balanyi györgy - békekísérletek 1

I

BÉKEKISÉRLETEK A VILÁGHÁBORÚ FOLYAMÁN.1

(Első közlemény.)

Az 1914 nyarán felcsattanó első ágyúlövések bevezető akkordjai voltak a világtörténelem legnagyobb szabású küzdel-mének, de egyben gyászindulóul is szolgáltak a világbéke teme-téséhez. A közel félszázados béke, mivel áldásait nem becsültük meg, javait nem használtuk ki eléggé, hosszú időre itt hagyott bennünket. És mi eleinte könnyű szívvel vettük távozását. A hábo-rús extázis, mely mindenütt hatalmába kerítette a lelkeket, vas-tag szemfödőt borított rá és kiközösítéssel fenyegetett mindenkit, aki csak nevét is említeni merné az elköltözöttnek. A vér gőzé-től megrészegedett és a győzelem várásának mámorától meg-igézett közhangulat még emlékét is ki akarta törölni az embe-rek lelkéből S'helyén az elérhetetlenül magasra csigázott háborús céloknak akart bálványt emelni. Ezért már puszta említését s a visszaállítását célzó tárgyalások lehetőségének már pusztán aka-

1 Felhasznált irodalom: Der europäische Krieg in aktenmässiger Dar-stellung. I—VIII. (Deutscher Qeschichtskalender. Hrgb. v. Fr. Purlitz. 1914—18.) — Bethmann-Hollweg, Th. v.: Betrachtungen zum Weltkriege. I—II. T. Ber-lin, 1920—21. — Cramon A.: Unser österreichisch-ungarischer Bundesgenosse im Weltkriege. II. Aufl. Berlin, 1922. — Czernin O.: Im Weltkriege. II. Aufl. Berlin—Wien, 1919. — Erzberger M.: Erlebnisse im Weltkrieg. S t u t t g a r t -Berlin, 1920. — Falkenhayn E. v.: Die oberste Heeresleitung 1914—16 in ihren wichtigsten Entschliessungen. Berlin, 1920. — Demblin A.: Czernin und die Sixtus-Affaire. München, 1920. — Jagow K-: Daten der Weltgeschichte, Vorgeschichte und Verlauf bis Ende 1921. Leipzig, 1922. — Laurent M.: L 'organisation de la victoire. Nos gouvernements de guerre. (Bibliothéque de l'historie contemporaine.) Paris, 1920. — Ludendorff E.: Meine Kriegserinne-rungen 1914—1918. IV. Aufl. Berlin, 1919. — U. a.: Urkunden der obersten Heeresleitung. Berlin, 1921. — Le mensonge autrichien. L'incident Clemenceau— Czernin. Pages d'histoire 1914—1918. 9. sér. 148. Paris—Nancy, 1918. — Sixte de Bourbon: L'offre de paix séparée de l'Autriche. (5 déc. 1916—12 oct. 1917.) VI. éd. Paris é. n. (1920.) — Erinnerungen des Kronprinzen Wilhelm. Hrgb. v. K. Rosner. Stuttgart—Berlin, 1922.

Katholikns Szemle. 1924. III. 9

130 Balanyi György:

démikus szemügyrevételét defetizmusnak, a nagy nemzeti ügy elárulásának bélyegezte. Nagytekintélyű közéleti férfiak, hatal-mas társadalmi szervezetek hangosan követelték, hogy békéről mindaddig szó se eshessék, míg a tökéletes győzelem biztosítva nincs. Németországban pl. 1915. március 10-én a hat legnagyobb és legtekintélyesebb egyesület (Bund der Landwirte, Deutscher Bauernbund, Zentralverband deutscher Industrieller, Bund der Industriellen, Hansabund, Reichsdeutscher Mittelstand Verband) adta ki a Durchhalten bis zum aussersten jelszót s már harmad-fél hónap multán (máj. 20.) szükségesnek látta egy újabb memo-randumban nyomatékozni álláspontját. Két hónappal rá az all-deutsch szövetség szögezte le magát a késhegyig menő harc mellett, {máj. 5.) És ez nem elszigetelt, magában álló jelenség. Hasonló nyilatkozatokat tucatszámra idézhetnénk mindkét táborból.

De hiába akarták elföldelni, a béke emléke csak nem akart kiveszni a lelkekből. Minél jobban dühöngött ellene a háborús uszítás, az utána való sóvárgás annál elemibb erővel ragadta meg a szenvedő és nélkülöző emberek százezreit. Sír-jából apró lidércek keltek, melyek szeszélyesen ide-odatáncoltak s azután ellobbantak, mielőtt az egész éjszakát bevilágító fény-oszloppá egyesülhettek volna.

A béke kérdésének latolgatása minden tilalom és titkolód-zás ellenére a háború egész folyamán napirenden volt. Igaz, eleinte csak mint háborús eszköz, mint ballon d'essai, melyet hangulatunk kipuhatolására és egységünk megbontására próbál-tak felhasználni ellenségeink. A semleges államokat, főleg Svájcot elárasztó ententekémek és ügynökök és a különböző entente-lapok egymásután kürtölték bele a világba vadabbnál-vadabb békehíreiket, melyek majd egyik, majd másik központi hatalom kimerültségéről és békét kereső lépéseiről szólottak. Hivatalos lapjaink alig győzték őket cáfolni. így 1915. ápr. 3-án a Bécsi Távirati Ügynökség teljesen légből kapottnak minősítette a Mor-ning Post jelentését, mintha Ausztria-Magyarország különbéke kötésén fáradozna. Néhány héttel később viszont a német kancellár hivatalos lapja, a Norddeutsche Allgemeine Zeitung utalta a mesék országába azt a híradást, mely tudni vélte, hogy Németország bizonyos angol kívánságok figyelembevétele alapján különbékét célzó tárgyalást kezdett Angliával, (ápr. 25.)

A gorlicei áttörés után a nagyszámban felburjánzott orosz békehiresztelések leszerelése adott legtöbb munkát a hivatalos

Békekisérletek a világháború folyamán. 13

lapoknak. A Wiener Fremdenblatt jún. 5-iki számában külön cikket szentelt nekik s megbízhatóságuk jellemzésére hivatkozott a Morning Post 1914. dec. 26-iki számára, melyben az athéni szerb követ hivatalosan és kategorikusan hazugságnak bélye-gezte az egyik londoni lap azon állítását, hogy Ausztria-Magyar-ország semleges közvetítéssel már kétízben is békét ajánlott Szerbiának. Kevéssel rá a német hivatalost is megszólalásra bírta az a széltében-hosszában elterjedt mendemonda, mely azt újságolta, hogy a német főhadiszállásra előkelő orosz delegátu-sok érkeztek és konkrét javaslatok alapján már meg is indí-tották a béketárgyalást. (.Nordd. Alig. Zeitung jún. 24.) De hiába volt minden cáfolat. Varsó eleste után Londonból ismét híre kelt, hogy a német kormány a dán király közvetítésével békét ajánlott a cárnak, melyet azonban ez büszkén visszautasított. {Nordd. Alig. Zeitung aug. 13.) Amellett csökönyösen tartotta magát az angol kombináció is. Az entente zsoldjában álló Berner Tagwacht határozottan állította, hogy a német kormány elutasí-tott magától egy kedvező angol ajánlatot, melyet egy tekinté-lyes amerikai állampolgár közvetített. {Nordd. Alig. Zeitung jún. 5.) Mások viszont azt vélték tudni, hogy a kancellár tett lépéseket a béke ügyében. {Nordd. Alig. Zeitung szept. 30.) Sőt a Neue Zürcher Zeitung 1915. dec. 28-iki száma már a Jeltéte-leket is hozta, melyek mellett Németország állítólag hajlandó lett volna békejobbot nyújtani. Valóban igazat kell adnunk a Frenidenblattnak: az ellenséges és semleges világnak nem volt egyetlen számottevő tagja, melyhez a központi hatalmak — a híresztelések szerint — ismételten sürgős békeajánlattal nem for-dultak volna. (1915. jún. 5.) A manőver célzata nyilvánvaló volt« Az ellenséges hatalmaknak azért volt szükségük a békehírekre, hogy egyrészt emeljék velük saját alattvalóik hangulatát, más-részt meg, hogy csatlakozásra biztassák a semleges államokat. Mellékesen meg azért is, hogy a bizalmatlanság és meghasonlás magvait szórják a központi hatalmak közé.

De a mesterségesen tenyésztett békekacsák mellett, melyek egyre sűrűbben röppentek fel s egyre szeszélyesebben keresz-tezték egymás útjait, komolyabb békelehetőségek vagy legalább békeszándékok is értek. A formálisan körülzárt központi hatal-mak hamarosan tudatára eszméltek helyzetük veszélyességének s fegyvereik mellett diplomáciai eszközökkel is könnyíteni ipar-kodtak magukon. A nagy összevisszaságban cikázó békehiresz-

9*


telésekben tehát volt egy szemernyi igazság: annyi, hogy Ausztria-Magyarország és Németország politikai és katonai vezetősége állandóan figyelemmel kisérte a diplomáciai látóhatárt abból a szempontból is, hogy nem kinálkozik-e valamerről alkalom ked-vező általános vagy különbéke kötésére. Készségük azonban sokáig csak plátói szándék maradt. Sokáig kellett várniok, míg jóakaratukat az ellenséges és semleges sajtóban híresztelt fokig konkretizálni tudták, vagyis tényleges érintkezést találtak az ellenséggel. Eleinte természetesen a valóságnál sokkal könnyebb-nek és egyszerűbbnek képzelték a dolgot. Tisza István pl. már az első háborús hónap végén békét remélt. Nagyon jellemző e tekintetben 1914. aug. 30-án báró Buriánhoz intézett levele: «Amint eldől a galíciai harc — írja —, megyek Bécsbe; ha győzünk, azért, hogy a további teendők alapvonásait megbeszél-jük, ha sikerül az oroszoknak Lembergnél megverni bennünket, hogy a csüggedéstől megóvjam és tetterős defenzívára bírjam az embereket. Az első — valószínűbb — esetben oda szeretnék hatni, hogy a béke azonnali megkötésének feltétele mellett arány-lag mérsékelt feltételekre igyekezzünk a németeket rávenni s magunk között beszéljük meg, hogy mit kívánjunk.. . Persze egészen más feltételeket kellene szabnunk, ha ránk kényszerítik

\ a végletekig menő küzdelmet, de nagy súlyt helyeznék rá, hogy most méltányos békét ajánljunk az oroszoknak és franciáknak®.*

A sorsdöntő marnei csata és a galíciai vereségek azonban mihamar szétfoszlatták az illúziókat. A háború hamaros befeje-zése csalóka délibábnak bizonyult, győztes végigharcolása pedig a távol jövő bizonytalan eshetőségei közé tolódott ki. A köz-ponti hatalmak köré vont halálos gyűrű napról-napra szorosabbá vált. A tengerektől és a szövetséges Törökországtól való elzára-tás egyre nehezebbé tette helyzetüket. Ilyen körülmények között lélektani szükségességgel fel kellett vetődnie a gondolatnak, hogy a halálos körülölelést a gyűrű valamelyik szemének meglazítá-sával, esetleg kikapcsolásával igyekezzenek tágítani. A szövetség megbontására irányzott törekvés önként adódott a helyzetből. Kétség csak a tekintetben merülhetett fel, hogy melyiken kezd-jék. Franciaország és Anglia sokkal elszántabbaknak látszottak, Belgium pedig sokkal inkább hozzákötötte sorsát nyugati szom-^

1 Magyarország felelőssége a világháborúért. Tanulmányok. Szerk. Ángya D. Budapest, 1923. 99. s k. 1.

Békeklsérletek a világháború folyamán. 133

szédaiéhoz, semhogy a náluk való tapogatózás eredménnyel kecsegtetett volna.

így csak Oroszországra lehetett gondolni, mint amelyet politikai, gazdasági és katonai tekintetben az összes hadviselő felek között legkevésbbé felkészültnek tartott a közvélemény. Nemcsak nálunk, hanem a semleges külföldön is általános volt a meggyőződés, hogy a cári birodalom sajátos szerkezeténél fogva legkevésbbé bírja el a tartós háború rettentő megpróbálta-tásait; idő előtt térdre kényszerül vagy anarchiába dől. Ezért érthető, hogy legkorábban az orosz különbéke szándéka öltött határozott alakot. Annál természetesebbnek tünt fel a törekvés, mivel a német táborban hatalmas szószólói akadtak. így többek között Vilmos trónörökös, aki 1915. december 18-án külön me-morandumban sürgette az Oroszországgal való kibékülést és Falkenhayn vezérkari főnök, aki sohasem titkolta abbeli meg-győződését, hogy a döntést csak a nyugati harctéren lehet kierő-szakolni. Maga Bethmann-Hollweg kancellár sem idegenkedett a gondolattól.

1915. elejétől kezdve csakugyan számos kísérlet történt az érintkezés fölvételére, de egyelőre eredménytelenül. Miklós cár minden körülmények között hű akart maradni önmagához és szövetségeseihez s hosszú időn át felháborodással utasított el magától minden különbékére biztató csábítást. Aki ilyesmit szóba mert előtte hozni, azt kegyének megvonásával, sőt száműzetésbe-küldéssel sújtotta. Még olyan kedves és nagybefolyású hívének is, mint gróf Frederichs udvari miniszter, kereken megtiltotta, hogy egy magasállású német politikus hozzáintézett és igen elő-nyös békealapot kináló levelét feleletre méltassa. Természetes, hogy ilyen körülmények között lehetetlen volt egyezkedési ala-pot találni. Pedig a német diplomácia nem csinált titkot belőle, hogy különbéke esetén sem a lengyel-, sem a balti-kérdésben nem szándékozik nehézségeket támasztani, sőt szükség esetén még a tengerszorosok kérdésében is hajlandó engedményeket tenni. Mindhiába. Mikor a kancellár közvetlenül Varsó eleste előtt Falkenhayn sugalmazására értésére adta a pétervári kor-mánynak, hogy az egész lengyel terület megszállása után nem lesz többé abban a helyzetben, hogy a lengyel-kérdésben való állásfoglalását tovább halogassa, ez az aug. 11-iki miniszter-tanácsi határozat nyilvánosságrahozásával felelt, mely kimondja, hogy Oroszországra nézve a teljes győzelem kivívásáig erkölcsi


lehetetlenség bárminő békeajánlatra reflektálni, még akkor is, ha látszatra nagyon kedvező feltételeket ajánlanak.

Kedvezőbbre csak 1915 legvégén fordult a helyzet. Azok az udvari és jobboldali körök, melyek a háború ellenére is meg-őrizték a császári Németország iránt érzett szimpátiájukat, decem-berben "külön memorandumban sürgették a cárt, hogy a fenye-gető forradalomra való tekintettel a londoni deklaráció titkos záradékában biztosított joga alapján azonnal indítsa meg a béke-tárgyalásokat. i Még jelentősebb tény volt, hogy a következő évi március hóban Stinnes Hugónak, az ismert német nagyiparos-nak sikerült érintkezést találnia a stockholmi japán követtel. A gondosan előkészített beszélgetés Lucius német követ jelen-létében folyt le, aki mindjárt a társalgás kezdetén a kölcsönös közeledés időszerűségére és szükségességére terelte a szót. Stinnes sietett megragadni az eszmét s azt indítványozta, hogy Japán^ Németország és Oroszország megbízottai azonnal üljenek össze Stockholmban, vitassák meg a békefeltételeket s készítsék elő a további tárgyalások alapját. A japán követ azonban még nem látta annyira érettnek a helyzetet. Csak annyit igért tehát, hogy az ajánlatot készségesen továbbítja Tokióba, de Oroszország magatartását illetőleg semmi biztatást nem nyújtott.

Bármily ingatag volt ez az alap, talán mégis tovább lehe-tett volna rajta építeni, ha egy súlyos indiszkréció közbejötte mindent el nem rontott volna: a titkosnak szánt beszélgetés tar-talma időnap előtt nyilvánosságra jutott. Ugyanez a sors érte a japán és német követ néhány héttel később végbent második találkozását is. Pedig ezen már egészen konkrét javaslatok forog-tak szóban. Nevezetesen Németország odaígérte Kiaucsaut; csak azt kötötte ki, hogy a német vasutakért és a Kínában levő német magánvagyonért méltányos kárpótlást fizessenek a japánok. Egy újabb indiszkréció ennek a biztatón indult kezdeményezésnek is útját vágta.

Stinnes és Lucius tárgyalásainak híre természetesen azon melegében eljutott az orosz követségre s ennek révén Péter-várra is. Talán épen ennek lehet tulajdonítani, hogy az orosz békepárt egyik oszlopos tagja: Protopopov, Szimbirszk tartomány nemesi marsallja s egyúttal a duma alelnöke épen a Bruszilov-offenzíva legforróbb napjaiban közvetlen érintkezést keresett és

1 A bolsevizmus Magyarországon. Szerk. Gratz G. Budapest, 1921. 37.1.


talált a stockholmi német követséggel. De a kívánt sikert ez a találkozó sem hozta meg. Dr. Warburg, aki német részről vezette a tárgyalást, a lehető legrosszabb húrokat ütötte meg, amikor Németország kedvező anyagi helyzetére való hivatkozással a további orosz ellenállás hiábavalóságát hangoztatta s a béke áraként Lengyelország függetlenítésén kívül még kiadós határ-kiigazításokat is követelt.

A német diplomácia e hivalkodó s amellett sértő föllépése annál elhibázottabb volt, mivel Oroszországban ezidétt már valóban erős békeáramlatok cirkuláltak. A háborús fáradtság és a gyökeres belső reformok vágya egyre szélesebb rétegekre terjedt ki. A változás legbiztosabb jele volt, hogy Szaszonov, a háborús politika egyik éltető szelleme júl. 23. Stürmernek az eddigi belügyminiszternek volt kénytelen átengedni miniszter-elnöki és külügyminiszteri székét, akit általában békésebb haj-lamú embernek ismertek s akitől ezért sokan a megegyezéses béke gondolatának felkarolását remélték. A bízók reménysége még fokozódott, amikor Stürmer néhány hónap multán épen a béke után tapogatózó Protopopovot vette maga mellé belügyminisz-ternek. (okt. 1.) A helyzetre jellemző, hogy Miklós cár Stock-holmból való visszatérése után még a szemrehányások özönét zúdította Protopopovra és ime most mégis elfogadta belügy-miniszterének.

De Stürmernek és Protopopovnak nem maradt idejük a várt békeakció megindítására, mert a lengyel incidensből kikereke-dett vihar időnap előtt elsodorta, illetve tétlenségre kárhoztatta őket. Ismeretes, hogy Ferenc József és Vilmos császár 1916. nov. 5. kiadott proklamációjukkal elrendelték a régi lengyel királyság visszaállítását. Ez a proklamáció a derült égből lecsapó villám módjára érte az orosz közvéleményt s a harag és gyűlölet újabb orkánját váltotta ki belőle a központi hatalmak ellen. A nov. 14. összeült dumában szenvedélyes hangú támadások hangzottak el a miniszterelnök és a belügyminiszter ellen. Különösen a kadét-párt tüzelt ellenük erősen. Miljukov egyenesen árulással vádolta Stürmert és vád alá helyezését követelte. Szemére vetette, hogy az ellenség minden reménye benne van, mert feltételezi róla, hogy a megegyezés kedvéért kész feláldozni még az ország becsületét is. Szavainak illusztrálására egész sereg idézetet olva-sott föl német lapokból, melyek a leghizelgőbb módon szólottak a miniszter személyéről. Még nagyobb felháborodást keltett


Maklakov és Schulgin beszéde, akik leleplezték Protopopov tárgyalásait és Warburg túlzott követeléseit. Stürmerkimagyarázása és november 15-iki körtávirata, melyben ellenséges mesterkedés-nek nyilvánította az egész békehiresztelést, nem sokat lendített a helyzeten. A békeminiszterelnöknek, ahogyan ellenségei gúnyolták, távoznia kellett. (Nov. 23.) Vele együtt távozott a béke reménye is.

De csak egyidőre. Mert közben Oroszország helyzete foly-vást rosszabbodott. A Stürmer örökébe lépett Trepov és Neratov ép oly kevéssé tudták a megindult bomlási folyamatot feltartóz-tatni, mint az utánuk következett Galicin herceg. (1917. jan. 9.) A forradalom gyors léptekkel közeledett. Végre a cár is tuda-tára eszmélt helyzete veszélyességének s hirtelen politikát vál-toztatott. Míg eddig makacs következetességgel ellene szegült minden közeledési kísérletnek, most maga vette kezébe a köz-ponti hatalmakkal kötendő különbéke ügyét. Mindenekelőtt Ausz-tria-Magyarországgal akart szót érteni. Kérésére az egyik sem-leges hatalom készségesen magára vállalta a közvetítő szerepet. Az illető állam megbízottja 1917 febr. 26. megjelent Czernin hivatalában és nagy általánosságban közölte vele, hogy a hada-kozó felek egyike hajlandó kedvező feltételek mellett békét kötni. Czernin azonnal kitalálta, hogy csak Oroszországról lehet szó s habozás nélkül késznek nyilatkozott a tárgyalás fonalának felvételére. Előbb azonban tudni akarta, hogy csak a monarchiá-val óhajtanak-e tárgyalni vagy pedig az egész vele tartó szövetségi csoporttal. Miután ezirányú kérdésére márc. 9. megnyugtató fele-letet kapott, azt indítványozta, hogy a föltételek megbeszélésére azonnal küldjék ki bizalmi embereiket valamelyik semleges államba.

De már késő volt. Oroszország és a cár végzete betelt. Párisban és Londonban ugyanis korán megneszelték a készülő változást s minden követ megmozdítottak megakadályozására. Lord Milner angol főbiztos először arra akarta rábeszélni a cárt, hogy a háborúpárti dumatöbbségből nevezzen ki új kormányt, majd legalább a feltétlen angolbarát Szaszonov miniszterelnöki és külügyminiszteri kinevezését igyekezett kierőszakolni. De ered-ménytelenül. Az angol diplomácia értett a visszautasításból. Mivel látta, hogy a reakciós és békepárti xárizmustól nincs többé mit várnia, egyszerűen átpártolt az ententebarát liberális és demo-krata forradalomhoz, mely azután néhány nap alatt megdöntötte II. Miklós cár trónját. (1917. márc. 15.)

A forradalom kitörése egyszerre új helyzetet teremtett,


mely azonban csak részben igazolta az entente reményeit. A Ke-renszki-féle áldemokrácia továbbra is a győztes béke jelszavát hangoztatta ugyan, de a háborúba és nélkülözésbe belefáradt tömegek hallani sem akartak többé az entente fellengzős hadi céljairól. A munkás- és katonatanácsok kiküldötteinek ápr. 11-iki gyűlése az annexiómentes és tisztán védelmi jellegű háború mellett foglalt állást. Külön békéről még nem volt szó. Sőt Miljukov, mint az ideiglenes kormány külügyminisztere május 1-i köriratában hevesen tiltakozott még a gondolata ellen is. De hogy jegyzékének okfejtése és hangja mennyire idegen volt a tömegek meggyőződésétől és törekvéseitől, mutatták azok a heves támadások, melyek a munkás- és katonatanács végrehajtó bizottságának május 3. és 4-iki üléseiben hangzottak el ellene és általában az ideiglenes kormány imperialisztikus ízű külpoli-tikája ellen. A bizottság erős rosszalását fejezte ki a régi diplo-mácia hangjához való visszatérés felett és egyben újra leszö-gezte magát az annexiómentes és kártérítésnélküli béke mellett.

A központi hatalmak természetesen érdeklődéssel kísérték az óriási birodalom benső vajúdását. Az általa kiadott új béke-jelszót mindannyian örömmel és reménykedéssel fogadták. Hiszen a munkás- és katonatanács április 11-iki határozata Erzberger találó megjegyzése szerint joggal leplezett békeajánlatnak volt tekinthető. Ilyennek fogták fel a hivatalos körök is. A Ballhaus-platz egy hivatalos kommünikében már április, 14-én örömmel konstatálta az új orosz alapelv tökéletes egybehangzását a saját hadi céljaival. Egy nappal később a német hivatalos lap fedezte fel ugyanezt a harmóniát, de egyben hozzáfűzte azt is, hogy a béke igazi akadálya eddig sem a központi hatalmak, hanem az Oroszországgal szövetséges államok részén volt. (Nordd. Alig. Zeitung április 15.)

Ennek ellenére a közeledés mégis csak nehezen öltött kon-krét alakot. Legfőbb akadály a teljes őszinteség hiánya volt. Az ideiglenes kormány entente-barát tagjai, főleg Miljukov külügy-miniszter és Gucskov hadügyminiszter, továbbá Rodziankó duma-elnök folyvást azon mesterkedtek, hogy gáncsot vessenek a meg-győződésükkel ellenkező programmnak. Részben ugyanez áll a német nagyvezérkarról is. Ludendorff és a nagynémet körök érthető módon nem szívesen hallották az annexiómentes jelző túlságos hangsúlyozását. Viszont a megegyezéses béke hívei annál nagyobb buzgalommal ütötték mellette a vasat. Különösen


a mozgékony és sok irányban érdeklődő Erzberger karolta fel nagy odaadással az ügyet. A kancellár tudtával és beleegyezé-sével Stockholmban ismételten összejött orosz bizalmi emberek-kel és a békefeltételek megszabására nógatta őket. Sürgetéseinek eredményeként április utolsó napjaiban csakugyan orosz béke-biztosok érkeztek a frontra és a német fegyverszüneti feltételek után tudakozódtak. Ludendorff meglepő mérséklettel mindössze a következő kikötéseket tette: 1. szabad hajózás a tengerszoro-sokban, 2. a Konstantinápoly megszerzésére vonatkozó orosz tervek feladása, 3. Lengyelország függetlenségének elismerése és 4. az 1914-es határok visszaállítása némi kiigazítások lehetőségé-nek fenntartásával. De a biztató kezdet folytatása ezúttal is el-maradt. Orosz részről a folyvást erősödő entente-propaganda, német részről pedig az egyre féktelenebbé váló alldeutsch izga-tás időnap előtt bevágta békés közeledés útját. A frontra utazott német delegáció dolgavégzetlen volt kénytelen visszafordulni, mert orosz részről senki sem jelentkezett a tárgyalások fölvételére.

Nem hozta meg a döntést a nagy fanfarával beharangozott stockholmi szociálista konferencia sem, melytől pedig sok naiv lélek egyenesen egy új világ kinyilatkoztatását várta. Az entente-államok legtöbbje nem is engedte el rá a maga szocialistáit, a megjelentek pedig békecsinálás helyett inkább a polgári társa-dalom ellen izgattak. így a békeügy mindjobban elsekélyesedett. Tapogatózásokban ugyan ezentúl sem volt hiány, de komoly vagy épen döntő lépés egyik fél részéről sem történt. Sőt köz-ben Kerenszkinek mint hadügyminiszternek (május 18.) sikerült annyira megjavítania a hadsereg szellemét, hogy július 1-én. Kelet-galiciában széles fronton támadást kezdhetett vele az osztrák-magyar és német hadállások ellen.

Ez a tapasztalat arról győzte meg a központi hatalmakat, hogy a nyugat felé orientálódó liberális és demokrata rezsimtől béke tekintetében még kevesebbet várhatnak, mint a bukott cári rendszertől. Ezért fölhagytak az orosz belügyekkel szemben idáig tanúsított passzív magatartásukkal s az entente-barát polgári pártokkal és a mensevista szocialistákkal szemben a határozatlan békepárti bolsevisták mellett fogtak pártot. Bár támogatásuk merőben erkölcsi jellegű volt, mégis nem kis mértékben hozzá-járultak vele a második orosz forradalom sikeréhez (nov. 6—7), Lenin és Trockij uralomra juttatásához. Politikájukkal, mint ismeretes, időlegesen célt is értek. Lenin egy hónappal hatalomra


jutása után fegyverszünetet kért (dec. 6.), majd kevéssel rá Breszt-Litovszkban megindíttatta a béketárgyalásokat, melyek hosszas huza-vona után az első különbéke megkötésére vezettek. (1918. márc. 3.)

De mire az orosz béke épülete — post tot discrimina rerum — véglegesen tető alá került, akkorra már az egyetemes és a nyugati hatalmakkal keresett különbéke története is számos, változatosnál változatosabb fejezetté bővült. Nevezetesen akkorra megtörtént az első nyilvános lépés az általános béke felé: el-hangzott a központi hatalmak 1916. dec. 12-iki békeajánlata. Az ajánlat előzményei és kísérő körülményei még sokkal élénkebben élnek emlékezetünkben, semhogy sok szót kellene vesztegetnünk ismertetésükre. Csak azt emeljük ki tehát közülök, hogy az aján-lat ideje lélektani szempontból a lehető legrosszabbul volt megválasztva. Azidétt ugyanis a központi hatalmak az összes harctereken fölényben voltak ellenfeleikkel szemben s így ezekre nézve az elfogadás egyet jelentett volna vereségük bur-kolt beismerésével. Még szerencsétlenebb volt a felliivás hangja,

1 melyben sokkal több volt a győzelmi mámorból és a fenyege-tésből, mint az őszinte békevágyból. Az a beszéd, amelyet Vilmos császár közvetlenül az ajánlat nyilvánosságra hozatala után (dec. 13.) a habsheimi gyakorlótéren összegyűlt csapatokhoz inté-zett, legkevésbbé sem volt alkalmas az entente bizalmatlanságának eloszlatására. Mert mást nem hallhatott belőle: mint a pommerán buzogány és az istenítélet emlegetését, melyet az «öreg harci isten» germán vitézei karjával hajtott végre az ellene lázadt népeken.

De még más sajátossága is volt a békeajánlatnak: eléje vágott Wilson békeakciójának, melyet pedig épen a német dip-lomácia sürgetett. Bethmann-Hollweg egy House őrnaggyal foly-tatott beszélgetésben már 1916 elején meleg rokonszenvét nyil-vánította az elnök béketörekvései iránt. Néhány hónappal később, a nagy hullámokat vert Sussex-ügy elsimítása után Gerard berlini nagykövet előtt tett hasonló kijelentéseket. Ezzel egyidejűleg utasította Bernstoff washingtoni nagykövetet, hogy a tervezett akció siettetése céljából lépjen azonnal érintkezésbe az elnökkel. Wilson azonban nem nagyon sietett megragadni az alkalmat Sőt ellenkezőleg folyvást újabb meg újabb ürügyet keresett. Elő-ször a román betörésre hivatkozott. Az entente — úgymond — most készül döntő csapást mérni a központi hatalmakra; amíg ennek kimenetele el nem dől, addig hiábavaló minden egyez-tetési kisérlet. Azután meg a küszöbön álló elnökválasztási küz-


delemmel állott elő. A békeközvetítést — mondotta — nem alacsonyíthatja le választási jelszóvá, mert ezzel csak ártana az ügy komolyságának s kockáztatná sikerét, főleg most, amikor az entente-propaganda a belga munkások deportálásának ügyé-vel annyira a németek ellen hangolta a közvéleményt.

így hónapok multak hónapok után anélkül, hogy a béke érdekében bármi is történt volna. Az elnökválasztás kimenetele mit sem változtatott az állapoton, (nov. 7.) Wilson továbbra is vonakodott kilépni kényelmes rezerváltságából. Bernstoff újabb sürgetésére csak annyit felelt, hogy most már minden igyekeze-tével neki szándékozik feküdni az akciónak s reméli, hogy kará-csonyra a nyilvánosság elé léphet vele. Egyelőre azonban nem tett semmit. Addig-addig habozott, míg elszalasztotta a lélek-tanilag legalkalmasabb időpontot, az egész háború alatt talán az egyetlent, melyben a siker némi valószínűségével lehetett volna megkísérteni a hadakozó felek összebékítését. November után elmúlt december eleje is és vele végleg a semmiségbe tűntek azok a hetek, melyekben az ellenséges államok részéről a békés hajlandóság utolsó sugara csillant föl.

Mert tudnunk kell, hogy Anglia élén ezidőtájt még a mér-sékelt Asquith és Grey állottak. Franciaország ügyeit pedig Briand vezette, aki csillogó retorikája ellenére szintén nem volt híve a jusqiíaü ^^-pol i t ikának. De a másik két szövetséges államban is kedvező előjelek mutatkoztak. Oroszországban a cár és a vele tartó konzervatív elemek egyre határozottabban a külön-béke felé orientálódtak. Olaszországban pedig a szocialisták épen ezekben a napokban nagy békekampányt készültek indítani a parlamentben. A békülékenység csirái tehát sehol sem hiányoz-tak s nem lehetetlen, hogy ha idejében éri őket Wilson nagy tekintélyének és komoly készségének éltető sugara, kihajtottak volna. De az elnök egyre késett s így a kedvező alkalom örökre tovatűnt. December 7-én az angol kormány élére a rendíthetetlenül háborúspárti Lloyd George került s ezentúl az ő erős és markáns egyénisége szabta meg az entente politikájának általános irányát. Az ő hatalomra jutása óta a megegyezéses béke lehetősége és valószínűsége minimálisra csökkent.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a német diplo-mácia végre elvesztette hidegvérét. Nem akart tovább várni az annyiszor beigért, de még mindig késő jegyzékre, hanem szövet-ségeseivel egyetemben közreadta saját békeajánlatát. (1916. dec. 12.)


Ezzel legalább Wilsont is cselekvésre ösztönözte. December 19-én végre megjelent a várva-várt amerikai jegyzék, mely felhívta a harcoló feleket, hogy minél előbb közöljék az elnökkel feltételei-ket, melyek szerintük alkalmasak a háború megszüntetésére és jövőben való megismétlődése megakadályozására.

Ausztria-Magyarország és Németország, bár a viszonyok eltolódása következtében semmi kilátásuk nem volt többé a békére, sietve megköszönték az elnök jóindulatát s egyben ki-fejezést adtak abbeli óhajtásuknak, hogy az esetleges tárgyalások ne közvetett, hanem közvetlen gondolatcsere formájában indul-janak meg. (dec. 26.) Az entente-hatalmak ellenben hetekig várat-tak válaszukra s hadi céljaik gyanánt olyan feltételeket szabtak, melyek egyértelműek voltak a központi hatalmak halálos ítéleté-nek megpecsételésével. Különösen határozott hangú volt Briand jegyzéke. A francia miniszterelnök nemcsak Belgium, Szerbia és Montenegró visszaállítását és kártalanítását követelte, hanem azon-felül Elszász-Lotharingia visszaadását, az osztrák és magyar uralom alatt levő olaszok, szlávok, oláhok, csehek és tótok felszabadítá-sát, másszóval a monarchia földarabolását, az európai Török-ország megsemmisítését és Lengyelország orosz kézre bocsátását is. (1917. jan. 12.) Balfour angol külügyminiszter jegyzéke formai tekintetben valamivel enyhébb, diplomatikusabb hangú volt ugyan, de lényegileg ugyanazt fejezte ki. (jan. 16.)

Bár így a további tárgyalásra tulajdonképen nem volt alap, Wilson mégis nagyon meg volt elégedve akciója eredményével. Január 23-iki szenátusi üzenetében óriási haladásként ünnepelte, hogy a központi hatalmak kifejezték békekészségüket, az entente-államok pedig részletes békefeltételeiket is nyilvánosságra hoz-ták ; egyúttal megragadta az alkalmat, hogy részben, Dom Pedro brazíliai császár 1864-iki manifesztumából kölcsönözve hozzá a gondolatokat és szavakat, részletesen kifejtse saját békeeszményét. Még mindig hitt kezdeményezése sikerében. Ezért január 27-én Bernstoff útján a német hadi célok közlését kérte. Bethmann-Hollweg, aki különben öt hónappal előbb Gerard útján egyszer már bepillantást engedett Németország hadi céljaiba, ezúttal sem akarta, hogy rajta múljon valami. Ezért haladéktalanul a főhadi-szállásra utazott s a császárral, Hindenburggal és Ludendorffal foly-tatott beható eszmecsere után január 29-én a következő pontokban jelölte meg a német hadi célokat: 1. a megszállott felső-elszászi részek visszaadása; 2. biztos stratégiai és gazdasági határ Orosz-

142 Balanyi György: Békekisérletek a világháború folyamán.

ország felé; 3. Németország lélekszámának és gazdasági fej-lettségének megfelelő gyarmatbirodalom biztosítása; 4. stratégiai és gazdasági határkiigazítás és pénzügyi kárpótlás Franciaország terhére; 5. bizonyos garanciák a visszaállítandó Belgium részé-ről; 6. a háborúban megkárosodott német vállalatok és magán-személyek kártalanítása; 7. a normális kereskedelmi forgalmat gátló gazdasági szerződések hatálytalanítása a háború után és 8. a tengerek szabadságának biztosítása. Végül megígérte, hogy a már elrendelt korlátlan búvárhajóharcot azonnal megszünteti, mihelyt a közvetítés eredménye mutatkozik.

De Wilson ekkor már sokkal jobban elkötelezte magát az entente-nak, semhogy tovább adhatta volna a becsületes és részrehajlatlan közvetítő szerepét. A német kancellár őszinte bizalomról tanúskodó jegyzékére a diplomáciai viszony meg-szakításával felelt, (február 3.) Ürügyül a korlátlan búvárhajó-harcot hozta fel. De hogy mennyire nem ez volt az igazi ok, mutatja 1919 augusztusában a szenátus előtt tett kijelentése: meggyőződése szerint Amerika abban az esetben is belesodró-dott volna a háborúba, ha Németország amerikai alattvalókkal szemben semmi háborús cselekményt és semmi jogtalanságot nem követett volna el. A bámuló világ megérte azt a különös változást, hogy a pacifista Wilson máról-holnapra véresszájú háborús uszítóvá vedlett át, aki valóságos keresztes-hadjáratot hirdetett a közép-európai barbárok, főleg a németek ellen.

Bár nem ily tragikusan, de szintén eredménytelenül végző-dött a béke másik, Wilsonnál mindenesetre nemesebb és meg-győződésesebb apostolának békéltető kísérlete. XV. Benedek nagylelkű és heroikus erőfeszítései a béke pusztító hatásainak mérséklésére még élénken élnek mindnyájunk emlékezetében. De ugyanúgy élnek lelkeshangú fölhívásai is, melyekkel a har-coló felek lelkiismeretére appellált s őket a vérontás abbahagyá-sára buzdította. Különösen erős hatást gyakorolt a háború ki-törésének első (Allorché fummo chiamati, 1915. júl. 28.) és har-madik évfordulóján közzétett apostoli intelme. (Des le début 1917. aug. 1.) Főleg az utóbbi, melyet egyenesen a hadakozó államfőkhöz intézett, keltett erős hullámzást. Kézzel fogható ered-ménye azonban ennek sem lett. Amerika (aug. 30.), a német kormány (szept. 19.), Károly király (szept. 20.), Ferdinánd bulgár király (szept. 26.) és a szultán meleg szavakban fejezték ki érte köszönetüket, de egyébként maradt minden a régiben. Balanyi Gyöigy.

(Folytatjuk.)

\

balanyi györgy - békekísérletek 1

Documents