Robert Yugovich

AZ ŐSZINTESÉG JUTALMA

(Tartalom)

PROLÓGUS

AZ ÉLETEM ÚGY ALAKULT, hogy el kellett hagynom abűnszervezetet, melynek éveken át oszlopos tagja voltam.Tisztában voltam cselekedetem súlyával és azzal is, hogy aszervezet nem fog karba tett kézzel ülni, és tétlenül elnézni,hogy megszegtem a maffia íratlan törvényeit.

Két választásom maradt: vagy megölöm a főnökömet,aki egyben az utolsó életben lévő baratom is, vagy acsaládommal együtt elmenekülök.

Bízva az Európai Unió jogszabályaiban, a demokratikusrendben, valamint az emberi jogok és az emberi méltóságtiszteletben tartásában, végül álnéven az Unió egyiktagállamában, családommal együtt kerestem menedéket,igénybe véve az immár Magyarországon is működőtanúvédelmi programot.

Hamarosan azonban rá kellett döbbennünk, hogy ebbenaz országban nem az vár ránk, amire számítottam. Rákellett jönnöm, hogy Magyarországra tényleg igaz amondás: itt minden megtörténhet, sőt még annak azellenkezője is.

Odáig jutottam, hogy nemcsak a maffia, de az országelfogult, igazságtalan igazságszolgáltatása is a fejemetakarta. Sem előbbi, sem utóbbi nem riad vissza semmitől,

és – családomat sem kímélve – a teljesmegsemmisítésemre tör. Nem maradt más választásom,mint mindent kibírni és harcolni tovább, még akkor is, haegyre kevesebb a remény. A csodákban nem hiszek, de azigazi vesztes az, aki meg sem próbál győzni.

A harc az életben maradásunkért, az emberiméltóságunkért, az igazságért a mai napig tart.

E könyv megírására az késztetett, hogy mások istanulhassanak az én hibáimból. Ha e könyv olvasói közülakár csak egyetlen ember is úgy dönt, hogy nem leszmaffiózó, vagy éppen ha már egyszer bekerült aszervezetbe, megpróbál kiszállni, és inkább a hatóságotsegíti; vagy ha valaki az olvasottak hatására nem kezd eldrogozni, esetleg épp e könyv ad neki erőt ahhoz, hogyleszokjon a kábítószerről, már megérte, hogy hónapokatszenvedtem a megírásával.

A másik ok, amiért megírtam ezt a könyvet, személyes.Ki akartam írni magamból a valóságot, mert felháborítónaktartom, hogy sokszor sem az igazság, sem a valóság nemszükséges valaki vagy valami meg–, illetve elítéléséhez.Éppúgy, ahogy vannak jó rendőrök, vannak jó bűnözök is,és ahogyan vannak rossz, brutális, embertelen bűnözők,ugyanúgy vannak ilyen emberei az„igazságszolgáltatásnak” is. És ez így van az egészvilágon.

Az igazság mindig ott van, ahol a hatalom.

„Néhányan csak úgy hívtak: Mindenható”

A HELY

HUSZADIK SZÁZAD, kilencvenes évek közepe,Hollandia. Rotterdam, Baya Diszkó, a drogturisták egyikparadicsoma. A másik az amszterdami Challenge, s bármindkettő jugoszláv kézben volt, mégis riválisoknakszámítottak. Ebben az időben az ecstasy legális volt, s azecstasy mellé a hollandok zenét is gyártottak: a house–t, atrance–et meg a többit. Rengeteg turista járt ezekre ahelyekre, jöttek Svédországtól Spanyolországigmindenfelől, főleg jómódú fiatalok és középkorúak,vállalkozók, sportolók, színészek, vagyis a tehetősközéposztály tagjai, illetve azok fiai, lanyai. Jómódúemberek, tele pénzzel, amit mind el akartak szórakozni. Ésitt nem kis összegekről beszélünk. Hétköznap tették adolgukat, de pénteken és szombaton irány Hollandia.Számukra ez maga volt a mennyország. Itt kedvükreihattak, drogozhattak, bulizhattak. Sokuknak éves bérletükvolt, s bár a Baya tizenkétezer ember befogadására voltalkalmas, mégis sokszor többen kint rekedtek, mertegyszerűen nem volt bent több hely. Akadt olyan hétvége,

amikor a belépő mellé ecstasy is járt. Ennek a vendégekkifejezetten örültek, sőt akadt olyan is, aki így akár tíz jegyetis vásárolt volna. Aztán közölték vele, hogy ne aggódjon,egy is elég lesz, mire nagy nehezen alább adott azigényeiből. Hatalmas tömeg, sürgés–forgás, csillagászatibevételek. Milliók csereltek gazdát minden hétvégén.

Ahhoz, hogy a diszkó hosszú távon is gyümölcsözőenműködhessen, mindenekelőtt a biztonságról kellettgondoskodni. A tizenkétezer vendég, a nagyszámúszemélyzet és az ingatlan épségéért egyaránt mi feleltünk.A biztonsági személyzet három csoportra volt osztva. A„központi ügyosztály kamerák segítségével mindennegyzetcentimétert belátott. Itt volt a főnök is, innen adta kiaz utasításokat. A „belső ügyosztály” a vendégek közévegyült, ők főleg a belső konfliktusok megfékezéséértfeleltek. A „külső ügyosztálynak” jutott a legnehezebb éslegveszedelmesebb munka: ide csak komoly szelektálásután lehetett bekerülni, ennek ellenére senki sem örültkülönösebben, ha ide osztották be. A „külső ügyosztály”dolga ugyanis a vendégek szelektálása volt: csak aztengedték be, akiről úgy vélték, rendben van. Aki márbalhézott egyszer, egy–két hónap eltiltást kapott, akirészeg volt, még véletlenül sem mehetett be, mint ahogy azsem, aki nem megfelelően volt öltözve, például papucsotvagy bakancsot viselt. Ugyanígy kizáró oknak számított azápolatlanság. De a külsősök feladatköréhez tartozott az is,hogy szemmel tartsák a konkurenciát, amely szívesenprovokálta a kint sorban álló vendégeket, sőt nemritkán abiztonsági embereket is.

A ruházat átvizsgálása is a külsősök dolga volt,kabátban senki sem mehetett be. Minden vendégfémdetektoros kapun haladt át, miután leadta a kabátját,sálját, pulcsiját, és átesett a motozáson.

Jegyet csak elővételben árultak, a helyszínen nemlehetett kapni. Én a „külső ügyosztály” főnöke voltam, akollégák néha csak úgy hívtak: „Mindenható”. Nem azért,mert valamilyen rendkívüli képesség birtokában voltam,hanem mert én döntöttem el, hogy ki jöhet be a diszkóbaés ki nem, akár volt jegye, akár nem. Ennek a megtisztelőszerepnek számos előnye és hátránya is volt.

Az előnyökhöz tartozott például, hogy mind arizenkétezer vendég mosolyogni kezdett, ha meglátott, ésmindegyik a barátom akart lenni. Nap mint nap csodásajánlatokkal leptek meg. Volt, aki a használt Ferrarijátakarta nekem ajándékozni, volt, aki egy hónapos nyaralástajánlott a Bahamákon, akadt, aki a monacói apartmanjátakarta a rendelkezésemre bocsátani a Forma–l–es futamidejére, de akadt olyan is, aki feleségül akart hozzám jönni,vagy aki egyenesen a szüzességét tartogatta nekem, spersze akadtak sokan, akik csak egy sörre szerettek volnameghívni. Nem volt könnyű ellenállni ennek a sokkísértésnek, főleg, hogy nemrég kaptam meg aletelepedési engedélyemet, és pár hónapja költöztem kiegy menekülttáborból.

De a sok kecsegtető ajánlat mellett voltak kevésbékecsegtetőek is. Volt, aki zárás után akarta szétrúgni aseggemet, volt, aki egyenesen a két szemem közészeretett volna lőni, és olyan is, aki egész Németország

területerői kitiltott, mert az apukája maffiakörökben isotthonosan mozgó államügyész volt. Szóval nem volt éppstresszmentes meló. A külvilág csak a legális részét láttaaz egésznek, azt nem tudhatta, mi zajlik a kulisszák mögött.Azt hiszem, nincs ebben semmi különös: minden híres,menő helyen hasonlóan mennek a dolgok. Valójábanugyanis itt jóval többről volt szó. Rengeteg pénzről, és apénzmosás fellegváráról, amit a maffia, ugyebár, sosemvet meg.

Ez az a hely, amely egyszer s mindenkorramegváltoztatta az életemet. Miért, hogyan? Mindjártelmondom, higgyék el, izgalmas lesz!

„Te magyar vagy, és ezt a rácok is tudják”

KEZDETEK

A DISZKÓ TULAJDONOSA holland volt, de az ajtótjugoszlávok tartották. Ez annyit jelent, hogy a holland csakpapíron volt jelen, a hely valójában száz százalékban ajugoszlávoké volt. Vagyis a miénk, merthogy anno ahetvenes évek elején magam is a volt Jugoszlávia területénszülettem. Édesanyám magyar nemzetiségű, apámmontenegrói. Szüleim hamar elváltak, anyám nemsokáraegy szintén magyar nemzetiségű férfival házasodott össze,így egyszerre testvérem is lett. Én ekkor kétéves voltam, a„bátyus” három. Magyar –szerb oviba jártunk, így mind amagyart, mind a szerbhorvátot anyanyelvi szinten beszéltük,de az iskolában már csak magyar nyelven tanultunk. Ebbenaz időben szinte teljesen bemagyarosodtam, imádtamhallgatni öregapám katonatörténetext. Tízéves lehettem,amikor négy–öt szerb gyerek körbevett a suli udvarán, ésköpködni kezdtek. Nagyon megalázó volt. Hazamentem, éselmeséltem a tatámnak, hogy mi történt. Ő erre csak ennyitmondott:

– A rácok[1]

nem tudják elfogadni, hogy mi, magyarok

ügyesebbek, dolgosabbak, okosabbak vagyunk, és ezértutálnak bennünket.

– De tata, én jugoszláv vagyok és csak egy kicsitmagyar.

– Nem, fiam, te magyar vagy, és ezzel a rácok istisztában vannak. De ezt te tudod a legjobban. Az emberolyan, amilyen nyelven álmodik, és te azt szoktad mesélni,hogy magyarul álmodsz.

Ezen elgondolkodtam, mert tényleg magyarul álmodok.E naptól váltam igazán magyarrá. Meg is szaporodtak asuliban a konfliktusok, szinte naponta verekedtem, havalaki beszólt a magyarságom miatt.

Tito ekkor már halott volt, és a nemzetiségek köztiellentétek napról napra súlyosabbak lettek. A nyolcvanasévek vége félé már külön voltak magyar és szerbszórakozóhelyek. Ez a viszály a sportban is érzékelhetővolt. Hétéves korom óta karatéztam, kumitéban, vagyisküzdelemben többszörös országos pionír, majd ifi bajnok isvoltam. Nyolcvannyolcban az Európa bajnokságrakészültünk, amikor a magyar nemzetiségű versenyzőketegyik napról a másikra kitették a válogatottból, és csakcserekent maradhattunk a keretben. Én vállaltam így is,hisz ekkor már csak a sportnak éltem. A suli nem jött be,így a szüleim tizenöt évesen elküldtek dolgozni. Azóta asajat életemet éltem. Reggel hatra mentem dolgozni,délután kettokor végeztem, majd délután négytől estenyolcig edzésen voltam. Persze csereként nem jutottamszóhoz a versenyen, ami egy kicsit elszomorított. Ekkormár benne jártam a kamaszkorban, jöttek a haverok, majd

a cigi meg a pia. Focimeccsekre jártunk, koncertekre,persze főleg a balhé miatt. A városban, ahol ekkor éltem,gyorsan nevet szereztem: sokat verekedtem, főlegszerbekkel, de volt, hogy a rendőrökkel is összebalhéztam.

Ez olyan időszak volt, amikor a barátaimon kívülmindenkit utáltam. De volt egy–két pozitívum is, amimellettem szólt: a gyengébbek mellett mindig kiálltam, ahaverokkal az utolsó pénzemet is megosztottam.

Minél inkább elmélyült a magyar –szerb ellentét, énannál nagyobb tekintélyre tettem szert a városban.Miloševič leszedette a magyar utca– és városnevekettartalmazó táblákat, és elrendelte, hogy nyilvános helyencsak a szerb nyelvet lehet használni. A vajdasági magyarokés horvátok elég kilátástalan helyzetbe kerültek. Többmagyar lakta városban elkezdtünk szervezkedni. Nem sokeredményt érhettünk el, mert sok magyar inkább behódolt aszerbeknek, vagy fásultan beletörődött a helyzetbe. Ekkoraztán megtalált a rendőrség, és kész tények elé állított:vagy jelentkezem a rendészeti szakközépiskolába, vagy afiatalkorúak börtönébe kerülök. Tizenhét éves voltam,úgyhogy elég kínos volt a helyzet, de tudtam, nem sokválasztásom van. Jelentkeztem a suliba, ahol előszörpszichológiai tesztet kellett kitölteni, ami sajnos túl jólsikerült, majd orvosi vizsgálat következett. Szerencsémvolt, mivel nem sokkal korábban hirtelen hagytam abba asportolást, no meg épp másnapos is voltam, aminekkövetkeztében a vérnyomásomat túl alacsonynak találták,így alkalmatlannak nyilvánítottak.

1990 elején jártunk. A haveri körömből szinte már

mindenkit elvittek katonának. Mivel én még nem töltöttembe a tizennyolcat, engem békén hagytak. Ekkorra Miloševičpártja így vagy úgy már minden valamirevaló magyarértelmiségit bekebelezett. Kötelezték őket, hogy az őszíneikben induljanak a választásokon, mást nem tehettek.Ez történt a városunkban is. A társaságunkhoz tartozott egylány, akinek az apukája építészmérnök volt, emellettmegszerezte a magiszteri és a doktori címet is, és ő volt azigazgatója a város legnagyobb gyárának. Több egyetementanított, és több híres épületet is tervezett otthon éskülföldön egyaránt. Nagyon jól éltek, gyönyörű felesége volt,aki szintén építészként dolgozott, és volt két szép gyerekük,egy lány és egy fiú. Igazi mintacsalád, amilyet akkor mégcsak az amerikai filmekben láttam, szépek, sikeresek ésgazdagok. Emellett nagyon rendesek is voltak, szerettékőket az emberek. Támogatták adományokkal aszegényeket, sporteseményeket rendeztek, szponzoráltak.A városban az összes srác a lányról, Brigiről álmodozott.Nagyon jól nézett ki, és ráadásul tök jó fej volt. Anyuci kissárkánya. Sokat buliztunk együtt, többször jártunkMagyarországon is különféle fesztiválokon. Ha elfogyott alóvénk, ő mindig kisegített, és persze nekünk mindigelfogyott. Szóval, ha költőien szeretnék fogalmazni, egyangyal volt.

Beindult a választási kampány, és nagymegdöbbenésünkre a városunkban az SPS (a SzerbiaiSzocialista Párt, vagyis Miloševič pártja) jelöltje Brigi apjavolt. Nem egy szerb, hanem a mi példaképünk, akire olybüszke volt a város. Hatalmas felháborodást váltott ki mind

a városban, mind pedig azon kívül. Hirtelen mindenkiárulónak tartotta őket, a legtöbb ember megvetette azegész családot, és gyűlölni kezdték őket. A feleség nemjárt be a munkahelyére, a gyerekek nem jártak suliba. Azapa egyedül döntött, amivel alaposan meglepte mind afeleségét, mind pedig a gyerekeket. Nagyon kevesenmaradtak mellettük. Brigi egyszer lejött a törzshelyünkre, éselmondta, hogy nagyon szégyelli magát, meg hogy elítéli azapja tettét, de nem tudott erről az egészről, és ezért nemszólt. Nem nagyon hatott meg senkit, és a szemébemondták, hogy a családjával együtt ő maga isnemkívánatos személynek van nyilvánítva. Elégigazságtalannak tartottam ezt vele szemben, de ekkor mégén sem értettem, hogy a politika milyen piszkos dolgokraképes, és hogy mi, emberek csak porszemek vagyunk, ésha a politikusoknak úgy tetszik, egyszerűen lesöpörnekbennünket minden különösebb bűntudat nélkül. Az életemsorán aztán sokszor szembesültem ezzel az érzéssel, deez volt a legelső alkalom. Egyik nap elmondtam avéleményemet a társaság maradék tagjainak,pártfogásomba véve Brigit és a testvérét, amitől egy kisséváltozott a helyzet. De már semmi sem volt a régi. Brigitújra megszerették, belátták, hogy ő semmiről sem tehet, deazért szép számmal maradtak rosszakarói.

Egyik nap megkaptam a behívómat a katonaiszolgálattal kapcsolatos orvosi vizsgálatra. Nem aggódtammiatta, mert a törvény kimondta, hogy csak tizennyolcadikéletévét betöltött személy kötelezhető a katonai szolgálatra,ha megfelelt az alkalmassági vizsgán. Gondoltam, még

majdnem egy teljes évem van, hiszen csak év végén leszektizennyolc. Tévedtem. Májusban megkaptam a végzést,hogy alkalmas vagyok bármilyen katonai poszt betöltésére.Júniusban bevonultam Koszovóba. Ide csak a „keménymagot” sorozták be. Koszovó volt a katonák pokla, ittmindig puskaporos volt a levegő. Hétszáz kilométerre azotthontól, tizenhét és fél évesen. Leszálltam a vonatról egypiszkos, poros városban, ahol lovas kocsik közlekedtek,felverve a port, rongyos, szakadt emberek mindenfelé, azutcán hét–nyolcéves gyerekek – lehettek legalább húszan –mezítláb, piszkosan, szutykosan rohantak hozzám, és pénztkértek kajára. Nem messze egy fogatlan öregember cigitmeg szotyit árult. Betonút sehol, járda sem, itt–ott egy–kétütött–kopott autó döcögött a földúton. Csak egyvalamijelezte, hogy ez mégis Jugoszlávia, és nem valaholAfganisztánban vagyok: a minden sarkon ott posztoló szerb(jugoszláv) rendőrök, nyakig páncélban. No meg az ahárom katonai rendész, akik épp felém közeledtek.Gondoltam, csakis engem kereshetnek. Nem csalódtam,valóban értem jöttek. Beszálltunk egy katonai dzsipbe,azzal irány a laktanya.

Vagy harminc percig tartott az út felfelé egy hegyre, amitúgy hívtak, hogy Meztelen–hegy. A nevét onnét kapta, hogymég fű sem nő rajta. Nyáron, vagyis érkezésemkor,negyven fok az átlaghőmérséklet, télen mínusz húsz körül.Útitársaimmal egy szót sem beszélgettem, idegennekéreztem magam a saját hazámban. De van nekem hazám?Tartozom én valahova? Furcsa dolgok jártak a fejemben,és legszívesebben elbőgtem volna magam, de nem tettem,

a büszkeségem nem engedte. Elhatároztam, hogy történjékbármi is, erős és büszke maradok. Alig gondoltam eztvégig, már meg is érkeztünk a bázisra. Köröskörül magasszögesdrótkerítés, tankok, lövészpáncélosok éskétméteres, marcona katonákból álló őrség, álligfelfegyverkezve. Én a százkilencven centimmel törpének ésnagyon gyengének éreztem magamat köztük. Bementünk,elbúcsúztam szótlan kísérőimtől és leültem egy padra, aholmég kb. harminc civil várakozott. Vagy három óra múlva jöttegy tiszt, és elvezetett bennünket nyiratkozni meg fürödni,és megkaptuk az egyenruhát is, ami nagy meglepetésemrekék színű volt. Ekkor közölték, hogy azért kék, mert ez egyrepülőtér, és itt nem zöld a ruha. Ezután elvették a civilruhánkat, és megmutatták a szálláshelyünket. Húszanaludtunk egy szobában, szerbek, horvátok, bosnyákok,szlovének, macedónok, montenegróiak, albánok, cigányokmeg én, egyetlen magyarként. Az utolsó generáció,amelynek tagjai még úgy vonultak be, mint a jugoszlávhadsereg katonái. Igaz, az egész inkább hasonlított azidegenlégióhoz, mint egy ország hadseregéhez: aszobánkban legalább tíz nyelven beszéltek. Senki semtudott aludni az első éjszaka. Volt, aki sírt, volt, aki járkált,de akadt olyan is, aki arról dumált, milyen büszke rá, hogykatona lehet, és hogy ezért a családja hősnek tartja, megmég egy csomó hasonló marhaságot hordott össze.

Reggel valami barom ordított az arcomba, hogy keljekfel, mert jön a reggeli torna, a mosakodás, miegymás.Kérdeztem, hány óra van, mire azt válaszolta, hogy fél öt.Ekkor azon gondolkodtam, hogy most szájba rúgjam, vagy

elküldjem a jó édes anyjába. Utóbbit tettem. Egy percmúlva már három baromarcú ordított velem egyszerre, ígyaztán nem volt mit tennem, fel kellett kelnem. Reggeli utánelmondták, hogy a vállukon hordott piros jelzések aztjelentik, hogy ők a tizedesek, és azt kell csinálnunk, amitmondanak. A második héten az egyik tizedest pofánvágtam a fürdőben, mert már vagy tizedszer akartaújramosatni velem a klotyókat. Még aznap megismertem ahadnagyomat is, aki közölte velem, hogy az a szerencsém,hogy még fiatalkorú vagyok, nem tettem le az esküt, ésamúgy is új osztaghoz vezényelnek.

Egy hét múlva megtörtént a nagy eskütétel, hivatalosanis katona lettem. Másnap átküldték az új egységemhez, aspeciális felderítő osztaghoz. Ez volt akkoriban az egyiklegkeményebb alakulat a jugoszláv hadseregben.Következett egy kilenc hónapos, kemény kiképzés földön,vízen, levegőben. Késsel, karabéllyal,mesterlövészpuskával, pisztollyal, gránáttal és mindenegyéb emberi élet kioltására alkalmas eszközzel. Napitizenkét kilométert futottunk, teljes fegyverzettel mentünkvégig a tízszer kétszáz méteres akadálypályán, ésminimum kétszáz célzott lövést adtunk le a kihelyezett„ellenségre”. Minden volt ott: nappali és éjszakaigyakorlatok, anatómiai és kémiai szakismeretek.Legfeljebb hat órát aludhattunk folyamatosan, és mégszázféle gyakorlatnak, meg rengeteg szívásnak ésszívatásnak voltunk kitéve. Évente összesen tizenkétkatonát képeztek ki ebben az osztagban. Megtanították,hogy csak együtt jutunk előre. Nem érdekelt már senkit,

hogy ki magyar, ki szerb, ki horvát. Mindannyianjugoszlávok lettünk, és egyetlen cél lebegett a szemünkelőtt: az ország biztonságának megóvása. Nagyon hosszúés kemény kiképzés volt, csak kilencen tudtuk befejezni,hárman megsérültek. A kilenc hónap alatt senki semmehetett eltávra, se a városba, se haza, és látogatót semfogadhattunk. Havi egy levél, egy telefon: ennyitengedélyeztek. Fizikailag és pszichikailag is a csúcsonvoltunk. Összebarátkoztam két sráccal: az egyiket Rudinakhívták, aki szlovén volt, a másikat pedig Zoránnak, aki megszerb. Mindent tudtunk egymásról. Ők beszéltek rá, hogyírjak Briginek. Nem gondoltam volna, hogy válaszolni fog,de megtette, és ez volt az egyetlen dolog, aminek igazánörültem a kiképzés alatt. A kiképzés után már jó volt,megkaptuk különleges egyenruhánkat a bordótányérsapkával, amely csak a speciális egységeknek járt,és éjjel–nappal hordhattuk a fegyverünket.

Tíz hónap után végre kaptunk eltávot a városba. Együttmentünk ki: Rudi, Zori és én. Mivel Koszovó mindig isgázos hely volt, előre megszabták, hogy a katonák hovámehetnek és hová nem. Mi Pristinát választottuk, itt két helyvolt, ahová mehettünk: a Hotel Božur és a Grand Hotel. Azigazán jó bulizós hely azonban a Kičma nevű negyedbenvolt, csakhogy nekünk ide elvileg a lábunkat sem lett volnaszabad betennünk. Mi mégis odamentünk. Élő zene,egyetemista lányok, sör, és végre rendes kaja. Mikorbeléptünk, még a zene is elhallgatott, hisz ide katona csakakkor jött, ha balhé volt. Gyorsan elmondtuk a tulajnak, hogycsak szórakozni akarunk, és szeretnénk, ha ez titokban

maradna. Végül sikerült összebarátkoznunk. Lett ingyenkaja, pia, egy óra múlva már az összes vendég a haverunkvolt. Akadt, akitől zsebpénzt kaptunk, más meg atelefonszámát adta meg azzal, ha ismét Pristinábanjárnánk, bármikor hívjuk fel és találkozzunk. Szóval minagyon jól kijöttünk az albán fiatalokkal. Alaposanberúgtunk, jókat ettünk, még vissza is vittek bennünketkocsival a laktanyába, ami egyórányi út volt.

Pár nap múlva Miloševič bezáratta az albán nyelvűegyetemeket, és megtiltotta az albán nyelv nyilvánoshasználatát. Tette mindezt annak ellenére, hogy Koszovólakosságának hetven százaléka albán volt. Egyretapinthatóbb volt a feszültség. 1991 májusát írtuk, alig többmint egy hónap volt hátra június 20–áig, a leszerelésünkig.Előtte még kaptunk húsz nap eltávot is, hogyhazamehessünk. Kettesével mehettünk, én Zoránnalindultam útnak, Rudi vállalta, hogy majd akkor megy,amikor mi visszajöttünk. Egy pénteki napon, kora reggelindult a vonatunk, este értünk Belgrádba, ahol elbúcsúztunkegymástól. Este tizenegy körül értem haza. Néhány évvelezelőtt a hétvégeken ilyenkor tájt még tele volt a városemberekkel, most alig lézengtek néhányan az utcán. Azthittem, örülni fogok, ha végre hazaérek, de nem így történt:éreztem, hogy itt is jelen van Miloševič szelleme.

Másnap Brigiéknél rendeztek egy házibulit, a tesójánakszülinapja volt. Sokra nem emlékszem, mert nagyonberúgtam, és kicsit csúnyán is viselkedtem, bár ezt is csakmesélték. Pár nap múlva találkoztam Brigivel, és dumáltunkegy csomót. Éppen akkor felvételizett a magyar szakra, és

sikerült is neki, így aztán nagyon boldog volt. Jó volt látni,hogy mennyire örül. Komoly barátság alakult ki közöttünk.Szerettem a társaságában lenni, mert nem elég, hogycsodaszép, de intelligens és kulturált is volt. Épp azellentétem: akkoriban én lázadó, nem túl kulturált srácvoltam. A szüleinek nem is tetszett, hogy velem lóg, mertelég rossz hírem volt a városban. Nem hiszem, hogy sokolyan szülő akadt, aki arról ábrándozott, hogy bárcsakvelem töltené az idejét a lánya. Megbeszéltük, hogy egyhónap múlva, miután leszerelek, újra találkozunk. Nagyonnehéz volt visszamenni, de nem tehettem mást. Azzalvigasztaltam magam, hogy ezt az egy hónapot már fejenállva is kibírom.

Zoránnal együtt értünk vissza a laktanyába. Másnapkitört Koszovóban a lázadás. Kivezényeltek minket azutcára a rendőrséggel együtt. Borzalmas látvány fogadottbennünket. A civilek kővel dobáltak, majd előkerültek afegyverek is. A két méterre mellettem álló rendőr egyszercsak összeesett, éppen homlokon találták. Életembenekkor láttam először lelőtt embert. Érdekes módon nemijedtem meg, lehajoltam hozzá, de már halott volt. Az járt afejemben, vajon hogyan fogadják majd a hírt ahozzátartozói. De sokáig nem töprenghettem ezen, mertújabb lövések csapódtak be a közelemben. Fedezékbehúzódtam, és elgondolkodtam, kikerülök–e innét élve, hapedig nem, akkor miért is halok meg. Tizennyolc évesvagyok, máshol a hozzám hasonló fiatalok szórakoznak,csajoznak, én meg itt állok egy háború kezdetén. Két–három hét alatt levertük a lázadást, több ezer halott árán.

Csak ültünk és nem tudtunk megszólalni. Rudit nemengedték haza, nagyon el volt keseredve.

Jött a parancsnokunk, és közölte velünk, hogytudomásuk van egy fegyvercsempész alagútról, amiAlbániából indul, és a határ mögött körülbelül háromszázméterre, jugoszláv földön ér véget. Fel kell robbantanunk.Két nap múlva teljesítettük a parancsot, de alig értünkvissza a laktanyába, már kaptuk a következőt. Ez sokkalveszélyesebb volt az előzőnél, és valamiért úgy éreztem,hogy innét már nem lesz visszaút.

Koszovó háborúra készült, így rengeteg fegyverre voltszüksége, melyeket Albániából biztosítottakcsempészútvonalakon.

Azt a feladatot kaptuk, hogy ezek egy részét mégAlbánia területén semmisítsük meg, a nagyobbszállítmányokról pedig rádión informáljuk a légierőt, hogylégitámadást indíthasson ellenük. Egy órát kaptunk, hogyelkészüljünk. Gyors fürdés, ruhaellenőrzés,fegyverátvizsgálás, egészségügyi csomag kiegészítése akígyómarás ellenszerével, mivel ahová készültünk, rengetegvolt a mérges kígyó. A parancsnok hat embert jelölt ki.Miután elkészültünk, jött az eligazítás. Elmondta, hogy azAlbániában működő hírszerzőink jelenteni fogják acsempészek útvonalát és indulásuk időpontját. Mivel aföldrajzi adottságok nem teszik lehetővé, hogygépjárművekkel, titokban tudják átcsempészni afegyvereket, lőszereket, robbanóanyagokat, ezért lovak ésöszvérek segítségével kelnek át a hegyeken. Tudni kell,hogy Albánia és Koszovó határvidéke kopár hegyvidék. „A

ti feladatotok – folytatta a parancsnok –, megsemmisíteni aszállítmányokat. Ez azért fokozottan veszélyes, mert azakciókat tizenöt–húsz kilométer mélyen Albánia területénkell végrehajtani, mivel ezután a csempészek beérnek egyigen jól álcázott alagútba, melynek a Jugoszlávia területénlévő kijáratát a mai napig nem sikerült megtalálnunk.

Tehát be kell hatolnotok egy idegen ország területére,de ez a kisebb gond. A nagyobb, hogy igen nehéz terepenkell mozognotok, és valószínűleg a csempészeknél is leszfegyver. Bátorításként annyit tudok mondani, hogyháborúban ellenséget megölni olyan, mintkukoricaszedéskor kukoricát törni. Sikeres akciót,szerencsés visszatérést kívánok!”

Ezek hallatán egyikünk sem repesett az örömtől, még aza hírszerző tiszt sem, akit a csapat parancsnokául jelöltekki. Őt egyébként elég szkeptikusan fogadtuk, és ezt nem isrejtettük véka alá. Minden okunk megvolt rá, és ezt aparancsnokunk is elismerte. A hírszer ző tiszt ugyaniskoszovói albán volt, aki évekig tanult Albániában. Egyetlenerénye az volt, hogy kiválóan ismerte a terepet, ahovákészültünk. Felmerült bennem, mi lenne, ha mindez aVajdaságban történne. Magyarországról érkezik acsempészáru a vajdasági magyarok részére, és én lennéka hírszerző tiszt. Vajon hogyan cselekednék? Aztán aparancsnok megnyugtatott bennünket. Elmondta, hogy atisztnek hét testvére van, valamennyien a jugoszlávhadsereg kötelékében dolgoznak – lányok, fiúk egyaránt –,és az apja is katonatiszt volt. Kizárt, hogy ellenünk forduljon.

Az albán határig végig ugrattuk egymást, ezzel leplezve,

hogy mennyire be vagyunk tojva. Ám amint a zöldhatáronátléptünk albán területre, mindenki elcsendesedett, Zorántkivéve.

– Szerintetek rázendítsek egy szerb népdalra? –kérdezte. – Magyar, jártál már Albániában?

– Nem, de most sem szívesen jövök! – feleltem szintesuttogva, mintha az albán csempészek csak pár méterrelennének tőlem.

– Látod, látod, besoroztak katonának, a végén megvilágutazó lesz belőled!

Nagyon kimerítő volt a „túra” a sziklás, kopár terepen.Külön nehezítette a dolgunkat, hogy szinte csak sötétbenhaladhattunk, mert nappal több kilométer távolságból isfelfedezhettek volna bennünket. Ahogy közeledtünk a célfelé, a tiszt három csoportba osztott bennünket. Az elsőbenment a felderítő és a diverzáns, a másodikban, úgy száz–százötven méterrel lemaradva a tiszt és a rádiós, aharmadikban, szintén száz–százötven méterre amásodiktól, a két mesterlövész. Én az első csoportbakerültem mint felderítő, egy bosnyák fiúval. Megérkeztünkegy hegyi ösvényhez, letelepedtünk, és vártunk azértesítésre, hogy mikor érkeznek a csempészek. Néhányóra múlva jelezték, hogy nemsokára odaérnek. Mi márfelkészülten vártuk őket. Úgy tudtuk, négy csempész jönnyolc öszvérrel, és két kutya is van velük. Igen ám, de ahegyről a kacskaringós ösvényre lepillantva láttuk, hogysokkal többen jönnek utánuk. A hírszerzőink ezekrőlvalószínűleg azért nem tudtak, mert más útvonalonérkeztek, és csak nemrég tértek rá erre, az alagúthoz

vezető ösvényre. Amint közelebb jöttek, láttuk, hogy vagyhúsz–huszonöten lehetnek, rengeteg fegyverrel. Mi ennéljóval kisebb konvojra számítottunk, így rádión értesítettük aparancsnokságot, és vártuk az újabb utasításokat. Aparancsnokságról jelentették, kizárt, hogy ilyen gyorsan légisegítséget tudjanak küldeni, mérjük fel a helyzetet, és haesélytelennek látjuk, vonuljunk vissza, mindenesetrekörülbelül fél óra múlva megérkezik a légi támogatás. Deaztán nem kellett semmit sem felmérnünk, mert a kutyákkiszagoltak bennünket, hisz alig ötven méterre voltak tőlünk.Pillanatokon belül elszabadult a pokol. Hatalmas túlerővelkerültünk szembe úgy, hogy nekünk a lőszerre is oda kellettfigyelnünk, mert nem hoztunk magunkkal túl sokat.

Zorán odakúszott hozzám, és viccesen megjegyezte,hogy most aztán elkezdődött a kukoricaszedés.

– Ja, csak mi vagyunk a kukorica, ők meg az aratók! –kiabáltam neki.

Hogy egy kis időt tudjunk nyerni, és hogy mindenkifeleszméljen a sokkból, négy kézigránátot dobtam a konvojelejére. Válaszként olyan golyózáport kaptunk, hogy aszikla, amely mögött védekeztünk, szinte szétporlott. Ezutánszétszóródtunk, hogy ne tudják egyetlen célraösszpontosítani a tűzerejüket. Azt akartuk elérni, hogy minéltöbb célpont foglalja le őket. Tűzharcban van egy régiszabály: az újoncok együtt halnak meg, a veteránok mindigmagányosan. Ha az ember füle mellett elkezdenek fütyülnia golyok, ösztönösen a körülötte lévőkhöz bújik, mert ígykevésbé fél, mint egymagában, pedig ez nagy hiba. Többember nagyobb célpontot kínál, és a mai fegyverek

könnyen átvisznek két–harom testet is. Ezért már akiképzés legelején belénk verték, hogy ha lőnek ránk, szétkell szóródnunk, különben lemészárolnak bennünket, mint abarmokat. Zorán és a másik mesterlövész hátrébbhúzódtak, és onnét próbálták felvenni a tűzharcot, közbenmi is igyekeztünk távolabbra kerülni. Pár perces tűzpárbajután a bosnyák társam és a tisztünk is halott lett. Négyenfolytattuk a harcot, de a helyzetünk egyre kilátástalanabbvolt. Tovább hátráltunk, és már fogalmunk sem volt rola, holvagyunk; az üldözőink továbbra is a nyomunkban voltak, éslassan számolnunk kellett mind az albán határőrséggel,mind pedig az időközben minket kereső albánrendőrséggel is. Zorán egy fa mögé húzódott, ésfélautomata fegyverével, az utolsó öt golyójával lelőtt kétalbánt. Nekem már csak egy táram volt, harminc golyóval,

meg húsz töltény a Skorpióban[2]

. Azok, akiknek mégmaradt lőszerük, felváltva fedezték egymást, közben pedigfolyamatosan menekültünk, amilyen gyorsan csak tudtunk.De hiába, mert oldalról utolért bennünket az egyik üldözőnk,és épp célba vette Zoránt. Rudi, a szlovén észrevette, ésijedtségében kilőtte rá az egész tárat. Zoránt vér éshúscafatok borították be, az albán pedig úgy rogyott össze,mintha ezer piranha marcangolta volna szét. Zorán felkaptaaz albán fegyverét, és menekültünk tovább a semmibe. Énis elhasznaltam az utolsó töltényeimet, megölve még egyalbánt. Közben a rádiós társunk, aki már rég eldobta arádióját, több hátlövést is kapott. Nem tudom, hogymeghalt–e vagy sem, sajnos nem volt időnk foglalkozni

vele. Már csak Zoránnak volt lőszere, így egyedül próbáltafeltartani az albánokat, akik – immár a fél órája tartóüldözés után – lassan kezdtek lemaradozni. Valószínűlegcsak a jó erőnlétünknek és a szerencsénknekköszönhettük, hogy hárman még életben voltunk.

Kétnapnyi kemény bóklászás után elértük a jugoszlávhatárt, épen és – már amennyire ez lehetséges –egészségesen. Itt tudtuk meg, hogy az albánok valószínűlegazért hagytak fel az üldözésünkkel, mert a jugoszláv légierőcsapást mért a csempészekre. Ekkor tudatosult bennünk,hogy milyen feszültség volt rajtunk: sem a vadászgépeket,sem a robbanásokat nem hallottuk. Percekig szótlanulültünk. Fura módon az agyam teljesen leblokkolt. Semmisem jutott eszembe, semmit sem ereztem, csak lebegtem,mint egy lufi. Úton a laktanya felé sem voltunk túl beszédeskedvünkben, pedig a katonatársaink, akik összeszedtekbennünket, folyamatosan kérdezősködtek Aztán mirevisszaértünk a laktanyába, már kicsit helyrejöttünk, amimeglátszott Zorán humorán is.

– Magyar, ott arra, tifelétek biztos sok a kukoricaföld.Baszd meg, nagyon értesz a kukoricaszedéshez! – mondtamosolyogva, miközben folytak a könnyei.

Összeölelkeztünk, és végre kiszakadt belőlünk anevetés. Boldogok voltunk, hogy nem mi haltunk meg.Jutalomként kaptunk huszonnégy óra pihenőt, aparancsnok pedig egy komplett, új felszereléssel lepettmeg bennünket.

A pihenő után járőröztünk a falvakban, és lázadókatkerestünk. Volt, hogy tízéves albán gyerek dobott ránk

kézigránátot, de az is előfordult, hogy kilencvenévesbácsika rontott nekünk vasvillával. Szörnyű idők voltak, ésegyre szörnyűbbek közeledtek. Többen közülünk sokkosállapotba kerültek, igazából Zorán és én bírtuk csakvalamelyest elviselni a helyzetet. Rudi összeroppant,sírógörcsök gyötörték, hallucinációi voltak és egyáltalánnem tudott aludni. Kilencen voltunk, abból kettenmeghaltak, egy megsebesült, négyen ideg–összeroppanást kaptak. Az út mellett elhelyezett aknák napmint nap gyerekeket és jószágokat téptek szét. A falvaktele voltak gyászoló, jajgató, imádkozó, síró asszonyokkal.A férfiak meghaltak, börtönbe kerültek, vagy a hegyekbemenekültek. A Miloševič–rendszer kegyetlen volt, és mifogaskerekek voltunk ebben a rettentő gépezetben. De alegrosszabb az volt, hogy semmit sem tudtam tenni ezellen, legfeljebb azt, amit addig is: soha nem lőttem olyanemberre, akinek nem állt szándékában bántani vagymegölni engem, vagy a társaimat. Szembesültem aténnyel, hogy nincs háború áldozatok nélkül, és hogy kibőllesz áldozat, azt csak a Jóisten tudja. Egy háborúbanelszabadulnak az emberi indulatok, és egyesek olyandolgokat is elkövetnek, melyeket még háború idején semlehet megbocsátani. Talán én azért tudtam még aludni,mert az en lelkiismeretem tiszta volt, és megesküdtemöregapám sírjára, hogy soha nem fogok ártatlan embereketölni. Csak attól féltem igazán, hogy a vajdasági magyarokis hasonló sorsra jutnak. Képek jelentek meg előttem,ahogy a szerbek lövik az ismerőseimet, a barátaimat, aszüleimet. Kivert a víz, szédültem, aztán hányni kezdtem.

Csak remelni mertem, hogy ez sohasem történik meg.Zorán szerb volt, de még ő sem értett egyet mindennel, báralapvetően jól érezte magát. Az lebegett a szemem előtt,hogy öt nap múlva leszerelek: már nagyon vártam, éreztem,hogy már én sem bírom sokáig. Mindenki pszichopata voltkörülöttem, akik kimondottan élvezték a helyzetet: kedvükreloptak, raboltak, fosztogattak és gyilkoltak, de ugyaneztcsinálták a másik oldalon is. Nem lehetett eldönteni, kinekvan igaza. Csak egy dolog érdekelt: el innét, minél előbb!

Másnap azonban, amikor a laktanyaparancsnokfelolvasta a főparancsnok utasítását, minden reményemelszállt. A katonai szolgálatunk, állt a parancsban, aháborús helyzetre való tekintettel három hónappalmeghosszabbodik.

Egy hétre rá Szlovéniában is kitört a háború. Ruditeljesen kikészült. El kellett vennem tőle a fegyvereket.Egyrészt, mert parancsba kaptuk, hogy minden szlovénnemzetiségű katonának le kell adnia a fegyverét, másrésztpedig, mert féltem, hogy öngyilkos lesz. Zoránnal felváltvavigyáztunk rá. Ráadásul áthelyeztek bennünket Boszniába.Egy hónap múlva már egész Jugoszlávia területén dúlt aháború. Boszniában megismétlődött az, ami Koszovóbantörtént – csak épp sokkal embertelenebb módon. A harcokgyakran házról házra folytak, nem kímélve a civileket,köztük a gyerekeket sem.

A szerbek iszonyú népirtásba kezdtek, melynek,akaratlanul ugyan, én is a résztvevőjévé váltam, sok ártatlankatonával együtt, akik csak a kötelességüket teljesítették Alegszörnyűbb gaztetteket a szabadcsapatok követték el

mindkét fél részéről. Rengeteg külföldi önkéntes is érkezett,hogy harcolhasson egyik vagy másik oldalon. Kimondottanutáltam őket, mert nem tudtam felfogni, mit keres itt egyorosz, egy ukrán vagy egy román. Mi közük nekik az énországomban zajló szörnyű háborúhoz? A másik oldalon ottvoltak a mudzsahidok, az iszlám harcosok Iránból,Jemenből, Algériából és más muszlim országokból.Mélységi felderítőként sokszor előre kellett mennem pártársammal, hogy információkat szerezzünk a bosnyákállásokról. Egyszer épp egy szerb falun mentem át fél tucattársammal, amikor az egyik házból egy nő és egy kislánysikoltozását hallottuk Körbevettük az épületet, és amikorbenéztünk a betört ablakokon, szörnyű látvány tárult aszemünk elé: tíz–tizenkét mudzsahid felváltva erőszakoltmeg egy középkorú nőt és annak nyolc–kilenc éveskislányát. Azon a két újoncon, akiket nemrég osztottak bemellém, és még csak pár napja voltak a fronton, látszott,hogy az irtózatos látványtól sokkot kaptak. Így a többiekkelkellett megtárgyalni, hogy ki melyik állatot fogja elintézni,vagy ahogyan azt Zorán mondta volna, ki melyik kukoricátfogja letörni. Fejenként kettő jutott, egyikünknek pedighárom, így gyorsnak és pontosnak kellett lennünk, ráadásulvigyáznunk kellett, hogy az anya és a lánya lehetőleg túléljeaz akciót. A helyzetünket nagyban megkönnyítette, hogy azarab disznók igencsak megfeledkeztek magukról, ésszanaszét hagyták a fegyvereiket, melyek a falnaktámasztva vagy a földre dobva hevertek. Két ablakbóltüzeltünk, majd gyorsan beugráltunk a helyiségbe, hogybefejezzük az akciót. Amíg a többiek ellenőrizték, nem

maradt–e életben valamelyik állat, hogy hátba támadjonbennünket, egyik társammal az anyán és a lányánpróbáltunk segíteni. Az undortól, a dühtől, a gyűlölettőléletemben először éreztem azt, ölni akarok A kislány életétsajnos már nem lehetett megmenteni, a mudzsahidok általokozott sérülések végzetesek voltak. Húsz perc múlvamegérkezett a mentő, de amíg a kislányt próbálták életbentartani, az anyára senki sem figyelt, és fejbe lőtte magát. Azvolt a legnehezebb, hogy másnap ment minden tovább,mintha mi sem történt volna. A parancsnokom azt mondta,háború van, nincs idő nyafogni. Pár nap utánvisszatérhettem a régi alakulatomhoz, és újra együttlehettem Zoránnal és Rudival. Zorán sem volt már vicceskedvében, Rudi meg már régen nem az volt, akit korábbanmegismertünk; hónapok alatt évtizedeket öregedett, ésmár csak elvétve mosolygott. Nem tudtunk mirőlbeszélgetni, de igazából kedvünk sem volt hozzá.Tisztában voltunk a tényekkel, tudtuk, minél tovább veszünkrészt ebben az értelmetlen gyalázatban, annál több embertkell megölnünk, míg végül minket is megölnek.

Összenéztünk Zoránnal, aztán Rudira pillantottunk, akicsak ült ott magába roskadva és zokogott...

„Szeged volt Magyarország drogbölcsője”

TALÁLKOZÁS A BŰNNEL

EKKOR MEGHOZTUK az egyetlen meghozhatóértelmes döntést. Elhatároztuk, hogy megszökünk, vagyisdezertálunk. Tudtuk, hogy ez nagyon nehéz és veszélyesvállalkozás, de azzal is tisztában voltunk, hogy ha vanvalamicske esélyünk, azzal most kell élnünk, mert későbbmár vagy halottak leszünk, vagy egyszerűen nem lesz hozzáerőnk. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy ez nem ami háborúnk: itt éppolyan értelmetlen meghalni, mintmegölni valakit. El kell menni innen, minél messzebbre. Azúti célon sokat törtük a fejünket, hisz az ország közepénvoltunk. Északra Horvátország, keletre Szerbia – nem voltkönnyű a választás, ráadásul a háború már az egészországra kiterjedt. Zorán Montenegró felé vette az irányt,ahonnan hajón ment tovább Olaszországba. Mi Rudivalészak felé indultunk, hogy Horvátországon keresztülMagyarországra jussunk, ahonnan Rudi Szlovéniábamehetett volna. Sajnos azonban Horvátországbanfogságba estünk Egy iskola tornatermébe zártak bebennünket, több szerb hadifogollyal együtt, borzalmas

körülmények között. Azt mondták, kicserélnek minkethorvát hadifoglyokért. Ez annyit jelentett, hogy biztosan főbelőnek bennünket dezertálásért, hiszen egy igen komolyalakulat tagjai voltunk, és háborús viszonyok közöttléceltünk le. Rudi sírt, nem evett, nem aludt. Nekem az járt afejemben, hogy tizennyolc évesen röhejes ilyen hülyénmeghalni. Pár hét elteltével magyar beszédre lettemfigyelmes a tornaterem előtt. Odaszaladtam az ajtóhoz, éskiabálni kezdtem:

– Magyarok! Én is az vagyok!Erre kinyílt az ajtó, és ott állt pár civil fazon a horvát

katonák között.– Magyar vagy? Hogy kerültél ide?Elmeséltem a sztorinkat. Rögtön kaptunk kaját, és végre

meg is fürödhettünk. A magyarok a Magyar Vöröskeresztmunkatársai voltak. Átvittek bennünket Magyarországra.Kaptunk civil ruhát, elvittek orvosi vizsgálatra, majd átadtaka menekültügyi hivatalnak. Itt segítettek felvenni akapcsolatot a szüleinkkel. Rudiért még aznap megjöttek.Örültem, hogy túlélte, nagyon féltettem, azt hittem, nemfogja kibírni. Az én szüleim azt mondták, hogy csak pár napmúlva tudnak jönni. Rudi szülei mondták, hogy menjekvelük, és Rudi is egyre csak biztatott, de nemet mondtam:én nem oda tartozom, és .akkor még nem lehetett tudni, mifog történni a Vajdaságban. Ha ott is kitör a balhé, nekemott a helyem, mert ott van az én hazám, és az tényleg az énháborúm lesz. Rudiék elmentek, de előtte még adtak egykis zsebpénzt, ami nagyon jól jött. Engem elhelyeztek egymenekülttáborban, rengeteg boszniai meg koszovói közé.

A tábort nem hagyhattam el, ismét fogoly lettem. Két napmúlva kaptam a táboron belül munkát: tolmácskéntdolgoztam. Két–három napig bírtam, mert azt a sokgyalázatot, amit ezekkel az emberekkel és ahozzátartozóikkal műveltek, épelméjű ember nem tudjaelviselni. Három hét is eltelt, de a szüleim még mindig nemjöttek, mert közben megszűnt a munkahelyük, és nemnagyon volt pénzük arra, hogy utazgassanak. A másikhárom testvéremre is gondolniuk kellett. Bátyámat közbenszintén elvitték katonának, Horvátországban harcolt.

Nem bírtam tovább a bezártságot, így leléptem atáborból. Szegedre mentem, ahol ekkortájt már sokvajdasági magyar volt, többen az én városomból is. Főlegsegélyekből éltek, hárman–négyen béreltek lakást, deolyan is akadt köztük, aki otthon mindent eladott, és sokpénzzel érkezett az anyaországba. Ök cégeket alapítottak,éttermeket, kávézókat nyitottak. Eleinte utáltam őket, mertcsak úgy otthagyták a Vajdaságot, pont most, amikorbármelyik pillanatban kitörhet a balhé ott is. Ezek azemberek még nem látták a háború borzalmait, így fogalmuksem lehetett róla, mégis annyira féltek, hogy mindenükethátrahagyva elmenekültek. A pénzem elfogyott, keresetilehetőségem sem volt, így elhatároztam, hogy hazamegyek.Magyarországon úgyis csak idegennek éreztem magam.

A zöldhatáron gond nélkül átjutottam: végül is mélységifelderítőnek képeztek ki, vagy mi a fene. Amikorhazaértem, anyám nagyon megörült. Elmesélte, hogy akatonaságtól úgy tájékoztatták, vagy elestem, vagyfogságba kerültem. Ő tudta az igazságot, de senkinek sem

szólt róla, így senki sem sejtette, valójában hol vagyok. Avárosban nem nagyon mutatkozhattam, mert mindenkiismert, kivéve azt a pár ezer menekültet, akik az utóbbimásfél évben kerültek oda. Csapdába estem: hafelismernek, rögtön visszavisznek a frontra, ha viszont nemmehetek ki a házból, pénzt sem tudok keresni, hiszen anégy fal közt nincs munka. Ismét fogoly lettem, csak most asaját sorsom foglya.

Egy–két barátommal azért tartottam a kapcsolatot, tőlüktudtam meg, hogy Brigi hétvégén az ifjúsági otthonbanünnepli a tizennyolcadik szülinapját. Gondoltam, elmegyekés meglepem, hisz legalább fél éve nem hallottam rólasemmit. Tisztában voltam vele, hogy komoly kockázatotvállalok azzal, ha nyilvános helyen mutatkozom, de márelegem volt a bezártságból. Kezdtem úgy érezni, hogy talánmég a fronton is jobb, mint így, bezárva élni. Éjféltájbanjelentem meg, főleg ismerős arcokat láttam, magyarokat ésszerbeket vegyesen. Sokan megörültek nekem, hirtelenannyi ismerősöm lett, hogy akár egy hétig ott maradhattamvolna. Csajok hada vett körbe, még egy–két exem isodanyomott egy–egy puszit a számra. Otthon, édes otthon!Ez az, ami hiányzott: a haverok, a hazai légkör, aszabadság mámora. Fene nagy jókedvemben el isfeledkeztem róla, hogy a rendőrök bármelyik pillanatbanbetoppanhatnak és elvihetnek. Ügy gondoltam, mindenkockázatot megér, hogy azokkal lehetek együtt, akiketszeretek, és hogy végre szabadon mozoghatok. Olyanemberk vettek körül, akikért gondolkodás nélkülfeláldoztam volna az életemet. A város minden zegzugát

ismertem, az összes őslakost, és mindenkit szerettem,függetlenül a nemzetiségétől. Boldog voltam, hogy ismétotthon lehetek. A tömegben egyszer csak megpillantotamegy gyönyörű lányt. Táncolt. A mozgásáról felismertem,hogy Brigi az. A világ legszebb lánya is az én városombanlakik, hát lehet ezt a helyet nem szeretni? Szerettem volnaodamenni hozzá, de nem volt merszem. Láttam, hogy jólérzi magát, és nem akartam megzavarni. Egyébként iscsak álmodozhattam róla, ahogyan sokan mások is tették.Gazdag, tanult, okos srácok százai álltak sorban akegyeiért, most is ilyenekkel táncolt, noha korábban inkábba „rosszfiúkat” szerette. Volt egy hosszabb kapcsolata egyrockersráccal, és rengeteg rock – meg punkkoncertenvoltunk együtt. Én mindenesetre nem voltam telhetetlen,nekem az is elég volt, hogy a barátja lehettem. Nem alegközelebbi, de mégis. Ilyeneken töprengtem, amikoregyszer csak megláttam Bogit, a legjobb barátnőjét. Ő ismegpillantott, odarohant hozzám, és a nyakamba ugrott.

– Itt vagy? Élsz? Azt mondták, valószínűleg meghaltál!De jó, kurva jó!

Csókolta a nyakamat, az arcomat, meg ahol csak ért,aztán megfogta a kezem, és húzott be magával a tömegbe.Brigi felé. Amikor Brigi meglátott, elejtette a poharát, ésúgy ugrott a nyakamba, hogy alig tudtam megtartani azegyensúlyomat, kis híján hanyatt vágódtunk. Percekig csakölelt, szorított magához, és közben azt kiabálta:

– Tudtam, hogy még látni foglak!Ezután hatalmas buli kerekedett, mindenki remekül

érezte magát, en is beleadtam apait–anyait. Aztán

eszembe jutott, hogy fel sem köszöntöttem Brigit. Csóróvoltam, nem tudtam neki ajándékot venni, szégyelltemmagam. De ami ezután történt, az még égőbb volt. Brigitudta, hogy az én születésnapom egy héttel az övé előtt volt,ezért odajöttek, és Bogival együtt felköszöntöttek.Életemben először köszöntött fel valaki a szülinapomalkalmából a családomon kívül, életemben először kaptamajándékot valakitől. Nagyon jó érzés volt, főleg, hogy éppBrigi gondolt rám. Tizenkilenc évesen egyévesnek éreztemmagam. Megszólalni sem tudtam. Beletelt némi időbe,mire észhez tértem, és összegyűjtöttem annyi bátorságot,hogy én is fel merjem köszönteni. Végül csak odamentemhozzá, és megtettem. Kívülről talán higgadtnak tűntem,pedig legalább 200 volt a pulzusom, annak ellenére, hogymár vagy tíz sört meg jó pár rövidet legurítottam. Aztmondják, az alkohol bátorít, de azt sosem részletezik, hogymilyen mennyiségben. De még nem volt vége: ezen azéjszakán megtörtént a legnagyobb csoda is. Egyszer csakmegjelent Brigi, és se szó, se beszéd elkezdett velemcsókolózni, majd megkért, hogy kísérjem haza. Hazafelégyorsan megbeszéltük, hogy mostantól kezdve járunkegymással.

Másnap, amikor felébredtem, azon gondolkodtam, vajoncsak álmodtam, vagy a sok pia miatt hiszem azt, hogy járokBrigivel. De nem volt időm sokáig töprengeni ezen, mertbejött anyám, hogy egy lány keres. Basszus, gondoltam, aszobám igazi legényszoba, iszonyú rendetlenség, mindenszanaszét. Egy perc sem telt bele, és Brigi lépett aszobába. Igazából csak ekkor néztem meg, mennyire szép:

hosszú, világosbarna haj, kék szem, gyönyörű arc, feszesmell (a pólón át is látszott, milyen mámorító), gömbölyűpopsi. Szóval tényleg minden okés volt rajta. Korábbantalán csak címlapokon láttam hasonló szépséget. Ápoltkéz, mesteri smink, csábító illat, sportos, mégis szexi ruha,gyönyörű, hófehér fogak: még egy ilyen tökéletes nőt csakrajzolni lehetne. De még a külsejénél is jobban tetszett atermészete. Noha gyönyörű volt, intelligens és gazdag,egyáltalán nem volt nagyképű. Csak ültem, és néztem,közben pedig arra gondoltam, biztos most jön amagyarázkodás, hogy bocs, tegnap egy kicsit sokat ittam,nem is gondoltam komolyan, satöbbi. De tévedtem. Átöleltés megcsókolt. Azt hiszem, ez volt az a perc, amikorelőször éreztem férfinak magam. Életemben először voltamszerelmes, tizenkilenc évesen. Beszélgetni kezdtünk, ésközben rájöttem, hogy nemcsak egy jó nőt, hanem igazibarátot és társat is kaptam a sorstól. Elmeséltem neki, miminden történt velem, és hogy milyen helyzetben vagyok.Gyorsan talált megoldást. Mivel ő Újvidéken járt főiskolára,azt javasolta, költözzek le hozzá. Ott nem ismer senki, ígynyugodtan élhetek, míg rendbe nem jönnek a dolgok.

Ám a helyzet egyre rosszabb lett, és lassan már senkisem látott jövőt a Vajdaságban. Brigi egy nap azt mondta,szeretne elmenni ebből az országból, és szeretné, ha velemennék. Nagyon jól megvoltunk, és nagyon szerettem, deén nem tudtam máshol elképzelni az életemet. A Vajdaság,mondtam, a hazám, nekem itt kell megterveznem ajövőmet. De Brigi – mint oly sok mindenben – ebben isfelnyitotta a szememet. Elmagyarázta, hogy itt jó ideig

káosz lesz, itt nincs jövőnk; ő tanulni szeretne és dolgozni,amire itt egy darabig nem lesz lehetőség. Magyarnak lennisehol sem jó referencia, dezertőrnek meg végképp nem.Azt mondta, az apukája elintézi, hogy Budapestenfolytathassa a sulit, és nekem is szívesen segít. Végülmeggyőzött, így ismét átszöktem a zöldhatáron, és megsem álltam Budapestig. Száz német márka volt azsebemben. Brigi koleszba került, én a tesójávalkibéreltem egy szobát, de a legtöbbször belógtam akoleszba, és ott töltöttem az éjszakákat Brigivel. Nagynehezen elintéztem a tartózkodási engedélyemet.Elkezdtem meló után járni, de mivel nem volt szakmám, aligvolt esélyem. Ekkoriban kezdtek nyílni a diákszövetkezetek,ahol diákigazolvánnyal lehetett dolgozni, és egész jólfizettek. Nekem persze diákigazolványom sem volt, de egyvajdasági haverom odaadta a magáét, csak a fényképetkellett kicserélnem benne.

Ez volt életem első „bűncselekménye”, amit azért kellettelkövetnem, hogy dolgozhassak. Sok hasonló korúvajdasági sorstársam járt hasonló cipőben, nekik is ez voltaz egyetlen lehetőségük, hogy munkát találjanak. A magyarállam nem igazán örült nekünk, így nem is próbáltamegkönnyíteni a helyzetünket. Semmit sem jelentett az,hogy magyarok vagyunk. Ugyanolyan szabályokvonatkoztak ránk is, mint a más nemzetiségűmenekültekre. Akinek volt pénze, azt csípték, gyorsanmegkaphatta a letelepedésit, de aki csóró volt, aztlegszívesebben visszaküldték volna. A munkavállalóiengedélyt olyan feltételekhez szabták, melyeket a hozzám

hasonló nincstelenek gyakorlatilag képtelenek voltakteljesíteni. Épp ezért sok vajdasági magyar sorstársamkényszerült arra, hogy törvénytelen úton boldoguljon annakellenére, hogy dolgozni szerettek volna. Mégpedigtörvényesen, emberi méltóságunk megőrzése mellett. Na,hát éppen ezt tették lehetetlenné. Öregapám annak idejénsokat mesélt Trianonról, hogy mekkora érvágás voltMagyarország számára. Én viszont – sok más hozzámhasonló fiatallal együtt – azt éreztem, hogy az anyaországnem különösebben örül nekünk – kivéve persze azokat,akik nagy vagyonokat mentettek át.

Sok embert ismerek, aki hozzám hasonlóan csalódott azanyaországban. Míg más nemzetek (a horvátok, aszlovének, a németek) gondolkodás nélkül befogadták aháború elől menekülő nemzettársaikat, minket nem láttakszívesen Magyarországon. Pont olyan menekültstátusbakerültünk, mintha Afganisztánból vagy Irakból jöttünk volna.Magyarországon sokat beszélnek a trianoni békekövetkezményeiről, de sajnos ebben az időszakban isbeigazolódott, hogy amikor cselekedni kell, a magyar államnem igazán törődik a határon túli magyarokkal.

Nem volt más választásom, kicseréltem a barátomfényképét a sajátomra, és így lett egy diákigazolványom,amellyel már dolgozhattam.

Muszáj volt dolgoznom, mert már nagyon égő volt, hogyBrigi tart el. Felvettek a Coca–Cola gyárba, éjjeliműszakba. Két hétig volt meló, aztán három hétig nem,úgyhogy ez sem volt igazi megoldás. De szerencsére, bárnagyon csóró voltam, Brigivel továbbra is jól megvoltunk.

Egyik nap felhívott az egyik szegedi haverom, hogymenjek le hozzá, mert tud melót. Ő is vajdasági volt, sőt egyvárosból származtunk. Másnap megkerestem. Elmondta,miről lenne szó: egy játékterembe kerestek teremőrt, olyat,aki nem ijed meg a saját árnyékától. Tudta rólam, hogy azéletemet végigverekedtem, így beajánlott. Este találkoztama tulajjal, aki nem kis meglepetésemre szerb volt, és közelszáz játéktermet üzemeltetett a Délvidéken. Elmondja, hogymi lesz a dolgom, és ha megfelel, másnap már kezdhetekis. Elvállaltam. Mikor Briginek elmondtam, először nemörült a dolognak. Főleg annak nem, hogy egy időre le kellköltöznöm Szegedre. De később megnyugodott, neki isjobb volt így, hétköznap csak a tanulásra koncentrálhatott,hétvégén pedig jöhetett hozzám, és minden időt együtttölthettünk. Új élet köszöntött ránk – rá is, rám is. Naprólnapra jobban éltem, jól kerestem, új ruhákat tudtam vennimagamnak is, meg Briginek is. Két–három hónap múlvapedig már nagyon jól éltem, lett egy csomó új ismerősöm,és egypár ellenségem is, miközben alkalmazkodtam azéjszakai életstílushoz. Engem sem kerültek el a tipikusdolgok: a pia, a cigi, a verekedések meg a drog.

Sokan nem tudják, de Szeged volt Magyarországdrogbölcsője, itt kezdtek el először marihuánát termeszteni,és nem is akármilyet. Akkoriban a szegedi fű aranyat ért azegész országban. Később hallottam, hogy a híre eljutottegészen az amszterdami Green Festig, az éventemegrendezett marihuánafesztiválig. A szegedi „cucc” ezena versenyen Hungarian Brutal néven futott, és aranyérmetnyert. A dílerek hordták fel Pestre, és speedre meg LSD–

re cserélték. A fűtermelők egy része hernyós volt.Magyarországon annyi ópiumos nem élt még egyvárosban, mint akkor Szegeden. Abban az időben délennagyon komoly éjszakai élet ment. Az egész Délvidéket aszerbek uralták, egészen Kecskemétig. Az embargóellenére minden szinten folyt a kereskedelemMagyarország és Szerbia között, hisz a szerbek hozták alóvét – s ezzel együtt, természetesen, a bűnözést is. Acigányokat pillanatok alatt leszerelték, akik megmaradtak,azok a szerbeknek dolgoztak. Az arabok is behódoltak,ahogy a rendőrök és a vámosok is. A szerbek fő profilja acigarettacsempészet volt, ezt állami szinten nyomták.Befelé meg vittek mindent: fegyvert, lopott kocsikat,üzemanyagot, élelmiszert. A szerb maffia gyorsanfelismerte a magyar bűnözők bénaságát, és azonnallecsapott. Persze az oroszok is. 1992–ben már mindenvalamirevaló étterem, kávézó, diszkó, utcai feketéző, strici,autókereskedő, mindenki védelmi pénzt fizetett aszerbeknek Délvidéken. A befolyt összeget a szerbekmegosztották a rendőrökkel, a vámosokkal, így mindenkielégedett volt.

Még én is. Végre normális, fiatalhoz méltó életetélhettem, volt pénzem, volt egy gyönyörű csajom, széplakásom. Hétvégeken, ha lejött Brigi, mentünk bulizni,valamelyik haver leváltott, így szabad volt a péntek –szombat. Sok városbélink volt ott, velük jártunk szórakozni.Én nemigen piáltam, mert a piától agresszív lettem, inkábbfüvet meg speedet használtam. Akkoriban szinte mindenkidrogozott. A zsaruk meg jóformán még azt sem tudták, mi

az. Sokszor előfordult, hogy totál beheroinozott fiatalokatgyomormosásra vittek, mert azt hitték, matt részegek.Közben meg a heroinisták csoportosan jártak ki az államiés magántulajdonú mákföldekre ópiumot gyűjteni.

1993–ra Szeged igazi kis Amszterdammá változott. Voltott minden: bűnözők, kurvák, kábítószer, fegyverek,kaszinók. Brigit is magával rántotta a felgyorsuló életmód.Amikor hétvégeken lejött, néha heroinozott, ha azt nemkapott, akkor meg sima ópiumot nyomott. Sokanmegfordultak abban a játékteremben, ahol melóztam,többek között a szerbek szegedi főnöke, Senad is, no meghűséges jobbkeze, Vanja. Kész legendák voltak, Senadembere volt a hírhedt Magda Marinko is. Vanja szeretettengem, sokat beszélgettünk, igaz, tíz évvel idősebb volt, desok mindenben azonos véleményen voltunk. Csak úgyhívott, hogy „Mali”, vagyis kicsi. Én százkilencven centi ésszáz kiló voltam, de az ő kétméteres magassága ésszázharminc kilója mellett tényleg kicsinek tűntem. Deigazából a korom miatt hívott kicsinek. Egyik nap bejött ésfélrehívott. Azt mondta, ha meglátom Marinkót, tartsam itt,és azonnal szóljak neki. Hozzátette még, hogy vérdíjattűztek ki rá, úgyhogy akár még pénzt is kereshetek. Esteújra lejött a terembe, és elmesélte, hogy Magdamagánakciókba kezdett, több gyilkosságot is elkövetettMagyarországon és Jugoszláviában, ez pedig nagyon nemjó. Senadot lehívatták Belgrádba, hogy magyarázza meg,hogyan történhetett ilyesmi, hiszen ezzel a magyarhatóságokkal kialakított együttműködést veszélybe sodorta,márpedig ez senkinek sem jó. Eddig a szerbektől csak

féltek, de most már utálják is őket az emberek. MindenkiMagda Marinkót kereste, kimondták rá a halálos ítéletet.Senad visszatérve Belgrádból azt mondta, hogy a sajátkezével tépi ki a szívét. A szerbeknél szigorúan tilos voltminden magánakció, aki ezt a szabályt megszegte, azéletével fizetett. Márpedig Marinko megszegte – nem is

akárhogyan.[3]

Pár nap múlva Magda Marinko feladta magát arendőrségen. Tudta, hogy ez az egyetlen esélye az életbenmaradásra. Beigazolódott a maffiamondás: amíg azigazságszolgáltatás keres, nyugodtan alhatsz, ha az alvilág,az a pályafutásod végét jelenti. Senadot leváltották, párhétre rá egy pesti night clubban öngyilkos lett. Egy igaziszerb harcos nem tudja megemészteni és elfogadni amegaláztatást. Vanja annyit mondott, hogy amelyik vezetőnem képes kordában tartani az embereit, az éppúgy felelősa fegyelmezetlen katona tetteiért, mint maga az elkövető.Életemben először szembesültem azzal a ténnyel, hogy aszerb maffián belül milyen kemény törvények uralkodnak.Vanja Senad legjobb barátja volt, mégis elítélte. Amikormegkérdeztem tőle, hogy miért, azt válaszolta, hogy sosemegy ember érdeke a fontos, hanem mindnyájunké. Akkormég ezt sem értettem.

Brigivel és a többi gyerekkori barátunkkal egyre jobbanelmerültünk a drogok világában. Minden hétvégénkomolyan elláttuk magunkat. Brigivel kezdett megromlani akapcsolatunk, egyre többet kábítózott, napokat bóbiskolt alakásban, mert a heroin teljesen lelassítja, és egy másik

világba repíti az embert. Én is komolyan nyomtam a cuccot,de teljesen mást, mint Brigi. Speed vagy kokó – nálam ezvolt a nyerő. Én állandóan pörögtem, ő pedig lelassult.Mielőtt nagy baj történt volna, elment Németországba egymagánklinikára, elvonókúrára. Nagyon rossz volt nélküle,és szörnyű volt a tudat, hogy függő lett. Nem hittem volna,hogy ilyen gyorsan kialakul a függőség. Amikor felhívtam,sírt, mindene fájt, könyörgött, hogy segítsek neki. Életemlegfájdalmasabb időszaka volt. Hat hónapig volt távol.Amikor visszajött, sokat beszélgettünk. Mint kiderült, az volta baj, hogy a szülei elváltak, és mivel én sem voltam mindigmellette, nem figyeltem rá eléggé. Azt hittem, ő is olyanerős, mint én. Pedig ő csak egy törékeny lány volt, akitéppúgy próbára tett az élet, mint engem. Aztán jött egyújabb tragédia: az apja öngyilkos lett, de előttemegpróbálta megölni a feleségét, Brigi anyját is. Őt Brigimentette meg, mert elkapta a kést, amivel az apja afelesége felé döfött. Brigi a kés élét kapta el, csúnyánmegsérült a keze, ő is, az anyja is kórházba kerültek, mertaz apjának kétszer még így is sikerült megszúrnia az anyját,mielőtt kiugrott a tizedik emeletről. Brigi tesója hívott fel,hogy mi történt. Azonnal rohantam fel Pestre, mert otttörtént a tragédia. Amikor Brigi meglátott, sírva fakadt, éscsak annyit mondott, hogy mi soha ne veszekedjünk.

Én változatlanul dolgoztam, de ekkor már egy szerbcigarettacsempész személyi testőre voltam Pesten, ígyBrigivel is több időt tudtam együtt tölteni. A munkát Vanjaintézte nekem. A cigicsempészet hatalmas üzlet volt. Azember, akire vigyáztam, Görögországból tette át a

székhelyét Budapestre. A családjával jött, a feleségével ésa hatéves kislányával. A budai várban laktak, egy hotellakosztályát bérelték. Kaptam egy máltai diplomata–útlevelet, amivel külföldre is járhattam. Neki is diplomata–útlevele volt, a kocsink is diplomataautó volt. Két dologhozragaszkodott: az egyik, hogy mindig legyek elegáns, akülsőm legyen ápolt, ahogy az egy üzletemberhez illik.Havonta jártunk ki Milánóba ruhát és cipőt vásárolni. Amásik, hogy sose felejtsem el, testőr vagyok. Sem több,sem kevesebb.

Rengeteget jöttünk–mentünk, sok embert megismertem,és a szabályokat is kezdtem egyre jobban érteni. Báralapvetően tényleg csak a főnököm biztonságáért feleltem,mégis nagyon sok mindennek részese voltam. Korruptzsarukkal találkoztunk, ügyészekkel és bírókkal,maffiatalálkozókra jártunk. Az oroszokkal szoros volt akapcsolat, és nem egy találkozón magyar üzletemberek isfeltűntek. Ezek a megbeszélések általában nagy bulivalvégződtek, folyt a méregdrága pezsgő, a konyak, éspersze a csajok sem hiányoztak. De az én főnököm mindigudvariasan megköszönte az invitálást, és még a buli előtttávoztunk: ő egy szervezetet képviselt, és semmi más nemérdekelte. Igazi katona volt.

Ha nem melóztam, éltem az átlagemberek életét.Brigivel koncertekre, rockklubokba jártunk, néha egy–kétegyetemi bulira is becsöppentünk. A melómról soha nembeszéltünk. Ez fontos szabály: ne vidd haza a munkát, amunkahelyedre pedig ne vidd magaddal a magánéletedet.Én szigorúan betartottam a szabályokat, mert a szabályok

közt az is szerepelt, hogy aki megszegi őket, annak felelnieis kell ezért. Kettős életet éltem, de tetszett, hiszen végrevolt pénzem, és már nem a csajom tartott el. Brigi már nemdrogozott, én igen, főleg a kokain volt a menő, persze csakha nem melóztam. Már annyit kerestem, hogy tudtam lóvétis félretenni, így összejött annyi, hogy vegyek egy kocsit.Brigivel ki is néztünk egyet. Egy hét múlva kellett értemennem. Sokat mászkáltunk Pesten, és akárholbelebotlottunk egy hajléktalanba, Brigi mindig egy csomópénzt adott nekik, nagyon szívén viselte a sorsukat. ABaross téren laktunk, és a Keleti aluljárójában volt egykedvence. Nemrég még tanárként dolgozott, a felesége ispedagógus, volt két ovis gyerekük. Valakitől felvettekkölcsönt, hogy felújítsák a lakásukat, mert jött a harmadikgyerek, de az illető kisemmizte őket, és még a lakásuk isráment a kölcsönre. Elvesztették a munkahelyüket is, azasszony a két gyerekkel elköltözött az anyukájához, de aférfi nem mehetett oda, így az utcára került. Brigimindennap meglátogatta az aluljáróban, vitt neki kaját,néha – ha kellett – gyógyszert, és általában a gyerekeinekis vett valami apróságot.

Aznap reggel, mikor indultam a kocsinkért, zsebembena vételárral, az aluljáróban megpillantottam az embert, akiépp a két fiával beszélgetett. Odamentem hozzájuk, ésmegkérdeztem a gyerekeket, hogyhogy ők is itt vannak.Elmesélték, hogy az anyukájuk bent van a szülészeten, mertmegszületett a hugi, és amíg a nagymamájuk bent van azanyukájuknál, az apjuk vigyáz rájuk. Sok mindent megértemmár, de ez nagyon szíven ütött. Az apa a szemembe sem

mert nézni, pedig nem az ő hibája volt, hogy ilyen sorsrajutottak. Figyeljetek, mondtam, gyertek, elmegyünkcukrászdába. Fogalmam sincs, miért épp ez jutotteszembe, de valahogy el akartam terelni a témát. AHungária Szálló aljában volt egy cukrászda, oda ültünk beaz apával és a két fiúval. Az utca túloldalán volt egyingatlanközvetítő iroda. Átmentem és megkérdeztem, hogyennyi és ennyi pénzért lehet–e valamilyen lakást kapni.Találtunk egy lakótelepi, tizedik emeleti két és fél szobásat.Nem volt valami nagy szám, de nekik olyan volt, mint egypalota. Amikor hazamentem, elmondtam Briginek, hogy akocsi helyett lakást vettem a hajléktalan barátjának. Anyakamba ugrott, nagyon boldog volt. Később segített alakás berendezésében is, sőt a kislánynak mégbabaszobája is lett.

Megkérdeztem a főnökömet, nem tudna–e segíteni asok híres magyar ismerősén keresztül – több miniszter isvolt köztük –, hogy a nemrégiben még hajléktalanismerősöm munkához jusson. Nagyon meglepődött, és jólle is hülyézett, amikor elmeséltem neki, hogy kiféle–miféleember a védencem, és hogy kocsi helyett inkább lakástvettem neki. Aztán mosolyogva azt mondta, ki se néznébelőlem, hogy ilyen jószívű ember vagyok.

Pár nap múlva megbeszélésre mentünk az orosz maffia

magyarországi főnökéhez, Szeva bácsihoz.[4]

Úgy húsz–huszonkét fejes jött össze egy budai villában, melyet álligfelfegyverzett emberek őriztek. Nagyon nagy volt abixtonság, a fegyveremet le kellett adnom, majd

fémdetektorral is átvizsgáltak minden érkezőt. Bent márbarátságos volt a légkör, de amint elkezdődött amegbeszélés, mindenkinek ki kellett jönnie atárgyalóteremből, és a fejesek zárt ajtók mögött folytatták lea tárgyalást. Amikor befejezték, a főnököm behívott aszobába, és bemutatott egy bajuszos embernek, akimegkérdezte, miről is lenne szó a hajléktalanismerősömmel kapcsolatban. Mondtam, már csak munkakellene neki, hogy fel tudja nevelni a három gyerekét.Elmondtam, hogy magyar–történelem szakos tanár, ésvidéken már tanított tíz évet egy gimiben. A bajszos embererre elővette a telefonját, és tárcsázott.

– Halló, Okoska?– Igen. Mondja, miniszter úr, miben tudok segíteni!– A szerb barátaimnak kellene egy szívesség, egyik

ismerősüknek sürgősen munkahely kellene, magyar –történelem szakos tanári állás.

– Értettem. Azonnal intézkedem. Ha veletlenül nincs,akkor mondjunk fel valakinek?

– Természetesen, a barátaink érdeke az első!Két nap múlva megvolt a munkahely, és mellette még,

soron kívül, egy csomó juttatás: családi pótlék, különfélesegélyek, sőt, emberünk legnagyobb meglepetesére, méga volt munkahelyétől is kapott kárpótlást. Ekkorszembesültem először azzal a ténnyel, hogy a maffiánakmekkora hatalma van.

Egyik reggel a főnököm igen zaklatottan telefonált, hogyazonnal menjek. Már lassan két éve dolgoztam vele, demeg sohasem volt ilyen ideges. Mikor odaértem hozzá,

elmondta, hogy lemegyünk Szegedre, mert a határonlefoglalták nyolc kamionját tele cigarettával. Útban Szegedfelé durva káosz alakult ki, de aztan mire odaértünk, hálaistennek, már nyugodtabb volt a helyzet. Vanja vártbennünket egy kisebb hadsereggel és két magas rangúvámtiszttel. Utóbbiak elmondták, hogy váratlanul ellenőrzéstkaptak, és sajnos semmit sem tudtak tenni, az árutlefoglalták, a kamionokat elkobozták. A főnököm halálnyugodt hangon elmondta, hogy őt ez nem érdekli, azértfizet több tízmillió forintot havonta mindenkinek avámparancsnoktól a rendőrparancsnokig, hogy ne törtenjenilyesmi. Hozzátette, három napjuk van, hogyvisszaszerezzék az árut kamionostul, vagy kifizessék ateljes kárt. Foglalóként azonnal elvetette az új dzsipet,amivel a vámosok érkeztek. Aztán vad telefonálásbakezdett, és három óra múlva a nyolc kamion, telecigarettával, úton volt Anglia felé.

1995 őszén a főnököm a feleségével és a gyerekévelegyütt hazament valamilyen családi ünnepségre.Belgrádban, a házuk előtt végezték ki őket. Több mintharminc golyót kapott, azonnal meghalt. Vanja közölte ahírt, aztán hozzátette, hogy valahol a lakosztályában vankétmillió dollár. Keressem meg, és vigyem le Belgrádba.Megkérdeztem, ez azt jelenti–e, hogy engem is ki fognaknyírni, mire csak annyit válaszolt, nem tudja.

Másnap úton voltam Belgrádba. Az IntercontinentalHotelba kellett mennem. Két egyenruhás ember várt rám,akik bekísértek a hotel bárjába. A szívem a torkombandobogott. Tudtam, hogy nem követtem el semmit, amiért

félnem kellene, de azzal is tisztában voltam, hogy amaffiának nem kell ok arra, hogy öljön. Lehet, hogy tudokvalamit, ami nekem ugyan semmit sem jelent, de rájuknézve veszélyes lehet. A legdurvább dolgok jártak afejemben, és nagyon féltem. Nem is hiába, mert pár percmúlva több állig felfegyverzett „Tigris” (így hívták Arkanszerb vezér katonáit) jelent meg, majd maga Arkan is

feltűnt.[5]

Ekkoriban tőle rettegett mindenki határon innenés túl egyaránt. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha aztmondom, hogy ő volt a huszadik század legnagyobbeurópai gengsztere. Végigrabolta Európát, kétszer szököttmeg, egyszer a belgiumi tárgyalásáról (innen az olaszmaffia mentette ki), másodszor pedig Németország egyikszigorított börtönéből. Találkozásunkkor ő volt a szerbalvilág ura, seregével teljesen kifosztotta Horvátországot.Minden pillanatban több tízezer jól képzett fegyveres várta aparancsát. A jugoszláv polgárháború kitörése, 1991 óta aharcterek meghatározó egyénisége volt. Eszembe jutott,hogy Brigitől el sem búcsúztam, de ezen sem sokáigtöprenghettem, mert valaki megszólított szerbül: – Elhoztada pénzt?

– Igen, itt van a táskában – válaszoltam határozottan.– Gyere utánam, és hozd a táskát is! – szólt érdes

hangon az ismeretlen szerb.A hotel egyik lakosztályába mentünk. Átszámolták a

táska tartalmát, és ellenőrizték, nem hamis–e a pénz.Miután meggyőződtek róla, hogy minden rendben van,Arkan így szólt:

– Már hallottam rólad. Azt mondják, jó srác vagy, aseregben is komoly kiképzésen estél át, és a magyaréjszakában is keményen álltad a sarat.

– Hol a kötelességemet teljesítettem, hol a munkámatvégeztem.

Intett, hogy üljek oda az asztalához, majd bemutatta amásik két embert is. Az egyik a sógora volt, egyben aTigrisek kapitánya, a másik a szerb titkosszolgálatvezetője. Majd így folytatta:

– Azon gondolkoztunk, hogy dolgozhatnál nekünk, desajnos, mivel magyar vagy, és a hivatalos papírokban isannak vallottad magad, noha apád montenegrói, nemtudlak alkalmazni bizalmi körben. De ha van valami ötleted,vagy netán gondod adódna, keress meg nyugodtan,megpróbáljuk megoldani.

Este együtt vacsoráztunk, és megismertem a szerbalvilág összes vezérét, sőt még Arkan feleségét is, a kiválóénekesnőt, Cecát. Másnap elintézték, hogy kapjak szerbútlevelet, és semmisítsék meg a dezertálásomról szólódokumentumokat, illetve vonják vissza az ellenemérvényben lévő körözést. Még egy napig voltam a szerbmaffia vendége, utána visszatértem Budapestre. Brigineknem meséltem el, hol voltam, csak azt, hogy nagyonhiányzott.

Pesten kezdett elszabadulni a pokol. Az oroszokteljesen hatalmuk alá vonták az országot, elszaporodtak azerőszakos bűncselekmények. Mindenkitől védelmipénzeket szedtek, sok nyálas magyar menő is behódoltnekik. Kopasz fej, ötven centi átmérőjű kar, és már kemény

bűnözőknek képzelték magukat. Mindegyik bizonyítaniakarta az oroszok előtt, hogy ő a legkeményebb. Persze azokos, rafinált, tapasztalt orosz ezt ki is használta, éskijátszotta egymás ellen a magyar vitézeket. A magyarrendőrség tehetetlen volt, és velejéig korrupt. A magyarbűnözők egymást húzogatták le, csapták be, egymássalvívtak kemény harcokat, az oroszok meg lefölözték ahasznot. Budapest ekkoriban némileg a húszas évekChicagójára emlékeztetett. Feltűnt az első komolyabbhazai csapat is, a Száva család vezetésével, akik főleg atörökökkel és az albánokkal próbáltak meg együttműködni.

Szabadúszóként folytattam pályafutásomat, miközbenegyre durvábban nyomtam a kábítószert. Nem múlt el nap,hogy ne fogyasztottam volna valamit, általában speedetvagy kokszot. Pár jugó haverommal abból éltünk, hogy anevünkért kaptunk pénzt. Ezt úgy kell érteni, hogy akadtétterem, ami ránk hivatkozva nem fizetett védelmi pénzt azőt megkörnyékező magyar csoportnak. Mondjuk megjelenta tulajnál az egyik csoport, hogy havonta ennyi meg ennyivédelmi pénzt kell fizetnie. Erre ő közölte, hogy már fizet ajugoszlávoknak. Ezután békén hagyták, így feleannyibólkijött. Mondjuk a magyaroknak havi egymilliót kellett volnafizetnie, mi viszont megelégedtünk ötszázezerrel, vagy, hajó fej volt az illető, még kevesebbel is. Egyre többet lógtamaz éjszakában, és egyre többet drogoztam.

Egyik nap hatalmas öröm ért, Zorán, a volt katonatársamhívott fel Hollandiából. Elmesélte, hogy nem sokkal azelőttérkezett oda Olaszországból, és menekültként tartózkodikHollandiában. Kérdezte, megtaláltam–e már a helyem,

mert ha nem, kimehetnék én is, valószínűleg akadna melóis. Egy darabig menekültként kellene élnem, dehamarosan, legfeljebb egy éven belül tutira megkapnám aholland letelepedési engedélyt. Megadta a telefonszámát,én meg megígértem, hogy jelentkezem, miutánátgondoltam a dolgot.

Brigivel ekkortájt kicsit lanyhult a kapcsolatunk, mert énegyre többet drogoztam. Nem találtam a helyemet,idegesített az otthoni háború, meg hogy egyre többvajdasági magyar esik áldozatul ennek azértelmedenségnek. Brigi azt kérte, hogy egy kicsitszüneteltessük a kapcsolatunkat, ami annyit jelentett, hogyszakítottunk. Ez nem lepett meg különösebben, mert ekkorén már tényleg csak két dolognak éltem: az éjszakának ésa drogoknak.

Vanja telefonált, hogy menjek le Szegedre, mertbeszélnie kell velem. Amikor lementem, közölte velem,hogy engem választottak az új „pénzes embernek”. Ez aztjelentette, hogy beszedem a Magyarországon értékesítettcigarettából származó bevételt, majd átutalom vagyszemélyesen leviszem Szerbiába. Nem fogadtam el amegbízást: elmondtam Vanjának, hogy totál rajta vagyok azanyagon, így nem tudok ellátni egy ilyen fontos feladatot.Nem örült a döntésemnek, de díjazta az őszinteségemet.Ennek ellenére azért rám bízta pár Pesten található szerbcég védelmét. Egyik nap az egyik cég tulajdonosa hívotttelefonon, hogy valakik zsarolni próbálják Kávé export–importtal foglalkozott, és rengeteg pénze volt. Bizonyosszázalékot fizetett a védelemért is, azt is tudtam, hogy nem

is keveset, de a valódi összeget alighanem csakBelgrádban tudták. Másnap a zsarolók találkára hívták atulajdonost a Park Szállóba. Tudtuk, hogy ez az albánoktörzshelye, így tisztában voltunk azzal is, kik állnak aháttérben. Vanja felküldött Pestre kétautónyi embert, hogyrendezzék le az ügyet. Jókora balhé lett a dologból. Többszáz ember csapott össze. Fegyverek is előkerültek, igazipresztízsharc volt. Ekkor voltam életemben először részesekét maffiaszervezet összecsapásának. Az egész Keletipályaudvar le volt zárva, ötszáz méteres körzetbenmindenfelé rendőrautók villogtak, de nem mertekközbeavatkozni. Ennek az összecsapásnak az értelmétcsak jó pár évvel később értettem meg.

Valamivel később a szervezett bűnözés elleni csoportletartóztatott néhányunkat. Pontosabban csak kihallgattakbennünket, mert másnap mindenkit kiengedtek. Ezen akihallgatáson ismertem meg a „pipás bácsit”, akit egyesek

csak „Papának” hívtak.[6]

Már sokat hallottam róla azéjszakában. Köztudott volt, hogy a Papa komolyan veszi amunkáját, ezért nagyon nehéz vele dűlőre jutni. Szintelehetetlen volt megvesztegetni. Szeva bácsinak is nagyonaz útjában állt. Egyszer hallottam, amikor azon mérgelődött,hogy az „egyszemű főszer” (ő így hívta a Papát, mivel Papatényleg úgy nézett ki, mintha az egyik szeme mű lenne)mennyi fejfájást okoz neki, mert sehogy sem tudjaelmozdítani a helyéről. Pipás bácsi magas tisztséget töltöttbe a rendőrségnél, pontosan nem tudom, de alighanemosztályvezető volt.

Másnap, amint kiengedtek, rögtön lementem Szegedre.Gondoltam, meghúzom ott magam egy darabig. Sajnos párnap múlva vagy egy tucat ismerősömet tartoztatták lekábítószer–kereskedelem vádjával. Ez persze nem voltmeglepő, hisz egész Szeged tudta, mivel foglalkoznak. AVasdisznó nevű szórakozóhely volt a törzshelyük. Ittmegfordult Szeged valamennyi drogterjesztője és drogosa.A letartóztatottak legtöbbje gyerekkori barátom volt,sokukkal egy városból is származtunk. Hirtelen üres lett azéletem. Vanjaék tíz évvel idősebbek voltak nálam, így velüknem igazán tudtam szórakozni. Brigivel sem a legjobbanalakultak a dolgok.

„Már rég közénk tartozol!”

IRÁNY HOLLANDIA!

EGY REGGEL ARRA ÉBREDTEM , hogy semmi sincs,ami Magyarországon tartana. Felkerestem azismerőseimet, akik hamis okmányokkal foglalkoztak, ésvettem tőlük egy útlevelet. Felhívtam Brigit, ésmegmondtam neki, hogy valószínűleg Hollandiába megyek.Akkor már két–három hónapja nem voltunk együtt, de abarátságunk megmaradt, úgyhogy kikísért a repülőtérre.

Az amszterdami reptéren Zorán várt, és mindjárt elvitt abátyjához, aki ekkor már komoly „üzletembernek” számított.Ő elmagyarázta, hogy itt hamis papírokkal is nyugodtanlehet élni, de az a legjobb, ha végigcsinálom a hollandprocedúrát. Ezután két hétig megállás nélkül buliztam,aztán meg elmentem, és bejelentkeztem menekültnek.Három napot töltöttem egy befogadó állomáson, aholnyilatkoznom kellett, honnét jövök, és miért menekülök,majd következett egy orvosi vizsgálat. Ezek alapjánbeosztottak egy menekülttáborba, ami kellemes csalódásvolt, mert messze nem volt olyan gázos, mintMagyarországon. Egy négyágyas szobába kerültem, amin

csak ketten osztoztunk egy afrikai sráccal. A tábor nyitottvolt, oda és akkor mehettem, ahová és amikor csakakartam. Gyorsan alkalmazkodtam, és pár hónap alattmegtanultam társalgási szinten angolul. Szabadidőmbenismét egyre többet sportoltam, kezdtem visszanyerni a régiformámat. Fizetéskiegészítésként néha elmentem egy–egytiltott bunyóra, amiért – akár győztem, akár vesztettem –mindig kaptam egy kis lóvét.

Mivel a verekedés, akárcsak a sport, mindig is hobbimvolt, úgy gondoltam, ez kimondottan nekem való műfaj. Deahogy jobban beleláttam, rájöttem, hogy nem épeszűembernek való. A tiltott bunyó Japánban és az USA–ban alegelterjedtebb, de az utóbbi időben Skandináviában ésHollandiában is egyre népszerűbb, sőt már Dubaiban isrendeztek ilyen eseményeket, kizárólag „válogatottvendégkör” számára. Az igazán nagy érdeklődés asúlycsoport nélküli, pusztakezes meccseket követte. Ahelyszín mindig változik, lehet lepukkant, városszéli raktár,puccos jacht, vagy épp hétcsillagos szálloda. Egy átlagosnapon negyven–ötvenezer dollárt kell összedobniuk avendégeknek, amiből tízezer a győztesé, egy–kétezer avesztesé, a többi a szervezőé.

1995 szilvesztere előtt felhívtam Brigit, aki már nagyonizgult miattam, hogy volna–e kedve kijönni, és velemünnepelni az újévet. Igent mondott, és hozzátette, hogykülönben is beszélnünk kell egy nagyon fontos dologról.Karácsony után érkezett. Nagyon kíváncsi voltam, mi lehetaz a fontos dolog. Nos, tényleg elég fontos volt: elmondta,hogy gyereket vár tőlem, és a babát mindenképpen meg

fogja tartani. Nagyon örültem. Megbeszéltük, hogy otthagyjaa sulit és kijön utánam, én pedig leszokom a drogról.Minden úgy alakult, ahogy terveztük. 1996 nyaránmegszületett a fiunk, és nemsokára megkaptuk aletelepedési engedélyt. Saját házba költöztünk, és új életetkezdtünk, távol az otthonunktól. A táborban töltött idő alattmindketten elég jól megtanultunk hollandul. Brigi már tudottangolul, így neki jobban ment a holland is, én egyszerrenyomtam a két nyelvet, de elég jól haladtam. A drogról adrog hazájában sikerült leszoknom, sőt, leálltam a cigivelmeg az alkohollal is. Attól fogva teljesen egészséges életetéltem, és ezt azóta is betartom, mert láttam, milyenszörnyűségeket művel a drog az emberekkel.

Mivel mindig is érdekeltek a fegyverek és aküzdősportok, jelentkeztem egy testőrcéghez. Kaptamidőpontot egy meghallgatásra. A felvételin mind fizikailag,mind pszichikailag kiválóan szerepeltem. A cégalkalmazott, de hat hétre elküldtek Izraelbetovábbképzésre, aminek én kimondottan örültem. Ez ahathetes személyvédelmi kiképzési program nagyonkemény volt. A kiképzők Moszad–tisztek voltak, ők feleltektöbbek közt az izraeli elnök biztonságáért is. Valamelyestsikerült tőlük elsajátítanom a sajátjuknak mondott Krav

Magát is, azt a küzdősportot, amelyet a Moszad használ.[7]

A továbbképzést kitűnő eredménnyel végeztem, amireborzasztó büszke voltam. Azonnal több munkalehetőségetis kaptam, sőt a világ egyik legjobb testőrcége, az IBSSAazonnal többéves szerződést ajánlott. De én csak egyetlen

helyre vágytam: Hollandiába, a családomhoz. Végül iselvállaltam egy melót, ami miatt sokat voltam távol. FőlegVIP–kuncsaftokat bíztak rám és a csapatunkra. Volt, hogyegész hónapokat külföldön töltöttem. Azért volt jó oldala isa munkának, például az, hogy több világsztár mellett isdolgozhattam. Egy év után mégis felmondtam.

Kis pihenő után Zorán szólt, hogy van egy jó meló.Hetente négy napot – szerda, csütörtök, péntek, szombat –kell dolgozni egy diszkóban, a pénz viszont nagyon jó, napifix ötszáz gulden plusz a borravaló. Érdekelt a munka, mertmég sosem dolgoztam ilyen helyen, és sohasem volt olyanmelóm, hogy heti három napom teljesen szabad legyen.Zorán bemutatott Mikinek, a főnöknek. Mindjárt meg isegyeztünk, így egy körülbelül százhúsz fős csapat tagjalettem. Ezután rövid eligazítás következett, melynek soránismertették velem a jogszabályokat, merthogyHollandiában külön jogszabály vonatkozik aszórakozóhelyeken biztonságot ellátó személyekre. Példáulkötelező az egyenruha viselése. (Ez azért fontos, hogy abiztonsági embert egyértelműen meg lehessenkülönböztetni a vendégektől.) Az egyenruhán jól láthatójelvénynek kell lennie, azonosítószámmal. Ezt a jelvényt aholland igazságügyi minisztérium adja ki. Miutánkiokosítottak, néhány napot megfigyelőként töltöttem ott.Nagyon tetszett az egész.

A diszkó a legmodernebbek közé tartozott Európában.Három szint a föld fölött, három alatta, minden szinten tízitalpult, ötven pultos és felszolgáló, plusz húsz biztonsági őr.A földszinten külön kis elsősegélyhelyet alakítottak ki, ahol

még pszichológus is volt. De ha a vendég csak arra voltkíváncsi, milyen drogot készül éppen beszedni, negyedóramúlva ott volt előtte a kimutatás, mit tartalmaz az anyag(általában sokkal kevesebb hatóanyagot, mint amire afelhasználó számított). Arra is volt lehetőség, hogy avendégek orvosi felügyelet mellett vegyék be a kábítószert.Naponta körülbelül tizenkétezer vendégünk volt, és a háromév alatt, míg ott dolgoztam, egyszer sem fordult elő, hogyvalaki meghalt volna kábítószer–túladagolás miatt. Pedigide a vendégek 99 százaléka azért járt az egész világból,hogy élvezhesse a zene és a drog tökéletes összhangját,az igazi szabadságot. Magyarországon még egy füves cigimiatt is bujkálni kellett a zsaruk elől. Mindenki titokbandrogozott, mert különben dutyiba kerülhetett, miközben anagy tiltás ellenére rengetegen haltak meg. Itt meg, aholbárki szabadon, akár tizenkétezer ember és több százkamera előtt nyomhatta a cuccot, egyetlen baleset semtörtént. Hollandiában kialakult a drogozás kultúrája. Atörzsvendégek között orvosok, tanárok, ügyvédek, bírók,rendőrök, üzletemberek, színészek is voltak, bel– éskülföldről egyaránt.

Pénteken és szombaton volt a legnagyobb őrület,részben azért, mert az elején olyan bulikat szerveztek, ahola belépőjegy mellé járt egy ecstasy is. Az ember beállt asorba, és a pultnál megkapta a kis nejlonzacskóbacsomagolt cuccot, amit általában valamilyen vidám figuradíszített. Mondanom sem kell, mindig voltak vendégek, akikzáráskor megkérdezték, nem maradt–e véletlenül pár jegy,mert szívesen megvennék.

Egy darabig minden olajozottan ment, de hát örökkécsak a mesében tart a boldogság. Az idő múltával egyrejobban ment a hely is. Ez anyagilag is csúcsra vittbennünket. Ugyanakkor szaporodtak az atrocitások is.Nem volt olyan bűnbanda a városban, amelyik ne próbáltavolna meg átvenni, tönkretenni vagy lejáratni a helyet. Mivela támadások többsége kintről indult, Miki engem helyezetta külső osztag élére és teljhatalommal ruházott fel. Eznagyon veszélyes és felelősségteljes feladat volt, hiszenmindennap tizenkétezer ember testi épségére es életérevigyáztunk. Aztán a kezdeti heti négy nap munkából hét lett.Folyamatosan videofelvételeket készítettünk a környékről,és fel is dolgoztuk őket. Háromszáz méteres körzetbenmindent bekameráztattam. A nyitva tartás alatt teljesenlezártuk a diszkó környékét az autóforgalom elől. Aszemélyzetet is átvizsgáltuk, mielőtt munkába álltak.Mindent megtettem a biztonságért. Konzultáltam az egyikvolt izraeli kiképzőtisztemmel is, hogy megtudjam, az őtapasztalatai szerint ekkora tömegnél mire kell odafigyelni.Pár napra átutazott Hollandiába, és közösen terveztük megaz egész biztonsági stratégiát. Nagyon hálás voltam neki.Amikor először vázoltam fel előtte a hely működését és aveszélyeket, azt javasolta, függesszük fel a diszkóműködtetését, mert túl nagy a kockázat, és sok ártatlanember élete forog kockán. De aztán Miki meggyőzte, hogyez egy vállalkozás, amit nem lehet csak úgy feladni. A helyműködtetése presztízskérdés, márpedig a szerbeknél apresztízs fontos dolog, bármikor képesek akár az életüketis feláldozni érte. Végül izraeli barátom segítségével

mégiscsak sikerült megterveznünk a biztonsági rendszert.Mielőtt hazament, azt mondta, ha ezt sikerülvégigcsinálnom, akkor ő jár továbbképzésre hozzám.

Egyik este vagy száz török gyűlt össze a diszkó előtt, ésfolyamatosan sértegették, provokálták a vendégeket, aztánbennünket, biztonságiakat is. A rendőröknek felesleges lettvolna szólni, hiszen az utcán mindenki ott áll, ahol akar.Kezdett elfajulni a dolog. Tudtam, hogy mindegyik töröknélvan fegyver, ha más nem, kés biztosan. Szóltam akollégáimnak, hogy jegy és átvizsgálás nélkül minélgyorsabban engedjék be az összes vendéget. Aztánkimentem, és odaballagtam a törökökhöz.

– Helló, srácok! Mi a gond?– Ki a fasz vagy te, köcsög, hogy idetolod a pofád? –

kérdezte az egyik török izomkolosszus.– A hely biztonsági főnöke vagyok – válaszoltam

határozottan, halálos nyugalommal.Ekkor már úgy ötven munkatársam is a hátam mögött

állt.– No, ide figyelj, te köcsög! – folytatta a török. – Az én

főnököm meg azt mondta, hogy vagy fizettek, vagy itt kőkövön nem marad.

– Beszélni akarok a főnököddel!A török egy percet telefonált törökül, majd miután

befejezte, annyit mondott, hogy egy óra múlva a Hiltonbantalálkozunk. A megadott időpontban Mikivel kettesbenmegjelentünk a hotelben. A törökök részéről a mozizásnem maradt el: vagy húsz autóval érkeztek, a legújabbMercikkel meg BMW–kkel. Azonnal láttuk, hogy ki a főnök,

mert az embereinek egy része biztonsági gyűrűt vont köré.Tudtam, hogy ezt komolyan is gondolják, nemcsakszínjáték, és bármelyikük az életét adja érte.

– Lehet, hogy könnyelműség volt csak kettőnknekidejönni – szólalt meg Miki.

– Lehet, de ha pénz kell neki, akkor nem csinálnakhülyeséget.

Miki elővette a pisztolyát, kibiztosította és felhúzta.– Ha netán mégis, akkor azért pár nyomorult holdimádót

magammal viszek.– Ali vagyok, beszélni akartatok velem – szólalt meg a

török főnök.– Igen. Én Rob vagyok, a Baya diszkó biztonsági

főnöke, ő pedig Miki, a tulaj. Az érdekelne minket, hogyminek köszönhetjük a hetenkénti zaklatásaitokat.

– Figyeljetek, mert rövid leszek! Minden hónapbanfizettek nekem százezer guldent, és megszűnnek azaklatások, sőt még barátok is lehetünk!

– Most te figyelj ide! – felelte Miki dühösen. – Én mársok mindent megértem életemben, de még soha nemfizettem senkinek, és nem hinném, hogy te lennél az első,akinek fizetek.

Villámgyorsan átugrotta az asztalt, és a török főnökszájába nyomta a pisztolya csövét. Olyan gyorsan történtminden, hogy moccanni sem volt ideje senkinek, plánefegyvert rántani. Tudtam, hogy tennem kell valamit, mertkülönben Miki biztos a padlóra fröccsenti a török agyát.

– Mindenki menjen ki, hatszemközt beszélünk! –ordítottam a török csordára.

Gyorsan kikotródtak, mert Ali is intett nekik, hogymenjenek. Iszonyú feszült volt a helyzet, hiszen bármelyiktörök fegyvert ránthatott és ránk lőhetett volna. Külön gázosvolt, hogy nálam nem volt fegyver, de akkor is meg kellettőriznünk a hidegvérünket. Szóltam Mikinek, hogy a teremüres, nincs veszély. Felemelte a földről a nem épp kicsitörök főnököt, és egy sarokba tuszkolta. Leültünk egyparaván mögé. Közben én figyeltem, nehogy ránkrontsanak a török emberei. Ali szájából ömlött a vér,szerintem pár foga is megbánta, hogy Mikivelkeménykedett. Miki harmincöt éves volt, egykor jugoszlávországos nehézsúlyú bokszbajnok. Kábé tíz éve élt márHollandiában. Holland felesége volt, és egy kislánya.Igazságos és korrekt embernek ismertem, de rettentőenkemény és határozott tudott lenni, ha kellett. A diszkójátkilencven százalékban a volt Jugoszlávia területérőlszármazó, jól képzett emberek őrizték. MiközbenJugoszláviában dúlt a háború, amelyben a szerbek, ahorvátok, a bosnyákok, az albánok meg a montenegróiakhalomra gyilkolták egymást, itt sokszor egymástól függöttaz életük. Mikinél az volt az első szabály, hogy mindenkijugoszláv, és mindenki egyforma, nincs megkülönböztetés.Akinek ez nem tetszett, mehetett isten hírével. Én nagyonbírtam, mert szeretem a korrekt és határozott embereket.

A hotel személyzete riasztotta a rendőrséget, akiknagyon gyorsan meg is jelentek a helyszínen.Természetesen mindenki tagadott, senki sem tettfeljelentést, így két óra múlva már mindenkit ki is engedtek,pedig azt hittem, hogy pár napig biztos bent fognak tartani.

Másnap – nagy meglepetésünkre – Ali telefonált, hogyújabb találkozót beszéljen meg velünk. Nem egykönnyenadta fel a török vezér. Miki kicsit ideges volt, nem akartvele többet találkozni. Mondtam neki, hogy majd énelmegyek, és megkérdezem, mit akar. Miki beleegyezett,de kikötötte, hogy semmilyen kompromisszumra nemhajlandó. Vasárnapra beszéltük meg a találkozót egyparkban. Mindenre számítanom kellett, így összeszedtemegy tuti kis csapatot, és szóltam Zoránnak is, mertismertem a képességeit. Két autóval érkeztünk, de hatember már reggel óta ott volt a parkban, hogy figyeljék ahelyszínt. A törökök már vártak bennünket, de ezúttal csaktízen lehettek. Ali rögtön a lényegre tért, és ott folytatta, ahola múltkor abbahagyta: százezer guldent akart havonta.Mondtam neki, hogy ez kizárt dolog. Ekkor elkezdettizomkodni, fenyegetőzni, hogy mi nem vagyunk mégtisztában azzal, hogy ő kicsoda. Mondtam neki, minket nemérdekel, hogy ő kicsoda és micsoda, de szerintem abból,hogy mi összebalhézunk, egyikünk sem jönne ki jól.Néhányan valószínűleg lelőnék egymást, jóval többen pediga börtönben kötnének ki. Jó félórát vitatkoztunk, és közbenmegtudtam, hogy Ali és a bátyja, Amir lányokat futtatnak.Körülbelül négyszáz lány dolgozott nekik Hollandiában,Németországban és Belgiumban. Mivel a hétvégenként adiszkóba járó külföldiek egyre gyakrabban érdeklődtek,nem tudnánk–e nekik partnert szerezni, felajánlottamAlinak, hogy hétvégeken hozhatnak pár lányt acsinosabbak közül, így amelyik vendég esetleg igényt tart aszolgáltatásra, annak helyben tudunk segíteni. Alinak

tetszett az ötlet. Megbeszéli a bátyjával, mondta, aztán szól,hogy mi a helyzet. Ha oké, majd később megegyezünk atovábbiakról. Némileg megnyugodtam, hogy érdekli azajánlat, de tudtam, hogy ezt azért még Mikivel is meg kellbeszélnem.

Este elmentünk Mikivel vacsorázni egy előkelőétterembe: tudtuk, hogy ott nyugodtan beszélhetünk.Elmeséltem neki, hogy mit ajánlottam a törököknek. Mikierre azt mondta, ne izguljak, mert már leszervezte, hogy Alitmásnap kinyírják. Aztán, mintha mi sem történt volna,folytatta. Jól figyeljek, mondta, mert fontos dologról van szó.

– Leinformáltalak. Sok pozitív visszajelzést kaptamrólad, a belgrádi barátaink mondták, hogy jó srác vagy, mártöbbször megálltad a helyed. Ez a diszkó azért fontosnekünk, mert sok pénzt hoz, de még többet mos tisztára. Ajelenlegi munkádon kívül lesz egy másik megbízásod is,mégpedig az, hogy a cigicsempészetből befolyt lóvét –amit nem tudunk tisztára mosni – eljuttasd a megadotthelyre. Vállalod?

– Nem is tudom. Ilyet még sosem csináltam.– Sebaj, majd belejössz. Ez épp olyan, mintha egy cég

megbízna, hogy szállítsd és őrizd az értékeit.– Meggondolom, és szólok.– Nem, nincs mit meggondolni! Otthonról téged jelöltek

erre a posztra.– Engem? Kicsoda? Soha nem tartoztam senkihez!– Dehogynem, csak nem tudtál róla. Már rég közénk

tartozol.„Közénk?” Kikhez? Van egy szervezet, amelyről soha,

senki sem beszél, de mindenhol ott van, létezik. Valami,ami nincs, de mégis van. Sohasem mondják, hogy ez és eza főnököd, de bármit csinálsz, a szálak egy helyre futnak.Úgy leszel egy szervezet tagja, hogy az a szervezetvalójában nincs is, mégis mindenhol jelen van Európa–szerte. Effélék jutottak eszembe hirtelen. Nem vagyok ajugoszláv maffia tagja, mégis, bármit csinálok, náluk kötökki. Láthatatlanok, de mégis mindenhol ott vannak. Egyedentagot sem tartanak nyilván, mégis több tízezren vannak.Senkinek sincs főnöke, de mindenkinek Belgrádban dől ela sorsa. Senki sem mondja ki, valójában kicsoda, legbelülmégis mindenki tudja.

– Az egyik közös jó barátunk ajánlott téged. Azt mondta,hogy maximálisan meg lehet bízni benned – zárta le atémát Miki.

A hangsúlyból, abból, ahogy mondta, végképpmegértettem, hogy nincs választásom: kész tények elévagyok állítva, muszáj elfogadnom őket.

– Oké – válaszoltam jobb híján –, de térjünk vissza egykicsit a törökre. Szerintem próbáljunk meg együttműködnivele. Ha nem megy, lesz még időd kicsináltatni. Ráadásulegy ilyen kaliberű ember még bármikor jól jöhet.

– Lehet, hogy igazad van, de már késő, nem tudomvisszacsinálni a dolgot. A srácok, akik intézik a töröksorsát, nem használnak mobilt, ha átvesznek egy utasítást,már nincs visszaút.

– Hogy fogják csinálni? Azt legalább tudod?– Nem, semmit sem tudok. Csak annyit, hogy

valószínűleg autóbombával.

Kihozták a vacsorát, és mi csöndben kajáltunk. Miki atovábbiakban egyetlen szót sem ejtett a törökről, demindent megértettem. Neki sem tetszett a dologelintézésének módja, de nem volt olyan helyzetben, hogydöntsön az ügyben.

Ali Amszterdamban lakott. Korán reggel odaértem, ésvégigjártam egy csomó éttermet, mire megtudtam, hogypont kint van a piroslámpás negyedben. Odamentem, de atízezer prosti egyike sem adott volna infót Aliról. Majdbolondok lettek volna. Szigorúan tilos volt beszélniük. Aztándélután végre megpillantottam egy fazont, aki nagyonhasonlított az egyik emberére. Felhívta Alit, akivel közöltem,hogy azonnal találkoznunk kell. Azt mondta, hogy az apjaéttermében van, és megadta a címet. Amikor beléptem,vagy harminc török ült odabent, és mind engem bámult.Nem szokták meg, hogy egy idegen csak úgy, egyedülbemerészkedik oda. Kértem Alit, hogy ha lehet,négyszemközt beszéljünk. Erre magyarázni kezdte, hogymég nem döntöttek, de közbevágtam: én nem is ezértjöttem. Töviről hegyire elmeséltem neki, hogy merényletkészül ellene. Elsápadt, majd gyorsan telefonált. A sofőrje,mondta, épp most ment el, hogy felvegye a kocsit egyautómosóból, és hogy a gyerekeit összeszedje az ovibólés a suliból. Sikerült megelőzni a bajt: kiderült, hogy azautóban három kilogramm C4–es bombát rejtettek el, amittávirányítóval bármikor aktiválni lehetett volna. Ali egy életrea lekötelezettem lett, ahogy Miki is. Kiderült ugyanis, hogyAli aznap elraboltatta a lányát, mert így akarta kizsarolnitőle azt a százezer guldent. De hálából, hogy

megmentettem az ő és a családja életét, Ali visszaadtaMiki lányát, és sor kerülhetett a nagy békekötésre. Azértegyvalamit nagyon megtanultam az esetből: ebben avilágban tényleg semmi sem szent, és ha úgy alakul, ahatalomért egyesek még gyerekeket is képesek ölni, vagysimán kiirtanak egész családokat.

Vajon ki lehet még szállni? Vagy ki akarok–e szállni?Akármennyire is szörnyűnek tartottam ezt a világot, mégistetszett, mégis vonzott. Talán a keménysége, vagy aszigorú szabályok miatt. Nem tudtam eldönteni, mi az, amiigazán tetszik az alvilágban, de egyre jobban éreztemmagam benne. De vajon miért? Miért jó ez? Mert nem voltmásik. Gondolom, jobban szerettem volna suliba járni,kitanulni egy szakmát, találni egy jó munkahelyet, aztánönfeledten szórakozni a gyerekkori barátaimmal.Csakhogy sajnos közbejött a háború, és minden ilyenvágyamat örökre elvette tőlem. Nincs mit tenni: nekem, éssok–sok földimnek ilyen világot teremtett a sors. Akárhovámegyek, mindenhol idegen vagyok. Idegen voltam márakkor, amikor Jugoszláviában magyarnak születtem.Idegen voltam Magyarországon, mert jugoszláv voltam.Egyetlen lehetőségem maradt, világpolgárrá kellett válnom,hogy így harcoljak a túlélésért és a családomért. Azért,hogy a gyerekeimnek tizenöt éves korukban ne kelljenfizikai munkát végezniük, hanem tanulhassanak, hasznosember váljék belőlük, és ha úgy hozza a sors, akár a világlegjobb egyetemeire is bejuthassanak. Márpedig ahhoz,hogy mindezt megadhassam nekik, sajnos nem lehettemválogatós. Sok mindent el kellett vallalnom, de úgy voltam

vele, hogy ha ezzel biztosíthatom a családom jövőjét, azmindent megér.

Pár nap múlva minden visszatért a régi kerékvágásba. Adiszkó dübörgött, napról napra nagyobb lett a forgalom.Persze továbbra is akadtak problémák, de gyorsan megtudtuk oldani őket. A jegyek hetvenöt százaléka három–négy hónapra előre elkelt. Előfordult, hogy világsztárok iseljöttek hozzánk bulizni, aminek én nem örültem annyira,hiszen a VIP–vendégek biztonságáért is én feleltem. Asztároknak el kellett különítenünk egy részt, és el kellettviselnünk az ezernyi nyűgüket. Az egyiknek nem voltmindegy, milyenek a felszolgálók meg a poharak, amásiknak melege volt, vagy éppen fázott, volt olyan, akinektúl messze volt a vécé – és sok–sok hasonló baromság.Aztán amikor egy amerikaifoci sztár azzal jött, hogy hangosa zene, meg szar is, és követeli, hogy az általa kiválasztottszámokat játsszák, elborult az agyam. Mondtam neki, nemmi akartuk, hogy itt bulizzon, ha nem tetszik valami, el lehetmenni. Erre elkezdett velem ordítani, hogy a farzsebébőlmegvesz, de ha akarja, egyhavi fizetéséből kifizeti ezt azegész kuplerájt, és ha nagyon felidegesítem, előbb mégszét is veri. Általában nyugodt természetű vagyok, de épprossz napom volt, így hát megfogtam a sztárfocistát, éskitessékeltem az ajtón. Kint pár pofon is elcsattant. Másnaptele voltak vele a lapok, hogy a Bayában megvertek,megaláztak és megloptak egy sztárt. Az amcsi feljelentettengem is és a klubot is. Túl sok magyarázatra nem voltszükség, mert a kamerák mindent rögzítettek, így azt is,hogy amikor hátracsavart kézzel vezettem kifelé, felrúgott

egy pincért, aztán meg arcon köpött egy biztonságis nőt,amiért szájba is vágtam. A klub megúszta, én kétezerötszáz gulden pénzbüntetést kaptam, az amcsi sztár pedigtizenötezer gulden bírságot, ráadásul a bíróság húsz–húszezer gulden fájdalomdíj megfizetésére kötelezte apincér és a biztonságis hölgy megsértéséért. Az eset utánén szabtam meg a sztárok jogait a diszkóban. Ez annyibólállt, hogy jöhetnek, de csak mint magánemberek, és misemmilyen felelősséget nem vállalunk értük, vagyis csakannyit, amennyit a többi vendégért is. A többségüket ezsem riasztotta el, ugyanúgy jártak hozzánk, mint a balhéelőtt.

Azzal tisztában voltam, hogy a klubnak saját dílerei isvannak, akik szintén szép hasznot hoznak a diszkónak, dehogy kik ezek, és hogyan dolgoznak, azt mindaddig nemtudtam, míg Miki be nem mutatott egy fontos személynek.Megismerkedésünk meglepetést, és egy kis örömöt isokozott, mivel kiderült, hogy ő is vajdasági magyar.Attilának hívták, és annak idején körülbelül harminckilométerre lakott az én városomtól. Ő szállította adiszkónak az ecstasyt. Ekkor még a hollandoknakdolgozott mint árukihordó. Körülbelül száznyolcvan centimagas, szőke, kék szemű, sportos testalkatú, kulturálatlan,beképzelt alak volt. Eleve utálom az olyan típusúparasztokat, akik azzal jönnek, hogy ötvenes a karom, megszáznyolcvan kilót nyomok fekve. Az ilyen típus azonnalkikészít, még jó, hogy Hollandiában nem sok ilyen akadt,míg Magyarországon lépten–nyomon efféle fazonokbabotlik az ember. Attila viszonylag gyorsan észrevette, hogy

nálam ez a stílus nem nyerő, így visszavett belőle. Kínaiakáltal hamisított Nike melegítőben rohangált, valami gagyitornacipőben, meg egy csomó nyolckarátos suriname–ivörös arany csüngött rajta. A találkozásunk után mindennapbenézett hozzám a melóhelyre. Igaz, ez nem volt nehéz,mert a diszkótól száz méterre volt egy étterme, az AmerikaiÁlom. Annak ellenére, hogy ő működtette a helyet, főlegfekák meg marokkóiak jártak oda, persze nem véledenül.Mindenféle droghoz hozzá lehetett jutni nála, mindenmennyiségben. Idővel baráti kapcsolat alakult ki köztünk,és a feleségeink is egész jó barátnők lettek.

Egy nap telefonáltak a belgrádiak, hogy találkozniszeretnének velem másnap Londonban. Zoránnal mentem.Kétórás út volt. A Four Seasons Hotelben találkoztunk.Bemutattam Zoránt mint a legjobb barátomat; a bátyját márismerték, hiszen ő is cigarettával üzletelt, így sokújdonságot nem tudtam mondani róla. De nem is kellett. Abelgrádiakat egy Vlado nevű fazon képviselte, de voltak ittemberek Svédországból, Svájcból, Luxemburgból,Belgiumból, Ausztriából, Görögországból, Olaszországbólis. Sorra bemutattak nekik. Mondanom sem kell, hogy mindszerb vagy montenegrói volt. Armani öltönyök, CesarePacotti cipők, arany Rolexek – mindjárt látszott rajtuk, hogynem portásként dolgoznak egy diszkóban. Az első napismerkedéssel, hosszabb–rövidebbmagánbeszélgetésekkel telt. Másnap még jött egy–két újember. Vlado elmondta a többieknek, ki vagyok, és hogyBelgrádban sok jót hallottak rólam, ezért választottak arra afeladatra, hogy felügyeljem a készpénzmozgást, és

rendszeresen beszámoljak róla. Az egyik jelenlévőmegkérdezte, tisztában vagyok–e az ezzel járófelelősséggel. Mindig tisztában vagyok azzal, amit teszek,és amit elvállalok, feleltem, mindig, mindent igyekszem alegjobb tudásom szerint ellátni, de erre a feladatra nemfelkértek, hanem egyszerűen csak kineveztek rá.Valószínűleg azért, mert megfelelőnek tartanak. Miközbenerről folyt a szó, megint eszembe jutott, hogy lám, ismétbeszélünk valakikről, de nem nevezzük meg őket, senkisem mond nevet vagy neveket, hogy tulajdonképpen ki isaz, akinek felelősséggel tartozom. Persze tudom, a„belgrádiaknak”, de ők vajon kicsodák? Ők mindent tudnakrólam, én róluk semmit. Érdekes, ahogy ez a szervezetműködik. Azért erős, mert bárki lehet a főnök, személyesensenki sem ismeri, de mindenki tart tőle, szabályaitmindenki betartja, annak ellenére, hogy ezeket aszabályokat soha senkivel sem közölték, egyszerűenmindenkibe belenevelték őket az évek folyamán. Észresem vettem, hogy valójában már reg nem vagyok magánzó,hanem egy szervezethez tartozom, amelyről addig a napig,a londoni találkozóig talán nem is tudtam, hogy létezik.

Másnap mindenki együtt volt. Zorán nem vehetett részt atárgyaláson, ahogy más kísérők, sofőrök, testőrök sem. Aszerb cigarettamaffia talán egyik legtitkosabbmegbeszélése volt ez. Senki sem mondta, de mindenkitudta, hogy a jelenlévők személye, és az, ami itt elhangzik,nagyon bizalmas: olyannyira, hogy mindenki a maga és acsaládja életével felel azért, hogy az is maradjon. Ateremben – csak aznap reggel tudatták, hol lesz a találkozó

pontos helyszíne – halálos csönd uralkodott.Egy jólszituált, fekete hajú fiatalember beszélt először.

Felvázolta, hogyan állnak a dolgok, hol vannak gondok, minkell javítani, és elmondta, hogy a rendelések egyreszaporodnak, de a kapacitást nehezen tudják növelni. Aszervezetnek volt egy gyára, ahol különfélecigarettadobozokat gyártottak, mindegyiket olyan nyelvűfelirattal, amilyen országba szállítani akarták őket. SzinteEurópa összes nyelvén dolgoztak, és csináltakcigarettahüvelyeket is, Marlborót, Camelt, Westet,amelyeket elszállítottak egy másik gyárba, megtöltöttékdohánnyal, végül becsomagolták őket. Az áru készen állt aszállításra. A transzport három útvonalon zajlott: légi, vízi ésszárazföldi úton. A szárazföldi útvonal SzerbiábólMagyarországon keresztül haladt. A magyar határ teljesenbe volt biztosítva, a megfelelő személyeket lefizették,részesedés járt nekik, de volt olyan is, aki cigarettát kapotta szolgálataiért. Két határszakaszt kellett bevonni abizniszbe, a szerb–magyart és a magyar–osztrákot. Arendszer kisebb hibákkal, de elég jól működött, akamionok gond nélkül jöttek–mentek. A vízi útvonalMontenegró és Olaszország között volt. Itt hajóval vitték átaz árut, főleg Bar–Bari útvonalon, aztán szárazföldöntovább, szerte Európába. A légi útvonal Görögországbólindult, a szaloniki reptérről, ahová kamionon vagy hajóvalérkezett az áru, majd, itt beléptetve az EU–ba, repülővelment tovább, elsősorban Londonba. Az ellenőrzést itt úgyoldották meg, hogy a görög vámosokat is bevonták azüzletbe; a konténereket olyan matricákkal és iratokkal

látták el, melyek bizonyították, hogy sem fegyver, sem drog,sem cigaretta nincs a konténerben. így amikormegérkeztek Angliába, az ottaniak már látták, hogyvámkezeltek, és mehettek is tovább. A konténerekbentermészetesen más volt, mint ami a fuvarlevélen szerepelt.Előfordult, hogy egy–két konténert lefoglaltak, de ez nemokozott különösebb kárt.

Általában az eladó és a vevő is off–shore cég volt, afizetések is ilyen cégek között zajlottak, de előfordult, hogya vevő csak készpénzzel tudott fizetni, mert nemrendelkezett megfelelő kapcsolatokkal a banki szférában.Ilyenkor kerültem képbe én: a vevő átadta nekem akészpénzt, amit el kellett juttatnom a megbeszélt helyekre;ezek általában bankok és egyéb pénzintézetek voltak, főlegCipruson, Luxemburgban, Magyarországon ésLichtensteinben. Havonta egyszer–kétszer szállítottam,mert az esetek kilencvenöt százalékában megoldották adolgot átutalással. A pénzt Angliából volt a legnehezebbkihozni, mert ott az ötvenfontos a legnagyobb forgalombanlévő címlet, de abból kevés van, annál több a tíz– éshúszfontos. Amikor mondjuk egy–kétmillió fontot kellettelhoznom, az már komoly mennyiség volt, arról nem isbeszélve, hogy az angol pénznek szó szerint szaga van! Ahatárátkelőkön pedig majdnem mindig van egy–két ilyencélra beidomított kutya. Vlado átadott egy kábé kétszázoldalas dokumentumot, amelyben bankok, fuvarozók ésmás cégek adatai szerepeltek az összes érintettországból. Ezekre, mondta, bármikor számíthatok, deegyedül is csinálhatom. Teljes mértékben rám bízták,

hogyan juttatom el a pénzt a megadott helyre. Egyátlagember azt hiheti, hogy ez gyerekjáték. Én is azt hittemegészen addig a pillanatig, míg át nem vettem az elsőtizenkét zsák pénzt egy hotel parkolójában. Minden sikeresfuvarért az összeg tíz százalékát kaptam, a sikertelenekérthúsz százalék büntetést. A három év alatt, míg fel nemszámolta magát a cigi maffia, összesen kétszer bukott el alóvé.

A szervezet annyira elszemtelenedett, hogy már Kínábólis hozott, pontosabban csempészett be cigarettát. Végül azeurópai piac és a multi dohánygyárak összefogtak, éskomoly hadjáratot indítottak a főleg szerb kézben lévőcigarettamaffia ellen. Lépten–nyomon nyomozókba botlottaz ember, levegőt sem lehetett venni tőlük, de mire elértéka céljukat, vagyis sikerült hatvan–hetven százalékkalcsökkenteniük a cigarettacsempészetet, addigra a maffiatöbb tíz–, de talán százmilliárd dollárt is megkeresett.Persze ennek nagy része elment a jugoszláviaibelháborúkra. A vezetők nagy része meghalt, főkéntegymást nyírták ki, az a néhány nagy hal pedig, aki túlélte acigimaffiát, külföldön, főleg Oroszországban lett menőüzletember, de sokan inkább Barbadost és Dominikátválasztották Arról, hogy valaki börtönbe került volna, nincstudomásom, valószínűleg nem véletlenül. Azt hiszem, sokország állami szinten is érdekelt volt a cigibizniszbcn. Elég,ha csak arra gondolok, hány miniszterrel ebédeltem ennekaz ügynek a kapcsán. De a minisztereken kívül mégszámos fontos embert ismertem meg szerte a világon.Hiszen valójában egyszerű üzletemberek voltunk, egy

napról napra sikeresebb vállalat vezetői. Nem raboltunk,nem öltünk, legfeljebb a szervezeten belül voltak hatalmiharcok, de a külvilág csak tisztesnek tűnő vállalkozókatlátott. így hamar bekerültünk az európai elitbe.

Persze Briginek is feltűnt, hogy miközben rengetegetutazom, anyagilag is egyre jobban állunk, de tudta aszabályt: a munkámról sohasem beszélünk. Ő feleség voltés édesanya, ez volt a szerepe, amit kiválóan el is látott.Ha volt egy kis szabadidőm, akkor utaztunk, és már nemkellett megnéznünk, hol olcsóbb a szállás vagy a menü.Gond nélkül járhattunk színházba vagy moziba. A legjobbruhákat vehettük meg magunknak. Átlag felettiéletszínvonalon éltünk. Közben otthon még tombolt aháború, így a szüleimnek, a testvéreimnek is jól jött azanyagi segítség.

„Beleestetek a szteroidos hordóba?”

VISZLÁT, BAYA!

MIKÖZBEN JÁRTAM EURÓPÁT, és komolybankárokkal meg üzletemberekkel tárgyaltam, rengetegettanulva tőlük, a diszkót sem hagytam ott. Miki lett az egyiklegjobb barátom, talán csak Zorán állt közelebb hozzám.Vele mindent megbeszéltünk, együtt jártunk thai–boxolni ésfocimeccsekre, sokszor, ha úgy adódott, nálunk aludt –szinte családtagnak számított. Zorán nem kapott szerepet acigiüzletben, és a diszkó sem jött be neki. Demegismerkedett pár lánnyal, akik Hágában dolgoztakprostiként. Zorán mindig is bolondult a kurvákért. Háromszlovák lány megkérte, segítsen nekik kirakatot szerezni,és védje meg őket, ha kell, így Zorán strici lett. Egyre többlány dolgozott neki, akik csak úgy hívták: a „jó főnök”.

Hollandiában a prostitúció és a drog a két legnagyobb,ezért legkeményebb üzlet. Nagy a konkurencia, komolyharcok folynak minden négyzetméterért. Olyan nincs, hogyegy lány önállóan dolgozzon. Ha egy „nem jó főnök”megtudja, hogy egy lány egyedül van – ez abból derül ki, haegy prosti mindig taxival jár –, azt kiszemelik a stricik, és

azonnal akcióba lépnek. Először vendégként mennek behozzá, hízelegnek neki, aztán pár nap múlva a lényegretérnek. Édesem, te is tudod, hogy egyedül veszélyes...Néhány órás győzködés után a lányok fele belemegy aközös melóba, a másik fele vagy megijed és lelép, vagynemet mond. A rutinos stricik nem adják fel, mert amígvalaki nem nekik dolgozik, addig konkurenciának számít.Ilyenkor jön a leghatékonyabb módszer: egyszerűenodaállítanak a lány kirakata elé egy kétméteres,szekrényhátú csávót, aki eltakarja a kínálatot, úgyhogysenki sem megy be a lányhoz. Az nem tud keresni, de akirakatpénzt attól még ki kell fizetnie. Van, aki két napigbírja, van, aki három–négy napig is, és akad, aki továbbállegy másik városba. Aki marad, annak nincs másválasztása, mint hogy megossza a keresett lóvét a stricivel.Aki elmegy, azt hiszi, hogy okos, pedig téved. A stricikritkán dolgoznak egyedül, és folyamatosan, az egészországban járják a kurvanegyedeket, így csak idő kérdése,hogy a „szökevényt” mikor találja meg a korábbi főnökjelölt.De az is előfordul, hogy az új helyen már egy új főnökjelentkezik. Vagyis a lányoknak végső soron bele kellnyugodniuk, hogy a legjobb, ha csatlakoznak valakihez,mert így talán lesz esélyük pénzt is keresni.

Persze strici sem lehet akárki, ide ténylegkeménytökűnek kell lenni, mert ha valakinek nincstekintélye, azt a lányok sem veszik komolyan, és akonkurens stricik sem tisztelik. Hollandiában főleg atörökök ellenőrzik a piacot, de akadnak marokkói ésjugoszláv szervezetek is. Ez az üzletág nem egészen olyan,

amilyennek a kívülálló elképzeli, illetve ahogyan apropaganda igyekszik lefesteni. Gyakran lehet hallani, hogya szegény lányokat elrabolták, kisemmizték,kényszerítették. Valószínűleg ez is előfordul, de avalóságban ezeknek a lányoknak a kilencven százalékaönként vállalja, hogy egy idegen férfinak dolgozzon, sőt alányok sokszor maguk ajánlkoznak erre a feladatra, csakhogy menő pasik társaságában mutatkozhassanak.Engem is rengeteg nő kért meg, hogy legyek a stricije. Azilyesmi sokszor balul sül el, mert, mint köztudott, a muszlimférfiak nem nagyon tisztelik a nőket, nem véletlenül kerül kiépp közülük a legtöbb strici. Egy jó strici foglalkozik alányokkal, hozza–viszi őket, munka közben mindig aközelben van, ha netán gond adódik, rögtön tudjonintézkedni. Munkavállalási engedélyeket intéz,gondoskodik a lányok egészségéről, egyenrangúkéntkezeli őket. Sok strici viszont a tulajdonának tekinti alányokat, így sokszor az egész haveri kör rendszeresenhasználja őket, de a muszlimoknál az sem ritka, hogy atízéves gyerektől a kilencvenéves nagypapáig az egészbanda rendszeresen vegzálja a lányokat.

Zorán viszont, mint említettem, „jó főnök” volt. Alig telt elegy év, és már ötven–hatvan lány dolgozott neki. Nagyonkomolyan vette a dolgát, szigorú szabályokat alkotott,melyeket mind a lányoknak, mind a társainak be kelletttartaniuk. Senkit sem foglalkoztatott feketén, a lányoknakminden hónapban el kellett menniük orvosi vizsgálatra.Megdltotta az óvszer nélküli közösülést. De nemcsak alányokkal volt szigorú, az utcán is keményen kiállt az

érdekeiért. Nagyon sokszor nagyon komoly arcokkal kellettverekednie, hogy hírnevet szerezzen magának akurvanegyedekben. Aztán a többi strici lassankéntmegtanulta, hogy jobb, ha távol tartják magukat Zoráncsajaitól. Még Ali, a nagy török vezér is felhívott, hogy vanegy jugó, aki komolyan terjeszkedik. Mondtam neki, hogy abarátom. Be is mutattam őket egymásnak, nehogy gondlegyen köztük. Az lett a vége, hogy felosztották egymásközött a legjobb amszterdami helyeket.

Közben a komoly nemzetközi nyomás hatására – és adrogkereskedők nagy–nagy örömére – betiltották azecstasy árusítását. Az ára ettől azonnal felszaladt acsillagos égig, és érdekes módon a kereslet ismegnövekedett. Attila elárulta, hogy miután az ecstasytiltólistára került, háromszor annyit adtak el belőle. A diszkóvendégei közül is rengetegen érdeklődtek, hol tudnánaktablettát vásárolni, és mi természetesen Attilaszórakozóhelyét ajánlottuk.

Egyik szombat hajnalban, zárás után Mikivel épp azautóinkért mentünk a garázsba, amikor láttuk, hogy kétmotoros közeledik felénk. Észrevettem, hogy a vezető hátamögött ülő figura valami csövet fordít felénk. Ösztönszerűenellöktem Mikit, éppen amikor a motorosok kilőttek ránk egy

sorozatot. Mindkettőn kaciga[8]

volt, így nem láthattuk azarcukat. A lövések után gyorsan felszívódtak. Felugrottamés próbáltam telefonálni, mert Miki nagyon vérzett, énpedig nem tudtam, hányszor és hol találták el. De atelefonom összetört, amikor a földre vetődtem, úgyhogy

nem tudtam használni. Lehajoltam Mikihez, és megnéztem,hogy van. Szerencsére csak egy lövés érte a combján, mígegy másik golyó épp csak súrolta a felsőtestét. Az őtelefonjáról sikerült kihívnom a mentőt, ami öt percen belülmeg is érkezett. Bevitték Mikit a kórházba, ésmegoperálták. Másnap, amikor bementem hozzá, láttam,hogy a körülményekhez képest jól van, amit nem kisrészben a fizikumának köszönhetett. Ott volt a felesége ésa kislánya is. Mindketten nagyon sírtak. Egy idő múlva Mikimegkérte őket, hogy menjenek ki, mert beszélni szeretnevelem.

Éreztem, hogy valami gond van. Miki elmondta, hogykörülbelül két hónapja zsarolja a Challenge diszkó főnöke,az amszterdami éjszaka feje, egy bizonyos Jocó, hogy adjaát neki a Bayát. Ő is jugoszláv volt, de teljesen függetlenmindenkitől. Még nem akart szólni, folytatta Miki, mert úgyérezte, egyedül is meg tudja oldani az ügyet, arra pedigvégképp nem gondolt, hogy Jocó beváltja a fenyegetését,és megöleti.

Nem lepett meg, amit hallottam, mert már akkor tudtam,hogy komoly problémákkal kell majd szembenéznünk,amikor tiltólistára tették az ecstasyt. Azzal, hogy nemlehetett legálisan megvenni a tablettákat, megnőtt a Bayaés a hozzá hasonló szórakozóhelyek bevétele, hiszeneddig mindenki szabadon megvehette tíz guldenért (öteuróért) az anyagot, de miután tiltott lett az árusítása,huszonöt–harminc guldenre ugrott az ára. Pedig a legálisidőkben is rajta volt már a holland állam hetvenháromszázalékos adója! Soha nem volt olyan színes az éjszaka

és a vendégsereg a diszkóban, mint akkor. Korábban ispezsgett az élet, de a törvény bevezetése után háromszorolyan élénk lett a hely, mint azelőtt. Minden héten újabb ésújabb sztárok léptek fel. Madonnának annyira tetszett adiszkó, hogy volt olyan hónap, amikor kétszer is eljött.1998–ban a Baya lett Hollandia legmenőbb helye. Abelépők száz guldennél kezdődtek, de a VIP–szektorbaötszáz gulden volt a jegy. Az italárak is szépen növekedtek,egy kisüveges sör tizenöt guldent kóstált, egy kétcentestömény szintén, az üdítő tíz guldenbe került, a pezsgőkkétszáz és háromezer gulden között voltak. Az újvendégsereg szépen kiszorította a munkásosztályt. Egyresűrűbben parkoltak a diszkó előtt a Ferrarik, a Lamborghinik, a Porschék, a Bentley–k. Olyan hírünk lett, hogy mégAmerikából meg Japánból is jöttek hozzánk a szórakoznivágyó emberek. Számomra nagy dicsőség volt, egybennagy kihívás is, hogy én lehettem ennek a lélegzetelállítóhelynek a biztonsági főnöke.

Miután ránk lőttek, és Mikit megsebesítették, tudtam,hogy a helyzet csak rosszabb lesz. Mielőbb változtatnunkkellett a biztonsági rendszeren. Mivel a parkoló a diszkóalatt volt, nagyon gyorsan át kellett építeni a helyet, hogy aparkolóból a vendégek azonnal feljuthassanak a diszkóba.Nem engedhettük meg, hogy akár egyeden vendégnek isbaja essék. Komoly csúszópénzek árán gyorsanszereztünk engedélyt az épület átalakítására. Ettől fogva arendezvények napján csak a vendégek vehették igénybe aparkolót, és még így is háromszoros szűrést végeztünk abeléptetéskor. Amellett, hogy talán ez számított Európa

legmenőbb diszkójának, ez volt a legbiztonságosabb is.Mikinek tízmillió guldent ajánlottak, hogy adja át a hely

bérleti jogát és a működési engedélyt. Persze nemetmondott, több okból. Rengeteg barátja, rokona, ismerősedolgozott ott: ha átadja a helyet, mind munka nélkülmaradtak volna. De még ennél is többet nyomott a latban apresztízs. Egy jugoszlávnak a presztízs többet jelent azéleténél is, ahogy ezt már többször is megtapasztalhattama közelükben. Miki soha nem engedte volna meg, hogybemocskolják a nevét, márpedig a Baya ő maga volt. Mikielmondta a kórházban, hogy további hasonló támadásokrais fel kell készülnünk. Hozzátette, megérti, ha kiszállok, ésnem vállalom vele a veszélyt, úgyhogy nyugodtanfelmondhatok, attól még a legjobb barátja maradokCsakhogy épp ez volt a bökkenő: ő meg Zorán voltak alegjobb barátaim, és a barátaimat sohasem hagynámcserben. Úgyhogy gondolkodás nélkül feleltem Mikinek:mellette maradok, akármi történik is.

Miután a cigimaffia képviselőjével, Vladóvalátalakíttattuk az épületet, találkozót kértem tőle. Mondtamneki, hogy még sohasem kértem semmit, de mostszeretném, ha Belgrádból segítenének. Elmeséltem azegész sztorit. Vlado eleresztett pár telefont, de nem tudottjó hírekkel szolgálni: tudnak Jocóról, mondta, de nemtartozik a hatáskörükbe. Annyit tudnak tenni, hogymegöletik, bár ez is elég kemény dió, mert Jocónakrengeteg embere van, és mindig testőrök veszik körül. Ettőlfüggetlenül az én kedvemért szívesen megteszik.Megköszöntem az ajánlatot, de nem éltem vele. Alit, a török

vezért is felhívtam, de ő sem tudott segíteni. Annyit mondott,jobb, ha nem húzok ujjat Jocóval, mert nagyon kemény.Jocó igen tehetős embernek számított egész Hollandiában,de kiterjedt kábítószer–kereskedelmi tevékenysége révénmás országokban sem volt ismeretlen. Az alvilágban aztbeszélték róla, hogy több gyilkossághoz is köze van, és aholland maffia bizalmát is élvezi. Egyesek több tízmilliósrabecsülték a vagyonát, míg mások szerint ennél jóval többpénzzel rendelkezett.

Ahhoz, hogy meg tudjam védeni magamat, a helyet és avendégeket, föl kellett mérnem a ránk leselkedő veszélyt.Felhívtam Zoránt, és megkértem, hogy jöjjön el velem,amikor Jocóval találkozom. Szó nélkül igent mondott.Tudtuk, hogy kockázatos, amit csinálunk, de nem volt jobbötletem. Jocó egy bárban várt ránk. Fegyvereket nemvittünk, hiszen tudtuk, hogy meg fognak motozni. így istörtént, a bár előtt vagy hat hatalmas néger fazon vártbennünket. Aztán beeresztettek, ahol megint legalább tízkigyúrt óriás fogadott. Zorán persze most sem bírta ki, hogyne pofázzon. Alighogy beléptünk, és megpillantotta a tízizomagyút, feléjük fordult:

– Mi van? Beleestetek a szteroidos hordóba?Volt morgás, fogcsikorgatás, egy kis buzizás, de semmi

tettlegesség. Miután itt is átvizsgáltak bennünket,bevezettek a bár belső helyiségébe. Egy fazon kétmeztelen nő társaságában ült az egyik pamlagon, előtte azasztalon vagy ötven gramm kokain egy tükrönszétmaszatolva. Hellyel kínált, majd intett, mire legalábbhúsz, modellalkatú fekete, fehér meg sárga csaj jelent meg.

Mondta, hogy válasszunk, ha akarunk, akár többet is.– Még be sem mutatkoztunk – szólaltam meg.– Te vagy Rob, ő meg Zorán. Gondolod, hogy ismeretlen

embereket beengedek a báromba? – válaszolta nagymeglepetésemre Jocó.

– Ha ilyen jól informált vagy, akkor azt is tudod, hogynem szórakozni jöttünk.

– Hát persze, csakhogy nekem most nincs kedvem mástcsinálni, mint a csajaimmal szórakozni – felelte flegmánJocó, mint egy seggfej, aki istennek képzeli magát. De éntudtam, hogy ez csak színjáték, pszichikai nyomást próbálgyakorolni ránk, de legalábbis igyekszik megfélemlíteni.

– Jocó, én szarok rá, hogy neked mihez van kedved! Terálőttél a barátomra és megsebesítetted! Én is ott voltam,úgyhogy ezt valahogy tisztáznunk kéne, nem gondolod?

– Egyszerű. Átadjátok a diszkótokat, és nem lesz többilyen eset. Ha nem, legközelebb meghaltok.

Tudtam, hogy ha valaki, hát Jocó komolyan gondolja azt,amit mond: ő nem szokott a levegőbe beszélni. Többkomoly gyilkosság is fűződött a nevéhez. Ő ölette meg aHell's Angels motorosklub vezérét, aztán egy marokkóitopbűnözőt, akitől elrabolt húsz tonna hasist, egyamszterdami ingatlankereskedőt, akinek birtokában volt azAmszterdam központjában elhelyezkedő ingatlanokjelentős része, de nem volt hajlandó Jocónak adniajándékba egyet–kettőt, és az amszterdami főügyész isneki köszönhette, hogy rendőri védelem alatt állt az egészcsaládjával együtt.

Jocó tehát nagy hatalmú gengszter volt, aki körül

állandóan ott ugrált több tucat kis pöcs, a parancsát lesve.Soha, senki nem fordult még szembe vele, és soha,semmilyen bizonyítékot nem találtak még ellene. Egy bölcsember az ilyenre mondja azt, hogy az ördögtől nem kelltartanod, de a Jocótól jobb, ha félsz. ÖsszenéztünkZoránnal, láttam, hogy eléggé ideges, úgyhogy aztgondoltam, jobb, ha megyünk, mielőtt gáz lesz. Miutánbeültünk az autónkba, Zorán annyit mondott: vagy mi őt,vagy ő minket.

Két napra rá Mikit szitává lőtték Rotterdamközpontjában, egy kávézó teraszán. Negyvennyolc golyófúródott a testébe. A kávézó tulajdonosa közös barátunkvolt, ő hívott fel, miután az egyik felszolgáló értesítette, mitörtént. Nem akartam elhinni, pedig tudtam, hogy igaz.Mióta beszéltem Jocóval, akárhányszor megszólalt amobilom, és láttam, hogy ismeretlen szám keres,összerándult a gyomrom. Otthon voltam, és a fiammaljátszottam, amikor a hívást kaptam. Miki kislánya jutott azeszembe, hogy neki ki fogja ezt elmondani. Már nemkislány, de még nem is elég nagy ahhoz, hogy megértse,az apukája soha többé nem megy haza. Telefonálnomkellett volna a feleségének, de nem volt hozzá merszem.Hibásnak éreztem magam, amiért nem voltam mellette.Talán ha ott vagyok, ismét megérzem a veszélyt, és megintmegússzuk kisebb karcolásokkal. Közben persze tudtam,hogy fölöslegesen hibáztatom magam. Abból, ahogyanmegölték, látszott, hogy a gyilkosok teljesen biztosramentek. A kávézó előtt megállt egy fekete Audi A8–as,kiugrott belőle két maszkos ember, és azonnal tüzelni

kezdtek. Mikinek esélye sem volt a túlélésre. Készszerencse, hogy egyedül volt kint a teraszon. Valószínűlegazért, mert még reggel volt, nyitás előtt pár perccel. Korareggel mindig eljárt futni, majd visszafelé megállt ennél akávézónál, és megivott vagy egy liter frissen facsartnarancslevet.

Szóltam Zoránnak, hogy mi történt, aki azonnal jött.Félóra múlva nálam volt, és együtt mentünk el a tetthelyre.Mire odaértünk, már folyt a helyszínelés, Miki holttestételszállították. Tudtam, hogy nem sokáig halogathatom, elkell mondanom a feleségének, mi történt. Felhívtam, amibőlegyből érezte, hogy valami baj van, mert egyébként sosemhívtam. Alighogy meghallotta a hangomat, sírva fakadt,aztán valósággal nekem rontott:

– Él? Ugye él? Mondd, hogy él!Egy pillanatig nem tudtam megszólalni, de aztán

összeszedtem magam, és elmondtam neki, hogy nem, Mikinem él. Lelőtték. Tíz perc múlva ott voltam nála. Amikorbeléptem a lakásukba, Miki felesége egy széken ült azebédlőben, és üveges tekintettel meredt a semmibe.

– Miért engedted, hogy megtörténjen? – kérdezte alighallhatóan.

Átöleltem, de nem tudtam megszólalni. Megnémultam,és tényleg hibásnak éreztem magam.

– Ugye megbosszulod? ígérd meg, hogy megölöd azt,aki megölte Mikit! ígérd meg, most! – mondta, és ahangjában már nyoma sem volt az iméntibizonytalanságnak. Erélyesen és hangosan beszélt.

Egy hétre rá volt a temetés. Több ezer ember jött el,

hogy végső búcsút vegyen Mikitől. Lám, milyen sokanszerették, mégis megölték. Újabb tanulsággalgazdagodtam a maffiával kapcsolatban: attól, hogy a félvilág szeret, még éppolyan halandó vagy, mint az, akit a félvilág utál. A gyilkosokat nem tudták elkapni, a felbujtót sem.A rendőrség négyszer hallgatott ki, de ők is tudták, hogynem fogok beszélni, mert nem beszélhetek. A mivilágunkban a rendőröknek nincs helye, legfeljebb akorruptoknak. Nekünk saját törvényeink vannak, és azokszerint kell élnünk! Ha létezne írott maffiaszabályzat, ezvolna a legfontosabb pontja.

Miki felesége örökre meggyűlölt, mert továbbra isengem hibáztatott, amiért nem voltam a férje mellett,miközben tudtam, hogy veszélyben van. Talán igaza is volt.Lehet, hogy ott kellett volna lennem Miki mellett. Devalójában azért gyűlölt meg, mert nem tettem ígéretet, hogymegölöm a férje gyilkosát. Nehéz hónapok következtek.Nem tudtam eldönteni, mi a helyes. Öljem meg Jocót? Ömegérdemelné, én meg valószínűleg hőssé válnék, és méga zsaruk is boldogok lennének, olyannyira, hogy talánmegúsznám két–három év börtönnel.

Összehívtam az összes valamirevaló embert, akitőltanácsot kaphattam. Eljött a cigimaffiás Vlado, Ali, a törökvezér, Attila, az újdonsült ecstasybáró (az ecstasytiltólistára kerülése után mesés vagyont és félelmeteshatalmat szerzett), és persze Zorán, a jó főnök.Megkérdeztem őket, mit tennének a helyemben. Attila ésZorán azonnal rávágták, hogy meg kell ölni Jocót. Erre Aliis felbátorodott, és azt mondta, talán tényleg meg kellene

ölni, pláne, hogy így a Jocó befolyása alatt lévő területeketis átvehetnénk, és egyenlő arányban szétoszthatnánk. Haösszefogunk Jocó ellen, magyarázta, van esélyünk, hogylegyőzzük. Valószínűleg a motorosok is mellénk állnának.Vlado szólalt meg utoljára. Szíve szerint, mondta, ő ismegölné, de azért felhívta a figyelmünket néhány dologra.

– Vajon megéri–e ez nekünk? Hajlandóak vagyunk résztvenni egy kisebb háborúban? Jocónak rengeteg embereés pénze van, és miután megölte Mikit, számol azzal, hogymeg akarjuk bosszulni. Ő már biztosan felkészült a harcra.Gondoljátok el, ha kitör a háború, a családotok soha többénem lesz biztonságban. Sok lesz a halott, akikért valakinekfelelnie kell. A rendőrségen mindenhol ki lesz ragasztva afényképetek, ti lesztek az országban a fő–fő közellenség,és ez még csak a kezdet. Én máshogy látom a dolgot. Azellenséget mindig a saját fegyverével lehet legyőzni.Csapdába kell csalnunk Jocót. Higgyétek el, a gyilkosságjobban fáj annak, aki gyilkol, mint annak, akitmeggyilkolnak. Én már öltem embert, tudom, mirőlbeszélek. Rob, te kiváló ember vagy, úgy szeretlek, mint atestvéremet, hallgass rám, ne csinálj semmi hülyeséget!

Megfogadtam Vlado tanácsát: Jocót ki kell vonni aforgalomból, de nem úgy, hogy megöljük Találkoztam aHell's Angels banda vezérével, és minden infótbegyűjtöttem Jocóról. Elmondta, hogy már kétszerpróbálták megölni, de nem jött össze nekik, mert Jocónagyon óvatos. Beszélt arról is, hogy Jocó nagy tételbenszokott heroint szállítani Bulgáriából. Vlado a bolgárcigiseken keresztül megtudta, hogy a szófiai drogbáró

Jocó személyes jó barátja, és Jocó gyakran vásárol tőle,egy–egy alkalommal több száz kilót. Mitkónak hívták azilletőt. Vlado emberei kiderítették, mikor indul Hollandiábaa következő szállítmány, kétszáznegyven kiló heroin. Aminta kamion átgördült a szerb határon, Vlado kísérőket állítottrá, majd a követő kocsik országonként váltották egymást.Amikor beért Hollandiába, mi vettük át a szállítmánymegfigyelését. Biztosan tudtuk, hogy útközben nemrakodtak ki, tehát az áru még a kamionban van. Az eredetiterv az volt, hogy elraboljuk a heroint, amivel komolycsapást mérünk Jocóra, aki gyanakodni kezd, és a sajátemberei közt keresi a tettest. Elkezdődik a belharc, amelyminden szervezetet meggyengít. De végül úgy döntöttünk,inkább leadjuk a fülest a drogról a Hell's Angelsnek,tegyenek belátásuk szerint, mi pedig egyelőre inkábbkimaradunk a dologból. A motorosok vezetője örömmelvette a hírt, de adott egy jobb ödetet. Volt egy rendőrismerőse, akivel már régen együtt melózott. Azt javasolta,adjuk át neki a tippet. Találkoztunk is – szerencsére nemkellett rohannunk, mert a kamionnak le kellett állnia nyolcórára, hogy kitöltse a kötelező pihenőidőt. Mi közbentelefonon egyeztettünk a kábszeres zsarukkal. Ők előszörazt hitték, ez valami vicc. Szerettek volna személyesentalálkozni velünk, amire persze nemet mondtunk. Zoránideges lett, üvöltözni kezdett, hogy mit képzelnek ezek ahülye zsaruk, miért hiszik, hogy viccelünk. Felhívtam Attilát,mondtam neki, mi a helyzet. Nagyon örült, és annyitmondott, ne mozduljunk, mindjárt ott lesz egy barátjával, akimindent megold. Egy óra múlva befutott. Amikor bemutatta

a társaságában lévő embert, azt hittem, leütöm.– Ő egy jó barátom. Rotterdamban, a kábszereseknél

osztályvezető, Mister X a neve.Attila mindig poénkodott, olyan ember volt, aki a

legnagyobb bajt is nevetve tudta elviselni. Mister Xelmondta, hogy egy drogot utálnak igazán, ami ellennagyon keményen fellépnek: a heroint. Erre elmagyaráztama zsarunak, melyik kamionban van az áru, és hogy mi semszeretnénk, ha az utcára jutna. Garantálta, hogy nem fog.Ezzel mi leléptünk. Másnap a sajtóból értesültünk róla, hogya rendőrség hosszan tartó, több hónapos nyomozás ésmegfigyelés után hatalmas mennyiségű, közel négyszázkilogramm heroint foglalt le. Zorán hívott, kérdezte,olvastam–e a cikket az előző napi bulinkról. Mondtam, hogyigen, és bár kicsit felháborít, hogy összevissza hazudoznak,de az ő dolguk. Ja, felelte Zorán, a bátyám is mindig azthajtogatja, hogy kurváknak meg rendőröknek sose higgy.Kezdem érteni, mire gondol! Akárhogy is, a lényeg az volt,hogy megkezdődött a harc, amelyben sok halottra lehetettszámítani, de egyiket sem nekünk kellett eltennünk láb alól.

Pár nap múlva Vlado hívott, hogy Szófiában lelőttékMitkót. Két szerbet őrizetbe vettek, őket gyanúsítják agyilkossággal. Vladónak igaza volt, Jocó szervezetén belülelindult egy leszámolási folyamat, mindenfelé potyogtak afejek. Jocót is megpróbálták elfogni a kommandósok, desikerült elmenekülnie. Az akció során meglőtt kétkommandóst, így már volt ellene elég bizonyíték, hogyelítéljék. Lelépett külföldre. Hollandia nemzetközielfogatóparancsot adott ki ellene, egy év múlva tartóztatták

le Bulgáriában. Csak hat évre tudták bevarrni, ebből négyévet kellett letöltenie. Kiutasították az országból, ésvisszaküldték Szerbiába, ahol Vladóék közreműködésévelvádat emeltek ellene gyilkosságra való felbujtásért.Megfizetett Miki haláláért, de Miki felesége nem bocsátottmeg nekem. A Baya diszkót nem volt kedvem tovább vinni,ha jól tudom, végül az albánok tették rá a kezüket, és őküzemeltették, de már jóval kevesebb sikerrel.

„A mi fajtánk sohasem adja fel!”

JAPÁN, HAWAII, KIKÉPZÉS

MIVEL MUNKA NÉLKÜL MARADTAM – ekkorra már acigibiznisz is a végét járta –, több időm jutott a családomra,aminek Brigi és a fiam is örült. Igaz, elmehettem volnadolgozni, hiszen naponta több állásajánlatot is kaptam, deMiki halála eléggé megviselt, így nem volt kedvembelevágni semmi újba. Tudtam, hogy nem vagyok felelős ahaláláért, mégis marcangolt a bűntudat. Pár hónapelteltével a volt izraeli kiképzőtisztem hívott fel telefonon,hogy ha hétvégén ráérek, szívesen vendégül látnabennünket a családommal: lesz nála egy kis ünnepség, ésminden barátja ott lesz. Briginek is tetszett a dolog, ígybepakoltunk, és irány Izrael. Az izraeli barátomatGouidónak hívták, amit mindig elég viccesnek találtam, ésláttam, hogy Brigi is elmosolyodik, amikor bemutatkoztakegymásnak. A kinézetéhez amúgy is valami durvább névillett volna. Valamilyen zsidó ünnep volt, már nememlékszem, pontosan melyik. Jól jött a kikapcsolódás, ésszerintem ezzel Gouido is tisztában volt, pont azért hívottmeg, mert tudta, hogy Miki volt az egyik legjobb barátom,

és nagyon megviselt az elvesztése. Igazából két–három hétmúltán tudatosult bennem a tény, hogy Mikit megölték, ésmár soha többé nem fogunk együtt bohóckodni. Az a két–három év, ami alatt együtt dolgoztunk, nagyon jó időszakvolt, és sokat tanultam tőle. Gouidót közben előléptették,nagyon magas rangja lett. Még alig volt negyvenéves, demár nem sokan álltak felette az izraeli titkosszolgálatkiképző részlegén. Egyik nap elmentünk kettesbenvacsorázni. Elmondta, hogy látja rajtam, mennyiremegviselt a barátom elvesztése. Aztán így folytatta: nem azaz igazi férfi, az igazi harcos, aki piszkos módszerekkelgyőz egy csatában, hanem az, aki méltósággal tudja viselnia tisztességtelen vereséget is, és becsülettel tud készülni akövetkező csatára. Aki nem adja fel, márpedig a mi fajtánksoha nem adja fel!

– A mi fajtánk? – kérdeztem kicsit meglepve.– Igen, a mi fajtánk. Akik arra születtek, hogy bárhol,

bármikor emberek maradjanak. Akiknek nem számít, hogymekkora csapás éri őket, mert bármilyen veszteshelyzetből is büszkén tudnak felállni. Nem sok ilyen embervan, az átlag a legkisebb kudarc után feladja. A mi fajtánkszázszázalékosan optimista, és a sötét szakadék alján is anapot látja. Lehet, hogy te csalódottan éled meg atörténteket, de hidd el, óriási dolgot vittél végbe! Egyátlagembernek, egy hétköznapi munkásnak, diáknak vagynyugdíjasnak fogalma sincs, mit jelent tizenkétezer embertesti épségéért felelni napról napra, hétről hétre, szünetnélkül. Amikor kidolgoztuk a védelmi tervet, egy csomóolyan megoldással álltál elő, ami egymillióból egy

embernek jutott volna csak eszébe. Talán meglepőenhangzik, de pár dolgot én is tanultam tőled.

– Ez tényleg meglepő, de jó hallani – mondtam némibüszkeséggel.

– Mik a további terveid? Mondtad, hogy valaki más vetteát a klubot.

– Még nem tudom. Hívtak egy hotelbe biztonságifőnöknek, de valahogy túl monotonnak tűnik az egész, néhaegy–két ismert ember, de más nem nagyon. A fizetés nemrossz, de messze nem olyan jó, mint a Bayában volt. Egyausztrál biztonsági cég is megkeresett, hogy legyek azeurópai képviseletük biztonsági osztályának vezetője.Gyémántok biztosításával és szállításával foglalkoznak. Afizetés mesésen magas, de szabadidő szinte semmi. Énmeg nem nagyon akarom elkötelezni magam, a család alegfontosabb az életemben. Látom, mit vesztett Miki, és mita családja. Arra gondoltam, hogy míg Hollandiában megnem nyugszanak egy kicsit a kedélyek, pár hónapraelmegyek valahová külföldre. Mindig is érdekelt aküzdősport, lehet, hogy elmegyek Japánba három–négyhónapra. A család is jönne velem, így akár kirándulásnak isfelfoghatom, meg a keleti élet talán megnyugtat egy kicsit.

Időközben a cigiüzlet teljesen befuccsolt, és semmiresem vágytam úgy, mint egy kis nyugalomra, távolmindenkitől. Csak a családommal éreztem jól magam.Végül Brigiék nem jöttek velem Japánba, mert őt felvettéka főiskolára, és szerette volna befejezni. Oszakán találtamegy jó karateiskolát, beiratkoztam, és hetente hétszerjártam edzésre. A mesterem egy hatvanéves, nyolcdanos

mester volt. Eleinte nagyon furcsa volt az a világ. Rengetegszabály volt, és mindet be is kellett tartani. Itt nem működöttaz a mondás, hogy a szabályok azért vannak, hogyáthágjuk őket. Az edzések alatt a mesterrel csak asegédeken keresztül lehetett kommunikálni. Két segéd volt,két hölgy, mindkettő hatdanos. Ha mondani szerettemvolna valamit a mesternek, közöltem az egyik segéddel, őpedig közölte a mesterrel. Ő, ha akart, válaszolt, de ha nemvolt kedve, tudomást sem vett a mondanivalónkról. Sohanem volt szabad a mesternek hátat fordítva távozni azedzőteremből, tilos volt cipővel belépni, a karateruhánknakmindig tisztának és vasaltnak kellett lennie – és ezen kívülis többtucatnyi szabályra kellett ügyelni. Ha csak egyet ismegszegett az ember, a mester örökre kitilthatta a suliból.Nehezebb volt betartani a szabályokat, mint teljesíteni azedzéstervet. De ebben nincs semmi meglepő, végtére ismaga a japán társadalom is átgondolt, szigorú szabályokszerint működik.

Ha az állomáson az van kiírva, hogy a vonat 22 óra 23perckor indul, akkor arra nyugodtan mérget lehet venni. Ésminden más, ami időhöz kötött, például az üzletek nyitvatartása, maximálisan pontos. Érdekes világ volt ez, plánemert nálunk, Jugoszláviában gyakorta megesett, hogy egyvonat akár egy–két órát is késett, vagy hogy egy bolt csakórákkal a hivatalos nyitva tartási idő után nyitott ki. Jóléreztem magam Japánban, csak Brigi és a fiam hiányzottnagyon. De az ottani, rendezett élet szépen kisimította azidegeimet, hiszen rengeteget meditáltunk, és a mestermegtanított, hogyan uralkodjak az érzelmeimen, hogyan

fogjam vissza az agressziót. Tőle tanultam, hogy sokszoregy–két határozott szó többet ér, mint az erő, ahogy azt is,hogy mindig az elmémben bízzak először, és csak utána azerőmben. Egyre jobban mentek az edzések. Elértem azt aszintet, hogy már napi hét–nyolc órát is tudtam edzeni, igaz,este nyolckor úgy aludtam, mint egy kisgyerek. Hajnalinégykor keltem, jólesett a futás az éj csendjében. Előszörnem hittem el, hogy lehet különbség abban, mikor futok.Pedig van, nem is kicsi. Hajnalban, amikor alig vanforgalom, sokkal nyugodtabb a föld. Az ilyenkor áradócsend nyugalommal és erővel tölt el. Az ember tökéletesentud koncentrálni a futásra, nincs sem zaj, sem látnivaló, amiel tudná terelni a figyelmet. Eltelt két hónap, és érezhetőváltozásokat vettem észre magamon. Sokkalkiegyensúlyozottabb voltam, jóval nyugodtabb, és tizenötkilométer futás már meg sem kottyant.

Körülbelül négy hónapja voltam Japánban, amikor afeleségem telefonált, hogy keresett az izraeli, hívjam fel.Kicsit ideges lettem, nem történt–e valami baj, hiszenGouido is tudta, hogy nem vagyok otthon. De amikorfelhívtam, megnyugtatott, hogy nincs semmi gond, csakelintézte, hogy egy testőrszervezet révén elutazzakAmerikába, Miamiba, az FBI kiképzőtáborába, és hatheteskiképzésen vegyek részt. Nagyon örültem a lehetőségnek,csak az volt a baj, hogy úgy terveztem, még három hónapigJapánban maradok. Nagyon jól ment az edzés, és lassanminden feszültség kiment belőlem. Végül mégis Amerikamellett döntöttem; két hét alatt elintézték a vízumot, ésátrepültem Miamiba. Már a repülőről láttam, hogy valódi

paradicsomba érkeztem. Az esős, borongós Oszaka utánaz örökké hétágra sütő nap, ha lehet, mégkiegyensúlyozottabbá tett.

A reptéren egy fiatal srác várt ram. Mint kiderült, Gouido

jó barátja, a SWAT[9]

őrmestere, a mesterlövészekparancsnoka. Elvitt egy hotelbe, aztán adott egy címet,mondta, hogy reggel nyolckor ott jelentkezzem, majdmagamra hagyott. Nagyon kíváncsi voltam, milyen egy igaziamerikai kiképzés. Attól nem féltem, hogy fizikailag nemfogom bírni, hiszen olyan erős voltam, mint két bivaly,inkább a technikai dolgoktól tartottam egy kicsit. Másnapmár reggel félnyolckor ott voltam a megbeszélt helyen. Amegadott címen egy laktanya volt, magas falakkal, melyekmögött csendben lobogott az amerikai zászló, mintha ezvolna az ország legbékésebb és legszerényebblétesítménye. Az ember kívülről el sem tudja képzelni, hogya falakon belül az USA legkeményebb legényeit képezik ki,akik közé olykor egy–egy külföldit is beengednek. Percrepontosan nyolckor kinyílt a kapu, megjelent két egyenruháskatona, a nevemen szólítottak, majd beinvitáltak. Egy földalatt kialakított irodába kísértek. Itt egy talpig feketébeöltözött úr várt rám. Barátként üdvözölt, majd elmondta,hogy jól ismeri és nagyon tiszteli Gouidót. Kicsitnosztalgiázott a Gouidóval együtt töltött évekről, majdvisszaváltozott szigorú katonává, és rátért a kettőnk ügyére.

Elmondta, hogy a hathetes kiképzés elsősorbanszemélyvédelemből fog állni, de objektumok őrzésére éskülönféle rendezvények biztosítására is felkészítenek. Lesz

lőgyakorlat, és persze önvédelmi tréning is. Hat hét intenzívkiképzés, csak haladóknak. Reggel tízkor már az orvosivizsgálaton voltam, ami négy órán át tartott, aztán jött egyegyórás terheléses teszt. Alighanem életem legkeményebborvosi vizsgálatán estem át. Az amcsi tiszt elmesélte, hogya SWAT–hoz, amely Amerika legkiképzettebb, speciálisterrorelhárító alakulata, naponta több százan jelentkeznek,de százból csak három–négy ember alkalmas. Nagyonörültem, hogy lehetőséget kaptam, és hogy olyanemberekkel vehetek részt közös kiképzésen, akik azEgyesült Államok elnökének a biztonságáért is felelnek.Este hétkor megismerkedtem húszfős egységem másiktizenkilenc tagjával. Mikor megtudták, hogy Szerbiábólszármazom, kicsit meglepődtek. Valószínűleg azért, mert akét ország között nem volt a legjobb a viszony: Amerikaépp ezekben a napokban készült Szerbia bombázására.De aztán túltették magukat a dolgon, és pár perc múlvamár a kiképzőtisztünkre figyeltünk, aki előadta a kiképzésitervet.

Ötkor ébresztő, aztán gyors bemelegítés utánfélmeztelenül, nadrágban és bakancsban futottunk tizenkétkilométert, majd r eggeliztünk, és utána jöttek a technikaiés elméleti dolgok. Délután önvédelmi programok, koraeste pedig ismét technikai, taktikai, elméleti képzés.Utóbbiak közé tartozott például, hogy amikor a védettszemély kiszáll a kocsijából, kinek hol kell elhelyezkednie,és kinek mi a feladata egy esetleges támadás esetén. Eztvégigcsináltuk vagy százszor, minden posztonszerepcserékkel, de még sok más helyzetben is

gyakoroltuk a védett személy(ek) mentését. Megtanultamegy nagyon fontos dolgot is, amit a kiképző tisztünknaponta ezerszer elismételtetett velünk: „Minden embertévedhet, a testőrt kivéve.” Ekkor értettem meg igazán,mekkora felelősséggel jár ez a meló. A tiszt négyszemköztis elbeszélgetett mindenkivel. Az első és utolsó kérdése ígyhangzott: képes vagy–e, képes leszel–e egy vagy többidegen személy testi épségéért akár az életedet is kockáratenni? Ez azért elég komoly probléma. Végiggondoltam, ésbizony volt bennem kétely. Amikor ezt elmondtam atisztnek, azt felelte, hogy ez egy megfontolt ember válasza.Aki ugyanis azonnal rávágja, hogy igen, az túlbuzgó, éstényleg meg is halna a célért, csakhogy a cél nem az, hogymeghaljunk, hanem az, hogy a védett személyt megóvjuk.Márpedig holtan erre nemigen marad lehetőségünk. Mindfizikailag, mind pszichikailag nagyon kemény volt akiképzés. Napról napra hatalmas megterhelésnek vetettekalá bennünket. De a hatodik hét végén kitűnőenvizsgáztam. Nagyon elégedett voltam, hiszen a diplomamellé még egy csomó mindent kaptam: rengeteg tudást.Egyszer például, amikor volt egy kis szabadidőm,bementem egy olyan órára, ahol különféle titkosszolgálatidolgokat ismerhettem meg – ott hallottam például először,hogy ha lehallgatják az ember mobilját, az visszhangzik.

A sikeres kiképzés után az egyik új barátom, egy amcsifeka fiú, aki a világ egyik legjobb testőrcége, az IBSSAmester fokozatú személyvédőjeként dolgozott, felajánlottegy érdekes munkát. Egy bank VIP–kuncsaftjait kellettkísérgetnem üzleti útjaikon. Elvállaltam. Egyszer egy olyan

személy biztonságáról kellett gondoskodnom, akinegyvenmillió dollár értékű gyémántot szállított Londonba.Körültekintően kellett megszerveznem az utat, hiszen hakitudódik, mit viszünk magunkkal, egyből ránk utazik a világösszes bűnözője. Még nekem is hatalmas volt a kísértés,pedig tudtam, hogy még legalább tízen követnekbennünket. Ennek ellenére egyszer–kétszer eljátszottam agondolattal, mit tudnék kezdeni negyvenmillió dollárral.Végül épségben odaértünk Londonba, az ügyfelem pedigegy aukción több mint hatvanmillió dollárért adott túl agyémántokon.

Londonból már nem kísértem vissza Amerikába azüzletembert, hanem hazamentem a családomhoz. Már vagyfél éve nem láttam őket, nagyon hiányoztak A fiamhatalmasat nőtt, öt–hat hónap alatt igazi kis manó lettbelőle. A feleségem szebb volt, mint valaha, és megintelfogott az az érzés, amit mindig olyankor éreztem velekapcsolatban, ha akár csak néhány napot távol töltöttünkegymástól: fantasztikus ez a mára igazi nővé érett lány –napról napra szerelmesebb vagyok belé.

„Én feyenoordos vagyok!”

HOLLANDIAI ANZIKSZ

HOLLANDIA IS NAGYON HIÁNYZOTT, mert bár sokországban megfordultam, olyan szabadnak sehol seméreztem magam, mint ott. Hollandia az a hely, ahovábármikor szívesen visszatérnék, és szinte hazámkéntszeretem. Aki Hollandiában jár, megtapasztalhatja, mi is azigazi demokrácia és szabadság. Ez az egyetlen ország,ahol, ha meglátsz egy rendőrt, nem szorul össze agyomrod, nem az jut eszedbe, vajon miért akar majd belédkötni ez a „köcsög”. Nem is tehetné, hiszen Hollandiábancsak akkor állíthat meg a rendőr az utcán, ha valamitelkövettél. Csak azért, mert piros a hajad és öt piercing vanaz orrodban, még véletlenül sem. Néha még az alvilágiarcok is pozitívan nyilatkoztak az ottani rendőrökről, amikorszó esett róluk. No, de hagyjuk a rend őreit, hiszenHollandia azért nem elsősorban miattuk kiváló hely. Hanempéldául azért is, mert ott aztán tényleg mindenféle embertmeg lehet találni: fehéret, feketét, sárgát, félvért. Ezek –legalábbis a nagyobb városokban – némileg elkülönülve,saját negyedekben élnek, ahol nagyon jól meg lehet

ismerni a hagyományaikat, a kultúrájukat, agasztronómiájukat. De ha egy jó jointra vágyik az ember,azt is gond nélkül megkaphatja, hiszen a legkisebbfalvakban is van coffeeshop, ahol menüből lehet füvetválasztani. Nem ritka, hogy épp a szolgálatát imént leadórendőr bácsi ugrik be egy kis fűre. De az sem okoz gondot,ha az embernek egy kicsit – vagy épp nagyot – kéjelegnitámad kedve. Ha nőre, ha férfira, ha transzvesztitáravágyik, bármelyik percek alatt megoldható. CsakAmszterdamban, a híres vöröslámpás negyedbenmindennap kétezer–ötszáz csinosabbnál csinosabb – ésvalamivel kevesebb bűn ronda – lány, fiú és transzi várja akuncsaftokat, de Amszterdamon kívül még vagy húsznagyobb városban is megtalálhatók a hasonló helyek. Azigényesebbek mehetnek a pompás éjjeli bárokba, aholgyakran felbukkannak a sztárvilág rosszfiúi is. Az is jóhelyen jár, aki szórakozni szeretne: azt hiszem, seholEurópában nincs olyan éjszakai élet, mint Amszterdambanvagy Rotterdamban. A színháztól a diszkóig mindenmegtalálható. Egy nap Hollandiában is huszonnégy órábóláll, de olyan nincs, hogy az ember hajnali háromkor egyedüllófrál az utcán: itt minden időpont megfelelő akikapcsolódásra. Persze az élet nem csak szórakozásbóláll. Hollandiában a szociálpolitika is kiválóan működik.Nagyon nehéz az utcára kerülni, még annak sem mindigsikerül, aki szeretne. Mindenféle adósságra találnakmegoldást. Az egyedülálló anyák – főleg, ha többgyermekük van –, különleges ellátásban részesülnek. Anőket egyébként is nagyon tisztelik és védik arrafelé. És

mindezek mellett a megélhetési lehetőségek is nagyon jók.Persze a külföldi az összes felsorolt pozitívum ellenére ottis csak egy idegen. Nem nagyon mutatják vagy mondják ki,de bizonyos helyzetekben éreztetik. Mindennek ellenéreszerintem Hollandia a világ legjobb országa. Így érthető,amiért boldog voltam, hogy újra ott élhettem.

Zorán semmit sem válrozott, továbbra is ő volt a „jófőnök”. Illetve valami mégiscsak történt: azóta már legalábbszáz lány dolgozott neki, és a többi strici tiszteletét issikerült kivívnia. Ez azt jelentette, hogy a komolyabbkonkurensek – például Ali, a török vezér, vagy Saban, egykemény kurd csávó, akik több száz lányt futtattak –elfogadták Zorit a porondon, és már vele együtt osztottákfel a terepet, ha pedig úgy alakult, közösen igázták le az újellenfeleket. Távollétemben Attila felesége eléggéösszebarátkozott Brigivel. Nekik is született egykisbabájuk, és Brigi – mint tapasztalt anyuka – segített az újfeladatok leküzdésében. Attilának továbbra is nagyon jólment az üzlet, addigra több szórakozóhelye és egy–kététterme is volt. A Bayából ismert vendégek rendszeresenjártak hozzá vásárolni, fejenként akár négy–ötezer tablettátis elvittek tőle hetente. Persze mások is meglátták azecstasyban rejlő hatalmas üzletet, úgyhogy folyamatosantűntek fel a színen az újabb és újabb „bogyókereskedők”. Arégebbi drogárusok szerint olyan volt akkoriban azecstasykereskedelem, mint korábban az LSD–é. Egy ideigaz is legális volt, aztán betiltották, mire az egész világbélyeget akart vásárolni. A kereskedők sok százmilliódollárt kerestek rajta. Végül épp az ecstasy szorította ki

szinte teljesen a piacról. Egyesek szerint ez nem véletlen,hiszen ugyanazok az érdekek álltak most az ecstasy, mintkorábban az LSD terjesztése mögött. A különbség taláncsak annyi, hogy az ecstasy mellé mindjárt kreáltak egy újzenei stílust is. Az ecstasy fogyasztóinak kilencvenszázaléka ennek a zenei stílusnak a rajongója. Legalábbisa Bayában töltött idő alatt ezt figyeltem meg. Sokanmesélték, hogy kizárólag akkor fogyasztanak ecstasyt,amikor ilyen buliba mennek, olyankor viszont mindig, mertbogyó nélkül az egész nem ér semmit. Jól ki van találva,nem? Attila az elsők között vette észre ezt az óriási üzletilehetőséget (valószínűleg egyébként nem magától), és hamár így alakult, elég komolyan kezdte csinálni a dolgot.Láthatóan anyagilag is eléggé megérte az üzlet, de annakellenére, hogy tele volt lóvéval, mindig elég „parasztosan”öltözködött, és a viselkedése sem finomodott sokat.Cserébe viszont hatalmas szíve volt, akárhová mentvendégségbe, mindig az illő ajándék sokszorosát vittemagával. Amint belépett egy kávézóba, azonnal rendelt egykört az összes vendégnek. Ha hozzánk jött látogatóba,hozott legalább két–három szatyor édességet, Briginekparfümöket, és ki tudja még, mennyi ajándékot. Annyi aranylógott rajta, hogy a világ összes cigányvajdájamegirigyelhette volna. Furcsa fazon volt, mégis nagyon jóbarátok lettünk, amiben nyilván az is szerepet játszott, hogymindketten vajdaságiak voltunk. Igaz, Attila egy jó darabignemigen mehetett haza. Pár évvel korábban ugyanismegtagadta a katonai szolgálatot, mert – sok másvajdaságihoz hasonlóan – neki sem volt kedve részt venni

egy értelmetlen háborúban. A rendőrségkényszerintézkedést rendelt el ellene, ami annyit jelentett,hogy letartóztatják. Ez nem ment simán. Amint megtalálták,rögtön elkezdték ütni–verni, meg szidni a magyar kurvaanyját. Attiláról még annyit érdemes tudni, hogy nem ijedtmeg a saját árnyékától. Valahogyan sikerültmegkaparintania az egyik őt ütlegelő rendőr pisztolyát, éskézen lőtte valamelyiket. Sok választása nem maradt,menekülnie kellett, mert tudta, ha elfogják, tuti, hogymegölik. Tehát az is közös volt bennünk, hogy mindketten aháború elől menekültünk.

Miután hazamentem, szinte naponta kaptam újabb ésújabb állásajánlatokat. Sok diszkó is megkeresett,biztonsági főnöknek akartak szerződtetni. Egyik felkéréstsem vállaltam el, nagyrészt szakmai okból. A biztonságimunka – akár személyeket, akár valamilyen rendezvénytvagy objektumot kell védeni – csak úgy működik, ha amelót végző komplett csapat jól felkészült, és a tagjaiismerik egymást. Az őrzés–védés csapatmunka, aholmindenkinek megvan a saját fontos szerepe. Más szóval:egy fecske nem csinál nyarat. Ha a Fradi leszerződtetnéRonaldót, még nem nyerne BL–t. Nekem nem voltcsapatom, egyedül pedig nem tudtam volna rendesenelvégezni a munkámat. A rég jó csapat széthullott, sokanátmentek máshová dolgozni. De olyan is volt, akivisszavonult, mert belátta, hogy a holland éjszakábandolgozni nem életbiztosítás. Hollandia Európa Amerikája.Bármikor rád lőhetnek vagy megszúrhatnak, egymásodpercre sem lankadhat a figyelmed, főleg, ha olyan

helyen dolgozol, amire a konkurenciának is fáj a foga.Egyik nap egy érdekes ajánlatot kaptam a sportklubtól,

ahová már évek óta rendszeresen lejártam thai–bokszedzésekre. A klub menedzsere megkérdezte, nem lenne–ekedvem kipróbálni magam a profik közt. Tetszett az ötlet,hiszen világéletemben imádtam a küzdősportokat, ésgyerekkorom óta űztem is. Ráadasul elég jó fizetést isajánlottak, és nem hangzott túl bonyolultnak a dolog: minéltöbbet edzeni és minél többször győzni. Aláírtam egykéteves szerződést. Attól fogva heti öt alkalommal napi öt–hat órát edzettem. Ez a klub volt az egyik legjobbHollandiában, az egyik csapattársam és barátom példáulévekkel később kétszeres K1–világbajnok lett. Nekemviszont sajnos nem úgy sikerültek a meccseim, ahogyszerettem volna. Sokat megnyertem, de alegfontosabbakat, a döntő csatákat általában nem tudtamhozni. Az edzőm, akit a mesteremnek tekintettem, biztatott,és azzal vigasztalt, hogy ez mindenkivel megeshet.Technikailag és fizikailag is felvettem a versenyt azellenfeleimmel, csak éppen a rutinom hiányzott. Márpedigez nagyon–nagyon fontos a ringben. Egy év múlva komolycombcsonttörést szenvedtem, ami profi bunyós karrieremvégét is jelentette. A kórházban több száz képeslapotkaptam a rajongóimtól, akik mind biztattak, hogy kezdjemújra. De én már eldöntöttem, hogy befejezem. Háromhónapig voltam kórházban. Brigi mindennap meglátogatott,Attila és Zorán is benézett hozzám három–négy naponként,hétvégeken pedig hadseregnyi látogatóm volt. Ez nagyonjólesett: az egyik legjobb dolog a világon, ha szeretik az

embert, ha érzi, hogy fontos másoknak. A balesetem utánZoránnal még közelebb kerültünk egymáshoz, és Attilávalis elmélyült a barátságunk.

Amint felépültem, elmentünk nyaralni a Karib–szigetekreAttissal és a családjával. Két hónapig voltunk távol. Anyaralás alatt Attila megkérdezte, nem volna–e kedvembetársulni hozzá. Elmondta, hogy egyre jobban megy azüzlet, és már akkorára nőtt a vevőköre, hogy nem bírjaegyedül vinni a boltot. Ráadásul tudja, hogy engemismernek és elismernek az éjszakában, ezért egy csomókonfliktust könnyedén meg tudnánk oldani. No meg,mondta, azért sem bánná, ha csadakoznék hozzá, mert asok külföldi ismerősöm révén akár meg is duplázhatnánk abevételt. Nem pont így mondta, de a szavaiból kivettem avalódi szándékát. Végül abban egyeztünk meg, hogy nemleszünk társak, csak barátok maradunk, de ha bármi bajvan, segítünk egymásnak. Főként azért nem álltam összeAttilával, mert nem akartam megint olyan helyzetbe kerülni,amelyben elveszítek egy barátot, ráadásul talán épp az énhibámból. Persze tudtam, hogy Miki nem miattam halt meg,de aki vesztett már el valakit, ismeri ezt az érzést: tisztábanvan ugyan vele, hogy nem rajta múlt a tragédia, mégis újrameg újra végiggondolja, nem előzhette–e volna meg a bajt.Márpedig Attila biznisze nem volt egyszerű dolog. Nemazért, mert kábítószerről volt szó – ez Hollandiában nemszámít olyan nagy különlegességnek –, hanem mertrengeteg pénz forgott kockán, amit nagyon sokan szerettekvolna a maguk zsebében tudni. Nyilvánvaló volt, hogyhamarosan kitör a háború, amelyben senkinek sem lesz

kegyelem. A gyengék hamar kihullnak, az erősek pedignapról napra hosszú és kegyetlen harcot vívnak majdegymással. Én akkor már láttam, mi folyik acigarettamaffiában, tudtam, mit jelent egy jól menő diszkóvezetőjének lenni: ezekben a körökben nem számít azemberélet. Márpedig abban, amiben Attila utazott, mégtöbb pénz volt, mint amazokban. A pénz pedig hatalom, ahatalom meg már politika.

Éppen egy szállodalánc képviselőjével tárgyaltam ahoteljeik biztonsági rendszerének megtervezéséről, amikorZorán telefonált. Sürgősen találkozni akart velem. Esteátmentem hozzá Amszterdamba. Elmondta, hogy az egyikjó barátja rendez egy hatalmas bulit, ahová huszonötezerembert vár. Óriási technoparti, világszinten az első, ésszeretne megkérni, hogy én legyek a biztonsági főnök.Érdekelt a dolog, mert komoly szakmai kihívást láttambenne. Zori felhívta a haverját, aki egy óra múlva már ott ültaz asztalunknál. Elmondta, mit, hogyan tervez, én pedigelfogadtam az ajánlatát. Ekkor még nem tudtuk, hogy épptörténelmet írunk: ez volt az első Sensation White EditionParty. Két hónapig dolgoztam a biztonsági terven, demegérte. Nagyon nagy buli lett, és senkinek sem görbült ahaja szála sem. Hivatalosan tizennyolcezer ötszáz jegyetadtak el, de voltak nem fizetős vendégek is, legalábbezren, és a személyzet is kitett vagy ezer embert. Ez aztjelenti, hogy több mint húszezren voltak ott, ennyi emberbiztonságáról kellett gondoskodnunk. Volt egy–két elégfurcsa dolog is, például az, hogy százezer liter ásványvízfogyott, míg kevesebb mint ötezer liter sör. Nem hivatalos,

de megbízható forrásból tudom, hogy az este folyamánkörülbelül ötvenezer ecstasy tabletta is gazdára talált. Ésmégis: míg egy olyan bulin, ahol a vendégek sok alkoholtfogyasztanak, bőven előfordul verekedés, így gyakoriak abalesetek, és rengeteg a sérült, itt, ahol főleg drogothasználtak az emberek, a húszezer közül nem volt egyetlensérült sem, és hazafelé sem szenvedett senki sem közútibalesetet, sem egyebet. Ennyit a kábítószer rettenetesveszélyeiről...

A buli után behívott magához az amszterdamipolgármester, és gratulált kiváló munkámhoz. Nagyonbüszke voltam magamra, azt hiszem, életemben először. Apolgármester úr mindjárt több munkalehetőséget is ajánlott,például, hogy én biztosítsam a rendet az amszterdamifocicsapat, az Ajax meccsein. Csakhogy egy ilyenfelkérésre nem mondhattam igent, ugyanis én rotterdamivagyok, tehát ízig–vérig feyenoordos! Csak nem fogok acsapatom egyik legnagyobb riválisánál dolgozni! Egy szómint száz, nem egyeztünk meg semmilyen állandómunkában, de ha megkeresett a polgármester, alkalmimelókat azért elvállaltam. Például egy nagy, amszterdamifilmfesztivál biztosítását, ahol együtt kellett dolgoznom arendőrséggel, mivel rengeteg világsztár és ismert embervolt a meghívottak között. Ez volt az első és egyben utolsóolyan rendezvény, ahol együttműködtem a rendőrökkel.Attól, hogy valaki rendőr, még nem testőr – ezt gyakranhangoztatták Miamiban a kiképzés alatt. És most kiderült,mennyire igazuk volt. Az efféle rendezvények révén nagyonsok hasznos kapcsolatra tettem szert, aminek

következtében újabb és újabb munkaajánlatokkalhalmoztak el. Fiatal korom ellenére én lettem az egyiklegkeresettebb biztonsági ember egész Hollandiában. Deamilyen hévvel vetettem bele magam az új üzletbe, olyangyorsan ki is ábrándultam. Egy idő után elegem lett a finomsztárokból meg a menő üzletemberekből. Sokszorösszekeverték a dolgokat, és úgy kezeltek, mint aszolgájukat és nem mint a testőrüket.

Közeledett a világ végének mondott ezredforduló. Brigimondogatta, hogy szeretne Párizsba menni. Gondoltam,meglepem, Párizsban töltjük a szilvesztert, és ottköszöntjük az új évezredet. Nagyon boldog volt, amikorelmondtam neki, hogy a szerelmesek városábanszilveszterezünk. Néhány nappal korábban mentünk, hogyeltölthessünk pár napot a fiunkkal Disneylandben. Afiamnak nagy élmény volt, hogy láthatta az „igazi”mesehősöket. Az újévet az Eiffel–torony lábánál vártuk, sokezer ismeretlen társaságában. Hatalmas buli volt. Van egyszokás, mely szerint éjfélkor, amikor átlépünk az új évbe,kívánni kell valamit, de nem szabad elárulni, mi az,különben nem valósul meg. Én ekkor kívántam életembenelőször újévkor: azt, hogy Brigi mindig maradjon mellettem,és hogy azokat a betegségeket és fájdalmakat, amelyeketa sors Briginek és a fiamnak szánt, adja inkább nekemhelyettük. Néztem őket, és egészen elérzékenyültem, aztánegyszer csak eszembe jutott Miki...

Csodálatos utazás volt, még ha olykor úgy éreztem is,hogy nemcsak mi, hanem a világ összes embere ottkívánta köszönteni az új évet. Hazamenni sem volt rossz,

éreztem, hogy újra otthon vagyok. Persze itt rendeztünk egypótszilvesztert a barátokkal, és iszonyatos mennyiségűtűzijátékot lőttünk el. Attila felsorakoztatott egy hadseregnyiembert, akiknek mindössze annyi volt a dolguk, hogyhárom órán keresztül lőjék fel a rakétákat. Nem hazudtoltameg magát most sem. Látni kellett, hogy ki a menő csávó,és kinek nem számít a pénz. Bármire képes volt, csak hogyő lehessen a középpontban. Volt egy elmélete: amit nemtudsz megvenni sok pénzért, azt meg tudod venni még többpénzért. Egy időben jártunk egy holland kiskocsmába, aholegy echte holland csaj volt a pultos. Attila sehogy sem tudtamegdugni, pedig a végén már száz–kétszáz eurósborravalókat adott neki. Aztán egyik nap jött, fülig ért aszája. Kérdeztem, mi történt. Végre megvolt a pultos csajis, felelte. Hogy sikerült rávennie, érdeklődtem. Hát úgy,válaszolta Attila, hogy vettem neki egy autót. De, tettehozzá, nem érte meg, mert a csaj egy nagy nulla az ágyban.De ugye megmondtam, hogy előbb–utóbb ő is meglesz?Ha egyszer Attila a fejébe vett valamit, azt véghez is vitte.Csak azért, hogy Zoránnak bebizonyítsa, milyen menő srác,végigpróbálta az összes csaját, és hatalmas borravalókatadott nekik, hogy azok cserébe terjesszék róla, micsodalepedőakrobata, és még életükben senkivel sem volt olyanjó a szex, mint vele. Fura egy alak volt, az biztos. Ahuszonegyedik század elejére már mindenki ismerte anevét a rotterdami éjszakában.

Egy nap leültünk beszélgetni. Mondtam neki, hogy mivelneki úgyis sok pénze van, nekem meg sok felelőspozícióban lévő ismerősöm, segítenünk kellene az

otthoniakon, jó lenne küldeni valami kis segélyt aVajdaságba. Megtudtam, hogy Amszterdamban felújítanakegy gyermekkórházat, és hozzájuthatnék a kiselejtezettberendezések feléhez, nekünk csak a szállítást kellenefizetni. A kidobásra ítélt ágyak legfeljebb háromévesek,vagyis igencsak újnak számítanak, főleg a vajdasági, húsz–huszonöt éves ágyakhoz képest. De, magyaráztamAttilának, egy csomó más készüléket is szerezhetnénk.Attila annyit mondott, hogy majd alszik rá egyet, de tudnomkell, hogy nem szívesen segít, mert ő sem kapott sohaéletében semmilyen segítséget. Nincs sok időnk, feleltem,mert több, ilyen kórházfelszerelések értékesítésében utazókülföldi cég áll sorba a cuccért. Másnap felhívott, hogytalálkozni akar velem. Átadott egy zacskó pénzt, majdközölte, hogy hasonló ügyben legközelebb csak egy évmúlva keressem meg. Százezer gulden volt a zacskóban.Én, amikor felvetettem a témát, legfeljebb húszezerregondoltam. Másnap már mentem is az amszterdamipolgármesterhez, hogy megbeszéljük, mit kaphatok meg akórházi eszközökből. Odaadták majdnem az összes ágyat,húsz inkubátort, több újraélesztő gépet, és még egy csomómindent. Az egyik miniszter ismerősömet megkértem,intézze el a szerbiai beviteli engedélyt: az ország embargóalatt állt, így mindenhez külön ENSZ–engedély kellett. Egyhónap múlva a Vajdaságban voltak a kamionok,rakterükben egy komplett, háromszázötven ágyasgyermekkórház felszerelése. Csak az volt a bökkenő, hogya szállítmány segélyként érkezett az országba, így a szerbállam egyből rátette a kezét, és már vittek is mindent

Belgrádba. Hiába tiltakoztam én ott, a hollandok meg akinti szerb nagykövetségen, mondván, ez a Vajdaságnakérkezett, Belgrád egyszerűen lenyúlta. Onnantól aztánsajnos nem is tudtuk követni, mi lett a szállítmány sorsa.Volt hazámat ismerve valakik biztosan szépenmeggazdagodtak belőle. Hogy mentsem a menthetőt,abból a pénzből, amit Attila adott, élelmiszert vásároltam,és szétosztottam a Vöröskereszt helyi szervezetei között.Amíg a Vajdaságban voltam, több politikussal istalálkoztam. Kérték, segítsek befektetőket találni, és így voltalkalmam megismerni szűkebb pátriám korrupt oldalát is:rengeteg ajánlatot kaptam, hogy ha szerzek vevőtvalamelyik gyárra, cégre, hotelre vagy egyébre, bizonyosszázalék az enyém lesz. Ebből azonban nem kértem.

,,Ha Belgrádból hívnak, oda nem lehet nemelmenni”

PEST, PIPÁS BÁCSI ÉS SZÁVÁÉK

PÁR NAP UTÁN VLADOVAL TALÁLKOZTAM , aki éppKínában járt üzleti úton. Elmondta, hogy mostanában onnanszállítják a cigarettát, így sokkal olcsóbb ésbiztonságosabb. Megkért, hogy néhány napra menjek áthozzá Belgrádba, mert volna egy kérésük. Alighogyodaértem, repülőre szálltunk, és Montenegróba utaztunk, atengerpartra. Bár ott szinte soha sincs tél, azért így, évelején igen hideg, szeles idő volt. A reptéren luxusautóbaültünk, mely a kikötőbe vitt minket. Ott egy jacht várt ránk.Kérdeztem Vladót, miért jöttünk ide. Ő csak annyitválaszolt, hogy valakik találkozni szeretnének velem.Törtem a fejem, vétettem–e valami hibát, esetleg véletlenülrosszul számoltam–e el a pénzekkel. Vagy Jocó keze lennea dologban? Nem valószínű, hiszen abban az ügybenVlado is benne volt. Nem értettem az egészet, azt pedigvégképp nem, miért kell kimennünk a nyílt tengerre februárelején. Azt viszont tudtam, hogy azoknak, akikkel találkoznifogok, nem sokat számít az emberélet. Tovább fokozta az

idegességemet, hogy Vlado is izgatottnak és rendkívülfeszültnek tűnt, és jóval hallgatagabb volt a megszokottnál.Ráadásul, gondoltam, talán épp azokkal az emberekkelfogok találkozni, akik a kilencvenes évek elején kimondtáka halálos ítéletet Magda Marinkóra, majd Senadot azöngyilkosságba kergették. Sőt, nem kizárt, hogy ők ölettékmeg Belgrádban azt a macedón üzletembert is, akireBudapesten „vigyáztam”, mielőtt Hollandiába mentem. Egyszó mint száz: rendesen beindult a fantáziám... Aztáneszembe jutott, miért nem mondtam nemet a találkozóra,miért nem én szabom meg, mikor és hol akarok tárgyalniezekkel az emberekkel? Ilyesmi addig föl sem merültbennem. Egyszer régen Vanja, a szegedi barátom mondta:ha Belgrádból hívnak, oda nem lehet nem elmenni. Ezértnem ellenkeztem: mert nem lehet ellenkezni.

A jachtunk odasiklott egy jóval nagyobb jacht mellé,átnyújtották a hidat, és mi Vladóval átléptünk a másikhajóra. Ilyen jachtot addig csak filmen láttam, gazdag arabsejkek tulajdonában: olyan volt, mint egy vízen úszó,hatcsillagos szálloda. Egy matróz jött elénk, és levezetettbennünket egy bőrszékekkel berendezett társalgóba, aholnégy férfi ült egy asztal körül. Kettő szivarozott, a másikkettő újságot olvasott. Vladót barátként köszöntötték, ésmindegyiküktől megkapta a három puszit, ami a pravoszlávszentháromságra utal, és amivel a szerb–orosz maffiatagjai hagyományosan üdvözlik egymást. Velem kezetfogtak, és valamilyen nevet mormogtak a kézfogáskor.Tudtam, hogy csak álnevek, hiszen ezek az embereknemigen árulják el a valódi nevüket ismeretleneknek.

Egyikükkel már találkoztam: akkor Arkan társaságábanvolt, és a szerb titkosszolgálat vezetőjeként mutatták be. Amásik három férfit még sohasem láttam.. Az azonbanszemmel látható volt, hogy tehetős emberek; csak az óráikkisebb vagyont értek, és a ruházatuk sem lehetett olcsó:mind egyedi, kézzel varrott olasz cipőt és a legújabbkollekcióból származó Armani öltönyt viselt. A háttérbenhalk zene szólt. Váltottak pár szót Vladóval, majd italthozattak a pincérrel. Vlado közölte velem, hogy nincssemmi gond, csak szeretnének megkérni egy szívességre,ezért kellett idejönnöm. Az egyik szivarozó férfi letette aszivart, felállt és odalépett hozzám.

– Rob, sokat hallottunk már rólad, és szinte csupa jót.Egy nagyon fontos és bizalmas feladattal szeretnénkmegbízni. Több helyen is érdeklődtünk, kit tudnánakajánlani erre a munkára, és majdnem mindenhol tégedválasztottak. Bízom benne, hogy elfogadod amegbízásunkat. Engedd meg, hogy Milán elmondja, mirőlis van szó.

– Oké, kíváncsi vagyok, mi az, amit csak én tudokmegoldani.

– Rob – vette át a szót Milán. – Tudjuk, Hogy jól beszélszmagyarul, és hogy éltél Magyarországon, így sok tehetősés fontos embert ismersz arrafelé. Azzal is tisztábanvagyunk, hogy öt éve nem jártál ott, és semmilyenérdekeltséged nincs az országban.

– Igen, ez így van.– Nekünk viszont vannak még ott érdekeltségeink, de

mostanában egyre több a balhé. Egyre többen lépnek ki

tőlünk, és egyre többen nem fogadnak szót. Éppen ezértarra gondoltunk, hogy elküldünk valakit szétnézni, tudjameg, mi a baj, és mennyi a valóságalapja annak, amit azottani embereink állítanak. De ehhez egy függetlenszemélyre lenne szükségünk, és téged választottunk. Mégmielőtt bármit is válaszolnál, elmondom, pontosan mi lennea dolgod, és utána te is elmondhatod a véleményedet.Oké?

– Oké, hallgatom.– Az egyik dolgod az lesz, hogy beépülj az embereink

közé, és tudj meg minél többet a pénzmozgásaikról. Nemlesz könnyű, mert ezek főleg alvilági alakok, nem pedigüzletemberek. Stricik, fegyverkereskedők, okirat–hamisítók. Egy komplett szervezet. De rajtuk kívül vannakmég mások is, szórakozóhely– és étteremtulajdonosok,meg egy brókercég. De menjünk csak sorjában. Az elsőcsapatot egy Miso nevű ember vezeti. Ő Moldáviából,Ukrajnából és Fehéroroszországból vesz lányokat, Pesten„kipofozza” őket, aztán mennek tovább, főlegOlaszországba és Spanyolországba. Körülbelül fél évenem fizet adot, azt mondja, nagyon rosszul megy az üzlet,és a zsaruk is egyre több pénzt kérnek. A másik személyegy Popój névre hallgató fickó, Miso társa, róla is kelleneegy kis infó. A következő Krsto, ő a mi emberünk, demostanában olyan híreket hallunk, hogy nagyon jóban vanaz albánokkal. Van egy albán jó barátunk, Naser a neve, ősegít majd Krsto közelébe férkőznöd. Aztán ott van Ranko,neki van egy jól menő cége, kávéexporttal foglalkozik. Többszázmillió dolláros vagyona van, mégis azt állítja, hogy a

csőd szélén áll, mert bukott a tőzsdén. Ám a legfontosabbfeladatod – persze, ha vállalod – nem is ez lesz. Az utóbbiidőben egyre többször zsarolják meg az éttermeinket és aszórakozóhelyeinket. Erre kellene valami megoldásttalálnod.

– Nem egyszerű feladatok. De még mielőtt választadnék, szeretnék feltenni néhány kérdést. A zsarolásokatmiért nem oldja meg Szeva bácsi? Úgy tudom, ő azatyaúristen a magyar alvilágban.

– Megváltoztak az idők. A magyar rendőrség lepaktált amagyar bűnözőkkel, hogy kiiktassák a külföldi bűnözőket.Még az FBI–t is segítségül hívták. így mi és az oroszok isháttérbe szorultunk valamelyest, legalábbis ezt a látszatotkeltjük. Ezért van rád szükségünk: mindent csendben ésnyugodtan kell megoldanunk. Pár évvel ezelőtt mégBudapest rendőrfőnöke is vigyázban állt, ha Szevamegszólalt, de mára jócskán lecsökkent a befolyásunk. Amagyarok sorban köpnek be mindenkit, hogy szépenátvehessék a helyeinket, és a magyar rendőrség szemethuny e fölött, sőt olykor még támogatást is nyújt hozzá. Deazért nem kell megijedni, nem olyan vészes a helyzet, mintmutatjuk, ez csak a látszat. A felsőbb körökben ugyanúgymegvannak még az embereink. Emlékszel Alexanderre, abankosra?

– Igen, persze. Többször is utaltunk pénzt a bankjánkeresztül.

– Ő az. Csakhogy most már nem egyszerű alkalmazott abanknál, hanem résztulajdonos. És persze még mindig ottvan a két másik Alexander, mindketten nagy hatalmú

emberek. Az egyikük üzletember, főleg ingatlanokkalfoglalkozik, a másik pedig az igazságszolgáltatás területénmozog, igen magas szinten. Mi csak úgy hívjuk őket, hogy aTri Alexander. Ha valami nagy baj történik, szamíthatsz asegítségükre, de soha sem hivatkozhatsz rájuk, és akapcsolatot is csak a mi engedélyünkkel veheted fel velük.Ha pedig az oroszokkal akarsz kapcsolatba lépni, azt Lilinkeresztül teheted meg. Lili a fenti összekötőnk, táncoslány,így nem feltűnő, hogy éjszakai arcokkal mozog. Tőlemegtudhatod azt is, jelen pillanatban kik a barátaink és kikaz ellenségeink. Még valami, ami nagyon fontos!Semmilyen konfliktusba ne keveredj, az nem a te dolgod.Csak nézz szét és jelentsd, hogy mi a helyzet. Jóreferenciával érkezel oda, tehát attól nem kell tartanod,hogy nem fogadnak be. Röviden ennyi. Van még kérdés?

– Persze. Mit kapok?– Lakást a belvárosban, kocsit, pénzt, hogy látsszon,

rendben mennek a dolgaid. Ha akarod, a családodat isviheted. Ők akár külön házban is lakhatnak. Ha már itttartunk, fogadj el tőlem egy jó tanácsot: soha, senki netudja, hol él a családod.

– Köszi, de nekem nincs kitől féltenem őket. Azértmegfogadom a tanácsodat, és elfogadom a megbízást is,de előtte én is szeretnék kérni valamit.

– Hallgatunk.– A minap hoztam az országba egy több kamionból álló

segélyszállítmányt, gyermekkórházi eszközöket. Vajdaságikórházaknak szántam őket, de Belgrád elvette aszállítmányt, és azóta sem tudom, mi történt vele.

Szeretném, ha segítenétek, hogy visszakaphassam.– Figyelj, Rob. Szívesen segítenénk, de egyvalamit meg

kell tanulnod. Mindig a politika diktálja a feltételeket.Tudom, hogy jobban húz a szíved a magyarság felé, de eza magánügyed, és mindaddig nem is érdekel minket, amígnem veszélyezteti az üzleti érdekeinket. Ha holnap kiállsz,és elkezdesz tüntetni Vajdaság függedenségéért, minketnem érdekel. Lehet, hogy mi ott állunk a másik oldalon, azellentüntetésen, de ettől az üzleti életben még ugyanúgymeg kell bíznunk egymásban. Én most nem mehetek odaés nem mondhatom azt, hogy ez a szállítmány aVajdaságnak érkezett, adjátok ide. Erővel talán elvehetjük,de annak semmi értelme. Legközelebb, ha valamihasonlóra adod a fejed, szólj, és garantálom, hogy aszállítmány az általad megjelölt helyre kerül. Azért vagyunk,hogy segítsünk egymásnak: együtt erősek vagyunk,egyenként senkik. De hogy lásd, nem vagyunkigazságtalanok, a szállítmány árát természetesenmegtérítjük. Ezt a végére akartuk hagyni meglepetésnek.Vlado már néhány napja jelezte a problémát, márpedig rádugyanúgy vonatkozik, mint ránk: a közöttünk lévő bizalomérdekében az a legfontosabb, hogy soha, senki ne érezzeúgy, hogy megkárosították. Rendben leszünk így?

– Rendben, elfogadom az ajánlatot.– Örülünk, Hogy meg tudtunk egyezni. Vladon keresztül

fogjuk tartani a kapcsolatot.Elmentünk vacsorázni, hogy tisztázzuk az apróságokat,

melyeket még tudnom kellett a pesti érdekeltségekről. Kétnap múlva elutaztam Budapestre. Egy szállodában szálltam

meg: már az jó közeledési forma, ha később tanácsotkérek a pestiektől, hogy segítsenek lakást találnom. Aváros alig fejlődött valamit öt év alatt. Egy–két új szállodánés bevásárlóközponton kívül minden a régi volt. Talán csakkoldusból volt több, de az is lehet, hogy csak nekem tűntígy, mivel Hollandiában nemigen találkoztam velük. Az elsődolgom az volt, hogy elmentem egy jót kajálni, mertHollandiában viszont ezt nem lehet igazán. Kajálás közbenazon gondolkodtam, hogyan épüljek be, mikéntismerkedjek meg a megfelelő emberekkel, és mit mondjak,mivel foglalkozom. Ügy döntöttem, mindenekelőtt veszekegy kocsit, mert taxizni utálok, főleg, ha sumák sofőrt fogokki. Felhívtam az egyik barátomat Rotterdamban, ésmegkértem, hozzon nekem egy autót. Igaz, a belgrádiakadtak egy kocsit, de nem volt kedvem szerb rendszámúkocsival mozogni a pesti éjszakában, így azt egyelőreleállítottam egy fizetős parkolóban. Másnap meg is érkezetta kocsim Hollandiából. Attila az egyik 7–es BMW–jétküldte el.

Pesten két magyar fiú várt, Norbi és Imi. Ők Józsiemberei voltak. Józsi szintén vajdasági volt, évek ótaSzeva bácsi bizalmasa. Norbi és Imi két egészen tipikusfigura volt, amilyenekből rengeteg rohangál a pestiéjszakában. Előbbi pár hónapja szabadult: hat évet töltöttfegyházban súlyos testi sértésért. Imi más volt: ő jómódúcsaládból származott, de vágyott a hírnévre, úgyhogybűnözőnek állt. Fura alakok voltak számomra, ahogy azegész pesti éjszaka is. Semmi eredetiség nem volt bennükés a hasonszőrű társaikban. Az első benyomásom az volt,

mintha mindannyian egy filmszerepnek próbálnánakmegfelelni.

Még aznap elmentünk ruhákat vásárolni, mert énfontosnak tartom a jó megjelenést, és mégsemkísérgethettek melegítőben meg tornacipőben, főlegazokra a helyekre, ahová hivatalos voltam. Az elején nemértettem a két srác szerepét, de aztán rájöttem, miért adtákmellém őket. Autót mosattak, tankoltak, mobilfeltöltőketvásároltak, ettek–ittak, szórakoztak. Egyvalamiben voltakhasznomra: ismerték Pestet, így nem tévedtem el.

Még mielőtt találkoztam volna a szerbekkel, felkerestempár régi magyar ismerőst, hogy megtudjam, mi a helyzet apiacon. Jó volt látni, hogy némelyikük igen sikeres lett,szépen kinőtte magát. Igaz, ekkor még nem tudtam, hogy amagyar bűnözők krémje lepaktált a rendőrséggel, ígyakarván kiszorítani a külföldi konkurenciát. Akadtak jópáran, akik ezért szembetalálták magukat néhányólomvagy acéllövedékkel, ami a pályafutásuk végét isjelentette egyben. Elkövették azt a hibát, hogy lebecsülték avetélytársaikat, ahogy a rendőrség is. Igaz, a zsaruksohasem könnyezik meg egy bűnöző halálát, még akkorsem, ha történetesen sokat köszönhetnek neki. Egy régiismerősöm elmesélte, hogy a kilencvenes évek másodikfele nagyon kemény időszak volt. Főleg az olajmaffia miatt,amelyben lényegében az egész állam benne volt. Elmondtaazt is, Pipás bácsinak milyen nagy szerepe volt abban,hogy valamelyest – legalábbis látszólag – rendeződött ahelyzet. Azt is megtudtam, hogy épp több új név isfelbukkant az éjszakában, akik igyekeznek megerősíteni a

pozícióikat. A kilencvenes évek elején megismert embereknagy része már visszavonult, vagy sikeres és befolyásosemberré vált, esetleg meghalt. Alig páran maradtak meg ahelyükön. Valójában már csak egyetlen említésre méltócsapat működött a régiek közül, a magyarokatmeghazudtoló eredményességgel: az energolos Conti

Car–os srácok.[10]

Ismerőseim elmondták, hogy vagyonukis igen jelentős, és a befolyásuk is irigylésre méltó. Azt ismegtudtam, hogy Pipás bácsit, sok bűnöző örömére, éppsaját körei vonták ki a forgalombol. Pedig, azt hiszem, ő amagyar kriminalisztika egyedülálló alakja volt, aki valóbanakart és tudott is tenni a szervezett bűnözés ellen.Felismerte azt a tényt, amit szerintem a mai napig egyetlenkollégája sem, hogy a bűnözőket meg kell ismerni,kommunikálni kell velük, és nem szabad egy kalap alávonni őket. Pipás bácsi tudta, hogyan kellene harcolni amaffia ellen, de nem talált hozzá társakat, és így a rendszerfelemésztette. Elnézem és elhallgatgatom ezeket a maisztárzsarukat, akik amellett, hogy az egekig magasztaljákmagukat, mást nem igazán tesznek. Közülük többenkritizálták már a Papát, hogy korrupt, és nem való aszakmába. Életemben kétszer találkoztam személyesenvele, de rengeteget hallottam róla valódi bűnözőktől. Nemcélom védeni őt, inkább a mai magyar rendőrségelfogultságát és szakmai képességeinek túlfényezésétpróbálom bemutatni. Az, hogy Papát mostanság ilyen sokkritika éri, valószínűleg annak köszönhető, hogy azok azemberek, akikkel a kilencvenes években próbálta felvenni

a kesztyűt, túlnőttek rajta. A másik ok, hogy a maisztárrendőrök nagyobb része abban az időben, amikorMagyarország a húszas évek Chicagójára emlékeztetett,és a Pipás bácsi a valódi maffiával próbált szembeszállni –nem olyanokkal, amilyeneket ma kreálnak a menő zsaruk,ügyészek, bírók, hogy fényesítsék magukat, és hogy minéltöbb támogatást nyúljanak le az Uniótól – vagy aziskolapadot nyomta, vagy ki sem merészkedett az utcára.Pipás bácsi – mint világszerte sok más jó zsaru is –felismerte, hogy egy törvényt sokszor csak egy másiktörvény megszegésével lehet érvényesíteni. Ahogy azt is,hogy a maffiával kommunikálni kell. Neki mindkettőhöz voltmersze, ezért utálta a maffia is és a felettesei is. A maimenő zsaruk persze nem tehetnek arról, hogy míg magyakorlatilag nincs, a Papa idejében tényleg volt szervezettbűnözés Magyarországon. A mai, igazságszolgáltatás általkreált–kitalált bűnszervezetek a nyomukba sem érhetnek akilencvenes évek bűnszervezeteinek, így a maiagyonfényesített sztárzsaruknak módjukban sem áll, hogyolyan eredményt mutassanak fel, mint az általuk kritizáltPapa.

Hogy miért nincs ma Magyarországon szervezettbűnözés? Azért, mert ez egy szegény, ráadásul kicsiország. Ma Magyarországon rengeteg buta, primitív,szervezetlen csoport működik. Sok–sok megfontolatlan,kisstílű, de kegyetlen, piti bűnöző. Ha volnaMagyarországon maffia, akkor az alvilágban rend ésfegyelem lenne, de mivel nincs, így nem tart rendet senki,ezért ilyen kaotikus a helyzet. Az utca törvényeit nem lehet

az iskolapadban megtanulni, ahogy a bűnözők sem otttanulják, úgy a rendőrök sem ott fogják. MaMagyarországon az a baj, hogy sokszor gyakorlatlan,tapasztalatlan, buta, öntelt emberek állnak azigazságszolgáltatás élén. Elméletileg minden bizonnyalkiváló szakemberek, csak ez a mai világban már kevés. Amagyar igazságszolgáltatásnak be kellene fejeznie ezt akomédiát, a népámítást, és be kellene ismernie, hogymessze nincs olyan képzett és hatékony, mint állítja. Hapedig előrukkol a valósággal, a közvéleménnyel együttbeláthatja, valójában nincs is szükség arra, hogy olyanképzett és hatékony legyen, hiszen messze nem akkora abűnözés, mint azt a politika szavazatszerzési céllal sugallniszokta. A magyar rendőrség felkészültsége és képzettségeelég jó ahhoz, hogy felvegye a harcot a magyar bűnözőkkel.A politika által propagált számok mások: valótlankimutatásaival éppen a magyar politikai elit sodorta ilyenocsmány és szégyenletes helyzetbe saját hazájarendőrségét és közbiztonságát. Magyarországon abűnözés messze nincs olyan szinten, mint azt a jelenlegipolitika előadja.

Pár hét után már Mísóval ebédeltem, könnyen aközelébe kerültem, mert jó referenciákkal érkeztem Pestre.Miso negyven év körüli, elegáns, szerb férfi volt, aki korraés testsúlyra való tekintet nélkül imádta a világ összesnőjét. Nemsokára úgy összebarátkoztunk, hogy fél napokattöltöttünk együtt. Nagyon komolyan voltak szervezve, rajtakeresztül sok emberrel ismerkedtem meg az éjszakában.Miso hetente kapott lányokat Moldáviából és Ukrajnából. A

felesége is moldáv volt, és főleg ő tartotta a kapcsolatot akintiekkel. Általában buszokkal szállították a lányokatPestre, akik megérkezésükkor úgy néztek ki, mintha valamiszegényházból kerültek volna oda. Első lépésként Miso ésa társa, Popoj szétválogatták a lányokat. A szebbekmentek a luxuslakásba, a kevésbé szépek mentek haza,vagy azonnal átpasszolták őket valakinek. Általábanfejenként háromszáz dollárt fizettek a lányokért. Azokból alányokból, akik Misóéknál maradtak, két–három nap alattigazi modellcsajokat varázsoltak. Kozmetika, fodrász,pedikűr, manikűr, szolárium, néhány divatos ruha és cipő –ennyi az egész. Az ember először, amikor megérkeztek,még sajnálta őket, de később, csodálatos átalakulásukután azt láttam rajtuk, hogy kifejezetten boldogok. Néhánylánnyal beszélgettem is erről, és ők elmondták, mennyireörülnek ennek a lehetőségnek, mert otthon előfordult, hogynapokig nem volt mit enniük, és álmukban sem mertékvolna gondolni, hogy egyszer ilyen szerencséjük lesz.Elgondolkoztam, milyen szörnyű életük lehetett, ha annakörülnek, hogy eladják őket, mint a birkákat. Amíg nem jöttekértük Olaszországból vagy Spanyolországból, a pestiéjszakában dolgoztak.

Volt egy magánvilla, amit úgy hívtak, hogy KínaiKonzulát. Azért kapta ezt a nevet, mert kínai volt atulajdonosa. Itt lakott Popoj egy rakás lánnyal és páremberével. A kínai tulajdonos ide járt szexelni a barátaival,akik tényleg annyian voltak, mint a kínaiak. Mindennap estenyolc körül jöttek a vágott szemű kuncsaftok, és hajnaligmentek az orgiák. A vendégek főleg tehetős kínaiak voltak,

akik nem sajnálták a pénzt, így a Konzulát jól jövedelmezett.Volt, hogy a rizsák egyetlen este két–háromszáz grammkokaint is rendeltek. Misóéknak saját dílereik voltak, ígyezen is kerestek. A kínaiak szerették ezt a helyet, mertteljesen titkos volt, én is csak négy–öthónapnyi ismeretségután jutottam el oda. Azok a lányok, akik a Kínai Konzulátondolgoztak, nem vállalhattak melót a pesti bárokban. Senkisem tudhatott a helyről. Megkérdeztem a belgrádiakat, demég ők sem hallottak róla. Amikor először elvittek a KínaiKonzulátba, nagyon meglepődtem. Csinos családi ház volt,hatalmas kerttel és magas kerítéssel. Szigorú szabályokszerint fogadták a vendégeket. Egyszerre mindig csak egyautó érkezhetett, a következőnek minimum tíz percet kellettvárnia a behajtásra. Csak telefonos egyeztetés utánlehetett bejutni, sima kapucsengésre vagy kopogásra nemnyitottak ajtót. A kertben kutyák voltak, amik igenharapósnak tűntek. A fákon rejtett kamerák figyelték azérkezőket. Tilos volt bármit is rögzíteni, a személyzet éjjel–nappal felváltva figyelte a monitorokat. Popoj egyikbizalmas embere egy átmulatott éjszaka után elmesélte,hogy régebben Olaszországban dolgoztak, de lecsuktákőket, és 97–ben – miután szabadultak – Pestre tették át aszékhelyüket. Azóta egyre jobban virágzik az üzlet. Igaz,nagy a szigor, de nem bánja, mert jó a lóvé és börtönbesem akar kerülni még egyszer. Elmesélte, hogy nagyon sokkülföldi politikus jár ide, főleg „Kína barátai”, de máskonzulok is megfordulnak a házban. Felmerült, hogytitokban fényképeket és videókat készítenek a konzulokról,hogy aztán, a hallgatásukért cserébe, jó pénzért eladják

őket nekik, de még nem született végleges döntés. Utóbbiinfónak a belgrádiak kimondottan örültek, mert kiderítették,hogy egy–két szerb diplomata is igénybe szokta venni aKínai Konzulát szolgáltatásait, és nagyon nem szerettékvolna, ha egyszer csak egy bulvárlap címoldalán tűnnek fela szerb állam diplomatái.

Volt Popojnak egy nagyon jó barátja, Boris, akifegyverkereskedelemmel foglalkozott, de akábítószerpiacon is voltak érdekeltségei. Ő látta elMisóékat fegyverrel, ha összetűzésbe keveredtek valakivel.Miso mesélte, hogy sokszor kell szétosztani pár pofont,mert egyes magyar csoportok betámadják. Elég sokanvannak még itt jugoszlávok, mondta, és ezek egyre jobbanösszetartanak. Nagyon jóban van például Slávkóval is, akiaz egyik legjobb okirat–hamisító egész Európában. Hamegvan a vevő a lányokra, Slávko készíti el a megfelelő útiokmányokat, hogy tovább tudjanak menni a célországba,de emellett emberkereskedőknek is dolgozik. MiközbenMisóékkal barátkoztam, felkerestem Lilit is, aki nagyonmeglepett: ritka szép nő volt, ráadásul intelligens is.Megtudtam tőle, hogy az elmúlt években sok csetepaté volt,és igencsak átrendeződött az éjszaka. Az olajosok nagyrészét már kinyírták, páran pedig leléptek külföldre.Mostanában egy–két primitív cigány csoporttevékenykedik, de anyagilag nullák. Az albánok továbbra istartják a heroinpiacot, az arabok valutáznak, az oroszoklegalizálták a vagyonukat, és kivonultak az éjszakából. Aszerbek fegyverben, kábítószerben és kurvákban, abolgárok drogban, hamis pénzben és lopott autókban

utaznak. Mostanában megjelentek a nápolyiak, az olaszok,ők főleg kokainnal üzletelnek, de egyre több éttermet isnyitnak. A magyar bűnözők meg – mint mindig – mindenholott ólálkodnak, ahol akár egy kis alamizsnát is remélnek.

Lilivel két–három alkalommal együtt ebédeltünk, éslátszott rajta, hogy nagyon otthon van a pesti alvilágban. Azapja KGB–s tiszt volt, itt szolgált Magyarországon,valószínűleg innen eredt az a tisztelet, amit mindenholmegkapott, bárhová ment is. Furcsa volt, hogy bár az egyiklegvonzóbb és legszexisebb nő volt, akit életemben láttam,sem barátja, sem férje nem volt. Egyedül élt egyluxuslakásban. Amilyen lazán és nyíltan beszélt azalvilágról, olyan titokzatos volt a magánéletévelkapcsolatban. Roppant csinos, ugyanakkor egy kicsitkatonás, pontos és fegyelmezett nő volt. Vele jártam végiga szerb érdekeltségű éttermeket. A tulaj mindenholelmondta, van–e problémája, esetleg, hogy kik kérnek tőlevédelmi pénzt, Lili pedig rögtön mondta is, melyikcsoportról van szó. Két helyen volt ilyen gond, őket egycigány csapat, az úgynevezett Száva család zsarolgatta.Ők, mint megtudtam, egyszerre szövetségesei ésellenségei az egész alvilágnak. Lili elmondta, hogy nagyonprimitívek, jó részük állandóan börtönben van, és nagyonnehéz velük asztalnál megegyezni, ők inkább az utcán, azerőszakkal oldják meg a dolgokat. Viszont kimondottan jókapcsolatban vannak az albánokkal és a heroin terítésébenis részt vesznek Nemsokára felkerestem Nasszert, akit abelgrádiak ajánlottak. Nasszer a saját kávézójábanfogadott, amely tele volt albán „vendégekkel”. A pultban egy

magyar lány dolgozott, és ahogy szétnéztem, ő volt akávézóban az egyetlen nem külföldi ember. BemutatkoztamNasszernak, majd leültünk egy sarokba két tea mellettdumálni. Már tudta, hogy a városban vagyok, és várta is,hogy eljöjjek hozzá. Én azonnal a tárgyra, vagyis a Szávacsaládra tértem. Nasszer elmondta, amit már eddig istudtam, hogy sokan vannak, primitívek, erőszakosak, a félvárost zsarolják, de a heroinról nem tett említést. Amikor eztmegemlítettem, elcsodálkozott:

– Előttetek semmi sem maradhat titokban?– Nem, ha az adott dolog keresztezi az útjainkat és sérti

az érdekeinket.Nasszer odahívott egy másik embert, aki Berisa néven

mutatkozott be. Nem volt valami barátságos, amitmegértettem, hiszen a szerb –albán barátság nem igazánműködött akkortájt. Pár száz kilométerre a népeink lövikegymást, mi meg itt ülünk egy asztalnál, és üzletrőltárgyalunk. Ami még a politikánál is rosszabb! Az asztalokmellett dől el a politika, és abba az irányba fog menni,amerre az üzlet megköveteli. Berisa először a szememrevetette, hogy az árujuk csak magas adó ellenében haladhatát biztonságban Szerbián.

– Nekem ehhez semmi közöm, és nem is ezért vagyokitt.

– Oké, de akiknek dolgozol, azok tudnak róla, te pedigmeg tudod mondani nekik! – válaszolta kicsit arrogánsan.

– Ha te tudod, hogy kinek dolgozom, és azt is tudod,hogy nekik közük van az árudhoz, akkor miért nem mondodmeg nekik te?

– Elég! – vágott közbe Nasszer, majd albánul folytatta,amit én már nem értettem, de Berisa visszavett az arcából.

Ekkor vettem észre, hogy körülbelül húsz albán vettkörbe. Automatikusan a menekülési utat kerestem,felmértem az esélyeimet, de gyorsan rájöttem, hogyszázalékban kifejezve az kerek szám – azaz nulla!Megpróbáltam uralkodni magamon, de eléggé féltem, ámezt végképp nem mutathattam ki. Hogy leplezzem afélelmemet, folytattam a beszélgetést.

– Azért vagyok itt, mert szívességet szeretnék kérni, ésnem azért, hogy vitatkozzak.

– Jó, jó, kicsit felkaptam a vizet, de már minden oké –próbált megnyugtatni Berisa, ami sikerült is neki. – MondtaNasszer, hogy a cigányokkal van gondotok. Miben tudnánksegíteni?

– Hallottam, hogy üzleti kapcsolatban álltok Száváékkal.– Ez igaz, kell a helyi ismeretség. Sokat segítenek,

futárokat szereznek, de az eladásban is elég jók, na megtekintélyük is van az éjszakában, így a piszkos melót issokszor elvégzik. S persze előfordul, hogy mi segítünknekik, ha rosszul alakulnak a dolgok.

– Nos, hogy továbbra is ilyen szépen menjen a közösüzletetek, azt szeretném kérni tőletek, hogy beszéljetekvelük, és kérjétek meg őket, a jugó érdekeltségeketkerüljék el, ha lehet.

– Oké. Megbeszélek velük egy találkozót, és akkoregyütt átvesszük a dolgot. Rendben?

– Rendben. Jelentkezz, ha megvan az időpont és ahelyszín.

Berisa felállt, kezet fogott velem és elment. Nasszerelmondta, hogy Berisának rosszulesett az, hogy ilyen sokmindent tudunk róla, és szinte az egész üzletitevékenységét ismerjük. Nasszernak nem volt köze adologhoz, ő szerencsejátékokból élt. A kávézója alatt voltegy titkos játékbarlang, ahol nagy pénzekben kártyáztak.Krsto, a szerb ember is nap mint nap ide járt kártyázni, ésNasszertól megtudtam, hogy mostanában komolyadósságokba keveredett.

Másnap Berisa hívott, hogy találkozzunk tízkor valaholÚjpesten, de én ezt elvetettem. Mondtam, hogy nem vagyokén bohóc, hogy az utcán tárgyaljak. Ha a cigányoknakfeltűnési mániájuk van, akkor vonuljanak ki a józsefvárosipiacra és mutogassák magukat. Este tízkor várom őket azAdria étteremben, mondtam, azzal letettem a telefont. Eztutáltam mindig Magyarországon, a mozizást. Felvonulnakszázan, de az IQ–juk együtt sem éri el a százat.Emlékszem, még a kilencvenes években egy ilyen mozizásalkalmával a Vígszínház melletti kávézónál Vanja, a mégSzegedről megismert szerb barátom három ukránhaverjával vagy harminc mozizós izomagyút hajtott szét úgy,hogy volt, aki még a kocs át is otthagyta, és másnapvásárolta vissza jó pénzért. Most is valamierődemonstrációra számítottam, így hát felhívtam Vanját,aki nemrég szabadult. Nagyon megörült, hogy újratalálkozunk. Elmondtam neki, mi a helyzet. Tudta, hogykikről van szó, és mondta is, hogy ezek a szóból nemértenek, nem fogok tudni zöldágra vergődni velük. Misóvalis beszeltem, aki adott négy embert. Egyenként is felérnek

néggyel, mondta. Vanja is velem tartott. Szakemberhezméltón jóval előbb elmentem a talalkozó helyszínere, ésfelmértem a terepet. Az étterem a belvárosban volt, egyegyirányú utcában, így arra lehetett számítani, hogy azegész utcát le fogják zárni. Ügy döntöttem, a bentipozícióinkat kell megerősítenünk. A négy embert, akiketMisótól kaptam, négy sarokasztalhoz ültettem. Persze Misogondoskodott arról is, hogy ne legyenek egyedül, ígymindegyik hozott magával egy csinos csajszit is. Apincérek helyét Vanja emberei vették át, az alkalmazottakközül csak egy szakács maradt, mindenki másszabadnapot kapott. Mivel Lili figyelmeztetett, hogy acigányok mindig fegyverrel mozognak, de minimum kardvagy kés tutira van náluk, Borisz gondoskodott arról, hogyaz embereink se szenvedjenek vashiányban.

Azért kezdtem el szervezkedni, mert miután értesítettema belgrádiakat a helyzetről, utasítottak, hogy intézzem el adolgot, de amennyire lehet, diszkréten, mert nemszeretnék, ha az érdekeltségeik valamilyen negatívkontextusban jelennének meg a címlapokon.

Időközben Jashar is megkeresett, akinek nem voltismeretlen a neve az alvilágban. Török –kurd származásúvolt. Még soha nem találkoztunk személyesen. Azzalkeresett meg, hogy találkozzunk, mert van néhány jó üzletiajánlata. A találka létrejött, de számomra érdektelenajánlatokkal állt elő, így üzletet nem kötöttünk. Azt viszont őis megerősítette, amit Száváékról korábban hallottam.

A cigányok a várakozásnak megfelelően érkeztek, nagyfelvonulással, vagy húsz nagyméretű luxusautóval. Az egész

utcát lezárták, a járókelők baromi gyorsasággal elhagytáka környéket. Az autókból nagyobbnál nagyobb darabemberek szálltak ki. Másodperceken belül úgy nézett ki azutca, mintha háború készülne. Amikor kinéztem az ablakon,úgy éreztem, kicsit lebecsültem Száváékat. Ők voltak vagynyolcvanan, mi meg csak úgy tízen. Az utca elejénmegjelent két rendőrautó, de ott is maradtak, nem akartak,vagy inkább nem mertek beljebb jönni. Lili mesélte mégkorábban, hogy Száváék és a rendőrök közösen „verték le”a külföldi bűnözőket, de talán pontosabb úgy fogalmazni,hogy átvették a helyüket. Így érthető volt, hogy a rendőrökmiért csak háromszáz méterről figyelték az eseményeketahelyett, hogy beavatkoztak volna. Tisztában voltam vele,hogy ha véletlenül mi „nyerünk”, a zsaruk ránk szállnak, ésvalószínűleg le is csuknak bennünket. Vanja nemrégszabadult, neki különösen nem jönne jól egy újabb balhé.De a szabály nálunk így szól: „Amit elkezdesz, azt be is kellfejezned!” Szóltam a srácoknak, hogy akármi lesz is, afegyverüket nem használhatják. A következő pillanatbannyitás helyett berúgták az ajtót, és máris kezdődött a nagyordibálás, hogy a jó kurva jugó anyátokat, agyon fogunkbaszni mindnyájatokat, ahányan vagytok, rohadt buziköcsögök! Nos, igazuk volt azoknak, akik azt mondták,hogy Száváék primitívek, agresszívak és igenkulturálatlanok is. Abban biztos voltam, hogy egyetlen szerbsem fog elfutni, úgyhogy gondoltam, kezdődjön a műsor. Alegnagyobb – vagy százkilencven centi magas ésszázhatvan kilós – ember volt a hangadó. Egy lábsöprésselkirúgtam alóla a lábát, így hatalmasat esett, majd a cipőm

sarkával beleléptem a szájába, és fordultam egyet atengelyem körül. Arra lettem figyelmes, hogy hirtelenhatalmas csönd lett. A szerbek egytől egyig fegyverttartottak a „vendégekre”, akik ettől megrettentek, teljesjoggal gondolván, hogy ha egy szerb fegyvert fog, akkor aztszükség esetén használni is fogja; mi soha nem hátrálunkmeg, még ha ez a biztos halált jelenti is. A szerbeknélugyanis nem divat a „mozizás”. Vanja az első embert acopfjánál fogva felrakta egy asztalra, majd a szájábanyomta a pisztolyt. A copfos bepisált, de ezzel nem voltegyedül, többen is követték a példáját a csapatából.Közben ment a könyörgés, hogy ne lőjük le őket,esküsznek, hogy soha többé nem jönnek ide. Mikormegkérdeztem, hogy ki a vezérük, sokáig senki semjelentkezett, de ahogy Vanja mélyebbre nyomta apisztolycsövet a copfos torkába, előlépett egy alak, ésmondta, hogy ő az, a copfos pedig a testvére. Nem tudom,miért, de nagyon nyakon vágtam az ürgét, aki felborult azütéstől. Éreztem, hogy kezd csökkenni az adrenalinszintem.Megkönnyebbültem, mert láttam, hogy mi uraljuk ahelyzetet, és azt is tudtam, hogy ezek a szerb „katonák”olyanok, mint a robotok, parancsot teljesítenek. Tisztábanvoltam azzal, hogy semmi hülyeséget nem fognak csinálni.A helyiségben tapintani lehetett a feszültséget. Intettem afelborult „vezérnek”, hogy jöjjön utánam, és szóltamVanjának is, hogy hozza a copfost. A belső terembenleültünk egy asztalhoz, majd szóltam az egyik srácnak, hogyhozzon ásványvizeket.

– Ti vagytok a Száva család főnökei?

– Mondhatjuk így is – válaszolta a copfos.– Nagyszerű. Figyeljetek ide, szeretnék adni nektek egy

jó tanácsot. Hogy megfogadjátok–e, az a ti döntésetek.Mostanában sok a panasz jugó helyekről, hogy zsaroljátokőket. Azt tanácsolom, hogy ezt fejezzétek be, mert a jugókkezdenek nagyon mérgesek lenni. Engem kértek meg,hogy próbáljak beszélni veletek, és ha lehet, nyugodt, tisztamódon oldjam meg a problémát. De biztosak lehettekabban is, ha nem fejezitek be hamarosan, a Száva ki fogapadni.

Még vagy húsz percig beszélgettünk, és úgy láttam,sikeresen zártuk a tárgyalást. Vanja lett az összekötő aszerbek és a cigányok között. Később hallottam, hogytöbbé soha senki nem zaklatott jugó helyeket. Vanjaugyanis megmondta nekik: ha egyszer is előfordul, hogyvalaki jugó helyet zaklat, őket teszi felelőssé. És Száváék,helyesen, nagyon ügyeltek is erre. A tárgyalás után Lilitelefonált, hogy menjek el a Pigalle Night Clubba. Ő is ottlesz, és szeretne bemutatni pár embernek. Kint várt a klubelőtt, együtt mentünk be. Meglepetésemre egyetlen lengénöltözött leányzó sem volt a közelben, viszont az egyikteremben több, számomra ismeretlen, de a magyaralvilágban igencsak ismert személy ült. Pár óra múlva mártiszta képem volt a magyar alvilági helyzetről. Az egyiknagymenő azzal dicsekedett, hogy nehezen ugyan, de azértsikerült háttérbe szorítaniuk az oroszokat.

– Pár évig janiskodtak, de a végén mi győztünk – állt felnagy büszkén, mintha valami köze lett volna hozzá.

– Ti most itt fikázzátok az oroszokat, pedig az ő hátukon

nőttétek ki magatokat. Tíz évvel ezelőtt még egy lyukasgarasotok sem volt. Mindannyian az oroszoknakköszönhetitek a milliárdjaitokat, de abban tévedtek, hogymár nincsenek itt. Itt vannak, csak legalizálták a pénzüket,és egy kicsit félreálltak. Bármelyik pillanatban, amikor úgyérzik, hogy fontos, ismét átveszik a magyar piacot. A tihelyetekben nem becsülném le őket, hisz még nem is olyanrégen kezet csókoltatok nekik. Az FBI–nak köszönhetitek,hogy most ti vagytok a fejek, de ne felejtsétek el, honnanjöttetek. Lepaktáltatok a rendőrséggel, és azt hiszitek, hogymindig így lesz. Tévedtek! Csak addig kelletek azsaruknak, amíg lesz még külföldi, akit beköphettek, demiután „megtisztult a levegő”, ti következtek.

Lili egyetértően bólogatott, és az új balatoni főnök, Túrósis igazat adott nekem:

– Jól látod a dolgokat, Rob! Ja, és gratulálok. Hallom, jólmegleckéztettétek Száváékat. Ez is azt bizonyítja, hogy aszerbeket sem szabad leírni, hiszen e pillanatban Száváéka legveszélyesebb csapat, mégis alulmaradtak!

Hajnalig diskurálgattunk, de engem nem igazánérdekeltek a magyar fejek dicsekvései, hogy kinek milyena dzsipje, hány lova és milyen kurvái, villái vannak. Ismerekjó pár menő külföldi „üzletembert”, de még sohasemhallottam, hogy bármelyik is a vagyonával kérkedett volna.Látszott, hogy újdonsült ismerőseim amolyan „csináltbűnözők”.

Addig a napig nem ismertem a Pigalle Night Clubtulaját. Pisti régen sportoló volt, és a Pigalle mellett a CrazyHorse meg a Grand Café Club is hozzá tartozott. Elsőre

rokonszenves fickónak találtam. Egy mackó, hatalmasvigyorral. Sokáig nem tudtam, miért vigyorog. Később Lilielmondta, hogy igen nagy divat lett a kokain, és Pisti semveti meg. Lili elárulta, hogy rengetegen fogyasztanakkokszot: az elmúlt egy évben robbanásszerűen megnőtt akokainozók száma. Pisti pár hónap múlva elszívtamindenét, pedig komoly versenylovai is voltak. Kölcsönöket

vett fel, majd Gyurit[11]

is bevette az üzletbe, de már nemtudott talpra állni. Sajnos nemsokára megállt a szíve. Ez időtájban Jurénak, egy orosz barátomnak – aki egy másikismerősömnél, Camillónál bérelt kávézót – ugyancsak akokaintól állt meg a szíve. De rajtuk kívül még jó párismerősömnek tette tönkre az életét a kokain. Ilyen voltCsipi is, a Zöld Pardon biztonsági főnöke. A sok hasonlóeset jól mutatta, hogy a 21. század elején Magyarországonis a kokain lett a tehetős emberek státusszimbóluma.

Lili félrehívott, majd megkérdezte, nem tudok–e valamitegy bizonyos Tamásról. Vagy nem tudnám–e megkérdeznia barátaimat, hogy ők nem tudnak–e róla valamit. Azolajüzletben volt érdekelt, de eltűnt, viszont bizonyosszemélyek szívesen látnák újra, sőt, talán még hálásak islennének, ha előkerülne. Megígértem, hogy utánanézek, mittudnak a haverok. A Pigalle–ban töltött este utánmindennap valamelyik menő fejjel kellett ebédelnem vagyvacsoráznom, és hallgathattam, hogyan beszélik kiegymást. Volt, aki a Hörcsögről beszélt, hogy milyen egygazember, a belváros összes éjszakai bárja az övé.Minden taxist befenyített, hogy hozzá vigyék a vendégeket,

mert ha nem, hát jól megvereti őket. Meg hogy ez aFoszoviczki különben egy gyáva alak, mindig golyóállómellényben jár, és vagy tíz testőr veszi körül. Egy másikmenő fej Tasnádit gyalázta. Jól belenézett a Sándorba,mondta, valószínű, hogy be is fejeződött a pályafutása.Nem ért az a piac ennyit. Mikor mindegyik fejetmegtiszteltem a vendégségemmel, az összes magyarmenő fejről tudtam mindent, de nemcsak róluk, hanem akorrupt rendőrökről is, akik bármit elintéznek, ha jólmegfizetik őket. Valójában semmi különbség nincs a többiországhoz képest, maximum annyi, hogy Magyarországonmég gyerekcipőben jár a bűnözés. Rengeteg a tyúktolvaj,kisstílű, primitív bűnöző, de valódi maffia nincs. Nem islehet, hiszen ahhoz összetartás kellene, ami a magyarnépre egyáltalán nem jellemző. A belgrádiak elégedettekvoltak a megszerzett infókkal. Azt is megtudtuk, hogySzáváékat az albánok uszították ránk, ezért attól fogva mégmagasabb adót fizettek, hogy az árujukat átvihessékSzerbián. Vlado egy utolsó kéréssel fordult hozzám:

– Rob, vedd fel a kapcsolatot a bolgárokkal, és tuddmeg, mi az oka, hogy már nem nekünk adják el a lopottkocsikat!

Megkerestem a megjelölt személyt, Vitkót. Ő elmondta,hogy ez azért van, mert egy magyar „üzletember” – akineka bátyja magas beosztású rendőr – megfenyegette őket,hogy ha nem neki adják el a lopott kocsikat, mindenkitlecsukat. Viszont ha együttműködnek vele, akkor megvédiőket a zsaruktól, és ugyan nem fog annyit fizetni nekik, mintamennyit a szerbek vagy az oroszok, de garantálja, hogy

nem buknak le. Ha esetleg mégis, akkor ő lerendezi azügyet. Azt is elmondta, hogy ennek a magyarnak, akitGyurinak hívnak, Pest megyében van pár kárrendezésicége. Általában rendelésre dolgoznak neki, de amúgy isátvesz minden kocsit.

Jelentettem Vladónak a helyzetet. Közben Vanjávallementünk Szegedre, ahol az egyik régi havertól kibéreltemegy Golfot, hogy ne mindig a BMW–t használjam.Elsősorban azért, mert nagyon lopják, másodsorban pedigazért, mert éjjelente a zsaruk, amint megpillantották akülföldi rendszámtáblát, mindig megállítottak, és a nyárellenére bizony kérték a hóláncot is. Brigivel – aki ekkormár a második gyermekünket várta – megbeszéltük, hogya kicsit Pesten fogja megszülni. Neki tetszett itt, mert közelvolt az anyukájához, és újra felvette a kapcsolatot néhányegykori évfolyamtársával is. Abban viszont megegyeztünk,hogy a baba születése után visszamegyünk Hollandiába.

Belgrádból három „üzletember” érkezett Pestre, akiket elkellett kísérnem Szentpétervárra. A repülőtéren már vártakránk mosolygós, öltönyös, kedves fickók, akik egy igenbiztonságos, jól őrzött, palotának is beillő házhoz vittek.Útközben a belgrádiak elmondták, hogy üzleti ügybenjövünk egy jó barátunkhoz, és legfeljebb két–három napotmaradunk. Ez a bizonyos barát nagyon meglepett –legalábbis a kinézete. Nem volt több százhatvan centinél,pici, vékony bajuszt viselt, a haját félrefésülte, és hiányzott ajobb karja. Később megtudtam, hogy az orosz maffiamagas beosztású főnöke. Az egyetlen olyan maffiavezér,aki a múltban nem volt KGB–tag. Vagyonát kétmilliárd

dollárra becsülték. A PNK, a pétervári olajcég főrészvényese, de egy másik olajcégben, aSzurgutnyeftyegazban is vannak érdekeltségei. A karjátegy ellene elkövetett merényletben vesztette el, azóta

nagyon nagy figyelmet fordít a biztonságára.[12]

Útitársaimsikeresnek ítélték háromnapos látogatásunkat. Atárgyalásokon ritkán vettem részt, inkább a biztonságicsoport főnökével osztottuk meg a tapasztalatainkat,miközben körbevezetett a házban, majd a városban is.Egyszer néhány embere rögtönzött bemutatót is tartottnekem. Összességében számomra is sikeres volt tehát akirándulás.

A belgrádiak betartották az ígéretüket. Sikerülteljuttatnom a Vajdaságba több segélyszállítmányt úgy, hogyszemélyesen adhattam át őket. De így sem ment simán adolog, mert most, hogy a szállítmányokat nem nyúlta le azállam, megtették azok a szervezetek, amelyeknek átadtamőket. Igaz, csak egy részüket, az összeshez nem voltképük. Főleg a gyógyszereket csapolták meg, pedig éppezekre lett volna a legnagyobb szükség. Szomorúan láttambe, hogy mindegy, szerb vagy magyar, az emberi aljasságnem ismer határokat. A Vajdaság egyre szegényebb lett,Szerbia mindent elhordott, amit csak lehetett, főleg agabonát. A gyárak sorra zárták be a kaput. Az utcákörökké szürkék voltak, hiába sütött hétágra a nap. Azembereken látszott a szegénység, az ezernyi gond, naprólnapra nőtt a nyomor. Pedig még tíz évvel ezelőtt is milyenszép volt minden... Nehéz volt elhinni, amit otthon láttam. A

gyerekek sem nevettek már az iskolából kijövet; bezzeg mimilyen boldogok voltunk mindig, amikor véget ért a tanítás!A vajdasági gyerekek, akiket láttam, nem örültek, mert nemis volt minek Örültem, hogy az én gyerekeimnek nem itt kellfelnőniük, suliba járniuk, de közben bűntudatot is éreztem.Mintha elárultam volna azokat, akik otthon maradtak.Ugyanakkor tudtam, hogy akkor sem tudnék változtatni ahelyzeten, ha otthon maradtam volna. Igaz, így semtehettem túl sokat, de valamennyit talán mégis. Alevegőben éreztem a háború szagát. Ezt a szagot csak azismeri, aki volt már háborúban.

Én jó pár honfitársammal együtt a háborúk poklát jártammeg. Amikor elhajtottam a városunk laktanyája mellett, ésláttam az indulásra kész tankokat, mindjárt eszembe jutott aboszniai háború, és máris leperegtek a szemem előtt azoka szörnyű képsorok. Láttam a bosnyák faluban az egyik házajtajára hatalmas késsel felszúrt, alig néhány hónaposcsecsemőt. Az egyik zsoldos katona elmesélte, hogy azérttették, mert az anyja nem akarta, hogy megkereszteljék agyereket, mivel ő is, az apa is muzulmán volt. A csecsemőfölé odaírták: csak a pravoszlávok érdemlik meg az életet!Az anyát utána többen megerőszakolták, és közben aztkiabálták neki, hogy tessék, most majd pravoszláv gyereketfogsz szülni! Nem sokkal később kaptuk a hírt, hogy egyszerb faluban a muzulmánok mindenkit kegyetlenülkivégeztek, a falu minden lakosának levágták a fejét.Azonnal parancsot kaptunk, hogy menjünk el oda, ésnézzük meg, van–e túlélő. Már a falu határábanmegcsonkított holttesteket találtunk. Kivétel nélkül

gyerekeket és felnőtteket. Egy kis téren meztelen nőitetemek hevertek, egytől egyig megerőszakolták, majdmegölték őket. Egyetlen árva lélek sem maradt életben, afalu pár száz lakosát mind legyilkolták. Zoránnal és Rudivalezután döntöttünk úgy, hogy lelépünk. Azt hiszem, életünklegjobb döntését hoztuk meg akkor.

Ahogy felidéztem ezeket a dolgokat, csak azt kívántam,többé soha ne forduljon elő hasonló a világon. Azt hittem,hogy majd az idő elmulasztja, vagy legalábbis enyhíti aháborúban szerzett fájdalmakat, de épp az ellenkezőjetörtént. Mióta apa lettem, még inkább fájtak ezek azemlékek, hiszen már át tudtam érezni, milyen lehet az, havalaki elveszíti a szeretteit, főleg, ha ilyen irtózatoskörülmények között.

Három nap után szinte menekültem a Vajdaságból.Amint magam mögött hagytam az országhatárt,megkönnyebbültem, de bűntudatom is támadt. Zoránnalegyszer beszéltünk ezekről a dolgokról – aztán soha többé.Zorán azt mondta, ő ott és akkor eldöntötte, hogy sohasemakar feleséget és gyereket, mert állandóan attól rettegne,hogy elveszíti őket. Én megértettem: sokan el sem tudjákképzelni azt az érzést, amit mi éreztünk a huszadik századlegkegyetlenebb háborújában. Amikor hazaértem, Brigi aztkérdezte, mi bajom. Még soha nem látott ennyire szétesve.Semmi, válaszoltam, csak újra átéltem a háborút.Korábban sohasem beszéltem neki a részletekről, csakannyit mondtam, hogy szörnyű volt.

Miután teljesítettem a megbízásomat, teljesenvisszavonultam a pesti éjszakából. Minden időt a

családommal töltöttem, vártuk, hogy megszülessen ahugica: már tudtuk, hogy kislány lesz. Brigi nagyon jólviselte a terhességet, valószínűleg azért is, mert sokatsportolt, és mellettem azért ő is keményen megedződött tízév alatt. Szebb volt, mint valaha, és látszott rajta, örül, hogyaz anyukája mellette lehet a szüléskor. A fiam születésénélén voltam ott, de bármennyire is gondoltam magamkeménynek, eléggé megviselt. Sokkal jobban, mint azutána elfogyasztott két üveg whisky, pedig attól is padlótfogtam, mivel az alkohol nagy ellenségem. Annak ellenére,hogy úgy terveztük, a szülés után nem sokkalvisszamegyünk Hollandiába, azért Pesten is berendeztünkegy szép babaszobát. Brigi októberre volt kiírva. Akarácsonyt és a szilvesztert még itt akartuk tölteni. Úgygondoltuk, mindkét gyermekünket a Bazilikábankereszteltetjük meg. Igaz, én nem vagyok hívő – pláne aháború óta –, de nem elleneztem. Egyedül az számított,hogy a családtagjaim egészségesek és boldogoklegyenek.

Jött augusztus 20–a, a tűzijáték, a szabadtéri koncertek,amiről mindkettőnknek a kamaszkorunk jutott eszünkbe.Nosztalgiáztunk, sorra idéztük fel Brigivel az emlékeket. AP–Mobil koncertet, amire be kellett lógnunk, mert nem voltpénzünk jegyre. A csodálatos István, a király előadás aSzegedi Szabadtéri Színpadon. Milyen büszke voltam,hogy az öregapámat is Istvánnak hívták! Nagy álmunk váltvalóra, amikor feljutottunk Pestre a Fekete Lyukba, egypunkkoncertre. Utána egy parkban aludtuk át az éjszakát.Persze a szeretkezéseink különféle helyszínei is eszünkbe

jutottak, a parkok, a lépcsőházak, vagy az, amikor éjjel,zuhogó esőben, a Parlament előtt csináltuk, egy méterre azőrségben álló katonától. Mi nem vettük észre, ő viszont –nagy örömére – igen, és szó nélkül végignézte az ingyeneserotikus előadást. Amikor végeztünk, egytorokköszörüléssel jelezte, hogy ott van. Jót nevettünk adolgon akkor is, most is. És én újra eltöprengtem rajta,hogy valószínűleg azt a sok rosszat, amit nekem szánt asors, Brigivel kompenzálta.

Közben megkeresett egy ismerősöm, ésmegállapodtam vele, hogy januártól elvállalom egyhotellánc rotterdami szállodájában a bizton sági főnökiposztot. Két gyerekre már kellett az állandó és biztosbevétel. Brigi is örült, hogy újra munkába állok. Nem voltnagy kedvem hozzá Miki halála óta, de eltelt két év, idejevolt továbblépnem.

Egyik nap felhívott Attila, mert szeretett volna kérni tőlemegy szívességet. Egy ismerősét kellett elkísérnemSvédországba, egy tárgyalásra, mert, magyarázta Attila, azillető várhatóan egy nagyobb összeggel tér majd vissza, ésőt kérte meg, hogy adjon mellé valakit. Ő pedig rögtön rámgondolt. Attilának tartoztam a segélyekhez nyújtotttámogatásáért, meg a pénz is jól jött, amit az ismerősekínált a védelemért. Ráadásul úgyis el akartam már menniHollandiába néhány holminkért. így azt feleltem, rendben,találkozzunk Hollandiában, és onnan együtt indulhatunkSvédországba, de Attila azt mondta, hogy Koppenhágábankell találkoznom az ügyféllel, és majd visszafelé kellelkísérnem Hollandiába. Ügy volt, hogy Koppenhágából

átmegyünk Malmőbe, ott töltünk két napot, míg az ügyfelemtárgyal, aztán visszakísérem Hollandiáig. Nekem így ismegfelelt. Brigi felírta, hogy mit kell elhoznom hazulról,becsomagolt pár napra, én pedig az Attilától kapottkocsival elindultam Dániába. Csak azért drukkoltam,nehogy előbb jöjjön a baba; igaz, volt még egy hónap aszülésig, de sosem lehet tudni. Úgy számoltam, hogy ötnap alatt megjárom az egészet, márpedig addig tutimegvár a lányom.

Koppenhágában a főpályaudvaron találkoztam amegbízómmal, egy tipikus üzletemberrel. Szemüveg, ápoltkéz és haj, drága óra, öltöny. Droganként mutatkozott be,majd ismertette a programját. Egy céghez megy tárgyalni,akiknek számítógépes programokat adott el, melyeknekegy részét készpénzben fogják kifizetni. Ez kissé furcsavolt, de nem volt szokásom kérdezősködni. Akiképzéseken is azt tanultuk, hogy nem a mi dolgunkelbírálni, vajon a megbízónk helyesen cselekszik–e vagysem. Nekünk annyi a kötelességünk, hogy gondoskodjunka biztonságáról. Drogan megkért, hogy a kocsit tegyem leegy parkolóba, mert vonattal megyünk át Svédországba, azállomáson pedig már várnak majd a cég emberei. Letettema kocsit a szomszédos parkolóban, fogtam a bőröndömet,és már mentünk is a jegypénztárhoz. A jegyvásárlás már azén feladatom volt: az óra ketyegett, szolgálatba léptem,innentől kezdve csak egy testőr voltam. Jegyet vettem,ajtókat nyitogattam, és figyeltem, ez volt a dolgom egészenaddig, míg le nem jár a megbízásom. Munka közbenmindig olyan mobilt használtam, aminek csak Brigi ismerte

a számát, hiszen egyetlen rosszkor érkező hívás iselterelhette volna a figyelmemet. Ha az ember egyedüldolgozik, mindig résen kell lennie.

Első osztályon utaztunk, kényelmes fotelekben; mégéletemben nem ültem ilyen luxusvonaton. Drogannái voltegy ajándéktasak, benne két kartondobozba csomagoltwhisky. Szemben ültünk egymással, a whiskyket kitette akisasztalra. Nem sokáig élvezhettem a kilátást, mertkisvártatva lementünk egy tenger alatti alagútba, ésrobogtunk át Svédországba. Rajtunk kívül csak a büféslányés néhány fiatal utazott a vagonban. Átértünk svéd földre.Az első állomás a reptér volt, ahonnan 7–8 percnyi út voltmég hátra Malmö központjáig. A reptéren az utasokon kívülsvéd határőrök is felszálltak a vonatra. Drogan odament apulthoz, vett egy ásványvizet, aztán eltűnt a vécé irányába.Ráláttam a vécére: a vagon elején volt, ahol nem utazottsenki, úgyhogy nem láttam okát, hogy oda is elkísérjem azügyfelemet.

Miközben a vécét figyeltem, egyszer csak nagykutyaugatásra lettem figyelmes. Egy kistermetű kutya agazdáját majdnem földre rántva igyekezett felém. Vicceskép volt, el is mosolyodtam rajta, ahogy a kis spánielmajdnem elrántotta az őt pórázon vezető határőrt. De nemsokáig nevettem, mert a kutya átugrott fölöttem, egyenesenrá a whiskysüvegekre. Ekkor hirtelen ott termett négyhatárőr, egyikük kérte az útlevelemet. Amikor meglátta,hogy jugoszláv okmánnyal rendelkezem, gúnyos mosolyjelent meg az arcán. Átnyújtotta az útlevelemet akollégájának, és érdeklődött, Hogy mi van a csomagban.

Miközben nagyban magyaráztam, hogy a csomagtulajdonosa a vécén van, és mindjárt visszajön, éselmondja, mi van a dobozokban, beértünk az állomásra.Drogant soha többé nem láttam. A határőrök a csomaggalegyütt bekísértek az állomáson lévő rendőrőrsre, aholközölték, hogy az egyik dobozban találtak háromszázgramm amfetamint, a vécében pedig továbbiháromszáznegyven grammot. Az egyik nyomozó közölte,hogy letartóztatnak kábítószer–csempészés gyanújával.

„Ez börtön?”

RÁCSOK MÖGÖTT SVÉDORSZÁGBAN

HAMAR ÖSSZEÁLLT A KÉP , tudtam, hogy Attila kezevan a dologban. Emlékszem, egyszer egy beszélgetésünkalkalmával mesélte, hogy mielőtt valakit a közelébe enged,azt előbb letesztelteti. Senkinek sem hisz és senkiben sembízik mindaddig, amíg az illető nem bizonyított. Túl sokmindent láttam már az életben ahhoz, hogy ezt ne higgyemel. Tudtam, hogy Attila csapdájába estem. Abban is biztosvoltam, hogy alaposan megtervezte az egészet, és mindenlépést előre kiszámított. Én viszont ott ültem a rendőrségen,és azt sem tudtam, ki ez a Drogan, csak annyit, hogy eznyilván nem a valódi neve. Míg én ezeken a dolgokontöprengtem, a nyomozók zúdították rám a kérdéseiket.Egyszer egy öreg csibész arra tanított, hogy ha netánvalaha letartóztatnak, soha ne tegyek vallomást. Meg kellvárni, hogy a rendőrök tudják bizonyítani a vádat, amígugyanis csak tudnak valamit, de nincs rá bizonyítékuk, abíróság nem ítél el. Megfogadtam az öreg tanácsát, és egymukkot sem szóltam. De hiába szóltam volna, úgysemhitték volna el az igazat. Szerettem volna telefonálni, de

nem engedték. Az egyik nyomozó közölte velem, hogy tízévig nem is fogok. Ránéztem, és elmosolyodtam: szegény,biztos azt hiszi, hogy valami hatalmas fogást csinált.Érdekes módon nem voltam izgatott, még csak dühös sem,maximálisan működött az önkontrollom. Végül is egészaddigi életemet veszélyek közt éltem le, így már évek ótafel voltam készülve arra, hogy egyszer valami történni fog.

Pár óra múlva átszállítottak valahová. Meztelenre kellettvetkőznöm, elvették az összes ruhámat, adtak egy fehérpapíroverallt, amit fel kellett húznom, majd becsuktak egygumifalú zárkába. A berendezés egy gumivécéből állt, meghárom szivacsdarabból; ha egymás mellé raktam őket, ágylett belőlük, ha pedig az egyiket a másikra tettem, fotel, míga harmadik megmaradt asztalnak. Meleg és száraz voltbent a levegő. Vizet akartam kérni, de se csengő, sesemmi. Kopogni sem tudtam, hisz az ajtó belseje isgumiból volt. A helyiség egyik sarkában észrevettem egykamerát, jobb híján annak kezdtem mutogatni. Úgy két óramúlva kaptam három fagyott szendvicset, három pohár teátcukor nélkül és három pohár vizet. Ezek láttán kicsitelbizonytalanodtam, de gyorsan erőt vettem magamon, éskajálás közben végiggondoltam, mit tegyek. Először isgondolatban elbúcsúztam Brigitől és a gyerekektől.Tudtam, hogy a szülésre nem leszek otthon. Ezzel kizártamőket a gondolataimból, mert tudtam, hogy ha rájukgondolok, elérzékenyülök, és nem tudok százszázalékosana megoldandó feladatokra koncentrálni. A tervemegyébként egyszerű volt: leülöm, amit kell, és ha kimegyek,Attilát tolókocsiba rakom egy életre. Nem is tépelődtem

tovább az ügyön, letisztáztam magamban, és tudtam, hogycsak nyugodtan, tiszta fejjel vagyok képes végigcsinálni. Azvolt a legfontosabb, hogy egészségesen szabaduljak.Fizikailag és pszichikailag is jól álltam, így bíztam benne,hogy sikerülni fog. Hajnalban arra ébredtem, hogy a villanymég mindig ég, le sem oltották éjszakára. Későbbrájöttem, hogy sohasem oltják le. Éjjel–nappal tompítottneonvilágítás, ablak sehol: hamar elveszítettem azidőérzékemet. Csakhogy ezeket a trükköket én már régótaismertem, annak idején még Gouido világosított fel azefféle olcsó cselekről. Annyi az egész, hogy nem kellfoglalkozni az idővel, igaz, ez száz emberből csak ötöt nemvisel meg.

Hetvenkét órát töltöttem a gumiszobában, aztán átvittekvalahová, ahol közölték velem, hogy le vagyok tartóztatva.Ezt már másodszor hallottam. Egy koldusképű ürge jött odahozzám, mondta, hogy ő az ügyvédem. Sohasem voltammég büntetve, nem is ismertem senkit, akinek lett volnailyen tapasztalata, úgyhogy fogalmam sem volt, hogyanműködnek ezek a dolgok. De az ügyvédet rögtönelzavartam a francba: miután bemutatkozott, annyitmondtam neki, hogy takarodjon innen. Nagyonmegsértődhetett, mert iszonyú gyorsasággal kiviharzott ateremből. A szemüveges úr, aki velem szemben ült, angolulmegkérdezte, ez azt jelenti–e, hogy van saját ügyvédem.Mondtam, hogy amint tudok telefonálni, lesz. Későbbmegtudtam, hogy a szemüveges a bíró. Másnapátszállítottak a városi rendőrségi fogdára, ahol megkaptamaz új szállásomat. Ez majdnem olyan volt, mint egy

háromcsillagos hotelszoba, azzal a különbséggel, hogynem nálam volt a kulcs. Rendes, modern berendezés, azárka úgy tizenöt négyzetméteres, a sarokban vécé éstusoló, az is legalább két és fél négyzetméter. Az ágy fölötthatalmas, kétszárnyú ablak. Az ággyal szemben egyíróasztal, azon éjjelilámpa, egy füzet, néhány toll. Az asztalelőtt forgó „irodai” szék. Mindezen kívül a zárkához tartozottmég egy kétajtós fenyőfa szekrény is. IKEA–termékvalamennyi! Amint kipakoltam, rögtön le is zuhanyoztam,már nagyon hiányzott. Nemsokára nyílt az ajtó, és egy halálkedves fogdaőr arról érdeklődött, milyen kaját fogyasztok.Diétást, vegát, esetleg az iszlám étkezési szokásoknakmegfelelőt... Olyat, amiben sok hús van, válaszoltam, amina csávó jót nevetett, majd beadott egy letakart tálcát.Amikor levettem a fedelet, alig akartam hinni aszememnek. A tálcán volt két szelet rántott hús a nagyobbikfajtából, zöldségleves, vegyes saláta, vaníliapuding és kétbanán. A fagyos szendvicsek után – merthogy három napigfolyamatosan azt kaptam – három perc alatt letakarítottama tálcát. Félóra múlva jött vissza a srác a tálcáért, éstudatta velem, hogy ha nem elég a kaja, kérhetek extramenüt is, ami másfeles adagokból áll. Még szép, hogykértem! Igaz, kicsit szkeptikus voltam, nemigen tudtamhová tenni, hogy három napig éheztetnek, aztán hirtelenterülj, terülj, asztalkám van. De úgy voltam vele, hogy ezekmost olyan idők, amikor nagyon érvényes a mondás,miszerint amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra.

Már egy hete ott voltam, és a helyzet mit sem változott.Egész nap csak ettem, aludtam és fekvőtámaszokat

nyomtam. Egy hónap telt már el a letartóztatásom óta,amikor először elvittek kihallgatni.

A nyomozó azzal kezdte, hogy pontosan tudja, mi történt,de szeretné tőlem is hallani, és ha jó fiú leszek, akár márholnap otthon is lehetek. Mindketten elég jól beszéltünkangolul, így a tolmácsot hazaküldte, úgysem válaszoltamszerbül egyetlen kérdésre sem, csak angolulválaszolgattam neki, hogy ugyan már, nem tud semmit,tudom, hogy csak blöfföl. Addig idegesítettem, mígelmondta, amit tudott. A kábítószeren nem találták meg azujjlenyomatomat, a ruháimon sem találtak sem szagmintát,sem más arra utaló jelet, hogy bármi közöm lenne adroghoz. Aztán folytatta, hogy tudja, volt ott velem valaki avonaton, aki elhelyezte ott a két csomagot, és ha elárulom,ki volt az, máris mehetek haza. Azt feleltem, ne nézzenhülyének, csak mondja meg, mennyit kapok, ha elviszem abalhét. Ha nem mondom meg, ki volt a társam, tutimegkapom az öt évet, hangzott a válasz. Tudtam, hogy azsaruk mindig túloznak, ami valakinél beválik, de valakinélnem – például nálam. Ha ötöt mond, az maximum a felelesz.

Félóra múlva csinos, jól öltözött hölgy lépett a szobába.Nagy örömömre kiderült, hogy hozzám jött: ő volt az újügyvédem. A nyomozót megkérte, hogy hagyjon minketkettesben, mire az visszakérdezett: biztos, hogy ezt akarja?A nő azt válaszolta – elég furcsa válasz volt –, hogy persze,hiszen megvett kilóra, úgysincs más választásom, majddobott egy csábos mosolyt. Amikor kettesben maradtunk,elmondta, hogy a fővárosból, Stockholmból jött, és Vlado

üdvözöl. Kis híján könnybe lábadt a szemem a név hallatán,nagyon jó érzés volt, hogy mellettem van. Ezutánelmondtam, mi történt, és hogy a feleségemmel még nemtudtam beszélni. Kiment az irodából, majd egy perc múlvaa nyomozóval tért vissza. Svédül vitatkoztak vagy kétpercet, majd az ügyvédnő közölte, szabályellenes volt, hogynem engedtek beszélni a feleségemmel, és ha feljelentéstteszünk, a hekust tutira kirúgják, sőt még kárpótlást iskapok Engedjenek telefonálni, mondtam, akkor eltekintünka feljelentéstől. Az ügyvédnő nem várt a válaszra, átnyújtottaa saját mobilját. A zsaru nem tiltakozott, én meg azonnaltárcsáztam Brigi számát. Ahogy meghallotta a hangom,egyből sírva fakadt, aztán elújságolta, hogy négy napjamegszületett a kislányunk, egészséges és nagyon aranyos.Attila rengeteget segít neki, folytatta, már annyi mindentküldött, hogy nem tudja hová rakni, kocsit is kapott meg egyhalom pénzt, és mindennap felhívja. De Vlado és Zorán isnaponta hívják, és ők is egy csomó ajándékot küldtek, és alelkére kötötték, hogy ha bármire szüksége van, azonnalszóljon nekik. Örültem, hogy Brigi és a csajszim is jólvannak. Akkor könnyebbültem meg igazán, amikor Brigi aztmondta, hogy erős légy, papa! Ez azt jelentette, hogytényleg jól vannak, hisz még arra is jut ereje, hogy velemfoglalkozzon. Amúgy semmit sem kérdezett, már mindenrőltájékoztatták. Kezdtem azt hinni, hogy meg sem viselte adolog, de aztán megint sírva fakadt, és azt mondta, nagyonhiányzom neki, és egy kicsit fél. Megértettem, hiszenteljesen kiszolgáltatott volt, de megígérte, hogy erős lesz,és nagyon fog vigyázni magára és a gyerekekre. A

beszélgetés végére egy picit lenyugodott, és egyre csak agyerekekről áradozott, hogy mennyire gyönyörűek Azügyvédnő elmondta, hogy három évet fogok kapni, amibőlkét évet kell majd leülnöm. A nyomozó hatóság nemigenértett egyet ezzel, ők azt akarták bedumálni, hogy sokkaltöbb kábítószer volt velünk a vonaton, és én akarattaltereltem el a figyelmüket, hogy a társam a többi droggalgond nélkül bejusson az országba. Köztudott, hogy arendőrök mindig túloznak, és bizony vannak országok –melyekben törvény van ugyan, csak épp igazság nincs –,ahol ez be is válik. De Svédország más: ott csakis a tényekés a tökéletes bizonyítékok számítanak. A nyomozás mégkét hónapig tartott. Addigra már a rendőrségi fogdándolgoztam a mosodában, a szabadidőmben pedigedzhettem is. Közveden és alkalmazkodóképes embervagyok, így gyorsan barátságot kötöttem az ottdolgozókkal. A tudat, hogy a családom jól van, rengetegerőt adott. A karácsony és a szilveszter egy kicsitszomorkásán telt, de azért átvészeltem egy–egy nagykajálással meg egy jó alvással. Januárban a bíróság azügyvédnőm véleményét fogadta el, így három évre ítéltek.

Jó magatartásom és a bűncselekmény viszonylag kissúlya miatt hármas fokozatú börtönben helyeztek el.Svédországban a kábítószer–csempészetért maximálisankiszabható büntetés tíz év. A büntetés kétharmadát kellmindig leülni, a tényleges életfogytiglan tizenhét év. Abörtönökön belül biztonsági fokozatok vannak: egyes,kettes, hármas, négyes. Az egyes fokozat a legszigorúbb.Egész Svédországban egyeden ilyen börtön van, a Kumla.

Oda olyanok kerülnek, akik eleve négy és fél évnél többetkapnak, illetve azok, akikkel valamilyen probléma volt amásodik fokozatú helyen. Kumlában minden rabot állandómegfigyelés alatt tartanak, és egy bizottság dönt arról, kit,mikor lehet visszahelyezni a második, esetleg mindjárt aharmadik fokozatba. A fokozatok közt az a fő különbség,hogy minél enyhébb fokozatú börtönbe kerül az elítélt, annálszabadabban mozoghat. Ám az ellátás és a luxustekintetében épp fordított a helyzet. Az egyes fokozatbannapi négy óra szabadprogramjuk van a raboknak, melyetkis csoportokban tölthetnek el. Rendelkezésükre áll külsőés belső medence, szolárium, szauna és rengetegsportolási lehetőség. A zárkák egyszemélyesek – igaz, ezaz összes fokozatban így van. Az egyesben a zárkákbanzuhanyzó is található. A kaja mindenhol elsőrangú. A kettesfokozatban kicsit lazább az élet, reggel ötkor kinyitják azárkaajtókat, és este kilencig vissza sem csukják őket. Ahármas fokozat nagyon hasonló, csak ott már fal sem veszikörül a börtönt, csupán egy drótkerítés választja el azembert a szabadságtól. A negyedik fokozat pediglényegében egy nyitott börtön. Egy hónap múlva jogerőre isemelkedett az ítélet: három évet kaptam hármasfokozatban.

Göteborgban helyeztek el. A börtön egyben egy nagymosoda is volt. Itt mosták az összes közintézményből –kórházakból, idősotthonokból, óvodákból, közelibörtönökből – összegyűjtött szennyest. A rabok napi nyolcórát dolgoztak, éppúgy, mint a kinti, civil életben. Azérthoztak ide, mert a fogdán is a mosodában dolgoztam,

svédül nem tudtam, így iskolába sem járhattam; igaz, svédnyelvet tanulhattam volna, de ahhoz nem volt kedvem,inkább a melót választottam. Mindenkinek választaniakellett, hogy tanul vagy dolgozik, ez alól nem volt kibúvó.

Egy kombi Volvóval vittek át a börtönbe, ahol két csinoshölgy fogadott. A befogadás meglepően udvarias volt.Egyáltalán nem volt olyan érzésem, hogy börtönbenvagyok, inkább mintha egy fizetős diáktáborba érkeztemvolna. Elsorolták a szabályokat, de kiemeltek egyet,mondván, igazából csak az a fontos: éspedig, hogy kétéven át korlátozni fogják a személyes szabadságomat. Azegyik hölgy azonnal hozzátette, tudja, hogy ez nem éppkellemes hír, de higgyem el, mindent elkövetnek, hogyelviselhetőbbé tegyék számomra az ott eltöltendő időt.Néztem a nőt, akiből csak úgy sugárzott az együttérzés.Kisvártatva újabb hölgy érkezett, akit a kapcsolattartómkéntmutattak be: ha bármi gondom van, biztattak, neki szóljak.Mariának hívták, és inkább lány volt, mint nő, hiszen csakhúszéves volt, szociológushallgató a göteborgi egyetemen,mellékállásban pedig már két éve itt dolgozott. Ő kísért átabba az épületbe, amelyben a cellám volt. A berendezésszinte ugyanolyan volt, mint a malmöi fogdában, csak itttévé is volt. Amúgy csupa IKEA minden.

Miután lecuccoltam, körbejártuk az egész börtönt, amelyjókora területen terült el. A mosodával kezdtük, ahol Mariamegmutatta, hol kell lepecsételtetnem a kártyámat, amikordolgozni jövök; ez alapján tudják kiszámítani, pontosanhány órát teljesítettem. Egy órára tizenöt svéd koronafizetést kaptam, vagyis átszámítva durván egy euró hetven

centet. Aztán mentünk tovább a kultúrrészlegbe, mely többhelyiségből állt. Volt ott naponta új filmet kínáló mozi,színház, különféle szakköröknek fenntartott helyiségek, éspersze könyvtár. Aztán sorra vettük a kinti létesítményeket,a foci– és teniszpályát, a minigolfot, no meg a jókoraparkot, melynek közepén kis halastó is volt. Ezután Mariamegmutatta a belső sporttermeket is. Volt itt minden:kosárlabda, röplabda, kézilabda, asztalitenisz,fitneszterem, külön szaunával és szoláriummal. Ebben azépületben kapott helyet az orvosi rendelő is. Egy különállókis épületben volt a bolt, nyitva mindennap, és szintemindent meg lehetett kapni benne, amit egy hétköznapisvéd üzletben, csak alkoholt nem. „Ez börtön?” –gondoltam, és kis híján elröhögtem magam. A külvilágtólösszesen egy háromméteres drótkerítés választ el, őröksehol, a személyzet tagjai pedig csak nők. Meg iskérdeztem, hogy itt csak nők dolgoznak? Mire a kísérőmviccesen visszakérdezett: talán zavar? Dehogy zavar,mondtam, csak meglep, mert mást vártam volna egybörtöntől.

Mariával néhány óra múlva már tegeztük egymást, ésegy csomó mindent megtudtam tőle. Elmondta, hogy asvéd börtönökben az őröknél nem lehet semmilyenkényszerítő eszköz – bilincs, gumibot –, mert ez pszichikaiterrornak számít, márpedig az emberi jogi egyezményszerint az elítéltet csak a személyes szabadságától lehetmegfosztani, minden más jogát tiszteletben kell tartani,kivéve, ha a bíróság másként dönt. A börtönön belülszabadon lehet mozogni, csak a napirendet kell szem előtt

tartani, ami ugyanolyan, mint a kinti életben: hétfőtőlpéntekig reggel fél nyolctól délután fél négyig munka, estekilencig szabadprogram, tízkor ajtózárás. Hétvégén reggelhattól este tizenegyig mindenki azt csinál, amit akar. „És mivan, ha valaki ezt nem tartja be?” – érdeklődtem. Ilyesminem nagyon szokott előfordulni, felelte Maria, hiszen alegkisebb szabálysértést is áthelyezéssel büntetik, vagyisaz elítélt egyből átkerül a kettes fokozatba, de ha súlyosszabálysértést követett el, mindjárt az egyesbe teszik. Ettőlfüggetlenül nem tudtam mire vélni az egészet, mert a helyváltozatlanul inkább szanatóriumnak tűnt, mint börtönnek. Adöbbenetemet csak fokozta, amikor Maria azt mondta,majd szóljak, amikor úgy érzem, készen állok a munkára.Tudja, magyarázta, hogy ez nem megy egyik napról amásikra, akad olyan rab, aki csak egy év után érzi magátannyira biztonságban, hogy munkába álljon. De neaggódjak, mert amíg nem dolgozom, kapom abörtönsegélyt, ami a fogvatartottak havi bérének hetvenszázaléka!

Egy naiv ember itt már tényleg feladta volna,belenyugodva, hogy Svédország maga abörtönparadicsom, de én éreztem, hogy itt valami nagyonnem kerek, csak arra nem tudtam rájönni, mi. Maria mégazt is elmondta, hogy a személyzet aránya hetven–harmincszázalék a nők javára. Hétköznap volt, így miközben mikörbejártunk, a legtöbb elítélt dolgozott vagy iskolában volt,úgyhogy nem láttam még egy rabot sem. Aztán a munkaidővégeztével kezdtek szállingózni, és nekem egyből feltűnt,hogy jó részük életkora feltűnően eltér az átlagos

börtönlakókétól. Aztán a vacsoránál végre mindenre fényderült. Megismerkedtem egy jugoszláv sráccal, aki rögtönelárulta, mire föl ilyen nagy itt a jólét: az itteni elítéltek hatvanszázaléka pedofil! További harminc százalék valamilyenmás, szexuális bűncselekményért van elítélve, és csak afogvatartottak tíz százaléka „rendes” bűnöző. Újdonsültismerősömet Lazónak hívták, és azért volt bent, mertrosszul viselte, hogy a kurvája–szeretője rajta kívül mássalis ágyba bújik, úgyhogy megkísérelte felrobbantani akonkurenciát. Egy kis C–4–es plasztikbombát helyezett ela fickó kocsijában, majd távirányítóval működésbe hozta.Szerencséjére igazi balek volt, és a bombát a pótkerék,nem pedig a benzintartály alá rakta. így csak az autóbankeletkezett némi kár, a sofőrnek haja szála sem görbült.Ezért az akcióért ő is három évet kapott. Lazótólmegtudtam, hogy itt a pedofil bűncselekményekértelítélteket nem bűnözőknek, hanem betegeknek tartják,ezért szinte kiváltságos helyzetben vannak. Nem akartamhinni a fülemnek. Másnap elmentem a kapcsolattartómhoz,és megkérdeztem, hogy igaz–e az, amit megtudtam.Sajnos megerősítette az általam korábban hallottakat, deazért igyekezett meggyőzni, hogy ettől eltekintve ez egy jóbörtön. Áldottam a sorsot, hogy, mint Nyugat–Európábanmindenütt, itt is csak egyszemélyes zárkák voltak, ígyegyetlen pedofillal sem kellett megosztanom a szobámat.

Ahogy múltak a napok, egyre jobban undorodtam azegész helytől, egyre jobban felgyűlt bennem az agresszió.Megkértem Mariát, hogy szállíttasson át egy másikbörtönbe, mire azt mondta, írjak egy kérvényt, és abban

fogalmazzam meg, miért szeretnék új helyre menni. Úgy istettem, és leírtam, hogy képtelen vagyok egy helyentartózkodni ezekkel az aljas, undorító pedofilokkal. Ezért,hogy elkerüljük a konfrontációt, kérném az áthelyezésemetegy másik börtönbe. Két nap múlva már meg is érkezett aválasz, melyben nagyjából a következőket írták: „Tisztelt X.Y. elítélt, kérelmét megkaptuk, és a következő döntésthoztuk. Először is tizenöt nap fogdára ítéljük fogvatartotttársaival szemben megfogalmazott diszkriminációért,nevesül az aljas, undorító pedofilok kifejezésért, amellyelmegsértette társai személyiségi jogait. Az áthelyezésétnem tartjuk indokoltnak, mert az nem lehet ok, hogybizonyos embercsoportokat nem tűr meg maga körül.Ennek érdekében elrendeljük, hogy vegyen részt egyszakirányú csoportfoglalkozáson, amelynek célja azemberek közti megértés javítása.” Magyarul megbüntetnek,mert le mertem írni, hogy a pedofilok aljasak és undorítóak,majd miután letöltöttem a tizenöt nap büntetést a fogdában,még egy olyan terápián is részt kell vennem, ahol majdmegszerettetik velem a „betegeket”, mivel a pedofilokszerintük „csak” betegek. Hát komoly helyre kerültem,gondoltam magamban.

Miután kijöttem a fogdából, újra munkára jelentkeztem.Lazóval és egy iraki bevándorló sráccal kerültem egycsoportba. Nem dolgozhattam túl sokáig, mivel az elsőszünetben mellbe rúgtam az iraki legényt, amiért ismét afogdán kötöttem ki. Az iraki ugyanis eldicsekedett vele,hogy ő azért van itt, mert megerőszakolta a tizenkét éveskislányát, nehogy egy köcsög svéd vagy keresztény vegye

el a szüzességét. Miután ezt előadta, megkértem, hogyhúzzon el az asztalomtól, mire ő felkapta a hamutartót, majdmegpróbált fejbe vágni, de ahogy a kezét a feje föléemelte, én már mellbe is rúgtam úgy, hogy a háta mögöttülők közé repült, és nem kelt fel, hanem ott fetrengett.Arabul óbégatott valamit, amire pár arab odaugrott, de azelső kiosztott hatalmas pofon után visszafogták magukat.Addigra már három–négy jugoszláv is ott állt mellettem. Azegyik őr megnyomta a riasztót, mire másodpercek alattvagy tíz őr jelent meg, akik megkértek, hogy kövessemőket. Egészen a fogdáig mentünk, ahová húsz perc múlvamegérkezett Maria is egy okostóni társaságában, akiközölte velem, hogy amíg a kivizsgálás tart, ott maradok.Az arabokban volt annyi becsület, hogy nem jelentettek fel,azt mondták, a krapek véletlenül esett hanyatt a székkel. ígynégy nap után ismét visszatérhettem a hétköznapibörtönéletbe. Az ügyvédem szólt, hogy kicsit fogjam visszamagam, mert nagyon szigorúan veszik a falakon belülibalhékat, és egy pofon akár további hosszú éveket isjelenthet.

Katasztrofálisan éreztem magam, és mivel tudtam, hogynem fogom sokáig kibírni, hogy ismét pofán ne verjekvalakit, úgy döntöttem, megszököm. Folyton az járt afejemben, hogy odakint nekem is van két gyerekem, és neadja Isten, hogy valaki egy ujjal is hozzájuk merjen nyúlni. Apontot az i–re az tette fel, amikor elmentem arra a bizonyos„terápiára”, ahol egy hatvanhárom éves tatika elmesélte,hogy ő mindig egy óvodához járt, aminek az udvaránjátszottak az ovisok Az ovit drótkerítés vette körbe, amihez

odacsalogatott egykét ovist, és nyalókát nyújtott be alyukakon, hogy a gyerekek azt nyalogassák, és pár nyalásután a farkát is benyomta, és a gyerekek azt is nyalogatták.Az öreg egy vidám mosollyal fejezte be a történetet, majdhozzátette, hogy sajnálja, de neki ez okoz örömet.Felugrottam és szemen köptem, majd kirohantam ateremből. Ujabb tizenöt nap fogdát kaptam, amit aztán ötrecsökkentettek, mivel figyelembe vették, hogy az éngyerekem is ovis, így vélhetően hirtelen felindulásbólkövettem el a tettemet. Miután letelt az öt nap, Lazótbeavattam a tervembe, hogy megszököm. Kimondottan jóltettem, hogy szóltam neki, mert elmondta, hogy a szökés ittnem számít bűncselekménynek, sőt még csakszabálysértésnek sem. Az emberi jogi törvényben bennevan, hogy az ember úgy védi meg a szabadságát, ahogyantudja, ez emberi ösztön. Mit mondjak, ha valahol, hátSvédországban tényleg adnak az emberi jogokra. Apedofilokat nem szabad bántani, viszont a szökésért semjár büntetés. Lazóval megterveztük a szökést; volt egykorábbi tervem, de azt elvetettem, mert ahhoz szükségemlett volna Attila vagy Vlado segítségére, ám ők ezzel márbűncselekményt követtek volna el. Csak az ússza megbüntetlenül, aki egyedül lép le, és közben senkit semsebesít meg.

Lazónak eszébe jutott, hogy amikor egy évvel korábbanszemorvoshoz kellett mennie, kivitték a városba; két őrkísérte, és egyszerű városi busszal mentek. Kicsitkörbekérdezősködött, és megtudta, hogy a szemvizsgálatazóta is ugyanígy zajlik. Nemsokára jeleztem a

kapcsolattartómnak, hogy szemüvegre lenne szükségem.Felírt a listára: körülbelül két–három hét múlva leszidőpontom, mondta. A terv borzasztóan egyszerű volt:kivisznek, én pedig elfutok. Civil ruhát viseltünk –Svédországban nincs börtönegyenruha –, így az öltözéknem jelentett gondot. Megfigyeltem, milyen bilincsekethasználnak szállításkor, Lazo pedig segített szereznimegfelelő kulcsot a bilincshez. Az egyik telefonkönyv elejénvolt egy várostérkép, amit sikerült lenyúlnom, így Lazopontosan meg tudta mutatni a helyet, ahová vinni fognak,és meg tudtam tervezni a menekülési útvonalat is. Csak aztnem tudhattam előre, hány, és miféle őr kísér majd.Számolnom kellett azzal is, hogy Svédországban rengetega rendőr az utcán, egy részük ráadásul civil ruhás.Ügyelnem kellett, nehogy bárkit fellökjek vagy megüssek,mert ha bármelyik őrrel, rendőrrel vagy járókelővel fizikaikontaktusba kerülök, az már bűncselekménynek számít.Eldöntöttem, hogy ha ilyen helyzetbe kerülök, inkábbmegadom magam, mert eszem ágában sem volt pluszegy–két évet reszkírozni. Mindennap futottam, hogy jókondícióban legyek, hiszen tudtam, hogy pillanatokon belülfel kell majd szívódnom.

A terv készen állt. Amikor kilépek az orvostól, azonnalfutásnak eredek. A térkép alapján kigondoltam a legjobbútvonalat is: az orvosi rendelő mellett, mindjárt balra vanegy mellékutca, azon végigfutok, onnét jobbra, majd ismétjobbra a kis utcákon, és a sarkon, az útkereszteződésnélmár vár Lazo öccse motorral. Felugrok mögé, és innen máregyszerű a dolog. Azért választottam ezt az útvonalat, mert

csupa kis utca alkotta, ahol várhatóan kevés a gyalogos,így kisebb a veszélye, hogy megpróbál feltartóztatni valaki.Amint biztonságos helyre kerülök, felhívom Zoránt vagyAttilát, hogy vigyenek ki az országból. Göteborg körülbelülháromszáz kilométerre van a határtól, ezért úgy döntöttem,pár napig meghúzom magam egy lakásban, amit Lazorendezett nekem, és addigra Zorán vagy Attila is meg tudjaszervezni a kimenekítésemet. Persze arra is felkészültem,mi lesz, ha netán nem jön össze a szökés: tudtam, haelkapnak, azonnal átszállítanak az egyes fokozatúbörtönbe, Kumlába, ahol a legszigorúbb biztonságielőírások vonatkoznak majd rám is. Annál is inkább, mertKumlából eddig mindössze egyetlen embernek sikerült aszökés, történetesen egy jugoszlávnak. Azóta nemrajongtak ott a jugókért. A tervem részét képezte az is,hogy eljátszottam, mennyire megbarátkoztam apedofilokkal. Társalogtam velük, néha még sakkoztam is amocskokkal. Azt akartam, hogy a személyzet lássa, milyenjól beilleszkedtem, és már elfogadom őket. Így akartamelterelni magamról a gyanút, bízva abban, hogy aszemvizsgálat napján nem kapok különleges kíséretet.Érdekes tapasztalat volt, mert kiderült számomra, hogy azember, ha igazán akar valamit, szinte bármire képes a célérdekében. Napokon át tépelődtem, jó lesz–e így, megéri–e ez az egész, de mindig arra lyukadtam ki, hogy igen.Majdnem mindennap bejártam Mariához, igyekeztemelnyerni a bizalmát, próbáltam elhitetni vele, mennyirebánom a korábbi viselkedésemet. De hát a gyerekeimjutottak eszembe, panaszkodtam, ezért nem tudtam kezelni

a helyzetet, de most már belátom, hogy szegény pedofilokis csak emberek. Nem szerettem meg őket, de igyekszemtőlem telhetően tolerálni őket, bizonygattam.

Mariával szinte baráti kapcsolatba kerültem, amagánéletébe is beavatott. De hiába: amikor eljött a nagynap, négy kísérőt kaptam. Két nőt – Mariát és egy másikat–, plusz két atléta alkatú férfit. Lehet, hogy Lazo elárult,gondoltam. Vagy valaki kihallgatta a tervünket, és szólt azilletékeseknek. Nem tudtam mire vélni ezt a díszkíséretet,de az nyilvánvaló volt, hogy így nem lesz könnyű lelépni.Miközben mentünk at az udvaron, végig a két férfikísérőmet figyeltem, hiszen egy ember mozgása sokatelárul a fizikumáról. Nem lettem nyugodtabb. Látszott amozgásukon, hogy elég lazák, ami arra utalt, hogysportszerető emberek. A vizsgálatot megelőző napokbanegyre nehezebben viseltem a gyerekrontók jelenlétét.Tudtam, ha vissza kell mennem, tuti leverek közülük párat.Döntöttem: semmiképpen sem térek vissza, kerül, amibekerül. A kapuban felrakták a kezemre a bilincset, aztánálcázásképpen átdobtak rajta egy kabátot. Tényleg városibusszal mentünk, alig két–három percet kellett várnunk rá.

Útközben végig Mariával beszélgettem, próbálvaleplezni a feszültségemet.

Az orvosi rendelő a város másik felében volt, ígylegalább háromnegyed óra buszozás várt ránk. A rendelőúgy háromszáz méterre volt a buszmegállótól. Sajnos egyforgalmas utcán helyezkedett el, ahol nyüzsögtek azemberek. Régen voltam ilyen izgatott. Tudtam, hogyminden szakmai tapasztalatomra szükségem lesz.

Megállás nélkül figyeltem a terepet, és vártam alegmegfelelőbb pillanatot, amikor megpattanhatok.Odaértünk a rendelő elé, körülnéztem, és éreztem, hogy ittaz idő, de akkor észrevettem két babakocsit tolókismamát, akik szinte az egész járdát elfoglalták. Ha nemtudom kikerülni őket, akár fel is boríthatom valamelyikbabát, vagy, ha jó futók, a kísérőim érnek utol, és esetlegrálökhetnek a babakocsikra. Úgy döntöttem, elhalasztomaz akciót. A rendelőhöz hét lépcsőfok vezetett, az ajtó kifelényílt, jobb kéz felől volt a pult, balra pedig rengetegszemüvegkeret és napszemüveg volt kiállítva.Meglehetősen széles helyiség volt, balra vagy harmincméter az oldalfalig, a szemorvosi rendelő pedig a bejáratiajtóval szemközt helyezkedett el. Majdnem percre pontosanérkeztünk, így az orvos mindjárt fogadott is. Maria jött bevelem. Az orvos leültetett, másfél méterre tőlem Maria isleült. Előadtam a panaszomat, majd az orvos elkezdte akomputeres vizsgálatot. Közben elővettem a bilincs kulcsát,és lassan lazítani kezdtem a karperecet; nagyon óvatosnakkellett lennem, hisz csak akkor tudtam ügyködni, amikor adoktor beszélt, hogy ne hallatsszon a bilincs kattogása.Sikerült annyira kitágítanom, hogy gond nélkül ki tudtamhúzni a kezem. Az orvos megkért, hogy álljak fel, éskövessem. Egy kabin felé indult, ahol valamilyenfényreakciókat szeretett volna megvizsgálni. Felálltam, ésközben kipillantottam az üvegajtón. Senki sem állt előtte.Mivel befelé jövet feltérképeztem a terepet, tudtam, hogy akijárat éppen szemben van, az ajtó pedig kifelé nyílik.

Sima ügy, gondoltam, itt az idő. Fél szemmel

rápillantottam Mariára, aki valami prospektust lapozgatott,majd egy hirtelen mozdulattal ledobtam a bilincset éskirohantam a rendelőből. A másik három kísérőm jobbraállt, épp napszemüveget próbáltak. Körülbelül öt méter voltaz előnyöm. Szerencsémre épp senki sem lépett be azüzletbe; az első három lépcsőfokot egyben vettem, majd akövetkező négyet is megoldottam egy ugrással, és márrohantam is, mint az őrült. A kísérőim is rohantak utánam, sközben svédül kiabáltak. Pár lépés után elértem a tervszerinti mellékutcát. Befordulva nagy meglepetés ért, mertaz utca gyakorlatilag egy hatalmas emelkedő volt. Mire avégére értem, éreztem, hogy a lábaim nem bírják tovább. Akísérőim viszont ott loholtak a nyomomban. Összeszedtemminden erőmet, és futottam tovább. Egy–két perc múlva arendőrautók szirénái is hallatszottak. A szám kiszáradt, aligkaptam levegőt, szédültem a fáradtságtól. Szerencsére azegyik kísérőm leszakadt, de a másik kiválóan bírta; ekkormár mindketten csak gyalogoltunk, körülbelül tíz méterlehetett köztünk a távolság. Egyre jobban fogyott az erőnk,ám ekkor az utca végén bekanyarodott egy rendőrautó,éppen szembe velem. A kísérőm is észrevette, és mindenerejét összeszedve futni kezdett, miközben vadul kiabált.Az utca végén kellett volna befordulnom, elvileg ott vártLazo öccse, de lehetetlennek tűnt, hogy eljussak odáig.Nem volt más választásom, felugrottam egy téglakerítésre,be egy ház udvarába; hallottam, ahogy a rendőrautó fékezés megáll. Az udvaron át futottam a szemközti kerítés felé,el is értem, de amikor felugrottam rá, rám támadt egykisméretű kutya. Ahogy elkapta a már eleve elgyengült

lábamat, úgy éreztem, mintha betontömböt akasztottakvolna rám. A lábamban annyi erő sem volt, hogy lerázzamvagy lerúgjam a kutyát, úgyhogy lehajoltam, és ökölleltarkón vágtam. A második ütésnél végre elengedett. Ekkormár a ház tulajdonosa is kint volt, és svédül kiabált valamit.Átugrottam a szomszédba, ahonnan sikerült kimásznomegy utcára. Csakhogy fogalmam sem volt, hol vagyok,merre kell mennem ahhoz, hogy a megbeszélt helyreérkezzem. Tudtam, kicsi az esélyem, hogy odataláljak,gondolkodásra való időm viszont nem volt. Az út szélén kispatak csordogált, beledobtam a fekete bőrkabátomat,hiszen már fel kilométerről kiszúrták volna. Nyugodtléptekkel indultam el az utcán, hogy minél kisebb feltűnéstkeltsek.

Amikor odaértem a sarokra, a kereszteződésbenmegláttam két rendőrautót, azoktól jobbra pedig a zöldKawasaki Ninja motort. Határozott léptekkel elindultam amotor felé, a motoros észrevett és indította a járművet, deekkor a szirénázó kocsik is kiszúrtak. Felugrottam amotorra, azonnal indultunk, rengeteg rendőrautómindenfelé. Szerencsére az öcsi jól ismerte a terepet, ígysikerült meglépnünk. Nemsokára lefékezett egy autónál, ésintett, hogy szálljak be. Az autót egy csaj vezette, akimosolyogva rám nezett, majd annyit mondott, szia,szökevény – szerbül. A kimerültségtől szólni sem tudtam,megpillantottam egy kólásüveget, és rögtön lecsaptam rá.Fél óra múlva már egy lakásban voltam, ahová nemsokáraJocó, Lazo öccse is megérkezett. Egy csomó kaját és piáthozott. Megköszöntem neki a segítséget, amire ő annyit

válaszolt, hogy szívesen, mi szerbek tartsunk össze. Nemakartam megsérteni, hogy nem vagyok szerb, arról nem isbeszélve, hogy ebben a pillanatban akár kínainak isnevezhetett volna. Arra gondoltam, felhívom Attilát, de aztáneszembe jutott, amit az ügyvéddel üzent: se őt, se Vladótne keressem addig, míg itt vagyok. A családomrólmaximálisan gondoskodnak, de itt csak magamraszámíthatok. Csakhogy egyedül nem fog menni, mert ahazaútra nincs pénzem, se arra, hogy útlevelet szerezzek.

Felhívtam Zoránt. Nagyon megörült, és azonnalbeszámolt, hogy Brigiék jól vannak, és ne izguljak, ő ésmások is segítenek és vigyáznak rájuk, semmiben semszenvednek hiányt. Mikor felvázoltam neki, mi a gond, aztmondta, mindjárt megnézi, mikor megy Göteborgba az elsőrepülő, és már jön is – azzal letette a telefont. Öt perc múlvahívott, azt mondta, beszelt Attilával, és nemsokára valaki felfog hívni, hogy segítsen. Pár perc múlva tényleg csörgött atelefon, az ügyvédnő volt az. Egy óra múlva legyek ebbenmeg ebben a bevásárlóközpontban, mondta, aholtalalkozom valakivel, aki egy üzenetet és némi pénzt admajd át. Jocó tudta, hol a bevásárlóközpont. Egy óra múlvamár ott is voltunk. Az emberem már várt rám. Bementünkegy étterembe, ahol jó nagy tömeg volt. Teljesenátmaszkíroztam magam, a hajamat befestettem szőkére,vagyis inkább majdnem fehérre, és feltettem egyszemüveget. Még én is meglepődtem, hogy ez a néhányapróság mennyire megváltoztatta az arcberendezésemet.Az ember, akivel találkoztam, ugyancsak ügyvéd volt, éseléggé meglepett, mivel azt javasolta, adjam fel magam.

De aztán bővebben is kifejtette, mire megértettem. Attiláékmár dolgoztak azon, hogy átszállítsanak Hollandiába, delegálisan. Ha most így kivisznek, attól fogva folyamatosanbujkálnom kell. Igazuk volt. Menjek be a rendőrségre,magyarázta az ügyvéd, és jelentkezzek. Száz százalék,hogy átvisznek egy szigorúbb börtönbe, de semmilyenegyéb büntetésre nem kell számítanom. A hollandnagykövetség pedig fel fogja venni a kapcsolatot a svédigazságügyi miniszterrel, és maximum hat hónap múlvaotthon leszek. Beleegyeztem a tervbe, de úgy döntöttem,előtte kajálok egy jót, és pár sört is megiszom a nagyizgalomra. Utána veszek pár ruhát, amire szükségem leheta börtönben, és csak azután adom fel magam. Három nagyzacskó ruhát vásároltam, főleg sportcuccot megalsónemüket. Már kezdett alkonyodni, mire elindultam arendőrség felé. Nem kellett messzire mennem, mivel abevásárlóközponttal szemben, az út másik oldalán volt egyrendőrőrs. Még gyorsan beugrottam egy fodrászhoz,kopaszra nyírattam a hajamat, aztán a szemüveget iseldobtam – így újra a régi voltam.

Az igazi meglepetés akkor ért, amikor bementem arendőrségre, es közöltem, mi járatban vagyok. Afogadópult mögött ülő hölgy felvilágosított, hogy amit tettem,nem törvénybe ütköző cselekedet, körözés sincs kiadvaellenem, így sajnos nem tud segíteni. Nem akartam hinni afülemnek, és újra próbálkoztam: ma reggel szöktem meg,magyaráztam, három évre ítéltek jogerősen, a göteborgibörtönben ültem, és csak azért léptem le, hogyátszállítsanak egy másik helyre. De a rendőrnő

megismételte, hogy semmiféle bűncselekményt nemkövettem el, így ő nem jogosult semmilyen intézkedésre, detalán menjek vissza a börtönbe, és próbálkozzam ott.Felhívtam az ügyvédet, és elmeséltem neki, mi a helyzet. Őnevetett egy jót, aztán elmondta, hogy a rendőrségnekteljesen igaza van, ő sem véletlenül ajánlotta, hogy egyből abörtönbe menjek. Hívtam egy taxit, és bemondtam a börtöncímét. Miután odaértem, vagy fél órán keresztülcsengettem, mire egy hang beleszólt a kaputelefonba.Elmondtam neki is a gondomat, de nem tudott segíteni. Aztmondta, neki nincs engedélye, hogy bárkit is beengedjen,jöjjek vissza holnap munkaidőben, és a parancsnokmegmondja, mi ilyenkor a teendő. Aztán hozzátette, mégsosem hallott olyat, hogy valaki megszökik reggel, estemeg visszajön. Jót nevetett, majd megszakította abeszélgetést. Amikor a taxisnak elmeséltem, mi a gondom,úgy röhögött, hogy félre kellett állnia. Elvitettem magam egyhotelba, és némi borravalóért személyi nélkül is kaptamegy szobát. Még jó, hogy Attiláék kisebb vagyont küldtek azügyvéddel, így simán tudtam szállodában aludni, megnaphosszat taxizgatni. Egész este Brigivel beszélgettemtelefonon, őt is sikerült megnevettetnem a történetemmel.Elmondta, hogy Magyarországon marad, míg vissza nemtérek Hollandiába. Ott van vele az anyukája, így nincs olyanegyedül. Elmesélte, milyen gyönyörű a kislányunk, és hogya fiunkat beíratta oviba. Sokáig beszélgettünk. Reggel,miután felébredtem, kajáltam egyet, és újból nekivágtam,hogy feladjam magam.

A rendőrségen kezdtem, ahol közölték velem, hogy még

semmit sem tudnak tenni az érdekemben, de jöjjek visszadélután, addigra talán az igazságügyi minisztériumból is jönvalami végzés. Délután visszamentem, és ekkor mártényleg vártak. Megbilincseltek, és bezártak egy fogdába.Ügy egy óra múlva négy izompacsirta jött értem, akikközölték, hogy elszállítanak egy másik börtönbe. Na, végre,gondoltam magamban. Ütközben az egyik kísérőmelmondta, hogy Tidaholmba visznek, Svédország másodiklegszigorúbb börtönébe. Körülbelül 250 fogvatartott van ott,akik mind Kumlábol kerültek oda. Láttam, a csávó csakazért pofázik, hogy megfélemlítsen, úgyhogy gyorsanközbevágtam: legfeljebb másfél évem van még hátra,mondtam, azt fél lábon is kibírom, és közben még jól isérzem magam. Vette a lapot, és tudta, jobb, ha hallgat,mert sem a munkáját, sem őt magát nem tartom valamiirigylésre méltónak. Mondtam is neki, hogy eszem ágábansem lenne életet cserélni vele. Miután odaértünk, elárulta,hogy albán származású, és mivel a papíromon anemzetiségnél jugoszláv szerepelt, azt hitte, szerb vagyok,ezért játszotta az eszét.

Három többtonnás, távirányítású kapun át jutottunk be abörtön területére, ami világossá tette, hogy itt nem csupánegy drótkerítés választ majd el a külvilágtól. A börtönőrökátvettek a kísérőimtől, aztán át kellett mennem egydetektoros kapun, és egy gyors teströntgent is elvégeztekrajtam, hogy megnézzék, nincs–e nálam tiltott tárgy, nemnyeltem–e le, vagy a végbelembe nem helyeztem–e felvalamit. Miután mindent rendben találtak, udvariasanbetessékeltek a fogadóhelyiségbe. Ebben két szék állt,

egy asztal, azon poharak és ásványvíz. A polconmindenféle tájékoztatófüzetek, legalább húsz nyelven. Demáris jött a kapcsolattartóm, aki elkísért az orvoshoz, utánapedig átmentünk az irodájába. Elmondta, egyetlen dolgomvan, betartani a szabályokat, mert itt a legkisebbkihágásért is szigorú büntetés jár. Alig fél órát töltöttünkegyütt, majd megmutatta a zárkámat. Ez hasonló volt, mintaz előbbi helyen, csak valamivel kisebb. A börtön négy Lalakú szárnyból állt, blokkonként harminchat elítélttel, én aC épületbe kerültem. A bejárattal szemben volt aszemélyzeti iroda, négy telefonfülke, ebédlő, s abból nyílt akonyha. Teljes felszereléssel. Ez a börtön önellátó volt, amiannyit jelent, hogy minden elítélt azt kajálta, amit főzöttmagának. A késeket acélhuzallal rögzítették akerámialapokhoz. Tizennyolc személyre három hatalmashűtőszekrény jutott. Az egyikben a tejtermékeket tárolták.Fejenként heti fél kiló sajt járt, plusz gyümölcsjoghurt, kefirés friss tej, amit naponta hoztak, fejenként egy litert. Amásik hűtőben voltak a felvágottak, virslik, a tojás,májkrémek, konzervek. A harmadikban a gyümölcsök és azöldségek, ebbe hetente hoztak friss árut. Igaz, a gyümölcsáltalában három napig tartott. Volt egy nagy kenyerespolc,három–négyféle kenyérrel, kétszersülttel, de itt tartották amüzliket és a gabonapelyheket is. Az ebédlőben volt négymikrohullámú sütő és két kávéfőző, meg öt asztal, négy–négy székkel. Az ebédlőből kilépve jobbra voltak a zárkák,balra pedig egy nagy közösségi helyiség, hatalmas tévévelés négy számítógéppel. A bútorzat bőrfotelekből,kanapékból állt. E mellett volt a fitneszterem – volt egy

nagyobb is, az épületen kívül –, a mellett pedig amosókonyha négy mosógéppel és négy szárítóval. Aszárny végén kaptak helyet a zuhanyzók.

Épp kezdtem kipakolni a zárkámban, amikor megjelentaz ajtóban három tetovált, kopasz fickó. Gondoltam, jön abeavatás egy jókora veréssel, de nem. Bemutatkoztak, ésegyikük elmondta, hogy ő a C épület felelőse, egyben arabszakszervezet elnöke is, merthogy Svédországban ilyenis van. Ha bármi bajom van valakivel vagy valamivel, akár aszemélyzettel, akár az ellátással, két helyen tehetekpanaszt: a kapcsolattartómnál vagy nála. Arabszakszervezet elnökségét maguk a rabok választják arabgyűlésen. Ezeken a gyűléseken a börtönszemélyzetcsak passzívan vehet részt. A rabszakszervezet elnökenaponta beszámol a börtönparancsoknak az esetlegespanaszokról, kérelmekről, és mindenről, amiről a hivatalosvezetésnek tudnia érdemes. Az elnök azt is elárulta, hogymindezt a kapcsolattartómon keresztül is intézhetem, de azegyik íratlan szabály szerint egy fogvatartott sohasembeszélhet egyedül a börtönszemélyzettel. Hakommunikálnom kell velük, mindig vinnem kell magammalegy másik rabot is, aki hallja az egész beszélgetést. Ezzelminimálisra csökkentik a vamzerkedés, vagyis a besúgásesélyét. De még nem volt vége. Az őrökkel semmi dolgunk,folytatta, nem beszélgetünk velük, és ők sem velünk, nincsjópofizás. Minden be van kamerázva, kivéve a fürdőt és azárkát, a rabok itt rendezhetik az ügyeiket; ha ezen a kéthelyiségen kívül bármilyen konfliktusba keveredik az ember– akár csak szóbelibe is –, már viszik is át Kumlába. Itt a

legkisebb vitát sem tűrik meg a börtöntörvények. Vagyhallgatsz, vagy mosolyogsz. Volt még egy nagyon fontosszabály. Mivel zárás után a blokkokban nem tartózkodottszemélyzet, viszont sok fogvatartott füvezett, vagy más,szigorúan tiltott dolgot művelt, ilyenkor már tilos volt őrthívni. Akármilyen beteg volt valaki, meg kellett várnia areggelt. Este tízkor volt a zárás, reggel ötkor nyitás. A cellákelektronikusan nyitódtak és záródtak, aki lekéste a zárást,irány Kumla. Egyelőre ennyi, fejezte be az elnök, aztánúgyis hamar meglátod, bírod–e az itteni életet. Ha nem,csak szólj, intézek más helyet. Az már ennyiből is látszott,hogy hiába a luxus, ez elég kemény hely.

Kisvártatva újabb látogatóim érkeztek. Ketten voltak, ésszerbül szóltak hozzám. Váltottunk pár szót, aztánmegbeszéltük, hogy másnap megmutatják a börtönt. Annyitmég megtudtam tőlük, hogy itt mindenki komoly bűnöző, atöbbség rablásért vagy gyilkosságért van bent. Zárás utánmegpróbáltam olvasni egy kicsit, de nem ment, úgyhogyleoltottam a lámpát, és elaludtam. Reggel ötkor a zárkattanására ébredtem, majd tizenegykor a két jugó srácnevetésére. Látják, tiszta a lelkiismeretem, mosolyogtak,különben nem aludnék ilyen jól. Néhány perc múlva márvagy nyolc ember zsúfolódott be a zárkámba, folyt azismerkedés, és további szabályokat is megismertem.Hétvége volt, így senki sem dolgozott. Az egyik jugó srácelmondta, hogy kettőkor találkozunk a többi jugóval,okvetlenül tartsak vele. A találkozóra a börtöntemplombankerült sor, mivel ez volt az egyeden hely, aholérintkezhettünk a másik három blokk lakóival. Itt

megismerkedtem a többi jugó sráccal: nagyjából húszanvoltunk, de mondták, hogy vannak még páran, csak nemegyszerre járnak a templomba, így mindig marad, akifelügyeli a dolgokat.

Hamar kiderült, hogy többekkel akadnak közösismerőseink, ráadásul elég magas szinten, mert aSvédországban működő jugó csoport a cigimaffia egyiklegfontosabb részlege volt. Az összes fejest ismertem,nemegyszer tárgyaltam is itt Vladóval. A templomban voltelrejtve egy mobiltelefon, úgyhogy hamar lemeóztak, ésmeglehetősen komoly referenciákat kaptak rólam kintről.Megszűnt az addigi óvatoskodás, és az elkövetkező egy–két órában elég komoly dolgokat tudtam meg.

Crni (a neve magyarul feketét jelent) elmondta, hogy abörtönben uralkodó nagy rend és nyugalom csak látszat, abenti életet bandák uralják. Az egyik legfontosabb az OG,vagyis az Originál Gangsters, az övék a kábítószerpiac egyrésze, emellett pedig főleg a bandán kívüli rabokzsarolásával foglalkoznak. A Hell's Angels is komoly erőtképvisel, ám mivel nagy részük gyilkosságért ül, aszemélyzet kiemelten figyeli őket. Főleg szerencsejátékbanutaznak, de a tiltott tárgyak becsempészését is nagybanűzik, és az önkiszolgáló bolt is nekik tejel. A legnagyobb éstalán legbefolyásosabb banda a Brother s Caper (itt aszlengben capernek hívták a börtönt), vagyis a BörtönTestvériség volt. Ez csak abban különbözött a többitől,hogy odakint nem léteztek, így nem is várhattak külsőtámogatást. Mindig csak azok voltak a tagjai, akik éppbörtönben ültek, ha valaki szabadult, automatikusan

megszűnt a tagsága is. Mivel ehhez a bandához tartozott alegtöbben, általában a rabszakszervezet elnöki tisztét is aző emberük töltötte be. Sok olyan ember akadt köztük, akiannyira jól érezte magát a bandában, hogy közvetlenül aszabadulása előtt inkább gyorsan elkövetett még egybűncselekményt, csak hogy bent maradhasson. Egy részükéletfogytos volt. A szabadulás náluk korántsem voltközponti kérdés, ezért ők voltak a legveszélyesebbek. Nemegy még feleséget is a „testvérek” közül választottmagának – a banda a női börtönben is létezett. A BrothersCaper irányította a börtön napi életét. Ők szabták meg, kihol dolgozik, ki mit, mikor használhat – például, hogy kiedzhet a nagy fitneszteremben –, és ők üzemeltették aszoláriumot meg a szaunát is, amelyek elvileg akapcsolattartóknál megvásárolható érmével működtek, dea BC–sek ugyanazt fél áron kínálták. Ők voltak avamzerság legnagyobb ellenzői, és a legnagyobbvamzerok is egyben.

Aztán ott volt a svéd börtönökben a negyedik jelentősbanda, az úgynevezett Jugó Liga. Ez egykorijugoszlávokból állt. A külsősök csak úgy hívták őket, hogy„a tiszteletlenek”. Könnyű kitalálni, miért kapták a nevüket: ajugók ugyanis senkit sem tiszteltek. Mivel a jugó maffia afalakon kívül is nagyon erős és szervezett volt, komolytekintélyre tettek szert a börtönökben is. A jugoszláv maffiaelsősorban a drogpiacon erős világszerte, de Európábankülönösen. Persze más bűncselekményeket iselőszeretettel elkövetnek. Igaz, manapság már csakszerbek és montenegróiak alkotják ezt a csoportot, de

azért továbbra is kiváló kapcsolatokat tartanak fenn a többiexjugoszláv állam bűnözőivel. Ez odabent is így volt. A JugóLiga fő területe a csempészés és az adósságbehajtás volt.Mint megtudtam, a tidaholmi börtönbe bejutó kábítószerhetven százalékát a jugók szállították, majd továbbadták azOG–nek, ők pedig kiárulták. A börtön személyzetetisztában volt a folyamatokkal, de olyan profin történtminden, hogy csak elvétve tudták meghiúsítani adrogüzleteket.

A különböző svéd börtönökben működő bandakegymással is kapcsolatban alltak. A hatóság igyekezettmegakadályozni a kapcsolattartást, de az üzenetek még alegszigorúbb szűréseken is átcsúsztak olykor. Pedigtűzzel–vassal irtották a bandákat, még a bandaneveketsem volt szabad használni, az ilyen tagságra utalótetoválásokat pedig el kellett takarni. Amint kiderültvalakiről, hogy valamelyik banda tagja, már indulhatott isKumlába. Földijeim kiokosítottak, hogy ennek ellenére jobbbeállni valamelyik bandába, mert aki magányos, hátránybakerül. A bandatagok jól szervezett rendszer szerint,megadott időpontokban használhatták a különfélesportlehetőségeket, és szoláriumozni, szaunázni is együttjártak, igaz, mindig csak háromnégy fős csoportokban,mert egy ennél nagyobb létszámú vonulás már feltűnő lettvolna. Ez annyira jó börtön volt, hogy mindenki igyekezettbetartani a szabályokat, annál is inkább, mert azok, akikmegjárták, borzasztó dolgokat meséltek Kumláról. Úgyszólt a fáma, hogy aki a második fokozatból átkerül oda, azelsőbe, azt is megbánja, hogy megszületett.

Crni, a jugók vezére, hat évet húzott le magánzárkábanKumlán, napi egy óra sétával, azt is bilincsben. A hatósághat év után döntött úgy, hogy átmehet egy másodikfokozatú börtönbe. Crni összesen tizennégy evet kapottfegyveres rablásokért, és amiért két kommandóst ismegsebesített a letartóztatásakor. Ebből kilenc év hathónapot mindenképpen le kellett ülnie, és még két éve volthátra. Nagyon nem akart bebukni valamin odabent. Nekemazt mondta, tartsam távol magam a balhéktól, ők úgyveszik, hogy velúk vagyok, de semmilyen szerepet nemszánnak nekem. Mint később megtudtam, a kinti főnöktőlkapta parancsba mobilon, hogy vigyázzon rám. Utasították,hogy mindenben segítsen, és fontosabb kérdésekbenbátran kérje ki a véleményemet is.

Megtudtam, hogy a Pokol Angyalai lányfuttatással isfoglalkoznak. Mivel itt heti rendszerességgel volt lehetőségágyas beszélőre, ha valakinek lány kellett, azt az Angyalokintézték. Minden beszélő előtt vizeletmintát kellett adni. Hanegatív lett, megvolt az engedély. Folyamatos volt azellenőrzés, és csak egyszer lehetett megtagadni. Perszeerre is volt kidolgozott módszer. Általában kora reggeljöttek ellenőrizni, hiszen tudták, hogy este, zárás után nagydrogozás megy a zárkákban. Ezért aki drogot fogyasztott,hajnali négykor felkelt, és megivott két–három liter jó cukrosteát. Mivel a tea jó vízhajtó, az alany többször is vizelt, miremegérkezett az ellenőrzés.

Teltek–múltak a napok, és egyre jobban kiismertem abenti viszonyokat. Minden úgy működött, akár egykisvárosban. Hétköznap munka, utána sport vagy valami

más szórakozás. Én az egyik szerb sráccal meló utánmindig elmentem a boltba friss húst venni, majd felváltvafőztünk. Aztán egyik nap egy magyar fiú került ablokkunkba. Szegény nagyon meg volt zuhanva, tíz évetkapott kábítószercsempészésért. Felkaroltam, ésmegbeszéltem a többiekkel, hogy ők is fogadják el. Vagyis– először, és valószínűleg utoljára – egy magyarországimagyar is a Jugó Liga tagja lett, ha nem is teljesértékűként. Főzött, mosott, takarított, tortákat sütött avédelemért cserébe.

Csomag nem érkezhetett kívülről, és levél is csak borítéknélkül. Ezzel is meg akarták akadályozni a drogok és atiltott dolgok beáramlását. A boltban mindent meg lehetettvenni, havonta egyszer ruhavásár is volt. Kintről elvilegtényleg semmire nem volt szükség, legfeljebb pénzre.Meghatározták, egy ember mennyi pénzt tarthat magánál,de ezt végképp nem tudták ellenőrizni. Sokan a földbeásva tartották a pénzüket, főleg a bandák.

Odabent is a kábítószer volt a legjövedelmezőbbárucikk. A jugók a falakon kívül harminc euróért vettek egygramm heroint, bent már háromszáz euróért adták tovább,az OG pedig ötszázért árusította.

A Pokol Angyalai is próbálkoztak, de a jugóktól nemtudták átvenni a heroinpiacot, viszont a marihuána az őkezükben volt. Egy gramm heroinért, ha a börtönfalakonbelül találták meg valakinél, öt évet lehetett kapni a svédbíróságon. A jugók alakították ki a leghatásosabb rendszerta drog bejuttatására. Három hat méter magas fal és egynégy méter széles vizesárok választott el bennünket a

külvilágtól – ez összesen egy durván harmincméteres sávotjelentett –, ráadásul ezt a senki földjét még felülről isbefedték ráccsal, szinte lehetetlen volt bármit is bedobni akerítésen túlról. Ám a jugók rájöttek, hogyan hidalhatják átaz akadályt. A kinti kapcsolat teniszlabdába rakta a drogot,majd beütötte teniszütővel: a felső rácson keresztül pontbefért a labda. Azt, hogy hová pottyan az áru, a szerbek avillanyoszlopok megszámozásával tudták meghatározni. Abejárati kapunál volt az egyes pózna, aztán a kettes, ahármas, és így tovább. A jobb oldali póznákat Dl, D2, D3elnevezéssel illették, míg a bal oldaliak Ll, L2, L3 satöbbinéven futottak. Ha a börtönőröknek sikerült is befogniukegy–két hívást, fogalmuk sem volt, mit jelent, hogy D21 ésD22, vagy épp Ll4 és L15 között. Ez annyit jelentett, hogy ajobb oldalon a 21. és a 22. pózna között fogják beütni alabdákat, vagy a bal oldalon a 14. és a 15. pózna között. AD betű a szerb desno – jobb – szóból jött, az L pedig alevóból, ami azt jelenti, bal. Tehát, ha jött az áru, a rövidüzenet csak ennyi volt: „17:18 D10–D11”. Időpont éshelyszín. Soha senki nem bukott le, de az őrök idővelmegsejtettek valamit, ezért éjjel–nappal járőrözni kezdtek akerítés mentén. Ám mint az köztudott, a jugók nagymesterei a bűnözésnek, így újabb trükköt eszeltek ki. Ezmég az előzőnél is bonyolultabb volt, de sikerült veletúljárniuk az őrök eszén.

Attól fogva azok a lányok hordták be a kábítószert, akikágyas beszélőre érkeztek. A nehezebb része az volt, hogya beszélő után mindig mindenkinek meztelenre kellettvetkőznie, és a röntgengépen is át kellett haladni, ami az

egész testet átvilágította. Tilos volt a beszélő alatt bármitenni, így nagyjából azt is látták, hogy mi van a gyomrokbanés a belekben, de azt is, ha a végbélbe volt valamifeldugva. A beszélőre a börtöntől kapott öltözékben lehetettcsak menni, amit a beszélő után le kellett adni és csakazután kaptunk új ruhát, ha átmentünk minden vizsgálaton.Szinte esély sem volt arra, hogy bármit is behozzál. Ha azőrök a legkisebb gyanús dologra is felfigyeltek agyomorban, addig nem lehetett kimenni, míg ki nem ürült atartalom. Külön „szarófülkéket” alakítottak ki erre a célra. Ajugók mégis megtalálták a lyukat a pajzson. A röntgenmindent megmutatott, kivéve a fütyköst, pontosabban azt,hogy a fütykösön lévő bőr alatt mi van. Ha függőlegesenbedugtál valamit, azt kimutatta, ha a húgycsőbe dugtálvalamit, azt is. De egyet nem: ha valaki a makk (a fütykösfeje) mögé egy celofánból készült gyűrűt helyezett elkörben, ami persze heroinnal volt megtöltve. A delikvensfelhelyezte a gyűrűt, a bőrt ráhúzta a makkra, és kész:semmit sem lehetett észrevenni! Igaz, itt számított a méret,volt, aki csak egygrammos gyűrűt tudott felhúzni, de olyan isakadt, aki két grammot is gond nélkül bejuttatott. Amódszer egyetlen hibája az volt, hogy a körülmeteltek nemtölthettek be ilyen „munkakört”. Amire egyébként rengetegjelentkező volt, hiszen aki behozott egy grammot, kétadagot kapott, a nagyfarkúak pedig négy adagot, hasikerrel megbirkóztak a két– grammos gyűrűvel. Ajugoszláv leleményességnek köszönhetően a heroinellátásnem akadozott. A mobilokat az őrök hozták be, igaz, nemmindig önszántukból, de a kintiek általában mindig találtak

olyat, akit sikerült meggyőzni. A teströntgen beszereléseelőtt a fogvatartottak hordták be a mobiltelefont, kotonbahúzva, a végbelükbe feldugva.

Messze nem volt unalmas ez a börtön, mert aluxuskörülmények közepette ugyanúgy dübörgött abűnözés, mint bárhol máshol. A fegyelem olyan szigorú volt,hogy senki sem mert feldobni senkit. Pedig mentek azígérgetések. A börtönszemélyzet mindig mondta araboknak, hogy ha valaki komolyabb dolgot köp, akár méga hosszú börtönéveket is eltörlik. Azt mesélik, hogy addigmindössze egyetlen olyan eset volt, amikor valaki feldobottegy OG–t. Egy iráni srác köpte be, hogy drogot árul. Aziránit négy évvel előbb helyezték szabadlábra, de két héttela szabadulása után véletlenül elgázolta egy autó. Jó voltészben tartani, hogy odabent bűnözők éltek, akikképtelenek megbocsátani. Tévedni arrafelé nem voltemberi dolog. Csak úgy lehetett túlélni, ha az emberigazodott a rendszerhez. Ha erre képes volt, időben éssértetlenül szabadulhatott. A nyugalom biztosításaérdekében a könyvtárban a könyvek és zenei CD–k mellettmég pornó DVD–t is lehetett kölcsönözni. Az orvosi ellátáselsőrangú volt. A börtön területén rengeteg volt a zöldterület, és érdekes módon még a legkeményebb gyilkosokis vigyáztak a tisztaságra; mindenki rendezte a parkokat,kerteket. Sehol sem lehetett eldobott cigarettacsikket vagypapírdarabokat látni.

A hónapok lassan múltak, a magyar fiú sütött, főzött,takarított, a bandák tették a dolgukat, az őrök megpróbáltak rájönni egy–két csalafintaságra, persze

sikertelenül, hisz vamzer nélkül sem kint, sem bent nemhatékony a hatóság. Egy komolyabb bűnözőt legfeljebb egyévig tartottak ugyanott, utána átszállították egy másikbörtönbe, hogy ezzel is korlátozzák a szervezkedéslehetőségét. Az orvostól szereztem olyan igazolást, amifelmentett a munka alól, így nem kellett dolgoznom. Déligaludtam, aztán elmentem edzeni, majd amikor a többiekjöttek a melóból, elmentünk a boltba kaját venni másnapra.Este kártyáztunk, persze pénzben játszottunk. Egyik nap jötta kapcsolattartóm, hogy keres a rendőrség. Az Interpoltóljött két nyomozó, hogy a magyar hatóság körözést adott kiellenem autólopás miatt. Hirtelen nem tudtam mire vélni adolgot, mindaddig, míg a nyomozók el nem mondták, hogymilyen autóról van szó. Azt a kocsit keresték rajtam, amitmég Szegeden béreltem. Teljesen megfeledkeztem róla.Elmondtam, hogy hová parkoltam le, és hogy a kulcs meg aforgalmi ott van a pesti lakásomban. Ezzel a magamrészéről le is zártam az ügyet.

Aztán egyik nap bejött hozzám és másik háromhollandhoz a nagykövet megbízottja. A papírjaink készenvannak, mondta, két hét múlva átvisznek bennünketHollandiába. Pont hat hónapom volt még hátra a repülőindulásáig. A rendes napi járattal mentünk Amszterdamba,megbilincselve. Amikor a hollandok átvettek bennünket,egyből leszedték a bilincset, pedig volt köztünk olyan is,akinek még négy évet kellett ülnie. Távollétem alatt az volt alegnagyobb változás, hogy a gulden helyett az euró lett afizetőeszköz. Összesen heten jöttünk vissza Hollandiába,persze mindannyian kábítószer–csempészésért voltunk

lecsukva. Hollandiában ez nem számít komoly bűnnek,ezért is fogadtak bennünket olyan lazán. Nekem még azt ismegengedték, hogy elmenjek a McDonald'sba kaját venni.Hollandiában az elítéltek nagy része a büntetése utolsóharmadát otthon tölti le, a legtöbbje egy GPS–esbokabilinccsel. De azok is bokabilinccsel, otthon töltik abüntetésüket, akiket két évre, vagy annál kevesebbszabadságvesztésre ítél a bíróság. Ott belátták, hogysokkal nagyobb kárt okoznak azzal, ha börtönbe csukjákezeket az embereket, mint így, ha csak felügyelet alatttartják őket. Ezzel részben spórol az állam, másrészt azelítélt egzisztenciája, családi élete, egészségi állapota isfenntarthatóbb. Így azok, akik nem követnek el túl súlyosbűncselekményt, nem vesztik el a munkahelyüket, nemmaradnak ki az iskolából, úgyhogy később sem hárul azállamra az ellátásuk és társadalmi visszailleszkedést segítőprogramok szervezése.

Eddig azt hittem, hogy a svéd börtönnél lazább nemlétezik. Tévedtem. A befogadásomkor megkérdezték, hogyakarok–e internetet a zárkámba, melyhez napi másféleuróért számítógépet is bérelhetek. Először azt hittem,viccelnek velem, de mondták, hogy nem, ez ugyanisminden elítéltnek jogában áll. Naná, hogy éltem alehetőséggel. Zorán küldött be laptopot. A zárkámban mégvonalas telefon is volt. Az egész zárka úgy nézett ki, mintegy kis garzonlakás. Igaz, itt kevesebb volt a szabadidő,mint Svédországban, és csak napi négy óráttartózkodhattunk kint a szabad levegőn, de cserébeteljesen nyugodtan lehetett létezni. Nem voltak bandák, a

marihuána és a hasis legális volt, kemény drogot szintesenki sem fogyasztott.

Attila nem jött be hozzám beszélőre, azt üzente, hogy hakint leszek, majd mindent tisztázunk. Zorán hetente járt behozzám tiszta ruhával, s persze egy csomó kajával. Aztviszont nem akartam, hogy Brigi bejöjjön, főleg a gyerekekmiatt: minek látnák a börtönt? Igaz, a lányomat addig mégcsak fényképen láttam, de, gondoltam, ezt a hat hónapotmár csak kibírom. Vlado sem látogatott meg, mert nemakart képbe kerülni: minden látogatót regisztráltak,márpedig a hozzá hasonló kaliberű emberek jobbanszeretnek a háttérben maradni. De rajta kívül sokanbenéztek. Például az amszterdami polgármester is. Aztmondta, ne izguljak, mindenki hibázhat egyszer az életben,és biztosított, hogy ha munkára lesz szükségem, segít. Alátogatása után a börtönőrök úgy néztek rám, minthamarslakó lennék, és mindegyik elkezdett jópofáskodnivelem. De én élénken emlékeztem rá, mit tanultam a svédbörtönben: az őrökkel nem egy az érdekünk. Nem tudtammegmagyarázni, miért, de valahogy nem szerettem, ha egyőr a közelemben volt. Pedig soha egy rossz szót semszóltak hozzám sem itt, sem pedig Svédországban. Sőt, apolgármesteri látogatás után tényleg kimondottan jó fejeklettek, mégsem kedvelem őket. Talán azért, mert én soseméreztem magam bűnözőnek, ők mégis úgy kezeltek.

Mivel itt sokkal nyugodtabb volt az élet, mintSvédországban, az idő is lassabban vánszorgott. Hathónapra nem akartam suliba járni, néha interneteztem, ésigyekeztem csiszolgatni az angol– és hollandtudásomat. S

közben megállapítottam, hogy fura figurák ezek ahollandok, nem nagyon idegeskednek semmin. Ha nem lettvolna ott az a néhány arab, török meg marokkói, olyan lettvolna az a börtön, mint egy kripta. Ez a végtelen nyugalomolyan feszültté tett, hogy egyik nap összecsaptam kétmarokkóival. Elvették a folyosón egy ötvenkilós, pancserholland srác óráját, amikor épp arra jártam. Megsajnáltama balekot, és szó nélkül pofán vertem mindkét fosztogatót.A hála az lett, hogy kaptam tíz nap fogdát, majdátszállítottak egy távolabbi börtönbe, kétszáz kilométerreRotterdamtól. Ez sokkal szigorúbb hely volt. Nem voltinternet, sem ágyas beszélő.

Minél inkább közeledett a szabadulásom napja, annálidegesebb lettem. Kezdtem érezni a haragot és abosszúvágyat. Az utolsó hét volt a legnehezebb.Megkértem az őröket, hogy tartsák zárva a cellámat. Nemakartam senkivel beszélni vagy találkozni. Az utolsóéjszaka aludni sem tudtam, főleg azt vártam, hogy Brigit ésa gyerekeket magamhoz szoríthassam. Reggel fél nyolckorszabadultam. Az összes holmimat odaadtam az egyikszomszédomnak, egy bolíviai srácnak. Miközben azirodában felvettem a szabadulópénzemet, bejött az egyikőr, és jelentette a főnökének, hogy hatalmas csoportosulásvan a börtön előtt, hívjon–e rendőrt. Az igazgató azt felelte,nem kell, biztos értem jöttek. El sem tudtam képzelni, kiklehetnek azok.

Amikor kiléptem a börtönkapun, én is meglepődtem.Vagy húsz dzsip meg luxuskocsi állt kint. Sokan eljöttek,hogy köszöntsenek. Zorán várt a kapuban, de nem messze

ott állt Vlado, Ali, a török vezér és még sok régi jó barát.Attila is eljött. Amikor megpillantottam, összeszorult agyomrom, és azonnal a torkának akartam ugrani.Gondolom, ezt ő is sejtette, ezért is állt távolabb tőlem. Denem ijedt meg, odalépett hozzám, majd így szólt: „Üdv agladiátorok közt, üdv a cégben!” Ekkor egy dzsip gördültoda, amiben Brigi ült a gyerekekkel. Direkt így terveztékmeg, hogy ne legyen időm leütni Attilát. A fiam ugrott kielsőnek („Papa, papa!”), a nyakam köré kulcsolta a kezét,és csak puszilgatott. Aztán Brigi szállt ki, szebb volt, mintvalaha, a karjában egy igazi kis hercegnővel, a lányommal.Szégyenlős kis szőke, kék szemű baba volt még. Brigi sírt,a fiam is, a lányom meg nevetett, és ez a nevetés egycsapásra elfeledtette velem az elmúlt két évet. Brigi úgymagához szorított, hogy azt hittem, a szuszt is kinyomjabelőlem. Nagyon örültem, hogy újra együtt vagyunk. Abörtönablakokból kiabáltak a rabok, a kapuban pár őrbámulta a jelenetet. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyensokan eljönnek a szabadulásomkor. Miután Brigiékkelagyoncsókolgattuk egymást, Attila lépett oda.

– Rob, ami történt, természetesen megbeszéljük, deelőtte menj el a családoddal nyaralni, és ha visszajöttél,dumálunk.

– Elmész te a büdös francba! Azt hittem, a barátomvagy...

– Hidd el, az is vagyok, majd megérted, ha leülünk, ésátbeszéljük a dolgokat!

Vlado is közbeszólt.– Én is tudtam a dologról. Meg kellett győződnünk róla,

hogy teljesen okés vagy–e.– Mi a faszt beszélsz? Neked kellett meggyőződnöd,

hogy okés vagyok–e? Hány éve ismerjük egymást? Dekülönben is mit jelent az, hogy meg kellett győződnünk,hogy okés vagyok–e? Úgy beszélsz itt, mint egymaffiafőnök, aki új tagokat toboroz.

– Nos, hasonló a helyzet – vágta rá Vlado.– Szarok rátok! Megmondtam, hogy nem dolgozom

senkinek, és nem tartozom semmilyen társasághoz!– Már régóta közénk tartozol, csak még magadnak sem

akartad bevallani. Igaz, mi sem beszélünk erről soha, azember ezt megérzi. De egy idő után, ha úgy gondoljuk,hogy valaki többet érdemel, azt levizsgáztatjuk, és haátment a vizsgán, már valaki lett belőle. Veled most eztörtént, de még ráérsz, hogy megértsd. Irt van négy jegyBora Borára, ma indul a repülőtök. Este hatkorbejelentkezhettek ebben a hatcsillagos szállodában azelnöki lakosztályba, egy hónapra ki van fizetve. És itt vanmég két arany Visa–kártya, mindkettőn ötvenezer euró.Menj, és pihend ki magad a családoddal! Ha visszajöttél,majd beszélünk.

Váltottam még pár szót a többi haverral, aztán acsaládommal és Zoránnal elmentünk a hotelbe, aholBrigiék laktak. Zorán magunkra hagyott bennünket, defelajánlotta, hogy visszajön, és kivisz a repülőtérre. Fél óránbelül megbarátkoztam a lányommal, és már az egész hoteltőlünk volt zajos. Brigi viccesen meg is jegyezte, hogy mostmár három gyereke van. Este már a Jumbo Jeten ültünk azelső osztályon, amit egy másik családdal osztottunk meg. A

fiam már rengeteget repült, de a lányomnak ez volt az elsőútja, mindjárt tizenöt óra. Szerencsére az óriási gépenkedvükre rohangálhattak.

Bora Bora csodálatos hely: fehér homokos strand,delfinek, hamisítatlan vakáció. Gondolom, Vlado már járt itt,ezért adta a kétszer ötvenezer eurót. Elsőre elég soknaktartottam, főleg úgy, hogy az utazást és a szállást nem isebből kellett fizetnünk. De aztán rájöttem, miért kell ennyilóvé. Bora Borán minden átlagon felüli, az árak pedig mégátlagon felülibbek. A gyerekek és Brigi fürödtek, énleginkább az árnyékban ülve nézelődtem, és iszogattam ahúszdolláros Bacardi kólát. Az utolsó héten kibéreltem egyjachtot, személyzettel, és elmentünk hajókázni. A gyerekekimádták a delfineket, amik sokszor órákon át együtt úsztaka hajónkkal. Brigi elmesélte, hogy mindenki sokat segítettneki, míg bent voltam, de a legnagyobb segítséget azanyukája jelentette számára. Nem kérdezősködött,megelégedett annyival, amennyit elmeséltem neki. Ezjólesett, annál is inkább, mert még magam sem értettempontosan, mi történt. Egyik este egy pohár pezsgő mellettbeszélgettünk, és megkérdeztem, haragszik–e rám, hiszensokkal jobb párt érdemelne nálam. Nem engedte, hogytovább mondjam: ő pont ilyet akart, válaszolta.

A visszaút Hollandiába hosszabb volt, mint odafelé.Amszterdamban a repülőtéren Zorán és Attila vártbennünket. Mivel korábban már felmondtuk a béreltlakásunkat, megkértem Zorit, hogy foglaljon nekünk helyetegy szállodában két–három hétre, míg nem találunk egy újlakást. A reptéren megtudtam, hogy Attila már rendezte az

ügyet. Ő vitt el bennünket Rotterdamba. Egész úton egyszót sem szóltunk egymáshoz. Aztán leparkolt egy újépítésű társasház előtt, átnyújtott egy kulcsot, és annyitmondott, ez a tiéd, remélem, egyszer majd megbocsátasz.Négyszobás, vadiúj, teljesen berendezett luxuslakástkaptam tőle. Nem jellemző rá, hogy nagyon figyelmeslenne, de most még arra is ügyelt, hogy a lakás ötszázméterre legyen a Feyenoord stadionjától, mivel tudta, hogyélek–halok a csapatért. Masnap intéztük a papírokat, ekkortudtam meg, hogy négyszázezer eurót fizetett a lakásért,plusz körülbelül százat a berendezésért. Nemgarasoskodott, még egy új Merci sportkocsival ismeglepett. Persze tudtam, hogy itt többről van szó aszokásos nagylelkűségénél. Nem is kellett sokáig várnom,hogy megtudjam a valódi okot.

,,Azt mondta, nem vagyok igazi gengszter”

ATTILA SZOLGÁLATÁBAN

PÁR HÉT MÚLVA ATTILA találkozóra hívott. Ebben nemlett volna semmi meglepő, a helyszín viszont rendhagyónakszámított. Egy bankba kellett mennem, Rotterdambelvárosába, délelőtt tízre. Sejtettem, hogy nem átlagostalálkozóról van szó, amit az is bizonyított, hogy nemvihettem mobilt – nemcsak magába a bankba, hanem azodavezető útra sem. Attila megkért, hogy a banktóllegalább ötszáz méterre tegyem le a kocsimat, és gyalogmenjek oda. A mobil és a kocsikban működő GPS ismilliméter pontossággal elárulja, hogy a megadott időbenhol tartózkodik az ember, ez viszont szigorúan titkostalálkozó volt. Beléptem a bankba, sorszámot húztam, majdleültem a többi várakozó közé. Amikor kiírták asorszámomat, odamentem a pulthoz, és közöltem, hogyegy nagyobb összeget szeretnék betenni, ennekfeltételeiről érdeklődnék. Az ügyintéző hölgy telefonáltegyet, majd megkért, hogy foglaljak helyet, azonnal jön azegyik kollégája, és tájékoztat a részletekről. Egy perc múlvameg is jelent egy fiatal, nyálas kis bankzseni, aki megkért,

hogy kövessem az irodájába. Az irodában egy ötven évkörüli, nyakkendős úr és egy titkárnő üldögélt, utóbbiklasszikus, sorozatgyártott, mozdonyszőke nő volt. A mellehetven százaléka kilátszott a dekoltázsából, és aszoknyácskáját sem kellett levennie, ha valaki kíváncsi lettvolna, van–e rajta bugyi. Egyfolytában mosolygott, ahogykell. A nyakkendős úr kinyitott egy ajtót, majd betessékelt.A „páncélszobában” már többen ültek egy hatalmastárgyalóasztal körül. Beléptem, az ajtó becsukódott ahátam mögött, a nyakkendős fazon kint maradt. Azasztalfőn Attila ült. Kisebb csönd után intett, hogy üljek le.Most egészen más volt, mint ahogy én ismertem – sokkalkomorabb és határozottabb. Bemutatott az asztaltársaságtagjainak. A légkör elég barátságtalan, már–már feszültvolt. Mindenki rezzenéstelen arccal ült a helyén, látszott,hogy fontos dolgokról lesz szó. Miután bemutatott, Attilabeszélni kezdett.

– Rob új tag, vele lesz teljes a csapat. Az itt jelen lévőkirányítják a dolgokat. A szereposztás a mai naptól egészpontosan a következő: én és Dani vagyunk a vezetők,mindenben mi hozzuk meg a végső döntést.Természetesen a ti elképzeléseiteket is meghallgatjuk, deakkor is mi döntjük el, mi legyen. Rob, látom az arcodon,hogy nem igazán érted, miről beszélek, ami érthető, hiszeneddig nem voltál itt. Röviden felvázolom a helyzetet. Amígte bent voltál és a „vizsgaidőszakodat” töltötted, énkeményen dolgoztam. Miután betiltották az ecstasyforgalmazását, baromira megnőtt rá az igény. Rengetegenmegkerestek, régi ismerősök a Bayából, mások is. Eleinte

csak pár ezer darabot vittek, de ma már több százezretforgalmazunk. A vevőkör is kibővült, ma ott tartunk, hogyEurópa összes országából jönnek vásárlók. Az elején én isvásároltam Danitól, de ahogy nőtt az igény, úgy döntöttünk,társak leszünk. Daninak volt már egy laboratóriuma, de úgydöntöttünk, szükségünk lesz még egyre. Daniébanamfetamint állítunk elő, az enyémben ecstasyt. Vannakkimondottan nagy tételben vásárló ügyfeleink, de akadnakolyanok is, akik csak pár tízezret visznek. A forgalmunk epillanatban körülbelül havi egymillió ecstasy. Az amfetaminis eléggé kelendő, főleg a skandináv országokban, demáshol is napról napra nő rá az igény. Két év alatthatalmasat fejlődtünk, senki sem gondolta volna, hogyekkora biznisz lesz ez a bogyó. Ezért is van szükség rátok,mert ez már több embert kíván. Azért jöttünk össze, hogymegbeszéljük, hogyan dolgozunk: hatékony, debiztonságos működési tervet várok tőletek. Az első szabályígy szól: mostantól nem lehet kiszállni, később sem.Mindenkinek úgy kell teljesítenie, hogy tudja, az életévelfizet, ha bármilyen kárt okoz a szervezetnek. Ez alól senkisem kivétel. Ha valaki bekerül, hallgatnia kell, mint a sír,cserében a szervezet kötelessége, hogy teljes mértékbentámogassa. És nemcsak őt, hanem, ha van családja, azt is.Tehát most mindenki esküdjön meg, hogy a szervezet titkátmagával viszi a sírba!

Mindenki hangosan esküdött. És én is megesküdtem,de csak csendben. Nem hittem ebben az egészben, túlmeseszerűnek tűnt, de ahogy belegondoltam, hogyanküldtek börtönbe, aztán mennyit költöttek rám a

szabadulásom után, elbizonytalanodtam. Annál is inkább,mert Attila láthatóan tényleg rendkívül jól állt anyagilag, s azsem véletlen, hogy ezt a találkozót az egyik legnagyobbbank különszobájában tudta megszervezni. Talán nem ismese ez az egész? Nem tudom, miért, de ösztönösenfelemeltem a kezem, hogy szólni szeretnék: automatikusanjelentkeztem, valahogy úgy éreztem, itt, ebben a szobábananélkül nem szólalhatok meg. Olyan sulifílingem volt: nemugathatok csak úgy bele a tanár szavaiba, meg kellvárnom, hogy szót kapjak. Furcsa érzés volt.Visszagondolva a korábbi tíz évre, tényleg mindig közéjüktartoztam, anélkül hogy ezt valaha valaki is kimondta volna.Vlado a barátom volt, de egyben a felettesem is, és ha abelgrádiakkal találkoztam, éreztem, hogy ezek a főnökeim.Attila szólt, hogy amint ő befejezi a mondandóját, mindenkielmondhatja a magáét is. Bólintottam, hogy oké. Attilafolytatta:

– Danival összeállítottuk a szervezet működési tervét,amely főleg a titoktartáson alapszik. Mindnyájunknakszemélyre szóló feladata lesz. Más feladatába tilosbeleszólni, ha valakinek valamilyen gondja, esetlegkérdése adódik egy másik beosztottal kapcsolatban, csakrajtam keresztül léphet tovább. Tehát a szerepek. Dani viszia termelést és a nyersanyagbeszerzést. Rony intézi araktározást, a csomagolást, rajtunk, mármint rajtam ésDanin kívül csak ő tudhatja, hol vannak a laboratóriumok ésa raktárak. Vincent szerzi a külsősöket, akiken keresztüllakásokat bérel, akiknek a nevére autókat és cégekettudunk vásárolni. Fontos, hogy ezek a személyek büntetlen

előéletűek legyenek. Kínai feladata az adósságokbehajtása, a konkurencia leigázása és bármilyen máserőszakos cselekmény kivitelezése. Rob, a te feladatodlesz a szervezet biztonságának garantálása, le tartod akapcsolatot a rendőrséggel, információcserét bonyolítaszle a hatóságokkal és más bűnözői csoportokkal. A téglákkiszűrése, az új vásárlók átvilágítása is a te dolgod lesz,vagyis minden olyasmi, amivel megelőzhetjük alebukásunkat. Maga a drogkereskedelem Hollandiábanszinte nem is bűncselekmény, az viszont, hogy nemadózunk több millió euró után, nagyon is az. De erre ismegtaláljuk a megoldást. Az én feladatom az irányítás, adöntések meghozatala. Csak én adhatok engedélytbármilyen szállítmány eladására. Én döntöm el, hogy kikaphat árut, és ki nem. Magánakciókról nem akarokhallani. Ugyanez vonatkozik az amfetaminra is, csak ottDani dönt. Ti csak a saját területeteken dönthettek, de ottbármiben. Válasszatok magatok mellé olyan embereket,akikben megbíztok, de a szervezetről és annak tagjairólmég nekik is tilos beszélnetek.

Ezután Attila külön–külön egyeztetett még mindenkivel,majd a megbeszélés résztvevői tíz–tizenöt perceskülönbséggel, egyenként távoztak. Én elmentem veleebédelni, hogy átbeszéljük az elmúlt két évet, és azt is, mivár ránk az elkövetkezőkben. Megtudtam, hogy Vlado ésmég sokan mások is benne vannak a szervezetben, deVladóról csak én tudok, és majd idővel megismerem atöbbi fontos embert is. Elmondta, hogy jelen pillanatbanNémetország, Spanyolország és Skandinávia a legjobb

vásárlók. Vladóval kidolgoztak egy tervet, mely szerintországonként kineveznek egy–egy „helytartót”, és az adottországból kizárólag ő kaphat tőlünk árut. Eddig úgy volt,hogy országonként akár tíz–tizenkét vevőnk is volt. Ez azértnem volt jó, mert ezek mind egymás vetélytársai voltak, éslerabolták, feldobták, összeverték egymást, így ahatóságok figyelmét is magukra vonták, amivel minket isképbe hoztak. Az üzletnek ez egyáltalán nem tett jót.Amióta az új program szerint dolgoztunk, sokkal nagyobblett a forgalom, és jóval kevesebb volt a balhé. Akiválasztásnál – tehát hogy a tíz–tizenkét partnerből ki lesza helytartó – figyelembe vettük, milyen mennyiségben,milyen rendszeresen vásárol, mennyire megbízható, ésmilyen háttérrel rendelkezik. Van–e hatóságitámogatottsága, vagy valamilyen kapcsolata a felsőbbkörökből. A szervezet hosszú távra tervez, így nemmindegy, ki lesz a kiválasztott személy.

Attilával estig beszélgettünk. Abban egyetértettünk, hogynehéz idők várnak ránk. Nem tévedtünk. Mindenki azecstasybizniszre hajtott, hatalmas pénz volt benne, hiszendarabonként 0,05–0,06 eurócentbe került az előállítása,míg 2002 vége felé nagy tételben 1–1,2 euróért lehetetteladni. Mindenki meg akarta szerezni ezt a piacot, hiszenha valakire nem tudták ráverni az adócsalást, legfeljebbkét–három, esetleg négy évet kaphatott, vagyis minimálisvolt a rizikó. Attila elárulta, hogy a harc nem mostkezdődött, akkor már két–három éve tartott, de ő ravaszulcsinálta, mert hagyta, hogy a konkurensek szépenkicsinálják egymást. Félrehúzódott, és szép csöndben

erősödött, nem szerzett haragosokat, nem szólt bele anagyok dolgába. Legalábbis eddig. De akkor úgy látta,ideje kilépni a háttérből, és vezető szerepre törni. Tudtuk,hogy a többiek keményen harcolnak majd ellenünk, ésmindent bevetnek, hogy eltapossanak bennünket, de hátilyen ez az élet. Attilával ültünk egymással szemben éspercekig meg sem szólaltunk. Valószínűleg ugyanaz akérdés motoszkált a fejünkben: megéri ez az egész? DeAttis határozott volt. Igen, nagy harcok és nehézségekvárnak ránk, de megcsináljuk!

Sok mindent elárult még a szervezetről. Például azt,hogy több autószerelő és gumiszerelő műhelyt is működtet,mert pótkerekekben szállítják az árut, és így a bepakolásasem feltűnő. A műhelyekbe csak az általa kiválasztottemberek járhattak, külföldi rendszámú kocsi egyáltalánnem, kivéve persze, ha valaki véletlenül vetődött oda, ésvalóban autót vagy gumit akart szereltetni. De a drogfutárokezekre a helyekre be sem tehették a lábukat. Attilaemberei átvették az autójukat, lecserélték a rendszámothollandra, és a futárok csak ezek után mehettek aműhelybe az áruért. Mindig odafigyeltek hogy a pótkerékne legyen kopott, és fel legyen fújva. Ez azért volt fontos,mert így, ha a futárt megállította a rendőr, nem figyelt fel akopott, használhatatlan pótkerékre.

A drogfutárokat, míg zajlott az áru feltöltése, általábanbérelt lakásokban szállásolták el. De ha fáradtak voltak, ittegy–két napot pihenhettek is. A lakás azért volt jobb, mertígy semmilyen nyom nem maradt utánuk, míg ha hotelbenlaktak volna, nyoma marad, hányszor és mikor jártak a

városban. Ha egy futár lebukott, az általa használt lakástazonnal felszámolták. A futárokat a vásárlók szerezték,többek között a helytartók. Ez azért volt fontos, mert ígytiszták maradtunk más ország hatóságai előtt. A helytartóRotterdamban megvásárolta az árut, majd a szállítását ésaz eladását is ő szervezte. Nekünk nem volt beleszólásunk,hogy a helytartó kivel, mivel, mikor szállíttat. A helytartókAttila vagy Dani emberei voltak, csak velük álltakkapcsolatban. Körülbelül egy év alatt rend lett azecstasypiacon.

Attila mesélt a távlati tervekről is, például arról, hogyhamarosan kinőjük a pótkerekeket, így gondoskodnunk kellnagyobb szállítóeszközökről. Először az volt azelképzelése, hogy saját fuvarozócéget alapít a szervezet,kimondottan erre a célra. De ahogy számolgattak, rájöttek,hogy egyszerűbb a saját embereinket elhelyezni Európavezető fuvarozócégeinél. így valószínűbb, hogy leszfuvarunk a célországba, hiszen csupán attól, hogylétrehozunk egy ilyen profilú céget, még nem kapunkmegbízást. Ha viszont eleve olyan cégekhez küldjük azembereinket, melyekről tudjuk, hová szállítanak általában,előre megtervezhetjük a kereskedelmet. Ráadásul el tudjukérni a kritikus országokat is – Angliát, Svédországot,Norvégiát. Ezekben kimondottam szigorú ahatárellenőrzés, és hosszabb ideje – mondjuk tíz–tizenötéve – szállító vállalat jobb eséllyel úszta meg a lebukást.Csakhogy, folytatta Attila, az ilyen cégekhez egyáltalán nemkönnyű új embereket bejuttatni, mert feltétel a többévestapasztalat és a megfelelő referencia. De még az sem

biztosíték a szállítmányok célba juttatására, ha ott amegfelelő ember, hiszen koránt sem biztos, hogy a kívántútvonalakat kapja. Ezért az ilyen embereink feladata lesz azis, hogy a cégen belül futárokat toborozzanak Vagyis,állapítottuk meg, lesz még tennivaló bőven, és a biztonságkedvéért azért a saját cégeket is megalapítjuk, néhány évmúlva jó szolgálatot tehetnek majd.

Szóba került a másik legbonyolultabb feladatkör is,vagyis a „másik oldal”, a rendőrtisztek, ügyészek, bírók,politikusok megfigyeltetése.

Minél többet kell tudnunk a baklövéseikről. Ki csalja afeleségét, férjét, és kivel, ki homoszexuális, kinek vanvalamilyen kétes, a pozíciójához nem illő szenvedélye, spersze nem utolsósorban bármilyen korrupciós ügye. Minéltöbbet tudunk róluk, magyarázta Attila, annál könnyebbenhúzhatjuk elő az aduinkat, ha szükség lenne rá. Fontos,hogy mi ugyanúgy ismerjük őket, ahogyan ők minket. Attilaelmondta, hogy már több magándetektív dolgozik aszervezetnek, így egy éven belül rengeteg hasznosinformációnk lesz a „túloldalról”.

Attila egyre csak sorolta a terveket, a már megvalósultdolgokat, nekem meg azon járt az eszem, ki lehet még aháttérben, mert Atti túl hülye ahhoz, hogy ezt az egészet ígymegszervezze. Vagy lehet, hogy csak viccel?

Amikor kijöttem a börtönből, már egy kész szervezetvárt, és bár akkor tényleg olyan valószerűtlennek tűnt azegész, visszatekintve, úgy, hogy időközben resze voltam azeseményeknek, mar tudom, hogy nagyon is valóságos volt.2003 közepére Attiláé volt az ecstasypiac nagy része,

Rotterdamban pedig abszolút ő volt az úr. Több ezer dílerdolgozott neki. Ezek ott voltak a szórakozóhelyeken, azutcán, a hatar menti városokban is. Hollandiába rengetegdrogturista jár, akik nem akarnak kereskedni a szerrel,legfeljebb a baráti társaságuknak vesznek tíz–tizenöttablettát. Csak az ilyen kuncsaftok napi több ezer bogyótvásároltak. Attila ezeket a területeket vagy egyszerűenelvette a konkurenciától, vagy megegyezett az adott városfőnökével, hogy csak tőle vásároljon drogot. Nagynemzetközi vevőköre révén gyorsan gyarapodott, de hakellett, más módszereket is alkalmazott, s természetesenerőszakot is bevetett alkalomadtán.

Egy este az egyik törzshelyünkön ültünk, amikor Attilaegyik informátora telefonált, hogy fülest kapott egy nagyszállítmányról. A legnagyobb konkurenciánk ötmillióecstasyt készült Amerikába szállítani. Attila már régen várta pillanatra, amikor lecsaphat az utolsó ellenfelére is.Tudta, hogy ők sem kezdők, ezért borzasztó óvatosnak kelllennie. Egy tévedés könnyen végzetes lehet nemcsak az ő,de az egész szervezet számára. Beugrottunk Attilakocsijába, és elmentünk, hogy találkozzunk azinformátorral. A hírhozónk egy marokkói srác volt, aki akonkurenciához tartozott, de Attilának sikerültmegvásárolnia. Megtudtuk, hogy két nap múlva indítják aszállítmányt Rotterdamhói, a kikötőből. A kikötőbekamionnal szállítják az árut, ami virágcserepekben vaneldugva. Állítólag háromkamionnyi ilyen „virág” indult volnaaz Egyesült Államokba. Az USA jó piacnak számított,hiszen ekkora, milliós tételnél is öt dollárt fizettek az

ecstasy darabjáért. Igaz, a 200l–es terrortámadás utánsokkal szigorúbb lett az ellenőrzés, de ezek szerint megmindig létezett rés, melyen át lehetett jutni.

Az informátor megadta a virágkereskedő pontos címét:innen indultak a kamionok a kikötőbe. Gyorsan ki kellettdolgoznunk egy tervet az áru megszerzésére. Többszempontból is jól jött nekünk ez az ötmillió bogyó. Egyfelőlennyi ecstasy itt, Európában is ötmillió eurót jelentett,másfelől pedig egy ilyen akcióval hatalmas veszteségetokozhattunk a konkurenciának. Leültünk egy csatornapartjára, és nekiláttunk. Végül sikerült kidolgoznunk egy jótervet. Civil rendőröknek álcázva csapunk le aszállítmányra, úton a kikötő felé. Abban biztosak voltunk,hogy a kamionok együtt, konvojban haladnak majd, hiszennyilván ugyanazon a cégen keresztül próbálják kijuttatni azárut, és egészen biztos, hogy a vámosokkal már le vanzsírozva az időpont. Egy ekkora szállítmánykicsempészése óramű pontosságot igényel, egy–ket perccsúszás is bukást okozhat. Bejártuk az útvonalat, melyen akamionok haladnak majd. Ügy döntöttünk, még azelőttlekapcsoljuk őket, hogy felhajtanának az autópályára. Atermelő és az autópálya közti szakasz körülbelül háromkilométer hosszú volt. Kinéztük a helyet: úgy határoztunk,hogy két falu közt, a ,senki földjén” álljuk útjukat. Másnapkijelöltük az akcióban részt vevő embereket. Megbeszéltük,hogy hat autóval megyünk, egy autóban négy ember ül,plusz velünk tart még két motoros felvezető. Attila az egyik

rendőr ismerősétől szerzett öntapadós, Politie[13]feliratú

matricákat a ruháinkra, kék fényt meg maszkokat. A csapat nagy részétKínai és az emberei alkották, mert nem tudhattuk, nem ütközünk–efegyveres ellenállásba. Kínainak voltak fegyverei és golyóálló mellényei is,így ezeket nem kellett beszerezni. Attila az egyik barátjától bérelt hat darabAudi A6–ost. Az én feladatom egy nagy, üres raktár előkerítése volt, ahovábefér három kamion, és ahol kicsomagolhatjuk, majd elpakolhatjuk azárut. Tisztában voltunk vele, hogy nagyon kevés időnk lesz az akcióra, ésegyáltalán nem szabad hibáznunk, ahogyan az sem derülhet ki, hogy miállunk a háttérben, mert akkor nem kerülhetjük el a leszámolást.

Mikor minden megvolt, még egyszer átbeszéltük azegészet. A helyszínre nem mentünk el, nehogy valakinekfeltűnjön, hogy ott szaglászunk, hiszen tudtuk, hogy egy–kétnappal az indulás előtt már figyelik a terepet, és ha valamigyanús, akkor le is állíthatják a szállítást. Ilyen nagyszállítmánynál maximálisan figyelmesnek kell lenni, éstudtuk, hogy konkurensünk rutinos játékos, és mindenszabályt betart. Még az sem lehetetlen, hogy rendőrifelvezetést kapnak. Attila mesélte, hogy egyszer veszélyesanyagnak álcázva szállították az árut, rendőri felvezetésselegeszen a célországig. Az egészet egy veszélyes anyagokszállításával foglalkozó cég intézte, és mindent szépenleegyeztettek az érintett országok hatóságaival, így mindenállam a saját rendőrségével biztosította az utat. Perszevirágot szállítani nem veszélyes, így tudtuk, ha lesz isrendőri felvezetés, ők is benne lesznek a játékban. Tehátha lecsapunk rájuk, nemigen ellenkeznek, hiszen azt hiszikmajd, hogy igazi rendőrök kapták el őket. Rizikós volt azegész akció, de Attila eldöntötte, hogy megcsináljuk.

Az informátor pontos tájékoztatást adott. Reggel hétkor

annak rendje s módja szerint elindult a szállítmány,konvojban, rendőri felvezetéssel. Ahogy elhagyták a falut,két irányból, hatalmas szirénázással bekerítettük ésmegállásra kényszerítettük őket. A csapatunkban négyechte holland is volt, ők beszéltek, nehogy feltűnő legyen azakcentusunk. A rendőröket lefegyvereztük, majd becsuktukőket a csomagtartóba, a rendőrautónak még nagy hasznátvehettük. Mindhárom kamionba beült egy emberünk asofőrök mellé. Egy óra múlva ott voltunk a raktárban, ésvillámgyorsan átpakoltuk az árut, majd biztos helyreszállítottuk. Senki sem sérült meg, de még nem volt vége azakciónak. A bogyókat újra szét kellett morzsolni, majdújranyomni, és ellátni saját mintával. Mindenlaboratóriumnak és csapatnak megvoltak a saját jelei.Ezek olyanok voltak, mint egy cég névjegye. Haváltozatlanul adtuk volna tovább a lenyúlt ecstasyt, öt percmúlva mindenki tudja, hogy mi voltunk. A vegyészek elégdurva feladatot kaptak, és a raktárosok is vakarták afejüket, mert ennyi anyagot sem mozgatni, sem tárolni nemegyszerű. A következő napokban vártuk, mi lesz. Attilainformátorát megtalálták agyonlőve egy hotelban. Máignem tudni, ki tette: lehet, hogy a lenyúlt bogyók gazdája,mert rájött, hogy ő árulta el. De az sem kizárt, hogy Attilaölette meg, épp azért, hogy ne tudják kiszedni belőle, kinekköpött a szállítmányról.

Két nappal az akció után egy barátunk bárjából léptünkki Attilával, amikor a közelünkben egy motor lassítanikezdett. Éreztem, hogy valami nem stimmel. Rögtönbeugrott a kép, amikor Mikit próbálták meg kinyírni.

Rávetettem magam Attilára és letepertem a földre egyparkoló autó mögé. Ebben a pillanatbangépfegyverropogás hallatszott, és törött autóablak hullott afejünkre. Nagy szerencsénk volt, egyikünk sem sérült meg.Pár perc múlva Attilát telefonon keresték, és közölték vele,hogy vagy visszaadja a lenyúlt ecstasyt, vagy kinyírják azegész családját, azzal megszakították a vonalat. Tudtuk,hogy nem a levegőbe beszélnek. Meg is értettük: nem elég,hogy megloptunk valakit, még a tekintélyén is súlyoscsorbát ejtettünk. Márpedig egy bűnözőnek a presztízsemindennél fontosabb. Azonnal elmentünk Attila családjáért,ahol már várt ránk Kínai a csapatával. Attila meghagyta,hogy vigyem el a feleségét és a lányát biztos helyre, őpedig elmegy a többiekkel elintézni a problémát.

Pár óra múlva telefonált, hogy menjek oda egy bizonyosétterembe. Amikor beléptem, nyolc–tíz ember feküdt hasona földön, kezük a tarkójukon. Kínai és az emberei őriztékőket. Attila egy ötven év körüli hollanddal ült az egyikasztalnál. Az övé volt a szajré. Attila váltig tagadta, hogy őnyúlta le az árut. Végül sikerült is meggyőznie a sajtfejűt,hogy semmi közünk a tabletták elrablásához. Ő viszontbeismerte, hogy meg akarta öletni Attilát, s ő fenyegettemeg a családja megölésével is. Igaz, ezt úgy vallotta be,hogy Attila megkérte, harapjon rá az egyik székre. Aholland sírva könyörgött neki, hogy ne bántsa. Attila erreeltörte három–négy ujját, majd elmagyarázta neki, hogy eztazért kapta, mert megpróbálta lelövetni. Azért viszont, hogymegfenyegette a családját, meg fogja ölni. A fickó egésztestében reszketett, és összecsinálta magát. Attila

elmondta, vagyis inkább elordibálta, hogy csak a köcsögökbántják másnak a családját, ha gondja van, azt intézze elazzal, akivel a gondja van, de ne ártatlan gyereket vagyasszonyt fenyegessen. Aztán egy üveg borral fejbe csaptaa hollandot, akinek a feje erre több helyen vérezni kezdett,majd előkapta a pisztolyát, és le akarta lőni. Megfogtam akezét, és elvettem tőle a fegyvert. Rám villant a tekintete,majd azt üvöltötte, mi a faszt gondolok én magamról, hogymegfogom a kezét. Még soha életemben nem láttam ilyenidegesnek. Nem szóltam, hagytam, hogy egy kicsitmegnyugodjon.

Amikor egy kicsit enyhült a feszültség, felemeltem asajtfejűt a földről, és leültettem egy székre. Még mindig azéletéért könyörgött, tudta, hogy nagy bajban van.Megmondtam neki, hogy nálunk nagy hiba megfenyegetnivalakinek a családját. Szerbiában még a hétköznapiemberek is megtorolják ezt, nemhogy egy bűnöző, de ha feltud ajánlani valamit cserébe az életéért, talán megúszhatja.Rögtön pénzt ígért, de a házát meg az autóját is felajánlotta.Mondtam neki, hogy semmi ilyesmi nem kell, főleg mertpénzünk nekünk is van elég, ráadásul veszélyes is lettvolna, hiszen ha elvesszük a házát, az autóját, azonnalletartóztatnának bennünket zsarolás és rablás vádjával, ésbizonyítékok is lennének. Elmondtam inkább az énajánlatomat: tűnj el az ecstasypiacról, soha többé nemakarunk rólad hallani! A laborjaidat és az összesmegmaradt nyersanyagot átadod nekünk! Sok választásanem volt, hisz Attila biztos kinyíratta volna, igaz, így sem voltrá garancia, hogy megússza. Attilát meggyőztem, hogy ez

így lesz jó nekünk, hiszen nem elég, hogy eltűnik akonkurencia, szerzünk tőle egy csomó anyagot, még azsaruk előtt is tiszták maradunk, de ha megöli, még gondjalehet belőle. Attila igazat adott, és megköszönte, hogymegfogtam a kezét, meg azt is, hogy megmentettem azéletét a sajátom kockáztatásával. Ezt soha nem fogjaelfelejteni, mondta.

A holland még aznap éjszaka öngyilkos lett, valószínűlegkikészült, mert nem bírta a nyomást. Sem a labort, sem anyersanyagot nem adta le nekünk. Az elkövetkezőnapokban Attila három éttermében is bomba robbant,szerencsére éjjel, amikor senki sem tartózkodott bent, ésaz autóját is felgyújtották. Valószínűleg a sajtfejű gyáva volt,hogy élve megtorolja a sérelmeket, inkább öngyilkos lett éshátrahagyta, hogy bosszulják meg őt. Szinte éjjel–nappalAttilával voltam, hogy vigyázzak rá, végtére is ez volt azeredeti munkám: a testőrködés.

Az üzlet nagyon jól ment, hónapról hónapra nőtt abevétel. Lassan már minden európai országban volthelytartónk. Őrületes kereslet volt az ecstasyra. A pénz egyrészét Vlado fektette be, főleg külföldön, a másik részétpedig helyben, Rotterdamban invesztáltuk.Szépségszalonokat, fodrászatokat, éttermeket,autómosókat és szerelőműhelyeket, mobiltelefon–kereskedéseket, bicikli– és mopedkölcsönzőketüzemeltettünk. 2003 vége felé már közel kétszáz legálismunkásunk volt, akik mit sem sejtettek a háttérről. Azönkormányzat is jó néven vette, hogy ilyen szépen adózunk,és egy rakás családnak biztosítjuk a megélhetését. Az

amszterdami ismerőseimen keresztül a piroslámpásnegyedben is sikerült érdekeltséget szereznünk. Többkirakat főbérlői lettünk, és két szexshopot meg egy éjszakaibárt is átvettünk. Ezeknek a vezetésével Zoránt bíztuk meg.A befektetések mellett több sportklubot is támogattunk, ésiskoláknak, óvodáknak adakoztunk.

Kívülről nézve valódi üzletembereknek tűnhettünk, ésAttilát kivéve úgy is viselkedtünk. Attila viszont képtelen voltalkalmazkodni, ha épp nem a kábítószerről tárgyalt, akkorvagy kocsmázott, vagy kurvázott. Egyáltalán nem érdekeltea tiszta meló, ő megmaradt annak a nyers gengszternek,aki volt. Ivott, drogozott, diszkóba járt és csak bűnözőkkelvagy kocsmatöltelékekkel érezte jól magát. Rotterdamösszes kocsmájában és éjszakai bárjában ismerték,akárhol jelent meg, mindenütt euró ezreket költött, mindigmindenki a vendége volt. Ismert figura volt a városban, akitmindenki tisztelt. Rotterdamot csak akkor hagyta el, hakülföldre ment, Hollandián belül csak itt érezte magátbiztonságban. Mindenkit megvett kilóra, akit csak tudott. Azén sorom sem ment rosszul: Attilával ellentétben egyrekevesebbet jártam piti bűnözők társaságába, inkábbüzletemberek, politikusok, sportolók, színészek közöttforgolódtam. Sokat foglalkoztam a külsőmmel, márkásruhákat és cipőket hordtam, imádtam a drága órákat,kozmetikushoz jártam. Ennek, no meg az anyagihátteremnek köszönhetően hamar megismertem a hollandelitet. Folyamatosan kaptam a jobbnál jobb üzletiajánlatokat, persze Attilát ezek nem érdekelték. Aztmondta, hogy nem vagyok igazi gengszter. Szerinte azokat,

akikkel barátkozom, inkább ki kellene rabolnunk, vagy jólmeg kellene zsarolnunk őket. Egyre jobban uralta azéjszakát, és a primitív viselkedése miatt hetente kellettigénybe vennem elit ismerőseim segítségét, hogyelsimítsam a baromságait. Viszont ezek az elsimításokpénzbe kerültek. Mivel a kapcsolataim tudták, milyen sokalvilági információval rendelkezünk nemzetközileg is, volt,hogy igen magas árat kellett fizetnünk értük. Sok infóeljutott hozzánk a külföldi kapcsolatainkon keresztül. Szintekikerülhetetlen volt, hogy tudomást szerezzünk egy–egykomolyabb műkincs–, gyémánt– vagy ékszerrablásról. Desok egyéb hír is eljutott hozzánk, vagy ha nem, napokonbelül utána tudtunk nézni bárminek. Az alvilágban senkibensem bíznak jobban, mint a nagy titoktartást igénylő munkátvégző, jól menő drogkereskedőkben. Mindenki tudja, hogyanyagilag jól állnak, így nagyon kicsi az esélye annak, hogyvalakit eladnak, sőt gyakran jó vevőt is tudnak szerezni azéjszakában feltűnő egyéb ritkaságokra. Attilának többszöra fejére olvastam, hogy az ő hülyeségei miatt a zsarukmegfosztanak bennünket egy csomó drága információtól.Egyszer ezt válaszolta:

– Hadd fosszanak, mi úgyis kapunk újakat, a miadatbázisunk naponta frissül, és úgyis csak olyaninformációt adunk át, ami nekünk nem kell. Miválogathatunk, de ők nem.

És ebben teljes mértékben igaza volt.Egyre többet ivott és drogozott. Ebben az időben már

három élettársa volt. Az elsőtől született a lánya, aztán jöttegy lengyel fotómodell, majd egy holland modell, akinek

mindjárt megismerkedésük napján a nevére íratott harmincszoláriumszalont. Ám amikor a három csaj tudomástszerzett egymásról, fellázadtak. Attila letörte a lázadást:először is mindhármat megverte, majd közölte velük, hogyakinek nem tetszik a felállás, leléphet, de egyetlen fillérnélkül. Persze ezt egyik sem vállalta, mert lehet, hogy Attilabunkó volt, de egyben gavallér is. A csajoknak mindentmegadott, a legújabb sportkocsikat, drága ékszereket,szuper luxuslakásokat, Milánó–Párizs–New York bevásárlókörutakat. Szóval inkább eltűrték, hogy bunkó, de apénzéről nem mondtak le. Sőt, végül meg abba isbelementek, hogy négyesben szexeijenek. Hamarosan alengyel csaj is teherbe esett. Hétvégeken Attila drágavillákat vagy jachtokat bérelt, és ott szórakozott a külföldimenő bűnöző haverjaival. A menü rengeteg csajból, piábólés kokainból állt. Minden bőrszínű csajnak szerepelniekellett a kínálatban, a világ összes részéről.

,,Késsel–villával evő, úri köcsögök leszünk”

MIÉNK A KOKAINPIAC

2003-BAN ÉV VÉGÉN ATTILA összehívta a szervezetvezetőségét, hogy megtartsa az „évértékelőjét”. Nemtudom, ezt honnan szedte, de ragaszkodott hozzá, hogymindenki jelen legyen. Több olyan ember is volt ott, akiketmég életemben nem láttam. Most sem ismerhettem megőket, mert Attila nem mutatott be senkinek senkit. Úgy voltvele, hogy elég, ha ő tudja, ki kicsoda. Kihangsúlyozta,hogy mindenki kiválóan teljesít a maga területén. A teljesforgalomról csak ő tudott, mi úgy saccoltuk, hogy havikétmillió ecstasy és kétszáz kilogramm amfetamin biztosanelkel. Vlado beszámolt róla, hogy több karibi országban issikerült hozzájutnunk nagy értékű hotelekhez éséttermekhez. Főleg a Dominikai Köztársaságban ésBarbadoson értünk el komoly fejlődést, de másországokban is vannak érdekeltségeink. Európában,folytatta, tizenöt szállítmányozó cégünk van, melyek tízországban dolgoznak, közel ezer kamionnal. A cégektulajdonosai mind tiszta üzletemberek, sőt vannak olyanvállalkozásaink is, amelyekben állami vállalatok is

érdekeltek. Attilát ez a rész nem érdekelte, azt mondta,hogy előbb–utóbb késsel–villával evő, úri köcsögökleszünk. De Vlado ekkor előállt egy jó hírrel, ami Attilának istetszett. Vlado elmondta, hogy egyre több régi kapcsolata– olyanok, akikkel még együtt dolgozott a cigibizniszben –szeretne beszállni a drogüzletbe. Ezek több millió eurótfektetnének be, de főleg a kokain érdekli őket. Bárholvásárolnának tőlünk az Unió területén. Attila annyiramegörült az újabb kihívásnak, hogy kétszer arcon csókoltaVladót.

Az örömét én rontottam el: jeleztem, hogy szerintem nemkellene újabb dolgokkal foglalkoznunk.

– Több okból sem előnyös – magyaráztam. – Egyfelőlújabb leszámolásokkal jár majd, és senki semgarantálhatja, hogy élve megússzuk. Másfelől, míg azecstasy egyetlen hatóságot sem érdekel különösebben,főleg nem a hollandokat, addig a kokaint mindenkiszigorúan veszi. Tudjuk, hogy a legtöbb fejlett állam atitkosszolgálatain keresztül foglalkozikkokainkereskedelemmel. Államokkal harcba szállni nembiztos, hogy okos volna. A politikai kapcsolataink elégerősek, hogy az ecstasypiacon megvédjenek bennünket,de ha elkezdünk kemény droggal foglalkozni, valószínűlegegyből hátat fordítanak nekünk. Megéri feladni abiztonságunkat a bizonytalanért? Világszerte több százvállalkozásunk van, és már mind legális, több ezercsaládnak adunk munkát, pénzünk annyi van, hogy nemtudjuk befektetni, mindenkinél szatyrokban áll otthon akészpénz, azon vitatkozunk, hogy ki tárolja, ki menjen el

átvenni az újabb pénzkötegeket, mert mindenki tele vanlóvéval, és senki sem akarja, hogy a lakásában még többzacskó pénzt kelljen őrizgetnie. Ha valaki nyaralni megy, alegnagyobb gondja, hogy hol hagyja a millióit. Nem értem,mit akartok még? Valamelyik állammal vagy egy komolymaffiával harcolni?

Dani és még sokan egyetértettek velem, de Attila nem.Így érvelt:

– Amit mondtál, Rob, mind igaz, de sok minden elkerülia figyelmedet. Nem hibáztatlak, mert nem a te feladatod,hogy a kábítószerpiaccal foglalkozz. Az emberek nemhülyék, és előbb–utóbb rájönnek, hogy az ecstasy nem isolyan veszélyes, mint híresztelik. A zsaruk is rá fognakjönni, és egy idő után a törvények sem tiltják majd olyanszigorúan. Innentől fogva a kutyának sem kell majd ecstasy,mert az, ugye, mindnyájatok számára világos, hogy amitnem tiltanak, azt feketén nem is lehet jó áron eladni. Adrognak addig van jó ára, míg a törvényhozók szigorúanbüntetik, amint lazul a szigor, már csak fillérekért tudjukértékesíteni. Márpedig hamarosan ez lesz, mert néhányuniós országban már most alig szabnak ki komolyabbbüntetést az ecstasyért. Nemrég Németországban buktunkszázötvenezer darabot. A terjesztők három–négy éveketkaptak, Belgiumban nyolcvanezer bogyó bukott, ott szinténhárom éveket osztottak, de volt olyan is, akitfelfüggesztettek. Spanyolországban háromszázezerdarabot fogtak el, és harminckét személyt tartóztattak le. Alegsúlyosabb ítélet hét év volt úgy, hogy Spanyolországbaneleve felezik az időt. Egy, vagy akár fél évvel ezelőtt

ugyanilyen mennyiségekért simán kiosztottak tíz évet, deakkor még két, két és fél euróért, ott helyben el lehetett adnia cuccot. Ma már panaszkodnak a helytartók, hogy az árralegyütt a kereslet is csökken. És ez egyre több országbanvilágossá válik, mi meg lakatot tehetünk a laborjainkra. Akirégóta benne van a drogbizniszben, az tudja, hogy azLSD–bélyegekkel ugyanígy volt: az elején kurvára ment, éskurvára tiltották, majd ahogy enyhült a tiltás, úgy csökkentaz igény is. Tíz évvel ezelőtt havonta milliókat lehetett eladnibélyegből, ma már jó, ha havi ezerre van igény. Nem iscsinálja ma már senki. Előbb–utóbb ez lesz az ecstasyvalis. Ez is csak egy divatdrog, ami egyszer kimegy adivatból, és attól tartok, nem is olyan sokára. Az ecstasynem okoz függőséget, ez nem heroin vagy crack, hogy azemberek megőrülnek, ha nem lesz, legfeljebb visszatérnekaz alkoholra, ahonnét indultak. Megisznak négy–öt rövidet,és ugyanott vannak. Azt se felejtsétek el, hogy ha egyszervéletlenül lebukunk, akkor arra a sok zacskó pénzre, amivelmost nem is tudunk mit kezdeni, mind szükség lesz, mert abírság a több milliót, de ha nincs szerencsénk, akár atízmillió eurót is elérheti. Remélem, mindenkit sikerültmeggyőznöm arról, hogy a divatdrog mellé – még mielőttdivatjamúlttá válna – kell egy állandó drog. Márpedig akokain és a heroin soha nem fog eltűnni a piacról.

– Engem nem győztél meg – szóltam közbe ismét. –Nem értem, miért kellene az ecstasy után újabb droggalfoglalkoznunk, miközben itt van még az amfetamin is. Igaz,hogy nem hoz annyit, mint a bogyók, de a mindennapiköltségeinket fedezi. Mire az ecstasy teljesen kimegy a

divatból, már annyi tiszta vállalkozásunk lesz, hogy akkor isévi több milliót keresünk, ha a kisujjunkat se mozdítjuk.

– Rob, ez a te véleményed. A szervezet érdeke mástdiktál, úgyhogy indulunk a kokainbiznisszel.

Attila belevetette magát az új melóba, egy csomóembert meggyőzött, és nemsokára összeálltunk asuriname–iakkal. Ők Dél–Amerikában megszerezték azárut, nekünk már csak arról kellett gondoskodnunk, hogyeljusson Európába.

Attila egyik nap egy kisfiús arcú csávóval jelent meg azegyik éttermünkben. Később elmondta, hogy őMagyarország helytartója. Egy–két embere bebukott, és arendőri kapcsolatai szóltak neki, hogy beköpték, ezértjobban teszi, ha egy időre eltűnik. Eljött Rotterdamba, hogyegy darabig onnan irányítsa a magyar piacot. Attila csakazért engedte meg, hogy ott legyen, mert nagyon jókapcsolatai voltak a magyar hatóságokkal. Márpedig 2004táján Magyarország volt az egyik legjobb vásárlónk. AzUnió összes országában enyhítették a kábítószerestörvényeket, így mind a kereslet, mind az árak rohamosancsökkentek. Magyarországon viszont olyan volt a törvényiszabályozás, ami minden nagy drogkereskedó álma.Szigorú törvény, magas ár, egyre növekvő igények:klasszikus láncreakció. Sajnos addigra – Magyarországotkivéve – a legtöbb országban már átlátták ezt a folyamatot.2004–ben már csak Magyarországon lehetett egy euróértecstasyt eladni. Havi százötven kétszázezer darab ment el.Lakosságához képest Magyarország messze az elsőhelyen állt ecstasyvásárlás szempontjából. Németország a

maga kilencvenmilliós lakosságával 2000 és 2002 közötthavi hat–hétszázezer bogyót fogyasztott, ugyanez a szám2004–ben már alig érte el a havi három–háromszázötvenezret, ráadásul darabonként 0,7eurócentes áron. A többi uniós országban ugyanígycsökkent mind a kereslet, mind az ár. Magyarországérthető módon nagyon fontos volt Attilának. Jó barátságotkötött a „magyar ecstasykirállyal” – az emberei hívták így,és ők rövidítették a becenevét Mekire –, de nemcsak azért,mert anyagi hasznot hozott, hanem mert magyarul beszélt,és folyékonyan ő is csak magyarul tudott kommunikálni.Meki kihozta és bemutatta nekünk több emberét is. Idővelszinte hetente jártak a magyarok Attilához bulizni. Többszöra médiából is ismert személyek fordultak megRotterdamban, vagy valamelyik európai luxusturistaparadicsomban. Közben Attila azért nem felejtette ela kokainbiznisz beindítását sem.

Vlado volt a kokainrészleg vezetője. Belgrádon keresztülolyan cégeket vásárolt, melyek már legalább tizenöt–húszéve folyamatosan kereskedtek Dél–Amerikával. Az újcégek szállítmányait szigorúan ellenőrizték, míg egy régi,problémamentes cégéit jóval kevésbé. Azért így is jól elkellett rejteni az árut. A hajók főleg Venezuelából indultak, adrogot nemegyszer banán formájú, viasszal bevonttárgyakba tömték, így sem a víztől, sem a kutyáktól nemkellett tartani, a viasz ugyanis a legerősebb szagot semengedi át. Színre és alakra is megtévesztésig hasonlított azéretlen, zöld banánra. Csak az volt a baj, hogy egy ilyen útmegszervezése hatalmas melóval járt. A hajó sikeresen

átvészelt több ellenőrzést is, az amerikai DEA[14]

, semgyanított semmit. Vlado és Attila mégis elégedetlen volt,mert a hajóval túl sok időt és költséget vett igénybe az út.Ügy döntöttek, hogy új forrás után néznek. 2004–ben márkezdett haldokolni az ecstasypiac, csak két ország volt azUnióban, ahová érdemes volt szállítani: Spanyolország ésMagyarország. Az amfetamin még jól ment a skandinávországokban, de Spanyolországban, Magyarországon,Németországban és Franciaországban is. De Attila azUnión kívül is terjeszkedett: komolyan nőttek az eladásainkUkrajnában, Oroszországban, Törökországban, Ciprusonés Horvátországban. Az ukránok és az oroszok ráadásul azátlagnál kétszer erősebb bogyókat rendeltek, és darabjáértkét eurót is kifizettek.

Emellett a kokain is tarolt. Nem volt olyan mennyiség,amit ne lehetett volna eladni. Ekkortájt huszonhét–huszonnyolcezer eurót fizettek egy kiló kokainért, melyetVenezuelában kétezer–ötszáz eurós kilónkénti áron lehetettbeszerezni. A suriname–iak „drogszamarakat” használtak.Ezek a futárok egy kéthetes nyaralásért és ötezer euróértcserébe lenyeltek egy kiló drogot tíz–tizenkét grammoskapszulákban, és a gyomrukban hozták át Európába. Attilatovábbküldte az árut Angliába, ahol negyven–negyvenkétezer eurót fizettek kilójáért. De az angliai vámelég húzós volt, ezért nem mindig ment simán a szállítás.Legtovább az ,akkumulátoros” csempészet működött.Miután több nagyobb szállítmány is bebukott, Attilaelhatározta, hogy sűrűbben, kisebb tételekben szállítja.

Olyan akkumulátorokat gyártatott, melyekbe középrebeszereltek egy nagy motoraksit. Kétoldalt épp volt annyihely, hogy egy egy kiló cucc beleférjen. Ezután vett egycsomo kisteljesítményű kocsit – az 5–ös Golf volt alegmenőbb, 1,4 es motorral –, elhelyezte bennük amegtömött aksikat, és irány Anglia. A futárok hónapokigjártak, az angol vámosok nemegyszer darabokra szedték akocsikat, de az aksit sohasem bántották. Aztán az egyikfutár lebukott, és vége lett az „akkus” melónak.

Közben Vlado talált egy új és gyors csempészútvonalat.Már régebben is használta ezt a folyosot, csak akkorcigarettacsempészésre. A futárok Caracasban, Venezuelafővárosában, a repülőn kapták meg a kofferjaikat mintkézipoggyászt. A suriname–i barátaink elintézték, hogyerre már a vámvizsgálat után kerüljön sor. Egy kofferbanáltalaban tíz–tizenkét kilo kábítószer volt. Caracasból hetikétszer járt ez a gép Olaszország egyik repterére, aholfélóra állt az utasok rendelkezésére, hogy elérjenek egygörögországi csatlakozást. Ez azért volt előnyös, mert afutár egyik uniós országból a másikba ment, és a rövidátszállási idő miatt valószínűtlen volt, hogy az olaszvámosok feltartóztatják. Persze, mint minden csempészet,ez sem volt rizikómentes, mert ha késett a gép, a másiknem mindig várta meg, de általában jól ment a dolog.Általában ketten mentek egyszerre, egy fiú és egy lány,mintha szerelmespár lennének. Miután megérkeztekGörögországba, akcióba lépett Vlado kapcsolata, aki nemvolt más, mint a repülőtér biztonsági főnöke. A biztonsági imég a vámvizsgálat előtt elvették a futároktól a táskákat

ellenőrzesre, majd miután átmentek a vámon, újravisszakapták őket. Volt, hogy Hollandiába vitték tovább azárut. Rotterdamba leszállítva, minden költséggel együtt egykiló kokain tízezer euróba került. Attila heti húsz–huszonötkilót kapott ilyen áron, plusz ott volt még a suriname–iakvonala, kilónként húszezerért, meg a Danitól származóanyag, amit Spanyolországból kapott, amfetaminértcserébe. A szervezet a belgrádiakkal együttműködve párhónap alatt megvetette a lábát a kokainpiacon is. A szerbmaffia nagyon megszedte magát acigarettacsempészetből, és nem csupán pénze volt sok, dekiváló nemzetközi kapcsolatrendszerrel is bírt, amelynek aszálai nemritkán igen magas állami körökig értek. Adrogüzletbe – amellett, hogy jó lehetőség volt – azértszálltak be, mert a maffia a kilencvenes években rengetegtagot toborzott a cigarettaüzlethez, akik lényegébenmunkanélküliek voltak. Felesküdtek ugyan, hogy akáréletüket is áldozzák a szervezetért, de cserébe elvárták,hogy a szervezet gondoskodjék róluk. Mivel nem jutottakpénzhez, mindenre elszántak voltak, márpedig az ilyenemberek nagyon veszélyesek a szervezetre nézve. Akokainbizniszben viszont mindenkit, az összes szerbiai éseurópai tagot foglalkoztatni lehetett.

Az ecstasypiac időközben jócskán átalakult, a régiekközül még jelen lévő magyarok és spanyolok mellett nagyvevők lettek a törökök és az oroszok. A szervezet 2004–ben alighanem a csúcsra ért: én is úgy gondoltam, hogy efölött már csak a nagy maffiák, az oroszok, az albánok megaz olaszok vannak. Alig voltak veszteségeink, és Attila még

ezeket is gondosan titokban tartotta. Egyre több gazdagbűnözői csoport keresett meg bennünket, hogyszeretnének velünk dolgozni. Magyarországról is jött egycsoport egy táska pénzzel, állítván, hogy a magyardrogpiac nyolcvan százaléka az ő kezükben van. Attila előttmár másnap ott volt róluk az összes adat a rendőrséginyilvántartásoktól kezdve az alvilági beszámolókig. Ezekbőlkiderült, hogy egy igen ismert magyar alvilági csoportrólvan szó, amely azonban alapvetően erőszakosbűncselekményeket – zsarolás, rablás, fegyveres rablás –követ el, és leginkább csak agresszivitása és primitívmódszerei miatt van neve. Attila nem szerette a balhésembereket, akiknek már eleve a nyakában liheg az egészrendőrség, arról nem is beszélve, hogy neki már voltembere Magyarországon, akivel tökéletesen elégedett volt.A magyar csoport szépen hazament, aztán elkezdteküzengetni, hogy ki leszünk rabolva, a magyarhelytartónknak meg „be lesz verve a feje” – és egyre csakjöttek a hasonló, piti emberekre jellemző fenyegetések.Mekinek már nagyon komoly kapcsolatai voltak egészenmagas szinteken is, úgyhogy alig telt bele néhány hónap,és a csoport nagy része rács mögé került. Attila semmipénzért sem engedte volna ki a markából Magyarországot,és ebben Meki kiváló partnernek bizonyult. Magyarország„üres ország” volt. Azokat az országokat nevezték így,amelyeket nem uralt sem helyi, sem nemzetközi maffia.Természetesen valamennyi maffiának voltak emberei éstagjai Magyarországon, de jelentősebb létszámban nemképviseltették magukat a kábítószerpiacon. Az ilyen

országok területét a maffiák külföldön osztották fel egymásközött. Sokszor komoly harcok folytak ezekért aterületekért, csak éppen ebből Magyarország semmit semérzékelt, mert a leszámolások is külföldön zajlottak.Mekinek egyetlen dolga az volt, hogy a szervezetmagyarországi területein fenntartsa és üzemeltesse akereskedelmet. Mindeközben valószínűleg fogalma semvolt arról, valójában milyen szervezetet képvisel, hacsakAttila nem tájékoztatta, amit nem tartok valószínűnek. Mekiegyet tudott: nincs az a kábítószer–mennyiség, amit Attilane tudna biztosítani számára. A kiváló minőségű éskorlátlan mennyiségű kábítószernek köszönhetően az éveksorán a magyarországi szintetikus kábítószer piacánakjelentős részét megszerezte a szervezetnek. SemEurópában, sem Magyarországon nem volt valódikonkurenciánk.

A kokainbiznisz is egyre jobban ment, de a többi üzlet isvirágzott. Attila nem volt zsugori, de hülye sem. Egyik napösszehívott egy gyűlést. Rengetegen voltunk. Először isbemutatta az ügyvédi csapatot, amelynek az volt a dolga,hogy a szervezet vagyonát biztonságba helyezzék. Azösszes vagyont off–shore cégek nevére írták, senkineksem lehetett magánvagyona. Csodálkoztam, hogy Attilanem egyeztetett velem ez ügyben, mert addig mindentmegbeszéltünk. Gondolom, meg akarta mutatni, hogy nemtűr ellentmondást, és ő a főnök. Tudtam, hogy Vladóvalközösen eszelték ki az új stratégiát, amit azzalmagyaráztak, hogy ha véletlenül valakinek eszébe jutna,akkor se legyen kedve kiszállni a szervezetből, hiszen így

egyetlen centet sem vihet magával. Aki rendesenviselkedik, luxuskörülmények között élhet, aki nem, annaknem jut semmi. Persze azt mind tudtuk, hogy úgysemnagyon szállhatna ki senki élve. Sok embernek nem tetszettAttila eljárása, de többen voltak azok, akik istenítették, nemvéletlenül: tényleg milliókat kereshetett, aki vakon tisztelteőt. Ekkor éreztem, hogy veszélyes vizeken evezünk.

„Mi sem udvariaskodunk”

HARC A HATÓSÁGOKKAL

ATTILA SÉRTHETETLENNEK KÉPZELTE MAGÁT , azthitte, bárkit meg tud vásárolni. Bárkivel ringbe szállt volna,és azt hitte, a hatóságokat is a markában tartja. Pedig eznem így volt. És ezt én tudtam a legjobban, hisz én voltam akapcsolat a két csoport között. A hatóságot Mister Xképviselte. Sok szívességet tettünk egymásnak. Őkelnézték az ecstasykereskedelmet, mi komolyheroinszállítmányokról adtunk információt. Vladokönnyedén hozzájutott ezekhez az infókhoz, mivel aSzerbián vagy Montenegrón áthaladó albán szállítmányoknagy részét a belgrádiak adóztatták. Természetesen másterületeken is együttműködtünk, nemcsak a hollandhatóságokkal, hanem más, nyugati államok hatóságaivalis. Ebben a világban éppúgy működik minden, mint arendes üzleti életben. Előfordult például, hogy az egyikország rendőrsége megtudta, Rotterdamban bujkál két,általuk rablógyilkosságokért körözött személy. Átküldték ahollandoknak a neveket, fényképeket, adatokat. CsakhogyHollandiában legalább másfél millió illegális személy

tartózkodik, nem egyszerű megtalálni valakit, főleg ha az avalaki jó hamis papírokkal van ellátva. A két személytterrorizmusért is körözték. Miután nem találták őket,megkeresett Mister X, hogy segítsünk előkeríteni afickókat; mi mindenhová bejáratosak vagyunk azéjszakában, biztos, hogy nagyobb sikerrel fogunk járni, mintők. Nem tévedett. Két héten belül mindkét körözöttszemélyt megtaláltuk. Attila azt kérte, hogy a két fickóértcserébe engedjék ki egy francia börtönből a szervezetünkhárom tagját, akik kábítószer miatt ültek. Egy hónapigtartott az egyezkedés, végül belementek. Mister Xfegyverviselési engedélyt is intézett néhányunknak. Akábítószer–kereskedelem nem működhet rendőrség nélkül,de ez fordítva is igaz. Mister X figyelmeztetett, a feletteseinem nézik jó szemmel, hogy belevágtunk a kokainüzletbeis. Mondtam neki, hogy én is elleneztem, de hiába. Annyitmondott, hogy sürgősen fejezzük be, mert az ügyészségnem tűr tovább, és hamarosan vádat emelnek ellenünkadócsalásért és pénzmosásért. Vagyis Mister X atudomásunkra hozta, hogy egy bizonyos határon túl márnem hajlandóak velünk együttműködni. Én ezzel addig istisztában voltam. Tudtam, hogy Mister X semmilyen anyagijuttatást nem kap a szervezettől, és csak addig viselkedik„barátként”, amíg át nem lépjük az általa is tolerálhatóhatárt. Márpedig a kokain és a túlzott meggazdagodásebbe már nem fért bele.

Szóltam Attilának, mire annyit mondott, tudjam meg,melyik ügyész vezeti az ügyet és mikorra tervezi aletartóztatásunkat. Még aznap megtudtam, hogy az ügy a

főügyész helyetteséhez tartozik. Attila erre annyit mondott:ha ők ezt a módszert választják, mi sem udvariaskodunk.Az ügyvédjével éjjel–nappal dolgoztak, közben Attilaminden személyes adatot begyűjtött az ügyésznőről. Párnap múlva az ügyésznő két iskolás ikerlányár elütötte azebrán egy autó. A kocsi vezetője egy ötven év körüli,színjózan, büntetlen előéletű ember volt. Aki történetesennagyobb összeggel tartozott Attilának. A két lánynak nemlettek komolyabb sérülései, de a vádat nemsokára ejtették.Ahogy azt is megúsztuk, amikor Attila hasba lőtte egyszórakozóhely portását. Attilát mobilon hívták, de mivelhangos volt a zene, elindult kifelé az utcára, egyik kezébena mobillal, a másikban egy pohár whiskyvel. Csakhogy aszabály szerint a vendéglőből tilos bármit is kivinni. Aportásfiú új volt, nem ismerte Attilát, és figyelmeztette. Azolyan rossz néven vette, hogy egy „taknyos” rá mert szólni,hogy leöntötte a piával, hozzávágta a poharat, majdelővette a pisztolyát, és hasba lőtte. Sikerült elsimítani azügyet: adtunk a fiúnak egy kisebb összeget, és megkértük,hogy felejtse el az esetet, mert különben megismétlődhet,csak akkor tragikusabb lesz a végkifejlet. A portásfiúmegértette, és engedte magát meggyőzni.

Tudtuk, hogy a hatóságok még nem szálltak le rólunk.Mister X elmondta, hogy már több országból is jöttekellenünk infók. Csupán a józan eszünknek köszönhettük,hogy még semmit sem tudtak ránk bizonyítani. Új embertnem engedtünk be a szervezetbe, és a bennlévők semtudtak mindent. Például azt, hogy hol vannak a laborok, aligtudták néhányan. Az ilyen dolgokról szinte beszélni is tilos

volt. A biztonság kedvéért az elején mindannyian külföldimobilszámokat használtunk. Főleg szerb, horvát, szlovákvagy magyar hálózatokat vettünk igénybe. Ezekből azországokból rögtön kaptuk az infót, ha valaki kérte alehallgatásunkat. Később áttértünk a holland, belgaszámokra, miközben hetente cseréltünk számot és telefontis, de volt, hogy naponta tíz számot és telefont iselfogyasztottunk fejenként. Amióta a szervezet beszállt akokainüzletbe, sokkal nagyobb nyomás nehezedett ránk. Afontosabb partnereinkkel egyáltalán nem kommunikáltunktelefonon, sem nyílt terepen. Leginkább az internetethasználtuk, de nem az e–mailt. Olyan online játékokatvettünk igénybe, melyekkel több ezren is játszottak a világösszes tájáról. Ezekhez tartozik külön levelezési rendszerés chatszoba is, melyeken belül magánbeszélgetést islehet folytatni. Soha nem használtuk kétszer ugyanazt ajátékot. A világhálón több százezer ilyen típusú játék vanforgalomban. A fontos üzleteket általában itt bonyolította lea szervezet.

Egyik nap Attila felhívott, hogy sürgősen beszélni akarvelem Egy focimeccsen találkoztunk, ahol elmondta, hogynapok óta követi egy kocsi. A lakása tele van készpénzzel,mondta, amit valahogy ki kellene hozni, mert ha ott találják,komoly bizonyíték lehet ellene. Mondtam neki, hogy egydolgot tehet, ha meg akarja úszni. A lakás, amiben lakik,nem az övé, még a bérleti szerződést sem az ő nevéreállították ki. Azonnal költözzön el, de semmit se vigyenmagával a lakásból. Ha van valamilyen személyes holmija,hozassa el valakivel, de ő be ne tegye oda többé a lábát.

Az új helyről egy darabig ne mozduljon ki, főleg míg megnem tudom, mekkora a gond. A kocsiját sem használhatja,mondtam. A stadionban volt belépési engedélyem a VIP–szektorba: ide még a rendőrök sem léphettek be különengedély nélkül. Attilával bementünk az egyik ilyenhelyiségbe, majd egy ablakon keresztül távoztunk. Astadion mellett már várt rá egy motoros, de ő csak a motortvette igénybe, és azt mondta, majd jelentkezik. Felhívtamaz izraeli barátomat, hogy sürgősen találkozni szeretnékvele. Másnap már mentem ki érte a repülőtérre. Arrakértem, hogy segítsen olyan szkennereket szerezni,amelyek kiszűrik a poloskákat – ha valakinek, nekikbiztosan vannak ilyen dolgaik. Még aznap este megkaptama műszereket, és egyórás „kiképzés” után profi kémelhárítólettem. A gyanúm beigazolódott, a kocsimban és alakásomban is találtam lehallgató–készülékeket, aztántovább kutatva ugyanígy leltem poloskákat az általunklátogatott éttermekben, egyéb helyeken is. Sok mindentnem tudhattak meg, mert nagyon ritkán beszéltünklényeges dolgokról nyilvános helyen. A poloskákhoz nemnyúltunk, hagytuk, hogy akik odarakták őket, azt higgyék,minden rendben van. Mindenki tette a dolgát, csak mársokkal óvatosabban. Sokszor téves infókhoz juttattuklehallgatóinkat. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttek, hogy abolondját járattuk velük.

Attila közben vett egy mobilszolgáltatót – persze nem asaját, hanem egy igen jó nevű holland üzletember nevére –,így már saját hálózatunk volt, és azonnal tudtuk, hogy kiakar lehallgatni bennünket. Mindössze abban lehettünk

biztosak, hogy komoly harc dúl köztünk és valamelyikhatóság között. Azzal is tisztában voltunk, hogy biztosramennek, és igyekeznek annyi bizonyítékot összegyűjteniellenünk, hogy az ügyvédeinknek esélye se legyen. Attilátés a vezetőket nemhogy elkedvetlenítette volna a dolog,inkább ösztönözte őket. Attila négyszemközt azt mondta,hogy végre valakinek érzi magát. A viselkedésével teljesenfélrevezette a nyomozókat. Annak ellenére, hogy aszervezetnek már több tíz–, de lehet, hogy százmillió eurósvagyona volt, ő továbbra is a kikötői matrózkocsmákba jártszórakozni, ivott, drogozott, kurvázott és verekedett.Egyszer elmesélte, hogy a tengerészek révén rengetegkapcsolatot szerez: futárokat, új vevőket. Sosem tudtameldönteni, hogy hülye, vagy iszonyú okos, de az biztos, hogynagyon jól keverte a kártyákat. Én viszont másképpenláttam a dolgokat. A hatóság mellett a konkurensdrogmaffiák is szemet vetettek ránk, és mivel ők sem makezdték a bizniszt, biztos voltam benne, hogy hozzánkhasonlóan nekik is komoly állami támogatottságuk lehet.Rotterdamban mi voltunk a nyerők, de országos szintenkorántsem. Azzal, hogy beléptünk a kokainbizniszbe, nemszereztünk barátokat. Ahhoz viszont, hogy csak úgylesöpörjenek bennünket, már túl erősek voltunk. Ezért,gondoltam, egyszerre támadnak majd hatósági és alvilágimódszerekkel. Napok kérdése volt, ki követi Mikit az örökvadászmezőkre. A szervezet hadseregének – mely csupadélszláv háborút megjárt veteránból állt – egyre többmunkája akadt. Ezek az alvilági leszámolások nem mindenesetben követeltek emberáldozatot, de az anyagi

veszteség és a sértett Önérzet mindig ott szerepelt aveszteséglistán.

Titokban építettem egy szuperbiztonságos luxusházategy kis holland falucskában, ahol körülbelül ötezer,kizárólag fehér bőrű ember lakott. Itt helyeztem el acsaládomat, és senkinek sem szóltam róla, még Attila semtudta, hol a ház. Hetente egyszer–kétszer jártam oda,figyelve, nem követ–e valaki. Hiszen aki ismert, tudta, hogyegyetlen gyenge pontom van, a családom. Brigi egyrenehezebben viselte a helyzetet, de megértette, hogy nemolyan egyszerű kilépni és új életet kezdeni. Mindig aztkérdezgette, hogy mi lesz, ha egyszer nem jövök haza.Nem tudtam mit válaszolni. Igaza volt annak az öregcsibésznek, aki azt mondta, hogy egy bűnözőnek nem valócsalád, családos ember pedig ne bűnözzön. Zorán volt azegyetlen barátom, akiben megbíztam. Neki megmutattam aházat, ő pedig megígérte, hogy ha bármi bajom esik,gondoskodik a családomról.

Zoránnak jól ment az üzlet, több városban is voltak rajtakeresztül érdekeltségeink a „kurvapiacon”. Annak ellenére,hogy ő is a szervezethez tartozott, semmilyen gyűlésen nemvett részt. Attila jól ellátta munkával, hiszen nap mint napkellett titokban lányokat szerezni ennek vagy annak apolitikusnak, bankárnak, bírónak vagy nyomozónak. Aszervezet egyik leghatásosabb fegyverét a szebbnél szebblányok jelentették. Ha valaki nemet is tudott mondani egykomolyabb összegre, egy vagy két gyönyörű lányra biztosigent mondott. Ezekről a légyottokról persze altalábanfotókat is készítettünk. A hatóságok gyűjtötték az anyagot

rólunk, mi meg gyűjtöttük az anyagot róluk. Úgy nézett ki,hogy buknunk is csak együtt lehet.

Egy igen kedves politikus ismerősünk megkeresettbennünket, hogy indul a választási kampány, és szeretné,ha segítenénk neki és a pártjának. Persze, ha győz, nemlesz hálátlan. Egy nagyvárosban a közbiztonság és abecsületesség a legjobb hívószó. Annyi volt a dolgunk,hogy szedjünk össze három–négy top bűnözőt – példáulolyat, mint Kínai –, menjünk el az ellenzéksajtótájékoztatójára, és készítsünk néhány fotót az ellenzékjelöltjével. Nem volt egyszerű, de megcsináltuk. Követtük ajelöltet, várva a megfelelő pillanatot. A tájékoztató előttinapon a feleségével vacsorázott egy elit étteremben,amikor a felesége kiment a mosdóba. Ekkor Kínai és egyugyancsak többszörösen büntetett előéletű társa odaült ajelölt asztalához, majd bocsánatot kértek, hogyfigyelmetlenek voltak és nem jó asztalhoz ültek le.Bűnbánón kezet ráztak a politikussal, még a vállát ismegveregették, aztán továbbálltak. Az egész nem tartott félpercig, de ez épp elég volt, hogy elkészítsük a fényképeket,melyeken a polgármesterjelölt úgymond ismert bűnözőkkelvacsorázik egy elit helyen, majd nagy baratságbanbúcsúzkodnak egymástól. Másnap a sajtótájékoztatón isfeltűntek Kínaiék, „véletlenül” épp a polgármesterjelölt hátamögött. Egy napra rá azzal volt tele a sajtó, hogy apolgármesterjelölt a közbiztonságról papol, miközbentitokban bűnözőkkel barátkozik. Addig esélyesnekszámított a választáson, de ennek a kis akciónak ahatására végül veszített. Szívélyesen gratuláltunk az új

polgármesternek, aki megígérte, hogy egy életre alekötelezettünk lesz. Soha többé nem találkoztunk veleszemélyesen, de egy közvetítőn keresztül szinte napikapcsolatban álltunk, és soha nem volt gond, ha mi vagy abarátaink jutányos áron akartak ilyen–olyan engedélyekhezjutni.

A polgármester fokozott ellenőrzést rendelt el akonkurenciánk által üzemeltetett szórakozóhelyeken, s mígnekünk elárulta, a város melyik részét kamerázzák be éshol, mikor razziáznak, az ellenfeleink mit sem tudtaksemmiről. Így míg mi hetente egy–két dílerünket buktuk,mások tízet–tizenötöt is veszítettek.

Pályafutásom során számtalanszor tapasztaltam aszervezett bűnözés és a politika összefonódását. 2000–ben a szerb ellenzék a maffiát kérte fel, hogy segítsenmegdönteni a Miloševič–rezsimet. Cserébe vállalták, hogyha hatalomra kerülnek, a maffia kapja meg Miloševičillegális érdekeltségeinek jó részét. A diktátormegbuktatása után a szervezet egyre többet követelt akormánytól, míg az végül hadat üzent a szervezettbűnözésnek. Erre a maffia lelövette a miniszterelnököt. Aharc a mai napig tart...

„Respect, man!”

BÚCSÚ ZORÁNTÓL

ATTILA KITALÁLTA , hogy az utcán is átveszi akokainpiacot. Ez komoly hibának bizonyult. Fél év alattháromszor próbálták kinyírni, mire végül belátta, hogy ahelyi maffiával nem érdemes harcolni. Visszavonult, ésmaradt a nemzetközi piacnál. Persze azzal, hogymegpróbálta megszerezni az utcai piacot, nagy tiszteletretett szert. Amikor visszakozott, azt mondta a helyieknek,azért teszi, mert az utcán kevés a pénz, viszont sok a meló.A fekák ritkán mondják azt egy fehérnek, hogy „respect”, deőróla ezután így beszéltek. Ez Attilának még nagyobbönbizalmat adott, ettől fogva mindig azzal dicsekedett,hogy háromszor akarták kinyírni, de nem tudták, és a fekák,

ha meglátják, úgy köszönnek neki, hogy „respect man!”[15]

.Hatalmi mámorában vett magának egy Ferrarit, és azzalközlekedett. Úgy érezte, az utcán kivívta a tiszteletet, ésrajtam a sor, hogy ugyanezt kivívjam számára ahatóságoknál is. A legnagyobb rajongója, sőt imádója Mekivolt, meg az ő egy–két embere. Meki még a barátnőjét ismegosztotta Attilával egy–két alkalommal.

Amikor már kezdtem azt hinni, hogy nyugodt időkkövetkeznek, és Attila csak a pénzével meg a hírnevévellesz elfoglalva, jöttek az igazi nagy melók. Bemutatott egyromán csoportot, akiket egy Sile nevű, negyven körüli férfivezetett. Silén látszott, hogy ő is jól áll anyagilag. Főtevékenységük a bankkártyamásolás volt. FőlegAmerikában dolgoztak, de Európa több országában isjelen voltak. Hollandiába azért jöttek, hogy itt is letelepítsékvagy ötven emberüket, akiknek az lett volna a dolguk, hogygyűjtsék az adatokat az automatákban elhelyezettműszerekkel. De Sile azért is jött, mert egy románszármazású amerikaitól hallott Attiláról, és szeretett volnatőle ecstasyt venni, majd az árut Amerikában értékesíteni.A közös ismerős Florin, a romániai helytartó volt. Attilakimondottan örült az új üzletnek, főképpen azért, mertfélévente kétmillió bogyóról volt szó. Az árajánlat iskecsegtető volt: helyben fél dollár, leszállítva Amerikába ötdolcsi per darab. Attila az ötdolláros árat választotta, sengem azzal bízott meg, hogy szerezzek Silének egy jólakást, mert úgy volt, hogy egy ideig Rotterdamban marad.Állandóan hat–hét fegyveres román vette körül, látszott,hogy nagy ember lehet az ottani alvilágban. Mivel nyelviproblémái is akadtak, elég sűrűn fordult hozzámsegítségért. Megtudtam tőle, hogy Olaszországban lakott,ahol körözik kábítószer–kereskedelem miatt, deSpanyolországban is komoly szerepet játszik az üzletben.

Hamarosan Olaszországba is egyre több ecstasytszállított a szervezet. Sile lett az olasz helytartó. Rengetegrokona és ismerőse élt Milánóban és környékén. Daninak

is szerzett új kapcsolatokat Spanyolországban. Végsősoron igen hasznos barátja lett a szervezetnek. Csak azvolt vele a baj, hogy sok buta, primitív románt vett magamellé, de nem mindegyiket tudta kordában tartani, így ezektöbbször hajtottak végre fegyveres rablásokat éslopásokat. Talán furcsán hangzott az én számból, deszóltam neki, hogy ez így nem lesz jó. Sile bepanaszoltAttilánál, mondván, arról nem volt szó, hogy beleszólhatok adolgaiba. Attila szólt, hogy hagyjam a románokat, nefoglalkozzam velük. Abban egyetértett velem, hogy nemhelyes, amit csinálnak, hiszen Rotterdam összes boltját észugát ezek a senkiháziak rabolták ki. De a románjövevényekkel a lakásbetörések is megszaporodtakországszerte. Felhívtam Attila figyelmét, hogy ha ezektudomást szereznek arról, hogy készpénzt tartunk alakásunkban, bármire képesek lesznek. Igazat adott ebbenis, de azt mondta, hogy Sile sok pénzt hoz a szervezetnek,és ezt a rizikót be kell vállalni. Pár nap alatt le volt gyártva akétmillió ecstasy. Sile és Florin ellenőrizték az árut, hiszenFlorin volt az amcsi összekötő is, neki voltak meg a kintivevői. Sile anyagilag szállt be az üzletbe, jobban mondva, őhelyezte letétbe a pénzt, arra az esetre, ha netán az őhibájukból bukna az áru. A kivitelnél jóval nagyobb gondvolt, hogyan kerüljön a vételár, tízmillió dollár az USA–bólEurópába. Florin kitalálta, hogy rengeteg bankkártya–információja van kint az USA–ban, ezeket az információkate–mailen átküldik, itt felviszik kártyákra és Európábanfelszedik a pénzt. Órákat tárgyaltunk a kifizetésről, majdabban egyeztünk meg, hogy a leszállítás után harminc

napon belül kell kifizetniük az összeget a bogyókért. Ezutánnaponta hoztak egy bizonyos összeget a románok. Ahogyszedték fel a kártyákról a pénzeket szerte Európában, úgyhordták nekünk. Elképesztő, milyen munkát végeztek. Azáru leszállításáról Vlado gondoskodott, amit sikeresenvégre is hajtott. A románok időre kifizették a tízmillióamerikai dollárt.

Addig elképzelni sem tudtam, a lopott bankkártya–információkkal milyen gyorsan és egyszerűen lehet rövididőn belül pénzhez jutni, azt hittem, a drog a legkifizetődőbbdolog a világon. A románok bámulatos szervezettséggelszedték fel a pénzt az automatákból, de két–három hétenbelül már több üzletben is volt kapcsolatuk, így vagyötvenen egész nap járták az új lelőhelyeket. Két emberdolga csak az volt, hogy az USA–ból érkező információkatés az automatáknál lopott infókat és kódokat feltöltsék aplasztik mágneses kártyákra. Több millió dollárt elhozni azUSA–ból nem volt egyszerű, de a románok gyorsanmegoldották. A későbbiekben Silének már egészEurópában kiépített hálózata dolgozott a „bankszférában”.Ismertem olyan üzleteket, amelyek szinte csak Silevásárlóit szolgálták ki. Voltak köztük ékszerüzletek, márkásruha– és cipőüzletek, de számítógépeket is vásároltakszép mennyiségben. Aztán ezeket a vásárolt dolgokateladták az ár harminc százalékáért. Nekik így is kifizetődővolt, hisz valójában egy fillérjükbe sem került. Úgy néztek kia románok, mint a szorgos hangyák, borzasztó gyors éseredményes munkát végeztek. Ez a román szervezetalighanem több tíz–, de az is lehet, hogy több százmillió

euróval megrövidített egy–két államot.A nagy barátságnak az vetett véget, hogy Sile négy

embere kirabolta és megsebesítette egy török barátomat.Családi vállalkozás volt, elektronikus cikkeketforgalmaztak. Kimondottan olcsók voltak náluk a neméppen márkás dolgok, de pont ezért szép forgalmatbonyolítottak. Amikor anno Sile kibérelt egy lakást azembereinek, én hoztam el őket ide, hogy vásároljanaktévét, DVD–t, meg amire szükségük van. Mivel az énismerőseim voltak, a tulaj még húsz százalék kedvezménytis adott nekik az amúgy is olcsó árucikkekre. Egyik napegy török haverom mesélte, hogy mi történt. Azonnalelmentem az üzletbe, ahol a tulaj felesége és két fia várt.Elmesélték, hogy zárás előtt pár perccel négy maszkosalak rontott be az üzletbe, rájuk parancsoltak, hogyfeküdjenek le a földre, de mivel a férje erre nem volthajlandó, így rálőttek, majd a kasszából elvitték a bevételt,hét– vagy nyolcezer eurót. A tulajt meglátogattam akórházban; elmondta, hogy az egyik támadó az volt, akit énvittem oda pár hónapja. Tudtam, hogy az egyik román voltaz, a tettestársaival. Felhívtam Silét, hogy azonnaltalálkozzunk. Megkértem, hogy hívassa ide azt a pár srácot,akiknek a lakást bérelte. Látta, hogy baj van, ezért előszörtudni akarta, miről van szó. Elmeséltem neki a történetet,amire ő azt mondta, hogy sajnálja, de nem gondolja, hogynekem közöm lenne az embereihez. Ebből komoly vitakerekedett köztünk.

Felhívtam Attilát és elmondtam, hogy mi történt. Ő is jólismerte a törököt. Este találkozóra hívta Silét, hogy

magyarázatot kérjen tőle. Sile halálidegesen érkezett vagyharminc románnal. Amikor Attila meglátta, hogy egysereggel jön a találkozóra, beült a kocsijába, és közéjükhajtott. Két románnak eltört a lába, többen pedig kisebbsérüléseket szenvedtek. Attila továbbhajtott, majd én iselszáguldottam a helyszínről. Attila felhívta Silét, és közöltevele, hogy reggelre egy román kutyát sem akar látni azországban. Aznap este még több tucat románt kiraboltunkés megvertünk. Egész Rotterdam románokat üldözött. Attilaegy óra alatt mozgósított mindenkit, aki számított azéjszakában. Rengeteg autót foglaltunk le, komplettlakásberendezéseket, telefonokat, órákat, készpénzt,ékszereket és sok–sok bankkártyát. Reggelre a kórházaktele voltak román sebesültekkel. Silének sikerültmeglépnie, de elég sok pénze ott maradt a lakásán. Párnap múlva telefonált, hogy elnézést kérjen, és közölte,hajlandó átadni a rablókat. Attila megtiltotta neki, hogybetegye a lábát Hollandiába. A románoktól elvett dolgokatmegtarthatták az akcióban részt vevő „harcosok”. A Silelakásán talált kétszázezer eurót odaadtuk a töröknek,akinek új májra volt szüksége, mert a lövés teljesenszétroncsolta. Rengetegen álltak Attila mellett, sokan vártáka pillanatot, mikor tudnak tenni érte valamit. Jó érzés volt,hogy ilyen sok barátunk van. A rendőrségen egyetleneljárás sem indult a „románverés” miatt. Csak Florin úsztameg, de ő más volt, már tíz éve élt Rotterdamban. Ő issegített a román lakások megtalálásában, hiszen tudta, hollaknak; a török kirablását ő is elítélte. A „romántalanítás”után még a polgármester is gratulált nekünk, persze csak

informálisan. Katasztrófa volt, mondta, amit ezek az utóbbiidőben műveltek. Megköszöntem Attilának, hogy kiálltmellettem, és segített kiűzni a románokat, mire aztválaszolta, hogy nem mellettem állt ki, hanem Rotterdammellett, mert egy nyugtalan városban veszélyes élni, és ez aszervezetre sincs jó hatással. Valójában a románok ellenitámadások fő oka nem a török barátunk megtámadásavolt, egyszerűen a szervezet nem engedhette megmagának, hogy a mi hátunkon, a mi védelmünket élvezveegy olyan új szervezet nője ki magát, amely egy idő utánmég ránk nézve is veszélyes lehetett volna. Szemmelláthatóan rengeteg pénzt kerestek, a szervezetük naprólnapra növekedett. De a legfőbb hibát akkor követték el,amikor a kábítószerüzlet iránt kezdtek érdeklődni.Ráadásul semmit nem tiszteltek, sorra szegték meg a miíradan játékszabályainkat. A szervezet csak a megfelelőpillanatra várt, hogy leszámoljon a románokkal, és Romániais „üres ország” legyen. Persze – mint sok mást – ezt iscsak jóval a történtek után értettem meg.

Egyre több vitánk volt Attilával, mert egyre agresszívabblett. Hetente kellett elsimítanom az újabb és újabb piszkosügyeit. Volt, hogy részegen lövöldözött egy zsúfoltétteremben, máskor több autót tört össze a dzsipjével, mertszerinte az ő helyén parkoltak, de az is előfordult, hogysima, mezei rendőröknek mutatta fel a középső ujját, majdnagy gázt adott, és elviharzott a motorján. Élvezte, ha arendőrök üldözik. Meki látta a főnöke viselkedését, és ő isvérszemet kapott. Annak ellenére, hogy nemzetközielfogatóparancs volt kiadva ellene, egyre szemtelenebbül

kezdett viselkedni. Egy vasárnapi meccs utáni italozásalkalmával elmesélte, hogy nemrég egy palimadár adósmaradt neki, vagyis lelépett a ki nem fizetett cuccal. Öt kilóamfetaminról volt szó, ami neki ötmillió forintot jelentett. Akapcsolatain keresztül megtudta a pali barátnőjének acímét. Elment az embereivel, és a lányt – tizenkilenc évesvolt – elvitték „kocsikázni” a Duna–partra. Az úton egyrecsak kérdezgették, hogy hol a pasija. A csaj meg egyrebizonygatta, hogy csak az expasija, már nem járnak. Mivelpofonokkal sem tudták jobb belátásra bírni, kiszállították akocsiból a lányt, és beleültették a pár fokos Dunába. Télvolt, a csaj gyorsan megtört. Elárulta, hol laknak a fiú szülei.A srác végül az adóssága dupláját fizette vissza Mekinek.Mondtam neki, szerencse, hogy a lány nem jelentette fel,vagy nincs egy olyan pasija, aki ezért szétverné a fejét. Haaz én csajommal tenne ilyet valaki, lerúgnám a tüdejét.Meki erre elkövette élete talán legnagyobb hibáját: beszólt,hogy az ilyen alakokat, mint én, ő reggelire szoktaelfogyasztani. Felugrottam, és nekifutásból mellbe rúgtam.Átesett a pulton. Attila rögtön ott termett és lecsillapított.Mekinek pár bordája bánta a sztorizását. Eddig semvoltunk jóban, de ezek után végképp rühelltük egymást.Attól fogva csak Attilával járt el szórakozni, egyedül ki semmerte tenni a lábát a lakásából.

Közben Zoránnak is adódott egy kis gondja. Az egyikmoldáv lányába beleszeretett egy albán strici. Az volt aszokás, hogy ha mindenki beleegyezik, egy lány ötezereuróért pártolhat át másik stricihez. A moldáviai csajtOljának hívták, és nem csodálkozom, hogy az albán

belezúgott, mert tényleg az egyik legszebb csaj volt, akitvalaha láttam. Aki ránézett, egyből beleszeretett. Az albánhuszonötezer, majd egy hónappal később ötvenezer eurótajánlott Zorinak. Zori nem szólt erről az ügyről. Ali, a törökvezér hívott fel, és elmondta, az a hír járja, hogy az albánok„meg akarják csinálni” Zorit. Zorán azt mondta, azért nemszólt, mert naponta vannak .ilyen problémái, és eddigmindig megoldotta őket; ezt is elintézi. Beszéltem Alival,hogy szervezzen meg egy találkozót az albánnal. Atalálkozóra Ali egyik éttermében került sor. Zorán, Olja ésén képviseltük a mi oldalunkat, Ali volt a semleges, azalbánok vagy húszan érkeztek. Ali keleti házigazdáhozméltón egy különterembe invitált minket, ahol volt egy asztalhat székkel. Így csak két albán tudott helyet foglalni, atöbbinek ki kellett mennie a teremből.

Miután az erőviszonyok kiegyenlítődtek, megkezdődött atárgyalás. Az albán azzal kezdte, hogy mennyire tiszteliZoránt, rólam nem is beszélve, hiszen sokat hallott már aholland éjszakában a jugó Robról. Amikor befejezte adicshimnuszt, közölte, hogy bármit megadna Oljáért. Zoránazt felelte, Olja neki kell, és semmiért sem válna meg tőle,de a lányra bízza a döntést. Ha ő menni akar, mehetingyen, egy centet sem kér érte. Az albán felhorkant, hogyegy nő, pláne egy kurva nem dönthet, neki az akötelessége, hogy tegye, amit mi, férfiak parancsolunkneki. Zorán erre azt válaszolta, hogy ez náluk talán így van,de nála nem. Ö egyeden lánynak sem tiltja meg, hogyelmenjen, ha akar. Amíg valaki neki dolgozik, be kelltartania az ő szabályait, de ha nem, mehet isten hírével. Az

albán ettől még idegesebb lett, és fejtegetni kezdte, hogymi szerb kutyák vagyunk, akiknek az asszonyokparancsolnak. Összenéztünk Zoránnal. Az volt a kérdés,szétcsapjuk–e a kecskebaszót, vagy hagyjuk a francba.Aztán Zorán lezárta a vitát: döntöttem, Olja nem akarhozzád menni, így nincs miről tárgyalnunk, főleg ilyenhangnemben. Az albán felugrott, és azt üvöltötte, hogy nemmegyünk ki élve a szobából. Ali nyugodtan és határozottanannyit mondott neki, hogy akkor te sem. Kifelé haladvaOlját középre vettük, hogy az albánok meg ne szúrják, vagyilyesmi. Az albánok meg a törökök nehezen viselik el, haegy nő megalázza őket. Ilyenkor mindent megtesznek azért,hogy a nőt minél jobban elcsúfítsák Azt tudtuk, hogy engemnem mernek bántani, mert abból hatalmas botrány lenne. Aholland éjszakában hasonló védelmet élveztem, mint adiplomaták a közéletben. A szervezetek tárgyalóembereités kísérőiket – ez esetben Zoránt – szigorúan tilos voltbántani. De Olja a muszlim törvények szerint megsértettegy igaz muszlim férfit, és ezért szerintük büntetéstérdemelt. Épségben kiértünk az autónkhoz. Már indultunkvolna, amikor az albán odajött az ablakhoz. „Adok százezereurót meg egy sportkocsit, cserébe egy hónapra kéremOlját – mondta. – Ha még utána is úgy dönt, hogy nem akarvelem maradni, visszaadom épen és egészségesen,ahogy kaptam, Allahra esküszöm.” Ránéztem Zoránra, akirezzenéstelen arccal bámult maga elé. Ez nálunk annyitjelentett, hogy nem. Bólintottam, jelezve Zoránnak, hogyértem. Olja marad, a téma részünkről lezárva. Zori gáztadott és elhajtottunk. Olja eléggé megijedt, de nagyon

megköszönte, hogy nem adtuk el. Az anyja másfél évvelazelőtt százötven dollárért adta el ukránlánykereskedőknek. Még csak tizenkilenc éves volt, de mármegjárta a poklot. Ki tudja, hány kézen ment már át, hányanalázták és gyalázták meg, ennek ellenére még mindigvoltak érzései, és meg tudott köszönni valamit, amialapvetően nem is róla, sokkal inkább rólunk szólt. Hiszen őa szemünkben csak egy kurva volt a sok közül, akivel pénztkerestünk, akivel politikusok, bírók, ügyészek, bankárokbizalmát próbáltuk elnyerni, egy eszköz, amire szükségünkvolt a céljaink eléréséhez. Akit mi is kihasználtunk ésmegaláztunk – talán kicsit kulturáltabban ésemberségesebben másoknál, de akkor is. És csak azért,mert úgy bántunk vele, mint egy háziállattal, nem pedig,mint egy vadállattal, már köszönetet mondott. Hazafeléegész úton Olját néztem, gyönyörű volt, derékig érőtermészetes szőke haj, tengerkék szem, babaarc, piszenózi, fiatal, kerek, kemény mell, formás popsi, hosszú,csinos lábak. Négy nyelven beszélt, az orosz és a moldávmellett angolul és szerbül is. Feltettem neki egy hülyekérdést: mik a terveid, mit szeretnél csinálni? A válaszmeglepő volt: egyetemre szeretnék járni, és szeretnéktalálni egy szerető férjet, akinek sok gyereket szülnék.Zorán közbeszólt, mert érezte rajtam az elkeseredést.

– Rob, ez a meló nem neked való. Te túl érzelmes vagy,és sajnos ezt csak érzelmek nélkül lehet végezni.

De nem figyeltem oda. Megint az jutott eszembe, mint aháborúban: vagy nincs Isten, vagy Isten vak és süket! Oljáthazavittük. Amikor kiszállt az autóból, odahajolt, adott egy

puszit az arcomra és azt mondta, köszöni szépen, hogymegvédtem, és majd egyszer egy ilyen férjet szeretne, mintén. Később Zorán engem is hazavitt, mert beszélniakartam vele. Megbeszéltük, hogy Olját beíratja egy suliba,kirakatban nem dolgozhat többet, csak VIP–vendégekneknyújthat szolgáltatást. Zori azt mondta, hogy ha az összeslányt megismerném, valószínűleg egy–két napon belül akurvák hetven százaléka suliba járna.

Zoránt pár nap múlva lelőtték egy étteremben. Két lövéstkapott hátulról a tarkójába. Az elkövetkező napokban nyolcalbánt öltek meg a szerbek, és egy tucatotmegsebesítettek. Zorán bátyja és három másik emberelvitte a balhét. Tudtam, hogy oda kellene adnom Olját azalbánnak, de nem volt szívem. Pedig a legjobb barátomfizetett meg a döntésünkért, de hát ez az élet már csakilyen. Tegnap Miki, ma Zorán, holnap meg én. Zorán aztmondta, hogy presztízsből nem adhatja oda a lányt azalbánnak, inkább harcolni fog vele. Nos, ebben a csatábanmost ő is odaveszett. Mindig bűntudatunk volt a háborúbanátéltek miatt. Zori egyszer azt mondta, már várja a halált,mert neki az élet maga a pokol. Briginek hetekig nemmondtam el, mi történt. Érdekes, úgy éreztem, ha Zorántnem ölték volna meg, hamarosan öngyilkos lett volna. Azutolsó kérése az volt, hogy a hamvait szerb földön szórjukszét. Egy repülőből szórtam ki a hamvait Szerbia felettRudival együtt, aki azonnal jött, ahogy hívtam. Rudivalrengeteget beszélgettem az esetről és egy csomó másdologról is. Nagyon kedvesen felajánlotta, hogy költözzekSzlovéniába a családommal, minden segítséget megad,

amit csak tud. De aztán megértette, hogy én nem vagyokfüggetlen, nem tudok kiszakadni onnan, ahová tartozom.Zoránnak emeltem egy jelképes emléktáblát, amelynek afelavatásán csak én voltam ott, hiszen igazából csak éntudtam, milyen ember volt. Emlékszem, egyszer halálkomolyan azt kérdezte az egyik orvostól, hogy nem végez–e agymosást vagy nem tud–e amnéziát előidézni nála, mertmár nem bírja elviselni az emlékeit, a rémálmait, az egészmúltját. Engem is megkérdezett, nekem nincsenek–ehasonló gondjaim.

– Hogyne lennének, de megküzdök velük nap mint nap.Néha győzök, néha vesztek, de sohasem adom fel!

– Irigyellek, Rob, te mindent méltósággal viselsz, szintealig panaszkodsz.

– Tévedsz, testvérem, én is sírok és panaszkodom, csakúgy, hogy senki se lásson és senki se halljon.

Csak most, hogy elment, értettem meg igazán, Zorimiért nem akart családot. Mert így bármikor, ha már úgyérezte, hogy nem bírja a szenvedést, lelkiismeret–furdalásnélkül kiszállhatott ebből az életből, senki sem tartottavissza, senkinek sem tartozott felelősséggel. Ha lett volnagyereke, tuti, hogy még élne.

Zorán elvesztése nagyon fajt, sokkal jobban, mint amikorMikit veszítettem el. Hozzá álltam a világon talán alegközelebb. Vele tudtam csak minden bajomatmegbeszélni, hisz Briginek sok mindenről nembeszélhettem, pedig ő is biztosan megértett volna. Azelkövetkező napokban hatalmas ürességet éreztem,mintha egy életfontosságú testrészemet veszítettem volna

el. Egyetlen fizikai fájdalmat sem lehet összehasonlítani alelki fajdalommal. Tudtam, hogy Zorán nélkül az élet mégnehezebb lesz, mint eddig volt, de elhatároztam, hogy azemléke iránt érzett tisztelet még erősebbé ésmegfontoltabbá tesz majd. Sokat tanultam Zorántól;elsősorban azt, hogy nem az a fontos, hol találkozunk,hanem az, hogy kivel.

Nyugodj békében, drága barátom!

,,A rendőr csaj is meglett volna”

ATTILA MEGVADUL

ZORÁN ÉRDEKELTSÉGEINEK NAGY RÉSZE átkerültAlihoz, ingó és ingatlan vagyona pedig azoké lett, akikbörtönben voltak a megbosszulásáért. Oljának kerítettem újszemélyazonosságot, és elküldtem Amerikába, aholelkezdte a tanulmányait. Megbeszéltük, hogy új életet kezd,és soha többé nem keres. Némi anyagi támogatást isadtam neki. Mindenki nagyon sajnálta Zorit, de egyszervezet működése nem állhat le csak azért, mert egyember meghal. Attilának is ez volt a véleménye. Talánigaza volt. Az biztos, hogy ebben a világban nem lehetettlazítani. Én azért bírtam még a tempót, mert megfogadtammagamnak, hogy a gyerekeim a legjobb iskolába fognakjárni, és minimum két diplomát meg kell szerezniük. Aszervezet tagjainak nagy része nem volt családos ember,igazi maffiózóéletet éltek. A maffia maga is egy nagycsalád, és akinek felesége, gyereke volt, sokszor csak alátszat kedvéért helyezte őket előbbre a szervezetnél.Sokan azt mondták, azért nem akarnak gyereket, mert nemtudják, mit hoz a holnap. Nem akartak árva, gyászoló

gyerekeket hátrahagyni, nem akarták, hogy a gyerekeikcsak a börtönben láthassák az apjukat. Pedig lehetőségüklett volna bőven: a keményfiúkért mindig is a legjobb nőkbolondultak. Akiket ismertem a szervezetből, azoknakmindig jó csajaik voltak. Volt egy ehhez kapcsolódó vicc is.A szigorú és konzervatív rendőrkapitány megkérdi a lányát,aki már húszéves is elmúlt, hogy miért nincs még barátja.Mire a lánya: papa, a jó pasik vagy buzik, vagy bűnözők!Akkoriban én is számtalan ajánlatot kaptam a tizenhat éveslánytól kezdve a hatvanéves üzletasszonyig mindenkitől.

A szervezet egy része csak a mának élt, de voltak, akikhosszabb távra terveztek, ezek voltak a vezéregyéniségek.Szerződtünk a holland Mercedes importőrrel, hogyhuszonöt százalékos engedményt kapunk, ha cserébemindig Mercikkel járunk. A szervezetnek közel száz luxusés sport Mercije volt. Később több külföldiautókereskedővel is összebarátkoztunk, így a legújabbmodellek általában először nálunk találtak gazdára.Számlát nem kértünk, ők pedig nem kérdezték, honnan vana pénz. Ugyanígy voltunk egy jachtkereskedővel is: jóvalolcsóbban vettük a jachtokat, mint papíron, számlákra.Montenegróban simán le lehetett papírozni őket.

2004–re már minden területen kiváló kapcsolatainkvoltak. Olykor néhány ország titkosszolgálata is kért tőlünkegy–két szívességet, főleg információkat különbözőszemélyekről. Cserébe mi állampolgárságot kértünk azadott országtól, de minimum útlevelet jogosítvánnyal. Avezetőség összes tagja rendelkezett három–négy frankóútlevéllel. Egymásnál tartottuk őket, hogy ha netán

lecsuknak valakit, a szöktetés mellett ne kelljen még apapírok beszerzésével is foglalkozni. De akkor ishasználtuk ezeket a papírokat, ha külföldre mentünk fontosmegbeszélésekre más bűnözői csoportokkal.

A legnagyobb feladatunk most az volt, hogy rendezzük aviszonyt az albánokkal. Az sosem jó, ha két ilyen nagyszervezet, mint a szerb és az albán ellenségeskedikegymással. Találkozót kértem tőlük, hogy elsimítsuk anézeteltéréseket, mert az senkinek sem jó, ha mindigpisztollyal a párnája alatt kell aludnia. Attila ellenezte adolgot, ő azt mondta, senkinek sem hódolunk be, éssenkivel sem egyezkedünk. Ez volt az első olyan döntése,amelyben alulmaradt a vezetőséggel szemben. Mindenkitudta, hogy az albánokkal nem jó haragban lenni, így isrengeteg borsot törtünk az orruk alá. A heroinjuk húsz–huszonöt százalékát miattunk kapcsolták le. Az albánmaffia gyorsan gyilkol, nem sokat gondolkodik. Televannak szegény, primitív, buta emberekkel, akik méganyakönyvezve sincsenek, sehol sem szerepelnek anyilvántartásokban. Az albán maffia minden gyilkossághozadott nekik egy személyazonosságot, ezzel utaztak el atetthelyre, majd miután elvégezték a feladatot, visszatérteka falujukba, valahová az albán vagy a koszovói hegyekbe.Az albán maffia valódi, vér szerinti családokban működik,apák, fiúk, testvérek, unokatestvérek alkotják, és mindencsaládnak van otthon egy–két „eltitkolt” tagja. A család fejeáltalában a legidősebb ember, ez az ember tárgyal amásik család vezetőjével, vagyis elég szervezettek. Azzal,hogy az USA és szövetségesei elismerték Koszovó

függetlenségét, valójában az albán maffiát legalizálták.Valahogy úgy, mint 1944–ben, Szicíliában: az olaszok nemvették észre, hogy a partizánok nagy része a Cosa Nostratagja, akik azért szálltak szembe Mussolinival, mert afasiszta állam keményen fellépett a szervezett bűnözésellen. Koszovóban hasonló volt a helyzet: az úgynevezettkoszovói szabadságharcosok nagy része az albán maffiatagja volt.

Az albánok belementek a találkozóba, de azt akarták,hogy egyik fellegvárukban, Prágában kerüljön rá sor. Aprágai szerbektől megtudtam, hogy az éjszakában elégnagy visszhangja van a találkozónak, de tuti, hogy arendőrség is tud róla. Az albánoknál és a szerbeknél máigél a vérbosszú. Egy szerbért nyolc albánt öltek meg, eztnehéz lesz kimagyarázni. Csak az szólt mellettünk, hogy őkkezdték. De hát a mi világunkban valakinek mindig el kellkezdenie... Azt akartam, hogy a találkozó mindenképpennyilvános helyen legyen, de rendőrök nélkül. Ha kiszivároga helyszín, és lecsapnak ránk, másnapra az európai médiaszerb maffiavezért csinált volna belőlem. Többszempontból is veszélyes volt elmenni egy idegenországba, ismeretlen területre, de az albánok egyedül ottvoltak hajlandók tárgyalni. Valószínűleg ott tartózkodott afőgóré, és, gondolom, ott volt a legerősebb a rendőrikapcsolatuk. De a legfontosabb, hogy Prágában iszonyúsok az albán. Tudtam, hogy ha valami félresikerül, nemtérek vissza élve. Igaz, az albánok is tisztában voltak vele,hogy komoly megtorlásra számíthatnak, ha aküldöttségünkből bárkinek baja esik. Egy kicsit a

titkosszolgálatoktól is tartottam, mert ez jó alkalom lettvolna nekik, hogy háborút provokáljanak a szerb és azalbán szervezetek között. Tudták, hogy egy komolykonfliktus komoly veszteséget és károkat okozna mindkétfélnek. Talán mellettünk szólt, hogy nem voltunk „fontosszemélyek”, nem voltunk hírhedt gengszterek. Az okosdrogkereskedő illegalitásban marad. Általában azeroszakos bűncselekményeket elkövető bűnözők lesznekismertek és válnak legendává. Rotterdamban is voltakszázszor nagyobb nevek, mint mi.

Attilának hála, nekünk alig volt nevünk. Tiltotta a túlzottcsillogást, a villogást. Kívülről úgy néztünk ki, mint akivalamivel az átlag fölött, de azért még nem kirívóan jól él.Amennyire simán telt volna a legális üzleteinkből is. Sőt. Eznem azt jelenti, hogy néha nem éltünk nagylábon. Olykorelutaztunk egy karib–tengeri szigetre, ahol senki semismert bennünket, és bedobtunk egypár jó bulit. Jachtokatbéreltünk, meg tömérdek csajt, világsztár zenészeket,rengeteg pezsgőt meg kaját. Mindent megengedhettünkmagunknak távol az otthontól, kivéve egyet: a balhét. Hamispapírokkal, álneveken utaztunk, senki sem tudta, kikvagyunk valójában. Általában gazdag szülők elkényeztetettcsemetéinek néztek.

Két részből áll az alvilág, a szegény menőkből és agazdag senkikből. Mi az utóbbiak voltunk, annak ellenére,hogy sokan ismertek bennünket, de kevesen tudták,valójában mivel is foglalkozunk. Soha, senki nem láthatta,tudhatta, hogy milyen gyengék vagy erősek vagyunk, mégmi magunk sem. Bizonyos fokig a szervezet

vezetőségéhez tartoztam, mégsem tudom, kik, hányanlehettek tagjai a szervezetnek. Sokan azt hitték, hogy énvagyok a főnök, sokan mást hittek, és nagyon sokan csakegy–két személyre saccolták az egész „szervezetet”. Jólműködött a bújócska. Mister X egyszer azt mondta: ahogyti működtök, azt tanítani kellene a rendőrakadémián.Mondtam neki, hogy akkor tanítsd, mire azt válaszolta, ősem tudja, hogyan működünk. Ezzel azt is elárulta, hogy aháttérben komoly munkálatok folynak a felderítésünkre.

Végül győzött a józan ész, és Prága helyett Berlinbentalálkoztunk az albánokkal. Tökéletesen titokban tartottuk ahelyet, mert nem akartunk rendőri razziákat megpoloskákat a seggünkben. Nagyon nehéz tárgyalás volt. Azalbánok kártérítést kértek a lelőtt albánok családjainak.Presztízsből nemet mondtam, hisz ők kezdték a balhét, deszemélyes okom is volt: Zori a legjobb barátom volt. Szóbahozták, hogy a Szerbián át szállított heroin fele nem ércélba. Erre azt válaszoltam, hogy ehhez semmi közömsincs, menjenek Belgrádba panaszkodni. A tárgyalásoncsak vizet kaptunk, ez is azt bizonyította, hogy másraszámítottak. Azt gondolták, hogy majd megijedünk a „nagyalbán maffiától” és milliókat fogunk fizetni, csak hogy nebántsanak bennünket. Ötórányi tárgyalás után úgy álltunk felaz asztaltól, hogy semmiben sem egyeztünk meg. Kétbüszke nép nehezen köt kompromisszumot. Azzal váltam eltőlük, hogy közöltem, nem tűrjük el, ha szerb részrőlbárkinek bántódása esik. Taxival kellett hazamennünk,mert míg tárgyaltunk, ellopták a kocsinkat; számítottunk rá,hogy lesznek efféle atrocitások. Ennél komolyabb azért

nem történt, mert az áldozatok rokonai előtt is titkos volt atalálka helyszíne és ideje. A holland határon már vártakbennünket a barátaink. Hazafelé megálltunk, és egyparkolóban megbeszéltük, mi a teendő. Kiszálltunk akocsikból, mert gyanítottuk, hogy az autókban mégműködnek a poloskák. Egyedül Attila örült a sikertelentárgyalásnak, ő azon a véleményen volt, hogy agyon kellbaszni őket, akkor nyugton maradnak. Szerencsénk volt,hogy csak egyedül ő gondolkodott így. Abbanmegállapodtunk, hogy mindenkinek nagyon óvatosnak kelllennie, és sohasem hagyhatjuk őrizet nélkül az autóinkat,mert az albánok tuti támadni fognak.

Erre nagyon hamar sor is került. Egyik társunk külföldrerepült, az autóját a reptér parkolójában hagyta. Amikorvisszatért, már várta az egyik emberünk, akit én küldtem kielé, hogy ellenőrizze a kocsiját. Valójában ez volt az igazifeladatom, ügyelni a biztonságra a szervezeten belül éskívül. Az emberem talált is egy, a kocsi benzintartályáraerősített kézigránátot. A biztonsági szöget egy vékony,szinte észrevehetetlen damillal a sofőr felőli kilincshezrögzítették úgy, hogy ha valaki kinyitotta volna az ajtót, adamillal kibiztosítja a bombát, és négy–öt másodpercmúlva felrobban az autóval, no meg a közelben tartózkodószemélyekkel együtt. Ki tudja, hányan haltak vagy sérültekvolna meg, ha nem küldöm oda az emberemet.Undorítónak tartottam ezt a módszert, hiszen az elkövetőknem vették figyelembe, hogy a robbantásnak ártatlanáldozatai is lehetnek. Amikor az emberem jelentette, mitörtént, hirtelen nem tudtam, mit tegyek. Azt az utasítást

adtam, hogy a társunk, aki szintén a vezetőség tagja volt,jöjjön haza taxival. Az emberemet arra kértem, hogy jólvizsgálja át a kocsit. Először arra gondoltam, hogy hozza elaz autót, de aztán úgy döntöttem, inkább Mister X–re bízoma dolgot: sem az emberem, sem mások testi épségét nemakartam kockáztatni. A kocsi egy tiszta ember nevén volt,így a szervezetnek nem kellett tartania a kényeskérdésektől. Az biztos, hogy a kocsi és az ügy is bekerültabba a dossziéba, amelyben a rendőrség rólunk gyűjtötteaz anyagot.

Amikor Attila megtudta, hogy szóltam a zsaruknak, aztmondta, ha még egyszer az ő tudta nélkül teszek valamit,levágja a fejem. Próbáltam visszahívni, hogy találkozzunk,mert ezt meg kell beszélnünk, de nem vette fel a telefonját.Soha nem tűrtem, hogy fenyegessenek, ezért másnap márkora délelőtt végigjártam a lakásait. Végül a feleségelakásán találtam meg: épp drogot csomagolt a hétéveslányával. Amikor ezt megláttam, ráordítottam: észnél vagy,te hülye? Felkaptam a kislányt, és megmostam a kezét.Attila igencsak meglepődött, aztán annyit mondott, hogynyugi, ez az én vérem, tuti nem lop meg. Láttam, hogy nemegy úton járunk, ő csak a bűnözésnek él, és az egészcsaládját is erre akarja nevelni. Nagyritkán, amikor éppjózan volt, dicsérte Brigit, hogy milyen kiváló feleség ésanyuka. Irigyel, mondta, hogy ilyen nő van mellettem; ő isépp ilyet szeretne, magyarázta, de sehol sem talál, pedighetente próbálja meglelni. Nem szerette, ahogy a csajaneveli a gyerekeit: az enyémek, mondta, sokkalkulturáltabbak és okosabbak. Jellemző módon mindig

másokat hibáztatott. Most is arra panaszkodott, hogy az arohadt kurva (a felesége) elment a fodrászhoz, és így nekikellett otthon maradnia a lányával. Pedig szegény feleségecsak azt szerette volna, ha egy kicsit kettesben van agyerekkel; igaz, nyilván nem arra számított, hogy játékgyanánt majd drogot csomagolnak. Megvártam, míg hazaéraz asszony, aztán elhívtam Attilát beszélgetni. Elmondtamneki, hogy kezd elegem lenni az egészből, túl sok rizikótvállalunk, holott nincs rá szükségünk. Nem habozott aválasszal:

– Most az albánok jelentik a legnagyobb gondot, akikharagszanak ránk, mert megbosszultuk a barátunkat,pontosabban: a barátodat.

Közbevetettem, hogy ez tényleg gond, de biztosanvannak ennél jóval nagyobbak is, melyekről nem is tudunk.Attól, hogy én nem tudok mindent, magyarázta, nem biztos,hogy ő sem. Azzal beült a kocsijába, leeresztette azablakot, és még odaszólt, hogy soha többé ne merjeknélküle döntéseket hozni, vagy az ő döntését felülbírálni,mert el fogja felejteni, hogy a barátja vagyok. MásnapDanival beszéltem, aki arra kért, hogy próbáljak hatniAttilára, mert a viselkedésével mindenkit veszélybe sodor.De már nem lehetett hatni rá, a csúcson volt, márpedigonnan nehéz leereszkedni. Meki volt a legjobb barátja, decsak azért, mert egyformán buták voltak. Attilarendszeresen dugta Meki csaját, akibe halál szerelmesvolt. Meki se nem akarta, se nem merte szóvá tenni adolgot. Havonta egyszer vagy kétszer nagyobb mennyiségűdrogot szállítottak Magyarországra, ami tökéletesen

összetartotta őket. Mindig, amikor leszállították a pénzt,hoztak Attilának egy–két nevesebb „modellt” is, hogy egyjót szórakozzon velük. (Tehát, kedves olvasóm, ha egymagyar bulvárlapban azt olvassa, hogy ez vagy az a modellitt vagy ott „nem csak modellkedett”, a hír kilencvenötszázalékban igaz. Általában csak azt nem találják el alapok, hogy pontosan hol történt az eset. Ez a maradék ötszázalék.) Mivel más nyelven nem igazán beszélt, Attilacsak Mekinek tudott elbüszkélkedni vele, milyen király nagycsávó! A legjobban azt szerette, ha dicsérték, istenítették.A magyar lányok ehhez elég magas szinten értettek, nem istértek haza soha üres kézzel két–három nap után.

2004 karácsonya előtt pár nappal Attila éjjel kettőkorfelhívott, hogy ebben és ebben a night clubban van, vigyekoda neki pár ezer eurót, mert elfogyott a pénze. Kicsitcsodálkoztam, mert ritka volt az olyan hely Rotterdamban,ahol neki ne lett volna hitele. Mindegy, fogtam egy kötegpénzt, és elmentem a megadott helyre. A bejáratnálfeltartóztattak a biztonságiak, és közölték, hogymagánrendezvény, senki sem mehet be. Nem vitatkoztam,hisz ismertem a szakmát. Felhívtam Attilát, hogy jöjjön kiértem. Kiküldött valakit, aki bevitt a buliba. Azt hittem, nagytömeg lesz, de nem. Csak a VIP–asztalnál ültek páran:Attila, Dani es Meki, meg három ismeretlen férfi, akiketlegalább tíz lány ölelgetett. Az asztal tele drága pezsgővelés kajával. Amikor Attila meglátott, átkísért egy félreesőasztalhoz. Odaadtam neki a pénzt, és rendeltem egynarancslevet. Attila mondta, hogy a másik asztalnál ülőemberek fontos vendégek Magyarországról, és senkivel

sem szeretnének találkozni, főleg olyannal nem, aki tudmagyarul vagy járatos a magyar körökben. Tudtam, hogytényleg fontos emberek lehetnek, ha Attila magyarázkodik,mert nem igazán szokott foglalkozni a fontosságisorrenddel: neki mindig saját maga volt a legfontosabb.Elfogyasztottam az italomat, és indultam haza. Attilakikísért; láttam rajta, hogy furdalja a lelkiismeret, amiérttitkolóznia kell előttem. Holnap felhívlak és elmesélekmindent, mondta a kocsimnál, és rám csukta az ajtót.Engem annyira nem izgatott az egész, úgy voltam vele, vanmillió más dolog, amit nélkülem csinál, miért pont ezérdekelne. Másnap felhívott, hogy este találkozzunk, mobilnélkül, és taxival jöjjek. Tudtam, hogy megint valami nagydolog történt. A találkozón csak Dani, Attila, Meki és énvoltunk jelen. Ezt furcsálltam, mert a nagy dolgoknál ottszokott lenni a komplett vezetőség. Legalábbis addig ezthittem. Aztán rájöttem, rengeteg döntés születik úgy, hogycsak az a pár ember van jelen, akik direkt érdekeltek azügyben. Attila elmondta, hogy a tegnapi vendégek magyarnyomozók voltak, akik igen sokat segítenek az ottaniművele teknél. Magyarországon egyre több a drog, viszonta lefoglalt áru mennyisége kimondottan csekély afogyasztáshoz képest. Arra kértek bennünket a „magyarbarátok”, hogy tegyünk valamit. Meki már 2000 óta vásárolnálunk drogot, manapság Magyarország az egyik legjobbpiacunk, valamit ki kellene találni.

– Ezért hívtalak ide titeket. Van–e valami ötletetek, milehetne a megoldás? Egész Magyarországon vannak amegfelelő helyeken embereink, sorra buktatjuk le a

konkurenseinket, mi viszont alig buktunk 2000 óta. Ha nemtalálunk valami megoldást, fennáll a veszélye, hogy egyesembereinket elmozdítják a helyükről.

Én amondó voltam, hogy akármilyen jó piacMagyarország, nem érdemes csak miatta ecstasytelőállítani. Van elég pénzünk, hogy legalizáljuk magunkat.Dani vállat vont, ami nála annyit jelentett, hogy oké, de Attilahallani sem akart ilyesmiről. Főleg azért, mertMagyarországon még mindig nagymenő drogdílernekszámított, márpedig ez kifejezetten imponált neki. A sokmagyar, aki hetente felváltva járt ki hozzá drogozni, azegekig dicsőítette, főleg, mert egy–egy ilyen kirándulásalkalmával felszívhattak nála pár száz gramm ingyenkokaint. Attilának a hiúságáért kellett Magyarország: amagyar bármire képes volt egy kis ingyen drogért, némiajándékért, egy–két öt–hatcsillagos szállodában eltöltöttéjszakáért. Nekik Attila volt az isten, mert neki nemszámított a pénz. Attilát pedig csak dicsérni kellett, ésmáris bárkinek lehozta a csillagokat az égről. Alegbüszkébb arra volt, ha valamelyik csaja bekerült azújságba. Ilyenkor Meki meghozatta neki az adottlapszámot, ő meg járta a kocsmákat és mutogatta ahollandoknak, hogy nézzék, neki ilyen komoly, híres csajaivannak, akik havonta szerepelnek az újságokban, mert őolyan jó pasi, hogy Magyarországról járnak hozzá asztármodellek szórakozni meg szexelni. Örök életében akülsőségek érdekelték, csak a látszat volt a fontos. Mekivelnyomták a kokszot, már full függők lettek. Mindent csakazért csinált, hogy legyen valaki, nem a pénzért. Egyszer

azt mondta: lehet, hogy nem fogok megöregedni, de amígélek, addig király módjára élek. Nem volt egy IQ–bajnok, delétrehozott egy olyan szervezetet, amely pontosabbanműködött, mint a svájci óra. Arról viszont csak akésőbbiekben szereztem tudomást, hogy – a kiválókábítószerpiac mellett – Magyarország más okból is fontosvolt a szervezetnek. Az elképesztő mértékű korrupciónakköszönhetően Magyarországon egy nap alatt több pénztlehet tisztára mosni, mint Hollandiában hat hónap alatt. Aszervezetnek a pénzkeresés nem jelentett gondot, de alegalizálása már igen. Az offshore paradicsomokban abankok már felkészülnek a maffiapénzek figyelésére, ezértott igen drága a tisztára mosás, és nehéz hozzáférni apénzhez. Magyarország viszont közel volt, és teljesenkorrupt. Az, hogy időközben EU–tag is lett, még szebbétette a történetet.

2004 szilveszter este felrobbantották Attila egyikkocsiját, majd az egyik szórakozóhelyén lövöldözés tört ki.Szerencsére senki sem sérült meg. Én a családommal éspár barátommal kibéreltem egy szigetet, és ottszilvesztereztünk. Attila hívott, hogy azonnal menjek oda.Ezt az SMS–t csak január másodikán – akkor értünk hazaHollandiába – kaptam meg. Telefont nem vittemmagammal, így senki sem tudott elérni. Amikor felhívtam,azt mondta, csalódott bennem, mert nem voltam mellette,amikor kellett volna, majd elkezdett összevissza ordibálni,hogy elég volt ebből a lazaságból, másnaptól fogvamindenki mindennel el fog számolni neki. Hallottam, hogy akokain utáni stressz beszél belőle, de azt is tudtam, hogy

bolond, és ilyenkor bármire képes. Mondtam, hogytalálkozzunk a Hiltonban. Nagyon szeles, hideg idő volt. Afőnököm ennek ellenére leeresztett tetejű kabrióval,dübörgő zenével és egy szál pólóban érkezett. A nadrágjaövébe két pisztolyt dugott. Ez mindjárt szemet szúrt, amintkiszállt az autóból, és valószínűleg nem csak nekem, mertkét másodperc múlva négy–öt rendőrautó vette körül, ésletartóztatták. Én csak álltam ott és nem akartam elhinni,hogy ilyen hülye. Szóltam neki, hogy ne ellenkezzen, ésviselkedjen nyugodtan. Így is tett, gúnyos mosollyal az arcánodanyújtotta a kezét a zsaruknak, akik megbilincselték.Mielőtt beültették a járőrkocsiba, odaszólt az egyikhekusnak, hogy figyelj, te mókus, a kesztyűtartóban van párjoint, hozzál már egyet! Nem akartam siettetni a kihozatalát,gondoltam, egy kicsit érezze meg, milyen az, ha az embernem szabad, ha korlátozzák a mozgását. De fél óra múlvahívott Mister X, hogy minden oké, mehetek Attiláért, csakvigyek pénzt, mert komoly bírságra kell számítani, főleg arendőrök sértegetéséért. Nyolcezer euró büntetést kapott,mert az egyik rendőrcsajnak ötezer eurót ajánlott egyéjszakáért, mondván, sok csajjal volt már a pincérnőtőlkezdve a női politikusokig, de rendőrnővel még soha. Elégdrága ajánlatnak bizonyult. Fegyverviselési engedélye volt– igaz, nem arra, hogy így hordja magánál, mint egycowboy –, de ezt, és a gyorshajtást elintézte neki Mister X.Amikor kijöttünk a kapitányságról, odaugrott a rendőrcsajmellé, és kérte, hogy csináljak róluk a mobiljával egy közösfotót. Az egész őrs rajta nevetett, de a fotó elkészült. Egyetviszont nem értettem: honnan tudta meg Mister X, hogy

Attila bent van? Attila azt mondta, nem hívta senki, és ősem hívott senkit, mert tök jól érezte magát odabent, és hanem kapkodunk, a rendőrcsaj is meglett volna. De akkor kijelentette, ki tudta még rajtam kívül, hogy mi történt? Errenem tudtam semmilyen magyarázatot, és ez bosszantott.

,,Most is kiszállhatsz, de nem élve!”

DURVULÓ BELHARCOK

PÁR HÉTRE SZLOVÁKIÁBA KELLETT MENNEM,hogy körbejárjam az ottani cégeinket. Vlado kért meg, mertmár nem győzte a mászkálást. Számos országban voltakcégeink, melyeket Vlado felügyelt, de már kezdettkimerülni. Mivel régóta ismert, tudta, hogy több nyelvenbeszélek, és az üzleti élet sem áll tőlem távol, megkért hát,hogy segítsek neki. Attila azonnal elengedett. Olyan voltamneki, mint a pénz: ha volt, nem tisztelte, ha elfogyott, bármitmegtett, hogy legyen. Velem is így volt: ha ott voltam, nemszerette, mert beleszóltam, ha hülyeséget csinált, előttemnem tudta megjátszani magát; ha meg nem voltamRotterdamban, naponta többször is felhívott, hogy mi újság,mikor megyek vissza, meg ilyenek. Szlovákiában márjártam korábban is, sok ismerősöm volt arrafelé, és aszervezetnek is voltak ott emberei: gondoltam, nem leszekmagányos. Pozsonyban szálltam meg, majd sorrafelkerestem a Vlado által megadott embereket. Mindenholúgy fogadtak, mint egy miniszterelnököt. Kaptam egy vadiújMercedes dzsipet és egy sport Mercit. Később tudtam

meg, hogy ezt Attila parancsolta meg az ittenieknek. Alegfurcsább az volt, hogy még testőröket is kért mellém, deezt visszautasítottam. Pár nap múlva egy luxusvilla is arendelkezésemre állt.

Szlovákiában rengeteg érdekeltségünk volt, főlegszállítmányozó cégek, autókereskedések és ékszerüzletek.Csodálatosan mentek a dolgok, de zavart, hogy szinte aligtudok valamit a szervezetről. Kezdtem kételkedni benne,hogy Attila felett ne lennének még mások is. Igaz, ezt arészt Vlado vitte, márpedig neki hatalmas ismeretségi körevolt a cigarettaüzletből. De akkor is furcsa volt. Hamarosanrájöttem, hogy nem nagy kunszt az egész szervezet, úgyvan jelen, mint egy befektető. Szlovákia is azon országokközé tartozott, ahol nem kérdezték, honnan a pénz, de miértis kérdezték volna: minden cégünk legálisan működött,több száz munkahelyet biztosítottunk, és sosem voltadóhátralékunk. A cégeket profi szakemberek vezették. Aszlovák alvilág egyébként nagyon kemény, és talán ez azegyetlen ország Európában, ahol a helyi maffia nem afővárosban székel. Két jelentős csapat volt: adunaszerdahelyiek és a besztercebányaiak. Szlovákiábanmindenki korrupt volt: ha azt mondom, ez Európalegkorruptabb országa, nem tévedek nagyot. Adrogkereskedők mégsem lehettek boldogok arrafelé. No,nem azért, mert olyan elszántan üldözték volna őket.Egyszerűen arról volt szó, hogy ott a drognál sokkalnagyobb szerepet játszik az alkohol. A szervezet egyidőben próbált árulni, de alig tudtak eladni havi tíz–tizenötezer ecstasyt, az amfetamin meg egyáltalán nem

ment. Az a réteg, amely Szlovákiában drogozott, inkábbegy saját fejlesztésű, hasonló kábítószert fogyasztott, a„Pikót”. Drogfutárok viszont szép számban kerültek ki innen– igaz, ez bármely keleteurópai országról elmondható.

Felhívott egy régi magyar ismerősöm, egy nő, hogytalálkozni szeretne velem. Mondtam neki, hogy semmigond, de ki kell jönnie Szlovákiába vagy Ausztriába, mertMagyarországra nem léphetek be: köröztek amiatt aréges–régen, még Szegeden bérelt kocsi miatt, amitelfelejtettem visszavinni. Attila rendszeresen lekérdezteMekin keresztül, kiket köröznek, és mindig szólt, nehogybeutazzak Magyarországra. Már többször próbáltamtisztázni az ügyet, de a rendőrség azt akarta, hogyszemélyesen jelenjek meg. Az ügyvédem viszont óvott aszemélyes megjelenéstől. Azt mondta, már azért őrizetbevennének, mert szerb állampolgár vagyok. Biztos benne,hogy nem tudnának elítélni, de Magyarországon általábanhárom évig bent tartják az embert előzetesben.

Az ismerősömmel végül Bécsben találkoztunk. Régenláttam már, nagyon megváltozott. Elmondta, hogy rosszulmegy a sora. Igaz, sohasem volt fényes élete, a szüleialkoholisták voltak, tizennégy éves korától fogva azéjszakában dolgozott. Egy időben Amerikában élt, és elégsok pénzt gyűjtött, amit nagy naivan hazaküldött abarátjának, hogy majd abból vesznek lakást meg kocsit. Abarátja persze lelépett a lóvéval. Járta a pesti klubokat,néha Európa más országaiban is dolgozott. Elmesélte,hogy nemrég volt pár hetet a pszichiátrián, mertidegösszeomlást kapott. Nemrég meghalt az apja, örökölt

egy kis, romos házat. Szeretne kölcsönkérni valamennyipénzt, amiből helyre tudná pofozni. Adtam neki pénzt, ésmondtam, hogy nem kell megadnia. Tiszteltem ezt a nőt,mert az élet vele is elég keményen elbánt, én pedigpontosan tudtam, milyen az, amikor az embernek aligmarad egy–két biztos támasza.

Bécsből Hollandiába repültem a szervezet gyűlésére.Sokan voltunk, a jelenlévők felét nem is ismertem. Egyeszeveszett őrültség volt a téma: Attila egyesülni akart azirániakkal. Az irániak olcsó heroint adtak volna, mi pedigszintetikus drogokat. Két iráni vezető is jelen volt amegbeszélésen. Nem is vártam meg, míg mindenkibefejezi a mondókáját; felálltam, és közöltem, hogymindenféle heroinnal kapcsolatos tevékenységet és közel–keleti, muszlim országgal való együttműködést teljesmértékben ellenzek. A heroin, mondtam, nem méltóhozzánk. Annak idején mindannyian megígértük, hogy sohanem fogunk heroinhoz nyúlni. Arról nem beszélve, hogy pontazért vagyunk jóban Hollandia meg még pár országrendőrségével és titkosszolgálatával, mert segítünk aheroin elleni harcban. Ha elkezdünk heroint árulni, napokonbelül lecsuknak mindnyájunkat. Tudjuk, hogy Európa–szerteaz albánok, s jóval kisebb részben a törökök uralják aheroinpiacot. Ha belepiszkítunk a bizniszükbe, napontahalnak majd meg emberek Aztán: Iránt a terrorizmus miatta veszélyes országok között jegyzik. Az összes iránit figyelia CIA, a Moszad, az orosz, a kínai, az indiai titkosszolgálat,az Interpol, és még a franc tudja, ki. Ha egyesülünk velük,mi is képbe kerülünk. Ez négy olyan indok, amelyekért

külön–külön sem volna szabad elfogadni az irániakajánlatát. Attila felugrott, és leordított, hogy mit okoskodokmár megint; csakhogy többen is osztották a véleményemet.Hozzátettem, hogy ha bármi közünk is lesz a heroinhoz, énelhagyom a szervezetet. Erre Attila rám fogta a pisztolyát,és így szólt: most is kiszállhatsz, de nem élve. Síri csend letta teremben, mindenki meglepődött, még én is. Nemgondoltam volna, hogy valaha képes lenne fegyvert fognirám. De tévedtem. Attilának a szervezet mindennél, talánmég a saját életénél is fontosabb volt. Leültem, és azongondolkoztam, hogy fel kell készülnünk a legrosszabbra.

Másnap megkeresett az egyik vezető beosztású társam,és közölte, hogy ő kiszáll, nem bírja tovább. Elárulta, hogymár honapok óta kapcsolatban van a német rendőrséggel,ott fogja feladni magát. Sokáig beszélgettünk, mert egyideig én is gondolkoztam, ne tartsak–e vele. Amennyit éntudok, az simán elég arra, hogy felmentsenek minden vádalól, gond nélkül vádalkut tudunk kötni. De aztán aztmondtam, egyedül kell mennie, neki nincs családja, a szüleiis idősek, egyszerűen el tud tűnni. Nekem más ahelyzetem, családom van, nem mondhatom azt nekik, hogyholnap feladom magam, ti meg fussatok, bújjatok el, mertha megtalálnak, abból baj lesz. A szüleimre, a testvéreimreés azok családjára is gondolnom kellett, úgyhogy én nemléphettem ki csak úgy a szervezetből. A társamkérdezgetett, mit fogok tenni. Feladom, kinyíratom?Nagyon meglepődött, amikor azt válaszoltam, hogy nemadom fel. Menjen, kezdjen új életet, neki még van esélye,de a szervezetet ne dobja fel. Soha nem dobná fel a

szervezetet, mondta, mert élete legszebb éveit töltötte itt.Betartotta az ígéretét, a németeknél dobott egy nagyamfetamin szállítmányt, amibe a német helytartónk isbelebukott több társával együtt. Az infókért bevették atanúvedelmi programba, de a szervezethez mindenki hűmaradt, a húsz vádlottból még csak említést sem tett rólasenki.

Továbbra is gond nélkül mentek a dolgok. Attila nem álltössze az irániakkal, mert látta, hogy a szervezet nagy részeellenzi az ötletet. Igaz, nem tudhattuk, mikor jut eszébemegint. Olyan infókat kaptam, hogy Attila külföldön akarelhelyezni, mert idegesíti, hogy mindig szembeszállók vele.Pár nap múlva meg is keresett, hogy nem venném–e át abarbadosi hotelunk vezetését. Oknak azt hozta fel, hogyremekül megy a hely, és szeretné, ha megfelelő embervezetné, meg nem ártana a helyi kapcsolatokat is kibővíteniarra az esetre, ha netán valakinek egy időre el kellenetűnnie, mondjuk egy körözés elől. Mondtam neki, hogy netörje magát, sehová sem megyek Hollandiából, mert agyerekeim itt járnak iskolába és óvodába. Csak ennyitmondott: „Ahogy akarod.” A szervezeten belül egyre többembernek volt már elege Attila dolgaiból. Többek közöttDaninak is. Egyszer megkeresett, de mivel az egész nekiis, nekem is iszonyú kellemetlen volt, előszőr órákatbeszélgettünk a szervezetről, s csak utána tértünk alényegre. Dani elmesélte, azt tervezi, hogy az embereivelegyütt kiszáll a szervezetből, és külön folytatják. Arra kért,hogy tartsak vele.

– Nem lehet, Dani – feleltem. – Attila sohasem

nyugodna bele. Komoly leszámolások kezdődnének.Attilának rengeteg híve van, igaz, sokan közülük csakérdekbarátok, de ez Attilát nem érdekli, két kézzel szórja apénzt a híveinek. Katasztrófához vezetne, haszembeszállnánk egymással. Mindkét oldal meggyengülne,és nagyon jól tudod, hogy ezen a piacon csak egycsoportnak van esélye és helye. Ha kiválnánk, nemcsakAttilával kellene számolnunk, hanem azokkal is, akiketeddig csak nagy nehezen sikerült legyőznünk. Mind arravár, hogy meggyengüljünk. Arról nem is beszélve, hogy semte, sem én nem tudjuk, ki mindenki van még Attila mögöttazokon kívül, akiket ismerünk. Nem lehet, nem is szabadkiválni, az kész öngyilkosság lenne.

– Így is az – mondta Dani. – Attila csak a mának él,éjjel–nappal drogozik, sosincs észnél. De nem is a drog agond, hiszen amióta ismerem, drogozik; csakhogymostanában még iszik is rá, és ez a kettő nem fér össze.Meggondolatlan döntéseket hoz, és csak nekedköszönhetjük, hogy még nem történt valami kurva nagy baj.

– Ez ilyen, Dani. Az a baj, hogy túl gyorsan kerestünksok pénzt. Attila a világ legjobb csapatát rakta össze,minden fogaskerék passzol. Mindent elértünk, már semmisincs, ami motiválna minket. Emlékszem, régebben hogylestük, hogy egy–egy szállítmány megérkezik–e. Ma már akutyát sem izgatja, és tudod, miért nem? Mert annyipénzünk van, hogy ha az elkövetkezendő ezer szállítmánysem érne célba, azt sem vennénk észre. Régen, hapénzosztás volt, nagy volt az öröm, Attila kiöntötte azösszes lóvét és szétosztotta. Mindenkinek voltak tervei,

hogy ilyen ház, olyan kocsi, ilyen motor, olyan tévé satöbbi.Ma mi van? Sokan már el sem megyünk a pénzosztásra,mert annyi a pénzünk, hogy azzal sem tudunk mit kezdeni.A hirtelen gazdagság választ szét bennünket. Két hetekönyörögnek Angliából, hogy menjünk el a pénzért, mertnem fogják nekünk tárolni. Senki sem akar elmenni érte,pedig több százezer fontról van szó. Régen húsz–harmincezer fontért gond nélkül rohantunk. Persze, managyobb a rizikó, mert ha megbuksz a lóvéval, azadóhivatal mindenedet elveszi. Régen ilyen gondunk nemvolt, mert semmink sem volt. És amíg semmink sem volt,barátok voltunk, képesek lettünk volna meghalni egymásértés a szervezetért.

– Igazad van, de akkor most, hogy már csak agyümölcsöt kellene leszednünk, inkább csukassuk vagylövessük le magunkat, csak mert elfogyott a motivációnk?Egy hibás döntés, és mindent elveszíthetünk, és ha te nemakadályoztad volna meg Attila hülye döntéseit, mársemmink se volna, és ott rohadnánk a börtönben vagy atemetőben.

– Valamit tenni kell, de a szervezetnek nem szabadmeggyengülnie. Attila pedig végképp nem vehet észresemmit a belvitákból. Beszélj az embereiddel, mondják el,ők mit tennének, én is beszélek pár emberrel, és hajutottunk valamire, újból leülünk és megdumáljuk, de addigis a szervezet javát kell néznünk.

Dani első embere – aki egyben a sógora is volt – egyikeste egy kicsit többet ivott a kelleténél, és igen csúnyánsértegette Attilát a távollétében. Azt mondta, hogy eladta a

lelkét a piának és a kurváknak, és szerinte nem ártana egycsere a főnöki poszton. Attila másnap kérdőre vonta Danikávézójában, hogy akkor szerinte őt le kellene váltani?Szerinte ő egy piás buzi? A kérdőre vont srác, akinek igenjó fizikuma volt Attiláéhoz képest, ott, helyben, mindenkielőtt térdre borult és kezet csókolt neki. Attila fejbe rúgta,majd leköpte. Pár nap múlva a srácot holtan találták,túladagolta magát heroinnal. Még a legközelebbi barátai,sőt a barátnője sem tudtak arról, hogy valaha is drogozottvolna. De miután az igazságügyi szakértői vélemény ismegállapította a halál okát, senki sem firtatta, mi történt: asrác óriási drogos volt, és kész. A temetésére rengetegeneljöttek, még Attila is, aki egy plüsskutyát tett a sírjára,körbenézett, és így szólt: „Egy kutya ne ugasson agazdájára!”

Azért valószínűleg ő is ráérzett, hogy baj van, mertfelhagyott a mértéktelen ivással és a bulizással, és csak aszervezetre koncentrált. Sorra vonta kérdőre az embereket,kifaggatta őket, hogy szerintük is rossz főnök–e, le kellene–e őt váltani, hallottak–e valamit, van–e valami mozgolódásellene. Engem a végére hagyott.

– Képzeld, olyan hírek repdesnek, hogy egyeseknincsenek velem megelégedve. Te hogy vagy ezzel?

– Sehogy. Vannak hibáid, de kinek nincsenek? Viszontaz tény, hogy az utóbbi időben hoztál pár téves döntést.

– Na, végre valaki, aki nyíltan mer beszélni. De figyeljide! Amitek van, azt nekem köszönhetitek, és szarok rá,hogy mi a véleményetek. Olyanok vagytok, mint a nyafogóskurvák: amíg nincs semmijük, a lóval is basznának, ahogy

szaporodik a lóvé, már csak hercegekkel akarnak kúrni! Ésmondd meg az összes faszszopó kurvának, hogyamelyiknek baja van velem, az mondja meg a szemembe,és ne a hátam mögött susmusoljon, mert ha megtudom,kitépem a nyelvét. Ha férfiak vagytok, álljatok elém ésmondjátok el, hogy mi a fasz bajotok van!

Láttam a sötét jövőt, tudtam, hogy nagy tisztogatás lesza szervezeten belül. Attila teljesen beleélte magát afőnökszerepbe, Vlado még adta is alá a lovat. Az erőAttilával volt, de a józan ész inkább ellene. Dani nélkülnehezen boldogult volna, s ezzel ő is tisztában volt, nemvéletlenül mondta ekkoriban Daninak: jobb egy okosvegyész, mint egy halott lázadó.

Nagy meglepetésemre Kínai, a sereg vezetője ismegkeresett, és megkérdezte, mi lesz, mert szerinte nemállnak jól a dolgok. Kitért arra is, hogy ha esetleg lennevalami ötletem, akár Attila nélkül is, biztosan támogatna,mert szerinte én kellenék az élre. Furcsa beszélgetés volt,már csak azért is, mert Kínai a legelejétől Attila emberénekszámított. Vele végeztette el a piszkos munkák nagy részét.Kínai éveken át harcolt Arkan mellett, úgyhogy nemigenhittem, hogy komolyan el akarná árulni a parancsnokát;szerb katona sohasem tenne ilyet, főleg úgy, hogy közbenvagyonokat keres. Aki volt a szerb seregben, és ismeri aszerb mentalitást, nem ugorhatott be a próbálkozásnak.Valószínűleg csapda, gondoltam. Kiég bután csinálta Attila,ha azt hitte, hogy lepaktálok az egyik legjobb emberével.Azért egy pillanatra elbizonytalanodtam, de akármennyittöprengtem, nem akartam elhinni, hogy Kínai komolyan

beszélt. Mindenesetre elindult a legpiszkosabb játék aszervezeten belül. Iszonyú volt a feszültség, mindenki tette adolgát és kussolt a viszályról. A Kínai Danit is felkereste, deDani jelentette a dolgot Attilának. Pár nappal később Kínaitletartóztatták fegyveres rablás és súlyos testi sértésvádjával. Mindenki azt gondolta, hogy azért került be, mertAttila ellen fordult. Dani is rohant hozzám, hogy Kínai velünkvan, segítsek neki kijutni, mert hálás lesz érte. Csakhogy éntudtam, hogy ha Attilának az útjában áll valamelyik embere,azt megöleti, nem pedig lecsukatja. Ez is a csapdáhoztartozott. Így akarták elérni, hogy bízzunk Kínaiban. Attilatudta, hogy sok az ellensége a szervezeten belül, detucatnyi embert nem akart legyilkoltatni; az ellenség fejétkereste, azt akarta kegyetlenül lecsapni.

Közben Mekinek is akadtak gondjai, mert egy raktárosabebukott és teljes körű beismerő vallomást tett, melybenMekit is sokat emlegette. Közben a jobbkeze, Dagi isellene fordult, mert Meki átverte. Általában Dagi is kinn voltHollandiában, de rendszeresen járt haza Magyarországra,hogy Meki anyagi dolgait intézze. Részesedésért dolgozott,de egyszer rájött, hogy Meki jóval többet szállítMagyarországra, mint amennyit bevallott neki. DagiAttilához fordult, hogy külön vonalat szeretne indítani, mert afőnöke becsapta. Attila látszólag belement a dologba, deaz új vonal nem sokáig működött. Meki feldobta Dagivonalát, ami már nagyon jól jött a magyar rendőrkapcsolatainak. Aznap este, amikor Dagit letartóztatták,Meki ünnepséget rendezett. „Aki ujjat húz velem, úgy jár,mint a Dagi!” – szónokolt, miközben Attila ott ült mellette.

Én csak néztem ezt a rohadt patkányt. Nemrég még, hatalálkoztak, szívélyesen puszilkodott Dagival. Tíz éveismerték egymást, most meg csak úgy lecsukatta. Ahelyzet a szervezeten belül kritikusabb volt, mint valaha.

Nagy nehezen elkészült a családi házam. A legtöbbet abiztonságra költöttem. Olyan szinten álltam, hogy máremberrablók célpontja is lehettem – de főleg a gyerekek ésa feleségem. Az orosz maffiának van egy külön részlege,amely tehetős üzletembereket, bűnözőket, politikusokatszemel ki, hogy aztán elrabolja vagy őket, vagy, ha lehet, agyerekeiket. A gyerekekért mindenki fizet. Más okból israbolnak el családtagokat, és nem csak az oroszok.Képesek csak azért elrabolni az ember családját, hogy azillető valamilyen ügyben megfelelően szavazzon. Úgyhogy aházam, amellett, hogy minden kényelmi szolgáltatássalelláttam, egyben kisebb erődítmény is volt. Ez perszeBriginek is feltűnt. Egyik este lefolytattuk életünk talánlegkomolyabb beszélgetését. Soha nem szólt bele azéletembe, de most igaza volt. Arra kért, hogy menjünk elinnét, és valahol messze kezdjünk új életet. Félti agyerekeket, és félt engem is, vallotta be. Látja rajtam, hogyhónapok óta feszült vagyok. Még sohasem félt, mondta, demost fél. Nagyon.

Átgondoltam a helyzetet. Nem menekülhetek, aszervezet is a családom, és nem hagyhatom el, talánsohasem. Neki köszönhetek mindent, sok ember álmodnisem merne ilyen gazdagságról. A gyerekeim a világlegjobb egyetemeire járhatnak majd, akármennyibe is fogkerülni, gond nélkül ki fogom tudni fizetni. Bármit

megvehetek, milliós házat, luxuslakásokat, a világ bármelyrészén jachtot, sportkocsikat, oda mehetünk nyaralni–telelni, ahová csak akarunk, a legjobb orvosi ellátást tudomfizetni. Azt mondják, tisztességtelen módon kerestem avagyonom, azt mondják, bűnöző vagyok. Én soseméreztem így. Ugyanazt csináltam, mint a legtöbb állam avilágon, csak valamivel tisztességesebben. Melyik államnem kereskedik droggal vagy fegyverrel? Amióta Amerikabevonult Afganisztánba, másfélszer annyi ópiumottermesztenek, másfélszer annyi heroint állítanak elő.Amerika évente több millió fegyvert ad el, amerikai katonáksok ezer embert ölnek meg szerte a világon. De ugyaneztcsinálja a G–8 is, és sok más ország. A különbségközöttünk és ezek között az országok között csak annyi,hogy nekik lehet, rájuk nem vonatkozik a törvény, ránk,hétköznapi emberekre viszont igen. Pedig mi is csak úgyakarunk élni, ahogy a miniszterek és csatlósaik: drágakocsival járni, soron kívül bekerülni valahová, sok fizetéstkapni. Sok ember gondolkodik így, de a többségszerencsére tisztességes és becsületes, és én is ilyennekakartam nevelni a gyerekeimet. De ahhoz, hogytisztességesnek és becsületesnek tudjam őket nevelni,nagyon meg kellett szenvednem, mert egy éhes, rongyosgyerek sohasem lesz tisztességes, mert az életrákényszeríti a bűnre.

Ha kilépnék a szervezetből, töprengtem tovább, örökéletünkben menekülnünk kellene, a gyerekeim isugyanolyan menekültek lennének, mint amilyen én voltam.Én nem ilyen jövőt akartam nekik. Azt akartam, hogy

legalább hazájuk legyen, mert igazán akkor boldog egyember, ha van hazája, ha megdobban a szíve, ha meghalljaa hazája himnuszát. Nem hagyhattam el a szervezetet, deBrigi ezt nem értette meg. Soha annyit nem vitáztunk, mintakkor.

Egyik nap a magyar nőismerősöm ismét megkeresetttelefonon, hogy szeretne velem találkozni. Mondtam, hogyjöjjön ki Rotterdamba. Pár nap múlva kijött az angolbarátjával, és elmondta, hogy anyagi gondjai vannak.Felajánlottam neki egy újabb összeget, de nem fogadta el.Azt mondta, hogy dolgozni szeretne valamit, és ebben kéria segítségemet. Nem volt túl sok lehetőségem, meg a csajsem volt senkim, csak egy régi ismerős. Elmondtam neki,hogy tudok szerezni táncosmunkát, hoszteszmelót, vagy alegrosszabb esetben tudok adni neki egy kirakatotAmszterdamban, a vöröslámpás negyedben. Nem tetszettneki az ajánlatom, úgyhogy felajánlottam neki egyfutármelót: talán heti egy–két alkalommal tudok drogot adnihitelbe, ha van piaca, mondtam. Átgondolja, felelte, bárigazából arra számított, hogy valami normális melót istudok. Amit tudtam volna, ahhoz kellett volna hollandnyelvtudás, de nem is emiatt húzódoztam. Nem akartam anyakamba venni még egy pluszgondot, hiszen azt semtudtam, mi lesz a következő napokban, hetekben,hónapokban. Benne volt a pakliban, hogy le kell lépnem, ésakkor bőven elég lett volna gondoskodnom a sajátcsaládomról, nem hiányzott még egy félig idegen emberproblémája is.

Közben Vlado becsempészett egy nagy

kokainszállítmányt az Adriára. Egy Szlovéniába tartóhajóról Montenegró felségvizein a tengerbe dobálták azsákokat. Úszó mellényeket kötöttek rájuk, aztán a partrólspeed bootokkal, versenymotorcsónakokkal mentek ki azáruért. A határőrségnek még megközelítőleg sem voltakilyen gyors hajói. Régebben cigarettát csempésztek velükaz olaszokhoz. Montenegróból aztán egész Európábanterítették az árut. A kokain egyre elterjedtebb lett. A„pórnép” nyomult a heroinra, az elit pedig a kokainra. Többalkalommal is, amikor bankárokkal, ügyészekkel, bírókkal,politikusokkal, üzletemberekkel tárgyaltam, szóba került akokain. Azt mondták, lazulásra használják; ha fáradtak,csak felszívnak egy csíkot, és máris újra frissek tőle.

Egyszer megkérdeztem egy bírót, nem bántja–e, hogyaz imént ítélt el két kokainkereskedőt több évre, most megsaját maga is használja a szert. „Jaj, fiam, nem tudja, hogya munkát nem szabad összekeverni a magánélettel?” –kérdezte, aztán röhögött egy jót. Rohadjon ki a tüdőd,gondoltam magamban. De nem szóltam semmit, mertbizonyos dolgokban szükségünk volt a segítségére. Ezéppolyan dolog, mint amikor az elszánt, újonc kábszereszsaru a kiképzése folyamán hallgatja a felettesétől a sokokosságot, hogy a drogkereskedők ilyen meg olyanszemetek, mérgezik a gyerekeinket, az iskolákban áruljáka drogot satöbbi. Nézd, magyarázza neki, hánykitüntetésem van már, és nagy büszkén mutogatja adiplomáit, a csillagjait meg a különféle elismeréseit. Azújonc teljesen magán kívül üldözi a rohadtdrogkereskedőket, mígnem egy alkalommal egy kiterjedt

csoportra, és vele együtt egy hatalmas szállítmányrabukkan. Elete álma válik valóra, már látja, hogy kapja azújabb csillagot, a pénzjutalmat, az elismerést.Lélekszakadva rohan a feletteséhez, hogy elmesélje, mirebukkant. De nagy meglepetésére a felettese nem örül afelfedezésének. Mindenkit nem tartóztathatunk le, mertakkor holnap nem lenne munkánk, de hagyján, hogymunkánk nem lenne, luxusvillánk, luxusnyaralásunk megluxuskocsink sem lenne, magyarázza. Azokat tartóztassukle, okosítja a fiút, akik nem vesznek nekünk luxusvillát, nemfizetnek be nekünk luxusnyaralásra, akiktől nem kapunkluxuskocsikat. Ezeket kell letartóztatni, ezekért kapjuk akitüntetéseket meg a többi hülyeséget. Fiam, folytatja atapasztalt felettes, jól gondolja meg, mit választ: kitüntetést,nyugdíjat és nyomort élete végéig, vagy hosszú karriert,talán tábornoki rangot is, sok–sok nyaralást, szép kocsikat,luxusvillát. Régen Zoránnal sokat beszélgettünk ezekről adolgokról. Mi belülről láttuk, hogyan veri át azigazságszolgáltatás a hétköznapi embereket, akik abbólindulnak ki, hogy amit egy rendőr állít, az általában igaz.Legalábbis a munkásnépekkel ezt etetik.

A magyar csaj felhívott, hogy találkozzunk újra, mert találtegy vonalat. Úgyis Bécsbe kellett mennem egy tárgyalásra,így vele is találkoztam. Elmondta, hogy talált egy magyarfiút, aki kábítószerkereskedelemmel foglalkozik, és rajtakeresztül tudna szerezni egy kis lóvét. Kérdeztem tőle, másországba nincs–e valami vonala. Nem mondhattam megneki, hogy azért kérdem, mert a magyar piac már évek ótafedve van, és még nekem is szigorúan tilos ott akár

egyetlenegy szem ecstasyt is eladnom. A csaj azt mondta,hogy nincs, csak ez az egy srác. Nem akartam elvenni akedvét, hiszen én ajánlottam neki ezt a lehetőséget,úgyhogy azt javasoltam, jelentkezzen pár nap múlva, deaddig is itt van párezer euró. Néhány nappal késóbbAttilával ebédeltem, és épp az újabb sikeres üzletétmesélte, amikor eszembe jutott a magyar csaj. Elmondtamneki az esetet, és hozzáfűztem, hogy nagyon sajnálom acsajszit, és valahogy szeretnék segíteni rajta, de nemakarom, hogy azt higgye, bármikor csak úgy kaphat tőlemlóvét. Attila azt mondta, megbeszéli Mekivel; ha ő engedi,akkor ő is fog engedélyezni egy–két alkalmat. Aztán másraterelődött a szó. Attila elmondta, hogy úgy érzi, Dani ki akarlépni, de ezt nem engedheti meg. Hozzáfűzte, hogy semDanit, sem engem nem tudna bántani, kivéve, ha aszervezet érdeke azt kívánná. Ezt, tudtam, célzásnakszánta, hogy még mindig megbízik bennem, de ha ellenefordulok, ki fog nyírni Danival együtt.

Este a Four Seasonsben volt találkozóm a rotterdamifocicsapat menedzserével. Egy szerb játékosjátéklehetőségét kellett elintéznem a csapatnál. Egy idejemár csak tárgyalásokra jártam. Amióta Zorit lelőtték,visszavettem az éjszakából. Biztonsági okokból csak ahétvégét töltöttem a családommal. Egyre több olyan infótkaptunk, hogy a gyerekrablók egyik fő célpontja lettünk.Attila is biztos helyre vitte a családját. Egy biztos,ugyanannyi ellenségünk volt, mint amennyi barátunk. Igaz,Attilán és rajtam kívül másnak nem voltak gyerekei aszervezet vezetőségében.

Pár nap múlva Attila azt mondta, hogy beszélt Mekivel,és nem bánja, ha egy–két kábítószer–szállítmányt elvisznekMagyarországra. Dagi bukása miatt egy–két hónapig úgyisszünetel a szállítás, míg ki nem derül, Dagi énekel–e.Felhívtam a magyar csajt, és mondtam neki, hogytalálkozzunk két nap múlva Bécsben, és hozza magával azemberét is. Eléggé meglepődtem, amikor megláttam acsajjal érkező magyar drogkereskedőt. Egy húszaséveiben járó, gyerekes srác volt. Félrehívtam a csajt, ésmegkérdeztem, tényleg ez–e az embere. Elszoktam azilyen kis seggdugaszoktól, de mivel engem különösebbennem érdekelt a dolog, annyiban hagytam a dolgot.Kérdeztem a srácot, hogy mi és mennyi érdekli, amire jöttis a menő, magyarokra oly jellemző válasz: bármi ésbármennyi!

– Ez a csávó síkhülye – mondtam a csajnak a srác előtt.A srác teljesen elpirult és lesütötte a szemét. Látszott rajta,hogy újonc a drogpiacon.

– Nem az! Több jo kapcsolata is van, már régóta drogotárul – védte meg a csaj az üzlettársát.

– Na, jó. Figyelj ide, Jani gyerek! A következő szabályokszerint fogunk dolgozni: kijössz Hollandiába vagy kiküldöda futárodat, ott megkapod a cuccot, és amint átvetted, a tefelelősséged, a te döntésed, hogy hová viszed, és mitcsinálsz vele. Tőlem viheted Japánba is vagy ott ahelyszínen meg is eheted, tehát nem érdekel, hogy buksz,vagy elveszik tőled, vagy nem fizetik ki. Semmi semérdekel azután, hogy az árut átvetted. Mivel a csajnaksegítek, ezért az első szállítmányt megkapod hitelbe. Ahogy

elpasszoltad, küldöd a lét. Ha minden oké lesz, talán leszmásodik szállítás is, de ez nem biztos. A csajjal egyezzetekmeg, hogy milyen jutalékot adsz neki. Engem az semérdekel. Az áru árát add majd oda a csajnak, ő meg majdeljuttatja hozzám. Érthető a dolog?

– Igen, igen dadogta a kis piskótaképű ürge.Ha az én üzletem lenne, gondoltam, ilyenekkel szóba

sem állnék. Beszélgettünk még pár percet, aztán leléptem,mert nem tudok sok időt tölteni olyan emberekkel, akik nemaz én szintemen vannak. Pár nap múlva a kis magyardrogkereskedő kiküldött egy futárt, aki elviharzottharmincezer ecstasyval. Az áru megérkezése után párórával felhívott a Jani gyerek, hogy Jézus Máriám, ő nemgondolta volna, hogy ilyen sokat fogok küldeni, azt hitte,hogy maximum tízezret kap. Igazság szerint én sem tudtam,hogy mennyi megy. Ebben mindig Attila döntött. Sohasemkérdeztem, hova, mennyi áru megy; most sem. Gyorsan elis felejtettem az egészet. Épp egy jótékonysági koncertendolgoztam, melyet az egyik holland bankkal szerveztünk arákos gyerekek megsegítéséért.

A bankkal még korábban, az amszterdamipolgármesteren keresztül kerültem kapcsolatba. Egyszerfelhívott, hogy érdekelné a véleményem egy ügyben. Egypályázatról volt szó, melyet „biztonságos, rablásmentesbankrendszer” témakörben írtak ki. Mivel már régótamozogtam az éjszakában, és rengeteg sztorit hallottamsikeres és sikertelen bankrablásokról, tényleg voltfogalmam a kérdésről. Beszélgettem pár bankibiztonsággal foglalkozó emberrel, egy–két rendőr

ismerősömmel, és összeállítottam egy tervet. Nagymeglepetésemre az összes beérkező pályázat közül eznyerte el a bank tetszését. Kérdezték, mibe kerül, mert nemtüntettem fel az árat. Ám mivel én voltaképpen kedvesismerősömnek, a polgármesternek állítottam össze atervet, nem kértem pénzt, csak azt, hogy hozzunk létreközösen egy jótékonysági eseményt. Elfogadták azajánlatomat. (Az általam kidolgozott biztonsági rendszeregyébként 2005 óta működik a bankhálózat legtöbbhollandiai és külföldi fiókjában. 2007–ig egyetlenegysikeres bankrablást követtek el, de akkor sem a rendszeromlott össze, hanem az egyik biztonsági emberszövetkezett a rablókkal.)

A koncert rekordbevételt hozott. Több „bűnözői”csoportot is meggyőztem, hogy a pénz azért van, hogyadakozzunk belőle a rászorulóknak. Ali, a török vezér,amikor hozzá fordultam egy kis adományért, koldusnaknevezett. A szervezetnek több pénze van, mint a hollandállamnak, mégis nála koldulok, viccelődött. A GyermekrákAlapítványnak az összeget a bank igazgatója adta át. Sohanem szerettem a reklámot, én jó szívűségből adtam éssegítettem a pénz összegyűjtésében. Igaz, szívesen adtamvolna a vajdasági rászorulóknak is, de már többszörtapasztaltam, hogy sajnos az adomány nem ér el hozzájuk.

Közben zajlott az élet. Daninak több emberét is balesetérte ezekben a napokban. Kínai ellen ejtették a vádakat, éskét hónap után szabadult. Miután kijött, Danit elrabolták, ésegymillió euró váltságdíjat fizettünk érte. Négy napig voltfogságban, és nem a legjobb állapotban tért vissza.

Tudtam, hogy Kínai keze van a dologban, és hogy Attilasem ártatlan. Mindenesetre az akció hatásos volt. Daninem szervezkedett tovább Attila ellen. Békét kötöttek, ésattól fogva szinte mindennap együtt lógtak. Dani akokainüzletbe is komolyan beszállt. Spanyolországból isegyre több cucc érkezett. Barátságuk megerősítéseképpenegy új vonalat is átadott Attilának. Ez egy marokkóikapcsolat volt, amely tonnaszámra szállította a hasist.

Egy amszterdami csoport nem örült különösebben, hogyúj figurák tűntek fel a hasisüzletben. Úgy tűnt, Attila mosttényleg túl nagy fába vágta a fejszéjét. Az amszterdamicsapat is jó „felső” kapcsolatokkal rendelkezett. Ez aztjelentette, hogy az utcán fog eldőlni, ki az erősebb. EgyAmszterdam melletti városban lelőtték Attila két társát. Párhétre rá kinyírták egy motoros klub vezetőjét is, aki szinténAttila üzlettársa és barátja volt. A motoros temetésén –ahová több ország több száz motorosa is eljött – tudtammeg, hogy Attila közeli kapcsolatban áll ezzel amotorosbandával. Ezt is éveken át titkolta előlem. Az eztkövető hetekben folytatódott a leszámolás, mindkét oldalonvoltak veszteségek, de most úgy látszott, hogy Attila méltóellenfélre akadt. Komoly nyomozások is indultak, többembert letartóztattak, majd szabadlábra helyeztek.Természetesen erre már a sajtó is felfigyelt, jöttek azújságcikkek, tévériportok. Az évek óta tartó nyugalomfelborulni látszott.

„Te is ugyanúgy fogsz bűnözni, mint mi”

HALÁLOS VESZÉLYBEN

KÖZBEN A JANI GYEREK JELENTKEZETT, hogykellene még egy fuvar, de van egy kis gond, mégpedig az,hogy csak a fele lóvé van meg. Attilát nem érdekelte apénz, azt mondta, persze, jöjjön, úgyis meg fogja adni, azbiztos. A második fordulóban két srác jött ki az áruért. Esteérkeztek, így elvittem őket vacsorázni, ahová későbbvéletlenül Attila és Meki is befutott. Odajöttek, lekezeltekvelünk, és leültek egy másik asztalhoz. Másnap, amikor asrácok elmentek az áruval, Attila megkérdezte tőlem,tudom–e, hogy ki volt az egyik futár. Mondtam, hogy honnéta francból tudnám, de nem is érdekel. Azt mondta, az egyikegy magyar „sztár”. Ezután Attila komolyan elkezdettfoglalkozni az új magyar vonallal. Ha jöttek a futárok, mindigott legyeskedett körülöttük, főleg a „sztárral” próbált kedveslenni. Pénz alig jött vissza, teljes veszteség volt az új vonal,Attila mégis tömte őket áruval, és azt hajtogatta, majdmegadják az adósságukat, nem kell izgulni. Egyikalkalommal a „sztár” megemlítette, hogy szeretne egzotikuslányokat kipróbálni. Szóltam Attilának, aki egy óra múlva

felküldött négy lányt a „sztár” és a társa szállására: egynégert, egy félvért, egy arabot és egy törököt, plusz vagyszáz gramm kokaint. Hajnalban értem haza egy üzleti útról,és még beugrottam hozzájuk. Láttam, hogy elég jól érzikmagukat. A meztelen csajok szerte a szobában, a két futáregy kokainhegy fölött bóbiskolva figyelte őket. Már túlvoltak pár meneten, gondolom, épp regenerálódtak akövetkezőre. Szerintem életük legfelejthetetlenebb napjavolt. Csak egyet nem tudtak szegények, azt, hogy Attilánálsemmi sincs ingyen. Két nap múlva érkezett a hír, hogy a„sztárt” a társával és a Jani főnökkel együtt lekapcsolták a

zsaruk Pesten.[16]

Nekem már az elejétől kezdve gyanús volt a dolog. Nemértettem, Attila és Meki miért engedélyezte, hogy idegenekszállítsanak drogot Magyarországra. Addig még agyilkosságtól sem riadtak volna vissza, hogy kiiktassák akonkurenciát. Igazából akkor kezdtem el gyanakodni, hogyvalami nem stimmel, amikor Jani már a harmadik–negyedik szállítmányt vitte el úgy, hogy még az elsőt semfizette ki. Valószínűleg Jani ostobának nézett, azt hitte,valami hülyegyerek vagyok, aki úgysem teheti be a lábátMagyarországra. Gondolta, lehúz, amennyire csak lehet.Pofátlanul rendelt és hordta az árut hitelbe. A tartozása márkábé százezer euró volt, de Attilát nem érdekelte; engemigen, de nem tudtam leállítani a szállítmányokat, erre csakAttilának volt joga. Nem akartam ebbe is beleszólni,különben is őt vezette meg Jani, nem engem. Igazából attólféltem, hogy Attila kicsinálja ezt a bolond gyereket, aztán

ezzel akar sakkban tartani, mert az egészet úgy rendezimeg, mintha az én utasításomra nyírnák ki. Jani egyre többembert hozott ki Hollandiába. Ezeket nekem kellettfogadnom és elszállásolnom. Mindenki azt gondolta, énvagyok a főnök, és Jani hozzám tartozik.' ehát ha Janivaltörténik valami, az isten se mossa le rólam, hogy én állok aháttérben. Amikor Attila szólt, hogy lebuktak, egy picitmegkönnyebbültem. De csak egy pillanatra. Üvöltenikezdtem:

– Honnét a faszból tudod te, hogy megbuktak, pláne,hogy hol? Honnét tudod, hogy lebuktak?

– Az éjjeli madarak csiripelték – mosolygott Attila.– A te meg a köcsög magyar barátod keze van benne!

Ti terveltétek ki az egészet! Azért engedted, hogy adósmaradjon a kis seggdugasz, mert tudtad, hogy fel fogoddobni. Vártál, hogy kiépítsen maga körül egy kis hálózatot,szóltál Mekinek, az pedig a magyar rendőr barátainak, ésmár meg is volt a nagy történelmi fogás Magyarországon.Hetekig attól zeng majd a sajtó, hogy lefüleltek egy óriásidrogmaffiát, melynek még sztárok is a tagjai voltak. Mekirendőr kollégái megkapják a dicséretet, az ország összeskábszeres nyomozója rááll az ügyre, ti meg gond nélkülszállítjátok és áruljátok tovább a cuccot Magyarországon!Okos, nem rossz, sőt, kiváló hadművelet volt, de egyetelfelejtettél! Azt, hogy ehhez az egészhez én adtam azarcomat, és a kis buzik csak engem ismernek, úgyhogyholnap a fél világ rendőrsége engem köröz!

– Most mi a faszt hőbörögsz, baszd meg?! Aszervezetet szolgálod te is, és ha a szervezet azt kívánja,

hogy a fél világ körözzön, akkor körözni fog a fél világ! Demegnyugtatlak – persze ezt te sokkal jobban tudod nálam–, hogy soha nem fognak elkapni! Soha nem kapnak infót ahollandoktól, vagy ha mégis, akkor tévését. Mekit is mármióta körözik? És mi van? Fogalmuk sincs róla, hol van. Amagyarok elküldik az elfogatási parancsot, itt meg márdobják is ki a szemetesbe. Nem értem, mi a faszt parázol!Vagy azt hitted, hogy a hátralévő életedet a Hiltonbanfogod eltölteni elit emberek társaságában, hogyügyészekkel és bírókkal egyezkedsz, és teljesen kivonulszaz alvilágból? Vagy mi a faszt gondoltál? Hogy a háttérbőldirigálsz? Hát nem! Te is ugyanúgy fogsz bűnözni, mint mi,és akkor meglátod, hogy nem is olyan hülyeség, amiketmondani szoktam!

– Te hülye vagy, Attila! Egyszer már ültem miattadbörtönben, ha kell, ülök még, akár egész hátralévőéletemet leülöm, de nem azért, hogy te és a buzi magyarbarátod boldogok legyetek, hogy mindenáron megtartsátoka magyar piacot. Nekem az nem ér ennyit! Ki fogok szállni!

– Akkor meg foglak ölni! Ezt jól jegyezd meg! Senki semszáll ki élve vagy az én engedélyem nélkül!

Elég régóta ismertem, így tudtam, hogy komolyanbeszél. Győzött, nem voltam elég óvatos. Olyan csapdábacsalt, amelyből alighanem már nem lehetett kimenekülni.Ha nem lenne családom, talán lett volna esélyem, de ígynem volt. És tudtam, hogy ez még csak a kezdet. Attilarájött, hogy sokkal okosabb vagyok nála, az „elit” hozzámhúz, így valószínűleg a konkurensét látja bennem, ésmindent meg fog tenni, hogy leszűkítse a mozgásteremet,

és csökkentse a hatalmamat. Elkezdtem felkészülni azutolsó harcra, aminek a vége, ezt tudtam, valamelyikünkszámára tragikus lesz. Mindenekelőtt fogtam Brigit és agyerekeket, és elrejtettem őket külföldön. ElmondtamBriginek, hogy a dolgok rosszul alakultak, ezért ki akarokszállni. Brigi tudta, hogy ez mivel jár. Annyit kért, nehogymegmásítsam a döntésemet, ő várni fog rám, akármeddigkell is várnia. A továbbiakban úgy viselkedtem, ahogy Attilaelvárta. Muszáj volt visszanyernem a bizalmát, hogy életbenmaradjak. Csak arra várt, hogy hibázzak. Ha pedighibázom, nekem annyi.

Újból elkezdett tárgyalni az irániakkal, és most félig–meddig támogattam is. Teljesen nem állhattam az ügymellé, mert ő is jól ismert engem, és kapásból kiszúrtavolna, hogy kamuzok. Elkezdődött kettőnk közt egyjátszma, miközben az aduk nagy része nála volt.Figyeltetett, a tárgyalásaimra mindig adott mellém egyembert, aki informálta az elhangzottakról. Képmutatómódon mindig részletesen informált a magyar helyzetről.Egy banda állandóan követett, akárhová mentem. SzóltamAttilának, hogy ha az ő kutyái, szedje le rólam őket.Természetesen tagadta, azt mondta, fogalma sincs, hogymiről beszélek. Másnap valaki felgyújtotta az egyikkocsimat, a kedvencemet. Két nap múlva kirabolták alakásomat. Egy este ismeretlenek többször rám lőttek, ésvalószínűleg nem volt véletlen, hogy egyszer sem találtak el.Elmeséltem Attilának, mi történt, és megállapodtunk, hogyvalaki nyilván ki akar nyírni. A biztonságom érdekében,mondta, beleegyezik, hogy egy időre elmenjek külföldre.

Meglepő módon Szlovákiába küldött, de volt egy kikötése.Azt akarta, szerezzek még egy embert, aki megbukikMagyarországon. Ha nemet mondtam volna, valószínűlegott, a helyszínen megöl maga, vagy rövidesen valaki más.Muszáj volt belemennem. Arra gondoltam, hogy talán ígyidőt nyerek Életemben soha nem féltem, pedig átéltem márpár veszélyes szituációt, de most szorongtam egy kicsit.Megsértettem a szabályokat, mert szembefordultam afőnökkel. Tudtam, hogy az életem az ő kezükben van,márpedig vannak emberek, akiknek megölni valakit igazángyerekjáték. Attila teljesen a markában akart tartani, ezértkérte, hogy szerezzek újabb balekot Magyarországon.Börtönbe juttatni nem akart, sőt bármit megtett volna, hogyoda ne kerüljek. Túl sokat tudtam ahhoz, hogyletartóztassanak; inkább megöltek volna, csak nebeszéljek.

Attila szólt, hogy a magyar csajt nem tartóztatta le arendőrség. Ezt nem tudtam, azt hittem, mindenkitlekapcsoltak, a csajt is, hisz ő volt az egyik kulcsszereplő.Felvettem vele a kapcsolatot, majd találkoztunk. A csajelmesélte, hogy még csak ki sem hallgatták, ő sem érti,hogy lehet ez, de örül neki. Már épp el akartam mondanineki, hogy az egész egy átverés, csapdába lettek csalva,amikor elkezdte magyarázni, hogy tudja, tartozik, deminden pénz elment a lakására, viszont van egy haverja,aki hetek óta nyaggatja cuccért. Gondoltam, pont jó lesz,nyerek egy kis időt. Attila kimondottan örült a jó hírnek. Kéthónap múlva az új balek is bukik majd, Magyarországonrekordmennyiségűnek számító droggal. Pedig szegény

csak ezer–kétezer darabot szeretett volna, hogy a barátaiközt terjessze. Ennek ellenére többször is kapott több ezerecstasyt, sőt egy alkalommal két kiló speedet is.Hasonlóan járt, mint az előző gyerek, a drog egy részétszétosztogatta, a többit meg valószínűleg lehúzták róla akeményebb arcok. Rövid időn belül ő is adósságbakeveredett, de a szervezet rá sem haragudott, inkább adottneki még ötvenezer ecstasyt, hogy abból gazdálkodj a ki azadósságot. Ezzel az ötvenezer ecstasyval be is bukott2005. november 19–én. Ugyanezen a napon egy másikbalek is bebukott, ami valószínűleg szintén Attila és Mekiérdeme volt.

Már akkor tudtam, hogy a balek magyar srác nemreggelizik otthon, amikor Attila felhívott, hogy azonnalindítsam az árut. Szombat volt, és hétvégén sohasemszállítunk – ez volt az első furcsaság. A másik meg az, hogysemmi sem volt megbeszélve, tehát amikor jött a telefon,se sofőr, se kocsi nem állt készen. Mire Attila azt felelte,életbevágóan fontos, hogy a hozzám eljuttatott áru mégaznap elinduljon Magyarországra. Ha nem juttatom oda,ismét oda a bizalom, márpedig annak végzeteskövetkezménye lehet. Mindenáron meg kellett oldanom ahelyzetet. A magyar srác elmondta, hogy csak másnapratud sofőrt és kocsit szerezni. Megpróbáltam meggyőzniAttilát, hogy várjunk másnapig, de hiába. Ma kell szállítani,hajtogatta, ha törik, ha szakad. Ez a parancs. Amikorellenevetettem, hogy szombat délután már kocsit sem lehetbérelni, azt válaszolta, ott a sajátom, vitessem át azzal azárut. Mire mondtam neki, hogy nem normális, két hónapja

vettem az autót nyolcvanezer euróért, és mindketten tudjuk,hogy bukni fog az áru, és a kocsi is odalesz. Szarjak rá,felelte, vegyek egy másikat hétfőn, addig meg járjak taxival.Pár perc múlva jöttek Attila emberei, és a kocsimpótkerekébe bepakolták az árut. Most már csak egy sofőrtkellett találnom.

Egyetlen ember jöhetett szóba. Az illető már régótaegyüttműködött Vladóékkal. Egy orgazda, akikamionszámra vásárolta fel a lopott árut. Főlegelektronikus cikkeket: plazmatévét, számítógépet, laptopot.Aztán elkanászodott, és több százezer euróval tartozott aszervezetnek. Úgy hallottam, meg vannak számlálva anapjai. Felhívtam, és magamhoz rendeltem. Szerintem ő isérezte, hogy nagy a gáz, mert vagy százszor megkérdezte,nem bántom–e, és esküdözött, hogy nagyon gyorsanvisszafizeti az adósságot. Fura egy fazon volt. Tudta, hogybaj lesz, ha becsapja a szerbeket, mégis megcsinálta.Elmagyaráztam neki, mi a dolga: elviszi a kocsitMagyarországra, ott odaadja egy srácnak. Neki kellátvinnie a határon, mert sok cucc van benne, és ha netánmég ez is eltűnik, tényleg nagy szarban lesz, ha viszontátjuttatja, megpróbálok neki még pár hét haladékotszerezni a szerbektől. Közben átgondoltam a dolgot: azzal,hogy bebuktatom, megmentem az életét, és valamelyest amagam helyzetét is javítom. Ha ugyanis megölik,valószínűleg gyanúba keveredem. így viszont nem ölik meg,és az áru is időben odaér.

Minden a terv szerint történt, az árut lefoglalták, aszlovákot és magyar társait letartóztatták. Késő este Attila

felhívott és gratulált, majd azt mondta, hogy másnap várRotterdamban, mert ünnepelni fogunk. Vasárnap reggelBécsből repültem Hollandiába. Attila jött ki értem areptérre, és mindjárt láttam rajta, hogy nagyon boldog. Akocsiban elmondta, hogy immár tutira az ő kezében van amagyar ecstasypiac jelentős része, és hogy kiváló munkátvégeztünk 2005–ben. Aztán nagy meglepetésemrebocsánatot kért a viselkedéséért. Este összeült a szervezetvezetősége; mivel igen jelentős mennyiségű drogotbuktattunk be Magyarországon, mondták, valószínűlegkomoly vadászat indul ellenem. A lebuktatott személyeknagy része csak engem ismer, így csak én vagyok bajban,ezért a szervezet úgy döntött, hogy hosszabb időre el kelltűnnöm. Nem merik vállalni a rizikót, hogy véletlenülelkapjanak. Az egyik vezető – ő vette át a helyemet aszervezetben, vagyis ő felelt a biztonságért – elmondta,hogy minden készen áll: megvannak a papírjaim, acsaládom papírjai, a repülőjegyek, no meg az úti cél is.Ezen a megbeszélésen vált világossá előttem, hogy azon anapon, amikor a szervezet eldöntötte, árut ad a magyarcsajnak, aztán bebuktatja a magyarokat, egyben azt istudta, hogy engem eltávolít a helyemről. Ha akkor nembukkan fel a magyar csaj, valószínűleg likvidálás útjánvontak volna ki a forgalomból. Egyértelmű volt, hogy Attilaés hívei a riválisukat látják bennem, s ha nem vigyázok,meg vannak számlálva a napjaim.

Két célpont közül választhattam: Barbados vagy aDominikai Köztársaság. Ebben a két országban igenkomoly érdekeltségeink voltak és kiváló, magas szintű

kapcsolataink. Attila biztatott, hogy ott új, nyugodt életetkezdhetek a családommal, az egyik legnagyobb hotelünkvezetője lehetek. Már ha vállalom. Ha nem, találnak mást.Azért ajánlja ezt, magyarázta, mert látja rajtam, hogy márnem akarok bűnözni. Az ajánlat része volt, hogy akiválasztott helyen megkapom az itteni vagyonom értékét,melyet még ki is pótolnak egy nagyobb összeggel. Nincsválasztásom, tette hozzá, muszáj mennem. Azt feleltem,hogy először beszélnem kell Brigivel. Megegyeztünk, hogyegy–két hónapot még Európában maradhatok, hogyelrendezzem a dolgaimat, mert egy ideig nem térhetekvissza. És, tette hozzá, miközben intézem az ügyeimet,keressek Magyarországon egy újabb balekot, mert amagyar csaj már várja, hogy dolgozhasson.

– A magyar csaj? – kérdeztem meglepetten.– Ja, a magyar csaj. Kiválóan dolgozik – válaszolta.– Hogyan? Most sem tartóztatták le?– Nem hát! Ügyesebb, mint hitted, úgyhogy szólj neki is.

Munkára!– Oké, akkor megkeresem és megmondom neki, hogy

jöhet az újabb emberke.Valójában ekkor már eldöntöttem, hogy nem lesz új

emberke, és a csajt sem keresem meg újra. Érthetetlenvolt, hogy a második bukásnál sem tartóztatták le. Attilakészült valamire, tudtam, hogy itt most nem csak egy újabbbalekról lenne szó.

Át kellett értékelnem a helyzetet. Nagyon úgy tűnt, hogyki akarnak nyírni. Megszegtem néhány szabályt aszervezetben, és az utóbbi időben egyáltalán nem vettem

részt aktívan a munkában, kivéve ezeket a buktatásokat.Valószínűleg döntöttek a fejem felett. Nem elég, hogyfelesleges lettem, veszélyes is voltam. Túl sokat tudtamahhoz, hogy életben hagyjanak. Másnap találkoztam MisterX–szel, és elmondtam neki, hogy le kell lépnem, kéne egyútlevél meg egy jogsi, de ez maradjon köztünk. Cserébeátadtam egy információt egy igen kényes ügyről. MásnapMister X átadta az új papírjaimat, majd megkért, hogymenjek vele. Rotterdamtól úgy ötven kilométerre, egyparkolóban megálltunk, és bementünk a mosdóba, aholnagy meglepetésemre a szervezet vezetőségének néhánytagja várt. Dani is köztük volt. Elmondta, hogy van egytervük, de ehhez rám van szükségük. A terv egyszerű volt:meg kell ölni Attilát és néhány bizalmasát. Utána énvenném át Attila helyét. Dani elmondta, biztos forrásbóltudja, hogy ki akarnak csinálni. Némi gondolkodás utánnemet mondtam. Akármi is történt, történik, nem akarokegy gyilkosság részesévé válni, főleg nem egy barátommeggyilkolásának részesévé. Daniék adtak még pár napgondolkodási időt, én pedig Mister X–szel visszamentemRotterdamba. Sokat beszélgettünk útközben, de a végénarra lyukadtunk ki, hogy egy bűnöző, egy maffiatag nepróbáljon meg jó útra térni, mert az életével fog fizetni érte.

Még aznap este magamhoz vettem egy csomó pénzt, éselhagytam Hollandiát. Mindennap másik hotelben szálltammeg, a biztonság kedvéért folyton mozgásban voltam.Napokig töprengtem a megoldáson, de nem sokválasztásom volt: vagy én, vagy ő, vagy pedig feladommagam a zsaruknak Hatalmas dilemmában voltam.

Éjjelente szorongások és halálfélelem tört rám, utoljára aháborúban voltak ilyen problémáim. Már napközben is rámtört a pánik, azt hittem, szétrobban a szívem, rázott a hideg,közben ömlött rólam a veríték, a végtagjaim teljesenelzsibbadtak. Két hét kínlódás után elmentemNémetországba egy magánorvoshoz, aki felírt valamilyennyugtatót. Azt mondta, hogy kórházba kellene mennem,mert az idegösszeroppanás határán vagyok. Mondtam,hogy most nincs időm ilyesmire, és távoztam. Továbbrasem tudtam, mi legyen. Ha nem nyírom ki Attilát, ő nyír kiengem. De az is lehet, hogy Vlado, vagy valaki más.Valakinek mindenképpen el kellett tűnnie a szervezetből.Ha csak kilépek és eltűnök, gondoltam, árulónak fognaktitulálni, és még azok is rám fognak vadászni, akik mostvelem vannak. Márpedig én nagyon jól ismerem amaffiamondást: amíg a rendőrség keres, nyugodtanalhatsz, de ha az alvilág, az meg is talál! Egy maffiózó életea felszínen csupa csillogás, tele kalanddal és hatalommal,de a valóságban egy más világ, ahol kemény szabályokvonatkoznak mindenkire, és ezeket megszegni inkábbőrültség, mint bátorság.

Egy hónapja távoztam Hollandiából, és egyrenehezebben viseltem a magányt. Egyik este rendeltem egycsajt. Nagyon meglepődött, amikor kérdezte, mit és hogyanszeretnék, én pedig azt feleltem, hogy csak beszélgetniakarok, mert nagyon magányos vagyok. Először kinevetett,azt hitte, az a baj, hogy még nem voltam csajjal. Aztánannyira összebarátkoztunk, hogy három napig dumál t azéletéről. Lassan közeledett a karácsony, és mivel

megígértem a gyerekeimnek, hogy együtt töltjük azünnepeket, gyorsan meghoztam a döntést: kiszállok ésvállalom a rizikót, hogy a szervezet rám talál. Kidolgoztamegy tervet, amelynek az volt a lényege, hogy olyanországban kell elbújnunk, ami senkinek eszébe sem jutna.Egy igazi maffiózó biztosan nem ezt az utat választottavolna. Nekem viszont csak ez az út tűnt járhatónak. Egymaffiafónöknek szüksége van a szervezet lojalitására,rendőri támogatásra, kiváló kapcsolatokra, és perszeremek vezetői, szervezői képességekre. És még valamire:egy jó maffiavezérnek aljasnak kell lennie. Képesnek kelllennie arra, hogy mindent alárendeljen a szervezetérdekeinek. Hogy hezitálás nélkül gyilkoljon, vagygyilkosságra adjon parancsot. Be kellett látnom, hogy énnem felelek meg ezeknek a feltételeknek. Nagy karriertfuthattam volna be, mert az irányításhoz sokkal jobbanértettem, mint Attila, de az ő aljasságával sohasem tudtamvolna versenyezni. Pedig a belgrádi barátaim szinteparancsba adták, hogy vegyem át a szervezet vezetését.Úgy látszott, rajtam kívül senki sem veszi észre, hogy nemvagyok alkalmas a poszt betöltésére. A hatalomátvételmindig véres áldozatokat követel. Ahhoz, hogy átvegyemaz irányítást, meg kellett volna ölnöm vagy öletnem Attilát,és minden hozzá hű embert. A szervezet megosztott lett, ésahhoz, hogy újra egységes legyen, egyikünknek távozniakellett. Kénytelen lettem volna megölni utolsó, még életbenlévő barátaimat, de erre nem voltam képes. Tudtam, hogya vérontást csak úgy tudom elkerülni, ha kilépek, eltűnök.

Találkoztam Brigivel és elmondtam, hogy mi a helyzet.

Nagyon megijedt, hiszen tudta, hogy ez nagyon rizikós.Továbbra is azt mondta, fogadjam el a szervezet döntését,és menjek el Dominikára vagy Barbadosra. Egész éjszakafenn voltunk, és próbáltuk megtalálni a helyes utat. A főgond az volt, hogy én velük még csak el tudok tűnni, de ottmaradnak a szüleim, a testvéreim. A szerb maffia nemszereti, ha ellenszegülnek neki, és semmilyen büntetéstőlnem riad vissza. Egy árulót megbüntetni presztízskérdés.Hajnaltájban arra a döntésre jutottam, hogyMagyarországon húzzuk meg magunkat. Több okból is eztűnt a legjobb megoldásnak. Például azért, mert aszervezet tudta, hogy Magyarországon több ügy miatt isköröznek, így csak a hülye menne oda, viszont azt is tudta,hogy nem vagyok hülye, így oda tuti nem megyek. RáadásulMagyarországon nagyon jó rendőri–határőrségikapcsolataik vannak; azt is tudják, hogy ezt én is tudom,ezért megint csak joggal gondolhatják, hogy épp odaeszem ágában sincs menni. Ők viszont nem tudták, hogynekem is volt egy–két komoly kapcsolatomMagyarországon.

A tervem az volt, hogy egy ideig meghúzzuk magunkategy olyan városban, ahol senki sem ismer bennünket, majda kapcsolataimon keresztül megpróbálok kapcsolatbalépni a rendőrséggel, és feladom magam, még mielőtt aszervezet megtalálna. Volt annyi használható információm,hogy alkut tudjak kötni a zsarukkal. Legjobban abbanbíztam, hogy fel tudom dobni Meki rendőrkapcsolatát: ahatóság bármit megad egy korrupt rendőrért, azt mondják,nincs nagyobb bűncselekmény, mint amikor egy rendőrtiszt

támogat egy maffiát. Ezzel titkos infókat árul el,bűncselekményben segédkezik, és végső soron nagyobbhibát követ el, mint maga a maffia vezetője. Ráadásul ígymindjárt Mekit is a kezükre játszhattam volna; nekem isnagyon a bögyömben volt, de nyilván a magyar zsaruk isörültek volna neki, kivéve, ha pont az ő kapcsolatába futokbele. Mindenesetre veszélyes akcióba kezdtem.Gondolkoztam, hogy egy másik országban húzom megmagam, de rájöttem, hogy néhány nap alatt a nyomomraakadnának. Amúgy Meki már azért is megérdemelte volnaa lebukást, mert abszolút benne volt a magyar futárokbebuktatásában, és valószínűleg a likvidálásomat is azelsők között támogatta. Többtucat embert juttatott márbörtönbe csak azért, hogy az ő üzlete működjön. Aztmondta, ez egy ilyen játék. Én utálom az ilyen játékot, de eztényleg egy ilyen játék, és reméltem, ezt nemsokára ő is asaját bőrén tapasztalja. Ha nincs családom, valószínűlegmásképpen intéztem volna el ezeket a dolgokat, de értükolyan játékra is hajlandó voltam, amit egyébkéntkimondottan utálok.

„Kiválóan dolgozik a Bravó 4–es!”

VÉGRE–VALAHÁRA LETARTÓZTATÁS

TEHÁT DÖNTÖTTÜNK: IRÁNY MAGYARORSZÁG !Kiválasztottunk egy várost, ahol még sem a szervezet, semmi nem jártunk. 2005 karácsonyát már ott töltöttük. Párnapig hotelben laktunk, majd kibéreltünk egy lakást. Énközben szereztem egy uj személyazonosságit atitkosszolgálati kapcsolataimon keresztül. Egy uniós országadta ki az okmányokat, teljesen hivatalosan. Az okmányokkiadásával kapcsolatos ügyintézést titkosították, így bárkipróbált volna információt szerezni rólam vagy apapírjaimról, falba ütközik. Az új okmányokkal egy darabignyugodt lehettem. A gyerekeimet beírattuk suliba ésóvodába. Egyetlen „luxusunk” volt, a lakásunk. Nagyonnehéz volt ez az új élet. Az eurómilliók helyett jóvalkevesebb forintból éltünk, aztán egyre alább kellett adnunkaz életszínvonalunkat. A négy–öt luxus sportkocsi helyétátvette egy kis „népi” autó. Közben különböző külföldimobilszámokról többször is felhívtam Attilát, ésegyezkedtünk ő ekkor még nem tudta, milyen döntésthoztam, én pedig másokkal is tartottam a kapcsolatot. Ez

azért volt fontos, hogy tudjam, mit tervez a szervezet velemkapcsolatban. Attila egy darabig senkinek sem beszéltrólam, csak annyit mondott, hogy egy ideig külföldönleszek. Hónapokon keresztül győzködött, hogy ne csináljakhülyeséget, közben már tudtam, hogy bérgyilkosokkalkerestet.

Brigivel a harmadik gyermekünket vártuk. Én közbenlétrehoztam egy sportklubot, ahol edzőként dolgoztam.Tudtam, hogy valamit csinálnom kell, mert különbenmegbolondulok. Szerbiában az egyik barátommal volt egysportszergyáram is. Az ott gyártott sportfelszereléseket isforgalmaztam, hiszen számolnom kellett azzal, hogy akárévekig is elhúzódhat a bujkálásom, és ha nem leszbevételem, pénz nélkül maradhatunk. Semmi olyaningósághoz vagy ingatlanhoz nem nyúlhattam, amelyről aszervezetnek is tudomása volt. Nyugaton ellesettmunkamorálom hamarosan sikeres emberré tett az újvárosomban. A sportklub jól működött, körülbelül ötvenenjártak hozzám edzeni. Igaz, ennek az ötven embernek azegyhavi tagdíja nem volt annyi, mint egynapi rotterdamizsebpénzem, de a sportszerekből is folyt be némi pénz.Küzdősportgalákat is szerveztem, onnan is csurrant–cseppent valami. Ettől függetlenül hamar felmértem ahelyzetünket, és láttam, hogy hatalmas szegénységbecsöppentünk. Nem mi voltunk szegények, hanem akörnyezetünk. A gyerekek szedett–vedett sportcuccokbanjártak edzésekre, öreg, szakadt sporteszközököngyakoroltak. Sokáig nem tudtam tédenül nézni ezt, úgyhogyszétosztottam egy csomó sportszert a város több

sportklubjában. A jótékonyságomnak hamar híre ment.Egyszer felhívott egy szülő vidékről, hogy a gyereke azországos bajnokságon második helyezést ért el karatéban,így mehetne külföldre, egy világkupára, de sajnos a ruhájakicsi, kopott, szakadt, nem tudnám–e lusegíteni. Anyagilagrosszul állnak, de ígérik, hogy amint lesz lehetőségük,kifizetik. Persze, hogy segítettem.

Egyszer valamiért el kellett mennem a gyermekklinikára,és amit ott láttam, teljesen ledöbbentett; el sem akartamhinni, hogy ez egy kórház. Ezután a gálák )egyeiből befolytösszeget mindig a gyermekidinikának ajánlottam fel. Aszorgalmas és tehetséges sportolókat külföldi versenyekrehordtam, a legtöbb helyre magam is elkísértem őket. Ez aköltekezés hamar felemésztette a Hollandiából hozott, többévre tervezett pénzemet. Nem számoltam azzal, hogy ilyenkatasztrofálisan szegény környezet vesz majd körülbennünket a „búvóhelyünkön” Hogy tudjam biztosítani acsaládom megélhetését, el kellett adnunk egy–két kisebbingatlanunkat. Brigi most sem szólt bele az életembe,pedig tudta, min megyek keresztül, hogy a boldogságom, avidámságom csak a látszat, belül valójában szenvedek.2006 nyugodtan telt el, a fiam tíz–, a lányom ötéves lett, ésa második fiam is megszületett. Kívülről gondtalan, boldogcsaládnak látszottunk, és a gyerekeink is ezt érezték, csakBrigi és én tudtuk, hogy bármelyik nap történhet valamitragédia. Aztán 2006 utolsó napjaiban olyan hírek jutottak elhozzám, hogy a szervezet vérdíjat tűzött ki a fejemre.Felhívtam Attilát, aki azt mondta, ez nem igaz, de ez lesz avége, ha nem jelentkezem személyesen rövid időn belül.

Tudtam, hogy hazudik, mert az infó biztos forrásból jótt. MárSzerbiában is ezt rebesgették, és Hollandiában isbeszéltek róla szűk körben. Éreztem, hogy Attilahamarosan rájön, hol vagyok – hacsak nem tudta máris.

Egy évem volt, hogy döntsek. Ha napokon belül nemjelentkezem nála, szabad kezet ad a likvidálásomra.Briginek nem szóltam semmit, úgy tettem, mintha továbbrais minden rendben lenne, de megtettem a szükségesbiztonsági intézkedéseket. Vettem egy pisztolyt egy csomólőszerrel, a lakásajtóra szuper biztos zárat szereltem ésfigyeltem a környezetemet. Pesten találkoztam egy magasbeosztású ismerősömmel, és megkértem, hogy segítsenkapcsolatba lépni egy nem korrupt rendőrtiszttel. Sajnosnem tudott biztosat mondani. Azt mondta, itt bárki lehetkorrupt, viszont utánanézett a dolgaimnak, és elmondta,hogy a bevándorlási hivatalnál „megfigyelik” a feleségemet;szerinte, mondta, ott kellene jelentkeznem. A bevándorlásihivatalnál a Csongrád Megyei Rendőrkapitányság rendelteel a megfigyelést, még a miatt a kocsi ügy miatt. Még ígysem lehettem biztos benne, nem Meki embereinél kötök–eki. Másnap Brigivel és a gyerekekkel elmentem abevándorlási hivatalba, hogy letelepedési engedélytkérjünk a fiunknak. Amikor beütötte a számítógépbe Briginevét, az ügyintéző lélegzete is elállt. Tudtam, hogy azismerősöm igazat mondott. Nemsokára jött a sok hülye,amatőr duma és a kérdések. Hol a gyerekek apja? Magakicsodája a gyerekeknek? Miből élnek? Elkérhetem amaga papírjait? Az egész ügyosztály olyan zavarban volt,hogy el is felejtkeztek arról, valójában miért vagyunk ott.

Szinte már fájt az a bénaság és amatőrizmus, ahogy ezekaz emberek intézkedtek. Mivel más névre kiállított,támadhatatlan papírokkal rendelkeztem, nem tudtak mitcsinálni velem, kénytelenek voltak elengedni. A haveromnemsokára felhívott: te, ezek ráharaptak, újságolta, a félország rajtad dolgozik. Ennek nem örültem, mert ígyMekiék is megtudhatják, hol vagyok, és milyen nevethasználok. Csak abban bízhattam, hogy hamarosanletartóztatnak, és nem Meki emberei találnak rám előbb.Attól fogva szinte hetente jöttek a bevándorlásitólvalamilyen ürüggyel. Hol a megélhetésemről faggattak, holaz útlevelemről kértek fénymásolatot, hol egyébbaromságokkal bénáztak. Csak a hülye nem vette észre,hogy a letartóztatásomon dolgoznak. Ilyen bénanyomozókat még életemben nem láttam: csak az nemlépett meg előlük, aki nem akart – mint például én. Igaz,kemény dió voltam nekik. A bűnözéssel teljesenfelhagytam, a családi életem hibátlan, a kocsim rendbenvan, a papírjaim eredetiek. Egyvalamit tudtak csak: hogy énvagyok az a személy, akit évek óta keresnek.

A nyomozókon láttam, hogy egyre idegesebbek, hiszmár vagy két hónapja nem találtak fogást rajtam. Azismerőseim jelezték, hogy már a „magyar FBI” isbekapcsolódott a nyomozásba. Nem is olyan sokáraelkezdték lehallgatni a telefonomat, igen bénán. Azonnalészrevettem, de nem nagyon zavart, hiszen semmilyentitkolnivalóm nem volt. Én közben éltem a normáliséletemet, edzéseket tartottam, hétvégeken versenyekrejártam, volt, hogy külföldre is. Amikor külföldre mentem,

biztos voltam benne, hogy a nyomozókat megüti a guta, stalálgatják, vajon visszajövök–e. Nem tudták, hogy én isarra várok, amire ők, vagyis hogy végreletartóztathassanak. Egyik nap elmentünk valahová acsaláddal, s mire hazaértünk, a lakásajtónk nem voltkulcsra zárva. Pedig bezártam, biztos voltam benne, merttöbbmilliós dolgokkal volt berendezve, készpénz, valamintigen értékes órák, ékszerek is voltak otthon. Mivel még2006 elején egyszer valaki már bejutott a lakásba, és elvittezt–azt, komoly figyelmet fordítottunk a biztonságra, azajtózárásra. Rögtön tudtam, hogy a nyomozók jártak alakásban, és poloskákat helyeztek el. Szerencsére a„poloskafogót” is magammal hoztam Hollandiából. Gyorsanbebizonyosodott a gyanúm. Ott buktak meg, hogy nyitvahagyták az ajtót. Kinyitni könnyű bármilyen zárat,visszazárni már bonyolult és időigényes dolog. Amíg abehatolók a zárással bíbelődnek, megláthatja őket valaki,és dőlhet az akció, így inkább nyitva hagyják az ajtót, hisztudják, hogy egy laikus ember ezt a saját mulasztásánaktudja majd be. A műszer, amit még annak idején az izraelibarátomtól szereztem, bebizonyította, hogy több poloskát iselhelyeztek a lakásban. Briginek nem szóltam, csakmegijedt volna. A poloskák nem zavartak túlságosan, sőtmég hasznos is lehetett a lehallgatás. Tudtam, hogy éjjel–nappal lehallgatnak és figyelnek, márpedig így a szervezetsem tud kicsinálni, hisz azonnal buknának. Még jól is jött,hogy a nyakamon voltak a zsaruk. Csak az amatőrizmusukés primitívségük zavart. A tévében hetente lehet látni,ahogyan barbár módra fognak el bűnözőket, nem kímélve

sem gyereket, sem asszonyt. Egyik este láttam aFókuszban, ahogy egy negyvenes, testesebb nőt tepernekle a kommandósok a nyílt utcán, egy másik esetben egydrogkereskedőt gyűrtek le vagy öten, úgy, hogy az egyikkommandós rátérdepelt a fejére, egy másik meg agerincére. Ezt látván elgondolkoztam, hogy vajon ténylegMagyarországon akarom feladni magam? Nem kelleneinkább azokra az ügyvédekre, barátokra hallgatnom, akikazt mondták, menj bárhová, csak ne Magyarországra, mertott törvény van, de igazság nincs? De újra meg újrameggyőztem magam, hogy a 21. század EurópaiUniójában vagyunk, nem létezik, hogy Magyarországon nelenne emberi igazságszolgáltatás! Az, hogy bent jártak alakásomban, annyiban idegesített, hogy ezt akkor isszokták csinálni, ha ott akarnak valakin rajtaütni, és előbbfeltérképezik a helyszínt. Féltem, hogy rám törik az ajtót,úgy ráijesztenek a gyerekeimre, hogy akár mégmaradandó károsodás is érheti őket. Éppen ezért egyrekevesebbet tartózkodtam otthon, ha pedig mégis, főleg anappaliban interneteztem, hogy ha jönnek ezek a keménylegények, lássák, hol vagyok, így talán nem csinálnakakkora felhajtást. Közben meg utáltam is magam, hogyfeltett kézzel, önként és dalolva készülök megadnimagamat. Hová lett a büszkeségem? Még mindigleléphettem volna, élvezve a gazdagságot és a jólétet, aszabadságot. Lehet, hogy csak egy ideig, de jobb büszkénmeghalni, mint gyáván feladni.

Pont ezeknek adjam meg magam, megérdemlik ezekezt a dicsőséget? Sokat vívódtam, de végül mindig arra

lyukadtam ki, hogy egy próbát megér. Úgy gondoltam, hogyfőleg a gyerekeimért kell megpróbálnom. Napról napraéltem át az újabbnál újabb kínokat. Nehéz volt legyőzni abüszkeségemet. Az is megfordult a fejemben, lehet, hogyjobb volna meghalni. Ebben az esetben a családommegörökölné a nem kis vagyonomat és ezt a szervezet istámogatná, sőt, még a családomra is odafigyelnének.Visszagondolva nem volt egy rossz szervezet ez, amelyneka tagja voltam én is. De a pénz és a hatalomvágy rajtunksem könyörült meg. Két–három hónapig minden áldott napvártam, hogy letartóztassanak. Aztán egy nap bevittem azegyik ismerősömet a kórházba, és visszafelé, amikor márcsak egyedül voltam a kocsiban, egyenruhás rendőrökállítottak félre. Egyszer csak körbevett vagy tíz civil ruhás,fegyveres zsaru, és jó nagy ordibálást rendeztek.

– Legyen nyugodt! Rendőrség!– Én nyugodt vagyok, ti kiabáltok!Kiszedtek az autóból, nekitámasztottak egy furgonnak

és megmotoztak, majd hátrabilincselték a kezemet. Afejemre húztak valami fekete zsákot, de azt hamarosanlevették. Ott állt körülöttem tíz–tizenkét elégedett zsaru,akiket majd szétvetett a büszkeség, hogy elkapták ajugoszláv Robot, én meg csendben mosolyogtam. JézusMáriám, ha ezek tudnák, hogy már hónapok óta tudom,milyen kétségbeesetten keresik rajtam a fogást! És mégmost is játszhatnék velük, csak ki kellene tartanom az újszemélyiségazonosságom mellett. Az ország, amelykiállította a papírjaimat, sohasem árulna el, így hetvenkétóra után ki kellene engedniük. De nem akartam játszani,

minél előbb az ügy végére akartam járni. Brigi későbbelmondta, hogy a házkutatáson tök bunkók voltak ahekusok, de semmit sem találtak, kivéve pár ezer eurót,amit persze lefoglaltak. Még aznap elszállítottak Szegedre,ahol az egész rendőrségi fogdán egyedül voltam.

Másnap egy igazi balfasz százados hallgatott ki. Igaz,még a 2000–es, autós ügy miatt, de már tudta, hogy közömvan egy pesti drogügylethez is. Elmondtam ugyanazt, amitanno az Interpolnak levélben, amikor megkerestek a svédbörtönben. Tudtam, hogy tiszta vagyok, de ez a zsernyák,igazi paraszt módjára, keménykedni akart. Reméltem, hogynem az összes magyar nyomozó ilyen töketlen, mert akkoritt fogok megbolondulni. A csóka ravasznak képzeltemagát, és keresztkérdésekkel próbált csőbe húzni. Azegész figurája röhejes volt: hatalmas pápaszemek, óriásipocak és igen igénytelen öltözék. Amikor felállt, állandóana pisztolyát igazgatta, hadd lássam, milyen kemény, mégpisztolya is van. Az ürge annyira feldobott, hogy a szutykosfogda sem tudta elvenni a kedvemet, pedig amikor előszörmegláttam, igen meglepődtem. Talán Törökországbanlehetnek hasonló körülmények. De nem ijedtem meg,voltam már sokkal rosszabb helyzetben is. Annyitelhatároztam, hogy az emberi mivoltomért keményen fogokharcolni, még ebben a rendőrállamban is. Brigivel úgy tíznap múlva tudtam beszélni pár szót. Elmesélte, hogy ez aszázados őt is kihallgatta. Bezárta egy szobába, és azzalfenyegette, hogy ha nem tesz rám terhelő vallomást, őt islecsukatja, a gyerekeket pedig elviteti árvaházba vagyintézetbe. Ilyen primitívséget normális jogállamban nem

szokás csinálni. Nagyon mérges lettem, és az járt azeszemben, hogy ezt a buzi századost torkon fogom vágni.Senki sem fenyegetheti meg a családomat, még mostsem. Nyugaton ez nem fordulhatna elő. Először is, nyugatonnincsenek bunkó, neveletlen nyomozók. Másodszor: otttudják, hogy az ellenfelet tisztelni kell, mert csak úgy leheteredményt elérni. Harmadszor: egy nyugati nyomozótisztában van vele, hogy azért, mert valaki épp le vancsukva, még nem halott. Sok nyomozót fogadott már otthonazzal a kisgyereke, hogy apa, levelet kaptál. Ezekbenáltalában csak ennyi áll: ha te nem tiszteled a családunkat,mi sem fogjuk a tiédet.

Egész éjjel gondolkoztam, mi lenne a helyes, s végülarra jutottam, hogy ezért a senkiháziért nem éri meg mégnagyobb bajba kerülni, majd ha tisztáztam magam,egyszerűen feljelentem. A bunkó amúgy Briginél is beégett.Amellett, hogy végig Brigi dekoltázsán legeltette a szemét,a feleségem tök hülyének is nézte. Brigivel már régmegbeszéltük, hogy ha bajba kerül, és róla meg agyerekekről van szó, mindig azt mondja, amit hallaniakarnak. Igaz, én inkább az emberrablóktól féltettem őket,mert el sem tudtam képzelni, hogy egy rendőr ilyesmireképes legyen. Amikor letartóztattak, nagy kő esett le aszívemről, megnyugodtam, és annyit mondtam magamban:na, végre! De most ismét tombolt bennem a düh. Arendőröktől vártam védelmet a családommal együtt, erre felmég ők terrorizálják őket. A tehetetlenség majdnemszétvetett, olyan ideges voltam, hogy nagyon nagyszükségem volt az önuralmamra, nehogy szájon vágjam

valamelyik fogdaőrt. Az életem folyamán rengeteg zsarut,ügyészt, bírót, titkosszolgálati alakokat ismertem már megkülönböző országokból, de egyik sem volt ilyen bunkó, mintez a százados itt, Magyarország délvidékén. Szerencséjevolt, hogy már eldöntöttem, kiszállok a bűnözésből...

A rendőrök fafejűségét egyébként rögvestmegtapasztalhattam egy másik ügyben is. Amikor 2007.június 12–én letartóztattak, épp javában szerveztemKözép–Kelet–Európa legszínvonalasabbküzdősportgáláját. Elértem, hogy több világszerte ismertsportoló is részt vegyen rajta, akár mint versenyző, akármint díszvendég. A bevételt egy magyarországigyermekklinikának szántam. Letartóztatásom után háromhéttel tartottuk volna a gálát, de miután megtudták, hogy mitörtént velem, a külföldi sztárok jó része lemondta arészvételt. Kettős érzés fogott el: egyfelől dühös voltam,hogy kárba vész a sok szervezés és munka, másfelőljólesett, hogy ezek az emberek végül is a személyemetakarták megtisztelni azzal, hogy eljönnek. Eszembe jutottvalami: másfél évtizedes pályafutásom alatt megtanultam,hogy a hatóság és a bűnözők között a legjobb fizetőeszközaz információ. Persze a zsernyákok ilyenkor (is) pofátlanok,és némi kis szívességért óriási árat kérnek cserébe.Ahhoz, hogy megmentsem a gálát, telefonálnom kellettvolna, de tudtam, hogy erre ebben az embertelenrendszerben esélyem sincs. írtam egy kérvényt, amitpersze rögtön elutasítottak, úgyhogy azonnal alkuval álltamelő; egy olyan információt ajánlottam fel, amelyet eredetilegkésőbbre tartogattam, mert jóval többet ért, mint néhány

telefonálási lehetőség.2007 elején egy ismerősöm felhívott Szegedről, hogy

találkozni szeretne velem. Találkoztunk is, és ő beavatottegy már jól működő „üzletbe”. Ez abból állt, hogy külföldiállampolgárok nevére olyan cégeket vásárolnak, melyek azelőző évben pozitív szaldóval zártak, így jogosultak voltak aSzéchenyi–kártyára, mely akár huszonötmillió forint islehetett cégenként. A pénz felvétele után még áruforgalmatbonyolítottak le, ami után nem fizették be az áfát, desokszor magaert az áruért sem fizettek. Az ismerősömelmondta, hogy az APEH–nál, a bankokban és acégbíróságon is megvannak a megfelelő emberek, akikintézik a dolgokat, ráadásul nagy kockázat sincs, hiszen ajogi felelősség csak a cégtulajdonos balekokat terheli, akikEU–n kívüli országokból valók – ők főként szerbeket ésalbánokat használtak. Engem azért keresett meg, mertszerette volna, ha beszállok a buliba, ugyanis szükségükvolt valakire, aki távol tartja tőlük az alvilágot. Milliárdoscsalásokat vittek véghez, így előbb–utóbb várható volt,hogy lesznek jelentkezők, akik szívesen részesülnének ahaszonból. Egy ilyen infóra bármelyik országigazságszolgáltatása ugrana – Nyugaton az adócsalás ésaz állam pénzügyi megkárosítása egy szinten van agyilkossággal –, de nem így Magyarországon! Közöltékugyanis, hogy nincs alku. Ma már nem lepődnék meg, deakkor még nem tudtam, hogy a magyar bíróságok addigpártatlanok, ameddig a sajtótájékoztató tart, és hogy itt azigazságszolgáltatás nem más, mint a politika egyik főeszköze, amelyet bármikor, bárki és bármi ellen be lehet

vetni, okkal vagy ok nélkül.Vártam, hogy a fővárosból vegyék át az ügyemet, bízva

abban, hogy ott talán akad egy–két értelmes nyomozó,akikkel emberi hangon lehet majd beszélni. Körülbelül kéthét múlva a fogdaőr beszólt a zárkába, hogy pakoljakössze, mert szállítanak Pestre. Három percen belül készenis voltam. Nyílt az ajtó, és belépett vagy tíz kommandósfekete ruhában, maszkban. Na, gondoltam magamban,ezek tuti amerikai maffiafilmeket néztek napokig, mígeldöntötték, hogy s mint szállítsanak majd. A falnakdöntöttek, átvizsgálták a ruhámat, majd megbilincseltek.Valószínűleg azt hitték, hogy nagyon meg fogok ijedni tőlük,de amikor látták, hogy ez a hatás elmaradt, gyorsan tettekrám még egy bilincset. Ez azt bizonyította, hogy jobbanfélnek ők tőlem, mint én tőlük. Amikor kivezettek azárkámból – vezetőszíj is volt rajtam rendesen –, láttam,hogy még a folyosón is van belőlük vagy tíz. Alig tudtammagamban tartani a röhögést. Hónapokig dolgoztam azon,hogy elkapjanak, erre úgy bánnak velem, mintha hírhedtterrorista lennék, aki legalább száz embert megölt. De aszínjáték folytatódott. A rendőrség udvara tele voltrendőrautókkal. Beültettek egy civil páncélozott kocsibanégy kommandós társaságában, majd vagy hat autó indultel velem hatalmas szirénázás közepette. Ezt már nembírtam ki nevetés nélkül. A mai napig nem tudom, hogy mitakartak ezzel a cirkusszal elérni, de azon kívül, hogy ahasam megfájdult a röhögéstől, mást nem igazán sikerültnekik. Az úton azon gondolkoztam, milyen hülye a magyarrendőrség. Nap mint nap az megy a médiában, hogy

mennyire nincs pénzük, itt meg rendeznek egy pármilliósköltségvetésű felvonulást. Mindenkinek takarodnia kellettaz útból, ha egy autó véletlenül nem tudott időbenlehúzódni, máris előtört a jó magyar kommandósműveltség, és ment a: „takarodj a jó kurva anyádba!”, mega „állj már félre, te faszszopó!” Na, gondoltam magamban,nem csak a vidéki százados primitív, úgy látszik, az egészrendőrségre ráférne egy kis illemtan. Egy biztos, egy olaszmaffiavezér is megirigyelhette volna, ahogyan engemPestre szállították.

Az állig felfegyverkezett „nindzsák” nagyon büszkékvoltak magukra, és sűrűn dicsérték is egymást: „kiválóandolgozik a Bravó 4–es!” – mondogatta az előttem ülő fickó.Mivel végigcsináltam néhány kiképzést, szakmailag isrengeteg hibát fedeztem fel. Például tudták ugyan, hogyévtizedes küzdősportos múlttal rendelkezem, a lábamatmégis szabadon hagyták. Egy kisbuszban szállítottak. Ahátsó ülésen ültem, mellettem egy kétméteres csávó, aki jóla keze köré csavarta a vezetőszíjat. A hátam mögött ült egymásik csóka egy géppisztollyal, és előttem is egyfegyveres, mellette pedig a sofőr. Egy szempillantás alattfejbe tudtam volna rúgni a sofőrt. Úgy százhússzal mentünk,és csak rajtam volt biztonsági öv. Ha lerúgom a csávót, tuti,hogy komoly sérüléseket szenvednek az amúgy nagyonkeménynek látszó nindzsák. Elképesztő volt afelkészületlenségük. Ezek tényleg csak arra valók, hogyhúszan lerohanjanak egy–két embert, és irtó primitív módonbeledöngöljék őket a földbe. Ha egy mindenre elszántbűnöző ült volna a helyemen, komoly bajba kerültek volna.

Valószínűleg azért voltak ilyen tapasztalatlanok, mertMagyarországon nincsenek igazi bűnszervezetek. Perszeaz igazságszolgáltatás mindig kreál párat, de csak azért,hogy eltereljék a figyelmet a rendőrség gyengeségeiről. Amagyar rendőrség gyakran még mindig a kommunistarendszerben megtanult módszereket alkalmazza. Ha avádlott nem vall, kiverik belőle, az sem baj, ha nem ő azelkövető. Lehet, hogy csak nekem furcsa ez az egész, éstúl sok időt töltöttem kulturált országokban? Aztmindenesetre egyre világosabban láttam, miért mondják,hogy Európa Bécsnél kezdődik. Közben megérkeztünkPestre.

Délután egy óra volt, csúcsforgalom. Valószínűleg így istervezték, hogy a cirkusznak nézőközönsége is legyen. Haa biztonság lett volna a fő szempont, éjjel szállítanak,amikor szabad az út. A Gyorskocsi utcai börtönbe vittek,ahol orvosi vizsgálatnak vetettek alá. Ez abból állt, hogyegy öreg, nyugdíjas doki megkérdezte, van–e valamilyenpanaszom. Mondtam, hogy nincs, és ezzel készen isvoltunk. A börtön udvarában parkoltunk, még egy madársem repülhetett be. Az egész épület egy másodikvilágháborús börtönre emlékeztetett. Valami rejtélyes oknálfogva legalább egy órát üldögéltünk a kocsiban. Anindzsáim úgy rugdalóztak egymás közt, mint akisgyerekek. Éreztem, hogy feszültek egy kicsit. Hogyoldjam a feszültséget, odafordultam a mellettem ülőizomagyúhoz, és viccesen megjegyeztem, hogy régen én iskommandós akartam lenni. Nagy flegmán rávágta, hogy éncsak szerettem volna, ő viszont az is lett. Ránéztem, aztán

ennyit feleltem: de aztán inkább úgy döntöttem, hogymilliomos leszek. Úgy elpirult a fekete maszk alatt, hogy acsuldyája is vörösödni kezdett, így hát – mivel nem nyertükel egymás szimpátiáját – nem kommunikáltunk többet. Páróra múlva a „magyar FBI” fogdájában voltam. Kétszerhárom méteres, piszkos, szutykos, igénytelen helyiség volt.Lebetonozott ágy és asztal alkotta a bútorzatot. Olyan kicsivolt a hely, hogy legfeljebb két lépést tudtam megtenni. Régvoltam ilyen feszült. Azokra kellett volna hallgatnom,gondoltam, akik figyelmeztettek, hogy Magyarország nemEurópa, ne itt adjam fel magam. Sajnos minden jel arrautalt, hogy nekik volt igazuk. Hamarosan viszont kellemesmeglepetés ért.

A zárkába benyitott néhány fogdaőr, és normális, emberihangon, magázva érdeklődtek, éhes vagyok–e, szeretnék–e letusolni, esetleg van–e bármilyen panaszom. Nemakartam elhinni, hogy ez velem történik, hiszen amiótaletartóztattak, csak bunkó emberekkel volt dolgom. Nemgondoltam volna, hogy egy fogdaőrnek több műveltségevan, mint egy nyomozónak. Miután megkajáltam,letusoltam, jött értem egy nyomozó, aki jelen volt aletartóztatásomnál is. Amikor megláttam, kicsitmegnyugodtam, hiszen elég normálisnak tűnt. Volt vele egykísérő, aki megbilincselt, majd felrakta a vezetőövet is, ésjól a kezére tekerte. Nem értettem ezt a nagy felhajtást.Önként „adtam fel” magam, egy pillanatig sem voltamagresszív, mégis agyonkötöznek, még itt, ebben abetonbunkerben is. Ez főleg azért érintett rosszul, mert márnem bűnözői fejjel gondolkoztam. Ha úgy gondolkozom,

valószínűleg még élveztem is volna ezt a nagy cirkuszt. Azsaruk azt hiszik, az efféle nagy hűhóval megfélemlítik abűnözőket, pedig ellenkezőleg. Azzal, hogy kezét–lábátmegbilincselik, csak még nagyobb önbizalmat adnak agyanúsítottnak. Meg kell nézni, milyen büszkén flangál egyilyen bűnöző: azt sugározza a társai felé, hogy látjátok, énnem tyúklopásért vagyok bent. De engem zavart, mert úgyéreztem, hogy megaláznak ezekkel a cirkuszokkal. Amígátvezettek vagy tíz vasajtón és különböző alagutakon, azjárt a fejemben, hogy maradjak a tervemnél és működjekegyütt, vagy ha már ennyire élvezik a felhajtást, menjekvissza bűnözőbe, és kezdjek el úgy is viselkedni. Túl sokatéltem már át és túl sokat tudok ahhoz, hogy itt bohóckodjakvalami menő zsarukkal, akik azt hiszik, hogy azért kaptakel, mert kibaszott jó zsaruk. Aztán úgy döntöttem,megnézem, kikkel állok szemben, és ha normális, kulturáltemberek, mint amilyenek nyugaton is vannak, szóba állokvelük és feltárom az igazságot, de ha hasonló kaliberűek,mint amilyenek Szegeden voltak, akkor nem lesz közöstémánk.

Elszoktam a primitív viselkedéstől. Hollandiában havirendszerességgel jártam a rendőrségre hol ezt, hol aztelsimítani. Főleg Attila hülyeségeit, de volt, hogy másügyeket kellett tisztázni. Igaz, ott nem gyanúsítottkéntjártam, de láttam kihallgatásokat, amelyek teljesen eltértekaz itteniektől. Közben odaértünk a „vallatószobába”, ésrögtön tudtam, hogy együtt fogunk működni. Azon anyomozón kívül, aki értem jött, még két nyomozó volt bent,egy férfi és egy nő. Mind fiatalok. Ha idősebb zsaruk lettek

volna, valószínűleg egy szót sem szólok. Egy öreg zsarunakMagyarországon fogalma sincs akábítószerkereskedelemről, csak egy dolog érdekli, hogyígy vagy úgy, de valakire ráverje a balhét. Az sem baj, hatöbbet árt, mint használ. Kétlem, hogy egy nyugdíj előtt állóöreg zsernyák felvenné a kesztyűt Európa egyiklegnagyobb drogmaffiájával. A fiatalokat viszontkimondottan érdekli az ilyesmi, hiszen azért jöttek erre apályára, hogy ilyen feladatokat oldjanak meg. Szerintem afiatal zsaruk kilencvenkilenc százalékának az az álma, hogyrészt vehessen egy igazi ügyben, ne pedig az utcánrohangáló kis lótifuti dílereket kelljen kergetnie. A fiatalokkarrieristák, márpedig egy ilyen nagy ügy felderítése akarrierjük csúcsára repítheti őket. Biztos voltam benne,hogy ezt a három fiatal nyomozót érdekelni fogja, amitmondani fogok. Rajtam és a nyomozókon kívül azügyvédem is jelen volt. (Őt magyar barátaim szereztéknekem. Kicsit meglepődtem, amikor megláttam, mertnagyon fiatalnak tűnt, de volt a fellépésében valamihatározottság, amiből arra következtettem, hogy felkészültügyvéddel van dolgom.) Azonnal a legjobb tudása szerintpróbált védeni. Mikor megkérdezték a nyomozók, hogyteszek–e vallomást, ő azonnal közbeszólt, hogy várjak,előbb nézzük meg, mi van a kezükben, mit tudnak. Erregyorsan válaszoltam: keveset tudnak, és szinte semmisincs a kezükben, de ha meg tudunk egyezni, sokat fognaktudni, és sok mindent a kezükbe fogok adni. A nyomozóktudták, hogy nem halandzsázom, hiszen hónapokonkeresztül lehallgattak, megfigyeltek, követtek, így tudták,

hogy nem valami hülyegyerek vagyok. A korábban említett„magyar csaj”, S. is adott rólam infót, de arról fogalmuksem volt, hogy olyanokról is tudok, mint Meki.

Amikor röviden, néhány szóban elmondtam pár dolgot,látszott rajtuk a megrökönyödés, és még az ügyvédem ismegdöbbent a hallottakon. Valószínűleg gyorsanvégiggondolta, védjen–e, vagy inkább mentse az irháját.Végül is mellettem maradt, ami azt bizonyította, hogytényleg vérbeli ügyvéd. Ő is fiatal volt, a pályája kezdeténállt, és felmérte, hogy ez lehet talán élete legnagyobb ügye.A nyomozók hitetlenkedtek: nem számítottak rá, hogy olyanvalaki ül majd velük szemben, aki rengeteget tud arról aMekiről, akit ők már évek óta nemzetközileg köröznek, ésaki egyszer már kicsúszott a kezük közül. Másnap délelőttfolytattuk a beszélgetést. Az egyik nyomozó azzal kezdte,hogy neki ez nagyon meseszerűnek tűnik. Az is lehet, hogyMekiről csak hallottam. Elmondtam, miért adtam felmagamat, hogy ki akarok szállni, és ha nem akarnaksegíteni, semmi gond, fejezzük be a beszélgetést, mertnincs több mondanivalóm. Komoly dilemmában voltak,hogy higgyenek–e nekem. Több bizonyítékot szerettekvolna. Elmondtam nekik, hogy ha teljesítik a feltételeimet,akkor folytathatjuk az együttműködést, és rengetegbizonyíték lesz. Megkérdeztek, hogy mik a feltételeim.

Kettő van, mondtam. Az egyik, hogy maradjon titokban aletartóztatásom. A másik pedig, hogy garantálják acsaládom biztonságát.

– Ennyi? – kérdezték meglepetten a nyomozók.– Igen, ennyi. Majd ha megbizonyosodtatok arról, hogy

igazat mondok, akkor lesz még egy–két feltételem, deegyelőre ennyi. Tehát teljes hírzárlat, sehol sem jelenhetmeg, hogy bent vagyok. Ezt a nyomozás érdeke ismegkívánja, majd meglátjátok.

,,Na, Rob, Isten hozott Magyarországon!”

NYÖGVENYELŐS NYOMOZÁS

HOSSZÚ ÉS KEMÉNY következtek. Majdnemmindennap „dolgoztunk”. Amit mondtam, azt mindent alá istudtam támasztani. Gyorsan elértük azt a szintet, hogymegbíztunk egymásban a nyomozókkal. Nekik is, nekem isfontos volt a teljes bizalom. Nekik azért, mert felsőbbrendőri körökben megoszlottak a velem kapcsolatosvélemények, sokan igyekeztek megdönteni avallomásaimat; nekem pedig azért, hogy megbízhatózsarukkal dolgozzam, mert az életem függött tőlük. Ahogyteltek–múltak a napok, hetek, egyre több tényttámasztottam alá. Amikor látták, hogy száz százalékigigazat mondok, megállapodtunk a továbbiakban: segítekelkapni Mekit, inkognitóban maradhatok, bíróságitárgyaláson nem veszek részt arccal és névvel, legfeljebbvideós távtárgyalásom lesz. Elindították a felvételemet atanúvédelmi programba. Eleinte tiltakoztam, de aztmondták, csak úgy tudják megvédeni a családomat, habelépünk a programba. Tisztában voltam azzal, hogy ezzela döntéssel aláírtam a halálos ítéletemet. Ha ez kitudódik,

nagyon sokan pályáznak majd a fejemre. Emlékeztem, mitörtént, amikor a haverom 2004–ben belépett a némettanúvédelmi programba. A szervezet külön csoportot hozottlétre, melynek az volt a dolga, hogy keressék fel a családjátés fenyegessék meg őket. Nemre, korra való tekintetnélkül, akár csecsemő, akár idős, mindenkit. Tudtam, hakitudódik, hogy együttműködöm a rendőrséggel, akkor aszüleim, a testvéreim és a családjaik is nagy bajbakerülnek. De bíztam a nyomozókban és a magyarigazságszolgáltatásban. Mivel tudtam, hogy ha komolyrafordul a dolog, le akarják majd cserélni a nyomozókat,jeleztem, hogy senki mással nem vagyok hajlandó szóbaállni, csak azzal a három nyomozóval, akikkel az elsőnaptól kezdve dolgozom.

A megérzéseim lassan beigazolódtak, újabb és újabbalakok bukkantak fel a „kihallgatásaimon”. Ilyenkor azonnalmegkérdeztem, hol van Z. vagy W. nyomozó. Tisztáztuk,hogy nélkülük nem tárgyalok. Azt hiszem, több okbólpróbálták elvenni tőlük az ügyet. Nagyon nagy ügyről voltszó, mely egész Európára kiterjedt, így más nemzetköziszervek is készen álltak, hogy bekapcsolódjanak anyomozásba. Mivel a vallomásaimból és abizonyítékaimból már tudták, hogy komoly karriert futhatnakbe ezzel az üggyel, mindenki szeretett volna részt vennibenne. A másik ok az lehetett, hogy rendőri kapcsolataikonkeresztül a szervezet emberei igyekeztek befolyásolni,megfélemlíteni. Például az osztályvezető, aki annakellenére, milyen sikert és dicsőséget hoztam neki, végigfenyegetett: a szegedi Csillagbörtönben fogok megrohadni,

életfogytiglanit kapok meg effélék. A nyomozók iscsodálkoztak a viselkedésén, nem értették. Európa egyiklegnagyobb drogmaffiáját tárom fel, az uniótól egy rakáspénz és elismerés várható, még az amerikai FBI isérdekelt az ügyben, az osztályvezető mégis ellenségesvelem.

Én viszont értettem. Ha ez az egész ügy napvilágrakerül, többek közt ő lehetett volna az egyik nagy vesztese.Az sem kizárt, hogy valamilyen közvetlen érdek fűzte aszervezethez, de ezt tartottam a legkevésbé valószínűnek.Az viszont biztos, hogy Meki 2000 óta évente több millióecstasyt és több száz kiló amfetamint hozott be ésértékesített Magyarországon, márpedig ezért felelnie kellettvalakinek. Azért, hogy ez egyáltalán megtörténhetett. Ahatóságok rengeteg pénzt költöttek propagandára, akábítószer–ellenes harcra, aztán tessék, kiderül, hogyMagyarországon hosszú éveken át gond nélkül működöttegy igen komoly hálózat. (Ha már itt tartunk, kilátásban vanegy újabb kudarc, hiszen az albán maffia már a kilencvenesévek óta működteti a heroinpiacot, és a magyar rendőrségmind a mai napig tehetetlen velük szemben. Amúgykülföldön sem jobb a helyzet, az albán maffia a világlegszervezettebb bűnszövetkezete.) De ha ez nem lettvolna elég, azt sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy túlsok olyan személy érintett az ügyben, akiknek a nevevégképp nem kerülhet nyilvánosságra: magas beosztásúrendőrök, ügyészek, politikusok, üzletemberek.Magyarország kis ország, nagyon nehéz elképzelni, hogyMeki éveken át felsőbb segítség nélkül működhetett.

Eszembe jutott a két nyomozó, akik annak idején kint jártaknálunk Rotterdamban, és úgy gondoltam, talán nem járokmessze az igazságtól.

Akárhogy is, az ügy kezdett egyre macerásabb lenni, anyomozóhatóság kezdeti, nagy fellángolása egyre inkábbalábbhagyott. Olyan érzésem volt, mintha már szeretnékeltussolni az egész ügyet, csak– hogy egyelőre kétoldalúvolt a harc. Az egyik oldalon álltak azok, akik ki akartákderíteni az igazat, a másikon pedig azok, akik nem. Voltolyan, aki támogatta a felvételemet a tanúvédelmiprogramba, és volt, aki nem. Hónapokig húzódott azelbírálás. Az összes vallomásomat titkosították, mégiskikerültek bizonyos emberekhez. Egyszer anyámmalbeszéltem telefonon. Elmondta, hogy járt nála egy jóbarátom, a szerb titkosszolgálat embere, aki elmesélteneki, hogy kaptak egy iratot Magyarországról, amely szerintletartóztattak nemzetközi drogkereskedelem vádjával.Számon kértem a nyomozókon, mégis hogyan kerülhetettki az információ, ám ők nem akarták elhinni, hogy valakiközülük szivárogtat.

Kidolgoztunk egy tervet, melynek segítségévelmegtudhattuk, hol találjuk Mekit. Olyan emberekkel vettemfel a kapcsolatot a szervezetből, akikről tudtam, hogy az énoldalamon állnak. Persze nekik sem mondtam el, hogy bentvagyok és együttműködöm a zsarukkal. Pár hét utánsikerült megtudnom Meki privát mobilszámát. A nyomozása legnagyobb titokban zajlott. Ha kitudódott volna, hogybent vagyok, mindennek vége – a nyomozásnak is ésnekem is. A terv az volt, hogy felveszem a kapcsolatot

Mekivel, és valahol Hollandián kívül összehozom K.nyomozóval. Ezt a tervet azonban az utolsó pillanatban,igencsak furcsa körülmények között, elvetették. W. és Z.nyomozóval megbeszéltük, mikor beszéljek Mekivel. Abeszélgetésre sor is került. Körülbelül harmincmásodpercig tartott. Megegyeztünk, hogy négy nap múlvajelentkezik egy biztos telefonról. A négy napot én kértem,hogy a nyomozóhatóságnak legyen ideje technikailagfelkészülni a beszélgetés rögzítésére – no meg egyhétvégé is épp közbejött.

A beszélgetés hétfőn délután zajlott le, de ismét nem aterv szerint. Hétfőn délután Z. és W. nyomozót vártam, decsak Z. érkezett meg, két új nyomozóval, majd megjelentegy újabb idegen pacák, aki azt mondta, ő azosztályvezető–helyettes, mindenről tudnak, nyugodtanbeszélhetek előttük is. Én mondtam, hogy beszélni akarokW. nyomozóval. A nyomozónő felhívta a mobilján, és atadtanekem. Elmondtam neki, hogy nem ez volt megbeszélve.Azt ígérte, hogy rajta, A. nyomozón és az osztályvezetőnkívül más nem tud a tervről. Erre most három idegen alakáll itt, azt állítva, hogy nyugodtan beszéljek, mert ők ismindent tudnak. Nagyon ideges lett. Megesküdött, hogy őnem tudott arról, hogy ez a három nyomozó megjelenikezen a fontos beszélgetésen. Tudtam, hogy nem hazudik.Gyorsan kellett döntenem. Ha most nem beszélek Mekivel,nem fogom tudni megmagyarázni, miért nem voltam atelefonnál, amikor megbeszéltük. Kint a szervezetben azadott szónak hatalmas jelentősége van. Ha valakimegszegi, akár a fejével is fizethet. Nekem nagyon fontos

volt, hogy elkapják Mekit, hiszen ő állt a magyarországiszállítások mögött, és a személye teljesen alátámaszthattaa vallomásomat. Sajnos azonban úgy tűnt, vannaknéhányan, akik nagyon nem szeretnék, hogy Mekimeglegyen. Megcsörrent a telefonom. Felvegyem, nevegyem? Végül felvettem.

– Na, csá! Mizújs? – kérdezte Meki.– Helló. Semmi különös – válaszoltam.– Mondd, miért kerestél!– Mert nem a legjobb a viszonyom Attilával, viszont van

egy jó barátom, aki magyar, de Németországban él, éseddig tőlem vásárolt anyagot, de mivel én kiszálltam,gondoltam, téged érdekelne egy jó kapcsolat. (A „németbarátom” az eredeti terv szerint K. nyomozó lett volna.)

– Ja, persze, hogy érdekel, de rengeteg a munkám,sokat szállítok Magyarországra. Mióta bebuktattuk azokat apalimadarakat, megint frankó az egész. De te, figyelj csak!Attila kurva pipa rád, és a hollandok is tettek a fejedreszázezer eurót. Mit mondjak, jó sokan érdeklődnek irántadmostanában.

– Köszi. Hallottam már valamit ezzel kapcsolatban, majdlerendezem a dolgot Attilával.

Még vagy húsz percig beszélgettünk. A telefon ki volthangosítva, így a szobában tartózkodó összes nyomozó jólhallotta a beszélgetésünket. örültem, hogy sikerültbeszélnem Mekivel, hiszen így volt bizonyítékom arra, hogyaz egész drogüzletet, amivel engem vádoltak, avalósagban Meki vezényelte le. A beszélgetésből az iskiderült, hogy létezik a kinti szervezet, és a vezetője Attila,

aki szintén tudott Meki évek óta tartó magyarországiüzelmeiről. Szóval ez a beszélgetés is alátámasztottmindent, amit eddig elmondtam. Sajnos felvétel nemkészült róla. Hogy miért, azt döntse el ki–ki maga. A két újnyomozót sem láttam soha többé. Az én nyomozóm pedignem igazán akart beszélni a dologról, amit teljesmértékben meg is értettem. De legalább a nyomozók ettőlfogva biztosan tudhatták, hogy igazat mondok. Komolynemzetközi nyomozásra volt kilátás.

Hatvan nap után átszállítottak egy budapesti börtönbe,ahol egykét napon belül összekaptam az őrökkel. Itt márnyoma sem volt a kulturáltságnak, a nyugatiasviselkedésnek. A legelső vitám abból fakadt, hogy asmasszerek – a szabályokkal összhangban – aztkövetelték, hogy ha belépnek a zárkába, álljak fel.Kérdeztem, hogy miért. Azt válaszolták, hogytiszteletadásból. Én az életem folyamán nagyonmegtanultam, hogy mi a tisztelet; azt bizony nem lehetegykönnyen kiérdemelni. Nem éreztem úgy, hogy nekemtisztelnem kellene akármelyik smasszert is.Svédországban és Hollandiában nem volt ilyen, sőt a„magyar FBI” fogdájában sem. Gondoltam, csak szívatniakarnak. Jeleztem a csókának, hogy naponta egyszerfelállók, de nem fogok ugrálni, ahányszor bejön azárkámba. A smasszernek vérben forgott a szeme, majdelkezdett üvölteni, hogy te faszszopó köcsög, a jó kurvaanyáddal fogsz te szórakozni! Aztán folytatta: leviszlek egyegyszemélyes zárkába, ordította, és majd ott megtanítalak,hogy hogyan kell engemet tisztelni! Erre közöltem vele,

hogy kifogástalan a modora, látom, remek nevelésben voltrésze. Ettől még jobban bepöccent. Gondoltam ismagamban, hogy na, Rob, Isten hozott Magyarországon!

Nem tudom, melyikünknek volt nagyobb szerencséje,hogy mindennap jártam meghallgatásra – így aznap is.Szóltam a nyomozóknak, hogy nagy baj lesz, ha asmasszerek szívóznak velem. Valószínűleg odaszóltak a„szállásomra”, mert a csóka többé egyetlen szót sem szólthozzám. Egyébként nem minden smasszer volt egyforma.Volt, aki „mobilkölcsönzéssel” foglalkozott: ötezer forintérthúsz percre kaptam egy telefont. Mindenkinek volt sajátSIM–kártyája, csak így lehetett használni. Voltakkivételezettek is, akik kimondottan jól éltek. Persze nemingyen. Hamar ádáttam, hogy ez távolról sem a Nyugat, ésitt nem igazán veszik emberszámba a rabokat.

Pár nap múlva átszállítottak egy másik börtönbe, ésberaktak egy tizenkét személyes zárkába. Gyorsanrájöttem, hogy a nyugati modorról át kell állnom a balkaniprimitívre, mert itt csak úgy lehet túlélni. Tizenegy éhes pofabámult rám. Olyan érzésem volt, mintha kiéheztetett állatokközé zártak volna valami állatmenhelyen. Az egyik srácodajött hozzám, és közölte, hogy ő a zárkafelelős.Megmutatta, hol az ágyam és a szekrényem, majd hozottegy ládát is. Mivel társasági ember vagyok, gyorsanmegismerkedtem mindenkivel. Egy óra múlva már megvolt,hogy ki fogja mosni a ruháimat, ki fog helyettem takarítaniés ki főz nekem teát. A magyar munkaerő olcsó, ígypárszáz gramm kávéval megúsztam a dolgot. Alegnehezebben azt lehetett elviselni, hogy az egész

helyiségben egyetlen vécé volt, elszívó nélkül, így egésznap szarszagban pácolódtunk. Fürdés is csak heti egyalkalommal volt. Napi egy óra séta, aztán kuss.Huszonhárom órán át be voltunk zárva a büdös zárkánkba.A kaja katasztrofális volt. Csomagot havonta egyszerkaphattunk, legfeljebb öt kilót. Szerencsére voltak azárkában olyanok, akiknek nem küldtek, így én az őnevükben is kaphattam. Havi kétszer lehetett vásárolni abörtön boltjában, tizenötezer forintért, a kintihez képestháromszoros áron. A smasszerek itt is változóak voltak.Volt, aki anyázott, de akadt olyan is – igaz, nem sok –, akiemberhez méltóan is tudott kommunikálni. Nem volt ritka azsem, hogy megvertek egy–egy fogvatartottat. Sétára kettessorokban vonultunk, mint az óvodában, és ha valakivéletlenül megszólalt a sorban, máris előtört asmasszerekből a kultúra: „fogd be a pofád, te faszszopó,mert belelépek”, s efféle tanácsok. Ezért nagyon ritkánjártam ki a szabad levegőre. De más problémáim isadódtak.

Reggeli kelés után speciális módon kellett beágyazni azágyat, aztán jött a smasszer, fel kellett állni, jelenteni, megvolt még egy csomó hasonló baromság. Nagyon rosszulviseltem ezeket a megaláztatásokat. Ha nem tapasztaltamvolna a saját bőrömön, el sem hiszem, hogy az EurópaiUnióban ilyesmi lehetséges. Hallottam már ilyesmiről,csakhogy azok a sztorik orosz, ukrán meg törökbörtönökről szóltak. Soha nem gondoltam volna, hogyMagyarországon is ilyen embertelenek a körülmények.Azon már meg sem lepődtem, hogy havonta csak egy

látogatás volt, az is csak egy óra, egymás hegyén–hátánmás fogvatartottakkal és azok látogatóival. Ágyas beszélőmeg a magyar börtönökben az elkövetkező ötven évbennem várható ... Pedig ilyen már rég van olyan országokbanis, mint Szerbia vagy Románia. (Ezek után nem meglepő,hogy Magyarország világviszonylatban is éllovasnak számítmind válásban, mind a visszaeső bűnözők számában.)

Négy hónap vita és egyezkedés után beléptem atanúvédelmi programba. Az én feltételem az volt, hogy acsaládom biztonságban legyen és jó körülmények közöttélhessen, én inkognitóban maradhassak, és tisztességestárgyalásom legyen. A nyomozóhatóság azt kérte, tegyekbeismerő vallomást – ezt már rég megtettem –, éstanúskodjak azok ellen, akikre terhelő vallomást tettem,illetve azokban az ügyekben, amelyekben együttműködöma rendőrséggel. Abban állapodtunk meg, hogy atanúvallomásaimat videoláncon keresztül teszem majdmeg. Biztonságos helyen szállásolnak el, állandószemélyzettel, akik nem csesztetnek. Ezeken kívül márcsak néhány apróságon egyezkedtünk. Annak ellenére,hogy nagyon rosszul éreztem magam azért, amit teszek,szimpatikusnak tűnt a dolog. Tudtam, ha kitudódik, hogybeléptem a programba, az az életembe kerülhet,ugyanakkor többé nem akartam bűnözni, amit a kintiekabszolút nem vesznek jó néven. Ahhoz pedig, hogy nekelljen hosszú éveket börtönben töltenem, el kellettmondanom az igazat. Nagy rizikót vállaltam, és nem voltambenne biztos, helyesen döntöttem–e. Ezt az érzést senkisem tudja elképzelni.

Árulónak lenni nagyon rossz, olyan emberekre isvallanom kellett, akik a mai napig a barátaim lennének,sokan közülük soha nem is ártottak volna nekem. De egyilyen szervezetet sajnos nem lehet felosztani jó– ésrosszfiúkra a rendőrség előtt. Az világos volt, hogymagamnak sohasem fogom megbocsátani, amit tettem.Ha nem lettek volna gyerekeim, soha nem adom fel atársaimat. Most azonban a két családom közül kellettválasztanom, és én az egyiket választottam, míg a másikatörökre elárultam. Egy hétköznapi ember ezt úgy tudjaelképzelni, mintha például választania kellene a kétgyereke vagy a két szülője között. Ahhoz egyébként, hogyvégül a program mellett döntöttem, a börtönbeli, megalázóélményeim is hozzájárultak. Nemegyszer kiálltam másfogvatartottakért, akiket ok nélkül molesztáltak asmasszerek. Tudtam, hogy baj lesz, ha sokáig kell ilyenközegben maradnom. Sohasem bírtam azigazságtalanságot és a buta, keménykedő embereket.Örültem, hogy végre olyan helyre kerülhetek, ahol nyugalomvan, és nem csesztetnek a smasszerek. Alaposanvégiggondoltam, megéri–e belépnem a programba.Brigivel is megbeszéltem a dolgot. Annál is inkább, mertnekik is nagyon szigorú biztonsági feltételeknek kellettmegfelelniük. Könyvekben és az interneten istájékozódtunk, és végül közösen döntöttünk. Mindenfelőlcsak jót (már amennyire egy ilyen dolog jó lehet) olvastunkés hallottunk a tanúvédelmi programról. Ezek mind nyugatipéldák voltak, de azt gondoltuk, nem lehet olyan hatalmas akülönbség. Úgy számoltuk, legrosszabb esetben is

maximum négy–öt év múlva újra együtt leszünk.

,,Egész nap be vagyok zárva, mint egyvadállat”

ELKÉPESZTŐ KÖRÜLMÉNYEK

EGYIK NAP VAGY TÍZ KOMMANDÓS jött értem, ésátszállítottak az új helyemre. A befogadásnál már nem úgymentek a dolgok, ahogy gondoltam, vagy elvártam volna.Egy börtönbe vittek, ahol egy befogadó bizottság várt rám,élén egy alezredessel. Rajta kívül két hölgy és egy börtönőrvolt ott. Engem két TVDSZ–es (a Tanúvédelmi Szolgálatemberei) és néhány kommandós kísért. Abefogadásomkor mindezeken kívül még két nyomozó éshárom kommandós is ott volt az irodában. Az alezredesfelvette az adataimat, majd megparancsolta, hogyvetkőzzek le meztelenre. Sohasem voltam szégyenlős, deott nagyon megalázva éreztem magam, főleg a két nőjelenléte miatt. Még kínosabb volt, amikor, miutánlevetkőztem, az alezredes rám parancsolt, hogy forduljakmeg és dülleszkedjem ki feléjük. Az emberi jogok törvényeszerint is bűncselekményt követett el az alezredes, debíztam benne, hogy csak a befogadás ilyen megalázó. Acsaládomra gondoltam, s reméltem, hogy őket nem

alázzák meg. Talán életemben sosem küszködtem még ígya könnyeimmel. A dühömet tovább fokozta az alezredes,amikor elkezdte átvizsgálni az ennivalót, amit Brigi küldött aTVDSZ embereivel. Összecsócsált mindent, szinteehetetlenné téve az összes kajámat. Megfordult afejemben, hogy fejbe rúgom, de nem tehettem, mertígéretet tettem Briginek, hogy egyszer még fogunk új életetélni. Tudtam, hogy ha fejbe rúgom, miközben ott hajolgat éscsócsálja a kajámat, soha nem áll fel. Az alezredes, bárneki erről fogalma sem volt, ott és akkor újjászületett.

Én pedig, mit tehettem mást, tűrtem. Néhány óra múlvalevittek egy pincesorra, ahol több zárka is volt. Az egyik lettaz „otthonom”. Itt az alezredes közölte, hogy egy darabigmég a napi egy óra szabad levegőn tartózkodást semvehetem igénybe. Ezzel is emberi jogot sértettek. Végül isabból, amit a TVDSZ ígért, csak egy dolog valósult meg,az, hogy egyedül leszek a zárkában.

A zárka tűrhető volt. Volt benne vécé és meleg víz, megegy legalább húszéves, régi faágy, amit egykor egylaktanya lomtárából hoztak ide. Pár nap múlva kaptamtévét és egy kis hűtőt is. Az első négy napban kézzel kellettennem, mert evőeszközt csak az ötödik napon kaptam.Egy hónapig tisztálkodni sem tudtam rendesen, mert semsamponom, sem tusfürdőm, sem szappanom nem volt.Nem tudtam szóvá tenni a dolgot, mert senkit nemengedtek a közelembe. Az ügyvédemet is csak egy hónapután tudtam felhívni, addig nem engedélyezték, amiegyébként szintén szabályellenes volt. A legszörnyűbb azvolt, hogy egy hónapig vécépapírt sem adtak. Hiába a sok

ígérgetés, végül teljesen abnormális helyzetbe kerültem.Csak arra tudtam gondolni, hogy remélem, a családomnakjobban megy a sora. Aztán egyszer kiengedtek fürödni, ésmegismerkedtem egy másik védett személlyel, akikisegített pár tisztasági dologgal. Nagy nehezen elértem,hogy beszélhessek az ügyvédemmel, akit igencsakmegdöbbentett, amit hallott. Elérte, hogy bejöhessen, ésmegírtuk a feljelentést a büntetés–végrehajtási intézet és azalezredes ellen. Amint az alezredes tudomást szerzett afeljelentés tartalmáról, azonnal megjelent a zárkámban.

– Hallom, az ügyvédjével feljelentettek engem és azintézményt is! – mondta idegesen.

– Úgy van – válaszoltam határozottan.– Én a maga helyében ezt megfontolnám és

visszavonnám, mert nagyon csúnyán megütheti a bokáját! –fenyegetőzött.

– Nem érdekel, mennyire ütöm meg a bokámat!Szerintem ennél jobban már nem fogom. Hetek óta aláznakaz őrök, lefaszszopóznak, leköcsögöznek, ha kérektisztálkodószereket, nem kapok, egész nap el vagyokzárva, mint egy vadállat. A kajám tele van köpködve, acsaládomat nem tudom felhívni, és még sorolhatnám. Ezekután maga azt mondja, hogy megüthetem a bokámat? Sokmindent eltűrök, de nem tud megfélemlíteni! Nekem márnincs mit veszítenem, csak a büszkeségemet, márpedigazt megőrzöm, akármit csinál!

Erre az alezredes változtatott a modorán, és elkezdettnormálisan beszélni, sőt szinte könyörgött, hogy vonjamvissza a feljelentést, mert tudja, hogy hibázott, és azt is

tudja, hogy nagy baja lehet abból, ha az ügyészségre kerülaz ügy. Szinte biztos, hogy elveszti az állását. A végén méga könnyei is kicsordultak. Egyre jobban undorodtam ettőlaz embertől. Nagyképű, gonosz börtöntisztből pillanatokalatt egy senki, egy nulla lett. Az ilyen embereket utálom alegjobban. Mindenkinek keresztbe tesz, de ha ő kerülszorult helyzetbe, egyből megalázkodik. Legszívesebbenazt mondtam volna neki, hogy takarodjon, demegsajnáltam, és visszavontam a feljelentést. Ezt későbbmegbántam, mert próbálta ugyan visszafogni magát, deegy gonosz, hazug ember nagyon nehezen tudja leplezni avalódi arcát.

Több hónapon át harcoltunk azért, hogy emberikörülmények közé kerüljünk. Öten–hatan voltunk a védettkörletben. Mindenki egyszemélyes zárkában, napihuszonhárom órára elzárva. Később párokat jelöltek ki,akik napi egy–két órát összejárhattak. Sétálni is a kijelöltpárunkkal jártunk Elképesztő volt, ahogy bántak velünk,vagyis ahogy általában a rabokkal bántak. Sokszor nemakartam hinni a szememnek és a fülemnek, hogy ezek adolgok megtörténhetnek itt a 21. században, egy európaiuniós országban. Ha nyugaton egy smasszerlefaszszopózna vagy leköcsögözne, vagy bármilyen durvajelzővel illetne, tuti, hogy kirúgnák a munkahelyéről, mégakkor is, ha a fogvatartott kezdte a szitkozódást. Az megfőleg elképzelhetetlen, hogy nyugaton fel kelljen állni, ha egysmasszer belép a zárkába; ez még a parancsnoknak semjár. Nyugaton a smasszerek sem bilincset, sem gumibotot,sem más kényszerítő eszközt nem viselnek, harci kutyákkal

pedig végképp nem ijesztgethetik a rabokat. Hónapokbatellett, mire valamelyest sikerült megszoknom ezt akörnyezetet.

Amikor először mentem ki igenybe venni az egyórás,szabadlevegős sétámat, nagyon meglepődtem. A zárkámelőtt három smasszer állt, az egyik farkaskutyát tartottpórázon, amely úgy ugatott, mintha szét akarna tépni;valószínűleg meg is történt volna, ha rám eresztik. Egymásik smasszer áttapogatott, nincs–e nálam tiltott tárgy, aharmadik pedig megbilincselt. Katasztrofális! Ez a mainapig így van. Amint kilépek az udvarra, mindig Auschwitzvagy a Gulág jut eszembe. Szögesdrótok, a sarkambanlihegő veszett farkaskutya, a kezemen bilincs. A toronybangépfegyveres őr. Egy ötször tíz méteres ketrecben sétálok,amelynek a tetejét szintén szögesdrót fedi. Ahogy belépeka ketrecbe, a kutyás rám lakatolja a kaput, majd egy kislyukon kidugom a kezem, és leveszi a bilincset. Ahogysétálok körbe–körbe, a kutya veszettül rohangál, és csak aketrec gátolja meg abban, hogy szétszedjen. Ha aketrechez érek, a fenevad vadul nekiugrik, és majd széttépia ketrec oldalát. Közben az emeleten lévő fogvatartottakordibálnák, hogy vamzer vagyok – tehát besúgó –, meggeci, rohadt kurvapecér, és meg fogok dögleni. Amikorletelik az egy óra – néha negyven–ötven perc, attól függ, azőrnek milyen a programja –, kéz ki a kis lyukon, bilincsvissza, le a lakat az ajtóról, és nagy kutyaugatás megmorgás közepette irány vissza a zárkába. Mielőtt belépnék,leveszik a bilincset, nekitamasztanak a falnak, és asmasszer ismét átnézi a ruhámat, nem hoztam–e be valami

tiltott tárgyat. (A ketrecben két dolog van: ha süt a nap,akkor por, ha esik az eső, akkor sár. Legfeljebb ezekettudnám behozni.)

Fél évünkbe telt, mire elértük, hogy az öt–hat rab együttmehet ki a szabad levegőre. (Minden más maradt: bilincs,kutya, ketrec.) Naponta négy órát közösen használhatjuk aközösségi termet, ahol van egy kis fitneszrész, egyfekvenyomó pad, egy pingpongasztal, egy bokszzsák megegy tévészoba, ahol van egy mikrónk, egy kávéfőző, egytévé és egy házimozirendszer DVD–vel. A DVD csak azértvan, hogy a börtön tudjon vele dicsekedni, filmeket tilosbehozni, de még zenei CD–ket sem hallgathatunk. Sokminden továbbra is katasztrofális. A kaján nem változtattak,és mivel a rabkonyhán rabok főznek és tálalnak, elég sűrűntalálunk az ételben emberi körömdarabokat, hajszálakat,ilyen–olyan műanyagokat, és persze a jó, zöld takony semhiánycikk. Meg még ki tudja, mi egyéb, amit szabadszemmel nem látunk. Havonta egyszer van úgynevezettkivásárlás, ahol lehet venni dolgokat a mindennapokra.Olyan, mint egy kisbolt, csak háromszor drágább ésáltalában lejárt szavatosságú dolgokat árulnak. Az őrökközül akad, amelyik valamivel normálisabb, de atöbbségük továbbra is kriminális.

Egy alkalommal pont a tusolóból jöttem ki, amikorhatalmas lármára lettünk figyelmesek. Négy vagy öt BV–skommandós egy vékonyka rabot rángatott le a pincesorra,ahol a fogdák is vannak. Ütötték–vágták szegény srácot, akutya is ugatta, ami még szörnyűbbé tette a helyzetet. Alenti szintes őr is beszállt az ütlegelésbe. Közben

kurvaanyázták, köcsögözték a fiút. Két társammalösszenéztünk, és csak a fejünket ráztuk. Nem akartukelhinni, hogy ez itt történik a szemünk láttára, egydemokratikus jogállamban. Egy óra múlva orvost kelletthívni a csúnyán megvert sráchoz. Amikor a szintes őrtmegkérdeztük, hogy miért verték meg szerencsétlen fickót,azt mondta, megtámadott egy őrt. Az orvoscukorbetegséget állapított meg nála. A srác is csak akkortudta meg, hogy cukorbajos. Fent a szinten az történt, hogyrosszul lett, és pánikba esett, amikor az őr kinyitotta azárka ajtaját, és ijedtségében véletlenül hozzáért az őrhöz,amit az támadásnak vett. Megnyomta a riasztót, és azonnaljöttek a BV kemény legényei, akik négyen–öten mindignagyon bátrak, és jól szétverték a beteg srácot. Az orvosrendes volt, adott neki zsemlét meg vajat. Két hónappalkésőbb egy srácot úgy kísértek fel ezek a kemény, bátor,fekete ruhás kommandósok, hogy a srácnak a nadrágja ésaz alsóneműje le volt tolva a bokájáig, a nemi szervekilátszott, a keze hátra volt tekerve.

Sok hasonló eset volt, és sajnos van ma is. Főleg zárásután verik az embereket. Ilyenkor nem látjuk, csak halljuk,ahogy a rabok üvöltenek fájdalmukban, a kutyák ugatnak, asmasszerek pedig szidalmazzák az áldozatot. Félelmetesés szörnyű ezt hallani a zárkában.

Feljelentést ritkán tesznek, mert tanú sincs nagyon, deha van, az sem mer beszélni, vagy egyszerűen lefizetikegy–két extra csomaggal, beszélővel, pár doboz cigivelvagy kávéval. Így talán nem csoda, hogy elég rosszérzéssel kezdődnek a napjaim. S persze már az sem lep

meg, hogy velünk, „védettekkel” úgy bánnak, mintha a világleggonoszabb emberei lennénk. A legnehezebb mégis azvolt, hogy Brigivel egy jó ideig alig tudtam beszélni. Eleintehavi egy–egy órára találkozhattunk, de a TVDSZ embereiakkor is ott voltak a szánkban. Később sikerült annyitkiharcolnunk, hogy hetente egyszer beszélhettünk telefonontíz–tizenöt percet. Biztonsági okokra hivatkoztak, devalójában csak szívattak. Ez felfoghatatlan volt számomra,hiszen mindenhol azt olvastam, hogy az együttműködőtanúkat kivételes bánásmódban részesítik. Pont azért, hogyegyre több olyan bűnöző jelentkezzen, aki hajlandóinformációt adni a rendőrségnek. Nem egyszerű dolog egyszervezetre vallani, és ezt a világon mindenhol tudja azigazságszolgáltatás, a magyart kivéve.

Az igazi tragédia azonban még hátravolt: amikor az énsegítségemmel, négy év körözés után, végre elfogták MekitHollandiában, pár nappal később Z. és W. nyomozóközölte velem, hogy, akárhogy tiltakoztak ellene, azügyészség csatolta az ügyemet a már bíróságon lévőügyhöz. Azokéhoz, akiket a szervezet 2005–ben csalinakhasznált (a magyar csaj, J., S. meg a többiek), és hogy atárgyalások nyíltak lesznek, úgyhogy arccal és névvel kellmegjelennem. Az ügyvédemmel fellebbeztünk, de aLegfelsőbb Bíróság ezt elutasította. A magyarigazságszolgáltatás egyik napról a másikra elárult, és ezzeléletveszélybe sodorta az egész családomat. NemcsakBrigiéket, hanem a szüleimet és a testvéreimet is. Aszervezet most már teljesen biztos lehetett benne, hogyelárultam. Nem is olyan sokára a szervezet emberei

megfenyegették a szüleimet. Volt, hogy édesanyámat ahajánál fogva cibálták ki a házból. Semmit sem tehettem,hiszen ha ki is szállok a programból, már késő. Becsaptak,megaláztak, a családomat alig láthatom, és semmit semtehetek. Kiszolgáltatott vagyok, egy embertelen rendszeráldozata. Sok mindent megértem már az életben, deilyesmit még a legszörnyűbb álmomban sem tudtam volnaelképzelni.

Brigiék valamivel jobb helyzetben voltak, de messzenem olyanban, mint amilyet a TVDSZ ígért. Azt ígérték,hogy a családomnak hasonló életszínvonalat biztosítanak,mint amilyenben éltek. Azt ígérték, hogy ideigleneselhelyezésük legfeljebb egy hónapig tart, aztán állandólakhelyre kerülnek, ahol a gyerekek suliba és óvodábajárhatnak. Az egy hónapból öt hónap lett. Brigi nagyonnehezen viselte a helyzetet. Az új helyen aztán kicsit jobblett, de korántsem annyira, mint amire számítottunk. Egy évután annyit tudtunk elérni, hogy Brigi legalább az anyukájátfel tudja hívni, amikor szeretné. Anyagilag is javult a helyzet,de ez is messze volt az ígértektől. Brigiék úgy éltek, mintegy házi őrizetben lévő bűnöző. A várost, ahol laktak, nemhagyhatták el, az anyukáján kívül mást nem hívhatott. Egybiztos, ha visszapörgethetném az időt, sohasem lépnék bea magyar tanúvédelmi programba, es valószínűleg nem isMagyarországon „bánnám meg bűneimet”. De az időt nemlehet visszatekerni, így túl kell élnem ezt is.

A tárgyalásokra hatalmas cirkusz közepette szállítottak,háromnégy szirénázó, kommandósokkal tömött autóval. Abiztonságom miatt golyóálló mellényben és maszkban

mozogtam. Sok tárgyalásom volt, így a kommandósok egyrészével is meg tudtam ismerkedni. Többükbenkellemesen csalódtam. Sokat beszélgettünk, és nem egydologban egyet is értettünk. Például abban, hogy aszállításom teljesen szakszerűden, és nem is alegbiztonságosabb. Csakhogy, panaszolták ők is, itt acirkusz, a látszat, a feltűnés a fontos, nem pedig azemberek biztonsága, de amikor megpróbáltak tiltakozni ezellen, azt a választ kapták, ha nem tetszik, fel lehetmondani. Mikor megkérdeztem tőlük, hogy miért olyandurvák a letartóztatásokkor, azt válaszolták, hogy ígytanítják őket, és a parancs is erről szól. Elmondtam nekik,hogy szerintem nagyon rosszul csinálják. RégebbenHollandiában is voltak hasonló esetek, de ez csakerőszakot váltott ki, hiszen egy mindenre elszánt bűnözőnem igazán szereti, ha a földbe tapossák. Minélerőszakosabbak lettek a rendőrök, annál agresszívabbaklettek a bűnözők is. Nagyon sok rendőr sérült meg, éshalálesetek is előfordultak. Ezután kezdtek sokkal„finomabban” dolgozni. Ma már ritka, hogy elfogás közbenmegsérül egy rendőr, és Hollandiában általában tisztelik isőket.

A napokban újabb vezetőváltás történt a TanúvédelmiSzolgálatnál. Elképesztő a káosz. Továbbra is játsszák adedós, gyerekes játékaikat, talán még inkább, mint eddig.Brigiékkel továbbra is csak havi egyszer tudok találkozni,és a telefonálást sem oldották meg másfél év alatt. Jóesetben heti egyszer tíz percet tudok velük beszélni, de havalami sértőt merek mondani a TVDSZ embereinek, ezek

a telefonálások elmaradnak. Ezzel is azt bizonyítják, hogymennyire embertelenek és buták. Az egyetlen örömöm ez aheti egy telefon. Ezt ők is tudják, ezért nyúlnak ahhoz agyerekes módszerhez, hogy ha nem úgy táncolok, ahogyők fütyülnek, nem engednek telefonálni. Csak úgy tudokmentálisan és fizikálisan is egészséges maradni, hanapokig nem gondolok Brigiékre. Sajnos nincs másmegoldás. Soha nem fogok megalázkodni a magyarTVDSZ előtt azért, hogy beszélhessek a családommal.Nekik az volna a kötelességük, hogy megkönnyítsék azéletünket, nem az, hogy megnehezítsék. Általábanbiztonsági okokra hivatkoznak, de a nagy túrót, egyszerűenirigyek, rosszmájúak és igen ostobák. Pedig a 28/2002. (II.27.) számú kormányrendelet 2. paragrafus (1) bekezdéseígy kezdődik; „E rendelet hatálya a Tvdt. szerint folytatottvédelmi programban érintettek számára a rendőrségTanúvédelmi szolgálata által biztosított jogisegítségnyújtásra, továbbá az érintett szociális, gazdasági,humán, egészségügyi és mentális ellátásának,támogatásának olyan formáira terjed ki, amelyekre azérintett külön jogszabály szerint nem jogosult.”

Nemrég újra panaszt nyújtottam be a BV jogszerűtlen ésembertelen bánásmódja miatt. A TVDSZ előszörmegpróbált megzsarolni, többek közt azzal, hogy ha nemmondok le a feljelentésről, csökkentik a családom havianyagi támogatását.

– Rob, tudod, hogy mi anyagilag is támogatjuk acsaládodat, nem kell ez a feljelentés, a helyedbenmegfontolnám, mert akár visszafelé is elsülhet. Az is lehet,

hogy éppen a családodon csattan az ostor ameggondolatlanságod miatt – közölte velem a TVDSZosztályvezetője, igen fenyegető hangnemben.

– Mi a francokat hord itt össze? Maga fenyegeti acsaládomat? Hogyan merészeli a szájára venni acsaládomat, és velük zsarolni? – kérdeztem visszadühödten.

Közelebb léptem hozzá, már ütőtávon belül voltam,amikor egy belső hang megálljt parancsolt. Nemalacsonyodhatom le a szintjükre. Másrészt, bármennyire isfáj és dühít, a családom tényleg az ő kezükben van, és eltudom róluk képzelni, hogy rajtuk fognak bosszút állni.Ismerem őket másfél éve, és nem a humánusmódszereikről híresek. Igaz, nem mindannyian rosszemberek, inkább a rendszer teszi őket azzá.

– Azt mondja, hogy támogatják a családomatanyagilag? Tudja maga, hogy mit ígértek, mielőtt beléptem,beléptünk a családommal ebbe a programba? Hogyhasonló színvonalat biztosítanak a családomnak, mintamilyenben addig is éltek. Már tudom, hogy ez is épp olyanhazug és aljas ígéret volt, mint a többi, amivel sikerültfélrevezetniük, és kiszolgáltatott helyzetbe sodorniukengem meg a családomat.

Az osztályvezető forgatta a szemeit, nem számított ilyenreakcióra. Megszokták, hogy megfélemlítik, megzsaroljákaz embereket, ami általában be is válik. Hát nálam nem váltbe. Főleg azért, mert nincs mit vesztenem. Elárultak,becsaptak, félrevezettek, csak a családom maradt, értükpedig bármit megteszek.

Az osztályvezető kezet nyújtott, majd elviharzott. Talán elis szégyellte magát egy picit, bár ezt nagyon nehézelképzelni.

De nem ez volt a TVDSZ egyetlen aljas húzása. Rögtönazután, hogy beléptünk a programba, megjelentek Briginél,és próbálták meggyőzni, hogy hagyjon el engem, hisz őszép, csinos, okos, fiatal nő, nem kellene egy ilyen „alak”mellett élnie. Ki tudja, mondták, hány évet kapok, deszerintük sokat. Biztos talál majd magának nálam jobbférjet, vigasztalták végül.

Briginél gyorsan betelt a pohár, kiparancsolta a házból arámenős pofát, és megkérte, hogy soha többé ne tegye beoda a lábát. Elképesztő, hogy a TVDSZ emberei azegyüttműködő tanúk családi életének tönkretételénmunkálkodnak.

Persze nem csak azon. Nemrég, akaratom ellenére, egyolyan kocsit akartak kiszolgáltatni egy másik országnak,amelyet később könnyen felhasználhatnak ellenem – akár aszervezet is. Az autót még 2005–ben vettem Briginek, mintáltalában, ezt is egy szervezethez közel álló személynevére. Ez a személy adott Briginek egy meghatalmazást,így Brigi jogosan tudta használni. Miután kiléptem aszervezetből és beléptem a tanúvédelmi programba,biztonsági okokból természetesen senki sem használhattaaz autót; a TVDSZ–hez került, megőrzésre. Nemrég azzalálltak elő, hogy kiadják annak az országnak, ahol vettem,mivel van rajta kifizetetlen hitel. Különben az autót nemkörözik. Mondtam nekik, hogy erről szó sem lehet, hiszen akocsi a szervezethez kerül, akik bármire fel tudják használni

ellenem. A TVDSZ–t nem igazán hatották meg az érveim.Rendőr létükre képtelenek voltak felfogni, mit jelenthet, hakiadják az autót. A legbosszantóbb az volt, hogy tudtam,egy német vagy olasz tanúvédelmi szolgálat soha nemtenne ilyet. Még a saját országának is letagadna mindent,ami a védett tanúval kapcsolatos, nemhogy jópofizzon egykülföldi országgal, főleg úgy, hogy az autót senki semkörözi vagy keresi.

Ezeken kívül még egy csomó kisebb „szívatást” kelletteltűrnöm. Miért tűrjük, miért nem lépünk ki a programból? –teheti fel a kérdést az olvasó. A válasz roppant egyszerű.Mert patthelyzetben vagyunk. Ahhoz, hogy bekerülhessek aprogramba, teljes körű beismerő és feltáró vallomást kelletttennem. Ez valahol persze jogellenes, mert a jogszabályszerint senki sem kötelezhető, hogy önmagára éshozzátartozóira terhelő vallomást tegyen. DeMagyarországon mit számít egy jogszabály? A hatósághamis ígéretekkel rávett, hogy megtegyem a vallomásomat.Onnantól pedig nincs visszaút. A szervezet már nem bocsátmeg, mindent megtesz, hogy ártani tudjon. Ha kilépnénk aprogramból, gyakorlatilag esélyünk sem lenne a túlélésre.Ezzel tisztában van a TVDSZ is, és vissza is él ahatalmával. Nekünk pedig nem marad más, mint tűrni ésátkozni azt a napot, amelyen úgy döntöttünk, hogy segítjük amagyar hatóságot.

Sok mindent el tudtam képzelni a magyar TVDSZ–ről,de azt nem, hogy ilyen mélyre süllyedjenek. Életem nagyrészét egy bűnszervezetben töltöttem el, de végig azt azelvet képviseltem (sokan nem is szerettek ezért), hogy még

az ellenségünk családjai is szentek előttünk. Örökéletemben elítéltem – főleg a háború óta – azt, ha valakiúgy próbálja érvényesíteni érveit, hogy akár a másik félcsaládját sem kíméli. Ezt tartom a világon alegmocskosabb dolognak. Eddig azt gondoltam, hogy ezaz undorító módszer csak az alvilágban létezik, de sajnostévedtem. A magyar rendőrség már másodszor próbált acsaládommal zsarolni. Egyre inkább úgy éreztem, hogy aTVDSZ munkatársainak jó része személyes ügynek tekintia munkáját. A világ összes demokratikus jogállamában,ahol jelen van a szervezett bűnözés, kiváltságos módonkezelik az együttműködő tanúkat, hisz nagyon is tisztábanvannak azzal, hogy az ő vallomásuk a szervezett bűnözéselleni harc egyik leghatékonyabb eszköze.Magyarországon viszont úgy kezelnek, mint a legaljasabbbűnözőt, amit a TVDSZ nem is nagyon palástol: szerintüktényleg az vagyok. Pedig többek közt az is a feladataikközé tartozna, hogy a védett tanú mentálisan is erősmaradjon, és mindenáron kitartson a vallomása mellett,mellyel nagymértékben elősegíti a nyomozást. Európábanaz együttműködő tanúkat (a maffia bűnbánó tagjait) amaffiatörvények alapján kedvezményekben részesítik. Avallomásukért cserébe büntetésük jelentős enyhítéséreszámíthatnak, sőt még díjazást is kaphatnak egy–egyinformációért.

„Hivatalból meg kell kérdeznem:nem akar öngyilkos lenni ?”

SOKKOLÓ ÍTÉLET

EGY IGAZ BŰNSZERVEZET sokkal veszélyesebb, mintazt sokan képzelik. A bűnszervezettel kapcsolatosismereteket és tapasztalatokat a legtöbb országban mamár igen komoly szakmai csoportok tanulmányozzák.

Olyan országokban, ahol nincsenek, vagy soha nem isvoltak bűnszervezetek, nehezen ismerik fel az ilyen jellegűcsoportokat. Az ilyen államok bűnszervezetekre vonatkozótörvényei sokszor alaptalanok és nemritkánalkotmányellenesek is. Magyarország is az ilyen országokközé tartozik. Jelen pillanatban száznál többbűnszervezetben elkövetett bűncselekmény ügyében folyikeljárás Magyarországon. A magyar hatóságok szerintMagyarországon több mint száz maffia létezik.Olaszországban három és öt közöttire becsülik a maffiákszámát, és Németországban, Spanyolországban,Angliában vagy Hollandiában is csak néhány szervezetrőlbeszélnek. Magyarország viszont, a hatóság hozzá nemértése miatt, maffia–nagyhatalom. Legalábbis papíron.

Hogy hogyan lehetséges ez? Egyszerűen. Ahogy amagyar törvényalkotók a drogtörvényt átvették azamerikaiaktól, lefordították és betették a büntetőtörvénykönyvbe anélkül, hogy értelmezték volna, ugyanúgyfogták az EU idevonatkozó törvényét, lefordították ésértelmezés nélkül a Btk. részévé tették.Így az e térentapasztalatlan, gyakorlatlan ügyész gyakorlatilag bárkitbűnszervezetben elkövetett cselekménnyel vádolhat, akireaz a bizonyos paragrafus szerinte ráillik. Sok ügyészszámára már két dolog is elegendő ehhez: ha három vagyannál több személy követte el a bűncselekményt, és ezeketa bűncselekményeket hosszabb ideig, folytatólagosankövették el. Magyarországon ez már elegendő ahhoz, hogybűnözőket maffiózónak nyilvánítsanak. Az ügyészségazonban nem tudja értelmezni az EU–ban használt éselfogadott törvényt. Ott a hosszabb idő éveket jelent, mígMagyarországon ez lehet egy–két hónap is.

Itt érdemes megnézni egy találomra kiragadott külföldidefiníciót – az Interpoltól az FBI–ig ehhez hasonlómeghatározások vannak. A német rendőrség így határozzameg a szervezett bűnözést: a haszon, vagy a hatalommegszerzésére irányuló, tervszerűen megvalósítottbűnelkövetés; több résztvevője van, akik e célból hosszabbvagy határozatlan időn keresztül munkamegosztásban iparivagy üzletszerű struktúrák alkalmazásával erőszak, vagymás megfélemlítésre alkalmas eszköz, a politika, aközigazgatás, az igazságszolgáltatás vagy a gazdaságbefolyásolása útján együttműködnek.

Vagyis egy bűnszervezetet nem lehet egyik napról a

másikra létrehozni. Gondoljunk csak a Cosa Nostrára, azorosz, az albán maffiára. Ezek vajon mik, ha a magyargyakorlat szerint Zuschlag vagy a borhamisítók maffiózók?

Emlékszem, Attila sokszor mondogatta, nagy kár, hogynem minden országban van olyan rendőrség, mintMagyarországon, ahol úgy táncolnak, ahogy ő fütyül. Ezzelarra utalt, hogy gyerekjáték elhitetnie a konkurenciáról,hogy amazok kemény bűnözők. Nincs más dolga, mondta,mint elküldeni Magyarországra pár ezer ecstasyt, feldobnia futárt, és a rendőrség kapva–kap az alkalmon: néhánybogyóból hatalmas bűnügyet kanyarít, melynek végén újra„felszámol” egy egész „maffiát”.

Ezek után csöppet sem meglepő, ami az ügyemtárgyalásán történt. Akkor igencsak meghökkentem, deazóta látom az okokat. A hozzá nem értés, a rosszindulat,sőt talán még a szervezet befolyása is közrejátszhatottabban, hogy az ügyemben hozott ítélet hallatán aligakartam hinni a fülemnek.

2009. február 23–án reggel nyolckor indultam abíróságra, az elsőfokú ítélethozatalra. Nyugodt voltam, úgyvéltem, nemigen történhet olyasmi, ami meg tudna lepni. Azegyik kísérőm megkérdezte, mire számítok. Ebben azországban ilyet kérdezni! – mondtam neki. Ha működne ajogállamiság, azt hiszem, fel kellene, hogy mentsenek,folytattam, de legfeljebb három–négy évet kaphatok, hiszena tiltott fegyvertartáson kívül más bűncselekményt nemkövettem el Magyarországon.

Ahogy megérkeztünk a bíróság épületébe, gyanús volt,hogy nem a megszokott tárgyalóterembe megyünk, hanem

a díszterembe. Az addigi harminc–harmincöt tárgyalásmindig ugyanabban a tárgyalóban zajlott. Éreztem, hogyelkezdődött a cirkusz. A díszterem tele volt érdeklődőkkel,a sajtó munkatársai is szép számban képviseltettékmagukat.

Végignéztem a háromtagú bírósági tanácson: háromidős nő, jócskán ötvenen túl, a két szélső tipikus szocialistamaradvány. Az öltözékük, a frizurájuk, hideg, mogorvaarckifejezésük, és a gonoszság, amit még soha, egyetlenbírósági tanácsban sem tapasztaltam. Csak úgy áradtbelőlük a rosszindulat. Próbáltam szemkontaktust teremtenivalamelyik bestiával, hátha megpillantom valamelyiküktekintetében, mire számíthatok, de nem sikerült. Ez az őpillanatuk – csak ennyit tudtam leolvasni az arcukról.Látszott rajtuk, hogy imponál nekik a nyilvánosság, a vakukvillogása, a szereplés. Ekkor már biztos voltam benne,hogy komoly előadásra kell készülnöm. Olyan mutatványra,amely, jó magyar módra, a bolhából is elefántot csinál.

Mindenki felállt, majd a tanácselnök asszony elkezdte aműsort. A Magyar Köztársaság nevében... Elsőrendűvádlott bűnös kábítószerrel való kereskedelem bűntettében,melyet bűnszervezetben követett el. A bíróság kilenc évfegyházbüntetésre ítéli! Másodrendű vádlott: bűnös, hét évfegyház. Harmadrendű vádlott: szintén. Innen már nem istudtam követni. Nem akartam elhinni, hogy ezek, akik ittülnek velem a vádlottak padján, pontosan tizenkilencen,maffiózók. Legalábbis a bíróság szerint. Pár nappal ezelőttmég valamennyien ott dohányoztak és trécseltek a bíróságépülete előtt az ügyésznővel. Voltam már egy–két

maffiatárgyaláson, de oda az ügyészeket páncélozottgépkocsiban hozták, vagy helikopteren, hogy aztán a tetőnkeresztül, páncélozott lifttel juttassák le őket atárgyalóterembe. Láttam a vádlottak arcán a félelmet, adöbbenetet. Szemük könnybe lábadt, megtántorodtak,többen az előttük lévő szék támlájába kapaszkodtak.Sajnáltam őket, pláne, mert én tudtam, mi az igazság; el ismondtam a bíróságon, de nem vették figyelembe. Hisz erreépült a cirkusz, erre épül az egész ország, ahogy Attilamondaná: az élet egy színház, Magyarország pedig aképmutatók színiakadémiája.

A hátsó sorokban a hozzátartozók csapták össze atenyerüket rémületükben, anyukák és hugicák fakadtaksírva, barátok és barátnők szörnyülködtek, feleségek ésgyermekek borultak egymás nyakába a szörnyűbbnélszörnyűbb ítéletek hallatán. Ebből is látszott, hogy itt nemmaffiózókat ítéltek el. Egy maffiózót nem kísér el a családja,mert a családja éppolyan tabu, mint a maffia maga. Egymaffiózó nem retten meg egy ilyen ítélettől. Egy igazimaffiózó olyan, mint egy szamuráj: bátran él és bátran halmeg!

„...tizennégy év fegyházbüntetésre ítéli, és véglegesenkitiltja az országból.” A nagy töprengésben alig hallottammeg a saját ítéletemet. Miközben hallgattam a bírónőszavait, csak egyvalamire tudtam gondolni. Arra, hogyanfogom ezt elmondani Briginek. Hogyan magyarázom elneki, hogy az összes áldozat, az egész hercehurca mit semért, és szó sincs új életről? Hogy egy életen át bujkálnia kella gyerekekkel, de nélkülem? Én már akkor sejtettem, hogy

baj lesz, amikor a hatóság elárult, becsapott bennünket, ésfelfedte a kilétemet.

Az ítélet hallatán mindenki megszeppent. Oldalrapillantottam, az ügyvédemre. Láttam rajta, hogy őt talánmég nálam is rosszabbul érintette az ítélet. A személyivédelmemet ellátó „nindzsák” lesütötték a szemüket,látszott rajtuk, hogy ez egy kicsit még nekik is kellemetlen,pedig ők is részesei ennek a korrupt rendszernek.

Másnap délelőtt tíz óra körül jöttek a TVDSZmunkatársai, hozták a telefont, hogy tudjak beszélniBrigivel.

– Szia, mama!– Szia! Hogy vagy?– Én jól. Hallottad az ítéletet? Hívtak tegnap a tanúvédők,

hogy elmondják, mi van?– Nem hívtak, de a médiából tudom. Elképesztő!– Hát az.– Hogyan mondjam el a gyerekeknek? Mit mondjak

nekik? Marci már nem gyerek, tizenhárom éves, neki hogymagyarázzam meg? Ez az, amit ígértek? A kedvezőelbánás? Hol vannak most ezek az emberek, akik eztígérték?

– Nem tudom. A héten úgyis találkozunk, és majdközösen beszélünk a gyerekekkel.

– Nem, nem találkozunk a héten. így volt, de nem tudom,miért, a tanúvédők elhalasztották.

– Mi az, hogy nem találkozunk a héten? Egy ilyen ítéletután még arra is képesek, hogy elhalasztják atalálkozónkat?

– Nem tudom, Rob, de valahogy el kellene menni ebbőlaz országból.

– Tudom, mama. Egész éjjel ezen agyaltam, hogyhogyan tudnám megoldani, hogy normális és biztonságoshelyre kerüljetek a gyerekekkel.

– Nélküled nem megyek sehová! Ne is gondolkozzolyanon, hogy itt hagylak. Tizennyolc év alatt sok mindenmegtörtént már, jó és rossz is, mégis együtt maradtunk.Nem engedhetjük meg, hogy egy korrupt, emberi jogokatsemmibe vevő ország válasszon szét bennünket!

– Mama, lehallgatják a telefont! Nyugodjál meg egykicsit!

– Hadd hallgassák! Ők árultak el, nekik köszönhetem,hogy ilyen helyzetbe kerültem!

Alighogy befejeztem a Brigivel való beszélgetésemet, aTVDSZ pszichológusa látogatott meg, ami kedves ésfigyelmes gesztus lenne, ha őszinte törődést tükrözne. Deez is csak a színházi előadás része. A húsz hónap alattmost jött hozzám másodszor a pszichológus.

Először akkor volt nálam, amikor édesanyámat azebédlőasztaltól a hajánál fogva kiráncigálták az udvarra,majd onnét az utcára, hogy mondja meg nekem, hogyfogjam be a pofámat, mert különben neki vége. Apszichológus akkor is, és most is így kezdte: hivatalbólmeg kell kérdeznem, nem akar–e öngyilkos lenni?Elmosolyodtam. Nem, feleltem. Eszem ágában sincs,pedig valószínűleg ez volna a legegyszerűbb megoldás.Csakhogy még vannak terveim az életben, és higgye el,voltam már ennél sokkal rosszabb helyzetben is, és akkor

sem adtam fel.Később újabb meglepetések értek. A BV–személyzet

több tagja – főleg a szintemen lévő smasszerek –odajöttek, és elmondták, menynyire elképedtek az ítélethallatán. Pedig ők aztán nem sajnálták a rabokat. Egyikükszinte már–már túl őszinte volt.

– Baszd meg – kezdte –, ezért tetted kockára acsaládod életét, hogy így megszívassanak? A kurvaanyjukat! A médiában meg ott reklámozzák magukat, hogygyere, segíts a rendőrségnek, megvédünk,megjutalmazunk! Jó nagy fasz, aki ezek után még szóba állvelük!

A fogvatartott társaimat is nagyon megdöbbentette a hír.Az egyikkel fogadtam is a Rolex órámba, hány évet kapok.Ő, miután olvasta a komplett anyagomat, azt mondta,legfeljebb három–négy év lesz a vége. Szomorúan vettetudomásul, hogy nem lett Rolex–tulajdonos. De a többiek isrájöttek, hogy kár volt együttműködniük a hatóságokkal.

A magyar törvényalkotók jóváhagyták egy bizonyosszolgálat működését az igazságszolgáltatás keretein belül.Ez a szolgálat a TVDSZ (Tanúvédelmi Szolgálat), amelyma már szinte az Európai Unió összes országábanmegtalálható, de a világ más részein is. A legtöbbországban sikeresen és hatékonyan működik. De bizonyosországokban a mai napig ellenzik egyes jogi fórumok.Többek közt azért, mert a TVDSZ–ben részt vevő tanúktöbbsége teljesen kiszolgáltatottá válik a hatóságoknak. ígya hatóság akarata érvényesül a védett tanú vallomásában.Más országok nem tudják felelősségteljesen kezelni a

TVDSZ–szel járó írott és íratlan szabályokat. Sok esetben arendőrség nincs összhangban az ügyészséggel, azügyészség a bírósággal, és ezáltal a védett tanú éshozzátartozói jelentős jogi és emberi jogi hátrányokatszenvednek. Ezek a hiányosságok az országigazságszolgáltatásának szakmai kudarcához isvezethetnek.

Ha a saját helyzetemet vesszük példának, talánérthetőbbé válik a dolog. Az ítéletből milyenkövetkeztetéseket lehet levonni? A bírónő valószínűlegprecedensértékű ítéletet szeretett volna hozni. Hozott is, denem biztos, hogy helyesen és jó időben. Általában azértszoktak valakit elítélni, hogy a büntetésnek visszatartó erejelegyen, és az elítéltet elrettentse a további bűnözéstől. Azítéletből már látszik, hogy a magyar TVDSZ felelőtlen jogiháttérrel rendelkezik. Az ítélet jól mutatja, hogy azegyüttműködők teljesen ki vannak szolgáltatva ahatóságnak. A bírónő az ítélet indoklásakor azt a beismerővallomásomat hozta fel indokul, amelyet a nyomozók azzalcsaltak ki, hogy úgysem lesz ebből nekem ügyem, valamintez az egyik feltétele annak, hogy a családombekerülhessen a tanúvédelmi programba. De az ítéletnekegyéb negatív vonzatai is vannak. A szüleim továbbra ishosszú évekig ki lesznek téve a zaklatásoknak. Acsaládom szintén hosszú évekig marad ebben a silánybezártságban. Anyagilag sem hiszem, hogy a bíróságmegfontolta a döntését. Egy védett tanú általában napitizenkétezer forintba kerül, tizennégy évre az körülbelülötvenmillió forint. A családom ellátása további sok–sok

tízmilliót emészt fel. Aztán tizennégy év után kiutasítanak,vagyis odadobnak a vérebeknek, akiktől hosszú éveken átvédtek. Nem értem, ez hol éri meg, azt meg végképp nem,hogy mi értelme. Arról nem is beszélve, vajon a strasbourgiEmberi Jogi Bíróság mit szól majd mindehhez.

Azt hiszem, a magyar TVDSZ lassan lehúzhatja a rolót,mert ezek után épelméjű ember nemigen lesz hajlandóegyüttműködni velük. így a rendőrség is jóval kevesebbsikert ér majd el. Az évszázad perének titulált Koszi klán–ügyet is az együttműködő tanúknak köszönhették, éppúgy,mint a „fekete sereges” esetet, és még megannyi mást. Haa tanúvédelem továbbra is így kezeli az együttműködőtanúkat, az ilyen nagy ügyek hamarosan megoldatlanulmaradnak.

Ideje volna a magyar igazságszolgáltatásnakelgondolkodnia azon, hogy az unió legtöbb országábanmiért fektetnek akkora hangsúlyt a TVDSZ–re. A CosaNostra bukása százhatvan reménytelen harccal eltöltött évután pont a kiváló feltételekkel létrehozott TVDSZ–nekköszönhető. A német kormány egyik nyilatkozatában úgyfogalmazott, hogy az együttműködő tanúk legalább olyanfontosak a szervezett bűnözés elleni harcban, mint maga ahatóság. De a magyar igazságszolgáltatásnak azon is elkell gondolkodnia, hogy jogában áll–e emberek, családokéletét tönkretenni csak azért, mert nem képes megfelelődöntéseket hozni vagy bizonyos dolgokatfelelősségteljesen kezelni. Az együttműködő tanúknakvannak hozzátartozói, akikkel nem bánhat úgy, mintha nemlenne felelős értük. Nem általánosíthat a védett tanúk között.

Meg kell tanulnia felelősségteljesen behatárolni, hogy kit,kiket vesznek be a TVDSZ–be, és mind jogilag, mindemberileg megfelelő módon kell kezelniük ezeket a

személyeket. Nem indulhatnak ki egy Kiglics Attilából.[17]

Nem véletlen, hogy miután szabadult, mindhárom védettfogva tartott társam kilépett a tanúvédelmi programból.Inkább vállalták az odakint rájuk leselkedő veszélyeket,vagy ügyészi védelemhez folyamodtak, mintsem hogytovábbra is a nem túl humánus TVDSZ–szel működjenekegyütt.

Nemrég újabb furcsaságról szereztünk tudomást azügyvédemmel. Kiderült, hogy Meki ügyét ugyanaz a bírónőtárgyalja, aki az én ügyemben is eljárt. Kezdem tisztán látnia helyzetet. Egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy aszervezet keze van a dologban, a háttérből ők irányítanakmindent. Megvannak a megfelelő módszereik, melyekkelbefolyásolni tudják egy ilyen labilis országigazságszolgáltatását. E pillanatban annyit tudhatokbiztosan, hogy a magyar hatóság valójában tizennégy évvelmeghosszabbította az életemet, hisz az garantált, hogy aszabadulásomkor a szervezet mindenféleképpen le akarvelem számolni. És ők nem rendőrség, hogy el lehessenelőlük bújni. Illetve lehet, de nem éri meg. A TVDSZsegítene, hogy én és Brigi a gyerekekkel eltűnjünk, de eznem érné meg. A szerbeknél a mai napig él a szemetszemért elve. Ha nem jelennék meg a szervezet általmegadott helyen, a szüleimen és a testvéreimen állnánakbosszút. Ezt egyetlen férfi sem engedheti meg magának.

A szabadulásomkor szembe kell néznem a sorsommal.Szembe is fogok, bár tudom, hogy az lesz életem utolsócselekedete. De felénk ez a mondás járja: a gyáva emberezer halált hal, a férfi csak egyet.

Ha megtörtént a „felelősségre vonásom”, acsaládomnak többé nem kell rettegnie. A szervezet nemfogja többet zaklatni őket. Ők mindig tartják a szavukat. Haegy aktív vagy volt tag férfiként hal meg, a szervezetkötelessége, hogy gondoskodjon a családjáról. Még egyárulóéról is. És a szervezet mindig betartja a szabályokat,ettől működőképes, és valószínűleg ezért elpusztíthatatlan.

EPILÓGUS

E KÖNYV BIZONYÍTÉKKÉNT vagy egyéb büntetőjogieljárásban nem alkalmazható. A könyvben említettszemélyek neve és egyéb adatai nem minden esetbenvalósak. Lehet, hogy egyes esetekben a helyszín semvalóságos.

Mindenki vonja le a tanulságot, de ezt a könyvet netekintse többnek, mint véleménynyilvánításnak és egyőszinte vallomásnak.

Az Alkotmány 61. § (1) bekezdése szerint a MagyarKöztársaságban mindenkinek joga van a szabadvéleménynyilvánításra!

Számomra e könyvnek külön jelentősége is van. Ha agyerekeim már nagyobbak lesznek, elolvasva ezt a könyvetválaszt kapnak több kérdésükre is. Hogy miért nem voltmellettük a papájuk, amikor nekik rettegniük kellett, miértsírt a mama minden éjjel, miért nem találkozhattak azimádott nagyszülőkkel, miért kellett nevet változtatniuk.Nem biztos, hogy megértik majd, de talán könnyebb leszelfogadniuk a múltat. És talán azt is belátják majd, hogy apapájuk messze nem volt olyan rossz ember, mint ahogy amagyar igazságszolgáltatás sugallta.

Valószínűleg sok olvasóban felvetődik a kérdés, miért

nem volt szinte semmilyen médiavisszhangja ennek azügynek. Hisz ha valahol, akkor Magyarországon mindenlében kanál a sajtó. Mégsem jelent meg a médiában seholsem, hogy egy drogmaffiát ítéltek el, holott egy ilyen eset avilág bármely országában legalább egy hétig tartó aktuálisnapi hír lenne. A válasz egyszerű. Valaki vagy valakik nemakarták, hogy fény derüljön az igazságra. Azigazságszolgáltatás sokkal kisebb ügyekben is agyonszokta dicsérni magát. Itt belátták, hogy semmi siker ésdicsekednivaló nincs abban, hogy nem a nyomozati munkavezetett eredményre, hanem olyan tényezők, melyek jobb,ha nem látnak napvilágot. Ma Magyarországon rengetegember fél kimondani az igazságot, és legtöbben pont attólfélnek, aminek a nevében is szerepel az igazság szó: azigazságszolgáltatástól. Én is félek, hisz három évetapasztalom a módszereiket. Hogy mégis meg mertem írniezt a könyvet, annak egyik fő oka a bennem forrongó düh,amiért megpróbálják manipulálni az igazságot, a másikmeg az, hogy nincs vesztenivalóm, így őszinténnyilatkozhatom. Egy valódi jogállamban a tizennégy évfegyházbüntetés a kedvezmény kizárásával egyet jelent azéletfogytiglan tartó szabadságvesztéssel. HaMagyarországon ez az őszinteség jutalma, akkor állokelébe.

Az ügyésznőre, a bírónőre és az ügy többi szereplőjéregondolva egy Márai Sándor–idézet jut eszembe: „Bárkivelállsz is szemközt, tudjad, hogy csak ember, akinek anagyságra egyetlen jogcíme van: az igazságosság.Mindegy, mit mond, mit tud, mi a rangja. Csak akkor van

joga ahhoz, hogy embernek tartsad, ha legyőzi önmagábana hiúságot, a vágyakat, a gőgöt és a kapzsiságot, s igazatszól ügyedben és a világ ügyében, melyről éppenbeszéltek. Minden más lehet tetszetős vagy megnyerő, detéged ne félemlítsen és ne is kísértsen.”

A szervezet és az én sztorim egyébként, mint minden jótörténet, folyamatosan tovább íródik. Attila azóta márszintén nincs az élők sorában. Kitalálták: nem ágyban,párnák közt halt meg. Az én tizennégy éves büntetésemetpedig másodfokon, nem jogerősen hatra mérsékelték. Itttartunk. Ha kíváncsiak a folytatásra, kövessék figyelmesena híradásokat.

Soraimat megboldogult barátom, Zorán szavaivalzárom: „Inkább pusztuljak el, mint egy oroszlán, minthogyúgy éljek, mint egy egér!”

VÉGSZÓ

EGYES JOGÁLLAMOKBAN AZ IGAZSÁGELMONDÁSA elmondása előnyökkel párosul.Magyarország sajnos nem ide tartozik. Az időközben lezártegyéb eljárások eredményeként már Meki is börtönbenvan, de első fokon a magyar bíróság a konokul tagadóvádlottat nyolc év börtönre ítélte úgy, hogy hat év múlvafeltételesen szabadlábra helyezhetik. Hat év múlva Meki ottfogja folytatni tevékenységét, ahol abbahagyta. Mivel énjogerősen kilenc évet kaptam feltételes szabadlábrahelyezés lehetősége nélkül, én még mindig a csótányoktólhemzsegő börtöncellámban élvezhetem a magyarigazságszolgáltatás vendégszeretetét, hallgathatom afélholtra vert rabtársaim üvöltését, és tehetetlenülreménykedhetem abban, hogy a családom megéri aholnapot.

2009 októberében a Nemzeti Nyomozó Iroda nyomozóiazzal kerestek meg, hogy az én ügyemhez hasonló újabbpalifutárokat tartóztattak le. Ezek a luzerek mindösszesenannyit tudtak elmondani, liogy rotterdami szerbektőlszármazik a tőlük lefoglalt jelentős mennyiségű kábítószer.Ezek után azt kérték tőlem, hogy segítsek nekikbeazonosítani a bűnszervezetet, ugyanarról van–e még

szó, amelynek én is a tagja voltam, vagy ez egy másik.Tőlem kértek segítséget a beazonosításukhoz. .. Ez az esetis világosan mutatja, hogy a rotterdami „fiúk” mindennekellenére továbbra is uralják az európai drogpiacot, ígytöbbek közt a magyart is.

Kedves olvasóm! A történet itt nem ér véget...

FÜGGELÉK

A tárgyaláson elhangzott védőbeszéd

Tisztelt Fővárosi Bíróság!

Védencem a 2008. január 30. kelt érdemi védekezésétaz alábbi módosítás kivételével változatlanul fenntartja, éskéri a tisztelt Bíróságot, hogy azt tekintse jelen védőbeszédelválaszthatatlan részének. A 2. oldal 4. bekezdésében azalábbiak szerint módosul:

„A negyedik oldal – mármint a vádirat – másodikbekezdésében szereplő 2005. november 19. lezajlott G.–féle csempészet vonatkozásában előadom, hogy ezidőben én nem tartózkodtam Hollandiában, és ehhez acsempészéshez semmi közöm nincsen, mivel ekkor énSzlovákiában tartózkodtam, amit a Nemzeti NyomozóIroda általfolytatott telefonos lehallgatás is alátámaszt.”

A védelem értetlenül áll azon tény előtt, hogy a tiszteltÜgyészség vádbeszéde olybá tűnik, mintha a bíróságitárgyalások során a tényállás felderítése meg se történtvolna. Az ügyészi vádbeszéd ahelyett, hogy a Be.rendelkezése alapján csak a kétséget kizáróan bizonyított

tényt, körülményt írná védencem terhére, tömve vanspekulációkkal, feltételezésekkel, és az abból levontvalóságnak meg nem felelő következtetésekkel. A védelema tisztelt Ügyészség vádbeszédében az alábbi ténybelitévedéseket fedezte fel:

A vádbeszéd 1. oldalának utolsó bekezdésébenvédencem terhére marihuána és hasis terjesztését rótta.Védencem az eljárás során koherens vallomásaibanegyértelműen kijelentette – amit Z. és W. tanúk vallomásais alátámasztott, és bizonyítást is nyert –, hogy védencemfenti kábítószerekkel nem kereskedett.

A vádbeszéd 2. oldalának ötödik bekezdésébenszereplő állítások puszta ügyészi spekulációk, hiszen fentnevezett tanúk – akik egyébként a nyomozásban aktívanrészt vettek és védencem kihallgatását is foganatosították– is egyértelműen előadták, hogy a nyomozás során aznyert bizonyítást kétséget kizáróan, hogy védencem csakaz előre preparált kerekeket adta át a futároknak. Akábítószer előállításában, alapanyagainak beszerzésében,azoknak kerekekbe történő rejtésével nem foglalkozott, őpusztán a mások által preparált gépkocsit adta át.Semmilyen tárgyi bizonyíték (ujj–, tenyérlenyomat, szag–,DNS–minta, tanúvallomás, megfigyelési eredmény) nemtámasztja alá fenti ügyészi fikciót. Továbbá szintén idetartozik az az ügyészi megállapítás, hogy védencemszervezte volna a futárok útját Magyarországra, illetve aszállítást. Mind védencem, mind vádlott–társai, illetve alehallgatott telefonanyag alátámasztja, hogy védencem aszállítás útvonalát, a szállításra felhasznált időt, a futárokat

semmilyen szinten nem szervezte, az minden esetben avásárlók feladata volt. Aggályosnak tartja a védelem, hogyilyen aprónak tűnő csúsztatásokból kívánja a tiszteltÜgyészség védencem büntetőjogi felelősségét nagyobbmértékben megállapítani, mint amekkora a valóságbanvolt.

A vádbeszéd 3. oldalának utolsó és 4. oldalának elsőbekezdésében a védelem számára érthetetlen, hogy atisztelt Ügyészség mit nem értett védencem elmondásábana tekintetben, hogy mi célt szolgált a vádlott–társakúgymond „bekészítése”. Védencem egyértelműen éshatározottan állította, hogy jelen csoport beáldozása azt acélt szolgálta, hogy a rendőrség figyelmét másszállításokról elterelje. Z. és W. tanúk is alátámasztották avédelem ezen állítását.

A vádbeszéd 3. oldalának negyedik bekezdésébenleírtak szintén teljes mértékben érthetetlenek a védelemszámára a tekintetben, hogy védencem részletesvallomása után hogyan jutott a tisztelt Ügyészség arra akövetkeztetésre, hogy védencem kizárólagosan irányítottavolna a vád tárgyává tett bűncselekményhalmazt. A tiszteltÜgyészség vádbeszédének 1. oldalának utolsóbekezdésében és 3. oldalának első bekezdésében magaemlíti, hogy a szervezet vezetője egy Attila nevezetűszemély, akinek utasításait hajtotta végre védencem. Etekintetben a vádbeszéd ellentmond önmagának.

A vádbeszéd 5. oldalának nyolcadik bekezdésében atárgyaláson sehol nem hangzott el konkrét utaláslehallgatási jegyzőkönyvben, tanúvallomásban, hogy

védencem N. V. vádlott–társát bármikor is megbízta volnaa kábítószer tárolásával. Bár N. V. az eljárás folyamánvégig terhelő vallomást tett védencemre, e tekintetbenvédencem a tárgyaláson tett szóbeli vallomását nemcáfolta meg, azzal ellentétes vallomást nem tett. így akábítószer tárolása is puszta ügyészi fikció.

A vádbeszéd 6. oldalának ötödik bekezdésébenszereplő 39 035 035 db extasy tabletta puszta spekuláció:se közvetlen, se közvetett bizonyíték nem támasztja alá.Kétséget kizáróan nem bizonyított tényt, körülményt amagyar büntetojogi törvények szerint a vádlott terhére írninem lehet.

A vádbeszéd 7. oldalán szereplő szállítássalkapcsolatban védencem továbbra is fenntartja atárgyaláson tett vallomását – amelyet a rendőrséginyomozás is alátámasztott –, hogy C. T. összesen egyszerhozott pénzt védencemnek, de az M.–é volt. Védencemsoha nem állt üzleti kapcsolatban C. T.–vel. A tárgyalásijegyzőkönyvekkel ellentétes az ügyészség azon állítása,hogy e tekintetben védencem megváltoztatta volna avallomását. Védencem a tárgyalás során egyértelműenbizonyította, hogy M. már régebb óta foglalkozottdrogkereskedelemmel, tehát nem védencem szervezte be,M. keresett újabb szállítót magának, ahol kedvezőbb az ár.

A vádbeszéd 8. oldalának hatodik és hetedikbekezdésében érthetetlen az Ügyészség előadása, mivelaz itt szereplő esemény kapcsán védencem egyértelműenelőadta, hogy M.–től nem kapott pénzt.

A vádbeszéd 10. oldalának nyolcadik bekezdése

alátámasztja védencem azon állítását, hogy M. nemcsakvédencemtől vásárolt kábítószert, tehát a kizárólagosságnem áll fenn, sem az alárendelt–fölérendelt viszony nemlétezett a vádlott–társak között, így a tisztelt Ügyészség általfeltételezett bűnszervezet nem állt fenn, annak cogenstörvényi követelményei kétséget kizáróan nembizonyítottak.

A vádbeszéd 12., 13. és 14. oldalán szereplőkábítószer–mennyiségek teljes ellentmondásban vannak azeljárás során feltárt nyomozati anyagokkal. Érthetetlenmódon a tárgyaláson elhangzott 2005. március és 2005.júniusi szállítás vonatkozásában a fél kilogramm kokain 1,5kilóra módosult, minden érdemi bizonyítás nélkül.

A vádbeszéd 17. oldalán szereplő P.–Robert Yugovichkapcsolat vonatkozásában a tárgyaláson kétséget kizáróanbizonyítást nyert, hogy védencem P.–t nem ismeri, egymástnem ismerték fel, így puszta ügyészi spekuláció a közöttükfennálló kapcsolat. A védelem itt ismételten utal arra afundamentális büntetőjogi alaptételre, hogy kétségetkizáróan nem bizonyított tény, körülmény a vádlott terhérenem írható.

A vádbeszéd 22. oldalának első bekezdése szinténalátámasztja védencem azon állítását, hogy az eljárás alávont személyeket nem ő szervezte be kábítószer–csempészetre, H.–ék már korábban is foglalkoztak vele,illetve H. kereste a kapcsolatot Robert Yugovichcsal, hogykábítószert szerezzen be. Megállapítást nyert az eljárássorán, hogy H. és M. már régebb óta foglalkoztakkábítószerrel, és csak azért vásároltak védencemtől, mert

ott jobb volt az ár, tehát a tisztelt Ügyészség azonmegállapítása, hogy védencem szervezte volna be vádlott–társait, kétséget kizáróan cáfolásra került a bíróságitárgyaláson. Védencem senkit sem kényszerített arra, hogyevvel a tevékenységgel foglalkozzon. Egyes vádlott–társakkábítószer–függősége, illetve a nagy pénzkeresetlehetősége önmagaban elég motiváció volt a vádlott–társaknak, hogy Arany János szavaival élve mondhassuk:„Vérszagra gyűl az éji vad...”, nem kellett ide semmibeszervezés. A vádlott–társak felelőtlen addiktív jellemebőlfakadóan mindennemű hierarchia puszta ábránd ebbőlkövetkezően.

A vádbeszéd 37. oldalának hetedik bekezdésébenszereplő ügyészi okfejtés védencem szavainakkiforgatásán alapszik, mivel védencem elmondta, hogy páralkalommal látta kábítószer csomagolásának módját, ésebből a kijelentésből jut el oda a tisztelt Ügyészség, hogyvédencem csomagolta a kábítószert. Egy ilyen logikaikövetkeztetés levonása nem megengedhető egy jogállambüntetőeljárásában.

A vádbeszéd 57. oldalán szereplő, védencem előéletetekintetében tett megállapítások a valóságnak nem felelnekmeg. Védencem a magyar törvények szerint büntetlenelőéletűnek minősül, a korábban rá Svédországbankiszabott büntetés jelen eljárásban relevanciával nem bír. Akettőnél többszörös halmazat megállapítása nélkülözminden jogalapot, a Btk. jogdogmatikájával össze nemegyeztethető. Érthetetlen, hogy az Ügyészség az enyhítőkörülmények tekintetében miért nem értékelte fokozottan

védencem együttműködő magatartását és azt a tényt, hogya tőle lefoglalt maroklőfegyvert és lőszereket önként adta áta tisztelt nyomozó hatóságnak. A védelem e tekintetben isbiztos abban, hogy a Robert Yugovich által előadott tények,amelyek a nyomozást nagyban elősegítették, alapotképeztek volna a Be. 175. § (1) bekezdésének, illetve aBe. 192. § (1) bekezdésének alkalmazására.

Mivel a korábbi védőbeszédekben védőtársaim mártöbbször és konkrétan kifejtették Dr. Dános Valérszakirodalmát a bűnszervezetek vonatkozásában, ezért éncsak érintőlegesen utalok a szakirodalomban megjelentterminus technikusokra, mely szerint a jelen eljárásbatartozó személyek által elkövetett bűncselekmény nemnevezhető bűnszervezetnek a maga klasszikus értelmében.

Védencem mind a nyomozati, mind a bírósági szakbanegybehangzó vallomásokat tett, vallomásait soha nemmódosította. Az eljárás során rögzített tanú–, illetvegyanúsítotti vallomások, valamint lehallgatásijegyzőkönyvek védencem vallomását kétséget kizáróanalátámasztották. Tényként megállapítható, hogy védencemvallomása tette rendbe az eljárást, mivel a vádlott–társakaz ő vallomása elhangzásáig a Be.–ben rögzítettgyanúsítotti vallomástétel korlátait – mármint hogy agyanúsított az eljárás során úgy védekezik, ahogy akar,csak mást bűncselekmény elkövetésével hamisan nemvádolhat – maximálisan kihasználták. Szintén ténykéntmegállapítható, hogy védencem együttműködőmagatartása tette lehetővé a vád tárgyává tettbűncselekmény védencemet érintő körülményeinek,

elkövetésének illetve az abban részt vevő személyekszerepének és magatartásának valós felderítését.

Az eljárás során megállapítást nyert a tisztelt Ügyészségállításával szemben, hogy jelen eljárás alá vont vádlottaknem alkottak bűnszervezetet, rájuk a Btk. bűnszervezetrevonatkozó tényállása az alábbiak miatt nem alkalmazható:

Robert Yugovich nem hozott létre alá– ésfölérendeltségen alapuló szervezetet, amely személyesirányítása alatt állt. Az eljárás során elhangzott gyanúsítottielőadások, mely szerint több háborút megjárt, álligfelfegyverzett exjugoszláv veteránból álló sajátszabadcsapattal rendelkezik, kétséget kizáróan cáfolvalettek, ez az úgynevezett hadsereg csak egyes vádlott–társak képzeletében létezett.

Robert Yugovich nem a saját tulajdonát képezőkábítószert adta át vádlott–társainak, az a szervezettulajdona volt, tehát az alvilági zsargon „gazda”szóhasználata nem alkalmazható vonatkozásában.

Ezt támasztja alá az eljárás során 827. lapszámonrögzített lehallgatási jegyzőkönyv N. és Robert Yugovichközött, amelyből egyértelműen megállapítható, hogy aviszony nem alá– és fölérendelt, hanem közvetlen, közeli,baráti, és nem nélkülözi az intimitást sem.

– Ez a mellérendelt státus azonban nem N. V.kiváltságai közé tartozott, hiszen az eljárás során 2995.lapszámon rögzített lehallgatási jegyzőkönyvben, ahol isegyenrangú felek beszélgetése hallható, szó sincsutasításról, vagy bármilyen parancsról, amit RobertYugovich kiadott volna. Ugyanilyen tartalmú a 4207.

lapszámon rögzített lehallgatási jegyzőkönyv.Erősíti ezt a megállapítást az eljárás során 881 –901.

lapszámon rögzített lehallgatási jegyzőkönyv, amely utalarra, hogy a rendőrségi felderítés más okok miatt történt,illetve hogy a vádlott–társak egymás ellen is sűrűnintrikálnak, a szervezettségnek még a nyomai semfedezhetők fel.

Bűnszervezet sajátosságával, továbbá a beszerzéskizárólagosságával ellentétes tényt igazolnak az M. és H.vádlottak között lezajlott telefonbeszélgetések, amelyekbőlkiderül, hogy csak azért vásároltak védencemtől, mert ottvolt a legjobb az ár.

Védencem előadta, hogy tevékenysége pusztán akábítószer átadására, futárok elhelyezése és a kábítószerellenértéken átvételére korlátozódott. A lehallgatásianyagban is szerepel, hogy az átadott kábítószerszállításában, raktározásában, értékesítésénekmegszervezésében kizárólag más vádlott–társak vettekrészt. Kétséget kizáróan megállapítható – és ezt támasztjaalá C. és A. tanúk vallomása –, hogy védencem a MagyarKöztársaság területén a vád tárgyává tett kábítószervonatkozásában bűncselekményt nem követett el.Konkrétan csak a preparált kerekek átadására és a futárokelhelyezésére korlátozódott a szerepe Hollandiában, de akábítószer előállításában, csomagolásában semmilyenszerepet nem játszott. Az átadott kábítószer nemvédencem tulajdona volt, abból közvetlen anyagi hasznanem származott. Védencem elismerte, hogy egybűnszervezet tagja, de az nem képezi jelen eljárás tárgyát.

A tisztelt Ügyészség ott téved, hogy jelen eljárás vádlottjaittekinti bűnszervezetnek. Védencem vallomásaiból,korábban részletezett lehallgatási jegyzőkönyvekből,továbbá a 855. lapszámon rögzített lehallgatásijegyzőkönyvből egyértelműen látható, hogy jelen eljárás alávont személyek nem bűnszervezetet alkottak, hanem,szakjogi terminus technikussal élve, ez pusztán egybűnszervezetnek látszó, védencem bíróságijegyzőkönyvben rögzített megfogalmazása szerint,műkedvelő csiribiri figurák gyülekezete. Itt kívánja avédelem felhívni a tisztelt Bíróság figyelmét M. és B. tanúkvallomásának azon részére, hogy védencem állításai anyomozati eljárásban igazolást nyertek, és így védencemszavahihetőségét teljes körűen igazolták a védelemálláspontja szerint.

A bizonyítási eljárás alapján megállapítást nyert, hogyvédencem nem irányította közvetlenül saját elhatározásábóla kábítószert Magyarországra, szándéka pusztán annakátadása volt, számára érdektelen, hogy hol kerülértékesítésre. Arra sem volt semminemű ráhatása, hogymelyik futár mikor és mekkora mennyiséget kap. A tiszteltÜgyészség védencem felelősségének megállapításánálnem vette figyelembe azt az igen lényeges körülményt,amelyet a vádbeszédében is többször megemlít – miszerintvédencem a holland szervezet utasítására látta el feladatát–, de nem fejti ki azt a spektrumát a cselekménynek, hogyekkor védencem már kényszerhelyzetben volt, mivelszemélyes testi épsége és családja biztonsága a szervezetjóindulatán múlott. Mint azt védencem a bírósági eljárás

során kifejtette, már régóta tervezte, hogy elhagyja abűnszervezetet, de ezt családja fenyegetettsége miatt nemtudta megtenni.

A védelem tisztelettel felhívja a Bíróság figyelmét avédőtársak által korábban idézett 2/2007.Alkotmánybírósági Határozatra, és annak az eljárás sorána lehallgatási anyag egyébként történő kezelésérevonatkozó részére, és tisztelettel kéri a Bíróságot, hogy azítélet meghozatalánál a fenti határozatot mérlegelésijogkörében szíveskedjék súlyozottan figyelembe venni.

A tisztelt Ügyészség állításával szemben bizonyítástnyert az eljárásban, hogy védencem nem állt kapcsolatbana G.–féle csempészettel, és a B. –Sz.–féle csempészetbennem érintett.

A védelem továbbra is határozottan fenntartja az érdemivédekezésben előadott álláspontját, mely szerint a tiszteltFővárosi Főügyészség az NFXXXXXX. számon 2007.április hó 06. napján kelt vádiratának védencemrevonatkozó részét anélkül „emelte át” a jelen eljárásbanellene emelt vádiratba, hogy érdemben vizsgálta volna a2007. április hó 06. napja és a 2007. október hó 27. napjaközött lezajlott nyomozati cselekmények eredményeit,különös tekintettel a nyomozati eljárásban tett vallomásaira,amelyeket a bírósági szakban is változatlan formában,illetve tartalommal fenntartott.

Védencem a tisztelt Fővárosi Bíróság előtt tettvallomásához képest, tekintettel B. L. igazságügyiokmányszakértő szakvéleményére, változatlan formábanfenntartja, hogy csak a szlovák személyi igazolvány hamis,

a többi okmányt jelen eljárásban általa nem részletezhetettokok miatt kapta az illetékes szlovák hatóságoktól, és ezértvédencem aggályosnak tartja a bizonyítási eljárást, hogy ekörülmény vonatkozásában a tisztelt Bíróság nem kerestemeg a szlovák hatóságokat. Büntetőjogi felelősségét csaka hamis szlovák személyi igazolvány tekintetében ismeri el,és a védelem tisztelettel kéri a Bíróságot, hogy védencemfelelősségét csak ennyiben állapítsa meg.

Védencem a nyomozati szakban beismert ecstasy,amfetamin, kokain típusú, általa átadott kábítószermennyiségének vonatkozásában továbbra isbeismerésben van, büntetőjogi felelősségét elismeriszigorúan az átadás vonatkozásában, és továbbra isfenntartja, hogy csak az általa 2008. február hó 12. napjánelőadott alkalmakkal adott át kábítószert az érintett vádlott–társainak. A tisztelt Ügyészség ezek feletti gyanúsításatekintetében védencem tagadja bűnösségéi, éshatározottan rámutat arra a körülményre, hogy a tiszteltÜgyészség szerint összesen 50 000 eurót kapott vádlott–társaitól. Álláspontunk szerint a fentiek alapján is látható,hogy a tisztelt Ügyészség egyáltalán figyelembe sem vettea lefolytatott büntetőeljárásban keletkezett adatokat ésnyomozati eredményeket, mert teljes egészébenéletszerűtlen, hogy 240 000 euró értékű kábítószercsempészésében működött közre védencem úgy, hogyezért összesen csak 50 000 euró ellenértéket kapott, ezt anagyarányú eltérést meg az ún. „beáldozás” sem indokolja.

A védelem kifejezetten kéri a tisztelt Bíróságot, hogy avádban szereplő Zastava 70 típusú, C–XXXXXX gyártási

számú maroklőfegyver tekintetében fokozottan vegyefigyelembe azt az enyhítő körülményt, hogy a fenti fegyvertvédencem önként adta át a Nyomozó Hatóság részére,mivel az első házkutatásnál az nem került elő, és annakfellelhetőségét csak védencem fokozottan együttműködővallomása tette lehetővé, tudniillik a tisztelt NyomozóHatóság a házkutatás során nem találta meg a lőfegyvert!További enyhítő körülmény, hogy a fegyvert korábbanegyáltalán nem használták, illetve más bűncselekménykapcsán nem használták fel. A védelem álláspontja szerintaz is jelentős enyhítő körülmény, hogy a lőfegyver töltetlenülés tározatlanul, elzárt, nehezen hozzáférhető helyen kerülttárolásra, illetve védencem előadta, hogy a fegyvert csakabból a célból vásárolta, hogy ha korábbi bűnözőikapcsolatai esetleg fenyegetnék az ő vagy családja életét,testi épségét.

A védelem kifejezetten kéri továbbá a tisztelt Bíróságot,hogy fokozottan vegye figyelembe védencem önkénteselállását, és bűnözői kapcsolatainak önkéntesfelszámolását 2006 januárjától kezdődően. Ettől azidőponttól védencem családjával Magyarországon legálissport– és rendezvényszervezői munkából és élettársaSzerbiában eladott ingatlanából biztosította családjamegélhetését. Ezt támasztotta alá F., V. és H. tanúknyomozati eljárással megegyező vallomása, illetve abecsatolt adásvételi szerződés. Ebből megállapítható, hogya házkutatás során lefoglalt készpénz nem a védencemterhére róni kívánt bűncselekményből, vagy más egyébbűncselekményből származik. A védelem erre és

védencem korábbi vallomására tekintettel ismételten kéri atisztelt Bíróságot, hogy a házkutatás során lefoglalt 3200 és1200 euró vonatkozásában a lefoglalást szüntesse megítéletével, és annak kiadásáról rendelkezzen H. és V. tanúkrészére. További enyhítő körülmény védencemvonatkozásában, hogy három kiskorú gyermek tartásárakötelezett, élettársa jelenleg GYES–en van, valamint kéri avédelem, hogy a tisztelt Bíróság fokozottan és súlyozottanvegye figyelembe a védencemnek fel nem róhatóidőmúlást, és az eljárás valósághű felderítésében valóérdemi, mással nem helyettesíthető együttműködőmagatartását.

A védelem a fentiek alapján kifejezetten kéri a tiszteltBíróságot, hogy Robert Yugovich bűnösségét csak az általabeismert kábítószermennyiség átadásánakvonatkozásában állapítsa meg beismerő vallomásaalapján, de a bűnszervezet vonatkozásában ne állapítsameg büntetőjogi felelősségét. A büntetés kiszabásánálfokozottan és súlyozottan kell a védelem álláspontja szerintfigyelembe venni a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló1995. évi CXXV. törvény 74. §–át, amely szerint aterrorcselekmények, az illegális fegyver–, kábítószer–kereskedelem, valamint a nemzetközileg ellenőrzötttermékek és technológiák illegális forgalmának felderítéseés megakadályozása vonatkozásában a bűnüldözési érdeknem igényel külön fogalmi meghatározást.Természetszerűleg ez az érdek átfogóbb és jelentősebb,mint az eljárás alá vont személlyel szembeni fellépésszükségessége.

A lőfegyverrel, illetve a lőszerrel való visszaélésbűncselekményének vonatkozásában a bűnösségmegállapításánál fokozottan vegye figyelembe a védelemáltal korábban előadott jelentősen súlyozandó enyhítőkörülményeket.

Fentiek alapján kérem a tisztelt Bíróságot, hogyvédencemmel szemben méltányos büntetést kiszabniszíveskedjék fenti súlyozott enyhítő körülmények ésvédencem együttműködő magatartása miatt.

Tisztelettel:

Robert Yugovichvédelmében

Az utolsó szó jogán elmondottak

Tisztelt Fővárosi Bíróság!

Az utolsó szó jogán azt kívánom elmondani, hogy avádbeszédben a terhemre rótt bűncselekményeket csakrészben követtem el, amit az elejétől nem is tagadtam. Atárgyalások folyamán is nagy részben az én vallomásombizonyult valósnak, amit több tanú is alátámasztott, és atények is mellette szóltak. De ahhoz képest, hogy aNyomozó Hatóság és az Ügyészség munkáját az elsőnaptól fogva segítettem, úgy ebben az ügyben, mint másigen kiemelt hazai és nemzetközi ügyekben is, egy igenkomolyan elfogult vádbeszédet kaptam cserébe. Azelfogultságot mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 271–szer szerepeltetett az Ügyésznő a vádbeszédben, névszerint. Szinte alig van olyan bekezdés a 62 oldalon, amelynem az én nevemmel kezdődik és fejeződik be. Avádbeszéd felolvasása után megkönnyebbülten vettemtudomásul, hogy a 4–es metró megépítésénekkésedelméért és az M6–os autópálya alagútjánakbeomlásáért az Ügyésznő nem engem kíván felelőssétenni.

1995–ben a magyar bűnüldözési szervek előrukkoltakegy új módszerrel a bűnözők ellen, ami arról szólt, hogyegyik fő tevékenységük fontos eleme az általuk bűnözőnekgondolt vagy annak titulált személyek lejáratása. Ez teljesmértékben ellentmond minden demokratikus jogállamalkotmányának, és az állampolgárok személyi jogait sérti.Ennek ellenére az Ügyészség 13 év eltelte után továbbra isaz egyik fő tevékenységének tartja ezt a módszert. Hisz eza vádbeszéd nem igazán szolgál más célt, mint hogyrágalmazások, feltételezések és spekulációk alapjánlejárassa a vádlottakat, de főleg engem. Nem erreszámítottam, főleg nem azok után, hogy a tárgyalások alattbebizonyosodott, hogy a vádak nagy része nem azÜgyészség által feltüntetett módon, vagy egyáltalán megsem történtek. És főleg azok után, hogy nem kis rizikótvállaltam a családommal együtt, amikor úgy döntöttem,hogy segítek a magyar igazságszolgáltatásnak, éshajlandó leszek együttműködni velük. De azt hiszem, ajövőben mindenkinek nagyon komolyan el kell majdgondolkodnia arról, hogy megéri–e együttműködni, ésegyáltalán érdemes–e beismerő vallomást tenni aNyomozó Hatóság előtt!!! Ez a vádbeszéd is azt bizonyítja,hogy az Ügyészség részéről semmiféle hálára semszámíthatunk, viszont minden egyes általunk elmondott,kimondott szavunkat igen tisztességtelen módon azÜgyészség kiforgatja a saját szája íze szerint.

Felháborítónak tartom, hogy az Ügyészség egydemokratikus jogállamban, amely tagja az EurópaiUniónak, ilyen provokatív, a valóságnak nem megfelelő és

nem kis mértékben túlfeszített vádbeszédet képes előadni.Mindenáron arra törekszik, hogy minél nagyobb mértékbenlejárasson és gonosz maffiavezérnek titulálhasson. Avádbeszéd nemegyszer az életutamból próbál kiragadnidolgokat, és azt természetesen amennyire csak lehet,negatív tálalásban előadni. Érdekes módon egyetlen pozitívmomentum sem ragadta meg a tisztelt Ügyésznőt. Pedigaz általa beidézett 4 tanú is szinte kizárólag pozitívumokatmondott rólam. Az Ügyésznő valószínűleg nem tartja jódolognak és így említésre sem méltónak, ha valakigyermekklinikáknak és kórházaknak adományoz, de aztsem, ha valaki olyan sportegyesületeken segít, ahol főleggyerekek sportolnak. Valószínűleg azért, mert a valóságnem érdekes, inkább a misztikus ködösítésben érdekelt.Soha nem tudtam felfogni azt, hogy valaki hogyan állíthatvalakiről bármit anélkül, hogy ismerné.

Az Ügyésznőnek fogalma sincs arról, hogy mennyirosszat, vagy éppen jót tettem az életben, mégis úgygondolja, hogy jogában áll hallomások és feltételezésekalapján lejáratni. Idézhettem volna be tanúkat, olyankórházigazgatókat, sportszövetségek elnökeit,iskolaigazgatókat, rengeteg gyermek szüleit, akikmegcáfolnák az Ügyésznő személyemről kialakítottvéleményét. De nem tettem, mert nincs szükségemsemmilyen manipulációra, hogy az igazamatmegerősítsem, szemben az Ügyészséggel. Egy gyerekesmódszert is bevetve, amit manapság a magyar bulvársajtó,de a politika is nap mint nap használ, ami abból áll, hogy havalakit le akarunk járatni vagy negatív képet akarunk róla

festeni, akkor nincs más dolgunk, mint hogy lépten–nyomoncsak negatív dolgokat állítsunk az illetőről, cégről vagyéppen arról, ami nem tetszik. Vagyis az Ügyésznő úgygondolja, hogy amit a szem lát, a fül hall, azt az agy elhiszi.Pontosabban, amit ő leír és felolvas, azt mindenki el ishiszi. Hogy rosszfiú legyek, nem kell mást tennie, csak271–szer negatív szerepben említeni a nevemet. Szinte azegész vádiratot ram szabta. Ha ez a vádirat egyfilmforgatókönyv volna, valószínűleg a főszereplő kiléte nemlenne kérdéses. Mindez azt mutatja, hogy az Ügyésznőnem kis mértékben elfogult velem szemben. Ezért úgyérzem, nemcsak alanyi jogom, hanem emberikötelességem is, hogy megvédjem magamat arágalmazások, a spekulációk, a feltételezések éshazugságok ellen. Csak ismételni tudom, hogy mennyirealattomosnak és igazságtalannak tartom az egészvádiratot.

Az életem folyamán már párszor vettem részt hasonlótárgyalásokon, valamennyin mint néző, de még soha ilyenalaptalan, összefüggéstelen és jogilag is kifogásolhatóvádiratot nem hallottam. Igaz, Nyugaton nem szokás alejáratás, a spekuláció, a feltételezések belefoglalása avádiratba. Ott egy tárgyaláson kizárólag a kétségeketkizáró bizonyítékokra fekteti a hangsúlyt az Ügyészség, hapedig ilyen nincs, akkor ejti a vádat. Igaz, Nyugaton afilozófia is más, ott azt mondják, jobb 9 bűnöző kint, mintegy nem bűnöző bent! A vádbeszéd bekezdő részétannyiban egészíteném ki, hogy ez a sablonos s/öveg már amúlté. 2008 márciusában, Ausztriában ült asztalhoz az

ENSZ Kábítószer–ellenes Tanácsa, ahol többek köztabban egyeztek meg, hogy a jövőben sokkal nagyobbhangsúlyt kell fordítani a megelőzésekre és az igényekcsökkentésére. Hisz bebizonyosodott, hogy azokban azországokban, ahol főleg ezekre fektetik a hangsúlyt, sokkaltöbb pozitív eredményt értek el, mint azokban azországokban, ahol főleg tiltások és magas büntetési tételekkiszabásával harcolnak a drogok ellen.

A vádbeszéd elején az Ügyésznő azzal vádol, hogyugyan már voltam elítélve, mégsem volt ennek az ítéletnekvisszatartó ereje. E kijelentés után már nem igazáncsodálkozom, hogy a vádbeszéd olyan, amilyen. Csakmegjegyzem, hogy mások is voltak már a vádlottak közülelítélve, de azoknak ezt nem rója fel.

Tisztelt Ügyésznő! Ha ismerné az elmúlt pár évemet,vagy ha volna fogalma arról, hogy egy bűnszervezet hogyanműködik, valószínűleg nem tenne ilyen felelőtlenkijelentéseket. 2004 óta terveztem, hogy kiszállok. Az egyiktársamnak sikerült úgy, hogy ő Németországban adta felmagát. Nekem nem volt ilyen egyszerű, hisz nekemcsaládom van, de erre később még visszatérek. Devalószínűleg azért tesz ilyen kijelentéseket, mert a magaszámára az a bűnszervezet, amit itt lát. Erre annyit tudokmondani, hogy a világ legtöbb országa boldog lenne, hailyen bűnszervezetei lennének, mint amit a tisztelt Ügyésznőitt megálmodott. Higgye el, egy ilyen bűnszervezetműködését bármely ország jóváhagyná, ha cserébe avalódi bűnszervezetek megszűnnének. A visszatartó erőrőlpedig annyit, hogy a bűnbánat az szubjektív, azt sohasem

befolyásolja semmi, a világ egyetlen bírósági ítélete sem.Az itt dől el a fejben, és nem a tárgyalóteremben vagy abörtönökben.

Én szabad emberként jöttem ide, önszántamból, hogytiszta lappal induljak tovább. A lelkiismeretemen kívülsemmi sem befolyásolt vagy kényszerített, hogy aszínvonalas szabad élet helyett az embertelen börtöntválasszam. Önszántamból jöttem, mégis az első perctőlfogva úgy kezelnek, mintha Önök tartóztattak volna le,hatalmas erőfeszítések árán. Hónapokon keresztüllehallgatták a telefonomat, a lakásomat, az edzéseimrebeépített rendőrt küldtek. Ezt mind napra pontosanfeljegyeztem, majd a nyomozók orra elé tettem, amikorletartóztattak, ezzel is tudomásukra hozva, hogy tudtam azegész megfigyelésükről. Ezáltal azzal is tisztában voltak,hogy ha akartamvolna, soha nem tartóztatnak le, hiszrengeteget jártam külföldre is ebben az időben. Ezután aNyomozó Hatóság ehhez méltóan is kezelt, kivéve aSzegedi Nyomozó Hatóságot, akik maximum arra voltakképesek, hogy fenyegetőzzenek, a feleségemet semkímélve. Beidézték tanúnak, majd azzal zsarolták, hogy hanem vall ellenem, akkor őt is letartóztatják, a gyerekeketpedig intézetbe zárják. A jogi lépéseket az ügy befejeztévelmeg fogjuk tenni a többi olyan dologgal együtt, melyeketegyetlen demokratikus jogállam sem engedhetne megmagának.

A rendőrség mellett szóljon az, hogy Pesten a NemzetiNyomozó Irodánál a Nyomozó Hatóság részéről hasonlószégyenletes dolgok nem történtek, viszont az

Ügyészségről ezt már nem mondhatom el. Nem csoda,hogy az NNI és az Ügyészség közt még most isellentmondások vannak, ami azért is érdekes, mert azÜgyészség abból az anyagból dolgozik, amit az NNIkinyomozott. Az NNI nyomozóival az első perctől közösnevezőre jutottunk. A nyomozók akkor lepődtek megigazán, mikor igennel válaszoltam arra a kérdésükre, hogyhajlandó vagyok–e vallomást tenni?! Az ügyvédem egy jóvédőhöz méltóan arra kért, hogy először beszéljük ésnézzük meg, hogy egyáltalán mit tudnak, mi van akezükben. Erre azt válaszoltam, hogy szinte semmit semtudnak, és alig van valami a kezükben, majd hozzátettem,ahhoz képest, amit én tudok és ami az én a kezemben van.De különben nem érdekel, hogy mit tudnak, mivel vádolnak.Ügy akarok vallomást tenni, hogy senki és semmi nebefolyásoljon.

A nyomozók az elején kissé unottan hallgatták aszámukra is ismert történeteket, de ahogy kezdtemszámukra ismeretlen információkkal előhozakodni, egyrejobban kezdte érdekelni őket az egész ügy. Olyan széleskörű információkkal láttam el a Hatóságot, hogy erre azügyre szinte időt sem pazaroltunk. Öt hónapon keresztülszinte minden munkanapon reggeltől estig „dolgoztunk”. Azegyüttműködésünk akkor torpant meg, amikor az ígéretükdacára megkezdték ellenem ezt az eljárást. Pedig azegyüttműködésem egyik feltétele az volt, hogy inkognitóbanmaradhatok. Nemcsak én, hanem a nyomozók is igenkellemetlenül érezték magukat, miután kiderült, hogy azígéretük csak üres szó volt. De nem csak ez volt, amiben

nem igazán értettek egyet az Ügyészséggel. Egyszermegkérdeztem tőlük, hogy mire alapozzák a fogvatartásomat, és hogy megalapozottnak tartják–e azindokokat (szökés, elrejtőzés, tanúk befolyásolása,bűnismédés). Azt mondták, hogy egyértelműenmegalapozatlannak tartják. De valójában az egyiknyomozónál akkor telt be a pohár, amikor az aktámatehhez az ügyhöz csatolták. Olyannyira, hogy ki is lépettarról az osztályról. De az Ügyészséget nem hatja megsemmi, még az sem, hogy egy rakás ártatlan emberteláruljon és becsapjon. De legjobban azért voltam ésvagyok mérges, mert azért szálltam ki a szervezetből, hogya családommal nyugalmam legyen, a gyerekeimet nefenyegesse semmilyen veszély, szépen, nyugodtanjárhassanak suliba, sportolni és a barátaikkalelmehessenek moziba, színházba stb. Ennek ellenérevalójában csak amiatt kerültek igazi veszélybe, hogysegítettem a magyar hatóságot. De az Ügyészségnek ezmind nem volt elég, most előrukkolt ezzel a szörnyűvádbeszéddel, melynek nagy része még a Be. szerint semvolna megengedett egy demokratikus jogállamban, főlegnem az Európai Unió tagjaként. Persze nem mindenkiosztja az Ügyészség véleményét és állításait. Azok, akik ottvoltak nap mint nap, az első perctől kezdve és A–tól Z–igtudják az igazságot, el vannak képedve, hogyan tudott azÜgyészség mindennek tetejébe ennyi butaságotösszehordani.

A vádbeszéd több lényeges ponton is látványosanellentmond saját magának, de mit sem törődtek vele,

amivel csak azt demonstrálták, hogy ha esik, ha fúj, azÜgyészség akaratának kell érvényesülni. Például avádbeszéd egyik fő pontja szerint bűnszervezetet hoztamlétre, mellyel kábítószer–kereskedelmet folytattamhaszonszerzés céljából. Már a bűnszervezet emlegetésesem stimmel, mert ha ez bűnszervezet, akkor én meg azFBI–nak voltam a tagja. De ha már itt, a bűnszervezetnéltartunk, akkor ejtsünk róla pár szót. Először is néhánykérdéssel kezdeném:

– Ki látott már olyan bűnszervezetet, amely csak egyfélebűncselekményt követ el? Jelen pillanatban kábítószerrelvaló visszaélést. Ki látott vagy hallott olyat, hogy egybűnszervezet nem követett el súlyos testi sértést, zsarolást,megvesztegetést, pénzmosást és sorolhatnék még vagyegy tucatot, amit minden egyes bűnszervezet elkövet.

– Milyen bűnszervezet az, amelyben mindenki mindentcsinál, hoz–visz, ad–vesz, csomagol, tárol, kutyul, vezér,főnök, futár stb.?

– Milyen bűnszervezet az – főleg, ha éppendrogkereskedelemmel loglalkozik –, hogy ne legyen sajátterülete, ahol csak ő, és kizárólag csak ő árulhatja azanyagot? Egy drogkereskedelemmel foglalkozóbűnszervezet saját terület nélkül olyan, mint az ember szívnélkül.

Sajnos azt kell mondanom, hogy az ügyésznőnek igentéves képzete van arról, hogy mi is a bűnszervezet. Egybűnszervezet nem attól bűnszervezet, hogy háromnál többtagja van és folytatólagosan bűncselekményt követ el, vagyattól, hogy van–e főnök vagy sem. Lehet egy csoport 100–

200, vagy akár 1000 tagú is, és vezetője is lehet,bűncselekményt is követhetnek el, de ettől még nembűnszervezet.

Egy bűnszervezet attól bűnszervezet, hogy sajátszabályai vannak, és e szabályok szerint él és működik. Ésha egy tag a szabályt megszegi, csak egyféle büntetés várrá, a legsúlyosabb.

De a haszonszerzést az Ügyészség saját maga cáfoljameg, például a 12. oldalon:

– 2005. április 29. M. 11 000 euróval tartozik,– 2005. május 26. M. 30 710 euróval tartozik,– majd M. a nyomozás során elmondja, hogy 12 000

000 Ft–tal maradt adós, ami kb. 45 000–50 000 eurónakfelel meg. Azt hiszem, már ez is azt támasztja alá, hogy ittszó sem volt haszonszerzésről, legalábbis nem az énrészemről.

Tisztelt Bíróság! Ebből is látszik, hogy M. hitelbe hordtael az árut, viszont fizetni esze ágában sem volt. Igaz, azsem fordult meg a fejében, hogy ez egy csapda. Pedig adrogkereskedelem első szabálya: »ose adj árut hitelbe,mert ha bukás van, a zsaruk nem fogják kifizetni, ha pedigönszántából nem akarja kifizetni, akkor azpresztízskérdéssé válik. Azt meg ugyebár tudjuk, hogy azalvilágban a legtöbb ember éppen a presztízs miatt halmeg.

Tehát hitel extrém esetekben van csak, például ha nemhaszonszerzés a cél. De egy másik tény is azt támasztjaalá, hogy szó sincs haszonszerzésről, az pedig az a rész,ahol az Ügyészség azt állítja, hogy N. V. hordta ki nekem a

pénzt 6–7 alkalommal, 5000–8000 euró közötti összegben,ami összességében 50 000 eurót jelent. Viszont azÜgyészség azt is állítja, hogy 240 000 euró értékben hoztakel tőlem drogot, vagyis én egy igazi balek vagyok, mert 240000 euró értékű drogot odaadtam 50 000 euróért. De azÜgyészség szerint a részemről haszonszerzés történt.Pedig, ha még odaszámoljuk az útiköltségeket és aszállásköltségeket meg egy vadonatúj Mercedest Jeepfeláldozását, akkor fogalmam sincs, hogy az Ügyészséghol lát itt haszonszerzést. Mert ha igen, és itt fel tud mutatnihaszonszerzést, vagyis nyereséget, akkor azt kellenemondanom, hogy rossz helyen dolgozik, hisz az Ön helyekimondottan a Wall Streeten van. Ilyen logikával gond nélkülmegoldaná a világválságot.

A vádirat egy másik pontja azt állítja, hogy az elsőszállítmányt az én utasításomra hozták be Magyarországra.Az Ügyészség itt is – mint oly sok más vádpontjában – nemtudja bizonyítani állítását. Az Ügyészség azért próbáljaerőltetni ezt a vádat, mert ez az egyetlen olyan pont,amellyel azt szeretné az Ügyészség a tisztelt Bírósággalelhitetni, hogy aktívan is részt vettem Magyarországon adrogkereskedésben. De a következő tények ezt aspekulációt teljes mértékben kizárják. N. V. egyáltalán nemkímélt a vallomásaiban, és a nyomozókat ismerve nemhiszem, hogy engedték volna, hogy egy ilyen fontos vádrólmegfeledkezzen. Az Ügyésznő kérdésére is elmondta,hogy nem történt ilyen eset.

Tisztelt Bíróság! A tárgyaláson is hallottuk, hogy M.–nektöbbször is kellett sofőr, mert sem jogosítványa, sem pedig

kocsija nem volt. Azt is hallottuk itt a tárgyaláson, hogy N. V.sem rendelkezett sem jogosítvánnyal, sem kocsival. Akkorkérdezem én, ha se kocsi, se jogosítvány, hogyan mennekel ők ketten Győrbe, 150 km–t oda–vissza megtéve? Azt,hogy a nyomozati szakban miért vallottam azt, hogy kétszlovák volt? Arra csak azt tudom mondani, hogyfélreértették a szavaimat. De az egész akkor seméletszerű, ahogy az Ügyészség próbálja erőltetni a dolgot,mert ha már Győrig elhozatom, akkor már Pestig is eltudom hozatni. A másik dolog pedig az, hogy mindenkivelúgy állapodtam meg, hogy Hollandiában veszik át az árut,és ahogy átvették, onnantól kezdve az ő felelősségük, hogymi történik vele. Tehát engem nem érdekel kivel, mivel,merre és hova viszik az árut.

A vád egy másik pontjában az Ügyészség folytatja aspekulációit, szintén a kétségeket kizáró bizonyítékokelőadása nélkül: a 2. oldal utolsó bekezdésében, a 3. oldalötödik és utolsó bekezdésében és a 4. oldalon. AzÜgyészség itt azt próbálja a tisztelt Bírósággal éreztetni,hogy ezeket az állításokat alaptalannak tartja, és én semtudtam ezekre magyarázatot adni.

Ott kezdeném, hogy az Ügyészség azt állítja, hogy azM.–féle csoport már márciusban elkezdett működni, nempedig áprilisban. Igaz, ezt is csak feltételezi, mertbizonyítéka erre sincs. De azt viszont megállapíthattuk,hogy az Ügyészség igen komolyan és elszántan foglalkozikjóslásokkal és annak tudományával. De ha még azÜgyészség állítását vennénk is figyelembe, akkor semlehetne élethű, mert az elképzelhetetlen, hogy van a világon

valaki, aki képes lenne 3 hónap alatt felszámolni egybűnszervezetet. És tudják, miért? Mert 3 hónap alattlétrehozni sem lehet egy bűnszervezetet, nemhogyfelszámolni. Ez vonatkozik a H.–féle csoportra is. Itt mégmegjegyeznék annyit, hogy nem értem az Ügyésznő négycsoportosulásra vonatkozó állítását. Nagyon érdekesnektalálom azt is, hogy az Ügyészség kételkedik az énállításaimban, viszont egy rakás államtitok kapcsolódik anyomozáshoz. De ha a magyar kábítószer–ellenes zsarukolyan ügyesek, hogy szinte alig kezdett el működni, úgy azM., mint a H.–féle csoport, ők már azonnal tudták, hogy kikés mik ők, milyen telefonszámokon kell őket lehallgatni.Akkor hogyan lehetséges az, hogy már 15 éve ugyanazoka személyek vezetik az albán heroinmaffiát Pesten? Vagyegy sokkal tényszerűbb dolog. Hogyan lehetséges az, hogya kinti szervezet 2000 óta havonta szállított, vagy talán mégma is szállít, akkora mennyiségű szintetikus drogot, mintamekkora tételről az egész vád szól? 2000 óta semmiféletudomásuk sincs arról, hogy ilyen létezik. Amikor eztfeltártam, majd a nyomozás alátámasztotta, a komplettdrogellenes osztály csak ült, és bámult maga elé. Eztpersze az Ügyészség sem reklámozza, de amikor villámsebességgel ezt a két csoportot letartóztatták, még acsapból is ez folyt. Az Ügyészség által kreált négycsoportot oly sikeresen és büszkén sikerült felszámolni,hogy napokon keresztül a címlapokon kapott helyet a hír azakciókról. De valójában ez volt a cél. Ezután az Ügyészségelmondhatta: Hölgyeim és Uraim, az akciók sikeresekvoltak, mind a címlapokon, mind a tv–képernyőn ott

vagyunk! Az Ügyészség azt állítja, hogy az M. csoportkétheti rendszerességgel csempészett be drogotMagyarországra, szerintük alkalmanként 30 000 ecstasytés 1,5 kg kokaint (megjegyezném: a vádbeszéd előtt mégcsak 0,5 kg–ról volt szó). Úgy látszik, az Ügyészségkevesellte, így dobott rá egy kilót, és vagy 3–4 amfetamint.Ezt az állítását M. vallomásával és a rendőrilehallgatásokkal támasztják alá.

M. vallomásaiból egyértelműen ki lehet venni azok célját.A cél nem volt más, mint hogy kimehessen házi őrizetbe,ezért képes volt még magára is valódan terhelő vallomásttenni, ahogyan másokra is. Vagyis pont olyat, amelyre azÜgyészség a vádat alapozta. Ezt az is alátámasztja, hogynála jóval kisebb szerepeket betöltő személyek vagy csaka törvényben leírt maximum 3 év után érdemelték ki a háziőrizetet, vagy pedig busás óvadék ellenében.

A rendőri lehallgatásokkal kapcsolatban a következőketemlíteném meg, ami szintén cáfolja az Ügyészség általkitalált kétheti rendszerességet. Szerintem az Ügyészségezt az állítását sem gondolta át, hisz igen életszerűtlen ezaz állítása is.

Az Ügyészség állítása szerint 2005. április 14–én kezdtemeg a rendőrség az M. csoport lehallgatását, ami egészen2005. június 19–ig tartott, vagyis a letartóztatásukig. Vagyisa rendőrség közel 10 héten keresztül tudta a csoportminden tervét, dolgát, mozgását, szóval mindent. Tudniukkellett, hogy mikor érkezik drogszállítmány. Ha azügyészségi spekulációt vesszük figyelembe, akkor arendőrség 10 hét alatt 4 drogszállítmányt engedett a

tudtával forgalomba kerülni. Pontosabban 120 000ecstasyt, 6 kg kokaint és vagy 15 kg amfetamint, majd az5. szállítmányra lecsapott. Ha ez így van, akkor azÜgyészség miért nem rendelt el nyomozást e téren? Azértnem, mert ez nem így van. Az Ügyésznő elfogultságávalsaját munkatársait keveri gyanúba. Még egy ilyenmagamfajta gonosz és buta maffiózó sem hiszi el azÜgyésznő rendőrökre nézve terhelő állításait.

A valóság és egyben az igazság is az, hogy nem voltkétheti szállítás. De ha az Ügyészség továbbra is kitartamellett, hogy volt, akkor viszont hiányos a vád...

De maradjunk annál a pontnál, hogy az itt ülő vádlottakbekészítettek voltak.

N. V.–t miért 7 hónap után tartóztatták le? Hisz nembujkált, nem volt szökésben, viszont volt ellene elegendőadat ahhoz, hogy letartóztassák még az M. csoporttalegyütt. Nézzük logikusan a dolgokat. Ha N. V.–t akkorletartóztatják Z. P.–vel együtt, akkor nagy valószínűséggel aH. csoporttal soha nem kerülök kapcsolatba. Érdekesmódon még a H. csoport lebukása után is csak 2 hónaprará tartóztatták le.

Mikor ezt a kérdést a nyomozóknak is feltettem, nemigazán tudtak életszerű választ adni. Azt mondták, fentrőlazt az utasítást kapták, hogy N. V.–t ne tartóztassák le, mertmajd eljön a R. Y. és megpróbálja kiszabadítani, és ekkor aR. Y.–vel együtt begyűjtik őt is. Több sebből is vérzik ez azegész.

1. Mi vagyok én? Egy lovag vagy egy herceg, hogyjövök–megyek és lányokat, nőket szabadítgatok ki?

2. Honnét kellett volna N. V.–t kiszabadítanom? Voltútlevele, pénze, szabad volt.

3. A rendőrök tudták, hogy nem jövök Magyarországra.És végül:

4. Ha le akartak volna tartóztatni, akkor milliólehetőségük lett volna rá, hisz itt a Bíróság előtt ismeghallgattuk azokat a lehallgatási anyagokat,amelyekben egyértelműen kivehető volt, hogy többalkalommal is napokkal, hetekkel előre megbeszéltük atalálkozó időpontját és helyszínét.

Mivel a magyar hatóság is tagja az Interpolnak, azEuropolnak, és a szomszédos országok rendőrségeivel iskiváló az együttműködésük, valójában csak egytelefonhívásukba, egy faxukba, egy e–mailükbe került volnaa letartóztatásom. De valószínűleg ott felül más volt a tervükvelem.

A vád fő támaszát a lehallgatási anyagok alkotják,vagyis a vád fő tárgyi bizonyítéka nem más, mint egyösszefüggéstelen és manipulált lehallgatási anyag. Azértmondom, hogy összefüggéstelen és manipulált, mert azÜgyészség csak a számára megfelelő anyagokat tettenyilvánossá és tárta a Bíróság elé.

Én és több vádlott védője is indítványoztuk, hogy hozzáknyilvánosságra a komplett lehallgatási anyagot, vagy egyetse vegyen a tisztelt Bíróság figyelembe. A tisztelt Bíróságezt az indítványunkat elutasította, ami szerintem egydemokratikus jogállamhoz méltatlan volt.

Egy másik európai demokratikus jogállam valahogy ígyvélekedik az ilyen esetekről: „A törvényszéki lehallgatási

anyagok tényleges igazsága az összefüggésekben, akörülményekben és a szóhasználat megértésében rejlik.”

Ha egy mondatban mindennek, vagy akárcsak egyszónak is megváltoztatjuk a hangsúlyát, azzal teljesenmegváltoztathatjuk a mondat jelentését. Ez azt bizonyítja,hogy kívülálló személy vagy személyek, akik csakúgyszólván fél füllel vagy összefüggéstelenül hallanak egypárbeszédet, nem biztos, hogy tisztában vannak abeszélgetés lényegével. Az is tudományosan bizonyítotttény, hogy amit az egyik ember mond, felolvas, leír, azt egymásik nem szükségképpen értelmezi ugyanúgy. Aszóhasználatok megértésén kívül a körülményt is igenkörültekintően figyelembe kell venni, főleg olyan esetekben,ahol a vád vagy a védelem a lehallgatási anyagokratámaszkodik legfőképpen. Emberi tulajdonság, hogy céljaérdekében elfogult legyen önmagával szemben, s így akárkisebb–nagyobb manipulációkra is képes lehet. És nemutolsósorban az igazságot nagymértékben befolyásolja azösszefüggéstelen lehallgatási anyag is! Egy olyanlehallgatási anyag, amely teljes egészében nemtartalmazza az összes meglévő beszélgetést, vagy csakhiányos mondatokból vagy szavakból áll, befolyásolhatja azigazságot. Egy összefüggéstelen törvényszéki lehallgatásianyag éppen úgy eltorzíthatja az igazságot, mint a jogilag isbetiltott, összevágott egyéb hanganyagok, melyeket akár avád, akár a védelem szeretne felhasználni saját sikereérdekében. Vagyis egyetlen összefüggéstelen törvényszékilehallgatási anyagot sem tekinthetünk másnak, mint egymanipulált, Összevágott hanganyagnak. Pontosan ezért az

összefüggéstelen, hiányos lehallgatási anyagok atárgyalóteremben közvetett, illetve tárgyi bizonyítékot nemképezhetnek.

Könnyű belátni, hogy az összefüggéstelen, hiányoslehallgatási anyag miként befolyásolhatja a valóságot, ésezáltal az igazságot is.

Tisztelt Bíróság! Az Ügyésznő kitér arra is, hogymódosítottam a vallomásomat. Ha itt valaki módosított, aznem más, mint az Ügyészség, és nem is kis mértékben. Azigaz, hogy egy–két esetben pontosítanom kellett, de ennekmegmagyarázható okai vannak. Például az, hogy avallomásomat bő két év után tettem, és az idő múlása iniattnem emlékezhettem mindenre pontosan. Egy másik okameg az volt, hogy amikor a vallomásomat tettem ebben azügyben, nem igazán foglalkoztunk a részletekkel. Anyomozók is azt mondták, hogy ez csak egy formai dolog,inkább az ennél jóval nagyobb és fontosabb ügyekrekoncentráljak, és azokban próbáljak minél részletesebbenvisszaemlékezni a fontos momentumokra. Ez abból islátszik, hogy az 5 hónapból, amit szinte reggeltől estigvégigdolgoztunk, erre az ügyre mindössze másfél napotszántunk. Az iratismertetés is úgy zajlott, hogy nincsjelentősége, ezért át sem olvastam. Ezeket tudom felhoznimentségemre, no meg azt, hogy felelőtlen voltam.

A tisztelt Ügyésznőnek viszont én is szívesen feltennéma kérdést, hogy mi oka volt és van annak, hogy többször isellentmondásba kerül a Nyomozó Hatósággal, holott Önabból az anyagból dolgozik, amit ők kinyomoztak? Mégistöbb esetben a nyomozás eredményének az ellenkezőjét

állította, és csak akkor volt hajlandó a valóság szerintmódosítani, amikor nem volt más választása, hisz anyomozásban az elejétől a végéig részt vevő nyomozók itt,a tisztelt Bíróság előtt megcáfolták az Ön állításait.

Az Ügyészség abban sem volt rest, hogy a szavaimatkiforgassa, mint például amikor azt mondtam, hogy láttamegyszer–kétszer régebben, hogy a szervezet hogyancsomagolja az anyagot, és akkor semmilyenragasztószalagról nem volt szó. Az Ügyésznő azonnalkifordította, majd a saját verziójában adta elő.

Valójában az egész vádbeszédet végighallgatva olyanérzésem támadt, hogy mindent már réges–rég előremegírtak. Ennek tulajdonítható az is, hogy nem egy helyengolyóstollal van belejavítgatva, de az is, hogy amíg én atárgyalások sokaságán árgus szemmel es füllel az ügyrekoncentrálok – hisz a sorsomról van szó –, addig a tiszteltÜgyésznőnek a Kiskegyed bulvársajtó tanulmányozására isvan ideje. De hát ilyen váderedményességi mutatók mellettezen nem is csodálkozom.

Tisztelt Ügyésznő! Nem is szólnék semmit, ha korrektmódon – azok után amit Ön és az Ön által képviseltÜgyészség – említést tennének az enyhítő körülményekrőlkicsit bővebben, ahogyan azt a törvény is előírja.

Lehet hangosan kiabálni, hogy én egy gonosz bűnözővagyok az Ügyészség és a társadalom szemében, de hamérlegeljük az együttműködésemet, akkor az énegyüttműködésemet ordítani kellene, és nem két sorbanelintézni, mint ahogy azt a vádbeszédben tette. Az itttanúként megjelent nyomozók tanúvallomásai is

alátámasztják, hogy ezen az ügyön kívül más, sokkalnagyobb horderejű ügyekben is együttműködtem, és igennagy bánatomra nem térhetek ki ezekre, mert államtitkotképeznek. Az Ügyészség akkor tekintette a NyomozóHatóságot nélkülözhetetlen partnernek, amikor mégnyomozati szakban voltam, és fontos infót és segítségetadtam a hatóságnak. Viszont most, amikor a nyomozók,akik kulcsszereplői az együttműködésemnek, és idejöttek aBíróság elé, hogy elmondják többek közt azt, hogy mitjelentett számukra az együttműködésem, hát hogy ismondjam, többet ért, mint az Ön két sora a vádbeszédben.Holott, i isztelt Ügyésznő, ez az Ön feladata lett volna, delegalábbis annyit elvártam volna Öntől, hogy 272–szermegemlítve a nevem annyit mondjon: „R. Y. nagymértékbensegítette a mi munkánkat” – és ez még talán belefért volnaabba a két sorba.

De hála istennek, és egy demokratikus államhoz méltógondolkodásnak, volt annyi tisztesség és felelősség aNemzeti Nyomozó Iroda munkatársaiban, hogy ezthivatalosan elmondták itt, a Bíróság előtt, igaz, ezek anyomozók azt is elmondták itt, a Bíróság előtt mindenki fülehallatára, hogy R. Y. kábítószerrel összefüggőbűncselekményt nem követett el Magyarországon. És eznem az első és egyetlen olyan vallomásuk, amelymegcáfolja az Ügyészség spekulációját. Ezek után nemtudok elképzelni egy olyan demokratikus jogállamot, amelyne venné észre az Ügyészség elfogultságát éseltávolodását a valóságtól. De ha már az Ügyészség jogikötelezettségeinél tartunk, nézzük meg kicsit

részletesebben, hogy mi az, amit nem tett, vagy amit nemtehetett volna. Legelőször alighanem a legfontosabbatemlíteném, ez nem más, mint a Be. 4. § (2) bekezdése: akétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető avádlott terhére. Kétséget kizáró bizonyíték a terhemre, detöbb vádlott társam terhére nincs egyértelműen kifejtve ésindokolva egyetlen vádpontban sem, mint például, hogy:

– milyen felépítésű bűnszervezetként működtünk;– a bűnszervezetet hogyan hoztam létre és irányítottam;– a vádiratban feltüntetett kábítószer–mennyiségekre

konkrétan;– arra, hogy a vádiratban futárként megnevezett

személyek számára általam átadott személyautóbanelhelyezett pótkerekek tartalmaztak–e kábítószert, milyenmennyiségben, fajtában, minőségben;

– mint ahogy arra sincs kétséget kizáró bizonyíték, hogyB. és Sz., valamint az S. lefoglalt kábítószer az énközreműködésemmel került volna oda.

Se egy ujjlenyomat, se egy szagminta, se egy DNS–minta, se egy tanú, aki látta volna, hogy valamikor is átvettvolna tőlem kábítószert. Vagyis ami van, az mind csupafeltételezés – mint ahogy ügyvédem szebbenmegfogalmazta: ügyészi fikció. Hogy lehetett–e, és hogymennyi drog volt benne: 5 vagy 10, lehet, hogy 1000 vagy20 000, de konkrétan, kétséget kizáróan senki sem tudtabizonyítani a mennyiségeket, szállításonkénti lebontásban.De az ügyészség további pontokban is megsértette a Be.szabályzatát, többek közt azzal, hogy valótlan és jogtalanvádakkal illetett, mint például avval, hogy visszaesőként

nevezett meg, holott a törvény előírja, hogy aSvédországban kirótt ítéletem Magyarországon nemvehető figyelembe, így visszaesőkent sem szerepelhetek.Továbbá hamisan vádolt avval, hogy Svédországbólténylegesen kitiltottak. Akkor is a valóságnak és azigazságnak nem megfelelően vádolt az ügyészség, amikorazt állította, hogy ellenkeztem, tiltakoztam volna a lőfegyverátadásánál, illetve a meggyanúsításnál. Továbbá a Bt.szabályzatát igen súlyosan megszegte a mentőkörülmények igen jelentős részének elhallgatásával, mintpéldául, hogy:

– a magyar demokratikus jogállam bírósága előttbüntetlen előéletűnek számítok;

– a lőfegyvert önként adtam át a hatóságnak, amikimondottan a saját és családom önvédelme céljából volt abirtokomban;

– önként hagytam fel a bűnözéssel és léptem ki abűnszervezetből, melyről a hatóságot tájékoztattam.Egyúttal a hatóság számára ismeretlen bűnszervezetettártam fel, ezzel megakadályoztam nagy mennyiségűkábítószer bejutását az országba, valamint több úgymondkomoly, nehéz bűnöző elfogása szintén az én vallomásaimalapján vált lehetővé.

– az általam elkövetett bűncselekmények nagy részét abűnszervezet utasítására követtem el;

– a törvény szerint is államérdeket képviselnek avallomásaim.

És most már csak reménykedni merek abban, hogy ha atisztelt Bíróság nekem nem is, de a rendőrtisztek szavainak

hinni fog.Végezetül szeretnék ramutatni arra a helyzetre, amelybe

én és a családom kerültünk az együttműködésem miatt.Mert ahogy látja a tisztelt Bíróság, a mai napig állig

felfegyverzett kommandósok kísérgetnek mindenhová,maszkban és golyóálló mellényben, hatalmas apparátustmegmozgatva. De nem azért, mert én egy olyan veszélyesember lennék, hanem azért, mert úgy döntöttem, hogyegyüttműködöm a Hatósággal olyan fontos ügyekben,amelyekből kifolyólag az életem veszélybe került. Ez aTanúvédelmi Program része. Viszont van egy másik részeis, amit a tisztelt Ügyésznő szintén nagyon halkan mondottel, idézem: „Van három kiskorú gyermeke, akikrőlgondoskodnia kell.” A családom szintén a TanúvédelmiProgramban van, és habár nem tudok bővebben nyilatkoznia helyzetükről, annyit el tudok mondani, hogy a háromkiskorú gyermekről való gondoskodás nagyon enyhefogalom, amit a tisztelt Ügyészség próbál felhasználni mintenyhítő körülményt, én inkább szánalmasnak nevezném.

El tudja képzelni a tisztelt Bíróság azt, hogy a háromkiskorú gyermekemnek és a feleségemnek milyen érzéslehet az, hogy bármelyik pillanatban elköltöztethetik őketegy újabb, nem publikus helyre, orszagba? Hogy milyenérzés, amikor minden zajra felkapja az ember a fejét,állandóan hátrafelé tekintgetve? Hogy soha nem léphetnekki nyugodt szívvel az utcára? Hogy a feleségem mennyitidegeskedik, míg a gyerekek odavannak az iskolában?Hogy nem találkozhatnak a nagyszülőkkel, a rokonokkal, arégi barátokkal és ismerősökkel? Hogy csak hatalmas

szervezkedés után tudunk mi is találkozni? Hogy hetekigúgy kell élnünk, hogy nem tudjuk felhívni egymást, hogy nemtudom akkor felhívni őket, amikor szeretném, hogymegkérdezhessem, jól vannak–e? Hogy milyen érzés az,hogy tudod, veszélyben van a családod, de mégsem kapsznaponta információt róluk? És még sorolhatnám a sok–soknehéz dolgot, amit a tisztelt Ügyésznőnek illett volnamegemlítenie. És tudja, hogy miért? Mert azért kerültünkilyen helyzetbe a családommal, mert Önökkelegyüttműködtem. Ezt most ne úgy értse, hogy személyszerint Önt okolom ezért a helyzetért, mert nem, hiszmagam döntöttem úgy, hogy eljövök Magyarországra,feladom magam és együttműködöm.

De a világon nincs még egy ilyen ország, ahol ugyanműködik a tanúvédelem, de ahol az Ügyészség ilyenigazságtalan legyen azokkal az emberekkel, akiknek alegnagyobb és a legkiemeltebb ügyek felderítésétköszönheti. Mert nem Önök tartóztattak le engem, sem análam jóval fontosabb személyeket, és nem az Önök kiválótudása segítette Önöket ahhoz, hogy nemzetközileg is több,nagy kaliberű ügy felderítésre kerüljön. Önök csak adicsőséget aratják le, és fogadják a nemzetközielismeréseket, amit valójában nekem köszönhetnek. Másországokban, ahol szintén működik a TanúvédelmiProgram, ott az ügyész kötelessége a Bíróságot teljesegészében tájékoztatni az együttműködő személyhelyzetéről és az ügyében, illetve más ügyekben betöltöttszerepéről. Sajnos Magyarországon egyes ügyészek nemis tudják, hogy mekkora kárt okoznak saját maguknak az

ilyen és hasonló elfogult hozzáállásukkal.Tisztelt Bíróság! A jelen ügy – talán Önök sem tudják, de

– valószínűleg történelmi fontosságú jelleggel bír már csakazért is, mert magamon kívül még jó néhányan ennek azügynek a kimenetelétől várják a választ, hogy megérte–e,vagy megéri–e ilyen nagy áldozatokat – mint a fentiekbenemlítettem – hozni itt, Magyarországon, és azigazságszolgáltatást segíteni, velük együttműködni. Haválaszt nem is, de legalább egy képet kapni arról, hogy mivárható majd az út végén. És azokról sem kellmegfeledkezni, akik pont azon töprengenek, hogykiszálljanak egy bűnszervezetből, vagy épp valami fontosjellegű bűncselekményről szeretnének beszélni, cserébe akisebb bűneikért. S mivel eddig semmilyen konkrétinformáció nem volt ilyen ügyekről – nem is lehetett, hisz ezaz első olyan komolyabb ügy Magyarországon, melybenegyüttműködő személy is a vádlottak között van –, így ők isennek az ügynek a kimenetelétől fognak így vagy úgydönteni. Azt gondolom, hogy mondanom sem kell, ahatóság leghatékonyabb fegyvere a bűnüldözésben azegyüttműködő bűnözők épp úgy, mint a maffia számára akorrupt rendőrök, ügyészek, bírók, politikusok.

Csak tényként említem, hogy jelen pillanatban aMagyarországon folyó valamennyi kiemelt ügy sikeresfeltárását, felderítését az együttműködő bűnözőknekköszönheti az igazságszolgáltatás. Ha nem lennének ezekaz együttműködő személyek, ma a közvélemény nem azonháborogna, hogy hogyan lehetséges a kiemelt ügyekvádlottjait a börtönből kiengedni, hanem azon, hogy miért

nincsenek még letartóztatva. A rendőrség bármennyire isveri a mellét, hogy ezeket az ügyeket és még pár hasonlótsikerült felderíteniük, az igazság az, hogy nélkülünk seholsem lennének. De ez az egész világon így van, a különbségcsak annyi, hogy más országokban az igazságszolgáltatásbelátja ennek a súlyát és fontosságát. Tisztában van azzal,hogy mekkora áldozathozatallal jár egy exmaffiatagnakszembeszállni a sajátjaival, így segítve a Hatóságot, ésehhez méltóan viselkednek velük szemben. Itt,Magyarországon ez a folyamat még gyerekcipőben jár, dea kezdettől függ a folytatás. Sajnos eddigi tapasztalataimazt mutatják, hogy nem megfelelően kezelik az ilyenhelyzeteket. Persze lehet így is gondolkodni, ahogyan az énesetemben az Ügyészség tette, de ez a rövidtávúgondolkodás elmélete. Ha az Ügyészségnek csak ehhez apár esethez van szüksége a bűnbánó maffiózókra, akkorrendben van. De ha netán hosszabb távon gondolkodik, ésköveti a nyugati példákat, akkor nagyon rossz úton jár. Mertnehogy azt higgye valaki is, hogy egy ilyen helyzet és egyilyen komisz vádbeszéd után bárki is hajlandó lesz beállni asorba. Minket könnyen rá tudtak venni, hisz azt gondoltuk,hogy itt is olyan a folyamat, mint más országokban, hazaipéldával még senki nem tudott szolgálni. De ezen ügy utánmár lesz hazai példa, és valószínűleg sokan ebből fognakmeríteni információkat a döntésükhöz, hogy maradjanakvagy éppen kiszálljanak!

A maffia felépítése

HOGY EGY PICIT ÉRTHETŐBBÉ VÁLJON a szervezetműködése, elkészítettem egy táblázatot, amely azt mutatja,melyik országokkal álltunk kapcsolatban, melyekkelfolytattunk drogkereskedelmet, és ezekben azországokban milyen nemzetiségűek voltak azok aszemélyek, csoportok, helytartók, akikkel a szervezetegyüttműködött, vagy akik esetleg a szervezet tagjai voltak.

A SZERVEZET A SZERVEZET „HELYTARTÓI”,ERDEKELTSEGEI NEMZETISEGUK SZERINTAmerika szerbek, románokAnglia szerbekAusztrália szerbekAusztria szerbekBelgium szerbekCiprus szerbekCseh Köztársaság szerbekDánia szerbekFranciaország szerbekGörögország szerbek

Horvátország szerbek, horvátokMagyarország magyarokNémetország szerbekA SZERVEZET

ÉRDEKELTSÉGEIA SZERVEZET „HELYTARTÓI”,

NEMZETISÉGÜK SZERINTNorvégia szerbekOlaszország olaszok, románokOroszország oroszokPortugália spanyolokRománia románokSpanyolország spanyolok, románokSvédország szerbek, magyarokSzlovénia szerbek

2006–ig, ameddig a szervezet tagja voltam, ezekbe azországokba szállított a szervezet tudomásom szerintkisebb–nagyobb ecstasy– és speed szállítmányokat. Azótasok minden megváltozhatott, elképzelhető, hogy újabbországok léptek be, de az is elképzelhető, hogy aszintetikus drogok helyett vagy mellett már „kemény”drogokat is szállítanak. Az sem kizárt – bárvalószínűtlennek tartom –, hogy a szervezet csökkentette abefolyását, és már csak pár országgal áll kapcsolatban,esetleg profilt váltott, és kizárólag a tisztára mosottpénzekből felépített, legális vállalkozásokkal foglalkozik.

A drog terjedése és az üldözésének kérdése,ahogy én látom...

A NYUGAT NEM SAJNÁL egy kis támogatást is adniazért, hogy legyen saját törvényének ellenpéldája.Magyarország ezt sikernek könyveli el, pedig valójábankudarc. Magyarország nem tud, vagy nem akar önállódöntéseket hozni, attól fél, hogy elmarad a számára olyfontos vállveregetés a „nagyoktól”. De ahogy a mondás istartja, száz szónak is egy a vége, súlyos ítéletekkel nemlehet sikert elérni a drogkereskedelem ellen. De a magyardrogtörvénynek vannak más katasztrofális következményeiis. Például az, hogy bűncselekménynek számít adrogfogyasztás. Ez egy elképesztően nagy hibavéleményem szerint, számomra ebben a kérdesbenHollandia a példa. Természetesen elfogadom azokvéleményét is, akik szerint a fogyasztást is büntetni kell, detalán az általam megéltek elgondolkodtatják a kedvesolvasót, hogy a szigorú bánásmód milyen lehetőségekhezjuttatja a szervezett bűnözést, a maffiát. A magyartörvényhozók azt gondolják, hogy csak „bűnözők”drogoznak. Pedig nem, rengetegen drogoznak azok közülis, akik épp az ellenoldalon állnak, diplomás emberek,például tanárok, orvosok stb. Láttam, tapasztaltam. Erre

lehet mondani, hogy ők csak a „bűnös kisebbség”, de nefeledjük, hogy a drogfogyasztásban mindig óriási atitokban történő fogyasztás. Van rengeteg egyetemista ésfőiskolás is, aki nem veti meg a szert. Vagyis atársadalmunk minden rétegében akadnak drogfogyasztók.

A drog nem válogatja gazdáját. A leggyengébb és alegerősebb embert is képes behálózni. Pont ezért nemértek egyet azon országok törvényével, amelyek afogyasztást bűncselekménynek tekintik. Minden egyes ilyenország több kábítószer–fogyasztó életéért felelős.

Gondoljuk csak el, hogy egy társaság – mondjuk három–négy egyetemista – összejön, és követve a divatot, nemsöröznek, boroznak, pálinkáznak, hanem úgy döntenek,hogy kipróbálják a kokaint, vagy netán a heroint. Sajnos adolog rosszul sül el, és valamelyikük rosszul lesz. Atársaság valamennyi tagja pánikba esik. Orvost nemmernek hívni, rendőrt meg végképp nem, hisz tudják, hogyamit tettek, bűncselekmény. Igaz, ezzel nem értenek egyet,de most sajnos tények elé lettek állítva. De akár ketten,hárman, vagy mind a négyen is rosszul lehetnek, segítségeta hülye törvény miatt nem mernek hívni, hisz lehet, egyikükszülei bírók, a másiké orvosok, a harmadiké tanárok, anegyediké rendőrök. Nekik sem akarnak csalódást okozni.Sőt, azzal is tisztában vannak, ha kitudódik, amellett, hogylecsukhatják, az egyetemről is kirúghatják őket. A pánikeleve rontja a helyzetüket, ezt a félelem csak fokozza, ésszáz százalék, hogy rossz döntést hoznak. Vagy magárahagyják a rosszul lett társukat, vagy ha mindannyian rosszullettek, akkor a sorsra bízzák az életét, vagy az életüket,

elkerülve a gondokat, bízva abban, hogy csak pillanatnyi eza rosszullét, és hamarosan minden rendben lesz. Dehasonló esetek megtörténhetnek másokkal is, akárkivel,bárkinek a gyermekével, bárkinek a szüleivel, a testvérével,rokonával, barátjával. Képzeljük csak el, ha egy dolgozóember azért nem mer segítséget hívni, mert elveszítheti amunkahelyét, lehet rendőr, tanár, orvos, építész,autószerelő vagy bármi.

Millió más példát tudnék még sorolni, ám talán ennyibőlis érthető, hogy a fő probléma a jelenlegi magyardrogtörvény. Az egész törvényen látszik atapasztalatlanság, és sajnos azt kell mondanom, a butaságis. Mert azokat okos embernek nem nevezném, akik azthiszik, hogy ha valamit tiltanak, azzal megoldották agondot. Ha azt a rengeteg pénzt, amit azok fogva tartásáraköltenek, akik vétettek a drogtörvényük ellen, mondjuk, amegelőzésre szánnák, sokkal, de sokkal többet érnének el,mint így. Mert amíg igény lesz rá, addig drogból hiány nemlesz, az biztos. A drogfogyasztás megfékezése alegalizálásában rejlik, és legfeljebb tíz–tizenöt éven belül ezmeg is történik. Addig viszont ez marad az alvilág egyiklegjövedelmezőbb biznisze, amelyet a világ összeshatóságának összefogásával sem lehet megakadályozni;ezt támasztja alá, hogy hiába költenek évek óta egyre többpénzt és erőforrást a drogmaffia felszámolására, azeredmények több mint megkérdőjelezhetőek. A napokbanolvastam, hogy Kolumbiában lefoglaltak tizenkilenc tonnakokaint, ami rekordfogásnak számított. Elsőre szép nagymennyiségnek tűnik, de ha belegondolunk, hogy ekkora

mennyiséget két–három nap alatt értékesítenek az USA–ban, mindjárt átértékelődnek a számok. Maximumlegalizálni lehet a fogyasztás bizonyos eseteit, és így afeketepiacot kiszorítani a kereskedelemből. De ez mégvárat magára, hisz a drogkereskedelemben igen sok államtitokban, de aktívan részt vesz. Amikor egy országdrogtörvényt alkot, nem árt megnézni és figyelembe venni anép mentalitását sem. Például a magyar nép már hosszúévtizedek óta nem tud kialakítani saját életformát. Hajlamosmás, főleg nyugati államok népeinek „majmolására”.Magyarországon az a menő és az a jó, sőt, biztosan jó,amit Amerikában, Németországban vagy más nyugatiországokban csinálnak. Arra nem gondolnak, hogy ami ottjó, az itthon lehet rossz is. Míg nyugaton a nép hosszúévtizedek óta élvezheti a szabadságot, a demokráciát, amagyar nép alig pár éve lett valamelyest önálló és szabad.Ezek után érthető, hogy most próbálnak mindent bepótolni,amiről eddig lemaradtak. Ez így van szinte minden szinten.Gazdaságilag, szociálisan, de sajnos a bűnözés és aszórakozás szintjén is. Míg Nyugaton már a 60–as, 70–esévekben nagyban ment a kábítószerkultusz, abankrablások, a szervezett bűnözés és a maffiák is léteztekmár, addig mindez Magyarországon 20–30 évvel későbbkezdődött el. Amíg ma – mondjuk Hollandiában – szégyenecstasyt vagy amfetamint fogyasztani, addigMagyarországon szinte divat. De ma már ez valamennyinyugati országban így van. Európa keleti részén manapságtízszer több szintetikus drogot lehet eladni, mint a nyugatirészeken. Igaz, a kábítószerekkel kapcsolatos törvény is

sokkal szigorúbb keleten, mint nyugaton. A Nyugatnak etéren már van múltja is, nem csak jelene és jövője, mintEurópa keleti részének. És, mint tudjuk, a jövő alapja ajelen. Sajnos azt kell mondanom, hogy Magyarországonnagyon rossz alapokat raktak le, és egyre kilátástalanabb ajövő. Azzal, hogy nap mint nap felhasználva aszocializmusban oly jól megtanult propagandát,összevissza hazudoznak és félretájékoztatják aközvéleményt a drogokkal kapcsolatban, még nem oldjákmeg a napról napra súlyosbodó helyzetet. A drog olyanfontos kérdés, amitől akár országok fennmaradása isfügghet, de hogy rengeteg emberi élet múlik rajta, azbiztos. Tehát nem lehet és nem szabad mellébeszélni, azembereket félrevezetni. Viszont ugye azt szokták mondani,hogy könnyű kritizálni a másikat: ha te jobbat tudsz, akkormutasd meg. Éppen ezért hagyom is a hibák és tévedésekfelsorolását, különben is egy egész könyv kevés volnaahhoz, hogy a magyarországi drogtörvény hiányosságaitfirtassam.

Ha én alkotnám a magyar drogtörvényt, a legelsőlépésben a drogfogyasztást bűncselekményrőlszabálysértésre módosítanám, és komoly pénzbírsággalbüntetném. Második lépésben beszüntettetném a hamispropagandaanyagok és információk terjesztését.Harmadik lépésben csökkenteném a droggal kapcsolatos,maximálisan kiszabható börtönbüntetéseket legalább afelére, a jelenlegieknek viszont igen jelentőspénzbüntetéseket szabnék ki párhuzamosan mindendroggal kapcsolatos bűncselekményt elkövető jogerősen

elítélt számára. Negyedik lépésben pedig hatalmas súlytfektetnék a megelőzésre és az állampolgárok helyesentörténő, drogokkal kapcsolatos minden téren valófelvilágosítására. Valójában jelen pillanatban ezek lennéneka legfontosabb lépések. Amennyire lehet, egymássalpárhuzamosan, ugyanabban az időben, de legalábbis nemnagy időeltolódásokkal. Hosszú évek tapasztalatai alapjánazt mondom, hogy legalább 25%–kal, de akár 35%–kal isvissza lehetne szorítani a kábítószer–fogyasztást ezekkel alépésekkel. Persze ezek a lépések kimondottan csak ezt acélt szolgálják, itt nincs helye hazudozásoknak. Sajnosegyes országok a drogproblémát csak azokon a pontokonveszik számba igen nagy odafigyeléssel, ahol a számukramás, kényesebb ügyek elfedéséhez használhatják az efféleproblémát.

Ha nagyon az elejéről akarnánk kezdeni adrogkereskedelmet, akkor azt hiszem, Amerikát nem volnaszabad kifelejteni. Az egyszerű hétköznapi ember isláthatja, hogy hatalmas szerepet játszik ezen üzletágfejlődésében is. Csak egy apró adat: amióta Amerikamegszállta Afganisztánt azzal az ürüggyel, hogyszembeszálljon a talibán terroristákkal, másfélszeresérenőtt az ópium kitermelése. Kolumbiában, amióta megöltékPablo Escobárt, háromszorosára nőtt a kokainexport. Azttudjuk, hogy Amerika egy kis olajért képes embermilliókatlemészárolni. Akkor, ha annyira fontos volna számára adrogkereskedelem felszámolása, gondolom, azAfganisztán északi részén elterülő mákföldek és az azondolgozó emberek életének kioltása sem jelentene nekik

lelkiismereti problémát, mint ahogy az sem, hogyKolumbiában a kokainföldeket és a rajta dolgozóembereket megsemmisítse. Afganisztán a világ ópiumtermesztésének (a heroin alapanyagának) 90%–át adja.Kolumbia a kokain összkitermelésének 80%–át adja. Hogymiért nem tesznek lépéseket, holott sokkal csekélyebbolajért gond nélkül cselekszenek? Nos, ezt úgy hívják:politika. Az olaj hamarosan elfogy, így a drog még mindigitt marad, és okot adhat egy ország leigázásához. Demásra is jó, például a gazdasági problémák megoldására,politikai konfliktusok provokálására, vagy azokmegszüntetésére. Egy biztos, ha nem figyelünk oda, éshagyjuk, hogy érdekállamok propagandája vezessenbennünket a drogok megismerése terén, akkor nagy azesély arra, hogy egy napon azt vesszük észre, hogy a drognélkülözhetetlen részévé válik az életünknek. Hogy ezt egyország elkerülje, a fenti négy lépésben összefoglaltdolgokat kellene meglépnie. Ahogy már említettem, azegyetlen hatékony módszer, ami a drogkereskedelemvisszaszorításához vezet, az az igények lecsökkentése.Ehhez viszont az kell, hogy az emberek saját magukdönthessék el, hogy mik akarnak lenni, győztesek vagyvesztesek. Egy demokratikus jogállamban azállampolgároknak jogukban áll tudni az igazságot és avalóságot. így ahhoz is joguk van, hogy tudják, az a drog,amit éppen használ vagy ki akar próbálni, pontosan milyenhatást is fejt ki, milyen egészségkárosodással jár.Nyugaton a 10–60 év közötti emberek 80%–a tisztábanvan a drogok veszélyeivel, tudják azt, hogy melyik, hogy néz

ki, és azt is, hogy egy füves cigitől nem lehet meghalni, sőtmég függőséget sem okoz, legalábbis nem erősebbet,mint a cigaretta. Nem ritka eset, hogy a kamasz gyereképp a szülei társaságában teszteli a drogokat, ha éppen atársadalom és a szülők sem tudták meggyőzni azellenkezőjéről. Magyarországon ez elképzelhetetlen.Nemcsak azért, mert eleve bűntény, hanem azért is, mert ittaz emberek nagy része politikai propaganda áldozata, amia valóságnak csak a drámai oldalát mutatja be, de azt isigen eltúlozva. Azzal, hogy a téves és arrogánspropagandával minden egyes drogosból hőst csinál ajelenlegi törvény, hisz ha valaki olyan valamit tesz, ami tilos,az általában hőstettel ér fel, főleg egy kamasz szemében.Csak vegyünk pár példát, ha valaki leugrik ejtőernyővel egyhúszemeletes épületről, nem az jut eszünkbe, hogy ezhelytelen, hogy ez tilos, hanem az, hogy, hű de bátor. Vagyha valaki egy nagymotorral a körúton 200–zal egy kerékenszáguldozik, szintén elsőre nem az jut az emberek eszébe,hogy ez tilos, hanem, a francba, de bátor. És sorolhatnékmég a számtalan példát. Ahelyett, hogy adrogfogyasztókkal azt tudatnánk, hogy azzal, amit tesznek,semmivel sem különböznek attól, aki mondjuk, dohányzik,vagy iszik, max. annyival, hogy ha kemény drogokathasznál, akkor valószínűleg egyetlen egy cigist sem fogtúlélni. Az embereknek a tudatáig el kell juttatni, hogy nemazért kell rettegni a drogozástól, hogy a hatóság el nekapjon és be ne csukjon, hanem azért, mert a drogmagában sokkal rosszabb is lehet, mint pár hónap vagy éva dutyiban.

A magyarországi droghelyzetről nem reális képetfestenek a közvélemény előtt. Ennek egyik fő oka arendőrség túlzott önfényesítése. Magyarországon sokkaltöbb drogfogyasztó van, mint azt a hatóság állítja. Viszontsokkal nyugodtabb drogkultúra van, mint azt a hatóságelőadja. És itt nem a drogfogyasztási szokásokragondolok, mert az ilyen propaganda mellett nem is igazánlehet megfelelő, hanem inkább a drogkereskedelemkultúrájára. A tévében mostanában egyre sűrűbben lehetlátni „hatalmas”, „mindenre elszánt” drogkereskedőkelfogását. Amit tudni kell, ami nem fér bele apropagandába, nagyon ritkán foglal le vagy talál meg arendőrség olyan drogszállítmányt, amelyet adrogkereskedők valamilyen okból ne szeretnéneklebuktatni. Ami nekem feltűnt ezekben a tévés riportokban,az az volt, hogy 90%–ban ugyanaz a rendőrségi csoport ésugyanaz a személy szerepel bennük. De nem voltszámomra az sem közömbös, ahogyan az egész akciótrögzítik. Engem inkább emlékeztet egy szappanoperára,mint kommandós akcióra.

Megjelennek a gonosz, mindenre elszántdrogkereskedők házánál, mindenkin golyóálló mellény,védőszemüveg, kevlársisak, kesztyű, nehézfegyverzet,kommandósöltözék stb. Az élen viszont R. úr civilben, igaziSuperman módjára tör előre (ügyelve, hogy a kamera jólláthassa), a kezében pisztollyal, semmitől semvisszariadva, kislányos hangon rikácsolva: „Polisz! Polisz!”Majd minden akció után jön a másfél perc hírnév, az interjúa hős osztályvezető úrral.

Önfényesítésre, celebgyártásra és népámításra kiválóakezek a rövidke akciófilmecskék. Mert a magyarközvélemény nagy része sajnos úgy van nevelve, hogyminden mesét bevegyen. Ha holnap az jelenne meg amédiában, hogy R. úr véget vetett az afganisztánimákültetvényeknek, a magyar közvélemény azt is elhinné.

A baj nem azzal van, hogy R. úr igen komolyan veszisaját celebségét, hanem azzal, hogy az ilyen kis furfangosvideókkal több kárt csinál, mint hasznot. A magyarközvéleményt félrevezeti és megfélemlíti, azt sugallvafilmecskéivel, hogy Magyarországon rendkívül brutálisdrogkereskedők, drogbandák vannak, amelyeket csakhatalmas rendőri erővel lehet felszámolni. Megnézném R.urat, hogy Hollandiában, Németországban,Spanyolországban, Angliában vagy Amerikában hogyan,és főleg meddig rikácsolna a kommandósok élén egy–egyelfogásnál?!

Mivel reménykedem, hogy sok olvasóhoz el fog jutni akönyvem, olyanokhoz is, akik ilyen–olyan módon érintetteka témában, felhívnám a figyelmüket arra, hogy ma márrengeteg lehetőség van arra, hogy a drogról valósinformációkhoz jussanak, főleg az interneten. Ne üljenek fela propagandának, mert sokszor inkább káros, minthasznos. A drog nem a rendőrökről szól, hanem Önökről,ha hozzájárulnak. Magyarországon nincs drogmaffia, ésnincsenek mindenre elszánt drogbandák sem. Nem azért,mert nem lehetne, hanem mert nincs rá szükség. Az ittévtizedek óta tanyázó valamirevaló csoport, az az albán –török társaság. De ők is inkább tranzitországnak

használják Magyarországot. Itt a drogkereskedők, dílereknagy része magyar állampolgár. Vannak külföldiek ispersze, de ők inkább a háttérben vannak. MaMagyarországra a rossz drogtörvény, egy réteg kilátástalanelszegényedése és a magas piaci drogárak – ami a rosszdrogtörvénynek köszönhető – miatt sokan szívesen hoznakdrogot. Egy drogmaffiának nincs más dolga, mint egyemberét elküldeni egy–két hétre, aki ennyi idő alatt többtucat dílert talál és szervez be. Magyarországon jelenpillanatban sajnos több tízezren gondolkodnakdrogkereskedésről. Rengeteg ember számára ez az utolsóremény. Olyan országokban, ahol ilyen jól fizet a drog, ésekkora a kilátástalanság, a tapasztalt drogkereskedőknagyot kaszálhatnak.

Magyarország kis ország ahhoz, hogy ide települjönegy–két komolyabb drogmaffia, ahhoz viszont elégkecsegtető, hogy gondoskodjanak arról, hogy mindensarkon kapható legyen az árujuk.

Ne felejtsék el, ha Önök nem tesznek a drog ellen, hasaját magukat nem védik meg ellene, főleg azzal, hogymegismerik a valós arcát, nincs a világon az a rendőriszerv, amely meg tudná óvni Önt, családját, barátját,hozzátartozóját e mosolygós méregtől.

R. úr naponta filmeztetheti magát, higgyék el, egy szem,egy gramm droggal sem lesz kevesebb az országban.

A drog beáramlását nem lehet megfékezni, csökkenteni,de az igényt, azt igen!

Első és második lépés

Első és második lépés

VEGYÜK EGY KICSIT ALAPOSABBAN SZEMÜGYRE

a „lépéseket”, és kezdjük az elsővel! Már néhány dolgotemlítettem arról, hogy mi a hátránya annak, hogy afogyasztás bűncselekmény. De mi lehet az előnye, haszabálysértésnek? Az első és számomra a legfontosabbaz, hogy ha egy fogyasztó túladagolja magát vagy pánikbaesik, esetleg más okból rosszul lesz, akkor nyugodtanhívhatja a mentőket. Ilyen esetekben a diszkréció iskötelező lenne. Azt gondolom, aki már átélt egytúladagolást, az elegendő lecke volt számára ahhoz, hogytanuljon belőle, hogy fel tudja mérni, hogy csak egypillanaton múlt az élete. És itt nemcsak szó szerint kellérteni, hogy az élete, hanem tágabb értelemben is. Hisz apórul járt drogosnak tisztában kell lennie vele, hogy ilyen ésehhez hasonló eset bármikor újból előfordulhat, és nembiztos, hogy újra időben érkezik a mentő, az sem biztos,hogy a szülei vagy a főnöke, vagy a tanára, vagy épp aszerelme ezt megbocsátja neki, ha legközelebb kiderül. Afogyasztást köztereken, utcán vagy a magánlakáson kívülbárhol pénzbüntetéssel kellene büntetni. A pénzbüntetésnagysága attól függhetne, hogy az illető először bukott levagy már „visszaeső” kuncsaft. A pénzbüntetés sokesetben sokkal nagyobb visszatartó erő, mint a börtön,mert a fiatalok sokszor jó bulinak tartják, hogy két–háromhetet, hónapot bent töltöttek. Nagy lelkesedéssel mesélik,hogy ilyen meg olyan kemény fickókkal voltak együtt, és avégén hősként jönnek ki a büntetésnek szánt esetből. A

haverok előtt már ő lesz a menő, akinek a példájátmindenki felül akarja majd múlni. De ha a lebukott fiatal kapegy szép kis pénzbüntetést, amit öt napon belül be kellfizetnie, mert különben a személyes vagyonát islefoglalhatják, például a mobilját, és jön a hétvége, ahaverok mind a Balatonra mennek együtt bulizni, de ő nemtud, mert az a fránya drog nemhogy drága, de afogyasztása még külön pénzbe került, így a hétvégéresemmi lóvéja sem maradt. Nos, ezt a mintát már nemhiszem, hogy oly sokan követnék. A mai fiatalok már akárbrahiból is bemennének a börtönbe, hisz olyan időketélünk, amikor a börtön már nem szégyen, inkább valamifélebátorságteszt. Ellentétben a csórósággal, egy börtönt jártsrácot a csajok általában körülzsongnak, míg a csórótólmenekülnek. De a fogyasztásnál figyelembe kell venni aztis, hogy milyen a nép mentalitása. Szégyen, nem szégyen,a magyar nép, főleg az utóbbi időben igen iriggyé vált.Pontosabban egymásra irigy, ha egy külföldit lát, jóegzisztenciával, azt dicsőítik, ha a honfitársát, azt megvetik.Pont ez az irigység, meg a Nyugat „majmolása” a naprólnapra növekvő drogfogyasztásnak egyik fő oka. Hogymiért? Mert a divatot a Nyugat diktálja, és egy olyannépnek, mint a magyar, amelynek nincs önbizalma,melynek nincs saját útja, amely mindig valakinek azárnyékában jár, kihat az egész drogkultúrájára is. A népmentalitásának és az állam buta drogtörvényénekköszönhetően a drogkereskedők kedvenc célpontjává lettez az ország. Amely nép hajlamos a „majmolásra”, ottnagyon komolyan oda kellene figyelni ennek hátrányaira.

Az újságosbódéknál általában nap mint nap lehet látniolyan újságokat, amelyeknek címlapjain híres sztárokat látniolyan főcímekkel, mint például: Paris Hilton kokainozott...,Amy heroinozott..., Britney drogozott..., Maradonakokainozott..., A Rolling Stones nap mint nap drogozik...Kokain a gazdagság szimbóluma! Gera éveken átfüvezett... Sorolhatnám napokig a hasonló cikkeket azújságosbódék kirakatából és egyéb újságosüzletekpolcairól. Azért baj, hogy ezek a cikkek jól láthatóan vannakkirakva, mert nemcsak az eladott példányok számát növelikaz újságnak, hanem a napról napra szaporodódrogfogyasztók számát is. Hisz gondoljuk csak el, hogyezeknek a sztároknak az imádói a főleg 14 –20 év közöttifiatalok, és ezek többsége mindennap arról álmodik, hogyaz általuk imádott bálványokra hasonlítsanak mindenben,amiben csak lehet: öltözködésben, frizurában,viselkedésben. A viselkedés része az is, hogydrogozzanak, igyanak és cigizzenek stb. Egy 14 éveskamasz ha azt olvassa egy pillanatra megállva az újságoselőtt, hogy az hárommillió dollárért házat vásárolt, max.megvonja a vállát és megy tovább. De ha azt olvassa, hogyvalamilyen droghoz nyúlt, akkor azt mondja, ezt én iskipróbálom! Hisz ha ő ilyen híres lett, akkor biztos jó lehet.Vagy egy másik példa. A minap néztem az egyik „magyar”zenés tévécsatornát, és nagymeglepetésemre a következődolog történt. Egy igen ismert rapénekes úgy hirdette avalóságshow–ját, hogy szombaton mindenki nézze, mertigazi kokaint fogunk szívni!

A fentiekben említett módokon rengeteg új

drogfogyasztó születik. Elképesztő, hogy a magyartörvényhozók és az egész igazságszolgáltatás mennyireképmutató. Nap mint nap hazudnak az állampolgároknak,hogy így meg úgy harcolnak a drogkereskedelem ellen.Valójában viszont ők azok, akik a feltételeket biztosítják,hogy a kereslet minél nagyobb legyen. Nekik a harc aztjelenti, hogy jellegtelen, piti drogkereskedőket dugnakhosszú évekre a rács mögé. És itt minden tudományukvéget ér! Vegyük példának a jelen pillanatban folyóügyünket, ahol 19 piti, bünteden előéletű huszonéves fizetiannak az árát, hogy az állam igazságszolgáltatása,tehetetlensége, butasága, tapasztalatlansága miatt akáréletfogytiglan tartó fegyházbüntetést is kaphatnak,kaphatunk! Felháborító és elképesztő, hogy egy állítólagosdemokratikus jogállamban ilyen megtörténhet, holott inkábbazon kellene a hatóságnak elgondolkodnia, hogy mi ér nekitöbbet, a bulvársajtó vagy a fiatalok élete?! Hollandiában, adrog hazájában ha egy olyan eset történne, mint itt, ezen azenecsatornán, akkor valószínűleg a csatorna jó ideigszünetelne, és több millió euró pénzbüntetést fizetne, azénekes fazon pedig élete végéig gürcölhetne, mirekifizetné a büntetésének 10%–át. Azt hiszem, nagyobbreklám egy élő hírességtől élő adásban nem kell, és nem islétezik. Ha jön egy drogkereskedő egy tonna droggal,hosszú–hosszú időre lenne szüksége ahhoz, hogy eladja,ha nem lennének ezek a „támogatott” reklámok. Itt van ez aszámomra ismeretlen drog (pedig azt hittem, ilyen nemlétezik már), a ketamin. Legalábbis 2006 tg Hollandiábansenki sem ismerte, valószínűleg ma sem. Tegyük fel, én

mint drogkereskedő veszek egy csomó ketamint, elviszemHollandiába, és elkezdem árulni, de mivel ismeretlen, sajnaa kutyának sem nagyon kell, így a nyakamon maradna. Azegyetlen dolog, amit tehetek annak érdekében, hogymenjen az áru az az, hogy valami módon belekeverek azügybe egy ismert alakot, aki mondjuk azt nyilatkozza, hogy:

„Az éjjel kipróbáltam valami újat, valami ketamint,pörgős éjszakám volt!” Kb. két hét múlva már mindenkiketamint akar venni. A világ majdnem minden fejlettebbországában szigorúan büntetik a „támogatott” reklámokat.Magyarországon oda sem figyelnek az ilyen„apróságokra”! Nyugaton az újságokkal is más a helyzet.Az iskolák közelében nemigen raknak ki ilyenújságcikkeket, viszont újságosoknál – amik általábanállomásokon, bevásárlóközpontokban vannak – igen.Viszont a nyugati fiatalok nem annyira „majmolok”, sőt aztsem gondolják, hogy ha drogoznak, többek lesznek. Úgy ismondhatnám, aki Nyugaton drogozik, azok nagy részetudatosan teszi, és nem befolyás alapján. Tudatában vanannak, hogy milyen veszélynek teszi ki magát. Amíg amagyar propaganda azt sugallja nap mint nap, hogy a fűután jön a heroin, addig a nyugati fiatalok tudják, hogy nemigaz. Mert ez az állítás annyiban igaz, mint az, hogy akióvodába jár, az egyetemre is bekerül. De a magyarhatóságok rengeteg hazug és téves propagandája kap napmint nap nyilvánosságot. Valójában nincsenek tisztábanennek jelentőségével. Például rossz, szinte már–már butapropaganda az, hogy általános iskolánál drogterjesztőkdrogot árulnak. Ilyen dolog két ember fejéből pattanhat

csak ki. Egy bolond fejéből és egy rendőr fejéből. Adrogterjesztő azért árul drogot, hogy pénzt keressen.Magyarországon különösen drága a kábítószer,elképzelhetetlen, hogy az általános iskolásoknak többpénzük lenne, mint a felnőtteknek vagy legalább aközépiskolásoknak. Kb. 12 évig voltam a szakmában, desohasem találkoztam olyan esettel, hogy valaki általánosiskolában próbált volna drogot eladni. A rendőrség azérttalál ki ilyen abszurd dolgokat, hogy így próbálják minéljobban a szülőkkel megutáltatni a drogot és adrogterjesztőket. Csakhogy ettől még egyetlen „díler” semfog meghatódni, főleg azért nem, mert tudja, hogy ezhazugság. A szülőket sikerül elrettenteni a drogoktólolyannyira, hogy hallani sem akarnak róla. Csakhogy éppenez a baj, mert így azt sem tudják felismerni, ha a gyermekükdrogozik. Pedig a drogfogyasztásnak három felelőse van!Nemcsak a drogdíler, aki eladja és akit általábanfelelősségre szoktak vonni, hanem az állam is épp annyirafelelős, és a szülőknek is nagy részük van abban, hogy ha agyermekük eljut a függőségig. Ennek a hazug és butapropagandának még az is a hátránya, hogy ezáltal ötletetad az általános iskolában lévő „csibész”, idősebbtanulóknak. Ha már tanulmányi eredményükkel nem tudnakkitűnni, hát akkor talán ezzel. Sokszor nem is valódi drogotárulnak, hanem mondjuk C–vitamin tablettákat, amikről aztterjesztik, hogy drog. Sajnos a közvéleményhez is csakidáig jut el a történet. A végét a rendőrök mindigelhallgatják az olyan eseményeknek, amelyek számukrakedvezőtlen infókat tartalmaznak. Magyarországon

tapasztaltam azt a rendőrség által előadottpropagandahazudozásokat, hogy ha lefoglalnak egybizonyos mennyiségű drogot, akkor a valódi áránaksokszorosát tüntetik fel. Például pár hónapja lefoglaltak kétkilogramm amfetamint, 5 kilogramm marihuánát és 5000db extasyt, majd azt írták, hogy 100 millió forintosdrogfogás. Valójában pedig az utcai értéke sem haladjameg a 15 millió forintot. De az utcai ár már azt jelenti, hogyjó sok kézen átment az áru, mire a végleges fogyasztókhozkerült. Tehát azt a 15 milliót nagyon sokan osztják. Abban,hogy határtalanul túloz a rendőrség, az egyik okot abbanlátom, hogy így próbálja a tehetetlenségét és azeredménytelenségét valamilyen módon cáfolni. Arra viszontnem gondolnak, hogy sok ember pont ebből merít ötletet.Ezeket az álhíreket, hazugságokat olvasva, hallva arra adöntésre jutnak, hogy a fent említett mennyiségű drogot 5millió forintért meg tudják vásárolni, hisz a múltkor isennyiért már kínáltak nekik. Rájönnek, hogy tök jó biznisz,hisz 5 milliót befektetnek, 100 milliót keresnek, hisz ha arendőrség ezt állítja, akkor biztos így van. Persze ezt lehetfinomítani és részletezni, de felesleges, a tapasztalataimazt mutatják – és a nyugati országok tapasztalatai is –,hogy a rendőrség propagandája, hazudozása sokkalnagyobb kárt okoz, mint amekkora hasznot hajt. Persze ideaz is beletartozik, hogy Magyarország a sztárok országa, ittbárki lehet sztár, csak nyilatkozni kell a bulvársajtóban.Sajnos egyes rendőrök is a sztárságot helyezik előtérbe ahivatásukkal szemben. Viszont az is igaz, hogy csakMagyarországon élhet egy sztárzsaru hosszabb ideig pár

napnál. Valószínűleg ezért vannak csak Magyarországonsztárzsaruk!

Harmadik lépés

EGYÉRTELMŰVÉ VÁLT A VILÁGON és

Magyarországon is, hogy a súlyos, hosszú távúbörtönbüntetések egyáltalán nem visszatartó erejűek adrogkereskedelmet illetően. Okosabb országok eztbelátták, és módosították is a törvényeiket, kivéve pár „mégokosabbnak” vélt országgal szemben, mint példáulMagyarország. Amíg az Európai Unió nagy részében amaximálisan kiszabható börtönbüntetéskábítószerkereskedelemért 10 év, addig itt 15, de habűnszervezetben követik el, akkor életfogytiglant is ki lehetszabni. (Ennek ellenére az ecstasy tablettákat az EurópaiUnió területén pont Magyarországon lehet értékesíteni alegjobb áron és nagy mennyiségben.) Gondoljuk csak el,hogy aki arra adja a fejét, hogy bűnözzön, valójában mi is acélja? Hát az csak egy dolog lehet, hogy pénzt keressen,lehetőleg minél többet. Pont ezért és tapasztalatokból istudom és gondolom, hogy ha a törvény kisebb börtönt szabki és igen jelentős pénzbírságot, az nagymértékben fogjabefolyásolni a kábítószer–kereskedelmet, hisz sok emberképes az életét vásárra vinni a pénzért. Vagyis sokdrogkereskedő inkább ül, mint fizet. És attól, hogy az Államleülteti a dílereket, csak kiadása lesz, és úgy, hogy

egyáltalán nem bír visszatartó erővel. Mi sem attól féltünkkint Hollandiában, hogy lecsuknak bennünket, hanem attól,hogy ha véletlenül gond adódik a szervezetben és elítélnekbennünket, akkor rengeteg pénzbüntetést kell majdfizetünk. Szóval a pénzbüntetés sokkal inkább visszatartóerő, mint a világ bármelyik szabadságvesztésével járóbörtönbüntetése. A szabadság csak annak drága, akinekvan rá pénze!

Arról nem is beszélve, hogy szinte lehetetlen egy magasszinten működő drogkereskedőt elfogni. Valójában akikellen hatékony lenne a jelenlegi drogtörvény, azok ahatóság számára elérhetetlenek.

Akiket a jelenlegi súlyos törvény érint, azok nem mások,mint a hatóság számára oly könnyen elérhető, sokszorcsaliként feláldozott futárok és piti dílerek, akikbőlszázszoros túlkínálat van a piacon. Oly mértékben túlkínálatvan, hogy egy jelentős mennyiségű, mondjuk 50 000ecstasy vagy 30–40 kg amfetamin, kokain, heroin stb.szállításáért, csempészéséért a magyar és más kelet–európai futárok legfeljebb 100–150 000 forintot kapnak. Ésúgy, hogy teljes tudatában vannak a lehetséges súlyoskövetkezményeknek. Tehát amikor a magyar törvényhozókés a törvény képviselői lecsuknak párat ezekből azemberekből, a helyükre számtalan új jelentkező pályázik. Amagas széken ülő drogkereskedőket jelentéktelen kár éri alecsukott futárok és a lefoglalt drog miatt. Míg a rendőrségfelveszi a jegyzőkönyvet, addig a főnök már pótolta akiesést, két percre rá meg már el is felejtette az egészet.

A törvényhozóknak be kellene látniuk, hogy a jelenlegi

törvény valóságos kudarc. Nem vezet máshoz, minthatalmas állami kiadásokhoz és a drogok árának magasantartásához. A meghamisított és téves statisztikák csakpapíron csökkentik a drogfogyasztók és a kábítószermennyiségét, az utcákon azonban nem! Ahhoz, hogy atörvény hatékony legyen, változtatni kell rajta. Legfőképpencsökkenteni kell a kiszabható szabadságvesztésmaximális idejét, valamint más szankciók bevezetésévelkell kiegészíteni. Az új szankciók lényege, hogy olyancélokat szolgáljanak, melyek fontosak a kábítószer–kereskedelem számára kimondottan fontos stratégiaicélpontok szempontjából. Olyan szankciók bevezetésérelenne szükség, melyek nem kizárólag adrogkereskedelemben részt vevő személyekre vonatkozna,hanem magára az egész drogkereskedelem folyamatára.A hatékonyság fokozása érdekében elkerülhetetlenneklátom egy teljesen egyéni, a magyar droghelyzetnekmegfelelő új drogtörvény kidolgozását. A jelenlegi amerikaiés más nyugati törvényekből összerakott valami egyáltalánnem megfelelő arra a célra, melyre valójában készült.

Az amerikai droghelyzet teljesen sajátos, semmilyentéren sem hasonlít a magyarországihoz, így egyértelmű,hogy az ottani törvények nem alkalmazhatók az ittenihelyzetre. Hasonlóképpen a nyugateurópai helyzet is eltér etéren. Egyben biztosak lehetünk: tökéletes drogtörvénynem létezik, aminek millió és egy oka van. Viszont olyanlétezik, amely nem kizárólag a drogkereskedelmet erősíti,mint jelen pillanatban az aktuális magyar drogtörvény. Pontezért a törvényalkotók gondolkodásán is változtatni kellene.

Soha egyetlen jogász vagy rendőr, vagy bárki nem fogjatisztán átlátni az egyes bűncselekményekben alkalmazhatóhatékony szankciók lehetőségét, kivéve azokat, akikfizikailag részt vesznek e bűntények elkövetésében, vagyismaguk a bűnözők. Az egyik ilyen speciális bűncselekménya drogkereskedelem. Nem véletlen, hogy több nyugatiországban a hatóságok bizonyos bűnözők „bevonásával”alkotnak egyes törvényeket. Magyarországon nagy hiba,hogy a hatóság valamennyi bűnelkövetőt alacsonyabbrendűnek titulál, és így is kezeli őket. A tudomány és atapasztalat is azt bizonyítja, egy igazságszolgáltatásvalójában akkor lehet eredményes és sikeres, hamegfelelő minőségű és mennyiségű információvalrendelkezik. Ezeket az információkat viszont kizárólag abűnözőkkel fenntartott megfelelő kommunikáció teszilehetővé. Az információszerzés csatornáinak kialakítása,főleg fontosabb és szervezettebb csoportokkalkapcsolatban, sokszor több év, sőt, évtized alatt alakíthatóki. Vegyük példának az albán drogmaffiát, amely Európa–szerte kiválóan működik, Magyarországon 20 évetevékenykedik szinte gond nélkül. De itt van az a szervezet,amelynek én is a tagja voltam. 2000 óta évente szállítottMagyarországra jelentős mennyiségű szintetikus drogokat,minden különösebb probléma nélkül. És biztos, hogyakadnak mások is, akik felismerik a törvény hiányosságait.

Bizonyára sokukban felmerül a kérdés, hogyanlehetséges, hogy a rendőrség hosszú éveken át tehetetlen.Az elején leszögezném, nem a rendőrség tehetetlen,hanem a törvény maga. A felsorolt hiányosságokon kívül a

jelenlegi drogtörvénynek van még egy hatalmas hibája,mégpedig az, hogy nem biztosít elég mozgásteret arendőrségnek. Ilyen szűk mozgástérrel szinte lehetedenharcolni a drog ellen a mai világban. Viszont azt semállítom, hogy a jelenlegi, erre szakosodott rendőri állományteljes egészében alkalmas lenne egy szabadabb,szélesebb tevékenységi kör ellátására. Világszerte akábítószer–ellenes zsaruk között van a legtöbb túlkapás,korrupció és sajnos az öngyilkosok száma is. Ismerve aszakmát, kijelenthetem, hogy a kábszerellenes zsarukhelyzete a legnehezebb a zsaruk világában, és egy rosszdrogtörvény ezt igen nagymértékben fokozhatja.

Összegezve és leegyszerűsítve, telepakolhatjaMagyarország a börtöneit számtalan piti, lóti–futi futárral ésutcai dílerrel 7–8000 forint fejenkénti napi költségért azállamkasszából, ezzel a droghelyzeten nem javít. Anagyhalak továbbra is kihasználják a kiváló lehetőségeket,a törvény hiányosságait, ahhoz hogy gyarapítsákvagyonukat a virágzó drogpiacon.

Negyedik lépés

EZ TALÁN A LEGFONTOSABB az összes közül,

mégpedig azért, mert csak akkor gondolhatjuk ésértékelhetjük át tettünk kockázatát, ha tisztában vagyunkazzal, amit csinálunk. Addig, míg a magyar hatóság tévesinformációkkal látja el a közvéleményt, a helyzet nem fogváltozni. Addig, amíg nem lesznek őszinték és nem vallják

be, mint például azt, hogy a marihuána és a hasis nemhogyhalált, de még függőséget sem okoz, maximum pszichéset,vagyis akkorát, mint a cigaretta vagy a kávé. Az ishülyeség, hogy az ecstasy függőséget okoz, és azamfetamin sem igazán, kivéve a metamfetamint. Amikormegláttam a magyar Btk–ban a drogok úgymondveszélyességi rangsorolását, nagyon meglepődtem azon,hogy az amfetamin a metamfetamin előtt van. Az életemsorán sok droggal kapcsolatban volt tapasztalatom, mégúgy is, hogy 14 éve már nem fogyasztok semmilyenkábítószert! Se cigi, se pia, se kávé. Egyetlen egy oka vanennek: mégpedig az, hogy az a három–négy év drogosidőszak borzasztó rombolást végzett a testemben. Ez főlegazért történhetett, mert csak azt hallottam mindenfelé, hogya speed, a bélyeg (LSD), a kokain fogyasztása tilos, debaromi jó! A baj az volt, hogy akik azt mondták, hogy tilos,azok sem tudták megmondani, hogy miért, éppúgy, mintazok sem tudtak választ adni, akik azt mondták, baromi jó!Sajnos 14 éve a helyzet Magyarországon változatlan. Azelmúlt pár évben két–három okoskodó doktor szinteminden héten szerepel a tévében, az újságokban, arádiókban és próbálják megmagyarázni, hogy miért nedrogozzunk. Csak az a baj, hogy ők inkább egymássalversenyeznek, hogy melyikük tud nagyobbakat mondani.Egyáltalán nem azt a célt szolgálják, melyet kellene.Kiállnak és tudományos nyelven szónokolnak, amiből pontazok nem értenek semmit, akiknek valójában kellene, hiszkevés kamasz ismeri az orvosi szaknyelvet. A másik nagyproblémájuk az, hogy általában azokkal foglalkoznak, akik

már drogosok, függők, holott valójában nagyobbintenzitással kellene foglalkozni a megelőzéssel. Atapasztalat beszél belőlem: aki drogos lett – és főleg függő–, az kimondottan csakis saját magát tudja jobb belátásrabírni. Az ilyen személyt külső befolyás már nem érdekli, hiszott vannak a saját tapasztalatai. A megoldás valójában azlenne talán, ha széles körű felvilágosítást adnánakmindenkinek. De ezt teljesen függetlenül a hazug, hamispropagandától. Például az iskolákban félévente aszülőknek kellene előadást tartani a kábítószerekről.Szerintem nagyon fontos, hogy a szülők, a tanárok ésminden felnőtt pontosan tudja, hogy valójában melyik szerhogy néz ki, milyen a színe, szaga, formája stb. Azt is fontostudni, hogy melyik drog milyen reakciókat vált ki általaban.Sajnos a magyar rendszer és a magyar mentalitás gátoljaa droggal kapcsolatos felvilágosítást. Úgy beszélnek aszerekről, mintha az nem tudom, milyen erkölcstelen dologlenne. Valójában pedig úgy kellene róla beszélni, mint egybetegségről. Erkölcsi dolog szerintem az, hogy alig vanolyan kupi Európában, ahol ne volna legalább egy magyarleányzó. Erkölcsi dolog az, hogy a magyarigazságszolgáltatás nem igazságos, hogy azállampolgárok mindössze 30%–a bízik a rendőrségben, azügyészségben és a bíróságban. Az, hogy egy emberdrogtúladagolásban meghalt, nem az ő vagy a családjaszégyene. Az állam szégyene, hogy nem tud olyantörvényeket és feltételeket biztosítani, hogy minél kevesebbilyen eset történjen meg. Ismét egy holland példával tudokélni: 2007–ben három halálos túladagolás volt, míg az idén,

2008 első hat hónapjában egy sem. Igaz, Hollandiábanéjjel–nappal nyitva tartanak az olyan helyek, intézmények,ahová be lehet vinni az elfogyasztásra szánt drogot, éspillanatok alatt bérmentesen bevizsgálják, és fehéren–feketén megkapod a szered összetételét, tisztaságát. Senév, se semmi nem szükséges az ilyen laborvizsgálathoz.Minden ilyen intézményben egy csomó utasítást ésútmutatást lehet találni a drogokkal és a fogyasztássalkapcsolatban. Magyarországon viszont azt lehet hallani,hogy a drog ilyen halált meg olyan halált okoz, vagy ennyimeg annyi börtönt lehet érte kapni. Egyáltalán nemfoglalkoznak túlzottan a megelőzéssel, az igényekcsökkentésével. Az erre szánt pénzt szerintem másraköltik. A rendőrségnek is azért kell folyamatosan hazudniakülönböző drogfogásokról, hogy leplezzék asikertelenségüket, amit főleg annak köszönhetnek, hogy őksem kapnak megfelelő anyagi támogatást, de mégszakmait sem, ráadásul a korrupció is igen magas szintenvan jelen a magyar rendőrségnél. A fiataloknak megkellene tanítani, hogy a drogozás komoly felelősséggel járótevékenység, legalább annyira, mint a gyógyszerszedés,amely útmutatásokon és leírásokon alapszik. Ahogy azemberek többsége már gyerekkorában megtanulja, hogyha fáj valami, nem egy egész levél fájdalomcsillapítót kellbeszedni, hanem csak amennyit az útmutató leír, ugyanúgymeg kellene velük azt is tanítani, hogy a drogozásnak isvannak szabályai. Sok okos most biztos azt mondja, hogynem kell eljutni odáig, hogy drogozzanak. Késő, atársadalom már eljutott idáig és semmi és senki sem tudja

ezt a folyamatot megállítani. Pont ezért el kellene fogadniés megtanulni vele élni. A világ összes olyan országában,ahol egyre jobban elkezdték tolerálni a drogok jelenlétét amindennapjainkban, jelentős csökkenést észlelnek adrogfogyasztás területén. Csak úgy lehet valami ellensikeresen felvenni a harcot, ha elfogadjuk, hogy az a valamilétezik, majd lépésről lépésre megismerjük és kihasználjuka gyenge pontjait.

Még sok–sok oldalon keresztül fejtegethetném atapasztalataimat és gondolataimat, de azt gondolom, hogyha valaki olyan dolgokba szól bele, amiről mások aztgondolják, hogy neki semmi köze hozzá, akkor azpofátlanság. Vagyis a magyar igazságszolgáltatás akkorérezheti magáénak a drogproblémát, ha ez számukra nemcsupán valamiféle mellébeszélés.

A droggal kapcsolatban még annyit, hogy vegyükkomolyan. Annak ellenére, hogy az állami propagandasokszor eltúlozza a veszélyességét és ezzel több kárt okoz,mint hasznot, azért igenis lehetnek a drogok veszélyesek.

Sokan ott tévednek, hogy a drogot próbálják felhasználnikedélyjavítónak. Sokan azt hiszik, hogy ha rossz kedvükvan, bevesznek egy kis drogot, és majd felvidulnak, desajnos ez nem így van. A drogok általában izgatószerek,kivéve az ópiátokat, ami azt jelenti, hogy a jelenlegiállapotodat fokozza. Hogy ha nagyon magad alatt vagy,depressziós, szomorú vagy, és mondjuk bedobsz egy–kétecstasyt vagy felszívsz egy adag speedet, csak rosszabbállapotba kerülsz, hisz ezek a drogok csak fokozzák a lelkiállapotodat.

A szintetikus drogok rendszeres szedése – és idesorolom a kokaint is – általában komoly pszichésproblémákat okoz: paranoia, pánikbetegség, ingerültségstb. Azoknál az embereknél, akik a depressziójukatpróbálják a drogok által oldani, sokkal hamarabbkialakulnak az imént említett pszichés betegségek, mintazoknál az embereknél, akik csak kimondottan a jókedvfokozása kedvéért nyúlnak ezekhez a szerekhez. Ami mégnagyon fontos dolog: sohase tekintsük a drogozástvalamilyen versenynek! A nagy bajok általában akkortörténnek, amikor azzal versenyeznek, hogy ki tud, ki bíregyszerre több bogyót (ecstasyt), speedet, kokaint stb.benyomni. Soha ne csinálj ilyet! Ellentétben azokkal azokostojásokkal, akik valami úton–módon megállapítják azta mennyiséget, ami egy adag, vagy ami már halálos lehet,én azt állítom, hogy ilyen mérce nem létezik. Ez csakkitaláció. Senki sem egyforma. Van, aki egy ecstasytablettától hat órát úgy pörög, mint akit felhúztak, míg egymásik csak egy órát pörög tőle. Az is behatárolja amennyiséget vagy egy adag minimumát, hogy ki, mióta ésmilyen sűrűn használja a drogot. Láttam egy 55 éves svédférfit, aki 35 éve speedezik, és a jelenlegi napi adagja 20–25 gramm. Ekkora mennyiségtől 10–15 normális embertuti meghalna. Egy ádagember napi speedadagjaáltalában nem haladja meg az 1–1,5 grammot. A nemrendszeres fogyasztóknál 0,20–0,25 grammot tesz kiáltalában, a tapasztalataim szerint. Tehát nagyon fontos:soha ne versenyezz abban, hogy ki mennyi drogot bírbenyomni! Ez az egyetlen verseny, ahol csak vesztesek

vannak.Szerencsére Nyugaton lassan már kezd cikis lenni, ha

valaki drogozik. Amíg szigorú volt a drogtörvény, addigszinte mindenki drogozott, de amióta enyhült ez a törvény,egyre kevesebben próbálnak drogozással „menősködni”.

Ez persze nem azt jelenti, hogy lassan megszűnik adrogfogyasztás. Ez sohasem fog bekövetkeznivéleményem szerint. A világgazdaságban igen komoly ésjelentős szerepe van, így szinte biztos, hogy még sokáig ittlesz a mindennapjainkban, maximum pár év múlvalegálisan, mint az alkohol vagy a dohány.

YUGOVICH, ROBERT AZ ŐSZINTESÉG JUTALMA

Copyright © Robert Yugovich, 2010 Minden jogfenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani,információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely

formában vagy módon a kiadóval történt előzetesmegállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle

kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyenformában kiadásra került.

Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója,2010

7630 Pécs, Uszögi–kiserdő utca 1.Telefon: (72) 777–000

e–mail: info@alexandra.huwww.alexandra.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója A kiadványtTóth Gábor tervezte

ISBN 978 963 297 393 7Nyomta a Szekszárdi Nyomda Kft.

Felelős vezető Vadász József igazgatóMegjelent 18,16 (A/5) ív terjedelemben

[1] A Vajdaságban így hívjuk a szerbeket.

[2] Cseh gyártású géppisztolytípus, melynek Szerbiában és Montenegróban is

gyártották variánsait.

[3] Az egykor a francia idegenlégióban és a szerb Arkan hírhedt

szabadcsapatában is harcoló Marinko Magyarországon valószínűsíthetően hétgyilkosságot követett el a kilencvenes években. Jelenleg életfogytiglani büntetéséttölti.

[4] A kijevi születésű Szemjon Mogiljevics a kilencvenes évek elején tette át a

székhelyét Magyarországra, innen irányította a „vörös maffia" néven elhíresültszervezetet. Az FBI a tíz legveszélyesebb bűnöző közt tartotta számon, nevét azorosz-ukrán gázvitákkal is összefüggésbe hozták. 2008-ban, Moszkvábanletartóztatták.

[5] Zeljko Raznatovic Arkan 1952-ben született. A hetvenes-nyolcvanas

években Európa-szerte keresett bűnöző volt, majd a délszláv háborúkban válthírhedtté Arkan Tigriseinek nevezett szabadcsapatáról. Szerepelt a háborús bűnösöklistáján, de 2000-ben Szerbiában meggyilkolták. Egyes horvát lapok szerint agyilkosságot csak megrendezték, ő pedig új külsővel, új személyazonossággalkülföldön él.

[6] Sándor István rendőrtiszt elsősorban a kilencvenes évek olajszőkítési

ügyeiben nyomozott. Megvádolták hivatali visszaéléssel, de később felmentették.[7]

A Krav Maga héber kifejezés, jelentése: közelharc. Hatékony, mindenfélesallangtól mentes önvédelmi rendszer, melyet a budapesti születésű Lichtenfeld Imrefejlesztett ki Izraelben.

[8] bukósisak (szerb)

[9] Special Weapons And Tactics: az amerikai rendőrség különleges

elitalakulatainak gyűjtőneve, melyeket elsősorban terrorelhárításban, a szervezettbűnözés elleni harcban vetnek be.

[10] A két hírhedt cég Radnai László érdekeltségébe tartozott, akit 2006-ban,

több más társával együtt, az úgynevezett kecskeméti maffiaperben ítéltek el.[11]

Tanyi György, a pesti éjszakai élet ismert figurája, akinek a neve legutóbb2009-ben, a MOM Park bevásárlóközpontban lévő Leroy étterem elleni támadássalösszefüggésben merült fel

[12] A Kumarin néven ismert orosz maffiavezérről van szó.

[13] rendőrség (holland)

[14] Drug Enforcement Administration, speciális rendőri szerv az Egyesült

Államokban, mely elsősorban a drogterjesztés ellen küzd.[15]

Tiszteletem, ember![16]

Az itt említett „sztár" Segal, polgári nevén Cifra Tamás volt, akit a magyarközvéleménynek a Való világ című valóságshow-ból volt szerencséje megismerni.

[17] A móri per egykori koronatanúja, akiről később bebizonyosodott, hogy

hamis tanúzással vezette félre a rendőrséget, majd a nyomravezetői díjjal eltűnt.

TartalomPROLÓGUS„Néhányan csak úgy hívtak: Mindenható” A HELY„Te magyar vagy, és ezt a rácok is tudják”KEZDETEK„Szeged volt Magyarország drogbölcsője”TALÁLKOZÁS A BŰNNEL„Már rég közénk tartozol!” IRÁNY HOLLANDIA!„Beleestetek a szteroidos hordóba?” VISZLÁT,BAYA!„A mi fajtánk sohasem adja fel!” JAPÁN, HAWAII,KIKÉPZÉS„Én feyenoordos vagyok!” HOLLANDIAI ANZIKSZ,,Ha Belgrádból hívnak, oda nem lehet nem elmenni”PEST, PIPÁS BÁCSI ÉS SZÁVÁÉK„Ez börtön?” RÁCSOK MÖGÖTTSVÉDORSZÁGBAN,,Azt mondta, nem vagyok igazi gengszter” ATTILASZOLGÁLATÁBAN,,Késsel–villával evő, úri köcsögök leszünk” MIÉNK AKOKAINPIAC„Mi sem udvariaskodunk” HARC AHATÓSÁGOKKAL„Respect, man!” BÚCSÚ ZORÁNTÓL,,A rendőr csaj is meglett volna” ATTILA MEGVADUL,,Most is kiszállhatsz, de nem élve!” DURVULÓBELHARCOK

BELHARCOK„Te is ugyanúgy fogsz bűnözni, mint mi” HALÁLOSVESZÉLYBEN„Kiválóan dolgozik a Bravó 4–es!” VÉGRE–VALAHÁRA LETARTÓZTATÁS,,Na, Rob, Isten hozott Magyarországon!”NYÖGVENYELŐS NYOMOZÁS,,Egész nap be vagyok zárva, mint egy vadállat”ELKÉPESZTŐ KÖRÜLMÉNYEK„Hivatalból meg kell kérdeznem: nem akar öngyilkoslenni ?” SOKKOLÓ ÍTÉLETEPILÓGUSVÉGSZÓFÜGGELÉKAz utolsó szó jogán elmondottakA maffia felépítéseA drog terjedése és az üldözésének kérdése, ahogyén látom...