búvópatak 2011/november

Polgári, kulturális és társadalmi havilap 2011. november – X. évfolyam 11. szám Ára: 350 Ft

2

4

7

11

16

2120

Búvópatak

Magyar fohászTamási Áron írása

Diákoka forradalombanTroszt Tiborné dolgozata

PannoniportrévázlatTamási ÁronrólNémeth István Pétertanulmánya

Viktor és ViktóriaPetrozsényi Nagy Pálregényrészlete

Magyar szúnakdrága az áraHarangozó Imre tanulmányaLakatos Demeter költőről

Olcsó életekBarnás Márton novellája

ÉlményDrgács Gabriellanovellája

Tamási áron emlékműSzervátiusz Jenő és fia, Tibor alkotása

Fotó: GK

Nincs lágyabb, mint a víz,mégis a köveket kivájja:nincs különb nála.

Lao-ce: Az út és erény könyve, részlet

Búvópatak 2011. november 2. oldal

AAz idők gyógyító lázában él a magyar. Történelmünk ezer évén átlobog az emberi Géniusz üzenete, mely nemzeti hőseink pél-dáit emeli elénk és költőink fénylő szavait idézi.

Nincs módunk kitérni a hűség elől.Tizenegy éve élünk őrhelyünkön: ezen a földön; szomjazva

az emberi és a nemzeti lét igaz voltára. Éltünk vágyakozásban az enyhület után, de szomjúságunkban itthon a hazugság ita-lát nyújtották nekünk, a világ pedig vegyes főzetekkel kábí-tott minket. Ebben a zavaros veszélyben, a hosszú sóvárgás után, emberi és nemzeti létünkben tehettünk-e mást, mint amit tettünk?

Magunk főztünk enyhítő és éltető italt magunknak. A kor, melyben élünk, s amelynek ablakán a jövőbe nézünk, vért csor-dított ebbe az italba. Örök intelem ez, mely egyformán szól nekünk magunknak és a világnak. Minket arra int, hogy a kor forradalmát magunknak kellett volna végbevinnünk. Mivel nem ezt tettük, hanem ajándékba fogadtuk el, olyan esztendők rakódtak történelmünkre, amelyek hagyományainkat elferdí-teni törekedtek, természetünket gúzsba kötötték és jöven-dőnk felől kétségekkel kínoztak. Ebben a hamis és igaztalan állapotban a nép nem találhatta meg nyugodalmát, és alko-tó erejét bénaság fenyegette.

Ezért kellett megtörténnie annak, ami történik.A kehely, amelyben magyarok vércseppjei szentelik meg az

éltető italt, a világot arra inti, hogy nagyobb gonddal és tisz-tább lélekkel őrködjék az emberi lét méltósága fölött. A hatal-mak, melyek a maguk rendszerében élni jónak és helyesnek látják, adják meg nekünk a lehetőséget, hogy mi is a magunk emberi és nemzeti formánkban élhessünk. Ez a forma nem más és nem is lesz más, mint a társadalmi demokrácia és a nemzeti függetlenség formája. Ezt a formát, kormányzás dol-gában, egy nemzeti kormány tudná a nép akaratával meg-tölteni; a művelődés szellemével pedig a magyar léleknek azok a mesterei, akik az elmúlt évtized alatt is a nép hűségében éltek.

Szenvedő lélekkel áhítjuk, hogy a rontó harcok megszűnje-nek, s kérjük az emberi bölcsesség szellemét, hogy a harcok küzdőit igazságtalan ítélet ne érje.

Méltó életünkért szóban és cselekedetekben a történelem-hez fohászkodunk. Fohászkodunk mindnyájan, munkások, parasztok és ifjúság, nemkülönben jövőt álmodó költők, akik mind és mindig rendületlenül hívei vagyunk hazánknak.

Budapest, 1956. október 26. – Irodalmi Újság, 1956. november 2.

Tamási áron

Magyar fohász

Csűr Tamási Áron szülőházának udvarán, Farkaslakán – fotó: GK

Búvópatak 2011. november3. oldal

K

S

Szűk Balázs versei

Kebelén kenyerePedig csak ődöngött előre meg hátra:Kebelén kenyere, hátán volt a háza.

Arany János

Kebelén kenyere, hátán a háza: Megcsúfolta rég szülője, hazája. Nincs már testvére, se zöldellő fája, Nyomor öröme, bánat párnája.

Az utca kövének tengermély kékje Koldulásának örvénylő sötétje. Nap mint nap rántja, húzza lentre, Égből zuhan rá Isten nedves csendje.

Már senkinek se fárosza, gyöngy éke, Azt mondják róla: utca söpredéke. Pedig otthontalan, éhes és árva, Megvetettebb, mint vadászok prédája.

Az ablakból, az ötvenhatodikbólEgy akasztott ifjú, cellatársa szól:„Jobb itt nekem, mint neked ott a »gályán«,Szegények kötelén, szorítva pányván.”

Kebelén kenyere, hátán már a háza: Megcsúfolta rég szülője, s most hazája. Nincsen már testvére, csak piros-zöld rongya, Ami arany testét árván betakarja.

(2002)

Kik maradtunkvégleg…„Kik végleg itthon maradtunk, Csak a rácson nézünk tova, Hogyan készül vakmerőn Emigránsok gyors otthona.

Kik hazájuk elől bújtak Más nép „üveg erdeibe”, S itt bitónk obeliszk sorát A hóhér unva veri le.

Kiáltást visznek belőlünk Szabad földnek nyertesei: Kőbe zászlónk kópiája, Földben tűnt kamasz szemei.”

„Corvin köz-álmok a kövön: Töltényhüvely sírhalmotok. Kik az égből mértek minket, Örökké velünk maradtok?

Égi imádság értetek, Kik szerelmet, ölelést lent Hagytatok a történelmi Ködben, csengettyűszóért fent.

E sír mély. Átvérzik azóta, Hol magyar a haza szava. Másod földről is megtérünk Veletek szent gyolcsba takarva.”

Summáját írom édes hazámnak, Megszállásának, nagy fájdalmának. Szégyen vallását Sztálin hadának, Nagy vigasságát Szép Magyarországnak!

Az rádiónál Nagy Imre vala,Az ő szívében fényesség vala,Ő áldott lelke meghala vala,Ott gyermek népek vitézködnek vala.

Az Corvin köznél vártákat hordnak, Nagy bátor szívvel ők hajigálnak, Vörös zászlónál gyilkosok állnak, Vad trikolorral tiszta szavak szállnak.

Kint ágyú dörren, gyors lövés rebben: Dávid harcol most Góliát ellen, Európa, jaj, csendes újra,Csak minket húz a Sorsunk is karóba.

(2004) Szalay Lajos rajza

Magyar kő-ballada


EEgy iskola – ha a társadalom nagy egészét nézzük – a minden-napok világában olyan sziget, amely ha érzékeli is a külső konfliktusokat, valójá ban a „kinti”, felnőtt világgal szemben védelmet nyújt tanulóinak.

1956. október huszonharmadikát, a forrada lom kezdetét kö-vetően azonban a történelmet formáló szándék nem csak Ka-pos vár utcáin, ha nem a Cukor- és Édesipari Technikum falai között is életre kelt.

2006-ig a diákok az iskola első és második emele ti lépcső-fordulójában naponta láthatták a koszo rúval díszített emlék-táblát (ma a Baross utca új iskolaépületében található), amelyet október 23-án élővirágok is ékesítettek, és rajta ezek a tisztelgő sorok álltak:

somogyi (sTier) anTal 1938–1956

iskolánk volT diákja, az 1956-os

forradalom és szabadságharc márTírja emlékére

inTézeTünk TanTesTüleTe és ifjúsága

Hogyan is történt? Hogyan lett hős és áldozat egy 18 éves, érettségi előtt álló diák? Felteszi ezt a kérdést az ember, aki mindig az életre szavaz. Felteszi a pedagógus, aki valóban vé-dené a rábí zott tanítványokat; így a közelmúltat vallató törté-nelemtanár is.

Úgy vélem, most amolyan „szubjektív törté nelmet” írok, hi-szen a fenti kérdésekre azoktól az egykori osztálytársaktól – Nagy Józseftől és Po zsonyi Ferenctől – kértem választ, akik azon a tra gikus hajnalon – 1956. november 4-én –, mikor az orosz géppisztolysorozat Somogyi Antalt halálra sebezte, együtt voltak vele. Nagy József – bár az akkori lövéstől mara-dandó sérülést szenvedett – és Pozsonyi Ferenc szerencséjük-re életben ma radtak. Emlékeik felidézését néha megszakít-ják a „talán”, a „valószínű” kifejezések, s ez 55 év távlatából természetes.

Kaposvárra 1956. október 24-én érkeztek meg a budapesti forradalom hírei. A tanítás ettől kezd ve szünetelt, bár a taná-rok az iskolában voltak. A diákok hazautaztak a kollégium-ból. Igaz, nem mindenki. Volt, aki nem akart, mint Pozsonyi Fe renc. Somogyi Antalnak pedig már nem indult vo nata Hő-gyész felé. Nagy József ugyan hazafelé vette útját Bala ton end-rédre, de csak Fonyódig ju tott el. Ott tudta meg, hogy nem közlekedik már vonat Siófok felé. Később szólt egy vasutas, hogy indul még egy vonat Kaposvárra. Így aztán másnap reg-gelre visszatért a kollégiumba.

Nagy József: „Kaposváron is voltak megmoz dulások, ezeken részt vettünk jó néhányan. Ez ok tóber 27-ig tartott. Naponta tüntettek a Kossuth -szobornál, a Petőfi-szobornál. Tordy Géza szava latára is em-lékszem.”

Pozsonyi Ferenc: „Ahol most az iskolában a Somogyi Tóni em-léktáblája van – a lépcsőfordu lóban –, ott két színész is szavalt, s egy rendező – talán Ádám volt a neve – lelkesítő beszédet mon dott nekünk. Aztán pár nap múlva – azt hiszem, október 27-én – egy fiatal, izga-tott férfi jött a kollégium igazgatójához, Fülöp Jánoshoz, aki ké sőbb behívatott. A férfi elmondta, hogy a Forra dalmi Bizottság megbízá-sából – mivel a rendőr ség szétszéledt – meg kell szervezni a nemzetőr-séget a városban, és ehhez a diákok segítségére is szükség van. A kollé-

giumból a tornásztársaim mal vállaltuk a feladatot. Nagyon jól ismer-tem So mogyi Tónit, elsőben vagy másodikban padtársak voltunk. Vidám, eleven fiú volt és ügyes tornász. Talán a harmadik osztályt kezdtük, amikor az első szeptemberi találkozásunkkor kezét nyújtva mu tatkozott be nagy komolyan – Somogyi Antal né ven. Már nem Stier? – kérdeztem. – Nem – vála szolta –, én magyarosítottam!”

1956. október utolsó napjaiban az iskola nyolc tanulója lett nemzetőr.

Mit is védett országszerte a spontánul megala kuló nemzet-őrség, amelyet október 30-tól már hi vatalosan is elismert az új kormány? Mindazt, amit a forradalom addig elért: a demok-ráciát – a Ráko si-rendszer ellenében – és a nemzeti független-sé get. Az új idők miniszterelnöke Nagy Imre lett. A forrada-lom győzelmét már az addig hatalmon lé vő kommunista párt, az MDP is elismerte, hiszen október 28-án „nemzeti demokrati-kus forradalomnak” minősítette az eseményeket. Korábban ellen-forradalomról szóltak a pártnyilatkozatok.

Október 29-én megkezdődött a szovjet csa patok kivonása, október 30-án pedig az MDP ki mondta feloszlatását. Novem-ber 1-jén este Nagy Imre és Kádár János bejelentette az új párt, a Ma gyar Szocialista Munkáspárt, az MSZMP megala kulását. Megszületett a többpártrendszer, a sem legesség. Úgy látszott, hogy győz a forradalom.

TroszT Tiborné

Diákok a forradalomban

Somogyi Antal


M

Az egyik mai IV. osztályos történelemkönyv így összegez és érvel: „A legsürgetőbb feladat a fegyveres harcok beszüntetése, a rend helyreállí tása volt. Október utolsó napjaiban még folytak a fegy-veres összecsapások, de a felkelők bevonásá val megkezdődött a nem-zetőrség megszervezése abból a célból, hogy általuk jöjjön létre a kor-mányhoz hű karhatalom, meggyorsítva így a kon szolidációt. Király Béla kapott megbízást az új karhatalom megszervezésére.”

Nyilvánvaló, hogy a fenti történészi megállapí tások akkor és itt, a kaposvári nemzetőrökben így még nem fogalmazód-hattak meg.

A nemzetőrparancsnok egy fiatal focista volt. Nagy József: „Talán Gál János volt a neve, de mindenki csak Mukulónak hívta. Nem volt telje sen ismeretlen a cukros diákok zömében aktív és kiváló tornászfiai előtt. A mellékszál Unger József testnevelő tanár, Jánvári József osztályfőnökünk barátja volt, nekünk pedig edzőnk. Mi akkor a Táncsics Gimnáziumba jártunk edzésre, ahol so kan megfordultak. Így az Ambrus Ágoston nevű sorkatona is, aki szintén befolyásolhat-ta gondol kodásunkat. Ő ugyan katona volt, de íróféle em ber, a Petőfi Kör tagja.”

Pozsonyi Ferenc: „Október 28-a után elmen tünk tehát a párt-házba, a Szabadság-parkkal (ma Berzsenyi-park) szemben. Az első két napon csak reggeltől estig tartózkodtunk ott, éjszakára pedig visz-szatértünk a kollégiumba. A pártház alagsorá ban kaptunk matraco-kat a pihenéshez. Volt egy gyors kiképzés a fegyverekről, illetve arról, ho gyan kell betárazni, sorozatot lőni. Lőgyakorlatot is tartottunk, őrséget felváltva adtunk.”

Nagy József: „Én főleg a leltározókat biztosí tottam. Szobáról szo-bára jártunk. A dobtáras géppisztolyokat a pincében osztották ki. Mi-vel le voltak zsírozva, meg kellett tisztítani azokat. Aztán november 3-án este jött Ambrus Ágoston, aki a helyőrség Katonai Forradalmi Bizottságának tagja volt. Ő mondta, hogy nagy baj van, Dombóváron vannak az oroszok! Javasolta, hogy haza kéne menni. De nem mentünk. Nem hagyhattunk ott mindent gazdátlanul.”

Mi is történt október 30-a, a forradalom győ zelme óta? A Szovjetunió október 30-i nyilatkoza tából úgy tűnt, hogy elfogadta a magyarországi változásokat. Valójában már előké-szítették a fegy veres ellentámadást, hogy megakadályozzák a végleges kiválást a szocialista táborból. És Ameri ka? A de-mokrácia mintaállama? Az ismert szuezi-válság „lefoglalta”, és nem akart fegyveres konf liktust a Szovjetunióval…

A fiúk a nemzetőrök kaposvári központjában minderről mit sem tudtak, miként arról sem, hogy november 1-jén Kádár János és Münnich Ferenc – őket jelölték ki a szovjetek a visz-szarendeződés vezénylésére – eltűntek Budapestről, nyilván Moszkvába vitték őket. Majd november 4-én haj nalban a recsegő szolnoki rádióadón keresztül – de lehet, hogy szovjet területről – Kádár János (aki soha nem beszélt konkrétan erről az útjáról) bejelentette az ellenkormány megalakulását,

s célul tűzte ki a munkás-paraszt hatalom megvé dését, a reakció és a fasizmus(?!) előretörésének megakadályozását, orosz segítséggel. Ugyanezen a hajnalon harcba szólította a törvényes hatalom védőit Nagy Imre.

November 4-én hajnali 5 órakor dördült el az orosz sortűz Kaposváron a park felől. Ezen az éj jelen a lövések előtt Nagy József és Pozsonyi Fe renc volt őrségben. Vegyes őrséget adtak: a diá kok a pártház – ebben az időben a Megyei Forra dalmi Bizottság székhelye – kapujánál, belül a lépcsőfeljárónál, a forradalom mellé állt katonák pedig az első emeleten, ahol a rádió- és a tele fonközpont volt. A parkot körülvették a szov-jet tankok. A kapunál őrt álló Somogyi Antalt és Sza bolcs Istvánt, valamint Nagy Józsefet, Ökrös Já nost és még akiket találtak az épületben, ütlegel ve lökdösték ki az épületből, és a fal mellé állítot ták. Az épülettel szemben álló tankból egy golyó szóró nézett velük szembe. Ma tábla és emlékosz lop őr-zi a sortűz helyét. A kopjafán ez olvasható:

hős vérTanúink emlékére

fehér imre, köbl józsef, karádi lajos

somogyi anTal, kovács rezső, vígh jenő

kaposvár, 1995. okTóber 23.a nemzeTőr bajTársak

Nagy József: „Egy magyar katonatiszt – a rendfokozatára már nem emlékszem – vezette a pártház elé a szovjet alakulatot. Védtelenül áll tunk ott, falhoz állítva, feltartott kézzel, szemben a katonákkal. Különösebb célzás nélkül indult a sor tűz, de alulról kezdték. Mivel So-mogyi Antal volt a legalacsonyabb, ő haslövést kapott, a másik go lyó a gerincét érte. Ez volt számára a súlyosabb. Én mellette álltam, vala-mivel magasabb voltam, engem comblövés ért. A sorban a következő Sza bolcs István volt, ő elájult, így sértetlen maradt. Ökrös János a combján sérült, a parancsnok vese lövést kapott, az egyik magyar sor-katonát lábán érte a golyó, a másikat a karján. Dominek Elemér és Pikler József volt a nevük.

Hajnali öt órától kb. fél hétig hagytak bennün ket a földön feküdni. Mivel alvásból felriadva, az alagsorból öltözetlenül felszaladva fogtak el, alsó neműben voltam. Nagyon véreztem. A tankoktól körülvett park-tól távolabb, egy keresztutcában magyar mentő állt, de nem jöhetett értünk.”

Másfél órán át senki nem nyúlt hozzájuk. Majd a sebesül-teket felrakták egy szalmával leszórt te herautóra, és Taszárra vitték őket, ahol az oro szoknak egészségügyi bázisuk volt. Innen enged ték el Szabolcs Istvánt, ő nem sebesült meg. Dr. Honfi Aladárné – Mária néni – szavaival élve: „Az tán az édes-apja megfogta a kezét, és meg sem állt vele Amerikáig.” Hasonlókép-pen döntött is kolatársa, Bőhm Gyula is. A nemzetőri szolgá-latot vállaló többi cukoriparis szerencsére nem sérült meg. Boldizsár Attila és Kovács Károly 1958-ban leérettségizett.

A sebesülteket Taszáron az orosz orvosok ré szesítették el-sősegélyben.

Nagy József: „Nagyon sok vért veszítettem a teherautón. Ha nem voltam eszméletlen, a ke zemmel próbáltam összefogni a sebemet. Arra is emlékszem, hogy nagyon fáztam. Ma is hálával emlékszem egy lullai katonára, aki Taszáron telje sített szolgálatot, és hálózsákját rám bo-rította. Ké sőbb tőle hallottak először hírt felőlem a szüleim. És innen engedték el azokat a társainkat, akik nem sebesültek meg.”

A sérülteket orosz mentőbe tették át, újabb úticéllal. A négy-ágyas autóban Nagy József felett feküdt Somogyi Antal. Akkor még élt. Nagyon rosszul volt, többször hányt. Aztán egyszer el csendesedett.

Taszár és Pincehely között halt meg… 18 éves volt.Hőgyészen, falujában temették el. Díszsírhe lyet kapott, de

senki nem láthatta már többé ele ven s mégis komoly gyermek-arcát.Lőczy Zoltán igazgató Nagy Józsefhez írott levele


A Ő

Mi lett a sorsa a többieknek Pincehelyen, aho vá a mentő megérkezett? A kis járási kórházban magyar orvosok gondoz-ták őket. Nagy József magyar hangra eszmélt: „Dobják őt is a másik ha lott mellé!” Szólni akart, hogy ő még él, de nem tudott. Majd egy másik kemény hang hallatszott: „Vigyék csak fel a többi sebesülthöz!” Ez utóbbi egy fiatal orvosgyakornoké volt, aki később Ka posvárra került, és nagyon lelkiismeretes orvos-ként ismerték.

Nagy József: „Körülbelül egy hónap múlva – én ugyanis márci-usig feküdtem Pincehelyen – a folyo sóról ismerősnek hatottak egy férfi szavai. A nővér segítségével megtudtam, hogy ő volt az, aki ko-rábban azt mondta, hogy halott vagyok. Később a lelkét kitette értünk, de én igazán soha nem tud tam megbocsátani neki. Az ottani orvo-soknak kö szönhetem, hogy a lábamat nem vágták le, pedig csaknem leszakadt, és elroncsolódtak az idegek is. Többször megműtöttek, és megküzdöttek értem. Igaz, a lábam 15 centivel rövidebb lett, de életben maradtam.”

Együtt érzett a magyar sebesültekkel sok pin cehelyi is. Azon a napon éppen lakodalom volt a faluban, és amikor a kórház egyik takarítónője, Petróné, Bözsi néni segítséget kért, szinte az egész násznép odament, hogy vért adjon a ma gyar sebesülteknek.

Nagy József: „Literszám kaptam a vért. Egy öreg bácsi előbb azért megkérdezte, hogy bizto san magyar vagyok-e, mert orosznak nem ad. Pin cehelyen mindenkit megmentettek, akit életben hoztak oda. Ökrös János iskolatársam is meg gyógyult, lassan mindenki elment, csak én marad tam márciusig. Szüleim már novemberben levelet kaptak a kol-légium vezetőjétől, és rendszeresen meg is látogathattak.”

Nagy József, ha mankóval is, de márciusban bement az is-kolába. Szíves szóval hívta őt szere tett magyartanára és igaz-gatója, Lőczy Zoltán.

Pozsonyi Ferenc: „Én szerencsésebben jártam. November 4-e haj-nalán első álmomból – négykor váltottak le, és azt követően aludhat-tam el – a tankok lánccsörgése, lövöldözés riasztott fel. Égett a villany az alagsori hálókörletben, és nagy volt a nyüzsgés. A világítást elol-tottam, hogy be ne lőjenek az ablakon. Felöltöztem és elindultam. Az ajtón kilépve a lépcsőfeljáróban lefelé tartó – mögötte hosszú csövű pisztolyt szegezett előre egy tányérsapkás –, géppisztolyát lövésre eme-lő katona körvonalait láttam. Így ösztönösen vissza léptem a hálóte-rembe, és behúztam az ajtót. Mi vel sötét volt, elhaladtak az ajtó előtt. A bennre kedt társaimmal lehettünk öten vagy hatan. Emlék szem Bol-dizsár Attila és Kovács Károly iskolatársa imra és egy lányos képű gimnazistára, aki később mellettem állt a falnál. Megvártuk, amíg teljesen kivilágosodott – féltünk, hogy a sötétben azonnal lelőnek ben-nünket –, majd feltartott kézzel fel mentünk. Bennünket is a falhoz állítottak, és feltar tott kézzel végtelennek tűnő ideig hagytak állni szemben a tankkal, rajta a golyószórós katonával. Közben a tisztek ide-oda mentek, intézkedtek, talán további intézkedésre vártak. Nem tudom, akkor sem tudtam, hogy mennyi idő múlva, de egyszer csak jött egy tiszt, majd elengedtek, elzavar tak bennünket. Vissza mentünk a kollégiumba – ez az iskola földszintjén volt abban az időben –, ahol a többiek nem tud tak semmiről. A gondnok szobájából felhívtam az öcsémet a tanítóképző ben, és nem értettem, hogy a gondnok úr miért próbál figyelmeztetni ar ra, hogy hallgassak in kább. Másnap már töb-ben szóltak, hogy el kelle ne mennem. Szabolcs Ist ván apja telefonált, és el mondta, hogy hol talál koznak, mielőtt elindulná nak a határ felé. Szabolcs István hívott engem is. Azt válaszoltam, hogy amíg nem kö-szönök a szüleimnek, addig nem megyek sehová. Stoppal, kölcsön-ke-

Baán Tibor

EmléknyomA gyermekaz engedelmes istitkolja útjait a kertbenmelyek vad hegyekés völgyek közt kanyarognakolyasfajta veszélyek köztmit a felnőttek ha sejtenek isnem mutatjákholott a nyilazóindiánoknéha egészen a vacsoraasztaligkövetik s ezért kapkodva esziks hirtelen riad felálmaiból

Baán Tibor

NaptárŐszinte várakozássalfigyeli a naptárthogy lapjait szaggatvavetkőztesse az időtmely viruló rózsakertek elhagyatott ösvényein közelegkatonai parádékdíszlépéseiben menetels észrevétlenül rendezi áta város életét mely hűvös kapualjaivalvárja a hazatérőtaki majd átizzadt ingébencsak a hideg vízre vágyikhogy lemossa arca ráncaitha csak egy pillanatra is

Somgyi Antal osztályának tablója


A

Nrékpárral ha zatértem Kutasra, és nem mentem el… Igaz, nem mertem sokáig otthon maradni, egy ideig egy másik faluban, a keresztszüle-imnél tartózkodtam. Később visszamerészkedtem az iskolába.”

Nagy József és Pozsonyi Ferenc így újra az is kola „oltalmá-ba” került. Úgy mondják, a tanári kar féltőn vette körül őket. Szükség is volt erre, mert márciusban „jöttek” az iskolába. „Több-ször érdeklődtek utánunk. Ez volt a »Márciusban újra kezdjük« (MÚK) mozgalom időszaka, amely azon ban nem valósult meg. Tanáraink azért figyelmez tettek, hogy most »tűnjünk el« egy rövid időre” – emlékezik vissza Pozsonyi Ferenc.

Kényszerűségből ugyan, de sokat hiányoztak. Az egész ta-nári kar és Lőczy Zoltán igazgató meg mozgatott mindent, hogy a félévi bizonyítvány hi ánya ellenére Nagy József társaival együtt érett ségizhessen.

Nagy József kórházi kezelése még az érettsé gi után is foly-tatódott, most már Kaposváron, a baleseti osztályon. Dr. Bó-dosi Mihály sokat küz dött azért, hogy betege járni tudjon mankó nél kül, és sok műtéttel próbálta megnyújtani a lábát. Másra is ügyeltek ott a baleseti osztályon, 1958 tavaszán. Ek-kor a felelősségre vonás újabb hullá ma kezdődött. Egy nyomo-zótiszt többször pró bálkozott Nagy József kihallgatásával, akit ugyan senki sem adott fel, de azon a november 4-i reg ge-len ottmaradt az áruló jel – személyi igazolvá nya – a pártház-ban. Kalandregénybe illő módon akadályozták meg a kihall-gatást a kórház baleseti osztályának dolgozói. Ha jött a nyo-mozó, a portá ról jeleztek, és a beteg már kapta is az altató in jekciót. Végül mégis beidézték az ügyészségre, akkor viszont tetőtől talpig begipszelték.

Nagy József: „Aztán visszaadták a személyi igazolványomat. 1958 májusában kijöttem a kór házból, és ősszel már Budapesten dolgoztam a sütőporgyárban, technikusként.”

Itt találkozott újra barátjával, Pozsonyi Ferenc cel, aki köz-benjárt érdekében, hogy felvegyék a gyárba. Az igazgatóról

pedig kiderült, hogy 1955-ben a kaposvári cukorgyár veze-tője volt.

A két barát később elvégezte a műszaki egye temet, de Nagy József egyetemi tanulmányait új ra megzavarta valami. „Elő-életét” rosszakarója megtudta egy hajdani kaposvári diák-lánytól, s mert őt nem vették fel az egyetemre, bosszúból feljelentette Nagy Józsefet. Majdnem felfüggesztették, de az iskola tanári kara most is a segítsé gére sietett. Az egyetem személyzetise leutazott Kaposvárra, és a cukoripari techni-kumból egy nyi latkozatot vihetett magával. Ez azt is tartal-mazta, hogy Nagy József nem fasiszta, nem felforgató, hanem ártatlan! Az aláírók között ott volt Lőczy Zoltán igazgató, Honfi Aladárné igazgatóhelyet tes, Guseo Andor, Kiss István, dr. Kerekes István né tanárok neve is. Ezután már nem zaklat-ták to vább, bár ha beteg lába felől érdeklődtek, külön böző magyarázatokat talált ki. Néha gyermekkori paralízisre hi-vatkozott, máskor motorbalesetre.

Változott a világ, ma már nem kell magyaráza tokat keresni. Így ismerhettük meg mi is a hiteles történetet.

Nagy József Budapesten a Zamat Kávé- és Kekszgyár főmér-nökeként ment nyugdíjba, Po zsonyi Ferenc pedig vállalkozását irányítja, ma már nyugdíjasan.

A hajdani diáksorsokról szóló krónika lapjai beteltek. Né-zem a tablót, amely az 1956/57-es tanév végzős diákjairól készült. Hiányzik onnan az osztályfőnök: Jánvári József, a kitűnő történelem tanár. A szóbeszéd szerint őt tartották felelősnek azért, hogy kollégiumi nevelőként kiengedte a fi úkat. Bizonyára nagyon nehéz szívvel léphette át Barcsnál a határt.

A nyakkendős fiatalemberek tablóképén vi szont ott van középen egy kihajtott gallérú, szúrós tekintetű diák fotója. Látszik, hogy nem ballagási kép. De ott van! Ő volt Somogyi Antal.

„Az ember a szíve mélyén örökké odavaló, ahol született.” Ezt a mon-da tot Tamási Áron hagyta ránk. Farkaslakán született 1897-ben, és 1966 óta Farkaslakán nyugszik. Tulajdonképpen a leg-fontosabbat róla meg is tudtuk ezzel a néhány szóval, a két dátummal és az egyetlen helységnévvel. Ha egész életében csak falujában teszi a dolgát, küzd a megélhetésért, fát ültet és vág, fütyörész a malmot hajtó szelíd-szőke Nyikó vizének partján, akkor is tisztelettel kellene adóznunk életpéldájáért. Hát még úgy, hogy a valóságban egy világirodalmi jelentősé-gű életművet köszönhetünk neki. Művelte a csodát egész pályája során. Faluja a műveiben már erős várunk. Féja Géza emígy beszélt róla: „szegény székely község, lakosai mostoha földön, hasonló viszonyok közepette és mindig rendkívüli erőfeszítések árán keresték szűkös kenyerüket. Mégis különös megszépítő áram cikázott a levegőben; amerre csak tekintettem, költőinek tűnt minden: a kis ud-var, a viharok kegyetlen markolásainak nyomait viselő házak, az egész falu. De az emberek és asszonyok is, mihelyst kiléptek mindennapi gond-jaikból, egyszerre tündökölni kezdtek, úgy beszéltek, akár a mesehősök. Tamási a székely nép természetes költészetét, ezt a csodálatos bimbó-

zást virágoztatta ki, a nép magatartásából pedig hősöket teremtett…” Regényeket, novellákat, színdarabokat és publicisztikákat írt róluk. Sütő András szerint a pisztrángok természete élt ben-ne, mindig az árral szemben úszott: „Az igazi Tamási nem az ég, hanem az otthon felé vezető utat kereste.” A forrás ízére azon-ban csak úgy lehet ráismerni, ha a tengerszemektől az óceá-nig már nagyobb vizekből is kortyolt az ember. Tamási Áront fiatal korában szintén nyomasztotta az elviselhetetlennek tűnő létezés. Sartre és Camus fognak kívüle forradalmian szem-benézni ezzel a világhiányérzettel. Nem csupán ama kisebb-ségi létre gondolok, hanem a teljességre, aminek értelmét föl-fogni igen nehéz, s amit megnyugtató válasz hiányában nem fedez el még a gyermekkor gazdagsága sem. A mi végre kérdés sajgását, s az azzal járó szorongást nem űzhette el a betlehe-mezők pisztolydurrogtatása sem. A harmóniára vágyó lélek a XXI. században félve kérdezi, hogy a ciánmérgezett folyók mentén érti-e valaki a pisztráng-metaforát? A fiatal Tamási úgy érezte – s ezzel az élménnyel kezdődik munkássága – „elfelej-tett immár a reánk ügyelő Isten is!” Ezt a novelláját a házsongárdi

némeTh isTván péTer

Pannoni portrévázlat Tamási Áronról


temető egyik padján írta a végzetébe rohanó székely-Hamlet atyafiáról, Szász Tamásról. Másutt pedig így kezd a novellába: „Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondvi-selés.” (Lélekindulás című novelláskönyvének iniciáléja ez (Tüzet vegyenek). Kormos István versében majd Korniss Dezső pász-torai fognak virrasztani a megőszült Isten helyett.) Ady End-re próbálta még a világháború előtt ébresztgetni az Urat. Tamási Áron katonaként érettségizik, s a világégéskor hama-rosan már Olaszországban harcol a fronton. Az elesett fiatal férfiakért, az őket haza hasztalan váró lányokért szól a bal-ladás hangú történet Szép Domokos Annáról, e székely Ofé-liáról. Tamási ütközetekben is részt vesz: ott van a Piavénál 1918-ban: „Amikor otthon reggeli mellé ültek az urak, mi akkor kel tünk át a Piavén. Fegyverem a vízben maradt, sokan maguk is. Három kézigránáttal érkeztem a Montello lábához, s délelőtt tíz órakor egy olasz géppuskás-osztagot elfogtam. Már csak egy kézigránátom volt. De boldog voltam, hogy sikeresen tudtam tiltakozni a halál ellen; s boldog azért is, hogy az olasz osztagban végzetes kárt nem tettem, mivel egy sebesülés történt csupán, az sem akarattal.” Ilyen meseien hang-zik mindaz, ami pedig megtörtént. Még Németh László és Czine Mihály tanár úr sem képzelték eleinte, hogy e tündéri realizmusban minden igaz:

„Amit a költészet színének hittem, élet volt, amit góbéságban agya-fúrt túlzásnak: közbeszéd.” (Németh László)

„Még nem ismertem közelebbről a Székelyföld népét, olykor magam is hinni véltem, hogy Tamási fantáziája függetlenül röpköd a való-ságtól. Arra járva láttam, mint mások is, annyian, olyan ott a világ. Úgy csobog ott a beszéd, úgy vált ott színt a táj, olyan volt a fény és árnyék cseréje is. Az udvarhelyi fogadóba ismerősen ülhettem be, s a Hargitára kígyózó utat is ismerősnek találtam. Farkaslakán már olyan otthonosan kopogtam be Tamási Áron édesanyjának és testvéreinek házába, mintha a magam falujába érkeztem volna. A napi gondok bizonyára mások voltak már, mint amikről a Tamási-művek beszélnek, de a lélek még ugyanaz. A testvérek, Ágnes, Gáspár, Anna és Erzsi a novellahősökhöz hasonlóan forgatták a szót. Úgy fénylett a homlo-kuk is.” (Czine Mihály)

Ahogy egykor Zágon fele Mikesnek, úgy Farkaslaka felé is mindig csillag fogja mutatni az utat a szerencsét próbáló nép-mesei fiúnak, Tamási Áronnak. Még az új világban is: „Az Ame-rikai Egyesült Államokban töltött közel három esztendő – mennyire jellemző az ő elkötelezettségére – nem a nagyvilág felé vonja érdeklő-dését, hanem még inkább odakötözi a szülőföldjéhez.” Olvasom Izsák József monográfiájában. Tamási Áron 1926 nyarán jött vissza Amerikából, mégpedig az Aquitania hozta át az óceánon, amely hajón a legféltettebb kincse egy Underwood típusú írógép volt, amit a tengerentúlon az író a magyar magánhang-zók fémbetűivel is fölszerelt. A gyöngybetűket kopogó masi-nát 1944-ig használta. Első könyvének novelláin már New Yorkban dolgozott. Áprily Lajos írt róla meleg hangú dicsé-retet. A hazaindulásáról emígy vallott: „Úgy megyek haza, mint a szántóvető a földre egy sereg búzával…”

Tamási az Erdélyi Helikon írónemzedékéhez tartozott. Bará-taival a marosvécsi kastély kertjében alapították az erdélyi szépírás újjáteremtésére készülő szervezetüket.

1928-ban jelent meg regénye, a Szűzmáriás királyfi. Édes-apja halotti torára készült el e munkájával: „…a székely sorsot olyan sötét jajgatással írtam meg, hogy arra a sötét, jajgató forrásra a későbbi időkben is, mint a szomorú szarvas, rájárt a székely lélek.”

1931-ben, így tanultuk, az erdélyi magyar vezető réteg csőd-jét kívánta ábrázolni. Czímeresek lett a regény címe. (Van az írónak egy novellája, Hajnali madár a címe, s abban cigányze-neszóra búsulnak kivilágos kivirradtig a berúgottak, siratják az elveszett hivataluk, míg a határban már dolgoznak a pa-rasztok.)

1932-ben jelenik meg tán a leghíresebb műve, az Ábel-triló-gia első kötete: „…lehetséges egy ifjú alakot rajzolnom, aki a székely-ség talpraesett értelmét, kedvét és szomorúságát egyaránt magában hordja. Így született meg az Ábel című regényem gondolata…” A le-gényfa kivirágzik című novellájának hőse, a tizenhat éves kicsi Móka, kinek érzékenysége, tehetsége, szép szava és kamasz tisztasága már előre vetítette a regénybeli Ábel alakját. A kicsi Móka mókáját, amikor megkötözi a fa alatt a nálánál idősebb vetélytársat, ugyanúgy nem feledhetjük, mint ahogy Ábel Blan-ka védelmében rókacsapdát, azaz kaptányt állít a kolozsvári éjszakában. Blanka erkölcseit és gyönyörű testét védelmezni bizsergetően jó érzés volt Ábelnek, dehogyis jutott eszébe, hogy vajon születésekor románul vagy magyarul hajoltak-e a le-ányzó fölé? Aki embernek kevés, az magyarnak is elégtelen. Novellái, regényei, színdarabjai tanítják ezt. Amikor Ábel emberséges marad minden körülményben, a legtöbbet telje-síti be:

„Ábel a létminimumokért való küzdelem során nemcsak helytáll, hanem a nagy emberi eszmék képviselőjévé is felnő.” (Görömbei András) Vagy ahogy egy Görömbeinél fiatalabb irodalomtörténész, N. Pál József látta: „Ábel szegény emberként és magyarként is leszorí-tott léthelyzetben kénytelen élni, retteg a természettől, a vadállatoktól, a hatalmasoktól, humora önmagában igencsak kevés lenne az érték-

Nagy Imre rajza Tamási Áronról 1956. november 19-én, az író rájegyzésével: „Isten angyalai segítsenek abban, hogy az újabb ezer év e véres küszöbén a magyar nemzet érdeme szerint léphessen át.”


B

V

teremtő győzelemhez. Valóban »holtig gyűjti a kedvet az élethez«, esze és életakarata is példás, de az igazi győzelem záloga az őt körülölelő, fojtogató világhoz való emberléptékű viszonyában keresendő. Ábel úgy képes nevet adni minden rettenetnek, hogy emberarcú látásával a dolgokat éppen a félelmetességüktől fosztja meg.” Elkelne még, hogy tanuljunk tőle!

1956-ban fohászt írt egy méltóbb életért. „A kehely, amelyben magyarok vércseppjei szentelik meg az éltető italt, a világot arra inti, hogy nagyobb gonddal és tisztább lélekkel őrködjék az emberi lét mél-tósága fölött.”

Bizonyára fölmerül más, esetleg távolibb, a miénkhez hason-lóképpen gazdag kultúrájú nemzetek olvasóiban, hogy miért kötődik egy pannón lélek a székelyhez, hiszen oly sok kilo-méter és még egy országhatár is választja el őket egymástól. Ráadásul a Hargita magasából az éggel feleselő fenyők sem hasonlítanak az itteni szelíd lankák növénytakaróihoz. A mi, dunántúli cselédlányunk, a balatonfőkajári Édes Anna, még csak megfelelni sem tud az ellenséges közegnek, nem hogy megvédhetné magát. A nagyvárosban nincs fölvértezve úgy góbés észjárással, mint Ábel. És mégis! Mindkét táj a magyar-ság őrvidéke is egyben. Akár kelet, akár nyugat felől jött tör-ténelmünkben a fenyegetés, itt is, ott is ugyanazt a sorsot élték meg a mindenkori hősök: a parasztoktól a politikai és szellemi fejedelmeinkig. A huszadik században csángó me-nekültek főztek édesapámék zalai udvarán, majd újabb me-nekülthullámok érkeztek a határon túlról a Balaton mellé is. Az Ábelek (a mindenkori Káinok megszorongatottjai, akiknek túl kell élniük a rosszat!) körülnézve szülőföldemen hasonlít-gathattak: lám, itt is borvizek bugyognak föl a földből, itt is hasonló lelkülettel misézhettek a ferencesek Keszthelyen, Sümegen, mint a csíksomlyói gvárgyián és testvérei. Ábel Csíkcsicsó mellé a térképen bekarikázhatja Balatoncsicsót. Tapolca mellett a barlangvízben, de a gyorsabb folyású somo-gyi patakokban is megélt és megél a pisztráng. A székelység

és a dunántúliság derűje és gyásza mindig is hasonló volt. Szivárvány és gyászszalag. (Miképpen a Szent Anna-tónál ma-gának csodát búsuló Kormos István sorsát és költészetét is annak látta Nagy László.) Tamásit a költők közül a dunántú-liak, Jankovich Ferencék ugyanúgy megsiratták, mint a szé-kely atyafiak. Össze kellene gyűjteni, hogy hány alkalommal fogadta vidékünk Tamási Áron egy-egy művét! Szüreti játékát (Bor és víz) vagy ötven éve mutatták be Balatonfüreden, majd az író halála (1966. május 20.) után tíz évvel a veszprémi Petőfi Színház játszotta a Hullámzó vőlegényt. Nehéz lenne föl-sorolnom, mi minden köti össze a hazát szellemi magasban vagy a búvó patakok mélyében! Szervátiusz Jenő faragta Ta-mási síremlékét, (Sütő András szavaival) a „több tonnás hegyi-beszédet”, de diákvárosomnak, Pápára Jókai-emlékoszlopot emelt. Vidékünkről elzarándokolt sírjához Ágh István, aki Tapolcán volt gimnazista… Utána hazautazott Iszkázra az édesanyjához.

1974-ben egyik folyóiratunk Tamási-számot adott ki. Ebben egy Vas megyei születésű fiatal költő, volt pannonhalmi ben-cés diák, Nagy Gáspár verse szerepelt. A dunántúli írástudó megállt Farkaslakán a cserefák lombja alatt – és megírta a Tamási Áron sírjánál című költeményét:

Hej Istenem kicsi Móka / csillag hajlik az utadba / a szemünket szikráztatja / a szívünket himbáltatja / emlékeink abajgatja / az a csillag kicsi Móka / vagy a szép Domokos Anna? / zöldülget fönn a Hargita / hej Istenem kicsi Ábel / csillag repdes az utadba / hogy te arra tüstént rálelj / az út magát mutogatja / az ösveny előre kitetszik / a legényfa kivirágzik / álmainkkal beh cicázik / jaj Istenem kicsi Móka / halált világló éjszaka / csillag hullik az utadba / hajnali madár Nyikóba / kicsi Ábel kicsi Móka!

Nagy Gáspár költővel Olasz Ferenc kiállításának megnyi-tóján foghattam kezet éppen abban a tapolcai művelődési házban, amelyet 2006-ban Tamási Áronról neveztek el.

Pethő László Árpád

TornyokI.M. Makovecz Imre

Valami épül a gyökerek-nél vérző göröngyökönvalami repülni készül erről a simára aszfal-tozott földről – ebből a széttépett barázdából.

Valami lélekből szakadóének a haranglábaktövében és a fölfeléívelő bordázat melyösszetartja a szétszéledőharangokat s a rekeszizommajd a szív éledése.

Valami láthatatlan dallamviszi a magasba az égés a föld között lebegőkeresztet s a halhatatlan-ságba ivódott zsoltárt –melyért a test megfeszíttetett. Temesvári Református Központ – Makovecz Imre rajza


CCsonka délibáb c. dokumentumregényem előkészülete közben mindig foglalkoztatott a gondolat, hogy az osztályellenség bélyegén kívül még milyen indok szerepelhetett a tizenkét hortobágyi tábor lakóinak kiválasztásánál. Erről már koráb-ban írtam egy gondolatsort a 2004-es Új Horizontban.

De foglalkoztatott egy másik gondolat is. Hol volt még ha-sonló tábor a szovjet rendszerhez tartozó országokban. Inter-náló táborok, Recskhez hasonló, felnőtt férfiakat összegyűjtő és elkülönített zárt munkatáborok mindenütt voltak. Jugoszlá-viában adriai börtön-szigetek, romániai Duna-delta kényszer lakhelyek, az utóbbi helyeken családok is voltak.

A hortobágyi táborokhoz hasonló, családokat, gyerekeket, öregeket, csecsemőket több évig barakkokba zsúfoló rendszer-ről nem tudok. Legalábbis az ezzel foglalkozó írások között ilyet nem találtam. Eddig nem.

2010-ben magyarul is megjelent Laurence Rees összefogla-ló történelmi munkája Zárt ajtók mögött címmel, mely a három nagy: Churchill, Roosevelt és Sztalin háború alatti háttértár-gyalásairól szól.

A katyni mészárlásokról már korábban is tudtunk. Azonban ennek pontosabb társadalmi hátteréről és részleteiről ebből a könyvből értesültem először. Ezek között van néhány hason-lóság, mely összehozható a hortobágyi táborok létrehozásával.

A Molotov–Ribentrop titkos egyezmény lehetővé teszi a szovjetek számára Kelet-Lengyelország lerohanását, alig egy hónappal azután, hogy Németország 1939. szeptember 1-jén lerohanja az ország nyugati felét.

Az 1920-as lengyel–szovjet háborút a bolsevikok nem nyer-ték meg. A keleti sáv a lengyelek kezén maradt. Ebben a há-borúban résztvevő veteránokat a kormány letelepítette a fehér-orosz és ukrán határon. Földet kaptak, gazdálkodtak. Ezeket a letelepített csoportokat oszadnyikoknak hívták. A megszál-lás után azonnal blokkolták őket, a férfiakat letartóztatták, a családokat 1940 tavaszán deportálták.

Ennek a deportálásnak a körülményei, részletei kísérteti-esen hasonlítottak a hortobágyi elhurcolásokra. Súlyosbítja, de egyben világossá teszi a helyzet gondolati-ideológiai hát-terét, ha ismerjük Beríja és Sztalin indokát és jóváhagyását ebben az ügyben. „A veteránok puszta létezése fenyegetést jelent a Szovjetunió számára, ezért elkerülhetetlen deportálásuk családjuk-kal együtt.” Az elhurcolásokra Lengyelországban 1940 tavaszán, Magyarországon 1950 nyarán került sor. Mindkettőt a hábo-rú motiválta. Az utóbbit csak a készülődés, mely szerencsére nem vált valósággá. De ez a feszültség és légkör a keleti orszá-gok helyzetét 1989-ig meghatározta. Ugyanaz a szovjet rutin és technika működtette mindkettőt. Hajnali dörömbölés, két óra pakolás, teherautó, vagon. A végállomás: Szibéria, enyhébb változatban állami gazdaság Kazahsztánban.

Az angol történész idéz egy fiatal NKVD-s tisztet, aki el-meséli, az volt a feladata, hogy mezőgazdasági segítőnek álcázva, minden veteránt és családtagjait végig kérdezze: Vállalja-e a bolsevik ideológiát és a szovjet állampolgárságot. A százezerből körülbelül húsz válaszolt igennel. A többit de-portálták. A megátalkodottabb férfiakat azonnal letartóztat-ták. Valószínű, mivel ezek élve soha nem kerültek elő, ők a katyni áldozatok.

Szólni lehet még a romániai Duna-deltáról. Rengeteg csalá-dot száműztek oda, kényszerlakhelyre, de ezeket nem őrizték lágerszerűen. Letették őket a homokra, két ablak és egy ajtó-kerettel, hogy rakják körül vályoggal. Itt csak éhen halni le-hetett, megszökni nem. A hortobágyiakat lágerben őrizték, az éhenhalás nem fenyegetett, bár ilyen is volt, de megszökni innen sem lehetett.

Lukács József

Kelet-lengyelországi deportálások

Lukács József – fotó: Apatini Ferenc


CChiş százados kimerülten, porosan roskadt estefelé az asztal-hoz. Lánya, Victoria sajnálkozva nézett szálas, pakombartos apjára.

– Elfáradtál?– Zűrös napom volt – válaszolta a férfi anyanyelvén, romá-

nul. – Ha ez így megy tovább, nemhogy az öreg-, de még a nyugdíjkort sem érem meg.

– Miért, mi történt? Lopás, közlekedési baleset vagy megint össze törtek egy-két lokált valahol?

– Ez is, az is. Olyan idegesek mostanság az emberek. Alig szól egy-két szót valaki, már össze is ugranak, mint a bakkecs-kék. Sokszor csak úgy, semmiért.

– És? Csodálkozol? Már hány hónapja nincs se élelmiszer, se vil lany, se fűtés a városban? Mit városban, az egész ország-ban, ugyebár.

– Te éhes vagy?– Én nem, de…– Nálunk sötét van?– Nincs.– Fázol?– Bocsánat, nem szemrehányásként jegyeztem meg. Végül

is nem rajtad múlik, ami ebben az országban történik, hiszen te is csak azt teszed, amire a munkád, esküd kötelez.

– Ugye? – kapaszkodott lánya szavaiba a százados. – A pa-rancs az parancs. Mellesleg a hazámat is szeretem, vele a Vezért, a román kommunista pártot, és…

– Jó, jó, ezt inkább hagyjuk most! Mit kívánsz enni: hide-get vagy meleget?

– Ezért van nálunk villany, tele a kamra és fáznunk sem kell pilla natnyilag. Biztosítalak, ha más is hozzám hasonló-an lelkiismeretes, hazájához hű polgár lett volna, sosem, ér-ted, sosem jutottunk volna idáig.

– Így igaz. Kérlek, ne húzd fel magadat! Szóval mit hozzak: ebéd maradékot vagy valami hideget?

– Gyere ide, hadd pusziljalak meg! – lélegzett fel Chiş Fran cisc. – Örülök, hogy legalább te megértesz, mert a bátyád bi zony félig sem. Hat óra – sandított a karórájára mérgesen –, és én tegnap óta színét sem láttam ennek a csavargónak. Ha ezt továbbra is így folytatja, sem mire sem viszi az életben. A katonatiszti egyetem nem érdekli, min den irodából sorra-rendre kirúgják. Már az egész testület rajtunk rö työg, a jóis-tenit az anyjának!

– Miért nem próbálkozunk meg valamelyik üzemnél? Lehet-ne be lőle… állt meg egy pillanatra. – Igen, miért ne, műszaki rajzoló. A gé peket, motorokat szereti, és prímán rajzol is – dobta be az ötletet sze líden.

Vicus, szó mi szó, rajongott a bátyjáért. Nem is volt az rossz fiú, csak az akkori rendszer ellen füstölgött, s miután az apja éppen azt szolgálta, sosem tudtak, talán nem is akartak egy-mással zöldágra ver gődni. A lány két tűz között szökdécselt. Hol ezt, hol azt békítgette, csitítgatta, miközben a Ceauşescu-rendszer kereke egyre jobban csi korgott.

– Attól tartok, túlbecsülsz. Műszaki rajzolónak lenni diplo-ma nél kül majdnem olyan abszurdum, mintha ezredesként küldenének nyug díjba. Ha katonatiszt lennék, több helyre tud-nék szólni az érdekében, szekusként meg pláne, de hát egyik

sem vagyok, ezért nem marad más hátra, mint a lapát vagy legjobb esetben bedugom valahová por tásnak. Pszt, hallgass csak! Azt hiszem, hazajött a fiatalúr.

– Szia, apa! Szia, huguci!– Már megint hol császkáltál? Hogy lehet az, hogy sosem

vagy itt hon, amikor hazajövök a melóból?– Mit csináljak itthon? – rántott egyet a vállán a barna,

göndör ha jú fiatalember. – Bűvöljem a tévét? Vagy inkább a számítógéppel babráljak?

– Hát ha neked ez életcél? Viki, Viki, ha az anyád látná, hova ju tott a kisfia!

– Nocsak! – húzta fel bal szemöldökét Chiş Viktor – sűrű, szénfe kete szemöldöke volt. – Mióta érdekel téged, mit mon-dana rólam a mutterom?

– Nem érdekel. Csak úgy kicsúszott a számon.– Szegény anya! – sóhajtott fel a kis testvér. – Milyen rossz

lehet neki most magyarban.– Egy frászt lehet rossz, hiszen ő is magyar, tehát otthon

van.– Ahogy vesszük. Szerintem nem teljesen, és ha nem válta-

tok vol na el, eszébe sem jutott volna átmenni – jegyezte meg alig leplezett szemrehányással a hangjában, s már előre felké-szült, hogy az apja ke ményen visszavág majd emiatt.

– Tessék? Mit mondtál? Bocsáss meg, kicsit elméláztam.Kissé szórakozott a kapitány – állapította meg Viktória

magában. De nem csak szórakozott, a szokottnál is fáradtabb, végtelenül levert és szinte tűkön ül. Mintha várna valamire, amiről azonban senkivel sem beszélhet. Érthető: hivatali ti-tok, utóvégre zsaru, akinek a fejében az autólopástól a tün-tetésekig számtalan ügy kavaroghat. Itt van pél dául mindjárt a Tőkés-ügy! A városban nem is beszélnek mostanában egyéb-ről, minthogy éjjel-nappal őriznek egy Tőkés nevű református papocskát. No nem a zsaruk, a hívei. De hogy miért, senki sem tudja pontosan. Talán az apjának is köze van a lelkészhez, és éppen miatta feszült annyira.

– Hozom az estebédet. Csak azt áruljátok már el, mit hoz-zak?

– Nekem mindegy. Tulajdonképp már ettem egy havernál.– Nekem az ebédet. A tegnapi csorbából1 is, ha maradt még

belőle.A kerek arcú, frufrufrizurás tinédzser térült-fordult, tálalt

és szót lanul nézte, hogy esznek.– Isteni ez a csorba! Akár mindennap megenném. Csirkével,

jó fok hagymásan, úgy, ahogy te csinálod.– Van mára még programod, vagy kivételesen együtt tévé-

zünk ma este?– Kérdezd meg tőle! – mutatott a százados a magasba. – Elég

egy telefon, s már itt sem vagyok. Ha ágyban fekszem is, azon-nal menni kell. Sajna, zsarusors, nálunk ez is benne van a pak-liban. Csodálom, hogy nem vetted észre mostanig.

– Istenre gondolsz vagy a scorniceşti-i suszterre? 2 – követ-te tekin tetével apja kezét a fiatalember. – Ó, bocsánat, milyen hülyeségeket kérdezek, hiszen a kettő egy és ugyanaz a személy, nemdebár?

A százados elsápadva kémlelt körül a szobában, mintha attól félt volna, meghallotta őket valaki.

peTrozsényi nagy pál

Viktor és Viktória


H

– Süsd el a vicceid a haverjaidnál, nagyfiú, és csak úgy mellesleg ajánlom, ne marj abba a kézbe, mely mindnyájunk-nak enni ad.

– Köszönöm az ételt. Elment az étvágyam – tolta félre az ételt Vi ki maga elől az asztalon.

– Nekem is – állt fel savanyúan a családfő. – Megyek, meg-nézem a tévében a híreket. Te pedig, légy szíves, jelentkezz holnap nyolckor a bőrgyár személyzeti osztályán. Beajánlot-talak portásnak, de előtte még el akarnak veled beszélgetni.

– Apa, Viki, de hisz ez nagyszerű! – tapsolt a lány lelkesen. – Vég re te is dolgozhatsz, ami manapság bizony nem semmi.

– Portásként. Egy büdös bőrgyárban.– Mégis mit vártál? – csattant fel az apa ingerülten. – Az

egyetem nem smakkol, dolgozni nem szeretsz. Tudod te egy-általán, mit akarsz? Mert nekem halvány dunsztom sincs.

– Hogy mit akarok? – révedt el a fiatalember. – Egy olyan világot, ahol meleg és a „fény országában” is világos van, min-den ember e gyenlő, és egyik sem bűzlik, mint abban a bőr-gyárban, ahova most készülsz bedugni. Ja, ne nézz így rám, nagyon jól hallottad: pute, ma gyarul: bűzlik. A hivatal, a temp-lomok, az emberek, az egész szocia lista brancs élén a Kárpá-tok Géniuszával.

– Te nem vagy eszednél! Hallod ezt, kislányom? Még a végén ki süti, én vagyok a legbüdösebb hekus Temesvárt.

– Most őszinte legyek vagy udvarias? – szaglászott komikus gúnnyal a levegőbe.

– Micsoda? – vörösödött el a markos rendőrtiszt. – Így beszélsz te az apáddal? Lehet, hogy már nagyfiú vagy, de szá-momra csak egy tak nyos pispirig3, és ha továbbra is így nye-kegsz, mindjárt adok egy lec két illemből – nyúlt reflexszerűen a nadrágszíjához.

– Meg akarsz verni? – dobbant meg a srác szíve. – Csak rajta, tő led ez is kitelik. Ezt tetted egész gyerekkoromban, és nyil-

ván most is ezt teszed a letartóztatottakkal odabent. Minden-ki fél tőled. Én is, de téged úgy látszik, pont ez inspirál, nem az, hogy szeress.

A százados kedvetlenül kapta el a kezét az övéről.– Ugyan, mit tudsz te rólam, egyáltalán az életről! De nem

hibáz tatlak. Túl fiatal vagy ahhoz, hogy megítéld, kit kell meg-verni, kinek kell tapsolni. Te meg mit csinálsz? – reccsentett a lányára, aki leszed vén az asztalt, kezdte sorban becsoma-golni az ételt egy-egy nejlonta sakba.

– Átviszem a maradékot a szomszédnak. Szegények alig él-nek e gyik napról a másikra. Pedig dolgoznak, még többet is, mint kellene. Csakhogy mi kezdjen a pénzzel valaki, ha hús helyett kabátok lóg nak mostanában a hentesnél.

– Na tessék! Alig fejezi be az egyik, jön a másik hátulról. Hány szor ismételjem, tökfejek, hogy ez csak olyan… izé… át-meneti álla pot. Még egy-két hónap, és volt állami adósság, nincs állami adósság, a többit meg bízd az elnökre. Majd ő ad nekünk ismét meleget, húst és benzint is, csak türelem, bíz-zunk benne, és imádkozzunk, akarom mondani, szurkoljunk – javította ki zavartan önmagát –, hogy kive zessen bennünket ebből az átkozott gazdasági krízisből.

– Ajaj, hát gazdasági válság van?– Nem, bocs, rosszul fogalmaztam, csak olyan…– Olyan?– Kotty belé, szilvalé! Mit értesz te ezekhez! Egy szocialis-

ta rend szerben, mint amilyen a mi drága hazánk is, soha sin-csenek válságok, ezért felsőbbrendű minden más rendszernél. Te meg mit akarsz azzal a kajával? – fordult ismét a lányához. – Pardon, pardon, elfelejtettem. Ma irtó nehéz napom volt. Tudjátok, a Tőkés-ügy…

– Igen? – figyelt fel Vicus, de Viki is. – Úgy hallottuk, láza-dozik a pópa, atya, vagy hogy hívják. Ez most pletyka, tünte-tés vagy mit higgyünk?

– Ti semmit, ha túl akarjátok élni őt is, engem is. Nem láttok, nem hallotok, ha megfogadjátok egy idősebb ember tanácsát. Melyik szom szédnak viszed az ételt, Vicuska?

– Kerekesnek.– Mi, annak a bozgornak4? – torpant meg a százados. –

Tedd le a zacskókat, és felejtsd el az egészet!– Haragszol rá? Mióta, hisz tegnap még köszöntetek egy-

másnak.– Nem haragszom, csak… Hogy magyarázzam, hogy meg-

értsél?– Fölösleges, értünk mi mindent, ne fáradj! – intette le

Viki az é desapját. – Csupán az nem fér a tökfejembe, hogy beszélhet pont az az ember így, akinek az ősei szintén… boz-gorok.

– Ki… ki mondta?– Mit számít? Így van, vagy nem így van?A szegény százados most jött csak zavarba igazán, de mi-

előtt vá laszolhatott volna a kérdésre, megcsörrent a telefon.– Da… Da… Am înteles, sa träiti! 5 Sajnos mennem kell.

Legyetek jók, és zárjátok be jól a kaput, ajtókat! – ölelte át a gyerekeit sötét arckifejezéssel.

A lány aggodalmasan nézett a bátyjára.– Valami zűr van? Mi történt?– Semmi különös, de az ördög nem alszik. Remélem, egy-két

órán belül megjövök.Nem jött meg. Már éjfél is elmúlt anélkül, hogy életjelt

adott volna magáról. Ez ugyan máskor is megesett, de most, tekintettel az ország felett gomolygó viharfelhőkre, a szo-kottnál is nagyobb aggodalommal töltötte el a testvérpárt. Valami készül, ezt mindenki érezte. Ott vib rált, fenyegetett a robbanásig feszült idegekben. Amúgy még csend volt, a száj hallgatott, csupán a mély morajlott. A testvérek estéjük nagy Takács Zoltán illusztrációja


A

részét a tévé előtt töltötték. Unalmas műsor volt, ásítgattak is hozzá nagyokat.

– Megyek, lefekszem – mondta Chiş Viktor. – Ahhoz képest, hogy szombat van, lehetne érdekesebb műsor is a tévében.

– Várjunk még egy kicsit, hátha apa is betoppan.– Minek? Amikor jön, itt lesz, és jóccakát!– Lehet, hogy kinevetsz, de én úgy érzem, valami még tör-

ténni fog ezen az éjszakán.– Hogyne! Ugyanaz, mint tegnap, tegnapelőtt. Reggel fel-

kelünk, elballagunk a munkába, este lefekszünk, elmormogunk egy-két imát vagy szitkot magunkban, és másnap kezdődik minden elölről, mert a puliszka sohasem robban, ha netalán erre gondoltál – vetkőzött le, és lefeküdt.

– Szűz Mária, légy velünk! – vetett keresztet Vicus ijedten. – Én nem is kívánom, hogy robbanjon. Főleg apa miatt, aki nem éppen ve szélytelen helyen dolgozik. Te mit hallottál Tőkés László lelkészről?

– Megfogtál! – pattintott az ifjabb Chiş. – Itt az az akna, mely még iscsak bármelyik percben robbanhat, ha rálépnek. Legalábbis én így látom. Úgy hírlik, át akarják „helyezni” egy szilágysági faluba. Meg esik, nem, útban állsz, és eldobnak. Csakhogy ő, hogy is szokták mon dani? Vastagnyakú kálvinis-ta, és fütyöl a nagyváradi püspökre.

– Egy pap? Nem hiszem. Ezt egyetlen pap sem merné meg-tenni.

– Ő megtette, és fütyöl Mot polgármesterre is, és, képzeld el, minden hí vő mellé állt. Úgy védik, mint az amerikai elnö-köt, amiről magam is meggyőződtem, hisz ott jártam.

– A Mária téri templomnál? Gyönyörű, csak ebből nagy baj lehet még, mert a széllel szembe pisilni… Jaj, lehet, hogy épp most vezény lik ki apát ellenük?

– A drákuba!6 Erre nem gondoltam – ugrott ki az ágyból a fiatalem ber. – Ezt nekem is látnom kell.

– Veled megyek, bár apa biztosan haragudni fog, ha észre-vesz. Meg veszélyes is, ezért…

– Maradj itthon, én mindenképp megnézem, hogy verik szét egy lü ke zsaru pofáját.

– De Viki! Hogy beszélhetsz így az apánkról.– Mi az, ti még fent vagytok? – nyitott rájuk ekkor a ház

ura, most még kimerültebben, porosabban és elesettebben, mint azelőtt.

– Apa! – borult Vicus megkönnyebbülten a nyakába. – Jól vagy? Hol voltál ilyen sokáig?

– Hivatali titok. Egyébként van egy hírem a számotokra: nyugdíj ba megyek, pontosabban mennék, gyerekek. Korked-vezményes nyug díjba, ha… sikerül.

– Nahát! És ezt mikor találtad ki. Én mindenesetre klassz ötletnek találom. Viki?

– Dettó. Legalább egy zsaruval kevesebb táncol úgy, ahogy oda fönt fütyölnek.

A férfi ezúttal nem vágott vissza, csak fanyarul mosoly-gott.

– Előtte azonban kiveszem a szabimat, és kiruccanunk egy kicsit külföldre, mondjuk, az NDK-ba vagy Jugóba.

– Hurrá! – örvendezett Chiş Vicus. – Látogassuk meg a mamát ma gyarban.

– A… a mamát? Az sem kizárt. Persze csak a te kedvedért – tette hozzá sietve.

Viktor gyanakodva meredt az apjára, de amit most gondolt, még a húgával sem közölte.

Eltelt egy hét. Idő: 1989. december 15. 12 óra körül. A Ti-mo tei Ci pariu utcában, itt lakott Tőkés László tiszteletes, mintegy 200 főnyi tömeg tolongott. A lelkész lakását, illetve a templomot rendőrkordon védte a tömegtől, a házon belül a hívők, akik meg beljebb nem eresz tettek senkit sem. Filmbe-

illő jelenet, filmeztek is a… szekusok – fi gyelt fel rájuk Chiş Viktor, aki szintén ott szorongott a tömegben.

– Menjetek haza, gyilkosok! Hagyjátok békén a papunkat! – kiál tották a magyarok, románok egyaránt.

A lelkész időnként megjelent az ablakban, olyankor meg-kérdezték tőle, mit kíván, tudniillik éhezett. Fizetést nem kapott, és a kemény tél ellenére fűtés sem volt a paplakban, miután egyetlen tűzifát szál lító szekeret sem engedtek át a kordonon. Hirtelen sötét, diplomata rendszámú kocsi fordult be az utcába, és kiszállt belőle egy nyurga, intelligens arcú amerikai.

– May i?7

A rendőr bután meredt a diplomatára. Egy szót sem értett angolul, egyébiránt, ha hozzányúlni nem is mert, a lakásba sem engedte. Kínos helyzet, amit végül a lelkipásztor oldott meg azzal, hogy maga jött ki az utcára.

– Éljen Tőkés László, a bátor lelkű tiszteletes!A tömeg beljebb szorította a rendőröket. Viki kíváncsian fu-

rako dott közelebb. Már többször látta, ismerte a tiszteletest, de alaposab ban sosem nézte még meg magának. Hát most meg-nézi, elvégre olyan hős, aki szembe mert szállni a kommunista urakkal, nem terem min den bokorban. A református pap kö-zépmagas, oldalra fésült hajú fér fi volt, kissé ősz, bár nem le-hetett több 35–40 évesnél. Hangja picit vontatott, de lágy, kellemes, ajkai keskenyek. Mivel angolul beszélt, Viki sem igen értette. Időnként felmutatott a betört, hellyel-közzel karton-nal beragasztott ablakokra, majd lehívatta a feleségét is.

– Éljen Edit tiszteletes asszony!A tömegből váratlanul kilépett egy anyóka a férjével, ke-

zében ko sár tele tojással.– Ez a magáé – nyomta az állapotos nő kezébe a kosarat,

egyet ki vett belőle, és az egyik feléje közeledő civil ruhás sze kus arcába hají totta. – Ez meg a tied!

A tömeg felnevetett, s a következő pillanatban ezernyi tárgy zú dult a rendőrökre: kő, sár, faágak, alma és egyebek. Az apó-ka, lehe tett vagy 70 esztendős, tisztelettel csókolt kezet az asszonynak, majd Tőkésnek.

– Circulati, circulati! Mergeti acasa, oameni buni!8 – kiál-tozott re kedten egy nagy tokájú főhadnagy, amíg hozzá nem osont egy sötét szemüveges bőrkabátos, és súgott valamit a fülébe. – Figyelem, fi gyelem! – adta ki a milicistáknak9 ekkor a parancsot a rendőrtiszt. – Zárlat feloldva, jelentkezzék min-den rendőr a főkapitányságon!

Az emberek áttörték a kordont, és összevissza ölelgették a refor mátus házaspárt. De kapott az ölelésből az ámuldozó dip-lomata is. Közben egyre többen és többen szivárogtak a cso-porthoz. Részben a Mária térről, részben távolabbról, az egye-temista szálláshelyek i rányából.

– Wir haben gesiegt. Es lebe Amerika!10 – süvöltötte egy hórihor gas, ádámcsutkás tinédzser németül, majd románul, magyarul és szerbül, lévén Temesvár négynemzetiségű nagy-város, ahol minded dig a legkevésbé sem érvényesült a diktá-tor nacionalista politikája.

A főhadnagy úgy tett, mintha nem hallotta volna. Pedig az utolsó mondatra ugyancsak elsápadt, ugyanis ez már nem csupán egyetlen család, hanem egy imperialista, közellenség-nek számító állam irán ti szimpátiát kürtölte világgá. Ez viszont már politika, főbenjáró bűn, amiért már eddig is több száz polgárt ítéltek kényszermunkára vagy börtönre.

– Mit ordít ez az agyalágyult? – kérdezte a bőrkabátos.– Nem értettem. Jó napot! – fordított hátat neki a főhad-

nagy, aki, mint a rendőrök többsége, szívből utált minden sze-kus kollégát.

Viktor beszámolt otthon, minek volt tanúja a Cipariu ut-cában.


H

– Szörnyű! Hogy van lelkük így bánni egy ártatlan lelkész-szel! – szánakozott Tőkésen Vicuska.

Az apa szótlanul hallgatta, csak akkor futotta el a pulyka-méreg, a mikor a fiú a kamerákról is beszámolt.

– Ó, te okos tojás, most aztán nyakig benne vagyunk mi is a csá vában.

– Mi? De hiszen meg sem mukkantam, csak ott álltam, és…– Lefilmeztetted magadat. Tudod te, mit csinálnak a sze ku-

sok az ilyen hülyékkel? Elkapják a frakkjukat, és attól kezdve isten irgalmazzon a körmeinek, hátának… Kivéve, ha vállal-ja, hogy rendszeres jelentése ket írogat erről vagy arról a sze-mélyről, legyen az akár a saját apja is.

A fiatalember lesújtva harapott az ajkába.– Most már csak egy dologban bízhatunk: ha egyetlen fel-

vételen sem szerepelsz. Addig is ajánlom, nem, követelem: tartsd magad tá vol mindenféle tömegtől. Legjobb, ha egy ide-ig ki sem mozdultok itt honról.

– Ilyen veszélyes? – sápítozott Viktória. – Talán még az sem ka csa, miszerint Moldva fővárosát Ceauşescu-ellenes röpcé-dulákkal bombázzák.

– Iaşit, Zsil-völgyét stb. De erről egy szót sem senkinek. Ezért is szerettem volna eltűnni valahol külföldön. Hiú álom: nem-hogy kül földre, de szabira sem engednek.

– Hát ez irtó jó! És te egy ilyen rezsimnek nyalod, bocs, tö-rölgeted a bocskorát?

– Na, ide figyelj, te forradalmár! – ütött az asztalra magán kívül a családfő. – Mondd meg nekem, hány szobánk van?

– Négy.– Éhezel? Ruhád, pénzed van, noha még csak nem is dol-

gozol?– Da, da. Igaz, hogy már százszor kérdezted, de csak foly-

tasd nyu godtan.– Oké, nem folytatom, csupán annyit kérdeznék, mindezt

bizto síthattam volna-e neked és a húgodnak, ha nem nyalom a főnökeim talpát naponként?

– Ki kért rá? Én nem, és Vicus sem, ha cserébe eladod a lel-ked a dracunak.11

– Köszönöm a megértést – húzott ki a bárszekrényből egy üveg skót whiskyt. – Milyen jó, hogy legalább a gyerekeink megértenek bennünket.

– Apa, kérlek, ne igyál! – kérlelte Vicuska. – Mi lesz, ha vé-letle nül cseng a telefon, és megint behívnak?

– Mit törődsz te vele, ez hadd legyen az én gondom! – kor-tyolt a százados az üvegbe. – Te persze sose tennél ilyesmit. Inkább oda vág nál, nem nyalnál. Eltaláltam?

– El.– Hát akkor vágj! Lássuk, mennyivel van több vér a te pu-

cádban. Vágj, de ide, ide! – nyújtotta arcát a fia felé. – Na, mi lesz? Képzeld el, hogy én vagyok a Haza Megmentője, a Kár-pátok Géniusza!

– Ízléstelen vagy.– Még ez is? Jól van, fiam, vettem az adást. Gratulálhatsz

magad nak – zöttyent egy fotelbe, és azontúl ügyet sem ve tett reájuk.

– Sétálok egyet a városban – állt este Viktor a tükör elé, és feke tére festett kócot ragasztott az orra alá. – Na, hogy festek? – csúsz tatott egy sötét szemüveget is a szemére.

– Kérlek, ne játssz a tűzzel, mert megégeted magadat! Hagyd a fe nébe azt a papocskát. Ez vallásügy. Mióta vagy te ilyen vallásos?

– Tévedsz. Már réges-rég nem az, meg kíváncsi is vagyok, ugye bár. Végül is kilakoltatták Tőkést a paplakból?

– Én is, de emlékezz vissza, mit ígértünk apának: még csak passzív nézőként sem csatlakozunk semmiféle tömeghez.

– Szeretné ő, de mikor ígértem neki bármikor is ilyesmit?

A templom előtt nemhogy fogyott volna, de még gyarapo-dott is a sokaság. Rendőr sehol, szekus annál inkább, civil ruhában, nehogy felismerjék őket a tüntetők.

– Mi újság? – szólított meg Viktor egy bajuszos emberkét.– Álló front: a tiszteletes benn, mi meg kinn didergünk.

Legalább a doktort engednék be hozzájuk, hiszen állapotos a jó asszony. Sza bad? – kacsintott rá az atyafi, és megigazította Viktor bajuszát. – Vi gyázz a bajuszodra, mert mindjárt leesik.

Kilenc körül aztán maga a polgármester, Petre Mot is meg-jelent.

– Le vele! Áruló! – fütyölték ki azonnal.– Ceauşescu-bérenc! – tódította egy szakadt ruhájú csavar-

gó, de ezt már csak úgy félhangon, meg is szeppent azonnal, és gyorsan körül tekintett, melyik szekus hallotta.

– Jó napot, polgármester úr! – bukkant fel hirtelen a tisz-teletes a bejáratnál. – Engem méltóztat keresni?

A polgármester finom, méltóságteljes kinézésű úriember, mézé des mosollyal fogott kezet a lelkésszel.

– Ejnye-bejnye tiszteletes úr, mi ez a hűhó egy szimpla szószékért? Nem intézhettük volna el ezt szépen, civilizáltan magunk közt anélkül, hogy megzavarja a rendet és a békés polgárok nyugalmat?

– Dehogynem! Ha ön is akarja. De hát nem akarta. Ezért jutottunk oda, ahova jutottunk.

– Mi… mit nem akartam? Kérem, menjünk be, nem feltét-lenül szük séges, hogy az egész utca meghallja, miről beszél-getünk mi itt négy szemközt.

– Nekem nincsenek titkaim, és ezek az emberek egytől egyig a ba rátaim, híveim, akik előtt nyíltan beszélhet.

– Kérem!Bementek. Kb. fél óráig tárgyaltak, majd ismét megjelent

a tiszte letes az ablakban.– Atyámfiai! Testvérek!A tömeg elnémult, mindenki feszülten meredt a lelkészre.– A polgármester úr ideiglenesen felfüggesztette a kilakol-

tatási pa rancsot, továbbá…– Éljen!– Felülbírálta a nagyváradi püspök, Papp László rendelke-

zéseit, és elismerte gyülekezetünk szabad papválasztási jo-

Takács Zoltán illusztrációja


V

…

gát is. Ennek értelmé ben tehát én továbbra is temesvári lelki-pásztor, a ti lelkipásztorotok maradok.

– Van igazság!Viktor ironikusan somolygott. Még néhány perc, és akit az

előbb átkoztak, nemzeti hősként fogják éltetni.– Köszönöm, hogy ilyen rendíthetetlenül kitartottak mel-

lettem. Í gérem, életem végéig hálás leszek nektek emiatt. Még egyszer: kö szönöm, és menjetek haza békével!

A tömeg nem mozdult.– Hisszük, ha látjuk – rikoltotta egy irhabundás temesvári.

– Ad ják írásban, és írják alá itt és most, akkor mi is el hisszük.– Polgármester úr? – mondta a tiszteletes.– Hogyne, persze, majd… majd holnap a polgármesteri hi-

vatalban, illetve…– Itt és most! – harsogta az utca kórusban.A polgármester kiviharzott a paplakból.– Verba volant, scripta manent: a szó elszáll, az írás meg-

marad – vigyorgott egy egyetemista. – Hol a papír, polgármes-ter úr?

A Hivatal egyes számú elöljárója idegesen legyintett.– Gyáva féreg! Le vele! – bődült el az irhabundás.– Le a kommunizmussal! Le Ceauşescuval! – hallatszott

valahon nan messziről.Erre olyan csend lett, hogy még a Mária téri villamos zaka-

tolását is meg lehetett hallani.– Üssétek agyon a szekusokat!Hát ez nem volt éppen keresztényi felszólítás, de ki törődött

akkor már ilyen apró részlettel! A vihar kitört, s egyre na-gyobbakat dörgött, villámlott. Pár szekust ismertek, azoknak egyből nekirohantak, akit meg nem, csak úgy vaktában, egy-

szerű gyanú alapján. Viktor álbaju sza ismét lecsúszott, mire elkezdték őt is püfölni, mert ki viselhet ál bajuszt, ha nem a titkosszolgálat embere.

– Csak semmi erőszak! Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyér rel! – intette józanságra a lelkész ismételten a tömeget, melyhez egy re többen csatlakoztak, elsősorban a környékről.

De már senki sem hallgatott Tőkésre, talán meg sem hal-lották. Az tán megérkezett az erősítés. Néhány tüntetőt ki-emeltek, köztük Vik tort is, és betuszkolták egy-egy dubába12, a többit szétkergették. Hely reállt a nyugalom. Legalábbis a Timotei Cipariu utcában, ahova újólag nem lehetett se be, se kimenni.

folyTaTjuk…

jegyzeTek

1 Savanyú leves. (ciorba, rom.)2 Itt született N. Ceauşescu, aki az elemi iskola elvégzése után egy ideig Bu ka resten cipészinasként dolgozott.3 Pisis kölyök. (rom.)4 Bozgor = magyar – a román szóhasználatban és pejoratív értelemben.5 Megértettem, isten éltesse!6 Pokolba! (rom.)7 Szabad? (ang.)8 Tessék továbbmenni! Menjetek haza, jóemberek! (rom.)9 Rendőröknek. (militian = rendőr a román szocialista rendszer korából.)10 Győztünk! Éljen Amerika! (ném.)11 Ördögnek. (rom.)12 Furgonba.

Bíró József

A mindenkori nemzetvesztőkhöz Nagyanyám: Kézdiszentléleki Jákó Máriaés néném: Kézdiszentléleki Jákó Margit emlékére

–, hogy …tegezzel – íjjal – nyíllal … lóra magyar! –

no és? … nincs ezzel semmi baj

–, hogy …nemez – jurta – állítás … sólyomröptetés –


–, hogy …erdélyországdélvidékfelvidékőrvidékkárpáTalja –


–, hogy …becsület … bátorság … büszkeség –


–, hogy …magyarország … a magyaroké –


–, hogy …boldogasszony anyánk … árpád apánk –


–, hogy …(vajk) – … – szenT isTván népe –no és? … nincs ezzel semmi baj

–, hogy …Keresztény hazánk … Mária – országa –


–, hogy …Trianoni – dikTáTum – nemzeTi – emléknapja –


–, hogy …vörös – ezüsT – hétszer – vágott – pajzsmező –


–, hogy …szenT korona … szenT korona – Tan –


–, hogy …a bajokaT nem sorolom

– s hogy … miérT nem ? !

… ez viszont …: már … :

IGEN – IGEN NAGY BAJ


S

Légy büszke fiam ezután,– Kevíly, mind csángú mondja –Beteljesül az apádnakS a fiának a gondja.

Megérted: magyarul tanulnyMa olvasny és írny,Szemem, szívem örömire,Érzem, hogy kezd már sírny.

Ezt jól kell tudny Demeter:Magyar szúnak drága az ára;Te azt hozd veled, mikor jösszTe haza Szabufalára.

Én csángú verseket írak, Nekem ezt meg kell hidny;Egy lángész lehet belüled, Ha magyarul fogsz írny. (…)

Lakatos Demeter versesüzenete a Marosvásárhelyen

magyarul tanuló fiához.(részlet)

Száz esztendeje, éppen Árpádházi Szent Erzsébet ünnepén, november 19-én született Moldvában, az egykori Etelközben, a Szeret és a Moldva folyó összefolyásánál fekvő híres-neves Szabófalván Lakatos Demeter magyar költő, az északi csán-gó nyelvjárás szépirodalmi megörökítője. Mint azt egyik jeles életrajzírójától, Halász Pétertől tudjuk, Lakatos Demeter édes-apja, aki a nagy csángó falu kovácsmestere volt, az 1916-os erdélyi betöréskor a román hadseregben harcolva, keserves kényszerűségből román érdekekért, magyar testvérei elleni harcok során esett el. Az alig öt esztendős gyermek, Lakatos Demeter harmadmagával árván maradott. Édesanyja előbb inasnak adta Románvásárba – innen azonban hamar megszö-kött –, később a románi cukorgyárban lakatosmesterséget tanult. Négy „falusi” (elemi) és három „ipari” osztályt végzett, de ezek – mint önéletrajzában írja – nem segítették semmiben; édesapja, aki pedig egyáltalában nem járt iskolába, „jobban ol-vasott és többet tudott, mint egy tanítu”. Amikor kitanulta a laka-tosmesterséget – nyilván erről kapta ragadvány, vagy ha úgy tetszik költői nevét –, elment sofernek, hogy „világot lásson”. 1930 és 1937 között színtársulatot vezetett a falujában, s az általa írt – vagy átírt – darabokat adták elő. Emiatt „sokszor kikergették a faluból”, mert – úgymond – „ostorozta a politikusokat, a gazembereket, még a papokat is.” Költészetében is érvényesülő erkölcsi értékrendjét maga vetette papírra önéletírásában: a színészélettel nem boldogultam, mert „nagyon veszélyes volt, mi-kor az igazságot mondtam. És ha egy színész hazugságra van szorítva, akkor többöt nem míg színész, hanem pojáca!”

Az 1930-as évek közepén, kolozsvári tartózkodása idején került kapcsolatba magyar írókkal, költőkkel. Dsida Jenő vet-te pártfogásába, ő mutatta be a Keleti Újságban, s a Halotti beszéd kezdő szavait írva cikke fölé, közreadta egy magyar nyelvű versét is. Ugyanott néhány hónap múlva egy népme-seszerű prózai írása is megjelent. Ezt követően Lakatos Deme-ter irodalmi pályájában hosszú, pontosan két évtizedes szü-net következett. Csak a magyar forradalom évében 1956-ban fedezte fel újra a folklorista Faragó József, mikor is a Romá-niai Magyar Írószövetség lapjában, az Utunkban mutatta be három versét.

Magyar szúnakdrága az ára…Száz esztendeje született Lakatos Demeter csángó költő

Lakatos Demeter lányokkal

Olvasólámpakönyvekről, írókról


N

V

Nagy időbeli szünetekkel összesen 45 verse jelent meg er-délyi magyar és magyarországi lapokban, folyóiratokban. Saját számításai szerint sok ezer verset írt magyar és román nyelven. Románul csak alkalmi rigmusai jelentek meg helyi lapokban, s ezek nem haladták meg a falusi rímfaragók szint-jét, magyarul viszont századok mélyéből felkongó nyelvjárás-sal írt, s ez a sajátosság élteti magyar költészetét. Verses ön-élet rajzát így kezdi: „Móduvának szép tájaind születem, Ös apáim-nak a nyelvit üresztem.” A természet fiának vallotta magát, köl-tői képeit – noha egész életében gyári, sőt nagyipari munkás volt – a falusi világból vette, a mezei munka, a pásztorkodás szépségeit énekelve. Különös kontrasztja poézisének, hogy az Ómagyar Mária-siralom hangján szól, panaszol, kérlel a csángókért.

Verseire legalább annyira figyeltek a néprajz és a nyelvészet kutatói, mint a költők, írók. Szinte azt lehet mondani, hogy a néprajzosok jobban számon tartották, mint maga az iroda-lom kritika. Bár újra meg újra megkísérelték, hogy verseiből válogatás jelenhessék meg, ez a kiadás Lakatos Demeter éle-tében nem valósulhatott meg. 1974. augusztus 21-én bekövet-kezett halála után három válogatás is megjelent. 1986-ban az ELTE Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárási Tanszéke, vala-mint az MTA Nyelvtudományi Intézete kiadásában, a Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok 26. füzeteként jelent meg a Csángó strófák című kötet, mint nyelvjárási szöveggyűjtemény, 350 példányban, Hajdú Mihály és tanítványai szerkesztésében. 1988-ban, Bernben, az Európai Protestáns Szabadegyetem ki-

adásában, Csángú strófák címmel látott napvilágot verseinek válogatása, K. Lengyel Zsolt. Szabó T. Ádám és Szász Judit Anna szerkesztésében. 1992-ben az Áramlat Kiadónál Domo-kos Pál Péter költségén, Libisch Győző szerkesztésében jelent meg a Búcsú az ifjúságtul című kötet, ugyancsak igen kis pél-dányszámban. Csángú országba című gyűjteményes kötetét a Lakatos Demeter nevét viselő Csángómagyar Kulturális Egye-sület jelentette meg 2003-ban, ugyancsak Libisch Győző ösz-szeállításában. Ez a költő verseinek, leveleinek, prózai írásai-nak gyakorlatilag teljes anyagát tartalmazza.

Mint arra a korábban már idézett Halász Péter is rámutat, Lakatos Demeter versei, irodalmi értékük mellett, elsősorban tájnyelvi dokumentumként fontosak a magyar művelődés szá-mára. Valóságos XX. századi nyelvemlékekről van szó, hiszen szerzőjük megfelelő iskolák hiányában – akárcsak a többi mold-vai csángó-magyar – nem tanulhatott anyanyelvén írni és olvasni. Egy a szóbeliség állapotában lévő, apáról fiúra, anyá-ról leányára szálló műveltségről és nyelvről hoz üzenetet tehát, elsősorban hallás szerint, jórészt román ortográfiával leírt ver-seiben. Lakatos Demeter küzdelmes, meghurcoltatásokban és megaláztatásokban sem szűkölködő élete ellenére jó időben született és élt. Költészetével ki tudott emelkedni a folklór-források gazdag, de névtelen buzgásából s bár az utolsó pil-lanatban, de még magyarként lehetett a csángó nép költője, vesző félben lévő, de borzongatóan szép etelközi anyanyel vé-nek páratlan erejű fölzengetője.

harangozó Imre

völgyre nézőnap-hold mérőország szárnyúmag-teremtő

Mert az igazak is megmérettetnekAma napon

A játékba dermedőötlet-parafrázisok –átölelkező rímek.Hazát álmodó seregrendezett sorok felett.

És készen tartja üdvét az igazaknak

Mert visszahull a kőmedrében a patakcsordogál az időa Kárpátok alatt

Fején fejedelmi süveggelnézett szembe a történelemmel,majd határozott mozdulattalrántott egyet a kantáronés vágtatott áthét határon,aztán megálltlápok és táltosok ölén –a földnek szívén.

völgyre nézőnap-hold mérőország szárnyúmag-teremtő

három halomszétszórt alomhét országonát lappang a Szó

Négy ezüstfolyóölel jöttödért –és ha távozol,a Szóutánad lohol…

Farkas Gábor

SententiaNem divatos – mondják –, s nem idéznek klasszikusoktól,sőt, ma miért írnának epigrammát vagy egyéb bölcsverseket, és eposzok se mesélik a hősöket újra,mert liberális a kor, miben élünk. Kell ide hős? Nem.

Farkas Gábor

Ha távozol


PPaul Theroux amerikai író és utazó 1978-ban, Buenos Aires-ben találkozott Borgessel, amiről A Vén Patagóniai Express című útikönyvében mesél. Theroux Borgesnél jó negyven évvel fi-atalabb, a fia lehetne, Borges mégis egyenrangú félként kezeli. Persze, akárkit nem fogadott, Theroux angol irodalmi művelt-ségével, New York Times-ban megjelent cikkeivel váltotta meg a Borgessel való találkozás lehetőségét.

Azt írja Theroux: Borges egy „gonosz ország” mélyén rejtő-zik. Végigtekintve Argentína XX. századi történelmén köny-nyen igazat adhatunk neki: háborúk, polgárháborúk, katonai diktatúrák (elég csak Perón nevét említeni), gazdasági válsá-gok sora. Itt semmi sem kedvez a szellemi út követőjének: gauchók a pampákon, külvárosi vagányok, futball- és boksz-rajongók a városban, zavaros fejű politikai elkötelezettek min-denütt. De ez a helyzet egész Latin-Amerika szerte. Nem cso-da, hogy a legnagyobbak (Cortázar, Garcia Márquez, Vargas Llosa stb.) Európába menekültek. Borges maradt egyedül. Talán a vakság, talán a kényelmesség tartotta itt. Pedig nem adtak okot rá, hogy jól érezze magát: 38 évesen kilenc éven át csak segédkönyvtáros, a Perón diktatúra alatt megalázások érik (a piacok baromfi- és nyúlfelügyelőjének akarják kinevez-ni, állandó rendőri megfigyelés), s csak a teljes vakság bekövet-

kezte után kapja meg a Nemzeti Könyvtár igazgatói állását. Szkepticizmusa, apolitikussága érthető, nem csoda hogy a könyvek között talált csak menedéket.

Borges a Maipún lakott, a San Martin tábornok téri met-róállomás közelében. A helyszínt műholdképen tanulmányo-zom: olyan lehet, mint nálunk mondjuk a Városmajor a kör-nyező utcákkal, házakkal. Ötödik emeleti polgári lakás: fest-mények a falon, kevés bútor, de itt a lényeg a könyveken van. Mint Márainál. Az összehasonlítás nekem kézenfekvő. Borges véleményében, legyen az politikai vagy művészi állásfoglalás, éppoly radikális mint a mi Máraink. A döntését viszont, akár elfogadás akár elutasítás, mindig megindokolja. Márai hozzá-állása egészen hasonló volt az irodalomhoz. „Ha irodalomról van szó, én hedonista vagyok”, mondta Borges; Márai naplóiból kitűnik, ő is milyen sokrétűen olvasott, az ő napjait is meny-nyire meghatározta az irodalom.

Borges, felfedezve, hogy Theroux honnan érkezett, rögtön az angol nyelvű irodalomra tereli a beszélgetést. Kérdez, meg-hallgatja a választ, elmesél egy történetet és, nem mellékesen, találós kérdést tesz fel: játszik, akár egy gyerek. Csak az ő já-téktere a világ, amit az irodalom ír le. Büszke angol szárma-zására, angolos műveltségére. Nem csoda, hogy a szintén nagy mexikói Rulfo szerint: Borges egy olyan úr Buenos Airesből, aki spanyol szavakkal angolul ír. Rulfo neheztelését nem ne-héz kihallani, de hát Borgesnél mindig megtalálható a külön-állás, a sehová se tartozás. Elolvasva életrajzát megtudhatjuk, gyerekkorában is különc filosznak tekintették a társak, ké-sőbbi életében is a „bent is vagyok, kint is vagyok” elv érvénye-sült. Gúnyt űz a buenos aires-i írócsoportokból, mikor leírja, hogy milyen esetlegesen sorolták be egy csoportba. Később politikailag se tudtak vele mit kezdeni: a jobboldalnak túlzot-tan liberális, a baloldalnak túlzottan polgári volt.

Feltűnő, hogy mennyire megveti az olyan természeti szép-ségekben gazdag, kultúra terén viszont általa gyökértelen-nek ítélt országokat, mint Kanada vagy Mexikó. Márai sem szerette a falut, a vidéki romantikát, őt a város és az azt kö-rüllengő kultúra érdekelte. Borges is az angol műveltséget képviselő Kiplinget kedveli a „népies” Tagoréval szemben. Polcán ott sorakoznak egy majd százévnyi polgári lét relikvi-ái, könyvtárának becses darabjai: az Encyclopaedia Britannica kötetei, Melville, Thomas De Quincey. Semmi sincs távolabb tőle, mint mondjuk a garcía márquez-i világ.

A Poe mű felolvasása nekem, így másodkézből elmesélve is, nagy élmény. Tetszik, ahogy Borges, közel a nyolcvanhoz lel-kesedik, hogy éltes koráig megőrizte gyermeki énjét, hajlé-konyságát. Az viszont színészkedés, ahogy mások előtt leér-tékeli a saját műveit. Leértékel, aztán mégis beszél pár novel-láról: ezzel csak hangsúlyozza fontosságukat. Aztán láthatjuk, milyen kíméletlen, ahogy pár szóval lehúz egy-egy írót (Stein-beck, Tagore, Hemingway). Amiről beszél, mégis, mindig ér-dekes. Van mire büszkének lennie, lehet kíméletlen is akár, hiszen egy ilyen hevenyészett beszélgetés alkalmával többet képes mondani, mint más egy könyvön keresztül.

szirmai péTer

A bábeli könyvtárbanBorges világa

Jorge Luis Borges


S

M

Szófia Napja alkalmából az ünnepségsorozat részeként szep-tember 26-án este hatkor az Akszakov utca 16. szám alatti Szófiai Magyar Kulturális Intézetben a Magyar Nagykövetség és a Fővárosi Önkormányzat Kulturális Osztályának közre-működésével Doncsev Toso igazgató, író, irodalomtörténész mutatta be Pósa Zoltán József Attila-, Péterfi Vilmos-életmű-díjas írót, költőt, 2000. április 16-tól 2011. szeptember 30-ig a Magyar Nemzet kulturális rovatának frontemberét, belső mun-katársát. A szerző műveiből a bemutatott prózarészletek for-dítói, Julia Krumova, Nelli Dimova, verseinek magyar átülte-tői, Sztefka Hruszanova, Nikolaj Bojkov, továbbá Vaszilena Lungarova egyetemi hallgató olvastak föl részleteket. Az olva-sókkal folytatott beszélgetés szinkrontolmácsa Julia Kru mo-va volt, aki Pósa Zoltán Az ifjúság maradéka című regényének fordításán dolgozik. A következő napon, a rendező szeptem-ber 27-i, kilencvenedik születésnapján Jancsó Miklós Szegény-legények című filmjét vetítették. A filmről, Jancsó Miklós és Hernádi Gyula szokatlanul szoros írói-rendezői együttmű-ködéséről, az alkotói egypetéjű ikerkapcsolatról Doncsev Toso és Vera Najdenova filmkritikus, egyetemi tanár, Jancsó Miklós monográfusa és Pósa Zoltán író-költő, Hernádi Gyu-la monográfusa beszélt Julia Krumova tolmácsolásával.

Szófia álomszép belvárosában, az Akszakov utca 16. szám alatti patinás épület földszintjén található a Szófiai Magyar Kulturális Intézet, amelyben minden nap tárlatmegnyitók, film-

vetítések, zenei események, író-olvasó találkozók, tudományos előadások várják a közönséget. A színháztermében hétfőn este hatkor magyar szakos egyetemistákból, szakemberekből, írók-ból, bolgár, magyar, lengyel olvasókból álló közönség fogadta Pósa Zoltánt és műveinek tolmácsolóit. Doncsev Toso író, in-tézetigazgató mutatta be Pósa Zoltánt, tanulmány formájá-ban is megírt előadásában egyszerre törekedett az író-olvasó találkozókon kötelező kedélyes hangulat megteremtésére és irodalomtörténészhez illő tudományos pontosságra. Pósa Zol-tán nyugdíjaztatása óta félig Balatonföldváron, félig Buda-pesten él, s gyakran előfordul szülővárosában, Debrecenben is feleségével, Barna Mártával, a múzsával együtt, s hamaro-san végleg Balatonföldvárra költöznek. Doncsev Toso reméli, hogy a költő: „mostantól Bulgária szellemi összképéhez is hozzátar-tozik. Már csak azért is érdemes volt sokaknak a szófiaiak közül el-jönni erre a kellemes, nyáriasan őszi estén a Szófiai Magyar Intézet-be, hogy megtudják, ki is ez a fiatalos küllemű, hatvanhárom éves ember, befutott író, költő, újságíró, akit 1990, a rendszerváltozás előtt saját hazájában is alig ismertek. Ahogy Az ezeréves Pósa Zoltán Isten vagy sátán, harmadik út nincs című Hír tévés Csontos János filmből is kiderül: olykor a bebörtönzés határán is előfordult.

Pósa Zoltán könyvekbe foglalt életművének nagy hányadát teszik ki a regények. Ezek közül az úgynevezett összegző főmű, az életbölcses-ségek lenyomata az Aranykori tekercsek című mintegy ezer oldalnyi nagyregény. Ebben írónk a huszadik század meghatározó eszméinek összefoglalásával keresi az igazi aranykort, amelyben az ember még személyes jó barátságban volt az égiekkel. Pósa az Aranykori teker-csekben, majd a trilógiává bővült folytatásokban – a Menekülés négy sávon és a Mediterrán tintabúra című látomásos regényekben elmond-ja, hogy a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek kádári diktatúrája az élet értelmét vette el a magyarságtól. Megírt továbbá kilenc realista regényt, illetve két hosszú elbeszélést, amelyben végigmondja Magyar-ország történetét 1948-tól mindmáig, azaz, mindent, amit megért a számára kiszabott immár hatvanhárom esztendőben. Legutolsó regénye, Az ifjúság maradéka a tavaly véget ért, tegnapi posztkommunista Magyarország szigorú látlelete 2009-ben látott napvilágot.

Legalább annyira érdekesek Pósa verskötetei (Magyar vagyok, Alászállás, Olvasó, Törött tükörbe néztél, A fehér bohóc feltámadása). Míg prózai művei bonyolultak, összetettek, a versek világa egyszerű, letisztult bölcsességek összegzése. A szakrális költemények a megtalált Szentháromság, a megszenvedett hit filozofikus himnuszai. Életteliek, a pogányságtól sem idegenkedőek a hazaszeretet sámánian pergő köl-teményei. Ezekben a trianoni ország csonkítás fájdalma, a régi, a deb-receni és a megtalált balatonföldvári kis haza szeretete egyaránt föllelhető. Jókai Anna híres Pósa méltatásából idézve: egészen külön-legesek a harmadik csoportba sorolható szerelmes versek, amelyek mind-egyike a hitvesnek, Barna Mártának van címezve. Negyedik téma a szorongás és annak lehetséges feloldásai, az erdélyi, olaszországi úti élmények. És végül: nem véletlenül címadója Pósa Zoltán legújabb kö-tetének Pierrot, a fehér bohóc, aki fájdalmas fintorral az arcán keresi az élet evilági értelmét. Kívánjuk Pósa Zoltánnak, hogy találja meg Isten teremtésének áldott jegyeit az általa rokonnak mondott Bulgá-riában is, érezze magát otthon nálunk és térjen haza felejthetetlen, költői, írói erudíciókat is adó élményekkel Magyarországra”.

Nelli Dimova

Pósa Zoltán költői estjea Szófiai Magyar Intézetben

Merlin őstermészetLelkét testesítőÖrök és éltetőMindig föltámadóIstentől, JézustólLélektől érintettArkangyalvarázslóTe elválasztottadHitünket megszállottVilági becsvágytólHazánk szeretetétA hatalmi láztólA hamis grál tüzétÖrök igazságtólA grál életvizétTartalmazó kelyhetKrisztus véredényétÚjra megtalálodSiralomvölgyünknekLegreménytelenebbPillanataiban

Camelot várábanIsten országábanFöldvár dombságábanEgyesül tűz és vízTüzes és jeges ízBékejobbot nyújt majdDiktátor és mártírArkangyal és vámpírBoszorkány és TáltosSzvatopluk és ÁlmosAz Ős-Egybe forrasztReformátus kehelySzívünkbe költözikAz örökéltű helySzent grál CamelottólTiszta lovaghontólBalatonföldvártólIsten országáigAvalonig érőKálvária útjaÖröklétünk kútja

Pósa Zoltán

Merlin


HH. Péter legalábbis halotti nyugalommal feküdt koporsójában. Aztán felült. Nem tudta, hogyan és miért, de felült. Egészen biztos volt benne, hogy a program, melyen keresztül és mely által életét a túlélés után is irányította valaki, szóval az utol-sókat rúgja. Mármint az utolsókat rúgja H. Péterbe. Pétert gyö-törte a lelkiismeret. Nem a lelkifurdalás, az nem, de a lélek. Bárcsak halhatott volna úgy, hogy lelke el is távozik belőle. De nem, ez az egész máshogy lett kitalálva. Ő is sokkal jobban kitalálhatta volna magát. Az álmait is jobban kellene (most már mindenesetre) irányítania. Akkor kevesebb gondja lenne az alvással. Megszűnne az, hogy éjszaka (nyilván valami örök fényességben, esetleg sötétségben) felriad, aztán pedig már nem tud visszaaludni. Ilyenkor elönti agyát valami (pl. düh), ő mintha megkattanna, és tör, valamint zúz maga körül. A ko-porsó és ő maga sem ép. Indulatkezelés. Felírta neki az orvos a Frontint, hogy majd az segít az alvásban, pedig csak azt se-gítette elő, hogy rászokjon, de úgy igazán. Előfordult, hogy egy éjszaka összesen nyolc szemet vett be a Frontinból, még-sem tudott aludni, viszont utána egy hétig nem volt magánál (régebben még élvezte is). Leszedálta magát ahelyett, hogy éle-tet, meg valódi érzéseket lehelt volna magába. Mégis, egyéves kislánya, valamint felesége mellette voltak. Egy szavukkal, érin-tésükkel, az őszinte, tiszta, erős szeretetükkel minden rosz-szat elűztek belőle, mellőle, életéből. És az a valaki távozott is. Átfogó, mindenre kiterjedő ördögűzés. Hála érte. H. Péter úgy érezte (egyébként nagyon helyesen), hogy sohasem lehet elég

hálás kislányának és feleségének. Úgy azért a lét elviselhetet-len könnyűségét is jobban elviselte, hogy volt (van) lesz kiért, miért élni. Nyilván feltámadunk, és Péter úgy érezte jobb pil-lanataiban, hogy ennek a ténynek egyfajta belső tartást kel-lene adnia. Így szebben, önmagunkkal és másokkal is igaz-ságosabban lehet élni, meg adott esetben nyugodtabb szívvel elmenni. Kilehelni lényegünk. H. Péter gondjai szaporodtak. Rohadt a foga a szájában, már több mint egy éve. Szájsebészet, ott kikapják a fogát, a fogorvos pedig majd leszedi azt a ren-geteg fogkövet. Mert egyébként olyan szájszag, vagyis fogszag jellemezte H. Pétert, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Új fog, új élet, új pénznem, talentum, csak bírja fizetni. Nem akar már mindent olcsón megúszni, de ezt igen. Új fog(ak), jobb szag, legyen már tulajdonképpen illat, az már fogva is tart-hatja. Fogcsikorgatva a külső sötétségben, az aztán létélmény. Összeszorított fogakkal egy dizájnos koporsóban. A koporsó-ból bármikor kiszállhat, s a földalatti labirintusban felfede-zőútra indulhat. Kit talál, és ki talál rá H. Péterre egy életre? Nyilván a kislánya és nyilván a felesége. Emberi és isteni is egyben a rátalálás, és így már egy családban, családdal keresik Istent. Mindent, minden jót, mély szeretetet igyekeznek egy-másnak megadni a családban (és a legtöbb szeretetet a gyer-meküktől kapják, így teljes az emberségük, és így teljes embe-rek ők feleségével), de van, amit csak Istentől kaphatnak meg. Meg is kapják, csak kivárják sorukat (sorsukat), és addig meg-érzik, megélik, mit is kapnak valójában Tőle már egy életen át. H. Péter is örülne egy picivel több pénznek (vagy lehet az sokkal több is). Az Ünnepi Könyvhéten is ott lehetne, dedi-kálhatna (mivel tavaly a folyóiratok mellett két antológiában is megjelentek írásai), de tartozik még pár (pár ezer) forinttal a Libero Neo Könyvkiadónak (is), ezért nem mer a kiadó pa-vilonja közelébe sem merészkedni. Inkább otthon (igen, föld alatt, mégis együtt a szeretteivel) marad. Elmélkedik. Legalább dedikálna, ha már nem ír. Ha nem írok, nem vagyok, ahogy a Költő írta. Ő inkább olvas. Ulickaját, meg Erdős Virágot. Dol-gozni sem megy be. Vasárnap? Minek? A könyvtár zárva (bár a könyv nyitott könyv számára), hétfőn majd nyit, a dokumen-tációs osztályon megvárják, munkával is ellátják, nem fog unat-kozni. Élni? Csak élni kellene, tisztességesen, khm, élvezni… Országot váltani? Hiszen ő mindenhol önmaga lenne, az éle-tét pedig nem egy másik országban, hanem önmagában is meg kellene oldania. Kislánya és felesége mindenben segítenek. Ők mindig megmentik. Gyermeke még a megfoganása előtt megmentette őt. H. Péter szusszant egyet. Kinyújtózott, meg-mozgatta elgémberedett tagjait. Kimászott koporsójából, sé-tált egyet (egészségügyi séta), a labirintus végére ért, vissza-tért alkalmi magányából családjához. Magához ölelte lányát és feleségét. Idilli kép. És mindez a valóságban is létezik. Foly-tatása következik.

Doncsev Toso előadása után számos kérdést tettek föl az írónak, aki először elragadtatottan vallott Szófia csodáiról, a Vitosa-hegységről megvillanó aranygömbről, a Nap ikerpár-járól, Ivan Vazov, a bolgár Arany János síremlékéről, a rilai kolostor hegyek közé zárt misztikus csodájáról, a világ egyik legszebb falfestményeit rejtő bojanai templomról, a dragalevci kolostorról, a bolgár szabadsághősök és költők menedékéről

Koprivsticáról. Megköszönte Doncsev Tosonak és feleségének, Editnek azt, hogy megmutatták neki ezeket a csodákat.

– Itthon érzem magam Bulgáriában, ezt az utazást életem legszebb élményei között tartom számon – mondotta, majd a politikai és a művészeti kérdésekre válaszolva kijelentette: ta-valy áprilisa óta a nehézségek ellenére hisz Magyarország, 2011 óta pedig Bulgária fölemelkedésében.

Barnás Márton

Olcsó életek

Takács Zoltán illusztrációja


NNemsokára anya leszek, életemben először. Félek tőle… Nem attól, hogy nem leszek jó anya, hanem… hanem attól, hogy mi lesz velem meg a kicsikkel… A férjem persze azt mondja, hogy ez bolondság, mellette nincs mitől félnem, anyám szerint pe-dig természetes, hogy félek egy kicsit. Ő is így érzett, amikor a nővérem meg én készültünk a világra jönni.

A nővérem… hát igen… Miatta is félek. Egy szép napon el-tűnt a férjével meg a kicsi fiaival együtt. A többiek semmit sem tudtak róluk, és azóta se láttuk őket, pedig már egy tavasz elmúlt.

Tehát hamarosan szülni fogok, és se az anyám, se a férjem nem tudják mit éltem át, senkinek sem meséltem róla.

Nem oly rég, a legutóbbi holdtöltekor történt…Még hó borította a tájat, de nappal már kezdett olvadni.

Hajnali vadászatra készültünk, én is ott voltam a körben, a többiekkel együtt énekeltem a vadászat és az összetartozás dalát. Aztán amikor indulni kellett, a férjem kedvesen azt mondta, inkább maradjak itthon. A nagy hasammal nem len-nék elég gyors, csak zavarnám a csapatot, ha rám is figyelni és vigyázni kellene. Örültem, hogy ezt mondja, mert nekem se volt sok kedvem rohangálni, de azért a rend kedvéért kicsit játszottam a sértődőst. Aztán persze hagytam, hogy egy kicsit engeszteljen…

Amikor elmentek, egy darabig üldögéltem a barlang bejára-ta előtt, hallgattam az erdő neszeit, néztem a fák ágain át, hogy tünedeznek el lassan a csillagok, és arra gondoltam vajon milyen lesz majd anyának lenni… Majd megkordult a hasam,

és úgy véltem, nincs abban semmi rossz, ha fogok magamnak valamit. Elindultam hát a közeli tó felé. Ott, ahol a patak a tóba torkollik, van egy jégmentes rész, az erdőből mindenki oda jár inni, ott jól lesben lehet állni.

Egy hócipős nyúl keresztezte az utamat. Finom csemege, még talán a páromnak is marad belőle, és milyen büszke lesz rám…! Üldözőbe vettem hát! A tó felé futott, és annyira bele feled-keztem a vadászatba, hogy nem is hallottam meg rögtön azt a furcsa hangot.

Olyan volt, mint a gyorsan lezúduló víz, vagy mint a vihar hangja nyáron… és közeledett… Nagyon megijedtem… Már nem érdekelt a nyúl, csak rohantam… rohantam…, mint aki eszét vesztette. Szó, ami szó, nem álltam távol tőle…

A dübörgés egyre hangosabb lett, szelet éreztem a hátamon, körülöttem felkavarodott a hó… Hirtelen nappali világosság vett körül… még jobban futottam, hogy lehagyjam a fényt. De se a fény, se a hang nem tágított, hiába tértem ki és ugrot-tam, és megint csak rohantam…, mindig követett. A szívem majd kiugrott a helyéből, rettegtem… már semmi mást nem hallottam csak a dübörgést… az egész bensőm reszketett tőle.

És akkor megláttam az erdőt…, ha elérem, akkor biztonság-ban leszek! Összeszedtem minden maradék erőmet… még egy nagy ugrás, még egy…, és akkor a föld kiszaladt a lábam alól!

Ez a tó – villant belém – a jég…! Hason csúsztam, próbál-tam felállni, de nem ment… Valami megszúrta a fenekemet… Ilyenkor nincs szúnyog! A mozdulataim egyre lassúbbak let-tek, és végül nem bírtam mozdulni… Csak feküdtem, zihál-

drgács gabriella

Élmény


É

tam… és féltem. Nagyon féltem. Nem láttam, mi történik, de hallottam, hogy a dörgés leereszkedik a földre és a fényben árnyékok vetültek a jégre. Négyen voltak, két lábon jártak, mint a dühös medve, de sokkal vékonyabbak voltak, és vala-milyen furcsa nyelven beszéltek.

Rátettek egy durva, szőrtelen bőrre, és felemeltek vele együtt. Mikor rájöttem, hogy a dörgés felé megyünk, menekülni akar-tam, de moccanni se tudtam. Sírni kezdtem, és szégyen vagy sem, de bepisiltem… épp úgy, mint gyerekoromban.

Az egyik árnyék megérintett a hátamon, végighúzta rajta a végtagját és mondott valamit. A hangja kedves volt, és ahogy megéreztem a szagát, már tudtam, hogy ő is nőnemű, de meg-éreztem mást is… Nemsokára anya lesz épp úgy, mint én… Ettől még jobban megijedtem… Lehet, hogy a vadászterüle-tünk kell neki és a gyerekeinek… Én is el fogok tűnni, mint a nővéremék… Ahogy tudtam, meglapultam, és már nem is sírtam…

Higgyék csak azt, hogy megnyugodtam, de közben arra gondoltam, hogy miután felmértem az erejüket, megszököm, amint lehet.

Közben odaértünk a dörgéshez, és mindnyájan bementünk egy szűk, büdös és zajos barlangba. Olyan hangos volt odabenn, mint a vízesés mögött, ott, ahol először találkoztam a párom-mal. És világosabb volt, mint odakint, így szemügyre vehet-tem az árnyékokat. Mindegyiknek egyforma sötét, szőrtelen bőre volt, de az arcuk mindnek más. Volt köztük szőrős, volt olyan, amelyiken csak kezdett kinőni a szőr – apám lába nézett ki így, mikor a puma karmolása után gyógyulni kezdett – de a nőneműn nyomát sem láttam szőrnek, és az egyik hímnek jég volt a szemén.

Aztán a dübörgés felerősödött, olyan lett, mint a szélvihar… de a többi innentől olyan, mint egy álom, igazából nem is tu-dom, hogy mi történt. Újra szúrást éreztem és elaludtam.

Nagyon furcsát álmodtam. Egy nagy, fa és egyéb, sosem ér-zett illatoktól terhes meleg barlangban, egy hideg és kemény felületen feküdtem. Még az íze is hideg volt… Most is belebor-zongok, ha eszembe jut…

Árnyékok vettek körül, ugyanazok az árnyékok, akik ide hoztak – megismertem a szagukat – de most halványzöld volt a bőrük… és fényes karmaik nőttek…! Azokkal kapirgáltak, vagdostak, rá se hederítettek tiltakozásomra, nem zavarta őket,

hogy fájdalmat okoznak …és, hogy félek, rettegek … Aztán a nőnemű a hasam kezdte tapogatni, a karmával felém köze-lített … A gyerekeim! Bántani akarja őket! Ezt nem hagyha-tom! Minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy legyőz-zem a bénultságot, ha csak egyetlen pillanatra is! Muszáj, hogy sikerüljön…! Közelgő anyaságom tudata is segített… és igen! Megharaptam a jégszemű előttem levő karmos kezét…! Mi-előtt egy újabb szúrástól megint elaludtam volna, még jóleső érzéssel hallottam az ordítását…

Amikor újra felébredtem, a tóparton hevertem és már reggel volt. Fájt a fejem, száraz volt a torkom és szédültem. Alig bír-tam megállni a lábamon. Első dolgom volt szemügyre venni magam. A hasam változatlan volt, a gyerekeimmel nem tör-tént baj, de a lábamon találtam néhány apró sebet, pont olyat, mint amilyet a vérszívók csinálnak. És a fülem is sajgott… Inni mentem, aztán nekiálltam mosakodni. Nem tudom, hogy mi történt velem és miért, és azt sem tudom, a nővérem átélt-e hasonlót az eltűnése előtt. Semmit sem tudok, csak azt, hogy azóta félek. Féltem magamat, a páromat és a gyerekeinket…

A férjem és a társai délfelé jöttek meg, nekem is hoztak en-nivalót. Próbáltam elmesélni, hogy mi történt velem, de nem vettek komolyan, már nem lehetett érezni rajtam az idegen szagot. A párom szerint nagyon éhes voltam, és csupán álmod-tam az egészet.

A történtek óta nem hagyom el egyedül a barlang környé-két. Nyugodtan hivatkozhatok arra, hogy nem sokára szülni fogok. Egy dologban azonban most már biztos vagyok: hogy ha megint eljön a dübörgés, és megjelennek az Árnyékok, har-colni fogok, mert harcolnom kell, meg kell védenem az új nemzedéket… és tudom, biztosan tudom, hogy az Árnyékok sebezhetők…

A kutatóállomás jól fűtött faházában Fay fáradtan nézte a monitoron villogó szöveget:

Címzett: Yellowstone-i Nemzeti Park – Vadvédelmi Központ Feladó: Szürkefarkas Visszatelepítési Program 2. Kutatócsoport Tárgy: a folyó év március 4-én elfogott farkas vizsgálataAz állat neme: szuka, Kora : két év, Marmagasság: 80 cmSúly: 62 kg, Hossz: 1,5 m, Állapot: vemhesA DNS vizsgálat megállapította, hogy a vizsgált egyed a Medve-

sziklafalka jelenlegi alfa nőstényének a kölyke. Épp úgy, mint a tavaly vizsgált Gejzír-falka alfa nősténye. A vemhesség előrehaladott, egy héten belül szülni fog. Tapintásos vizsgálattal legalább négy kölyköt észleltem. Az anyaállat egészségi állapota kiváló, bundája élősködőktől mentes, szeme és füle tiszta, fogazata ép.

Mi az, hogy ép! – jutott Fay eszébe. – Rogert meg is harapta. De ezt nem fogom beleírni a jelentésbe, nem akarom a rossz híredet kelteni kislány. Hiszen a testvéredet is azért kellett másik helyre vinni, mert túl hevesen védelmezte a családját. A park vezetősége pedig nem szereti, hogy ha „harapós” far-kas van a látogatói területen.

A húszas évei vége felé járó, félig-meddig indián származá-sú nő fintorgott egyet, ahogy hasában megmozdult a magzat. Talán igaza van az anyjának, még se kellene héthónaposan itt lennie.

– Jól van, jól van – mormogta, kezét csitítón pocakjára téve, – mindjárt befejezem, és utána nagyot pihenünk.

Újra elolvasta, amit írt, ellátta dátummal és aláírással, bó-lintott magában az irományra, majd rákattintott a „Küldés” gombra és megvárta, amíg az üzenet elmegy.

Aztán elgördült a székkel az asztaltól, el is fordult, nagyot nyújtózott, és miközben kinézett az ablakon a havas fenyő-fákra, egy régóta benne motoszkáló kérdést mondott ki han-gosan:

– Vajon mit gondolhatnak rólunk…?

Matyikó Sebestyén József

A sólyom embereDr. Cey-Bert Róbert Gyulának

Évezredek és milliók előttemés utánam…Ilyenkor a testben a lélek álmot lát:„a fejed felett kék sólyom lebeg”ha árva is a lélek,s az élethez szól a sziú főtáltos…Míg a Petörkén, otthon –a Zsippó vizétaranypikkelyű pontyokfodrozzák. Vasüstök levén átezer évefölfénylő anyánk főztje –a nyelv ízeitzizegő fahasáb írja tovább!


A

H

FelhívásAz 1945-ös földreform és az azt követő kuláküldözés követ-keztében családunknak is el kellett hagynia a Somogy megyei Kutas községben lévő otthonát. Az évszázadok óta birtokolt ősi kúria és a hozzátartozó 4 hektár földterület a község birtokába került. Az egykor öregotthonként hasznosított épü-let karbantartására a községnek nincs anyagi lehetősége, ezért azt vételre felajánlotta nekem. Szívesen visszavásárolnám csa-ládom elrabolt tulajdonát, használni azonban nem tudnám. Jómagam a kommunista rendszer üldözései elől Bécsben tele-pedtem le családommal, 84 évesen már nem vállalkozom arra, hogy áttelepüljek.

Jól tudjuk, hogy manapság mi a sorsa vidéken egy lakatlan, üresen álló háznak, ezért ha találnék egy olyan, önhibáján kívül munkáját és otthonát elvesztett, jobb sorsa érdemes, keresztény magyar családot, amelyiknek ezzel otthont és megélhetést tudnék nyújtani, akkor visszavásárolnám a kú-riánkat. A lakhatáshoz szükséges kisebb, állagmegóvó felújí-tási munkákat elvégeztetném, és az egészet – ellenszolgálta-tás nélkül – ennek a családnak a rendelkezésére bocsátanám. A 4 hektár földterületen konyhakert és gyümölcsös alakít-ható ki, baromfi és állattartásra is lehetőség van. Egy osztrák ismerősöm, aki Kutason gazdálkodik, azt is felajánlotta, hogy az odaköltöző család egy tagjának munkát biztosít.

Kérem, akit érdekel a lehetőség, jelezze ezt a következő el-érhetőségen: [email protected]

Csorba emanuel

Hetek óta nincs a környéken senki. Gazdi bement a városba azzal a dög agárral együtt, talán ki se jön többé. Süt a Nap, mégis hideg van, az ágak is dideregnek. Itt-ott megpattan a dér. A kis, fekete macska szomorú és éhes. Fogjon magának vala-mit? Mi a fenét? Az egész környéken nincs egyetlen egér sem. Különben is, hogyan kell egyáltalán egeret fogni? Ki tudja. Éjszaka vaddisznók járnak a túlsó csapáson, kutyák üvöltöznek a teliholdra. A helyzet szinte reménytelen. Közeleg a Karácsony. De ezt ő, a kis, fekete macska nem hiszi.

A szomszéd házhoz autó érkezik! Odaszalad, hangosan nyá-vog, dörgölőzik, lekuporodik. Mindenki értheti reménytelen-ségét, kétségbeesését.

Beengedik. Nyávogva nézi, ahogyan tüzet raknak a kandal-lóba, a meleg elterjed a szobában. Hangos roppanások bizal-maskodnak, mert tudják már, hogy még nincs veszve minden.

Egyszercsak apró disznósajt kockák kerülnek egy tányér-kába, mellé tej egy másikba. Émelyítő illatok. Hamar eltűnik az egész. A kis, fekete macska odabújik a kandalló szegletébe, egy kicsit dorombol, azután a csendes tűzroppanások mellett mélyen elalszik.

A Szerengeti bágyadt, meleg délutánja merül fel. Éget a Nap, jól esik ilyenkor valami bozót alá bújva szenderegni. Az éjjel nagy lakoma volt! Antilopot csaptak le az asszonyok! Ügyesek.

Milyen jó is szép hímoroszlánnak lenni! A környék ura. Az erő maga. A bátorság békéje szállja meg, a béke biztonsága. Az antilopok egy ugrásnyira legelésznek. Milyen jó is hímorosz-lánnak lenni!

Szép ez a nőstény itt, ni! Kecsesen heverészik. Nem alszik, lassú hunyorgatásokkal figyel. Csábító. Megmozdul a vér. Feláll, rátelepszik a kecses asszonynépre. Kényelmes lökések-kel, délutáni fényekhez illő lazasággal jut el arra a pontra, amikor ezt kell mondani: „ooááóóó”. Aztán visszafekszik az árnyékba, és jóízűen tovább szendereg. Néha még horkant is egyet.

Sicc, kismacska! Itt a reggel, nyomás kifelé!Fúj egyet, odacsap a mancsával, aztán meglepődve körülnéz

és kisurran az ajtón. Nincs is hideg, felhős az ég. Nicsak! Megjött a gazdi is! És még azt a dög agarat se hozta

magával!

Alapító, fõszerkesztõ: csernák árpád

Tipográfia: csernák bálinT

Fõmunkatárs: farkas judiT

Olvasószerkesztõ: Tamásné Horváth KatalinMunkatársak: Gera Katalin, Hegyi Béla, Németh István Péter,†Papp Árpád, Sarusi MihályNyomdai munkák: Pethõ Kft, Kaposvár, Dombóvári út 1.Felelős vezető: Mihócsa HajnalSokszorosítás ideje: 2011. november – Sokszorosítás sorszáma: 10/2011.E-mail: [email protected]ók: 7401 Kaposvár, Pf. 353.ISSN 1588-9335Kiadja: búvópaTak alapíTvány

Kaposvár, Somssich P. u. 11–13. I/12.A kiadásért felelõs: Csernák ÁrpádA Búvópatak Alapítvány számlaszáma:10918001–00000012–93920004 UniCredit Bank Hungary Zrt.

Polgári, kulturális és társadalmi havilap – www.buvopatak.hu

BÚVÓPATAK ALAPÍTVÁNY

szuTrély péTer

Álom

Beck Andrea fotója

Tamási Áron szülőháza, Farkaslakán – fotó: GK

TámogaTóinkMostani számunk megjelenésétSzita Károly, Kaposvár polgármestere támogatta.

búvópatak 2011/november

Documents