OLÁH GÁBOR

BALGATAGSZERELEM

ELBESZÉLÉSEK.

d^é^W^

PH329104B3571918clROBARTS

DEBRECZEN, 1918

iDÍa csáthy ferencz m, kir. tudományegyetemikönyvkereskedése.

(^

íZeanA k./evo l

Presented to the

LIBRARIES ofthe

UNIVERSITY OF TORONTO

by

George Bisztray

OLÁH GÁBOR

BALGATAGSZERELEM

ELBESZÉLÉSEK.

II-IK KIADÁS

(3-4-IK EZER)

DEBRECZEN, 1918

KIADJA CSÁTHY FERENCZ M. KIR. TUDOMÁNYEGYETEMIKÖNYVKERESKEDÉSE.

* xH*-

Hoffmann és Kronovitz könyvnyomdája.Debreczen.

BALGATAG SZERELEM.

tt álltam a hatalmas szanatórium lépcsházának

els emeleti terraszán s bámultam az estelivillanyfényben a színek játékát. Az aranyszegésbíbor oszlopok pompás nyugalommal emelték

a lépcsk cifra terhét; az óriás homlokfalat áttör üveg-festéses ablakok az ezeregyéjszaka bubájával ontották

reám a piros, kék, sárga, zöld, lila színek szivárvány-záporát. A freskók meztelen nereidákkal izgatták betegesfantáziámat ; az egyik nalak mintha felém nyújtanákövérecske karjait s néma hangon kiáltaná rám a sze-relem ingerleíes igéit. A ftött leveg tántorogva fodorul,kúszik föl a mélységbl, egészen a harmadik emeletig

;

a lépcsk piros sznyege kéjes lomhasággal nyújtózkodikát az egyre emelked márványlapokon. Lentrl álmoszongoraszó halvány ütemei szrdnek ide hozzám ; olyankülönös hangok ezek : mintha egy elzárt királyleány sírná

panaszait rabló szörnyetegek fekete várában. Néha távolikacagás csendül át a messze folyosókon ; hím- és nka-cagás; érzem, hogy kergeti egymást a levegben.

Milyen borzasztó, hogy én egyedül állok itt ebben

a ragyogásban ; távol a hazámtól, távol az élettl s olyan

közel a halálhoz.

A küls folyosó tengerre nyiló ajtaja nesztelenülfordul ; belép rajta egy szomorú, szép asszony. Maeter-

linck misztikus könyveivel szokta altatgatni bánatát, amely

1*

örökebb, mint maga az élet. Tavaly gyönyör leányáttemette innen el, most a kis fia van elmenben. Nem szólnapokig egy hangot sem ; hozzám vonzódik, valami külö-nös rokonságával a kimondhatatlan fájdalomnak. Meg-

szokott állani mellettem és nézünk, nézünk, szempillareb-

benés nélkül, órák hosszán át, a semmibe. Olykor föl-föl-

zokog,könnytelen bels zokogással; ennél a fojtott sírásnál

nincs lelketrázóbb valami. Nem bírom mellette tovább,el akarok osonni ; észreveszi, ráteszi halavány kis kezét

a kezemre, mosolyog és suhan el. A leveg sír, a sz-nyeg zokog, amerre törékeny alakja elvonul. Az an3'ákbánata iszonyatos. Iszonyatos.

A piros bársonyszékek családias egyetértéssel alusz-nak a kis kerek asztal köri. Itt szoktunk esténkint, vacsora

után összegylni. Most csak magam várok valakit. Vala-mit. Várok, a reménytelenség szomorúságával, az elját-

szott élet hitetlenségével.

Különös, hogy ma senki sem jön erre. A lift egyrezúg föl és le, látom árnyképét a világított ajtóüvegen

keresztül ; szállítja az emeleten lakókat fölfelé. Ajtócsa-

pódás, fáradt szavak, vidám köszöngetések ; azután csön-des minden.

Hallga. Valami nesz.

A lépcsn jön valaki fölfelé. A sznyeg megzizzenlépte alatt. Félreállok, elbújok s úgy találgatom : vájjonki lehet? Ismerem valamennyi betegnek a járását, azidegbajos mérnökét, a megrúgott huszártisztét, a félvesé-

vel pompázó pesli kis leányét, a tüdbajos gimnazistáét,de ez egyik sem az. Ez valami új vendég, valami idegen.Finom és lassú a járása, hallom a lépteirl. N.

Mikor fölér az els emeletre : meglátom. Magas,sugár leány. Azt hiszem, leány. Fekete ruhában, haja-

donfvel, s halványkék fátyol van vetve a nyakába. Ügy

jár, olyan büszke tartással, mint egy Stuart Mária. Fél-

oldalt villan rám az arca, nem látok a szemébe. A haja :mint a fekete éj.

Nem pihen a fordulónál, mint mások szoktak, csakhalad tovább. Fölfelé. Most hátulról látom pompás, nyú-

lánk termetét. Feketeselyem harisnyája ki-kivillan, amint

egyet lép. Olyan szép, olyan nyugodt, olyan titokzatos,

mint a hajnali álom. Nem tudom, miért: olasznak gon-dolom. Talán Veronából jött ide ; a (^apuletti Júliák ha-

zájából.

Mint egy fekete virág, úgy ringott fölíelé.

A márványlépcskön, a bíborszín sznyegen mostment föl az Éj. Viszi az álmokat, a vágyakat, a gyönyö-rségeket, mindent, amivel a napok szellemjáró szakameg szokott ajándékozni bennünket.

Ezen az éjszakán nem jött szememre álom.Másnap, ahogy letekintek ablakomból, egy kék fátyol

lobogását látom a szomorú ciprusok alján. Mintha tün-déri lobogónak volna oda feltzve. A fátyol egyedül röp-dös az enyhe déli szélben, nincs hordozója. De igen ! Oltáll egy magas gyászciprusnak támaszkodva a feketeruhássugár leány. Alig lehet észrevenni olyan mozdulatlan,

olyan virágszer. A finom kék felh körülfogja, körül-lebegi ; sokszor mintha nagy kék madár röpködne egyfekete szobor fölött, olyan. Istenem, kicsoda ez a titok-

zatos asszony.

Most megindul. Lassan, álomszer mozgással úsziktovább, a levegben. Milyen különös. Mintha lába nemis érné a park porát ; nem a fben, a f fölött megyén.Egy új Krisztus-asszony, aki talán a vizeken is átsuhan.A drága virágok félrehajolnak útja ell s olyan esen-kedve remegnek utána, mintha szerelmesek volnának em-berlestvérükbe.

6

Már a tengerpart ragyogó homokján halad. Járása

hasonló a fekete liliom rengéséhez. A morajló tenger csó-kolja parányi kezét, amint lehajol, hogy megsimogassa.

Csodás, csodás egy asszony 1 Valami számkizött királyn :

azért nem hord kalapot, mert csak korona illik a hom-lokára.

Ezt az asszonyt elviszem magammal.Mert vagy értem jött, vagy hazudnak a sejtelmek. ..

A délután szikrázó verfényében összecsoportosúl-nak a szanatórium vidám betegei s újságolják a hírt : újvendég jött tegnap este Budapestrl ; egy haloványarcúleán}^, a doktorkisasszony.

Hát nem királyn ? Hát nem Olaszország küldöttehozzánk ?^ Hát nincs szemetek, emberek, hogy nem látjátokbenne az én álmaim vándor asszonyát, akinek halk rímekpengetik cipje kopogását márványlapokon, akinek szava

dal, pillantása : feketecsillag-lefutás, kacagása pedig olyan,

mint a gyöngyök pergése zeng érclapokon. Milyen szürkea ti fantáziátok, vidám beteg emberek ! Csak a szomorú-ság látja a szépséget ; mert a szépség lelke : a szomorúság.

Az emelet oszlopos korlátján kihajolva, nézem a vi-rágzó park eleven fekete rózsáját, akinek válláról kék

álomfátyolát le-lebontja az olasz vizek fell idefáradt al-

konyi szél. Most már látom az arcát is : kreol-arc, mély-séges sötét szemek, vékony, fölfelé ívell ajak. Haja fiúsan

rövidre van nyírva s ez ad pompás fejének ingerl bájos-ságot. Könyvet olvas, lassan lép, mint egy újkori szerze-tes asszony. Isten hozott, édes diákkisasszony, számzöttkirályleánya valami mesebeli, keleti tartománynak

!

— Szép, tanár úr ? — tör be egy durva hang ámú-lásaim templomába. Hátrariadok. A szanatórium esetlenül^^Syoi'gó, fiatal orvosa áll mögöttem ; ez a kiállhatatlanember, aki butaságát vakmer durvaságokba takarja, s

lelkének rossz szagát émelyít testi illatokkal parfümözi;

aki beteg, talán valamennyiünknél betegebb, mert a lelke

rothad, a morál insanity undok rozsdavörös abroncsa égkeskeny homlokán. Kövéres arca olyan ápolt, mint a tes-

tével keresked kurtizáné ; hallottam, hogy minden éjjelnyers húst köt az arcára, azzal rzi meg brének üde-séget. Haja szagos zsírtól fényes ; bántó gonddal van két-

felé választva a fejetetején, mint az asszonyoké. Mindig

hajadonfvel jár-kel, mindig mosolyog, mindig ringatja

a csípjét, mint a magakellet rossz leány. Olyan undo-

rító az egész ember, olyan effeminált, olyan szemtelen

és olyan ostoba, mint a fából faragott japán istenszobrok.— Ügy-e szép a kis kollégan ? Pestrl jött a baba,

Pesten járt iskolába. Nézze, milyen nagyszer termetevan ! Micsoda karok és micsoda lábak ! Eh, szép asszony-

nak, jónak, jójárású lónak kár megöregedni.

Röhögött.

Lebuktassam innen ezt az aszfaltbetyárt ? Arcúi vág-

jam ? Vagy mit tegyek vele?Sarkon fordultam, szó nélkül ott hagytam.

Oh, ezek a rongyok, ezek a rothadó rongyok, hogy

tudnak beszélni a nkrl ! Pedig ez a csámpás lelk dok-tor is észveszt keringéssel kering a szanatórium legszebb-

nek híresztelt asszonya köri, egy festett báb-arcú, bnökrevadító test asszony köri, aki hideg és számító, mint

egy üzletember ; nem tudni soha, ki a szeretje, de bi-zonyos, hogy azért éli fiatal életét szanatóriumról szana-tóriumra, mert így tehet legszabadabban eleget szerelmi

vágyainak. A bolondos doktor bele van rülve ; az asz-szony primitívnek tetsz ellenállása szinte a lehetetlen-

ségig fokozta szenvedélyét. De nincs remény, hogy valahasikert érjen.

Valami félelmetes féltékenység mozdult meg a lel-

8

kémben, mint egy iszonyatos szörnyeteg bíbor barlang-

jában. Köztem és az ismeretlen doktorleány között az els

perc óta finom aranyszál-híd remegett, lelkem és az •

lelke ezen az úton szokott találkozót adni egymásnak;

s most ez a bamba, ökörszem férfi közberont és dur-ván elszakítja a szent összeköt láncot. Mit akar ez a sze-

rencsétlen? Szemet vetett talán a kék fátyolos leányra^

S amilyen ostoba a véletlen és a ni szív, tudom, hogyaz efajta slendriánoké, az ilyen vastag lelkeké a leghi-

hetetlenebb gyzelem. Úgy fáztam ettl a gondolattól, minta dalmát hegyekrl lezúduló viharos bórától, amel}^ január

közepén szokta végigseperni a gyönyör Adriát.Megrettentem, hogy elkésem. Sietnem kell.

Megismerkedtem a doktorleánnyal, aki elébem is jött

egy lépéssel. Pieggelente elsétálgatott ablakom alatt és be-

benézett. Arcom és lelkem reá volt fordulva, mint a napra-forgóvirág a fényes nyári napra. Egyszer meg is szólított.Tehát kezdette. Lvdve mondogatta :

— Én nem magyar vagyok. Nem érez valami ide-genséget a beszédemen ?

— Olyan olaszos dallamosság zeng a szavaiban. MagaRóma fell jött. És mégis tud magyarul 1

A kékfátyolos leán}' nevetett.— Én nem Róma fell jöttem, hanem Budapestrl.

Erdélyben születtem, román leány vagyok. Az én nevem :Laura. Doktor lesz bellem egy év múlva. Ugy bizony.

Ámultam. És néztem, néztem az érdekes gyermeket.Most láttam csak, hogyan tud ez a két fekete szem ra-gyogni, ölni és üdvözíteni ; most fedeztem csak föl, milyen

finom vonalba szökken az ajka, ha mosolyog, s fölfelé

ívelHk, mint a Lionardo da Vinci Gioconda-jának az ajka.Olyan rejtelmes mosolyok szoktak szakadni az ilyen ajak-ról. És csöpp csók-tündérek bújtak meg arcának szere-

9

lem-gödrében, amely minden mosolygásra újra támadt.

Kémek termetében él zene rejlett, minden lépésénél da-loltak a fölébred, hullámzó vonalak. És az a kék fátyol,

az olasz égszín, röpdös sejtelem ! Mint a romantika sivarázsa, úgy szállt reá, úgy szentelte meg.

Ez a leány egy él költemény. Egy beszél szobor.Barátok lettünk hamarosan. Az én balhírem hozzá

is eljutott, tudta jól vergdéseimnek szomorú menetéi.A nket izgatja a veszedelmek szakadékán száguldó férfi-sors ; az én sorsom halálos vakmerséggel zuhant ezid-ben a legfeketébb lejtn lefelé. Laura doktor is volt,

nemcsak n ; kétszeres izgalommal figyelte napjaim cifrazrzavarát.

— Maga miért van itt a betegek közt '? — kérdez-tem tle.

— Mert én is beteg vagyok. Az utolsó szigorlatomeltt állok s a félelem, a rettegés elvette minden ermet.Ide küldöttek, hogy rendbe szedjem magamat. És tanul-

nom is kell, mert sokat nem tudok, s az id úgy repül.Ránéztem. Most már láttam, hogy diákkisasszony.

Felhajtott gallérú szürke felöltjében, a hóna alatt szo-rongatott, vagy zsebébl kikandikáló jegyzetekkel hason-lított azokhoz a bölcsészkisasszonyokhoz, akikkel együtt

négy évig ültem én is az egyetem padjait.

Oh édes ifjúságom, itt kell hát veled újra találkoz-nom, a néma szenvedések, a halálóravárások szomorúpitvarában !

Eddig untalanúl a halál fekete paripáján rohantak

napjaim; most egyszerre lovat cseréltem s fölugrottam az

élet fehér szárnyaslovának aranyos nyergébe s kantár-

megeresztve vágtattam a szerelem ismeretlen ösvényén.

Nem hagytam Laurát tanulni. Pokolba azokat aszürke könyveket, éljen az élet

!

10

Átalfontam vágyaimnak selyemszövetével ; szép sza-

vak színes legyezjével legyezgettem kedves hiúságát, szem-

harcokat vívtam vele, beteges makrancossággal nygös-

ködtem nyakán, mert azt akartam, hogy minden órában

reám gondoljon, engemet lásson. sokszor úgy bánt

velem, mintha leánytestvérem volna ; sokszor az én ál-

maimban újjászépített, másik édesanyámat éreztem benne;sokszor pedig, mintha egy ellenséges nép leánya lett volna,

akit én nemzetem elárulása nélkül át nem ölelhetek soha.Ez volt a legszomorúbb és legkínzóbb az én támadó sze-

relmemben. Román leány, román leány, a szíve ott ma-radt valahol a havasokon túl ; mit akarok én, szegény

magyar fiú ?Árnyékává szegdtem Laurának. Napjaimnak volt

a napja, éjszakáimnak volt a csillaga. Én nem tudom,miért izgatnak engemet a nem magyar nk. Egészen más^tisztább és rejtelmesebb szépséget látok bennük, mint az

én hazám leányaiban. Laurának a beszédjébe bele tud-tam bolondulni ; oly gyönyören zengettek finom ajakána robbanó magyar szavak, hogy egész fajunkat meg-nemeslve imádtam ebben az idegen asszonyban. Csodá-latos : a mi nyelvünket a nem magyarok majd mindigszebben beszélik, vagy talán bajosabb félszegséggel, mint

magunk. Laurának volt két visszatér sora, amit sokszorelsóhajtott ; fakó semmiség az egész s mégis, mikor

mondotta, a rzívem megsajdult és könny ült a szemempillájára : „Álmaimnak nincsen megvalósulása, álmaim :az szi levelek hullása ..."

Romantikus napok voltak ezek nagyon.Tavasz! Március és április az Adria partján! A ha-

lálból visszatérés kimondhatatlan boldogsága ! Régen át-álmodott, de most átélt szerelem! Ifjúság, ifjúság és vá-gyak és sejtelmek és szavak és egymáshoz simulásokaranyláncolata !

11

Laura bámulta, hogy én még élek, azok után, ami-ken keresztülmentem. Én imádtam az bámuló, drágasötét szemeit. Laura szerelmes volt egy román fiúba, énszerelmes voltam annak az ismeretlen román fiúnak aszerelmesébe. Oh, ez az örök végzet-játék, hogy soha nemaz szeret bennünket, akit szeretünk ! Laurának én csak

„érdekes eset" voltam, akit nem a n, hanem az orvosszemével nézett. Velem úgy bánt, mint az ápolón a lá-badozóval : kedvesen, finoman, biztató mosolygással ; de

a szíve mindig oda járt. Volt benne valami Gabler Hed-

dai vonás is ; én lettem volna az Lövborgja. Belémakarta szuggerálni, hogy nekem mint írónak már végem.Be akarta rogyasztani mindazokat a gondolataimat, ér-zéseimet, amelyek talán még föl-fölragyognak lelkem bá-nyájából. Önbizodalmam várát akarta földig lerombolni,hogy megmentse a meggyilkolt költ romjain bennem azembert. Tudom, hogy jót akart ; de mégis olyan istenekalkonyatabeli gyász szakadt rám, mikor ilyenekrl beszélt.Éreztem, hogy temetem magamat elevenen; s még hozzánem is Beethoveni gyászindulóval, hanem szegényes, pro-fán cigányzeneszó mellett. Ilyenkor megmozdult bennemaz Othelló két karjának gyilkos akarata : szerettem volna

átkulcsolni szép nyakát és megfojtani az én sötét Des-

demonámat.Hogy féltettem a napsugártól, az emberek szeme-^

pillantásától s attól az ismeretlen fiútól, aki közöttünk

állott, ha ezer mértföld messzeségben volt is tlünk.Szerelmem és megháborító féltékenységem egyszerre

született.

A szanatórium félbolond orvosa a tökéletesen bo-londok útját kezdette futni ebben az idben. Az egészszanatórium tudta, hogy rengeteg adósság mászik utána^mint egy elnyeléssel fenyeget szörnyeteg. Apja tudta nél-

12

kül anyjának a váltóival manipulált s most ezek a vál-

tók kezdettek a toikára forrni. Fizetnie kellene s nincs

pénz. Anyja meglátogatja, heves jelenetek folynak le köz-

tk ; a szegény asszony sír, a fia újra pénzt könyörög ;fenyegetdzik, jajgat és fel s alá száguldoz a tengerpar-

ton, hajadonfvel, mint egy rült. Izgalmát óriásítja re-

ménytelen szerelme ; a bódító tesl, buta és hideg asz-

szonyhoz egy daliás katonatiszt jár be a szanatóriumba;

mindenki látja, tudja viszonyukat. A szerencsétlen doktorháborog, rjöng, ostromolja a rövid idre szabadon ha-gyott várat. Hiába ! Kegyetlen kárörömmel látom, hogyaz én kétségbeesésem poharát neki háromszor töltötték

tele az istenek. Gylöltem ezt az embert, mert ostoba voltés trágár ; s mert szemtelen szemekkel falta az én kék-

fátyoios leányom gyönyör termetét. Hadd vesszen arongy^ nyomorulían.

Laurának egy kék csíkos fehér fekvszéke volt; az

én emeletem szabad folyosóján, két dór oszlop között

szokott heverni. Ezek az átálmodozott, átcsevegett dél-

utánok voltak életem pirosbets ünnepei. Odalenn az örök

morajú tenger ; távol kékell szigetek, álomképekként fel-

tn és eltn bárkák, alkonyati fekete-, bíbor- és aran}^-szinek az égboltozaton, a vándor felhkön és a vizeken

;

virágháremek a szanatórium gyönyör parkjában, hosszúmozdulatlan gyászciprusok, sötétzöld olajfák és sejtelme-

sen zizeg pálmalevelek.

Olyan pazar gazdagsággal ölelt köri bennünket atermészel, mintha csakugyan az emberért volna minden.

Az erdélyi havasok leánya ellágyult és elgyermekesedettebben a környezetben. Szívének zárt ajtója kinyílt s énsokszor úgy éreztem, mintha közelebb volna már hozzáms meghittebben zengene sajátságos, mély zenéj hangja.

Pedig ilyenkor Budapesten járt, a klinika kertje-

18

ben ; öreglombií fák árnyékában egy feketehajú, sötét-

szem fiúval tanult abból a jegyzetbl, amely most is azölében hever ; apró jeleket írtak fel egy-egy nehezebb

tételnél, édes, néma percek határveti : hosszú pillantá-sok és elsuhanó mosolyok hieroglif-jelei azok, csak a sze-

relmes szív érzi kimondhatatlan bubájukat. Laura ilyenkor

behunyta szemét, hogy jobban lássa azokat az elmúlt szépidket és mosolygott. Én talán az alkonyat tragikus szí-neirl szavaltam s azt hittem oktalan ggömben, hogy akedves gyermeket az én szavaim ringatták éber álmodo-

zásba. Boldogok voltunk mindaketten.

A folyosóra nyiló ajtó zörren : a varázs meg vantörve. Laura felriad, én leejtem utolsó gesztusomat s az

ajtóra bámulok. Az ajtó szárnya fordul s a szegény os-

toba doktor kicsiszolt feje bukkan be rajta.

Vigyorog a parfümös, jólöltözött bolond és szemte-

lenül csóválja azt a gömböt, amelyben más az eszét szoktahordani

:

— Ej, ej, tanár úr. Lám, lám. Lassú víz partot mos.Annyi sért gúny kullogott a szavában, hogy a vér

újra elöntötte fejemet.

Odaringatózott Laura fekvszékéhez s leült mellé

arra a székre^ amelyiken én szoktam ülni.— Hogy van, kis kolléga? — kérdezte tle selymesen.Én nem birtam tovább ; lementem az alsó terraszra.Forrt bennem a düh. Idegességem megóriásította fél-

tékenységemet. Hogy mer ez a nyomorult ilyen bizalmasszemtelenséggel közénk tolakodni ? Hogy mer ez belépniabba a bvös körbe, amely Laurát úgy övezi köri, mintegy aranyköd ? Utáltam félrebillent, émelygs mosolyúfejét ; utáltam örökegy gesztusát : kéztördelését ; utáltam

kedveskedn elrehajló derekát ; utáltam palócosankomikus kiejtését ; utáltam durva érzékiségét, vakmer

14

szemtelenséget és rózsaszín pofáját, azt a demimonde-

szagot, amely folyt róla, mint a víz. Miért setteng ez az

ember untalanúl ott, ahol csak nekem volna jogom járni ?Miért nem becézi köri a maga festett báb-asszonyát ?Kettre akar ez egyszerre játszani? Lebuktatom az eme-letrl, ha sokáig arcátlankodik.

A fejem csupa tz volt ; a szivem vergdve dobolt.Az alkonyat már beleejtette szürke fátyolát a ten-

gerbe. Hamuszín ködbe veszett a messze határ. Az égencsillag-szikrák reszkettek föl s királyi pompával indult megéji útjára a koronás hold. A tengernek éjjel virágzik aköltészete.

Egyszer csak izgatott szóváltás, halkan szakgatott

szavak hullanak le hozzám. Laura beszél a doktorral. Mi

ez? Valami baj van?Rohanok fel a lépcskön ; a folyosóra nyiló ajtó

mögött megállok s lassan ránehezítem kezemet a kilincsre.

Egy kis szabad nyilas támad.A doktor a Laura fekvszékéhez húzódva, félkarjá-

val átöleli a leányt és lihegve szaval

:

— Nincs ilyen test ... a világon sincs . . . Drága kiskolléga . . . Ezek a szemek, sötét szemek ... ez a pirosmeleg ajak . . . ezt a kék fátyolt imádom ... ez illik ma-gának . . . gyönyörség . . . bódító . .

.

Fejét már csaknem a leány tejéhez szorítja. Lauracsodálkozva és ijedten kacag, védekezik:

— De doktor úr ! Mi leli magát ? Eresszen

!

A szerelmes hím az egész fekvszéket magához öleli,mintha föl akarná emelni. Laura haragosan kiált.

Szememre valami köd ereszkedik, belököm az ajtóts megállok. Reszketek.

Laura észrevesz; segítségért kiált:— Tanár úr

!

15

Ekkor egy szemvillanás alatt ez fut át a gondola-tomban : hátha ez a leány már szeretje a doktornak VS talán csak a látszat kedvéért vergdik elttem ?

Olyan árva és olyan nyomorult lettem egyszerre,

mintha lelkemet lopták volna ki bellem.

És föllángolt agyamban a düh, piros vérfolyamotvágott orcámra ; reszketve fogóztam szinte magamba, hogyki ne szabaduljon haragom ; mert tele hold jár az égens ilyenkor születnek az embergyilkosságok.

Gúnyosan, kétségbeesetten kacagtam Laura felé s

kacagásom fonalán húzódtam vissza a homályba, mint

valami éget kötélen.Hanem a kékfátyolos leány komolyra fogta a dol-

got: félrelökte a doktort és szaladt utánam. A parfümtlés érzéki föllobogástól mámoros ember szédelegve bo-torkált le a lépcsn, mint az ablakon kidobott bvérszerelmes.

Én sírtam ; de a könnyeim befelé szakadtak és aszívemre folytak. Gyarlóság : asszony a neved !

Laura kipirultán, ragyogva, pihegve suhant mellém;

rövid szavakban suttogta fölháborodását és megdöb-benését.

— Ez borzasztó egy ember. Nem is sejteltem, mitakar. Csak rám zúdul és elfojtja a szavamat, megfogjaa kezemet, a fátyolommal összekötözi s meg akar csó-kolni. Ah, még így nem beszéltek velem, soha.

összezilált haját megigazította, kék fátyolát vállára

bocsátotta s mosolyogva lágyította hangját halkulóra

:

— Most már meg tudom érteni, hogyan veszti el afejét egy n. Közel voltam hozzá.

Ránéztem oldalról. Gyönyör, gyönyör, gyönyörvolt. Úgy szerettem volna átkarolni, fulladásig csókolni,magamhoz szorítani és belesodorni abba a skarlátpiros

16

örvénybe, amelynek szenvedély a neve. Szerettem volna

látni : hogyan veszti el a fejét ez az okos és ravasz leány,

én érettem

!

De nem szóltam egy szót se. Csak lépegettem mel-lette, mintha lázas árnyéka volnék.

Kimentünk a nyilt folyosóra, ahol az elbbi jelenet

lezajlott s ottan sétáltunk kés éjszakáig.A hold ezüstös fénynyel, álomszer ködfátyollal

hintette be a világot. Laura fejére vetette lenge kék sely-

mét és beszélt duruzsuló hangon, mint a fiatal anyák

szoktak álmos gyermekükhöz gagyogni. Talán sejtette,milyen irtózatos vihar kavarog a lelkemben, s meg akartnyugtatni. Csakhogy nem lehetett. A féltékenység egészborzalmával betört az agyvelmbe s én már holtbizo-nyosságnak vettem, amit riadozó sejtelmeni elébem ve-

titett áruló képekl.

Búcsúzóra csak ennyit mormogtam :— Az az ember szerepet játszott; s véletlenül azt

mondotta el, amit én éreztem.

Laura rám nézett. Én hirtelen köszöntem s betán-torogtam a szobámba . . .

Lefeküdtem. Nem bírtam elaludni. A fejem zúgottmint egy bomlott malom. Szivem borzasztó ervel dübör-gött bordáim közt ; sokszor elakadt dobogása, fuldokolni

kezdettem, felültem ; azután ijedez gyorsasággal dobolt

tovább. Lázas agyamban gondolatfalkák rohantak gon-dolatfalkák után ; ezer és ezer sejtelem született és halt

el egy rövid perc alatt. Vergdtem, vívódtam ; minthatüzes vasakon fetrengenék, úgy égett az egész testem.

A fejemben kavargó káoszból hirtelen kiváhk egy szilárdés félelmesen ragyogó pont : a doktor és a doktorkisasz-

szony ezen az éjszakán találkoznak ! Megcsalnak, kiját-

szanak, kacagnak rajtam ; s az én titkolt álmaimat élik

17

át szerelemben lüzesült testlel. Ah ! Olyat riadt bennema borzalom, a fájdalom, mint lízezer bibliai harcos, akik

ércpajzsokat döngetve üvöltik csatakiállásukat a magas-

ságos égig.

Felcsavartam a villanyt; s elször megdöbbentema saját gondolatomtól: meglesem ket. Azután valami

édes szédület fogott el. Felöltöztem. Megnéztem az órát

:

félegyre járt.

Kilopóztam a sötét folyosóra. A szanatórium aludtmélységesen. Mint a tolvaj, mint az álmok gyilkolója úgybotorkáltam fölfelé a lépcskön, a harmadik emeletre.

Olt volt a Laura szobája. Odafenn egy álmos villanyfény

pislogott ; még döbbentbb gyásszal folyt össze mögöttea sötétség. Alig bírtam lélekzeni, a szívem valahogy a

torkomba szorult ; az ajkam remegett, mintha rettenetes

szavak kimondásától fáznék. Homlokomon tz és verejték.Osontam a fal mentén, mint az árnyék, mint az

álomjáró. Szemem és fülem átfinomult : mintha a falakonkeresztül is látnék, mintha hallatlan zajokat is hallanék.

Már csak három lépés az ajtóig ; szerelmem és féltékeny-ségem, két borzalomarcú rém, taszított. Elre. így me-hetett Othello az utolsó éjszakán Desdemona ágyához.Kezemet elrenyújtottam és ahogy a bemélyül ablaknállélekzetet akarok venni: egy emberbe botlottam. Ottállott az ajtó eltt.

Borzalom. Mintha valami villámlott volna közöttünk.

Odafordítom arcát a fény felé: megismertem. Adoktor. Gúnyosan vigyorgott.

Ez az ember utánam leselkedett. Mint ahogy énutána. Ezt késbben tudtam meg. S itt bukkantunk egy-másra, az aranybarlang eltt.

De most csak egy szívhasogató fájdalom sikoltottát bennem : az én büszke szép királyleányomnak szere-

O'áh Gábor : Balgatag szfreleni, 2

1^

tje van! Az angyalok lejárnak az égbl erre a sáros,

piszkos földre

!

Nem tudom, hogy kapcsoltam két markomat a gy-lölt, parfümös selyemfiú nyakára ; nem tudom, hogy szo-rítottam meg benne minden nyöszörgést, nem tudom aztsem. hogy hurcoltam a lefutó lépcskig, csak azt éreztem,

hogy az illatos tömeg egyszer kiszalad a kezembl és

tompa dübörgéssel gördül lefelé a márványfokokon.Lebuktattam,

Még úgy rémlik, azután lefutottam a földszintre, ki-lopóztam a nyilt terraszra. ahonnan látni lehetett a Laura

külön kis balkonát. Fölnéztem :btt ült a kékfátyolos lány

a balkon könyökljén, a holdba bámult és halkan dalolt.

Ez a vad éjszaka késbb úgy járt vissza emléke-zetembe, mint egy kínos álom.

Laura végtelenül kedves, gyöngéd volt hozzám.

Leveleket írtunk haza; elmondottuk egymásnak: milyen

az otthonunk, milyen az anyánk, melyik testvérünket

szeretjük. Együtt sétáltuk át a romantikus holdas estéket,

mikor a csillagok leszállottak az Adriára s ott ringatózott

hosszú aranycsolnakán a szke Hold is ; idegen, álmatagmelódiájú dalok sírtak tel a tengerpartról ; Lauránakmintha kis ezüstkorona tündökölt volna homlokán ; smikor ment : a Vágyak, az Álmok bizarr és kedves tá-bora zsibongott utána. Imádtam, mint az Istenemet.

Színes szavakból diadémot ötvöztem reá

:

— Mint kígyózó korall, olyan az ajaka : szeme

:

színjátszó szikra; görögösen fiúsra nyírt haja: selyem

lobogó ; fehér márvány-nyaka : szépségek tornya : mo-solya : angyalok álmának álma. Egész kedves maga :remek drágak istenek kezén. Aranygyr, mely szívemetszorítja, vakító fátyol, mely szememre borúi.

Mosolygott és dalolt.

i9

A bolondos doktor hol itt, hol olt bukkant föl, mintö mesék kóbor rossz szelleme. Rám rám sunyított, kö-szönt ; de nem szólt semmit. En csak vártam, mikorküldi már nz embereit. De 6 nem tördött velem.

A babaarcú asszony átköltözött a szanatóriumbóla Miramare-szálióba. A szerencsétlen doktor reggeltlestig olt könyököU a szálló erkélyén, vagy a tengerparton

Még mindig ostromolta Medeáját az aranygyapjúért smég mindig ott volt, ahol három hónappal ezeltt. Estén-kint hazajött, lerótta orvosi látogatását; éjjelenkint pedig

irtóztató züllésekkel könnyíteti a lelkén.

Mindenki róla beszélt. Sajnálták vagy lesajnálták.

mint az elveszett embert szokás.

Március utolsó napja volt.

A tenger fell vérnyugtalanító szelek csapdostak behozzánk; a levegben a tavasz újultan-újuló szerelmeremegett. Ilyenkor az ember is megfordul s vagy remekkölteményeket ír, vagy szerelembl gyilkol. Ez az id-szak az öngyilkosságok szezonja.

A szerencsétlen doktor lejtre jutott ; iszonyatosanmeredek lejtre, amely a pusztulás örvényébe szakad.

Valami történhetett közte és a báb-arcú asszonv

között. Idegrohamok jöttek rá, szája habot lúrt s a testerángatódzott. Aztán magához tért, összetoborzotta a sza-natórium fiatal betegeit, megalapították a TBC clubot,a Tüd Betegek Chibjál s minden éjjel . Fiume híresGrottájában kacagtak szemébe az elmúlásnak.

Laura szörnyködve bámulta ezt a veszett magyarcsapatot. Romániában az emberek nem mernek ujjathúzni az Istennel.

A doktor ezen a napon bujdosott, mint a vesztétérz beteg kutya. Hol a ciprusok és olajfák árnyékábahúzódott, hol a kis fenyveserd srjébe fúrta be magát.

2*

20

Nem lelte a helyét seholsem. Kiállott a molo gátjára,nézte a kacagó vizet szédülésig ; ilyenkor hirtelen rémület

rázkódott rajta át s futva menekült önmagától. Sokszor

emlegette, hogy az öccse sorsára jut. Az is agyonlttemagát. Én csak mosolyogtam magamban : gyáva vagyte, szegény fiú ! C.sak magadat ijesztgeted.

Délután, azt mondják, fenn járt az asszonynál a

Miramare-ban. Mikor visszajött, olyan zavaros volt a

szeme, olyan ijeszt az arca, hogy a matrózidegzet, ha-

talmas darabember : az igazgató is megrettent tle.

Késbb hallottam, fölment Laurához is. Laura ki-tillolta már régebben a szobájából, mert szemtelenkednikezdett veié. Most ünnepélyesen bocsánatot kért a doktor-

kisasszonytól. Holnap utazik ; az igazgató úr fölmondott

neki. Ezt én is tudtam már. Azt rebesgették, súgták-

búgták az emberek, hogy az igazgatóék serdül leánykáját,

a tizennégyéves fejlett Jolánkát is megtámadta buja

szerelmével s rajtakapták. Elhiszem, mert ez az embermaga mondta magáról: „Ha asszonyszagot érzek, elvesz-tem az eszemel". Szörny egy átkot örökölhetett vala-melyik sétl. Buta kis lelke volt, mint egy pesti utcaikis leánynak, de olyan tz égethetle, mint a Dante sze-relemben vétkezett elkárhozottait.

Én undorodtam tle és gylöltem.Este, vacsora után, mikor a lépcsházban vártam

Laurára, odajött hozzám. Szomorúan jelentette be, hogyholnap reggel utazik, itt már kitelt az ideje. Bocsánatotkért tlem, ha valaha megbántott.

Ránéztem. Nagyon szomorú volt.Csak annyit mondottam neki

:

— A nkkel nem úgy szoktak bánni, mint ahogydoktor úr bánt.

— Jó, hogy ezt is tudom. Jó éjszakát 1

21

Fan3^ar mosolygásra torzult a szája, meghajolt s

clmenl.

Valami szán alomforma kezdett bizseregni a szívem-

ben. De visszagondoltam az elmultakra s újra szilárd éskegyetlen ridegséggel intéztem el az egész embert. Eredj,

ahová sorsod vezet.

Laura oly földöntulian szép volt ezen az estén, hogy

magamat is elfelejtettem. Levelet kopott a feketehajúromán fiútól; ilyenkor egy ragyogás volt ez a leány.Óh, hogy imádtam ! Óh, hogy gylöltem! Ez a raosotygásnem az enyém ; a hangjának ez a remegése nem értemvaló ; szemének ez a sötét sugárzása nem engemet illet.És mégis boldogsággal húzódtam utána, szomorú árnyé-kaként. Hozzám hajolt, combját odasurolta combomhoz,kebelét néha karomhoz értette s bizonyára pompásanmulatott az én vergd félszegségemen.

A terrasz korlátjának dltünk és néztük a hold-fényben reszket tengert.

Egy lövés dördült fel hozzánk a tengerpart fell.Utána gyönyör csend.

Ez is jókor vadászik, gondoltam magamban. Éshirtelen az villant át a fejemben : tízig olvasok s a tize-

diknél átkarolom és megcsókolom ezt a gyönyör leányt.Elkezdtem olvasni.

Mikor a hetediknél járok, valami átkozott lélek be-löki a terrászra nyiló ajtót és ránk kiált

:

— Nem látták a d:oktor urat? Eltnt!A varázs megtört. Mindketten felébredtünk.Ebben a percben a Miramare fell zavaros kiáltások

morajlanak fel hozzánk.

Egy szolga fut lélekszakadva fölfelé azon az úton,amelyik a különálló szanatóriumhoz vezet. Odalenn aparkban összebukkan az igazgatóval s valami rossz dolgot

00

liebeg neki. Az óriástermetfí igazgató fellíiált : .^(^h. i%

marha !" s azzal szaladni kezd lefelé a tengerpartra.Baj van.

Ránézek Laurára, Laura ráninéz. Mintha elsápadtam

volna, mintha mindketten elsápadtunk volna.

Lenéztem a tengerre : sima volt, néma volt. De alevegben valami nyugtalanság remegett. Mi történt hát

mégis? Bementönk a szalonba, mert félelem szállt ránkodakinn. Az emberek beszélgettek, kártyáztak, szivaroz-

tak, nevetgéltek; egy íialal leány zongorázott; a tüd-bajos gimnazista hegedvel kísérte ; a pauzákat átköhögte

csöndcsen. Ezek még semmit sem sejtenek.Szótlanul ültünk Laurával sokáig ; a lelkünk figyelt,

valami különös bajra várva.

— Lemegyek a tengerpartra, — szólt hirtelen a lány.Felállott. Én is menni akartam ; de nem engedte.

Lekísértem a parkig.

Az egyik fehér padról föláll valaki s oda biceg hoz-zánk, a kezével jelezve messzirl, hog}^ valamit akar mon-dani. Megvártuk. Mikor odaér, látom, hogy a szélütött

kasznár. Dadogva, mosolyogva újságolja :— Hallották, hogy a doktor mellbe ltte magát ?— Kicsoda ? A mi doktorunk ?— Az, az. A Miramare eltt. Most viszik autón

Fiúméba, ha ugyan meg nem halt.— De hát miért? Kiért?— A szép asszonyért. Azt mondják.Az én lelkem hirtelen arcot váltolt. Gylöletem,

megvetésem ellágyult és csöndes rokonérzéssé szelídültát. Utáltam eddig ezt a lehetetlen alakot : s most a fér-fiasság fényében kezdett föltnni elttem torzul mosolyravont arca. Hiszen ez az ember több volt, mint amennyi-nek hittük. Az öngyilkosok : a legbátrabb emberek, mert

23

nemcsak szemébe mernek nézni a halálnak, hanem ma-

guk idézik föl rettent alakját. Ez a doktor csúnyán élt,

de szépen halt meg.

Megrázott ez a véres fordulat.

Fölmentem a szobámba, lefeküdtem. Behunytam a

szememet és egy véres sebet láttam, amelynek szélén az

átröppen elet reszketett. Meg tudnám én ezt tenni va-lakiért? Lauráért? Ah, összeborzadtam. Az öngyilkossá-

gok vonzanak, leszédítenek a megsemmisülés örvényébe.

Irigyeltem a vérbe fulladt, félszeg doktort. És féltem za

egyedülléttl féltem nagyon.

Mintha valami hidegszárny madár suhogna itt fö-löltem. Hallga. Most. Most is. Mi ez ? Hallucinálok /

Fölcsavarom a villanyt. Keresztülrebben a szobán

egy madár.

Nem. Nem madár : denevér. Csapatosan szoktak tán-colni csténkint a szanatórium homlokzatánál ; egy ide-

tévedt a nyilt ablakon szobámba. Vergdik és nem hírútra találni.

Milyen rémletes ez a sötét szárnyú, vergd sutarém. Mintha az öngyilkos doktor groteszk lelke volna.

Mintha vádoló töredelemmel rázkódna le magáról, itt

elttem, az életet. Mintha néma panaszának reám is hul-lana árnyéka. Oly különös, oly félelmetes, mint mikor ál-

maink ablakán benéz eg}^ nem emberi arc. Hess, madár

!

Hess, kósza lélek ! Hess, kárhozott szellem ! Hiszen tud-

nod kell útadat. Miért háborítod meg drágán vásároltéjszakáimat ? Vagy a gyilkosok lelke hazajár, visszajár ?

Oh, Laura, Laura, te fekete-holdszem leány, te vi-

rágok illatával mosakodó csodálatos él szobor ! Te mi-attad oly nehéz lelkemen az álom ; érted vágyódva rö-

pítgetem föl hangtalan sikoltásaimat a csillagok seregébe,

vagy legalább a harmadik emelet ablakáig, hogy meg-érezz és megláss valahára. Mikor jön már a hajnalunk? . .

.

24

Ezután szomorúbbra vált az élet. Kifakultak a szíues

tavaszi napok; ismeretlen átok ült a fejedelmi arcú épü-

leten. A gyilkossáf^oknak hervasztó még az emléke is.Laura hajdani vidámsága is elalélt. Éreztem, hogy

nem szívesen találkozik velem. Emlegette, hogy pár napmúlva utazik.

Én, mint a háborodott, keringettem körülötte. Haitt hagy, ha nem visz magával, meg van átkozva az éle-tem örökre.

A Maeteriinck lelkével társalgó szomorú kis asszony,akinek második gyermekére vetett célt a sunyi halál, ellen-

séges arccal, néma megvetéssel és szóló fájdalommal kí-sérte minden léptemet. Mióta Laura sugár alakja meg-jelent, az csillaga lehanyatlott. Addig olyan híven ki-

tartottunk egymás mellett, mint Aglavaine és Selyselte. Mostmár tudta, hogy én idegen istent imádok. Nagyon fájha-tott neki, mert szemében a bánat és gylölet iker-szomo-rúsága borongott. Félni kezdtem tle. Egy reggel arraébredtem, hogy benéz az ablakomon. De nem kínozottsokáig: eltnt haldokoló fiával, szótionúl, nyomtalanul.

Késbb mindig úgy rémlett, hogy csak álmombantalálkoztam vele.

A szélütött gazdatiszt gyermekies bambasággal új-ságolta el, hogyan vitték a halálra sebesült doktort egyautón Fiúméba.

— Nem tudott a sebétl feküdni; azért két embertartotta ölében az egész úton, a fejét a mérnök úr (ezévolt az autó), a lábát a kis zsidó titkár fogta. Zökkenk-nél nagyokat bdült, fájt neki a Ij^uk, hiszen kérem keresz-tülment rajta az igazgató úr vadászpuskájának a dunsztja.

Egy marhát is leölne. Vért hányt, mindig azt nyöszörögte

:

„Jeget . . . adjanak jegel." Azt gondolta, tüdvésze van, a

bolond. A huncot mérnök, hiszen tetszik ismerni : nagy

25

betyár, egész úton kacagta, viccelte a nyomorultat. Adoktor paiinszkodotí: : hogy van lelkük mulalni, mikor

itt haldokol ' Mert eszénél volt egész a kórházig. A mér-nök azt niondia neki: „Szamár! Minek ltted meg ma-gadat \' Most te is együtt kacaghatnál velünk." így hiz'a,

kérem. Dehát, meg kell adni, marha is volt. egész éle-tében. Megérdemelte. Becsületes ember nem puítanija lemagát. Fenét. Legföljebb (lulman urat fogadja látoga-

tóba. Hehehe.

Ez volt az öngyilkos búcsúzta tói a.

Alig egy hét múlva jött a hír : belehalt sebébe.Az a báb- arcú szép asszony, akinek ablaka eltt

agyonltte magát, azóta már a harmadik szeretjével csó-nakázik, valahol az abbaziai partok mentén. Ezért ugyan

nem volt érdemes golyót nyelni.A román leánynak azonban lelke volt, talán titok-

ban meg is könnyezte a szegényt doktort. De beszélninem szerelelt róla.

Ápriiis elején, egy szeles, tiszta, üvegarcú fényes na-

pon azzal állt elébem : „Délután utazom."Eltte való napon milyen kedves, milyen bbájos

volt ez a leány ! Kicsalt a kis fekete-mólóra. Lehevered-

tünk a fokánál, ahol a köveket örök moraj lássál csap-

dossa a tenger. Ersen sütött a nap ; kifeszítette pirosnapernyjét s annak az árnyékába bujtunk, úgy, hogy afejünk összeéri. Valami dalt dúdolt; mert mikor megvolthatva, mindig dalolt. És néztünk az ezüstös-kékes mesz-

szeségbe. Olyan vasárnapias csöndesség ült a miodenható

tengeren. Ug}^ vonzott a távol, a távol, a ködbe hanyatlómesszeség. Úgy fájt a szívem és mégis olyan jól esett.Laura arról beszélt, hogy két ember milyen különös mó-don találkozhatik az életben. Sok idre elválnak, egj^szerújra összebukkannak és nem ismernek egymásra. Azután

20

kinyújtotta remek karját a távoli szigetek felé és énekelte

a Mignon dalát : „Dahin, dahin möchl' ich mit dir. oh

n,iein Geliebter, zielin." P^gy vigyorgó, faun-pofájií hor-

vát bárkás odacsúszott hozzánk és szemtelen bizalmas-

sággal ajánlgatta a habokon ringó fehér csolnakát. Azt

hitte : fiatal házasok, vagy uíazgató szerelmesek vagyunk.

És ez nekünk oly jól esett ! Kacagva intettünk búcsút a

Moníe Maggiore háta mögött lebukó napnak : viszont-

látásra, öreg I

Laura holnap utazik . . .

Ugy szereltem volna megállítani a napot, hogy sohane legyen nyugovóra hajolása.

Nincs szomorúbb a búcsúzás órájánál.Még akkor este együtt rendezgettük a holmiját. Én

adogattam neki kézbl kézbe, tiszta, bájos, finom ruhács-káit. Meg-meglobogtattam kedves fátyolait ; egyik fehér

volt, mint a szétfoszló tavaszi felh ; másik haloványkék,mint a távoli hegyláncolatok ; harmadik rózsaszín, mmta gyermek-álom. Csupa fájdalmasan édes emlék az egész.

— Kzekkel kötözöm a maga szívét a magaméhoz,hog}^ mindig eszébe jussak, — szólt mosolyogva.

Eszembe jussál? Óh, Hamlet nem mondhatta meg-rendítbb meggyzdéssel, mint én: „Igen, letörlök em-lékezetem lapjáról minden léha jegyzetet, hogy csak a tedrága képed éljen egyedül agyam könyvében !"

Édes szép Laurám, gyönyör tündérhercegnm !Mikor a kék szalagos, csipkés mgekre került a sor.

clpu'ult a kedves gyermek ; láttam, szeretett volna ki-küldeni, de nem akart álszenteskednek látszani. Én bo-lond és fantasztikus gesztusokkal szorítottam szívemhez a

köimy fehér habszövetet, irigyelt társamat, akinek job-))an szabad szeretnie Laurát nálam. Parfümöt hintettema bájos ámor-fölszerelésre ; s azután rájuk zárluk a ha-talmas láda sárga lakatját.

27

Laurának egy része ilt pihen.

Másnap délig csak iigy csengtem-Iengtem, mint azárva levél. Laura utazik, Laura elmegy, Laura ilt hagy

;

jó Isten, mi lesz velem ? Hiszen eddig is az a szerelem

tartotta bennem a lelket, amellyel átöleltem különös ide-gen alakját. Ö volt a levegm, a napom, a csillagom, azálmom ; ha elhagy : elsárgulok, elhervadok, megfulladok.

Hát ilyen élethalálra men játék a szerelem ?Még egyszer átsuhant karcsú alakja a romantikus

árkádok során, a ciprusok alatt : ilt láttam talán leggyö-

nyörbbnek, ez a kép maradjon meg róla lelkemben. Atengerre nézett, a messze végtelenségbe, mintha elveszett

hazáját keresné. Izgatott volt, bár igyekezett palástolni.

Három órakor jöttek érte, hogy várja az autó.Intett a szemével. Mellé ültem.

Leeresztette fekete fátyolát, Napóleon-gallérját föl-

hajtotta köpenyegének, mert fújt a szél. A vendégek kö-rülállták a nagy szürke kocsit, az igazgató úr virágcsok-rot adott neki emléki ; azután kendk lobogtak, a mo-tor zú^ni kezdett, megindultunk.

Mint a mesebeli sárkány : röpült velünk a szürke

szörnyeteg. Füstöt okádott, bgött, kattogott és rohant aszk utcákon, mintha üldözné valaki. Hajrá ! Hajrá ! Azüdvösség szakadéka felé, vagy a reménytelenség sivata-gába ! Hogy lobogott Laura kalapján a fátyol, hogy ra-gyogott át sötétcsillag szeme rajta ; hogy vonzott, hogyszédített, hogy kínzott ez az asszony ! Hozzásimultam pár-duc-termetéhez, kezembe kapcsoltam kezét és szememeta szemébe, szakadozott szavakat lihegtem, dadogtam arohanás lázában, a szerelem szilaj rületében.

-- Legyen a feleségem . . . Laura ... ne hagyj itt i— Nem, nem. Ami lehetetlen : lehetetlen

:

— Laura, az álmom, az életem, mindenem.

28

— Nem, nem, nem.— Te drága, te mindenható, te üdvösséges te . . .Rámartam vad csókomat fátyolára, fátyolán keresz-

tül arcára, arcán át a vérébe, vérével a szívébe. Szíven

csókoltam a gyönyör román leányt.Fölrántolta a fátyolát arcáról s hevült ajka azt ra-

gyogta rám: „Ne ablakon kereszt', hanem így, igazán . . ."

Akkor megcsókoltam úgy, igazán.

Virágokat síórt az ölembe. Olyan titokzatos volt,

olyan csodálatos volt, mint a görögök szíinksz-asszon3^a.

Egy vörös gondolat lobbant fel agyamban : óh, ezérta leányélt még hazáját is el tudná árulni az ember !

Te gyönyör, te észveszt szép ellenségem ! Te, kü-lönös román leány: hová megyünk? Hová ragadsz ma-gaddal? Óh bár soha ne lenne ennek az útnak vége. ..

Az autó száguldott. Szirénája bogöli, motorja zuho-gott, egész teste vad lázban reszketett. Nem láttam énsemmit a kis tengerparti városból, a földboJ, a vízbi, az

égbl ; csak ezt a fekete ruhás Juditot, aki meg tudjaölni azt is, akit szeret.

Kiértünk a mólóra. Az autó megállt. Egy fekete hajómár ott ringolt a vizén ; Laurára várt.

Alig volt annyi ideje, hogy fölszaladjon a hídon.Indulást csöngettek. Ideges gyorsasággal szorította meg akezemet: „A viszontlátásra!"

Azzal, mint egy remek tornász, fönn volt a hajón.Én utána akartam rohanni, de a kis hidat fölrán-

tották elilem. A vastag kötelek visszacsapódtak; a ke-rekek elkezdettek zubogni, fehér tajtékban porzott a víz.

Ls a fekete hajó megindult.

Mintha a lelkem hagyott volna el, mikor Laura el-tnt melllem Halálos hidegség fagyasztott szíven, úgyéreztem, rögtön összerogyok.

29

A fekete hajó lassú ívben kanyarodott ki a nyilttengerre. Fekete füsije, mint egy gyászlobogó, lengett

utána. Nem latiam Laurát többé, elmúlt, mint az álom;

de azért lobogtattam kendmet, törölgettem a szememetés újra lobogtattam.

A fekete hajó vitte, vitte a boldogságomat.Mit ! Hát én itt maradjak egyedül? Ne menjek utána

?

Elszakítsam a kettnket összefz drága láncot ? Laura !Kiáltok, balld meg ! Én kiáltok utánad, a te szegény ba-rátod. Várj, várj, veled kell mennem ; én nem marad-hatok itt egyedül I Laura, a mindenható Istenre ne menj

el ! Laura. —Valami különös szédülés fogott el. Lenéztem a há-

borgó vízbe ; örvénylett és zajlott. Ringatta alatlam puharengjét. Úgy tetszett, mintha a móló is vele ringana már.

Mire várok ? Mit késlekedem még ?Kitártam karomat és beleszédültem a tengerbe. Még

éreztem, hogy csapódik össze fölöttem a hullám torlat

;

éreztem a sima lefelé zuhanást, a semmibemerlés ké-jét és azután megsznt minden . . .

Nem.Ott álltam a mólón. Egyedül. A Laura fekete ha-

jója már nagyon messze járt. Elttem zúgott a haragostenger ; mögöttem a sofír állt és mondott valamit. Fel-riadtam. Úristen : hát hol vagyok ? Élek ?

Eliszonyodtam a szédít, örvényl víztl. Rápillan-tottam a soffrre, aki olyan íurcsán nézett reám.

Menjünk? Menjünk.És mentünk vissza, az átkozott életbe . . .

A KÉM.

Gózon G^Hiri, a népies író, kolompot vásárolt adebreceni vásáron ; hazavitte dunaparti kis

nyaralójába, felkötötte a kerti öreg diófóro.

hogy mikor a szél megingatja a gályákat, ko-

lompoljon a drága mesterség. Hangulatkeltnek alkal-

mazta ezt a pusztai szerszámot, hogy a fváros szom-

szédságában, mindenfajta zagyva nép körében, hajótöi-

kölés és gyárbgés zsivajában, vissza tudja álmodni a

Tiszamenti kis falvak és a kunsági tanyák melancholikus

csöndjét. Mostanában valami népszínmvön kotolt, nagyonfjlfért a hangulatadó kolomp. Ha nem fujt a szél, Zsu-zsinak, a cselédnek volt kötelessége félóránkint megko-

lompoltatni a parányi harangot.

Gózon Gyurinak két kis elevenördög lánya rákapotta kolompra ; nagyon tetszett nekik a nyelves jószág. De-

rííre-borúra rázták, nyakgatták; a szomszédbeli uraság,

majd kibujt a brébl, de nem örömében. Az író pedigélvezte pogányúl.

Vendégeit, ha rajok sötétedett az este, becsalogatta

a kert hátuljára, ahol a kolompos diófa állott. Miliorlegbabonásabban állott a csend, hirtelen megrázta a lát-

hatatlan ördög-csengt; a nyavalyás pesti urakat majdkiütötte a csihora : boszorkányokat sejtettek a levegben.

Gózon Gyuri pedig vékonyafájdúUáig kacagott.Hanem az öröme nem tartott sokáig.

31

A szomszédbeli uraság megparancsolta az inasának,hogy ha törik, ha szakad, azt a gj^alázatos lárinagépet

pusztítsa el a föld színérl^ mert már hajnalban zöröm-bölnek vele azok az átkozott skriblerék. Megfizet érte.

És az író egy szép napon arra ébred, hogy a szél

fuj, vihorász, nyargalódzik, zúgatja a fákat, fütyöl a ké-

ménykürtn, de a kolomp megnémult, a puszta költésze-tének vége. Kimegy, nézi, látja hogy ellopták. Egy nagyolkáromkodik keserségében, megfenyegeti a szomszéd úr

odapirosló kastélyát : megállj, férges, csak azért is hár-

mat veszek

!

Dolgozni akart, de nem ment sehogy. A kolompszóvolt az o dopingolója. A kis nádas házak, a sövén^^kerí-tések. a poros, széles utcák, a nyikorgó gémeskútak, a

vasárnapi csöndesség falusi délutánok, a pipaszó mellett

dummogó karakán magyarok, a füstös cigány, a kopottbakter, a gatyaszáros kisbíró, a riszálós csípj menyecs-kék, a nagy üsz-lányok : elhanyatlottak, kihullottak afantáziájából. Nem volt többé hatalma rajtuk. A nagylélekigéz, a kolomp, oda van. •

Épen egy új regényébe kellett volna kezdenie, mikorez a szerencsétlenség házába ütött. Debrecenrl, az Alföld

poros Jeruzsálemérl szólt volna az ének. De nincs ko-lomp, nincs hangulat.

— Hahó ! Lerándulok Debrecenbe. Kolompot is ve-szek hármat, modelleket is nézek ki magamnak. Kettshaszon. Megálljatok, csemeték, nemsokára lesz kis harang.

A gyerekek tangó-táncot jártak ennek örömére.Gózon Gyuri pedig felkászolódott a nagy útra. Há-

rom vázlatkönyvet eresztett a bels zsebébe ; a hajáthullámosra fürtöztette, hogyha esetleg útközben lefény-képezik, mutasson a feje is valamit. Vagy harminc darabfényképes levelezlapot a táskájába csúsztatott : legyenkéznél önarcképe, ha lányos házakba talál vetdni.

32

A Debrecen felé vágtató vonaton vakszerencse érte.Épen abban a fülkében rázta haragja vesszejét a „pana-

mák városá"-ra egy nyírott fekete bajuszú ügyvéd, aknagy szerepet vitt az alföldi kálvinista Róma közigazga-tási ügyeiben. Egy idegen úrnak mag3^arázta a dolgot

:

— Tudod barátom, ott mindenbl salláriumot vág-nak ki. Oít mindennek szaga van. Ellopják a polgár-

mester párnája alól is a város vagyonát, ba valamelyik

vállalkozó betyárnak éhe jön rá. Az ulcakövezés : pa-

nama ; a csatornázás : panama ; a városi legelk bérbe-adása : panama; a kaszárnyák építése: panama; az er-dk vágása : panamák panamája. Egy év alatt harminchétügyrl rántottam le a leplet. Ismerem azokat a villákat,bérházakat, kétlovas fogatokat, selyemruhákat, színházi

páholyokat és szeretket, akik vagy amelyek a várostól

elcsaklizott pénzbl cseperedtek fel és virulnak. Lelopjákaz oltári szentséget a foltárról ; ellopják a Krisztus pa-

lástját, lelopják a mennyei Mindenhatót az égbl. Hogyaz embernek az esze íxion-kereket hány ! Rettenetes 1

Gózon Gyuri a lelkét is ellátottá erre a témaözönre.H, a kiskésit, lesz itt mit írni, csak gyzze. És épenDebrecenrl! A puritán, a legmagyarabb, a legbecsüle-tesebb városról. Egy-kettre térdére fektette az adat-

gyjt füzetét, s lóhalálában vágtató sorokat firkantottbele a magas hangon szónokoló ügyvéd beszéde nyo-mán. Az ifjú Cato csak beszélt, Gózon Gyuri csak irt,mint a folyóvíz, feltartóztathatatlanul.

Debrecen pályaudvarán nagyot zökken a vonat,

hosszút lélekzik és megáll. A radikális ügyvéd kiugrik,Gózon Gyuri utána, de a tolongásban hamar elvesztiszem ell.

— Ejnye, pedig most értünk volna kutyakocogójáraa dolognak. Remek egy forrás. Rizonyosan zsidó, merteleven forgású esze van.

33

Már mindegy. Gyerünk tovább.A harmadik osztályú váróterembl cigányok pisz-

koskodtak kifelé. Egy harminctagú banda rogyásig ittamagát és förtelmesen összeverekedett. Rendrség, kezekösszekötése, letartóztatás, bekisérés, ment minden a magaútján. Gózon Gyuri dagadó lélekkel feszítette neki ceru-záját a papírnak, sikerült néhány remekbe csinált cigány-miatyánkot lefirkantania.

— A szerbek megverték a bolgárokat ! Szenzációskiadás! — ordította fülébe egy mezítlábos rikkancs.

A balkáni háború ekkor járta legvéresebb kólóját.Puskaporos volt Magyarországon is a leveg. Galíciába

és a Száva mellé mozgósított csapatokat röpített éjjelen-

ként a külön katonai vonat. Az állomásokon titkos ren-

drök hemzsegtek. Mindenki gyanús ilyen idben, akicsak él.

Gózon Gyuri, a népies író, nem sokat hederített aháborús hírekre. Neki most az Isten különös gazdagság-

gal teregette keze ügyébe a legmarkánsabb típusokat, a

legveszekedettebb magyar pofákat, a legföldszagubb em-bereket. Nagyokat nyerített magában : ez az világa, ezaz népe, ezek hajtanak legtöbb hasznot az konyhá-

jára, ez az életfentartó pénzforrása.

Munkasodorba került. Ilyenkor három napot is ke-resztül tudott írni étlen-szomjan. Ravasz szemekkel pis-

logott köri, mindent meglátott, mindent értékesített az

állomás zsibvásári zrzavarában. Nekivetette hátát a fal-

nak, egy ablakfára támasztotta füzetét és írt, írt, körmölt

elolvashatatlan betkkel, szakadatlanul.

Tíz lépésrl egy detektív kezdette figyelni. A titkos-rendrnek feltnt a gallérköpönyeges, bozontos hajú em-ber. Már régóta rajta a szeme. Most, hogy ideges gyor-sasággal ceruzázott sort sor után titokzatos kis könyvébe :

Oláh Gábor : 6n]gntag szerelem. 3

34

elárulta magát. Ez az ember kém. Katonai kém. Olyan

szláv pofája van ; bizonyosan orosz. Pest fell jött, ott

észre sem vették. Na, innen nem menekül, ha földi asz-szony szülte. A debreceni detektívnek csak Amerikábanha akad párja.

Köpte markát a beretvált arcú már elre : jó fogás,remek fogás ! Biztos az elléptetés. Csak csendesen és

óvatosan, el ne röppentsük a drága madarat.

Gózon Gyuri pedig írt. Megtetszett neki az állomáskupolás fcsarnoka : lefirkantotta. A málházónál új típu-sokat fedezett fel, hangtalanul kacagott örömében, míg

azokat is lefirkantotta. Micsoda témagazdagság ! — gon-dolta magában.

— Ahá, most az állomás épületét rajzolja, - rém-ledezett az ifjú Pinkerton. Elsétált nagy szivarozva Gózon

úr eltt s félszemmel belevizslatott kis könyvébe : látta,

hogy a szöveg mellett rajz is van. Gemacht. Ez az emberkém. Veszedelmes katonai kém. Vigyázat ! Bomba islehet nála.

Reszketni kezdett az izgalomtól : micsoda szenzáció

hse lesz az igénytelen kis Krausz detektív a holnapilapokban I Az egér oroszlánt csal verembe. Dörzsölte akezét, ropogtatta az ujjait és úgy tett, mintha semmi semérdekelné a világon. Attól tartott, valamelyik kollegája

észreveszi a remek vadat, elhalássza elle, vagy elsieti adolgot, akkor kampec a fényes jövnek!

Hidegvér és elegancia.

Gózon Gyuri, mikor teleszívta magát az állomáshangulatával, megindult a városba befelé. Gyalog. így lát

legtöbbet az ember. Levette a kalapját s úgy fürdettehatalmas koponyáját a májusi ragyogásban.

A kis Krausz detektív utána.Végigment a hosszú futcán. Kihallgatta két civis

beszélgetését, akik a városi póladó nagyságát panaszol-

ták égbekiáltónak. Egy pár fáin debreceni kiszólást itt issikerült megcsípnie.

Befordult a Kossutb-utcára. A virágáruló és ko-szoriíköt asszonyok hosszú során gyönyörködve legel-tette szeméi. Odabujt a hátuk mögé, kileste moccanásukat,

gesztusaikat, lefirkantotta trágár megjegyzéseitící, isten-

telen huncutságaikat és megható vallomásaikat. Homlokánkiült a verejték : a munka verejtéke, olyan odaadássaldolgozott.

A kis Krausz pedig egyik ámulatból a másikba esett.Ez a huncut muszka még a kofák szoknyájából is kihámozvalamit. Iszonyatosan furfanqos gazember. És ír, mind-

egyre csak ír ! Rendkívül izgató.

Gózon Gyuri, mikor már belefáradt a följegyzésekbe,megtörölte homlokát és szétnézett. Épen az Angol Ki-rályn szálloda eltt állolt. Na, itt megszállunk, gondolta.Minek menjek tovább. Szobát kért. A pincér fölvezetteaz emeletre s elébe lette a vendeglapol. Gózon úr kitöl-

tötte, aztán mosakodni kezdett.Mikor a gyanús bozontoshajú belépeti az Angol

Királyn küszöbén, a kis Krausznak nagyot dobbant a

szíve. Hopp ! Itt a fészek. Innen nem repfíl el a madár.A szobapincért megcsípte, megnézte az új vendég nevét,mintha egy ismerse után tudakozódnék :

— Kovács? Nem Kovács Imre szállt ide most ?— Nem. Gózon. Valami Gózon.Krausz fanyalogva nézte meg a kitöltött lapot és

vakarta a fejét : ejnye, hova szállhatott az én Kovács

barátom'?

Azzal leballagott a kspú alá. Gondolkozott.— Gózon György, ez az álneve. Foglalkozása : író.Értjük, bácsi, nagyon jól érijük. Állandó lakóhelye :

3*

Budapest. Az ám. Valamelyik lengyel-orosz garnizon.

Hanem tud magyarul is, ez bizonyos. Hm. Lehet, hogyMagyarországról elszármazott kém. Lehet, valami nagy

kutya. Hiszen az áruló Redl uraság is vezérkari ezredes

volt. Jákob Istene, ha én egy eleven ezredest fognék el

ebben a háborús idben

!

A kis Krausznak talpra állt minden hajaszála. Hsielszánás kapaszkodott fel gyáva kis szívébe. Itt most

talán országok sorsa dl el, az kezén. Csak okosan,Krausz, csak óvatosan, Krausz, még Felségétl is kap-hatsz metáliát.

Ott rostokolt a szálló kapujában egész délután.

Úgy hat óra tájban jön a bozontoshajií kém lefelé.Hóna alatt a fekete könyv, szemén szemüveg. Érdcl^es !Mikor az állomáson fölfedezte, nem volt szemüvege. Ezis aíTéle fogás. A bajusza is mintha rövidebb volna ; lehet,másikat ragasztolt fel. Nagy mesterek az ilyenek ! Múlt-kor a moziban látott hasonló esetet.

Gózon Gyuri pihent testtel és kiváncsiságra felajzottlélekkel indult neki Debrecennek. A nagy paraszt-városkérdzve nyújtózkodott el a tavaszi alkonyatban. Mindenház ablaka reá ragyogott, minden ember szíve neki do-bogott ; felszippantotta a mámoros levegben szállongószerelmet s olyan fiatalos üdeség bizsergett-lázongott a

tagjaiban, hogy cifra füttyszóba röpítette ki jókedvét.

Eszébe jutott a két kis leánya :— Kolompot veszek a debreceni vásáron, gyerekek !Egy emeletes ház nyilt ablakából nóta szrdött le

hozzá. A szobafestsegéd dalolt lehalkított hangon valamitrágár nótát. Az író felfülelt, meghallotta, megértette

;

döcögsen nevetett magában s lefirkantotta a hússzagúnépdal nyers szövegét.

— Mindig jegyez, mindig jegyez ! — riadozott lel-

37

kében a kis Krausz s mint a vizslakutya, szaglászott to-vább a különös, gyanús ember után.

Péterfia-ulcán megállt Gózon Gyuri a honvédka-szárnya eltt. Három nyársat nyelt, peckes termet káp-lárral beszédbe gyeledett. A honvédek csak úgy fog-hegyrl köpködték az áros szavakat, mikor a szolgálatnehézségérl kérdezsködött náluk a bozontosfej. Demikor a lányokra fordult a beszéd, eikacarintották ma-gukat s pompás megjegyzésekkel gazdagították a népiesHÓ szólásanyagát.

Gózon Gyuri följegyezte.Lassan, ténferegve, kibotorkált a vásártérre. Odakinn

most csenevész forgalom siratta a medd idket, ahíres „szabadságok'' lezajlottak. Üres falusi szekerek tá-

boroztak a Vörös Ökörhöz címzett csárda eltt.— Hol vegyek én most kolompot? — tndött a

népies író. A vaskeresked csak afféle mkolompokatárúi. Igazi jószág a hortobágyi, újvárosi vén mesterek

kezébl kerül ki.Visszafordult. Krausz párhuzamos lomhasággal, de

az izgalomtól kigyuladva követte.

Estig így barangoltak a városban.

A kis Krausz gyönyör megfigyeléseket tett. Észre-vette, hogy a kém sokszor leveszi szemüvegét, valamivelmegtörh, azután orrára csípteti és néz^ mern, percekenát valamelyik falra. Úgy látszik^ olyan üveget használ,amelyik vegyi bomlással bizonyos láthatatlan jeleket fedez

föl titkos házak vakolatán. Ilyenkor föl-fölrezzen a bo-

zontos fej, ceruzát ragad és ír, ír, ír. x^zután megfigyelte

Krausz, hogy a kém valahányszor megáll, mindig a bal-lábára nehezedik : ebbl azt következtette, hogy a kémjobboldalán viseli rejtett fegyverét ; ezt elárulta kabátjá-

nak jobboldali kidudorodása is. A jobb lábával úgy ka-

8b

szált menetközben, mini a katonatisztek szoktak, ha kard-

jukat hanyagul csörömpöltetik a lógószíjon. Gemacht IEz az úr katonatiszt. Orosz kém a gyalázatos. Krauszegy kicsit reszketett, mert a katonáktól iszonyatosan félt.

Póttartalékos korában embertelenül meijkíaozták.

Gózon Gyuri mikor tele sze ite magát hangulattal,képekkel, lepihent az Angol Királyn kávéházában. Egyújságot maga elé terített, de közben a mellette zsongóéletet, embereket figyelte.

Krausz lelkében hsies elszánás vetett hirtelen lobot.

Bemegyek utána, megismerkedem vele, — gondolta bor-zongó gyönyörséggel — lesz, ami lesz, de megfogom adrága madarat.

S bement a kávéházba.Szemközt ült a bozontos fejvel, egy sarokasztalnál,

hogy minden moccanását lássa.Gózon Gyuri egyszer ránézett, észrevette. Megtetszett

neki a sovány kis ember. A szeme ragyogásában voltvalami érdekes. Ejnye, gondolta, ez a pasas olyan jó alak,

megismerkedem véle. Modellnek használom.Felállt. Lassan megindult a sarokasztal iránt.

Krausz észrevette. Kis gyáva szivecskéje riadót do-

bogott. Nehezen tudott nyelni ; a lába akaratlanul is tak-tust vert

;jobban mondva : remegett.

— Szabad kérnem egy kis tüzet ? — mosolygott ráa vállas, bozontos idegen.

— Kérem, kérem, — izgult a debreceni detektív —parancsoljon !

Ég szivarát odatartotta az író hideg cigarettájáhozés udvariasan hajlongott.

A cigaretta meggyúlt. Füst ölelkezett a füsttel.— Megengedi, hogy leüljek? Olyan vadidegen vagyok

ebben a városban.

39

— Tessék, kérem tessék ! (Az oroszlán verembe lé-pett ! Ragyogott föl a rettenetes gondolat Krausz fejében.)

Izgatottan forgott a székén, mikor Gózon leeresz-kedett mellé s percekig szótlanul bámult a márványasz-

talra. Vájjon mit akar? Sejt valamit? Csak a fegyvereel ne sQljön, mert az iszonyatos lenne. Nem árultam eltalán valamit ? Buta leszek, mint az iks ; ebbl még nagydolgok kereke dhetnek.

— Hol lehet itt jó kolompot venni? — ütötte fölfejét a bozontos úr. Gyermekiesen nyílt kék szemével

belenézett a kis Krausz sárga szemébe.— Jákob Istene az egek felett ! Mit akar ez a ko-

lomppal ? — rémüldözött magában az oroszlánvadász.Azután hebegve kérdezte meg:

— Milyen kolompot tetszik érteni?Gózon Gyuri elnevette magát ; rózsaszín szája, friss

nyelve, mint egy vérszopóé, olyan volt;pompás metszés,

fehér fogai veszedelmesen villantak ki Krausz úrra, mini ha

megfenyegetnék : összemorzsolunk !— Milyen kolompot? Vezérbika-kolompot. Amilyet

a vásárban árulnak.

— Minek az, ha szabad kérdeznem?Az iró fogsora megint elvillant;— Azt nem mondhatom meg. Kell. Három.— Aha ! — fonta tovább sejtelmeinek fonalát a kis

Krausz — most már értem. Ez megint az j,üzletbe*^ vág.Kolomp ! Valami jeladás. Borzasztó egy ember. De márkezd a dolog világosodni. Csak csendesen. FinomanKrausz; ezek történelmi pillanatok.

Gózon Gyuri nagyokat szippantott a cigarettájábóls vidáman legeltette szemét az ösztövér kis emberen.

Valami diurnista lehet, gondolta. Mindjárt meglapogatom,

oj ális érzelmekkel áídolt-e, vagy liberális?

40

— Mit szól a balkáni háborúhoz, uram ?Krausz elsápadt kötésig. Itlhou vagyunk már, do-

bolta riadóját gyávácska kis szíve. Most jön a petárda,

meg a bomba. Vigyázat ! A negyedik hatványon. Ez akém veszedelmes világ-kém. Hirtelen összeszedte magát,szétvizslatott a teremben, közelebb hajolt az izzadt, kövér-

arcú, rejtelmes idegenhez és száraz, színházi súgó hangon

suttogta

:

— A világ összes szlávjai egyesülni fognak s a mo-narchia eltnik a föld színérl. Az oroszok, uram, azoroszok ! Micsoda nép ! Micsoda er ! Övéké lesz a világfele. nem adok neki ötven évet

!

Nesze ! Gondolta az izgalom gyönyörségével. Hidat

tettem elébed, most rá fogsz lépni, nagyságos kém úrés le fog alattad szakadni és . . . Hah ! telefonálok a köz-pontra, villant meg hirtelen gubóforma koponyájában.Itt foglak el, a kávéház tükre alatt ; az újságírók is itt

vannak, hadd lássák, mi az : egy modern detektívfogás !Izgulni kezdett a széken.

— Ez alighanem szerb, vagy horvát, — tndött azíró ravasz szemcsillanással. Hadd lássuk csak. Azzal oda-hajolt a kis deszkakép emberhez :

— Le Ausztriával ! Le a magyar kutyákkal ! Zsiviokralj Pelar ! Zsivio Car Nikolaj

!

A kis Krausz alaU mintha felrobbant volna a szék :a levegbe ugrott. A teljes bizon3'osság a vakmerséglázával öntötte el cintge képét. Megfogtalak! Ujjongott

sovány kis lelke mélyén. Markomban vagy, retteneteském úr! S most már remekül kezdette játszani szerepét

:

— Le a betyár magyarokkal ! Le a perfid Ausztriá-val ! Éljen a pánszlávizmus ! Zsivio !

Elkezdett hadonászni az író orra eltt ; alakította a

szláv forradalmárt.

41

Gózoii G^iiri már akkor maga elébe terítette váz-latkönyvét és nyargalvást haladó sorokban firkantotta le

a furcsa kis ember lázongásait. Új típusra talált, végtelenboldog volt. Irt.

A kis Krausz adatokat kezdett a kém úrnak dik-tálni, hogy még jobban ugrassa. Hamis adatokat. Rejtel-mes hangon leplezte le : hány darab katonája van Deb-recennek? Milyen erdítményeket csináltak a Nyúláson?Merre visznek a földalatti aknák Hadház irányában? Hogymilyen nagy a közlegények közt a demoralizáció. Végikivágta a legnagyobb kártyát : jó pénzért akadna ember,

aki a tábornok úr irodájából ki tudná lopni a legféltet-

tebb titkokat is . . .

Gózon Gyurinak repesett a lelke; jaj, micsoda pom-pás figurára akadtam ! Csak el ne menne legalább haj-nalig. Bort rendelt: iszunk bajtárs! Pertut iszunk. Én isszláv vagyok I Szervusz!

— Le akar itatni a ganef! — gondolta Krausz fel-sségesen. Megállj csak tekintetes kém uraság, mindjártlesz üt nagy gezéresz.

Egy pillanatra bocsánatot kért s a telefonfülkébe

suhant. Felhívta a központot

:

— Azonnal jöjjön négy civil és négy egyenruhás.Teljes fölszereléssel! Óvatosság, vigyázat! Nagyszerfogás. Az Angol Királyn kávéháza.

Visszaosont a kém asztalához, kocintottak:— Szervusz!— Szervusz !Ittak, kezet ráztak, összevillantották a szemüket és

mosolyogtak rejtelmesen. Mindakett azt gondolta : hogy

ugratom én most ezt a bolondot!

Azután összedugták a fejüket és olyan borzalmas

titkokról rántották le a leplet, hogy a kés kinyílt a zse-

42

))rikben. A kis Krausz izgalmas állapotában kigyújtottafííníáziáj?! groteszk piros lámpáját és az államtitkok Dantei

p íklába világított be vele. Gózon Gyuri pedig folytonosneveto-rázkódások között körmölte a sovány pasas bá-

ryádáit.

Lassankint a szomszéd asztal vendégeinek is föUünt a

furcsa két ember ; nem értették az egész izgalmat, de akis madárfej detektív arcjátékán pompásan mulattak.

Krausz azt mvelte, mint egy leitatott pincsi kutya

:

maga köri iirgött- forgott, leült, felállt, körültáncolta azasztalt s minden másodpercben odavizslatott az ajtóra,

jönnek-e már?Egyszer aztán jöttek. Két detektív.

Egyenesen a Gózon Gyuriék asztalához larianak.Megállanak komoran. Az egyik egy óriás, rábocsátjahatalmas tenyerét az izzadásig jegyezget író vállára s

csöndesen a fülébe mondja :— Uram. Valaki beszélni akar önnel. Odakinn.Gózon Gyuri pontot íett a mondata végére s fölállt.

Nevetett. Hatalmasat nyújtózott s megropogtatta kifáradt

jobbkeze ujját. Meg volt elégedve az új modellel. Csakekkor vette észre, hogy két idegen úr áll eltte.

— Mi tetszik?— Legyen szíves, kérem, kifáradni, a lépcsházban

vár Önre valaki. Meglepetés.Az író összehúzta sr szemöldökét : mit akar ez a

kct bivaly? Hogy velem akar beszélni? Hát jöjjön be.— De nagyon kéri uraságodat, fáradjon ki.Gózon föltette kalapját s ment az óriás után. A má-

sik a kis Krauszszai kísérte.

Ahogy a kapu alá érnek, a két ismeretlen csakközrefogja a bozontos hajút, a hsiességtl remeg Krauszpedig megérinti kezével a vállát s kimondja a tragikusmondatot :

43

— Uram, a törvény nevében lelartózlatom.Gózon Gyurival kettt fordult a viiág. Álmodik?

Becsípett talán és valami mozidrámát játszanak ezekkel

az urakkal ? Mi ez ?

Rá sem ért megkérdezni, már szelíd erszakkalbeleültették egy várakozó kocsiba. Az óriás mellé ült, amásik vele szembe. A kis Krausz fölpattant a bakra. Hátúipedig két biciklista karikázott utánuk. A kocsi felhágójánjobbról is, balról is, egy-egy debreceni rendr. (Csúcsossisak, revolver, kard és cincér-bajusz.

így vágtatlak a rendrség központi j,paiolájába".Ez a paloía egy földszintes sárga ház volt, sötét és pisz-

kos, mint a ghetto.— De hát mit nkarnak maguk? az istenit — IA kis Krausz, a nap hse, gúnyosan mosoWgott

:

— Kérem, csak nyugodtan kérem.Bevitték a fkapitány úr színe elébe.

Krausz haptákba állt és jelentette :— Fkapitán}^ urnák alázattal jelentem : egy vesze-

delmes hadikémet fogtam.

S rámutatott a mérges Gózon Gyurira : ez az.Gózon Gyuri egy hirtelen gondolatvillanással meg-

értette a dolgot. Átlátott a kis detektív sovány, dicsséget

sóvárgó szívén és elkezdett hatalmasan kacagni. Elrán-totta a jegyzkönyvét s ott, a fkapitány és gárdájaszemeláttára, folytatta debreceni kalandjainak leírását.

És közben kacagott, kacagott, olyan jóizíí, olyan termeibe-

tölt kacagással, hogy a hivatalbéliek elször szóhoz semjuthattak. Végre egy nagyot kiáltott a kapitány :

— Kicsoda ez az ember?— Orosz katonai kém — jelentette Krausz.— Honnan gondolja?A kis Krausz elmondotta szépen, honnan gondolja.

Fontos iratok vannak nála; tessék megkoboztatni.

44

— Hogy hívják? — kérdezte az írótól a kapitány.— Gózon György, fvárosi író vagyok, — de bele-

íuladt szava a visszatarthatatlan kacagásba. Végre össze-

szedte magát s odaadta iratait a fkapitány úrnak. Regényt

akar írni, modelleket keresett a városban s igazán kitü-

neket talált. Különben itt vannak az arcképével ellátottképes levelezlapok is. A színháznál van egy pár jó isme-rse, maga az igazgató is ; azok igazolhatják.

A fkapitány úr komolyan vizsgálta végig az arc-képeket, a teleirt füzeteket. A detektívek, a sisakos rend-rök kezdették takargatni a szájukat, hogy el ne kacag-ják magukat, a kis Krausz pedig egy tágranyilt szem volt,

orrcimpája idegesen remegett.

Csend volt. Történelmi pillanatokhoz ill csend.

A kapitány visszaadta az iratokat, arcképeket GózonGyurinak s udvariasan bocsánatot kért

:

— Tévedés, kérem. Ostoba tévedés.Gózon Gyuri nevetett ; odafordult a kis Krauszhoz,

aki már csak hamvvedre volt magának

:

— Köszönöm, detektív úr, a mulatságot. Kár, hogykolompot nem tudtunk keríteni.

Azzal elléptetett.

Alig tette ki a lábát a küszöbön, a fkapitány úr

odament a sápadt Krausz elébe s halk, hideg hangon azt

mondta neki

:

— Emeletes marha. Hát nincs magának szeme, esze ?S maga detektív akar lenni? El van bocsátva. Pakol-jon. Mars!

A kis Krausz tántorogva ment ki a központból. Nemis látták ott soha többé. Tengerbe vetette bvészpálcáját,

mint a Shakespeare hse és fölcsapott füszerkeresked-nek. A nevét is kicserélte, Kardos lelt belle.

Gózon Gyuri pedig döcög nevetéssel haladt Deb-

45'

recen híres utcáján, a régi Harmincados-iUcán, ahol vala-

mikor Petfi Sándor lakolt, ahol Zoltán fia születelt, ahol

a régi színház, a „pajta"' állott. Egy nyitott ablakban

formás szolgálólány hegyeit, az üveget tisztogatta s dalolt.

A tavaszi szél pajkosan meglengette kurta ruháját s ki-látszott vaskos két lábaszára. Gózon Gyuri odanézett,elbámészkodott s neki ment valakinek. Sötét is volt.

— Na ! — mordult rá egy viaszkos bajuszú vad-magyar. A maga lábán járjon az r.

Az összeütközésnél valami megkondult a zsíros ka-

lapú magyar szre alatt. Olyan régi, kedves, ismers hang-— Nem kolompot visz a szr alatt, bátyám ?— De azt viszek.— Nem eladó ?— Eladónak nem eladó.— Pedig nekem veszekedett módon kellene. Nem is

egy, hanem három.— Hász, vegyék az úr, pénzen adják.— Igenám, de azt sem tudom, hol árulják.— A vásárban.— De ha most nincsen vásár!Addig-addig öltögetnek szóba szót, addig-addig ka-

rolgatja-ölelgeti az öreg magyart Gózon Gyuri, hogy rá-áll az alkura : reggelre olyan három kolompot kerít azúrnak, amilyet nemes Debrecen városának a tenyészbi-kája sem hordott még a nyakán.

Állott is szavának. Gózon Gyuri három kolomppalés tömérdek jegyzettel gazdagodva tért haza leányfalvikis nyaralójába.

— Gyerekek ! Van már kis harang ! Nem is egy,három, három

!

Volt öröm.

Felkötötték mind a hármat a kerti fákra és kolom-

^6

poUak derre, kolompoltak borúrn ; reggeli fölkelre, dél*

ebédelore. esti lefekvre. Gózon Gyuri munkába fogott

;

gyönyören szántogatta fehér földjén a fekete barázdá-kat. Volt már hangulatadója. A Tiszaparii falvak, a kun-sági tanyák különös világa föléledt ; nehézkes magyarokvették köri s neki csak hallgatnia kellett: mit beszélnekazok; írta utánuk.

Hanem a szomszéd uraságot annyira kínozta a ko-lompszó, hogy pár hét múlva eladta nj^aralóját s elhúzó-

dott olyan tájra, ahol nem élnek megháborodott írók.

VASS MIHÁLY JÓ NAPJA.

ass Mihály, az óriástermet fiákeres, káromkodvagyrte neki kalapját az idnek. Csorgott í\mennyei lé lefelé fakószr stivegén, állt a bakhágóján, hogy leszaladjon róla a víz. Az es

egész nap esett ; s még nem ütötte egy árva garas sema markát, pedig az id már öregedre járt.

Eltte Hajdú barátom állt a sorban ; kétlovas. Apró,

kis hörcsög-ember, akinek soha nem feslett el a jókedve.A satyakos idben is volt lelke szóba állani két levitézlettlovával; az egyiket Tündérnek hívta, a másikat Villám-nak. Patkós csizmájával ott happloppolt a deszkacsípjállatok elU; meg- megsimogatta hideg orrcimpájukat.

— Hej, Tündér paripám, hej. Villám csikóm ! Na-gyon ránkderíleíte az Atya ezt a mai napot. Ázunk-fá-

zunk, éjszakázunk, kebelünkön a kenyerünk, hátunkon a

házunk.

A két öreg jószág nagyokat köhögött a figurás be-szédre. Egy kicsit beléjük esett a keh. De igen jóerkölcsállatok voltak. Hajdú barátom így szokta ket dicsér-getni : ^Az én csikóim soha nem nézik az út szélességéi,csak a hosszát."

Mikor a lovalt már eléggé szórakoztatta, a magábanfüstölg Vass Mihályhoz fordult a kis hörcsög-ember.

Tizenöt évvel idsebb volt a morcos magyarnál, de azértbátyámnak szólította :

—. Mihály bátyám, odafönn, Pest-Budán mégis csakfíiinabb az élet. Azt mondják, hogy olt a fiákeresek is

figaróban járnak. A lovak nem is zabbal élnek, hanemlebbencs-levessel. Kánikulában meg szalmakalapot hor-danak. Ajnye, be jó világ lehet arra.

Hajdú barátom tudta azt, hogy Vass Mihálynak

egyetlenegy fia odafönn tanúi Budapesten. Doktornak ké-

szül, már ötödik esztendeje. Nagy port vert föl ez annakidején a fiákeres-céhben. Sokan rosszallották a dolgot :

mit akar egy rongyos bérkocsis a fiával ? Urat akar belle

faragni? Hagyjuk el már azt a szegénységet. Aki magosrahág, nagyot talál esni. De Vass Mihály nem az az em-ber volt, akit egy füttyentésre ki lehet fordítani a sarká-

ból. Ha van esze a kölyöknek : tanuljon. Legyen különbember az apjánál. Oda se hederített a világnak.

Most sem válaszolt a Hajdú barátom piszkálgatá-sára

;pedig jól tudta, mi szúrja az öreg oldalát. A dok-

torról szeretne valamit hallani. Hanem abból nem eszik.Ránézett a toronyórára, látta, hogy hétre jár, napos volta vasútnál, ki kell hajtani az állomásra. Mindjárt itt lesz

a pesti gyors. Hátha akad valami.

Közévágott az egy lónak és ment vágtatvást a nagyállomásig. Az lovának még nem volt pókos a lába.Nyargalt, mint az ítélet.

Hajdú barátom szörnyködve nézett utána :— Hej, tán örökölte ez a lovát, hogy úgy kíméli !Maga is bakkra pattant és addig beszélt a Villám-

nak, míg megindította az öreg bárkát. A Tündér épen?aludt, mikor inába döccent az iadúló kocsi ; felnézett bú-san, egyet köhögött és is úgy tett, mintha menne.

Vass Mihály türelmetlenül várta odakünn, míg rákerül a sor. Az elttevalók mind kaplak vendéget. Ha-nem, keserves nap keserves szerencséje, az kocsija itt

49

is üresen maradt. Egy kacskaringós miatyánkot eresztetta magasságos semmiségbe, odacsapott hittyes lova vé-

konyához, a finom kis állat megugrott s kikanyarodott

az állásából.

— Megyek haza, aludni, ~ zörömbölt Vass Mihály-ból a keserség.

Ekkor harsan föl egy hordár kiáltása :— Egylovas ! Hé !— Na, a szerelmetes Jézusát. Kicsoda kínlódik még

ott?

Odafordítja lovát a kijáró elébe ; a hordár egy ha-

talmas, zöld ládát erlködik föl a bakra. Vass Mihálvnézi, nézi ; milyen ismers ez a pántos alkotmány.

Nem ér rá tovább töprengeni, mert egy széles vállúfiatal úr szalad a kocsi felé. Föl akar ugrani ; de nemugrik föl, hanem kitárja két hatalmas karját, azután össze-csapja és megragadja vele az óriás kocsist ; kis híja, hogyle nem rántja a bakról

:

— Édes apám ! Hahó ! Én vagyok !Vass Mihály alig ismer rá ; az nagy fia, a pesti

doktor ! Szeretne leugrani hozzá, de fiákeresnek nem sza-badj mert a hegyes sisakos rendr hiúz-szemekkel vi-gyázza az állomás eresze alól. Ha moccan : felírja a kocsi-számát és fizetheti a tíz koronákat. Felkívánkozó riadá-

sát kettéharapja s csak annyit vet oda fiának :— Ülj fel, hamar, aki teremtése van a világnak

!

Hordónyi mellkasa olyat emelkedik a teljesed öröm-tl, hogy ujjasán szétpattannak a gombok.

— Kész doktor vagyok, apám ! Úgy nézzen rám !— Ülj fel ! — ordítja most már nekiveszekedve a

boldog ember. Becsapja a kocsiajtót, szemébe nyomjaviharvert kalapját, odavág a toporzékoló Rabló lovánaks megindul, mint a megbolondult boldogság.

Oláh Gábor : Balgatag szerelem. 4

50

— Vigyázzatok ellem, az anyátok jómindenét ! —kiáltja a fiatalabb fiákereseknek. Tisztul is elle, akinek

kedves az élete, mert ismerik a Vass Mihály hajráját.

A Rabló, mintha megértette volna, micsoda kimond-hatatlan boldogságot visz most a kocsiján, patkószikráz-

tató vágtában iramodik a sötét városnak. Eszébe jut pár

éves nagygyakorlata, mikor még egy rettenetes fhad-nagy alatt szolgált a Vilmos-huszároknál ; akkor vitte

végbe azt a bravúrt, hogy felbuktatott egy elébe tolakodó

rmesteri lovat és keresztülugrott rajta, mint a pint3^

Ettl a fiatalkori kalandjától megmámorosodik ; a Vecsey-háznál szolgáló pej csdörnek, titkos ideáljának is meg-akarja mutatni : milyen nemes vérbl ellett ; nem parasz-tos döcög kocogással, hanem úriasan nekinyúlt verseny-tempóval szedi négy karcsú lábát. Az a kis rongyos kocsi,semmi a háta mögött. Repül vele, mint a madár. Oh,hogy lobog most a sörénye ! Legszebb asszonyi ékessége.Most nézze meg a Vecse^^-csdör az termetét ; az iiyenkanca Noniuséknál keresheti sét.

Vass Mihál}'^, a megóriásodott szilaj öröm, fönnáll

a bakon és vágja a lovát. Ordítani szeretne boldogságá-ban, de csak az arcába suhogó levegt harapja. Ostorá-val bolondos vagdalkozást visz véghez ; sokszor nagyot

ugrik a bakon álltóhelyében, hogy csak úgy csattan a vas-patkó. Hahó ! Kész doktor a fiam ! Pesti doktor az énnagyfej kölyköm ! A toprongyos, földhöz ragadt fiákeresfiából doktor úr lett, nagyságos úr, aki gróf kisasszonyo -

kat is megvizsgálhat, mert többet tud, mint az egész piac-sor. Az én vérembl való vér olyat rúgott magán, hogyaz egész sátoralja-rokonság törülheti a szemét utána.Aranytálból eszünk, aranypohárból iszunk, anyja ! Hallod ?Hej, nem is álmodod, kit viszek én most hozzád ! Hajrá,Rabló, hajrá, jó kis lovacskám ! Együk meg ezt az utat

51

öt perc alatt. Más nyavalyás gebék, mint a Hajdú ko-

mámé, félóráig nyöszörögnek végig rajta. A heptikások

!

De nekünk van tüdnk, úgy-e kis lovam ? Van ám, azirgalmas angyalát

!

A Rabló megértette gazdája gondolatát s mint a sár-kány, röpült végig a vasúthoz vezet keskeny utcán.

A torkolatnál, mint a fontolva haladó mag^^arság,föltnik Hajdú barátom két ócska táltosa. Még k mostjárnak az út felén. Laptató kocogással zörömbölnek a

lelketrázó kövezeten. A kis hörcsög-ember látja, hogyforgószelezik rá szemközt a Vass Mihály lángot nyelt

paripája. Az utca fenemód szk, villamos is császkál ot-

tan köri, jó lesz vigyázni. Rövidebbre fogja a gyepl-

szárat és rimánkodva kérleli a Villámot meg a Tündért,hogy az isten szerelméért, csak higgadtan, csak nyugod-

tan. El ne ragadtassák magukat, mint a Mihály bácsi

éretlen csikója.

Vass Mihály ördögszekere zúgva közeledik. Ostorát

rázva ordítja Hajdú barátomra, hogy térjen ki, mert

emberhalál lesz. A figurás kis magyar, kontyára csapvasüvegét, kézzel-lábbal igyekszik kitérre fordítani két bá-

natos jószágát. De, mint minden magyar, is elkésett.Az egylovas kocsi, rettent lendületével nekivágódik aszegény Tündérnek ; az álmos állat beledl a hámba ; arúd egyet reccsen, eltörik, az istráng is utána szakad; a

Tündér ott hever a kövezeten, mint egy sebesült csataló.— Jaj, a csikómat, jaj a Tündéremet! Agyongázolta

ez a nehézlelk ember! Fogják meg!A Hajdú barátom jajszavára összeröffen egypár utca-

dísze ; rendrért szaladnak és feldiktálják a Vass Mihál}'^

kocsiszámát : 15-ös egylovas. Megállítani nem lehet ; holjár már az azóta

!

A doktor úr érezte a szilaj zökkenést, ki is akarta4*

52

nyitni az ajtót, de apja füle közé csapott a jóvér lónak,még írgalmatlanabbúl kezdett vágtatni. Meghúzódott háta kocsi sarkában ; a házak és fák rohanásáról látta, hogy

versenyt nyargalnak a széllel.

Az óriás termet Vass Mihály maga is megrészege-dett a rohanástól. Most már csak azért is vágtába ! Hátrase nézett, mit gázolt el Hajdú barátom alkotmán^^ából.

Nagyokat bodl a levegbe : hahó ! Mintha a sötétségnekis neki akarna menni, elre fúrja bázsán-bikafejét ésszinte öklelzik a vadordítású északi széllel. Hajrá, kis

lovam ! Hajrá, drága Rablóm ! Olyan örömet viszünkezen a négykerek kordén, hogy nem fér bele nagy Deb-recen városába. Doktor úr lett az én gatyászáros fiam-

ból ! Ha beteg a fispány, még azt is vissza tudja rán-tani a másvilág partjáról. Híj, de csiiiagotver kedvemvan ! Leiszom magamat otthon a sárga földig.

A piac