

megfogható gonoszság.

– Sarah Hodges és én találtuk ki, hogyan menekítsük ki a

lányokat arról a hajóról. Samantha Stapleton az életét áldozta

azért, hogy kiszabadulhassunk – mondta Waverly, és majd’

keresztüldöfte Marjorie-t a tekintetével. – Azt, hogy ma itt

ülhettek ebben a teremnek, nekünk köszönhetitek.

Úgy tűnt, erre senki nem tud mit mondani.

Miután véget ért a vita, a legénység felsorakozott a terem

végében, és mindenki beütötte az általa választott hét nevet egy

számítógépbe, amelyik egyből összesítette is az eredményeket.

Kieran néhány barátja bekerült a Tanácsba. Arthurt és Tobin

Amest is megválasztották – őt a gyerekek egy ideje Tobin

doktornak szólították –, valamint az egyik tisztjét, Harvey

Markemet. Harvey fejéről már lekerült a kötés, és úgy nézett ki,

mint aki teljesen meggyógyult. Bár rezgeti a léc, Waverly is

bekerült, és még több olyan gyerek, akik inkább őhozzá húztak,

mint Kieranhez: ott volt Alia Khadivi, aki hűséges barátnője

volt Waverlynek, aztán Melissa Dickinson, az a lány, aki a

kisebbekre vigyázott, és aki mindig megvédte Waverlyt, amikor

a többiek becsmérelték. A tanács hetedik tagja Sealy Arndt lett,

Seth forrófejű cimborája. Kierannek elszorult a szíve. A

támogatói kisebbségben lesznek a Tanácsban. Arthurnak nagyon

meggyőzően kell érvelnie a vitákban.

A békebíró-választás végtelenül hosszúra nyúló vitája után a

legénység az öt jelölt közül szerény többséggel Bobby Martint

választotta. Kieran próbálta nem kimutatni, mennyire nem örül

az eredménynek. Bobby meglehetősen kiszámíthatatlan fiú volt,

és Kieran soha nem tudta biztosan, kinek az oldalán áll.

Őrültségnek tűnt egy olyan fiú kezébe adni az

igazságszolgáltatást, aki még csak nem is borotválkozik.

Csakhogy az idősebb fiúk már mind betöltöttek valamilyen

tisztséget: őrök voltak, esetleg a Központi Tanács tagjai, vagy a

központi vezérlőben teljesítettek szolgálatot. Egyszerűen

elfogytak a kamaszok.

Kieran haragos tekintete Waverlyt kereste a teremben, és

amikor megtalálta, meglepődve látta, hogy a lány is őt nézi.

Odabiccentett neki, mert akármit is gondolt erről a helyzetről,

tudta, hogy kénytelen lesz együtt dolgozni vele. De azt is tudta,

hogy hiába erőltetett magára nyugalmat, Waverly pontosan

látja, mennyire dühös. Soha, semmit nem tudott eltitkolni előle.

Miután véget ért az alacsonyabb pozíciókért induló jelöltek

vitája, Waverly felment az üres színpadra, és megfogta a

mikrofont.

– Eljött a kapitányjelöltek vitájának ideje. Megkérném

Sarah Hodgest, hogy jöjjön fel a színpadra.

Sarah a karját lóbálva lépett oda a pódiumhoz, mint aki

fizikai összecsapásra készül. Elvette Waverlytől a mikrofont, de

mielőtt megszólalt volna, még megeresztett Kieran felé egy

gyűlölettel teli mosolyt.

– Amint azt ti is tudjátok, néhány napja mindenféle

tárgyalás és ítélet nélkül bebörtönöztek, megfenyegettek és

árulónak bélyegeztek. Ha nem akarjátok, hogy veletek is

megtörténhessen ugyanez, szavazzatok rám. Kieran Alden nem

kapitány. Kieran egy diktátor, és a mi dolgunk, hogy

megállítsuk.

Kierant majd szétvetette a düh, ahogy a Sarah szájából

elhangzó rágalmakat hallgatta. Ijesztő volt hallani, hogy valaki

ilyen gyűlölettel beszél róla, de amikor a tömegre pillantott,

látta, hogy sokan kétkedéssel hallgatják a lányt. Minél tovább

beszélt – arról, hogy miként gyorsítaná fel az Új Látóhatár

üldözését, és hogyan végezné ki Anne Mathert és a Központi

Tanácsát mindazért, amit tettek – annál kevésbé keltette

alkalmas vezető benyomását, és annál inkább tűnt dühös, ijedt

kislánynak, akinek fogalma sincs a feladat nagyságáról. A

beszédet megtapsolták ugyan, de Kieran tudta, hogy ő ennél

sokkal jobbat tud.

Amikor fellépett a színpadra, a fiúk egy része a terem végén

álló Arthur vezetésével hangosan tapsolni és éljenezni kezdett,

amitől máris magabiztosabban érezte magát.

– Kétségkívül érdekes történet volt, amit Sarah Hodges

elmesélt rólam – mondta, és próbált inkább gúnyosnak, mint

haragosnak tűnni. – Azért nevezem történetnek, mert egyetlen

mondata sem volt igaz. Hodges kisasszonyt azért csukattam le,

mert olyan fontos információt tartott vissza, amely segíthetett

volna Seth Ardvale és a terrorista kézre kerítésében. Nagyon

fontos, hogy kiszabadítsuk a szüleinket, és nagyon fontos az is,

hogy fenntartsuk a hajó működését, de van valami, ami

számomra még ennél is fontosabb: mégpedig az, hogy életben

maradjatok. Max Brentet megölték. Őrültek rohangálnak a

hajón, és gyilkolják a legénységet. Rosszul gondolom, hogy

bármi áron kézre kell kerítenünk őket? Rosszul gondolom, hogy

mindent meg kell tennem, hogy az igazságszolgáltatás elé

állítsam ezeket az embereket?

Arthur ekkor üdvrivalgásban tört ki hátul, mire a többiek is

tapsolni és éljenezni kezdtek.

– Nézzétek – mondta Kieran, majd megvárta, amíg elül a

taps. – Tudom, hogy nem voltam tökéletes kapitány. Követtem

el hibákat. Akárcsak ti, én is csak egy gyerek vagyok, aki

felnőtteknek való munkát végez. És bár adódtak nehézségek,

biztos vagyok benne, hogy senki ezen a hajón nem tudta volna

jobban csinálni a dolgot.

Újabb taps. A tömeg már most izgatottabbnak tűnt, mint

Sarah beszéde alatt. A lány az első sorban ült, a homlokát

ráncolva nézte Kierant, és közben a körmét rágta.

– De ami még fontosabb: nem lenne helyes, ha egy ilyen

válsághelyzet kellős közepén váltanánk le a vezetést. Hónapok

óta vezetem a hajót. Tudom, mivel jár a feladat. Ismerem az

Empyreumot. A jelenlegi veszélyhelyzetben katasztrofális

következményekkel járna egy vezetőváltás, nem csupán a hajó,

de a mentőakció szempontjából is.

– Már ez is elegendő ok lenne arra, hogy engem válasszatok

kapitánynak – mondta Kieran szerényen. – De van valami, ami

talán még ezeknél is fontosabb. – Itt rövid hatásszünetet tartott,

és végigpillantott az arcokon. Mindenki őt nézte, és bár voltak,

akinek kételkedés tükröződött a szemében, a legtöbben

kíváncsian és bizakodva hallgatták.

– Senkinek nincs olyan határozott elképzelése a hajó

jövőjéről, mint nekem. Fogtam ezt a szedett-vedett, tehetetlen

legénységet, és elértem, hogy működtetni tudjuk a hajót.

Nézzétek, ilyen rövid idő alatt hova jutottunk! De ez nem az én

érdemem. Hiszem, hogy azért voltunk képesek talpra állni, mert

végül elfogadtuk, hogy van egy közös célunk. Közösen

létrehozunk egy új erkölcsi világképet, és nem tudom szavakkal

kifejezni, mennyire megtisztelő számomra, hogy eszköze lehetek

sorsunk beteljesülésének, vagyis annak, hogy a következő világ

teremtői legyünk.

A hallgatóság ezúttal elgondolkodott, mielőtt tapsolni

kezdett, de aztán néhány másodperc múlva kitört a hangos és

hosszan tartó éljenzés. Kieran bólintott. Biztos volt benne, hogy

megválasztják.

A szavazás néhány percig tartott, ennyi időre volt szükség

ahhoz, hogy a legénység minden tagja bedobja a saját

szavazócéduláját egy dobozba. A szavazatok összeszámlálása is

gyorsan ment, a három, egymástól független számláló a

közönség előtt, a színpadon összesítette az eredményeket. Sarah

hunyorogva figyelte a számlálást, és időnként dühös

pillantásokat lövellt Kieran felé. Kieran az első sorban ült, és bár

próbált magabiztosnak látszani, aggódott. Mihez kezd, ha többé

nem ő lesz a kapitány? Abban sem volt biztos, hogy az életének

lesz úgy bármi értelme. Győznie kell.

Győzni fogsz, mondta a hang az elméje mélyéről.

Kihúzta magát. Hova lett a hite? Ha tényleg az a sorsa, hogy

elvezesse az Empyreumot az Új Földre, ahogy hitte, akkor

természetesen győzni fog. Nincs mitől félnie.

Amikor a három szavazatszámláló – Harvey Markem, Alia

Khadivi és Melissa Dickinson – végre odaléptek a mikrofonhoz, a

teremben elült a morajlás, és mindenki várakozva nézte őket.

A kipirult, narancssárga hajú Harvey megköszörülte a

torkát.

– Sarah Hodges kilencvenegy szavazatot kapott. Kieran

Alden száznegyvenkilencet. Kieran Alden a...

Harvey hangja beleveszett a kirobbanó taps- és

éljenzésviharba. Kieran felállt, és ahogy felsétált a lépcsőn a

pódiumhoz, a taps a tetőfokára hágott. Nem tudta megállni,

hogy ne mosolyodjon el. Lepillantott Sarah-ra, és látta, hogy a

lány karba tett kézzel ül a székén, és mogorván néz maga elé.

Waverly néhány sorral mögötte ült, és nem tűnt meglepettnek.

– Köszönöm, köszönöm – mondta Kieran, és mosolyogva

felemelte a kezét, hogy csendet kérjen. Beletelt némi időbe, amíg

abbamaradt az éljenzés, és a gyerekek leültek és figyelni kezdtek.

– Először is, szeretném megköszönni Waverly Marshallnak a

választás ötletét.

Waverly közömbösen nézte. Ha fel is tűnt neki a gúny, nem

mutatta ki.

– Szeretném, ha tudnátok, hogy tovább vezetem a hajót...

Ekkor néhányan köhögni kezdtek hátul, és Kieran

elhallgatott, hogy megvárja, amíg befejezik. Azonban a köhögés

nem maradt abba, éppen ellenkezőleg: újabb és újabb gyerekekre

tört rá. Néhányan közülük fel is álltak, és az arcuk elé kapták a

kezüket.

Aztán összeestek.

Kieran megfeledkezett a beszédéről, és nézte, hogyan terjed

hátulról előre a rosszullét a teremben. Egyre több gyerek kezdett

fintorogni, köhögni, hogy aztán könnyezve kétrét görnyedjenek,

és leessenek a székükről. Mint valami hullám, úgy tört előre a

dolog a színpad felé.

– Kifelé a teremből! – kiáltotta Kieran a mikrofonba. Az elöl

állók értetlenül néztek rá. – Mindenki azonnal hagyja el a termet!

– üvöltötte. – Kifelé az első ajtókon keresztül! Valamilyen gáz

került a levegőbe! Gyerünk!

Óráknak tűnt, mire a gyerekek felálltak, körülnéztek,

meglátták, ahogy hátul a társaik a torkukhoz kapnak és

fuldokolva a földre zuhannak, és végre megértették, miről beszél

Kieran.

Az előadóteremben kitört a fejetlenség.

Kieran végigpásztázta tekintetével a tömeget. Először

Waverlyt látta meg, aki két kislánnyal a derekán botladozott a

legközelebbi kijárat relé. Aztán Sarah Hodgest pillantotta meg,

aki egy kisfiút húzott maga mögött, miközben az inge gallérjával

eltakarta az orrát és a száját.

Aztán meglátta Arthurt.

A fiú a székek közti folyosó közepén feküdt a hátán, széttárt

karokkal.

Kieran egy pillanatig sem gondolkodott.

Leugrott a színpadról, belevetette magát a tömegbe, és

elkezdte átverekedni magát a vállak és izzadt homlokok erdején.

Már csak hat méter. Nem látta Arthurt a szemből tóduló

tömegtől. Végeláthatatlan sorban rohantak el mellette a rémült,

könnyező gyerekek. Rettentő, maró fájdalom nyilallt a torkába,

a szemébe, a gyomrába. Olyan ízt érzett, mint amilyen a

megbuggyant narancslének van. Nagyon közel volt ahhoz, hogy

elhányja magát, de aztán rájött, hogy nem szabad levegőt

vennie. Összeszorította a száját, és eltökélte, hogy kibírja levegő

nélkül. Újra fejest ugrott a szemből érkező gyerekáradatba – még

három méter és hamarosan mintha egy szőke fejet pillantott

volna meg a padlón. A következő pillanatban aztán teljesen szem

elől veszített Arthurt, de ment tovább vakon előre, és végül

belebotlott a fiúba.

Megpróbálta elkapni a kezét, de nem sikerült, aztán újra

próbálkozott, és ezúttal beleakadt az ujja Arthur bőrövébe.

Megmarkolta az övét, és addig húzta, amíg a másik kezével a fiú

dereka alá tudott nyúli. Aztán, maga sem tudta, hogyan, de a

vállára emelte Arthurt, és futni kezdett vele.

Hasogatott a tüdeje. Még húsz másodperc sem telt el azóta,

hogy visszatartotta a lélegzetét, de a cipekedés miatt máris

oxigénért könyörögtek az izmai. Harcolt a létfenntartó

ösztönnel, amely próbálta rávenni, hogy vegyen levegőt, és

tekintetét a még legalább húsz méterre lévő kijáratra szegezte.

Szinte már semmit nem látott a könnytől és a fájdalomtól, így

tapogatózva haladt előre. A lábával követni kezdte az egyik

széksort, és végül ott állt az ajtó előtt.

Vállával kilökte az ajtót, és kitántorgott a folyosóra, ami tele

volt hányó, köhögő és síró gyerekekkel. Zihálva odabotorkált a

lifthez. Még mindig alig bírt levegőt venni, úgy érezte,

összeszűkült és feldagadt a torka. Érezte, ahogy körbeveszik a

liftbe bezsúfolódó gyerekek. Mire a kinyíló liftajtó mögött

megpillantotta a kórházban tomboló fejetlenséget, Kieran körül

elszürkült a világ. A fogadórész tele volt kétségbeesett

gyerekekkel, egyetlen szék vagy ágy sem volt szabadon.

Óvatosan lefektette Arthurt a földre, majd felállt, hogy

megkeresse Tobint.

Hirtelen örvénylést érzett a gyomrában.

Hangos reccsenés hallatszott a zsúfolt teremben, és egyszerre

mindenki elhallgatott, és a zaj forrását kezdte keresni. Aztán

Kieran rájött, hogy a saját feje okozta a zajt, amikor a

fémpadlónak csapódódott. Nem érzett semmit.

A KÖZPONTI TANÁCS

Waverly a központi vezérlő felé tartott. Egy nappal a támadás

után kísérteties csendbe burkolózott a hajó. A legénységen úrrá

lett a félelem, így a legtöbben félretették az elvégzendő

feladatokat, és inkább a szállásukon húzták meg magukat.

Waverlynek még mindig fájt a torka és a szeme a mérges gáztól,

de a többiekhez képest szerencsésen megúszta a dolgot. Sokan,

köztük Kieran és Arthur is rosszabbul jártak, ők most oxigént

kaptak a kórházban. Nagyjából ez volt minden, amit tudni

lehetett.

Waverly befordult a sarkon, és látta, hogy újabb graffiti

került fel a központi vezérlő falára. A rajz a Központi Tanács hét

tagját ábrázolta, akik előtt egy obszcén dolgokra készülő alak

térdelt négykézláb. Waverly értelmezésében ez utóbbi csakis ő

lehetett.

Tanácstagként az lesz az első dolga, hogy kitakaríttatja ezt

az átkozott folyosót.

Vett egy mély lélegzetet, ökölbe szorította a kezét, és

bekopogott a központi vezérlő ajtaján. Hallotta, ahogy felbúg a

kamera motorja, és amikor felpillantott, egy fekete lencse nézett

farkasszemet vele.

– Mi az, Waverly? – szólalt meg Sarek Hassan hangja a

hangszóróból.

– Szeretném használni a kommunikációs rendszert, hogy

összehívjam a Központi Tanácsot.

Ez csak ürügy volt. Máshonnan is megtehette volna a

bejelentést, de Waverly szerette volna tudni, mi folyik a hajón.

Néhány másodperc múlva kinyílt az ajtó. Kieran és Arthur

nélkül sötétnek és üresnek tűnt a központi vezérlő. A

parancsnoki csapatból csak Sarek volt itt, aki a helyén ült, a fő

kommunikációs pult mellett. Kieran első számú csatlósa, Matt

Allbright Sarek mögött állt, és a fiú képernyőjét nézte a válla

fölött.

– Ki csinálta azt a graffitit? – kérdezte Waverly, és próbált

nyugodtnak tűnni.

– Egy fekete kapucnis valaki – mondta Sarek, és úgy tűnt, őt

is bosszantja a dolog. – De amúgy most ez a legkisebb gondunk.

– Melyik állomást használjam a bejelentéshez? – kérdezte

Waverly.

Sarek a kapitányi szék felé bökött a fejével, Waverly pedig

leült, felvette a fejhallgatót, és bekapcsolta a mikrofont.

– Figyelem! Itt Waverly Marshall beszél. Összehívom a

Központi Tanácsot. Kérem a Tanács tagjait, hogy öt perc múlva

jelentkezzenek a tanácsteremben.

Waverly ezután ülve maradt, és a folyosón keresztül a

monitorra pillantott, amelyik annyira lekötötte Sareket és

Mattét. A képen az előadóteremhez vezető folyosó látszott.

Nyilván a gáztámadásért felelős terroristát keresték a

videofelvételeken.

– Felvettek valamit a kamerák? – kérdezte.

Sarek dühösen odafordult, de mintha lenyugodott volna,

amikor látta, hogy Waverly aggodalmas tekintettel nézi a

képernyőt.

– Egyik kamera sem vett fel semmit.

– Valahogy hatástalanítja őket – mondta Waverly.

– Igen – mondta Sarek kelletlenül, majd Mattre pillantott,

aki közömbös arccal nézte a monitort. – Előretekerte a felvételt

egy olyan részhez, ahol hosszú másodpercekig csak egy nagy

fehérség látszott. – Úgy gondoljuk, hogy amerre jár, lézerrel

belevilágít a kamerák lencséjébe. Sokszor láttuk ezt a fehér

valamit, mielőtt rájöttünk, mi lehet.

– Vagyis nincsen róla egyetlen képünk sem?

– Olyan nincs, ami jó lenne valamire – mondta komoran

Sarek. – Mindössze annyit tudunk, hogy nagydarab.

Megnyomott egy gombot, és a képernyőn egy kapucnis

kabátba öltözött hatalmas alak jelent meg. A kimerevített képen

az illető éppen magasba emelte a kezét, és a benne lévő eszközt a

kamerára irányította. A kapucni teljesen eltakarta az arcát.

Waverly megrázta a fejét, pedig tudta, hogy igazából semmi

jelentősége az egésznek. Nyilvánvaló volt, hogy ha egy idegent

látnak a hajón, akkor az a terrorista, és bármelyik gyerek

azonnal fel fogja ismerni. Akkor viszont miért próbálja titokban

tartani a kilétét?

– Hogy van Kieran?

– Egy-két napon belül felépül. Arthur úgyszintén.

– Sikerült kideríteni, mi volt ez a gáz?

Sarek megrázta a fejét.

– Az biztos, hogy nem a raktárból van. A laborban

készíthette. Úgy gondoljuk, hasonló lehet ahhoz az anyaghoz,

amit a Földön tömegoszlatásra használtak a Vízháborúk idején.

Nem halálos, de harcképtelenné tesz.

– Miért csinálja? – hallotta Waverly Matt mély, bariton

hangját. – Miért nem végez velünk?

– Figyelmeztetésnek szánta – mondta Waverly. – Próbál

ránk ijeszteni. Legközelebb valami veszélyesebb anyagot fog

használni.

Matt és Sarek összenéztek.

– Mi az? – kérdezte Waverly. – Mi van, fiúk?

Matt elszántan bámulta a képernyőt. Sarek elkerülte

Waverly pillantását.

– Kezdődik a Központi Tanács ülése – mondta Waverly –,

úgyhogy mennem kell. Ha elhallgattok előlem valamit,

tájékoztatni fogom a békebírót, hogy hátráltatjátok a hivatalos

vizsgálatot.

– Oké – emelte fel a kezét Sarek. – Volt egy üzenet – tette

hozzá, és Mattre pillantott, aki levett egy kulcsot a nyakán lógó

láncról, és odament a kapitány széke mögötti szekrényhez.

Kinyitotta, és elővett egy piros fémbögrét, olyat, amilyenből a

földeken dolgozók szokták inni a vizet. A fémdoboz átlátszó

műanyag zacskóba volt csomagolva.

– Ezt az előadóterem végében lévő világítószobában

találtuk.

Waverly elvette a bögrét, amire egy vastag, fekete betűkkel

írt üzenet volt erősítve.

*

A TÁMADÁSOK ADDIG FOGNAK SÚLYOSBODNI, AMÍG NEM

KÖTTÖK BÉKÉT AZ ÚJ LÁTÓHATÁRRAL.

*

– Békét kötni? – mondta Waverly. – Mégis hogyan kössünk

békét, amikor még az üzeneteinkre sem válaszolnak?

Sarak arca elkomorodott, de nem mondott semmit. Waverly

megjegyezte a dolgot, de úgy döntött, ez nem a megfelelő idő

arra, hogy tovább szorongassa a fiút.

Odalökte a bögrét Mattnek. Az üzenetet ugyanazzal a

kicsavart logikával írták, mint amivel Anne Mather

gondolkodott. Lehet, hogy ő maga diktálta ezeket a szavakat.

– Mindenről tudni akarok, amit ennek a rohadéknak a

felkutatása érdekében csináltok – mondta Waverly Mattnek. –

Gyere velem.

– Most?

– Jelentést teszel a Tanácsnak – vakkantotta Waverly, és az

sem érdekelte, ha hatalmaskodónak tűnik. – Miután Matt

visszajött, te is elmondod, amit tudsz, Sarek.

Sarek habozva nézett Waverlyre, de a lány addig állta a

pillantását, míg végül beleegyezően bólintott.

Waverly kiviharzott a központi vezérlőből, és végigsietett a

tanácsterembe vezető hosszú folyosón. A teremben már ott várt

a Tanács többi tagja. Kupola magasodott a helyiség fölé, melyen

keresztül még látni lehetett a nebulát, amiből nemrég

szabadultak ki. Azon kevés terme közé tartozott ez a hajónak,

ahonnét majdnem 360 fokos kilátás nyílt a csillagokra. A nebula

hatalmas volt, rózsaszín, és messzire nyúló csápok indultak ki a

közepéből. Waverly összeborzadt, és elfordult a csillagködtől.

Alia Khadivi az asztalnál ült, és egy nagy, türkizkék gyűrűt

tekergetett az ujján. Hatalmas, sötét szeme meg-megcsillant a

lámpafényben. Tobin Ames tarkóra tett kézzel ült Alia mellett,

és kamaszosan nagy, barna szemével gyanakodva figyelte

Mattét. Melissa Dickinson, Sealy Arndt és Harvey Markem az

asztal másik végénél sorakoztak. Melissa egészen eltörpült a két

óriási fiú mellett, de ez szemlátomást nem zavarta. Szégyenlősen

rámosolygott Waverlyre, amikor az leült az asztalfőn álló üres

székre.

– Köszönöm, hogy eljöttetek – mondta Waverly. – Sajnos

Arthur Dietrich még nincs abban az állapotban, hogy el tudjon

jönni, de majd ő is csadakozni fog. Matt Allbright azért van itt,

hogy tájékoztasson minket a terrorista kézre kerítésre érdekében

folytatott nyomozás állásáról. Matt? – fordult oda Waverly a

székével a fiúhoz.

Matt néhány másodpercig csak bámult némán maga elé, de

aztán megköszörülte a torkát.

– Az a helyzet, hogy nagyon kevés nyomunk van. A

videofelvételeken gyakorlatilag alig látszik, ezért nem sikerült

kiderítenünk, hol lakik, hogyan jut ételhez és vízhez, és hogy

kapcsolatban áll-e az Új Látóhatárral.

– Értem – mondta Waverly. – De ott vannak azok a fehér

képkockák. Azok segítségével követhetitek a mozgását.

– Lehet – válaszolta Matt –, de nehéz kiszúrni ezeket az

egykét másodpercig tartó villanásokat. Több napnyi

videofelvételt kellene végigpörgetnünk, és egy jó részüket

valószínűleg nem vennénk észre. Ezért inkább arra

összpontosítunk, hogy kiderítsük, kapcsolatban áll-e Anne

Matherral.

– Ellenőrzitek a kifelé irányuló rádióadásokat? – kérdezte

Waverly.

– Léteznek olyan titkosítási módszerek, amikkel

háttérsugárzásnak lehet álcázni egy rádióbeszélgetést. Egyelőre

nem észleltünk a hajóról induló jeleket, de feltételeznünk kell,

hogy a terrorista nálunk nagyobb technikai tudással rendelkezik.

– Átkutattátok az Empyreumot?

– Minden nap páros őrség járja a hajót.

– Véletlenszerűen határozzátok meg, hogy mikor hova

mentek? – kérdezte Waverly.

Matt nem válaszolt, csak nézett Waverlyre értetlenül.

– Ha el akarjátok kapni, kiszámíthatatlanul kell

mozognotok – mondta Waverly. Meglepte, hogy Kieran nem

gondolt erre. – Azonkívül nem szabad közben beszélgetnetek és

zajt csapnotok. Ha hallja, hogy jöttök, könnyen odébb tud állni.

Matt bólintott, de nyilvánvalóan nem tetszett neki, hogy így

számon kérik. Gyanakvóan méregette Waverlyt, aki arra

következtetett, hogy a fiú hasonló véleménnyel van róla, mint

Kieran.

Alia előrehajolt, és felemelte az egyik ujját.

– Valamelyik rejtekhelyét sikerült megtalálni? – kérdezte.

– A hajtóműtermen és a laboron kívül sehol nem találtuk

semmi nyomát. Úgy gondoljuk, most már óvatosabb, és nem

megy vissza kétszer ugyanarra a helyre. – Matt elhallgatott,

mint aki nem tudja biztosan, folytassa-e. A tanács csendben

várt, mintha Waverlyhez hasonlóan mindnyájan megérezték

volna, hogy könnyen elveszíthetik Matt bizalmát, ha erőltetik a

dolgot. – Igazából találtuk néhány nyomot, de úgy gondoljuk,

hogy azok Seth Ardvale-től származnak, ő táborozott ott.

– Hol vannak ezek? – kérdezte határozottan Sealy.

– A tűlevelű csarnokban. Az esőerdő szinten.

– Honnan tudjátok, hogy Seth táborozott ezeken a helyeken,

és nem a terrorista? – kérdezte Melissa Dickinson, aki

szemlátomást zavarba jött a saját hangjától.

– Azért, mert visszakerestük a felvételeket, és láttuk, hogy

Seth az.

– Akkor miért nem kaptátok még el? – kérdezte Sealy. Seth

azóta a bögyében volt, hogy a sitten összeverekedtek.

– Rengeteg felvételt kell átnéznünk – mondta Matt. – A hajó

biztonsági rendszerét nem arra tervezték, hogy szökevényeket

kutassanak fel a segítségével, hanem hogy meghatározott helyen

és meghatározott időben történt baleseteket vagy

bűncselekményeket vizsgáljanak ki vele. Az egész hajó be van

kamerázva, mindent, amit csinálunk, rögzít a rendszer. Ezt mind

át kell néznünk ahhoz, hogy megtaláljuk Sethet.

– A terroristára összpontosítsatok – mondta Waverly egy

kicsit túlságosan is gyorsan. Nem vett tudomást a rá szegeződő

kíváncsi tekintetekről. – Jelenleg hányan őrjáratoznak?

– Hat pár emberrel minden nap át tudjuk fésülni a hajót.

– Ez nem elég – emelte fel a kezét Waverly. – Több tisztre

van szükség.

Matt leszegte az állát, és nem válaszolt, amit Waverly

hallgatólagos beleegyezésnek vett.

– Azt akarom, hogy toborozzatok még embereket. Kétszer

ennyi ember kell. És úgy állítsátok össze a felderítőcsapatokat,

hogy egy tapasztaltabb és egy kevésbé tapasztalt fiú – ekkor

hirtelen nagyszerű ötlete támadt – vagy lány legyen párban. Az

idősebb lányok közül is toborozzatok. Semmi nem indokolja,

hogy csak fiúk lehessenek tisztek.

Mattnek szemlátomást nem tetszett az ötlet, de hallgatott.

– Jó ötlet. Fogok is jelentkezni – mondta Alia, és

rámosolygott Mattre.

– Én is – vágta rá Melissa Dickinson, ezúttal bármiféle

habozás nélkül.

– Van valami, amit még szeretnél elmondani, Matt? –

kérdezte Waverly. Úgy érezte, kissé megszorongatta a fiút, ezért

most próbált valamivel kedvesebb hangot megütni. – Minden

további információt nagyra értékelünk.

Néhány pillanatra összeszorult a fiú állkapcsa, de aztán

sikerült megszólalnia.

– Kieran jó vezető. Csodálatos munkát végez – mondta.

– Köszönjük, Matt – mondta Waverly, és elmosolyodott. –

Beküldenéd, kérlek, Sareket?

Miután Matt kiment a teremből, Waverly körbepillantott az

asztal körül ülő tanácstagokon. Melissa meg-megvillanó

tekintette ellentétben állt azzal a nyugalommal, amit az arcára

erőltetett. A csendes, gyámoltatlannak tűnő lány lelkében

alighanem komoly viharok tomboltak. Harvey Markem a

körmét rágta, és közben az asztal közepét fixírozta a

tekintetével. Narancssárga szeplők virítottak az orra körül, és

bár a földeken végzett munkától megizmosodott, vonásai még

lágyak és kisfiúsak voltak. A Harvey mellett ülő Alia hosszú,

sűrű fekete hajával és olívaszín bőrével úgy nézett ki, mint egy

mór hercegnő. Waverly örült, hogy a lány csendes

állhatatosságával erősíti a tanácsot. Sealy komor tekintettel

bámult ki az ablakon, világosbarna dróthaja kócosan meredezett

a fején. Waverly furcsállta, hogy a fiút egyáltalán

beválasztották a tanácsba, lévén hogy ő volt Seth egyik

leghűségesebb embere. Bízott benne, hogy Sealy megválasztása

azt jelzi, hogy a legénység egy része titokban támogatja Sethet.

Mindenki kihúzta magát a székében, amikor a mogorva és

bizalmatlan Sarek belépett a tanácsterembe. Meg sem várta,

hogy kérdezzenek tőle, csak odamasírozott az egyik üres székhez,

hangos puffanással ledobta magát, és máris rákezdett.

– Nézzétek, hónapok óta dolgozom Kierannel a központi

vezérlőben, és ő az egyetlen, aki egyben tudja tartani ezt a

legénységet. – Végigjáratta a tekintetét a tanácson, majd miután

megállapodott Waverlyn, így folytatta: – Tudom, hogy van, akit

zavarnak a prédikációi, meg hogy erőlteti ezt a vallásos dolgot,

de az árván maradt gyerekeknek szükségük van valami

ilyesmire. Különben teljesen kétségbeesnének.

Waverly figyelmesen nézte Sareket, és hirtelen rájött,

mennyire értelmes is a fiú. Sőt, egy kicsit még sikerült is

meggyőznie. Azon kapta magát, hogy azt mondja:

– Alighanem igazad van, Sarek.

A fiú tekintetében meglepetés csillant, majd feszült ráncok

jelentek meg a homlokán. Úgy festett, mint aki nagyon vívódik

valamin. Talán van valami, amit szeretne elmondani a

tanácsnak, de a Kieran iránti lojalitása visszatartja.

Barátságosnak kell lennünk vele, gondolta Waverly.

– Van valami, amiről szeretnél tájékoztatni minket? –

kérdezte halkan.

A fiú bizonytalanul megrázta a fejét.

Waverly néhány másodpercig az arcát fürkészte, majd

találomra megkérdezte:

– Esetleg valami hír az Új Látóhatárról?

Sareknek megvillant a szeme, és mintha egy pillanatra

elakadt volna a lélegzete.

– El kell mondanod, ha tudsz valamit – mondta Waverly. Az

egész tanács a fiút nézte, várták, hogy megszólaljon.

– Nagyjából két héttel ezelőtt... – kezdte, majd ismét

elhallgatott, és tekintetét az asztallapra szegezte. Aztán vett egy

mély lélegzetet, és így folytatta: – Anne Mather kapcsolatba

lépett az Empyreummal, és Kieran négyszemközt beszélt vele.

Mather nevének hallatán Aliának elakadt a lélegzete, Melissa

Dickinson elfehéredett, Waverlynek pedig elkezdett verejtékezni

a keze.

– Tudod, miről beszéltek? – kérdezte halkan, és beletörölte a

tenyerét a nadrágjába.

– Békét akar kötni – mondta szégyenkezve Sarek. – Azt

akarja, hogy Kieran nézzen meg valami videót, ami Jones

kapitányról szól, és aztán tárgyaljanak a túszok... vagyis a

szüleink szabadon engedéséről.

Fájdalmas csend telepedett a teremre.

– És Kieran... – kezdte Waverly, majd vett egy mély

lélegzetet, és várt egy kicsit, hogy elmúljon a remegés a

hangjából. – Kieran teljesítette Mather kérését?

– Nem tudom – mondta Sarek. – Azóta nem beszélt vele.

– Tudnál róla?

– Teljes hozzáférésem van a hajó kommunikációs

rendszeréhez. Ha valaki üzenetet küld vagy fogad, arról én

tudok.

– És mi a helyzet a támadás óta? – kérdezte Alia. Éppen

olyan zaklatottnak tűnt, mint ahogy Waverly érezte magát. A

nő nevének a puszta említése visszahozta az emlékeket: a furcsa,

puritán szokásokat, Mather megfejthetetlen értelmű mondatait,

azt, ahogy begyógyszerezték őket, és elrabolták a petesejtjeiket.

Olyan sebek voltak ezek, amelyek soha nem fognak begyógyulni.

– Azóta jelentkezett?

– Nem – mondta Sarek de... Nem lepődnék meg, ha

hamarosan hallanánk felőle.

A tanács síri csöndbe burkolózott. Végül Alia törte meg a

hallgatást.

– Kaptunk egy lehetőséget Mathertől – mondta. – Hónapok

óta üldözzük eredménytelenül az Új Látóhatárt. Talán közelebb

kerülhetünk hozzá, ha úgy teszünk, mintha belemennénk a

játékába.

Minden tekintet őrá szegeződött.

– Azt hiszem, Kieran is ezt a lehetőséget mérlegelte – mondta

Sarek.

– Egyedül – mondta Waverly keserűen, de azonnal meg is

bánta, amikor látta, hogy Sarek gyanakodva méri végig. Meg

kell tartania magának az efféle megjegyzéseket, ha azt akarja,

hogy a fiú együttműködjön a tanáccsal.

– Megvannak neked ezek a videók? – kérdezte Sealy, és

szürke szemét Sarekre szegezte. Ő láthatóan nehezebben

bocsátotta meg a titkolózást a fiúnak, mint a tanács többi tagja.

Sealy indulatos hangját hallva Waverly ráeszmélt, hogy

valójában ő is dühös. Tudnia kellett volna róla, hogy Mather

kapcsolatban lépett a hajójukkal. Az egész legénységnek tudnia

kellett volna róla.

– Készítettem egy másolatot a üzenetről – mondta Sarek.

– Meg kell néznünk – mondta Harvey Markem. Ez volt az

első alkalom, hogy megszólalt. Mivel egyike volt a Seth

cellájánál szolgálatot teljesítő őröknek, Waverly nem tudta,

kinek az oldalán áll – Kieranén vagy a tanácsén. De most úgy

tűnt, hajlandó szembeszállni a kapitánnyal. – Ide tudnád hozni a

videót, hogy megnézhessük?

Waverly hosszú idő óta először kezdett reménykedni.

Pontosan egy ilyen tanácsra volt szüksége a hajónak.

– Nem vagyok biztos benne, hogy megtehetem – mondta

lassan Sarek.

– Micsoda? – visított fel Melissa Dickinson. – Ha van valami,

ami közelebb vihet a szüleinkhez, azt oda kell adnod.

– Kieran nem véletlenül tartotta meg magának – mondta

Sarek. – Már így is többet mondtam, mint amennyit kellett

volna. Nem tehetem ezt vele.

Felháborodott kiáltások töltötték meg a tanácstermet, mire

Waverly felemelte a kezét, és azt mondta:

– Hé, hé! Várjatok! – A tanácstagok lassan elhallgattak, és

mindenki Waverlyre szegezte a tekintetét. – Sareknek igaza van.

Kieran a hajó választott kapitánya, és nekünk tiszteletben kell

tartanunk a döntését.

Sarek arcáról egyszerre minden bizalmatlanság eltűnt, sőt

még halványan rá is mosolygott Waverlyre. Waverly a

bizalmába férkőzött, legalábbis egyelőre.

– Kieran hamarosan elég jól lesz ahhoz, hogy beleegyezését

adja a dologhoz.

– Én nem akarok egyezkedni azzal a nővel – mondta Alia, és

máskor bársonyos hangja hidegen és kimérten csengett.

– Egyetlen követelését sem fogjuk teljesíteni – csattant fel

Waverly. – De elhitethetjük vele, hogy hajlandóak vagyunk az ő

szabályai szerint játszani.

Erre mindenki felkapta a fejét. A terem elcsendesedett, és ez

a csend különleges jelentőséggel ruházta fel Waverly szavait.

– Úgy teszünk, mintha együttműködnénk vele – mondta

elszántan. – Azután pedig megöljük.

AZ OBSZERVATÓRIKUM

Sethnek hiányzott Waverly. Egy légkifúvó mellé kuporodva

feküdt az atmoszféravezérlőben, és hagyta, hogy a bordáit

feszítő rettenetes fájdalmat átjárja a forró levegő. Puha ágyra és

meleg ételre volt szüksége, csakhogy ezek közül egyikhez sem fog

hozzájutni. Waverly minden nap hagyott neki szendvicset és

hideg salátát az előre megbeszélt helyeken. Tegnap egy csirkés

szendvics és néhány szilva várta a 15. szinten, a külső lépcsőház

ajtaja mellett, de mire megtalálta, gyakorlatilag mindkettő

megvolt fagyva. Ettől függetlenül persze nagyon hálás volt az

élelmiszercsomagokért. Waverly csomagjain kívül még a

bioszféraszinten megtermő zöldségekből tudott enni, de azokkal

sem tudott jóllakni.

Megkordult a gyomra. Még néhány perc, és Waverly

megérkezik a vacsorával az obszervatóriumba. A csillagvizsgáló

egy kupolás, üvegtetejű terem volt, ami azt jelentette, hogy

meglehetősen hideg volt odabent, ennélfogva – és mert senki nem

járt arra – ideális rejtekhelynek és éléskamrának tűnt.

Seth tudta, hogy pihennie kellene, amíg el nem indul a

vacsorájáért, csakhogy vadul zakatolt az agya. Egyfolytában a

potyautas járt a fejében. Valahányszor elhaladtak a búvóhelye

mellett, sikerült elkapnia egy-egy beszélgetésfoszlányt, és bár az

okára nem jött rá, egyértelmű volt, hogy a gyereket jobban

félnek, mint azelőtt. Nagyon szerette volna tudni, mi van

Waverlyvel, de egyedül a szendvicsek felbukkanásából tudott

következetni arra, hogy valószínűleg nincsen komolyabb baja. A

következő mellett talán hagy majd egy üzenetet.

Lehunyta a szemét, és megpróbált elaludni. Waverly arca

jelent meg előtte, az, ahogy mosolyogni szokott rá. Soha nem

nyílt, széles mosollyal, hanem inkább úgy, mint azok az

emberek, akik éppen próbálnak nem mosolyogni. Egy nap el

fogja érni, hogy Waverly igazából rámosolyogjon, határozta el

magában. Látni akarta, hogyan néz ki Waverly, amikor boldog.

Valószínűleg most éppen az obszervatóriumba tart a

vacsorájával. Ez volt az a hely, ahol azelőtt összejártak a

szerelmesek. Nem a kilátás miatt – az ugyanolyan volt, mint a

többi, hajóablakkal rendelkező helyiségben –, hanem mert itt

nyugalom volt, és a párok kicsit magukban lehetettek a sötétben.

Vajon jelent valamit, hogy Waverlynek az obszervatóriumra

esett a választása? Nem, mondta magában Seth. Mivel nem

voltak felnőttek a hajón, a gyerekek bárhova elvonulhattak, ha

kettesben akartak lenni. Senki sem járt már az

obszervatóriumban. Egyetlen dolgot lehetett ott csinálni –

karbantartani azt az első szenzorsort –, csakhogy az szinte

semmilyen karbantartásra nem szorult.

Sethnek kipattant a szeme.

Rájött, hogyan kommunikál a potyautas az Új

Látóhatárral.

Az első szenzorsor egy nagy hatótávolságú érzékelőeszköz

volt, amely az űrben lebegő objektumok kikerülésében segítette a

navigációs rendszert. Nagy sűrűségű elektromágneses

villanásokat bocsátott ki, és észlelte, ha a mágneses sugár

visszaverődött egy tárgyról. A rendszert különösebb nehézségek

nélkül át lehet alakítani úgy, hogy képes legyen titkosított

üzeneteket küldeni és fogadni. A fő kezelőszervek ugyan a

központi vezérlőben voltak, de a hajóorrban is volt egy kézi

irányításra szolgáló pult.

A hajóorr ebben az esetben egész pontosan az

obszervatóriumot jelentette.

Ahogy teltek a másodpercek, Seth egyre biztosabb volt

benne, hogy a terrorista az első szenzorsor segítségével

kommunikál a másik hajóval. Egész egyszerűen ez volt az

egyetlen lehetőség. Valószínűleg az egész napot a

csillagvizsgálóban tölti, és várja az Új Látóhatárról érkező

üzeneteket.

Waverly pedig egyenesen oda tart.

Sethen egyszerre úrrá lett a rettegés. Az obszervatóriumba

kell mennie, de azonnal.

Miután megbizonyosodott róla, hogy nincsen senki a külső

lépcsőházban, futni kezdett felfelé, a hajóorrba. Alig kapott

levegőt, és a bordái is iszonyatosan fájtak, de most csak egyetlen

dolog érdekelte: hogy hamarabb odaérjen, mint Waverly. A

folyosón csend honolt, amikor lábujjhegyen odalopózott az

obszervatórium ajtajához.

Képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy elkésett.

– Ne legyél paranoid – mormolta maga elé.

A fejét bedugva belesett a sötét terembe. Nem hallott

semmit, és látni is csak a félkörbe rendezett székeket látta,

melyek mind a csillagvizsgáló üvegkupolája felé néztek.

Nevetségesnek találta, hogy a földi mérnökök azt hitték, szükség

lesz egy ilyen helyiségre. Hacsak nem volt muszáj, a legénység

nem nézett ki a hajóablakokon, hiszen a mindig ugyanolyan

csillagok csak azt juttatták az eszükbe, milyen messze vannak a

Földtől és annak állandóan változó egétől. Inkább mindenki

próbált befelé figyelni, a növényekre és az állatokra, egy olyan

bolygó emlékeire, amelyet évtizedekkel azelőtt maguk mögött

hagytak, és amelyet soha többé nem fognak látni.

Seth elbújt az egyik széksor mögé, és figyelni kezdte az ajtót.

Dohos, állott volt a levegő a teremben, mintha régóta nem

szellőztettek volna. Kieran valószínűleg úgy próbál energiát

megtakarítani, hogy csak a gyakran használt helyiségekben

keringeti a levegőt. Tekintve, hogy a hajtóművek nem olyan

régen majdnem túlhevültek, ez nem is volt rossz ötlet. Seth

kénytelen volt beismerni, hogy Kieran nem is végezte annyira

rosszul a dolgát...

Seth mozdulatlanná merevedett. Hallott valamit. De

tényleg hallotta? Vagy lehet, hogy megérezte? Valami, közel a

háta mögött. Talán a kilélegzett levegő kavarta légörvény. Talán

egy másik test szaga.

Meg akart fordulni, de ekkor egy acélerős kéz elkapta a

nyakát.

– Nem tudom, hogy csinálod, hogy mindig megtalálsz, te kis

szarházi – sziszegte egy rekedt hang. Seth próbálta kiszabadítani

magát a férfi szorításából, de az irtózatosan erős volt. A

könyökhajlatába fogta Seth nyakát, és elszorította a légcsövét.

Seth érezte, hogy nem jut friss vér az agyába. Vörös foltok

jelentek meg a szeme előtt. – Ezúttal meg kell, hogy öljelek –

tette hozzá a hang kedvesen és csitítóan. – Sajnálom, kölyök.

Nem veled van bajom.

Meg fogok halni, gondolta Seth higgadtan. Úgy érezte,

mintha az arca feldagadt volna a fejében rekedt vértől. A torka

teljesen összeszűkült. Vadul kapálózott a lábával, miközben

próbálta lejjebb rángatni a férfi karját a légcsövéről. Aztán

érezte, ahogy az elméje lassan becsukódik, a végtagjai pedig

elernyednek.

Aztán hallotta, ahogy kattan az ajtón a kilincs.

Utolsó erejével lökött még egyet magán, hogy a férfi ne az

ajtó felé álljon, ne lássa a belépő Waverlyt. Támadójának vastag

karja köré kulcsolta a kezét, hogy így enyhítsen egy keveset a

szorításon, majd testének egész súlyával húzni kezdte lefelé a

férfi, így az kénytelen volt kissé meggörnyedni.

Fuss, gondolta, miközben érezte, ahogy az üresség szirmot

bont a koponyájában. Kérlek, fuss el.

Ekkor meghallotta a fém és csont találkozását jelző émelyítő

puffanást, és a nyaka körül lazult a szorítás.

– Te kis kurva – mordult fel a férfi. – Te ölted meg Shelbyt.

Seth érezte, hogy zuhan. A következő pillanatban a padlón

feküdt, és sem megmozdulni, sem a szemét kinyitni nem volt

képes. Hallotta, hogy Waverly meglepetten felkiált, majd

fuldokolni kezd.

Megfojtja.

Úgy jelent meg elméjében a gondolat, mint egy

természettudományos tény. Semmi sem gyorsabb a fénynél,

Waverly pedig haldoklik.

Négykézláb vagyok, tudatosult benne. Fényes foltok

villództak a szeme előtt, miközben jobbra-balra dülöngélt. Nagy

nehezen magába szívott egy kis oxigént a feldagadt légcsövén

keresztül, majd sikerült először az egyik, majd a másik lábát is

kiegyenesítenie maga alatt. Amikor felállt, az egész terem

megbillent vele, de belekapaszkodott az egyik szék támlájába, és

botorkáva elindult abba az irányba, ahonnét Waverly fuldoklása

hallatszott.

A bal lába előtt egy jókora csavarkulcs hevert, olyan, mint

amivel a traktorkerekeken szokták meglazítani a csavarokat.

Waverly szerszámövéből eshetett ki, gondolta. És valóban,

megpillantotta magát az övét is, Waverly jobbra-balra vonagló

csípőjén. Sorra hullottak ki belőle a csavarok és a csapszegek,

ahogy a lába magatehetetlenül rángatózott a padlón. A hatalmas

férfi fölébe térdelt, hogy testének teljes súlyával a nyakára

nehezedhessen.

Sethben fellángolt a harag, és egyszerre megfeledkezett a

végtagjait lebénító gyengeségről, és arról, hogy az egész helyiség

táncolt körülötte. Felvette a fölről a csavarkulcsot, tett két

lépést a férfi felé, és teljes erőből lesújtott.

A villáskulcs vége leszakított egy darabot a férfi fejbőréből,

aki meglepetten fordult hátra.

Seth soha életében nem látott ilyen szörnyen eltorzult arcot.

A férfi orra ráncos volt, a szeme véresnek és vizenyősnek látszott

a gyenge fényben, alsó és felső fogsora megcsikordult egymáson,

a szája sarkában nyál csillant. Seth újra lesújtott a

csavarkulccsal, de a férfi elhajolt, ő pedig elvétette az ütést.

Érezte, ahogy kicsavarják a kezéből a szerszámot.

A férfi ekkor megfordult, és a feje fölé emelte a

csavarkulcsot. Ha ezzel eltalálja a koponyáját, Seth meghal.

Seth tett egy lépést hátra, majd még egyet, amíg Waverly meleg

lábát nem érezte a talpa alatt. Ekkor leguggolt, és háttal

ráfeküdt Waverlyre. Meghalt, futott át az agyán a gondolat egy

rettenetes pillanatig, miközben a kezét Waverly arcára tette.

Életében nem érzett még olyan boldogságot, mint amikor

Waverly meleg lélegzete végigsimított az ujjain.

Lehunyta a szemét, és várta a halálos ütést. Az ütés azonban

elmaradt, és helyette egy meglepett kiáltást hallott. Felemelte a

fejét, és azt látta, hogy egy hihetetlenül púpos alak saját

magával verekszik. A férfi felüvöltött, ledobta a csavarkulcsot a

földre, és a kezével, ami valamitől véres volt, hátba vágta magát.

Aztán egy kicsit oldalra fordult, és Seth megpillantotta a hátát,

és egyszerre megértette, mi történik.

Egy fiúcska tapadt a férfi hátára: lábát a dereka köré

kulcsolta, vékonyka karjával pedig kétségbeesetten szorította a

nyakát. A terrorista az ép kezével a fiú hátát csapkodta, aki teli

torkából üvöltött. Seth, ha nehezen is, de megértette, mit mond.

– Megölted az anyukámat! Megölted az anyukámat!

– Seth – suttogta egy hang, és amikor Seth lenézett, látta,

hogy Waverly levegőért kapkodva néz rá. – Segíts neki! –

nyögte, mielőtt újra fuldokolni kezdett volna.

Seth újra felvette a csavarkulcsot, és remegve felállt. A férfi

ekkor megindult hátrafelé, és nekinyomta a hátán csimpaszkodó

kisfiút a kupola üvegfalához. A fiú feje hangos koppanással

csapódott neki a hideg üvegnek, még egyszer felnyögött, majd a

földre rogyott. A férfi lenézett, elképedve végigmérte a fiúcskát,

majd éppen fordult volna meg, amikor Seth minden maradék

erejét összeszedve lesújtott rá. A csavarkulcs nagy erővel

csapódott neki a hatalmas férfi halántékának.

A szerszám úgy rezgett Seth kezében, mint valami

harangnyelv.

A férfi Sethre emelte döbbent, vizenyős tekintetét, majd

térdre rogyott. Bár a szeme még nyitva volt, távolinak tűnt a

tekintete. Vékony vércsík csordult végig az állán, azután arccal a

padlóra zuhant, és rángatózni kezdett.

Seth nem emlékezett, mikor dobta el a csavarkulcsot, és

mászott el a terem végében lévő kommunikációs panelhez, csak

annyit tudott, hogy ismét térdel, és hogy a vészjelző gombja

majdnem másfél méter magasan van. Fogalma sem volt, hogyan

fogja elérni. Végül valahogy sikerült felemelnie a jobb kezét, és a

tenyerével kitapogatta a vészjelző gombját. Felvillant a

képernyő, és Sarek Hassan döbbent arca nézett vissza Sethre a

monitorról.

– Segítség – préselte ki magából Seth.

Hallotta, hogy Sarek utasításokat ad valakinek. Jönnek, és

segítenek. Vissza akart mászni Waverlyhez, de túl sok volt a

piros folt, és Waverly túl messze volt. Az oldalára feküdt,

lehunyta a szemét, és várta, hogy megérkezzen a segítség.

HARMADIK RÉSZ – AZ IGAZSÁG

A FELÉPÜLÉS

Kieran nem értette, hogy hogyan fér bele ez a rengeteg fájdalom

a koponyájába. A halántékából kiinduló gyötrelmes lüktetés az

ágy fejénél lévő hajóablakon keresztül kiáramlott a világűr

fekete ürességébe. Ekkor egy kislány lépett be a kórterembe, aki

megvágta az ujját. Megmutatta a sebet Tobin segítőinek, majd

az egyikük elindult vele a lefüggönyözött vizsgáló felé, hogy

ellássa. Ahogy elhaladtak az ágya előtt, a kislány megállt, és

szégyellősen Kieranre mosolygott. Kieran újra feltette magának

a kérdést, hogy a hajó tervezői vajon milyen megfontolásból

tették az ágyak nagy részét a központi kórterembe, szembe a

bejárati ajtóval, hogy bárki, aki belép, tökéletesen rálásson a

betegekre. Megalázó volt ennyire betegnek lenni egy

átjáróházban.

– Mi a helyzet, nagyfiú, jöhet egy kis morfium? – kérdezte

megint Tobin Ames, és bőrkeményedéses ujjával kitapintotta a

pulzust Kieran csuklóján.

– Jöhet – bólintott végül Kieran, és figyelte, ahogy Tobin

szakszerű mozdulatokkal előkészíti a fecskendőt, majd a

könyökhajlatánál beleszúrja a vénájába.

A fájdalom veszített az erejéből, keresztüllebegett a

hajótesten, és összegyűlt a hajóablak előtt. Onnan figyelte

Kierant – várta, hogy elmúljon a morfium hatása, és

visszatérhessen.

– Nem értem, miért vártál eddig – rázta meg a fejét Tobin.

– Úgy gondoltam, a morfium kicsit erős anyag egy

fejfájáshoz.

– Attól függ, milyen fejfájásról van szó.

– Honnan tudjam, mennyire fáj, ha nem várom meg, amíg

kimegy a morfium? – kérdezte Kieran olyan hangon, mint aki be

van rúgva. Majdnem annyira utálta a morfiumot, mint a

fájdalmat. A morfium eltompította az agyát, felkavarta a

gyomrát, zavarodottnak és gyengének érezte magát tőle.

Rémálmai voltak miatta; rémálmok, melyekben Waverly

kinevette, rémálmok, melyekben Sarah vádlón mutogatott rá, és

a legrosszabb: rémálmok, melyekben bezárták a légzsilipbe.

Látta a légzsilip ablakán keresztül, hogy Seth benéz,

elvigyorodik, majd ujját a zsilip nyitógombjára teszi. A morfium

jobb volt a fájdalomnál, de csak egy kicsit.

– Jó nagy adagot bekaphattál abból a gázból – mondta

Tobin. – Vagy még az lehet, hogy érzékenyebb vagy rá, mint a

többiek.

– Ők hogy vannak? – kérdezte Kieran, és elhessegette

magától Tobin felvetését, miszerint gyengébb lenne a többi

gyereknél. Pedig az vagyok, gondolta. Sokkal erősebb voltam, de

most gyenge vagyok. Azért, mert Seth Ardvale annyi időn át

éheztetett.

– Nagyjából kiheverték – mondta Tobin, majd

hüvelykujjával a Kieran melletti ágyban fekvő Arthurra bökött.

– Ti ketten vagytok a legrosszabbul.

Kieran odafordult Arthurhoz, aki éppen egy tál levest

szürcsölgetett. A fiú látta, hogy Kieran őt nézi, és biccentett.

– Visszajött már a hangod? – kérdezte Kieran.

Arthur megrázta a fejét.

– Borzasztó, amit a gáz a hangszálakkal művelt – mondta

Tobin, és a szokásos tempójában körbecsoszogott Kieran ágya

körül. A fejét mindig lehajtva tartotta, mint aki vállvonogatás

közben úgy maradt. – Szteroidokat adok neki, és reménykedem,

hogy visszajön a hangja. Ennél többet nem tehetek.

– Honnan tudod? – kérdezte Kieran.

– Honnan tudok bármit is? Olvasom a tankönyveket. Nézem

az oktatóvideókat.

– Borzasztó lehet, hogy nem tudsz beszélni – mondta Kieran

Arthurnak.

Arthur megvonta a vállát, és szemét gúnyosan az égnek

emelte, mintha a hangja elvesztése nem jelentene különösebb

tragédiát. Tekintve, hogy általában amúgy sem beszélt, ez

valahol érthető volt.

Kieran visszadőlt a párnájára. Most, hogy elmúlt a fájdalom,

végre tudott máson is gondolkodni. Miközben ő az ágyat

nyomja, Waverly valószínűleg mindent megtesz, hogy aláássa a

tekintélyét. Főleg ezért akart lejönni a morfiumról – ki akarta

deríteni, képes-e elhagyni a kórházat. Ha addig marad, amíg

Tobin szeretné, Waverlynek elég ideje lesz arra, hogy

megszilárdítsa a hatalmát.

Valószínűleg ebben a percben is mesterkedik valamiben.

Lelökte magáról a takarót, és dülöngélve felkelt az ágyból.

Egyik kezével belekapaszkodott az ágyrácsba, és tett egy

bizonytalan lépést a kijárat felé.

– Te meg mégis mit csinálsz? – szaladt oda Tobin egy

csiptetős írólappal a kezében. – Feküdj vissza!

– Csak gyorsan benézek a központi vezérlőbe.

– Sarek kézben tartja a dolgokat – mondta Tobin, és

megpróbálta visszanyomni Kierant az ágyra, de az ellenállt.

– Én vagyok ennek a hajónak a kapitánya – mondta Kieran,

és közben nagyokat pislogott. Hirtelen megváltoztak a színek a

teremben, zöldből kék, aztán piros és sárga lett, méghozzá olyan

gyorsasággal, mintha valaki bekapcsolt volna egy rendőrségi

villogót.

– A kapitánynak is be kell tartania az orvos utasításait –

mondta Tobin, és keresztbe fonta a karját. Még mondani akart

valamit, ám ekkor megszólalt az irodájában a riasztó.

Valami baj van, gondolta Kieran. Megvárta, amíg Tobin

berohan az irodájába, majd bizonytalan léptekkel elindult az

ajtó felé. Már csak néhány gyerek volt a kórházban, főként

kisebbek, akik még mindig asztmaszerű tüneteket produkáltak a

támadástól. Az egyik kislány ijedten bámulta Kierant, és közben

a plüssmackója fülét szopogatta. Kieran odaintegetett neki.

Valószínűleg részegnek nézhette, ezért megpróbálta összeszedni

magát, és amennyire tudott, méltóságteljesen kimenni az ajtón.

Amikor kilépett a liftből, arra sem emlékezett, hogyan szállt

be. Úgy látta, mintha lüktetne a központi vezérlőhöz vezető

folyosó – kitágultak, majd újra összeszűkültek a falak. Úgy

érezte, mintha már egy órája nézné az irányító ajtaját, mire

végre odaért. Hallotta, ahogy felbúg a feje fölötti kamera

motorja, majd egy csengetés kíséretében kinyílt az ajtó.

– Szólj, ha beértél a kórházba – vakkantotta Sarek a

mikrofonba, majd csatornát váltott. – Harvey! A börtönben

vagytok már?

– Mindjárt – mondta Harvey zihálva. – Nagyon nehéz!

– Leküldök majd egy orvosi csapatot. De meg kell kötöznöd,

mielőtt bárkit a közelébe engedsz. – Sarek felnézett, és amikor

meglátta Kierant, izgatottan intett neki.

– Mi folyik itt? – kérdezte Kieran, és kinézett a

hajóablakokon. Egészen biztos volt benne, hogy a fejfájása ide is

követte, és most is lüktetve vár rá odakint.

– Waverly és Seth elkapták a terroristát! – mondta Sarek.

– Micsoda? Waverly és Seth? – kérdezte Kieran. Egy

pillanatra elveszítette az eszméletét, és majdnem összeesett, de

valahogy alá került egy szék. Felpillantott, és látta, hogy Matt

Allbright magasodik fölé. A fiú elengedte a szék támláját, és

kurtán odabiccentett Kierannek.

– Csúnyán elintézte őket – mondta. Kieran belelátott az

orrába, látta, hogyan rezegnek benne a szőrszálak, miközben

beszél. – És azt a kissrácot is, Philip Grieget.

– Nincsen eszméleténél – vágott közbe Sarek, és egyik

kezével megfogta a fejhallgatója hangszóró részét. – Waverly és

Seth hol magukhoz térnek, hogy elájulnak.

– Az előbb nem voltak ott a kórházban – mondta Kieran.

Vagy mégis? A morfium jobban elkábította, mint várta.

– Most viszik be őket – mondta Sarek, majd újra Harvey

hangja szólalt meg a fejhallgatóban. – Igen! Bent van? Rendben,

szólok Tobinnak.

Sarek hívta a kórházat.

– Mi az? Nincsen szabad kapacitásom – jelentkezett be

Tobin.

– Kérek egy orvost a sittre – mondta Sarek.

– A terrorista várhat – üvöltötte Tobin. – A legénység három

súlyosan sérült tagja várja, hogy ellássuk őket.

Kieran biztosan elkerülte őket. Kábán ült a székében. Seth és

Waverly rátaláltak a terroristára. A két legnagyobb ellenségéből

hamarosan ünnepelt hősök lesznek.

Mindenki hülyének fog nézni.

– Pár perce történt az egész – mondta Sarek izgatottan. –

Fogalmam sincs, hogyan, de Waverly és Seth megtalálták a

fickót az obszervatóriumban.

– Az obszervatóriumban – mondta Kieran halkan. Azelőtt

mindig oda hívta randizni Waverlyt. Összebújtak egy takaró

alatt, nézték a csillagokat, csókolóztak. Most Sethtel találkozott

ugyanott. – Mit kerestek ott?

– Gondolom, a terroristát.

– Nem – mondta Kieran, és belebokszolt a levegőbe. –

Véletlenül botlottak bele.

– Hogy érted? – kérdezte értetlenül Sarek.

– Seth és Waverly összefogtak – mondta Kieran. Halk és

erőtlen volt a hangja. – Azért találkoztak az obszervatóriumban,

hogy engem tönkretegyenek. Nem értitek? Az egész választás

Seth ötlete volt. Ő irányítja Waverlyt. Véletlenül találták meg a

terroristát.

– Lehet – mondta Matt lassan. – De...

– Nem lehet – mondta Kieran akadozó nyelvvel. – Ez biztos.

Tudom, hogy ez történt.

– És honnan tudod? – kérdezte Sarek.

– Egyszerűen így van – mondta Kieran, majd megrázta a

fejét, hogy kicsit összeszedje a gondolatait, de majdnem kiesett a

székből.

– Azt hiszem, főnök, neked most nem kellene itt lenned –

szólalt meg Matt feje, amely még mindig Kierané fölött lebegett.

– Szerintem még nem vagy jól.

– Ti is tönkre akartok tenni – mondta Kieran, majd

felszisszent. – Nem úgy értettem.

– Vidd vissza a kórházba – mondta Sarek Mattnek.

– Ne beszéljetek rólam a fejem fölött. Nem vagyok gyerek –

mondta Kieran, de már érezte is, hogy gurítják végig a folyosón.

Nem volt biztos benne, hogy ülve vagy fekve viszik, mivel néha a

plafont, néha a folyosó oldalát látta.

Végül Matt begurult vele a kórházba, ahol hatalmas

fejetlenség fogadta őket.

Waverly az ő ágya melletti ágyon feküdt, a lány másik

oldalán pedig Sethet látta. Mindkettejük szeme csukva volt. A

torkukat rettenetes, lila zúzódások borították, és mindketten

hörögve és szaggatottan vették a levegőt. Az ágyuk melletti

oxigénpalackokból átlátszó csövek kígyóztak az orrlyukaikba.

Waverly borzasztóan sápadt volt.

A szomszédos szobából rémes hangok hallatszottak ki. Tobin

és két másik fiú az egyik ágy fölé hajoltak, így Kieran nem látta,

ki fekszik előttük. Mindössze két, meg-megremegő apró lábfejet

látott.

– Ki az? – kérdezte.

– Philip Grieg – suttogta valaki. Kieran megfordult, és látta,

hogy Waverly őt nézi. A lánynak borzasztóan véres volt a szeme.

– Megmentette az életünket.

– Vigyél oda hozzá – mondta Kieran, és Matt engedelmesen

áttolta a szobába. Kieran kimászott a székből, nekitámaszkodott

a falnak, és elbotorkált a kicsi magánkórterem végébe, míg végül

megpillantotta Philipet.

A kisfiú bal szeme úgy fel volt dagadva, hogy majdnem

kiesett az üregéből. A szája sarkában fehér hab csillogott, a

végtagjai remegtek és rángatóztak. Mindkét orrlyukát alvadt vér

borította, és borzalmas nyögések és hörgések törtek fel a

torkából. Irtózatos volt hallgatni.

– Mi a baja? – kiáltotta Kieran. Már akkor megrémült,

amikor belépett a szobába, de a vér csak most fagyott meg az

ereiben, ahogy Tobin Ames ránézett, és látta, hogy ennek az okos

fiúnak, aki olyan jól ellátta a hajóorvosi feladatokat az

Empyreumon, könnyben ázik az arca.

– Azt hiszem, vérzik az agya – mondta Tobin, és kitört belőle

a zokogás. – Nem tudok segíteni rajta! Nem tudok!

– Miért nem? – üvöltötte Kieran. Hirtelen elmúlt a morfium

hatása, meg tudott állni a saját lábán, és elméje egyetlen dologra

összpontosított: Philip Grieg életének megmentésére. – Mit

csinálna egy orvos?

– Meglékelnél a koponyáját!

– Akkor csináld!

Döbbent csönd lett a szobában, és minden tekintet Kieranre

szegeződött. A fiú most teljesen nyugodt volt.

– Hát nem érted? – kiáltotta Tobin. – Mostanáig mindent

megtaláltam a kézikönyvben, amire szükségem volt! De

agyműtétekhez nincsen oktatóvideó!

– Egyértelműen látszik, hogy ha nem próbálod meg, meghal.

– Meghal, ha megpróbálom.

– Adj neki egy esélyt – mondta Kieran.

Tobin néhány másodpercig csak állt mozdulatlanul Philip

rángatózó teste fölött állt, és hangosan zihált. Rövid nyakán

kidagadtak az erek.

– Rendben – szólalt meg végül. – Kérek egy borotvát és egy

szikét, és... jódot. És... nem tudom. Keressetek egy fúrót.

A két segítője csak bámult rá tátott szájjal, amíg Tobin el

nem üvöltötte magát:

– Gyerünk! Nincs időnk!

Odament a mosdóhoz, beszappanozta, és egy kis fehér

kefével a könyökéig lesikálta a kezét. Az egyik segédje felhúzta

rá a gumikesztyűt, közben a másik betolt egy kocsit, tele

ijesztőbbnél ijesztőbb és bonyolultabbnál bonyolultabb

eszközökkel.

– Vissza kell szereznünk a felnőtteket – mondta Kieran

halkan maga elé, de aztán eszébe jutott, hogy vannak felnőttek a

hajón. A gyengélkedőben fekszenek, és próbálnak felépülni a

sugármérgezésből. – Victoria Hand az öntudatánál van? –

kérdezte, de senki nem válaszolt.

– Fordítsátok meg! – mondta Tobin.

Segítői óvatosan megfordították a sovány és vékony fiút, és

a lélegzetük is elállt, amikor megpillantották a tarkóján

éktelenkedő hatalmas duzzanatot. Olyan volt, mint egy

rettenetes léggömb. Rengeteg vér gyűlhetett össze ebben a kicsi

koponyában. Tobin lehunyta a szemét, összeszorította a száját,

és az összes levegőt kifújta a tüdejéből. Ezután segítői

műtősmaszkot erősítettek a szája és az orra elé.

– Mindenki kifelé – mondta Tobin.

– Nem kell segítség? – kérdezte elképedve az egyik segédje.

– Képtelen vagyok megcsinálni, ha néznek közben.

Matt megfogta Kieran könyökét, és kivezette a szobából.

Oda akarta kísérni az ágyához, de Kieran megmakacsolta magát.

– Nézzük meg a felnőtteket – mondta.

Matt erősen markolta Kieran könyökét, miközben

elhaladtak az orvosi szoba előtt, és beléptek az utána következő

terembe. A tágas helyiségben nyolc ágy sorakozott egymás

mellett, és mindegyiken egy-egy beteg felnőtt feküdt. Kieran

már hetek óta nem nézett feléjük. Ketten közülük

lélegeztetőkészülékre voltak kapcsolva, ami felfújta a

mellkasukat, és ettől úgy néztek ki, mint a rongybabák. Tobin

anyja volt az egyik. Nem csoda, hogy a fiú szinte soha nem

hagyta el a kórházat; keményen dolgozott, hogy megmentse a

társait, ha már a saját anyján nem tudott segíteni. Az, hogy

sikerült életben tartaniuk ezeket a felnőtteket, jól mutatta,

mennyire okosak és találékonyak voltak ő és a segítői.

A terem túlsó végében feküdt Victoria Hand, az Empyreum

orvosi csapatának egyetlen túlélő tagja. A nővér ágya mellett ott

ült a fia, Austen. Gyakorlatilag ápolóként dolgozott a

kórteremben, a többi olyan gyerekkel együtt, akiknek még itt

feküdtek a szülei.

– Hogy van? – kérdezte Kieran. Amikor meglátta a

kapitányt, Austen kihúzta magát a székben, és megdörzsölte a

szemét.

– Napi húsz órát alszik – mondta, és megszívta az orrát. –

Minden nap csinálok neki dialízist.

– Honnan tudod, hogyan kell dialízist csinálni?

– Ő mondta.

– Vagyis beszél?

– Tudunk kérdezni tőle, amikor ébren van.

Ez megmagyarázza, miért működik olyan jól a kórház.

Kieran a nő fölé hajolt, és megfogta a kezét.

– Vickie? Vickie, ébredjen föl.

Egy pillanatra megrebbent a nővér szempillája, de aztán

újra lecsukódott. Puffadt volt a bőre, és mintha húsz évet

öregedett volna a támadás óta. Résnyire kinyitotta a száját.

– Kieran – lehelte alig hallhatóan.

– Vickie, van egy súlyos fejsérültünk a másik kórteremben.

A nő szeme újra lecsukódott, mire Kieran letérdelt, és a

füléhez szorította a száját.

– Tobin Ames mindjárt meglékeli Philip Grieg koponyáját –

mondta hangosan.

A nővér szeme kipattant, és egyenesen Kieranre nézett.

– Kizárt, hogy az anyja beleegyezzen – kezdte, de aztán

valószínűleg eszébe jutott, hogy Philip anyja meghalt.

– Ha hozok egy tolószéket... – kezdte Kieran, de a nő már el

is kezdett kikászálódni az ágyból. Austen mögéje ugrott, és

megtámasztotta a hátát.

– Biztos, anya?

– Igen – nyögte Victoria. – Csak vigyetek oda.

Most, hogy felegyenesedett, és a lámpa fénye megvilágította

a fejbőrét, Kieran észrevette, hogy a nővér haja szinte teljesen

kihullott. Az összes bordája átütött a vékony kórházi köntösön,

olyan volt, mintha botokból és pálcikákból állna a teste.

Austen, miközben idegesen harapdálta a száját, hozott egy

tolószéket, Matt pedig beleemelte Victoriát. A nő ekkor egy

pillanatra elveszítette az eszméletét, oldalra dőlt a székben, és

híg, vízszerű hányás buggyant ki a szájából a köntösére.

– Anya! – kiáltotta Austen.

– Csak azért van, mert felegyenesedtem – mondta Victoria

alig hallhatóan.

A központi kórteremben mindenki abbahagyta, amit csinált,

és döbbenten nézte, ahogy Victoriát áttolják a műtőbe. Kieran

az ajtó üvegén keresztül látta, hogy Tobin éppen borotválja

Philip haját. Victoria felvett az asztalról egy műtősmaszkot.

– Tedd rám – mondta a fiának, aki engedelmesen fölé hajolt,

és aggodalmas arccal az anyja fülére akasztotta a maszkot.

– Te is fölveszed – mutatott Mattra, aki gyorsan magára

kapott egyet, majd betolta Victoriát a műtőbe. Austen csak állt,

és nézte őket. Látszott, hogy semmiképpen sem akar bemenni.

Kieran az ajtó üvegén keresztül figyelte, mi történik. Tobin

megkönnyebbülten kiáltott fel, amikor meglátta Victoriát. Matt

az ágy fejéhez tolta a nővért, hogy jól lássa szegény Philip

deformálódott koponyáját, majd gyorsan kiment a műtőből, és

megállt Kieran mellett. Együtt nézték, ahogy Victoria a fiúra

mutat, Tobin pedig figyelmesen hallgatja. Aztán Tobin felvett

egy jóddal átitatott nagy gézt, és elkezdte bekenni vele Philip

fejét. Amikor ezzel megvolt, felvette az szikét a tálcáról. Az

arcán patakokban folyt le a veríték.

– Bátor ez a Tobin – mondta valaki, és amikor Kieran

megfordult, látta, hogy Seth az ágyából figyeli, mi történik a

műtőben. – Én biztosan nem lennék rá képes.

– Én sem – suttogta Waverly, aki könnybe lábadt szemmel

nézte a jelenetet.

Bár beszélni még mindig nehezen tudtak, szemlátomást

elkezdtek hatni a gyógyszerek.

Kieran odabotorkált az ágyához, és közben nem vette le a

szemét Sethről, aki rezzenéstelen arccal állta a tekintetét. Az

látszott, hogy Seth sokat fogyott, de ez persze csak még jobban

kihangsúlyozta az izmait és finom arccsontját. Hogy lehetnek az

efféle külsőségek ekkora hatással egy olyan értelmes lányra, mint

Waverly?

– Matt – mondta Kieran, és ujjával intett a fiúnak, aki

egyenes háttal lehajolt hozzá. – Menj le a börtönbe, és mondd

meg az őröknek, hogy értesítsenek, ha magához tért a terrorista.

Senki sem beszélhet vele, amíg le nem érek – súgta Kieran a

fülébe.

– Rendben – mondta Matt.

– És hozz magaddal néhány őrt.

Matt hidegen Sethre nézett, és bólintott.

– Gondolom, megyek vissza a sittre – mondta Seth, pedig

biztosan nem hallotta, amit Kieran Mattnek súgott.

– Tárgyalás nélkül senki sem megy a sittre – mondta

Waverly. – Ugye, Kieran?

Kieran elengedte a füle mellett a kérdést, és csak bámult

maga elé.

– Seth rájött, hogyan kaphatja el a terroristát – csattant fel

Waverly.

– Átalakította az elülső szenzorsort, azzal üzent az Új

Látóhatárnak – közölte Seth tárgyilagosan. – Nem értem, hogy

nem jutott korábban az eszembe.

Annyira öntelten beszélt, hogy Kieran legszívesebben ott

helyben befejezte volna, amit a terrorista elkezdett.

– Hogy kerültetek oda? – kérdezte halkan.

Zavart csend következett. Kieran megfordult, és látta, hogy

Waverly makacsul összeszorítja a száját, és a kezét nézi. Aztán

lassan belenézett a szemébe, és nyugodt hangon azt mondta:

– Ételt vittem Sethnek.

– Fenyegetés hatására – vágott közbe Seth. –

Kényszerítettem rá.

– Engem senki sem kényszeríthet semmire – mondta

Waverly, és szúrós pillantást vetett Sethre, majd odafordult

Kieranhez. – Azért tettem, mert azt gondoltam, nem kellene

visszamennie a börtönbe azok után, hogy láttam, hogyan bánsz

Sarah-val. Azt gondoltam, veszélyben van, ezért segítettem neki

elrejtőzni.

– Milyen kedves tőled – mondta Kieran, és elfordult.

Végtelenül taszítónak érezte most Waverlyt.

Hamarosan Matt lépett be a kórházba, sarkában az

idegesnek látszó Harvey Markemmel és Hiro Mazumotóval.

– Matt, Hiro, vigyétek Sethet a cellájába – mondta Kieran.

A két fiú először tanácstalannak tűnt, de amikor Hiro megfogta

Seth karját, az levette magáról az oxigéncsövet, és viszonylag

engedelmesen felkelt az ágyból. Meglehetősen bizonytalanul állt

a lábán, ezért Kieran még hozzátette: – Vigyetek magatokkal

egy oxigénpalackot.

Szabad kezével Hiro megfogott egy palackot, és elindult

Sethtel az ajtó felé.

– Harvey – mondta Kieran –, letartóztatom Waverlyt az

igazságszolgáltatás akadályozásáért és szökevény rejtegetéséért.

Harvey vonakodva megfogta Waverly karját, mire az

felháborodottan felkiáltott. Waverlynek átfutott az agyán, hogy

küzdeni fog, de aztán belátta, hogy úgysem győzhet, így lassan

felállt. Harvey felvette az oxigéntartályát, és az ajtó felé kezdte

tolni a lányt.

– Rosszul vagyunk, Kieran – mondta Waverly. Kieran

hallotta, hogy kattog a lány torka, amikor levegőt vesz. –

Kórházban lenne a helyünk, nem börtönben.

– Kaptok orvosi ellátást – mondta Kieran.

Seth éppen az ajtónál volt, de megállt, és sikerült

visszatartania a két kísérőjét annyira, hogy hátrafordulhasson,

és egy gyilkos pillantást lövellhessen Kieran felé.

– Nem vagy jobb, mint én voltam – mondta, mielőtt az

őröknek sikerült kivonszolniuk a kórteremből.

Miután mindketten távoztak, Kieran balra fordult, és látta,

hogy Arthur kék szeme egyenesen rá szegeződik.

– Nincs más választásom, Arthur. Ugye, tudod, hogy nincs?

Arthur elfordult, és magára húzta a takaróját. Kieran ekkor

a műtő ajtajára szegezte a tekintetét, amely mögött Tobin és

Victoria Philip életéért küzdött. Jelen pillanatban egyedül a

kisfiú sorsa érdekelte.

A SZABADULÁS

– Túlságosan betegek vagyunk ahhoz, hogy itt legyünk –

mondta Waverly Harvey-nak, miközben az végigvezette a

folyosón. Hiába hangzott úgy a dolog – még saját maga számára

is mint valami kifogás, tudta, hogy tényleg ez a helyzet. A

szteroidok, amiket Tobin belépumpált, segítettek, hogy magához

térjen, de mi lesz, ha elmúlik a hatásuk? A torka belső oldala újra

feldagadhat, és lehet, hogy meg fog fulladni. Fekvésre volt

szüksége, és orvosi ellátásra. Seth hátán kívül semmit nem látott.

A fiú dülöngélve botorkált a két őr között. Waverly attól félt,

hogy bármelyik pillanatban összeeshet.

– Nem viccelek, Harvey. Majdnem meghaltunk!

– Tudom. Összehívom a Központi Tanácsot. Tarts ki –

suttogta Harvey a szája sarkából, és beterelte Waverlyt a cellák

között végigfutó folyosóra.

Waverly benézett a jobb oldali első cellába, és látta, hogy a

férfi, aki majdnem megölte, a priccsen fekszik, és hangosan

horkol.

– Nem akarok a közelében lenni – mondta összeborzadva.

– Nem fogja tudni, hogy itt vagy – mondta Harvey.

Waverly megbotlott, és majdnem térdre zuhant, de ekkor

Harvey felnyalábolta, elcipelte a sor végén lévő utolsó celláig, és

lefektette a priccsre. Waverlyt meglepte, hogy ilyen erős a fiú. A

cellája pont szemben volt Sethével.

Ez azt jelentette, hogy látni fogják egymást, és tudnak majd

beszélni is. Kieran egyáltalán nem fog örülni ennek. Ezt

valószínűleg Harvey és a másik két őr is tudták. Vajon így

akartak tiltakozni Kieran tisztességtelen eljárása ellen?

Mozdulatlanul feküdt, amíg Harvey rögzítette az

oxigéncsövet az orra alatt. Némi megkönnyebbülést érzett,

amikor a fiú megnyitotta a palackot.

– Jól vagy? – hallotta, és amikor megfordult, látta, hogy

Seth őt nézi. A fiú is kapta már az oxigént. A szeme fehérje piros

volt a bevérzésektől, a bőre teljesen elszürkült. Vajon neki is

ilyen a színe? Az ő zúzódásai is ennyire csúnyák?

– Azt hiszem, igen – felelte Waverly, de még mindig ki volt

fulladva a börtönbe vezető úttól. – És te?

– Éppen most próbált megfojtani egy gorilla, úgyhogy igen,

nagyszerűen érzem magam.

Waverly a plafonra emelte a tekintetét, mert képtelen volt

elviselni Seth sérüléseinek a látványát, de becsukni sem merte a

szemét. Attól félt, hogy újra elzáródik a torka, és megfullad

álmában.

Még mindig ijedt vagyok, ennyi az egész, próbálta nyugtatni

magát. Az alvás meg fog gyógyítani.

Ám valahányszor lehunyta a szemét, a férfi dühtől eltorzult,

állatias arca jelent meg előtte, amint acél karjával a torkát

szorongatja. Minden egyes részlet beleégett a tudatába: a férfi

magas homloka, tág, zsíros pórusai, bűzös lehelete, az arcán

végigcsorgó izzadság, amely néhány másodpercre megállt az orra

hegyén, aztán potyogni kezdett az arcára, a nyakára, a hajára.

Ujjai megreccsentették a csigolyáit, hallotta, ahogy megreped a

légcsöve. Elfelejtette, hogy Seth ott van a szemközti cellában.

Elfelejtette, hogy a börtönben van. Haldoklott, és egyedül volt a

gyilkosával. Rugdalózott a lábával, próbált kiszabadulni a

szorításából, de a férfi elképzelhetetlenül erős és hatalmas volt.

Persze Waverly már korábban is megtapasztalta, mi az a

félelem, de a rettegés, amely életének utolsó másodperceiben

fogta el, új volt számára. Ez a rettegés kiürítette, megalázta,

emberi lényből üres tüdővé és erekké alacsonyította. Szürke köd

kezdett beúszni a látóhatára peremén, és egy hang a fejében azt

üvöltötte: Meghalok! Mindjárt meghalok!

Amikor a támadás után magához tért a kórházban, nem

érezte a saját testét. Emberek hajoltak fölé, róla beszéltek,

kiabáltak hozzá, de ő nem tudott szólni hozzájuk. Nem volt

biztos benne, hogy ugyanabban a valóságban vannak. Ők éltek,

ő pedig halott volt.

Aztán elfordította a fejét, mert meglátta Sethet, amint a

szomszéd ágyból nézi őt.

Visszajöttem, gondolta. Megint élek.

És mindezek után Kieran leküldte erre a hideg, elhagyatott

helyre. Kieran száműzte.

Tényleg gyűlölhet.

Megrázta a fejét, és az arca azonnal össze is rándult a

tarkójába nyilalló fájdalomtól. Érezte, hogy könnycseppek

gördülnek végig az arca oldalán, majd végigfolynak a

halántékán, bele a hajába. Azt tudta, hogy Kieran már nem

szereti. Ez egy ideje egyértelmű volt, és ő el is fogadta. Csakhogy

immár az ellensége volt.

Tudtam, hogy ez megtörténhet, mondta magának dühösen.

Zavarta a saját szomorúsága. Szerette volna, ha eljön végre az az

idő, amikor nem a régi életét gyászolja, és nem foglalkozik annyit

a jövővel. Egyszer csak megkeményedik majd annyira, hogy ne

fájjon többé a dolog. Érezte, hogy mint a kicsavart pálmában a

rostok, melyek fokozatosan megadják magukat, őbenne is kezd

megtörni valami. Mi történik, ha majd végre enged a

nyomásnak?

– Meg fogok őrülni – suttogta, és kinyitotta a szemét.

Úgy tűnt, mintha sok idő telt volna el. Lehet, hogy elaludt?

Valaki lekapcsolta a világítást. Most félhomályba burkolózott a

cellája, egyedül a fém mosdókagyló fölötti kis égő világított. Az

oxigéncső sziszegésétől eltekintve teljes volt a csend.

– Nem fogsz – mondta Seth, és Waverly odafordult a fiú felé.

Seth a priccsén feküdt, onnan nézte Waverlyt a derengő

fényben. Egészen behorpadt a hasa, ahogy zihálva vette a

levegőt. Halványan elmosolyodott.

– Azok után, amin keresztülmentünk – mondta Waverly,

leküzdve a torkát szorító fájdalmat –, előbb-utóbb össze fogunk

omlani.

– És akkor?

Waverly megrázta a fejét, majd felkiáltott a nyakába

nyilalló fájdalomtól. Odakapott a torkához. Minden csont és

izom égett benne. Ha lett volna egy őr vagy ápoló a közelben,

kért volna fájdalomcsillapítót, de nem volt.

– És akkor – suttogta. – Megkönnyebbülés lesz megőrülni.

– Lehet – mondta Seth, és megvonta a vállát. – De te akkor

sem fogsz.

– Honnan tudod?

– Mert már rég meg kellett volna őrülnöd.

Waverly lehunyta a szemét. Talán igaza volt Sethnek. De

néha mégis azt kívánta, bárcsak feladhatná az egészet, és

elfelejthetne mindent, amiért most úgy érezte, harcolnia kell.

Bárcsak átadhatná valaki másnak, hadd aggódjon helyette az.

– Waverly – suttogta Seth.

Waverly a fiú felé fordult.

– A tűlevelű csarnokban, a borókabokroknál el van ásva egy

zsák. Egy magyalág jelzi a helyét. Egy csomó piros bogyó.

Könnyű észrevenni, ha tudod, mit kell keresni.

– Miről beszélsz? – ráncolta Waverly a szemöldökét.

– Szükséged lesz arra, ami benne van, ha esetleg valami rossz

történne.

– Mi van benne?

A fiú megrázta a fejét. Abból, hogy nem akarja kimondani,

Waverly tudta, mi az.

– Nem fog odáig fajulni a dolog – mondta halkan.

Seth hitetlenkedve nézett rá, és Waverly azonnal rájött,

mennyire naiv és gyerekes dolog volt ezt mondania.

Bekapcsolt a folyosóvilágítás, és Waverly hallotta, hogy

valaki jön. Meglepetésére Tobin Amest pillantotta meg a cellája

ajtajánál. Kissé bizonytalanul állt a lábán, látszott, hogy

teljesen kimerült. Egy fecskendőt tartott a kezében.

– Még egy kis gyulladáscsökkentőt a hölgynek? – vonta fel a

szemöldökét.

– Rendben – mondta Waverly.

Tobin előhúzott egy kulcsot az övéből, és kinyitotta a cella

ajtaját. Amikor átlépett a küszöbön, kigyulladtak a lámpák, és

Waverly hunyorogva nézett a fénybe. Tobin megtörölte a vállát

alkoholos vattával, majd beleszúrta a tűt az izomba.

– Jól csinálod – suttogta Waverly.

Tobin nem vett tudomást a dicséretről, helyette Waverly

kezébe nyomott néhány tablettát és egy pohár vizet.

– A fájdalomra – mondta.

Waverly néhány másodpercig fürkészve nézte az arcát, majd

megkérdezte:

– Hogy ment a dolog a kisfiúval? Philippel?

– Te még nem láttál annyi vért – mondta Tobin. – De most

elfér az agya a koponyájában.

– Rendbe fog jönni? – kérdezte Seth a folyosó túloldaláról.

Tobin megrázta a fejét.

– Victoria Hand szerint elképzelhető, hogy túléli, de

valószínűleg soha nem lesz a régi.

Waverly felnyögött, és újabb könnycseppek gördültek végig

az arcán.

– Hé. – Waverly érezte, hogy Tobin megfogja az állát, és

felnézett a fiúra. – A sírást tartogasd későbbre, oké? A jelenlegi

állapotodban nem kellene felzaklatnod magad.

Waverly bólintott, és elgyötört légcsövén keresztül mélyen

beszívta a levegőt.

Tobin kiment a cellából, bezárta maga mögött az ajtót, majd

megállt Seth cellája előtt.

– Engedni fogod, hogy ellássalak? Nem fogsz balhézni?

– Mi az, félsz tőlem?

– Fél kézzel el tudnál intézni – mondta Tobin kertelés nélkül.

– Tévedsz. Nem tudnálak – válaszolta Seth, és felemelte

ernyedt karját, hogy megmutassa, mennyire gyenge.

– Négy őr áll a folyosó végén, szóval esélytelen, hogy

meglépj. Csak mondom. – Tobin bedugta a kulcsot a zárba, majd

belépett Seth cellájába. Odaadta a fiúnak a tablettákat, amiket

az azonnal, víz nélkül lenyelt. Amikor beadta neki az injekciót,

Seth arca összerándult a fájdalomtól.

– Anyámasszony katonája – mondta Waverly.

– Nem mindenkinek lehet olyan emberfeletti szuperereje,

mint egy ötvenkilós lánynak – felelte Seth.

– Nagyon viccesek vagytok – mondta Tobin, majd akkorát

ásított, hogy majdnem kiesett a saját száján.

– Menj aludni – parancsolt rá Waverly.

Tobin bólintott, majd kicsoszogott Seth cellájából. Elindult

a folyosón, de aztán megállt, és megfordult.

– Csak hogy tudjátok, szerintem szemétség volt Kierantől,

hogy bezárt titeket, miután elfogtátok a terroristát – mondta,

majd kissé oldalra billentette szögletes fejét. – Ettől függetlenül

elég nagy gyökér voltál, amikor te irányítottad a hajót, Seth.

– Köszönöm a támogatást – mondta Seth nyájasan.

– Akkor is az voltál – erősködött Tobin, és előre szegte az

állát.

– Ja, tudom! – mondta ingerülten Seth.

– Ha nekem be tudod ismerni, talán az többieknek is menni

fog. Jelents be, hogy támogatod Kierant, és akkor véget érhetne

ez az egész.

– Szerinted működne? – kérdezte Seth kétkedve.

– Egy próbálkozást megért – vont vállat Tobin, majd egy

újabb ásítás közepette továbbindult, és alakja néhány

másodperc múlva beleveszett a cellák között megülő sötétbe.

Waverly szerette volna, ha világosabb van a börtönben. Hideg

acél és kérlelhetetlen élek vették körül, nem látott egyetlen puha

vagy meleg felületet sem.

– Lehet, hogy igaza van – mondta. – Lehet, hogy Kieran

csak biztosra akar menni, hogy nem szervezel megint zendülést.

– Ó, tényleg? És te hogyan fogod jóvátenni a bűneidet?

– Lehet, hogy nekem is bocsánatot kellene kérnem – mondta

Waverly elmélázva.

– Tehát úgy gondolod, hogy hiba volt segíteni nekem.

Waverly a fiúra pillantott, és látta, hogy bánat és sértettség

bujkál az elgyötört, véres szemében.

– Nem, Seth – mondta.

Attól, hogy hangosan kimondta a fiú nevét, mintha valami

megmozdult volna benne, és úgy látta, hogy ugyanez történik

Sethtel. A fiú tekintete ellágyult, pofacsontja jobban belesimult

az arcába. Beleharapott a felső ajkába. Ha nem Seth Ardvale-ről

lett volna szó, Waverly azt gondolta volna, hogy egy olyan

ember arcát látja, aki mindjárt sírva fakad.

Addig nézték egymást a két cellasort elválasztó folyosón

keresztül, amíg újra ki nem aludtak a fények. Most, hogy

megkapta a szteroid-injekcióját, Waverly már nem félt attól,

hogy álmában meghalhat, és egyszerre rájött, mennyire álmos.

Érezte, hogy leragadnak a szempillái, és végül megadta magát.

Amikor felébredt, Alia Khadivi olajbogyó formájú arcát

pillantotta meg először, aki a cella rácsai közül nézte.

– Jól vagy? – kérdezte a lány.

– Fáj – nyögte Waverly. Száraznak és sebesnek érezte a

torkát. – Kérek vizet.

– Őrök! – kiáltotta Alia, és néhány másodperc múlva

megjelent Hiro. Alia Waverly cellájának zárjára mutatott, mire

a rezzenéstelen arcú fiú kötelességtudóan elővette a megfelelő

kulcsot, és kinyitotta az ajtót.

Alia odalépett a fali csaphoz, teleengedett vízzel egy

műanyag ivópoharat, majd letérdelt Waverly mellé, nagyon

óvatosan megemelte a fejét, és a szájához illesztette a pohár

peremét. A víz hideg volt, Waverly tisztának és édesnek érezte.

– Még – nyögte, miután hatalmas kortyokkal mindet

megitta.

Alia addig hordta az ágyhoz az újabb és újabb bögre vizeket,

amíg végre elmúlt Waverly gyötrő szomjúsága. Aztán leült a

priccs szélére, és megfogta Waverly kezét. Meghitt és vigasztaló

érzés volt, ahogy száraz tenyere Waverly hideg ujjaihoz ért.

– Szereztem egy végzést a békebírótól, miszerint ki kell, hogy

engedjenek. Tobin doktor odakint vár a tolószékkel, hogy

visszavigyen a kórházba.

– Hogyan csináltad? – mosolyodott el Waverly.

– Nagyon egyszerűen – válaszolta Alia, és neki is mosolyra

húzódott a szája. – Sethet semmilyen bűncselekménnyel nem

vádolták meg, ezért nem minősült szökevénynek, amikor

segítettél neki.

– És akkor Seth is kijöhet?

Waverly hallotta, hogy a fiú felvihog a szemközti cellában,

de Aliától nem látta őt.

– Nem, mert Kieran végül vádat emelt ellene.

– Miszerint? – kérdezte Seth érdes hangon. Felkönyökölt, de

abból, ahogy meg-megrándult a feje, Waverly tudta, hogy

komoly erőfeszítésébe telik a mozdulat.

Alia egy pillanatra elbizonytalanodott, majd amikor

odafordult Sethhez, Waverly egy másodpercre meglátta a fiút.

Még mindig szürke volt. A szeme fehérje rózsaszín masszának

tűnt, a szája ki volt száradva. Rosszabbodott az állapota.

– Kieran gyilkossági kísérlettel vádol – mondta Alia.

– Vállalom – mondta Seth, majd visszarogyott a priccsre.

– Ápolásra szorul – mondta Waverly.

– Látom – mondta Alia. – Kérni fogom a békebírót, hogy

vitesse át a kórházba, és őrizzék ott tovább. – Odafordult

Sethhez. – Meddig bírod még?

– Innom kell – mondta Seth, és megpróbált felállni a

priccséről, de túlságosan gyenge volt, és visszahanyatlott.

– Hiro! Be kell mennem egy percre Seth Ardvale-hez –

mondta Alia, mire megjelent Hiro, kiengedte Waverly cellájából,

és Sethéhez kísérte. Kinyitotta az ajtót, és megállt Seth fölött.

Egyik keze a gumibotján, a másik az övére akasztott könnygázos

palackon volt, de teljesen fölösleges volt a nagy óvatosság.

Sethnek ahhoz is alig volt ereje, hogy amikor Alia odatartotta

neki a vizespoharat, felemelje a fejét a párnáról, és igyon.

Hirtelen dühös kiáltás hallatszott a folyosóról:

– Semmi értelme, hogy fogva tartsatok!

– Magához tért – mondta Waverly, és megborzongott.

– Nagyon ijesztő – rezzent össze Alia. – Ahogy nézett rám,

amikor elmentem a cellája előtt. Szerintem megismert az Új

Látóhatárról.

– Te emlékszel rá?

– Nem – rázta meg a fejét Alia.

– Mikor hallgathatjuk ki?

Alia arca elkomorult.

– Kieran egymaga akarja kihallgatni.

– Azt hiszi, hogy kapitányként joga van hozzá?

– Ki akarja zárni a Központi Tanácsot.

– Erről szó sem lehet – mondta Waverly. Úgy érezte, mintha

a víz felhígította volna az ereiben a vért. Ha szédült is, de már fel

tudott ülni. – A Központi Tanácsnak részt kell vennie a

kihallgatáson.

– Keresztül kell jutnunk az őrein – mondta Alia, és Hiróra

nézett, aki elkapta a tekintetét, és úgy tett, mintha süket lenne.

– Majd a saját őreink megoldják – mondta Waverly.

– Háborút akarsz indítani Kieran ellen? – vonta fel Alia a

szénfekete szemöldökét.

– Ő az, aki háborút indított ellenünk.

Waverly ekkor lépéseket hallott, és Tobin Ames tűnt fel a

folyosón egy kerekes székkel.

– Készen állsz az utazásra?

– Előbb nézd meg Sethet – mondta Waverly.

– Állandó orvosi megfigyelés alatt kellene lennie – csóválta

meg a fejét Tobin, miután meglátta a fiú arcszínét, és

meghallotta, hogyan veszi a levegőt.

– Hogy van Philip? – suttogta Seth torokhangon.

– Életben van – mondta Tobin komoran. – Ha értenék az

EEG-készülékhez, meg tudnám mondani, hogy milyen

állapotban van az agya, de nem értek. Úgyhogy várunk. –

Ezután Hiróra pillantott, aki még mindig a falat bámulta. –

Engedj oda a betegemhez.

Tobin doktor, gondolta Waverly. Csak magára vállalta hát a

szerepet. Nyilvánvaló volt, hogy nem könnyű szívvel, hanem

keserű elszántsággal tette. Eltökélte, hogy gyorsan fog tanulni,

és helyt fog állni.

Tobin belevilágított Seth szemébe és torkába, majd elővett a

zsebéből egy fecskendőt.

– Azt hiszem, ebből kelleni fog még.

Seth közönyösen fogadta az injekciót, teste mozdulatlanul

feküdt a priccsen, csupán a mellkasa hullámzott, ahogy beszívta

és kifújta a levegőt.

– Mindjárt visszajövök, és bekötök neked egy infúziót –

mondta Tobin. – Folyadékra és cukorra van szükséged ahhoz,

hogy megerősödj.

– Te vagy az orvos.

– Bárcsak az lennék – mondta Tobin, majd Hiróra pillantott,

aki kinyitotta, azután visszazárta Seth ajtaját. Tobin ezután

végre belépett Waverly cellájába. Segített neki felülni, majd a

hóna alá nyúlva beültette a tolószékbe.

– Kijuttatlak innen – mondta Waverly Sethnek, miközben

Tobin elindult vele a folyosón.

– Oké – válaszolta Seth, de Waverly látta a szemében, hogy

nem hiszi el, hogy képes lesz rá.

Ahogy közelebb értek a férfi cellájához, aki kis híján

meggyilkolta, Waverly balra dőlt, és belekapaszkodott a kerekes

szék karfájába. Zihálva kezdte venni a levegőt, és érezte, ahogy a

halántékán lévő vékony hajszálakon végigcsorog a veríték. Saját

rettegésének szaga ködként töltötte meg körülötte a levegőt.

Húzd ki magad. Nem láthat ilyen állapotban. Waverly

kiegyenesedett, mindkét kezét a combja alá szorította, és amikor

a férfi cellájához értek, kényszerítette magát, hogy benézzen.

A férfi mozdulatlanul ült, csuklóján bilincs volt, két ökle,

mint két súlyos kő pihent a térdén. Fejét behúzta hatalmas vállai

közé, és vastag, barna szemöldöke alól bámult ki a folyosóra.

Lélegzetvételnél először felfújta a száját, majd egészen furcsa

módon beszippantotta. A haragtól megremegett az arca, amikor

felismerte Waverlyt. Fekete szemében vad harag tombolt, ahogy

tekintetével követte a cellája előtt tovagördülő lányt. Úgy nézett

ki, mint egy vadember.

– Állj! – mondta Waverly, aki félelem helyett hirtelen csak

haragot érzett. – Fordíts oda felé.

Tobin szó nélkül engedelmeskedett.

– Halálra foglak ijeszteni – mondta bele Waverly a terrorista

húsos arcába. Hangjában, bár még mindig vékony és erőtlen

volt, gyilkos indulat bujkált. A férfi keresztülnézett rajta, a háta

mögötti rácsot bámulta. – Olyan fájdalmat fogok okozni neked,

hogy bármire hajlandó leszel, csak hogy abbahagyjam. És

élvezni fogom.

A férfi tekintete egy pillanatra összetalálkozott az övével, de

aztán ugyanúgy bámult tovább a semmibe. Waverly mégis

tudta, hogy eljutott hozzá az üzenet. Van valami, amin a férfi

elgondolkodhat, és ha majd Waverly visszajön, már nem lesz

ilyen bátor.

A BESZÉLGETÉS

Kieran a terroristával szemben ült egy összehajtható fémszéken.

Nem érdekelte már a fejfájás, ami, mióta elhagyta a kórházat,

bosszantó sajgássá szelídült. A férfi, miközben apró szemeit

Kieran mellkasára szegezte, hangosan szuszogva szívta be és

fújta ki a levegőt szőrös orrán keresztül. Nem volt hajlandó

megszólalni. A cellája hátsó falánál lévő csapból folyamatosan

csöpögött a víz, ami meglehetősen bántotta Kieran fülét.

– Mi a küldetésed? – kérdezte újra Kieran, de megint csak

hallgatás volt a válasz.

Kieran a saját bőrén tapasztalta, hogy ha elég ideig tartanak

valakit egyedül bezárva, az végül bárkivel, akár a legádázabb

ellenségével is hajlandó lesz szóba állni. Talán még nem telt el

elég idő ahhoz, hogy a magány kikezdje a férfi akaraterejét, de

Kieran tudta, hogy nem várhat tovább. Lehet, hogy a terrorista

csapdákat rejtett el a hajón. Be kell jutnia a férfi fejébe,

méghozzá gyorsan.

– Max Brent – mondta Kieran, és hagyta, hogy

leülepedhessen kettejük közé ez a név. – így hívták a fiút, akit

megmérgezett. Tizennégy éves volt. Szeret gyerekeket ölni?

A férfi malacszeme Kieran arcára tévedt.

– És Philip Grieg. Egy árva kisfiú, aki mindenhova magával

vitte a plüssmackóját. Olyan erővel ütötte meg, hogy bevérzett

az agya. Már soha nem lesz olyan, mint azelőtt. Büszke magára?

Ettől mintha megmozdult volna valami a férfiban. Kissé

ellágyult a tekintete, és szomorúan azt mondta:

– Nem tudtam, hogy ilyen kicsi, csak amikor már a padlón

feküdt.

Megszólalt! Kieran megpróbálta elrejteni az izgatottságát.

– És megpróbálta megfojtani a legénység két tagját, két

tizenöt éves gyereket – folytatta.

A férfinek erre elsötétült a tekintete.

– Az a kis kurva megérdemelte.

– Ó, valóban? – mondta Kieran, miközben kényszerítette

magát, hogy higgadt maradjon. – És miért?

– Mert megölte a... barátomat. Hidegvérrel meggyilkolta.

– Ismerem Waverlyt, és soha nem tett volna ilyet, hacsak

nem gondolta úgy, hogy meg kell tennie.

– Shelby nem volt rossz ember.

– Úgy gondolja, hogy Waverlynek hagynia kellett volna,

hogy Anne Mather azt tegyen velük, amit akar? Úgy gondolja,

hogy nem lett volna szabad megszöknie?

– A lányaitok tartoznak nekünk, azok után, hogy a

legénységetek terméketlenné tette az asszonyainkat.

– Miről beszél?

– Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád – mondta a férfi

megvetően. – Tönkretettétek az asszonyainkat.

– És mégis hogyan csináltuk?

– Hibásan küldtétek át a gyógyszer képletét. Azt

hazudtátok, hogy kipróbáltátok, és teljesen biztonságos.

– Anne Mather utasított arra, hogy ezt mondd?

– Azt sem tudja, hogy itt vagyok.

– Nyilvánvalóan tudja. Miért mentél az obszervatóriumba,

ha nem azért, hogy kapcsolatba lépj vele?

– Szeretem nézni a csillagokat – mondta a férfi közönyösen.

– Azt állítja, hogy a legénységünk rossz képletet küldött át

maguknak. Nem tesztelték, mielőtt használni kezdték volna?

Ennyire ostobák lettek volna?

– Megbíztunk bennetek! – üvöltötte a férfi olyan erővel,

hogy Kierannek csengeni kezdett a füle. Felpattant a priccséről,

de a lánc a csuklóján visszatartotta. Úgy nézett Kieranre, mint

aki kész lenne ott helyben végezni vele.

Kieran alig láthatóan elfordította a fejét, és

megbizonyosodott róla, hogy Hiro még mindig ott áll mögötte, és

készenlétben tartja a gumibotját. Kifújta a levegőt, és lassan

megnyugodott.

– Még ha igaz is, amit állít, akkor sincsen joga megölni két

gyereket.

A férfi mélyen belenézett Kieran szemébe, és mint aki nem

hajlandó többet mondani, becsukta húsos száját.

Kieran felállt, és intett Hirónak, hogy nyissa ki a cella

ajtaját. Hadd főjön a terrorista egy kicsit a saját levében.

A börtön bejárata előtt Harvey és két másik őr állt a

folyosón, mindhárman gumibotokkal és könnygázzal voltak

felfegyverkezve.

– Senki sem látogathatja, senki sem beszélhet vele, világos? –

vakkantotta Kieran.

– Persze – mondta Harvey Kierannek, de hamar elfordította

a tekintetét. A fiú tagja volt a Központi Tanácsnak, és Kieran

úgy sejtette, ez máris próbára tette az iránta tanúsított hűségét.

Megfordult a fejében, hogy talán egy kevésbé fontos feladattal

kellene megbíznia a fiút, de aztán arra gondolt, hogy úgy csak

még jobban elidegenítené magától.

Az irodájába visszaérve kinyitotta az asztala legalsó fiókját.

A Mather videóját tartalmazó pendrive pontosan ott hevert,

ahol hagyta. Abban bízott, hogy a nő újra fel fogja venni vele a

kapcsolatot, és megpróbálja rábeszélni, hogy nézze meg a

felvételt, de azóta nem kereste. Pedig akkor talán kiszedhetett

volna belőle valamit.

Belépett a központi vezérlő radarrendszerébe, és megnézte az

Új Látóhatár helyzetét. 13 millió kilométerrel jártak előttük.

Sikerült majdnem félmillió kilométerrel csökkentenie a

távolságot, de ha így haladnak tovább, még így is legalább egy

év, amíg utolérik őket. És utána mi lesz? Ha utol is érik őket, a

legénysége annyira gyenge lesz az ödémától, az

izombántalmaktól és az ízületi kopástól, hogy esélyük sem lesz

felvenni velük a harcot. Mindene fájt, és látta a többiek arcán,

hogy ők is ugyanúgy szenvednek.

Próbált rájönni, hogyan tudnák anélkül megtámadni a

másik hajót, hogy megölnék a saját szüleiket. Már vagy egy

tucatnyi forgatókönyvet végigpörgetett magában, de mindegyik

kivitelezhetetlen volt. Ha úgy dönt, lerohanja az Új Látóhatárt,

csak a nagyobb gyerekeket tudja bevetni, ami negyven,

legfeljebb ötven embert jelent. Fel kellene jutniuk a hajóra, és

erővel kiszabadítaniuk a szüleiket. Csakhogy Mather komoly

lépéselőnyben van hozzájuk képest. Figyelemmel tudja követni

az Empyreum helyzetét, így kizárt, hogy észrevétlenül meg

tudják közelíteni a hajóját. Az ő térfelén folyna az ütközet, így

mindent alaposan elő tudna készíteni. És ami a legrosszabb:

fogalmuk sem lenne, merre keressék a szüleiket. Minél többet

gondolkodott a dolgon, annál biztosabb volt benne, hogy nyílt

hadviseléssel nem győzhetnek.

Bár bizseregni kezdett a gyomra attól, amire készült,

belépett a nagy hatótávolságú kommunikációs rendszerbe, és

hívni kezdte az Új Látóhatárt. Egy sárgás bőrű nő arca jelent

meg a monitoron.

– Beszélni akarok Anne Matherrel – mondta Kieran.

– Azt az utasítást kaptam, hogy kérdezzem meg,

megnézted-e a videofelvételeket, amiket küldött.

– Még nem volt időm. Egy terrorista van a hajónkon, azzal

kellett foglalkoznunk.

– Azt az utasítást kaptam, hogy tájékoztassalak, a pásztor

nem elérhető.

– Csak kérdezni akarok tőle valamit.

– Amíg meg nem nézted a... – A nő a fejhallgatójához emelte

az egyik kezét, majd újra Kieranre függesztette színtelen szemét.

– Kis türelmedet kérem.

A képernyőről hirtelen eltűnt a nő, és a helyén Mather

kövérkés, rózsaszín arca jelent meg.

– Szervusz, Kieran.

– Elfogtuk az emberét.

– Milyen emberemet? – vonta fel a nő a szemöldökét.

– A Neander-völgyit, aki megpróbálta eltéríteni a hajónkat.

Rács mögött van.

– Azt akarod mondani, hogy a legénységem egyik tagja az

Empyreumon van? – kérdezte Mather, és meglepetten pislogott.

Kieran figyelmesen nézte a nő arcát, kereste az árulkodó

jeleket. Mather a homlokát ráncolva nézett maga elé, és úgy

festett, mint aki egyáltalán nem örül a hírnek, hogy az egyik

embere engedély nélkül eltávozáson van. Vagy tényleg nem

tudott a terroristáról, vagy született hazudozó volt.

– Nem árulja el a nevét, de nagydarab, durva arcú,

kopaszodó...

– Jake – suttogta alig hallhatóan Mather. – Jacob Pauley

már jó ideje nem jelentkezett feladatteljesítésre. Azt hittem,

depressziós, azért nem hagyja el a szállását.

Ez nyilvánvalóan hazugság volt. Az Új Látóhatár

ugyanolyan nagy és bonyolult hajó volt, mint az Empyreum. A

legénység minden tagjának alapvető fontosságú feladatai voltak,

melyek elhanyagolásáért szigorú elmarasztalás járt. Nem. Egész

biztos, hogy Mather küldte, vagy legalábbis régóta tudott róla,

hogy itt van.

– Feltételezem, hogy megnézted a videókat – mondta a nő.

– Nem, és ha tudni akarja, nem is szándékozom megnézni.

– Azt hittem, szeretnétek visszakapni a szüleiteket – vonta

fel Mather a szemöldökét.

– Honnan tudjuk, hogy egyáltalán életben vannak?

Semmilyen bizonyítékot nem mutatott.

Mather bólintott, és elfordította a tekintetét a képernyőről.

– Igazad van. Érthető, hogy bizonyítékot szeretnél. –

Előrehajolt, összeérintette a két tenyerét, és egymáshoz

szorította az ujjhegyeit. Úgy meredeztek az ujjai, mint öt tüske.

– Miután megnézted a videókat, átadom a túlélők egy részének

névsorát. Aztán, ahogy haladnak előre a tárgyalások, további

neveket kaptok.

– Nem hagyom, hogy manipuláljon...

– Azt álmomban sem reméltem – mondta Mather egy

önelégült vigyor kíséretében, majd elsötétült a képernyője.

Gyűlöletes egy nőszemély volt, de már legalább nem tett

úgy, mintha a barátja lenne. Kieran gyanakodva méregette a

pendriveot. Nem tudta, mi van rajta, de félt tőle. Már majdnem

visszadobta a fiókba, amikor eszébe jutott a graffiti a központi

bunker falán, ami hősnek nevezte Seth Ardvale-t és Waverly

Marshallt. Sarek megtalálta a felvételt, amelyiken látszik a

művész, de az lepedőbe burkolózott, és még azt sem lehetett

eldönteni, hogy fiú-e vagy lány. Lesitteltjük a hőseinket? –

kérdezte a nagy, kék betűkkel felfestett mondat a falon. Kieran

helyzete a legjobb indulattal is ingatagnak volt nevezhető.

Ha sikerülne kiszabadítana a túlélő szülőket, többé senki

sem kérdőjelezné meg a tekintélyét.

Kézbe vette a pendrive-ot, és forgatni kezdte az ujjai között.

Érezte, ahogy felkavarodik a gyomra, és kellett nyelnie egy

nagyot, hogy ne öklendezzen.

Istenem, mit tegyek? Valami útmutatásért esedezett, de a

kétkedés túlságosan erős volt a szívében ahhoz, hogy meglássa a

helyes utat.

Ekkor egy hirtelen mozdulattal belökte a pendrive-ot a

számítógépébe, és bekapcsolta.

Jones kapitány mosolygós arca jelent meg a monitoron.

Nagyon fiatal volt a felvételen, a haja még élénkvörösen lángolt.

Kierannek furcsa volt így látnia Jonest, hiszen ő világéletében

ősz hajjal ismerte. Ugyanabban a székben ült, mint amiben most

ő, a háta mögött ugyanaz a Goya-festmény látszott, mint ami

őmögötte lógott a falon. A látványtól Kierant megcsapta a

múlandóság szele, és megborzongott. A kapitánynak még nem

volt szakálla, így semmi nem takarta sunyi arcát és keskeny, kis

gödörben végződő állát. Mintha nem is ő lett volna.

– Ez nem fogod elhinni, Anne – mondta Jones kapitány.

– Megtaláltátok? – kérdezte lelkesen Mather, aki nem

látszott a felvételen. – Megtaláltok a képletet?

– Az előzetes kísérletek lenyűgözőek! Nem akartunk hinni a

szemünknek!

– Mikor próbáljátok ki emberen?

– Én az emberkísérletekről beszélek! Számítottunk rá, hogy a

gyógyszer stimulálja a petefészket, csakhogy úgy tűnik, a

petesejtek minőségét is javítja! Már vannak magzataink!

– Te jóságos isten! És növekednek?

– Gyönyörűen, Anne! – Jones kapitány boldogan

megdörzsölte az arcát. – Átküldöm a leírást, ami alapján

szintetizálni tudjátok az anyagot.

– Ma este tíz imát fogok mondani értetek, Edmond.

Jones elhallgatott – pillanatnyi szünet volt csupán, ami alatt

hűvös fény váltotta fel a lelkesedést a tekintetében –, majd újra

megszólalt:

– Jó. Köszönöm. Tedd azt.

Váltott a kép a monitoron, az új felvételen már ápolatlan

szakáll borította Jones kapitány arcát. A halántéka még nem

őszült, és a szemét sem hálózták be az erek úgy, mint később, az

arcán ülő megvető kifejezés mégis utálatossá tette.

– Hogy tehetted ezt velünk? – sírt fel Anne Mather. Kieran

azt kívánta, bárcsak láthatná az arcát. Szerette volna látni,

ahogy sír.

– Sajnálom, ami történt, Anne. El sem tudom mondani,

mennyire sajnálom! – mondta a kapitány. Csakhogy egyáltalán

nem úgy nézett ki, mint aki sajnálja. Leginkább bosszúsnak

nézett ki. – De azzal vádolni minket, hogy szándékosan

szabotáltuk...

– Visszavonom! – kiáltotta Mather. – Visszavonom a

gyanúsítást, és soha senki nem fog hallani róla. Csak arra kérlek,

hogy segíts! Fogy az időnk, Edmond!

– Fiatal gyerekek vannak a hajón. A csontjaik még növésben

vannak. Az orvosaink szerint katasztrofális következményekkel

járna, ha növelnénk a gyorsulást...

– Az még úgy is csak töredéke lenne a földi g-erőnek,

Edmond. Te is tudod, hogy a testük ennél sokkal nagyobb

nehézkedéssel is megbirkózik!

– De mi lesz, amikor újra lelassulunk? Nem tudhatjuk, az

milyen hatással lenne a fejlődésükre. Ha csak mi, felnőttek

lennénk...

– Hazudsz! Kifogásokat keresel! Nem akarsz nekünk

segíteni!

– Gondolnom kell a legénységemre, Anne.

– Magatoknak akarjátok az Új Földet, hogy valóra

válthassátok a beteges elképzeléseiteket a tökéletes

társadalomról. Nem akarjátok, hogy mi is ott legyünk.

– Anne – kezdte a kapitány, és Kieran most először hallott

némi együttérzést a hangjában jobban ismersz annál, hogy

komolyan azt gondold...

Itt ugrott a felvétel, mintha egy részt kivágtak volna.

– Edmond, több mint ötszáz lépésből állt a vegyület

szintetizálásának folyamata. Amikor a döntő lépéshez értünk, az

utasításaitokat követve egy olyan mérget állítottunk elő, ami

kifejezetten a fogamzóképességünket támadta meg. Mekkora az

esélye, hogy ez megtörténjen? Hogyan tudod megmagyarázni a

dolgot?

– Nem tudom megmagyarázni – mondta a kapitány,

miközben kifejezéstelen arccal bámult a kamerába.

– Szabotázs történt. Ez az egyetlen magyarázat.

– Hát nem érted, hogy a gyerekeink egészsége most

fontosabb, mint valaha? – esedezett a kapitány összekulcsolt

kézzel. – Nem kockáztathatjuk, hogy valami bajuk esik. A

küldetés sikere vagy kudarca múlik ezen.

– Te is pontosan tudod, hogy nem lesz elég gyereketek a

küldetéshez. Teljes létszámban kell megérkeznünk az Új Földre.

– Meglesz a létszám, ha a lányaink elég fiatalon teherbe

esnek. A logisztikai csapatom már dolgozik a problémán.

– Logisztika! Én arról beszélek, mi helyes és mi nem!

– Szóval megint itt tartunk? Azt hiszem, végre el kellene

fogadnunk, hogy az erkölcs viszonylagos. – Jones kapitány arca

hatalmasra nőtt, ahogy közel hajolt a kamerához. Kieran látta a

homlokán tátongó pórusokat és izzadságcseppeket. – Helyénvaló

lenne segíteni nektek, Anne, de még helyénvalóbb, hogy

megvédjük a gyerekeinket, és gondoskodjunk róla, hogy

eljussanak az Új Földre.

– Biztos pusztulásra ítélsz minket azért, mert van egy

minimális esélye annak, hogy a gyorsulás kárt tesz a

gyerekekben.

– Ha te így látod...

– Minden reményünk szertefoszlott – mondta Mather, és a

testetlen hang megremegett a kétségbeeséstől. – Nekünk végünk.

Hogyan fogod elbírni ennek a súlyát?

– Majd arra gondolok, hogy a jövő nemzedékeiért tettem.

– Úgy maradsz meg az emberiség emlékezetében, mint az Új

Föld első háborús bűnöse.

Egy pillanatra elkomorult a kapitány arca, de aztán Jones

megrázta a fejét.

– Nem, Anne. Az Új Földön senki nem fog emlékezni erre.

Újra váltott a kép, és a mostani Anne Mather jelent meg

Kieran monitorján. Haja takaros kontyba volt tűzve a feje

búbján, szép vonalú orra végén szemüveg ült.

– Meggyőződésem, hogy Jones kapitány tudott a

szabotázsról, sőt, jóvá is hagyta azt. De tegyük fel, hogy mégsem

így volt. Nem gondolod, Kieran, hogy miután értesült róla, neki

és az Empyreum legénységének mindent meg kellett volna

tennie, hogy helyrehozzák a dolgot? Nem ez lett volna az

emberséges viselkedés?

Kieran fészkelődni kezdett a székében. Számított rá, hogy

Mather manipulálni fogja. Arra azonban nem, hogy ennyire

ügyesen.

– Mivel a kapitányotok visszautasította a segítséget, és mivel

nemcsak ránk várt biztos pusztulás, de az Új Föld

benépesítésének küldetése is veszélybe került, nem volt más

választásunk, mint hogy megtámadjuk a hajótokat, és

megszerezzük azt, amire a termékenység visszaállításához

szükségünk volt. – Anne Mather elmosolyodott, és furcsa öröm

ült ki az arcára. – Most majdnem száz kisbabánk, és több mint

száz várandós anyukánk van a fedélzeten. A küldetés

biztonságban van, de a jövő még bizonytalan. Arra kérlek, hogy

tájékoztasd a legénységedet az igazságról, mondd el nekik, mi

történt. Ha nem is tudjátok megbocsátani, amit tettünk,

legalább érteni fogjátok, miért tettük. És hiszem, hogy az

elkövetkező nemzedékek képesek lesznek megbocsátani elődeik

hibáit, és békében együtt élhetnek majd az Új Földön.

Kieran döbbenten dőlt hátra a székében.

Jones kapitány annyi éven keresztül hazudott?

Azt értette, hogy a kapitány miért nem segített az Új

Látóhatáron, de a hazudozást már nem. Jones kapitány tizenhat

éven keresztül titkolta az igazságot az Empyreum legénysége

előtt. Teremtett egy kétségbeesett és elkeseredett ellenséget, és

soha nem tájékoztatta a legénységet arról, hogy egy nap

megtámadhatják a hajót. Kieran világéletében szerette és

csodálta a kapitányt. De most nem tudta, mit gondoljon.

Semmi sem igazolhatja a támadást és az esztelen öldöklést.

De ha igaz, amit Mather állít...

Megnyomta a gombot a kommunikációs pulton, és hívni

kezdte az Új Látóhatárt. Ezúttal maga Anne Mather

jelentkezett be.

– Gondolom, megnézted a videót – mondta, és felvonta az

egyik szemöldökét.

– Igen.

– És?

– Mit akar tőlem?

– Beismerést.

– Miről? Úgy gondolom, Jones kapitány semmi rosszat nem

csinált. Ő csupán a legénységét védte.

– És te mit csinálsz? Gyorsítottál. Megtetted, amire ő nem

volt hajlandó. Ez eszedbe jutott már?

Kieran döbbenten nézett maga elé. Mi van a kisgyerekekkel?

Vajon nem esett bajuk? Rájött, hogy ideje csökkenteni a

gyorsulást. Amúgy sem vált be.

– Megtettem, amire kért – mondta Mathernak. – Küldje át a

listát.

– Rendben – mondta Mather, és elsötétült a kép, majd

néhány pillanat múlva öt név jelent meg a monitoron. Kieran

szeme mohón futotta végig a sorokat, reménykedett, hogy az

anyja neve is ott lesz. Nem volt, de ettől függetlenül

elmosolyodott. Megnyomta a központi vezérlő hívógombját, és a

következő másodpercben Sarek arca jelent meg a képernyőn.

– Sarek, most kaptam egy listát Anne Mathertől néhány

túlélő nevével.

– És? – kérdezte Sarek, és beleharapott az ajkába.

– Rajta van az apukád.

RABOK

Seth a hátán feküdt, egyik karjával eltakarta a szemét.

Valamivel könnyebbnek érezte a csontjait, és kevésbé volt

fáradt, amiből arra következtetett, hogy Kieran csökkentette a

gyorsulást. Testének minden porcikája, kezdve az izmaitól az

ízületein át egészen a bőréig, megkönnyebbülten lélegzett fel.

Már csak ebből a kínkamrából kellene kijutnia valahogy.

Bármilyen könnyűnek is érezte magát, még mindig egy kemény

fémpriccsen feküdt. És a füle is megfájdult. A terrorista órák óta

ugyanazt a dalt énekelgette – valami régi vallásos ének lehetett

–, és Seth úgy érezte, meg fog őrülni, ha sürgősen nem hagyja

abba.

– Hé! – kiáltotta ki a folyosóra. A támadás miatt még mindig

recsegett a hangja. – Fogja már be!

Egy pillanatra abbamaradt a dudorászás, de aztán

újrakezdődött, ezúttal egy hanggal magasabban.

– A templomi kórusra gyakorol, seggfej? – kiáltotta Seth

olyan hangosan, amennyire legyengült szervezete engedte. – Azt

mondtam, pofa be!

– Te fogd be, te kis gyökér! – üvöltötte vissza a férfi. Napok

óta ez volt az első alkalom, hogy Seth beszélni hallotta.

– Jé, egy crô-magnoni ősember, aki tud beszélni! – kiáltotta

Seth. Meglepetésére a gorilla felnevetett.

Seth szeretett volna felállni, és inni egy pohár vizet, de a

karjából lógó csövek miatt ez igen körülményes lett volna.

Ráadásul nem is volt szüksége vízre. Miután beleszúrta a tűt a

kézfejébe, Tobin elmondta, hogy az infúzió tartalmazza az összes

tápanyagot és folyadékot, amire szüksége van.

– Miért nem kaphatok simán csak egy kis csirkét? – kérdezte

tőle Seth alig hallgatóan.

– Nem menne le a torkodon. Csúnyán megsebezte a

terrorista. Csak folyadékot kaphatsz. – Tobin felhúzta Seth

ingét, szemügyre vette a bordáit borító csúnya zúzódásokat,

azután beletúrt Seth félhosszú, szőke hajába, és megkereste a

kopasz foltot, ahol az összevarrt vágás volt. – Úgy látom, szépen

gyógyul.

– Waverly elmondta...

– ...hogy összevert? Igen. Milyen érzés az infúzió?

– Isteni.

– Egyelőre ez a menü, aztán majd jöhet a sült csirke meg az

okra, rendben? Csak feküdj, és hagyd, hogy gyógyuljon a tested.

Az egy helyben fekvés soha nem tartozott Seth Ardvale

erősségei közé.

A torka sokkal jobban volt, de kiabálni még mindig nem

tudott, ezért egy fémtálcával kezdte verni a cellája rácsait.

Hallotta a közeledő bakancsos lábak zaját, aztán Harvey

Markem jelent meg a rács túlsó oldalán.

– Igen? – kérdezte Harvey. Sokkal barátságosabb vele, mint

azelőtt. Seth úgy sejtette, ez azért lehet, mert elkapta a

terroristát. Sokan voltak vele barátságosabbak emiatt. Seth

arról már senkinek nem számolt be, hogy a terrorista is

ugyanúgy elkapta őt.

– Ha már hallgatnom kell azt a rohadékot, miért nem viszel

át egy olyan cellába, ahonnét láthatom is? – kérdezte.

– Minek? Nem valami szép látvány.

Seth belenézett Harvey nyílt, őszinte arcába, és megpróbálta

eldönteni, vajon célravezető lenne-e, ha elárulná az igazat. Rövid

tanakodás után aztán arra jutott, hogy nincsen ereje hazudni.

– Talán mondana nekem valamit.

– Miért mondana? – ráncolta össze a homlokát Harvey.

Bármilyen nagyra is nőtt, ettől az arckifejezéstől újra kisfiúnak

tűnt.

– Mindketten be vagyunk zárva. Talán úgy érezné,

sorstársak vagyunk.

– Ó – mondta Harvey. Rágcsálni kezdte a szája sarkát, majd

némi gondolkodás után bedugta a kulcsot Seth cellájának

ajtajába. – Ha valaki kérdezi, büntetésből vittelek át.

– És miért kaptam a büntetést?

– Mert ilyen átkozottul jól nézel ki. – Harvey Seth fölé

hajolt, a vállára vette a fiú karját, és felültette. – Rendben?

– Ja – mondta Seth, és megfogta az infúziós állványt. – Csak

lassan.

Harvey felnyögött, és addig húzta Seth karját, amíg sikerült

talpra állítania, majd lassan kibotorkáltak a folyosóra.

– Kieran lelassította a hajót? – kérdezte Seth.

– Ja. Nekem is jobb most a hátam.

Seth napok óta most először állt a saját lábára, így most

tudatosult csak benne, mennyire gyenge is valójában. Nem volt

büszke a dologra, ezért nagyra értékelte, hogy Harvey

tapintatosan elfordítja a tekintetét, és inkább a földet bámulja.

– És amúgy – szedte össze a bátorságát Harvey – tényleg te

vittél be a központi bunkerba, miután leütöttek?

– Ja – nyögte Seth.

– Rendes volt tőled.

– Ne gondold, hogy nem fordult meg más is a fejemben –

mondta Seth.

– Akkor miért csináltad?

– Mert szánalmasan néztél ki.

– Köszi szépen.

Seth hirtelen zavarba jött, és az üres zárkákat kezdte nézni,

amelyek mellett elhaladtak. Végül Harvey betámogatta a

gorilláéval szemközti cellába, és lesegítette a priccsre. Egy

bocsánatkérő mosoly kíséretében bezárta az ajtót, majd elment.

A férfi a zárka padlóján ült, és az ágynak támaszkodott.

Ködös tekintetét a plafonra szegezte, és még mindig a kedvenc

énekét dúdolgatta. Valami furcsa átszellemültség ült ki az

arcára, amitől olyan benyomást keltett, mint aki nem teljesen

normális. Seth felismerte ezt az arckifejezést. Számtalanszor

látta már a tükörbe nézve. Azok néztek így ki, akiknek nem volt

vesztenivalójuk. Azok, akik már csak ösztönből cselekedtek,

mivel a gondolkodás túl nagy fájdalommal járt.

– Nem gond, ha bekapcsolódom? – kérdezte Seth.

A férfi elhallgatott egy pillanatra, de aztán kezdte elölről az

egészet.

Hogyan lehet rávenni valakit, hogy beszéljen? Seth nem volt az

a kifejezett társasági ember, mindig irigyelte azokat, akik

képesek voltak megnyílni és gátlások nélkül beszélni magukról

másoknak. Azt vette észre, hogy ettől a többi ember is beszélni

kezdett.

– Maga meg a társai aztán tudják, hogyan kell jó első

benyomást tenni – mondta Seth. – Tényleg kiváló rajtaütés volt.

Nagyon hatékony.

A fickó tovább énekelt, és közben a kezét bámulta, amit a

két térde közé szorított.

– Az apukám maga meg a barátai miatt halt meg – folytatta

Seth. – Azóta egyedül vagyok. Nagyon hálás vagyok, sokat

tanultam saját magamról.

A férfi valamivel halkabban kezdett énekelni, és teljesen

mozdulatlanná merevedett. Olyan volt, mint aki figyel.

– Az anyukámat évekkel ezelőtt elveszítettem – szólalt meg

újra Seth, miközben a plafont nézte. Tudta, hogy ha ránézne a

férfira, azonnal elárulná magát. – Állítólag a légzsilippel történt

valami. Négyéves voltam. Nem nagyon emlékszem rá. Csak a

fényképek maradtak.

– Együttérzésre vágysz? – mordult fel a gorilla.

– Csak próbálom elütni az időt – mondta Seth, és igyekezett

nem kimutatni, mennyire izgatott, amiért szóra bírta a férfit.

– Nem érdekel.

– Akkor ne figyeljen – csattant föl Seth.

A férfi tovább folytatta az éneklést.

Seth ismét a plafonra szegezte a tekintetét, és kitapogatta a

kezén a bőrkeményedéseket.

– Furcsa, hogy mik hiányoznak az embernek. Anya csinálta

a legjobb forró csokit a világon. Nagyon krémes volt, vastag

csokibajszom lett tőle. Mindig nagyon viccesen nyaltam le, csak

hogy megnevettessem. Miután meghalt, apa is megpróbálkozott

a dologgal, de az övét képtelen voltam meginni. Amikor aztán

nagyobb voltam, és is megpróbáltam elkészíteni anya forró

csokiját, de soha nem lett olyan. Szerintem ő tett bele valami

titkos hozzávalót, talán valami fűszert, vagy egy kis kecsketejet,

nem tudom. De tény, hogy az övé volt a legjobb. Ma már

egyáltalán nem iszom forró csokit.

Mire Seth a mondat végére ért, abbamaradt az éneklés.

– Sokat nevetett – mondta, majd lehunyta a szemét, és

felidézte az anyja könnyed kacagását. Ezek a nevetések soha

nem tartottak sokáig, de mindig felvidították. Szerette

produkálni magát az anyjának. Körbetáncolta pizsamában,

összevissza ugrándozott, és addig grimaszolt, amíg az anyja meg

nem puszilta. – Miután anya meghalt, senki nem nevetett a

házban. Azt apám igazi... Holtakról vagy jót, vagy semmit, de az

apám az a fajta seggfej volt, aki szerint a nevetés a gyengeség

jele. Azt hiszem, ebben őrá ütöttem, mert nem tudok olyan

embert a hajón, aki valaha képes volt megnevettetni.

– Lehet, hogy csak szomorú vagy – mondta a gorilla.

Seth egy pillanatra megdöbbent az együtt érző szavakon, de

aztán gyorsan összeszedte magát.

– Lehet.

– Nem tudtam, hogy árva vagy.

– Az vagyok. – Seth torka fájt a sok beszédtől, ezért

visszatartotta a lélegzetét, és várta, hogy újra megszólaljon a

férfi.

Sokáig várt, és már majdnem elaludt, amikor a férfi végül

megszólalt.

– Én is árva vagyok – mondta, és olyan mély volt a hangja,

mintha egyenesen a széles mellkasa közepéből szakadtak volna

fel a szavak. – Az anyukám még a Földön meghalt, azelőtt, hogy

felkerültünk volna az Új Látóhatára. Megharapta egy kutya, mi

pedig nem tudtunk antibiotikumot szerezni neki. El tudod ezt

képzelni? Csak egy kis penicillinre lett volna szükségünk, és azt

sem tudtunk szerezni! Ebbe majdnem beleőrültem. Azt hiszem,

apa ezért akart annyira feljutni a hajóra – hogy mindig legyen

mellettünk egy orvos.

– Mi történt az apjával? – kérdezte Seth.

– Veserák. Tizenkét éves voltam.

– Az szívás.

– Rendben felnőttem. Az emberek gondoskodtak rólam.

– Az biztos, hogy felnőtt. – mondta Seth tettetett elismeréssel

a hangjában. – Milyen magas?

– 189 centi.

– Tényleg? Magasabbnak tippeltem volna.

– Te milyen magas vagy?

– Körülbelül 182.

– Még nőni fogsz. Ha addig meg nem öleted magad.

– Érdekes ezt attól hallani, aki megpróbált megölni. Kétszer.

– Az nem neked szólt.

– Én nagyon úgy éreztem, mintha nekem szólna. – Seth egy

pillanatra megfeledkezett arról, mit próbál elérni ezzel az

egésszel. Legszívesebben ráüvöltött volna a férfira, szerette

volna puszta kézzel megfojtani.

– Hát, sajnálom – mondta a fickó, majd mocorogni kezdett,

amitől hangosan megnyikordult a priccs. Kinyújtotta a lábát, és

a cipője talpa egészen a cella rácsáig elért. – Csak próbáltam

életben maradni.

– És Waverlyt is megpróbálta megölni.

– Megölte Shelbyt.

– Az ki volt, a kedvenc kisbáránya?

– A bátyám volt – mondta férfi. Volt valami furcsa, sebzett

él a hangjában, amitől egészen kisfiúsán csengtek a szavai. –

Nem voltunk vér szerinti testvérek. Apa halála után a

szomszédok vettek magukhoz, és Shelby az ő fiuk volt. Sok

gyerek rosszul viselte volna, ha egy új srác költözik be hozzájuk,

de Shelby megölelt, és azt mondta: „Mindig is szerettem volna

egy testvért.” Ez a legelső nap történt. Szerintem sajnált, amiért

elveszítettem az apukámat, és segíteni akart.

– Rendes srác lehetett – mondta Seth, amikor a gorilla

elhallgatott.

– Nagyszerű srác volt – csattant fel védekezőén a férfi. – Az

volt csak a baj, hogy odavolt Mather pásztorért, és megcsinált

mindent, amire kérte.

– Miért, maga nem?

– A pásztor nem nagyon foglalkozott velem – mondta a férfi,

de Seth úgy vette ki a szavaiból, hogy szeretette volna, ha ez

máshogy van.

– Akkor miért küldte ide?

A férfi egyenesen belenézett Seth szemébe, Seth pedig

minden igyekezetével azon volt, hogy állja a gorilla tekintetét.

– Miben mesterkedsz? – kérdezte a férfi.

– Tessék? – válaszolta ártatlanul Seth. – Azt hiszi, hogy

valami kém vagyok?

A férfi összevonta a szemöldökét, és Sethre hunyorított.

– Higgyen, amit akar – mondta Seth, és az oldalára fordult,

hogy aludjon. A cellája sötétségbe burkolózó hátsó falát

bámulta, a rozsdamentes acélmosdót, a horpadt szekrényt a

sarokban. Csak azért hallgatott el, hogy beszéltesse a gorillát, de

most úgy érezte, menten leragad a szeme. Végül úgy döntött,

jobb, ha nem erőlteti tovább a dolgot, és hagyta, hogy magával

sodorja az álom.

Fémcsikorgásra ébredt, és amikor megfordult, Kierant

pillantotta meg a terrorista cellájában. Egy széken ült, a férfi

pedig félig lehunyt szemhéja alól figyelte. Mivel ő maga is

kemény legény volt, Seth tudta, hogy a gorilla csupán a félelmét

próbálja leplezni az agresszív testtartással. Talán jó is volt, hogy

félt Kierantől.

– Szüksége van orvosi ellátásra? – kérdezte Kieran.

Seth akaratlanul is felnevetett. Mióta bezáratta, Kieran egy

nyomorult gézcsíkot sem ajánlott fel neki. Kieran kifejezéstelen

tekintettel rápillantott, majd Harvey-ra nézett, aki a háta

mögött állt, és összekulcsolt kézzel vigyázta a gorilla minden

mozdulatát. Seth tudta, hogy Harveynak meg kell majd

indokolnia, miért helyezte át ebbe a cellába.

Seth alaposan szemügyre vette Kierant, aki valahogy

kisebbnek tűnt a szokásosnál. Zöldes színű volt a bőre, és

hunyorgott a lámpafényben. Nem keltette egészséges ember

benyomását.

– Hogy van a feje? – kérdezte Kieran, de a terrorista rá sem

hederített, csak némán bámult egy pontot a válla fölött.

– Majd szólok az egyik ápolónak, hogy hozzon le

fájdalomcsillapítót – mondta Kieran. – Azt is hagynia kell, hogy

megmérje a lázát. Tudnunk kell, nem fertőződött-e el a sebe.

– Mit érdekel téged, hogy vagyok? – fröccsent föl a férfi. –

Hagynod kellett volna, hogy meghaljak.

– Ha hagytam volna, most nem tudnék beszélni magával.

– Semmit sem fogsz megtudni tőlem.

– Tudom, ki maga – mondta hízelegve Kieran. – Maga Jake

Pauley. Mather mondta.

Seth erre felkapta a fejét. Fogalma sem volt róla, hogy

Kieran kapcsolatban van a másik hajóval.

A gorilla tanácstalannak tűnt. Nyilván nem számított arra,

hogy Mather bármilyen információt kiad róla.

– Megpróbáltam felhasználni magát – folytatta Kieran. –

Túszcserét javasoltam. A szüleinket cserébe magáért. De Mather

azt mondta, nem érdekli, mit csinálok magával.

Seth észrevette, hogy a gorilla szeme alig láthatóan felvillan.

– Nagyon dühös magára, amiért megölt egy gyereket, több

másikat pedig megpróbált megölni.

A férfi szeme Kieranre villant, majd egy pillanatra

megállapodott Sethen, végül visszatért a Kieran válla fölött

lebegő ponthoz.

– Ennek fényében nem értem, miért próbál lojális maradni

hozzá – mondta Kieran. – Mather egy szívtelen rohadék.

– Ő Isten asszonya – felelte a férfi.

– Úgy tudom, ártatlanokat ölni bűn.

– Nem gondolta, hogy az egész legénység ott lesz – kezdte a

férfi, de aztán elhallgatott.

– A siklódokkban? – kérdezte Kieran, túlságosan

türelmetlenül. Várt egy kicsit, de a terrorista csak hallgatott. –

Szóval nem akarta lemészárolni a legénységünket?

A férfi összeszorította a száját, és a falat bámulta.

– Akkor miért nyitotta ki a légzsilipet a siklódokkban?

Nem jött válasz.

– Mi a küldetése, Jake? – kérdezte Kieran.

– Nincsen küldetésem – válaszolta Jake, de aztán újra

becsukta a száját, és megrázta a fejét.

– Tudnom kell, mi az, Jake. Veszélyben van még a

legénységem?

A férfi nem válaszolt, csak bámulta tovább a pontot Kieran

válla fölött.

– Mit tud elmondani a túszok helyzetéről, Jake? Hol tartják

őket fogva az Új Látóhatáron? – Kieran hangja ezúttal

megremegett a türelmetlenségtől. – Ők a szüleink. Ki kell őket

szabadítanunk!

Jake csak ült a padlón, és bámult maga elé.

Kieran felállt, odahajolt a férfihoz, és felemelte a

mutatóujját.

– Ne áltassa magát azzal, hogy az idők végéig meg tudom

védeni. Kétszázötven gyerek van ezen a hajón, akik bármit

megtennének, hogy kiszedjenek magából valamit. És én nem

fogom a végtelenségig visszatartani őket. Kivéve, ha kapok

magától valami használható információt.

– Sajnálom – mondta a gorilla, és a tekintete összetalálkozott

Kieranével. Kieran felállt, intett Harvey-nak, hogy nyissa ki a

cellaajtót, majd kivonult a zárkából. A folyosóról még

visszanézett, de nem a terroristára, hanem Sethre.

– Nem nagyon szereti magát – kuncogott Seth.

– Úgy látom, téged sem – nevetett Jake.

– Ja, azt hiszi, hogy megpróbáltam megölni.

– És így volt?

Seth leszegte az állát, vett egy mély lélegzetet, és kizárta a

tudatából annak a napnak az emlékeit.

– Rá akartam ijeszteni, hátha attól megjön az esze. Úgyhogy

megfenyegettem, hogy kihajítom a légzsilipen.

– Talán nem ártott volna kicsit jobban átgondolni a dolgot.

– Ja, szerintem se – mondta Seth egy keserű vigyor

kíséretében, majd az oldalára fordult, és a karjára hajtotta a

fejét. – Magát nem Mather küldte, ugye?

Jake tekintete Seth cellájának falára siklott.

– Önálló akció volt az egész? Valami előléptetésre játszik,

vagy mi?

A férfi nagyot sóhajtott.

– Nem volt időm végiggondolni. Láttam, hogy indul a sikló,

és felkaptam egy EgyEmberest. Leginkább Waverly Marshallt

akartam megölni. Csak a megfelelő pillanatra vártam.

Seth nyelt egy nagyot. Ebben a pillanatban nagyon nehezére

esett leplezni a férfi iránt érzett gyűlöletét.

– Ja, Waverly nagy hülye tud lenni – vetette oda Seth. –

Eléggé nagyra van magával.

– Most már vannak családok az Új Látóhatár fedélzetén –

mondta a gorilla hűvösen. Úgy beszélt, mintha egy régóta

begyakorolt szöveget mondana fel. – Meg kell őket védeni.

– Vannak gyerekei?

– Nem – felelte keserűen a férfi. – Nincsenek gyerekeim.

– Mégis meg akarja védeni mások gyerekeit. Ez szép dolog.

– Shelby is ezt tette volna.

– És maga próbál méltó lenni az emlékéhez – mondta Seth,

mintha csak be akarná fejezni a férfi gondolatait. A torka kezdett

rettenetesen égni. Muszáj lesz szüntetet tartania. – Valószínűleg

tetszene neki a dolog.

– Remélem – mondta a férfi csendes szomorúsággal a

hangjában.

– És ehhez miért kellett megmérgeznie Maxet? – kérdezte

Seth, majd amikor a férfi ránézett, felemelte az egyik kezét. – Azt

hiszem, érthető, hogy érdekel.

A gorilla leszegte az állát.

– Nem tudhattam, hogy nem láttatok-e meg – mondta, és

megnyúlt a szája.

– Én egész végig aludtam. És Max is azt mondta, hogy

semmit sem látott.

– Biztosra kellett mennem. Titeket akartalak megtenni

bűnbaknak, de ha elmondtátok volna a többieknek, hogy

potyautas van a hajón, az veszélybe sodorta volna a

küldetésemet.

– Tehát mégiscsak van küldtetése – mondta Seth mintegy

mellékesen. – És szándékosan kergeti Kierant az őrületbe. Ez

tetszik.

A férfi elmosolyodott, amitől kivillantak a fogai között lévő

háromszög alakú rések.

Azt hiszi, barátok vagyunk, gondolta Seth, és hanyatt dőlt a

priccsen. Az ostoba barom nem is sejti, hogy neki lőttek.

AZ ÖSSZECSAPÁS

Kieran az íróasztala mögött ült, mutatóujjával ütemesen verte

az asztallapot. A következő pillanatban aztán hirtelen

előrehajolt, és megnyomta a kórház hívógombját a

kommunikációs panelen.

– Tobin? Tudunk beszélni?

– Itt vagyok – mondta Tobin, és az arca megjelent a

képernyőn. Úgy nézett ki, mint aki napok óta nem aludt.

– Van valami változás Philip állapotában?

– Nincs. Victoriával azon vagyunk, hogy megtanuljuk

használni az EEG-gépet. Amint sikerül, készítek egy felvételt, és

akkor látni fogom az agyfunkcióit.

– Victoria segít?

– Próbál. Pár órát van ébren egy nap. Sok mindent nem tud

csinálni.

– Philip önállóan lélegzik?

– Még lélegeztetőgépen van. Amint elég erősnek tűnik,

megpróbáljuk lekapcsolni.

– Majd hívjál, rendben? Ott akarok lenni – mondta Kieran,

majd megszakította a kapcsolatot.

Annyi minden miatt kellett aggódnia, annyi mindentől

kellett félnie, Kierant azon az éjszakán mégis Philip feldagadt

fejének, kidülledő szemeinek, és a marionettbábuként rángatózó

végtagjainak emléke nem hagyta aludni. Nem lett volna szabad

rábíznia egy ennyire veszélyes feladatot egy ilyen fiatal gyerekre.

Persze, akkor még egyáltalán nem tűnt veszélyesnek a feladat.

Waverly miatt vált azzá. Mert Waverly olyan dolgokat

csinált, amiket nem kellett volna. Ha nem így tesz, Philipnek

most kutya baja sem lenne.

Most valószínűleg éppen a Központi Tanáccsal találkozik.

Szerencsére Arthur meggyógyult annyira, hogy részt vehessen a

tanácskozásokon, és bár beszélni még mindig alig tudott, be

tudott számolni Kierannek a gyűlésekről. Kieran így Waverly

minden lépéséről tudott, a fenyegetés tehát, amit a lány

jelentetett, egyelőre elhárult.

Vagy mégsem? A szállásáról a központi vezérlő felé tartva

egy különösen rikító graffiti mellett vitt el az útja. A falfirka őt,

Waverlyt és Sethet ábrázolta – ő magával játszott, miközben a

lány és Seth a terroristával verekedtek. Ki a valódi vezetőnk? –

kérdezte a kép alatt a felirat. Egy néhány nappal korábban

született graffiti Sethet örökítette meg a cellájában. Így mondunk

köszönetet a hőseinknek, hirdette a felirat. Elképelhető, hogy az

elzárással néhány ember szemében mártírt csinált Sethből, de mi

mást tehetett volna?

– Ki kell szabadítanom a szüleinket – mormolta maga elé. –

Senki sem panaszkodhat többet, ha kiszabadítom őket.

Bár egész testében remegett, és gyorsan, kapkodva vette a

levegőt, kényszerítette magát, hogy előrehajoljon,

bejelentkezzen a nagy hatótávolságú kommunikációs

rendszerbe, és hívni kezdje a másik hajót.

A hívásra azonnal válaszoltak, és egy nyájas kinézetű férfi

jelent meg Kieran képernyőjén.

– Empyreum, itt az Új Látóhatár beszél.

– Szeretnék beszélni Anna Matherrel.

– Megnézem, ráér-e a pásztor – mondta a férfi.

Nem telt el sok idő, és Mather arca tűnt fel a monitoron.

Kieran megelégedéssel nyugtázta, hogy a nő fáradtnak és

elgyötörtnek tűnt, mint aki napok óta nem aludt.

– Szervusz, Kieran. Remélem, jó híreid vannak.

– Tudni akarom, mik a feltételei.

– Rendben – mondta a nő, és rákönyökölt az asztalára. –

Először is, védettséget akarok.

– Kinek?

– Magamnak. Mivel én vagyok ennek a hajónak a vezetője,

ha megpróbálnál háborús bűnösnek beállítani, azzal az egész

legénységem becsületét sértenéd meg. Addig nem lesz béke, amíg

nem hagyunk fel a kölcsönös vádaskodással.

– Majd megfontolom.

Mather egy szúrós pillantást lövellt Kieran felé, de azért

folytatta.

– Biztos akarok lenni abban, hogy amikor elérünk az Új

Földre, mindkét hajó egyenlő feltételekkel vehet részt a terület

felosztásában.

– Pár száz ember között kell elosztani egy egész bolygót.

Gondolja, hogy nagy viták lesznek?

– Sok mindent nem tudunk az ottani ökoszisztémákról,

Kieran. Lehet, hogy alig lesz megművelhető föld. Nem

engedhetem, hogy az embereimnek valami sivatagban kelljen

tengődniük.

– Rendben. Ezt el tudom fogadni.

– Továbbá, a két hajó képviselői évente legalább egyszer

gyűljenek majd össze, cseréljenek információt, és döntsenek

közösen a bolygó vezetését érintő kérdésekről. A gyűlést felválta

lássa vendégül a két hajó vagy a két kolónia.

Kierannek ekkor eszébe jutott, hogy azon kívül, hogy kapják

vissza a szüleiket, semmilyen feltétellel nem készült. Nem

hagyhatja, hogy Mather magához ragadja az irányítást.

– Mather pásztor...

– Szólíts csak Anne-nek.

Kieran nagyot sóhajtott, szörnyen idegesítette a nő

barátságos hangszíne.

– Kérem, hogy küldje át a feltételeit egy szöveges

dokumentumban, hogy meg tudjam vitatni az embereimmel.

– Az embereiddel? – kérdezte a nő egy elbizakodott mosoly

kíséretében.

– A Központi Tanáccsal – mondta Kieran, csak hogy időt

nyerjen. – A legénységemmel. Nem lenne helyes, ha nélkülük

hoznám meg a fontos döntéseket.

Mather hátradőlt a székében, és közben Kieran arcát

fürkészte.

– Jó a viszonyod a Központi Tanáccsal?

– Természetesen – felelte Kieran, és kényszeredetten

elmosolyodott.

A nő bólintott, de Kierannek az volt az érzése, hogy nem hisz

neki.

– A terrorista – Jacob – végül mégiscsak kapcsolatba lépett

magával? – kérdezte Kieran. Máskülönben miért kételkedne

abban, amit mond?

Mathernek megvillant a szeme, de az arca merev és

mozdulatlan maradt.

– Nem.

– Pedig az előbb úgy beszélt, mintha azt hinné, tud valamit a

hajómról.

– Sajnálom, ha így tűnhetett. Nem tudok. A jó viszonnyal

kapcsolatos kétségeim a saját tapasztataimból fakadtak. Mint

minden kormányzó testületet, őket is a hajtja a hatalomvágy.

– Maga pedig nem szívesen ad nekik ebből a hatalomból –

mondta Kieran.

– Nem mindig tetszik nekik, amit csinálok, de egy vezető

néha kénytelen népszerűtlen döntéseket hozni. De gondolom, ezt

már magad is megtapasztaltad.

Kieran és a nő egy hosszú pillanatra farkasszemet néztek

egymással. Mathernek aggasztóan jó megérzései voltak, és

pontosan tudta, mivel tudja kibillenteni Kierant. Ebből a

szempontból Waverlyre emlékeztette a fiút. Csakhogy

egyvalamit azért elárult, nem igaz? Attól fél, hogy háborús

bűnösként bíróság elé állítják, jött rá Kieran. Mihez kezdhetnék

ezzel?

– Átküldöm egy dokumentumban a feltételeimet, Kieran.

Nyugodtan tanulmányozzátok át őket, azután újra beszélünk.

– Várjon – mondta Kieran. – A tárgyalások nem

folytatódnak, amíg meg nem kapom a hajóján fogva tartott

személyek teljes névsorát.

Mather felsóhajtott.

– Azonkívül azt akarom, hogy minden fogoly készítsen egy

videóüzenetet. Hogy a saját szemünkkel láthassuk, milyen

körülmények között tartják őket.

– Ez időbe fog telni.

– Huszonnégy órán belül akarom. És ajánlom, hogy jó

egészségben legyenek, különben úgy fog bevonulni a

történelembe, mint az Új Föld első háborús bűnöse – mondta

Kieran, és mielőtt a nő válaszolhatott volna, megszakította a

kapcsolatot.

Hadd főjön kicsit a levében, gondolta elégedetten.

Ekkor megszólalt a kommunikációs panel. Arra számított,

hogy Mather hívja, de amikor előrehajolt, látta, hogy a

kórházból keresik. Megnyomta a fogadó gombot, és a képernyőn

megjelent Tobin.

– Kinyitotta a szemét – mondta.

– Azonnal ott vagyok.

Végigbotorkált a folyosón, aztán le, a lépcsőn. A kórházba

belépve látta, hogy Tobin Philip fölé hajol, és a kisfiú ovális

arcát figyeli. Philip üveges, fénytelen tekintettel bámulta a

plafont, és úgy nézett ki, mint aki semmit nem fog fel a

külvilágból.

– Tud beszélni? – kérdezte Kieran.

– A légzőkészülékkel a torkában biztosan nem – mondta

Tobin. – Megpróbálhatom kihúzni.

– Az nem veszélyes?

– Amúgy is kihúztam volna. Csak úgy deríthetjük ki, tud-e

önállóan lélegezni.

– Akkor csináld – mondta Kieran, és hátralépett. Tobin

óvatosan kioldott egy kapcsot a cső körül. A Philip ágya fölött

lévő készülék sípolni kezdett, de Tobin ingerülten kikapcsolta a

gépet, és odatartotta az arcát a kisfiúéhoz, hogy érezze,

lélegzik-e. Kieran látta, hogy Philip mellkasa megemelkedik és

lesüllyed, aztán másodpercekig tartó gyötrelmes mozdulatlanság

következett, majd újra emelkedni és süllyedni kezdett. Tobin

még ellenőrzött néhány dolgot, azután megkönnyebbülten

Kieranre nézett.

– Úgy tűnik, rendben van.

Philip tekintete egy pillanatra átkúszott Tobin arcára, és

figyelte, ahogy beszél, de aztán újra a plafont kezdte bámulni.

– Philip – mondta Tobin –, lefogadom, hogy szeretnél már

megszabadulni attól a csőtől a torkodban, ugye, kispajtás?

A fiú lehunyta és kinyitotta a szemét. Úgy tűnt, jelenleg ez a

legtöbb, amire képes. Kierant Felicity régi babájára emlékeztette

– Felicity volt az a lány, aki úgy döntött, az Új Látóhatáron

marad. Valahányszor a hátára fektette, a baba szeme ijesztő,

gépies mozdulattal lecsukódott. Vajon ott van még Philip azok

mögött a szemek mögött? – töprengett Kieran.

– Egyetlen mozdulattal fogom kihúzni, rendben? – mondta

Tobin hangosan, miközben határozottan megmarkolta a

lélegeztetőcsövet. – Kifelé kell fújnod a levegőt, amikor

csinálom.

– Csináltál már ilyet korábban? – kérdezte Kieran.

– Csendet – mondta Tobin. Kieran tisztában volt vele, hogy

a legtöbb dolgot, amit csinált, Tobin életében először csinálta, és

hogy egyetlen módon tudta megnyugtatni a betegeit, mégpedig

úgy, ha tökéletesen magabiztosnak mutatta magát.

Tobin megvárta, amíg Philip elkezdi kifújni a levegőt, majd

egy gyors mozdulattal kihúzta a csövet a torkából. A fiú

felköhögött, és a száraz, gyenge köhögéstől rázkódni kezdett a

válla. Miután abbahagyta, Tobin felvett egy szórófejes üveget az

ágy melletti asztalról, gyengéden kinyitotta a fiú száját, és finom

permetet spriccelt a torkába. Bár Philipnek savanyú volt a

lehelete, Kieran közel hajolt hozzá.

– Hallasz, Philip? – kérdezte, és próbálta megőrizni a

nyugalmát. Philip szája kinyílt és becsukódott, amitől úgy

nézett ki, mint egy hal. Kieran még közelebb hajolt, és a vállára

tette a kezét. Vékonynak és törékenynek érezte a fiú csontjait.

Philip halkan felnyögött, de Kieran nem értette, mit mond.

– Több vizet – mondta, és Tobin permetezett még egy

keveset a fiú szájába. Philip lassan összeérintette az alsó és a

felső ajkát.

– Fény – suttogta Philip, és úgy pislogott, mintha a

lámpafény belevilágítana a szemébe.

– Vedd lejjebb a világítást – mondta Kieran, mire Tobin

megnyomott egy gombot a falon, és a teremben a felére csökkent

a fényerő.

– Villanás – mondta Philip, és újra felköhögött. –

Fényvillanás.

– Villogó fényeket látsz, Philip? – kérdezte aggodalmasan

Tobin.

Philip Tobin felé fordította a fejét, de a két szeme mintha túl

messze lett volna egymástól, és Kieran most vette észre, hogy a

pupillái is eltérő méretűek.

– A jobb oldalon.

– Azt hiszem, félrebeszél – mondta Tobin. – Hagynunk

kellene pihenni.

Kieran bólintott, és már indult volna el, de Philip

kinyújtotta felé a kezét. Kieran gyengéden tenyerébe fogta a

kisfiú tenyerét, majd odahajolt a füléhez, és belesúgta:

– Nem tudom, Philip, hallasz-e, de sajnálom. Sajnálom, hogy

ilyen helyzetbe hoztalak. Nem szabadott volna.

– Tele van velük a jobb oldal – suttogta Philip. – A

plafonban.

– Philip. Hallasz engem?

– Ó, Istenem. – Philipnek elkerekedett a szeme, és gyorsan,

zihálva kezdte venni a levegőt. – Soha nem fognak megbocsátani

nekünk.

Kieran érezte, hogy Tobin megfogja a karját.

– Hagyjuk, hadd pihenjen.

– Mit mond? – kérdezte Kieran. Egyszerre fázni kezdett, a

szíve pedig vadul kalapált.

– Nincsen magánál – mondta Tobin mentegetőzve. –

Olvastam erről. Kómás betegeknél előfordul. Álmában beszél.

Értelmetlen dolgokat.

– Olyan, mintha álmodna?

– Olyasmi – mondta Tobin szomorúan. – De önállóan

lélegzik. Ez jó jel.

Tobin nagyon gyengéden és tapintatosan beszélt Kierannel.

A fiú ekkor rájött, hogy a másik hallotta a bocsánatkérést, amit

Philip fülébe súgott.

– Ha bármi változás van, szólj, rendben?

– Azonnal szólok – bólintott Tobin, és visszafordult

Philiphez. Kieran ekkor észrevette, hogy Tobinnak hatalmasra

nőttek a vállizmai. Egész nap a betegeket emelgeti, döbbent rá, hogy

beadhassa nekik a gyógyszereiket, vagy segítsen elhelyezkedni az

ágyban. Nagyon kimerítő lehet. Soha nem panaszkodik.

– Azt hiszem, kapitányi pályafutásom legjobb döntése volt,

hogy téged neveztelek ki tisztiorvossá – mondta Tobinnak.

Tobin ettől annyira zavarba jött, hogy képtelen volt

Kieranre nézni, inkább intett, hogy menjen el, majd hátat

fordított neki, és írni kezdett valamit Philip kartonjára. Ahogy

elfordult, Kieran egy könnycseppet látott megcsillanni a fiú

szeme sarkában. Az egész legénységből talán Tobin volt az

egyetlen, aki hozzá hasonlóan képes volt felmérni, micsoda

felelősség nyomja a vállukat. Emberéletek múltak a döntésein,

fáradhatatlanul kellett dolgoznia, és mindezért a legritkább

esetben kapott köszönetet. Bárcsak lett volna valaki a hajón, aki

a szemébe mondja Kierannek, hogy ő is jól végzi a dolgát.

Bárcsak megerősítette volna valaki abban, hogy nem halmoz

hibát hibára a kezdetektől fogva. Csakhogy mostanra már rájött,

hogy egy kapitány nem számíthat efféle dicséretre vagy

bátorításra.

Egyszer megkérdezte a hangot, ami meg szokta látogatni,

hogy szerinte jól végzi-e a dolgát, és a hang azt válaszolta, amit

Kieran hallani akart. De mi van, gondolta Kieran, ha az egészet

csak én találtam ki?

Amikor visszaért az irodájához, Waverly az ajtó előtt várta.

– Beszélnünk kell – mondta a lány, és makacsul

összeszorította az ajkait. A hangja még rekedtes volt, de a

zúzódásai már egészen elhalványultak, és újra egészségesnek

tűnt.

– Most nem érek rá.

– Egy perc az egész.

Kieran felsóhajtott, de kinyitotta az irodája ajtaját, és

félreállt, hogy Waverly beléphessen. A lány szó nélkül

bemasírozott a helyiségbe, és leült az asztal előtt álló székbe.

Kieran is leült a sajátjába, majd Waverlyre függesztette a

tekintetét, és várt.

– A Központi Tanács találkozni akar a terroristával –

mondta Waverly.

– Ez lehetetlen.

– Miért?

– Biztonsági okokból.

– A fogvatartottak fizikai és mentális állapotának

ellenőrzése céljából a tanácsnak joga van találkozni a hajón

fogva tartott minden rabbal. Hajószabályzat, negyvenkettedik

oldal.

– Aggódtok, nem hiányzik-e neki a mamája?

– Semmilyen törvényes eszközzel nem akadályozhatod meg,

hogy találkozzunk vele.

Kieran tekintete a kapitány könyvespolcán álló

hajószabályzatra siklott. Waverlyvel ellentétben neki nem volt

ideje arra, hogy áttanulmányozza.

– Ennek utána kell néznem – mondta. – Várhat pár napot a

dolog?

– Nem.

– Nem ronthatsz rám csak így.

– Pedig azt csinálom.

– Mikor lett belőled ilyen hülye picsa?

Mire észbe kaphatott volna, már kicsúszott a száján. De ettől

független igaza volt. Waverly követelőző lett, ostoba és

kibírhatatlan.

– Minek neveztél? – kérdezte Waverly olyan hangon, hogy a

szavak szinte égették Kieran fülét.

– Olyan helyeken járkálsz, ahol semmi keresnivalód, olyan

dolgokba ütöd az orrod, amikhez semmi közöd.

– A hajó működtetéséhez mindenkinek egyformán köze van

– mondta, és az indulattól megbicsaklott a hangja. – Ez a

demokrácia lényege.

– Attól még nem csicskáztathatsz.

– Szólsz a verőembereidnek, hogy engedjenek be minket,

vagy sem?

– Úgy, hogy fogalmatok sincs a helyzetről? Úgy, hogy

semmiféle információtok nincsen a fogvatartottról? Be akartok

hozzá rontani, és tönkretenni mindent? – Kieran most már

magából kikelve üvöltött. Érezte, hogy egyre forróbb és

vörösebb az arca.

– Semmit sem sikerült kiszedned belőle! – csapott bele

Waverly a levegőbe. – Hadd próbáljuk meg mi!

– Miből gondolod, hogy nem mondott semmit?

– Szerinted az őreidnek nincsen füle?

Harvey. Nyilván jelentett a tanácsnak. Waverlynek sikerült

a maga oldalára állítani az egyik leghűségesebb őrét. Kieran félig

lehunyta a szemét, úgy figyelte Waverlyt... A lány

összekulcsolta a karját a melle előtt. Lábával folyamatosan

dobolt a padlón, amitől Kieran viszont a fogát kezdte

csikorgatni.

– Nem fogsz még több gyereket veszélybe sodorni – mondta

végül. Szavaival, akár egy késsel, próbálta megkeresni Waverly

legérzékenyebb pontját.

– Miről beszélsz? – Waverlynek elszürkült az arca, a lába

pedig megállt a levegőben.

– Te tehetsz róla, hogy szegény Philip... – Kieran nem fejezte

be a mondatot.

– Hogy tehetnék én róla? Véletlen volt, hogy ott járt! Nem

hibáztathatsz azért, mert... – mondta Waverly, de a mondat

közepén elhallgatott. Néhány másodpercig csak bámult Kieranre

nyitott szájjal, aztán a szemei lassan apró, fekete pontokká

szűkültek.

Kieran próbált kitalálni valamit, amivel menthetné a

helyzetet, de közben tudta, hogy minél tovább gondolkodik,

annál gyanúsabb lesz.

– Rám állítottad Philipet – mondta Waverly halkan. –

Követett, és jelentett neked. Így volt?

– Dehogy – mondta Kieran olyan hangon, mintha maga a

felvetés is nevetséges lett volna. Ha akart volna sem tűnhetett

volna ennél hiteltelenebbnek.

Waverly felállt.

– Hazudsz.

Kieran felemelte a mutatóujját, és Waverly arca felé bökött

vele.

– Megvolt rá az okom.

– Tehát beismered.

– Most meg fogsz próbálni meggyőzni arról, hogy nem

segítettél Seth Ardvale-nek? Komolyan, Waverly? – Kieran

ismét üvöltött. Csengett a füle a saját szavaitól. Valami

átkattant benne, és nem tudott leállni. – Akkor is vele akartál

találkozni! Nem ti találtátok meg a terroristát! A terrorista talált

meg titeket!

– Majdnem megölt! – károgta Waverly. – Inkább nem

találtam volna meg, elhiheted!

– Hagyd ezt a dumát! Politikai értelemben ennél jobban nem

is járhattatok volna!

– Napról napra egyre jobban hasonlítasz Anne Matherre! –

Az utolsó szónál Waverlynek megbicsaklott a hangja, és a

torkához kapott. – Arra használod a pulpitust, hogy átmosd az

emberek agyát.

– A felszínen tartom őket! Másképpen belefulladnának a

kétségbeesésbe!

– Ha nem lenne itt nekik Kieran Alden, a messiás, hogy

mutassa az utat? – sziszegte Waverly. – Undorító vagy.

Kieran felpattant a székből, hogy pofon üsse Waverlyt, de az

utolsó pillanatban megálljt parancsolt magának.

Waverly is felállt. A szeme kivörösödött, a haja az égnek állt,

az orrcimpája remegett, ahogy a levegőt vette. Mindkét kezét

ökölbe szorította, mint aki arra készül, hogy mindjárt leüti a

másikat. Szinte sercegett köztük a levegő, ahogy hosszú

másodpercekig farkasszemet néztek egymással. Végül Waverly

megfordult, és kiviharzott az irodából.

VADON TERMŐ IGAZSÁG

– Nem egyezett bele – mondta Waverly keserűen, amikor

visszaért a tanácsterembe.

A tanács többi tagja komor beletörődéssel vette tudomásul a

hírt. Alia és Melissa szomorúan Waverlyre mosolyogtak, amikor

az leült a székére.

– Nekem kellett volna mennem – mondta hörögve Arthur.

– Nem, fontos, hogy továbbra is megbízzon benned –

mondta Waverly, és halványan a fiúra mosolygott.

Sírni szeretett volna. Sikoltani és belerúgni valamibe. De

csak annyit tehetett, hogy belenyúlt a zsebébe, és kitapintotta az

ott lapuló eszközt. Használni fogom, mondta magában. Így vagy

úgy, de használni fogom.

Alia elgondolkodva nézte az üvegkupolán keresztül az apró

csillagokkal teli Tejútrendszert. Harvey és Melissa a kezüket

bámulták. Tobin Amest szemlátomást felkavarta a hír, és

idegesen rágcsálta a körmét, miközben félig lehunyt szemmel

gondolkodott. Sealy Arndt simán csak tajtékzott a dühtől.

– Tehát – szólalt meg Alia a maga bársonyos hangján – ezek

szerint le kell mennünk, és erőszakkal kell bejutnunk hozzá.

– Azok az őrök hűségesek Kieranhez – csóválta meg a fejét

Harvey. – Nem szegülnének szembe a parancsával.

– Vagyis erőszakba torkollhatna a dolog – mondta

elborzadva Waverly. Már eddig is túl sok vér folyt.

– Mi a helyzet a békebíróval? Nem kérhetnénk meg Bobbyt,

hogy segítsen? – kérdezte Tobin. – Használjuk ki, ha már egyszer

a mi oldalunk áll a törvény.

– Behívhatjuk? – kérdezte Arthur.

Melissa odament a rádióhoz, és megkérte a központi

vezérlőben lévő Sareket, hogy keresse meg Bobby Martint. Amíg

vártak, Waverly elmondta a többieknek, hogy Philip Kieran

utasítására követte őt, és minden lépését figyelte.

– Kieran kémkedett utánad? – kérdezte Melissa elkerekedett

szemmel.

– Ez tényleg meglep? – kérdezett vissza Waverly.

– Nem hibáztathatod – hörögte Arthur. Egyszerre minden

tekintet őrá szegeződött. – Meglátogattad a börtönben Seth

Ardvale-t. Mit gondoltál, hogyan fog erre reagálni Kieran?

– Ésszerűen. Egyetlenegyszer látogattam meg.

– És az obszervatóriumba is azért mentél, hogy

találkozzatok – mondta Harvey, és hatalmas szemét Waverlyre

emelte.

– Akkor szerintetek elfogadható, hogy egymás után

kémkedünk? – csattant fel Waverly, majd rátört a köhögés. Még

mindig sebes és érzékeny volt a torka.

– Mindnyájan félünk – mondta Alia. – És félelem hatására az

emberek szörnyű dolgokat művelnek.

– De akkor sem tiporhatjuk lábbal egymás jogait – mondta

Waverly eltökélten.

– Persze, ideális esetben nem – mondta Arthur halkan. –

Csakhogy a mi helyzetünkben semmi ideális nincs.

Waverly elszomorodott, és egy ideig csak hallgatta a

többieket. Hamarosan a terroristára terelődött a beszélgetés.

– Előre össze kell írnunk a kérdéseinket – mondta Tobin. –

Nem mehetünk be hozzá úgy, hogy nem tudjuk, mit akarunk

kérdezni.

– Kapcsolatban volt az Új Látóhatárral – szólalt meg

Waverly, mire minden szem rászegődött. – Talán tud valami

arról, mi folyik a hajón.

– Igen – mondta Alia. – Talán tudja, hol tartják fogva a

szüleinket...

– És hogyan őrzik őket – mondta Harvey.

Arthur elővett egy hordozható számítógépet a táskájából, és

elkezdte leírni a kérdéseket. Még akkor is ezen dolgoztak, amikor

Bobby Martin megérkezett. A fiú meglehetősen kimerültnek

tűnt. Olajszínű bőrétől élesen elütött szőke, kócos haja, amely

most belelógott a sápadtkék szemébe. Egy napon talán még Seth

Ardvale-nél is jóképűbb lesz, állapította meg Waverly, miközben

nézte, ahogy a fiú kihúz magának egy széket, és leül az asztalhoz.

Egyelőre azonban csak egy kisfiú volt. A szagából ítélve éppen

birkatrágyát teríthetett szét a krumpliföldön, amikor hívatták.

– Gondolom, a rabról van szó – mondta, miközben Arthurra

pillantott. Szemlátomást azt feltételezte, hogy ő a Központi

Tanács vezetője. Waverlyt bosszantotta a dolog, de nem

foglalkozott vele.

– Beszélni akarunk vele – mondta olyan határozott hangon,

hogy Bobby kénytelen legyen tudomást venni róla. – Ki akarjuk

hallgatni.

– Azt hittem, Kieran már elkezdte a kihallgatását – mondta

Bobby, és a tekintete körbejárt az arcokon.

– Azt gondoljuk, hogy mi... hatékonyabban tudnánk csinálni

– mondta Sealy. Összekulcsolta bütykös ujjait, és a könyökével

rátámaszkodott az asztalra. – Egy kicsit gyorsabban a végére

járnánk a dolognak.

– És mi szükség van rám? – kérdezte Bobby. Most pont

olyan nyivákolós volt a hangja, mint a korabeli gyerekeknek.

– Kieran nem hajlandó beengedni minket hozzá – mondta

Alia.

– Márpedig a fogva tartásra vonatkozó szabályok

értelmében jogunk van – kezdte Waverly, de Bobby leintette.

– Kérem a szabályzatot – mondta Arthurnak, aki odafordult

a háta mögött lévő polchoz, és levette a kötetet.

– Negyvenkettedik oldal – mondta Waverly, miközben

Bobby a könyvet lapozgatta. A fiú ráharapott az alsó ajkára,

úgy olvasta végig a vonatkozó bekezdést. Ő is, és az egész terem

néma hallgatásba burkolózott, amíg a szavak pontos jelentésén

gondolkozott.

– Törvényesen nem akadályozhatja meg, hogy találkozzatok

a rabbal – mondta végül.

– Akkor menjünk le – mondta Waverly. – Most rögtön,

mielőtt Kieran kitalál valamit, amivel megállíthat.

Alia felállt, körbepillantott a szobában, és várakozóan nézett

a többiekre. Sealy odalépett az ajtóhoz, kinyitotta Aliának, majd

ő is kilépett rajta. Harvey és Melissa követték. Tobin és Arthur

vonakodtak a leginkább, és Waverly őszintén sajnálta őket.

Mindketten közel álltak Kieranhez, és nem akartak összeveszni

vele. Csakhogy, ha össze kell veszniük, arról egyedül Kieran

tehet majd. Waverly hagyta el utolsóként a termet, majd miután

kilépett az ajtón, Bobby után szaladt, aki éppen a koszos kezét

törölgette a nadrágjába.

– Nem ilyen koszosan kellene csinálnom az ilyesmit –

mondta zavartan a fiú.

– Emlékszel Connor békebíróra? – mosolyodott el kedvesen

Waverly, és felidézte magában a férfit, aki mintha állandóan egy

darab kenyeret rágcsált volna. Connor évekkel a támadás előtt

meghalt, és az egész legénység ott volt a búcsúztatásán. Waverly

szomorú volt, hogy a férfi már nem él, de közben arra gondolt,

talán jobb is, hogy nem érte meg a támadást. Akkor ment el,

amikor még mindenki azt hitte, hogy ez egy békés küldetés.

Hogy biztonságban vannak. – Mindig koszos volt a körme. Te

viszed tovább a hagyományt.

– Lehet – mondta bizonytalanul Bobby.

A lefelé vezető út igen nyomasztó volt. Csípős, áporodott

szag terjengett a liftben – az, amit akkor árasztanak magukból

az emberek, amikor félnek. Waverlynek átfutott az agyán, hogy

neki is félnie kellene, de nem félt. Türelmetlen volt.

Amikor látták, hogy közeledik a Központi Tanács, a börtön

előtt álló őrök kihúzták magukat, és a mellkasukhoz szorították

a pisztolyukat. Szóval Kieran végül elővetette velük a

fegyvereket, gondolta Waverly.

– A börtönbe tilos a belépés – mondta Hiro Mazumoto

rezzenéstelen tekintettel.

Bobby Martin előlépett, belenyúlt a zsebébe, és egy jelvényt

nyomott Hiro orra alá. Waverly el sem tudta képzelni, honnan

szerezhette.

– Én vagyok a békebíró, és parancsolom, hogy álljatok félre

az útból.

– Csak Kieran Alden parancsára állunk félre – mondta Ali

Jaffar, és mogyoróbarna tekintete idegesen siklott át egyik arcról

a másikra.

– Ha nem álltok félre, mindkettőtöket letartóztatlak.

– A hajó szabályzata kimondja, hogy jogunk van találkozni

a rabbal – mondta Arthur reszelős, beteg hangon. Elővette a

szabályzatot, és a megfelelő oldalnál kinyitva odanyújtotta az

őröknek.

Hiro elvette a könyvet, és olvasni kezdte a vonatkozó részt.

Ali a másik fiú mögé állt, és átlesett a válla fölött. Szemlátomást

egyikük sem tudta, mitévők legyenek.

– A Központi Tanács és a békebíró áll előttetek, ketten a

hajó irányító testületeiből – mondta Waverly. – Kieran szava

nem erősebb a miénknél. Kieran nem a hajó teljhatalmú ura.

Hiro felsóhajtott, és megrázta a fejét.

– Bárcsak ki tudnának jönni egymással az emberek –

mormolta maga elé, de ennek ellenére félreállt az útból, és

hagyta, hogy Waverlyék bemenjenek.

A börtönben állott izzadságszag terjengett. A terrorista a

priccsén feküdt, a karjával eltakarta a szemét, úgy aludt. Nyitva

volt a szája, így kilátszottak megbarnult, szuvas fogai. Olyan

hangokat adott ki, mint egy vadállat.

– Ébresszétek fel – mondta Waverly az őröknek.

Hiro megütögette a cella rácsát a pisztolya markolatával.

– Hé! Látogatói érkeztek!

A terrorista megdörzsölte a szemét, lassan, ráérősen

megnyalta vastag, kicserepesedett száját, majd a következő

pillanatban észrevette Waverlyt a rács túlsó oldalán. Hirtelen

megkeményedett az arca, felült, és gyilkos tekintettel kezdte

bámulni a lányt.

– Bilincseljétek meg! – mondta Waverly halkan.

Ali megállt a zárka előtt, pisztolyának csövét a fogoly fejére

irányította, Hiro pedig kinyitotta a cella ajtaját, és belépett.

– Felállni! – mondta, és a terrorista, miközben szemét

egyetlen pillanatra sem vette le Waverlyről, engedelmeskedett.

– Bilincseld a bokáját a priccs lábához! – mondta Waverly.

A fogoly arca alig láthatóan, de megrezzent. Waverly tudta,

hogy kezd megrémülni. Ali átnyújtott Hirónak két bilincset, az

pedig a terrorista mindkét bokáját a fémágyhoz bilincselte, amit

vastag csavarok rögzítettek a padlóhoz. A férfi furcsán széttárt

lábakkal, hátra tett kézzel ült az ágyon. Teljesen kiszolgáltatott

volt.

– Waverly – suttogta valaki, és amikor Waverly megfordult,

legnagyobb meglepetésére Sethet pillantotta meg a háta mögött

lévő zárkában.

– Azt hittem, te a sor másik végén vagy – mondta Waverly.

Nem akarta, hogy Seth végignézze, ami történni fog.

– Ti meg mit csináltok? – kérdezte Seth. Még mindig

infúzióra volt kötve, és nem volt valami jó színe.

– Felteszünk neki néhány kérdést – mondta Waverly, és

felszegte az állát, mint aki a maga részéről befejezte a

beszélgetést.

Seth félrebillentette a fejét, és a lány arcát figyelte.

– Ugye, nem arra készülsz, amire gondolok?

– Hagyjál békén – mondta Waverly, és elfordult. Ő akart

elsőként belépni a terrorista cellájába. Ő akarta feltenni a

kérdéseket.

Odalépett a fickóhoz, elég közel ahhoz, hogy érezze a

szájából áradó állott hagymaszagot. Látta a rövidre vágott

hajszálak között megcsillanó verejtékcseppeket a fejbőrén.

Érezte a testszagát, amely mélyen belemart az orrába. Odalépett

hozzá, hagyta, hogy a férfi érezze a jelenlétét, hagyta, hogy

gyűlölje, és várta, hogy sikerüljön annyira lecsillapítania a saját

haragját, hogy meg tudjon szólalni.

– Fel fogunk tenni néhány kérdést – mondta remegő hangon.

– Maga pedig válaszolni fog rájuk.

A férfi gúnyosan felnevetett.

Waverly ekkor előhúzott a zsebéből egy elektromos sokkolót.

Hallotta, ahogy a háta mögött meglepetten összesúgnak a

többiek. Alia fürkészve nézte. Melissa kifejezéstelen arccal

bámulta. A sokkolót a pánikba esett haszonállatokon szokták

használni, így szokták megakadályozni, hogy kárt tegyenek

magukban. Ahhoz elég erős volt, hogy leterítsen egy kecskét, de

egy embert nem tudott volna kiütni. Ugyanakkor egy embernek

is komoly fájdalmat tudott okozni – gyötrelmes, mély, idegekig

hatoló fájdalmat.

– Ezzel nem értek egyet – mondta Bobby, és tett egy lépést

Waverly felé.

– Tudni akarom, hogy életben vannak-e még a szüleink –

mondta Waverly a terroristának. Tudta, hogy ez meg fogja

állítani Bobbyt, akinek a szülei eltűntként voltak nyilvántartva.

Bobby meg is torpant, és várta, mit válaszol a férfi. A tanács

többi tagja, sőt, Kieran őrei is lélegzet-visszafojtva nézték a

jelenetet.

– Nem tudom – mondta a fogoly.

Waverly odanyomta a sokkolót a férfi nyakához, és

megnyomta a gombot. A terrorista felüvöltött, és egész testében

megrázkódott. Waverly orrát megcsapta az égett hús szaga, és

amikor elhúzta a készüléket, látta, hogy a férfi bőre V-alakban

megégett.

– Ne csináld, Waverly! – kiáltotta Seth rekedt hangon a

szemközti cellából.

– Életben vannak még a szüleink? – kérdezte Waverly, és

ismét a fogolyhoz nyomta a sokkolót, de nem húzta meg a

ravaszt. Még nem.

A férfi ösztönösen elhúzódott, de halkan azt mondta:

– Azt hiszem.

– Hol tartják őket fogva? – kérdezte Waverly.

A férfi összeszorította a száját, tekintetét pedig makacsul a

padlóra szegezte.

– Hol? – üvöltötte Waverly a fülébe, és megint meghúzta a

ravaszt. Érezte a bizsergést, ahogy az áram a készülékből

átömlött a férfi testébe, és görcsösen rázni kezdte. A terrorista

felüvöltött, arca gyötrelmes grimaszba torzult. Waverly

emlékezett, hogyan szorította el a férfi a légcsövét, és hogyan

nézett bele a szemébe, miközben azt suttogta: „Megöllek, ahogy

te is megölted Shelbyt”. Emlékezett rá, ahogy elfogadta a tényt:

meg fog halni, és ez az ember lesz a gyilkosa. Emlékezett rá,

ahogy a férfi rávette: adja föl. Milyen könnyen föladta. Te jó ég,

mennyire gyűlölte ezt az embert.

Mégis elengedte a ravaszt, és a férfi teste abbahagyta a

rángatózást. A terrorista felnyögött.

– Hol vannak? – kérdezte Waverly halkan.

– Nem tudok semmilyen új helyszínről – mondta a férfi

levegőért kapkodva. – Valószínűleg még az

atmoszféravezérlőben vannak.

– Mather ennél óvatosabb. Átvitette őket máshova. Ebben

biztos vagyok.

– Nem tudom!

Waverly beleeresztett egy újabb adagot, a terrorista pedig

gyötrelmesen felsikoltott.

– Kérlek, ne csináld, nagyon kérlek – nyögte, miután

Waverly elengedte a gombot.

– Mondja el, hol vannak a rabok!

– A... a szennyvízfeldolgozóban vannak! Az ajtók le vannak

láncolva! Csak lángvágóval fogjátok tudni kiszabadítani őket!

– Honnan tudja?

– A pásztor... át akarta vinni őket valahova, ahol hosszabb

ideig maradhatnak, ezért átalakították a szennyvízfeldolgozót.

Valószínűleg mostanra már átvitték őket.

– Biztos ez? – kérdezte Waverly, és meglóbálta a sokkolót a

férfi arca előtt.

– Esküszöm – mondta a férfi, és esdekelve járatta körbe kék

szemét a tanács tagjain, együtt érző pillantások után kutatva. –

Ez az igazság. Ott vannak.

Waverly Aliára pillantott, aki biccentett a fejével. Úgy tűnt,

mint aki hisz a férfinak.

– Hogyan őrzik őket? – kérdezte Waverly, és a férfi

tarkójához nyomta a sokkolót.

– Csak néhány emberrel, azt hiszem – mondta könnyek

között a férfi. – Mivel már nem vagytok a hajón.

– Milyen a politikai helyzet? – kérdezte Waverly.

– Akkor jöttem el, amikor ti. Semmivel nem tudok többet,

mint ti.

– Folyamatos kapcsolatban volt velük.

– Nem voltam.

Waverly nekinyomta a sokkolót a férfi gerincének, és

megnyomta a gombot. Az felüvöltött, de Waverly ezúttal nem

hagyta abba. A terrorista rángatózni kezdett, a feje előre-hátra

bicsaklott, a szájából fröcskölt a nyál. Amikor végül Waverly

elengedte a gombot, mozdulatlanul, behúzott nyakkal,

ernyedten ült az ágyon, fejét lelógatta a két térde között.

– Vizet – mondta Waverly.

Ali odament a mosdóhoz, megtöltött vízzel egy műanyag

poharat, és odaadta Waverlynek. Waverly a fogoly fejére öntötte

az egészet, amitől az megrázkódott, és hangosan felröfögve, mint

egy disznó, magához tért.

– Kapcsolatban volt az Új Látóhatárral, így van?

Könnycseppek gördültek végig az arcán, de bólintott.

– És mit tudott meg az ottani helyzetről?

– Mit akarsz hallani?

– Az igazat. Amikor elmentünk, Mather szénája nem állt

valami jól.

– Még mindig ő irányítja a hajót – mondta a férfi, és

lehunyta a szemét.

– Valamit elhallgat előlünk. – Waverly belenyomta a

sokkolót a férfi ágyékába, és egyenesen belenézett az arcába.

Patakokban folyt a férfi könnye, miközben próbálta kifürkészi

Waverly arckifejezését. Egész testében remegett. Waverly

érezte, hogy ahol hozzáér a sokkoló, a férfi combjában

megfeszülnek az izmok. – Mondjon el mindent, amit tud.

– Mather nincsen jó viszonyban a gyülekezet elöljáróival.

Ezt Sbelby mondta egyszer. Bármikor megfoszthatják a

hatalmától.

– Igazat beszél?

– Igen – nyöszörögte a férfi.

Waverly mégis meghúzta a ravaszt. A férfi csak üvöltött és

üvöltött, de Waverly nem hagyta abba. Nézte, ahogy a

fájdalomtól eltorzul az arca, nézte, ahogy magatehetetlenül

rángatóznak a lábai, nézte, ahogy a testét újra meg újra

összerántja az elektromos áram acélmarka. Aztán bugyogó

hangot adott ki, és habzani kezdett a szája, de Waverly még

ekkor sem hagyta abba, csak amikor valaki megfogta a kezét.

Felnézett, és Alia döbbent arcát pillantotta meg.

– Elég lesz – mondta Alia. Sápadt volt, a szája

meg-megremegett, ahogy elvonszolta Waverlyt a zokogó

fogolytól.

Waverly engedte, hogy kivezessék a cellából. Csak most

érezte, mennyire remeg a lába. Nézte, ahogy Ali eloldozza a

bilincseket, és végigfekteti a férfit az ágyon. A terrorista minden

mozdulatra, minden érintésre összerándult, úgy nyöszörgött,

mint egy csecsemő. Miután Ali lefektette, felhúzta a lábát,

magzatpózba helyezkedett, és a szájához emelte a kezét, mint aki

mindjárt szopni kezdi az ujját.

A Központi Tanács többi tagja kicsoszogott a börtönből.

Tekintetüket a padlóra szegezték, némi zavart köhécseléstől és a

cipőtalpak nyikorgásától eltekintve semmilyen hangot nem

adtak ki. Waverly megvárta, amíg elmennek, majd Sethhez

fordult, aki úgy nézett rá, mintha most látná először.

Kinyitotta a száját, de mivel nem jött ki belőle hang, sarkon

fordult, és kiment a börtönből. Ekkor még nem tudta, mi ez az

érzés. Nem tudta, mi ez az üresség a mellkasában, mi ez a súly,

ami lefelé húzza a kezét és a lábát, mi ez a szürke köd, ami

rátelepedett az elméjére. Azelőtt soha nem érzett ilyet.

Aztán aznap éjjel, amikor álmatlanul feküdt az ágyában,

rájött, hogy ez az érzés nem más, mint a mélységes,

jóvátehetetlen szégyen.

Seth végignézte az egészet.

UTALÁSOK

Seth az oldalán feküdt, és Jacobot bámulta, aki már órák óta

nem mozdult, csak ült az ágyán összekuporodva, és valami

érthetetlen dalt dúdolt maga elé. Szemlátomást megháborodott.

De nem ez volt az, ami nyugtalanította Sethet. Az

nyugtalanította, amit álmában nyögdécselt vagy kiabált.

Eleinte értelmetlen gagyogásnak tűnt, de aztán, ahogy

hozzászokott a füle, kezdte megérteni a szavakat: „Égni fog a

lány, Shelby”.

Valami rettenetes dolog volt készülőben. Jake készül

valamire, neki pedig muszáj értesítenie valakit.

– Őrség! – hörögte Seth, és a fémtálcájával verni kezdte a

cellája rácsait. – Őrség! Segítségre van szükségem!

Ezzel már korábban is megpróbálkozott, de őrei alighanem

új utasításokat kaphattak Kierantől, mert senki sem reagált.

Senki sem szólt hozzá. Senki rá sem nézett, amikor becsúsztatták

az ételt a zárkájába. Úgy érezte magát, mint egy csapdába esett

állat.

– Hé! Orvosi segítségre van szükségem! – Üvölteni próbált,

azt remélte, erre talán lépnek valamit. Valójában jobban érezte

magát, mióta újra evett, de ha Tobin lejönne, hogy „orvosi

segítséget” nyújtson neki, vele tudna beszélni.

– Mindenki halott ezen a hajón. – A szavakból áradt az

önelégült gőg.

Seth lapockái között végigfutott a hideg.

Jake szájából jött a hang, mégis távolinak tűnt, mintha

valaki más szólna rajta keresztül. A tekintete is furcsán ködös

volt, alsó ajka bénultan lógott lefelé.

Seth döbbenten bámult a férfira. Érezte, hogy kiszárad a

szája.

– Hogy érti?

– Úgy értem, hogy ne izgasd magad. Teljesen fölösleges. Már

nem számít – mondta Jacob. Most nézett először Sethre, mióta

Waverly megkínozta. Ajkát felhúzta, amitől kilátszottak barna

fogai, pofacsontja megemelkedett, szeme megcsillant a

lámpafényben. – Hamarosan minden mindegy lesz.

– Miért? – kérdezte Seth. – Jake?

– Jobb, ha nem tudod. Elég, ha elhiszed nekem.

– Miért, mit csinált? – Seth próbált mohó, cinkos érdeklődést

mutatni, mint aki nem akarja, hogy kihagyják a balhéból.

Meglehetősen átlátszó próbálkozás volt, és tartott tőle, hogy

Jake átlát rajta. – A hajtóművek. Valahogy tönkretette a

hajtóműveket? Vagy a reaktorokat?

– Minek neked orvosi segítség? – kérdezte gyanakodva Jake.

– Úgy tűnsz, mint akinek semmi baja.

– Azért... – Seth megtörölte az arcát a kezével, hogy nyerjen

egy kis időt. – Azért, hogy megüzenjem a többieknek, hogy a

Központi Tanács kínozza a fogvatartottakat. Lehet, hogy én

leszek a következő.

– Téged nem utálnak annyira.

– Nem vagyok valami népszerű.

Jacob felnevetett, és megcsóválta a fejét, mintha csak azt

mondaná, buta fiú.

– Ugyan már. Mondja el, mit talált ki! Kinek mondanám el?

– Miért akarod tudni?

– Azért, mert unatkozom – mondta Seth, de tudta, hogy a

türelmetlenség a hangjában elárulja. – Elszórakoztatna, ha

tudnám, hogy hamarosan annyi ezeknek a rohadékoknak.

– Azt akarom, hogy meglepetés legyen – mondta Jack, és

ismét megvillantotta vérfagyasztó mosolyát.

– A reaktor az, ugye? Csinált valamit, amitől beindul a

zónaolvadás.

Jake elfordult, mint akit már nem érdekel a dolog, és újra

énekelni kezdte a baljós, dallamtalan énekét. Előre-hátra

dülöngélt az ágyon, két kezét a combja alá szorította, és egy

távoli pontot bámult. A kínzás rossz volt, de nem tartott olyan

sokáig, és nem ismétlődött meg. Egy épelméjű ember ennyibe

nem bolondult volna bele. De persze egy épelméjű ember eleve

nem gyilkolászik gyerekeket. Lehet, hogy a fickó eleve nem volt

százas, és Waverly sokkolója csak az utolsó csepp volt a

pohárban.

Amikor abbahagyta az éneklést, Jack azt mondta:

– Kezdi rám hozni a frászt.

Jake erre megint elmosolyodott. A homloka verítékben

úszott, a levegőt pedig nedvesen, szörcsögve vette, mintha

nehezére esne keresztülpréselni az oxigént a húsos torkán.

– Nem Shelby volt az egyetlen, akit elveszített, ugye? –

kérdezte Seth. Futó megérzés volt csak, de meg kellett próbálnia

szóra bírni Jake-et.

– A szüleimet is elveszítettem. Már mondtam – válaszolta

Jake olyan hangon, mintha gondolatban valahol máshol járna.

– Nem. Ez nem olyan régen történt. Valaki mást is

elveszített. Igaz, Jake?

Jake hosszú ideig úgy ült az ágyon, mint aki nem is hallotta a

kérdést. Amikor aztán újra odafordult Sethhez, két nedves folt

csillant meg az arcán.

– Egész életében annyit szeretett volna csak, hogy anya

lehessen – mondta végül a férfi. Elbicsaklott a hangja, állát

belefúrta a mellkasába. – Az én Ginnym volt az egyetlen az Új

Látóhatáron, akinek sikerült teherbe esnie.

Seth visszafojtott lélegzettel nézte, ahogy a férfi újraéli a

múltat, és arcán árnyékként suhannak át a bánat és a fájdalom

emlékei.

– Először annyira boldogok és büszkék voltunk.

Elmondtunk mindenkinek, és mindenki gratulált. Reményt

adtunk nekik. Mather pásztor még egy prédikációt is mondott,

ami rólunk szólt. Ginnyt úgy hívta, az új Éva. Én pedig,

gondolom, az új Ádám lehettem.

Jake kihúzta magát, és elmosolyodott, ahogy felidézte a

pillanatot.

– Én azt hittem, nincsenek gyerekek az Új Látóhatáron –

mondta Seth halkan.

Jake arcáról eltűnt a mosoly. Sethre pillantott, de úgy,

ahogy a ragadozó néz az áldozatára.

– Nincsenek is.

– Elveszítette a babát – mondta Seth halkan. Már majdnem

megsajnálta ezt az összetört, zavarodott embert.

Jake a tenyerébe temette az arcát.

– És még egyet és még egyet és még egyet.

Seth nem mondott semmit, csak nézte, ahogy Jake zihálva

veszi a levegőt.

– Egy idő után mintha kihunyt volna benne a fény – nyögte

ki végül Jack. – Nem mosolygott többet, aztán nem is beszélt,

aztán nem kelt ki az ágyból. Nem tudtam, mitévő legyek. Azt

hittem, majd jobban lesz. De...

Seth meg akarta kérdezni, mi történt Ginnyvel. Sejtette a

választ.

– Csak próbálom jóvátenni – motyogta Jake a tenyerébe. –

Az összes halott kisbabánkat. Az összes kisbabánkat, akik meg

sem születhettek. Kell, hogy legyen valami módja, hogy

kiegyenlítsük a számlát. Azok után, amit velünk tettek.

– Max meggyilkolása kiegyenlítette a számlát?

– Az csak a kezdet volt.

– Max még nem is élt, amikor ez az egész történt.

– De az apja igen – mondta Jake gyötrelmes hangon. – Most

megtudja, milyen, amikor meghal a gyereked.

– Max apukája meghalt a támadásban. – Sethnek semmilyen

elégtételt nem jelentett, hogy ezt kimondhatta.

Jake erre semmit nem mondott.

Seth csak bámult rá, és hosszú másodpercekig észre sem

vette, hogy remeg a dühtől. Felfordult a gyomra ettől az ostoba,

vak bosszúvágytól. Ő is ugyanezt csinálta az apja halála után.

Kierant büntette mindenért, ami tönkrement. Ettől egy ideig

jobban érezte magát, de aztán ez elmúlt, és csak arra vágyott,

hogy valahogy kikeveredjen ebből az undorító fekete

labirintusból, amit saját magának épített.

Most Waverly is egy ilyen labirintusban barangol. Seth látta

a száján, amely vigyorra húzódott, amikor hozzányomta a

sokkolót Jake nyakához. Látta a szemén, amely fényesen

ragyogott, miközben az égett húsból felszálló vékony füstcsíkot

nézte. Látszólag információt akart kiszedni a terroristából, de

Seth tudta, miről szólt az egész valójában. Túl sok mindent

kellett kiállnia. Valami eltörött benne. Kihunyt belőle az

emberség, és átadta helyét az állatias ösztönöknek: az ölni,

megsebesíteni, megcsonkítani és túlélni parancsának.

De Seth tudta, hogy Waverlynek majd eszébe fog jutni a

pillanat, amikor búcsút intett a nemesebbik énjének, mint ahogy

őt is kísértették a szörnyűségek, melyeket Kierannel tett. Nincs

annál rosszabb, mint amikor tudatára ébred az ember, milyen

mélyre merült az embertelenségben.

Ez a férfi mélyebbre merült, mint amilyen mélyre Seth vagy

Waverly valaha fognak.

– Azelőtt én is hittem a bosszúban – mondta Seth, mintha

csak társalogni akarna. – Megkínoztam Kieran Aldent,

megbüntettem a hibáiért, gondoskodtam róla, hogy szenvedjen.

Egy szörnyeteg voltam. Minden csak egyre rosszabb lett, egyre

több ellenséget szereztem magamnak, egyre nőtt a gyűlölködés a

hajón, egyre több okot adtam a bosszúra. És nézze meg, hova

jutottam. Kieran veszélyesnek tart, és igaza van. Veszélyes

voltam. De most itt ülök a sitten, miközben én lehetnék ennek a

hajónak a kapitánya. És ha vissza is jönnek valaha a felnőttek,

és többé-kevésbé újra normálisan mennek majd a dolgok, akkor

sem fog megbízni bennem senki. Tönkretettem az életemet, csak

mert azt akartam, hogy valaki szenvedjen.

– Most pedig rajta a sor, hogy bosszút álljon – mondta Jake

egy torz mosoly kíséretében.

– Én csak azt tudom – felelte Seth, és próbált minél

meggyőzőbbnek tűnni –, hogy a gonoszságommal csak egyre

jobban elrontottam mindent, miközben javíthattam is volna a

dolgokon, ha kedves vagyok.

– A te korodban még hisznek a gyerekek a tündérmesékben.

– Ez színtiszta logika, ember.

Jake Sethre sandított, és félig elmosolyodott.

– Te vagy az egyetlen, akit sajnálni fogok.

– Miért fog sajnálni, Jake? Mire készül?

– Majd meglátod – mondta. Újra ott volt az a mosoly az

arcán – az a furcsa, üdvözült mosoly azon a groteszk arcon. Jake

elfordult, és dúdolni kezdte magának azt a bizarr dallamot. Seth

képtelen volt levenni róla a szemét, és miközben az összetört férfi

éneklését hallgatta, érezte, hogy olyan erővel ragadja a mélybe a

tehetetlenség örvénye, mint még életében soha.

SÉRÜLÉS

Kieran még akkor is a Waverlyvel folytatott vitájukon

dühöngött, amikor másnap belépett a börtönbe, hogy újra

kihallgassa a terroristát. Elhaladt két megbízható őre, Hiro és

Ali mellett, akik ma valahogy zárkózottnak és gondterheltnek

tűntek. Amikor odaért Jake cellájához, és benézett, azt látta,

hogy a férfi a földön, az oldalán fekszik lehunyt szemmel, és két

kezét a térde közé szorítva reszket.

– Jake? – kérdezte Kieran.

A férfi nem reagált.

– Ali! – kiáltotta Kieran. A folyosó túlsó végén Ali nagyot

sóhajtott, és odament a terrorista zárkájához. Láthatóan kerülte

Kieran tekintetét.

– Mióta csinálja ezt?

– Körülbelül huszonnégy órája.

– Miért nem szóltatok?

A fiú megállt Kieran előtt, kinyitotta a száját, mintha

mondani akarna valamit, de képtelen volt megszólalni.

– Kieran – suttogta valaki a háta mögül. Kieran megfordult,

és látta, hogy Seth Ardvale beszél hozzá. Seth a cellája rácsába

kapaszkodott, és esdeklően nézett rá. – Beszélnünk kell.

Kieran hátat fordított a fiúnak.

– Beteg? – kérdezte. A férfi úszott a verítékben, és bár

csukva volt a szeme, Kieran látta, hogy a szemhéja alatt mozog a

szemgolyója. Úgy nézett ki, mint aki rosszat álmodik.

– Nem – mondta Ali kelletlenül. – Itt volt a Központi

Tanács.

Kieran Alira meredt, aki öntudatlanul is hátrált egy lépést.

– Mi történt? – hörögte Kieran.

– Kieran – suttogta Seth, amíg Ali tétovázott. – Tényleg

beszélnünk kell.

Kieran megfogta Ali karját, és visszavezette a fiút az

őrhelyre. Hiro azóta is ott állt, tekintetét az üres folyosóra

szegezte.

– Azonnal tudni akarom, mit történt itt.

Az őrök idegesen méregették egymást, végül Ali volt az, aki

megszólalt.

– Waverly Marshall lehozta Bobby Martint – mondta lassan.

– Azt mondták, szabályellenes lenne, ha nem engednénk be őket.

– Miért nem hívtatok?

– Akartunk, de... – Ali Hiróra pillantott, aki aggodalmas

arccal hallgatta a beszélgetést.

– Waverly a szüleinkről kezdte kérdezni – mondta Hiro. –

Elfelejtettelek felhívni. Hallani akartam, mit mond.

– Mit csinált vele Waverly? – kérdezte Kieran, és egyre

jobban elfogta a balsejtelem.

– Megrázta egy birkasokkolóval – mondta szégyenkezve Ali.

– Miért nem hívtatok? – Kierant majdnem szétvetette a düh.

A két őr egyre ijedtebbnek tűnt.

– Féltünk – mondta Hiro. – Tudtuk, hogy mérges leszel.

– Azt reméltétek, hogy nem fogom megtudni.

Mindkét fiú úgy nézett Kieranre, mintha azt várnák, hogy az

elővesz egy vonalzót, és a körmükre csap vele. Ezek csak gyerekek,

gondolta Kieran. Kisfiúk, akik féltek, hogy bajba kerülnek.

Kieran lehunyta a szemét, és felsóhajtott. Hogyan vezessen

el egy hajót, ha az őrei úgy viselkednek, mint a nyolcévesek?

– Add ide a rádiódat! – mondta végül Hirónak. Hiro átadta

neki az adóvevőt, Kieran pedig megnyomta az adás gombot. –

Sarek, küldj le két új őrt a börtönbe.

– Pihenőt kapunk? – kérdezte reménykedve Hiro.

Kieran felnevetett, majd kirántotta a kulcsokat először Ali

övéből, aztán Hiróéból. Mindkettőjüktől elvette a pisztolyt, és

elzárta az asztal mögött álló fémszekrénybe.

– Felmentelek a szolgálat alól. Mentek vissza dolgozni a

földekre.

Hiro lesütötte a szemét, mint aki tudatában van annak, hogy

megérdemli a büntetést, de Ali felszegte a fejét, és dühösen

Kieranre nézett.

– Ha nem lennél ekkora gyökér, az emberek nem félnének

elmondani neked az igazat – mondta.

Kieran elengedte a füle mellett a mondatot, és visszament a

cellákhoz. A terrorista ugyanott feküdt.

– Kieran, kérlek – suttogta Seth, és a rácsok között

megpróbálta megfogni Kieran karját. – Tudok valamit, amit

neked is tudnod kell.

– Akkor mondd el – válaszolta Kieran, anélkül, hogy

ránézett volna.

– Itt nem lehet – mondta Seth, és szemét a fogolyra szegezte,

aki kezdett ébredezni.

– Jake? – kiáltotta Kieran. – Én vagyok az, Kieran.

A férfi nem mozdult. Kieran halkan kinyitotta a zárka

ajtaját, és óvatosan belépett. A bejárat közelében maradt, ha

esetleg hirtelen felugrana a terrorista.

– Jake – suttogta Kieran.

A férfinak kipattant a szeme, és olyan meglepett arcot

vágott, mintha először látná a cellája falait.

– Sajnálom, Jake. Nem tudtam, hogy ezt fogják csinálni

magával.

A férfi addig járatta körbe a tekintetét, amíg megtalálta

Kierant.

– Higgyen nekem. Waverly nem kapott engedélyt, hogy ezt

csinálja. Nagyon sajnálom.

– Nem hiszem – mondta a férfi sírós hangon.

– Elfogadhatatlannak tartom a kínzást. Én soha nem

emeltem kezet magára, igaz?

– Jó zsaru, rossz zsaru. Ezt így hívják.

– Mit hívnak így?

– Az egyik eljátssza, hogy az ellenséged, a másik meg hogy a

barátod – mondta a férfi olyan hangon, mintha már százszor

elismételte és begyakorolta volna ezeket a szavakat. – így

szokták csinálni.

– Waverly nem a barátom – mondta kétségbeesetten Kieran.

Minden munka és erőfeszítés, amivel a terrorista bizalmát

igyekezett megszerezni, kárbeveszett. – Mi nem dolgozunk

együtt.

A férfi üres tekintettel és kifejezéstelen arccal nézett rá.

– Hívok magának egy ápolót, rendben? – kérdezte Kieran.

Jake eltakarta a kezével a szemét, Kieran pedig kilépett a

cellából, és bezárta maga mögött az ajtót.

– Kérlek, Kieran – suttogta Seth. – Engedj ki pár percre.

Mondanom kell valamit.

– Menj a pokolba – mondta Kieran, azzal elment.

Miután utasította az új őröket, hogy hívjanak ápolót a

fogolyhoz, Kieran egyenesen a Központi Tanácshoz ment.

Amikor belépett, és meglátta Arthurt az asztalnál a többiekkel,

hirtelen leesett neki, hogy az egyik legjobb barátja sem árulta el

neki, mi történt a fogollyal. Kieran láttán Arthurnak kiszökött a

vér az arcából, és az asztal szélét kezdte bámulni. Hamarosan a

többi tanácstag is észrevette, hogy Kieran a teremben van, és a

beszélgetés morajlássá halkult, majd beállt a zavart csend.

– Szervusz – mondta Waverly. Ő volt az egyetlen, akin nem

látszott félelem vagy ijedtség.

– Hallottam, voltatok a börtönben – mondta Kieran.

– Jogunk volt hozzá – válaszolta Waverly, és előreszegte az

állát.

– És a kínzás? Ahhoz is jogotok volt?

Waverly arckifejezése megváltozott; nyilvánvalóan nem

tetszett neki, hogy Kieran azt a szót használta.

– Nem okoztam neki maradandó károsodást.

– A testének talán nem.

– Azt tettem, amit tennem kellett.

– Ezen a hajón nem kínzunk meg senkit. Ezt te mondtad

egyszer. – Kieran ijesztően halkan beszélt. – Álszent vagy,

Waverly.

Waverly lepillantott a kezeire, melyek az ölében hevertek, és

egymást tördelték.

Végül Arthur volt az, aki megszólalt.

– Nem akarod tudni, mit derítettünk ki? – kérdezte.

Kieran csak nézte a fiút, és úgy érezte, mintha kést

forgatnának a szívében. Nem hitte, hogy Arthur képes lesz

összeállni Waverlyvel.

– Mather pozíciója meglehetősen ingatag – mondta Arthur. –

Rossz a viszonya a gyülekezet elöljáróival.

Kieran szerette eltagadni az információ fontosságát, de nem

tudta. Ezzel még lehet kezdeni valamit.

– Azonkívül – mondta Waverly megtudtuk, hogy a

szüleinket a szennyvízfeldolgozóban tartják fogva.

– És?

– A harc szempontjából nem rossz hely.

Kieran lenézett az asztalra. A tanács éppen az Új Látóhatár

alaprajzát tanulmányozta, amikor ő belépett.

– Nem fogunk harcolni velük – mondta halkan.

Egyszerre csend lett a teremben, és minden tekintet őrá

szegeződött. Végül Alia Khadivi volt az, aki megszólalt.

– Ugye, nem azt akarod mondani, hogy egyezkednünk

kellene Anne Matherrel?

– Ez az egyetlen lehetőség – mondta Kieran. Tekintete

összetalálkozott Arthuréval, de az lesütötte a szemét, és az

asztalon heverő alaprajzot kezdte tanulmányozni.

– Át fog verni, Kieran – mondta Waverly.

– Csak azt hiszi, hogy át fog verni – felelte Kieran.

– Soha nem fogja elengedni a szüleinket – mondta valaki a

sarokból. Kieran odafordult, és Sarah Hodges rosszalló

pillantásával találta szembe magát. Sarah görnyedt háttal ült a

székén, kócos, vörös haja rendetlen copfba fogva lógott le a

vállán, és úgy nézett Kieranre, mint annak idején a

fizikatanárára. Sarah Hodges nem is volt tagja a Központi

Tanácsnak! Mégis milyen alapon vehet részt ezen a nevetséges

gyűlésen?

– Semmi esélyünk Mather legénysége ellen – mondta Kieran.

– Ha van egy jó tervünk – kezdte Waverly, de Kieran

leintette.

– Te mondtad, hogy nagyon ravasz. Ha tényleg az, miért

gondolod, hogy le tudnánk győzni?

– Nem számít majd rá, hogy... – mondta Alia, de Kieran őt is

félbeszakította.

– Közvetlen közelről néztem végig a támadást, és higgyétek

el, Anne Mather zseniális hadvezér. Kizárt, hogy legyőzzük, főleg

a saját térfelén. Anélkül legalábbis biztosan nem, hogy ne haljon

meg egy csomó gyerek. Fel vagytok készülve erre? –

mennydörögte Kieran, akinek hangját felerősítették a kupolás

mennyezet üvegablakai. Hidegnek és távolinak tűntek a fejük

fölött a csillagok.

– Talán igazad van – mondta végül Arthur, majd felállt, és

egyik kezével az asztalra támaszkodott. – De jó esélyünk van azt

feltételezni, hogy Mather megpróbálja majd elfoglalni a

hajónkat, amikor találkozunk. A hatalom megszállottja, és

tudjuk, hogy az Új Földön ugyanazt a papi uralmat akarja majd

megvalósítani, mint amit a hajóján. Te képes lennél az uralma

alatt élni? Mert én biztosan nem.

Kieran döbbenten nézett Arthurra. A fiú nyíltan

szembeszegült vele, ráadásul a politikai ellenfelei szeme láttára.

Erre nem volt mentség.

A tanács mintha megérezte volna a feszültséget a két fiú

között. Zavart csend következett, majd végül Waverly is felállt.

– A tárgyalás és az egyezkedés jó A tervnek, Kieran, de fel

kell készülnünk a legrosszabbra. És most éppen azt csináljuk –

mondta halkan, és sorra belenézett az összes tanácstag szemébe.

Csend ereszkedett a teremre, mindenki hallgatott, még Sarah is,

aki elgondolkodva nézte Waverlyt.

– Vagyis ez a B terv? Kijelentitek, hogy csak akkor

támadjátok meg a hajót, ha a tárgyalások nem vezetnek

eredményre?

Waverly körbepillantott az asztal körül. Vonakodva ugyan,

de a tanács összes tagja bólintott.

– Rendben, akkor szövögessétek csak a kis terveiteket –

mondta Kieran. Az egész tanácshoz intézte a szavait, ám a

haragja Arthurnak szólt. – De nagyon alaposan meg kell majd

gondolnom, átadom-e nektek a fegyvereket.

– Rendben – válaszolta Waverly egy rejtélyes mosoly

kíséretében.

A mosoly megrémítette Kierant, de mielőtt ez bárkinek

feltűnhetett volna, sarkon fordult, és faképnél hagyta a tanácsot.

Amikor belépett a központi vezérlőbe, Sarek izgatottan

pillantott fel a képernyőjéből.

– Éppen most kaptunk egy hatalmas videófájlt az Új

Látóhatárról.

– Küldd át az irodámba – mondta Kieran, majd kifordult az

ajtón, végigszaladt a folyosón, remegő kézzel beütötte a belépési

kódot az irodája ajtaján lévő billentyűzeten, és odarohant az

asztalához.

Tucatnyi kis kép jelent meg a képernyőjén, arcok, akiket

hónapok óta nem látott. Mélységes szomorúság és sóvárgás

kerítette hatalmába. Megszámolta a képeket – negyvenhat

túlélő.

Csak negyvenhat? A több mint háromszázötven felnőttből

negyvenhatan maradtak életben? Hosszú percekig képtelen volt

bármit is csinálni; a szíve hevesen kalapált a mellkasában, de a

teste többi részéből kiszállt minden erő. Tudta, hogy óriásiak a

veszteségek, de... felfoghatatlan volt, hogy ez a több mint

háromszáz ember, akiket egész életében ismert, egyszerűen

megszűnt létezni. Eszébe jutott a borzalmas jelenet a jobb oldali

siklódokkban. Újra átélte a tehetetlenséget, amit akkor érzett,

amikor hiába próbálta meggyőzni a felnőtteket, hogy ne

menjenek oda. Újra átélte a rettenetes pillanatot, amikor

kinyíltak a légzsilipek, és a vákuum majdnem a teljes legénységet

kiszippantotta a világűrbe. És most ott pörögnek, némán, a

hidegben. És az idők végezetéig ott fognak pörögni.

Ne gondolj erre, Kieran.

Elkezdett mélyeket lélegezni, és amikor valamelyest

alábbhagyott a döbbenet és a gyász, kényszerítette magát, hogy

közelebbről megnézze a kis képeket. Most, hogy elérkezett a

pillanat, rá kellett jönnie, hogy borzasztóan fél. Ha az anyja arca

nem lesz ott a túlélők között...

Regina Marshall, Harvard Stapleton, Kálik Hassan,

Gunther Dietrich – sorra tűntek fel a képernyőn a barátai szülei,

és Kieran mindegyik arc láttán nagy megkönnyebbülést érzett.

De ahogy egyre lejjebb görgette a kis képeket, mind jobban

elszorult a szíve, és érezte, hogy könnycseppek szúrják belülről a

szemhéját. Nem volt ott. Az anyja arca nem volt a túlélők

között. Az apjáé sem, de abban nem is reménykedett.

A képernyő alján Mather arcát pillantotta meg.

Rákattintott.

– Itt láthatod az Empyreum összes túlélőjét, Kieran, kivéve

egyet – mondta Mather tettetett megbánással. – Az édesanyád

videóját addig nem küldöm át, amíg nem találkozunk a

koordinátákon, amelyeket most átküldők.

Elsötétült a képernyő.

Életben volt az anyukája! Életben volt! De Kieran gyorsan

ráeszmélt, hogy az üzenet jelent még valamit. Azt, hogy az

apukája már nem él.

Régóta sejtette, hogy az apja nem élte túl a támadást, de

most, hogy biztosan tudta... úgy érezte, mintha megfagyna a

lelke.

Képtelen volt elkezdeni az érzéseivel foglalkozni. Sírni akart.

Tudta, hogy sírnia kellene, vagy legalább ordítania. Ehelyett

azonban inkább egymás után lejátszotta a videókat. Bár a

foglyok egytől egyig elgyötörtnek tűntek, szemlátomást nem

éheztették őket. Mindnyájan elmondták a kamerának, hogy

mennyire szeretik a gyerekeiket, hogy ne aggódjanak, és hogy

hamarosan együtt lesznek. És hogy ne féljenek.

Harvard Stapleton videója különösen megrázó volt. A férfi

nagyon megöregedett, vörös szeme alatt mély ráncok húzódtak.

A hangja is megváltozott, rekedtebb, gyengébb, szomorúbb lett.

Kieran mélységes sajnálatot érzett a férfi iránt. Harvard két

olyan embernek üzent – a lányának és a feleségének –, akik

mindketten hónapok óta halottak voltak.

– Erős vagy, Samantha – mondta Harvard. – Nem aggódom

miattad. Tudom, hogy kijutottál, és jól vagy. De ti anyukáddal

biztosan aggódtok miattam. Jól vagyok. Nehéz itt, de adnak

enni, és orvosi ellátást is kapunk. Fizikailag jól vagyok. Az a

legrosszabb az egészben, hogy nagyon hiányoztok. Alig várom,

hogy újra láthassalak titeket.

Kieran a tenyerébe temette az arcát, és zokogni kezdett.

Siratta az elpusztított családokat, siratta a gyerekeket, akik soha

nem fogják kiheverni, ami történt. És siratta a jövőt. Eddig nem

engedte meg magának, hogy azon szorongjon, hogyan lesz

ezután, de most kénytelen volt feltenni magának a kérdéseket.

Hogyan fogja kiszabadítani a szüleiket? És ha sikerül is

kiszabadítani őket, hogyan tudnak majd együtt élni az Új

Földön ezekkel a gonosz emberekkel, akik ennyi életet

kioltottak?

Mire az utolsó videónak is a végére ért, Kieran elméje ismét a

megszokott vágányokon zakatolt, ami valamennyire

megnyugtatta. Rengeteg dolga volt, feladatok, amelyeket meg

kell oldania, és nem engedheti, hogy a gyász és a szomorúság

bármiben is hátráltassa. Elküldte a videókat Sareknek, és

utasította, szóljon a túlélők gyerekeinek, hogy megnézhetik a

felvételeket.

– De nem mondd el senkinek, hogy rajtuk kívül nincs több

túlélő.

– Micsoda? Ennyien vannak? – kérdezte döbbenten Sarek.

– Igen – felelte Kieran, miközben a fiatalabb fiú hatalmasra

nyílt szemeit nézte a monitoron.

Sarek megrázta a fejét.

– Hívd az Új Látóhatárt – mondta Kieran, de Sarek nem

mozdult. – Sarek?

– Rendben – mondta a fiú halkan, és bontotta a kapcsolatot.

Kierannek csak most esett le, hogy Sarek éppen most tudta

meg, hogy meghalt az anyukája. És ő még annyit sem mondott,

hogy sajnálja.

Jóvá fogom tenni, gondolta Kieran, de közben érezte, hogy

már soha nem fogja tudni megmondani Sareknek, mennyire

sajnálja, Sarek pedig soha nem fogja meghallgatni. Kezdek

megkeményedni. Nem vagyok már ugyanaz az ember.

Sípolást hallott, és a következő pillanatban megjelent Anne

Mather gyűlöletes arca a monitoron. Kieran komor tekintetének

láttán a nő felvonta a szemöldökét.

– Pontosan ettől féltem. Azok a videók életre keltették a

démonaidat.

– Megnéztem a koordinátákat, amiket átküldött – mondta

Kieran, és elengedte a megjegyzést a füle mellett. – Rendben

vannak. Ma este a találkozási pont felé vesszük az irányt, és

néhány napon belül el fogjuk érni.

– Amint látom, hogy irányt változtattatok, átküldöm a

hiányzó videót – mondta Mather, és már nyúlt volna a

kommunikációs konzolhoz, hogy megszakítsa a kapcsolatot,

amikor Kieran gyorsan megjegyezte:

– Gondolkodtam a békekötés feltételein.

Mathernek megvillant a szeme.

– Nem tudom garantálni, hogy nem fogják megvádolni

háborús bűnökkel.

A nő hátradőlt, és hunyorítva méregette Kierant.

– Az embereim nagyon csalódottak lesznek.

– Ó, azt azért nem hiszem. – Kieran úgy köpött ki minden

szót, mint a keserű epét.

Mathernek egyetlen vonása sem rezzent, de az arcából

kifutott a vér.

– Tudja, Mather pásztor – mondta Kieran halkan –,

szerintem sokan vannak a hajóján, akiknek nem tetszett, amit az

Empyreummal csinált.

– Megértik, amit tettem. Tudják, hogy nem volt más

választásom.

– Megértik, hogy árvaságra juttatott kétszáz gyereket? –

kérdezte Kieran. – Az azt jelentené, hogy az egész legénysége

olyan mélyre süllyedt, mint maga. Ezt pedig nem tartom

valószínűnek.

Mathernek most először fogalma sem volt, mint mondjon.

Tátott szájjal bámult bele a képernyőbe, vizenyős szemei

tanácstalanul csillogtak.

– El kell döntenie, mennyire lesz képmutató és álszent.

Kockáztatja az egész békeszerződést csak azért, hogy Anne

Mathert a törvény fölé helyezze?

– Én...

– Mit fog szólni hozzá a legénysége?

– Álljuk meg egy pillanatra.

– Hogy mutat majd a dolog a történelemkönyvekben?

Mather nem válaszolt, és amikor Kieran ránézett, mintha

megfagyott volna az arca. Megleptem, jött rá Kieran. Nincsen

hozzászokva a meglepetésekhez.

– Rendben, Kieran – szólalt meg végül Mather, akinek ennyi

idő elég volt ahhoz, hogy visszanyerje megszokott, hűvös

nyugalmát. – Elmondtad, amit szerettél volna.

– Elölről kezdjük a tárgyalásokat. Átküldöm az én

békefeltételeimet. Aztán, ha majd az Empyreum összes túlélője

biztonságban visszatért a hajónkra, elkezdhetjük megbeszélni,

mihez kezdjünk a maga háborús bűneivel. Érthetően fejeztem ki

magam?

Kieran még azelőtt bontotta a vonalat, hogy a döbbent

Mather bármit is mondhatott volna.

NEGYEDIK RÉSZ – SZIKRA

GYAKORLÁS

Nagyon hideg volt a tűlevelű csarnokban. Waverly csak akkor

szeretett itt lenni, amikor működtek a hősugárzó lámpák, de

most sötétre volt szüksége. Egy könnyű, összecsukható lapátot

szorongatott a köpenye alatt, miközben besétált a fenyők közé.

Tudta, hogy a biztonsági kamerák minden mozdulatát figyelik.

Kapucnis pulóvert viselt, viszont még mindig bicegett, így szinte

biztosra vette, hogy fel fogják ismerni. A torka viszont már

majdnem teljesen meggyógyult. Több mint egy hét telt a

támadás óta, és napról napra erősebbnek érezte magát.

Amikor elérte a borókaligetet, bemászott az ágak alá,

bekapcsolta a zseblámpáját, és a talajt pásztázva keresni kezdte

a piros bogyós ágat.

Tizenöt különböző borókafaj élt a ligetben, ráadásul minden

fajból több példány, így meglehetősen sokáig tartott, mire két

oregoni boróka között megtalálta Seth magyalágát. Körbeölelte

a friss fenyőillat, és bár meg-megborzongott a hidegtől,

Waverlynek jólesett, ahogy a ropogós levegő az arcát simogatta.

Félrerúgta a magyalágat az útból, és belevágta a lapátot a

fagyott földet borító tűlevélszőnyegbe. Sokkal keményebb volt a

talaj, mint gondolta. Az istenért kellett pont ide elkaparnod,

gondolta, majd egész testével nekiveselkedett az ásásnak.

Hamarosan vékony verítékréteg borította be a hátát, amitől még

jobban fázott. Zsibbasztó, gépies munka volt, így a gondolatai

visszakanyarodtak oda, ahol az elmúlt két napban jártak.

– Ne csinálj semmi hülyeséget – mondta az anyja a videón.

Waverly újra meg újra lejátszotta a felvételt, órákon át nézte és

hallgatta az anyukáját, és próbált rájönni, milyen állapotban

lehet. Regina bátran mosolygott a kamerába, a hangja szinte

már vidáman csengett, mégis volt valami furcsa a

viselkedésében. Abban, ahogy meg-megrándult a bal szeme.

Abban, ahogy újra meg újra kinézett a kép bal oldalán, mintha a

felvételt készítő személy jóváhagyását várná. Waverly nem

tudta, mire számítson, amikor egy üzenet kíséretében Sarek

elküldte neki a videót. Az üzenetben az állt, Anne Mather Kieran

utasítására készíttette el a felvételeket. Először borzasztóan

boldog volt, de ahogy alaposabban megnézte a videót, aggódni

kezdett, és ez az aggodalom csak erősödött, ahogy újra meg újra

megnézte az üzenetet. Volt valami furcsa az anyja

viselkedésében. Valami, amitől olyan érzése volt Waverlynek,

mintha nem önszántából mondaná, amit mond.

Újabb ok, hogy folytassa az ásást.

Olyan harminc centi mélyen járhatott a lapát, amikor

beleütközött valami keménybe. Waverly a nagyobb,

megkeményedett földdarabok egy részét lekapargatta a

szerszámmal, azután letérdelt a földre, és addig söprögette a

földet, amíg bele nem akadt a keze egy hevederbe. Amilyen

erősen csak tudta, húzni kezdte, és a nehéz tárgy lassan

megindult fölfelé. A következő pillanatban aztán hirtelen

kiszabadult a talaj fogságából, és Waverly hanyatt vágódott a

földön.

A szájába vette a zseblámpa végét, kinyitotta a zipzárt, és

pontosan azt találta a táskában, amire számított: két tucat

pisztolyt, és számolatlanul sok töltényt.

Miért ásta el ezeket Seth? És mikor?

Waverly egyik kérdésre sem tudta a választ, de egyelőre nem

is ez volt a legfontosabb. Kieran az Empyreumon található

összes fegyvert elrejtette, és még Arthur sem tudta, hova. Ez volt

minden, ami maradt.

Waverly igyekezett minél gyorsabban kijutni a tűlevelű

csarnokból a folyosó melegébe. Vállára vette a zsákot, és ahogy

elindult, a pisztolyok minden lépésnél nekiütődtek a csípőjének.

Borzasztóan nehéz volt a táska, ezért csak nagyon lassan tudott

haladni, mégis sikerült anélkül elérnie a siklódokkig, hogy

bárkivel találkozott volna. Fogalma sem volt, hogyan

akadályozta volna meg, hogy Kieran emberei belenézzenek a

zsákba. Kieran alighanem tudta, hogy a mentőcsapat tagjai

lőfegyvert fognak majd használni, de Waverlynek most nem volt

kedve foglalkozni a dologgal.

Amikor Waverly megérkezett, Arthur a kiválasztott sikló

pilótafülkéjében ült, és elgondolkodva tanulmányozta az

irányítópultot. Olyan volt, mintha memorizálni próbálná a

kapcsolók és gombok helyzetét.

– Hány van? – kérdezte komoran, amikor hallotta, hogy

Waverly belép.

– Huszonnégy – válaszolta Waverly.

– Az több, mint amennyire szükség lesz.

– Elvisszük mindet. Jó lesz a szülőknek, ha tűzharc árán

tudunk csak kijutni.

– Jó ötlet – mondta Arthur, és hangosan nyelt egyet.

Láthatóan nyugtalanította a csata gondolata. Csak annyit

mondott a saját videóüzenetéről, hogy az apja soványabbnak és

idősebbnek tűnt rajta, de Waverly tudta, mennyi aggodalom

rejtőzik e mögött a két szó mögött. Arthur maga is

soványabbnak és idősebbnek tűnt.

– Mikor érjük el a találkozóhelyet? – kérdezte, és leült a

másodpilóta székébe. Képtelen volt szabadulni a gondolattól,

hogy neki kellene a pilótaszékben ülnie, de tudta, hogy miután

hónapokon keresztül vezette az Empyreumot, Arthur egész

biztosan el fogja tudni irányítani a siklót az Új Látóhatárhoz. Az

volt a terv, hogy leszállás után Arthur a hajóban marad, és ott

várja meg, amíg Waverly és a támadó csapat kiszabadítják a

felnőtteket.

– Nem mehetek a központi vezérlő közelébe – mondta

Arthur, és megvonta a vállát. – Sarek és Kieran pedig nem

beszélnek velem. – A fiú olyan arcot vágott, mintha Kieran

haragja elbizonytalanította volna.

– Helyesen cselekszünk, Arthur. Azt tesszük, amit tennünk

kell.

– Csak olyan jó lenne, ha ezt meg tudnánk értetni Kierannel.

– Már megpróbáltuk.

– Biztos? Igazán megpróbáltuk? – Arthur szemei

hatalmasnak tűntek a szemüvege mögött. Úgy meredtek

Waverlyre, mint két kék fényű zseblámpa.

– Ismered – mondta Waverly, és megrázta a fejét. A

pisztolyokkal teli zsákot letette a padlóra. – Tudod, mennyire

makacs.

– Nem tetszik, hogy így becsapjuk.

– Nem csapjuk be – mondta Waverly, és felszegte az állát. –

Tudja, mit csinálunk.

– Te is makacs vagy – mondta Arthur.

– Jó dolog a makacsság, ha igaza van az embernek. –

Waverly odahajolt Arthur székéhez, és megfogta a fiú karját.

Arthur még mindig nagyon fiatal volt, de Waverly már érezte a

férfikor sarjadó izmait az ujja alatt. Kezdett felnőni.

Mindnyájan kezdtek felnőni. – Elbizonytalanodtál?

– Mindig mindennel kapcsolatban elbizonytalanodom. Sokat

agyalok a dolgokon.

– És azt gondolod, hogy helytelenül cselekszünk?

– Az alapján, ahogy Anne Mather eddig viselkedett, nem.

– De...

– Ugyanazt fogjuk csinálni, mint amit ő csinált.

Waverly elhúzódott a fiútól, és elfintorodott.

– Te nem ismered azt a nőt... – kezdte, de Arthur

félbeszakította.

– Erőszakkal próbálta megoldani a problémákat. Mi is erre

készülünk.

– Csak akkor, ha Kieran terve nem válik be – emlékeztette

Waverly.

– Mit jelent az, hogy nem válik be?

– Micsoda?

– Hogyan döntjük majd el, hogy nem vált be a terve?

– Ha visszakapjuk a szüleinket, lefújjuk a támadást –

mondta Waverly, de hallotta a nyugtalanságot a saját

hangjában. Arthur szájából bonyolultnak tűnt az egész, ő

viszont szerette volna azt gondolni, hogy egyszerű lesz. De persze

Arthurnak volt igaza. Semmi sem ilyen egyszerű.

– Mi van, ha a túszcsere tovább tart annál, mint amire

számítunk? – kérdezte felélénkülve Arthur. – Mi van, ha Mather

csak tíz túszt ad át? Mi van, ha Kieran véletlenül elárulja, hogy

mi is ott vagyunk?

Odapördült Waverly felé a székével, és fejét ráhajtotta a szék

háttámlájára. Alulról nézve furcsán idomtalan volt az arca.

– Ezek a dolgok szinte soha nem egyértelműek – mondta.

– Ha majd eljön az ideje, meghozzuk a szükséges döntéseket.

Arthur nagyot sóhajtott.

– Ködben leszünk. Ijedtek leszünk és zavarodottak.

– Bátrak leszünk – mondta Waverly határozottan. Megfogta

Arthur kezét, és megvárta, amíg a fiú ránéz. – Ott leszek, és

együtt végigcsináljuk.

Arthur pislogott egyet, de nem mondott semmit.

– Ne felejtsd majd el gyakorolni a célzást – mondta Waverly,

csak hogy megtörje a csendet.

Arthur benyúlt a zsákba, és szemügyre vette a pisztolyokat.

Mindegyiknek a tetejére egy távcsőszerű szerkezet volt szerelve.

– Ezekkel a lézerirányzékokkal nem lehet olyan nehéz –

mondta Arthur. – Seth jól választott.

– Lézerirányzékok? – kérdezte Waverly, és hirtelen

ostobának érezte magát.

– Ezek vadászpisztolyok. – Arthur felvette az egyiket, a sikló

hátsó falára irányította, majd mutatóujjával óvatosan

megnyomta a ravaszt. Egy apró, piros pont jelent meg a falon. –

Látod? Oda fog becsapódni a golyó.

– Így tényleg könnyű – mondta Waverly, és hirtelen

elbicsaklott a hangja. Eszébe jutott, hogy lehet, hogy újra ölnie

kell. Végignézni, ahogy kiszáll belőlük az élet, és elvéreznek.

Hirtelen úgy kiszáradt a szája, hogy alig bírt nyelni. Valahogy az

egész tervezgetés alatt nem gondolt az ölésre. Márpedig lesznek

emberek, akik meg fognak halni az Új Látóhatáron. Nem lesz

ideje tétovázni, hacsak nem akar esélyt adni arra, hogy ők

tüzeljenek először. Látta, hogy Arthur őt nézi, ezért kihúzta

magát a székben, és rámosolygott a fiúra.

– Nem igazságos, hogy vissza kell menned oda – mondta

Arthur.

– Már semmi sem igazságos – válaszolta Waverly. – De

igazságot fogunk tenni. Visszaszerezzük a szüleinket, és bárki az

utunkba áll, azt... – Nem fejezte be a mondatot. Nem akarta

hallani saját magát, ahogy kimondja.

Joguk volt mindenhez. Megtámadták őket, tönkretették az

életüket, elszakították őket a szüleiktől, elrabolták a jövőjüket –

végtelen volt a bűnlajstrom. És mi van azokkal a videókkal,

amikre még mindig hiába várnak a gyerekek? Mather csak

negyvenhat felvételt küldött át, és hiába vert tanyát egy csapat

fiú és lány a központi vezérlő közelében, csak nem érkeztek új

hírek. Az Empyreum az árvák hajója lett, gondolta Waverly. És

ezért a saját kezével akart végezni Anne Matherrel.

Nagyon várta már.

Gyakran álmodta azt, hogy végigkergeti azokat az őröket,

felügyelőnőket, orvosokat és nővéreket az Új Látóhatár

folyosóin, akik olyan sok mindentől megfosztották őt és a többi

lányt. Gyakran álmodta azt, hogy belenéz a meglepett arcukba,

meghúzza a ravaszt, azok pedig térdre rogynak. Álmában

hallotta, ahogy fuldokolni kezdenek a saját vérüktől, és előtör

torkukból az a gurgulázó hang. Álmában látta, ahogy maguk elé

tartják a kezüket, mintha a vékony hús és a csont megállíthatná

a golyót. Vagy a golyókat. Anne Mather mindig a folyosó végén

állt, egyedül és védtelenül. Felemelte a kezét, mint aki imádkozni

készül, és rázendített, hogy „Istené a bosszúállás!”, és ekkor

Waverly beleeresztette a golyókat. A golyók vörös rózsákat

festettek a fehér selyempalástjára, az arcát pedig finom

vérpermettel terítették be.

A régi Waverly elborzadva ébredt volna ebből az álomból, de

az új Waverly rendre azon kapta magát, amikor kinyitotta a

szemét, hogy mosolyog.

Az ő hibája, nem az enyém, gondolta. Ő tett azzá, ami vagyok.

– Megyek, megpróbálok kiszedni valamit Sarekből – mondta

Waverly.

– Semmit nem fog mondani.

– De, fog – válaszolta Waverly, azzal kiment a

pilótafülkéből.

Lassan kezdett ébredezni a hajó. Ahogy végigsietett a

központi vezérlőhöz vezető folyosón, Waverly látta, hogy csipás

szemű fiú és lányok indulnak kötelességtudóan a reggeli

szertartásra. Hiába kapták el a terroristát, Kieran továbbra is

megtartotta a kötelező napi gyűléseket. Waverly soha nem ment

el rájuk, és nem értette, Kieran miért nem bünteti meg ezért.

Talán azoknak az időknek az emlékére volt ilyen elnéző, amikor

még jelentett neki valamit Waverly.

A központi vezérlő elé érve Waverly megnyomta a csengőt,

és várt. Hallotta, ahogy megmozdult a kamera, és

várakozásteljesen nézett bele a lencsébe.

– Menj el, Waverly – hallotta Sarek fáradt hangját. Mióta

Arthur nem dolgozott a központi vezérlőben, kétszer annyi

feladat hárult rá.

– A Központi Tanácsnak joga van tudni, mikor érjük el a

találkozási pontot, Sarek.

– Azt a parancsot kaptam, hogy nem beszélhetek veled.

– Ha nem engedsz be, elmondom Kierannek, hogy

lehallgatod a Matherrel folytatott beszélgetéseit.

– Nem hinne neked.

– Olyan részleteket tudok, amik csak tőled származhatnak,

Sarek. Úgyhogy engedj be.

Waverly türelmesen megvárta, amíg kinyílik az ajtó, majd

belépett.

Sarek kimerültnek tűnt, és olyan szagot árasztott, mint aki

napok óra nem fürdött. Waverly leült a hozzá legközelebb eső

székbe, és az előtte lévő számítógép fölé hajolt.

– Sajnálom, hogy kénytelen voltam nyomást gyakorolni

rád...

– Dehogy sajnálod – mondta a fiú keserűen. Waverly úgy

látta, hogy a fáradtságon kívül valami más baja is van Sareknek.

A szeme piros, a hangja pedig rekedtes volt. Úgy nézett ki, mint

aki sírt.

– Mi a baj?

– Semmi – válaszolta a fiú halkan.

– Te tudsz valamit, Sarek – mondta Waverly. – Veszélyben

van a hajó?

– Nem jobban, mint eddig – felelte Sarek szomorúan.

– Kaptál videót az apukádtól, ugye? – próbálta Waverly

jobb kedvre deríteni a fiút. – Lehet, hogy az anyukádtól is fogsz

kapni.

Sarek belenézett Waverly szemébe, és a lány megpillantotta

a tekintetében lángoló haragot. Waverly felismerte az érzést – a

gyász tehetetlen dühe volt ez. Sarek elfordította és megrázta a

fejét. Waverly látta, hogy összeszorul az állkapcsa, és próbálja

visszatartani a könnyeit.

– Jaj, Sarek, sajnálom.

A fiú megrázta a fejét.

– Nem akarok beszélni róla.

Waverly némán ült a fiú mellett, átjárta Sarek fájdalma. Az

egész teremnek szomorúság-szaga volt, mintha Sarek úgy

árasztaná magából a bánatot, mint a pézsmát, nyomot hagyva

mindenütt, amerre jár.

– Mindkettőnknek életben maradt az egyik szülője – szólalt

meg végül Waverly. – Úgyhogy ki kell találnunk, hogyan hozzuk

ki őket onnan.

– Kieran elmondta, mit fogtok csinálni.

– Jó. És mikor lesz a találkozó? Tudnom kell.

– Negyvennyolc óra – csattant föl Sarek. – Most pedig kifelé.

– Tényleg nagyon sajnálom, Sarek – mondta Waverly

halkan.

– Azt mondtam, hogy légy szíves, menj el – ismételte meg a

fiú, és nem nézett Waverlyre.

Mivel nyilvánvaló volt, hogy Sarek nem szeretné, ha

maradna, Waverly egyetlen szó nélkül kiment.

Az egész teste bizsergett a félelemtől. Két nap, és újra látja

az anyukáját! Más lehetőségre gondolni sem mert.

A központi vezérlőből egyenesen a siklódokkba ment, ahol a

Központi Tanács és a küldetésre jelentkező öt önkéntes várta.

Azért gyűltek itt össze, hogy gyakorolják a rohamot. Nagyon sok

gyerek jelentkezett, hogy szeretne részt venni a támadásban, de

a tanács úgy határozott, hogy a gyorsaság kedvéért kisszámú

csapattal fognak támadni, és életkor alapján választottak az

önkéntesek közül.

– Köszönöm, hogy eljöttetek. Most erősítették meg, hogy a

találkozó a várt időpontban, negyvennyolc óra múlva várható.

Morajlás hullámzott végig a tömegen. Alia, Sarah és Melissa

nagyon eltökélt arcot vágtak. Melissának vörös és duzzadt volt a

szeme. Waverly gyanította, hogy szegény lány azóta sír, hogy

három napja megérkeztek a videók. Sem az apjáról, sem az

anyjáról nem tudott semmit. Sarah, aki szintén nem kapott

videót, dühösnek tűnt, Alia pedig egyszerűen fásuknak látszott.

– Van valakinek kérdése, mielőtt elpróbáljuk a támadást? –

kérdezte Waverly.

Elvégezték az utolsó simításokat a haditerven, és

átismételték, kinek mi lesz a feladata és a pozíciója. Nagyjából

fél óráig tartott, amíg mindent megbeszéltek.

– Van még kérdés? – mondta Waverly.

Alia elmosolyodott, de az ajkai remegtek. Mellette Debora

Mombasa állt – a kávébarna bőrű lány nem is számított arra,

hogy üzenetet kap, de a boldogság, amit a szerencsésebb

gyerekek éreztek, mintha elmélyítette volna a gyászát. Sarah

Hodges a száját harapdálta, és indulatosan jártatta körbe a

tekintetét a dokkban. Mellette Randy Ortega állt, egy kerek

arcú, magas fiú, akinek széles válla és nagy, barna tenyere volt.

Valamit súgott Sarah fülébe, aki ettől szemlátomást

megenyhült, és halványan Randyre mosolygott. Waverly

gyanította, hogy Sarah és a fiú között valami óvatos románc van

kibontakozóban. Senki sem kérdezett semmit, és Waverly egy

idő után kezdte úgy érezni, hogy már csak halogatja a dolgot.

– Rendben – mondta végül. – Azt hiszem, mindnyájan jól

megjegyeztük a tervet. Induljunk.

Meglehetősen ostobán érezte magát, miközben végigrohant a

szennyvízfeldolgozóhoz vezető üres folyosókon, és közben úgy

tett, mintha egy pisztoly lenne a kezében. Alia magabiztosan

szaladt a csoport élén, minden saroknál felvette a pozícióját,

kihajolt, és képzeletbeli pisztolyával lelőtte a képzeletbeli

támadót. Sarah és Randy alkották a hátvédet. Mikor elértek a

szennyvízfeldolgozóhoz, mindegyik bejáratnál megállt

három-három gyerek, egy négyfős csapat pedig odarohant, ahol

a feltételezésük szerint a szüleiket fogva tartó konténer lesz.

Waverly beizzította az ívhegesztőt, amit a szerszámteremből

hozott. Nekiállt elvágni a vastag acélreteszt, ami pont olyan

volt, mint amilyeneket az Új Látóhatár marhakonténerein

látott. Úgy érezte, már legalább egy órája dolgozik a reteszen, de

amikor az végre megadta magát, Sealy felkiáltott:

– Négy perc! Szuper vagy, Waverly!

A csapat tapsolni kezdett, de Waverly túlkiabálta a

hangzavart:

– Még csak félúton vagyunk! Gyerünk!

Egy másik úton jutottak vissza a siklódokkba. Waverly

tudta, hogy ez az egész küldetés legveszélyesebb és

legkiszámíthatatlanabb része. Szinte biztos, hogy fegyverrel kell

utat törniük maguknak, és Waverly tisztában volt vele, milyen

sok minden van, ami balul üthet ki. Ugyanezt érezte, mielőtt

megszökött volna Mather fogságából – gyomorbizsergés,

szájszárazság és a rettegés, amely mintha kitöltötte volna a

tüdejét. Amikor elmenekültek az Új Látóhatárról, elveszítette

Samanthát. Most kit fog elveszíteni?

Nem gondolhatsz erre, figyelmeztette magát dühösen. El kell

hinned, hogy sikerülni fog, máskülönben kizárt, hogy sikerüljön.

A szabadítóakció próbája összesen tizenkilenc percig tartott,

Waverly mégis aggódott. Tizenkilenc perc bőven elég Mathernek

ahhoz, hogy lépjen valamit.

A gyakorlat után a tanács és az önkéntesek visszamentek a

raktárdokkba, és párosával gyakorolni kezdték a

fegyverhasználatot. Egy vastag acéllapra céloztak, és Waverly

ugyanazt az élvezetet, ugyanazt a furcsa örömöt látta az

arcukon, valahányszor meghúzták a ravaszt, amit ő érzett

azokban a véres álmaiban. Vajon akkor is ezt érzik majd, amikor

élettelen fém helyett emberekre lőnek?

Miután elhasználtak annyi lőszert, amennyit fel mertek

áldozni, véget ért a gyakorlás, és a gyerekek elmentek aludni.

Waverly összeszedte a pisztolyokat, és visszavitte őket a siklóra.

Kísérteties érzés volt végigmenni a hajón – mintha az

Empyreum egy olyan univerzumhoz tartozna, aminek ő,

Waverly már nem volt a része. A sima fémfalak, az esőerdő

földillata, ami még itt, fönt is érződött, a szellőztető rendszerben

áramló levegő halk fütyülése, a hajtóművek soha nem szűnő

morajlása – mindez egy szempillantás alatt semmivé foszolhat.

Vagy az is lehet – sőt, ez még valószínűbb –, hogy ő maga fog

nyomtalanul elpárologni. Testének minden rostját védtelennek

és sérülékenynek érezte, minden sejtje tisztában volt vele, hogy

talán már csak néhány óra van hátra az életből. Azt akarta, hogy

sikerüljön a küldetés. Hitt benne, hogy sikerülni fog. De látta, mi

történt Samanthával az Új Látóhatáron. Tudta, hogy ő is

meghalhat.

Mindenitől elbúcsúzott, kivéve attól az embertől, akitől a

legjobban szeretett volna. Neki ugyanis képtelen volt a szemébe

nézni. A kínzás emlékeit Waverly mélyen elzárta magában –

csinált egy erős, biztonságos dobozt a fejében, és oda rejtette az

egészet, és azóta sem nyitotta fel a doboz tetejét. Nem akarta

újra hallani a fogoly üvöltését, látni a fájdalomtól eltorzult

arcát, érezni a félelem nedves szagát, ami ott, akkor, a férfi fölött

állva megcsapta az orrát. Seth arcát azonban nem tudta

elfejteni. Nem tudta elfejteni azt a mélységes mély sajnálatot,

amivel utána nézett rá. Mintha akkor döbbent volna rá, hogy

Waverly nem az a lány, akinek hitte. Waverly tudta, hogy nem

az. Különben meg senki sem tökéletes. Csakhogy azon a napon

Waverly elveszített valamit, amiről egészen addig nem is

sejtette, hogy a birtokában van. Seth egészen addig tisztelte és

nagyra becsülte őt. De ennek vége. Mert hogyan tisztelhetné

azok után, hogy végignézte, ahogy kéjes vigyorral a férfi

ágyékába nyomja a sokkolót? Hogyan tisztelhetné ezek után

bárki?

És ezúttal egyedül magát hibáztathatta.

Ennek ellenére szeretett volna elbúcsúzni Sethtől. Szeretett

volna szerencsét kívánni neki. Szeretett volna... Nem tudta, mit

szeretne. De képtelen volt Seth szeme elé kerülni. Így aztán

kifordult a siklódokkból, és visszament a szállására. Főzött

magának egy kis babot, összetörte, és fűszerek nélkül megette.

Ezután lekuporodott a kanapéra, felütötte az anyja egyik

réges-régi detektívregényét, és anélkül, hogy felfogta volna a

szavak jelentését, olvasni kezdett. Amikor aztán elindult

lefeküdni, megállt a szobája ajtajánál, és hosszasan bámult bele a

sötétbe. Megpróbálta elfelejteni Sethet. Megpróbálta elfelejteni a

foglyot. Anne Mathert. Mindent. Megpróbálta elfelejteni

önmagát.

AZ UTOLSÓ ÁMEN

– Köszönöm mindenkinek, hogy eljött – mondta Kieran a

pulpitusról a megfogyatkozott hallgatóságának. Nem érezte

magában az ihletet ehhez a mai prédikációhoz. Túlságosan félt.

– Holnap kora reggel, a támadás óta először, találkozni

fogunk az ellenségeinkkel. Bízom benne, hogy ezúttal békésen

zajlik majd le a találkozás. Tudom, hogy bosszút szeretnétek. Én

is azt szeretnék. De nekem az a dolgom, hogy megvédjelek

titeket. Ezért megpróbálok megegyezni velük, és békés úton

lezárni a konfliktust. Ha ez nem sikerül...

– Akkor mi lesz? – kiáltotta valaki a terem hátuljából. –

Lehajolsz, és megcsókolod a seggüket?

Kieran elképedve nézett fel a pulpitusról. Tekintetével

végigpásztázta a hallgatóságot, de a színpadi lámpák fényétől

nem látott el a hátsó sorokig.

– Nem – mondta. Lepillantott az előre megírt beszédére, és

egyszerre nagyon gyengének, erőtlennek érezte. Kemény kis

galacsinná gyűrte a papírt, és hátrahajította a válla fölött.

Voltak, akik nevettek, néhányan kihúzták magukat a

székükben. – Nem. Ha nem adják át azonnal a szüleinket, vagy

megpróbálják elfoglalni a hajót, vagy bármilyen gyanús lépést

tesznek, akkor... megállapodtunk a Központi Tanáccsal, hogy

ebben az esetben erőszakkal szabadítjuk ki őket.

Füttyögés és kiáltozás hallatszott a terem végéből, és a

következő pillanatban már az egész gyülekezet állva tapsolt és

kurjongatott.

– Megöljük őket! Mindet megöljük! – kiabálta túl valaki az

éljenzést.

– Mather fejét akarjuk! Mather fejét akarjuk! – kezdte

kántálni néhány fiú.

Hamarosan az egész közönség együtt üvöltött a

hangadókkal, és a termet megtöltötte a vérszomjas düh.

Marjorie Wilkins és a húga a székeiken álltak, az első sorban,

és felemelt kézzel üvöltötték bele tehetetlen haragjukat a

levegőbe. Nem kaptak videót az Új Látóhatárról. Valószínűleg

ugyanez állhatott a legtöbb gyerek haragjának és dühének

hátterében – bárki vademberré változna, ha végig kellene néznie,

ahogy a barátai életjelet kapnak a szeretteiktől, ők viszont nem.

Mert vademberek voltak, ehhez nem fért kétség.

Kivörösödött fejjel üvöltöttek, az öklükkel verték a levegőt,

percek alatt rekedtre kiabálták magukat. Kieran elképedve

bámulta őket. Nem ismert rájuk. Fogalma sem volt, hogyan

szóljon hozzájuk. Amikor valamennyire sikerült összeszednie

magát, feje fölé emelte a kezét, és beleüvöltött a mikrofonba:

– Elég! Abbahagyni! Hagyjátok abba!

A tömeg lassan elhallgatott, mindenki várakozásteljesen

nézett rá.

– Tudom, hogy bosszút akartok állni azért, amit velünk

tettek. Én is ugyanezt szeretném.

– Akkor meg? – kiáltotta Marjorie, mire többen nevetni

kezdtek.

– Hagyjuk az egyezkedést! – üvöltötte az egyik fiú az első

sorból. – Intézzük el őket!

Többen egyetértőén kurjongattak.

– Meg kell próbálnotok ésszerűen gondolkodni! – harsogta túl

őket Kieran. – Mindnyájan szeretnék megbüntetni őket, de egy

olyan csatában, amit az ő hajójukon vívunk, könnyen lehet,

hogy ők büntetnének meg minket.

– Gyáva, gyáva! – kiáltotta valaki a terem végéből, és

többen csatlakoztak, először csak halkan, de aztán egyre

hangosabban, és hamarosan az egész gyülekezet teli torokból

kiabált. Néhányan Kieran védelmében üvöltöztek, de a

legtöbben támadták.

Kieran lenyalta az izzadságot a felső ajkáról. Sós, állapította

meg magában. Állt már ugyanitt, ugyanezek előtt az emberek

előtt, akik ugyanígy ellene fordultak. Ismerte ezt a rettegést, és

egyszer már majdnem legyőzte.

Nem, mondta magában. Nem.

– Fogjátok be! Mindenki fogja be! – üvöltötte a mikrofonba.

Marjorie Wilkins, rá sem hederítve, felállt a széke támlájára, és

rávetette magát egy fiúra, aki kioltott nyelvvel gúnyolódott

Kieranen. A fiú könnyedén lerázta magáról Marjorie-t, aki

leesett a földre. Kierant elöntötte a harag. – FOGJÁTOK BE A

POFÁTOKAT! – üvöltötte újra teli torokból a mikrofonba.

Olyan erővel robbant ki a hangja a hangszórókból, hogy

félbeszakadt a kiabálás, és a gyerekek meglepetten néztek fel rá.

Kieran hagyta, hadd nézzék, és megvárta, amíg a

csendhullám eléri a terem hátsó falait. Amikor újra megszólalt,

nyugodt, határozott és halk volt a hangja.

– Ha azt hiszitek, hogy besétálhattok oda, lelőhettek egy

csomó felnőttet, aztán szépen visszajöhettek az Empyreumra a

szüleitekkel, akkor hatalmasat tévedtek! – Kieran leemelte a

mikrofont az állványáról, majd leugrott a színpadról, és elindult

a széksorok között. Mindenkinek, aki mellett elment, belenézett

a szemébe. – Én láttam, mit tettek a szüleinkkel az első

támadásnál, és tudom, hogy semmi esélyünk ellenük. Jó lenne,

ha ezt felfognátok végre.

Kezdett dühös morajlás támadni, de Kieran beleüvöltött a

mikrofonba, így még csírájában elfojtotta az újabb hangzavart.

– És mindenki elmehet a fenébe, aki azt gondolja, hogy

gyáva vagyok! Holnap teljesen egyedül átmegyek az Új

Látóhatárra, hogy tárgyaljak azokkal a gyilkosokkal. Simán

megölhetnek, ha akarnak. És miért ne akarnának? Semmit sem

ér nekik az életem.

Elért a terem végébe, ahol addigra elhallgattak a gyerekek.

A legtöbben zavarba jöttek, amikor belenézett a szemükbe, de

voltak néhányan, akik pökhendi vigyorral válaszoltak.

– Megmondtam Anne Mathernek, hogy nem biztosítok neki

védettséget a háborús bűnök vádja alól, sem ezen a hajón, sem az

Új Földön. Jó oka van arra, hogy megszabaduljon tőlem, mégis,

az életemet teszem arra, hogy nem fog.

Megkereste a tömegben a gúnyos, ellenséges tekinteteket, és

miközben elindult vissza, a színpad felé, mindegyikbe hosszan

belenézett. Voltak, akik megpróbáltak farkasszemet nézni vele,

de végül mindenki lesütötte a szemét. Marjorie Wilkins, akinek

elszakadt az inge az eséstől, zavartan és kiábrándultan nézett rá.

– Itt az ideje, hogy felnőjetek. Biztosan örülnétek egy végső,

nagy összecsapásnak, olyannak, mint ami a mesekönyvekben

van, csakhogy ez nem mese. Ez háború. A saját szememmel

láttam, ahogy a szüleink kirepültek a légzsilipen, úgyhogy

nekem elhihetitek, hogy a háborúban nincs happy end.

Kettesével szedve a lépcsőket visszament a színpadra, és

lepillantott a gyülekezetre. A gyerekek megszeppenve, némán

néztek vissza rá. És ekkor azt mondta Kieran:

– Imádkozzunk.

Legnagyobb meglepetésére, ha kelletlenül is, de mindenki

lehajtotta a fejét.

A szertartás hátralévő része békésen zajlott, bár Kieran

észrevette, hogy néhányan kimentek a teremből. Elhatározta,

hogy nem törődik velük. Lehet, hogy nem mindenki áll az ő

pártján, de most nem ez a lényeg. Az emberek álruhába

öltöztetett szörnyetegek, ez derül ki a történelemkönyvekből is.

A béke azonban mindig jobb, mint a háború. Helyesen teszi,

hogy megpróbál beszélni Matherrel, és nem fogja engedni, hogy a

jövőben bárki újra megkérdőjelezze az igazát.

Miután elmondta a végső áment, átment a központi

vezérlőbe, elfoglalta helyét a kapitányi székben, és a hosszú

hatótávolságú radar képernyőjén villogó, egyre közeledő

fénypontra pillantott. Ez a pont volt az Új Látóhatár, és ha eléri

a képernyő közepét, akkor olyan közel lesz, hogy az hajóablakon

kinézve is látni lehet majd. És akkor elkezdődik.

Amikor elérkezett az este, Kieran egyedül indult el a

szállására. Száraz kenyeret, hideg csirkét, fügét és nyers spárgát

vacsorázott, és miközben az ízetlen falatokat rágta, tekintetét a

hajóablakban fénylő csillagokra szegezte. Szeretett volna aludni,

de önkéntelenül is újra meg újra sorra vette a békekötés

feltételeit, amiket napközben megtanult kívülről. Tiszában volt

vele, hogy bármennyit is gyakorol, nem lesz könnyű a dörzsölt

Matherrel tárgyalni. Mégis, jobban érezte magát attól, hogy

legalább tudta, mit akar mondani. Így el tudta hitetni magával,

hogy legalább egy kevés befolyása van a dolgokra.

Hajnalban megfürdött, felvette a legjobb ruháját, majd

bement a központi vezérlőbe, és leült Sarek mellé, aki a

találkozási pont felé irányította a hajót. Sarek kimerült,

végletesen túlhajtott öregember benyomását keltette. Kierannek

újra eszébe jutott, mennyire hiányzik neki Arthur. Nagyon fájt

neki a barátja árulása, most mégis szerette volna átbeszélni a

tervét a fiúval. A tudálékos Arthurban megvolt az a képesség,

ami csak kevesekben: legyen szó bármilyen tervről, minden

lépést alaposan körbejárt, megfontolt, és képes volt egyszerre

több nézőpontból látni a dolgokat. Két olyan gyerek volt a

hajón, aki tudott így gondolkodni, és most mind a kettő egy

olyan támadás előkészítésén dolgozott, amihez ő nem adta a

beleegyezését. Azonban most, hogy közeledett a pillanat, amikor

át kell szállnia az ellenséges hajóra, Kieran tulajdonképpen örült,

hogy van egy csapat gyerek, akik készek erőszakkal válaszolni az

erőszakra.

– Izgulsz? – szakította ki Sarek a töprengésből. A fiúnak

annyira karikás volt a szeme, mintha behúztak volna neki, a

szája körül pedig úgy ráncolódott a bőr, amit Kieran eddig csak

idős felnőtteknél látott. Sarek agyondolgozta magát, és bármit is

csinált Kieran, bármennyiszer is ajánlotta fel Matt Allbright,

hogy átveszi az irányítást, Sarek csak idegesen megrázta a fejét.

Kieran sejtette, hogy azért, mert amúgy sem tudna aludni. Sarek

addig ott fog ülni, abban a székben, amíg az. apja ki nem

szabadul az Új Látóhatár fogságából.

– Miért is izgulnék? – kérdezte Kieran, és elvigyorodott.

– Mert beszélni fogsz azzal a nővel. Meg mert fellépsz annak

a hajónak a fedélzetére.

– Persze, hogy izgulok.

– Mi van a Központi Tanáccsal? – kérdezte Sarek, és tűnődve

nézte Kierant.

– Mi lenne velük? – kérdezett vissza ingerülten Kieran.

– Készen állnak?

– Nem – nevetett Kieran. – De ők azt hiszik, igen.

– Hát – mondta szomorúan Sarek az már fél siker.

– Ígérd meg nekem, hogy nem nyitod ki nekik a dokkoló

légzsilipjét, amíg azt nem mondom, hogy Mather becsapott.

Megígéred?

– Átprogramoztam a zsilipet. Csak akkor tudnak felszállni,

ha én innen kinyitom az ajtókat.

– Jó. – A két fiú összenézett, és hosszú másodpercekig

kifejezéstelen arccal bámulták egymást, majd Kieran összeszedte

magában a bátorságot, és hozzátette: – Nem tudom, mihez

kezdenék nélküled.

– Ja, persze.

– Komolyan mondom.

– Fogd be.

Kieran szerette volna megölelni Sareket. Egyszerre rátört a

gondolat, hogy talán most látja utoljára ezt a fiút, aki a hónapok

óta tartó megpróbáltatások közepette mindvégig mellette állt.

De tudta, hogy Sarek nem szeretné, hogy megölelje. Nem

szerette az érzelgősséget, meg különben is, Kieran sem akarta

beleélni magát abba, hogy ma meghalhat. Attól csak még jobban

megijedne. És tudta, hogy nem győzheti le Mathert, ha

eluralkodik rajta a félelem. Így aztán csak megveregette Sarek

hátát, és azt mondta:

– Hamarosan találkozunk.

– Ja – mondta Sarek, és visszafordult a képernyőjéhez,

mintha ez is csak egy olyan nap lenne, mint bármelyik más.

Kieran kilépett a központi vezérlőből, és elhaladt a falat

hosszan beborító grafiitik előtt, melyek között volt olyan,

amelyik gyáva féregnek, volt, amelyik behódoló hadvezérnek,

volt, amelyik gonosz diktátornak, és volt, amelyik szentnek

ábrázolta. Lement a lépcsőn a bal oldali siklódokkba, és

megpillantotta Waverlyt, aki idegesen járkált fel-alá az egyik

leeresztett rámpával várakozó sikló előtt. Ahogy közelebb lépett,

látta, hogy a lány szegycsontja fölött izzadtságcseppek

csillognak, a szeme körül pedig fényesen feszül a bőr. Olyan közel

volt, hogy már a samponja illatát is érezte, amikor Waverly

végre észrevette. Fél méterre tőle megállt, abbahagyta a

járkálást, és belenézett Kieran szemébe.

– Készen álltok? – kérdezte Kieran. Feszültnek hallotta saját

magát, de már nem érzett haragot. Tudta és érezte, hogy eljött

az igazság napja.

– Halálra gyakoroltuk magunkat – mondta Waverly. – Azt

hiszem, készen állunk.

– Jó. – Kieran rugdosni kezdte a padlót a cipője orrával. – És

akkor megvárjátok, amíg szólok, ugye?

– Persze.

– Talán mondanom sem kell, de... – Kieran Waverlyre

pillantott, és látta, hogy a lány figyel. Nem volt védekezés vagy

ellenállás a tekintetében. Mint mindig, most is próbált

sztoikusnak tűnni, de látszott, mennyire fél. – Valószínűleg

megölnek, ha a fedélzetre léptek, amíg tart az egyezkedés.

– Megvárjuk, amíg szólsz, Kieran.

– A kezedbe adom az életem.

– Tudom – mondta Waverly halkan, de nem nézett a fiú

szemébe.

Olyan volt, mintha még akarna mondani valamit, de a

szavak nem jutottak ki a száján, és nem értek el Kieranig. Kieran

megfordult, hogy elinduljon, de ekkor Waverly hirtelen

odaugrott hozzá, átkarolta a vállát, és magához szorította.

Kieran döbbenetében először mozdulni sem tudott, de aztán

a két karja hamar a helyére került, és átölelte Waverlyt. Olyan

volt az illata, mint amire emlékezett, és majdnem olyan volt az

ölelése is, csupán a régi lágysága hiányzott. Csak álltak a sikló

előtt, és szorították egymást... Kieran nem tudta, mennyi ideig.

Nem tudta, másodpercek vagy percek teltek el, míg végül

Waverly elengedte, megtörölte a szemét, megfordult, és befutott

a siklóba. Kieran nézte, ahogy eltűnik a sikló gyomrában, és

eszébe jutott az a rettenetes nap, amikor végig kellett néznie,

ahogy Waverly beszáll egy másik siklóba, ami aztán Anne

Mather rettenetes birodalmába vitte. Azon a napon könyörgött

Waverlynek, hogy maradjon, hogy szálljon ki a siklóból, hogy ne

menjen. Most is szeretett volna ugyanezért könyörögni, de

ehelyett megfordult, és kiment a siklódokkból. A csoszogásától

eltekintve tökéletes csend honolt a folyosón.

Keresztülvágott a hajón, belépett a jobb oldali siklódokkba,

és odament a légzsiliphez legközelebb álló hajóhoz. Megnyomott

egy gombot, és a rakodórámpa lassan leereszkedett. A nyitódó

szelepek és zárak olyan hangot adtak ki, mint a megrepedő

tojáshéj. A siklót most először nyitották ki azóta, hogy a Földön

beemelték az Empyreum gyomrába, így odabent minden ősrégi

ragaszó- és szigetelőanyag-szagot árasztott. Kieran leült a

pilótaszékbe, és bejelentkezett a központi vezérlőhöz. Sarek egy

rövid horkantással nyugtázta a kapcsolat létrejöttét, azután

csak néma, feszült, várakozásteljes lélegzése hallatszott.

Kieran a radart figyelte, azt, ahogy az Új Látóhatárt jelző

villogó pont egyre közelebb úszik a képernyő közepéhez. Végül a

két hajó olyan közel került egymáshoz, hogy bekapcsolt az

Empyreum ütközéselkerülő rendszere. Kieran képernyőjén

villogni kezdett a „Közeledő objektum” felirat, vibráló,

halványzöld fénnyel árasztva el az egész pilótafülkét.

– Itt vannak – mondta Sarek.

Kieran úszott a verítékben. Bekapcsolta a hajtóműveket,

aztán összedörzsölte a két tenyerét, hátha attól abbamarad a

kézremegése. Felbúgtak a motorok, és a sikló elemelkedett a

talajtól. Kieran lassan szembefordította a gép orrát a légzsilip

ajtajával.

– Sarek – mondta, de az ajtó már nyílt is ki. Amilyen

óvatosan csak tudott, belebegett a siklóval a légzsilipbe. Először

a kattanás következett, amivel a hidraulika a háta mögött

bezárta az ajtót, azután a halk robbanás, amivel a légzsilipben

maradt levegő kiáramlott a világűrbe. Kieran siklóját körülölelte

a jeges vákuum. Kinyílt a zsilip külső ajtaja, és Kierannek

összeszorult a gyomra.

– Istenem – nyögte. Az Új Látóhatár hatalmas tömege

mintha csak méterekre lebegett volna tőle. A hajó némán várta,

hogy elnyelje a siklóját. Hirtelen elbizonytalanodott, vajon meg

tudja-e csinálni. Aztán rájött, hogy már csinálja is. A sikló úgy

dugta ki az orrát az Empyreum légzsilipéből, mint az üregéből

kimerészkedő gyík. Még néhány méter, és nincs visszaút.

– Sarek – nevetett fel idegesen Kieran –, mondd, kérlek, hogy

nem lesz belőlem emberáldozat.

– Hát, lehet, hogy tényleg igaz, amit beszélnek – mondta

Sarek.

– És mit beszélnek?

– Azt, hogy messiásnak képzeled magad.

Kieran elmosolyodott, és végül kimondta azt, amit eddig

képtelen volt.

– Szeretlek, barátom.

Zavart csend következett. Sarek nem nézett Kieran szemébe,

de aztán elmosolyodott, és mintha felderült volna az arca.

– Nem vagy az esetem.

– Ezt úgy veszem, hogy te is szeretsz – nevetett Kieran.

Sarek arcáról eltűnt a mosoly, és látszott, hogy a könnyeivel

küszködik.

– Legyél óvatos, rendben?

Mielőtt Kieran válaszolhatott volna, Sarek bontotta a

kapcsolatot.

Kieran magára maradt.

AZ ÜNNEPSÉG

Kieran berepült a siklóval az Új Látóhatár légzsilipébe, és

visszafojtott lélegzettel várta, hogy becsukódjanak mögötte az

ajtók. Aztán kinyílt a belső ajtó, és meglepődve látta, hogy a

dokk tele van tapsoló és éljenező emberekkel. Idegesen letette a

siklót, majd döbbenten nézte a pilótafülke ablakán keresztül az

egyszerű fehér köpenyt, fekete nadrágot és szandált viselő

csoportot. Sok nő kisbabát tartott a karjában, és az ő apró

kezükkel integettek Kierannek. Anna Mather a gyülekezet

közepén állt, és úgy mosolygott, mintha a régen nem látott fia

érkezett volna haza.

Kieran lement a sikló rámpáján, és egyenesen Mather

karjaiban találta magát. A nő meglepően alacsony és

galambszerű volt. Az arcbőre rózsaszín volt és sima, bár a felszín

alatt kirajzolódott a hajszálerek hálója. Az orra fénylett, a fogai

pedig sárgásak voltak, mintha megfogta volna őket a tea vagy a

kávé. Kierant nem csak a nő termete lepte meg, hanem

nyilvánvaló esendősége is. Öregszik. Gyengül. Egy nap megfog

halni. Egészen eddig úgy gondolt rá, mint egy időtlen

márványoszlopra, egy démonszerű istennőre, akit gyűlölt, és

akitől félt.

Mather mindkét oldalról arcon csókolta Kierant, majd

megfogta a kezét, és szembefordította a tömeggel.

– Mutassuk meg Kieran Aldennek, hogyan üdvözöljük az Új

Látóhatáron a szívesen látott vendégeket!

Az emberek fülsiketítő éljenzésben törtek ki. Waverly és a

többi lány is azt mondta, hogy a legénységet legyengítették az

alacsony gravitációban eltöltött évek, ám ez most egyáltalán

nem látszott. Mindenki egészségesnek és erősnek tűnt. Kieran

megpróbálta megszámolni őket – nem lehettek többen ötvennél,

de a hangjuk megtöltötte a siklódokkot. Nem tudta, mitévő

legyen, így végül odaintett nekik. Zavarban volt, és sejtette,

hogy Anne Mather pontosan ezt akarja.

– Beszélhetünk? – kérdezte a nőtől. Érezte, hogy csurom víz

az inge, és a tenyere is ragadt az izzadtságtól. Hiába volt a lelkes

fogadtatás, még soha életében nem félt ennyire. Felvonta a

szemöldökét. Azt akarta, hogy Mather lássa, nincsen hatással rá

a szemfényvesztés. – Az ünneplést... korainak érzem. Még nem

állapodtunk meg a feltételekről.

– Mindent a maga idejében. Szeretnélek először egy kis

fogadással üdvözölni a fedélzeten.

Kieran nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, de ekkorra

már körbevette egy csomó nő, akik elkezdték keresztülterelni a

dokkon, és közben arról duruzsoltak a fülébe, hogy mennyire

örülnek a látogatásának, és hogy milyen jó itt látni egy ilyen

jóképű fiatalembert, aki ifjú kora dacára már tud űrsiklót

vezetni! Ez igazán rendkívüli! Kieran Anne Matherre pillantott,

aki a csoport végén jött, és bár az arcán mosoly ült, a tekintete

feszült volt és éber.

A lépcsőházhoz vezették, és elindultak vele fölfelé. Kieran

hátrapillantott, és látta, hogy hosszú sorban kígyóznak mögötte

az emberek. Hallotta, hogy valamit énekelnek, de úgy

visszhangzott a lépcsőház, hogy a szöveget nem értette. A dallam

valamennyire ismerős volt, és az egész kezdett egyre

valószínűtlenebb lenni. Nem ilyen fogadtatásra számított, és

egyre jobban kóválygott a feje.

A központi bunkerba vezették, ahol a priccsek helyén fehér

terítővel borított ebédlőasztalok álltak. Az egész terem fel volt

díszítve: pálmalevelek, páfrányok, liliom-, nőszirom-, és

napraforgócsokrok pompáztak mindenhol. Valaki megfogta a

kezét, és odafordított a mosolygó Mather felé. A nő egy színpad

felé húzta, melyen egy hosszú, keskeny asztal állt, az asztal körül

pedig egy tucat barátságtalan arcú idősebb férfi és nő ült. Kieran

leült az üresen álló székre, éppen a pódium mellé, és gyanakodva

figyelte Anne Mathert, aki a kezét felemelve csendre intette a

tömeget.

Az egészet alaposan begyakorolhatták, mert mikor

elcsendesedett a terem, valaki egy dallamot kezdett dúdolni,

amibe aztán mindenki bekapcsolódott. A három szólamban

megszólaló kórus ugyanazokat a latin szavakat ismételgette, és

bár szép volt a dal, Kierant egyre erősebben a hatalmába

kerítette valamiféle balsejtelem. Furcsa hasadás állt be a

valóságos helyzet, és aközött, ami itt történt. Mintha ezek az

emberek nem lennének hajlandóak elismerni azokat a rettenetes

dolgokat, amiket elkövettek. Hogyan fog tudni így egyezkedni

velük?

Amikor véget ért a dal, Anne Mather odalépett a pódiumhoz.

Lemosolygott a tömegre – a gyülekezetére, eszmélt rá Kieran – és

azt mondta:

– Dona nobis pacem. „Adj nekünk békét.” Azt hiszem, ennél

megfelelőbb szavakkal nem is kezdhetnénk ezt a napot. Most

hajtsuk le fejünket, és adjunk hálát, amiért itt lehet köztünk

Kieran Alden barátunk.

A teremben mindenki engedelmesen lehajtotta a fejét.

Kieran összefonta a karját, de a szemét egyetlen másodpercre

sem vette le Matherről.

– Béke legyen veletek – mondta a gyülekezetnek.

– Béke legyen veletek – visszhangozták az emberek.

– Uram – folytatta Mather, és az égnek emelte a két kezét,

mintha Isten ott lebegne a pulpitus fölött, és ő meg akarná

érinteni –, buzgalommal kérünk, hogy te vezéreld az Empyreum

küldöttével folytatott tárgyalásokat, hogy leszármazottaink

békében élhessenek majd együtt az Új Földön. Arra kérünk,

hogy legyél velünk ennél az asztalnál. Arra kérünk, hogy segíts

nekünk kérdezni, és segíts válaszolni, hogy megérthessük

egymást. És ha nem túl nagy kérés, fond körénk a felebaráti

szeretet kötelékét, hogy együtt dicsérhessük a neved. Ámen.

– Ámen – válaszolta a tömeg.

A terem végében lévő ajtók kinyíltak, és Mather emberei

ételektől roskadozó kocsikat toltak be rajtuk. Szárított és friss

gyümölcsöt kínáltak Kierannek, datolyával és mogyoróval

töltött kenyeret, hideg garnélarákot és pitét. Kieran mindenből

vett egy keveset, de túlságosan nyugtalan volt ahhoz, hogy

egyen. A lenti asztaloknál ülő emberek kedélyesen beszélgettek

egymással, jókedvűen veregették egymás hátát. Kieran időnként

azt érezte, hogy valaki figyeli a tömegből, de mire odafordult, azt

látta, hogy mindenki újra a szomszédjával nevet, mintha éppen

akkor meséltek volna egymásnak egy nagyszerű viccet.

Ez az egész csak színjáték, gondolta. Ez nem igazi.

Ekkor felállt a székéből, mire a tömeg azonnal

elcsendesedett, és visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy

keresztülvág a színpadon, és odalép az asztal túlsó végénél ülő

Matherhez. Kieran látta, hogy két nagydarab férfi, akik eddig a

terem végében álltak, most előresietnek, és megállnak a színpad

közelében. Anélkül, hogy tudomást vett volna róluk, odahajolt

Matherhez, de olyan közel, hogy az orrában érezte a kenyér

szagát, amit a nő éppen rágott, és a fülébe súgta:

– Most azonnal látni akarom a foglyokat.

– De mindenki annyira boldog, hogy itt vagy – mondta a nő,

és megrebegtette a szempilláját. – Azt akartam, hogy részesei

legyenek ennek a nagyszerű pillanatnak.

Nem szórakozni jöttem – sziszegte Kieran. – Magának meg

nekem rengeteg megbeszélnivalónk van egymással.

– Tisztában vagyok vele – mondta Mather. – De az

udvariasság azt kívánja, hogy megfelelő ünnepélyességgel

fogadjuk a hozzánk ellátogató diplomatákat. De, gondolom, te

nem ismered már ezeket a régi földi szokásokat.

Miért ilyen nehéz szót érteni ezzel a nővel?

– Most azonnal látni akarom a foglyokat, utána pedig

használni akarom valamelyik kommunikációs állomásukat.

– Ó. – Mather félig odafordult Kieranhez. – És miért?

– Várják a bejelentkezésemet, hogy biztonságban

megérkeztem.

– Rendben – mondta Mather, és szelíden elmosolyodott. –

Amint tudom, a rendelkezésedre bocsátom az egyik

állomásunkat.

Azzal a szájába tett egy olajbogyót, és ült tovább a székén.

Kieran körbenézett, és úgy érezte, csapdába került. Elmebaj

volt ez a fogadás. Még el sem kezdődött az egyezkedés, de úgy

érezte, mintha Mather valami furcsa, megfoghatatlan módon

máris legyőzte volna.

Mert arra számít, hogy udvarias leszek, ébredt rá egyszerre.

Nem gondolja, hogy jelenetet fogok rendezni.

Hirtelen ötlettől vezérelve odalépett a pódiumon álló

mikrofonhoz, és bekapcsolta.

– Halló? – mondta, és hangja felharsant a hangszórókból.

Szempillantás alatt csend lett a teremben. Még a felszolgálók is

abbahagyták, amit csináltak, és őt nézték.

– Ha befejezték ezt az őrült előadást, szeretném, ha

odakísérnének a foglyokhoz. Most.

Anne Mather rezzenéstelen arccal figyelte, mit csinál, de nem

mozdult meg.

– MOST! – ordította Kieran a mikrofonba. A hangszórók

közelében ülő emberek felkiáltottak, és a fülükhöz kapták a

kezüket.

Mather felállt, lehajította a szalvétáját az asztalra, és

odaviharzott Kieranhez.

– Ezek az emberek rengeteget dolgoztak azért, hogy...

– MOST! – üvöltötte torkaszakadtából Kieran. A mikrofon

begerjedt, és a sípolás mintha az agyáig hatolt volna.

Mather dühösen Kieranre pillantott, majd elvette a

mikrofont a pódiumról.

– Sajnálom, de a díszvendégünknek most mennie kell –

mondta, majd lemasírozott a színpadról, és Kierannel a sarkában

kivonult a teremből.

– Búcsúztatódallal is készültek – súgta oda Mather

Kierannek. – Hiábavaló volt az a sok gyakorlás.

– Teljesen hülyének néz? Azt hiszi, le tud venni a lábamról

néhány dallal meg finom ételekkel?

– Azt akartam, hogy érezd a megbecsülésünket.

– Azt akarta, hogy egy idiótának érezzem magam – sziszegte

Kieran.

Mather egy sértett pillantást lövellt Kieran felé, aki ebben a

pillanatban annyira gyűlölte a nőt, hogy puszta kézzel meg tudta

volna ölni.

Mather a központi vezérlőhöz vezette Kierant, ami valahogy

sokkal nagyobbnak tűnt, mint az Empyreum irányítója. A terem

tele volt munkájukat végző emberekkel, mindenki csinált

valamit, vagy éppen utasításokat adott ki a fejhallgatójába.

Mennyire hatékonyan és olajozottan menne minden az

Empyreumon, ha neki is ennyi megbízható fedélzeti tisztje lenne!

Mather még ebből a szempontból is előnyben volt.

– Hívd az Empyreumot – mondta Mather egy alacsony,

fáradt nőnek, aki kurta biccentéssel vette tudomásul a

parancsot.

– Először látni akarom a foglyokat – mondta Kieran.

– Azt mondtad, először tájékoztatnod kell őket, hogy

épségben megérkeztél – felelte meglepetten Mather.

– Igen, miután láttam a foglyokat.

– Vonalban az Empyreum – mondta a nő Mathernek.

Mather várakozásteljesen felvonta a szemöldökét.

Arra, ami eddig történt, nem volt titkos kód, és pontosan

leírni sem lehetett. Kieran elvette a nőtől a fejhallgatót, és a

képernyő fölé hajolt, ahol megjelent Sarek arca.

Sarek megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor meglátta

Kierant.

– Jól vagy – mondta.

– Én jól vagyok, de a foglyokat még nem láttam.

Sareknek elkomorult az arca.

– Miért nem?

– Nem tudom – válaszolta Kieran, és egyszerre végtelenül

alkalmatlannak érezte magát a feladatra. Egy jobb, ügyesebb

vezető már elérte volta, hogy odavigyék a foglyokhoz. Ő viszont

csak elrontott mindent. Máris borult az eredeti terv. – Húzzák az

időt.

Sarek hosszú másodpercekig nem mondott semmit, csak

fürkészte Kieran arcát, minta valami titkos üzenet próbálna

leolvasni róla.

– Hogy haladnak a tárgyalások? – kérdezte végül.

– Még el sem kezdődtek.

– Akkor menj vissza – mondta némi hallgatás után Sarek.

– Ha gondolod, bemehetünk az irodámba, és megihatunk egy

teát, Kieran – szólalt meg a háta mögött Anne Mather.

– Nem teázni jöttem! – üvöltötte Kieran olyan hangosan,

hogy a kommunikációs állomást kezelő nő felugrott a székéből. –

Ha nem vezet azonnal a foglyokhoz...

– Ugyan, édes fiam, egy egyezkedés nem így néz ki. Először

te adsz nekem valamit, amire szükségem van, azután én is adok

valamit, amire neked van szükséged. És ehhez idő kell.

Kieran rávágott a pultra az öklével. Most azonnal el kell

döntenie, mit csináljon. Amikor belenézett Sarek szemébe, látta,

hogy a másik fiú felvonja a szemöldökét.

– Bírjátok még ki egy kicsit, Sarek – mondta végül Kieran.

Istenem, add, hogy ez legyen a helyes döntés.

Sarek bólintott, aztán nyelt egy nagyot.

Hirtelen az Empyreum vészszirénájának hangja harsant fel a

rádió hangszóróiból. Anna Mather felállt a kapitányi székből, és

odasietett a monitorhoz. Sarek eltűnt a képernyőről, de Kieran

látta az árnyékából, hogy a fiú ide-oda szaladgál a központi

vezérlő hátsó falánál. Aztán hallatszott, hogy bemond valamit

az Empyreum hangosbemondójába, de csak a hangjában bujkáló

kétségbeesést lehetet kivenni, magát az üzenetet nem. Végül újra

megjelent a képernyőn.

– Baleset történt – kiáltotta zihálva. – Az egyik kombájn

megsebesítette a gyerekeket.

– Felajánlhatom a segítségünket? – kérdezte Anne Mather.

Sarek Kieranre nézett, Kieran pedig Anne Matherre.

– Nálunk egyetlen orvos sincsen a fedélzeten – mondta

Kieran.

– Hozzátok át a sérülteket! – mondta Mather. – Át tudjátok

hozni őket egy siklóval, vagy menjünk át értük?

– Át tudjuk vinni őket – mondta Sarek –, ha az orvosaik

tudják fogadni őket. Súlyosnak tűnik.

– Leküldök egy orvosi csapatot a siklódokkba – mondta

Mather, és odabiccentett az egyik technikusnak, aki halkan

beszélni kezdett a mikrofonjába.

– Köszönöm – mondta Kieran, és a combjára szorította a

hideg tenyerét. – Nagyon nehéz orvos nélkül.

– Mi lenne, ha elmennénk valahova, ahol tudunk

beszélgetni? – kérdezte Mather, és kivezette Kierant a központi

vezérlőből, át, a szomszédban lévő irodájába.

A helyiség elrendezése megegyezett a saját irodájáéval, de ez

volt az egyetlen hasonlóság a két szoba között. Mather

irodájának falán hímzett szőnyegek lógtak, amik otthonos

melegséget sugároztak. Volt viszont valami furcsa abban, ahogy

a tárgyak – a jegyzetfüzete, a naplója, egy képkeret – tökéletes

rendben sorakoztak az asztalán, ahogy a könyvek pontosan az

asztal sarkaihoz voltak igazítva, ahogy a toll éppen a

jegyzetfüzet közepén hevert. Minden pontos, kiszámított és

tökéletes volt, mintha nem is ember dolgozna itt, hanem egy gép.

– Kérsz teát? – kérdezte Mather.

– Azt kérem, hogy vigyen a foglyokhoz – mondta Kieran.

– Először beszélni akarok az ajánlatodról. Egyszerűen nem

tudom elfogadni.

– Az ajánlatom végleges.

– Nem tudom megígérni, hogy a legénységem majd egy

másik földrészen fog letelepedni. Mint már említettem, nagyon

keveset tudunk az Új Föld időjárásáráról. Könnyen lehet, hogy

alig találunk letelepedésre alkalmas területet.

– Nem akarom, hogy az emberei az én embereim közelében

legyenek.

– Még van negyvenkét évünk, hogy túltegyük magunkat a

múlt szerencsétlen történésein.

– Szerencsétlen történések? Úgy beszél, mintha magának

semmi köze nem lenne ahhoz, ami történt.

– Követtem el hibákat, Kieran. Mint vezető, biztosan te is

tapasztaltad már, hogy az apró tévedések milyen könnyen

vezethetnek katasztrófákhoz.

Kieran gyűlölettel bámult a nőre. Most már egyáltalán nem

félt. Egyetlen dolgot érzett: végtelen haragot.

– Ha most azonnal nem visz a foglyokhoz, elmegyek.

Mather állta Kieran tekintetét. Apró, szürke gombostűkké

szűkült a szeme.

– Ha megengeded, először szeretném megvárni, mit

csinálnak a barátaid.

– A barátaim?

– A partra szálló egység, amit az imént utasítottál indulásra.

Hamarosan ideérnek. Meglátom, mit csinálnak, és majd annak

fényében eldöntőm, láthatod-e az édesanyádat.

– Azok sérült gyerekek – mondta Kieran. Próbált

felháborodottnak tűnni, de tudta, hogy kihallatszik a hangjából

a félelem. – Semmit sem tudnak csinálni.

– Majd meglátjuk – mondta a nő, és szórakozottan

elmosolyodott.

A LEGJOBB TERV

Waverly odahajolt Sarah hordágya fölé, és betűrte a lepedő

szélét a lány lába alá. A Központi Tanács tagjai betárazták a

pisztolyaikat, és a siklódokkot megtöltötte az izgatott

várakozás.

– Tegyél még magadra festéket, Alia – mondta halkan Sarah,

és odabiccentett a lánynak. Alia a sikló mellett állt, és a fekete

festéktől olyan volt a szeme, mint két fekete lyuk. Gyönyörű volt

és félelmetes.

– Harci festés – mondta Waverly Sarah-nak, aki halkan

felnevetett.

– Úgy nézek ki, mint aki megsebesült? – kérdezte, és lejjebb

húzogatta a fél fejét betakaró, pirosra festett kötést.

– Hadd nézzem, mennyire fáj – válaszolta Waverly.

Sarah olyan arcot vágott, mint akinek rettenetes nagy

fájdalmai vannak.

– Jó lesz – mondta Waverly. – Amúgy sem kell sokáig

színészkednünk.

– Az baj, ha én már nagyon várom ezt az egészet? – kérdezte

Sarah egy ördögi vigyor kíséretében.

– Igen – mondta Waverly halkan. – Hol a pisztolyod?

– A combomnál.

Waverly betolta Sarah hordágyát Debora Mombasa és

Randy Ortega közé, majd odaszíjazta a raktér falához. A két

másik gyerek is csirkevérbe áztatott kötéseket viselt. Debora

nyugodnak tűnt, de Randy zihálva vette a levegőt a félelemtől.

– Jól vagy? – kérdezte Waverly.

Randy nem mondott semmit, csak bólintott.

Waverly belépett a pilótafülkébe, és leült Arthur mellé a

másodpilóta székébe. A fiú idegesen babrált a kapcsolókkal és a

gombokkal. Waverly egy pillanatra elgondolkodott, hogy

Arthur vajon tényleg csinál valamit, vagy csak próbálja elterelni

a saját figyelmét arról, ami ezután fog következni.

– Készen állsz?

Arthur megnyalta a száját, és bólintott. Odanyúlt a

fejhallgatójához, és megkérte Sareket, hogy nyissa ki a

légzsilipet. Waverly nagyon figyelt, hogy ha esetleg hibázna a

fiú, azonnal át tudja venni az irányítást. De Arthur mindent úgy

csinált, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Waverly akár

azt is hihette volna, hogy ez a sokadik repülése.

Miután kinyílt a légzsilip ajtaja, Arthur kikormányozta a

siklót a dokkból, majd irányba fordította. Azért a bal oldali

dokkból indultak, mert ez közelebb volt az Új Látóhatár

kórházához, és bíztak benne, hogy ettől hihetőbb lesz a

fedőtörténetük. Most, hogy már elindultak, Waverly egyszerre

nagyon átlátszónak érezte a mesét.

Arthur átrepült a siklóval az Empyreum íve fölött. A

hajótestből kiálló kupolák azokra a homokdűnékre

emlékeztették Waverlyt, amiket a Földről készült fényképeken

látott. A képeket Amanda mutatta neki, az az asszony, aki

magához vette őt az Új Látóhatáron eltöltött hónapok alatt.

Amanda azt próbálta megmutatni Waverlynek, mennyire

változékony volt a sivatagi táj a Régi Földön. Waverly arra

gondolt, vajon mi történhetett Amandával és Mather titkárával,

Jessicával, akik mindketten segítettek neki a szökésben. Lehet,

hogy Anne Mather bebörtönözte őket, vagy valami még

rosszabbat csinált velük. Most döbbent csak rá, hogy egészen

mostanáig egyáltalán nem is gondolt rájuk. A két nő része volt

azoknak a borzalmaknak, amiket Waverly örökre el akart

felejteni, ezért aztán őket is száműzte az emlékezetéből, pedig az

életét köszönhette nekik.

Az Új Látóhatár bizarr holdként emelkedett ki az

Empyreum mögül. Szürke fémteste az ég nagy részét elfoglalta.

Ahogy közelebb értek, Waverly ki tudta venni a hajóablakok

mögött elhaladó emberek körvonalait. Úgy tűnt, mint akik észre

sem veszik a közeledő siklót.

Waverlyt a hajó puszta látványától is kiverte a víz. Az Új

Látóhatár pontosan úgy nézett ki, mint az Empyreum – miért

látta mégis olyan gonosznak minden részletét? Minden – a szürke

burkolat, a szabálytalan alakú hajótest, a hajóablakok százaiból

kiáradó fény – félelmetes és taszító volt. Hogy elterelje a

figyelmét, Waverly megpróbált inkább Arthur manővereire

összpontosítani. A fiú óvatosan az Új Látóhatár dokkjának

hatalmas ajtaja elé irányította a hajót, és az ajtó magától

kinyílt.

Ez az, mondta magában Waverly, miközben a sikló lassan

belebegett az Új Látóhatár gyomrába. Összevissza vert a szíve, a

keze pedig olyan volt, mintha jégből faragták volna ki.

A kinyíló belső ajtó mögött egy csoport orvos és ápoló várta

őket. Köpenyt és fehér kesztyűt viseltek. Waverly furcsa arcú

idegeneknek látta őket, és egytől egyig gyűlölte mindegyiket.

Módszeresen végigjártatta tekintetét az egész dokkon, de nem

látott fegyveres őröket. Ennyire könnyen menne a dolog?

Nem, mondta magának. Anne Matherrel semmi sem megy

könnyen.

Arthur idegesen Waverlyre pillantott, majd megnyomta a

rámpa leeresztő gombját. Waverly hallotta a működésbe lépő

hidraulika sziszegését. Átment az utastérbe, ahol a rohamosztag

tagjai már felálltak a székükből. Sealy kibiztosította a

pisztolyát, és belenézett az irányzékba. Harvey Markem a

mellkasához szorította a pisztolyát, és olyan erővel markolta,

hogy belefehéredtek az ujjai. Mivel ő volt a legnagyobb, az ő

feladata volt cipelni a zsákot, amiben a tartalék pisztolyok

voltak, és amit szorosan a hátára szíjaztak. Melissa Dickinson

már felvette a pozícióját a lépcső tetején, pisztolyának csövét

lefelé irányítva készen állt arra, hogy fedezze a csapatot.

– Gyerünk – súgta neki Waverly, és elindult le, a raktérbe,

ahol az orvosok és az ápolók már körülállták a betegeket. Egy

kistermetű férfi orvos éppen arra készült, hogy belevilágítson

Sarah szemébe, amikor egy rászegeződő pisztolycsővel találta

szembe magát. A Randy mellett álló két nővér nagyot sikoltott,

amikor a fiú felállt, és rájuk szegezte a pisztolyát. Az orvosi

csapat többi hat tagja csak állt döbbenten, és tátott szájjal

bámult maga elé.

Waverly nem törődött az utolsó néhány lépcsőfokkal, hanem

leugrott a raktérbe, és a köpenye nyakánál fogva megragadta az

egyik nővért.

– Hol vannak az őrök?

A nő csak nézett Waverlyre, és bár mozgott az állkapcsa,

nem jött ki hang a száján. Waverly a nyakához szorította a

pisztoly csövét.

– Azt kérdeztem, hol...

– Nincsenek őrök – nyögte a nő.

– Hazudsz! – ordította Waverly az arcába.

– Igazat mond – szólalt meg a mögötte álló egyik orvos. –

Mather pásztor nem adott mellénk őröket.

Waverly tekintete az orvosról Sarah-ra siklott, aki már

felállt a hordágyáról, és gyanakodva méregette a férfit.

– Mindenki kapja el a túszát! – kiáltotta Waverly, azzal

megragadta a legközelebb álló orvos gallérját, és a pisztolya

csövét a lapockái közé szorítva tolni kezdte maga előtt. A

férfinak rövid haja volt, és Waverly látta, ahogy az izzadság

lecsorog a fejbőrén, végig a tarkóján, majd eltűnik az inge

gallérjában. A keze erősen remegett, és alig kapott levegőt,

ahogy végigbotorkált Waverly előtt a rámpán.

– Indulás! – üvöltötte Waverly olyan hangosan, hogy

belesajdult a torka.

Elindultak a dokk bejárata felé, és valahányszor elhaladtak

egy sikló mellett, Waverly hátrafordult, arra számítva, hogy az

addig ott rejtőző őrök előugranak. Úgy tűnt azonban, hogy

rajtuk kívül senki sincs a dokkban. Az akció előtt nem gondolt

bele, milyen érzés lesz újra a hajón lenni. Rátört a

klausztrofóbia, úgy érezte, sarokba szorították. Egy hajszál

választotta el attól, hogy pánikba essen. Ez az a hely, ahol azt

tették vele. Nem lett volna szabad idejönnie. Vett néhány mély

lélegzetet, valahogy úrrá lett a pánikon, és megpróbált az előttük

álló feladatra összpontosítani.

Gond nélkül jutottak el a siklódokk ajtajáig. Sarah

előrement, hogy kinyissa. Waverly visszafojtott lélegzettel

várta, mikor rontanak be a terembe az őrök, de az ajtón túl csak

a kihalt folyosó várta őket.

És az egész út ilyen volt. A túszokat pajzsként használva

minden sarok és ajtó előtt alakzatba rendeződtek, de sehol nem

ütköztek ellenállásba. Még egyszerű karbantartókkal sem

találkoztak. Tökéletesen kihaltak voltak a folyosók.

Waverly tudta, hogy a teljesen automatizált

szennyvízfeldolgozó és környéke a hajó elhagyatottabb részei

közé tartozik – az Empyreumon is csak akkor ment le valaki ide,

ha meg kellett javítani valamit – mégis, furcsa nyugtalanság

kerített hatalmába. A szíve olyan hevesen zakatolt a

mellkasában, hogy azon sem lepődött volna meg, ha a túsz is

hallja. Ő mindenesetre hallotta a férfi lélegzetvételét, azt, ahogy

a levegő durva kenderkötél módjára keresztülküzdi magát a

torkán. Időnként meg-megtorpant, de hagyta Waverlynek, hogy

irányítsa, és bekanyarodjon vele a sarkokon. Két kezét

vállmagasságban tartva botorkált előre.

Amikor az egyik hosszú folyosó végén megpillantották a

szennyvízfeldolgozó ajtaját, a csapat megállt, és felmérte a

terepet. Hátborzongatóan csendes volt minden.

– Mit gondolsz? – szólalt meg valaki Waverly mellett, amitől

Waverly szíve kis híján kiesett a helyéről.

Odafordult a hang irányába, és tekintete összetalálkozott

Aliáéval, aki szintén egy fehér köpenyes túszt tartott maga előtt.

Fekete szemében aggodalom tükröződött.

– Nem tetszik ez nekem – mondta Waverly.

– Nem lehet, hogy egyenesen belesétálunk valami csapdába?

– kérdezte halkan Alia.

– Ha ez csapda, akkor már belesétáltunk – mondta Waverly.

– Hova megyünk? – kérdezte Randy túsza.

– Pofa be – sziszegte Randy.

– De ennek semmi értelme! – kiáltotta a férfi

kétségbeesetten.

– Felismerlek – mondta Alia. Halálosan nyugodt volt a

hangja. – Te kábítottál el, mielőtt kivették volna a

petesejtjeimet. Egy okot mondj, hogy ne lőjelek agyon.

A férfi Aliára pillantott, és elhallgatott.

– Gyertek – mondta Waverly halkan a többieknek. –

Menjünk.

Mindenki felvette a pozícióját a szennyvízfeldolgozó bejárata

előtt, majd Sarah odalépett az ajtóhoz, hogy feltörje a zárat, de

legnagyobb meglepetésére az nyitva volt.

– Ez meg mi? – nézett kérdően Waverlyre.

Waverly megrázta a fejét.

Sarah megnyomta a nyitógombot, és az ajtó félrecsúszott.

Waverlyt fejbe vágta a szennyvízfeldolgozással járó nyirkos,

fullasztó bűz, a szivattyúk és szűrők fülsiketítő dübörgése, a

zubogó víz morajlása.

A csapat belépett a helyiségbe, és legyezőállásba

rendeződött. A másodperc töredéke alatt felmérték a helyzetet.

Senki sem volt a szennyvízfeldolgozóban. Üres volt a terem.

– Mi ez? – mondta valaki Waverly mögött. – Mi ez?

– Ne! – kiáltott Sarah. Ellökte magától a túszát, és a nő a

földre esett.

Waverly odafordult az orvoshoz, és az arcának szegezte a

pisztolya csövét. A férfi felnyüszített, és mindkét kezét a feje fölé

emelte.

– Hol vannak?

– Kicsodák? – kérdezte nyöszörögve a férfi. – Kit kerestek?

Mindent elmondok.

– Hol vannak a szüleink? – üvöltötte Waverly, és tett előre

két lépést, amitől a férfi kénytelen volt nekihátrálni a mögötte

lévő falnak.

Az orvos megrázta a fejét.

– Nincsenek itt. Soha nem is voltak itt.

– Akkor miért mondta Jake – kezdte Waverly, de gyorsan

elhallgatott.

– Waverly – lépett közelebb Sarah. – Mi legyen?

– A kamerákon keresztül látták, hogy idejöttök – szólalt meg

az egyik nővér. Közepes termetű volt, és kihívóan nézett

Waverlyre. – A biztonságiak már úton vannak.

– Hol vannak? – kiáltott rá Waverly az orvosra, akinek

nekiszegezte a pisztolyát. – Azonnal elmondod, különben veled

fogok példát statuálni.

– Jaj, istenem – nyögte a férfi. Waverly látta, hogy egy

nedves folt kezd szétterjedni az ágyékánál, majd egy kis pocsolya

jelent meg a lábánál. – Azt hiszem, a börtönben vannak.

– A börtönben? – kiáltotta Sealy, és olyan erővel csapott rá a

pisztolya markolatával a fémfalra, hogy még sokáig

visszhangzott a dörrenés. – Kizárt, hogy bejussunk oda.

– Mennünk kell – mondta Alia megsemmisülve. – Waverly,

mennünk kell.

– Igaza van – mondta síri hangon Sarah. – Mindjárt

ideérnek.

Waverly felüvöltött a tehetetlenségtől, és beleeresztett egy

golyót a falba, néhány centiméterrel az orvos feje fölött, aztán

még egyet és még egyet. Sípolt a füle a lövésektől. Az orvos maga

elé kapta a kezét, és a félelemtől rángatózva a földre rogyott.

Waverly ugyanazt érezte, mint azok után a rémálmok után –

borzalmas kielégültséget, amiért megbüntethetett valakit. De a

kielégültséghez ezúttal valami savanyú íz is társult, és amikor

lepillantott a mutatóujjára, látta, hogy az rángatózva feszül neki

a forró fémnek.

– Rendben – szólalt meg végül. A hangja rekedt volt, de

nyugodt. – Menjünk. Hagyjátok itt a túszokat. Nélkülük

gyorsabban tudunk haladni. – A halálra rémült orvos

megkönnyebbülve hunyta le a szemét, de csak addig, amíg

Waverly hozzá nem tette: – Kivéve téged. Te velünk jössz.

A férfi az összeomlás szélén volt, de hagyta, hogy Waverly

felrángassa a földről, és tolni kezdje maga előtt. Ruháján

mindenütt átütött a jeges veríték, egész testéből a rémület

csípős, fojtogató szaga áradt. Reszketve tette egyik lábát a

másik után, vizeletben ázó szövetcipőjének talpa nedvesen

nyikordult a padlón.

Waverly és a túsz mentek elöl, de ahogy kiértek a folyosóra,

Waverly a falhoz nyomta a férfit, megvárta, amíg a többiek

utolérik, azután bezárta a szennyvízfeldolgozó ajtaját, és

szétlőtte a zárat, hogy a többi túsz ne tudjon utánuk jönni.

Ezután újra megragadta a védekezésre képtelen férfi gallérját, és

futni kezdett a barátai után, akik már jóval előrébb jártak.

– Maradjunk együtt! – kiáltotta, mire a sort vezető Randy

Ortega megállt a következő sarkon, ami után a siklódokkhoz

vezető folyosó kezdődött.

Egy árnyék suhant át Randy mögött, mire Waverly maga

elé rántotta a túszát, és elordította magát:

– Vigyázz!

Randy villámgyorsan megfordult, de a kanyar mögül

kinyúlt egy kéz, elkapta a pisztolya csövét, és kicsavarta a

kezéből a fegyvert. Randy hanyatt esett, és mire

feltápászkodott, már egy fekete pisztoly nézett farkasszemet

vele. Egy sovány, pólóba és túlméretezett nadrágba öltözött férfi

lépett ki a kanyarból. Szürke szemét Waverlyre szegezte, és mély

hangon azt mondta:

– Dobjátok el a fegyvert.

Waverly még szorosabban megmarkolta a túsz gallérját, és a

férfi szájába nyomta a pisztolyt.

MACSKA ÉS EGÉR

– Bárcsak ne lenne szükség erre – mondta Anne Mather

Kierannek az asztal túloldaláról. Kieran a kettejük között lévő

monitort nézte, amin Waverly és a rohamcsapat néztek

farkasszemet egy felfegyverzett férfival.

– A sarkon túl nyolc másik emberem várja őket, Kieran.

Remélem, Waverly jó döntést hoz.

Kieran látta, hogy Waverly a fegyverét dörzsölgeti, és

közben a férfit nézi, aki Randy Ortega halántékához szorította a

pisztolyát. Kérlek, Waverly, ne csinálj semmi hülyeséget. Tudta,

hogy valami ilyesmi fog történni. Majdnem biztos volt benne,

hogy nem fog sikerülni a dolog, mégis rábólintott az akcióra,

mert meg akarta mutatni Mathernek, hogy hajlandó

szembeszállni vele. Most rájött, hogy csak rontott a helyzetükön.

Egy rakás szerencsétlen gyereknek tűntek, akiknek fogalmuk

sincs, mit csinálnak.

Anne Mather kikapcsolta a monitort. Kieran felpillantott, és

belenézett a nő kárörvendő arcába.

– Miért kockáztatta az orvosai életét? – kérdezte.

– Nem volt valódi veszély – mondta a nő, és mocorogni

kezdett a székében. Nyilvánvaló volt, hogy hazudik.

– Gondolta, megszabadul néhány ellenségétől?

– Tudom, hogy mérges vagy – mondta végül Mather. – Én is

az lennék a helyedben.

– Ha bántja őket...

– Semmi bajuk nem esik, amíg együttműködnek. Szépen

visszakísérjük őket a siklójukhoz – mondta Mather, és felemelt

az asztalról egy díszes teáskannát, kitöltött két csésze

kamillateát. Az egyik csészét odanyújtotta Kierannek, és addig

tartotta előtte, míg az el nem vette, majd szándékosan ki nem

ejtette a kezéből.

– Lehet, hogy néha trükköztem egy kicsit – mondta Mather,

ügyet sem vetve a csörömpölve asztalra hulló csészére, és a

kifröccsenő teára –, de mindig őszintén megmondtam, hogy mit

akarok. A célom a béke, és szeretném, ha a tiéd is az lenne.

– Akkor miért húzza az időt? – kérdezte Kieran, és olyan

erővel csapott az asztalra, hogy megfájdult a csuklója.

– Hogy kiterítsétek a lapjaitokat – mondta Mather, és

halványan elmosolyodott. – Tudtam, hogy készültök valamire.

El akartam hárítani a veszélyt, mielőtt bármiben is engedek

neked. Most egyenlő félként állunk szemben egymással.

– Ez nem igaz. Kezdetektől fogva maga van nyerő

helyzetben.

Mather fürkész tekintettel nézte Kierant. Volt a halántékán

egy ősz tincs, amit folyamatosan rezegtetett a háta mögött lévő

légbefúvó, és ez kizökkentette Kierant az erőszak-fantáziáiból.

Próbál feldühíteni, jött rá. Azt akarja, hogy mérges legyek, és ne

tudjak gondolkodni.

– Látni akarom a foglyokat – mondta, és felállt az asztaltól.

– Máskülönben azt kell gondolnom, hogy bajuk esett.

– Először szeretném, ha megállapodnánk a békeszerződés

feltételeiben.

– Nem – mondta Kieran, és várakozva nézte a nőt.

– Semmi okom nincs, hogy megbízzam benned.

– Megtámadta a hajónkat, megölte a legénységünk nagy

részét, elrabolta a lányainkat, orvosi értelemben megerőszakolta

őket, bebörtönözte a szüleinket, és ezek után képes bizalomról

beszélni?

– A bizalom a béke alapköve.

– Mondjon egyetlen okot, hogy én miért bízzam meg

magában.

Szinte izzott köztük a levegő a kialakult patthelyzettől.

Végül Mather rácsapott a tenyerével az asztalra, és

feltápászkodott.

– Rendben, Kieran. Elviszlek a foglyokhoz.

Kieran legnagyobb meglepetésére a nő odament az ajtóhoz,

és intett, hogy kövesse. Fél órával ezelőtt még azt gondolta

volna, kezd az ő javára billenni a helyzet, de most már tudta,

kivel áll szemben, és miközben két őr kíséretében elindult Mather

után, szinte biztos volt benne, hogy éppen most sétál bele egy

újabb csapdába.

A liftben Mather megnyomta a belső kommunikációs

rendszer gombját.

– Megyünk lefelé – mondta valakinek.

– Igenis, pásztor – válaszolta a hang a vonal túlsó végéről.

– Hova megyünk? – kérdezte Kieran. Egyetlen pillanatra

sem tudott megfeledkezni a mögötte álló két nagydarab férfiról,

és a kezükben szorongatott pisztolyokról. Egyetlen szót sem

szóltak, és annak sem adták semmi jelét, hogy hallgatnák, mit

beszélnek Matherrel, ám ettől csak még fenyegetőbb volt a

jelenlétük.

– A börtönbe – mondta Mather. – Jobb körülmények között

szerettük volna elszállásolni őket, de a szállásszinten nem lettek

volna biztonságbon.

– Ezt meg hogy érti? – kérdezte Kieran dühösen.

– Sajnos vannak a hajón olyanok, aki még mindig nagyon

dühösek, amiért az Empyreum terméketlenné tett minket. Ők

akár vért is ontanának a bosszú kedvéért. De hát te találkoztál is

az egyikükkel. Hogy van Jacob?

– Egész jól – mondta Kieran. – Feltéve, ha az elmebajt nem

számítjuk.

– Ó, Jacob nem őrült – mondta Mather, és kedvesen

megrázta a fejét. – Ő csupán meghasonlott. Nagy különbség.

– Szegény kis gyerekgyilkos.

– Miről beszélsz? – nézett Mather szúrósan Kieranre.

– Megmérgezte Max Brentet. Tizennégy éves volt. Azonkívül

pudingot csinált Philip Grieg agyából. Lehet, hogy nem éri meg a

tizedik születésnapját.

Mathernek tátva maradt a szája, a mandula alakú nyílásban

megvillant a metszőfoga. Nekidőlt a falnak.

– Nem tudtam – mondta, miközben megkapaszkodott az

egyik őr karjában.

– Nyilván – mondta Kieran keserűen. – Főleg, hogy végig

kapcsolatban voltak.

– Én nem mondtam neki, hogy öljön meg bárkit is.

– De maga küldte a hajónkra.

– Nem. Hidd el, hogy nem én küldtem. Saját szakállára

csinálta.

A lift megállt, kinyílt az ajtaja, és Mather intett Kierannek,

hogy kövesse. Még éppen csak ráfordultak a börtönhöz vezető

folyosóra, amikor Kieran orrát megcsapta valami furcsa,

kellemetlen szag. Hangokat is hallott, halk, morajló beszélgetést,

és bár egyik hangról sem tudta megállapítani, kihez tartozhat,

így együtt az otthonát juttatták eszébe.

A bejáratot őrző fegyveresek félreálltak Mather útjából, aki

belépett a börtönbe, és a folyosóra mutatott. Kieran követte, és a

következő pillanatban éljenzés és üdvrivalgás tört ki. A tizenkét

cellás börtönt úgy alakították ki, hogy egy cellában egy embert

lehessen elzárni, Mather azonban négyesével zsúfolta be a

foglyokat a zárkákba. A padlón hálózsákok hevertek szanaszét,

minden felületet szennyes ruhák borítottak. Áporodott

állatkertszag terjengett a folyosón.

A rácsok közül kezek nyúltak ki, megfogták Kieran ingét,

megveregették a hátát, belekapaszkodtak a karjába, és közben

megállás nélkül záporozta a kérdések.

– Láttad a lányomat?... a férjemet? Jól vannak a gyerekeim?

Véget nem érő, kétségbeesett kérdések, és a sok ismerős,

kedves – bár elgyötört és szürke – arc. Kieran szeretett volna

megállni, hogy megcsókoljon minden kezet, és megválaszoljon

minden kérdést, de az őrök nem engedték.

A folyosó közepénél járhattak, amikor Regina Marshall

elkapta a karját. A nő halálsápadt volt, és még a többieknél is

soványabb és gyengébb, mégis olyan erővel szorította meg

Kieran karját, hogy a fiú felszisszent.

– Annyira örülök, hogy látlák, Kieran. Hogy van Waverly?

Sikerült visszajutnia az Empyreumra?

– Igen – válaszolta Kieran. Megdöbbentette, milyen rossz

állapotban van az asszony.

– Csókold meg a nevemben – mondta Regina sóvárogva. –

Mondd meg neki, hogy hamarosan otthon leszek.

– Megmondom – suttogta Kieran.

A követező cellában Kieran megpillantotta Kálik Hassant,

aki a többiektől valamivel távolabb, hátul állt. Ő, és Gunther

Dietrich is némán nézték, ahogy Kieran a zárkájuk elé ér, majd

Gunther kérdően felvonta a szemöldökét.

– Arthur és Sarek is jól vannak! – kiáltotta oda nekik Kieran.

Kálik összekulcsolta és megcsókolta a két kezét, Gunther

pedig lehunyta a szemét, és boldog, megkönnyebbült mosoly

terült szét az arcán.

– Hol van az anyám? – kérdezte Kieran az egyik őrtől, de az

csak megvonta a vállát. Ám ekkor Kieran megpillantotta az

édesanyja csontos, piros kezét a folyosó végén lévő cella rácsai

között, és futni kezdett.

– Kieran! – kiáltotta az anyukája.

– Anya! – kiáltotta Kieran, és amikor odaért a cellához,

megragadta az nő kezét, és a rácsokon keresztül csókolgatni

kezdte az arcát.

Az asszonynak nagyon megnőtt a haja, szőke tincsei a feje

tetejéről hatalmas hajkoronába fogva lógtak le egészen a válláig.

Az arca beesett volt, borostyánsárga szeme körül sötétkék

karikák éktelenkedtek. Az orrát hajszálerek finom hálója

borította, a bal szeme sarkában pedig egy véres folt látszott, ami

alighanem a támadás alatt elszenvedett dekompresszió

következtében alakult ki. De élt. Egyben volt, és lélegzett.

Kieran a két keze közé fogta az anyja arcát. Azelőtt

kényelmetlenül meghittnek érezte volna a mozdulatot, de most

nem vágyott másra, csak hogy megérintse az anyukáját, mert

még mindig alig akarta elhinni, hogy ott áll előtte. Vékony és

pergamenszerű volt a bőre. Annyira törékenynek tűnt.

– Miért téged küldtek? – kérdezte a nő, és megszorította

Kieran kezét. – Ez az egész túl veszélyes egy korodbeli fiúnak.

– Anya...

– Hogy van apád? – vágott Kieran szavába az anyja, és

beleharapott az ajkába. Egy darabka le volt törve az egyik

metszőfogából. – Biztosan nagyon aggódik.

Kieran elvette a kezét. Tehát nem tudta. Egyikük sem tudta.

Végignézett a rácsok közül kilógó arcokon és kezeken. Hogyan

mondja meg nekik? Mit mondhatna?

– Apa... – kezdte, de képtelen volt befejezni.

Az asszony belenézett Kieran szemébe, azután végigsiklott a

tekintete a fia arcán, és mindent kiolvasott belőle.

– Nem kell kimondanod – bólintott elgyötörten.

– Sajnálom – suttogta Kieran, és homlokát hozzászorította a

hideg rácshoz.

– Reménykedtem – mondta az asszony rekedten. – De

közben tudtam.

– A siklódokkban volt, amikor –

– Pszt – Kieran anyja a fiú szájához érintette az ujját. – Ne

mondj semmit.

– Kieran – hallotta Kieran Anne Mather hangját a háta

mögül. – Megkaptad, amit kértél. Folytathatjuk?

– Mather pásztor – mondta Kieran anyja halkan és

tiszteletteljesen. – Maga hozta ide Kierant?

Kieran meglepetten pillantott az anyjára. Az asszony

reménykedve, csillogó szemmel nézte Mathert. Kieran ellépett a

rácsoktól.

– Nagyon szerette volna látni magát – mondta Mather, majd

Kieran legnagyobb megrökönyödésére benyúlt a cellába, és

megfogta az anyja kezét. – Hűséges fiú.

– Tudom. – Lerta Alden szégyenlősen elmosolyodott. –

Köszönöm.

– Anya... – kezdte Kieran, de amikor az anyjára pillantott,

rájött, hogy amit kérdezni akar, azt nem lehet szavakba önteni.

Léna megváltozott. Volt benne valami új. Valami ijesztő. –

Szeretném, ha az anyukám is jelen lenne a tárgyalásnál – mondta

végül, mire az anyja boldogan rámosolyogott.

– Mit szólsz ehhez, Léna? – kérdezte Mather. – Szeretnél ott

lenni a fiad mellett, az irodámban?

– Ó, igen! – válaszolta lelkesen Léna. Hátralépett, amíg az

őrök kinyitották a cellája ajtaját, aztán kilépett a folyosóra.

Sütött róla a kislányos jókedv, ahogy elindult Anne Mather után

a kijárat felé. Elhaladtában rámosolygott a többi rabra, akik

visszamosolyogtak rá, de közben nem szűntek a gyerekeikről

kérdezgeti Kierant.

Hirtelen ötlettől vezérelve Kieran az utolsó pillanatban

megállt, és a foglyok felé fordult.

– A gyerekeitek biztonságban vannak az Empyreumon –

mondta hangosan, mire az emberek éljenezni és tapsolni kezdtek.

Kieran megfordult, hogy tovább induljon Mather után, de

ekkor mintha egy ütést érzett volna a szegycsontjánál. Meglátta

ugyanis, hogy Samantha Stapleton apja lerogy a cellája

padlójára, és a megkönnyebbüléstől zokogni kezd. Harvey

Stapleton Kierannel volt a támadás napján, és ő hívta a

felnőtteket a siklódokkba, ahol olyan sokat lelőttek közülük. Az

erős és bátor Harvey-ból mostanra szinte semmi sem maradt – a

férfi olyan gyengének és törékenynek tűnt, hogy Kieran attól

tartott, akár bele is halhatna a lánya halálhírébe.

Mathert követve kilépett a börtön kapuján, de közben ügyelt

arra, hogy véletlenül se nézzen Harvey-ra. Nem akarta, hogy a

férfi észrevegye rajta a bánatot.

Léna Alden egész úton fogta a fia kezét. Az irodába érve

tisztelettudó biccentéssel elfogadott Mathertől egy csésze teát,

majd leült az egyik székbe, és kíváncsian figyelni kezdett.

Mather melegen rámosolygott, ő pedig, boldogan, amiért

tudomást vettek róla, visszamosolygott.

Elrabolta anya lelkét, döbbent rá Kieran. Egy pillanatra

elszürkült körülötte a szoba, és zsibbadtnak, használhatatlannak

érezte az ajkait.

– Kieran – kezdte Mather, és felvett az asztalról egy

hordozható elektronikus olvasót. – Áttanulmányoztam a

feltételeidet. – Először kérdeznék valamit – emelte fel a kezét

Kieran.

– Rendben – mondta Mather, azzal visszatette az olvasót az

asztalra, és nyájasan Kieranre mosolygott.

– Miért velem egyezkedik? – kérdezte Kieran.

– Hogy érted? – kérdezte Mather, és a csodálkozástól egy

pillanatra nyitva maradt a szája.

– Egy csomó felnőtt van a hajón, akikkel tárgyalhatna, de

maga mégis engem választott. Miért?

– Mert... te vagy az Empyreum kapitánya! Ki lenne jobb

nálad? Nagyon tehetséges fiatalember vagy.

Kieran hunyorítva dőlt hátra a székében. Fogalma sem volt,

milyen válaszra számított, de ettől a szánalmas hízelgéstől ideges

és feszült lett. Waverly próbálta megértetni vele, mennyire

veszélyes ez a nő, és bármennyire is fájt ezt most beismernie,

Waverlynek igaza volt. Minden, ami ezen a napon történt,

Mather túlerejét bizonyította.

– Ez nem fog menni – mondta Kieran, és felállt az asztaltól. –

Nem vagyok alkalmas a feladatra.

– Ezt korábban is mondhattad volna...

– Nem vagyok jogász. Semmit nem tudok a szerződésekről,

vagy...

– Ne is hallgasson rá, Mather pásztor – legyintett Léna. – A

fiam nagyon ügyes!

– Ez nem igaz. Túlságosan fiatal vagyok – mondta Kieran

Mathernek. – Valamelyik felnőttel kell tárgyalnia.

– Kieran – csattant fel Mather, és dühösen felállt az asztaltól.

– Heteken át tartó előkészületek előzték meg ezt a találkozót.

– Azért velem akar tárgyalni, mert azt hiszi, hogy csak egy

ostoba gyerek vagyok, aki bármit aláír, csak hogy visszakapjuk

a szüleinket.

– Már bebizonyítottad, hogy nem vagy ostoba – hízelgett

Mather. – Bíznod kellene magadban.

– Bízom magamban. És úgy ítélem meg, hogy nem

folytatódhatnak a tárgyalások.

Kieran odalépett az anyjához, hogy felsegítse a székből,

amikor hirtelen fényvillanást látott. Elveszítette az egyensúlyát,

és valami visszanyomta a székébe.

VILLANÁS

Waverlynek bizsergett a fejbőre, miközben nézte, ahogy a férfi

Randy fejéhez szorítja a pisztolya csövét. Ne öld meg, villantak

fel a szavak a fejében, de tudta, hogy könyörgés nem segít.

Nekinyomta a pisztolyát a túsz nyakához, mire az hangosan

felnyögött.

– Engedd el Randyt – sziszegte, és az ujja rácsúszott a

ravaszra. – Különben megölöm a drágalátos orvosotokat.

– Ha megölöd, nem juttok ki élve a hajóról – mondta a férfi,

és hűvösen elmosolyodott. – Ha viszont én ölöm meg ezt a

fiatalembert, csupán annyi történik, hogy még eggyel

kevesebben lesztek. Nem vagy abban a helyzetben, hogy

alkudozz.

– Ha lelövöd, megöllek – mondta Sarah.

– Várjatok – mondta ekkor a férfi valakinek, aki a sarkon túl

állhatott, aztán újra Waverlyre nézett. – Nyolc mesterlövész

várakozik mögöttem, de visszatartom őket, mert nem akarok

lövöldözést a külső burkolat közelében. Ez érthető?

Waverly nem válaszolt, csak nézte a férfit, aki mintha egyre

távolabb került volna tőle, mintha kezdett volna kiszakadni a

valóság szövetéből. Neki most az anyukája, és nem valami

szánalmas, halálra rémült orvos mellett kellene lennie. Neki most

a siklóhoz kellene kísérnie az anyukáját, hogy hazarepüljenek.

– Waverly – mondta a férfi, ezúttal kedves, lágy hangon.

Honnan tudja a nevemet? – futott át Waverly agyán, de aztán

eszébe jutott, hogy ezen a hajón alighanem mindenki ismeri. –

Már célba vettük a siklód legénységét.

– Ha bántódásuk esik... – kezdte Waverly.

– Mather pásztor azt az utasítást adta, hogy ha nem

szükséges, ne öljünk meg senkit. Éppen zajlanak a

béketárgyalások. Nem gondoljátok, hogy ez hátráltathatja a

dolgot?

Waverly a férfit figyelte, közben az ujja idegesen rángatózott

a ravaszon.

– Most pedig mindnyájan leteszitek a fegyvert, rendben? –

vonta fel a szemöldökét a férfi.

– Hol vannak a foglyok? – kérdezte Debora, aki Waverly

mögött állt. Nyugodt és határozott volt a hangja, és Waverly el

sem tudta képzelni, hogyan képes ilyen higgadt maradni.

– Az Empyreum legénységére gondolsz? – A férfi megvonta a

vállát. – Nem itt.

– Hova vittétek őket? – kérdezte Waverly.

– Dobd el a pisztolyt, édes, és elmondom.

Waverly keze mintha összenőtt volna a pisztoly

markolatával. Úgy érezte, képtelen megmozdulni. Mintha már

évezredek óta állna mozdulatlanul ugyanazon a helyen. Ha

Arthurt elkapták, nekik végük. Igen, sikerült halálra rémítenie

ezt az orvost. Úgy remegett, hogy összecsuklott a térde, sőt, ha

akarnál, le is lőhetné, hogy megbosszulja, amit a lányokkal tett.

És utána? Ő biztosan meghalna, és a barátai is. Egyetlen

választásuk maradt.

Elengedte az orvost, aki rongybábuként csuklott össze a fal

tövében. Azután leguggolt, és anélkül, hogy egyetlen pillanatra

is levette volna a szemét a Randy mellett álló férfiről, a földre

tette a pisztolyát.

– Rúgd el magadtól – mondta a férfi, és még erősebben

nekinyomta a fegyvert Randy fejének.

Waverly engedelmeskedett.

Hallotta, ahogy a társai felhördülnek a háta mögött, de

ugyanakkor látta a hálát Randy szemében. Randy letérdelt a

férfi elé, és két kezét a magasba emelte. Mekkora ostobaság volt,

gondolta Waverly. Hogy hihettük el, hogy sikerülhet?

– Soha nem voltak itt a túszok – mondta végül a férfi

Waverlynek. – Ezt akartad tudni?

Vagyis Jacob hazudott. Hiába kínozta meg, hiába üvöltött a

fájdalomtól, végül csak nem mondta el az igazat.

– Úgy szól a parancsom, hogy kísérjelek vissza titeket a

siklódokkba, aztán küldjelek vissza a hajótokra. Mit gondoltok,

gyerekek, menni fog a dolog vérontás nélkül?

Waverly látta, hogy Harvey bólint, mint egy alázatos kisfiú,

akit leszidott a tanára.

– Akkor nagyon lassan tegye le mindenki a pisztolyát a

padlóra, és lépjen el tőle öt lépést.

– És ha nem csináljuk? – kérdezte Debora.

– Akkor megtudod, milyen érzés az, ha valaki meghal

miattad – mondta a férfi, és a vállánál fogva megrázta Randyt.

Randy felnyögött, és becsukta a szemét.

Waverly hallotta, hogy egy fémtárgy tompa koppanással a

padlóra esik, és amikor hátranézett, azt látta, hogy Sarah lassan

elhátrál a pisztolyától. A lány szemében gyilkos indulat villant,

és amikor összenéztek, Waverly tudta, hogy majd’ szétfeszíti a

düh. Veszítettek, és ezt mindketten tudták. De mi a helyzet a

többiekkel?

Újabb koppanás hallatszott, aztán még egy és még egy, míg

végül az egész akciócsoport fegyvertelenül és tehetetlenül nézte a

férfit.

Az bólintott, és egyszerre fegyveresek özönlötték el a

folyosót – fegyveresek, akik félelmetes rutinnal és

összeszokottsággal mozogtak együtt. Körbevették Waverlyt és a

csapatát, és a gyerekek lapockájára irányították a fegyvereiket.

Waverlynek mintha cseppfolyóssá vált volna a gerince a

félelemtől, amikor a csoportot vezető férfi talpra állította

Randyt.

– Gyerünk. Semmi hirtelen mozdulat. Az embereim nagyon

forrófejűek – mondta a fegyveres, és a férfiak lassan a siklódokk

felé kezdték terelni Waverlyéket.

Amikor odaértek, Waverly látta, hogy a dokk ajtaja nyitva,

Melissa és Arthur pedig a sikló mellett állnak. A kezük a

tarkójukon volt, és elkeseredetten néztek maguk elé. Waverly

felismerte az egyik nőt az Empyreum elleni támadásból; fura,

pirospozsgás arca beleégett az emlékezetébe. A nő nem nézett

Waverlyre, amikor az elindult felé.

– Sajnálom – mondta Arthur, amikor Waverly elég közel ért.

– Elrejtőztek a dokkban, mielőtt leszálltunk volna. Amikor meg

elmentetek, ránk rontottak. Még tüzelni sem volt időnk.

– Semmi baj – mondta Waverly.

– Csönd legyen – förmedt rá a mögötte álló férfi.

A fegyveresek félreálltak az útból, és pisztolyt szegezve a

gyerekekre végignézték, ahogy Waverly és a többiek lassan

felmennek a rámpán, azután az utastérbe vezető lépcsőn. Sarah

dühös volt és csalódott, de azért megfogta Randy kezét, aki

elkeseredetten csóválta a fejét. Debora a körmét rágta, és közben

a padlót bámulta. Alia nem szólt semmit, csak nézett maga elé

távolságtartó, kifejezéstelen arccal. Sealy valamiért nagyon

fiatalnak nézett ki, valahogy úgy, mint egy tízéves kisfiú, akit

éppen megbüntettek valamiért. Harveynak lángolt az arca, és

remegett a szája, amikor leült a székére.

A fegyveresek főnöke felment utánuk az utastérbe, és

megkérdezte:

– Gondolom, nem szeretnétek, hogy az egyik emberem

veletek menjen, és elvezesse a siklót az Empyreumra.

– Nem – mondta Waverly.

– Rendben – válaszolta a férfi. – Ugye, nem lesz több hasonló

próbálkozás?

Waverly lenézett a cipőjére, majd megrázta a fejét.

Gyengének és megalázottnak érezte magát. Ostobának.

Hallgatnia kellett volna Kieranre. Tudhatta volna, hogy nem fog

sikerülni. A haditervről, amit olyan zseniálisnak tartottak,

kiderült, hogy gyerekes ostobaság, ami fabatkát sem ér.

– Gondolom, azt mondanom sem kell, hogy ha odakintről

próbálkoztok meg valami ostobasággal, mondjuk megpróbáltok

kárt tenni a hajótestben, azonnal végzünk a szüleitekkel.

Érthető?

A férfi várakozóan Arthurra nézett, végül a fiú bólintott.

– Egyenesen visszamegyünk az Empyreumra.

– Helyes. Egy nap talán elfelejtjük ezt az egészet, és barátok

leszünk.

– Menj a pokolba – mondta Sarah.

Randy megmerevedett a székében, és rettegve pillantott a

férfira. A régi nyugalomnak és eltökéltségnek immár nyoma sem

volt a szemében. Waverly látta, hogy a fiút megváltoztatta a

fejéhez szorított pisztoly. Létezik a rettegésnek olyan foka,

amitől más ember leszel. Waverly rádöbbent, hogy ugyanez

történt az orvossal, amikor lőni kezdte a falat a feje fölött. Ettől

azonban nem érezte jobban magát. Ocsmány volt az egész – az is,

amit ők csináltak, és az is, amit velük csináltak. Ocsmány,

beteges és rossz volt az egész.

– A biztonság kedvéért követni fogunk titeket. Ha valami

gyanúsat csináltok, belétek megyünk.

– Attól ti is meghaltok – mondta Sarah.

– Dehogyis. Az orrkúpunk kibírja az ütközést. Majd egy

finom, puha részt célzunk meg a siklótokon. Észre sem veszitek,

és már végetek is lesz.

Waverly a férfi fanyar ábrázatára pillantott, és rájött, hogy

az egyetlen percig sem félt tőlük. Egy rakás kölyköt lát, akik

fegyverekkel játszadoznak. Semmilyen veszélyt nem jelentünk a

számára.

Arthur bement pilótafülkébe, Waverly pedig utána.

– Láttad őket? – kérdezte Arthur, miután mindketten

elfoglalták a helyüket. – Láttad a szüleinket?

Waverly megrázta a fejét.

– Nem voltak ott a szennyvízfeldolgozóban, ugye?

– Hazudott nekünk. Hiába bántottam, hazudott.

Arthur bekapcsolta a hajtóműveket.

– Vagy az is lehet, hogy nem.

Waverly értetlenül nézett Arthurra. A fiú sápadt volt, a haja

csatakosan fénylett az izzadságtól, mégis, volt valami komor

fenyegetés a tekintetében, amitől méltóságteljes benyomást

keltett. Waverly egy pillanatra meglátta benne azt az értelmes,

bátor férfit, akivé egy nap majd válni fog.

– Emlékezz vissza, Jacob először azt mondta, hogy nem

tudja, hol vannak a túszok – folytatta Arthur. – Lehet, hogy

tényleg nem tudta.

– De én tovább bántottam.

– Ezért aztán hazudott. Azt mondta, amiről azt gondolta,

hogy hallani szeretnéd.

Kinyílt előttük a légzsilip ajtaja, és Arthur finom

mozdulatokkal felemelte a földről a hatalmas vasmadarat.

Waverly lehunyta a szemét. Érezte, ahogy a gyorsulástól

elmozdul a súlypontja a székben, azután hallotta a zsilipből

távozó levegő sziszegését. Amikor újra kinyitotta a szemét, a

külső ajtók már félig kinyíltak, és feltárult mögöttük a világűr

fekete, flitteres függönye. Amióta az eszét tudta, ez a függöny

borította be az otthonát. Olyan érzés volt a csillagokat nézni,

mintha a semmit nézné.

– Ennyi, vége – mondta Waverly gyászosan.

És ez volt az a pillanat, amikor nem bírta már tovább, és

sírni kezdett. A nagy, kövér könnycseppek kicsordultak a

szemén, majd megkapaszkodtak az arcán. Ahogy letörölte őket a

kezével, tökéletes kis gömbökké formálódtak, és ellebegtek a

levegőben. Arthur úgy tett, minta semmit nem venne észre. Egy

csődtömeg vagyok. Soha semmi nem sikerül.

– Ott vannak – mondta Arthur, és a képernyő felé bökött az

állával. Waverly látta, hogy az Új Látóhatárból előbukkanó

sikló egyenesen az Empyreum jobb oldala felé tart. Még annak a

cingár, önelégült hólyagnak az alakját is ki tudta venni a

pilótafülkében.

– Gyűlölöm – suttogta.

Arthur szótlanul átrepült a hajóval az Empyreum fölött, és

elindult a bal oldali siklódokk felé.

A következő pillanatban olyan erővel lökte valami előre a

siklót, hogy Waverly kiesett a székéből, és nekizuhant a

pilótafülke ablakának.

– Figyelj oda, mit csinálsz! – kiáltotta oda Arthurnak,

miközben a fejét dörzsölgetve visszakapaszkodott a székébe. –

Jézusom.

– Nem csináltam semmit!

– Akkor belénk jöttek? – kiáltotta Waverly, és a hátsó

kamerák képére pillantott.

Képtelen volt értelmezni, amit látott. Mintha milliónyi

konfetti – háromszögek, négyszögek, szabálytalan alakú és

megvetemedett síkidomok – kavargott és örvénylett volna a

világűrben. Az Empyreum irányából indultak, és ezüst és arany

ragyogással távolodtak a hajótól.

– Ez meg mi? – kérdezte, majd a képernyőt vakító villanás

fehérítette el, és még több konfetti jelent meg az Empyreum

körül. Fémes kopogás hallatszott a sikló külső burkolata felől, és

a gyerekek felsikoltottak az utastérben.

– Ne! Ne! – üvöltötte valaki. – Ne! Ne! Ne!

Waverly kicsatolta a biztonsági övét, és hátrarohant az

utastérbe, ahol mindenki a bal oldali ablakoknál állt. Sarah

magán kívül volt, az egész teste remegett, záporoztak a könnyei.

– Hogy tehették ezt? Hogy tehették? – sikoltotta, miközben

újabb villanás borította vakító fénybe az utasteret.

Waverlynek égni kezdett a szeme. Lehunyta, és amikor újra

kinyitotta, sötétséget látott maga körül. Az egész sikló

sötétségbe burkolózott. Vagy megvakult volna?

– Mi történik? – kiáltotta, miközben kitapogatta Sarah-t, és

megkapaszkodott a barátnője vállában.

– Nem látok! Nem látok! – kiáltotta valaki, talán Harvey

vagy Sealy.

– Ne nézzetek bele! – sikoltotta Debora Mombasa. –

Forduljatok el!

– Mi ez? – üvöltötte bele Waverly a hangzavarba. – Mi

történik?

– Megölnek minket! – mondta zokogva Sarah. –

Felrobbantják! Felrobbantják az Empyreumot!

VAKSÁG

Hiába takarta el a szemét, amikor Mather irodáját elárasztotta a

hajóablakon betörő fény, a villanás így is elvakította Kierant.

Körbenézett a szobában, de csak alaktalan árnyékokat látott

maga körül. Valahogy így képzelte el annak idején Platón

barlangját a filozófiaórán. Égett és könnyezett a szeme.

Megvakultam, állapította meg magában tárgyilagosan. Látta az

anyja körvonalait, ahogy elindult a hajóablak felé.

– Fordulj el, anya! – üvöltötte, miközben két újabb villanás

borított forró, fehér fénybe a szobát, majd a tenyerébe temette az

arcát.

– Donald! Merin! – kiáltotta Mather az őröknek. – Mi

történik?

– Nem tudom, pásztor – mondta egy női hang a folyosóról.

Kieran hallotta, ahogy Mather tapogatózva keres valamit az

asztalán, majd néhány másodperc múlva felzúgott a rádió.

– Központi vezérlő, jelentést! – kiáltotta Mather.

– Az Empyreum az, asszonyom – mondta egy kétségbeesett

férfi a vonal túlsó végéről. – Robbanás történt.

– Jóságos Isten! Soha nem fogják megbocsátani nekünk! –

Mather önuralmának nyoma sem volt, a nő kétségbeesetten

sikoltozott. – A hajtóművek azok? Távolodjunk tőlük!

– Nem a hajtóművek! Azt hiszem, a robbanás a hajótest jobb

oldalán történt, a siklódokk és a laboratóriumszint környékén!

– Hívd őket! – üvöltötte Mather.

Kieran pislogott egyet, és amikor kinyitotta a szemét,

sikerült kivennie a nő alakját. Ráugrott, és szerencséjére éppen a

torkát kapta el a kezével. Ujjaival kitapintotta a nő nyakának

puha, formálható húsát, majd teljes erejével megszorította.

Mather belemélyesztette körmeit a kezébe, és Kieran érezte,

ahogy a meleg vér végigfolyik a csuklóján. Mégsem engedte el a

torkát; kétségbeesetten szorította, egészen addig, míg nem valaki

fel nem kapta, és le nem hajította a padlóra.

– Ne! – üvöltötte Mather. Kieran felnézett a földről, és két

alakot pillantott meg, akik egy pisztolynak látszó tárgyat

próbáltak kitépni egymás kezéből. – Ne lődd le, Donald! Csak

pánikol!

– Megpróbált megfojtani!

– Kötözzétek meg, és fektessétek a díványra.

Kieran érezte, ahogy összekötözik a két kezét a háta mögött,

majd négy erős kéz a levegőbe emeli, és leteszi egy kemény ágyra.

Gyengéd ujjakat érzett az arcán, az anyja ujjait.

– Miért támadtad meg a pásztort? – kérdezte az anyja.

Kieran nagy nehezen kinyitotta a szemét, és sikerült

kivennie az anyja alakját.

– Anya? Látsz? – kérdezte a fölé hajoló asszonytól.

– Nem túl jó.

– Mit láttál a hajóablakban?

– Láttam, ahogy felrobban az Új Látóhatár.

– Az Új Látóhatár? Anya, ez az Új Látóhatár.

– Dehogyis, édesem, mi az Empyreumon vagyunk – mondta

somolyogva.

– Nem, anya. Az Új Látóhatáron vagyunk. Az Empyreum…

Elcsuklott a hangja. Egyszerre felfogta, mi történt, és mintha

három métert zuhant volna alatta az ágy. Egy percen át minden

erejét lekötötte, hogy sikerüljön levegőt vennie. Mintha olajos

veríték borította volna a torkát, és furcsa forróságot érzett az

arcán, ami hamarosan égetni kezdte a füleit. Azt hitte, el fog

ájulni, de beleharapott az ajkába, és hamarosan elfutotta a

száját a vér fémes íze. Amikor már úgy érezte, tud beszélni,

kinyitotta a száját, és azon kapta magát, hogy azt üvölti:

– Te kurva! Te őrült kurva! Megölted őket!

Valaki pofán vágta, és amikor felnézett, látta, hogy ott áll

fölötte az egyik őr.

Az anyja nem mondott semmit. Nem csinált semmit.

– Ne bántsd, Donald! – mondta Mather. – Sokkot kapott!

Kieran érezte, hogy valaki megfogja a térdét, majd közvetlen

közelről hallotta Anne Mather hangját.

– Esküszöm neked, Kieran, hogy nem tudtam, mire készül

Jacob.

Mather hangjának hallatán Kieran testét valami alaktalan

düh kerítette hatalmába. Szinte reflexszerűen emelkedett fel az

ágyról, és teljes erővel lefejelte a nőt. Az ütközés erejétől

elzsibbadt a homloka, és fájdalmasan megrándult a nyaka. A

szobát megtöltötte Mather őreinek kétségbeesett kiáltozása.

– Pásztor! Mather pásztor!

Kieran hallotta, hogy a nő a padlón nyögdécsel. Még

megpróbált belerúgni, de a szeme sarkából már látta, ahogy az

egyik őr fölébe tornyosul. A következő pillanatban irtózatos

erejű ökölcsapás sújtott le a fejére. Mintha fény villant volna,

azután teljes sötétség borult a szobára.

– Lelépni, Donald – mondta Mather levegőért kapkodva. –

Jól vagyok.

– Nem vagy jól!

– Csak levegőhöz kell jutnom.

– Veszélyes a fiú.

– Menj ki a szobából, Donald.

– De hát miért véded? – kérdezte a férfi elképedve.

– Mert ő az egyetlen reményünk, te ostoba.

– Mather pásztor – szólt egy hang a rádióból. – Vonalban az

Empyreum.

– Mi folyik ott? – hallotta Kieran Mather ziháló hangját. –

Jól vagytok?

– Kierannel akarok beszélni! Hol van Kieran? – A hangja

alapján Sarek az összeomlás határán volt.

Kieran felült.

– Hadd beszéljek vele.

Hallotta, ahogy Mather odalép hozzá, majd érezte, ahogy

lehajolt vagy letérdelt előtte.

– Hozok neked egy fejhallgatót, jó?

– Jó – sziszegte Kieran.

– Nem fogsz megint rám támadni, ugye?

– Nem – mondta Kieran, bár nem volt biztos benne, hogy

képes lesz uralkodni magán.

Megpróbálta elviselni, ahogy a nő ujjai körbetapogatják a

fülét, azután ráhelyezik a fejhallgatót. Undorító volt az érintése,

ennél az is jobb lett volna, ha felpofozza. Amikor rajta volt a

fejhallgató, a nő felé köpött, de érezte, ahogy a saját térdére hull

a nyála.

– Kieran? – hallotta Sarek kétségbeesett hangját.

– Mi történik?

– Dekompresszió az egész jobb oldalon!

Kieran bólintott, és közben próbált gondolkodni, de zsibbadt

és bénult volt az agya.

– Mit csináljak, Kieran? – sikoltotta Sarek.

– Nem tudom – mondta Kieran, és tudta, hogy

cserbenhagyja a barátját.

– Ki kell hoznod őket. – A hang irányából ítélve Mather

előtte ült. – Az egész hajón megszűnhet a nyomás.

Kieran úgy remegett, mint a nyárfalevél.

– Lezártál minden rekeszfalat, amit lehetett? – kérdezte.

– Az összes olyat lezártam, ahol szinte biztos, hogy nem volt

senki.

– Mindegyiket le kell zárnia – mondta Mather. – Nem

várhat.

– Semmit nem hiszek el, amit mond – sziszegte Kieran

Mather arcába. – Sarek, próbálj megtalálni mindenkit, aki azon a

részen lehet.

– Az Isten szerelmére, Kieran! – kiáltotta Mather. –

Feláldozol mindenkit azért, hogy megmenthess egy vagy két

embert! Zárasd le a válaszfalakat!

Kieran érezte, hogy valaki lehúzza róla a fejhallgatót. Utána

kapott, és addig próbálta tapogatózva megtalálni, amíg meg nem

hallotta az anyja hangját.

– Sarek? Itt Léna Alden, Kieran anyukája. Megismered a

hangomat?

– Igen – válaszolta tétován Sarek.

– Azonnal le kell zárnod az összes válaszfalat, különben

megölsz mindenkit a hajón. Zárd le őket most.

– Rendben – mondta Sarek, de bizonytalan volt a hangja.

– Azután megkeresheti a túlélőket – mondta halkan Mather.

– Pofa be! – Kieran megpróbált felállni, de hirtelen

legyűrhetetlen súly nehezedett a vállára. Az egyik őr leszorította

a földre, de úgy, hogy mozdulni sem bírt. – Semmi joga

utasításokat osztogatni a legénységemnek!

– Tudom – mondta Mather.

– Lezártad a válaszfalakat? – kérdezte Léna Sarektől.

– Igen – válaszolta sírva Sarek.

– Rendben. Most lépj be a biztonsági rendszerbe, és teremről

teremre fésüld végig az egész hajót, és keresd meg a túlélőket –

mondta Léna. – Küldjél mindenkit a központi bunkerba,

rendben?

– Nagyon jó, Léna – mondta Mather.

– Miért csinálja ezt? – tört ki a zokogás Kieranből. – Miért

gyilkol minket még mindig?

Kieran kérdésére senki sem válaszolt.

CSAPDÁBAN

A börtönben csend volt. Seth az ágyán feküdt, és Jake

horkolását hallgatta. Volt egy nagy, véres seb a szája belső

oldalán, és egyfolytában azt piszkálta a nyelvével. Amikor ideges

volt, vagy félt, rendszerint beleharapott a szájába, és néha addig

rágta a húst, amíg vérezni nem kezdett. Rettenetes és fájdalmas

szokás volt, de amikor kissrác volt, segített abban, hogy

megacélozza magát, és könnyebben el tudja rejtenie a fájdalmát,

a haragját vagy a szégyenét. Aztán amikor csókolózni kezdett

lányokkal, felhagyott a dologgal, de most újrakezdte, mert

tudta, hogy valami borzasztó van készülőben. Ebben biztos volt

– ugyanolyan biztos, mint annak idején, a vészjelző szirénák

felharsanásakor abban, hogy meghalt az apja. Jake készült

valamire, és emberek fognak meghalni.

Hagyta, hogy a gondolatai egy fájdalmas fordulattal

visszakanyarodjanak Waverlyhez. Waverly azóta nem látogatta

meg. Egyszer sem. Vajon feldühítette, amikor megpróbálta

megakadályozni, hogy megkínozza Jake-et? Lehunyta a szemét,

és megpróbálta kitörölni emlékezetéből a mozdulatot, amivel

Waverly Jake gerincéhez szorította a sokkolót. Megpróbálta

elfelejteni a Waverly arcára kiülő mosolyt, a kis ráncokat az

orrán, a kivillanó fogait. Nem mintha Sethnek ne lett volna

ismerős az a késztetés, aminek hatására Waverly addig gyötörte

Jake-et, amíg az üvölteni és vonaglani kezdett. Túlságosan is jól

ismerte – olyan jól, hogy azt is tudta, Waverly soha nem fogja

tudni elfelejteni, amit tett. Valami olyat tudott meg magáról,

ami jobb lett volna, ha titokban marad.

És Sethnek is rossz volt így látni őt. Annyira nem volt naiv,

hogy azt higgye, Waverlynek nincsen sötét oldala. Persze, hogy

volt. Seth egész életében meg volt győződve róla, hogy

mindenkinek vagy egy sötét oldala, és hogy mindenkiből elő

lehet hozni az embertelenséget. Ez vele is sokszor megtörtént.

Végignézte, ahogy az apjával is megtörténik. Nála lassan, szinte

észrevétlenül történt a dolog, mintha rák rágta volt a lelkét.

Végül árnyék borult a homlokára, és többé nem tudott

mosolyogni, még a saját fiára sem. Waverly viszont – vele nem

lett volna szabad megtörténnie. Seth bármit megadott volna, ha

vissza tudja csinálni a dolgot, ha Waverlyt vissza tudja

változtatni olyanná, amilyen azelőtt volt. Ha meg tudja tanítani

újra egyszerűnek lenni.

– Csakhogy ezek az idők már nem jönnek vissza – mondta, és

felébresztette magát. Rájött, hogy félálomban volt, és

Waverlyről álmodott. Barna haj, barna szem, világosbarna bőr –

mindene barna volt. Nem volt húsa. Waverly szépsége az

alakjából áradt, abból, ahogy mozgott, abból, ahogy nézett. Az ő

szépsége csendes és rejtélyes szépség volt. Seth szívesen töltötte

volna az egész életét a tanulmányozásával.

De persze az is lehet, hogy Seth egy romantikus idióta.

– Ez nem szerelem – mondta magának, inkább csak

megszokásból. Valójában csak a fájdalmat akarta enyhíteni,

amit Waverly távolmaradása miatt érzett. Mert hol van

Waverly? Ha igazi volt, amit azon az éjszakán, a lakásán látott

rajta, akkor hol van most?

Fogd már fel, hogy nem viszonozza, mondta magának.

Amikor Jake cellája felé pillantott, észrevette, hogy a férfi

mosolyogva nézi.

– Üdv – mondta Seth. Félt az egyre zavarodottabbá és

eszelősebbé váló Jake-től. Már jó ideje nem próbált beszélgetni

vele. Érvekkel semmire sem ment, és bárhogy is próbált

információt kiszedni belőle, mindössze annyit ért el, hogy

hallgathatta a férfi ködös fenyegetőzéseit, amiknek általában

semmi értelmük nem volt. – Mióta van fent?

A férfi megvonta a vállát.

– Beszéltél álmodban.

– Ja, szoktam.

– Azt mondják, az a kreativitás jele – mondta Jake. –

Kreatív vagy?

– Nem – mondta Seth.

– Kár – felelte Jake. – Én sem vagyok az.

Hirtelen megremegett a padló Seth talpa alatt, és a távolból

mennydörgés hallatszott. Olyan volt, mint amikor Jake

elállította a segédhajtóműveket, csak hangosabb. Aztán újabb

robbanás következett, és még egy, és még egy, mind egyre

közelebbről.

Jake felállt az ágyáról, megfogta a cellája rácsát, és

elvigyorodott.

– Mi ez? – kérdezte Seth, és ő is fölállt.

– Mondtam, hogy közeledik – válaszolta Jake. – Hát most itt

van.

– Mi ez? – üvöltötte Seth. Keresztülrohant a celláján, és

teljes erejével nekiugrott az ajtónak. Ha elég erősen nyomná,

meg tudná hajlítani a vasat, és kiszabadulhatna. Az ajtó

azonban egyetlen millimétert sem engedett. – Az isten verje meg,

Jake, mondja meg, mit csinált!

– Rá fogsz jönni. – Jake oldalra billentette hatalmas fejét, és

várakozva nézte a folyosót. Úgy nézett ki, mint valami ősember.

Sokkal több keresnivalója lett volna egy barlangban, mint egy

űrhajón.

– Mi fog történni? – kérdezte Seth, és olyan érzése volt,

mintha valaki egy padlóba fúrt lyukon keresztül kiszívná a vért

a testéből.

– Nem tudom – mondta szórakozottan Jake, miközben apró

szemeiben a várakozás fáklyája lobogott.

– Mi az, hogy nem tudja? – Bekapcsoltak a vészfények, és

bizarr árnyékokat festettek a cellákra és a folyosóra. – Hogy

lehet, hogy nem tudja?

– Nem én csináltam – mondta Jake.

Mély morajlás futott végig a hajón, amely mintha saját

akarattal rendelkező vadállattá változott volna. Seth érezte,

ahogy a lába alatt megmozdul az acél. A cellája rácsai

nyikorogva próbáltak ellenállni az őket feszítő erőnek. A hajó

kezdte megváltoztatni az alakját, kezdett behorpadni. Hol van

Waverly? Hol vannak a gyerekek?

Recsegés hallatszott a hangszórókból, majd Sarek éles

hangja töltött meg a börtönt.

– Mindenki azonnal a központi bunkerbe!

– Hé! – üvöltött ki Seth a folyosóra. – Hé! Nem hagyhattok

itt! Őrök!

Hiába fülelt, semmit nem hallott. Kieran emberei elhagyták

volna az őrhelyüket? Itt fog meghalni, a börtönben, kettesben

ezzel az elmebeteggel?

Nincs itt semmi keresnivalóm, döbbent rá. Megfizettem

mindenért, most ki akarok jutni.

– Hallotok? – kiáltotta. – Ki akarok menni! Nem tehetitek

ezt velem!

Ekkor hallotta, hogy kinyílik a folyosóra vezető ajtó, és

megkönnyebbülten térdre rogyott. Néhány másodperc múlva,

amikor közelebb értek a léptek, újra felállt.

– Hála istennek – kezdte, de aztán meglátta, hogy ki érkezik,

és nem tudta befejezni a mondatot.

Egy alacsony, rovararcú nő támolygott végig a cellák közti

folyosón. Sovány volt és csontos, és úgy járt körbe a szeme,

mintha bármelyik sarokból lecsaphatna valami láthatatlan

ellenség. Egy hatalmas fűrészt cipelt magával, olyan nagyot,

hogy újra meg újra meg kellett állnia, hogy kifújhassa magát.

– Édesem, hát mit csináltál? – kérdezte Jake gyengéden.

– Nem fontos – mondta a nő. – Kijuttatlak innen. Csak ez

számít.

Jake előrehajolt, és megcsókolta a homlokát a rácsok között,

de a nő mintha rá sem hederített volna.

– Állj félre az útból – mondta.

Sethet, aki döbbenten bámulta a jelenetet, egyetlen

pillantásra sem méltatta. Kísértetszerű, nem evilági volt. Seth

nyelt egyet, de a szája teljesen ki volt száradva. Hogy lehetett

ekkora hülye? Hogy lehetett ekkora istenverte idióta?

Jake hátralépett, és a felesége – aki annak idején állítólag

annyira kétségbeesett a meg nem született gyermekei miatt, és

akit olyan nagyon gyászolt Jake – bekapcsolta a fűrészt.

A szerszám visítása pengeként hatolt keresztül Seth

hallójáratán, aki kénytelen volt a fülére tapasztania a kezét, és

úgy nézni a szanaszét szóródó szikrákat. Öt teljes percbe telt,

mire a nő keresztülvágta az első rácsot, azután elővett egy új

pengét a vállán lógó zsákból. Összesen négy helyen vágta át az

acélt, majd kiemelt két rácsot, Jake pedig keresztülpréselte

magát a lyukon.

– Most Sethet – mondta Jake a nőnek. Sethnek még mindig

csengett a füle, ezért alig hallotta, mit beszél Jake, de azt látta,

hogy a férfi gyengéden megfordítja a feleségét, hogy megmutassa

neki a ketrecbe zárt rémült fiút. A nő tetőtől talpig végigmérte

Sethet.

– Nincs idő – mondta hűvösen.

– Édesem, ez csak egy gyerek – mondta Jake.

– És? Az ő élete többet ér, mint a miénk? Gyerünk! –

rikoltotta a nő, azzal ledobta a földre a fűrészt, és húzni kezdte

maga után Jake-et a kijárat felé.

– Valaki majd lejön érted – mondta Jake Sethnek.

– Senki sem fog lejönni – válaszolta Seth nyugodtan. –

Pánikban vannak. Megfeledkeztek rólam.

– Áhh – mondta Jake, de megfordult, és futni kezdett a

felesége után.

– Hé! – kiáltotta utánuk Seth. – Ha elmennek, én tényleg

meghalok.

Hallotta, ahogy kinyílik, majd becsukódik a börtön ajtaja.

Itt hagyták.

De itt hagyták a fűrészt is. Csak éppen Seth nem érte el.

Sikerült kipréselnie a lábát a rácsok közti résen, és a lábujjával

éppen hozzá tudott érni a fűrész pengéjéhez. Talán ha a másik

lábával próbálná, és még erősebben tolná...

Húsz rettenetes percbe telt, mire a lábujját a penge belső

oldalán ide-oda húzogatva sikerült olyan közel húznia a fűrészt,

hogy a mutató és a hüvelykujjával meg tudta fogni a végét. Mire

végzett, testének minden izma égett, a csípője pedig, mivel

mindvégig be volt szorítva két rács közé, teljesen kisebesedett.

Két ujjával óvatosan odahúzta a rácshoz a fűrész, és végül

sikerült kézbe vennie.

A szerszám nem fért át a rácsok között, ezért lehetetlen

testtartásban, a cellájából kinyúlva kellett megfognia és

tartania. Nekidőlt a rácsoknak, jobb kezével felemelte a nehéz

fűrészt, majd bekapcsolta.

Agyáig hatolt a rettenetes visítás, pillanatokon belül

megfájdult tőle a feje, és szinte lehetetlen volt egy helyben

tartani az acélrácsba bele-belekapó szerszámot. Ám amikor

szikrázni kezdett a fém, Seth összeszedte minden erejét, és addig

szorította a fűrészt a rácshoz, amíg sikerült egy kis mélyedést

ejtenie rajta. Eltelt öt, aztán tíz perc, és Seth félig átvágta az első

rácsot.

Túlságosan tompa a penge. A nő mindegyik rácshoz új pengét

használt.

Tekintetével megkereste a nő zsákját, de az a folyosó

közepén hevert, és esélytelen volt, hogy elérje. És különben is,

lehet, hogy üres. Megpróbálta kiverni a fejéből a tartalék

pengéket.

Az egész teste verítékben úszott az erőlködéstől, és most

mintha hűvös levegő simított volna végig a csatakos arcán.

A következő pillanatban már az egész testével érezte a

légmozgást, annak ellenére, hogy egyetlen szellőztetőnyílás sem

volt a közelben. Nem volt más magyarázat a szélre, mint hogy

lyuk keletkezett az Empyreum hajótestében, és most oda

áramlik a levegő.

– Istenem – mondta, és még erősebben nekinyomta a fűrészt

a rácsnak, ám az hirtelen kiugrott a kezéből. Bénító fájdalom

hasított a kezébe, és amikor lepillantott, látta, hogy a mutató és

a középső ujja egészen lehetetlen helyzetben állnak. A fájdalom

végighömpölygött a karján, és felüvöltött. Percekig csak

nyöszörögött és nyelte a könnyeit, majd amikor végre magához

tért, és felpillantott a rácsra, rájött, mi történt. A penge

túlhevült a súrlódástól, eldeformálódott, és beszorult a vágatba.

Elveszítette a pengéjét, a fűrésze pedig használhatatlanul lógott

a rács túloldalán. Végképp semmi esélye nem volt arra, hogy

kiszabaduljon.

Üvölteni kezdett, és üvöltött és üvöltött, ahogy csak a

sebesült torkán kifért, hátha meghallja valaki. Aztán már nem

jött ki hang a torkán, és összeesett.

Máskor is félt már életében, de az semmi sem volt ehhez a

rettegéshez képest. Csapdába esett állat volt, aki hamarosan

elpusztul.

PÁNIK

– Hova menjek? Hova menjek? – sikoltozta megállás nélkül

Arthur. Waverly a jobb szemére szinte teljesen megvakult, de

amit a ballal látott, az elég volt ahhoz, hogy visszakapaszkodjon

a pilótafülkébe. Arthur remegve ült a kormány mögött, és

elkerekedett szemmel kapkodta a levegőt.

– Hogy néz ki a hajótest többi része? – kérdezte Waverly. A

hatalmas hajó mintha éppen tovaúszott volna a sikló alatt, de

már nem bízott a saját szemében.

– Ez az oldal talán nem sérült meg. De hatalmas volt a

robbanás. – Arthurnak elcsuklott a hangja.

– Segítnünk kell kijutni a kicsiknek.

– De mi van, ha már...

– Ki ne merd mondani! – kiáltotta Waverly. – Fogd be, és

vidd oda a siklót!

Arthur letörölt egy könnycseppet az arcáról, Waverly pedig

vett egy nagy levegőt.

– Sajnálom.

– A bal oldali siklódokk valószínűleg még ép – mondta

Arthur. Most nyugodtabbnak tűnt a hangja, és amikor

megnyomta a gyorsítót, a sikló simán és magabiztosan indult

meg előre.

– Te látsz? – kérdezte pislogva Waverly. Még mindig csak

foltokat látott, de lassan kezdtek visszatérni a színek.

– A monitoron láttam a robbanást, úgyhogy semmi baja a

szememnek.

– Hol van a másik sikló?

– Szerintem elpusztult – mondta Arthur. – Úgy láttam, hogy

elnyelte őket a robbanás.

Az a hajó csupán néhány száz méterre volt az övékétől.

Hajszálon múlt, hogy ők nem úgy végezték, nyilallt bele

Waverlybe a felismerés.

Felvette a rádió fejhallgatóját, és hívta az Empyreum

központi vezérlőjét.

– Sarek? – mondta.

– Hol vagytok? – hallatszott Sarek kétségbeesett hangja.

– Jól vagy? – kérdezte Waverly. – Mi történt? Hol van a

legénység?

– Én jól vagyok, mindenkit berendeltem a központi

bunkerba.

– Megsérült a baloldali siklódokk?

– Nem hiszem. A robbanás a jobb oldalon történt.

A börtön a jobb oldalon volt.

– Sarek! – sikoltotta Waverly. – Mi van a börtönnel?

Megsérült?

– Nem tudom megmondani. Nagyon instabil a hajó.

– Ki kell engedned Sethet!

– Lezártam a válaszfalakat, Waverly. Nem tudom

kiengedni.

– Akkor nyisd ki őket!

– És akkor mi lesz? Be van zárva egy cellába, és nincs lent

senki, akik ki tudná engedni.

– Akkor valakinek le kell mennie!

– Kinek? – kérdezte Sarek keserűen.

– Majd én lemegyek. Te csak küldj mindenkit a baloldali

siklódokkba. Ki kell juttatnunk a gyerekeket. – Elfacsarodott a

szíve, ahogy ezt kimondta. Egyetlen helyre mehettek: Anne

Mather átkozott hajójára.

– Rendben – mondta bizonytalanul Sarek.

– Biztos, hogy Mather egész végig erre játszott – mondta

komoran Arthur.

– És mi egyenesen belesétáltunk a csapdájába. – Waverly

belebokszolt a széke háttámlájába. – És most mindenkit az

uralma alá fog hajtani.

– Nem – mondta Arthur. – Most az életéért fog küzdeni.

Igazam van?

Waverly elgondolkodva nézte a fiú arcélét. Mindent

homályosan és elmosódottan látott, azt azonban, ahogy Arthur

összeszorítja a száját és teljes erejével markolja a botkormányt,

tisztán ki tudta venni.

– Igazad van.

– Elkapjuk a rohadékot.

– Saját kezűleg fogom megölni – mondta Waverly, és ökölbe

szorította a kezét.

Arthur oldalra pillantott, de nem mondott semmit.

A sikló követte az Empyreum ívét, míg végül látóhatáron

belülre került a siklódokk. Arthur csinált egy bukfencet a

hajóval, majd megcélozta a hatalmas ajtókat. Waverly látta,

hogy remegnek az ujjai, és olyan erősen harapja a száját, hogy

elfehéredett az ajka, mégis, egy tapasztalt pilóta

magabiztosságával vezette be a siklót a légzsilipbe. Amint a sikló

alja hozzáért a dokk padlójához, Waverly kipattant a székéből,

és lerohant a rámpáról. Odakint őrült fejetlenség fogadta.

Sok gyereket már átmenekítettek a központi bunkerből a

siklódokkba. A legkisebbek kétségbeesetten zokogtak, a

nagyobbak közül néhányan letérdeltek hozzájuk, és próbálták

nyugtatgatni őket, de majdnem mindenki sokkos állapotban

volt. Sokan voltak, akinek vérzett a füle. A robbanás, melynek

hangját a világűr vákuumában nem lehetett hallani, a fedélzeten

minden bizonnyal fülsiketítőén hangos volt.

– A naplómat akarom! – jajveszékelt egy Maysie Fisher nevű

kilencéves kislány, aki mindkét szülőjét elveszítette a

támadásban. – Abban van anyáék fényképe!

A holtsápadt Sarah ekkor odalépett Waverly mellé, és

remegő hangon megkérdezte:

– Te is érzed?

– Mit?

– Ezt a szelet – mondta Sarah hűvösen.

Sarah-nak igaza volt. A levegő tényleg mozgott, gyengéden

simogatta Waverly arcát. A siklódokkban nem voltak

szélturbinák, és szellőztetőnyílás sem volt a közelben. Egyetlen

oka lehetett a légmozgásnak: az Empyreumról szökött a levegő.

A hajó haldoklott.

– Te jó Isten – nyögte Waverly, és futni kezdett a dokk

kijárata felé. – Mennem kell.

– Tessék? – kiáltott utána Sarah. – Hova mész? Megőrültél?

– Seth csapdába esett! – üvöltötte hátra Waverly, és futott

tovább a szél irányába. – Ne várjatok ránk!

– Nem is fogok! – kiáltotta dühösen Sarah. – Neked elment

az eszed!

Miközben a liftek felé futott, Waverly talpa alatt

megremegett a padló. Kétségbeesetten nyomogatta a

hívógombot, de a liftek nem működtek. Biztosan a vészhelyzet

miatt.

Akkor maradnak a lépcsők.

Megiramodott a lépcsőház irányába, és a fokokat kettesével

szedve rohanni kezdett lefelé. Még soha életében nem futott ilyen

gyorsan, a megerőltetéstől mindkét lábában égni kezdtek az

izmok. Nem törődött a fájdalommal, csakis Sethre tudott

gondolni, aki a cellájába zárva várta a halált. Nem hagyhatja,

hogy így végezze.

A szíve úgy vert, hogy majd’ kiszakította a mellkasát, és a

lába is remegett a megerőltetéstől, mégis, úgy érezte, hogy a

végtagjaiban lévő minden egyes idegszál folyamatos

magasfeszültség alatt áll. A lábai gyorsabban futottak, mint

ahogy ő vette a levegőt, de valahogy sikerült tartania az iramot

az első válaszfalig. Egy áthatolhatatlan acélajtó zárta el a lefelé

vezető utat. Waverly megkereste az ajtó mellett lévő vészhívót,

és megnyomta rajta a gombot.

– Sarek?

– Mi az?

– Nyisd ki a válaszfalat a tizenkettedik szinten.

– Nem.

– Csak egy másodpercre, hogy beszaladhassak.

– Ezzel az egész hajót veszélybe sodornád, Waverly.

– Veszélybe sodornám? Ez komolyan gondolod? Ez a hajó

már elsüllyedt, Sarek. Vége. Te nem láttad kívülről a robbanást,

én viszont igen. Hidd el, hogy ezt a hajótestet már nem lehet

megjavítani. Nem tehetünk mást, mint hogy kimentünk annyi

embert, amennyit csak tudunk.

Waverly hallotta, ahogy Sarek felsóhajt, de aztán résnyire

kinyílt a válaszfal, és feltárultak a lefelé vezető lépcsőfokok. A

túloldalon erősebb volt a légmozgás, és a hirtelen

légnyomáskülönbségtől bedugult a füle, de gond nélkül be

lehetett lélegezni a levegőt.

Még ötször folytatták le Sarekkel ugyanezt a párbeszédet.

Sarek minden egyes emeletnél nekiállt tiltakozni, Waverly pedig

minden egyes emeletnél addig könyörgött, amíg a fiú kinyitotta

a válaszfalat. Valahányszor új szintre ért, hátborzongató

megfellebbezhetetlenséggel záródott be mögötte az ajtó, és

Waverly kezdett ráébredni, mekkora kockázatot vállalt. Minél

lejjebb ért a hajó gyomrába, annál nehezebben vette a levegőt,

annál jobban kóválygott a feje, és annál erősebben szédült. A

levegő egyre ritkább és hidegebb lett.

Mi van, ha már... Nem engedte magának, hogy befejezze a

gondolatot.

Még gyorsabban futott, de kezdte cserbenhagyni a látása.

Egyre homályosabb lett körülötte minden. Már majdnem elérte

az utolsó válaszfalat, amikor megbotlott a saját lábában, és egy

fél lépcsőfordulót zuhant lefelé. A válaszfalon landolt, néhány

másodpercig kábán feküdt a fémajtón, de aztán a homlokán

végigfolyó vér magához térítette, és felült. A fémlépcsők éles

sarka csúnyán felhasította a térdét, és amikor végigsimított a

homlokán, meglepődve állapította meg, hogy egy mély vágás

húzódik a hajvonalánál. Remegő kézzel végigtapogatta a karját,

a lábát, a bordáit, a gerincét, de nem törött el semmije.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire fel tudott állni, és oda

tudott bicegni az rádióhoz.

– Sarek – mondta levegőért kapkodva. – Nyisd ki az utolsó

válaszfalat.

– Nem tehetem, Waverly.

– Muszáj ezt minden egyes alkalommal végigcsinálnunk?

– Most másról van szó. Most tényleg nem tehetem meg.

– Miről beszélsz?

– Nincsen elektromosság a lejjebb lévő szinteken. Nem

működnek a szenzorok.

– De az ajtókat tudod mozgatni, nem?

– Fogalmam sincs, van-e levegő a túloldalon.

Waverly érezte, hogy a homlokáról elkezd belefolyni a vér a

jobb szemébe.

– Mi lenne, ha egyszerűen kinyitnád, és akkor megtudnánk,

van-e ott levegő? – kérdezte, és dühösen letörölte a vért.

– Nem akarlak megölni.

– Sarek. A Központi Tanács tagjaként parancsolom, hogy

nyisd ki ez a válaszfalat. – Ismét nem látott semmit a szemébe

folyó vértől, ezért belemélyesztette körmét a köpenyébe, és

leszakított egy csíkot az aljáról. – Sarek, komolyan beszélek!

Nyisd ki azt a rohadt ajtót! – üvöltötte, miközben a homloka

köré tekerte a vászondarabot.

– Waverly – mondta Sarek, és elcsuklott a hangja. – A siklók

már indulnak.

– Eszem ágába sem volt ilyet kérni tőled.

– De hogyan juttok fel, ha én már nem leszek itt?

– Mielőtt elindulsz, nyisd fel az összes válaszfalat.

– Azt nem tehetem.

– Visszazárom őket, mielőtt elhagyom a hajót.

– Feláldozod a hajót egyetlen emberért.

Waverly erre hirtelen nem tudott mit mondani. Helytelenül

cselekedett, és ezt tudta is. Semmi sem volt fontosabb a

küldetésnél, ebből következően pedig semmi sem volt fontosabb

a hajón található növényeknél, melyek közül rengeteget hiába is

kerestek volna az Új Látóhatáron. És persze ott voltak még a

csirkék, a kecskék, a méhek, a hangyák és a halak. Ők mind

odaveszhetnek. Seth viszont ott volt, lent. És lehet, hogy éppen

haldoklott.

– Ő egy fontos ember – mondta Waverly végül.

– Ennyire senki sem fontos.

– De igen, ha a hajónak már annyi. És ennek annyi, Sarek. –

Akkora erővel vágott rá az intercom billentyűzetére, hogy a

gombok felsértették az ujjait. – Nyisd ki ezt a rohadt ajtót!

Olyan sokáig nem érkezett válasz, hogy Waverly kezdte azt

gondolni, Sarek itt hagyta őt meghalni. De aztán résnyire kinyílt

az ajtó. A levegő olyan dühödten zúdult ki az egyre szélesedő

nyíláson, hogy Waverly először azt gondolta, a túloldalon már a

vákuum várja. De nem, tudott lélegezni. Nagyon ritka és hideg

volt a levegő, de ahhoz elég, hogy ne fulladjon meg.

Waverly lerohant az utolsó néhány tucat lépcsőn, majd

megiramodott a raktárdokk bejárata felé. Kinyitotta a hatalmas

terem ajtaját, és végigpillantott az egymáson sorakozó, hosszú

sorokba rendezett óriási tároló konténereken. A ki-kihunyó

tartalékvilágítás földöntúli, hátborzongató fénybe burkolta

ezeket az acélhegyeket, melyek hosszan elnyúltak a terem hátsó

része felé. Waverly olyan gyorsan lépdelt, amilyen gyorsan csak

engedte a szíve és a tüdeje. Érezte, ahogy a térdén lévő vágásból

szivárgó vér átáztatja a zokniját, de nem foglalkozott vele. Nem

foglalkozott azzal sem, hogy mennyire fájnak a sebei. Csak az

számított, hogy eljusson Serhez.

Minél közelebb ért az Empyreum jobb oldalához, annál

közelebb került a hajótesten tátongó lyukhoz. Érezte a lyuk

jelenlétét; érezte, hogy csak arra vár, hogy magába szívja.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire keresztülvágott a

hatalmas csarnokon. Egyszer megpróbált futni, de azonnal

vibráló fekete pontok jelentek meg a szeme előtt, ezért kénytelen

volt megállni. Ha még jobban megerőlteti a szívét és a tüdejét, el

fog ájulni, és ájultan senkinek az életét nem lehet megmenteni.

Így aztán lassan lépdelt, és tekintetét a távolba szegezte, ahol a

párhuzamos konténersorok összetalálkoztak. Hogy is hívják ezt?

Pedig tanulták rajzórán.

Távlatpont. Nem vette le a szemét a terem túlsó végéről,

ahol a tér mintha összezsugorodott, és egyetlen pontba

sűrűsödött volna.

Zavarosan gondolkodom, mondta magában. Egy helyben jár az

agyam.

Egyik láb, másik láb, aztán megint az egyik, és megint a

másik, és így tovább. Túl kicsiket lépett. Olyan nagy volt ez a

terem. Olyan sok lépést kellett még megtennie.

Egyszer megbotlott, és a földre esett. Zsibbadt volt a nyelve,

úgy érezte, mintha egy nedves rongyot tartana a szájában.

Megnyalta az ajkát, és érezte, hogy száraz és cserepes.

Aztán észrevette, hogy újrajár. Talpon volt, és újrajárt. A

távlatpont kiszélesedett. Már látta a távolságot a konténersorok

vége között. Már majdnem ott volt.

Hamarabb elérte a hegygerincek végét, mint remélte. Azon

kapta magát, hogy a terem végén áll, és a falat nézi. Itt vagyok,

futott át halványan az agyán. Sikerült.

Nem tudta, melyik ajtó vezet a börtönbe, ezért elindult a

legközelebbi felé. Kinyitotta, és olyan erővel vágott az arcába a

hideg, hogy egy pillanatra azt hitte, egyenesen a világűrre

nyitott ajtót. A jobb oldali lépcsőház volt. Egy fordulóval

lejjebb már a börtönhöz vezető folyosónak kell kezdődnie.

Bármilyen távolinak is tűnt az alatta lévő szint, Waverly

lábai lebotorkáltak a lépcsőn, a keze előrenyúlt, és megfogta a

kilincset, a teste pedig keresztülhaladt az ajtón. Az ajtó egy

folyosóra nyílt. A börtön bejáratánál álló elhagyatott őrhely

végtelenül távolinak tűnt.

– Hallasz? – suttogta Waverly bele a sötétbe, majd elindult

előre.

Járás közben újra meg újra neki kellett támaszkodnia a

falnak. A plafonra szegezte a tekintetét, mert félt, hogy ha lenéz

a padlóra, összeesik. Amikor aztán a jobb kezénél megjelent

végre a börtön ajtaja, nem akart hinni a szemének. Hogyan

sikerült idáig eljutnia? Most, hogy tisztán érezte, menyire ritka

itt a levegő és milyen szaporán ver a szíve, rájött, hogy a

lehetetlenre vállalkozott. Hogyan fog visszajutni a siklódokkba

ilyen állapotban?

Mindegy, most Seth volt a legfontosabb.

– Hallasz? – motyogta megint, pedig kiabálni akart.

Kísérteties és elhagyatott volt a börtön, akár egy síremlék, és

Waverly attól tartott, hogy elkésett. De a következő pillanatban

már Seth cellája előtt állt, és a rácsok között lesett befelé. Nem

látta a fiút.

– Seth – suttogta.

Egy alak rajzolódott ki a cella távolabbi, sötétbe burkolózó

sarkából. Seth Ardvale volt az. Összekuporodva feküdt a padlón.

– Waverly? – kérdezte Seth. – Mi az istent csinálsz itt?

– Idejöttem – mondta Waverly valaki másnak a hangján,

valaki olyanén, aki papírvékony volt. – Itt vagyok.

– Te idióta – mondta Seth, de közben nevetett. Talpra

ugrott, és odaszaladt a rácshoz. – Te hülye idióta.

– Szívesen, te segg – nyögte még ki Waverly, mielőtt

elveszítette volna az eszméletét.

FÜRÉSZLAP

Seth nem hitt a szemének. Waverly Marshall ott feküdt előtte a

földön. Úgy nézett ki, mint akit megvertek, a halántékán lévő

hevenyészett kötésből barnás folyadék csordogált, hogy aztán

végigfolyjon az arcán. Minden erejét elhasználta, hogy lejusson

ide.

– Kevés a levegő – motyogta Seth maga elé. Azt, hogy

mennyire kevés, csak. most vette észre, miután felkelt a földről,

és idejött a rácsokhoz. Kóválygott a feje. Nem csoda, hogy

Waverly elájult. – Waverly! Ébresztő! Hé!

Waverly meg sem mozdult.

Seth kinyúlt a rácsok között, de csak a lábszárát érte el.

Megböködte, megütögette, de hiába. Végül odament a cella

sarkában álló csaphoz, teletöltött egy poharat hideg vízzel, és

Waverly arcába borította.

Waverly kinyitotta a szemét, és meglepetten nézett Sethre.

– Mi van?

– Mit keresel itt? – kérdezte Seth levegőért küzdve.

– Azért jöttem... – Megdörzsölte a homlokát, mintha

hasogatna a feje. – Hogy kivigyelek.

– Hol vannak a kulcsok?

– Kulcsok? – kérdezte Waverly értetlenül.

– Hogy kinyisd az ajtót – mondta Seth, és borzalmas

előérzete támadt.

– Nem elektronikusan nyílik? – kérdezte bizonytalanul

Waverly.

– Nincsenek nálad a kulcsok?

– Nem tudtam, hogy... – Seth biztos volt benne, hogy ha

nem lenne ennyire kimerült, Waverly elsírta volna magát.

– Jézusom, Waverly! – Belebokszolt a levegőbe, és a

mozdulattól kis híján hanyatt esett.

– Annyira hülye vagyok – mondta erőtlenül Waverly.

Seth megrázta a fejét, majd leült a földre, és nekitámasztotta

a fejét a rácsnak.

– Jobb, ha most elindulsz kifelé – mondta. Érezte, hogy

haragudnia kellene Waverlyre, de ahhoz több oxigénre lett volna

szüksége. Meg különben is, már beletörődött a

megmásíthatatlanba.

Waverly körbenézett, és észrevette, hogy Jacob cellája üres.

– Hogyan jutott ki?

– A felesége megszöktette – mosolyodott el Seth.

– A felesége? – rázta meg a fejét Waverly. – Hogyan? –

kérdezte zihálva. – Ő a siklóval jött, de a felesége...

– Lehet, hogy akkor jött, amikor megtámadták a hajót... –

mondta Seth, és néhány másodpercre elhallgatott, hogy

levegőhöz jusson –, és itt maradt.

– Álmomban sem gondoltam volna erre – suttogta Waverly.

Seth arra számított, hogy Waverlyt jobban ki fogja borítani

a dolog, de az oxigénhiánytól alighanem valamilyen módosult

tudatállapotba került. Kacsintva pislogott, és láthatóan

nehezére esett, hogy fókuszáljon a szemével.

Waverly a véres térdére támaszkodva nagy nehezen

feltápászkodott a földről, és odatámolygott a rácsba beleszorult

fűrészhez.

– Ezt használták?

Seth felállt, amitől ismét kóvályogni kezdett a feje. Lehet,

hogy ő sem volt teljesen magánál, mert teljesen megfeledkezett a

fűrészről.

– Nézd meg a táskát! – mondta, és hirtelen hatalmába

kerítette a reménykedés.

– Ezt? – Waverly odabotorkált a kis hátizsákhoz, és felvette.

Belenyúlt, és előhúzott belőle egy fényes korongot. – Mi ez?

– Egy fűrészlap! Cseréld ki! Bele tudod tenni?

Waverly letérdelt a rács elé, amelyikbe beleszorult a fűrész.

Ahogy a véres térde hozzáért a padlóhoz, az arca összerándult a

fájdalomtól. Lassan és ügyetlenül nekiállt leszerelni a fűrészről a

félig leszakadt, meghajolt lapot. Többször is megvágta az ujját,

mire nagy nehezen sikerült kiszabadítania a szerszámot a rács és

a fűrészlap fogságából. Ezután megpróbálta kirángatni a

megvetemedett lapot a hasítékból, amit Seth a rácsba vágott, de

az meg sem moccant.

– Nem számít – motyogta maga elé, és rátette az új lapot a

fűrészre.

– Hogyhogy nem számít? – kérdezte Seth.

– Miért nem vágtad szét simán a zárat? – kérdezte, majd

felemelte a fűrészt, megtámasztotta a csípőjén, és odabotorkált a

kulcslyukhoz. – Ott csak zárnyelvet kell elvágni, nem?

– De – mondta Seth, és rendkívül ostobának érezte magát.

Waverly nekinyomta a nehéz szerszámot a zárnak, és

beindította. A fűrész egy erős rándulással életre kelt, és

belekapott a fémbe. Waverly hunyorogva nézte a szikraesőt, és

valahányszor valamelyik tűzforró szikra a bőréhez ért,

felmordult. Az egész rettenetesen hangos volt, így Seth a fülére

szorított kézzel nézte, ahogy Waverly dolgozik.

Waverly úgy dülöngélt, mintha be lenne rúgva. Zihálva,

kétségbeesetten vette a levegőt. Sápadt volt, és mintha kezdett

volna bekékülni a szája. Seth el sem tudta képzelni, mitől van

még egyáltalán magánál.

Amikor sikerült átvágnia a zárat, Waverly egyszerűen

lehajította a fűrészt a földre, és óvatosan megpróbálta kinyitni

az ajtót. Az ajtó kitárult, és Waverly a következő pillanatban

már Seth karjaiban volt.

– Köszönöm – súgta Seth Waverly hajába.

– Ne köszönd meg.

Ahogy magához szorította, Seth érezte Waverly szívverését,

és a mellkasa szapora emelkedését és süllyedését. Vagy egy percig

álltak így egymásba kapaszkodva, majd Seth megfogta Waverly

kezét, és húzni kezdte maga után a folyosón.

– Nem hiszem, hogy meg tudom csinálni – mondta Waverly

zihálva. – Olyan messze van.

– Fogd be – csattant föl Seth.

– Olyan fáradt vagyok.

– Nem vagyok rá kíváncsi. Gyerünk! – mondta, azzal

elkezdte felfelé tolni Waverlyt a vészfényekben úszó fagyos

lépcsőházban, majd miután elérték a következő szintet,

eltámogatta a raktárdokk ajtajáig. Hihetetlenül hideg volt a

raktárban, ennek ellenére betolta Waverlyt a hatalmas terembe.

Ha szükség lesz rá, a vállára veszi, bár nem volt benne biztos,

hogy elbírja. Alig maradt oxigén a levegőben, és csontig hatolt a

hideg. Kétségbeesetten jártatta végig a tekintetét a sorba állított

konténereken. Bárcsak tudná, melyik konténerben vannak az

oxigéntartályok. De nem tudta, nekiállni megkeresni pedig

őrültség lett volna.

Seth kezdett egyre furcsább tudatállapotba kerülni. Az

egyetlen dolog, amit felfogott a külvilágból, Waverly

cipőtalpának a nyikorgása volt. A látómezejének nagy része

elsötétült, egyedül középen látott egy fényes pontot, ott, ahol a

konténersorok összeértek a távolban. A messzi távolban. A

hihetetlenül messzi távolban. Ekkor észrevette, hogy Waverly

övét markolja, és már csak ő tartja talpon a lányt. Amikor aztán

Waverly végül összecsuklott, Seth lefektette a földre, ép kezével

megfogta a bokáját, és húzni kezdte a szemközti fal felé. Vagy

Waverly volt rettenetesen nehéz, vagy ő volt rettenetesen

gyenge.

Ekkor egy dal csendült fel Seth fejében, egy icipici pókról

szóló dal, amit az anyukája énekelt neki kiskorában. Egy icipici

pók felmászott az ereszen... Egy icipici pók felmászott... – szólt a

fejében az első sor, akár egy végtelenített magnószalagon.

Szörnyen gyermekded, idegesítő és elviselhetetlen volt a dal, és

Seth nagyon szerette volna elhallgattatni, de aztán azon kapta

magát, hogy a mondóka ritmusára lépked, így hagyta, hadd

szóljon tovább.

Hogy mennyi időbe telt, amíg keresztülvágtak a

raktárdokkon? Erre a kérdésre Seth később sem tudta a választ.

Ugyanúgy lehetett tíz perc, mint két óra. Akárhogy is, végül ott

találta magát az ajtó előtt, és az ajtót kinyitva kilépett a

lépcsőházba.

– Waverly – mondta, és a sírás határán volt. – Nem tudlak

vinni. A kezem...

Az ujjai rettenetesen feldagadtak, és kezdtek elkékülni.

– Muszáj felébredned. Waverly?

Letérdelt mellé, és megpróbálta magához téríteni, először

kisebb ütésekkel, majd egy jókora pofonnal, de hiába.

– Oké – mondta kifulladva. – Végül is te egy sovány lány

vagy.

A csuklójánál fogva felültette Waverlyt, aztán

nekitámasztotta a falnak, és minden erejét összeszedve addig

tolta felfelé, amíg a karját át nem tudta vetni a jobb vállán. Ép

kezével átkarolta a derekát, és reménykedett, hogy ez elég lesz.

– Istenem – nyögte, ahogy repedt bordái felsikoltottak

Waverly súlya alatt. Egyszerre egyet lépett, és minden lépcsőfok

után megállt pihenni. A pókos mondóka olyan kitartóan szólt a

fejében, hogy kezdte a fülével is hallani – Egy icipici pók... Egy

icipici pók... – énekelte az anyja a süvítő szélben.

Végtelennek tűnő küzdelem után Seth azt érezte, hogy a feje

nekiütődik valami keménynek. Amikor felnézett, rájött, hogy

egy válaszfal az. Annyira meglepődött, hogy leejtette Waverlyt

a lépcsőre, aki nagyot koppant a földön, és halkan felnyögött.

– Ne haragudj – suttogta, majd odavonszolta magát az

intercomhoz, és megnyomta a gombot. – Nyissátok ki a

válaszfalat – mondta alig hallhatóan. – Légy szíves.

Nem érkezett válasz.

– Légy szíves – mondta újra. – Csapdába estünk.

– Halló! – hallotta Sarek hangját a hangszóróból. –

Waverly?

– Itt van ő is – mondta Seth. – Nyisd ki az alsó válaszfalat.

– Hihetetlen, hogy ti még életben vagytok – mondta

döbbenten Sarek.

– Gyorsan! – Seth megpróbált kiabálni, de csak annyit ért el,

hogy irtózatos nyilallás hasított a fejébe. Tudta, hogy ha most

elájul, mindketten meghalnak, ezért kényszerítette magát, hogy

vegyen néhány mély lélegzetet, amitől lassan enyhülni kezdett a

fejfájása.

– Készüljetek fel, hogy lesz egy kis szél – mondta Sarek.

Lassan kinyílt. az ajtó, és meleg levegő vágott Seth arcába.

A csuklójánál fogva húzni kezdte Waverlyt. Waverly feje

nekiütődött a lépcsőfokoknak, de Sethnek nem volt választása,

keresztül kellett vonszolnia a lányt a válaszfal vonalán. Amikor

átértek a túloldalra, újra hívta Sareket.

– Rendben, bezárhatod – mondta.

Az ajtó lassan becsukódott, és a szélvihar alig érezhető

szellővé szelídült.

Itt, ha sokkal nem is, de jobb volt a levegő. Seth érezte, hogy

lassul a szívverése, és a fejfájása is csillapodott egy keveset. Pár

perc elteltével Waverly kezdte visszanyerni a színét, és a légzése

is mélyült és lassult. Seth ismét megütögette az arcát, és

megpróbálta felébreszteni.

– Waverly, édes, fel tudsz kelni?

Waverly összecsukta és kinyitotta a száját, de nem válaszolt.

Seth felpillantott a tíz szinttel fölöttük lévő következő

válaszfalra.

– Semmiség – mondta elkeseredetten, és felnyalábolta

Waverlyt.

Az izmai üvöltöttek a fájdalomtól. A fejfájása újult erővel

tért vissza, olyan volt, mintha valaki ököllel verné a koponyája

belsejét. Minden lépcsőnél felnyögött. Még soha életében nem

erőltette meg magát ennyire, de pontosan tudta, mi történne, ha

megállna. Ezért inkább nem állt meg.

Amikor elérte a következő válaszfalat, leültette Waverlyt a

földre, és megnyomta a gombot az ajtó mellett.

– Sarek? Nyisd a következőt.

Nem jött válasz, csak kinyílt az ajtó, és újabb adag meleg

levegő zúdult rájuk. Most sokkal erősebb volt a szél, és Sethnek

minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy felvonszolja Waverlyt

a lépcsőn. Ez a levegő azonban már tele volt oxigénnel, és Seth

mohón teleszívta vele a tüdejét.

– Zárd be – mondta, miután Waverly lábfejét is áthúzta a

válaszfal vonalán. Az ajtó hangtalanul a helyére csúszott.

Seth lerogyott a földre, és csak feküdt ott, és szívta be és

fújta ki ezt a csodálatos levegőt, és semmi másra nem tudott

gondolni, csak a benne lévő rengeteg oxigénre. A fejfájása nem

enyhült, és az izmai is ugyanúgy rángatóztak, de tisztábban

tudott gondolkodni, és úgy érezte, képes folytatni az utat.

Hallotta, hogy Waverly felnyög, és amikor felült, azt látta,

hogy a lány eltakarja a szemét a kezével.

– Waverly – mondta. – Jól vagy?

– Hogy jutottam... – Waverly körbenézett, és lassan felfogta,

hol vannak. – Te felhoztál?

– Ja – mondta Seth.

– Sajnálom. Én próbáltam.

– Tudom – mondta Seth, és feltápászkodott a földről. Bár

erősen remegett a lába, ha bizonytalanul is, de sikerült

megtartania magát. – Gyere – nyújtotta a kezét Waverlynek.

– Milyen messze vagyunk? – kérdezte Waverly, miközben

egyik kezével Sethbe, a másikkal a korlátba kapaszkodva felállt.

– Félúton lehetünk.

– Oké – mondta Waverly, és elindult Seth után a lépcsőn.

Csendben, némán vánszorogtak fölfelé, csak a csoszogásuk és

a ziháló lélegzetvételük hallatszott. Seth a nyakában érezte a

pulzusát. Hihetetlenül gyorsan vert a szíve, a körmei körül kékes

volt a bőr, a szája száraz volt és ragacsos. Waverly bizonytalanul

állt a lábán, és a levegőt is szaporán és zihálva vette, de úgy tűnt,

lesz elég ereje a visszaúthoz.

A következő válaszfalnál még erősebb volt a szél. A levegő

bársonyos volt, az íze akár pedig akár a reggeli búzamezőké. Seth

egyszerűen képtelen volt betelni vele.

– Ez már jobb – mondta Waverly, miután ez az ajtó is

becsukódott mögöttük.

Nem indultak rögtön tovább, csak álltak egymás mellett a

lépcsőfordulóban, és próbálták összeszedni magukat. Seth érezte,

ahogy a végtagjaiba visszatér az erő, és mintha a fejfájása is

enyhült volna. Újra tudott gondolkodni.

– Miért jöttél le értem? – kérdezte végül.

– Hogy érted? – nézett Waverly kihívóan a fiúra.

– Úgy értem, hogy kockára tetted az életedet, hogy kihozzál.

Miért?

Waverly elképedve nézett maga elé.

– Te is megtetted volna értem, nem?

– Én tudom, hogy miért tettem volna meg érted. De arra

vagyok kíváncsi, hogy te miért csináltad.

– Te miért csináltad volna? – kérdezte Waverly kihívóan.

Hosszú másodpercekig csak bámulták egymást, végül Seth

nem bírta tovább, és elfordította a tekintetét.

– Rendben. Akkor mondd, hogy nem akarsz beszélni róla –

mondta, és Waverlyt kikerülve elindult felfelé a lépcsőn.

– Egy egyszerű köszönöm is megtette volna – sziszegte

Waverly.

– Te is tudod, hogy ez nem igaz – fordult hátra Seth, és egy

sötét pillantást lövellt Waverly felé. Waverly összeszorította a

száját, és két vonal jelent meg a két szemöldöke között.

– Tudod – mondta, miközben a kettejük között sorakozó

lépcsőfokokat nézte –, ez az antiszociális dolog, amit nyomsz...

már lejárt.

– Pedig úgy tűnsz, mint akinek bejön.

– Ezt meg hogy érted?

– Pontosan tudod, hogy értem – mondta Seth zihálva. – Csak

zavar, hogy kimondtam.

– Ez igaz. Zavar. – Waverly most úgy beszélt, mint egy

elkényeztetett, sértődött kislány. – Beképzelt vagy, nem

hallgatod meg, amit más mond, aztán csodálkozol, hogy be

akarnak zárni, és messze akarják hajítani a kulcsot!

– Mégis mit képzelsz? – pördült hátra Seth. – Azt hiszed, a te

dolgod megszelídíteni a civilizálatlan vadembert? Én nem

valami meseszereplő vagyok.

– Mint ahogy én sem – mérte végig Waverly karba tett kézzel

Sethet. – És bűnözők rehabilitációjával sem foglalkozom.

– Ne tegyél úgy, mintha te soha nem tévedtél volna át a sötét

oldalra – mondta Seth. – Láttam.

Waverly ekkor mintha hirtelen összement volna: apró, aszott

kis teremtménnyé zsugorodott. Seth szerette volna visszaszívni a

mondatot, de már késő volt. Waverly lehajtotta a fejét, mintha

nem akarná, hogy a fiú ránézzen. Seth nem tehetett mást, mint

hogy megfordult, és tovább indult a lépcsőn.

Hallotta, ahogy Waverly mögötte kapaszkodik, de mintha

még a zihálása is a csoszogása is elcsendesedett volna attól, amit

mondott neki. Barom, mormolta magában Seth minden egyes

lépcsőfoknál. Barom. Barom. Barom.

Az utolsó válaszfalnál Waverly odaszaladt az intercomhoz,

és megnyomta a központi vezérlő gombját.

– Sarek? Nyisd ki!

– Rendben – válaszolta Sarek, és az ajtó félrecsúszott. A

túloldalon ugyanolyan légnyomás várta őket, és itt már a levegő

sűrűsége sem különbözött.

Amikor bezárult mögöttük a fal, Waverly odalépett a felső

intercomhoz, és újra Sareket hívta.

– Találkozunk a siklódokkban, rendben?

Nem jött válasz.

– Sarek?

Waverly várt néhány másodpercet, majd odafordult

Sethhez.

– Már biztos elindult – mondta.

– Bárcsak elmehetnénk a szállásszintre pár dologért –

mondta Seth sóvárogva. Volt egy képe az édesanyjáról, és

nagyon szerette volna magával vinni.

– Az jó lenne. – Waverly hangjából elpárolgott a harag.

Egymásra néztek Sethtel.

– Waverly – szólalt meg Seth.

– Elég – emelte fel a kezét Waverly.

– Én csak... sajnálom.

– Mondtam, hogy elég! – csattant fel Waverly, de a szemében

bűntudat csillant. – Hallgatnom kellett volna rád.

– Az az ember... az az ember megölt egy gyereket.

Megérdemelte.

– Talán – mondta Waverly, de a tekintete ugyanolyan

zaklatott maradt. Mindketten tudták, hogy nem az a lényeg,

megérdemelte-e, vagy sem. – Azt hazudtam magamnak, hogy

csak információt akarok kiszedni belőle, de ez nem volt igaz.

– Akkor miért csináltad? – kérdezte Seth.

Waverlynek megremegett a szája, a feje pedig oldalra billent,

és úgy lógott a nyakán, mintha a gerince már nem bírná tovább

tartani.

– Mert jólesett – mondta végül.

Seth Waverly vállára tette a kezét. Tudta, hogy ez nem

sokat ér, de fogalma sem volt, mit mondhatna.

Waverly sem mondott semmi, és nem is nézett rá, de Seth

érezte, hogy egy kicsit enyhül a feszültség az izmaiban.

Néma csend honolt a siklódokkban, amikor beléptek. Két

sikló már elment, de egy harmadik indulásra készen várakozott a

légzsilip ajtajánál. Sarah Hodges karba font kézzel állt a rámpa

aljánál, és mérgesen toporgott. Waverly elindult a sikló felé, Seth

pedig követte. Most először gondolt bele, mi következik ezután.

– Gondolom, most mindenki átmegy az Új Látóhatárra –

mondta.

– Vagy az, vagy a halál – vonta meg a vállát Waverly. –

Ennek a hajónak annyi.

– Ja – mondta Seth. – De akkor, gondolom, mostantól az az

elmebeteg nő fog dirigálni.

– Valószínűleg le fog csukni.

– Tényleg?

– Talán a börtönben találkozhatom anyával. Vagy

Amandával.

– Ki az az Amanda?

– Ő volt az egyik, aki segített megszökni.

– Szerinted ez lesz? Mész a sittre a többi bajkeverővel együtt,

mindenki másnak pedig...

– Úgy kell viselkednie, mint Isten szelíd báránykájának –

fejezte be Waverly dühösen a mondatot. – Öt percig sem fogod

kibírni.

– Akkor záros határidőn belül találkozunk majd a börtönben

– mondta Seth, de a következő pillanatban megtorpant. Támadt

egy ötlete. Waverly ekkor már bicegve futott Sarah felé, így

Sethnek igencsak meg kellett iramodnia, hogy néhány méterre a

sikló előtt utolérje.

– Nem gondoltam, hogy meg fogsz várni – mondta Waverly

Sarah-nak.

– Már vagy egy tucatszor majdnem elmentek – mondta

rosszallóan Sarah, majd odafordult Sethhez: – Remélem, boldog

vagy. Majdnem meghaltam, csak azért, hogy Waverly

kihozhasson téged. Ráadásul meg sem érdemelted.

– Én is örülök, hogy életben vagy – mondta Seth.

Waverly elindult a rámpán, ám Seth megfogta a könyökét.

– Mi van? – kérdezte mérgesen Waverly.

– Valamit mondanom kell neked – sziszegte Seth a fogai

között.

– Majd mondd el a fedélzeten! – Waverly megpróbálta

kiszabadítani magát Seth szorításából, de a fiú a vállára tette a

kezét. Waverly keménynek, de kicsinek érezte magát, és amikor

Seth húzni kezdte maga felé, beletámolygott a karjába.

– Ez nem a megfelelő pillanat! – kezdte Waverly.

– Mondanom kell valamit neked, és te meg fogsz hallgatni.

– Tessék? – kiáltotta Waverly, és Sarah-ra nézett, aztán a

sikló rakterébe vezető rámpára – mindenhova, csak Sethre nem.

– Indulnunk kell!

– Nem érdekel többé, hogy nem vagyok elég jó hozzád –

mondta Seth.

– Miről beszélsz? – kapta fel a fejét Waverly.

– Azt mondtam... – Seth olyan közel húzta magához

Waverlyt, hogy a lélegzete a frufruját súrolta –, hogy nem

érdekel, hogy nem vagyok elég jó hozzád.

Waverly csak bámult rá tátott szájjal, és ez egyszer fogalma

sem volt, mit mondhatna. Így aztán Seth megcsókolta.

Nem úgy indult a csók, ahogy elképzelte. Sem gyengéd, sem

szeretettek, sem kedves nem volt. Dühös volt, mohó és

kétségbeesett. Waverly először egész testében megfeszült, de

aztán apránként megadta magát, és végül ő is mohón Seth

szájára szorította a száját.

– Az isten szerelmére – mondta Sarah. – Gyertek már!

Waverly kiszakította magát Seth öleléséből, majd tett két

lépést hátrafelé. Láthatóan zaklatott volt és feldúlt.

– Én nem megyek – mondta Seth, és lelépett a rámpáról.

– Micsoda? – kiáltotta Waverly. – Mi az istenről beszélsz?

– Én nem megyek, Waverly – ismételte meg Seth.

– Ahogy gondolod – mondta Sarah, és megnyomott egy

gombot a rámpa irányítópanelján.

A rámpa emelkedi kezdett, és Waverly térdre rogyott.

– Mi az istent csinálsz?

– Még nem tudom – mondta Seth. – De jobb így, hogy te

sem.

– Ezt nem hiszem el! – üvöltötte Waverly, és megindult az

irányítópanel felé, de Sarah elkapta a derekát, és visszatartotta.

– Seth! Mi az isten folyik itt?

– Hamarosan találkozunk – kiáltotta Seth.

Waverly lehasalt a csukódó rámpára, így Seth még látta az

arcát, ami vörös volt a haragtól.

– Megölöd magad, és én soha nem fogok neked

megbocsátani! Seth Ardvale, egy beképzelt faszfej vagy!

A rámpa már majdnem becsukódott, és Seth tudta, hogy ha

még mondani akar valamit, azt most kell mondania. De nem

találta a szavakat, így végül csak felemelte a kezét, és

megpróbált rámosolyogni Waverlyre. Waverly elképedve,

könnybe lábadt szemmel nézte Sethet.

Néhány másodperc múlva becsukódott a rámpa, majd

beindultak a hajtóművek. A sikló felemelkedett a padlóról,

lassan belebegett a légzsilipbe, végül bezárult mögötte a zsilip

ajtaja. Waverly elment.

Beképzelt, ízlelgette a szót Seth. Ezt mondta rá Waverly, és

neki tetszett.

Megfordult, és miután vetett egy utolsó pillantást az

otthonára – a falak mentén lógó üres EgyEmberesekre, a

siklókra, melyek őskori madarak módjára gubbasztottak egymás

mellett a padlón, a feje fölött némán villódzó lámpákra – elindult

a legközelebbi EgyEmberes felé.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Őszinte hálám Victoria Hanley-nek és Michael Ryannek,

amiért elolvasták a kéziratot, és megosztották velem az értékes

észrevételeiket. Köszönök mindent az én csodálatos

ügynökömnek, Kathleen Andersonnak. Köszönet illeti Jennifer

Whist, Mollie Travert, Rachel Ekstromot, Sarah Goldsteint és a

St. Martin Press teljes varázslócsapatát.