Házasságkötés

Alapige: 1Móz 2: 18. 21 - 24

Amikor gyermek születik a családba, mindenki örül, hiszen a gyermek a maga kis új életével a jövőt, a generációk folytonosságát hordozza magában. Éppen ezért van, hogy sok idősödő, búslakodó ember nagyszülővé válva teljesen megváltozik, mintha évtizedeket fiatalodna. Természetesen merül fel bennünk a kérdés ilyenkor, hogy milyen lesz vajon ennek a gyermeknek az élete. Sok összetört, megrongálódott, kudarcba fulladt életet ismer mindegyikőnk... mégis reméljük, hogy az újszülöttnek nem ilyen élete lesz, minden sikerül majd, amibe fog, egyszerűen összefoglalva: boldog lesz. Emberi létünk sajátja a reménykedés, és jól van ez így, de mi vagy ki a garancia arra, hogy optimizmusunk nem hiábavaló?

A házasságkötés is hasonló a gyermek születéséhez, hiszen egy eddig is meglévő kapcsolat kerül most új létformába, teljesen más életszakaszba. És ekkor is felmerül a kérdés, hogy igen ám, az ünnep szép, de mi lesz hosszútávon ezzel az ifjú párral, jó lesz-é az életük? A mai kor embere kiábrándult a házasságból. Tibor és Krisztina, tőletek is sokan kérdezték furcsálva, hogy biztosan akarjátok ezt? És ilyen fiatalon, ilyen hamar? Örülök, hogy kitartottatok szándékotok mellett, nem vesztettétek el a házasságotok felől való reményeteket, a hiteteket. És tudom, hogy ez nálatok nem csak egy vak optimizmus, mint az amerikai filmekben, hogy „minden rendbe jön”, és hasonlók. Mert hitetek nem a jó szerencsében van, nem is az egymás iránt való szeretetek erejében, vagy mindkettőtök kiváló személyiségtulajdonságaiban... hanem egyedül Istenben.

Mert mit mondott Isten? Azt, hogy a házasság jó. Ő adta az embereknek azért, hogy boldogok legyünk, ne magányosan vagy felszínes, labilis kapcsolatok közti bizonytalanságban éljük le életünket. És ahhoz , hogy két ember közös élete valóban boldog lehessen, ő megad minden feltételt, minden segítséget.

Sokan képtelenek bízni abban, hogy az emberi élet egésze és azon belül a házasság szép lehet. Azért van ez így, mert sokan elvesztették hitünket a Teremtőben, és éppen ezért valóban sok életet látunk kudarcba fulladni.

Hogy hogyan segít minket Isten? Tanít, tanácsol minket. Ennek érdekes nyelvi kifejezése, hogy utat mutat nekünk. Gondoljunk csak arra, hogy milyen sokat jelent a helyes út ismerete annak, aki megpróbál átkelni egy pusztán, egy sivatagon, és eljusson az oázisba. Isten nélkül az emberek nem tudják az utat a boldogsághoz, csak kétségbeesésükben kísérleteznek mindenfelé. De aki Istenben hisz, az megtalálta az életet. Ezért van öröm az arcunkon, ezért van reményünk a saját életünkben, és a ti most induló közös életetekben is, bár szomorúak vagyunk azok miatt, akik mindenfelé bolyonganak körülöttünk, még ha boldognak is próbálják mutatni magukat. Hadd meséljek el egy történetet, ami néhány hete történt meg velem. A Magas-Tátra egyik csúcsára igyekeztünk felfelé, s már túl voltunk az út felén, amikor a felhőkbe értünk. Azért kitartóan mentünk felfelé, el is értük a csúcsot, de semmilyen kilátás nem volt. Ellentétben sokakkal, akik egyből visszafordultak, két barátommal leültünk, elkezdtünk falatozni, beszélgettünk. Hirtelen egyikük felkiáltott, helyünkről felpattantunk, mert megnyílt a felhő, és gyönyörű táj felett találtuk magunkat: a körbevevő hegyekről sok-sok patak futott - morajlott egybe... igazán boldogok voltunk.

Aztán azokra gondoltam, akik mindezt nem látták, bár itt voltak a csúcson, nagyon sok akadályt leküzdve. Ilyen sok ember is: nagyon sok harcon átmegy, küzd keservesen, de a boldogságra rá nem talál. De Isten képes megnyitni a felhőket, mert nem akarja, hogy remény és öröm nélkül éljünk.

Ezzel a reménnyel a szívünkben vagyunk most együtt, örülünk, hogy egymást Isten ajándékának tekintitek, és az Alkotó útmutatása szerint igyekeztek élni. Igaz, hogy néha Isten nehéz dolgok megtételét várja el tőlünk - sokan ezért fordulnak el tőle, mert nem akarják, hogy beleszóljon az életükbe -, de melyik az a sivatagban vánszorgó szomjas utazó, aki azt mondani a helyet jól ismerő vezetőjének, hogy túl sok a kontroll, inkább a magam útját járom, nem kell, hogy beleszóljanak az életembe. De Isten jót akar nektek, s nekünk mindnyájunknak is. Egy nagyon szép igét olvasok most fel: VMóz 11: 13-14. A gabonának egész életében szüksége van csapadékra, korai és kései esőre egyaránt. Ugyanígy egy kapcsolatnak, egy házassági köteléknek is szüksége van szeretetre mindvégig, hogy megújuljon, megfrissüljön, felüdüljön, növekedjen, kiteljesedjen. Hiszem, hogy Isten ezt meg fogja nektek adni, ha egész életetekben az ő útján jártok teljes hitben.

Így legyen! Ámen.

Elhangzott: 2001. július 28- án Boros Tibor és Hargas Krisztina menyegzőjén

Elméleti áttekintés(Esküvői igehirdetésekhez)

Üzenet

Először is azt kell eldöntenünk, hogy kikhez akarunk szólni. Ez egyik természetesen adódó megoldási lehetőség, hogy az ifjú párhoz beszélünk: ilyenkor általános tudnivalókkal, teológiai igazságokkal bíztathatjuk őket, de adhatunk egészen gyakorlati jótanácsokat is - például hogy gyakran menjenek együtt vásárolni.

A másik lehetőség, hogy az egész gyülekezetet megszólítjuk, tanítjuk. Nagyon sok ember először van ott az imaházban - s lehet, hogy utoljára is -, ezért helyes, ha hozzájuk is beszélünk (hiszen nem szükségszerű szembeállítani egymással a két megszólítási lehetőséget). Tehát a menyegző missziós alkalom is egyben (azért ne felejtsük el összeadni az ifjú arát nemes választottjához!). A félreértések elkerülése végett célszerűnek tartom előre végigbeszélni ezt a kérdést a párral - engem például direkt arra kértek, hogy evangélizáljak, a nem hívőket szólítsam meg. Ennek is alapvetően két formája lehet. Az egyik, hogy elmondjuk a teljes evangéliumot és váltságművet: valószínűleg emlékezetes menyegző lesz, hiszen ez a téma csak erőltetve illeszthető az alkalomhoz. De megtehetjük ezt közvetett módon is - remélhetőleg így is emlékezetes lesz az alkalom és senkinek sem kellemetlensége miatt - úgy, hogy Istent mint szerető személyt mutatjuk

be, s információk helyett inkább az emberek vágyakozását igyekszünk felkelteni a Mindenható iránt.

Az atmoszféra

Célunk kettős: az egyik, hogy az emberek az igazságról halljanak, a másik, hogy jól érezzék magukat, elvégre ez mégiscsak egy ünnep. Legyünk bátran szellemesek - de ne tréfamesterek -, szemléletesek - de ne anekdotázók -, személyesek - de ne személyeskedők. Igyekezzünk mindenkit megszólítani, örömet és szeretetet sugározni. Ennek fokozói lehetnek az istentiszteleten elhangzó szolgálatok is.

A nyelvezet

Mivel sok vendég van jelen, akik közül sokan talán nem hívők, de még csak nem is feltétlen egyházi emberek, kerüljük kedvelt teológiai szakkifejezéseink használatát. Törekedjünk egyszerű és érthető kifejezések használatára, kerüljük a tartalmi és nyelvi bonyolultságot egyaránt. Beszédünk legyen szerkesztett - egészében és részleteiben egyaránt, a természetességnek, az őszinteségnek és a személyességnek az elvesztése nélkül.

Adventi igehirdetés

Alapige: Zsoltárok 6

Advent a várakozás ideje. Isten sokszor rendelkezett úgy mind az egyetemes üdvtörténetben, mind az egyén életében, hogy várni kell. Ez sokszor talán bágyasztó, terhes a számunkra, szeretnénk hamar túl lenni a nehéz időszakokon, de Isten nem véletlenül tartja vissza az idők végét. Célja, hogy mind a világ, mind az egyén megérjen az ő érkezésére. Előkészít minket a vele való találkozásra.

Tudjuk, mekkora vágyakozás élt a próféták ténykedése és a Szentlélek munkája nyomán korabeli zsidóságban, sőt a környező népek körében is. Írt az eljövendő új királyról Vergillius, a híres római költő, híradást kaphatott a világ az érkezéséről az egykori Új-Babilónia területén megtalált szippári csillagnaptárból is, mely alapján a napkeleti bölcsek elindultak a Messiás köszöntésére.

Most is érezzük, mennyire izzásban, várakozásban van a világ. Sokan talán nem tudják, mire, kire várnak, de mi, keresztények, bízva az Ige tanításában, Krisztus második eljövetelére készülünk.

Ahogy a Teremtő felkészíti, izzásba hozza a világot a vele való találkozásra, úgy szeretné gyermekeit is. Nézzük meg példaként Dávid életét!

A felolvasott zsoltár kezdőhangja a megtört, megalázkodott ember Istenhez kiáltása. Már sok mindenen túl van, sokakban csalódott, legutoljára talán önmagában. Nem lát más kiutat, szorult helyzetében Istenhez folyamodik, életéért könyörög. Közvetlen életveszélyben van, nem a költők romantikus, szirtről a mélybe merengő melankóliájával gondolkodik az elmúlásról. Utolsó reményét, az élet és a halál Urát szólítja, de érzi méltatlanságát Isten jóságára. Megalázza magát, bűnbánatot tart, kifejezi hitét a szeretetből fakadó irgalomban, a meg nem érdemelt kegyelemben, a szabadításban. És azután vár.

Elmondta imáját, kiöntötte szívét az Úr előtt, és most vár. Nem menekül, nem próbálkozik a saját erejéből. nem veszi vissza magához a kezdeményezés szerepét. Ezek a legnehezebb órák, a hit igazi próbatételei. Megpróbálják a „legyetek erősek és bátrak”- felszólításra felbuzdult hívőt, megméri mérőónnal, hogy valóban igaz-e vagy csak múló érzések tartották eddig Isten mellet. Látjuk, hogy Dávid állja a próbát. Nem hallgat magasba tornyosuló érzelmeire, az elkeseredés hullámaival, minden értelmével, eddigi megtapasztalásaival Urába kapaszkodik.

És jön az Úr! Áttörve eddigi áttörve hallgatását, háttérből figyelését, cselekvővé válik. Betölti Szentlelkével, a vigasztalás lelkével, keserűségét örömmé, bánatát magasztalássá változtatja. Nem olvasunk arról, hogy lazult volna Dávid körül a szorongató gyűrű, hogy ellenségei azonnal eltűntek volna a föld színéről, de benne elkezdődött valami. Közelébe jött újra az Isten, felbátorodott, és életét egy mélyen átélt megtapasztaláson keresztül ismét reménytelinek tudta látni. Ez az Úr célja a várakoztatással, a próbákkal, nem az, hogy megfélemlítsen, elbátortalanítson.

Ő ma is magához akar vonni bennünket! Talán régóta várjuk ezt, éhezünk közelségére, de úgy érezzük késik, talán már nem is jön. De gondoljunk csak a Náhum próféta által közvetített ígéretre:

„Jó az Úr! Menedék a nyomorúság idején, gondja van a hozzá folyamodókra!”

Valljuk meg bűneinket, kérjük újra őt, jöjj9n közelünkbe, érintsen meg szeretetével! Ne engedjünk a minket olyan könnyen megcsaló érzelmi bizonytalanságoknak! Ő állandó, kegyelme soha véget nem ér.

Ezzel az örömmel legyen teljes az ünnepünk!

Karácsonyi igehirdetés: Lk 2,1-20

A karácsony a szeretet, a megbékélés és az elcsendesedés ünnepeként él a köztudatban. Az ember távol kerül a problémáitól, talán a családi együttlétek mellett a magányos percek is olyan gazdagok ilyenkor. De nézzük meg az első karácsonyt!

Augustinus császár rendeletet adott ki: írják össze az egész föld lakosságát. Ez ma sem kis feladat, egy esetleges magyarországi népszámlálás költségeit 10 mrd forintra becsülik. De különösen nagy kihívást jelentett ez akkor a közigazgatási intézmények számára, hiszen fel kellett bolydítani az egyes országok nyugalmát, minden embernek a maga városába kellett mennie, hogy összeírják. Így tett József is várandós feleségével, Betlehem városába utaztak, de a nagy nyüzsgésben nem volt számukra hely, így az istállóba kényszerültek. Mindenki el volt foglalva a saját ügyeivel, problémáival, ki foglalkozott volna egy csecsemővel ebben a nagy rohanásban?

De pásztorok tanyáztak a közelben....Egyszerű emberek voltak, a maguk szótlanságával mégis tiszták, egészségesek. Csendben várják a hajnalt és figyelnek, jön-e valami veszély a nyájra. Hozzájuk szól az Úr angyala, velük osztja meg az evangélium üzenetét: üdvözítő született nektek. Eloszlatja félelmüket, és egy mennyei istentisztelet részeseivé válnak, megkapják a békesség és jóakarat ígéretét. Minden ember vágyik ezekre, mégis olyan kevésről sugárzik: békesség és jóakarat. Talán gondolhatnánk azt, hogy ezzel aztán megelégednek a pásztorok, hangos „ámen”-nel felelve az isteni szózatra visszatérnek munkájukhoz. De nem így cselekednek.

Elmennek Betlehembe, hogy megnézzék, „hogyan is történt mindaz, amiről az Úr üzent nekik.” Az egész világnak szóló üzenet mellé személyes kapcsolatot is akarnak az Üdvözítővel, hogy mindez az ő életükben is valósággá váljon. És „aki keres, talál”, megtörténik a találkozás, ami az egész további életük meghatározó élményévé lesz. Nekünk is ezt kínálja Isten ezen a karácsonyon; hogy személyesen átéljük a Megváltó közelségét, szeretetét. Ez nem sikerülhet nyüzsgésben, lármában, csak az Alkotó formáló csendjében. Aki készségesen kitárja a szívét, csak azé lehet ezen a karácsonyon is Isten üzenete, megváltása személyes valósággá. A pásztorok visszatérnek munkájukhoz, nem vétetnek ki az emberiség testéből, hanem az abban való munkálkodáshoz kapnak valami pluszt: hálaadás tölti be teljes lényüket, így képesekké válnak Isten dicséretére, a legboldogabb és legkiteljesebb életre. Ez válhat a mienkké is ezen az ünnepen, ha kitárt szívvel várjuk csodáit az életünkben.

Óév esti igehirdetés

Alapige: 2Péter 3,1-13

Péter apostol második levelét a hamis tanítókkal szembeni felkészítés szándéka hatja át. A levél elején a Krisztusba vetett bizonyosságot szilárdítja a testvérekben, a prófétákra és a személyes megtapasztalásokra alapozva bizonyságtételét. Ezután a tévtanítókról ír, gonosz, istentelen

szándékaikról és a rájuk váró büntetésről. Ellenük és mindenféle más emberi támadás ellni legbiztosabb védekezésként az Írások kutatását ajánlja.

Péter második levelének és az egész Biblia tanításának nagyon fontos üzenete az emlékezés. Az emlékezés sok mindentől megóv, tanít, hogy ne kövessük el a már sokszor elkövetett és csúfosan végződő eltávolodásokat az Isten útjától. Kapaszkodóként adja Isten számunkra, hogy tudjuk, mi kedves előtte és miért jár büntetés. és tanítóként is hogy belássuk az egész történelem és egész életünk fölött lebegő örök igazságot: a Teremtő nem hagyta magára egy pillanatra sem övéit, mellettük volt végig hűségben. Talán jöttek nehéz időszakok, de nem az Úr kegyetlensége miatt, hanem saját hűtlenségeink révén vagy megtisztító, megelevenítő próbaként. Ahogy Nehémiás írja: „Te igaz vagy mindazok ellenére, ami bennünket ért, mert te híven bántál velünk, mi pedig hitszegők voltunk.” Izráel történetének nagyon válságos szakaszában, a babiloni fogság után íródnak ezek a sorok, melyek nagyon komoly hitről tanúskodnak. Sokan úgy értelmezték a fogságot, mint a legegyértelműbb bizonyítékot arra, hogy nincs Isten, vagy ha van is, hűtlen, kegyetlen. Ebben a helyzetben tartja Nehémiás a Teremtőt a világ változatlan, egyedüli Urának. És ezt teszi Péter is a felolvasott igében: teljesen Isten kezében látja az eseményeket, annak ellenére, hogy sokan megkérdőjelezik a hitre, a kinyilatkoztatásra támaszkodó ember reménységét. Ma is sokan teszik ezt. Sokszor halljuk: „Miért engedi az Isten?! Hát nem lát?” Az Ige azt tanácsolja, hogy ne engedjünk a világ szavának, úgy tekintsünk életünk történéseire, mint a tanító - nevelő Isten munkájára, amelynek célja a szentek felkészítése jó cselekedetekre.

Ma óév estéje van. Egy év lezárását ünnepeljük, visszatekintünk befutott életszakaszunkra. De minden befejezés egyben egy újnak az elkezdését is maga után vonja. Péter is igénk további szakaszában a jövőről kezd tanítani. Az anyagi világ tűz általi elpusztulásáról beszél; amikor eldől, hogy ki milyen kincseket gyűjtött, maradandót-e vagy tűzben elenyészőt. Ez a nagy pedig nem késik, még kevésbé nem marad el, hanem az Isten üdvözíteni vágyó kegyelme tartja még vissza. De mire használjuk az ajándékba kapott időt? Ösztönöznek minket szent és kegyes életre az első kézből kapott információk a jövőről? Gondoljuk el, mekkora előnnyel bír az, aki tudja, hogy miből fog kérdezni a vizsgáztató a vizsgán. De ő is megbukhat, ha nem készül, ha elutasítja és semmibe veszi a segítséget. Mi már tudhatjuk az igéből, mit kér tőlünk számon a Bíró: hit mellé ragasztott jócselekedeteket, szent és kegyes életet. Szentségünk abban áll, hogy Krisztus vérében megtisztulva teljes igyekezetünkkel az Ő akaratának megtartására törekszünk, betöltjük mennyei tervét. A kegyes élet legfőbb jellemzője, hogy nem önmagáért való - adni akar, közvetíteni a mennyei áldásokat. Isten adjon mindnyájunknak bölcsességet ahhoz, hogy hűen, akaratát cselekedve várhassuk jövetelét!

Újévi igehirdetés: Jn 21,15-23

Újév reggelén sok gondolat foglalkoztathat bennünket. Az elmúlt estét az emlékezéssel, az összegzéssel töltöttük, megpróbáltuk helyesen értelmezni életünk elmúlt esztendejének eseményeit. De ha mindez nem azzal a céllal történik, hogy más, még Isten szerint valóbb életet kezdjünk, hasztalanul önmagában. Vizsgáljuk meg Isten átformáló, jobbá tevő munkáját az életünkben!

Jézus és Péter apostol a főszereplői a felolvasott igének. Három kérdés hangzik Péter felé, ami nagyon emlékeztet egy másik történetre - amikor az apostol megtagadja a szenvedő Megváltót. Megtagadja a főpap ajtaját őrző szolgálóleány kérdésére, majd a tűz körül melegedőknek és a főpap szolgájának is. A heves vérmérsékletű, lobbanékony, másokat könnyen bíráló tanítvány megijed. Az, aki ugyanebben a fejezetben, a Jn18. részében Jézus elfogatásakor kardot rántva az életét is kockáztatja. De azóta sok minden történt, elkezdődött Jézus szenvedés-története - durván kihallgatják, megcsúfolják, bántalmazzák. Ekkor egy világ omlik össze Péterben a Győzelmes Királyról, aki visszaállítaná Dávid trónját, és életét mentve a tagadást választja.

Ezzel a Péterrel szemben egy másik, egy megváltozott Péterről olvasunk. Szintén Jézus és Péter a két főszereplő, de most maga az Úr teszi fel a kérdéseket: Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem? Újból azon a nevén szólítja a tanítványt, mint első találkozásukkor, Péter elhívásakor. Az elhibázott döntések, válaszok után most az újrakezdés lehetőségét kínálja, tiszta lapról indít. Mondhatná azt is az első válasz után - „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek.” -, hogy „pont te mondod ezt, aki már háromszor megtagadtál?!” De neki nem az a célja, hogy a régi bűnökre figyelmeztetve elutasítsa, hanem hogy az ő követésében megerősítse az új reménységgel teljes apostolt. Ezt az új, de egész életre kiható elkötelezettséget példázza Péter további élete, missziómunkája, tanítása és végül mártírhalála. Isten nem elfújta a fellobbanó lángot, hanem megőrizte, tartóssá tette és felhasználta a munkájában.

De miért ez a nagy változás, amit az apostol az előbb említett két történet között átélt? Látta Krisztus megváltást elvégző kereszthalálát, megérezhette a Jézus nélküli élet ürességét, de legfőképpen átélhette a Messiás feltámadását. Ezt követik még a csodák, amikkel az Úr igazolja magát tanítványai előtt - a nagy halfogást emeli ki az evangélista. Ezeket átélve tud Péter most már igenlő választ adni a kérdésekre: igen, szeretlek. Elfogadja Jézus megbocsátását tagadására, szeretetét, bátorítását, és a feladatot, amit kap. Nekünk is példát mutat, hogy a Krisztus vére által lehetséges az új kezdet. Eddigi vétkeink ellenére Isten új kezdetet tartogat számunkra - a mostani új évben is. Talán ott a sok kétség önmagunk felé: „Hát képes vagyok én mást tenni, mint eddig?” Pál ezt írja a Zsid10,29-ben: „De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” Hit által ragadhatjuk meg Isten kegyelmét, ami révén új odaszánás és győzelmes élet lehet a mienk!

Örökkévalóság vasárnapja

Igehely: Jel 19: 1-16

A felolvasott ige történésének színtere a menny. Az üdvözültek kara dicséri Istent igazságáért hatalmáért. Megjelenik Krisztus, betöltve a várakozók reményét, mint a vőlegény érkezése a násznépét.

Sokszor él ezzel a képpel Biblia. Minden ember előtt ismert a házasságkötés alkalma, amely megpecsételi a már elkezdődött kapcsolatot, végérvényessé, feloldhatatlanná téve azt. De ki lehet ott a menyegzőn, ki a menyasszony? Az Ige a gyülekezetet, a megtérteket, a Krisztus vére által megszenteltek közösségét nevezi így. Isten az újjászületés által elválasztott minket magának, a keskeny úton járásra hívott, és belénk adta Szentlelkét, mint ahogy a menyasszony kapja a jegygyűrűt. Ezáltal elkezdődött bennünk valami örök, valami soha pusztulást nem látó. Ahogy Ádám személyében megjelent a testi élet a Földön, úgy Krisztus által egy másik, a lelki élet kibontakozása veszi kezdetét. Az újjászületett ember is testben él itt a Földön, az isteni végzés szerint egyelőre nem vétetik ki a világból, a fizikai létből, de elkezdődött benne egy olyan élet, amely soha nem lát pusztulást. Ez az új ember állandó harcban van testi kívánságaival. Feladata ezek megöldöklése, harc a tisztán maradásért. A fizikai lét múló. Sokakat ez talán letaglóz, kétségbe ejt, főleg azokat, akik hitüket saját erejükbe, élvezeteibe vetették. De ugyanez bátorítás lehet a hívő számára, hogy lelki háza építésére koncentráljon. A Krisztusba vetett hit kősziklájára alapozza életét, hordja kincseit. Pál így fogalmazza meg a kétféle élet egymásra hatását a 2Kor 4,16-ban: „Ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra.” Így válunk képessé a jó cselekvésére, a szent életre. Ezt nevezi Jelenések könyvének igéje fényes, tiszta gyolcsnak. Ezt felöltve, magunkon hordva várhatunk Krisztusra, a vele való kiteljesedett kapcsolatra, az örök együttlétre.

De Krisztus nemcsak mint vőlegény, hanem mint ítélőbíró is megjelenik. Magában hordozza kegyelmét gyermekeinek, és ítéletét őt nem ismerőknek.

Ősz van. Évszázadok óta megéneklik az évszak melankolikus életérzéseit, bágyadtságát. De Isten igéje fel akar serkenteni bennünket. Először is hálaadásra kegyelmi ajándékáért, az örök életért. Hisszük ezt, de sokszor már érzéketlenek vagyunk eziránt. Próbáljuk csak egy pillanatra elképzelni az életünket e nélkül a reménység nélkül! Marad-e valami értékes, bizonyul-e valami állandónak Isten szaván kívül? Pontosan ilyen kínzó gondolatokkal küzdenek embertársaink, míg mi a kegyelemben kényelmeskedünk. Gyúljon hát láng a hálaadás oltárán és mások iránti mentő szeretet!

Ha azt vizsgáljuk, hogy marad-e valami az életünk munkájából a Földön, meg kell látnunk, hogy minden elenyészik, amit magunkért tettünk. De ha másokban hagyunk kincseket, fényt magunk után, akkor leszünk igazán áldássá a világnak. Töltsük be Istennek tervét, legyen életünk hálát adó és áldást közvetítő élet!

Bibliavasárnapi igehirdetés

Igehely: Jelenések könyve 22:17-20

A felolvasott igevers a Jelenések könyvének utolsó fejezetéből való. János írta, a Pátmosz szigetére száműzött apostol. Ez egy börtönszerű sziget, teli sziklákkal, de olyan kicsi, hogy bármely pontjára állva hihetetlen hangosan hallani a tenger zúgását. Sokan emiatt az állandó zaj miatt egy-két éven belül megőrültek, mások öngyilkosok lettek. Ilyen körülmények között írja meg János a Jelenések könyvét. Nem lehet biztos abban, hogy munkája fennmarad-e, megtalálja-e, olvassa-e valaki, de biztos az isteni ihletésben, ezért vállalja a feladatot. Leírja a könyvet és Isten elé teszi. Ma 2000 év múlva itt tartjuk a kezünkben. Mennyi mindenen ment keresztül! Az eredeti kéziratot hányan másolták a kanonizáció során, hányan vitatták, és hány ember fordító munkája révén jutott el hozzánk! De eljutott hozzánk, és hisszük hogy ez nem a véletlen műve. Isten ígéretet tett arra, hogy megőrzi az igéjét. De miért szól hozzánk, miért tartja fenn beszédeit számunkra?

Nézzük meg először, miért szól Isten hozzánk! A Biblia szerint azért, mert szeret. Minden kinyilatkoztatása, így maga Jézus Krisztus földrejövetele is szeretetéből fakad (Jn 3:16). A 17. vers buzdítását is nekünk szánja: „aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!” Ezért ad jelet magáról, ezért buzdít a felé vezető útra. Ő ismeri az út végét. János előtt és előttünk is csak felsejlik a jövő, az hogy mi vár ránk, de Ő tudja. De nemcsak biztos rendelkezik a történelem folyásáról, hanem Ő maga alakítja azt. Ezért nevezzük Úrnak, mindenek urának. Az Ő vágya célba juttatni az embert. Ilyen Istenünk van. Az számunkra igéje, mint ami a tékozló fiú számára a térkép lehetett volna, mely megmutatja a hazafelé vezető utat. Mi kicsik vagyunk, annyira, hogy sem a múltat, sem a jövőt nem ismerjük. Pál a szeretet himnuszában mondja: „Most tükör által, homályosan látunk”. Honnan ez a félvakság? Isten két látást adott számunkra. Az egyik a fizikai, a szemünk. A másik pedig a lelki látás, a szívünk. Választanunk kell, melyikre hallgatunk. A ma embere tudjuk, hogyan választ – a szemének, az érzékeinek hisz, semmi másnak. És mi, Krisztus követői, mi minek hiszünk, el merjük-e fogadni a Szentlélek által kimunkált, hitbeli látást? Vagy minket is csábít, hogy a szemünknek higgyünk. Istennek van rálátása az életünkre. Nem véletlenül ábrázolja a legtöbb bibliai kép Istent a magasban – mint aki az égben van, trónon ül, a hegyeken lakozik. A Szentírás úgy beszél Istenről, mint aki az embernél jóval magasabbról látja a történéseket, az emberi élet elejét, lefolyását és végét. Látja, hogy ez milyen rövid, milyen kanyargós, mennyi akadállyal teljes, de ad mindnyájunknak egy tervet, amit teljesíthetünk, amihez elég az életünk, ha az Ő útján járunk. Isten terve az első napjaitól ott szerepel a Bibliában, de amint megjelenik az ember, saját szándékával torzítja azt. Hová vezet az emberi szándék? Kiűzettetik az Édenből, ezután olvashatunk Kainról, az első gyilkosról, majd következik az özönvíz és Bábel tornya. Máig folytathatnánk. Mit látott ebből az ember előre? Semmit, de Isten tudta, hová vezet ez az út, és ezért figyelmeztetett. Meg akart óvni minket, mint apa a gyermekeit és meg akar ma is. Ezért adja hát az igét.

De azt olvassuk az alapigében, hogy sokan szeretnék ezt megváltoztatni. Úgy érzik, túl nagy teher ez nekik és megpróbálnak könnyíteni rajta – ami nem tetszik, azt elveszik belőle, és ha valamit hiányozni vélnek, akkor azt hozzáadják. Formálni szeretnék Isten szavát és ezzel elvetik annak igazságát, megcsúfolják az ihlető Isten bölcsességét. Saját fejük után mennek, de nem érnek máshová, mint ahová Ádám döntése folytán elindult az ember. Számukra a Szentírás nem az életet jelenti, ezért mernek változtatni üzenetén. De mekkora pusztítást végeznek ezzel; az ő szavának eltorzításával hamis képet alakítanak ki róla, saját szavaikat adják a szájába és így más istent ismernek meg, mint amilyennek Ő bemutatja önmagát.

Mi a helyzet velünk? Mi hogyan tekintünk az Írott Igére? Elkell fogadnunk, mint Isten szavát, melyet azért ad, hogy megrostálhassuk vele a világ dolgait, megismerhessük, mit tart ő értéknek. Aki veszi a bátorságot, és emberi értelmére válogat az Úr kijelentésében, saját bölcsessége szerint megrostálja azt, annak elveszi Isten osztályrészét a mennyek országából.

Azért adta igéjét, a Bibliát, mert szeret és az a vágya , hogy képmására formálódjunk. Legyünk készek napról-napra belepillantani tükrébe, hogy megláthassuk hiányosságainkat, fogyatékosságainkat. Nekünk, keresztényeknek a feladatunk nem csak az, hogy megismerjük őt, hanem hogy be is mutassuk embertársainknak. Mi vagyunk számukra Isten küldöttei. A küldöttnek méltónak kell lennie ahhoz, hogy hitelesen közvetítse gazdája szavát

A mi életünk milyen képet mutat a Mindenhatóról? Hű, vagy torzít? Ha az Igére alapozzuk az életünket, ha elfogadjuk a Szentlélek formáló munkáját, Isten alkalmassá tesz arra, hogy képviseljük őt.

Az Úr féltve őrzi kincsét, a Szentírást számunkra, maga vállalja érte a garanciát, mert pontosan tudja, milyen fontos ez az életünkhöz. Kard a harcmezőre. Mi is ennyire fontosnak tartjuk, magunkhoz vesszük napról-napra? Közel az Úr! Ne találja fegyvertelenül szolgáit!

Reformáció heti igehirdetés

Alapige: Kol 3:9-11

Azért jöttünk össze, mi, a reformátori gondolatok eszmei örökösei, hogy együtt ünnepeljük meg Isten egykor elkezdett és soha nem befejődő munkáját, a reformációt. A megújulás gondolata már Luther Márton előtt is többekben megfogalmazódott, de ezek csak az 1500-as évek elejétől terjedhettek el szélesebb körben. Így formálták az eseményeket a körülmények, a történelmi és személyes háttér, és ezek mögött természetesen a világ Urának akarata.

A 95 pontnak a wittenbergi várkapura való kifüggesztés volt a kiindulópontja az azóta az egész világra hatást gyakorolt és gyakorló mozgalomnak. De mi is maga a reformáció? Mennyiben egyházpolitikai, egyházszervezeti, esetleg társadalmi jelenség, vagy éppen hitbeli döntések sokasága?

A reformáció magyarul újraformálódást, újrarendeződést jelent. Az embernek, a bűntől meggyengült teremtménynek adja Isten azt a parancsot, hogy formálódjon a Teremtő képmására. A Krisztus vére általi megtérés eredményeként új élet veszi kezdetét, ahogy Pál írja a kolossébeli hívőknek: „felöltöztétek az új embert”. Ez az első helyreállás az ember életében, arra a helyre állás, ahol Isten látni akarja. De Pál így folytatja „aki Teremtőjének képmására állandóan megújul”. Jól

tudja, hogy a Megváltóban újjá lett ember előtt még hosszú, küzdelmes út áll. Meg kell küzdenie régi énjével, az óemberrel napról napra, megöldökölve a test kívánságait. Napról napra döntenie kell a Krisztus akarata, a Szentlélek által sugallt igaz cselekedetek mellett, amelyek kedvesek az Istennek. A hívő életében is jönnek bukások, eltávolodások a keskeny úttól. Érezzük, hogy nem sikerült megvalósítanunk a Teremtő akaratát, nem sikerült képmására alakulnunk. Bűnbánattal kell visszatérnünk hozzá, újra kell rendeznünk az életünket és a döntéseinkben elszántan ragaszkodni hozzá. Újra kell rendezni, újra kell formálni az életünket, hozzáigazítani gondolkodásunkat és céljainkat. Ha a magunk erejében bízunk ez ismét újabb kudarchoz vezet. De Isten ígéri ehhez a támogatását, Ő bátorítja a felé törekvőt. Gondoljunk csak Lutherre, őbenne is kimunkálta a Teremtő a megújulás vágyát, az Ő közelségének a megtapasztalását, de önmagában a ferences rendi szerzetesnek nem lett volna elég ereje ahhoz, hogy későbbi korok millióinak az életét az Isten közelségébe irányítsa. Tudta ezt maga is, és ebből származik híres gondolata, a várkapura függesztett iromány 62. pontja „Ecclesia semper, reformati debei” azaz „az egyház mindig megújulásra szorul”. Ő is Pál apostollal együtt alázatra szólít, hiszen képtelenek vagyunk kitartóan, minden lépésünkben az Isten akaratához ragaszkodni, gyengék vagyunk az Őáltala kitűzött célokhoz. De megnyilvánul az alázat mellett a hit is, az Isten szeretetébe vetett hit, hogy velünk lesz, újra és újra helyreállít, felizzítja szívünkben a közelsége iránti vágyat. Éhséget támaszt bennünk követése iránt, visszahelyezi elénk az élet legigazibb célját - hogy képmására formálódjunk. Ez a reformáció Istentől indul, de nekünk válaszolni kell rá: ”Igen, Atyám, akarom, hogy teszerinted éljek!”, és ha ezt megtesszük, ő folytatja bennünk művének , az isteni képmásnak készítését.

Luther felismerte azt is, hogy a Biblia nem a megfelelő helyet foglalja el a hívők életében. A Szentírás sok évszázados elzártság után az ő munkássága, bibliafordítása révén kerül közkézre. Meg is fogalmazza: „Az egyháznak igazi és valódi kincse az Isten kegyelmének és dicsőségének szent evangéliuma.” A Szentlélek gyakran az Írott Ige révén hinti el bennünk a vágyat Isten után, szeretete után. Az ige alapja volt az akkori reformációnak, az életek Isten felé fordulásának, és ma is az. Akik itt vagyunk, közös célunk kell, hogy legyen az, hogy naponta megújuló életünk kiábrázolja a Teremtő képmását. Ezen az úton járva ismerjük meg őt egyre jobban. Amikor Mózes meg akarta ismerni Istent, megkérdezte: „Hogy hívnak?”, de Az Úr nem árulta el. Nem akarta Mózes kíváncsiságát, érdeklődését egyből kielégíteni. Ő ennél többet akart és akar. Egy hosszú együttjárásra hívta az Ígéret gyermekeit, egy nehéz, de győzelmes útra, amelyen járva megismerhetik őt. Ez az Ő akarata minden gyermekével, bármely korban éljenek is. Így tűnik el most közülünk is minden, ami elválaszt, és felmagasztaltatik köztünk a Minden, a Krisztus.

Fogadjuk el tervét, vezetését az életünkre nézve, vágyjunk közelségére minden nap, és kérjük, hogy formáljon át képmására újra! Ámen

Hálaadó istentisztelet

1Thessz 5, 16-18

Mai istentiszteletünk fő gondolata a hálaadás. Miért kell ezt tennünk? Mert ez az Isten akarata. Hogy ezt betölthessük az Úrnak tetszőn, nézzük meg: mit vár el tőlünk Ő. Ha az alapigét a Károli fordításban olvassuk, azt írja, hogy „mindenben hálát adjatok”. Ez tükrözi hívebben az eredeti jelentést. Mi a különbség a kettő között: mindenért, vagy mindenben?

Egyszer egy kislány ezt az igét olvasta egyik reggel és úgy döntött, hogy ma mindenért, ami történik vele, hálát fog adni. Bibliaolvasás után megreggelizett és iskolába indult. Kiment a garázsba, fölült a biciklijére, és ekkor vette észre, hogy lapos a gumi. Először dühös lett, de aztán eszébe jutott reggeli fogadalma, és imádkozott: „Köszönöm neked, Istenem, ezt a lapos gumit”. Aztán elindult az iskolába gyalog, de elkésett, és ezért plusz házi feladatot róttak ki rá. Ezt is próbálta Istennek tett ígérete szerint megköszönni, de érezte, hogy a szíve nem tudja ezt őszintén mondani. Még sok-sok kellemetlenség érte ezen a napon, és a végére nagyon elcsüggedt. Próbált Istennek hálát adni, mindenért, de képtelen volt őszintén tenni ezt. És ez nagyon elkeserítette.

Vannak dolgok, események az életünkben, amiért nem tudunk hálát adni. De minden helyzetben ad Isten valamit, amiért hála illeti. Például ha meghal valaki a közelünkben, nem mondhatjuk azt Istennek: „Köszönöm, hogy meghalt”, de ebben a helyzetben is találhatunk hálaokot. Gondolhatunk arra, hogy milyen példás, az Úrral járó életet élt, és ezért hálát mondhatunk. Vagy gondolhatunk arra, mennyi közös áldást kaptunk a mi Atyánktól, aki most magához szólította gyermekét. Keressük minden helyzetben azt, hogy miért lehetünk hálásak, mert ez az Ő akarata.

Tehát hálát KELL adnunk Neki? Isten nem szereti a kényszerből fakadó dolgokat, sem a szolgálatot, sem a szeretetet és a hálaadást sem. Nem leli örömét a csak szájjal mondott dicséretekben. Ő a szívünk hálájára vár. Akkor ér valamit a hálaadásunk, ha szívünk hálaadó szív, ha észre vesszük csodáit, segítségét, kicsiségünket. Biztos láttuk már a hálatelt szívűek örömét. Isten mindenkor ilyen örömre hív.

Mondhatná valaki: „Nekem semmi okom nincs a hálára”. Emlékezzünk csak vissza Jóbra, aki a csapások után ki tudta mondani: „Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve”. Mennyi alázat és mennyi hit van ebben a felkiáltásban! Alázat, mert elismeri Isten jogát arra, hogy adjon és hogy elvegyen. Tudja, hogy minden, amit kaptunk, Isten tulajdona. És ha visszaveszi, akkor is hálával tartozunk neki azért, hogy egyáltalán adta. És mennyi hit is rejlik ebben! Elfogadja Isten tervét az életére, elfogadja, hogy az Atya ebben a helyzetben várja el tőle, hogy hívőként élje életét. Ki akarja próbálni, hogy Jób képes-e erre. A Sátán vádja azt volt, hogy Jób azért istenfélő, mert annyira megáldotta őt az Úr. Ebben a próbatételben válik világossá, hogy Jób nem ajándékaiért szerette Istent.

Ahhoz, hogy mi is el tudjuk fogadni az Ő akaratát, sokat kell imádkozni. Ekkor győz meg minket arról, hogy nem hagyott el, továbbra is ura az életünknek, kezével pásztorol és javunkat akarja. Az hogy ilyen pásztornak ismerhetjük Őt, a legnagyobb hálaok. Ezzel a hittel tudjuk elfogadni az élet válsághelyzeteit, és ha maguknak a helyzeteknek nem is tudunk örülni, az Isten minket körülvevő szeretetének igen. Így válik valóra a Thesszalonikaiakhoz írott levél igéje: „Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok”.

Ha nem találjuk a hálaadás okát, keresni kell azt. Azért, mert ez az Isten akarata – a mi javunkra. Örömteli gyermekeinek akar látni minket, de ezért nekünk is tenni kell valamit. Meg kell találni az életben Isten ajándékait, szeretetének, gondviselésének jeleit. Gondoljunk csak arra, hogy milyen dolgokért lennénk szomorúak, ha az Úr elvenné tőlünk. Mindjárt eszünkbe jut pár dolog, amiért talán még soha nem adtunk hálát, de vádolnánk Istent és kegyetlennek neveznénk, ha visszavenné ajándékát. Sokkal inkább mi vagyunk azok, akik kegyetlenségünkkel, hálatlanságunkkal szomorítjuk Őt, észre sem véve hatalmas szeretetét.

Mindenkor legyünk hálásak, de ehhez szükséges a szüntelen ima és az ebből fakadó öröm. Ezekre épülve válhat hálaadásunk szívből jövővé, Istennek tetszővé. Ámen.

Imaóra: 2Krón 20: 1-4, 14-24

Jósafát király ellen rettenetes haderő vonul fel és ő megijed. Fegyverhez nyúl, de eddigi tapasztalatai Isten hűségéről győzték meg, így a hadba hívó kürt, a buzdító-lelkesítő toborzás helyett az ima fegyverébe szólítja népét. Hiszi, hogy a siker nem a „harcosok erejében”, nem is a harci kocsik számában rejlik, hanem az Úr áldásában. A közös fohász, mint jó illatú füst száll fel Istenhez, aki a győzelem ígéretével örvendezteti meg népét. Hogyan is válaszolhatna erre gyülekezet másképp, minthogy alázattal megköszöni az áldást.

Mi is halljuk a győzelem ígéreteit, hisszük az Úr napról napra megújuló jóindulatát, és mi is hálával válaszolunk kijelentéseire. De vajon mit teszünk a harcmezőn? Ott dől el a hitünk, képesek vagyunk-e Istenre – mint egyetlen támaszra – bízni az életünket.

Tovább nézve a történetet, azt látjuk, hogy a csata előtt tanácskoznak a nép vezetői, mérlegelik a győzelem lehetőségeit és belátják, hogy nincs esélyük másképp a győzelemre, csak ha az Isten ígéretére támaszkodnak. Fölállítják hát a sokaság élére az énekeseket, és így indulnak a harcba. Kemény dolog elöl menni. Itt dől el, hogy csak a leborulás óráján tartott-e a győzelem Urában való hit, vagy a harcmezőn is képesek erre bízni magukat.

Gondoljunk csak Izráel népére, amikor átkelt a Jordánon. Ott is elöl mentek az Úr szolgái, akik biztosan sokat hallottak már arról, hogyan vezette át az Úr népét a Vörös tengeren. De mit érezhettek akkor, amikor bele kellett lépniük a még szét nem választott folyóba! Itt dőlt el, hogy képesek-e föltenni mindent egy lapra, képesek-e valójában az ígéretekre támaszkodni.

Hangoznak a győzelem igéi, és jó érzés ezeket hallani - imádkozzunk azért, hogy rájuk is merjük bízni a mi életünket, el merjük fogadni Isten kinyújtott kezét támaszul!

Bizonyságtétel: Elhívásom a szolgálatra

Hívő családban nevelkedtem, gyermekkorom óta imaházba jártam és sokat gondolkoztam azon, hogy mit kell csinálnom az életben.

Miután tizenhárom éves koromban megtértem és bemerítkeztem, egyre többen tették fel nekem a kérdést: gondoltam-e lelkipásztori szolgálatra. Gondoltam, de nem voltam benne biztos, hogy Istentől jön-e ez a gondolat, ezért sokakat kérdezgettem, hogyan lehet megismerni életünkre vonatkozó akaratát. Aztán egy ifjúsági konferencián értettem meg azt, hogy teljes idős szolgálatba kell állnom.

Szerettem misszionáriusokról szóló történeteket olvasni, és egy időben ebbe az irányba terelődtek gondolataim, mígnem 1998 húsvétján vidékre utaztunk hitetlen rokonainkhoz. Ott kérdezte tőlem egy idős, távoli családtag, aki nem is ismerhette terveimet, hogy „aztán pap leszel, vagy mi?”. Aznap este sokat töprengtem ezen a kérdésen, és azon, hogy Isten hogyan szólt, szólhatott-e egy olyan ember által, aki nem hisz benne. Azután az igében azt olvastam: „Ha nincs kijelentés, elvadul a nép, de boldog lesz, ha megfogadja a tanítást.”(Pld 29,18), és Jeremiás könyvéből is bátorított az Úr:

”Ne mondd, hogy fiatal vagy,

hanem menj, ahova csak küldelek,

és hirdesd, amit csak parancsolok!

Ne félj tőlük, mert én veled leszek,

és megmentelek! - így szó az Úr.” (Jer1,7-8)

Teljes békességet kaptam ebben a kérdésben, éreztem, hogy Isten áldása megnyugszik a gondolataimon.

Osztálytársaimmal sokat beszélgettünk a továbbtanulásról, terveinkről, és nem értették, hogy miért a hitemre, a szolgálatra teszem fel az életem, az időmet, a lehetősségeimet, de ekkorra fogalmazódott meg bennem az, hogy igazából nem találok semmi más érdemes célt Istenen kívül. Nem hiszek az önmagunkért való életben, a pénzben, a kéjben, a művészet örökkévalóságba emelő hatalmában, az emberiség fejlődésében, egyedül Istenben, aki örök életre hív, és olyan célt mutat, amit nem emészt meg a pusztulás, amiért tényleg érdemes élni. Abban, hogy elfogadjam akaratát, nagy szerepe volt Mózes második könyve 25. rész 23. versének: „Két nép van méhedben,

két nemzet válik ki belsődből:

egyik nemzet erősebb lesz a másiknál,

de a nagyobbik szolgál a kisebbnek!”

Ezzel Isten arra bátorított, hogy úgy tekintsek a lehetőségeimre, mint ajándékokra, amiket azért kaptam, hogy azzal az ő népét szolgálhassam.