cioran - a bomlás kézikönyve

5/12/2018 Cioran - A Boml s K zik nyve - slidepdf.com

http://slidepdf.com/reader/full/cioran-a-bomlas-kezikoenyve 1/69

Emile M. Cioran

A Bomlás Kézikönyve

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Emile Michel Cioran: Précis de décomposition

Gallimard,Párizs, 1949

Š Hungarian Edition: Atlantisz Könyvkiadó,Budapest, 1999

Minden jog fenntartva.

Fordította: Cziszter Kálmán

A fordítást az eredetivel egybevetette: Horváth Andor

Kiadói szerkesztés: Miklós Tamás

Atlantisz Könyvkiadó (1052 Budapest,Gerlóczy u. 4.)

Felelős kiadó: Miklós Tamás

ISBN 963-9165 30 1

ISSN 0866-03552

Bontóterv: Harsányi-Lajta-Miklós

Nyomdai munkák: Gyomai Kner Nyomda, Gyomaendrőd

Ez a kötet a Francia Külügyminisztérium, Franciaország Magyarországi Nagykövetsége és a magyarországi Francia Intézet támogatásKosztolányi Könyvtámogatási program keretében jelent meg.

Az Atlantisz Alapítvány számlaszáma:10200 823-222-14737-00000000



EMILE CIORAN

Kortárs Nietzsche ; a pesszimisták fejedelme ; az emberi faj ügyésze”; negatív teológus”; a legillegálisabb szkeptikus” - íme néhányméltatás a négy éve elhunyt filozófusról, Emil Cioranról. Életrajza - melyet ő maga kétségkívül tökéletesen irrelevánsnak tekintene - rövidösszefoglalható:

1911-ben született, egy Szeben melletti, románok lakta faluban (Rasinariban), ahol édesapja orthodox pap volt. Gyermekéveinek meghaélménye a szomszédságukban lévő temető: nem csoda, hogy húsz évesen már a halál kérdésének szakértőjeként határozza meg magSzebeni középiskolai évei alatt szembesült először azzal, amit mindig is élete egyik legfontosabb revelációjának tartott: az álmatlanságProgramját, a totális öntudat, a végletekig fokozott józanság és tisztánlátás elérését erre az élményre vezeti vissza: Az életet csak az aa felejtésnek köszönhetően lehet elviselni: az ember túl gyenge ahhoz, hogy huszonnégy órányi józanságot kibírjon.” Édesanyja, kríziseinegy alkalommal állítólag kifakadt: ha ezt előre tudtam volna, inkább elvetélek” - és ez őt - időskori visszaemlékezései szerint - különös ö

töltötte el, mert rádöbbentette, hogy élete nem több egy tévedésnél, egy véletlen balesetnél.Filozófiai tanulmányait 1928 és 1932 között végezte Bukarestben. Érdeklődésének előterében a német idealizmus állt (ritkán is mulasztanulmányainak hiábavaló és meddő voltát felhánytorgatni), szakdolgozatát azonban Henri Bergsonról írta. Egyik elmaradhatatlan szereas évek bukaresti kávéházi életének, amelyet olyan nevek fémjeleznek, mint Ionesco, Eliade, Benjámin Fondane, és a festő Victor Braubarátja a román értelmiség kiemelkedő alakjának, az akkor még dogmatikus marxista Petre Tuteanak.

1933 és1935 között ösztöndíjjal Berlinben tartózkodik, így szemtanúja a hitleri Németország kialakulásának. A fasizmusban az irracionavitalitás kultuszát látja, ami a Nyugat haldoklásán volna hivatott felülemelkedni. Nem kérdéses számára, hogy a fanatizált tömegek mifélevégkifejlet irányába terelik a történelem menetét, ezért védekezésképp, egyfajta szellemi higiéniából a buddhizmus tanulmányozására a

Annál meglepőbb, hogy Romániába visszatérve a Zelea Codreanu féle Vasgárdában véli felfedezni Románia megújulásának ígéretét, aRomániáét, amelyet akkoriban középszerű, lagymatag és vértelen csirkefogók, lerobbant szkeptikusok és kiégett senkik országának

Legalább ennyire megdöbbentő - különösen a magyar közönség számára - Cioran sokat emlegetett magyarellenessége .Sommás ért

helyett hallgassuk meg erről inkább a saját szavait: Irigylem szomszédaink arroganciáját, irigylem nyelvüket, mely embertelen gyönyörűhordozza - kulturálatlanul bár - egy más világ hangzását. Hatalmas és bántó, imára, üvöltésre, sírásra alkalmas; a pokolból kelt életre, hoa Földre zajait és hangulatát. Noha csak káromkodásait ismerem, a magyar nyelv soha el nem múlóan gyönyörködtet, soha nem untat heltölt és taszít, megadom magam a bájának és a borzalmának, lágyan hömpölygő és hirtelen ölő szavainak, melyek oly kiválóan illenek szenvedés szélsőségeihez. Mindenkinek magyarul kellene meghalnia - vagy elutasítania a halált.” Aligha kérdéses, hogy a kétségbeestrónoló nihilista antiteológus részéről, aki lírai lendületű fohászaiban többnyire a Sötétség Fejedelméhez magához intézi invokációi t - ezinkább elismerő fejhajtásként hatnak. A Monarchia népeinek együttéléséről vallott nézeteit illetően tehát inkább a Fejtő Ferenccel folytatbeszélgetéseinek alapvetően toleráns hangvételét kell mérvadónak tekintenünk.

Életének a Vasgárda árnyékában eltelt korszakát nem pusztán a kiábrándulás zárja le, hanem egyben korábbi identitásának teljes felszés tagadása. Nem pusztán szülőföldjét hagyja el, de még az anyanyelvét is igyekszik elfelejteni. Így válik életművének egyik központi témfanatizmus kíméletlen ostorozása, a történelemnek való hátat fordítás. 1937-ben érkezik dokturandusz-ként Párizsba, ebbe a hatalmasapokaliptikus garázsba Élete hátralevő részét itt tölti el a Qartier Latinban, a Rue l’Odeon 21 alatti húsz négyzetméteres manzárdjábanlakásban található az a rozoga asztal, melynek társaságában négy éves időközönként összehoz egy-egy könyvet a Gallimard kiadó szá

a soha nem múló lelkifurdalástól kísérve, hogy már így is többet írt a kelleténél.

Francia nyelven 1949-ben debütált A bomlás kézikönyve című művével, melyet azóta sokan a huszadik századi nihilizmus egyik klasszikalkotásának tekintenek.A kritika visszhangja nem sokáig váratott magára: Maurice Nadeu ezekkel a szavakkal fogadta az újonnan feltűíme elérkezett, akire vártunk, a koncentrációs táborok és a kollektív öngyilkosság korának prófétája, akinek eljövetelét a nemlét és az a

összes filozófusa készítette elő - elérkezett az átok evangéliumának valódi hirdetője.” A bomlás kézikönyve 1950-ben Rivarol-díjban rés

Ez volt különben az egyetlen olyan irodalmi elismerés, amit Cioran életében elfogadott, minden egyéb kitüntetését, úgy mint a Saint-BoeCombard-, és az 1977-ben életművéért odaítélt Nimier-díjat, a kortárs francia irodalmi élettel szemben mélységes undor és csömör”kifejezésképpen, egytől egyig visszautasította.

Életműve öt román és tíz francia nyelven megjelent kötetből áll. Ezek a művek időrendben a következők:

A kétségbeesés ormain (1934);

Csalódások könyve (1936);

Románia színeváltozása (1936);

Könnyek és szentek (1937);

A gondolatok alkonya (1940);

Szenvedélyes útmutató (kéziratban);

A bomlás kézikönyve (1949);

A keserűség szillogizmusai (1952);



Létezéskísérlet (1956);

Történelem és utópia (1960);

Zuhanás az időbe (1964);

A gonosz Teremtő (1968);

Világra jöttünk képtelenségeiről (1973);

Felnégyelés (1979);

Csodálat-gyakorlatok (1985);

Vallomások és átkok (1987).

Cioran azonban, a fenti lista ellenére is, voltaképp egykönyves író: műveiben ugyanazokat az állandóan visszatérő obszessziókat görgelőtt. Ennek oka - mint azt egy 1990-es interjúban kifejtette - az, hogy számára az írás pusztán biológiai, vagy ha úgy tetszik, orvosi szükmindaz ugyanis, ami kifejezést nyer, elveszti intenzitását, és így elviselhetővé jelentéktelenedik. Melyek hát azok a kétes lelki mélységeirrelevánssá szelídítésével próbálkozik a ciorani életmű? Mindenekelőtt a történelem, mint a mozgásban lévő irónia a véres bohózatokértelmetlensége, mely az emberi élni akarásból fakadó elkerülhetetlenséggel párosul, az egyetemes jelentéktelenség víziója, a sorscsaközömbös és véletlenszerű volta, a létezéssel szemben kudarcot valló ember mérhetetlen gőgje, a kompromisszumot nem ismerő szellekibékíthetetlen konfliktusa az egészséges, vérbő” élettel, az öngyilkosság, mint az élet értelemnek kérdésére adott egyedüli értelmes vámindenféle vallásos hit és fanatizmus mélyén megbúvó bestialitás, a misztikusok hajszája a kiüresedés” után, a semmivel” való követkillúzióktól mentes szembenézés. Mindezek a témák,és Cioran érvei talán nem minden szempontból tarthatnak igényt a filozófiai eredetis(melynek oka elsősorban a rendszeralkotás” visszautasításában keresendő), ezért azonban bőségesen kárpótolja az olvasót Cioran stbarokkosan túlfűtött, hol aforizmatikusan tömör eleganciája, s az a szenvedélyes merészség, ami a legszélsőségesebb konklúziók levonmegkockáztatja.

Cziszter Kálmán

A BOMLÁS KÉZIKÖNYVE

I’ll join with black despair

against my soul,

And to myself become an

enemy.

III. Richard

A FANATIZMUS CSALÁDFÁJA

Önmagában bármelyik eszme semleges, legalábbis annak kellene lennie; az ember azonban életre kelti, belevetíti a maga fellángolásaelmebajait; az immár tisztátalan, hitté alakult eszme azután helyet kér magának az időben, esemény rangjára emelkedik, s ezzel a logikáaz epilepszia… így születnek az ideológiák, a doktrínák, a véres bohózatok.

Ösztönös bálványimádókként föltétel nélkül vállaljuk álmaink és érdekeink tárgyát.

A történelem: hamis Abszolútumok felvonulása, az ürügy nevében emelt templomok sora, a szellem megalázkodása a Valószerűtlen előember, ha eltávolodik is a vallástól, alávetettje marad; előbb hamis isteneket gyárt, majd buzgón ragaszkodik hozzájuk: oly erős benne aképzelet, a mítosz iránt, hogy az végül felülkerekedik azon, ami nyilvánvaló és nevetséges. Az ember minden bűntettéért az imádatra valképessége felelős: aki túlzottan rajong egy istenért, az másokat is erre fog kényszeríteni, ha pedig ők ezt megtagadják, kész kivégezni őaz a türelmetlenség, ideológiai meg nem alkuvás vagy térítő hevület, amely ne a lelkesedés bestiális alapjait tárná fel. Ha az ember elveközömbösség képességét, máris benne lappang a gyilkos; ha pedig saját elképzelését istenné változtatja, a további következményekbeláthatatlanok. Mindig valamely isten vagy utánzatai nevében gyilkolunk: Ész Istennő vagy a nemzet, az osztály, a faj eszméje által szítot

szélsőségek egy tőről fakadnak az Inkvizíció és a Reformáció túlkapásaival. A túlbuzgó hit korszakai élen jártak véres tettekben: Szent Tautodafék kortársa volt, Luther pedig a lemészárolt parasztoké. Misztikus krízisek idején az áldozatok sikolyát az eksztázisok sikolya fes Akasztófák, kínkamrák, börtönök mindig a hit árnyékában terjednek - a hit szükséglete pedig egyszer s mindenkorra megfertőzte a szel



Maga a Sátán is színét veszti ahhoz képest, aki birtokolja az igazságot, aki tudja, hogy szerinte mi az igazság.

Méltánytalanok vagyunk a Nérókkal és a Tiberiusokkal szemben: korántsem ők találták fel az eretnekség fogalmát, pusztán züllött álmodvoltak, akik a vérengzésben leltek szórakozást. Azok az igazi tömeggyilkosok, akik kidolgozzák a vallási vagy a politikai igazhit tanításáhithűek és szakadárok közt különbséget tesznek.

Ahol elutasítják azt, hogy a gondolatok egymással felcserélhetők - ott bizony vér fog folyni… A kemény elhatározások mögött ott vankész tőr; a tűzben égő szempár, az emberölés előhírnöke.

Soha tétovázó, Hamlet módjára töprengő elme nem hordozott veszélyt magában: a rossz őselvének székhelye épp, hogy a megfeszülő nyughatatlanság, az a prométheuszi megalománia, amely eszményekkel teletömött, meggyőződéseitől szinte szétdurranó fajunk sajátjaugyanis, hogy kedvünket leltük a kétely és a lustaság - e minden erénynél nemesebb fogyatékosságok kigúnyolásában,

a kárhozat útját, a történelmet választottuk, a banalitás és az apokalipszis e szemérmetlen zagyvalékát. Bizonyosságból itt sosincs hiányiktassátok ki őket, és főképp a következményeiket, s rögtön visszaáll az édenkert.

Mi egyéb a Bukás, mint az igazság keresése és a bizonyosság, hogy már meg is találtuk, mi más, mint a dogma után áhítozó szenvedébenne való megállapodottság? Ennek eredménye a fanatizmus, ez a főbenjáró eltévelyedés, mely az emberben kedvet ébreszt a hatékoprófécia, a terror iránt - ez a lírába bújtatott lepra, mely megfertőzi, igába hajtja, szétzúzza, vagy rajongásba hozza a lelket…

Csak a szkeptikusok (vagy a semmittevők és az esztéta-lelkek) menekülnek meg tőle, ők ugyanis semmit sem ajánlanak, hanem - valód jótevőkként - lerombolják az emberiség előítéleteit, és elemzik elmebaját. Nagyobb biztonságban érzem magam Pürrhón, mint Szent Pátekintve, hogy a csipkelődő bölcsesség messze szelídebb az elszabadult szentségnél. A lángoló elmében felismerhető az álcázott raganem lehet eléggé óvakodni a próféták karmaitól…

Távozzatok tőle, amint felemeli a hangját, akár az égre, az államra, akár más ürügyre hivatkozik: magányotok szatírja ő, aki nem bocsájthogy saját igazságán és rajongásán innen éltek; rá akar venni, hogy javaiban, vagyis hisztériájában osztozzatok, ezt akarja rátok kényszeígy eltorzítani benneteket. Olyan megszállottja a hitnek, aki ne igyekeznék azt a többiekbe is belesulykolni - ez ismeretlen jelenség a földömegváltás rögeszméje teszi fojtogatóvá az életet. Nézzetek körül: mindenütt prédikáló férgek; minden intézmény valamely küldetés letéta városháza éppúgy a maga abszolútumára hivatkozik, mint a templom; vagy akár az adminisztráció, az ő saját szabályzatával: majmokkitalált metafizika.

Hogy töri magát mindenki, hogy a többiek életét kiigazítsa: még a koldusok, még a gyógyíthatatlan betegek is csak erre pályáznak: a viés kórházai hemzsegnek a reformerektől. Eseményt elindítani: ez a vágy az elmezavar vagy a maguk kereste átok erejével hat mindenktársadalom - megváltókból álló pokol! Akit Diogenész lámpással keresett, az voltaképpen egy szál közömbös ember…

Ha csak meghallok valakit, amint őszintén beszél eszményről, jövőről, filozófiáról, amint magabiztos hanghordozással ejti ki azt, hogy mmiközben másokra” hivatkozik és magát tolmácsuknak tekinti - ennyi elég is hozzá, hogy az ellenségemet lássam benne. Szemembenfélresikerült zsarnok, majdnem-hóhér, aki a valódi zsarnokoknál és a címzetes hóhéroknál nem kevésbé gyűlöletes.

Minden hit csak annál zsarnokibb, minél tisztábbak” ügynökei: Kerüljük a csibészek, csalók, csirkefogók társaságát; pedig a történelemmegrázkódtatása sem írható az ő rovásukra; minthogy nem hisznek semmiben, nem is kutakodnak mások szívében vagy rejtett gondolahagyják, hadd éljen mindenki saját nemtörődöm, kétségbeesett, haszontalan módján; az emberiség nekik köszönheti a virágzás ritka piamelyben része lehetett: ők a fanatikusoktól elgyötört, az idealistáktól” romlásba döntött népek megmentői.

Mert ahol nincs doktrína, ott csak szeszélyek érdekek, alkuba bocsátható jellemhibáik vannak, melyek még mindig ezerszer elviselhetőbaz elvhű önkényuralom okozta pusztítások; az élet megrontója ugyanis mindig valamely világnézet .

Jól képzett politikusnak a régi szofistákat kellene böngésznie, énekórákat vennie - meg persze látogatnia a korrupció iskoláját.

Ami ellenben a fanatikust illeti, ő aztán megvesztegethetetlen: ölni tud egy eszméért, de éppúgy képes meg is öletni magát érte. Zsarnomártír - mindkét esetben szörnyeteg. Nincs veszedelmesebb teremtés annál, aki megszenvedett a hitért: a legádázabb üldözők olyan máközül kerültek ki, akiknek nem csapták le a fejét. A szenvedés nemhogy mérsékelné a hatalomvágyat, csak még inkább felcsigázza; ez

szellem otthonosabban egy szájhős társaságában, mint egy mártíréban; és nincs annál visszataszítóbb látvány számára, mint amikor vaegy eszméért. Elege van már e magasztos, vérengző világból, s az egész mindenséget átfogó falusi unalomról álmodik, olyan megrekeTörténelemről, amelyben a kétely is eseménnyel ér fel - és a remény számítana szerencsétlenségnek.

ANTIPRÓFÉTA

Minden emberben egy próféta szunnyad, és amint ez fölébred, a világban máris egy kevéssel több a rossz.

Az emberből annyira mélyről jön a prédikálás szenvedélye, hogy oda még az önfenntartási ösztön sem tud belátni. Mindenki arra vár, mvégre számára az óra, mikor rukkolhat elő ő valamivel, legyen az bármi. Hallathatja a szavát: több nem is kell ennél. Drágán fizetjük meg

vagyunk sem süketek, sem némák… A szemetesektől a sznobokig mindenkiből csak úgy árad a bűnös nagylelkűség, mindenki a boldogság receptjeit osztogatja, mindenki a



lépteit óhajtja terelgetni: a társas élet ettől elviselhetetlen, de ettől leszünk saját magunknak még elviselhetetlenebbek: ha valaki éppen nbele magát mások dolgába, saját ügyei annyi nyugtalansággal töltik el, hogy tulajdon személye lesz a vallása, ha ugyan nem ellene fordufonák apostol: mindannyian az egyetemes játszma áldozatai vagyunk.

A lét nagy kérdéseire felkínált megoldások éppoly bőségesek, mint amilyen semmitmondóak. A Történelem: eszmények műhelye…holdmitológia, hordák és magányosok őrjöngése… a valóság megtagadása, halálos szomjúhozás a képzelet szüleményei után.

Tetteink forrása abban a tudattalan hajlamban keresendő, hogy az idő középpontjának, értelmének és végső céljának hisszük magunkabeidegződések meg a gőg egész planétává növelik azt a parányi húsdarabot és tudatot, amik vagyunk. Ha helyesen érzékelnők a világhelyünket, ha élet nem lehetne összehasonlítás nélkül, össze is roppannánk a felismeréstől, hogy mennyire elenyészőek vagyunk. De akméreteit tekintve vak.

Ha pedig minden cselekedetünk - a lélegzéstől birodalmak vagy metafizikai rendszerek létrehozásáig - saját fontosságunk illúziójából tá

annál inkább érvényes ez a próféta ösztönre. Akinek tiszta képe van arról, hogy mennyire semmi, próbálkoznék-e még hatékony cselekvfelléphetne még megváltóként?

Nosztalgiával gondolunk arra a világra, amelyben nincs eszmény”, a haláltusára, amelyet nem környékeznek meg bölcs tanok, azörökkévalóságra, amelyet nem előz meg élet.. A Mennyek Országa… Csakhogy önáltatás nélkül egy percig sem tudnánk élni: igenis ő, bensőnkben szunnyadó próféta, az őrület csírája az, ami éltet és fenntart a magunk ürességében.

Eszményien józan, következésképp eszményien normális ember az lenne, aki nem folyamodnék egyébhez, csak a benne lévő semmiheElképzelem, amint így szól: Miután megváltam a céltól, minden céltól, vágyaimat és csalódásaimat már csak szófordulatok formájában őEllenálltam a következtetés kísértésének és ezáltal legyőztem a szellemet, ahogyan az életet is legyőztem, mert viszolyogtam attól, hogymegoldjam. Az ember látványától hányingerem van! A szerelem - két nyálka találkája. Minden érzelem a mirigyek nyomorából meríti a mabszolútumát. Nemességet ne keress, csak a lét tagadásában, csak az eltörölt tájak felett lebegő mosolyban…

(Egykor nekem is volt énem ; mára azonban puszta tárgy vagyok… Teletömöm magam a magány kábítószereivel; a világ ugyanis nem

eléggé erőseket ahhoz, hogy megfeledkezzem róla. S ha egyszer kiöltem a bennem szunnyadó prófétát, ugyan mi keresnivalóm lehetneemberek között?)

A DEFINÍCIÓK TEMETŐJÉBEN

Elképzelhető-e, hogy egy nagy elme egyszer csak felkiált: Számomra immár minden tárgytalan, mert minden dolognak megadtam a deS ha netán elképzelhető is, hova helyeznők a múló időben?

Ami körülvesz, azt könnyebb elviselnünk, ha nevet adunk neki - és megyünk tovább. De valamely tárgyat definícióval megragadni, bármiönkényes is az, sőt, csak annál inkább, ha önkényes, mivel ilyenkor a lélek előtte jár a megismerésnek - annyi, mint elutasítani, érdektele

feleslegessé tenni, azaz megsemmisíteni. A lusta és tétlen elme - mely csak akkor találja meg helyét a világban, amikor álomba merülünmi másban élhetné ki magát, mint hogy a neveket szaporítja, s a dolgokat így rendre kiüresíti, majd szófordulattal helyettesíti. Útja ettől fotetemeik fölött vezet; friss érzetben többé nincs része, ezentúl minden puszta emlék. A szóvirágok mind egy-egy hullát rejtenek; legyen bvagy tárgy, rögtön kimúlik, mihelyt ürügye lett valaminek. Ez a szellem frivol s egyszersmind gyászos kicsapongása. Mert a szellem eltékmagát azzal, hogy megnevez és körülír.

Ő, a szavak szerelmese, mivel gyűlölte a súlyos hallgatásba burkolt titkot, könnyű és áttetsző csendet alkotott: minden súlyát és homályátígy lett maga is könnyű és áttetsző. Bűnös hajlama a definíció iránt: ez tette egyszerre kecses gyilkossá és diszkrét áldozattá.

A folt, amelyet a lélek vetett a szellemre, s amely még emlékeztette arra, hogy él, ekként végleg kifakult.

CIVILIZÁCIÓ ÉS FRIVOLITÁS

Hogy is viselnénk el annyi műalkotás, annyi remekmű nyers mélyértelműségét, ha azok anyagába megannyi tiszteletlen, elragadó elme nbele a könnyed megvetés és a csipkelődő irónia szálait? Hogyan tűrnénk az érzelmet szabályozó számos törvénykönyvet, megszorítástparagrafust - mindet a tehetetlenség és az illem helyezte az elmés, céltalan emberi bűnök fölébe -, ha nem lettek volna ezek az örömteli akik kifinomultságuk révén nemcsak a társadalom csúcsán helyezkednek el, de a peremén is?

Elismeréssel tartozunk azoknak a civilizációknak, amelyek nem éltek vissza a komolysággal, amelyek játékot űztek az értékekből, örömabban is, hogy létrehozzák, de abban is, hogy lerombolják őket. A görög és a francia kultúrát leszámítva hol van még példa arra, hogy en

józansággal mutassák ki a dolgok tetszetős ürességét? Alkibiadész százada és a francia XVIII. század - a vigasztalódás két forrása. Mcivilizáció csak végső stádiumában, amikor összeomlott a hit és erkölcs egész rendszere, engedett ama könnyed vidámságnak, amelyhaszontalanság zamatát kölcsönzi az életnek - e két század az érettség pillanatában, ereje teljében, amikor még nagy jövő állott előtte, imeg a semmire ügyet nem vető, mindenre fogékony unalmat. Kell-e találóbb jelkép, mint du Deffand asszony, aki öregen, vakon, de tisz

úgy gyűlöli az életet, hogy közben kicsemegézi a keserűség örömeit?

Senki számára nem vezet kikövezett út a frivolitásig. Kiváltság az, és művészet; a felületességet csak azok keresik, akik belátták, hogy



bizonyosság nincs, és ezért még a gondolatát is megutálták; menekülnek a mélységtől, az ugyanis természeténél fogva feneketlen, ezér

vezethet sehová.

Maradnak viszont a látszatok: miért is ne emelnénk őket stílus rangjára? Ebben áll az intelligens korszakok definíciója. Az ember végül t

a kifejezést, mint magát a lelket, amely hordozza, a kecsesen formált szót, mint a magvas felismerést; még az érzelem is kicsiszoltan tö

nem több, mint saját maga, és fogalma sincs arról, mi az elegancia szörnyeteg; bensejében csupa homály, de készenlétben ott várako

rettegés és a tagadás. Teljes életerőnkkel tudatában lenni, hogy meghalunk, és képtelennek lenni ezt leplezni - merő barbárság. Bármel

filozófia tagadja mindazt, ami büszkesége a civilizációnak, hiszen ennek az a feladata, hogy titkainkat megszelídítse és mutatvánnyá for

Ezért lehet a frivolitás a leghatékonyabb ellenszer arra, hogy azok vagyunk, amik: becsapjuk vele a világot és elkendőzzük a hátrányt, sa

mélységünket. Elvégre az ő fortélyai nélkül pirulnunk kellene amiatt, hogy lelkünk is van… Túlérzékeny magányával mindenki: pokol más

számára! A látszatot mindig nekik, a többieknek találjuk ki, de néha azért saját magunknak…



ELVESZNI ISTENBEN

A maga különálló lényegét védelmező elmére lépten-nyomon veszélyként leselkedik mindaz, amit elutasít. Mivel a figyelem - legszámottekiváltsága - gyakran hagyja cserben, enged sok olyan csábításnak, amelyet szeretett volna elkerülni, vagy tisztátalan, homályos rejtélyekzsákmánya lesz…

Ki ne ismerné mindazt a félelmet, borzongást, örvényt, amely az embert az állattal rokonítja, és érzékennyé teszi a végső kérdések iránt?remeg, de nem hajlik meg; egyik kezünk keresi a másikat, de nem kulcsolódnak össze; szemünk a magasba tekint, de nem lát semmit…

Állunk büszkén, függőlegesen, s ebből bátorságunk is erőt merít; viszolygunk minden látványos gesztustól, s így védve maradunk abizonyságtételtől; számítunk a szempillák segítségére, mert elrejtik a tekintetet, amikor éppen a nevetségesen kifejezhetetlent sugároznáelindulunk a lejtőn, de még meg tudunk állni; a ránk váró ballépés érdekes ugyan, de a legkevésbé sem új; félelmeink láthatárán már felmosoly…, mi mégsem zuhanunk bele az imába. Mert végül is Ő nem győzedelmeskedhet; nevének nagybetűjét ki tudja kezdeni az iróniááltala osztogatott borzalmakat szívünk szét tudja foszlatni.

Ha az, akiről szó van, valóban létezne, ha gyengeségünk többet számítana döntéseinknél, ha tulajdon mélységünk többet nyomna a latbavizsgálódásaink, akkor a továbbiakban minek gondolkodnunk, hisz minden nehézségünk megoldódott, minden kérdésünk függőben maminden rettegésünk elcsendesült? Túl könnyű lenne így. Minden - személyes vagy elvont - abszolútum csupán egy-egy módja annak, hogmegkerüljük a problémákat; nemcsak őket, de még a gyökerüket is, ami voltaképp az érzékek pánik félelme.

Az isten: merőleges zuhanás tulajdon rettegésünkre, a kereső, de a reménytől meg nem tévesztett ember világába villámként becsapódüdvösség, vigasztalan és szándékosan vigasztalhatatlan büszkeségünk azonnali eltörlése, az egyén mellékvágányra terelése, nyugtalantétlenségre ítélt lélek…

Van-e nagyobb lemondás a hitnél? Igaz, nélküle kiúttalan utak végtelenjének vág neki az ember. De ha tudjuk is, hogy semmi sem vezethogy a mindenség csak szomorúságunk selejtje, miért áldoznánk fel az örömöt, hogy botladozunk, s hogy fejjel megyünk a földnek és az

A ember ősi gyávasága kínálta megoldások: a legcsúfosabb megfutamodás a szellemi tisztesség követelménye elől.. Mert az emberekezt teszik: tévednek, balek módjára élnek és halnak meg. Létezik azonban egyfajta méltóság: ez tart vissza attól, hogy feloldódjunk Istenbalakítja át életünk minden pillanatát olyan imává, amely soha nem hagyja el ajkunkat.

VÁLTOZATOK A HALÁLRA

I - Csak azért ragaszkodunk az élethez, mert nem támasztja alá semmi, mert érvnek még az árnyéka sem fér hozzá. A halál túlságosan pminden érv mellette szól. Amilyen rejtélyes ösztöneink számára, éppoly kristálytisztán, címek vagy az ismeretlen hamis díszei nélkül jelenértelmünk előtt.

Az élet, amely halmozza a semmitmondó titkokat és kisajátítja magának az értelmetlent, sokkalta nagyobb rémületet vált ki a halálnál: vanagy Ismeretlen.

Hova vezethet ennyi sok üresség, ennyi sok érthetetlen? Azért akaszkodunk rá a napokra, mert a halálvágy olyannyira logikus, hogy emihatástalan. Az élet ugyanis, ha csak egyetlen, határozott, vitán felül álló, nyilvánvaló érvet tudna felmutatni, mindjárt semmivé lenne; az ösaz előítéletek szertefoszlanak a Szabatosság érintésétől.

Minden, ami él és mozog, táplálékát az alátámaszthatatlanból meríti; némi logikai többlet gyászos volna a létezésre nézve, amely merő eaz Értelmetlen irányába… Adjatok pontos célt az életnek: egyből oda a vonzereje. Épp célkitűzéseinek pontatlansága teszi felsőbbrendhalálnál; egy cseppnyi precizitás rögtön leszállítaná a kripták trivialitásának szintjére. Ha ugyanis az élet értelme a pozitív tudomány formmagára, a föld egy nap leforgása alatt elnéptelenedne; s nincs az a megszállott, akinek sikerülne a Vágy termékeny valószerűtlenségét keltenie.

II. - Az emberek a lehető legszeszélyesebb kritériumok szerint osztályozhatók - kedélyük vagy hajlamaik, álmaik, vagy épp mirigyeik alapMindenki úgy váltogatja a meggyőződését, mint a nyakkendőjét: mert minden eszme és minden kritérium kívülről, az idő alakzataiból ésesetlegességeiből származik. Van azonban valami, ami belőlünk magunkból fakad, ami épp mi magunk vagyunk, az a láthatatlan, ám bellenőrizhető valóság, amely szokatlanul, öröktől fogva jelen van, amelyet bármely pillanatban magunk elé képzelhetünk, de mi mégsem soha elfogadni, holott mindvégig időszerű, mígnem bevégeztetik, ez pedig a halál, a valódi kritérium… Minden élők e legintimebb kiterjehatárolja el az emberek két, egymásra vissza nem vezethető, egymástól oly messze eső osztályát, hogy a távolság köztük nagyobb, minsólyom és egy vakondok, egy üstökös és egy köpet között. E két, egymással nem közlekedő világ között ott tátong a szakadék, hogy azember érzi a halált, a másik pedig nem. Mindkettő meg fog ugyan halni; az egyik azonban nincs tudatában ennek, a másik viszont igen;halála csak egy pillanat, a másiké folytonos és szünetlen… Épp közös helyzetüknél fogva szöges ellentétei egymásnak; mert végpontokugyanazon meghatározás belsejében, és egyazon sors vár rájuk, noha kibékíthetetlenek… Az egyik úgy él, mint akinek örök élet adatottállandóan gondol a maga örökkévaló létére, de minden gondolatával tagadja is azt.

Semmi sem alakíthatja át életünket, hacsak nem olyan erők fokozatos belopakodása, amelyek megsemmisítik. Sem a növekedésünk omeglepetések, sem képességeink kivirágzása nem visz bele valami új elvet; mindez számára pusztán természetes. És semmi, ami termnem tehet bennünket valami mássá, mint amik vagyunk.



Minden, ami a halált vetíti előre, újdonságértéket kölcsönöz az életnek, módosít rajta és felerősíti. Az egészség megőrzi olyannak, amilyeönazonosságában; ezzel ellentétben a betegség: cselekvés, méghozzá a legerőteljesebb, amit ember véghezvihet, lázas, de egyben hemozgás, a legpazarabb, mozdulatok nélküli erőkifejtés, ellenséges és szenvedélyes várakozás ama helyrehozhatatlan villanásra.

III. - A remény mesterkedései, akárcsak az ész érvei, tehetetlennek bizonyulnak a halál kínzó tudatával szemben: jelentéktelenségük csainkább felszítja halálvágyunkat. Az egyetlen módszer”, amely segít legyőzni e vágyat: ha a végsőkig átéljük, ha minden örömének és retátadjuk magunkat, ha nem próbáljuk meg kijátszani. Aki a jóllakottságig eltelik valamely rögeszmével, az túltengésében egyúttal fel is sz

Ha a gondolat hosszan elidőz a halál végtelensége fölött, végül elkoptatja, megutáltatja velünk, ez a negatív telítettség azután senkit és skímél, szétfoszlatja és lejáratja a halál tekintélyét is, legvégül pedig feltárja előttünk az élet hiábavalóságát.

Aki még soha nem adta át magát a szorongás kéjeinek, aki gondolatban még nem ízlelte meg saját elmúlásának viszontagságait, aki nmég, mennyi könyörtelen és szelíd módja van a megsemmisülésnek, az sohasem fog kigyógyulni a halál kényszerképzetéből: kínozni fogellenállt neki; aki ellenben jártas a rettenet tudományában, aki eltöprengett saját rothadásán és készakarva látta tulajdon hamvait, annakhalál múltja felé fordul - ő maga pedig immár a tovább élni képtelen feltámadott. A módszer” kigyógyította mind az életből, mind a halálb

Végzetes minden lényegi tapasztalat: a lét rétegeinek nincs kiterjedésük; ha valaki - a szív és a létezés amolyan archeológusa - ásatásokutatásai végeztével üres mélységekkel találja szemben magát. Hiába fogja visszasírni a látszatok csi llogását.

Az antik Misztériumok - noha állítólag a végső titkok nyilatkoztak meg bennük - ezért nem hagytak ránk voltaképp semmiféle tudást. Valóbeavatottak kötelezték magukat, hogy semmit sem adnak tovább; mégis felfoghatatlan, hogy egyetlen locsogó sem akadt volna köztük; mi ellentétesebb az emberi természettel, mint ilyen fokú megátalkodottság egy titok megőrzésében? Csakis az lehet, hogy titkok egyáltvoltak, hanem voltak rítusok és borzongások. Mihelyt félrelibbent a lepel, mi egyéb tárulhatott fel. mint a következmények nélküli mélységbeavatás tárgya, nem lehet más, mint a semmi - és az, hogy az emberi élet nevetséges.

…Arról álmodom, milyen lenne a kijózanodott szívek Eleuszisze, az istenektől és a tolakodó illúzióktól mentes, tiszta Misztérium.

A PILLANATOK MARGÓJÁRA

A világ dolgai csak azért maradnak számunkra kedvesek és csak azért vannak még, mert lehetetlen sírnunk: ez gátol meg bennünket abminden zamatot kiszívjunk belőlük, majd hátat fordítsunk nekik. Amikor jártunkban-keltünkben szemünk száraz marad, ahelyett, hogy könúszna, ezzel a megcsodált tárgyat védelmezi. Mert a könnyek ugyanúgy pazarolják a természetet, mint Istent az önkívület. Végső soron aminket magunkat pazarolnak el.

Hiszen csak annak köszönhetően vagyunk, hogy nem engedjük szabadjára legfőbb vágyainkat, s ha valami bekerül csodálatunk vagy

szomorúságunk körébe, egyedül azáltal marad is ott, hogy nem áldozzuk fel, nem is áldjuk meg cseppfolyós istenhozzáddal.

…Ezért van az, hogy minden éjszaka elmúltával, a felvirradó nap láttán rémületbe kerget a szükséglet, hogy okvetlenül kitöltsük, holott ezkivihetetlen; hontalanul tévelygünk a fényben, mintha a világ megrázkódott volna és az égre új Napot tűzött, menekülünk hát a könnyektőlegyetlen cseppjük is ki tudna zárni az időből.

Az Idő Eltorzulása

A pillanatok egymást követik: semmi sem támasztja alá az illúziót, hogy tartalmasak, a látszatot, hogy jelentésteliek; egyszerűen peregnnem esik egybe a miénkkel; figyeljük áramlásukat, mert fogva tart az ostoba szemlélet. Az üres szív szemben az üres idővel: két tükör sz

melyekről egymásra vetül a hiány, a semmisség egyazon képe… Mintha valami ábrándos félkegyelműség hatása volna, minden kiegyenincsenek sem csúcsok, sem szakadékok… Hol keressük a hazugság költészetét, a talány ösztökéjét?

Aki nem ismeri az unalmat, az még a világ gyerekkorát éli, melyben születésükre készülnek a korszakok; előtte ismeretlen az önmagát tidő, amely nevet saját méretein, kimúlik tulajdon jövője küszöbén, és magával rántja az anyagot is, amely hirtelen a tagadás költészeténeemelkedik. Az unalom a darabokra szakadó idő visszhangja bennünk, az üresség feltárulása, az életet fenntartó - vagy inkább kiagyaló -kimerülése…

Az értékek teremtőjének szerepében az ember ízig-vérig önkívületben él: zsákmányul ejti a hit, hogy valami is létezik, holott ha csak visszlélegzetét: leáll minden; ha felfüggeszti érzelmeit: semmi sem rezdül; ha elfojtja szeszélyeit: minden egyszínűvé válik.

A valóság túlzásaink, mértéktelenségünk és kilengéseink teremtménye. Fékezzük le szívverésünket: lelassul a világ folyása; ne hevüljün jégbe fagy. Még az idő is csak azért múlik, mivel vágyainkból megfogant e díszlet-mindenség, amelyet a józanság egyetlen szikrája lecsEgy szemernyi tisztánlátás visszatéríti az embert eredendő állapotába: a meztelenségbe; az iróniának már az árnyéka kivetkőztet a rem

bohócjelmezeiből, amelyek lehetővé teszik önmagunk áltatását és illúziók kergetését: minden ellenirányú út kifelé vezet az életből. Az una kezdete ennek az utazásnak… Megérezteti velünk, hogy az idő túlontúl hosszú, és képtelen bármilyen végcélt vetíteni elénk. Mikor mátárgytól elszakadtunk, és nem marad semmi, amit kívülről még befogadhatnánk, lassú ütemben magunkat pusztítjuk el, hisz a jövő immá



igazolja életünket.

Az unalom feltárja azt az örökkévalóságot, amely nem meghaladása, hanem romhalmaza az időnek; az unalom a babonák híján szétrohvégtelenje: lapos abszolútum, ahol a dolgok, addig is, amíg a mélybe buknak, szabadon körbe forognak.

Az élet önkívületben jön létre és az unalomban esik szét.

(Aki valamely ismert betegségben szenved, annak nincs oka panaszra: van mivel elfoglalnia magát. A nagybetegek sosem unatkoznak: eltölti őket a betegség, ahogy súlyos bűnök terhe is ébren tartja a lelkifurdalást. Minden felfokozott szenvedés a teljesség utánzata, az isvalóság pedig, amellyel a tudatot szembesíti, számára nem megkerülhető; ezzel szemben az átmeneti gyász állapotában való ok nélküliami az unalom, semmit sem állít szembe a tudattal, ami termékeny lépésre kötelezné. Hogyan is gyógyulhatna ki az ember olyan nyavalyamelyről nem tudni, hol fészkel, amely teljesen megfoghatatlan, nyomot nem hagy a testen, és árulkodó jelek nélkül járja át a lelket? Olyaegy betegség, amelyet túléltünk ugyan, ám elszívta előlünk a lehetőséget, figyelmünk tartalékait, és képtelenek vagyunk kitölteni az üress

amelyet rettegéseink eltűnése és kínjaink csitulása hagyott maga után. A pokol kikötőrévként követi ezt a száműzetést az időből, ezt a kés bódult ernyedtséget, amelyben aligha hívja fel magára figyelmünket bármi is, hacsak nem a világegyetem szemünk láttára elkorhadó

Mely gyógymód alkalmazható egy olyan betegségre, amelyre már nem is emlékszünk, és amelynek szövődményei szétburjánzanak a naHogyan találjunk ellenszert a létezésre, s hogyan fejezzünk be egy végeredmény nélküli kúrát? Hogyan épülhetnénk fel a megszületésünk

Az unalom, ez a kikezelhetetlen lábadozás…)

POMPÁS CÉLTALANSÁG

A görög szkeptikusokon és a hanyatló Róma császárain kívül minden nagy elme valamely parlagi hivatástudat szolgalelkű alattvalójánakCsak ők szabadultak meg, ki a kétely, ki az elmebaj által, ama szellemtelen rögeszmétől, hogy hasznosak legyenek. Miközben mellékeseszmefuttatássá vagy mámorrá léptettek elő aszerint, hogy filozófusok voltak-e vagy ősi hódítók kiábrándult sarjai, semmihez sem kötődennyiben a szentekre emlékeztetnek. Míg azoknak azonban soha nem kell összeomlaniuk, nekik rá kellett eszmélniük, hogy ki vannak szsaját játékaiknak, hogy egyszerre parancsolói és áldozatai a szeszélyeiknek - igazi magányosok, mivel a magányuk terméketlen. Senkikeresett bennük példaképet, aminek ők maguk sem igen ajánlkoztak; így a magukfajtával” sem érintkeztek, legfeljebb csak az irónia ésútján…

Egy filozófia vagy egy birodalom felbomlasztójának lenni: képzelhetünk-e ennél szomorúbb és fenségesebb okot a büszkeségre? Végeaz igazsággal, másfelől a fenséggel, ezzel a két, a szellemet és a polgári közösséget életben tartó megszállottsággal; aláásni a maszlaállványzatát, amire a gondolkodók és a polgárok gőgje támaszkodik; az eltorzulásig alakítgatni az öröm, a megértés és az akarat erőtarlejáratni a szarkazmus és a kínpad kifinomultságával a hagyományos absztrakciókat és a nagyra becsült szokásokat - micsoda kényespezsgés! Nincs semmi báj ott, ahol nem múlnak ki istenek a szemeink előtt. Rómában, ahol idegenből jöttekre cserélték őket, és ahol aláthatta hervadásukat, nem akármilyen kedvtelés lehetett a szellemidézés, még ha együtt is járt azzal az egy kockázattal, hogy ez a nagy

alkalmazkodóképesség idővel esetleg megadja magát egy szigorú és tisztátalan istenség rohamának… Ami aztán meg is történt.

Nem könnyű egy bálványt ledönteni: ugyanannyi időbe telik, mint bevinni a köztudatba és imádattal övezni.

Nem elég ugyanis anyagi jelképét megsemmisíteni, ami egyszerű volna; de gyökereit a lélekből is ki kell irtani. Lehet-e elérzékenyülés ntekinteni az alkonyat korszakaira - melyekben a múlt felszámolódik a káprázni már csak az ürességtől képes szemek előtt látván egy civhalomba dőlésének művésziségét?

Ezért arról álmodom, hogy egyike voltam a rabszolgáknak, akik valószerűtlen, szomorú és barbár tartományokból odavetődtek, hogymeghempergessék kétségbeesésüket Róma agóniájában. A szobrok üres szemében és a babonák visszaszorulásától összezsugorodbálványokban feledést találtam volna az őseimre, a szolgasorsomra és a megbánásaimra. Társul szegődve az ősi jelképek melankóliájvisszanyertem volna szabadságomat; az elhagyott istenek méltóságában osztoztam volna, védelmükre kelve a fondorlatos keresztekkelcselédek és a mártírok özönével szemben, éjszakáim pedig a Cézárok elmezavarában és kicsapongásaiban keresték volna a nyugalmkijózanodások szakértőjeként, miután az újmódi hevületeket átlyuggattam a szétmálló bölcsesség összes nyilával, a kurtizánok lábainál,

bordélyokban vagy az ünnepélyes könyörtelenkedés cirkuszaiban érveimnek erkölcstelenséggel és vérrel adtam volna nyomatékot, hoghatókörét ezzel általa soha nem álmodott kiterjedésig tágítsam: a haldokló világok méreteire.

A BUKÁS EXEGÉZISE

Mindenki egy adag tisztasággal jött világra, amely eleve arra rendeltetett, hogy beszennyezze a társas érintkezés, e bűntény az emberi mellen. Hisz még a lehetetlent is megtennénk, nehogy önmagunknak szenteljük magunkat. Felebarátunk korántsem a végzetet, inkább a bkísértését képviseli. Nem tudva kezünket tisztának és szívünket romlatlannak megőrizni, idegen izzadságokkal mocskoljuk be magunkatszomjazzuk az undorítót és kedveljük a bűzt, a közfelkiáltás sarában hempergünk. Amikor aztán szenteltvízzé vált tengerekről álmodoznámár beléjük mártózni, túlságosan elmélyült romlottságunk nem engedi, hogy ússzunk bennük: magányunkat végigdúlta a világ; mások be

nyomai kitörölhetetlenek.

A teremtmények hosszú sorában kizárólag az ember vált ki szűnni nem akaró undort. Egy állat csak ideig-óráig lehet visszataszító; nem



erjedésnek az agyunkban, míg felebarátaink ott kísértenek gondolkodásunkban, és beépülnek a világtól való elszakadásunk mechanizmhogy visszaigazolják elutasításaink és sehová sem tartozásunk rendszerét. Miért van az, hogy egy-egy társalgás után, mely mindösszeválasztékosságával utal civilizációs magaslatokra, lehetetlen nem visszakívánkoznunk a Szaharába, és nem irigyelnünk a növényeket, vazoológia végeérhetetlen monológjait?

Csak azért aratunk minden kimondott szavunkkal győzelmet a semmi fölött, hogy annál inkább nyögjük aztán az uralmát. Haldoklásunk earányban áll a magunk körül szétszórt szavaink számával… Aki beszél, annak nincsenek titkai. És mi mindannyian jártatjuk a szánkat. Enyilvánosan mutogatjuk a szívünket; a kimondhatatlan hóhérai vagyunk, akik nekibőszültek, hogy végezzenek minden titokkal, mindjárt akezdve. Csak azért keresztezzük egymás útját, hogy közösen alacsonyodjunk mind mélyebbre a semmi felé vezető hajszánkban: azeszmecserékben, a vallomásokban és az intrikákban… A kíváncsiság kergetett bele nemcsak a legelső bukásba, hanem a számtalan bukásba is. Az élet nem több e türelmetlenségnél, hogy elbukjunk, és prostituáljuk a lélek szűzi magányát, kikényszerítve tőle a párbeszéMennyország ezen emberemlékezet óta űzött mindennapos tagadását. Az embernek csak önmagára lenne szabad hallgatnia az átadhaönkívületében, csak a saját némaságaira alkotnia szavakat, és csak egyedül a maga nosztalgiája számára hallható hangzatokat hallatnia

mindenség szószátyárja; mindig mások nevében szónokol; énje a többes számhoz vonzódik. Aki viszont mások nevében szól, az mindeszélhámos. A politikusok, a reformerek és mindazok, akik közösségi ürügyek mögé bújnak, csalók. Csak a színészek hazugsága nem tők pusztán önmagukat koholják ki. Túl a közölhetetlennek való ön- átadáson, a kétségek közti hánykolódáson vigasztalan és némazavarodottságunkban, az élet csak egy dörej, mely egy koordináták nélküli síkság fölött terül szét, a világegyetem pedig csak egy rángósújtott mértan.

(Az ember” hallgatólagos, és a mi” nyilvános többes száma kényelmes menedék a hamis létezés számára. Csak a költő vállalja azén”felelősségét, csak ő beszél a saját nevében, és egyedül neki van joga erre. A vers abban a pi llanatban elkorcsosul, amint teret enge

próféciának és a tanításnak: az elhivatottság” elfojtja a dalt, az eszme lehúzza a repülést. Shelley életművének legnagyobb részét éppnemeslelkűsége” tette roskataggá; szerencsére Shakespeare soha nem vállalt fel semmilyen szolgálatot”.

A nem-tulajdonképpeniség diadalát a filozófiai ténykedés teszi teljessé, ez a tetszelgés az ember” általános alanyban, a profetikus

megnyilvánulásokban (vallási, erkölcsi vagy politikai téren), a mi” többes számának e mennybemenetelében. Az elvont szellem hazugsádefiníció; a harci szellemé a lelkesítő jelszó-, minden templom alapköve egy meghatározás; s egy jelszó gyűjti feltartóztathatatlanul köré aígy indul útjára minden tanítás.

Hogy is ne fordulnánk hát a költészethez? Annak legalább - akárcsak az életnek - megvan az a mentsége, hogy semmit sem bizonyít.

HALÁLELLENES SZÖVETSÉG

Hogyan képzelhetnéd magad mások bőrébe, ha még a saját életed is majdhogynem felfoghatatlannak tűnik? Ott terem előtted egy lénymiképpen merül el egy áthatolhatatlan és igazolhatatlan világban, meggyőződések és vágyak egy halmában, mely morbid építménykén

a valóság fölébe. Miután kiépítette a tévedések egy rendszerét, olyan okok késztetik szenvedésre, amelyek jelentéktelenségükkel elborzszellemet, s olyan értékeknek szenteli magát, amelyek nevetségessége kiszúrja a szemet. Ügyködése mi máshoz fogható, mint csetlésés elfoglaltságainak lázas szimmetriája mennyivel áll szilárdabb alapokon, mint a fecsegés szerkezeti váza? A külső megfigyelő, mindeélet abszolútuma. felcserélhetőnek, és minden sorsszerűség, ha mégoly rendíthetetlen is a maga mivoltában, mellékesnek mutatkozik sMikor már meggyőződéseinkben egy frivol elmebaj gyümölcseit látjuk, hogyan tűrhetnénk el azt a szenvedélyt, amivel mások önmagukamindennapjaik álomvilágában való gyarapodásukat övezik? Miféle kényszerűség révén gubózik be az egyik a kötődéseknek emebbe, ameg amabba az egyedi világába?

Ha végigtűrjük egy ismerős vagy egy vadidegen bizalmaskodását, titkainak feltárása elképedéssel fog elönteni. Drámába vagy bohózae inkább a kínlódásai? Ez minden tekintetben csak a mi kimerültségünk jóindulatától vagy ingerültségétől függ. Mivel minden sors csak visszatérő nóta, mely néhány vércseppet zsong körül, így a kedélyállapotunkon múlik, hogy szenvedéseinek felsorakoztatásában egy haés szórakoztató rendezettséget, vagy egy szánalomra alkalmas ürügyet lásson.

Amennyire nehezünkre esik helyt adni az indokoknak, amiket ezek a lények felhoznak, úgy valahányszor búcsút veszünk az egyiküktől, amely elménkben föltolul, mindig ugyanaz: hogy lehet, hogy nem öli meg magát? Hisz mi sem természetesebb, mint mások öngyilkosságképzelődni. Miután az ember már rádöbbent egy megrázó és könnyen fölidézhető belátással saját céltalanságára, felfoghatatlan számáhogyhogy a többiek még ennyire sem képesek. Kioltani magad oly magától értetődő és egyszerű tettnek néz ki! Miért hát olyan ritka, mmulasztja el mindenki? Azért, mert az értelem hiába utasítja vissza az életkedvet, a cselekvéseket elnyújtó semmi ereje meghaladja mindabszolútumét; ez magyarázza a halandók hallgatólagos szövetségét a halál ellen; ez a semmi nem puszta jelképe a létezésnek, ez magaez a minden. És ez a semmi - ez a minden -, bár képtelen értelmet adni az életnek, mégis arra kényszeríti azt, hogy kitartson abban az áamiben van: az öngyilkosság-nélküliségben.

A Jelző Főhatalma

Mint ahogy csak korlátozott számú állásfoglalás lehetséges a végső kérdésekkel szemben, a szellemet is korlátok közé szorítja a lényegtermészetes határa, a legfőbb problémák vég nélküli megsokszorozásának lehetetlensége: a történelem kitart egy bizonyos számú kérd



válasz arculatának váltogatásánál. Az elme csak újabb minősítések sorozatát ötli ki; újrakereszteli az elemeket, vagy kevésbé elkopott jekeres szótáraiban ugyanarra a megingathatatlan fájdalomra. Az emberek mindig is szenvedtek, szenvedésük azonban hol fenséges”, higazságos”, hol pedig abszurd” volt, a filozófia pillanatnyi állása által képviselt átfogó nézetek függvényében. Boldogtalanságból áll a s

mindennek, ami lélegzik; ám átalakulásokon mennek át a módozatai; a leegyszerűsíthetetlen látszatok sorozata, amiket keltenek, készteegyes lényeket, hogy azt higgyék, ők szenvednek elsőként így és így. Az egyediségnek ez a gőgje veszi rá őket, hogy el legyenek ragadmaguk bajától, és elviseljék.

A szenvedés világában, a másokhoz való viszony terén mindegyikük szolipszista. A boldogtalanság azon nyelvi sajátosságnak köszönheredetiségét, ami elszigeteli őt a szavak és érzetek teljességén belül.

A minősítések változnak: ez a változás a szellem haladása. Vessétek el az összeset: mi maradna a civilizációból? Az értelem és a hülyekülönbsége a jelzők kezelésében rejlik, melynek változatosság nélküli alkalmazása jelenti a semmitmondást. Maga Isten is csak hozzárerévén létezik; a teológia létét is ez teszi indokolttá, így hát az ember, mindig másképp minősítve boldogtalansága monotóniáját, a szelle

önigazolásként csak egy új jelző szenvedélyes keresését mutathatja fel.

(S mégis, szánalmas ez a keresés. A kifejezés szegényessége, mely egyben a szellem szegényessége is, a szavak ínségében,elhasználódásában és leértékelődésében érhető tetten: a dolgok és benyomások meghatározására használt jelzők végül is verbálisdögtetemekként terülnek elénk. Nosztalgiától elnehezült tekintetünket pedig azokra az időkre függesztjük, amikor még csak penészszag

árasztottak. Minden alexandrinizmus kezdetben annak igényéből fakad, hogy kiszellőztessék a szavakat, és egy éber kifinomultság vissfonnyadásukat; ez azonban egy olyan kimerültségben végződik, amelyben a szellem és a szavak összetéveszthetőek, és bomlásban vairodalom és egy civilizáció eszményi végkifejlete: képzeljünk el egy Valéryt egy Nero lelkével…)

Mindaddig, míg friss érzékeink és hamvas szívünk a minősítések világában maradnak és örömüket lelik benne, a jelző jóvoltából jól megviszont, amint boncolgatni kezdik, oda nem illőnek és fogyatékosnak bizonyul. A térről, az időről, a szenvedésről azt szokás mondani, hovégtelen; a végtelen viszont semmi többet nem hord magában, mint hogy szép, magasztos, harmonikus, csúnya, stb. Nyakunkba vennénszavak mélyére nézzünk? Semmit sem látnánk, hisz mindegyikük, leszakadva a beszédes és termékeny lélekről, üres és semmis. Az ér

fordítja erőit, hogy csillogást vetítsen beléjük, kicsiszolja, és ragyogóvá tegye őket; ezt a képességét, ha egy rendszerré emelkedik, nevehogy kultúra - tűzijáték a semmi háttere előtt.)

A SÁTÁN MEGNYUGTATÁSA

Miért oly egyszínű, erőtlen és kevéssé látványos az Isten? Miért van fontosság, erő, időszerűség híján; miért hasonlít ránk olyan kevéssé?Lehetséges-e ennél kevésbé antropomorf, ennél öncélúbban elérhetetlen árnykép? Hogy voltunk képesek ennyire sápadt fényt, ennyire erőt vetíteni belé? Hová szivárgott lendületünk, hová torkolltak vágyaink? Ki szívta magába éltető arcátlanságunk túláradását?

Talán forduljunk a Sátánhoz? Csakhogy hozzá nem lehet imádkozni: őt imádni egyet jelentene azzal, hogy befelé, magunkhoz fohászkod

foglalod imákba a nyilvánvalót: a pontosságot nem övezi kultusz. Hasonmásunkat felruháztuk összes tulajdonságunkkal, és hogy az ünnekülszínével is emeljünk rajta, feketébe bújtattuk: erényeink és bűneink a gyász színében. Felszereltük uralkodó sajátosságainkkal, gonoskitartással, hogy fáradságot nem kímélve minél bővérűbbé varázsoljuk; erőinket felemésztettük azzal, hogy kifaragjuk a képét, és hogy iltetterőssé, fürgévé, értelmessé, ironikussá, és mindenekelőtt ilyen önzővé tegyük. Az Isten létrehozására fordítható erőtartalékaink a semegyenlőek. így a képzelethez, és a bennünk még kerengő kevés kis vérhez fordultunk segítségért: Isten tehát csak vérszegénységünk gylehet - reszketeg és kehes képzelődés. Ő szelíd, jó, fenséges, igazságos. Ugyan melyikünk ismerne magára ebben a szinte pacsuliillatútranszcendenciába utalt keverékben? Akiben nincs kétszínűség, abban nincs mélység és talány; semmit sem rejt magában. A valóság eismertetőjegye a tisztátalanság. És ha a szentek nem teljességgel érdektelenek, az pusztán amiatt van, hogy bennük a fenséges összevregényessel, örökkévalóságuk pedig alkalmas arra, hogy belőle életrajzot írjanak; az életük arról tanúskodik, hogy a világnak egy olyan mkedvéért fordítottak hátat, amely időről időre mindannyiunkat bűvöletébe tud ejteni…

Olyannyira túlcsordul benne az élet, hogy a Sátánnak nincsenek oltárai: az embert túlságosan is önmagára emlékezteti, semhogy imádnezért minden erejével gyűlöli; ezáltal magát utasítja vissza, és továbbra is Isten szegényes jelzőit élesztgeti. A Sátán korántsem siránkoznem is töri magát, hogy vallást alapítson: elvégre nem vagyunk kéznél mi, hogy bebiztosítsuk az éhhalál és a feledés ellen?

SÉTA A KÖR KERÜLETÉN

Az élőlényeket egyetlen érdek- és reményközösségbe záró körben a délibábokkal szemben ellenséges elme a középpontból a kerület fútját. Már nem tudja elviselni a nyüzsgő embertömeget; szeretne a lehető legnagyobb távlatból tekinteni arra az elátkozott szimmetriára, összeköti őket. Mindenfelé mártírokat lát: egyesek kézzelfogható szükségletek, mások az ellenőrizhetetlen szükségszerűség oltárán áldmagukat, mindannyian készen arra, hogy egy bizonyosság alá hantolják nevüket; és minthogy ez csak keveseknek adatik meg, legtöbbj

jelentéktelenséggel bűnhődik a megálmodott vérfölöslegéért… Életük nyersanyaga a halálra való határtalan szabadság, amelyet nem tukiaknázni: elnyeli őket a tömegsír, a történelem eme semmitmondó holokausztja…

Azonban az elkülönülés rajongó híve, aki mindig a csürhétől háborítatlan utakat keres, visszahúzódik a kör külső peremére, és annak mebár átlépni nem tudja, amíg a test foglya; ámde a színtiszta Öntudat még távolabb lebeg, a lelkes lények és tárgyak nélküli unalomban. Imszenved, fölébe kerekedik a halálba csalogató ürügyeknek, és elfeledi az őt hordozó embert. Csillagközi piruettre emlékeztet, hiszen a



, g gy , g p ,hallucinációban érzékelt csillagnál is valószerűtlenebb - miközben a lélek az élet kerületén sétál körbe-körbe, és útja során mindegyre csönmagába botlik, tulajdon képtelenségébe, hogy feleljen az Üresség hívó szavára.

AZ ÉLET VASÁRNAPJAI

Ha a vasárnap délutánok hónapokig tartanának, ugyan mivé lenne az emberiség, miután megszabadult az izzadságtól, és lerázta a legeterhét? Pedig a kísérlet megérné a fáradságot. Több mint valószínű, hogy a bűnözés válna az egyetlen szórakozássá, s a kicsapongás omint jámbor játék, az ordítozás, mint fülbemászó dallam, a röhögés pedig, mint gyöngéd becézés. Az idő határtalanságának érzete folytmásodperc úgy nehezednék az emberre, mint elviselhetetlen kín, mint a halálos ítélet órája. Fásult kannibalizmus, a hiénák mélabúja fésmagát a költészettel átitatott szívekbe; a henteseket és a hóhérokat leterítené a tespedés; a templomokat és a bordélyházakat szétvetnáradata. A mindenségre kiterjedő vasárnap délután’. íme az unalom definíciója - és a világvége…

Távolítsátok el a Történelemre aggatott átkot: azon nyomban megsemmisül, mint ahogy az abszolút ürességben a létezésről is kiderül, hképzelődés.

Ha a fáradozás építőanyaga a semmi, amit gyárt és összerak, az csupa mítosz.

Ez az elemi megrészegülés szítja fel és ápolja a valóság”-ba vetett hitet; ellenben a tiszta lét szemlélése, e tárgyaktól és gesztusoktól füszemlélődés csakis a nem létezőt fogadja magába…

A naplopók sokkal több dolgot átlátnak, és sokkal elmélyültebbek, mint az elfoglaltak: semmilyen tennivaló sem szűkíti be a látókörüket;beleszületvén az örök vasárnapba, csak nézelődnek - és a nézelődésüket is nézegetik. A lustaság fiziológiai szkepticizmus, a hús kétel

A semmittevésbe belebolondult világban egyedül ők nem válnának gyilkosokká. Csakhogy ők nem részei az emberiségnek, és mivel averejtékezés legkevésbé sem az erős oldaluk, úgy élnek, hogy őket nem sújtják sem az Élet, sem a Bűn következményei. Mivel nem mű

jót, sem rosszat, az emberi nyavalyatörés nézőiként megvetik a hetekre szabott időt és az öntudatot megfullasztó erőlködést. Mi félnivalóattól, hogy végtelenül kiterjed a délutánok egy bizonyos változata, hacsaknem az afölötti bánat, hogy néhány közönséges és elemi igazshangoztattak? Akkor pedig az igazság kiváltotta elkeseredés esetleg rávehetné őket arra, hogy a többieket utánozva engedjenek a tevélealacsonyító kísértésének. Ez a veszély leselkedik a lustaságra - ami csodálatosképp túlélte az Édent.

(A szerelem egyetlen szerepe, hogy segítségével valahogy kibírjuk ezeket a kegyetlen és mérhetetlen vasárnap délutánokat, melyek semhátralévő napjain - sem az örökkévalóságban nem múló sebeket ütnek.

Ha nem oly edzetten gyakorolnánk az ősi rángógörcsöt, könnyeinket elrejteni ezernyi szempár, s lerágni őket mérföldes körmök kellenéMásképp hogyan üthetnénk agyon a nem múló időt?

E végeérhetetlen vasárnapokban mutatkozik meg teljességében a létezés fájdalma. Néhanap megesik, hogy belefeledkezünk valamibehogyan feledkezhetnénk bele magába a világba?

Ennek lehetetlenségében áll e betegség definíciója. Akire ez rátört, soha nem fog ki lábalni belőle, még ha maga a mindenség egészébkicserélődne is. Egyedül szívének kellene megváltoznia, de az változhatatlan; ezért számára létezni csak egyet jelent: elmerülni a szenvemindaddig, míg a mindennapos Nirvána-járás révén felemelkedik az irrealitás érzékeléséig…)

KÖZVETETT ALLAT

Tévútra tér, aki valamely meggyökeresedett kényszerképzet hatása alatt kitartóan úgy gondolja, hogy az ember létezik, hogy az, ami - éis lehetne. Pedig arról, hogy mi az ember, ezernyi leleplező meghatározás ismeretes, olyan azonban egy sem, amely megállná a helyét,mondvacsináltabb egyik vagy másik, láthatólag annál átfogóbb érvényű.

A legmagasabb röptű képtelenség és a legmélyenszántóbb közhely egyaránt jól illik rá.

Végtelen sok jelzőjéből az elképzelhető legpontatlanabb teremtmény áll össze. Míg az állatok egyenesen törnek a céljuk felé, ő rengetegtesz, ezért ő a kiváltképp közvetett állat. Kiszámíthatatlan beidegződései

- ezek lankadása eredményezi az öntudatot - olyan lábadozót faragnak belőle, aki betegség után áhítozik. Semmi sincs benne, ami egéhacsak nem az, hogy valamikor az volt.

Akár szárnyait vesztett angyal, akár szőrzetét elhullató majom, a teremtmények névtelenségéből egyedül akadozó egészségének köszötudott kiemelkedni. Rossz vérképe tette lehetővé, hogy lényébe befészkelte magát a kétkedés és a keresés csírája; rosszul szabályozotnyitott utat a kérdőjeleknek és a döbbenet gondolatjeleinek. Milyen meghatározást adjunk a vírusra, mely kikezdte álmát, és ébrenlétre ítélőlény békés ejtőzése közepette? Mely féreg ragadta el nyugalmát, a tudás mely kezdetleges kórokozója kényszerítette arra, hogy tettekésleltesse, és vágyai elé gátat szabjon? Ki keverte ádáz vadságába a lankadtság első cseppjét?

Otthagyva a többi élőlény tülekedését, fortélyosabb felfordulással vette körül magát, és aprólékos gonddal aknázta ki az önmagától elszminden betegségét. Minden igyekezete, hogy kigyógyuljon önmagából, csak még különlegesebb betegségbe torkollott: civilizációja” se



g g gy , gy gy gy j g , g g g g jmint erőfeszítés, hogy ellenszert találjon gyógyíthatatlan - és mégis óhajtott állapotára.

Az egészség közelében a szellem elfonnyad: az ember vagy nyomorék - vagy nincs is. Miután mindent végiggondolt, és eszébe jut önmacsak a mindenség körbejárása után jut oda, mint utoljára felvetődő kérdéshez meglepődik és összezavarodik. De továbbra is inkább a kudarcát választja, semmint a természet vég nélküli kudarcát, az egészséget.

(Ádámtól kezdve az ember minden erejével azon volt, hogy módosítsa az embert. A nevelési és reformtörekvések, mikor kikezdhetetlen ellenében érvényesülnek, meghamisítják a gondolkodást és kizökkentik a pályáiról. A tudás legbőszebb ellensége a nevelés ama szenvoptimista ösztöne, melytől a filozófusok képtelenek megszabadulni: hogy maradhattak volna hát tőle érintetlenek a rendszereik? A Jóvátleszámítva hazugság minden; hazugság ez a civilizáció, mely szembe akar vele szállni, és hazugság az összes igazság, amivel felfegyv

Az ókor szkeptikus bölcsei és a francia moralisták kivételével nehezen találni gondolkodót, akinek elmélete, nyíltan vagy kimondatlanul, ncélt követné, hogy pallérozza az embert. De az ember érintetlenül ugyanaz marad, hiába vonultattak fel előtte megannyi nemes előírást,

kapjon rajta kíváncsisága, merítsen belőle tüze és tévelygése. Miközben minden élőlénynek megvan a maga helye a természetben, az etovábbra is a metafizikailag tévelygő, az Életben útját vesztett, a Teremtésben egyedülálló lény. Senki sem talált még a történelemnek evégcélt; de mindenki előállt egy-egy javaslattal; a széthúzó, hóbortos céloknak ez a hemzsegése magát a finalitás gondolatát szünteti mszellem nevetséges hittételévé fakítja.

Mindenkire ránehezedik az az egységnyi szerencsétlenség, ami az ember, mint jelenség. Az idő múlásának egyetlen értelme tovább soaz egységnyi adagot, vég nélkül növelni e két lábon járó szenvedések számát, melyek minden támasztéka egy maréknyi anyag, a kereszgőg és a megfellebbezhetetlen magány.)

TŰRŐKÉPESSÉGÜNK NYITJA

Ha valaki megtehetné, hogy részvéttől túltengő képzelete révén nyilvántartásba vegyen minden szenvedést, jelenvalóként élje át valamelyminden kínkeservét és szorongását - feltéve persze, hogy ehhez fogható lény létezhetne -, a szeretet szörnyetege lenne, és a szív történelegnagyobb áldozata. Ám hasztalan ekkora képtelenséget kitalálnunk. Elég az is, ha saját magunkat veszszük vizsgálat alá, ha elvégezzrémületeink régészeti feltárását.

Ha nem késztet megtorpanásra a napok kínszenvedése, az arra vall, hogy saját fájdalmainkat leszámítva menetelésünknek semmi sem úgy találjuk, hogy a mások fájdalmaira magyarázat is van, és túl is lehet jutni rajtuk: meggyőződésünk, hogy csak azért szenvednek, merbennük elég akaraterő, bátorság, vagy józanság. Minden szenvedés jogosultnak és nevetségesen érthetőnek tűnik, kivéve a sajátunkat;esetben a gyász lenne csapodár érzelmeink között az egyedül állandó. Mi azonban csak magunkat gyászoljuk. Ha képesek lennénk meszeretni a körülöttünk vonszolt haláltusák végtelen sokaságát, az összes élőhalottat, annyi szívre lenne szükségünk, ahányan a szenvedővannak. Ha pedig természetfeletti emlékezettel jelenvalóként tudnánk tárolni minden egykori kínszenvedést, összerokkannánk a teher súéletet csak képzelőerőnk és emlékezetünk korlátoltsága teszi lehetővé.

Erőnket a feledésből merítjük, és a párhuzamos sorsok sokféleségének átlátására való képtelenségünkből. Senki sem élné túl az egyetfájdalom egyetlen pillanatba sűrített felfogását, a szívek ugyanis úgy vannak gyúrva, hogy csak bizonyos mennyiségű szenvedés befogaalkalmasak. Mintha csak az anyag szabna határt tűrőképességünknek; pedig a szív fájdalma úgy terjeszkedik, hogy nemcsak eléri, de olépi e határokat: legtöbbször ez váltja ki összeomlásunkat. Innen származik az a benyomásunk, hogy minden fájdalom és minden bánat És valóban az, ám egyedül a mi számunkra, korlátok közé szorult szívünknek; de lenne bár szívünk akkora, mint a tágas tér, bajaink mégteret igényelnének, mivel minden fájdalom a világgal ér fel, és minden bánat újabb mindenséget követel magának. Az értelem hiába igyrávilágítani, mennyire parányi méretűek a velünk megesett balesetek; mindent kozmikussá növesztő hajlamunkkal szemben vereséget sEzért van az, hogy a valódi őrület kiváltója sohasem az agy véletlen vagy végzetes károsodása, hanem a szív által a térről alkotott téves

MEGSEMMISÜLÉS - MEGVÁLTÁS ÚTJÁN

Bármely üdvtannak csak akkor lehet értelme, ha a létezés és a szenvedés közti egyenletből indulunk ki. Ehhez az egyenlethez nem hirtefelismerés, nem is sorozatos okoskodás útján jutunk, hanem minden átélt pillanat öntudatlan kiértékelésével, összes tapasztalatunkfelhasználásával, a legjelentéktelenebbtől a sorsdöntőkig. Miközben magunkban hordozzuk csírájukban a csalódásainkat és mintegy szhogy kivirágozzanak, a vágy, hogy a világ lépten-nyomon rácáfoljon reményeinkre, megsokszorozza a rossz kéjes igazolódásának alkaérvek csak később kerülnek elő; lám, épülőfélben a doktrína: már csak a bölcsesség” veszélye van hátra. És mi van akkor, ha nem kívámentesülni a szenvedéstől, sem felülkerekedni az ellentmondásokon és az ellentéteken, és ha a befejezetlenség árnyalatait és az érzelmdialektikákat többre tartjuk egy fenséges zsákutca egyformaságánál? Az üdvözléssel minden véget ér; mi is. Aki már üdvözült, merheti-élőnek nevezni magát? Csak azok élnek valódi életet, akik a vallástalanság mintegy vallásos kísértésében elutasítják a szenvedéstől valmegváltást. Az üdvözülés gondolata csak a gyilkosokat és a szenteket háborgatja, azokat, akik megölték a teremtettembert, vagy túlléptöbbiek - megannyi holtrészeg - fetrengenek a tökéletlenségben…

A megváltásról szóló összes tanítás hibája, hogy eltörli a költészetet, mivel azt a befejezetlenség levegője élteti. A költő önmagát árulná megváltás után sóvárogna: az üdvözülés a dal halála, a művészet és a szellem tagadása. Hogyan érezhetnénk közösséget egy beteljesüfájdalmainkat finomíthatjuk, gyomlálgathatjuk, de van-e más módja megszabadulnunk tőlük, mint saját magunk felfüggesztése? Szót fogátoknak, csak annyiban létezünk, amennyiben szenvedünk. - Csakis az általa befogadott elviselhetetlen mértékében tud a lélek felemelk



elpusztulni.

AZ ELVONT MÉREG

Még körülírhatatlan bajainkat, a testivé fajuló homályos nyugtalanságunkat is érdemes fordított művelet útján alávetni az értelem tevékenMiért is ne ajándékoznánk az Unalomnak - e tautologikus világ-érzékelésnek, az idő mogorva kígyózásának - egy szórakoztató elégia més környékeznénk meg a tiszteletreméltó meddőség kísértésével? A lélek ugyanis, ha nem folyamodunk valami nálánál magasabb rendbelevész a húsba - és attól kezdve az élettan mondja ki filozófiai bódulatunk végszavát.

A közvetlenül ölő mérgeket szellemi csereértékké tenni, az érzékelhető romlásból eszközt kovácsolni, minden érzelem és minden érzéketisztátalanságát normákkal fedezni: olyan kielégítése ez a szellem elegancia-igényének, hogy emellett a lélek - e patetikus hiéna - csak és baljóslatú. Az önmagában vett szellem más, mint felületes, nem is lehet, hiszen természetéből adódóan a fogalmi eseményeknek csaelrendezésére van gondja, nem pedig azok folyományaira az általuk jelölt dolgok területén. Állapotaink iránt csak annyiban érdeklődik, aát lehet őket lényegíteni.

Melankóliánk így felpárolog a zsigereinkből, és belevegyül a kozmikus ürességbe; a szellem viszont csak úgy fogadja magához, ha lepábelőle mindaz, ami érzékeink esendőségéhez kötötte; aztán értelmezi; az pedig ekképp kifinomulva nézőponttá válik: kategoriális mélaelmélet elcsípi és lecsapolja a bennünk keringő mérgeket, és ettől máris kevésbé mérgezőek. Ez lezüllés felfelé, lévén a vegytiszta szédkedvelő szellem esküdt ellensége mindennek, ami erőteljes.



A BOLDOGTALANSAG TUDATA

Az elemek és az események - minden összejátszik, hogy megsebezzen. Körülbástyáznád magad a megvetéssel, elzárkóznál az undor erődítményébe, emberfeletti közönyről álmodozol? Az idő visszhangjai odáig üldöznének, ahol már nem te vagy, csak a hiányod… S misemmi sem gátolja, hogy kivérezz, maguk a gondolataid fognak vörösre színeződni, vagy daganatokként egymás nyomába tolakodni. Apatikákban nem találni gyógyszert a létezésre, csak szájhősöknek készült flastromot. De hol az ellenmérge a kristálytiszta, végtelenül tagés magabiztos reménytelenségnek? Minden teremtmény boldogtalan; de hány van tisztában ezzel? A boldogtalanság tudata túlságosanbetegség, semhogy a haláltusák számtana, vagy a Gyógyíthatatlan anyakönyvei feltüntetnék. Csorbítja az alvilág tekintélyét, és idillé varáidő mészárszékeit. Micsoda bűn terhel, hogy megszülettél, mi az a gaztett, amiért létezel? Fájdalmad éppoly indokolatlan, mint sorsod. szenvedni annyit jelent, mint az okság mentsége nélkül elfogadni a sok rossz ostromát, mintha az eszelős természet kedvezése, mintha előjelű csoda lenne…

Megannyi vessző az ember az Idő körmondatában, te pedig ponttá merevedsz, hogy befejezd.

GONDOLKODÁS INDULATSZAVAKBAn

A végtelen gondolata alighanem a lankadás napján pattant ki, amikor a mértan tudományába kósza bágyadtság szivárgott, az első megaktus pedig egy olyan pillanatban, amikor a beidegződések némaságát baljós remegés zavarta meg, és az érzékelés elszakadt tárgyátutálkozást vagy nosztalgiát kellett felhalmoznunk, míg végül ráébredtünk magányunkra, arra, hogy tragikusan fölötte állunk az evidenciánelfeledett sóhaj késztetett, hogy túllépjük a közvetlen adottságot; máskor elég volt a banális kimerültség, hogy elszakadjunk valamely tájtszemélytől; alig hallható nyöszörgés választott le a szelíd vagy könnyes ártatlanságról. Mindezen alkalmi eltávolodás összege - napjaink mérlege - teszi ki azt az eltérést, amely a világtól megkülönböztet bennünket - és amelyet a szellem próbál csökkenteni és törékeny

méretarányainkhoz igazítani. De a sok belefáradás munkája érezteti hatását: merre keressük még talpunk alatt az anyagot?Kezdetben azért gondolkodunk, hogy kiszabaduljunk a dolgok szorításából; aztán ha már túlságosan elrugaszkodtunk, azért, hogy belemkitörésünk okozta bánatba… Ettől kezdve fogalmaink álcázott sóhajokként kapcsolódnak egymásba, összes reflexiónk egy-egy indulatshelyettesít, a logika méltóságát pedig maga alá temeti a siránkozás hangja. A gondolat megfakul a gyász színeitől: nincs bekezdés, amöntene el a temető, nincs intelem, amelyen ne érződnék a rothadás bűze, és még az időtlen kristályon is átdereng az őszutó… A szellemrázúduló miazmákkal szemben, hisz ahonnan feltörnek, a legromlottabb hely égen és földön, a gyöngédségben megbúvó őrület zuga, azpöcegödre, az álmok lárvafészke: tulajdon lelkünk. Még ha képesek lennénk is megváltoztatni a világegyetem törvényeit, vagy a szeszélelőrelátni, ő, saját lelkünk akkor is igába hajtana bennünket szüntelen panaszával, ragaszkodásával az elvhez, hogy bukás vár rá. Mert velveszett lélek? Hadd lássam, hadd vegyem jegyzőkönyvbe - hátha mindjárt nyomába ered a tudomány, a szentség buzgalma, meg a k

A HOMÁLY APOTEOZISA

A homályos i ránti viszonyulásuk módjából a népekről - inkább, mint az egyes emberről - lényegi felismerésekre juthatunk. Az evidenciákamelyekben élnek, csak átmeneti alkatuk, peremük, látszataik feltárására alkalmasak.

Amit egy nép ki tud fejezni, csak történeti értékre tarthat számot: ez pusztán a valamivé válás folyamatában elért sikere; de amit nem tudaz örökkévalóságban zajló kudarca - az épp eredménytelen szomjúhozása önmaga után, s mivel igyekezete tehetetlen, hogy a kifejezéskimerítse magát, beéri ehelyett néhány szóval - utalásokkal a kimondhatatlanra…

Sóvárgás: Sehnsucht-Yearning-Saudade. Értelmen túli csavargásaink során hányszor kerestünk háborgásainkra megnyugvást e szavakárnyékában! Hangzatos gyümölcsök túlérett szívek számára! Lebbentsük fel a fátylat ezekről a szavakról: vajon ugyanaz a tartalmuk? Lee, hogy a meghatározatlan egyazon tövéről sarjadt verbális lombozatban ugyanaz a jelentés keljen életre és lelje halálát? Elképzelhető-eegymástól ilyennyire elütő nemzetek egyféleképpen élnék meg az elvágyódást?

Aki azon iparkodnék, hogy meglelje az elvágyódás betegségének meghatározását, azt maga alá temetheti egy rosszul megtervezett ép

eredetét kutatjuk a határozatlan homály e kifejezéseinek, érzelmeinkben kell visszautat találnunk lényegük felé, elmerülnünk abban, amirés be kell érnünk a fogalmak foszlányaival. Mihelyt feladtuk az elmélet magabiztosságát és a megismerhetőség gőgjét, kísérletet tehetühogy mindent felfogjunk, de csak a magunk számára. Ekkor már örömünket leljük a kifejezhetetlenben, napjainkat a felfoghatóság peremés hempergünk a fenség külvárosában. Aki el akarja kerülni a meddőséget, annak az értelem küszöbén kell keresnie a kibontakozást…

Várakozásban és a még el nem érkezettben élni egyet jelent azzal, hogy elfogadjuk azt a serkentő hatású egyensúlyzavart, mely együtt jáképzetével. Minden elvágyódás a jelen meghaladása. Még a megbánás alakjában is őriz egyfajta dinamikus jelleget: szeretnénk erőt vemúlton, visszamenőleg cselekedni, és szembeszegülni a visszafordíthatatlannal. Tartalmat csak úgy nyer az élet, ha erőszakot tesz az idmáshol” rögeszméje voltaképp a jelen lehetetlensége; ez a lehetetlenség pedig maga az elvágyódás.

Van abban valami árulkodó, hogy a meghatározatlanhoz kötődő tökéletlenséget a franciák soha nem voltak hajlandók átérezni, és még átültetni a gyakorlatba. Közösségi formában ez a betegség Franciaországban egyszerűen ismeretlen: amit ők cafard-nak, vagyis nyomhangulatnak neveznek, annak nincs metafizikai vetülete, az unalmat pedig kiváltképp tudják irányítani. Nem akarják semmilyen módon klelni a Lehetségesben; a veszélyeivel való cinkos egyetértést még a nyelvükből is kisöpörték. Van-e még egy nép, amelyik ennyire jól ér

nagyvilágban, amelyik számára az otthon fogalma annyira tartalmas és súlyos, amelyik az immanenciában több vonzerőt találna?

Csak az tud valami gyökeresen más után vágyakozni, aki től megvonták a teret és az időt, aki az adott hellyel és időponttal szemben a



legcsekélyebb rokonságot tarja fenn. Annak, hogy Franciaország történelmében oly kevés a töréspont, ez a saját lényegéhez való hűségamely hízeleg a tökéletesség iránti vonzódásunknak, ám leszereli igényünket a befejezetlenre, ami a tragikus világnézet velejárója. Az efertőző dolog Franciaországban a józanság, a rettegés, nehogy az embert becsapják, nehogy áldozata legyen valaminek, bármi is az. Ea kalandot is csak tudatosan vállalja; ő dönt úgy, hogy hagyja magát átejteni; ő maga köti be a szemét; az öntudatlan hősiesség szerintenevezhető ízléstelenségnek, minden eleganciát nélkülöző önfeláldozásnak. Csakhogy az élet brutális kétértelműsége szüntelenül azt kövtúlnyomórészt felindulásból, nem pedig akaratlagosan legyünk holttestek, metafizikai balekok.

Míg a franciák túlterhelték világossággal az elvágyódást, s ezzel meghitt és veszélyes varázserőktől fosztották meg, a Sehnsucht épp elfelöleli a Szülőföld - Heimat- és a Végtelen közt csapongó német lélek összes feloldhatatlan konfliktusát.

Hogyan is találhatna megnyugvásra a német lélek? Egyfelől el akar merülni a szív és a föld osztatlanságában; másfelől olthatatlan szomjfalja a teret. Mivel pedig a kiterjedésnek nincsenek határai, és ezért csak növeli a hajlamot az újabb bolyongásra, ahogy haladunk előreegyre távolodik. Ebből ered az egzotikum kedvelése, az utazási szenvedély, a tájban mint látványban való gyönyörködés, a belső forma

szövevényes mélység, mely egyszerre csábító és taszító. A Szülőföld és a Végtelen közötti feszültséget nem lehet feloldani: olyan ez, miegyidőben volna tősgyökeres és gyökértelen, mégsem tudná összebékíteni a családi fészek és a messzeség hívását. Vajon az imperiaa végső lényegében gyászos állandó - nem épp a Sensucht durván kézzelfogható, politikai lefordítása?

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen történelmi következményekkel járnak a lélek bizonyos közelítő becslései. Márpedig az elvágyódáegyike; meggátolja, hogy nyugalmat leljünk a létezésben vagy az abszolútumban; arra kényszerít, hogy a bizonytalanban lebegjünk, kimozeresztékeinkből, és fedezék nélkül éljünk az időben.

Aki elszakad a földtől, és száműzöttként, gyökereitől elvágva bolyong az időben, az visszakívánkozik az elkülönülés és a kiszakadás előőseredeti forrásokhoz. Az elvágyódás pedig pontosan az otthontól való örökös távollét érzése; és mivel hiányzanak belőle az Unalom féarányai csakúgy, mint a Szülőföld és a Végtelen ellentétének tételezése, ezért visszafordulásként nyilvánul meg a végeshez, a közvetlenhívó, anyai szavához. Akár a szellem, a szív is utópiákat szövöget: mind közül a leghóbortosabb az anyaöl-mindenség, amelyben kipihenönmagunk terhét, fáradt fejünket e kozmikus kispárnára hajtva.

A nosztalgikus elvágyódás nem valami kézzelfoghatóra, hanem egyfajta elvont melegségre irányul, amely elüt az időtől, és közel áll a paelőérzetéhez. Ami a létezést mint olyat nem fogadja el, a teológiával határos. Az elvágyódás: érzelmes teológia, amely a vágy építőkock

Abszolútumot, Istene pedig a levertség létrehozta Meghatározatlan.

MAGANY: AZ ERETNEK SZÍV

Pusztulás vár ránk, valahányszor nem csodaként tárul fel előttünk az élet, valahányszor a pillanat nem természetfeletti borzongás terhét nelőidézhetők-e újra meg újra a mámor másodpercei, a teljességérzet, a vulkáni villanások, az áhítat e csodatettei, melyek Istent lefokozzagyagból gyúrt ember járulékává? Miféle csellel éleszthetjük újjá ezt a tündöklést, amely még a zenét is felszínesnek láttatja, a bensőnkborgonahang selejtjének?

Nem áll hatalmunkban visszaemlékezni arra az elragadtatásra, amely egyidejűleg támadt bennünk a mozgás kezdetével, uraivá tett az idpillanatának, és pillanatnyi kézműveseivé a Teremtésnek. Mára a Teremtés számunkra csupasz, egyszínű valóság: azért élünk, hogy leszeksztázisról. És nem a csoda hagyományunk és lényegünk meghatározó eleme, hanem az ember kérődzésének egyedüli tárgya, a kiürlobogását vesztett világegyetem, amelyet elnyel tulajdon hiánya: magányos mindenség áll szemben a magányos szívvel, s arra rendeltetmásik is, hogy széthúzzon, és szembenállását a végső elkeseredésig feszítse. Mikor a magány addig a pontig fokozódik, hogy már nemtény számunkra, mint inkább kizárólagos hitünk, többé nem tartunk össze a nagy egésszel: a létezés eretnekei lettünk, kiűzettünk az élőkközösségéből, ahol az egyedüli erény zihálva várakozni valami egyébre, mint a halál. Mi viszont, akik kibújtunk e várakozás bűvöletéből,fordítottunk az illúzió egyetemességének, a legeretnekebb szektába tartozunk, hiszen a lelkünk maga is eretnekség szülöttje.

( Mikor a lélek a kegyelem állapotába kerül, szépsége oly emelkedett és oly csodálatraméltó, hogy összemérhetetlenül magasabb rendmindannál, ami csak szép a természetben, és ekképp maga felé fordítja az Isten és az Angyalok gyönyörködő tekintetét.” Loyolai Ignác)

Magam is megpróbáltam eljutni valamiféle kegyelem állapotába; leszámolni a kérdésekkel, és eltűnni a tudatlan fényességben, bármelymely megveti az értelmet. De hogyan érhető el a földi nyűgök fölött szárnyaló boldog sóhaj, ha egyszer nem ragyog az emberre semmifészépség” fénye, az Isten és az Angyalai pedig vakok?

Hajdan, mikor Szent Teréz, Spanyolország és a te lelked védőszentje olyan utat írt elő számodra, amelyet kísértések és mámorok szegéföldöntúli szakadék úgy bűvölt el, mintha a zuhanás az egekbe röpítene. Azok az egek azonban - s velük a kísértések és a mámorok - elt

jeges szívekben pedig örökre kihunyt az Avilai lángolása.

Miféle furcsasága a sorsnak, hogy bizonyos emberek, mihelyt valamely hit karnyújtásnyira van tőlük, visszahátrálnak, és arra az útra térncsak önmagukhoz vezethet - azaz sehová? Vajon a félelem okozza, hogy a kegyelem közegében a maguk saját erényei elvesznének? Member a benne rejlő mélység rovására járja be a maga útját, minden ember önmagát tagadó misztikus: elszalasztott kegyelmek és lábbhittitkok népesítik be a földet.)

AZ ALKONY GONDOLKODÓI



Odalett Athén, és vele a megismerés kultusza. A nagy rendszerek ideje lejárt: mivel a fogalmak tartományára korlátozódtak, kirekesztetmagukból a vívódást, a megváltás keresését, a fájdalom feletti kusza elmélkedést. Miután az elmúlásra ítélt városban minden, ami az emtörtént, átminősülhetett elméletté, a filozófia ősi kérdéseinek helyét most már átvehette bármi, a tüsszentés éppúgy, mint a halál. A gyógyrögeszméje valamely civilizáció végét jelzi; az üdvözülés gondolatával lezárul a filozófia. Platón és Arisztotelész még csak az egyensúly engedett az ilyen irányú érdeklődésnek; őutánuk minden téren ez vált elsődlegessé.

A lealkonyuló Róma nem kapott Athéntól mást, csak hanyatlása visszhangjait és végkimerülése visszfényét. Mikorra a görögök kételyeimegsétáltatták szerte a Birodalomban, a színfalak mögött már eldőlt, hogy a Birodalom ugyanúgy megingott, akárcsak a filozófia. Miutákérdésről azt tartották, hogy jogosult, formális korlátok babonája többé nem állhatta útját az önkényesen összehordott furcsaságok burjá

Az epikureizmusnak és a sztoicizmusnak nem volt nehéz beszivárognia: az erkölcstan lépett az absztrakt építmények helyébe, az elkorcérvelés pedig a gyakorlat eszközévé vált. Az epikureusok és a sztoikusok, kezükben a boldogság” receptjeivel, a bölcsesség szakértőRóma utcáit, előkelő sarlatánok gyanánt, akik azért bukkantak fel a filozófia peremvidékén, hogy gyógyulást hozzanak a kezelhetetlenül eluralkodó lankadásra. Csakhogy gyógymódjuk nélkülözte a mitológiát és ama furcsa történeteket, amelyek az egyetemes elpuhultság kkésőbb fő erősségévé váltak egy távolabbról származó, s az árnyalatokra nem sokat adó vallásnak. A bölcsesség a kiszenvedő civilizávégszava, a történelmi naplementék nimbusza. Világlátássá érlelt kimerültség, végsőkig vitt türelem más, frissebb istenek eljövetelét- ésbarbarizmust - megelőzően; hiábavaló próbálkozás egyben, hogy dallam zengjen a kimúlást mindenünnen kísérő hörgések közepette. Augyanis - az áttetsző halál elméletalkotója, a közöny hérosza, a filozófia végső állapotának, elfajulásának és kiüresedésének jelképe - msaját halálának kérdését - és ezzel minden kérdésnek véget vetett. Magán viseli a nevetségesség ritkább jegyeit is, s ekként olyan hatályen csak történelmi véghelyzetekben fordul elő, mint az általános patológia rendkívüli igazolása.

Mivel a mi helyzetünk szimmetrikus az antik agóniával, azonos betegségekben szenvedünk, és hasonlóan kikerülhetetlen bűvöletek sújtaszemmel kísérhetjük, amint a nagy rendszereket eltörli saját korlátozott tökéletességük. Számunkra is minden alkalmas tárgya lehet a més szigorát vesztett filozófiának… A gondolkodás személytelen sorsa ezernyi lélekbe, a Gondolat ezernyi megaláztatásába szóródott szLeibniz, sem Kant, sem Hegel nem tud már rajtunk segíteni. Önnön halálunkkal jöttünk a filozófia kapui elé, és e korhatag kapuk, amelye

nem őriznek semmit, maguktól feltárulnak, s bármi lehet a filozófia tárgya. A bekezdések helyét átveszi a kiáltás, az eredmény pedig a fanimae filozófiája, amely a maga belső tartalmát illetően a történelem látszatainak és az idő külszínének felel meg.

Akár láz hajt bennünket, akár megvetés, mi is a boldogságot” keressük: ha lenézzük, annak jele, hogy még emlékszünk rá, s ha elutasítgondolataink körülötte keringenek; mi is az üdvözülés” nyomában járunk, ha nem másért, akkor azért, mert nem kérünk belőle. Egy túlénegatív hőseiként pedig egyben kortársai is vagyunk: aki elárulja korát és aki rajong érte - bár e kettő látszólag ellentétes -, egyaránt a brészvételét fejezi ki. Ki ne fedezné fel magában az emelkedett törődöttség, a kifinomult rozzantság, az időtlen babérok utáni ácsingózásegyszóval mindazt, ami a bölcsesség útját egyengeti? Ki ne érezné magát feljogosítva, hogy az őt körülvevő ürességben mindent kimonmielőtt a világ szertefoszlik valamely abszolútum vagy újmódi tagadás hajnali fényében? A látóhatáron mindig ott dereng egy isten fenyeMár kívül estünk a filozófián, mivel hozzájárulásunkat adtuk kimúlásához. Vigyázzunk, nehogy az isten beférkőzzön gondolatainkba, őrizzkételyeinket, ragaszkodjunk az egyensúly látszatához és az immanens sors kísértéséhez, hisz minden önkényes, kerge vágy is többet érvaskalapos igazságnál. Váltogatjuk a gyógyszereket, de egyik sem hatékony, egyik sem megfelelő, mert nem bízunk eléggé sem a keremegnyugvásban, sem a kedvtelésekben, amiket hajszolunk. Csapodár bölcsek - mi vagyunk a modern Rómák epikureusai és sztoikusa

AZ ÖNPUSZTÍTÁS ERŐFORRÁSAI

Mi, börtönben születettek, a vállainkra és a gondolatainkra nehezedő terhek alatt egyetlen napnak sem érnénk meg a végét, ha a kiszálllehetősége nem késztetne arra, hogy másnap mindent újrakezdjünk. Bilincseivel és fojtogató levegőjével a világ mindentől megfoszt, csabadságot hagyja meg, hogy végezzünk magunkkal; e szabadság jóvoltából pedig akkora erővel és gőggel telünk el, hogy azok felülkereterheken, amelyek alatt roskadozunk. Ha valaki abszolút értelemben azt teheti magával, amit akar, és mégsem él ezzel a hatalommal - vtitokzatosabb képesség? Az öngyilkosság lehetőségének vigasza határtalan térré tágítja az odút, ahol fulladozunk. Önmagunk elpusztítágondolata, az erre alkalmas eszközök sokasága, elérhetősége és közelsége egyszerre tölt el örömmel és iszonyattal; hisz semmi sem és borzalmasabb, mint az a tett, amellyel visszavonhatatlanul határozunk magunkról. Egyetlen pillanat - és véget vetettünk minden pillanamaga Isten sem képes erre. De mi, hetvenkedő démonok, egyre csak halogatjuk végóránkat: ugyan hogy is mondanánk le arról, hogyszabadságunkat bontogassuk, fennhéjázásunkat villogtassuk?

Aki még sohasem gondolkodott el önmaga megsemmisítésén, aki még soha nem érzett magában indíttatást, hogy a kötél, a golyó, a mtenger segítségéhez forduljon, az nem több ocsmány gályarabnál, a kozmikus tetemen araszoló féregnél. Ez a világ elvehet tőlünk mindemegtilthat mindent, de senkinek sem áll hatalmában meggátolni, hogy eltöröljük magunkat a föld színéről. Megannyi eszköz áll készenlétmegannyi mélység erre szólít; de minden ösztönünk ellene fordul. Ez az ellentmondás kiúttalan konfliktust szül elménkben. Mire elkezdjükvégiggondolni, mi is az élet, mire felfedezzük végtelen ürességét, ösztöneink ekkorra már átvették tetteink irányítását és véghezvitelét; ővissza a röpülni kész ihletet és az elszakadás rugalmas készségét. Ha születésünk pillanatában ugyanannyira tudatosak lennénk, mint avégén, több mint valószínű, hogy az ötéves korban elkövetett öngyilkosság nemcsak megszokott jelenség, hanem becsületbeli ügy volnaCsakhogy túl későn térünk észhez, és szembetalálkozunk azon évek sorával, amelyeket egyedül az ösztönök termékenyítettek meg, ezeelszörnyednek az elmélkedéseinkből és csalódásainkból leszűrt következtetésektől. Ellenállásba is kezdenek; csakhogy időközben mi elnyertük a szabadság tudatát, és ezzel hatalmunkban áll meghozni azt a döntést, amely csak annál csábítóbb, hogy nem élünk vele. Ez rá, hogy elviseljük a nappalokat, s a náluk is terhesebb éjszakákat; nem vagyunk többé földönfutók, sem a balsors kárvallottjai: mindent erőforrások állnak rendelkezésünkre. S még ha sohasem aknázzuk is ki őket, és a hagyományhoz híven adjuk ki lelkünket, lemondásainzepette legalább birtokunkban volt egy kincs: elvégre van-e nagyobb gazdagság annál, hogy mindannyian magunkban hordozzuk tulajdo

öngyilkosságunkat?

A vallások azért tiltják, hogy életünknek önkezünkkel vessünk véget, mert ebben az engedetlenség példáját látták, amely megalázza a te



és az isteneket. Az egyik Orleans-i zsinat még a gyilkosságnál is nagyobb bűnnek minősítette az öngyilkosságot, hisz a gyilkos megbánés így üdvözülhet, aki viszont eldobja az életet, az túllép az üdvözülés határain. De vajon az öngyilkos tett eredeténél nem szintén az üdvötaláljuk, annak egy radikális elgondolását? Vajon a nemlét ne érne annyit, mint az örökkévalóság? A magányos lény nem érzi szükségéthogy a mindenséggel háborúzzon; ultimátumot saját magához intéz. Minek áhítozna továbbra is az után, hogy örökké legyen, ha példátlapillanatában abszolút módon önmaga volt. Az eget és a földet ugyanúgy utasítja vissza, mint önmagát. Ha nem egyéb, része lehetett a szama teljességében, mely hozzáférhetetlen mindazoknak, akik végeérhetetlenül a jövőben keresik…

Mai napig sem akadt még klérus vagy hatóság, amely az öngyilkosság ellen bár egyetlen helytálló érvet fel tudott volna mutatni. Mit isválaszolhatnánk annak, aki tovább már képtelen elviselni az életet? Senki sem veheti a nyakába mások terheit. És ugyan mekkora erőt szembe a dialektika a cáfolatnak ellenálló szenvedések özönével, a vigaszra hiába váró evidenciák ezreivel? Az öngyilkosság egyike amegkülönböztető sajátosságainak, és az ő felfedezése; egyetlen állat sem képes rá, az angyalok pedig épp csak hogy megneszelték; nemberi valóság kevésbé volna érdekes és látványos: hiányozna az a különös légkör belőle, meg a gyászos kimenetelű lehetőségek sormelyeknek megvan a maguk esztétikai értéke, már csak amiatt is, hogy a tragédiát új megoldásokkal, a végkifejlet nagyobb változatoss

gazdagítják.

Az ókor bölcsei, akik öngyilkosságuk elkövetésében az érettség bizonyítékát látták, kidolgozták annak fegyelmét, amit azonban a modeelfelejtettek. Mi, akikre jellegtelen agónia vár, sem a végpontjaink közti távolságot nem magunk szabjuk meg, sem azt nem mi döntjük elveszünk búcsút a világtól; a végső óra nem a mi végóránk: hiányzik belőlünk az egyszeri kezdeményezés kiválósága - amely jóvátehetnétehetség nélkül leélt életet -, és szintúgy hiányzik belőlünk a fennkölt cinizmus, az elmúlás művészetének antik pompája. A kétségbeesévagyunk, önmagukkal kibékült hullák, akik mindannyian túlélik saját magukat, és csak azért halnak meg végül, hogy eleget tegyenek egyhaszontalan formaságnak. Mintha az életünk csak arra volna jó, hogy minél inkább hátráltassa a percet, amikor végre megszabadulhatu



ELLENLABAS ANGYALOK

Nem könnyű a legkevésbé filozofikus hajlamú angyal lázadásáról úgy mondani ítéletet, hogy abba ne vegyüljön némi szimpátia, elképedévisszatetszés. A mindenségen az igazságtalanság az úr. Ami csak benne épül vagy szétesik, az mind magán viseli valami tisztátalan töbélyegét, mintha az anyag az űr bensejében dúló botrány gyümölcse lenne. Minden élőlény egy másik élőlény agóniájából meríti táplálékpillanat vámpírként tapad a vérszegény időre; a világ a sírógörcsök gyűjtőmedencéje… Ezen a vágóhídon ugyanúgy hiábavaló, ha ölbe tkezünket vagy ha kardot rántunk. Nincs az a büszke dühkitörés, amely megrázná a tér eresztékeit, vagy megnemesítené a lelkeket. Az istörvényt, amely szerint diadalok és kudarcok váltakoznak, sorsnak nevezzük, és filozófiai felvértezettség hiányában ezt a szót használjukvalahányszor úgy érezzük, hogy tartózkodásunk idelenn vagy bárhol egyebütt kilátástalan, olyan, mint holmi ésszerűtlen, meg nem érdemsors - a legyőzöttek kulcsszava. Külön szókészletet gyártunk a Helyrehozhatatlanra, és nyelvi leleményekben. a szerencsétlenségeink fölegyértelmű megnevezésekben keresünk enyhülést. A szavak kegyesek: vékonydongájú valóságuk átejt és megvigasztal…

Ezért van az, hogy bár semmit sem képes akarni, mégis a sors akarta mindazt, ami történik velünk… Rajongunk az Értelmetlenért, mintmagyarázat egyedüli módjáért, s elnézzük, amint újabb súlyokat rak sorsunk mérlegére, melynek serpenyőjébe csakis egyazon fajtájú, negységek kerülnek. Honnan meríthetne erőt a gőg, hogy szembeszálljon mindazon hatalmakkal, melyek így döntöttek, mi több, nem is tefelelőssé döntésükért? Ki ellen viseljünk háborút, ki ellen indítsunk támadást, mikor igazságtalanság járja át a tüdőnkbe szívott levegőt éa gondolatban bejárt teret, vagy a csillagok csendjét és döbbenetét? Lázadásunk ugyanolyan rosszul van kitervelve, mint a világ, amely Hogy is vállalkozhatnánk a világ ferdeségeinek orvoslására, ha a halálos ágyon fekvő Don Quijotéhoz hasonlóan magunk is

túljutottunk már az őrültségen, és annyira kimerültünk,

hogy sem erőnk nincs, sem illúzióink nincsenek további utak, küzdelmek és vereségek elviseléséhez? És hogyan találjunk vissza a lázafriss felbuzdulásához, aki akkor, az idők hajnalán semmibe vette ezt a bűzhödt bölcsességet, melytől fulladozik a lendületünk? Honnan mpezsdítő, vakmerő kedvet, hogy megbélyegezzük a többi angyal alkotta nyájat, hiszen aki idelenn társukat követi, az csak még mélyebbrminthogy az emberek igazságtalansága hű utánzata az Istenének, és minden zendülés a végtelennel fordítja szembe a lelket, amely széKi merné a névtelenségbe süllyedt angyalokat - akik Isten által mindörökre győztesek és legyőzöttek, akik időtlen szárnyaik alatt kuporo

szos furcsaságokra érzéketlenül folytatják a földi nyomorúságokkal párhuzamos álmukat -, ki merné őket kővel megdobálni, kihívóan meszendergésüket? A lázadás-a bukás állapotának büszkesége - csak hasztalanságából nyeri nemességét: a szenvedés felszítja, majd mhagyja; a láz fellelkesíti, a csalódás pedig letöri… Nem is lehet értelme egy érvénytelen világegyetemben…

(E világ olyan, hogy benne semmi sincs a helyén, elsőként maga a világ. Nincs is mit csodálkoznunk az emberi igazságtalanság színjátétársadalom rendjét egyformán hiábavaló elfogadnunk vagy elutasítanunk: akár jobbra, akár rosszabbra fordul, kénytelenek vagyunk ugyakétségbeesett konformizmussal elviselni a változásait, mint amellyel a születést, a szerelmet, az éghajlatot és a halált is elviseljük. Az élea bomlás jegyében állnak: porból lettünk, de közelebb is maradunk hozzá, mint az élettelen tárgyak a maguk porához, és előttük is múlunmiután befutjuk pályánkat a látszólag elpusztíthatatlan csillagok tekintetétől kísérve. De ezek is elporladnak egyszer abban a világegyeteamelyet csak az emberi szív vesz komolyan, mígnem keserű fájdalommal fizet azért, hogy hiányzott belőle az irónia…

Senki sem hozhatja helyre az Isten és az emberek igazságtalanságát: minden emberi tett az eredendő Káoszba illeszkedik, annak látszrendezett, sajátos esete. Az idők kezdetéig visszanyúló örvényben sodródunk; ez az örvény pedig csak azért öltötte magára a rend alakjannál jobban magával ragadjon…)

A SZEMÉRMESSEG GONDJA

A fájdalom tüskéje felébreszti a húst; a józan és lírai anyag megénekli szétesését. Amíg egy volt a természettel, osztozott az elemekönfeledtségében: az én még nem hatalmasodott .el rajta. A szenvedő anyag felszabadul a gravitációtól, nem tart össze az univerzum fenrészével, és elszigetelődik a szendergő egésztől; hisz a fájdalom, az elkülönülés kiváltója, az egyedivé válás mozgatóereje, tagadja a stsorsszerűség örömeit.

Az igazán magányos lény nem az, akit magára hagytak az emberek, hanem aki emberektől körülvéve szenved, aki még a vásárokba is hurcolja sivatagát, és a helyrehozhatatlan ripacsának szerepében közszemlére teszi leprájának nevettető erejét. A régi idők nagy magáboldogok voltak, nem ismerték a kétszínűséget, nem volt mit rejtegetniük: kizárólag a saját magányukkal társalkodtak.

A dolgokhoz láncoló összes kötelék közt egy sincs, ami ne lazulna és ne szűnne meg a szenvedés hatására, mely minden alól felszabadönmagunk és a visszavonhatatlan egyediség rögeszméjét. Ez a lényeg rangjára emelt magány. Innentől kezdve hogyan másképp érintke

többiekkel, mint a hazugság szemfényvesztése révén? Hiszen ha nem lennénk vásári komédiások, ha nem tanultuk volna ki ezt a tudóssarlatánságot, ha a tapintatlanságig vagy a tragikumig őszinték lennénk - földalatti világaink epe-óceánokat okádnának, amelyekbe becügyünk lenne alábukni: csak így hozhatnánk helyre ennyi groteszkség és fenség faragatlanságát. A szenvedés egy bizonyos fokán tűi mőszinteség szemérmetlenné válik. Jób épp időben fogta vissza magát: még egy lépés, és többé szóba nem állt volna vele sem Isten, sebarátai.

(Minél civilizáltabb” valaki, annál kevésbé kürtöli világgá betegségét és nyomorát, annál inkább tiszteli a hamisság évszázadok alatt kiceleganciáját. Senkinek sincs joga összecsuklani a múló órák súlya alatt… Minden emberben ott rejlik az apokalipszis egy-egy lehetősémindenki igyekszik elsimítani saját szakadékát. Ha mind szabadon követnék a magány szavát, Istennek újra kellene teremtenie a világotlétezése ugyanis minden tekintetben jólneveltségünk és az önmagunktól való félelem függvénye… - A káosz? - Annyi, mint kidobni az abneveltetésünket, mint önmagunknak lenni…)

AZ ÜRESSÉG FOKOZATAI

Láttam, hogy az egyik egyfajta célt kerget, a másik másikat; homlokegyenest eltérő dolgoktól elragadtatott embereket láttam, akik egésalávaló és megfoghatatlan tervek és álmok bűvöletében éltek. Miután minden egyes esetet külön-külön kielemeztem, hogy ennyi elpocséodaadás okáig hatoljak, felfogtam minden mozdulat és erőkifejtés értelmetlenségét. Létezik bár egyetlen élet, amit ne itatnának át az él



g j , g j g gy ,késztető tévedések? Létezik bár egyetlen világos, áttetsző élet, ami ne megalázó gyökereken, ne légből kapott indokokon, ne vágyaink

mítoszokon alapulna? Hol egy minden érdektől mentes cselekvés: hol egy sugárzástól irtózó napkorong, egy hitetlen mindenségbe vetőd

egy tétlen féreg valamely, a halhatatlanságnak hátrahagyott világban?

Védekezni akartam az emberek összességével szemben, szembeszállni az elmebajukkal, azzal hogy feltárom a forrását; figyeltem és lá

félelem fogott el: félelem attól, hogy ugyanazok az indítékok, vagy tetszőleges egyéb indítékok cselekvésre bírjanak, hogy ugyanazon

árnyképekben, vagy tetszőleges egyéb árnyképekben higgyek, hogy ugyanabban a részegségben, vagy bármelyik másik részegségben

magam elmerülni; félelem végső soron attól, hogy közösségben deliráljak, és önkívületek tömegében múljak ki. - Tisztában voltam vele,

valahányszor el válok egy lénytől, mintha valami csömörtől könnyebbülnék meg, és szegényebb lennék egy illúzióval, amit benne hagytam

szavai egy számára abszolút, számomra nevetséges evidencia rabjának tüntették fel; érintkezésbe lépve az ő abszurditásával, levedlett

magamét… Kihez lehetne önbecsapás és pirulás nélkül csatlakozni? Csak annak lehet igazat adni, aki teljes tudatossággal gyakorolja

cselekvéshez elengedhetetlen esztelenséget, és aki semmiféle álmodozással sem szépíti meg a fikciót, aminek szenteli magát, mint ah

azt a hőst lehet csodálni, aki meggyőződések nélkül megy a halálba, és annál készebb az áldozatra, minél mélyebben átlátja azt. Ami a

illeti, visszataszítóak lennének, ha fintorgásaik közepette nem legyintené meg őket a halál előérzete. Nyugtalanító arra gondolni, hogy titkvagyis az illúziónkat - magunkkal fogjuk vinni a sírba, hogy egyikünk sem fogja túlélni azt a rejtélyes tévedést, ami életet lehelt belénk, és

leszámítva a prostituáltakat illetve a szkeptikusokat, az emberek ki sem látszanak a hazugságból, mivel képtelenek ráébredni, hogy

jelentéktelensége következtében egyenértékű minden vágy, illetve minden igazság.

El akartam fojtani magamban mindazokat az okokat, amelyek az embereket létezésre és cselekvésre sarkallják. Kimondhatatlanul norm

akartam lenni - és nézzenek rám, olyan bárgyú lettem, mint az idióták, és éppolyan üres is.



BIZONYOS REGGELEK

De kár, hogy nem te vagy Atlasz, és nem tudod megrándítani a vállad, hogy részese légy e nevetséges anyag összeomlásának… A dühkozmogóniával ellentétes úton halad. Miféle rejtélyes események révén ébredünk bizonyos reggeleken arra, hogy legszívesebben darabnánk ezt a tehetetlen és élő egészet? Amikor még az ördög is belefulladna vénánk áramába, amikor gondolataink görcsösen rángatóznvágyaink lemészárolják a fényt, az elemek tüzet fognak és elemésztődnek, az ujjaink pedig már csak a hamut markolják.

Miféle rémségeken kellett átmennünk éjszaka, hogy reggel a napfény ellenségeiként ébredjünk? Végeznünk kellene magunkkal, hogy vévessünk az egésznek? Miféle cinkosság, miféle kötelékek tartósítják meghitt kapcsolatunkat az idővel? Az élet elviselhetetlen lenne az őmegtagadó erők nélkül. A lehetséges kiút, a szökés gondolatának birtokában könnyedén eltörölhetjük magunkat, és az őrjöngés tetőfokkiköphetjük ezt a mindenséget.

…Vagy ha nem, hát imádkozzunk és várjuk ki a többi reggelt.

(Érdektelen és haszontalan dolog lenne írni, ha kedvünkre sírhatnánk és utánozhatnánk a dühkitörés áldozatául eső gyermekeket és ass Az anyagban, amiből faragtak bennünket, annak is legmélyebb tisztátlanságában, a keserűség olyan őselve található, melyet egyedül a tudnak megédesíteni. Ha minden alkalommal, mikor a kínok nyakunkba szakadnak, módunkban állna zokogás útján megkönnyebbülni tőkörülírhatatlan betegségek és a költészet egyből eltűnnének. Ám a velünk született tartózkodás, amit a nevelés csak súlyosbít, vagy tán akönnymirigyek hibás működése, a száraz szem mártíriumára kárhoztat. Továbbá sem a kiáltozás, sem az átkozódások vihara, sem azönsanyargatás, sem a húsba vájt körmök, és a vér látványának ezzel együtt járó vigasza nem szerepel immár terapeutikus eljárásaink kEnnek eredményeképp mindannyian betegek vagyunk, és hogy kedvünkre teleordítsuk, mindünknek egy-egy Szaharára lenne szükségeegy elégikus tenger felkorbácsolt hullámaira, hogy annak féktelen jajszavába belevegyítsük a magunk még féktelenebb jajszavát. Haelkeseredésünk a tetőfokára hág, olyan keretet igényel, mint amilyen a már-már karikaturisztikus fenség, a vérvörös végtelen, egy akaszlátomása, melyben az égbolt bitóként emelkedik a csontvázunk és az elemek fölé.)

DOLGOS GYÁSZ

Minden igazság ellenünk szól. Mi azonban élünk tovább, mivel csak önmagukban ismerjük el őket, és nem vagyunk hajlandóak akövetkezményeiket levonni. Mutassanak nekem valakit, aki az asztronómiából vagy a biológiából tanultaknak bár egyetlen folyományát az életmódjába, és aki a csillagközi méretarányokkal, vagy az univerzum jelenségeivel szembeni lázadás, vagy épp alázat jegyében úgyhogy többé nem hagyja el az ágyat! Létezett-e valaha is olyan gőg, amit valótlanságunk nyilvánvaló volta gyűrt volna le? És kiben volt akkmerészség, hogy miután belátta, mennyire nevetséges a végtelenhez viszonyítva bármilyen cselekvés, többé nem csinált semmit? A tudbebizonyították nemlétünket. De felfogta-e bárki belőlük ezt a végső leckét? Kiből vált eddig a totális lustaság hőse? Senki sem teszi ölmég a hangyáknál és a méheknél is többet sürgölődünk. De ha teszem azt egy hangya vagy egy méh - valami gondolat csodája vagy akülöncködés kísértése folytán - egyszer csak elszigetelné magát a hangyabolyban vagy a kaptárban, és kívülről venné szemügyre gyötrőlátványát, vajon ragaszkodna-e még a gürcöléséhez?

Csak az értelmes állat nem volt képes tanulni saját filozófiájából: különálló ugyan - és mégis kitart a hatékony látszat és a semmis valósáugyanazon tévedései mellett. Kívülről, tetszőleges archimédeszi pontból nézve, az élet - minden hitével együtt - nem pusztán lehetetlen, dáltalán fel sem fogható. Cselekedni esik az igazság ellenében lehet Az ember naponta mindent újrakezd, mindannak ellenére, sőt szem

mindazzal, amit tud. Ezt a kétszínűséget az erkölcstelenségig túlhajszolja. Gyászos dolog a tisztánlátás, azonban - micsoda furcsa fertőzgyász maga tevékeny; így vonszolnak bennünket libasorban a Végítéletig; így tettük tevékenykedéssé magát a végső nyugalmat, a törtélezáró csendet: mindez az agónia színpadi változata, a tetterő igénye még halálhörgés közben is…

(A nagy sietségtől lihegő civilizációk gyorsabban élik fel magukat, mint amelyek az örökkévalóság karjaiba dőlnek. Kína az egyetlen kövpélda azzal, ahogy évezredeken át egyre csak az öregség virágaiba borul; egyedül ő ért el már jó ideje kifinomult, a filozófiánál magasabölcsességet: a taoizmus túltesz mindenen, ami.a kötődések felszámolása terén az elmében valaha is megfogalmazódott. - Mi generácgondolkodunk: az alig pár százados civilizációk átka, hogy gyorsított ütemük miatt elvesztették az időtlenség tudatát.

Minden jel szerint azért vagyunk a világon, hogy semmit se tegyünk; ám ahelyett hogy hanyagul hurcolnánk rothadásunkat, mi izzadságszeregetünk, és levegő után kapkodunk a bűzben. A Történelem egésze rothad; csatornaszaga a jövő felé lebben: mi is afelé rohanunk, hnem, a bomlás belső lázától űzve.

Túl késő már, hogy az emberiség megszabaduljon a tett illúziójától, és mindenekelőtt túl késő, hogy felemelkedjék a munkakerülés szen

A LEMONDÁSSAL SZEMBENI VÉDETTSÉG

Minden, ami utalást hordoz az örökkévalóságra, menthetetlenül közhellyé válik. Nincs az a kinyilatkoztatás, amit a világ végül el ne fogadaz a rémület, aminek át ne adná magát, persze miután a rá i llő szóvirágot valaki megtalálja. Az egyetemes hiábavalóság eszméje - ami csapásnál veszélyesebb - evidenciává süllyedt: mindenki elfogadja, de senki sem alkalmazkodik hozzá. A végső igazság iszonyata mámegszelídült; refrén vált belőle, amire az emberek gondolni sem szoktak, hisz betéve tudják azt, ami, ha csak félig-meddig volna látható,a megváltás felé, vagy a szakadék szélére lökné őket. Az Idő semmisségének látomása adott életet a szenteknek és a költőknek, és néelszigetelt ember kétségbeesésének, akik alig várták a kiátkozást.

Ez a látásmód a tömegektől sem idegen: újra meg újra hangot adnak neki: mi hasznom ebből?”, mire jó ez?”, várjuk ki a végét”, nincalatt” - és mégsem történik semmi, mégsem jön közbe bármi: sehol egy újabb szent vagy poéta… Ha a tömegek egyetlen ilyen szólamomagukra alkalmaznának, átfestenék a világ arculatát. Az örökkévalóság viszont - mivel egy életellenes gondolatból emelkedik ki - nem vemberi beidegződéssé anélkül, hogy a cselekvés gyakorlatát veszélyeztetné: ezért közhellyé válik, hogy a gépies ismételgetésben

megfeledkezhessünk róla. A szentség éppolyan kaland, mint a költészet. Az emberek azt mondják: minden elmúlik” - de vajon hányan frémületes banalitás horderejét? Hányan vannak, akik emiatt elmenekülnének az élettől, megénekelnék azt, vagy elsiratnák? Ki nincs átitmeggyőződéssel, hogy minden hiábavaló? De ki merne ugyanakkor szembenézni ennek a következményeivel? Ritkábban látni metafiz



ggy , gy gy yembert, mint szörnyeket - és mégis, csírájában minden ember magában hordja e hajlam elemeit. Egy hindu hercegnek elég volt látnia enyomorékot, egy vénembert és egy halottat, hogy mindent megértsen; mi, akik ugyanezt látjuk, semmit sem értünk meg, hisz semmi semmeg ettől az életünkben. Semmiről sem tudunk lemondani, bármi legyen is az; mindeközben a hiábavalóság evidenciái továbbra is a keügyében vannak. A reménybe belebetegedve mindig csak várunk valamit; az élet pusztán ez a testet öltött várakozás. Inkább csak várunlegyen bár a Semmi -, semhogy az örök eldöntetlenség, a semleges istenség, vagy a hulla állapotára korlátozódjunk. Ezért a szív, amelyHelyrehozhatatlant axiómájává tette, még mindig vár meglepetéseket tőle. Az emberiség kész örömmel él az őt tagadó események köz

A VILÁG EGYENSÚLYA

Az örömök és fájdalmak szimmetriájának látszata egyáltalán nem méltányos eloszlásuknak köszönhető: ellenkezőleg, annak azigazságtalanságnak, ami egyeseket lesújt és arra kényszerít, hogy csüggedésükkel egyenlítsék ki mások gondtalanságának számláját. tetteik következményeit, vagy megkímélve lenni ettől - ez jut osztályrészül a két embercsoportnak. Ez a diszkrimináció mindenfajta szemtörténik: végzetszerű, abszurd, szeszélyes kiválasztás. Senki sem kerülheti ki, hogy vagy boldogságra, vagy boldogtalanságra ítéljék, és

vonhatja ki magát a veleszületett határozat alól e vígjátékba illő törvényszék előtt, melynek döntései a spermától a sírhantig hatályosak.

Egyeseknek fizetniük kell minden örömükért, meg kell lakolniuk minden gyönyörért, és számot kell adniuk minden önfeledtségükről: sohamaradnak adósok a boldogság egyetlen pillanatáéit sem. Számukra ezernyi keserűség teszi fel a koronát egy remegésnyi gyönyörre, msem lenne a megengedett édes örömökhöz, mintha veszélybe sodorná a világ bestiális egyensúlyát, ha átadnák magukat nekik… Boldoőket egy festői táj? meg fogják bánni ezt a rögtön rákövetkező kíntól; büszkék voltak a terveikre és az álmaikra? - mint valami utópiábómagukhoz térnek, mert rendreutasítják őket a túlságosan is tényleges szenvedések.

Vannak tehát áldozatok, akik mások öntudatlanságáért fizetnek, és akik nem csak a saját boldogságukat vezeklik le, hanem a vadidegeEkképp áll helyre az egyensúly; az örömök és a fájdalmak aránya összhangba kerül. Ha valamely kétes hírű egyetemes elv úgy dönt, hogember az áldozatok rendjébe tartozik, akkor élete végéig lábbal tapossa az éden benne rejlő kis darabját, és a csekélyke lendületet, amtekintetéből és ábrándjaiból sugárzik, bemocskolja az idő, az anyag, és az emberek tisztátlansága. Díszemelvénye a szemétdomb leszpedig a kínpad. Csak leprával szennyezett dicsőségre, csak köpetből font koszorúra lesz méltó. Megpróbál a közelükbe férkőzni azoknminden kijár, akik előtt nyitva minden út? A por és a hamu is fel fog tornyosulni, hogy eltorlaszolja előle az időre nyíló kiutakat és az álom

Bármerre indul, a föld besüpped alatta, hangja pusztán a sár himnuszait kiabálja, fejét pedig, amely az önsajnálattal csordultig telt szív dra figyel, éppen csak meglegyinti a boldogok lehelete, a névtelen irónia eme áldásban részesült játékszereié, azoké, akik szintúgy nem semmiről.

BÚCSÚ A FILOZÓFIÁTÓL

Akkor fordítottam hátat a filozófiának, amikor rájöttem, hogy lehetetlen Kant műveiben bármilyen emberi gyengeséget, vagy a szomorúsnyomát felfedeznem; de nemcsak Kant, hanem a többi filozófus műveiben sem. A zenéhez, a misztikához és a költészethez mérten a filokevesebb életnedv táplálja, és gyanús mélységekben jár, ezért csak gyámoltalan, langyos emberekre tehet benyomást. Máskülönben a személytelen nyugtalanságot, a vérszegény eszmék e menedékét - csak azok hívják segítségül, akik visszarettennek az élet romlást hozbujaságától. Majdnem minden filozófus jó véget ért-. íme a legfőbb érv a fi lozófia ellen. Még Szókratész halálában sincs semmi tragikusfélreértés, pedagógusvégzet - ami pedig Nietzschét illeti, ő kizárólag költői és látnoki minőségében omlott össze: nem az érveiért, haneextázisaiért bűnhődött.

Az ember nem játszhatja ki a létet magyarázatokkal, csakis elszenvedheti, miközben szereti vagy gyűlöli, imádja vagy rettegi, a boldogsiszonyat ama váltakozása szerint, mely maga a lét ritmusa, hullámzása, disszonanciája, hol keserű, hol örömteli lendülete.

Van-e ember, akit ne sodort volna valamely váratlan esemény vagy a szükségszerűség olyan tévútra, amellyel szemben nincs ellenvetésemelné ilyenkor magasba imára kulcsolt kezét, hogy még a filozófia válaszainál is üresebben engedje le újra? A filozófia küldetése monhogy gondjaiba vegyen arra az időre, amíg a sors figyelmetlensége folytán utunk a zűrzavar körén kívül vezet, s hogy magunkra hagyjon, belekényszerülünk abba. Hogy is lehetne másképp, hisz szemmel látható, hogy az emberiség szenvedései alig szüremlették át a filozófifilozófia művelése nem termékeny, mindössze tiszteletre méltó. Filozófusok bármikor büntetlenül lehetünk: sorstalan szakma ez, amely tegondolatokkal tölti ki a semleges és tartalmatlan órákat, az Ószövetségnek, Bachnak és Shakespeare-nek ellenszegülő perceket. E goszületette bár egyetlen olyan lap, amely felérne Jób jajszavával, Macbeth rémületével, vagy egy kantáta emelkedettségével? A világegyemegvitatni kell, hanem kifejezni. A filozófia pedig nem fejezi ki. A valódi problémák ott kezdődnek, amikor valaki már keresztül-kasul vég

kimerítette, amikor a testes kötet utolsó fejezetét lezárja a pont, a végső meghátrálás jele az Ismeretlennel szemben, amiben minden pegyökerezik, és amivel azért kell küzdenünk, mert a mindennapi kenyérnél is sokkal közvetlenebb és fontosabb. Itt hagy magunkra bennüfilozófus, akinek nem kenyere a szerencsétlenség, mivel olyan megfontolt, mint maga az értelem, és éppoly óvatos is. Nem marad mástársaságunk, csak egy sokat próbált pestises, a lázálmokban járatos poéta és egy zenész, akinek fenséges muzsikája túlmutat a szív égCsak akkor kezdünk igazán élni, amikor a filozófián már túljutottunk, mikor romokba dől, mi pedig felismertük rettenetes semmitmondásfelesleges volt hozzá fordulnunk, mert nem nyújthat segítséget.

(A nagy rendszerek alapjában véve nem többek ragyogó tautológiáknál. Mi haszna tudnunk, hogy a létező természete vajon az élniakareszmében” ragadható meg, netán Isten, illetve a Kémia szeszélyében. Puszta szószaporítás, kifinomult jelentéscsúsztatások. Az, ami v

eltaszítja a szavak ölelését, a bensőséges tapasztalás pedig nem fed fel semmit, ami meghaladja önnön kitüntetett és kifejezhetetlen piEgyébként a létezés sem más, mint hivalkodó Semmi.

Meghatározásokat csak jobb híján, kétségbeesésből gyártunk. Szükség van egy szófordulatra; sőt minél többre, pusztán mert ez igazolászellemnek, a nemlét elé pedig homlokzatot emel.

Mind az elmélet, mind az extázis hatástalan. Valahányszor a zene révén alámerülünk a lét bensejébe, hamar fel is emelkedünk a felszínrehatásai szétfoszlanak, a tudásból pedig nem marad semmi.



Mindaz, amit megérintünk vagy elgondolunk, éppoly bizonytalan, mint érzékeink vagy értelmünk; biztosak legfeljebb nyelvünk világegyetlehetünk, amely könnyen kezelhető - és hasznavehetetlen. A lét néma, csak a szellem fecseg. És ezt hívják megismerésnek.

A filozófusok minden eredetisége kimerül abban, hogy terminusokat gyártanak. Minthogy a világgal szembeni magatartásnak legfeljebbnégy lehetséges módja van - és a halálnak is nagyjából ennyi azok az árnyalatok, amelyek tovább osztják és gyarapítják őket, csak szavválasztásokon múlnak, ezért nem hordoznak semmiféle metafizikai töltetet.

Beleveszünk e szószaporító világegyetembe, ahol a kérdések és a válaszok egyre mennek.)

A SZENTTŐL A CINIKUSIG

A gúnyolódás mindent leráncigált a magasból, és mindenből ürügyet csinált, leszámítva az élet két előfeltételét, a Napot és a Reményt: avilág, a másik a szív égiteste, az egyik fénylő, a másik láthatatlan. Egy csontváz, ha napfény hevíti és telve van reménnyel, erősebb lenne

reményevesztett, a fényt megelégelt Herkules; a Reményre tökéletesen befogadókész lény hatalmasabb lenne Istennél, és élettelibb az Macbeth volt, aweary of the sun” ( a naptól elcsigázva”), a legvégső teremtmény, hisz az igazi halál nem a rothadás, hanem a csömör bsugárzástól, az irtózás mindentől, ami kicsírázik, és amit az illúzió melege nagyra növeszt.

Az ember megszentségtelenített mindent, ami a nap alatt születik és meghal, magát a napot leszámítva; mindent, ami reményben születmeghal, magát a reményt leszámítva. Mivel nem volt képe továbbfeszíteni a húrt, határokat szabott cinizmusa elé. A cinikus, ha következmondja magát, csak szavaiban az: tetteiben viszont nincs nála ellentmondásosabb lény: hisz senki sem maradna életben, ha valóban ma babonáit. Legalább akkora, de ellenkező előjelű erőkifejtésre lenne szükség a totális cinizmus eléréséhez, mint a szentségéhez; más képzeljünk el egy szentet, aki mihelyt a megtisztulás csúcsára ért, felismeri kínlódása hiábavalóságát - és Isten nevetségességét…

A tisztánlátás egy ilyen szörnyetege átalakítaná az élet adottságait: volna rá ereje és tekintélye, hogy létfeltételeit is megkérdőjelezze; neleselkedne rá többé annak veszélye, hogy önellentmondásba keveredik; semmi emberi gyengeség nem tompítaná vakmerőségét; mintmegszűnt benne az a vallásos tisztelet, amivel akaratunk ellenére legvégső illúzióinkat övezzük, játékot űzne a szívéből és a napból…



VISSZA AZ ELEMEKHEZ

Ha a filozófia semmit sem fejlődött volna a preszókratikusok óta, nem volna ezen mit siránkoznunk. Ha belefáradunk a fogalmak romhalmindjárt rájövünk, hogy életünk a világot alkotó elemek által működik, hogy a föld, a víz, a tűz és a levegő szabályoz bennünket, és hogy ekezdetleges fizika jelöli ki mind próbálkozásaink mozgásterét, mind lelki viharaink alapelvét. Összebonyolítottuk ezt a néhány elemi adoezért - az elméletek díszleteinek és építményeinek bűvkörében - elvesztettük a Sors belátását, jóllehet változatlanul most is ugyanaz, minelső napjaiban. Létünk, a lényegére egyszerűsítve, továbbra sem más, mint örökös küzdelem az elemekkel, mely küzdelmet tudásunk alegkevésbé sem teszi szelídebbé. A mindenkori hősök semmivel sem kevésbé boldogtalanok, mint Homérosznál; ha pedig hősökből szváltak, ennek oka az, hogy nincs már bennük annyi szufla és nagyság. Méghogy a tudomány vívmányai megváltoztatták volna az ember helyzetét? És ugyan hol marad az anyag kifürkészése, az

elemző vizsgálódás minden meglátása és gyümölcse a védikus himnuszokhoz - a történelmi hajnal névtelen költői alkotásokba foglaltszomorúságához képest?

Ha egyszer a legékesszólóbb dekadencia sem nyújt boldogtalanságunkról épületesebb tanulságot, mint egy hegyi pásztor óbégatása, ésoron több bölcsesség van egy idióta röhejében, mint laboratóriumok kutatásaiban, - nem balgaság-e akkor az igazságot az idő ösvéna könyvek nyomában keresni? Lao-Ce, akinek csak kevés olvasmányélménye volt, semmivel sem volt együgyűbb nálunk, akik mindent tunk. Az elmélyültség független a tudástól. Letűnt korok felismeréseit ültetjük át más síkra, a gondolkodás legfrissebb eredményei pedigmegérzéseket aknáznak ki. Hegel olyan Hérakleitosz, aki olvasta Kantot; a bennünket kísérő Unalom pedig érzelmeinkbe lecsapódott ebölcselet, a sokféleség fikciójának leleplezése - most már a szív előtt is.

MELLÉBESZÉLÉSEK

Csak azok vonják le a végső következtetéseket, akiknek az életében nincs semmi művészet. Az öngyilkosság, a szentség, a bűn - atehetségtelenség megannyi változata. A nyílt vagy álcázott gyónás, akár a szó közvetíti, akár a hang vagy a színek, visszafogja a belső efelgyülemlését, és a külső világ elébe lökve elerőtleníti őket. Ez az üdvös érvágás a teremtés minden tényére rányomja a szökés bélyegé

akiben energiák halmozódnak fel, nyomás alatt él, tulajdon többletének rabszolgájaként; őt semmi sem gátolja abban, hogy-hajótörést nszenvedjen az abszolútum vizein…

Az igazán tragikus lét szinte sosem azokban lelhető föl, akik bánni tudnak az őket űző rejtélyes erőkkel; ha a mű felemészti a lelküket, hokerítenének még erőt, hogy a végletes tettekig jussanak? Nézzük ezt a hőst: a halál e magasrendű neme csak azért lehetett osztályrészehiányzott belőle a tehetség, hogy verssorról verssorra fokozatosan múljon ki. Minden hősiesség valamely tehetség hiányának a levezeklszívben fészkelő szellem közreműködésével, és minden hős tehetségtelen. Épp ez a fogyatékossága hajtja és gazdagítja, miközben azoművészettel meglopták a kimondhatatlan rájuk eső részét, létezésük terén háttérbe szorulnak, hiába képes szellemük mindenki másénámagasabban szárnyalni.

Van, aki úgy fordít hátat felebarátainak, hogy kolostorba vonul, vagy más eszközhöz folyamodik, amilyen a morfium, az önkielégítés, vagpedig egyik vagy másik önkifejezési forma a megmentője lehetett volna. De mivel öntudata egyetlen percig sem szünetel, mivel pontos vezet készleteiről és veszteségeiről, észben tartja élete végösszegét, amiből a művészet nem vonhat le semmi címen, olyannyira behódönmagának, hogy minden gesztusa és minden elhatározása totális - ezért csak egész valóját érintő következtetésre képes. A végleteke

ízlelgeti, hanem elmerül bennük; annyira, hogy belevész a bűnbe, az istenhitbe, vagy saját vérébe, holott az önkifejezés gyáva megtorpanmeghátrálásra késztették volna a főbenjáró tett előtt. Aki kifejezi magát, az nem tesz kárt önmagában; a végső konklúziókat legfeljebb kformájában ismeri. Márpedig nem az számít szökevénynek, aki eljut a végső következtetésekig, hanem aki magát szétszórja és kifecsetartva, hogy a saját magával való szembenézés vesztét, összeomlását okozná.

NE ÁLLJ ELLENT AZ ÉJSZAKÁNAK

Kezdetben azt hisszük, hogy a fény irányába haladunk; később, belefáradva a céltalan gyaloglásba, elindulunk a lejtőn: a föld egyre lazáalatt, nem bír már a hátán cipelni: megnyílik alattunk. Hiába is próbálnánk valamely napfényes végcélt kitűzni utunk elébe, bennünk is, alaegyre nő a sötétség. Csak süllyedünk, és fény sehol: a mélység szólít, mi pedig engedelmeskedünk. Odafönn még megvan mindaz, amivszerettünk volna, amiben nem volt kellő erő, hogy magasba emeljen. Nemrégiben még a hegycsúcsokért rajongtunk, azután kiábrándultuvégül már bukásunkat övezzük szeretettel, igyekszünk mielőbb teljessé tenni, mintha csak valami különös kivégzésnél nyújtanánk segéd

megbabonázottan az illúziótól, hogy már elértük a sötétség legszélét, éjbeborult sorsunk határát. Mikor az ürességtől való rettegés gyönyváltozik, elindulhatunk a Napéval ellentétes pályán! Visszájára fordított végtelen, cipőnk sarka alól serkenő isten, önkívület a lét tátongó sszélén, szomjazás éjsötét hajnalpírra, az Üresség, az a fejtetőre állított ábránd, amiben elmerülünk.

Mikor a szédületet tesszük meg törvénnyé magunknak, viseljünk földalatti fénykoszorút, bukásunk koronáját. Mi, akiket trónfosztottá tett eragadjuk magunkhoz a jogart, hogy újfajta szertartással hódolhassunk az éjszakának.

(És mégis, ez a bukás - leszámítva a pózolás néhány pillanatát - távolról sem ünnepélyes vagy lírai. Többnyire belesüppedünk az éjszaksártengerébe, az éppoly középszerű sötétségbe, mint amilyen a fény… Az élet kába botorkálás a félhomályban, gépies mozgás a fény mezsgyéjén, tehetetlenség félúton a világosság és a ború között, a bensőnkben világló nap karikatúrája, ez hiteti ugyanis el velünk teljesalaptalanul, hogy kimagaslunk az anyagi világból. Semmi sem bizonyítja, hogy többek vagyunk a semminél. Hogy állandóan érezzük azt aerőt, amitől az istenekkel kelünk versenyre, és amitől a láz felülkerekedik bennünk a rettegéseinken, oly magas hőfokon kellene tartanunmagunkat, hogy az pár nap alatt végezne velünk. De a mi villámaink csak szemrebbenésnyiek; egyetlen szabályunk a bukás. Az élet perzajló szétesés, egyhangúan kialvó fény, unalmas felszívódás az éjszakában - jogar meg fénykoszorú meg nimbusz nélkül.)



HÁTTAL AZ IDŐNEK

Tegnap, ma, holnap - ezek a cselédség használta kategóriák. Aki tétlenségre adja a fejét és fényűzően berendezkedik a Vigasztalansáakinek szenvedés minden pillanat, az a múltat, jelent és jövőt nem tartja többnek egy és ugyanazon betegség változékony látszatainál, mtegség a maga lényegi mivoltában mindig azonos, kitéphetetlenül gyökeret eresztett, és egyhangúan állandó. Kiterjedésében egybeesimaga a lét.

Voltam, vagyok, leszek: ez nyelvtani kérdés, nem vonatkozik a létezésre. A sors - ha az időbeliség álarcosbáljaként szemléljük - maga iragozható, ám letépve róla a maszkokat, éppoly ridegnek és kopárnak mutatkozik, akár egy sírfelirat. Hogyan lehet nagyobb jelentőséglajdonítanunk a jelen pillanatnak, mint a megelőzőnek vagy a rákövetkezőnek? A félreértés, amiben a cselédek élnek - márpedig akik eidőt, cselédek -, igazi kegyelmi állapot, megbabonázott beszűkülés: mint valami természetfeletti fátyol elleplezi a kárhozatot, aminek ki vminden vágyból születő tett. - Ám az, aki úgy tétlen, hogy már kinyílt a szeme, az élet puszta tényét, a minden cselekvéstől mentes életet kimerítő robotnak érzi, hogy szemében a létezést elviselni olyannak, amilyen, már maga is nehéz mesterség, fárasztó életpálya, - bárme

cselekedet pedig kerülendő, meg nem történt és érvénytelen.

A SZABADSÁG KÉT ARCA

Ha a szabadság kérdését nem is lehet megoldani, attól még vég nélkül értekezhetünk róla, hol az esetlegesség, hol a szükségszerűség kelve. Vérmérsékletünk és előítéleteink megkönnyítik a választást, mely véget vet a kérdésnek és leegyszerűsíti azt, anélkül persze, hogymegoldaná. Jóllehet nincs az az elméleti rendszer, melynek sikerülne érzékelhetővé tennie a számunkra, és kiváltania kusza és ellentmovalóságának átélését, egyetlen kitüntetett intuíciótól máris a szabadság kellős közepén találjuk magunkat, dacára az összes ellene kitaláérvelésnek. És ettől megijedünk - megijedünk a korlátlan lehetőségektől, hisz nem vagyunk felkészülve egy ennyire hatalmas és váratlanmegvilágosodásra, erre a veszélyes kincsre, amelyet áhítottunk ugyan, de ami elől meghátrálunk. Mi lesz velünk, akik béklyókhoz és törvszoktunk, ha megnyílik előttünk a kezdeményezések végtelenje, ha tobzódhatunk saját elhatározásainkban? Az önkény csábításától megHa bármilyen tettnek neki tudunk vágni, ha ihletünk és szeszélyünk útjába semmilyen akadály sem áll, hogy kerülhetnénk el vesztünket,

megittasultan ekkora hatalomtól?

A tudat, amelyet megrendít ez a megvilágosodás, megkérdőjelezi magát, és reszketés lesz rajta úrrá. Kivel nem kezd forogni a világ, haaz úr minden felett? A gyilkos korlátlanul él a szabadságával, és nem tud ellenállni a gondolatnak, hogy kezében hatalom van. Bárkinek áll, hogy kioltsa mások életét. Ha mindazok, akiket gondolatban megöltünk, valóban jobblétre térnének, a föld már lakatlan lenne. Mindnyott él a húzódozó hóhér, a félbemaradt bűnöző. Mindazok pedig, akikben nincs kellő bátorság, hogy önmaguknak bevallják emberölő haálmukban gyilkolnak, hullákkal népesítve be lidércnyomásaikat. Az abszolút bíróság legfeljebb az angyalokat nem marasztalná el. Hisz nmég földi lény, aki - ha más nem, tudattalanul - ne kívánta volna másvalaki halálát. Mindenki egész temetőt vonszol magával, tele barátokellenségekkel: aligha számít, hogy valahol a szív feneketlen mélyébe rejtve, vagy épp a vágyak felszínére kivetítve.

A szabadság, ha végső összefüggéseiben szemléljük, magában rejti a kérdést: mi a magunk és a mások élete, és két lehetőséget von az üdvözülést vagy az elkárhozást. Mi azonban csak fellobbanások formájában érezzük szabadnak magunkat, fellobbanások formájábanbennünk megtestesülő esélyeket és veszélyeket. Ám mivel e fellobbanások időszakiak és ritkák, ez magyarázza, hogy a világ oly középvágóhíd, és csak képzeletbeli éden. Abból, ha a szabadságról értekezünk, nem következik semmi, se jó, se rossz; arra viszont, hogy feminden rajtunk áll, nem adatik számunkra több pillanatoknál…

A szabadság etikai alapelve lényegét tekintve démoni.

AZ ÁLOMTÓL KIMERÜLTEN

Ha tartalékolni tudnánk azt az energiát, amit éjjelente látott álmainkban elpazarolunk, szellemünk soha nem sejtett mélységet és kifinomunyerne. Kimerítőbb idegi igénybevétel összerakni egy lidércnyomást, mint akár a legárnyaltabb elméleti építményt. Ébredés után hogyanújra nyakunkba a gondolatok összeillesztésének nyűgét, ha egyszer az öntudatlanság állapotában groteszk és nagyszerű látványosságolehettünk, és hanyatt-homlok bukfenceztünk a szférákon át a költőietlen Okság kötőféke nélkül? Néhány óra erejéig megrészegült istenevoltunk hasonlóak - és hirtelen, felnyíló szemeink egyik percről a másikra véget vetnek az éj végtelenjének, és visszakényszerítenek a könappal igája alá, mindig ugyanazokat a színtelen kérdéseket őrölni, amiben az éjjel egyetlen képzelődése sem siet a segítségünkre. A dés baljós tündérmese tehát hiába volt; az alvás feleslegesen emésztette fel az erőinket. Ébredéskor csak egy másfajta kimerültség vár rvolt időnk megfeledkezni a tegnap estiről, máris nyakunkon a ma reggeli. Hosszú órákon át robotoltunk a vízszintes mozdulatlanságban,hogy agyunk bármilyen hasznot is húzott volna abszurd elfoglaltságából. Egy idióta, aki nem esik e pazarlás áldozatául, akiben felgyülemerőtartaléka, mivel nem herdálja szét az álmaiban, ezen eszményi ébrenlét birtokában ki tudná bogozni a metafizikai hazugságok rejtett

jártassá válhatna a legszövevényesebb matematikai nehézségekben.

Minden éjszaka után még üresebbek leszünk: az álom lecsapolja rejtélyeinket és szenvedéseinket. így az álombéli robotolás nemcsakgondolataink, de titkaink élét is kicsorbítja…

A MINTASZERŰ ÁRULÓ

Mivel az élet csak az egyediesülés - a magány e legvégső alapja - révén valósulhat meg, minden lény szükségképp magányos, épp annfogva, hogy egyedi. Az egyének mégsem egyazon módon, nem is egyazon fokig magányosak: mindenkinek megvan a maga helye a mszamárlétráján; a csúcson pedig az áruló áll: ő individualitását a végső elkeseredésig fokozza. Ebben az értelemben Júdás a legmagánlény a kereszténység történelmében, de persze korántsem a magány teljes történelmében. O csak egy istent árult el; jól tudta, mi az, am

feladott valakit, ahogy mások valamit adnak fel: a hazát, vagy valamely más, többé vagy kevésbé közösségi ürügyet. Nincs semmi titokzolyan árulásban, aminek pontos tárgya van, még ha a becsületvesztés vagy halál is az ára: amit tönkre akarunk tenni, annak képe mindvszemünk előtt lebeg; a bűnösség egyértelmű, akár elismerjük, akár nem. Az embert kitaszítják: ő pedig beletörődik, hogy fegyház vagy a



vár rá…

Van azonban az árulásnak egy sokkal összetettebb módja, amiben nincs semmilyen közvetlen vonatkozás, semmilyen összefüggés egyvagy személlyel. Mégpedig: feladni mindent, anélkül hogy tudnánk, mit jelent ez a minden; elzárkózni saját környezetünktől; metafizikai ványomán elutasítani az anyagot, amiből gyúrtak, ami körülvesz, és ami hordoz.

Ki tehetné meg büntetlenül, és miféle kihívás árán, hogy arcul üsse a létet? Ki érhetné el, és miféle erőfeszítés árán, hogy felszámolja sajlélegzetvételének alapelvét? Holott a szándék, hogy aláássuk mindennek az alapjait, ami csak létezik, vágyat ébreszt a negatív hatékonyaz éppoly erőteljes és megfoghatatlan, akárcsak a bűnbánat bűze, ami megrontja a remény ifjú életerejét…

Aki a létezést árulja el, mindössze egyfajta rossz érzéssel marad, mivel az aljasság érzetét keltő tárgyhoz nem társul semmiféle, élesen kép. Senki sem fogja kővel megdobálni; nem esik folt a polgári becsületén; továbbra is örvendhet a közösség nagyrabecsülésének és ffigyelmének; a törvények továbbra is oltalmazzák; semmivel sem lesz alábbvaló, mint akárki más - és közben senki sem látja, hogy ő el

saját temetését, a halál pedig már semmit sem adhat hozzá végérvényessé vált állapotához. Hisz aki a létet árulta el, csak önmagának számadással. Ki más vonhatná őt kérdőre? Ha valaki nem egy személyt vagy intézményt ócsárol, nincs mitől tartania; egyetlen törvény sságot védelmezi, ha viszont valaki a látszatában tesz kárt, azt minden törvény bünteti. Bárkinek jogában áll aláásni a létet magát, de nemlétét; megengedett, hogy lerombolja mindannak alapját, ami van, de börtön vagy halálbüntetés vár arra, aki a legkisebb merényletet is eegyéni erőkkel szemben. Semmi sem szavatolja a Létet: nem vár semmilyen hatósági eljárás a metafizikai árulókra, a megváltást visszBuddhákra, mivel a közfelfogás szerint ők csak saját életüket árulták el. Pedig nincs a gonosztevők közt náluk kártékonyabb: ők nem a gtámadják, hanem a nedveket, egyenesen a világegyetem életnedveit. Hogy mi a büntetésük, azt csak maguk ismerik…

Előfordulhat, hogy minden áruló a gyalázatra vágyakozik, és attól függően választja meg árulása módját, hogy mekkora magányra áhítozérzett soha kedvet magában, hogy példátlan gaztettet vigyen véghez, ami kizárná őt az emberek sorából? Ki ne sóvárgott volna még a khogy végleg felégesse maga mögött a többiekhez láncoló kötelékeit, hogy megfellebbezhetetlen ítéletet mondjanak fölötte, és ekképp emélység nyugalmát? Vajon amikor szakítunk a mindenséggel, nem épp a megbocsájthatatlan bűn békéje végett tesszük? Júdás, akibenlelke lakozik: ez aztán a példakép az eljövendő, végóráját élő emberiség számára!

VALAHOL EGY PADLÁSSZOBÁBAN

Messzetűnt tavaszokról álmodtam, Napról, amely csak a hullámzó tenger habjára vetül s a születésemet elnyelő feledésre. Napról, ameellensége a földnek, s e betegségnek, hogy az ember bármerre jár, mindenütt csak elvágyódásra lel. Ki mérte ránk e földi sorsot, ki láncmogorva anyaghoz, amely kővé dermedt könny ugyan, de a mi sírásunk megtörik rajta, mert emez az időben született, míg amaz valamikezdetén hullott alá, amikor Istent először járta át reszketés.

Gyűlöltem ezen a bolygón a delet és az éjfélt, olyan világ után epedtem, ahol nincs éghajlat, nincsenek kijelölt órák, és ismeretlen a féleleamely kitölti őket, utáltam a kor súlya alatt meggörnyedő halandók sóhajait. Hol az a végcélok és vágyak nélküli pillanat, hol az az őseredüresség, mely érzéketlen a bukások valamint az élet elő- érzeteivel szemben? A Semmi földrajzát kerestem, megannyi ismeretlen tengemásik Napot, melytől idegen a terméketlen nyarak botránya, a kétség óceánjának ringását kerestem, amiben elmerülnek az axiómák ésszigetek, azt a folyékony, kábító, édes végtelent, amelynek elege van a tudásból.

Ez a föld - a Teremtő bűne! De én nem akarom továbbra is mások vétkeit fizetni. Kigyógyulni a születésből, haláltusában távol a kontine

valamely cseppfolyós sivatagban személytelenül szenvedve hajótörést - erre vágyom…”



PONTATLAN ISZONYAT

Törékenységünket nem valamely meghatározott betegség fellángolása juttatja eszünkbe: sokkal homályosabb, és sokkal felkavaróbbfigyelmeztetések érkeznek, jelezve, hogy a kiűzetés az idő kebeléről küszöbön áll. Amikor megcsap az undor, ez a világtól élettanilag elkzet, ráébreszt bennünket, mennyire könnyű lerombolni ösztöneink szilárdságát és kötődéseink összetartó erejét. Amikor egészségesekhúsunk a mindenség lüktetését visszhangozza, vérünk pedig felveszi ritmusát; mikor viszont ránk tör az undor, amely mint lappangó pokoleselkedik ránk, hogy aztán egy szemvillanás alatt kezébe kaparintson, éppoly elszigeteltek vagyunk a nagy egészen belül, akár a magábestiáriumainak képzeletében fogant szörnyetegek.

Az életerő nem a betegségtől kerül válságos helyzetbe - hisz azzal megküzdhet -, hanem ettől a tétova iszonyattól, amely mindent visszavágytól elragadja azt az erőt, hogy mindig friss tévedéseket nemzzen. Az érzékek elvesztik életnedveiket, kiszáradnak a vénák, a szervefognak fel egyebet, csak a közéjük és működésük közé ékelt időközt. ízeden lesz minden: az élelmiszerek és az álmok. Az anyag elveszaz álmokból pedig kihalnak a titkok; a gasztronómia és a metafizika egyaránt áldozatul esik étvágytalanságunknak. Órák telnek várakoztovábbi órákra, más pillanatokra, amelyek nem futnak ki az időből, amelyek hűségesen velünk maradnak, és visszahelyeznek az egészsközépszerbe, a buktatóit pedig elfeledtetik.

(Az egészség térre sóvárog, tudatlanul is jövőt követel - s ez leleplezi, hogy az élet, mint olyan, mennyire felületes, és hogy a szerves egymennyire összeegyeztethetetlen a belső elmélyültség.

A szellem, ha szárnyat bont, megbomlott életfunkcióinkból meríti lendületét: annál magasabbra emelkedik, minél előrehaladottabb szervüresség térnyerése. Csak az egészséges bennünk, ami nem vagyunk sajátosan mi magunk: undorodásaink tesznek egyedivé; szomorúkapjuk a nevünket; veszteségeink tesznek énünk bitokosaivá. Csak kudarcaink összege révén vagyunk önmagunk.)

ÖNTUDATLAN DOGMÁK

Hogy léte tévedés, azt átláthatjuk bárkinek az esetében, és felfedhetjük előtte, mennyire felesleges mindaz, amit eltervez és amibe belevhogyan szakíthatnánk le őt kapaszkodásáról az időbe, mikor az egy olyan megrögzött fanatizmust rejt, mint az ösztönei, és olyan régi, melőítéletei? Mindannyian megfellebbezhetetlen kincsként egy halom hitet, megannyi alantas meggyőződést hordunk magunkban. És mésikerül leráznia magáról és legyőznie őket, az is - saját józansága sivatagában - fanatikus marad: önmagával, saját létével szemben; merögeszméitől, de a gyökértől, melyből kinőnek, már nem; elvesztette biztos pontjait, de nem azt, ami biztossá teszi őket. Az életnekmegingathatatlanabb dogmái vannak, mint a teológiának, hisz minden létező olyan csalhatatlannak hitt igazságok öblében horgonyoz, mmögött még az elmebaj és a hitbuzgalom koholmányai is elbújhatnak. Maga a szkeptikus is, aki odavan a kételyeiért, láthatólag a szkepfanatikusa. Az ember kiváltképpen dogmatikus lény; dogmái pedig csak annál mélyrehatóbbak, minél kevésbé fejezi ki őket, minél kevéróluk tudomást, miközben követi azokat.

Sokkalta több dologban hiszünk, mint gondolnánk, ilyen-olyan türelmetlenségnek adunk otthont, vérgőzös részrehajlásokat ápolunk, és mlegvégső eszközöket is megragadjuk eszméink védelmében, járunk-kelünk a világban, mint mozgó, bevehetetlen erődök. Mindenki száönmaga a legfőbb dogma; egyetlen teológia sem pártfogolja annyira a maga istenét, mint mi az énünket: ha mégis kételyeket szabadítuénre, vita tárgyává tesszük, az mindössze gőgünk hamis eleganciájára vall: hisz ez a játszma előre eldőlt.

Hogyan szabaduljunk meg abszolútumunktól, azaz önmagunktól? Ehhez egy olyan élőlényt kellene elképzelnünk, akiben nincsenek ösztöakinek neve sincs, és aki saját kinézetét sem ismeri. Csakhogy minden ebben a világban saját vonásainkkal szembesít; még maga az sem elég sötét ahhoz, hogy ne tartson tükröt elébünk. Túlságosan is jelen vagyunk önmagunknak, ezért az, hogy sem születésünk előtt, shalálunk után nem létezünk, csak puszta gondolatként merül fel bennünk, és akkor is csak pillanatokra; az élettartamunk lázát olyanörökkévalóságnak érzékeljük, amely átmegy ugyan változásokon, de lényegében kifogyhatatlan.

Még megszületésre vár az az ember, aki magát ne imádná. Ami csak él, bolondul önmagáért - máskülönben honnan jönne az iszonyat, az élet mélyét és felszínét? Mindenki számára önmaga jelenti az egyetlen biztos pontot a világegyetemben. Ha pedig valaki vállalja a haeszméért, akkor az az ő saját eszméje, az eszméje pedig nem más, mint az élete.

Semmiféle ész semmiféle kritikája sem fogja felébreszteni dogmatikus álmából” az embert. Megingathatja a meggondolatlan bizonyosamelyektől csak úgy hemzseg a filozófia, a merev kijelentéseket felcserélheti hajlékonyabb állításokra, azt viszont mi módon érhetné el, racionális fellépéssel, hogy felrázza ezt a dogmáitól elszenderedett teremtményt-anélkül, hogy pusztulásba kergetné?

KETTŐSSÉG

Van egyfajta közönségesség, ami rávesz bennünket, hogy bármit elfogadjunk ebből a világból, ahhoz azonban kevés a hatalma, hogy amagát is elfogadtassa velünk. így hát képesek vagyunk elviselni az élet sok gondját-baját, miközben hátat fordítunk az Életnek; és hagyhmagával ragadjon a vágy szóáradata, miközben egészében véve visszautasítjuk a Vágyat. A létbe való belenyugvásban van egyfajta alaamelytől ha megmenekülünk, dölyfünket és megbánásainkat illeti a hála, mindenekelőtt azonban azt a melankóliát, amely megóv, nehogbelevesszünk a gyávaságunktól kicsikart végső igenlésbe. Van-e nagyobb hitványság, mint igent mondani a világra? Mi viszont megállásokszorozzuk ezt a fejbólintást, ezt a semmitmondó visszajátszást, ezt az életnek tett hűségnyilatkozatot, amelynek egyedül az szegül elbennünk mindenestől ellenáll a közönségesnek.

Élhetünk úgy, mint a többi élők, pedig a bensőnkben rejtőző nem a világot is meghaladja: ez a melankólia végtelen kiterjedése…

§

(Csak azt az embert lehet szeretni, aki nem lépi túl az élethez szükséges közönségesség minimumát. Nehéz lenne azonban a közönség



ezt a mennyiségét meghatározni, elvégre nincs az a tett, ami nélkülözhetné. A sors üldözöttjeiről bebizonyosodik, hogy nem voltak kellők

gyomorforgatóak… Aki felülkerekedik a felebarátaival való csatározásban, egy trágyadomb tetejéről dobbant, a legyőzött pedig azért fiz

tiszta akart maradni. Az emberben nincs létezőbb, nincs igazabb, mint közönségessége, minden elementárisán élettelinek e forrása. M

viszont, minél mélyebben belemerül valaki az életbe, annál megvetésre méltóbb. Aki körül nem terjeng egyfajta sápadt halotti fény, aki h

nem hagyja maga után távoli világok melankólia-csóváját, az alsóbb állattan, ezen belül pedig az emberi történelem tárgykörébe tartozik

A közösségesség és a melankólia között oly feloldhatatlan az ellentét, hogy hozzá képest minden egyéb mellékes és mulatságos

elmeszüleménynek tűnik; még a legélesebb szembeállításokat is kicsorbítja ez az ellentét, melyben - ki-ki eleve elrendelt fejadagja szerin

salakja kerül összeütközésbe merengésünk epéjével.)



A HITEHAGYOTT

Emlékszik arra, hogy ő is valahol született, hitt a tévedésekben, amelyekbe beleszületett, elveket tűzött ki, és lánglelkű ostobaságokat pis belepirul…, és töri magát, hogy megtagadja múltját, megannyi képzelt vagy valódi hazáját, a gerincéből fakadt igazságokat. Békére atalál, míg utolsó állampolgári beidegződését, és örökül kapott lelkesedését is ki nem irtja magából. A szív megszokása hogyan is tudnárabigába verni, hiszen a családfáktól szabadulni kíván, és szemében még a városfalakat ócsárló antik bölcs eszményképe is csak egy fogás? Aki már képtelen állást foglalni, mert az embereknek szükségképp mindig igazuk van és nincs igazuk, mert minden egyidejűleg értelmetlen, az kénytelen saját nevéről is lemondani, lábbal tiporni az identitását, és szenvtelenül vagy kétségbeesetten, új életet kezdennem, hát feltalálni a magány újabb módjait, bevándorolni a légüres térbe, és a száműzetések szeszélyeihez igazodva végigjárni azelgyökértelenedés lépcsőit. Aki minden előítélettől elszakad, az a szó szoros értelmében hasznavehetetlen emberré válik, akit senki semsemmire, akitől senki sem fél, hisz épp akkora érdektelenséggel bólint rá bármire, mint amekkorával el is utasítja. Habár egy szórakozoveszélyesebb nála, az Életre nézve mégis csapás, mivel e szót száműzte szótárából, akárcsak a teremtés hét napját.

Az Élet meg tudna bocsátani neki, ha legalább indulása helyszíne, a Káosz iránt némi érdeklődést mutatna. Ő viszont megtagad mindenkezdetet, mindenekelőtt a magáét, ami pedig a világot illeti, csak hűvös emlékezést és némi illemtudó sajnálkozást őriz magában.

(Hitehagyásról hitehagyásra léte egyre vékonyabb: ami egy sóhajokból álló szillogizmusnál is halványabb és irreálisabb, hogy is lehetneélőlény? Olyan vértelen, hogy az Eszmével vetekszik; elvonta” magát ősöktől, barátoktól, a lelkek mindegyikétől, és önmagától; egykor kavargó vénáiba másvilági fény fészkelte be magát. Miután megszabadult mindattól, amit átélt, arra pedig nem is kíváncsi, ami még váraz útját szegélyező korlátokat és elszakad az idő sarkköveitől. Soha még egyszer nem fogok szembetalálkozni magammal” - mondja mboldogan, hogy legvégső gyűlöletét maga ellen fordítja, és még ennél is boldogabban, attól, hogy - megbocsátva nekik - semmivé foszlanyeket, és tárgyakat.)

A JÖVŐ ÁRNYÉKA

Jogunkban áll elképzelni azt az időt, amikor már mindenen túl leszünk, még a zenén, még a versen is, amikor minden hagyományunk éslángolásunk lerombolóiként olyannyira elegünk lesz magunkból, hogy a sírgödör gondolatába belefáradva elnyűtt szemfedőbe burkolózu

járjuk tovább a múló napokat. Amikor egy szonett, amelynek fegyelme egy pompás képzeletbeli kozmosz fölébe helyezi a verbális világocsal könnyeket a szemünkbe, amikor egy szonáta hallgatása közben elérzékenyülés helyett ásítunk - ekkor a temetőknek sem fogunk töhisz oda csak friss, szinte még meleg, az élet emlékétől átjárt hullákat fogadnak be.

Még a vénség évei előtt eljön az idő, amikor visszavonva lelkesedéseinket, a panaszos hús terhe alatt görnyedve úgy vánszorgunk majddögtetemek, félig kísértetek… Félelmünkben, nehogy tévhit cinkosaivá legyünk, addigra elnyomtunk már magunkban mindent, ami megszívünket. De minthogy nem tudtuk életünket úgy lecsupaszítani, hogy fölérjen egy szonettel, csak vonszoljuk tovább saját rothadásunk camivel messzebbre jutottunk, mint a zene vagy akár a halál, vakon botladozunk a gyászos halhatatlanság felé.

A RÖGESZMÉK SZÍNE-VIRÁGA

Amíg az ember az elmebaj védelme alatt áll, cselekszik és érvényesül; de mikor a rögeszmék termékeny zsarnoksága alól felszabadul,összezavarodik, és tönkreteszi magát. Lassan mindent elfogad, türelemmel kezel nemcsak enyhébb visszaéléseket, de gyilkosságokatszörnyűségeket, bűnöket és aberrációkat is: számára minden ugyanannyit ér. Már önmagában véve is romboló engedékenysége mindekiterjed, az áldozatokra és a hóhérokra egyaránt; nincs párt, amellyel ne értene egyet, hisz magáénak vall minden nézetet; kocsonyás vafertőzte a végtelen, elveszítette jellemét”, mivel semmilyen viszonyítási pont, vagy megszállottság nem segíti eligazodni. Az egyetemes sösszemossa a dolgokat, ha pedig valaki még különbséget tesz ugyan közöttük, de nincs sem mellettük, sem ellenük, abban olyan viaszsmely válogatás nélkül idomul bármely tárgyhoz vagy élőlényhez. Szánakozása nem ezeknek, hanem a létezésnek szól, könyörülete pedigszeretetből, hanem a kételyből fakad; szkeptikus jótékonyság ez, a megismerés következménye, mely minden rendellenességet megboaki állást foglal, aki a döntés és a választás őrületében él, az sohasem jótékonykodik; alkalmatlan rá, hogy átfogja az összes nézőpontovágyainak és elveinek horizontja korlátok közé szorítja, és elmerül a véges hipnózisában. Hisz a teremtmények csak az egyetemesnek hfordítva boldogulhatnak… Valamivé lenni-megszorítások nélkül - mindig az elmebaj egyik formája, s ha az élet - a rögeszmék színe-virágelhárítja, úgy el is hervad.

AZ ÉGI KUTYA”

Nem tudhatjuk, mi mindent veszíthetett az az ember, akinek van bátorsága minden konvencióval dacolni, nem tudhatjuk, mit vesztett Diomíg azzá az emberré vált, aki mindent megengedett magának, aki legtitkosabb gondolatait is oly természetfeletti arcátlansággal váltottaahogy azt a megismerés kéjsóvár, de egyben tiszta istene tenné. Nyíltabb nem volt még nála senki; az őszinteség és a tisztánlátás e haegyúttal arra is példa, hogy milyenek lehetnénk, ha a nevelés és a képmutatás nem fogná kordába vágyainkat és külső megnyilvánulása

Egy napon gazdagon berendezett ház ura látta vendégül, és a lelkére kötötte: “Semmiképp se köpj a földre! Diogenész azonban szüksérezte, hogy köpjön, tehát beleköpött az illető képébe, majd panaszosan hozzátette, hogy nem talált más mocskos helyet, ahová köphete(Diogenész Laertiosz)

Mikor gazdag vendéglátó fogadta házába, ki ne fájlalta volna, hogy szájában nem annyi a nyál, mint a tenger vize, mert mindjárt elárasztagazdagokat szerte a Földön. És ki ne nyelte volna vissza köpetét félelmében, hogy az egy tiszteletben álló pocakos tolvaj ábrázatán talá

Nevetséges, mennyire óvatosak, mennyire félénkek vagyunk: a cinizmust nem tanítják az iskolákban. A büszkeséget sem.

Diogenész erénye című könyvében Menipposz beszámol róla, hogy amikor Diogenészt foglyul ejtették, és kivitték a rabszolgapiacra elmegkérdezték tőle, mihez ért. ťA parancsolgatáshozŤ - válaszolta és a kikiáltóhoz fordult: ťKérdezd már meg, akar-e valaki gazdát venn



g p g g gmagának?Ť”

Az az ember, aki Nagy Sándorral és Platónnal szállt szembe, aki köztéren nyilvánosan elégítette ki magát (Óh egek, ha a hasat is elég lmegdörzsölni, hogy elmúljon az éhség!”), aki már elválaszthatatlan a nevezetes hordótól és a híres lámpástól, aki hamispénz-verő volt ifj(viheti-e magasabb méltóságra egy cinikus?), milyen tapasztalatokat gyűjtött embertársairól? - Ugyanazokat, mint mi mindannyian, azzakülönbséggel, hogy számára az ember volt gondolkodásának és megvetésének kizárólagos tárgya. Azon fáradozott, hogy levetkőztessebármilyen morál vagy metafizika hamisításaitól mentesen, a lehető legmeztelenebbül, az összes komédiánál és apokalipszisnél is ferteszínben állítsa elénk.

Meghibbant Szókratész” - ahogy Platón nevezte. Őszinte Szókratész” - így kellett volna hívnia, a Jóról, a Szófordulatokról, az Államról leSzókratésznek, aki végre is csak pszichológus. De Szókratész - minden emelkedettségével együtt - konvencionális marad; továbbra is ő az épületes példakép. Csak Diogenész nem hirdetett semmit; magatartásának és a cinizmus lényegének - alapja egyfajta, a herékbiszonyodás az emberlét nevetségességétől.

Az emberi valóságot illúziók nélkül szemlélő gondolkodó, ha továbbra is a világon belül kíván maradni, és a misztikát mint kibúvót, elvetivilágnézetre fog kilyukadni, amelyben keveredik a bölcsesség, a keserűség és a bohózat; és ha a közteret választja magánya színteréülabban fogja kiélni, hogy felebarátaira” ráhúzza a vizes lepedőt, vagy körbesétáltassa undorát, melyet mi maiak, a kereszténységgel és rendőrséggel a hátunkban már nem is engedhetnénk meg magunknak. Kétezer évnyi szentbeszéd és jogszabály szirupot csinált az epékülönben is, rohanó világunkban ki állna meg, hogy arcátlanságunkra megfeleljen, és az ugatásunkban gyönyörködjék?

Hogy az emberek legnagyobb ismerője a kutya ragadványnevet kapta, azt bizonyítja, hogy az embernek soha nem volt még bátorsága vképmását elfogadni, és az igazságokat megfontolás nélkül mindig is ellökte magától. Diogenész elnyomta magában a pózolást. Micsodszörnyeteg mások szemében! Ahhoz, hogy megbecsült helyet kapjunk a filozófiában, ripacsokká kell lennünk, akik tiszteletben tartják az

játékát, és álproblémáktól jönnek izgalomba. Mindenesetre az emberrel, úgy, amilyen, nem lehet semmi dolgod. Ismét Diogenész Laert

Az olimpiai játékokon, amikor a kikiáltó közzétette: ťDioxipposz legyőzte az embereket!Ť, Diogenész visszaszólt: ťCsak rabszolgákat gembereket legyőzni, az az én dolgom.Ť”

És valóban, úgy győzte le őket, mint más senki, még a hódítók fegyvereinél is félelmetesebb fegyverekkel, épp ő, akinek egyebe sem vtarisznyája, ő, a koldusok közt is legszegényebb, ő, a gúnyos röhögés valódi szentje.

Adjunk hálát a vakszerencsének, hogy még a Kereszt eljövetele előtt látta meg a napvilágot. Elvégre lehetett volna ő is, ha kívülállását újemberidegen kaland beteges kísértése vezérli, a sok kanonizált aszkéta egyike, aki belevész a boldogok és a naptári nevek tömegébevolna jogos őrültnek nevezni őt, aki a legmélységesebben normális lény, amennyiben minden tanítástól és elmélettől elszakadt. Az embevisszataszító képét egyedül ő tárta elénk. A cinizmus érdemeit elhomályosította és lábbal tiporta az a vallás, amely esküdt ellensége minnyilvánvalónak. De eljött végre az ideje, hogy az Isten Fiának igazságaival szembeállítsuk az égi kutya” igazságait - ahogyan őt egy kornevezte.

A ZSENI KÉTARCÚSÁGA

Minden ihlet a túlzás képességéből fakad: a líraiság - és a metafora teljes birodalma - szánalmas izgágaság lenne a hevület nélkül, ami a szavakat, hogy majd szétdurrannak. Amikor már a kozmosz elemei és méretei is túl jelentéktelennek tűnnek, hogy összehasonlítási alakínáljanak lelkiállapotunk számára, a versnek i lyenkor - hogy kilépjen a belső lappangás és a felmerülés szakaszából - nincs is szükségemint hogy valamelyest letisztuljanak az őt előhívó és világra segítő érzelmek. Minden valódi ihlet a világnál is tágabb lélek rendellenesséelő. Egy Shakespeare, egy Shelley szavakba foglalt tűzvészében a lehetetlen világteremtés szétporladó hamuja szállong. A szótagok eghegyén-hátán tülekednek, mintha egyikük sem lenne képes nyomába érni a benső feltárulásnak; a képalkotás sérvet kap, a szegényes spedig, melyek a hétköznapi használatban láttak napvilágot, és most csodálatosképpen a szív magasába emelkedtek, transzcendens datörnek. A szépség minden igazsága olyan túlzásokból táplálkozik, amiket a legfelületesebb elemzés is csak szörnyűségeseknek ésnevetségeseknek láthat. A vers: a szókészlet kozmogónikus tévelygése… Keveredett-e valaha nagyobb hatékonysággal sarlatánság ésHazugság - amely könnyeket fakaszt: ebben áll a zseni szélhámossága, és a művészet titka. Égig növesztett semmiségek; valószerűtlenmindenséget teremt! Minden zseniben karöltve ott találni egy Hetvenkedő Katonát és egy Istent.

A BOLDOGTALANSÁG BÁLVÁNYOZÁSA

Amit egyszer a nyers létezéshez hozzáépítünk, a sokféle erőt, amely nyomot hagy a világ arcán, mind-mind a Boldogtalanságnak - a külötervezőmérnökének, tetteink értelemmel felfogható mozgatójának - köszönhetjük. Ami nem tartozik a hatókörébe, az minket is meghaladértelme volna számunkra egy olyan eseménynek, ami nem veszélyezteti létünket? Vár ránk a Jövő, hogy feláldozzon: a szellem már csaktörését örökíti meg, az érzékeket pedig már csak a rossz kilátás hozza rezgésbe… Ezek után hogy is ne érdekelne Chateaubriand Lucivagy Günderodenak a sorsa, hogy is ne ismételnénk az előbbi szavait: Halálos álmot borítok sorsomra”, vagy részegednénk meg akétségbeeséstől, mely az utóbbinak kezébe öngyilkos tőrt adott? Eltekintve a teljes körű melankólia néhány esetétől és néhány páratlanöngyilkosságtól, az emberek - vörös vértestecskékkel kitömött pojácák, ők nemzik a történelmet, minden grimaszával együtt.

Midőn bálványozzuk a boldogtalanságot, midőn benne látjuk a fejlődés mozgatóját és szubsztanciáját, máris eljutunk oda, hogy az elevesors áttetszősége körülölel, a csapásokra hajnali fény vetül, a gyehenna pedig termékenységet áraszt. Mikor azonban azt hisszük, hogy végigjártuk, és attól félünk, hogy netán túléljük, létünk megfakul, és már nem fejlődik tovább. Közben rettegünk, hogy kénytelenek leszünkvisszaszokni a Reményhez…, elárulni boldogtalanságunkat, elárulni magunkat…

DÉMON



Itt van, a vér parazsában, a sejtek mindegyikének keserűségében, az idegek reszketésében, a gyűlöletet lihegő fonák imákban, mindencsak az iszonyat révén szállást talál. Hagyjam, hogy lekaszálja az óráimat, mikor mint saját megsemmisülésem kínosan aprólékos cinkokiokádhatnám a reményeimet, és visszaléphetnék a jelöléstől az énem posztjára? Bérgyilkos albérlő, aki megosztja velem a fekhelyemefeledéseimet és virrasztásaimat;

hogy elpusztítsam, magamat szükséges elpusztítanom. És minthogy az embernek csak egy teste, csak egy lelke van, az előbbi pedig túlutóbbi viszont túl homályos, hogyan vehetne többlet terheket és sötétségeket a hátára? Hogyan vonszolhatná lépteit tovább a fekete időaranyló pillanatról álmodom, kívül a keletkezésen, egy napfényes percről, mely transzcendens a szervek gyötrelméhez, bomlásuk dallamképest.

Hallod a gondolataid közt kígyózó Gonosz haldoklását és örömét kísérő zokogást - és mégsem fojtod meg ezt a betolakodót? Ha pedig- haszontalan öntetszelgés. Ő már a te álneved; büntetlen nem tehetsz rajta erőszakot. Minek kerülgetni a dolgot, mikor már közel az utofelvonás? Miért is ne szállnál szembe a saját neveddel?

(Teljességgel hamis lenne azt hinni, hogy a démoni megnyilatkozástól” életünk teljes tartama alatt elválaszthatatlanok vagyunk; és mégiránk tör, elképzelni sem tudjuk, mennyi semleges pi llanatot éltünk át korábban. A Sátánra való hivatkozás nem más, mint a teológia markiszínezni azt a kétes felindulást, amit a büszkeségünk nem hajlandó akként elfogadni, ami. De van-e ember, akit ne fogna el rettegés aFejedelme előtt állva? Gőgünknek van szüksége egy névre, méghozzá nagy névre, hogy elkeresztelje vele azt a szorongást, mely pusztáképződményként szánalmas volna. Hízelgőbb a hagyományos magyarázat - a szellemnek jól áll egy kis maradék metafizika…

így hát - a túlságosan is közvetlen baj elleplezése késztet arra, hogy elegáns, bár divatjamúlt lényekhez folyamodjunk. Hogy is fogadhatnlegrejtélyesebb szédületeink nem többek idegrendszeri szövődménynél, ha egyszer elég csak egy bennünk, vagy rajtunk kívül levő Démgondolnunk, hogy máris talpra álljunk? Őseinktől származó hajlam ez legbensőbb bajaink tárgyiasítására; a mitológia átitatta vérünket, apedig tartósította bennünk a fogékonyságot a hatásvadászatra…)

EGY ÚJ ÉLET”? NEVETSÉGES!

Bedeszkázva magunkba, nincs meg a képességünk rá, hogy letérjünk a velünk született kétségbeesés kijelölte útról. Kibújjunk az élet soalól, amiért az nem az elemünk? Senki sem állít ki nemlétezési bizonyítványt. Kénytelenek vagyunk továbbra is kitartóan lélegezni, éreznlevegő égeti ajkainkat, mind több megbánással eltelni ama valóság közepén, melyet soha nem kívántunk, és felhagyni azzal, hogy magykeressünk a bukásunkat működtető Rosszra. Mikor az idő minden szemvillanása egy-egy tőrdöfés, húsunk pedig a vágyak bujtogatása hajlandó kővé dermedni - mihez is kezdhetnénk egyetlen, sorsunkhoz ráadásképp hozzáadott másodperccel? Miféle mesterkedések setehetnénk szert az illúziók erejére, hogy felkutassuk egy másik, egy új élet lehetőségét?

Azok az emberek ugyanis, akik végigtekintenek múltjuk romhalmazán, azt képzelik, hogy - elkerülendő a jövő romjait - hatalmukban áll vgyökeresen új dologba fogni. Ünnepélyes fogadalmat tesznek, és várják a csodát, ami majd kivezeti őket a középszerű szakadékból, amvetette őket. De semmi sem történik. Eztán is mindenki ugyanaz marad, aki volt; legfeljebb annyi változott, hogy a bukásra való hajlam - különböztető jegyük - hangsúlyozottabbá válik. Nem látunk mást magunk körül, csak züllésnek indult ihletet és fellángolást: mindenki minmegfogad, csakhogy a tapasztalás mindenkit rávezet arra, hogy a fellobbanás mulandó, az életből pedig hiányzik a szellemiség. Az em

azáltal hiteles, hogy romba dől. Valamivé válásunk virágzó pályája: dicsőségesnek látszó út a kudarc felé; tehetségeink beérése: álruháüszkösödésünk… A döghús tavasza aratja diadalát a nap alatt; a Szépség maga is pusztán a rügyekben páváskodó halál…

Ahány új élettel találkoztam, az mind illúzió volt, és eleve elbukott. Az idő múlásával valahány emberi élet, amelyet láttam, szorongással tkérődzésbe zárkózik, magába roskad, megújulásként pedig csupán saját reményeinek váratlan fintora jut neki…

HÁROMSZOROS ZSÁKUTCA

A szellem felfedezi az Identitást; a lélek az Unalmat; a test a Lustaságot. A változatlanság egyazon alapelve, amely különbözőképpen nymeg, az egyetemes ásítás három alakjában.

A létezés monotóniája igazolja a racionalizmus alaptételét; olyan törvényszerű mindenséget tár elénk, ahol minden előrelátható és szabáegyetlen barbár meglepetés sem zavarja meg az összhangot.

Ha ugyanaz a szellem felfedezi az Ellentmondást, ugyanaz a lélek a Tobzódást, ugyanaz a test az Önkívületet, az a cél vezérli, hogy az irformáit hozza a világra, és kitörjön az önmagához túlzottan hasonló világegyetemből; és egyből a racionalista-ellenes alaptétel kerekediabszurditások virágzása olyan létezést leplez le, amely előtt a szemlélet bármely letisztultsága nevetségesen szegényes. Ez nem más, maz Előreláthatatlan vég nélkül ostromol.

E két tendencia között vonultatja fel az ember kétszínűségét: mivel sem az Életben, sem az eszmében nem találja a helyét, azt hiszi, hogÖnkény, holott szabadságának részegítő érzése nem több, mint a végzet belsejét borzoló fuvallat^ hisz sorsának formája éppúgy szabáigazodik, mint egy szonetté, vagy mint egy égitesté.

A VÁGY KOZMOGÓNIÁJA

Miután átéltem és kipróbáltam az élet ellen szóló érveket, megfosztottam a zamatától azt, és üledékében fetrengve átéreztem a meztele

Ismerem a nemi aktust követő metafizikát, a hiába nemzett világegyetem ürességét, ismerem a bőven patakzó verejtéket, amelytől az eősrégi, még az anyag fúriáinál is korábbi hideg járja át.



És hű akartam lenni tudásomhoz, rászorítani ösztöneimet, hogy elcsituljanak, de azt láttam, hogy hiába tud valaki bánni a nemlét fegyvernem képes őket önmaga ellen fordítani. Mert amikor a vágy berobban az őket lefokozó ismereteink körébe, félelmetes konfliktus támadTeremtéssel szemben álló értelem és a hozzá bi lincselő irracionális mélyrétegek között.

Mindegyik vágy igazságaink végeredményét alázza meg, és tagadásaink újraértékelésére kényszerít. A gyakorlatban vereséget szenvealapelveink eközben mit sem módosulnak… Azt reméltük, hogy nem leszünk tovább e világ gyermekei, és íme, mint valami kétes aszkékívánságaink rabjai vagyunk, mi, az idő hűbérurai, de jobbágyai a mirigyeknek. Ám ennek a játéknak sehol sincs vége: bármelyik vágyuújrateremti a világot, közben pedig gondolataink bármelyike megsemmisíti… A mindennapi életben egymást váltogatja a kozmogónia évilágvége: nap nap után teremtünk és rombolunk, parányi méretekben az örök mítoszok szerint cselekszünk; és életünk minden pillanataelőrevetíti a mag és hamu sorsát, amely a Végtelen számára rendeltetett.



A TETTEK ERTELMEZESE

Az ember még a legparányibb cselekvést sem vinné végbe anélkül, hogy ne azt érezné az egyedüli és kizárólagos valóságnak. Ez az eaz abszolút alapzata, a vitán felüli alapelve mindennek, ami létezik. Aki értekezik róla, csak azt bizonyítja, hogy ő kevésbé van, hogy a kéaláásta életerejét… De még kételyeitől övezve is éreznie kell a tagadás irányába tett fordulatának fontosságát. Tudni, hogy semmi nemfáradságot\ ez közvetve maga is hit, vagyis a cselekvés lehetősége; mert még a legjelentéktelenebb létezés is be nem vallott hitet előfevalóság - vagy annak látszata - felé tett legkisebb lépés elárulása a nemlét vallásának, még a légzésben is föllelhető a fanatizmus csírájminden egyébben, aminek köze van a mozgáshoz…

A csavargástól kezdve a tömegmészárlásig az ember csak azért járja végig a cselekedetek egész színskáláját, mivel nem érzékeli azértelmetlenségüket: mindaz, ami a földön végbemegy, abból az illúzióból fakad, hogy az ürességben elérhető a teljesség, hogy a semmrejtélyt takar…

A világ Teremtésén és Lerombolásán kívül minden vállalkozás egyformán semmi

TÁRGYTALAN ELET

Eszmék, oly semlegesek, mint a könnytelen szem, komor tekintet, amely eltörli a dolgok domborulatait, hallás, mely bensőnk felé fordul sérzelmet figyelő készenlétté alakítja, ködös élet, amelyben nincs helye sem sírásnak, sem nevetésnek - hogyan lehetne titeket feldúsítannedvekkel, harsány durvasággal? Hogyan viselni el e lemondó szívet, ezt az eltompult időt, mely képtelen már továbbadni a növekedés éélesztőjét a rá váró évadoknak?Mivel minden meggyőződést szennynek, minden ragaszkodást szentségtörésnek láttál, nincs már jogodakárhol, olyan sorsra várni, amelyet módosít a remény. Választanod kell vagy egy nevetségesen magányos, eszményi hegyfokot, vagy ebohózatba illő, a konstellációkkal dacoló csillagot. A szomorúságtól felelőtlen életed szüntelenül gúny tárgyává tett minden percet, holott múló idővel szembeni jámborság, a táncot lejtő örökkévalóság érzése, az önmagán túllépő, a Nappal versengő idő…

LELKI RESTSÉG

A szerveknek ez a pangása, az érzékeknek ez a bárgyúsága, ez a megkövesedett mosoly nem a kolostorok unalmára emlékeztet tégedáltal elhagyott szívekre, a szerzetesek kiégettségére és elhülyültségére, amint épp gyűlölik magukat az önkielégítés eksztatikus felfortyaközben? Te magad is csak egy szerzetes vagy, de istenes feltevések és a magányos bűn gőgje nélkül.

A föld és az ég: cellád fala, a mozdulatlan levegőt pedig a fohászok hiánya uralja csak. Te, akire az örökkévalóság kongó órái várnak, aszeglete és a penészes vágyak, melyek az üdvözülés közeledtére meg is rothadnak, elindulsz a dísz és harsonák nélküli Végítélet felé, mgondolataid, ünnepélyesség gyanánt, csak a remények valószerűtlen körmenetét idézik képzeletedbe.

A szenvedések jóvoltából a lélek egykor a magasba emelkedett a boltívek felé; téged visszalöknek. És hitetlen csuhásként zuhansz vissvilágba, aki csak vonszolja magát a Korzón, a bukott lányok - és saját bukásod rendházában.

A BÁTORSÁG ÉS A FÉLELEM KÁRTEVÉSEI

Aki fél, az szakadatlanul önmagára gondol, és el sem tudja képzelni, hogy a dolgoknak megvan a maguk objektív menete. A rettenet, azhogy minden ellened irányul, olyan világ képét feltételezi, amelyben nincsenek semleges veszélyek. A félénk ember - a túlzásba vitt szemáldozata - meg van győződve róla, hogy ő a többi embernél sokkal inkább céltáblája ellenséges eseményeknek. Társa e tévedésben szellentéte, a bátor ember, aki viszont mindent saját sebezhetetlensége jelének vél. Mindketten az önmaga körül forgó tudat szélsőséges egyik ellen minden összeesküszik, a másiknak viszont semmi sem kedvezőtlen. (A bátor csak egy szájhős, aki ragaszkodik a veszélyhekeresi a bajt magának.) Az egyik negatív, a másik pozitív előjellel helyezi magát a világ középpontjába; de illúziójuk ugyanaz, mert ismerkiindulópontja is azonos: a veszély, mint az egyedüli valóság. Az egyik fél tőle, a másik keresi: a dolgokra irányuló határozott megvetésrcsak fogalmuk sem lehet, mindent magukhoz viszonyítanak, túlságosan izgágák (márpedig a világon minden rossz az izgágaság túlhajtáfélszegség és a hősködés lendületes képzelgéseiből ered). Ezek azok az egyszerre ellentétes és hasonló példányok, minden viszály okfelzavarják az idő folyását; még a legjelentéktelenebb esemény-kezdeményeket is érzelmileg kiszínezik, és lázas terveiket kivetítik egy omindenségre, ami - hacsak nem adod át magad valami békés undornak - lealacsonyító és tűrhetetlen. Bátorság és félelem, egyazon bepólusa, mely abban a visszaélésben áll, hogy az életnek jelentést és fajsúlyt kölcsönöz… A nemtörődöm keserűség hiánya teszi szektásvadállatokká az embereket: a legkifinomultabb és legnyersebb bűntényeket mindig azok követik el, akik a dolgokat komolyan veszik. A egyetlen, akiben nem dolgozik a vérszomj, az egyetlen, aki nem bűnöző…

KIJÓZANODÁS

Az emberek titokzatosság nélküli gondjai éppoly világosan kirajzolódnak, mint ennek az oldalnak a körvonalai… Mivel írjam tele, ha nemundorral a nemzedékekkel szemben, melyek úgy követik egymást, mint állítások egy meddően végzetszerű szillogizmusban?

Az emberi kalandnak kétségkívül lesz egy végpontja, amit akkor is elképzelhetünk, ha már nem fogjuk megérni. Aki önmagában már megvalósította a történelemmel való szakítást, annak teljesen felesleges végignéznie a záróráját. Elég az embert szemtől szembe látni - lunk róla, s többé nem kívánjuk vissza csalásai t. A szenvedés sok ezer éve, ami még a köveket is meglágyította volna, csak még érzéke



tette ezt az acélból készült tiszavirágot, a tünékenységnek és a keménységnek ezt a szörnyeteg példányát, akit ízetlen őrület, megfoghatszégyentelen létezni akarás hajszol. Mikor rájövünk, hogy egyetlen emberi indíték sem fér össze a végtelennel, és nincs az a mozdulat, akezdeményezése megérné a fáradságot, a szívünk ütemesen ver ugyan tovább, de üressége lelepleződött. Az emberek hiábavaló, egyfsorsban mosódnak össze, mint a csillagok a közömbös tekintetek előtt - vagy mint a keresztek egy katonai temetőben. A létezés elé kitközül, ha szemügyre vesszük őket, melyik nem bohózatba vagy Hullaházba illő? Melyik nem arra vall, hogy az ember haszontalan és gyáe még bűvészmutatvány, amely meg tudna téveszteni?

(Mikor az embert utoléri a kiűzetés a látható rendeletek hatóköréből, ekkor, akár az ördög, már metafizikai lag törvényen kívül kerül; kiléprendjéből: nincs már abban számára hely, ezért csak bámul rá, de fel sem ismeri; beidegződéssé válik az elképedés, miközben a panamegdöbbenés, nem lévén tárgya, végképp az Ürességbe mered. Az embernek olyan érzeteket kell kiállnia, amelyek nincsenek megfeledolgokkal, minthogy már semmi sem ingerként hat rájuk; végül még a Melankólia angyalának álmán is túljut, és szinte sajnálja, hogy Düreepekedése nem még távolibb szempárnak szólt…

Amikor minden, még a legnemesebb látomás is túl kézzelfoghatónak, túl létezőnek tűnik, amikor olyan Meghatározatlan után áhítozunk, nem ismerni sem az életre, sem a halálra, amikor a léttel való bármilyen kapcsolat erőszakot tesz a lelken, ez utóbbi immár kizárta magegyetemes igazságszolgáltatásból, és, mivel sem számadással nem tartozik, sem törvényszegésre nincs már alkalma, szomorúsága réisteni mindenhatósággal vetekszik.)

A GYŰLÖLET ÚTJAI

Senkit sem gyűlölök; - de a gyűlölet sötétre festi vérem, és égeti a bőröm, amelyet a múló évek sem tudtak kicserezni. Gyöngéd vagy szítéletek nyomán szelídülhet-e az ocsmány szomorúság és a felnyársalt ember üvöltése?

Szeretni akartam a földet és a mennyet, hőstetteiket és szenvedélyeiket - de semmit sem találtam, ami ne a halálra emlékeztetett volnavirágok, csillagok - egytől egyig a fonnyadás jelképei, minden lehetséges sírhalmok leendő fejfái! Minden, ami az életben létrejön és neteszi, gyászos vagy jellegtelen véget ér. A szív izzása olyan szörnyűségeket idézett elő, amelyhez foghatót egyetlen démon sem álmodotűzbe jött elmét lát maga előtt, biztos lehet benne, hogy áldozatául esik. Azok nyomában, akik a saját igazukban hisznek - csak ők vésőd

emberek emlékezetébe -, hullák halmai tornyosulnak. A vallások mérlegét több gyilkosság terheli, mint a legvérengzőbb zsarnokságoképedig, akiket az emberiség valaha istenített, vérszomjukkal még a leglelkiismeretesebb tömeggyilkosokat is messze megelőzik.

Egy új hit hirdetője üldözött, mígnem maga válik üldözővé: minden igazság kezdetben összetűzésbe kerül a rendőrséggel, de később mrendőrség szerez neki érvényt; mert minden abszurditás, amiért emberek megszenvedtek, törvényessé fajul, és minden vértanúság jogca naptárak jellegtelenségébe és utcanevekbe torkollik. Ebben a világban maga az ég is hatóság lesz végül - és voltak korszakok, amelyaz égből merítettek, háborúkban még a legzüllöttebb időknél is gazdagabb középkorok, bestiális, a hamis fenség fényével bevont kereshadjáratok, amelyekhez képest a hunok betörése dekadens hordák csínytevésének tűnik.

A makulátlan hőstettek nagyüzemi vállalkozásokká válnak; a hivatalos elismerés a leglégiesebb nimbuszt is kifakítja. Csendőr őrizte angmúlnak ki az igazságok, így fulladnak ki a lelkesedések. Elég, ha egy lázadásnak igaza van és odaadó hívekre tesz szert, elég, ha egy fterjedni kezd, és akad intézmény, amely kisajátítja, és az egykor magányosan átérzett borzongást - néhány álmodozó újhitű osztályrészébeszennyezi az üzletszerű létezés. Csak egyetlen dolgot mutassanak nekem széles e világban, ami jól kezdődött és ne rosszul ért volna legnemesebb szívdobbanást is elnyeli a szennyvízcsatorna, ahol abbamarad, hisz elérte természettől kiszabott vége: ez a bukás a szív degyben a történelem negatív értelme. Minden eszmény”, amelyet kezdetben a szektaalapítók vére táplál, elkopik és elenyészik, mihelytteszik a tömegek. A szenteltvíztartó köpőcsészévé alakul: ez a haladás” kikerülhetetlen ritmusa.

Ilyen körülmények között az ember kire zúdíthatná gyűlöletét? Senki sem felelős azért, hogy létezik, és még kevésbé azért, hogy az, amivettetve, mindannyian igás barmokként viseljük az ebből adódó következményeket. Ezért van az, hogy ebben a világban, ahol gyűlöletesgyűlölet a világnál is hatalmasabbra duzzad, és miután tárgyán túlnőtt, megsemmisül.

(Nem a gyanús kimerültségek, de nem is a szervek jól meghatározott bajai tárják elénk életerőnk mélypontját; nem is tanácstalanságainktesthőmérsékletünk ingadozásai - de elég csak megéreznünk az indokolatlan gyűlölet és szánalom e tolulásait, e nem mérhető lázrohamfelfogjuk: veszélyben az egyensúlyunk. Gyűlölni mindent és gyűlölni önmagunkat, szabadjára engedve emberevő dühünket; sajnálni mindsajnálni önmagunkat - látszólag ellentétes felindulások, eredetüket tekintve azonban azonosak; hiszen csak azt tudjuk megszánni, amit seltörölni a föld színéről, ami méltatlan arra, hogy létezzen. És aki e felindulásokat átérzi, illetőleg a világ, ami ellen irányulnak, egyazon rogyöngéd dühöngés kiszolgáltatottja. Amikor az embert hirtelen elönti az együttérzés, de nem tudja, ki iránt, olyankor a belső szervek fára

veszélyes csuszamlást jelez előre; amikor pedig ez a bizonytalan, egyetemes együttérzés önmaga felé fordul, eljutott a legnyomorultabbállapotába. Hatalmas fizikai elgyengülésből tör elő ez a negatív szolidaritás, amely, akár a gyűlölet vagy a szánalom formájában, a dolgobennünket. Ez a két egyidejű, vagy egymást követő roham nem csak bizonytalan tünete, hanem napnál világosabb jele a hanyatlófélben erőnek, amit minden csak ingerel - a behatárolatlan létezéstől kezdve saját személyünk pontos körvonaláig.

De ne áltassuk magunkat: ezek a rohamok ugyan a legvilágosabbak és a legféktelenebbek, de korántsem az egyedüliek: kisebb vagy nmértékben minden csak patológia, kivéve a Közömbösséget.)



LA PERDUTA GENTE

Mennyire hóbortos ötlet bugyrokra osztani a poklot, s ezek függvényében váltogatni a lángok hőfokát, rangsorolni a kínokat! Hisz a fontohogy ott az ember: a többi - puszta girland, vagy inkább… égési seb. A fölső várban - ami a lenti szelídebb változata, hisz a kettő gazdá- szintén nem az a lényeges, hogy az ember kicsoda - király, polgár, napszámos hanem hogy beállt-e a sorba, vagy kilóg belőle. Mindegmely eszme híve, hogy megállapodott-e vagy földönfutó, attól a pillanattól kezdve, hogy tettei és gondolatai a létező vagy megálmodott ászolgálatában állnak, bálványozója és rabszolgája annak. A legfélénkebb hivatalnok és a leglobbanékonyabb anarchista, bár eltérő érdemutat iránta, egyaránt az állam függvényében él: mindkettő legbelül polgár, még akkor is, ha az egyik a papucsot részesíti előnyben, a mbombát. A földi állam bugyrai”, akárcsak a föld alattiéi, az élőlényeket elátkozott közösségbe zárják, s a szenvedések egyazon parádéjvonszolják végig, amelyben árnyalatokat keresni hasztalan. Aki hozzájárulását adja az emberi dolgokhoz - mindegy, hogy forradalmi vagkonzervatív módon-e szánalmas kedvtelésben emészti fel magát: mindazt, ami benne nemes vagy közönséges, belekavarja az alakulászűrzavarába…

A nem engedelmeskedő lény, aki innen vagy túl van az államon, aki számára visszataszító, hogy a kis és nagy események menetébe bemagát, a társas élet összes módozatát egyformán megvetendőnek érzi. A történelem lagymatag érdeklődést vált ki belőle, annyit, mint ecsalódás, vagy mint egy előre látott átverés. Aki az emberek közt élt és még mindig azt lesi, mikor jön egy váratlan esemény, az semmitmeg, és soha semmit nem is fog érteni. Megérett az Állam számára: mindent felajánlhatnak neki, minden hivatalt és minden elismerést.emberre áll ez - és magyarázatul szolgál arra nézve, miért oly hosszú életű e földi pokol.

TÖRTÉNELEM ÉS SZAVAK

Lehet-e nem szeretni a bágyadt és poshadó civilizációk őszies bölcsességét? Egy görög vagy egy császárkorbeli római azért irtózott ahüperbóreus frissességtől és beidegződésektől, mert ellenszenvet érzett a hajnalhasadásokkal, a jövőtől majd kicsattanó barbarizmussegészség ostobaságaival szemben. Minden történelmi szezonvég fényárban úszó romlását beárnyékolja a szkíták közelsége. Egyetlen

sem képes bizonytalan haláltusában kihunyni; körös-körül ott ólálkodnak a törzsek, s a levegőben illatos hullák bűze szállong… Az alkon jongója elnézi, ahogy csődöt mond minden kifinomultság, az életerő pedig szégyentelenül tör előre. Nincs más dolga, mint összegyűjtenmindabból, ami létrejön, egy csokorra való anekdotát… Az események rendszere mit sem bizonyít: a nagy hőstetteket tündérmesék és tdolgozzák fel. A múlt dicső vállalkozásai és véghezvivőik legfeljebb csak a tetteiket megkoronázó szép szavakkal válthatnak már ki érdeJaj a hódítónak, ha nincs benne szellemesség! Még maga Jézus is, aki pedig két évezrede volt közvetett diktátor, csak azokkal a paradmorzsákkal tudott híveiben és ócsárlóiban nyomot hagyni, amelyek oly leleményesen színpadias életútját szegélyezik. Ki tudakozódna egután, akinek ajkait egyetlen, szenvedéseihez illő mondás sem hagyta el? A múlt vagy a közelmúlt áldozatai közül csak azoknak az emléktovább, akik szavaikkal tették halhatatlanná a vért, amely rájuk fröccsent. A hóhérok maguk is csak annyiban élnek tovább, amennyiben színjátszáshoz: Nérót már rég elfelejtettük volna a véreskezű bohóc sziporkái nélkül.

Mikor a haldokló fölé hajolnak az ágya mellett álló felebarátai, korántsem végső akaratát próbálják kihámozni a gügyögéséből, sokkal inaz aranyköpést lesik, amit később majd idézgethetnek az elhunyt emlékének tiszteletére. A római történetírók soha nem mulasztják el récsászáraik haláltusáját, de csak azért nem, hogy egy általuk mondott vagy mondani vélt útmutatást, felkiáltást még utoljára a szájukba aminden haláltusára, még a leghétköznapibbakra is érvényes. Hogy az életnek semmi jelentése sincs, azt mindannyian tudjuk vagy sejtjük

mentsége legalább egy szóvirág! Egy frázist életünk minden fordulópontjára - íme, nagyjából ez minden, amit elvárunk kicsitől, nagytól e Aki nem veti alá magát e követelménynek, sőt kötelességnek, az egyszer s mindenkorra elveszett; mert mindent, még a gyilkosságot is nézni, feltéve hogy ragyogó kommentárok kísérik - és persze már a múlté. Ezzel az ember a történelem egészét feloldozza, minekutána minden ítélkezési szempontja felmondta a szolgálatot és érvénytelennek bizonyult, s ahogy végigtekint az egyetemes hiábavalóságon, mmentendő, a kudarcok írástudója és a vér esztétája lesz.

E világban, ahol a szenvedések összemosódnak és elhomályosulnak, az egyetlen úr a Szó.

FILOZÓFIA ÉS PROSTITÚCIÓ

A filozófus, ha már búcsút vett az elméletektől és a babonáktól, ám egyelőre még járja a világ útjait, követendő példát találhat az útszélipürrhonizmusban, amely a lehető legkevésbé dogmatikus teremtmény: az utcalány sajátja. Ahogy semmihez sem kötődik és mindenre n

ahogy azonosul az ügyfél elveivel és kedély állapotával; ahogy minden alkalommal hangszínt és arcot cserél; ahogy bármikor kész szomvidám lenni, hisz az neki egyre megy; ahogy kereskedelmi megfontolásból szórja sóhajait; ahogy felvilágosult és hazug szemmel nézi, ma fölébe hágott, őszinte embertárs - mindezzel a szellem számára a nagy bölcsekéhez fogható magatartási mintát kínál. Mentesülni mindmeggyőződéstől, mind az emberekkel, mind önmagunkkal kapcsolatban: íme a tisztánlátás szabadegyeteme, a központi tétel a prostitúmely ugyanúgy a társadalom pereméhez tartozik, akár a filozófia. Amit csak tudok, az örömlányok iskolájában tanultam” - az igazi gond- aki bármit éppúgy elfogad, ahogy el is utasít - ekképp kellene felkiáltania, mikor az ő nyomukba lépve, a fáradt mosolygás szaktekintéaz emberek már nem többek számára ügyfeleknél, a nagyvilág utcái pedig vásárcsarnokoknál, ahol keserűségét ugyanúgy áruba bocsátársnői a testüket.

A LÉNYEG RÖGESZMÉJE

Amikor minden kérdés mellékesnek és felületesnek tűnik, mikor az elme mind átfogóbb problémák után kutat, megesik, hogy nem akadsemmiféle tárgyra az Üresség körvonalazhatatlan akadályán kívül. Ettől kezdve a filozófiai lendület, minthogy kizárólag a hozzáférhetetlekudarcnak néz elébe. Avégből, hogy körüljárja a dolgokat és az ideig-óráig tartó ürügyeket, jótékony hatású nehézségeknek adózik; ámmindegyre általánosabb alapelv kutatásába kezd, a Lényeg homályában elvész és semmivé válik.

Csak az boldogul a filozófiában, aki még kellő időben visszafogja magát, és elfogadja a nyugtalanság ésszerű fokának korlátait és kény



g , g gj g , g j y g g yBármelyik probléma, ha a legmélyére nézünk, csődhöz vezet, az értelmet pedig fedetlenül hagyja: nincs több kérdés és válasz e horizonttérben. A kérdésfeltevések szembefordulnak az őket kiötlő elmével, és áldozatul ejtik. Ellene tör minden: a saját magánya, a saját merésátlátszatlan abszolútum, az ellenőrizhetetlen istenek, és a napnál világosabb nemlét. Jaj annak, aki a lényeg valamely pillanatához érve nmegálljt parancsolni magának! A történelem azt mutatja, hogy azok a gondolkodók, akik megmászták a kérdések kaptatóját, és a legvélépcsőfokra, az abszurditáséra is rátették lábukat, a meddőség példáján kívül semmit sem hagytak az utókorra, miközben félúton megámegtermékenyítették a szellem haladását; ez utóbbiak felebarátaik igényeit szolgálták, rendelkezésükre bocsátottak egy jól kifaragott bnéhány jól nevelt babonát, néhány alapelvnek álcázott tévedést és a remények egy teljes rendszerét. Ha vállalták volna a mértéken felüliveszélyeit, idegenkedésük a jótékony tévedésektől ön- és közveszélyesekké tette volna őket nevüket felírták volna a mindenség és a gdás határköveire - mint valami meddőségre kárhoztatott, beteg elméjű kutatók, a terméketlen szédületek szerelmesei, akik még képzelhelyénvaló álmokat hajszoltak…

Az emberekre csak a lényeggel szembeszegülő eszméknek van befolyásuk. Mihez is kezdenének a gondolkodásnak egy olyan területévmég az sincs biztonságban, aki természetes hajlamánál, vagy morbid vágyainál fogva kíván ott megtelepedni? Még levegőt sem lehetne

olyan tartományban, ahol nincs helyük a bevett kételyeknek. Ha pedig egyes elmék túlmennek az általánosan elfogadott kérdések körénazért fordulhat elő, mert vagy az anyag mélységeiben gyökerező ösztön, vagy valami kozmikus betegségből eredő elferdülés kerítette őkhatalmába, és az elmélkedés olyannyira igényes és átfogó nagyságrendje felé sodorta őket, amelyhez mérten a halál jelentéktelennek, aösszes eleme ócska viccnek, a metafizika apparátusa pedig haszonelvű és gyanús dolognak tűnik. A végső határnak ez a rögeszméje,előrenyomulás az ürességbe a meddőség legveszélyesebb formájával jár együtt, melyhez képest a nemlét valósággal a termékenység

Annak, aki elégedetlen mindennel, amit csinál - a munkájával, vagy a kalandjaival -, nem kell egyebet tennie, mint áthelyezni a befejezetigényét egyetemes síkra, és máris képtelenné válik, hogy beteljesítse akár a művét, akár az életét.

A metafizikai szorongás egy olyan, végletekig lelkiismeretes mesterember helyzetére emlékeztet, akinek nyersanyaga maga a lét. Addielemezgeti azt, míg végül képtelenné válik alkotni, akár egy miniatűr mindenséget is létrehozni. A szavak szegényességétől kétségbeesodahagyva félkész versét, a létezők összességétől körülvett elégedetlen szellem zavarodottságát jeleníti meg. Képtelensége arra, hogy mellé rakja az elemeket - melyekből az íz és a jelentés éppúgy hiányzik, mint az őket kifejező szavakból -, végül az üresség feltárulásáhozaztán a verselő vagy a csendbe, vagy valami kibogozhatatlan mesterkéltségbe vonul vissza. A világmindenséggel szemben a túl igényeMallarmé művészi kudarcához hasonló vereséget szenved. Páni félelem ez a tárgy előtt, amely nem tárgy többé, amely már kicsúszott azkezéből, mivel - eszmei síkon - túllépte a határait. Akik nem maradnak meg a használatukban álló valóságon belül, akik túllépnek a létezségén, kénytelenek lesznek vagy a lényegtelenhez idomulni, hátraarcot csinálni, és beilleszkedni az örök bohózatba, vagy elfogadni a küállapotának minden következményét, ami pedig fölösleges időpazarlás, ha az ember csak nézi, vagy tragédia, ha át is éli.

AZ EPIGONOK ÖRÖME

Lehet-e kifinomultabban kétértelmű gyönyörűség, mint végignézni egy mítosz szétesését? Hány meg hány szívet kellett elpocsékolni létreaz intolerancia mekkora túlkapásai kellettek a tiszteletben tartatásához, micsoda üldözésekben volt részük az ellenszegülőknek, és menkellett feláldozni, hogy végül megérjük… a pusztulását! Az értelem csak olyan korokban virágzik, mikor a hitek elszáradnak, tételeik és efellazulnak, és a szabályaik rugalmasabbakká válnak. Minden korszakvég valóságos paradicsom a szellem számára, mely csak bomlásszervezeten belül képes visszatalálni játékaihoz és szeszélyeihez. Aki szerencsétlenségére egy alkotó és termékeny korba született, kénelviselni annak korlátait, és beállni a sorba; egysíkú látomás rabjaként behatárolt horizont zárja körül. A leg-pezsgőbb történelmi pillanategyben a legfojtogatóbbak is; végzetszerűségként léptek fel, mely az együgyű elmékre áldásos hatású, de annál halálosabb a tágasabb

terek kedvelői számára. A szabadságnak nincs másutt mozgástere, csak a kiábrándult és meddő epigonok, csak a késői korszakok gokörében, amely korokban a stílus fellazul, és nem vált ki többet egyfajta ironikus együttérzésnél.

Egy saját istenében elbizonytalanodott egyház tagjának lenni - miután azt hajdanában már tűzzel-vassal kierőltette-, ezt az eszményképekövetnie minden független elmének. Mikor egy mítosz bágyadttá és áttetszővé, az azt alátámasztó intézmény pedig kegyessé és megéra problémák kellemes rugalmasságra tesznek szert. Egy hit hanyatlásának kezdete, szigorának elernyedése egyfajta szelíd ürességet olelkekbe, ami befogadókészekké teszi őket, azt azonban nem teszi lehetővé, hogy szemet hunyjanak az ólálkodó és a jövőt beárnyékolófelett. A szellem egyedüli bölcsői e történelmi haláltusák, melyek megelőzik a hajnalhasadások elmebaját…

VÉGSŐ MERÉSZSÉG

Ha igaz, hogy Nero ekképp kiáltott volna fel: Boldog vagy, Priamosz, amiért láttad hazád pusztulását!”, ismerjük el érdeméül, hogy a kihfenségéig, a tisztelgő főhajtás legvégső fokáig, a gyászos fennköltségig emelkedett. Ilyen szavak után, amelyek egy császár szájába olypompásan illenek, jogunk van banalitásokat beszélni; sőt nem is tehetünk egyebet. Ki tudna ezek után még extravagánsnak mutatkozni?

Trivialitásunk aprócska balesetei arra köteleznek, hogy csodáljuk a császárt, e könyörtelen komédiást (annál is inkább, hisz az ő elmebnagyobb dicsőséget aratott áldozatainak megannyi jajszavánál, lévén a történetírás legalább annyira embertelen, mint az események, aszól). Az övével egybevetve minden viselkedés majomkodásnak tűnik. Ha pedig igaz, hogy Róma felgyújtásához az Iliász ébresztett benvolt-e már része műalkotásnak ennél érezhetőbb hódolatban? Mindenesetre ez az egyedüli példa a mozgásba lendült irodalomkritikáratevőleges esztétikai értékítéletre.

Egy könyv ránk gyakorolt hatása csak akkor valódi, ha kedvünk támad tőle, hogy utánozzuk cselekményét, hogy öljünk, ha a főhős is öl, hféltékenyek legyünk, ha ő is féltékeny, hogy ágynak essünk, vagy haldokoljunk, ha a hős is beteg, vagy a halálán van. De számunkra minképzelődés, csak holt betű marad; Nero volt az egyetlen, akit látványként ragadott magával az irodalom; ő kortársai és fővárosa hamujáva recenzióját…

Szükség volt rá, hogy ezeket a szavakat és ezeket a tetteket legalább egyszer valaki kimondja és véghez vigye. Egy gazember vállalta mfeladatot. Ez megvigasztalhat, sőt meg is kell vigasztalnia bennünket, máskülönben hogy tudnánk mindig újra szembenézni megszokottéletvitelünkkel, az olyannyira bölcs és leleményes igazságainkkal?

A FÉLRESIKERÜLT EMBER KÉPMÁSA



Mivel irtózik bármiféle tettől, egyre ezt ismétli magában: Mozogni, mekkora ostobaság!” Nem annyira az események ingerlik, mint inkágondolat, hogy bennük részt vegyen; minden tette arra irányul, hogy kivonja magát azokból. Gúnykacajával már az előtt sivataggá tette ahogy magába szívta volna zamatát. Utcai Prédikátor ő, aki vereségeire az egyetemes jelentéktelenségből meríti mentségét. Erőfeszítéskimutassa tetszés szerint bárminek a jelentéktelenségét, könnyen célba érnek, hisz a bizonyítékok tömege szól az ő oldalán. Az érvek cmindig győztesen kerül ki, míg a tettek terén mindig ő az, aki alulmarad: igaza” van, mindent elutasít-és minden elutasítja őt. Koraérettemindazt, amit az élet érdekében nem szabadna felfogni - tehetségét pedig, mely túlságosan is tisztában volt a rendeltetésével, inkább efélelmében, nehogy együgyű műben csapódjék le. Mindannak lenyomatát, ami lehetett volna, úgy hordja magán, mint stigmát és mint dicszégyelli, de büszkén is viseli a terméketlenség kiválóságát; a naiv csábítások végképp idegenek tőle; ő az egyetlen, aki megmenekült helótái közül. Beteljesületlenségei végeláthatatlan tömegéből meríti szabadságát; ő a végtelen és szánni való isten, akinek semmiféle tesem szab korlátokat, aki t semmiféle teremtmény sem háborgat imádatával, és akit senki nem is kímél. Amennyi megvetést zúdított másvissza is kapja tőlük. Csak el nem követett tetteiért kell vezekelnie, ezek számát pedig még mérhetetlen gőgjének számításai is alul értégül, mintegy vigasztalódásképpen, egy elismerés nélküli élet befejeztével, valóságos koronaként viseli majd a hasznavehetetlenségét.

( Mi végre mindez?” - így hangzik a Félresikerült, a halálban tetszelgő példabeszéde… Micsoda ösztökélő erő ez kérdés, amikor rögesválik! Hisz a halál, mielőtt túlságosan ránk nehezülne, meggazdagít, közeledtére erőink megsokszorozódnak; a bomlás művét később vrajtunk. Minden erőfeszítés nyilvánvaló hiábavalósága, jövendő hulla-állapotunknak már a jelenben kimagasló, és az idő láthatárát betöltvégül megbénítja gondolatainkat, reményeinket és izmainkat, úgyhogy az az többletlendület, amit nemrég feltűnt rögeszménk váltott ki - eelménkbe való visszafordíthatatlan beépülése után - életerőnk pangásává alakul át. Ez a rögeszme tehát arra késztet, hogy mindenné éváljunk. Tulajdonképpen az lett volna a dolga, hogy az egyetlen lehetséges választás elé állítson: kolostor vagy kocsma. De minthogy nemelőle sem az örökkévalóságba, sem az örömszerzésbe menekülni, minthogy életünk örvényében kapálódzva az égtől éppoly messze kemint a közönségességtől, átváltoztat bennünket e bomlásnak indult hősök fajává, akik sokat ígérnek, de semmit sem teljesítenek: az Ürekifulladó Semmittevők; tartásos tetemek, akiknek minden elfoglaltsága kimerül annak elgondolásában, hogy létük egyszer majd abbam

A TRAGÉDIA FELTÉTELEI

Ha Jézus pályafutását a kereszten végzi, és nem állt volna neki feltámadni - milyen szép tragédiahős lett volna belőle! Természetének iscsodálatos témától fosztotta meg az irodalmat. így az igazak esztétikai szemszögből középszerű sorsában osztozik. Mint minden, ami aszívekben fennmarad, ami kultusz tárgya lehet, és aminek nem helyrehozhatatlan a pusztulása, ő is alkalmatlan rá, hogy a tragikus sorsototális vég látomását keltse. Ehhez az kellett volna, hogy senki se álljon be követőjének, és színeváltozásával ne emelkedjék tilalmas dicSemmi sem idegen annyira a tragédiától, mint a megváltás, az üdvözülés és a halhatatlanság gondolata! - A hősnek, mikor összeroskatettei alatt, nem állhat módjában természetfeletti kegyelem révén kijátszania halálát; semmi szín alatt sem marad fenn - már ami a létét ilkülönállóságát pedig az emberek emlékezete őrzi, mint a szenvedés egyik látványosságát; nem lévén tanítványai, meddő sorsa legfeljeképzeletét termékenyíti meg. Macbeth mindenféle megváltás reménye nélkül omlik össze: a tragédiában nincs utolsó kenet…

Minden hit sajátossága, még ha megbukik is, hogy kijátssza a Jóvátehetetlent. (Mihez kezdett volna Shakespeare egy vértanúval?) Az inem valamely vallás, hanem a saját sorsa nevében harcol és vállalja a halált. Léte kiküszöböli minden kibúvó gondolatát; megrekedés szminden út, ami nem a halála felé vezet; ő az életrajzán” dolgozik; a végkifejletet készíti elő magának, és ösztönösen megmozgat mindegyászos eseményekből alkossa meg magát. Mivel tápláló nedve a végzet, bármely kiút hűtlenség lenne pusztulásával szemben. Ezért a embere soha nem térhet meg egyetlen valláshoz sem: hisz élete végcéljától fosztaná meg magát. Keresztre szegezetten nem emelgetnaz égre: számára élettörténete az egyetlen abszolútum, az egyetlen vágya pedig a tragédia akarása…

AZ IMMANENS HAZUGSÁG

Élni annyit jelent: hinni és remélni - hazudni másnak és hazudni magadnak. Ezért van az, hogy az ember leghitelesebb képe, amit valahalétrehoztak, továbbra is a Búsképű lovag marad, akire ráismerünk még a legtökéletesebb bölcsben is. A Kereszttel kapcsolatos kellemepizód, miként az a másik, valamivel fenségesebb is, amire a Nirvána tette fel a koronát, ugyanabból a valószerűtlenségből táplálkozik,ezekben elismertté vált is egyfajta jelképérték, amit később a szegény hidalgó kalandjaitól már megtagadtak. Nem sikerülhet mindenkinérni: a hazugságok termékenysége más és más… Az egyik átverés diadalt arat: nyomában vallás, tanítás vagy mítosz születik - és hívekmásik megbukik: ez esetben nem több, mint elhajlás, elmélet, képzelődés. Csak a mozdulatlan dolgok nem toldják meg azt, amik: egy khazudik: senkit nem is érdekel - ezzel szemben az élet találékonysága kifogyhatatlan: az élet az anyag széphistóriája.

Fantomokba szerelmes porszem - ez az ember: eszményien hasonló tökéletes képmását Don Quijote testesítené meg - Aiszkhülosz sznézve.

(Ha a hazugságok rangsorában az életet illeti meg az első hely, rögtön utána a szerelem, ez a hazugságon belüli hazugság következik. Khelyzetünk kifejezőjeként a boldogság és a szenvedés vonzerejével övezi magát - ezek révén egy másikban találjuk meg önmagunk pótsMiféle rászedéssel ragad ki magányunkból egy szempár? Létezik-e ennél megalázóbb kudarca a szellemnek? A szerelem elaltatja a tumagához térő tudás végez a szerelemmel. Nem tarthat bármeddig a valótlan győzelme, hiába alakoskodik a leglelkesítőbb hazugság láKülönben is, kinek lehetnének az illúziói elég erősek ahhoz, hogy másvalakiben találja meg azt, amit hiába keresett önmagában? Vajonmelege meg tudná adni azt, amit a mindenség egésze sem adhatott meg? Mégis ennek az általánosan elterjedt, természetfeletti rendellenességnek ez az alapja: kettesben megoldani - vagy inkább felfüggeszteni - minden rejtélyt; a szélhámosság segítségével megfeledkeképzelődésről, amiben csak úgy lubickol az élet; az általános ürességet páros gügyögéssel kitölteni; és végül - az eksztázis paródiájakéelmerülni az alkalmi cinkos izzadságában…)

AZ ÖNTUDAT ELJÖVETELE

Mennyit kellett tompulniuk ösztöneinknek, finomodni a működésüknek, hogy végül az öntudat ellenőrzése alá vonja tetteink és gondolataegyüttesét! A legelső viszszafogott természetes reakció már maga után vonta az élettevékenységek elnapolását, és a közvetlennel szem

kudarcainkat. Az ember - a késleltetve vágyakozó állat - az a józan nemlét, ami mindent magába foglal, és amit semmi sem foglal magáösszes dolog felett őrködik, de egyik sem a tulajdona.



Az öntudat felbukkanásához viszonyítva minden más esemény csekély jelentőségű, vagy jelentéktelen. Feltűnése azonban, mely meghazélet adottságait, az élővilágban veszélyes felfordulást, valóságos biológiai botrányt kavart. Semmi sem jelezte előre: a természetes automég csak nem is sugallta egy olyan állat lehetőségét, ami túllendül majd az anyagon. Hogy a gorilla elveszti szőrzetét eszmények kedvéékesztyűbe dugja, isteneket farag, a homlokát ráncolja és az eget imádja - mennyi szenvedést kellett és mennyit kell még a természetnekekkora bukás láttán! Hiszen az öntudat messzire vezet és bármit lehetővé tesz. Egy állat számára az élet abszolútum; az ember számáraabszolútum, de ürügy is. A mindenség evolúciójában nincs fontosabb jelenség, mint az a számunkra fenntartott képesség, hogy minden ürügyet tudunk csinálni, hogy képesek vagyunk játszani mindennapos vállalkozásainkkal éppúgy, mint végső céljainkkal, és hogy a szeszistenítése révén képesek vagyunk egyazon szinten kezelni egy istent és egy seprűt.

Az ember mindaddig nem fogja lerázni az őseit - és a természetet míg a Feltétlen utolsó maradványait is ki nem irtja magából, míg a matöbbiek életét nem képes bábjátéknak látni, ahol csak a nevetés kedvéért rángatja a szálakat, világvégi szórakozásul. Ekkor lesz belőlelétező. Az öntudat megtette kötelességét…

AZ IMA ARROGANCIÁJA

Mikor az ember a monológ határára, a magány legszélére érkezik - más beszélgetőtárs híján -, kitalálja az Istent, a dialógus legfelsőbb ü Ameddig Őt szólongatod, az elmebajod jól álcázva van és… mindent szabad. Az igazi hívő nem sokban különbözik az őrülttől; csakhogyőrültsége törvényes és elfogadott; ideggyógyintézetben végezné, ha eszelős gondolatai mögött nem valamely hit állna. De az Isten fedeztörvényesíti őket. Egy hódító gőgje elhalványul a buzgó hívő hivalkodása mellett, amint Teremtőjéhez fordul. Honnan vesz magának ekkomerészséget? Még hogy a szerénység a templomok erénye, amikor holmi megrokkant vénasszony azt képzeli magáról, hogy a Végtelekeze ügyében, imáival pedig a vakmerőség olyan szintjére emelkedik, amire még egyetlen zsarnok sem formált jogot?

A világ minden kincsét odaadnám egyetlen pillanatért, amikor összekulcsolt kezeim ti tkaink és banalitásaink nagy Felelőséhez könyörölám, ez a pillanat bármelyik hívő számára megszokott adottság - mintegy a szolgálat időbeosztása. Aki valóban szerény, csak ezt hajtogmagában: Lévén túl alázatos az imához, túl tehetetlen, semhogy átlépjem a templom küszöbét, beérem saját árnyékommal, és nem kívIsten kapituláljon imáim hallatán.” Ha pedig valaki a halhatatlansággal kecsegteti, így válaszol: A gőgöm nem kifogyhatatlan: tartalékaikorlátozottak. Úgy gondoljátok, hogy a hit nevében legyőzitek az éneteket; voltaképp azonban arra ácsingóztok, hogy átmentsétek az

örökkévalóságba, mert nem elégedtek meg az itteni időtartammal. Beképzeltségetek a kifinomultságával túltesz minden evilági becsvátietek mellett a dicsőségről szőtt álmok melyike ne bizonyulna füstnek és csalásnak? Hitetek voltaképp a nagyság kábulata, amit a közöazért tűr meg, mert rejtekutakon lopakodik; kizárólagos rögeszmétek, hogy porból vagytok: az időtlenségre vágytok, s emiatt üldözitek aporhüvelyét szerteszóró időt. Csak a túlvilág elég tágas a vágyaitoknak; a föld és minden földi

pillanat túl törékeny számotokra. A kolostorok megalomániája meghalad mindent, amit a paloták fényűzési láza valaha is elképzelt. Aki nyugszik bele saját nemlétébe, annak beteg az elméje. És mindenki közül a hívőben legkevesebb a hajlandóság rá, hogy elfogadja. Rémel a megmaradás ennyire túlhajtott akarata. Nem engedek a véget nem érő Én beteges csábításának. Igenis henteregni akarok ahalandóságomban. Normális akarok maradni.”

(Uram, add meg nekem az erőt, hogy sohase imádkozzam, kímélj meg mindenféle imádat elmebajától, és távoztasd el tőlem a szeretetamely mindörökre kiszolgáltatna Neked! Szívem és az ég közé bárcsak terülne üresség! Nem kívánom, hogy jelenléted benépesítse sivhogy éjszakáim felett a te fényességed zsarnokoskodjék, hogy Szibériáim megolvadjanak a te Napod alatt. A tiednél is nagyobb magánazt akarom, hogy tiszták legyenek a kezeim, veled ellentétben, aki mindörökre bemocskoltad őket, amikor földet gyúrtál, és beleavatkozdolgaiba. Nem kérek mást a te idétlen mindenhatóságodtól, csak a magányomnak és a kínjaimnak kijáró tiszteletet. Nincs mihez kezdeszavaiddal; és félek az őrülettől, amely hallanom engedné őket. Add meg nekem az első pillanatot megelőző csodát, a békét, amit te neelviselni, és ami arra késztetett, hogy hasadékot vágj a nemléten és megnyisd benne az időknek ezt a zsibvásárát, ekképp ítélve engemmindenségre - arra a megaláztatásra és arra szégyenre, hogy vagyok.)

KÉJELGÉS A FÁJDALOMBAN

Miért nincs meg benned az erő, hogy kivond magad a légzés kötelezettsége alól? Miért viseled még mindig el ezt a megszilárdult levegelzárja a tüdődet, és nekiütközik testednek? Hogyan győzhetnéd le ezeket az átláthatatlan reményeket és megkövesedett eszméket, amváltva hol a sziklák magányát, hol meg a világ határán megkövült köpet elszigeteltségét utánzód? Távolabb vagy önmagadtól, mint egyfelfedezetlen bolygótól, a szerveid pedig a temető felé tekintenek, elirigyelve tőle a dinamizmusát…

Felvágnád az ereidet, hogy összekend ezt a papírlapot, ami éppúgy a terhedre van, akárcsak az évszakok? Nevetséges próbálkozás! Avízzé vált a sok virrasztástól, többé nem folyik ereidben… Semmi sem fog kedvet ébreszteni benned az élethez és a halálhoz, az eltelt évkihunytál, és most már mindörökké kerülni fogod ama hangtalan, vonzerő nélküli forrásokat, amelyekből az emberek ivóvizüket merítik. Tcserepes ajkú koraszülött, távol maradsz majd az élet és a halál robajától, távol a könnyek zajától…

(A szentek igazi nagysága abban áll, hogy - mások által felülmúlhatatlanul - képesek a Nevetségessé válástól való Félelmet legyőzni. Neszégyenkezés nélkül sírni; ők viszont épp a könnyek adományát” emlegetik. Mi száraz szemekkel adózunk a tisztességnek, és ezáltal mnézőivé dermedünk saját keserű, összezsugorodott végtelenünknek, elszalasztott túláradásainknak. A szemeknek mégsem az a rendelthogy lássunk, hanem hogy sírjunk velük; ahhoz, hogy valóban lássunk, le kell hunynunk őket: ez előfeltétele az önkívületnek, az egyetlen merejű látomásnak, miközben az érzékelést felőrli a rettegés az újabb és újabb deja vuktől, a már kezdettől fogva ismert jóvátehetetlentől.

Aki előre érezte a világot érő céltalan szerencsétlenségeket, és aki a megismerésnek sem köszönhet többet, csak veleszületettkiábrándultságának igazolását, annak a sírást gátló aggályok csak még inkább elmélyítik eleve elrendeltségét a szomorúságra. Ha van

némi irigység a szentek hőstetteivel szemben, az nem annyira látszatokkal szembeni undoruknak, vagy a transzcendencia utáni epekedszól, mint inkább a nevetségessé válástól való félelmük legyőzésének, amelytől ő nem képes szabadulni, és ami visszatartja őt a könnyeszetfeletti kellemetlenségétől.)



NAPI ÁTOK

Magadban mindennap ezerszer ismételed: Semminek sincs értéke idelenn”, helyed mindörökké változatlan, és bárgyún pörögsz, mint búgócsiga… Mert hisz a gondolatban, hogy hiábavaló minden, nincsen sem fejlődés, sem végkifejlet; merészkedjünk bármilyen messzekérődzésben, ismereteink jottányit sem gyarapodnak: jelen állapotukban éppoly gazdagok és éppoly jelentéktelenek, mint a kezdet kezVeszteglés ez a gyógyíthatatlanban, a szellem leprája, megvilágosodás az elképedéstől. Mintha egy lelki szegény, egy idióta megvilágomenne át, és ott berendezkedne, anélkül, hogy módjában állna kilépni belőle, és helyreállítani korábbi ködös és kényelmes állapotát - ehhasonló helyzetbe kerül, aki akarata ellenére belebonyolódik az egyetemes hiábavalóság szemléletébe. Valami fullasztó világosság prémint akit az éjszakái magára hagytak, nem tud mit kezdeni e véget nem érő nappallal. Mikor hagyja már abba csóváit ontani a fény, eltaéjsötét világ emlékét, mely korábbi mindennél, ami létezik? Letűnt a Teremtés fortéimét megelőző, pihenést nyújtó higgadt káosz, és amsokkal édesebb volt, oda az értelmi nemlét káosza!

A ZÜLLÖTTSÉG VÉDELMÉBEN

Ha az egyik serpenyőbe tennénk mindazt a rosszat, amit a tiszták” szabadítottak a világra, a másikba pedig azt, ami elvtelen és aggályemberektől származott, bizonyára az előbbi oldalra dőlne a mérleg. Minden üdvözülési képlet, hirdetőjének lelki szemei előtt, már üzemállította a maga nyaktilóját… Az elzüllött korok szerencsétlenségei súlyosságban elmaradnak a lánglelkű korok okozta sorscsapásoktól;még mindig kellemesebb, mint a vérfürdő; a kicsapongás kíméletesebb az erénynél, a romlottság emberibb az erkölcsi szigornál. Egy euralkodik és nem hisz semmiben: íme a hanyatlás

m

édenének példaképe, íme a történelemre adott legfőbb megoldás. A népeket mindig a haszonlesők mentették meg; és a hősök döntöttromlásba. Egyívásúnak érezni magad, no nem a Forradalommal és Bonapartéval, hanem Fouchéval és Talleyrand-nal: köpönyegforgatcsak a szomorúság adaléka hiányzik ahhoz, hogy tetteikben felismerjük az élet művészetét.

Az elfajzott korokat illeti az érdem, hogy lemeztelenítik az élet lényegét és világossá teszik számunkra, hogy minden csak bohózat vagy és hogy nincs az az esemény, amit érdemes volna szépíteni: gyalázatos az így is, úgy is. A nagy korok, egyik vagy másik század, király, hazugságai… Az igazság” csak néhány pillanat erejéig tetszik át, mikor a szellem, építő jellegű delíriumát sutba vágva, hagyja sodortatnszétzilálódó erkölcsöktől, eszméktől, hitektől. Megismerni annyi, mint látni; nem pedig remélni és belefogni valamibe.

A történelem csúcspontjait jellemző idétlenséghez szereplőik ostobaságán kívül semmi sem fogható. Csak ki finomultság hiányában metetteiben és gondolataiban a végsőkig. Az oldott elme irtózik a tragédiától és a mennybemeneteltől: a balsorsok és babérkoszorúk éppkétségbe ejtik, mint a banalitások. Túl messzire menni mindenkor az ízléstelenség csalhatatlan bizonyítéka. Az esztétát utálattal tölti el afenséges, és a megannyi hős… Ő csak a tréfacsinálókat képes értékelni…

DIVATJAMÚLT MINDENSEG

Az elöregedési folyamat sokkal gyorsabb ritmust követ a verbális, mint az anyagi világban. A túl sokat ismételt szavak elerőtlenednek ésszemben az anyaggal, amelynek alapszabálya épp a monotónia. Az elmének egy vég nélküli szótárra lenne szüksége, eszköztára azonbhasználatban elcsépelt szócskára korlátozódik. Ezért a meghökkentő párosításokat igénylő újszerűség a szavakat váratlan szerepekre kaz eredetiség a jelző megkínzásában, és a kifejezően erőltetett metaforában merül ki. Tegyetek minden szót a helyére: íme a Beszédmindennapos temetője. A nyelv halála, ha valaminek megvan benne a szerepe: az előre sejtett szó - megboldogult szó; egyedül mesterkhasználata lehel némi új erőt belé, addig is, amíg a köz ismét elfogadja, alkalmazza és bemocskolja. A szellem vagy kényeskedik - vagylétezik, míg a természet átengedi magát mindenkor azonos eszközei egyszerűségének.

Amit a röviden csak életnek nevezett valamivel szembeállítva, a saját életünknek nevezünk, pusztán divatok szüntelen létrehozatala a meforgatott beszéd segítségével; pusztán a sekélyesség burjánzása, mert másként a lelkünket kéne kilehelnünk a történelmet és az anyagelnyelő ásítással. Ha az ember kitalálja a fizika új elméletét, azzal nem annyira a természet magyarázata a célja, mint inkább hogy megsa nagyon is ismert, megszokott, már-már közönségesen leegyszerűsíthetetlen világegyetem unalmától, amelyet aztán önkényesen annyidimenzióval ruház fel, ahány jelző csak aggatható ama mozdulatlan dologra, melyet végképp megelégeltünk mindig ugyanúgy látni és elsahogy azt őseink és közvetlen elődeink ostobasága tette. Jaj annak, aki kiismerve ezt a maszkabált, továbblép! Lábbal tapossa majd öéleterejének titkát - és eléri a keresettség nélküli, mozdulatlan igazságot, azokét, akikben kiapadtak a Kényeskedés forrásai , és akik elmesterkéltség híján, elsorvadt.

(Nagyon is megvan a létjogosultsága elképzelni azt a percet, mikor az élet megy majd ki a divatból, és úgy elavul, mint a romantika vissznyomán a holdvilág és a tüdőbaj: ő koronázza meg a lemeztelenített szimbólumok és a leleplezett betegségek anakronizmusát; és ekkoönmaga: bűverő nélküli betegség, csillogás nélküli végzet. Előreláthatóan eljön a perc, amikor semmiféle remény nem tör fel többé a szamikor a föld éppúgy eljegesedik, mint az élőlények, és egyetlen álom sem festi szebbre a meddő mérhetetlent. Az emberiség, mikor molyannak látja a dolgokat, amilyenek, szégyellni fogja az utódnemzést. A félreértések és hiú ábrándok vérkeringését nélkülöző élet, a divvesztett élet a szellem törvényszéke előtt aligha számíthat irgalomra. Végső soron azonban maga ez a szellem is el fog enyészni: hisz voahogy az élet sem több előítéletnél, ez is csak ürügy a nemlétben.

A történelemnek csak addig van igazolása, míg átmeneti divatjai fölött, melyek kivetülő árnyékai az események, biztos pontként ott lebesokkal általánosabb divat; amikor azonban mindenki szemében lelepleződik, hogy ez a biztos pont nem több puszta szeszélynél, amikoközkinccsé, egybehangzó igazsággá válik, hogy az élet: tévedés, akkor honnan merítünk erőt a gyereknemzéshez, vagy akár csak egy

mozdulathoz is, amely tettet ígér, cselekvést pótol? Honnan vesszük a művészetet, hogy túléljük éleslátó ösztöneinket és józan szívünketcsodatétel útján szítható fel a jövő kísértése egy divatjamúlt mindenségben?



A FÉREGRÁGTA EMBER

Nem kívánok a továbbiakban együttműködni a fénnyel, sem az élet tolvajnyelvét beszélni. Nem mondom többé: Vagyok” - anélkül, hogyszégyellném. A lehelet szemérmetlensége, a légzés botránya, mind egy segédigével való visszaéléshez kapcsolódik…Elmúlt már az azamikor az ember a hajnalhasadás kifejezéseivel gondolkodott magáról; valami vérszegény anyagra támaszkodva, most már fogékony vkötelességére, hogy önnön pusztulását tanulmányozza és belerohanjon… ; íme itt áll egy új kor, az Önsajnálat korának küszöbén. MárpeÖnsajnálat a második bukása, tisztább és megalázóbb, mint az első: ez a bukás megválthatatlan. Hiába kémleli a láthatárt: ezer és ezetolakodik elébe, bohózatba illő megváltók, maguk is vigasztalanok. Hátat fordít nekik, hogy túlérett lelkében készülni kezdjen az édes rotMost, hogy elérte őszének legmeghittebb óráját, a Látszat és a Semmi közt ingadozik, a lét megtévesztő alakja és a hiánya közt: hánykirrealitás között…Az öntudat foglalja el az ürességet, ami a szellem által szétroncsolt létezés helyén tátong. Egy hívő vagy egy idióta ködelméjére volna szükség a beilleszkedéshez a valóságba”, amely szertefoszlik a legkisebb kétely közeledtén, a valószínűtlenségnek pus

gyanújától, a fejét felkapó szorongástól - az öntudatot előrevetítő valahány kezdeménytől, melyek kifejlődésük során ezt világra hozzák,meghatározást adnak neki, és a végső elkeseredésbe kergetik. Az öntudatnak, e gyógyíthatatlan jelenlétnek a hatása alatt az ember fellegfőbb előjogáig: önmaga elpusztításáig. - Mint a természet tiszteletbeli betege, megrontja annak életnedveit; mint az ösztönök elvont bazok életerejét. Érintése nyomán a mindenség elfonnyad, az idő pedig máris szedelőzködik… Csak az elemek romjain volt képes betea lejtőn lecsúszni. Művét bevégezte - megérett arra, hogy eltűnjék: hány évszázadon nyúlik át halálhörgés

ALKALMI GONDOLKODÓ

Az életem várakozás a Gondolatra; előre megérzem, körülzárom, rávetem magam - és nem vagyok képes megfogalmazni, kicsúszik a még mindig nem tartozik hozzám: talán távollétemben merült volna fel bennem? Feltörő és zavaros voltából hogyan tehetném jelenvalóvragyogóvá a kifejezés napnál világosabb haldoklása közben? Miféle állapot után kellene reménykednem, hogy végre kibomoljék - és el

Én, az antifilozófus, gyűlölök minden semleges gondolatot: nem mindig vagyok szomorú, tehát nem mindig gondolkodom. Amikor végiggondolatokon, még a dolgoknál is haszontalanabbaknak találom őket; ezért csak a nagybetegek agyrémei, az álmatlanság kérődzései,

gyógyíthatatlan rettegés villámai és a sóhajok átjáróházául szolgáló kételyek nyerik el a tetszésemet. Egy gondolat mélységének egyetle jellemzője az általa magába zárt fény-árnyék együttes, ahogy megigéző voltát is csak a jókedvébe vegyülő kétségbeesett felhang jelzi. Hvirrasztást rejt éjszakáid múltja? - Ez a legelső kérdés, amit egy gondolkodónak fel kellene tennünk. Aki bármikor gondolkodik, amikor ctartja, nem rendelkezhet számunkra mondanivalóval: a gondolatai fölött - vagy inkább velük egy szinten-á 11, nem felelős értük, egyáltalákötődik hozzájuk, semmit sem nyer vagy veszít egy olyan harc kockázatát vállalva, amelyben nem önmaga a saját ellensége. Semmibe sneki, hogy higgyen az Igazságban. Másként állunk az olyan elmével, akinek az igazság és hazugság már nem tartozik a babonái közé; aminden kritériumot, önmagát pedig, akár a nyomorékok és a költők, egyszerűen csak tudomásul veszi; akkor gondolkodik, ha éppen úgbeéri a rosszullét vagy delírium dicsőségével. Hát nem sokkal gondolatgazdagabb egy gyomorrontás, mint egy fogalomparádé? A szerhatározzák meg a szellem termékenységét: aki a testét nem érzi, sohasem lesz abban a helyzetben, hogy egyetlen életteli gondolat

is felvetődjék benne; fölöslegesen vesztegeti idejét valami rendbontó esemény jótékony meglepetésére várva…

Az érzelmi semlegességben kirajzolódnak a gondolatok körvonalai; de nem képesek alakot ölteni: a szomorúság az, ami a kivirágzásuszükséges légkört megteremti. Szükségük van egy bizonyos hangnemre, egy bizonyos színezetre, hogy rezgésbe jöjjenek, és fény derülj

Aki hosszú időn át terméketlen lesben állva vágyakozik rájuk, de nem találja még a formulát, hogy lejárassa őket. A szellem évadjai” egszerves ritmust követnek; nem az énem”-től függ, hogy együgyű vagyok-e vagy cinikus: lelkesedésem vagy szomorúságom szofizmái aságaim. Létezem, érzek és gondolkodom, a pillanat kénye-kedve szerint - és önmagam ellenére. Az Idő az alkotóelemem; hiába mindeellenkezés - vagyok. Nem kívánt jelenem lebonyolódik, azaz lebonyolít engem; ha már parancsolni nem tudok neki, hát megjegyzéseket fhozzá; gondolataim rabszolgájaként csak játszom velük, mint a végzet bohóca…

A SZELLEMI FOGYATÉKOSSÁG ELŐNYEI

Az egyén, aki nem több, mint szép példány, jól kidolgozott mintakép, akinek létezése mindenben fedi az élet diktálta sorsát: a szellem vrekedt. Az eszményi férfiasság - az árnyalatok felismerésének gátja - érzéketlenséget eredményez a mindennapok természetfelettiségeahonnan a művészet épp a lényegét meríti. Minél közelebb áll valaki a természethez, annál kevésbé művész. Az egynemű, különbségek átlátszatlan életerő a legendák világának, a mitológia képzelgéseinek bálványa. Abban a pillanatban, ahogy a görögök spekulációra adfejüket, a vérszegény serdülő kultusza felváltotta az óriásokét; még a hősök is, ezek az egykor, Homérosz idejében még fenséges mamltragédiának köszönhetően olyan vívódások és kételyek szószólóivá lettek, amelyek faragatlan természetükkel aligha egyeztethetőek öss

A belső gazdagság olyan feszültségekből származik, amelyeket az ember maga éltet; az önmagát teljességgel uraló életerő azonban cküzdelmet, csak tárgyra irányuló elszánást ismer. A férfiban, akibe egy adag ideges nőiesség is szorult, két törekvés viaskodik: ami bebefogadó, a lemondások egy egész világát belátja; ami benne parancsoló, az törvénnyé emeli akaratát. Mindaddig, amíg ösztönei érintlegfeljebb csak az emberi faj szempontjából lehet érdekes; amint azonban beléje furakszik valami titkos elégedetlenség, abban a pillanegy hódító áll előttünk. A szellem igazolja, magyarázza és menti, felveszi őt a hülyék főrendjébe, és átengedi a Történelem kíváncsisága amely voltaképp a mozgásba lendült ostobaság vizsgálata…

Akinek létezése nem egyszerre erőteljes és homályos betegség, az sohasem fogja tudni, hogyan hatoljon a problémák bensejébe, semveszélyeiket nem ismeri meg. Az igazság vagy a kifejezés kereséséhez a megfelelő feltételek félúton vannak férfi és nő között: a szellema férfiasság” fogyatékosságaiban keresendő… Ha a mindenféle szexuális vagy lelki rendellenesség gyanújától is mentes tiszta nőstén

üresebb, mint egy állat, akkor a sértetlen hím kimeríti a kretén” definícióját. - Gondoljon valakire, aki felkeltette a figyelmét, vagy lelkesedki önből: szerkezetében előnyére meghibásodott valami. Semmire sem becsüljük, nagyon helyesen, azokat, akik nem aknázták ki hiányés nem gazdagodtak meg a veszteségeikből, mint ahogy azokat az embereket is megvetjük, akik nem szenvednek ember voltuktól, vag



egyszerűen csak azért, mert léteznek. így hát valakiből nagyobb csúfot űzni nem lehet, mint ha boldognak” nevezzük, sem jobban hízelemint ha azt mondjuk rá, hogy van benne valami szomorú”… Hiszen a jókedv egyetlen fontos tettel sincs összefüggésben, és a bolondoksenki sem nevet, amikor egyedül van.

A lelki élet” az érzékenyek, a remegő koraszülöttek tartozéka, akik epilepsziájukban sem hanyatt nem vágódnak sem a szájuk nem habbiológiailag ép élőlény idegenkedik az elmélyültségtől”, képtelen ilyesmire, gyanús dimenziót lát benne, ami árt a tettek spontaneitásánis téved nagyot: abban a pillanatban, amint befelé fordul, kezdetét veszi az egyén drámája - tündöklése és bukása; elhatárolva magát a áradattól, az élet haszonelvű sodrásaitól, eloldozza magát az objektív céloktól. Sérült” az a civilizáció, amelynek hangadói az érzékenyenekik, végképp két vállra fekteti a természetet - így hát összeomlik. A kifinomultság szélsőséges mintapéldánya egy rajongót és egy szoegyesít magában: már nem áll ki nekibuzdulásai mellett, csak gyakorolja őket anélkül, hogy hinne bennük; az alkonyi korok mindentudó sfogyatékossága ez, az ember összeomlásának előképe. Az érzékenyek előrevetítik azt az órát, amikor a házmesterek esztétikai aggályfognak emésztődni, amikor a parasztok, kételyek alatt görnyedve nem találják majd az eke szarvát megragadni, és amikor a tisztánlátásösztöneiket levedlett emberek mind egy szálig kimúlnak, és még arra sem lesz erejük, hogy illúzióik virágzó éjszakáját visszasírják…

ÉLŐSKÖDŐ POÉTÁK

I. - Egy költő életében nem lehet beteljesülés. Minden erejét abból nyeri, aminek nem kezdett hozzá, aminek az elérhetetlenség táplálja Ráérez a létezés elégtelenségére? Kifejezőereje annál határozottabb, lélegzetvétele annál tágasabb.

Egy életrajz csak akkor hiteles, ha nyilvánvalóvá teszi egy sors hajlékonyságát, a benne rejlő változatok sokaságát. A költő azonban a véegyenes vonalát követi, amelynek szigorát semmi nem teszi rugalmasabbá. Az őrület a fajankók jussa; mindazt, amiből a költők kimaradéletrajzuk hivatott pótolni…

A vers a lényegére tapint annak, amit soha nem birtokolhatunk; végső jelentése: bármilyen jelenvaló” lehetetlensége. Az öröm a legkevérzés. (Helye van mégis a líra univerzumának azon területén, ahol a véletlen egyetlen nyalábba ötvözi a lángolást a hülyeséggel.) Akadt-ereménynek olyan dala, ami ne váltott volna ki fizikai rosszullétet, sőt akár émelygést? Megénekelni valami jelenvalót: hogyan, ha egyszerlehetőségre is a közönségesség árnyéka vetül? Vers és remény összeférhetetlensége teljes; a költő ezért lesz a hevesen átélt bomlás á

Merné-e valaki feltenni róla a kérdést, vajon milyennek érezte az életet, mikor ő csak a halál jóvoltából élt? Hiszen ha engedne a boldogsének - komédiában volna a helye… Ha ellenben lángnyelvek törnek elő a sebeiből, és ezzel együtt mégis a boldogságról - a boldogtalaerről az örömteli izzásáról - énekel, kivonja magát az igenlő hanghordozás közönségessége alól. Ekkor ő az álmok Göröghonába meneHölderlin, aki a szerelmet sokkalta tisztább részegségekké, az irrealitás mámorává lényegíti át…

A költő a valóság gyűlöletes szökevénye volna, ha menekülés közben nem vinné a boldogtalanságát is magával. Szemben a misztikussbölccsel, nem képes sem megszabadulni önmagától, sem saját rögeszméinek középpontjából kitörni: maguk az eksztázisai is gyógyíthsorscsapásokat jósló tavaszmadarak. Mivel alkalmatlan rá, hogy megváltsa magát, számára minden lehetséges, kivéve azt, hogy éljen…

II. - Egy valódi költőt arról ismerek fel, hogy gyakran forgatva, művével hosszú időn át meghitt közelségben élve, valami megváltozik bennannyira a hajlamaim vagy az ízlésem, sokkal inkább a vérem maga, mintha valami leheletfinom betegség került volna belé, hogy áramlásűrűségét és minőségét módosítsa. Valéry és Stefan George ugyanott hagy magunkra, ahol melléjük szegődtünk, vagy csak annyit ér elformailag szellemünk igényesebb legyen: ők olyan zsenik, akikre nincs szükségünk, akik nem többek művészeknél. De egy Shelley, egyBaudelaire, egy Rilke szervezetünk legmélyébe nyúl bele, és ott olyan gyökereket ereszt, mint a bűnök. Szomszédságukban a test erőreelernyed és szétesik. Hisz a költő a bomlás kórokozója, vírus, álcázott betegség, a vörös vérsejtjeinkre leselkedő legsúlyosabb veszély,pontatlansága már-már csodával is határos. A társaságukban élni annyi, mint érezni, hogy vérünk megcsappan, annyi mint a vérszegényédenéről álmodozni, és közben hallani ahogy ereinkben könnyek keringnek… I

}

III. - Míg a vers mindent megenged, hisz befogad könnyet, szégyent, önkívületet - és persze mindenekelőtt siránkozást -, a próza egyezmelvontsága ti ltja mind az ujjongást, mind a jajveszékelést. Másfajta, ellenőrizhető, kikövetkeztetett és kimért igazságokat követel meg. Mmégis ellopnánk a vers igazságát, kifosztanánk az anyagát, és mi is olyan messzire merészkednénk, akár a költők? Mért ne ültethetnénprózába szemérmetlenségeiket, megaláztatásaikat, grimaszaikat és sóhajaikat? Mért ne lehetnénk a közönségesség nyelvét használvabomló, rothadó hullák, angyalok avagy Sátánok, mért is ne követnénk el patetikus árulást ennyi fellegekben járó, baljós szárnyalással szNem a filozófusok, hanem épp hogy a költők iskolájában tanulható el az értelem bátorsága és a merészség, hogy önmagunk legyünk.Kijelentéseik” mellett még a régi szofisták legarcátlanabbul különös mondatai is elhalványulnak. De senki nem fogadja el őket: melyik g

ment olyan messzire, mint Baudelaire, nekibátorodott-e köztük egy is annyira, hogy rendszerbe foglalja Lear egyetlen villanását, Hamletkörmondatát? Nietzsche talán, a halála előtt, de sajnos még akkor is csak a maga prófétai nótáját fújta… Keresgéljünk inkább a szente Avilai Teréz és Folignoi Angéla egynéhány lázas futama jöhetne szóba… Náluk azonban túl gyakran találkozni Istennel, ezzel a vigasztalóképtelenséggel, ami megedzi ugyan bátorságukat, csakhogy leszállítja minőségét. Meggyőződések nélkül, magányosan őgyelegni az igközt nem embernek, de még csak nem is szentnek való; olykor azonban egy költő nagyon is képes lehet rá…

Elképzelek egy gondolkodót, amint gőgtől áradozva felkiált: Szeretném látni, hogy egy költő sorsként vállalja gondolataimat!” Ámde kívcsak akkor volna jogos, ha előzőleg maga is hosszú időn át foglalkozott volna a költőkkel, hogy magába szívja belőlük az átok élvezeteitpedig tulajdon elesettségük és önkívületük képével ajándékozza meg őket; mindenekelőtt azonban el kellett volna buknia a dal küszöbénaz ihleten inneni eleven himnuszt, megismernie a bánatot, hogy nem költő- azaz nincs beavatva a könnyek tudományába”, a szív ostorca forma orgiájába, a pillanat halhatatlanságába…

…Gyakran álmodtam egy mélabús és művelt, minden nyelvben otthonos szörnyetegről, aki ismeri a világ minden versét, az összes lelkemérgekkel, áhítatokkal és önkívületekkel táplálandó magát csak bolyong a világban, keresztül-kasul a halott Perzsiák, Kínák, Indiák földjé

haldokló Európában - gyakran álmodtam róla, a költők szerelmeséről, aki kétségbeesésében, hogy nem közülük való, mindegyiküket is

EGY SEHONNAI JÖTTMENT VESZŐDSÉGEI



Ez az ember, ki tudja, miféle istenverte horda szülötte, most a Nyugat körútjait rója. Egymás után több hazát szeretett, ma már egyikbenreménykedik: belemerevedett az időtlen alkonyba, mint világpolgár - aki egyetlen világnak sem polgára - immár hasznavehetetlen, névteerőtlen. Ha egy népnek nincs saját sorsa, fiainak sem adhat, ők pedig más horizontok után kívánkoznak, valósággal bolondjai lesznek, mpedig kimerítenek belőlük mindent, maguk is csodálatuk és megfáradtságuk kísérteteiként végzik. Mivel nem volt odahaza mit szeretniümáshová, más tájak felé fordul szeretetük, ahol áhítatuk ámulatba ejti az odavalósiakat. A túlhajtott érzelmek - mindenekelőtt a csodálat megkopnak és lefokozódnak… A Sehonnai Jöttment pedig, aki úton-útfélen pazarolta már magát, felkiált: Megszámlálhatatlan bálványtmagamnak, mindenfelé oltárokat emeltem, túl sokat is, és az isteneknek egész tömege előtt térdepeltem már. Most, hogy az imádásbabelefáradtam, kifogytam a rám eső delírium-adagból. Az emberben csak a saját fajtájának az abszolútumaira van erő, hiszen egy lélek, egy ország, kizárólag a saját határain belül boldogulhat: meg kell fizetnem, amiért eljöttem, amiért a Bizonytalant tettem meg hazámmá éisteneket tiszteltem, és végül amiért arcra borultam az őseimet eltörlő évszádok előtt. Honnan is jövök? már nem tudnám megmondani: templomba hit nélkül járok; a polgári közösségen belül sem tudok lelkesülni; felebarátaimra nem vagyok kíváncsi; bizonyosságok nélkülföldön. Adjatok nekem egyetlen pontos kívánságot, és én felforgatom a világot. Szabadítsatok meg a cselekvés szégyenétől, attól, hogy

eljátszom a feltámadás, esténként pedig a sírbatétel komédiáját; a köztük lévő időt az unalom szemfedőjébe takart kínok töltik ki… Az áhogy egyszer akarjak valamit - csakhogy mindent, amit akarnék, értéktelennek érzek. Mint valami melankóliában őrlődő vandál, cél nélküönmagam nélkül haladok valami ki tudja, miféle eldugott sárfészek felé… hogy felfedezzek egy elhagyott istent, aki maga is ateista, és vkételyeinek, utolsó csodatételeinek árnyékában nyugovóra térjek.”

A HÓDÍTÓK UNALMA

Napóleont, saját bevallása szerint, Párizs úgy nyomasztotta, akár egy ólomköpeny”: ebbe halt bele tízmillió ember. Ennyi a század betemérlege, amikor a nevében fellépő René lóra kap. Ez a XVIII. századi szalonokban, egy túlságosan is józan arisztokrácia elpuhultságábafelütő betegség, messzire elharapódzott, még a falvakba is: a parasztok a vérükkel fizették meg ezt a természetükkel ellenkező érzékenvelük együtt fizetett egy egész kontinens. Azok a kivételes képességű emberek, akikbe belefurakodott az Unalom, akiket minden hely istölt el és egy örök máshol kísértéséhen élnek, csak azért szítják a népek lelkesedését, hogy temetőik számát gyarapítsák. Ez a Werther

Osszián felett könnyező condottiere, ez a maga ürességét a tér egészére kivetítő Obermann, aki Joséphine elmondása szerint csak nagvolt képes egy-két önfeledt pillanatra, azzal a be nem vallott küldetéssel érkezett, hogy elnéptelenítse a földet. Egy álmodozó hódítónál nsorscsapás nem is érhetné az embereket, ők azonban csavaros terveitől, kártékony eszméitől és beteges nagyratörésétől bűvöletbe esbálványozzák. Egyetlen ésszerű lény sem vált kultusz tárgyává, még a neve sem maradt fenn, és nem volt esemény, amin a kézjegyét rajvolna. A tömeg minden pontos fogalommal, minden átlátható bálvánnyal szemben rendületlen, csak az ellenőrizhetetlenség, a hamis mishozzák izgalomba. Volt-e már valaki, aki a szabatosságért áldozta életét? Minden nemzedék az előtte járó generáció hóhérainak állítemlékműveket. Nem kevésbé igaz, hogy az áldozatok csak azért mészároltatták le magukat olyan készségesen, mert hittek a dicsőségegyvalaki győzelmében és mindenki más vereségében…

Az emberiség csak azokért rajongott, akik a pusztulásba vitték. A történelem említést sem tesz olyan uralmakról, melyek alatt a polgárokhunyták le szemüket, sem az alattvalói által mindenkor lenézett bölcs hercegről; a tömegnek csak a regényesség van ínyére, még ha minrámegy is, hisz a közerkölcs botrányaiból áll össze az emberi kíváncsiság szövevénye és minden esemény földalatti hajtóerője. A hűtlenés a felszarvazott férj szolgáltatja a komédia, a tragédia, sőt a hőseposz nagyjából összes témáját. Mivel a tisztességnek nincs sem élevonzereje, az Iliásztól kezdve a vásári komédiákig egyedül a becstelenség ragyogása szórakoztat és ingerel. Tehát mi sem természete

hogy az emberiség önként ajánlkozzék eledelül a hódítóknak, hagyja magát lábbal tiporni, hogy egy zsarnokok nélküli nemzetről szó semhogy egy nép jelenlétének és életerejének egyetlen jele: hány igazságtalanságot vitt végbe. Egy nemzet ha már nem követ el erőszakot,hanyatlásának teljében van; ösztöneit és az előtte álló jövőt erőszakos fellépéseinek száma mutatja. Járjanak csak utána, melyik háborúhagyott fel nagyobb léptékben a bűntények e nemével: máris azonosították hanyatlásának első tünetét; derítsék fel, mikortól vált számáraszerelem szertartássá, az ágy pedig a rángógörcs előfeltételévé, és tetten érték fogyatkozásának kezdetét, egyszersmind barbár öröksvégét.

Az egyetemes történelem: a Rossz története. Szerencsétlenségek nélkül az ember útja olyan, mint a természet évszakok nélkül. Egyetlekatasztrófát sem segített elő: ön észrevétlenül fog eltűnni. A többi embert csak a nyomunkban terjedő boldogtalanság érdekli. Senkinekokoztam szenvedést!” - hús-vér teremtmény szájából nem hangozhat el ilyen felkiáltás. Mikor a jelen vagy a múlt valamelyik személyiséglelkesülünk, öntudatlanul is az a kérdés motoszkál bennünk: Hány embert tett ez szerencsétlenné?”. Ki tudja, talán mindegyikünk arra a áhítozik, hogy kinyírja valamennyi felebarátját. De csak keveseknek jut ki ez a kiváltság, és nekik is csak részben: ez a megszorítás a mannak, hogy a Föld még mindig lakott. Mi, áttételes gyilkosok, tehetetlen tömeget alkotunk, tárgyak sokaságát, szemben az Idő valódi a

nagy bűnözőkkel, akik elérték céljukat.De vigasztalódjunk: közeli vagy távoli leszármazottaink majd megbosszulnak bennünket. Hisz nem nehéz elképzelnünk a percet, mikor aannyira megundorodnak maguktól, hogy legyilkolják egymást, mikor előítéleteiken és tartózkodásukon felülkerekedik az Unalom, amikoazért mennek le az utcára, hogy vérszomjukat csillapítsák, és amikor a pusztítás oly sok nemzedéken át dédelgetett álmát mindenki tette

ZENE ÉS SZKEPSZIS

A Kételyt kerestem minden művészetben, de egyikben sem találtam meg, csak álcázva, lopva, az ihlet szünetében osonva, megtört lendelőbukkanva; lemondottam azonban arról, hogy - akár még ebben a formában is - rátaláljak a zenében; ott ugyanis nincs módja érvényesiróniát semmibe vevő zene korántsem az értelem furfangjaiból ered, sokkal inkább a Naivitás - a fenség ostobasága, a vissza nem tükrvégtelen - hol gyöngédebb, hol hevesebb árnyalataiból… Mivel a szellemességnek nincs zenei megfelelője, ha egy zenészről azt mondjuintelligens, leszóljuk. Ez a tulajdonság őt lealacsonyítaná, és semmi keresnivalója abban az epekedő kozmogóniában, melyben a zenészvalami vak isten, világmindenségeket improvizál. Ha tisztában lenne adottságával, a zsenijével, majd felvetné a gőg; de nem ő tehet arró

jósdában született, soha nem értheti meg önmagát. A terméketlenek dolga, hogy értelmezzék: ő éppúgy nem műítész, ahogy az Isten se

Az irrealitás és az abszolútum határesete, végtelenül valós fikció, az egész világnál igazabb hazugság - a zene egyből elveszti varázslat



kiégve és mogorván elszakadunk a Teremtéstől, és még Bach is csak ízetlen csörömpölésnek hallatszik - ez volna a dolgokban való réstelünk, elhidegülésünk és lesüllyedésünk végpontja. Kacagni a legteljesebb fenség közepette-ezzel ülné gúnyos diadalát a szubjektív prinami az Ördöggel hoz atyafiságba bennünket! Elveszett, akit többé nem fakaszt könnyekre a zene, aki már csak egykor elhullatott könnyeemlékéből él: a meddő tisztánlátás ezzel felülkerekedett az önkívületen - amiből pedig világok támadtak valamikor…



AZ AUTOMATA

Egy előítélet folytán veszek levegőt. És az eszmék görcsét szemlélem, miközben az Üresség önmagára mosolyog… A térben nincs mánincs már élet; de a legkisebb közönségességtől újra felüti fejét: elég csak egy másodpercig várni.

Amikor az ember felfogja, hogy létezik, olyasmit érez, mint az elmebeteg, aki rácsodálkozik saját őrültségére, és eredménytelenül próbámegnevezni. A megszokás eltompította bennünk a csodálkozást azon, hogy létezünk: vagyunk- és ezzel odébb is állunk, hogy elfoglaljuka létezők betegotthonában.

Konformistaként az utánzás, a játékszabályok tiszteletben tartása, az eredetiségtől való irtózás révén élek, próbálok élni. Egy automatabelenyugvása: valami lángolásszerűt színlelni, és titkon kinevetni; csak azért idomulni a konvenciókhoz, hogy suba alatt visszautasítsuk őminden nyilvántartásban szerepelni, de állandó lakhely nélkül az Időben; és megőrizni a látszatot, amikor mindennél fontosabb volna elve

Aki mindent megvet, annak ki fogástalan méltóságteljességet kell kifelé mutatnia, hogy mindenkit félrevezessen, önmagát is beleértve: ígkönnyebben teljesíti élethamisítói küldetését. Mire lenne jó kiteregetnie a hanyatlását, ha egyszer megteheti, hogy jólétet mímeljen? A jó hiányzik a pokolból: hiszen mi más az, mint a kétségbeejtő arcát mutató, őszinte és neveletlen ember, mint olyan föld, amelynek elgondokimaradtak az elegancia és az előzékenység babonái.

Illemtudásból fogadom el az életet: az örökös lázongás éppolyan rossz ízlésre vall, mint az öngyilkosság fenn-költsége. Húszévesen minmennydörgünk az ég

és a mocsok ellen, amit befed; de aztán belefáradunk. A tragikus póz nem áll jól, csak egy hosszúra nyúlt, nevetnivaló pubertásnak; ám epróbát kell kiállnod, míg el tudod játszani a lemondás komédiáját.

Aki a szokás hatalma alól felszabadulva a legcsekélyebb komikusi adottságokkal sem rendelkezik, a szerencsétlenség valóságos őskéaz eszményien boldogtalan lény. Semmi haszna megalkotni az őszinteségnek ezt a mintapéldányát: az élet csak olyan mértékig elviselhamennyire misztifikálással vesszük körül. Egy ilyen példakép azonnal romba döntené a társadalmat, mivel a másokkal való együttélés é

épp abban áll, hogy lehetetlen szabad folyást engednünk hátsó gondolataink végtelenének. Minthogy mind egyformán szélhámosok vagyelviseljük egymást. Aki nem hajlandó hazudni, annak kicsúszna lába alól a talaj: biológiailag rá vagyunk kényszerülve a hazugságra. Nincerkölcsi hős, aki ne lenne gyermeteg, hatástalan és hiteltelen; hisz a valódi hitelesség nem más, mint henteregni a csalás, az illendő nyiltalpnyalás, a kulisszák mögötti áskálódás mocskában. Ha felebarátaink beleláthatnának abba, amit róluk gondolunk, a szótárból örökrehetnénk olyan szavakat, mint a szerelem, a barátság, a ragaszkodás; és ha vennénk a bátorságot, hogy szembenézzünk az önmagunkafelmerülő félénk kételyeinkkel, nem volna senki, aki szégyenkezés nélkül tudná mondani: én”. A maszkabál sodra mozgat mindent, ami kezdve a barlanglakón, egész a szkeptikusig. Minthogy a dögtetemektől pusztán a látszatokkal szemben viselt tiszteletünk választ el bendolgok és a lények mélyére nézni maga volna a pusztulás; elégedjünk meg hát kellemesebb nemléttel: alkatunk csak bizonyos adag igaképes elviselni…

Őrizzük meg lelkünk legmélyén az összes többit meghaladó bizonyosságot: az életnek nincs, nem is lehet értelme. Azonnal véget kellenenapjainknak, amint egy előre nem látott megvilágosodás az ellenkezőjéről győzne meg. Ha a levegő megszűnne, mi továbbra is lélegeznmenten megfulladnánk abban a pillanatban, amint elvennék tőlünk a hiábavalóság örömét…

A MELANKÓLIÁRÓL

Ha már nem tud valaki önmagától megszabadulni, azzal szórakozik, hogy emészti magát. Hiába idézi meg az Árnyak Urát, aki egyértelmsújt: mert beteg ugyan, pedig nincs betegsége, kitaszított, pedig nincs bűne. A melankólia az egoizmus álmodozó állapota: magadon kísem foglalkoztat, semmi különösebb ok gyűlöletre vagy szeretetre, mindig csak ugyanaz a süppedés a lagymatag sárba, a pokol nélkülegyazon hánykolódása, ugyanazon pusztulási vágy ismétlődése egyre… Míg a szomorúság alkalmi keretekkel is beéri, a melankólia vatér-tobzódást, végtelen tájakat igényel, hogy kiterjeszthesse barátságtalan és párás kellemeit, körvonalak nélküli nyűgét, e betegséget, annyira fél a gyógyulástól, hogy mindazt messze elkerüli, ami bomlottságának és hullámzásának határt szabna. Mint az önimádat legkülvirága - kivirul a mérgek között, amelyekből életnedveit, ernyedései életerejét meríti. Mivel épp azzal táplálkozik, ami megrontja, amit daneve alatt rejteget, az a Legyőzöttek Gőgje és az Önsajnálat…

VÁGY, HOGY ELSŐK LEGYÜNKEgy Cézár sokkal közelebb áll egy falusi bíróhoz, mint egy fölényesen józan, de hatalmi ösztöntől mentes elméhez. A fontos csak az, hogparancsolgassunk: majd minden ember erre törekszik. Mindegy, hogy birodalmat, törzset, családot, vagy csak egyetlen szolgálót irányít máris kiéli - hol dicsőségesen, hol karikatúrába illően - zsarnoki tehetségét: egy egész világ, vagy egyetlen ember az ő parancsait várjasorscsapások egész sora abból a szükségletünkből származik, hogy elsők legyünk… Mindenütt csak szatrapákba botlunk: mindegyik - geihez mérten - rabszolgák tömegére vadászik, vagy beéri egyetleneggyel. Senki sem elég önmagának: a legszerényebb is mindig talámagának egy barátot vagy társat, hogy rajta gyakorolja hatalmi álmát. Aki engedelmeskedik, módot talál, hogy más neki engedelmeskeáldozatból hóhérrá válik; ez mindenkinek a leghőbb vágya. Csak a koldusok és a bölcsek mentesek tőle - ha ugyan nem körmönfontabbűznek…

A hatalomvágy teszi lehetővé, hogy a Történelem megújuljon, miközben alapvetően ugyanaz marad; a vallások ugyan megpróbálják vissezt a vágyat, de amit elérnek vele, az csak olaj a tűzre. Ha a kereszténység végcélját mégis elérte volna, a föld most sivatag, vagyis éden

A változatos formák mögött, amiket az ember magára ölthet, van valami állandó, önazonos alap, s ez megmagyarázza, hogy a változás

látszata ellenére körben forgunk - ha pedig valaminő természetfeletti I )beavatkozás folytán megszűnnénk szörnyeknek és pojácáknak lemegszűnne a történelem.



Próbáljanak meg szabadok lenni: éhen is halnak. A társadalom csak akkor tűr meg bárkit, ha felváltva hol szolga, hol önkényúr; a világ őbörtön - ahonnan mégsem lehet megszabadulni, csak ha belepusztulsz. Hová is menne az ember, ha csak a közösségen belül tud élni, dhiányzanak belőle a kellő ösztönök, és ha már nincs benne elég vállalkozó szellem, hogy koldusnak álljon, sem elegendő kiegyensúlyozoa bölcsességnek szentelje magát? - Végül is, mint mindenki más, marad és úgy tesz, mintha nagyon el lenne foglalva; a ravaszság erőfkésztetik erre, hisz köztudott, hogy az életet sokkal kevésbé nevetséges tettetni, mint élni.

Ameddig él a szenvedély az emberekben a polgári közösség iránt, az álcázott kannibalizmus lesz ott az úr. A politikai ösztön a Bűnbeesegyenes következménye, a bukás közvetlen megvalósulása. Mindenkinek a maga magányával kellene törődnie, ehelyett inkább a másogyámkodik. Az angyaloknak és banditáknak is megvan a maguk főnöke: épp csak a köztes teremtményeknek - az emberiség zöménekFosszátok meg őket a vágytól, hogy rabok vagy zsarnokok legyenek: egy szemrebbenés alatt leromboljátok az államot. A majmok egyezegyszer s mindenkorra megpecsételődött; a történelem, ez a gyilkosságok és álmok között lihegő horda járja a maga útját. Semmi semtartóztathatja fel: még akik gyűlölik, azok is vele tartanak…

A SZEGÉNY EMBER HELYE

Nagybirtokosok és koldusok: két osztály, amely bármilyen változással, bármilyen újító felfordulással egyaránt szembeszegül. A társadalmranglétrának ez a két szélsősége ugyanúgy fél jóban és rosszban minden módosítástól, hisz a kettő egyformán megállapodott: egyik a jómásik az ínségben. Köztük foglalnak helyet - névtelen verejtékként, a társadalom alapzataként akik csak hajtják magukat, gürcölnek, kitaa remény abszurditásában gyakorolják magukat. Az Államot az ő vérszegénységük tartja el; nélkülük a polgár fogalmának nem lenne sesem valóságértéke, nem lenne fényűzés sem és alamizsna: a gazdagok és a kéregetők egyaránt a Szegény Emberen élősködnek.

Megszámlálhatatlan gyógyír van a nyomorra, de egy sincs a szegénységre. Hisz mit is lehet segíteni azon, aki megmakacsolta magát, hmárpedig nem fogja kivárni az éhhalált. Még maga a Jóisten sem tudná merre terelni a sorsát. A szerencse lovagjai és a rongyosok köznak ezek a tisztes éhezők, akiket kizsákmányol mind a pompa, mind a göncök, és kirabolják őket azok, akik, iszonyodván a munkától,szerencséjük vagy elhivatottságuk szerint inkább a szalonokban vannak otthon vagy az utcán. Az emberiség pedig ekképp halad előre: vgazdag, van néhány koldus - a többi meg szegény…

A HANYATLÁS ARCAI

Ganz vergessener Völker Müdigkeiten

Kann ich nicht abtun von meinen Lidern.

Hugó von Hofmannsthal

Egy civilizáció akkor kezd hanyatlani, mikor kizárólagos rögeszméjévé válik az Élet. A csúcsponton lévő korokban önmagukért ápolják aértékeket: az élet csak megvalósulásuk eszköze; az egyén tudatában sincs annak, hogy él, egyszerűen csak él-és boldog rabszolgája a

életre keltett, gondjába vett és bálványozott formáknak. Az érzelmi élet uralkodik rajta és kitölti. Minden alkotáshoz szükség van érzelmeerőforrásaira, ezek pedig korlátozottak. De annak a szemében, aki csak a gazdagságukkal találkozott, mégis kimeríthetetlenek: ez az ilmeli ki a történelmet. A hanyatlás érzelmi kiégettsége mindössze két módját teszi lehetővé az érzésnek és a megismerésnek: az érzékegondolatot. Márpedig az ember csak az érzelmei révén adhatja át magát az értékek világának, a kategóriákba és a szabályokba csak áéleterőt. Egy termékeny pillanatait élő civilizáció tevékenysége abban áll, hogy a gondolatokat kiemeli absztrakt nemlétükből, és mítoszváltoztatja a fogalmakat. A névtelen egyén és az öntudattal bíró egyéniség közti átmenetre mindaddig nem került sor: mégis elkerülhetetKövessük csak nyomon: Görögországban Homé- i osztói a szofistákig; Rómában a zord korai Köztársaság- (ól a Császárkor bölcsessvagy a modern világban i katedrálisoktól a XVIII. századi csipkékig.

Egy nemzet sem lesz képes a végtelenségig csak teremteni. Arra van hivatva, hogy kifejezést és értelmet adjon értékek egy bizonyosösszességének, melyeknek nemzőjük lelkével együtt kell majd elhasználódniuk. A polgár magához tér a termékenység hipnózisából: keza józanság uralma: a tömegek már csak légüres kategóriákat forgatnak a kezükben. A mítosz visszaváltozik fogalmakká: íme a hanyatlákövetkezmények meg is érződnek: az egyén élni akar; célokságra cseréli életét, egy apró kivétel rangjára emelkedik. Ám a sok kivétel

egyenlege egy civilizáció teljes deficitjét teszi ki, és előrevetíti a felszámolást. Mindenki kifinomultabbá válik - csakhogy a nagy korszakovajon nem épp a balekok fénymámorban úszó ostobasága viszi végbe?

Montesquieu állítása szerint a Római Birodalom hadserege végül kizárólag lovasokból állott. Elmulasztja azonban feltárni ennek okát. Nképzeljük magunk elé a légionáriust, aki dúskált a dicsőségben, a javakban, a kicsapongásban, számtalan vidéket bejárva elvesztette héleterejét megannyi templommal és bűntanyával való érintkezése során, egyszóval: képzeljük el őt talpon állva/A világot gyalogosként hómeg; nyeregben fogja elveszíteni. - Minden elernyedés azt mutatja, hogy immár élettani alkalmatlanság folytán megszűnik a további ragapolgári közösség mítoszaihoz. A zsoldonkívüli katona és a tisztafejű polgár egyaránt elbukik a barbárral szemben. Az Élet felfedezése steszi az életet.

Amikor egy egész nép, kisebb-nagyobb mértékben, ritka élmények után vadászik, amikor az ízlés ki finomultsága már teljesen felbolygabeidegződéseit, a felsőbbrendűség végzetes szintjére ért. A hanyatlás nem több az öntudat hatása alatt tisztátalanná vált ösztönöknél. E

szabad alábecsülnünk a gasztronómiának egy közösség létezésében játszott szerepét. Az étkezés tudatos aktusa alexandriai jelenségpusztán jóllakatja magát. Az intellektuális és vallási eklekticizmus, az érzéki találékonyság, az esztétizmus - és persze a konyhaművészerögeszméje, mind ugyanazon szellemi alakzat különböző jegyei. Az a Gabius Apicius, aki az afrikai partokig zarándokolt langusztát halá



g j , gy j gy p , p g gmivel nem talált ínyére valót, végül sehol sem vert tanyát, kortársa volt azoknak a háborgó lelkeknek, akik messziről jött istenek tömegei hódoltak, bár megelégedést vagy nyugalmat korántsem találtak ebben. Ritka élmények - változatos istenek: egyazon kiégettség, egyazlendületet nélkülöző kíváncsiság párhuzamos gyümölcsei. Jött a kereszténység: egyetlen Isten - és persze böjt. Kezdődött a trivialitás ésfennköltség korszaka.

Egy népnek nyomban vége van, amint újabb isteneket, újabb mítoszokat, újabb képtelenségeket nem tud kitalálni; bálványai megsápadnelenyésznek; máshol néz újak után, és az ismeretlen szörnyekkel szemben magára-hagyatottnak érzi magát. Ez is egyfajta hanyatlás. Dszörnyek közül mégis felülkerekedik valamelyik, előtódul egy nyers, zavaros, intoleráns új világ, hogy végül ő is felélje istenét, és felszabaalóla; mert az ember azon korokban szabad - és meddő amikor meghalnak az isiének; és akkor rabszolga - és alkotó -, amikor az istenzsarnokainak jól megy soruk.

Aki érzetei felett elmélkedik - tudatában van annak, hogy eszik -, az olyan öntudatra ébredésen megy át, aminek köszönhetően az elemicselekvések túlnőnek közvetlen céljaikon. A szellemi undor mellett kifejlődik egy másik, sokkal mélyebb és veszélyesebb: a zsigerekbőlnihilizmus legsúlyosabb formájához, az elteltség nihilizmusához vezet. Nincs az a búskomor gondolatmenet, amelynek hatására oly sötétvilágot, mint < -gy dús lakoma után. Minden vacsora, melynek időtartama meghaladja a pár percet, mennyisége pedig a feltétlenül szüksszétzilálja bizonyosságainkat. A szakácsművészet és a jóllakottság sokkal könyörtelenebbül végett a Birodalommal, mint a keleti szektárosszul el-sajátított görög doktrínák. A szkepticizmus igazi rohama csak roskadozó asztal mellett törhet az emberre. A Mennyek Országtúlkapás után bizonyára valódi kísértésként hatott, avagy elragadóan perverz meglepetesként az emésztés egyhangúságát követően. Azmegváltás útját keresi a vallásban; a jóllakottság viszont mérget. Vírusok által üdvözülni, bűnök és imák váltogatás közben menekülni is henteregni is benne egyszerre…, ez az alexandriai keserűségek legteteje.

Minden túlérett civilizációban jelen van az elcsökevényesedések teljes skálája. Az ösztönök elpuhulnak, az örömök kitágulnak, és már nebiológiai szerepüket töltik be; a gyönyör öncéllá, az elnyújtása művészetté válik, az orgazmus visszatartása technikává, a nemiség pedigdományággá fejlődik. Könyvízű eljárások és javallatok a vágy útjainak megsokszorozására, az élvezés előjátékának változatossága érdagyongyötört képzelet, a természetétől idegen dolgokba illetéktelenül kontárkodó elme -, megannyi tünete annak, hogy elsatnyult, a teste

betegesen átjárta az értelem. A rituáléként felfogott szerelem az értelmet az esztelenség birodalmában juttatja hatalomra. Ezt a beidegzmegsínylik; kötőféken tartva elvesztik a szégyenteljes vonaglást kirobbantó türelmetlenségüket; az idegek a józanul látó rosszullét és borszínházává alakulnak, az érzet pedig a kimódolt élvezet két pribékjének ügyessége folytán túlnő a maga nyers tartamán. íme a fajt kijátszíme a vér, amely túl langyos, hogy a szellemet elkábítsa, a vér, amely gondolatoktól halvány, kihűlőben levő, racionális vér…

Társalgás roncsolta ösztönök…

Párbeszédből még nem származott semmi monumentális, robbanó erejű, semmi nagy”. Ha az emberiség nem lelte volna kedvét erőinemegvitatásában, sohasem lépte volna túl Homérosz világlátását és példaképeit. De a dialektika, amely szétdúlta a reflexek önkéntelensmítoszok frissességét, a hősből reszketeg figurát csinált. A mostani Akhilleuszoknak már nem csak a sarkukat kell félteniük… Az egykorészleges és következmények nélküli sebezhetőség mára minden élőlény lényege, átkos előjoga. Az öntudat mindenhova behatolt, mégcsontvelőbe is; az ember így hát nem a létben, hanem a lét elméletében él…

Aki józan, aki megérti, megmagyarázza és igazolja magát, aki uralkodik a tettein, soha nem fog véghezvinni semmi emlékezeteset. A hpszihológia. A néhány ezer évnyi vallás és érvelés elgyengítette izmainkat, elhatározásainkat és kalandvágyunkat. Hát lehet nem megvedicsőséges vállalkozásokat? Minden tett, amin nincs rajta a szellem fényes átka, az ősi ostobaság továbbélése. Az ideológiákat azért thogy fénnyel vonják be a századok során mit sem változó barbár alapokat, és hogy elleplezzék a minden emberben közös gyilkos hajlamManapság mindig valaminek a nevében ölnek, spontánul senki se mer; minekutána még a hóhérok is szükségét érzik, hogy tettüketmegindokolják, és mivel a hősiesség is kiment divatból, aki erre érez indíttatást maciban, inkább egy problémát old meg, nem pedig áld

Az elvonatkoztatás átjárta az életet és a halált; kiesik és nagyok komplexusok” rabjai. Az Iliásztól a

pszichopatológiáig- íme az ember által megtett út egésze…

Leszálló ágban lévő civilizációkra úgy száll az alkony, mint nemes büntetés tanújele. Az irónia micsoda kéjét is érezheti annak láttára, hohosszú századokon át 6 szabta meg a hatalom előírásait és az ízlés kritériumait, végül kimarad a világ alakulásából! Egy egész világot vmindegyikük a sírba. Mit érezhetett az utolsó görög, az utolsó római? Lehet-e nem rajongani a hatalmas naplementékért? Az agónia bájcivilizációt körülleng, ha az már minden kérdéssel szembenézett, és csodálatosan meghamisította valamennyit, több látnivalóval szolgál

kezdeteinek szeplőtlen bárgyúsága.Minden civilizáció válasz a világmindenség által felvetett kérdésekre; a rejtély azonban mindvégig érintetlen marad - jönnek más civilizákíváncsisággal nekifeszülnek, de egyformán hiába, hisz egyikük sem több tévedések rendszerénél…

A csúcsponton értékek fogannak; alkonyidőben pedig, elhasználódottan és szétesőfélben, eltöröltetnek. Lenyűgöző hanyatlás - korszakaz igazságokban nincs már több élet…, amikor csontvázakként tornyosulnak a gondolkodó és kiégett lélekben, az álmok csontkamrájá

Mennyire kedves nekem az az alexandriai filozófus, név szerint Olümpiosz, aki Szerapisz templomában meghallott egy Hallelújára zendítés végleg kivándorolt! A IV. század vége felé járunk: a Szellemet kezdi beárnyékolni a Kereszt komor ostobasága.

Ugyanebben a korszakban egy grammatikus, Palladész, ezt írta: Mi, görögök, már csak hamu vagyunk. Reményeinket ugyanúgy föld taa halottakét.” És ez az összes akkoriban élt értelmes emberre igaz.



A sok Kelszosz, Porphüriosz, Juliánosz Aposztata hiába átalkodik meg, hogy feltartóztassa a katakombákból terjengő ködös fennköltséaz apostolok már nyomot hagytak a lelkekben, és egyre jobban felforgatták a városokat. Már megkezdődött a nagy Csúfság kora: silányborítja el a világot. Szent Pál - minden idők legjelentősebb kampánymenedzsere - végigcsinálta turnéit, és közben leveleivel felforgatta aalkony világosságát. Egy nyavalyatörős a filozófia öt évszázadát győzi le! Egyházatyák kobozzák el az Értelmet!

És ha a szellem gőgjét a legmélyebben megalázó dátum után kutatva végigfutom az intolerancia leltárait, nem találok semmit, ami 529-fogható, mikor is Jusztiniánosz parancsára bezárták az Athéni Iskolát. A hanyatláshoz való jog hivatalosan eltöröltetett: L mm immár kötezettség… Ez a Kétely történetének legfájdalmasabb pillanata.

Mikor egy népnek már egyetlen előítélet sincs a vérében, nem marad más erőforrása, csak az az akarat, hogy magát felszámolja. A zenszétesés szaktudományát utánozva búcsút mond a szenvedélyeknek, a lírai pazarlásnak, az érzelgősségnek, az elvakultságnak. A továmár nem képes irónia nélkül imádni: a távolság érzete mindörökre megilleti.

Az előítélet szervi igazság, ami önmagában ugyan hamis, mégis nemzedékek halmozták fel és adták tovább: büntetlenül nem lehet megtőle. Az a nép, amelyik lemond róla, folyamatosan megtagadja önmagát, míg végül már nem lesz mit megtagadnia. Valamely közösségés összetartása akkora, amekkora előítéleteinek élettartama és összetartása. A kelet népei állandóságukat önmagukkal szembeni hűsköszönhetik: mivel nem léptek előre semmit, árulást sem követtek el magukkal szemben; tulajdonképpen nem is éltek, legalábbis nem afelgyorsult életritmus értelmében, amely a történelem által egyedül figyelemre méltatott civilizációk sajátja; a hajnalpírok és a hörgő halálszaktudományaként ugyanis a történelem voltaképp regény, mely, jóllehet szigorúan rendszeresnek tünteti fel magát, a vér levéltáraiból manyagát…

Az alexandrinizmus a tudós tagadások időszaka, a hasznavehetetlenség és az elutasítás stílusa, a műveltség és az epés gúny sétája aza hitek összevisszaságában. Eszményi tere lehetne Hellász és az egykori Párizs metszéspontja, ahol az agóra és a szalon találkozik. Ecivilizáció útja a földműveléstől a paradoxonokig terjed.

E két végpont közt zajlik a barbárság és az idegbaj harca: ebből fakad a teremtő korok ingatag egyensúlya. E küzdelem a végéhez közminden horizont kitárul, anélkül azonban, hogy megfáradt, ugyanakkor mégis éber kíváncsiságot tudna kelteni. A kiábrándult egyénen a az ürességben kibontakozzon, s az értelem vámpírján, hogy a civilizációk megmételyezett vérével oltsa szomját.

Komolyan kell-e vennünk a történelmet, vagy legyünk inkább csak a nézői? Egy cél elérésééit tett erőfeszítést lássunk-e benne, vagy a fépompáját, amely szükségszerűség és értelem nélkül hol felélénkül, hol elhalványul? A válasz azon múlik, hogy az emberrel kapcsolatbanaz illúzióink, és mennyire kíváncsian firtatjuk, milyen véget ér a keringő és a vágóhíd egyvelege, ami sorsa alakulását kiteszi és ösztönzi

Létezik egyfajta Weltschmerz, világfájdalom, a század betegsége”, amelyben egyetlen nemzedék szenved; van azonban egy másik betmely a történelmi tapasztalat egészéből ered, és amely az elkövetkező idők egyedüli végkövetkeztetéséül adódik. Ez a lélek borúja”, a melankóliája. Minden változtatja a külsejét, még a Nap is, és minden öregszik, még a boldogtalanság is…

Mint ékesszólásra alkalmatlanok, mi a kézzelfogható kiábrándulás romantikusai vagyunk. Manapság Werther, Manfréd, René tisztában emésztő nyavalyával, és minden felhajtás nélkül kiteregetné. Biológia, fiziológia, pszichológia - megannyi groteszk elnevezés, amely kiik

kétségbeesésünkből a naivitást, és dalainkba elemző hangot visz, megvetjük ezért a dagályosságot! Keserűségeink tudós szótára, miumegannyi Értekezésen átszűrődött, magyarázza szégyeneinket és osztályozza őrjöngéseinket.

Ha majd az öntudatnak sikerül egyszer összes titkainkon felülemelkednie, ha majd boldogtalanságunk a rejtély utolsó nyomát is levedli, lbennünk annyi maradék láz és lángolás, hogy szemlélni tudjuk a lét és a vers romhalmazát?

Átérezni a történelem súlyát, az alakulás terhét, és azt a le-hangoltságot, melytől összecsuklik az öntudat, ha csak végigtekint a megtörtélehetséges események összegén és feleslegességén… Hiába szólítja a nosztalgia azt a lendületet, amely nem ismeri a történtekből lesvan olyan fáradtság, melynek a számára maga a jövő is temető, mely ugyanúgy mindenben eleve benne rejlik, akárcsak a létezni készülőszázadok elnehezülnek, és összenyomják a pillanatot. - Minden korszakénál nagyobb rothadás, minden birodaloménál nagyobb széthulkörül minket. Kimerültségünk értelmezi a történelmet, kifulladásunk pedig meghallattatja velünk a nemzetek szűkölését. Sápkóros színésbeugró szerepeket próbálunk a körben forgó időben: a mindenig függönyét megették a molyok, a lukakon keresztül pedig csak maszko

lidérceket látni…

Akik felismerik a hanyatlást, elkövetik azt a hibát, hogy szembe akarnak szállni vele, amikor épp bátorítaniuk kellene: ha ugyanis kifejlődmagát, és lehetővé teszi új formák megjelenését. A valódi hírhozó nem az, aki felállít egy rendszert, amikor arra senkinek sincs szükségesokkal inkább az, aki a Káoszt sietteti, munkálkodik rajta és tömjénezi. Közönséges dolog dogmákat szétkürtölni elsatnyult korokban, aminden, a jövőről szőtt álom delíriumnak vagy szélhámosságnak hat. A gomblyukban virággal menetelni a történelem vége felé, - a folyapergő időben ez az egyedül méltó magatartás. Milyen kár, hogy nincs Utolsó ítélet, nincs alkalom egy hatalmas kihívásra. A hívők: azörökkévalóság ripacsai; a hit: egy időtlen színpad igénye… - Viszont mi, hitetlenek, saját díszleteink közt halunk meg, túl fáradtan ahhoz, hulláinknak kilátásba helyezett ünnepélyességgel hitegessük magunkat…

Eckhart mester szerint az isteni megelőzi az istent; abban áll a lényege és kifürkészhetetlen alapja. Mit találhatnánk az ember legbensejészembeállítva az isteni lényeggel, meghatározná a szubsztanciáját. A neuraszténiát; ez ugyanaz az embernek, mint az isteni az Istennek.



A kimerülés légkörében élünk: a teremtés, az alkotás, a munkálkodás tetteinek nem annyira önmagukban, mint inkább az őket követő üés bukásban áll a jelentőségük. Mindenkor és elkerülhetetlenül romlásnak kitett erőfeszítéseink felől nézve a dolgok isteni, kimeríthetetlealapja kívül áll fogalmaink és érzeteink körén. - Az ember születésénél fogva fáradtságra hivatott: amikor két lábra állt és ezzel felére csötámaszkodást felületét, az állat előtt, aki volt, korábban ismeretlen elesettségre ítélte magát. Ennyi anyagot és ennyi hozzá kapcsolódó ulábon cipelni! A nemzedékek egyre halmozzák és továbbadják a fáradtságot: apáink a vérszegénység örökségét, az elbátortalanodás ta bomlás erőforrásait és a kimúlás energiáját hagyják ránk, ami végül életösztöneink erejét is felülmúlja. A felhalmozódó fáradtságra támúgy hozzáidomulunk a pusztuláshoz, hogy a szétfolyó testben végül megvalósíthatjuk a neuraszténiát - az ember lényegét.

Nem kell ahhoz hinni egy igazságban, hogy kiállj mellette, és szeretni sem kell egy kort, hogy igazolást adj neki, hiszen az alapelvek egyfbizonyíthatók, és a történések egyformán jogosak. A jelenségek együttese - akár a szellem, akár az idő gyümölcsei, mindegy - ugyanúgarra, hogy a magunkénak érezzük, mint hogy megtagadjuk, aszerint, hogy pillanatnyilag épp mihez van kedvünk: az érvek, akár a szabat

gondolkodás, akár szeszélyünk találja ki őket, mindenben egyenértékűek. Semmi sem védhetetlen - a legabszurdabb állítástól a legszörbűntényig. A gondolatok, és szintúgy a tettek története az esztelenség légkörében pereg: ki tudna jóhiszeműen olyan döntőbírát találni, aigazságot osszon vérszegény avagy vérszomjas gorillák perlekedéseiben? E földön bármit egyenlő valószínűséggel ki lehet jelenteni: Aés a delíriumok egymással kölcsönösen felcserélhetőek; a lendületet és a fásultság egyre megy; az emelkedettség és az alávalóság egsodrás része. Mutassanak nekem egyetlen olyan ügyet, ami mellett ne lehetne valamit felhozni! A pokol ügyvédeinek semmivel sincs ke

jogcímük az igazságra, az ég képviselőinél.- magam is egyforma odaadással venném védelembe a bölcs és bolond peres ügyét. Az idősújtja mindazt ami megnyilvánul és hat: egy gondolat vagy egy történés, ha megvalósul, alakot ölt és elfajul. Így hát, amikor mozgásba lenteremtmények hada, kezdetét vette a Történelem, és vele az egyedüli, belőle ihletődő tiszta vágy: hogy így vagy úgy, de véget érjen.

Új hajnalokhoz már túléretten, túl sok századot megérve ahhoz, hogy még újabbakat kívánjunk, nem maradt más hátra, mint a civilizációbelehenteregnünk. Az idő vonulása már csak pelyhező állú ifjakat és fanatikusokat képes ámulatba ejteni…Elaggott nagy öregek vagyuálmok alatt roskadozók, utópiákra végleg képtelenek, a fáradtság technikusai, a jövő sírásói, akiket rémülettel töltenek el Ádám apánk s

alakváltozásai. Az Élet Fája már nem él meg új tavaszt: elszáradt; koporsó készül belőle csontjaink, álmaink és fájdalmaink számára. Húmegörökölte ez évezredek alatt szereszét elhullott gyönyörű tetemek bűzét. Valósággal csüggtünk a dicsőségükön: az utolsó cseppig mszívtuk. Az alapelvek és a formulák a Szellem temetőjében nyugszanak: meghatározását adtuk a Szépségnek, majd eltemettük. UgyanígIgaz, a Jó, a Tudás, és az istenek is. Ott porlad mindegyik a földben. ( A történelem: az a keret, amelyben szétfoszlanak a nagybetűk, és együtt az is akik kitalálták, és rajongással övezték őket.)

…Itt sétálok ebben a temetőben. Itt, e kereszt alatt alussza álmát az Igazság; őmellette a Báj, kissé távolabb a Szigor, és amott emelkeddelíriumokat és feltevéseket takaró sírkövek halma felett az Abszolútum mauzóleuma: hamis vigaszok és a lélek öncsaló ormai nyugszaDe a magasban, betetőzve a csendet, a Tévedés lebeg - és feltartóztatja a szofista gyászhuszár lépteit.

Tekintve hogy az ember léte a legjelentősebb és a legmeghökkentőbb kaland, amely a természetben valaha végbement, elkerülhetetlenlegrövidebb is legyen egyben; a vége előrelátható és kívánatos: szemérmetlenség lenne vég nélkül halogatni. Beleszokva kivételességekockázatába, ez a paradox állat még évszázadokon, sőt évezredeken át megjátssza utolsó kártyáját. Tán siránkozni kéne ezen? Elmúltdicsőségéhez magától értetődően soha nem ér fel újra, hisz semmi sem utal arra, hogy lehetőségei egy szép nap vetélytársat támasztaBachnak vagy Shakespeare-nek. A Hanyatlás mindenekelőtt a művészetekben jelentkezik: bomlásukat a civilizáció” már csak bizonyotúl. Ez áll az emberre is: folytatja vitézkedéseinek sorát, de szellemi tartalékai, akárcsak ihletének frissessége, már kimerültek. A hatalouralkodás vágya túlságosan mély gyökerei vert a lelkében: mikorra úr lesz mindenen, nem lesz ura többé a rá váró végnek. Mivel még nipusztítás és az önpusztítás összes eszközének birtokában, egyelőre nem is fog elveszni; az azonban kétségtelen, hogy hamarabb hozzatotális megsemmisítés fegyverét, semmint felfedezné az általános csodaszert, amely a jelek szerint különben sem fér bele a természetlehetőségeinek keretébe. Mint teremtő fogja magát nemlétezővé tenni: arra kellene következtetnünk ebből, hogy egyszer minden ember földről? Azért nem kell mindjárt rózsaszínben látni a dolgokat. Lesznek túlélők, nem is kevesen, akik tovább vonszolják magukat, mint amberalatti faj, az apokalipszis potyásai…

Az embernek nem áll hatalmában, hogy ne pusztítsa el önmagát. Ösztöne, hogy hódítson és elemezzen, mindenre ráteszi kezét, amihezhozzáér, rövidesen szétesik; mindaz, amit hozzátesz az élethez, ellene fordul. Alkotásainak rabja, s mint teremtőjük, a Rossz hatóoka. Vez az ezermesterre és a tudósra éppúgy, mint abszolút síkon a legapróbb rovarkára és Istenre magára.

Az emberiség megmaradhatott volna a pangásban, és az élettartamát is meghosszabbíthatta volna, ha csak vadbarmokból és szkeptikvolna; csakhogy rákapott a hatékonyságra, és előnyt adott e sürgölődő, pozitív gondolkodású tömegnek, melyet a túlhajtott munkakedvekíváncsisága eleve pusztulásra ítélt. Saját hamvára oly falánkul éhezik, hogy saját végóráján fáradozott és fáradozik naponta. így közelebvégkifejlethez, mint a kezdetekhez, nem tartogat fiai számára mást, csak a kiábrándult lelkesedést az apokalipszisért…

A képzelet elé nem nehéz olyan jövő képét idézni, amikor az emberek kórusban így kiáltanak: Mi vagyunk az. utolsók: annyira elegünk v jövőből, és még inkább önmagunkból, hogy kipréseltük a föld levét és kifosztottuk az eget. Sem az anyag, sem a szellem nem képes jólaz álmainkat: a mindenség éppolyan szikes, mint a szívünk. Sehol semmi lényeg: őseink lerongyolódott lelket és testük féregrágta koncáránk örökségül.. A kalandnak vége; az öntudat kiadja leheletét; dalaink kikoptak; a haldoklók napja felragyog!”

Ha véletlen vagy csoda folytán elszállnának a szavak, elviselhetetlen szorongásba és bárgyúságba merülnénk. Ez a hirtelen némaság alegkegyetlenebb kínoknak tenne ki bennünket. Hisz a fogalom használata az, amivel úrrá leszünk a rettegéseinken. Azt mondjuk: Halál -

elvonatkoztatás megkímél tőle, hogy átérezzük végtelenségét és iszonyatát. A dolgok és az események elkeresztelésével játsszuk ki aMegmagyarázhatatlan!: a szellem tevékenysége nem több kegyes csalásnál, az eltussolás gyakorlatánál; ez teszi lehetővé, hogy megédkényelmes és pontatlan valóságban mozogjunk. Aki megtanul bánni a fogalmakkal - elfelejti látni a dolgokat… A reflexió a menekülés n



született; és a szavak pompájába torkollott. De mikor az ember magába fordul és egyedül van - nélkülözve a szavak társaságát újra felfenősítés nélküli mindenséget, a tiszta tárgyat, és a csupasz eseményt: honnan venné a vakmerszet, hogy szembeszálljon velük? Nem spehalálról, a halál maga; ahelyett, hogy szépítgetné az életet és célokat adna neki, kivetkőzteti díszeiből és valódi jelentésére korlátozza: akörülíró eufemizmussá. A nagy szavakról: sors, balszerencse, kegyvesztettség, a csillogásuk lepereg; a szem ekkor meglátja az embertelsatnyult szerveivel küszködik, és legyőzi őt a végkimerüléses és elképedt anyag. Vegyétek el az embertől a Boldogtalanság hazugságadjátok meg neki a hatalmat, hogy meglássa, mi van e szó mögött: egy pillanatig sem lesz képes elviselni a saját boldogtalanságát. Azelvonatkoztatás, a tartalmatlan, lejáratott, bombasztikusán sápítozó hanghatások gátolták meg abban, hogy felszámolja magát, és nem nem az ösztönök.

Mikor Ádámot kikergették a paradicsomból, ahelyett hogy kikelt volna elűzője ellen, sietve nekiállt elkeresztelni a dolgokat: ez volt az egmódja annak, hogy megszokja és elfeledje őket; és ezzel lerakta az idealizmus alapjait. És ami a legelső makogó számára csak egy mvédekező reflex volt, elméletté lépett elő Platónnál, Kantnál és Hegelnél, hogy esetlegességünk ne váljon nyomasztóvá, még a nevünketentitásokká változtatjuk: márpedig hogyan halna meg valaki, akit Péternek hívnak, avagy Pálnak? Mindannyian nevük megingathatatlan

semmint létük törékenységét tartva szem előtt, átadják magukat a halhatatlanság illúziójának; ha a hangképzés elenyészne, teljesen magmaradnánk; a misztikus, aki a hallgatáshoz köti életét, lemond teremtmény voltáról. Képzeljük el, hogy ezenfelül még hite sincs - ő a nihikus - és ezzel előttünk áll a földi kaland vészterhes koronája….Mi sem természetesebb, mint elgondolni, hogy az ember, belefáradva a sés torkig az idők fecsegésével, egyszer majd megvonja a dolgoktól nevüket, és a magáéval együtt egy nagy autodaféra veti őket, ahol ais füstbe mennek. Mind e végső példakép felé rohanunk, a néma és meztelen ember felé…

Érzem az élet korát, vénségét, rozzantságát. Időtlen idők óta görög a földgömb felszínén, hála e hamis halhatatlanság, a tehetetlenség celidőz még a gyulladt csontozatú Időben, amely nálánál is ősibb, és amelyet végképp kimerített az öregkori mámor, a sok visszakérődza végiglocsogott tartam.

És érzem a faj teljes súlyát, vállaltam teljes magányát. Hogy nem tűnik még el a föld színéről! Haldoklása a rothadás örökkévalósága. Mpercemnek szabad kezet adok rá, hogy elpusztítson: csak egy gazember nem szégyenkezik, amiért lélegzik. Szó sem lehet kiegyezésrőszó sem lehet kiegyezésről a halállal: kijöttem már a létezésből, beleegyezem hát, hogy eltöröltessem. A Keletkezés - mekkora gaztett!

A levegő már keresztülment minden tüdőn, nem tud megújulni. Minden nap kiokádja a másnapot, és én hiába erőlködöm, hogy akár csavágy alakját magam elé képzeljem. Minden a terhemre van: elcsigázva mint egy igás barom, amit befogtak az Anyag elé, a bolygókat v

Adjanak nekem egy másik mindenséget - különben végem.

A dolgoknak csak a feltörése és az elsüllyedése kedvemre való, csak a tűz, amitől előbb lángra kapnak, aztán elhamvadnak. A világ fenkétségbe ejt; születése és pusztulása magával ragad. A szűzi Nap és a roskatag Nap bűvöletében élni; átugrani az idő lüktetését, hogy gadjuk a kezdetit és a végsőt…, arról álmodozni, miféle rögtönzéssel indult, és hogyan zárul le a csillagok léte; semmibe venni a létezés

belerohanni az őt fenyegető két szakadék egyikébe; kimerülni a pillanatok kezdetén és végén…

…Az ember felfedezi hát magában a Vadembert és a Dekadenst, ezt az ellentmondásra rendeltetett párost: e két személyiséget, melyevonzáskörében tart az átmenet, az egyiknél a nemlétből a világba, a másiknál a világból a nemlétbe: egy metafizikai léptékű kettős megrázkódtatás szükséglete ez. Történelmi méretekre fordítva ez a szükség nem más, mint a paradicsomból kiűzött Ádám rögeszméje, illetmásik Ádámé, akit kivet majdan a föld is: két szélsősége ez az ember lehetetlenségének.

Minden rossz céltáblái vagyunk amiatt, ami bennünk mélyreható”: nincs üdvösség mindaddig, amíg megőrizzük az egyetértést létünkkeValaminek el kell tűnnie összetételünkből, valahol egy baljóslatú forrásnak ki kell apadnia; így csak egyetlen kiút van: lelkünket eltörölni,törekvéseivel és szakadékaival együtt; megfertőzte álmainkat; fontos, hogy kiirtsuk őt, akárcsak mélység” iránti szükségletét, belső”termékenységét és egyéb elferdüléseit. Elég lesz nekünk a szellem és az érzékelés; kettejük találkozása a terméketlenség olyan fegyelmeredményezi, amely megóv bennünket a lelkesedésektől és a szorongásoktól. Többé ne háborgasson minket érzelem”, a lélek” pediga legnevetségesebb ócskaságnak…

AZ ABSZOLÚTUM GRIMASZAI ÉS A SZENTSÉG

Igen, valóban úgy tűnik nekem, démonok labdáznak a lelkemmel…

Avilai Teréz

A SZAPORODÁS MEGTAGADÁSA

Aki már kiélte kedvteléseit, megközelíti az elkülönülés határesetét, és nincs semmi kedve örökre fennmaradni; még a gondolatát sem áannak, hogy folytatódjon valaki másban, akinek különben sem lenne mit átadnia; a faj rémülettel tölti el; szörnyeteg az - a szörnyek pedig

szaporodnak. Olykor még lebilincseli a szerelem”: a gondolatai közt felbukkanó elferdülés. Az átlagos állapotba való visszatértéhez kerürügyet; gyerekről azonban hallani sem akar, sem családról, átöröklésről, vagy természettörvényekről. Foglalkozás nélkül, ivadékok nélkbeteljesíti - végső megtestesülésként - a belőle magából adódó végkövetkeztetést. De bármennyire is letudta a termékenységet, őt is tú



egy még vakmerőbb szörnyeteg: a szent - ez az egyszerre magával ragadó és visszataszító példakép, akihez képest mindenkor csak fémindenkor hamis állásponton vagyunk; az övé legalábbis világos: semmi játszadozás, és semmi kontármunka. O az, aki feljutott az undobérceire, a Teremtés antipódusára, dicsfénnyé tette a benne lakozó nemlétet. A természetnek nem volt még része ekkora megpróbáltafennmaradás szemszögéből nézve ő képviseli az abszolút végkifejletet, a radikális lezárást. Mint Leon Bloy, afölött szomorkodni, hogy nvagyunk szentek, egyet jelent azzal, hogy az emberiség eltűnése után sóvárgunk… a hit nevében! Ezzel szemben mennyivel több az igeördögben, aki igyekszik bennünket összeláncolni tökéletlenségünkkel, és így azon munkálkodik - nem szántszándékkal ugyan, saját lénytagadva -, hogy minket életben tartson! Tépjétek ki a bűnök gyökerét: és az élet lombja fog egyből kiszáradni. Egy szép nap nyoma vésfajfenntartás őrületének - nem annyira a szentség, mint inkább a kimerültség következtében. Az embert nem a tökéletesség utáni törekvkimeríteni, hanem önmaga elfecsérlése; kiüresedett szenthez fog ekkor hasonlítani, a természet termékenységétől éppoly messzire vetőtökéletesség és a meddőség e mintapéldánya.

Az ember csak addig nemz utódot, amíg híven követi az általánosan érvényes sorsot. Ha viszont közelit a démon vagy az angyal lényegémeddővé válik, illetve korcsokat nemz. Raszkolnyikov, Ivan Karamazov vagy Sztavrogin számára a szerelem csak ürügy arra, hogy vesz

siettessék; de még ez az ürügy is elpárolog Kirilov esetében: ő már nem az emberekhez, hanem az Istenhez méri magát. Ami pedig aFélkegyelműt vagy Aljosát illeti, az a tény, hogy az egyik Jézust, a másik az angyalokat majmolja, egyből az impotensek közé sorolja őke

Csakhogy kilépni az élőlények láncából, hátat fordítani a leszármazás, az utókor gondolatának, korántsem jelenti, hogy valaki versenyre szenttel, akinek a gőgje minden földi mértéket meghalad. A döntésben, amivel mindenről lemondunk, az alázatnak ebben a semmihez shőstettében tulajdonképp démoni lobogás húzódik meg: a kiindulópont, a szentség kezdete az emberi nemhez intézett kihívás pózát öltiazt követően a szent egyre magasabbra hág a tökéletesség lépcsőin, a szeretetről kezd áradozni, és Istenről, alázatra adja a fejét, felizgtömeget - és kötekedik velünk. Ám tény és való, hogy kesztyűt dob nekünk…

A fajjal” és annak szellemével” szembeni gyűlölet a gyilkosok, elmebetegek, istenek és a nagy terméketlenek rokonává tesz. A magánbizonyos fokán túl fel kellene hagyni a szerelemmel, és a visszautasítani a párzás elbűvölő mocskát. Aki mindenáron utódra vágyik, nemkülönbözik a kutyától: része még a természetnek; soha nem fogja megérteni, hogy az ösztönök uralmát el lehet viselni úgy is, hogy közbelázadozunk ellene, és hogy úgy is lehet a faj kínálta előnyökön örvendezni, hogy közben azt magát megvetjük: a faj megszűnte - kedvteléfűszerezve… Ugyanez a meghasonlás támad abban is, aki imádja a nőket, miközben hányni tudna tőlük, az irántuk ébredő vonzalom ésa végsőkig ingadozva. És mivel nem jutott még el a faj teljes megtagadásáig - úgy enyhít ezen a belső feszültségen, hogy sívó homokrólfejével két kebelhalom között, és a nagyon is kézzelfogható levek bűzébe némi kolostorillatot elegyít. A hús őszintétlensége révén máris került a szenthez.

A gyűlölet magánya… Pusztítani vágyó, szférákon taposó, habzó szájával az ég azúrját és a csillagképeket összefröcskölő isten érzéseeszement, mocskos és ártó isten mámora - a tér széltében édenkerteket és emésztő- gödröket szertehányó teremtés; a delírium tremekozmogóniája; görcsökben rángó megdicsőülés, melyben keserű epe koronázza az elemeket… A teremtmények a csúfság ősképe felérugaszkodnak és az idomtalanság ideálja után epekednek… A grimaszok világegyeteme, vakondok, hiénák és tetvek örömujjongása…távlatok, csakis szörnyetegek és férgek számára. Minden az ocsmányság és az üszök felé halad: a földgolyó egésze gennyesedik, a mlevők pedig sebeikkel kérkednek, a fénylő fekély sugarai alatt…

A SZENTEK ÉLETRAJZÍRÓJA, AZ ESZTÉTA

Korántsem az áldás jele, ha a szentek létezése kísért körülötted. E kísértésbe ugyanis belevegyül a betegségekre való hajlam és a romlkívánása. A szentek csak akkor nyugtalanítják az embert, ha a földi paradoxonokból már kiábrándult, és más, furcsább tartalmú, ismeretigazságok illatával átitatott paradoxonok keresésébe kezd; közben a mindennapos vergődésekből hiányzó, égi egzotikummal terheltbalgaságokban reménykedik - végül a szentek gesztusainál, merészségüknél, az ő világegyetemüknél köt ki. Micsoda páratlan színjátékdalmat tesz, hogy egész életében kitartóan ezen fog csüggeni, kéjes odaadással tanulmányozza, ellenállva minden más kísértésnek, hismegtalálta az igazit és a hallatlant. íme így válik valaki esztétából a szentek életrajzírójává, tudós bolyongásra adva a fejét… Immár indulsejti, hogy ez csak séta, és hogy ezen a világon minden csalódást okoz végül, még a szentség is…

A NŐI SZENTEK TANÍTVÁNYA

Volt idő, amikor már pusztán egy női szent nevének hallatára gyönyörűség áradt szét bennem, amikor irigyeltem a kolostorok krónikásamegannyi kimondhatatlan hisztéria, megannyi megvilágosodás és bágyadozás bizalmasát. Titkáruk lenni - szememben ez számított a lekarriernek, ami halandó előtt nyitva állhat. Egyre csak egy lángban égő boldogságos szűz gyóntatójának a szerepéről képzelődtem, és aapró részletekről, titkokról, amiket Szent Brigittáról Alvastrai Péter, Magdeburgi Mechtildéről Hallei Henrik, Sziénai Katalinról Kápuai Ra

Folignoi Angéláról Arnold barát, Montaui Dorottyáról Marienwerderi János, Catherine Emmerichről pedig Brentano hallgatott el előlünk.nekem, hogy Diodata degli Ademari, vagy Diana dAndolo önmagában már jól csengő neve miatt emelkedett az égbe: ama másik világkedvet támasztottak bennem…

Valahányszor felidéztem, micsoda próbákon ment át Limai Róza, Schiedami Lydwine, Ricci-i Katalin, s még ki tudja hányan, valahánysönmagukkal szembeni rafinált kegyetlenségükre, önsanyargatásuk szerszámaira, vonzerejük és bájaik szándékos lábbal tiprására gondgyűlöltem a kínjaikon élősködő, gátlástalan Vőlegényt, a kielégíthetetlen égi Don Juant, aki az első hódító jogait bitorolta a szívükben. A szerelem sóhajtozásaitól és verejtékétől kimerülten mindig hozzájuk fordultam, már csak azért is, mert ők a szerelem másfajta módozatakutattak. Ha abból, amit érzek - mondja Genovai Katalin -, csak egy csepp is a Pokolba hullana, azt egyből Paradicsommá változtatná.egyre vártam ezt a cseppet, ami ha lehullott volna, végül csak elért volna engem is…

Avilai Teréz mondásainak ismételgetése közben magam előtt láttam őt hatévesen, amint felkiált: Örökkévalóság, örökkévalóság”, majdvégigkövettem önkívületei, lángolásai, lendületvesztései sorát. Semmi sem magával-ragadóbb a magánjellegű kinyilatkoztatásoknál, mezavarba hozzák a dogmákat, és elképesztik az Egyházat… Bárcsak birtokolhatnám e kétértelmű vallomások naplóját, kedvemre ízlelhet

benne foglalt sok sóvárgást… Korántsem az ágy az a hely, ahol az ember a gyönyör csúcsaira felhág: hogy bukkanhatnánk a földi önkívakár csak a nyomára is annak, ami a női szentek elragadtatott örömei mögött sejlik? Titkuk természetét Bernini tette ismertté számunkrtalálható szobrán: e spanyol szent láttán az ember hosszasan gondolkodhat azon, mennyire kétértelmű is az ábrázolt női elgyöngülés…



p y g y gy g

Mikor azt kérdem magamtól, kinek köszönhetem, hogy megízleltem a legszélsőségesebb szenvedélyt, a legzavarosabb és egyben legtremegést, az ájulásnak azt a fajtáját, melynek lángjai elborítják az éjszakákat, és a legkisebb fűszáltól a csillagokig mindent az örömujjoösszerándulás egyetlen szólamává olvasztanak - a pillanat fehéren izzó és harsány végtelenévé, amilyet csak egy boldog és esztelen isképzelhet -, amikor ezt kérdem magamtól, egyetlen név jár a fejemben: Avilai Teréz - és egyik kinyilatkoztatásának szavai, melyeket napfelmondtam magamban: Emberekkel többé ne állj szóba, csak angyalokkal!”

Évekig éltem a női szentek árnyékában, mert nem hittem, hogy egyetlen költő, bölcs vagy bolond is felérhetne velük. Amennyi erő csak vimádni, életkedv vágyni, tüzes lelkesedés álmodni - azt irántuk való buzgalmamban mind elpazaroltam. És aztán… egyszer csak többé szerettem őket.

BÖLCSESSÉG ÉS SZENTSÉG

Az összes nagybetegek közül a szentek tudják legjobban, hogyan húzzanak hasznot a bajaikból. Amilyen akaratos és féktelen természehozzáértő erőszakossággal aknázzák ki saját egyensúlyhiányukat. Példaképük, a Megváltó, maga is a nagyra vágyás és a vakmerőségpe, példa nélküli hódító, ereje, hogy belopja magát, képessége a lélek fogyatékosságaival és hibáival való azonosulásra, olyan birodaloalapítását tette számára lehetővé, amilyenről soha még szablya nem álmodott. Szenvedélyes volt, de módszeresen: ebbéli ügyességét uazok, akik őt választották eszményképül.

Ám a bölcs, aki megvet minden drámát és fényűzést, éppoly idegennek érzi magától a szentet, mint az élvhajhászt, semmibe veszi aregényességet, és a kiábrándulás illetve az érdektelenség között egyensúlyoz. Pascal: szent, vérmérséklet nélkül: a betegség a bölcsnétöbbé, a szentnél valamivel kevesebbé tette. Ez magyarázza ingadozásait, és az áhítatát kísérő szkeptikus árnyékot. Széplélek ő a gyógközegében…

A bölcs szemében nincs tisztátalanabb lény a szentnél; ez utóbbi szemében viszont a bölcsnél üresebb. íme, a különbség: az egyik emb

másik vágyakozik. A NŐ ÉS AZ ABSZOLÚTUM

Midőn a Mi-Urunk szólt hozzám, én pedig az ő csodás szépségét szemléltem, feltűnt nekem az az édesség, s olykor az a komolyság, mszép és oly isteni ajkairól szavak fakadtak. Hatalmas vágyat éreztem ekkor megismerni szemeinek a színét és termetének arányait, hogmajd beszélni azokat: ám sohasem bizonyultam méltónak arra, hogy ezen ismeret birtokába jussak. Minden erre tett erőfeszítés teljesséhaszontalan.” (Szent Teréz)

Szemeinek a színe… Mennyire tisztátalan is a női szentség! A nőiség kíváncsiságával tolakodni az égbe, olyasmi ez, ami vigasztalhatjakártalaníthatja mindazokat a férfiakat - és még inkább nőket akik kimaradtak az isteni kalandból. Az első férfi és az első nő: íme a Bukáalapja, amit semmi, sem a zsenialitás, sem a szentség, jóvátenni nem fog soha. Láttak-e már valaha egyetlen új embert, aki mindenbenegykori önmagát? Alighanem maga Jézus számára sem jelentett többet a színeváltozás, mint futó eseményt, útjának egyik következménmentes állomását…

Szent Terézt és a többi nőt tehát legfeljebb a rajongásra való képesség különbözteti meg egymástól, azaz szeszélyeik hőfoka és irányaszerelem - akár emberi, akár isteni - egy szintre hozza a létezőket: egy szajhát szeretni, vagy az Istent, azonos érzelmet feltételez: indítékmindkét esetben az, hogy teremtményeik vagyunk. Mindössze a tárgy változik; de ugyan tulajdoníthatunk-e neki bármilyen jelentőséget, hcsupán ürügye az igénynek, hogy valakit imádjunk, és ha Isten sem több, mint a levezetés egyik eszköze.

SPANYOLORSZÁG

A maga módján minden nép isteni adottságokat fordít le az alakulás nyelvére. Spanyolország áhítata mégis példátlan; ha abban a világ is osztozott volna, az Isten mostanra már kimerített, Önmagától megfosztott és mentes lenne. És épp azért, hogy el ne tűnjön, azokban azországokban, melyek az övéi, az ateizmust bátorítja - önvédelemből. Annyira retteg a szenvedélyektől, amiket pedig éppen ő ébresztett, maga lép fel fiai ellen, az őrjöngésükkel szemben, amely őt magát kisebbíti; a szeretet, amivel rajta csüggnek, megingatja hatalmát és tecsak a hitetlenség hagyja őt sértetlenül; korántsem a kételyek miatt használódik el, hanem a hit által. Az Egyház évszázadok óta banalizáfelsőbbségét, és miközben mindenki számára elérhetővé teszi, a teológia segítségével titkok nélkül halálát, kommentárokkal ellátott, me

haldoklását készíti elő; mikor annyi ima alatt görnyed, hogy ne görnyedne éppannyi magyarázat alatt is? Spanyolországtól éppúgy fél, mOroszországtól: mindkét helyen megsokasítja hát az ateistákat. Támadásaikkal ők legalább mindenhatóságának látszatát fenntartják: mmegmentette egyik tulajdonságát! Ámde a hívők! Dosztojevszkij vagy El Greco: akadt-e náluk hevesebb ellensége? Már hogy is ne Baukedvelje inkább, mint Keresztes Szent Jánost? Fél azoktól, akik látják őt, és akik által Ő lát.

Minden szentség többé-kevésbé spanyol: ha az Isten küklopsz volna, Spanyolország lenne a szeme.

AZ ÖRÖKKEVALOSAG HISZTÉRIÁJA

Azt megértem, hogy egyesek nagyon vonzónak találják a keresztet, de hogy naponta visszajátsszák a Kálvária annyit ismételt eseményécsodával határos, értelmetlen és ostoba dolog. Hisz még a Megváltó is, ha visszaélnek tekintélyével, éppoly unalmassá válik, mint bárki

A szentek fölöttébb perverz férfiak voltak, a női szentek pedig csodálatra méltó gyönyörkeresők. Ezek is, azok is - egyetlen rögeszméérbolondulva - vétekké változtatták a keresztet. A mélység” kiterjedése azokra jellemző, akik képtelenek gondolataikat és kívánságaikat v

akik az élvezetnek és a fájdalomnak mindig ugyanazt a tartományát tartják megművelés alatt.

Olyannyira csak a pillanatok hullámzására figyelünk, hogy képtelenek vagyunk abszolút eseményt feltételezni: Jézus nem tudja két részre



történelmet, sem a kereszt feltűnte megtörni az idő pártatlan hömpölygését. A vallásos gondolkodás - mint a rögeszmés gondolkodás eformája - a történések összességéből egyetlen időszakaszt ragad ki, és azt ruházza fel a feltétlenség minden jelzőjével. Az istenek és fiaváltak lehetségessé…

Az élet az elragadtatásaim színtere: mindazt, amit sikerül kicsikarnom a közömbösségtől, szinte egyből hagyom is visszahullani abba. N járnak el azonban a szentek: ők egyszer s mindenkorra választanak. Én azért élek, hogy megváljak mindattól, amit szeretek; ők azért, hoegyvalamiért rajongjanak; én csak kóstolgatom az örökkévalóságot, ők belevesznek.

A földi csodák - annál inkább az égiek - tartós hisztéria termékei. A szentség: a szív földrengése, hit általi megsemmisülés, a fanatikusérzékenység önkifejezésének csúcspontja, transzcendentális idomtalanság… A megvilágosodás és a bárgyúság közt kevesebb a külöaz előbbi és egy szkeptikus között. Ez a távolság választja el a hitet a reményevesztett tudástól, az eredménytelen léttől.

A GŐG LÉPCSŐI

Nem egyszer fordul elő, a szentek esztelenségei között forgolódva, hogy az ember feledi határait, láncait, terheit, és felkiált: Én vagyok lelke; lángjaimtól piroslik a mindenség. Nem lesz többé éjszaka: mindent előkészítettem a csi llagok örök ünnepélyéhez; a Napra nincs sszükség: minden ragyog, a kövek pedig légiesebbek az angyalok szárnyainál.”

Később, félúton őrjöngés és az áhítat között: Ha nem vagyok is ama Lélek, törekszem, hogy az legyek. Hát nem kereszteltem minden támagam nevére? Utánam kiált minden, a szemétdombtól a boltívekig: nem én vagyok-e a dolgok csendje és lármája?”

Végül, a részegség elmúltával egészen alacsonyan: Én vagyok a szikrák hantja, a férgek röheje, a levegőt szennyező tetem, az ég farsariválisa, néhai Semmi, aminek még az a kegy sem jutott ki, hogy szétrohadjon. Miféle tökélyébe érkeztem a mélységnek, hogy már nincamelybe zuhanhatnék?”

ÉG ÉS EGÉSZSÉG

A szentség: a betegség legmagasabb fokú gyümölcse; az egészséges ember szemében szörnyűséges, érthetetlen és kóros állapot. Dhogy a Neurózis hamleti automatizmusa követelni kezdje a jogai t, s az ég boltozata máris körvonalakat ölt és a nyugtalanság keretévé vszentség ellen úgy védekezhetünk, hogy tisztálkodunk: hisz egyfajta testi és lelki piszok az, ami terjeszti. Ha a kereszténység az Ellenőrizhelyett a higiénét tűzte volna ki célul, hiába keresnénk történelmében akár csak egyetlen szentet is; ő azonban vigyázott, hogy megmarasebeink és a szenny, az a belső, villódzó emberi mocsok…

Az egészség: a vallásokkal szembeni döntő fegyver. Találjátok ki a mindenre jó csodaszert: és az ég visszavonhatatlanul eltűnik. Hasztaeszményekkel bűvölni az embereket: a betegségeknél nincs hatásosabb. Isten a bennünk fészkelő rozsda, anyagunk észrevétlen pusztumiközben átjár minket, azt hisszük, emelkedünk, holott épp egyre lejjebb csúszunk; mikor végső határidőnk lejár, bukásunkra ő teszi fel aés ezzel mindörökre megváltattunk”. Micsoda végzetes babona, dicsfények takarta rákos daganat, amely évezredek óta roncsolja a Fö

Gyűlölök minden istent; de nem vagyok elég egészséges, hogy lenézzem őket. Egy Közönyös számára ez a legnagyobb megaláztatás.

A MAGÁNY BIZONYOS FAJTÁIRÓL

Van olyan emberi szív, melybe Isten nem nézhet bele anélkül, hogy ártatlanságát el ne vesztené. A szomorúság a teremtés előtt kezdődöTeremtő jobban behatolt volna a világba, felborította volna az egyensúlyát. Aki azt hiszi, hogy még meghalhatunk, soha nem ismerte megbizonyos fajtáit, sem a halhatatlanság borzalmas kínok hatása alatt átélt elkerülhetetlenségének érzetét…

Nekünk, moderneknek lehetett részünk abban a boldogságban, hogy önmagunkban leljünk rá a pokol színhelyére: ha ugyanis ősi formájragaszkodtunk volna, a kétezer éve tartó fenyegetésre alapozott félelem kővé dermesztett volna bennünket. Nincs azonban olyan rémülelenne átültetve szubjektív síkra: a pszichológia a mi üdvözülésünk, a mi egérutunk. Egykor az volt a nézet, hogy a világ az ördög ásításábkeletkezett; ma már csak érzéki csalódásról, az értelem előítéleteiről, az érzelmek bűneiről beszélünk. Tudjuk, miként vélekedjünk SzentHildegardról, aki az Utolsó ítélet, vagy Szent Terézről, aki a pokol látomását hagyta ránk: a fenség - mind az iszonyat, mind a felemelked- szerepel bármelyik elmekórtani munkában. És jóllehet ismerjük már minden bajunkat, ez még nem jelenti azt, hogy mentesek volnánk alátomásoktól, csak már nem hiszünk bennük. A rejtélyek kémiájában olyannyira jártasak vagyunk, hogy megmagyarázunk mindent, még

inket is. Egyvalamire azonban továbbra sincs magyarázat: ha a lélek valóban nem sokat számít, miből származik magányunk érzete? mtérbeli kiterjedése? és hogy képes egy pillanat alatt a semmivé lett hatalmas valóság helyét kitölteni?

INGADOZÁS

Hiába keresel példaképet az élőlények közt: azoktól, akik messzebb jutottak nálad, csak az ártalmas, kompromittáló külsőt vetted át: a henyélést; a szenttől az összefüggéstelenséget; az esztétától a fanyalgást; a költőtől a léhaságot - mindegyiktől együttvéve pedig a megönmagaddal, a hétköznapi dolgok iránti kétértelműséget, és a gyűlöletet mindazzal szemben, ami csak azért él, hogy éljen. Ha tiszta vaga szenny; ha mocskos, a rothadás; s ha álmodozó, a durvaság. Sohasem leszel más, csak ami nem vagy, és maga a szomorúság, amiami. Miféle kontrasztok járták át lényedet, miféle felemás géniusz zavart le a világba? A magad kisebbítésének megátalkodottsága arrahogy átvedd másoktól bukásuk szomját: egy zenésztől egy bizonyos betegséget; egy prófétától egy bizonyos jellemhibát; és a nőktől - lepoéták, libertinusok vagy szentek - a melankóliát, a rossz vérüket, a test és az álmok romlottságát. A keserűség, elszántságod alapelve

ahogy cselekszel és megértesz, az egyetlen biztos pont a világgal szembeni undor és az önsajnálat közti ingadozásodban.

A SZENTSÉG VESZÉLYE



Mivel az ember élni vagy csak az életen innen, vagy csak azon túl képes, két kísértés céltáblája: az elhülyülés az egyik, a szentség a máemberalatti és az emberfeletti, de sohasem önmaga. Míg azonban semmi félelem sincs benne attól, hogy kevesebb legyen annál, ami, rémülettel tölti el, hogy több legyen önmagánál. Olyannyira elköteleződött a fájdalom mellett, hogy retteg, nehogy az véget érjen: hogy is bele, hogy belevesszen a tökéletességnek ebbe a szakadékába, ami

a szentség, és így ne legyen többé a maga ura? Lecsúszni az elhülyülésbe vagy a szentségbe annyi, mint engedni, hogy az ember önmakerül. És mégis, míg az öntudat elvesztése, amely együtt jár az elhülyülés közeledtével, nem tud megfélemlíteni, addig a tökéletességnekelőérzete is elválaszthatatlan a szédülettől. Épp a tökéletlenségünk révén vagyunk felsőbbrendűek Istennél; és az elvesztésétől való félelmenekülünk a szentség elől! Rettegés egy olyan jövőtől, amelyben nem lehetnénk többé reményvesztettek…, amelyben a minket ért csabetetőzéseként feltűnne hívatlanul még egy: a megváltás; a szentté válás rettenete…

Aki tökéletlenségét imádattal övezi, ijedten gondol az átváltozásra, amit szenvedései készíthetnek esetleg elő a számára. Szétfoszlani etranszcendens fényességben… Mennyivel jobb is az abszolút homály, a mézédes elhülyülés irányába tartani…



FERDE KERESZT

Ez a fennkölt handabanda, a kereszténység, mélyértelműbb - és főleg tisztátalanabb - annál, semhogy még sokáig húzná: az évszázadavannak számlálva. Jézus napról napra laposabb; útmutatása és nyájassága egyre bosszantóbb; csodái és isteni volta mosolyt fakaszt. Aeldől: jelképből újra anyaggá lesz…, és visszalép a bomlás rendjébe, ahol a pusztulás nem tesz kivételt sem az alávaló, sem a tiszteletredolgokkal. Kétezer évnyi siker! A legizgágább állat elképesztő beletörődése… De fogytán a türelmünk. A gondolat, hogy én is - mint báképes lehettem, ha csak egy másodpercre is, őszintén kereszténynek lenni, megrökönyödéssel tölt el. A Megváltó untat. Olyan mindensálmodom, aminek nincs menny-mérgezése, és mentes minden hittől és kereszttől.

Lehet-e nem előrelátni azt a percet, amikor nem lesz többé vallás, amikor a józan és kiüresedett ember nem fog már szavakat találni a btátongó szakadékokra? - Az Ismeretlen éppúgy megfakul, mint az ismert; ízetlenné és érdektelenné válik minden. A Tudás romjai fölött vlevertség mindannyiunkat kísértetekké, a Kíváncsiság-nélküliség alvajáró hőseivé fog avatni…

TEOLÓGIA

Jókedvem van: jó az Isten; mogorva vagyok: rossz az Isten; nincs kedvem semmihez-, ő is közömbös. Hogylétem kölcsönzi neki a megfeattribútumokat: ha kedvem telik a tudományban, ő is mindentudó, ha viszont az erőt csodálom, akkor mindenható. Úgy nézem, léteznek ais létezik; vagy mégis csak illúzió minden? máris kámforrá válik. Ezernyi érv szól mellette, és ezernyi ellene; ha lelkesedem, felélénkül, hzsémbelek, egyből levegőéit kapkod. Lehetetlen ennél változékonyabb képet alkotnunk: úgy félünk tőle, mint egy óriástól, és bármikor emint egy rovart; bálványozzuk: ő a Lét; elutasítjuk: ő a Semmi. Ha az Ima váltaná fel a Gravitációt, még az sem biztosítana számára egyeidőtartamot: örökre kiszolgáltatott maradna annak, hogy mikor van rá egy szabad óránk. A sorsa úgy akarta, hogy csak a naivak és avisszamaradottak szemében legyen változatlan. A tüzetes vizsgálat leleplezi: felesleges ok, esztelen abszolútum, a gyagyások ura, a maidőtöltése, szalmaszál vagy fantom, aszerint, hogy szellemünket szórakoztatja, avagy lázas képzeletünket borzolja.

Nagyvonalú vagyok: dagadozik a sok attribútumtól; megkeseredem: csupa hiány. Minden formájában átéltem őt: sem a kíváncsisággal,kereséssel szemben nem tud ellenállni: rejtélye, végtelensége megcsappan ezektől; ragyogása megfakul; bűvereje elenyészik. Amúgy ikopott a ruha, amiből ki kell vetkőznünk: minek öltenénk még egy toprongyos istent is magunkra? Elnyűvődése, haláltusája századok ótaminket viszont mái-nem fog túlélni, hiszen ő is öregszik: csak az ő halál hörgése után következik majd a miénk. Ha majd ki fogy az attribúnem akad ember, akinek lenne energiája újakat gyártani számára; és a teremtmény, aki korábban elfogadta, később elutasította őket, aölén összetalálkozik a maga legemelkedettebb találmányával: saját teremtőjével.

METAFIZIKUS ÁLLAT

Bárcsak ki tudnánk törölni elménkből és szívünkből mindazt, amit a Neurózis vésett beléjük, mindazokat a beteges jegyeket és tisztátalaamelyek kísérik! Ami nem felszínes, az mocskos. Isten: beleink nyugtalanságának és gondolataink korgásának gyümölcse… Csak az Ütörekvésünk tart vissza a beszennyeződés gyakorlatától, amin a hit tevékenykedik. Micsoda józan egyszerűség van a látszatok Művészecélkitűzéseinkkel és a minket ért csapásokkal szembeni közömbösségben! Istenre gondolni, feléje nyújtózkodni, segítségül hívni, vagy eegy roncsolt test és egy csüggedt lélek felindulásai ezek! A nemesen felületes korok - a reneszánsz, a XVIII. század - gúnyt űztek a vallá

vetették kezdetleges kedvteléseit. De jaj! ott van bennünk a csőcselék szomorúsága, ami elhomályosítja áhítatunkat és fogalmainkat. Hálmodunk egy csipke-mindenségről; a mélységeinkből, az üszkös lényünkből feltörő Isten meggyalázza a szépségnek ezt az álmát.

A bennünk otthonra találó rothadás tesz metafizikus állatokká bennünket. A gondolkodás története: fogyatékosságaink felvonulása; a Szélete: szédületeink sorozata. Hanyatlófélben az egészségünk? A mindenség is velünk sínylődik, életerőnk görbéjét követve.

Mindegyre a miért”-en és a hogyan”-on rágódni; lépten-nyomon az Okig - és az összes kis okokig - hatolni - mindez arról árulkodik, hoélettani működések és képességek rendje felborult, ez pedig metafizikus delíriumhoz” - a mélység szenilitásához, a szorongás bukfencrejtélyek fokozhatatlan csúfságához vezet…

A SZOMORÚSÁG SZÜLETÉSE

Minden mély elégedetlenség vallásos természetű: bukásaink abból erednek, hogy képtelenek vagyunk a paradicsomról fogalmat alkotntörekedni feléje, rosszullétünk pedig abból, hogy törékeny az abszolútumhoz fűződő viszonyunk. Vallásos és fogyatékos állat vagyok, íg

minden rosszat duplán szenvedek el” - mondja a Bukás példabeszéde, az ember pedig ezzel vigasztalja magát. Mivel azonban ez nem segítségül hívja az erkölcsöt, készen arra, hogy épületes tanácsait kövesse, ha nevetségessé válik is. Határozd el magad, hogy nem leszomorú.” - hangzik a válasz. Ő pedig majd megfeszül, hogy a Jó és a Remény mindenségéhez tartozzon… …Csakhogy erőfeszítéseihatástalanok és természetellenesek: a szomorúság már pusztulásunk gyökereinél ott van…, a szomorúság az eredendő bűn költészete

KITÉRŐ EGY KOLOSTORBAN

Annak számára, aki hiteden, aki a pazarlást és a szétszórtságot kedveli, nincs zavarbaejtőbb látványosság az abszolútum kérődzőinél…van bennük ennyi megátalkodottság, amivel az ellenőrizhetetlenhez ragaszkodnak, ennyi figyelem, amit a bizonytalanra irányítanak, és e

szenvedély, hogy megragadják? Sehogy se tudomfelfogni bizonyosságaikat és derűlátásukat. Boldogok, és én épp ezt vetem a szemükre. Legalább gyűlölnék magukat! Ők viszont az eg



mindenségnél többre tartják a lelküket” - ez a hamis értékbecslés a forrása impozánsan abszurd áldozataiknak és lemondásaiknak. Szlünk, akik minden folyamatosság és rendszer nélkül teszünk szert tapasztalatokra, ahogy épp jön, vagy ahogy kedvünk tartja, ők mindig cörökké ugyanazt élik át, visszataszító egyhangúsággal és elmélyültséggel. Igaz, hogy ennek tárgya Isten; de ugyan mi érdekeset láthatnabenne? Mivel örökkön önhasonló, azonos természetű végtelen, O nem újul meg egyáltalán; futólag tárgya lehetne az én reflexiómnak is, órákon át!

…Még nincs nappal. Cellámból hangokat hallok, az évszázados nótákat, a latin, banális égnek felajánlott áldozati adományokat. Még koéjszaka kellős közepén, léptek sorjáztak a Templom felé. Persze, a reggeli ájtatosság! Én ilyen hidegben még akkor se dugnám ki az omaga a Jóisten is részt venne saját szertartásán. Akárhogy is, neki léteznie kell} különben e hús-vér teremtmények áldozatai, akik lerázzlustaságukat, hogy imádhassák, oly értelmetlenek lennének, hogy az ész még a gondolatukat sem tudná elviselni. A teológia bizonyítékasekélyeseknek tűnnek ehhez az ügybuzgalomhoz képest, ami meghökkenti a hitetlent és arra kényszeríti, hogy ekkora erőfeszítésnek vaértelmet és hasznot tulajdonítson. Ha ugyan nem arra szorítkozik, hogy tisztán esztétikai szempontból ítélje meg ezt az előírásos kialvatlaennyi virrasztás hiábavalóságában nem épp a leggigantikusabb kalandot látja, kísérletet az értelmetlenség és az iszony Szépségének e

Hogy tündököl az az ima, mely senkihez se szól! De valaminek mégiscsak kell itt lennie: amint ez a Valószínű bizonyossággá válik, a bomár több puszta szónál, a nemlétre adott egyetlen lehetséges válasz ugyanis az illúzió. De hogy tettek szert erre az illúzióra, amit az abszsíkján úgy hívnak: kegyelem? Miféle kiváltság révén adatott meg nekik, hogy olyasmiben reménykedjenek, amire számítani a világ egyetreménye sem jogosít fel senkit? Milyen jogon vertek tanyát az örökkévalóságban, amelyet minden megtagad tőlünk? Ezek a tulajdont biregyedüli igaziak, akikkel dolgom volt valaha - miféle kiskapunak köszönhetően nyertek illetéktelenül beavatást a titokba, legnagyobb öröIsten az övék: hiába próbálnánk elcsenni tőlük: maguk sem ismerik azt az eljárást, amellyel a kezükben tartják. Egy szép nap egyszer cskezdtek. Az egyik egyszerű hívásra tért meg: hitt anélkül, hogy ennek tudatában lett volna: amikor pedig ráébredt erre, felöltötte a csuhátmásik minden kínon átment: aztán hirtelen jött fényesség vetett véget nekik. A hitet nem lehet akarni; mint a betegség, befurakszik vagy senki sem tud neki parancsolni; és abszurdum volna vágyni rá, ha valaki nem erre rendeltetett. Az ember ugyanúgy hívő vagy hitetlen, ahmebeteg vagy normális. - Én képtelen vagyok hinni, és arra is, hogy hinni akarjak: a hit a delírium olyan formája, amelyben nem szenvedhitetlen helyzete éppoly áthatolhatatlan, mint a hívőé. Átadom magam a kiábrándulás élvezetének: ez maga az evilágiság lényege: a Kétöbbre semmit se tartok, csak az általa nyújtott szórakozást…

És így felelek az összes pirospozsgás vagy falfehér barátnak: Fölöslegesen kötitek az ebet a karóhoz. Én is bámultam az eget, mégsesemmit. Hagyjatok fel a meggyőzésemmel: olykor ugyan dedukcióim révén megleltem az Istent, de sohasem találtam őt a szívemben: ésrátalálnék is, akkor sem tudnám követni a ti utatokat, a grimaszaitokat, még kevésbé reggeli miséitek és vecsernyéitek balettjét. Semma henyélés kellemességével: az ágyamat még akkor sem hagynám el szokatlan időben, ha itt volna a világ vége: hogyan is rohannék háéjszakában, hogy álmomat áldozzam fel a Bizonytalanság oltárán? Még ha a kegyelemtől ködbe borulna is az agyam, és szünet nélkülieksztázisoktól remegnék, akkor is elég lenne egy kis rosszmájúság, hogy magamhoz térjek. Óh nem, tudjátok, attól félek, ima közben nemegállni, hogy ne vihogjak, és így jobban elkárhoznék a hitem, mint a hitetlenségem miatt. Mentsetek fel az újabb terhek alól: akárhogy ismár túl megviseltek ahhoz, hogy elbírják az eget…”

ENGEDETLENSÉGI GYAKORLAT

Mennyire utálom, Uram, műved ocsmányságát csakúgy, mint ezeket a nyálas csúszómászókat, akik téged tömjéneznek és terád ütöttekgyűlöllek, megszabadultam birodalmad cukorkáitól, és bábjaid blabláitól. Te vagy, aki elfojtja bennünk a lángot és a lázadást, te vagy lotűzoltója, te vagy agylágyulásunk elöljárója. Még mielőtt szóvirágokba foglaltalak volna, lábbal tiportam arkánumaidon, megvetettem min

fortélyod és mesterkedésed, melyek a Megmagyarázhatatlan ruhájába öltöztetnek. Nagyvonalúan mérted nekem az epét, amitől rabszokönyörületességedben megkímélted. Mivel csak a semmisséged árnyékában lehet megpihenni, barmaid számára a megváltáshoz az isha rád, vagy valamelyik utánzatodra bízzák magukat. Nem is tudom, hogy gyertyavivőidet vagy magamat sirassam inkább: hisz egyarántnem értésed egyeneságú leszármazottai vagyunk: csepp, csipet, csip-csup - a Teremtés szavai, a te gügyögésed hangja…

Van-e szánalmasabb a nemléten innen valaha is megkísérelt dolgok közt ennél a világnál, ha nem épp maga a gondolat, amelyben fogalélegzik valami, eggyel több a rokkant: minden szívdobbanás a lét elégtelenségét bizonyítja; a hús elborzaszt: itt egy férfi, ott egy nő - görröfögő béldarabok…; semmi rokonságom ezzel a bolygóval: minden pi llanat csak újabb szavazat reménytelenségem urnájában.

Hogy műved véget ér vagy fennmarad, az egyre megy! Alattvalóid nem tudják bevégezni azt, amibe tehetség nélkül belevágtál. A vaksátaszítottad őket, kilábalnak majd, de vajon lesz-e erejük, hogy bosszút álljanak, és vajon lesz-e erő benned - hogy védd magad? A rozsdaezt a fajt, és még inkább téged. Az Ellenségedhez állva várom az órát, amikor ő majd ellopja egedről a Napot, és egy másik mindenségaggatja.

A mi igazságaink semmivel sem érnek többet, mint elődeinkéi. Attól, hogy fogalmakkal váltottuk fel a mítoszaikat és a jelképeiket,előrehaladottabbaknak” hisszük magunkat; csakhogy ezek a mítoszok és jelképek semmivel sem fejeznek kevesebbet a mi fogalmain

Életfa, a Kígyó, Éva és az Édenkert, pont annyit jelent, mint: Élet, Tudás, Kísértés, Öntudatlanság. A jó és rossz mitológiai megtestesítői messzire merészkednek, mint az etikán belüli Jó és Rossz. A Tudás - az, ami benne mély - soha nem változik: csak a díszletek cserélődVénusz nélkül is tart a szerelem, Mars nélkül is dúl háború, az események pedig, attól még, hogy nem avatkoznak közbe istenek, semmiérthetőbbek, vagy kevésbé elképesztőek: szófordulatok készletei lépnek az ősi legendák pompájának helyére, anélkül, hogy az emberi tényezői ettől bármiben is módosulnának, hiszen a tudomány a költői elbeszéléseknél semmivel sem tud közelebb férkőzni hozzájuk.

A modern elbizakodottság nem ismer határokat: azt hisszük, felvilágosultabbak és mélyértelműbbek vagyunk, mint az összes előző száazonban megfeledkezünk arról, hogy egy Buddha tanításai egykor ezer és ezer embert szembesítettek a nemlét kérdésével, amelyet - mszavakkal és egy cseppnyi olvasottsággal látunk hozzá - saját felfedezésünknek vélünk. Csakhogy a Nyugat melyik gondolkodója állná kösszehasonlítást egy buddhista szerzetessel? Mi elveszünk a szövegekben és a terminológiákban: a meditáció a modern filozófia szám

ismeretlen. Ha meg akarunk őrizni egyfajta intellektuális szerénységet, a civilizáció iránti lelkesedést éppúgy száműznünk kell magunkbóTörténelem babonáját. Ami a nagy kérdéseket i lleti, semmivel sem vittük többre őseinknél és közvetlen elődeinknél: az emberek mindigmindent, le alábbis arról, ami Lén e es; a modern filozófia semmit sem tett hozzá a kínai, hindu va örö filozófiához. Ú kérdések k



de t, e a ább s a ó , a é e es; a ode o ó a se t se tett o á a a , du a ö ö o ó á o Ú é désesem vetődhetnek fel, hiába próbál naivitásunk vagy elfogultságunk ennek ellenkezőjéről meggyőzni. Az eszmék játékában messzebb vitis az elvonatkoztatás merész-ségét egy kínai vagy görög szofistánál? Mindig is eljutottak a gondolkodás végső határáig - minden civilizÚjdonság démonának bűvkörében élve nagyon is hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mi is csak az első, gondolkodni próbáló pi tekantepigonjai vagyunk.

A modern optimizmusért Hegelé a legnagyobb felelősség. Hogy is nem vette észre: a tudatnak csak az alakzatai és a módozatai változazonban semmiképpen sem fejlődik? Az alakulás kizárja az abszolút beteljesedést, a végcélt: az időbeli kaland nem követ semmiféle, ökívüli célkitűzést, és akkor fog véget érni, amikor kifogynak az útválasztás lehetőségei. A tudatosság foka a korokkal együtt változik, anéazok előrehaladtával gyarapodna. Semmivel sem vagyunk tudatosabbak, mint a görög-római világ, a reneszánsz, vagy a XVIII. század; korszak önmagában teljes - és mulandó. Vannak ugyan kiváltságos pillanatok, amikor a tudat kiéleződik, de soha nem voltak a józansánapfogyatkozásai, mikor az ember ne tudott volna lényegi kérdéseket felvetni, hisz a történelem állandó válsághelyzet, mi több, a naivitá

tagadás állapotai - a végletekig épp ezek fokozzák a tudatot - nem oszlanak el egyenletesen, mégis a történelem minden korszakában vannak; ha ezek kiegyensúlyozottak és boldogok”, előbb-utóbb megtudják, mi az Unalom - a boldogság természettől kiszabott vége; haegyensúlyuk felborul és minden kavarog, a Kétségbeeséssel kell szembenézniük, és az abból következő vallási válságokkal. A földi Pagondolatában helyet kapott minden olyan elem, ami a Történelemmel, vagyis a tagadás állapotainak táptalajául szolgáló térrel összeférh

A megismerés minden útja, minden módszere érvényes: az okfejtés, a megérzés, az undor, a lelkesedés és a nyögés egyaránt. Egy fogalapozott világnézet semmivel sem jogosultabb, mint amelyik könnyekből tör elő: érvek vagy sóhajok - ezek éppoly bizonyító erejű, és épsemmis módozatok. Felépítem magamban a mindenség egy formáját: hiszek benne, és mégis, ez a mindenség egyből összedől egy mbizonyosság, egy másik kétely első rohamára. A legutolsó analfabéta és Arisztotelész egyenlő mértékben cáfolhatatlan - és sebezhető.lútnak és roskatagnak éppúgy tekinthető az évek sora alatt kiérlelt mű, mint a kedvező pillanat ihlette költemény. Mennyivel van több igaSzellem Fenomenológiájában, mint az Epipszükhidionban? A villámló ihlet és a dolgos elmélyülés eredményei éppoly végérvényesek - nevetségesek. Ma ezt az írót többre tartom, mint amazt; holnap már egy olyan műre szavazok, amelyet azelőtt semmibe vettem. A szelle

alkotásai - és az azokat irányító alapelvek - egyformán hajlamaink, életkorunk, fellángolásaink és kiábrándulásaink sorsát követik. Meg-kérdőjelezünk mindent, amit egykor szerettünk, és bár mindig igazunk van, mindig tévedünk; hisz minden egyformán helytálló - és semm

jelentősége. Mosolygok: egy világ születik; elkomorodom: már szét is foszlott, és egy másik kezd körvonalazódni. Minden vélemény, renegyszerre igaz és abszurd, aszerint, hogy épp csatlakozunk-e hozzá, vagy elutasítjuk.

A filozófiában sem találni több fegyelmet, mint a költészetben, sem a szellemben többet, mint a szívben; fegyelem csak annyiban létezikamennyiben az ember azonosítja magát az elvvel vagy a dologgal, amihez hozzácsapódik és aminek aláveti magát; kívülről nézve mindenyes: az érvek éppúgy, mint az érzelmek. Amit igazságnak hívunk, az a nem eléggé átélt, még ki nem üresedett tévedés, mely persze nemegöregszik, újszerű tévedés, melynek újszerűsége várhatóan egy-kettő megkopik. Tudásunk együtt virágzik és együtt szárad el érzelmpedig az összes igazságot bejárjuk, az azért van, mert együttesen kiégtünk - és mert bennük semmivel sem bővebbek az életnedvek, mbennünk. A Történelem felfoghatatlan, ha eltekintünk bármitől, ami csalódást okoz. így bontakozik ki vágyunk, hogy átadjuk magunkat amelankóliának, és végül belehaljunk…

A valódi tudás a sötétben való virrasztásra korlátozódik: álmatlanságaink együttese tesz csak a barmoknál és felebarátainknál különbeka gazdag vagy meghökkentő gondolat, amelynek egy álomszuszék a szülőapja? Jól alszik? Szépeket álmodik? Ön a névtelenek nyáját

A nappal nem fér össze a gondolatokkal, a napfény elhomályosítja őket; gondolatok csak az éjszaka teljében bontanak virágot… Az éjfévégkövetkeztetése: minden ember, aki bármivel kapcsolatban megnyugtató választ talál, vagy beszámíthatatlan, vagy hamisan könyörüle valaki egyetlen jókedvű igazságot, amely érvényes lett volna? Helyrehozta-e valaki is az értelem tekintélyét holmi nappali kijelentésekk

Boldog, aki elmondhatja magáról: Amit én tudok, az szomorú.”

A történelem maga a mozgásban levő irónia, a szellem embereken és eseményeken átívelő röhögése. Ma ez a hit arat diadalt; holnapragúnyt űznek belőle és egy másikra cserélik: akik hittek benne, osztoznak vereségében. Máris jön egy új nemzedék: a régi hit újból érvénlebontott emlékműveit helyreállítják…, hogy nemsokára majd újfent lerombolják. Semmiféle megingathatatlan elv sem szabályozza a szekegyét és fenyítéseit: váltakozásuk része a Szellem hatalmas bohózatának, amelynek játékában összevegyülnek a szélhámosok és hívő

fondorlatok és rajongások. Nézzetek végig az elmúlt századok polémiáin: nem úgy fest, mintha bármelyik indokolt vagy szükséges lett voMégis, ebből állt annak a századnak az élete. Kálvinizmus, kvietizmus, Port-Royal, Enciklopédia, Forradalom, pozitivizmus, stb…, micsoabszurdumoknak…, melyeknek meg kellett történniük, micsoda haszontalan, és mégis végzetes pazarlás! Az ökumenikus zsinatoktól kekortárs politikai csatározásokig, az igaz hit és az eretnekség változatai ellenállhatatlan értelmetlenségük szüntelen rohamával ostromoltemberi kíváncsiságot. Különböző álarcokban, de mindig lesz pro és kontra, legyen szó akár az Égről, akár a Bordélyról. Több ezer embszenvedett a Szűz és a Fiú személyét illető szőrszálhasogatások kapcsán; további ezrek gyötrődtek kevésbé érdektelen és öncélú, ám valószerűtlen dogmák miatt. Minden igazság szektát alapít, amely végül a Port-Royal sorsára jut, előbb üldözik és szétverik, később a romelyek értéke időközben megugrott, felékesítette őket az elszenvedett igazságtalanság glóriája, zarándokhelyekké avatják…

Semmivel sem kisebb esztelenség a demokráciával és annak különféle formáival kapcsolatos vitáknak több fontosságot tulajdonítani, mközépkor huzakodásainak a nominalizmus és a realizmus körül: minden korszak a maga jelentéktelen és egyhangú, ám látszatra egyedabszolútumával mérgezi magát; az ember nem kerülheti el, hogy valamely hit, politikai rendszer, ideológia kortársa legyen, vagyis saját éljen. Csak úgy tehetné tőle szabaddá magát, ha a megvetés istenének hűvösségét birtokolná…

*



Még jó, hogy a Történelemnek semmi értelme. Volna-e kedvünk azért kínlódni, hogy a jövő örömteli megoldást hozzon, hogy verejtékünkszenvedéseink fizessék a végső ünnep árát? Jövendő idióták kedvéért, hogy gyötrelmeinknek hála majd kibújjanak a bőrükből, és viháncsontjaink felett? Még a remény legvadabb kilengései sem olyan abszurdak, mint a mennyei beteljesülés látomása. Az Idő mentségére szolgálhat, hogy van benne néhány, a többinél gyümölcsözőbb pillanat: következmények nélküli balesetek ezek a kuszaság elviselhetetleegyhangúságában. Minden egyes egyén a világ kezdete és vége, legyen az Shakespeare vagy János bá; hisz mindegyik abszolútumkésaját érdemeit vagy semmirekellőségét…

Ami létezni látszik, miféle mesterkedéssel vonta ki magát a nemlétező ellenőrzése alól? Egy percnyi figyelmetlenség, tétovaság a Semmkebelében, és a lárváknak máris bejött a számítása; az éberség kis kihagyása: most aztán nézhetjük magunkat. Ahogyan a nemlétet kisélet, azt kiszorította a történelem: a létezés így bonyolódott bele az eretnekségek forgatagába, amely aláásta a nemlét ortodoxiáját.

A KÖTÉL

Már magam sem tudom, miképpen jutott birtokomba ez a vallomás: Sem rangom nincs, sem egészségem, sem terveim, sem emlékeiműztem magamtól a jövőt és a tudást, minden vagyonom egy priccs, amelyen felejteni próbálom a napfényt és a sóhajokat. Csak fekszemórákat morzsolgatom: körös-körül sok háziszerszám, megannyi tárgy, amely mind arra biztat, vessek véget életemnek. Fülembe súg a vdöfd át szívedet; a pár csepp vértől, amely kibuggyan, igazán nem kell félned. A kés is körbehízeleg: pengém sosem hibáz: a döntéshezpillanat, s máris legyőzted nyomorod és szégyened. - Magától nyílik az ablak, nyikorgása beléhasít a csendbe: a város magaslatain azéhenkórászokkal osztozol; ugorj, széttárt karjaim nagyvonalúak: mire szemed rebbenne egyet, az utcakő máris szétzúzta veled együtt azértelmét vagy értelmetlenségét. Egy kötél, mint az eszményi nyakra, tekeredik rám, s közben esdeklő hangon szól: öröktől fogva téged vveled voltam, ha rettegtél, ha elbuktál, ha dühöngtél, láttam gyűrött takaróidat és párnádat, melyet veszett dühödben harapdáltál, és átkahallottam, melyekkel az isteneknél tetted tiszteletedet. Szánlak könyörületemben, és felkínálom szolgálataimat. Hiszen arra születtél, hogmagad, mint mindazok, akik magukhoz méltatlannak érzik, hogy kételyeikre választ kapjanak, vagy menekvést keressenek a reménytele

EGY RÖGESZME KULISSZATITKAI A nemlét gondolata legkevésbé sem az emberiség robotoló felére jellemző: akik belefeszülnek a gürcölésbe, azoknak sem idejük, semsaját hamvaikat mérlegelni; inkább beletörődnek a sors durvaságába, vagy épp bárgyúságába, és reménykednek: a remény a rabszolg

Ellenben a hiúak, a beképzeltek és a kacérak, az ősz hajjal, a szarka lábakkal és a halálhörgéssel szembeni félelmükben, mindennaposürességüket ön-tetemük látvá- nyával igyekeznek kitölteni: ezzel egyszerre gyöngéd ön-szeretetet és kétségbeesést ébresztenek magudolataik a temető és a tükör közt ingáznak, és arcbőrük veszélyeztetett vonásainak tanulmányozása közben éppoly fajsúlyos igazságokrbukkannak, mint amilyeneket a vallások kínálnak. Minden metafizika a test szorongásával kezdődik, ami aztán egyhamar egyetemessé úgyhogy, akik frivolitásból nyugtalanok, a kínok alatt hitelesen roskadoző elméket előlegezik. Egy felszínes naplopó, aki az öregedés árnemészti magát, több rokonságot mutat Pascallal, Bossuet-vel, vagy Chateaubriand-nal, mint bármelyik, önmagára mit sem adó tudós. Ecsipetnyi zsenialitást a hiúságba: ez teszi a gőg nagyurát, aki nehezen képes megszokni a halált, hisz a személye elleni sértésnek érzi. minden bölcset túlszárnyaló Buddha is önhitt: isteni nagyságrendben… Felfedezte a halált, a saját halálát, ettől aztán megsértődött, hátamindennek, és másokat is rávett arra, hogy ezt tegyék. - így hát a legszörnyűbb és a legfölöslegesebb szenvedések ebből a megbántot

születnek, amely úgy száll szembe a Nemléttel, hogy bosszúból Törvénnyé teszi.

SÍRFELIRAT

Volt olyan gőgös, hogy soha nem osztogatott parancsokat, és soha nem rendelkezett semmi és senki felett. Mivel nem volt sem beosztgazdája, utasításokat éppúgy nem adott, ahogy nem is kapott. Kívül állt a törvények birodalmán, szinte megelőzte a jó és rossz különbséis akadt eleven ember, akinek szenvedést okozott volna. Emlékezetében elmosódtak a dolgok nevei; csak nézett, de nem látott, hallgathallott: az ízek és az illatok szájpadlásához vagy orrlukaihoz közeledve elenyésztek. Érzékei és vágyai voltak az egyedüli rabszolgái: teháéreztek semmit, nem vágytak soha semmire. Boldogság és boldogtalanság, kívánság, félelem: már rég megfeledkezett róluk; és ha méfeltűntek az emlékezetében, undorodott a szájára venni őket, és magát akár a reményhez, akár a bánathoz lealacsonyítani. A legapróbb

is nagyobb erőfeszítésébe került, mint másoknak birodalmakat alapítani vagy romba dönteni. Megszületett, de tehernek érezte, és későakart más lenni, csak árnyék: de hát mikor is élt ő? És milyen születés hibájából? Végül, ha már életében viselte szemfedőjét, miféle csköszönhette, hogy sikerült meghalnia?”

A KÖNNYEK ÁLLAMOSÍTÁSA

A zene csak Beethoven óta szól az emberekhez: előtte kizárólag Istennel társalgott. Bachtól és a nagy olaszoktól távol állt a lecsúszás azszintre, ez a hamis titaniz-mus, amely a süket óriás óta a legtisztább művészetet szennyezi. A nagy hangzatokat felváltotta az akarat fesznaiv szárnyalást az érzelmek összetűzése; a fegyelmezett sóhajt az őrjöngés: az ég kiveszett a zenéből, otthonra lelt viszont benne az emEgykor a bűnt édes panaszszavak ecsetelték; de eljött az idő, amikor egyenesen kérkednek vele: az imát szónoklat váltotta fel, és a Buromantikája diadalmaskodott a hanyatlás harmonikus álmán…

Bach: kozmogonikus levertség; a könnyek lajtorjája, melyen vágyaink Isten felé kapaszkodnak; törékenységünk architektúrája, akaratunkértelmű - és a lehető legmagasabb rendű - szétfoszlása; a Remény égi romvára; egyetlen módja az összeomlás nélküli pusztulásnak, és

nélküli megsemmisülésnek…

Túl késő volna már újra megtanulni a visszafogottságot? Kénytelenek leszünk továbbra is orgonaakkordok nélkül elmúlni?



AZ AKARAT HULLÁMAI

Ismered-e az akaratnak azt a kohóját, amiben vágyaidnak semmi sem tud ellenállni, és még a végzet és a gravitáció is uralmát veszti éhatalmad mágikus ereje tői? A biztos tudatban, hogy tekinteted feltámasztja a holtakat, hogy az anyag beleremeg kezed érintésébe, a klüktetni kezdenének, a temetőket virágba borítaná a halhatatlanság mosolya - magadban egyre ismételgeted: “Mostantól kezdve örök tacsodák járják táncukat, alvásról többé szó sem lehet. Új tüzet gyújtottam: az istenek belesápadnak, az emberek pedig ujjonganak; a boltelfogta a döbbenet, s a lárma leszállt a sírokba.”

Az elragadtatás szerelmese már alig kap levegőt, és csak azért hallgat el, hogy kimondhassa, immár a megbékült lélek hangsúlyával a szavait:

Érezted-e már valaha ezt az álmatagságot, ami a dolgok felé áramlik, ezt az elpuhultságot, amitől felhígulnak az életnedvek, és egy minévszakot legyőző ősről kezdenek álmodozni? Amerre járok, a remények aludni térnek, a virágok elszáradnak, az ösztönök kihunynak mi

kiveszik az akarat, és vezekelni, kezd amint valaha is akart. A létezők egyenként a fülembe súgnak ťBárcsak valaki más - akár az Isten,meztelen csiga - élte volna le helyettem az életem. Ami után a sóhajaim szállnak, az a tétlenség akarata, egy még el-nem-kezdődött végaz elemek eksztatikus elerőtlenedése, téli álom fényes nappal, amitől minden elzsibbadna, a disznótól a szitakötőig.Ť”

A JÓSÁG ELMÉLETE

Hogyha számodra nem létezik egy végső kritérium, egy megkérdőjelezhetetlen alapelv, vagy pedig egy isten, ugyan mi gátolhat meg beminden gaztettet elkövess?”

Magamban éppannyi rosszra ismerek, mint bárki másban, ám olyannyira irtózom a cselekvéstől - minden bűn szülőanyjától -, hogy sensem vagyok szenvedések okozója. Nem vagyok sem kötekedő, sem Kapzsi, nincs bennem sem elég erő, sem kellő szemérmetlenség hogy másokkal szembeszálljak, így hát mindent úgy hagyok a világban, ahogy találtam. A bosszúállás állandó készenlétet és rendszerez

igencsak költséges folyamatosságot feltételez, ezzel szemben megbocsátás és a megvetés közönye kellemesen üresekké varázsolja a jóságra nézve minden morál veszélyes; csak a hanyagság menti meg. Én a hülyék nemtörődömségét és az angyalok apátiáját választotezzel kizártam magam a tettek mezejéről, és minthogy a jóság nem fér össze az élettel, bomlásnak indultam, hogy jó legyek.”



AMI A DOLGOKAT ILLETI

Nagy adag tudatlanság szükséges ahhoz, hogy az ember Minden hátsó szándék nélkül belekezdjen valamibe. A hívők, a szerelmesek, atanítványok istenük, bálványuk vagy mesterük csak egyik arcát látják. A rajongó menthetetlenül naiv marad. Létezik-e olyan tiszta érzelema kegyelem és a hülyeség elegye le ne lepleződne, olyan áhítatos tisztelet, amitől ne borulna homályba az értelem? Aki egyszerre lát egyvagy egy dolgot minden oldaláról, sosem lesz képes dönteni a lelkesedés és az elképedés között. - Boncoljátok fel bármelyik hitet: micsünnepélye az a szívnek - és micsoda alávalóságok a felszín alatt! Emésztőgödör felett megálmodott végtelen: származásának kitörölhetnyomait, de főleg a szagát azóta is magán viseli. Minden szentben ott bujkál a közjegyző, minden hősben a fűszeres, és a mártírokban aházmester. A sóhajok mélyén mindig fintor bujkál; az áldozatok és a hiszekegyek közé a földi bordélyház kipárolgásai vegyülnek. - Nézzszerelmet: van-e nálánál nemesebb megnyilatkozás és kevésbé gyanús fellobbanás? Borzongása már-már a zenével vetekszik, s még és az önkívület könnyeivel is felveszi a versenyt: milyen fenséges is, ám ez a fenség elválaszthatatlan a húgycsövektől: az ürítéssel rokonelragadtatások, a mirigyműködés mennyboltja, a testnyílások röpke szentsége… A figyelem egyetlen másodperce elegendő, hogy a fel

részegségből visszavessen az élettan szemétdombjára, egy pillanatnyi kimerültség elég megállapítanod, hogy mindez a hatalmas lángotakony egy változatát termeli. Az ébrenlét megkeseríti részegségeink ízét, és aki átéli, azt kimondhatatlan ürügyek botladozó látnokává telehet egyszerre szeretni és megismerni anélkül, hogy a szerelem ne szenvedne és ne múlna ki a szellem tekintetétől. - Vizsgálj át mindetot, kutasd fel imádatod haszonélvezőit, és a bizalmaddal nyerészkedőket: legérdekmentesebb gondolataik hátterében ráismerhetsz azönszeretetre, a dicsőséghajhászásra, a birtoklás- és hatalomvágyra. Minden gondolkodó belebukott a cselekvésbe, és kudarcáéit fogabosszút. Ők a tetteken innen születtek: magasztalják, vagy becsmérlik a tettet, aszerint hogy az emberek elismerését vagy a dicsőség mformáját: a gyűlöletüket hajhásszák; ekképp jogosulatlanul saját fogyatékosságaikat, saját nyomorukat emelik törvényerőre, és a sekélyteszik meg alapelvnek. A gondolkodás éppolyan hazugság, akár a szerelem, avagy a hit. Hiszen az igazságok átverések, a szenvedélyszagok; végső soron csak a hazugság vagy a bűz között választhatunk.

A ROMLOTTSÁG CSODÁI

Míg a gondolkodónak - hogy elrugaszkodjon a világtól - hatalmas munkát kell kérdéseibe fektetnie, egy testi vagy lelki fogyatékosság kefogva az egyedülálló sors záloga. A Romlottság - a magány adományozója - az elkülönülés kiválóságával ajándékozza meg azt, aki bélyTekintsünk egy homoszexuálist: két ellentétes érzést, undort és csodálatot ébreszt; bukása folytán egyszerre alsóbb- és felsőbbrendű apersze nem képes elfogadni önmagát, percről percre próbál önigazolást találni, szégyen és gőg közt vergődve újabb és újabb érveket eviszont - a fajfenntartás ostobaságainak hívei - együtt legelünk a nyájjal. Jaj azoknak, akik híjával vannak minden szexuális titoknak! Hogybelelátni a ferde hajlamok áporodott előnyeibe? Maradunk-e mindörökre a természet ivadékai, törvényeinek áldozatai, amolyan emberi

Az egyéni fogyatékosságok határozzák meg valamely civilizáció rugalmasságát és kifinomultságát. A ritka élmények a szellem kalauzaiajzószerei: a megtévedt ösztön a barbárság teljes ellentéte. Következésképp egy impotens férfi sokkal összetettebb, mint egy romlatlanződésekkel bíró barom, bárkinél inkább képes felfogni az ember, azaz a zoológia szökevény állatának lényegét, ezenfelül minden elégteminden képtelensége csak gazdagítja. Szüntessétek meg a hibákat és a bűnöket, küszöböljétek ki a hús minden bánatát, és többé egyakad az utatokba; hisz amit így hívunk, nem más, mint a belső botrányok terméke, rejtélyes szégyenek megnevezése, az alávalóságeszményítése…

A gondolkodó, naivitásának legmélyén irigyli a megismerésnek azokat a lehetőségeit, melyek minden természetellenesben nyitva állnapersze, némi undorral - hogy a szörnyetegekének kiváltságaik vannak… Mivel a romlottság szenvedés, és a hírnév egyetlen formája, amfáradozást, a romlott embernek szükségképp elmélyültebbnek kell” lennie az átlagembernél, hiszen kimondhatatlanul elkülönült mindenonnan kezdi, ahol a többiek abbahagyják…

A természetes élvezet, amit a nyilvánvalóból merítünk, már eszközeiben megsemmisül, saját jelenvalóságában kimúlik, szemben egy szélménnyel, amely átgondolt élmény, reflexió a reflexek között. A romlottság az öntudat legmagasabb fokát közelíti meg - a filozófia közbenélkül; a gondolkodó csak egy élet munkájával képes elérni azt az érzelmi tisztánlátást, ami a perverzekben már induláskor megvan. Méhasonlítanak egymásra abban a közös hajlamukban, hogy kiverekedjék magukat a többiek közül, még ha az egyik az elmélkedést, a máelferdüléseinek csodáit hívja is segítségül.

A MEGRONTÓ

Hová lettek életed órái? Egy mozdulat emléke, egy szenvedély nyoma, egy kaland botránya, egy szép, futó elmebaj - a múltadban mind

semmi sincs; egyetlen delírium sem örökíti meg a nevedet, egyetlen elferdüléssel sem dicsekedhetsz. Nyomok nélkül siklottal; mégis málmodoztál?”

- A Kétely magvait akartam még a föld méhébe is elhinteni, átitatni vele az anyagot, uralomra emelni ott, ahova a szellem soha még el és mielőtt még a létezők velejéig érnék, porrá akartam zúzni a kövek békéjét, és beléjük ültetni a szív minden veszélyeztetettségét ésfogyatékosságát. Ha építész lennék, templomot emeltem volna a Romoknak; mint igehirdető, lelepleztem volna az imák bohózatát; királylázongás címerét tűztem volna a lobogómra. Mivel az emberek az önmegtagadás titkolt vágyának csíráit hordják magukban, mindenütt aönmagukhoz való hűség ellen uszítottam volna, elképedésbe süllyesztve az ártatlanságot, megsokszorozva azok számát, akik magukkalkövetnek el árulást, és meggátoltam volna a sokaságot abban, hogy a bizonyosságok latyakjában poshadjon.”

A BARLANGOK ÉPÍTÉSZE

A teológia, az erkölcs, a történelem és a mindennapi tapasztalat mind arra tanít, hogy az egyensúly elérésének végtelen sok helyett csatitka: engedelmeskedni. Hajtsd járomba a fejed - ismétlik nekünk -, és boldog leszel; légy ez-és-ez, és megszabadulsz a kínjaidtól.” Valföldön minden mesterség: az idő szakemberei, a légzés hivatalnokai, a remény tisztviselői, már megszületésünk előtt egy poszt váromá



g , g , y , g gy pvagyunk: az anyánk hasában készül a karrierünk. Mint hivatalos mindenség tagjai, bizonyos helyet kell elfoglalnunk valamely merev sorssmechanizmusát követve, mely csak a bolondokra nézve rugalmasabb: azokat legalább semmi sem kényszeríti rá, hogy higgyenek valamcsatlakozzanak egy intézményhez, kiálljanak egy eszme mellett, és valamilyen foglalkozást űzzenek. Mióta a társadalom létrejött, azóta csúffá teszik mindazokat, akik ki akarják belőle vonni magukat. Ám mindent megbocsátanak az embernek, ha van mestersége, ha nevécsolódik egy cím, ha nemlétén ott a pecsét. Senki sem olyan vakmerő, hogy elkiáltaná: Én semmit sem akarok csinálni” az emberek eegy gyilkossal, mint egy magát a cselekvéstől függetlenítő elmével szemben. Az engedelmeskedés lehetőségeit szaporítva, szabadságlemondva, kiölve magából a benne lakozó csavargót - így vitte tökélyre rabszolgaságát az ember, így vált árnyak jobbágyává. Még a mea lázadásai is csak arra kellettek neki, hogy az uralmuk alá tartozzon, olyannyira szolgája még a saját véleményeinek, cselekedeteinek éhangulatainak. A barlangok babonáit az után is megőrizte, hogy már nem lakhelye; a foglyuk volt, és most az építészük. Kezdetleges állanagyobb találékonysággal és kifinomultsággal igyekszik fenntartani; lényegében azonban akár tompítja, akár kiélezi saját karikatúrájánaarcátlanul plagizálja magát. Ez a sarlatán, aki már kifogyott a trükkökből, a bukfenceivel és a fintoraival még mindig képes illúziókat tere

A LEVERTSÉG TUDOMÁNYA

Mint a viasz a napmelegtől, úgy olvadok én is napközben, és úgy szilárdulok meg éjjelente, ez a váltakozás pedig, ez a tehetetlen és henátalakulás felbomlaszt, ugyanakkor magamhoz térít… Hát erre volt jó mindaz, amit olvastam és megtudtam, ez volna virrasztásaim vége

A lustaság eltompította lelkesedéseimet, elpuhította kívánságaimat és elernyesztette a dühömet. Aki nem ereszti szabadjára magát, az észememben szörnyeteg: minden erőmmel azon vagyok, hogy kijárjam a hanyagság inaséveit, a tétlenségben gyakorlom magamat, hóbpedig a Rothadás Művészetének cikkelyeivel szembesítem.

Körös-körül az emberek valamit akarnak…; kicsinyes vagy titokzatos célok felé siető léptek álarcosbálja; egymást keresztező szándékoegyes ember akar valamit; a tömeg is akar valamit; ezerszám törekednek mit tudom én mire. Képtelen vagyok követni őket, és még kevcolni velük; elképedve torpanok meg előttük: miféle csoda lehelt beléjük ekkora lendületet? Ijesztő mozgékonyság: hogy férhet ilyen kevéennyi erő és hisztéria! Megannyi tüsténkedő bacilus, akiket aggály vissza nem fog, bölcsesség nem csi llapít, csalódás nem tántorít el…megszégyenítő fesztelenséggel szállnak szembe a veszélyekkel: a hatékonyság öntudatlan apostolai, a Közvetlen szentjei…, valóságos

idők kocsmáiban…

Hátat fordítok nekik, és odébbállok a világ korzóiról… - Mégis, volt idő, amikor csodálattal öveztem a hódítókat és a méhecskéket, amikmár reménykedtem; jelenleg azonban a mozgás megőrjít, a tetterő pedig elszomorít. Nagyobb bölcsesség, ha hagyom magam sodortatmint kapkodni ellene. Mivel túléltem magamat, emlékeim közt az idő úgy szerepel, mint egy gyermeki csínytevés, mint ízlésficam. Nincsevágyaim, óráim, amiknek leszakítanám virágát, egyetlen bizonyosságom, hogy örökkön túléltem magam, én a mindentudás bárgyúságávilágrajötte előtt szétroncsolt magzat, halvaszületett tisztánlátó…

VÉGSŐ KOPÁS

Van valami, ami túltesz a legrútabb utcanőn is, valami mocskos, kopott, tönkrevert dolog, amitől ökölbe szorul a düh, majd legyint egyet elkeseredés csúcsa, a leghétköznapibb árucikk: a szó, minden szó, az épp most használt szavak. Azt mondom: fa, ház, én, nagyszerű, h

de mondhatok bármit, közben a fő- és melléknevek gyilkosáról álmodom, aki kiirtaná mindezeket a tiszteletreméltó böfögéseket. Néha nekem, mintha már meghaltak volna, mégsem hajlandó senki elföldelni őket. Gyávaságból még úgy teszünk, mintha élnének, és továbbelviseljük a bűzüket, sőt még csak be sem fogjuk az orrunkat. Pedig nem is léteznek, nem is fejeznek ki semmit. Ha belegondolsz, hány mentek már keresztül, hány lélegzettől fertőződtek, miféle körülmények közt hangoztak el ez idáig, használhatod-e bármelyiket is anélkülbeszennyeződnél?

Már eleve rágva lökik ide őket: ha ételről lenne szó, senki nem merné lenyelni, amit mások visszakérődztek: a szavak használatának meanyagi aktustól a gyomrunk fordulna fel; mindazonáltal elég a düh egyetlen pillanata, hogy bármelyik szóban ráismerjünk az idegen nyálamellékízére.

A nyelv felfrissítéséhez arra lenne szükség, hogy az emberiség megszűnjön beszélni: bizonyára nagy hasznát venné a mutogatásnak, ésnagyobb hasznát a csendnek. A szó prostitúciója, lealjasodásának legszembeötlőbb tünete; nincs egyetlen érintetlen szótag, sem tisztavégül még maguk a jelölt tárgyak is lealacsonyodnak a sok szószaporítástól. Miért ne tanulna minden nemzedék új nyelvet, ha másért nelegalább hogy új ízt vigyen a dolgokba? Hogy is lehetne szeretni, gyűlölni, örülni, szenvedni ennyire vérszegény jelekkel? Az élet”, a halmetafizikai sablonok, elavult rejtélyek… Az embernek a valóság új illúzióját kellene megteremtenie, és a cél érdekében új szavakat kitala sajátjai teljesen vértelenek, és haldoklásuk olyannyira előrehaladott, hogy vérátömlesztésre sincs lehetőség.

A VÁGY TEMETÉSÉN

Parányi üreg ásít az összes sejtben… Tudjuk, hová férkőznek be a betegségek, ismerjük a helyüket, és a szervek pontosan körülhatároltmulasztásait; ám ez a székhely nélküli rosszullét…, ez az ezernyi óceán súlyával felérő nyomás, ez a vágy egy eszményien ártalmas mér

A megújulás közönségessége, a nap, a lomb és a testnedvek provokációi… Az én vérem szétalvad, amint a rügyek kinyílnak, a madárkbarmok megélénkülnek… Irigylem a komplett őrülteket, a mormoták megdermedését, a medvék teleit, a bölcs ridegségét, és tompazsibbadásukért szívesen adnám cserébe a bennem fickándozó körvonalazhatatlan gyilkos remegését, aki vértelen bűntényekről álmodiegyüttvéve sem irigylem annyira, mint a hanyatlás mogorva és kegyetlen császárait, akik épp gyilkosságaik elkövetése közben kerültekkardélre!



Átadom magam a tér kénye-kedvének, akár a vak ember könnye. Kinek vagyok én az akarata, ki az, aki bennem akar? Bárcsak egy déösszeesküvést szőne az ember ellen: vele tartanék. Miután elégszer zavarba jöttem már a vágyaim temetésén, találnék végre magamnaeszményt ürügyként, az Unalom ugyanis azok mártíriuma, akik sem élni, sem meghalni nem fognak egy hitért.

A CÁFOLHATATLAN CSALÓDÁS

Jelenlétének minden bővében van, táplálja, erősíti; megkoronáz - tudást hozva, visszautasíthatatlanul - eseményt, érzelmet, gondolatot; npillanat, amely ne szentesítené, lendület amely ne magasztalná, gondolat, amely ne igazolná. Olyan istenség, akinek határtalan a birodalhatalmasabb az őt szolgáló és bizonyító végzetnél, kötőjel élet és halál közt, amelyeket egyesít, összemos és táplálékul használ. Az érvebizonyítékai mellett a tudományok hóbortok halmainak tűnnek. Undorának hevét semmi nem képes visszafogni: az axiómák tavaszábanolyan igazság, amelyik dacolni tudna látnoki dogmatizmusával, gőgös elmezavarával? Bizonyosságainak sem a heves fiatalság, sem aszellem nem képes ellenállni; győzelmét egy emberként énekli meg a bölcsesség és az őrület. Hiánytalan uralma, határok nélküli hatalmtérdet hajtunk: kezdetben mindenki semmibe veszi, mégis mindannyian az alattvalójaként végzik; nincs az a tett, amely ne menekülne tőlamely ne épp a karjaiba futna. Ő az utolsó szó e földön, az egyetlen, amely soha nem okoz csalódást.



A MORALISTAK TITKA

Ha már teletömtük a világmindenséget szomorúsággal, szellemünket nem tudja más feltüzelni, csak az öröm, a lehetetlen, a ritka, a kiroböröm; amikor már semmit sem remélünk, épp akkor tör ránk a remény bűvölete: az Élet - a haláltól megszállottak ajándéka az élőknek. gondolkodásunk és szívünk külön utakon jár, titkos vonzalmakat érzünk minden iránt, amit lábbal tiprunk. Van, aki felfigyel a világ gépezecsikorogására: bizonyára túl sokat ábrándozott az égi Boltozatok összhangzatáról; de mert nem hallja, a környező lárma hallgatásában alázatát. A keserű mondatok megbántott érzékenységből, sebzett kényeskedésből születnek. Egy La Rochefou-cauld, egy Chamfort csínyelvével vett elégtételt egy barmokra szabott világon. Minden keserűségben ott rejlik a bosszú, és rendszerépítésben tör a felszínre: a pmizmus - a legyőzöttek kegyetlensége, azoké, akik sohasem fogják megbocsátani az életnek, hogy nem felelt meg a várakozásaiknak.

Halálos döféssel sújtó jókedv…, derűs kedély, amely mosoly mögé rejti a tőrt… Eszembe jutnak Voltaire gúnyos telitalálatai, Rivarol repDeffand asszony porig alázó szellemességei, az elegancián is átütő kacaj, a szalonok erőszakos könnyedsége, azok a sziporkák, melyegyszerre gyönyörködtetnek és ölnek, a túlzott udvariasságba rejtett rosszindulat… És arra gondolok, milyen lehetne az eszményi moralszárnyalás és a cinizmus keveréke - forrófejű és kőszívű, szétszórt és metszően éles, akihez éppoly közel áll a Magányos sétáló álmodmint a Veszedelmes viszonyok”, aki egyesíti magában Vauvenargues-ot Sade-dal, aki maga a tapintat és a pokol… Mivel önmagán véerkölcsök megfigyelését, hiszen nem szorul rá, hogy máshonnan merítsen, a magára irányított legkisebb figyelem is leleplezheti előtte azellentmondásait, amelynek oly kiváló tükröt tart minden arca elé, hogy az restellvén a kettős szerepet, inkább elenyészne…

Minden figyelem, amikor ráirányul valamire, annak megsemmisüléséhez vezet: ez a megfigyelés végzete, beleértve mindama kellemetlamelyek ebből kifolyólag a megfigyelőre hárulnak, a klasszikus moralistáktól kezdve egészen Proustig. Egy kutakodó szempár előtt minszétesik: a szenvedélyek, a minden próbát kiálló ragaszkodás, a rajongás csak az egyszerű, önmagukhoz és másokhoz hű elmék osztáEgy csepp józanságtól a szív” máris színlelt érzések székhelyévé lesz, a szerelmes Adolphe helyett megjelenik az elégedetlen René. Aszerelmes, az nem vizsgálja, mi a szerelem, aki cselekszik, nem elmélkedik a cselekvésről: ha tanulmányozom a felebarátom”, az annyhogy nem az már, és amikor elemzem magam, már nem vagyok önmagam”: éppúgy tárggyá váltam, mint a többiek. A hívő, aki mérleghitét, előbb-utóbb az Istent is belerakja a serpenyőbe, imádatát pedig csak akkor őrzi meg, ha fél az elvesztésétől. A moralista - aki a na teljes és autentikus létezésnek az ellenpólusán áll - minden igyekezetét arra fordítja, hogy önmagával és a többiekkel szemközt kerüljön

tréfamester, a hátsó gondolatok mikrokozmosza, aki nem viseli el azt a mesterkedést, amivel az emberek önkéntelenül élnek azért, hogélhessenek, és amit a természetük részévé tesznek. Konvenciót lát mindenben: nyilvánosságra hozza az érzelmek és tettek mozgatórugleleplezi a civilizáció színleléseit, mivel szenved, amiért megsejtette és meghaladta őket; hisz e színlelések tartanak életben, sőt ők magmíg az ő léte, mely ezek szemlélésével telik, belevész egy nemlétező természet” keresésébe, amely ha netalán létezne is, éppoly idegetőle, mint a sok hozzáadott művi kellék. Ha bármely lélektani bonyodalmat elemeire bontunk, megmagyarázunk és felboncolunk, a művelkimenetele sokkal végzetesebb arra nézve, aki végzi, mint arra, akin végzi. Saját érzéseit számolja fel, aki kacskaringóit követi, saját lefogja vissza az, aki mozgását figyeli; és miközben követed mások lépteit, nem ők fognak botladozni… Minden esztelennek tűnik, amibeveszünk részt; csakhogy akik mozgásban vannak, nem tudnak leállni, míg a megfigyelő, bármerre fordítsa is figyelmét, csak azért rögzíti győzelmüket, hogy mentséget találjon a maga kudarcára. Mert élet csak addig van, amíg hiányzik az életre fordított figyelem.

SZERZETESI KÉPZELGÉS

Azok a régi szép idők, mikor a nők, hogy elrejtsék a világ és persze önmaguk elől koruk előrehaladtát, csillogásuk megfakulását, bájaikhervadását, apácafátyolt öltöttek…, és amikor a férfiak, torkig a dicsőséggel és a pompával, otthagyták az Udvart, és az ájtatosságbamenekültek… A szemérmesség kiváltotta megtérések divatja a franciák nagy századával együtt odalett: Pascal árnyéka, Jacqueline vismint valami láthatatlan varázslat, még a legjelentéktelenebb udvaroncot, még a legfrivolabb szépséget is utolérte. Ámde a Port-Royaloks mindenkorra felszámolták, és velük az összes, diszkrét és magányos haldoklásra alkalmas helyet. A kolostorral való kacérkodás kihahanyatlásunk megédesítésére ugyan hol találnánk ma már ennyire komor, egyszersmind fényűző helyszínt? Az epikureus Saint-Evremonképzeletében alkotott ilyet, a maga ízlésének megfelelően: megnyugtató volt és felszabadult, mint egész életművészete. Akkoriban még lehetett a számításból kihagyni, a hitetlenséggel összhangba kellett hozni, és a magányba is bele kellett foglalni. Micsoda kellemetes ügmilyen helyrehozhatatlanul elmúlt! Nekünk ugyanolyan kifosztott és üres kolostorokra volna szükségünk, mint amilyen a lelkünk, hogy ott asegédlete nélkül múljunk ki, a hiányzó eszmény tisztaságában, olyan kolostorokra, amelyek illenek a kijózanodott angyalokhoz, akik, bukelvesztve illúzióikat, szeplőtelenek maradtak. Reménykedjünk, hogy divatba jön a hitetlenség örökkévalóságába való visszavonulás, a nehájának felöltése, ama rejtélyek nélküli Rend, ahol egyetlen barát”-nak sincs semmilyen hitvallása, és a maga üdvösségét éppúgy semmmint a másokét, a megváltás lehetetlenségének szerzetesrendje…

AZ ELMEBAJ TISZTELETÉRE

Gloster fakad ki e szavakkal Lear elmebajának láttán… Hogy megváljunk terheinktől, végül a delíriumhoz kell folyamodnunk; ha tévelygéalávetjük magunkat, többé össze sem futunk saját lelkibánatunkkal: fájdalmainkkal párhuzamosan, a szomorúságunk oldalán téblábolunmegváltó homályban. Mikor az ember megutálja ezt az életnek nevezett rühöt, és elege van az idő okozta viszketegségből - az az önbizaamivel lesújtó helyzetéhez viszonyul egy elmebajos, kísértésbe ejtő és példaértékű lesz a számára: kegyes sors, szabadíts meg az ép esDe amíg az értelem figyelme nem kerüli el a szív felindulásait, amíg le nem vetkezi ezt a szokását, nincs kiút! Kívánom egy idióta éjszakászenvedéseit, a közönyös nyögések boldogságát (mintha másvalaki nyögne), kívánom a kálváriát, ahol saját énem: idegen, ahol saját kmáshonnan érkeznek, kívánom a névtelen poklot, ahol táncol és röhög mindenki, miközben megsemmisül. Élni és meghalni harmadik sz

ben…, száműzetni önmagamba, elkülönülni tulajdon nevemtől, hogy végleg megváljak mindattól, ami voltam…, és elérni végül - mivel azezen az áron elviselhető - az elmebaj bölcsességét…



AZ ÉN HŐSEIM

Fiatalkorában hősöket keres magának az ember: nekem is megvoltak a magaméi: Heinrich von Kleist, Caroline de Guenderode, GérarNerval, Ottó Weininger… Öngyilkosságuk megrészegített, bizonyos voltam benne, hogy csak ők mentek el a legvégsőkig, halálukkal csavonták le tiltott vagy túlcsorduló szerelmükből, elméjük elborulásából vagy épp filozófiai nyugtalanságukból az egyetlen helyes következteegy ember túlélte szenvedélyét, ez elég volt nekem, hogy hitványnak, visszataszítónak lássam: más szóval, elegem volt az emberiségbőelenyészően kevés jelentős elhatározást, ám annál nagyobb előzékenységet tapasztaltam benne az öregedéssel szemben, ezért hátat fneki, elszántan hogy véget vessek életemnek, mielőtt a harmincat betölteném. De ahogy múltak az évek, elhagyott a fiatalság gőgje: minnap, mint alázatra intő lecke emlékeztetett, hogy még életben vagyok, és hogy élettől rothadó emberekkel körülvéve, elárulom az álmaimgázottan a várakozástól a nemlétre, kötelességemnek

éreztem, hogy átdöfjem testemet, amikor a hajnal szerelmes éjszakára virrad és kimondhatatlan otrombaságnak tekintettem, hogy az etönkretegye a sóhajok szertelenségét. Mert mikor máskor gyalázhatná meg az ember jelenlétével az időt, ha nem akkor, amikor minden

kitáguló énjében, amely az egek trónusaira ülteti gőgjét? Akkoriban úgy gondoltam, az egyetlen tett, amit az ember szégyenkezés nélkülvéghezvihet, ha életét levetkezi, mert nincs joga magát kisebbíteni a napok egymásutánjában és a boldogtalanság tehetetlenségiben. Ckiválasztottak hajtogattam - akik a halál karjaiba vetik magukat. Mai napig többre becsülök egy házmestert, aki felköti magát, mint egy

Az ember-elhalasztott öngyilkosság: ez az egyetlen dicsősége, ez az egyetlen mentsége. Ám nincs ennek tudatában, és így gyávaságnamindazok bátorságát, akik haláluk által felül mertek kerekedni önmagukon. A végső leheletig való kitartás hallgatólagos egyezménye láegymáshoz: ez az egyezmény megszilárdítja ugyan összetartásunkat, de ítélet is felettünk: egész fajunkat sújtja becstelenséggel. Azöngyilkosságon kívül nincs megváltás. Milyen különös: a halál, bár örök, nem itatta át az erkölcseinket: bár az egyedüli valóság, mégsemdivattá válni. Azaz amennyiben életben vagyunk, el vagyunk maradva.

LELKI SZEGÉNYEK

Figyeljék meg, milyen hangsúllyal ejti ki valaki az igazság” szót, mennyire magabiztosan vagy visszafogottan, mint aki hisz benne vagy és máris összeáll a kép a véleményei természetéről és az értelmi színvonaláról. Nincs üresebb szó ennél - az emberek mégis bálványozértelmetlenségét egyszerre változtatják kritériummá és a gondolkodás végcéljává. Ez a babona - mely a közönséges embert felmenti, a

viszont lejáratja - abból ered, hogy a remény lába alá tapossa a logikát. Egyre csak azt ismételgetik: az igazság elérhetetlen; ennek ellekeresni kell, törekedni feléje, kapaszkodni utána. - E megszorítás egyáltalán nem határol el téged azoktól, akik állítják, hogy megtaláltákcsak az, hogy higgy a lehetőségében: az igazságot birtokolni, vagy áhítozni utána, két olyan cselekvés, amely ugyanabból a magatartásEgyik-másik szóval kivételt teszünk: micsoda szörnyű visszaélés a nyelvvel! Lelki szegénynek nevezek minden embert, aki meggyőződéaz Igazságról: akinek mindig készletek állnak rendelkezésé nagybetűkből, és azokat naivan, csalás és megvetés nélkül használja is. - Afilozófust illeti, őt a bálványimádásnak tett legkisebb engedmény is leleplezi: a polgár felülkerekedik benne a magányoson. Mivel gondoelő a remény, ez vagy szomorú, vagy nevettető… Szemérmetlenség túl nagy átéléssel használni a nagy szavakat: ez a megismerésért valelkesedés gyermetegsége.

Itt az idő, hogy a filozófia, megfosztva hitelétől az Igazságot, lerázza nyakából a nagybetűket.

A NYOMOR: ELMENK AJZÓSZERE

együtt. A társadalom nem pusztán valami rossz, de egyenesen sorscsapás: mennyire ostoba csoda, hogy egyáltalán élni tudunk benne!düh és a közöny közt szemügyre veszed, megmagyarázhatatlan, hogy ezt az építményt még senki nem tudta szétverni, hogy mindmáig nakadtak reményvesztett és szerény jótét lelkek, akik a földdel tették volna egyenlővé, sóval hintve be még a nyomát is.

Egy garast koldulni a város falai közt, és választ várni a mindenség hallgatásától: a kettő között nem egy hasonlóság van. Fösvénység urszíveket éppúgy, mint az anyagot. Pfuj, ez a zsugori létezés! Csak kuporgatja az aprópénzt és a titkokat: az erszények éppoly hozzáférhemint az Ismeretlen mélységei. De ki tudja, hátha egy szép napon ez az Ismeretlen feltárul és megnyitja kincstárait; viszont soha, míg csakaz ereiben, a Gazdag nem fogja kiásni pénzét a földből… Készségesen beismeri majd neked szégyeneit, romlottságát, bűntetteit: de vakapcsolatban mindig hazudni fog; teljesen megbízik benned, a kezedbe teszi az életét, de sosem osztja meg veled legvégső titkát, azt, mennyi a pénze…

A nyomor korántsem valami átmeneti állapot: azonos azzal a bizonyossággal, hogy bánni történjen is, soha semmid sem lesz, hogy a jakörforgásán kívülre születtél, hogy még a légvételért is meg kell küzdened, hogy még a levegőt, még a reményt, még az alvást is meg kehódítanod, és még ha a társadalom eltűnne is, a természet sem volna veled szemben könyörületesebb, sem kevésbé elferdült. Semmifénem vett részt a Teremtésben: mindenfelé elásott kincsek: íme Harpagon mint démiurgosz, íme a zsugori és titkolódzó Magasságos. Őbenned a holnaptól való rettegést: nincs hát mit csodálkoznunk azon, hogy a vallás is egy formája ennek a rettegésnek.

A mindenkori szűkölködők számára a nyomor olyan, mint valami egyszer s mindenkorra bevett ajzószer, amelynek a hatásait már soha kiküszöbölni; vagy mint egy velünk született tudomány, ami már az élet minden tapasztalatát megelőzően le tudja írni minden poklát…

KÖNYÖRGÉS ÁLMATLANSÁGÉRT

Tizenhét éves voltam, és hittem a filozófiában.

Aminek nem volt köze hozzá, az mind vagy bűn, vagy szenny volt a szememben; a költők? csepűrágók, akik arra szolgálnak, hogy szóraa nőstényeket; a tett? a hülyeség önkívülete; szerelem, halál? alantas ürügyek, közük sincs a fogalmak előkelőségéhez. Milyen émelyítő a



y ; y g ; , gy , g g y yebben a mindenségben, mely méltatlan a szellem illatára… A konkrétum, micsoda szégyenfolt! Örülni vagy szenvedni, milyen arcpirító! Útaláltam, hogy csak az absztrakció dobogtatja meg a szívem: cselédlány-kalandoknak adtam át magam, mert féltem, ha nemesebb tárgfordulok, az esetleg elveimmel ellentétes cselekvésre bír, és kiszolgáltat a szív gyengeségeinek. Egyre azt hajtogattam: a metafizikával bordély fér össze; és közben - hogy fussak a költészettől - pincérnők szemrebbenéseit és szajhák sóhajait lestem.

… És akkor jöttél te, ó, Álmatlanság, hogy felrázd a húsom és a gőgöm, te, aki megváltoztatod az ifjú állatot, árnyalod ösztöneit, felszítodaki egyetlen éjszaka alatt több tudást adsz, mint a pihenéssel zárt napok együttvéve, és aki a fájó szemhéjak előtt úgy tárulsz fel, hogy aznévtelen betegségeknél, még az idők sorscsapásainál is jelentősebb esemény! Engedted hallanom az egészség hortyogását, a hangzmerült emberi lényeket, és közben magányom magába zárta a körülölelő sötétséget, és nála is hatalmasabbra duzzadt. Minden aludt, emindörökre. Hajnal nincs többé: az idők végezetéig virrasztani fogok: várnak majd rám valahol, hogy számot adjak álmaim fehér foltjáróéjszaka olyan volt, mint a többi, minden éjszaka örökké tartott. Összetartást éreztem ismeretlen testvéreimmel, mindazokkal, akik szintébírnak aludni. Akár a romlottaknak és a fanatikusoknak, nekem is volt egy titkom; akárcsak ők, szívesen alapítottam volna egy nemzetséamelynek mindent megbocsássak, mindent odaadjak, amiért mindent feláldozzak: az álmatlanok nemzetségét. Az első jöttmentből is ki

hogy zseni, ha szemhéjaira fáradtság nehezedett, de semmi csodálatot nem éreztem egy jól alvó iránt, még ha személye dicsőségére v Államnak, a Művészetnek vagy az Irodalomnak. Valóságos kultusszal öveztem volna azt a zsarnokot, aki - hogy megbosszulja saját éjszbetiltotta volna a pihenést, büntetést szabott volna ki a feledésre, s törvénybe iktatta volna a boldogtalanságot és a lázat.

És ekkor a filozófiához fordultam: de nincs az a gondolat, ami sötétben megvigasztalna, nincs az a rendszer, ami a virrasztásokat kibírnálmatlanság elemzései minden bizonyosságot darabokra törnek. Megelégelve az ilyen mérvű rombolást, odáig jutottam, hogy azt mondmagamban: nincs vesztegetni való idő: aludni fogsz vagy meghalsz…, visszahódítod az álmot, vagy véged…

De korántsem megy olyan könnyen ez a visszahódítás: amikor már a közelébe érsz, csak akkor veszed észre, micsoda nyomokat hagytaz éjszakák. Szerelmes vagy?… lendületed végképp megfertőződött; minden önkívületből” úgy fogsz magadhoz térni, mint valami rémükicsapongásból: túlzottan testközeli társnőd tekintetével egy bűnöző képét fogod szembeszegezni; szívből jövő örömére mérgezett gyöningere lesz a válaszod; őszinteségére pedig a bűnösség költészete, hisz számodra minden költészet, csakhogy a bűn költészete… Krisfogalmak, gondolatok boldog sorjázása? Verd ki a fejedből: vulkánkitörés lesz az, fogalmak lávája, összefüggéstelen és szaggatott, mekiokádott, erőszakos, a belekből jövő fogalom, megannyi büntetés, amivel a hús fenyíti meg önmagát, hiszen ebből az elme, aki maga itest nedveinek, ki van rekesztve… Mindentől szenvedni fogsz, és mérhetetlenül: tomboló viharnak érzed majd a szellőt, az érintést tőrdöfmosolyt nyaklevesnek; kis semmiségeket pedig világégésnek. - A virrasztások ugyanis véget érhetnek, de világosságuk soha nem hunynem lehet bűntelenül látni a sötétben, nem lehet veszélytelenül leszűrni tanítását; vannak szemek, amelyek már semmit sem tanulhatnak anapfénytől, és lelkek, olyannyira betegei az éj szakának, hogy soha nem várhatnak gyógyulásra…

A ROSSZ EMBER ARCÉLE

Mitől van, hogy nem tett több rosszat, nem gyilkolt, nem vitt végbe finomabb bosszút? Hogyhogy nem követte a fejébe szálló vér parancsvérmérséklete vagy jó neveltetése a magyarázat? Bizonnyal nem, valami veleszületett jóság pedig még kevésbé; csakis az, hogy soha ntévesztette szem elől a halál gondolatát. Jóllehet hajlama szerint senkinek sem bocsát meg, mégis mindenkinek megbocsát; a legkisebis felajzza az ösztöneit; egy pillanattal később már nem is emlékszik semmire. Elég, ha képzeletében megjelenik a saját hullája, majd eza többiekre is alkalmazza, és ettől lelki békéje egyből helyreáll: a bomlásban lévő dolgok külalakja elönti jósággal - és gyávasággal: ninbölcsesség (sem könyörület) a halál lidércnyomása nélkül. Az egészséges ember, aki odavan attól, hogy létezik, a bosszút véghezviszi, idegei hangját követi, azonosul az előítéletekkel, visszafelesel, pofozkodik és gyilkol. Ezzel szemben a halálfélelem aláásta elme nem rekülső ingerekre: felvázol tetteket, és mindet befejezetlenül hagyja; gondolkodik a becsületről, és hagyja odaveszni… Belekóstol a szenveaztán szétboncolja őket… A mozdulatait kísérő félelem elapasztja az életerejüket; vágyai az egyetemes jelentéktelenség látványával szeszertefoszlanak. Ha már meggyőződésből nem tud, szükségből gyűlöl, áskálódásai és gaztettei még elkövetésük közben véget érnek; member, ő is egy gyilkost rejt magában, csakhogy ez a gyilkos telve van beletörődéssel, és ahhoz is túl kimerült, hogy leszámoljon az elleahhoz is, hogy újakat szerezzen. Tőrére hajtott fejjel álmodik, és kissé csalódott a még el nem követett bűntények miatt; mindenki jó embtartja, ő azonban, ha nem tartaná fölöslegesnek, biztosan rossz volna.

NÉZETEK A TOLERANCIÁRÓL

Az élet jelei: kegyetlenség, fanatizmus, intolerancia; a hanyatlás jelei: szelídség, megértés, elnézés… Amíg egy intézmény erős ösztönönem tűr meg sem ellenfeleket, sem eretnekeket: lemészárolja, megégeti, vagy lecsukja őket. Máglyák, vérpadok, börtönök! Korántsem gonoszság műve mindez, inkább a meggyőződésé, mindegy, miben, csak teljes meggyőződés legyen. Fellép valahol egy új hit? Igazsáelőbb-utóbb a rendőrség kezeskedik. Jézusnak - attól a perctől fogva, hogy elhatározta, győzelmet arat az emberek között - előre kelletTorquemadát - a történelembe átültetett kereszténység kikerülhetetlen következményét. Ha pedig a Bárány nem látta előre jövendő védőa kereszt pribékjét, akkor rá is szolgált a gúnynévre. Az Inkvizíció volt az Egyház bizonyítéka arra, hogy még mindig számottevő életerővrendelkezik; a királyok részéről ugyanerre szolgált az önkény. Minden elöljáróságnak megvan a maga Bastille-ja: és minél több hatalmaintézménynek, annál embertelenebb. Egy kor energiáját azok számán lehet lemérni, akik szenvednek, és egy vallási vagy politikai hit is áldozatain keresztül nyer teret, mivel minden időbeli siker elsődleges vonása a bestialitás.

Fejek hullanak ott, ahol egy eszme győz; hisz győzni csak más eszmék, az őket kitaláló vagy védelmező fők kárára képes.

A Történelem a szkepszist igazolja; ennek ellenére nincs, és nem él, ha el nem tapossa, kételyből még semmilyen esemény nem születeeseményekből levont minden következtetés a kételyhez vezet és azt támasztja alá. Ami annyit jelent, hogy a tolerancia a legfőbb jó e vilá

egyben a legfőbb rossz is. Csak az általános kimerültség és meddőség állapota ad helyet minden nézőpontnak, elütő hiteknek, egymásellentmondó véleményeknek. Bekövetkezik a csoda: az ellenfelek békésen együtt élnek - de csak azért, mert már nem lehetnek ellenségszemben álló tanok kölcsönösen elismerik egymás érdemeit, de csak mert egyiknek sem futja



már az erejéből, hogy a sarkára álljon. Egy vallás az utolsókat rúgja, ha megtűri az őt magát kizáró igazságokat; és az az isten is rég kisakinek a nevében emberek már nem öldökölnek. Egy abszolútum elenyészik: bizonytalanul bontakozni kezdenek a földi paradicsom fénezek csak röpke villanások, mivel az emberi dolgok alaptörvénye mégiscsak az intolerancia. Közösségek csak zsarnokság idején szilámeg, enyhébb uralom alatt egyből szétzilálódnak; és ekkor, utolsó erejüket összeszedve, megfojtják saját szabadságjogaikat, és imádnpolgári eredetű vagy épp megkoronázott börtönőreiket.

A rettegés évszázadai túlsúlyban vannak a nyugalom korszakaival szemben; az embert jóval inkább zavarja az események hiánya, mintkövethetetlen bőségük; a Történelem tehát csak vérgőzös végeredménye annak, hogy nem hajlandó unatkozni.

A RUHÁZKODÁS FILOZÓFIÁJA

Mekkora elérzékenyüléssel és mekkora irigységgel fordulnak a pusztai remeték és a cinikusok felé gondolataim! Micsoda alávalóság alegjelentéktelenebb tárgyat is birtokolni: ezt az asztalt, ezt az ágyat, ezeket a göncöket… Az öltözet válaszfal köztünk és a nemlét között. csak végig testeteken egy tükörben: megértitek végre, hogy halandók vagytok; ujjaitokkal pengessétek végig bordáitokat, mint egy citerfogjátok, milyen közel álltok a sírhoz. A halhatatlansággal azért hízelgünk magunknak, mert fel vagyunk öltözve: már hogy is halhatna meha egyszer nyakkendőt visel? Az ünneplőbe vágott hulla félreismeri magát, és addig-addig képzelődik az örökkévalóságról, hogy végül leéli magát az illúzióba. A hús eltakarja a csontvázat, a ruha pedig a húst: a természet és az ember kibúvói, ösztönös i lletve közmegegyátverések: egy úriember

azért már mégsem lehet sárból és hamuból összegyúrva… Méltóság, köztisztelet, szerénység - csupa menekvés a helyrehozhatatlan előValahányszor fejébe nyomja a kalapot, ki tudná megmondani önről, hogy valaha egy anyaméhben időzött, és hogy zsírja egykor majd férhizlal?

…Megszabadulok hát ezektől a rongyoktól, hétköznapi álarcomat félredobva menekülök az időből, amelyben a többiekkel összhangbanfáradozom, hogy eláruljam magam. Egykor a remeték azért dobták le ruhájukat, hogy azonosuljanak önmagukkal: a sivatagban tették-e utcán, egyforma öröm volt meztelenre vetkőzniük, mivel így elérték a legnagyobb gazdagságot: miben sem különböztek a holtaktól…

RÜHÖSEK KÖZÖTT

Hogy a tétlenség miatti lelkifurdalásomra vigaszt találjak, az aljasság felé veszem az utamat, és már alig várom, hogy lealázkodjam odámegmártózzam a csatornalében. Jól ismerem ezeket a fellengzős, orrfacsaró, örökké vigyorgó csirkefogókat; amikor belemerülök a mobűzös leheletüket nem kevésbé élvezem, mint a belőlük áradó lendületet. Nincs bennük semmi irgalom azokkal szemben, akik sikerre vviszont, akikben a semmittevés szelleme él, csodálatot érdemelnek, még ha a látvány, amit nyújtanak, a legszomorúbb is a világon: teheköltők, kuncsaft nélküli örömlányok, pénztelen üzletemberek, mirigyek nélküli epekedők, a senki emberfiának nem kellő asszonyok poklamondom magamban, az emberi beteljesülés negatívuma, íme teljes meztelenségében ez a lény, aki isteni származást tulajdonít magánaabszolútum szánalmas pénzhamisítója… Itt kellett kikötnie, ennél az oly élethű tükörképnél, hiszen sár ő, amit isten keze soha nem érinteamit egyetlen angyal sem változtat át, röfögések közt fogant végtelenség, görcsös rángásokból kipattant lélek… Elnézem e végső kifejleelért spermatozoidák tompa kétségbeesését, fajunk e komor ábrázatait. Megnyugtatom magam: nekem még van idáig… Majd elfog a fis ilyen mélyre süllyedek egyszer? Máris gyűlölöm ezt a fogatlan vénasszonyt, ezt a verstelen rímfaragót, a szerelem és az üzlet impotenszellem és a hús dicstelenségének mintapéldányait… Az emberi szempárok lesújtanak - friss büszkeséget akartam meríteni az érintkez

ezekkel az emberroncsokkal: és csak ahhoz hasonló borzongással távozom, amilyet egy élő érezhet, amikor örömében, hogy nem halotforgolódik a koporsóban…

AZ ESZMÉK VÁLLALKOZÓJA

Mindenbe belefog, és minden sikerül neki; nincs semmi, amiben ne volna naprakész. Ennyi erőt pazarolni az értelem játékaira, ekkorakönnyedséggel közeledni a szellem és a divat minden területéhez - a metafizikától a moziig - elkápráztatja az embert. Nincs az a probléneki ellenállna, nincs olyan jelenség, ami ismeretlen számára, nincs az a kísértés, ami hidegen hagyná. Hódító, és csak egy a titka: hogyérzelemmentes; jöjjön bármi, semmibe nem kerül neki szembenéznie azzal, hiszen semmit nem ad bele. Elgondolásai pompásak, csaksótlanok: bennük a kategóriák bensőséges tapasztalatokat fognak közre olyan rendezetten, mintha szerencsétlenségek puszta nyilvántavolnának vagy nyugtalanságok katalógusai. Osztályozva van ott az emberi tépelődés éppúgy, mint a benső meghasonlások költészete.Rendszerbe van itt foglalva, mi több, közszemlére téve és szétteregetve a Jóvátehetetlen, mint valami közkézen forgó árucikk, a szorong

tömegterméke. Ezt várja a nagyközönség, ezt fogyasztja az útszéli nihilizmus és a szájtáti keserűség.

E sorstalan, határtalanul üres és bámulatba ejtően átfogó gondolkodó kiaknázza gondolatait, közkinccsé kívánja tenni őket. Őt nem üldöha a materializmus korában születik, vállalta, sőt nem sejtett méretekre tágította volna a leegyszerűsítést; ha a Romantika idején él, ő állítössze az ábrándok Summáját; ha a teológia virágkorában bukkant volna fel, éppoly könnyedén forgatta volna Istent, mint bármelyik más

A nagy kérdésekkel való szembenézésben tanúsított találékonysága zavarba ejtő: hisz mindenben figyelemre méltó, csak a hitelességeSzületésénél fogva költőietlen, ha a nemlétről beszél, nem járja át annak rettenete; még undora is átgondolt; kordában tartott kétségbeemintha csak utólagos lenne - ám akarata oly természetellenesen hatékony, egyszersmind olyan józan, hogy akár költő is lehetne, ha akais megkockáztatnám, hogy szent, ha ragaszkodna hozzá… Semmit nem részesít előnyben, de nem is kerül, ezért meggyőződései pusztlenek; hogy mégis hisz azokban, az sajnálatos: egyedül gondolatainak az alakulása érdekes. Nem lennék meglepve, ha egy napon szóslátnám prédikálni, olyannyira túltette magát minden igazságon, hogy uralja őket, és számára egy sem szükségszem vagy vele szervesenösszeforrott…

Mint egy felfedező, úgy tör előre, egyik tartományt hódítva meg a másik után; gondolatai, akárcsak léptei: vállalkozások; agya nem ellenösztöneinek; felülemelkedik a többi emberen, mivel nem ismeri a fáradtságot, sem azt a gyűlölettel vegyes önsanyargatást, ami megbévágyakat. Korának szülötte, annak minden ellentmondása és hasztalan pezsgése kifejeződik benne; amikor pedig meg akarja hódítani,



következetességgel és makacssággal teszi, hogy sikerei és hírneve felér a palloséval, a szellem tekintélyét pedig olyan eszközökkel állmelyek mindezidáig gyűlöletesek, vagy ismeretlenek voltak előtte.

A VÉRMÉRSÉKLET IGAZSÁGAI

A szenvedélytől, egyéniségtől és sodró lendülettől mentes, koruk formáihoz hozzásimuló gondolkodók mellett mindig feltűnnek olyanok, ember érzi, hogy bármikor is léptek volna színre, sohasem lettek volna másmilyenek, s hogy gondolataikat, a kort figyelmen kívül hagyvabensejükből, sajátos hibáik örökkévalóságából merítik. Környezetüktől csupán külsőségeket, egy pár stílusjegyet, az adott fejlődési vona

jellegzetes fordulatát veszik át. Végzetükbe szerelmesen olyan kirobbanó erők, olyan tragikus és magányos villámlások képét idézik, amközel járnak a világvégéhez és a pszichiátriához. Egy Kirkegaard, egy Nietzsche, ha a legjelentéktelenebb kor szülötte is, ihletettségébesemmivel sem volna kevésbé felkavaró és tűzveszélyes. Önnön lángjuk martalékai lettek; pár századdal korábban máglyák lángjai vége

velük: az általánosan elfogadott igazságokkal szemben eleve eretnekségre voltak ítélve. Mit számít, hogy az embert saját tüze nyeli el, vamásoktól gyújtott: a vérmérséklet igazságait így vagy úgy, de meg kell fizetni. Megszületésük érdekében zsigerek, betegségek, a bűnök játszottak össze. A szubjektivitás olyannyira átjárja ezeket, hogy a hátterükben felsejlik egy én: és ettől kezdve minden csak vallomás: a hmég a legártalmatlanabb indulatszóban is; még a látszólag személytelen elmélet is csak arra szolgál, hogy szerzőjéről, titkairól és szenvárulkodjon: nincs az az egyetemesség, ami ne csak az álarca volna: az önéletírás ürügye minden, még a logika is; én”-je belepte összegondolatát, szorongását tette meg kritériummá, egyedüli valósággá.

ÉLVEBONCOLÁS

Értelmének utolsó maradékait elragadta tőle ami még az életből számára megmaradt. Semmiségek és sorscsapások - egy légy röpte rángásai - egyformán nyugtalanítják. Tűzbe borult idegeivel azt szeretné, bárcsak üvegből lenne a föld, hogy szilánkokra törhesse; és mkedvvel vetné magát a csillagokra, hogy egyenként porrá zúzza őket… Szembogaraiban csi llog a bűn; összeránduló kezei hiába fojtoga

Élet úgy terjed, mint a lepra: túl sok teremtmény egyetlen gyilkosra. Aki nem képes megölni magát, annak természetéből fakad, hogy boakarjon állni mindenen, ami csak kedvét leli a létezésben. Mivel azonban nem jár sikerrel ebben, csak morgolódik, mint egy kiátkozott, apusztulás lehetetlensége bosszant. Magára maradt Sátánként csak sír, veri a mellét és a haját tépi; a kiontandó vér nem festi pirosra armelynek sápadtsága jól tükrözi undorát a remény váladékaitól, amit a menetelő fajok termelnek. Merénylet a Teremtés napjai ellen - az őez volt…; és most hogy feladta, magába omlik, és belefeledkezik a bukás elégiájába: ezzel a kicsapongás új fajtája veszi részéről kezdég: láz járja át a mindenséget; az agya lángokba borul: gyúlékony lesz a levegő is. Bajai kitöltik a csillagközi tereket; a sarkkörök nyögikminden, ami csak áttételesen is utal a létezésre, az életnek még a legészrevehetetlenebb lehelete is akkora bőgést tép ki a tüdejéből, hösszezilálódnak a szférák hangzatai és a világok keringése.

ÖNMAGUNK ELLENÉBEN

Valamely elme csak akkor bilincsel le bennünket, ha van benne valami összeegyeztethetetlen, ha a megmozdulásai egymással feszültséállnak, ha nézetei és hajlamai közt szakítás következik be. A messzi hadjáratokat vezető Marcus Aureliust sokkal inkább leköti a halál emint a Birodalomé; az immár császárrá lett Juliánosz a szemlélődő életet sírja vissza, a bölcselőkre irigykedik, közben pedig arra veszt

éjszakáit, hogy írásaiban a keresztényeket ostorozza; Luther, akit egy vandál életereje fűt, belesüpped a bűn rögeszméjével való bíbelődtalálva az egyensúlyt kényeskedései és faragatlansága közt; Rousseau, aki még az ösztöneivel sincs tisztában, csak annak a gondolatnő őszinte; Nietzsche, akinek életműve valóságos himnusz az erőhöz, szívszorítóan egyhangú, erőtlen életet él…

Ugyanis egy nagy elme jelentőségét az adja, mennyire tévesen méri fel, hogy mit akar, mit szeret és mit gyűlöl; mivel ő többedmaga, neönmagát választani. Az önkívületet nem ismerő pesszimista és a remény keserűségektől mentes bajnoka nem érdemel mást, csak megEgyedül az az ember méltó a figyelemre, aki a múltját, az illendőséget, a logikát és a megbecsülést még tekintetbe sem veszi: egy hódía kudarc hátsó gondolatával veti magát az eseményekbe, vagy egy gondolkodó, aki még nem gyűrte le magában az önfenntartás ösztölehetne megnyerő? A saját fölöslegessége fölé görnyedő emberből kiveszett a vágy arra, hogy saját élete legyen… Lesz-e valóban vagyez csak a többiekre tartozik… Hangulatváltozásainak apostolaként ő nem zavartathatja magát eszményi énjétől; vérmérséklete az egyedszámára, pillanatnyi szeszélye pedig az egyedüli tudomány.

EGY KULTUSZ VISSZAÁLLÍTÁSA

Mivel ember voltom elkopott, nincs semmi, ami még hasznomra válna. Bármerre nézek, csak haszonállatokat látok, amint egy eszménygyűlnek, hogy világgá bégessék reményeiket… Még azokat is, akik különben sohasem éltek másokkal együtt, legalább mint árnyalakokegybeterelik, hisz mi másra is találták ki a szentek közösségét? Egyetlen igazi magányost keresve végiglapozom a korszakokat, de mátalálok - és nem is irigylek -, csak a Sátánt… Az értelem száműzi, de a szív hozzá könyörög… A hazugság Lelke, a Sötétség Fejedelmekozott, az Ellenség - mily kellemes felidéznem e neveket,

amelyek megbélyegzik a magányát! És mennyire kedvelem őt, mióta az emberek nap mint nap kitagadják! Bárcsak képes lennék visszeredeti állapotába! Hit-re való egész képtelenségemmel Őbenne hiszek. Szükségem van a társaságára: egy magányos lény a legmagávoltaképpeni Magányos felé halad… Magamnak tartozom azzal, hogy feléje törekedjem: képességem a csodálatra - attól való félelmébmunka nélkül marad - kényszerít erre. Itt állok példaképemmel szemközt: azzal, hogy hozzá tartozom, magányomat büntetem, amiért nemmásik, az eddigit is felülmúló magányt teremtek magamnak: számomra ebből áll az alázat…

Ki-ki úgy helyettesíti Istent, ahogy tudja; mert bármelyik isten megteszi, feltéve hogy az örökkévalóságra is kiterjeszti vágyakozásunkat amagány után…



MI, BARLANGLAKOK…

Az értékek nem halmozódnak egymásra: minden nemzedék csak úgy hoz valami újat, ha lábával tapossa mindazt, ami az előző nemzed

egyedi volt. A korok egymásutánjára ez még inkább igaz: a reneszánsz nem tudta átmenteni” a középkor mélységét, kiméráit és vadsá

felvilágosodás szintén nem tudott megőrizni a reneszánszból mást, mint az egyetemesség érzetét, ámde csak híjával annak a pátoszna

arculatát meghatározta. A modernitás illúziója belevetette az embert az alakulás szaggatott ritmusába: ő pedig elvesztette az örökkéval

nyúló gyökereit, a szubsztanciáját”. Minden vívmány - akár szellemi, akár politikai - valaminek az elvesztésével jár együtt; minden vívmán

igenlés… amely gyilkol. A művészet területén - másutt a szellem életéről szó sem lehet - egy eszmény” csak a korábbiak romjain vethet

bát: minden valódi művész elárulja az elődeit… A Történelemben értelmetlen felsőbbrendűségről beszélni: köztársaság és királyság; ro

klasszicizmus; liberalizmus és parancsuralom; naturalizmus és absztrakt művészet; irracionalizmus és intellektualizmus; - az intézménye

a szellemi és érzelmi áramlatok, egymással egyenértékűek. A szellem egyik alakzata sem sajátíthatja el a szellem egy másik alakzatát;

kizárásos alapon lehet valaminek lenni: senki sem békítheti össze magában a rendet a fejetlenséggel, az elvonatkoztatást a közvetlensé

lendületet a végzettel. Az összegző korok a legkevésbé sem teremtőek: más korok pezsgését tömörítik zavaros, kusza kivonatokká - m

minden eklekticizmus a vég előszele.

Minden előrelépés után egy visszalépés: íme a történelem terméketlen fészkelődése - az alakulás… egy helyben topogása… Hogy az e

bedőlt a Haladás délibábjának -ez legalábbis nevetséges fényben tünteti fel igényét éles észre. Haladás? - nem kizárt, hogy a tisztálkod

lán rá lehet ismerni… De máshol? Esetleg a tudomány felfedezéseiben? Az csak baljós dicsőségek együttese… Ha őszinte, ki tudna vá

kőbalták és a modern gépek kora között? Egyformán közel a majomhoz az egyikben és a másikban, ugyanazon indítékokból kapaszko

felhőkig, amiért akkoriban a fára másztunk: legfeljebb - tiszta avagy gyilkos szándékú - kíváncsiságunk eszközei változtak, mi pedig - ug

elkendőzött beidegződésekkel - csak változatosabb módokon vagyunk ragadozók. Egy kort elutasítani vagy elfogadni puszta szeszély k

történelmet kell egy az egyben vagy elfogadni, vagy elutasítani. A haladás gondolata az idő bércein trónoló önhitté tesz mindenkit; ezek

viszont nem is léteznek: a barlanglakó, akinek egykor a sziklaüregek mélyén a fogai vacogtak a rémülettől, ma is ott reszket egy felhőka

Boldogtalanságunk tőkéje érintetlenül vészeli át a korokat; mégis van némi előnyünk az őseinkhez képest: jobb befektetéseket találunk e

kének azáltal, hogy alaposabban megszerveztük pusztulásunkat.



EGY KUDARC ARCA

Szörnyeteg álmoktól hemzsegnek a szatócsbódék és a templomok: még senkivel sem volt dolgom, aki ne delíriumban élt volna. Mivel avágyból is az elmebaj forrása buzog fel, elég csak az önfenntartás ösztönét követned, hogy máris kiérdemeld az elmegyógyintézetet. Azidegroham, ami felrázza az anyagot… Levegőt veszek: bőven van miért lecsukjanak. Képtelen voltam elérni a halál áttetszőségét, hát hakúszok a napok árnyékában, és csak azért vagyok még mindig, mert azt akarom, hogy ne legyek.

Valaha azt képzeltem, hogy egy ökölcsapással szét tudom loccsantani a teret, labdázhatok a csillagokkal, feltartóztathatom az idő múlákényem-kedvem szerint szabályozhatom. Szememben a nagy hadvezérek nagy anyámasszony-katonák, a költők meg holmi dadogó félvoltak; nem ütköztem még bele az ellenállásba, amit a dolgok, az emberek és a szavak állítanak utunkba, és azt hittem, többet megérzeamennyire a mindenség engedélyt adott, ezért belevetettem magam a kétes végtelenségbe, az önmagát befejezni még éretlen kamaszkozmogóniába. Milyen könnyű is szívünk révén istennek hinnünk magunkat, és milyen nehéz annak lenni a szellem révén! Illúziók mekkortömegével kellett születnem, hogy naponta elveszíthessek egyet! Az élet csoda, amelyet szétzúz a keserűség.

A saját holttetememtől elválasztó idő sebet ütött rajtam; és mégis, mindhiába áhítozom a csábító sír után: képtelenségem arra, hogy bármegváljak, hogy felhagyjak a szívdobogással, és egyáltalán egész benső valóm arról biztosít, hogy a férgeknek nem sok dolguk marad aösztöneimmel. Annyira nem értek sem az élethez, sem a halálhoz, hogy gyűlölöm magam, és gyűlöletemben egy másik életről és egy mhalálról álmodom. És amiért olyan bölcs akartam lenni, mint még soha senki, most nem vagyok egyéb, csak egy őrült a sok közül…



EMBERALATTI EMBEREK MENETE

Az ember, miután letért a kitaposott útról, kibújt ösztöneiből, zsákutcába jutott. Túlságosan sietett… hogy mielőbb végéhez érjen; jövő né

amely megfeneklett a maga eszményében, ráfizetett a saját játékára. Mivel szüntelenül önmagát akaita meghaladni, végleg megrekedt;

maradt más erőforrása, mint átismételnie őrültségeit, levezekelnie, esetleg újabbakkal megtoldva…

Vannak azonban, akik még ehhez az erőforráshoz sem férhetnek hozzá: Mi, akik már leszoktunk róla, hogy emberek legyünk - mondják

-, tagjai vagyunk-e még valami törzsnek, fajnak, bármilyen nemzetségnek? Amíg csak megvolt bennünk az élet előítélete, összeforrottun

tévedéssel, mely azonos szintre hozott a többiekkel… Csakhogy mi kitörtünk a fajból… Csontvázunkat szétzúzta a tisztánlátás, s ezzel le

a petyhüdt létezés világába - egy gerinctelen vacakká, amely elnyújtózik az anyagon, hogy nyállal mázgálja össze. Nézzétek, itt vagyunk

csigák közt, elértük nevetséges úti célunkat, ahol megfizetünk azért, hogy rosszul sáfárkodtunk a képességeinkkel és az álmainkkal… A

a mi osztályrészünk: még olyankor is, ha épp részegek voltunk tőle, minden örömünket a fölébe törő felindulásainkban leltük; ő pedig bo

mélységeinek fenekére taszított: emberalatti emberek menetelnek az életalatti élet felé…”

QUOUSQUE EADEM?

Mindörökre átkozott legyen a csillagzat, amelynek jegyében születtem, ne akadjon égbolt, mely a gondjaiba venné, alantas porfelhőként

szét a térben! S az álnok pillanat, mely a teremtmények közé lökött, töröltessék ki végleg az Idő listáiról! Vágyaim képtelenek többé öss

élet és halál ily elegyével, amelyben nap mint nap mind talmibbá teszi magát az örökkévalóság. Elegem van a jövőből, a napjait bejárta

ellenére valamiféle olthatatlan szomj kínoz. Mint egy megveszett bölcs, aki a világ számára meghalt, de lázong ellene, csak azért cáfolom

illúzióimat, hogy még inkább felingereljem őket. Hát soha nem ér már véget az előreláthatatlan - bár mindent csak ismétlő - mindenségb

kétségbeesés? Még meddig mondogassam magamban: Gyűlölöm ezt az életet, amelyet bálványozok”? Delíriumaink ürességétől meg

istenné leszünk, üldözöttjeivé az ízetlen sorsnak. Mire való lázonganunk e világ szimmetriája ellen, ha még a Káosz is csak a rendetlensé

rendszere? Mivel a kontinensek és csillagok mellett a mi sorsunk is: rothadás, az idők végezetéig megtört betegekként hordozzuk a vilá

kíváncsiságunkat az előrelátható végkifejletre, mely rettenetes és hiábavaló.

cioran - a bomlás kézikönyve

Documents