brent ezredes kulonitmenye - frantisek behounek.pdf

8/19/2019 Brent ezredes kulonitmenye - Frantisek Behounek.pdf

1/131


2/131

FRANTISEK BEHOUNEK

BRENT EZREDES KÜLÖNÍTMÉNYE


3/131

A mű eredeti címe: Fregata pluje kolem světa© Frantisek Behounek Prague, 1969

Magyar kiadás: Brent ezredes különítményeMadách, Bratislava, 1975

Fordította: Bártfai László

A szerző magyarul megjelent művei:Az Északi-sark Robinsonjai (1961)A Scavenger-terv (1967)A Rjukan-i szurdok (1970)

http://moly.hu/kiadok/madach


4/131

AZ OLVASÓHOZA történet, amelyet most elmondunk, nem a képzelet szülötte. A háború negyedik esztendegén valóban lejátszódott, de – amint az a hasonló különleges megbízatások többségének eseokásos – ennek a történetnek a részletei is sokáig titokban maradtak. Fordé ausztrál hadügyminak 1946. augusztus 1-én tett róluk említést parlamenti beszámolójában.Azoknak a derék férfiaknak, a Csendes-óceán igazi partizánjainak maroknyi különítménye, a

kos küldetésének végrehajtása során néhány ezer mérföldnyire behatolt az ellenség hadáögé, kétségtelenül sokkal nehezebb körülmények közt tett tanúságot bátor helytállásáról, árazföldi alakulatokban harcoló társaik.Történetünk hősei több ezer mérföldet hajóztak az ellenség ellenőrzése alatt álló tengeryetlenegy alkalom kivételévei sohasem számíthattak a velük rokonszenvező, leigázott lakmogatására; s végül is nemcsak az emberekkel, hanem a vadul dühöngő természeti erőkkel islett küzdeniük, amelyekkel szemben a földi halandó nemegyszer tehetetlen.


5/131

DICK STANTON PARANCSOT KAP

Az alacsony faépítmény ajtaja kitárult, az öreg, bicegő őrmester, O'Ready dugta be ősz fejét.– Dick Stanton, közlegény! – dörmögte morcosan.– Jelen! – hangzott a válasz, s Dick feszes vigyázzba merevedett.– Azonnal a parancsnokhoz!Néhány perccel később Dick Stanton ott állt az irodahelyiség asztala előtt, amelynél Greenworesedő hajú őrnagy, a Secret. Service titkos katonai szolgálat kiképzőtáborának parancsnoka ütok tanulmányozásában elmerült őrnagy kíváncsian nézett föl, amikor Dick belépett. Szürke shány pillanatig méregette a jó kiállású, megtermett fiatal férfit, akinek nyíltságról és őszintesúskodó arca nem tudta leplezni várakozását. Az őrnagy elmosolyodott, majd hátranyúlt a aktalan hátsó falát majdnem egészen eltakaró hosszú acélszekrény egyik fiókjáért. Egsodpercig lapozgatta a kartotékokat, aztán egy négyzet alakú, apró betűkkel teleírt papírlezott ki közülük. Ügy látszik, jól ismerte a kartotéklapon rögzített szöveg tartalmát, mert egypke tekintettel éppen csak átfutotta, és ismét Dickre nézett.

– Tehát ön Richárd Stanton, egy hónap híján tizennyolc éves, a King-öböl körzetéből, Wynrosból származik, apja halászmester, ausztrál állampolgár, nőtlen? – záporoztak az őrnagy kérd– Igenis, őrnagy úr!– A kiképzőtáborban tizennégy hónapot töltött, ebből hatot Calgoorlle-ben, nyolcat pedrt Stuartban? – folytatta az őrnagy.A fiatal katona bólintott.– Két ízben már jelentkezett különleges feladatok végrehajtására, de akkoriban a kiképzésm ért véget, s emiatt visszautasították, ugye?Dick újra gyorsan rávágta:– Igenis, őrnagy úr!A táborparancsnok hátradőlt a székén, s oly fürkészőn méregette a fiatalembert, hogy varában fülig pirult. Az őrnagy arcán könnyed mosoly suhant át. Fölegyenesedett, kinyitotztalfiókot, és egy sárgásszürke, egyszerű borítékot vett ki belőle. Dick kerekre tágult szeyelte a parancsnok minden mozdulatát. Nem volt azon a borítékon sem címzés, sem utatalmára, s amint az őrnagy megforgatta a kezében, Dick azt is észrevette, hogy még csak záró ptcs rajta. Az őrnagy mintha valamit fontolgatott volna. Ismét az előtte vigyázzban álló fiúra nzte üde fiatalságát, egyenes tartását, inkább még fiús, mint férfias arcát és kalandvágytól su

ürke szemét. Hány ilyen fiatal fiú ment már el innen a háború négy esztendeje alatt, s hányan sza közülük? – ötlött az őrnagy eszébe. Félrefordította a fejét, köhintett.– Itt van, fogja! – nyújtotta oda a borítékot az asztalon át a katonának. – Az ön felatalmazó titkos parancs van benne. Holnap teherautóval Port Darwinba utazik. Persze pohában. De nem megy be egész Port Darwinba, a város előtti utolsó benzinkútnál szálljon lenyitja ezt a borítékot, amely a további parancsokat tartalmazza... Várjon csak! – rendelte vcket, aki katonásan tisztelgett, s felajzottan, zsebében a titkos feladatot rejtő szürke borítékkó felé indult.Dick tehát újból vigyázzállásba egyenesedett.– Tudja-e, hogy a Secret Service-hez szolgálatra beosztott katonák nem egyenruhában h


6/131

gre a feladataikat, vagyis a nemzetközi jog szerint nem részesülnek abban a védelemben, anden egyenruhában harcoló katonát megillet? – tette föl a kérdést az őrnagy komor arccal.Dick meglepetten nézett a parancsnokára.– Igenis tudom, őrnagy úr! Utóvégre a Secret Service kiképzési szabályzatának 3. cikkelyreérthetetlenül előírja – válaszolta, és szemlátomást csodálkozott, hogy a parancsnok ilyenrdéssel vizsgáztatja. Meglepődését, úgy látszik, a válasz hangja is elárulta, mert az őrnagy fölsolyogva nyújtott neki kezet.

– Kívánom, térjen vissza jó egészségben, járjon sok szerencsével – búcsúzott.

Még be sem zárult az ajtó Dick mögött, s az őrnagy ismét az iratok olvasásába temetkezett, amimént a fiatal katona jelentkezése megzavarta.


7/131

TŰZKERESZTSÉG

A napkorong még nem bukkant föl az alacsony hegyvonulat gerincének peremén, amelynek lejtképzőtábor fabarakkjai sorakoztak egymás mellett, amikor Dick útnak indult. Az első pillanatozintén sajnálta, hogy nem búcsúzhatott el a barátaitól, akik még az igazak álmát aludták. Csakhor szigorú szolgálati szabályzata a leghatározottabban tiltotta, hogy a különleges feladatgbízott katonák távozásuk előtt bármilyen búcsút rendezzenek. Eltűntek, mint az árnyék;

okban, mint amilyen titkos volt az a feladat, amelynek a végrehajtásával megbízták őket. ment a hajnali derengésbe, s bizony megborzongatta a hideg. Mindössze könnyű kabvidnadrág volt rajta, márpedig az augusztusi reggelek ezen a tájon napkelte előtt meglehevösek. Még egyszer ellenőrizte, nála van-e minden, amit tegnap este a zsebeibe rakott, s főkésre töltött lapos ismétlőpisztolyt tapogatta ki különös gonddal. Átvetette vállán az összegönhatlan köpennyel megtetézett hátizsákot, és rugalmas léptekkel az országútra tért. Alig ment ntert, s máris megpillantotta a teherautók hosszú sorát. Megkereste a gépkocsizó ala

rancsnokát és jelentkezett. Az ausztráliai milícia öregedő, álmos főhadnagya komoly ábrálvasta a táboriroda szűkszavú rendelkezését, amely szerint a teherautók valamelyikén helye

nia Dicknek, aki addig utazik majd velük, ameddig megbízatása értelmében ezt szükségesnek főhadnagy föl sem nézett az előtte álló fiatalemberre, és szárazon csupán ennyit mondott:– A hármas kocsiban üljön a sofőr mellé!Dick hamar megtalálta a számára kijelölt, súlyosan megrakott és vízhatlan ponyvával lecsit, s a kis hágcsón macskaügyességgel iramodott föl a majdhogy emeletnyi magasan elhelyzetőfülkébe. Hárman ültek már benne, de akadt ott hely bőségesen, mert a hatalmas tehefőrjének tágas, celluloid ablakos külön kabin állt rendelkezésére.– Jó napot, fiúk! – köszönt Dick harsányan, s hátizsákját az ülés alá csúsztatta.

Az ülőpad túlsó végéről válaszképpen holmi kelletlen mormogás hallatszott, Dick közvomszédja azonban beszédesebbnek bizonyult.– No lám, még egy útitárs! – jegyezte meg. – Hova-hova, fiatalember?Dick akaratlanul is vállat rándított a tolakodó kérdés hallatára, hiszen az első rendszabály, amkiképzőtáborban beléjük sulykoltak, imigyen hangzott: „Mindenkivel a lehető legkevesszélj, és sohase áruld el, hogy mi a feladatod!"– Föl, északra! – felelte hát kurtán.A szomszéd felkacagott.– Nézd már, Willy, ezt a teknősbéka-csecsemőt, még nem tanították meg az illedelmes besz

zólt oda a tőle jobbra ülő társának, akiről később kiderült, hogy ő a tartalék gépkocsivezető.telen haragra gerjedt, de a táborban vérévé vált fegyelme mégiscsak diadalmaskszeszorította fogát, és szó nélkül végigmérte a kötekedő szomszédot. Szikár, inas férfi volt az egyszerű utazóruhában hahotázott mellette, s rengeteg ránccal barázdált arcáról nemigen le

lvasni az életkorát. Végül félig lehunyt szeme sarkából gúnyos pillantást vetett Dickre, s megsához fordult:– Mondd csak, Willy, miféle istenverte fészek ez? És miért állunk itt olyan sokáig?– Nem tudsz olvasni? Láthatod, hogy ezek a hadkiegészítő parancsnokság anyagraktá

aszolta a sofőr, majd előrehajolt és Dickre nézett.– Ugye, fiatalember?


8/131

Dick bólintott.Kiképzőtáboruk fedőneve ugyanis ezt hirdette: hadianyag-utánpótlási raktárak. Dicknek úgy régy kellemetlen szomszédjának tekintetén bizalmatlanság árnyéka suhant át, s enszenvesebbnek találta szikár útitársát. Ettől a pillanattól fogva még inkább fokozta éberségyázott, hogy lehetőleg minél kevesebbet beszéljen. E rövid eszmecsere után a hosszú autókandult. A nehéz teherkocsik útja a távírópóznák sűrű egymásutánjának vonalát követte, agighúzódik az egész ausztráliai szárazföldön, a déli partokba ívelt Spencer-öböltől föl az ért Van Diemen-öbléig. Hosszú útjának céljaként Dick épp oda igyekezett. A jobbára homok

yhangú táj, amelyet csak itt-ott szakítottak meg az alig észrevehető dombvonulatok, Dicket nemdekelte, s hamarosan betelt a sivár látvánnyal. Településeket nem látott; legföljebb kamaszpontok és őrállomá– sok mellett haladtak el időnként, amelyeket csupán a háború kezdetesítettek a távíróhálózat és az északi szakaszon ezzel párhuzamosan haladó vasútvonal védelhullámbádoggal fedett alacsony barakkokat többnyire kopár homok vette körül, ahova a vizet ilett odahordani. Védelmükről nehézgéppuskák gondoskodtak, ha a japánok légitámadást intenük, de – ahogy Dick a szomszédok beszélgetéséből kihámozta – az efféle rajtaütések az ukben mind ritkábban fordultak elő. Az amerikaiak már jó néhány hónappal ezelőtt kit

fenzívába kezdtek a Salamon-szigeteken, a japánok pedig nem bővelkedtek gépekben. Most isuk harmadik napján, amikor már Pine Creekhez közeledtek, ütött rajtuk közepes nagyságú mbázógépek egy kisebb csoportja.Épp egy jellegzetesen ausztráliai bushon, elszórt bozótosokkal tarkított füves steppén haladtelynek cserjéi közt az autókaraván? személyzete nagy sietséggel oltalmat keresett. Most töször Dick életében, hogy az ellenséget támadás közben látta. Egy alacsony bokor tövében bújtg kétszáz lábnyira attól a teherkocsitól, amelyről az imént riadt kapkodással ide menekegzetvisszafojtva figyelte az egészen mélyen köröző repülőgépeket.– Ez csak a második garnitúrájuk, a javát a Csendes-óceán nyugati térségében hagy

yintett megvetéssel Willy, a tartalék sofőr, aki Dick mellett feküdt. Dick megértette, hogenséges pilótákról beszél, s bár hallgatott, furcsállotta ezt a lekicsinylő véleményt. Úgy tagy a japánok igenis kitűnően repülnek; megfigyelte merész bukórepüléseiket és éles fordulelyekkel pilótáik közvetlenül a föld felszínének közelébe siklatták gépüket. Inkább a bombavlgoztak gyengén, az az egy-két tucatnyi bomba, amelyet a hosszú kocsisorra dobtak, jó mesbbant a céltól.A japánok megszólaltatták géppuskáikat, amit a kellemetlen és hórihorgas útitárs, ardezősködése annyira fölháborította Dicket, elégedett dörmögéssel vett tudomásul:

– Úgy látszik, elfogyott a tojáskészletük, s akkor már nincs hiba!Willy, a tartalék sofőr fölnevetett. Dick nem tudta megállni, hogy álmélkodó rosszallással lantson. Nézete szerint egyáltalán nem volt okuk a vigalomra, hiszen a sűrűn záporozó lövedm egy kocsi hűtőjén ütöttek léket.– Trinitro-toluolt szállítunk, fiatal barátom! – vetette oda a hórihorgas, amint észrevette grökönyödését. Dicken végigfutott a hideg. A trinitro-toluol a legborzalmasabb robbanóanyasszú úton tíz tonnányi gurult belőle a hátuk mögött, s izgága szomszédja nyugodtan szívta ipáját, mintha csak gyümölcsöt szállítottak volna! S most a japán géppuskák tüzében alig

rdnyira fekszenek ettől a rémületes rakománytól!

– Elég lett volna egy olyan tojást a rakományba hajítaniuk, s most úgy repülnénk az égbe


9/131

danában Illés próféta a tüzes szekéren! – folytatta szellemeskedését a nyakigláb fickó, mvasna a szorongó Dick gondolataiban.– Nézz csak oda, Harry, mit művel ott az a gazember – szakította félbe izgatottan a ltérdeit, a tekintetét az alacsony cserjén át egy karcsú japán vadászgépre meresztette, amely epülőrajból, s a szomszédos bokrok felé tartott. Ez a bozótos mintegy háromszáz lábnyira leük, s az autókaraván személyzetének néhány tagja lapult meg benne parancsnokostul. A Harvezett égimeszelő kinyújtotta a kezét, és szó nélkül a földre nyomta Dicket, aki izgalmgfeledkezett a veszedelemről, s egészen fölegyenesedett.

– Maradjon veszteg, fiatalember, és lélegezzen mélyen! – mondotta, látva Dick dühös, sérlantását. A karabélyok szabálytalan durrogása, amely ugyancsak elütött a japán gépptogásának gyors egymásutánjától, Dick figyelmét a veszélyeztetett bozótosra terelte. Vadárözött fölötte, s gyilkos tüzet zúdított az ott megbújt katonákra. Dick tehetetlenül szorította öközét, s az eget bámulta, hátha a szövetségesek felségjelvényével ellátott valamilyen gép bukkangasban. Ott azonban a japánok voltak az urak; sehol egy ausztráliai vagy amerikai repülőgép,gzavarja támadásukat.– Hja, ilyen a sors! Ezeknek a sárgáknak az a ferde szeme éppúgy rajtunk is megakad

na, s akkor nem ők lennének kutyaszorítóban, hanem mi – bölcselkedett hűvösen a hosszú Heffajta beszédet Dick példátlanul önzőnek, sőt szemérmetlennek tartotta. Megint csak felháborlantásokat vetett Harryra, de annak jókedvén ez mit sem változtatott.– Majd megszokja, fiatalember, mire harmadszor borotválkozik; úgy vélem azonban, egyg, ha hetenként egyszer veszi elő a borotvát – folytatta Harry a csipkelődést. Dick mostgképp nem akart adós maradni a válasszal, de a sofőrnek az a megjegyzése, hogy a sárga fonulóban vannak, másfelé fordította figyelmét. A vadászgép, úgy látszik, valóban letett ar

ándékáról, hogy a többé-kevésbé fegyvertelen csoportot halomra gyilkolja, és a japán repülőgasba emelkedett. A hosszú kocsisorból imitt-amott lángok csaptak föl, s az autóka

rancsnokának sípja a tűz megfékezésére hívta a legénységet. Az ellenszenves nyurga Harry az zt rohant a kocsikhoz. Dick akaratlanul is elámult annak a szinte hihetetlen bátorságnak a lellyel Harry felugrott a robbanóanyagot tartalmazó ládákkal megrakott, égő ponyvájú teherkorántotta a tűzoltószerszámot a sofőrülés alól, s rá sem hederítve a vezetőfülke ajtaját ostrgokra, a fehér oltóhab éles sugarával megindította a támadást a vörösen lobogó lángnyelvek elyek meg-megtorpantak ugyan, ám a következő pillanatban ismét fölcsaptak. De már a szomcsi sofőrje is ott termett, hozta a maga tűzoltó felszerelését, s így egyesült erővel – ha az ulanatban is – sikerült a tűzön úrrá lenniük.

Két további teherautón az oltási munkálatok már könnyebben mentek, ámde a többi kocsi gtartott gyors szemle során kiderült, hogy közülük kettőnek a motorja súlyosan megsérült,át nem folytathatták az utat. Rakományukat a gépkocsioszlop parancsnoka nem oszthatta men maradt kocsik közt, már csak azért sem, mert egyet a sebesültek számára is fönn kellett tarnyolc sebesültből háromnak az állapota nem sok jóval biztatott. A parancsnok a két megronamint a sebesültek elhelyezése végett kiürített kocsi rakományát a bozótosba hordatta, a sebonákat pedig az ideiglenesen tábori kórháznak berendezett teherautóba vitette. Ez a munka késszat tartott, de még mindig nem indulhattak tovább. Igen szomorú kötelesség hárult még rájulett temetniük a bozótos ellen intézett japán orvtámadás halálos áldozatait. Ez volt az

onatemetés, amelyen Dick részt vett. Alig tudta leplezni mély meghatottságát, amikor a sz


10/131

besült parancsnok néhány keresetlen szóval búcsút vett a halott bajtársaktól. Szívében most táször igazán gyűlölet az ellenség iránt, amely alattomosan a hazájára rontott, s egész vatotta a megtorlás olthatatlan vágya.


11/131

ÉJSZAKAI KALAND

A halottak és sebesültek között néhány sofőr is volt, s az autókaraván parancsnoka arra kényszgy tartalék gépkocsivezetőket ültessen a helyükbe; ők vezették aztán szinte megállás nélkül a erautókat egészen a célig, amelytől szerencsére már nem jártak messze. Dickék hármas kocsijely véletlenül nem kapott találatot, szintén a parancsnok rendelkezésére kellett bocsátania Wiltalék sofőrt. Az út hátralevő szakaszán alig esett szó a vezetőfülkében. A kormánykerék melleeg, mogorva ír ült, aki végképp nem szerette a sok beszédet, Dick pedig mereven elzárkózott gy a legkülönbözőbb témákkal kísérletező Harryval beszédbe elegyedjék, aki végül is felhagyertelen próbálkozásokkal, s hallgatagon fújta a füstöt pipájából. Dick azon töprengett, vajon mnőségben tartozik ez az ember a gépkocsioszlop személyzetéhez? Hogy az autókhoz nem sokegykettőre kiderült, de ruházatán sincs semmi, ami katonára emlékeztetne. Úgy látszi

yagellátási osztag valamilyen polgári alkalmazottja, gondolta Dick, s nem érdekelte tovább seber, sem a foglalkozása.A hosszú, négynapos szakadatlan utazás, mialatt a teherkocsik éjjelnappal robogtak észak f

följebb a múlhatatlanul fontos benzinfelvétel és gumiabroncs csere miatt tartottjaik rövhenőket, ez a fárasztó út a céljához közeledett. Dick jól tudta ezt, s mind gyakrabban tekingeteke nyitott oldalablakán. Tekintetével azt a benzinkutat kereste, ahol le kell szállnia, s fölbonth

kos parancsot tartalmazó borítékot. A szikár Harry észrevette fiatal társa fokozódó izgatottsányosan megkérdezte tőle, vajon mi az, ami ennyire felborzolta az idegeit. Tán csak nem valamndérszép leányzóval van találkája itt, az ausztráliai sivatag kellős közepén? Dick a szokottragosabb pillantásokat lövellt a nyurga legényre, s válasz helyett egyszerűen hátat fordított nekNéhány kilométer után a sűrű porfelhőből előbukkantak a benzintöltő állomás apró épületeyiken fehér tábla villant, rajta egy nagy 12-es szám feketéllett, amely már messziről látszott.tt íme kétségtelenné vált, hogy hosszú és fárasztó vándorlása parancs szerinti első cél

kezett. Most tehát mindenekelőtt arra kell módot találnia, hogy a borítékot valahol feltűnés nbonthassa és tartalmát elolvashassa. Színlelt egykedvűséggel leugrott, s kinyújtóztatta tagjafőr ésHarry hosszú tömlőt húzott a teherautótól a benzinkútig. A nyakigláb Harry most sem állta gy ne ugrassa Dicket. Ha nem siet túlságosan – szólt oda vigyorogva –, remélhetőleg megengy benzint vételezzenek. Dick szó nélkül hátat fordított neki, s lassan megindult egy alacsony éögé, amelyben egyébként az állomásőrség tanyázott. Elhaladt két férfi mellett, akik csöbör

zükben a ciszternához igyekeztek, hogy vizet vigyenek a sebesülteknek, majd félig kiszvisbokrokhoz ért, amelyek élő sövényként szegélyezték a ciszternát. Dick megállt, elrejtőzkrok mögött, és óvatosan körülfürkészte a terepet. A két katona már elment a csöbrökkel, s amak Dick éles tekintete elhatolt, sehol egy élő lelket sem látott. Megnyugodva, hogy végre egn, elővette a borítékot, és hiába is próbálta volna leplezni felindulását – izgatottan fölbonrűn teleírt papírlapot talált benne a következő szöveggel:

„Augusztus 26-án a 12-es benzintöltő állomáson a sötétség beálltáig várakozipkocsioszlop parancsnokának jelenti, hogy küldetése értelmében Timer településre kell me

ely Port Darwintól délnyugatra 10 mérföldnyire fekszik. Besötétedéskor útnak indul, de


12/131

gy egészen a településig. Háromórai gyaloglás után egy fehér dombvonulathoz érkezik, slra, nyugati irányban folytatja útját. Miután két elágazó szurdok mellett elhalad, a harmadtér. Itt őrséggel találkozik, amely majd a jelszót kéri. Ez a jelszó: Port Darwin. A továbbialyszínen tudja meg. Abban az esetben, ha a megadott időpontig nem érkezne meg a nzintöltő állomásra, a gépkocsioszloppal egészen Port Darwinig utazik, ahol G. G. Richarkereskedőnél jelentkezik, akinek címe: Queen Elisabeth Street 29. Az itt közölteket tanulja

óról szóra, s a parancsot borítékostul együtt semmisítse meg. Vigyázzon, nehogy valaki ekögfigyelhesse vagy a szurdokon át vezető útján észrevegye."

Dick kétszer, majd harmadszor is elolvasta a különös parancsot. Most már pontosan emléknden szavára, s fölkészült, hogy eleget tegyen az utolsó két mondatban foglaltaknak. Körülnm látott senkit, semmi nesz a közelében, csupán a mintegy százlépésnyire levő benzinkútlatszottak beszédfoszlányok, de időnként ezeket is elnyomta az út folytatására készenerautók motorjának szaggatott felberregése. Itt az ideje, gondolta Dick, hogy jelentkezzókaraván parancsnokánál, s elbúcsúzzék tőle. A borítékot meg a papírlapot kis galacsinba gymeggyújtotta. A szürke hamut gondosan a földbe taposta. Éppen elkészült ezzel, amikor a

ögül Harry hangját hallotta. A brit szigetek angoljainak elnyújtott szótagolása, ahogy Harszélt, sohasem tetszett Dicknek, de most meg éppen fölingerelte, mint bikát a vörös posztó.– Tán csak nem fázik, fiatalember, hogy tüzet rak? – kérdezte gúnyosan a hórihorgas.Dick olyan haragosan nézett rá, hogy Harrynak félúton megállt a keze, amellyel pipára újtani. Önkéntelenül is hátrább lépett Dick fenyegető arcának láttán, de azért arról mosedkezett meg, hogy ne biggyessze csúfondáros fintorra az ajkát.– Kipirosodott arca inkább arra mutat, hogy forróság gyötri – folytatta nyugodtan. – orkodtam megzavarni, mert a parancsnok keresi. Indulunk.

– Nem megyek tovább! – válaszolta Dick.

– Nézze meg az ember; ez aztán csakugyan váratlanul érint! Igazán kár, hogy le kell mondy ilyen szórakoztató útitársról – sajnálkozott Harry gonoszkodó mosollyal.Dick gyilkolni szeretett volna, de türtőztette magát, sietett vissza a gépkocsikhoz. Jelentkerancsnoknál, s az hűvös fejbiccentéssel búcsúzott tőle. Ezután Dick határozott mozdulattaldított a hármas kocsinak, amelynek ülőpadjáról a nyurga Harry integetett neki kaján ábrázsőbb közölte az állomásparancsnokkal azt a szándékát, hogy napnyugta után Timerbe indásan fogadta a meghívást a közös vacsorára, amely már nem sokat váratott magára. Étkezés kög szólalt meg; az elhagyott szurdokban kell majd éjszaka menetelnie, ez foglalkoztatta most mndolatát, és száz meg száz izgalmas kaland elképzelésére ösztönözte. Vacsora után kint, az alatanyák árnyékában elüldögélt a katonákkal, s amikor az égbolton fölragyogtak az első csillvélyesen elbúcsúzott tőlük és útnak indult.Az ausztráliai tájakra oly jellemző sivár bozótosokon át vezetett ez az út, amelyen csak a serrel megrakott szekerek keréknyoma jelezte az irányt, de az éjszaka hűs levegőjében arálemes volt rajta a gyaloglás. Dick még örült is, hogy a zötyögő teherautóban eltöltött négy nap

mét alkalma nyílt egy kis menetelésre. Oly gyorsan haladt, hogy a hold fényében több mint fél ómarabb pillantotta meg az alacsony homokköves dombvonulatot, mint ahogyan a parancsbanntosan a megadott utasítás szerint balra fordult, de most már lassabban ment, nehogy a két el

urdok bejárata elkerülje a figyelmét. Minden neszre fölfigyelt, ám az újholddal megvilágított


13/131

dék éjszakai csendjében csak a tücskök egyhangú cirpelése hallatszott.A sűrű fű között Dick nehezebben boldogult. A járművekkel keményre döngölt út már jóval get ért. Negyedóra elteltével maga mögött hagyta az első szurdok szűk bejáratát, újabb negyúlva a második következett. Most már még fokozottabban figyelt; a legközelebbi szurdokba bdulnia. Hátratekintett, hogy megbizonyosodjék, valóban túljutott-e a második szurdokon is, amtelen az az érzése támadt, mintha valamilyen sötét árnyék surrant volna a fehér szikla megállt, s összevont szemöldökkel fürkészte a holdvilágos környék csalóka árnyait. De bárhogy változatlanul csak a hangversenyező tücsköket hallotta. Ez azonban nem nyugtatta meg, his

rte föl a helyzetet – ha valaki netán követi, az utána lopakodó lépteit a süppedő fűszőnyeg amúsztelenné tompítja.Mihez kezdjen? – töprengett. A szigorú parancsot semmi esetre se szegheti meg, tehát vigyl, nehogy bárki is meglássa, amint a titokzatos éjszakai találkozóra igyekszik. Alapos terepsztott, azt vizsgálva, milyen is a további út, és merre vezet voltaképpen. Körülbelül százlépéspecserjékkel benőtt néhány jókora szikla fehérlett előtte. Most már nem fontolgatott, stekkel újból elindult. Látszólag gondtalanul menetelt, nem tekingetett vissza, s csupán lantott hátra lopva és futólag, amikor az első sziklát már elhagyta. Ügy tett, ahogyan tervezt

aki megbújt is a második szurdok kapujának tövében, nem veheti őt észre, mihelyt a sziklaögött eltűnik. Hamarosan elérte a kiszemelt sziklát, óvatosan széthajtotta az útját elálló bokrok gas koronáját, s a bozótosba lopózott. A tüskék igen kellemetlenül szúrtak, s Dick kése segítséyekezett szabadulni azoktól az ágaktól, amelyek tüskéi a legtolakodóbban öltögették rá heelvüket. Aztán egypár gyors metszéssel holmi nézőlyukfélét vágott magának, és a földre telepeElőhúzta a pisztolyát, halkan kioldotta a fegyver závárzatát, s miután tekintetével figyelmgigpásztázta a füves steppét, türelmesen várakozott. Ha csakugyan a sarkába szegődött valal haladnia a szikla közelében, s akkor a szerepek fölcserélődnek. Vagy véletlenül akadt épplga az ismeretlennek, s akkor bizonyára békésen folytatja majd útját, vagy pedig olyasvalaki k

gonosz szándékkal bele akar kötni, s a titkos találkozó megzavarása a célja; nos hát ebbetben majd kiderül, ki a legény a gáton! A percek csigalassúsággal vánszorogtak, s a türsztett Dick figyelme szinte pillanatonként karórájának foszforeszkáló számlapjára tévedt. Eltrc, aztán megint tíz. Dick hovatovább maga is arra a meggyőződésre jutott, hogy amit látni véóban csak valamelyik szikla torz árnyéka lehetett. Fegyverét visszacsúsztatta a pisztolytáská

pen föl akart tápászkodni, amikor valami acélpánt módjára a nyaka köré fonódott, mégpedig zesen, hogy Dicknek azon nyomban elállt a lélegzete. Kétségbeesetten próbálta összeszedni mradék erejét, hogy szabaduljon a fojtogató szorítástól, ám a láthatatlan támadó izmosab

onyult. Dick lába egy darabig még tehetetlenül rúgkapált a fűben, de nemsokára egészrőtlenedett, s a fiatalember mély ájulatba zuhant.


14/131

BRENT EZREDES KÜLÖNÍTMÉNYE

Amikor magához tért, az volt az első érzése, hogy közben heves szél kerekedett, amely kitartógy erővel ostromolja az arcát. Kinyitotta a szemét, s egy sapkát látott maga előtt, amellyel vzgón csapkodott, hogy ezáltal hűsítő légáramlatot idézzen elő. Dick villámgyorsan felültztolytáskájához kapott. Kezét azonban csalódottan leejtette, amikor rádöbbent, hogy a fegyver

es.– Csakhogy végre fölébredt; istenemre mondom, hogy ilyen álomszuszékkal még nemálkoztam! – szólalt meg a mellette guggoló férfi. Az ellenszenves, vontatott szavak halckben egyszeribe fölforrt a vér. A hórihorgas Harry! Dick dühösen szorította ökölbe a kezelőtt lesújthatott volna, Harry elkapta a karját, és ellenállhatatlan erővel hátracsavarta.– Nyugalom, barátom, csak nyugalom! – csillapítgatta Dicket. – Végtére is társak vayanebben vállalkozásban, hát talán mégsem eshetünk egymás torkának; nemde?Dick meglepetten fújt egyet. Társak ugyanegy vállalkozásban? Ez meg mi?– Föl tudna netán cihelődni? – kérdezte Harry. Elengedte Dick karját, majd vállon raga

yetlen erős rántással talpra állította az ámuldozó fiatal katonát. Dick megtántorodott, de giscsak sikerült állva maradnia minden további segítség nélkül.– Mit mondott? – dadogott értetlenül. Harry a zsebébe nyúlt, s elébe tartotta a tenyerét, amy tojásdad alakú fémlapocska csillogott.– A nyakán függött, s ennek alapján tudtam meg, hogy kihez van szerencsém – magyarázta HTessék, fogja, s nézze meg közelebbről! – Dick rosszat sejtve nyúlt a nyakához, s megdöbbapította meg, hogy inggallérja nyitott, és nyakáról letépték azt a vékony láncocskát, amelyen a olgálat tagjai ismertetőjelvényét viseli. A jelvény nem volt ott az inge alatt, ahol állandóan honem Harry tenyerén lapult meg. Mohón utánakapott, de mielőtt még amúgy istenigaháborodhatott volna, Harry a másik tenyerét is feléje nyújtotta, amelyen egy majdnem hajszályanolyan jelvényt tartott.– Nos, ezt is nézze meg! – mondotta barátságosan. – Ha már ismerem a maga számát, som sincs, hogy titkoljam az enyémet. – Dick a kezébe fogta a kis fémlemezt, s jól megnézte moldalát. Nagyon hasonlított ahhoz, amilyet maga is hordott, csakhogy nem az ausztrál, hanem

mer apró mása díszítette, s amíg az ő jelvényének 9785, Harryénak 1313 volt a száma.– Két 13-as egymás mellett; szerencsés számcsoportosítás – mosolygott Harry. – Egyéone-nak hívnak, márpedig igazán nem vagyok lusta.

A hold sápadt fényében, amely eláradt a bozótos fölött, Dick jól látta, hogy támadója békülékeráti kézszorításra nyújtja a jobbját. Nemigen mutatott hajlandóságot, hogy elfogadja. Hvtámadása, amelynek áldozatául esett, ugyancsak bántotta az önérzetét, no meg a teherzetőfülkéjében töltött négy nap sem idézett föl benne éppenséggel kellemes emlékeket.– De most már hagyjuk a haragot, fiatal barátom, és fogjunk kezet – biztatta Harry. – Nem tuvel is állunk szemközt, s az egész félreértést tulajdonképpen csak a mi szolgálatunghonosodott és már-már nevetségesen titokzatos módszerek okozták. Ugyanazt a feladatot knd a ketten, ez kétségtelen, vagyis hogy ártalmatlanná kell tennünk a harmadik szurdybehívott éjszakai találkozó minden illetéktelen tanúját, s ezért tartottuk egymást kölcsönenségnek.


15/131

Dick tétován szorította meg a felajánlott baráti jobbot.– Honnan sejtette, hogy ebben a bozótosban rejtőzöm? – kérdezte zavartan.Harry jóízűen fölkacagott:– Hja, a gyakorlat, barátocskám, a gyakorlat! Magának biztosan ez az első ilyelalkozása, ugye? Hogy nekem a hányadik, ennek csak az atyaúristen a megmondhatója.Dick később megtudta, hogy Harry szintén tagja volt annak a híres brit rohamcsapatnak, améta szigetén állomásozó német megszállók főparancsnokát saját táborának kellős közepén foette. Amint most az éjszakai találkozó színhelye, a harmadik szurdok felé haladtak, H

szségesen elmondta, hogyan követte fiatal társa nyomát egészen odáig, ahol a bokrok sövnyarodni kezdett, s emiatt a terep áttekinthetetlenné vált. Ezt az útszakaszt aztán széles gkerülte, s merthogy a feltételezett irányban nem találta meg Dick lábnyomainak folytatásáthatolt a bozótosba, s „elaltatta" az ellenségnek vélt Dicket.– De hiszen a bozótosba nem vezetett semmiféle ösvény, erről magam meggyőződtem. Hott át akkor a bokrok sűrűjén olyan észrevétlenül, hogy semmit nem hallottam? – csodálkozott D– Mi tagadás, nagyon lassan ment a dolog, barátom – mosolygott Harry hamiskásan –, lett oly sokáig várnia rám. A hasamon kúsztam, s egymás után vagdostam le az ágakat magam

rsze nesztelenül, ez csak természetes, amíg végre megpillantottam.Azt is elárulta Dicknek, hogy észak-írországi táborukban az ellenség megközelítésére cheydiánok tanították őket, akiket az amerikaiak külön evégett küldtek hozzájuk.– A jenkik nagy széltolók, fiatal barátom – folytatta Harry –, azokat minden hájjal megkdihajóik a titkos parancsokat valamilyen egész jelentéktelen, majdnem kihalt indián szólásában kódolják, amit semmilyen más indián nem ért; hogyan értenék akkor a japáakértőik aztán törhetik a fejüket, hogy miféle titokzatos rejtjelek ezek, amelyek minden jelkulkacsul ellenállnak, és ha a háború tíz évig tartana, akkor sem jönnének rá a megoldásra.

Az éjszakai vándorok beszélgetés közben a harmadik szurdok bejáratához érkeztek. Alig

éptek a sötét árnyékba, villanylámpa fehér fénycsóvája világított a szemükbe.– Jelszó? – követelte parancsolón a zseblámpás férfi. Dick észrevette, hogy az őr a mzében fegyvert szorongat, amelyet az árnyékban maradt oldalán igyekszik tartani.– Port Darwin, mindkettőnk nevében! – válaszolt Harry vidáman. Az őr meglepetten füttyen– Lám, a nyakigláb Harry! Öregem, hát te hogy kerülsz ide? – álmélkodott, majd fordítoveset a zseblámpáján, amelynek gyenge fényében kirajzolódtak az arcvonásai. Dick előtpbarnított, éles metszésű arc mosolygott barátságosan, amelynek előreálló, rövidre nyírt szlcsönzött külön jellegzetességet. A szurdok kapujának őre kezet szorított Harryval, s az bemuta

– Ö a mi derék Patrick Connor barátunk, az egyetlen ír, aki mindig józan! – mondta, mkedvűen rázogatta régi harcostársának feléje nyújtott jobbját. – Erőt, egészséget, testvér, s morsan: mi van készülőben?– Hamarosan megtudod, vén csavargó; nekem, mint rendesen, fogalmam sincs semmiről.duljunk, ti érkeztetek utolsónak, már csak rátok várunk! – válaszolta az ír. Feltűnően lgyszoroson át vezette őket, megvilágítva lámpájával a köves, hepehupás ösvényt. Néhány pealoglás után az ösvény véget ért. Itt újabb őr várakozott rájuk. Most már négyen igyekeztek tovkés bokrok között, amelyek ágait félre kellett hárítaniuk, hogy úgy-ahogy szabaddá tegyék útjgre egy holdfényben fürdő völgykatlanba érkeztek, s egy várakozó kis csoport férfi bukkant sz

. Dick gyors ,,népszámlálást” tartott: kilencen voltak. Odébb tőlük egy szikár férfiú sétált föl


16/131

onnal fölfigyelt, mihelyt meghallotta a jövevények lépteit. Harry Drone izgatottan fújt egy nagy– Brent ezredes! – súgta lélegzetvisszafojtva Dick fülébe. – Tehát az ő különítméntozunk! Nagy élményekben lesz része, fiatal barátom!


17/131

A TIMOR-TENGEREN

Bár a földgömb több mint kétharmadát borító három óceán közül az Indiai-óceán a legkisebllió négyzetkilométeres területével mégis nagyobb, mint Ázsia és Afrika, vagyis az kiterjedtebb földrész együtt, amely keleten és nyugaton határolja. Legdélibb vizei a détlen tájak partjait mossák, s hullámainak hátán hatalmas jégtömböket hordoz, amelyek az Antarhetetlen vastagságú jégpáncéljáról váltak le. Ezek az óriás jéghegyek északra, az egynyában vándorolnak, ahol aztán a melegebb vizek hatására beleolvadnak a tengerbe. A végerjedésű Indiai-óceánnak széltében-hosszában ezen az egyen kívül voltaképpen nincs is eve, bármilyen messze van és volt is mindig Indiától, amelyről elnevezték. Vize nem ölel entősebb szigeteket, amelyek legalább egyik-másik részének nevet adhatnának, s hosszú naózhatunk rajta anélkül, hogy akár csak egyetlen négyzetméternyi szilárd hantogpillanthatnánk. Más a helyzet az óceánnak azokon a peremterületein, amelyek szárazfölddel,getekkel vagy kiterjedt szigetcsoportokkal érintkeznek. Ezek földje nemcsak partszakaszzdagítja az Indiai-óceánt, hanem egyes részeit különböző nevekkel is felruházza. S í

áthatatlan óceán szélein egész sor apróbb tengerrel találkozunk, amelyeket azok a hajósok nevakik szigetről szigetre rendszeresen utazgattak rajtuk.Az Indiai-óceán keleti tájain elterülő efféle tengerek egyike a Timor-tenger nevet kapta, mégól a meglehetősen nagy Timor-szigetről nevezték el így, amely sok millió évvel ezelőtt drészt, Ázsiát és Ausztráliát összekötő hatalmas hídnak a szegélypillére volt. Béke idején a szllandia és Portugália osztotta meg egymás közt, a második világháború folyamán azonbánok szállták meg. Ez a sziget képezi a nem túl terjedelmes Timor-tenger északi szegélyét, deti partjait pedig Ausztrália alkotja. A Timor-tenger békés időkben sem bonyolítolönösképpen élénk forgalmat. A nagyobb hajók vagy kisebb vitorlások jobbára az északibb viznak a tengeri útnak a közelében tartózkodtak, amely az ausztráliai Port Darwin, valamint a tgeti Szamoa és Kupang közötti személy- és áruszállítást szolgálta. Máskülönben a Timor-tel és nappal egyaránt kihalt, néptelen volt.Egy hétre rá, hogy a tizennégy férfi az elhagyatott szurdokban találkozott, a Timor-tenger déli trülbelül ötszáz tengeri mérföldnyire Port Darwintól, kis halászbárka barázdálta a vizet. Jeleeken a sivár vizeken vagy éppenséggel a menetirányát bizonyára mindenki méltán furcsálna. Nyugatra tartott, vagyis abban az egyetlen irányban, amerre végeláthatatlan távolsáenget az óceán. A legközelebbi szilárd földdarabkát, amely útjába akadhatott – ha változa

yanazt az irányt tartja – a kalózok elrejtett kincseiről hírhedt és majdnem kétezer mérföldnyireeling-szigetek jelentették. Ha valaki netán tüzetesebben szemügyre veszi ezt a bárkát, föltétségbe vonja, hogy ez a fura jármű átvészeli az ilyen hosszú utat. Nem az arányai miatt – hrülbelül húsz métert tett ki a hossza, s legnagyobb szélessége is majdnem három méter vkább minden porcikájának siralmas állapota ébresztett jogos aggodalmakat.Dicsőségének fénykora tagadhatatlanul rég letűnt már, s ha nincs háború okozta kényszerheely megkövetelte, hogy minden nyugalomra érdemesült, mégoly lehetetlen vízi járművet is m

olgálatba állítsanak, akkor ez a bárka – a hozzá hasonlókkal együtt – jó ideje ott korhadnaeledten valamelyik kikötő zugában. A festék réges-régen lekopott róla; toldozott-foldozott vi

nyékában esetlenül és lustán vánszorgott. Felszerelésével a sajka és az egyárbocos halás


18/131

amilyen keverékére emlékeztetett. Egyetlen háromszögű orrvitorlája volt, mint a sajkának, dsi, amilyet az egyárbocoson láthatunk, s éppolyan alacsonyan is függött. Trapéz alakú ágvitozont kevéssel az ugyancsak egyetlen árboc középmagassága fölött duzzadozott, márpedvitorlának ez az elhelyezése nem szokásos sem a sajkán, sem pedig az egyárbocoson; ez már inétárbocosok sajátossága.Ez a rozoga, korhadt teknő a Sajvan nevet viselte, amint ezt orrának mindkét oldalán a kifakgervíztől részben már leáztatott betűk hirdették. A keresztborda hátáról az anyakikötő áltagkövetelt jelölése hiányzott; ezen a helyen frissen gyalult deszka fehérlett, amelyet nagy szög

sítettek oda a régi korlát maradványaihoz. Ha az ekképp kifoltozott bárka kapitányát ajdonosát – isten őrizz – valamilyen ellenőrző szerv föltartóztatná, akkor valószínűleg azt köze, hogy a minap lezajlott vihar leszakított egy jókora darabot a bárka bordázatából, s ma

dorta azt a szerencsétlen deszkát is, amely feltüntette az anyakikötő nevét. Arra pedig nem vol, sem festék, hogy ezt a megjelölést újból rápingálják a pótlólag odaszögezett keresztbordárthogy a Sajvan szó szerfölött bizonytalan eredetű, és éppúgy tartozhat a maláj, a japán vagys nyelv szókincséhez is, így aztán mind a bárka, mind a kapitány nemzetisége változatlanugya maradna.

De nem a bárka rozzantsága és hiányos megjelölése volt az egyedüli, ami csodálkozást válthatnhozzáértők sokkal meglepőbbnek tarthatnák a személyzet túlzott létszámát. Az ilyen nagyászhajók személyzete – a bárka alig huszonöt tonnás lehetett – rendszerint két vagy hberből áll, itt azonban, ha jól számoltunk – tizennégyen szorongtak egymás hegyén-hátán. A

délzet nélküli, nyitott bárkában valóban nagyon kevés hely jutott egy-egy embernek, a kényelem is szólva, ám a jelek szerint ez egyáltalán nem zavarta őket. Majdnem kizárólag a fiatrosztályból kerültek ki, s köztük talán csak ketten-hárman lehettek harmincöt-negyvenévházatuk csupán a legszükségesebb holmiból állt; mindössze viseltes matrózblúz és szonnadrág volt rajtuk. Mindnyájan nyugodtnak látszottak, jóllehet szokatlanul nagy létsz

pján bárki azt hihette volna, hogy hajótöröttekkel találkozott, akiket a bárka a nyílt tengeren sz. Hogy pedig a bárka miképpen került oly messzire attól a parttól, amelynek a közeléből az eók nemigen szoktak eltávolodni, erre a kérdésre John Brent ezredes, a Sajvan tizennégy uta

yike, valószínűleg nehezen tudott volna választ adni a minden lében kanál japán őrszemeknek.Nem csoda tehát, hogy az ezredes minden igyekezetével ki akart térni az ilyen kellemálkozók elől. Ragaszkodott az eredetileg meghatorozott menetirányhoz, amelynek megtartájdnem egészen kizárta azt a lehetőséget, hogy japán őrszemekbe ütközik, s legénységét hberenként két őrségbe osztotta; az egyiknek a parancsnokságát ő maga vállalta, a másikat

hite-nak, a helyettesének gondjaira bízta. Az őrségek pontosan négyóránként váltották egymást,mmiféle harangkongatás nem figyelmeztette őket, hogy szolgálatba kell lépniük. Az őrség zül ketten prizmás távcsővel az óceánt, ketten az eget figyelték, mialatt a további kettő a vitora kormányrudat kezelte. Az utóbbiak feladata kétségtelenül könnyebb volt, és így ők órá

okat az őröket váltották föl, akik igen kényelmetlen figyelőállásból vigyázták a tengert. Kilátóárbocon nem volt, ezért Brent ezredes – valamivel az ágvitorlák találkozópontja fölött – két ü

ereltetett az árbocra, vagyis egyet-egyet a hajó két oldalának irányában. Ezeken a négyzetlábng nagyobb padkákon a szolgálatos őrnek néhány másodperc elteltével hol itt, hol ott kapott göeste, miközben arra is ügyeit, hogy le ne pottyanjon. Ám néhány lábnyival mégiscsak magasa

a bárka padozata fölött, s jobban figyelhette a tengert, amire egyébként az alacsony bárka


19/131

ott lehetőséget. Brent jól tudta, hogy a japán őrnaszádokkal szemben helyzete hátrányos, hiszendélzetének parancsnoki hídjáról és magasabb figyelőállásából lényegesen kedvezőbb kilátás

óceánra, mint az ő árbocra erősített ülőpadkáiról, de jobb híján meg kellett elégednie ezgoldással. Ilyen körülmények közt érthetőleg kerülte azokat a vizeket, ahol japán őrnaszádálkozhatna, ha pedig mégis a közelükbe sodródnék, nem marad más hátra, mint hogy észrevétóbáljon elhajózni mellettük. Végső esetben valamilyen cselt kell majd kieszelnie, hogy szabadük. Kisebb veszedelemmel fenyegetett a repülőgépek esetleges támadása. A bárka számottegasságból rosszul kivehető, aránylag kis célpontot mutatott, s a kifogástalan távcsövekkel fels

ök már a látóhatár peremén feltűnő repülőgépeket is figyelemmel kísérhették, mivel a tiszta ékéletes ellenőrzését szinte semmi sem akadályozta. Az őrség jókor és igen nagy valószínűsgállapíthatta, merre tart voltaképpen a támadó szándékkal közeledő repülőgép, s a Sajvan ideért az útjából, mielőtt a gép személyzete észrevette volna. Éjjel a bárka világítás nélkül h

vább, ami az őrök számának csökkentésére is módot adott; mindössze az a kettő molgálatban, akit a vitorlákhoz, illetve a kormányrúdhoz osztottak be.A gyenge délkeleti légáramlás alig fodrozott hullámokat a tenger nyugodt víztükrén. Dick Stonban mégis föllélegzett, hogy a kis kötélhágcsón végre leereszkedhetett kényelmetlen őrhely

onnan egy kerek órán át figyelte a tengert. Megropogtatta a csontjait, s elindult, hogy átvegyeletet az árboc mellett, amelynek vitorláival ezúttal semmi dolga nem akadt. A szél változaty irányból fújdogált, úgyhogy a vitorlák szabályozására nem volt szükség. Szétnézett, óvaépte az árbocvitorlák árnyékában hűsölő legényeket, a hajó tatjához ment, s a fából kbességmérőt a vízbe dobta. Legombolyította a zsineget és számolta a csomókat, mialatt Hautatót figyelte. Ötcsomós sebességgel haladtak, akárcsak reggel.– Ez a Sajvan úgy mászik, mint a teknősbéka! – mordult föl Harry bosszúsan, miután berés adatait a jegyzetfüzetébe.

– Ebben az enyhe fuvalomban mit várhatsz tőle? – vette védelmébe Dick a bárkát. Eddigi

észt a tengeren, rozoga bárkájukhoz hasonló egyárbocos halászhajón töltötte, s talán ezért mi kegyeletfélét a hosszú szolgálatban megrokkant Sajvan iránt, Harryból viszont az eelgősség végképp hiányzott. Egyébként is több jel vallott arra, hogy Harry számára a t

hasem jelentett sokat, s lényegesen otthonosabban, magabiztosabban érezte magát a szárazför úgy-ahogy konyított a tengerészmesterséghez is.– Igazán szeretném tudni, hova megyünk tulajdonképpen – fordított a szón Dick, elepedett a korlátra, az árboc közelében. Tudj’Isten hányadszor vetette már föl ezt a kérdédulásuk óta eltelt öt nap alatt, s Harry válasza is mindig ugyanúgy hangzott: ,,Ezt csak az ez

dja, no meg esetleg egypár nagyfejű a főhadiszálláson, ámbár ez sem biztos!" – ismétendannyiszor.Most azonban a vállát vonogatta, nagyokat ásított, mint akit az egész nem érdekel, s csak eólalt meg:– Nemegyszer mondtam már, hogy akkor leszek valóban boldog, ha ez a vén krumplisláda ami szilárdba ütközik az orrával, de most már szerényebb vagyok. Nincs más vágyam, mintténjék már valami! Akármi, ami kirántja az embert ebből a förtelmes unalomból.– Így jár az, aki nem akar megbarátkozni a tengerrel – mosolygott Dick.– Jóból is megárt a sok! – dörmögte Harry. – No és az is igaz, hogy sokkal több

bbanóanyag, mint amennyit ezeknek a korhadt hordóknak a gyomra elbír, márpedig én nem va


20/131

szerész. Vajon miben töri az öreg a fejét? Nem tudom, mit adnék érte, ha végre elárulná, de hátrék parancsnokunk zárkózottabb, mint az osztriga.Dick alaposabban szemügyre vette a bárkát. Eddig föl sem tűnt neki, hogy a padozaton sndenütt milyen sok a különféle ütött-kopott láda és kisebb-nagyobb hordó. Némelyikben a szonzerv- és ivóvízkészleteket tartották, vagy pedig a hajó napi karbantartásához nélkülözherszámokat, ám többségükben kézigránátok és különböző nagyságú aknák rejtőztek. A szan

verő ládákon és hordócskákon a személyzet éppen ráérő tagjai pihentek, s nyugodtan üldögokon is, amelyek tartalma a másodperc töredéke alatt darabokra téphette volna őket.

– A tűz és a víz igen hasznos két elem, de az ember mégiscsak okosabban teszi, ha sszibbre húzódik tőlük – folytatta Harry, miközben pipára gyújtott. A bárkának az árboctáig terjedő felén a veszélytelen anyagokat tartalmazó ládák és hordók hevertek, s Brent, aki pipázott, itt megengedte a dohányzást. Ez másutt szigorúan tilos volt, és így a nikotin hóbnyire a bárka orra körül verődtek csoportba. A nap azonban rendszerint ide tűzkönyörtelenebbül, úgyhogy az emberek azonnal eloldalogtak innen, mihelyt a füstöléssel végeDick hozzá akart fűzni valamit Harry elméletéhez, amelyet a vízzel és tűzzel kapcsolatban az zögezett, ám erre már nem került sor.

– Bombázó repülőgép balra; irány: 30-40 fok; távolság: 15-20 mérföld; alacsonyan a tengeött! – jelentette az egyik szolgálatos őr, s kényelmesen a korlátra könyökölt.– Végre történik valami! – mormogta elégedetten Harry. – Add csak közelebb, Terry – nsszelátó után –, hadd nézzem meg én is!Szeméhez emelte a távcsövet, s beállította. Az égbolt alján egykettőre megtalálta a repülőgéhány pillanatig figyelmesen szemlélte.– Persze hogy japán; a mieinket itt ugyan hiába keresné az ember! – hallotta zsérmögését Dick, aki a háta mögött kíváncsiskodott. – Mi az ördögöt keres ott? Egyre csak a köa, s úgy látszik, nem közeledik. De azért nem ártana, ha egy kicsit félrehúzódnánk. Hívd a főn

ck!Aztán ugyancsak meglepődött, amikor a délutáni szundikálásában' megzavart Brent kijött a sátrpp ellenkező irányba kormányoztatta a bárkát, mint ahogy Harry helyesnek tartotta volna. A Sm jobbra fordult, hanem orrával lustán egy nyolcad kört írt Se, majd lassan ahhoz a pozeledett, amely fölött a japán repülőgép körözött.


21/131

A SHELDON HAJÓTÖRÖTTEI

– Bocsánat, ezredes úr, de pontosan a japánok elébe megyünk! – jegyezte meg Harry, aki nemg, hogy enyhe rosszallásának hangot ne adjon. Brent mosolygott. Prizmás távcsövével figygánosan köröző japán repülőgépet, s csak néhány pillanat múlva válaszolt Harrynak.

– Először is: az a társtalanul keringő gép bizonyára nem törődik majd velünk, mert alighs gondok foglalkoztatják. Másodszor: egész biztos, hogy a mieink közül való, aki ellen ott támar intézni, tehát nem árt, ha a bajtársaink közelében tartózkodunk; esetleg a segítségünkreükségük. No és végül: nemsokára amúgy is nyugat-délnyugati irányba szándékoztam fordulni,ltaképpen kitartottunk eredeti terveink mellett.– S mik ezek a tervek? – kapott a szón Harry nagy sietve.– Ezt hamarosan megtudja – közölte az ezredes kurtán, s elindult hátra, hogy ellenőrirmányrúd beállítását.Harry fölsóhajtott.– Hamarosan... Mit akar ezzel mondani, hogy hamarosan? Mintha egyáltalán és még m

ükség volna arra, hogy bármit is titkoljon előttünk, hiszen a szó szoros értelmében közös sorsuyanazon a hajóján hányódunk! – panaszkodott Dicknek, s Dick egyetértett vele. Ő is csalódndolt a Port Darwintól nem messze eső szurdokban megrendezett éjszakai találkozóra. Azt gy ott majd valaki beavatja őket azokba a bátor tervekbe, amelyek lendületbe hozzák Brent ezlönítményét, s ehelyett csak arról tájékoztatták igen aprólékosan, miképp juthat el a sötétség tt észrevétlenül a Sajvan fedélzetére. Arra a nyomorult bárkára, amely ott korhadozott elárvu

kötő egyik félreeső zugában. A hajóút titokzatos célja és érthetetlen iránya még inkább izgattarryt, s kíváncsisága a hajózás minden napjával nőttön-nőtt. De már nem remélte, hogy bármgtudhat az ezredestől, akitől még az agyafúrt Harrynak sem sikerült semmit kicsikarnia. Hrry jó néhány Brent-féle vállalkozásban részt vett már, most pedig éppenséggel az yettesének a szerepét is betöltötte.A bárka irányának megváltoztatása nagy izgalomba hozta a legénységet. Azok a fiúk, akik sakkzsebben hordható sakktáblán játszottak, amelyen a bábukat letűzhető, figura alakú fémlemyettesítették –, abbahagyták a játékot, s ők is a többiek után siettek a hajó elejére, ahol

szedelmes lett a tolongás, hogy Harrynak oszoljt kellett parancsolnia, nehogy az egyik poterhelt bárka megbillenjen.– Ejnye, de nagy lett egyszerre az érdeklődés a bárka orra iránt! Menjetek innen, és inká

ocon szolgálatot teljesítő fiúkat váltsátok föl! – pörölt a tülekedőkkel. De a következő pillanr meg is bánta a korholást, mert mindnyájan azonnal szolgálatra jelentkeztek, még az ezrancsnoksága alatt álló őrség tagjai is, akik éppen pihenőjüket tartották. Sőt Dick sem maradbiektől, jóllehet alig tíz perce mászott le sajgó derékkal az árbocról. Harry végül is egy embát őrségéből és egyet az ezredes legényei közül választott ki, ám intézkedése az éppen szolgálő őrök váratlan és heves tiltakozásával találkozott. Mind a két őr azzal érvelt, hogy éppen csa

gyedórája foglalták el a helyüket, márpedig nekik kerek egy óra hosszat van jogukbaradniuk.– Ez nem igazság – hümmögött a két fiú –, az ember folyton csak az egyhangú tengert bámjd kidülled a szeme, most pedig takarodjon le innen, és adja át a helyét másnak, amikor


22/131

ami érdekeset láthat!– No nézd csak! – háborgott Harry. – Ilyesmit még nem pipáltam! Ez a két tejfölösszájú egak holmi jogokat emleget, s az előbb, amint kelletlenül a helyükre kapaszkodtak, ott ni, attól aarrentől a saját fülemmel hallottam, hogy ez a legundokabb kötelesség, amit a titkosszoonájának a nyakába sózhatnak.Harry dohogására föntről a fiatal legénykék jókedvű kacagással válaszoltak. Hogy még josanak, mind a ketten – a húszéves Dick Warren és a nálánál egy évvel idősebb Fred Harálltak az ülőpadjukra. Az egyik kezükkel a vékony és veszedelmesen hajladozó árbocot ölelg

másikkal pedig olyan erősen szorították a prizmás távcsövet a szemükre, hogy a látcső lencsémkarimája egészen belevésődött az arcukba.– Legalább azt mondjátok meg nekünk, hogy mit fedeztetek föl! – kiáltozták feléjük a tárry azonban letorkolta a lent álló kíváncsiskodókat; rájuk szólt, hogy ne lármázzanak, mert a hfölött gyorsabban terjed, és nagyobb távolságra elhallatszik. Viszont azt nem kifogásolta, ho

ég vele és az árboc tövében mellette álló Dick Stantonnal közölje a megfigyeléseit, amelck majd staféta módjára továbbít egészen a hajó tatjáig. Ott egyébként a legmagasabb láda tetzmás távcsövével maga Brent kémlelte az eget, de hát tőle az emberek mégsem kívánhatták,

zleléseiről számoljon be nekik.Azoknak, akik különleges izgalmakat ígérő közléseket vártak távcsöves társaiktól, hamaalódniuk kellett. A bárka és a fölfedezett repülőgép közti távolság jelentős volt, s csakzrevehetőleg rövidült, mivel a Sajvan éppen oldalról kapta a szelet, úgyhogy máskülönbenlégítő sebessége most még inkább csökkent. Dick becslése szerint mindössze háromcsomónadtak, ami legföljebb valamivel több, mint a gyorsabban gyalogló ember teljesítménye.

anton kiszámította azt is, hogy csak napnyugta után érhetnek arra a pontra, amely fölött a japringenek, tehát körülbelül egy óra múlva lesznek ott, amikor a napkorongnak már el kell meróceánban. A kíváncsiaknak pedig be kellett érniük azzal a semmitmondó megállapítással, h

án gép mintegy ezerlábnyi magasságban változat kunul a tenger egyetlen pontja fölött köröz, sy kevésnek bizonyult arra, hogy képzelőerejüket fokozott működésbe hozza. Nem titkgedetlenségüket, lármás vitába kezdtek, úgyhogy Brent a maga felmagasított figyelőállásából

ólt:– Maradjatok egy pillanatig csendben, a nyelvetek helyett a fületeket használjátok! – ajánlatkozóknak, s azok engedelmesen azonnal elhallgattak. A beállott síri csöndet csak a bárka olgtorpant hullámok csobbanása törte meg. De néhány pillanat múltán a Sajvan utasai meglepyeltek föl azokra a tompa dörrenésekre, amelyek gyors egymásutánban követték egymást.

– Gyorstüzelő ágyú; kalibere három vagy három és fél hüvelyk – súgta Harry a tévedheakértő biztonságával Dicknek. – A japánok repülőgépein ilyen ágyúk nincsenek, tehvéssorozatokat a saját vagy a szövetséges gépek, esetleg hajók adják le.Ezeket a fojtott és alig hallható ágyúhangokat szabályos időközökben mélyebb, sokkal erőbörgések nyomták el.– Tojást hajigálnak a japánok – adta meg a felvilágosítást Harry ezekről az újabb dörrenéseAztán minden elcsöndesedett, s az őrök az árbocról nemsokára jelentették, hogy észak feóhatárnak ugyanazon a pontján egy másik repülőgép tűnt föl, az a gép pedig, amely eddrözött, annak rendje-módja szerint elkotródott.

– Ez az! A mi bombázónk menekülésre kényszerítette a japánokat! – lelkendezett boldogan


23/131

tapasztalt Harry azonban gondterhelten csóválta a fejét.– Kétlem – mondotta elgondolkodva. – Azt hiszem, hogy az első japán nem bírta tousszal, és friss gép váltotta föl, amelyet kérésére a holland szigeteken levő támaszpontjldtek neki segítségül.A gyorstüzelő ágyú újabb lövéssorozata, amelyet időnként repülőgépről ledobott bobbanása szakított meg, Harryt igazolta. A Sajvan fedélzetén az izgalom fokozódott. Mindnndolatait az az egyenlőtlen harc foglalkoztatta, amely tőlük nem messze tombolt; egyikükődött azzal, hogy bárkájuk veszedelmesen közeledik a küzdelem színhelyéhez, s egyetlen

mba valamennyiüket a tenger fenekére küldheti. Egyébként úgy látszott, hogy a második japám hadakozott sikerrel, mert fél óra elteltével új bombázó tűnt föl az égbolton. A napkorong r a látóhatár peremét súrolta, s azt a sűrű, nehéz és kormos füstöt, amely a harmadik mbázó feltűnése után húsz perccel lomhán a tengerszint fölött gomolygott, mindnyájan igeták.– Telitalálatot kapott! – szólalt meg komoran Harry. A Sajvan utasainak haragja oly vel tört ki, hogy Brentnek nem kis fáradságába került az elkeseredett emberek megnyugtatása.

– A távozó japán gép eltűnt a felhők között! – jelentette egyidejűleg az árbocról a te

yázó két őr.– A mieink pedig leszálltak a tenger mélyére aludni – sóhajtott Dick tele szomorúsággal. zte át először, hogy a háború nem csupa romantika és izgalmas kaland, amint azt a kiképzőtábépzelte. Az első hősi halottakkal már találkozott ugyan Port Darwinba vezető útján, de akkor

ndült meg annyira, mint most ezeknek a tengerész bajtársaknak a sorsán, akikhez már csyazon hivatás révén is – bár nem ismerte őket – szorosabb kapcsolatok fűzték.Harry ellenben csak a vállát vonogatta.– Aki rántottát akar enni, annak föl kell törnie a tojást; hiába, a háború nem gyerekjátentette ki a tapasztalt katona bölcsességével. – Nem mi kezdtük, de a fejemet teszem rá, amely

r holnap egy fabatkát sem ér, hogy mi végezzük be! – folytatta öntudatosan.A nap tüzes golyóként az óceánba merült, s néhány perc múlva sötétség borult a tájra. Koromfatolhatatlan volt ez a sötétség, mivel az újhold vékonyka sarlója nem árasztott világosságot, án pedig a lebukó nap fehérlő fátyolt hagyott vissza, amely elnyelte a csillagok fényét. Aétben csak egy-egy nagyobb hal nyoma kéklett föl időnként halványan, amint nagy sietsérván felkarcolta a tenger sima tükrét. Noha a bárka kormányrúdjától az orráig a legélesebb szg látott el, ennek ellenére nemcsak az árboc padkáján ücsörgő őrök, de a többiek is mind konartottak a helyükön. Nyugatra fordított tekintetük mereven fürkészte azt a pontot, ahol az a rette

egyenlőtlen harc lezajlott, s amelynek színterétől a bárkájuk legföljebb néhány mérföldetett. Harry őrségének tagjait már rég le kellett volna váltani, a vacsora ideje is régen elmúlost senki sem gondolt sem a pihenőre, sem az ételre.Közben a Sajvan egyenletesen haladt a maga útján, s mind közelebb került a nagy küzdtételezett színteréhez. Peregtek a percek a néma csendben, a bárka legénységének ébesanként már alábbhagyott, amikor a nyugati látóhatár fölött vörös rakéta villant, s rögtön utsodik is felröppent. A váratlan jelenséget a bárka utasai izgatott felkiáltásokkal üdvözölték:

– Hajótöröttek!... Ott vannak; menjünk a segítségükre!Brent nem most, a fiúk lelkes tettrekészségének láttán határozta el, hogy a bajba jutottak segíts

t, hiszen egyébre sem gondolt, a japán bombázó feltűnése óta.


24/131

A második rakéta fellövése után a tenger ismét sötétbe burkolózott. Brent odalépett Harrnek az előbb valamilyen parancsot adott.– A mi feladatunk nézőpontjából talán nem a legbölcsebb dolog, amit teszünk, de vállalelősséget – mondta nyugodtan, és szikrát pattintott az öngyújtójából. A lángra lobbetilénlámpát, amelyet a parancsára odahoztak, fölakasztotta az árbocra. A lámpa fehér alább öt mérföldnyire ellátszott, igaz ugyan, hogy jó barát és ellenség számára egyaránt.

rka személyzete megértette a parancsnok szándékát – jelt akar adni a hajótörötteknek –, és egadt a tagjai közt, aki ezt a legőszintébben ne helyeselte volna. A hajótöröttek a Sajvan jelad

vábbi két rakétával feleltek, s Brent felvillanásuk szerint határozta meg a bárka irányát. Kár,pnyugta után a szél ereje valamelyest mérséklődött, s a lomha alkotmány még lassanszorgott, mint napközben.A segítségre várók félóránként jelentkeztek, de most már csak egy-egy rakétával; úgy láarékoskodniuk kellett. Közvetlenül éjfél előtt az éjszaka sötétjében kiáltások hallatszottakjvan legénysége válaszolt. Valamivel később a bárka lámpájának fényében egy meghatározha

meg halvány körvonalai rajzolódtak ki, rajta néhány árnyék imbolygott. Még közelebb érve halajótöröttek örömujjongását, majd közülük az egyik hangosan átszólt hozzájuk:

– Itt az amerikai Sheldon tengeralattjáró hajótöröttéi; és ti kik vagytok?– Az ausztráliai Sajvan halászbárka személyzete – közölte Brent.Szorosan a búvárnaszád vas hajótestéhez faroltak, és átsegítették a megmentett bajtársakat a Sdélzetére. Nem voltak sokan; mindössze kilencen élték túl a katasztrófát, élükön Williamsodtiszttel. Némelyikükön hevenyészett kötés fehérlett, akik a forró olajtól szenvedtek

beket, vagy pedig a japánok géppuskái sebesítették meg őket. A japánok ugyanis – bevett szoerint – most is megszólaltatták géppuskáikat, noha a búvárnaszád már süllyedni kezdett, s tehedelmezőitől nem kellett többé tartaniuk.A Sajvan utasai túláradó szívélyességgel fogadták a megmenekülteket, és figyelmességben egy

últák fölül. A szerencsétlen hajótörötteket a legkülönbözőbb ajándékokkal halmozták el; akanden: pipa, rágógumi, tejkonzerv és sok egyéb apróság, sőt még a malária ellen védő pirulanyzott.


25/131

KORALLZÁTONYOK KÖZT

– Ha úgy gondolja, akár indulhatunk is innen – mondta Brent ezredes Fay hadnagynak. Még egemügyre vette a kiürített búvárnaszád roncsait. A naszád alig emelkedett a víz szintje födélzete olyan ferdén állt, hogy a tengerből tulajdonképpen mindössze a hajó orra látszott ki, sak üggyel-bajjal férhetett el a katasztrófát átélt kilenc ember.A hadnagy bólintott, s Brent parancsot adott a vitorlák felvonására. A kormányrúd a szél irándította a bárkát, s a Sheldon roncsai pár pillanat múlva eltűntek a sötétben. Ezután az ár

ggesztett acetilénlámpát oltatta el az ezredes. A fedélzeten, az iránytű közelében immár cyetlenegy kis fényforrás világított, de ez is annyira beárnyékoltan, hogy két lépéssel odébbndenre sűrű sötétség borult.– Nem szabad neheztelnie, hogy nem látja, mit eszik, és azt sem, akivel beszél – fordult zékenyen a hadnagyhoz –, de hát az adott körülmények között nincs más megoldás. –

utatkozott be a vendégének, s a Sajvanról sem mondott semmi többet annál, amit a hadrdésére akkor válaszolt, amikor a bárka megközelítette a süllyedő tengeralattjáró roncsa

dnagy megértő viselkedése arra vallott, hogy az ezredes zárkózottságán nem ütközik megatartását nem tartja bántónak. Egyébként Fay hadnagy fiatal, de már tapasztalt katona volt, s rom búvárnaszád személyzetének tagjaként szenvedett hajótörést. Az első eset nyugodt békeidnewporti kikötőben történt, ahol egy tehergőzös ráfutott az éppen felbukkanó tengeralattjákor háromnapos fáradozás után, amikor az elsüllyedt naszád tengerészei már-már fulladoerült a szerencsétlen emberekhez friss levegőt juttatni, s két nappal később hatalmas

gítségével az egész hajó felszínre került.Második hajótörését az amerikai-japán háború első évében vészelte át Fay hadnagy; búvárnasnem messze az akkor még a szövetségesek birtokában levő Surabaja jávai kikötőtől – aknára személyzet egyharmada megmenekült, a hadnaggyal együtt.S következett a mostani, a harmadik és legsúlyosabb hajótörés. Az ötszáz fontos japán brékba törte a Sheldont. Fay, mint torpedóstiszt nyolc emberével éppen a mellső torpedóttózkodott. Hogy életben maradtak, ezt szinte csodával határos szerencséjüknek köszönhepedótérből a parancsnoki toronyhoz vezető ajtó szigetelésében ugyanis a bomba robb

mmilyen kárt nem tett. A naszád eleje tovább úszott, ugyanakkor leszakadt nagyobb része pelybe süllyedt. A megmenekült tengerészek a csapóajtón át a fedélzetre jutottak, ahol aztán a táán repülőgép géppuskatűzzel búcsúzott tőlük. Ketten megsebesültek, ketten a póttartály l

pott olajától égési sebeket szenvedtek.– Nem értem, hogy minden teketória nélkül miért nem merültek alá, amikor megpillantoánokat? – kérdezte Harry, aki Brenttel együtt a hadnagy elbeszélését hallgatta.

– Sajnos, ezt nem tehettük, mert a mélykormány beszorult, s nem tudtuk a nasgyensúlyozni – válaszolta a hadnagy. – Éppen a kormány kiszabadításán dolgoztunk, amikég a japánok berepülését jelentette. Kerek két óra hosszat védekeztünk sikerrel három bombáen, a negyedik azonban megpecsételte a sorsunkat. Néhány légelhárító tüzérünkkel a ppuskák végeztek, a többiek a naszád kettéválásakor, köztük a kapitánnyal, a tengerbe vesztevenfőnyi személyzetből kilencen maradtunk életben.– Derekasan harcoltak, hadnagy úr! – bólogatott Harry elismeréssel.


26/131

– Magam is azt hiszem, hogy jól védekeztünk – mondotta a hadnagy nyugodt hangon –, ezérrtek a japánok zuhanórepülésre vállalkozni, pedig akkor már az első bombázójuk föltétgsemmisített volna bennünket.– Hova tartottak? – kérdezte Brent, aki eddig hallgatott.– Perthbe, Dombey altengernagy hajórajához. Fokvárosból indultunk. Flottillánkvárnaszádból állt, amelynek Kennedy Commodore volt a parancsnoka, ám ahogy ez gyfordul, útközben elszakadtunk egymástól. Ennek ellenére furcsállom, hogy a harc foly

yetlen barátunk sem mutatkozott.

– Lehet, hogy saját maguknak is éppen elég gondjuk-bajuk akadt – jegyezte meg Harry ború– Kár, hogy nem vihetjük önöket Perthbe; hosszú hajóút vár reánk, amelyet nem szakíthg – vetette közbe Brent elgondolkozva.– Különben sem maradhatnánk itt sokáig, hiszen kis bárkájukon maguk is alig férnekdotta meg Fay hadnagy az ezredes szavait tárgyilagosan.– Igen, ez tény – mérlegelte a lehetőségeket Brent. Aztán a mellzsebéből egy összehajtogatszonnal aláragasztott nagy térképet vett elő, s szétterítette a térdén. – Gyújtson világosságot, Hfolytatta –, de árnyékolja be a fényt, nehogy fölülről megláthassák! – A kis fényn

gvilágította a térképet, és Fay meg Harry kíváncsian hajolt föléje. Brent az ujjával végigszta, majd az egyik pontján megállt.– A délben felvett földrajzi helyzet szerint körülbelül itt vagyunk – mutatta. – Tőlünk egyeugatra, mintegy ötven-hatvan mérföldnyire húzódnak a Hibernia-zátonyok. Rendsagyatottak, ám nem lehetetlen, hogy a japánok valamilyen előretolt őrséget helyeztek rnyékükön. Erre föl kell készülnünk, azonban remélem, hogy ha van is ott őrségük, ennekságosan nagy a létszáma. Hiberniától délnyugatra, onnan nem egészen húsz mérföldnyi távolsáülnek el az Ashmor sziklazátonyok és a Keleti-szigetek, ahol legutóbb még ausztráliai helyyázott a rendre. A „legutóbb" alatt azt értem, hogy ezelőtt egy héttel még a mi kato

enőrizték azt a környéket. Elmegyünk Hiberniára, ahova különben is készülünk. Ott, hadnagajt ácsolhatnak össze, mi segítünk önöknek, aztán kivárják a kedvező szelet, s elhajóznak a Kgetekre. Ha jó időt kapnak, négy-öt óra alatt odaérnek, még ha lassan haladnak is. Megérymást, ugye?A hadnagynak már-már a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezze: vajon a Sajvan egy kis kerüm vihetné-e őket közvetlenül a Keleti-szigetekre? De aztán meggondolta a dolgot. Belátta, hogászbárka túlontúl messze jár azoktól a partoktól, amelyek közelében az efféle vízi jármtózkodni szoktak; személyzete egyébként is túlméretezett, s bizonyára valamilyen külön

adattal igyekszik célja felé, tehát parancsnoka nemigen vállalkozhat kerülőkre holmi hajótödvéért. Az ezredest már amúgy is a legmélyebb hála illeti meg azért, hogy kétségbyzetükben segített rajtuk, nem is szólva arról, hogy a megmenekült kis csoport teljességgel h

n víznek és élelmiszernek, tehát végképp nem lenne illendő, ha újabb kívánsággal állna elő. Ígegyetértés jeleként kezet adott Brentnek, aki bajtársi együttérzéssel szorította meg a feléje ny

bbot. Aztán aludni tértek, hiszen későre járt már, s csupán White soros őrsége vigyázta a tengerAz éjszaka hátralevő órái nyugodtan teltek el. Reggelre a szél megerősödött, s hatcsbességgel hajtotta a bárkát nyugati irányban. Déltájt az árbocon kuporgó őrök egy egész ülőrajt figyeltek meg. A gépek az északi égbolton, nagy magasságban tűntek föl, ék ala

ültek, mint a vadludak, s úgy látszik, nem óhajtottak időt vesztegetni erre a kis bárkára, ha u


27/131

yáltalán észrevették a végtelen óceánon úszó apró célpontot.– Új-guineai helyőrségük megerősítésére sietnek – vélekedett Harry, aki alig aludt pár órnek ellenére élénken és a kipihent ember éberségével figyelt mindenre. – Nem tudom, mják odaát a meleget, hiszen a B-29-esek alaposan befűtenek nekik!Dick Stanton, aki Harry mellett állt, talán nem is hallotta, mit mond a barátja. Jó egy órája fürkr izgatottan a nyugati látóhatárt, hogy hát mikor pillantja meg végre a Hibernia-zátonyokat

onban délután egyig várnia kellett. A zátonyok olyannyira alacsonyan álltak ki a vízből, hojvan személyzete a tengerszint alatti láthatatlan sziklákról halványfehéren visszaverődő fény

upán akkor vette észre, amikor talán már nem is egészen egy mérföldnyire volt tőle. A kormányiatal Fred Harpertől maga White, a szolgálatos őrségparancsnok vette át, a vitorlák kezelését

tapasztalt tengerészre, Connorra és Wilkinsonra bízta. Elrendelte a háromszögű fővresztését, úgyhogy a Sajvan sebessége mindössze óránkénti három mérföldre csökkent. A zátolassan is, mind közelebb kerültek. Közöttük zubogott a fehéren habzó tengervíz, s a vén

atosan behatolt ebbe az elvarázsolt katlanba. Elhaladt egy hosszúra nyúlt zátony közelelynek szirtjei csak imitt-amott látszanak ki a vízből, és félelmetesen nagyokat csikordgerben rejtőző korallok éles hegyén. Aztán erős ellenáramba jutott, s bal oldalával maj

aszorult egy jókora fekete sziklához, amely lustálkodó bálna hatalmas hátaként emelkedetttékzó hullámok közül. Nehéz percek következtek. A Sajvan egész személyzete munkához gy elhárítsa a katasztrófával fenyegető veszedelmet. Dick Stanton és a búvárnaszádról átmentegerész rudakkal próbálta a nehézkes halászbárkát távolabbra taszítani a sziklától, mialatt máorlák kedvezőbb beállításával kísérleteztek, hogy bárkájuk több szelet kapjon, és valagiscsak megbirkózzék az ellenárammal, White pedig, akinek Fay hadnagy segített, megfesvel húzta-forgatta az engedetlen kormányrudat. Kettőjük izmos markának szorításától greccsent a kormánylapát tengelye, s néhány idegfeszítő pillanat után, amikor minden hajs

ggött, a Sajvan egyszer csak lomhán elfordult a sziklától, és kisiklott a halálos ölelésből

nyögött, recsegett-ropogott minden eresztékében, mintha máris szét akarna hullani.– Mondhatom, szép kis hajót választott magának a főnök! – hangoskodott Harry, aki egyékor is nyugodtan pöfékelt, mialatt a tengerrel vívott iménti néhány perces élethalálharc tartomerültségtől remegő Dick méltán csodálkozott, hogy Harry ilyen veszedelmek közt is meg zni hidegvérét. Meggyőződéssel hitte, hogy a barátja nincs tisztában azokét fenyegető veszéz sohasem volt tengerész.Ő viszont második otthonának tekintette a tengert, a hajót, s most is kötelességének érezte, eg bárkájukat védelembe vegye.

– Igaz, hogy a hajó nem a legújabb, de nem kontárok építették, és sokat kibír – mondta komolya korallzátonyok közt az erősebb hajók sorsa is kockán forogna. – A kivénhedt bárka egyajdonságainak felsorolását azonban abba kellett hagynia. Brent ugyanis akképp rendelkezett, ndenki maradjon csendben; valamennyien helyezzék készenlétbe pisztolyaikat, de egyelőre hag a zsebükben.Közeledtek a nem éppen magas, egyhangú, kopár parthoz. Amikor a Sajvan körükábelnyire lehetett tőle, keskeny átjáró nyílt előttük, amelybe White óvatosan bekormányorkát. A vitorlás orránál Fay szorgalmasan ellenőrizte mérőónjával a víz mélységét. A kormállett álló Whitenak a tengerészek szokásos jelbeszédével továbbította az adatokat, hogy ne k

ltoznia, a mérési eredményeket aztán Dick tolmácsolta Harrynak, aki az effajta jelad


28/131

rzavarában nemigen volt járatos.– Mindenütt több mint húszlábnyi a mélység – súgta Dick a derék Harrynak –, és ez nekünkitorlások alámerülési mélysége még tíz lábat sem tesz ki.Hamarosan kiderült, hogy amit a sziget partjának néztek, csupán a szárazföldtől tengerszorálasztott kiszögellés volt. Mintegy százlábnyival távolabb egy másik, ugyancsak hosszú z

ketéllett, amelyet körül kellett hajózniuk, hogy a korallzátonyok gyűrűjével szegélyezett úna kapujához jussanak. Brent a bárkát az alacsony, fűvel benőtt parthoz irányította, ame

vényéből legyezőpálmák kisebb csoportjai törtek a magasba. A smaragdzöld víz oly kristál

llogott, hogy medrének korallfüzérei és a fölöttük fürgén kergetőző tarka kis halak is egész tiszottak.A bárka matrózai közül ketten – kötelekkel felszerelve – a vízbe ugrottak, s a sekély vízbrthoz gázoltak. Ott a hajót lazán az egyik pálma törzséhez kötötték. Brent nem bocsáttattargonyt, hogy bármely pillanatban elhajózhassanak, ha erre netán szükség mutatkoznvárnaszád hajótöröttéi – s velük együtt a Sajvan legénységének fele – Brent vezetésével pálltak. Harry és Dick egymás mellett ballagott. A bárkán a tapasztalt Connor vette rancsnokságot az ott maradtak fölött. Harry vidáman, annak az embernek a gyönyörűsé

kedett, aki a szűk hajón töltött napok sokasága után végre ismét szilárd talajt érez a talpa gyorgó ábrázattal integetett a fedélzeten hagyott ír barátjának, ám Brent nem sok időt engedette a szórakozásra. Két önként jelentkezővel felderítő járőrbe küldte.– Maradjanak a lehető legjobb takarásban, s ha japánokkal találkoznak, csak végszükség esználják fegyverüket! Mindhárman amerikaiak által megtorpedózott spanyol vitorlás hajótöröttlják majd magukat, ha netán valamilyen magyarázkodásra kerülne sor! – adta meg Bresításokat. – Mi olyan kis távolságban követjük majd önöket, ahogy azt a terep lehetővé teszi.– Ha ugyan a japánok egyáltalán időt engednek holmi magyarázkodásra, főnök! – jegyezterry fanyarul, majd a hozzá beosztott két járőrhöz fordult: – Hát gyerünk, fiatal barátaim, és m

ak utánam! – intett Dicknek és Fred Harpernek. S zajtalanul elindultak az alacsony, dús fűkebozótos berek felé, amely a parttól mintegy százlépésnyire rézsútosan húzódott át a szigeten


29/131

RÁDIÓÁLLOMÁS A PÁLMALIGETBEN

Dick közvetlenül Harry mögött haladt, kezét a zsebében lapuló kibiztosított pisztolyán tarszült izgalommal tekingetett jobbra-balra, a szíve hevesebben dobogott, és őszintén restellte,ptelen leplezni idegességét. Hiába igyekezett úgy viselkedni, mint Harry, aki oly nyugoszott, mintha sétára indulna. Amikor Harry egy pillanatra Dick felé fordult, arcán mosoly suhan– Hidegvér, barátom, csak hidegvér. Gondold azt, hogy kedves bácsikád kertjében járkágta hátra a vállán keresztül. Fred Harper, aki éppolyan izgatottan lopakodott a járőrparanomában, mint a nálánál három évvel fiatalabb Dick, Harry megjegyzésére felvihogott. No de mpta a magáét!– Azonnal visszaküldelek, ha csak megpisszensz is! – intette Harry szigorúan, s Fred egepirult a dorgálásba.

Mialatt Harry bosszúsan azon elmélkedett, hogy a Secret Service titkosszolgálata mi a csodveszedelmes feladatokat ilyen éretlen sihederekre, mint ez a Fred itt, a háromtagú társasá

y mimózaerdőn furakodott keresztül, aminek különösen a ruházatuk adta meg az árát. A ne

éles erdősávon azonban aránylag gyorsan túljutottak, s negyedórai küszködés után Harry már shatta maga előtt egy alacsony cserje koronáját. De a következő pillanatban visszaengerehúzott ágakat, s csak egészen szűk rést hagyott köztük, hogy ezen át terepszemlét tarthasson. Akan magához hívta Dicket, hadd nézzen körül ő is. Dick visszafojtott lélegzettel lépett közeves steppét látott, amelyen csak itt-ott zöldellt néhány tüskés bokor. A gyepes sáv a part mzódott, s körülbelül ezerlábnyi távolságban egy kis pálmaligetnél végződött. A pálmák árnyékcsony, hosszú, hullámbádoggal fedett faépület állt, amelynek tetejéről fémhuzalok íveltek kony acélcsövekből készült két magas antennarúd csúcsára. A házikó előtt fehér egyenruhás ona lépdelt föl s alá; fején parafasisak, vállán karabély.– Rádióállomás – suttogta Harry. – Fred, rohanj vissza a főnökhöz, s mondd meg neki, hoenség ezerlábnyira van tőlünk! És hogy itt várjuk a további parancsot!Fred kelletlenül engedelmeskedett; attól tartott, hogy távollétében valami váratlan történikmarad az izgalmasnak ígérkező kalandból. Frednek ez az aggodalma kétségtelenül valóra vált v

egyedül Dicktől függ, hogy történjék-e valami. Ám a döntő szó ezúttal mégiscsak Harryt, gfontolt és sokat tapasztalt harcost illette meg, aki le tudta hűteni Dick tizennyolc forrósodott vérének harciasságát.– Megőrültél, Dick? Rohammal akarod elfoglalni a rádióállomást? – nevetett Harry. –

od azt a két gépfegyvert jobbra meg balra a tornác végén? Mit gondoltál, mik azokrágosládikók? Azt mondod, hogy mi az ördögnek dugdosnák a japánok a géppuskáikat? Egyndenkorra jegyezd meg, hogy az ellenség nem köti az orrodra, mire készül ellened!Az álcázott géppuskákat valóban egészen jól elrejtették a virággal beültetett faládikók, de yleg ott bújnak meg mögöttük, erről a fiatal ausztráliai nemsokára maga is meggyőződött.Brent olyan nesztelenül érkezett, hogy Dick ijedten rezzent össze, amikor a háta mögül az ezk hangját hallotta:– Rádióállomás, csakugyan! Föltétlenül rá kell tennünk a kezünket! – határozta el az ezrjd röviden tanakodott Harryval, Dick azonban érezte, hogy ez a rögtönzött „haditanács" maság, s Brent kész tervekkel jött ide. Harry a következő feladatot kapta: térjen vissza a Sajv


30/131

nja föl az árbocra a spanyol zászlót, hajózza körül a kis mimózaerdőt, s közvetlenül a rádióállllett érjen partot. Ezzel magára tereli a japánok figyelmét, Brent ezalatt észrevétlenül megke

dióállomást, s az embereivel hátulról megtámadja. A géppuskákkal nem szállhatnak szendenáron meg kell akadályozniuk, hogy a japán géppuskások beavatkozzanak a harcba. Breott körülmények közt elengedhetetlennek tartotta, hogy a támadás a lehető legkisebb zajjal mgbe. Nézete szerint a Hibernia kiterjedt korallzátonyai közt a japánok más pontokon is tartanakyőrséget, s nem lenne okos dolog, ha másutt állomásozó katonáik idő előtt értesülnénténtekről.

Harry – miután pontosan hozzáigazította az óráját Brentéhez – sok szerencsét kívánt, és távck az ezredes csoportjához csatlakozott, amely – Brent tervei értelmében – megkezdte az ónyomulást az erdő peremén, párhuzamosan a rádióállomást takaró pálmaligettel.

mmiképpen sem jelezhette Harrynak, hogy mikor induljon el a bárkával, mert erre a japán vetlenül fölfigyelt volna. Ezért egyeztették össze órájukat, s állapodtak meg abban az időponikorra az ezredesnek embereivel az adóállomás mögötti pálmafák közelébe kellett érkeznie.

Mielőtt az előnyomulok maguk mögött hagyták a mimózaerdőt, s kígyók módjára kúszni kezdepen a pálmafák felé, az ezredes rövid párbeszédet folytatott az amerikai hadnaggyal. Nem ism

lőképpen Fay embereit, s nem akarta őket olyan kockázatos vállalkozásban próbára tenni,ilyennek ez a félig-meddig nyílt terepen és majdhogy az ellenség szeme láttára végrehajtott krkezett. Fay eleinte tiltakozott, és sehogy sem értett egyet az ezredes álláspontjával, de ament kereken megmondta neki, hogy nem óhajtja drága idejét meddő vitákra fecsérelni, a hadnytelen-kelletlen beleegyezett: tengerészeivel meghúzódik az erdőben, s ott várja meg, amész vállalkozás véget nem ér.– Ha a harc netán átcsap egészen ide – búcsúzott Brent a hadnagytól –, van fegyvsználják, ha erre kényszerülnek, ám amíg ez nem következik be, kérem, maradjantökéletesebb csendben, bármi történjék is.

A hosszas, bravúros kúszás úgyszólván a japán őrök szeme előtt kiadós, idegcsigázó élményelyre Dick később még sokáig emlékezett. A távolság jórészét az éppen nem magas fű takarálett megtenniük s úgy, hogy ez a kétes értékű fedezék a legenyhébb hullámzást se mutassa.zvetlenül az élen kígyóként csúszó Brent nyomában mászott, s közben – mi tagadás, gborzongott, annak ellenére, hogy a nap tüzesen sütött, és kegyetlenül égette a hátát. Nemeg

madt olyan érzése, hogy az őr – akit nem is láthatott, hiszen a fejét egészen a fűbe fúrta – az areli a karabélyát. Sőt túlizgatott képzelete időnként annyira elhatalmasodott rajta, hogy márlani vélte a felhúzott ravasz éles kattanását. De nem történt semmi, s Brent a maga öt embe

órányi kúszás után baj nélkül elérte az első vastagabb pálmafát. Itt már a pálmaliget takarta őegyenesedve gyorsan eljutottak az antennás házikót környező legközelebbi fákhoz.Az alacsony faépítmény hátsó falához érkeztek, amelyből közvetlenül a tető alatt elhelyezett kak és egy ajtó nyílt a pázsitra. Az ajtótól néhány lépcsőfok vezetett le az itt egyébként

vidre nyírt gyepig. A támadásra készülőknek átmeneti rejteket adó pálmafáktól az épület áig a távolság legföljebb egy tucat lépést tett ki. Szokásos körülmények között ez a jelentékolság a vállalkozók útjának legnehezebb szakasza lehetett volna, Brent azonban igen bö

ámított, amikor föltételezte, hogy a japánok majd minden figyelmüket az érkező hajóra fordítjcsapat tagjai a vastag fatörzsek mögül nem láthatták a lagúnát, amelyet a rádióállomás ép

akart előlük, ám Harry pontosan az előzetes megbeszélés szerint tűnt föl a bárkával. Alig tíz p


31/131

hogy Brent és emberei megközelítették a faházat, az épület előtt fölharsant a japán őr sípjánakngja. Ezt követőleg a gyanúsan csendes adóállomáson – ahol, mint később kiderült, mindndtak, persze az őr kivételével – egyszerre nagy lett a sürgésforgás. Japán katonák iz

hangászásának zaja szűrődött ki odabentről, amint a tornácra igyekeztek, majd gyorsan távések ütemes csattogása hallatszott. Brent úgy találta, hogy elérkezett a cselekvés ideje.– Utánam, elő a pisztolyokkal! – vezényelte fojtott hangon, s öles léptekkel elsőként iramajtóhoz. Ahogy sejtette, nem volt zárva, egyetlen lökéssel betaszította, s előreszegezett pisztolrádióállomás félhomályba burkolt, hosszú helyis

brent ezredes kulonitmenye - frantisek behounek.pdf

Documents