BENEDEK ISTVÁN

SEMMELWEIS

GONDOLAT • 1980 ISBN 963 280 854 l D

Benedek István, 1980

TARTALOM ELİSZÓ 9

BEVEZETÉS 13

Amit a külföldi átlagolvasó Semmelweisrıl tudhat -- A történelmi ítélkezés nehézsége Kérdések, amelyekre nem mindig könnyő válaszolni

TÖRTÉNELMI HÁTTÉR 19

Vayis az osztrák-magyar színpad, amelyen Semmelweis fellépett. Ami keveset Semmelweis ifjúkoráról tudunk

Elsı rész

BÉCSBEN

A BÉCSI ORVOSI ISKOLA 29

Az elsı bécsi orvosi iskola megalakulása -- A birodalom egészségügyének megszervezése -- A bécsi iskola társutasai -- Lucas Boer szülészeti osztálya

A MÁSODIK BÉCSI ISKOLA 33

Türkheim, Rokitansky, Skoda, és akiknek még közük volt Semmelweis sorsához

A GYERMEKÁGYI LÁZ BÉCSBEN 45

Egyre magasabb halálozási arány -- Magyarázó hipotézisek -- Az orvosi és bábaklinika szétválasztásának következménye -- Kik szültek a bécsi szülıházban, és miért? -- Semmelweis erkölcsi nagysága

KÉTELKEDÉS ÉS CÁFOLÁS 55

Tanársegédi kinevezés -- Az eddig érvényes aetiológia tarthatatlansága -- Epidémia vagy endémia? -- A pap csengettyője -- A koraszülés miért jó? -- Minden bizonytalan, pedig a megfejtéshez már csak egy lépés hiányzik

A FÖLISMERÉS 63

A tanársegédváltás következményei -- A Kolletschka-élmény -- A bécsi iskola szerepe -- A szemtanúk beszámolói -- Mikor történt a megvilágosodás? -- A klórvizes kézmosás bevezetése

FOGADTATÁS 73

A prevenció eredménye -- Hebra cikkei -- Skoda jó szándéka visszafelé sül el -- Angliai siker, skót kudarc -- Michaelis tragédiája -- Kedvezı várakozás -- Semmelweis hallgat

HÁBORÚSÁG BÉCSBEN 83

A bécsi forradalom -- Részt vett-e Semmehveis a forradalomban? A vicedirektor hatásköre -- Skoda bizottság kiküldését kéri a szülészetre

-- Klein tiltakozik -- Párharc a minisztériummal -- Semmelweis elveszíti tanársegédi állását

SKODA ELİADÁSA 93

Elismerés egy bécsi belgyógyásztól -- A fellebbezés elutasítása -- Mibıl élt Semmelweis? -- Állatkísérletek -- Skoda elıadása az Akadémián A bécsi iskola szellemi tulajdona? -- A kollektív fölfedezés legendája

AZ UTOLSÓ BÉCSI ÉV 103

A prágai ellenfelek -- Elıadás a bécsi Orvosegyesületben -- Kiwisch támadása -- Warten und waschen -- Küzdelem a magántanárságért -- Váratlan hazatérés Pestre

Második rész

PESTEN

A RÓKUS-KÓRHÁZ FİORVOSA 115

A pesti orvosi iskola -- Hogyan élt Semmelweis Pesten ? -- A Rókus-kórház szülészeti viszonyai -- Tiszteletbeli fıorvosi kinevezés -- Hat év alatt 0,85% gyermekágyi halálozás -- A szép eredmény nem kelt feltőnést

A SZÜLÉSZET TANÁRA 123

Kinevezés a pesti egyetemre -- A bécsi államtitkár szerepe -- A klinikai szülészet mostoha körülményei -- Várakozáson felüli eredmény -- Szennyes lepedık -- Elıadások az Orvosegyesületben -- Professzorváltás a bécsi szülészeti klinikán -- Dumreicher különjavaslata -- Oktatás a pesti egyetemen

FELKÉSZÜLÉS A KÖNYVÍRÁSRA 134

Semmelweis házassága és családi élete -- Cikksorozat az Orvosi Hetilapban -- Levelezés Európa szülészeivel -- A párizsi Akadémia vitája

-- Nincs joga többé hallgatni!

AZ „AETIOLÓGIA" 143

A sietség elınye és hátránya -- Megtapadás 1847-nél -- Az aszeptikus szemlélet kibontakozása -- Autoinfekció -- Az elháríthatatlanság ellen -- Törvényt! - Szenvedélyes polémia -- Virchow -- Scanzoni -- Braun

FOGADTATÁS ÉS „NYÍLT LEVELEK" 155

Hallgatás külföldön, kedvezı fogadtatás itthon -- Breisky támadása •A „szabatos fürkészet" -- Nyílt levél Spaethhez -- Scanzonihoz -- Sieboldhoz

NYÍLT LEVÉL A SZÜLÉSZET ÖSSZES TANÁRAIHOZ 165

Néhány kellemes hír -- Hány emberéletbe kerül a tan elutasítása? -- Ijesztı hangvétel -- Statisztikai adatok ömlesztve -- A prevenció reményteljes jövıje -- Szózat a publikumhoz - Amirıl nem beszél -- de miért nem?

AMIT SEMMELWEIS NEM VETT ÉSZRE 174

A világ megváltozása 1860 körül -- Az élı kórokozó A mikrobiológia kezdete -- Pasteur indulása -- Semmelweis közömbössége a mikroorganizmusok iránt -- Ragaszkodása a kémiai kóroktanhoz -- A kórbonctani szemlélet elaggása

AZ UTOLSÓ ÉVEK 182

Hivatalos elismerés itthon -- A szentpétervári szülészek vitája -- Nyugati orvosok csöndes behódolása -- Spaeth színeváltozása -- Orvosi vándorgyőlések, Semmelweis nélkül -- Nıgyógyászati munkássága -- Félbeszakadt tudományos közleménye

Harmadik rész

SEMMELWEIS BETEGSÉGE

ELİZMÉNYEK 195

Semmelweis betegsége nem magánügy -- Mit kíván a tapintat? -- A betegség elsı jelentkezése 1860-ban -- Kóros adatok a vitairatokban A személyiség megváltozása és a korai elaggás -- A betegség kitörésének idıpontja -- A kórrajz regénye

AZ UTOLSÓ HETEK 204

Utazás Bécsbe -- Becsalják a Landesirrenánstaltba -- Bókai anamnézise -- Váratlan jelenség: gangraena a kezén -- Viselkedése a kórházban A kézsérülés rekonstrukciója -- Gyors szellemi hanyatlás -- Testi leromlás -- Vérmérgezéses halál

DIAGNÓZIS: PARALYSIS PROGRESSIVA 209

Súlyos külsérelmi nyomok -- Még súlyosabb belsı állapot - Krónikus destrukció és akut gyulladás az idegrendszerben -- Szövettani vizsgálat

-- A paralízis kórbonctani képe a szakkönyvekben -- Egyértelmő diagnózis -- A vérbajos fertızés kérdése -- Mi tartotta fenn az évszázados vitát?

Negyedik rész

AZ ANYÁK MEGMENTİJE

LELKIISMERET-FURDALÁS 221

Itthon: a mély hallgatás negyed évszázada -- Külföldön: a Semmelweisdoktrína beszivárgása a köztudatba -- Lister fellépése és az új nemzedék

-- Az elsı Semmelweis-életrajzok

SEMMELWEIS EMLÉKEZETE 227

A dualizmus és demokratizálódás kora -- Semmelweis Emlék Bizottság

-- Díszsírhely -- Ünnepélyes szoborleleplezés 1906-ban -- Nemzetközi méltatás -- Semmelweis-serlegbeszédek -- A szülıház helyreállítása Semmelweis Orvostörténeti Múzeum -- 1965: nemzetközi Semmelweis-év

HOLMES -- SEMMELWEIS -- PASTEUR -- LISTER 235

Prioritási viták -- O. W. Holmes jelentısége -- Elıfutárok hosszú sora

-- Sebészek hátrányos helyzete -- A kórházi sebfertızés -- Pasteur a 60-as években -- Lister antiszeptikus módszere -- A bakteriológusok sorompóba lépnek -- Sebészek és szülészek kidolgozzák a metodikát -- Aszepszis, antiszepszis, non-infekció

KÓRHÁZI ÁRTALOM, MA 248

A „boldog jövı" -- Százszoros kórházi igénybevétel, százszoros fertızési lehetıség -- Baktericid gyógyszerek -- latrogén fertızés -- Ijesztı számok -- Antibiotikumokat legyızı új kórokozók -- Szennyezett kórházak

-- Semmelweis idıtlen idıszerősége

JEGYZETEK 257

FELHASZNÁLT IRODALOM 261

NÉVMUTATÓ 265

ELİSZÓ

Meg kell magyaráznom, miért írok új könyvet Semmelweisrıl. A Semmelweis-kutatás új korszaka századunk 60-as éveiben kezdıdött, mikor halálának centenáriuma -- 1965 -- Semmelweis alakját fokozott mértékben az érdeklıdés középpontjába emelte. A korábbi romantikus szemléletet ekkor a tárgyilagosabb tudományos kíváncsiság váltotta fel, s nem eredménytelenül: már a centenárium ünnepségén sok hamis sallangtól megfosztott, értékelésében megtisztult Semmelweis-kép került a nagyközönség elé, s az Orvostörténeti Közlemények egyre több új adattal gazdagította a szakirodalmat. Ezeket az eredményeket tükrözte elsı könyvem, az 1967-ben megjelent Semmelweis és kora.

A kutatás során azonban nemcsak az eredmények sokasodtak, hanem a felmerülı új kérdések, váratlan vagy addig lappangó problémák is. Ezeknek a fölvetése nem volt hiábavaló; amikor könyvem második kiadása 1973-ban megjelent, mintegy százoldalnyi többlete mutatta, hogy az idıközben felgyorsult kutatás mennyi új adattal és fontos szemponttal gazdagította a Semmelweis-irodalmat. De ismét nemcsak az adatok szaporodtak, hanem a kérdıjelek is; a gondos olvasó figyelmét nem kerülhette el, hogy a „Semmelweis-probléma" -- regényesebb szóhasználattal: a „Semmelweis-titok" -- nem jutott még el a megoldás stádiumába.

Mik voltak a felmerülı kérdések, arra nem térek itt ki; részletesen megtalálja az olvasó a Bevezetésben. Itt csak annyit errıl: az utóbbi években Semmelweis alakja, egyénisége, életmőve és betegsége, valamint utólagos értékelése a szakemberek szenvedélyes vitáinak kereszttüzében állt. Termékeny vita volt ez, mint ahogy termékeny volt közben az adatgyőjtés is. Ennek az eredményét közölhetem most az olvasóval. De míg elızı két könyvemben magam is úgy éreztem, hogy adós maradok a megnyugtató és végleges válasszal, addig most abban a hitben bocsátom közre új könyvemet, hogy a Semmelweis-probléma megszőnt „titok" lenni.

A sarkalatos különbség nem pusztán abból adódik, hogy a legutóbbi idıben elıkerült az eddig hiába hajszolt dokumentum, Semmelweis betegségének bécsi kórrajza. Döntı tényezı ez, mert pontot tesz egy korábban megoldhatatlannak látszó vitára. Mégis, ennél a kétségtelenül jelentıs dokumentumnál sokkal fontosabbnak tartom azt a szemléleti változást, amit a régi és új adatok ismételt átszőrése, meg-megújuló átgondolása érlelt meg bennem, s amit a Semmelweis-kutatók közül mind többen tesznek magukévá.

Nem akarván a könyv mondanivalójának elébe vágni, elöljáróban csupán ennyit: annak a rejtélynek a megfejtésérıl van szó, hogy Semmelweis miért lett vagy maradt csupán elıfutára annak a fölfedezésnek -- az aszepszistannak -, amit valójában megfejtett, fölfedezett, csak nem tudott kellı módon felmutatni. Másként fogalmazva: mi az oka annak, hogy korszakalkotó fölfedezésével nem alkotott korszakot, miért kényszerült átengedni ezt a dicsıséget az utókornak - noha mindazt tudta, amitıl az utódja korszakalkotó lett.

Döntı módon ez indokolja új könyvem írását, vannak azonban más indokaim is.

Semmelweis nemcsak a magyarságnak, hanem a nemzetközi orvostörténetnek is fontos alakja. Számos könyv és közlemény jelent meg róla a múltban is a nemzetközi sajtóban, és most konkrétan fölmerült az az igény, hogy ne csak magyarul, hanem idegen nyelven is hozzáférhetıvé legyen Semmelweis legmodernebb életrajza, életmővének elemzése.

A külföldi olvasót sok olyan részletkérdés nem érdekli, amely a magyar közönség számára nem közömbös -- ez már önmagában indokolja, hogy ugyanarról a témáról más könyvet írjak: olyant, amely nem merül bele a hazai viták részletezésébe. Hozzá kell azonban tennem, hogy a hazai viták részletezése, akárcsak a bécsi hatóságokkal folytatott hosszadalmas levelezés és sok más körülmény, amely az elmúlt tíz évben még az érdeklıdés középpontjában állt, ma itthon is idejét múlta, úgyhogy a hazai olvasótábor számára is értelmetlen volna egyszerően újra kiadni a régi könyvet. A tudománytörténésznek nem fölösleges mindazt ismerni, ami a Semmelweis és kora tárgya volt, de a nagyközönség jobban jár, ha az átmeneti állapot részletezése helyett a végkifejlet összefoglalását olvashatja. A két könyv, az elızı meg a mostani, csak részben fedi, sok tekintetben inkább kiegészíti egymást, így míg az elızıkben nagy súlyt fektettem a korrajzra, itt inkább -- a külföldi olvasók tájékoztatására -- a magyar társadalom sajátos helyzetét világítom meg; a Semmelweis betegsége körül zajlott viták részletezése helyett inkább az új kórtani ismereteket közlöm, a leszőrt eredménnyel együtt.

Az orvosi kérdések tisztázásához nyújtott segítségükért köszönetet mondok dr. Angyal Lajos professzornak, dr. Környey István akadémikusnak és dr. Lambrecht Miklós kórboncnoknak; a történeti és egyéb adatok gondos ellenırzéséért dr. Antall József múzeumi és könyvtári mb. fıigazgatónak, valamint Némethy Ferenc könyvtári fıosztályvezetınek.

A szövegben közölt adatok és idézetek lelıhelyét megtalálja az olvasó a könyv végén levı jegyzetekben. Semmelweis könyvébıl az idézeteket Gyıry Tibor klasszikus fordításában közlöm az Összegyőjtött munkák 1906-os kiadása alapján, az oldalszámot a szövegben zárójelben közlöm, míg a német eredetinek lelıhelye „Aetiol" jelzéssel a jegyzetekben található.

Abban a reményben bocsátom útjára könyvemet, hogy itthon is, külföldön is, helyes mederbe tereli az évszázadnál hosszabb ideje húzódó, szerteágazó, sokszor hamis nyomra tévedı Semmelweis-vitát.

Budapest, 1978. május 1.

B. I.

BEVEZETÉS

Amit a külföldi átlagolvasó Semmelweisrıl tudhat - A történelmi ítélkezés nehézsége -- Kérdések, amelyekre nem mindig könnyő válaszolni

1977 nyarán aprócska hír jelent meg a sajtóban: „Megkerült Semmelweis 112 éve elveszettnek hitt korrajza." Nagy port nem vert föl a hír Magyarországon sem, nemhogy külföldön, inkább csak a szakemberek szők körének érdeklıdését keltette fel; az átlagos újságolvasó tudomásul vette, hogy úgy látszik mostanáig hiányzott valamihez ez a dokumentum -- de mihez is? A jobban tájékozottak visszaemlékeztek arra, hogy valami zőrzavar volt Semmelweis halála körül 1865-ben, a kevésbé tájékozottak csak „az anyák megmentıje" kifejezést asszociálták a névhez, s talán még eszükbe jutott, hogy a szegény ember ugyanabban a betegségben -- vérmérgezésben -- halt meg, aminek leküzdésére egész életét áldozta; legtöbben valószínőleg semmire sem gondoltak, mert Semmelweis neve ismeretlen elıttük.

Pedig ha jól utána gondolunk : Semmelweis neve elég sőrőn feltőnt a világirodalomban. Élete, a gyermekágyas anyákért folytatott heroikus küzdelme, Bécsben és Pesten elszenvedett kudarcai, tragikus halála, fölfedezésének utólagos elismerése és az ezzel kapcsolatos prioritási viták -- mindez együttvéve annyi regényes és drámai elemet tartalmaz, hogy írók és tudománynépszerősítık egyaránt szívesen tértek vissza ehhez a soha el nem avuló témához. Nemcsak Magyarországon, ahol a Semmelweis-kultusz hovatovább „nemzeti ügy" lett, hanem német, francia és angol nyelvterületen is.

Már Semmelweis életében a tanítása fölött dúló vihar nemzetközi volt. Fımőve, Die Aetiologie, der Begriff und die Prophylaxis de s Kindbettfiebers, németül jelent meg 1860-ban (1861-es dátummal), ugyanígy a harcias Offene Briefe is; jóllehet ekkor már pesti professzor volt és az egyetemen magyarul adott elı, ezeket a mőveit azért írta németül, hogy nemzetközi visszhangjuk legyen. Lett is. Késıbb több német kiadása látott napvilágot (1899, 1905, 1912, 1968), ezeket természetesen csak szakemberek olvasták, miként az 1906-os magyar fordítást és az 1941-es angol fordítást is.

Németek írták az elsı tudományos életrajzokat is Semmelweisrıl: Alfréd Hegar 1882-ben, Johannes Grosse 1898-ban, a bécsi Fritz Schürer von Waldheim 1905-ben, Franz Bruck 1921-ben. Közben 1909-ben Manchesterben megjelent Sir William J. Sinclair vaskos angol nyelvő kötete Semmelweisrıl és tanairól: Magyarul ez idı tájt nem is jelent meg egyéb, mint egy kicsiny könyv Bruck Jakab tollából, és néhány tanulmány Gyıri Tibortól; ezek is hamarosan olvashatók voltak német fordításban. 1906-ban nemzetközi emlékülést tartottak Semmelweis budapesti szobrának felavatása alkalmából, az itt elhangzott beszédek magyar, német, francia és részben angol nyelven jelentek meg. A bécsi orvosi iskola mőködésének ismertetésekor Leopold Schönbauer nagy fejezetet szentelt Semmelweisnek (1947), Erna Lesky pedig -- több kisebb tanulmány mellett -- külön füzetet a Semmelweis-kutatás újabb eredményeinek (1964). Halálának 100. évfordulóját (1965) az UNESCO Semmelweis-évnek nyilvánította, ezért ekkor világszerte készültek róla cikkek, tanulmányok, ismertetések, akárcsak születésének 150. évfordulóján (1968), amikor Gortvay György és Zoltán Imre Semmelweis-monográfiája angolul, majd azóta németül is megjelent.

Mindezek a közlemények elsısorban a szakemberhez szóltak és jutottak el. A szakember tájékozódhatott az általános orvostörténeti könyvekbıl is, amelyek az aszepszis-antiszepszis tárgyalásánál több-kevesebb részletességgel -- nem mindig megbízható adatok alapján -- ismertetik Semmelweis és Lister munkásságát.

Ezeknél a tudományos igényő közleményeknél sokkal népszerőbb mővek : regényes életrajzok -- sıt filmek és tv-játékok is -- tették Semmelweis nevét ismertté a nagyközönség elıtt. 1924-ben jelent meg a német Theo Malade könyve (új kiadás 1962-ben), ugyanekkor francia nyelvő doktori disszertáció Semmelweisrıl Louis-Ferdinand Destouchestól, aki késıbb Céline néven lett híres és kollaboráns tevékenységéért hírhedt író; ez nem akadályozta meg, hogy szentimentális és tárgyi hibákban gazdag könyve azóta 9 kiadást ne érjen meg, sıt, angolra is lefordították, és film készül belıle. 1947-ben Erich F. Podach adott ki népszerő életrajzot németül, 1949-ben Morton Thompson valóságos rémregényt New Yorkban. Egy év múlva sokkal szolidabb képet rajzolt ugyanott Frank G. Slaughter, míg ugyancsak 1950-ben német nyelvterületen Barckhausen és Stenbock-Fermor könyve és filmje szállt ismét a színvonal alá.

A világszerte szívesen olvasott Paul de Kruif egy fejezetet szentelt Semmelweis regényes sorsának, ugyanígy a nála jobban író és adataiban is megbízhatóbb Jürgen Thorwald is (1956), ebbıl tv-játék is készült, kevésbé dicsérhetı eredménnyel. Számos kiadást ért meg Henry E. Sigerist „Grosse Ärzte" címő kitőnı könyve, ennek Semmelweis-fejezete bár rövid, de megbízható. Nem mondható ugyanez arról a három magyar filmrıl és Hans Rehfisch német drámájáról, amelyek több jóakarattal, mint történeti hitelességgel népszerősítették Semmelweis életét.

Magyarországon természetesen minden átlagos mőveltségő embernek van valamelyes ismerete arról, ki volt Semmelweis, hiszen kudarcai és tragikus sorsa dacára úgy tartjuk számon, mint az orvostudomány egyik legnagyobb magyar alakját. A fenti felsorolás azonban -- amely távolról sem teljes -- arra enged következtetni, hogy neve külföldön sem ismeretlen, és különösen a német nyelvterületen számítani lehet arra, hogy a nagyközönségnek van róla némi fogalma. Mégis, a felsorolt könyvek eléggé régiek ahhoz, hogy az újabb nemzedék már aligha olvassa ıket, ezért abból a feltételezésbıl indulok ki, hogy az átlagos külföldi olvasó jó ha ennyit tud Semmelweisrıl: „valami bécsi orvos, akinek köze volt a fertıtlenítéshez".

Mivel az utóbbi idıben sok új adat került felszínre Semmelweis mőködésével, megítélésével, betegségével, halálával, mővének utóéletével kapcsolatban, a szakemberek számára is kívánatos ezeknek az új szempontoknak az ismertetése, a teljes Semmelweis-kép szintézise. Amellett a felsorolt népszerősítı mővek annyi téves adatot, annyi hamis sallangot hoztak a köztudatba Semmelweisrıl, hogy azt kell kívánnom : bár inkább ne olvasták volna, vagy ha olvasták, felejtsék el, s kezdjük együtt felépíteni a hiteles Semmelweis portrét.

Feladatomat megnehezíti, hogy hármas igényt akarok egyszerre kielégíteni. A nagyközönséget meg akarom ismertetni egy tudós drámai sorsával, amely beleágyazódik nemzetének és nemzedékének drámájába. Az orvosokat meg akarom ismertetni a „bakteriális éra" elıtti korszak gyógyászatának légkörével és küzdelmeivel, a „bécsi iskola" meg a „pesti iskola" 120 év elıtti viszonyaival. Végül az orvostörténészeket tájékoztatni akarom a Semmelweis-kutatás mai állásáról.

Az életrajz mindig része a történelemnek. Senkinek az élete nem nyitott könyv, Semmelweisé a legkevésbé. Maga a történelem egyáltalán nem „elintézett ügy", hanem hajdani események sorozata mai szemmel nézve -- és nem mindegy, kinek a szemével! Egy fölfedezés -- jelen esetben a gyermekágyi láz eredetének és terjedésének felderítése -- lehet utólag egyszerő, de a több évtizedes viharnak, amit Semmelweis fölfedezése kavart, utólagos megítélése egyáltalán nem egyszerő. Végül, ha valaki orvosi konzílium határozatára kórházba kerül, ott meghal, felboncolják és eltemetik, akkor hihetıleg semmiféle problémát nem okoz annak a megállapítása, milyen betegsége volt, miben halt meg. Mégis, nem Semmelweis esete az egyetlen, amelyben a látszólag egyértelmő exitus fölött évszázados vita zajlik.

Semmelweis életét és utóéletét nem kell regényesíteni, anélkül is lélektani és történeti regény. Amire ügyelni kell: az adatok hitelessége, értékelése, értelmezése. Hármas minıségben vállalkozom erre a feladatra: mint író, mint orvostörténész és mint elmeorvos; ennek ellenére nem ígérek többet, mint a gondosan összegyőjtött adatokból, jól megalapozott föltevésekbıl és logikus következtetésekbıl felépített konstrukciót.

Kérdések tömegére keressük a választ; e kérdések közt vannak egyszerőek is, amelyekre a tények maguk felelnek, de bıséggel vannak olyanok, amelyekre ma sem lehet egyértelmő biztonsággal választ adni; latra kell tenni a korszellemet, a társadalmi körülményeket, elıítéleteket, olyan beidegzéseket, amelyek ma ismeretlenek, de másfél évszázaddal ezelıtt döntı szerepet játszhattak egy új gondolat elfogadásánál vagy elutasításánál. Például nem indulhatunk ki abból, hogy az „atmoszferikus" aetiológiai magyarázat eleve ostobaság, tehát aki Semmelweis érvelésével szemben ragaszkodott az atmoszféraelmélethez, szükségképpen ostoba és gonosz ember volt. Semmelweis nagysága abban nyilvánult meg, hogy le tudta győrni ezeket a kortársi elıítéleteket, noha ı is ezek közt nevelkedett fel; tragédiája pedig abból fakad, hogy a felismerésbe megvolt a tehetsége, de a meggyızésbe nem.

A történésznek tehát egyben pszichológusnak és szociológusnak is kell. lennie: sine ira et studio elemezni a felmerülı kérdéseket, és beérni azzal, hogy válasza sok esetben csak valószínősíti, de nem bizonyítja a hajdanvolt igazságot, ítéletét csak részben könnyíti meg, hogy ma sok mindent tudunk, amit százhúsz éve nem tudtak vagy épp csak sejtettek -- például tudjuk, hogy baktériumok okozzák a fertızést, ez sok találgatást fölöslegessé, esetleg nevetségessé tesz --, mégis tisztában kell lennünk azzal, hogy a tudás minden idıben elıítéletekkel terhes, ma csakúgy, mint százhúsz éve. Ezért nagyon meg kell gondolnunk, amikor fölényesen ítélkezünk évszázados badarságok vagy bölcsességek fölött. A saját korunkban átélt -- úgyszólván bırünkön érzett -- elıítélet-hullámzás arra a megfontolásra int, hogy abban se legyünk túlságosan biztosak, amit a tudomány most éppen bizonyítottnak tart. Ki tudhatja, mit hoz a holnap ?

Sıt, ha jól odafigyelünk, még azt is észre kell vennünk, hogy Semmelweis alapjában egyszerő fölfedezése, egyszerő élete és halála a tudomány objektívnek vélt ítélıszéke elıtt máig sem jutott el az egyértelmő bizonyítottság fokáig, ellenkezıleg: kérdések, sokszor egymással ellentétes föltevések kusza szövedékét tárja elénk.

Semmelweis fölfedezése valóban rendkívül egyszerő, sokkal egyszerőbb, mint amilyenek a hasonlóan nagy horderejő fölfedezések lenni szoktak: A gyermekágyi láz a vérmérgezés egy fajtája, amelyet leggyakrabban a belsı vizsgálatot végzö orvos vagy bába keze idéz elı; ez a veszély elhárítható, ha a vizsgáló megóvja kezét a fertızı anyagtól.

Miért váltott ki ez az egyszerő felismerés szenvedélyes ellenállást és tiltakozást a kortársakból? Miért tartott közel fél évszázadig, amíg Semmelweis módszere általános érvényre jutott?

Bizonyító erejő volt-e Semmelweis állítása? Módszere korszerő volt-e, megelızte-e korát vagy elmaradt tıle?

Miért nem közölte fölfedezését a szokásos módon, szaklapokban, szakkönyvekben? Miért írta könyvét tizenhárom évnyi késéssel? Mi történt közben? Miért terjedt tanítása tévesen, miért nem tiltakozott idejekorán ez ellen?

Miért állt ki mellette Skoda és Rokitansky akkor, amikor tézisét még csupán kezdte bizonygatni, miért nem álltak ki mellette akkor, amikor már bebizonyította ?

Hogyan romlott el viszonya a bécsi klinikával, miért távozott Bécsbıl épp akkor, amikor kinevezték magántanárrá?

Mi igaz forradalmi szereplésének legendájából?

Hogyan fogadták Pesten? Mennyiben sikerült tanait itthon érvényre juttatni ?

Hogyan nyerte el Pesten a szülészeti katedrát? Kik támogatták, voltak-e barátai?

Milyen hatása volt tanításának Pesten és külföldön, mielıtt könyvét megírta? Voltak-e hívei? Ellenfelei miért és milyen érvekkel utasították el tanáit?

Miért ismételte könyvében és nyílt leveleiben sztereotip módon a régi bécsi adatokat meg az elavult statisztikai táblázatokat? Miért rejtette véka alá újabb és meggyızıbb érveit? Miért tapadt meg az 1847-es bécsi élménynél, miért nem lépett tovább ? Miért nem vett tudomást a már bontakozó bakteriológiai nézetekrıl, amelyekkel elméletét erısíthette volna?

Mennyiben játszott szerepet fölfedezésében a bécsi orvosi iskola? Miért hagyta ıt cserben, miért fordult ellene ez az iskola?

Miért magyarázták félre és hamisították meg Európa-szerte tanítását akkor is, amikor már félreérthetetlenül leírt mindent?

Miért írt könyvének második részében és az ezt követı nyílt levelekben olyan támadó hangon, hogy Európa majd valamennyi szülészét magára haragította ?

Hogyan változott idıközben mégis Semmelweis javára a külföldi szülészek álláspontja, miért nem vallották ezt meg nyíltan?

Miért hagyta abba harcát váratlanul, egy nyílt levelének közepén? Mitıl öregedett meg hirtelen, negyven-egynéhány éves korában? Hogyan élt utolsó éveiben?

Mikor betegedett meg? Valódi elmebajban szenvedett-e? Tudományos harci modora összefüggött-e betegségével?

Végzetes betegsége milyen tünetekkel lobbant fel? Volt-e ebben szerepe a keze sérülésének? Miért nem kezelték pesti orvosok, miért szállították nagy gyorsasággal a bécsi elmegyógyintézetbe?

Melyik bécsi intézetben ápolták, milyen gyógykezelésben részesült?

Miért nyilvánították Bécsben elveszettnek Semmelweis kórrajzát, hogyan sikerült 112 év múltán mégis megkapni?

Milyen hipotézisek merültek fel Semmelweis betegségérıl a kórelızmény, a tünetek, a kórtörténet, a kórbonctani és kórszövettani leletek alapján?

Halála után miért hallgattak róla évekig itthon? Miért hanyagolták el prevenciós módszerét?

Lister módszere miben hasonlít Semmelweiséhez, miben tér el tıle? Miért Lister a „korszakalkotó", Semmelweis pedig csak „elıfutár", noha az aszepszis-antiszepszis elvét és gyakorlatát, a non-infekció és prevenció elvét Semmelweis helyesebben alkalmazta?

Miért vonakodtak akkor is beszélni róla, amikor Lister fellépése után nyilvánvaló lett, hogy Semmelweis helyes úton járt?

Kik és hogyan fedezték fel Semmelweist, miképp vált belıle egyszeriben nemzeti hıs, tudós mártír?

Hogyan vonult be a nemzetközi orvostörténeti panteonba? Miként vélekedik róla a tudományos köztudat ma, hogyan ítéli meg a személyét, s hogyan az életmővét?

És végezetül egy szinte provokatív kérdés: érdemes-e egyáltalán beszélni róla ma, az antibiotikumok világában, amikor a gyermekágyi láz rég nem pusztítja már az anyákat és újszülötteket? Erre a kérdésre megadom elıre a választ: talán soha ennyire aktuális nem volt a semmelweisi prevenció és non-infekció elve, mint most, amikor az antibiotikumokba vetett bizalom következtében -- és sok más ok miatt -- az iatrogen ártalmak (orvos okozta károsodások) szinte korlátlanul szaporodnak világszerte.

TÖRTÉNELMI HÁTTÉR

Vagyis az osztrák-magyar színpad, amelyen Semmelweis fellépett. Ami keveset Semmelweis ifjúkoráról tudunk.

Semmelweis Ignác 1818. július 1-én született Budán.

Ez a szimpla megállapítás azok közé tartozik, amelyeket megbízható forrásból tudunk, sıt dokumentálni is tudjuk, miként azt is, hogy 1865. augusztus 13-án halt meg Bécsben. A két évszám közt eltelt 47 esztendı a történelemnek és tudománytörténetnek egyaránt erısen forrongó korszaka volt; ennek bizonyos fokú ismerete szükséges ahhoz, hogy Semmelweis küzdelmes sorsa érthetıvé váljék.

A ma élı idısebb nemzedék tagjai -- mint e sorok írója is -- még az Osztrák-Magyar Monarchiában születtek, következésképp számukra Ausztria és Magyarország szoros kapcsolata, fölé- és alárendeltségi viszonya jól ismert; a fölnövekvı új nemzedék azonban még Magyarországon is - s a tılünk nyugatra esı országokban különösképp - meglehetısen tájékozatlan e régmúlt dolgokban. El kell ezért mondani, hogy a ma „történelmi"-nek nevezett Magyarország magában foglalta az egész Kárpát-medencét, s az a kényszerő államjogi kapcsolat, amelyben Magyarország majdnem négy évszázadon át - 1526-tól 1918-ig - élt Ausztriával, minden tekintetben rányomta bélyegét a magyar gazdasági és szellemi fejlıdésre. A történelem nem játszadozhatik el azzal a gondolattal, hogy „mi lett volna, ha..." -- például mi lett volna, ha Mátyás király halála után is megırzi Magyarország az önállóságát. Azt ellenben megállapíthatja a történelem, hogy akár külsı elnyomás miatt, akár belsı adottságai miatt, a Kelet-Európától elszakadt Magyarországot sohasem fogadta be Nyugat-Európa, s nem is emelkedett nyugat-európai szintre. Voltak kiváló tudósai, írói, mővészei, voltak iskolái és kórházai, közintézményei, mégis mindebben egy jó lépéssel elmaradt Nyugat mögött. Ha az ember a hajdani nyugati utazók útleírásait olvassa, még akik a legrokonszenvesebben -- olykor elragadtatással -- nyilatkoznak is hazánkról, azok is úgy beszélnek róla, mint érdekes „barbár" országról, amelynek különcsége esetleg kivívja a nyugati szemlélı csodálatát, de mindig úgy, mintha nem is Európában járna, hanem valamilyen egzotikus világban. Metternichnek tulajdonítják azt a rosszmájú, de találó mondást, hogy „Európa a bécsi Landstrassénál ér véget" - de nem utolsósorban azért, mert Metternichék akarták így. Magyarország az egész Közép-Kelet-Európával együtt hátrányos helyzetben volt a történelem során mindvégig, s még ebben a Közép-Kelet-Európában is idegen test. Kelettıl elszakadtunk, Nyugat elnézett a fejünk fölött; lemaradásunkat az értelmiség kompenzálta azzal, hogy nemcsak Béccsel, hanem az egész európai kultúrával igyekezett lépést tartani -- de ez az igyekezete is észrevétlen maradt. Nyugat nagy nemzetei megengedhették maguknak, hogy egymás kultúrájáról alig vegyenek tudomást, a magyarról meg éppen csak annyit

tudjanak, hogy itt „puszta" van és „tschikosch" meg „gulasch", nekünk azonban a német, francia, olasz és angol kultúra egyformán szívügyünk lett, mert Európába jártunk iskolába.

Ha feltételezzük is : hogy elmaradottságunk némiképp az osztrák elnyomás következménye, nem tagadhatjuk az ellenkezıjét sem, hogy amennyire mégis sikerült felzárkóznunk az európai közös kultúrához, az mindenképpen Bécsen keresztül történt. Igaz, hogy Mária Terézia szerette volna elnémetesíteni az egész magyarságot, de az is igaz, hogy az ı rendelkezésére került Budára és vált valóban egyetemmé az addig Nagyszombaton mőködı fıiskola. Igaz, hogy a Habsburgokhoz húzó fıurak kaptak hatalmas birtokokat, például az Esterházyak, Károlyiak, Andrássyak, Széchényiek, de az is igaz, hogy éppen ezek a fıurak tettek legtöbbet a nyugati kultúra terjesztéséért -- lásd az Esterházyak kismartoni zenekarát, Haydnnal. Igaz, hogy II. József mérges volt a „rebellis" magyarokra, de Buda és Pest felvirágoztatását senki nem viselte annyira a szívén, mint ı. II. József reformtörekvései nem annyira a „rebellis", inkább az „aulikus" magyarok közt találtak követıkre; ennek köszönhetı például a Nemzeti Múzeum és a Széchényi Könyvtár, amelyek Széchényi Ferenc (István apja) adományaként jöttek létre.

Nemcsak fıúri, hanem polgári szinten is Bécs volt a mintakép, az iskola. Szidtuk a németeket, de tanultunk tılük, haragudtunk rájuk, de dörgölıdztünk is hozzájuk. Utáltuk és mégis szerettük Bécset, amely mégiscsak egy nagy birodalomnak csillogó kultúrájú fıvárosa volt, mi pedig ugyanennek a nagy birodalomnak mostohagyermekei.

Felzárkózásunk az európai kultúrához éppen akkortájt jött lendületbe, amikor Semmelweis született: ez a reformkor, amely a francia felvilágosodás, a francia forradalom és II. József reformeszméinek magyarországi megérlelıdésének ideje.

Amikor ugyanezektıl az eszméktıl és Napóleon átmeneti gyızelmeitıl megrettenve Ferenc császár Ausztriája a legreakciósabb, antijozefinista, szentszövetségi politikát folytatta, és Metternich ezernyi fondorlattal kötötte gúzsba a magyarok kezét -- akkor, az 1825-ös országgyőléssel vette kezdetét Magyarország szellemi és gazdasági megújhodása.

Messzire vezetne ennek a két évtizednek az ismertetése, elég arra utalni: ekkor kezdték követelni a szabad véleménynyilvánítás jogát, a cenzúra eltörlését, a jobbágyok felszabadítását, a magyar nyelv hivatali használatát, ekkor alapították a Magyar Tudományos Akadémiát, ekkor lépett a politika porondjára Széchenyi István, Wesselényi Miklós, majd Deák Ferenc, Kossuth Lajos, ekkor indult a „szabadelvő" napilap, a Pesti Hírlap, megszavazták a Lánchíd építését, létrehozták a Dunagızhajózási Társaságot, támadták a rendi országgyőlés elavult intézményét, még az általános választójog elvét is hirdették, és a nemzetiségi kérdés megoldását sürgették. A rendi-nemesi Magyarország, amely évszázadokon át feudalizmusba merevedett, viharos gyorsasággal alakult át nemzeti polgári-népi Magyarországgá. Nem tagadható, hogy ennek az érési folyamatnak legfıbb erjesztıi éppen a szabadelvő mágnások voltak (Széchenyi, Wesselényi, Eötvös stb.), s mellettük a legnagyobb magyar költık: Vörösmarty, Petıfi, Arany, alapja pedig a megerısödı középnemesség, amely Magyarországon a „középosztály" súlypontját alkotta.

Ausztriának természetesen csöppet sem volt ínyére a szabadelvő mozgalom, amelyben Metternich és Kolowrat joggal érezték meg az elszakadási törekvés és forradalom csíráját. De még a Habsburgok közt is volt a szabadelvőeknek pártfogója: József nádor, a magyar Helytartótanács elnöke, aki szerette a magyarokat, együtt érzett a fejlıdés eszméinek hirdetıivel, és igen sokat tett az ország gazdasági felvirágoztatásáért csakúgy, mint szellemi fejlesztéséért.

1848-ban a forradalom szele végigsöpört Európán. Március 15-e a szabadság örömünnepe volt és maradt Magyarországon. A szorongatott helyzetben levı V. Ferdinánd hozzájárult a kívánt reformokhoz (közös teherviselés, sajtószabadság elve, jobbágyság megszüntetése, úrbér és tized eltörlése stb.) és az elsı magyar független kormány kinevezéséhez, gróf Batthyány Lajos elnökségével; a miniszterek közt minden magyar számára elfelejthetetlen Széchenyi István, Kossuth Lajos, Eötvös József és Deák Ferenc neve.

130 év távlatából nem nehéz lemérni: ez volt az a pillanat, amelyben a Duna-völgyi nemzetek eljátszották a konföderáció lehetıségét. A szerencsétlenül végzıdı szabadságharccal a gyıztes Ausztria is csak fél évszázados haladékot nyert, nagyhatalmi pozícióját gyızelmével ásta alá. Az osztrák-magyar kapcsolat végzetes megromlása a vesztett háború után következett be; sokkal nagyobb katasztrófákat vészeltünk át azóta, de Haynau véres megtorlásait, Batthyány Lajos kivégzését, az aradi vértanúkat, Kufsteint, a Bachkorszak önkényuralmát a magyarság soha többé nem feledte el. Október 6. nem a kivégzett mártírok miatt lett és maradt a nemzeti gyász ünnepe (hány kivégzett mártírunk volt azelıtt és azóta, ki tudná számon tartani!), hanem a jogfosztás miatt, amit az idıközben megerısödött nemzeti öntudat nem tudott már oly szelíd megadással viselni, mint korábban. Petıfi elesett, Kossuth emigrációban, Széchenyi rendıri felügyelet alatt Döblingben, a nemzet legjobbjai börtönben vagy bujdosóban, az ország tele besúgókkal és idegen hivatalnokokkal, minden magyar gyanús. A költık hallgatnak, a cenzúra vastag tollal töröl minden bátor szót, az egyetemen bevezetik ismét a német nyelvő oktatást, bezárva az Akadémia, szünetel a Természettudományi Társulat, megszőnt az egyetlen orvosi lap, az Orvost Tár, nincs fórum, amelyen akár a tudomány, akár az irodalom hallathatná a szavát. A polgárokat házkutatások tartják félelemben, és igazolási eljárások kényszerítik megalkuvásra. Ez a legrosszabb: a megalkuvók kerülnek felszínre, és az ország jobban győlöli az elnyomóknál a magyar „Bach-huszárokat", a magyar „schwartzgelb"-eket, akik a szabadságharc alatt lapítottak, most pedig az elnyomás készséges kiszolgálói.

Ebbe a légkörbe érkezett haza Semmelweis 1850-ben Bécsbıl.

De a terror nemcsak rettegést és meghunyászkodást szült, hanem ellenállást is. Kossuth angliai és amerikai propagandakörútján tartotta ébren a világ lelkiismeretét és rokonszenvét az elnyomott nemzet iránt, Széchenyi Döblingbıl tartott titkos kapcsolatot a magyarsággal, a költık allegóriákat írtak, amelyeket a cenzor nem értett, de a nép igen, a tudósok kirándulásokon találkoztak egymással, divatba jött a magyaros ruha, és a magyaros érzelmő németek sorra magyarosították a nevüket -- köztük Semmelweis testvérei is. A fıváros lakosságának többsége német ajkú volt, ezek most egyszerre magyarul kezdtek beszélni; hogy eddig is magyarul éreztek, azt már a szabadságharcban önkéntes részvételükkel bizonyították. Hogy mennyire nem a magyar „nemzetiség", hanem az egész magyar nemzet ügye volt a szabadságharc, mi sem mutatja világosabban, mint az Aradon kivégzett 13 tábornok névsora: 6 magyar, 5 német és 2 szláv név viselıje halt egyszerre mártírhalált.

A nemzethalál érzése azonban nem volt tartós. Ausztriának nem is lehetett célja, hogy megbénítsa az életet birodalmának legfıbb éléstárában. Alexander Bach belügyminiszter mindent elkövetett annak érdekében, hogy a magyar ellenállást végleg letörje és egy minden tekintetben egységes császárságot hozzon létre, erıszakos politikáját azonban a fejlıdı osztrák liberális demokrácia, de még az udvari arisztokrácia sem látta szívesen. A történelem kerekét vissza nem forgathatta, a 48-ban idıszerővé vált reformokat (jobbágyság megváltása, ısiség megszüntetése, törvény elıtti egyenlıség stb.) maga kényszerült végrehajtani, sıt pártolnia kellett az ipar, a mezıgazdaság és a közutak fejlesztését, máskülönben anyagi csıd vetett volna véget amúgy is ellenszenves szereplésének.

így a hazatérı Semmelweis tapasztalhatta, hogyan talál mindinkább önmagára a 180000 lakosú fıváros és a kifosztott ország. A lerombolt házak helyébe Ybl és Feszl épített újakat, a Lánchíd ívei alatt nagy forgalmat bonyolítottak az Al-Dunától Bécsig közlekedı gızhajók, országutak és új vasúti vonalak épültek, a Belvárosban bevezették a gázvilágítást, a külvárosokban mintegy harminc gyár és malom kéménye ontotta füstjét -- köztük Ganz Ábrahám világhírővé vált gépgyára is. 800 kocsma és 40 kávéház fogadta be csöndes kvaterkázásra vagy uzsonnázásra az összeesküvésre mindig gyanús polgárokat. A bujdosó vagy hallgató költık sorra elıkerültek és megszólaltak, az üres honfibú helyét a biztatóbb passzív rezisztencia foglalta el, amelynek sziklája Deák Ferenc volt, „a haza bölcse".

Az ötvenes évek második felében sorra hazatértek és amnesztiát nyertek a kivándorolt tudósok, aktívvá vált a tudományos élet, magyarul tanítottak ismét az egyetemen, megindult a tudományos társulatok mőködése, az orvosi könyvek és folyóiratok kiadása. Döblingi magányában Széchenyi megírta hatalmas röpiratát, a Blicket, amelyben pozdorjává zúzta a belügyminiszter amúgy is ingatag tekintélyét; a krími háború, majd a solferinói ütközet a harctéren is bebizonyította Bach rendszerének tarthatatlanságát. 1859-ben a rossz emlékő belügyminiszter lemondásra kényszerült. Az alkotmány nélküli országot a császár 1860-as „Októberi Diplomája" az országgyőlés összehívásának lehetıségével ajándékozta meg, de csalódott abban a reményében, hogy az ország lemond 48-ban szerzett jogairól: az 1861-ben összeülı országgyőlés mindenestül ellenzékinek bizonyult, és Deák Ferenc vezetésével inkább a további passzív ellenállást választotta, mint egy csalóka alkotmány elfogadását. Az új korszak sok enyhülést nem hoz ugyan, de a szólásszabadság bontakozik, és a magyarok túlságosan is élnek vele: már mindenki negyvennyolcas, és senki sem eléggé negyvennyolcas a másiknak. Semmelweis még megéri, hogy a magyarok teljes dühvel marakodnak egymás közt -- még az orvosok is --, csak abban egységesek, hogy önálló alkotmány nélkül nem alkusznak meg Ausztriával. Megéri az 1865-ös országgyőlés összehívását is, amellyel véget ér az abszolutizmus kora, de a 67-es kiegyezést már nem.

Alaposan téved, aki azt hinné, a történelmi összefoglalásnak nincs köze Semmelweis sorsához. Minden sora hozzá tartozik, sıt a késıbbiekben még alapos bıvítésre is szorul.

Életrajzának elsı mondata mindjárt történelmi magyarázatot igényel. Semmelweis Budán született. Nem Budapesten, hanem Budán, mert a két -- sıt Óbudával három -- várost hivatalosan csak 1872-ben egyesítették, noha összetartozásuk korábban is oly egyértelmő volt, hogy történetírók, költık, újságírók régtıl fogva használták a közös Budapest elnevezést; legelıször talán 1499-ben, a krakkói egyetem anyakönyvében.

A fıváros lakosságának igen tekintélyes része német nevő és anyanyelvő volt, feltehetıleg tehát német származású is, ámbár éppen a reformkorban és a szabadságharc idején bebizonyította magyar érzelmeit. Buda környékén több sváb település van (ezekben a falvakban az idısebbek ma is németül beszélnek, bár értenek magyarul is), ezért egy idıben a város német ajkú lakosságát válogatás nélkül sváboknak nevezték, igen pontatlanul, minthogy csak csekély töredékük került ki a svábok közül. A Semmelweis család például nem sváb volt, hanem arról a „heanc" vagy „hienc" néven ismert bajor-alemann ıstelepesek által lakott vidékrıl származik, amely a régi osztrák-magyar határ mellett húzódik; 1921-ig Magyarországhoz tartozott, azóta Burgenland néven osztrák tartomány. Ma is élnek ott Semmelweisek; innen származott Liszt Ferenc is, valamint a bécsi anatómus Joseph Hyrtl. E három néven nyomban lemérhetjük, mily kevéssé alkalmas az eredet a nacionalitás megállapítására: a Semmelweisek közül jó osztrákokká lettek, akik Burgenlandban maradtak, jó magyarokká viszont, akik elvándoroltak onnan; Liszt Ferenc nemzetközi életet élı

zeneszerzı lett, Magyarországon csak látogatóban járt, érzelmileg mégis magyarnak vallotta magát; végül J. Hyrtl egy szót sem tudott magyarul, Bécsben élt mint osztrák.

A Semmelweisek ısi telephelye Szikra faluban volt (ma Sieggraben), ahol fıként szılımőveléssel foglalkoztak. A környék szellemi és gazdasági központja Kismarton (ma Eisenstadt), amelyet az Esterházyak laktak és fejlesztettek várossá. Pazar pompával épült palotájuk tág munkalehetıséget nyújtott a környék lakosainak, s odavonzotta ıket; így került a Semmelweis család egyik ága is Eisenstadtba, ahol 1778-ban megszületett Semmelweis apja, Joseph, 1800 táján Budára költözött és főszerüzletet nyitott, 1806-ban polgárjogot nyert Budán, 1810-ben feleségül vette Müller Teréziát, akinek apja kocsigyártó volt Budán, famíliája Bajorországból származott.

Ha nem is éppen gazdag, de jómódú budai polgárok voltak tehát Semmelweis szülei. A városrész, ahol laktak, a Duna partján van, a Vár lábánál. Az elıkelıbb tisztviselık fönt laktak a Várban, a módosabb polgárok a közeli Krisztinavárosban, a svábok kissé távolabb, Óbudán, míg itt a Tabán és Rácváros vidékén sokáig csak hajósok, tutajosok, kofák, hordárok, lacikonyhások és alkalmi munkások éltek, elvétve néhány kisiparos, kereskedı és bortermelı. A Lánchíd -- a Duna elsı kıhídja -- még nem épült meg, 1767-ben azonban elkészült a hajóhíd, amely a jég zajlásáig összekötötte egymással Pestet és Budát; a budai hídfı éppen ezen a tájon volt, ahol Semmelweis József főszer-és gyarmatáru-kereskedése állt. Amikor II. József uralkodása idején a Várba kanyarodó Palota utca folytatásában megnyílt az Újkapu, ez lett a Vár megközelítésének legrövidebb útja; ettıl fogva kezdtek módosabb emberek költözni a környékre, és a viskók közt emeletes kıházak épültek. Magának Semmelweis Józsefnek több háza is volt a Palota utcában és környékén (ezek azóta elpusztultak), de boltja és lakása nem ezekben volt, hanem a Burgauffahrtnak nevezett utca elején egy emeletes kıházban, amely ma is áll. Ebben született Semmelweis Ignác. Az utcát ma Apród utcának hívják, a romos állapotban levı házat századunk 60-as éveiben helyreállították, 1965 óta ez a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum épülete.

Eredetileg klasszicizáló modorú barokk épület volt, az 1810-es tőzvész megrongálta, ekkor abban a copfstílusban állították helyre, amelyet a mai formája is tükröz. Földszintjén volt az üzlet meg a raktárhelyiségek, az emeleten a lakószobák. Hat testvérével együtt itt töltötte gyermekkorát Semmelweis 1823-ig, akkor átköltöztek a szemben levı saját házukba, ahol még további három testvére született -- a legutolsó halva. Kilenc élı gyermeke volt tehát Semmelweis Józsefnek.

Életükrıl keveset tudunk. Apja jól keresett, családjának tisztes megélhetést nyújtott, gyermekeit kitaníttatta, leányait jól adta férjhez. A legidısebb fiúnak késıbb nagy gyarmatáruüzlete lett a pesti Belvárosban, a második fiú pap lett, a harmadik vaskereskedı, az egyik lány egy gyógyszerészhez ment feleségül, patikájuk volt a Palota utcában. Ignác az ötödik a testvérsorban, fiatalabb testvéreirıl nincsenek adataink.

Szüleikkel feltehetıen németül beszéltek, de magyar iskolába jártak és magyarul éreztek, közülük többen hamarosan Szemerényire magyarosították nevüket.

Középiskoláját Semmelweis a budai Várban levı gimnáziumban végezte (egy évet Székesfehérvárott), felvilágosult szellemő és jól képzett piarista tanárok keze alatt, akik -- szemben a Habsburgok németesítı törekvését kiszolgáló jezsuitákkal -- magyaros szellemben nevelték, diákjaikat, fejüket a kötelezı iskolás anyagon kívül a reformkor haladó eszméivel telítették. Jó tanuló volt, kiváló eredménnyel járta ki a gimnázium hat osztályát, majd kétéves bölcsésztanfolyamot hallgatott a pesti egyetemen -- ez akkoriban az egyetemi felvétel

kötelezı elıtanulmánya volt. 1837-ben kiutazott Bécsbe, hogy apja kívánságának megfelelıen elkezdje jogi tanulmányait. Apja ugyanis azt tervezte, hogy Ignác fiából hadbíró lesz.

Egyéves jogászkodása alatt Semmelweis arra a belátásra jutott, hogy ez a szakma nem érdekli, a következı évben átiratkozott az orvosi fakultásra. Az elsı évet Bécsben járta, a másodikat és harmadikat Pesten, az utolsó kettıt ismét Bécsben. Sem pesti, sem bécsi diákéveirıl lényegében semmit sem tudunk. Vizsgáit idıben letette, 1844-ben Tractatus de vita plantarum címő növénytani értekezéssel doktorált. Az avatási könyvben nevénél ez a bejegyzés olvasható: „Nem kíván Bécsben maradni." Eredetileg tehát diplomájának megszerzése után haza akart térni szülıvárosába. Pár nappal az avatása elıtt azonban az édesanyja meghalt; lehetséges, hogy emiatt változtatta meg élettervét. Tény, hogy Bécsben maradt, elvégezte a kéthónapos szülészmesteri tanfolyamot, és felvételét kérte a szülészeti klinikára. Bár üres állás nem volt, Klein professzor engedélyezte, hogy externistaként bejárjon a szülészetre addig is, amíg végleges kinevezését megkaphatja.

A várakozás másfél évig tartott. Ezalatt Semmelweis nemcsak szülészeti munkát végzett, hanem rendszeresen -- naponta minden reggel -- eljárt boncolni Rokitansky intézetébe, ezenkívül kijárta a sebészdoktori tanfolyamot és megszerezte a kirurgus címet. Feltehetı, hogy a belgyógyászat iránt is érdeklıdött, Skoda professzori kinevezésekor ugyanis felmerült az a lehetıség, hogy hozzá kerül asszisztensnek.

Bécs egyik elıvárosában, Alservorstadtban lakott. A szülészmesteri tanfolyamot még egy alkalommal végigcsinálta a nála egy évvel idısebb Johann Chiari mellett, aki jó barátjává lett, és noha Klein professzor veje volt, a késıbbi ellenségeskedés idején is kitartott mellette.

1846. február 27-én megkapta ideiglenes tanársegédi kinevezését, beköltözött a szülészeti klinikára. 27 és fél éves volt. Ebben az évben az apja is meghalt, testvérei elszéledtek, a házakat eladták, nem főzte semmi immár az otthonhoz -- talán úgy gondolta, haza se tér többé.

Történhetett volna így is, mégis másként történt.

ELSİ RÉSZ

BÉCSBEN

A BÉCSI ORVOSI ISKOLA

Elsı bécsi orvosi iskola megalakulása -- A birodalom egészségügyének megszervezése -- A bécsi iskola társutasai -- Lucas Boër szülészeti osztálya

Nem túlságosan szerencsés szokás, hogy orvosi iskolákat városnevekhez kapcsolnak. Egy-egy nagy egyéniség tud átmenetileg „iskolát" teremteni, mint ahogyan a mővészetben vagy olykor az irodalomban is tapasztalható; mégis éppen a mővészettörténészek honosították meg, hogy például „velencei iskoláról" vagy „sienai iskoláról" beszélnek -- ezt aztán átvette az orvostörténet is. Való igaz, hogy más jellegővé fejlıdhetik -- s szükségképp más jellegővé is fejlıdik -- egy-egy ország vagy egy-egy nagyobb kultúrközpont orvoslása. Ha a múlt század közepénél maradunk, és példaképpen csak a gyermekágyi láz megítélésére szorítkozunk, kétségtelen tény, hogy másként vélekedtek errıl Bécsben, mint Párizsban, Londonban vagy Bostonban. Mégis, az „iskola" kifejezés azt a látszatot kelti, mintha egy város orvosai egyazon szemlélet speciális képviselıi lettek volna, és vagy egy nagy egyéniség bélyegét viselnék mindnyájan magukon -- mint teszem Virchow-ét Berlinben --, vagy egy összehangolt kollektíva tudatosan építene ki sajátos munkamódszert és hozzá tartozó ideológiát. A bécsi

orvosi iskola esetében az utóbbiról van szó, legalábbis látszólag; közelebbrıl megnézve az iskola tagjait alig kapcsolja össze más, mint hogy történetesen Bécsben mőködnek. Annyira történetesen, hogy legnagyobb részük nem is bécsi származású, csak épp itt jutott katedrához -- míg egy sor ugyancsak Bécsben mőködı és kiváló orvos nem tartozott az „iskolához".

Az elsınek nevezett bécsi iskolát például a hollandus Gerard van Swieten alapozta meg Mária Terézia korában, honfitársa, Anton de Haën fejlesztette ki, s mindketten a leideni Hermann Boerhaave klinikai szemléletét építették tovább. Kitőnı szervezık voltak, ha nagy orvosok nem is, akárcsak utánuk Anton Störck vagy Maximilian Stall, akik valóban értettek ahhoz, hogy rendkívül szigorú szabályokkal szorítsák kordába az egyetemi oktatást, és szervezetten fejlesszék az ország területének egészségügyi ellátását. De már ha e korszak bécsi -- vagy átmenetileg Bécsben mőködı -- orvosai közül azokat vesszük szemügyre, akik valamilyen szempontból kiemelkedtek az átlagból, akkor szélsıségesen eltérı személyiségeket találunk. Joggal lehetnének büszkék például Johann P. Frankra, az egészségügy (higiéné) elsı nagy rendszerezıjére, akit 1795-ben meghívtak a bécsi Közkórház élére, s közel tíz éven át birkóztak újítási javaslataival; csakhogy Frank nemhogy bécsi nem volt, de még német is csak félig, német fejedelmi udvarokon kívül itáliai egyetemeken és Vilnában mőködött, s éppen bécsi idıszakában az angol Brown iskolájának megszállott követıje volt, ami sehogyan sem egyeztethetı össze a bécsiek humorálpatológiás szemléletével. Vagy itt van a neves Franz Joseph Gall, akinek ma már inkább hóbortosságára emlékeznek, a koponyadudorokból felállított lélektani diagnózisaira, pedig emellett korának egyik legkitőnıbb idegorvosa volt, s organológiájával az agyi lokalizációs tan és a konstitúciós tan elıfutára; épp ezért mint „materialistát" 1802-ben kitiltották Bécsbıl, nagy hatású mővei franciául jelentek meg. A gráci születéső Leopold Auenbrugger az újkor egyik legjelentısebb belgyógyászati fölfedezését tette: kitőnıen leírta a mellkas diagnosztikai kopogtatásának módszerét. Könyve meg is jelent Bécsben 1761-ben, s a legcsekélyebb elismerésre sem talált, a fölfedezı is ismeretlen magánorvos maradt, s mivel hosszú életet élt, még megérte, hogy találmányát a franciák fél évszázad múlva újra fölfedezték -- de azt már nem, hogy a „második bécsi iskola" nagy belgyógyásza, Skoda ezzel a módszerrel újította meg a belgyógyászati diagnosztikát, éppen Semmelweis föllépése idején.

Az elsı bécsi iskola valódi képviselıi jobbára az ismeretlenség homályában maradtak, mert semmi jelentıset nem alkottak, csupán szigorúan maradi testületet. Témánk szempontjából mégis kiemelkedik közülük valaki, aki térben és idıben oda tartozik, noha szemléletében annyira elüt az abszolutizmusba merevedı Bécs szellemétıl, hogy ki is piszkálták a Közkórházból, amint tehették. Lucas Johann Boërtól van szó, a szülészet professzoráról, a „természetes szülés" propagálójáról, aki akaratlanul is fontos szerephez jutott utóbb Semmelweis sorsában. Eredetileg a bécsi árvaház és menhely orvosa volt, ott figyelt fel rá II. József császár, aki szenvedéllyel kutatott az értékes emberek után. Külföldi tanulmányútra küldte, majd a császári család szülészévé és a bécsi klinika professzorává tette. Boër lelkes híve volt a reformtörekvéseknek, és „jozefinista" maradt a császár halála után is -- ami a francia forradalom és a napóleoni háborúk után egyáltalán nem volt jó ajánlólevél. A bécsi békét követı szentszövetségi reakció semminek sem kedvezett kevésbé, mint a szabadgondolkodó eszméknek, közéjük számítva a jozefinizmust is. Boërt sok támadás érte, nemcsak politikai, hanem szakmai vonalon is, azt vallotta ugyanis, hogy a szülés természetes folyamat, amibe az orvos lehetıleg ne avatkozzék be, mert csak bajt csinál. Fölösleges a jól haladó szülést mesterségesen siettetni, a magzat szokatlanabb fekvését erıszakkal megváltoztatni, okkal ok nélkül a fogó után nyúlni. Csakhogy ekkor Európában az operatív szülészet divatozott, a tanárok fokozott aktivitást hirdettek és gyakoroltak. Osiander például, a jeles göttingeni professzor, állítólag a szülések 40%-át fogóval fejezte be, Boër ellenben csupán 0,4%-ban folyamodott a fogóhoz -- vagyis a tekintélyes Osiander kereken százszor

annyi fogós szülést vezetett le, mint ı (ha ugyan hitelt lehet adni ezeknek az ellenırizhetetlen adatoknak). Császármetszést Boër csak végsı esetben, „abszolút indikáció" esetén végzett, ellenezte a fölös érvágást és hashajtást (a kor kedvelt gyógymódjait), valamint az elıesett köldökzsinór visszahelyezését. Óvatosságával sok orvos okozta (iatrogén) ártalomtól kímélte meg pácienseit, és a gyermekágyi láz megelızésében gyönyörő eredményt ért el: amíg ı vezette a bécsi szülészeti klinikát, mindössze 0,84%-os volt a gyermekágyi halálozás. Ezt a számot jól jegyezze meg az olvasó, mert Semmelweis egész fölfedezése ehhez az alacsony halálozási számhoz kapcsolódik; ezt tekintette Semmelweis „természetes" halálozásnak, amelyért az orvos vagy bába nem tehetı felelıssé; ennek a tízszerese volt az átlagos halálozás Semmelweis mőködésének kezdetén, s életcélja -- amit el is ért -- az volt, hogy 0,84-re vagy még ennél is alacsonyabbra csökkentse a halálozást, s amit nem ért el: hogy a többi szülész is vegye át módszerét, és csökkentse Boër szintjére a gyermekágyasok pusztulását. Semmelweis természetesen rájött arra, hogy Boër nem véletlenül jutott ilyen szép eredményhez, hanem a non-infekció elvének kimondatlan, spontán alkalmazásával: a fertızés megelızésével.

Ámbár a természetes szülésrıl szóló hét könyvében (Sieben Bücher über natürliche Geburtshilfe) Boër nem tesz említést errıl, nem lehetetlen, hogy volt valamelyes fogalma arról, milyen veszedelmet jelent az, ha a szülészek és bábák hullákkal foglalkoznak. A bábanövendékeket ugyanis nem engedte tetemen gyakorlatozni, ehelyett bevezette az iskolában a „kócbaba" (fantom) használatát, így az ı bábanövendékei nem fertızték a gyermekágyas asszonyokat, míg például a párizsi Maternité-klinika bábanövendékei könyökig vájkáltak a hullákban, s ennek megfelelıen fertızték is a szülıanyákat. A korszellem azonban -- a bécsi iskolában is -- egyre inkább magáévá tette a kórbonctani szemléletet, és ezt kötelezınek tekintette a szülészeti oktatásban is; ezért 1822-ben Boërt az ellenfelei azzal az indokolással tudták kitúrni, hogy elıadásaiban nem tartja magát az elıírt szöveghez, és hogy a bábanövendékeket nem engedi hullán gyakorolni. Helyébe legtehetségtelenebb tanítványát, a 34 éves Johann Kleint nevezték ki, akinek semmi tudományos munkássága nem volt sem azelıtt, sem azután, ellenben a bábákat nyomban visszavezényelte a hullagyakorlatokhoz, amitıl a gyermekágyi halandóság felszökött 7,45 %-ra.

Ez a Johann Klein lett Semmelweis fınöke.

Ha a mondottak alapján megpróbáljuk az elsı bécsi orvosi iskola értékelését adni, egy pozitívumot meg egy negatívumot találunk. A pozitívum az egészségügy megszervezése, ami még Mária Terézia idején vette kezdetét, és II. József alatt némi reformot is lehetıvé tett. A negatívum a politikai abszolutizmusnak megfelelı megmerevedés, irtózás minden újítástól és reformtól, az elıírt tananyag szó szerinti elıadásának megkövetelése, a kutatási szellem teljes hiánya. Mi volt az elıírt tananyag ? A maguk nemében nem rossz, épp csak idejüket múlt tankönyvek: Boerhaave, de Haën, Haller vaskos kötetei, a szülészetben R. J. Steidele bábakönyve 1775-bıl, a sebészetben Anton Störck lovag tankönyve 1776-ból- a többi még ezeknél is régebbi. Nem is a tankönyvekkel volt baj, hiszen ezek jobbára a hippokratészi szellem legjobb XVIII. századi megnyilatkozásai voltak, csakhogy Hippokratész szelleme az abszolutizmus jóvoltából a XIX. században egyelıre nem tudott kibontakozni Bécsben.

A MÁSODIK BÉCSI ISKOLA

Türkheim, Rokitansky, Skoda, és akiknek még közük volt Semmelweis sorsába

Amikor Semmelweis 1838-ban megkezdte orvosi tanulmányait Bécsben, az elsı bécsi iskola neves orvosai közül egy sem élt már, az oktatás jórészt maradi és szakmai szempontból is igen középszerő professzorok kezében volt. De már hallatta a hangját, és mind nagyobb

tekintélyhez jutott az a nemzedék, amely rövidesen „új bécsi iskola" néven lett világhírő, s bár a hivatalos hatalom nem volt még a kezükben, az orvosképzés mindinkább az ı irányításuk alá került.

Tudnivaló ehhez, hogy a múlt század 30/40-es éveiben a természettudomány Európa-szerte hatalmasan megerısödött. A modern orvostudomány kibontakozása párhuzamosan haladt a természettudomány fejlıdésével. Az orvoslás mestersége nem határolódott el a természettudomány többi ágától, a nagy orvostanárok rendszerint botanikát, zoológiát, természetfilozófiát is tanítottak, ıslénytanhoz és antropológiához is értettek; a kutató természettudósok zöme orvosi képzésben részesült. Új, „naturalista" szemlélet alakult ki, amely anyagában materialista, ideológiájában többnyire vitalista volt, vagyis a reális természettörvényeket kutatta, de az élettani folyamatok végsı okául irreális életerıt tételezett fel.

Hogy csak a legfontosabb eredményeket és irányokat említsem: Angliában Charles Lyell új alapokra fekteti a geológiát (1831), Herbert Spencer 1839-ben megkezdi fejlıdéstani filozófiájának közlését, Charles Darwin túl van föld körüli útján, korszakalkotó könyvéhez győjti az anyagot. Franciaországban Comte és Saint-Simon pozitivizmusa az uralkodó filozófiai irány, Georges Cuvier hatására életre kel az ıslénytan meg az összehasonlító anatómia, amit az orvostanban Bichat szövettana gazdagít. Németországban Kant és Schelling bölcselete nyomán transzcendens-metafizikai szemlélet uralkodik a biológus Lorenz Okennel az élen, de egészséges ellenhatásként mőködik a berlini egyetemen Johannes Müller, akinek egzakt fiziológiai szemléletén nevelkedik szinte az egész század. Az ı tanítványa többek közt Rudolf Vitchow, akit haladó eszméiért kitiltanak Berlinbıl, Würzburgban fekteti új alapra a kórbonctani gondolkodást; csak idıs korára válik a haladás kerékkötıjévé. A nagy jelentıségő sejtelméletet Schwann és Schleiden alapozzák meg 1838/39-ben, a kémiában Friedrich Wöhler és Justus Liebig munkássága teremt új érát, francia vetélytársuk Gay-Lussac; a fizika szinte naponta új találmányokkal realizálja a mechanika gyakorlati hasznosságát.

A kibontakozó új természettudományból igen sokat profitált az elméleti és gyakorlati medicina. Megértette, hogy puszta leírás helyett a kauzális kutatásra kell leginkább súlyt fektetnie: az empíriát össze kell kapcsolnia az aetiológiával, a betegségek okának, eredetének kutatásával. A század közepének ehhez a nagy felismeréséhez éppen Semmelweis szolgáltatja a szemléltetı példát; sorsa egyben mutatja, hogy amilyen természetesnek tőnik az aetiológiai szemlélet utólag, olyan nehéz volt a gyakorlatban keresztülvinni, az évszázados maradi beidegzıdést legyızni. A század közepének még két hatalmas orvosi vívmánya volt: egyik a belgyógyászati diagnosztika gazdagítása a kopogtatás és hallgatózás módszerével, aminek terjesztésében Joseph Skoda révén döntı szerep jutott a bécsi iskolának; másik a sebészi narkózis fölfedezése, ami idıben pontosan összeesik Semmelweis fölfedezésével, de az övével ellentétben -- Amerikából kiindulva -- szinte napok alatt elterjedt az egész világon.

Az új bécsi iskola tehát nem elszigetelt jelenség volt, hanem az európaiamerikai tudományos lendületnek helyi megnyilvánulása. Nagyobb ellenállással kellett azonban megküzdenie, mint a többi ország, tudósainak, lévén az osztrák abszolutizmus minden más országénál merevebb és bürokratikusabb. Ausztria egészségügyének irányítása Störck halála után (1803) Joseph Andreas von Stifft kezébe került, és maradt 1836-ban bekövetkezı haláláig. „Gyızött a rendırállam, kezdetét vette az orvos-rendırök uralma" -- így jellemzi Stifft uralomra jutását Erna Lesky bécsi orvostörténész, és ezzel gyökerében mutat rá arra a nehézségre, amivel a haladó szellemeknek meg kellett küzdeniök. Volt ugyan a Protomedicusnak (országos fıorvosnak) egy beosztottja, az orvosi fakultás aligazgatója (vicedirektora) és az udvari tanulmányi felügyelıség orvosi referense, név szerint Ludwig Freiherr von Türkbeim, aki még

J. Péter Frank tanítványaként szívvel-lélekkel támogatott volna minden haladó törekvést, csakhogy erre Stifft haláláig nem nyílt módja, s 1836 után mindössze tíz éve maradt arra, hogy bepótolja fınökének mulasztásait. Jól kihasználta a rendelkezésére álló rövid idıt. 1837-ben létrehozta a bécsi Orvosegyesületet, amelyben a fiatal tehetségek megvitathatták reformjavaslataikat. 1842-ben megindította a bécsi orvosok folyóiratát, a Verhandlungen, illetve Zeitschrift der k. k. Gesellschaft dér Ärzte zu Wien-t, amelynek szerkesztıje 1847-ben Hebra lett; ez a lap közölte elsıként Semmelweis hipotézisét és eredményeit. 1840-ben Türkheim mellbetegosztályt létesített Skoda számára, 1842-ben lehetıvé tette, hogy a fiatal Hebra bırgyógyászati elıadásokat tartson a klinikán, s ugyanekkor Skodát és Rokitanskyt párizsi tanulmányútra küldte. 1844-ben a kórbonctant önálló tantárggyá tette, s Rokitanskyt bízta meg a vezetésével. Párhuzamosan kórtani-kémiai laboratóriumot alapított, amely késıbb önálló intézetté fejlıdött. 1841-ben létrehozta a II. számú sebészeti klinikát Franz Schuh számára, 1843-ban Jákob Kolletschkát a törvényszéki orvostan, 1845-ben Joseph Hyrtlt az anatómia professzorává nevezte ki, 1846-ban Ludwíg Türcknek önálló idegosztályt adott, s az idıs professzorok mellé sorra fiatal docenseket állított, mintegy felkészülve arra a változásra, amit már nem ért meg. „Megkockáztathatjuk azt a feltevést -- mondja Erna Lesky --, hogy Semmelweis 1850-es szülész-magántanári pályázata is másként zajlott volna le, ha Türkheim még életben van."

A második bécsi orvosi iskola kibontakozását, az új orvosi szemléletért és az egyetem autonómiájáért folytatott küzdelmét kitőnıen megírta Erna Lesky, részleteire csak ott tértek ki, ahol Semmelweis sorsával szorosan összefonódik. De mivel a gyermekágyi láz ellen folytatott küzdelem elsı menete nemcsak szinkron haladt az autonómiáért vívott harccal, hanem fontos taktikai részévé is vált, pontosabban be kell mutatnom a fıszereplıket, akik ebben az idıben -- talán elsısorban éppen taktikai megfontolásból -- támogatói voltak Semmelweisnek, bár késıbb magára hagyták.

Az iskola szellemi vezére a kórboncnok Kari von Rokitansky (1804-1878). A kelet-csehországi Königgrátzben (Hradec Králové) született, orvosi tanulmányait Prágában kezdte, Bécsben végezte, Johannes Wagner mellett lett anatómus-gyakornok. A rövid élető Wagner szívesen győjtötte maga köré a tehetséges fiatalokat, így már korán összekerült a késıbbi új iskola magva: Rokitansky, Skoda, Schuh és Kolletschka. (Nem jelentıs, de érdekes, hogy a „bécsi" iskola legtöbb tagja cseh származású, s aki nem az, az is magyar, lengyel vagy német, bécsi születéső talán nem is volt köztük más, mint a neurológus Ludwig Türck.)

1834-ban Rokitansky elnyerte a rendkívüli tanári címet, a kórbonctani katedrát tíz évvel késıbb. Ekkor már világhírő volt a szakmájában a Handbucb der pathologischen Anatomic révén, amelynek két gyakorlati kötete 1841-ben jelent meg. A késıbb megírt harmadik kötet tartalmazza Rokitansky kórtani felfogását, a „krázis-tant", amely a betegségeket a vérfehérjék egyensúlyának megbomlásával magyarázza. Virchow megsemmisítı bírálatát ez az egyoldalú szemlélet nem állotta ki, Rokitansky nagyságát azonban nem ennek, hanem óriási kórbonctani gyakorlatának és széles áttekintésének köszönhette. Noha sokat betegeskedett, és rektori meg egyéb hivatali teendıi is sok idejét vették igénybe, mégis 85 000 boncolási jegyzıkönyv ment át a kezén, s ennek az óriási anyagnak mintegy harmadrészét saját maga boncolta. Szemléletében nem a krázis-tan volt modern (ez csupán a hippokratészi humorálpatológiának kevéssé szerencsés átfogalmazása), hanem az a célkitőzés, hogy az élettani ismeretekbıl kiindulva, bonckéssel, mikroszkóppal, kémiával és kísérleti kórtannal, tehát komplex módon jusson el az elemi részek kórtani összefüggésének megértéséhez. E tekintetben méltó párja volt Rudolf Virchow-nak; ketten együtt vetettek véget a korábban dívó vitalista spekulációknak, és egész Európában „kórbonctani érát" teremtettek.

A kórbonctani éra kissé háttérbe szorította a gyógyítást a tudomány érdekében, de ez nem bőnéül, hanem érdeméül tudható be: az ókorból és középkorból örökölt empirikus módszerek kevéssé voltak alkalmasak a valódi diagnózis felállítására és ennek megfelelı - kauzális - terápia alkalmazására; az orvosok eltévedtek a tünetek és a bonyolult elméletek rengetegében, tudatlanságukban az óriás receptek, az érvágás, a piócázás mögé bástyázták el magukat. Rokitansky világosan megfogalmazta, hogy elıször meg kell találni a betegség anatómiai okát, csak azután lehet a gyógyítására gondolni - de ez egyelıre annyit jelentett, hogy a betegnek meg kell halni a diagnózis felállításához. Bármily groteszkül hangzik, ez volt az egyetlen járható út addig, amíg a bonckésen kívül nem állt az orvosnak más eszköz a rendelkezésére ahhoz, hogy bepillantson a beteg szervezetbe.

Rokitansky tekintélye mihamar úgy megnıtt, hogy a világ minden tájáról odacsalta a tanulni vágyó fiatalokat. Semmelweis is teljesen az új eszme bővkörébe került, naponta eljárt boncolni Rokitansky intézetébe, és a doktori értekezéséhez csatolt téziseiben így nyilatkozik: Fons floritionis medicináé modernae in Anatómia pathologica quaerendus est (A modern orvostan virágzásának forrása a kórbonctanban keresendı). Rokitansky intézete egyébként rendkívül primitív volt: egy hideg és sötét kis peremvárosi ház, amelybe a növendékek egyáltalán nem fértek be, a magasan levı ablakok alá padokat állítva kívülrıl figyelték a boncolás menetét. 1858-ban a tanári kar szót emelt egy méltóbb kórbonctani intézet érdekében, amely 1862-re el is készült, homlokán a Morgagni könyvének címébıl készült jelmondattal: Indagandis sedibus ét causis morborum -- A betegségek helyének és okának kutatására.

Hogyan szállt síkra Rokitansky Semmelweis magántanári kinevezéséért, arra rövidesen kitérek. Kétségtelenül nagyra tartotta Semmelweist, megértette fölfedezésének jelentıségét. Mégis, amikor idıs korában már minden elismerést, címet, kitüntetést, bárói rangot, akadémiai elnökséget megkapott, s elég hatalma volt ahhoz, hogy Bécsben is érvényesüléshez juttassa Semmelweis tanait, nem tett egy lépést sem ennek érdekében. Bizonysága ez annak, hogy Semmelweis fölfedezése nem a bécsi iskola „közös ügye" volt, hanem egyéni akció, amelyet a bécsi iskola vezetıi rokonszenvvel kísértek ugyan, de szívesen megfeledkeztek róla, amint a fölfedezı nem volt közöttük, sıt az ellenséges és kissé megvetett Pestrıl szórta villámló nyilait a maradi bécsi szülészekre.

Még sokkal erıteljesebben mutatkozott ez meg Skoda esetében.

Joseph Skoda (1805-1881) karrierje jóval nehezebben indult, mint Rokitanskyé. Nevét ma mindenki jól ismeri -- mint autómárkát; a Skoda-gyárat ugyanis az unokaöccse alapította szülıvárosukban, Pilsenben, ahol Skoda apja kovácsmester volt. Igen szegény körülmények közt nıtt fel, Pilsenbıl gyalog ment Bécsbe, magántanítványokkal tartotta fenn magát, miközben az egyetemet végezte. A belgyógyászatot ekkor Hildenbrand tanította, a Stoll által meghonosított Sydenham-féle „genius epidemicus" dogma alapján. Sydenham a XVII. század kiváló angol orvosa volt, aki leszoktatta kollégáit a fölösleges polypragmasiáról, és kitőnı rátermettséggel gyógyított, néhány kórformát találóan írt le, de „genius epidemicus" elméletének a világon semmi értelme nincs. Bécsben ez a zavaros konstrukció vált hivatalos tananyaggá, és Skoda az egyetemen fıként azt tanulta meg, hogyan nem lehet a betegségeket sem felismerni, sem meggyógyítani. Viszont összebarátkozott Rokitanskyval, megértette az anatómia és az aetiológia fontosságát, fizikát és matematikát tanult, figyelmét pedig a nyugatról jövı hírekre fordította, ahol ekkor már ismerték a kopogtatás és hallgatózás módszerét.

A percussiót -- mint tudjuk -- ismerhette volna Bécsben is, hiszen itt fedezte fel Auenbrugger 1761-ben -- csakhogy senki nem vette komolyan. Könyvébıl, az Inventum nóvumból készült

ugyan francia fordítás, de inkább kuriózumképp, mint tudományos célzattal. Mégis a párizsi Corvisart kezébe került jó néhány évtizedes késéssel; Napóleon e kitőnı belgyógyásza felfogta az új módszer jelentıségét, 1808-ban újra lefordította és székében terjesztette Auenbrugger könyvét. Röviddel ezután a párizsi Hyacinthe Laënnec rájött a hallgatózás diagnosztikai értékére, sztetoszkópot szerkesztett, amit kortársai „cilindernek" csúfoltak, ıt és kevés hívét pedig „cilindromániásnak". 1819-ben adta ki De l’ auscultation médiate címen tapasztalatait; az 1826-os második kiadás már az új módszer széles körő alkalmazásáról számolt be. Hogy a kopogtatás és hallgatózás együtt alkalmazandó diagnosztikus eszköz, azt talán elsıként a dublini William Stokes értette meg (ha ugyan a bonni Nasse meg nem elızte), aki Robert Graves-szel közösen a dublini iskolát az európai színvonal csúcsára emelte. Már 1825-ben beszámolt a sztetoszkóp diagnosztikai értékérıl, 1837-ben pedig 800 oldalas kötetet adott ki a mellkasi diagnosztikáról, amely a következı évben megjelent a bremeni G. von dem Busch német fordításában -- mert már a németek is megértették az új módszer jelentıségét, csak Bécs nem akart tudni róla. Egyedül Skoda, aki elıbb koleraorvosként mőködött, majd mint fizetés nélküli másodorvos a Közkórházban, a kollégák és páciensek gyanakvó pillantásával mit sem törıdve kopogtatta és fülelte a betegek szív- és tüdıhangjait, és egyre világosabban kirajzolódott elıtte az új belgyógyászati diagnosztika körvonala. Hogy ne zavarja a belosztály betegeit, áthelyezték a Narrenturmba -- vagyis az elmeosztályra --, ott is szorgalmasan folytatta kutatását. Lassan a kórház orvosai is felfogták a kopogtatás értelmét, úgyhogy mire kétesztendıs másodorvosi kinevezése lejárt, tekintélye kezdett növekedni, s magánkurzust indított, amelyen módszerét terjesztette. A bécsiek még mindig tartózkodóak voltak, hallgatósága fıleg a prágai vendégorvosok közül került ki. Bécs egyik külvárosában a szegény sorsúak számára fenntartott ingyenrendelésen helyezkedett el, s közben lázasan dolgozott kis könyvén, egyetlen és alapvetı mővén: Abhandlungen über Percussion und Auscultation, amely 1839-ben meg is jelent. Olyan részletesen és pontosan írja le benne a szívhangokat, tüdıhangokat, zörejeket, a szív és tüdı fizikális diagnosztikáját, hogy fél évszázadon át ezen nıtt fel nálunk az új orvosnemzedék, és megfigyelései a mai napig sem avultak el. De diagnosztikai képességei mellett tanulságot tett Skoda diplomáciai érzékérıl is: a könyvet Ludwig von Türkheimnek ajánlotta.

Jó helyre címezte az ajánlást, mégsem ezzel nyerte el a vicedirektor támogatását, hanem egy sikeres diagnózissal, amely valósággal színpadi produkció volt. Az udvarnál megbetegedett egy francia diplomata, s a császár nagy súlyt helyezett gyógyulására. Türkheim báró konzíliumba hívta Bécs két legrangosabb orvosát: Johann Malfatti Edler von Montereggiót -- aki Beethovennek is háziorvosa volt -- és Franz Wirer Ritter von Rettenbachot, aki Türkheimmel együtt a bécsi Orvosegyesület alapítója volt. A három arisztokrata egyetértett abban, hogy a betegnek májbaja van, és Karlsbadban fog gyógyulást találni. Egy ott levı francia orvos nem bízott a konzíliumban, javasolta Skoda véleményének meghallgatását. A császár új konzíliumot rendelt el, amelyen Skoda közölte, hogy ne küldjék a pácienst sehová, mert hasi aorta aneurysmájába így is, úgy is belehal. A boncolás mihamar igazolta a blickdiagnózist, amely mély hatást tett Türkheim báróra. Ettıl fogva felkarolta Skodát, mellbetegosztályt létesített számára a Közkórházban. Ekkor már Skoda együtt dolgozott a sebész Franz Schuh-val, aki az ı diagnózisa alapján -- Türkheim jelenlétében -- elvégezte az elsı szívburokpunkciót. Segédorvosként a fiatal Ferdinánd Hebra került mellé, a késıbbi nagy bırgyógyász.

Hildenbrand, a belgyógyászat professzora, változatlan ellenszenvvel figyelte fiatal kollégájának újszerő mőködését, akit annak idején el is buktatott a belgyógyászati szigorlaton. „Kit őnı zenész vagyok -- mondotta állítólag --, kifinomult hallásom van, de tüdıgyulladást hegedülni még sohasem hallottam." A többiek azonban egyre világosabban hallották. A szív diagnosztikája különösképpen visszamaradott volt ebben az idıben; sokáig általános nézet

volt, hogy a szív nem betegedhetik meg, ezért a kórbonctanilag kimutatható károsodásokat is utólagos terméknek minısítették, és a szívpanaszokat „idegláz", „reumatikus láz", „mellgyulladás" és hasonló címszavak alatt regisztrálták. Skoda korrekten leírta az ép és kóros szívhangokat, az ékeltséget, a surranó és egyéb zörejeket, a tüdı betegségeinek jellegzetes hangváltozásait, és boszorkányos ügyességgel tudta a bırre felrajzolni a belsı szervek tompulatait, kóros formációit. Kétségtelenül kevésbé érdekelte a terápia, mint a diagnosztika, ezért a bécsi iskolát hovatovább „terápiás nihilizmussal" vádolták, ez azonban jogtalan: hasznos gyógyszereket -- fıként kínagyökeret és higanyt --, továbbá étrendet, fürdıt Skoda is elıírt, a méregdrága és haszontalan „méteres recepteket" azonban, amelyekkel a korabeli orvosok a tekintélyüket öregbítették, csakugyan mellızte. Bevezette a klorál-hidrát és szalicil használatát, szükség szerint adagolt digitálist és scillát, az érvágást ellenben fölöslegesnek tartotta, akárcsak a mértéktelen hánytatást, hashajtást és izzasztást, sok korabeli kuruzsló módszerrel együtt, így a terápiás nihilizmus helyett inkább a modern klinikai terápia -- az ésszerő, kauzális kezelés -- jellemzi.

A reform, amit az új bécsi iskolában elsısorban Skoda neve fémjelez, nem szorítkozott pusztán a mellkasi diagnosztikára. Korábbi matematikai tanulmányai ösztönözhették Skodát arra, hogy egyre nagyobb jelentıséget tulajdonítson az orvosi statisztikának; ez is, mint a mellkasi diagnosztika, Franciaországban már ismert volt (fıként Pierre Louis mőködése nyomán), de a német nyelvterületen eddig elhanyagolták. Ugyancsak francia mintára, P. Piorry eszméin felbuzdulva, vezette be Skoda a diagnosztikába a kizárásos módszert, ami a tünetek és leletek széles körő mérlegelését tette szükségessé.

Mint epidemiológus és szociálhigiénikus is igen jelentıs volt, sıt a betegségek megelızésének, az orvosi és egészségügyi prevenciónak harcosa, amit a kolera- és tífuszjárványok megfékezésével vagy a városi csatornázás szorgalmazásával eredményesen bizonyított. Minderre természetesen akkor került csak sor, amikor végre elnyerte a katedrát, majd tekintélyével az udvar bizalmát.

Hildenbrand 1841-ben gutaütést kapott, de ez még nem nyitotta meg Skoda útját a katedra felé, sıt reményei sem nagyon lehettek, mert az új professzor, Franz Wilhelm Lippich, korabeli ember volt, elélhetett volna még húsz-harminc évig is. Lippich nem ellenezte Skoda mőködését, és a bécsi orvosok között is egyre nıtt a tábora. Amikor Lippich 1845-ben váratlanul meghalt, a 30 éves Skoda megpályázta a tanszéket, de nem egykönnyen nyerte el, mert más tekintélyes pályázók is voltak, és a fakultáson kemény ellenségei -- történetesen csupa magyar származású: a botanikus Endlicher mellett Stanislaus von Töltényi, a kórtan tanára, és a pécsi születéső szemész, Anton von Rosas, aki még késıbb is sok borsot fog törni Skoda és Semmelweis orra alá. Teljes tekintélyével állt ki azonban mellette Rokitansky. Egy éven át tartó huzavona után Nadherny cseh országos fıorvos szava döntötte el a vitát, 1846-ban Skoda lett a belgyógyászat professzora.

Figyeljünk most néhány évszámra. Semmelweis 1838-ban kezdte meg orvosi tanulmányait Bécsben, Skoda ekkor nem tanított az egyetemen. Ha magánkurzust tartott is, nem valószínő, hogy az elsıéves medikus ezt hallgatta volna. Utána két évet Semmelweis a pesti egyetemen járt, majd befejezte tanulmányait Bécsben, a belgyógyászatot Lippich mellett sajátítva el. A szó szoros értelmében nem volt tehát Skoda tanítványa. 10 év korkülönbség volt köztük, ami e fiatal korban nagy idı, tehát barátja sem igen lehetett; nincs is semmiféle adatunk arról, hogy személyes barátság főzte volna ıket egymáshoz. Rokitansky is akkor lett professzor, amikor Semmelweis már végzett, köztük mégis szorosabb lehetett a kapcsolat, minthogy Semmelweis rendszeresen járt hozzá boncolni. Mindazonáltal Skoda is ismerte és becsülte a fiatal magyar szülészt, ennek bizonysága az, hogy 1846-ban maga mellé vette volna

másodorvosnak, de csupán egy üres másodorvosi állása volt, s ezt már elígérte másnak -- így Semmelweis ott maradt a szülészeten Klein professzor mellett, akit nem sikerült megszeretnie.

Skoda pályája ettıl fogva töretlenül ívelt fölfelé. Székfoglalóját latinul mondta el, egyetemi elıadásait azonban németül tartotta, némi cseh akcentussal. Tanítványai szerették, vendégorvosok a világ minden tájáról látogatták az iskoláját; páciensei kevésbé lelkesedtek érte, mert szőkszavú volt, gyors és kimért, a világhír tömegrendelésre kényszerítette, nem ért rá az egyes betegekkel hosszasan bíbelıdni. A blickdiagnózisok és rövid receptek némi csalódást okoztak a messzirıl odautazó és tekintélyes honoráriumot lefizetı betegeknek; amellett Skoda nem kecsegtette a pácienseket hiú reményekkel: ha felállított diagnózisa kedvezıtlen volt, sajnálattal közölte, hogy nincs mit tenni.

Hamarosan szőknek bizonyult a bécsi belgyógyászat az oda tóduló betegek számára. 1850-ben létrehozták a II. számú belgyógyászati klinikát, Johann von Oppolzer (1808--1871) vezetésével. A gráci születéső Oppolzer is prágai támogatással kapta meg a tanszéket, hírnevét Prágában és Lipcsében szerezte. Nem volt kevésbé tehetséges belgyógyász Skodánál, noha egészen más fából faragták. Ma hajlamosak vagyunk arra, hogy a „bécsi iskola" kifejezést Skoda és Rokitansky körére szőkítsük, holott egy idıben sok olyan tehetség dolgozott ott együtt, akik nem sorolhatók e két fıvezér közkatonái közé. Ilyen volt Oppolzer is, vérbeli belgyógyász, aki elismerte a kórbonctan fontosságát, de még nagyobb súlyt fektetett a fiziológiára. Skodát tisztelték és féltek tıle, Oppolzert szerették és rajongtak érte; ennek az eltérı megítélésnek az a háttere, hogy míg Skodát elsırendően a diagnózis érdekelte, addig Oppelzert a gyógyítás. Nem ismert menthetetlen esetet, pácienseiért mindent elkövetett, és tanítványait is elsısorban a gyógyításra nevelte.

A sebészetet még Joseph Wattmann-nál tanulta Semmelweis, de hamarosan két új sebésze is lett a bécsi iskolának: Franz Schuh (1804-1865), aki többek közt arról nevezetes, hogy a narkózist elsı ízben alkalmazta Bécsben, és a konzervatívabb, de igen elegánsan operáló Johann H. Freiherr Dumreicher von Österreicher (1815-1880); mindkettı szerephez jut majd Semmelweis történetében. Az anatómia elıadója a mővész lelkő Joseph Hyrtl volt, kiváló tanár, de konzervatív szellem; Semmelweishez mindössze annyi köze van, hogy ı is burgenlandi származású (apja oboás volt Haydn zenekarában); bonctani győjteménye világhírő volt.

Néhány nevet kell még említenem a bécsi tanárok vagy leendı tanárok közül, akik Semmelweisszel egy idıben -- tehát 1850 elıtt -- ott mőködtek, s valamilyen módon kapcsolatba kerültek az ı sorsával. Elsı helyen természetesen Ferdinánd Hebrát (1816-1880), a modern bırgyógyászat megalapítóját. Az orvostörténet -- s különösen a népszerő irodalom -- úgy tartja számon, mint az új bécsi iskola alapító triászának (Rokitansky-Skoda-Hebra) egyik tagját, s mindhármukat úgy, mint Semmelweis barátját. Ez a visszaemlékezés azonban némi korrekcióra szorul. Skoda kortársa volt Rokitanskynak, Hebra kortársa Semmelweisnek, a két korcsoport közt több mint tíz év volt.

Ez annyit jelent, hogy az elıbbiek már befutott nagyságok, amikor az utóbbiak még kezdık. Skoda és Rokitansky esetében személyes barátságról Semmelweis iránt biztosan nem volt szó, ez nemcsak a korkülönbségbıl, hanem egyéniségükbıl is következik, tény azonban, hogy 1850-ig mindketten erıteljesen támogatták tanainak terjesztését is, magántanári kinevezését is.

Más a helyzet Hebrával. Brünnbıl származott Bécsbe, együtt végezte az egyetemet Semmelweisszel, 1841-ben doktorált. Nyomban Skoda mellett helyezkedett el, akinek

nyakába sózták a gyógyíthatatlan bırbetegek részlegét, egy olyan osztályt, amelyen nemcsak terápiás, hanem diagnosztikus nihilizmus is uralkodott. Az itt sínylıdı betegek nagy részénél megelégedtek a rühösség diagnózissal, magyarázatként a testnedvek hibás keveredésével, gyógyításként pedig a hashajtással. Skoda az ifjú Hebrára bízta ezt a reménytelen osztályt. Hebra elévülhetetlen érdeme, hogy rendet teremtett a bırbajok káoszában, felismerte a külsı tényezık megbetegítı szerepét, a lokális ártalmat és a lokális kezelés lehetıségét, kidolgozta a bırbetegségek kórbonctanát, kiadta a bırbajok atlaszát, számos új és hasznos gyógymódot vezetett be. Pályája sima volt: elıbb másodorvosként, majd fıorvosként mőködött a bırbetegségek osztályán, 1849-ben rendkívüli professzori kinevezést kapott; a bırgyógyászat világhírő szaktekintélye lett, a katedrára azonban még húsz évig kellett várnia.

Kerek képő, vidám cimbora volt, késıbb derős és elégedett családfı. Mivel Semmelweist is jó kedélyő fiatalembernek írják le (bár erre nincs semmiféle megbízható adat), könnyen elképzelhetı, hogy medikus és fiatal orvos korukban együtt szórakoztak; mégis alapos bizonyítékom van arra -- amint a maga helyén majd elmondom --, hogy intim baráti kapcsolat nem volt köztük. Amit kettejük viszonyáról pontosan tudunk, az három tény: Az elsı az, hogy Hebra két fiának születését Semmelweis vezette le, mindnyájuk szerencséjére 1847. május után, tehát akkor, amikor már tudta, hogyan elızheti meg a gyermekágyi lázat. A második az, hogy elsıként Hebra számolt be a nyilvánosság elıtt Semmelweis eredményeirıl, az általa szerkesztett orvosi lapban. Végül a harmadik: 1865-ben a pesti orvosok kérésére Hebra vitte a bécsi elmegyógyintézetbe Semmelweist.

Hogy a törvényszéki orvostan tanárai ugyancsak cseh származásúak voltak, az feltehetıleg Rokitansky befolyásának tulajdonítható. Az ı tanítványa volt Jákob Kolletschka (1805-1847), akinek tudományos érdemeirıl megoszlik az orvos történészek véleménye; nevét kétségtelenül tragikus halála tartotta fenn: boncolás során szerzett vérmérgezésben halt meg, s az ı kórképe tette világossá Semmelweis elıtt, hogy a gyermekágyi láz ugyancsak vérmérgezés. Utóda a pilseni Johann Dlauhy lett.

Még néhány mellékszereplı. Türkheim báró vicedirektori tisztjét töltötte be 1847-tıl Ernst Freiherr von Feuchtersleben (1806-1849) humanista és elmeorvos, aki 1839-ben kiadott orvoslélektani könyvével a psychohygienia elıfutára volt; 1844-tıl az elmekórtan professzora, a 48-as idıkben az egyetemi reform lelkes harcosa. A pszichiátriának ekkortájt megújuló korszakában nem az anatómiai, hanem a lélektani motívumokat helyezte elıtérbe. A neurológia önálló kutatását Ludwig Türck (1810-1868) kezdeményezte 1843-ban, a gerincvelı pályáinak jeles kutatója. 1846-tól önálló neurológiai osztályt vezetett, az idegrendszer gondos boncolása mellett általánossá tette az állatokon végzett kísérletezést, s ı alkalmazta elsıként a gégetükröt a gyógyászatban. 1840-ben került Drezdából Bécsbe Theodor Meynert (1833-1892), a század második felének egyik legjelentısebb idegpatológusa, aki 1865-ben magánlaboratóriumában Semmelweis agyának és gerincvelejének mikroszkópos vizsgálatát végezte. Mellette dolgozott késıbbi veje, Scheuthauer Gusztáv (1832-1894) magyar kórboncnok, Rokitansky asszisztense, utóbb budapesti professzor; Semmelweis boncolásánál ı is közremőködött.

Az alsó-ausztriai Körzeti Elmegyógyintézet igazgatója Semmelweis halála idején Joseph Gottfried Riedl (vagy Riedel, 1803-1870), országos hírő elmeorvos, aki Prágából került 1851-ben Bécsbe; az orvostörténet úgy tartja számon, mint a „kényszermentes" elmebeteg-ápolás egyik korai képviselıjét, de az a bánásmód, amit intézetében Semmelweisszel szemben tanúsítottak, nem igazolja ezt a hírnevét. Osztályvezetı fıorvosként Emanuel Mildner mőködött a keze alatt, akirıl mindössze annyit tudunk, hogy semmit sem tett Semmelweis gyógyítása érdekében. Semmelweis halála idején átmenetileg a bécsi elmegyógyintézet

segédorvosa volt Alachik Béla (1830-1879) magyar orvos, utóbb a kolozsvári egyetem belgyógyász professzora; visszaemlékezésében utalt arra, hogy tudomása volt Semmelweis bécsi gyógykezelésérıl. Magyar elmeorvos vezette a Közkórház Narrenturmját, a kitőnı Viszánik Mihály (1793-1872), aki csakugyan sokat tett a humánus ápolásért; 1865-ben már csak a Közkórházhoz tartozó Elmemegfigyelıt vezette; Semmelweis alighanem jobban járt volna, ha ide szállítják, nem Riedl intézetébe.

Visszatérve a kezdı évekhez és Semmelweis közvetlen munkatársaihoz. A közkórháznak két szülészeti osztálya volt. Az egyiket, mint már tudjuk, Johann Klein (1788-1856) vezette, tudatlanságáról és maradiságáról híres, Skodának és az új bécsi iskolának kemény ellenfele. Beosztottként Johann Baptist von Chiari (1817-1854) mőködött mellette, késıbbi veje; Semmelweis barátja volt és maradt haláláig, apósával is szembeszállva. Bécsbıl elkerülve Prágában, majd visszatérve a Josephinumban Semmelweis tanításának szellemében dolgozott. A másik szülészeti klinika a bábák képzését szolgálta, vezetıje Klein gyenge képességő tanítványa volt, Franz Xavér Bartsch (1800-1861), a maradi rendszer kiszolgálója, beosztottja viszont, Franz Hektor von Arnetb (1818-1907) elsı perctıl kezdve lelkes híve Semmelweisnek, a késıbbiek során külföldön ı terjesztette -- és próbálta megvédeni -- tanait. Klein halála után Carl Braun (1823-1891) lett az utóda, Semmelweis legmakacsabb ellenfele, még a bozeni származású Joseph Spaeth (1834--1896) kezdetben a Josephinum szülésze volt és heves ellenfél, késıbb az ellenfelek közül elsıként ı ismerte fel Semmelweis igazát.

A GYERMEKÁGYI LÁZ BÉCSBEN

Egyre magasabb halálozási arány -- Magyarázó hipotézisek -- Az orvosi és bábaklinika szétválasztásának következménye -- Kik szültek a bécsi szülıházban, és miért? -- Semmelweis erkölcsi nagysága

Miként az elızı fejezetbıl látható, a „bécsi iskola" kifejezés sokkal tágabb és lazább fogalom, mint ahogy általában használják. Nemcsak maradi és haladó eszmék keverednek Bécsben, hanem- a haladó eszméknek is különféle irányai. Ha C. A. Wunderlich írását olvassuk 1841-bıl, látható, mennyire tisztában voltak az okos kortársak is azzal, amit az orvostörténetnek könnyő utólag tudni: hogy a múlt század elsı felében az osztrák és német orvostudomány erısen elmaradt a francia meg az angol mögött; ugyanez a Wunderlich a lipcsei egyetemen 1858-ban tartott orvostörténeti elıadásain már nagyon jelentıs elırehaladásról számolhatott be a német és az osztrák orvostudomány területén egyaránt. Ebben csakugyan döntı szerep jutott Skodáéknak, de velük párhuzamosan sok más irányzat képviselıinek is.

Az iskola, amit Semmelweis Bécsben kijárt, egyáltalán nem volt haladó szellemő. A császárváros fénye vonzotta magához a magyar orvosnövendékeket, habár a pesti egyetemen ebben az idıben legalább olyan jó, sıt Bene Ferenc, Stáhly Ignác, Bugát Pál személyében feltétlenül kiválóbb professzorok mellett tanulhattak volna. Mégis szerencse, hogy Semmelweis Bécsben tanult, mert így jutott ismeretségbe a leendı nagyságokkal, az éppen kibontakozó új szellemmel, s egy puszta véletlen következtében olyan „természetes kísérleti szituáció" megfigyeléséhez jutott, amely véglegesen meghatározta pályafutását.

A Közkórház szülészete a múlt század közepén Európa legforgalmasabb szülıintézete volt, ezért külföldrıl is sokan látogatták. Nemzetközi tekintélyét nyilván nem Klein professzornak köszönhette, hanem még az öreg Boërnak, de forgalma Klein idejében tovább növekedett, úgyhogy ki is kellett bıvíteni. 1833-ban ezért egy új épületrészt csatoltak hozzá, és második tanár kinevezésével megkettızték a klinikát. Az új részlegbe költözött Klein, ezt nevezték I. számú klinikának, míg a régi helyen maradó II. számú klinikát Bartsch tanár vezette.

Klein és Bartsch klinikája kezdetben egyforma feltételekkel, egyforma módszerekkel és egyforma eredményekkel mőködött; a gyermekágyi halandóság a két osztályon közel egyforma volt: Kleinnél átlagban 6,56%, Bartschnál 5,58%.

Az 1840. október 10-én kelt „legfelsıbb elhatározás" -- talán erkölcsösség okából -- úgy intézkedett, hogy válasszák széjjel az orvosok és a szülésznık képzését. Ettıl fogva Klein klinikáján gyakoroltak a medikusok és orvosok, Bartsch klinikáján pedig a bábák.

A szétválasztás eredménye döbbenetes volt. Az orvosok klinikáján a gyermekágyi halandóság azonnal felszökött 9,92%-ra, a bábák klinikáján ellenben 3,88%-ra csökkent.

Ez az a „természetes kísérleti szituáció", amelyre fentebb céloztam.

Az adatokat Semmelweis szedte össze és közölte utóbb, de semmiféle statisztikai kimutatás nem kellett ahhoz, hogy egész Bécs nyomban fölfigyeljen a különbségre. Hiszen nem kevesebbrıl van szó, mint arról, hogy az orvosok klinikáján pontosan háromszor annyi szülı asszony pusztul el, mint a bábák klinikáján. Ott minden tizedik asszony hal meg (sıt volt olyan év, amelyben minden hatodik: 15,8%), míg itt csak minden harmincadik. Ez a „csak" is rengeteg, még a Boër-idıszakhoz viszonyítva is, amikor legfeljebb minden századik anyára várt ilyen tragikus sors -- mégis szinte eltörpül a Klein-klinika halálozási aránya mögött. Mi lehet ennek az oka?

Utólag könnyő okosnak lenni. Amióta Semmelweis megfejtette a gyermekágyi halandóság titkát, magától értetıdik a különbség, csak azt nehéz megérteni: miért nem hitték el neki?

A gyermekágyi láz az ókor óta ismeretes betegség, de tömegesen csak azóta fordul elı, amióta kórházban szülnek az asszonyok, még tömegesebben pedig a „kórbonctani éra" óta -- tehát Bécsben azóta, hogy Rokitansky megkezdte mőködését, és az orvosok rákaptak a boncolásra. Boër idejében ritkábban boncoltak, és a bábák egyáltalán nem jutottak hulla közelébe, tehát 1% alatt volt a halandóság. Klein idejében fokozódott a boncolás, és a bábák hullán gyakoroltak: 6-7%.

A kettéválasztás idıpontja (1840) egybeesik Rokitansky kórbonctani szemléletének elterjedésével, ezért az orvosok klinikáján maximális a fertızés lehetısége; a bábák klinikáján is több, mint Boër idejében volt, hiszen itt is vannak orvosok, akik idınként boncolnak, és a bábák is érintkezésbe jutnak a hullákkal, ık is terjeszthetik a fertızést. Ehhez nyomban főzzük hozzá Semmelweis egy tanulságos adatát, amelyre korábban már céloztam: a párizsi Maternité-kórházban, ahol csak bábákat képeznek, majdnem olyan magas a halálozási arány, mint az orvosi klinikán, éspedig azért, mert ott a bábák is boncolnak.

Egy kórház belsı életének vészterhes intimitásai sohasem maradnak meg a falak között. Titokzatos szálak kötik össze a pácienseket, a rémhírek követhetetlen gyorsasággal terjednek. Bécs egész perifériája -- mert fıként onnan került ki a szülıház pacientúrája -- úgy tudta, hogy aki az I. klinikára kerül, búcsút vehet az életétıl. Tíz szülı asszony közül kilenc ugyan itt is életben maradt, de minden szobában mindennap meghalt valaki, és ez elég ahhoz, hogy valamennyi szülı nı a halál árnyékában érezze magát.

„Hogy valósággal féltek ezek az elsı osztálytól -- írja Semmelweis --, arról könnyő volt meggyızıdni, mert néha szívet tépı jeleneteket kellett végignézni, amint térden állva, kezeiket tördelve könyörögtek kibocsátásukért azok a nık, kik a második osztályba akartak menni, de a viszonyok ismerete híján az elsı osztályba tévedtek, melyet a sok férfi jelenlétérıl ismertek fel. Gyermekágyasok megszámlálhatatlan verıérlökéssel, meteoristikusan puffadt hassal, száraz nyelvvel, vagyis súlyos gyermekágyi lázban

szenvedık, kevés órával haláluk elıtt kérlelve erısítgették, hogy ık teljesen egészségesek, csak azért, hogy ne kezeljék ıket; tudták, hogy a k.ezelés elıfutárja a halálnak." (100. old.) Klein professzort is kényelmetlenül érintette az érthetetlen statisztikai különbség (ıt nem az anyák halála zavarta, mint Semmelweist, hanem a „sértı" statisztika), igyekezett is küzdeni ellene, de hogyan? Nem a járvány megfékezésével, akkor sem, amikor Semmelweis már kezébe adta ennek a módját, hanem a számszerő eredmények kozmetikázásával: a haldokló asszonyokat, ha még volt ideje és módja hozzá, áthelyezte a kórház más osztályaira, haljanak meg ott. Meg is haltak, de a szülészeti osztály statisztikáját nem rontották. Másik módszere az volt -- és ez Európa-szerte divatozott --, hogy ha már igen nagy méretet öltött a járvány, egyszerően becsukta a klinikát, pár hétig szüneteltette a felvételt. Az eljárás indokolása: a járvány nagyon megfertızte a kórház levegıjét, idıt kell adni a tisztulásra. Ilyenkor átmenetileg csakugyan javult valamelyest a helyzet (ma már nem kell magyaráznunk, miért), elkövetkeztek azonban olyan hónapok is, amikor 20%, sıt 30% körül mozgott a halálozás (az anyával rendszerint együtt pusztuló újszülött nem is szerepel a statisztikában), vagyis minden harmadik-negyedik szülı nı meghalt. Ha még azt is hozzátesszük, hogy néhányan túl is élték a szepszist, nem a gyógymódnak, hanem szerencséjüknek és szervezetük különösen erıs ellenálló képességének köszönhetve a gyógyulást, akkor elképzelhetjük, milyen kétségbeejtı volt az I. osztály hangulata.

Végre már a kormányzatnak is szemet szúrt az ijesztı aránytalanság. Több ízben küldtek ki bizottságot annak megállapítására, mi okozza a két klinika halálozása közti különbséget. A vizsgálat mindig eredménytelen volt. Magyarázatot ugyan találtak, hipotézist nem egyet állítottak fel, amelyek naivságban versengtek egymással, de a páciensek változatlanul tovább pusztultak.

A legelterjedtebb tudományos felfogás ez idı tájt az volt, hogy a gyermekágyi láz olyan epidémia, amely atmoszferikus, kozmikus avagy tellurikus erıkre vezethetı vissza: a légkörben, a világőrben vagy a föld mélyében rejlı titokzatos erık okozzák, amelyek az orvosi kutatás számára hozzáférhetetlenek.

Ennek a hipotézisnek leglényegesebb pontja az utolsó pár szó, mert ha a titokzatos erık „az orvosi kutatás számára hozzáférhetetlenek", akkor senkit sem lehet felelıssé tenni az anyák haláláért.

Ennél egy fokkal tudományosabb magyarázatnak tekinthetı a miazmaelmélet, amely szerint a szülıintézet légterében egy mérgezı anyag terjedt el, a kórokozó „miazma" -- tehát egy ismeretlen, de mégis legalább feltételezett anyagi kórokozó -- mind jobban szaporodik, és ennek megfelelıen emelkedik a gyermekágyi lázasok száma. Ez az elmélet indokolta a szülıintézetek átmeneti kiürítését, abban a reményben, hogy az épület ez idı alatt megtisztul a miazmától.

Amikor egy-egy vidéken -- vagy egy-egy kórházban -- feltőnı gyakorisággal jelentkezett a járvány, de nem terjedt tovább, akkor endémiásnak nevezték, helyhez kötöttnek. A gyermekágyi láz endémiás jellegét Semmelweis is elfogadta, de nem magyarázatnak tekintette, hanem csupán a helyhez kötöttség tudományos nevének.

Fıként angol nyelvterületen divatozott a kentagionista felfogás, a ragályelmélet, amely közelebb áll a valósághoz, de sok zavar forrásává lett, mert az angolok pontatlanul használták a contagium fogalmát. Ragályos ugyanis az a kórforma, amelynél egyazon betegség (például skarlát) terjed emberrıl emberre, mindig azonos formában. A gyermekágyi lázzal kapcsolatban már ebben az idıben ismeretes volt, hogy ezt a bajt nemcsak egymástól kaphatják el a betegek, hanem például orbáncostól vagy más gennyes-eves betegségben

szenvedıtıl is. Eszerint a gyermekágyi láz fertızı betegség ugyan, de nem ragályos -- az angolok azonban ezt a különbséget nem értették meg, ezért kerültek szembe Semmelweisszel.

Az új bécsi iskola felfogása semmivel sem volt bölcsebb az elıbbieknél.

Rokitansky kráziselmélete értelmében úgy vélték, hogy a gyermekágyi lázat byperinosis, vagyis a vér besőrősödése, rostonyás elváltozás okozza. A rostonya (fibrin) képzıdését kórbonctanilag próbálták kimutatni; könnyen belátható, hogy a gennyvérőségnél testszerte jelentkezı gennyedés bı alkalmat adott a vér „rostonyájának" kimutatására.

A magyarázó hipotézisek közt szerepelt az orbánc, éspedig olyan formában, hogy a gyermekágyi láz „a belsı szervek orbánca".

Ezek a tudományosnak szánt magyarázó elvek a maguk idején sem bizonyultak kielégítınek; ezeken kívül még számos olyan tényezıben keresték a gyermekágyi láz sajátságos terjedésének okát, amelyek már alig tekinthetık tudományosnak: diétahiba, gyomorrontás, megfázás, havi vérzés elmaradása miatt felszaporodó tisztátalan anyagok mellett gondoltak arra is, hogy a leányanyák szeméremérzete, a fizikális vizsgálat brutalitása, a félelemérzet vagy éppen az utolsó kenetet kiszolgáltató pap csöngettyője okozza a gyermekágyi lázat. Hogyan cáfolta sorra Semmelweis ezeket a föltevéseket, meglátjuk a következıkben, itt csak arra a különös jelenségre hívom fel a figyelmet: nem volt olyan naivság vagy badarság, aminek hitelt ne adtak volna, egyedül Semmelweis ésszerő és bizonyítékokkal alátámasztott fölfedezése nem talált hitelre.

Hozzátartozik a körkép teljességéhez, hogy a Közkórház túlzsúfolt és elhanyagolt épület volt, ahol a szülı anyák nyomorúságos körülmények közt töltötték a vajúdás, szülés és gyermekágy idıszakát. A szülészet 1784-ben kezdte mőködését, Bartsch épülete tehát már hatvanéves volt Semmelweis idejében, Kleiné nem ilyen régi, de éppoly elhanyagolt. Közös elıtérbıl nyílt egyik oldalra az orvosok, másik oldalra a bábák klinikája, s volt ezeken kívül egy harmadik osztály is, a „titkon szülık osztálya", ahol a fizetı páciensek vajúdtak. Medikusok és bábanövendékek ide nem tehették be a lábukat, ezért alacsonyabb volt a halálozási kvóta az orvosi klinikáénál, de mai szemmel még ez az „alacsonyabb" is hátborzongató: 2,5%. Természetes, hiszen itt is szennyezett kézzel vezették le a szülést, és a fertızésnek minden más lehetısége itt is fennállott.

Az orvosi klinika nyolc terme a kórház elsı és második emeletén volt, a kórház többi kórterme közé ékelve, amelyekben a legkülönfélébb fertızı és nem fertızı betegeket ápolták. A nyolc terem kétszáz ágyán helyezték el a pácienseket, átlag 25 nı jutott egy szobára, de gyakran 30 is. Szülés után három órával az asszonyokat gyalog kísérik át egy rosszul főthetı folyosón keresztül a gyermekágyas szobákba, amelyek egymásba nyílnak, szellıztetni jóformán lehetetlen ıket, mert az ablakok két méter magasságban vannak. Az újszülöttek az anyjuk ágyában fekszenek. A nyitott árnyékszékeket gyermekgyilkosság megakadályozása miatt vasrács veszi körül. A gyermekágyi lázban szenvedıket elkülönítik az egyik kórterembe, amely azonban közvetlenül az egészségeseké mellett van.

Az orvosi személyzet egy szál tanársegédbıl áll -- tehát Semmelweis idején egyedül Semmelweisbıl. Segítségére vannak a külföldi vendégorvosok és a medikusok. 42 medikus tanul rendszeresen a klinikán. A tanársegéd reggel és délután vizitel, közben szülészeti és mőtéttani gyakorlatokat tart, és szükség szerint vezeti a szüléseket, egyiket a másik után. „A legelfoglaltabb orvosnak is napjában csak néhány szülészeti esettel akad dolga, míg mi a bécsi szülıházban sokszor 30-40 szülésbe avatkoztunk bele 24 óra alatt" -- így idézi fel Semmelweis ezt a rohammunkát (216. old.), másutt pedig ezt írja: „Ha valamely szülı nı

elhúzódó tágulási idıszak miatt például három napot töltött a szülıszobában, akkor hat orvosi látogatásban volt része; minden látogatás alatt legalább öt hallgató meg is vizsgálta, ami 30 vizsgálatnak felel meg, nem számítva az azonkívül, idıközileg megejtett számos vizsgálatot. Vajon hány vizsgáló ujj volt bomlott anyagokkal szennyezve a 30 közül? Bizonyára, több, mint egy." (336. old.)

Gondos és alapos oktatási módszer volt ez : a medikusok és bábanövendékek sokkal több belsı vizsgálatot végeztek, sokkal több szülést láttak és vezettek le, mint a mai tanulók. Szükség is volt erre, hiszen azok a gyakorló orvosok, akik 120-130 éve a klinikákról kikerültek, nem támaszkodhattak úgy a kórházakra, klinikákra, mentıre és szakorvosokra, mint mai utódaik, egyedül önmagukra, tudásukra és gyakorlatukra számíthattak. Ma nem jelent életveszélyt a pacientúrára nézve, ha az orvos úgy kerül ki az egyetemrıl, hogy egyetlen szülés levezetésében sem vett aktívan részt. Ma a legtöbb orvos -- ha nem szülész -- leéli az életét anélkül, hogy szülésben közremőködött volna: a fájások fölléptekor telefonál a mentıért, a többi a szakorvos meg az intézet dolga. Nem így volt ez hajdan; és ha megvetéssel szólunk a korabeli orvosok értetlenségérıl, elismeréssel kell megemlékeznünk az iskola alaposságáról: aki a Közkórház szülészetérıl kikerült, nem állt elveszetten a szülıágy mellett, még ha szakmája szerint nem volt is szülész.

De ha tanulni jó volt a Közkórházban, szülni annál kevésbé. Kik voltak azok, akik a szülıház szörnyőségeit vállalták, kik és miért? Ha meg akarjuk érteni Semmelweis küzdelmének erkölcsi nagyságát, s ellenfelei közömbösségének nyitját, csak meg kell néznünk közelrıl: kik és miért szültek a múlt század negyvenes éveiben intézetben?

Tudvalevı, hogy akkoriban aki csak tehette, otthon szült. Módja és lehetısége sem igen volt arra, hogy intézetben szüljön, nem állt rendelkezésre sem elegendı, sem megfelelı szülıintézet és gyors szállítóeszköz sem. Amellett természetes folyamatnak tartották a szülést (miként Boër is így tanította az egyetemen), orvoshoz csak akkor fordultak, ha valamilyen komplikáció állt be. A bába sokkal fontosabb szerepet játszott, mint ma, és sokszor a tapasztalt szomszédasszony, az anya vagy az anyós is elegendı volt a szülés levezetéséhez. Amellett féltek is az intézettıl, hisz mindenki tudta, hogy ott többen halnak meg gyermekágyi lázban; másrészt senki sem örül annak, ha rajta tanulnak a tapasztalatlan medikusok és bábanövendékek.

A szülıházakat pedig éppen ezért létesítették, hogy a medikusok és bábák ott gyakorlati kiképzést nyerjenek. Az intézetben szülı nı: oktatási eszköz. De hogyan fusson hozzá a szülıház ehhez az oktatási eszközhöz, ha a leendı anyák inkább otthon szülnek? Nos, a bécsi Közkórházban -- és bizonyára másutt is.- a következı „zseniális" módszer tette lehetıvé az oktatási eszközök (vagyis az anyák) beszerzését: ingyenes volt az ellátás, nem kellett fizetni bábáért, orvosért, élelemért, felszerelésért, sıt: ott lehet hagyni a gyereket. Bármilyen különös és szomorú, de ez volt a legfıbb vonzóerı. Azok a leányanyák ugyanis, akiknek nem volt anyagi lehetıségük vagy kedvük ahhoz, hogy megszületı gyermeküket fölneveljék, beadhatták a császári-királyi lelencházba, ahol díjtalanul és titoktartás mellett fölnevelték, de csak akkor, ha a szülés a klinikán történt.

Elképzelhetı, hogy Európa legnagyobb szülıotthonát zsúfolásig megtöltötte ez a furcsa -- a maga nemében tulajdonképpen szociális -- intézkedés? Nagyon is elképzelhetı. A korabeli statisztikai adatokból kitőnik, hogy Bécsben 1842-ben 17855 élveszülött közül 8665, öt év múlva, 1847-ben 19191 élveszülött közül 9730 született házasságon kívül, vagyis pontosan 50%.

A bécsi szülıházat tehát a nyomor látta el páciensekkel. Azok szültek ott, akik ha meg akarták is tartani gyermeküket, túlzsúfolt otthonukban nem volt hol megszüljék, vagy annyi pénzük sem volt, amennyi egy gyermek világrahozásához a legszőkösebb körülmények közt is elengedhetetlen, leginkább pedig azok a megesett leányanyák, akik nem tudtak volna mihez fogni a gyerekkel, s most azon az áron, hogy orvosok és bábák tanulnak rajtuk, megszabadultak ettıl a gondtól. Egy részük tisztességes volt, de pénztelen, más részük ugyancsak tisztességes volt, de prostitúcióból tartotta fenn magát. Hát ezekbıl állt a szülıház beteganyaga.

De még ezek a leányok is tudták -- mint Bécsben mindenki --, hogy az intézetben a halál leselkedik rájuk, éspedig különösen akkor, ha nem a bábák, hanem az orvosok klinikájára kerülnek. Mindent elkövettek annak érdekében, hogy akkor lépjenek a klinika területére, amikor Bartsch osztálya a felvételes. Hétfın, szerdán és pénteken délután 4 órától az I. klinikára, kedden, csütörtökön és vasárnap 4 órától a II. klinikára vették fel a szülı nıket. Ezt könnyő volt észben tartani; így esett, hogy Bartsch klinikája állandóan zsúfolt volt, Kleinnél pedig mindig lehetett üres helyet találni, noha évente 52 nappal többször volt ügyeletes a másiknál.

De még azt is tudták a várandós nık, hogy ha otthon vagy egy kapualjban szülik meg gyermeküket és nyomban besietnek vele a klinikára, akkor megmenekülnek a kellemetlen és életveszélyes orvosi vizsgálatoktól, gyermeküket viszont éppúgy átveszi a lelencház, mintha a klinikán született volna. Olyan gyakran éltek ezzel a csalafintasággal, hogy a két klinika havi átlagos 525 szülésébıl néha 100-nál több utcai szülés volt -- szerencsére, mert ezeket rendszerint megkímélte a gyermekágyi láz.

Ez volt az egyik legkorábbi megfigyelés, amely szemet szúrt Semmelweisnek. Hogy lehet az, hogy a hátrányos utcai vagy otthoni körülmények közt szülı nık mentesek maradnak attól a láztól, amely a szakszerő ellátás mellett oly végzetesen pusztít köztük?

„Bécs városának nagy kiterjedése következtében igen sokszor elıfordult, hogy vajúdók, a szülıház felé tartó útjukban, még mielıtt elérték a szülıházat, az utcán, a városi védısáncokon, a házak kapui alatt, szóval ott szültek, ahol éppen a véletlen érte ıket; a szülés után, kötényükben a csecsemıvel, gyakran kénytelenek voltak igen rossz idıjárásban a szülıházba menni. Ezeket a szüléseket utcai szüléseknek szokás nevezni. A felvétel a szülıházba s az újszülöttek átvétele a lelencházban ingyen történik, de azzal a feltétellel, hogy a vajúdók majd átengedik magukat a nyilvános tanításnak, s akik alkalmasak rá, dajkaszolgálatot kötelesek teljesíteni a lelencházban. Azokat a gyermekeket, akik nem a szülıházban születtek, nem veszik fel ingyen a lelencházba, mert anyjuk nem szolgált a tanításnak. Hogy azonban azok, kik azzal a szándékkal mennek a szülıházba, hogy ott szüljenek, de oda már a szülés elıtt el nem érnek, ne veszítsék el ártatlanul ezen kedvezményeket, ezért az utcai szüléseket olybá veszik, mint azokat, melyek a szülıházban mennek végbe. Ámde ez visszaéléshez vezetett; mert a jobb módú leányok csak azért, hogy a nyilvános tanítás kellemetlenségeit elkerüljék, de azért gyermekeiknek a szülıházba való ingyenes felvétele jótéteményét is élvezhessék, a városban bábáknál szültek, s azután kocsin vitették magukat a szülıházba azzal az állítással, hogy a szülés útközben lepte meg ıket. Ha a gyermek nincsen megkeresztelve s a köldökzsinórcsonk még egészen friss, akkor az ilyen szülést utcai szülés számba veszik, s az anya mindazon jótéteményben részesül, amelyet azok élveznek, kik a szülıházban szültek. Az utóbbiak száma magasabb, s nemritkán a 100-as számot is meghaladja havonta a két klinikán." (108-109. old.) Hogy az utcai szülés valójában ritkán történt az utcán, inkább csalafintaság volt, s hogy ezt Semmelweis is tudta, kiderül a folytatásból:

„Említettem, hogy éppen azok a gyermekágyasok, akik utcai szüléseken mentek át, feltőnıen ritkábban betegedtek meg, mint azok, kik a szülıházban szültek, holott az utcai szüléseknél nyilvánvalóképp kedvezıtlenebb viszonyok közt folyt le a szülés, mint azoknál, kik nálunk benn a szülıágyon szültek. Senki se tegyen ellenvetést azzal, hogy hiszen a legtöbbje bába segédkezése mellett ugyancsak ágyban szült, s a mi gyermekágyasaink három órával a szülés után a maguk lábán voltak kénytelenek gyermekágyukat felkeresni, mert a gyalogjárás egy üveggel védett, télen főtött folyosón át bizonyára kevésbé ártalmas, mint a bábánál való szülés, mely után nemsokára szintén fel kellett kelni, tudja isten hányadik emeletrıl a kocsihoz lemenni, akármiféle idıben, részben rossz kövezeten, a szülıházhoz hajtatni, s ott újra az elsı emeletre felmászni. Azokra, kik tényleg az utcán szültek, még inkább áll ez." (109. old.)

Amikor a gyermekágyi láz titkát sikerült megfejtenie, akkor világossá vált Semmelweis elıtt, miért kevesebb az utcai szüléseknél a szepszis, mint a kórháziaknál: ezek az anyák elkerülték a belsı vizsgálatokkal járó fertızés veszélyét.

Pontosan tudta Semmelweis azt is, milyen társadalmi rétegbıl kerülnek ki a szülıház páciensei -- és hogy ez a körülmény lehet nagyon sajnálatos, de nem lehet a gyermekágyi láz oka:

„Az által, hogy a szülıházban lebetegedık csupa hajadon s vigasztalan viszonyok közt élı leányok sorából kerülnek ki, kik terhes állapotukban nehéz munkával keresik kenyerüket, nyomornak és nélkülözésnek vannak kitéve, nyomasztó lelki állapot hatása alatt állanak, s általában feslett, erkölcstelen életet folytatnak, mindezek által nem vitetnek be a szervezetükbe bomlott anyagok, sem nem is keletkezhetnek bennük, s ezért mind e körülmények nem kóroktani tényezıi a gyermekágyi láznak." (276. old.)

Ezen mérhetjük le Semmelweis erkölcsi nagyságát, kor- és kartársaiétól eltérı humanista magatartását, demokratikus gondolkodását. Mert a Kiéinek, Scanzonik és Kiwischek szemében ez az „alja népség" pusztán anyag volt a szemléltetı oktatáshoz. Mérhetetlen közömbösségüket, két évtizeden át húzódó konok ellenállásukat, sokszor a cinikusságig fokozódó érzéketlenségüket a féltékenységnél és tudatlanságnál jobban magyarázza az, hogy a szülıintézetek lázban fetrengıit egyszerően nem vették emberszámba. Semmelweis volt az egyetlen, és ez örök érdeme marad, egyetlen, akinek tehetetlenségében összeszorult az ökle és kicsordult a könnye, amikor sorra pusztulni látta a megesett proletárlányokat, a külváros nincstelen munkásnıit és munkanélküliéit, és egyformán megszakadt értük a szíve, akár feslett életet éltek, akár tisztességeset.

Nem képzelgés és utólagos belemagyarázás ez, könyve telve nyilatkozatokkal, amelyek világosan elárulják, hogy elıször a szíve szólalt meg, a szíve kezdte mozgatni az agyát. A sötét felhı, amely életét árnyékba borította és oly komorrá tette, nem az elismerés hiánya volt, hanem az értelmetlen pusztulás, amelynek gátat vethetett volna, ha hallgatnak rá. Lehet, hogy fiatalkorában derős volt és életvidám, de igen hamar megkeseredett és „búsuló emberbarát" lett belıle, mert nem tudott beletörıdni az anyák és újszülöttek oktalan halálába. Scanzoni tapasztalataiból -- írja egy helyütt -- „a búsuló emberbarát azt olvassa ki, mily iszonyatos pazarlása ment végbe az emberi életnek a prágai szülıházban; pedig ezek csak az anyák voltak; hol marad még a gyermekek légiója, kiket az anyák fertıztek, és akiknek, alig a világra kerülve, ugyanabban a vérbomlásban kellett elpusztulniuk." (326. old.)

Egyelıre a búsuló emberbarát ott áll a bécsi Közkórház szülészetén, borzongva hallgatja a gyermekágyi lázasok szakadatlan haláltusáját, fut a boncterembe, hogy a még alig kihőlt

tetemekben kutassa a szörnyő kór okát, töpreng, nem nyugszik bele abba, amin a többiek egy vállvonással túlteszik magukat.

KÉTELKEDÉS ÉS CÁFOLÁS

Tanársegédi kinevezés -- Az eddig érvényes aetiológia tarthatatlansága -- Epidémia

vagy endémia ? -- A pap csengettyője -- A koraszülés miért jó ? -- Minden bizonytalan,

pedig a megfejtésben már csak egy lépés hiányzik

Huszonhatodik születésnapján, 1844. július 1-én jelentkezik Semmelweis a bécsi szülészeti klinikán, mint a majdan megüresedı tanársegédi állás aspiránsa. Externistaként dolgozik 1846 februárjáig, amikor megkapja ideiglenes kinevezését, a véglegeset huszonnyolcadik születésnapján; 1846. július 1-én. A véglegesítést utóbb visszavonták, október 20-án ugyanis váratlanul visszatért az elıdje, Breit doktor, és Semmelweis ismét „tartalékba" került, mint externista, egészen 1847. március 20-ig, amikor Breitet professzorrá nevezték ki Tübingenbe, és Semmelweis újra elfoglalhatta a tanársegédi tisztet.

Nagyon fontos dátumok ezek, ugyanis szorosan összefüggenek a gyermekágyi halálozás sőrősödésével, illetve ritkulásával. A tanársegéd minden vajúdónál elvégzi az ismételt belsı vizsgálatokat, az externista ellenben csak akkor vizsgál, ha valami különösebb ok ezt indokolttá teszi. Mint a fenti dátumokból látható, Semmelweis 1846 februárjától október 20-ig volt tanársegéd, tehát nyolc hónapon át, és ezalatt nap mint nap haltak a keze alatt fiatal anyák, akik pár napja makkegészségesen jöttek az intézetbe és életerıs újszülöttet hoztak a világra -- aki természetesen szintén meghalt. A „nap mint nap" ebben az esetben nem költıi kifejezés, hanem reális valóság: 240 nap alatt 313 anya pusztult el a gyermekével együtt, közel 15%, tehát minden hatodik asszony. Valóban minden napra jutott egy-két boncolás.

E nyolc hónap alatt a halálozások abszolút száma és százaléka így alakult:

55

Szülések száma Halottak száma %

1846. március 311 48 15,43

április 253 48 18,97

május 305 41 13,44

június 266 27 10,15

július 252 33 13,10

augusztus 216 39 18,05

szeptember 271 39 14,39

október 254 38 14,98

2128 313 14,61

Tartósan ilyen magas sohasem volt a halálozási átlag. A Semmelweis tanársegédsége elıtti hat évben 9,92% volt az átlagos veszteség, és ez is csak a kivételes 1842-es esztendı miatt, amelyben -- nem tudni, mi okból -- mind Klein, mind Bartsch osztályán megkettızıdött a halandóság. Ha ezt a fatális évet nem vesszük tekintetbe, akkor a Semmelweis elıtti korszak átlagos vesztesége 7,6% volt, ez az ı mőködése idején megkétszerezıdött. Bartsch osztályán ugyanekkor 2,7% volt a veszteség, semmivel sem több a sokévi átlagnál.

De hát elképzelhetı, hogy Bartsch osztályán nern érvényesek ugyanazok a kozmikus erık, amelyek Klein osztályán gyilkolnak?

És egyáltalán, hogyan lehetséges atmoszférikus vagy kozmikus alapon bármiféle különbség az egymás tıszomszédságában levı két osztályon? Még az intézet falain kívül, Bécs városában sem lehet lényegesen más az atmoszféra, mint bent a kórtermekben. S a városban miért nincs semmiféle járvány? Ha pedig miazmák okozzák a gyermekágyi lázat, honnan jönnek, mitıl szaporodnak el, és miért szaporodnak jobban az orvosi, mint a bábaklinikán?

Ezek a meggondolások foglalkoztatták Semmelweist. Fölébresztették benne a kételkedést: kételkedést az epidémiák tanában, kételkedést valamennyi addig fölmerült magyarázó hipotézissel szemben.

Nyomatékosan hangsúlyozni kell ezt a momentumot, mint Semmelweis originalitásának második jelentıs mutatóját. Az elsı az érzelmi momentum volt, a tiltakozás érzése: hogy ezt nem lehet elviselni, ebbe nem szabad belenyugodni. A második a kételkedés, a puszta tekintélyelv elutasítása. Ez az elsı lépés a tudományos kutatás útján. Ezt követi a tagadás, a téves nézetek cáfolata, a korabeli hipotézisek értéktelenségének és tarthatatlanságának kimutatása.

A cáfolás érdekében Semmelweis sorra vette valamennyi aetiológiai magyarázatot, ami csak felmerült, logikusan és meggyızıen kimutatta tarthatatlanságukat. Ezt az agymunkát az 1860-as leírásból ismerjük, amikor már szisztematikusan sorolta fel az elképzelhetı okokat és cáfolatukat. Kiindulásul az azóta nevezetessé vált I. táblázatban közli a két klinika halandósági adatait 1841-tıl 1846-ig; egész életmőve voltaképpen annak a problémának a megoldása, amelyet ez a táblázat exponál.

„A halandóság az elsı osztályon, amióta annak a szülészek oktatása volt a kizárólagos rendeltetése, 1847. június haváig állandóan, sıt 1846-ban ötszörte nagyobb, s hat éven át átlag háromszorta nagyobb volt, mint a második osztályon, amelyen csakis bábákat képeztek, miként ezt a következı táblázat mutatja." (78. old.)

Orvosok osztálya Bábák osztálya

Szülések száma

Halottak száma

Halottak

%

Szülések száma

Halottak száma

Halottak

%

1841 3036 237 7,7 2422 86 3,5

1842 3287 518 15,8 2659 202 7,5

1843 3060 274 8,9 2739 164 5,9

1844 3157 260 8,2 2956 68 2,3

1845 3492 241 6,8 3241 66 2,03

1846 4010 459 11,4 3754 105 2,7

Summa 20042 1989 9,92 17791 691 3,38

helyesen 3,88

A különbség a valóságban még sokkalta nagyobb, főzi hozzá Semmelweis, mert „elıfordult az is, hogy a halálozás emelkedésekor az elsı osztály összes megbetegedett gyermekágyasait a Közkórházba tették át, ahol meghaltak, s a Közkórház halotti kimutatásaiba és nem a szülıklinikáéba kerültek bele". (79. old.) Ezáltal az a groteszk helyzet állt elı, hogy éppen amikor legszámosabban haltak az I. osztály gyermekágyasai, akkor szerepelt a kimutatásukban a legalacsonyabb szám. A bábaosztályon hasonló manıverre sohasem került sor, onnan csak akkor helyeztek át pácienst más osztályra, ha speciális betegsége indokolta, ez pedig ritkaság volt.

Itt meg kell állnunk egy pillanatra, hogy csodálkozásunkat fejezzük ki Semmelweis különös munkamódszere miatt. Nevezetesen, mint késıbb meglátjuk, Semmelweis bizonyítási apparátusának súlypontja a statisztika, éspedig nem a saját statisztikája, amelynek becsületességével tisztában volt, hanem olyan statisztikai kimutatások tömege, amelyeknek hamisságát vagy pontosan tudta -- mint Bécsben, ahol szemtanú volt --, vagy jogosan föltételezhette -- mint azoknak a vitapartnereknek az esetében, akiknek hazugságait sorra leleplezte. Nyomban hozzáteszem: teljesen megbízhatatlanok azok a statisztikák is, amelyeket 1750-ig visszamenıleg felkutatott, idegen ország ismeretlen körülményei közt. És mégis, noha tudván tudta, hogy a kimutatásokban csalnak, konokul ragaszkodott ezekhez, és legfıbb érvként használta fel. Igaz, hogy még a meghamisított statisztikák is napnál világosabban bizonyították föltevésének helyességét, mégis az a jóhiszemőség, amivel becsukta szemét az általa is észlelt hamisítások elıtt, joggal kelt az olvasóban csodálkozást.

„Hogy az olvasót is meggyızzem róla, hogy a halandóság e többlete az addig érvényben volt kóroktanban nem lelte meg magyarázatát, ezért közelebbi vizsgálat tárgyává óhajtom tenni a gyermekágyi láznak mindaddig érvényben volt kóroktani mozzanatait, s azt is, hogy miként alkalmazták ezeket a halandóság többletének megmagyarázására" (79. old.)

És most sorra veszi „az addig érvényben volt kóroktanban" uralkodó összes feltevéseket.

„Nem kételkedett benne senki, ki is jelentették ezerszer, hogy azokat a rettenetes pusztításokat, melyeket a gyermekágyi láz az elsı szülészeti osztályon visz végbe, járványos befolyásoknak kell tulajdonítani. Járványos befolyások alatt még eddig pontosan meg nem határozott atmosphaerikus, kosmikus, tellurikus változásokat értenek, melyek néha egész vidékekre kiterjeszkednek, és a gyermekágy által hajlamossá lett egyénekben gyermekágyi lázat idéznek elı." (79. old.) De hogyan okozhatna ez a járványos befolyás nagy halandóságot az egyik, csekélyebbet a másik osztályon, holott az atmoszferikus stb. hatás mindkét helyen azonos ? Semmi kétség, ha csakugyan járványos tényezık hoznák létre az I. osztály lázait, ugyanolyan mértékben mutatkoznia kellene a láznak a II. osztály pácienseinél is. És mivel Bécs városa hasonló atmoszferikus hatások alatt áll, a járványnak a városban is fel kellene lépnie, „holott valósággal, mialatt a gyermekágyi láz a szülıházban a leghevesebben

dühöngött, sem Bécsben, sem a vidéken nem tapasztalták a gyermekágyasok gyakori megbetegedését. Ha a cholera járványszerően uralkodik, köztudomású, hogy nemcsak valamely kórház lakossága, hanem maga a lakosság is megbetegszik benne." (81. old.)

Az epidémia föltevését ezzel egyértelmően kizárja. Hozzáfőzi még azt a gyakori tapasztalatot, hogy a gyermekágyi láz elszaporodása esetén bezárják a szülıházakat, éspedig „nem azzal a szándékkal, hogy a szülı nık ne a szülıházban, hanem valahol egyebütt haljanak meg; ellenkezıleg, bezárják ezeket azzal a meggyızıdéssel, hogy ha azok a szülıházban szülnének, tönkremennének a járványos befolyások alatt; míg ha a szülıházon kívül szülnek, egészségesek fognak maradni". (81. old.) Ebbıl nyilvánvaló, hogy ezek nem epidémiák, hanem endémiák, vagyis „olyan okoktól függı megbetegedések, melyek a szülıház határai közé vannak szorítva". (81. old.)

E kifogástalan logikájú fejtegetés csak nyitánya annak a vaskövetkezetességő érveléssorozatnak, amelyben Semmelweis halomra dönt minden korábbi hipotézist. Úgy vélik, hogy az évszakok befolyásolják a gyermekágyi lázat? Nos, táblázatok hosszú sorozatán kimutatja, hogy nincs olyan hónap, amelyik valamely esztendıben ne produkált volna magas halálozást, míg máskor éppen ebben a hónapban közepes vagy ritka a betegség elıfordulása. 1847 januárjában például csak 3,31% volt a mortalitás, ebbıl arra lehetne gondolni, hogy a nagy hideg nem kedvez a fertızésnek -- igen ám, de 1842 januárjában 20,84% pusztult el, jóval több, mint a sokévi átlag. Túlzsúfoltság? A bábák osztálya mindig zsúfoltabb az orvosokénál, mégis ezeknél alacsonyabb a halandóság. Az épület falaiba a hosszú évek során beivódott miazmák? Akkor a bábák klinikáján nagyobb járványnak kellene dühöngeni, mert ott már Boër idejében is szülészet volt. Az intézet rossz híre, a rettegés, a félelem okozná a lázt? Bizony félnek az asszonyok, meg is van rá az okuk. „És mégsem tudtam meggyızıdni afelıl, hogy a félelem lett volna az oka az I. osztály nagyobb halandóságának; mint orvos nem voltam képes belátni, hogy a félelem, ez a lelkiállapot, miként teremthet olyan anyagi elváltozásokat, mint aminıket a gyermekágyi láz okoz." (100. old.) Amellett a két osztály közti különbség az újszülöttek halandóságában is tükrözıdik: az alapul vett hat esztendıben 7,6% volt az orvosok klinikáján, 3,7% a bábák klinikáján az újszülöttek elhalálozása. „Az újszülöttek -- mondja enyhe gúnnyal Semmelweis -- minden valószínőséggel nem féltek az elsı szülészeti klinikától, mert rossz hírét nem ösmerték; a megsértett szeméremérzet is, mivel férfiak jelenlétében jöttek a világra, bizonyára kevésbé ártott az újszülötteknek. .." (107. old.) Tudniillik az a vélekedés is fölmerült, hogy a hajadonok sértett szeméremérzete váltja ki a betegséget. Aki azonban a bécsi szülészet pácienseit ismeri, nem kételkedhetik abban, „hogy ezen egyéneket a szülészeti osztályon bár igenis a félelem, de nem a sértett szeméremérzet gyötörte; egyébiránt érthetetlen, hogyan képes a sértett szeméremérzet izzadmányokat létrehozni". (102. old.)

Felmerült az a bizarr gondolat is, hogy a vallásos szertartás okozná a lázt. A kórház kápolnája úgy fekszik, hogy a halotti szentséget nyújtó pap valamennyi kórtermen keresztülhaladva jut a haldoklóhoz, míg a bábaklinikán nem kell érintenie a gyermekágyasok szobáit, egyenest a lázasok elkülönítıjébe léphet. Az I. osztályon tehát a teljes ornátusba öltözött pap naponta legalább egyszer, de olykor kétszer-háromszor is az elıtte haladó templomszolga csengettyőzése közben átvonul a vajúdók és gyermekágyasok között; elképzelhetı, milyen döbbenetet váltott ki azokból is, akiket nem -- vagy még nem -- sújtott a gyermekágyi láz.

„Magam is nagyon kényelmetlenül éreztem magamat, amikor a csengettyőt ajtóm elıtt elsietni hallottam; sóhaj tört ki keblembıl az áldozatért, mely megint az ismeretlen ok miatt esik el. Ez a csengettyő kínos figyelmeztetés volt arra, hogy ennek az ismeretlen oknak minden erımtıl telıleg utána járjak." (101. old.)

És bár egy pillanatig sem hitte, hogy a pap csöngettyője valóban kóroktani szerepet játszhat, már ott tartott, hogy ezt is kipróbálta -- megkérte a plébánost, hogy akárcsak a II. osztályon, csengettyőzés nélkül és a gyermekágyasok szobáinak elkerülésével közelítse meg a haldoklókat, akiknek a száma ettıl természetesen nem csökkent.

Hogy a szülı nık többnyire hajadonok, hogy ínséges körülmények közt élnek, hogy nehéz munkával keresik kenyerüket, hogy talán magzatelhajtó szereket szedtek, ez mind felmerült kóroktani gyanúként, de mind értelmetlenül, hiszen a két osztály nıbeteganyaga e tekintetben teljesen egyezett egymással, mint ahogy egyezett a szobák elhelyezése, szellızése, a fehérnemő gondatlan kezelése, a vajúdók és gyermekágyasok táplálása és ápolása is. Nincs az a bizarr ötlet, amit Semmelweis mellızött volna, így például valaki arra a meggondolásra jutott, hogy az orvosnövendékek kíméletlenebbül vizsgálnak a bábanövendékeknél, ami persze lehetséges, csak hát mit számít ez az erımővi hatás magának a szülésnek préselı mőködése mellett? Akkor a sperma virilét okolták, a termékenyítı ondót, magát a fogamzást, amely mindenféle átalakulást idézhet elı a vérben. De hát a bábák osztályán talán ondó nélkül, fogamzás nélkül estek teherbe a nık? Egyetlen különbséget talált Semmelweis: a II. osztályon oldalfekvésben vezették le a szülést, míg az ı osztályán hátfekvésben. Bármily céltalannak látta, megszüntette ezt a különbséget is : bevezette az I. osztályon az oldalfekvést -- a gyermekágyi láz ettıl természetesen nem csökkent.

Mindez csupán nyomasztó negatívum volt. A kizárásos módszer maradéktalan végrehajtása, a legcsekélyebb eredmény nélkül. Máshol kellett keresni a magyarázatot, és Semmelweis fantáziája megindult ezen a más úton már akkor, amikor fölfigyelt arra, hogy az utcai szülések mentesek maradnak a gyermekágyi láztól, noha ezek az anyák csak abban különböztek a többitıl, hogy a szülés elıtt nem estek át a kórházi orvosok és növendékek által végzett sok belsı vizsgálaton. Szemet szúrt neki továbbá, hogy azok a vajúdók, akiknél a tágulási szak 24 óránál tovább elhúzódik, csaknem kivétel nélkül gyermekágyi lázat kapnak már a szülés ideje alatt vagy közvetlenül utána, és igen gyorsan meghalnak. Minthogy pedig a tágulási szak fıként az elıször szülıknél szokott elhúzódni, tehát a viruló, ifjú, egészségtıl duzzadó hajadonok közül került ki a legtöbb áldozat, és ezeknél Semmelweis már a tágulási szak vontatottságából elıre megjósolta a katasztrofális kimenetet. A bábák klinikáján ellenben a tágulás elhúzódása nem járt különösebb veszéllyel, következésképp az orvosok klinikáján ez alatt az idı alatt kellett történni valaminek a vajúdó nıkkel, ami gyors vesztüket okozta.

Látnunk kell, hogy a fölfedezés munkájában döntı szerepe volt annak a véletlen „szerencsének", amit a két osztály közötti különbség „természetes kísérleti szituációja" jelentett, de az már nem volt sem véletlen, sem szerencse, hogy ki tudta aknázni a kísérleti szituáció lehetıségeit. Éppen az jellemzi a zsenit, hogy észreveszi a véletlenek vagy a törvényszerőségek összejátszását, amely mellett mindenki más figyelmetlenül halad el. És nem éri be a negatívumokkal, a leverı kudarcokkal, hanem szívós munkával kutat a pozitív összefüggések után.

Mindenki tudta, hogy nemcsak az anyák halnak meg a gyermekágyi lázban, hanem az újszülöttek is, még azok is, akiket sürgısen átszállítanak a menhelybe; pár nap múlva ott éri utol ıket a láz. De Semmelweis azt is megállapította, hogy a szülık és újszülöttek boncolási lelete lényegében megegyezı. Kórbonctani gondolkodással lehetetlen a két betegség azonosságát föl nem ismerni -- pedig az újszülöttek nem „gyermekágyasok". „A gyermekágyi láznak még a fogalma is tévesnek bizonyult ama tény által, hogy a gyermekágyi láz újszülötteknél is elıfordul." (108. old.)

Hogy a gyermekágyi láz fogalma hibásan definiált, vagyis nemcsak gyermekágyas anyák kaphatják meg ezt a betegséget, erre akkoriban már többen gondoltak -- különösen az angol

patológusok. Amikor Semmelweis még szülészmesteri tanfolyamát végezte, Chiari említette, hogy olykor hasonló megbetegedésben szenvednek nem gyermekágyasok is; példaképp ismertette egy fibrosus méhpolipban szenvedı asszony esetét, akit mőtét céljából vettek föl a klinikára, de még a mőtét elıtt meghalt, s a boncolás a gyermekágyi láz jeleit mutatta. Semmelweisre akkor nem tett nagy hatást ez az eset, mivel még nem foglalkozott a gyermekágyi lázzal. S valószínő, hogy Semmelweis kórboncnoki gyakorlatában is számos hasonló eset fordult elı, de nem jutott még el a „megvilágosodásnak" arra a fokára, hogy az azonosságból levonja a ma már természetes következtetést.

Az utcai szülések mellett nagy figyelmet szentelt a koraszülı anyáknak, akik rendszerint igen gyorsan szültek, csak rövid idıt töltöttek a szülészeten, és többnyire mentesek maradtak a gyermekágyi láztól. Miért? Erre még nem tudott Semmelweis válaszolni, de azt tudta, hogy a már megkezdıdött szülésnél nem végeznek belsı vizsgálatot -- ezek a nık tehát nem voltak kitéve annak, hogy kívülrıl a szervezetükbe bevigyenek valamit. De mit?

1846 ıszére idáig jutott Semmelweis: megállapította, hogy a gyermekágyi láz nem epidémia, hanem endémia, indoka nem távoli járványos avagy misztikus tényezıkben rejlik, hanem valahol a megbetegedés közvetlen környezetében -- de nem azokban a könnyen cáfolható tényezıkben, amelyet a kiküldött bizottságok tétovaságukban feltételeztek.

Egy lépés választotta el a megfejtéstıl, de ezt a lépést nem tudta megtenni. Gyötrıdve járt nap mint nap a kórbonctani intézetbe, boncolta az anyák és újszülöttek tetemeit, a halálozási kvóta pedig 1846 augusztusában 18% fölé emelkedett. Mindez „bennem oly szerencsétlen kedélyhangulatot keltett, mely az életet nem teszi kívánatossá. Minden kérdéses volt, minden megfejtetlen volt, minden kétséges volt, csupán a halottak nagy száma volt kétségbevonhatatlan valóság." (114. old.)

Ilyen kétségbeesett lelkiállapotban érte 1846. október 20-án az a végzés, hogy tanársegédi állását vissza kell adnia elıdjének, Breit doktornak, mivel annak kinevezését két évvel meghosszabbították.

A FÖLISMERÉS

A tanársegédváltás következményei -- A Kolletschka-élmény -- A bécsi iskola szerepe -- A szemtanúk beszámolói -- Mikor történt a megvilágosodás ? -- A klórvizes kézmosás bevezetése

Az elbocsátás váratlanul érte. Szokatlan volt, de nem törvénysértı, és valószínőleg semmi köze a késıbbi Semmelweis-ellenes kampányhoz, hiszen Klein professzor nem tiltotta ki a klinikáról, mint késıbb tette, csupán ismét externista lett belıle (fizetés nélkül), aki tetszése szerint bejárhatott a klinikára. Csupán öt hónapig tartott, 1847. március 20-án visszanyerte tanársegédi állását. Véletlen volt tehát, de fatális véletlen, mert más -- igen különös -- véletlenekkel esett egybe.

Nevezetesen: röviddel Semmelweis elbocsátása után egy bizottság, amely az ı idejében oly szokatlan magas gyermekágyi halandóság miatt szállt ki, arra a véleményre jutott, hogy a gyermekágyi lázat az orvostanulók vizsgálat közben okozott sérülései hozzák létre. Különösképpen a külföldi orvosokat vádolták erıszakos belsı vizsgálattal, ezért azt a nagy horderejő határozatot hozták, hogy a hallgatók számát 42-rıl 20-ra csökkentik, a külföldieket pedig csaknem teljesen kizárják. Az eredmény bámulatos volt: októberben -- amikor Semmelweis vezette az osztályt -- 15% volt a halandóság, novemberben már csak 10%, decemberben pedig, amikor a bizottság határozata érvényesült, egyszeriben 5,3% lett, sıt a következı év februárjában már kevesebb, mint a bábaklinikán: 1,9%.

Nagy volt az öröm; mindenki joggal hihette, hogy a bizottság végre rátapintott a lényegre, megtalálta a gyermekágyi láz magyarázatát: minden bajnak a külföldi vendégdoktorok az okozói, meg az a sok orvosnövendék.

Mondjuk meg máris a szomorú igazságot: nem ez volt a nagyszerő eredmény oka, hanem az, hogy Semmelweis externista lett. Be-bejárt a klinikára, de belsı vizsgálatot csak kivételes esetekben végzett -- tehát nem fertızte a terhes anyákat. Breit doktor sem fertızte, mert nem tartozott Rokitansky hívei közé, nem járt boncolni. A vendégdoktorok boncoltak ugyan, de kitiltották ıket. Az orvosnövendékek számát felére csökkentették, s azoknál is ritkábbá tették a belsı vizsgálatot. Úgyszólván ösztönösen rátaláltak a helyes útra, csak éppen tévesen értelmezték.

S hogyan értelmezte Semmelweis ? Nem nyilatkozik akkori véleményérıl, de hogy ıt nem gyızte meg a szép eredmény, arra vall, hogy angolul tanult: Dublinba készült, ahol a szülészeten általában alacsony volt a halálozás, ezt akarta tanulmányozni.

Angliai útjára azonban nem került sor.

1847 márciusában két hetet Velencében töltött Markusovszky Lajos pesti sebész barátjával együtt, majd onnan visszatérve várta az a hír, hogy Breitet kinevezték tübingeni professzorrá, újra átveheti tanársegédi posztját. Március 20-án megkezdte mőködését:

S mi történt?

Márciusban már emelkedni kezdett a halandóság, áprilisban pedig felszökött 18,27%-ra -- olyan magasra, mint 1842 januárja kivételével talán soha. Pedig a vendégorvosok most is távol voltak, az orvostanhallgatók száma alacsony volt, a Breitnél alkalmazott rendszeren semmi sem változott.

Nézzük meg Semmelweis XV. táblázatát, amely a halálozásokat mutatja 1846-ban és 1847 elsı öt hónapjában:

Szülések Halálozás %

1846. január 336 45 13,39

február 239 53 18,18

március 311 48 15,43

április 253 48 18,97

május 305 41 13,44

június 266 27 10,15

július 252 33 13,10

augusztus 216 39 18,05

szeptember 271 39 14,39

október 254 38 14,98

november 297 32 10,77

december 298 16 5,37

1847. január 311 10 3,21

február 312 6 1,92

március 305 11 3,60 Sem

mel

wei

s ex

tern

ista

április 312 57 18,27

május 294 36 12,24

Ha másnak nem, Semmelweisnek meg kellett értenie ezekbıl a számokból, hogy ı okozza a gyermekágyi lázat. Meg is értette, de közben történt még valami, ami felnyitotta a szemét.

„Ugyanezen év március 20-án, néhány órával Bécsbe tértem után felfrissült erıvel vettem át az elsı szülészeti klinika tanársegédi állását; de csakhamar az a szomorú hír ért, hogy az általam annyira becsült Kolletschka tanár idıközileg meghalt.

Kórtörténete a következı volt: Kolletscbka, a törvényszéki orvostan tanára, gyakran végzett tanítványaival törvényszéki boncolatokat; egy ilyen gyakorlat alkalmával egyik tanítványa a boncolatnál használt késsel valamelyik ujján megszúrta ıt; hogy melyiken, erre már nem emlékszem. Kolletschka tanárnak ezután az illetı felsı végtag nyirokedény- és vivıérgyulladása támadt, s velencei tartózkodásom ideje alatt mindkét oldali mellhártya-, szívburok-, hashártya- s agykéreggyulladás következtében meghalt; halála elıtt néhány nappal az egyik szemében még metastasis [áttétel] is jött létre. Még Velence mőkincseiért való lelkesedésemben, de még inkább megindulásomban Kolletschka halála miatt -- ez izgatott állapotban ellenállhatatlan erıvel tolult lelkem elé azonossága annak a betegségnek, melyben Kolletschka elhunyt, azzal a betegséggel, melyben annyi sok száz gyermekágyast láttam elpusztulni. Hiszen a gyermekágyasok is vivıér-, nyirokedény-, hashártya-, mellhártya-, szívburok-, agykéreggyulladásban haltak el s a gyermekágyasoknál is fejlıdtek metastasisok.

Éjjel-nappal üldözött Kolletschka betegségének képe, s egyre növekvı határozottsággal kellett elismernem, hogy az a betegség, amelyben Kolletschka meghalt, és az a betegség, melyben annyi száz gyermekágyast láttam elpusztulni, egy és ugyanaz." (115-116. old.) Ilyen drámai módon történt a rejtély nyitjának meglelése. Utóbb sok töprengésre adott alkalmat Kolletschka szerepe: vajon mi lett volna, ha Semmelweis kollégáját nem éri ez a baleset? Az elızmények ismeretében nagyon valószínő választ adhatunk erre a kérdésre: Semmelweis egy másik boncolás kapcsán döbben rá ugyanerre az eredményre. Voltaképpen csak föl kellett ismernie a nyilvánvaló összefüggést, amely körül mind szorosabbra zárult a hurok. Kolletschka balesete a kellı pillanatban történt, ezért válhatott a rejtély kulcsává.

Csak azért kell beszélni errıl -- többet is, mint amennyit ez az apróság érdemel --, mert az újabb orvos történészek közül némelyek kétségbe vonják a Kolletschka-élmény hitelességét: utólagos dramatizálásnak tekintik. Valójában mindegy lenne, Kolletschka halála nyitotta-e fel Semmelweis szemét, vagy enélkül jött rá arra, hogy a gyermekágyi láz a gennyvérőség egy formája -- mindenképp rájött, és nem más, hanem ı. Csakhogy Erich Podach, és utána Erna Lesky nem puszta érdekességként közlik az „utólagos dramatizálást", hanem arra gondoltak, hogy ha nem a Kolletschka-élmény okozta a villámszerő felismerést, hanem Rokitansky

kórbonctani módszere párosult Skoda kizárásos és statisztikus módszerével, akkor Semmelweis csak mint ennek az iskolának hőséges tanítványa jutott a felfedezéshez, sıt voltaképp Rokitansky és Skoda fedezték fel az aszepszist, Semmelweis csupán assszisztált nekik.

Túlméretezett következtetések ezek. A bécsi iskola kitőnı volt, de épp a gyermekágyi láz kérdésében sohasem tudott a kellı magaslatra emelkedni. Semmelweis csakugyan sokat tanult Rokitanskytól is, Skodától is, de fölfedezésében e két kitőnı embernek semmi szerepe nem volt. Mint korábban adatszerőén kimutattam, Semmelweis sohasem volt tanítványa sem Rokitanskynak, sem Skodának, nem úgy volt a bécsi „iskola" tagja, mint e mesterek tanítványa, hanem mint munkatársa. Rokitansky és Skoda számos tanítványa közül egyetlenegy sem oldotta meg a gyermekágyi láz problémáját, sıt még olyan is alig akadt köztük, aki idejében megértette. A bécsi iskola méltatói szívesen megfeledkeznek arról, hogy Rokitansky éppen ebben az idıben -- 1846-ban -- adta ki a Handbuch dér patkologischen Anatomic címő elméleti kötetét, benne a teljesen hasznavehetetlen kráziselmélettel, amelynek értelmében minden betegséget a testnedvek kóros keveredése idéz elı. Ha Semmelweis csakugyan mint a bécsi tanárok iskolás növendéke állítja fel elméletét, akkor sohasem jön rá a lényegre, hanem eltéved az új humorálpatológiában. Semmelweis tisztelte Rokitanskyt, tanításából azonban szerencsére semmi mást nem vett át, mint amit ugyanekkor Németországban Virchow iskolája hirdetett, és Franciaországtól Amerikáig általános nézet volt: hogy a betegségek okát a boncasztalon kell kutatni. A gyermekágyi láz kóroktanát Semmelweis nem Rokitansky hatására, hanem a kráziselmélet ellenére oldotta meg; Rokitansky érdeme az, hogy megértette Semmelweis tanait, és egy ideig támogatta ıt. Skoda diagnosztikai módszeressége bizonyára nagy hatással volt Semmelweisre, de ıt nem a diagnosztika érdekelte, hanem a kóreredet és a megelızés, ezt pedig nem tanulhatta Skodától. Bármit is tanult tıle, tény, hogy a fölfedezésben Skodának semmiféle szerepe nem volt. Hogy milyen szerep jutott késıbb Skodának Semmelweis sorsában, arról a maga helyén bıven lesz szó.

Így annak a kérdésnek, hogy a Kolletschka-élmény valóban megtörtént-e vagy csak utólagos dramatizálás, csupán történeti érdekessége van, a bécsi iskola szempontjából nem oszt, nem szoroz.

A Kolletschka-élmény tagadása azon alapszik, hogy állítólag a bécsi évek alatt sem Semmelweis, sem Hebra és Skoda, sem a barátok vagy ellenfelek sohasem említették Kolletschka nevét a gyermekágyi lázzal kapcsolatosan, továbbá noha Semmelweis március 20-án szerzett tudomást a kórboncnok haláláról, csak mintegy két hónap múlva hozta nyilvánosságra nézetét és vezette be a klórvizes kézmosást; majd 13 év múlva egyszerre elıáll a Kolletschka-emlékkel -- miért hallgatott errıl idáig ?

Ez az érvelés azonban nem helytálló.

Elsıként kell említenem a legfontosabbat: hogy - ellentétben oly sok bécsi kollégájával -- Semmelweis soha nem hazudott, nem szépített, nem költött; miért éppen a Kolletschka-elbeszélést ne higgyük el neki?

Nem áll az, hogy Bécsben senki sem említette Kolletschka nevét. Hogy barátai körében Semmelweis kivel és mirıl beszélt, errıl sem pro sem contra nincs adatunk, arról ellenben igen, hogy 1850-ben a bécsi Orvosegyesületben tartott elıadásában Semmelweis kifejezetten utal arra, hogy az anatómusok és sebészek pyaemias fertızése vezette ıt nyomra. Ezt az ülés jegyzıkönyvébıl tudjuk; a rövid jegyzıkönyv nevet nem említ, de ebbıl nem következik, hogy Semmelweis ne sorolta volna fel a legfontosabb példái közt éppen Kolletschkát. Hebra

és Skoda rövid ismertetéseiben semmi sem indokolta Kolletschka említését, ez a hiány tehát nem perdöntı. Annál inkább perdöntı két szemtanúnak a beszámolója. Az egyik az angol Routh doktor, a másik a magyar Markusovszky Lajos nyilatkozata; mindketten 1847-ben ott voltak a „puerperális Nap" fölkelésénél.

Charles Routh, fiatal angol nıorvos tanulmányúton volt ekkor Bécsben, elsıként ı adott hírt az angol szakirodalomban Semmelweis fölfedezésérıl, nagy elragadtatással; angol nyelvterületen -- amint errıl még lesz szó -- többek közt az ı beszámolója alapján vált annyira-amennyire ismeretessé Semmelweis tanítása. Fél évszázaddal késıbb, 1908-ban, Tuszkai Ödön fölkereste Londonban a már öreg Charles Routht, és kikérdezte Semmelweisre vonatkozó emlékeirıl, majd beszélgetésüket közzétette a Gyógyászat címő orvosi hetilapban. Routh 1847-ben egyenesen Semmelweis szájából hallotta, milyen hatalmas izgalmat keltett benne az a felismerés, hogy Kolletschka bonclelete egyezik a gyermekágyi lázban elhaltak leletével, rohant az osztályára, mindenkit eltiltott a gyermekágyasok vizsgálatától, és mély töprengésbe merülve fontolgatta a védekezés lehetıségét. Kijelentette, hogy világosan rájött a gyermekágyi láz okára, s hozzáfőzte, hogy bár nagyon jó alvó, izgatottságában még a következı éjszaka sem hunyta le a szemét.

Markusovszky már Bécsben jó barátságban volt Semmelweisszel, együtt utaztak Velencébe, majd „Semmelweis tanár baráti szívességébıl a szülészeti koróda látogatásának ideje alatt annak lakásában osztozván, szemtanúja voltam azon éber, nyugalmat nem ismerı, az embereket és viszonyokat vizsga és gyanakodó szemmel megfigyelı s az egészség és megbetegedés minden tényezıit fürkészı eljárásnak, mellyel ı az ádáz és alattomosan gyilkoló ellenséget meglepni s tetten kapni, a megbetegedés okát fölfedezni lankadatlanul iparkodott," 1861-ben írja ezt Markusovszky az Orvosi Hetilap 12. számában. Rendkívül plasztikusan részletezi azt a szívós nyomozást, amit mi Semmelweis leírásából már ismerünk, s a kétségbeesést, amely Semmelweis lelkét a kudarcok során eltöltötte, majd így folytatja:

„így állottak a dolgok, midın a kitőnı tanár, Kolletschka törvényszéki boncolat alkalmával megsebesülvén, hosszabb betegeskedés után meghalt, s a boncvizsgálat hasonló kórfolyamatokat s ugyanazon kórterményeket mutatta ki hulláján, milyeneket gyermekágyi lázban meghalt szülıknél szoktunk tapasztalni: visszér-, nyirokedény-, has- és mellhártya-, szívburok- és agykéreglobot.

Az esemény mindnyájunkra fájdalmasan hatott, de S. tudornál, kit az osztályon pusztító kór fölötti gondolat és aggodalom soha el nem hagyott, még a kedvelt tanárnak kora halála is e folyton éber eszmével találkozott. Ha a gyermekágyi láz folytán elhalt. . ." stb. A beszámoló hitelességét emeli ki ez a mondatrész: Az esemény mindnyájunkra fájdalmasan hatott. . . Markusovszky ott volt, Semmelweis szobájában lakott, együtt élte át vele az élményt és hatását. E történeti tények ismeretében nincs senkinek joga azt állítani, hogy a Kolletschka-élmény hatása utólagos kitalálás.

Maga az esemény -- Kolletschka vérmérgezése -- csak azáltal válik történeti érdekességővé, hogy Semmelweis felismerte a kórformák azonosságát. Puszta véletlen folytán röviddel azelıtt éppen a bécsi iskola feje, maga Rokitansky vérmérgezést kapott, éspedig egy gyermekágyi lázban elhunyt asszony boncolásakor szerzett apró sérülésbıl; szerencsésen kigyógyult. Sem neki, sem az iskola egyetlen tagjának nem jutott eszébe az összefüggés a gyermekágyi és az általános szepszis között.

Jogos-e ezek után Semmelweis tanát „a bécsi iskola szellemi tulajdonának" tekinteni?

Semmelweis többször ír önmagáról úgy, mint a bécsi kórbonctani iskola tagjáról (de nem tanítványáról!) -- ha tehát a bécsi iskola egy tagja fedezi fel a gyermekágyi láz okát, ilyen értelemben ez az egyéni fölfedezés lehetne a bécsi iskola „tulajdona". Lehetne -- ha a bécsi iskola késıbb nem fordul szembe Semmelweisszel, és „barátai" nem hagyják cserben. Ebben az esetben Semmelweis Bécsben maradt volna, magyar származása ellenére az osztrák orvostörténet büszkesége volna, és mi éppúgy nem tartanánk számot rá, mint magyar orvosra, akár Hyrtlre, Bárányra, Zsigmondyra és még számos magyar származású, de egyáltalán nem magyar tudósra, és jogos lenne a nemzetközi irodalomban még ma is minduntalan felbukkanó téves besorolás, hogy „osztrák" vagy „német" orvos volt. Hogy nem így történt, az sok véletlen és különös körülmény összejátszásának az eredménye, de mindenképpen történeti tény, amit tudomásul kell venni.

S most térjünk vissza 1847 tavaszának eseményeihez.

Tény, hogy Kolletschka március 13-án halt meg, mialatt Semmelweis Velencét járta. Tény, hogy március 20-án tért vissza utazásából; feltehetı, hogy ugyanekkor értesült Kolletschka haláláról. Ez nem jelenti azt, hogy a „megvilágosodás" ugyanekkor történt. Március 20-án nem az volt az elsı dolga, hogy Kolletschka kórbonctani jegyzıkönyvét tanulmányozza: át kellett vennie az osztályt. Volt tennivalója bıven. Hogy mikor szerzett tudomást a kórboncnok halálának részleteirıl, errıl nem ad számot, töprengéseirıl azonban igen: „egyre növekvı határozottsággal" jutott arra a felismerésre, hogy a két kórforma azonos. A budapesti Orvosegyesületben 1858-ban így adta elı a „megvilágosodást":

„Megrázkódtatva egész valómban, és izgatott kedélyem szokatlan hevével gondolkozám efelett, midın hirtelen lelkem elıtt állt meg egy gondolat, s egyszerre világossá lön elıttem, hogy a gyermekágyi láz és Kolletschka tanár betegsége ugyanegy."

A töprengés tehát hosszas volt, a felismerés villámszerő -- de hogy ez áprilisban volt-e? Talán május elején? Ki tudhatná. Aztán jött a kétely: lehetséges-e? Hogyan juthat a hullaméreg az asszony testébe? Az ijesztı válasz: csak egyféleképpen, a boncoló orvos kezérıl. A tiltakozás : ne legyen így, hiszen akkor mi vagyunk a gyilkosok. A vágy: legyen így, akkor megoldottuk a rejtélyt. „Éjjel-nappal üldözött Kolletschka betegségének képe. . ." Ehhez bizony idı kellett, megemészteni, hogy ı maga felelıs a sok ezer asszony haláláért. És mit szólnak majd a kollégák? Nem lehet ezt csak úgy világgá kiáltani -- elıbb meg kell találni az ellenszert, a védekezés módját.

Nagyon is egyértelmő tény bizonyítja, hogy áprilisban még Semmelweis elıtt nem állt tisztán a megoldás: 56 gyermekágyas halála, 18,27%. Ez a hatalmas halálozás a két megelızı hónap 3,6 és 1,9%-ával szemben világosan bizonyította, hogy a Kolletschka-élmény a valóságot tárta elébe. Ekkor vált a töprengés bizonyossággá.

„Meggyızıdésemhez híven tanúságot kell itt tennem, hogy csak a jó Isten ismeri azok számát, kik miattam idı elıtt szállottak sírba. Én oly mértékben foglalkoztam hullákkal, mint amennyire csak kevés szülész foglalkozott. Ha ezt más orvosra is értem, azzal csak egy igazságot kívánok öntudatunkra hozni, amelyet az emberi nem mérhetetlen szerencsétlenségére annyi sok évszázadon keresztül nem ismertek fel. Bármily fájdalmas, bármily nyomasztó is az ilyen beismerés, nem a letagadásban rejlik ellenszere; és ha nem akarjuk, hogy állandóvá legyen ez a szerencsétlenség, akkor ezt az igazságot az összes érdekelteknek tudomására kell hozni." (124. old.)

Nehéz óra lehetett, amikor Semmelweis megértette, hogy ı maga felelıs azoknak a haláláért, akiké évek óta minden gondolata. Gyötrelmes felismerés! Semmelweis kettıs tragikuma rejlik

benne. Saját önmarcangolását legyızhette azzal a hittel, hogy ettıl fogva az „anyák megmentıje" lesz, de hogyan gyızi le a többiek ellenállását? Naivul azt hitte.. . de hadd mondja el saját szavaival, ahogyan könyvének elıszavában olvashatjuk: „.. .az idık folyására véltem bízhatni, hogy az igazság utat törjön magának" -- csak nem számolt azzal, mennyi idıt követel egy ilyen súlyos beismerés. Pszichológiai érzéke sohasem volt Semmelweisnek; ha az olvasónak van, a szituációból fölmérheti, hogy egy emberöltıt kell várnia: ki kell halnia annak a nemzedéknek, amely immár nem védekezhetik többé a „nem tudtam" ártatlanságával, hanem Semmelweis elismerésével vállalnia kell a gyilkos szerepét. Sokan és könnyelmően firtatták, mi lehet az oka annak, hogy annyi nagy orvosi találmány egy pillanat alatt elterjedt, egyedül Semmelweisé maradt még akkor is „tiltott tan", amikor titokban már éltek vele; magyarázták nyers modorával, goromba nyílt leveleivel, elmebajával, csak egyre nem gondoltak: arra a lelkiismereti krízisre, amit e tanok elfogadása a kortársakból kiváltott volna. Ezt nem tudták elviselni, ezért hordtak össze tücsköt-bogarat ellene. A narkózis gyakorlata ugyanekkor öt perc alatt körülfutotta a világot -- mert senkiben nem okozott lelkiismeret-furdalást, hogy eddig miért nem narkotizált. Lister karbolos oldata egy-két év alatt gyızelemre vitte az antiszeptikus gondolkodást, mert senki sem érzett bőntudatot amiatt, hogy eddig fertızı körülmények közt operált. Semmelweis ellenben azt kiáltotta oda önmagának és többi szülésztársának: mi vagyunk a gyilkosok, ti vagytok a gyilkosok! Az ilyesmit senki sem szereti hallani, és egyedül Semmelweisben volt meg a lelki nagyság ahhoz, hogy vállalja a vádat, és levonja belıle az ésszerő következtetést.

Nem volt jó pszichológus. Ha nem az idıre bízza, hanem azon nyomban a szaksajtóra, akkor rövid huzavona után diadalt arat. Ehelyett a múló évekkel defenzívába kényszerítette kollégáit: már nem vállalhatták a vádat erkölcsi megsemmisülés nélkül, tehát egy egész nemzedéknek ki kellett halni ahhoz, hogy a felnövekvı új nemzedék önvád nélkül vallhassa, ami magától értetıdik.

De ne siessünk ennyire elıre, térjünk vissza 1847 májusára, amelyet késıbb Semmelweis „a puerperális Nap felkelésének" nevezett -- dagályosan és sajnos jogtalanul, mert a Nap még sokáig nem kelt fel, csupán az ı páciensei és néhány hivı tanítványa számára.

„Ha igaz a feltevés, hogy a kézhez tapadt hullarészek ugyanazt a betegséget idézik elı a gyermekágyasoknál, mint amely betegséget a késhez tapadt hullarészek Kolletschkánál idéztek elı, akkor ha sikerül a kézen levı hullarészeket vegyi hatás útján teljesen elroncsolni, s eképp a terhesek, vajúdók és gyermekágyasok vizsgálásakor tisztán az ujjaj, de nem egyúttal hullarészekkel is juttatni érintkezésbe azok nemi szerveit, akkor a beteséget is sikerülni fog megakadályozni, éspedig ugyanabban a mértékben, amennyire azt a vizsgáló ujj révén a hullarészek okozták. Már eleve is annyival valószínőbbnek tőnt ez elıttem, amennyiben már ismeretes volt az a tény, hogy bomlott szerves anyagok, az élı szervezettel érintkezve, bomlási folyamatot indíthatnak meg benne.

Hogy a kézhez tapadó hullarészeket elroncsoljam, 1847 májusának körülbelül felében -- a napra már nem emlékszem -- chlorina liquida-t. használtam, mellyel magamnak is s minden tanítványomnak meg kellett a vizsgálat elıtt kezeit mosnia. Egy idı múlva magas ára miatt elhagytam a chlorina liquida-t, s a sokkalta olcsóbb chlormészre tértem át." (117. old.)

Nem ment ez ilyen egyszerően. Kezdetben valószínőleg leállította vagy legalábbis mérsékelte a belsı vizsgálatokat és a boncolást -- errıl azonban nem ír, csak Routh közlésébıl sejtjük. Elıbb erıteljes szappanos kézmosással próbálkozott, és bevezette a körömkefe használatát, ami eddig az orvostanban nem dívott. Tapasztalnia kellett azonban, hogy bármily alaposan sikálja is a kezét, és bármily gondosan távolítja el a köröm alatt megtapadó mérgezı anyagokat, a boncolásnál beléivódó szag nem tőnik el a kézrıl, következésképp láthatatlan

anyagi részecskék maradnak a bırben, amelyek a fertızés közvetítésére képesek. Ekkor került sor a dezinficiens szer keresésére, amelynek kritériuma az, elmulasztja-e teljesen a kéz hullaszagát. Nem számol be arról, miféle dezinficiensekkel próbálkozott; feltehetıleg hamar rábukkant a klórra, minthogy ezt már a század eleje óta általánosan alkalmazták fertıtlenítésre. Meggyızıdött arról, hogy a klórmész teljesen szagtalanítja a kezet; biztonság okáért kérdéssel fordult a neves német vegyészhez, Justus von Liebighez, aki válaszában megnyugtatta, hogy a klór csakugyan kellıleg elroncsolja a bomlott fertızı anyagokat.

Nem titok tehát, hogy mivel telt el az idı a felismerés és a preventív módszer alkalmazása között.

Nem május közepén vezette be a klórvizes kézmosást, hanem május legvégén. Erre két bizonyítékunk van. Egyik a statisztika: májusban még 36 gyermekágyas halt meg, az ápoltak 12,24%-a, márpedig ha május közepétıl módszeresen védekezik a fertızés ellen, alacsonyabb lett volna a halálozás. Másik adatunk: Hebra feleségének szülését május 24-én vezette le; gondosan ügyelve a maximális tisztaságra, de klórvizes kézmosást ekkor még nem végzett.

Május utolsó hetében történt tehát, hogy:

„A kézhez tapadó hullarészek szétroncsolása céljából minden vizsgáló egyén kötelességévé tétetett, hogy a szülıszobába való belépésekor kezeit chlormészoldattal megmossa." (120. old.)

Ettıl fogva megszőnt a „járvány" a bécsi szülıházban.

FOGADTATÁS

A prevenció eredménye -- Hebra cikkei – Skoda jó szándéka visszafelé sül el- Angliai siker, skót kudarc - Michaelis tragédiája -- Kedvelı várakozás -- Semmelweis hallgat

Minden kórterem bejáratánál mosdótálat helyeztek el, klórvízzel töltve. Aki belépett, addig kellett sikálnia a kezét, amíg csúszós lett a bıre, és nyomokban sem lehetett érezni a boncolás jellegzetes szagát. Utána vizsgálhatta a pácienseket sorra; az egészséges gyermekágyasokat nem tekintették fertızınek, tehát az egymás után következı vizsgálatok közt nem kellett a kezet újra fertıtleníteni, csak szappannal megmosni.

S mit szólt ehhez Klein professzor?

Semmit. Nem vette komolyan tanársegédjének „fontoskodását", de nem is akadályozta, sıt ı maga is hajlandó volt elvégezni a kötelezı kézmosást. Továbbra is az volt a véleménye, hogy a halálozás emelkedése és csökkenése tisztára a véletlennek, illetve ismeretlen atmoszferikus tényezıknek a folyománya, de nem akarta kedvét szegni Semmelweisnek, akinek munkájával ekkor még elégedett volt; csak késıbb vált ellenségévé.

Az eredmény pedig nyomban megmutatkozott.

Júniusban mindössze 6 volt a halottak száma (az elızı hónap 36 áldozatával szemben), júliusban 3, augusztusban 5. Ezután valamelyest emelkedett a kvóta, 11-12-re. Ez a csekély visszaesés nagy szerencse volt, ugyanis eddig Semmelweis csakugyan azt hitte, amit ellenfelei késıbb állandóan terjesztettek róla: hogy a gyermekágyi láz kizárólag hullafertızés eredménye. Amikor 1847 ıszén váratlanul rosszabbodott a statisztikája, nyomban kutatni kezdte, és meg is találta a rosszabbodás okát. Szeptemberben rajtakapott egy tanítványt, aki a szigorú tilalom ellenére közvetlenül a boncterembıl ment a szülıszobára, és elmulasztotta a

kötelezı kézfertıtlenítést. Ebbıl megtanulta, hogy a lelkiismeretlenség és a felületesség milyen fontos tényezıje a „járványnak".

Októberben egy evesedı méhrákban szenvedı szülı nıt vettek fel az osztályra. A kórterem elsı ágyán feküdt, rajta kívül még tizenketten a szobában.

Minthogy az egyes betegek vizsgálata közt nem fertıtlenítették a kezüket, a vizsgálattal sorra fertızték valamennyit: a 12 asszony közül 11 meghalt. Ebbıl megértette Semmelweis, hogy nemcsak a holttest bomló anyaga fertız, hanem az élı test bomló anyaga is.

S novemberben újabb tapasztalat: olyan terhes nı került az osztályra, akinek eves csontszú volt a térdén. Ivarszerve egészséges lévén, a belsı vizsgálat nem közvetíthetett semmiféle ártalmat a szobatársaira, mégis majdnem valamennyien gyermekágyi lázba estek: novemberben 11, decemberben 8 haláleset jórészt ennek a sajnálatos esetnek a következménye volt. Ebbıl felismerte Semmelweis a „körlég" veszélyét, vagyis azt, hogy a bomló szerves anyag a nyílt sebbıl a szoba levegıjébe, onnan pedig az egészséges szobatársak méhnyálkahártyáján át a vérpályájukba kerülhet, tehát a gyermekágyi láz közvetítéséhez nem okvetlenül szükséges az orvos vizsgáló ujja, és nem a hullaméreg az egyetlen fertızı anyag.

Fél év sem múlt el a ráismerés pillanata óta, és Semmelweis befejezte életmővét. Mert ennyi volt az életmőve: a gyermekágyi láz korabeli magyarázó hipotéziseinek megdöntése, új és eredeti kóroktani elmélet fölállítása, ezen alapuló védekezı-megelızı módszer bevezetése, és az eredmények statisztikus demonstrálása.

A preventív kézmosás bevezetésétıl az 1847-es töredékév statisztikája:

Szülések Halottak %

1847. június 268 6 2,38

július 250 3 1,20

augusztus 264 5 1,89

szeptember 262 12 5,23

október 278 11 3,95

november 246 11 4,47

december 273 8 2,93

Összesen 1841 56 3,04

Az imént elmondott okok miatt ez a táblázat még nem olyan mutatós, mint a következı, de azért ha tudjuk, hogy hét hónap alatt kevesebb volt a halott, mint az ezt megelızı áprilisban, akkor ebbıl is megérthetjük Semmelweis örömét.

Az eredmények regisztrálásához tartozik az is, hogy a klórvizes prevenció meghonosítása után elmaradt a gyermekágyasok „sorszerő" megbetegedése. Azelıtt ugyanis jellegzetes volt,

hogy az egymás mellett fekvı nık sorra belázasodtak, nem egymástól persze, hanem ugyanattól a kéztıl, amely sorra végigfertızte ıket. Ebben a töredékévben még volt sorszerő megbetegedés, de megvolt a különleges magyarázata is, amint fentebb elmondottam.

1848-ban már tartósan olyan alacsony maradt a halálozási arány, hogy az évi átlag mindössze 1,27% -- kevesebb, mint ugyanakkor a bábaklinikán: 1,33% --, és két hónapban (március, augusztus) egyetlenegyszer sem kellett a kórház lelkészének a halotti szentséget kiszolgáltatni:

Szülések száma Halottak száma %

1848. január 283 10 3,53

február 291 2 0,68

március 276 0 0,00

április 305 2 0,65

május 313 3 0,99

június 264 3 1,13

július 269 1 0,37

augusztus 261 0 0,00

szeptember 312 3 0,96

október 299 7 2,34

november 310 9 2,90

december 373 5 1,34

Összesen 3556 45 1,27

Megmutatkozott az eredmény a lelencházban is, ahová az újszülötteket átszállították. Azelıtt napirenden volt, hogy az átszállított újszülött egy-két nap alatt vérmérgezés tünetei közt meghalt. A lelencház fıorvosa, dr. Bednar 1850-ben egy cikkében ezt írta:

„A vér sepsise újszülötteknél manapság már ritkasággá vált, amit Semmelweis dr., a bécsi szülészeti klinika kiérdemült tanársegédje következményeiben áldásos és igen nagy figyelemre méltó felfedezésének köszönhetünk, aki szerencsésen felkutatta az annak elıtte gyilkos módon pusztító gyermekágyi láz okát és elhárítását." (127. old.) Semmelweis tehát elégedett lehetett. De vajon az volt-e? Az eredményeivel mindenesetre. Ami a fogadtatást illeti, az nem volt olyan egyértelmő, mint ahogyan remélhette.

Akik elsıként bizonyságát adták annak, hogy Semmelweis tanát és jelentıségét értik: Hebra, Skoda, Rokitansky, tehát egy bırgyógyász, egy belgyógyász, egy kórboncnok, s kívülük még néhány belorvos, például Haller. Késıbb is a nem szülész szakma képviselıi álltak ki mellette; a szülészek közül Bécsben csak a fiatal Chiari meg Arneth volt és maradt híve, s

egyelıre Zipfel is, aki utóbb az ellenfelekhez pártolt. A többi szülész még nem volt ellenséges, de barátságos sem: tartózkodó.

Honnan tudhattak egyáltalán az eredményekrıl? Hiszen Semmelweis -- s még milyen sokáig! -- nem közölt egy árva sort sem.

A szóbeszéden kívül az elsı két rövid híradás Hebra tollából jelent meg a bécsi Orvostársaság általa szerkesztett lapjában, 1847 decemberében és 1848 tavaszán, tehát csakugyan a kezdet kezdetén, amikor az 1848-as év teljes és oly meggyızı statisztikája még nem is állt rendelkezésére. Az elsı cikk a Höchst wichtige Erfahrungen über die Aetiologie dér in Gebdranstalten epidemischen Kindbettfieber (Felette fontos tapasztalatok a szülıházakban járványos gyermekágyi láz kóroktanáról) címet viseli. Másfél oldalon összefoglalja Semmelweis fölfedezésének lényegét, nem száll vitába a korábbi kóroktani felfogással, röviden közli azt a beigazolódott gyanút, „hogy a szülıházakban talán a szülészek maguk oltják be a terhes és szülı nıkbe a gyermekágyi lázat, s hogy az az esetek többségében nem is egyéb, mint hullafertızés". (288. old.) Hozzáfőzi az eves (verjauchende) méhszarkóma és eves alszárfekély tapasztalatát is (mindkét diagnózist kissé elferdíti, de ennek semmi jelentısége), közli a klórvizes kézfertıtlenítés kedvezı eredményét, és felhívással fordul valamennyi szülészethez: tegyék vizsgálat tárgyává a módszert, közöljék megerısítı vagy ellentmondó tapasztalatukat.

A második cikk rövidebb, 1848 áprilisában kelt, tehát még jobb eredményekrıl számol be. Újra kéri a szakemberek hozzászólását, s a fölfedezést „a Jenner-féle tehénhimlıoltáshoz méltónak" mondja.

Nagyon tárgyilagosan megfogalmazott írás mind a kettı. Hebrának arra is gondja van, hogy a dicséret dacára felhívja a szülészeket: tapasztalataik -- a módszer kipróbálása -- alapján nekik kell dönteni a fölfedezés teljes érvényességérıl (volle Gültigkeit).

Hogyan fogadhatták a szülészek?

Akármilyen óvatosan fogalmazott Hebra, a szülészeket nyilván bosszantotta, amikor egy bırgyógyász rájuk olvassa, hogy „maguk oltják be" a betegséget. A második közleményben még pontosabban fejezi ki magát: „.. .a gyermekágyasok fıleg akkor betegszenek meg, ha olyan orvos által vizsgáltatnak meg, kik kezüket hullavizsgálat közben szennyezték, s azután csak a rendes módon mosták meg, holott vagy egyáltalán nem fordult elı megbetegedés, vagy csak igen kis számban, ha a vizsgáló elızetesen chlormész vizes oldatában mosta meg kezét". (278. old.) Hogy ık oltják be a betegséget! Hogy ık nem elég tiszták! Egy ismeretlen bécsi tanársegéd tanítja meg ıket kezet mosni, és ettıl mindjárt Jennerrel lesz egyenrangú! -- A jó szándékú cikkekbıl végül az maradt meg a kevésbé jó szándékú olvasók fejében, hogy a gyermekágyi láz nem más, mint hullafertızés, és hogy a szülészekben van a hiba.

A „hullafertızés" vádját nem lehet Hebra nyakába varrni, nem ı a hibás abban, hogy késıbb a szülészek sorra úgy tesznek, mintha Semmelweis kizárólag a hullafertızést tenné felelıssé a vérmérgezésért. Semmelweis koncepciójával szemben legföljebb ott követett el hibát, hogy következetesen epidémiáról beszél, holott Semmelweis a gyermekágyi lázat endémiásnak tartja; meglehet, hogy ebben a korai szakaszban maga Semmelweis sem tett a kettı közt éles különbséget. Pontatlanul megfogalmazott ellenben Hebrának az a mondata, amely szerint Semmelweis „megismerte azt a káros befolyást, melyet eves és bomló folyadékok a boncolatokkal foglalkozó egyéneknek sértetlen testrészeire is gyakoroltak". (288. old. Sértetlen testrészek nem fertızıdnek, ellenben közvetíthetik a fertızést -- ezt kellett volna írnia.

Ennek az apróságnak csak azért van jelentısége, mert segít eloszlatni azt a közkelető téves nézetet, amit életrajzírói folyvást hangoztatnak: hogy a mártír fölfedezıt Bécsben is, Pesten is „nagyszerő barátok" vették körül. Ha Semmelweis és Hebra csakugyan intim barátságban lettek volna, akkor elképzelhetetlen, hogy Hebra ne mondja ezt: „írtam a felfedezésedrıl egy kis cikket." „Mit írtál?" -- kérdené Semmelweis, majd elolvassa a kéziratot, és így szól: „Ez így nem jó" -- és kijavítja a hibát. De ilyen beszélgetés nem folyt le köztük, sıt még annyira sem voltak barátságban, hogy Semmelweis utólag figyelmeztesse Hebrát a félreértésre, Hebra pedig ügyesen kiigazítsa magát a második közleményben.

Eszem ágában sincs Hebra vagy Skoda értékét azon mérni, mennyire voltak barátságban Semmelweisszel. A maguk szakmájának nagy tudósai voltak, s még szép, hogy egyáltalán törıdtek a gyermekágyasok sorsával, amivel szemben a szülészek annyira közömbösnek mutatkoztak. Semmelweis fölfedezése nem az ı magánügye volt, nem a személyi barátság vagy ellenszenv szemszögébıl kellett ıt felkarolni vagy elgáncsolni: az orvostudomány beláthatatlan horderejő, nagy lépésérıl volt szó. A bécsi iskola nagyjait éppen azért kell elmarasztalni, mert ık értették ezt, mégsem szálltak síkra eléggé, nem Semmelweisért, hanem az aszepszisért. Az okos Rokitansky, Skoda és Hebra, akik az ügyet felkarolták, azután elejtették, hibásabbak, mint az ostoba Klein, az intrikus Rosas vagy az immorális Scanzoni. Ezek azt tették, amit tehettek, de amazok nem tették meg azt, amit tenniük kellett volna -- ezért késett harminc évet az aszepszis bevezetése a sebészetbe és szülészetbe.

Mit tett Skoda?

Sokat. Korán felismerte a tan jelentıségét, szívósan harcolt érte Semmelweis távozásáig. Itt csak az elsı lépésérıl számolok be, a többire késıbb kerül sor, de már itt meg kell mondanom, hogy Skodának minden lépése, amit Semmelweis és tana érdekében tett, visszafelé sült el. Nem hibáztatható ezért, de tény, hogy valahányszor segíteni akart Semmelweisnek, mindig ártott neki.

Ez történt 1848-ban, amikor Skoda -- a kibontakozó új egyetemi arcvonal prominens tagjaként -- levelet írt prágai jóakarójának, Ignaz von Nadherny országos fıorvosnak, amelyben tájékoztatta arról, hogy Semmelweisnek sikerült Bécsben leküzdenie a gyermekágyi lázat, s javasolta, vezessék be a preventív kézfertıtlenítést Prágában is.

Nadherny kedvezıen fogadta a javaslatot, de tisztában volt azzal, hogy a kellıképpen még be nem bizonyított új eljárást hatalmi szóval nem erıszakolhatja rá a prágai klinikára. Felkérte tehát a vejét, Kiwisch von Rotterau würzburgi szülész professzort, tanulmányozza Semmelweis módszerét; Kiwisch a prágai iskola növendéke volt, ha az ı tapasztalata megerısíti Semmelweis állítását, akkor már könnyebb akciót indítani érdekében a prágai klinikán.

Kiwisch szívesen vállalkozott a feladatra, annál is inkább, mert éppen a szülészet-nıgyógyászat nagy tankönyvén dolgozott, amelyben maga is foglalkozik a gyermekágyi láz kérdésével. (Lehet, hogy épp ez volt a baj!) Két ízben is Bécsbe utazott, 1848-ban, majd 1849-ben töltött valamelyes idıt Semmelweis mellett. Miért, miért nem -- egyáltalán nem gyızte ıt meg, amit Bécsben látott. Bár valószínő, hogy titkon magáévá tette a tanítást, és Würzburgban bevezette a kötelezı dezinficiálást (korábban ugyanis 26% volt osztályán a gyermekágyi mortalitás, ez most egyszerre megszőnt), cikkeiben azonban Semmelweis legszenvedélyesebb ellenfelének bizonyult.

Azért meglepı ez, mert Kiwisch nem tartozott a tudatlanok közé. Fiatal kora ellenére nemzetközi tekintélynek örvendett, s az orvostörténet ma is a múlt század jelentıs szülészei

közt tartja számon. Jelleme azonban nem állt arányban tehetségével, ezt nemcsak a Semmelweis elleni rágalomhadjárata bizonyítja, hanem az angliai szülészeti viszonyokat ismertetı cikksorozata is, amely alaposan meghamisítja a valóságot.

Würzburggal és Prágával tehát nem volt szerencséje Semmelweisnek. Hogyan reagált a többi külföldi szülész?

Mivel Semmelweis -- érthetetlen okból -- nem akart cikket vagy könyvet írni, két módon terjesztette tanait: levelezés útján, és a Bécsben megfordul vendégorvosok által. Az utóbbiak közül már ismerjük C. H. F. Routh angol nıorvost, aki maradéktalan lelkesedéssel teljesítette küldetését: 1848 novemberében elıadást tartott Semmelweis módszerérıl a londoni Orvosegyesületben, a kedvezı fogadtatásról latin nyelvő levélben számolt be Semmelweisnek:

„. . .melyen felfedezésedet ismertettem, s az igazság nevében a legnagyobb dicsıséget szereztem neked. Azt mondhatom, hogy elıadásai igen jó fogadtatásban részesült. . ." (293. old.)

A jelenlevık közt több neves tudós elismerıen nyilatkozott, az ülés jegyzıkönyvét a Lancet novemberi száma közölte. Routh a továbbiakban könyvet írt On the causes of the Endemic Puerperal Fever of Vienna címmel amely 1849-ben a Medico-Chirurgical Transactions különnyomataként jelent meg. Mint a közlemény címébıl látható: Hebrával ellentétben Routh nem epidémiáról, hanem endémiáról ír. Ugyanennek az évnek decemberében újabb levelet kapott tıle Semmelweis:

„Felfedezésed híre és igaz volta mind jobban terjed a közvéleményben, és az összes orvostársulatok felfogják és valóban átgondolva elismerik, mennyire hasznos az; mert nagy az igazság, és gyızni fog (294. old.)

Nemcsak Londonban, hanem Amerikában is megjelentek Routh közleményei 1849/50-ben. Nagy visszhangja mindazonáltal nem volt; Amerikában Olivér W. Holmes hivatkozik rá egy lábjegyzetben 1855-ben, Dublinban pedig Murphy szülésztanár közölt elismerı cikket What is Puerperal Fever; címmel 1857-ben, amely Londonban is megjelent.

Ez a látszólag oly kedvezı fogadtatás azonban nem jellemezte az egész szigetországot. A skót James Young Simpson volt ez idı tájt Anglia legnevesebb szülésze, sok szempontból zseniális, sokoldalú, originális ember, akin tehetségénél csak indulatossága és féltékenysége volt nagyobb. Semmelweis levélben tájékoztatta Simpsont fölfedezésérıl; postafordultával kapta az érdemes tudós válaszát, amelyben alaposan lehordja Semmelweist és az égész német-osztrák szülészetet, amely szerint a végtelen elhanyagoltság miatt van szánalmas állapotban; Semmelweisnek illenék tudni, hogy az angolok gyermekágyi lázat már régtıl fogva ragályos betegségnek tekintik, ennek megfelelıen preventív tisztálkodással és klórmosásokkal védekeznek ellene. Simpson levele arra késztette Semmelweist, hogy alaposan tanulmányozza az angol szülészetet, amelynek alapelve és gyakorlata valóban eltér a kontinentálistól. Az angolok ugyanis nem epidemikusnak, hanem kontagiózusnak tartják a gyermekágyi lázat, vagyis nem járványosnak, hanem ragályosnak, és ennek megfelelıen a védekezésük is sokkal ésszerőbb. Semmelweis utóbb hosszasan értekezik az angol kontagionista felfogás és a maga nézete közti különbségrıl, elismeri az angol prevenció érdemeit, de a kórkép ragályosságát nem: ragály esetében mindig ugyanaz a betegség terjed az egyik betegrıl a másikra (skarlát csak skarlátot terjeszt, himlı csak himlıt), míg az endémiásfertızést nem az egyik gyermekágyas asszony ragasztja a másikra, hanem a bárhonnan odakerülı bomlott szerves anyag hozza létre. Ebben Semmelweisnek kétségtelenül igaza van, mégis a vita inkább

szavakon nyargal, mint a lényegen: ugyanis amit az angolok „ragályosnak" neveztek, az valójában nem ragály volt, hanem orbáncos, tífuszos, gennyes, sıt hullamérges fertızés -- vagyis pontosan az, ami ellen Semmelweis küzdött. Semmelweis helyesebben fogalmazott, amikor endémiás fertızésrıl és általános vérmérgezésrıl beszélt, de az angolok gyakorlata ugyanez ellen irányult. Ha Simpson jobban odafigyel Semmelweis beszámolójára, felismerhette volna felfogásuk közt a rokonságot-csakhogy Simpson nem az az ember volt, aki másnak az igazát elismeri; harminc év múlva Listert is csak azért nem tudta tekintélyével elnémítani, mert a kellı pillanatban meghalt.

Legsikeresebb -- és egyben legtragikusabb -- hatást tett Semmelweis fölfedezése Gustav A. Michaelis kieli szülészre, aki egy Bécsben járó tanítványától értesült a klórvizes prevenció kedvezı eredményeirıl. Éppen teljesen kétségbe volt esve az osztályán szőnni nem akaró járvány miatt, sorozatosan kellett becsukni a szülıházat, de amint kinyitották, a gyermekágyi láz újra felütötte a fejét.

„Az ön közleménye némi új erıt öntött belém; a chlormosások hasznának már Bécsben hozott bizonyítékai is a nagy adathalmaznál fogva jelentıségesek. Magam is rögtön meghonosítottam ıket az intézetben, és senkinek, sem jelöltnek, sem bábának, nem szabad azóta vizsgálatot végezni anélkül, hogy chlorral ne mosná meg a kezét. . . Ezen mosások elrendelése óta azon szülı nıkön, kiknek akár magam, akár tanítványaim nyújtottak segélyt, legkisebb foka sem mutatkozott többé láznak, amaz egy -- de elszigetelve maradt -- februáriusi esetet kivéve, melyben azonban, ha jól sejtem, egy rosszul tisztított kathetert használtunk." (295. old.)

Levelében Michaelis még hosszasan ír saját hasonló tapasztalatairól, amelyek alapján benne is megfogamzott már a gyanú, hogy a gyermekágyi lázat az orvosok és a bábák terjesztik.

„A tavalyi nyár óta, amikor unokanıvérem, akit szülése befejeztekor gyermekágyi lázban elhaltak boncolása után vizsgáltam meg, áldozatul esett a gyermekágyi láznak, meg voltam gyızıdve a kór átvihetıségérıl." (295. old.)

Ez okozta mihamar a tragédiát: amikor Michaelis meggyızıdött arról, hogy valóban ez a betegség terjedésének útja, olyan lelkiismeret-furdalást érzett cousine-jának halála miatt, hogy a vonat elé vetette megát és meghalt. „Azért mondom itt el Micbaelis szerencsétlen végét, hogy lelkiismeretességének emléket állítsak. Sajnos, lesz alkalmam olyan szülészeket is az olvasó elé vezetni, kikre ráférne egy kevés abból a lelkiismeretességbıl, amelybıl Michaelisnek túlságosan is sok jutott. Áldás poraira!" (296. old.)

Szavai nyomban vonatkozhatnak Michaelis utódjára, Litzmann kieli szülészre, aki tíz éven át eredménnyel használta Semmelweis módszerét, de a sikert nem ennek, hanem pusztán az ágylétszám csökkentésének tulajdonította. Ez azonban tíz évvel késıbbi adat, amikorra már gyakorlatilag minden szülész tudta, és dühében majdnem mindegyik tagadta, hogy Semmelweisnek van igaza.

A korai idıszakból még egy kedvezı levelet kapott Semmelweis, éspedig Tilanus professzortól Amszterdamból, aki ragályosnak tartja a gyermekágyi lázat, úgy, mint az angolok: ragályt mond, de fertızést gondol. Örömmel üdvözli a bécsi eredményeket, s azt állítja, hogy ı már korábban is elhatárolta a boncolást a szülészettıl, sıt a klórmeszes tisztálkodást is alkalmazta, bár ennek hatásosságában nem bízik annyira, mint Semmelweis.

Végeredményben az egész levelezés eredménye négy válasz : Routhé, aki a valóságosnál nagyobbnak tünteti fel az angliai sikert, Simpsoné, amely a kelleténél jobban lesújtja

Semmelweist, Tilanusé, amely kontagionistának tekinti ıt, és Michaelisé, aki öngyilkosságával megmutatja, milyen mélyen érinti a lelkiismeretes szülészt, ha megérti Semmelweis igazát.

Röviddel halála elıtt Michaelis tájékoztatta az új eredményekrıl Levy koppenhágai szülészt -- aki késıbb szintén az ellenfelek közé sodródott --, és németre fordította ennek egy tanulmányát; az ehhez írt elıszavát így fejezi be:

„Tavaly tették meg Bécsben a szerencsés felfedezést, hogy a kezeknek chlorral való tisztává tétele által a vizsgálat elıtt, a szülıház azon osztályában, melyben annak elıtte rettenetesen pusztított, most feltőnı módon korlátok közé szorult a betegség. Ezen szer használata folytán a halottak száma csaknem egy tizedére esett le a rendes számnak; ami rendkívül fényes eredmény.

Kétségen kívül Semmelweis dr., kinek e felfedezést köszönhetjük, legközelebb bıvebben fog nyilatkozni a dologról; és ha nem csal minden a világon, akkor ezen szernek használata a többi általános fertıtlenítıszerekével együtt boldogabb idıket fog szülıházainkra hozni." (194. old.)

Az akadékoskodások dacára tehát voltak kedvezı hangok, és megvolt ekkor még a kedvelı várakozás -- várakozás arra, hogy Semmelweis megszólal, személyesen tárja a világ elé eredményeit és vélekedését, amelyet akkor sem fogadtak volna kritikátlanul, de mindenesetre nagyobb bizakodással, mint késıbb.

Semmelweis azonban továbbra is hallgat. Pedig ekkor -- 1848 áprilisában -- még megsértıdésre sincs oka.

HÁBORÚSÁG BÉCSBEN

A bécsi forradalom -- Részt vett-e Semmelweis a forradalomban? -- A vicedirektor hatásköre -- Skoda bizottság kiküldését kéri a szülészetre -- Klein tiltakozik -- Párharc a minisztériummal -- Semmelweis elveszíti tanársegédi állását

Hogy Semmelweis miért is hallgatott oly sokáig, erre a kérdésre sohasem fogunk határozott és egyértelmő választ kapni. Találgatásokra vagyunk utalva, mégis a tudománytörténet, sıt némiképp a világtörténelem is támogatja töprengésünket.

Az elızı fejezet eseményeinek idıbeli felsorolásánál nem kerülhette el az olvasó figyelmét, hogy például az elsı halálozásmentes hónap éppen 1848 márciusa volt, a forradalom kitörésének idıpontja; Semmelweis bécsi küszködésének legfıbb idıszaka egybeesik részint a bécsi és pesti forradalmakkal, részint a magyar szabadságharccal. Ez az egybeesés teljesen véletlenszerő, semmiféle kauzális kapcsolat nincs a világtörténelem és Semmelweis fölfedezése közt, mégsem múlhattak el a történelmi idık hatástalanul sem Semmelweis, sem a fölfedezése szempontjából.

Valóban, nagyon is szoros a kapcsolat a bécsi „Semmelweis-ügy" és a történelem között.

Mára bevezetıben utaltam arra az ellentétre, ami a Stifft-korszakban megmerevedett bécsi egészségügyi oktatás és a fiatal új bécsi iskola között kibontakozott. Türkheim idején folytatódott az új iskola elıretörése, a tulajdonképpeni összecsapásra azonban akkor nyílt alkalom, amikor a 48-as forradalom minden területen harcot indított a maradiság ellen. Rokitansky, Skoda, Hebra tekintély már; az új iskola -- elsısorban Skoda -- megindítja küzdelmét az egyetemi autonómiáért, a miniszteriális autokrácia ellen.

Nagyon oda kell figyelnünk erre, mert Semmelweis -- teljesen akaratán kívül - igen fontos szerephez jutott a harcban, pontosan kifejezve - fegyver volt, fegyver Skoda kezében; és a fegyver most is visszafelé sült el, de nem Skodát, hanem Semmelweist sodorta félre.

A bécsi forradalmi események dióhéjban összefoglalva: március 13-án az elsı forradalom, Metternich bukásával, a felcsillanó szabadság csalfa reményével; május 15-én a második, amikor a kormány Innsbruckba menekül; október 5-én a harmadik, a legszenvedélyesebb, Latour lámpavasra akasztott holttestével. Ezt követte Bécs körülzárása, majd Windischgrätz „felmentı" csapatai letörték az egész forradalmat, és Schwechatnál október 30-án visszaverték a forradalmárok megsegítésére közeledı magyar sereget.

A bécsi kamarilla a diplomácia bravúrját hajtotta végre e néhány hónap alatt: hamis ígéreteivel, ravasz tárgyalásaival, az ellenfelek egymásnak ugrasztásával, ügyes sakkhúzásaival megakadályozta a monarchia fenyegetı összeomlását. A lakosság politikai fejletlensége megkönnyítette a dolgát: senki sem tudta pontosan, hová tartozik, mi az érdeke. A fiatalság -- elsısorban az egyetemi ifjúság -- természetesen a forradalmi oldalon állt, de csak a harmadik szakaszban jutott odáig, hogy fegyvert is fogott, sıt az egyetemisták egy része Kossuthért lelkesedett, és csatlakozni akart Moga seregéhez a Lajta mentén; a schwechati vereség után erre már nem kerülhetett sor. Ezzel le is zárult a forradalom, kezdetét vette a reakció, számonkérés, megtorlás, igazolási eljárás, elbocsátás, lecsukás, emigrálás -- ahogy ilyen esetekben törvényszerően lenni szokott. S közben váltakozó sikerekkel meg csatavesztésekkel folyt a magyarországi háború.

Jó elıre tisztázzuk Semmelweis politikai magatartását ebben az egész folyamatban. Megbízhatatlan források alapján elterjedt az az életrajzi adat, hogy Semmelweis lelkesen részt vett a forradalomban, az Akadémiai Légió tagjaként fegyverrel a kézben harcolt a barikádokon, Kossuthot éltette, majd késıbb Pestre hazatérve e forradalmi tevékenységért Prottmann rendırfınök titkos megfigyelése alatt állt. Regényes életrajzok és filmek tovább színezték e képet, amelybıl -- tárgyilagosan meg kell mondanunk -- egyetlen szó sem igaz. Semmelweisnek semmiféle szerepe nem volt a forradalomban. Hogy magában kivel rokonszenvezett, hová húzott, azt nem tudhatjuk, de tenni egyáltalán semmit nem tett. Még az Akadémiai Légiónak sem volt tagja, amely egyébként sem forradalmi alakulat volt, hanem császári dekrétummal létrehozott egyetemi rendfenntartó szervezet, csak a forradalom utolsó szakaszában fordult némileg a monarchia ellen -- de akik ekkor még tagjai voltak, nem is úszták meg szárazon. Hogy Semmelweist ebben a számára oly nagy jelentıségő idıben semmi más nem érdekelte, mint az, hogy a klinikán szigorúan betartják-e az elıírásait, és ennek megfelelıen csökken-e a gyermekágyasok halálozása, ez bármily természetes, még nem bizonyítja politikai tétlenségét. Van azonban egy megtámadhatatlan bizonyítékunk arra, hogy semmiben sem vett részt: a forradalom után alaposan megromlott a viszony közte és reakciós fınökei között, Klein és Rosas mindent elkövettek annak érdekében, hogy kipiszkálják állásából és teljesen elhallgattassák; ha csak a legcsekélyebb politikai vétséget süthetik rá, feltétlenül élnek a lehetıséggel. De Klein és Rosas legellenségesebb fölterjesztéseiben sincs még csak célzás sem Semmelweis politikai állásfoglalására, „rebellis magyar" voltára. A vele együtt dolgozó Georg Lautner fiatal kórboncnokot ellenben, aki valamelyes szerepet vállalt a forradalomban, fél évre lecsukták, késıbb emigrálni kényszerült.

Semmelweis csupán az egyetem belsı politikájában jutott szerephez 1849/50-ben, s akkor is passzívan, mint Skoda eszköze.

Ennek a belsı harcnak érdekes részleteit Frittz Schürer von Waldheim kezdte föltárni 1905-ben, alapos levéltári és egyéb kutatásokkal egészítette ki Erna Lesky 1964-es pompás monográfiájában; az alábbiakban az ı adataira támaszkodunk.

Elöljáróban annyit, hogy a múlt század elsı felében az osztrák egészségügy volt a legelmaradottabb egész Európában. Mária Terézia korának ugyan kitőnı egészségügyi szervezıje volt van Swieten és Störck személyében, csakhogy idıközben sokat változott a világ, és az általuk lefektetett alapelvek rég elavultak. A francia felvilágosodás, a francia forradalom és Napóleon kora mindenütt éreztette fejlesztı hatását; nemcsak Franciaországban és Angliában, hanem a német egyetemeken is a tanítás, tanulás és kutatás szabadsága vált vezetı eszménnyé, Ausztriában ellenben 1802-tıl 1836-ig Joseph A. von Stifft vicedirektor személyében valóságos diktatúra uralkodott az orvosi oktatásban, és ha ez Stifft halála után Türkheim báró, majd von Feuchtersleben humánusabb személyiségének a kezében kevésbé volt is nyomasztó, a miniszteriális fennhatóság és a tanárok alárendelt helyzete Semmelweis mőködése idején is változatlan volt. A vicedirektor feladata volt afelett ırködni, „hogy a tanár pontosan az elıírt tankönyvekhez tartsa magát; mert nem áll jogában eltérni az ezekben lefektetett alapelvektıl, még kevésbé az elıírt tankönyvek helyett mást, vagy éppen saját jegyzetét használni. Továbbá a vicedirektor hivatali kötelességéhez tartozott az elıadásokat gyakran és váratlanul ellenırizni, a professzorok elıadását, a növendékek viselkedését és elıhaladását a vizsgáknál megfigyelni. . . Miként a professzorok, úgy a tanársegédek is a vicedirektor felügyelete alatt állottak..." Emlékezhetünk, hogy Boërt azzal az indokkal mozdították el állásából, hogy nem tartja magát szorosan az elıírt tankönyvhöz.

A 48-as forradalom azzal kezdıdött, hogy a diákok az egyetem aulájában tanítási és tanulási szabadságot követeltek, és néhány maradi tanár elbocsátását kívánták. Kívánságukat von Feuchtersleben vicedirektor továbbította a császárhoz, aki két nap múlva kedvezı választ adott, és április 6-án kelt rendeletével némi hatalomhoz juttatta a professzori kollégiumot, bár továbbra is fenntartotta a vicedirektori tisztet; egyúttal hozzájárult néhány tanár leváltásához is. Afféle ideiglenes félmegoldás volt ez; senki sem tudta pontosan, mennyi a joga és mi a kötelessége; a végrehajtás eredménye azon múlt, hogy kellı tapintattal elkerülik-e a konfliktusok kiélezıdését. Egyébként a tanítás amúgy is szünetelt az egyetemen, minthogy az épületét kaszárnyának foglalták le, így 48-ban nemigen történt semmi. Feuchterslebent júliusban berendelték az újjászervezett oktatásügyi minisztériumba államtitkárnak, utóda a sebész Wattmann lett, maradi, de jóindulatú ember. Az ı „uralkodásának" idejében vált idıszerővé, hogy Semmelweis beadja kérvényét tanársegédi állásának megújításához, minthogy a következı március 20-án lejáróban volt kétéves kinevezése. Semmelweis azzal indokolta kérését, hogy a gyermekágyi láz eredményes leküzdésének további kísérletét óhajtja a klinikán folytatni. Klein és Bartsch, a két szülészprofesszor, mellékelte ajánlását, Klein igen kedvezıen nyilatkozott Semmelweisrıl, és Wattmann minden további nélkül jóváhagyta az újabb kétéves kinevezést. Senki sem sejtette ekkor -1848 decemberében --, hogy ebbıl a kinevezésbıl semmi sem lesz -- ha ugyan a váratlanul kitört botránysorozatot semminek lehet nevezni.

A botrány kezdete nem egészen világos, noha idıpontját ismerjük: 1848. december 23. Lesky szerint a korábbi vicedirektor, Feuchtersleben még július folyamán államtitkár (Unterstaatssekretär) lett, helyébe Wattmann került, de csak december 23-ig, amikor az államtitkárságot elveszítve ismét Feuchtersleben kapta volna meg az egyetemi ügyeket közvetlenül irányító vicedirektori posztot -- ekkor lépett azonban közbe Skoda, méghozzá életének legelhamarkodottabb lépésével. Az április 6-i rendelet adta jogkör alapján a tanári kar nevében megtámadta Feuchterslebent, tiltakozott vicedirektori kinevezése ellen, szemére vetette öt tanár elbocsátását, s helyette Anton von Rosas ideiglenes vicedirektori kinevezését javasolta -- magára és Semmelweisre szabadítva ezzel a legveszedelmesebb ellenséget.

Mi vezette erre az elhamarkodott lépésre Skodát? Ezt már soha meg nem fejthetjük. Feuchtersleben kulturált és tekintélyes pszichiáter volt, Skoda kortársa, haladó gondolkodású;

Rosas ugyancsak kulturált és tekintélyes szemész volt, egy nemzedékkel idısebb Skodánál: Klein kortársa és barátja, hozzá hasonlóan maradi szellemő, de nála sokkal ravaszabb. Valószínőnek tartom, hogy ez a ravasz ember a forradalom elején Skodához húzott, mert benne látta a jövı emberét, idıközben azonban fölmérte azt a politikai változást, amely Skodáékat újra ellenzékbe szorította -- elfogadta a vicedirektori kinevezést, de ettıl fogva a minisztériumot szolgálta a tanári kollégiummal szemben.

1849-ben megindul a harc -- látszólag Semmelweisért és a gyermekágyas anyákért, valójában az egyetemi oktatás fölötti hatalomért.

Január 16-án az egyetem tantestületi ülésén -- Rosas vicedirektor elnöklete alatt -- Skoda rövid elıadást tart Semmelweis feltőnı eredményeirıl, és javaslatot tesz arra, hogy küldjenek ki bizottságot az I. szülészetre az eredmények értékelése céljából. Elıadását két változatban ismerjük. Az eredeti jegyzıkönyv csupán tartalmilag ismerteti az elhangzottakat; kilenc hónap múlva -- amikor Rosas vicedirektorsága véget ér -- Skoda bıvebben megismétli elıadását az akadémián, majd ennek szövegét az orvosi lapban közli. Nézzük a jegyzıkönyv szövegét és következményeit:

„Végezetül prof. Skoda a következı indítványt terjesztette elı: Sok éven keresztül a halálozás az I. szülészeti klinikán, minden körülménytıl függetlenül, magasabb volt, mint a II. klinikán. 1847 júniusában hirtelen lecsökkent a halálesetek száma, és az év végéig alacsony maradt. Nevezetesen január 1-tıl május végéig 1534 szülésbıl 120 volt halálos, június 1-tıl 1847. december végéig ellenben 1841 szülı nı közül csupán 56 halt meg.

Az 1848-as évben az eredmény minden várakozásnál kedvezıbb volt: 3556 szülı nı közül ugyanis mindössze 45 halt meg." Ezután bemutatja az 1840-46 közt elhaltak statisztikai táblázatát, amelybıl kitőnik, hogy a halálozás „constant ein enormes" (állandóan szörnyőséges) volt, majd így folytatja:

„A tantestület, mint olyan férfiak gyülekezete, amely szívén viseli a gyógyítás ügyét, kötelezve érzi magát arra, hogy a korábban magas, most oly jelentékenyen csökkent halálozás okaival foglalkozzék, és a kivizsgálás eredményét nyilvánosságra hozza. Mint az orvosi oktatás vezetı hatóságát, a tantestületet ez a kötelezettség fokozott mértékben terheli."

Hogy Semmelweis neve elı sem fordul a szövegben, itt még nem kelt feltőnést: tekintsük úgy, mint Skoda diplomáciai ügyességét. De azért vegyük észre a mondat súlypontját: a tantestület tekintendı a „vezetı hatóságnak". Ne tévesszük szem elıl, hogy ezért folyik a harc, nem Semmelweisért. „Prof. Skoda a továbbiakban azt a javaslatot tette, hogy a tantestület tagjaiból haladéktalanul nevezzenek ki egy 3-5 tagú bizottságot, amely vizsgálja felül mindkét szülészeti klinika körülményeit, és a vizsgálat eredményét mielıbb terjessze a tantestület elé.

Klein egynémely megjegyzése után. . . egyhangú határozatot hoztak egy háromtagú bizottság létesítésérıl, amely a Prof. Skoda által jelzett értelemben járjon el. A titkos szavazással megejtett választáson a bizottság tagjai szótöbbséggel Rokitansky, Schuh és Skoda professzorok lettek, kik is a felül mondott megbízatással azonmód foglalkozni tartoznak."

Erna Lesky találóan mutat rá arra, hogy két szavazás történt. Elıbb egyhangúlag megszavazták a bizottság kiküldését -- tehát ezt még Klein és Bartsch is megszavazta, a két érintett szülészprofesszor --, utána titkos szavazással egy kórboncnokot, egy sebészt meg egy belgyógyászt szabadították rá a szülészeti klinikákra, mind a három az új iskola tagja, akiket -- elsısorban Skodát -- Klein professzor némi joggal sorolhatott az ellenségei közé.

Ez volt az a pillanat, amikor -- Semmelweis nevének említése nélkül, távollétében és mit sem sejtı ártatlanságában a „Semmelweis-ügy" megszületett, és nyomban el is bukott.

Klein professzor eddig nem haragudott rá. Újrakinevezését támogatta, még a bizottság kiküldését is jámboran megszavazta. Hanem amikor a második szavazás lezajlott és ıt kihagyták a bizottságból, ellenfeleit viszont besorolták, akkor végre észbe kapott, észrevette a csapdát, és fölmérte a várható veszélyeket.

Négy nappal az ülés után írásban benyújtotta ünnepélyes tiltakozását, amely szerint 1. értelmetlenség akkor kutatni a járványt, amikor már rég megszőnt, 2. Skoda mint személyes ellenség erıszakolja a vizsgálatot, 3. a tantestületnek nincs joga egy régóta tisztességben szolgáló tanár ellen úgy fellépni, hogy ezzel aláássa a becsületét, 4. a megválasztott bizottságban van maga a vádló is, tehát pártatlan vizsgálat nem várható. Ha a bizottság megmakacsolná magát és ragaszkodnék feladata végrehajtásához, ı a maga részérıl elmegy a legfelsıbb fórumig is.

Azt hiszem, a legelfogultabb Semmelweis-rajongó sem tagadhatja, hogy a 61 éves Kleinnek most igaza volt. Még azt is hozzátehetjük: ártatlanul került az egész kalamajkába. Hogy jelentéktelen ember létére professzorrá nevezték ki, errıl nem ı tehet (egyébként sok más buta emberrel is megtörtént), de ha már kinevezték és 32 éve tőrik a klinikán, akkor nem bánhatnak így vele.

Ez a jelentéktelen ember tudta, hogy Skoda az ellenfele, de sajnos: Skoda akciója következtében azt hitte, hogy Semmelweis is ellensége. Pedig, ha ebben az ügyben bárkit is érdekel (Semmelweisen kívül) a gyermekágyasok ügye, akkor most érkezett el a pillanat, hogy Semmelweisszel összefogva ország-világ elıtt kimutassa, hogy a bécsi szülészet az ı professzorsága alatt utolsóból elsı lett a világon! Ehelyett mit tesz Klein? Ugyanazon a napon, amikor tiltakozását benyújtja, elhatározza, hogy Semmelweist pedig lerázza magáról. De hogyan? Hisz már megígérték neki a tanársegédség meghosszabbítását, azonkívül honnan vegyen hirtelenjében másik szülészt? Egyetlen képzett szülész sincs kéznél, akit Semmelweis helyére jelölhetne.

Január 20-án, teljes titokban, Klein biztatására beadja pályázatát a szülésztanársegédi állásra Carl Braun, egy 26 éves fiatalember, aki épp hogy elvégezte az egyetemet, szülészeten soha nem dolgozott, jelenleg is a belgyógyászaton mőködik. Szokatlan és szabálytalan eljárás : mindeddig az volt az úzus (talán jogszabály is), hogy a szülészeti tanársegédséghez legalább hathónapos szülészeti gyakorlat kell.

Skoda sem marad tétlen. Február 10-én terjedelmes beadvánnyal védi a bizottság kiküldésének szükségességét. Hosszan fejtegeti, hogy a tantestület kötelessége a tudomány fejlıdését szolgálni azzal, hogy megoldja az orvosi problémákat, újra ismerteti -- most már nevén nevezve a tanársegédet -- Semmelweis másfél éves eredményeit, majd így végzi:

„Másfél év tapasztalataival bármennyire megalapozottnak tőnik is dr. Semmelweis vélekedése, s bármily meglepı eredményekrıl érkezett is hír Kielbıl, amelyeket állítólag a Semmelweis által javasolt módszerrel értek el, ezzel az ügy még egyáltalán nem tisztázódott. A tantestület azonban nem nézheti tovább tétlenül, hogy a felügyeletére bízott egyik intézmény olyan fölfedezést tett, amely ha beigazolódik, az orvostudomány területén a leghatásosabbak és legfontosabbak közé tartozik. Az ilyen késedelmeskedés a tantestületet nem csupán a tudományos törekvésekkel szemben mutatná közömbösnek, hanem annak a bőnnek vállalásával is terhelné, hogy egy fontos fölfedezés észlelésének és nyilvánosságra hozatalának elmulasztásával számos ember életét veszélyezteti." Milyen jól tudja most, hogy

ez a felfedezés a legjelentısebbek közé tartozik, s hogy elfelejti másfél év múlva, örökre! Bizony, Skoda az, aki késıbbi közömbösségével sok embertársunk életét veszélyezteti. S nemcsak ı, hanem akik vele együtt aláírják ezt a beadványt: Rokitansky, Dlauhy, Raimann, Sigmund, Dumreicher és Kainzbauer, az egész „új bécsi iskola", az egy Franz Schuh kivételével, aki érthetetlen módon most a másik párthoz csapódik.

A figyelmes olvasó bizonyára észreveszi Skoda elıterjesztésében azt a mondatot, amelyben a tanártestület felügyelete alatt álló intézménynek mondja a szülészeti klinikát. Ez a kiharcolandó cél: a klinikák ne kerüljenek vissza a minisztérium hatáskörébe, maradjanak a tantestület felügyelete alatt, ırizzék meg az elızı év március-áprilisában kivívott látszólagos autonómiát.

A beadványt természetesen Rosas vicedirektor terjeszti tovább a minisztériumhoz, megjegyzéseivel. Már két nappal elıbb, február 8-án fölterjesztette a tantestületi ülés jegyzıkönyvét és Klein tiltakozását, megjegyezve, hogy Skoda javaslata sérti az idıs Klein professzort. Most nyíltabban ír: egyértelmően támadja Skodát, védi a megsértett Kleint, és diplomatikusan megjegyzi, hogy a vitában a fiatal kutatók „materialista nézetei" érvényesülnek.

Február 10-én azonban nemcsak Skoda és pártja nyújtott be új felterjesztést, hanem Klein és pártja is. Klein ebben kifejti, hogy a járvány elmúlása után az asszisztense javaslatára ı vezette be a klórvizes kézmosást, és azóta csakugyan szünetel a járvány, de még korai volna ezt eredménynek elkönyvelni, bizottságokat küldeni ki és a sikert propagálni. Skoda - folytatja most már nyíltan Klein -- nem tudományos célból erıszakolja a bizottságot, „sokkal inkább magán viseli az önérdekkel egybekötött győlöletes inkvizíció színezetét; mert nem a tudományért és az emberiség jólétéért, hanem önmaga és párthívei érdekét szolgálva siet Prof. Skoda olyannyira egy még véghez sem vitt fölfedezés megállapításával és nyilvánosságra hozatalával. . ."

Mint látható, Klein a személye elleni támadást érzékeli csupán, az elvi harcot nem. Beadványát rajta kívül még hatan írták alá: Endlicher, Schroff, Rosas, Seligmann, Bartsch és Schuh. Ez a névsor egyáltalán nem lebecsülendı, a tantestület legkiválóbb tagjai vannak köztük (Skoda és Rokitansky leszámításával természetesen), és nem mondhatók egyértelmően sem öregnek, sem maradinak. Az idıs nemzedéket csupán Klein és Rosas képviseli, a többiek mind 1800 után születtek, tehát Skoda kortársai. Jelentéktelen nincs is más köztük, mint a két szülész. A pécsi születéső Anton von Rosas szakmai képességeirıl megoszlanak a vélemények, de tény, hogy még kezdıként ı szervezte meg Padovában a szemészeti klinikát, vaskos szemészeti tankönyveit sokáig használták, és Bécsben utcát neveztek el róla -- még ha mi haragszunk is rá. A pozsonyi származású Stephan von Endlicher mint történész és nyelvész egyaránt kiváló volt, amellett korának egyik legjelentısebb botanikusa, aki a növények természetes rendszerét Darwin elıtt felállította; a forradalommal rokonszenvezett, Skodával azonban nem. A cseh származású Carl Damian Schroff farmakológus a bécsi Gyógyszertani Intézet alapítója, nemzetközi tekintély. Cseh származású Franz Romeo Seligmann is, jelentıs orvostörténész, polihisztor és széplélek, a kor íróinak és mővészeinek barátja. Legmeglepıbb, hogy itt találkozunk a sebész Franz Schuh nevével is, Skoda barátjával, aki pedig az új bécsi iskola egyik büszkesége.

Semmelweis neve egyáltalán nem szerepel Klein beadványában, épp csak említi asszisztensét, akinek javaslatára ı vezette be a klórvizes kézmosást, éspedig a járvány lezajlása után.

Rosas persze messzibb lát, mint Klein; számára a személyi sérelem éppúgy csak diplomáciai ürügy, mint Skoda számára a szülészeti osztály tudományos kísérlete. A beadványhoz mellékelt szövegében így ír:

„Harmadik visszásságként említendı. . . a belorvosi klinika és az I. szülészeti intézet professzorai közti ellenségeskedés, amelynek során az egyik legfiatalabb professzor támadja a legidısebbek egyikét, nem éppen kollegiálisan barátságos módon a tudományos kutatás leple alatt, valójában azonban azzal a tisztességtelen szándékkal, hogy a becsületébe gázoljon, amit elsı alkalommal még nem sejtettek a kollégák, amikor javaslata mellett szavaztak.

A magas Minisztérium kegyeskedjék maga beletekinteni a pro és contra helyzetbe, hogy meggyızıdjék arról, mily kevés várható a tantestület mőködésétıl, amelynek olyan tagjai is vannak, akik éppen abban az idıben, midın mindenekfölött barátságos kéznyújtásra és erıteljes együttmőködésre van szükség, hogy a bölcs Minisztérium által a legnemesebb szándékkal elindított reformokat kellıképpen megvalósítsák, magukat ily nemtelen szenvedélyeknek átengedve megzavarják a rendet és nyugalmat."

Semmelweis? Nem, nincs itt szó Semmelweisrıl, sem gyermekágyi lázról. A rendrıl és nyugalomról van szó, amit az egyetemi autonómia megzavar, íme, a minisztérium is láthatja: nem szabad a tanári testület hatáskörét tágra szabni, rövidebbre kell fogni a forrófejő ifjú professzorok pórázát.

A minisztériumban azonban az ügyintézı Wilhelm von Well úgy találta, hogy ha csakugyan ilyen fontos egészségügyi kérdésrıl van szó, nem szabad személyi ellentétek miatt mellızni a szükséges kivizsgálást. Csakhogy a döntés joga nem az ı kezében volt, hanem báró Helfert államtitkáréban, aki két erélyes vonással áthúzta Well vélekedését, s február 19-én azt a határozatot hozta, hogy ha a tantestület egy tagja szükségesnek látja bizonyos vizsgálatok elvégzését, ilyen értelmő felhívással csak annak az intézménynek a vezetıjéhez fordulhat, amelyben a vizsgálat végzendı. Tapintatlanság és a tantestület hatáskörének túllépése volna, ha a tanári testület a klinika vezetıjének akarata ellenére bizottságot erıszakolna rá. „Az ilyen eljárás egyenesen inkvizíciószerő lenne, amit csak nyomós okok esetén alkalmazhat a magasabb hatóság."

Semmelweisrıl ismét nincs szó.

Nyomós ok? Az utókor általában felháborodik azon, hogy a minisztérium szemében nem volt eléggé nyomós ok a gyermekágyasok halála. De gondoljuk meg: soha a bécsi klinikán ily kedvezı nem volt a gyermekágyasok helyzete, mint éppen ekkor. Másfél éve szünetel a járvány. Az államtitkár az egész harcból azt látja, hogy a belgyógyász megsértette a szülészt, és hogy a tantestület olyan hatalmat és jogot vindikál magának, amely -- íme -- teljes zőrzavarhoz vezet. Helfert nem haragudott Semmelweisre (hat év múlva ı szorgalmazza majd pesti professzori kinevezését, szemben a pesti tanárokkal, akik Carl Braunt jelölik!), de ha Skoda és Klein közt kell választania, nyilván inkább a lojális Klein, mint a forrófejő Skoda pártjára áll. És igazolva látta azt -- amiért Rosas harcolt --, hogy nem jó, ha a tanártestület túlságosan szabad kezet kap.

Ezzel véget ért a Skoda-Rosas mérkızés elsı menete. Eredmény? Rosas kiütéssel gyızött -- de nem Skodát ütötte ki, hanem Semmelweist, aki egész idı alatt egyetlen szót sem szólt.

Rosas már tudta, hogy nyert ügye van, mielıtt még lejött volna az államtitkári határozat. Két nappal korábban, 1849. február 17-én a tanári kollégium elé terjesztette Carl Braun tanársegédi folyamodványát. Hogyhogy? -- kérdezték a tanárok, hiszen Wattmann már három

hónapja jóváhagyta Semmelweis asszisztenciájának meghosszabbítását. Érvénytelen, válaszolta Rosas, a forradalmi idık módszerei érvényüket vesztették, ismét a korábbi eljárást kell követni: a professzor javasol, a vicedirektor felterjeszt, a tanulmányi igazgató dönt. Itt van Klein professzor javaslata, ezt ı most jóváhagyólag felterjeszti Well tanulmányi igazgatóhoz.

Fel is terjesztette. Március 19-én Carl Braun megkapta tanársegédi kinevezését. Semmelweis ugyanekkor Rosas vicedirektor rideg értesítését, hogy szolgálata március 20-án lejár, és nem nyer megújítást. Annyit sem tett hozzá, hogy köszönjük szépen. Európa legforgalmasabb szülészeti osztályát átvette egy pár hetes szülészeti gyakorlattal rendelkezı belgyógyász.

SKODA ELİADÁSA

Elismerés egy bécsi belgyógyásztól -- A fellebbezés elutasítása -- Mibıl élt Semmelweis ? -- Állatkísérletek -- Skoda elıadása az Akadémián -- A bécsi iskola szellemi tulajdona ? -- A kollektív fölfedezés legendája

Idıközben történt egy bár nem jelentıs, mégis örvendetes esemény: Kari Haller belgyógyász fıorvos lelkes elıadása Semmelweisrıl a bécsi Orvosegyesületben, 1849. február 23-án. Az elıadás szövege nem maradt fenn, az ülés jegyzıkönyve ellenben igen, eszerint az Egyesület határozatot hozott, amelyben felkérik Semmelweis!, hogy eredményeirıl ı maga számoljon be egy elıadás keretében. Erre azonban csak a következı évben kerül sor, egyelıre Semmelweis makacsul hallgat.

Hogy Haller elıadása spontán lelkesedésbıl, avagy -- mint Lesky gondolja - Skoda biztatására hangzott-e el, utólag nem dönthetı el. Az idıpont megválasztása alátámasztja azt a feltevést, hogy Haller beletartozott Skoda baráti körébe, és talán csakugyan Skoda harcát akarta támogatni.

Rövidesen sor került egy újabb nyilatkozatára is. A Közkórház igazgatósági adjunktusaként Haller állította össze a kórház 1848. évi jelentését, amit az Orvosegyesület lapja is közölt; itt részletesen kitér a két szülészeti osztály halálozási adatainak elemzésére, közli Semmelweis fölfedezését, a preventív intézkedések bevezetését és eredményét, továbbá az idıközben folytatott állatkísérleteket -- tehát a jelentés március után készült, mert akkor kezdıdtek a kísérletek. Beszámolóját ezekkel a szavakkal zárja:

„Ezen tapasztalat jelentısége a szülıházakra, általában a kórházakra, s különösen a sebészi kórtermekre oly mérhetetlen, hogy méltónak mutatkozik a tudomány férfiának legkomolyabb figyelmére, és biztos lehet a magas államkormány igazságos elismerése felöl." (291. old.)

A magas állami elismerés egyelıre késik, Haller azonban kiérdemelte azt a dicsıséget, hogy belgyógyász létére ı az elsı, aki az általános és sebészi aszepszis lehetıségét Semmelweis tanításában észrevette. A sebészeknek ez még harminc évig nemigen jutott eszükbe.

Magas állami elismerés helyett egyelıre tovább folyik az acsarkodás. Semmelweis fellebbezést nyújtott be a tanársegédi kinevezés megszüntetése miatt. Ennek tartalmát Bartsch szakvéleményébıl ismerjük, Well tanulmányi igazgató ugyanis a két szülészprofesszortól kért tájékoztató szakvéleményt. Fellebbezésében Semmelweis arra hivatkozott, hogy fölfedezte a gyermekágyi láz okát (ez az elsı alkalom, hogy hivatalosan -- de még mindig nem a nyilvánosság elıtt -- kimondja ezt a szót), leszállította a gyermekágyi halálozást, és a tudomány érdekében folytatni kívánja kutatását; továbbá mindeddig az volt a szokás, hogy kinevezés elıtt a tanársegéd hat hónapig elıtanulmányokat folytat az osztályon, másképpen

aligha láthatja el sokoldalú feladatát -- Carl Braun ellenben nem dolgozott szülészeten, nem rendelkezik a szükséges gyakorlattal.

A szokásos hivatali halogatás helyett most feltőnı sietséggel intézték a fellebbezés ügyét. Március 25-érıl kelt Bartsch szakvéleménye, eszerint a felfedezés értéke még kétes, lévén a genius epidemicus mindenütt kedvezı; a klórmosást a járványhullám után vezették be (hazugság); a bábaklinikán is gyakori a súlyos járvány, noha nincs kapcsolatuk a boncteremmel. A prevenciót persze folytatni kell, de mint ahogy eddig is Klein professzor irányítása alatt történt, ehhez nincs szükség Semmelweisre. Ami a hathónapos elıgyakorlatot illeti, az már nem fontos azóta, amióta két klinika van és a professzorok bent laknak, úgyhogy szükség esetén a tanácstalan tanársegéd segítségére siethetnek. Ettıl ugyan még meg lehetne hosszabbítani Semmelweis kinevezését, ha a professzor meg volna elégedve a mőködésével, ám úgy látszik, nem így áll a helyzet, minthogy Klein nem kíván együtt dolgozni Semmelweisszel. A maga részérıl Bartsch úgy véli: ragaszkodni kell a tantestület egyhangú határozatához, amely szerint a professzorok egyedül jogosultak a rájuk bízott intézet asszisztenseinek megválasztására és a szolgálati idı tetszésük szerinti meghosszabbítására.

Ravasz megfogalmazás. Nem dicséri és nem szidja Semmelweist, eredményeit elfogadja, noha állást nem foglal mellettük, és Skoda módszerével lı vissza: tantestületi autonómiát akartatok, egyétek hát meg, amit fıztetek. És mossa kezeit-- nemcsak pilátusi, hanem szülészi módon is: a klórvizes kézmosást mindenesetre folytassuk... Itt jelenik meg elsı ízben az ellenfeleknek ez a stratégiája: „.warten und waschen", ahogyan majd Lumpé másfél év múlva megfogalmazza: várni és mosni. ..

Klein szakvéleménye sokkal harapósabb. Március 28-án kelt, telve helyesírási hibákkal. Elmondja ugyanezeket az indokokat, majd rátér Semmelweis jellemzésére. Mőködését és viselkedését fennhéjázónak és önkényeskedınek mondja: többszöri barátságos felszólítás ellenére sem jelentette professzornak a mővi beavatkozásra váró különösebb eseteket, önkényesen végzett mőtéteket, röviddel a vizit elıtt operált, csak azért, hogy professzorának ne legyen módja a növendékek elıtt a mőtétet demonstrálni, az ápolónıkkel összejátszott a professzor ellen, nem követte a professzor utasításait, sıt az ellenkezıjét rendelte el stb.

„Dr. Semmelweis tanársegédnek ez a viselkedése, amellyel a professzor mőködését az intézet fejlıdésében általában és a nyilvános oktatásban különösképp kötelességmulasztó módon akadályozta, és a humanitás szempontjait is teljesen figyelmen kívül hagyta (!), nem vezethetett arra, hogy a professzor a tanársegédi idı meghosszabbítását javasolja, minthogy a tanársegéd nyilvánvalóan akadályozná ıt hivatali esküjében megszabott kötelességének teljesítésében. Alulírott reméli, hogy a magas Minisztérium nem akarja utolsó szolgálati éveit megkeseríteni egy iránta ellenséges tanársegéddel, akivel nem szolgálhatna együtt egészségének feláldozása és a szolgálat hátránya nélkül."

Figyelemre méltó jelentés, amelyben a gyermekágyi láz megfékezése teljesen elsikkad, helyét Semmelweis jellemrajza foglalja el, és az öreg tanár ijedelme attól, hogy továbbra is együtt kell dolgoznia azzal, aki fokozatosan kitúrja munkakörébıl, és aláássa tekintélyét. Torz a jellemrajz?

Nehéz helyzetben vagyunk, mert Semmelweis bécsi viselkedésérıl úgyszólván semmi mást nem tudunk, mint az ıt kedvezı színben mutató statisztikai számokat. Milyen volt a jelleme? Hogyan viselkedett Klein professzorral szemben? Igazak-e Klein személyeskedı vádpontjai? Erre nézve csupán egyetlen adatunk van: Markusovszky visszapillantása 1861-bıl az Orvosi Hetilapban, amelybıl már Kolletschkával kapcsolatban idéztem. Markusovszky itt leírja Semmelweis gyötrıdését a fölfedezés elıtt, mi mindennel kísérletezett, hogy megtalálja a baj

okát, egy mellékmondatban pedig ezt mondja: „. . . a tanárt, aki a vizsgálatot nem a leggyöngédebben szokta volt véghezvinni, különféle strategikus fogásokkal a kétes esetektıl távol tartotta. . ." Nem sok, mégis ez a szerény adat jelzi, hogy feszült volt a hangulat Semmelweis és fınöke közt, valóban „összejátszott" ellene az ápolónıkkel, igyekezett „önkényesen" operálni, hogy Klein tönkre ne tegye pácienseit stb. Ami a „humanitás szempontjait" illeti, bizonnyal nem Semmelweis hagyta ezeket figyelmen kívül, hanem Klein, csakhogy Kleint nem érdekelték a gyermekágyas asszonyok, nem érdekelte Semmelweis fölfedezése, Klein azt nevezte „humanitásnak", ha ıt ugyanolyan engedelmesen szolgálják a beosztottjai, mint ı a fölötteseit -- ezért láthatott Semmelweisben csak önkényeskedıt, nem humanistát. Megijedt: mi lesz, ha ez az erıszakos ember diadalmasan visszatér? Mi lesz az ı egészségével, ha folyvást a bosszúságát kell nyelnie? Hiszen már az is bosszúság, hogy nem halnak a gyermekágyasok. . .

Csakhogy az elızı év novemberében egészen másfajta jellemzést adott Semmelweisrıl: akkor dicsérte, meghosszabbításra ajánlotta. Klein is érzi, hogy az ellentmondás magyarázatot kíván, ezért pótlást főz a beadványához, amelyben elmondja, hogy amióta Semmelweis megkapta a kedvezı mőködési bizonyítványt, és biztosnak érzi magát a nyeregben, azóta még kötelességmulasztóbb (!) és engedetlenebb lett, ezért utólag csak sajnálni lehet, hogy akkor ily engedékeny volt vele szemben; a kedvezı vélemény ma már nem fedi a valóságot. Sıt: éppen Semmelweis magabiztossága riasztott el minden esetleges jelentkezıt, így történt, hogy utódját nem készíthették elı a szokásos gondossággal -- de ez nem számít, a bentlakó professzorok majd segítenek a kezdı asszisztensnek, csak Semmelweis tőnjön el.

Március 31-én tárgyalta a tanári testület a fellebbezést. Ez alkalommal Rokitansky szállt síkra Semmelweis mellett, eredménytelenül. Megállapította, hogy „dr. Semmelweis olyan teljesítményt mutatott fel, amellyel rászolgál a meghosszabbításra." Bizottság összehívását kérte az ellentétek eloszlatására, amelyek „ezt az emberiség és tudomány szempontjából oly nagy mértékben fontos teljesítményt kérdésessé tehetik". Skoda is újból szembeszállt Rosas-szal, a tapasztalatlan Carl Braun kinevezése ellen tiltakozott. Mindez hiábavaló volt; Helfert államtitkár megelégelte a huzavonát, április 8-án jóváhagyta az elutasító határozatot.

Kereken három hónapig tartott az ütközet, amelyben látszólag Semmelweisrıl volt szó. Ha tárgyilagosabban tesszük latra a pro et contra érveket, mint a magas minisztérium tette, azt kell mondanunk: Semmelweis fölfedezésének jelentıségét tisztán látta Skoda, Rokitansky, Haller és a minisztériumban Well, de a harc nem ezért folyt, még csak nem is „a bécsi iskola" érvényesüléséért, hanem a bécsi orvosok egyik pártjának a másikkal szemben érvényesülı hatalmáért. Mint a korábban bemutatott névsorokból láthattuk: mind a két pártnak voltak nagyon kiváló és kevésbé jelentıs tagjai; állásfoglalásukat nem a tudományos meggyızıdésük, hanem a személyi helyezkedés határozta meg. Nem bécsi specialitás ez; Pesten teljesen hasonló helyzetbe kerül majd Semmelweis, és igen pontos helyzetképek alapján biztosan állíthatjuk, hogy Párizsban Dubois, Edinburgban Simpson, Würzburgban és Berlinben Virchow, Amerikában Meigs professzorok mellett semmivel sem lett volna könnyebb a helyzete. És azt is el kell ismernünk, amit 1909-ben Sir William Sinclair állapított meg róla: sok ellenfele volt ugyan, de a legnagyobb ellensége önmaga volt önmagának.

Most, hogy 1849. március 20-án kikerült az utcára, vagyis állás nélkül maradt, szinte magától kínálkozott, hogy felszabaduló idejét arra használja, amit már eddig is meg kellett volna tennie: írja meg könyvét a gyermekágyi láz leküzdésének, illetve megelızésének új módszerérıl. Igaz, hogy Klein professzor végleg kitiltotta a klinikáról, és még azt is „denunciálásnak" minısítette, hogyha a klinikán szerzett tapasztalatokat vagy statisztikai adatokat föl merészeli használni -- de az immár semmiféle kötelékbe nem tartozó

Semmelweist mi gátolhatta volna abban, hogy ezt az „árulást" végrehajtsa? Már csak azért is meg kellett volna tennie, hogy az érte síkraszálló Skoda, Rokitansky, Haller és többiek állásfoglalásának jogosságát bizonyítsa. Milyen kínos helyzetbe kerül nemcsak Klein és Rosas, de még Helfert államtitkár is, ha fél év múlva a kiebrudalt asszisztens letesz az asztalra egy könyvet, amely napnál világosabban bizonyítja, hogy a miniszteriális autarchia védelmében egy világraszóló fontosságú fölfedezést nyomtak el.

Nem tette. Nem írt le egyetlen sort sem.

Tulajdonképpen azt sem tudjuk, hogy ez a különös ember mit csinált, mibıl élt 1849. március 20-tól a következı év októberéig, amikor hirtelen hátat fordított Bécsnek.

Lehet, hogy magángyakorlatot folytatott, errıl nincs adatunk. Lakása, orvosi rendelıje eladdig nem volt, hiszen a klinikán lakott. Lehet, hogy el-elhívták egy-egy szüléshez, fıleg ha baj volt; de a szüléseket akkor többnyire bábák vezették, otthon, esetleg a háziorvos jelenlétében, akinek volt valamelyes szülészeti gyakorlata; anyagi érdeke is az volt, hogy ı kapja a honoráriumot, ne a specialista. (Ekkoriban az orvosok keresete csak a kivételes hírnevő tanárok esetében volt magas, a rutinmunkát végzı átlagorvosokat mérsékelten honorálták, a kórházakban meg éppen sehogy; meglehetısen kiélezett volt a kenyérharc a szakmán belül.) Nıgyógyászati praxist, sebészi gyakorlatot is végezhetett volna a képzettsége alapján, de ehhez se rendelıje, se fölszerelése, se pacientúrája nem volt. Minthogy könyvében halvány utalást sem találunk e korszakból semmiféle orvosi tevékenységre, azt kell gondolnunk, hogy ilyet nem is végzett. Furcsa, hogy így van. Várt valamire? Nem volt mire várnia. Magántanári folyamodását csak egy év múltán adta be - talán arra várt, hogy ez idıszerővé váljék. Bıven lett volna ideje arra, hogy megírja könyvét; nyilván várták is a külföldi, sıt belföldi szülészek is, akikkel ekkor még nem romlott el a személyes kapcsolata.

Közvetlenül elbocsátása után pár hétig magánkurzust tartott szülészetbıl.

Ekkoriban szüntették meg ugyanis a József katonaorvosi akadémiát, a hallgatókat átvette az egyetem, de szülészeti ismereteik hiányát pótolniuk kellett. Bár a klinika ingyen is megadta a kurzust, a hallgatók, úgy látszik, többre értékelték Semmelweis tanítását, mint Braunét, aki ekkor még maga is tanításra szorult. A tanfolyamnak azonban rövidesen véget vetett Rosas: kifogást emelt az ellen, hogy a diákok a klinikán kívül nyerjenek oktatást. A tanári kar haladó szárnya -- pontosabban a „szimpatizánsok", illetve „reformisták": Rokitansky, Skoda, Dumreicher, Raimann, Kainzbatier, sıt ez alkalommal Schuh is -- tiltakozott ugyan Rosas erıszakos beavatkozása ellen, de Helfert ismét a vicedirektor javára döntött, a tanfolyamnak véget kellett vetni.

Legvalószínőbb, hogy e mástél év alatt az örökségébıl élt. Apja 1846 nyarán meghalt, két tabáni házukat a család ekkor eladta, feltehetıleg pénzzé tették a bolt felszerelését és raktárát is; anyja után is maradt egy tabáni ház részesedése. Sok örökös közt oszlott meg a vagyon, nagy összeg nem eshetett belıle rá.

Március 22-én fogott hozzá állatkísérleteihez Georg Lautner kórboncnokkal közösen, Skoda biztatására. Ebben az idıben -- különösen a berlini Johannes Müller nagy hatású mőködése óta -- a tudományos fölfedezés „rangjához" hozzátartozott az állatkísérleti bizonyíték. Semmelweis nem sokra becsülte: a gyermekágyas anyákon nyert tapasztalatok sokkal inkább meggyızték tanításának helyességérıl, mint a fertızött nyulak pusztulása. A kísérlet abban állt, hogy házinyúl méhébe, néhány órával a kölykezés után, ecsettel vagy fecskendıvel fertızı anyagot vittek be -- méhgyulladásos váladékot, mellhártya- vagy hashártyaizzadmányt, hullából vett gennyes folyadékot, tályog tartalmát stb. --, s ha az állat

elpusztult, felboncolták. A boncolás az általános gennyvérőség leleteit mutatta -- amint az várható volt.

Augusztusig kísérletezgettek, akkor Lautner doktort lecsukták a forradalmi idıkben tanúsított magatartásáért. Pedig már egy év eltelt a forradalom óta; a megtorlás, úgy látszik, lassan, de szívósan haladt.

Késıbb -- ugyancsak Skoda biztatására, akadémiai megbízatással -- újabb kísérletezésbe kezdtek, éspedig a nagynevő Ernst Wilhelm Brücke német fiziológussal, aki rövid ideig Bécsben mőködött, de a kedvetlenül végzett kísérletezés hamarosan abbamaradt; utóbb Semmelweis kereken megírta: fölöslegesnek tartja az állatkísérleteket, amikor az élet már eleven emberanyagon igazolta felfogásának helyességét.

1849. június 6-án a bécsi cs. kir. Orvosegyesület fölvette Semmelweist rendes tagjai sorába. Több szempontból figyelemre méltó ez. Ausztria és Magyarország közt javában állt még a háború; a fölvétel arra vall, hogy Semmelweist Bécsben nem tekintették forradalmár magyarnak, s ı maga sem adta semmi jelét annak, hogy bajban levı hazájával rokonszenvezne. De bizonyítja azt is, hogy Bécs -- ellentétben azzal, ahogy nálunk utóbb szívesen mondogatták -- nem volt ellenséges Semmelweisszel szemben. Ellenkezıleg: orvosi körökben -- nem is szólva az életben maradt pácienseirıl -- megbecsülésnek örvendett. Ellensége ekkor még nem is volt más, mint Klein és Rosas professzorok -- s ık sem miatta, hanem Skoda miatt lettek ellenségeivé.

1849. július 28-án jelentıs változás következett be az osztrák oktatásügyben: miniszterré nevezték ki Leó Thun-Hohenstein grófot, aki hamarosan kidolgozta az osztrák oktatási reformot. Megszőnt a vicedirektori poszt, Rosas tehát elveszítette közvetlen hatalmát a tantestület fölött, noha a háttérbıl ezután is sok bajt okozhatott. A professzori kollégium megerısödött, visszanyerte önálló hatalmát, az önkormányzat élén október 1-tıl Rokitansky állott, az elsı szabadon választott dékán.

Ezt az idıpontot Skoda alkalmasnak ítélte arra, hogy újra megindítsa offenzíváját. Október 18-án a Tudományos Akadémián elıadást tartott Semmelweis fölfedezésérıl.

Ez már nem sebtében odavetett tájékoztatás, mint az elızı felszólalása, hanem részletes és alapos ismertetés. Már a címe határozott állásfoglalás: „A bécsi szülıintézetben szokatlan gyakorisággal elıforduló gyermekágyi láznak Semmelweis doktor által felfedezett valódi oka, és a betegség rendes arányszámra csökkentésének módszere."

Elsı mondatában „a gyógyászat egyik legfontosabb fölfedezésének" mondja Semmelweis mővét, majd történetileg ismerteti a két osztály halálozási arányszámának divergálását, az ezzel kapcsolatos magyarázó feltevések kudarcát. Ezután az következnék, hogy „Semmelweis megállapította", meglepı módon azonban Skoda így folytatja: „A bécsi élettani-bonctani iskola a gyermekágyi megbetegedéssel kapcsolatban megállapította..." -- és Semmelweis nevének említése nélkül leírja az egész folyamatot a gennyvérőség kialakulásáig, nem mint Semmelweis fölfedezését, amit a bécsi iskola magáévá tett, hanem mint a bécsi iskola fölfedezését, amit Semmelweis tett magáévá. Semmelweisre csak az elıadás második részében kerül sor, ahol azt a kérdést veti fel Skoda, hogyan kerül a bomló szerves anyag a páciens vérébe, éspedig gyakrabban az I., mint a II. szülészeti osztályon:

„Miután dr. Semmelweis, mint az orvosokat képzı szülészeti intézet tanársegédje, néhány hónapon át minden lehetıséget mérlegre tett, a gyermekágyasok szülırészeire a bomló állati anyag átvitelének egyetlen lehetséges útját abban a körülményben ismerte fel, hogy mind ı,

mind a növendékek gyakran foglalkoznak boncolással, a hullaszag többszöri mosás ellenére is csak hosszú idı múltán tőnik el a kezükrıl, és ı is, akárcsak a növendékek, gyakran végzik a szülı nık vizsgálatát közvetlenül a boncolás után. Ez volt egyben a gyermekágyi betegség valamennyi lehetséges oka közt az egyetlen, amely a bábák osztályán egyáltalán nem, vagy csak igen korlátozott mértékben szerepelt, úgyhogy ennek az oknak a feltételezésével a két osztály megbetegedéseinek nagy egyenlıtlensége egyszeriben megmagyarázhatóvá vált." Ezután részletesen ismerteti Semmelweis mőködését, a prevenció immár több mint két évre visszanyúló eredményeit, Michaelis levelét, Kiwisch elutasító álláspontját, az állatkísérleteket -- mindezt mi már nem ismételjük el, csupán azt a mondatát emeljük ki, amelyben megrója a prágai szülészeti intézetet, hogy noha ott idınként ugyancsak magasra szökik a halálozás, láthatólag ugyanolyan okból, mint Bécsben, és noha ı annak idején felkérte a prágai szülıintézetet a klórvizes prevenció bevezetésére, ott mégis fenntartják azt a nézetet, hogy a gyermekágyi lázat epidémiás hatások okozzák, „és a klórmosást eddig, úgy látszik, vagy egyáltalán nem, vagy nem a kellı komolysággal alkalmazták".

Szép és tartalmas elıadás volt, Semmelweis tanainak és eredményeinek elsı részletes ismertetése, amely rövidesen nyomtatásban is megjelent (elıbb az Akadémia októberi jelentésében és különnyomatban, késıbb az Orvosegyesület lapjában is), tehát ország-világ elıtt hirdette Semmelweis fölfedezését, módszerének jelentıségét.

És mégis: Skoda elıadása csak bajt hozott Semmelweisre. Az orvostörténészek itt már jogosan marasztalják el Skodát azért, mert a gyermekágyi láz egyedült okaként a hullafertızést tüntette fel. Ez a felületesség súlyosan megbosszulta magát az elkövetkezı vitákban, amikor harci jelszóvá lett a hullamérgezés; a makacsul ellenálló szülészek egy évtizeden át hajtogatták: elfogadják, hogy a hulla is fertızhet, de nem fogadják el, hogy csak a hulla fertız, még a legkiválóbbak sem vettek tudomást arról, hogy Semmelweisnek is pontosan ez a véleménye.

Mindazonáltal nem ez a legfıbb kifogásolandó Skoda elıadásában. Végtére is a boncolásnak ebben a megszállott korszakában oly elenyészı volt az extracadaverialis fertızés, hogy Semmelweis nagy fölfedezése csakugyan a hullafertızés volt -- vagyis a boncolás után terjesztett vérmérgezés --, emellett számszerően eltörpül minden más lehetıség. Az elmélet és a késıbbi aszeptikus gyakorlat szempontjából bármennyire fontos is, hogy a fertızı csíra más helyrıl származhatik, 1850 táján Bécsben, Prágában és a világ minden táján a boncolás okozta a gyermekágyi járványokat, a kivétel elenyészıen ritka volt -- miért hát ez az álszent szófacsarás?

Sokkal kényesebb pont ennél, ahogyan Skoda kisajátítja Semmelweis kóroktani felfogását a bécsi iskolának. Lehet, hogy jóindulatból tette: az iskola tekintélyével akarta fedezni Semmelweist. Mégis furcsa eljárás ez. Az teszi veszedelmessé, hogy Semmelweis maga még nem közölte nézeteit, így aztán az utókor azt hiheti, hogy valóban a bécsi iskola tollaival ékeskedett. Ha nem állna rendelkezésünkre Michaelis, Tilanus, Routh stb. válaszlevele, akkor bizony el sem tudnók dönteni, mit fedezett fel Semmelweis, s mit Skoda. Ez a „nagylelkőség", amivel Skoda közös fölfedezésnek tünteti fel a vérmérgezés felismerését, ez teszi lehetıvé a bécsi orvostörténeti iskolának már korábban említett törekvését, amely Semmelweis érdemét mindinkább a Skoda-Rokitansky-iskolának akarta átjátszani. Erna Lesky -- akinek egyébként többet köszönhet a Semmelweis-kutatás, mint Schürer von Waldheim kivételével bármely orvostörténésznek -- egy korábbi írásában kijelentette, hogy Semmelweis fölfedezése a bécsi iskola szellemi tulajdona, Semmelweis nem volt egyéb, mint Skoda hőséges tanítványa, aki csak azt fedezte fel, amire tanárai rávezették, elıadásában Skoda „saját munka- és gondolkodásmódszere zseniális alkalmazásának klasszikus példáját

demonstrálta". Valóban ezt tette, de ez éppoly kevéssé válik dicséretére, mint a késıbbi cserbenhagyás; távol esik a tudomány fair play szabályaitól, és nagyon elfogultnak kell lenni Skoda iránt annak, aki ezért nem szégyenkezik, hanem megveregeti a vállát. Késıbb Antall József cáfolatai nyomán Lesky enyhíti fogalmazását, Semmelweis „ingeniumának" fontosságát is hangsúlyozza (1972), de a legfıbb érdem továbbra is a bécsi iskola munka- és gondolkodási módszeréé. Ezt követıen nem nyilatkozott többé a kérdésrıl; remélhetıleg lemondott a bécsi iskola számára támasztott jogigényrıl.

Gondos kutatásával éppen Erna Lesky bizonyította be, hogy Skoda számára Semmelweis mindig csak ütıkártya volt, hatalmi harcában felhasznált eszköz.

„De ennek fejében annyira magáévá tette Semmelweis felfedezését, mintha a saját ügye lett volna." Igen, ebben az elıadásában. De késıbb? Hogy valójában mennyire nem volt Skoda ügye az egész gyermekágyiláz-kérdés, az világosan kiderül abból, hogy Semmelweis távozása után soha többé nem törıdik vele -- nem Semmelweisszel, hanem a gyermekágyasok halálozásával. Akkor sem, amikor Semmelweis méltatlan támadásokban részesül, akkor sem, amikor Semmelweis utódjának, Carl Braunnak professzorsága idején néha 13%-ig is emelkedik a halandóság. Pedig már nem él Klein, és nem mőködik Rosas . . . De éppen ezért nem érdekli most a gyermekágyi láz Skodát: célját rég elérte, hatalma korlátlan. És ezt nehéz megbocsátani neki: hogy amikor hatalma korlátlan lett, nem érvényesítette a gyermekágyi láz leküzdése érdekében. Ha valóban a bécsi iskola „kollektív fölfedezésérıl" volna szó, nyilván nem feledkezik meg róla.

Meglehet, hogy maga Semmelweis is tudatában volt ennek. Sohasem nyilatkozik sem Skodáról, sem a bécsi orvosi iskola -- a „barátok" -- magatartásáról, ám épp ez a tartózkodás felette gyanús. Könyvében túlzott részletességgel tárgyal minden kedvezı és kedvezıtlen megnyilvánulást, amely fölfedezésével kapcsolatos, Levyvel például 14 oldalon át vitázik, Carl Braunnak 40 oldalt szentel, Scanzoninak háromszor ennyit -- nem is szólva a Nyílt levelekrıl --, Skoda jelentıs elıadását ellenben épp csak megemlíti, a rá nézve oly kedvezı cikkbıl egyetlen mondatot sem idéz, máris áttér Scanzoni válaszára, amelyet részletesen ismertet.

És nem ok nélkül. A prágai szülıházra tett megjegyzésével ugyanis Skoda sokkal nagyobb bajt zúdított Semmelweis nyakába, mint minden egyébbel; Seyfert, Kiwisch és mindenekfelett Scanzoni személyében örök ellenséget szerzett magának, Semmelweisnek és a terhes anyáknak. S micsoda ellenségeket!

AZ UTOLSÓ BÉCSI ÉV

A prágai ellenfelek - Elıadás a bécsi Orvosegyesületben -- Khvisch támadása -- Warten und waschen -- Küzdelem a magántanárságért -- Váratlan hazatérés Pestre

Szinte jelentısebb volt a prágaiak ellenállása, mint a bécsieké, ezért célszerő lesz körképet adni a prágai szülészeti iskoláról. A bécsi nyomán fejlıdött természetesen, mint a monarchiában minden, mégis a prágai egyetemnek ugyanúgy megvolt az egyéni színezete, mint a pestinek. Szülészeti klinikája 1803-ban alakult; 1808-tól Antonin Jungmann vezette 1850-ig. Köztiszteletben álló szaktekintély volt, de a gyermekágyi láz -- noha a halandóság náluk is igen magas volt -- nem érdekelte. Az volt a véleménye, hogy ezen nem lehet segíteni, kár tehát törıdni vele. Öntudatosan maradi volt; csekély vigasz, hogy a szanszkrit nyelvnek kiváló ismerıje.

Tanítványai közt legtehetségesebb Kiwisch von Rotterau, akivel már találkoztunk : meglátogatta Semmelweis! Bécsben, látta és nem hitte el az eredményeit. Európa elsı nıgyógyászati klinikáját ı alapította 1843-ban Prágában. Mint professzor elıbb Würzburgban mőködött, ahol sikerült a gyermekágyi halandóságot 26%-ra emelnie; ez nem rendítette meg abban a hitében, hogy a betegség oka a genius epidemicus, és hogy semmi köze a boncoláshoz. Jungmann halálakor átkerült Prágába, alig egy év múlva tüdıbajban fiatalon meghalt.

Helyét a würzburgi klinikán a Dél-Tirolból származó Wilhelm Fr. Scanzoni foglalta el, korábban a prágai nıgyógyászati klinika professzora. Semmelweisnél három évvel fiatalabb, kitőnı elıadó, felkapott szülész, színes, de felületes tankönyvíró. A gyermekágyi lázat elıbb fibrines vérzavarodásnak tartotta, utóbb többször változtatta véleményét, csak Semmelweis felfogását nem tette teljesen magáévá 26 évvel Semmelweis halála után sem -- amikor a világ már Listeren is rég túl volt. Erıszakos és becstelen vitatkozóként az adatok meghamisításától és a tények kiforgatásától sohasem riadt vissza.

Becstelenségben rajta is túltett Bernhard Seyfert, 1855-tıl az orvosi szülészet professzora Prágában. A prágai egyetem orvostörténésze, Bohumil Boucek azzal jellemezte, hogy statisztikái zavarosak és tisztségtelenek, a haldoklókat rendszeresen eltávolította a szülészetrıl, hogy ne rontsák a statisztikáját. 1855 és 60 közt például csak 422 halálesetet mutatott ki a valóságos 809 helyett (7,39%) -- és ebben a számban nem is szerepelnek azok, akiket súlyos betegen hazaküldött, s nem tudni, életben maradtak-e. Ilyen cinikus módon akarta bizonyítani, hogy Semmelweis tanítása hamis, továbbra is kitartott amellett, hogy a gyermekágyi láz kóroktana megismerhetetlen, és semmit sem lehet tenni a „contagium fatale" ellen.

Jegyezzük meg ehhez, hogy Semmelweis nagyságának egyik legszembetőnıbb bizonysága a statisztikai és egyéb adatok tárgyilagos ismertetése. Kendızetlenül feltár minden olyan adatot, amely ellentmondani látszik elméletének: nem az ellenérvek titkolásában, hanem megcáfolásában van az ereje. Naiv módon azonban azt hiszi, hogy mások statisztikái is ilyen becsületesek.

Seyfert asszisztense, August Breisky eleinte szintén heves ellenfele Semmelweisnek. A gyermekágyi lázat nem fertızésbıl, hanem „divinum aliquid"-ból, titokzatos „isteni valamibıl" származtatta, ami megmagyarázhatatlan, és így gyógyíthatatlan is. 1875-ben prágai, 1886-ban bécsi professzor lett, ekkor nyilvánosan megvallotta tévedését, de hogy a közben eltelt három évtized alatt hány anya és újszülött halt meg a keze közt, azt csak a „divinum aliquid" mondhatná meg. . . Ugyanez történt Jan Strenggel is, aki 1851-ben Semmelweis ellenfeleként foglalta el a prágai bábaklinika tanszékét, két évtizedes késéssel látta be tévedését és vezette be a gyermekágyi prevenciót.

Jungmann tanítványai közé sorolható a belgyógyász Josef Hamernik is, lelkes hazafi és forradalmár, de Semmelweisnek megszállott ellenfele. A fertızéselmélet cáfolására azt állította, hogy kísérletképpen megpróbált egészséges gyermekágyasokat gyermekágyi lázzal megfertızni. Reméljük, hogy hazudott. Semmelweis tragikus halálakor ı tette azt a cinikus kijelentést, hogy tudományos tanait az elmebaj tüneteinek kell tekinteni.

Volt a prágai iskolának egynéhány olyan tagja is, aki rokonszenvezett Semmelweisszel. Elsısorban Wilhelm Lángé, aki a heidelbergi egyetem tanára lett; tíz év múlva a speyeri vándorgyőlésen egyedül áll ki Semmelweisért, Virchow-val és a kor neves szülészeivel szemben. Prágában tanult Johann Chiati is, Klein veje, és mégis Semmelweis barátja. És Semmelweis hívei közé sorolható a kórboncnok Vaclav Treitz, és az egyik belgyógyász,

Anton Jaksch. (A nevek után ítélve: amilyen kevés bécsi volt a bécsi iskolában, olyan kevés cseh a prágaiban.)

„...a tudományos Prága -- írja egy prágai orvostörténész -- nem ismerte el Semmelweist életében, és holta után sem, évtizedeken át. Még akkor sem, amikor eszméi meghódították már az egész világ szülészetét: Prágában még mindig a fiatal és egészséges asszonyok százai meg százai haltak meg csak azért, mert nem akadt senki, aki a már elhunyt Semmelweisszel mennydörgı hangon kiáltotta volna: Elég a gyilkolásból!..."

Sajnos, Prága ebben nem állt egyedül; többek közt a magyarokról is elmondhatjuk ugyanezt.

Akadémiai elıadásában, illetve cikkében Skoda tulajdonképpen Jungmannt támadta, az öreg tanár helyett tanítványai válaszoltak : Scanzoni, Seyfert, Hamernik. Még nem annyira méregbe mártott tollal, mint a késıbbiekben, hiszen a válasz Semmelweisen csattan ugyan, de Skodának szól. Fején is találja a szöget Scanzoni, amikor megjegyzi: ha ilyen fontos fölfedezésrıl van szó, miért csak üzengetnek, miért nem adnak ki mérvadó tanulmányt, részletes ismertetést? Mindazonáltal próbaképp bevezették ık is pár hónapra a klóros prevenciót, aztán abbahagyták, hogy lássák a különbséget -- de különbség nem volt, csak szélsıséges váltakozás a halálozásban, ahogyan a genius epidemicus éppen kívánta.

Tízévi hallgatás után Semmelweis majd sorra cáfolja Scanzoni érveit, az idı azóta még elavultabbá tette -- nem érdemes rájuk szót vesztegetni. Csak a kormányzósághoz benyújtott javaslata érdemel egy megjegyzést. Scanzoni bizottság kiküldését kéri annak megállapítására, fertızı avagy epidemikus okok idézik-e elı a gyermekágyi lázat, s így fejezi be:

„...ha a nevezett betegség valóban ragályosnak bizonyulna, az összes szülıházakat az állam által fenntartott valóságos gyilkos barlangoknak kellene tartani. Ha azonban a gyermekágyi láznak nem ragályos volta fog kiderülni -- s ezt tartja az alulírott több mint valószínőnek --, hanem a kosmikus és tellurikus viszonyok befolyása fog oki mozzanat gyanánt bizton megállapíttathatni, akkor a magas cs. k. tartományfınökség is fel lesz oldva mindazon vádak alól, melyek közvetve ıt is több oldalról érték a szülıházak fenntartása miatt.. ." (341-342. old.) Ügyes hazardır Scanzoni, maga ajánlja fel a pártatlan kivizsgálást -- de a felelısséget ravaszul a felsıbb hatóság nyakába varrja: vigyázzatok!, ha fertızés okozza a bajt, akkor ti is vétkesek vagytok, ha ellenben a szülı anyák tömeges halála az Úr akarata, akkor tehetetlenek vagyunk, és senki sem kárhoztathatja sem a szülészeket, sem a magas Kormányzatot. . . A látszólagos tudományossággal megfogalmazott javaslatban egy szó sem esik arról, hogyan lehetne vagy kellene a gyermekágyi láz ellen védekezni.

Scanzoni ekkor már würzburgi professzor, helyét Prágában Seyfert tölti be, ı is válaszol Skodának. Azt állítja, hogy noha a leggyorsabban végrehajtották Semmelweis elıírásait, a gyermekágyi láz nem csökkent, sıt emelkedett, a klór dezinficiáló hatása egyébként is csak babona. A belgyógyász Hamernik tudálékosan fejtegeti és hamis adatokkal támasztja alá azt a nézetét, hogy „Az a feltevés, hogy a gyermekágyi láz a hullarészek átvitele útján keletkezik a terhesek vizsgálatakor, teljességgel téves és erıszakolt" -- mint ahogy Semmelweis és Skoda hirdetik.

Ezek az otromba támadások okozhatták, hogy Semmelweis végre megszólalt. Még mindig nem írásban, hanem három elıadásban, amelyeket a bécsi Orvosegyesületben tartott 1850 nyarán. Szövege nem maradt fenn, csupán az ülések jegyzıkönyvei. Az üléseken Rokitansky elnökölt. Az elsı alkalommal Semmelweis igen okosan összefoglalta azokat a tapasztalatokat, amelyek a gyermekágyi láz endémiás jellegét és az általános vérmérgezéssel azonosságát bizonyítják, továbbá a bevezetett prevenció eredményét. A második ülésen sorra veszi és

cáfolja Scanzoni és Seyfert érvelését, és utal arra, hogy pyaemia (gennyvérőség) nemcsak a szülészeti, hanem a nıgyógyászati osztályokon is gyakran fellép, tehát indokolt ott is bevezetni a klórvizes prevenciót; itt kezd kibontakozni az általános aszepszis gondolata. A harmadik ülés tárgya: vita az elhangzottak felett. Néhány jelentéktelen ellenérvet hozott fel a bábaklinikán dolgozó Zipfel, és Klein korábbi asszisztense, Eduárd Lumpé, Semmelweis mellett szólalt fel Chiari és Arneth, továbbá a Közkórház igazgatója, Helm.

„Végezetül Arneth dr. ugyancsak azt a nyilatkozatot teszi, hogy mint minden más felfedezés esetében, ügy itt is hálával tartoznak Semmelweis doktornak, aki nemcsak új eszmét hozott napfényre, hanem, ami még ennél is fontosabb, következményeiben gazdag alkalmazásának is érvényt szerzett.Az elnöklı Rokitansky professzor összefoglalta a vita fıbb pontjait, és rámutatott a klórmeszes kézmosás kétségbevonhatatlan hasznára, amit még Semmelweis nézeteinek az ellenzıi is elismernek."

A három elıadás és a vita tehát diadallal zárult; és azt bizonyította, hogy az értelmes kortársak közül néhányan mégis fel tudták mérni a felfedezés értékét. A nagy ellenfelek persze nem voltak jelen, s talán jobb is: így legalább egyszer életében Semmelweis maradéktalanul élvezhette a sikert. Nagy kár, hogy elıadását nem írta le, nem adta ki. Ezt a hiányt nem ellensúlyozza az sem, hogy az Orvosegyesület titkárának évi jelentése igen szépen méltatta Semmelweis elıadását és eredményeit.

Nem sokáig élvezhette a diadalt. Alig pár nappal a harmadik ülés után megjelent Kiwisch vaskos támadása az Orvosegyesület lapjában.

Nehéz utólag megérteni, hogy ugyanakkor, amikor az Orvosegyesület ülése magasztalja Semmelweist, lapja miért közöl támadásokat ellene, és ugyanez a lap, amelyet Hebra szerkeszt, miért nem számol be sikeres elıadásáról, miért nem közli elıadását vagy legalább a kivonatát? Annál is érthetetlenebb ez, mert Kiwisch támadása sokkal inkább irányul Skoda, mint Semmelweis ellen; Semmelweist vállveregetıen intézi el, sıt inkább megdicséri, mintsem támadja -- épp csak a jelentıségét nem ismeri fel.

Még ennél is nehezebb azonban megérteni -- Kiwisch cikkét. Minthogy Schürer von Waldheim egészében közli, mindenki meggyızıdhetik arról, hogy a kiválónak nevezett nıorvos összehord tücsköt-bogarat, egyik szavával a másikat cáfolja, szemérmetlenül hazudozik és ostobaságokat állít. Egyik percben elismeri a fertızést, és úgy tesz, mintha ezt már rég tudták volna, a másik percben azt állítja, hogy intézetében szabadon vizsgálják a szülı nıket közvetlenül boncolás után, mégsem fertıznek soha, ellenben amikor nem boncoltak, akkor 26% volt a halálozás, különben is nemcsak a hulla fertız, hanem a mosdószer, szivacs, bába és ápolónı keze is, a láz oka mégis az atmoszferikus körülményekben keresendı, „mindazonáltal most Semmelweis doktor kutatásainak eredményei nyomán minden szülıintézet vezetıje és minden gyakorló szülész számára sürgısen ajánlatossá vált e rendszabályok bevezetése, valamint a szülı nık hullaanyaggal történı fertızési lehetıségének leggondosabb elkerülése".

Kiwisch cikkét a Semmelweis-doktrína legsúlyosabb csapásának szokták tekinteni, holott errıl szó sincs : bizonytalan és jellemtelen ember kapkodása, azzal a végkövetkeztetéssel, hogy Semmelweis nem oldott meg mindent, de módszerét feltétlenül alkalmazni kell. Nem sok ideje maradt az alkalmazására, de 26%-os mortalitása többé nem volt.

Scanzoni sietett egy prágai lapban referálni Kiwisch cikkét, s itt egyszerre ı is a mosdószerekre, szivacsra, mőszerekre és a „méreg" egyéb hordozóira teszi a hangsúlyt,

ugyanúgy megfeledkezve arról, akárcsak Kiwisch, hogy ha atmoszferikus hatás okozza a lázat, akkor édes mindegy, tiszta volt-e a szivacs vagy sem.

Az Orvosegyesület lapjának következı számában Eduard Lumpe cikke jelenik meg, a vitaülésen elhangzott fölszólalásának kibıvítése, amelynek csak két mondatával érdemes foglalkozni. Az egyik az, amelyben Semmelweis fölfedezését gúnyosan Kolumbusz tojásának nevezi -- nem is sejtve, hogy a lényegre tapintott ezzel. Semmelweis fölfedezése valóban a szülészet és a sebészet Kolumbusz-tojása, csak Semmelweis-Kolumbusz kellett hozzá, aki fölfedezi. A hullaméreg nem az egyetlen oka a láznak, ezzel fejezi be cikkét Lumpe, de egyelıre nem tehetünk okosabbat, használjuk a klórvizes mosakodást: „Warten und waschen."

Így az ellenfelek sorra lepocskondiázzák Semmelweist, s megegyeznek abban, hogy módszerét mégiscsak elfogadják. És a barátok?

A barátok hallgatnak. A támadásokra senki sem válaszol. Semmelweis sem.

Az a gyanúnk, hogy ekkor már beleunt Bécsbe, s elhatározta, hogy hazatér. Egy levelébıl tudjuk, hogy idıközben Pesten járt, talán azért, hogy körülnézzen, milyen lehetıségek várnak itt rá. Amit 1849-50-ben Pest-Budán láthatott, az nem sok jóval biztatta, de az események azt bizonyítják, hogy nem riadt vissza a Bach-korszak nyomasztó légkörétıl. Egyelıre azonban még maradt Bécsben: magántanári kinevezésére várt. 1850. február 9-én adta be magántanári folyamodását a professzori kollégiumhoz és az orvosi fakultáshoz. Azért épp ezen a napon, mert ekkor jelent meg Skoda akadémiai elıadása nyomtatásban; ezt mellékelte is a folyamodványához -- minthogy saját tudományos közleménye, amit mellékelhetett volna, nem volt. Kérésének pontos körvonalazása: magántanárság elméleti szülészetbıl sebészek és orvosok számára, tanbabán (fantom) és hullán történı bemutatással. (Docentur über theoretische Geburtshilfe für Wundärzte und Mediziner mit Demonstrationen am Phantom und Cadaver.) Indokolásában felsorolja eddigi mőködését, a gyermekágyi lázzal kapcsolatos kutatására épp csak utal.

Erna Lesky gondos kutatásának köszönhetjük, hogy a magántanárságért folyó küzdelem egyes fázisairól pontos dokumentációval rendelkezünk. Ezeknek tükrében egészen más kép bontakozik ki az eseményekrıl, mint amit a romantikus orvostörténet festett. Ügye sokáig húzódott a bürokrácia tekervényes útján, de nem történt semmiféle „ádáz üldözés", bár Klein professzor kétségtelenül mindent megtett, hogy megakadályozza a kinevezést.

Szakmai véleményezésre a folyamodványt Bartsch kapta kézhez, aki ez alkalommal tisztességesen járt el: minden ellenkezés nélkül javasolta a kinevezést, sıt a vizsgaszerő kollokvium elengedését is. Február 23-án Semmelweis megtartotta próbaelıadását, amelyet a professzori kollégium egyhangúlag kielégítınek ítélt -- ám ugyanekkor Klein szóban és írásban tiltakozott a kinevezés ellen. Rokitansky erre azt tanácsolta, hogy a kollokviumot mégis tartsák meg, ez másnap meg is történt. Rokitansky fölterjesztette a tanári kollégium ajánlását a minisztériumhoz, megjegyezve, hogy a szükséges tanítási kellékek rendelkezésre állanak: a kérelmezınek van fantomja, hullát pedig a Közkórház prosectúrája tud számára biztosítani.

Erre a megjegyzésre azért volt szükség, mert a magántanári kinevezés egyik kritériuma -- Semmelweistıl függetlenül -- a demonstratív anyag beszerzése. Minthogy a magántanárnak se klinikája, se osztálya nincs, honnan veszi a bemutatáshoz szükséges beteganyagot és egyéb kelléket? Klein professzortól Semmelweis nyilván nem kapná meg. Ezzel Semmelweis is tisztában volt, ezért nem szerepel kérvényében sem „betegbemutatás", sem „betegvizsgálat".

(Ezt tudva, az ember elgondolkozik azon: mit érne Semmelweisnek egyáltalán ez a magántanárság, még ha engedélyezik is a hullagyakorlatot? Fantomon és hullán tanítson, ahelyett, hogy eleven életeket mentene és hozna a világra?) De nemcsak a betegei, hanem a hullái fölött is féltékenyen ırködött a Közkórház. Rokitansky azért írja bele fölterjesztésébe a hullaanyag biztosítását, mert így akarta elejét venni annak, hogy demonstratív anyag hiányában eleve elutasítsák Semmelweis folyamodását -- aminthogy így is történt.

Semmelweis kérelmével párhuzamosan futott egy jeles szifilidológus magántanári folyamodása. A bırgyógyászati demonstrációhoz természetesen beteganyag kell -- Hebra azonban megtagadta hozzájárulását ahhoz, hogy a magántanár a klinika bırbetegein tanítson. Április 2-án a minisztérium mindkettejük folyamodását elutasította, Semmelweisét azzal az indokolással, hogy a magántanár részére a hullák felhasználása megengedhetetlen. A professzori kollégium sérelmesnek tartotta az elutasítást, Rokitansky személyesen emelt szót a minisztériumban mindkét folyamodó érdekében, de minthogy gyors és eredményes választ nem reméltek, arra beszélték rá a folyamodókat, hogy némi módosítással újra folyamodjanak.

Május 9-én tehát Semmelweis új folyamodványt nyújtott be, amely szerint elıadásait mindaddig fantomdemonstrációkra korlátozza, amíg a hullakérdést a magas Minisztérium meg nem oldja. Május 17-én Rokitansky hosszú ajánlással terjeszti fel az új folyamodványokat, kitér Semmelweis érdemeire a gyermekágyi láz megfékezése terén, és kéri, hogy a hullagyakorlatokat mégis engedélyezzék.

Négy és fél hónapig nem történt semmi. Közvetlenül az új tanév kezdete elıtt, október 1-én kelt minisztériumi határozat jóváhagyja Semmelweis magántanári kinevezését, fantomgyakorlatokra korlátozva. Saját beszámolója szerint október 10-én kapta kézhez a kinevezést, ugyanekkor az egyetemi tanrendben már kiírták hetenként ötször tartandó szülészeti elıadásait.

Ekkor összecsomagolt, tán búcsút sem vett senkitıl, végérvényesen hátat fordított Bécsnek, hazajött Budapestre;

Az orvostörténészek -- s különösen a regényes életrajzírók -- a legkülönfélébb kombinációkkal magyarázzák a furcsa magántanári kinevezést és a váratlannak tőnı elutazást. Egyik verzió szerint a kinevezés „mit Cadaver" (hullagyarkolattal) történt, ellenfelei csupán megtréfálták vagy szándékosan félrevezették. A magyar életrajzírók közül többen teljesen félreértik a helyzetet, úgy állítják be, mintha az „anyák megmentıjét" szándékosan eltiltották volna az élı anyáktól, ehelyett csak „kócbabán" engedték volna oktatni. Nem veszik észre, hogy a „kócbaba" itt nem az élıt helyettesíti, hanem a holtat; semmi megszégyenítı nincs abban, ha a szülést fantomon gyakorolják -- ma minden iskolában ezt teszik --, és éppen Semmelweis miért ragaszkodnék ahhoz, hogy hullákkal fertızze a maga és tanítványai kezét? Könyvében Semmelweis igen röviden intézi el a kérdést:

„Egy ennyire megszorított magántanárságnak semmi hasznát sem vehettem, mert a törvény a magántanárok bizonyítványainak érvényessége szempontjából éppoly terjedelmő tanítást követel tılük, mint a professzoroktól, ezeknek pedig nem volt megtiltva, hogy hullán végezzék demonstratióikat s gyakorlataikat. Ezért 1850 októberében szülıvárosomba, Pestre költöztem." (136. old.)

No de ha a „megszorított magántanárságnak" semmi hasznát nem veheti, akkor minek kérte? Pontosan azt kapta, amit kívánt, most pedig sértetten hátat fordít... Itt valami nincs rendjén. Miért ragaszkodott a hullagyakorlatokhoz, és egyáltalán: miért akart magántanár lenni Bécsben, ahol Klein elzárja elıle a továbbjutás lehetıségét, Braun, Lumpe, Zipfel és más irigy

vetélytársak kellemetlenkedései közt csak bosszúság vár rá? A klinikáról kizárva kárörömet érezzen, hogy halnak az anyák? Vagy tehetetlenül sajnálkozzék felettük?

130 év telt el azóta; az orvostörténészek és életrajzírók folyvást azon csodálkoznak, miért hagyta ott a magántanárságot, s miért jött váratlanul haza, holott azon kellene csodálkozniuk: mire várt eddig ? Mi főzte Bécshez ? Felesége, családja, barátja nem volt. Állása nem volt, s még csak kilátása sem arra, hogy Bécsben megfelelı munkakörhöz juthat. Rokitanskyék támogatásával megkapott annyit, amennyit kaphatott: egy papirost a magántanári kinevezésrıl, olyan kinevezésrıl, amelynek Bécsben csakugyan semmi hasznát nem vehette, nem a hullák, hanem az élık miatt. Elıbb-utóbb persze valamelyik provinciális egyetemen megürül a szülészeti tanszék, azt megpályázhatja -- de addig itt üljön az ellenségei közt? S mibıl éljen?

A megfejtés olyan egyszerő, mint Kolumbusz tojása. Semmelweis azért jött haza Pestre, mert Bécsben nem volt már semmi keresnivalója; de nem elcsapott asszisztensként akart hazatérni, hanem bécsi magántanárként. Azért várt 1850. október 10-ig, hogy kezébe kapja azt a papirost, amelyre semmi más szüksége nem volt, mint az, hogy itthon tekintélye legyen. Akik azt mondják, váratlanul hátat fordított Bécsnek, tévednek. Egy éve csak erre a papírra várt-s egészen mindegy volt neki, hogy „mit Cadaver" vagy „ohne Cadaver" nevezik ki, már rég tudta, hogy úgysem fog Bécsben tanítani.

Örüljünk, hogy így történt: ekkor vált ismét és végképp magyarrá.

MÁSODIK RÉSZ

PESTEN A RÓKUS-KÓRHÁZ FİORVOSA

A pesti orvosi iskola -- Hogyan élt Semmelweis Pesten ? -- A Rókus-kárház szülészeti viszonyai -- Tiszteletbeli fıorvosi kinevezés -- Hat év alatt 0,85 % a gyermekágyi halálozás -- A szép eredmény nem kelt feltőnést

Az olvasó most jól teszi, ha felidézi: milyen viszonyokat talált a hazatérı Semmelweis 1850-ben Pesten. A Bach-korszak legsötétebb évei voltak ezek, a szellemi élet jóformán megbénítva, a gazdasági élet súlyos krízisben, az emberek megfélemlítve éltek -- de a 48-as függetlenségi eszme egy pillanatra sem hunyt ki, hamu alatt szunnyadó parázsként élt tovább. Az országot a Helytartóság kormányozta, Bach belügyminiszter reakciós szellemében és Prottmann rendırfınök besúgórendszerével. A hivatalokat megtöltötték cseh tisztviselıkkel, abban a reményben, hogy ezek majd kordában tartják a rebellis magyarokat, akikkel kölcsönösen győlölték egymást -- késıbb e cseh tisztviselık nagy része elmagyarosodott. Gerinctelen törtetık ültek a félreállított tisztességes emberek pozícióiba, de ez is csak átmenet volt: a tehetséges emberek elıbb-utóbb a helyükre kerültek.

Pestnek ugyanúgy megvoltak az „orvosi iskolái", mint Bécsnek, szellemükben is hasonlók, hiszen a tanárok jobbára Bécsben szerezték kiképzésüket. Az elsı iskola még Mária Terézia idejében jött létre, amikor megindult az egyetemi orvosképzés, elıbb Budán, majd átköltözött Pestre. Az elsı tanárok mind idegenek voltak, s természetesen a tanítás nyelve német, akkor is, amikor már kialakult a magyar tanári gárda. Ennek a gárdának már nemzetközi színvonalú tagjai voltak, van Swieten és J. P. Frank tanítványai, akik ugyanúgy megteremtették itthon a „klinikai szellemet" és az egészségügyi szervezést, mint amazok Bécsben; sıt érdekes idıbeli eltolódás következtében ez az elsı pesti iskola haladóbb szellemő volt a kortárs bécsieknél: mert amikor Bécsben a szentszövetségi reakció megmerevítette az oktatást és Klein professzorhoz hasonló maradi szellemeket ültetett professzori székbe, akkor Magyarországonigen haladó gondolkodású koponyák jutottak katedrához. Így a pesti egyetem elsı magyar tanára, a német nevő Schraud Ferenc, kiváló járványorvos volt, sokkal haladóbb szellemő a mestereinél, van Swietennél és de Haénnál, mert velük ellentétben a himlıoltás lelkes apostola, és igen eredményesen küzdött a kuruzslás minden formája ellen. Az egészségügy nagy szervezıje Lenhossék Mihály, elsı abból az orvosdinasztiából, amely több mint száz éven át tartotta nemzetközi rangját. Kitaibel Pár orvosbotanikus Kelet-Európa s fıként Magyarország egész flóráját feltérképezte, a botanikusok közt ma is jelentıs névnek számít. Az iskola büszkesége Bene Ferenc, Frank tanítványa, Jenner oltásának terjesztıje, klasszikus belgyógyász, akárcsak Sauerlgrác, többször is országos fıorvos. A sebészet, szülészet és szemészet neves tanára Stáhly Ignác, a szabadságharc alatt a „hadi orvostan" vezetıje és az egészségügy miniszteriális fınöke. Az elsı orvosi folyóiratot Bugát Pál alapította Schedel Ferenccel együtt 1831-ben, tíz évvel késıbb a Természettudományos Társulatot; Bugát egyébként reformterveivel és a magyar orvosi szakkifejezések megalkotásával vált ismertté, Schedel pedig Toldyra magyarosította nevét, és hírneves irodalomtörténész lett.

Az elsı pesti iskolának e nagy alakjai közül éltek még néhányan, amikor Semmelweis hazatért Bécsbıl, de már nem folytattak közéleti mőködést, ellenben kibontakoztak a második pesti iskola körvonalai, amelynek hamarosan Semmelweis is fontos tagja lett. Elsıként Scböpl

Merei Ágost gyermekorvos hozta haza Bécsbıl Skoda és Rokitansky tanítását, ı vezette be a honi diagnosztikába a kopogtatást és hallgatózást, klinikai kórlapot készített minden páciensérıl, és a halottakat gondosan boncolta -- vagyis teljesen a második bécsi iskola szellemében mőködött. Vele már nem találkozhatott Semmelweis : a szabadságharc elbukása után Angliába emigrált, Manchesterben létesített gyermekkórházat. Bókái János lépett az örökébe, a nagy Bókai orvosdinasztia elsı tagja, a magyar gyermekgyógyászat megteremtıje; Semmelweis betegségénél mint konziliádússal találkozunk majd vele, akárcsak Balassa János sebésszel, aki vitathatatlanul a pesti iskola feje volt, a plasztikai sebészetben nemzetközi hírnevet szerzett. A társaság legagilisabb tagja Markusovszky Lajos sebész, nevével már többször találkoztunk, mert együtt lakott Semmelweisszel Bécsben, együtt utaztak Velencébe is; késıbb ı lesz az, aki passzivitásából kipiszkálja Semmelweist, könyvének megírására ösztönzi -- róla egyébként is sokat kell még beszélnünk. A fiatal sebészek közt Lumniczer Sándor most büntetésbıl betegápolóként szolgál az osztrák hadseregben, mivel a szabadságharc alatt magas beosztású katonaorvos volt, 1849 tavaszától a katonai egészségügy fınöke; késıbb igen nagy karriert fut be, s ı lesz az, aki Lister érdemeit Magyarországon elsıként ismerteti, teljesen megfeledkezve arról, hogy húsz évvel korábban már hasonló tanokat hirdetett barátja, Semmelweis. A szemész Hirschler Ignác Párizsból tért haza ugyanakkor, amikor Semmelweis Bécsbıl; baráti kapcsolat volt köztük, életrajzához ı szolgáltatta a személyi természető adatokat. Rokitansky modern kórbonctani gyakorlatát a sokáig mellızött Arányi Lajos honosította meg. Az elmegyógyászatot európai színvonalon képviselte Pólya József, majd Schmartzer Ferenc, utóbbi 1851-ben állította fel mihamar híressé váló magánszanatóriumát.

Orvosegyesület is mőködött -- amikor épp nem tiltották be --, alapító tagja és hosszú idın át elnöke volt Wagner János belgyógyász. Szabadságharcos tevékenysége miatt Budapestrıl kitiltva, vidéken élt Korányi Frigyes, a késıbbi nagynevő belgyógyász, a hazai tbc-ellenes küzdelem vezéralakja. Örök ellenlábasa Poor Imre bırgyógyász, az egész Balassa-Markusovszky-kör ellenfele, aki -- amint tehette -- orvosi lapot (Gyógyászat, 1861-tıl) indított azért, hogy ellenzéki fóruma legyen a Markusovszky által szerkesztett lapnak (Orvosi Hetilap, 1857-tıl); bár a két újság marakodása sokszor túllépte a jó ízlés határát, a tudomány fejlıdése szempontjából mégis nagyon egészségesnek bizonyult az, hogy az egyéni nézetek kifejtésére a két lap közül valamelyikben mindig nyílt lehetıség. Mindkét orvosi újság igen jól szerkesztett szaklap volt, állandóan figyelemmel kísérte az egészségügy nyugati fejlıdését, rendkívül gyorsan és pontosan számolt be a fontosabb aktuális eseményekrıl.

E néhány név -- Bókáitól Poorig --, amelyeket felsoroltam, távolról sem ad teljes képet a pesti iskoláról, amelynek még számos kiváló és kevésbé kiváló tagja volt; ezek a nevek azért kerültek itt felsorolásra, mert valamennyinek köze lesz Semmelweis sorsához. És még egy nevet kell említenem, Birly Ede Flórián szülészprofesszorét, aki körülbelül a bécsi Klein professzor szellemi színvonalán állt; nem volt rosszindulatú Semmelweisszel szemben, de a legcsekélyebb érdeklıdést sem tanúsította a gyermekágyi láz elleni védekezés iránt; legfıbb érdeme, hogy 1854-ben meghalt, és ezzel megnyitotta a szülészeti klinika kapuját Semmelweis elıtt, aki tíz éven át (haláláig) a pesti egyetemen a szülészet professzora lett.

De mit csinált addig?

Könyvem elsı részének olvasói megállapíthatták: amilyen sokat tudunk Semmelweis tanításáról, módszerének fölfedezésérıl, alkalmazásáról és eredményeirıl, a bécsi és nemzetközi vitákról, olyan keveset Semmelweis magánéletérıl, kedélyérıl, jellemérıl, szokásairól -- egyáltalán róla magáról. Ez nem az életrajzírók hibájából van így, hanem az adatok hiánya miatt. Ha most az olvasó azt reméli, hogy ezzel ellentétben pesti életmódjáról,

egyéniségérıl stb. bıséges adattárral kárpótolhatja magát, csalódás vár rá. Természetesen valamicskével többet tudunk itthoni élettörténetérıl, mint a bécsirıl, de még mindig sokkal többet nem tudunk, mint amennyit tudunk.

Például egyáltalán nem tudjuk, pesti tartózkodásának elsı idejében hogyan élt, hol élt, mibıl élt.

A romantikus életrajzok általában azt írják, hogy a magyar orvosok tárt karokkal fogadták Bécsbıl hazatérı kollégájukat. Gyıry Tibor -- Semmelweis életrajzának egyik korai kutatója -- mondta ezt ki elsıként 1906-ban, szobrának leleplezési ünnepségén: „A világ által mellızött, Bécsbıl kiüldözött férfiút mi tárt karokkal fogadtuk: rögtön kórházi fıorvosi állást s a tanszék megürültével professurát nyújtottunk neki." Nem az egyetlen patetikus túlzás ez, amely Gyırytıl és másoktól kiindulva földíszíti -- valójában elhomályosítja -- a Semmelweis-emlékezést.

Valószínő, hogy Markusovszky, aki csakugyan régi barátja volt, tárt karokkal fogadta -- de tárt karján kívül egyebet 1850-ben nem nyújthatott felé. Balassa, aki mindössze négy évvel idısebb Semmelweisnél, azzal volt elfoglalva, hogy hosszadalmas igazolási eljárás után visszakapja saját tanszékét, ami csak 1851-ben sikerült, nem sok módja volt ahhoz, hogy bármiben segítségére legyen a Bécsbıl hazatérı szülésznek. Késıbb, amikor már Semmelweis is tanár volt az egyetemen, megesett, hogy nıgyógyászati mőtétet közösen végeztek, kollegiális kapcsolatuk mindenesetre jó volt; természetesen ismerte és elismerte tanítását a szülészeti prevencióról, de sohasem jutott el annak a felismeréséhez, hogy ez voltaképpen a sebészi antiszepszis, illetve aszepszis lényege. Ha erre fölfigyelt volna, húsz évvel megelızheti Listert.

A többiekrıl még ennyit sem tudunk.

Van egy kósza hír arról, hogy a Balassa-kör tagjai budai vendéglıkben találkozgattak vagy lovas kirándulásokra jártak, hogy maguk közt nyugodtan beszélgethessenek, s e körnek Semmelweis is tagja lett volna -- bizonyítéka azonban ennek sincs. Elsı életrajzírói (Hegar, Bruck) tudni vélik, hogy igénytelen albérleti szobában lakott, s eleinte igen nehezen boldogult, különösen azért, mert 1851-ben kétszer egymás után eltörte a karját: márciusban lóról esett le, júliusban pedig elcsúszott az uszodában. A késıbbi exhumálás bizonyítja, hogy a két kartörés közül az egyik valóban megtörtént -- Hüttl Tivadar, Semmelweis sebész dédunokája, kifogástalanul gyógyult spirális felkarcsonttörést állapított meg a humerus alsó harmadában. Lehet, hogy két balesete közül csak az egyik járt töréssel, vagy mindkét alkalommal ugyanazon a helyen tört el a karcsont - de az is lehet, hogy csak egy baleset történt, a másikat hozzáköltötték. Mindenesetre egy kartörés is elegendı ahhoz, hogy a szülész gyakorlati munkáját hosszabb idıre akadályozza.

Hogy egyáltalán volt mibıl élnie -- vagy még mindig az örökségébıl, vagy magánpraxisából--arra abból következtetünk, hogy amikor végre elhelyezkedett a Rókus-kórházban, fizetés nélkül vállalta az állást, és lakást bérelt a Városház utcában. A Rókus-kórházba azonban nem úgy került, hogy „tárt karokkal várták és fölkínálták neki", hanem hazatérése után rövidesen hírét vette, hogy a Rókusban -- mint oly sokszor -- most is gyermekágyiláz-járvány van, pedig ott nincsenek is egyetemi hallgatók, akik fertızhetnék az asszonyokat. Ezt egy orvosi társaságban valaki érvként hozta fel az elmélete ellen, mire odament, hogy személyesen gyızıdjék meg a valóságról.

„Hogy magam is meggyızıdjem róla, másnap reggel elmentem a szülıosztályra, ahol egy gyermekágyi lázban meghalt, még el sem takarított gyermekágyast találtam; egy nı

agóniában és négy gyermekágyas súlyos betegen feküdt gyermekágyi lázban; a többi ott levı beteg nem gyermekágyas volt, hanem egyéb betegségben szenvedett. Ekképp ugyan a gyermekágyasok kedvezıtlen egészségi viszonyainak ténye meg lett állapítva, de a gyermekágyi láz keletkezése felıl kifejtett nézetemnek nem ellentmondása, hanem jóváhagyó egybehangzásaként; behatóbb tudakozás révén ugyanis sikerült kideríteni, hogy a szülészeti osztály nem volt önálló osztály, hanem a sebészeti alá volt rendelve, a szülészeti fıorvos pedig egyúttal sebészeti fıorvos is és törvényszéki boncolóorvos is volt. Ehhez járult még, hogy prosector [boncnok] hiányában a boncolatokat az illetı osztályos fıorvosoknak kellett végezniök. A fıorvos elıször a sebészeti osztályon tartotta meg látogatását, s csak azután a szülészetin..." (137. old.)

Nekünk ennyi elég is ahhoz, hogy értsük, mitıl halnak az asszonyok. Semmelweisnek is elég volt. Nem kell okvetlenül boncoló medikus a fertızéshez, megteszi a boncoló fıorvos is vagy az üszkös sebeket kezelı sebész. November 19-én kérvényt adott át a pest-budai miniszteri biztosnak: Bécsben szerzett magántanárságára hivatkozva hajlandó a szülészeti osztály vezetését minden fizetség nélkül, pusztán a tudomány s a koródái intézet érdekében átvenni. Elég hosszú idıbe telt, amíg kérése teljesült, nem csupán bürokratikus okok miatt, hanem mert Semmelweis feltételként szabta meg, hogy osztályának ügyintézésébe senkinek ne legyen alárendelve, és önállóan intézkedhessek. Ez nyilvánvalóan csorbította az igazgató hatáskörét -- jelentéktelen ember volt éppen az igazgató, a jelentıseket elcsapták, ha ugyan le nem csukták, mint a kiváló Flór Ferencet --, úgyhogy kitavaszodott, mire nagy kegyesen engedélyezték az ingyen munkát. Semmelweis ugyan már februártól bejárogatott a kórházba, de végleges kinevezését csak 1851. május 20-án kapta meg. Ha csakugyan ekkortájt történt a kartörése, akkor felkötött és sínezett karral kezdte meg Rókus-kórházi mőködését.

Amilyen részletesen ismerjük -- éppen Semmelweis aprólékos leírásából - a bécsi szülészet belsı életét, oly keveset tudunk a Rókus-kórház szülészetérıl, noha hat éven át vezette Semmelweis, kitőnı eredménnyel. A százalékszámban kifejezhetı eredmény azonban megadja a lényeget. Azon az osztályon, amelyen elsı látogatása alkalmával egymás hegyen-hátán feküdtek az eleven, haldokló és halott gyermekágyasok, 1851 és 1856 közt 0,85% lett a gyermekágyi halandóság -- kevesebb, mint Bécsben bármikor. És még csak nem is a klórmosás eredményezte az alacsony kvótát, hanem csupán a non-infekció, a sebészi és bonctermi fertızés elkerülése. Mivel itt általában nem boncoltak, Semmelweis szükségtelennek tartotta a rendszeres dezinficiálást, elegendınek bizonyult a preventív óvatosság.

A prevenció pusztán szervezés kérdése. A Rókus-kórháznak voltaképp nem volt önálló szülészete, csupán a második emeleten tartottak fenn három szobát, amelyeket a nyári hónapokban szülı asszonyok töltöttek meg, ilyenkor ugyanis a klinikán nem volt tanítás, tehát ott a felvétel szünetelt vagy csökkent. İsztıl kezdve, hogy a klinikától ne vonják el a bemutatási anyagot, a szülı nık zömét a klinika vette fel, csak néhány vajúdó maradt ott. Az ellátást télen-nyáron a sebészek végezték.

Ez volt a helyzet Semmelweis elıtt. Amikor ı átvette az osztályt, a téli hónapokban nem sebészeti, hanem nıgyógyászati eseteket vett föl, akiket szintén ı látott el; így a sebészeket és kórboncolókat kiküszöbölte az osztályról, amellett alkalma nyílt arra, hogy kitőnı nıgyógyásszá képezze önmagát. A kórtermek szerencsétlen elhelyezésén nem változtathatott: a szobák továbbra is a sebészet termei közé voltak ékelve, ablakuk a hullakamra udvarára nyílt -- az „atmoszféra" mégsem okozott a hat év alatt egyetlen járványt sem, mert Semmelweis szigorúan ırködött, hogy sebkezelés vagy boncolás után senki se végezhessen belsı vizsgálatot. Ha szigorú szabályát megszegték -- mert természetesen ez is megesett --,

azonnal megmutatkozott az eredmény egy-egy terhes anya belázasodásában; innen adódik a 0,85% halálozás (nem pedig „autoinfekcióból", mint maga Semmelweis hitte), de járvánnyá sohasem fejlıdött, mindig elszigetelt eset maradt.

Bécs védelmére meg kell mondanunk: ez a gyönyörő eredmény Pesten még annyi figyelmet sem keltett, mint Semmelweis korábbi mőködése Bécsben. Egyszerően nem vettek tudomást róla. Igaz, arról sincs tudomásunk, hogy Semmelweis szóban vagy írásban terjesztette volna a sikert. Módja sem igen volt hozzá, hiszen ezekben az években nem volt magyar nyelvő orvosi lap. Mégis valószínőtlen, hogy baráti körben, orvosok társaságában sohase került volna szóba a Rókus-kórházi szülészet oly jelentıs átalakulása. Ennek azonban semmi nyoma nem maradt fenn. Pest város fıorvosa, Tormay Károly, épp ebben az idıben adta ki bábakönyvét (1852), ebben egyetlen szót sem veszteget a tisztálkodásra. Birly professzor, aki pedig Boër tanítványa volt, és a Semmelweis családdal társadalmi kapcsolatban állt, egyáltalán nem vett tudomást Semmelweis módszerérıl. Klinikáján a gyermekágyi halandóság 1840-ig alacsonyabb volt, mint Bécsben, mert Pesten ekkor még nem volt általános a boncolás; Birly azonban nem ennek, hanem a bıségesen alkalmazott has hajtásnak tulajdonította a kedvezı eredményt. 1844-ben a pesti egyetemen is bevezették a kötelezı boncolást, ennek következtében szaporodott a gyermekágyi láz a klinikán, Birly „hashajtási elméletén" azonban ez éppúgy nem változtatott, mint Rókus-kórházbeli kollégájának világviszonylatban is rendkívüli eredménye. Az sem szúrt szemet senkinek, hogy amikor Semmelweis távozása után Birly tanítványa, Walla Ferenc vette át a Rókuskórház szülészetét, a 0,85 %-os halálozás 5-7%-os átlagra emelkedett.

És ami a legfurcsább: maga Semmelweis is, amikor végre írásban beszámol tanairól, a Rókus-kórházbeli mőködését épp csak megemlíti, tapasztalatait és elért eredményeit nem részletezi, bizonyító jelentıségét nem aknázza ki.

Pedig a nemzetközi vihar nem ült el a „hullafertızés" körül; nagyon is jó alkalom nyílnék arra, hogy Semmelweis az egymáshoz kapcsolt sebészet és szülészet károsságán demonstrálja, mennyivel többrıl van szó a hullafertızésnél. Arneth 1850-ben tanulmányutat tesz Franciaországban és Angliában, nemcsak tapasztalatokat szerez, hanem elıadásokat is tart, ennek során propagálja a Semmelweis-féle prevenciót. Párizsban sikerült némi érdeklıdést keltenie, de a vezetı szülészek -- Orfila és Dubois -- egyértelmően elutasítják az új tant. Angliában kedvezıbb a fogadtatás, minthogy idıközben Simpson is arra a belátásra jutott, hogy a gyermekágyi láz nem specifikus ragályos betegség, hanem a seblázzal azonos kórkép. Az ellenfelek részérıl új érvek nem hangzanak el, de a régieket minduntalan ismételgetik, azzal az immár obligát záradékkal, hogy a klórmosást azért mindenesetre tanácsos bevezetni. Ezt nemcsak Kiwisch mondja, hanem Scanzoni is, aki egyben büszkén hangoztatja, hogy Semmelweis tanítását elsıként ı vonta kétségbe. Lumpé azt a kényelmes utat választja, hogy új könyvében meg sem említi Semmelweist és a prevenciót. Chiari, Braun és Spaeth közös tankönyve 1855-ben jelenik meg, ebben Carl Braun hosszadalmasán támadja Skodát és Semmelweist, alátámasztásul felsorolja mindazokat, akik a tant elutasítják. A névsorban Chiari is szerepel, ez szíven szúrja Semmelweist, árulót lát a hajdani jó barátban -- holott csupán Braun csalafintaságáról van szó: Chiari munkatársa volt a tankönyvnek, de meghalt a befejezése elıtt, s Braun önkényesen sorolta az ellenfelek közé, abban a hitben, hogy a halott nem tiltakozhatik. Tévedett: Chiari posztumusz tanulmánya, amely szintén 1855-ben jelent meg, egyértelmően mutatja, hogy Semmelweis híve maradt. Sıt, úgy látszik, más titkos hívek is vannak, mert Chiari két, nem hullafertızésbıl, hanem szeptikus méhbelhártya-gyulladásból kiinduló endémia leírása után ezt mondja:

„Ezzel a két észlelettel egyebet sem kívántam feltüntetni,- mint azt, hogy bizonyos körültekintéssel számos, a szülıházakban elıforduló megbetegedés keletkezési módjának nyomára lehet jutni. -- Egyébiránt már Semmelweis utalt a keletkezésnek erre a módjára, s az itteni bábaklinikán is hasonlót észleltek az ısszel, miként arról Spaeth dr. barátom bizalmasan értesített."

Amibıl kiderült, hogy némely ellenfél „bizalmasan" már ekkor tudta, kinek van igaza. De kiderül az is, hogy élénk irodalmi mőködést folytat mindenki, csak Semmelweis nem. Az idısebbekrıl nem szólva, valamennyi fiatal kollégája nemcsak szakcikkeket ír, hanem tankönyveket is, az a Carl Braun is, aki pár éve még azt sem tudta, mi a szülészet.

Nem menthetı Semmelweis konok hallgatása azzal sem, hogy az itthoni elnyomatás akadályozza a szakirodalmi mőködésben. A külföldi lapok változatlanul készségesen közlik a magyarok szakcikkeit; példaképp említem, hogy Balassa Jánosnak 1850 és 1856 közt 12 sebészi cikke jelent meg a külföldi -- fıleg bécsi -- szaklapokban.

A Rókus-kórház apró szülészeti osztályát Semmelweis kitőnı nıgyógyászati-szülészeti gyakorlótereppé fejlesztette ugyan, végleges munkaterületének azonban nem tekintette -- ehhez túlságosan szők volt. Nem kétséges, hogy katedra után kívánkozott. Két ízben pályázott sikertelenül a prágai egyetemre. 1851-ben Lange távozásával megürült a bábaklinika tanszéke, ezt egyszerre pályázta meg a három jó barát: Chiari, Arneth és Semmelweis, ám az egyetem -- igen helyesen -- ragaszkodott ahhoz, hogy a bábák oktatója értsen csehül, ezért Jan Strenget nevezték ki. Az orvosok klinikáján Kiwisch halálával ürült meg a tanszék, ezt Chiarival töltötték be, aki idısebb is volt Semmelweisnél, szakirodalmi tevékenysége is volt. A Semmelweis-életrajzok beszámolnak egy harmadik katedra esélyérıl is: 1857-ben Semmelweis állítólag meghívást kapott a zürichi egyetem szülészetére, de mivel ekkor már a pesti egyetem tanára volt, nem fogadta el a meghívást. Megbízható adat nem támasztja alá ezt a közlést, amely csupán egy újságban megjelent hírre támaszkodik; lehetséges, hogy hírlapi kacsa volt.

A SZÜLÉSZET TANÁRA Kinevezés a pesti egyetemre -- A bécsi államtitkár szerepe -- A klinikai szülészet

mostoha körülményei -- Várakozáson f elüli eredmény -- Szennyes lepedık -- Elıadások

az Orvosegyesületben -- Professzorváltás a bécsi szülészeti klinikán -- Dumreicher

különjavaslata -- Oktatás a pesti egyetemen

1854 novemberében váratlanul meghalt Birly, a pesti egyetem szülészetének professzora. A megürült tanszék betöltése a budai Helytartótanács és a Bécsben székelı Zivil- und Militárgouvernement für Ungarn hatáskörébe tartozott, de kikérték a pesti orvosi fakultás véleményét is.

Nagy választék Pesten nem állt rendelkezésre. Birly professzor nem nevelt kiváló szülészgárdát, egyetlen tanítványa jöhetett szóba a tanári kinevezésnél: az asszisztense, Walla Ferenc, aki hozzá hasonlóan jelentéktelen és maradi szülész volt. Rajta kívül nem is volt más jelentékeny szülész Pesten, mint Semmelweis, akit Bécsben szerzett magántanársága és a Rókus-kórházban betöltött fizetéstelen tiszteletbeli fıorvossága támogatott; tudományos munkássága azonban egyiküknek sem volt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a pesti tanári kar 1855-ben jórészt azokból a tanárokból állt, akik a szabadságharc alatt lojálisok maradtak a

Monarchiához, nem „kompromittálták" magukat Béccsel szemben, akkor nem tekinthetjük sem meglepınek, sem felháborítónak az orvosi fakultás fölterjesztését, amely elsı helyen Carl Braunt, második helyen Semmelweist, harmadik helyen Wallát jelölte.

Utólag a magyar orvostörténészet úgy könyveli el ezt a jelölést, mint nemzeti szégyent -- valójában az is volt, noha teljesen érthetı. Semmelweisnek a gyermekágyi láz leküzdésében elért eredményei nem voltak sem közismertek, sem általánosan elfogadottak; a kortárs tanárok nagy része, ha egyáltalán tudott errıl, körülbelül annyit tudhatott, hogy sok nemzetközi vita folyik e kérdés körül. Az 1855-ös pesti tanári kar orvosai közt Balassa volt az egyetlen haladó szellemő, aki közelebbrıl ismerhette Semmelweis érdemeit, a többiek középszerő szakemberek, a szülészet belsı ügyeiben tájékozatlanok.

Az egyetlen, aki talán tisztában volt Semmelweis jelentıségével, Markusovszky Lajos, nem tagja a fakultásnak. Képzettségére nézve sebész, de a sebészi tanszéket Balassa töltötte be, Markusovszky nem jutott katedrához. Mint utóbb kitőnt, Markusovszky nem is a sebészetben volt kiváló, hanem az egészségügyi szervezésben. Ilyen minıségben valószínőleg játszott is valamelyes szerepet Semmelweis kinevezésében. 1855. február 7-én ugyanis a Wiener medizinische Wochenschriftben megjelent egy „pesti levél", amely Birly elparentálása után lelkesen méltatja Semmelweis érdemeit, azt állítva, hogy a „honi kiválóságok" szerint egyedül ı méltó a szülészeti tanszék betöltésére, sıt, új korszakot nyithat nagy felfedezése révén a szülészetben. Ezt a lapot Leopold Wittelschöfer, nagykanizsai származású bécsi professzor alapította, aki Rosashoz hasonlóan élnémetesedett; sok borsot is tört a magyarok orra alá. A névtelenül írt „pesti levelek" nem az ı tollából származtak, de rendszerint az ı szempontjai érvényesültek benne. Valószínőnek látszik, hogy a Semmelweist dicsérı -- és feltőnıen tájékozott -- pesti levél szerzıje Markusovszky.

Más pályázók is voltak -- egy laibachi meg egy lembergi szülész, egy cseh meg egy pesti gyakorló orvos --, ezeket eleve nem vették számításba, annál inkább Carl Braunt, akit mi még Semmelweis utódjaként ismertünk meg, kezdı szülészként, azóta azonban több évet töltött Klein oldalán a bécsi klinikán, most Trient mellett egy szülı- és lelencháznak az igazgatója. Beletanult a szülészetbe, ezt tankönyvével és más szakközleményével bizonyította. Pestre valószínőleg azért akart jönni, hogy a lelencháztól szabaduljon, ugródeszkának szánhatta késıbbi pályafutásához. Az osztrák egészségügyi törvény a bábák és felcserek oktatóitól megkívánta a helyi nyelvismeretet; Braun nem tudott magyarul, de úgy látszik, komolyan vette a pályázatot, mert hozzáfogott a magyar nyelv tanulásához. Kétségtelenül ı volt a legesélyesebb jelölt. Ha idıben megtanult volna magyarul, az isten sem menti meg tıle a pesti egyetemet -- akkor pedig Semmelweisnek befellegzett. És mégis Semmelweis nyerte el a tanszéket.

„A pesti egyetem szülészprofesszora nem nélkülözheti a magyar nyelv ismeretét. Az a várakozási álláspont, hogy a nyelvet még tökéletlenül ismerı tanár majd utólag elsajátítja, s addig a bábák oktatását egy kisegítı látja el, nem hagyható jóvá a jelen esetben, amikor dr. Semmelweis fıorvos a betöltendı professzorsághoz minden tulajdonsággal magas fokon rendelkezik.

Dr. Semmelweis a bécsi egyetemi szülészet tanársegédjeként ragyogó bizonyságát adta tehetségének, a szülészet iránti érdeklıdésnek, e szakma gyakorlása és tökéletesítése érdekében kifejtett fáradhatatlan szorgalmának, tudományos szempontból ugyanolyan éleslátással és alapossággal, amilyen technikai készséggel és eredményesen végzett munkásságának. A gyermekágyi láz keletkezésérıl és terjedésérıl vallott nézetei, valamint ennek elhárítására vagy korlátozására kidolgozott módszerei nem nélkülözik a tudományos és gyakorlati megalapozást, a legjelesebb szülészek szerint figyelemre méltónak tekintendık.

Bécsi tanársegédként és magántanárként tartott elıadásai tudományosságukkal és elevenségükkel tőntek ki, igen látogatottak voltak. A Rókus-kórház szülészeti osztályán teljesített fıorvosi mőködését ugyancsak gyümölcsözınek mondják. Minthogy kifogástalanul beszéli a magyar nyelvet, s erkölcsi és politikai magatartásáról is kedvezıek a jelentések, így kétségtelen, hogy a budai Helytartóság elnöksége, valamint Magyarország polgári és katonai kormányzósága dr. Semmelweis fıorvos személyében a betöltendı tanszék pályázói közt a legalkalmasabbat javasolta."

Ki az, aki ily elismerıen, szinte magasztalóan szól Semmelweisrıl? Ki az, aki ennyire tájékozott bécsi és pesti mőködésérıl, képességeirıl, sıt nagy jelentıségő fölfedezésének hallgatólagos nemzetközi elismerésérıl is? Ki ajánlja ily melegen a pesti szülészeti tanszékre? A pesti barátok? A bécsi iskola professzorai ? Orvosok? Szülészek ? Nem: ugyanaz a Helfert államtitkár, aki hat évvel ezelıtt a Klein-Skoda párvidalban a miniszteriális autarchia érdekében veszni hagyta Semmelweis ügyét. Nyilvánvalóan akkor sem Semmelweis személye ellen volt kifogása, hanem mint állami tisztviselı szolgálta azt, amit állami érdeknek tartott. Most világosan látta, hogy az állami érdek Semmelweis kinevezését kívánja, aki már Bécsben bebizonyította alkalmasságát, politikailag sem kompromittálta magát és magyarul is tud, tehát mint egyedül erre érdemes jelöltet terjesztette föl gróf Thun von Hohenstein oktatásügyi miniszternek, aki továbbította a felterjesztést a császárnak, és két hét múlva, 1855. július 18-án Ferenc József jóváhagyta Semmelweis egyetemi tanári kinevezését.

Itt bizonyosodik be, hogy Semmelweis nem ok nélkül várakozott Bécsben a magántanári kinevezésre. Ha ez a papír nem lett volna a kezében, Helfert sem ajánlhatta volna professzornak azt a szülészt, akitıl még egyetlen sor sem jelent meg nyomtatásban. Helfert a Klein-Skoda vita idejébıl nagyon jól emlékezett arra, miféle érdemei vannak Semmelweisnek a gyermekágyi láz megelızése terén, ismerte fölfedezésének értékét -- jobban a szülészeknél -- Skoda akadémiai elıadásából és cikkébıl (így közvetve Semmelweis mégis köszönhet valamit Skodának), sıt egy kis csalafintasággal úgy tesz, mintha Semmelweis már mint magántanár tett volna bizonyságot elıadói képességérıl, holott jól tudjuk, egyetlen magántanári elıadást sem tartott. Egy kényes pont maradt még, amit az államtitkárnak át kellett hidalnia: a „purifikálás" kérdése. A forradalmi idık óta ugyanis a professzori kinevezés kritériumai közé tartozott, hogy a jelölt „a cs. k. Katonai Bíróság elıtt purifikálva" lett. Igazolási eljárás Semmelweis esetében nem történt, a minisztérium irattárában volt azonban egy papír a pesti polgármesteri hivataltól, amely szerint: „Bár a forradalmi zavagások idején Bécsben volt tanársegéd, igazoló irata mindazonáltal nincs, rendelkezésre áll ellenben egy igazolás a pesti polgármesteri hivataltól az ottani politikai és erkölcsi magatartásáról 1851. február 12-rıl." Ez elgendı volt ahhoz, hogy az államtitkár kedvezınek minısítse politikai nézeteit -- s egyben ahhoz is, hogy a „forradalmár Semmelweis" legendát végleg szétoszlassa. Nem politizált.

És azt is el kell ismernünk, hogy a Bach-korszak kellıs közepén -- a Semmelweis-ügyben -- az osztrák kormánynak több esze volt, mint a magyar professzoroknak.

Októberben kezdte meg mőködését Semmelweis a klinika szülészetén. Bár a fennálló rendelkezések értelmében a professzori kinevezéssel összeférhetetlen a Rókus-kórház szülészetének vezetése, Semmelweis beadványban kérte a Helytartótanácstól, tarthassa meg továbbra is fizetéstelen fıorvosi állását a kórházban. Kérését a kórház igazgatója is támogatta. A Helytartótanács nem ellenezte ezt a szabálytalanságot, amely nyilvánvalóan mindenkinek hasznára volt, de egy pesti szülész megpályázta az állást; kétévi huzavona után 1857 júniusában Semmelweisnek át kellett adnia a Rókus-kórházi osztályt a vezetésre alkalmatlan utódnak. Semmelweis két okból ragaszkodott az osztályához: egyrészt itt végezte

nıgyógyászati gyakorlatát, másrészt jól sejtette, hogy távozásával a gyermekágyi halandóság ismét magasba fog szökni, így is történt; csak 1869-ben szőnt meg a Rókus-kórházban a gyermekágyasok új endémiája, amikor Semmelweis tanársegéde, Fleischer József vette át a szülészet vezetését. Fleischer olyan eredményesen alkalmazta mesterének módszerét, hogy 1870-ben már egyetlen gyermekágyi halálozás sem fordult elı az osztályán.

Az egyetemi klinikán nemcsak nıgyógyászati osztály nem volt, hanem a szülészeti osztályt is siralmas állapotban találta Semmelweis.

A mai Kossuth Lajos utcát Hatvani utcának hívták akkor, ebbıl ágazik el a Semmelweis utca (hajdani nevén Újvilág utca). A sarkon álló öreg épület második emeletét foglalta el a szülészet, összesen öt szobában: egy a vajúdók, négy a gyermekágyasok számára. A piciny szobákat a bennük elhelyezett 26 ágy teljesen betölti, az orvostanhallgatók és bábák számára nem maradt hely, ha viszont mégis bepréselıdtek, a levegı szorult ki onnét, csak a hıség fokozódott. A földszinten árnyékszékek és pöcegödrök terjesztettek átható szagot, itt voltak ezenkívül az anatómia és kórbonctan helyiségei, az elsı emeleten a vegytani tanterem és a hullakamrák, a vegytani laboratórium három kéménye a szülészeti szobák közé falazva elviselhetetlen hıséget terjesztett. A betegeket nem lehetett elkülöníteni az egészségesektıl, mert nem volt hová. E zsúfoltság közepette a tanulók a szülésbıl vagy mőtétbıl nemigen láthattak semmit, legfeljebb a vajúdók jajgatását hallhatták. Tanterme a szülészeti klinikának egyáltalán nem volt, elıadásait Semmelweis ott tartotta, ahová épp beeresztették: télen a gyógyszertan, nyáron a sebészet tantermében.

Ennél kedvezıtlenebb körülmények közt valóban nem foghatott volna hozzá a munkájához. A bécsi szülészet Paradicsomnak tőnhetett a pestihez képest. Az eredmény mégis várakozáson -- Semmelweis várakozásán is -- felüli volt: az elsı évben 514 szülı nı közül 2 halt meg gyermekágyi lázban, vagyis 0,39%. (Utaltam már arra, hogy Semmelweis amilyen alapos szülész, olyan felületes számoló volt; 0,39 helyett könyvében ismételten 0,19%-ot ír. Felületességében az orvostörténészek és könyvkiadók is osztoztak: több mint száz éven át minden új kiadás, fordítás és Semmelweis-életrajz vagy tanulmány korrigálatlanul közölte a 0,19-es százalékot.)

Az ember hajlamos a feledésre, ezért emlékezetbe idézem : nyolc-kilenc évvel korábban, 1847 áprilisában a bécsi szülészeti klinikán Semmelweis százalékos vesztesége ennek a 0,39-nek pontosan az ötvenszerese volt: 18,27%. Vagyis ha a „puerperális Nap" nem kelt volna fel, akkor a pesti klinika 514 gyermekágyasa közül nem kettı, hanem száz halt volna meg.

A következı két év nem volt ennyire szerencsés: 2,9, illetve 4 % volt az évi mortalitás. Minthogy a prevenciót változatlan gondossággal hajtották végre, nyilvánvalóan valamiféle mőhiba okozta a baleseteket. Semmelweis lázasan -- és szisztematikusan -- kutatott a baj eredete után, és meg is találta, mégpedig elsı alkalommal a szennyes lepedıben, amit a gyermekágyasok alá raktak, második alkalommal egy bába lelkiismeretlenségében, aki elmulasztotta a szennyezett lepedık lecserélését. Semmelweist az vezette nyomra, hogy páciensei nem közvetlenül a szülés után lázasodtak be, hanem pár nappal késıbb, amikor már belsı vizsgálat egyáltalán nem történt, és az újszülöttek nem kapták meg a vérmérgezést. Ekkor derült ki, hogy takarékossági okból az egyetem gazdasági hivatala egy olcsóbb mosodát keresett, ahonnan a lepedık vértıl és egyéb ürüléktıl bőzösen kerültek vissza az osztályra, majd a gyermekágyasok alá. Semmelweis óriási botrányt csapott, visszakövetelte a korábbi mosodát, és a maga költségén vásárolt száz lepedıt, nehogy a bürokratikus huzavona során újabb áldozatok legyenek. Nem volt könnyő a száz lepedı árát utólag bevasalni a gazdasági hivatalon. S volt mit hallania a „közvagyon pocsékolásáról", amikor a következı évben emelkedett a mortalitás! Pedig volt lepedı bıven, de az említett lelkiismeretlen bába

fölöslegesnek tartotta a fehérnemő cserélését. Semmelweis azonnal kidobta a bábát, a „járvány" megszőnt.

Mindenki más a statisztika átmeneti romlását a Semmelweis-doktrína csıdjének tekintette volna, ı ellenben éppen ellenkezıleg, újabb bizonyságát találta meg annak, hogy csak a teljes tisztaság megırzése biztosít a fertızés ellen. Nincs már szó „hullaméregrıl": a bomló szerves anyag a legkülönfélébb úton-módon kerülhet a fölsebzett méhen keresztül a vérpályába. Az aszepszis és a non-infekció eszméje ezeken az átmeneti kudarcokon keresztül vált egyre teljesebbé.

Az 1856-os év némi kis enyhülést hozott a szellemi élet elnyomottságában, s ugyanekkor Semmelweis életmódjában is: kezdett elıadásokat tartani az Orvosegyesületben.

A Budapesti Királyi Orvosegyesület 1837-ben létesült a pesti és budai gyakorló orvosok és gyógyszerészek összehangolása, kulturális-szakmai fejlesztése céljából. Mintegy százhúsz orvosdoktor és ugyanennyi kirurgus mőködött ekkortájt a fıvárosban. Egymással is és az egyetemi tanárokkal is elég rossz viszonyban voltak. Ennek oka egyrészt a kenyéririgység (akkoriban még nem volt jó üzlet orvosnak lenni, szívesen csalták el egymás jómódú pácienseit), másrészt az a furcsa rendelkezés, hogy az egyetem orvosi karának bármely városi orvos tagja lehetett 101 arany lefizetése ellenében, így az egyetem orvosi karában hovatovább több lett a „külsı tag", mint a professzor. 1816-tól 1867-ig az orvoskari dékánt a külsı tagok közül kellett választani, ez végleg elmérgesítette a gyakorló orvosok és a professzorok közti viszonyt. Az Orvosegyesületet Mokossinyi Mihály azért alapította, hogy összhangot teremtsen a két párt közt, de eleinte az ellenkezıjét érte el: a professzorok nem voltak hajlandók belépni az egyesületbe, amely ezáltal egyetemellenes tömörüléssé vált. A bécsi kormány sem nézte jó szemmel az orvosok szervezkedését, hivatalos mőködési engedélyüket is csak ötévi huzavona után adta meg. 1843-ban Balassa és Sauer professzorok beléptek az egyesületbe, ez enyhítette a feszültséget, de hatásosabb együttmőködésre csak a szabadságharc után került sor, amikor ez az egyetlen szerény fórum adott lehetıséget az orvosok nyilvános szereplésére -- ez is rendıri ellenırzés alatt. Megjelent ugyan egy német nyelvő orvosi lap Wachtel Dávid szerkesztésében, de a jelesebb orvosok ebben nem szívesen közölték írásaikat.

Semmelweis már hazatérésekor belépett az Orvosegyesületbe, és rendszeresen látogatta az üléseket, amelyek fıleg esetbemutatásokból állottak. 1856/57-ben több alkalommal tartott elıadást. Esetbemutatások voltak ezek is, éspedig nem szülészeti, hanem nıgyógyászati gyakorlatából. A gyermekágyi lázról még mindig nem nyilatkozott, de rövidesen sor kerül arra is.

Az 1856-os évnek még egy eseményérıl kell megemlékeznünk: a bécsi szülészeti klinika professzorváltásáról. Ez év áprilisában ugyanis Klein professzor halálával megürült a szülészeti tanszék. Egy évvel korábban Rosas is meghalt, Semmelweis legfıbb bécsi ellenfelei tehát már nem éltek, ezzel szemben Thun miniszter tanügyi reformja kedvezett a haladó szellemnek, az új bécsi iskola egyre erısödı tekintélyének. Ebben az évben ismét Rokitansky a rektor, a tanárok és jelölıbizottsági tagok közt Semmelweis régi nagyrabecsülıi vannak: Skoda, Bartsch, Schuh, Helm, és mások, akik az elızı „ütközetben" is kiálltak mellette. A minisztériumban is számíthat Well és Helfert jóindulatára. Vajon fölmerült-e a gondolat, hogy Klein üresen maradt tanszékére Semmelweist hívják meg?

Nem volna meglepı, ha ez senkinek se jut vala eszébe. 1850-ben Semmelweis sértı módon hagyta ott az egyetemet, éppen akkor, amikor tisztelıi kiharcolták magántanári kinevezését. Elméletérıl azóta sem közölt egy sort sem, a nemzetközi szakirodalom viszont nem szőnt

meg szidalmazni a „hullaméreg"-doktrínát. Az új bécsi iskolával megszakadt minden személyes vagy hivatali összeköttetése. Ilyen körülmények közt valóban miért is gondolnának rá?

És mégis gondoltak. Erna Lesky kutatásai kimutatják, hogy az orvosi fakultás jelölıbizottsága elsı helyen tárgyalta Semmelweis kinevezésének lehetıségét. A következı professzorok kerültek szóba: Pestrıl Semmelweis, Prágából Seyfert és Streng, Pétervárról Arneth, Würzburgból Scanzoni, Heidelbergbıl Lange, Tübingenbıl Breit. Csupa ismerıs -- és micsoda vegyes társaság! Ha csak a gyermekágyi láz prevenciója szempontjából tekintjük, együtt vannak benne a hívek (Arneth, Lange) a legszenvedélyesebb ellenfelekkel (Seyfert, Scanzoni) és a közönyösekkel (Streng, Breit). Azért meglepı ez, mert az orvosi fakultás jelölıbizottságának fennmaradt jegyzıkönyve egyértelmően tanúsítja, hogy a jelölık tisztában voltak Semmelweis fölfedezésének jelentıségével:

„...Ami a további alkalmasságot és oktatói tehetséget illeti, a Bizottság indíttatva érzi magát arra, hogy itt különösen Semmelweis tanárt emelje ki, aki már tanársegédként... a gyermekágyi megbetegedések -- kiváltképp hullafertızéses eredetérıl vallott nézetéért sok alapos kutatótól kapott teljes elismerést és támogatást, kétségtelenül új megvilágításba helyezte ezeket a kórképeket, és nemcsak ezzel, hanem a Monarchia különbözı szülıházaiban elıforduló gyermekágyi betegségekrıl készített statisztikai összeállításaival is nagy szolgálatot tett; ezen érdemei elismerése mellett mindazonáltal a Bizottság tagjai sajnálattal kénytelenek megállapítani, hogy Semmelweis tanár az utóbbi évek során a szakmájában irodalmilag nem mőködött, márpedig a Bizottság tagjainak a más pályázók által benyújtott irodalmi szakmunkákkal szemben ilyen irányú irodalmi teljesítményére kellene rámutatni ahhoz, hogy ajánlásukban arra a helyre jelölhessék, ahová kiemelkedı képességei folytán egyébként szívesen állítanák."

Ennek ismeretében végképp le kell számolnunk azzal a hamis történelmi ítélettel, hogy Bécsben „nem értették" Semmelweist és tanait. Más kérdés, hogy ha ennyire megértették, miért nem követték további évtizedeken át? És miért terjesztettek fel végül olyan névsort a tanszék betöltésére, amelyben a felsorolt hét név közül egyik sem szerepel, helyettük három új név, mind a három a Semmelweis-doktrína ellenségéé: elsı helyen Carl Braun Trientbıl, második helyen Joseph Spaeth, a bécsi Josephsakademie helyettes tanára, harmadik helyen Eduárd Lumpé bécsi gyakorló szülész? A Közkórház igazgatósága ugyancsak felterjeszt egy listát, ebben elsı helyen Carl Braun szerepel, második és harmadik helyen két laibachi szülész.

A hivatalos jelölésekkel párhuzamosan, július 27-én külön javaslatot (Separatvotum) nyújtott be a minisztériumrioz Johann Dumreicher, az I. sebészeti klinika igazgatója. Dumreicher annak idején Balassával együtt sebészkedett Wattmann mellett, majd ennek félreállításakor 1849-ben ı került a helyére. Semmelweisnek mindig tisztelıje volt; nevét ismerjük azokról a beadványokról, amelyekkel hajdan Rokitanskyék kiálltak Semmelweis mellett. De túl ezen: ı volt az elsı, aki Semmelweis tanai nyomán az aszepszist a sebészi gyakorlatban meghonosította, méghozzá rendkívüli sikerrel:

„Valóban, Dumreicher volt az, aki a kötszert napokon át lúgoztatta klórmészoldatban. Klinikáján a sebkezelést olyan kényes tisztasággal hajtatta végre, hogy három évtized alatt mindössze két ízben fordult elı náluk minden sebészeti osztály réme, a kórházi üszög, diadalmas ellentétben más sebészeti klinikákkal, amelyeken az antiszeptikus korszak elıtt 80%-ig is felment a kórházi üszög következtében elhunyt amputáltak száma." (Lesky.)

Ez a kitőnı ember terjedelmes beadvánnyal fordult a minisztériumhoz, amelyben „a tanintézet és a tudomány érdekében" kifejti, hogy a professzori kinevezésnél elsısorban Semmelweisnek kell számításba jönnie. Érveit három pontba sorolja:

1. A magas minisztérium már a pesti tanszék betöltésénél elınyben részesítette Semmelweist a most elsı helyen javasolt jelölttel (Carl Braun) szemben, és Semmelweis azóta tökéletesen igazolta a minisztérium belé helyezett bizalmát.

2. A tanszék betöltésénél kívánatos, hogy ne csak a szülészeti, hanem a nıgyógyászati szakismeretre is tekintettel legyenek. Semmelweis hároméves kórbonctani munkálkodása alatt a nıi betegek tanulmányozásával olyan diagnosztikus készségre tett szert, hogy e betegségek diagnosztikáját ı kezdeményezte és szorgalmazta Bécsben, így nála alkalmasabb nıgyógyászt aligha lehetne találni.

3. Nyilvánvaló tény, hogy azon két esztendı alatt, amidın Prof. dr. Semmelweis mint tanársegéd mőködött az itteni szülészeti klinikán, a pusztító gyermekágyi járványt, amely emberéletek ezreit ragadta el a mi szülıintézeteinkbıl csakúgy, mint a többibıl, és egyetlen évben sem kímélte meg a klinikánkat, ekkor tökéletesen eltőnt, miként pesti intézetében is az ı mőködése idején minimumra redukálódott a halálozási százalék.

Dr. Semmelweis professzornak az a véleménye, hogy bizonyos célszerő és szigorúan keresztülvitt szabályokkal a szülıintézeteknek ezek a járványai meggátolhatok, és tömérdek emberi élet megtartható. A tiszteletre méltó és szakmájában kiváló Chiari professzor -- noha közeli rokonságban állt Klein professzorral, Semmelweis doktor vélekedésének ellenlábasával Semmelweis professzor nézetének hódolt, és igyekezett is ezt elıadásaiban és tudományos cikkeiben a tapasztalatának megfelelıen bizonyítani. Más oldalról kétségbe vonták e föltevés helyességét.

A vita megoldása humanista és tudományos szempontból az orvosok és emberbarátok számára egyaránt a legnagyobb mértékben fontos. Egyetlen intézet sem alkalmas annyira e vita eldöntésére, mint a mi fıiskolánk. A döntéshez az szükséges, hogy a meghatározott rendszabályokat több éven át szigorúan végrehajtsák, a tények akkor eldöntik a kérdést. A dolog természetébıl következik és emberileg érthetı, hogy aki egy bizonyos nézetnek ellenlábasa, vagy aki nem osztozik egy meggyızıdésben, az kevesebb gondossággal és pontossággal fogja a rendszabályokat bevezetni, éveken át végezni és ellenırizni, mint az a férfiú, aki meggyızıdött a hatásukról, amikor két éven át megóvta Európa legnagyobb intézetét a gyermekágyi járványtól.

Alulírott megalapozottnak vélt meggyızıdése szerint Semmelweis professzor úr egyébként is kiváltképpen alkalmas ennek a tanszéknek méltó betöltésére, meghívása a tudomány és minden emberbarát szemében oly fontos vita eldöntése szempontjából is kívánatosnak látszik.

Bécs, 1856. július 27.

Professor v. Dumreicher

E nézettel teljesen egyetért Prof. Dlauhy

Prof. Skoda

Betegsége miatt az ülésen megjelenésében gátolt Prof. Rokitansky"

Mint látható, a Separatvotumot Dumreicher a maga nevében írta, de pártfogóul megnyerte a régi harcosok közül Skodát és Dlauhyt, sıt az örökké betegeskedı Rokitanskyt is. A bécsi iskola tehát nem felejtette el Semmelweist, ismét egyszer kiállt érte -- és ismét hiába. Rejtélyes, hogyha ilyen erık fogtak össze mellette, miért nem tudták ügyét gyızelemre vinni. Tény, hogy néhány hónapnyi szélcsönd után, november 16-án a minisztérium Carl Braunt nevezte ki a bécsi szülészet professzorává. Nem járt rosszul vele: Braun idıvel kiváló szülész lett, épp csak a gyermekágyi láz kérdésében nem tudott a kellı belátásra jutni. De ha Semmelweis kapja meg a katedrát...

Érdemes Dumreicher okos szavain elgondolkozni. Ha Semmelweis kapja meg a katedrát, nacionalista szempontból veszteség ér bennünket: visszatért volna Bécsbe, és menthetetlenül elnémetesedik. Csak mint pesti professzor maradhatott meg magyarnak -- és még így is a fél világ osztráknak hiszi. De mint bécsi professzor valóban der Retter der Mutter lett volna, az egész világ anyáinak megmentıje, ami pesti professzorként csak fél évszázados késéssel lett. Sok háborúság várt volna rá Bécsben is, de Európa legnagyobb szülészetén olyan elementáris erejő bizonyítékot tárt volna a világ elé, hogy ha egyetlen sort sem ír le, akkor is meggyızi a szülészeket, sıt a sebészeket is, és Lister helyett övé az aszepszis-antiszepszis elterjesztésének dicsısége. Az Európa perifériáján küszködı kis pesti egyetem ehhez nem nyújtott elegendı alapot -- itt még a magyarokat sem tudta meggyızni, nemhogy a világot.

Dumreicher utalása Semmelweis kórbonctanon szerzett nıgyógyászati ismereteire azt a megtisztelı, de eltúlzott megállapítást váltotta ki Erna Leskybıl, hogy Semmelweis volt a bécsi nıgyógyászati iskola úttörıje. Semmelweis utóbb csakugyan kitőnı günekológus lett, értékes tanulmányokat írt, és hozzáfogott egy nıgyógyászati tankönyv írásához is; bizonyára nagy szerepet játszott ebben a korábban szerzett bonctani tapasztalata is, de a nıgyógyászától pusztán a boncasztalon megtanulni nem lehet. Semmelweist a Rókus-kórház tette, autodidakta módon, elsırangú nıorvossá; Bécsben még nem volt a nıgyógyászat úttörıje.

Semmilyen adatunk nincs arról, hogyan reagált a bécsi tanszék betöltéséért folyó küzdelemre. Minthogy pályázatot nem adott be, és nem utazott oda, lehetséges, hogy jelölésérıl nem is tudott, vagy csak utólag értesült. Carl Braun személyében mindenesetre kényelmetlen vetélytársat kapott, akivel kölcsönösen sok bosszúságot okoztak még egymásnak.

Pesti egyetemi mőködésérıl sem rendelkezünk bı ismeretekkel. A szemész Hirschler Ignác kortársi följegyzései és Bruck Jakab adatai alapján Schürer von Waldheim ezt írja:

„Az oktatás nem okozott Semmelweisnek különösebb örömet. Hallgatósága egyrészt orvostanhallgatókból állt, akik nemigen érdeklıdtek a szülészet iránt, minthogy a diploma elnyerésében nem volt szerepe; másrészt nagyszámú bábanövendékbıl. A tárgyat nem lehetett úgy elıadni, hogy mindkét hallgatóság számára érthetı legyen. Ha a fejtegetés csak a medikusoknak szólt, a bábanövendékek figyelmetlenné váltak, a bábák speciális oktatása viszont untatta a diákokat. Semmelweis többnyire magyarul adott elı, de nehézkesen, mert a magyar orvosi elnevezések ebben az idıben nagyon hiányosak voltak, amellett maga sem beszélt tökéletesen magyarul. Nem született szónoknak, legszívesebben arra szorítkozott, hogy a betegágy mellett rövid és találó megjegyzéseket tegyen. Különösen az esett nehezére, hogy a bábanövendékek csekély felfogóképességéhez alkalmazkodjék. Túl sokat követelt tılük, és amikor nem értették meg, könnyen megesett, hogy sértı kifejezéseket használt velük szemben, úgyhogy néha az egész nıi hallgatóság könnyekben tört ki. De mivel jólelkő volt, tréfálkozással igyekezett könnyeiket felszárítani. Ám ami a saját tanát és a fertıtlenítési elıírásokat illeti, ebben nem ismert tréfát."

A dezinfekció kérdésében a vizsgákon is kérlelhetetlen volt, szigorúságát ezzel indokolta: „Ha a jogász nem tanul, kliensének csak a pénzét kockáztatja, de ha az orvos nem tanul, ez páciensének életébe kerülhet!" S ha olykor megríkatta is a bábanövendékeket, Virchow-val folytatott vitájában büszkén mondhatta, hogy Magyarországon 800 bábának több fogalma van a gyermekágyi láz keletkezésérıl és megelızésérıl, mint Berlinben az orvostudomány pápájának.

FELKÉSZÜLÉS A KÖNYVÍRÁSRA Semmelweis házassága és családi élete -- Cikksorozat az Orvosi Hetilapban -- Levelezés Európa szülészeivel- A párizsi Akadémia vitája -- Nincs joga többé hallgatni!

Az 1857-es év több fontos változást hozott a közéletben is, Semmelweis magánéletében is.

Orvosi szempontból legfontosabb az a közéleti változás, hogy Markusovszkynak sikerült megindítania az Orvosi Hetilapot, a gyakorló orvosok és a hazai orvostudomány legfıbb sajtóorgánumát, amely azóta is hetenként megjelenik. Hogy a magyar nyelvő lapot a Helytartótanács engedélyezte, ez már elıszele annak a politikai enyhülésnek, amely a következı években mindinkább megmutatkozott.

Magánéletében az hozott döntı változást, hogy a 39 éves Semmelweis megnısült, feleségül vette a 19 éves Weidénhofer Máriát. Szemerényi Károly eskette össze ıket, Semmelweis lelkész testvérbátyja. Feleségének apja körmendi származású pesti szalagkereskedı volt, anyja a jómódú Walthier kereskedı család sarja, akiknek Váci utcai házában Semmelweisék is lakást kaptak. Itt töltötte Semmelweis utolsó éveit, itt nevelte fel özvegye az árvákat, a Walthier család anyagi támogatását élvezve.

A házasság módot ad arra, hogy némi bepillantást nyerjünk Semmelweis magánéletébe. Özvegye még élt akkor, amikor Schürer von Waldheim a Semmelweis-monográfiáját írta (1905), kiegészíthette tehát Hirschler és Bruck hézagos adatait.

„Abban az idıben már meglehetısen kopasz volt és kissé elhízott, de mozgékony, feszes tartású, fürge és egészséges külsejő. Minden szavából és cselekedetébıl végtelen jószívőség áradt. A szegényekhez és szenvedıkhöz segítıkész volt és jóságos, hivatásában kemény önmagához és másokhoz, a fertıtlenítı elıírások dolgában kérlelhetetlen; ingerlékeny volt és könnyen indulatba jött, de ugyanolyan gyorsan lecsillapodott.

Mint orvos: maga a lelkiismeretesség és kötelességtudás. Éjjel és nappal egyformán rendelkezésére állt a rászorulóknak, ha szegények voltak, ha gazdagok. Mégsem volt soha nagy magángyakorlata, mert pénzzel és dicsıséggel nem törıdött. Emberbaráti orvos volt, nem üzletember. A pénzszerzéshez nem értett. Hirschler följegyzése szerint nem ismerte a reklámot, és lelke mélyébıl győlölte azokat az apró fogásokat, amelyekkel némelyek gyors sikert tudtak elérni. Fesztelen és könnyed (bursikóz) lényével nem szolgálta a kényes dámák ízlését, naiv ıszintesége olykor megrendítette pácienseinek bizalmát tudásában. . .

Már reggel 7-kor a klinikáján volt, vizitet és elıadást tartott, 10 tájban hazatért, ruhát váltott és kocsiba ült, hogy elintézze magángyakorlatát. Eleinte felesége is elkísérte útján, a kocsiban olvasva várakozott rá. Ezek a kellemes délelıttök hamarosan véget értek, amikor a várható családi szaporulat miatt az asszonyka nem ülhetett már a kocsiba. 1858. október 14-én fiút szült, akit nyomban Ignác névre kereszteltek az apja után. Másnap reggel, alig 36 óra múltán a szülık holtan találták elsıszülöttjüket a bölcsıben. A halál okának tisztázására Semmelweis felboncoltatta a kis tetemet. Vízfejőséget (hydrokephalus) állapítottak meg. Az 1859.

november 20-án született második gyermek is sok szívfájdalmat okozott nekik. Aranyos kislány volt Mariska, apja valósággal imádta. Négyhónapos korában hashártyagyulladásban meghalt, 1860. március 15-én. Négyéves házasság után így ismét magukra maradtak, mosolygós gyermekarcok nélkül. Annál gyengédebb, szeretetteljesebb volt Semmelweis a feleségéhez. Nyugodt, kellemes életet éltek, idınként barátok kis köre győlt össze náluk, fıként orvosok, köztük elsısorban »Markó« [Markusovszky], aki idıközben miniszteri tanácsos lett." Ez a fél évszázad távlatából származó, nekrológ hangvételő visszaemlékezés nincs híján annak az idealizálásnak, ami abban az idıben már hozzátartozott az újrafölfedezett tudós általános jellemzéséhez, mégis hozzásegít ahhoz, hogy valamelyest rekonstruálhassuk a Semmelweis család mindennapos életét.

Késıbb újabb gyermekeik születtek: 1861-ben Margit, 1862-ben Béla, és 1864 nyarán, egy évvel apja tragikus halála elıtt, Antónia. Margit hosszú életet élt, nem ment férjhez. Kitőnıen fızött; mikor késıbb nehéz anyagi körülmények közé került, legfıbb jövedelemforrása az volt, hogy módosabb ismerısök estélyeikre, vacsoráikra elhívták „konyhafınöknek". Béla nem örökölte apja szolid életmódját, léha és költekezı fiatalember volt; adósságait nem tudván kifizetni, 23 éves korában öngyilkos lett. Antónia 18 éves korában férjhez ment Lehoczky Kálmán táblabíróhoz; a nagy korkülönbség ellenére igen jó házaséletet éltek, számos leszármazottjuk ma is él. Semmelweisné és gyermekei 1879-ben Szemerényire magyarosították nevüket; a Lehoczky-ág férfi tagjai viszont késıbb fölvették a Lehoczky-Semmelweis kettıs nevet.

Fiatal feleségét egyébként Semmelweis nem avatta be azokba a bosszúságokba és kellemetlenségekbe, amik érték. Ha tudott is a viharokról, amelyek férje könyvének és a Nyílt leveleknek megjelenését követték, nem volt teljesen tisztában a Semmelweis-doktrína jelentıségével és férje nagyságával; a Walthier család egyenesen ellenezte a beházasodott férj nyakasságát és Európa szülészeivel folytatott párbaját, halála után csak mint a „bolond Náci"-ról beszéltek róla. Ez lehetett az oka annak, hogy férjének nevétıl is megvált; késıbb, amikor a Semmelweis-kultusz Magyarországon életre kelt, szerette volna visszakapni a Semmelweis nevet, de ez már nem volt lehetséges.

Az 1857-es évben a külföldi szülészeti irodalomban is bizonyos hangváltás következett be. Semmelweis igazát most is csak elvétve ismerik el (például egy dublini folyóirat cikke), viszont egyre több közlemény számol be arról, hogy a szülıintézetekben bevezetik a kötelezı tisztaságot, a kórboncolás elkülönítését, sıt a megelızı klórmosásokat is, és kedvezı eredményt észlelnek -- ugyanakkor Semmelweis nevét nem említik, csak példálóznak, hogy „egyesek szerint" összefüggést lehetne föltételezni a diákok bonctermi tevékenysége és a gyermekágyi járvány fokozódása közt, ezt az összefüggést azonban rögvest kétségbe vonják (például a müncheni szülészeten).

Joseph Spaeth most megjelenı szülészeti kompendiuma félénken kimondja, hogy a gyermekágyi méhgyulladást az eves, bomló anyagokkal történı fertızés okozza, zárójelben még a hullamérget is említi, és a gennyvérőséget ugyancsak a bomló állati anyagból származtatja -- de sem Semmelweisrıl, sem a szükséges prevencióról egy szót sem szól. Carl Braun újabb szülészeti tankönyve sem közli Semmelweis nevét, csupán a „hullafertızési elméletet", mint minden szakember által egyhangúlag megcáfolt hipotézist. Pedig mindkettejük intézetében napirenden van a gyermekágyi endémia, a halálozás 7, sıt 10-12 %-ot is elér. Legújabban került elı egy svéd doktori értekezés a késıbbi professzor Trägårdh tollából a gyermekágyi lázról, 1858-ból: gondosan összeszed minden, már ekkor idejét múlta elméletet, beszél tejlázról és fibrines vérbetegségrıl, elismeréssel szól a koppenhágai és más szülészeteken bevezetett tisztasági intézkedések váratlan eredményérıl (három éve szünetel a

gyermekágyi láz!), de gyorsan hozzáteszi, hogy ez egyáltalán nem bizonyítja Semmelweis elméletének helyességét, hiszen az epidémia tudvalevıen váltakozva hol erısödik, hol gyengül. „Nem is szükséges cáfolni ezt a teóriát -- írja a svéd szerzı --, mivel olyan tekintélyek, mint Scanzoni, Braun, Seyfert és mások, tökéletesen kimutatták helytelenségét és tarthatatlanságát" -- de azért nagy súlyt kell helyezni a tisztaságra, és a szülı nıket lehetıség szerint teljesen el kell különíteni a betegektıl.

Látható ezekbıl a közlésekbıl hogy a szülészek közt a tekintélyelv gyızedelmeskedett. Belgyógyászok, sebészek, sıt minisztériumi tisztviselık minden gátlás nélkül nyilatkoznak a prevenció helyességérıl, a szülészeket ellenben szinte gúzsba köti a tekintélyükön esett csorba: még ha felhasználják is a kezükbe adott módszert, képtelenek elismerni a teória helyességét.

Talán ezek a bosszantó közlemények tették, talán „Markó" szakadatlan unszolása, hogy Semmelweis végre beadta a derekát, rászánta magát az írásra. Markusovszky folyton biztatta, eddig mindig azt a választ kapta: Nem tudok írni. De most Markusovszkynak újság van a kezében, az Orvosi Hetilap, és a szerkesztı nem nyugszik addig, amíg szólásra nem bírja hallgatag barátját.

Hozzáfogott tehát könyvéhez, az Aetiológiához.

Bár az elmélet tíz éve készen állott az elméjében, s minden változtatás nélkül közölte azt, amit Bécsben fölfedezett, mégis nagy munkát fektetett a könyv írásába, mert arra szánta el magát, hogy cáfolhatatlan bizonyítékokat tár az olvasó elé, ehhez összegyőjti a világirodalom minden hozzáférhetı gyermekágyi statisztikáját, másfelıl lépésrıl lépésre megcáfolja minden ellenfelének minden érvét. Kiterjedt levelezésbe fogott Európa szülészeivel, hogy megtudja: hol hogyan vélekednek, mit tesznek, milyen eredményt érnek el.

Három évig tartott ez a munka, de már 1858 januárjára készen állt a mő gondolatmenete. Ezt elıadta a pesti Orvosegyesületben, Markusovszky pedig közzétette az Orvosi Hetilapban, folytatásokban, A gyermekágyi láz kóroktana címmel.

Magánvéleményem szerint ez a 27 oldalas tanulmány jobban sikerült, mint az 543 oldalas könyv. Világos, higgadt, logikus, meggyızı írás, mentes a sztereotip ismétlésektıl és a végtelenbe nyúló statisztikai táblázatoktól, amelyek az Aetiologie-t nehézkessé teszik; mentes a szenvedélyesen vitatkozó hangtól is, amelynek indulatkitörései visszatetszést keltettek a kortársakban. Minden benne van, amit Semmelweis tanításából tudni kell, és semmi sincs benne, ami szükségszerően ellenérzést vált ki a szülészekbıl. Elbeszéli a bécsi két szülészeti osztályon észlelt tapasztalatait, kételkedését a közkelető magyarázatokban, sorra cáfolja ezeket, elmondja -- elsı ízben -- a Kolletschkaélményt, a gyermekágyi láz valódi okának fölismerését, a megelızı klórmosás bevezetését és meggyızı eredményét, a hullafertızésen kívül lehetséges fertızési módokat, a Rókus-kórházban és a pesti klinikán szerzett újabb tapasztalatokat, majd röviden cáfolja néhány ellenfél érveit.

Bár számunkra újat nem mond, mégis idézek belıle néhány sort, amely világosan és egyértelmően foglalja össze a gyermekágyi láz lényegérıl alkotott véleményét:

„A gyermekágyi lázt következıképp határoznám meg: A gyermekágyi láz egy felszívódási láz (Resorptionsfíeber), mely föltételeztetik rothadt állatszerves anyag fölszívódása által, melynek folytán elıször is a vérvegy másul meg, s azután a gyermekágyi láz többi következményei, ú. m. belméhlob, has- és mellhártyalob sat. állanak elı, mint az elbomlott vérvegyületnek (Entmischung des Blutes) helybeli terményei. Bécsben a felszívódott rothadt

anyag leggyakoribb forrása a hulla volt; de az nem az egyedüli, mert bármely állatszerves anyag, mely az életfolyam hatánya alól fölszabadult és a vegyi törvényeknek -- név szerint a rothadásnak -- lın alávetve, képes gyermekágyi lázt eredményezni; így tehát eves rák, üszkös (gangraenöse) fekélyek választékai (Secrete) sat. sat. forrásai a gyermekágyi láznak, ha a szülık fölszívásra alkalmatos méhrészeivel hozatnak érintkezésbe.

A gyermekágyi láz azonban nemcsak kívülrıl bevitt rothadt állatszerves anyagok felszívódása által idéztethetik elı, s ezek azon esetek, melyeket meg lehet akadályozni s melyek szülintézetekben az állítólagos járványos febris puerperalis okai; hanem a rothadó anyagok a gyermekágyas szervezetén belül is támadhatnak, ha például a peteburok (Eihäute) vagy a lepény (placenta) bennmaradt vagy odanıtt maradványai rothadásnak, evesedésnek indulnak, s az ekként a méhben termett rothadó állatszerves teszek a nádra [méh] lemeztelenített felületével érülésbe jönnek, felszívódnak s gennyvért, azaz: gyermekágyi lázt hoznak elı.

Vivıje (Träger) a rothadt anyagnak a vizsgáló ujj, a mőtı kéz, a mőszerek, ágynemő, szivacs, fehérnemő stb. stb. vagy a körlég, mennyiben ez a lebegı rothadt anyagot tartalmazhatja. A felszívódás helye a méh belfölülete, mely a terhesség alatt oly sok hónapon át a peteburkok által fedetvén, nyákhártyáját vesztve, fölötte nagy felszívódási területet nyújt.

Ezek nyomán a gyermekágyi láz nem valami saját betegségi faj (Krankheitsspecies), hanem ez a gennyvérrel (Pyaemia) ugyanazonos; oly betegség, amely nem csupán gyermekágyasoknál jöhet és jön elı, hanem olyan, melyet férfiak is : sebészek, boncolók sat. sat. például hullani boncolás és sértésnél megkaphatnak és benne elhalhatnak. A gyermekágyi láz átvihetı ugyan, de éppen nem ragályos (contagiös) betegség... Egy gyermekágyasról a másikra csak akkor vihetı át (übertragbar), ha rothadt anyag vitethetik által egyikrıl a másikra." Az Orvosegyesületben tartott elıadásoknak nem volt nagy közönsége -- 14-16 orvos alkalmanként --, de csupa jeles férfiú, köztük Markusovszky és Balassa, az elnöki székben Wagner János. Szülész azonban még véletlenül sem volt a hallgatóság közt. Az Orvosi Hetilapban viszont a szülészeknek is illett elolvasni a sorozatot, így Magyarországon végre megtörtént a tan hivatalos bemutatása. Ám azt mindenki tudta, hogy a magyar nyelven megjelent közleménynek nemzetközi viszonylatban nincs súlya, ezért Semmelweis úgy döntött, hogy könyvét németül adja ki. Levelezését is németül folytatja Európa szülészeivel. A válaszok, amelyeket leveleire kap, egyre fokozottabb ingerültséggel töltik el. Az derül ki ugyanis, hogy akik bevezették a klóros prevenciót és tartózkodnak a boncolástól, azoknál csökken ugyan a járvány, de ezt egyáltalán nem hajlandók a semmelweisi tan javára írni, hanem különféle naiv magyarázatokat keresnek, és ha mással nem, azzal minden esetben felbıszítik Semmelweist, hogy doktrínáját pusztán „hullafertızésként" utasítják el. Lépten-nyomon kitanításban részesül olyanoktól, akiknek eredményei közel sem járnak az övéhez, s pontosan arra tanítják ki, amit tıle tanultak. Amikor majd a nemzetközi vita elmérgesedésénél Semmelweis dühösen csapkod jobbra-balra, akkor ne feledkezzünk meg ennek a hátterérıl; ı volt az, aki elıször a hullaméreg, majd a genny, év és üszög, aztán a fertızött levegı, végül a fehérnemő, eszközök, mosószerek stb. stb. fertızı lehetıségét sorra kimutatta, bebizonyította; ı tanította meg az orvosokat, bábákat arra, hogy a kezükkel, eszközeikkel, szennyezettséggel, egészségesek közé zsúfolt betegekkel, levegıtlen és bőzös kórtermekkel sorra fertızik a pácienseiket és most jóságosán vagy fitymálva vállon veregetik: jó, jó, kolléga úr, azért egy dologgal mégsem lehet magyarázni ezt a rejtélyes betegséget... sok mindenféle oka lehet ám... Mintha ezt a sokféle okot nem tıle tanulták volna. Az értelmesebb orvosok már rég nem beszélnek atmoszferikus, kozmikus, tellurikus erıkrıl, már rég tudomásul vették, hogy fertızésrıl van szó, és jól-rosszul védekeznek is ellene, mosakszanak, átöltöznek, elkülönítik a betegeket, javítják a köztisztasági viszonyokat, klórvizet is használnak -- csak épp azt nem hajlandók elismerni, hogy mindezt Semmelweistıl tanulták.

A sok levél közül az egyik -- amelyik kivételesen az elismerık közé tartozik -- világosan ki is mondja ezt. Dietl tanár írja Krakkóból:

„Utazásaim közben mindenfelé hallom említeni, hogy Önnek a gyermekágyi láz keletkezését illetı nézeteit nagyon méltányolták a szülészeti intézményeknél, és hogy úgy a betegeket, mint az orvosokat gondosan elkülönítették, s fıleg az utóbbiaknak a hullákhoz való közét betiltották, mint például Koppenhágában. Milyen eredménnyel, ezt természetesen e percben nem tudom.Általában kevesebbet hallani mostanában a pusztító gyermekágyiláz járványokról.Talán azon intézkedések szem elıtt tartása okozza ezt, melyek az Ön tapasztalatain nyugszanak, anélkül hogy azt az illetık önmaguk és a nyilvánosság elıtt be akarnák vallani." (310. old.)

És csakugyan, amikor Semmelweis a koppenhágai professzorhoz fordul pontosabb felvilágosításért, azt a foghegyrıl adott választ kapja, hogy a gyermekágyi járványokat valóban sikerült csökkenteni, de azt Semmelweis nélkül is már tudták, hogy a szülı nıket távol kell tartani a boncolóktól, és maximális tisztaságra kell törekedni; hogy a sok bevezetett újítás közül mi okozza a járvány csökkenését, az nem állapítható meg…

A tragikus sorsú Michaelis utódjától is hiába remélte Semmelweis az elismerést. Igaz, hogy Kiéiben gondosan követik a még Michaelis idejében bevezetett semmelweisi módszert, s az is igaz, hogy a korábbi járványok nem tértek vissza, csakhogy ezt az utód nem a prevenciónak tulajdonítja, hanem pusztán annak a szervezeti változtatásnak, amit ı vezetett be: Michaelis idejében zsúfolt volt az osztály, ı most kevesebb szülı nıt vesz fel.

„Az alatt a tíz év alatt, hogy fınöke vagyok az idevaló szülıintézetnek, erımtıl telıleg minden alkalmat kikerülni igyekeztem, hogy a gyermekágyasok hullaméreggel fertıztessenek; segédemmel együtt távol tartottam magamat a boncolatokon való részvételtıl, s a hallgatókkal pontosan betartattam az ismert elıvigyázatossági rendszabályokat. Én szerencsésebbnek mondhatom magamat elıdömnél a gyermekágyi lázat illetıleg, s csak kevés áldozatért van okom panaszra. Ezen kedvezı-viszonyok fı okát azonban abban az elıvigyázatosságban keresem, mellyel az intézetet minden zsúfoltságtól megóvni igyekeztem... Ezen annyira igyekeztem korlátozni a felvételt, hogy különösen a téli hónapokban sohasem haladta meg a gyermekágyasok száma hosszabb idıre a tízet... Ezt az elıvigyázatosságot Michaelis nem tartotta szem elıtt... Joggal vélem tehát állíthatni, hogy a kiéli szülıház gyermekágyasainak tíz éven át fennállott kedvezı egészségi viszonyai a fertızés ellen alkalmazott e rendszabályoknak tudandók be." (297-298. old.)

Ilyen egyszerő.

1858-ban zajlott a párizsi Orvosi Akadémián a francia szülészek vitája a gyermekágyi lázról, hónapokon át. Paul Dubois vezette, a francia szülészet pápája, akinek Arneth szerint „még az Akadémián is visszafojtott lélegzettel lesik a szavait". Felvonulnak a nagy francia tekintélyek: Trousseau, Cruveilhier és mások; üres elmélkedéseiket Semmelweis szalmacséplésnek nevezi, „de a száraz szalmát, amit elıhoztak, ne csépeljük tovább, magvak úgysem hullanak belıle". W. Sinclair 1909-ben gondosan utánajárt az akadémiai vita anyagának, és igazolja, hogy Semmelweis véleménye jogos volt. Egyedül egy fiatal szülész, Tarnier döbbent meg a Maternité 6 %-os gyermekágyi halandóságán, és nem akart belenyugodni az idısebbeknek abba az ítéletébe, hogy mindig így volt és így is lesz, nincs mit tenni. Az Akadémia tekintélyei közt nem jutott szóhoz, de két tanulmányt írt a gyermekágyi lázról, ezekben a következı hat pontot tárgyalta: 1. A gyermekágyi láz fertızı. 2. Vérmérgezés következménye. 3. Helyes elnevezése septicaemia puerperalis (gyermekágyi gennyvérőség). 4. Hasonlatos a bonctermi fertızéshez. 5. Heves mérgezéssel gyors halálhoz vezet. 6.

Valamiféle ismeretlen elváltozás jön létre a vérben. -- Semmelweis munkásságát, úgy látszik, nem ismerte, vagy az akadémikusok véleményét elfogadva nem értékelte, így buzgalma dacára sem sikerült a halálozást 8,5% alá nyomnia, csak 1870 után ért el fokozott higiénikus szabályokkal 3 %-ot. Felmérhetı ebbıl, mily mélyen állt a francia iskola, ha a legjobb szándék is csak ily csekély eredményhez vezetett. Dubois ismerte Semmelweis tanait, és egyértelmően elutasította.

„Semmelweisnek Német- és Angolországban oly lelkesen fogadott elmélete, mely szerint az átvitelt vér, kifolyások, sıt bármely bomlásban levı anyag közvetítheti, nem bizonyult be helyesnek, s valószínő, hogy már abban az iskolában is elfelejtették, amelybıl elıkerült. Ezzel természetesen nem akarom azt mondani, hogy elıvigyázatossági rendszabályokra semmi szükség sincs, hanem csak azt, hogy a ragályozó képesség nem oly állandó, nem oly activ és nem is olyan folytontartó, mint ahogy azt számos közlemény nyomán hihetne az ember; mert ha valóban olyan lenne, akkor a szülıházak összes személyzetét minden áron a legszigorúbb veszteglızár alatt kellene tartani, mert különben a közönség állandó veszélyben forogna. Ezért éppen a közönségnek tartozunk vele, hogy a túlzott feltevéseket valódi jelentıségükre vigyük vissza. A nık nagy számában már a szülés elıtt is bizonyos állapotok vannak, melyek a gyermekágyi láz keletkezésének kedveznek, amint ezt úgy a magángyakorlatban, mint a szülıházakban gyakran tapasztalhatni. Az utóbbiakba sokszor vétetnek fel terhes vagy szülı nık a gyermekágyi láz kifejezett tüneteivel, melyek utóbb hevesen ki is fejlıdnek. (425. old.) El kell ismerni, hogy ehhez az ostobasághoz képest a bécsi professzorok atmoszferikus hipotézise tudományosnak nevezhetı. „És ez a lelkiismeretlen ember -- mondja Semmelweis -- uralkodik a francia szülészeten. Szegény emberiség, kikre bízod az életedet?"

És végre belátja: nincs joga többé hallgatni.

„Természetemnél fogva minden tollharctól irtózom, aminek elegendı bizonyítéka az, hogy annyi támadásra nem feleltem; az idık folyására véltem bízhatni, hogy az igazság utat törjön magának; de ebbéli reményem 13 esztendın át nem ment teljesedésbe, nem abban a mértékben, amennyire az az emberiség boldogulására kívánatos volna.

A sors letéteményesévé tett azoknak az igazságoknak, melyeket e könyv tartalmaz. Visszautasíthatatlan kötelességem helytállni érettük. Feladtam a reményt, hogy az ügy fontos és igaz volta feleslegessé tesz minden harcot. Nincs többé szó hajlamaimról, csupán azok élete jı számításba, kiknek abban a harcban, vajon nékem vagy ellenfeleimnek van-e igazuk, semmi részük sincsen. Le kell győrnöm természetemet, ki kell újra lépnem a nyilvánosság elé, mert a hallgatás rosszul vált be; a sok keserő óra, mely emiatt már reám nehezedett, nem szolgált intésül; kiállottam és elviseltem ıket; azokért, amelyek még várnak reám, vigasztalást nyújt az a tudat, hogy amit mondtam, meggyızıdésembıl fakadt." (76. old.) Ezekkel a megrázó szavakkal kezd hozzá könyvének írásához.

AZ „AETIOLÓGIA" A sietség elınye és hátránya -- Megtapadás 1847-nél -- Az aszeptikus szemlélet kibontakozása -- Autoinfekció - Az elháríthatatlanság ellen -- Törvényt! -- Szenvedélyes polémia -- Virchoiv – Scanzoni - Braun

Ahogy egyszer hozzáfogott a könyve írásához, förgeteges gyorsasággal dolgozott rajta. 1860. augusztus 30-án kelt az elıszó; már ez év októberében megjelent a könyv, 1861-es dátummal, a Hartleben kiadónál (Pest-Bécs-Lipcse), 543 oldal terjedelemben. Még ha -- amint ez bizonyosra vehetı -- az elıszó készült utoljára, akkor is csak bámulni lehet a könyvnyomtatás hajdani tempóját: két hónap se telt bele, piacon volt a könyv.

A nagy hamarság egyébként nem vált elınyére. Hirschler beszámolójából tudjuk -- de az idıpontok összevetésébıl is kiszámíthatjuk --, hogy Semmelweis lázas sietséggel írta egyik fejezetet a másik után, átolvasatlanul küldte nyomdába, csöppnyi idıt sem szentelt az adatok ellenırzésére, az ismétlések kiküszöbölésére, a szerkezeti egyengetésre, arra, amit ma egy könyv „megszerkesztésének" nevezünk.

Kétségtelenül elınye is van a szerkesztetlenségnek: az olvasó in statu nascendi kap minden érzelmet és indulatot, amitıl az érvelés ereje döbbenetessé válik: az olvasó átéli a drámát. Szubjektivitása dacára Semmelweis vaskövetkezetességő logikával dolgozik, ellenfeleinek alamusziságán átlát, lenyőgözı biztonsággal cáfolja ıket. Mivel egyetlen ellenérv, átmeneti vagy látszólagos kudarc, vélhetı ellentmondás elıl meg nem futamodik, hanem éppen ezeknek a cáfolhatatlan tisztázásával építi egyre szélesebbé tanítását, a Semmelweis-doktrína úgyszólván az ellenfelek tévedéseibıl vagy szándékos torzításaiból emelkedik ki és válik puszta hipotézis helyett átfogó elméletté.

Ma már tudjuk, hogy igaza van, és ez kissé elhomályosítja ítéletünk tisztaságát; bele kell élnünk magunkat az 1850-es évek bizonytalanságába ahhoz, hogy helyesen tudjuk értékelni egyfelıl Semmelweis tántoríthatatlan bátorságát, megszállott igazságkeresését, amikor valóban egy egész világ ellen kellett küzdenie; másfelıl az ellenfelek tartózkodó vagy tagadó álláspontját is, akik végtére mégsem lehettek mindnyájan sem hülyék, sem gonoszok -- tehát az ı ellenállásuknak is megvolt az oka. Késıbb még kitérek erre, de már itt elırebocsáthatom: az ellenállás nem volt pusztán személyi jellegő, nem csupán Semmelweis „illetlen" harci modora -- helyenként gorombasága, másutt iróniája -- váltotta ki, nem, ennek az ellenállásnak tárgyi okai is voltak, amelyek csak azért süllyedtek az okvetetlenkedés vagy hitetlenkedés szintjére, mert azóta, a bakteriológia Semmelweist igazolta, nem az ellenfeleket. De amikor a harcot mint történelmi eseményt tesszük vizsgálat tárgyává, el kell felejtenünk mindazt, amit a bakteriológia óta tudunk (vagy tudni vélünk), a harcosokat eredeti fegyverzetükben kell megítélnünk, nem modern ismereteink szemszögébıl.

A gyors munka hátránya volt viszont a tételek sztereotip ismételgetése, a statisztikai adatok fárasztó egyhangúsága -- sıt: egy csomó statisztikai táblázat értéktelensége és fölöslegessége is --, a szerkezet aránytalansága, a monográfia átalakulása vitairattá. Egy korabeli adat szerint Semmelweis 100 oldalra tervezte a könyvét, aztán úgy belejött az írásba, hogy 543 oldalig abba sem hagyta -- sıt még akkor sem hagyta abba, hisz nyomban következtek a Nyílt levelek. Amikor korábban Markusovszkynak azt mondotta, „nem tudok írni", igazat mondott: stílusa pongyola, írói kvalitását a szónok szenvedélyessége helyettesíti. Az ihletett, megszállott géniusz szent füzével szónokol, s nem veszi észre, hogy helyenként 20-30 oldalas ismétlésekbe bocsátkozik; fáradhatatlanságában nem vesz tudomást arról, hogy olvasóit rég kifárasztotta, már odafigyelni sem tudnak a visszatérı bizonyítékok és cáfolatok tömegére, amelyeket a polémia újra meg újra elısodor.

A könyv teljes címe: Die Aetiologie, der Begriff und die Prophylaxis des Kindbettfiebers (A gyermekágyi láz kóroktana, fogalma és megelızése). Errıl szól a könyv 272 oldala -- és itt kellett volna pontot tennie. Ehelyett újabb 272 oldalt szentel a vitának „Levelezések és irodalmi megnyilatkozások tanításom mellett és ellen" címmel. Az orvostörténész számára rendkívül érdekes és tanulságos olvasmány, de az ügynek többet ártott, mint amennyit az elsı rész használt.

1846-ban négy hónapig, 1847/49-ben két évig szolgáltam a bécsi klinikán, mint asszisztens -- írja az elıszóban Semmelweis.

„Könyvem célja: klinikai szolgálatom ideje alatt tett tapasztalataimat történetileg bemutatni az olvasónak, s feltárni elıtte, mint lettem Tamássá a gyermekágyi láz keletkezése és fogalma felıl mindaddig érvényben állott tanításban, mint erıszakolta reám a körülmények ellenállhatatlansága jelenlegi meggyızıdésemet; hadd merítse ebbıl az olvasó is ugyanazt a meggyızıdést az emberiség javára." (75-76. old.)

Valóban ezt teszi: történetileg mutatja be az 1847-es bécsi élményt és ezzel kapcsolatos tapasztalatait. Igen, de azóta tömérdek új tapasztalattal 13 év telt el -- és Semmelweis alig-alig használt fel valamit e 13 év tapasztalataiból. A Rókus-kórház. vagy a pesti klinika eredményei szinte csak mellékesen kerülnek említésre. Bécsben észlelt egy szétesı rákot meg egy evesedı térdfekélyt (a hullafertızéseken kívül), ez a két eset végigvonul a könyvön mint meggyızı érv, de hiányzik mellıle ötven hasonló, amit az évek során tapasztalhatott, és ötvenszerte meggyızıbbé tenné érvelését. Semmelweis megtapadt 1847-nél. Pedig idıközben sokat változott a világ, 1860 körül már bontogatta szárnyát a bakteriológia, Pasteur heves vitában állt Liebiggel, aki a rothadási puszta kémiai folyamatnak tekintette -- akárcsak Semmelweis -- a contagium vivum, az élı kórokozó eszméje már megfogamzott, Semmelweis mégis kitart a „bomló szerves anyag" fogalmánál, föl sem merül benne a kérdés: mitıl bomlik? Mikor bomlik? Mi bomlik egyáltalán? Igaza van abban, amit mond, de ezt 1847-50-ben kellett volna így kimondani, 1860-ban már sokkal mélyebben kutathatott volna a kóroktani tényezık után. A szülészeket így is megelızte egy lépéssel, de a bakteriológusok mögött egy lépéssel lemaradt.

A könyv gondolatmenetén épp csak átfutunk, hisz adatait, eredményeit az eddigiek során jól megismertük.

Az elsı fejezet a gyermekágyi láz kóroktanának fölfedezését ismerteti. Meggyızıen mondja el, hogyan támadt fel kételkedés a korábbi magyarázatokkal szemben, amelyeket nyomban meg is cáfol, majd hogyan érlelıdött meg benne a bomlott szerves anyag kórokozó szerepének gondolata. Kiindulópontja az orvosok és bábák osztálya közti halandóságkülönbség. Fáradhatatlan munkával igazolja, hogy semmiféle évszakos, atmoszferikus, zsúfoltsági vagy egyéb eltérés nem magyarázza a különbséget. Következik a Kolletschka-élmény, az új prevenció bevezetése, a várakozását is felülmúló eredmények: a „puerperális Nap" fölkelése. Közben a házi és utcai szülések összevetése az intézeti szülésekkel, majd az evesedı méhrák meg a szuvas térdízületi lob fertızı esete, aztán a megrázó vallomás („ . . .csak Isten ismeri azoknak a számát, akik miattam idınek elıtte sírba szálltak. . ."), végül a fertızés mechanizmusának ésszerő magyarázata. Az állatkísérletek ismertetésével zárul a bécsi beszámoló, amelyet átmenet nélkül követ a pesti tapasztalatok rövid összefoglalása.

A második fejezetbıl (A gyermekágyi Idıfogalma) érdemes idézni pár sort, amely egész szélességében mutatja a jól megalapozott aszeptikus gondolkodást:

„A bomlott állati szerves anyag vivıje a vizsgáló ujj, az operáló kéz, a mőszerek, az ágynemő, a körlég, a szivacsok, az ágytálak, a bábák és ápolók kezei, melyek súlyos gyermekágyas vagy egyéb betegek bomlásban levı ürülékeivel, s utána megint vajúdókkal és frissen szültekkel jutnak érintkezésbe; szóval a bomlott állati szerves anyag vivıje mindaz, ami bomlott állati szerves anyaggal van fertızve és az egyének nemi szerveivel érintkezésbe jut.

A bomlott állati szerves anyag felszívódásának helye a méhnek belsı lapja, a belsı méhszájtól fogva fölfelé, mely a terhesség következtében nyálkahártyájától megfosztva, rendkívül jól felszívó felületet nyújt." (154. old.)

A gyermekágyi láz új meghatározása egyértelmően azonosítja a kórképet az általános vérmérgezéssel (pyaemia):

„A gyermekágyi láz tehát felszívódási láz, melyet valamely bomlott állati szerves anyagnak a szervezetbe jutása okoz, s a felszívódás következménye a vérbomlás, a vérbomlásé pedig az izzadmányok; ezért a gyermekágyi láz nem sajátságos és kizárólagos betegsége a gyermekágyasoknak, mert a bomlott állati szerves anyag felszívódása következtében a terhesség alatt és a szülés közben is támadhat, ugyanerrıl a betegségrıl láttuk már azt is, hogy átmegy az újszülöttekre is, éspedig arra való tekintet nélkül, hogy fiú-e vagy leány az újszülött. Ezt a betegséget találtuk Kolletschkán is és találhatjuk bomlott állati szerves anyag felszívódása után boncolókban, sebészekben, sebészeti osztályok operáltjaiban stb.

A gyermekágyi láz tehát nem önálló kóralak, hanem válfaja a pyaemiának.

Pyaemia kifejezésével többféle fogalmat szokás összekötni, ezért szükséges, hogy megmagyarázzam, mit értek e szó: pyaemia alatt. Értem a bomlott állati szerves anyag okozta vérbomlást." (156. old.) Ezzel zárul a kör, egyértelmővé válik a kórkép megfejtése. Az olvasó egyúttal ízelítıt kap abból a „biblikus" stílusból, ami Semmelweis írásmódját jellemzi, s aminek több száz oldalon keresztül terjengı ismétlıdései nem hatnak mindvégig üdítı olvasmányként. Minden kifogástalan definíció végeredményben idem per idem kell legyen, máskülönben nem definíció, hanem hasonlat, mégis a mai olvasó a semmelweisi definícióból kiérzi a circulus vitiosust (bomlott állati szerves anyag = pyaemia, pyaemia = bomlott állati szerves anyag), amely a további aetiológiai kutatást indokolja -- erre azonban csak a bakteriológiai érában kerülhetett sor.

Világosan kifejti Semmelweis, miért nem tekinthetı a gyermekágyi láz ragályos (contagiosus) betegségnek: csak az a betegség ragályos, amelyet ugyanebben a betegségben szenvedıtıl lehet elkapni, míg a gyermekágyi lázat az esetek többségében nem gyermekágyi lázas betegtıl kapja el az új áldozat.

Azokat az eseteket, amelyekben a gyermekágyi láz kórokozóját nem kívülrıl viszik a szervezetbe, hanem magának a terhes asszonynak a szervezetében levı gyulladásos folyamat fejleszti ki a gyermekágyi lázat, Semmelweis autoinfekciónak nevezi, ritkának és gyógyíthatatlannak mondja. Ezeket ugyanis (úgy véli) a prevenció nem képes kivédeni. Bár saját anyagában 0,39 %-ig -- sıt hibás számolása folytán látszólag 0,19 %-ig -- sikerült az autoinfekciósnak tekintett halálozást csökkentenie, mégis késıbb 1 %-nak tekinti az autoinfekció elfogadható felsı határát (mert Boër idejében, amikor még nem boncoltak, körülbelül ennyi volt a halálozás), és ezt mindig levonja ellenfeleinek a statisztikájából: ebben ártatlanok, csak az 1 % fölötti halálozásért felelısek. Ez az önkényes elhatározás kortársainak kapóra jött, nem mintha tévességét észrevették volna, hanem mert 1 % mortalitás erejéig eleve csökkentette a felelısségüket.

Ha elgondolkozunk azon, miért volt szüksége Semmelweisnek erre az engedékenységre, amely lényegében ellenkezik doktrínájával (vagyis a gyermekágyi láz megelızhetıségével), a következı magyarázatra jutunk: sem a dezinficiálás, sem a gondosság nem állt -- és még ma sem áll -- azon a fokon, hogy 100 %-ban ki tudja védeni a betegség föllépését. A kortársakéhoz mérten csekély mennyiségben, 1 % alatt, az ı osztályain is fel-fellépett a gyermekágyi láznak olyan esete, amelyet mőhibából magyarázni nem tudott. Ha ezeknek az eseteknek nem adja valamilyen természetes értelmezését, ezzel kaput nyit a természetfeletti -- atmoszferikus, kozmikus, tellurikus - elháríthatatlan kóroktan számára, és többé nem tud az elháríthatatlanság ellen harcba szállni. Ha ellenben ezeket olyan „belsı" fertızésnek tekinti, amelyek ellen a külsı védekezés tehetetlen, és számukat tudományosnak látszó érveléssel

alacsonyra szabja, akkor az e szám fölött jelentkezı fertızésekért egyértelmően elmarasztalhatja a dezinfekciót és non-infekciót elutasító vagy hanyagul teljesítı kollégákat.

A Kóroktancímő fejezetben -- amely egyébként újat már nem mond, mivel a kóroktanról korábban mindent megtudtunk -- nagyon világosan kinyilatkoztatja, hogy harca az elháríthatatlanság ellen irányul:

„Az atmosphaerikus, kosmikus, tellurikus befolyások következtében támadt gyermekágyi láz elháríthatatlan; e mögé az elháríthatatlanság mögé sáncolják el magukat az epidemikus felfogás hívei, hogy minden felelısség alól feloldják magukat a gyermekágyi láz pusztításaiért. Én magam is beismerem tehetetlenségemet az atmosphaerikus, kosmikus, tellurikus befolyásokkal szemben; nem tudom, mitévı legyek, hogy távol tartsam hatásuktól a gyermekágyasokat.

És ha mégis sikerült nekem az elháríthatatlannak tartott bajt elhárítani, akkor bizonyíték ez arra, hogy ezt a betegséget nem atmosphaerikus, kosmikus, tellurikus befolyások okozták, hanem hogy távol tartható oka van, és ez a távol tartható ok: a bomlott állati szerves anyag." (165. old.)

Az epidemikusok elleni harc nem szóharc, nem az a lényege, hogy amit eddig epidémiának hívtak, azt ezután endémiának nevezzék, hanem az elháríthatatlanság elleni harc, amit az epidemikusok jelszóként a zászlajukra tőztek. Itt végre nem tapad Semmelweis az 1847-es élményhez, hanem 12 év eredményes tapasztalatára hivatkozik, mint az elháríthatatlanság ellen és tanítása mellett szóló döntı érvre:

„Minden okok tetején ott áll, mint rendíthetetlen szikla, melyre a gyermekágyi lázról szóló tanításomat felépítettem, az a tény, hogy rendszabályaimmal sikerült tizenkét éven át: 1847 májusától mind a mai napig: 1859. április 19-ig, három különbözı intézetben, melyek mindegyikét évente meglátogatták azelıtt az úgynevezett gyermekágyiláz-járványok, elannyira korlátok közé szorítani a gyermekágyi lázat, hogy a járványos gyermekágyi láznak legkonokabb szószólói sem nevezhették azt többé járványnak.

...ismételten kijelentem az epidemikusoknak, hogy én nem fejtettem meg semmiféle titkot, miképpen kell a járványos befolyásokat ártalmatlanná tenni, s hogy én azt a csekély halandóságot, melyet tizenkét éven keresztül három különbözı, és az úgynevezett gyermekágyiláz-járványok által azelıtt évente erısen látogatott intézetben éppen azáltal voltam képes elérni, hogy minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a gondjaimra bízott egyénektıl távol tartsam a bomlott állati szerves anyagokat, és nem azáltal, mintha sikerült volna a járványos befolyásokat ártalmatlanná tennem." (164-165. old.)

Semmelweis betegsége szempontjából is jelentıs ez a passzus: emlékezzünk majd vissza arra, hogy 1859. április 19-én még teljes szellemi épségének adja bizonyságát; nem ok nélkül idızítjük betegségének kezdetét az ezt követı esztendıre. Amit itt úgyszólván öntudatlanul kimond, az az aszepszis természetes, materiális megfogalmazása.

Sok minden kerül még ebbe a fejezetbe, aminek talán nem itt volna a helye: statisztikai összehasonlítások egyes intézetek és korok közt, Wieger és Stolcz ellenérveinek cáfolata, Chiari cikke, Levy adatai az angol szülıházakról 1749-tıl, az angolok ragályelméletének ismertetése, a párizsi Maternité halálozási arányai, Dubois és Osiander vélekedése, Litzmann értekezése a gyermekágyi láz történetérıl, és így tovább; vége-hossza nem volna az ismétléseknek, ha ezekre újból kitérnénk. Semmelweis kezében szétfolyik az anyag, de aztán

összefut egyetlen csomópontba: nem atmoszferikus ok idézi elı a gyermekágyi lázat, hanem a bomlott szerves anyag.

A következı fejezet A gyermekágyi láz endémiás okai címet viseli; 28 részletes statisztikai kimutatással bizonyítja, hogy a zsúfoltság önmagában nem oka a gyermekágyi láz terjedésének. Meggyızı, de túlméretezett erıfeszítés ennek az egyszerő tételnek az igazolására:

„Zsúfolt szülıházban is tiszta kézzel lehet vizsgálni, s a gyermekágyasok egészségi állapota a zsúfoltság dacára is kedvezı lesz. De lehet szennyezett kézzel is vizsgálni, s ami bajt aztán az ily kezek csinálnak, azt a zsúfoltság rovására vélik írhatni." (240. old.)

A gyermekágyi láz megelızése címő rövid fejezet nem sok szót veszteget a már jól ismert preventív eljárásra, annál többet arra, hogy minden országban törvényes határozatot hozzanak a megelızés érdekében.

„Mivel a hallgatók nagy száma mellett biztosabb az ujjat be sem szennyezni, mint a már szennyezettet újra tisztává tenni, ezért az összes kormányokhoz fordulok kérésemmel: hoznának törvényt, mely mindenkit, aki valamely szülıházban foglalatoskodik, ott mőködése idejére tiltson el az olyan dolgoktól, melyek bomlott anyagokkal képesek szennyezni a kezét." (280. old.)

Másutt is, többször is visszatérıen sürgeti: törvényt, törvényt! Tudjuk, mennyire igaza volt ebben; az aszepszis csak azóta teljesíti áldásos hivatását, amióta törvényes elıírás biztosítja -- amennyire tudja -- a non-infekció követelményeinek szigorú betartását.

Jó érzékkel mondja Semmelweis, hogy itt voltaképp be is fejezhetné a könyvét. Ha nem volna más célja, mint tanítását „rendíthetetlen alapra helyezni", akkor valóban beérné ennyivel. Csakhogy nem azért írja könyvét, hogy az elismerést elnyerve könyvtárakban porosodjék, hanem kizárólag azért a gyakorlati célért, hogy életeket mentsen.

„Tanításom arra való, hogy az orvosi tudomány tanítói terjesszék, hogy az orvosló és ápoló személyek le az utolsó falusi borbélyig, le az utolsó falusi bábáig szerinte cselekedjenek; tanításom arra való, hogy elriasszam a szülıházak rémét, hogy megmentsem a feleséget a férj, az anyát gyermeke számára." (285. old.)

Tartsuk szemünk elıtt ezt a humanista szemléletet, amikor Semmelweis belemerül a szenvedélyes vitába: ezért teszi, nem hiúságból, sem érvényesülési vágyból vagy éppen öntúlbecsülésbıl -- amint olykor szemére vetették. „. . .az orvosi tantermek túlnyomó száma még mindig visszhangozza a járványos gyermekágyi lázról tartott elıadásokat és tanításom ellen mondott philippikákat" -- de ez nem személyi okból zavarja, hanem mert „ekképpen folyton, egyre mennek ki a gyakorlati életbe újabb nemzedékei az infectoroknak, és beláthatatlan, mikor fog az utolsó falusi borbély és az utolsó falusi bába fertızni". (286. old.)

Ezért készül tehát a szenvedélyes polémia -- amely sajnos visszájára sült el. A sértett emberek most már csak azért sem hajlandók igazat adni a fölfedezınek, még ha titokban tudják is, hogy neki van igaza; inkább pusztuljanak az anyák, csak az ı tekintélyükön ne essék folt. Hogy a becsületükön milyen folt esett, azzal egyikük sem törıdött.

A 270 oldalas vitairatban sorra felvonul valamennyi barát és ellenfél, akit eddig megismertünk: a bécsi iskola haladó és maradi tagjai, Simpson és az angolok, a prágai és würzburgi klinika, a berlini, amszterdami és koppenhágai szülészek, Virchow, a párizsi akadémia; oroszlánrésszel a két fı ellenfél: Scanzoni és Braun. Nem kell részletesen

beszámolnom a polémiáról, minthogy korábban már szóltam a jelentısebb támadásokról és cáfolatokról; csupán néhány jellegzetes pontra utalok.

H. Silberschmidt könyve az egyik, amely 1859 végén jelent meg a gyermekágyi láz kórtanáról. Scanzoni jelentéktelen tanítványa írta, tanárának zavaros elméletét próbálja piedesztálra állítani. Semmelweis tanítását egyáltalán nem ismeri, mindössze annyit ír róla: „Skoda és Semmelweis azt gondolták, hogy a gyermekágyi láz közvetlen oka a hullaméreg" -- és hogy ezt a módszert a Prágában tapasztalt eredménytelenség megcáfolta. A könyvet a würzburgi orvosi testület -- vagyis Scanzoni -- jutalomban részesítette. Nemcsak az derül ki ebbıl, hogy Scanzoni szemében még mindig Skoda az elsı számú ellenség, hanem az is, hogy a nemzetközi irodalom makacsul a hullaméregre redukálja Semmelweis tanítását, és elsikkasztja a prevenciót. Ez váltja ki Semmelweis jogos haragját.

Scanzoni mőködésével függ össze Rudolf Virchow szerepe is a gyermekágyi láz történetében. Virchow e korszak legnagyobb tekintélyő orvosa, a berlini egyetem kórboncnoka, antropológus, a Virchow's Archív alapító szerkesztıje; 1858-ban megjelent Cellularpathologie-ja. fél évszázadon át meghatározta az orvosi gondolkodást, s még ma is korszakalkotó mőnek tekinthetı. Kezdetben haladó szellemő tudós volt, 48-as forradalmi szerepléséért emigrációba kényszerült, ekkor nyerte el Scanzoni közbenjárására a würzburgi katedrát. Forradalmi nézeteit hamarosan feladta, már az 50-es évek közepén a reakciós politika támaszaként került vissza Berlinbe. Kiváló képességei mellett az jellemezte, hogy mint „a tudomány pápája" sorra szembekerült a múlt század második felének minden haladó eszméjével; elég, ha az általa „ledorongolt" tudósok névsorából Darwin, Haeckel, Pasteur, Koch, Fuhlrott, Schaaffhausen, Emil Dubois nevét említem -- ebbıl látható, hogy ellensége volt az evolúciós tannak, a bakteriológiának, az ısemberkutatásnak, de ugyanígy a higiénikus Pettenkofernek vagy a hisztológus Waldeyernek is. Semmelweis tehát jó társaságba került Virchow elutasítottjai között. De valójában Virchow csak késıbb tisztelte meg Semmelweist azzal, hogy tanításáról elutasítóan nyilatkozzék (a speyeri nagygyőlésen, 1861-ben), az Aetiologie írásakor talán még a nevét sem ismerte. Ellenben 1848-ban egy elıadásában a gyermekágyi lázzal foglalkozott, s a betegséget trombózisból származtatta, tíz évvel késıbb pedig a berlini szülésztársaságban tartott elıadásán az idıjárási viszonyokat, valamint a járvánnyal egyidejőén fellépı orbáncos, kruppos, eves és gennyes gyulladásokat teszi felelıssé a gyermekágyi lázért, fertızés föltételezése nélkül.

Virchow tekintélye általában elnémította az ellenfeleket, s ennek olykor tragikus következménye volt (például a neander-völgyi ısembert elsıként leíró Fuhlrott emiatt nem érhette meg igazának elismerését), Semmelweis azonban nem az az ember, aki meghátrál a tekintélyelv elıtt. A berlini szülészeten ijesztıen magas a gyermekágyi halandóság még 1858-ban is, ezt a szülészek a szokásos zavaros magyarázatokkal indokolják, tudomást sem véve arról, hogy már tíz éve „felkelt a puerperális Nap", Virchow pedig tekintélyével alátámasztja az értelmetlen magyarázkodást -- ezért támad neki Semmelweis. Egyik dolgozatában 1856-ban Virchow ezt a mondatot írja le: „A természettudomány nem ismer ijesztıbb figurát a spekuláló fickónál." Semmelweis az egyetlen, aki ki meri mondani, hogy maga Virchow ez a „rémkép".

„De Virchow, aki számos speculatiója miatt maga is ijesztı alakja a természetbúvárlatnak, Virchow, aki oly rossz észlelı, hogy mint kórboncoló még 1858-ban sem ismeri fel a felszívódási láz tüneteit a gyermekágyi lázban meghalt szülı nık hulláiban, Virchow nincs feljogosítva így beszélni. . ." (434. old.)

„Nem is szólva tanítványaimról: az orvostanhallgatókról és sebészekrıl, jelenleg 823 általam nevelt bába folytatja a szülészet gyakorlatát Ma gyarországban, akik jobban tudják Virchow-

nál, miért fordul elı a gyermekágyi járványok legnagyobb része télen; akik jobban tudjak Virchow-nál, mit kell tenni, hogy egyidejőleg gyermekágyi lázakat ne okozzanak, ha orbáncos, croupos, eves és gennyes lobokban szenvedı betegeket vesznek ápolásuk alá; s akik felvilágosodottabbak, mint a berlini szülészeti társulat tagjai, és kinevetnék érte Virchowot, ha nékik elıadást tartana a járványos gyermekágyi lázról." (440. old.) Jegyezzük meg ehhez, hogy a Berlini Szülészeti Társaság az egyetlen, amely Semmelweist -- már jóval korábban -- a tagjai közé választotta. Legkevésbé sem zavarja ez Semmelweist abban, hogy a berlini szülészeket maradiságuk, tudatlanságuk és embertelenségük miatt elmarasztalja.

És itt még viszonylag mérsékeli hangját, nem úgy, mint Scanzonival szemben, akivel kapcsolatban csak úgy röpködnek becsmérlı kifejezései -- amelyeket Scanzoni mind megérdemelt (hiszen ı maradt az utolsó mohikán, amikor a többi ellenfél sorra elismerte Semmelweis igazát), mégis ez a harcmodor szokatlanul indulatos volt már a múlt század közepén. Mi késztette Semmelweist erre az indulatosságra? A maga idején európai hírő tekintélynek számított Scanzoni, noha jelentéktelen szülész volt; Semmelweis tudta ezt, és azt is tudta, hogy tankönyveivel meg tekintélyével ez az immorális ember évtizedekre hátráltathatja a gyermekágyasok megmentését. Mégis, nem ez teszi kiemeltté Scanzoni szerepét Semmelweis polémiájában, hanem az -- állítólag -- elért eredményei. A többi szülésszel azért csatázik, mert osztályukon magas a gyermekágyi halandóság, mégsem hajlandók áttérni az ı bevált módszerére. Scanzoni ellenben 1858-ban beszámolt würzburgi klinikájának (ahol Kiwisch idejében 26 %-os halálozás is elıfordult) hatéves mőködésérıl, azt állítva, hogy 1639 gyermekágyas közül csupán 20-at veszített el gyermekágyi lázban, vagyis 1,22%-ot -- ami olyan eredmény, hogy maga Semmelweis is megirigyelheti. Ha Scanzoni bevallaná, hogy ezt klórmosással érte el, vagy ha elárulná a titkot, hogy mi egyébbel, akkor Semmelweis lelkesen üdvözölné, csakhogy Scanzoni egyáltalán semmiféle magyarázatot nem ad, a klórmosást és Semmelweis egész tanítását továbbra is elutasítja, kitart a miazma, az atmoszferikus körülmények, a félelem és egyéb badarságok mellett.

Értsük meg jól: Semmelweis tanítását sokkal inkább veszélyezteti ez a megmagyarázatlan siker, mint a korábbi 26 %-os pusztulás. Mert ha igaz volna, hogy klórmosás és egyéb semmelweisi prevenció nélkül is elérhetı az

1,22 %-os halálozási átlag, akkor Semmelweis tanítása a bomló szerves anyagról valóban megdılt.

Három lehetıség van. Az elsı-amelyre Semmelweis egyáltalán nem gondol – a legvalószínőbb: hogy Scanzoni hazudik. Láttuk, hogy rajta kívül mások is hogyan csaltak a statisztikával (például éppen a prágai klinikán, ahol Scanzoni a mőködését kezdte). A würzburgi szülészet nem nagy, Scanzoninak jó kapcsolatai voltak a többi osztállyal, könnyen áthelyezhette a haldoklókat, vagy hazaküldhette meghalni. S még ennél egyszerőbb módja is van a kedvezı statisztikai kimutatásnak: a csalás. Scanzoni adatait senki nem ellenırizte, azt írt be, amit akart. De Semmelweis sokkal jóhiszemőbb -- vagy naivabb --, hogysem ez a feltevés eszébe jutott volna.

A második lehetıség az volna, hogy Scanzoni tud valamit, olyan módszer birtokában van, amelyet senki más nem ismer. Semmelweis ki akarja ugratni a nyulat a bokorból: ha tud valamit, mondja meg, mint ahogyan ı megmondta a magáét. De Scanzoninak semmiféle fölfedezése nincs, semmiféle titkot nem árulhat el, hacsak azt nem -- és ez a harmadik lehetıség --, hogy bár a nyilvánosság elıtt megtagadja Semmelweis módszerét, titkon mégis alkalmazza. „A klórmosások eredménye az a szikla, amelyen az ellenfeleim zátonyra futnak" - vallja meggyızıdéssel Semmelweis, Scanzoni azonban konokul hallgat, mindössze annyit hajlandó beismerni, hogy „egyes esetekben" valóban infekció okozza, a gyermekágyi lázat. Ez

nyitja fel Semmelweis szemét: Scanzoni „privátim" követıje az ı tanainak, nyilvánosan ellenben tagadója.

„Avagy, tanácsos úr, azóta, amióta Ön a fertızés lehetıségét egyes esetekre már nem kívánja tagadásba venni, mint magánember oly szerencsésen alkalmazza tanításomat, és csak nyilvánosan ellenfelem nékem?

Valószínőleg Ön nem végeztetett chlormosásokat; mondja meg hát, tanácsos úr, mely álarc alatt csempészte be tanításomat a würzburgi szülıházba, hogy az ott az Ön kóroktanát, mely a prágai szülıházban a gyermekágyasok százainak boncolatán jelen lennie alkalmat adott Önnek, ártalmatlanná tette? Annyira irtózik Ön, tanácsos úr, az igazságtól, hogy Ön Silberschmidt dr. könyvét megkoszorúzta, noha Silberschmidt az Ön hatéves kedvezı würzburgi eredményeit, melyek az én tanításom igazságát bizonyítják, elhallgatta és inkább hivatkozott az Ön prágai kísérleteire, melyek az én tanításom tévességét lettek volna hivatva bizonyítani?

Avagy tanácsos úr abban a meggyızıdésben él, hogy Ön csak akkor tündöklik, ha körülötte sötétség van ? és azért eresztgeti fekete ködöt, mely a felragyogó napnak sugarait át nem böcsátja! a Silberschmidt-féle könyvet? Tanácsos úr, Ön a saját nagyságát azok tudatlanságára alapítja, akik tanulni mennek Önhöz ? akkor az Ön nagysága ama szerencsétlen gyermekágyasok hulláin épül fel, akiket azok kergettek a halálba, kiket Ön tett tudatlanokká.

Ha az emberi igazságosztás közömbösen is találna viselkedni e vészhozó mőködés irányában, az isteni igazságszolgáltatás utol fogja Önt érni, tanácsos úr." (392-393. old.)

A másik nagy ellenfél: Carl Braun, aki utóda lett a bécsi klinikán mint tanársegéd, majd riválisa a pesti tanszéken, végül professzor a bécsin. Braun nem immorális, mint Scanzoni vagy Seyfert, csak egyszerően nincs meggyızıdve Semmelweis igazáról. Nem tagadó, csak kételkedı, aki sok más tényezı közt a semmelweisi szempontokat is mérlegelendınek tartja, de nem egyedüli megoldásnak. Ha beleéljük magunkat az 50-es évek légkörébe, ez a bizonytalansága nem is látszik megalapozatlannak. Tudomásul veszi és tankönyveiben hirdeti is, hogy a gyermekágyi láz azonos a gennyvérőséggel, és hullamérgezés, szeptikus izzadmányok, erjedéses betegségek is okozhatják, ezért szükséges a gyermekágyasok megóvása minden fertızés lehetıségétıl, beleértve az operálást és boncolást is. Másfelıl viszont nem hisz a klórvíz fertıtlenítı hatásában, ehelyett inkább a helyes ventilláció fontosságára esküszik. Egész sereg jelentéktelen tényezıt fontosabbnak tart a hullamérgezésnél, Semmelweis tanítását megcáfoltnak, elévültnek állítja be. Átlagos eredményei elég jók (2—4 % halálozás), ezért Semmelweisnek az a meggyızıdése, hogy Braun is titokban alkalmazza a módszerét -- habár nem kellı következetességgel --, jelentıségét és az ı személyes érdemeit azonban eltussolja. Valójában Braun nem „örök igaz kóroktannak" tekinti Semmelweis tanítását, hanem bizonytalan hipotézisnek, amellyel számolni kell, de mellette más kóroktani feltevések is számításba jöhetnek.

Amikor azonban Braun harminc pontban felsorolja a gyermekágyi láz lehetséges kóroktani momentumait -- köztük a 28. helyen a hullafertızést --, akkor anakronisztikusán jár el: 1855-ben már idejét múlta a lelki izgalmak, étrendi hibák, egyéni alkat, magas szobahımérséklet, tejelválasztás megrekedése, szomjazás, anya és magzat vegetatív mőködésének aránytalansága és sok hasonló badarság föltételezése a gyermekágyi láz okaként, míg a gennyes, üszkös, eves folyamatok elı sem fordulnak a felsorolásban. Semmelweis ott lép a tudományos vita magaslatára, ahol a személyeskedést elhagyva ezeknek a balga hipotéziseknek a cáfolatát adja.

FOGADTATÁS ÉS „NYÍLT LEVELEK" Hallgatás külföldön, kedvelı fogadtatás itthon -- Breisky támadása -- A „szabatos fürkészet" -- Nyílt levél Spaethhez -- Scanzpnihoz -- Sieboldhoz

Mihelyt a könyv megjelent, Semmelweis szétküldte tisztelet példányait Európa szülészeinek: angoloknak, németeknek, osztrákoknak, franciáknak, személyeknek és intézeteknek, s egy példányt a Magyar Tudományos Akadémiának.

Elküldte a könyveket, várta a hatást. Hatás azonban nem volt. Ha ugyan nem tekinthetı hatásnak a néma hallgatás. Elolvasták egyáltalán a külföldi professzorok? Hihetıleg igen, vagy legalább beleolvastak, azután elnémultak. Nem a meggyızöttségtıl, nem az elismeréstıl, hogy íme, milyen egyszerő a gyermekágyi láz elleni védekezés, ha ismerjük az okozóját -- nem: bosszúságukban némultak el. Nyilván zavarta ıket Semmelweis henye szerkesztése és „biblikus" stílusa is, sok ismétlése és túlméretezett statisztikái is, s persze a támadó hang is, mindenekfölött azonban az igazsága, amit éppen ilyen személyeskedı könyv után oly kínos elismerni. Melléállni senki sem akart vagy nem mert, cáfolni viszont az ilyen nagy apparátussal megírt könyvet csak hasonlóan nagymérető ellenbizonyítékokkal lehetne; marad a legegyszerőbb út: a hallgatás.

Nemcsak az ellenfelek hallgattak, hanem az úgynevezett barátok is: Rokitansky, Skoda s a többiek; igaz, hogy Semmelweis sem sok szót vesztegetett rájuk.

Itthon sokkal kedvezıbb a fogadtatás. A magyar orvosok épp ebben az évben szakadnak két táborra: az Orvosi Hetilap körül tömörülnek Markusovszky és barátai -- köztük Semmelweis is --, velük szemben Poor Imre bırgyógyász megindítja a Gyógyászatot; éveken át tartó szenvedélyes csatározás folyik a két lap közt. Kölcsönösen „klikk"-nek tekintik a másik szerkesztıséget, ami nem is egészen alaptalan: minden szerkesztıség óhatatlanul azokból szelektálódik, akiket valamilyen közös szemlélet vagy érdek főz össze, s a kívül rekedtek szemében ez természetesen „klikk"-et jelent. A két orvosi lap „klikk"-je közt azonban nem volt valódi szemléleti különbség: mindkettı magyar akart lenni, a 48-as eszméket ápolni, a nyugatról jövı haladó tudományos eszméket közvetíteni, s a hazai tudósoknak irodalmi fórumot nyújtani, így amikor kölcsönösen ócsárolták egymást, annak mindig személyi oka volt. Semmelweis könyvét mind a két újság örömmel üdvözölte, nagy cikkekben ismertette. Az Orvosi Hetilapban maga Markusovszky írt háromrészes ismertetést, amelyben részletesen kitér a fölfedezés történeíére, Semmelweis egyéniségére; a külföldi hitetlenkedı ellenfelekkel szemben tanúsított erélyességet is helyesli.

Mint érdekességet említem: ugyanazon a lapon, amelyen Markusovszky elismerı bírálata véget ér, Gennytestecsek a levegıben címmel a bécsi Orvosegyesület lapja nyomán ismertetés jelenik meg egy prágai szemésznek arról a tapasztalatáról, hogy kötıhártyalob-járványnál hiába óvták a klinika pácienseit a legnagyobb gondossággal attól, hogy valamely fertızı anyaggal közvetlen kapcsolatba kerüljenek, mégis sorra megkapták a gyulladást. A szülészek ilyen esetben elháríthatatlan atmoszferikus hatásról beszélnének, az észlelı szemész ezzel szemben arra a megállapításra jut, hogy a közvetlen érintkezésen kívül a körlégben levı láthatatlan gennytestecskék is közvetíthetik a fertızést. Nem ez az egyetlen jele annak, hogy 1861-ben a bakteriológiai szemlélet már a „levegıben lóg" -- akár a gennytestecsek.

Az éppen induló Gyógyászat legelsı számában dicséri meg Semmelweis könyvét Földvári doktor, a májusi számban pedig részletes ismertetést ad róla Fleischer József, Semmelweis tanársegédje. Földvári cikkébıl érdemes idézni azt a mondatot, amelyben arra biztatja Semmelweist, sose törıdjék a németek gáncsoskodásával: „a magyarnak érdemeit kevés

német bírja méltányolni; sıt veszve volnánk már hazástul, ha azt hinnık, s tennık, mit szomszédink bennünk megdicsérhetnének". Vesztett háború után ilyen ıszinte politikai megnyilatkozás lehetıségével késıbb nem kényeztetett el bennünket a történelem, pedig de sok okunk lett volna rá! Földvári doktor szavából eszünkbe juthat, hogy bizony Semmelweis félremagyarázásának, agyonhallgatásának és megtagadásának egyik elsırendő oka lehetett a magyarsága. Ha Bécsben marad, Klein és Rosas halála elég lett volna ahhoz, hogy teljes diadallal vonuljon be az orvosi panteonba, s akkor valóban mint a bécsi orvosi iskola tagja; de Pestet, a rebellis magyarokat egyformán nem szerették Bécsben, Prágában, Würzburgban, még Párizsban sem -- ha ugyan ott egyáltalán tudtak a létezésünkrıl. Nem Semmelweis az egyetlen magyar fölfedezı és tudós, akirıl külországban nem voltak hajlandók tudomást venni; még az újabbak közül is jobbára azok jutnak nemzetközi elismeréshez, akik emigrációban szerezték hírnevüket.

A Gyógyászat még egy harmadik alkalommal is tanúságot tesz -- ugyanebben az évfolyamban -- Semmelweis jelentıségének felismerésérıl. Az ifjú Chyzer Kornél számol be a Berlini Szülészeti Társulat elızı évi ülésérıl, ahol a prágai gyermekágyi járvány okai felıl vitáznak. A vitát a Monatschrift für Geburtskunde und Frauenkrankheiten cikke közli. „A cikk olvasásánál lehetetlen nem mosolyogni azon a kificamított okoskodáson, melyekkel az említett tudós, és utána ugyanazon győlés folytán többen a gyermekágyi láz kórokairól és járványosságáról nézeteiket elıadják és támogatják, mellızve az eddigi tapasztalatok szerinti egyedüli okszerő nézetet, mely nem tılük származik." Mik az elıadott nézetek? 1859-ben még mindig a régi nóta: túlzsúfoltság, rossz szellızés és hasonlók, miközben kénytelenek bevallani, hogy a bábák klinikáján kevesebb az áldozat, mint ugyanabban az épületben az orvosokén. „Ezen rendkívül fontos ténynek (mely Semmelweis tanárunkat a klórmosásokra indítá), mint valami mellékes pontnak a magyarázatát ezen értekezésben hiába keressük, ez nem illett theóriájuk, vagyis inkább egyszerő tagadási politikájok keretébe, mert nem hogy valami bizonyost, de még theoriát sem tudnak állítani ott, hol másnak nem theoriáját, hanem számtalan esetben számokkal megállapított s tényeken nyugvó tanát egészen ignorálják." De miközben megállapítják, hogy „nehéz volna a terjedést közvetlen átvitellel magyarázni" -- minden logikát félredobva kijelentik: „A közvetlen átvitel kiküszöbölésére javasolja [dr. Martin] a kézmosás sürgıs bevezetését minden vizsgálat elıtt." A szokásos kétlakiság: nincs direkt fertızés, de azért védekezzünk ellene.

Az egyetlen külföldi elismerı szó nagyon messzirıl hangzik el: Indiából, írója magyar emigráns, Duka Tivadar, aki a szabadságharcban a hadvezér Görgey szárnysegéde volt, Angliában keresett menedéket, s ott elvégezte az orvosi egyetemet. Mint katonaorvos Indiában szolgált, de hazájától lélekben soha el nem szakadt: Calcuttában is olvasója lett az Orvosi Hetilapnak, ebbıl szerzett tudomást Semmelweis tanairól. Mint az angol kontagionista elmélet ismerıje, The Indian Lancet címő orvosi lapban vont párhuzamot Semmelweis és az angol orvosok felfogása közt, és javasolta a klórvizes kézmosás bevezetését. Késıbb ı lesz az, aki felhívja Lister figyelmét Semmelweisre, nevét azonban ennél is ismertebbé tette a nagy magyar tibetológus, Körösi Csorna Sándor életrajzának és mőveinek angol és magyar nyelvő kiadásával.

Az elsı támadás -- természetesen -- Prágából érte Semmelweis könyvét. August Breisky 29 éves volt ekkor, Seyfert asszisztenseként mőködött Prágában. Két évtizeddel késıbb, mint bécsi professzor, Semmelweis híve lett, de ebben az idıben igen élesen bírálta -- feltehetıleg fınöke biztatására -- a prágai Literarische Atizeigerben. A 13 oldalas cikk Semmelweis hangvételének bírálatával kezdıdik, és ennek némi jogosultságát nem lehet elvitatni. A fiatalok éles nyelvő magabiztosságával gúnyolódik az eltőnt és ismét elıkerült Semmelweisen, aki „harcra kél, hogy tőzzel-vassal megtérítse a hitetleneket", és tanítását

„örök igaznak" hirdeti, noha a „puerperális hitvallás Koránja" -- vagyis Semmelweis könyve -- csupa olyan tételt tartalmaz, amelyet Európa szülészei elvetettek. Hiányoznak az egzakt bizonyítékok, a statisztikai adatok néhol pontatlanok; a szerzı mégis prófétaként hirdeti tanait, ellenfeleit gazemberként kezeli és az isteni igazságszolgáltatással fenyegeti. ..

Ennek elırebocsátásával Breisky elismeri, hogy Semmelweis 1847/48-as bejelentése jogosan keltette fel az egész szülésztársadalom érdeklıdését az általa propagált elmélet iránt. A továbbiakban azonban úgy ismerteti Semmelweis könyvét, hogy minden bizonyítékot bizonytalannak tüntet fel: a rákos és a térd-carieses eset semmit sem bizonyít, mert ezek a nık nem kaptak gyermekágyi lázat, a szennyezett fehérnemő nem bizonyíték, mert a szülı asszonyok általában szennyes körülmények közt élnek, mégsem mindig fertızıdnek, a preventív klórmosás nem bizonyítja azt, hogy hullafertızést akadályozott meg, a gyermekágyi láz és a gennyvérőség közti azonosság nem nyert kellı igazolást, és önmagában a bomló szerves anyag nem okoz sem gyermekágyi lázat, sem kórházi üszköt, mert a bomlott anyag mindig jelen van, és ahhoz, hogy fertızést okozzon, még valami ismeretlen tényezı szükséges: a divinum aliquid, a hippokratészi to deion (isteni valami), ami a kutatás számára elérhetetlen.

Vagyis elérkeztünk a lényeghez: az elháríthatatlansághoz, és ezzel a felelısség alóli kibúváshoz.

Breisky támadását Markusovszky verte vissza az Orvosi Hetilapban, igen bölcsen. Semmelweis könyvét nem befejezésnek, nem végsı szónak tekinti, hanem épp ellenkezıleg: a kezdet kezdetének, a valódi kóroktan megfejtése útján tett elsı lépésnek, amelyet még további kutatásnak kell követni. Sok rejtély vár még megfejtésre. Utal a levegıben nemrég fölfedezett „gennytestecsekre", amelyek alátámasztják Semmelweis fölfogását, majd e mélyenszántó gondolatokkal folytatja:

„A gyermekágyi láz kóroktanának búvárlata nincs befejezve, az bizonyos; még akkor sem, ha a rothadt szerves anyaggali fertızés mindenki által annak forrásául elismertetnék; sıt a Semmelweis tanár adta definíció is csak elılegesnek tekinthetı, miután az elemek, melyekbıl az alakul, még vizsgálat alatt vannak, úgy a pyaemia, mint a felszívódás és a láz fogalmai. A szabatos fürkészetnek, azt hisszük, ki kellene még mutatni, mi és milyen azon rothadt anyag -- szövet- és vegytanilag --, mely a fertızést okozza (ezt pl. bujasenyvragályra nézve sem tudjuk); mi úton és módon jut az a szervezet belsejébe; mint mőködik ott vegyileg, élettanilag; melyek fölszívatása és mőködésének föltételei, miután úgy látszik, nem mindenkor hat; mifélék azon élettani folyamatok, melyeknek egymásba főzıdése által hol gyermekágyi láz minden termény nélkül, hol pedig bı és terjedelmes izzadmányok és áttételek történnek sat. Ezek eszményi kívánalmak ugyan, ha úgy tetszik, de mégsem tartoznak egészen azon Hippocrates-féle to deion mysteriumok közé, melyekkel a bíráló a gyermekágyi láz körül eddig borongó sötétséget el akarná fedni, s melyeknek ismeretérıl mindörökre le kellene mondanunk; -- ezen kérdések még mind földerítendık, de vajon a szülész által-e? S vajon onnan, hogy a tan minden részletei nincsenek földerítve, azt következtethetjük-e, hogy az nem áll, s hogy jobb a régi exact és epidemicus sötétség?

...bizonnyal nem fogjuk az aránylag új tantól s egyes embertıl követelni, hogy az kivételképpen mindazon kérdésekre feleljen, melyeknek megoldása csak az összes természettudományok közremőködésének sikerülhet. Ellenben bizonyítékokat fogunk találni mind e tényekben Semmelweis tanja valódiasságára nézve sokkal inkább, mint érveket annak okszerősége ellen."

Markusovszkynak ezek a higgadt és bölcs szavai megmutatják, hol tartott a tudomány, s mit kívánt a „szabatos fürkészettıl" 1861-ben. Semmelweis tragikus bukását mindig csak az értetlen és elfogult ellenfelek oldaláról szoktuk vizsgálat tárgyává tenni; csak a zsenit látjuk, aki megelızte korát, mert korának maradi -- és vérig sértett, féltékeny -- szülészei nem értették meg; ám látnunk kell a zseni korlátait is, aki megtapadt az 1847-es élménynél, nem emelkedett a „szabatos fürkészet" korszerő magaslatára, nem tette fel mindazokat a kérdéseket, amelyeket Markusovszky tett fel helyette -- s amelyekre a bakteriológia adta meg (s az is csak részben) a választ. Breiskyékkel szemben Semmelweis csakugyan megelızte korát, de a kor tudományos igényével szemben sok tekintetben adós maradt.

Markusovszky ésszerő okfejtése megmutatja azt is, mennyivel célravezetıbb a higgadt és szerény okoskodás a profetikus és fanatikus kinyilatkoztatásnál. Más kérdés: eljut-e vajon fölfedezéséhez Semmelweis, ha olyan józan és egészséges elme, amilyen Markusovszky volt.

Az Orvosi Hetilap válaszát a külvilág csak 26 éves késéssel ismerhette meg, amikor J. Bruck beszámolt róla Semmelweis életrajzának német fordításában (1887). Ekkor azonban már senkit sem kellett meggyızni arról, hogy nem Breiskynek volt igaza -- ı maga is rég tudta. Más kérdés, hogy a hippokratészi to deion emlegetése mégsem egészen oktalan: annyi sorsszerő komponens játszik közre egy betegség -- bármely betegség -- megkapásánál és átvészelésénél, hogy csak az Isten ismeri ki magát köztük, vagy még ı sem.

Amikor Markusovszky a Breisky-támadást kivédte, Semmelweis mással volt elfoglalva: szenvedélyes hangú Nyílt leveleket írt, elıbb Spaethhez és Scanzonihoz, aztán Sieboldhoz és megint Scanzonihoz, végül a szülészet összes tanárához.

Az elsı Nyílt levél 1861 júniusában jelent meg, az Orvosi Hetilap mellékleteként, német nyelven. Közvetlen elızménye az, hogy Joseph Spaeth -- a bécsi cs. k. József Akadémián a szülészet tanára 1861-ig, ekkor veszi át a bécsi Bábaklinika tanszékét, ahol alkalma lesz még ebben az évben 13 %-os gyermekágyi halálozást észlelni! --, tehát Joseph Spaeth a Medizinische Jahrbücher márciusi számában cikket ír a gyermekágyi lázról, kóroktanának kutatói közt felsorol néhány jelentéktelen nevet, Semmelweisét ellenben meg sem említi. Ezen dühödik fel Semmelweis:

„Tanításom konok ignorálása, a tévedések folytonos újrahajtogatása a következı nyilatkozatra késztet:

Magamban hordom a tudatot, hogy 1847 óta sok ezer gyermekágyas és csecsemı halt meg, akik nem haltak volna meg, ha nem hallgatok, hanem minden tévedést, melyet a gyermekágyi lázról terjesztettek, a kellı rendreutasításban részesítettem volna. . ." (499. old.) A rendelkezésre álló -- valószínőleg kozmetikázott -- statisztikák alapján kiszámítja, hogy Bécs két klinikáján tíz év alatt 2664 gyermekágyi halálozás fordult elı, amelybıl még ha leszámítja az „autoinfekciós" eseteket, akkor is a fertızések óriási számát lehetett volna elhárítani, nem is szólva azokról, akiket más osztályra helyeztek át meghalni.

„... és ebben a mészárlásban Önnek is része van, tanár úr. A gyilkolásnak meg kell szőnnie, és hogy megszőnjék, ırszemen fogok állani, és aki veszélyes tanokat merészel hirdetni a gyermekágyi lázról, erélyes ellenfélre fog bennem találni.

Nincs egyéb mód számomra, hogy véget vessek a gyilkolásnak, mint ellenfeleim kíméletlen leleplezése; akinek helyén van a szíve, nem fog megróni érte, hogy ehhez az eszközhöz nyúlok." (500. old.) Valóban nem róhatja meg érte senki, de modorát egyre nehezebb elviselni.

Spaeth állítólag egy megvetı megjegyzéssel tért napirendre a támadás felett: újból csattintott a magyar karikásostor. . . Spaeth alapjában már tudja, hogy Semmelweisnek van igaza, s az elkövetkezı évek során mind nagyobb meggyızıdéssel hirdeti a dezinfekció fontosságát - épp csak Semmelweis nevét nem említi. Erıs támaszt veszített ebben a jó szándékú dél-tiroli szülészben Semmelweis, s miért? A „karikásostor" stílus miatt. Pedig az ostor tovább pattog.

Scanzoni modern, jól felszerelt, tágas würzburgi intézetében 1859-ben szörnyő járvány dühöngött: 99 gyermekágyas közül 30 megbetegedett, 9 meghalt, Scanzoni lapjában az asszisztens számol be a járványról, magyarázatképpen ezt írja:

„Ha ezen, bizonyára hevesnek mondható járvány oka felıl kérdezısködünk, nem találhatunk más okot, mint bizonyos atmosphaerikus epidemikus befolyásokat, melyek természetesen közelebbrıl meg sem határozhatók. Az összes kóroktaninak mondott momentumok közül nincs egy sem, melyet az éppen említetten kívül itt alkalmazni lehetne." (503. old.)

Nyílt levelében Semmelweis nem a tanítványt támadja, hanem a tanárt, akinek iskolájában az orvosok és bábák az ı tévedéseit tanulják, tudatlanságból gyilkosokká lesznek. Semmelweis elismétli tanításának alapelveit, majd felszólítja Scanzonit, akinek tanítása „a tudatlanságból meggyilkolt gyermekágyasok hulláin alapszik", hogy álljon ki vele nyilvános vitára, s vagy gyızze meg ıt, vagy ismerje el az igazát.

„Csak két eset lehetséges. Vagy tévesnek tartja Ön tanításomat, vagy igaznak tartja tanításomat; harmadik eset nincs.

Ha tévesnek tartja, felszólítom ezennel, közölje velem azokat az okokat, hogy miért tartja tévesnek tanításomat.

Ha igaznak tartja Ön tanításomat, akkor felszólítom, hogy azt fenntartások nélkül nyilvánosan nyilatkoztassa ki, nem azért, hogy nékem szolgáltasson elégtételt, hanem azért, hogy tanítványait, kik az Ön tanításának igazolására a szülıházon kívül szállítják a hullákat, rávezesse az igazságra.

Ha pedig Ön, tanácsos úr, anélkül, hogy tanításomat megcáfolná, tovább is írna és íratna a járványos gyermekágyi láz tanítása védelmére, és ha Ön, tanácsos úr, tovább is a járványos gyermekágyi láz tanításában nevelné hallgatóit és tanulónıit, akkor-én Önt isten-ember elıtt gyilkosnak nevezem, s a gyermekágyi láz története nem fog igaztalan lenni Ön iránt, ha azért az érdeméért, hogy elsı volt, ki életmentı tanításomnak ellenszegült, orvosi Néróként fogja Önt megörökíteni." (508. old.)

Kemény szavak, igaz szavak. Scanzoni természetesen nem tett eleget a felszólításnak, egyáltalán nem reagált a levélre. A gyermekágyi láz története Néróként marasztalja el -- de mit segít ez Semmelweis és a vajúdó anyák ügyén? Hihette-e komolyan, hogy a sokszoros gyilkosnak, gyilkosok tanárának, Nérónak aposztrofált Scanzoni kiáll vele nyilvános bajvívásra? Az a hátborzongató, hogy hitte, Sieboldhoz intézett levele mutatja ezt; egyébként is Semmelweis mindig hitte, amit írt vagy mondott.

Négy hét múlva újabb levelet intéz Scanzonihoz, mert 1860-ban ismét 11 %-os a würzburgi halálozás. Mi az oka ennek az immár két éve tartó „áljárványnak"? Scanzoni csak vállát vonogatja, az atmoszféra... „...ez a két áljárvány alaposan megcáfolta a tudatlan franciák kijelentését, hogy a gyermekágyasok egészségben tartására új szülıházakat kell építeni; Tanácsos Úr bebizonyította, hogy új és kitőnıen berendezett szülıházban sokat lehet elérni gyilkolás tekintetében, ha valakiben megvan a kellı képesség hozzá." (537. old.)

Kínosabb ennél az ugyanekkor Sieboldhoz intézett Nyílt levél, minthogy nem immorális csirkefogót, hanem Semmelweis által is nagyra becsült tudóst támad. A Siebold család 150 éven keresztül tanította Németország különbözı egyetemein az anatómiát, sebészetet, szülészetet. Eduárd C. J. von Siebold göttingeni szülész talán a família legnevesebb tagja. Az új bécsi iskola szellemét ı honosította meg német földön. Nagy természettudományos mőveltségével alátámasztott szülészeti tankönyve nemzetközi tekintéllyé emelte, a szülészet történetérıl írt könyve is alapvetı munka. Semmelweis Bécsben is, Pesten is vendégül látta, nemcsak nagyra tartotta, hanem szerette is. Miért támadja?

Amszterdamban lezajlott egy szülészeti ülés, amelyen a gyermekágyi lázról azt a szalmát csépelték, amelybıl már a párizsi akadémián sem hullott mag; errıl az ülésrıl írt cikket 1861 májusában a 60 éves Siebold. Noha már olvashatta volna Semmelweis könyvét, láthatólag csak belelapozott, a vitatkozó részek hangja kedvét vette attól, hogy belemélyedjen (amint erre csillag alatti jegyzetében utal is), máskülönben nem hihetné még mindig azt, hogy Semmelweis tanítása = hullafertızés. Pedig ezt hiszi, és ezen az alapon az egész tant kategorikusan elutasítja, továbbra is miazmás vagy ragályos természető gyermekágyi lázról beszél, amivel semmiképp sem öregbíti érdemeit sem mint szülész, sem mint szülészettörténész.

„Elég! a hullafertızéses elmélet felett ki van mondva az ítélet: túlzott és túlságosan kizárólagos." (514. old.)

Elismeri, hogy „egyes esetekben" így jön létre a fertızés, szükségesnek tartja a kézmosást, és helytelennek a belsı vizsgálatot olyan kézzel, amely csak kissé is hullaszagú, de túlzásba viszi, aki ezt tekinti a gyermekágyi járványok egyetlen okozójának. Vagyis Siebold ott tart 1861-ben, ahol Semmelweis a kutatását 1847 májusában kezdte -- a többirıl annyit tud, amennyit Braunnál olvasott. Ez bizony szomorú szegénységi bizonyítvány, és érthetıvé teszi Semmelweis ünnepélyes tiltakozását az ellen, hogy az ı tanítása „hullafertızés".

Eddig semmi baj: Siebold és Semmelweis egyetértenek abban, hogy a gyermekágyi láz nem csak hullafertızés, és mivel Siebold el is ismeri, „hogy a dolognak jó a magva", csupán meg kell ıt gyızni arról, amirıl a könyve is meggyızhette volna -- ha gondosan elolvassa. Semmelweis fáradhatatlanul újra elmagyaráz, bizonyít mindent. Rendithetetlenül bízik önmagában és tanításában, az ellenfelek hallgatását -- nem egészen jogtalanul -- saját gyızelmének tekinti:

„Tanácsos úr azt mondja, hogy Semmelweis nézetét sok más oldalról is megcáfolták. Nem osztom ezt a nézetet, én inkább azt hiszem, hogy én gyıztem meg ellenfeleimet; hogy miért hiszem ezt, annak az az oka, mert olyan nagy hangú emberek, aminık Scanzoni, Braun Károly stb. stb. nyolc hónap letelte után sem válaszoltak, és bizonyára csak azért nem, mert legyızöttnek tekintik magukat. Énnekem csak kellemes volna, ha válaszolnának; mert ha válaszuk más volna, nem a peccavi, akkor újólagos alkalmam nyílnék tanításomat fényes diadalra juttatni." (520. old.)

A magyarázattal nincs baj. Ha érzelmei túlfőtöttek is, érvei világosak. Meggyızıek is lennének, ha nem dobna közbe olyan kifejezéseket, amelyek megfagyasztják a levegıt körülötte:

„Az Ön tanítása a gyermekágyasok legyilkolásához vezet, s minthogy megtántoríthatatlan elhatározásom e gyilkolásoknak véget vetni, ez okból határozottan szembeszállók az Ön gyilkos tévedéseivel." (520. old.) „De nem az én nézetemen lenni annyit tesz, mint »gyilkosnak lenni«." (521. old.)

„Tanácsos úr oly kevés értelemmel olvasta munkámat..." (522. old.) „Ez az érv bizonyságot tesz róla, hogy mily kevéssé van Ön, tanácsos úr, felvilágosítva a felıl a tárgy felıl, melyrıl ír; mert a szülészet tanárainak bőnténye az, hogy tanítványaik, kiket tudatlanságban hagytak, oly sok gyermekágyast gyilkolnak meg abban a földrajzi kiterjedésben, melyet Ön a legnagyobb lelki nyugalommal hoz fel az epidemikusok tanának igazsága mellett." (528. old.)

Ezekbıl a kijelentésekbıl még ha igazak is, nem sok tisztelet árad. Semmelweis maga is érzi, hogy Siebold más modort érdemelne, megpróbálkozik az ostorozó helyett a kérı hanggal:

„Tanácsos úr, én Önt egy mély kedélyő, nagyon jó embernek ismerem ; én meg vagyok gyızıdve róla, hogy Ön nem tudna valakinek tudva kellemetlenséget okozni; és Ön ezzel a kedélyével mégis képes megtőrni, hogy csak azért, mert a gyermekágyi láz keletkezése és elhárítása felıl nincs tisztában s tanításához támaszt keres, tovább gyilkoltassanak a gyermekágyasok tudatlanságból nemcsak a szülıházakban, de a kis városokban és vidéken is; az ég szerelmére kérem Önt, tanácsos úr, tegye magáévá a könyvemben foglalt igazságokat, hogy jó szívéhez méltó módon támaszt találjon új meggyızıdése számára a gyermekágyasok vidám arckifejezésében és -- az üres hullakamrában." (529. old.) Még amikor hízeleg és könyörög, akkor is sérteget. De nem veszi észre; ennyi sértés után naivan arra kéri az udvari tanácsost, győjtse össze Németország szülészeit bármely városban, és ı ott személyesen fogja a kollégákat meggyızni, addig marad ott, míg csak mindnyájan meggyızıdésbıl nem csatlakoznak tanításához.. .

Betegágyán kapta meg Siebold a levelet; a német orvosok összehívására, ha kedve lett volna is, módja már nem volt: három hónap múlva meghalt. Utolsó napjáig dolgozott Geburtshilfliche Briefe címő könyvén; ebben megemlékezik arról, milyen barátságosan fogadta ıt 1847-ben Semmelweis Bécsben, s így folytatja:

,,...és ezért szívesen megbocsátom Semmelweis barátomnak, hogy nemrégiben -- miután a puerperális Nap, ahogyan ı nevezi, fölkelt neki -- e fölkelı Nap sugaraival egy nyílt levélben meg akart engem égetni, mivelhogy nem adtam át magam fenntartás nélkül a gyermekágyi lázról és megelızésérıl vallott nézeteinek."

A Nyílt levél tehát utolsó pillanatában sem gyızte meg, de arról bizonyságot tett, hogy ellenfelénél udvariasabb vitatkozó.

NYÍLT LEVÉL A SZÜLÉSZET ÖSSZES TANÁRAIHOZ

Néhány kellemes hír -- Hány emberéletbe kerül a tan elutasítása ? -- Ijesztı hangvétel -- Statisztikai adatok ömlesztve -- A prevenció reményteljes jövıje -- Szózat a publkumhoz- Amirıl nem beszél -- de miért nem ?

A német orvosok és természetkutatók 1861 szeptemberében Speyerben tartották szokásos vándorgyőlésüket. Ezen sok egyéb közt szóba került a gyermekágyi láz kérdése is. Wilhelm Lange heidelbergi professzor beszámolt arról, hogy amikor 1851-ben Prágából átkerült Heidelbergbe, Semmelweis tanainak helyességérıl meggyızıdve bevezette a szükséges prevenciót, minek következtében Heidelbergben megszőnt a gyermekágyi járvány, tíz év alatt csak elszórt esetekben fordult elı puerperális láz, még kevesebb a haláleset: 300 szülı nıre esik l halálozás.

Ez a 0,3%-os mortalitás eddig a legalacsonyabb, amit hosszú idı alatt bárhol észleltek, beleszámítva Semmelweis intézeteit is. A szép eredmény azonban nem tett nagy hatást a győlés résztvevıire. A vita során többen felszólaltak, Semmelweis tanát különféle érvekkel utasították el; a legzavarosabb elméletet Virchow állította fel, láthatólag Semmelweis könyvének ismerete nélkül. A tántoríthatatlanul optimista Markusovszky -- aki lapjában a vándorgyőlésrıl hírt ad -- e fejleményekbıl azt olvassa ki, hogy Semmelweis tana eredményesen terjed a kitőnı német szülészek közt (ez egyedül Lange esetében valóban igaz), és hogy a gyermekágyi láz oktanának bábele Semmelweis „jól kimért bunkócsapásai alatt elporlott"; kérdésesnek tartja, hogy a szép szónak is ilyen gyors és határozott eredménye lett volna. Megnyitja ezzel azoknak a magyar orvosoknak a sorát, akik elszántan helyeslik -- jóval késıbb persze -- Semmelweis „buzogányos" stílusát; külföldön nem sok követıre találnak.

Tény azonban, hogy ez idı tájt Semmelweis kapott néhány elismerı levelet is. Elsı közöttük L. Kugelmann hannoveri szülészé, aki többek közt ezt írja:

„Most pedig engedje meg, mélyen tisztelt Tanár úr, hogy néhány szóval kifejezzem Önnek azt a szent örömet, melyet A gyermekágyi láz kóroktana stb. címő mőve tanulmányozása közbén égetem. Egy idevaló kartárssal beszélgetvén róla, akaratlanul is kitört belılem a nyilatkozat: ez a férfiú a második Jenner; bár ugyanaz az elismerés jutalmazná érdemeit, ugyanaz az elégtétel érné törekvéseit!" (541. old.) A Siebold elleni kemény hangot azonban ı is elítéli. Egy következı levelébıl valók ezek a biztató sorok:

„A közeli gyızelem annál kevésbé maradhat el, minthogy irodalmi ellenfelei közül már sokan de facto magukévá tették az Ön tanítását. Ne feledje különben, igen tisztelt barátom, hogy Ön fıleg az ellenfelei szavát hallja, de nem értesül róla, hogy mennyien fogadják el a tanítását. Bizonyítékul küldöm Önnek a mellékelt sorokat." (542. old.) Dommes, a hannoveri Ober-Medicinal-Collegium tagja, ezt írja :

„Igaz köszönettel küldöm vissza Önnek, tisztelt kartárs, Semmelweisnek nagysikerő könyvét. Sokat tanultam belıle, és azt is, hogy kell küzdeni az igazságért." (542. old.)

A mondat vége kétértelmő (így kell harcolni, vagy mennyire kell harcolni az igazságért), de mindenképp hízelgı. Elismerı sorokat kapott a greifswaldi és a helsingforsi szülésztanároktól is.

Közben Európa különbözı városaiban hajmeresztı járványokról adnak hírt, nem kevésbé hajmeresztı magyarázatokkal. Szinte kínálkozik az alkalom Semmelweis igazának bizonyítására 1861/62-ben: 16, 22, sıt 35 %-os halálozás üti fel a fejét hol itt, hol ott, megduplázva-triplázva a hajdani bécsi veszteségeket, de akik hírt adnak errıl, nemhogy észhez térnének és közelednének Semmelweishez, inkább alkalmat látnak arra, hogy újra meg újra belemarjanak. A müncheni klinikán például 16 % a halálozás, sıt még a fizetı betegek közül is meghal 5 %, pedig ezeket mindig különös gonddal elkülönítik. Hecker, aki a járványról beszámol, szükségesnek látja hozzáfőzni, hogy ebbıl esetleg hullafertızésre lehetne gyanakodni, ami Semmelweis malmára hajtaná a vizet, ámde ez puszta látszat: hullafertızésre Münchenben nem volt mód, mivel az asszisztensek csak nézték, de nem végezték a boncolást, a tanulók pedig vizsgálat elıtt dezinficiens oldattal megmosták a kezükét - a megbetegedés mégis hol csoportosan fellépett, hol váratlanul alábbhagyott. „A csoportos megbetegedés erısen Semmelweis elmélete ellen szól." Hogy miért, annak magyarázatával Hecker adós marad. De a tagadásban -- és ez nagyon lényeges Semmelweis hatásának értékelése szempontjából -- mindig benne foglaltatik az elismerés:

„Nem akarom elvitatni azt az érdemét, hogy erıteljesen hangsúlyozza a legnagyobb tisztaság fontosságát minden szeptikus folyamatnál a sebészetben és szülészetben, mindazonáltal a gyermekágyi láz kolosszális fellépésével szemben egyoldalú, korlátozott és ezért helytelen nézetnek tartom."

Schürer von Waldheim joggal főzi hozzá: „Egyoldalú, korlátozott, helytelen, mert Hecker nem vett fáradságot ahhoz, hogy Semmelweis mővét tanulmányozza." És ebben Hecker nem áll egyedül. Beszélhet Semmelweis, amennyit akar, elméletének épp a sokoldalúságát, általános aszeptikus jellegét nem hajlandók az ellenfelek észrevenni; és már tulajdonképpen beletörıdtek abba, hogy a hullaméreg csakugyan fertız, kifogásuk pusztán arra zsugorodik, hogy nem csak a hulla fertız. De hát hányszor és hogyan kell elmondani nekik, hogy Semmelweis ugyanezt tanítja?

Ugyanekkor Braun bécsi osztályán kétszer egymás után lép fel heves járvány, majd a prágai szülıház következik, ugyanott a menhelyben az újszülöttek halálozása 22 %, Stockholmban pedig a gyermekágyasok 16 %-a hal meg. És Bécsben a bábaklinikán is, ahol Bartsch idejében 3 % körül volt a halálozás, Zipfelnek sikerül megtízszerezni a pusztulást, 35 %-os mortalitással rekordot állít fel. Zipfel annak idején jelen volt Semmelweis elıadásain a bécsi Orvosegyesületben, sıt kezdı tanársegédként kollegiálisán együtt dolgoztak, tehát nem igaz, hogy ismeretlen elıtte a Semmelweis-doktrína, mégis „ismeretlen epidémiás hatással" magyarázza a járványt, és Semmelweis nevét meg sem említve, mint saját fölfedezését adja elı, hogy ezek a járványok nem epidémiák, hanem endémiák. Braun osztályán mostanáig nyugvóponton volt a gyermekágyi láz, most váratlanul mind az öt kórtermében kitör. Hat hét alatt 113-an betegszenek meg, ezekbıl 48 meghal -- ez általános meghökkenést vált ki, és Braunnak magyarázatot kell adni. Azt állítja, hogy a terhesek egytizedét már lázasan vette fel az osztályra, ennek következtében „október 22-én számos gyermekágyas betegedett meg mind az öt szobában tífuszszerő lázas tünetek közt, többnyire 2-3 napon át »vérbomlást« okozva, aminek semmiféle ésszerő okát nem lehetett magában az iskolában föllelni". Erre rendkívüli rendszabályokat vezetett be: eltiltotta a diákokat a belsı vizsgálattól, a szülészeket a bonctani bemutatásoktól, elrendelte a kezek dezinficiálását, mégis novemberben újabb járvány tizedeli a gyermekágyasokat. Ez megnyugtatja Braunt: íme, a semmelweisi prevenció nem ér semmit. Az osztrák szülészek lapja nyomban közli a magyarázatot, és a szerkesztı hozzáfőzi saját megjegyzését:

„Idıszerőnek tartottuk e járvány lefolyásáról szóló jelentést mindjárt közölni, egyfelıl, hogy rosszindulatú kósza híreknek útját vágjuk, másfelıl, hogy az I. szülészeti klinika tiszteletre méltó fınökének igen dicséretes óvó rendszabályaival bebizonyítsuk, mily erıs csalódásokban ringatja magát Semmelweis tanár Pesten óvószerének csalhatatlansága tekintetében, s hogy mennyire idıszerőtlen volt azt a két hírhedt levelet világgá bocsátani, melyeknek tartalma a szerzı felett ítél."

Nem kell paranoiásnak lenni ahhoz, hogy egy fölfedezı dühbe guruljon, ha azt tapasztalja, hogy ellenfele 16 %-osra emeli a gyermekágyi halandóságot, és a közlı lap ezt az „eredményt" nem arra használja fel, hogy a semmelweisi tanok megfontolására intse a szülészeket, hanem ellenkezıleg: az ı bukását olvassa ki -- kárörömmel, a halottakért csöppet sem sajnálkozva -- az ellenfél kudarcából. Az ember megdörzsöli a szemét, és újra olvassa: csakugyan Braun „a klinika tiszteletre méltó fınöke", akinek „dicséretes óvó rendszabályai" Semmelweis csalódását bizonyítják?

Ha egyedi jelenségrıl, egy klinika vagy egy bécsi újság személyi ellenszenvérıl volna szó, figyelmet sem érdemelne, de egész Európában forrponton áll a gyermekágyi láz kérdése, sıt mint utóbb kiderül: Amerikában is, ahol Oliver Wendell Holmes jó szándékú tanulmánya

izgatta fel a kedélyeket. Nem minden hang ellenséges, Angliában és Amerikában -- Semmelweistıl függetlenül is -- mindinkább hajlanak az antiszeptikus megelızés gondolata felé, de a német nyelvterület változatlanul idegborzoló.

A tudománytörténetben jól ismert jelenség, hogy az újítót heves ellenállással fogadják. Harvey, Kopernikusz, Galilei mellett a „megcáfolt" vagy elutasított tudósok egész tömegét lehet felsorolni. Különösebb baj nem származott az emberiségre nézve abból, hogy például a vérkeringés harvey-i magyarázatát nem mindenki hitte el a fölfedezés pillanatában. Más a helyzet azonban Jenner -- mert ıt is sokan támadták és Semmelweis fölfedezése esetében. Ha Jenner himlıoltását nem vezetik be, tízezres, sıt százezres nagyságrendben pusztulnak el az emberek. Jenner és Semmelweis közt egyébként is van bizonyos rokonság: egyikük sem volt „tudós" típus, a tudományos kutatás megszállottja; mindketten jól képzett gyakorló orvosok, akik egyetlen zseniális ötlettel, egy rátalálással írták be nevüket az orvostörténelembe. A rátalálás nem véletlen volt, hanem céltudatos és módszeres kutatás eredménye, és a hozzáfőzött elemzés is tudományos igénnyel készült (Jenner esetében a magyarázat még csak nem is volt helytálló, de a fölfedezés jelentıségét ez sem csökkenti), mégis nyilvánvaló, hogy Jenner vagy Semmelweis -- s ugyanígy Lister is -- nem volt olyan nagyságrendő és olyan értelemben vett tudós, mint például Galilei, Newton vagy Pasteur. Ami azonban fölfedezésüket rendkívülivé teszi: a velük szemben tanúsított hitetlenség sok ezer ember életébe kerül. Vesalius megengedhette magának, hogy az idıre bízza anatómiájának elismerését, Rousseau válaszolatlanul hagyhatott kétszáz támadó levelet egy-egy könyvének megjelenése után -- ebbe senki sem halt bele. Semmelweis azonban tudta, hogy minden nap, amely prevenciójának bevezetése nélkül múlik el, halálos áldozatokat követel.

Ezért határozta el magát 1862-ben -- látva az ellenfelek konok nemtörıdömségét --, hogy nyílt levelet intéz a szülészet összes tanáraihoz.

A 100 nyomtatott oldalt kitevı nyílt levél, amely az elıbbiekhez hasonlóan az Orvosi Hetilap mellékleteként jelent meg német nyelven, az objektív adatokon kívül ijesztı elemeket is tartalmaz: Semmelweis lelkiállapotát mutatja ijesztınek. Szerkezete kusza. Lényeges újat nem mond, és ami új benne, az is régi anyag: korábbi statisztikai adatok beledolgozása az elméletébe, vagy csak egyszerő felsorolása: átvétel Litzmann történeti munkájából (Das Kindbettfieber in nosologischer, geschichtlicher und therapeutischer Beziehung, 1844), nem sok haszonnal. Aggasztóvá a könyvet az „ismétlések ismétlése" teszi: noha minduntalan utal az Aetiologie táblázataira és szövegére, tehát könyvét ismertnek és kézben tartottnak tételezi fel, mégis oldalszám vesz át belıle változatlan részeket.

Bevezetıül elismétli alaptételeit. Újítása itt annyi, hogy míg eddig inkább a „bomlott állati szerves anyag felszívódása" kifejezést használta, most röviden „felszívódási lázat" mond, ami kétségtelenül szerencsésebb. A gyermekágyi láz egy a felszívódási lázak közt, éspedig az, amely a szülési idıszakban lép fel. De kínosan hat, hogy mindjárt a közlemény elsı mondatában fölfedezését a gyermekágyi láz „egyetlen, örök igazolása"-ként jelöli meg; az ilyen fogalmazás Paracelsus idejében helyénvaló, de a múlt század második felében a tudomány már tudatában volt a fejlıdés elvének és sok „örök igaz" tanítást látott feledésbe merülni; a tudományos illemkódex joggal látta nevetségesnek vagy gyanúsnak, ha valaki saját tanítását örök igaznak nevezi. Darwin is, Pasteur is sokkal jelentısebb fölismeréseket tettek közzé ez idı tájt, de egyiküknek sem jutott eszébe önnön tanát örök igaznak nevezni.

Azért emelem ki ezt az apróságot, mert itt kezd borsódzni a háta az elmekórtanban kissé járatos olvasónak: vajon teljesen egészséges-e az elméje annak, aki így ír önmagáról?

Az aszepszis követelményeinek meghatározása azonban szabatos:

„Immár megismertük a gyermekágyi lázat mint felszívódási lázat, melyet vagy az egyének szervezetébe kívülrıl bejuttatott, vagy pedig a megtámadott szervezetben képzıdött bomlott állati szerves anyag idéz elı.

Ezen felszívódási láz prophylaxisának kettıs alaptétele a következı:

Ne vigyetek be kívülrıl az egyének szervezetébe bomlott állati szerves anyagot! Távolítsátok el az egyén szervezetében képzıdött bomlott állati szerves anyagot még felszívódása elıtt az egyének szervezetébıl! E kettıs alaptétel elsı parancsa mindig teljesíthetı; második parancsa nem mindig." (544. old.)

Idáig nincs baj. Hanem amint bizonyításra kerül a sor, ott vagyunk megint a Bécsben szerzett ıstapasztalásoknál meg a régtıl ismert statisztikáknál, vagy ezeknek újabb -- és alig követhetıen zavaros -- csoportosításánál. A többszöri átírás következtében egyre több hiba is csúszik a számításba; ráadásul Semmelweis bevezet egy olyan százalékszámjelzést törtszámokkal, amely precíz ugyan, de teljesen áttekinthetetlen. Például: 0,59-et így írja: 532/897. Ha az osztást elvégezzük, kijön a 0,59 -- de képzeljük el, hogy 77 esztendı halálozását három oldalon keresztül ilyen számítási móddal közli, ki érti ezt?

Az angliai és írországi gyermekhalandóságot 306 esztendıre visszamenıen dolgozza fel, ami már önmagában is kétes értékő vállalkozás : ki tudhatja, hogy e távoli adatokban mennyi a szándékos vagy véletlen torzítás? Mégis érdekes eredményhez jut. 149 évben 1 % alatt volt a halandóság, 30 évben egyetlen haláleset sem fordult elı (elszórt évekrıl van szó), 87 évben 1,5 % az átlag, aztán persze vannak olyan évek is, amelyekben ennél jóval több, így 1838-ban meglepı módon 26 %. Ha most Semmelweis kóroktani indokolását adná ennek a kiugróan magas számnak, ez érthetıvé tenné a tömérdek adat felsorolását. De nem teszi, pedig módja volna hozzá. Az Aetiologie XXVIII. táblázatához főzött szövegébıl ugyanis kiderül, mi okozta a General Lying-in Hospital 1838-as katasztrófáját: a szülıház tıszomszédságában nyílt csatorna húzódott, amelynek tartalma megrekedt és bomlásnak indult. Csak 1844-re sikerült teljesen rendbehozni a csatornát, s ekkor három éven át egyetlen haláleset - sem fordult elı. Mivel ugyanekkor újmódi melegítı- és szellızıkészüléket szereltek fel, a kórház orvosa ez utóbbinak tulajdonította a kedvezı eredményt.

Meggondolkoztató közlés ez; az ember megérti, hogy a ma oly egyértelmőnek látszó statisztika miért nem volt kézenfekvı a maga idejében. Mivel bizonyított Semmelweis statisztikája? Azzal, hogy Bécsben magas volt a gyermekágyi halandóság a klórvizes kézmosás bevezetéséig, utána szembetőnıen csökkent. De íme: a General Lying in Hospitalban nem vezették be a klórvizes kézmosást, hanem szellızıberendezést szereltek fel, és a magas halálozás nemcsak csökkent, hanem teljesen meg is szőnt. Vagy, amint ugyancsak Semmelweis közlésébıl tudjuk: a British Lying in Hospitalban 1847-tıl négy éven át -- tehát éppen Semmelweis sorsdöntı felfedezése idején -- egyetlen gyermekágyas sem halt meg, noha nem vezették be a semmelweisi prevenciót. Látnunk kell egyfelıl, hogy a statisztikus bizonyításnak ez a módja nem alkalmas Semmelweis igazának meggyızı demonstrálására, másfelıl, hogy a korabeli orvosok tartózkodása nem volt indokolatlan. Ezért nem osztom azoknak a statisztikusoknak a nézetét, akik szerint Semmelweisben a tudományos orvosi statisztika úttörıjét is tisztelhetjük. Érjük be azzal, hogy a gyermekágyi láz aetiológiájának megfejtıjét tiszteljük benne, a tömegesen, de célszerőtlenül alkalmazott statisztikai táblázatai ellenére.

Az „autoinfekció" önkényesen elhatározott 1 %-a is megnehezíti az adatok értékelését. Ezt a számot egyszer kimondta, s úgy ragaszkodik hozzá, mintha bebizonyított tény volna, holott neki magának is, másoknak is voltak ennél jóval alacsonyabb eredményei, sıt idınként

teljesen elmaradt a halálozás. A Nyílt levél olvasói belebonyolódnak a nyakatekert számításokba, s akik szavának nem hisznek, e számhalmaztól biztosan nem válnak híveivé. Pedig újabb számhalmazok következnek, a dublini és a bécsi szülıház adatainak összehasonlítása 71 és 98 évre visszamenıleg: Írországban 1,21 %, Bécsben 4 % volt az átlagos halálozás. A különbséget azzal magyarázza Semmelweis - valószínőleg jogosan --, hogy az írek a „contagíum" pusztításának célzatával a bomló szerves anyagot pusztítják, másfelıl a szülıházak nem tartoznak a közkórházhoz, hanem önálló intézetek. Ennek kapcsán újra elmondja a különbséget a maga és az angolok felfogása közt, szó szerint lemásolva az Orvosi Hetilapban, majd az Aetilogie-ban megjelent vonatkozó részt. Ott emelkedik ismét magasba, ahol az iatrogen fertızés kiküszöbölésének jövıjét festi: „Ha elgondoljuk a boldog jövöt, mely a szülı nemre s a megszületetlen magzatra még vár, és ha egyúttal pillantást vetünk a múltba is, nyomasztó vallomást kell tennünk: nincs még egy olyan betegség, melyet oly tömegesen okozott az orvosok bőne, mint a gyermekágyi láz. Az emberbarát csak azzal a ténnyel vigasztalhatja magát, hogy a himlıt kivéve nincsen más betegség, melynek elhárítása annyira az orvos hatalmában áll, mint a gyermekágyi lázé, ha ugyanis a prophylaxis alaptételét megtartják." (559-560. old.)

Tizenöt év alatt, folytatja Semmelweis, csupán két szülész akadt, aki felismerte az ı igazságát, eredményesen követte és be is vallotta: Michaelis és Lange. (Chiarit már nem sorolja ide: elhitte Braunnak, hogy hőtlen lett hozzá. De megfeledkezik Arnethról, Kugelmannról, Dietlrıl, Routhról s a többiekrıl, akiknek nevét korábban örömmel adta hírül; és vegyük észre, hogy sem a pesti, sem a bécsi „barátok" nem kerülnek említésre. . .) Ha elismerték is igazát, nem voltak eléggé ıszinték ahhoz, hogy nyilvánosan megvallják. Kettı emelkedik ki közülük, akik az ı tanításának köszönhetik a halandóság csökkenését intézetükben, és mégis ellene írnak: Scanzoni meg Braun.

S következik újból Scanzoni meg Braun mőködésének elemzése, érveik cáfolása. Scanzoni legfıbb bőne nem az, amit tesz, hanem amit tanít: hogy tizenöt évvel a gyermekágyi láz kóroktanának felfedezése után még mindig tudatlanságban hagyja tanítványait.

„Ez a tény sürgıs felszólításul szolgál reám nézve, hogy teljes eréllyel küzdjek az igazság elterjedéséért, és mihamarább végét vessem az emberi élet rettenetes fecsérlésének.

Ha pedig a tanárok nem lennének rá hajlandók, hogy tanítványaikat és bábanövendékeiket rövid idın belül tanításom szerint oktassák, és ha a kormányok továbbra is megtőrnék a szülıházakban a gyermekágyiláz-járványokat, akkor, hogy legalább a földrajzi kiterjedésben lebetegedı nıket megóvjam, egyenesen a segélykérı közönséghez fogok fordulni és így szólani: Te családapa, tudod-e mit tesz az, szülészt vagy bábát hívni feleségedhez, akinek segélyre van szüksége a szülésnél? Az annyit tesz, hogy feleségedet és még meg nem született gyermekedet életveszélynek teszed ki. És ha nem akarod, hogy özveggyé légy, és ha nem akarod, hogy meg nem született gyermekedbe a halál csírája oltassék be, és hogy gyermekeid anyjukat veszítsék el, akkor vásárolj néhány krajcárért chlormeszet, onts rá vizet, és valahogy meg ne engedd, hogy a szülész vagy bába elébb vizsgálja meg belsıleg a feleségedet, mielıtt szemed láttára meg nem mosta chlorral a kezét, és még akkor se engedd ıket vizsgálni, amíg csak magad meg nem gyızıdtél róla, hogy megtapintván kezeiket, azokat a hosszas mosás sikamlóssá tette.

De azért te ne vádoljad se a szülészt, se a bábát, amiért ık feleségedre nézve életveszélyesek; a bőn a szülészet tanárát terheli, akitıl a szülész vagy a bába a szülészetet tanulta, és aki nem tanította meg ıket, hogy a nı szaporodási idıszakának elhárítható külsı fertızésbıl eredı felszívódási lázát meg lehet gátolni.

Remélem, hogy a segélykeresı közönség tanulékonyabb lesz, mint a szülészet tanárai." (565-566. old.)

Ezt az emelkedett hangot váratlanul újabb számsorok követik. Váratlanul, mert semmi ok arra, hogy ismét 1784-tıl kezdve ismertesse a bécsi halandóságot, annál is kevésbé, mert nemcsak az Aetoíogie-ban mondta már el, hanem ugyanebben a Nyílt levélben is -- csak most új csoportosításban közli a régi adatokat. Utána Litzmann statisztikáját kivonatolja 17 oldalon át, majd oktalanul megsérti Oppolzert, a jeles bécsi belgyógyászt, aki azt merészelte mondani, hogy „A gyermekágyi láznak lényege a vérnek többnyire ismeretlen befolyások által elıidézett vegyi és górcsövi elváltozásában áll. . ." (599. old.). Oppolzer ugyanis tud már valamit 1862-ben, amit Semmelweisnek is tudni kellene, de konokul nem vesz észre: hogy a bomló szerves anyag nem maga a kórokozó, hanem valami ismeretlen kórokozó következménye, és ezt az ismeretlen kórokozót a mikroszkóp fogja hamarosan leleplezni.

1862. július végén jelent meg a Nyílt levél azzal, hogy „folytatása és vége következik" -- de folytatására nem került sor. Schürer von Waldheim tudni véli, hogy Markusovszky beszélte le barátját a folytatásról, mivel újat úgysem mondhat, idegeit viszont tönkreteszi.

Hogy idegállapota ez idı tájt csakugyan aggasztó, azt jóval késıbb megerısíti a felesége, amikor visszaemlékezik arra, hogy férje feldúltan rója a szobát fel-alá, éjszaka nem alszik, lázas izgalommal fogalmazza nyílt leveleit. De maga a szöveg mindennél árulkodóbb, kuszaságával, szóömlésével (logorrhoeájával), ismétlıdéseivel, monomanias kérıdzésével a régi anyagon. Egyéniségére vagy kóros állapotára jellemzı ez? Még nem merjük eldönteni, de döbbenten regisztráljuk, mily vakon megy el minden új érv mellett, miközben a régit századszor ismétli. Szinte csak véletlenül értesülünk arról, hogy Pesten 1861-ben egyetlen gyermekágyi halálozás sem történt - a 15 vagy 70 év elıtti bécsi adatok ellenben már a könyökünkön jönnek ki. Mi a titka annak, hogy a párizsi Maternitétıl a dublini Rotundáig és a londoni General Lyingin Hospitalig minden felkutatható szülıház halálozási statisztikáját feldolgozza, évszázadra visszamenıen, egyedül a pesti eredményekrıl hallgat? Nem látja, hogy az igazi bizonyítékokat itthon szerezte? Egy mellékmondatban egyszer utal arra, hogy a Rókus-kórház szülıosztályán a legkülönfélébb sebészeti betegségek eves termékei idézték elı a gyermekágyi lázat, soha többé nem tér vissza erre a fontos tárgyra. Nem látja azt, hogy 306 év 237000 gyermekágyasának statisztikus feldolgozása helyett mennyivel meggyızıbben érvelhetne a keze alatt levı szülı nık sorsának elemzésével. Egyetlenegyszer említi, hogy nıgyógyászati mőtétei alkalmával a betegei nem kaptak sebfertızést, mert ı értette a módját annak, hogyan kell tisztán operálni. Nem veszi észre, hogy ez a nagy felfedezése, ezt kellene gondosan elemeznie, mert ez a jövı útja: a sebészi-szülészi aszepszis.

Mint ahogy nem vette észre, hogy az eltelt 15 év alatt megváltozott a világ, méghozzá az ı javára. Olyan új orvosi szemlélet van kibontakozóban, amely az ı felfedezésének kedvez. Képtelen volt lépést tartani az idıvel, valami gúzsba kötötte; csak a haldokló anyák jajszavát hallotta és az ellenfelek ócsárlását, a változó idı szavát nem.

AMIT SEMMELWEIS NEM VETT ÉSZRE A világ megváltozása 1860 körül -- Az élı kórokozó -- A mikrobiológia kezdete

-- Pasteur indulása -- Semmelweis közömbössége a mikroorganizmusok iránt –

Ragaszkodása a kémiai kóroktanhoz - A kórbonctani szemlélet elaggása

A 60-as években ugyanis megint minden megváltozott Európában.

Ahogyan 1848 a forradalmi változások, úgy 1860--1867 -- legalábbis nálunk -- az egyezkedés, konszolidálódás, békés fejlıdés korszakának kezdete volt. Új erıviszonyok alakultak ki, a nacionalista áramlatok mindinkább tért engedtek a tıkés gazdasági rendezıdésnek és ipari erısödésnek, amivel párhuzamosan jelentkezett a természettudományok gyors fejlıdése.

Magyarországon épp akkor kezdett érezhetıvé válni a nyomás enyhülése, amikor Semmelweis könyve megjelent. Az 1860-ban kibocsátott „Októberi Diploma" már jelezte a kiegyezés útját, amelyre Ausztriát hatalmi gyengülése terelte; a magyar ellenállás erısödését mutatta, hogy az 1861-ben összehívott országgyőlés kevesellte az engedményeket, Deák Ferenc vezetésével tovább küzdött Magyarország fokozottabb önállóságáért, ami végre 1867-ben a „kiegyezéshez", az Osztrák-Magyar Monarchia megalakulásához vezetett.

Az új szellem az egyetemen is erısen éreztette hatását. Elbocsátották a német és cseh tanárokat, akiket az önkényuralom kényszerített az oktatásra. A tanítás nyelve végérvényesen magyar lett. A maradi szellemő tanárok többsége el is halt idıközben, így a 60-as években a tanári kar jórészt haladó szellemő professzorokból állt, az egyetem nemzetközi színvonalra emelkedett,

Olyasféle harcot folytat most az egyetem az autonómiájáért, amilyent Skoda és Rokitansky vívott annak idején a bécsi egyetem önállóságáért: a kormány az 1848 elıtti jogviszonyokat akarja az országra erıszakolni, a haladó párt ezzel szemben a 48-as -- Kossuth-féle -- függetlenségi elvhez ragaszkodik. Korábban a 48-asokat üldözték, bebörtönözték, némaságra kényszerítették; a 60-as években viszont már nyíltan 48-as mindenki, s Kossuth nevének említése nélkül egyedül a Kossuth-korszak vívmányait tekinti törvényesnek -- így hozza meg gyümölcseit évtizedes késéssel az elbukott, és még sem hiába megvívott szabadságharc. A félreállított vagy emigrált tudósok sorra a helyükre kerülnek, hazatérnek, tanszéket kapnak, akadémikusok lesznek. 1861-ben ismét Sauer Ignác az országos fıorvos, akit annak idején a 48-as elsı magyar felelıs minisztérium állított erre a polcra. A tudományos intézetek és folyóiratok új lendülettel mőködnek, minden vonalon megélénkül a szellemi élet. Szaporodnak az Orvosegyesület aktív tagjai, megalakul az Orvosi Könyvkiadó, az Orvosi Hetilap szemészeti, nı- és gyermekgyógyászati, közegészségügyi és törvényszéki orvostani mellékletet ad ki (a nıgyógyászati melléklet szerkesztıje Semmelweis), és 1861-ben új orvosi hetilap indul Gyógyászat címmel.

A megpezsdült tudományos közéletben Semmelweis is tevékenyen közremőködik. Tagja a Természettudományi Társulatnak, az Orvosegyesőletben elıadásokat tart és a vitákon a legszenvedélyesebb felszólalók közé tartozik, rendszeresen ír cikkeket az Orvosi Hetilapba., egy idıben vállalja az egyetem gazdasági ügyeinek vezetését, az orvosi könyvtár vezetését, a himlıoltás irányítását, az orvosi szakkönyvek kiadását anyagilag is támogatja, tervbe veszi a magyar nyelvő szülészeti és nıgyógyászati tankönyv megírását; az utóbbinak egyes részletei el is készülnek és megjelennek a Hetilapban.

Miközben a pesti professzorok azzal vannak elfoglalva, hogy megteremtsék a kutatás és oktatás hazai feltételeit, nem vonják el figyelmüket a külországi tudományos eseményekrıl. Nagy dolgok történnek, alapvetı változás megy végbe a természettudományos gondolkodásban, éppen ekkor. Közismert események, elég, ha néhány névre emlékeztetek: Darwin 1859-ben száll síkra a fajok természetes eredetéért, Párizsban Claude Bemard, Berlinben Du Bois-Reymond fekteti új alapra a fiziológiát, Broca az antropológiát, megtalálták a neander-völgyi ısembert és az Archaeopteryxet (ısgyíkmadarat), Lyell és Huxley kijelölték az „ember helyét a természetben". A filozófiában Spencer fejlıdéselmélete, a társadalombölcseletben Comte szociológiája, a természetfilozófiában Büchner, Vogt és Moleschott mechanikus materializmusa állt az érdeklıdés középpontjában, Marx A tıkéi írta. Egzakttá vált a természettudomány, kísérleti kutató laboratóriummá egész Európa. Az élettani és orvosi fölfedezések elıszámlálhatatlan tömegében semmi sem volt olyan jelentıs, mint a mikrobiológia nagy vívmánya: az eleven kórokozó, a contagium vivum vagy animatum létének igazolása, Pasteur mőve, ami Semmelweis igazságát végül egyértelmővé tette -- és amit maga Semmelweis nem vett észre.

Kissé bıvebben kell foglalkoznom az eleven kórokozóval, mert ha Semmelweis nem vett is tudomást róla (vagy épp azért), szorosan összefügg a sorsával.

Nem is egészen új gondolat: több száz éves története volt már Semmelweis korában, nem is szólva az ókor vagy a reneszánsz inkább költıi mint tudományos megsejtéseirıl: Marcus Terentius Varróról, aki a mocsaras vidék „apró állataitól" származtatta a maláriát, vagy Girolamo Fracastoróról, aki a fertızésrıl írt könyvében (1546) feltételezte a láthatatlan eleven vírusokat. (A vírus a legutóbbi idıkig általában a kórokozót jelenti.) Athanasius Kircher 1671-ben nagyítójával apró élılényeket vélt felfedezni a fertızı betegek vérében és gennyében, ezeknek tulajdonította a betegség okozását. Antony van Leeuwenhoek kezdetleges mikroszkópjával már látta és le is rajzolta a bacilusokat, de semmiféle kórtani következtetést megfigyelésébıl nem vont le; kortársai nem voltak ennyire szerények, különbözı férgecskéket fedeztek fel, de zavaros spekulációknál tovább nem jutottak.

Az eleven kórokozó modern úttörıjének az elsı bécsi iskola egy szerény tagja tekinthetı, Marcus Antonius Plenciz, aki száz évvel Pasteur elıtt fölvetette azt az eszmét, hogy a fertızı betegségek specificitását, sajátos terjedési módját, lappangási idejét csak valamiféle féregszerő csíra okozhatja, mint ahogy a bomlást és rothadási is egyfajta animaleula idézi elı. Konkretizálni az ötletét nem sikerült, noha a biológusok közül sokan hajlottak arra, hogy a levegıben különféle „csírákat" (germen) tételezzenek fel. Needham és Buffon általános termékenyítı erıt tulajdonítottak a levegı csíráinak, Saussure és Spallanzani pedig viszonylag pontosan leírták a mikroszkopikus lények életét. A dán Ottó Friedrich Müller 1786-ban negjelent könyve „infuzóriumok" néven határolta körül a láthatatlan lények osztályát, igen pontosan leírta a bacilusokat és spirillumokat, és fölvetette azt a lehetıséget, hogy ezek az „állatocskák" talán nem is állatok, hanem növények, vagy átmeneti lények a növény- és állatország határán.

A XIX. század elsı évtizedeiben tovább folyt ugyan a mikrobiológiai kutatás, de az infuzóriumok kóroktani szerepe háttérbe szorult, mivel a biológusok legjobbjai (Okén, Treviranus) Schelling transzcendens filozófiájának hatására kalandos spekulációkba merültek. Az egzakt tudományosságot velük szemben a vegyészek és fizikusok képviselték, sok hasznos eredménnyel, de a kóroktani gondolkodást erısen eltolták a vegytan és a mechanika irányába. Ennek a szemléletnek legjelentısebb képviselıje Justus von Liebig giesseni vegyész, akinek kóroktani felfogására Semmelweis támaszkodott. Liebig szerint ugyanis a rothadó anyag érintkezése az egészségessel önmagában elegendı a fertızés terjesztéséhez, és ehhez

semmiféle mikroszkopikus állatka nem szükséges. Csakhogy amikor ezt Liebig 1851-ben, majd ismételten 1859-ben szilárdan állította, akkor már számos bizonyítéka volt az eleven kórokozó létezésének.

1837-ben Donné a vérbajos fekélyben vibriókat fedezett fel, amelyeket a betegség kórokozójának tartott. Pár év múlva ugyan maga is rájött, hogy nem a valódi kórokozót találta meg, mégis ez a lehetıség meggondolkoztatta az orvosokat. Ugyanebben az évben Charles Cagniard-Latour és Theodor Schwann egymástól függetlenül megfigyelték, hogy az alkoholos erjedést gombák okozzák, továbbá Agostino Bassi a selyemhernyók egy betegségét (muscardine) ugyancsak gombák hatására vezette vissza, abban a meggyızıdésben, hogy a legtöbb betegséget állati vagy növényi parazita okozza. Eredményén föllelkesülve a berlini Lucas Schönlein 1839-ben kimutatta afavus (lépvar, kosz) kórokozóját; emberi betegség eleven kórokozói közül ez az elsı, amelynek egzakt bizonyítása sikerrel járt. Rövidesen több gombás bırbetegség leírása került sorra: Gruby Dávid, Párizsba élı hazánkfia fölfedezte a hajas fejbır és szakáll élısdijét (Trichophyton, 1843) és a szájpenész vírusát, Eichstadt a Alicrosporon furfur-t (1846), amely kellemetlen korpádzó bırbajt okoz, Langenbeck a sugárgombát (Actinomyces, 1845), és ezeket követték Balsami, Remak, Malmsten, a Goodsir testvérek, Viliemin, Klenke, Berg stb. hasonló fölfedezései. Valóságos hajtóvadászat indult a betegséget okozó mikroorganizmusok után, ami gyakran vezetett téves eredményre, elhamarkodott közlésre (a kolera okozóját például számos ártalmatlan parazitában vélték megtalálni), az érdeklıdés a contagium animatum iránt mindazonáltal egyre inkább felcsigázódott. Általánosan elfogadottnak nem mondhatjuk ezt az irányzatot egészen a 70-80-as évek nagy bakteriológiai sikereiig (Virchow még ekkor is hevesen ellenállt, s nem ı volt az egyetlen), de amikor 1840-ben (!) Jacob Henle szigorú szabályokba foglalta a mikrobiológiai kóroktan követelményeit, akkor nem lehetett többé semmibe venni a kutatásnak ezt az ágát. Henle nem bakteriológus volt, hanem hisztológus és patológus, a modern szövettan egyik nagy alakja; döntı súllyal esett latba, hogy ez a tekintélyes tudós pusztán klinikai tapasztalatok és a lappangási idı törvényszerősége alapján föltételezi, hogy a fertızı betegségeket mikroszkopikus élılények idézik elı, és megszabja az egzakt kutatás útját.

Mindez Semmelweis fellépése elıtt történt, tehát ennyit 1847-ben Semmelweis is tudhatott volna -- ha az egyébként kitőnı bécsi iskola nem hanyagolja el a kutatásnak ezt a fontos területét. Talán azt is mondhatjuk: amennyit Rokitansky és Skoda segített Semmelweisnek a kórbonctani és diagnosztikus szemléletével, ugyanannyit ártott is azzal, hogy a bontakozó új irányzatot nem vette figyelembe.

1849-ben a német Franz A. Pollender megfigyelte a lépfenés állatok vérében levı furcsa pálcikákat, amelyeket 1850-ben a francia Davaine és Rayer is leírt, de ekkor még ık maguk sem jutottak arra a gondolatra, hogy az általuk látott „bacterium" (az elnevezés Davaine-tıl származik) a betegség okozója. Ilyen elızmények után tőnt fel Pasteur.

Louis Pasteur mőködése ismertebb annál, semhogy részletezésébe kellene bocsátkoznunk. Az 50-es évek közepén, még Lille-ben kezdett a mikroorganizmusokkal foglalkozni. 57-ben fölfedezte a tejsavas erjedés mikrobáit, és az alkoholos erjedést kutatta. Már ekkor erélyesen nekitámadt vegyésztársának, Liebignek, elmérgesedett vitájuk éveken át húzódott. Az erjedés sokkal nyilvánvalóbban vegyi folyamat, mint egy betegség, amelynél végre is a vegyészek sem állíthatják, hogy pontosan ismerik a kóroktan vegyi mechanizmusát; de mivel Pasteur maga is vegyész, nem rettent vissza attól, hogy saját területén támadja Liebiget. Az erjedéshez eleven erjesztı anyag szükséges, nem elég az erjedı részek puszta érintkezése; a rothadás nem ok, hanem következmény, éspedig annak a következménye, hogy ott vannak a rothasztó élılények - ez volta bizonyítandó tétel. Liebig egyedül az alkoholos erjedésnél ment el odáig,

hogy elfogadta az élesztı szükségességét; Pasteur bebizonyította, hogy tejsavas, vajsavas, bármiféle erejedésnél nélkülözhetetlen a mikroba. Liebig elengedhetetlennek tartotta az oxigén jelenlétét -- Pasteur felfedezte az anaerob baktériumokat, amelyek egyenest elpusztulnak az oxigén jelenlétében. Liebignek az a gúnyolódása, hogy a szerves anyagok bomlását mikroszkopikus állatokkal magyarázni annyi, mint a Rajna folyását a vízimalmoktól származtatni -- enyhén szólva anakronizmus volt már 1859-ben.

Idıközben Davaine is észbe kapott, 1863-ban megismételte lépfenekísérleteit, átoltással napnál világosabban bebizonyította, hogy az anthraxot a vérben kimutatható bacilus okozza. Eredményeit maga Claude Bemard mutatta be a párizsi akadémia hallgatói elıtt. 1864-ben Hardy cikksorozatot közölt arról, hogy az általa fölfedezett microsporon különféle bırkiütéseket okoz. Angliában ugyanekkor Spencer Wells azt hirdette, hogy a levegıben lévı csírák idézik elı a sebfertızést és a gyermekágyi lázat, kén-dioxidos prevencióval lehet védekezni ellene, Franciaországban pedig a patikus Jules Lemaire egymás után megjelenı könyvei tartották izgalomban a tudós elméket: gondos kísérletekkel bizonyította, hogy az erjedést élılények okozzák, és hogy karbolsavval el lehet ölni a kórokozókat. (Ezért vádolták késıbb plágiummal Listert, amikor a karbolsavas fertıtlenítést hirdette.) A bécsi szülészeti klinikán -- Semmelweis hajdani munkahelyén -- Kari Mayrhofer 1863-ban vibriókat talált a gyermekágyasok folyásában, kóroktani kapcsolatba hozta ezeket a gyermekágyi lázzal, s még Braun professzor sem zárkózott el a föltevés lehetısége elıl.

Korábban szóltam már arról, hogy 1861-ben egy szemész a szemgyulladásokat a levegıben szállongó láthatatlan gennytestecskéktıl származtatta. Pasteur közben meggyógyította a bor „betegségét" (késıbb a sör meg a selyemhernyók betegségét is), és fölfedezte, hogy a mikrobákat hevítéssel ártalmatlanná lehet tenni.

Mindez 1865 elıtt történt, tehát még Semmelweis életében, és igen nagy érdeklıdést keltett világszerte. A lapok részletesen ismertették a vitákat, közölték a feltőnést keltı cikkeket vagy híreket; az orvosok nem vonhatták ki magukat az alól, hogy tudomásul vegyék a bakteriológia születését, még ha tartózkodóan is.

Elképzelhetı, hogy Semmelweis nem tudott a bakteriológia születésérıl?

Nem képzelhetı el. Németül, angolul, talán franciául is olvasott, a kari könyvtár bibliotekáriusaként egyenesen az ı kezébe került minden új könyv és folyóirat. Az Aetiologie nagy szakmai mőveltségrıl és olvasottságról tesz bizonyságot, ugyanígy az Orvosi Hetilapban közzétett nıgyógyászati sorozata is. Igaz, hogy egyfelıl Bécs, másfelıl a szülészet viszonylag késıbb ébredt rá a bakteriológiai szemlélet jelentıségére, de azért az osztrák és a magyar orvosi lapok is rendszeresen beszámoltak minden erre vonatkozó új eseményrıl. A Gyógyászat hírszolgálata gyors volt és tömören tárgyilagos, az Orvosi Hetilap nemcsak késedelem nélkül, hanem igen tartalmasán ismertette a külföldi könyveket és fontosabb szakcikkeket, pedig írójuk, Balogh Kálmán nem is Pesten élt, hanem 400 kilométerrel keletebbre, Erdélyben: a kolozsvári orvosi fıiskola kórboncnoka volt, és korának egyik legmőveltebb orvosa. Ha elıbb talán még csak-csak, de 1860 után már semmiképp nem lehetett nem tudni arról, hogy a „bomló állati szerves anyag" fogalma elavult, és hogy egy fertızı betegség kóroktana csak akkor tekinthetı megfejtettnek -- s még akkor sem „örök igaz" módon --, ha megtaláltuk, de legalább keressük és feltételezzük a bomlás specifikus okozóját.

Azért kellett ezt ilyen részletesen elmondani, mert általánosan használt szólam, hogy „Semmelweis a bakteriológia elıfutára volt". Ez azonban tévedés. Amint erre halálának 100 éves évfordulóján, 1965-ben Székely Sándor mutatott rá elsıként: mereven kitartott Liebig

elavult kémiai felfogása mellett, és egyáltalán nem rezonált a contagium viviim gondolatára. Ragaszkodott ahhoz, hogy a „vérbomlás" pusztán a rothadó anyagok közvetlen érintkezése révén jön létre, és még ha a „körlégen" keresztül jut is el a fertızést okozó anyag az egyik szervezetbıl a másikba, akkor is maga a bomló anyán a kórokozó, hogy a bomlást valami okozza, és hogy mi lehet ez a valami, azzal egyáltalán nem foglalkozott.

A mikroszkópos kutatás fénykorában nem nyúlt mikroszkóphoz.

Tanítása és a bevezetett prevenció szempontjából nem is volt erre szüksége, hiszen akár eleven kórokozó idézi elı a gyermekágyi lázat, akár maga a vegyi bomlás, mindenképpen a szülészek keze (stb.) terjeszti, és a gondosan végrehajtott prevenció óv meg tıle. Született jó orvos volt, aki tudományos alapossággal dolgozva rájött egy zseniális módszerre, amellyel megóvhatta betegeit a gyermekágyi láztól, és a prevenció bevezetésével megelızte korát; de ha született kutató tudós lett volna, akkor nem áll meg ezen a ponton, hanem a mikroszkóp mellé ülve megtalálja -- de legalábbis keresi -- a streptococcus haemolyticust, a gyermekágyi láz valódi okozóját, és akkor csakugyan a bakteriológia elıharcosa, talán elsı nagy alakja lett volna, így: tanítása nyomban a halála után feledésbe merült, mert a maradiak örültek, hogy megszabadultak tıle, a haladó gondolkodók pedig nem tudtak mit kezdeni egy olyan elmélettel, amely Liebig elavult kémiai kórtanán alapszik. Listernek sem volt könnyő dolga, amikor az antiszepszis gyakorlatát hirdetni kezdte, csakhogy ı a bakteriológia szekerébe fogta lovait, és ez a szekér ha döccenésekkel is, de megállíthatatlanul haladt a jövı felé. A jövı meghozta Semmelweis igazolását is, de groteszk módon akkor derült ki, hogy igaza volt, amikor már nem is volt igaza -- vagyis amikor a vegytani tévelmélet helyett a bakteriológia támasztotta alá a semmelweisi prevenciót.

Amellett az eleven kórokozó kutatásával párhuzamosan zajlott egy másit döntı átalakulás is az orvosi szemléletben: a leszőkített kórbonctani gondolkodást a tágabb élettani-kórtani gondolkodás váltotta fel. Francia földrıl indul ki ez is, ahol a német természetfilozófiai spekulációval szemben Frangois Magendi megteremtette az egzakt kísérleti fiziológiát. Németországban Johannes Müller és iskolája lépett erre az útra, de ismét párizsi tudós: Claude Bernard vitte diadalra a kísérleti kutatást és az élettani szemléletet. A Morgagnitól Rokitanskyig és Virchow-ig ívelı kórbonctani gondolkodás hatalmas lendületet adott az orvostudománynak, hiszen spekulálás helyett valóságot mutat, csakhogy nem eleven valóságot, hanem holtat. A fejlıdés következı lépcsıje az eleven valóság megismerése. (Virchow, aki jócskán túlélte Rokitanskyt, azért vált minden új gondolat megátalkodott ellenzıjévé, mert hozzáláncolta magát saját -- a maga idején nagyon is haladó szellemő, de immár idejét múlta -- kórbonctani koncepciójához.) Semmelweis a legjobb, a legkorszerőbb úton indult el, amikor a kóroktant tette vizsgálat tárgyává és a megelızést tőzte ki célul; ennek általános érvényő megvalósításához azonban meg kellett volna szabadulnia a bécsi iskola kórbonctani és diagnosztikai korlátozottságától, s eljutni a párizsi iskola haladóbb szelleméhez. (Természetesen nem a párizsi szülészekrıl van szó, akiknek maradiságán Semmelweis messze túljutott.) A bécsi tanárok is tudták már, hogy a modern tudományos tétel kísérleti bizonyítást igényel: Rokitansky asszisztensével, Georg Lautnerral végzett is Semmelweis néhány, kedve ellenére való állatkísérletet, és Skoda biztatására ennél kilátásosabb kísérleteket is tervbe vettek a nagynevő Brücke tanárral, aki valóban az új kutatónemzedék legjobbjai közé tartozott; sajnos azonban Brücke is elhagyta Bécset, Semmelweis is, a kutatásból semmi sem lett. Értelmetlennek és fölöslegesnek tartotta Semmelweis a kísérletezést, amikor a betegágy melletti tapasztalás mindazt közölte vele, amire kíváncsi volt, s mindarra, amit az állatkísérletektıl vagy egyéb modern kutatástól várhatott, nem volt kíváncsi.

AZ UTOLSÓ ÉVEK Hivatalos elismerés itthon -- A szentpétervári szülészek vitája -- Nyugati orvosok csöndes behódolása -- Spaeth színeváltozása -- Orvosi vándorgyőlések, Semmelweis nélkül -- Nıgyógyászati munkássága -- Félbeszakadt tudományos közleménye

1859 nyarán a szülészeti klinika átköltözött a Nemzeti Múzeum melletti ház második emeletére, mert az elızı épületben orbáncjárvány terjedt el a túlzsúfolt sebészeten és szülészeten, tarthatatlanná vált a helyzet. Új lakhelyük is ideiglenes volt, s az elızınél nem sokkal jobb (alatta az állatorvosi intézet), de valamicskével tágasabb. Tervezték a végleges szülészeti klinika megépítését, Semmelweis azonban ezt már nem érte meg.

Az 1859/60-as tanévben 520 szülı nı közül 5 halt meg gyermekágyi lázban (0,94 %), ami nemzetközi viszonylatban is, de Semmelweis szemében is megnyugtató eredmény, hiszen alatta van az „autoinfekció" kivédhetetlen l %-ának... Ilyen értelemben számol be a Gyógyászatban Semmelweis tanársegédje a szép eredményrıl, hozzáfőzve, hogy ez is tanárának elméletét igazolja, és „a vizsgálóknak szoros kötelességükké van téve minden vizsgálat elıtt kezeiknek a halvanyvízbeni (aqua chlorata) megmosása". Érdekes, hogy már ez a közlemény sokkal részletesebben foglalkozik a klinika 3 nıgyógyászati páciensével, mint az 520 szülı nıvel; -- és csakugyan, Semmelweis érdeklıdése mindjobban a nıgyógyászat felé fordul.

A következı évben egyetlen gyermekágyi halálozás sem fordul elı, de ezzel még csak nem is büszkélkednek. Késıbb itt-ott becsúszik valami hiba, l,39 % lesz az átlagos veszteség. Semmelweis beéri ennyivel, láthatólag befejezettnek tekinti életének ezt a mővét. 1861-ben elkészített egy Utasítványt a pesti m. k. egyetemi szülészeti koródán tanulók és tanulónık részére, a gyermekágyi láz-elhárítása végett, ebben szigorúan elıírja, hogy olyan orvosok, akik anatómiával, kórbonctannal és sebészettel foglalkoznak, a szülészetre nem vehetık fel, a szülészeten dolgozó tanulók és bábanövendékek kötelesek minden vizsgálat elıtt és után kezüket sikamlósságig mosni a kórteremben elhelyezett klóroldatban, s aki ezt nem teljesíti, a tanfolyamról eltiltatik. Javasolja, hogy ugyanezt az elıvigyázatosságot a magángyakorlatban is vezessék be. Az Utasítványt kinyomtatja, és plakát formájában kifüggeszti a klinikáján. Ez a szülészeti aszepszis követelményeinek világviszonylatban az elsı hivatalos elıírása.

A pesti egyetem tanári kara egyetértett Semmelweis felfogásával -- még ha késıbb nem tartott is ki mellette. Ennek bizonysága a Helytartótanácshoz 1862-ben benyújtott felterjesztés, amelyben Semmelweis világosan és röviden összefoglalja a prevenció hatásosságát és általános elterjesztésének szükségességét.

„Ebbéli meggyızıdésemben, emberi úgy, mint hazafiúi kötelességemnek ismerem, ezen eredményt az ország legfıbb kormányszékének tudomására hozni, már csak azért is, hogy az általam ajánlott óvszer, melyet elméletemnek ostromlói is ártalmatlannak tartanak -- következıleg ha nem is használna, mit az általam összegyőjtött tapasztalati adatok fényesen megcáfolnak, semmi esetre sem árt --, országszerte legkivált a kórházaknál általánosíttassék."

A Helytartótanács véleményes jelentést kért az orvostanári testülettıl, amely kedvezı véleményt ad; ennek következtében a Helytartótanács igen gondosan és szakszerően elkészített leiratban utasítja valamennyi törvényhatóságát, valamint az egyetem orvosi karát, hogy a Semmelweis által javasolt rendszabályokat a legnagyobb alapossággal hajtsák végre. Elkönyvelhetjük, hogy Magyarország az elsı ország, amelyben hivatalos rendelkezést adtak ki az aszepszis végrehajtására.

A hivatalos elismerésen kívül más jelek is arra vallanak, hogy itthon általában kedvezıen ítélték meg Semmelweis tanítását. Markusovszky baráti közlönye, az Orvosi Hetilap, természetesen mindig megbecsüléssel ír róla, de még az ellentábor lapja, a Gyógyászat is többször zászlót hajt elıtte. 1863-ban egy belgyógyász cikksorozatot közöl a gennyvérőségrıl, részletesen kitér a gyermekágyi lázra, röviden ismerteti Semmelweis tanítását, és leszögezi egyetértését kóroktani megfogalmazásával. Érdemes azonban megemlíteni, hogy ugyanennek az évfolyamnak egy késıbbi számában a szerkesztıség ismertetést közöl egy zürichi orvosnak (Breslau tanár) beszámolójáról a gyermekágyi láz ellen intenzív hashajtással eléri szenzációs eredményeirıl; a módszert Seyfert javaslatára vezette be, és míg addig 25 %-os volt a halálozás (!), addig most alig 10%-os .. . (Kis intézetrıl van szó, 28 beteg közül 3 halt meg.) Röviddel ezután ugyanez a Breslau tanár a gyermekágyi láz megelızésére kálium-permanganátos fertıtlenítést ajánl, naponta legalább kétszer. A Gyógyászat szerkesztıje hozzáfőzi:

„A külföldi szülésztanárok eszerint csaknem mindenütt elfogadták. S tanárunk gyermekágyi láz felıli oktanát, de szőkkeblőségbıl nem tudnak olyan méltányosak lenni, hogy az elıharcos t. szerzınek nevét megemlítenék."

Ez valóban így van; itthon nyilvános az elismerés, külföldön még jobbadán titkos -- vagyis mindinkább elfogadják Semmelweis elméletét, és jólrosszul megvalósítják gyakorlatát, miközben nevét többnyire elmulasztják megemlíteni. Többnyire, de nem mindig.

1863 nyarán örvendetes levelet kap Semmelweis Th. Hugenberger szentpétervári szülésztıl, aki lelkesen csatlakozik Semmelweis felfogásához, még ha némely pontban kissé eltérı is a véleménye; közli a pétervári szülészeti intézetek gyermekágyi halálozási statisztikáit, és a pétervári Orvosegyesület vitáját a gyermekágyi lázról. Mind a három közlés nagyon kedvezı. Hugenberger levelébıl érdemes idézni ezt a pár sort:

„A gyermekágyi lázról tartott ülésünkbıl láthatja t. ügytárs, mennyi követıre talált Ön a távol északon, és különösen mennyire pártján van a fiatalság. És már ezáltal is sok van megnyerve, mert övék a jövendı, az újításaival." (604. old.)

A statisztika teljesen alátámasztja Semmelweis igazát. Négy intézet adatait vizsgálta Hugenberger. Legmagasabb a halálozás (9,04 %) az orvosi akadémián -- vagyis az egyetemen, ahol nyilván boncoltak is --, noha itt viszonylag kevés a gyermekágyas; alacsonyabb a nagy forgalmú cári nevelıintézet szülészetén (5,15 %), a bábaképzıben 2,96 %, a városi kórházban 1,55 %, míg a városban otthon szülık közt mindössze 0,66 %.

A pétervári orvosegyesületi vita sokkal termékenyebb, mint a nyugati viták közül bármelyik, és lényegében Semmelweis pártján áll. Ennek nyilvánvaló magyarázata az, hogy a legtekintélyesebb szülészprofesszor közöttük Arneth, Semmelweis hajdani barátja, aki tanítását kezdettıl fogva mindig propagálta. A vitán egyébként csak német tanárok vettek részt; ebben az idıben az orosz szellemi életben kiélezıdött a „nyugatosok" és a „szlavofilek" ellentéte, a szlávok távol tartották magukat. Érdekessége az, hogy a hosszan elhúzódó vita folyamán a boncolás és a hullafertızés jóformán szóba sem kerül, általában a „kóros szüléseket" tekintik a fertızés forrásának, járványok esetén hashártyagyulladásban, gennyedı golyvában, üszkös fölfekvésben, méhbelhártya-gyulladásban és hasonló kórformákban találják meg a fertızés kiindulópontját. Végül a győlés szabályokat állít fel a bábák számára, amelyekben kötelességükké teszik a klórvizes kézfertıtlenítést, egyéb higiéniai rendszabályokat írnak elı, és Arneth külön is felkéri a jelenlévıket, hogy „az általánosan célszerőnek elismert" klórmosást ne mulasszák el.

Semmelweis az Orvosi Hetilap öt számában folytatólagosan közli mindezt és saját hozzászólásait. Bár igazán elégedett lehet az eredménnyel, nincs egyetlen jó szava sem azokhoz, akik az ı nézetét vallják, viszont aprólékosan kipécéz minden olyan mondatot, amely hajszálnyira eltér a fölfogásától. Újat nem mond.

Ez az utolsó írása a gyermekágyi lázról.

Nem olyan egyértelmően, mint a péterváriak, de az utolsó években mind több orvos csatlakozott Semmelweis tanához, ki nyíltan, ki burkoltan, ki fenntartásokkal, ki fenntartás nélkül. Schürer von Waldheim egész regimentet sorol fel belılük, itt csak a legfontosabbakat említem, így a bécsi Oppolzer 1862-ben a gyermekágyi lázat bomló anyagok fertızésének tartja, amely nem szükségképpen a nemi szervekbıl indul ki. A párizsi Dumontpellier ugyanekkor a gennyvérőség változatának tekinti, az amputáció után fellépı pyaemiához hasonlítja; Pasteur és mások kutatásaira utalva felveti, hogy a levegıben levı „mikroszkopikus organizmusok" okozhatják. 1863-ban jelenik meg a bécsi Mayrhofernek már említett cikke a gyermekágyasok folyásában talált vibriókról. Prágában új szülészeti intézet építéséhez a szakemberek véleményét kérik ki arról, fertızınek tekintendı-e a gyermekágyi láz. Rokitansky, Skoda és Oppolzer kétségtelennek mondja a fertızést, Lange teljesen Semmelweis szellemében nyilatkozik (tehát nem kontagiozitásról van szó, hanem a bomló anyagok által okozott fertızésrıl), Virchow szerint viszont a hajlam (praedispositio) a legfontosabb, a fertızésnek csak másodlagos szerepe lehet; ekkor írja le ezt a hajmeresztı mondatot: „Én magam, miközben naponta foglalkoztam hullákkal és hullarészekkel, a Charité kórházbeli osztályomon éveken át kezeltem gyermekágyasokat a legjobb eredménnyel." Hogy miért kezelt kórboncnok létére gyermekágyasokat, és hogy mit tekint „legjobb eredménynek", nem mondja meg; Semmelweis adataiból ismerjük, milyen siralmas volt a gyermekágyasok statisztikája a Charité kórházban.

Virchow-val szemben teljes elismeréssel nyilatkozik Semmelweisrıl -- nevét sem titkolva el -- szerkesztıtársa, Veit, továbbá az ugyancsak berlini Stamm, míg a müncheni Buhl vagy a berlini E. Martin nem említik a nevét, de a fertızés és védekezés módját úgy írják le, mintha Semmelweis tanítványai volnának.

Legnagyobb megbecsülés Semmelweist nem a szülészek részérıl éri, hanem az orvostörténész August Hirschtıl, aki nem kérészélető újságcikkben, hanem nevezetes Handbuch der historisch-geographischen Pathologie-jának 1864-ben meg jelenı második kötetében nagy elismeréssel ír róla. Szépséghibája a nyilatkozatnak, hogy egyedül a hullaméreg kórokozó szerepérıl tud; komikuma pedig az, hogy az 1883-as II. kiadásban Hirsch elégedetten dicséri meg önmagát, mivel már 64-ben fölfedezte Semmelweist és a gyermekágyi láz kórokozóját...

Mégis elsı eset, hogy valaki épp azt dicséri Semmelweisben, amit a szülészek oly nehezen hajlandók elismerni: a hullaméreg kórtani szerepének felismerését. Mert már-már ott tartunk, hogy szégyellni kell, ha valaki a hullamérget említi, és mentegetni Semmelweist, hogy mi minden egyébrıl tudott -- pedig az igazi nagy fölfedezése mégiscsak ez volt. Hirsch persze könnyen beszélhet, hiszen az ı keze tiszta, de a szülészeknek még mindig nehéz beletörıdni abba, hogy ık fertıznek.

Leginkább Spaeth véleményének alakulásán lehet lemérni, miként és mennyire közeledtek a szülészek Semmelweishez. Joseph Spaeth öt évvel fiatalabb Semmelweisnél; a „puerperális Nap" fölkelésekor még kezdı volt, talán még nem is doktorált; mint szülész az ellenfelek iskolájában nıtt fel, automatikusan a táborukba került. 1855-ben lett a Josephinum tanára, ugyanekkor jelent meg Chiarival és Braunnal közös tankönyve; Chiari híve volt

Semmelweisnek, de meghalt, Braun ellensége volt és életben maradt, Bécsben a szülészet legfıbb tekintélye lett. Braun támadta Semmelweist, Spaeth nem szólt sem mellette, sem ellene. Két évvel késıbb szülészeti kompendiumot adott ki, ebben a gyermekágyi láznak három formáját jelölte meg: helyi fertızés, általános fertızés (pyaemia, sepsis) és „mania puerperális"; a kórokozók közt említi a nemi részek fertızését eves, bomló anyagokkal, köztük a hullaméreggel is, a gyermekágyi szepszist vérbomlásnak tartja, a pyaemiát úgy határozza meg, mint a vérbe került bomló állati anyagok betegségét. Mindez nemhogy ellentétben volna Semmelweis tanításával, inkább annak óvatos megfogalmazása -- Semmelweis nevének említése nélkül.

Tudjuk, hogy 1861-ben Semmelweis indulatosan támadta Spaethet, mert ıt nem sorolta fel a gyermekágyi láz kutatói közt. De ebben az évben egyéb is történt. Meghalt Bartsch, helyét a bécsi bábaklinikán Spaeth vette át. Ugyanettıl az idıtıl rendszeresen közölte a klinika gyermekágyas statisztikáját, és a Medizinische Jahrbücherben referálta a gyermekágyi járványokkal kapcsolatos külföldi közleményeket -- közöttük azokat is, amelyek Semmelweis tanítását igazolták. Egyúttal olyan tapasztalatot szerez, amely mélyen elgondolkoztatja: klinikáján 1861/62-ben a gyermekágyasok 18,7 %-a betegszik meg puerperális lázban, meghal 13,2 %. Erna Leskytıl tudjuk: kutatni kezdi, mennyi a gyermekágyi lázasok száma az utcai szülések, s mennyi az intézetben szültek közt? Az eredmény megdöbbentı: akiknél belsı vizsgálatot végeztek, 22,6 %-ban, akiknél nem végeztek, 1,1 %-ban lép fel a gyermekágyi láz. Ettıl a perctıl fogva sejti, hogy akármilyen kíméletlenül csapott rá a Csikospeitsche, Semmelweisnek alighanem igaza volt.

De Braun, aki mégiscsak tekintélyesebb szülész nála, ventillációs apparátussal szerelte fel az osztályát, és el van ragadtatva az eredménytıl, a klórmeszet pedig hatástalannak mondja. Nem könnyő itt eligazodni... mindenesetre jobb lesz hallgatni Semmelweisrıl.

1863 januárjában elıadást tart a bécsi Orvosegyesületben az utóbbi másfél év tapasztalatairól. Semmelweis nevét nem említi, de a karikásostort emlegetve példálódzik: senkinek sincs joga gyalázni azt, aki más úton keresi az igazságot, amíg a végleges megoldást nem sikerült biztonsággal megtalálni... Csak az igazság kimondásától nem szabad félni, mert ez olyan, mintha nem volna tiszta a lelkiismeretünk, és mentegetızni kényszerülnénk. . . Nem önmagára céloz itt, hanem azokra, akik ügyesen kozmetikázzák vagy éppen hamisítják a statisztikájukat. Ebben a pontban Spaeth világosabban lát Semmelweisnél: tudja, hogy a szülészet egész statisztikai apparátusa hasznavehetetlen.

Kóroktani felfogás szempontjából Spaeth három csoportra osztja az orvosokat : vannak miazmatikusok, feontagionisták és infekcionisták. (Figyeljük meg: az atmoszferikus, tellurikus és egyéb „epidemiológiai" tényezık szép csöndben kihulltak a kóroktanból.) Mind a három csoport teljesen azonos módon védekezik a betegség terjedése ellen: gondos tisztasággal, szellızéssel, zsúfoltság kerülésével, klórvizes vagy kálium-permanganátos (Chamáleon minerale) kézmosással, mőszerek kifızésével, ágynemő fertıtlenítésével, minden romló és bomló anyag távol tartásával, a szülés óvatos levezetésével. . . Az elméletek eltérnek, de a gyakorlat azonos: a miazmatikus a miazmákat, a kontagionista a kontagiumot, az infekcionista a fertızı anyagot igyekszik távol tartani a betegtıl -- a gyakorlatban nincs különbség köztük, akár hisznek a genius epidemicasbun, akár nem.

Spaeth elıadásából eszerint az derül ki, hogy széltében-hosszában alkalmazzák már Semmelweis aszeptikus módszerét, épp csak a nevét nem említik (mint ekkor még ı sem). Csak azt nem érti az ember, hogy akkor miért lobban fel mégis hol itt, hol ott a gyermekágyi járvány? Például épp Spaeth klinikáján, ahol másfél év alatt 5,1 % volt a halálozás, de az egyik hónapban nem kevesebb, mint 19,4 %. A bábaklinikán! Ahol nem is igen boncolnak.

Az utcai és otthoni szülések ugyanekkor zavartalanul zajlottak, úgyhogy Spaeth kénytelen megállapítani: az ismeretlen kórokozó az intézeten belül lappangott.

Egy évvel késıbb, 1864 januárjában ismét megtartotta évi beszámolóját.

Meglepı esemény: az elızı év horribilis halálozásával szemben most mindössze 0,5 % a bábaklinika vesztesége (az orvosi klinikáé is csupán 1,4 %). Ha megkérdeznék tıle, mi lehet a kedvezı eredmény oka, „... be kell vallanom: magam sem tudom". Csakugyan nem tudja? Dehogynem:

„Hogy a lehetı legnagyobb tisztaságot érjem el mindazzal, ami a vajúdókkal és gyermekágyasokkal érintkezésbe kerül, nem csupán a közönséges tisztasági rendszabályokat vittem keresztül nagy szigorúsággal, hanem arra is törekedtem, hogy szavammal és példámmal folyvást a legnagyobb gondosságot rögzítsem e tekintetben a bábanövendékekbe. Ezért a szülıszobába mindig oda van készítve a klórmészoldat, amit az asszisztens urakkal együtt én is mindig használatba veszek, valahányszor kezünk valami rothadó vagy hasonló anyaggal érintkezésbe jut, és aminek használata ilyen esetekben a bábanövendékeknek is elı van írva. Nem mintha meg volnék gyızıdve a klórmész feltétlenül kedvezı hatásáról, hanem mert úgy vélem, hogy ezáltal a növendékeket nagyobb lelkiismeretességre lehet bírni a kezük tisztaságát illetıen." A magyarázat egyértelmő: az elızı évben még nem állt ott a klórvizes tál a betegszobában, most viszont a használata kötelezı.

Semmelweis neve ebben az elıadásban sem hangzott el. Egy héttel késıbb azonban, 1864. február 5-én, Spaeth újabb elıadást tart az Orvosegyesületben, ez alkalommal a bécsi szülıházak 30 éves tapasztalatairól. Itt már nem felejtkezik meg Semmelweisrıl. Beszámol az 1847-es fölfedezésrıl és eredményeirıl, az ezt követı másfél évtized járványait Semmelweis szellemében magyarázza, és végre nyíltan felteszi a kérdést: „Milyen jelentıséget tulajdonítsunk Semmelweis elméletének?" Apró kacskaringókkal főszerezett válasza egyértelmő: „A magam tapasztalata és a fent elsorolt tények meggyıztek az elmélet nagy értékérıl... Kereken ki merem mondani azt is, hogy egyetlen olyan szakember sincs, aki lelke mélyén ne volna meggyızıdve Semmelweis nézeteinek helyességérıl, ha megannyira ellene beszél is." Ez végre tiszta beszéd.

S ezzel kezdetét vette az a folyamat, amelynek során a szülészek egymás után elismerték Semmelweis igazát, és bevezették az aszeptikus prevenciót. Csak Braun tartott ki tovább is a legkülönfélébb kóroktani magyarázatok mellett, és persze Scanzoni a másik, aki haláláig nem hódol be Semmelweisnek -- de feltehetıleg titkon ık is elvégeztették a klórvizes profilaxist. Milyen hatást tett Semmelweisre Spaeth színeváltozása? Az egyetlen, amit még megért?

Nem tudjuk. Markusovszky két ízben is lelkendezı cikket írt az eseményrıl. „. .. ıszinte lélekkel örülünk azon köztetszésnek, mellyel Späth tanát jeles elıadása fogadtatott, s szívesen üdvözlendjük azon idıt, midın a bécsi orvosi iskola büszke leend egykori növendékének üdvös és genialis fölfedezésére..." De maga Semmelweis nem nyilatkozott. Ha egyáltalán odafigyelt: végig csak bosszankodhatott azon, hogy nevét elhallgatják akkor is, amikor módszerét már követik; s az utolsó, ıszintén elismerı nyilatkozatban is bıven találhatott apró oldalvágásokat, bosszantó félremagyarázásokat, torzításokat.

De ekkor már hosszú ideje nem foglalkozott a gyermekágyi lázzal, érdeklıdése a nıgyógyászat felé fordult.

Nem mintha elveszítette volna érdeklıdését a gyermekágyi láz iránt. Ami keveset magánéletérıl, s különösen ennek utolsó szakaszáról tudunk, mind azt mutatja, hogy

ingerlékenysége egyre fokozódott: társaságban a beszélgetés elıbb-utóbb mindig sorra kerítette a puerperális vita aktuális állását, és ilyenkor Semmelweis szenvedélyessé vált, egyes kortársak szerint „fanatikusan" védelmezte nézetét, s a legcsekélyebb engedmény vagy elhajlás láttán olyan indulatba jött, hogy Markusovszky is alig bírta lecsillapítani: mindenkit személyes ellenségének tekintett. A formális elismerés mögött is megérezte, hogy alapjában nem gyızte meg kartársait elméletének kizárólagosságáról, vagyis arról, hogy semmi más kóroktani momentum nem jöhet szóba. Harci tüze azonban már csupán a zárt körő beszélgetések során lobbant fel, nyilvánosság elé nem lépett többé. És ez azért nagyon különös, mert idıközben egy új fórum nyújtott lehetıséget arra, hogy nemcsak a pesti egyetemen, hanem a történelmi Magyarország egész területének orvos és természettudós társadalma elıtt ismertté tegye eszméjét. 1863-ban ugyanis sikerült kivívni, hogy a szabadságharc idején elhallgattatott Magyar orvosok és természetvizsgálók vándorgyőlése újból folytathassa mőködését.

A Vándorgyőlés, amit évente egyszer (késıbb kétévente) rendeztek meg az országnak mindig más-más városában, hosszú idın át a magyar természettudományos élet legnagyobb eseménye volt. Ma, amikor úgyszólván nem múlik el nap valamiféle tudományos kongresszus nélkül, kevésbé tudjuk felmérni az ilyen találkozók jelentıségét, de gondoljuk meg: száz éve a. viszonylag nagy kiterjedéső Magyarországon, a nehézkes közlekedési viszonyok mellett, az évente megtartott Vándorgyőlés volt az egyetlen alkalom, amelyen Fiúmétól Máramarosszigetig az ország minden vidéki orvosának és természetkutatójának módja volt találkozni kollégáival, ismerkedni, eszmét cserélni, elıadást tartani és meghallgatni.

Bécs mindig féltékeny tartózkodással szemlélte a Magyarországon rendezett tudományos üléseket, nem sietett a hivatalba engedély megadásával -- ezért az 1840-ben kezdeményezett mozgalom 1845-ig illegálisan mőködött, majd 1848-tól tizenöt évi bénultságra kényszerült. Az egész országot lelkesedés töltötte el, amikor Eötvös Józsefnek -- a 48-as, majd a 67-es kormány kultuszminiszterének -- sikerült 1863-ra kivívni a Vándorgyőlések folytatását. Az elsıt Pesten tartották, utána a vidéki városok versengve vállalták magukra a győlés rendezését, erejükön felül kitettek magukért, hogy az ország színe elıtt önmagukat és környéküket minél imponálóbban mutathassák be. A kultúra iránt érdeklıdı orvosokon és természetbúvárokon kívül megjelentek a hivatalos kiküldöttek is: a Tudományos Akadémia, az Orvosegyesület, a Magyar Gazdasági Egyesület, a Természettudományi Társulat, az Orvossebészek Szakosztálya, a Nemzeti Múzeum, az Erdélyi Múzeum, de még a bécsi egyetem képviselıi is, ezenkívül külföldi érdeklıdık Bécsbıl, Grazból, Prágából, Moszkvából, sıt Washingtonból és San Franciscóból is. Érthetı, hogy minden tudományos koponyának legfıbb vágya volt, hogy ilyen illusztris társaság elıtt elıadhasson.

Annál kevésbé érthetı, hogy Semmelweis nem kívánt élni ezzel az alkalommal.

Az 1863-as pesti Vándorgyőlés névsorában még ott találjuk nevét a tagok között, sıt a szülészeti szakosztály vezetıjeként is, ám nemcsak hogy elıadást nem hirdetett, de arra sem mutat semmi jel, hogy bármelyik ülésen jelen lett volna. A győlés minden eseményérıl Napi Közlöny számol be, feltüntetve az egyes üléseken részt vevık névsorát, így pontosan tudjuk, hol mindenütt nem volt jelen Semmelweis. Az orvosok érdeklıdésének középpontjában Korányi Frigyes és Poor Imre -- évekig elhúzódó -- szenvedélyes vitája állt; Semmelweis neve nem szerepel a jelenléti íven. Tanársegédje, Fleischer József elıadást hirdetett a szülészeti szakosztályban, az anyarozs gyógyértékérıl, de nem tartotta meg elıadását, azzal az indokolással, hogy „e percben szakavatott szülészek a szakosztályban hiányoznak" -- vagyis sem Semmelweis, sem más szülész nem volt jelen. A gyógyszerészek szakosztályán Semmelweis sógora elnökölt, Ráth Péter, Semmelweis neve itt sem szerepel a jelenléti íven,

mint ahogy a kolozsvári Balogh Kálmán elıadásán sem, amely pedig nagyon megérdemelné a figyelmét: Davaine, Rayer és Claude Bemard legfrissebb bakteriológiai észleléseirıl szól. Elsı ízben hangzik el Magyarországon nyilvánosan a baktérium szó; sem Semmelweis, sem senki más nem figyel fel arra, mit jelent ez a gyermekágyi láz és a bomló szerves anyag, valamint a megelızı védekezés szempontjából.

A külföldi vendégek közt ott találjuk Ferdinánd Hebrát Bécsbıl; a Gyógyászatból értesülünk arról, hogy látogatást tett a bırgyógyász Poor Imrénél és a sebész Lumniczernél, arról ellenben semmiféle forrás nem ad hírt, hogy az „egykori barátok" -- Semmelweis és Hebra -- találkoztak volna.

Az 1864-es Vándorgyőlést Marosvásárhelyt tartották. A 491 megjelent közt hiába keressük Semmelweis nevét, pedig a gyermekágyi lázról is elhangzott egy elıadás -- Semmelweis szellemében, némi tévedésekkel -- egy székelyföldi gyakorló orvostól.

Az 1865-ös pozsonyi Vándorgyőlést már nem érte meg, két héttel korábban meghalt. Itt már elparentálás formájában kellett volna elhangoznia a nevének -- de ez sem történt meg.

Elhúzódó magatartásából arra lehetne következtetni, hogy utolsó éveiben teljesen visszavonultan élt. Ez azonban nem így van; egyetemi funkcióját szinte utolsó percéig lelkiismeretesen ellátta, az egyetemi közéletben csakúgy részt vett, mint az Orvosegyesület viharos vitáin, szakmai érdeklıdése ellenben mindinkább a nıgyógyászat és nıgyógyászati sebészet felé fordult.

Mindig is érdekelte a nıgyógyászat. Már a bécsi klinikán a kórbonctanon egyre gazdagodott a tapasztalata, Pesten aztán a Rókus-kórházban, a klinikán és magánrendelésén a legkiválóbb magyar nıorvossá és nıgyógyász-sebésszé képezte -- autodidakta módon -- önmagát. Kétségtelenül ı a magyar nıgyógyászati iskola megalapítója. Azok a beszámolók, amelyeket klinikájának mőködésérıl évente kibocsátott, mutatják, milyen nagy figyelmet fordított a nıgyógyászati esetekre, tanársegédei (Fleischer, Maizner, Kreutzer és Báthory) rendszeresen referáltak nıgyógyászati érdekességekrıl és mőtétekrıl, s az Orvosi Hetilapnak általa szerkesztett nıgyógyászati különszámaiban maga Semmelweis ismertette a fontosabb eseteket és a külföldi közleményeket. A szakirodalmat alaposan ismerte.

A sebészet válságos korát élte ebben az idıben: a narkózis fölfedezése már lehetıvé tette a nagyobb mőtéteket, a mőtéti gennyedés viszont olyan fokot ért el, hogy a sikeresen operált betegek 50-70 %-a elpusztult utólag. Semmelweis e tekintetben lényegesen jobb helyzetben volt kortársainál, hiszen mőtéteinél is alkalmazta a maximális tisztaságot; éppen ezért csodálkoznunk kell azon, hogy nem jött rá arra, mit fedezett fel: a sebészeti aszepszist.

Legjelentısebb sebészi teljesítménye a petefészektömlı eltávolítása volt (ovariotomia), amit elsıként végzett Magyarországon 1863-ban, Balassa János asszisztenciájával. Ez idı tájt világszerte vita folyt arról, szabad-e egyáltalán ezt a veszélyes mőtétet kockáztatni, mivel a legtöbb páciens belehalt. Semmelweis betege is meghalt 56 órával a mőtét után, de a módszer mégis helyesnek látszott, késıbb Balassa és a tanársegéddel szerencsével végeztek - hasonló mőtétet, s ezzel vette kezdetét a „kismedencei sebészet".

Az 1864-es évben a nıorvosi melléklet sorozatban közölte Semmelweis nagy tanulmányát a menstruáció zavarairól. Feltehetı, hogy ez már a tervbe vett nıgyógyászati tankönyv része. A szakirodalom bıséges ismerete mellett az élményszerően elıadott saját esetek hatalmas tömege arról gyızi meg az olvasót, hogy Semmelweisnek igen kiterjedt magángyakorlata lehetett, a klinika néhány betegágya ugyanis nem adhatott alkalmat ilyen széles áttekintésre.

Meglepetésként hat az is, mennyire rendezett, leszőrt, higgadt az irodalmi modora. Nyoma sincs annak a fárasztó sztereotípiának vagy szenvedélybe torzuló érvelésnek, ami az Aetiologies oly nyomasztó olvasmánnyá teszi. Kiegyensúlyozottság, biztonság és nyugalom jellemzi, ahol pedig külföldi szerzıkkel -- akár olyan ellenfelekkel is, mint Kiwisch -- vitába száll, pillanatra sem tér el a higgadtan és udvariasan elemzı modortól.

Még inkább áll ez az utolsó tanulmányára, amelyen 1865 márciusától dolgozott: A petefészektömlık mőtéti kezelése, megjelent az Orvosi Hetilap mellékletében, folytatólagosan. A rövidesen bekövetkezı elmezavar miatt kell hangsúlyozni: nyoma sincs benne az elme legcsekélyebb zavartságának sem, polémiájában is kifogástalanul nyugodt, minden tekintetben logikus, tárgyilagos, szakszerő. Ha ilyen modorban írta volna az Aetiologie-t, talán sohasem kerül sor az idegtépı vitákra.

Vasárnap, június 18-án az utolsó közlemény azzal az ígérettel szakad meg, hogy „folytatjuk", a tanulmány befejezésére azonban már nem kerül sor. Jegyezzük meg ezt a dátumot; abban a rejtvényben, amit betegségével és halálával Semmelweis az utókornak feladott, ennek az adatnak is jut némi útbaigazító szerep.

HARMADLK RÉSZ

SEMMELWEIS BETEGSÉGE ELİZMÉNYEK

Semmelweis betegsége nem magánügy ~ Mit kíván a tapintat ? -- A betegség elsıjelent-

kezése 1860-ban -- Kóros adatok a vitairatokban -- A személyiség megváltozása és a

korai elaggás -- A betegség kitörésének idıpontja -- A kórrajz regénye

1865. augusztus 13-án Semmelweis váratlanul meghalt vérmérgezésben. Ezt a szomorú tényt a körülmények minden további feszegetése nélkül tudomásul lehetne venni, mint egy heroikus élet szimbolikus befejezését, tetszés szerint nevezve felemelınek, tragikusnak avagy megrázónak azt, hogy a hıs abban a betegségben pusztul el, amelyért életét áldozta. Semmelweis azonban nem regényhıs volt, hanem orvos és családapa, és nem utolsósorban egy nagy horderejő életmentı módszer felfedezıje, olyan módszeré -- az aszeptikus szülészet és sebészet módszerérıl van szó --, amely két-három évtizedes késéssel világszerte elterjedt, és azóta emberek millióinak az életét menti meg. Az orvos és családapa idı elıtti halála (hiszen Semmelweis mindössze 47 éves volt) méltán vált ki sajnálkozást a hozzátartozókból, ismerısökbıl, kollégákból, az orvostörténet szempontjából azonban puszta életrajzi adat volna, ha nem járna együtt egy nagyra hivatott tan elvetélıdésével. A tan ebben az esetben életmentı és preventív módszert jelent, máig is használatos módszert, amelyrıl egyáltalán nem mindegy, hogy az ötvenes, hatvanas vagy éppen a nyolcvanas években válik-e általánosan elfogadottá: ezekben az évtizedekben százezres nagyságrendben pusztultak el az emberek immár értelmetlenül, hiszen a tan ismerete megóvta volna ıket a haláltól. Az orvostörténet számára ezért nem közömbös az, hogy milyen betegségben halt meg Semmelweis. Ha csakugyan egy sajnálatos baleset okozta vérmérgezésrıl volna szó, akkor ez az egyéni tragédia nem oszt és nem szoroz az orvoslás történetében: történeti jelentıségő mővét megírta, a többi az utókor dolga. Csakhogy Semmelweis esetében egészen más a helyzet. Könyvét megírta ugyan, életmőve azonban ezzel nem jutott el a beteljesedéshez, az

aszepszist tízéves késéssel újra fel kellett fedezni, sıt újabb tíz-húsz év múlva magát Semmelweist is. Ez nem a vérmérgezés miatt történt így, hanem a betegség miatt, amelyben szenvedett.

Semmelweis halálának közvetlen okozója csakugyan a vérmérgezés volt, mint történetes mellékkörülmény, a valódi ok ellenben az alapbetegsége, amelyben évek óta szenvedett. Semmelweis ugyanis elmebeteg volt.

Nem új megállapítás ez, már halála idején mindenki tudta -- hiszen elmegyógyintézetben halt meg, vérmérgezés miatt pedig nem szokták az embereket elmegyógyintézetbe csukni. Csak az elmebajának mibenléte volt tisztázatlan a legutóbbi idıkig. Kórházi kórrajza, amely a diagnózis végleges tisztázását lehetıvé tette, 1977-ig lappangott. A közben eltelt 112 év alatt számos diagnózis lehetısége merült fel: mánia, melankólia, depresszió, paranoia, paralízis progresszíva, delirium a leglényegesebbek, de ezeken kívül szóba került több más föltevés is. Most, hogy a diagnózis kérdése véglegesen megoldottnak látszik, le lehetne zárni az életrajzot ezzel a rövid mondattal: Semmelweis Ignác paralízis progresszívában szenvedett.

Csakhogy Semmelweis paralízise nem magánügy csupán, hanem az orvostörténet nagy jelentıségő és sajnálatos eseménye, amely két -- ennek ismerete nélkül megoldhatatlan -- rejtélyre ad magyarázatot: arra, hogy Semmelweis miért nem tudta életmővét a maga korában elfogadtatni a világgal, és arra, hogy halála után az orvosi közvélemény miért hallgatott évtizedekig oly mélyen Semmelweisrıl, mintha a világon se lett volna, miért kellett halála után pár évvel Listernek újra felfedeznie azt, amit Semmelweis már húsz éve tanított, és miért nem figyelt fel legalább a magyar orvosi közvélemény arra, hogy Lister tanítása a semmelweisi doktrína szerves folytatása.

A magyar szaksajtóban fél évszázadon át szenvedélyes vita folyt Semmelweis betegségérıl, laikusok is bıven hozzászóltak, és külföldön is többen állást foglaltak hol ilyen, hol amolyan érvekkel. A magyar szakírók többségét az az igyekezet vezette, hogy tisztára mossák Semmelweist az elmebaj -- s különösen a paralízis -- „vádja" alól, úgy gondolva, hogy a nagy magyar tudós iránt tapintatlanság volna a kóros elmeállapot beismerése. Valószínőleg hasonló tapintatosság vezette azokat az illetékes bécsi köröket, akik oly sokáig megtagadták a kórházi dokumentumok kiszolgáltatását. Magam is helyeselném ezt a tapintatot akkor, ha nem érezném tapintatlannak és igazságtalannak Semmelweisszel szemben a valóság elhallgatását: ha ugyanis nem a betegsége okozná életmővének elakadását, akkor arra a belátásra kellene jutnunk, hogy a kellı képesség hiányzott belıle az életmő befejezéséhez. Ugyanígy a múlt század második felének magyar orvosai iránti tapintat késztet a valóság feltárására: mert ha nem a paralízis oktalan, de korszerő szégyenlése okozta azt a siket csendet, ami Semmelweis halálát követte, akkor joggal illethetnénk a korabeli magyar orvosokat az értetlenség, hálátlanság és tudatlanság vádjával.

Ezért amikor a helytelenül értelmezett nacionalista „tapintat" által konstruált diagnózisok cáfolására és a tudományosan megalapozott diagnózis rögzítésére vállalkozom, abban a tudatban teszem, hogy az igazság -- mint általában -- nagyobb hasznára van az ügynek, mint a valóság mesterkélt álcázása. Ennek a könyvnek azonban sem a jellege, sem a terjedelme nem engedi meg, hogy szakmai viták és adatok részletezésébe bocsátkozzam, ezért itt csak nagy vonásokban közlöm az eseményeket és a végeredményt; a vita anyaga és a teljes bizonyítási apparátus a korabeli dokumentumokkal együtt az Akadémia kiadásában jelenik meg Semmelweis betegsége címen, a szakemberek számára pedig az Orvostörténeti Kızleményekben.

Semmelweis betegsége 1865 nyarán váratlanul és heves tünetekkel tört ki, látszólag egyik napról a másikra. Megbízható adatunk nincs arról, melyik volt-ez a nap; feleségének kései beszámolója szerint július 13-án kocsikirándulásra indultak, ekkor viselkedett férje oly zavartan, hogy az asszony megrémült: „Úristen, csak nem fog megbolondulni?" Tanársegéde viszont, Fleischer, a hét évvel késıbb tartott emlékbeszédében arról tudósít, hogy Semmelweis július hóban egy tanárkari ülésen vett részt, ahol a tanszékén megürült tanársegédi állás ügyében kellett volna javaslatot tennie, ehelyett azonban „ruhája zsebébıl egy bábaesküformát vett elı, s ezt a jelenlevık nagy meglepetésére végigolvasta. Erre meghatott tanártársai által, kik az iszonyú valón többé kételkedni nem tudtak, lakására kísértetett." A híressé vált „bábaeskü-jeleneten" kívül más bizonytalan verziók is szólnak az elmebaj hirtelen kitörésérıl, de ennek elızményeirıl is; Fleischer például az Emlékbeszédben ezt írja:

„Eletének utolsó heteiben ezen, különben oly tiszta és mélyenlátó ész zavarodni kezdett; szokatlan, különös magánélete, feledékenysége, szórakozottsága úgy, mint gyermekies modora feltőnt családja körében, az iskolában, a betegágynál, a tanárkar üléseiben, szóval mindenütt, hol természetét és szokásait ismerték."

Az elızmények azonban jóval korábbra nyúlnak vissza, éspedig az 1860/62-es esztendıkre, amikor könyvének második felét és a Nyílt leveleket írta. Feleségének beszámolója szerint ez idı tájt rendkívül ingerlékeny volt, éjszakákon át nem aludt, szobájában fel-alá járva hangosan fogalmazta az ellenfeleknek szánt válaszát. Ebben még nincs semmi kóros, annál inkább magukban a válaszokban (a Nyílt levelekben), sıt az Aetiologie második felében is. Az ismétléseket elkerülendı, röviden összefoglalom a kóros jegyeket:

1. A vitairatok hangvétele alaposan eltér a tudományos viták szokásos stílusától : ellenfeleit -- de még az általa nagy becsben tartott Sieboldot is -- gyilkosnak, Nérónak nevezi, szenvedélyesén sértegeti, tudatlanságukat és hamisságukat kendızetlenül a szemükbe vágja stb. Ennek a modornak a kórosságán semmit sem enyhít az, hogy „igaza volt"; ha józan ésszel mérte volna fel a helyzetet, tudnia kellett volna, hogy ilyen harcmodorral nem érhet célt.

2. A vitairatok formai sztereotípiája megdöbbentı. Ugyanazokat az érveket ismétli el megszámlálhatatlanul, s bár ez nem csökkenti az érvek helyességét, az érvelését annál inkább: ha elsı, második, harmadik alkalommal nem gyızték meg az ellenfelet, miért gyıznék meg negyed- vagy ötödszörre?

3. A lényegi sztereotípia még döbbenetesebb: hogy tudniillik nem jut túl az 1847-es bécsi élményen, nem használja fel saját új tapasztalatait, nem vesz tudomást a világ haladásáról és az idıközben kibontakozott -- ıt igazoló -- bakteriológiai eseményekrıl, ehelyett évszázadokra visszamenıen készít statisztikai kimutatásokat idegen intézetek megbízhatatlan adataiból, ezeket kényszeresen új meg új változatokban mutatja be.

4. Statisztikai táblázatain áttekinthetetlen számítási módszert vezet be, amely elvben pontos ugyan, de gyakorlatilag alig használható; ép ésszel nem remélhette, hogy akár barátai, akár ellenfelei átrágják magukat a követhetetlen kásahegyen.

5. Számításaiba tömérdek hiba csúszott, ezeket nem vette észre, nem korrigálta. Van olyan %-száma -- nem is jelentéktelen táblázaton --, amelyet legalább hétszer közöl, mind a hétszer hibásan.

6. Vitairatait a szóömlés (logorrhoea) jellemzi: megállíthatatlanul dıl a szó belıle, mit sem törıdve azzal, hogy valamit már többször elmondott.

7. Miközben a világban egyre győlnek a megtérı hívek, ezekrıl egyáltalán nem vesz tudomást, csak az ellenfeleket látja, a baráti közeledéseket ellenségesen elutasítja vagy nem veszi észre, régebbi híveibıl is végül csak két névre emlékszik vissza, pedig korábban ı maga sokkal többet sorolt fel.

8. A „felkelt a puerperális Nap" meg az „örök igaz tanításom" kifejezésekhez aligha kell kommentár.

Folytatni lehetne még a sort, de ez is elég annak alátámasztására, hogy a paralízis elsı jelei már 1860/62-ben mutatkoztak Semmelweisnél. Nemcsak az ı, hanem az egész emberiség tragédiája ez, mert ha 1860-ban nem jelentkezik nála a paralízis, akkor lehetetlen lett volna, hogy egy ilyen mővelt és okos ember ne vegye észre a levegıben lógó új tanokat, ne lépjen tovább azon az úton, amelyen elindult, és ne fedezze föl a másik felét annak, aminek az elsı felét 1847-ben fölfedezte, ne szakítson az elavult Liebig-elmélettel, és ne találja meg a contagium animatumban az aszepszis korszerő igazolását. Semmelweis zsenije elég lett volna ehhez - csakhogy a paralízis megbénította Semmelweis zsenijét.

Szakemberek elıtt jól ismert jelenség, hogy a paralízis elsı tüneteinek föllépése után hosszabb viharszünet következik, évekig eltartó viszonylagos nyugalom, az egészségi állapot lassú romlásával ugyan, de szembeszökı tünetek nélkül, úgyhogy a páciens zavartalanul ellátja rutinmunkáját, és noha tudata fokozatosan beszőkül, olykor még kiváló szellemi teljesítményekre is képes. Ez történt Semmelweis esetében. 1862 és 1865 között kifogástalanul ellátta professzori teendıit, betegeit kezelte, operált, részt vett a közéletben, fontos feladatokat vállalt és jól oldott meg, sorozatosan írta a magas színvonalú nıgyógyászati cikkeket. A betegségével utólag foglalkozó laikusok és szakemberek ebben látták a bizonyítékát annak, hogy egyáltalán nem volt elmebajos, holott ha jobban odafigyelnek, észre kell venniök a látszólag rendezett magatartás mögött a személyiség teljes megváltozását -- amint ezt sok életrajzírója észrevette, szóvá tette. A megváltozás testi vonalon is szembeszökı: az utolsó években készült fényképek sorozata három év alatt tizenöt évnyi öregedést mutat. A lelki átalakulást szemléletesen írja le Schürer von Waldheim, aki még szemtanúktól kapta adatait. Bár irodalmi munkásságában nem foglalkozott már a gyermekágyi lázzal, gondolatai mindig ekörül jártak, és ha barátok győltek össze nála, elkerülhetetlenül erre terelıdött a szó, s a beszélgetés mindig idegtépı szócsatával ért véget. Markusovszky hiába csillapította, hiába próbálta a külföldön is egyre szaporodó „megtért" szülészek kedvezı nyilatkozataival jobb kedvre hangolni, igyekezete süket fülekre talált:

„Mindig csak ellenségeit látta, akik egyre tovább küzdenek ellene. Bármiféle nyilatkozat a tanításáról azonnal heves vitát váltott ki belıle a régi ellenfelekkel szemben. Végül már elég volt megpillantania fiatal párokat ahhoz, hogy a tanítása jusson eszébe, s vadidegen embereknek a nyílt utcán hangosan és izgatottan prédikálni kezdte tanait. Otthon is gyakorta órákon át fel-alá járt a szobájában, kiáltozott, és hangosan szidta ellenfeleit. Egyre nehezebb volt bánni vele, viselkedése fokozatosan féktelenkedett; egyik szélsıségbıl a másikba esett, gyakran minden átmenet nélkül; kiszámíthatatlan volt. Ha jókedvre derítette valami, máris teljesen szabadjára engedte magát, de a következı pillanatban bármi csekélységtıl dühbe gurult. Az ellenkezés egyenesen tombolásra késztette, utána borongós hangulatba került, s a szerencsétlen embernek gyakran könnyben úszott a szeme. Szórakozott lett és feledékeny, ami pedig azelıtt sohasem volt, és a feleségének az is szemet szúrt, hogy a járása bizonytalanná vált."

Ilyen volt az „egészséges" Semmelweis 1865 elıtt, feleségének beszámolója szerint, aki még azt is hozzáfőzi, hogy: „Mindazonáltal senki sem gondolt semmi rosszra, viharos felindulásaihoz és excentrikus viselkedéséhez fokozatosan hozzászoktunk." A korai elaggást,

a járászavart és a személyiség alapvetı megváltozását azonban a feleség is észrevette, és ha ı nem gondolt is semmilyen fenyegetı veszedelemre, nem bizonyos, hogy az orvosbarátok is ennyire gyanútlanok voltak.

A különbözı adatok egybevetésébıl arra kell következtetnünk, hogy az özvegy által negyven év múlva megadott július 13. nem lehetett a betegség „kitörésének" idıpontja. Körülbelül egy hónappal korábban, június közepén vált Semmelweis állapota annyira aggasztóvá, hogy ez -- Fleischer szavaival -- „családja körében, az iskolában, a betegágynál, a tanárkar üléseiben, szóval mindenütt" feltőnt. Annyira feltőnt, hogy az orvosbarátok összeültek, óvó rendszabályokhoz folyamodtak. Eleinte Semmelweis naponta kijárt a magánpácienseihez, mindig az esti órákban, kocsin; ilyenkor az inas bement a házba, pár perc múlva azzal tért vissza, hogy nincs itthon senki; Semmelweisnek nem tőnt fel a nyilvánvaló becsapás, továbbhajtatott. Késıbb már nem engedték a lakásáról kimozdulni, egy nem egészen pontos adat szerint Balassa két orvost rendelt mellé állandó ırizetül. A sebész Balassa és Markusovszky mellett a belgyógyász Wagner és a gyerekgyógyász Bókái tartották a kapcsolatot a beteggel és családjával.

Feltőnı, hogy elmeorvost egyáltalán nem hívtak hozzá, még a további sorsáról -- kórházba szállításáról -- döntı konzílium összeülésekor sem, pedig ebben az idıben Pesten kiváló pszichiáterek mőködtek, és a budai Schwartzer-szanatórium a kor színvonalának megfelelı ápolást nyújtott a pácienseinek. Ez a negatívum alátámasztja azt a meggyızıdésemet, hogy az említett orvosok teljesen tisztában voltak Semmelweis betegségének mivoltával és gyógyíthatatlanságával; egyetlen igyekezetük már csak arra irányult, hogy az egyetem tekintélyének és a család érzékenységének megóvásával, tapintatos körülmények között távolítsák el a beteget. Az egyetemet is, családot is kínosan érintette volna, ha a neves professzort a helybeli idegszanatóriumba szállítják, ezért elıbb arra gondoltak, hogy Gräfenbergbe viszik, július végére azonban annyira romlott az idegállapota, hogy Gräfenberg helyett a bécsi elmegyógyintézet mellett döntöttek.

A beszállítást megelızı és követı eseményekrıl ma már megbízható dokumentáció áll rendelkezésünkre: az orvosi konzílium hivatalos beutalója (Parere), a Bókái professzor által írt részletes kórelızmény, és a bécsi osztályon készült kórtörténet. A kórbonctani, kórszövettani és exhumációs lelet eddig is ismeretes volt, megbízhatóbb értékelésüket azonban megkönnyíti az elıbbi dokumentumok elıkerülése.

Pár szóban ki kell itt térnem a „kórrajz regényére", vagyis arra, miért, hol és hogyan lappangott 112 évig Semmelweis kórrajza, s végül hogyan került meg.

Semmelweis halálakor senkinek sem jutott eszébe Bécsbıl elkérni a kórrajzot. Ez nem is volna meglepı, ha Markusovszky nem kéri el és teszi közzé az Orvosi Hetilapban a kórbonctani és kórszövettani leletet; bár meglehet, hogy a kórrajzot a kórház nem is adta volna ki, hivatkozással a kötelezı orvosi titoktartásra -- amint ez késıbb történt is. 1900 után kezdte elıször Schürer von Waldheim keresni a kórtörténetet, majd utána mások is, de eredménytelenül: a Niederösterreichische Landes-Irrenanstalt -- ahol Semmelweist ápolták -- idıközben nevét is, helyét is többször megváltoztatta, a régi iratok hollétérıl senki sem tudott -- vagy nem akart -- felvilágosítást adni. Többszöri eredménytelen kísérletezés után a kutatók tudomásul vették az iratok megsemmisülését; az 1965-ben megjelenı centenáris szakkönyvek egybehangzóan ezen az állásponton voltak.

Pedig ekkor már egy hazai „magánkutatónak" évek óta kezében volt a bizonyítéka annak, hogy a kórtörténet nem semmisült meg, sıt kezében volt a kórtörténet igen alapos kivonata is, és pontosan tudta, hol van az eredeti okmány.

Dr. Darvas István jogász, nyugalmazott fıjegyzı, idıs korában több értékes kultúrtörténeti cikket tett közzé; valamilyen ok folytán gyanút fogott a Semmelweis-iratok eltőnését illetıen, titkon levelezést kezdett bécsi ismerıseivel, majd levéllel kereste fel Leopold Schönbauer bécsi orvostörténészt, tıle kérve választ a szóban forgó kérdésre. Schönbauer korábban maga is foglalkozott a bécsi orvosi iskola történetével, errıl szóló könyvének II. kiadásában külön fejezetet szentelt Semmelweisnek, nem volt tehát elıtte ismeretlen a probléma. Az Orvostörténeti Intézetben docensként mőködı dr. Marlene Jantschot bízta meg a kérdés felderítésével. A docensnı alapos munkát végzett, megszerezte a kórrajzot, amint errıl 1961. január 12-én kelt levelében dr. Darvast tájékoztatta: „Nagy nehézség árán másolatot szereztem a zárlat alatt tartott kórtörténetrıl, annak az igéretemnek a fejében, hogy nem adom tovább és nem közlöm változatlan formában." A kikötésnek megfelelıen csak nagy vonásokban közölte az iratok tartalmát (mint utóbb bebizonyosult: igen gondosan és megbízhatóan), nem utalva egy szóval sem arra, milyen kezelésben és bánásmódban részesült Semmelweis, sem arra, milyen kórformának minısítették a betegségét; közölte ellenben a saját véleményét, amely szerint -- a magyar orvosok vélekedésével ellentétben -- „a galoppáló paralizisrıl lehetett itt szó".

A kórrajz tehát megvolt, „zárlat alatt" tartva, és megvolt Jantsch doktornı tartalmas levele dr. Darvas birtokában, aki azonban mindezt titokban tartotta, abban a reményben, hogy sikerül egyéni kutatással az eredeti okmányhoz vagy annak hiteles másolatához hozzájutnia. Ez a reménysége nem teljesült, minden bécsi fórumtól elutasító választ kapott. 1967-ben, nyolcvanadik életévén jóval túl, Darvas belátta, hogy egyedül nem boldogul. További intézkedésre az egész levelezést átadta a Budapesti Orvostudományi Egyetem rektorának. A rektor személyesen, majd megbízásából a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum mb. fıigazgatója éveken át folytatta az eredménytelen levelezést a bécsi kórházakkal és hatóságokkal. Az eltérı válaszok hol arra hivatkoztak, hogy az iratok rég eltőntek, hol arra, hogy újabban semmisültek meg, hol arra, hogy az osztrák jog értelmében nem hozhatók nyilvánosságra -- csak az elutasításban voltak egyöntetőek. Marlene Jantsch is, a bécsi Orvostörténeti Intézet új igazgatója is elzárkózott minden további információtól. 1970-ben a mérkızés második menete is kudarccal zárult, noha ekkor már senki elıtt nem volt kétséges, hogy az iratok megvannak.

A harmadik menet 1976-ban kezdıdött, gyors volt és eredményes. A Maina-Frankfurtban élı Silló-Seidl György nıgyógyász lépett porondra mint „nyomozó". Elıbb Semmelweis boncjegyzıkönyvének eredeti példányáról sikerült fotókópiát készítenie, majd kiderítette, hogy a hajdani Niederösterreichische Landes-Irrenanstalt az eltelt évszázadban hétszer változtatta nevét; jelenlegi jogutódja a Baumgartenhöhere költöztetett Psychiatrisches Krankenhaus. Ennek vezetıjét fölkeresve nem kapta ugyan meg azonnal a kért iratot, de megtudta, hogy csakugyan ott van, továbbá hogy a kórház Bécs városának hatáskörébe tartozik. Ugyanahhoz a hatósághoz -- Magistratdirektion der Stadt Wien -- fordult, amelyhez korábban Darvas is és az egyetem rektora is -- s amely valószínőleg az iratok zárolását elrendelte --, csakhogy a hatóság akkori vezetıje idıközben nyugdíjba ment, az új egészségügyi tanácsos pedig semmi okát nem látta annak, hogy megtagadja a kérést: utasította tehát a Psychiatrisches Krankenhaus vezetıjét, hogy adjon ki másolatot Semmelweis kórlapjáról. Mivel a kórház vezetıje sem az már, aki Darvas idején volt, ı sem látott okot arra, hogy elıdjének elutasító álláspontját magáévá tegye, így történt, hogy 1977 februárjában Silló-Seidl dr. postán megkapta, március 2-án a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumnak átadta Semmelweis 112 éve elveszettnek mondott kórrajzát. Ezt követıen az Orvostörténeti Múzeum vezetısége azzal a kéréssel fordult Bécs város egészségügyi tanácsosához, bocsásson rendelkezésére egy, a fotókópiánál jobban olvasható mikrofilmet, és jogosítsa fel a

magyar orvostörténészeket az anyag tudományos felhasználására. A tanácsos készséggel teljesítette a kérést, ezzel az évszázados „kórrajzmisztérium" lezárult.

Tisztázatlan maradt Bécs korábbi elutasító magatartása, s ez már aligha is fog tisztázódni -- de nem is fontos. Pusztán feltevések merülhetnek fel. Elsıként az, hogy a bécsi orvosi körök is -- akárcsak a magyarok -- tapintatlanságnak ítélték egy hajdani magyar tudós és bécsi kolléga elmebajának szellıztetését. Nem lehetetlen az sem, hogy a kórrajz pongyolaságát és a gyógykezelés hiányát nem akarták nyilvánosságra hozni. Végül az is lehetséges, hogy valaki egyszer kimondta a „zárlatot", és ehhez -- különösebb indokolás nélkül -- tartották magukat.

AZ UTOLSÓ HETEK Utalás Bécsbe - Becsalják a Landesirrenanstaltba -- Bókai anamnézise -- Váratlan jelenség:gangraena a kezén? -- Viselkedése a kórházban-- A kézsérülés rekonstrukciója -- Gyors szellemi hanyatlás -- Testi leromlás -- Vérmérgezéses halál

Elıbbre vettem a kórrajz történetét, mint magának a betegségnek az ismertetését, mert a bécsi iratok birtokában sok olyan részletkérdés tárgyalását mellızhetjük, amelyeket korábban nem lehetett megkerülni. Fölösleges ma már nagy energiát fordítani olyan hipotézisek cáfolására, amelyek a tények ismeretében maguktól megdılnek.

A Bécsbe szállítást orvosi konzílium elızte meg, és Hebra értesítése: szerezzen helyet egy bécsi elmeosztályon hajdani kollégája számára. A konzíliumon Balassa, Bókai és Wagner vett részt, együttesen állították ki az egymondatos Orvosi igazolást, amely szerint Semmelweis „3 hete a kedélyéletének végzetes (dahin gehende) zavarában szenved", ezért szükségessé vált az eltávolítása eddigi környezetébıl és orvosi kezelése. A betegség látszólag enyhe körülírása valójában elárulja, hogy a beutaló orvosok tisztában vannak a páciens megpecsételt sorsával, a „dahin gehende" kifejezés egyértelmően utal a halálos kimenetelre, a folyamat feltartóztathatatlanságára -- máskülönben nem siettek volna barátjukat eltüntetni Pestrıl.

Miután megjött Hebra válasza, amely szerint a megadott idıpontban várja ıket a pályaudvaron, július 30-án sor került az utazásra. Semmelweis nem támasztott akadályt, készségesen alávetette magát barátai kezelésének is, az útitervnek is -- abban a hitben, hogy kikapcsolódás és üdülés céljából Bécsen át Gráfenbergbe utazik. Tisztultabb pillanataiban érezte, hogy idegei nincsenek rendben. „Valami nincs rendben a fejemmel!" -- panaszolta a feleségének. Az útra elkísérte a felesége a még karonülı kislányával, Antóniával, továbbá Báthory tanársegéd és a feleség egyik nagybátyja. Az utazás zavartalanul zajlott le. A pályaudvaron két fiákerrel várta ıket Hebra, örömmel üdvözölték egymást, s már a kocsiban megbeszélték, hogy délután megtekintik Hebra „új intézetét". Hebra lakásán Hebráné fogadta ıket, kedélyesen elevenítették fel azt az idıt, amikor Semmelweis vezette le az asszony szüléseit:

„Emlékszik még, amikor kikiáltottam: fiú!?" Betegségtudata most sem hagyta el: „Újra itt vagyok hát, mint beteg fickó. De Ferdinánd majd meggyógyít. Egyedül benne bízom." Bizalma azonban nem volt indokolt. Ferdinánd rászólt, hogy ideje indulni az „új intézetébe", kocsiba ültek, és a közeli Landesirrenanstaltba hajtottak, a Lazarethgasseba. A rácsos ablakoktól Semmelweis kissé megriadt, de megnyugtatták, hogy ez csak „biztonság okából" van. Felesége nem kísérte be a kórházba, Hebra és a nagybácsi valahogy elmaradtak tıle, ı lepihent kissé. Aztán indult volna kifelé... „Amikor a távozásban megakadályozták,

dührohamot kapott. Hat ápoló alig tudta lekötözni. Kényszerzubbonyba dugták, és megnyugtatás céljából sötétkamrába vitték."

A hátralévı alig két hét szomorú eseményeit a kórrajzból ismerjük. A kórleírás nem a felvételi státusszal kezdıdik, hanem azzal a kórelızménnyel, amit Bókai professzor írt még Pesten, s az osztályos orvos átmásolt a kórrajzba. (Eredetije is fennmaradt az okmányok közt.) Ebben Bókai szakszerően és tárgyilagosan írja le az elızményeket. Semmelweis -- írja -- mindeddig teljesen egészséges volt, szellemi téren is kifogástalan logikával, „tudományos nézetét fanatizmussal határos szenvedélyességgel védelmezte, de vélekedésében és indokolásában mindig következetesen." Kedvenc témájával, a gyermekágyi lázzal kapcsolatosan ellentmondást nem tőrt, „ellenségnek tekintett mindenkit, aki más véleményen volt, és ilyenkor a barátait sem kímélte". Minden más tekintetben rendezett volt, csupán pár éve jelentkezett idınként megmagyarázhatatlan alvási rohama, ilyenkor a legkedélyesebb társalgás közepette is hirtelen elaludt.

„Környezete 5 hete vette észre, hogy megnyilatkozásai és cselekvései eltérnek korábbi szokásaitól. İ, aki azelıtt teljesen a családjának élt, most közönyössé kezdett válni irántuk; otthona kevéssé vonzotta, másutt keresett alkalmat a szórakozásra, amit korábban sohasem tett... 4 hete figyelte meg közvetlen környezete a fokozott nemi izgatottságot." Pár szóval részletezi itt Bókái a fokozott érzékiség és csökkent szeméremérzet megnyilvánulásait, amelyek egy polgári család körében még ma is megütközést keltenének, még sokkal ijesztıbben hatottak száz évvel ezelıtt. Emellett külsejét elhanyagolta, miközben értelmetlen költségekbe verte magát, családjának anyagi dolgaival nem törıdött; jövedelmét a valóságosnál többre, kiadásait kevesebbre becsülte. Azzal a tervvel foglalkozott, hogy saját könyvét és Siebold szülészeti munkáját magyar nyelvre fordítja, jóllehet ehhez nem volt meg a kellı nyelvtudása -- vagyis ítéleteiben kritikátlanná vált. 22 egyetemnek fogja könyvét megküldeni, ehhez 100 fotográfiát készíttet magáról, a Tudományos Akadémia tagja lesz stb. Éjszakáit nyugtalanul tölti, rengeteget eszik és iszik, egész testében izzad. Szívmőködése idınként fokozott, más testi elváltozás nem észlelhetı.

Bókái anamnézisének és más adatoknak az összevetésébıl a tünetek elsı jelentkezését június közepére idızíthetjük. Májusban még beválasztották egy bizottságba, amelynek üléseit június 12-14-én tartották, ezeken azonban már nem vett részt. Ugyanezen idı tájt kellett volna leadni az Orvosi Hetilapnak a nıgyógyászati közleménye folytatását, ám ezt sem készítette el. Van ugyan egy újabb elıkerült dokumentum, amelyen Semmelweis július 13-án igazolja névaláírásával egy rendkívüli egyetemi hallgató mőködését, és aláírása semmilyen kóros jelt nem mutat; mivel azonban ekkor már kétségtelenül beteg volt, a hibátlan névaláírást kétféleképpen magyarázhatjuk: vagy azzal, hogy a rutinos névaláírás sztereotípiája beteg állapotban is sokáig változatlan marad, vagy azzal, hogy az igazolást valamilyen ismeretlen ok miatt elıre datáltan -- tehát korábban -- adták ki.

Feltőnı, hogy Bókai nem tesz említést a Fleischer-féle „bábaeskü-jelenetrıl"; s még ennél is feltőnıbb, hogy sem ı, sem senki más eddig egy szóval sem utalt arra a kikerülésre, amelybıl utóbb a vérmérgezést származtatták. Minthogy száz év múlva a magyar orvostörténészek egy csoportja magát az elmezavart is a csonthártyagyulladás, illetve csontvelıgyulladás (osteomyelitis) átmeneti következményének tartotta, „szeptikus delírium"-nak, amely maradéktalanul elmúlt volna, ha Semmelweis nem esik áldozatul a vérmérgezésnek; és éveken át ez volt a „hivatalos" magyar orvostörténeti állásfoglalás -- érthetı, hogy a rejtélyes sérülés a kutatói kíváncsiság elıterébe került. Egyfelıl kalandos fantazmagóriák születtek Semmelweis szándékos meggyilkolásáról, éspedig orvosbarátai által (nem tudni, kinek s miért lett volna ez érdeke?), másfelıl komoly gondot okozott az, hogy ha csakugyan volt

Semmelweis ujján sérülés, sebész barátai miért nem gyógykezelték, és ha csakugyan szeptikus delirium lett volna a betegsége, miért szállították Bécsbe?

Ma már ezek a szempontok túlhaladottak. Néhány fantasztán kívül senki sem hiszi, hogy Semmelweist szándékosan meggyilkolták, másfelıl egyetlen szakember sem fogadja el a „szeptikus delirium" diagnózist -- miután Semmelweis sem otthon, sem a kórházban nem delirált. De valószínőtlen az a föltevés is, hogy azért nem beszéltek a sebrıl, mert sérülés nem volt; a kórrajz, a kórbonctani lelet és az exhumálás egyértelmően bizonyítja, hogy volt. A kórrajz felvételi státusa így kezdıdik:

„Felvételekor izgatott. Sokat és élénken beszél, ritkán logikátlanul - leginkább saját érdeklıdési körébıl; hosszasabb beszédnél zavartnak és minden tekintetben (mozgás, gondolkodás, beszéd stb.) felajzottnak mutatkozik.

Feje forró, pulzusa 120, egyébként semmi feltőnı, pupillák egyenlık, mérsékelten tágak. A jobb kéz középsı ujján az utolsó ujjperc radiális oldalán sötét kékesvörös, kemény hámmal bevont terület (zúzódás vagy üszkösödés); nem ütötte és nem szúrta meg magát, nem is fertızte egy három hete botrányosan zajlott szülés kapcsán; azt mondja, magától keletkezett." A következı napon:

„Beszédének pontosabb megfigyelésekor feltőnik, hogy egyes szavakat nehezen ejt ki, halkan motyog (Lallen)... ugyancsak amikor ma délután fölkelt, járása bizonytalan volt, mintha húzná a jobb lábát... Pupillák egyenlık, jól reagálnak... A jobb középujj a kézközépízület fölött, valamint a kézhát vörösen gyulladt, de érzéketlen. Nyugtalanságában a kötést állandóan lehúzza, letépi. Hideg pakolás." Megtudjuk még, hogy a nappalt és éjszakát egyaránt nyugtalanul töltötte, meztelenre vetkızve a padlóra feküdt, vagy fel-alá járkált hangosan és zavartan beszélve, ki akart ugrani az ablakon, az ápolóval dulakodott; máskor viszonylag rendezetten beszélt arról, hogy Siebold könyvét magyarra fogja fordítani, ebbıl és a fényképeibıl 10-10 példányt ajándékoz az orvosnak meg az ápolónak stb.

Szakembernek nem kell mondani, hogy a leírt viselkedésmód, valamint a beszédzavar, a járászavar és a fájdalommal szembeni érzéketlenség a paralitikus folyamatra jellemzı. Az egyenlı és jól reagáló pupilla nem szól paralízis mellett, de nem is zárja ki: az esetek többségében a pupillák egyenlıtlenek és rendellenesen reagálnak, de mintegy 10-15 %-ban hiányzik ez a jellegzetes tünet, vagy csak késıbb lép fel -- Semmelweisnél pedig nem volt „késıbb". Ami az ujj sérülését illeti, most már csakugyan fel kell vetnünk a kérdést: ha már az elsı napon szemet szúrt a vizsgáló orvosnak és a második napon ilyen rohamos terjedést mutat, miért nem vették észre a pesti orvosok, vagy miért hallgattak róla? A kórházi orvos tud valamiféle „skandalózus szülésrıl", amirıl eddig ugyancsak nem hallottunk; ha ilyesmi valóban történt, éspedig „három hete", akkor ez már a zavart elmeállapot következménye lehetett -- nem ok, hanem okozat. Az özvegy kései beszámolójában egy „karcolásról" beszél, amit a férje hideg vízben áztatással gyógyítgatott. Az elsı életrajzírók (Hegar, Bruck) forrás megjelölése nélkül egy újszülött operációjánál keletkezett sérülésrıl adnak hírt „amely, minthogy nem törıdött vele, elüszkösödött, és a késıbbiek folyamán végzetessé vált számára". Az irodalomban ezek a lehetıségek ettıl fogva váltakozva szerepelnek: hol mőtét, hol szülés, hol karcolás -- a valóságot senki sem tudja. Mi sem tudjuk. Tény, hogy sérülés történt; tény, hogy a pesti sebészek nem vettek róla tudomást; tény, hogy Semmelweis érzéketlen volt a fájdalom iránt; tény, hogy a kórházban viharos gyorsasággal terjedt a gyulladás, amely vérmérgezéshez vezetett. Ebbıl a négy ténybıl próbáljuk rekonstruálni az eseményeket:

Az ismeretlen eredető sérülés mélyre hatoló szúrás volt, amely a jobb kéz középujjának csonthártyáját vagy ujjpercközti ízületét fertızte. Az itt kialakult gennyedés eltokolódott, helyileg roncsolta a csontot és a körülötte levı szöveteket, kifelé éstovább azonban nem terjedt. A paralízisre jellemzı fájdalomérzéketlenség (analgesia) miatt Semmelweis a sebbel nem törıdött, orvosbarátainak errıl nem panaszkodott, így ık tudomást sem szereztek róla, vagy ha észlelték is, a nagyobb baj mellett nem tulajdonítottak neki jelentıséget. Amikor a kórházba kerülve az elsı dulakodásra sor került, az ápolók akaratlanul is összeroppantották a sebesült kezet, az addig eltokolt tályog szétrobbant, a genny szétfolyt a szövetek közt, a vérpályán keresztül testszerte áttételek képzıdtek -- létrejött az általános vérmérgezés.

Errıl tanúskodik a kórtörténet folytatása és a boncjegyzıkönyv is.

A kórlefolyás röviden intézi el a hátralévı napokat. Ideje nagy részét a zavart állapotban levı beteg kényszerzubbonyban vagy hideg pakolásban tölti. Beszédzavara és járászavara napról napra feltőnıbb. Alig alszik, gyakran van heves dührohama, így augusztus 4-én „egy heves tombolás során arca elkékült, egész testében remegett, hörögve és asztmatikusan légzett -- három ápoló alig tudta lekötni". Kézfején a gangraena egyre terjed. 5-én meglátogatja Skoda professzor, felismeri, beszélgetnek. 7-én ismét dühöngési roham, elkékül, „formális görcsöket kapott". Semmit sem alszik, fogát csikorgatja, dadog, erısen támolyog. „A középujj erısen üszkös, kötést nem tőr." Nyelve száraz, pulzusa 100 felett. 9-én meztelenre vetkızik, mindent szétdobál. 12-re a nyugtalanság fokozatosan alábbhagy. Ébren fekszik, végtagjaiban rángások, hörgı légzés, gyenge pulzus. Senkit sem ismer meg, dünnyögve beszél, érthetetlenül. 13-án mély ájulás (collapsus).

„A jobb mellkasnak megfelelıen tályog (?) -- Dobos légmell -- Valószínőtlen gázképzıdés a gennybıl? Végtagok hővösebbek. Állkapocs lecsüng. -- Nyelv deszkakemény, fénylı szemek félig nyitva. -- Közepesen tág pupillák merevek. -- Gennyvérőség? -- Este meghal."

Hogy a kórházban a kényszerzubbonyon és vizes pakoláson kívül bármiféle kezelésben részesült volna, arról a kórlapokon nem esik szó. Hogy a bánásmód milyen volt, azt a kórbonctani jegyzıkönyv árulja el.

DIAGNÓZIS: PARALYSIS PROGRESSIVA Súlyos külsérelmi nyomok - Még súlyosabb belsı állapot -- Krónikus destrukció és

akut gyulladás az idegrendszerben -- Szövettani vizsgálat -- A parallels kórbonctani

képe a szakkönyvekben - Egyértelmő diagnózis -- A vérbajos fertızés kérdése -- Mi

tartotta fenn az évszázados vitát?

A temetési szertartást augusztus 15-én tartották ünnepélyes keretek közt a Közkórházban; jelen volt Rokitansky udvari tanácsos, Helm és Riedel kórházigazgatók, a régi ellenfelek közül Spaeth és a Braun fivérek, több más egyetemi tanár, magyar részrıl Markusovszky. A tetemet a schmelzi temetıben hantolták el.

Semmelweis halála nem érte váratlanul azokat, akik a betegségérıl tudtak, annál váratlanabbul az, hogy ilyen hamar következett be, és hogy vérmérgezés okozta. Megkönnyebbüléssel vették ezt tudomásul: a szép szimbólum, hogy a tudós annak a

betegségnek esik áldozatul, amelynek leküzdésére egész életét szentelte, tapintatos lehetıséget ad arra, hogy a kínos elmebajról hallgatni lehessen.

Hogy felgyógyulásában nem bíztak, tehát elmebajának súlyosságával tisztában voltak, erre számos bizonyítékunk van. Maga a Bécsbe szállítás is ezért történt, de van más bizonyság is. Augusztus 7-én, tehát még Semmelweis életében, a pesti egyetem rektora jelentést tett a Helytartótanácsnak a kórházba szállításról, éspedig azért, hogy helyettesítésérıl idıben gondoskodjanak. Nyár közepe volt, az új tanév még távol; ha Markusovszkyéktól nem értesül a rektor arról, hogy Semmelweis visszatérésére nincs remény, nem sürgeti az utód keresését.

Maga Markusovszky szép nekrológot írt az Orvosi Hetilapban, ezzel az indítással:

„A veszteség, melyet lapunk élén hirdetünk, éppen olyan nagy és nehezen pótolható, mint amilyen meghatók voltak azon kór jelenségei, mely a férfikor teljes erejében levı jeles szakember életének véget vetett. Már mikor boldogult tisztelt ügyfelünk megbetegedésének szomorú hírét tollunk megerısíteni vonakodott, azon súlyos aggodalommal telt meg keblünk, hogy annál szomorúbb tényt is kellend valószínően nemsokára följegyeznünk, de azt, hogy a csapás ily gyorsan érjen, mégsem vártuk."

Vagyis Markusovszky tisztában volt azzal, hogy barátja a paralízisbıl nem gyógyulhat fel, de évekig tartó sínylıdésre számított; a vérmérgezés híre váratlanul érte.

Noha a halál közvetlen oka a pyaemia volt, a kórház természetesen tisztában volt az alapbetegséggel. A felvételi protokoll kórforma rubrikájában Tobsucht (örjöngés) diagnózis áll, ami akkoriban általánosan használt elmebaj-megjelölés volt; a halál okaként Gehirnlähmung (agybénulás). Az özvegy, illetve a család által kiadott gyászjelentésen a halál oka ugyancsak agyhődés. A boncolás Rokitansky intézetében történt; nem tisztázott, hogy maga Rokitansky végezte-e a boncolást, vagy két kiváló munkatársa: Meynert és Scheuthauer, késıbbi neves professzorok. Mindenképpen alapos munka. A tetem külsı leírása ijesztı képet tár elénk:

„A bal mellizomnak megfelelı helyen a bır szennyes zöld, légpárna tapintatú félgömbszerő daggá fölemelt. A jobb középujj utolsó perce, továbbá a másodiknak hegye s egy bab mekkoraságú része az elsı percnek részben lecsupaszított és szennyes, részben csak elmálló szövetcafatokkal fedett. Az ujjperc közötti utolsó ízület meg van nyitva, s porcborítékától megfosztva. A jobb oldali könyökcsúcsnak megfelelı helyen aláásott, gennyesen beszőrıdött szélekkel körülvett, a csonthártyáig ható, ezüstgaras nagyságú állomány veszteség. A bal karon, továbbá a jobb térden és a jobb külsı boka mellett mogyorónyi varasodások. A bal mutatóujj kézközépi ízületének megfelelıen a bır dió nagyságban légpárna tapintású daggá fölemelt."

Senki sem gondolhatja, hogy ezek a testszerte elszórt durva sérülések mind a jobb kéz középujjának gyulladásából származnak. Mindenki tudja, hogy az elmegyógyintézetekben a bánásmód ma sem mindig tapintatos, száz év elıtt még kevésbé volt az, mégis a bécsi kórház ápolóitól és orvosaitól valószínőleg nem ezt remélték a pesti barátok, amikor Semmelweist oda küldték.

A belsı vizsgálat eredménye még lesújtóbb.

„A bal bordaiv diónál nagyobb területén a bır alatti kötıszövetben sárgászöld gennyel telt góc. A bal mellkas dagának megfelelı helyen, a nagy és kis mellizom közt, bőzös gázokkal vegyes, szennyes sárga gennyet tartalmazó evgóc. A két nevezett izom, valamint a bordaközöttiek is a góchoz legközelebb fekvı rétegeikben evesen beszőrıdöttek, azokon túl

pedig szennyes színőek. A hat elsı borda az elülsı végüktıl kezdve a legszélsı kiöblösödésükig helyenként szennyezıdött csonthártyával fedett. A bal harmadik bordaközi izom a bordaporchoz tapadásához közel mintegy borsónyi nyílással átfúrt, s vele együtt a borda felıli mellhártya is. Ennek a helynek megfelelıen a bal mellkasban férfiököl nagyságú evgóc, melynek falait a bordák, illetve a tüdı felıli mellhártya és a szívburok alkotják. A bal tüdı ezen evgóc terjedelmében szabad és visszahúzódott, míg másutt mindenütt tömött kötıszöveti hártyákkal rögzített. A jobb tüdı hátsó felsı mezıje letapadt, mindkét tüdı finom habbal telt, vizenyıs, vérrel mérsékelten ellátott.

A szívburokban néhány nehezéknyi sárgásvörös savó. A szív nagy, petyhüdt, a vér benne halványvörös, üregeiben a vér híg, cseresznyepiros. A máj tömött, mérsékelten vérbı, a hólyagban világossárga epe. A lép barnáspiros, tömött. A gyomor és belek légtartalma mérsékelt, elıbbinek nyálkahártyája a gyomoralapon kissé fellazult, a gyomorkapu táján szemcsézett. Mindkét vese tömött, mérsékelten vértelt. A bal vese felszínén csíkos gennygócok diónyinál nagyobb halmaza, belövellt környezettel."

Ahogy leírás közben újra átélem, ami Semmelweisszel a kórházban történt, hálát adok az égnek, hogy a paralízis érzéketlenné tette a testi fájdalom iránt, és szellemének elborulása a méltatlanság iránt, ami az anyák megmentıjét érte.

A leírt kórbonctani elváltozásokból csak a legutolsó, a vesében észlelt gennyedés teszi biztossá az általános vérmérgezés (pyaemia) folyamatát, a haematogen -- vérpályán keresztüli -- szóródást, a többi mind származhatott a helyi brutalizálásból is.

Bennünket azonban elsırendően az alapbetegsége érdekel. Mit tudunk meg az idegrendszer bonctani vizsgálatából?

Már a temetés hírül adásakor Markusovszky jelezte, hogy a boncolásnál „az agyhártyák idült vérbıségén, az agysorvadás és idült agyvízkór tüneményein kívül heveny lobos folyamat is volt jelen az agy- és gerincvelıben". A fogalmazás mutatja, hogy Markusovszky az idült folyamat jegyeit magától értetıdınek veszi, de szükségesnek tartja megjegyezni, hogy heveny gyulladásra utaló jegyek is vannak. A késıbbiek során ez vált az orvostörténészek vitáinak kulcskérdésévé: akut vagy krónikus volt-e Semmelweis agybántalma ?

A vita azonban fölösleges, a kórbonctani lelet egyértelmően tanúsítja, hogy Markusovszky pontosan fogalmazott: akut és krónikus folyamatot egyaránt igazol a boncolás.

„A koponyaboltozat tömött, vastag falú. A kemény agyburok azzal bensıén összenıve, a belsı agyburkok vérdúsak, sávosan beszőrıdöttek, a kitágult, kanyarulatos véredények hosszában tejszerően zavarosak, levonáskor helyenként a kéregállományhoz tapadnak. Az elülsı lebenyeknek megfelelıen az agy tekervényei elvékonyultak, különösen a szürkeállománya vérbı, tömött, mérsékelten nedves, az agykamrákban, melyeknek bélése megvastagodott, egy-egy uncia tiszta savó van. A sövény néhány helyen áttörve, felpuhult. A bal középsı koponyagödörben babnál nagyobb, finom, élesztısárga színő álhártya.

A gerincvelı nedves, a metszési felszínen túlbuggyan, különösen a nyaki duzzanat hátsó kötegeiben a szürkeállományig szürkésvörös csíkokkal átszıtt." -- A kórrajzhoz főzött változat szövege ettıl némileg eltérı : „A gerincvelı hátsó kötegei különösen aláfelé szürkésvörös péppé alakultak, a többi rész erısen vizenyıs, a metszlapon túlduzzadó." A latin nyelvő kórbonctani diagnózisnak immár öt változata ismeretes, amelyek kisebb-nagyobb mértékben eltérnek egymástól. Elsıként azt nézzük meg, amelyet a boncoláson részt vevı Scheuthauer saját kezőleg írt az Orvosi Hetilapba. 1865-ben:

„Hyperaemia meningum, hyperaemia ét atrophia cerebri cum hydrocephalico chronico. Degeneratio grisea medullae spinalis.

Gangraena digiti medii manus dextrae articulationem eius interphalangeam ultimam perforans. Metastases in tela cellulosa subcutanea extremitatum ét abscessus metastaticus inter musculum pectoralem maiorem ét minorem sinistrum, thoracem perforans, subsequente pyopneumothorace sinistro circumscripto.

(Agyhártyák vérbısége, agyvelı vérbısége és sorvadása idült agyvízkórral. Gerincvelı szürke elfajulása. A jobb kéz középsı ujjának üszkösödése, amely betör az utolsó ujjpercközötti ízületbe. Áttételek a végtagok bır alatti kötıszövetében, áttéti tályog a bal oldali nagy és kis mellizom közt, a mellkasba áttörve, bal oldali körülírt gennyes légmellet okozva.)"

Egy másik szövegváltozat a szürke elfajulás helyett akut gerincvelı-gyulladást mond (myelitis acuta), és befejezésül hozzáfőzi: Bal vese áttételei. Gennyvérőség. (Metastases renis sin. Pyaemia.)

Az idegrendszeri folyamat rekonstruálásához hozzátartozik az agyvelı szövettani vizsgálata is. Bár ebben az idıben sem a mikroszkópok nagyítóképessége, sem a borotvával készített metszetek finomsága nem versenyezhetett a mai ultramikroszkópos és mikrotomos technikával, mindazonáltal nem kell alábecsülni a XIX. század mikroszkopizáló képességét: a szervezet egész mikrostruktúráját, valamint a baktériumok világát a gyengécske technikai felkészültség dacára imponáló precizitással írták le. Szemüket nem kényeztette el a sok száz- sıt ezerszeres nagyítás (az elektronmikroszkóp nagyítási képességeirıl nem is szólva), sem a mikrotomok által hajszálnál finomabb metszetek keskenysége, éppen ezért arra kényszerültek, hogy eligazodjanak a vastag metszetek egymásba ötvözött rétegei közt -- ahol a mai patológus nem látna semmit. Ha mégis kissé tétován állunk a kiváló Theodor Meynert leírása elıtt, amit Semmelweis agyának és gerincvelejének egy-egy metszetérıl adott, ez inkább a nyelvi nehézség miatt van; ma már nem ismerjük ki magunkat az akkor használatos szakkifejezések közt, továbbá olyan jegyek megállapítását hiányoljuk, amelyeket azóta fedeztek fel. Ezért Meynert szövettani elemzésének csak összefoglalását idézem az Orvosi Hetilap 1865-ös évfolyamából:

„Vérbısége (Hyperaemie) az agyféltekék velılécezete és kérge elzsírosodó s részben megbujálkodással fedett tágulatos edényeinek; ritkulása az idegrostoknak, elkülönzött kötszövethálózat föllépése, szaporodása a szövetközi magoknak a kéregállományban is, felpuffadása és szétmállása némely dúcsejtjeinek a belsı rétegekben. Vérbıség, elzsírosodás és magbujálkodás a lágy agyburok edényein és annak szövetében. Vérbısége és elzsírosodása a gerincagy edényeinek, a hálózat gerendáinak utólagos duzzanatával; duzzadása a velı átmetszeteinek, a tengelyszalag elmállásával, továbbá a támszövet utólagos elzsírosodásával, s a velırostok colloidszerő elfajulásával, kivált a hátsó kötegekben." Egyértelmő diagnózist Meynert teljes szövegének ismeretében sem lehet felállítani, e rövid összefoglalás alapján még kevésbé, annyi azonban mindenesetre kiderült a szövettani vizsgálatból, hogy idült lágyagyhártya-gyulladás (leptomeningitis chronica), agykamrabelhám-gyulladás (ventriculitis), agysorvadás (atrophia cerebri), továbbá glia- (támszövet) szaporulat áll fenn, az erek szakadékonyságával, az ereken átszőrıdı sejtekkel (extravasatum, infiltratum), üvegszerő elfajulással. Mindez együttvéve valamely kívülrıl eredı (exogén -- vagyis nem „vele született", „alkati"), hosszabb idı óta fejlıdı, szervi alapon fennálló tünetegyüttesre, „exogén organikus psychosyndromára" utal.

Ha valaki a klinikai tünetek alapján nem ismerné fel Semmelweis betegségében a paralysis progressivát, a kórbonctani adatok összegezése után nem lehet többé kétsége. A szakirodalom a paralízis jellegzetes kórbonctani és kórszövettani képét a következıkben jelöli meg:

Koponyatetı megvastagodása (hyperostosis cranii), olykor a vaskos koponyaboltozat csipkés és fogas csontkinövéseivel (az utóbbiakat Semmelweis esetében az exhumálás mutatta ki). Keményagyburok gyulladása (pachymeningitis), a megvastagodott burok helyenként a koponyacsonthoz tapad. A gyulladt, sávosan beszőrıdött, tejszerő, szürkésfehéren megvastagodott lágyburok az agykéreg szövetével összenı (leptomeningitis adhaesiva chronica), úgyhogy a kéreg roncsolása nélkül nem vonható le róla. Az agyhártyák és agyvelı gyulladása hosszú ideje fennálló folyamatra utal ( meningo encephalitis chronica), ugyanígy az agy velı sorvadása is (atrophia cerebri) : a tekervények elvékonyodnak, fıként a szürke állomány fogyatkozik meg a homlok- és fali lebeny területén, a kemény és lágy burkok közt átlátszó sárga savó halmozódik fel. A sorvadás következtében az agykamrák másodlagosan („ex vacuo") tágulnak, bennük a rendesnél több a sárga savó (hydrocephalus chronicus), az agykamrák bélése (ependyma) megvastagodik (ventriculitis), a glia, vagyis támasztószövet egyenlıtlen felszaporodása következtében szemcsézetté válik (ependymitisgranulosa). A támasztószövet helyenként pusztul, másutt viszont a tönkrement idegelemek helyén elszaporodik (pótló gliatúltengés). Az idegsejtek a kéreg megbetegedett részein felpuffadnak, elfajulnak, magjuk elpusztul, szemcsésen szétesnek, ugyanígy a dúcsejtek nyúlványai, a neurofibrillumok és a velıshüvelyő rostok is (idegelemek destrukciója). A gliaszaporodással párhuzamosan jellegzetes pálcika alakú sejtek keletkeznek. A lágyburkok és kéregállomány erei szakadékonnyá válnak, falukon plazmasejtek, fehérvérsejtek és hízósejtek szőrıdnek át (infiltratum, extravasatum), esetleg üvegszerő elfajulással és az adventitialis üregekben sárga vasrögökkel (haemosiderin). Ha a halál paralízises roham alatt következik be, az agyállomány bóvérő, a IV. agykamra fenekén apró vérzések láthatók, a kéregállomány és a szürke dúcok bıvérőek, olykor az agyvelı erei körül a nyirokrések kitágultak és savóval teltek (haemorrhagia cerebri) -- ami annyit jelent, hogy ilyen esetben a paralízis nemcsak krónikus, hanem heveny gyulladásos tüneteket is produkál.

Ha ezt az általános leírást -- amely bármely szakszerően megírt kórbonctani kézikönyvben megtalálható -- összevetjük Semmelweis leletével, azt találjuk, hogy minden adat egyezik, három kivételével: a plazmasejtek, a pálcikasejtek és a haemosiderin rögök Meynert idejében még nem voltak ismeretesek, így ezek nem szerepelnek a leírásában.

Vannak olyan kórképek, amelyek -- habár ritkán fordulnak elı -- hasonló jelleggel destruálják az agy szövetét, elsısorban az Alzheimer-betegség és a Pick-atrophia, ezek azonban a klinikai kép alapján is, a kórbonctani lelet gondos elemzésével is jól elhatárolhatók a paralízistıl; Semmelweis esetében az elıbbi mindenesetre, az utóbbi nagy valószínőséggel kizárható.

Ha a kórbonctani képet szembesítjük a klinikai tünetekkel és a betegség kitörését megelızı eseményekkel, önmagától alakul ki az egységes diagnózis. Emlékeztetıül utalok az 1860-ban kezdıdı lelki zavarra, a vitairatokban kimutatott kóros jelekre, az ezt követı nyugalmi korszak szellemi beszőkülésére, a korai elaggásra, a személyiség átformálódására, megtartott rutintevékenység mellett, az alvási rohamokra és a fokozott ingerlékenységre; ezek mind a lappangva elırehaladó paralízis jelei. 1865 nyarán rohamos módon jelentkeztek a típusos tünetek: sorozatos dühkitörések, az érzelmi élet nagyfokú labilitása, a kritikátlan és infantilis viselkedés, a felfokozott erotika és az obszcenitás, a járászavar (dysbasia), a farkasétvágy (bulimia), a beszédzavar (dysarthria), a fájdalom iránti érzéketlenség (analgesia), az irreális tervezgetés és költekezés, a família elhanyagolása, váltakozóan elboruló majd feltisztuló tudatállapot, bizonytalan betegségérzet „valami nincs rendben a fejemmel" formában,

értelmetlen cselekvések (bábaeskü-jelenet, esti kikocsikázás a betegekhez), ki- és beszámíthatatlan magatartás. A diagnózis nem lehetett már vitás, és ha ennek a korszaknak a pszichiátriai irodalmát tanulmányozzuk, azt találjuk, hogy ha a paralízis vérbajos eredetével nem voltak is tisztában, a kórkép tünettanával annál inkább. Nem meglepı ez, hiszen a paralízis mindennapos betegség volt akkortájt, sokkal gyakoribb, mint a mi évszázadunkban -- legalábbis a harmincas évektıl fogva, amikorra a Salvarsan már jelentısen csökkentette a szifilitikusok számát.

Ehhez a végzetes kórképhez mellékkörülményként társult a kéz fertızésébıl kialakult gyulladás (osteomyelitis), majd az ebbıl és az ápolás során szerzett sérülésekbıl kialakult általános vérmérgezés. Nincs okunk azt hinni, hogy a vérmérgezés hiánya sokat változtatott volna Semmelweis sorsán. Lehet, hogy pár nappal, talán pár héttel tovább húzza, de a paralízise láthatólag annyira rohamos volt, hogy sokkal tovább semmi esetre sem. Az idegrendszerében talált heveny gyulladásos tünetek nagy részét nem a vérmérgezés, hanem a paralízis okozta. Poor Imre, aki a Gyógyászatban maliciózusan így parentálta el Semmelweist, hogy „állítólag pyaemiában halt meg", fején találta a szöget: talán a pyaemiától halt meg, de nem pyzemiaban, hanem paralízisben.

A paralízishez azonban szükségképp lueszának is kellett lennie; a nagy titokzatosság oka éppen abban rejlik, hogy ezt a betegséget szégyennek tartották a múlt században is, szégyennek tartják ma is.

Szifiliszre utaló tünetrıl Semmelweis élettörténetébıl nincs tudomásunk (hacsak elsı vagy elsı két gyermekének korai halála nem ezzel függött össze), ezen azonban nincs okunk csodálkozni: senki sem kötötte ismerıseinek orrára, ha vérbajos fertızésen esett át.

Szifilitikus elváltozás a paralitikusok kórbonctani leletében általában nem mutatható ki, ami azzal magyarázható, hogy a paralízis többnyire olyan fertızötteknél lép fel, akiknél a vérbaj I. stádiuma enyhe volt, a II. és III. stádium pedig egyáltalán nem következett be. Feltehetıleg ez volt a helyzet Semmelweisnél is, minthogy sem a bonctani, sem az exhumációs leletben szifiliszre utaló jel nincs.

Hogy bécsi tartózkodása idején primer fertızésen esett át, arra csak a paralízis tényébıl tudunk visszakövetkeztetni. De hogy ez megtörtént, az majdnem természetes: mint szülész-nıorvos éveken át százával vizsgálta -- puszta kézzel, mert a gumikesztyő akkor még ismeretlen volt --, operálta, szüléseit vezette le, és boncolta Bécs külvárosának ifjú leányait és asszonyait, akik közt számtalan prostituált volt; bizonyos, hogy pácienseinek igen nagy százaléka szenvedett az akkor nagyon elterjedt vérbajban, és elegendı volt egy hajszálnyi repedés az orvos vizsgáló kezén ahhoz, hogy megkapja a fertızést. (Nem véletlen, hogy Semmelweis tanársegédje is, Fleischer, majd ennek asszisztense és Semmelweis életrajzírója, Bruck, ugyancsak paralízisben halt meg.) A paralízis 12-15 éves lappangási idejét ismerve a fertızésnek az 1847 körüli években kellett bekövetkezni. Nincs okunk feltételezni, hogy a 25-30 éves Semmelweis Bécsben szőzi életet élt, megkaphatta tehát a betegséget „per vias naturales" is (a védekezésre igen kevés lehetıség volt akkoriban, a fertızésre annál több), de kaphatta „szakmai ártalomként" a kezén, éspedig anélkül, hogy a fertızés Szifilitikus jellegét felismerte volna -- amint ez nıorvosokkal még a mi századunkban is gyakran megesett.

Felmerülhet az a jogos kérdés, hogy ha Semmelweis esetében a paralysis progressiva diagnózisa mind a klinikai, mind a kórbonctani kép alapján ennyire egyértelmő, miért folyt róla mégis évszázados vita?

Elfogulatlan szakemberek bel- és külföldön egyaránt mindig tudták, hogy Semmelweisnek paralízise volt. Többen tudták, mint amennyien kimondták, mert a kimondást tapintatlannak érezték a nagy tudós emlékével szemben. Inkább hallgattak, vagy úgy tettek, mintha elhinnék a felmerülı más diagnózisok egyikét-másikát. Századunk elején, amikor a Semmelweis-kultusz fellángolt, nem is lett volna tanácsos itthon kiejteni a paralízis vagy vérbaj szót: hazaárulónak tekintették volna, aki ilyesmit feltételez. A nacionalista túlbuzgalom még a késıbbiek során is inkább arra törekedett, hogy Semmelweisben az üldözés mártírját lássa, akit ellenségei „ırületbe kergettek", sıt néhányan hajlottak arra, hogy pusztán orvosi mőhibának tekintsék elmegyógyintézetbe szállítását. Ugyanettıl a nacionalista „tapintattól" vezettetve halálának centenáriumán, 1965-ben, két kórboncnok és egy elmegyógyász professzor tudományosnak látszó tanulmányokkal próbálta igazolni, hogy valódi elmebaj nem volt, hanem csupán „szeptikus delirium", és ha Semmelweis nem hal bele a szepszisbe, elmezavara is nyomtalanul elmúlt volna. Minthogy ezek a közlemények sokáig hitelt érdemlınek számítottak, utalni kell arra, hogy tapintatuk bármennyire tiszteletre méltó, tudományos alapjuk nincs. A pszichiáternek is, az egyik kórboncnok professzornak is csak saját tankönyvét kellett volna kinyitnia ahhoz, hogy megtalálja Semmelweis valódi diagnózisát.

Bizonyos fokig hozzájárult a diagnosztikai bizonytalansághoz a kórrajz hiánya is. Nem mintha az azóta megkerült kórrajz túlságosan sok új adatot tartalmazna. Kétségtelenül vannak benne nyomós érvek a paralízis mellett, ám ezek nélkül is föl lehetett állítani a diagnózist; csakhogy amíg a kórrajz nem volt meg, addig fennállt az a lehetıség, hogy abban talán más betegségre utaló tünetek találhatók. Ezért kellett eddig a paralízis diagnózisát hipotézisként kezelni, ami a kórrajz birtokában immár fölösleges óvatosság. Ma már a korábban kételkedı, nemzetközi tekintélyő ideggyógyászok és hisztopatológusok (Prof. Angyal Lajos, Környey István akadémikus és mások) nemcsak egyetértenek a diagnózissal, hanem szakmai tudásukkal nagy segítségemre voltak az indokolás szakszerő megfogalmazásában.

Laikus körökben természetesen még mindig van ellenállás. Furcsa módon az a Silló-Seidl György nıorvos, aki a kórrajz megszerzésében oly nagy segítséget nyújtott, Nyugaton pamfletet adott ki Semmelweis haláláról, azt állítva, hogy elmebeteg egyáltalán nem volt, a hazai orvosok fogtak össze ellene, és szándékosan „eltették láb alól". Ennek a szenzációhajhászó beállításnak semmi történeti és ténybeli alátámasztása nincs, káros hatása azonban felmérhetetlen: sok tájékozatlan nyugati olvasót tévútra vezet.

A többi kételkedıt nem ez a „krimi"-szemlélet vezeti, hanem a tapintat. Korábban elmagyaráztam, miért tartom épp ellenkezıleg azt tapintatosnak, ha feltárjuk Semmelweis valódi betegségét, s ezzel tárgyilagos magyarázatát adjuk annak, miért nem tudott életmővében eljutni a végsı célhoz: a sebészi-szülészi aszepszis korszerő megfogalmazásához. Ez egyben a magyarázata annak az egyébként rejtélyes jelenségnek is, hogy Semmelweis halála után a magyar közélet miért hallgatott évtizedeken át róla.

NEGYEDIK RÉSZ

AZ ANYÁK MEGMENTİJE

LELKIISMERET-FURDALÁS Itthon: a mély hallgatás negyed évszázada -- Külföldön: a Semmelweis-doktrina beszivárgása a köztudatba -- Lister fellépése és az új nemzedék -- Az elsı Semmelweis-életrajzok

İszinte megdöbbenéssel kell regisztrálnunk, hogy azt a tudóst, akit késıbb az anyák megmentöje epithetonnal tisztel az egész világ és az 1900-as években szinte eksztatikusan ünnepel az ország -- neve azóta is az orvostörténet nagyjai közt szerepel --, halála után itthon a szó szoros értelmében agyonhallgatják. Markusovszky szép nekrológban parentálja el, a Gyógyászat már csak egyetlen mondattal, ugyanígy a Pesti Napló is, amely pedig ez idı tájt igen intenzíven foglalkozik orvosi ügyekkel. Hasonlóképp pár sor jelenik meg néhány más újságban, nem több, mint a bécsi lapokban, sıt a British Medical Journalban is. Két héttel Semmelweis halála után zajlik Pozsonyban a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyőlése, Balassa vezetésével, Semmelweis valamennyi kollégájának és tanítványának részvételével -- nevét itt nem ejtik ki. Pedig a Vándorgyőlés alapszabálya elıírja, hogy az elızı győlés óta elhunyt jelesebb tudósokról emlékbeszédet tartsanak és képét közöljék, de semmi sem történik, mint ahogy a következı évek Vándorgyőlésein sem. Az Orvosegyesületben is szabály szerint emlékbeszédet kellene tartani az elhunyt felett; erre csak hétévi késéssel kerül sor. Közben a gyermekágyi lázról több elıadás is elhangzik, félrevezetı szellemben és Semmelweis említése nélkül; alkalom volna ez arra, hogy hívei megszólaljanak, de hallgatnak.

És Markusovszky?

1866-ban egy egészségtani elıadásában fél mondat erejéig említi boldogult Semmelweis tanár bécsi fölfedezését (hazai eredményeirıl egy szót sem szól), utána negyed évszázadon át nem ejti ki barátja nevét. Ha szórványosan itt-ott mégis szóba hozzák, a külföldi szülészek sorozatos megtérése kapcsán teszik: mert külföldön valóban egyre többen fogadják el a Semmelweis-doktrínát. Személy szerint továbbra is kedvezıtlenül nyilatkoznak róla, egyoldalúnak mondják, félremagyarázzák, de a gyermekágyi láz infekciózus, endémiás jellegét mindinkább magukévá teszik, a prevenciót alkalmazzák. Nálunk még annyi sem történik. Tanszékét a jelentéktelen Diescher Jánossal töltik be, aki nem törıdik a gyermekágyi prevencióval, következésképp a halálozási kvóta 6 %-ra emelkedik -- ez a szám már az európai átlaghoz mérten szokatlanul magas, Semmelweis külföldi ellenfelei sokkal gondosabban tartják be a megelızés és higiénia szabályait, hogysem ilyen magasra szökhetne a halálozás. Semmelweis tanársegédje, Fleischer József, még 1857-ben kiadott egy bábakönyvet; nem Semmelweis szellemében készült, hanem egy korábbi bábakönyv plágiuma volt, néhány mondatnyi betoldással és Semmelweisnek szóló ajánlással. 1869-ben új kiadásban jelenik meg, ebbıl már hiányzik az ajánlás, és az Elıszóból is kimarad az a mondat, amely szerint Semmelweis elveit követi.

Pedig a gyakorlatban Fleischer Semmelweis elveit követte a Rókus-kórházban, szép eredményt is ért el. Semmelweis másik tanársegédje, Maizner János Kolozsvárott lett a szülészet tanára. Mennyire érvényesítette mesterének tanítását, nem tudjuk, ellenben tudomásunk van egy érdekes elıadásáról 1881-bıl (!) Az új osztrák bábautasításról, amelynek bevezetésében elmondja, hogy ez sokkal korszerőbb a magyarnál, mert a magyar bábautasítás említést sem tesz a gyermekágyi láz megelızését szolgáló tisztasági

szabályokról, míg az osztrák „kellıképpen méltatja". Amibıl kitőnik, hogy az osztrákok már rég a semmelweisi tanok szerint oktatják bábáikat, amikor Magyarországon még csak elvétve érvényesülnek tanai.

Semmelweis tanszékét idıközben Kézmárszky Tivadar nyerte el, akit már Semmelweis tanítványának tartanak, de hogy jogosan-e... ? 1865-ben végzett a pesti egyetemen, tehát feltehetıleg Semmelweistıl tanulta a szülészetet, bár a - szülészmesteri diplomát már Diescher alatt szerezte. Mellette lett tanársegéd, és -- semmit sem tett a gyermekágyi halandóság csökkentése érdekében. Pedig tudta, mit kellene tenni: 1871-ben kiadott beszámolójában kifejti a profilaxis követelményeit, s hozzáfőzi, hogy ennek keresztülvitele a klinikán lehetetlen. Miért lehetetlen? Semmelweis idejében nem volt lehetetlen, pedig azóta tágasabb lett a klinika. 1876-ban kiadott bábakönyvében leírja, hogy a szülésznı fordítson nagy gondot a tisztálkodásra, mert „a legkisebb tisztátalanság, mit ujjával a nınek ivarrészeibe visz, halálos betegséget hozhat annál létre", sıt a klórvizes fertıtlenítést is javasolja, Semmelweis nevének említése nélkül; könyvének késıbbi kiadásaiban klórmész helyett karbolos vizet ajánl dezinficiálásra -- vagyis nem Semmelweis követıje, hanem Listeré.

1874-ben a Vándorgyőlésen egy orvos összefoglaló elıadást tartott az orvostudomány új irányairól. Mindenkinek a neve elhangzott benne, csak Semmelweisé nem.

Mindezek láttán pirulva gondolunk arra: még mi teszünk szemrehányást Bécsnek... ? Hiszen Bécs sokkal tisztességesebben bánt Semmelweisszel, mint Pest.

Kirívó kivétel egy vidéki szülész, Ambró János, aki nemcsak elıadást tartott Semmelweisrıl és tanairól 1870-ben az Orvosegyesületben, hanem egész életét a bábaképzés fejlesztésének szenteli, szép eredménnyel: Pozsonyban intézetet kap, amely Semmelweis szellemében neveli a bábákat. 1890-ben bekövetkezett halálakor 871 általa kiképzett bába és tíz tanársegéd terjeszti Semmelweis gyakorlatát. De 1871-ben Ambró egyik lelkes elıadására válasz érkezik valamelyik vidéki orvosegylettıl, amely szerint Semmelweis hullamérgezési elméletét a szülészek elutasították... Ennyire tájékozott a magyar orvosi közvélemény -- milyen jogon vesszük rossz néven a külföldiek tájékozatlanságát ? És ezt a hozzászólást mindkét orvosi lapunk közli, megjegyzés nélkül.

Úgy hallgatnak róla, mintha szégyelleni kellene az emlékét is. A család menekül az emlékétıl: 1879-ben az özvegy és gyermekei Szemerényire magyarosították nevüket. Pedig idıközben alaposan megváltozott a világ, Pasteur tanai elterjedtek, Lister meghirdette antiszeptikus tanait, kezdetét vette a bakteriológiai éra -- sıt 1882-ben Németországban már könyv jelenik meg Semmelweisrıl, nálunk még mindig úgy hallgatnak róla, mintha a világon se lett volna. A mélypont: 1883, amikor diadalmas világjáró kırútján Joseph Lister Budapestre érkezik. Lelkes ünnepléssel fogadják, és senki egy szóval nem említi, hogy nálunk már volt valaki, aki hasonló tanokat hirdetett... Lister hírét sem hallotta Semmelweisnek, Budapesten sem, és amikor késıbb Duka Tivadartól tudomást szerzett róla, finom vagy talán szándékos torzítással jegyezte meg:

„Amikor 1865-ben elsı ízben alkalmaztam az antiszepszis alapelveit a sebkezelésben, nem hallottam még Semmelweis nevét, és mit sem tudtam a munkásságáról. Amikor húsz évvel késıbb Budapesten jártam, ahol az orvosok és diákok rendkívül barátságosan fogadtak, Semmelweis nevét nem említették, úgy látszik tehát, hogy szülıvárosában ugyanúgy tökéletesen megfeledkeztek róla, mint az egész világon." Hogy teljes legyen a megszégyenülés: egy prágai orvosi hetilap dörgölte a magyarok orra alá: „A magyarok talán

nem tartják Semmelweist teljes értékő honfitársuknak, hogy nem kívánnak emlékezni koruk büszke ékességére?"

Lister tanai is elég nehezen terjedtek el a világon. Amikor a világban már 200-nál több beszámoló jelent meg róla, Magyarországon csak egyetlen cikk 1870-ben a sebész Lumniczer Sándortól, aki kortársa volt Semmelweisnek, talán barátja is, de neki sem jut eszébe -- vagy nincs bátorsága hozzá --, hogy utaljon az aszepszis magyar harcosára. Ekkor már két sebészi iskola van Budapesten, a másikat Balassa utóda vezeti, Kovács József, ı egy mondatban utal Semmelweisre az 1879-es Vándorgyőlésen: fölöslegesnek tartja Lister veszélyes antiszeptikumait, mert Semmelweistıl rég megtanultuk a tiszta operálást és az antiszeptikumok alkalmazását... Hogy valójában mennyire érvényesült klinikáján a semmelweisi aszepszis, nem tudjuk, de az ı iskolájából került ki Réczey Imre, aki 1883-ban -- Lister ünneplése után -- elsıként nyilatkozik Semmelweisrıl, mint az antiszeptikus elvek „legelsı apostoláról". A Semmelweis-reneszánsz azonban még további évtizedig váratott magára.

Lelkiismeret-furdalásuk volt a magyar orvosoknak? Még mindig a betegsége miatt szégyenkeztek? Vagy egyszerően: sohasem tették igazán magukévá Semmelweis tanítását, ezért feledkeztek meg oly könnyen róla? Talán ez is, az is, amaz is. Mindenesetre egy új nemzedéknek kellett felnıni ahhoz, hogy elfogulatlanul -- majd lelkes elfogultsággal -- beszéljenek róla. A szülészetben 1881-tıl érvényesült a semmelweisi aszepszis, amikor felépült a II. számú szülészeti klinika, és a fiatal Tauffer Vilmos lett a tanszék vezetıje. A sebészetben Kovács József növendékei tették magukévá az aszeptikus gyakorlatot -- és ezzel kivívták azt, hogy maradinak tekintették ıket, mivel nem tértek át a listeri antiszeptikus útra. Ebben egyébként nem álltak egyedül: Angliában például Spencer Wells, Németországban Köberle és Hegar, Franciaországban Péan „máris aszeptíve dolgoztak", s ezért fölöslegesnek tartották a listeri „hókuszpókuszt". Ez a mellékesnek tőnı megjegyzés, amely Tauffiertıl származik, nagyon is jelentıs; mint ahogy az is, hogy Németországban a viharos Semmelweis-viták következtében a szülészek „empíriás alapon máris aszeptice dolgoztak", és ezzel megkönnyítették a listeri tanok befogadását; nem kevesebbet jelent ez, mint hogy az agyontámadott, majd agyonhallgatott Semmelweis mégiscsak az anyák megmentıje volt. Támadták, ferdítették, gúnyolták, elhallgatták, de tanítása beszivárgott a szülészetbe, a nıgyógyászaiba, majd a sebészetbe is, életek ezreit, majd százezreit mentette meg.

Lister tévedett, amikor azt írta, hogy az egész világon ugyanúgy elfeledték Semmelweist, mint a szülıvárosában. A nyugati szülészek nem némultak el, nem volt lelkiismeret-furdalásuk -- bár lehetett volna. (Vagy talán mégis volt?) Ha megjelent is olykor olyan bábakönyv vagy tankönyv, amely Semmelweis nevét és tanát nem említette, ez pusztán a szerzı tájékozatlansága vagy ostobasága miatt történt, rangos szerzık már nem hallgattak róla. Az még gyakorta elıfordult, hogy csupán a hullafertızést tulajdonították neki, egyoldalúsággal vádolták, vagy csak fenntartással ismerték el igazát, de az már nem, hogy véglegesen elintézettnek, megcáfoltnak, megbukottnak tekintették volna. Sıt, az ellenfelek sorra behódoltak, ha tévedésüket nyíltan nem vallották is meg.

Scanzoni volt az elsı ilyen óvatosan megtérı. Könyvének 1867-es negyedik kiadásában feladja a gyermekágyi lázról vallott bizarr nézeteit, elveti az epidémiát, és elfogadja az infekciót, a gennyvérőséggel azonosságot, a bomló állati anyag kórokozó szerepét, sıt „egyes esetekben" azt is, hogy a mérget az orvosok, bábák keze és mőszerei közvetítik. Udvarias gesztusssal meg is dicséri Semmelweis „állhatatos és önfeláldozó fáradozását", de immoralitásához illıen úgy állítja be, mintha nem ı változtatott volna nézetein, hanem Semmelweis tanítása fejlıdött volna az idık során általános infekciós elméletté, és ez sem

Semmelweis érdeme, hanem az orvostörténész Hirsché... Ugyanebben az évben Gustav Veit nyíltabban áll ki Semmelweis mellett, sıt a preventív védekezés eszközeként a mőszerek kifızését is említi; ezt már korábban a berlini E. Martin és az angol szülészek is javasolták, úgyhogy mire Pasteur a sterilizálás értelmét megmagyarázta, már jó ideje használatban volt. Semmelweis gyakorlatát átveszi, bár érdemeit elhallgatja 1869-ben Winckel; két év múlva az erlangeni Karl Schroeder az emberiség jótevıjének nevezi Semmelweist, és így ír: „kezdetben a hullaméregre vezette vissza a gyermekágyi lázat, felfogását azonban önállóan továbbfejlesztette, úgyhogy a kóroktanban ma uralkodó nézetet lényegében az ı tulajdonának és érdemének kell tekinteni". A régi ellenfelek közül 1873-ban Semmelweis mellé áll Gustav Braun, 1875-ben August Breisky (pedig milyen éles nyelvő ellenfél volt!), ıt követi Jan Streng; 1881-ben még Carl Braun is elmegy odáig, hogy az infekciós elméletet minden orvos által elfogadottnak mondja, és megalapozói közt mellékesen megemlíti Semmelweis nevét.

Meglepı módon az angolok -- akiknek kontagionista felfogása pedig közel áll Semmelweiséhez -- sokkal nehezebben tették magukévá Semmelweis tanait. A Londoni Szülészek Társulatában 1875-ben tartott vita -- William Sinclair szerint -- a korábban oly fejlett angol szülészet teljes züllését mutatja. A négy hónapig tartó vitát Spencer Wells nyitotta meg, Semmelweis késıbbi lelkes híve; minden neves szülész hozzászólt, teljesen kusza képet rajzoltak a gyermekágyi lázról. Volt olyan szülész, aki sohasem látott boncolás után kifejlıdı gyermekágyi lázat, noha sőrőn vezet le szülést boncolás után; mások szerint a gyermekágyi láz „magától" keletkezik, nem lehet ellene védekezni. Már saját kontágium elméletüket sem vállalják. „Ami helyeset modottak -- állapítja meg Sinclair --, az összhangban volt Semmelweis tanaival, minden más téves volt." Késıbb sem javult a helyzet. 1897-ben ugyanennek a társulatnak az elnöke, Charles Cullingworth -- a Semmelweis-emlékalap angliai titkára -- arról számolt be, hogy fél évszázad alatt Angliában és Walesben 90000 anya halt meg gyermekágyi lázban, nem szólva azokról, akikrıl nem tudnak, vagy akiknek halotti bizonyítványában más betegség szerepel. Az edinburghi Milne Murray megerısítette, hogy Skóciában sem jobb a helyzet. Lister hazájában évente kétezernél több anya veszítette oktalanul az életét 50 évvel Semmelweis és 30 évvel Lister föllépése után. Hogy a franciák és angolok sokkal nehezebben hódoltak be Pasteur és Lister eszméinek, mint a németek, ezt Hegar azzal magyarázza, hogy a német nyelvterületen Semmelweis már elıkészítette a talajt.

Alfréd Hegar freiburgi szülész csak 12 évvel volt fiatalabb Semmelweisnél, de az évtizedes korkülönbség folytán Pasteur és Lister mőködését már a kor magától értetıdı követelményeként értékelte, mindazonáltal igazságtalanságnak ítélte, hogy Pasteur és Lister dicsıítése közben teljesen elhanyagolják Semmelweis érdemeit -- ezért 1882-ben kiadott egy kis monográfiát Semmelweisról. A személyi adatokat korábbi tanítványától, Tauffer Vilmostól szerezte be. Ignaz Philipp Semmelweis, sein Leben und seine Lehre, zugleich ein Beitrag Zur Lehre der fieberhaften Wundkrankheiten -- ilyen hosszú címe van az 50 oldalas könyvecskének, amely talán a legjobb mindazok közt, amelyek azóta is megjelentek. Plasztikus képet rajzol Semmelweis egyéniségérıl, felfedezésérıl, küzdelmeirıl, fogadtatásáról, a gyermekágyi láz és sebláz tudományos értékeléseirıl. Minden késıbbi munkában érzıdik több-kevesebb elfogultság, néha pro vagy contra torzítás is, majd a patetikus hangvétel fokozódásával egyenes arányban növekszik a tárgyi tévedések mennyisége és minısége. Hegar könyve szilárdan megmarad a rokonszenvezı tárgyilagosság szintjén, élıitélettıl mentes, szenvedélytıl nem ragadtatja el magát, tudományos ítéletében magas röptő és kiegyensúlyozott.

A német könyv megjelenése után elszégyellte magát a Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat -- amelynek alapításában Semmelweis is tevékenyen részt vett, 1885-ben kiadott egy 90 oldalas

életrajzot Jakob Bruck tollából. Alaposan megírt, kiegyensúlyozott munka, forrásmőként ma is nélkülözhetetlen. Két év múlva német fordításban is megjelent.

De az igazi Semmelweis-kultusz csak újabb négy év múlva kezdıdött: 1891-ben, az elsı exhumálással.

SEMMELWEIS EMLÉKEZETE A dualizmus és demokratizálódás kora -- Semmelweis Emlék Bizottság -- Díszsírhely -- Ünnepélyes szoborleleplezés 1906-ban -- Nemzetközi méltatás -- Semmelrveis-serlegbeszédek -- A szülıház helyreállítása - Semmelweis Orvostörténeti Múzeum- 1965: nemzetközi Semmelweis-év

Huszonöt-harminc év nem nagy idı egy nemzet történetében, olykor mégis elég ahhoz, hogy alapvetıen megváltoztassa a társadalom arculatát. Amikor Semmelweis hamvait 1891-ben hazahozták a schmelzi temetıbıl, még csak 26 éve volt halott (s mindössze 73 éves lett volna); nem ismert volna rá arra az országra, de még szülıvárosára sem, amelytıl 1865-ben elszakította a halál.

A „dualizmus kora" -- ahogyan az 1867-es kiegyezés utáni osztrák-magyar állapotot nevezik -- nem hozta meg azt az eredményt, amit elıkészítıi vártak. A nagy államférfiak -- Széchenyi, Deák, Eötvös, Teleki -- halála után megalkuvó politikusok béka-egér harca következett, amelyben sem a magyar függetlenség, sem a dunai államok konföderációja, sem a nemzetiségi ellentétek föloldása, sem az osztrák-magyar ellentétek elsimítása, sem a szociális kérdések rendezése nem oldódott meg. Ausztria továbbra is éléstárának és szükség esetén katonai támaszának tekintette Magyarországot, és maga a magyarság nem jutott el a politikai tisztánlátásnak arra a szintjére, amely egy ilyen heterogén elemekbıl összekovácsolt állam egészséges életvezetéséhez szükséges. Amikor 1896-ban szemfényvesztı pompával ünnepelték a haza ezeréves fönnállását, józan gondolkodóknak már tudni kellett, hogy az ezer évet nem sok fogja követni, ha az ország nem tudja kül- és belpolitikáját alapvetıen megváltoztatni. S valóban, alig húsz év múlva széthullt a birodalom.

És mégis : a dualizmus korában gyökeresen megváltozott az ország, és különösen Budapest gazdasági, társadalmi és kulturális élete. A viszonylagos béke, amelyben Európa közel fél évszázadon át élt, a tıkés fejlıdés, az iparosodás, a konszolidálódás és demokratizálódás korszaka volt nemcsak Magyarországon, de nálunk talán feltőnıbben, mint másutt, mert nagyobb elmaradottságot kellett leküzdeni. Az eredetileg agrároszágban az tartotta fenn a félfeudális állapotot a politikai életben, hogy a parasztság és az arisztokrácia volt a két legjelentısebb osztály -- az elıbbi tömegében, az utóbbi hatalmával és gazdagságával jelentıs --, a kettı közötti munkásság, iparosság, középosztály, értelmiség úgyszólván csenevész volt e kettıhöz képest. A dualizmus semmit sem oldott ugyan meg, mégis hatalmas lépést tett a történelemben: az arisztokraták és parasztok országát az állampolgárok országává tette. A nemesi privilégiumok megszőnése, a közteherviselés, a kötelezı népoktatás, a törvény elıtti egyenlıség bevezetése, az általános választójog követelése, a vallási egyenlıség törvénybe iktatása -- olyan reformok, amelyeket az 1825-ös „reformkor" követelt, de csak fél évszázados késéssel valósultak meg. Az ipari fejlıdés szociális és szellemi fejlıdéssel párosult, a német Pest-Budából most épült ki az európai fıvároshoz méltó magyar Budapest, a Nagykörút és a Sugárút palotáival, impozáns középületekkel, tanintézetekkel és kórházakkal-klinikákkal. Semmelweis nyomát sem találta volna már a Hatvani és Újvilág utca sarkán a volt jezsuita kolostornak, amelyben az ı idejében az orvosi egyetem mőködött; az utcák neve csak késıbb

változott Kossuth Lajos és Semmelweis utcává, de már a kilencvenes években látványos, nyílegyenes avenue kötötte össze a Dunát a Keleti pályaudvarral, s az orvosi egyetem 1884-ben beköltözött máig álló klinikai épületeibe.

Hajdani baráti körébıl már csak Markusovszky élt, udvari tanácsosi ranggal és országos tekintéllyel. Bár nem szőnünk meg szemére vetni, hogy Semmelwis halála után a gyermekágyi láz kérdését elejtette, pillanatig sem tagadhatjuk óriási szerepét a magyar egészségügy fejlesztésében: Eötvös demokratikus oktatásügyi koncepciójának egészségügyi vonalát oroszlánrészben Markusovszky hajtotta végre. 1891-ben -- már igen meggyöngült egészségi állapotban -- ı hívta fel Semmelweis özvegyének figyelmét arra, hogy a schmelzi temetı kiürítés elıtt áll, s ı került az élére annak a mozgalomnak;, amely célul tőzte ki és végre is hajtotta Semmelweis nemzeti és nemzetközi rehabilitását.

Ennek a közel két évtizeden át aktívan mőködı, s voltaképp azóta sem szünetelı mozgalomnak sok felemelı és sok visszatetszı mozzanata volt.

1891-ben, amikor Semmelweis hamvait hazahozták és a családi sírboltba helyezték, két bizottság alakult Semmelweis emlékének fölélesztésére: Kézmárszky elnökletével az egyetemi tantestület bizottsága, és Markusovszky elnökletével az Orvosegyesület bizottsága. A kettı együtt mint Semmelweis Emlék Végrehajtó Bizottság 18 esztendeig mőködött -- pontosan annyi ideig, amennyi Semmelweis fölfedezésétıl haláláig telt el -: 1891-tıl 1909-ig. Eredeti célja az volt, hogy nemzetközi győjtésbıl szobrot emel Semmelweisnek Budapest egyik nyilvános terén, nemzetközi ösztöndíjat alapít Semmelweis nevére, hazai győjtésbıl Semmelweis nevét viselı emberbaráti intézményt létesít, tetemét díszsírban helyezi el méltó kıemlék alá, szülıházát emléktáblával jelöli, mőveit magyar és német nyelven kiadja.

A kezdet lehangoló volt: a győjtés nem hozta meg a kívánt anyagi eredményt. Már a második évben elejtették az emberbaráti intézmény és a nemzetközi ösztöndíj tervét; örültek volna, ha a terv többi részéhez szükséges 50 000 forint begyőlik -- ehelyett külföldrıl 6000, itthon 3000 forint jött össze. Nem mintha a külföldi orvosok elzárkóztak volna -- 300 szétküldött felszólító levélre 99 kedvezı válasz érkezett, és az angolok Spencer Wells elnökletével -- Duka Tivadar biztatására -- önálló bizottságot alkottak -; a bizottság nemzetközi tagjai közt számos tiszteletre méltó nevet találunk a világ minden tájától, a pénz mindazonáltal kevés volt.

Mivel pusztán a nagyrabecsülésbıl nem lehet költségeket fedezni, a bizottság országos győjtést szervezett. A kapitalizmus e fejlett korában a pénzintézetekbe vetették bizalmukat, remélve, hogy emberségbıl vagy reklám vágyától vezetve megnyílnak a bankok széfjei. Ez a vállalkozás teljes kudarccal járt, a bankok egy vasat sem adtak. Az orvosok sem erıltették meg magukat, és bár a napilapok meg a képes hetilapok készséggel közöltek megindító cikkeket vagy felszólításokat, a nagyközönség sem mutatkozott adakozónak. Az ország egyik legtekintélyesebb napilapja ebben az idıben a Budapesti Hírlap volt, a népszerő Rákosi Jenı 1894. április 22-én lelkes felhívást írt Anyák mentıje címmel; tudomásunk szerint ez volt az elsı alkalom, amikor az azóta világszerte használatos kifejezés elhangzott.

Idıközben a bizottság a fıváros illetékes hatóságánál megszerezte a Kerepesi temetıben a díszsírhelyet, Schickedanz Albert és Herczog Fülöp építészekkel elkészíttette a díszes szarkofágot. 1894 szeptemberében Budapesten tartották a VIII. Nemzetközi Demográfiai Kongresszust, ezt az alkalmat használta fel a bizottság az ünnepségre, amely ezáltal nemzetközi szintre emelkedett. A prágai F. Hueppe professzor mondta az ünnepi beszédet, azzal a stílusos baklövéssel, hogy német szülészként ünnepelte az elhunytat; a kongresszus koszorúját a londoni Duka Tivadar helyezte a szarkofág elé, és még a közegészségügy párizsi

professzora is olyan fennkölt szónoklatot mondott, amellyel túltett a magyar szónokok frázisain: „Valamennyi nemzet orvosai leborulnak e jótevınek sírjánál, leróják bámulatuk és elismerésük adóját." Ezzel kezdetét vette a hangzatos szólamoknak az a túltengése, amely azóta is minden Semmelweis-ünnepséget melodrámává hangol. A szép karszti márványból faragott szarkofágra szerencsére csak Semmelweis nevét vésték rá, hibátlanul, az alatta elhelyezett vörösréz táblákra ellenben hibákkal telten rótták a születése, halála, hazaszállítása és áttelepítése adatait, találóan szimbolizálva azt a sorsot, amely mostantól kezdve osztályrésze az ünnepelt, és ünneplés közben mind jobban meghamisított Semmelweisnek. így mindjárt Hueppének köszönhetı az a nehezen kiirtható rögeszme, hogy Lister szerint az új sebészet Magyarország nagy fiának köszönhet legtöbbet -- ami igaz ugyan, csak épp Lister sohasem mondotta.

Az ünnepség valamelyest lendített a pénzgyőjtési mozgalmon, viszont maga is sok pénzt vitt el, így a szobor megrendelésére még mindig nem lehetett gondolni. A bizottság azonban nem tétlenkedett: kivívta, hogy ha már az özvegy letette és nem vehette vissza a Semmelweis nevet, legalább a férfi leszármazottak -- vagyis a Lehoczky-ág, Semmelweis-Szemerényi Antónia utódai -- hivatalosan használhassák a Lehoczky-Semmelweis kettıs nevet. Azt hiszem, végül a szülı anyák és boldog férjek adták össze a pénzt; jól sikerült szülés után könnyebben nyílnak meg a bukszák, még ha nem is nagyon tudják, ki volt, mi volt az a Semmelweis... 1901-ben 32000 koronára nıtt az alap, ekkor végre sor kerülhetett a szobor megrendelésére és helyének kiválasztására. A nagy hírő Fadrusz János szobrászmővésszel tárgyaltak elıször, de meghalt, mielıtt a szoborhoz foghatott volna, így a nem kevésbé tehetséges Stróbl Alajos kapta a megbízatást 1903-ban. Folyamatban volt már Semmelweis mőveinek sajtó alá rendezése is. 1905-ben megjelent a bécsi Fritz Schürer von Waldheim könyve: I. Ph. Semmelweis, sein Leben und Wirken, Urteile der Mit- und Nachwelt, Alapos munka, tömérdek elıbányászott korabeli adattal, mai napig nélkülözhetetlen forrásmő. Kissé elfogult Semmelweis javára, de annyian voltak ellenében elfogultak, hogy a kis szépítés szinte jól esik.

1905-ben megjelentek Semmelweis összegyőjtött mővei németül, 1906-ban magyarul. Gyıry Tibor fordította és rendezte sajtó alá mindkét kötetet, ebben az idıben a Semmelweis-ügy leglelkesebb orvostörténész harcosa. Nem igazi kutató volt, inkább kissé soviniszta érzelmő harcos, szenvedélyes prioritási viták folytatója. Erre már ekkor szükség is volt, mert Semmelweis újrafelfedezésével párhuzamosan egyrészt világszerte mint osztrák vagy német tudóst ünnepelték, másrészt érdemeit hol az angol Lister, hol az amerikai Holmes javára igyekeztek kisebbíteni.

1906 ıszére elkészült a szobor, szeptember 30-án óriási ünnepélyességgel megtartották a szoborleleplezést. Stróbl szép munkát végzett. Magas talapzaton Semmelweis magyaros ruhában áll, kissé zordon arccal, carrarai márványból kifaragva, alulról hálásan pillant fel rá egy anya, ölében gyermekével. Az Erzsébet tér - mai Engels tér -- sarkán állították fel; késıbb városrendészeti okokból áthelyezték a Rókus-kórház elé, ahová jobban is illik. Ma is ott áll. Az Újvilág utcát, ahol hajdan Semmelweis klinikai szülészete volt, átkeresztelték Semmelweis utcára, és emléktáblával jelölték meg. Szülıházára vörös gránit táblát helyeztek, egy szobrászmővésszel Semmelweis-emlékérmet készíttettek. Az ünnepélyre tömérdek meghívót küldtek szét a világ minden tájára -- néhányan el is jöttek. Kis izgalmat keltett, hogy a talapzat már állt az Erzsébet téren, a szobornak azonban még híre-hamva sem volt, utolsó percben érkezett, meg, fölállítását egy váratlan esızés és még váratlanabb kımővessztrájk hátráltatta, csak az ünnepségre virradó hajnalban sikerült elkészülni vele.

Ki mindenki volt az ünnepségen, nem lehet felsorolni. A családból Semmelweis 91 éves nıvére, 70 éves özvegye, néhány fiatalabb leszármazott. Orvosi testületek képviselıi az ország minden tájáról. A kormány képviseletében Apponyi Albert kultuszminiszter, államtitkárok, Budapest képviseletében a fı- és alpolgármester, tudományos társulatok és a kolozsvári egyetem képviselıi, akadémikusok, tudós professzorok -- és sokan, akik talán életükben elıször hallották Semmelweis nevét, de most annál többször. A külföldiek közül legnagyobb tekintély az öreg jénai szülész, Schultze ıexcellenciája. Londonból a még öregebb Duka Tivadar a fiát küldte maga helyett, Bécsbıl Schauta és Chrobak udvari tanácsosok jelentek meg, s az életrajzíró Schürer von Waldheim a feleségével együtt. Az olaszok jobban kitettek magukért: Pestalozza professzor jött el Rómából, s a genovai és messinai professzorok, Dániából Fibiger, Svájcból Herff, aki ekkortájt igen szépen írt Semmelweisrıl.

A távolmaradók udvarias levélben mentették ki magukat. Lord Lister egészségi állapota miatt nem jöhetett, Routh és Duka magas koruk miatt. Igen jellemzı A. R. Simpson levele Edinburghból:

„Sir James Simpson, nagybátyám és elıdöm az edinburghi egyetem tanszékén, már orvostanuló koromban megtanított arra, hogy tiszteljem Semmelweis nevét. Igen nagyra becsülte Semmelweis odaadását és találékonyságát... A nagy magyart már több mint félszázad óta tisztelettel említik a legrégibb szülészeti katedráról."

Mint e levél is mutatja, nem volt olyan hízelgı bók, amit ez ünnepélyes pillanatban a meghatott magyarokkal el ne lehetett volna hitetni, bár jól emlékszünk még arra, Sir James Simpson milyen megvetıen utasította el annak idején Semmelweist. - Sok valóban szép levél érkezett a világ minden tájáról, sok formális kimentés mellett még több hangzatos frázis. A tisztelgı szólamok hangoztatásában mindenkin túltettek a franciák, akik közül senki sem jött el, és tudjuk, mily kevésre becsülték Semmelweist, Listert és az egész tisztaságot.

Hanem ez mind nem rontott az ünnepség fényén. A magyar orvosok híresek a szónoki képességükrıl, most alkalmuk nyílt kitenni magukért és túltenni egymáson: a frázisok áradata mámorító magaslatokba csapott. A bécsi ünnepi szónok természetesen nem mulasztotta el a bécsi iskola érdemeit kidomborítani, és kihangsúlyozni, hogy „Semmelweis Bécsben gyújtotta meg a fáklyát", de Klein és Braun utóda a bécsi szülészeti klinikán, Schauta udvari tanácsos ıszintén megvallotta: „Sajnos túlságosan is ismert, hogy Semfnelweis felfedezése nem találkozott kortársai körében azzal az általános elismeréssel, amely megillette volna." Koszorúzások, újabb szónoklatok, bankett, ismét szónoklatok, dicsıítették Semmelweist, egymást és önmagukat, ezüst- és bronzérmeket osztogattak. Minderrıl bıségesen beszámoltak a napilapok, sıt a külföldi lapok is -- úgyhogy ez volt az a pillanat, amikor mindenki tudta, ki volt Semmelweis.

1909-ben Dirner Gusztáv titkár magyar, német és francia nyelven kiadta a Semmelweis Emlék Bizottság mőködésérıl szóló dokumentációt, ezzel a bizottság mőködése véget ért. Ugyanebben az évben megjelent Sir William Sinclair angol nyelvő nagy Semmelweis-monográfiája, ezt követték az évek során mindazok az életrajzok, amelyekrıl elöljáróban beszámoltam, s természetesen számtalan szakszerő avagy regényes könyv és tanulmány Semmelweisrıl magyar nyelven; felsorolásuktól eltekintek.

1912-ben az Orvosegyesület új székházának dísztermét Semmelweis-teremnek nevezték el, azóta is -- bár az Orvosegyesület idıközben sajnálatosan megszőnt --itt tartják a jelentısebb budapesti orvosi elıadásokat és ünnepségeket.

1918-ban a háborús viszonyok miatt csak igen szerény körülmények között ünnepelhették meg Semmelweis születésének centenáriumát. Tauffer Vilmos ekkor 50000 koronával nemzetközi Semmelweis-alapítványt létesített, a hamarosan bekövetkezı infláció folytán azonban semmivé foszlott az alapítvány.

Még 1906-ban az Orvosi Kaszinó azt a határozatot hozta, hogy évente egy-egy kiváló orvost megtisztel azzal, hogy Semmelweis-serlegbeszéd tartására szólítja fel. Ez kitüntetés is, egyben pedig alkalom arra, hogy minden évben megemlékezzenek Semmelweisrıl. Az elsı serlegbeszédet Tauffer Vilmos mondotta 1907-ben. Az elsı világháború tíz évre, a második újabb húsz évre befagyasztotta ezeket az ünnepségeket.

A 60-as évek elején sor került Semmelweis szülıházának helyreállítására. A hajdani Burgauffahrt, ma Apród utca 1-3. szám alatt levı ház az idık során alaposan megrongálódott, Budapest ostroma alatt is erısen sérült. Korszerő restaurálására Pfannl Egon építész kapott megbízást. A copfstílusban helyreállított épületben nyert otthont a Semmelweisrıl elnevezett Orvostörténeti Múzeum. Az épületet 1965-ben, Semmelweis halálának centenáriumán adták át új hivatásának. Ezt az évet az UNESCO Semmelweis-évnek nyilvánította, jeléül annak, hogy érdemét immár nemzetközi szinten is vitathatatlanul elismerik. Világszerte cikkek jelentek meg és elıadások hangzottak el róla. Legnagyobb szabású természetesen a budapesti ünnepség volt: a Tudományos Akadémia ünnepi nagygyőlést rendezett tiszteletére, majd az újjáépült szülıház udvarán megkoszorúzták a Várhegy falába süllyesztett sírhelyet, ahová Semmelweis exhumált csontjait falazták be. A Múzeum, bár általános orvostörténeti jellegő, különös gonddal győjti a Semmelweis-relikviákat.

1968-ban, Semmelweis születésének 150. fordulóján, újabb ünnepségek zajlottak, 1969-ben a budapesti Orvostudományi Egyetem fölvette Semmelweis nevét. Ugyancsak Semmelweis nevét viseli a Rókus-kórház és több vidéki intézmény. A müncheni G. Döderlein beszámolója szerint az elismerés nem korlátozódik Magyarország területére:

„Miután Németországban A. Hegar és P. Zweifel megtörték a jeget és kiküszöböltek minden téves magyarázatot, a késıi elismerés hullámai Semmelweis tana körül egyre magasabbra csaptak, és megindították a megérdemelt elismerés áradatát. Egész klinikák és osztályok viselik nevét, nagy városok neveztek el utakat és tereket Semmelweisrıl, a német klinikákon képek és szobrok figyelmeztetik a fiatal orvosokat és bábákat, hogy Semmelweisre emlékezzenek. Emlékelıadások ırzik tanát és a körülötte lefolyt harc emlékét. Semmelweis képe, Manfréd Prager mővészi alkotása kimagasló helyen ott függ Berlinben a Langenbeck-Virchow házban Lister képe mellett."

Tudomásunk van arról, hogy másutt is -- például Chicagóban -- monumentumok ırzik Semmelweis emlékét. Minden orvostörténeti szakkönyv méltányolja munkásságát, népszerő képeslapok és újságok gyakran emlékeznek meg róla -- noha még ma is megesik, hogy német tudósként emlegetik. A hatvanas évektıl nemcsak centenáris ünneplésben és általános elismerésben részesült Semmelweis, hanem a vele kapcsolatos történeti kutatás is reneszánszát éli. Akaratlanul is fontos szerephez jutott ebben a bécsi Marlene Jantsch, aki 1961-ben írt levelével megadta a Semmelweis kórképének megfejtéséhez szükséges kulcsot. Bécsi levéltári kutatásaival Erna Lesky sok fontos részletkérdést helyezett új megvilágításba. Magyarországon több új monográfia és számos tanulmány jelent meg Semmelweisrıl, amelyek már nem a századelı érzelmes hangulati megvilágításában, hanem az adatok tárgyilagos feltárásával igyekeznek minél hitelesebb képet rajzolni róla. Az Orvostörténtti Közlemények (Communicationes de Historia Artis Medicinae) különösen súlyt helyez arra, hogy minden Semmelweisszel kapcsolatos új adatot vagy szempontot a szakértı közvélemény

elé tárjon; fıként az 1968-ban, 1970-ben, 1973-ban és 1978-ban megjelent kötetei tartalmaznak sok új közlést, és feltehetıen ez a buzgalom a jövıben is folytatódni fog.

HOLMES -- SEMMELWEIS -- PASTEUR --LISTER

Prioritási viták -- O. W. Holmes jelentıségeé -- Elıfutárok hosszú sora -- Sebészek

hátrányos helyzete -- A. kórházi sebfertızés -- Pasteur a 60-as években -- Lister anti-

szeptikus módszere -- A bakteriológusok sorompóba lépnek -- Sebészek és szülészek

kidolgoznák a metodikát -- Aszepszis, antiszepszis, non-infekció

Már-már túl sok szó esik a fölfedezı ünneplésérıl -- ne feledkezzünk meg közben magáról a fölfedezésrıl, vagyis az aszepszisrıl.

Manapság az ember hajlamos azt hinni, hogy ami régen volt, az idejét múlta, s mit érdekelhet bennünket a penicillin korában a bomlott szerves anyag elleni ósdi védekezés? Mégis azt hiszem, sikerül bebizonyítanom, hogy Semmelweis mőve korántsem csupán „történeti érdekességő", hanem eleven valóság ma is, milliók életét menti ma is, és még sokkal többét mentené, ha nem mutatkoznék világszerte egyre szembetőnıbben megbocsáthatatlan hanyagság az aszepszis elveinek gyakorlati megvalósításában. A felfedezı nevét el szabad felejteni, lévén ez csakugyan csupán történeti érdekességő, a felfedezés lényegét azonban nem, mert a hanyagság ma ugyanúgy emberéleteket követel, mint száz évvel ezelıtt.

Tulajdonképpen mit fedezett fel Semmelweis?

Vannak, akik erre egyszerően ezt válaszolják: a kézmosást. Bármily primitívnek tőnik a válasz, alapjában mégis igaz, ha kézmosáson a kóroktani prevenciót értjük. Semmelweis nem azt fedezte fel, hogy kezet kell mosni, hanem hogy miért, mikor és hogyan kell kezet mosni -- vagyis az okszerő aszeptikus prevenciót.

Hogy ennek jelentıségét történetileg közelítsem meg, kezdem prioritási vitákkal. Általában minden tudományos fölfedezésnek voltak elızményei, és amikor rövidebb-hosszabb harc után a fölfedezés általánosan elfogadottá válik, akkor mindig jelentkeznek tudománytörténészek vagy más szakemberek, akik kimutatják, hogy ezt már korábban más is megmondta, így történt Harvey-vel, Galileivel, Newtonnal, Jennerrel, Darwinnal, Pasteurrel -- miért éppen Semmelweisszel ne történt volna így?

A múlt század prioritási perlekedéseire nem térek vissza, ezek -- úgy gondolom -- Semmelweis személyes küzdelmének plasztikus ábrázolásából kellıképpen kitőntek. Két „vetélytársról" kell csupán szólanom, akik mindketten megérdemlik, hogy nevük Semmelweisével együtt kerüljön említésre: az amerikai Holmesról és a skót Listerrıl.

Holmes elsıbbségét az aszepszis hirdetésében az amerikai Simon Baruch nyilatkoztatta ki 1902-ben a karlsbadi Vándorgyőlésen, éspedig azon az alapon, hogy Semmelweis 1847-ben javasolta a gyermekágyi prevenciót, Holmes ellenben négy évvel korábban, 1843-ban. Semmelweis nyomban lelkes ügyvédre talált Gyıry Tibor személyében, aki magyarul,

németül és angolul vitába szállt Baruch-hal, de ez sem hagyta magát, egy évtizeden át folyt a szócsata. Mi azonban a perlekedés anyaga helyett azt nézzük meg: valójában mit tett, mit fedezett fel Holmes?

Oliver Wendell Holmes nevét nálunk kevésbé ismerik, Amerikában annál jobban, nem is annyira orvosi, inkább irodalmi tevékenysége miatt. Anatómus és fiziológus volt, ezenkívül költı és esszéíró. 1857-ben kiadott The Autocrat of the Breakfast-Table címő irodalmi tanulmányával méltán lett világhírő. De mint orvos is nagy dolgot mővelt, a gyermekágyi láz ragályosságáról tartott elıadást a bostoni Orvosegyesületben, majd ezt ki is adta egy bostoni folyóiratban The Contagiousness of Puerperal Fever címmel 1843-ban, tehát valóban megelızve Semmelweist négy évvel. Elızményei a következık:

Holmes 1809-ben született a Massachusetts állambeli Cambridge-ben, a Harvard egyetemen és Párizsban tanult, egyike lett Amerika elsı szövettani kutatóinak. Rendkívül mővelt volt, értett latinul, görögül, franciául, olaszul, spanyolul (csak németül nem, így Semmelweis munkáját sohasem olvasta), elıbb egy kisebb kollégium tanára lett, majd szülıvárosában a Harvard egyetem professzora. Még e kinevezése (1847) elıtt történt, hogy a bostoni Orvosegyesületben megrázó elıadást hallott: gyermekágyi lázban elhalt asszony tetemét boncolta egy orvos, megsértette a kezét, még néhány vajúdót megvizsgált, majd egy hét múlva szepszisben meghalt, és valamennyi megvizsgált asszony szepszist kapott. Holmes megérezte, hogy ez nem lehet „fatális véletlen". Nem lévén szülész, e kérdésrıl nem volt saját tapasztalata, mindazonáltal az élmény nem hagyta nyugodni: felkutatta mindazt, amit a szakirodalomban a gyermekágyi láz terjedésérıl talált, érintkezésbe lépett néhány szülésszel, az így összegyőjtött anyagából tartotta fent említett elıadását és adta ki közleményét. Ennek elsı mondatában egyértelmően leszögezi: nem férhet kétség ahhoz, hogy a gyermekágyi láz egyes esetekben egyik személyrıl a másikra közvetítıdik, direkt vagy indirekt úton.

Mint az angol és amerikai orvosok általában, Holmes is váltakozva és azonos értelemben használja a contagion és infection szavakat, nem tesz különbséget ragály és fertızés közt, de ez távolról sem jelenti, hogy olyan értelemben tekinti ragályosnak a gyermekágyi lázat, mint mi például a kanyarót, vagy olyan értelemben járványosnak, mint a himlıt. Meg is mondja -- amikor emiatt támadás éri --, hogy nem hajlandó etimológiai vitába bocsátkozni, amikor arról van szó, hogy asszonyok gyakran halnak meg „orvosi közremőködés által megmérgezve" a gyermekágyban. Nagyon világosan megfogalmazza: „A gyermekágyi láz néven ismert betegség annyiban ragályos, amennyiben gyakran terjed páciensrıl páciensre az orvos, illetve bába közremőködésével."

A kiindulópont tehát egy megfigyelés, amely Semmelweis megállapításával azonos: a betegséget az orvosok és ápolónık közvetítik. Ha most Holmes föltenné azt a kérdést, hogy mi okozza a betegséget, mit visz át az orvos vagy bába keze az egyik páciensrıl a másikra, ha keresne és találna valamiféle kóroktani magyarázatot, akkor valóban megelızte volna Semmelweist az aszepszis fölfedezésében. Csakhogy Holmes semmiféle aetiológiai kérdéssel nem foglalkozik, egyszerően megállapítja a betegség iatrogen (orvos okozta) terjedésének a lehetıségét, ezzel szemben Semmelweis azt kutatta, mi okozza a fertızést, rábukkan a „bomlott szerves anyagra", továbbá a gyermekágyi láz azonosságára minden más eredető gennyvérőséggel, továbbá arra, hogy az orvos kezétıl függetlenül is minden fertızı anyag gyermekágyi lázat okoz, ha a felsebzett méhbe kerül. Ez az elsı oka annak, hogy kettejük közt nem lehet szó a prioritás kérdésérıl, noha Holmes nagyságát ez legkevésbé sem csökkenti.

A történeti anyag, amit Holmes összegyőjtött, megrendítı. Érdemes volna részleteiben idézni, de érjük be az eredménnyel: „az orvos és a betegség kéz a kézben lép be a gyanútlan páciens szobájába".

Ezt követi a kis tanulmány második része: tanácsok a fertızés terjedésének meggátlására. Holmes nyolc pontba foglalja a tennivalókat, illetve tilalmakat. Szüléssel foglalkozó orvos sohase vegyen részt gyermekágyi lázban elhalt tetem boncolásán -- így hangzik az elsı és leglényegesebb tilalom. Egy pillanatra úgy tőnik, mintha ugyanazt mondaná, amit nemsokára Semmelweis. De jobban odafigyelve észre kell vennünk a kontagionista korlátozottságot: Holmes csakugyan ragályosnak hiszi a gyermekágyi lázat, nem mindenfajta boncolástól tiltja el a szülészt, hanem csak a gyermekágyi lázban elhalt hullájától. Hasonlóképp tartózkodjék az orbáncos kezelésétıl vagy boncolásától, és amennyire lehet, a sebészi tevékenységtıl. Amennyire lehet -- hiszen Holmes nem szülészeknek és klinikai specialistáknak szánja javaslatait, hanem az amerikai gyakorló orvosoknak, akik nem zárkózhatnak el sem a tályog megnyitásától, sem egy szülés levezetésétıl, bármennyire célszerőtlen az utóbbit az elıbbi után végezni. Ha mégis gyermekágyast boncol, orbáncot vagy sebet kezel, utána alaposan tisztálkodjék meg, váltson ruhát, és legalább 24 óra hosszat ne nyúljon vajúdóhoz. Ha körzetében csak egyetlen gyermekágyi láz üti fel a fejét, valamennyi, általa megvizsgált terhest hetekig úgy kell kezelnie, mintha ı megfertızte volna, ha pedig egymás után két gyermekágyi láz jelentkezik, legjobban teszi, ha egy hónapra felhagy gyakorlatával. Három vagy több, egyidejőleg elıforduló eset vitathatatlanná teszi az orvos inficiáló, illetve ragályterjesztı szerepét, tehát ennek megfelelıen kell eljárnia; mindez vonatkozik az asszisztenciájára is.

Az utolsó pont, amely egyúttal az értekezés zárómondata, így hangzik: „8. Bármennyi elnézést tanúsítsunk is azok iránt, akik mind ez ideig öntudatlanul okai voltak e sok nyomorúságnat, eljött az az idı, amikor az orvos körzetében mutatkozó »magán-dögvész« (private pestilence) nem szerencsétlenségnek tekintendı immár, hanem bőnnek; és az ilyen eshetıségek ismeretében a gyakorló orvos hivatásbeli kötelessége engedni a mindenek felett álló társadalmi kötelezettségnek." Akárha Semmelweist hallanók: mivel már tudjuk, hogy az orvos fertız, felelıtlenségének következménye nem „szerencsétlenség" immár, hanem bőn. Maga a humánus szellemő és gyakorlati szempontból nagy jelentıségő egészségügyi elıírás azonban világosan mutatja, hogy Holmes egy pillanatra sem tett úgy, mintha a gyermekágyi láz aetiológiáját fedezte volna fel. A prevenció, amit javasol, jobban hasonlít az angol kontagionisták régtıl használatos -- hasznos, de kissé mechanikus -- védekezéséhez, mint Semmelweis szilárd non-infekció elvéhez és kötelezı klórvizes kézmosásához.

Értekezésének írásakor Holmes még ismeretlen orvos volt, éppen állás nélkül, tekintélyét késıbb szerezte. Az orvosi lap, amely cikkét közölte (New England Quarterly Journal of Medicine and Surgery), nem jelentett nagy publicitást, hamarosan meg is szőnt. Az orvosok közül mégis sokan tudomást szereztek róla, kedvezıen fogadták; Holmes 1855-ben elégedetten állapítja meg, hogy máris óvatosabban járnak el a kezükre bízott vajúdókkal. A fogadtatás azért volt kedvezıbb, mint ugyanekkor Semmelweisé Európában, mert az amerikai orvosok általában fertızınek tartották a gyermekágyi lázat, s így nem ütköztek meg Holmes szavain, hanem saját észleléseik visszhangjának tekintették. Holmes ezt egy nagyon jellegzetes idézettel támasztja alá. Az angol James Copland Orvosi Lexikona, a gyermekágyi lázzal kapcsolatosan kifejezetten bőnténynek minısíti, ha az orvos kellı elıvigyázat nélkül vizsgálja a vajúdókat és gyermekágyasokat, felelıssé teszi ıket a megbetegedésükért vagy halálukért; a lexikon amerikai kiadását Ch. Lee látja el kiegészítésekkel, s ezt főzi hozzá:

„Szükségtelen, hogy e betegség fertızı természetének bizonyítására a részletekbe merüljünk, minthogy az amerikai gyakorló orvosok közt kevesen vannak, ha vannak egyáltalán, akik nem hisznek e tételben." így állt hát a helyzet Angliában és Amerikában akkor, amikor az európai kontinens vezetı szülészei még makacsul kitartottak az atmoszferikus és egyéb epidemikus hatások mellett. Mindazonáltal Amerikában is volt két olyan professzor, akik tiltakoztak az ellen, hogy a gyermekágyi láz fertızı betegség és az orvosok által terjeszthetı -- vagyis ugyanúgy személyes és szakmai sértésnek tekintették Holmes megnyilatkozását, mint az európai szülészek Semmelweisét. Hugh L. Hodge és Charles D. Meigs, mindketten egy-egy philadelphiai egyetem szülésztanárai, 1852-ben, illetve 1854-ben cikket írtak a gyermekágyi láz nem fertızı jellegérıl, visszautasítva Holmes tanait. Nem sokat törıdött volna ezzel Holmes, ha nem egyetemi katedra vezetıi teszik a nyilatkozatot, akik nyilván ebben a szellemben is nevelik a jövı nemzedékét. Ezért Holmes szükségesnek látta, hogy értekezését újra kiadja 1855-ben, elıszóval és történeti függelékkel, Puerperal Fever as a Private Pestilence címen.

Rendkívül érdekes, jelentıs írás. Itt csak az idevágó vonatkozásokra térek ki. Ha az aetiológiát nem is, a kauzalitás kérdését érinti Holmes:

Nem személyi ellentétrıl van itt szó, hanem tudományos nézetek összebékíthetetlenségérıl, amennyiben vagy a véletlenek játéka (coincidences) okozza a gyermekágyi lázat, vagy ok és okozat (cause and effect) találkozik egymással, éspedig a közvetítıkön keresztül.

Ok és okozat... Holmes azonban nem kutatja, mi az ok, csupán megállapítja, hogy „valamilyen módon" kapcsolatban van a közvetítı személlyel, ezért szükséges az általa javasolt prevenció.

Nem hiszem, hogy bıvebb magyarázatra szorulna: nagyon helyes megállapítás ez, de semmiképp nem azonos Semmelweisével; és tulajdonképpen 1855-ben Holmes ennél már többet is mondhatna. Függelékébıl ugyanis kiderül, hogy tudomása van az európai szülészek álláspontjáról, elsısorban az angolokéról, köztük Routh és Simpson közleményeirıl, továbbá Dubois-ról, Scanzoniról, Kiwischrıl, Skodáról, Arnethrıl és -- igen -- Semmelweisrıl is: „A Semmeliveis úr által ajánlott fertıtlenítés eszközei. Klórmészoldat és körömkefe használata a szülıszobába lépés elıtt. Hivatkozás a gyermekágyi láz nagyfokú növekedésére. A betegség oka a hullaanyagok inokulálásának tulajdonítva. Lásd Routh említett cikkét is."

„Semmeliveis"-nek a francia Dubois írta Semmelweis nevét; a francia folyóirat, amelybıl Holmes az adatait vette, úgy látszik, kitartott emellett, valamint a hullafertızés mellett is. A részletek iránt Holmes nem érdeklıdött, a gyermekágyi láz kérdésével sem foglalkozott többé; hosszú élete során (1894-ig élt) sohasem jutott eszébe prioritást vindikálni magának. Sıt, értekezésének megírásakor sem tekinti az általa javasolt prevenciót vagy az orvosok közvetítı szerepét saját találmányának: történeti visszapillantásában a manchesteri William White-ig megy vissza. Ennek a kiváló sebésznek és szülésznek már 1773-ban szemet szúrt, hogy két, egymás mellett dolgozó szülész közül az egyiknek a páciensei sorra belázasodnak. (Tudunk ennél korábbi megfigyelésrıl is: Thomas Denman londoni orvos 1768-ban említi, hogy a gyermekágyi láz egyik betegrıl a másikra terjed az orvos közvetítésével.) Alexander Gordon aberdeeni orvos 1795-ben kereken kimondta, hogy nyilvánvaló bizonyítékai vannak a gyermekágyi láz fertızı jellegérıl. Hetvenhét esetben követte nyomon a fertızést, végül olyan gyakorlatra tett szert, hogy meg tudta jósolni, melyik bábának a páciensei fognak belázasodni.

„Kínos beismerést kell tennem: sok asszonynál én magam voltam a fertızés közvetítésének eszköze. .. Ezek a tények kellıképp bizonyítják, hogy a gyermekágyi láz oka, amirıl szólok,

specifikus ragály vagy fertızés, mindenesetre független az atmoszféra ártalmas jellegétıl." Felismerésével és beismerésével kiérdemelte azt a dicsıséget, hogy az aberdeeni egyetem szülészeti tanszékén tölgyfa tábla hirdesse emlékét: „Alexander Gordon M. D. elsıként mutatta ki a gyermekágyi láz fértızıdı természetét." Utána még sokan következnek: Armstrong, Eisemann, Davies, Gooch, Ramsbotham, Róberton, Blundell, Lee -- akiket Holmes felsorol, és még hányat nem sorol fel! Többek közt Magyarországon is volt Semmelweisnek jeles elıdje, aki szabályként írta elı, hogy szülés elıtt és után a bábáknak lúgos és szappanos vízzel kezet kell mosniok. Zsoldos János veszprémi orvos volt ez, Diaetetica címmel 1814-ben Gyırött, majd 1818-ban Pesten kiadott könyvében ezt írja:

„A seborvos különösen arra vigyázzon, hogy sebes kézzel valamely rothadt vagy ragadvány sebhez ne nyúljon, máskor is mind magát megmossa, mind borbély eszközeit megtisztítsa. Sértve levı testünkben egyenesen szívatik be a méreg. A seborvos mind maga, mind eszközei által elragaszthatja a nyavalyát, ha ki nem tisztítja mind magát, mind eszközeit."

Testvére, Zsoldos Jákob 1817-ben versekbe foglalta fivérének egészségügyi szabályait, hogy a seborvosok és bábák könnyebben memorizálhassák tennivalóikat, ugyanezt megtette Fodor Gerzson sárospataki professzor 1818-ban. Az egyszerő versezet igen pontosan elıírja, hogy a bába sebes kézzel sose nyúljon szülı nıhöz, kezét ecettel és szappannal a szülés elıtt, hamus lúggal szülés után szorgalmasan mossa, és ha a szülı nı fertızésre gyanús, kezét olajjal, zsírral, vajjal védje, eszközeit is gondosan tisztogassa. A háborús sérüléseket Zsoldos János 1809-ben hígított kámforos égetett borral dezinficiálta.

Mindezek ismeretében valóban balgaság arról vitázni, Holmesot avagy Semmelweist illeti-e az elsıbbség annak felismerésében, hogy a gyermekágyi lázat az orvosok terjesztik, és hogy szülés elıtt tisztálkodni, dezinficiálni kell. Ha csak ennyi volna Semmelweis fölfedezése, nem Holmesszal kellene osztoznia az elsıbbségben, hanem Denmannel és Gordonnal, esetleg Zsoldossal. A klórvizes kézmosást is használták már mindkettejük elıtt, - habár nem olyan szigorú elıírás szerint, ahogyan Semmelweis megkívánta. Még csak nem is a ragály kérdése dönti el a mondvacsinált polémiát, miként Gyıry Tibor gondolta. Elsıbbségi vitának azért nincs helye, mert Semmelweisnek nem az volt a felfedezése, amiben Holmes és a többi felsorolt és fel nem sorolt orvos csakugyan megelızte, hanem a gyermekágyi láz kóroktanának felderítése, azonosítása a vérmérgezéssel, és mindaz, ami ebbıl következik, de itt megismétlésre nem szorul. Sem Holmes, sem a többi elıfutár egyetlen szóval sem utal a „bomló szerves anyag" vagy más kórokozó szerepére, márpedig enélkül nincs fölfedezés. Holmes érdemét ez nem kisebbíti, jelentıségét pedig növeli az, hogy könyve 1843-tól 1937-ig nyolc kiadást ért meg, tehát egy évszázadon át ébren tartotta az amerikai orvosokban azt a tudatot, hogy a gyermekágyi láz terjedése az ı magatartásuktól függ.

Egészen más a helyzet Sir Joseph Listertel, aki nem Semmelweis elıtt mőködött, hanem éppen az ı halála évében kezdett a sebfertızés problémájával foglalkozni.

A köztudatban úgy él Pasteur és Lister neve, mint akik jöttek, láttak és gyıztek. Valójában heves ellenállást kellett nekik is legyızniök, különösen saját hazájukban; de Németországban is például Virchow nem szőnt meg mindkettejük érdemét elvitatni. A köztudat azt is tartja, hogy az elfelejtett Semmelweist Lister föllépése keltette életre. Van ebben igazság, hiszen Lister diadalútja nélkül senkinek sem jutott volna eszébe újra Semmelweis, de az ellenkezıje is igaz: a nem felejtett Semmelweis könnyítette Lister tanainak terjedését.

1860/61-ben -- az Aetiologie megjelenésekor -- zajlott Pasteur eredményes vitája Liebiggel, amely a mikroorganizmusok létét s szerepét bizonyította; pár év múlva kimutatta azt is, hogy hevítéssel meg lehet semmisíteni azokat a mikroszkópos élılényeket, amelyek egyébként a

levegıben szálldosva terjesztik a rothadási és erjedést. Erre kellett volna felfigyelnie Semmelweisnek, de -- valószínőleg a betegsége miatt -- nem tette; ezen a ponton kapcsolódott Pasteur munkásságához Lister.

Harmincnyolc éves volt Joseph Lister 1865-ben, Semmelweisnél mindössze kilenc évvel fiatalabb; mint már Hegar esetében említettem, ez az évtizednyi különbség igen számottevı. Pasteur mőködése bármennyire köztudott volt már, nem magától figyelt fel rá; mint ahogy Semmelweis mőködését -- és az egész német szakirodalmat -- nem ismerte, úgy a francia Pasteurét sem. Nagy hírő sebész volt Glasgowban, abban az idıszakban, amely a narkózis jóvoltából oly jelentıs a sebészi technika fejlıdése szempontjából. Ami húsz éve még lehetetlenségnek tőnt, azt játszva megoldották az érzéketlenül alvó pácienssel -- és akkor azt kellett tapasztalniuk, hogy a legbrilliánsabb technikával és legnagyobb elıvigyázat mellett is a jól megoperált betegeknek mintegy a fele utólag elpusztul seblázban, vagyis szepszisben. Akármennyire igyekezett is Lister, 25 %-nál nem tudta lejjebb nyomni a mőtét utáni halálozást (vagyis minden negyedik páciense meghalt), többnyire azonban 50 % körül mozgott a veszteség, a franciáknál pláne, 60 %, és a háborús sebészetben az operáltak közül csak minden tizedik maradt életben. Érthetı, hogy a sebészek lelkesedését lerontotta ez a kedvezıtlen állapot, a nagyközönség pedig rettegett attól, hogy kés alá kerül -- s minden oka megvolt a rettegésre.

Próbáltak így-úgy védekezni, tisztálkodással is, dezinficiens szerekkel is, a betegek elkülönítésével is; mindez itt-ott segített, de nagy általánosságban nem hozott megoldást. Hozzá kell tennünk: ahogy a szülészek beletörıdtek a gyermekágyi halálozásba, „ez már így van, ezen nem lehet segíteni" indokolással, valahogy így álltak a sebészek is. Túlságosan régóta -- évezredek óta - pusztultak a pácienseik: megszokták. Még a közönség is megszokta, mint ahogy egy-két évszázada az óriási csecsemıhalandóságot mindenki természetesnek tartotta. Amellett a sebészet, bármily tekintélyes múltra nézhet vissza, sokáig megvetett mesterség volt, nem is tartozott az orvosok hatáskörébe. Hiába tartunk számon 1300 óta nagyhírő sebészeket, mint a Borgognoniak, Mondeville, Lanfranchi, Chauliac, Páré és mások, hiába jelentek meg tömegével a Chirurgiák és Wundtartzneybuchok, mégis Franciaországban 1731-ig, Angliában 1745-ig a sebész, felcser, kımetszı és érvágó rangja nem különbözött a borbélyétól, fürdısétıl, masszírozóétól és tyúkszemvágóétól; és még akkor is, amikor a kirurgusoknak már Királyi Akadémiájuk lett, csak a magasabb képzettségő sebészek határolták el magukat az iskolázatlanabb borbélyoktól, orvosi rangjuk és tekintélyük még mindig nem volt. A XIX. században ez a megkülönböztetés már a múlté, de a „sebészmesterek" ekkor sem tartoznak az „orvostudorok" rendjébe.

A döntı változást a század közepe hozta meg, amikor az anesztézia fölfedezésével (az elnevezés O. W. Holmestól származik) a sebészet a belgyógyászattal egyenrangúvá vált a medicinában -- és épp ekkor kezdett a „sebfertızés" meg a „kórházi üszög" rendkívüli méreteket ölteni. Miért? Mert a felszabadult sebészek most sorozatosan vállalkozhattak olyan mőtétekre, amilyenekre azelıtt csak elvétve ha gondolhattak. Igaz, korábban is olykor végeztek „heroikus mőtéteket" -- a hasmőtéteken kívül például a híres indiai és olasz orrplasztikát --, csakhogy az operáltak nagy része meghalt, kisebb része pedig azért maradt életben, mert a mőtétet nem kórházi körülmények között végezték, hanem „egyedileg", ezért a fertızésre kevésbé nyílt alkalom.

Hogy a kórház fertız, ezt elsıként a szülészek észlelték; láttuk, hogy a gyermekágyi láz nagyobb hullámainál célszerőnek tartották rövidebb-hosszabb idıre kiüríteni a szülıházat, hogy „megtisztuljon az atmoszféra". Simpson egyenesen azt ajánlotta, hogy lakatlan vidéken létesítsenek kórházi telepeket kétágyas házacskákból, és ezeket idınként bontsák le, építsenek

újat a helyükbe, mert elıbb-utóbb óhatatlanul fertızıdnek. Különösnek tőnik, hogy Semmelweisig a gyermekágyi láz és a kórházi sebfertızés lényegi azonossága senkinek sem szúrt szemet. Semmelweis észrevette ugyan, de érdeklıdését annyira a gyermekágyi lázra koncentrálta, hogy megfigyelésének általános jelentıségét nem domborította ki. A század második felében azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a kórház „atmoszférája" nem kedvez a sebészetnek. 1874-ben John Eric Erichsen londoni sebész könyvet írt Hospitalism and the causes of death after operations and surgical injuries címmel, amelyben a korszerő vélekedést így fogalmazta meg: „A pyaemiának ha nem is szülıhelye, mindenesetre állandó lakása, ha nem is anyja, de bábája a kórház." Ám ekkor már nemcsak ez a megállapítás volt idıszerő, hanem a „kórházi atmoszféra" fogalmának a konkretizálása is. Mitıl és miért fertız a kórház atmoszférája?

A választ Pasteur adta meg és Lister aknázta ki.

„Ha most azt kérdezzük -- írja Lister 1867-ben, elsı antiszeptikus értekezésében --, hogyan hozza létre az atmoszféra a szerves anyagok bomlását, e rendkívül fontos tárgy megvilágítását Pasteur úr filozófiai tanításában találjuk, aki teljes meggyızı erıvel bizonyította, hogy a levegı nem az oxigénjének vagy más légnemő anyagának köszönheti ezt a képességét, hanem a benne lebegı piciny részecskéknek, amelyek különféle alacsonyrendő élılények csírái, mikroszkóppal már régóta fel vannak fedezve, de csupán a gennyedés alkalmi kísérıjének tartották ıket, most azonban Pasteur leleplezte bennük a gennyedés valódi okozóját."

Ezt kellett volna észrevennie két-három évvel korábban Semmelweisnek. Hogyan vette észre Lister? Amikor egyetemi kollégáival az erjedésrıl, rothadásról, sebfertızésrıl, a levegı közvetítı szerepérıl beszélgetett, Anderson vegyészprofesszor felhívta figyelmét Pasteur munkásságára. Ekkor elolvasta Pasteur néhány tanulmányát, és megértette, hogy a rothadás nem önmagában létezı valami, hanem a levegıben terjedı csírák oka és egyben következménye.

A felfedezés Pasteuré, de a sebészi következtetés Listeré.

Lister útja nem volt könnyő. Ez a merész sebész töprengı lélek volt, aggályos kísérletezı, nyilatkozatra majdnem olyan nehezen szánta el magát, mint Semmelweis. Könyvet egész életében nem írt, tapasztalatait rövid értekezésekben közölte -- de nem az Orvosi Hetilapban, hanem a Lancetben -, mindig óvatosan, szinte félve. Éveken keresztül folytatta kísérleteit a különbözı dezinficiensekkel, változó összetételő pasztákkal és folyadékokkal. (Amellett Jules Lemaire könyvét -- De facide phénique, 1864 -- sem olvasta a karbolsav fertıtlenítı hatásáról, pedig elég nagy port vert fel; késıbb persze plágiummal vádolták miatta.) Elıbb szoros kötés alatt alkalmazta a karbolsav híg oldatát, aztán öblítı folyadékként, majd spray formájában, porlasztva. Elsı óvatos értekezését -- amelybıl fentebb idéztem -- 1867-ben tette közzé a Lancetben a törések és fekélyek új kezelési módjáról, s még ugyanebben az évben a British Medical Journalban is meg a Lancetben is a dublini Orvosegyesület elıtt tartott felolvasást: On the Antiseptic Principle in the Practice of Surgery. Ez volt az antiszeptikus sebészet nyitánya.

Noha csak akkor szólalt meg, amikor sebészeti osztályán -- amely azelıtt bőzlött a genny édeskés szagától -- antiszeptikus kezelésével elérte, hogy kilenc hónap alatt egyetlen pyaemia, egyetlen kórházi üszög, egyetlen orbánc sem fordult elı, fogadtatása mégsem volt egyértelmően kedvezı. Mivel a karbolsavat azelıtt is használták fertıtlenítésre, ısi módszer szerint elıször Lister eredetiségét vonták kétségbe, de hatásával szemben is sokan szkeptikusak voltak. Legfıbb ellenfélként régi ismerısünk jelentkezett, az edinburghi Sir James Simpson, aki „akupressurás" módszerének sikerét féltette a karbolsavtól: azzal akarta

ugyanis elejét venni a sebfertızésnek, hogy a mőtéti vérzést elvarrás nélkül, az erek kompressziójával csillapította. Spencer Wells ugyanekkor a kén-dioxid csíraölı hatására esküdött, kísérleteit már 1864-ben megkezdte, ezért az antiszepszis bevezetésének prioritását is elvitatta Listertıl. A franciák hőek maradtak ahhoz az elutasító állásponthoz, amelyet Semmelweisszel szemben is képviseltek; a neves Jules Péan egyedül a finom mőtéti technikát tartotta eredményes preventikumnak, a strasbourg-i E. Koeberle pedig a kínos alapossággal keresztülvitt mőtéti tisztaságot ; nézete több német és magyar sebészével találkozott, és ez Semmelweis nyilvánvaló hatására utal: az antiszepszissel szemben az aszepszist részesítették elınyben.

De Simpson 1870-ben meghalt, majd a porosz-francia háború olyan nagyvonalú kísérleti bizonyságot szolgáltatott Lister módszerének értéke mellett, hogy az 1871-ben Plymouthban tartott elıadása már osztatlan elismeréssel találkozott, ettıl fogva világszerte méltányolták. Lister ezután nemzetközi elıadó körutakon terjesztette tanait, mindenütt óriási ünnepléssel fogadták. Maga Pasteur is nagy érdeklıdést tanúsított az ı eszméjébıl született gyakorlati módszer iránt. 1873-ban, amikor hosszas huzavona után a francia orvosi akadémia beválasztotta tagjai közé, vegyész létére szorgalmasan bejárt a sebészeti osztályokra, hogy a mőtét utáni sebfertızést tanulmányozza. 1875-ben az akadémián javaslatot terjesztett elı a sebészi mőszerek és kötszerek, valamint az operáló kéz sterilizálására, 1878-ban pedig kimutatta azokat a mikrobákat, amelyek gennyes folyamatokat és gyermekágyi lázat okoznak. A bakteriológia fénykora kezdıdött ekkor, már csak a legelszántabb maradi elmék zárkózhattak el az aszepszis és antiszepszis megvalósítása elıl. Lister „befutott", megérdemelt karrierje töretlenül ívelt a lordságig.

Az aszepszis-antiszepszis gyarkorlati kidolgozásának oroszlánrészét német tudósok végezték el. Ennek elızménye szorosan összefügg a gyermekágyi láz problémájával. Miközben Ausztriában, Csehországban, Magyarországon fokozatosan csökkent a gyermekágyi láz, Poroszországban kezdett fenyegetıen emelkedni: 1875-ben például 12 %-os volt a halálozás, és ez nem kiugróan magas arányszám volt, hanem több éve megszokott átlag. Évente közel 9000 asszony pusztult el gyermekágyi lázban Poroszország területén, harminc évvel Semmelweis felfedezése után, amikor a Monarchiában még a hanyagul végrehajtott preventív intézkedésekkel is ennek tizedére sikerült szorítani a veszteséget. A berlini Szülészeti és Nıgyógyászati Társaság arra a határozatra jutott, hogy véget kell vetni ennek a hallatlan állapotnak : létrehozta a Commissio Puerperalist, amely 1877-ben gondosan elkészített fölterjesztést nyújtott be a porosz kultuszminisztériumba, feltárta a tőrhetetlen helyzetet, követelte a prevenció és dezinfekció általános bevezetését. Ezt követte a freiburgi Hegar könyve Semmelweisrıl 1882-ben, a lipcsei Karl S. Fr. Credé könyve a gyermekágy klinikumáról 1886-ban. Közben Koch berlini iskolája Pasteurével egyenlı rangra emeli a német bakteriológiát; 1884-ben a göttingeni Anton Rosenbach fölfedezi a streptococcus haemolyticus pjogenesben a sebfertızés és a gyermekágyi láz leggyakoribb kórokozóját, ezt követıen a tübingeni Albert Döderlein tisztázza a gyermekágy teljes bakteriológiáját és 1898-ban bevezeti a gumikesztyő használatát a szülészetbe. Semmelweis újrafelfedezése párhuzamosan halad az aszepszis terjedésével: 1897-ben Paul Zweifel méltatja jelentıségét a lipcsei kongresszuson, 1898-ban John Grosse új életrajzát adja ki; a századforduló körüli eseményeket már ismerjük.

A különbséget Semmelweis és Lister fölfedezése közt általában így szokták megfogalmazni: Semmelweis az aszepszist valósította meg, Lister az antiszepszist -- vagyis Semmelweis a fertızés megelızésére törekedett, Lister a már bekövetkezett fertızés megszüntetésére. Ez az elhatárolás azonban pontatlan, nem felel meg a történeti tényeknek. Hogy az aszepszis Listernek is szívügye volt, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy életének hátralévı részét a

sebészi fonál (cat-gut) csírátlanításának kikísérletezésére fordította. Amellett a Lister által alkalmazott okklúziós kötés, noha a mőtét után zárja el a sebet a levegı mikrobáitól, mégis aszepszis: a fertızés megelızése. A karbolspray pedig, amely mőtét közben telíti a mőtéti területet és körülötte a levegıt dezinficiens anyaggal, aszepszis és antiszepszis egyszerre: elpusztítja a már ott levı csírákat, és megakadályozza a levegın keresztül történı újabb fertızést.

A különbség inkább a következıkben állapítható meg: l. Szakmájánál fogva Semmelweist elsırendően a szülészeti, Listert elsırendően a sebészeti aszepszis foglalkoztatja. 2. Semmelweis az aetiológiában a bomló szerves anyag felismeréséig jutott el, Lister egy lépéssel tovább: a szerves anyag bomlásának okát az -- egyelıre ismeretlen -- élı kórokozóban jelölte meg. Hogy a Lister Germ-tbeorya-ban általánosságban szereplı „csíra" valójában micsoda, azt csak a bakteriológusok derítették ki. Az ezt követı lépés a jövı mikrobiológusaira vár: annak megállapítása, hogy az egyes baktériumok vagy más kórokozók milyen vegyi összetételüknél vagy más képességüknél fogva specializálják magukat éppen ennek vagy annak a betegségnek a létrehozására; e fontos kérdés az immár százéves bakteriológiában még föl sem merült, csak az RNS- és DNS-kutatás további eredményei után kerülhet tárgyalásra. 3. Hangsúlybeli különbség kettejük közt, hogy Semmelweis nagyobb jelentıséget tulajdonított a kontakt-fertızésnek, közvetlen érintkezés útján történı átvitelnek, míg Lister a levegın át történı távfertızés elleni küzdelmet tartotta elsırendő célnak. 4. Végül gyakorlati különbség köztük az, hogy a Semmelweis által ajánlott módszer célravezetıbb és ártalmatlanabb a Listerénél.

Lister módszere ugyanis nem vált be. A karbolsav roncsolja a szöveteket, a mőtét közben mőködtetett porlasztó alkalmazása bonyolult, hatása nem kielégítı, az okkluzív kötés kedvezıtlen mellékhatásairól nem is szólva. Maga Lister folyvást módosította módszerét, sebészek légiója próbálkozott újabb és újabb dezinficiensekkel. Sokáig tartott, amíg Lister rájött arra, hogy a tisztaság többet ér a dezinficiálásnál; 1885-ben még sötét utcai ruhában operált, és ha három mőtétet végzett egymás után, közben le sem öblítette a kezét. Ezért érthetı és jogos, ha a semmelweisi non-infekció felsıbbrendőségét hangsúlyozzuk. Nem nacionalista túlzás, ha Lister vitathatatlan érdemeinek csorbítatlansága mellett megmondjuk, hogy még elméleti korlátozottságában is Semmelweis aszepszise fejlettebb Lister antiszepszisénél. Amikor Bergmann, Thiersch, Nussbaum, Volkmann, Billroth, Trendelenburg, Schimmelbuschy Ahlfeld, Fürbringer és mások -- fıként német sebészek -- közremőködésével az aszeptikus gyakorlat rátalált a helyes irányra, azon az úton ment tovább, amelyen Semmelweis elindult.

Hogy a fölfedezési lánc pontos történeti térképét adjam: Holmes és a többi elıfutár felismerte az orvos és bába közvetítı szerepét a gyermekágyi fertızésben, prevencióképpen tisztaságot és óvatosságot ajánlott, a kór okát nem kutatta; Semmelweis felismerte a kór okát a rothadó anyagban, a terjedés módját, a gyermekágyi láz azonosságát az általános vérmérgezéssel, prevencióként non-infekciót és klórvizes bemosakodást ajánlott, a kórokozót nem kutatta; Lister megtudta Pasteurtıl, hogy a levegıben levı láthatatlan élı „csíra" a kórokozó, leküzdésére karbolsavat alkalmazott, az antiszepszist kiterjesztette a sebészet egész területére, a „csíra" mibenlétével nem foglalkozott; a bakteriologusok sorra fölfedezték a fertızı kórokozókat, a farmakológusok az ezek megsemmisítésére szolgáló dezinficienseket és antiszeptikumokat, a sebészek és szülészek alkalmazták a non-infekció elvét, a sterilizálás gyakorlatát, a dezinficienseket és antiszeptikumokat, s ezzel kiküszöbölték az orvosi gyakorlatból a gyermekágyi lázat meg a seblázat. -- Vagy mégsem?

KÓRHÁZI ÁRTALOM, MA A „boldog jövı" -- Százszoros kórházi igénybevétel, százszoros fertızési lehetıség -- Baktericidgyógyszerek -- latrogén fertızés - Ijesztı számok -- Antibiotikumokat legyızı új kórokozók -- Szennyezett kórházak -- Semmelweis idıtlen idıszerősége

Hogyan alakult a gyermekágyi halandóság Semmelweis föllépése óta? Külföldrıl egyetlen mutatószámot közlök: azon a bécsi osztályon -- pontosabban annak az utódján-, ahol Semmelweis a fölfedezést tette, az 1906-os budapesti szoboravatás idején 0,04 % volt a gyermekágyi halandóság, vagyis tízezer szülésre esett 4 halálozás. Semmelweis elıtt nem négyen, hanem négyszázan haltak meg a tízezerbıl, helyenként és idınként nyolcszázan vagy még többen.

Ez az egyetlen mutatószám hatásosan érzékelteti, hogy Semmelweis csakugyan az anyák megmentıje volt.

A késıbbiek során tovább javult a helyzet. Ezt a magyar viszonyok ismertetésén demonstrálom.

Ill ı módon történeti visszapillantással kezdjük, de mivel a gyermekágyi láz csak ugródeszkája volt az aszepszis--antiszepszis fölfedezésének, nem érjük be e kórformának végleges vagy látszólagos legyızésével, nem hunyjuk be szemünket -- miként Semmelweis tette -- minden más kórforma elıtt, hanem éppen ellenkezıleg: azt tesszük vizsgálat tárgyává, hogy az aszepszis-antiszepszis miként érvényesül a teljes medicinában?

Semmelweis mintegy 1 %-ra csökkentette a gyermekágyi mortalitást. Halála után a klinikáján visszaálltak a korábbi siralmas viszonyok, 6 %-os halálozási átlaggal. Az 1880-as évektıl nálunk is, Európa más kulturált országaiban is a közegészségügy rohamos fejlıdésnek indult; ebben jelentıs szerep jutott a Semmelweis-Pasteur-Lister-féle aszepszis--antiszepszis koncepciónak is, ezenkívül még sok más gazdasági, politikai, kulturális és egyéb tényezınek, ezek részleteire nem térek ki. Tény, hogy a századforduló idején már csak tized százalékokban jelentkezett a gyermekágyi halálozás, így a budapesti Bábaképzıben 0,15 %, a II. számú nıi klinikán 0,11 %. (Az adatok Szemési Imre közleményébıl.) Ez a közel l ezrelék marad évtizedeken át a halálozási átlag. Semmelweisnek az a föltételezése, hogy 1 %-nyi „autoinfekció" orvosilag leküzdhetetlen, eleve valószínőtlen volt és véglegesen megdılt, éspedig kizárólag a semmelweisi non-infekció következetes betartásával, mert -- ezt hangsúlyoznunk kell-a baktériumok ugyan már ismeretesek voltak, a hatásos baktériumölı (bakteriad) szerek azonban még nem. 1935 óta van a kezünkben olyan gyógyszer, amelyet eredménnyel vethetünk harcba a fellépı fertızés ellen vagy a fertızés megelızésére: a sulfanilamid származékai, mint a Prontosyl, Deseptyl, Ultraseptyl, Triaseptyl stb. A háborús évek megnehezítették a gondos prevenció végrehajtását, mégis már akkor jelentkezett az új gyógyszerek hatása, így például 1940-ben 3 tízezrelék (0,03 %) volt az országos gyermekágyi halálozási arány; abszolút számokban ez annyit jelent, hogy egész Magyarországon 63 anya halt meg egy év alatt, körülbelül annyi, amennyi száz éve a bécsi szülészeten egy hónap alatt. A háború után a sulfanil-készítményeket is háttérbe szorították az antibiotikumok; ezeknek bevezetésével 1948 óta a II. nıi klinikán egyetlen gyermekágyi halálozás sem történt (1965-ig, amikor Szemesi kimutatása készült, azóta -- mint nyomban meglátjuk -- romlott a helyzet), az országos mortalitási átlag 0,005 % körül mozog, százezer szülı nı közül meghalt átlagban 5.

Ez az a „boldog jövı", amelyrıl oly meghatóan írta Semmelweis könyvének végszavában:

„Ha mai meggyızıdésemmel tekintek vissza a múltba, akkor azt a fájó érzést, mely elfog, csak egy boldogabb jövıbe vetett pillantással tudom elmulasztani, amikor a szülıházakon belül és kívül, az egész világon, csak autoinfectio esetei fognak elıfordulni. A múlt és jövı nagy számaihoz képest elenyészı még azoknak a száma, akiket magamnak s azoknak, kik tanításomat követik, eddig is sikerült már megmenteni az életnek.

Ha azonban, amit Isten ne adjon, nem adatnék meg nékem, hogy saját szemeimmel lássam azt a boldog idıt: akkor abbéli meggyızıdésem, hogy ennek az idınek elébb vagy utóbb, de feltartóztathatatlanul el kell következnie, halálom óráját is fel fogja deríteni." (487. old.) Meglepetéssel kell azonban tapasztalnunk, hogy a „boldog jövı", amelyre Semmelweis oly bizakodva várt, s amely az idézett számarányok tükrében úgy tőnik, mintha eljött volna -- valójában nem is olyan boldog.

Kétségtelen, hogy a gyermekágyi láznak múlt századbeli klasszikus formája idejét múlta, jött azonban helyette más: gyermekágyi, csecsemıkori és mőtét utáni fertızések egész sora, amelyeket úgy általában meg lehet gyógyítani a széles spektrumú antibiotikumokkal, s csupán csekély százalék -- száz-ezrelék -- esik áldozatul, ám minthogy a múlt századhoz képest megszázszorozódott korházi ártalomról van szó, a csekély arányszámú halálozás is magasabbra rúg, mint a Semmelweis korabeli vagy azt megelızı veszteség volt.

Manapság a csak valamennyire civilizált országokban -- néhány véletlen esettıl eltekintve -- minden szülés intézetben történik. Láttuk,hogy Semmelweis idején éppen megfordítva: csak kivételes esetekben szültek az anyák szülıházban, a többség otthon szült. Hosszú idıbe telt, amíg az intézeti szülés általános szokássá, sıt úgyszólván kötelezıvé vált; Magyarországon például még 1931-ben az összes szülések 72 %-a magánlakáson történt -- és ezek a „magánlakások" többnyire igen nyomorúságos körülményeket jelentettek. Bármennyire furcsának tőnik, a gyermekágyi láz szempontjából a legnyomorúságosabb magánlakás elhanyagolt higiénés körülményei sem jelentenek annyi veszedelmet, mint a kórház vagy szülıotthon, a maga sokkal fejlettebb tisztaságával. A látszólagos ellentmondást könnyő megmagyarázni: nem a piszokfertız, hanem a baktérium. Semmelweis szóhasználatával élve: az otthon vagy akár az utca porában szülı asszony környezetében csak véletlenül ha van „bomlott szerves anyag", a kórház ellenben a baktériumok mesterséges győjtıhelye. Ezer más ok indokolttá teszi azt, hogy ma a falvakból is, az eldugott tanyákról is kórházba menjenek szülni az anyák, ahol szakemberek, jól képzett szülészek és bábák mellett szakszerő fölszerelés, sterilizáló apparátus, mőtı, császármetszés lehetısége, inkubátor és száz egyéb korszerő segítség vár rájuk, kéznél van az altatógép, az infúzió, a transzfúzió, a szükséges gyógyszerek arzenálja, a konzílium lehetısége stb. stb. -- és mégis ez az új helyzet annyit jelent, hogy a vajúdó anyák a viszonylag baktériummentes otthoni környezetbıl olyan környezetbe kerülnek, amelyet mesterségesen kell baktériummentessé tenni és baktériummentes szinten tartani. És ez nem is olyan egyszerő.

A 70-es években- Losonczy György adatai szerint, aki ma Semmelweishez méltó buzgalommal küzd az iatrogen fertızés ellen -- évi átlagban 150000 szülés történik Magyarországon, 8-10 gyermekágyi halálozással, ami százalékosan kb. 0,006 % -- vagyis olyan kevés, hogy számmal alig érzékeltethetı. Látszólag gyönyörő eredmény, és ha a statisztikát olyan naivul alkalmazzuk, ahogyan annak idején Semmelweis tette, nagyon meg lehetünk elégedve. Ám ha a számok mögé nézünk, az derül ki, hogy a szülı anyáknak nem 6 százezreléke, hanem mintegy 5 %-a lázasodik be, vagyis több, mint a Semmelweis elıtti idık átlaga volt. Ezek tekintélyes részénél a nyomban alkalmazott antibiotikus kezelés gátat vet a szepszis kifejlıdésének, de még mindig szép számmal maradnak anyák és újszülöttek, akiknél különféle gyulladásos betegség fejlıdik ki (emlıgyulladás, szem- vagy fülgyulladás,

tüdıgyulladás, hüvely- és petefészek-gyulladás, pemphigus, tályog, impetigo stb. stb.), amibıl vagy kigyógyulnak, vagy sem. Az ilyen betegségek és pláne halálesetek statisztikus feldolgozása nagy nehézségbe ütközik, mert a különféle diagnózisok miatt az egyes eseteket más-más kategóriába sorolják, gyakran a beteg átkerül más gyógyintézetbe, vagy a kórforma a kórházból távozás után bontakozik ki, esetleg fény sem derül a fertızés szülészeti eredetére.

Marad tehát az a tudat, hogy szepszis nincs, gyermekágyi láz nincs, közben pedig, ismét halnak az anyák meg az újszülöttek.

Az „ismét" szócskának jelentısége van, ugyanis Semmelweis és Lister föllépése után -- fıként akkor, amikor a modern szülészeti és sebészeti aszepszis-antiszepszis metodikáját kidolgozták és a civilizált országokban intézményesen keresztül is vitték -- a gyermekágyi és a mőtét utáni sebfertızés oly jelentısen csökkent, hogy csakugyan a legnagyobb optimizmussal lehetett a jelent és a jövıt szemlélni, noha ekkor még nem is álmodtak a nagy hatású baktericid gyógyszerekrıl. Ez a „boldog idı" körülbelül a századfordulóval kezdıdött, és néhány évtizeden át tartott.

A gyermekágyi láz szempontjából még egy szerencsés körülmény járult ehhez: a kórokozó „geniusának" gyengülése. Semmelweis idején és még utána sokáig a gyermekágyi láz legfıbb kórokozója a streptococcus baemolyticus volt, ettıl „bomlott a szerves anyag". A járványtanban ismert, bár megmagyarázatlan jelenség, hogy egy-egy kórokozó váratlanul elveszíti virulenciáját. Ez történt a század elsı évtizedeiben a gyermekágyasok évszázados rémével. De korai volt az öröm, új kórokozók egész sora tört elı: staphylococcusok, coli, pyocjaneus, proteus, salmonella stb., amelyek a maguk egyénisége szerinti gyulladást hoznak létre, sokszor kórházi járvány formájában terjedve egyik betegrıl a másikra.

Csak a második világháborút követı konszolidálódás után kezdtek fölfigyelni arra, hogy a rohamléptekkel civilizálódó kórházi kultúra együtt jár a kórházi ártalom mérhetetlen elszaporodásával. Magyarországon például már évente 100-150 ezerre tehetı a „megbetegítettek" száma, és más kultúr országokban sem jobb a helyzet. Sıt ha azokat az „apróságokat" is számon lehetne tartani, amelyek nem látványos betegségek, de sok keserves hetet-hónapot okoznak a pácienseknek, nem is szólva arról a költségrıl, amit a közegészségügyben, kórházi ágyakban, gyógyszertöbbletben, munkából kiesésben, gyógyításra fordított munkaórában stb. stb. jelentenek -- ilyen például az egyszerő fonálgennyedés vagy a szondázások után már-már törvényszerően föllépı gyulladás --, akkor csak a beláthatatlan jelzı alkalmas az iatrogén fertızések szaporodásának megjelölésére.

Így válik ismét korszerővé a Semmelweis-doktrína, mint az iatrogén fertızés kivédésének máig érvényes, kellıképpen meg nem valósított elve. Ma pontosabban nevén tudjuk nevezni a kórokozót, mint Semmelweis tette, hatékonyabb dezinficienseket és preventívumokat tudunk alkalmazni, kóroktani szemléletünk kevésbé naiv (bár újabb száz év múlva nyilván a mai szemlélet is naivnak fog hatni), maga a megelızés a mai orvosi gondolkodásnak vezéreszméje lett -- és a gyakorlatban mégis egyre hiányosabban valósul meg. Ennek sok oka van. Még célozni sem tudok valamennyire (csak kuriózumpéldaképp emelem ki a sok közül azt a világjelenséget, hogy még a kórházak sem rendelkeznek kellı számú takarító személyzettel), érjük be néhány adattal, amely közvetlenül az aszepszis-antiszepszis krízisére utal.

Az iatrogén szó eredeti jelentése orvos okolta, de az értelme sokkal tágabb, hiszen nemcsak az orvos, hanem a munkatársa, az eszköze, a munkahelye, a rendelı, a kórház, a laboratórium, az oltóintézet -- végsı fokon az egész egészségügyi apparátus okozhat iatrogén ártalmat. Baktérium sem feltétlenül kell hozzá. Pszichés iatrogén ártalmat, például szorongásos neurózist okozhat egy intézet ijesztı légköre, mechanikai ártalmat egy rosszul végzett mőtét;

közismert a gyógyszerártalom vagy a sugárártalom fogalma, ez utóbbi már a politikában is egyre többször kerül szóba; az ipari mérgezı anyagok, a rovarirtó és tartósítószerek, a különféle spray-k károsító szerepe állandó sajtótéma, de ez már túllép az iatrogénia területén. Az iatrogén fertızés baktériumokkal és vírusokkal történik, az egészségügyi intézmények közremőködésével.

Hogy mennyire súlyos és idıszerő a probléma, néhány számadat mutatja. Hazánkban közel másfél millió beteg fordul meg évente a kórházakban; kórházi „társfertızés", „ráfertızés" és „keresztfertızés" következtében százezres nagyságrendben kapnak új betegséget a régihez vagy a régi helyett. Hogy a halálesetek száma mennyi, azt még becslésszerően sem lehet megállapítani, hiszen ha például valaki katéterezés következtében húgyúti fertızést kap, amivel hónapokig kezelik, majd jóval késıbb kiveszik az elgennyedt veséjét, még késıbb -- esetleg évek múlva -- húgyvérőségben meghal, akkor nem kerül az iatrogén áldozatok csoportjába, holott nyilván oda illenék. Ugyanez a helyzet akkor, ha egy mőtét vagy egy sugárkezelés fellobbantja azt a rosszindulatú daganatsejt-burjánzást, amelynek magva a szervezetben már régtıl fogva megvolt, de eltokolt állapotban zavart nem okozott, most viszont viharos gyorsasággal legyőri a szervezetet. Sebészeti osztályokon a mőtét utáni gennyedés egyre ijesztıbb arányokat ölt, helyenként 20 %, másutt 40 % vagy még több, néha csak egyszerő fonálgennyedés, máskor súlyosabb komplikáció formájában. Évente négyszázezernél több mőtétet végeznek hazánkban, a következményes sebgennyedés tehát ötven- és százezer közt mozog. Az egyik nagy szülészeti osztály felmérése szerint a gyulladásos szülési komplikáció - méhgyulladás, petefészek-gyulladás, tályog, gyermekágyi láz és a gát sérülésének elgennyedése -- átlagosan 5 %-ban fordul elı, ami országos átlagban hét-nyolcezer iatrogén szülési fertızést jelent. Mővi vetélésnél ennek a számnak kétszeresére rúg az iatrogén fertızés.

Világjelenségrıl van szó, amely éppen a legcivilizáltabb országokban válik feltőnıvé.

De hát mi történt a kórházakkal, az egészségügyi ellátással?

A jelenség nem specifikusan egészségügyi, hanem egyértelmően következik abból az eltömegesedésbıl, amely társadalmunkat általánosan jellemzi. Közismert dolgokról van szó, saját bırén tapasztalja mindenki, alig érdemes részletezni. Az urbanizálódás gyorsabban megy végbe, mint a feltételeinek megteremtése. Többen laknak a városban, mint ahányan elférnek benne, következésképp kedvezıtlenek a lakásviszonyok. Többen akarnak inni, mosdani, fürdeni, fızni, főteni, közlekedni stb. -- nem kielégítı a víz-, gáz-, úthálózat stb. Többen járnak vásárolni, a kereskedelem nem gyızi, színvonala alászáll. Többen akarnak vendéglıben étkezni, a vendéglátóipar nem gyızi, színvonala alászáll. És így tovább, a végtelenségig. Bennünket e végtelenbıl most egy érdekel: többen akarják magukat gyógykezeltetni, az egészségügy nem gyızi, színvonala alászáll. Annál is inkább, mert nemcsak mennyiségi, hanem minıségi többletrıl van szó: az egyre civilizáltabb társadalom egyre magasabb rendő - tehát egyre költségesebb -- gyógykezelést igényel. Ezt csak helyeselni lehet, végrehajtani azonban nem, két okból: elıször, mert az egészségügy elméletben sem képes megfelelni annak a várakozásnak, amit vele szemben nyilvánítanak; másodszor, mert az egészségügyi gyakorlat messze elmarad saját elméleti lehetıségei mögött.

A „kórházi tisztaság" nemrégiben még elismerı fogalom volt, ma a legtöbb kórház, klinika, rendelıintézet nem képes az elemi tisztaság fenntartására. Mindenkinek, aki e helyeken megfordult, olyasféle tapasztalatai lehetnek, mint Semmelweisnek százhúsz évvel ezelıtt. A szülıszobák és sebészi mőtık még látszólag ırzik tisztaságukat, de a falakon, eszközökön, kesztyőkön és levegıben végzett bakteriológiai vizsgálat mutatja, hogy a sebgennyedés és gyulladás nem ok nélkül jelentkezik oly nagy százalékban. A higiénikus Losonczy Györgyöt

idézem: Az utóbbi egy-két évtized mindinkább szaporodó észlelései, járványtani és higiénés kutatásai a civilizált országok többsége, köztük Magyarország betegellátása terén megdöbbentı helyzetre hívták fel a figyelmet. Megállapították ugyanis, hogy a betegellátó intézmények zömének higiénés helyzete tőrhetetlenül rossz, a kórházi eredető fertızések tízezrei, és az annak következtében elhaltak magas aránya, valamint az ilyen betegek kezelésére fordított hatalmas összegek olyan súlyos állapotra utalnak, amelyet figyelmen kívül hagyni nem lehet. A gyógyító orvosi munkát kísérı fertızı ártalmakat a korszaknyitó antibiotikumok arzenálja sem oldotta meg, sıt gyakran a legkorszerőbb intézetekben is házi járványok robbannak ki. E felismerés nyomán, kutatva a helyzet fontosabb kontúrjait, az elıidézı és fenntartó tényezıket, az alábbiakban vázolható kép alakult ki.

A fertızı betegségek újabb hullámának kezdetére -- az antibiotikus korszakban -- az 50-es évek elején a staphylococcus-fertızések soha nem észlelt elıfordulási arányai hívták fel a figyelmet. E járványhullám alapvetı sajátossága a megelızıkkel szemben az volt, hogy szinte kizárólag a kórházi betegeket veszélyeztette, ugyanúgy, mint a streptococcus a kórházban szülı nıket Semmelweis korában. A kórházban született újszülöttek 20-60 %-a, a szülı nık 10-20 %-a betegedett meg, az operáltak sebének 10-30 vagy annál is magasabb hányada gennyedt el staphylococcus-fertızés következtében; újra jelentkeztek a gyermekágyiláz-esetek is. Erre az idıszakra esett az újszülöttek és a csecsemık olyan súlyos enterocolitis (bélhurut) járványainak jelentkezése is, amelyeket korábban soha nem észlelt coli törzsek idéztek elı. E járványok túlnyomó többsége ugyancsak kórházi eredetőnek bizonyult... Az 1960-as évek elejétıl az un. Gram-negatív mikrobák okoztak mind több gondot, és ma már egyre világosabb, hogy megtörték a staphylococcusok egyed,., uralmát. Térnyerésüket elısegítette az olyan antisepticumok elterjedése, amelyek elsısorban a staphylococcusokat pusztították (pl. Hexaclorophea), a Gram-negatív baktériumokat nem ölték el." További részletekbe nem bocsátkozva: olyan struggle for life-nak vagyunk létrehozói és egyben szenvedıi, amelyet a mikrobák vívnak egymással, és a valamilyen ok miatt legyengült szervezet esik áldozatul. A penicillin -- a többi antibiotikummal együtt -- nagyszerő szer, de kétélő fegyver. A contagium vivum nemcsak képletesen „élı" kórokozó, hanem az élılény valósággal védekezik, alkalmazkodik és szükségszerően változik: harcol a létéért, és ahol tért nyer, ott végzetesen elszaporodik. A védekezés mindig egy lépéssel elmarad a természet mögött: mire az egyik gyógyszerrel szemben immúnis baktériumtörzs ellen sikerül kidolgozni a hatásos ellenszert, addig sok emberélet esik áldozatul, és már útban van az újabb mikrobatörzs, amellyel szemben egy ideig ismét tehetetlenek vagyunk. Tehetetlenek? Az antibiotikummal igen -- amíg a specifikumát meg nem találjuk --, de a semmelweisi non-infekcióval nem! Amit legyızni még nem tudunk, az ellen is megvéd a gondosan végrehajtott profilaxis. Az antibiotikumok csodálatos gyógyszerek, de „Ezek a csodálatos gyógyszerek sok orvost csábítottak a semmelweisi és Listeri aszepszis és antiszepszis klasszikus módszereinek lazítására; mint késıbb kiderült, oktalanul, mert túlságosan bíztak ezek megelızı és gyógyító hatásában. Az orvosi gyakorlat nem számolt eléggé a természet örök törvényével, a mikrobák hallatlan védekezıképességével..."

Nagy tanulság ez. Nemcsak Semmelweis értékét tágítja túl saját évszázadán -- az udvariasan elismert „történelmi érdemen" --, hanem elgondolkoztatja a tudomány rohanásában elbizakodottá vált elméket is, akik oly könnyen hajlandók elavultnak nézni mindazt, ami a tegnapé. A nagy gondolatok nem avulnak el. Semmelweis eszméjének lényege nem az, hogy rothadó szerves anyagnak nevezi a gyermekágyi láz okát, hanem az, hogy az orvos dolga megvédeni a szervezetet a fertızés inváziójától. Idıtlenné és mindig aktuálissá ez teszi, még szemellenzıs konokságát is ez igazolja: olyan lépcsı a tudomány piramisán, amely nélkül nem lehet feljebb jutni. Az aszepszis, amit nem is annyira fölfedezett, inkább beleálmodott a boldogabb jövıbe, nem technikai módszer, hanem emberi és orvosi magatartás. Ez a

magatartás tiltakozik az ellen, hogy az orvos gyógyítás helyett vagy gyógyítás közben betegségeket idézzen elı, tiltakozik a fásult közöny ellen is, amely Semmelweist oly embertelenül hagyta meghalni.

(1977)

JEGYZETEK

24. old. Harcokról 1. Antall 1968.

24. old. Burgenlandi eredetrıl Kari Semmelweis 1965.

29. old. Bécsi iskolához: Hecker 1839, Neiúurger 1921, Scbönbauer 1947, Lesky 1959,

1965.

34. old. Lesky 1965, 33., 121. s köv.

39. old. Hildenbrandot idézi Schönbauer 1947, 230.

45. old. Wtmderlich 1841, 1859.

46. old. Aetiol. 3. (Semmelweis: Die Aetíologie etc. 1861-es ıskiadás.) Az adat itt is,

késıbb is hibás: 3,38%. Semmelweis más esetekben is többször rosszul számolt, vagy a nyomda hibásan szedett, a hibák azóta is korrigálatlanok maradtak az új kiadásokban és fordításokban.

47. old. Aetiol. 32-33.

50. old. Aetiol. 181., 340.

51. old. Täfeln zur Statistik der Österreichischen Monarchic. Közli Mádai 1970. i 52- 53. old.

Aetiol. 43-45.

53. old. Aetiol. 261., 327.

56. old. Aetiol. 49., a XV. táblázatból.

57. old. Aetiol. 3.

58. old. Aetiol. 4.

58. old Aetiol. 6-7.

59. old Aetiol. 33., 35., 42.

60. old. Aetiol. 34.

61. old. Aetiol. 43.

62. old. Aetiol. 51-52.

64. old. Aetiol. 49-50.

65. old. Aetiol. 52-53.

66. old. Poílath 1947. -- Lesky 1964, 59. ét passim.

67. old. Tulkai 1908. -- Fekete 1970, 193.

68. old. Rokitansky önéletrajza, közli Lesky 1960. 64., 69.

69. old. A gyermekágyi láz kóroktana (Aetiologie des Puerperalfiebers), 1858. Össz.

mőv. 1906. 29-56.

70. old. Aetiol. 65-66.

70. old. Aetiol. Vorwort V.

71. old. Actiol. 55. 12. old Aetiol. 58.

74. old. Aetiol. 56.

75. old. Aetiol. 57.

75. old. Aetiol. 69.

76. old. Aetiol. 277. 76. old Aetiol. 279.

76- 77. old. Aetiol. 277.

78. old. Seburer 26.

78. old. Seburer, 79-84.

79. old. Aetiol. 283-285.

79. old. Aetiol. 282-283.

80. old. Aetiol. t82-195.

81. old. Aetiol. 286-288. 81. old Aetiol. 289., 310. 82 old Aetiol. 154-155.

85. old. Lesky 1964. 12.

86. old. Lesky 1964. 13., 18., 20. 87- 88. old Lesky 1964. 21-22.

89. old. Lesky 1964. 27.

90. old. Lesky 1964. 29-30.

91. old. Lesky 1964. 3Z 91. old. Leily 1964. 34. 93. old Aetiol. 28Z

95. old. Lesky 1964. 47.

96. old. Lesky 1964. 50. 99-100. old Egészében közli Schürer 48-53.

101. old. Lesky 1964. 6Z -- Lesky 197Z 15.

101. old. Lesky 1964. 55.

10Z old. Aetiol. 313.

104. old. Pacbner, 108.

104-105. old Pacbner, 114.

105. old. Aetiol. 347.

105. old. Scbürer, 67-68.

106. old. Scbürer, 77.

107. old. Scürer, 84.

108. old. Scürer, 87.

108-110. old Lesky 1964. 62-78.

110. old. Aetiol. 81.

118. old. Diner, 111.

118. old. Hüttl, 79.

119. old. Aetiol. 81-S2.

120-121. old Gtrtvaj-Zoltan, 78.

122 old. Scbürer, 114.

123-124. old Gyıry, 502, 519-521.

124. old. Lesky 1964. 82-83. 258

126. old. Lesky 1964. 79.

129-132. old. Lesky 1964. 85-89.

133. old.. Schürer, 125-126.

134-135. old. Schürer, 124-125.

136. old. Leboczky-Semmeiveis, 216.

136. old. Tragárdt, 14.

138-139. old. Össz. mőv. 40-42

140. old. Aetiol. 306-307.

140-141. old. Aetiol. 289.

141. old. Sinclair, 180.

141-142. old. Aetiol. 458-459.

142. old. Aetiol. V., VI.

144. old. Aetiol. IV.

145. old. Aetiol. 65.

145-146. old. Aetiol. 65, 103-104.

147-148. old. Aetiol. 106-107.

148. old. Aetiol. 116-117.

149. old. Aetiol. 214., 266.

149-150. old. Aetiol. 273., 274.

150. old. Aetiol. 403.

151. old. Aetiol. 468.

151-152. old. Aetiol. 477.

153. old. Aetiol. 325.

153-154. old. Aetiol. 416-417.

156. old. Gyógyászat, I. 1861. 11.

157. old. ibid. 210.

158. old. Scbürer, 182-183.

158-159. old. Orvosi Hetilap, 1861. 533-534. L. még: Gortvay-Zaltáa, 139-141 és Brack J. 73-75.

164. old. Schürer, 178.

166-167. old Scbürer, 181-182.

167. old. Scbürer, 186.

167-168. old. Scbürer, 187.

182. old. Gyógyászat 1861. 94.

183. old. Közli Varga, 1960.

183-184. old. Gyógyászat 1863. 86., 841., 945.

185-186. old. Scbürer, 197-218., 204.

186. old. Lesky 1965. 219.

187-188. old. Scbürer, 205-208.

190. old. Cbyzer, passim.

190-191. old. Napi közlöny 1863. 35.

197. old. Schürer, 219.

197. old. Fleischer, OH. 1872. 775.

199-200. old. Scbürer, 219.

202. old. A levelezés anyagát 1. Comm. 66-68. (1973), 179-188. M. Jantsch levelének

fotókópiáját: Benedek 1973, 420-422.

202-203. old. L. Comm. 84. (1978). -- L. még: Silló-SciíU, 1977.

204. old. Az okmányok teljes szövegét közli: Comm. 84. (1978).

204-205. old. Scbürer, 220-221.

206. old. Csillag I. Közli Comm. 84. (1978).

206-207. old. A kórrajz olvasata Némethy Ferenc munkája, E. Lesky helyesbítéseivel.

207-208. old. Bruck J. 82.

209-210. old. OH 1865, 551.

210-213. old. OH 1865,763-768. A fordítást az eredetivel egybevetve, értelemszerő javítá-

sokkal közlöm -- Meynert szövettani lelete is itt jelent meg, nehézkes magyar fordításban; német eredetije nem került elı. Scheutbauer 1877-ben kiadott egyetemi elıadásaiban (Elméleti kórbonctan II. rész) az akkori szokásnak megfelelıen degeneratio grisea-mk a tabes dorsalis-t nevezte (1. 265. old.). Ez azt a látszatot kelti, mintha Sch. Semmelweis betegségét hátgerincsorvadásnak tartotta volna. Ez azonban tévedés; az I. rész 347. oldalán leírt dementia paralyiica progr. kórbonctana és kórszövettana teljesen egyezik a Semmelweisnél talált lelettel, megjegyezve, hogy e betegségnél „a gerincagy háti és ágyéki részletének hátsó kötegei egész terjedelmökben degeneratio grisea-t (a tabesnél leírt változással azonosat) mutatnak" -- miként ezt Semmelweis esetében is észlelte. Meynert szövettani lelete ha fogalmazásában homályos is, adataiban egyezik Scheuthauet könyvének a paralysisre vonatkozó részével. (Lambrecht Miklós kutatása nyomán.)

214. old. A kórbonctani tünetek összegezéséhez a következı szakkönyveket használ-

tam: Bolya 1863, Entz 1928, Haranghy 1966, Kraepelin 1916, Moravcsik 1914, Nyíró 1961, Rególy-Mérei 1965, Sarbó 1928, Spielmann 1855.

216-217. old. Haranghy-Rezöly-Mirei-Nyirı, 1965. .

217. old. Silló-Seidl György: Semmelweis halála. Frankfurt a. M. 1977.

222. old. Adatok egy részét 1. Dörnyei 1968, 1970.

223. old. Gödiét, 91.

224. old. Gortvay-Zoltán,

223. 224. old. Taaffer, 30.

226. old. Scbürer, 232-234.

229. old. Dirner 33., ét passim.

229. old. Diner, 38.

231-232. old. Diner, 89-90., 78., 80.

233. old. G. Diderltin, 77. Zbl. für Gynaek. 1965, 1153.

236-241. old. Holmes, 211., 213., 216., 221., 243., 247/a., 265., 267.

240. old. Id. Csillag 1970. 201.

243-244. old. Lister, 30.

249. old. Aetiol. 537.

254. old. Losonczy 1977.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Comm = Communicationes de história medicináé (Orvostörténeti Közlemények)

OH = Orvosi Hetilap

Antall, József: Welche Rolle spielten das Famüienheim und Schule in der Entwicklung von Semmelweis Persönlichkeit? Comm. 46-47. (1968), 95-126.

The Contemporary Portraits of Ignác Semmelweis. Comm. 46-47. (1968), 159-164.

Antall, József ed.: Auf der Spur der Krankengeschichte von Semmelweis. Korrespondenz zwischen Wien und Budapest. Comm. 66-68. (1973), 169-188.

Antall József szerk.: Szakvélemények és hozzászólások Semmelweis kórtörténetéhez. Comm. 83-84. (1978), 93-148.

Benedek István: Semmelweis és kora. Budapest, 1967. II. kiad. 1973.

Benedek István: Semmelweis betegsége. Comm. 83-S4. (1978), 149-186.

Beruti, José: La etiologia y la profilaxis de la fíebre puerperal. Buenos Aires, 1947.

Brack, Franz: Semmelweis, der Begründer der Anti- und Aseptik. Berlin, 1921.

Bruck, Jakab: Semmelweis Ignácz Fülöp. Budapest, 1885.

Chyzer Kornél: A magyar orvosok és természetvizsgálók vándorgyőlései 1840-1890. Sátoraljaújhely, 1890.

Csillag István: Újabb adatok a Semmelweis-koncepció magyarországi elızményéhez. Comm. 55-56. (1970), 201-206.

Adat Semmelweis kritikus napjáról, 1965. július 13-ról. Comm. 83-84. (1978), 217-220.

Cullingvorth, Ch.~T. v. Gyıry: Semmelweis and Holmes. Pesti Lloyd Társ., 1906.

Darvas István: A Semmelweis-probléma. Magyar Nıorovosok Lapja, 1967.

Dirner Gusztáv: A nemzetközi Semmelweis-emlék Budapesten. Budapest, 1909.

Döderlein, Gustaw: Semmelweis és a német gynaecologia. Comm. 46-47. (1968), 71-80.

Dörnyei Sándor-D. Dapsy Henriette: Semmelweis hazai utóéletének elsı évtizede. Comm. 46-47. (1968), 81-94. Comm. 55-56. (1970), 123-156.

Fekete Sándor: Semmelweis felfedezésének története: a tan kialakulása. Comm. 55-56. (1970), 191-200.

Fleischer József: Emlékbeszéd Semmelweis Ignácz tanár felett. OH, 1872, N° 16.

Godlee, Sir R. John: Lord Lister. Übs. von E. Weisschedel-Konstanz, Leipzig, 1925.

Gortvay Gy.-Zoltán I.: Semmelweis élete és munkássága. Budapest, 1966.

Grosse, Johannes: I. Ph. Semmelweis, der Entdecker der Ursache des Kindbettfiebers. LeipzigWien, 1898.

Gyıry Tibor: Az orvostudományi kar története. Budapest, 1936.

Haranghy-Nyirı-Regöty-Mérei-Hüttl: Semmelweis betegsége. Budapest, 1965.

Hecker, J. F. C.: Geschichte dér neueren Hejlkunde. II. Die Wiener Schule. Berlin, 1839.

Hegar, Alfréd: I. Ph. Semmelweis. Sein Lehre, zugleich ein Beitrag zőr Lehre dér fieberhaften

Wundkrankheiten. Freiburg-Tübingen, 1882. Holmes, Olivér W.: The Contagiousness of Puerperal Fever. Boston, The New England Quart.

Journ. 1843. Új kiadása: Medical Classics, Baltimore, 1936. Nov.

Puerperal Fever, as a Private Pestilence. Boston, 1855. Új kiadása uo. Korbuly, Georg: Zeitgenössische Bildnisse Semmelweis". Zbl. fur Qynak. 1938. 738.

Lehoczky-Semmelweis Kálmánné: Emlékek és mozaikok a Semmelweis családról. Comm. 55-56. |(1970), 215-220.

Lesky, Erna: Österreichische Gesundheitswesen im Zeitalterdes aufgeklarten Absolutismus. Wien,"l959.

I. Ph. Semmelweis und die Wiener Medizinische Schule. Wien, 1964.

Die Wiener medizinische Schule im 19. Jahrhundert. Graz-Köln, 1965.

Wiener Aktenmaterialzőr Berufung Semmelweis" im Jahre 1855. Comm. 46-47. (1968), 35-53.

I. Ph. Semmelweis. Legenge und Historic. D. Med. Wft., 1972.

Semmelweis Ignácra vonatkozó iratok a bécsi egyetemi levéltárból. Comm. 66-68. (1973),

213-264.

Lister, Joseph: On a New Method of Treating Compound Fracture, Abscess, Etc. London, The Lancet, 1867. Új kiadása: Medical Classics, Baltimore, 1937. Sept.

On the Antiseptic Principle in the Practice of Surgery. London, The Lancet, 1867. (Új kiadása

uo.)

Losonny György: latrogen infectiók. III. kiad. Budapest, 1974.

Az iatrogén fertızések helyzete és leküzdésük perspektívája. Egészségügyi Dolgozó, 1977.

VII. 1.

Manninger Vilmos: Az antisepticus és asepticus orvoslásmódok története. Budapest, 1903.

Marktaovszky Lajos: Semmelweis nekrológja. OH, 1865. Markusovszky Lajos szerk.: Orvosi Hetilap 1857-1865.

Neuburger, Max: Die Wiener medizinische Schule im Vormärz. Wien, 1921.

Pachner, Frontisek: Semmelweis und Prag. Comm. 33. (1964), 95-114.

Padach, Erich: I. Ph. .Semmelweis. Berlin-Leipzig, 1947.

Poor Imre szerk.: Gyógyászat 1861-1865.

Schentbaur Gustav-Meynert Tivadar: Semmelweis Ignácz holt testének vizsgálata. OH, 1865.

Scbönbauer, Leopold: Das medizinische Wien. II. kiad. Wien, 1947.

Schürervon Waldbtim, Fritz: I. Ph. Semmelweis. Sein Lében und Wirken. Wien-Leipzig, 1905.

Semmelveís Ignac Philipp: Die Aetiologie, der Begriff und die Prophylaxis des Kindbettfiebers.

Pest-Wien-Lipzig, 1861.

Zwei offene Briefe an Dr. J. Spaeth und an Hofrath Dr. F. W. Scanzoni. Pest, 1861.

Zwei offene Briefe an Hoftath Dr. Ed. Casp. Jac. v. Siebold und an Hofrath Dr. F. W. Scanzo-

ni. Ofen, 1861.

Offener Brief an sämmliche Professoren der Geburtshilfe. Ofen, 1862.

A gyermekágyi láz kóroktana. (Aetiologie des Kindbettfiebers.) OH, 1858.

Összegyőjtött munkái. Kiadta Gyıry Tibor, Budapest, 1906.

Semmelweis, Kari: I. Ph. Semmelweis. Burgenlandische Heimatsblatter, 1965. 3-4.

Silló-Seidl György: Semmelweis kórtörténete az Alsó-Ausztriai Elmegyógyintézetben. OH, 1977. 859-862.

Silló-Seidl György:. Semmelweis halála. Frankfurt a. M., 1977.

Silló-Seidl, Georg: Die Wahrheit über Semmelweis. Genf, 1978.

Sinclair, Sir William J.: Semmelweis. His Life and His Doctrine. Manchester, 1909.

Slaughter, Frank G.: Immortal Magyar. Semmelweis, Conqueror of Childbed Fever. New York, 1950.

Sticker, Georg: Semmelweis. Zft. fur Geburtshilfe u. Gynaek. 1924.

Szemesi Imre: A gyermekágyi láz klinikumának és gyógyításának változása Semmelweistıl napjainkig. OH, 1965.

Székely Sándor: Miért nem ismerték el Semmelweis felfedezését még a 60-as években sem ? Comm. 43. (1967), 93-100.

Tauffer Vilmos: Semmelweis Ignác. Budapest, 1924.

Tragárdh, Gustafsven: Bidrag till laren óm puerperalfeber. Malmö, 1858.

Tuzkai Ödön: Semmelweis egy barátja, Ch. F. Routh. Gyógyászat, 1909. 49.

Valkry-Radot, Rene: La Vie de Pasteur. 25. kiad. Paris, 1924.

Varga Lajos: Adatok Semmelweis életrajzához. Nıorvosok Lapja, 1960.

Wunderlich, Carl A.: Wien und Paris. Bem, 1841. (1974)

Geschichte der Medicin. Stuttgart, 1859.

Zweifel, Paul: Die 50-jáhrige Gedenkfeier der Semmelweis-schen Entdeckung. Leipzig, 1897.

Zsoldos János: Diaetetica. Gyır, 1814.

NÉVMUTATÓ Ahlfeld, Ftiedrich 247

Alzheimer, Alois 214

Ambró János 223

Andrássy Gyula 20

Angyal Lajos 11-12, 217-218

Antall József 11-12,101

Apponyi Albert 231

Arany János 21

Arányi Lajos 117

Armstrong, Georg 240

Arneth, Franz Hektor von 44, 76,121-122, 129, 141, 171, 184, 239

Auenbrugger, Leopold 30, 37106,

Bach, Alexander 22-23, 108, 115

Balassa János 116-118, 122-124, 128, 130, 139, 191-192, 200, 204, 221, 224

Balogh Kálmán 179 Balsami 177

Barckhausen, Johánn C. 14

Bartsch, Franz Xavér 44, 46, 49, 52, 56, 86, 90, 94, 106, 129, 167, 186

Baruch, Simon 236

Bassi, Agostino 177

Batthyány Lajos 21-22

Bárány Róbert 69

Báthory István 191, 204

Bednar, Alois 75

Beethoven, Ludwig von 38

Bene Ferenc 45, 116 Berg 177

Bergmann, Ernst von 247

Bemard, Claude 175, 178, 180, 190

Bichat 33

Billroth, Theodor 247

Birly Ede Flórián 117, 121, 123-124

Blundell, James 240

Boër, Lucas Johann 30-31, 46, 51, 59, 85, 121, 147

Boerhaave, Hermann 29

Bókái János 116-117, 201, 204-206

Borgogni, Ugo e Teodorico 242

Boucek, Bohumil 104

Braun, Carl 44, 89, 92, 94, 96, 98, 101-102, 110, 121-124, 130-133, 136-137, 150, 154,

163, 167-168, 171, 179, 186-188, 225, 232

Braun, Gustav 225

Braun, Carl und Gustav 209

Breisky, August 104,157-160, 225

Breit, Franz 55, 62-64, 129

Breslau, Bernhard 183

Broca, Pierre-Paul 175

Brovn, John 30

Brack, Franz 14

Brack, Jakob 14, 118, 133-134, 160, 207, 216, 226

Brücke, Emst Wilhelm 98,181

Buffbn, Georges 176

Bugát Pál 45, 116

Buhl, Ludwig von 185

Busch, Gerhart von dem 38

Büchner, Ludwig 175

Cagniard-Latour, Charles 177

Céline 1. Destouches

Chaulic, Guy de 242

Chiari, Johann Baptist von 26, 43,-61, 76, 104, 106, 121-122, 131, 149, 171, 186

Chrobak, Rudolf 231

Chyzer Kötnél 157

Comte, August 33, 175

Copland, James 238

Corvisatt, Jean-Nicoks 37

Crede, Karl S. Fr. 246

Cruveilhier, Leon-Jean 141

Cullingworth, Charles 226

Cuvier Georges 33

Darvas István 201-203

Darwin, Charles 33, 90, 151, 169, 175, 235

Davaine, Casimir Joseph 178, 190

Davies 240

Deák Ferenc 21, 23, 174, 227

Denman, Thomas 240-241

Destouches, Louis-Ferdinand 14

Diescher János 222

Dietl, Joseph 140, 171

Dírner Gusztáv 232

Dkuhy, Johann 43, 89, 132

Dommes 166

Donne, Alfred 177

Doderlein, Albert 246

Doderlein, Gustav 233

Dubois, Emil 151

Dubois, Paul 96, 121, 141, 149, 239-240

Du Bois-Reymond, Emil 175

Duka Tivadar 157, 223, 229, 231

Dumontpellier 185

Dumreicher, Johann H. Freiherr von Österreicher 41,89,98,130,132

Eichstadt, Karl Ferdinand 177

Eisemann, Gottfried Endlicher, Stephan von 40, 90

Engels, Friedrich 231

Eötvös József 21, 190, 227-228

Erichsen, John Eric 243

Esterházy Pál 20, 24

Fadrusz János 230

V. Ferdinánd 21 Ferenc császár 21

Ferenc József 125

Feszi Frigyes 23

Feuchtersleben, Ernst Freiherr von 43, 85-86

Fibiger, Johannes 231

Fleischer József 126,156, 190-191, 197, 200, 206, 216, 222

Flór Ferenc 119

Fodor József 241

Földvári Ferenc 156

Fracastoro, Girolamo 176

Frank, Johann Péter 30, 34, 115-116

Puhított, Johann, Carl 151

Fürbringer, Paul 247

Galilei, Galileo 168, 235

Gall, Franz Joseph 30

Ganz Ábrahám 23

Gay-Lussac, Louis-Joseph 34

Gooch, Georg 240

Goodsir, John and Harry 177

Gordon, Alexander M. D. 240-241

Gortvay György 14

Görgey Artúr 157

Graves, Robert 38

Grosse, Johannes 14, 246

Gruby Dávid 177

Gyıry Tibor 11-12, 14, 118, 230, 236, 241

Haeckel, Ernst 151

Haén, Anton de 29, 116

Haller, Albrecht von 32

Haller, Kari 76, 93, 96-97

Hamernik, Joseph 104-106

Hardy, Alfred 178

Harvey, William 168, 235

Haydn, Joseph 20, 41

Haynau, Julius Jakob 22

Hebra, Ferdinand 35, 39, 41-42, 67, 75-77,

79, 83, 107, 109, 190-191, 204-205

Hecker, Karl 166-167

Hegar, Alfred 14, 118, 207, 224, 226, 233, 246

Helfert báró 91-92, 96-97, 125, 129

Helm, Theodor 106, 129, 209

Henle, Jacob 177

Herczog Fülöp 229

Herff, Otto 231

Hildenbrand, Franz Xaver 37, 39-40

Hippokratész 32, 159

Kitsch, August 185-186, 225

Hitschlet Ignác U6, 133-135, 143

Hodge, Hugh L. 239

Holmes, Oliver Wendell 79, 168, 236-241, 243, 247

Hueppe, Ferdinand 229-230

Hugenberger, Theodor 184

Huxley, Thomas Henry 175

Hüttl Tivadar 118

Hyrtl, Joseph 24, 35, 41, 69

Jaksch, Anton 104

Jantsch, Marlene 201-202, 233

Jenner, Edward 76-77, 116, 166, 168, 235

II. József 20, 25, 30, 32 '

József nádor 21

Jungmann, Antonin 103, 105

Kainzbauer, Joseph 89, 98

Kant, Immánuel 33

Károlyi Sándor 20

Kézmárszky Tivadar 222, 228

Kircher, Athanasius 176

KitaibelPál 116

Kiwisch.von Rotteran, Franz 54, 78, 100, 102-103, 107, 121-122, 152, 192, 239

Klein, Johann 26, 32, 40, 43-47, 49, 52-53, 56, 63, 73, 77, 84-86, 88-92, 94-99, 102,

104, 106, 108-110, 115, 117, 124-125, 129, 131, 156, 232

Klenke, Hermann 177

Koch, Robert 151, 246

Koeberle, Eugen 224, 245

Kolletschka, Jákob 35, 42, 65, 67, 95

Kolowrat, Franz Anton 21

Kopernikusz, Nikolaus 168

Korányi Frigyes 117, 190

Kossuth Lajos 21-22, 84, 174

Kovács József 224

Környey István 11-12,217-218

Körösi Csorna Sándor 157

Kreutzer. Ferenc 191

Kruif, Paul de 14

Kugelmann, Louis 165, 171

Laénnec, Hyatinthe 37

Lambrecht Miklós 11-12

Lanfranchi 242

Lángé, Wílhelm 104, 122, 129, 165, 171, 185

Langenbeck, Konrád von 177

Latour, Theodor 84

Lautner, Georg 85, 98, 181

Lee, Charles 239-240

Leeuwenhock, Antony van 176

Lehoczky Kálmán 135--136

Lehoczky-Semmelweis 230

Lemaire, Jules 178, 244

Lenhossék Mihály 116

Lesky, Erna 14, 34-35, 66, 85-86, 88, 93, 101, 108, 129-130, 132, 186, 234

Levy, Carl Edward Marius 81, 102,-149

Liebig, Justus von 34,72,145,176-180,199, 241

Lippich, Franz Wilhelm 40

Lister, Sir Joseph 14, 18, 80, 103, 116, 118, 132, 168., 179-180, 196, 222-224, 226,

230-233, 236, 241, 243-248, 251

Liszt Ferenc 24

Litzmann, Karl Konrád 81, 149, 169, 173

Losonczy György 250, 253

Louis, Pierre 39

Lumniczer Sándor 116, 191, 224

Lumpé, Eduárd 94, 106-108, 110, 121, 130

Lyell, Charles 33, 175

MachikBéla 43

Magendi, Francois 180

Maizner János 191, 222

Maiadé, Theo 14

Malfatti Edler von Montereggio, Johann 38

Malmsten, Henrik 177

Markusovszky Lajos 64, 67-68,95, 116-118, 123-124, 134-135, 137, 139, 144, 155-156, 158-160, 165, 173, 183, 188-189, 199-201, 209-211, 221, 228

Martin, Anselne 157

Martin, Eduárd 185, 225

Marx, Kati 175

Mayrhofer, Karl 179, 185

Mária Terézia 20, 29, 32, 85, 115

Meigs, Charles D. 96, 239

Metternich, K. L. Wenzel, 20-21, 83

Meynert, Theodor 43, 210, 213-214

Michaelis, Gustav Adolf 80-81, 100-101, 140, 171

Mildner, Emanuel 43

Moga János 84

Mokossinyi Mihály 128

Moleschott, Jákob 175

Mondeville, Henri de 242

Morgagni, Giovanni Battista 36, 180

Murphy, John Benjamin 79

Murray, Milne 226

Mullet, Johannes 33, 98

Müller, Otto Friedrich 176

Müller Terézia 24

Nadherny, Ignaz von 40, 78

Napóleon, Bonaparte 21, 37, 85

Nasse, Christian Friedrich 38

Needham, John Turbeville 176

Newton, Isaac 168, 235

Némethy Ferenc 11-12

Nussbaum, J. Nepomuk 247

Okén, Lorenz 33, 176

Oppolzer, Johann von 40, 173, 185

Orfila, Mathes-Jose-Bonaventure 121

Osiander, Friedrich Benjámin 31, 149

Paracelsus, Theophrastus 169

Páré, Ambroiae 242

Pasteur, Louis 145, 151, 168-169, 175-176, 178-179, 185, 221, 225-226, 235, 241,

243-245, 247-348

Pestalozzi, Johann Heinrich 231

Petıfi Sándor 21-22"

Pettenkofer, Max 151

Péan, Jules 224,245

Prannl Egon 233

Pick, Arnold 214

Piorry, Pierre-Adolphe. 39

Plenáz, Marcus Antonius 176

Podach, Erich F. 14, 66

Pollender, Franz A. 178

Pólya József 117

Poor Imre 117, 155, 190-191, 215

Prager, Manfréd 233

Prottmann 84, 115

Raimann, Anton Johann 89, 98

Ramsbotham, John 240

Rayer, Pierre-Francois-Olive 178, 190

Rákosi Jenı 229

Ráth Péter 190

Rehfisch, Hans 15

Remak, Róbert 177

Réczey Imre 224

Riedel, Joseph Gottfried 43, 209

Roberson, Douglas 240

Rokitansky, Karl Freibert von 17,26, 35-37, 40-43, 46, 49, 66, 68, 75, 77, 83, 88-90, 96^99, 106, 108-110, 116-117, 129-130, 132, 155, 174, 177, 180-181, 185, 209-210

Rosas, Anton von 40, 77, 84-87, 90-92, 96-99, 102, 124, 129, 156

Rosenbach, Anton 246

Rousseau, Jean-Jacques 169

Routh, Charles H. F. 67,71,79,81,101, 171, 231, 239

Saint-Simon, Claude Henri de 33

Sauer Ignác 116,128,175

Saussure, Horace-Bénédicte de 176

Scanzoni, Wilhelm Friedrich 54, 77, 102-103, 105-107, 121, 129, 137, 150-154,

160-163, 172, 188, 225, 239

Schaaírhausen, Hermann 151

Schauta,-Friedrich 231

Schedel (Toldy) Ferenc 116

ScheJling, Friedrich Wilhelm 33, 176

Schenthauer Gusztáv 43, 210, 212

Schickedanz Albert 229

Schimmelbusch, Curt 247

Schleiden, Jakob 34

Schönbauer, Leopold 14, 201

Schönlein, Lucas 177

Schöpf Merei Ágost 116

Schraud Ferenc 115

Schroedcr, Karl 225

Schroff, Carl Damian 90

Schuh, Franz 35, 39, 41, 88-90, 98, 129

Schultze, Bernhatd 231

Schurer von Waldheim, Fritz 14, 85, 101, 107, 133-134, 167, 173, 185, 199, 201, 230-231

Schwann, Theodor 34, 177

Schwartzer Ferenc 117

Seligmann, Franz Romeo 90

Semmelweis Antónia 135, 204

Semmelweis Béla 135

Semmelweis József 24--25

Semmelweis Margit 231 Seyfert, Bernhard 102-106, 129, 137, 154, 157, 183

Siebold, Eduárd C. J. von 162-163, 164, 166, 198, 205, 207

Sigerist, Henry E. 15

Sigmond, Kari L. 89

Silberschmidt, H. 150, 153-154

Silló-Seidl György 202, 217-218

Simpson, A. R. 231

Simpson, James Young 79-81, 96, 121, 150, 239, 243-245

Sinclair, Sir William J. 14, 97, 141, 225-226, 232

Skoda, Joseph 17, 26, 30, 35, 37-42, 45, 66-67, 75, 77-78, 83, 85-102, 105-108, 116,

121, 125, 129, 132, 150, 155, 174, 177, 185, 208, 239

Slaughter, Frank G. 14

Spaeth, Joseph 44, 121-122, 130, 136, 160-161, 186-189, 209

Spallanzani, Lazzaro 176

Spencer, Herbert 33, 175

Stamm, August Theodor 185

Stáhly Ignác 45, 116

Steidele, Raphael Johann 32

Stenbock-Fermor 14

Stifft, Andreas von 34, 83, 85

Stokes, William 38 Stolcz,

Joseph-Alexis 149

Stoll, Maximilian 29, 37

Störck, Anton 29, 32, 34, 85

Streng, Jan 104, 122, 129, 225

Stróbl Alajos 230

Swieten, Gerard van 29,85,115

Sydenham, Thomas 37

Szemerényi Károly 134 S

zemesi Imre 248

Széchényi Ferenc 20

Széchenyi István 20-23, 227

Székely Sándor 179

Tarnier, Etienne 141

Tauffer Vilmos 224, 226, 232

Teleki László 227

Thiersch, Kari 247

Thompson, Morton 14

Thorn wald, J ürgén 14

Thun-Hohenstein, Leó gráf von 99,125,129

Tilanus, Jan Willem Reiner 81, 101

Toldy 1. Schedel Ferenc Tormay Károly 121

Töltényi, Stanislaus von 40

Trágárdht, Gustaf Sven 136

Treitz, Václav 104

Trendelenburg, Friedrich 247

Treviranus, Gottfried R. 176

Trousseau, Armand 141

Tuszkai Ödön 67 T

ürck, Ludwig 35, 43

Türkheim, Ludwig Freiherr von 34--35, 38-39, 43, 83, 85

Varró, Marcus Terentius 176

Veit, Gustav 185, 225

Vesalius, Andreas 169

Viliemin, Jean-Antoine 177

Virchow, Rudolf 29, 34, 36, 66,96,104, 133,

150-152, 165, 177, 180, 185, 241

Viszánik Mihály 43

Vogt, Kari 175

Volkmann, Richárd von 247

Vörösmarty Mihály 21

Wachtel Dávid 129

Wagner János 117, 139, 200, 204

Wagner, Johannes 35

Waldeyer, Wilhelm von 151

Walla Ferenc 121, 123

Wöhler, Friedrich 34

Walthier-család 134, 136

Wunderlich, C. A. 45

Wattmann, Joseph 41, 86, 92, 130

Weidenhofer Mária 134

Ybl Miklós 23

Well, Wilhelm von 91-92, 94, 96, 129

Wells, Spencer 178, 224-225, 229, 245

Zipfel, Franz 76, 106, 110, 167

Wesselényi Miklós 21

Zoltán Imre 14

White, William 240

Zweifel, Paul 233, 246

Wieger, Friedrich 149

Winckel, F. K. L. Wilhelm 225

Zsigmondy Richárd 69

Windischgratz, Alfréd 84

Zsoldos Jákob 240

Wirer, Hitter von Rettenbach, Franz 38

Zsoldos János 240

Wittelschöfer Leopold 124

A borító- és a kötésterv Kolosváry Bálint munkája

A kiadásért felel a Gondolat Könyvkiadó igazgatója

Szedte a Nyomdaipari Fényszedı Üzem (799528/80) Készült a Zrínyi Nyomdában (791115/1-4071) rotációs ofszeteljárással

Budapest, 1980 Felelıs vezetı: Bolgár Imre vezérigazgató

Felelıs szerkesztı: Hankó Ildikó

Mőszaki vezetı: Gonda Pál Mőszaki szerkesztı: Novak László

Megjelent 59 800 példányban

17 (A/5) ív terjedelemben A könyv az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabvány szerint készült