anita moorjani interjú

1

Anita Moorjani a halálközeli élménye 4 nap alatt eltüntette végstádiumú limfómáját

Lilou (L): Helló Anita!

Anita Moorjani (A.M.): Szia Lilou, hogy vagy?

L: Köszi jól. Nagyon örülök, hogy itt vagy, jó téged látni személyesen is mindazok után, amiket

hallottam rólad. Igazi csoda hogy életben vagy...

A.M.: Igen, tudom, nagyon jó érzés. Nagyon izgatott vagyok, hogy interjút készítesz velem, hála Wayne Dyer-nek, olyan csodás lélek.

L: Wayne Dyer abszolút bámulatos, maga az interjú is csoda volt számomra, amikor Hawaii-n jártam a Tartalmas Élet Körutamon. Nagyszerű lélek ő, és szuperlatívuszokban beszélt rólad. Az interjú után odaadta nekem kinyomtatott történeted, amelyet el is olvastam, és úgy gondoltam, hogy mindenképpen találkoznom kell ezzel az Anitával. Meg szerettelek volna ismerni és megosztani a történeted minél több emberrel szerte a világon, hiszen annyi szép tanulság van benne. Úgy tűnik ez egy nagyon jelentős halál közeli élmény volt. Az orvosok akkor már csak 36 órát jósoltak az életedből, ugye?

A.M.: Igen, legfeljebb 36 órát.

L: Mesélj nekünk a rákról, mivel akkorra már több éve küzdöttél vele, és rákos sejtek milliói szaporodtak el a testedben, amelyek csodával határos módon eltűntek...

A.M.: Igen, így történt. Akkorra már majdnem 4 éve voltam rákos, 2002-ben diagnosztizáltak limfómával, ami ezután elkezdett terjedni is. Először nagyon féltem a kemoterápiától, mivel ismertem 2 embert, akik a kemoterápia alatt hunytak el. De sajnos annak ellenére elterjedt a rák, hogy sokféle alternatív dolgot próbáltam alkalmazni. És visszatekintve most már tudom, hogy ennek az volt a legfőbb oka, hogy nagyon sok félelemmel küzdöttem abban az időben. De 2005 végén egy teljes testi CT után az orvosok nem velem, hanem a férjemmel közölték azt, hogy legfeljebb 3 hónapig élhetek még. Ám 6 héttel később kómába estem. Akkorra már, sőt a kómába esés előtti időszakban sem tudtam már járni, az izmaim teljesen elsorvadtak, nagyon le voltam soványodva, hatalmas nyílt sebek fedték a testem, a légzéshez szükségem volt az oxigénpalackra, mivel segítség nélkül nem tudtam lélegezni. A tüdőm tele volt folyadékkal, ezért állandóan köhögtem és fulladtam, és nem tudtam járni mivel elsorvadtak az izmaim. Ha el akartam menni valahova, a férjemnek kerekesszékben kellett vinnie, és a kórházba is állandóan be kellett járnom kezelésekre, mivel nem szerettem volna bennfekvő lenni. Tehát mindig

2

hazamentem, és felfogadtunk mellém egy ápolónőt is. Aztán február 2-án nem ébredtem fel. A testem teljesen feldagadt. A férjem hívta az orvosomat, aki azt ajánlotta, hogy sürgősen vigyenek be a kórházba, méghozzá az egyik legkiválóbb rák-központot ajánlotta. Így a férjem beszállított abba a kórházba, és beérkezvén, az orvosok megállapították, hogy ennyi volt, haldokoltam. Benne van a kartonomban is, hogy közölték a családommal, hogy utolsó óráimat élem, és hogy max. 36 órát adnak még. Azt is mondták, hogy a szerveim felmondták a szolgálatot, ezért voltam kómában, és ezért dagadt fel teljesen a testem. Mivel a szerveim már nem működtek, felgyülemlettek a méreganyagok is. A sebhelyeimből is folyadék szivárgott, mivel rajtuk keresztül távoztak a méreganyagok. Nagyon rossz bőrben voltam. Az orvosok citrom nagyságú tumorokat találtak a testemben, a tarkómtól kezdve, a karjaim alatt, a mellkasomban, és egészen a hasam alatti területekig. Az agyamban is felgyülemlett a folyadék, tehát nem volt semmi esélyem. De míg mindenki azt hitte, hogy kómában vagyok, én egy nagyon, nagyon gyönyörű helyen jártam. Úgy értem bámulatos volt, és teljesen tudatában voltam annak, ami körülöttem zajlott. Tudatában voltam, hogy a családtagjaim fel voltak zaklatva, és ez nagyon megható volt, mert nem értettem, hogy miért voltak ennyire felzaklatva. Én annyira jól éreztem magam, annyira szabadnak, úgy, mint amikor az elmúlt évek minden fájdalmától és gyötrelmétől, a ráktól és a testi fájdalmaktól megszabadultam. Nagyon-nagyon könnyűnek éreztem magam, és körbe voltam véve valamivel, amit csak úgy tudok leírni, hogy a feltétel nélküli szeretet. De valójában ez több volt annál; még az a szó, hogy „szeretet” sem írja le azt az érzést. Olyan érzés volt, mint amikor hazaérsz... nagyon megnyugtató és kellemes volt. Mindent láttam, hallottam és éreztem, ami történt nem csak körülöttem, hanem az orvost is láttam, aki éppen közölte a férjemmel és az anyámmal azt, hogy leálltak a szerveim, és hogy haldoklottam. Felhívták a bátyámat is, aki éppen nem Hong Kong-ban tartózkodott, hogy siessen, mert haldokoltam. Még mielőtt felhívták volna telefonon, a bátyám érezte, hogy valami nincs rendben, és már elkezdte keresni melyik járattal is tudna ide repülni. Mivel az ő városából nem tudott volna gyorsan ideérni, még autót is bérelt, hogy egy 3 órára levő városból induló járattal repüljön haza. Volt benne egy sürgető érzés, ami arra késztette, hogy eljöjjön és velem legyen. Míg ebben az állapotban voltam, azt is érzékeltem, hogy éppen mit csinál a bátyám... ahogyan repülőre szállt és elutazott hozzám. Akkor arra gondoltam, hogy nem szeretnék meghalni, mielőtt megérkezne, nem akartam, hogy a holttestemet lássa, ahogy az ágyban fekszik, mivel ez nagyon felzaklatta volna. Ezt tehát nem szerettem volna megtenni, és habár ő idősebb nálam, mégis én éreztem késztetést arra, hogy megóvjam őt. Sok minden, ami azalatt történt, amíg én kómában voltam, összezavart, mert nem tűnt úgy, hogy az idő lineárisan múlik, hanem úgy tűnt minden egyszerre történik. Bármi, amit tudatosítottam magamban, lezajlott előttem. Amikor a férjemre gondoltam, akkor megjelent, és megértettem a kapcsolatunk mögötti felsőbb rendű célt, azt hogy az ő életfeladata és az enyém összefonódnak, és hogy ebben az életben nekünk együtt kellett élnünk. Azt is megértettem, hogy ha én meghalok, ő is meghalna. Nem sokkal utánam, ő is eljönne, és nem tudná megvalósítani életfeladatát. Az édesapám jelenlétét is erőteljesen éreztem, ahogyan körbevett. Ő 10 évvel korábban meghalt már, és emlékszem gyerekkoromban sok nézeteltérésünk volt, mivel ő egy igencsak ortodox hindu volt, én pedig fellázadtam ez ellen. Ő akarta kiválasztani például, hogy kihez megyek majd férjhez, én pedig ezt nem akartam. Sokban különböztünk tehát. De ebben az állapotban ez

3

egy nagyon érdekes találkozás volt így a kulturális szabályok nélkül, az egónk nélkül, testünk nélkül. Semmi mást nem éreztem felőle, csak feltétel nélküli szeretetet.

L: Milyen csodálatos.

A.M.: Igen.

L: Tehát ebbe a térbe behozhattál bárkit, akit szerettél, akiket szerettél volna látni vagy együtt lenni velük, és nem kellett érte tenni semmit; amint rájuk gondoltál, ők ott termettek egy feltétel nélküli szemszögből?

A.M.: Ez pontosan így van. Nevezhetjük őket gondolatoknak, de ez inkább egy tudatállapot. Amint behozol valamit ebbe a tudatállapotba, az azonnal jelen van, történik, lezajlik előtted. Nincs időbeli elmúlás. Miután visszatértem a fizikai valóságba... nagyon nehéz mindent időrendi sorrendbe állítani, mert minden egyszerre történt. Még más életek is jelen voltak, mintha több életet éltem volna, amelyeket a figyelmemmel végig követtem. Nem előző életek voltak, hanem olyanok, amelyek éppen akkor zajlottak előttem. Olyan volt mintha minden idő egyszerre létezne. Csak a MOST létezik, csak a jelen pillanat, és minden ebben a jelen pillanatban történik: a múlt, a jelen, a jövő. Láttam a jövőbeli lehetőségeket is attól függően, hogy tovább élek vagy meghalok. Mindkét lehetőséget láttam, és bármely irányba mehetett volna a döntésemtől függően.

L: Tehát választhattál...

A.M.: Választhattam, hogy vissza szeretnék-e jönni vagy sem, és eleinte igazából nem szerettem volna. Nem akartam visszajönni, mert...

L: ...olyan jó érzés volt!

A.M.: Igen, nagyon jó érzés volt, és azért sem, mert nem akartam visszajönni ebbe nehéz, beteg, nehéz sorsú testbe. A testem annyira tönkrement addigra, szinte használhatatlan volt. És a testem nem csak nekem okozott fájdalmat, hanem az egész családomnak is, amiért így kellett látniuk. A férjemnek, aki gondomat viselte, szintén fájdalmat okozott, az anyámnak is... Tehát nem szerettem volna visszajönni. És amikor erre gondoltam, akkor láttam, hogy ez meg is történt, azt, hogy az orvosok közlik a családommal, hogy az elterjedt rák végső stádiuma miatti szervi elégtelenség miatt meghaltam, és láttam a családom zaklatottságát is.

4

L: Tehát láttad, ahogyan az orvosok megállapították halálod, az EKG vonala egyenes volt, nem vert többé a szíved és hogy orvosi értelemben meghaltál?

A.M.: Igen, orvosi értelemben meghaltam. De ugyanabban az időben azt is... látod ezért olyan nehéz az egészet időrendi sorrendben elmondani, mert mindezzel egy időben azt is elkezdtem érteni, hogy elsősorban miért alakult nálam ki a rák. Megértettem, hogy maga a rák annak az állapotnak a tetőfoka volt, ami az addigi életemben voltam, ugyanis nagyon sok mindentől féltem. Féltem attól, hogy cserbenhagyok másokat, féltem, hogy csalódnak bennem. Nagyon sok más félelmem is volt, pl. féltem a ráktól, féltem a kemoterápiától, féltem attól, hogy nem a megfelelő ételeket eszem, esetleg olyan ételeket eszem, amelyek rákkeltőek, és ilyen értelemben félelemmel teli életem volt. Minden cselekedetem mögött a félelem állt, és nem az önmagam, a testem, vagy az egyéniségem iránti szeretet. Minden tettemet a következményektől való félelem vezérelte. Megértettem tehát, hogy az életem félelemmel teli gondolatok összessége volt. Ide tartoztak a gyerekkoromban átélt vallástól való félelmeim is, és minden más félelem. A spirituális hitnek és a vallásoknak felemelőnek, inspirálónak kellene lenniük, és azt az érzést kelteniük, hogy szeretnek minket, és nem a félelmet tanítani, félelmet a haláltól, a halál utáni élettől, büntetéstől, rossz karmától, stb. Ez nem helyes. Nem így kellene értelmeznünk a vallást. Bámulatos volt, hogy mindent mennyire tisztán értettem... hihetetlen tisztán átéreztem, például azt, hogy miért voltam rákos, és ahogyan ez a sok félelem felgyülemlett az energiarendszeremben, a testemben, és végül hogyan teremtett mindez betegséget talán azáltal, hogy blokkokat kreált a testemben. Rájöttem, hogy nem arra teremttettünk, hogy félelemben éljünk, és hogy tulajdonképpen mi csodálatos, fenséges lények vagyunk, és hogy legbelül pontosan ezek vagyunk: csodás, fenséges, spirituális lények, akiknek a Igazságban kellene élniük, kifejezni Valódi Énjeiket, nem kellene félniük attól akik. Nem kellene másnak tettetni magunkat, mint akik vagyunk. És rájöttem arra, hogy én mindig is féltem attól, aki vagyok, és ekkor kezdtem el megérteni, hogy mi valóban csodálatosak vagyunk, és éreztem a közöttünk levő kapcsolatot is, azt hogy mindannyian össze vagyunk kapcsolva, mind egyek vagyunk; mindannyian egy közös tudat részei vagyunk. Mindannyian Istenből származunk, vagy nevezheted, ahogy tetszik, de mindannyian egy közös tudatból származunk. Mind egyek vagyunk, és mind összekapcsolódunk. Ahogyan tudatában voltam annak, hogy mi történik a testemmel és a családommal, akik körülöttem voltak, a bátyámmal, aki megérkezett Hong Kong-ba, elkezdtem felismerni, hogy éreztem az ő érzelmeiket is. Amint átléptem a test nélküli állapotba, ebből a szemszögből világossá vált, hogy a testünk által különállónak érezzük magunkat. De test nélkül, a különállóság érzete megszűnik. Mind egyek vagyunk. Bármit is érezzek, bármit is tegyek, rád is hatással van, és mindenki másra is. Ebben az állapotban ezt nagyon erőteljesen megéltem, és mindent éreztem, azt hogy mit éreznek az orvosok, a nővérek, és azt is, hogy mit érzett a férjem, az anyám, a bátyám, bármi is legyen az, amit akkor éreztek. Éreztem az érzelmeiket.

L.: Ez azért volt, mert így akartad, vagy egyszerűen csak úgy jött?

5

A.M.: Csak úgy jött. Egyszerűen bejött, de amint behoztam őket a tudatomba, akkor éreztem. Ha nem rájuk irányítottam a tudatom, akkor nem éreztem. De bárkire is irányítottam a tudatom, vele eggyé váltam. Eggyé válsz vele. Ez olyan mint... hát biztosan el tudod képzelni mennyire nehéz ezt elmondani, mivel nincsenek rá megfelelő szavak.

L.: Nagyon jól csinálod...

A.M.: Köszönöm.

L.: Biztosan úgy érzed, hogy korlátoló számodra szavakkal körbeírni, de számunkra nagyon sok mindent feltár. Mivel már korábban is megosztottad a történeted, tudom, hogy úgy öntöd szavakba, ahogy azelőtt még soha, és ez hatalmas áldás számunkra.

A.M.: Köszönöm, azt remélem, hogy segítek ezzel a hallgatóknak. A testünk korlátoz bennünket, és nélküle mindenütt lehetünk, legalábbis én úgy éreztem, hogy mindenütt lehettem egyszerre. Itt, ott, mindenhol, nem voltam korlátozva egy bizonyos helyre. Mivel nincsenek korlátok és határok, a szabadság csodás élményét éltem át. Nem korlátoz az idő, a tér, a határok, falak, de még más emberek teste sem korlátoz. Az egyedüli dolog, ami valódi, az az érzéseink: a szeretet, az érzések, amiket megélünk, ezek a valódiak. És az embereknél pontosan ezt éreztem: az érzelmeiket. Egyszerűen túlhalad a fizikai testükön. Amikor a tudatomat valakire ráirányítottam, túlhaladtam a fizikai testén, csak az érzelmeit éreztem.

L.: Tehát közvetlenül a lelkükkel léptél kapcsolatba, vagy fizikai szempontból is átérezted őket, pl. a fájdalmaikat, szenvedéseiket, amiket a halálod okozott számukra?

A.M.: Azon érzelmeiket éreztem, amelyeket abban a pillanatban éreztek, és ez akkor is folytatódott miután kijöttem a kómából. Ez az érzés még nagyon sok héten keresztül tartott, még a kórházban töltött idő alatt is, amíg kezeltek az orvosok és a nővérek... Éreztem, hogy azért teszik, amit tesznek, mert úgy érezték számomra a legjobbat teszik. Semmi mást nem éreztem feléljük, csak könyörületet. Olyan volt, mintha ismerném őket. Most egy kicsit előre ugrok a történetben, de az orvosok vizsgálatokat végeztek rajtam, amelyeket én nem akartam, hogy elvégezzenek, és mondtam is nekik: „Nem kell több vizsgálatot elvégezni, mert én tudom, hogy jól vagyok. Tudom, hogy nem találtok semmit. Azért akarjátok őket elvégezni, hogy saját elméteket megnyugtassátok, nem miattam.” De ugyanakkor, valahogy együttéreztem velük, mert nekik szükségük volt arra, hogy ezt tegyék. És én megengedtem nekik. Arra gondoltam, hogy én tudom, hogy kiválóan vagyok, úgyhogy megengedtem nekik, mert ekkorra felismertem azt, hogy legyőzhetetlen vagyok.

6

L.: És erre az információra később bizonyítékot is találtál. De meséld el nekünk előbb azt a bizonyos választási lehetőséget, hogy visszajössz-e vagy sem, és mindent, ami ezután történt. Meséld ezt el nekünk, mert igazán fantasztikus.

A.M.: Tehát ezután felismertem, hogy választhattam aközött, hogy visszajöjjek-e vagy sem, mint ahogy említettem is, és először azt választottam, hogy nem kívánok visszajönni. De ezután, amikor elkezdtem felismerni valódi énünk csodás mivoltát, és saját valódi énemet, és azt hogy a küldetésemet nem valósítottam meg, újra éreztem az apám jelenlétét. Igazán kulcsfontosságú szerepe volt ebben, mert azt mondta: „Nem jött még el a te időd, vissza kellene menned.” Abban a pillanatban azt éreztem, hogy nem akarok visszamenni abba a testbe, nagyon nem akarok visszamenni, túl fájdalmas. Ebben a pillanatban felismertem azt is, hogy aki ezt felém kommunikálta az lehetett az apám, vagy lehetett akár a mindent összekötő Forrás, de azonnal megértettem, hogy miután felismertem az Igazságot arról, aki vagyok, és hogy mi az életfeladatom, tudtam, hogy a testem nagyon gyorsan meggyógyulna, mert a test tükrözi ezt az Igazságot. A testem nem a valódi énem, és most, hogy felismertem azt, hogy valójában ki vagyok, a testem ezt tükrözné. És ezt teljes egészében megértettem. Más lények jelenlétét is éreztem, a legjobb barátnőmét is, aki korábban rákban halt meg. Éreztem jelenlétét, és azelőtt is nagyon hiányoltam őt, de ott volt akkor és ez nagyon jó érzés volt, hogy éreztem őt. Éreztem tehát a jelenlétét, és teljes béke vette körül, és ezt is jó volt tudni.... az egész olyan volt, mintha körbe ölelt volna valami; olyan volt, mintha a feltétel nélküli szeretet óceánja vett volna körül. Ezután elérkeztem arra a pontra, ahol az apám azt mondta, hogy „Ennél tovább ne gyere.” Azt mondta, „ha ennél a pontnál tovább mégy, nem fordulhatsz már vissza.” Így folytatta, „Szeretném, ha visszamennél. Menj vissza, és BÁTRAN éld az életed.” Ezután kezdtem felébredezni a kómából.

L.: Úgy emlékeztem megmondták neked, hogy a vizsgálatok mind negatívak lesznek, vagy ezt is akkor ismerted fel, mialatt meghoztad döntésed?

A.M.: Ez is része volt a felismerésnek, ahogyan elkezdtem megérteni azt, hogy a testem tükrözni fogja azt az igazságot, amelynek most már tudatában voltam, hogy ki is vagyok valójában. Megértettem, hogy a testem nemcsak meggyógyul, de a gyógyulás nagyon gyors folyamat lesz, és hogy teljes gyógyulás fog bekövetkezni. Azt is tudtam, hogy van életfeladatom. Megértettem, hogy nem lesz nehéz felfedeznem, hogy mi az. Megértettem, hogy mindössze annyit kell tennem, hogy önmagam legyek, átengedjem magam, és az életfeladatom kibontakozik előttem.

L.: Milyen nagyszerű tanulság ez mindannyiunk számára!

A.M.: Köszönöm. Ez volt a legnagyobb dolog, amit tanultam. Annyit kellett tennem mindössze, hogy önmagam legyek, adjam át magam az életnek, és a feladatom kibontakozik előttem. Engednem kellett,

7

hogy megtörténjen, nem célba vennem, csak engednem.

L.: És amit még olvastam rólad Anita, az az, hogy volt, és talán még mindig meg van az az érzésed, hogy legyőzhetetlen vagy. Mesélj nekünk erről!

A.M.: Igen, ez egy csodálatos utazás volt, mert mindent, amit éreztem és átéltem, megerősítették miután visszatértem. Ahogyan ébredezni kezdtem, eleinte nagyon ködös volt számomra minden, ahogyan elhagytam a kóma állapotát. Olyan volt, mintha egy lábbal a másik oldalon álltam volna. Nem igazán fogtam fel, hogy mi történik. Aztán megláttam a bátyámat, a férjem teljesen el volt ragadtatva... a férjem egész idő alatt suttogva beszélt hozzám, amíg kómában voltam, végig mellettem volt, mert nem akarta, hogy ne legyen velem, ha esetleg az utoljára veszek levegőt. Végig azt suttogta, hogy „Várom, hogy vissza gyere. Gyere vissza.” Amikor felébredtem a kómából, ott volt a férjem, az anyám, ott állt a bátyám is. És amikor a bátyámat megláttam, azt mondtam neki, „szia, tudtam, hogy itt vagy, hogy sikerült ideérned.” Mire ő rám nézett és azt kérdezte, „Honnan tudtad?” De csak mosolygott és mindannyian nagyon izgatottak voltak, mondogatták, hogy „Felébredt, kinyitotta a szemeit”, és hívták az orvost. Az orvos, aki itt kezelt, vele még nem találkoztam korábban, csak akkor, amikor kómában behoztak a kórházba. Tehát amikor bejött hozzám, a nevén szólítottam, „Jó reggelt Dr. Chan.” Először azt felelte, hogy „Húha, nagyon örülök, hogy felébredtél.” Majd így folytatta, „De honnan tudod a nevem?” Mire én, „Nem te vagy az az orvos, aki ellátott, amikor behoztak a kórházba?” Mire ő, „De hát te kómában voltál, csukva voltak a szemeid, nem láthattál.” Mire én, „Tényleg?” Igazából fogalmam sem volt arról, hogy kómában voltam, mert mindent láttam. „Kómában voltam?”- kérdeztem tőle, mert tényleg sejtelmem sem volt róla. Az orvos ekkor közölte, „Azért jöttem be hozzád, mert jó híreim vannak: a szerveid ismét működni kezdtek.” Ránéztem és azt feleltem, „De én ezt már tudtam.” Mire ő, „Hogy érted, hogy tudtad?” A családom is nagyon boldog volt a hír hallatára. Az orvos folytatta, „Ez nagyon szokatlan, valójában csodával határos, egyáltalán nem számítottunk rá, és ezért ez egy igazán jó fejlemény.” Ezután rám nézett, és azt ajánlotta, hogy most pedig pihenjek, majd kiment a szobából. Akkor ránéztem a családomra és megkérdeztem tőlük, hogy miért lepődtek meg ennyire? Nem ő volt az az orvos aki ..... [nevetés]… Elmondtam nekik, hogy ő volt az az orvos, aki közölte velük, hogy 36 órán belül meghalok. Erre a férjem azt kérdezte, hogy honnan tudtam ezt, mivel akkor éppen a szobán kívül tartózkodtak. Nem is voltak a szobában! Már pedig én hallottam. Utána megkérdeztem, hogy biztos-e abban, hogy kómában voltam, mert hajnali 4-kor, amikor fulladni és köhögni kezdtem, behívta a nővéreket, akik felhívták az orvost, aki folyadékot távolított el a tüdőmből… és elmeséltem neki mi történt. Ők pedig azt kérdezték, hogy vajon hogyan láthattam mindezt… Fogalmuk sem volt róla, hogy minden egyes dologról tudomásom volt. Még azt is elmeséltem, hogy az egyik férfi ápoló közölte, hogy nem találja a vénáimat, mivel nagyon leromlott az állapotom, és hogy szerinte nem fogom túlélni. Olyan volt körülötte a légkör, mint aki feladta a dolgot velem kapcsolatban, mint aki letett rólam. Ezt még a könyvemben is megemlítettem. Elmeséltem ezt a családomnak, a bátyámat fel is bosszantotta, majd elment és beszélt az ápolóval arról, hogy ne legyen ilyen érzéketlen. Amikor ezt közölte vele, a férfi ápolót sokkolta az, hogy

8

én ezt hallottam. Utána bejött hozzám, és sűrű elnézést kért. Tehát mindenkit nagy meglepetésként ért a felébredésem, és ezután elmondták, hogy el kell kezdjenek kezelni és vizsgálatokat is végeznek majd, hogy nyomon tudják követni a rákot. Azt is mondták, hogy várnak, amíg egy kicsit felerősödöm, mivel akkor nagyon legyengült állapotban voltam. Akkor még arcmaszkon keresztül oxigén-terápiát alkalmaztak rajtam, ám 2 nap múlva kértem, hogy vegyék le, mert útban van. Ekkor megvizsgálták a légzésem, és úgy döntöttek, hogy le lehet venni. Utána torkomban levő tápláló csövet is szerettem volna, ha eltávolítják, amin keresztül közvetlenül a gyomromba juttattak táplálékot, mivel nagyon kellemetlen volt a jelenléte, kaparta a torkom, és igazi ételt szerettem volna már enni. És ugyan vonakodva, de eleget tettek ennek a kérésemnek is. Ezután elkezdtem emlékezni arra, hogy valami történt velem, de igazából nagyon zavaros volt minden, és elkezdtem rájönni, hogy miért éreztem eufóriát. Nagyon eufórikus hangulatban voltam, és eleinte nem tudtam miért. Mondtam is a családomnak, hogy én tudom, hogy minden rendben lesz, és azt kérdeztem, hogy miért aggódik mindenki ennyire? “Minden rendben lesz” – mondtam nekik. De mindenki nagyon óvatos volt. A 4. napon az orvosok azt mondták, hogy a tumorok 60-70%-al kisebbek voltak, amely pusztán tapintással is észrevehető volt. Akkor még mindig megvoltak a nyílt sebek a bőrömön, amelyeket kötések fedtek. Mivel eufórikus hangulatban voltam, és leapadt a dagadás, összementek a tumorok, fel akartam ülni és zenét hallgatni. Nagyon szeretem ugyanis a zenét, és megkértem a férjem, hogy hozza be az iPod-om, mert nagyon szeretnék zenét hallgatni. A férjem beüzemelte az iPod-ot, de mivel nem tudtam használni a fülhallgatókat a drótok és sebtapaszok miatt, ezért kis hangfalakat hozott, és ezeken keresztül hallgattam a zenét. Ezen kívül a férjem, bátyám és az anyám is folyamatosan velem voltak. Ezalatt az intenzív osztályon feküdtem, és egy idő után elkezdtek rám panaszkodni a betegek, akikkel egy szobában voltam, sőt a hozzátartozóik is panaszt tettek rám, mondván „Mit keres itt ez a nő, hiszen itt haldokló betegek vannak?!” Tehát a 4. napon az orvosok elköltöztettek az intenzív osztályról egy általános szobába. A gyógyulásom folyamata ezután már nagyon gyors volt. Elvégeztek rajtam egy "gerinc-biopsziát" is, melynek során folyadékot távolítottak el a gerincből és nagyon-nagyon fájdalmas volt, de a mintában nem tudták kimutatni a rákot. Utána nyirok-biopsziát is végeztek, de itt sem találtak rákot. Aztán a testem egyéb részein is próbálták kimutatni a rákot, mert nem hitték el, hogy már nincs jelen.

L.: Tehát egy fajta legyőzhetetlen és megállíthatatlan érzéssel ilyen gyorsan visszatértél... és újra élheted az életed ilyen gyorsan, és szinte mindenkit megleptél. És micsoda változásokat hozhat egy ilyen élmény valakinek az életében! Az élményeidet rögtön megosztottad másokkal és az orvosokkal? Te jó ég, hirtelen több száz kérdésem van...

A.M.: Rendben, nagyon szeretek válaszolni a kérdésekre. Beletelt egy kis idő, amíg mindent kibogoztam, ugyanis eleinte eléggé ködös volt mindez. Az embereket sokkolta, ami történt. Még a saját onkológusom is, aki kezelt, olyan mozdulatot tett a kezével, mint aki kidobja a kartonomat a szemétbe, és azt mondta „Nem tudom, mit írjak a kartonodba” és úgy tett, mintha kidobta volna az irataim. „Fogalmam sincs, mit kezdjek azzal, ami veled történt.” – mondta. Egy olyan időszak következett, amikor

9

minden homályos volt, és nem értettem pontosan mi történt. Tényleg nem tudtam, és azon tűnődtem, hogy talán a Felső Énem volt az, vagy talán Istennel találkoztam, vagy mi volt az? Az én hitem az... ha az Isten szót használom, akkor Istenre gondolok, de Istennek nincs alakja. Isten alak nélkül létezik, és amint formát adunk neki, úgy korlátokat szabunk neki. De efféle korlátok nem léteznek. Bár nem tudtam pontosan, hogy minek tulajdoníthatom, de azt tudtam, hogy az, ami történt velem, hatalmas jelentőségű, és hogy valamivel összekapcsolódtam. És ez a valami azt az érzést keltette bennem, hogy én magam is az a valami vagyok, amit ebben az állapotban éltem át a testem nélkül. Én is része voltam ennek a valaminek, én voltam minden - legyőzhetetlen voltam. Minden emberrel és élőlénnyel összekapcsolódtam. Olyan volt, mintha mindenné váltam volna, az Univerzummá alakultam ebben az állapotban.

L.: Tehát azt érezted, hogy benned van az Univerzum?

A.M.: Igen. Az Univerzum benned van.

L.: Mindannyiunkban benne van.

A.M.: Igen, mindannyiunkban benne van. Azt éreztem, hogy mindannyian az Univerzum középpontjában állunk, és amikor rátalálunk erre a központi helyre – megtalálni a középpontom számomra azt jelenti: megtalálni a helyed az Univerzum központjában – akkor kezded el engedni azt, hogy beáramoljon az életedbe az, ami valójában már a tiéd. Minden, amit kapsz, az összes csodálatos élmény, ami történhet veled, valójában a tiéd, amikor ezen a központi helyen tartózkodsz. Ekkor tudod átadni magad az áramlásnak. Tehát ez nem céljaink hajszolásáról szól, mert ha hajszolsz valamit, vagy el akarsz érni valamit, maga a tény, hogy szükséged van arra, hogy elérj valamit, annyit jelent, hogy nem igazán hiszed el, hogy az a valami már eleve a tiéd. És amikor ezen a központi helyen tartózkodsz, akkor minden, ami már a tiéd hozzád áramlik. Csak engedned kell. És ez az, amit felfedeztem.

L.: Hát igen, ez teljesen eltér attól a felfogástól, amiben legtöbben felnőttünk, úgy tűnik még attól is, amiben te magad felnőttél. Hogyan teremtjük meg tehát a valóságunkat? Van egyáltalán valami, amit tennünk kell, vagy csak annyi, hogy elengedjük magunkat tudván, hogy minden rendben van?

A.M.: Sok esetben az utóbbiról van szó, arról hogy igazán el tudjuk magunkat engedni, és az utazás a valóságunk megteremtéséhez számomra ugyanazt jelenti, mint rátalálni önmagunkra. Ugyanis minél jobban felismered Valódi Éned, annál jobban vagy képes elfogadni és befogadni az életedbe azt, ami valójában a tiéd. Amint tudatában vagy annak, hogy csodálatos, nagyszerű lény vagy, aki értékes és megérdemel mindent, amire vágyik, amint tudatában vagy annak, hogy értékes vagy és megérdemled a feltétel nélküli szeretetet olyan formában, ahogyan vágysz rá, mindössze fel kell ezt ismerned és beengedned. Úgy tűnik, sokan azt hiszik, versenyezniük kell másokkal, mert hihetetlennek tűnik, hogy

10

mindenki megkaphatja azt, amit szeretne, én, amit én szeretnék, te, amit te szeretnél... azt hisszük nincs elég, amiből mindenki számára jut. De mind különbözünk egymástól. Amit te szeretnél, az különbözik attól, amit én szeretnék, és az Univerzumnak mindannyiunkra szüksége van. Azért vagyunk olyanok, amilyenek vagyunk, mert mindannyian az Univerzum más-más arcát mutatjuk, és azért vagyunk itt, hogy kifejezzük Valódi mivoltunkat. Te azért jöttél, hogy a gyönyörű Lilou Mace légy, én azért jöttem, hogy én legyek. Ha én abbahagynám Valódi énem kifejezését, az Univerzumot megfosztanám önmagamtól. Ha te abbahagynád önmagad megélését, az Univerzumot megfosztanád önmagadtól. Tehát úgy kell önmagadnak lenned, ahogy tudsz.

L.: És még sincs ránk szükség, úgy értem, létezik egy finom egyensúly... Azt mondod tehát, hogy van életfeladatunk, éljük az Isteni mivoltunkat a földön, de egy ponton bejön az egónk és azt mondja, „Igenis szükség van rám.” De úgy tűnik ez mégsem így van... ez ellentmondásos, nem?

A.M.: Tehát amikor azt mondod, hogy „szükség van ránk”, úgy érted, hogy az embereknek van szüksége ránk?

L.: Az életfeladatra értettem, hogy mindannyiunknak meg kell találnunk az életfeladatunkat, hogy a közös tudatot segítsük.

A.M.: Igen, a közös tudatot segítjük azáltal, hogy végezzük az életfeladatunkat. Gondold el, hogy mindannyiunkban legbelül, a lelkünkben, a lényegünkben tiszták, érintetlenek vagyunk.... de tiszta mik vagyunk? A tiszta SZERETET vagyunk. Mi más lehetnél legbelül, a középpontodban? A legbelsőd, a középpontod, az Isteni középpontod. Ez az a hely ahonnan mind jöttünk, és ahova mind távozunk. Ezen a ponton keresztül vagyunk mind összekapcsolódva. Tehát mi lehetne ez, ha ez a hely Isten, a lényegünk, a lelkünk mindannyiunk középpontjában? Mi más lehetne, mint a tiszta szeretet? És ha kapcsolatba lépsz ezzel.. ha ez az egyetlen feladatod is, hogy ezzel kapcsolatba lépj, majd ezt meg is teszed, és valóban ezt éled meg, mi más lehetnél, mint a szeretet? Mi mást tehetnél, mint...?

L.: Igen, igen, de sok olyan körülmény van, amelytől úgy gondolom, sokan tartunk, akik még nem éltük át a teljes Fény állapotát, tartunk attól, hogy megéljük ezt a Fényességet, mert sokszor láthattunk más embereket, hogy feltárták az életüket, segítséget nyújtottak, hatalmukat kiterjesztették, stb., majd mégis visszakúszott az egójuk, és egy fajta hamis identitás is életre kelt bennük. És úgy tűnik... Amit hallok tőled az az, hogy nincs mitől tartanunk vagy félnünk, mégis úgy tűnik, valami visszatart minket a teljes felszabadulástól, a bennünk jelen levő Fény kimutatásától, mert egy olyan társadalomban nőttünk fel, amely azt tanította, hogy valami nincs rendben velünk, ha ezt megtesszük.

A.M.: Igen, ez a kettősség állapota, így létezünk emberi formában. Igen, mindenkinek van egója, amely megadja egyéniségünket. Úgy gondolom, hogy amíg a fizikai testünkön keresztül fejezzük ki

11

magunkat, nem hiszem, hogy megszabadulhatunk az egónktól. Szerintem a legjobb, amit tehetünk az, hogy elfogadjuk az egónkat. Személy szerint nem hiszek abban, hogy le kellene győznünk, mert úgy gondolom, hogy minél jobban próbáljuk elnyomni, annál nagyobb erővel rúg vissza. Ezért talán az a legjobb, ha elfogadjuk, hogy egóval együtt létező lények vagyunk, amíg a fizikai világban fejezzük ki magunkat. Ezért van az is, hogy amíg a fizikai létben vagyunk, a kettősséget éljük meg, és egymástól különállónak érezzük magunkat, mert van testünk, egónk, és az emberek ennek következtében érzik egymástól különállónak magukat, ezért versenyeznek egymással, ezért félnek, ezért van bűnözés, ezért vannak bűnözők... Tehát ebben a fizikai létben az emberek nem igazán élik meg az egységet. És ez olyan valami, amit el kell fogadnunk, amíg itt vagyunk.

L.: És meg kell engednünk magunknak, hogy megéljük ezt a feltétel nélküli szeretetet önmagunk felé, ez valójában az üzeneted...

A.M.: Igen.

L.: Önmagunk feltétel nélküli szeretete. Ahogyan olvastam, te sem éreztél korábban ilyen szeretetet... most már tudod, hogy te magad is szeretet vagy, és hogy ebből a tudatból élve bármi lehetséges.

A.M.: Igen, és az igazi üzenetem az emberek számára az, hogy a legbelül, a legbelsőnkben, a tiédben, az enyémben, mindenkiében, található a Valódi Énünk. Maga a SZERETET vagyunk. Ez tényleg így van, és amikor teljességgel a Valódi Éned éled, nem lehetsz más, csak a szeretet, mert ez vagy legbelül. Ne félj tehát attól, hogy az legyél, aki vagy.

L.: Anita, áldás vagy számunkra, köszönöm, hogy visszatértél, köszönöm a bátorságod.... és a szereteted, azt hogy megosztottad velünk ezt a csodás üzenetet. Mikor is történt ez a halál közeli élményed?

A.M.: 2006-ban, 5 éve.

L.: És ma már fizikailag sugárzol, minden rendben van, az életed biztosan gyökeresen megváltozott...

A.M.: Ó Istenem, igen, az életem valóban átalakult, és a csodás Wayne Dyer is része volt ennek az átalakulásnak. Ő egy bámulatos ember. És sok minden történt azóta, mert megosztottam a történetem egy „halál közeli élményes” weboldalon, és felfedezték az emberek, még orvosok is felkerestek ezzel kapcsolatban, mert látni szerették volna a kórházi irataimat, feljegyzéseket. Néhányan közülük Hong Kong-ba utaztak, hogy találkozzanak velem, hogy elmenjenek a kórházba és átolvassák az orvosi leleteimet, majd végül azt mondták, „Mindegy honnan közelítjük meg a dolgot, neked már halottnak kellene lenned.” Ez is bámulatba ejtő, és az is ahogyan a történetem eljutott Wayne Dyer-hez. Ő általa

12

kerültünk mi ketten is kapcsolatba, és azért is csodálatos személy, mert ő ír majd előszót a könyvemhez.

L.: Mikor jelenik meg a könyved?

A.M.: 2012 elején fog megjelenni.

L.: Tökéletes időzítés!

A.M.: Igen... L: Nagyszerű. Ha az emberek többet szeretnének rólad megtudni, akkor mindössze annyit kell

tenniük, hogy a Google keresőbe beírják azt, hogy „Anita M NDE” és bővebben olvashatnak veled kapcsolatban.

A.M.: Igen. L.: Van weboldalad is? A.M.: Igen: www.anitamoorjani.com L.: Rendben, nagyszerű. Köszönöm ezeket a csodás pillanatokat, és alig várom, hogy Hong Kong-ba

utazzak, hogy találkozzunk és személyesen is interjút készíthessek veled. Már is készen állok erre! Hála a technológiának, a Sykpe-on keresztül is létrejöhetett ez a beszélgetés Bostonból Hong Kong-ba. Micsoda öröm! Köszönöm, köszönöm, köszönöm.

A.: Én köszönöm neked, csodás vagy. Nagyon szépen köszönöm! A fordítást készítette: Szűcs Ágnes (http://www.inn8healing.com/hun_bio.htm)

Az eredeti videó interjú itt látható a magyar fordítással: http://www.youtube.com/watch?v=RJrTjL_Frf8

A GazdagNők.hu-n a kapcsolódó írások itt:

http://www.gazdagnok.hu/2012/06/08/nem-azt-kapod-amit-akarsz-hanem-azt-ami-vagy-interju-dr-wayne-dyerrel/

http://www.anitamoorjani.com

http://www.inn8healing.com/hun_bio.htm

http://www.youtube.com/watch?v=RJrTjL_Frf8

http://www.gazdagnok.hu/2012/06/08/nem-azt-kapod-amit-akarsz-hanem-azt-ami-vagy-interju-dr