Eötvös Loránd Tudományegyetem

Bölcsészettudományi Kar

DOKTORI DISSZERTÁCIÓ

Jakab Réka

PÁPA VÁROS ZSIDÓ KÖZÖSSÉGÉNEK TÁRSADALOM- ÉS

GAZDASÁGTÖRTÉNETE

1748–1848

Történelemtudományok Doktori Iskola

Dr. Székely Gábor DSc., egyetemi tanár

Művelődéstörténet Doktori Program

Dr. Kósa László MHAS, egyetemi tanár

A bizottság elnöke: Dr. Erdődy Gábor DSc., egyetemi tanár

Hivatalosan felkért bírálók: Dr. Ö. Kovács József CSc., egyetemi docens

Dr. Dobszay Tamás PhD., habilitált egyetemi docens

A bizottság titkára: ifj. Bertényi Iván PhD., egyetemi adjunktus

A bizottság további tagjai: Dr. Hudi József CSc., egyetemi docens

Póttagok: Dr. Bányai Viktória

Dr. Tilcsik György

Témavezető: Dr. Kósa László MHAS, egyetemi tanár

Budapest, 2013

2

TARTALOM

Rövidítések jegyzéke …………………………………………………………………… 4

I. 1. Bevezetés ………………………………………………………………………….. 17

I. 2. Zsidó bevándorlás a Dunántúlra és a népesség alakulása a 18–19. században …… 24

I. 3. A városi környezet ………………………………………………………………… 31

II. 1. A zsidóság megtelepedése a városban ……………………………………………. 38

II. 1. 1. Népesedés ……………………………………………………………… 38

II. 1. 2. Letelepedés …………………………………………………………….. 45

II. 1. 3. Háztulajdon szerzése, lakhatási viszonyok …………………………….. 48

II. 2. A zsidóság jogállása ………………………………………………………………. 60

II. 2. 1. Állami szabályozás ……………………………………………………... 60

A türelmi adó kérdése …………………………………………… 62

II. 2. 2. Zsidók a városban, zsidók az uradalomban …………………………….. 65

II. 2. 2. 1. Adózás ……………………………………………………….. 65

Földesúri terhek ………………………………………………… 65

Városi terhek ……………………………………………………. 69

II. 2. 2. 2. Joghatóság ……………………………………………………. 71

II. 3. A zsidó község …………………………………………………………………….. 74

II. 3. 1. Védlevél, földesúrral kötött szerződések ……………………………….. 74

II. 3. 2. Községi statútum ………………………………………………………... 77

II. 3. 3. Községi elöljárók ………………………………………………………... 78

II. 3. 3. 1. Választott elöljárók …………………………………………… 78

II. 3. 3. 2. Az elöljárók megválasztása ………………………………….. 80

II. 3. 4. Fizetett alkalmazottak ……………………………..……………………. 82

II. 3. 4. 1. A rabbi ………………………………………………………... 83

Löw Lipót rabbivá választása

II. 3. 5. Pénzügyek ………………………………………………………………. 90

A türelmi adó kezelése …………………………………………………... 90

Árvák vagyona …………………………………………………………... 91

Újoncállítás ……………………………………………………………… 91

II. 3. 6. Intézmények

II. 3. 6. 1. Zsinagóga …………………………………………………….. 91

II. 3. 6. 2. Iskola …………………………………………………………. 95

II. 3. 6. 3. Egyesületek …………………………………………………… 99

II. 4. Társadalmi beilleszkedés …………………………………………………………. 100

II. 4. 1. Zsidók és a céhek ……………………………………………………..... 107

II. 4. 2. Hitelező és adós kapcsolata ……………………………………………. 109

II. 4. 3. Társasági integráció ……………………………………………………. 114

II. 4. 4. Iskolai integráció ……………………………………………………….. 118

II. 4. 5. A hazafiság színterei ……………………………………………............ 119

3

II. 5. Gazdasági viszonyok ……………………………………………………………. 122

II. 5. 1. Uradalmi gazdálkodás és városi gazdaság ……………………………. 122

II. 5. 1. 1. Ipar …………………………………………………………. 124

II. 5. 1. 2. Kereskedelem ………………………………………………. 126

II. 5. 2. Pápai zsidók a város és az uradalom gazdasági életében ……………... 129

II. 5. 2. 1. Haszonvételek ……………………………………………….129

II. 5. 2. 2. Kocsmáltatás ………………………………………………...130

II. 5. 2. 3. Húsmérés …………………………………………………….135

II. 5. 2. 4. Hamuzsírfőzés ……………………………………………….137

II. 5. 2. 5. Kereskedelem ………………………………………………..139

Bolti kereskedés …………………………………………………139

Piaci, vásári kereskedés …………………………………………141

Házalás …………………………………………………………. 145

Gabona- és lisztkereskedés ………………………………………146

Gubacskereskedelem ……………………………………………. 148

Élőállatkereskedelem …………………………………………… 149

Bőr- és gyapjúkereskedelem …………………………………… 150

Textilkereskedelem ……………………………………………… 151

II. 5. 2. 6. Ipar …………………………………………………………... 152

II. 6. Az 1848. évi zsidó összeírás ……………………………………………………… 157

II. 6. 1. Az összeírás indítékai ………………………………………….............. 157

II. 6. 2. A forrás ……………………………………………………...…………. 158

II. 6. 3. Kódolás ………………………………………………………………… 162

II. 6. 4. Elemzés ………………………………………………………………… 164

II. 6. 4. 1. Demográfiai jellemzők ………………………………………. 164

II. 6. 4. 2. Korcsoportok ………………………………………………… 165

II. 6. 4. 3. Családi állapot ……………………………………………….. 168

II. 6. 4. 4. Család- és háztartásszerkezet ………………………………... 171

II. 6. 4. 5. Migráció ……………………………………………………... 175

II. 6. 4. 6. Házasodás …………………………………………………… 178

II. 6. 4. 7. Foglakozási összetétel ………………………………………. 179

II. 6. 4. 8. Kereskedők ………………………………………………….. 180

II. 6. 4. 9. Iparosok ……………………………………………………… 182

II. 6. 4. 10. Honoráciorok, értelmiségiek, zsidó községi alkalmazottak ... 183

III. 1. Összegzés ………………………………………………………………………... 185

III. 2. A pápai zsidóság 1848. évi összeírása (CD-melléklet)

III. 3. Függelék …………………………………………………………………………. 189

III. 4. Térkép: Pápa Belsőváros házai. Zsidó háztulajdonosok, 1715–1848 …………… 210

4

RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE

LEVÉLTÁRI FORRÁSOK

BFL = BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA

XIII. 44. A Löw-Baracs-Keller-Kecskeméti családok iratai

DREKK = DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET KÖNYVTÁRA. KÉZIRATTÁR.

O.884

Rationes = Rationes paratæ pecuniæ inclytorum dominiorum Papa et Ugod

ab officio rationario a 1 Januarii usque 31 Xbris 1781 confectæ.

LDM TA = LACZKÓ DEZSŐ MÚZEUM (VESZPRÉM) TÖRTÉNETI ADATTÁRA. Céhekre

vonatkozó iratok

MILEV = MAGYAR ZSIDÓ LEVÉLTÁR

X – 70 – Pápai hitközség iratai

MOL = MAGYAR ORSZÁGOS LEVÉLTÁR

C 43 = Magyar Királyi Helytartótanács levéltára, Acta secundum referentes

C 55 = Magyar Királyi Helytartótanács levéltára, Departamentum

Judæorum

P 234 = Festetics család tolnai ága

Scrinium III. Tolna mezővárosra és Tolna megyei birtokokra

vonatkozó iratok

P 1216 = Az Eszterházy család pápai ágának levéltára. A pápai uradalom

lajstromozott iratai

S 18 = Térképtár. Eszterházy család pápai ága

Birtokkönyv = I. kötet. Catastrum interioris oppidi Papa 1735–1796

SzNL = SZLOVÁK NEMZETI LEVÉLTÁR (Slovensky Národny Archiv), Az Esterházy

család cseklészi levéltára (Archív rodu Esterházy, Panstvo Šintava – Čeklís)

VeML = VESZPRÉM MEGYEI LEVÉLTÁR

IV.1.b = Veszprém vármegye nemesi közgyűlésének iratai. Köz- és kisgyűlési

iratok

IV.1.h = Veszprém vármegye nemesi közgyűlésének iratai. Összeírások

Összeírás = Pápa város zsidó lakosságának összeírása, 1848.

IV.1.r = Veszprém vármegye nemesi közgyűlésének iratai. Nevelésügyi

iratok

IV.1.t = Veszprém vármegye nemesi közgyűlésének iratai. A pápai

zsidóságra vonatkozó iratok

IV.101.b= Veszprém vármegye Állandó Bizottmányának iratai

V.2.a = Pápa Belsőváros tanácsának iratai. Jegyzőkönyvek

Kereskedőbejegyzések könyve, 1841–1861

V.2.b.cc = Szóbeli bírósági perek jegyzőkönyve, 1837

V.12 = Pápa Alsóváros tanácsának iratai. Jegyzőkönyvek

V.42.a = Pápa város Tanácsának iratai. Jegyzőkönyvek

XI.602.b = A gr. Esterházy-család pápa-ugod-devecseri uradalmának iratai.

A pápai uradalom iratai

5

XII.4.a = A Szent Benedek Rend Tihanyi Apátságának Levéltára. Acta Abbatiæ

Tichonensis

XV.15 = 1828. évi regnicolaris összeírás

KIADOTT FORRÁSOK

BAK Borbála [szerk.] (2000), Győr megye (1773–1808), Budapest. (Magyarország történeti

helységnévtára)

BARABÁS Györgyi [szerk.] (2007), Magyarországi zsidó hitközségek, egyletek, társulatok

alapszabályai, 1705–2005, Budapest.

HUDI József [szerk.] (2001), Források Pápa város 1848/49. évi történetéből, Pápa.

KÖBLÖS József [szerk.] (2006), A pápai református kollégium diákjai 1585–1861, Pápa.

LÁSZLÓ Péter [szerk.] (2008), Gróf Esterházy Ferenc levelei Bittó József pápai

tiszttartójához, Pápai Múzeumi Értesítő 12.

LUKÁCS Ágnes, B. (1978), Magyarország népessége törvényhatóságok szerint az 1820-as

években, Történeti Statisztikai Füzetek 1. Budapest.

MZSO = FRISS Ármin, MANDL Bernát, KOVÁTS Ferenc, GRÜNWALD Fülöp, SCHEIBER

Sándor [szerk.] (1903–1980), Magyar-zsidó oklevéltár (Monumenta Hungariæ Judaica) I–

XVIII.

ÖRDÖG Ferenc (1991–1998), Zala megye népességösszeírásai és egyházlátogatási

jegyzőkönyvei (1745–1771) I–IV., Budapest–Zalaegerszeg.

PETRIK Iván [szerk.] (2010), Memoriae commendamus, emlékezetül adjuk. Válogatás Pápa

város történetének forrásaiból, Pápa.

SIN Aranka, Szaszkóné [szerk.] (1994), Veszprém megye (1773–1808), Budapest.

(Magyarország történeti helységnévtára)

SIN Aranka, Szaszkóné, VARGA Ildikó, Breinerné [szerk.] (1996), Zala megye (1773–

1808),

Budapest. (Magyarország történeti helységnévtára)

FELHASZNÁLT IRODALOM

ACSÁDY Ignác (1896), Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában, Budapest.

ANDORKA Rudolf, FARAGÓ Tamás (2001), Az iparosodás előtti (18–19. századi) család- és

háztartásszerkezet vizsgálata. In: Gyermek, család, történelem. Történeti demográfiai

tanulmányok, Budapest. 181–228.

ANTALFFY Gyula (1982), Reformkori magyar városok, Budapest.

6

ARANY MAGYAR Zsuzsa (1989), Zsidó összeírások Fejér megyében 1736–1848. In: A

zsidók Fejér megyében 1688–1867. A Fejér Megyei Levéltár Közleményei 4. szám,

Székesfehérvár. 34–41.

BÁCSKAI Vera, NAGY Lajos (1984), Piackörzetek, piacközpontok és városok

Magyarországon 1828-ban, Budapest.

BÁCSKAI Vera (1986), Adalékok az 1840-es évek gabonakereskedelmének történetéhez,

Agrártörténeti Szemle 1–2. 262–272.

BÁCSKAI Vera (1988), Városok és városi társadalom Magyarországon a XIX. század

elején, Budapest.

BÁCSKAI Vera (1989), A vállalkozók előfutárai. Nagykereskedők a reformkori Pesten,

Budapest.

BÁCSKAI Vera (2002), Városok Magyarországon az iparosodás előtt, Budapest.

BÁCSKAI Vera (2003), Bevándorlás és befogadás a dunántúli városokban a 19. század első

felében, Korall 11–12. 103–110.

BALÁZS Péter (1980), Győr a feudalizmus bomlása és a polgári forradalom idején,

Budapest.

BALLAGI Ernő (1941), A magyarországi zsidóemancipáció előzményei. In: HEVESI Simon

et alii [szerk.], Emlékkönyv néhai dr. Kohn Sámuel pesti főrabbi születésének századik

évfordulójára, Budapest. 59-77.

BÁNYAI Viktória (2005), Zsidó oktatásügy Magyarországon, 1780–1850, Budapest.

BÁNYAI Viktória (2008), Ezekiel Landau prágai rabbi (1713–1793) döntvényeiből.

Magyarországi adatok, Budapest.

BARNA Jónás–CSUKÁSI Fülöp [szerk.] (1896), A magyar-zsidó felekezet elemi és polgári

iskoláinak monográfiája, Budapest.

BÁRTH Dániel (2001), Zsidók a XVIII. századi Baján. In: BÁRTH János [szerk.], Cumania,

A Bács–Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve 17., Kecskemét.

127–148.

BENDA Gyula (1987), Egy mezővárosi közösség rekonstrukciója 1700-1850 között. In: Á.

VARGA László [szerk.], Rendi társadalom-polgári társadalom 1., Salgótarján.

BENDA Gyula (2008), Zsellérből polgár – társadalmi változás egy dunántúli kisvárosban,

Keszthely társadalma 1740–1849, [Budapest–Zalaegerszeg]. (Mikrotörténelem 3.)

BERNSTEIN Béla (1998), A negyvennyolcas magyar szabadságharc és a zsidók, Budapest.

BOGDÁN István (1987), Régi magyar mértékek, Budapest.

7

BÜCHLER Sándor (1997), A zsidók története Magyarországon a mohácsi vésztől a

szabadságharcig. In: MAKOR 2., Budapest.

CSAPODY Csaba (1933), Az Esterházyak alsólendvai uradalmának gazdálkodása a XVIII.

század első felében, Budapest.

CSÍKI Tamás (1999), Városi zsidóság északkelet – és Kelet–Magyarországon, Budapest.

DÁNYI Dezső (1993), A hazai népesség és népesedésstatisztika kezdetei. KSH NKI

Történeti Demográfiai Füzetek 12., Budapest. 107–290.

DÁVID Zoltán (1973), A családok nagysága és összetétele a veszprémi püspökség területén

1747–1748, Budapest.

DÓKA Klára (1994a), Fejér megye zsidó lakossága a 19. század első felében. In: DEÁKY

Zita et alii [szerk.], „… és hol a vidék zsidósága?” , Budapest. 59–94.

DÓKA Klára (1994b), Zsidó kézművesek emancipációja a XIX. század közepén (Pest város

példája alapján). In: OROSZ István, PÖLÖSKEI Ferenc, DOBSZAY Tamás

[közreműködésével], Nemzeti és társadalmi átalakulás a XIX. századi Magyarországon:

tanulmányok Szabad György 70. születésnapjára, Budapest. 73–90.

ECKHART Ferenc (1922), A bécsi udvar gazdasági politikája Magyarországon Mária

Terézia korában, Budapest.

EMBER Győző (1963), A magyarországi országos zsidóösszeírások a XVIII. század első

felében. In: Magyar–Zsidó Oklevéltár VII., Budapest. 49–77.

EPERJESSY Géza (1967), Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon 1686–

1848, Budapest.

EPERJESSY Géza (1990), Városi kereskedők a reformkorban. In: SZABAD György [szerk.],

Tanulmányok Magyarország társadalmának átrétegződéséhez a polgári átalakulás

korában, Budapest. 57–100.

ERDŐS Ferenc (1998), Forradalom és szabadságharc Fejér megyében, 1848–1849,

Székesfehérvár.

ÉRI István (1966), Adatok a bakonyi üveghuták történetéhez. In: A Veszprém Megyei

Múzeumok Közleményei 5., 143–176.

FARKAS Gábor (1989), Zsidók letelepedése Székesfehérváron és az asszimilációs folyamat

1840–1868. In: FARKAS Gábor [szerk.] A zsidók Fejér megyében 1688–1867. A Fejér

Megyei Levéltár Közleményei 4., Székesfehérvár. 42–50.

FAZEKAS Róza (1989), A szatmári zsidóság az 1848–as összeírás tükrében. In:

CSERVENYÁK László [szerk.], Emlékkönyv Hársfalvi Péter születésének 60. évfordulójára,

Nyíregyháza. 152–174.

8

FAZEKAS Róza (1990), A Szatmár megyei zsidóság társadalmi rétegződése a XIX. század

közepén. In: KRÍZA Ildikó [szerk.], A hagyomány kötelékében. Tanulmányok a

magyarországi zsidó folklór köréből, Budapest. 193–202.

FEITEL, Moritz (1885), Reminiscenzen aus meinem Umgange Leopold Löw vom Jahre

1829 bis zu seinem Lebensende. Ein Beitrag zur Kulturgeschichte, Pápa. 10–64.

FÉNYES Elek (1851), Magyarország geographiai szótára II., Pest.

FÜLÖP Éva Mária (1994), A pápa–ugod–devecseri Esterházy-uradalom megszervezése és

gazdálkodása a 18. század folyamán. In: Tanulmányok Pápa város történetéből. A

kezdetektől 1970-ig, Pápa. 225–286.

FÜLÖP Éva Mária (1995), Az Esterházy család hercegi ága birtoklástörténete a hűbéri

korszakban. In: Limes 19-20. 125–138.

FÜLÖP Éva Mária (2000), A pápa-ugod-devecseri uradalom a XVIII. században és az 1829.

évi családi egyezség. In: HERMANN István, MEZEI Zsolt [szerk.], Eszterházy Károly

emlékezete. Emlékkönyv galántai és fraknói gróf Eszterházy Károly püspök, Pápa város

földesura, mecénása és építtetője halálának kétszázadik évfordulója tiszteletére, Pápa. 63–

75.

FÜRÉDER Balázs (2008), Rozsólis, a kora újkori likőr. In: MAJOROS Pál [fel. szerk.], BGF

Tudományos évkönyv 2007., Budapest. 209–218.

GÁBOR Anna (1990), A zsidók betelepedése a mai Szabolcs-Szatmár megyébe a XVIII.

század elejétől a XIX. század közepéig. In: KRÍZA Ildikó [szerk.], A hagyomány

kötelékében. Tanulmányok a magyarországi zsidó folklór köréből, Budapest. 187–192.

GATES–COON, Rebecca (1994), The Landed Estates of the Esterhazy Princes: Hungary

During the Reforms of Maria Theresia and Joseph II., The John Hopkins University Press.

GAZDA Anikó (1989), A zsidók elhelyezkedése a településben. In: GERŐ László [szerk.],

Magyarországi zsinagógák, Budapest.

GAZDA Anikó (1991), Zsinagógák és zsidó községek Magyarországon. MTA Judaisztikai

Kutatócsoport, Budapest.

GLÓSZ József (1992), A feudalizmus válsága és a polgári átalakulás időszaka 1790–1867.

In: GLÓSZ József, V. KÁPOLNÁS Mária [szerk.], Tolna mezőváros monográfiája, Tolna.

GOLDBERGER Izidor (1938), A tatatóvárosi zsidóság története. In: HEVESI Simon,

GUTTMANN Mihály, LŐWINGER Sámuel [szerk.], Tanulmányok dr. Blau Lajos (1861–1936)

a Ferenc József Országos Rabbiképző Intézet néhai igazgatójának emlékére, Budapest.

112–127.

GONDA László (1992), A zsidóság Magyarországon 1526–1945, Budapest.

9

GŐZSY Zoltán (2005), A zsidóság Somogy megyei megtelepedésétől 1815-ig. In: BŐSZE

Sándor [szerk.], Újrakezdések: zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig,

Kaposvár. 9–38.

GROSZMANN Zsigmond (1916), A magyar zsidók V. Ferdinánd alatt (1835–1848),

Budapest.

GROSZMANN Zsigmond (1917), A magyar zsidók a XIX. század közepén, Budapest.

GRÜNWALD Fülöp, SCHEIBER Sándor (1963), Adalékok a magyar zsidóság település-

történetéhez a XVIII. század első felében. In: Magyar–Zsidó Oklevéltár VII., Budapest. 5–

48.

GUTTMANN Henrik (1940), A magyarországi zsidók III. Károly korában, Budapest.

GYIMESI Sándor (1975), A városok a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet

időszakában, Budapest.

GYURGYÁK János (2001), A zsidókérdés Magyarországon, Budapest.

HARASZTI György (2008), Hágár országában: hitközség-történeti monográfiák, (nagyobb)

helytörténeti tanulmányok és leírások a történeti Magyarország zsidó közösségeiről,

Budapest.

HARASZTI György (1999), Az 1848. évi magyarországi zsidóösszeírás háttere és

mozgatórugói. In: HARASZTI György, Két világ határán, Budapest. 185–219.

HARIS Andrea (1992), Pápa a 18. században. Egy barokk városkép kialakulásának

folyamata. In: Pápai Múzeumi Értesítő 3–4., 123–138.

HARIS Andrea (1998), Telkek és tulajdonosok. A pápai „Hoszu uttza” krónikája a 17–18.

században. In: BARDOLY István, LÁSZLÓ Csaba [szerk.], Koppány Tibor hetvenedik

születésnapjára: tanulmányok, (Művészettörténet – Műemlékvédelem 10.) Budapest. 343–

371.

HARSÁNYI László (1974), A kőszegi zsidók. A magyarországi zsidó hitközségek

monográfiái 6., Budapest.

HEGYI Imre (1978), A népi erdőkiélés történeti formái, Budapest.

HIDVÉGI Máté (1999), Löw Lipót beszédei, Budapest.

HODIK, Fritz Peter (1975), Beitrage zur Geschichte der Mattersdorfer Judengemeinden im

18. und in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts. Burgenländische Forschungen 65.,

Eisenstadt.

HOLLÓS István (1936), A vándormozgalom hatása Veszprém vármegye népességének

fejlődésére, Magyar Statisztikai Szemle, Budapest. 397–411.

10

HORVÁTH Elek, TÓTH Endre (1936), Pápa megyei város múltja, jelene és környéke: Pápa

ismertető leírása, Pápa.

HORVÁTH Gergely Krisztián (2011), Város a városban. Főhercegi ingatlanok

Magyaróváron az 1869. évi népszámlálás tükrében. In: NÉMETH Isván, H., SZÍVÓS Erika,

TÓTH Árpád [szerk.], A város és társadalma. Tanulmányok Bácskai Vera tiszteletére,

Budapest. 249–257.

HORVÁTH László (1998), A gyöngyösi zsidóság 1848-ban, Múlt és Jövő 1., 46–52.

HORVÁTH Richárd (2010), Pápától a pápáig (Garai-Szapolyai várbirtok változások

Veszprém megyében a Mátyás-korban. In: HERMANN István, KARLINSZKY Balázs [szerk.],

Megyetörténet. Egyház- és igazgatástörténeti tanulmányok a veszprémi püspökség 1009.

évi adománylevele tiszteletére, Veszprém. 345–368.

HUDI József (1984a), Veszprém megyei parasztmozgalmak 1848/49–ben. In: KREDICS

László [szerk.], Tanulmányok Veszprém megye múltjából, Veszprém. 337–530.

HUDI József (1984b), A Veszprém megyei zsidóság elemi oktatása a reformkorban. In:

Megyei Pedagógiai Körkép 3., 11–17.

HUDI József (1994), A pápai zsidó község és önkormányzata 1748–1848. In: DEÁKY Zita

et alii [szerk.], „… és hol a vidék zsidósága?”, Budapest. 39–57.

HUDI József (1995a), Pápa város önkormányzata a későfeudalizmus időszakában (1730–

1847), Pápa.

HUDI József (1995b), Pápa szabadalmas mezőváros polgársága a 18–19. században. In: Á.

VARGA László [szerk.], Vera (nem csak) a városban. Tanulmányok a 65 éves Bácskai Vera

tiszteletére, Rendi társadalom–polgári társadalom, Supplementum. Budapest. 95–106.

HUDI József (2000), Esterházy Károly birtokigazgatása levelezése tükrében. (1759–1799).

In: HERMANN István, MEZEI Zsolt [szerk.], Eszterházy Károly emlékezete. Emlékkönyv

galántai és fraknói gróf Eszterházy Károly püspök, Pápa város földesura, mecénása és

építtetője halálának kétszázadik évfordulója tiszteletére, Pápa. 77–89.

HUDI József (2007a), Zsidó ifjak a pápai református kollégiumban, Acta Papensia VII. 1–

2. 51–62.

HUDI József (2007b), A Pápai Casino vendégei a reformkorban. In: Hudi József [szerk.], A

fogyasztás társadalomtörténete. Rendi társadalom–polgári társadalom 18. Budapest–Pápa.

113–120.

HUSZÁR Péter (1996), A pápai Izraelita Polgári Fiúiskola története 1899–1929. Jókai Kör.

Pápa.

ILA Bálint, KOVACSICS József (1964), Veszprém megye helytörténeti lexikona, Budapest.

JAKAB Réka (2001), Az ugod-vadkerti fürdő a reformkorban, Acta Papensia I. 1–2. 27–62.

11

JAKAB Réka (2006), Pápa város zsidó társadalma a XIX. század első felében, Acta

Papensia VI. 1–4. 95–122.

JAKAB Réka (2009), Egy zsidó órás a református Ókollégium udvarán. Pápa város zsidó

társadalma az 1848-as összeírás tükrében, Budapesti Negyed (Nyár) 64. 17–41.

JAKAB Réka (2010a), "Kóser-e a rabbi?" Ortodoxok és újítók a pápai zsidó községben az

1840-es években, Századok 144. évf. 3. 595–616.

JAKAB Réka (2010b), Zsidóság a veszprémi püspöki és káptalani birtokokon 1848 előtt. In:

HERMANN István, KARLINSZKY Balázs [szerk.], Megyetörténet. Egyház- és

igazgatástörténeti tanulmányok a veszprémi püspökség 1009. évi adománylevele

tiszteletére, Veszprém. 227–255.

JAKAB Réka (2013), Zsidók az Esterházy család pápai uradalmának gazdasági életében a

XVIII. században. In: BORSY Judit [szerk.], Uradalmak térben és időben. Baranyai

Történelmi Közlemények 5. [megjelenés alatt]

KÁLLAY István (1980), A magyarországi nagybirtok kormányzata 1711–1848, Budapest.

KAPOSI Zoltán (2003), A tradicionalizmustól a modern gazdaságig. Kanizsai kereskedők és

vállalkozásaik a feudalizmus utolsó korszakában 1690–1848, Korall 11–12. 135–162.

KAPOSI Zoltán (2006), Kanizsa kereskedelmének története (1690–1849). In: Lendvai

Anna, Rózsa Miklós [szerk.], Nagykanizsa. Városi monográfia II., Nagykanizsa. 241–291.

KAPOSI Zoltán (2009), Die Bedeutung der jüdischen Händler in Kanizsa. In: Das Judentum

im pannonischen Raum vom 16. Jahrhundert bis zum Jahr 1914. Internationales

Kulturhistorisches Symposion, Mogersdorf. Kaposvár. 83–94.

KAPOSSY Lucián (1905), Pápa város egyetemes leírása, Pápa.

KATZ, Jakov (1999), Végzetes szakadás. Az ortodoxia kiválása a zsidó hitközségekből

Magyarországon és Németországban, Budapest.

KATZBURG, Nathaniel (1999), Fejezetek az újkori zsidó történelemből Magyarországon,

Budapest.

KEPECS József [szerk.] (1993), A zsidó népesség száma településenként (1840–1941),

Budapest.

KÉRY Bertalan (1965), A pápai keménycserépgyár története. In: A Veszprém Megyei

Múzeumok Közleményei 4. 235–278.

KOMORÓCZY Géza (2012), A zsidók története Magyarországon. I. A középkortól 1849-ig,

Pozsony.

KONCZ Pál (1987), Igal (Pápa) XIX. századi papírmalma, Budapest.

KOVÁCS Alajos (1922), A zsidóság térfoglalása Magyarországon, Budapest.

12

KRAUSE, Walter (2004), Zur Synagoge von Pápa. In: VADAS Ferenc [szerk.], Romantikus

kastély. Tanulmányok Komárik Dénes tiszteletére, Budapest. 201–207.

KROPF, Rudolf [szerk.] (1993), Juden im Grenzraum: Geschichte, Kultur und Lebenswelt

der Juden im burgenländisch-westungarischen Raum und in den angrenzenden Regionen

vom Mittelalter bis zur Gegenwart, Burgenländischen Landesmuseum Eisenstadt,

Eisenstadt.

KUBINYI András [főszerk.] (1994a), Tanulmányok Pápa város történetéből. A kezdetektől

1970-ig, Pápa.

KUBINYI András (1994b), A középkori Pápa. In: KUBINYI András [főszerk.],

Tanulmányok Pápa város történetéből. A kezdetektől 1970-ig, Pápa. 75–124.

KUN Lajos (1932), A veszprémi zsidóság története, 1840–1892, Karcag.

Kuthi Zsigmond (1901), Hazánk zsidófelekezeti tankönyvirodalma. Melléklet. Izraelita

Tanügyi Értesítő 26. 8. sz.

LÁCZER Dénes (1926), A türelmi adó s a magyar zsidók gazdasági helyzete a reformkor

elején, Magyar Zsidó Szemle, 276–279.

LÁNG Jehuda–Gyula [1972], A pápai zsidóság emlékkönyve. Az Izraelben Élő Pápai

Zsidók Emlékbizottsága. Tel Aviv.

LÁSZLÓ Ernő (1966), Hungarian Jewry: Settlement and demography 1735–38 to 1910. In:

R. L. BRAHAM, Randolph L. [ed.], Hungarian–Jewish Studies Vol. I. New York. 61–136.

LÁSZLÓ Péter (2003), A pápa–ugodi Esterházy uradalom gazdasági szervezete a 18. század

első felében, Pápai Múzeumi Értesítő 8., 57–101.

LICHTNECKERT András (1990), A balatonfüred-csopaki borvidék története, Veszprém.

LICHTNECKERT András (2006), Veszprém város 1849. évi összeírása. Kézirat.

LICHTNECKERT András (2007), Veszprém vármegye községeinek feleletei az úrbéri kilenc

kérdőpontra, 1768–1782, Veszprém.

LŐVY László (1901), Adatok Pápa városa ipari történetéhez, Pápai Lapok, 1901. 28. sz. 2–

3, 29. sz. 2–3.

LUPOVITCH, Howard N. (2007), Jews at the Crossroads: Tradition and Accomodation

During the Golden Age of the Hungarian Nobility 1729-1878, Budapest–New York.

MAGDA Pál (1819), Magyar országnak és a határ örző katonaság vidékinek leg újabb

statistikai és geográphiai leírása, Pest.

MARCZALI Henrik (1933), A zsidók emancipációja a szabadságharc korában, IMIT

Évkönyv, 89–98.

13

MARJANUCZ László (1988), A szegedi zsidó családok a 19. században. Szeged.

MISKOLCZY Ambrus (1998), Az 1849-i magyar zsidóemancipációs törvény és ismeretlen

iratai, Múlt és Jövő 1., 8–45.

MARTON Ernő (1966), The Family Tree of Hungarian Jewry. In: BRAHAM, Randolph L.

[ed.], Hungarian–Jewish Studies Vol. I., New York. 1–61.

MCCAGG, William O. (1985), A sikerhez vezető út. In: SIMON Róbert [vál.] Zsidókérdés

Kelet- és Közép-Európában. Regionális tanulmányok 3. (Fejlődés-tanulmányok),

Budapest. 385–455.

MIHALIK Sándor (1965a), A Windschügel család szerepe a magyar kerámiagyártásban. In:

A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 3. 69–82.

MIHALIK Sándor (1965b), Dunántúli keramikus családok. In: A Veszprém Megyei

Múzeumok Közleményei 4. 221–234.

MOESS Alfréd (1968), Pest megye és Pest–Buda zsidóságának demográfiája 1749–1846,

MIOK, Budapest.

NÁDASDY Lajos (1986), A pápai vízimalmok története, Honismereti Tanulmányok XII., 7–

41.

NAGY László (1985), A veszprémi tobakok. In: A Veszprém Megyei Múzeumok

Közleményei 17. 501–530.

NAGY Zoltán (2001), Dunántúli cseréppipa készítő műhelyek és termékeik a XIX.

Században, Fontes Castriferriensis No. 1., Szombathely.

NÉMETH László [sajtó alá r.] (2002), A Zala megyei zsidóság történetének levéltári forrásai

1716–1849. Zalai Gyűjtemény 52., Zalaegerszeg.

NEUMANN Antal (1885), A pápai zsidó község védlevele, Magyar Zsidó Szemle 2., 623–

624.

Ö. KOVÁCS József (1985), A szombathelyi zsidók betelepülése, helyzete a XVIII. század

elejétől 1848–ig, Vasi Szemle 2., 248–273.

Ö. KOVÁCS József (1987), A kecskeméti zsidók polgárosodása 1790–1848, Levéltári

Szemle 4., 30–43.

Ö. KOVÁCS József (1991), A zsidóság és környezetének konfliktusai egy Duna–Tisza közi

mintavétel tükrében, XVIII-XIX. század. Rendi társadalom–polgári társadalom,

Salgótarján.

Ö. KOVÁCS József (1992), A kiskunhalasi zsidóság társadalomtörténete a XVIII–XIX.

században. In: Bács–Kiskun megye múltjából XI., Kecskemét. 81–151.

14

Ö. KOVÁCS József (1996), Zsidók a Duna–Tisza közén: társadalomtörténeti

esettanulmányok XVIII–XIX. század, Kecskemét.

Ö. KOVÁCS József (2001), A magyarországi zsidóság XVIII-XIX. századi társadalom-

történetéről. Egy kutatás tanulságai. In: PÜSPÖKI Nagy Péter [szerk.], 1100 éves együttélés

a magyar és magyarországi zsidóság a haza és a fejlődés szolgálatában, Budapest. 252–

266.

ŐRI Péter (2003), A demográfiai viselkedés mintái a 18. században. Lélekösszeírások Pest

megyében 1774–1783, KSH NKI Kutatási Jelentések 75., Budapest.

www.demografia.hu/letoltes/kiadvanyok/Kutjelek/KJ75Demviselkedes.pdf

PÁLMÁNY Béla (1990), A nógrádi mezővárosok társadalma (1820–1870). In: SZABAD

György [szerk.], A polgárosodás útján, Budapest. 171–299.

PETNEKI Áron (1991), Múzsák szabadságon. Az idő múlatásának kultúrtörténete a

magyarországi fürdőhelyeken (1815–1848), Helikon 1–2., 240–249.

PFEIFFER Károly (1940), Fejér vm. 1848. évi összeírása. Közlemények Fejér vármegye

levéltárából 1., Székesfehérvár.

POLGÁR Tamás (2005), A somogyi zsidóság és a megyei közigazgatás a 19. század első

felében. In: BŐSZE Sándor [szerk.], Újrakezdések: zsidósors Somogy megyében a XVIII.

századtól napjainkig, Kaposvár. 39–55.

POZSGAI Péter (2001), Család és háztartás. A történeti demográfia forrásainak

fogalomhasználata Magyarországon a 16–19. században, Demográfia 44. 3–4., 332–346.

REIZNER János (1894), A gróf Esterházy család pápai levéltárában őrzött céhlevelek.

Történelmi Tár, Budapest.

RÚZSÁS Lajos (1964), Városi fejlődés a Dunántúlon a XVIII–XIX. században. In:

Értekezések 1961–62. A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete

II., Budapest. 179–226.

SCHNEIDER Miklós (1939), A rohonci zsidók 1848. évi összeírása, Szombathely.

SCHEIBERNÉ Bernáth Lívia (1981), A magyarországi zsidóság személy- és családnevei II.

József névadó rendeletéig, A magyarországi zsidó hitközségek monográfiái 10., Budapest.

SCHWEITZER József, SZILÁGYI Mihály (1982), A Tolna megyei zsidók története 1867-ig,

Budapest.

SILBER, Michael K. (1992), A zsidók társadalmi befogadása Magyarországon a

reformkorban. A kaszinók, Századok 126. évf. 1., 113–141.

SILBER, Michael K. (1992), Jews in the Hungarian Economy, 1760–1945, Jerusalem.

SILBER, Michael K. (2005), Megtűrt idegenekből honpolgár katonák, Múlt és Jövő 4., 44–

56.

15

SILBER, Michael K. (2008), Pápa. In: HUNDERT, Gershon David [ed.], Jews in Eastern

Europe. Vol. 2., 1317–1318.

SILBERSTEIN ADOLF (1943), Hódmezővásárhelyi zsidók, Hódmezővásárhely.

SIMON László (1936), Zsidókérdés a magyar reformkorban 1790–1848, Debrecen.

SIMON V. Péter (1984), Zsidóellenes zavargások Vas megyében 1848 tavaszán, Főiskolai

Tudományos Közlemények, Szombathely. 117–131.

SÓS Endre [1941], Zsidók a magyar városokban, Budapest.

SÖPTEI Imre (2010), A Schey család Kőszegen, 1794–1883. In: MAYER László, TILCSIK

György [szerk.], Előadások Vas megye történetéből V., Szombathely. 23–38.

SPIRA György (1989), A pestiek Petőfi és Haynau között, Budapest.

SZABAD György (1957), A tatai és gesztesi Esterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről

a tőkés gazdálkodásra, Budapest.

SZALAI Anna (2001), „… bűn hozatott fel ellenem: […] ›ellensége vagyok a zsidónak‹”.

Zsidó szereplők Nagy Ignác műveiben, Irodalomtudományi Közlemények 5–6., 573–599.

SZALAI Antal (1996), A pápai zsidóság története és a hitközség szerepe a város társadalmi

életében, Jókai Füzetek 19. Pápa.

SZALAI Antal (2003), A pápai zsidóság asszimilációs törekvései és polgárosodása 1600–

1944, Jókai Füzetek 37. Pápa.

SZENDI Attila (2002), A veszprémi zsidóság a polgárosodás hajnalán. In: MÁTHÉ Éva

[szerk.] A zsidóság szerepe Veszprém polgárosodásában, Veszprém.

SZILÁGYI Mihály (2000), Zsidóközösségek kialakulása Tolnában a XVIII. században. In:

SZILI Ferenc [szerk.], Zsidósors Délkelet–Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig,

Kaposvár. 47–54.

THIRRING Gusztáv (1936), Az 1804. évi népösszeírás, Magyar Statisztikai Szemle XIV.

évf. I. 1–21.

THIRRING Gusztáv (1938), Magyarország népessége II. József korában, Budapest.

TILCSIK György (2003), Szombathely kereskedelmi szerepe és jelentősége a reformkorban,

Korall 11–12., 111–134.

TILCSIK György (2009) Szombathely kereskedelme és kereskedelmi jelentősége a 19.

század első felében, Szombathely.

16

TILCSIK György (2010), Mint cseppben a tenger. Adatok a szombathelyi Kohn család

történetéhez a 19. század első felében. In: MAYER László, TILCSIK György [szerk.],

Előadások Vas megye történetéből V., Szombathely. 39–54.

TOBLER, Felix (2003), A nyugat-magyarországi térség Esterházy hercegi uradalmainak

összesítő lélekösszeírása 1840-ből. In: MAYER László, TILCSIK György [szerk.], Egy

emberöltő Kőszeg szabad királyi város levéltárában, Szombathely. 401–412.

TÓTH Tibor (1978), A mernyei uradalom a feudális rend utolsó szakaszában, Budapest.

TÓTH Tibor (1979), Hitelezők és adósok. A kölcsön fogalom kérdéséhez Somogyban,

1716–1812, Történeti Statisztikai Füzetek 2., Budapest.

ÚJVÁRI Péter [szerk.] (1929), Zsidó lexicon, Budapest.

VARGA László (1992), Zsidó bevándorlás Magyarországon, Századok 126. évf. 1., 59–79.

VARGYAI Beatrix (1996), A rohonci és szalónaki zsidó község története az 1848. évi

Conscriptio Judaeorum alapján. Szakdolgozat. BDTF–Szombathely.

VIRÁG István (1935), A zsidók jogállása Magyarországon 1657–1780, Budapest.

WACHSTEIN, Bernhard (1926), Urkunden und Akten zur Geschichte der Juden in Eisenstadt

und den Siebengemeinden, Wien.

WALLENSTEIN Zoltán (1925), A pápai izraelita nőegylet történetéhez, Pápa.

WELLMANN Imre (1933), A gödöllői Grassalkovich-uradalom gazdálkodása különös

tekintettel az 1770–1815. esztendőkre, Budapest.

WIDDER, Roland (1995), Die Esterházyschen “Siebengemeinden” In: PERSCHY, Jacob,

PRICKLER, Harald [red.], Die Fürsten Esterházy : Magnaten, Diplomaten & Mäzene.

Katalog der Ausstellung der Republik Österreich, des Landes Burgenland und der Freistadt

Eisenstadt.

17

I. 1. BEVEZETÉS

Pápa város feudális kori zsidó népességének gazdaság- és társadalomtörténeti

szempontú vizsgálatát a közösségről 1848-ban készült név szerinti, igen adatgazdag és

jelentős forrásértékkel bíró összeírás megismerése indította el bennünk. Egy korabeli

kisvárosi népesség lélekszámát is kitevő zsidó lakosságot tükröző adatsor elemzésére

elsődlegesen a demográfiai vizsgálat kínálkozott.1 Népmozgalmi adatok hiányában az álló

népességre vonatkozóan megállapított demográfiai jellemzők vetették fel az igényt, hogy

egyéb források bevonásával megvizsgáljuk azokat a folyamatokat, amelyek szerepet

játszottak egy ilyen egyedülállóan nagy lélekszámú mezővárosi zsidó közösség

létrejöttében.

Kérdésfelvetésünknek megfelelően választott korszakunk kiindulópontja az első

zsidók megjelenése Pápa városban, illetve önálló községi szervezetük létrejötte, amely az

1748-ban kelt földesúri védlevél kibocsátása időszakára tehető. A rendi korszak

lezárulásával bekövetkező társadalmi változások és az utolsó pápai zsidó összeírás

keletkezési idejének egybeesése indokolta, hogy ennek az eddig ismert legrészletesebb

összeírásnak az időpontját válasszuk vizsgálatunk záró korszakhatárának.

A magyarországi zsidóság társadalmi és gazdasági emancipálásának igénye a

reformkori országgyűléseken érlelődő társadalmi változásokkal párhuzamosan

fogalmazódott meg. Ennek eredményeként jöttek létre 1840-ben azok a törvények,

amelyek a zsidók gazdasági érvényesülése előtt tágra nyitották a lehetőségeket. A polgári

jogegyenlőség irányába tett lépésként pedig 1846-ban eltörölték a zsidóság által egy

évszázadon át fizetett különadót, a türelmi adót. Ezek a változások lényegében egybeestek

a rendi korszak végével és a magyar társadalomban bekövetkezett változások nyitányával,

amelyek a magyarországi zsidóság életében is – egyelőre elsősorban a földesúri joghatóság

megszűnése tekintetében – új folyamatokat indítottak el, lezárva újkori magyarországi

történetük első szakaszát.

A magyar történetírásban a zsidóság társadalmi és gazdasági jellemzőiről kialakított

általános képet az egyes helyi közösségek vizsgálatával lehet pontosítani és árnyalni,

figyelembe véve az adott település jogi, gazdasági és társadalmi jellemzőinek sajátosságait,

amelyek keretül szolgálva együttesen határozták meg az adott közösség fejlődésének

mikéntjét.

Az 1848-ban készült összeírás idején fennálló közösség demográfiai és társadalmi

jellemzőinek meghatározásakor nem tekinthetünk el a megelőző száz év alatt zajlott

politikai, jogi, gazdasági és társadalmi változásoktól, amelyek a városi zsidóság

integrációját kisérték. Helyzetük megismeréséhez ugyanilyen alapvető az uradalmi politika

és a városi jogi, gazdasági és társadalmi környezet vizsgálata és megismerése.

A zsidóság városi integrációjának első lépéseként városi megtelepedésüket

vizsgáltuk. Ebben döntő kérdés a letelepedési engedélyek megadásánál vagy elutasításánál

szerepet játszó földesúri megfontolás, valamint a városi magisztrátus viselkedése. Annak

tisztázása, hogy mindezek mennyiben befolyásolták a zsidóság letelepedésének mértékét és

városon belüli térbeli elhelyezkedésüket. Mindezekkel szoros összefüggésben vizsgáltuk

lakhatási viszonyaikat és városi ingatlanszerzéseiket.

Fontos kérdés volt számunkrara az is, hogy a magyarországi zsidóság jogállását

meghatározó országos érvényű jogszabályok (törvények és rendeletek) milyen mértékben

határozták meg a magánföldesúri birtokon élő zsidó közösség életét, lehetőségeit, illetve

mennyiben tapasztalhatunk Pápán ezekkel ellentétes folyamatokat. A társadalmi élet mely

színterein voltak jelen a városban és honnan szorultak ki? Jogállásukkal összefüggésben

1 JAKAB 2006

18

vizsgáljuk adóztatásukat országos, uradalmi és városi vonatkozásban is, feltételezve, hogy

az erre vonatkozó adatokból a helyi zsidó társadalom rétegzettségére, anyagi erejére, az

általuk befizetett adóknak az uradalmi jövedelmekben és a városi adóterhekben képviselt

arányára is választ kapunk, amely egyben a zsidó lakosság vonatkozásában az uradalom és

város között fennálló erőviszonyt is tükrözni képes.

Bár a pápai zsidóságra vonatkozó források és szakirodalom teljes feltárására

törekedtünk, nem volt célunk hitközségtörténetet írni.2 A közösség belső életét egy külön

fejezetben vizsgálva, elsősorban a társadalmi vonatkozásokra voltunk kíváncsiak, ezen

belül is a közösség integrációs készségére, továbbá az ezzel szoros összefüggésben álló

mentalitásbéli ellentétekre, amelyek korszakunk végén vallási-liturgikus és szokásbeli

kérdésekben bontakoztak ki. A zsinagógaépítéssel és rabbiválasztással összefüggő

konfliktus vizsgálatával gondoltuk megragadhatónak azt a meghatározó folyamatot, amely

a magyarországi zsidóság vallási és társadalmi emancipációja kérdésében a befogadó

társadalom részéről megfogalmazódó elvárásokra adandó válasz kialakításában lezajlott. A

közösség belső életére vonatkozóan fennmaradt kevés forrásból is választ kaphatunk arra,

hogy milyen törésvonalak húzódtak a tehetősebb, ennél fogva polgárosultabb és a vallási

újítások felé is nyitottabb községi tagok, valamint a kevésbé tehetős, általában gazdagabb

hitsorsosai házában élő, megélhetését segédként vagy vándorkereskedőként, házalóként

kereső, és vallási tekintetben szigorúbb, a hagyományokhoz és szokásokhoz jobban

ragaszkodó társaik között. Miből táplálkozott az a nyitottság, és milyen elköteleződés

jellemezte azt a közösséget, amely a korszak leghíresebb, magának a többségi

társadalomban is rokonszenvet kivívó rabbit, Löw Lipótot választotta vallási vezetőjévé?

A helyi zsidóság társadalmi beilleszkedési folyamatának vizsgálatához néhány

olyan területet választottunk, ahol a városi lakossággal való érintkezésük leginkább tetten

érhető. Ilyenek elsősorban a gazdasági kapcsolatok (kereskedelem, céh- és hitelügyek), a

lakhatási viszonyok, valamint korszakunk második felében az iskolai és a társasági

integráció. Utóbbiak a zsidóság asszimilációs készségére is rávilágítanak.

A magyarországi zsidóság rendi korszakbeli gazdasági integrációja – eltekintve a

céhek elzárkózásától – jelentősnek tekinthető. A gazdasági élet bizonyos területei csaknem

teljesen zsidó szakmává váltak. A szakirodalomban régóta megállapított tény, hogy a

szabad királyi városokból kitiltott zsidóság, a városi polgárság által uralt céhekből is

kiszorulva, illetve távol tartva, a kézművesiparban csak kontárként érvényesülhetett,

továbbá a civitasok területén kereskedése is többnyire a vásárok idejére korlátozódott. A

fennálló tilalmak a zsidóság gazdasági tevékenységét kényszerpályára terelte, azaz

megélhetésül olyan tevékenység űzésére kényszerítette, amely nem esett tilalom alá, vagy

éppen e tilalmakat megkerülve a fennálló feudális korlátok lebontásában tette őket

2 A pápai zsidó hitközség történetének monografikus feldolgozására eddig nem került sor. A 20. század

elején a városi monográfiában önálló fejezeteket szántak a helyi zsidóság intézményei történetének

(hitközség, iskola, kórház, egyesületek) is. KAPOSSY 1905. Publikációk születtek az izraelita nőegyletről

(WALLENSTEIN 1925), a polgári fiúiskola történetéről (HUSZÁR 1996). LÁNG Jehuda-Gyula a vészkorszakot

követően emlékkönyvet állított össze a pápai zsidóság 200 évéről, elsősorban a közösség vezetőiről,

kiemelkedő személyiségeiről gyűjtve össze adatokat. Könyve nem tekinthető szakmunkának. LÁNG [1972]

Szalai Antal pápai amatőr helytörténeti kutató értékes adatokat gyűjtött össze, elsősorban a helyi újságok és a

korábbi irodalom adatait hasznosítva. SZALAI 1996, 2003. A zsinagógaépület művészettörténeti

vonatkozásairól és európai párhuzamairól Walter Krause bécsi művészettörténész közölt tanulmányt.

KRAUSE 2004. A közösség történetéről ismert alapadatokat két lexikoncikk foglalja össze. ÚJVÁRI 1929,

SILBER 2008. A pápai zsidósággal foglalkozó történeti szakmunkát elsőként Hudi József publikált, Pápa

város önkormányzatairól szóló monográfiája részeként önálló fejezetet szentelt a zsidó község működésének,

továbbá tanulmányt közölt a községi elöljáró választás 19. század eleji eljárásáról. HUDI 1995a, 1994.

Mindezen előmunkálatokra is támaszkodva tanulmányokat publikáltunk a pápai zsidók 1848. évi

összeírásáról, a közösség társadalom- és gazdaságtörténetéről, valamint belső vallási-liturgikus kérdésekben

kialakult konfliktusáról. JAKAB 2006, 2009, 2010, 2013

19

érdekeltté. Ebben érdekközösségbe kerültek a korszakunk során zajló gazdasági

változásokban érintett, az árutermelésbe és értékesítésbe bekapcsolódó uradalmak

nagybirtokosaival, akiket a fennálló rend gazdasági béklyói, a forgatható szabad tőke

hiánya éppúgy kötöttek. A görögök helyébe lépő zsidó kereskedők lettek általában az

uradalmakban megtermelt agrártermékek felvásárlói és értékesítői, az uradalmi

haszonvételek bérlői, valamint a nyersanyag-kereskedelem bonyolítói. Éppen ezért

megtelepedésük és tevékenységük az uradalmi központi szerepet betöltő mezővárosokban

koncentrálódott.

Az uradalmi levéltárban fennmaradt gazdasági iratok segítségével alaposan meg

kívántuk vizsgálni, hogy korszakunkban az ország vagy a Dunántúl más uradalmaihoz

hasonló folyamatok zajlottak-e az Esterházyak 18. század közepén szerveződő pápai

uradalmában is, illetve a pápai zsidóknak az uradalom és város gazdasági életében vitt

szerepe milyen mértékű volt, azaz milyen tényezők tették lehetővé, hogy egy ekkora zsidó

népesség megélhetést találjon a városban. Más uradalmi központokban, mezővárosokban

ilyen mértékű koncentrációra ugyanis nem találunk példát. Mindehhez sorra vettük azokat

a gazdasági tevékenységeket (regálébérletek, ipar és kereskedelem), amelyekben a helyi

zsidók szerepe meghatározó volt.

A pápai zsidóság első száz évének népesedési, társadalmi és gazdasági viszonyait

folyamatában igyekeztünk feltárni, megismerni és leírni, a forrásadottságoktól függően

kiemelve egy-egy csomópontot, amely a felsorolt viszonyokról részletes képet nyújtó

1848-as összeírás elemzésével tett megállapításainkkal összevethető. A folyamat

végpontjaként értelmezett 1848-as állapotok leírására egy önálló fejezetet szántunk. Az

összeírás a korabeli pápai zsidó lakosság nagyságának pontos megállapítása mellett,

részletes demográfiai és szerteágazó társadalomtörténeti elemzést tett lehetővé.

SZAKIRODALOM ÉS FORRÁSOK

A II. világháborút megelőző időszakban többnyire hitközség-történeti munkák és a

zsidóság történetének országos folyamataira (bevándorlás, jogi helyzet, türelmi adó ügye,

emancipáció, 1848/49-as forradalom és szabadságharc) koncentráló művek születtek.3 A

magyarországi zsidóság történetét feltáró kutatások 1945 után elsősorban a vészkorszak

eseményeire koncentráltak. A néhány kivétel közül különösen fontos megemlíteni a

Magyar Zsidó Oklevéltár forrásközlő munkálataival összefüggésben keletkezett

tanulmányok közül Grünwald Fülöp és Scheiber Sándor, valamint Ember Győző

összefoglaló írásait, amelyek a 18. század első felében keletkezett országos zsidó

összeírások kiadását kísérve a későbbi, elsősorban társadalomtörténeti kutatásoknak is

alapjául szolgáltak. Az általuk kiadott adatsorok időszakát követően keletkezett zsidó

összeírások alapján Moess Alfréd végzett részletes demográfiai elemzést az 1749–1846

közötti időszak Pest megyei zsidó lakosságáról.4

A rendszerváltás után keletkezett szakirodalom korszakunkat is érintő összefoglaló

művei közül mindenképpen említésre érdemes Haraszti György tanulmánykötete és

legutóbb Komoróczy Géza monumentális munkája.5 A zsidóság Magyarország gazdasági

életében betöltött szerepéről Michael K. Silber írt monográfiát.6 Szintén ő foglalkozott az

3 Az egyes közösségekre vonatkozó irodalmat a települések ABC-rendjében közli: HARASZTI 2008. A

korszakunkra vonatkozó általános munkák közül kiemelendő: BALLAGI 1941, BERNSTEIN 1998, BÜCHLER

1997, GROSZMANN 1916, 1917, KOVÁCS 1922, LÁCZER 1926, MARTON 1966, SIMON 1936, SÓS é. n., VIRÁG

1935 4 MOESS 1968

5 HARASZTI 1999, KOMORÓCZY 2012

6 SILBER 1992

20

1848/49-es forradalom és szabadságharc zsidó katonai vonatkozásaival, valamint a zsidók

reformkori társasági integrációjával szoros összefüggésben tárgyalva azt a korabeli zsidó

közösségen belül a zsidó felvilágosodás hatására elindult belső vallási folyamatokkal.7

A társadalomtörténeti kutatások az elmúlt fél évszázadban mikrotörténeti

módszerek alkalmazásával igyekeztek feltárni egy-egy helyi társadalom jellemzőit, azt

vallva, hogy a nagy társadalmi-gazdasági folyamatok megismerését és megállapításait

csakis az azokat alkotó elemek pontos ismerete szolgálhatja és teheti hitelessé. Az ilyen

mikroelemzési módszerek elsődleges forrásai a különböző társadalmi csoportokról

(nemesek, jobbágyok, zsidók stb.) készült összeírások, a különböző adóösszeírások, vagy a

teljes lakosságot számba vevő lélekösszeírások. Utóbbiakból országosan az első polgári

népszámlálást (1857) megelőző időszakban csak egy készült, a II. József-kori

népszámlálás. Ebből is nyilvánvaló, hogy az 1848-ban nevük, életkoruk, családi státuszuk,

foglalkozásuk, születési helyük, illetőségük, lakhatásuk pontos megjelölésével számba vett

zsidó lakosságról készült összeírás igen nagy jelentőségű. Adatgazdagsága révén a

magyarországi zsidó népesség területi elhelyezkedéséről, mobilitásáról, nem- és kor

szerinti, valamint foglalkozási megoszlásáról, család- és háztartásszerkezetéről, névadási

jellegzetességeiről nyújt átfogó képet.

A Pápa város zsidó lakosságát 1848 nyarán számba vevő összeírás 2962 főt

tartalmaz. A város összlakossága 1847-ben 12332 fő, tehát a zsidók aránya a városi

lakosságon belül 24% volt. A közösség lélekszáma nem csak Veszprém megyét tekintve

volt magas, hanem országos viszonylatban is. A megye zsidóságának harmada élt ekkor

Pápán. A pápai zsidó község volt a Dunántúl legnagyobb közössége, amelynek lélekszáma

jóval felülmúlta a többi dunántúli város zsidó lakosságának lélekszámát.8

Az összeírásban felvett adatok jellege és a vizsgált népesség magas lélekszáma részletes

demográfiai vizsgálatot tesz lehetővé, amelynek megállapításai – véleményünk szerint –

tükrözni képesek a korabeli pápai zsidó álló népesség tényleges demográfiai jellemzőit.

Tudomásunk szerint ilyen nagyszámú zsidó népességről részletes család- és

háztartásvizsgálat még nem született. Demográfiai viselkedésükről és családszerkezeti

jellemzőikről kapott eredményeink – reményünk szerint – jelentős kiegészítésekkel

járulhatnak hozzá a gazdag magyarországi demográfiai szakirodalomban rögzült általános

megállapításokhoz.

Bár a szűkebb értelemben vett Magyarország 31 vármegyéjéből, valamint 15

szabad királyi városából fennmaradt a zsidóság 1848. évi összeírása, a történettudomány

ezen összeírásoknak csak a töredékét hasznosította. Mindeddig nem került sor az

összeírások olyan átfogó vizsgálatára, amely a korabeli zsidóság társadalmi, gazdasági,

demográfiai és kulturális állapotáról összehasonlító elemzést tenne lehetővé.9 Egy-egy

település, uradalom, vagy megye zsidóságának különböző vonatkozását tárgyaló munkák,

ott ahol az összeírás fennmaradt, hasznosították az adatokat, többnyire összesítő jelleggel,

közölve a népesség számát, esetleg foglalkozási és származási megoszlását.10

Az adatok

7 SILBER 2005, 1992

8 1848-ban Keszthely: 668 fő (Benda 2008. 84.), Nagykanizsa: 370 család/ 1588 fő (KAPOSI 2009. 90.),

Rohonc: 209 család (kb. 1000 fő) (SCHNEIDER 1939), Szombathely: 45 család/289 fő (Ö. KOVÁCS 1985.

253.), Veszprém: 1028 fő (SZENDI 2002), Zalaegerszeg 534 fő. (NÉMETH 2002). Somogy megyében a

legnagyobb közösség a tabi volt, 1844-ben 484 főt tett ki. (POLGÁR 2005. 50.) A kismartoni uradalom

zsidóságának 1840. évi lélekszáma: Kismarton 533 fő, Nagymarton 1400 fő, Kabold 348 fő, Németkeresztúr

904 fő, Boldogasszony 556 fő, Köpcsény 789 fő, Lakompak 649 fő. TOBLER 2003. 402–407. 9 Csíki Tamás monografikus munkájában elvégezte az ország északkeleti területein élő városi zsidó

közösségek demográfiai, gazdaság- és társadalomtörténeti összehasonlító vizsgálatát, de az 1848-as összeírás

adatai választott korszakának csak a kiindulópontját adják. CSÍKI 1999 10

Fejér megye (ARANY 1989), Szabolcs-Szatmár (GÁBOR 1990), Gyöngyös (HORVÁTH 1998), Bonyhád

(SZILÁGYI 1975, SCHWEITZER–SZILÁGYI 1982)

21

részletesebb, értékelő feldolgozására került sor Rohonc, Szalónak, Veszprém város és

Szatmár megye esetében.11

Néhány település és egy megye összeírásai kiadásra kerültek,

azonban ezek a forráskiadványok nem tartalmaznak értékelő, elemző bevezetőt vagy

tanulmányt.12

Az 1980-as évek végén Ö. Kovács József kutatásai irányították rá a figyelmet a

zsidó közösségek társadalom- és gazdaságtörténeti szempontú vizsgálatára. Ő számos

tanulmányt publikált a Duna-Tisza-köze nagyobb zsidó közösségeinek (Kecskemét,

Kiskunhalas) 19. századi társadalmi és gazdasági integrálódásáról, illetve a szombathelyi

zsidók történetéről.13

A tanulmányaiban felvetett problémák és elemzési szempontok

úttörőnek tekinthetők, amelyeket munkánk során mi is szem előtt tartottunk. Az 1848-as

zsidó összeírás adatait is elemezve közölt rövidebb, de átfogó tanulmányt a szegedi zsidók

városi beilleszkedéséről Marjanucz László, vizsgálva a helyi zsidó társadalom

rétegzettségét, mobilitását, háztartásszerkezeti és családkapcsolati jellemzőiket.14

Ö. Kovács alapvető munkái mellett több olyan tanulmány született, amely egy-egy

adott nagybirtok vagy város zsidó közössége történetének valamely szeletét, vagy vallási,

igazgatási, oktatási, gazdasági, illetve egyéb szempontú feldolgozását adja (Baja, Kalocsa,

Fejér megye, Pest, Pápa).15

Kifejezetten társadalom- és gazdaságtörténeti elemzést végzett

egy-egy város monografikus feldolgozása során a zsidó lakosságnak az adott település

életében játszott szerepéről például Benda Gyula Keszthely, Kaposi Zoltán Nagykanizsa,

Tilcsik György Szombathely esetében. Születtek munkák a Fejér és a Somogy megyei

zsidóság történetéről is.16

Ezek azonban sem célkitűzéseiket, sem terjedelmüket tekintve

nem adhatták az 1848-as összeírás komplex elemzését. Hudi József a pápai zsidók

hitközségi szervezetéről, vagy az oktatásügyéről írt munkáiban felhasználta ugyan az

1848-as összeírás adatait, de nem volt célja azt teljes részletességgel elemezni.17

E disszertáció problémafelvetéseinek vizsgálatát, és így a kapott válaszokat is

nagyban meghatározzák a forrásadottságok. Mindaz, amit a pápai zsidóságról elmondunk,

többnyire „külső” forrásokra épül. A felhasználható források a korabeli pápai zsidó

közösséget jórészt az uradalom, a városi és megyei hatóságok szemszögéből láttatják,

ugyanis a hitközségi iratok nem maradtak fenn. Ezek a szerteágazó forrástípusok azonban

– tapasztalatunk szerint – képesek tükrözni a zsidóság városi gazdasági és társadalmi

integrációját. A zsidó község iratai segítségével a közösség belső életének,

szerveződésének, társadalmi jellemzőinek és rétegzettségének, továbbá más zsidó

közösségekkel fenntartott kapcsolatainak pontosabb és teljesebb megismerésére nyílt volna

lehetőség.

A Pápa városban élt zsidókra vonatkozóan négy nagy levéltári egység őrzött meg

nagyobb számú iratanyagot. Először is az Esterházy család pápai uradalmi levéltára,

amelynek részeit ma több intézmény őrzi.18

A fennmaradt dokumentumok egy része az

11

VARGYAI 1996, SZENDI 2002, FAZEKAS 1989, 1990 12

A vészkorszakot közvetlenül megelőző években került kiadásra Fejér megye (PFEIFFER 1940), Rohonc

(SCHNEIDER 1939) és Hódmezővásárhely (SILBERSTEIN 1943) zsidó népességének összeírása. A Zala megyei

zsidóság 1849 előtti történetére vonatkozó forráskiadvány közli Zalaegerszeg és a vele határos Ola község

összeírásait. NÉMETH 2002 13

Ö. KOVÁCS 1985, 1996 14

MARJANUCZ 1988 15

Baja (BÁRTH 2001), Fejér megye (DÓKA 1994a), Pest (DÓKA 1994b), Pápa (HUDI 1994, 1995a),

Székesfehérvár (FARKAS 1989) 16

BENDA 2008, KAPOSI 2003, 2006, TILCSIK 2009, ARANY 1989, POLGÁR 2006 17

HUDI 1984b, 1994, 1995a, 2007a 18

Legnagyobb része (mintegy 6 iratfolyóméter) a Magyar Országos Levéltárban található. Töredékes részeit

őrzi a Veszprém Megyei Levéltár, valamint a Gróf Esterházy Károly Múzeum (Pápa), egy kötetnyi

számadást pedig a Dunántúli Református Egyházkerület Könyvtárának Kézirattára (Pápa).

22

uradalmi adminisztrációra, kormányzásra, nagyobb részük az uradalmi gazdálkodásra

vonatkozik. Az előbbiek közé tartoznak az uradalmat közvetlenül irányító prefektus és a

földesúr napi levelezéseit tartalmazó levélmásolati könyvek, valamint a többi tisztviselő

napi munkáját dokumentáló iratok, a felsőbb hatóságokkal (vármegye, helytartótanács,

kamara) folytatott levelezések, a földesúri joghatósággal összefüggő iratok. A gazdasági

iratok közt számadások, úrbéri iratok, a földesúri haszonvételekkel, gazdálkodással

kapcsolatos források találhatók. A felsorolt irattípusok közt előforduló zsidókra vonatkozó

adatokat a következő nagyobb egységekbe lehet sorolni: 1. földesúri joghatóság ügye

(védelem, bíráskodás), letelepülő zsidók jogai; 2. a zsidók által fizetendő adók ügye, az

uradalom ezekből származó bevételei; 3. letelepedési és lakhatási jog megszerzése; 4. ház-

és ingatlanügyek (vásárlás, bérlet); 5. gazdasági tevékenység: regálé bérlemények,

kereskedelem, ipar, céhügyek.

Az uradalmi iratok közt található összeírások esetlegessége miatt szükséges volt átnézni a

helytartótanács zsidókkal foglalkozó ügyosztályai iratai közt fennmaradt, bizonyos

rendszerességgel, azonos szempontok szerint, többnyire a türelmi adó ügyében készült

összeírásokat is. 1781-ből, majd az 1795–1846 közötti időszakból fennmaradtak az

összeírások.

A kutatás során felhasznált harmadik forrásegyüttest Pápa város

önkormányzatainak, mindenekelőtt a Belsőváros magisztrátusának jegyzőkönyvei alkotják.

A töredékesen fennmaradt városi levéltár iratai közül a városi zsidóságra vonatkozó

kutatáshoz csupán ezek, az 1794–1847 közötti időszakból hiányos sorozatot alkotó

jegyzőkönyvek, valamint az 1841-től vezetett városi kereskedő jegyzőkönyv volt

hasznosítható. Jellemzően ezekből ismerhetők meg a helyi zsidók kisebb polgári peres

(többnyire adósságokra vonatkozó), valamint fegyelmi ügyei, továbbá a városi

ingatlanszerzésükre vonatkozó adatok.19

A rendelkezésünkre álló források jelentős részét teszik ki a vármegyei iratok,

amelyek nagyrészt általánosabb igazgatási kérdéseket érintenek. Ezekben az iratokban

lehet – többek közt – végigkövetni a zsidó közösségek által Mária Terézia kora óta fizetett

türelmi adó ügyét. Az országosan elrendelt 1848. évi zsidó összeírást a vármegyei

hatóságok hajtották végre, Veszprém megye esetében ezen adatsorokat is a vármegyei

levéltár őrzi. A vármegyei felsőbb hatóság elé kerültek mindazon ügyek, amelyeket az

úriszék, illetve a városi magisztrátus fórumain nem tudtak elintézni, vagy amelyeket

valamelyik kormányszékhez továbbítottak. A vármegyei hatóság beavatkozása vált

szükségessé az 1840-es években a zsidó közösségen belül a zsinagóga építése és az új

rabbi megválasztása körül kialakult heves és hosszan tartó vitában. Ennek köszönhetően a

vármegyei iratok a zsidó község belső életére vonatkozóan olyan értékes adatokat őriztek

meg, amelyek a hitközségi iratok hiányában pótolhatatlanok.

A pápai zsidóságra vonatkozóan további adatokat gyűjtöttünk az Esterházy család

cseklészi uradalmi irataiból, amelyek a család ezen ágának 1829-ben zálogba adott pápai

uradalom teljes vagyonleltárát és számadásait is megőrizték. Közvetett adatokat

tartalmaznak a pápai céhek iratai is, amelyek közül csak azon szakmákét kutattuk,

amelyekben a zsidó kézművesekre vagy nyersanyag kereskedőkre adatokat remélhettünk

(szabók, vargák, szűcsök, szíjártók). Néhány apró, elsősorban kereskedelmi és regálé

ügyletekre vonatkozó adat található a szomszédos (veszprémi püspöki, tihanyi bencés)

uradalmak gazdasági iratai közt. Az ilyen szórványadatok előbukkanása teljesen esetleges

19

Érdemes megjegyezni, hogy az uradalmi levéltár és a városi iratok időben kiegészítik egymást. Míg

előbbiek elsősorban a 18. századra vonatkozóan őriztek meg adatokat, a városi iratok éppen a városi tanács

által 1800-ban elnyert elsőfokú bíráskodási jog megszerzésének időszakával indulnak. A földesúri függés

miatt azonban a városi jegyzőkönyvi bejegyzések is képesek tükrözni az uradalom zsidókkal kapcsolatos

magatartását.

23

volt, mivel további levéltárak szisztematikus átvizsgálása kutatásunk kereteit és

lehetőségeit meghaladta volna.

A forrásokban előforduló nevek átírása külön módszertani problémát jelent.

Közismert, hogy II. József névrendeletét megelőzően a magyarországi zsidók nem viseltek

család- és személynévből álló rögzült nevet. Jellemzően két „keresztnévvel” (fiú és apja

neve), esetleg foglalkozásnévvel, vagy származásra utaló helynévből képzett előnévvel

azonosították a személyeket. A két utónévvel azonosított személyek esetében nehéz

eldönteni, hogy melyik az illető „keresztneve”.20

A forrásokban esetében a legkülönbözőbb névalakokkal és írásmóddal találkoztunk. Adott

esetben egy iraton belül ugyanannak a személynek a megnevezése is többféleképpen

történik. Többnyire német, ritkábban szláv eredetű névalakok fordulnak elő. A nevek

írásmódjánál latinos, németes és magyaros formák egyaránt találhatók. II. József

névrendeletét követően a zsidó nevek abban a tekintetben egységesek, hogy egy család- és

egy utónévből állnak. Írásmódjuk azonban továbbra is a legkülönbözőbb formákat ölti. A

19. század első évtizedeiben megjelenik néhány magyar családnév, ami lehet német

megfelelőjének tükörfordítása (pl. Báró, Herceg, Szarvas, Kis), esetleg egy torzult névalak

magyar értelmezése (pl. Beck-ből Pek, majd Pék).

A nevek írásmódjára vonatkozó egységes álláspont hiányában a disszertációban kétféle

eljárást alkalmaztunk. A bő száz évet felölelő forrásanyagban szereplő neveket csak

önkényes uniformizálással lehetett volna egységesíteni, ami helytelen értelmezés esetén

nagy hibalehetőséget rejtett volna magában. Ezért a főszövegben a neveket a forrásokban

található formában írtuk. Kivételt csak akkor tettünk, ha ugyanazon személy nevét

többféleképpen írták. Ezekben az esetekben a név írásmódját az általunk

legmegfelelőbbnek (nem rontottnak) ítélt formában, egységesen alkalmaztuk.

A mellékletként közölt 1848-as összeírásban a német és magyar családnevek esetében,

valamint a keresztnevek esetében is – elsősorban a könnyebb kereshetőség érdekében – a

mai helyesírási szabályok szerint normalizáltuk a névalakokat.

Doktori tanulmányaink és disszertációnk befejezésekor sokaknak kell köszönetet

mondanunk. Először is munkahelyi vezetőinknek, Hermann Istvánnak és Márkusné Vörös

Hajnalkának, hogy biztattak és lehetővé tették számunkra a doktori tanulmányok

elvégzését. Hálával tartozunk témavezetőnknek, Kósa László professzornak, aki az elmúlt

években figyelemmel kísérte kutatásainkat, disszertációnk előmunkálatait, majd a szöveg

alapos elolvasása után fontos módszertani és értékes tartalmi megjegyzésekkel,

tanácsokkal segített azt jobbá formálni.

Hasznos, a disszertációban felhasználható tanácsokat kaptunk Horváth Gergely

Krisztiántól, a vele folytatott gyakori beszélgetések nagyban segítették a téma logikus

átgondolását, a problémafelvetés megfogalmazását, és így a megírandó szöveg

kikristályosodását.

Disszertációnk véglegessé formálásában nagy segítségünkre volt Pápa város 18–19.

századi igazgatástörténetét ma a legelmélyültebben ismerő Hudi József, aki szintén nem

sajnálva az időt, alaposan átolvasta a szöveget és hasznos tanácsokkal látott el, mindvégig

önzetlenül segítette munkánkat.

Több alkalommal hasznos beszélgetéseket folytattunk Haraszti Györggyel, amelyek

segítettek választott témánkra a mienktől kissé eltérő szemszögből is tekinteni. Levéltári

kollégáink közül mindenképpen köszönet illeti Petrik Ivánt, aki a Pápa városi forrásanyag

kényelmes hozzáférését mindvégig biztosította.

20

SCHEIBERNÉ 1981

24

I. 2. ZSIDÓ BEVÁNDORLÁS A DUNÁNTÚLRA ÉS A NÉPESSÉG ALAKULÁSA A 18–19.

SZÁZADBAN

Az újkori magyarországi zsidóság népes mezővárosi közösségei az 1848-at

megelőző mintegy évszázadnyi időszakban alakultak ki. A zsidóság népességi viszonyait a

nagyobb városi tömbök létrejötte mellett – néhány nagyobb falusi csoporttól eltekintve –

egy-egy család földesúri birtokokon történő megtelepedése jellemezte.

Magyarországon a középkori és az újkori zsidóság között nem volt folytonosság. A

török hódoltság idején a zsidóság hazai jelenléte megszűnt. Az ország 1848 előtti, újabb

jelentős zsidó közösségei főként a 18. században megindult nagyarányú bevándorlás és az

azt követő demográfiai fejlődés eredményeként jöttek létre.

A zsidóság magyarországi bevándorlását a szakirodalom négy korszakra osztja, az

újkorit tekintve utolsónak, amely a 17. század legvégétől mintegy két évszázadon át tartott

változó intenzitással.21

A török kiűzése utáni kormányzati politika, amely az ország elnéptelenedett

területeinek újratelepítését szorgalmazta, eredeti szándéka ellenére a katolikus népesség

mellett a zsidók bevándorlására is ösztönzőleg hatott. Bár a Kollonits érsek-féle

Einrichtungs Werkh azt ajánlotta, hogy az újonnan felszabadított területeken meg kell

akadályozni a zsidók letelepedését, sőt, az országban élő zsidókat is elvándorlásra kell

késztetni, maga az udvar, a politikai és gazdasági elit, valamint a helyi hatóságok is

igénybe vették a zsidók szolgáltatásait, elsősorban a hadiszállítás terén. A 18. század elején

pedig a visszafoglalt területek gazdasági megszervezése, a földesúri birtokok árutermelő

uradalommá szervezése kifejezetten igényelte a kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokkal

rendelkező zsidó árufelvásárlók tevékenységét. Éppen ezzel függött össze, hogy a

birodalom nyugati tartományaiból I. Lipót idején, illetve III. Károly intézkedései folytán

elvándorlásra kényszerülő zsidók Magyarország nyugati, illetve északi vármegyéi felé

indultak meg, ahol megjelenésük találkozott a földesurak szándékával. Szintén a 17. század

második felében érkeztek zsidó menekültek Magyarország területére kelet felől, lengyel és

litván területekről.

A szabad királyi városok többsége már a 16. században jogot szerzett arra, hogy

falai közül kitiltsa a zsidókat. A török hódoltságot követő időszakban is fenntartották ezt a

jogukat uralkodói segédlettel. 1693-ban és 1695-ben I. Lipót megtiltotta, hogy a zsidók

letelepedjenek a szabad királyi városokban. Ez azonban csak a lakhatásra vonatkozott,

egyébként látogathatták a városok piacait és a vásárokat. A bányavárosok esetében

azonban még a kereskedést is megtiltotta számukra, ezért ezek hét mérföldes körzetéből

kitiltotta a zsidókat.

A szabad királyi városok többsége elzárkózott a zsidóság befogadásától, így a

magyarországi zsidók többsége nem volt városlakó. 1735-ben mindössze néhány – köztük

szabad királyi – városban találunk zsidó lakost, így Bártfán, Budán, Kőszegen, Modorban,

Szatmáron, (Pozsony)Szentgyörgyön és Trencsénben.22

A bevándorló zsidókat elsősorban a nagybirtokosok fogadták be, akik

letelepítésükben nem egyszer kezdeményezőként léptek fel. Észak-kelet Magyarországon

elsősorban a Rákócziak, majd Károlyi Sándor, a nyugati országrészben pedig a

Batthyányak, az Esterházyak, a Pálffyak, a Zichyek és a Czirákyak láttak gazdasági előnyt

a betelepülő zsidók tevékenységében. Nyomukban a 18. század közepétől a jómódú

21

VARGA 1992. 59. 22

GYURGYÁK 2001. 35.

25

középnemesség, illetve a nemesi közbirtokos falvak is engedtek letelepedni egy-két zsidó

családot, akikkel haszonvételeikre kötöttek bérleti szerződéseket.

A földesúri mezővárosokban és falvakban letelepedett zsidók nem különültek el a

település társadalmától. Bár a 18. század végére egyre több és nagyobb lélekszámú városi

közösség jött létre, Magyarországon nem beszélhetünk olyan zsidó városkák létrejöttéről,

amelyek keletebbre, a lengyel vagy ukrán területeken jellemzőnek mondhatók.

Az első országos zsidó összeírások adatai lényegében alátámasztják Marton

Ernőnek a zsidóság magyarországi bevándorlására vonatkozó elméletét, miszerint a

bevándorló zsidók első állomásai a határmenti vármegyék települései voltak, ahonnan egy

következő hullámban fokozatosan az ország belső vármegyéi felé vándoroltak. 1735-ben

ugyanis a zsidó lakosság 84%-a határmenti, vagy a határhoz közeli vármegye területén élt.

Az 1735–1738-as összeírás településföldrajzi adataiból arra következtetett, hogy mivel a

betelepülők ekkor még a kiindulási területekhez legközelebb fekvő magyar vármegyékben

telepedtek le, csupán a második vagy a harmadik generáció kezdett el az ország belső

vármegyéi felé költözni.23

A betelepülés első hulláma a Felvidéken egyelőre csak Pozsony, Nyitra, Trencsén,

a Dunántúlon pedig Vas, Sopron és Moson megyékre terjedt ki. Itt jellemzően a

nagybirtokok falvaiban, uradalmi központjaiban telepedtek le és kapcsolódtak be az

uradalom gazdasági életébe. A Felvidéken létrejött első zsidó közösségek tagjai elsősorban

Nikolsburg és Magyar-Brod zsidó közösségeiből érkeztek, és néhány év alatt látványos

növekedést értek el mind a családfők, mind a községek összlétszáma tekintetében.24

Az I. Lipót által 1670–1671-ben Alsó-Ausztriából kiűzött zsidók egy részét a

Batthyány és Esterházy birtokok fogadták be. Az általuk nyújtott kiváltságlevelek, amelyek

a bevándorlók kötelességeit és jogait rögzítették, a későbbi betelepülések nyomán létrejött

közösségek számára is mintát adtak.

Az Esterházyak által Sopron megyei birtokaikra befogadott és letelepített zsidók

alkották a kismartoni uradalom hét községét (seva kehilot)25

, amelynek jogai jelentős

prosperitást biztosítottak a közösségeknek.26

A Batthyányak birtokain Rohoncon jött létre

1687-ben az első nagy (36 családból álló) közösség, amelynek életét szintén a földesúrtól

kapott kiváltságlevél szabályozta, és amely korszakunkban a Dunántúl nyugati megyéiben

mint kibocsátó hitközség végig meghatározó szerepet játszott.27

A zsidóság nagyobb arányú bevándorlása a Rákóczi-szabadságharcot követően

indult meg. A határ menti uradalmak népesebb zsidósága a megélhetés miatt gazdasági

tevékenységét (elsősorban kereskedelmét) a Dunántúl belső vármegyéi felé kezdte

kiterjeszteni, és eleinte csak ideiglenesen tartózkodott új lakhelyén, majd végleg letelepült.

A 18. század első felében keletkezett összeírások tanúsága szerint Vas, Zala,

Veszprém, Somogy vármegyék zsidóságának nagyobb része Rohoncról28

származott. Ők

az év nagyobb részében már azon a településen laktak, ahol iparukat vagy kereskedésüket

űzték, és csak a sátoros ünnepek alkalmával tértek vissza eredeti lakhelyükre, ahol

családjuk is élt. A Dunántúl északi részén és Veszprém megyében is elsősorban az

Esterházy család kismartoni uradalmából és Morvaországból érkezett zsidók települtek

meg. A morva területekről ebben az időben megindult kirajzás részben III. Károly 1726-

23

MARTON 1966. 37. 24

A három megyében együttvéve 1728-ban 101 községben összesen 361 család élt, 1736-ban pedig már 173

községben 973 család. KOMORÓCZY 2012. I. 602. 25

Kismarton, Nagymarton, Kabold, Lakompak, Köpcsény, Boldogasszony és Németkeresztúr alkották az

első olyan zsidó vallási gyülekezeti szövetséget, amely önálló adminisztrációval rendelkezett. 26

Erről lásd: GATES-COON 1994. 115–133., KROPF 1993., WIDDER 1995. 27

GRÜNWALD, SCHEIBER 1963. 29., HARASZTI 1999. A Batthyány birtokok zsidó közösségeire lásd:

SCHNEIDER 1939, VARGYAI 1996, BAUMGARTNER 1988., KROPF 2003., KOMORÓCZY 2012. I. 628–632. 28

A rohonci származásra utal a Rechnitzer/Rechnizer családnév gyakori előfordulása is.

26

ben kelt rendeletének tulajdonítható, amely az örökös tartományokban élő zsidó családok

fiai közül családonként csak egy főnek engedélyezte helyben a házasságkötést. Ennek

következtében a családot alapítani kívánó zsidó fiatalok Magyarországon igyekeztek

letelepedni, ahol ez a korlátozás nem volt érvényben. Először elsősorban Pozsony, Nyitra

és Trencsén megyébe jöttek, majd onnan költöztek tovább az ország, így a Dunántúl

belseje felé. A Dunántúl északabbi területein inkább az Esterházyak soproni birtokairól és

Morvaországból jött zsidók telepedtek le. A mezővárosokban, az uradalmi

birtokközpontokban egy-egy népesebb közösség jött létre, így pl. Tatán, Pápán,

Lovasberényben, Pakson, Óbudán és Zsámbékon.29

A nyugati és keleti irányból érkező zsidók közösségeik növekedése folytán,

továbbá az ország belsejében is kiépülő gazdasági feltételek hatására kereskedő és bérlő

tevékenységüket fokozatosan kiterjesztve ezeken a területeken is újabb közösségeket

hoztak létre. Az ország kiváltságos területein, valamint hagyományosan a

bányavárosokban és általában a szabad királyi városokban zsidók nem telepedhettek meg.

Továbbá voltak olyan megyék (például Gömör, Külső-Szolnok, Békés, Csanád, Csongrád),

amelyek kifejezetten tiltották a zsidó lakosok megtelepedését. E tényezők együttes hatására

Magyarország közepén északtól egészen a déli területekig egy zsidók által nem lakott

övezet húzódott, amely a nyugatról valamint keletről érkező, ún. oberlandi és unterlandi

zsidóság közé is egy választóvonalat húzott, ami a nyelvi és kulturális különbségekben is

megmutatkozott.30

Az első betelepedési hullám eredményeit, valamint a további népesedési

viszonyokat a 18. század első felében különböző megfontolásokból végrehajtott

összeírások adataiból tudjuk rekonstruálni.31

Bár az egyes összeírások nem teljesek és nem

is pontosak, így csak a zsidó lakosság hozzávetőleges számának megállapítására

alkalmasak, az adatok azonban végig a zsidó népesség egyértelmű folyamatos növekedését

mutatják, ami folyamatos bevándorlást is feltételez.

A 18. századi összeírások, elsősorban az 1735–1738 között végrehajtott adatait

először Acsády Ignác értékelte és használta fel arra, hogy meghatározza a korabeli zsidó

népesség számát és arányát. Eredményeit a később született munkák több vonatkozásban is

korrigálták, illetve a számok mögött más-más folyamatokat tártak fel, aszerint, hogy

milyen szempontból vizsgálták.

Kovács Alajos a bevándorolt nyugati és a keleti zsidóság statisztikai

szétválasztására tett kísérletet, míg Marton Ernő a zsidó bevándorlás irányát igyekezett

meghatározni az összeírás adatai alapján.32

Grünwald Fülöp és Scheiber Sándor az 1960-as

években a zsidó összeírások adatainak publikálásakor korrigálták Acsády megállapításait

és adatait, elsősorban a zsidó lakosság eredetére vonatkozó arányszámok tekintetében.33

Ezeket az adatokat hasznosította László Ernő, Haraszti György és Komoróczy Géza is a

29

GRÜNWALD, SCHEIBER 1963. 32. 30

HARASZTI 1999. 138., KOMORÓCZY 2012. I. 595. 31

ACSÁDY 1896. A jelentős forrásanyaggal csaknem hat évtized elteltével foglalkozott újra a zsidó

történetírás. Grünwald Fülöp és Scheiber Sándor a Magyar Zsidó Oklevéltár VII. kötetében publikálták az

összeírásokat, amelyek alapján egy összefoglaló áttekintést adtak a zsidóság korabeli magyarországi

településtörténetéről. GRÜNWALD, SCHEIBER 1963. Ezzel párhuzamosan közölt részletes áttekintést az

összeírások történetéről EMBER 1963. 32

KOVÁCS 1922, MARTON 1966 33

Acsády Ignác szerint az 1735–38-as országos zsidó összeírás alapján a magyarországi zsidóság több mint

egyharmada (38,35%) morva eredetű volt. Acsády 1896. 489. Adatait Grünwald-Scheiber némileg lefelé

módosította, egyben a magyarországi származású zsidó családfők arányát magasabbra (38,91%-ra) becsülte.

Hangsúlyozták azt is, hogy a nagyarányú morvaországi bevándorlás nem tulajdonítható közvetlenül III.

Károly rendeletének. GRÜNWALD, SCHEIBER 1963. 12.

27

magyarországi zsidó bevándorlással, a zsidóság települési- és demográfiai viszonyaival

foglalkozó összefoglaló írásaikban.34

1992-ben Varga László publikált mélyebb forráskritikával készített elemzést az

összeírások alapján, amelyben Marton adatait is részben korrigálta, és elvetette a Kovács

Alajos által feltételezett rendkívül magas népszaporulati adatot. Számításai alapján

megkérdőjelezte a zsidó bevándorlás 1825 utáni megszűnését. A bevándorlás irányában a

18. század végéig a nyugati dominált, azonban Lengyelország felosztása után ez

megfordult és a bevándorlók közt már nagyobb arányt képviseltek a keleti zsidók. A 19.

század első felében intenzív és nagyarányú bevándorlás vette kezdetét, amelyben egészen

az 1830-as évekig ismét a nyugat felől érkezők voltak többen, azonban 1830–1840 között

újra felerősödött a keleti zsidóság bevándorlása. A rendi korszak utolsó éveiben –

elsősorban gazdasági okokkal összefüggésben – ismét a nyugati megyékbe irányult a

bevándorlás zöme. A Magyarországra irányuló zsidó bevándorlás legnagyobb hulláma

1846–1850 között zajlott, amikor mind a morva-, mind a galíciai területekről nagy

tömegek érkeztek.35

Marton Ernő a magyarországi zsidók számát 1700 körül 4000 főre becsülte. Abból

indult ki, hogy az 1735-ös összeírás idején magát magyarországi származásúnak valló 885

családfőről feltételezve, hogy egy generációval korábban is itt lakott, családonként 4,5-ös

szorzót alkalmazva meg lehet állapítani a zsidó népesség hozzávetőleges lélekszámát.36

Acsády Ignác 1720 körül a zsidó lakosság lélekszámát a szűken vett Magyarországon

11374 főre becsülte. Adatait az 1735–38-as és egy 1750 körül készült összeírás

összehasonlításából levont következtetés alapján állapította meg, hozzátéve, hogy a

tényleges zsidó lakosság lélekszáma ennél magasabb volt.37

Az első országos összeírást 1725-ben rendelte el az uralkodó és 1725–1728 között

hajtották végre. A cél a zsidó lakosság lélekszámának pontos megállapítása volt, amelynek

ismeretében szükség esetén intézkedni lehetett a bevándorlás korlátozásáról. Az összeírást,

többszöri felszólítás ellenére sem hajtották végre minden vármegyében, így a hiányos

adatsor csupán mintegy 1700 családfőt regisztrált.38

Ez körülbelül 9000 főnek felel meg,

ami jóval alulmúlja az 1720-ra becsült lakosságszámot. A zsidóság nagyobb része ekkor a

nyugati határszéli vármegyék földesúri birtokain alkotott kisebb-nagyobb közösségeket, az

ország más területein szétszórtan, falvanként egy-két zsidó család lakott.

Az első, következetesen végrehajtott összeírás, az 1735–1738 között készült

Conscriptio Judæorum már kiterjedt az ország legnagyobb részére, összesen 31

vármegyében és 8 szabad királyi városban hajtották végre. Az összeírás forrásértéke jóval

nagyobb, mint az előzőé: községek szerint tartalmazza a zsidó családfők nevét,

foglalkozását, származási helyét és az eredeti, illetve aktuális földesuruknak fizetett adó

mértékét, továbbá a háztartásban együtt élő családtagok pontos számát. Mivel azonban

nem ölel fel minden vármegyét, a zsidó lakosság pontos lélekszámát ebből az összeírásból

sem ismerjük pontosan.39

Az összeírás mintegy 550 településen vett számba zsidó

lakosokat, összesen 2531 családfőt, akik családjukkal együtt 11621 fős népességet

alkottak. Acsády eljárását követve Marton ehhez hozzászámolta további kilenc olyan

megye zsidókra vonatkozó korábbi adatait, amelyek ugyan kimaradtak az összeírásból, de

34

LÁSZLÓ 1966, HARASZTI 1999, KOMORÓCZY 2012. I. 35

VARGA 1992. 62. passim 36

MARTON 1966. 37. 37

ACSÁDY 1896. 489–490. 38

HARASZTI 1999. 135. 39

Acsády a kimaradt vármegyékben feltételezhetően jelenlévő zsidó lakosságon fölül azokban a

vármegyékben is további zsidó lakosságot feltételez, ahol az összeírást végrehajtották. ACSÁDY 1896. 489.

28

ismert, hogy 1720-ban volt zsidó lakosságuk. Az így kapott adat 12271 fővel számol.40

A

magyarországi zsidók tényleges lélekszáma ekkor ennél magasabb volt. Az adatsor

hiányossága ellenére azonban a magyarországi zsidó népesedési tendencia így is

egyértelműnek látszik: folyamatos növekedésről beszélhetünk, amelynek forrása ekkor

mintegy kétharmad arányban a bevándorlás volt.41

Az 1743–1745 között végrehajtott összeírás a zsidók rendkívüli megadóztatása

céljából készült. A szándék ellen azonban több vármegye tiltakozott és úgy próbálta

megakadályozni, hogy nem hajtotta végre az összeírást.42

Mária Terézia a bevezetendő türelmi adó kivetése céljából 1746-ban elrendelte a

zsidóság fejenkénti összeírását. A fennmaradt hiányos adatsor 14847 főt tartalmaz, a zsidó

népesség tényleges száma ekkor ennek legalább a másfélszeresére tehető.43

A zsidók által

legnagyobb arányban lakott terület Nyitra, Pozsony és Sopron vármegye volt.

A század legteljesebbnek mondható összeírása a II. József-féle általános, a teljes

országra és népességre kiterjedő népszámlálás volt. Az ország zsidó lakosságára

vonatkozóan csak az összesítő ívek maradtak fenn. Ezek szerint Magyarország és Erdély

zsidó népessége együttvéve 82986 főt számlált (Erdély nélkül 80783 főt).44

Ez a szám

nagyarányú, legalább húszszoros növekedést mutat a 18. század legelejéhez képest.

Továbbra is az Esterházy-birtokok országhatár-menti zsidó közösségei voltak a

legnépesebbek,45

de ekkor indult növekedésnek több, később népes közösséggé fejlődő

dunántúli település zsidósága is, mint Bonyhád, Nagykanizsa, Pápa, Lovasberény vagy

Tata közösségei.

Thirring Gusztáv a nem nemes népességet számba vevő 1804-es összeírás adatait

elemezve a II. József-kori népszámlálás adataihoz képest ugrásszerű növekedés

bekövetkezéséről beszél a zsidó népesség körében, különösen az ország észak-keleti

megyéiben.46

Nagymértékű volt a növekedés Nyitra, Pozsony és Trencsén vármegyében is,

viszont a Dunántúlon a lélekszámuk növekedése kisebb mértékű volt. A Pestre irányuló

migráció szintén igen magas volt.47

Thirring az 1804-es nem nemes összeírás alapján a

zsidóság lélekszámát – Erdély nélkül – 128000-re tette.48

A József-kori népszámlálás és az 1848-ban a Batthyány-kormány által országosan

elrendelt zsidó összeírás közt eltelt időszakból a vármegyék által készített türelmiadó-

összeírások is rendelkezésre állnak. Ezek az összeírások is hiányosak, és mivel országos

szintű feldolgozásuk nem történt meg, segítségükkel a magyarországi zsidóság

40

MARTON 1966. 32–33. Meg kell jegyeznünk, hogy az összeírás összesítő adatainak kiszámításában az

egyes szerzőknél eltérő adatok szerepelnek: László Ernő 12157 fővel, Marton Ernő 12271 fővel, Varga

László pedig 12219 fővel számol. 41

ACSÁDY 1896. 489., MARTON 1966. 36. 42

Ekkor Veszprém megyében sem írták össze a zsidó lakosságot. 15 vármegye és 8 város nyújtotta be az

összeírást a helytartótanácsnak. 43

HARASZTI 1999. 137. 44

A zsidó népesség aránya ekkor a szűken vett Magyarországon 1,23% volt. THIRRING 1938. 43. LÁSZLÓ

1966. 68. 45

Nagymarton, Németkeresztúr és Kismarton zsidó lakosságának aránya már ekkor jóval meghaladta a város

népességének 20%-át. LÁSZLÓ 1966. 74. Sopron megyében ekkor 3426 zsidó lakott: Nagymartonban 767,

Kismartonban 579, Lakompakon 605, Sopronkeresztúron 535, Kaboldon 285 fő. THIRRING 1938. 53. 46

Számításai szerint ezalatt az időszak alatt a zsidó népesség száma 57%-al növekedett, miközben a

keresztény népesség körében csak 6%-os növekedéssel számolhatunk. A városokban élő zsidók száma pedig

csaknem kétszeresére, 4694 főre emelkedett. Legnagyobb növekedés a Duna-Tisza közén figyelhető meg.

THIRRING 1938. 53–54. 47

THIRRING 1936. I. 10–11. 48

THIRRING 1936. I. 9. A korabeli statisztikus Magda Pál is ezt az összeírást hasznosítva 127816 főre tette a

hazai zsidóság lélekszámát. MAGDA 1819. 75.

29

lélekszámának egyelőre csak hozzávetőleges megállapítása lehetséges. A nem nemes

népességre vonatkozó 1825-ös összeírás adatait Ludovicus Nagy összesítette, eszerint

ekkor a magyarországi zsidó lakosság lélekszáma 190000 fő volt.49

Varga László 1830-ban

a szűken vett Magyarországon már 203220 zsidó lakost feltételez, László Ernő pedig az

1830-as évek közepén Magyarországon élt zsidóság lélekszámát 205631 főre becsülte.50

Az 1830-as években bekövetkezett nagyarányú bevándorlás folytán 1840-ben már

240252 fővel számolnak. Az 1846-ra becsült mintegy 259000 fős zsidó népesség 1850-re

már megközelítette a 340000 főt. Így a rendi korszak végén Magyarországon

hozzávetőlegesen 300000 fős zsidó népességgel számolhatunk, amely az össznépességen

belül 3,5–4%-os arányt képviselt.51

Veszprém megye zsidósága

Az 1725-ben elrendelt első országos zsidó összeírás Veszprém megyére vonatkozó

adatai nem maradtak fenn. A Veszprém megyei zsidó lakosság számára vonatkozó

következő adatunk az 1736-ban végrehajtott összeírás. Ekkor a megye 15 településén

összesen 44 zsidó család, összesen 243 fő lakott. Mindössze két településen, Pápán és

Vázsonyban volt nagyobb közösség, mindkét helyen 11 család élt. A családok valamivel

több, mint fele Morva- és Csehországból érkezett a megyébe, másik részük a Batthyány,

Esterházy, Pálffy és Cziráky családok nyugat-magyarországi birtokairól.52

Az 1745-ben végrehajtott összeírás idején már a megye 32 településén találunk

zsidókat, összesen 66 családban. A legnépesebb közösség (19 család) Pápán volt, azt

követte a vázsonyi (9 család). Veszprém városában ekkor mindössze egyetlen családot

írtak össze. A számok is jól mutatják, hogy a családok nagyobb része a megye

mezővárosaiban lakott és létszámuk növekedésével később itt alakultak ki a népesebb

közösségek. Ezzel szemben a falvak általában csak egy-egy zsidó családot tudtak eltartani,

akik többnyire az uradalmi haszonvételeket bérelték. A nemesi falvakban azonban ennél

jóval több család tudott kedvező feltételekkel megtelepedni.

Az első ismert Veszprém megyei türelmi adóösszeírás szerint 1752-ben a

megyében 65 zsidó családot érintett, a legnagyobb számban (14 család) Pápán. Két

településen 3–3 család, további öt településen 2–2 család élt, a többi községben viszont

csak 1–1 zsidó család.53

A II. József-féle népszámlálás idején Pápán 460, Palotán 228, Keréktelekiben 204,

Adásztevelen 169, Veszprémben 162, Sümegen 10, Tapolcán 20 zsidó élt.54

Veszprém megye területén elsőként Pápán jött létre hitközség (1748). A megye

mindvégig legnagyobb közössége a kismartoni uradalmi zsidóság kedvező helyzetéhez

hasonló jogokkal bírt.55

A veszprémi püspök mezővárosi birtokain élő zsidók a 19. század

elejéig számukat tekintve a harmadik helyet foglalták el a tárgyalt területen az Esterházy és

a Zichy uradalmak zsidó közösségei után. Ezt követően azonban 1848-ra Veszprém város

zsidó lakossága a megye második legnagyobb közösségévé fejlődött.56

1848-ig az ország más területeihez hasonlóan Veszprém megyében is folyamatosan

nőtt a zsidó lakosság létszáma. 1787-ben 2751 zsidó élt a megyében, arányuk a megye

összlakosságához képest 1,91% volt.57

A népesség valamivel több mint fele (1403 fő) férfi

49

KOVÁCS 1922. 10. 50

VARGA 1992. 66., LÁSZLÓ 1966. 68. 51

VARGA 1992. 66. alapján. 52

MZsO VII. 618–629. 53

VeML IV.1.b 25/1752. november 20. 54

SIN 1994; SIN,VARGA 1996 55

Pápa város zsidóságára vonatkozóan lásd: HUDI 1994, JAKAB 2006, JAKAB 2009 56

Veszprém város 1848-as zsidó összeírásának elemzését Szendi Attila végezte el. SZENDI 2002 57

THIRRING 1938. 46.

30

volt, közülük 541 férfi volt házas, a nők lélekszáma 1348 fő volt. A zsidó háztartások

átlagos lélekszáma 4,93 fő volt.58

1804-ben 3716 zsidót írtak össze a megyében.59

1825-

ben már 6213 zsidó élt Veszprém megyében, arányuk az össznépességen belül pedig már

elérte a 3,85%-ot.60

Többségük (65,73%) a megye mezővárosaiban élt.61

1840-ben 7004 fő

lakott a megyében. A rendi korszak végén ugrásszerű növekedés következett be. 1847-ben

a megyében már 9169 zsidó lakott: Pápán 2947 fő, Veszprémben 862, Palotán 747,

Devecserben 470, Keréktelekiben 398 fő.62

58

THIRRING 1938. 120., 126., 129. 59

HOLLÓS 1936. 401. 60

B. LUKÁCS 1978. 20–21. 61

Uo. 134. 62

VeML IV.1.b 94/1848. február 3. Rosos István alispán jelentése a megye 1847. évi állapotáról.

Megjegyzendő, hogy az 1848-ban készült zsidó összeírás szerint Veszprémben az itt közölthöz képest

magasabb volt a zsidóság lélekszáma (1031 fő), amit az 1849-es városi összeírás adatai (1028 fő) is

megerősítenek. LICHTNECKERT 2006. kézirat. (Ezúton köszönöm meg a szerzőnek, hogy dolgozatát

rendelkezésemre bocsátotta.)

31

I. 3. A VÁROSI KÖRNYEZET

A zsidóság Pápán történő megtelepedésében és érvényesülésében meghatározó

szerepe volt a város jogi és gazdasági helyzetének, mindenekelőtt pedig a földesúri

politikának. A magánföldesúri hatalom alatt álló város lehetőségeit a jogi szabályozás

biztosította keretek szabták meg, amelyek azonban szoros kölcsönhatásban álltak a

földesúri jövedelmek racionalizálását és növelését célzó földesúri birtokpolitikával. Ezek a

keretek és lehetőségek szabták meg Pápa város helyét a dunántúli mezővárosok

rendszerében.

Az új szemléletű várostörténeti kutatás a városi funkciókat tekinti a városi jelleg

meghatározó kritériumának. Gyimesi Sándor szakítva a városfogalom jogi szemléletével,

meghatározott lakosságszám felett városnak tekintette azt a települést, amely gazdasági

jellemzői (pl. iparosok száma), igazgatási és kulturális funkciói alapján egy adott régióban

központi szerepet töltött be. Vizsgálatai a 18. század és az 1828-at megelőző időszak

városi népességváltozására és az ipar helyzetére vonatkoztak.63

Bácskai Vera és Nagy

Lajos kutatásai a városok hálózatára, a város és vidéke kapcsolatára fókuszáltak.64

A

mezővárosok városias jellegének/mértékének meghatározásánál a népesség

koncentrációjára, a helyi ipar nagyságrendjére, továbbá a város kulturális szerepére,

politikai és egyházi igazgatási funkcióira voltak figyelemmel. Az iparosodás előtti

korszakban mindezen tényezők közül elsősorban a város kereskedelmi jellegét,

piacközponti szerepét tartották meghatározónak. Bácskai és Nagy az 1828-as összeírás

alapján a piacközpont szerepét betöltő városok hálózatát, a városok és vidékük

cserekapcsolatának kiterjedtségét és jellegét kívánták rekonstruálni, ezáltal rangsorolva

azokat.65

Vizsgálatuk kiterjedt a kézművesipar szerepére, amelyben az iparűzők arányának

meghatározásán túl a minőségi jellemzőkre is figyeltek, vizsgálták továbbá az ipar

összetételét és teljesítményét. A kereskedők esetében vizsgálták a zsidók arányát, akiknek

jelenléte – véleményük szerint – általában nagyobb kereskedelmi forgalmat feltételez az

adott településen. A városi jelleg szempontjából általuk meghatározónak tekintett piaci

vonzáskörzet mértékét tehát a város és körzete kézművesiparának, kereskedelmének

fejlettsége, illetve a vidék mezőgazdasági árutermelésének differenciáltsága szabta meg.66

Vizsgálataik azt az eredményt hozták, hogy a város jogi fogalma és a valóságos városi

szerepkör szétvált. A cluster-analízis segítségével kialakított városcsoportok ismérvei

alapján Pápa várost a másodrendű kereskedelmi központok közé sorolták, mint az állat- és

terményforgalom gyűjtőhelyét, amely azonban nem olyan kiemelkedő kereskedőváros,

mint Győr.67

Iskolái révén azonban jelentős kulturális funkciókkal is bírt, és jelentőségét

növelte uradalmi központ volta is.68

Bár ezek a tényezők háttérbe szorítják azt a korábbi megközelítést, miszerint csak a

városi privilégiumokkal felruházott települések, azaz a civitasok tekinthetők városnak,

Pápa esetében is igazolható, hogy a bizonyos fajta kiváltságokat szerző, elsősorban az

úrbéri szolgáltatásokat cenzussal megváltó mezővárosok nagyobb polgárosult réteggel

rendelkeztek, gazdasági lehetőségeik pedig a város funkcionális jellegét erősítették.69

Pápa

63

GYIMESI 1975 64

BÁCSKAI, NAGY 1984, BÁCSKAI 1988 65

BÁCSKAI, NAGY 1984, BÁCSKAI 2002 66

BÁCSKAI 2002. 100. 67

BÁCSKAI 1988. 22., 46. 68

BÁCSKAI 1986. 29., 40. 69

PÁLMÁNY 1990. 289.

32

városi és piacközponti jellegét mindenképpen igazolja a nagyszámú zsidó lakosság

jelenléte.

Rúzsás Lajos a városoknak a kapitalista viszonyok kibontakozásának idején

bekövetkezett funkcióváltását vizsgálta. Arra keresett választ, hogy a dunántúli városok a

bortermelésből és gabonatermelésből, vagy az iparból mennyire voltak képesek

befektethető kereskedelmi tőke létrehozására. A kereskedelmi tőke felhalmozásának

elsődleges forrása a terménykereskedés, a bor, a gyapjú, továbbá a dohány exportja, illetve

a textil- és gyarmatáru importja volt. Ez hosszú időre meghatározta a mezőgazdasági

termelés elsődlegességét. Pápa város esetében is a gabonakereskedelemben

akkumulálódott pénz volt a kereskedelmi tőke alapja.70

A pápai uradalomban megtermelt

gabona értékesítését elsősorban a zsidó kereskedők bonyolították, akiket a gazdasági

érdekeket szem előtt tartó uradalmi gazdaságpolitika következtében egyre nagyobb

számban engedtek letelepedni a városban.71

A helyi gabonakereskedelem

kibontakozásában kulcsszerepet játszottak. Pápán – kis számban ugyan – akadt példa

manufaktúra alapításra, amelynek pénzügyi alapját a kereskedelemben felhalmozott tőke

képezte. A többi dunántúli mezővárosban erre nem volt példa.72

Pápa város a 18. század közepéig a vármegyei politikai élet központja volt. A

veszprémi vármegyeháza felépültéig felváltva itt és Veszprémben tartották a megyei

közgyűléseket. Veszprém igazgatási központtá válása után is megőrzött Pápa néhány

igazgatási funkciót. Járási és megyei körzeti hivatalok működtek itt, továbbá a vármegyei

törvényszék is tartott kihelyezett üléseket. A városi funkciót erősítette Pápa

egyházigazgatási központi szerepe, kulturális és iskolai szerepköre is. Katolikus esperesség

székhelyeként, a református egyházkerület szellemi központjaként mindkét felekezet

középfokú intézményeket működtetett a városban, amelyek nem csupán a város szűkebb

vidékére gyakoroltak vonzerőt. Fontos tényező volt továbbá a város uradalmi

birtokközpont volta, ami kiterjedt uradalmi tisztikar jelenlétével járt. A város intézményi

központi jellege a városi társadalom differenciáltságát eredményezte, viszonylag

nagyarányú honorácior réteg jelenlétével.

Pápa város meglehetősen gazdag, szerteágazó műfajú és különböző színvonalú

helytörténeti irodalommal rendelkezik. A 20. század elején várostörténeti monográfia is

megjelent73

, majd hosszú évtizedek után elkészült egy a különböző szakterületek és

korszakok legújabb kutatási eredményei alapján megírt várostörténeti tanulmánykötet.74

A városra vonatkozó historiográfiai szakirodalmat Hudi József tekintette át a késő-feudális

kor városi önkormányzatáról írott monográfiájában.75

Ezen kívül számos publikációja

született, amely a várostörténet egy-egy aspektusát tárgyalja. Fontos továbbá megemlíteni,

hogy a várostörténeti tanulmánykötet elkészülte után csaknem másfél évtizeddel Petrik

Iván publikálta a város legfontosabb jogbiztosító iratait, kitűnő rövid kommentárokkal

70

RÚZSÁS 1964. 196. 71

Ezzel szemben a jelentős gabonakereskedelmet bonyolító Győr egészen 1840-ig ellenállt a zsidók

beköltözésének, akik így a külvárosnak tekinthető püspöki birtokon, Győrszigeten telepedtek le nagyobb

számban és onnan jártak be a városba kereskedni. A gabonaforgalom Győrben a magyar és német kereskedők

kezében volt. BALÁZS 1980. 17., 109. Szombathely is – néhány korábbi kivételtől eltekintve – csak 1840 után

engedte letelepedni a zsidókat a városban. Bár a falusias külvárosi részeken (Óperint, Szentmárton,

Szőkefölde) ott is nagyobb számban éltek zsidók, és látogatták a város piacát, boltot nyitottak, raktárat

béreltek, a város velük szemben fellépő korlátozó intézkedései miatt mégsem tudtak olyan jelentős szerepet

szerezni a kereskedelemben, mint Pápán. TILCSIK 2003. 116., TILCSIK 2009. 161., 162. 72

RÚZSÁS 1964. 216. 73

KAPOSSY 1905 74

KUBINYI 1994a 75

HUDI 1995a

33

magyarázva az adott oklevél történeti hátterét és jogkövetkezményeit, elsősorban a város

jogállásának pontos értelmezéséhez nyújtva segítséget. A forráskiadvány bevezető

tanulmányában Hudi József foglalta össze a várostörténeti kutatás eredményeit.76

A pápai zsidóság alábbi fejezetekben részletesen kifejtendő jogi, társadalmi és

gazdasági helyzetének pontos értékeléséhez a fent kiemelt szakirodalom segítségével

röviden áttekintjük a város birtoklástörténetét, önkormányzati, hivatali, és hatósági

funkcióit, amelyek együttesen a helyi zsidóság helyzetét meghatározó keretül szolgáltak.77

Birtoklástörténet

Pápa város birtoklástörténetére vonatkozóan is bőséges szakirodalom áll

rendelkezésre. Ennek részletezése nélkül röviden áttekintjük a város birtoklástörténetét a

középkortól a rendi korszak végéig.

Pápa a középkortól fogva földesúri hatalom alatt álló privilegizált mezőváros volt

egészen 1848-ig. Lakói nem lehettek rendi értelemben polgárok, azonban a város

kiváltságai közé tartozott, hogy megfelelő feltételek mellett lakói polgárjogot szerezhettek.

A szabad királyi városok polgárságához hasonlóan purgerpénzt fizettek és formaruhát

viseltek. A polgárjogot elnyert személyek korlátozás nélkül élhettek a városi

kiváltságjogokkal, passzív és aktív választójogot nyertek.

A város bizonyos fokú önigazgatási jogokat élvezett már a középkorban is, de

mindvégig földesúri függésben maradt. Volt bírája, aki 12 esküdt segítségével intézte a

város ügyeit.78

A földesúrnak úriszékén keresztül bíráskodási joga volt a mezőváros lakói

felett. A lakosság ugyanakkor igyekezett bizonyos fokú önigazgatási jogot szerezni a

bíráskodás terén is. A város tanácsa kisebb jelentőségű ügyekben mint elsőfokú bírói

fórum volt illetékes. Ennek érvényesítése általában az erőviszonyoktól függött, azaz a

várost birtokló földesúr jogérvényesítő szándékától.79

A városnak a 15. században már

fejlett írásbelisége volt. Pecsétjét egy 1477-ben kelt oklevélről ismerjük, de utalását

találjuk egy 1427-ben kelt oklevélben is.80

A királyi birtok Pápa város 1389-ben a Garaiak birtokába került és éves adóját egy

összegben fizette.81

A Garaiak jobbágyaik, azaz a pápai polgárok, hospesek és kereskedők

számára harmincadvám-mentességet szereztek.82

A várost 1464-ben a Szapolyai család

szerezte meg.83

Birtoklásuk alatt a város újabb kiváltságokat szerzett. 1500-ban II. Ulászló

teljes vámmentességben részesítette a pápaiakat.84

Ez a kiváltság mindvégig fennmaradt és

a város kereskedelmi élete szempontjából fontos szerepet játszott. A város kiváltságait az

uralkodók újra- és újra megerősítették, utoljára 1839-ben.85

1528-ban I. Ferdinánd a várost, mivel Szapolyai hűtlenné vált, mint a királyra

visszaszálló javakat a Thurzó család tagjainak adományozta.86

A Thurzók hamarosan

lemondtak Pápa birtokáról, amit aztán a király 1535-ben Török Bálintnak és fiainak

adományozott.87

Török Bálint lánya révén Pápa város a Nyáry családra szállt. A Nyáry-

76

PETRIK 2010 77

A városi önkormányzatok működését HUDI 1995a alapján foglaljuk össze. 78

KUBINYI 1994b. 82. 79

1439-ben például Garai László földesúr kizárólagos bírói illetékességet szerzett az uralkodótól a pápaiak

felett. PETRIK 2010. 37–40. 80

PETRIK 2010. 45. 81

KUBINYI 1994b. 84. 82

Erzsébet magyar királyné adománylevele, Óbuda, 1439. december 14. PETRIK 2010. 41–42. 83

HORVÁTH 2010. 351. 84

Buda, 1500. február 11. PETRIK 2010. 48–50. 85

PETRIK 2010. 148–151. 86

Esztergom, 1528. február 15. PETRIK 2010. 54–59. 87

Bécs, 1535. augusztus 27. PETRIK 2010. 62–63.

34

örökösökkel kötött szerződések folyományaként pedig 1628–1629-ben került Esterházy

Miklós nádor birtokába.

A nádor Ferenc nevű fia (1641–1684), pápai főkapitány lett a család ifjabb fraknói

ágának a megalapítója, aki az 1670-ben tett osztályegyezség folytán lett a teljes gesztesi és

pápai jószág birtokosa.88

Fiai, Antal (1678–1722), I. József (1682–1748) és I. Ferenc

(1683–1754) 1702-ben osztoztak meg a birtokokon. Antalé lett a gesztesi rész, a két másik

fiú pedig a pápa-ugod-devecseri birtokot kapta. A Rákóczi-szabadságharc idején a

kurucokhoz csatlakozó Antalt az uralkodó birtokvesztésre ítélte, így javait testvérei

örökölték meg. Őket 1721-ben iktatták be a gesztesi és a pápa-ugod-devecseri birtokokba.

Az uradalmi gazdálkodás megszervezése Esterházy I. Ferenc (1683–1754) Borsod megyei

főispán, 1741-től tárnokmester nevéhez kötődik.89

I. Józsefnek egyetlen, I. Ferencnek három fiú utóda maradt. Ők, II. József (1714-

1762), illetve I. Miklós (1711–1765), II. Ferenc (1715–1785) és I. Károly (1725–1799)

örökölték és osztoztak a pápai és gesztesi javakon. Az utód nélkül maradt és eladósodott

ifj. József 1759-ben 32 évre zálogba adta birtokrészét unokatestvéreinek. 1762-ben

bekövetkezett halála után ezek a birtokok I. Miklósra, II. Ferencre és I. Károlyra szálltak,

akik családi egyezség keretében felosztották maguk közt az 1755-ben rájuk szállt atyai

örökséggel együtt. Az egyezség értelmében Miklósé lett a tatai és gesztesi birtokrész,

Ferenc a cseklészi birtokokat kapta, illetve Károllyal osztozott a semptei, valamint a pápa–

ugod–devecseri javakon. Az egyezséget követően a teljes pápa-ugod-devecseri birtokot

Esterházy I. Károly vette kezelésbe, akinek várospolitikáját a kiváltságok korlátozása, a

rekatolizáció, a városnak átengedett haszonvételek visszaszerzése és bevételnövelő

intézkedések jellemezték.

Esterházy I. Károly 1799-ben bekövetkezett halála után Pápa következő földesura

unokaöccse, Esterházy III. Ferenc (1758–1815) lett, majd őt fia, II. Károly (1799–1856)

követte. Mindketten városbarát politikát folytattak.

A város jogi helyzete

Az uradalomszervezés és a gazdálkodás racionalizálásával összefüggésben a pápai

Esterházyak nemcsak az uradalmi falvak jobbágyaival álltak úrbéri szerződésben, hanem a

birtokukban lévő kiváltságos mezővárosi lakosság jogait és kötelezettségeit is igyekeztek

szerződésekben rögzíteni. A polgárvárosnak tekintett Belsőváros mellett a belsővárosi

telkekhez tartozó külső majorokban a 18. századra önálló városrészek (Alsó- és

Felsőmajor) kezdtek kialakulni, amelyek azonban ekkoriban a belsővárosi magisztrátus

joghatósága alá tartoztak. A külvárosiak által sérelmesnek tekintett viszony a földesúrral

kötött városrészi szerződés által szűnt meg. Esterházy II. Ferenc földesúr ugyanis a

Belsővárossal és a majorokkal külön-külön egyezett meg, s mivel a polgárvárossal

nehezebben folyt az egyezkedés, 1730-ban előbb a két majorral kötött szerződést.90

Ezáltal

a majorok jogilag leváltak a Belsővárosról.

A szerződés, amely a földesúr-jobbágy viszony rendezését célozta, mindkét fél

részére előnyös volt, azonban mivel csak a városlakókra nézve volt kötelező érvénye, az

idők során sérelmeket okozott rájuk nézve, ezért konfliktusokhoz vezetett.

A szerződés értelmében a külső városrészek lakói földesúri kötelezettségeiket, így a

robotot is évi 1200 rajnai forint cenzus ellenében megváltották, szolgáltatásaik megváltása

tehát mindkét fél számára kiszámítható lett. Nagy jelentőségű hozadéka volt a

szerződésnek, hogy a földesúr a város vámmentességre vonatkozó kiváltságát a külső

városrészekre is kiterjesztette. Addig használt városi legelőiket továbbra is szabadon

88

FÜLÖP 1994. 228. 89

FÜLÖP 1994, FÜLÖP 1995, FÜLÖP 2000, HUDI 2000, LÁSZLÓ 2003 90

Pápa, 1730. június 10. PETRIK 2010. 114–116. A szerződés tartalmáról részletesen HUDI 1995a. 28.

35

használhatták. Az addig fizetett terragium (földadó) fejében szántóföldjeiket szintén

szabadon bírhatták. A szerződés fontos részét képezte a városrészi ingatlanok ügye. A

földesúr úgy rendelkezett, hogy ha egy telket inscribálna, azaz szabaddá nyilvánítva

mentesítene a telekhez és a házhoz kötődő szolgáltatás, a cenzusfizetés alól, akkor az arra

eső összeget levonnák a városrész által fizetendő cenzus összegéből. Ellenben ha ilyen,

korábban insciptiósnak számító házat a földesúr visszaváltana, akkor a ház után fizetendő

cenzus nem a várost, hanem őt illetné.

A földesúr a szerződés értelmében átengedett a város részére négy kocsmát, azaz

ezek borméréséből származó jövedelmeit, továbbá a külsővárosiak számára engedélyezte a

szabad piacozást a Belsővárosban. A városrész területén az ingatlan adás-vételek

bonyolítása továbbra is jogában állt a városiaknak, azonban uradalmi bejelentéshez,

jóváhagyáshoz kötötték. A szerződésben rögzített városrészi cenzus kivetése érdekében

tisztázni kellett a városrész birtokviszonyait. Ennek érdekében még a szerződés megkötése

előtt az uradalmi földmérő összeírta és kimérte a telkeket.

A szerződés létrejötte után az önálló igazgatási egységként működő külsővárosiak

elszakadtak a Belsővárostól.

A Belsőváros lakosságával folytatott egyezkedés elhúzódott, és csak másfél év

múlva, 1732 legelején sikerült végül megállapodásra jutni.91

A Belsőváros ugyanis

kiváltságaihoz, fennálló jogaihoz ragaszkodva, a földesúri törekvésekben éppen ezen jogai

csorbításának szándékát látta. A létrejött szerződés először is a földesúri járandóságok

megváltoztatására vonatkozott. Akárcsak a külső városrészek lakói, a belvárosiak is egy

összegben fizetett 1600 rajnai forint cenzus fejében megválthatták minden szolgáltatásukat.

Az összegbe beleértették a földbérleti díjat – az ún. terragiumot –, továbbá a zsellérek

adóját is. Ezek közül a legterhesebb a robot volt.92

A polgárvárossal kötött szerződés

esetében is a leginkább fontos pont az ingatlanforgalom ügye volt. Esetükben azonban a

város által kiállított házlevél csak uradalmi láttamozással volt érvényes. A szerződés a

városnak ítélte a piaci és vásári felügyelet jogát, valamint az ebből származó jövedelmeket.

Meghagyta a szabad legelőhasználatot és a belsővárosi háztulajdonosok számára a szabad

kocsmáltatás jogát. A szerződést 1732 októberében azzal egészítették ki, hogy a város bírái

hivatali idejükre a házuk után fizetendő cenzus alól mentesülnek.

A cenzus kivetése érdekében a Belsővárosban is elvégezték a kataszteri felmérést.93

A megkötött szerződések ellenére az évek során a földesúr és a városrészek közti

viszony egyre konfliktusosabbá vált, mivel az uradalmi tisztek, ha a gazdasági érdekek úgy

kívánták, eltekintettek a szerződésben foglalt jogok biztosításától. Ez elsősorban a városi

ingatlanok ügyében fordult elő. Az uradalmi gazdálkodás hatékonyabbá tétele

megkövetelte az adóbevételek növelését. Ennek érdekében a földesúr egyre több, korábban

szolgáltatások alóli mentességet élvező inscriptionális házat és telket váltott vissza. Ennek

következményeként az ingatlan tulajdonosa cenzus fizetésére kényszerült, ugyanakkor

ingatlana kívül rekedt a korábban megkötött szerződés hatályán. Az ilyen telkeket,

valamint a város területén álló puszta, azaz beépítetlen területeken létrehozott telkeket

extracontractuális telkeknek nevezték. A felemás helyzet megoldása érdekében egy újabb

megegyezésre volt szükség a városrészek és a földesúr között. A szerződés megkötése óta

eltelt időszakban a földesúr a korábban biztosított jogokat is megnyirbálta. Az 1769-ben

felvett úrbéri kilenc kérdőpontra adott városi feleletek minden ilyen sérelmet felsoroltak:

ingatlanforgalom korlátozása, a városi legelők uradalmi használata, a kocsmáltatási jog

91

Pápa, 1732. január 1. PETRIK 2010. 121–124. 92

PETRIK 2010. 125. 93

A felméréshez készült az ún. Maynzeck-féle térkép, amely tartalmazza a telkek kataszteri számát is.

36

megsértése, bizonyos áruk kereskedelmének földesúri monopolizálása.94

Az éveken át

elhúzódó, a királyi kúriához is eljutó peres eljárás 1788-ban megállapodással zárult,

amelyben a földesúr megerősítette a városrészekkel kötött szerződésekben foglalt jogokat,

és szabályozták a legeltetési jogokat.

Az extracontractuális telkek ügye ezzel a megállapodással azonban nem oldódott

meg, további hosszú évek múlva sikerült csak helytartótanácsi nyomásra újra megállapodni

a városrészek lakosságával. Az 1793-ban, illetve 1794-ben megújított városrészi földesúri

szerződések hatályát ezen ingatlanokra is kiterjesztették.95

Ezúttal először a Belsővárossal jött létre a szerződés az extracontraktualisták

ügyében.96

Ennek értelmében a korábbi szerződésben nem szereplő telkeket hozzácsatolták

a korábbi szerződés hatálya alá eső telkekhez, rájuk is kiterjesztve a szerződés hatályát. Az

új telkek arányában 1258 forint 67 és ½ krajcárral megemelték az éves cenzust. Fontos

újonnan szerzett jog volt, hogy az uradalom elismerte a városi tanácsot a belsővárosiak

elsőfokú bírói fórumának a városiak egymás közti ügyeiben, kivéve a bűnügyeket, vagy a

céhügyeket. Az uradalom továbbra is meg kívánta tartani a belsővárosi ingatlanforgalom

felügyeletét, de végül lemondott a házlevelek láttamozásáról, és megelégedett azzal, hogy

a házlevél egy példányát az uradalmi levéltárban is elhelyezzék. A szerződés eredetileg a

városi igazgatást is érintette, amikor nem engedélyezte, hogy a városi tanács mellé 60 fős

választott községet állítsanak.97

A külső városrészekkel egy évvel később sikerült megújítani az örökös

szerződést.98

Itt is elsősorban az extracontaktualisták helyzete várt rendezésre. Ezeket a

telkeket hozzácsatolták a kontraktualista telkekhez és meghatározták az utánuk fizetendő

cenzust. A külsővárosiaknak a korábban megállapított 1200 rajnai forint felett még évi

1138 forint 84 krajcárt kellett fizetniük. A szerződés kitért az ingatlanforgalomra,

megerősítve a korábbi gyakorlatot. Az uradalom a két majort számadásaik bemutatására

kötelezte. Árvaügyekben a külsővárosiakat a belsővárosi hatóság alá rendelte.

A városrészekkel külön megkötött szerződések után a 18. század második felében

fokozatosan három különálló önkormányzat alakult ki a város területén. A Belsőváros

egysége továbbra is fennmaradt, a külvárosi majorokból pedig a 18. század végére létrejött

az Alsó- és Felsőváros, önálló elöljárósággal (bíró, tanács) és saját pecséthasználattal.

A belsővárosi elöljáróságot a 12 tagú tanács és a főbíró alkotta, utóbbit a földesúr

jelöltjei közül választották meg. A bírói és az igazgatási feladatok irányítójaként nagy

befolyással bírt a városrész életére. A városi jövedelmekkel történt visszaélések miatt

1760-ban az uradalom elrendelte a bírói számadások rendszeres úriszéki felülvizsgálatát.

1795-ben a 12 tagú tanács mellé a korábbi külső tanács helyett 40 tagú ún. választott

községet állítottak. A városi önkormányzat rendszeresen tartott közgyűlést, amelyen a

tanács és a választott község tagjai vettek részt. Évente tartottak tisztújító közgyűlést. A

tanács és a választott község képviselői (7 fő) együttesen tanácskoztak (tanácsülés),

amelyeken a legfontosabb döntéseket hozták, és döntöttek napi ügyekben. A tanács elé

került ügyekről jegyzőkönyvet vezettek. Ezek az ülések biztosították a folyamatos városi

igazgatást. A tanács rendészeti, katonai, kommunális, adózási, egyházi, szociális ügyekben

intézkedett, emellett polgári és büntető bíráskodás feladatait is ellátta, tisztviselőin

keresztül pedig hatósági jogköröket gyakorolt.

94

LICHTNECKERT 2007. 176–193. 95

Ezután is számon tartották, hogy egy-egy adott ingatlan melyik szerződés hatálya alá esett, így az iratok

megkülönböztetik az ó- és újkontraktuális ingatlanokat. 96

Pápa, 1793. október 3. PETRIK 2010. 133–138. 97

A földesúr a választott község helyett 24 tagú külső tanács létrehozását írta volna elő. Ezt azonban a

helytartótanács nem hagyta jóvá, és a külső tanács helyett a választott község felállítását rendelte el. PETRIK

2010. 140. 98

Pápa, 1794. október 29. PETRIK 2010. 140–144.

37

A két külsőváros bizonyos tekintetben továbbra is a belsőváros önkormányzatának

volt alárendelve. A városi privilégiumokat ugyan a külsővárosiakra is kiterjesztették, de

csak a belsővárosi tanács által biztosított útlevél birtokában élhettek ezekkel a jogaikkal. A

külsővárosiak gyámügyeit is 1794 után a belsővárosi gyámhivatal hatáskörébe utalták.

Mindkét külső városrész önálló elöljárósággal rendelkezett. Források hiányában csak az

alsóvárosi önkormányzat működését ismerjük, ahol a városrészi bíró és jegyző mellett egy

12 tagú belső- és 6–9 tagú külső tanács működött. A bírót, az esküdteket, illetve az

adószedőt évente tartott tisztújító ülésen választották közfelkiáltással az uradalmi tiszt

jelenlétében. Az alsóvárosi polgárok ügyeit a tanácsülés intézte, amely a 19. század elején

hetente ülésezett. A városrészi magisztrátus polgári, rendészeti és kisebb büntető ügyekben

volt illetékes. Tudomása nélkül a városrészben idegen nem telepedhetett le.

A Felsőváros is önálló tanácsot tartott, élén bíróval, és jegyzőt is alkalmazott.

Pontos hatáskörét nem ismerjük, az viszont bizonyos, hogy a polgárjoggal kapcsolatos

ügyek, vagy a gyámügyek tekintetében a belsővárosi elöljáróságnak volt alárendelve. A

városi polgárjogot nyert külsővárosi lakók is a belsővárosi tanács bírói hatósága alá

tartoztak, de a két külsővárosi magisztrátus mégis gyakran eljárt saját hatáskörben.

Mindkét külső városrész hozzájárult az egész város közös költségeihez, mindenekelőtt a

városi nemzeti iskola fenntartásához.

A három városrész több mint száz éven keresztül fenntartotta különállását. 1840-

ben a Belsőváros elöljárósága kezdeményezésére tárgyalások indultak a városrészek

egyesítése érdekében úgy, hogy az örökös szerződésekben foglalt jogok ne sérüljenek.

Hosszas vitát követően végül 1842. június 13-án a három városrész elöljárói örökös

szerződést kötöttek, amelyben kinyilvánították a városrészek egyesülését. Az egyesülés

deklarált célja a városi terhek arányos megosztása és az egységes városfejlesztés volt. A

városrészek egységes igazgatás alá kerültek, közös pénzügyi gazdálkodást vezettek be.

Még az év folyamán új egységes városi tisztikart választottak. A város élén a földesúr

jelöltjei közül választott városbíró állt, a magisztrátust eleinte 20, majd 12 tagú tanács,

valamint ideiglenesen 80, majd 60 fős választott község alkotta.

A városi önkormányzatok mellett Pápán önálló elöljárósággal rendelkező nemesi

község is létrejött a 18/19. század fordulóján. A században jellemző nagyarányú városi

bevándorlással, Pápán nagyszámú katolikus nemesi lakosság telepedett meg (a városi

lakosságon belüli arányuk 1785-ben 7,8% volt). A protestáns nemesség sikeresen

szembeszállt a földesúr rekatolizációs törekvéseivel, és a vallásgyakorlat visszaszerzése

után újjászervezte intézményeit. A nemesi communitas túlnyomó többségét az armalisták

alkották, akik csak kis számban szereztek városi polgárjogot. A rendi korszak lezárultával

a nemesi önkormányzat is megszűnt és betagozódott a polgári városba.

Magyarországon a kései rendi korszakban nem volt ritka, hogy hasonló módon

egyetlen településen belül több önkormányzat működött. Pápán ezek mellé illeszkedett a

létrejövő zsidó község.

38

II. 1. A ZSIDÓSÁG MEGTELEPEDÉSE A VÁROSBAN

II. 1. 1. NÉPESEDÉS

A zsidóság Pápa városi megtelepedésére, a közösség létrejöttére és folyamatos

növekedésére vonatkozóan igen különböző típusú, részletességű és időben is egyenetlen

források állnak rendelkezésre, amelyek inkább kiegészítik egymást, mintsem

kontrollforrásként szolgálnak. A zsidók pápai jelenlétét dokumentáló források nem

vethetők össze a különböző célokból és eltérő módszertannal végrehajtott összeírásokkal,

ez utóbbiak pedig eltérő jellegük miatt sem adhatnak pontos képet minden rögzített

időszakról, azonban alkalmasak a folyamatok irányának és mértékének meghatározására.

Először tehát a statisztikai adatokat tekintjük át.

A zsidóság pontos lélekszámának települések szerinti megismerése iránti

kormányzati igény csak a 18. század elején jelentkezett. Ez eredményezte a század első

felében végrehajtott országos zsidó összeírások megyék szerinti adatsorait, amelyek az

egyes településeken élő zsidóságról, ha mégoly hiányosan is, de azonos szempontok

szerint adnak képet. Az 1749-től rendszeres adóvá vált türelmi adó bevezetését megelőző

időszakban négy alkalommal rendelték el a zsidó népesség országos összeírását (1725–28,

1735–39, 1743–45, 1746–48).99

Veszprém megyében azonban csak két összeírásra került

sor 1736-ban és 1745-ben – így Pápa városára vonatkozóan is csak ezekből az évekből

ismerjük a zsidó lakosságra vonatkozó adatokat. Az összeírások célja az volt, hogy

segítségükkel tisztázzák, rögzítsék az ország területén megtelepedett zsidó lakosság

számát, s ennek ismeretében megakadályozzák a további bevándorlást. A két fennmaradt

összeírást megelőzően pusztán egy közvetett információt tartalmazó soproni városi

levéltári adatra és az uradalmi gazdasági iratokban szereplő elszórt említésekre

támaszkodhatunk, ha a Pápa városi zsidóság jelenlétének első jeleit kívánjuk rögzíteni.

A dunántúli zsidó bevándorlás folyamatáról fent leírtaknak megfelelően, az

Esterházy család pápai uradalmi birtokain, így Pápa városában is a 17/18. század

fordulójára tehető a zsidók legkorábbi megjelenése. Illetőségük ekkor már talán pápai,

folyamatos helyben lakásukról azonban ezekben az években valószínűleg még nem

beszélhetünk. Kezdetben a nyugati határszéli nagyobb közösségekből érkező bevándorlók

megélhetésük biztosítása érdekében lakhatást szereztek Pápán, ahol iparukat vagy

kereskedésüket űzték, de a sátoros ünnepek alkalmával visszatértek eredeti lakhelyükre,

ahol családjuk is élt. Az összeírások rögzítették ezt a kétlakiságot, mely jól mutatja, hogy a

sokáig anyahitközségnek tekintett közösségtől való elszakadás és az új helyen történt

végleges megtelepedés hosszú folyamat volt, amit elsősorban a gazdasági tevékenység

sikere vagy sikertelensége befolyásolt. A kibocsátó és a befogadó települések összeírásai is

számon tartották az elszakadt családtagokat. Miután azonban a befogadó helyen, jelen

esetben Pápán megélhetésük biztossá vált, családtagjaik is a városba költöztek. Az

elköltözők, míg teljesen el nem szakadtak, a kibocsátó településen is kötelesek voltak

megfizetni addig szokásos adóikat örökös földesuruknak.100

A kettős adózás akkor szűnt

meg, amikor az elköltözni szándékozó eredeti lakóhelyén megváltotta terheit.

99

EMBER 1963. 49. Az első országos zsidó összeírást elrendelő parancsában III. Károly a helytartótanácsot

arra utasította, hogy a zsidó lakosság számának és az általuk fizetett adó mértékének megállapítása mellett,

kérje a megyék véleményét arról, hogy a zsidók létszámát szükséges-e korlátozni. MZsO III. 466–467. 100

Az 1735–1739. évi zsidó összeírás rovatai közt feltüntették a Magyarországon kívüli területről érkezők

esetében az eredeti földesúr nevét és a neki évente fizetett adó mértékét, továbbá a letelepülés helyén a

befogadó földesúrnak fizetett adó mértékét is. GRÜNWALD, SCHEIBER 1963. 5–48.

39

Zsidó személy pápai előfordulására vonatkozó első adatunk 1698-ból származik.

Egy Sopron városi levéltári irat tanúsága szerint Jacob Hirschl von Pápa ekkor pálinkát

szállított a városba.101

Három évvel később, 1701-ben egy másik Hirschl nevezetű,

feltehetően testvér, Isac tűnik fel, akiről megjegyezték, hogy Nagymartonból származott. Ő

ekkor pápai vámosként, azaz a vám bérlőjeként szerepel.102

A család pápai gazdasági

tevékenysége a következő évtizedekben mind szélesebb körben bontakozott ki. 1710-ben a

két Hirschl további szerződéseket kötött a földesúri regálék (sörmérés, vendégfogadó,

sókereskedelem) bérletére.103

Az 1736-ban Pápán összeírt Hirschl nevűek közül többen

valószínűleg az ő rokonaik. Ekkor a városban már 11 zsidó családfőt írtak össze, akik

háztartásaikkal együtt 73 fős közösséget alkottak.

Mathias és Abraham Hirschl (Hussl) Esterházy I. Ferenc egy közelebbről meg nem

nevezett birtokáról költöztek Pápára és a Szántóházy család kuriális telkén telepedtek le,

ugyanabban a házban laktak.104

Népes, 9 és 6 fős háztartásukban szolgálókat és

alkalmazottat is tartottak. Mathias Hirschl eredeti földesurának 25, a Szántóházy családnak

12 forintot fizetett, Abraham pedig albérlőként nem fizetett.105

Mindketten elsősorban

nyersbőrrel (pellibus non elaboratis) kereskedtek. A tehetősebb Mathias Hirschl ezen kívül

szappant, gyertyát forgalmazott, valamint bérelte az uradalomtól a pápai vámot.

Franciscus Moises a Pálffy család birtokáról költözött Pápára, ahol 3 forint adót

fizetett. Pápán az Esterházyak joghatósága alá kerülve, új földesurának 25 forintot rótt le a

szappannal és gyertyával való kereskedésért, illetve pálinkafőzésért. Öt gyermeke és egy

szolgálója is volt.106

1744-ben már boltot bérelt, ahol pálinkát árult.107

Az 1736-os összeírásban szereplők közül három család Morvaországból, egyik meg nem

nevezett Dietrichstein-birtokról költözött Pápára, egy pedig a hesseni őrgróf birtokáról.

Mathias Hirschl, Lövel Hirschl és David Wolf bár csupán jelképes összeget (1, ill. 2

forint), de fizettek morva földesuruknak. Mindhárman bőrrel és apróságokkal (minutiis)

kereskedtek.108

A Hessenből bevándorolt Mathias Marcus az összeírás idején Győrben Isac

Hirschl109

szolgálatában állt, felesége két gyermekükkel Pápán lakott.110

Szintén máshol

kereste kenyerét Josephus Remste, akinek foglalkozását nem ismerjük. Neve mellett az a

megjegyzés található, hogy miközben pápai földesurának adót fizetett, az összeírás idején

Bécsben egy zsidó szolgálatában állt. Felesége Pápán nyolc gyermeket nevelt, vagyonuk

egy tehén volt.111

Személye a bevándorlás ismertetett folyamatának fordított irányát

példázza, feltételezhető ugyanis, hogy szűkös megélhetési lehetőségei Pápáról való

101

MZsO VI. 288. 102

MZsO VII. 33. Miközben a törvények (1630:15. tc., 1647: 91. tc., 1649: 79. tc., 1659: 57. tc.) tiltották,

hogy a zsidók vámszedési jogot béreljenek, és ezért csak egy-két szabad királyi város esetében találkozunk

ilyen esettel, a magánföldesúri birtokokon a 17–18. században gyakran előfordulnak zsidó vámbérlők. 1696-

ban Kőszeg városa szerződést kötött Schlesinger Israellel a városi vám bérletére, egyben letelepedési jogot

adott neki a városba. Ekkor ő volt az egyetlen zsidó csaldfő a városban. HARSÁNYI, 1974. 52. 103

MOL P 1216 capsa 59. nr. 3. Pozsony, 1710. június 1., ill. uo. capsa 59. nr. 6. Pozsony, 1712. november

11. 104

Az 1735-ös városi birtokkönyv szerint ez a 72-es számú telek volt. MOL S 18 105

MZsO VII. 622–625. 106

Uo. 107

VeML IV.1.b 1/1744. július 25. – Kimutatás a zsidók hadipénztárba fizetendő adójáról. 108

MZsO VII. 622–623. 109

A Hirschl név gyakorisága miatt nehéz megállapítani, hogy ez a személy, aki minden bizonnyal a királyi

kiváltságlevelet elnyert, hadiszállításokat bonyolító győri kereskedővel azonos, ugyanaz a személy-e, aki

Pápán is kereskedett, illetve a rokona-e az itt vámot bérlő és a sókereskedelemre szerződő személyeknek.

Hirschl Izsák nagykereskedőről röviden GUTTMANN 1940. 69–70. 110

MZsO VII. 622–623. 111

Uo. „de præsenti Viennæ in servitio judæi Zinczshomer existit”.

40

elköltözésre sarkallták. Az egy évtizeden belül megismételt összeírásokban már nem

találkozunk nevével.112

A vászonfestő Philippus Marcus – az összeírók szerint – Esterházy Antal113

birtokáról jött Pápára, ahol kelmefestésből élt. Régi és új földesurának egyaránt fizetett

adót.114

Vélhetően a formálódó zsidó közösség legtehetősebb tagja volt Philippus Jacob,

akinek népes családja mellett öt szolgálója és több haszonállata (ló, tehén, ökör) is volt. A

közösség akkori tagjai közül ő fizette a legmagasabb adót, 80 forintot. Ennek magyarázata,

hogy vásznat, pántlikát és egyéb rövidárut árusító boltja mellett hamuzsírfőzési és

kocsmáltatási jogot is megváltott.115

1744-ben azt jegyezték fel róla, hogy boltjában sót

árult és három hamufőző üstje is volt.116

Az utolsó családfőnek, Joel Lövellnek sem

származását, sem foglalkozását nem tüntették fel. A 11 családból kilenc a földesúr birtokán

telepedett le, ketten pedig – mint említettük – nemesi telken.

1744-ben 12 pápai zsidó családfőt köteleztek hadiadó fizetésére. A tényleges zsidó

családok száma ennél valamivel több lehetett. Az összeírtak közül négy családnak már

saját háza volt a városban, közülük két családfő és további másik négy boltot bérelt. A

családfőknek tehát legkevesebb a fele kereskedésből (is) élt.117

A következő országos zsidó összeírás idején, 1745-ben Pápán már 19 családfőt

írtak össze. Nekik azonban sem származási helyüket, sem foglalkozásukat, sem

családtagjaik számát nem ismerjük. Közösségük ekkor 100–120 fős lehetett, amelynek

kezdeti intézményesülését mutatja, hogy ekkor már rabbi és metsző is volt köztük.118

Az országos zsidó összeírások időszakát követő első forrás, amely a pápai zsidók

neveit megőrizte, az Esterházy II. Ferenc földesúr által 1748-ban kiadott védlevél. Ebben

15 zsidó családfő neve maradt fenn, akik az ekkor létesült zsidó községet (Juden

Gemeinde) alkották.119

Jogilag tehát ezt a 15 családot tekintette a földesúr pápai lakosnak.

Lélekszámuk 75–90 fő közé tehető. Nagy valószínűséggel rajtuk kívül további zsidó

lakosokkal is számolhatunk.

Összevetve a négy névanyagot, amely 12 éves időszakot ölel át, bizonyos családok

esetében kontinuitást figyelhetünk meg, néhány család esetében azonban elköltözésre,

illetve új beköltözőkre kell gondolnunk. Ez utóbbi pontos meghatározását a névváltozatok

mögött rejlő esetleges személyazonosságok megnehezítik. Négy családfőről (Philippus

Jacob, Franciscus Moises, Moises Hirschl, Philippus Marcus) biztosan állítható, hogy

mindvégig a városban élt. Az 1748-ban megnevezett 15 családfő közül tizenegy 1745-ben,

hét pedig 1744-ben is biztosan a városban élt. A 12 év alatt összesen 12 Hirschl (vagy

Hussl, Herschl, Hirsl) nevezetű személy jelenik meg. Ők eredetileg legalább két elkülönülő

(morva és nagymartoni származású) családhoz tartoznak, és általában a zsidó lakosok

112

MZsO VII. 711. Pápa város zsidóságának összeírása, 1745., illetve VeML IV.1.b 1/1744. július 25. –

Kimutatás a zsidók hadipénztárba fizetendő adójáról. 113

Ilyen keresztnevű családtagja ezekben az években sem a hercegi, sem a grófi ágnak nem volt. Ha valóban

Esterházy Antal volt a korábbi földesura, akkor Philippus Marcus 1721 előtt telepedhetett le a városban. 114

MZsO VII. 622–625 115

MZsO VII. 622–625. 116

VeML IV.1.b 1/1744. július 25. – Kimutatás a zsidók hadipénztárba fizetendő adójáról. 117

Uo. 118

MZsO VII. 711. Az összeírt családfők: Moises Hirschl, Philippus Jacob, Abraham Jacob, Franciscus

Moises, Judas Hirschl (Franciscus Moises szolgája), Moises uxoratus, Isac Philip, David Wolf, Kive Jakab,

Lebl Abraham, Moises Lebl, Marcus Hirschl, Jacob Hirschl, Philippus Marcus, Hirschl Schneider (metsző),

Leopoldus Hirschl, Joachim Jakab, Salamon Hirschl, Bernardus Isac (rabbi). 119

MILEV T. 64. 1911-E7/2. Az oklevél a következő 15 családfő nevét őrizte meg: Philippus Jacob,

Franciscus Moises, Moises Hirschl, David Wolf, Abraham Jacob, Lebl Weiler, Juda Hirschl, Salamon

Hirschl, Marcus Hirschl, Philippus Marcus, Isac Pillitz, Marcus Pillitz, Hirschl Isac (metsző), Isac Lebl,

Joseph Joachim.

41

egyharmadát teszik ki minden összeírásban. 1748-ig Kive Jakab biztosan elköltözött a

városból, ugyanakkor új családként megjelentek a Pillitz-ek, illetve a Weiler família.

Elmondható tehát, hogy az első pápai megtelepülő családoknak nagyobbik része (több mint

a fele) tartós letelepedésre rendezkedett be.120

1759-ben Thanhoffer József uradalmi prefektus jelentése szerint már 27 zsidó

családfő és 9 özvegy személy fizetett protekcionális adót az uradalmi pénztárba.121

Pápa város levéltárának pusztulása, továbbá Veszprém vármegye különböző

összeírásainak kiselejtezése miatt a vármegyei zsidóság, s köztük a pápai zsidók

összeírásai csupán a helytartótanácsi levéltárban maradtak fenn.122

Ezek többsége a türelmi

adókivetésével összefüggésben keletkezett. Ezeken kívül az Esterházy család pápai

uradalmi iratai között is találhatók összeírások.123

A türelmi adó bevezetése után készült összeírások – mivel céljuk immár a

megtelepedett zsidóság megadóztatásához szükséges adatok megállapítása volt – más

típusú adatsorokat eredményeztek. Nem volt egységes formai utasítás a végrehajtásukra. A

megyén belül kialakított eleinte három, majd két adókerület zsidósága maga osztotta fel és

vetette ki, majd hajtotta be az adót.124

A lélekszám alapján meghatározott fejpénzt a

közösségek a jövedelmek arányában osztották fel tagjaik között.

Azon összeírások esetében, amelyek nem kifejezetten népszámlálási szándékkal

keletkeztek, mindig fontos kérdés, hogy az adott település lakosságának mely részét

tartalmazzák, illetve a bennük szereplő személyek száma hogyan aránylik az összlakosság

tényleges számához. Az adóztatás céljából készült összeírások csak az adóköteles

népességet veszik számba, de ezek is különbözhetnek az adó típusa szerint. A

kiváltságosok, pl. nemesek összeírásából pedig hiányzik az adózó népesség.

A türelmi adó évenkénti megállapítását célzó zsidó összeírásoknak elvben minden zsidó

családfőt kellene tartalmazniuk. Ezt az adótípust ugyanis csak a zsidóság fizette, mégpedig

fejenként kivetve, tehát a pontos összeg megállapításához mindenkit számba kellett venni

akkor is, ha nincstelensége miatt valaki helyett a közösség tehetősebb tagjai fizettek. Ha a

szabályokból indulunk ki, akkor nyugodtan állíthatjuk, hogy az ilyen összeírások minden

településen lakó zsidó családfőt tartalmaznak. Ha azonban azt az általánosan jellemző tényt

is figyelembe vesszük, miszerint az adó behajtására felügyelő vármegyei

adminisztrációnak és a zsidó közösségeknek is érdekében állt a minél kisebb összegű adó

befizetése, joggal feltételezhető, hogy az adott településen élő zsidó lakosság tényleges

számánál kisebb számot vallottak be. További bizonytalanságot okoz, hogy sem az

összeírások járulékos irataiból, sem fejléceikből nem derül ki világosan, hogy az adott

évben a közösség mely tagjait vették számba: mindenkit, vagy csak a hátralékban lévőket.

Az adó beszedésében – elsősorban mértékének folyamatos növekedése miatt – ugyanis már

kezdetben hátralékok keletkeztek. Nem világos az sem, hogy az adófizetéssel az egyes

teljes közösségek, vagy bizonyos tagjaik, netán azok többsége maradt-e el. Az ugyanis az

egyes évek összeírási adatainak egymás mellé tételekor egyértelművé vált, hogy az 1812.,

1831., 1841., valamint az 1844. évi összeírások Pápa városi adatai biztosan nem

tartalmaznak minden háztartást.

Az összeírások adatainak összehasonlításánál figyelemmel kell lenni arra – ha

külön nem jelölték – hogy Pápa város zsidó lakossága kötelékébe kit értettek bele. A zsidó

120

Lásd Függelék! 121

MOL P 1216 capsa 51. nr. 1. Thanhoffer József prefektus levele Esterházy I. Károlyhoz. 1759. november

28. 122

MOL C 43 F. 1. nr. 38. (1780), C 55 F. 1. nr. 54. (1795), F. 1. nr. 85. (1800), F. 1. nr. 20. (1812), F. 1. nr.

25. (1819), F. 1. nr. 36. (1822), F. 1. nr. 86. (1828, 1831), F. 1. nr. 92. (1837), F. 1. nr. 55. (1841), F. 1. nr.

50. (1844), F. 1. nr. 61. (1845, 1846) 123

MOL P 1216 capsa 61. nr. 113. 124

MZsO VII. 47., MOL C 43 F 1. nr. 38. (1780)

42

község joghatóság tekintetében a Belsővároshoz tartozott. A város környékén található

pusztákon vagy falvakban élő egy-két zsidó család is a pápai zsidó községhez tartozott, a

különböző adókat tehát itt fizették meg. Tekintve azonban, hogy ezek együttesen alkották a

jogi entitást képező pápai zsidó községet, szinte biztosak lehetünk benne, hogy az

összeírásokban mindannyian szerepelnek. Legtöbb esetben külön jelölték a

belsővárosiakon kívül összeírtak illetőségét. Ott, ahol ez nem állapítható meg pontosan, a

Belsővároson kívül élő zsidó lakosság kis száma miatt az adatok nagy torzulásától nem

kell tartanunk.

Az egyes időszakokban felvett adatsorok egyenetlenséget mutatnak abban a

tekintetben is, hogy csak a családfőket, vagy a velük együtt élőket is számba veszik-e. Ha a

háztartásokról is közölnek adatokat, további változó lehet, hogy feltüntetik-e a feleségeket,

illetve számba veszik-e a kiskorú és a nagykorú gyermekeket is. A családfővel egy

háztartásban élő és bizonyos években számba vett cseléd, illetve szolgáló személyzet

esetében pedig figyelni kell ezek vallására. Az erről számot adó összeírások tanúsága

szerint ugyanis jelentős számú keresztény személyzet élt a zsidó háztartásokban.125

A szakirodalom hangsúlyozza, hogy mivel a türelmi adó fizetése a vármegyéknek sem állt

érdekében, és kivetését is többször sérelmezték, a kivetés alapjául szolgáló összeírások

nem tartalmaznak pontos adatokat. A türelmi adó kivetését megelőző időszakból

fennmaradt összeírások adatait az adott településre nézve azonban pontosnak fogadhatjuk

el. Látható, hogy 1736-ban, amikor a családfők mellett a teljes család lélekszámát is

megadták, Pápa város esetében az egy háztartásra eső tagok száma átlagosan 6,6 fő volt. A

másik végpont ismert lélekszámadatai szerint 1848-ban Pápán a 609 háztartásra 2962 fő

esett, ami átlagosan 4,8 fős háztartásokat mutat. A viszonylag nagy különbség oka, hogy a

kezdetben megtelepülő, első generációs háztartások minden bizonnyal fiataloknak

tekinthetők. A megtelepedés és az összeírás között eltelt rövid időszak még nem teremtette

meg a háztartások szétválásának lehetőségét, illetve még rövid volt az idő a következő,

majdan önálló háztartást létrehozó generáció felnőtté válásához. Később a családon belül a

generációk szétválásával önálló, kisebb létszámú háztartások jöttek létre.

A többi összeírás esetében, ahol ismert a család- és a lélekszám is, átlagosan 5 fős

háztartásokat találunk. Ezért azon 1780-tól fennmaradt türelmi adóval kapcsolatos

összeírások esetében, amikor csak a családfőt írták össze, a háztartás összlétszámának

megállapításához 5-ös szorzót alkalmaztunk.

Pápa város zsidó lakossága pontos létszámának megállapításakor tehát nem minden

rendelkezésre álló összeírás adatait vehetjük figyelembe, illetve bizonyos években a

rögzítettnél biztosan nagyobb lélekszámmal kell számolnunk. Ezt az állítást leginkább az

uradalmi tisztek által más megfontolásokból foganatosított összeírások kontroll adatai

támasztják alá. Például 1800-ban a türelmi adólajstromban 113 háztartásfőt írtak össze,126

miközben az uradalmi számvevő 139 háztulajdonos, illetve albérlő zsidó családot talált a

városban, két évvel később pedig 145-öt.127

További feltűnő különbség van az 1828-as

regnicolaris összeírás és az 1828-as, illetve 1831-es türelmi adóösszeírás adatai között.

125

Az 1841–1846 között keletkezett összeírásokban külön jelölték a keresztény szolgálók számát is, akik a

zsidó családfővel egy kenyéren éltek. 1841-ben az 1705 fős zsidósággal 101 keresztény (5,9%) cseléd élt

közös háztartásban. 1844-ben az 1741 zsidó mellett 64 keresztényt (3,67%) írtak össze, 1845-ben 2299 fős

zsidó lakossággal 177 keresztény (7,7%) élt közös kenyéren, 1846-ban pedig 2489 fővel 180 keresztény

(7,2%). Ez utóbbi adat alapján a háztartások mintegy harmadában számolhatunk keresztény cseléddel. MOL

C 55 F. 1. nr. 55. (1841), nr. 50. (1844), nr. 61. (1845, 1846). 126

MOL C 55 F. 1. nr. 85. (1800) 127

MOL P 1216 capsa 61. nr. 113. Az uradalmi összeírás ezeken felül számba vette az ún. extraneus, tehát a

pápai zsinagógai közösséghez tartozó, de a szomszédos településeken élő 10 családfőt is, így még inkább

egyértelmű az adóösszeírás részleges volta.

43

Míg az előbbi alkalmából 353 zsidó háztartást rögzítettek Pápán, az utóbbi összeírások

csak 272, illetve 220 háztartást tartalmaznak. A nagy különbség oka elsősorban az, hogy a

lakosság egyre nagyobb hányadát kitevő engedély nélkül beköltözött zsidók, az ún.

indigenák a hatóságok előtt láthatatlanok voltak, így ők nem is fizettek türelmi adót.128

Figyelembe véve a források jellegéről mondottakat, az összeírások alapján a

következők szerint alakult Pápa város zsidó lakosságának száma 1736 és 1848 között. A

város összlakosságának lélekszámára vonatkozóan a korszak folyamán csak négy évből

van adatunk, ezek azonban 20 éves ciklusokban tükrözni képesek a zsidó lakosság

arányának növekedését.

1. sz. táblázat: A zsidó lakosság lélekszáma, 1736–1848

Év Háztart-

ások

száma

Összeírtak

lélekszáma

Összeírtak

becsült

lélekszáma

Háztartás/

fő átlaga

Zsidók aránya az

összlakosságon

belül

Összeírás típusa

1736 11 73 6,6 kb. 2–2,5% országos

összeírás

1745 19 114 6,0 országos

összeírás

1748 15 90 6,0 földesúri

védlevél129

1752 14 84 6,0 türelmi adó130

1780 44 220 5,0 türelmi adó131

1781 70 230 4,5 Rationes132

1785 86 460 5,3 5,4% népszámlálás133

1795 94 470 5,0 türelmi adó

1799 130 650 5,0 uradalmi

összeírás134

1800 113 565 5,0 türelmi adó

1800 139 695 5,0 uradalmi

összeírás

1802 145 725 5,0 uradalmi

összeírás

1803 158 790 5,0 uradalmi

összeírás

1804 167 742 5,0 10,5%135

uradalmi

összeírás

1812 125 616 türelmi adó

1819 193 832 4,3 türelmi adó

1822 212 1072 türelmi adó

128

VeML XV.15 – 1828. évi regnicolaris összeírás, Pápa város. MOL C 55 F. 1. nr. 86., VeML IV.1.b

1347/1831. június 27. Conscriptio populationis status et proventuum judæorum in comitatus Wesprimiensis

processu Papensi […] anno 1831. Papensis. 129

MILEV T. 64. 1911-E7/2. 130

VeML IV.1.b 25/1752. november 20. 131

MOL C 43 F. 1. nr. 38. (1780) 132

MOL C 43 F. 3. nr. 13. (1781), DREKK Rationes 44–45. 133

SIN 1994. 134

Az uradalmi zsidó összeírások: MOL P 1216 capsa 61. nr. 113. (1799, 1800, 1802, 1803, 1804) 135

Az adózó népességre (7032 fő) vetítve! VeML IV. 1. h: az adózó népesség összeírása 1804/1805.

44

1828 353 1765 5,00 15,5%136

regnicolaris

összeírás

1828 272 1360 5,00 türelmi adó

1831 220 1232 5,6 türelmi adó

1837 339 1695 5,0 türelmi adó

1840 2645 Fényes137

1841 305 1705 5,5 türelmi adó

1844 320 1741 5,4 türelmi adó

1845 508 2290 4,5 türelmi adó

1846 510 2489 4,8 türelmi adó

1847 601 2947 4,9 23,9% vármegyei

statisztika138

1848 609 2962 4,8 országos

lélekösszeírás139

A népességre vonatkozó adatok tehát Pápa városban a zsidó lakosság folyamatos és

intenzív növekedését mutatják. Száz év alatt a zsidó lakosság lélekszáma több mint

negyvenszeresére növekedett! Az adatok számbavétele után a számok mögött lezajlott

folyamatokat kell megvizsgálnunk. A forrásokban szereplő adatok részleges

megbízhatósága miatt azonban tartózkodnunk kell a határozott kijelentésektől. Az 1780. és

az 1781. évi adatok összevetése, a számok által tükrözött, egy év alatt bekövetkezett

ugrásszerű lélekszám növekedés is erre figyelmeztet. Nincs tudomásunk olyan változásról,

vagy uradalmi intézkedésről, ami ezt a nagyarányú növekedést előidézhette volna. A

számok azt támasztják alá, hogy türelmi adót a tényleges zsidó lakosság számánál

kevesebben fizettek, tehát az 1780. évi összeírásban szereplő családfőkön túl további

családok éltek a városban. Ebben a tekintetben az uradalmi számadás adatai

megbízhatóbbak, azonban valószínűleg azok sem tükrözik a tényleges helyzetet. Négy

évvel később a népszámlálás adatai ehhez képest a lakosság lélekszámának

megkétszereződését mutatják.

Az 1840-es évek ingadozó adatai is inkább a források pontatlanságára utalnak. Fényes Elek

minden bizonnyal némileg túlbecsülte a zsidó lakosság lélekszámát, a türelmi

adóösszeírások viszont szintén nem alkalmasak a tényleges lélekszám megállapítására,

ugyanakkor tükrözik a folyamatos növekedést.

Vajon mi volt e nagyarányú népességnövekedés forrása? A 18. század folyamán

egyértelműen a bevándorlás, majd a 19. század második negyedétől már a belső szaporulat.

A zsidó népességre vonatkozó adatok pontatlansága miatt nehéz megállapítani, hogy egy-

egy időszakban bekövetkezett jelentősebb növekedés tényleges bevándorlási hullámra utal-

e. A számsorok inkább kiegyensúlyozott, de intenzív lineáris növekedést mutatnak.140

Népmozgalmi adatok hiányában nincs lehetőségünk megállapítani, hogy a zsidó népesség

számának növedése az egyes időszakokban milyen arányban táplálkozott a külső

bevándorlásból, illetve a helyben található népesség reprodukciójából.

136

Az adózó családfőkhöz (2271) viszonyítva! 137

Fényes Elek adatai alapján KEPECS 1993. 340. 138

VeML IV. 1.b 94/1848. február 3. Alispáni jelentés a vármegye 1847. évi állapotáról 139

VeML IV.1.h Összeírás. 140

Benda Gyula Keszthely esetében az 1810-es és az 1830–40-es évekre vonatkozóan zsidó betelepülési

hullámról beszél. BENDA 2008. 86.

45

II. 1. 2. LETELEPEDÉS

Miközben az országos törvények és rendeletek a zsidók megtelepedését, vagy

legalábbis a megtelepültek számának további növekedését meg kívánták akadályozni, a

korábbi, középkori típusú királyi oltalom alól kikerülő zsidóság az ország mind nagyobb

területére bevándorolva, a nagybirtokos arisztokrácia uradalmi központjaiban telepedett le.

A zsidóság uradalmi központokban történt letelepedése a földesúr gazdasági érdekeinek is

megfelelt. Döntéseiknél elsődleges szempont volt a haszonelvűség, melyből következett,

hogy olyan családfőket fogadtak be birtokaikon, akik megélhetésükhöz szükséges

vagyonnal, illetve szakmával rendelkeztek. A mezővárosokba érkező zsidók lakhatási

joguk megszerzéséért, gazdasági tevékenységük folytatásáért különböző adókat, illetve

bérletet fizettek. Ezek az összegek a földesuraknak állandó bevételt jelentettek. Ezen felül

a zsidó kereskedők az idők során az uradalom területén kibontakozó áruforgalomra is

élénkítő hatással voltak.

A helyi folyamatok az uradalmak esetében tehát a központi hatalmi szándékkal

ellenkező irányt mutattak: birtokaikon a zsidók letelepedése engedélyhez kötött volt ugyan,

de ha gazdasági érdekeiknek megfelelt, a földesurak saját joghatóságuk területén önálló

szerződésre léptek a letelepedni kívánó zsidókkal. Ez a szerződés rögzítette a földesúr és

zsidóság jogviszonyát, és elősegítette beilleszkedésüket az uradalmi keretek közé, ily

módon ösztönözve a további bevándorlást. A lakóhelyükről új településre, birtokra költöző

zsidók elbocsátó engedélyt kellett szerezzenek, amelyért külön díjat fizettek, ún. abfahrt

Geldet, amellyel a távozásukkal okozott kárt (bevételkiesést) váltották meg. A volt

földesúr elbocsájtó levelet adott ki (Loß Brief). Ezt a letelepedéskor az új földesúrnak és a

zsidó községnek is szokás volt bemutatni.141

Az ország török hódoltság utáni benépesítésével párhuzamosan zajló zsidó

bevándorlás sokkal inkább volt egyéni, mint szervezett, bár utóbbira is akadt több példa.

Az egyénenként, családonként betelepülőket azonban vallási szokásaik, életmódjuk és

azonos jogi helyzetük közösség létrehozására késztette, amelyek így már közösségi jogokat

szerezhettek a földesurukkal kötött szerződések vagy tőlük nyert kiváltságlevelek révén.142

A zsidó községek megalakulásához a kellő létszám mellett elsősorban a földesúr

engedélyére volt szükség. Amikor 1748-ban a pápai zsidók – minden bizonnyal a

kismartoni mintát követve – védlevél kiadásáért folyamodtak Esterházy II. Ferenc

földesúrhoz, már 15 családból álló közösséget alkottak.

A birtokokon letelepedni kívánó zsidók általában valamilyen gazdasági

tevékenység, elsősorban kereskedés vagy ipar folytatásáért folyamodtak engedélyért. A

letelepedési engedély megadásánál a földesúr elsősorban a megtelepedéssel járó hasznot

mérlegelte: tud-e egy adott haszonvételre bérleti szerződést kötni, saját gazdasági érdekeit

segíti, avagy korlátozza egy újabb megtelepülő; a vele szerződésben álló, tehát neki

cenzust fizető zsidó község érdekei, esetleg az uradalom többi bérlőjének, illetve a

céheknek az érdeke mit kíván, nem sérül-e? A falvak esetében, ahol a földesúrnak esetleg

csak egy kocsmája vagy mészárszéke volt, a megtelepedő zsidó ritkán szerzett ingatlant,

ott tartózkodásának egyetlen jogi alapja sokkal inkább a bérlemény évről évre történő

megújítása volt.

A letelepedési engedély megadása tehát földesúri jog volt, amelyet Pápán az

Esterházyak mindvégig fenntartottak maguknak, különösen a zsidók esetében.143

141

GRÜNWALD, SCHEIBER 1963. 45., KOMORÓCZY 2012. I. 602. 142

KOMORÓCZY 2012. I. 590. 143

„Azonkívül, hogy a földesúri jusshoz tartozik, az jó rendtartás is úgy hozza magával, hogy akárki is csak

földesúri engedelemmel telepedhessen le akárhol is, annyival szükségesebb pedig ezen rendtartást szentül

fenntartani a zsidókra nézve.” MOL P 1216 capsa 64. nr. 265/56. 1816. május 31.

46

Ugyanakkor a középkorban szerzett kiváltságaira kényes város a betelepülésre is hatással

kívánt lenni, amikor az ingatlanforgalom felügyeletét saját hatáskörébe kívánta vonni. A

18. század első felében és végén a földesúrral kötött szerződéseinek egyik legfontosabb

pontja az ingatlanforgalom szabályozása volt, melynek végeredményeként a Belsőváros és

a Külsőváros is saját hatáskörbe vonta az ingatlanforgalom felügyeletét, a földesúr csupán

az adásvétel tényének láttamozási jogát tartotta fenn magának.144

Ennek a folyamatnak

megfelelően változott a betelepülő zsidók kérelmeinek elintézési módja is.

A Pápán megtelepedni kívánó zsidó férfiak esélyét növelte az az 1812 óta

érvényben lévő szabályozás, amellyel Esterházy Miklós (1775–1856) engedélyezte, hogy

pápai nőt feleségül vevő idegen zsidók a városban lakhatási jogot kapjanak. Ezt a jogukat

1832-ben az uradalom újra deklarálta és megerősítette. „Intetnek azonban a zsidó

elöljárók, hogy ha e kegyelemben tovább is részesülni óhajtanak, koldusokat, semmivel

bírókat, kóborokat és rossz magaviseletűeket valamint egyrészről ajánlani ne

bátorkodjanak, úgy más részről azon legfőbb kegyelmes parancsolatot, mely szerint ki a

normális oskolákat ki nem tanulta, házasságra ne bocsájtassák, pontosan megtartsák.”145

A zsidó népesség nagyarányú növekedését később is részben ezen intézkedésnek

tulajdonították..146

A letelepedési jog megszerzésének ilyen jellegű könnyítése pedig egy

már jóval korábban, valószínűleg a 18. században megszerzett jogot szentesített, hiszen pl.

1797-ben a prefektus arra panaszkodott, hogy sok zsidó beköltözött a városba arra

hivatkozva, hogy pápai zsidó lányt vett feleségül, amelyért a városi letelepedési jog

automatikusan megilleti.147

1807-ben König Simon nevezetű fiatal győrszigeti zsidó is arra

hivatkozva kapta meg a letelepedési jogot, hogy pápai lányt kívánt feleségül venni. Igaz,

ebben az is segítségére volt, hogy jó magaviselete miatt a zsidó község is ajánlotta, továbbá

az uradalmat kormányzó régens az ifjú szüleit ismerve, utasította az uradalmi ügyészt a

lakhatási jog megadására.148

Egy pártfogó ajánlása mindig elősegítette a letelepedni kívánók ügyét. Az uradalom

ezen kívül megkövetelte a kérelmezőtől a jó magaviseletét bizonyító igazolás bemutatását,

és általában kikérte a zsidó község véleményét is. A Somlóvásárhelyről érkező Szauer

Ábrahám, aki a városban később pipagyárat működtetett, a város határában pedig

papírmalmot bérelt, 1816-ban kapott letelepedési engedélyt Pápára Rohonczy János királyi

144

PETRIK 2010. 122., 137. 145

MOL P 1216 capsa 67. nr. 70. A pápai zsidó községgel kötött uradalmi szerződés. Pápa, 1832. augusztus

11. 10. pont. 146

Amikor az Esterházy család tatai ága 1829-ben a pápai uradalmat 30 évre zálogba adta a család cseklészi

ágának, a különböző szerződések számbavételekor a Pápán élő nagyszámú zsidóság jogait és benefíciumait is

érintették. A helyzetükre vonatkozó uradalmi tiszti ajánlás letelepedésükre és lélekszámukra is kitért, ez

utóbbit minden bizonnyal eltúlozva: „A zsidók száma itt Pápán már 3 ezer lélekszámot meghaladja és

napról-napra szaporodik. A kereskedés itt Pápán, kivéve az egy materialistákat, egészen kezükben vagyon,

ami azt okozta, hogy gyakori panaszokra adott alkalmatosságot. A megszaporodásoknak oka a méltóságos

uraság által régebb és újabb időkben engedett némely jussok és szabadságok, különösen pedig azon

engedelemlevél, melyet méltóságos E[sterházy] Miklós úr 1811dik esztendőben nekiek engedett, mely szerint,

amely idevaló protectionatus zsidónak leánya vidékihez férjhez megy, ha az különben becsületes ember, az

tüstént Pápának lakosává lehet. Hogy tehát ezen felettébb való szaporodásnak egyrészről gát vetessen, más

részről pedig az uraság is tőlük hasznot nyerhessen, ezeket látnám szükségesnek megrendeltetni: minden

zsidó, aki ezentúl Pápa lakosává kíván lenni, a protectióért eddig esztendőnként fizetni szokott summán kívül

a méltóságos uraság kasszájába öt species aranyokat, és pedig természetben fizetni tartozzon, és ugyanezért

a szokott lakosságbéli engedelemlevél a prefektusi hivatal által ki ne adattasson, míglen ez a kasszába tett

fizetésről számtartói nyugtatót mutatni nem tud.” SzNL Az Esterházy család cseklészi levéltára. 1552 nr. 10.

A családi zálogegyezségről lásd: SZABAD 1957. 38–39. 147

MOL P 1216 capsa 63. nr. 22. 1797. augusztus 31. 148

MOL P 1216 capsa 66. nr. 48. 1807. január 21.

47

tanácsos ajánlására.149

Azon zsidó férfiak letelepedésekor, akik nem beházasodással

kívántak a városba költözni, az uradalom kikérte a városi elöljárók véleményét is, de a

végső döntést fenntartotta magának a fizetendő letelepedési adó mértékének

megállapításával együtt.150

A földesúr megtiltotta, hogy a zsidó község koldusokat,

kóborlókat, esetleg kétes magaviseletűeket fogadjon a soraiba, vagy ilyeneket befogadásra

ajánljon. Ahogyan más közösségekben is szokás volt, a pápai zsidó község is az ún.

incorporatio-ért, azaz a vallási közösségbe való befogadásukért az újonnan letelepülő

zsidóktól megkövetelte az egyszeri meghatározott összeg lefizetését. Ebben a jogában az

1832-es szerződés is megerősítette.151

Sok zsidó azonban engedély nélkül telepedett meg a városban. Számuk növekedése

újra és újra előhozta ügyüket, hiszen mivel itt tartózkodásukról hivatalosan sem az

uradalom, sem a város, sem pedig a zsidó község nem tudott, nem viselték a közösség

terheit, nem fizettek semmilyen adót. Akárcsak a kormányzat országos szinten, a pápai

uradalmat irányító prefektus is az időről-időre foganatosított városi zsidó összeírások

segítségével látta elérhetőnek az engedély nélkül beköltöző zsidók számának

megállapítását, s azután a városból való kiutasításukat. 1797-ben a prefektus azt írta

Esterházy I. Károlynak, hogy a városba titkon beköltöző zsidókat kitiltotta, s hogy

továbbiak ne költözhessenek be, elrendelte, hogy az exactor és a számtartó házról-házra

járva írják össze a zsidókat. Panaszként fogalmazta meg, hogy elődje, Balázsovics Mihály

idején az összeírások elmaradtak, és emiatt igen sokan beköltöztek a városba. A földesúr

továbbra is fenn kívánta tartani, hogy engedély nélkül ne telepedhessenek le zsidók, és azt

inkább elfogadhatónak tartotta volna, hogy a feleség költözzön férje lakhelyére, mint

fordítva.152

1820-ban, amikor a pápai Pintsof Sámuel a morvaországi származású, de már

tíz éve Magyarországon, főként Budán és Pesten tartózkodott Sigmund Grosmann nevű

vőjelöltje számára kért letelepedési engedélyt, a régens azt ajánlotta a prefektusnak, adja

meg a letelepedési engedélyt Grosmannak Pápára, hiszen ha Morvaországba visszahívják,

feleségével együtt fog elmenni, és akkor legalább egy zsidó családdal kevesebb lesz

Pápán.153

1816-ban a régens utasította Pápay Sámuel uradalmi ügyészt az engedély nélkül

letelepedett zsidók elleni fellépésre. „Tapasztaltatik pedig, sőt már a városbeliek is

gyakortább és maga az idevaló zsidó község is panaszolkodott az iránt, hogy sok külső

zsidók esztendőnként becsúsznak és minden engedelem és incolatus nélkül itten

letelepednek”, akik többnyire „némely szabad házaknál találnak menedékhelyet és

pártfogást”. Ezért, „akik az uraság fundusán laknak (vagy egyéb iránt is az uraság

jurisdictiója alatt vannak, hanem az idevaló zsidó községnél bévéve nincsenek, és így a

zsidó község terheit nem viselik, neveit a zsidó elöljárók által mentül előbb adattassa bé

magának”. Azokat, akik nem tudják a lakhatási engedélyt felmutatni, írja össze;

feljegyezve azt is, hogy ki honnan és kinek a biztatására jött a városba. Az összeírást

nyújtsa be a pápai úriszékre, hogy ott ellenük kiutasító döntést hozzanak, illetve ennek

149

MOL P 1216 capsa 64. nr. 265. Protocollum resolutionum Papensium. Nr. 97. Győr, 1816. december 6-i

levél. 150

MOL P 1216 capsa 67. nr. 70. 10. pont 151

Uo. 11. pont. A zsidó község maga is elutasíthatta a nemkívánatos személyek befogadását, akár az

uradalmi tisztek engedélye ellenére is. Kismartonban egy ilyen ellenállásból a király elé jutó konfliktus

keletkezett a földesúr és a zsidó község között. KOMORÓCZY 2012. I. 760. 152

MOL P 1216 capsa 63. nr. 22. 1797. augusztus 31. 153

Uo. capsa 64. nr. 265. (1820. január 13.): „… wird sein dießfälliges Gesuch hiemit bewilliget, folgsam

dem obbenannten Sigmund Grosman das Wohnrecht in Pápa, sobald derselbe mit der Tochter des Bittsteller

vereheliget, zuertheilen und hierüber der gewöhnliche Incolats Brief zuverabfolgen seie.” Capsa 64. nr. 267.

(1820. január 20.): „… egyéb iránt semmit nem reskirozunk mint azt, hogy ha Morvába revocaltatik,

feleségestül elmehet és egy zsidó familiával Pápán kevesebb lesz.”

48

megszegése esetére büntetést szabjanak ki. Akadályozza meg azt, hogy az így kiutasított

zsidók a városban más szabad telken menedéket kapjanak, nehogy így mentesüljenek az

úriszék joghatósága alól. Az ilyenek esetében kérje a járási főszolgabíró segítségét.

Továbbá elrendeli, hogy azok a belső- és külsővárosiak, akik az uradalom joghatósága alá

tartoznak, ne adjanak szállást, vagy házat bérbe olyan zsidóknak, akik nem rendelkeznek

letelepedési engedéllyel.154

Általánosnak mondható, hogy ha a városba beköltözni szándékozó zsidó

megélhetését és magaviseletét igazolni tudta, esetleg földesúri haszonvételre kívánt

szerződni, vagy az uradalmi gazdaság szempontjából hasznos ipari vagy kereskedelmi

tevékenységet kívánt a város területén folytatni, megkapta a földesúri engedélyt a

letelepedésre. Gyakran előfordult az is, hogy valamilyen szükségszerűség, kényszer, vagy

visszafordíthatatlan kész helyzet miatt az engedély megtagadása túl nagy kárt okozott

volna. Tipikusnak mondható az engedélymegadás vélhetően szigorúbb feltételeinek a

megkerülése oly módon, hogy még a letelepedési engedély megadását, sőt kérelmezését

megelőzően egy zsidó ingatlant vásárolt a városban és később helyzete rendezésére

kényszerülvén, éppen már megszerzett ingatlanára vagy egyéb javaira hivatkozva kért

utólag incolatust.

Stift Tóbiás kalmár letelepedési engedélykérelmét az uradalom a városi hatósághoz

továbbította véleményezésre, mert szükségesnek tartotta először a városi kalmárság

véleményét kérni. A város meghallgatva a kalmárokat kiderítette, hogy Stift még mielőtt az

uradalomnál engedélyért jelentkezett volna, Vinter Mátyás kalmártól átvette annak

portékáját, és sajátjaként árulta a városban. Világossá vált, hogy engedély nélkül már

korábban letelepedett. Emiatt kiutasítást érdemelt volna, mivel azonban a Vinter

portékájáért fizetendő 15000 (váltó)forintból 4500 forintot letett, és ezzel valamennyire a

„kereskedésbéli fundusát” bebizonyította, ráadásul kitanult és gyakorlott kalmár volt, azt

javasolták, hogy inkább ő kereskedjen a városban, mint valami teljesen alkalmatlan másik.

Ezért a város beleegyezett Stift Tóbiás letelepedésébe és az uradalmi prefektushoz

utasította az engedély megszerzéséért. Nyilvánvalóan nagy összegű tartozása óvatos

eljárásra sarkallta a városi magisztrátust.155

Az ő esete is példázza, hogy bár a letelepedési

jog megadása a földesurat illette, az engedélykérelmek elintézési rendje azt mutatja, hogy

az uradalom – főként a 19. századtól – általában kikérte a város véleményét is.

II. 1. 3. HÁZTULAJDON SZERZÉSE, LAKHATÁSI VISZONYOK

A letelepedési engedély megadása mellett a zsidók házvásárlási jogát is szabályozta

a földesúr. Mivel az ingatlanforgalom ügye a földesúr és a városi hatóság között csak a 18.

század végére jutott nyugvópontra a városi szerződések megújításával, és még ezután is

találkozunk vitás ügyekkel, így nem lehet egyértelmű, vagy egységes eljárásra hivatkozni a

zsidó házvásárlások esetében sem.156

Az, hogy az adott adás-vételnél hogyan jártak el, a

154

Uo. Nr. 56. Resolutio circa judæos incolatu. Pápa, 1816. május 31. 155

VeML V.2.a. 272/1815. július 22. 156

VeML V.2.a. 429, 449/1826. augusztus 5. 1822-ben az uradalom a vevők által a várostól kapott és

lepecsételt házlevelekre – a várossal történt egyeztetés nélkül – az alábbi passzust írta rá: „a megvevő fél a

méltóságos uraságnak mint földes urának minden rendeléseit és parancsolatait szorosan megtartani köteles”.

A város ezt sérelmezte és 1826-ban kérte Barcza Ádám prefektust, hogy hagyják ki ezt a mondatot, és a

házvásárlások jóváhagyása a régi rend, azaz a szerződésekben foglalt módon történjék. Attól tartottak

ugyanis, hogy ez a betoldás burkoltan a kontraktusokban szereplő kötelességek kiterjesztését jelenti. Az

uradalom a város megnyugtatására ettől kezdve az alábbi záradékot vezette rá a házlevelekre: „a méltóságos

uraságnak és az elöljáróság parancsolatait és rendeléseit hazánk törvényei, felsőbb rendelések és az örökös

kontraktusnak foglalatja és értelme szerint teljesíteni tartoznak.”

49

város területén álló házak és telkeik jogi státusa szerint is változott. A cél az volt, hogy

minimalizálják a zsidók ingatlanszerzését. Mivel azonban a városi tulajdonviszonyok igen

tarka képet mutattak (földesúri, contractualis, extracontractualis, inscriptionalis, nemesi

fundus), a házingatlant szerezni óhajtó zsidó lakosok viszonylag egyszerűen ki tudták

használni a különböző érdekellentéteket, és így gyakran könnyen hozzájutottak városi

ingatlanhoz.157

Az adás-vételek engedélyezésénél mérlegelt szempontokból arra

következtethetünk, hogy bár nem maradt fenn, de létezett az uradalom és a város között

egy megállapodás a zsidók által birtokolható ingatlanok számának még elfogadható

arányáról.158

A város területén az első, zsidó tulajdonra vonatkozó adatunk 1715-ből való,

amikor az uradalom összeírta a városi házakat, megjelölve azok jogállását is. Ekkor

egyetlen, ún. inscriptionális, azaz minden szolgáltatás, vagy adó alól mentesített ház volt

zsidó tulajdonban.159

Az ún. „zsidók háza” a Főpiac keleti oldalán a későbbi 70-es számú

telken állt, amelyet a 18/19. század fordulóján Varasdi-házként azonosítottak.160

A ház

tulajdonosai mögött az uradalommal szerződő Hirschl család tagjait kell feltételeznünk.161

Az ebben az időszakban a pápai vámot is bérlő zsidók húsz évvel később már nem voltak a

ház tulajdonosai, amelyben ekkor uradalmi bolt működött és a vámszedő lakott benne.162

Az 1736-os országos zsidó összeírás szerint Mathias és Abraham Hirschl a Szántóházy

család telkén lakott, amit az 1735-ös birtokkönyv bejegyzése szerint zálogként meg is

szereztek a családtól. A ház (a 72-es telek) egyébként az iménti uradalmi bolt, a valamikori

zsidók háza közvetlen szomszédságában állt.163

Az 1732-es telekkönyvbe a Belsővárossal kötött szerződés 1794. évi megújításakor

előállt háztulajdon-viszonyokat is bevezették. Az egyes házaknál szereplő bejegyzések már

több zsidó bérlő vagy tulajdonos nevét rögzítették. Ekkor az Új utcában egy zsidó házbérlő

lakott. Az Ispotály utcában öt ház, a Szent László utcában pedig négy ház került 1794-ben

zsidó bérlő kezére.164

Ők voltak azok, akik az uradalomtól bérelt házban laktak. Rajtuk

kívül az egyes utcákban ekkor már több háztulajdonos és keresztény házában lakó zsidó

család élt.

Az 1740-es évek uradalmi levelezése a zsidók városi jelenlétével kapcsolatban több

szempontból is érdekes adatokat őrzött meg. A levelezés tükrözi az uradalmi gazdálkodás

haszonelvű felfogásából következő gyakran tisztán pragmatista, ezért nem mindig

következetes döntéseit, amelyek hol segítették, hol pedig megakadályozták a zsidók

házszerzését a városban.165

Egy zsidó által bírt inscriptionális ház visszavételének

157

A városi tulajdonviszonyokból következő érdekellentétek, és ezeknek a zsidók javára fordulása a szintén

földesúri hatalom alatt álló, de jelentős nemesi lakossággal bíró Szombathelyen is megfigyelhető. Ö. KOVÁCS

1985. 257. 158

1820-ban arra történik utalás a városi jegyzőkönyvben, hogy az előző évben megtiltották zsidóknak a

további házvásárlást. VeML V.2.a 12/1820. január 12. A később is rendszeres házvásárlásokból nyilvánvaló,

hogy a szabályt nem sikerült betartatni. 159

Az inscriptionalis telkeket vagy házakat az Esterházyak – főként a 17. században – összeg fejében

átengedtek mások birtokába, tulajdonképpen egyfajta zálogba adták. Ezeket a 18. század második felétől

egyre nagyobb számban váltották vissza és fordították saját hasznukra. 160

A pápai Hosszú utca házainak birtoklástörténetét Haris Andrea dolgozta fel. HARIS 1998 161

MOL P 1216 capsa 62. nr. 1. 1715. július 29-én készült összeírás. 162

MOL S 18 163

A házat 1746-ban az uradalom visszaváltotta és kocsmát nyitott benne. MOL P1216 capsa 63. nr. 1.

Ebben az évben a kocsmát Franciscus Moises és egy Fülöp nevű zsidó bérelte. Uo. capsa 56. nr. 48. 164

Uo. capsa 60. nr. 325. Pápa város telekkönyve. 165

Esterházy II. Ferenc levele Bittó Titusz nevű tiszttartójához, Pozsony, 1742. február 11. “…Az említett

házat aszt tartanám hogy csak oda lehetne az zsidóknak adni, de talán ócsóbban nem, mint aestimatora van,

hanem hogy könnyebben essék nekik meg lehet engedni, hogy felét most, az más felét pedig S[zent] György

napjára tegyék le…” LÁSZLÓ 2008. 67.

50

körülményei pedig megvilágítják, hogy ki lehet az a Győrben lakó zsidó, aki a pápai

földesúrnak fizetett védelmi adót.166

1751-ben Oblatt Salamon zsidó megvásárolta Baka Miklós Szent László utcai házát,

miután az a földesúrra szállt.167

Oblatt és családja 1777-ben is ebben a házban lakott,

amikor Baka Miklós örököse az uradalomnál tiltakozott az egykori eladás miatt.168

Oblatt

1765-ben pedig már a Szeremlei család és Csúzy Pál házát is meg kívánta vásárolni a maga

és fia számára.169

Házvásárlás alkalmával a zsidók is kötelesek voltak a városi tűzi kasszába illetéket

fiztni. Az uradalomnak ezen kívül 10 aranyat, vagy ha a ház ára meghaladta az 1000

forintot, minden forint után 1 garast voltak kötelesek fizetni.170

A városban letelepülő zsidók nagy része nem vásárolt házat magának. Sokkal

inkább jellemző volt, hogy földesúri telken fekvő házat béreltek, ami szintén az uradalmi

pénztárat gyarapította.171

A tehetősebb zsidók a megvásárolt házukba további zsidó

családokat fogadtak be bérlőként. De volt példa arra is, hogy zsidók lakást, műhelyt vagy

boltot béreltek a városban házzal rendelkező nemestől, ritkábban polgártól is. Az albérleti

viszony többször generált konfliktust a szerződésben állók között. Rosemberger Mátyás

szobabérét Baják Ferenc csapómester azért mondta fel idő előtt, mert már nem tudta

elviselni, hogy a zsidó bérlő felesége a keresztény ünnepek ideje alatt is folyton kenyeret

sütött.172

Keller József pápai tímármester, városi polgár is saját lakóházának egy részét adta

ki Schwarz Zsigmondnak két évre, évi 160 váltóforint bérleti díj fejében. A zsidó a

megállapodáskor előleget fizetett, de közben meggondolta magát, és máshol vett ki bérbe

lakást. A hoppon maradt tímár a városi tanácsot arra kérte, hogy bírói hatalmánál fogva

szorítsa rá a zsidót, hogy költözzön az ő házába és fizessen. A városi tanács elé idézett

zsidó felesége, Baron Száli elismerte, hogy a férje valóban szerződött Kellerrel, de az ő

tudta nélkül. Mikor meglátta, hogy a lakás nem felel meg nekik, felmondták a szerződést

és egy másik hitsorsosukat ajánlották maguk helyett bérlőnek. Őhozzá azonban Kellernek

nem volt bizalma, ezért a szolgabíró Schwarzékat utasította, hogy költözzenek be Keller

házába.173

166

Esterházy II. Ferenc levele Bittó Titusz nevű tiszttartójához, 1743. március 5. “… Győri Isaac Zsidó mit

írjon Pápa városában lévő maga inscriptionalis háza iránt, és Lovas Berény felől is mit jelentsen, accludált

levele bővebb informatiót ad. Az háznak rehabitiója végett K[e]g[yelme]d opinitióját el fogom várni. A

megnevezett eladó jószág iránt pedig, hogy ha valamely értelmes és jó lelki isméretű ember (aki nem csak a

maga hasznára, mint a zsidó, de bötsületire is vigyázna) találkoznék, annak megvizsgálására jó volna oda

expediálni, hogy a dolognak jó végére járna és elégséges informatiót hozna.” LÁSZLÓ 2008. 82. 167

MOL P 1216 capsa 60 nr. 325. Pápa város telekkönyve. 168

Uo. capsa 51. nr. 3. 1777. május 22-i és május 28-i prefektusi levél Esterházy I. Károlyhoz. 169

Nem ismert, hogy a házvásárlás megtörtént-e, de Esterházy I. Károly nem ellenezte. Uo. capsa 51. nr. 1.

1765. március 9-i prefektusi levél. 170

VeML IV.1.b 2586/1833. december 9. 171

1804-ben az összeírt 162 zsidó család közül 155 földesúri, a többi család szabad telken lakott. MOL P

1216 capsa 61. nr. 113. Az évente fizetendő házbér mértékét a bérelt ingatlan mérete és adottságai szabták

meg. Gyakori, hogy a házbér mellett a zsidók terragiumot fizettek, azaz a házhoz tartozó kültelki földet is

bérelték. Az 1768–1774 között vezetett számadáskönyv szerint zsidók elsősorban a Szent László és az

Ispotály utcában béreltek házat az uradalomtól. A bérlemény értéke általában 5–7 forint között mozgott,

földbér fizetése esetén pedig együttesen nagyságrendileg 10–14 forint között változott. VeML XI.602.b

Diarium 53. passim. 1781-ben a Szent László utcában hat zsidó (Lebl Fülöp, Isac Lazar Rachendorfer, Jacob

Moises, Marcus Hirschl, Isac Lebl, Benjamin Simon), az Ispotály utcában három zsidó (Josephus Hirschl,

Jacob Leopold és Abraham Aitlitz) és végül az Új utcában egy fő, David Pinkas bérelt uradalmi házat.

DREKK Rationes 41. 172

VeML V.2.a 404/1820. augusztus 12. A város a csapómestert a korábban megállapított bérleti idő

betartására utasította. 173

Uo. 200/1835. március 14.

51

Az uradalom és város között 1732 óta fennálló szerződés hatálya alá nem eső,

nemestől való házvásárlás előnyösnek számított, mivel úgy tartották, hogy a nemeseknek

nem kell engedélyt kérniük házuk eladására az uradalomtól.174

1766-ban, amikor Esterházy

I. Károly arra utasította Tóth István prefektust, hogy ne engedje meg a zsidóknak a

házvásárlást, a prefektus figyelmeztetésére, hogy nemes ember házára ez a tilalom nem

vonatkozhat, végül kénytelen volt engedélyezni, hogy a zsidók mind a Belsővárosban,

mind a külső majorban vásárolhassanak (ilyen) házat.175

A városi telekkönyvi bejegyzések, egyéb házösszeírások és ingatlanforgalmat

dokumentáló iratok alapján a zsidók által egyre sűrűbben lakott utcák fokozatosan,

határozottabban kirajzolódnak, ahogyan az időben előre haladunk. Ennek a városrésznek a

tengelye a Főpiactól és a kastélytól dél-nyugatra eső Ispotály utca, illetve a vele

párhuzamosan futó Szent László, Új és Kristóf utcák voltak. Miután a városi megtelepedés

földesúri engedély függvénye volt, magától értetődik, hogy a földesúr a saját tulajdonában

álló városi telkek, illetve házak hasznosításával kötötte egybe a zsidók befogadását. Ezek a

telkek, illetve házak az egykori várfalon belül elhelyezkedő városmag közepén, a

Belsővárosban feküdtek. Mivel a város főterének tekinthető Főpiac házai is jobbára

földesúri tulajdonban voltak, ezek fokozatos bérbeadásával vagy eladása révén a város

központja, legforgalmasabb és leginkább reprezentatív része is a városnak a zsidók által

legsűrűbben lakott részévé vált. Elmondható tehát, hogy elsősorban a város területén

fennálló tulajdonviszonyok határozták meg a zsidóság városon belüli térbeli

elhelyezkedését. A feudális viszonyok fennállása idején végig jellemzőnek mondható ez a

megállapítás. Miután a kezdeti kis zsidó közösség lakóhelyének magja létrejött, és a

vallásgyakorlatban kulcsszerepet játszó intézmények (imaház, fürdő, mészárszék) helye is

állandósult, a városrészi megtelepedésben mindenképpen szerepet játszott ezek vonzása,

illetve közelsége is. Az egyazon közös területen való tömörülésre hatással volt az a

szempont is, hogy a szombat megtartásához és más vallási ünnepek zavartalan

megüléséhez a zsidóság az általa lakott városrészt lezárhassa. Ugyanezek a jellemzők

figyelhetők meg más földesúri birtokközpontok városaiban is, illetve ezzel magyarázható,

hogy a magyarországi mezővárosi zsidóság többnyire a városközpontokban tömörült.176

A

fent sorolt szempontok játszottak szerepet többek közt a kismartoni zsidó negyed

kialakulásában is a földesúri kastély közvetlen közelében.177

Az 1735-ben felfektetett és 1796-ig birtokváltozásokat is követő birtokkönyv adatai

szerint a Belsővárosban az Ispotály és a Szent László utcában összesen 32 olyan ház volt,

amelyet ezekben az években hosszabb-rövidebb ideig zsidók bírtak. Ezek közül 20 az

Ispotály utcában, 12 pedig a Szent László utcában állt. Jogállásukat tekintve 21 ház

cenzusos, azaz olyan földesúri telken feküdt, amely után éves cenzust kellett fizetni, de ez

nem érintette a ház tulajdonjogát. 11 ház eredetileg inscriptiós ház volt, amelyek közül

tizet a földesúr időközben visszaváltott, majd cenzus ellenében engedte át ismét. A

fennmaradó 1 telek szabad jogállású volt. A számok egyértelműen igazolják fenti

megállapításunkat, miszerint a zsidóság városon belüli megtelepedésének tere, helye

nagyban függött a helyi birtokviszonyoktól. A földesúr által visszaváltott, immár cenzusos

174

A városok területén álló nemesi telkek területenkívülinek számítottak, nem estek adózás alá, így a

városnak sem volt semmilyen hatósági joga felettük. Az ebből következő gyakori nemes-zsidó

érdekközösség az ingatlanszerzés területén is megfigyelhető volt. Vö. Ö. KOVÁCS 1985. 257. 175

MOL P 1216 capsa 51. nr. 1. 1766. február 24-i levél. 176

Nagykanizsán a főutcán és a piactéren sok földesúri tulajdonban álló telek volt, amelyeken többnyire

zsidó kereskedők telepedtek le, így a város központjában koncentrálódott a helyi zsidóság. KAPOSI 2009. 89. 177

Erről legutóbb: KOMORÓCZY 2012. I. 689–690.

52

telkeken álló házakat a letelepedő zsidók egyre nagyobb számban vásárolták meg, azaz

elsősorban az uradalmi telkek adtak helyet és otthont számukra.178

A gyarapodó számú zsidó lakosság az egykori puszta telkek beépülése révén a 18.

században még többnyire ugyanezekben az utcákban tudott letelepedni, mind nagyobb

arányban népesítve be az itt található telkeket, házakat. Bár a század végén az uradalom és

többnyire a város is arra törekedett, hogy minimalizálja a megtelepedő zsidó lakosság

számát, a háztulajdon megszerzésének mégis több lehetséges formája kínálkozott a zsidók

számára. 1798-ban Bittó Titusz uradalmi prefektus Esterházy I. Károly intésére sikeresen

akadályozta meg, hogy egy zsidó megvásárolja egy adósságaitól szabadulni másként nem

képes kalaposmester árverezés alá került házát. A prefektus leveléből kibontakozó ügy

több szempontból is figyelemre méltó. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a zsidó lakosság

szaporodása, különösen pedig házingatlan szerzésük, mivel privilégiumuk mentesítette

őket a kvártély és a forspont terhe alól, a városi lakosság terheinek növekedésével járt. Ezt

Esterházy I. Károly meg kívánta akadályozni, hiszen úrbéri ügyekben éppen nemrég

sikerült a várossal megegyeznie, és fontosnak tartotta az ingatlanforgalom ügyében abban

foglaltak betartását is. A prefektus levele azonban arra is rávilágít, hogy a városi

magisztrátus sem mindig volt egységes az eléje kerülő ügyek megítélésében. A városbíró

szándékával ellentétben ugyanis egyes tanácstagok annak ellenére egy zsidó licitálónak

kívánták a kérdéses házat eladni, hogy akadt olyan keresztény vevő is, aki ugyanannyit

ígért a házért. A prefektus a tanácstagok lefizetését sejtette a háttérben. Végül sikerült

elérni, hogy az árverezést megismételjék, s ennek során egy ácsmester a zsidó által

korábban ígért összegnél néhány forinttal drágábban megvásárolta a házat.179

Nem sokkal

később, amikor Nagy János pápai csizmadia adósságai miatt engedélyt kért, hogy házát

Munk Ádám zsidónak eladhassa, Esterházy I. Károly arra utasította a prefektusát, hogy a

városi tanáccsal találjanak ki valamilyen más megoldást a csizmadia mester

megmentésére.180

Ez ekkor valószínűleg sikerült, ugyanis Munk Ádám 1799-ben még

Hegyi István házában lakott, 1804-ben azonban az Új utcában már saját házat birtokolt.181

Pintsof Sámuelnek azonban 1806-ban az uradalom engedélyezte, hogy Pápán házat

vásároljon magának, pusztán azon okból, hogy Frenkl Mózes csődbement zsidó Ispotály

utcai házáért ő ígért a legtöbbet. Az 1830 forintos vételárat két részletben fizette meg a

város által kirendelt csődbiztosnak.182

A döntésben szerepet játszhatott az a máskor is

tetten érhető megfontolás, hogy mivel zsidó házának megvásárlásáról volt szó, a

házvásárlás engedélyezésével a zsidó háztulajdonosok száma nem gyarapodott a

városban.183

A keresztény vevők vásárlási előjoga fenntartásának szándéka az uradalom

részéről többnyire érvényesült. A Vilax-féle ház eladásakor olyannyira, hogy bár a nemrég

letelepedett Szauer Ábrahám a 7000 forintos vételárat lefizette a házért, a prefektus mégis

úgy döntött, hogy keresztény vevőnek adják el, a pénzt pedig fizessék vissza a zsidónak.184

178

MOL S 18 Ispotály utca: 155, 157, 159, 165, 174, 181, 185, 187, 188, 192, 193, 194, 195, 198, 200, 202,

203, 205, 207, 208, 210 számú házak. (Az Ispotály utca számozása 150-től 220-ig terjedt.) Szent László utca:

233, 237, 238, 251, 254, 255, 260, 261, 262, 263, 265, 268 számú házak. (A Szent László utca számozása

221-től 271-ig terjedt.) Lásd: térképmelléklet! 179

MOL P 1216 capsa 51. nr. 7. Bittó Titusz prefektus 1798. március 22-i és április 17-i levele. 180

Uo. capsa 51. nr. 7. 1798. május 27-i levél. 181

Uo. capsa 61. nr. 113. 1799. évi és 1804. évi zsidó összeírás. 182

VeML V.2.a. 387/1806. november 6., 423/1806. november 22. 183

Uo. 301/1806. augusztus 16.: „Grinfeld Salamon zsidónak háza vétele iránt annyiból ellenkezés nem

találtatván, mivel annak előtte is zsidó bírta azon házat, de más keresztény vevője sem találtatott.” 184

MOL P 1216 capsa 64. nr. 267. 1820. január 20. „Minekutána a Vilax-féle házra azelőtt, hogy sem Szauer

zsidónak a kiadott engedelme tökéletességre hozatott, más keresztény vevő akadott, aki iránt talán semmi

helyes kifogás sincsen, semmi különös reflexióm nincsen, sőt az principiumaimmal egészen megegyez, hogy a

kereszténynek adattasson az elsőbbség, e szerént tehát ha a keresztény vevőre nézve semmi érdemes kifogás

53

Kivétel azonban mindig akadt. 1818-ban Barcza Ádám prefektus Vinterberg József zsidó

orvosnak megengedte, hogy egyszerre két Kristóf utcai házat is megvásároljon, „nem úgy

mint más közönséges zsidónak, hanem egyedül csak a személyes tulajdonságaira nézve

engedtetvén meg”, kikötve azt, hogy ha „utóbb akármikor is ő maga vagy maradéki ezen

házat eladnák, nem leszen szabad azt közönségesen zsidónak eladni vagy megvenni”.185

A zsidó lakosság növekedésének szükségszerű voltát mi sem bizonyítja jobban,

mint hogy mobilizálható tőkeerejére újra és újra szüksége volt a feudális kötöttségű

gazdasági életnek. Az uradalom-igazgatási levelezésekben itt-ott megnyilvánult az a

szándék, hogy minimalizálják a zsidókkal létesítendő konkrét gazdasági kapcsolatokat. A

gyakorlatban azonban ezek a kapcsolatok inkább egyre számosabbak lettek és egyre

jelentősebb kölcsönös haszonnal jártak. Jellemző eset volt, amikor a pápai Vekerle-

örökösök sem apjuk végrendeletét, sem a vagyon felosztását nem tudták végrehajtani, mert

a rájuk maradt házat többszöri próbálkozás és árverés során sem tudták eladni.

Megoldásképpen a prefektus kénytelen volt engedélyezni, hogy a zsidók által vásárolható

házak korlátozott számán fölül most ezt a házat Szélig Gábor zsidó mégis

megvásárolhassa, hogy így a birtokosztályt a keresztény örökösök végrehajthassák.186

1799-ben Pápán 31 zsidó háztulajdonost írtak össze és további 99 olyan zsidó családot,

akik más házában laktak zsellérként. A háztulajdonos zsidók közül húsz zsidó albérlőket

tartott. Valószínűleg a közösség legtehetősebb tagjai voltak azok a zsidók, akik két-két

másik zsidó családot fogadtak be házaikba.187

Két özvegy is tartott két-két albérlőt, az ő

számukra viszont inkább megélhetést biztosító kényszer lehetett a bérlők befogadása.188

A

maradék 79 család 53 keresztény pápai háztulajdonos házában lakott. Vekerle Fülöp

házába vagy házaiba összesen négy zsidó családot fogadott be. Rephan János négy

albérlője között volt Rappaport Wolf rabbi és Freier József mester (tanító). Asser kántor a

zsidó fürdő épületében lakott. Árki Ádám és Patsay János nemeseknél 3–3 zsidó albérlő

család élt. A Patsaynál lakók egyike Lebl Sándor metsző és helyettes bíró (subjudex), a

másik Lévi Sámson jurista. Az ekkoriban talán legtehetősebb pápai zsidónak tekinthető

Neuman Ábrahám a városban már két házat is bírt, ennek ellenére Etl József házában

lakott albérlőként, saját házaiban pedig albérlőket tartott. Az összeírás számba vette az

engedély nélkül letelepedett ún. indigena zsidó férfiakat is, ők ekkor 12-en voltak, többük

valószínűleg családos lehetett.

Az előbbi összeírásnál részletesebb 1804. évi zsidó összeírás már pontosan

lokalizálta is a lakosságot, a lakóhelyül szolgáló utcák nevének jelölésével írva össze őket.

Eszerint a 162 család közül legtöbben az Ispotály utcában laktak. Az utcában található 69

házból 47-ben összesen 60 zsidó család élt! Közülük 19 volt háztulajdonos, 39 zsellér, azaz

albérlő. A szomszédos Szent László utcában található 51 ház közül 16-ban élt zsidó család,

9 saját házában, 8 albérlőként zsidó tulajdonosok házaiban, 7 család pedig keresztény

tulajdonosok házaiban. A Belsőváros többi utcájában (Új, Kristóf és Hosszú utca) 1–1

nincsen, ne terheltessen uram öcsém a dolgot oda utasíttani, hogy a kérdésben lévő ház adattasson által a

keresztény vevőnek, a Szauer zsidónak pedig a pénze, amit már effective letett, úgy mint 7000 ft, una cum eo

quod interest a die depositionis fizettessenek vissza, a Szaur zsidó abban assecurátatván , hogy ha más

alkalmatos házat találni fog, annak a megvételére bizonyosan fog az uraság részéről engedelmet kapni.”

Szauer 1828-ban a Szent László utca 225-ös számú házát bírta. MOL P 1216 capsa 64. nr. 250. Pápai

extracontractualis fundusok lajstroma, A városi jegyzőkönyvnek az ügyre vonatkozó bejegyzéséből kiderül,

hogy az uradalmat kormányzó régens 1816. május 21-én kelt parancsa szerint a keresztény vevőket a

zsidókkal szemben előnyben kell részesíteni. VeML V.2.a 17/1820. január 14. 185

VeML V.2.a 272/1818.augusztus 1. 186

MOL P 1216 capsa 64. nr. 265: Protocollum resolutionum Papensium. Nr. 14. Ménfő, 1819. október 25. 187

MOL P 1216 capsa 61. nr. 113. Kruppa Lebl, Neuman Ábrahám, Sonnenfeld Benedek, Krenbaum Wolf és

Abeles Jakab. 188

Uo. Beck Salamon és Rachendorf Malka özvegye

54

zsidó háztulajdonost találunk ekkor, de a bérlő zsidó családok száma ennél jóval

magasabb: az Új utcában 15, a Kristóf utcában 9 volt. A Külsővárosban a Felső majorban

28 család lakott, közülük 3 saját házában, az Alsó majorban 13 család bérlőként.189

Ekkor

összesen 34 zsidó háztulajdonost írtak össze.

A folyamatos mobilitást jelzi, hogy a zsidók nem csak maguk közt adtak-vettek

házat. Adósságaik miatt, vagy ha uradalmi árendájuk megfizetésére nem voltak képesek,

gyakran kényszerültek arra, hogy egy megvásárolt házat visszaadjanak, vagy eladjanak.

1762-ben a zsidó bíró házát 550 forintos tartozása fejében a prefektus átvette, majd vevőt

keresett rá.190

A város próbált korlátot szabni a zsidók bevándorlásának, ezért korlátozta

házvásárlásukat. A város hatósága alá tartozó ún. contractuális házat csak olyan zsidó

személy vásárolhatott, aki az uradalomtól letelepedési engedélyt szerzett. A 19. század

elején a következő gyakorlat rögzült. A házat vásárolni szándékozó először a városhoz

fordult, hogy az a szerződést jóváhagyja. A város a házeladás tényét közhírré tette és a

házvásárlás akkor vált véglegessé, ha egy bizonyos időn belül a megvásárolni szándékolt

házra keresztény vevő nem jelentkezett.191

1835-ben a Belsővárosban már mintegy 60

házat bírtak zsidók. Az uradalom a város emiatti panaszára nem mindig volt hajlandó

megtiltani a házvásárlást a zsidóknak, ugyanakkor, ha egy eladó ingatlanra volt keresztény

jelentkező is, egyértelműen megakadályozta, hogy a ház zsidó tulajdonba kerüljön.192

Ezért a város az árverések szabályozásával próbálta meg minimalizálni a zsidók

tulajdonszerzését. Megtiltotta ugyanis, hogy zsidók megjelenjenek olyan ház árverésén,

melyet korábban keresztény lakos birtokolt.193

1841-ben Krausz Simonné a Víz utcában

házat vásárolt és a váltó aláírására engedélyt kért az Esterházyaktól. Az uradalom a

jóváhagyáshoz a városi tanács véleményét kérte, amely támogatta a kérelmet, amennyiben

a Krauszné által kialkudott áron 14 napon belül keresztény vevő nem jelentkezik. Miután

ilyen jelentkező nem akadt, az uradalom jóváhagyta Krauszné házvásárlását. Ő ezután

megfizette az ún. bevallási díjakat a városnak: a krajcárpénzt, a városháza építésére

fizetendő ajándékot és az ún. esküdtváltságot.194

A korszak folyamán mindvégig egyetértés

volt az uradalom és a város között abban, hogy a zsidó tulajdonosok számának korlátozása

érdekében a keresztények elővásárlási jogát a városi ingatlanok esetében fenn kell tartani.

Ha viszont egy-egy ügylet nem járt együtt a tulajdonosok számának növekedésével, nem

gördítettek akadályt ellene.195

189

MOL P 1216 capsa 61. nr. 113. 190

MOL P 1216 capsa 51. nr. 1. 1762. augusztus 9. 191

VeML V.2.a 587/1835. július 27. 192

Uo. 12/1834. január 9. Felolvassák Steiner Mihály pápai zsidó uradalomhoz intézett folyamodványát,

amelyben engedélyt kért arra, hogy özv. Farkas Ferdinándné belvárosi Víz utcában lévő házát megvehesse.

Bezerédy uradalmi prefektus azzal a megjegyzéssel továbbította a kérvényt a városnak, hogy ha lenne

keresztény vevő a házra, aki hasonló áron megvenné, jelentkezzen. Hoch Ferenc kalmár városi polgár

bejelentette házvásárlási szándékát, „nehogy ismét egy jó helyen lévő keresztény ház zsidó kézre kerüljön”.

Hochot a tanács elé rendelték, nyilatkozzon, hogy megveszi-e Steinerrel azonos feltételekkel a házat.

Kinyilatkoztatta, hogy a Farkasné és a zsidó közti szerződés szerinti 7000 vft-ért megvenné a házat.

„Minthogy tehát ezen házvételre keresztény polgár találtatott, a méltóságos uraság alázatosan megkerestetni

rendeltetett, hogy a könyörgő zsidó kérelmétől elmozdíttatván, a többször írt háznak megvételére Hoch

Ferenc idevaló kereszténynek elsőbbség engedtessen.”A következő jegyzőkönyvi pontokból kiderül, hogy

Hoch a városnak többször is nagyobb összegeket hitelezett. 193

VeML V.2.a 691/1835. szeptember 14. 194

VeML V.2.a 628/1841. augusztus 28., 661/1841. szeptember 11. 195

Amikor Klein Májer Vekerle Borbála Ispotály utcai házát meg kívánta vásárolni, a város azzal az

indoklással hagyta jóvá, hogy Klein korábban saját házát egy kereszténynek adta el, a Vekerle-házra pedig

keresztény vevő nem jelentkezett. Uo. 461/1823. november 27.

55

Az ingatlan adás-vételeknél a városi nemesség és polgárság mellett természetesen

az uradalom volt a leggyakoribb partner. A város területén álló ingatlanait többnyire

bérlemény formájában hasznosította, azonban gyakran kötött adásvételi szerződéseket is.

Házai közül többet eladott, majd visszavásárolt és tovább hasznosított valamilyen

formában. Legértékesebb ingatlanjai a Főpiacon álltak, némelyeket ezek közül is pénzzé

tett. Ezeket a zsidó közösség legtehetősebb tagjai szerezték meg.196

Neuman Ábrahám, aki

az uradalom egyik legnagyobb bérlője volt a 19. század elején,197

1809-ben komplikált

ingatlanügyet bonyolított le az uradalmi tisztekkel. Neumannak már volt saját háza a

városban, amit 1808-ban azzal az uradalmi ígérettel adott el a nagyvázsonyi Singer

Salamonnak, hogy mint városi háztulajdonnal már rendelkező, vehet magának helyette újat

a város területén.198

1809 szeptemberében Héring József uradalmi levéltárnok arra

kényszerült, hogy 1800-ban a Hosszú utcában, Esztergomi András háza és a városi iskola

közt felépült házát eladja. Az uradalmi telken álló házat a levéltárnok csak földesúri

engedéllyel adhatta tovább.199

Az uradalom nem kívánta a házat zsidónak eladni, de

alkalmazottján segíteni szeretett volna. Ezért miután Neuman felajánlotta, hogy az

uradalom tulajdonában lévő ún. Tanhoffer-féle házzal is megelégedne, az uradalom

csereszerződést kötött vele. Ennek értelmében a piacra is kijárattal rendelkező 73-as számú

házat, amelyben ekkor Morocz János uradalmi adószedő lakott, átadták a zsidónak, ő pedig

a levéltárnoknak lefizette a 14200 forintos vételárat.200

Héring házát pedig, miután a

következő Szent György napkor a házból kiköltözött, azt közvetlenül az uradalom vette át

tőle. A szerződésben kikötötték, hogy a házat Neuman, vagy utódai csak földesúri

engedéllyel adhatják el, és az uradalmat elővásárlási jog illeti meg.201

Neuman

vállalkozásainak összetettségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kezén lévő

ingatlanokat – az uradalom szabta keretek közt – folyamatosan forgatta. Az alsó szinten

bolttal rendelkező lakóházát Neuman 1820. április 23-án kénytelen volt pénzzé tenni.

Mivel az uradalommal szemben különböző bérletek árában 8000 forintos adósságot

halmozott fel, a házra pedig az uradalomnak elővásárlási joga volt, ugyanakkor Neuman a

kiváló helyen álló háztól nem kívánt megválni, a zsidó az uradalommal kötött üzletet. Az

uradalom, élve elővásárlási jogával, 10000 ezüst forintért visszavásárolta az épületet. A

ház árából levonták a zsidóval szemben fennálló 8000 forintos uradalmi követelést. Ezzel

egy időben azonban hat évre szerződést kötöttek, amelynek értelmében Neuman évi 408

ezüstforint díj ellenében bérbe vette az épületet és a benne található boltban űzhető

196

Az ún. Griff fogadótól a Zichy-házig húzódó reprezentatív házsor nyolc háza közül a 73-as számú

Neuman Ábrahámé, a 75-ös számú emeletes ház a Salzer családé, a 76-os számú Schwarz József kalmáré, a

77-es számú pedig özvegy Spitzer Ábrahámné Salzer Rozáliáé volt az 1820-as években. VeML V.2.a

432/1823. október 30., 360/1834. május 17. 197

Gazdasági tevékenységéről a későbbiekben bővebben szólunk. 198

MOL P 1216 capsa 64. nr. 247. „Minekutána Neuman Ábrahám az mostani házát áruban bocsájtaná, s

azt eladni szándékozik, könyörög azon, hogy azon esetre, ha azt voltaképpen eladná, az uraság részéről nékie

más háznak vétele megengedtetne, mivel pedig már azon kívül is vagyon az instansnak háza, ha ezt eladja,

semmi akadály nincsen, miért nékie más háznak akár előbb, akár utóbb történhető megvétele

akadályoztasson, s meg ne engedtessen, ugyanazért ezeránt előre is az uraság részéről assecuráltatik. Győr,

14-a Apr. 1808. Bezerédy Ignác mp.” 199

MOL P 1216 capsa 63. nr. 56. 1800. július 4. 200

A kitűnő helyen álló óriási ingatlan a 18. század elején a pápai evangélikusok vallási központja volt. A

térre néző házrész alsó szintjét imaházként használták, felső szintjén a prédikátor lakott. A ház hátsó

traktusában a közösség iskolája működött, és ott lakott a tanító is. KAPOSSY 171. Az evangélikusok 1714-ben

Pápáról történt kiűzése után az ingatlan feletti tulajdonjoguk is megszűnt. Az 1735-ös birtokösszeírás szerint

a ház már uradalmi tulajdonban volt, amelyet bérbe adva hasznosítottak. A számadásokban továbbra is

oratorium lutheranorum-ként azonosított ingatlant 1737-ben és 1740-ben Mathias Hirschl, 1743-ban pedig a

zsidó közösség (communitas judaeorum) bérelte évi 40 forintért. HARIS 1998. 359., MOL P 1216 capsa 56.

1737., 1740. és 1743. évi számadások. 201

Uo.

56

pálinkamérés jogát, így nem kellett kiköltöznie és boltját sem kellett feladnia. A

bérbeadáskor a házhoz tartozó padlásról, kocsiszínről és pincéről leltárt vettek fel és

kikötötték, hogy a szerződés lejártakor mindent az átadás kori állapotban köteles majd

visszaadni.202

Ezzel nem értek véget Neuman Ábrahám ingatlanügyei. 1824 szeptemberében Esztergomi

Ignác táblabíró a városi tanács előtt bejelentette, hogy a város főterén, a plébániatemplom

mellett található házát (Hosszú utca 6. szám) a hozzá tartozó szántófölddel együtt eladta

Löwi Dániel pesti kereskedőnek 12000 ezüst forintért. A város azonban megtagadta a

házvásárlás jóváhagyását, mivel a kereskedő nem kapott Pápára letelepedési engedélyt.

Löwi ezután megegyezett Neuman Ábrahámmal, hogy a házat átengedi neki, aki még

1808-ban szabad házvásárlási jogot nyert az uradalmi prefektustól. Így a város az ő nevére

írta be a házat. Pár nappal később Neuman azzal a kéréssel folyamodott az uradalomhoz,

hogy mivel az uraságnak kényelmetlen, ha egy zsidó a templom közelében lakik, cseréljék

el az Esztergomi-féle házat azzal az uradalmival, amelyben ő lakik, azaz a nemrégiben

bérbe vett Tanhoffer-féle házzal.203

Az Esztergomi-féle ház fejében 1000 forintot és a

hozzá tartozó gyenge minőségű szántóföldet kérte, és tulajdonképpen vissza kívánta

vásárolni a bérleményként használt házat. Hivatkozott arra, hogy a Tanhoffer-féle ház

tetőszéke elkorhadt és hamarosan a fejére fog esni. Az uradalom jóváhagyása nem maradt

fenn, azonban két hónappal később a zsidó által bérelt házról vagyonbecsűt készítettek,

nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy a cserét nyélbe üthessék.204

Az időről-időre megnyilvánuló tiltó szándék ellenére a levéltári adatok folyamatos

ingatlanforgalmat dokumentálnak a zsidók esetében is, tehát a családok számának

növekedésével párhuzamosan a zsidó háztulajdonosok száma is növekedett. A városi

tanácsi jegyzőkönyvek számtalan adás-vételt megörökítettek. A bejegyzések pontosan

megnevezték a forgalomba került ingatlan városon belüli helyét és kataszteri számát is, így

a telekszámokat közlő térképek segítségével ezek pontosan beazonosíthatók. A város

főterén, ahol a hetipiacot és a vásárokat tartották, a teret övező házak csaknem mindegyikét

zsidók bírták, tulajdonban vagy bérben, és itt többnyire boltot nyitottak vagy béreltek.

Természetesen nem csak az újonnan letelepülő zsidók vásároltak maguknak házat a

városban. A betelepülők pedig (már) nem kizárólag voltak olyan tőkével rendelkező

zsidók, akiknek jövedelemforrását egy megvásárolt városi ingatlan jelentette. Ezekkel függ

össze azon adás-vételek megjelenése, majd számuknak növekedése, amelyeknek mindkét

szereplője (nem ritkán) helyi zsidó.205

Az eddig elmondottakat igen tömören fejezi ki két

adás-vételi ügy. 1794-ben Weiner Fülöp és felesége, Bela Kaje az Ispotály utcában álló

193-as számú házukat, egy a Koldus telekben található földdel együtt 1600 forintért

eladták Grünbaum Wolf zsidónak.206

A ház szomszédja északról a zsinagóga, délről pedig

egy Jandel nevű zsidó háza volt. 1795-ben a pápai városi tanács kiadta a házlevelet Fülöp

Józsefnek, amelyben azt igazolta, hogy a zsidó az Ispotály utcában Kiss Jakab és Kiss

Sámson nevű zsidók házai szomszédságában álló házát eladta vejének, Simon Izsáknak

202

MOL P 1216 capsa 64. nr. 247. A Neuman gyűrűspecsétjével és héber betűs aláírásával ellátott szerződés

tanúi Munk Ádám és Krausz Simon szomszédos boltosok és Vinterberg József zsidó orvos voltak. 203

Uo. „… nicht angenehm ist daß ein Jude bei der großen Kirche gegenüber vohne.” 204

Uo. 205

VeML V.2.a. 311/1821. július 21. Donauberg Lázár pápai zsidó a tanács előtt vallja, hogy 1370

váltóforintért megvásárolta Fleischer Mózes maradékainak az Ispitály utcában Eisenstädter Singer Salamon

és Bettlheim Seligman háza közt lévő kontraktuális házát, amelyet azok adóssága miatt a városbíró tudtával

kótyavetye alá vettek, amit aztán megbánt és ugyanannyiért eladta Unger Salamon pápai zsidónak. A város

nem talált kifogást, ezért kiadta a házlevelet. 206

VeML V.2.a 3/1794. augusztus 9. A birtokkönyvből azt is megtudhatjuk, hogy a házat Weinerék 1791.

június 26-án vásárolták 650 rajnai forintért. MOL S 18

57

420 forintért.207

Az uradalmi fogdában raboskodó Leb Salamon Ispotály utcai házát a

városi tanács elárverezte, s tekintve, hogy nem keresztény tulajdonú házról volt szó, nem

ellenezték a zsidók licitálását sem. Így sikerült Neumann Dávidnak, mint legtöbbet

ígérőnek 5747 forintért megvásárolni a házat. A városi tanács aztán a ház bevallását sem

akadályozta, mert a zsidó tulajdonosok száma ezzel nem nőtt a városban.208

Nehéz volt

megakadályozni a házszerzést akkor, ha valamelyik keresztény pápai háztulajdonos

nagyösszegű tartozást halmozott fel zsidó hitelezőjével szemben. Így került a város egyik

ismert, ma is álló háza, az ún. Corvinus (vagy Korvin)-ház a Csúzy család birtokából

Lachenbach Henrik nagykanizsai kereskedő209

kezére. A 22000 váltóforintnyi tartozása

kifizetésére Csúzy János nem csak a 14500 váltóforintra becsült házat engedte át

Lachenbachnak, hanem az 5000 váltóforintra becsült veszprémi malmát és további 2500

váltóforint készpénzt is.210

A városi jegyzőkönyvek több olyan bevallást is megőriztek, amikor keresztény vevő

zsidótól vásárolt házat. Brenner Ferenc pápai pékmester nem csak házat vásárolt az Új

utcában Rechnitz Gusztáv bőrkereskedő feleségétől, hanem a házhoz tartozó három

különböző helyen fekvő szántóföldet is.211

A vizsgált bő száz év során nem mindig ugyanaz az eljárás érvényesült a zsidók

letelepedése és házvásárlása során. Változott a földesúri szemlélet és a helyi viszonyok is.

Az esetekből az is kiderül, hogy a földesúrral megkötött szerződésben foglaltak ellenére a

városi tanács már a házlevél kiadása előtt engedélyt kért a földesúrtól, vagy a házlevélért

folyamodó eleve a földesúri engedély birtokában kérte a város jóváhagyását.212

A

házvásárlási engedélyek indoklásánál gyakori szempont volt a vásárló magaviselete. Erről

a város, de legtöbbször a zsidó község is véleményt nyilvánított. Ha kifogásuk nem volt a

kérelmező személye ellen, akkor ez nyomatékkal szolgált a kedvező döntéseknél.213

Sok

207

VeML V.2.a. 3/1795. július 25. További példák: Mattersdorfer Löbl a Szentlászló utcában álló házát,

amelynek keresztény tulajdonosok házai álltak a szomszédságában, 150 forintért eladta Izsák Raphael

zsidónak. VeML V.2 a 1/1794. március 8.; özv. Zakariás Pálné Kirschner Erzsébet a Kristóf utcában, Első

János és Haaz György háza között található házát eladta Salzer Leopold pápai zsidónak 2000 forintért. VeML

V.2.a 1/1794. február 22. 208

VeML V.2.a 259/1815. június 24. 209

A Lachenbach(er) család kanizsai vállalkozásairól lásd: KAPOSI 2006. 266. passim 210

MOL P 1216 capsa 64. nr. 234. Az ingatlanátvétellel a kanizsai zsidó csak a pénzét kívánta visszaszerezni,

és valószínűleg nem kívánt Pápán letelepedni, hiszen a házat még aznap eladta Esterházy Miklósnak 4000

pengő forintért. 1827. december 28. 211

VeML V.2.a. 365/1834. május 17. További adás-vételek: Klein Májer Ispitály utcai házát Pakrócz Ferenc

városi polgár, kefekötő mester vásárolta meg. Uo. 443/1823. november 8. Abeles Lipótné ugyanitt található

159-es számú házát 1826-ban szintén iparos vásárolta meg, Papp Ferenc takácsmester. Uo. 161/1826.

március 11. 212

VeML V.2.a. 320/1806. szeptember 6. „Tekintetes Vigyázó Magdolna néhai Ányos János özvegyének

abbéli levele bé mutattatván, mely szerint azon házát, melyet executioképpen Hartmann Moyses zsidótól az

Ispitály utcában egyfelől Farkas zsidó szabó, más felől öreg Kopf Antal szomszédságában átvett, Grinfeld

Salamon zsidónak 1550 forinton eladván, bevallotta. A nevezett zsidónak házvételre a méltóságos uraságtól

engedelme lévén, azért a bévallás nem elleneztetik, sőt a vallásról szóló levél kiadni rendeltetik.”

Szombathelyen a városi magisztrátus döntött a zsidók lakhatási és ingatlanszerzési ügyeiben. Erőteljesen

korlátozva lehetőségeiket, igyekezett megakadályozni, hogy a zsidók a megszerzett jogot családjuk más

tagjaira is kiterjesszék, vagy szétköltözve újabb zsidó háztartásokat hozzanak létre a városban. A Kohn

család lakhatásért folytatott évtizedes küzdelme jól megvilágítja a városi vezetés ellenállását, így a

letelepedni szándékozó zsidók lehetőségeit is. TILCSIK 2010. 45–48., 50–52. 213

MOL P 1216 capsa 64. nr. 265. Protocollum resolutionum Papensium, nr. 44. Ménfő, 1816. május 21.

Osvald Dániel vármegyei tisztviselő nemes házának megvásárlására engedélyt kérő Schlesinger Mózes

esetében az uradalmi kormányzó régens véleménye az volt, hogy mivel olyan keresztény vevő nem

jelentkezett, aki hasonló feltételekkel megvásárolta volna a házat, „az instansnak ebbéli kérését annál

kevesebbet lehet megtagadni, hogy ennek eddig való jó magaviselete ellen legkisebb kifogás sem a város

béliek, sem a zsidó községtől nincsen.”

58

háztulajdonos azonban nem hagyatta jóvá házvásárlását sem az uradalommal, sem a

várossal, így a megvásárolt ingatlanuk után nem fizették meg az illetéket, de házlevelet

sem szereztek.214

Az engedély nélküli házvásárlásokhoz partnerekre is szükség volt. A

keresztény lakosok, ha saját érdekük megkívánta, ugyanúgy igyekeztek a hatóságokat

megkerülni, mint a velük szerződő zsidók. Amikor 1834-ben a zsidó község bejelentette a

városi tanács előtt, hogy meg kívánja vásárolni Materényi József ügyvéd Új utcai

kontraktuális házát 1250 váltóforintért, a városi hatóság eljárása során kiderült, hogy a

község a házban már lakott egy szobát és az épületen javításokat is végzett. A város emiatt

azt tanácsolta a prefektusnak, hogy ne engedélyezze a ház megvásárlását a zsidó

községnek. Erre azonban mégis sor került a következő évben.215

A ház későbbi

hasznosítását nem ismerjük, de azt tudjuk, hogy Meller Jánosné Ispotály utca 159. szám

alatt álló házát 1847-ben a hitközség 4000 váltóforintért iskola céljára vásárolta meg. A

város az épület iskola céljára való hasznosítása miatt eltekintett a keresztények elővásárlási

jogától, és elengedte az adókat.216

1849. március–áprilisban, amikor a várost a császári

katonaság elfoglalta, a katonák elszállásolására a város többek közt a zsidó iskolát utaltatta

ki, a szállássá alakítás költségeit pedig maga állta.217

A zsidó községgel kötött földesúri szerződés 1832-ben történt megújításakor a

házvásárlási engedély elnyeréséért fizetendő összegeket is rögzítették.218

A házszerzés

feltételeinek szabályozása szerint egy keresztény házának megvásárlásához elnyert

engedély fejében a vevő 10 császári aranyat volt köteles az uradalmi pénztárba befizetni.

Ha a házat zsidó tulajdonostól vásárolta, akkor a fenti díj felét, azaz 5 aranyat kellett

fizetni. Minden háztulajdonnal kapcsolatos ügyletről (vásárlásról vagy eladásról) szóban

vagy írásban ún. bevallást kellett tenni a városi tanács előtt. A bevallásról a városi hatóság

házlevelet állított ki, ezzel mintegy közjegyzői funkciót látva el. Az uradalomnak fizetendő

díjakon fölül, függetlenül az eladó kilététől, a vevő a városi tűzi pénztárba is be kellett

fizesse a szokott illetéket.219

A város az így beszedett pénzt a tűzoltó eszközök

karbantartására fordította és erről külön számadást vezetett.220

Az 1820-as években a házvásárlások alkalmával a ház értékének megfelelően megállapított

további díjat kellett fizetni a városnak esküdtváltság címén, illetve adakozni kellett a

városháza építésére is.

Pápa polgári városrészén kívül eső külvárosaiban, az Alsó- és Felsőmajorban, ahol

a belvárosi telkekhez tartozó majorok voltak, jóval kevesebb zsidó telepedett le. Így ezekre

a városrészekre vonatkozó ingatlanforgalomban is jóval kisebb számban akadtak zsidó

érintettek. A Felsőmajorban működtek a városi pálinkafőzők és a hamuházak, amelyeket

214

1834-ben a városi jegyzőkönyvbe húsz ilyen tulajdonos nevét vették fel, akiknek többsége pápai nemes

volt, de köztük volt a zsidó község és konkrétan Burghardt Leopoldné is. VeML V.2.a 952/1834. december

11. 215

VeML V.2.a 523/1834. július 5., ill. 85/1835. január 24., 94/1835. január 31. 216

VeML V.2.a 924/1847. június 15. 217

VeML V.42.a 317/1849. március 31. 218

Hasonló szabályozás korábbról nem maradt fenn, de létezése biztosra vehető. 219

MOL P 1216 capsa 67. nr. 70. A pápai zsidó községgel kötött uradalmi szerződés. Pápa, 1832. augusztus

11. A zsidóság tömeges házvásárlása és megtelepedése ellen Pápa város folyamatosan tiltakozott a

földesúrnál, ugyanis a letelepülők nem minden esetben voltak kötelesek a városi terheket is viselni, illetve a

városnak adózni. A kompromisszumos megoldások keresését tükrözik a többször változó szabályozások,

amelyeknek betartását azonban a városi hatóság nem mindig tudta elérni. 1833-ban a vármegyei közgyűlésen

részletes vita folyt a zsidók Pápa belsővárosi letelepedése és adózása ügyében. VeML IV. 1. b 2586/1833.

december 9. 220

VeML V.2.a 289/1815. július 31. Az 1815. évi jegyzőkönyvben fel is sorolták az azévi házvásárlókat,

köztük Spitzer Ábrahámot, aki 9000 forintért vett háza után 150 forint illetéket fizetett, illetve Neumann

Dávidot, aki 5745 forint után egyelőre még nem fizetett. Uo. 299/1815. augusztus 12.

59

többnyire zsidók béreltek, akárcsak a városrész minden egyes utcájában működő kocsmát

is.221

Közülük nem minden család lakott helyben, ebben a városrészben. Mivel a két

külvárosi városrész tanácsának iratai közül csak az Alsóvárosból maradt fenn tanácsülési

jegyzőkönyv (az is mindössze három évből), nem ismerhetjük meg részleteiben a fennálló

helyzetet. A városrésszel kötött szerződésekből az mindenesetre biztosra mondható, hogy

az ingatlanszerzés nem volt előzetes földesúri letelepedési engedélyhez kötve, az uradalmi

tiszthez csupán láttamozásra kellett benyújtani a házlevelet.222

Ez a könnyebbség, illetve a

nemesség nagyobb arányú jelenléte a városrészben elvileg kedvezett volna a zsidók itteni

nagyobb arányú házvásárlásának, azonban ez önmagában nem jelentett akkora vonzerőt,

mint a forgalmas belsővárosi piac és boltok nyújtotta gazdasági előny, illetve a zsidó

közösségi intézmények közelsége. Másrészt az uradalom az idegenek (elsősorban zsidók)

letelepedésének kérdését itt is szigorúan a kezében kívánta tartani. Miután azt tapasztalta,

hogy a könnyebb ingatlanszerzést többen is kihasználták, és itt telepedtek le, az úriszék

1817-ban megtiltotta, hogy az Alsóvárosban engedély nélkül zsidó lakókat

befogadjanak.223

Így korszakunkban mindvégig túlnyomó többségben voltak a belsővárosi

zsidók a külvárosiakhoz képest.

221

„Felső majorokban lévő excellenciád pálinka háza üresen állott több esztendőtől fogva, amiatt

megrogyadozott és csaknem utolsó pusztulásra jutott. Most […] békerítettem, megfedettem, és zsidónak Szent

György naptól fogva száz forint árendában kiadtam.” MOL P 1216 capsa 59. nr. 87. Kiss Ferenc prefektus

levele Esterházy I. Károlyhoz. 1774. június 2. Pár évvel később, 1781-ben Bernard Dávid a Felsőmajorban

lévő uradalmi pálinkaház bérletéért és a pálinkafőzésért évi 112 forintot fizetett az uradalomnak. DREKK

Rationes 50. 222

PETRIK 2010. 143., HUDI 1995a. 77. 223

VeML V.12 94/1817. szeptember 5.

60

II. 2. A ZSIDÓSÁG JOGÁLLÁSA

II. 2. 1. ÁLLAMI SZABÁLYOZÁS

Magyarországon a zsidóság nem tagozódott be a rendi társadalomba, de társadalmi

jogállását a hatalom pontosan meghatározta. A zsidóság a rendeken kívül álló, korlátozott

jogokkal rendelkező, vallása és szokásai miatt elkülönülő közösségeket alkotott. Ennek

ellenére gazdasági súlyát tekintve korszakunkban egyre jelentősebb szerephez jutott.

Jogállása – az országos szabályozások általános érvénye mellett – településenként igencsak

eltérhetett a település jogállásának, illetve a földesúr egyéni gazdasági érdekeinek,

döntéseinek megfelelően.

Az magyarországi zsidóság újkori jogi helyzetét részben már érintettük, amikor

Magyarországon való megtelepedésük helyi feltételeiről és szabályozásáról beszéltünk.

Most röviden az államhatalom által megszabott általános jogi kereteket rajzoljuk meg,

amelyekhez a magánföldesúri védelem ellenére is a zsidóságnak alkalmazkodnia kellett.224

A középkorban kialakult királyi kamaraszolgaság intézménye a 17. században már nem élt,

a század végén meginduló és főként a 18. század első harmadában felerősödő

bevándorlással érkező zsidók letelepítésének vagy letelepedésük engedélyezésének joga a

nagy- és középbirtokos nemesség kezébe került.225

Ez azonban nem jelentette az uralkodói

jogok megszűnését vagy szűkülését, különösen az adóztatás területén nem.

A zsidóság jogállása köz- és magánjogi szempontból is szabályozott volt. A

diaszpórában élő zsidóságra mint ideiglenesen itt élő idegenekre tekintettek, akiknek

befogadása valamely hatalom (állami vagy földesúri) által adományozott kiváltság, amely

bizonyos jogokat is tartalmaz a zsidókra nézve. A befogadott és letelepült zsidóság

jogállásának alapját az ilyen egyedi kiváltságok képezték a 18. század első felében. Az

államhatalom részéről történt egységes jogi szabályozás első állomásának a türelmi adó

elrendelése és annak szabályozása tekinthető, majd ezen a téren is II. József türelmi

rendelete tette a legnagyobb lépést.226

Mindaddig jogállásukat többnyire a földesurak és a

városok szabályozták.

Az államhatalom a földesúri birtokokon nem tudta megakadályozni a zsidók

befogadását és közösségeik gyarapodását, s a bevándorlást paradox módon gyakran épp a

Habsburgok szomszédos tartományaiban bevezetett tiltó rendelkezések erősítették.

Letelepedésüket és tevékenységüket azonban a kamarai birtoknak számító szabad királyi

városok területén meg tudta akadályozni, s ebben az elsősorban céhes (iparos és

kereskedő) privilégiumait féltve őrző városi polgársággal is érdekközösségre jutott. I. Lipót

1693-ban, majd 1695-ben kitiltotta a zsidókat a bányavárosok hétmérföldes körzetéből, s

ezt a rendelkezését utódai is, valahányszor a zsidóság helyzetét szabályozták,

megerősítették.227

A tiltás elsősorban a zsidók vám-, harmincad- és nemesfémbánya

bérlését kívánta megakadályozni, amely ellen a 17. századi országgyűlések folyamatosan

törvénykeztek – eredménytelenül.228

Hosszú uralkodása alatt Mária Terézia is többször hozott zsidókra vonatkozó

rendeleteket, és három ún. zsidó-szabályzatot (Judenordnung) is kiadott (1753, 1764,

1776). Megtiltotta nekik a puskaporral és salétrommal (1742), valamint a borral való

kereskedést (1749), tiltotta a protestáns felekezetek zsidók közti térítését (1761), a zsidó

224

A magyarországi zsidóság jogállásának ismertetését az alábbi művek alapján foglaljuk össze: GONDA

1992, GRÜNWALD, SCHEIBER 1963, HARASZTI 1999, KOMORÓCZY 2012, SIMON 1936, VIRÁG 1935 225

HARASZTI 1999. 131. VIRÁG 1935. 34. 226

GYURGYÁK 2001. 30–31. 227

III. Károly 1726-ban, utódai 1748-ban, 1790-ben, 1840-ben. A tilalmat csak 1860-ban törölték el! 228

VIRÁG 1935

61

gyermekek erőszakos megkeresztelését (1762, 1775), megtiltotta, hogy zsidók keresztény

könyvekkel kereskedjenek (1771), ugyanakkor engedélyezte számukra a szabad

kereskedést az ország egész területén (1770). A zsidók számára alkotott

szabályrendeleteiben megtiltotta, hogy zsidók keresztény szolgát tartsanak (kivéve a

kocsist), szigorította az idegen zsidók esetében a városi tartózkodást és azt illeték

megfizetéséhez kötötte. Ugyanakkor ösztönözte őket vászon- és gyapjútermékeket előállító

gyárak létesítésére (1764), ún. zsidó Főigazgatóságot (Generaldirektion) állított fel, új

zsidóeskü-formulát vezetett be és a zsidó férfiak számára pedig kötelező szakállviselést írt

elő.229

II. József felvilágosult politikájába illeszkedett a zsidókról való gondolkodásmódja

is. Az 1783. március 31-én kelt, zsidókra vonatkozó rendeletének (Systematica Gentis

Judaicæ Regulatio, azaz Rendszabás a zsidó népre vonatkozóan) kiadását két évig tartó

előkészítés előzte meg. Az így született rendelkezés előírásaival, a benne biztosított

jogokkal nagyban hozzájárult a hazai modern zsidó társadalom kialakulásához.230

A

magyarországi zsidóság létszámát nem kívánta korlátozni, és a bányavárosok kivételével

szabad letelepedési jogot adott az ország minden városában, továbbá engedélyezte

számukra az iparűzést és a földbérletet is, ha azon a földön maguk kívántak gazdálkodni. A

rendelet előírta, hogy a zsidó községek az ország területén használatos nyelven (magyarul,

latinul vagy németül) vezessék irataikat, az istentiszteleteken kívül pedig ne használják a

hébert. Az adott helyen általánosan használatos nyelv elsajátítására két év türelmi időt

hagyott a rendelet. Nyilván ezzel is összefüggésben engedélyezte a zsidó gyermekek

számára a nyilvános nemzeti iskolák látogatását, egyben előírta az állami felügyelet alatt

álló zsidó iskolák felállítását is a nagyobb községekben, kezdetben kizárólag keresztény

tanítókkal, majd olyan zsidó tanítókkal, akik világi képzést kaptak. Az iskolákban a zsidó

szülők által fizetett hitoktatóról is gondoskodni kellett. Ott, ahol ilyen iskolákat

létrehoznak, megtiltotta a magánoktatást, és a 6 évet betöltött zsidó fiúkat kötelezte az

iskolák látogatására. Lehetővé tette számukra a felsőfokú iskolák látogatását is. Eltörölte a

zsidók számára korábban kötelező megkülönböztető jel viselését, bizonyos esetekben

engedélyezte kard viselését is. A szakállviselet eltörlését előíró rendelkezését a zsidóság

heves ellenkezése miatt visszavonni kényszerült. A rendelet lehetővé tett az addig tiltott

szakmák (pecsétvésés, puskaporral és salétrommal való kereskedés) folytatását, továbbá

zsidó inasok számára a céhekbe való belépést, hogy kitanulva mesterek lehessenek. II.

József 1787-ben kiadott névrendelete megtiltotta a héber nevek további használatát és

meghatározta a felvehető új nevek körét, továbbá kötelezte a zsidókat német nyelvű

családnév felvételére. A zsidókra vonatkozó türelmi rendelet mellett II. József alatt hozott

további helytartótanácsi rendelkezések is a zsidók elkülönülésének fokozatos felszámolása

irányába hatottak. Korlátozták a rabbinikus bíróságok hatáskörét azzal, hogy a zsidó

községeknek megtiltották, hogy tagjaikra büntetést rójanak ki.231

1786-tól csak azoknak a

zsidó ifjaknak engedélyezték a házasságot, akik elvégezték az elemi iskolát.232

1787-ben a

magyarországi zsidó községek számára egységesen előírt minta-szabályzatot (Statuten)

fogalmaztak meg.233

Fontos előrelépést jelentett, amikor 1787-ben a Helytartótanács

engedélyezte zsidó iparosoknak, hogy alkalmazottat (segédet, inast) tarthassanak.234

II.

József halála után a városok a zsidók újbóli kitiltását kívánták elérni és vissza kívánták

229

KOMORÓCZY 2012. I. 791–795. 230

KOMORÓCZY 2012. I. 808. GONDA 1992. 261–268. 231

KOMORÓCZY 2012. I. 817. 232

Ehhez tartotta magát Pápán a földesúr is a helyi zsidóságra vonatkozóan 1832-ben kiadott

szabályrendeletében. 233

Szövegét legutóbb kiadta: BARABÁS 2007. 660–668. 234

KOMORÓCZY 2012. I. 818., MZsO XVIII. 399.

62

állítani a zsidók gazdasági tevékenységét a városokban korlátozó korábbi tiltásokat is. A

zsidók ügyét az 1792-es országgyűlésen kívánták napirendre tűzni. Addig is az 1790:38.

törvénycikk (De Judæis) a zsidók tekintetében az 1790. január 1-jén fennállt állapotok

fenntartására, illetve visszaállítására kötelezte a városokat. Az országgyűlés elé terjesztett

Haller József-féle tervezet, amely a zsidók helyzetét kívánta rendezni, végül nem került

napirendre. Így egészen 1840-ig ez a deklarált elv maradt érvényben. Az eltelt ötven év

alatt a közgondolkodásban és a magyar politikai elit gondolkodásában is bekövetkezett

változások hatására egyre inkább az a gondolat fogalmazódott meg a magyar

országgyűléseken (elsősorban a liberális ellenzék körében), hogy a hazai zsidóság kapja

meg mindazokat a jogokat, amelyeket a nem-nemes népesség is élvez, beleértve ebbe azt

is, hogy ha a türelmi adót eltörlik, akkor a zsidóság a közterhek viselésében szintén az

adózó lakossággal azonos megítélés alá essen. Ez a törekvés azonban, amely a zsidóság

polgári egyenjogúsítását eredményezhette volna, egyelőre megtört a főrendek és a

kormányzat ellenkező akaratán. Az 1839/40. évi országgyűlésen megalkotott 29.

törvénycikk csak részeredményeket hozott. Az országgyűlési vita során felvetett teljes

polgári és vallási emancipáció ekkor még nem valósult meg.235

Ennek ellenére a törvény

rendelkezései hozzájárultak a zsidóság gazdasági és társadalmi felemelkedéséhez. A

törvény kimondta, hogy a Magyarországon született zsidók és a letelepedési engedéllyel

rendelkezők – a bányavárosok kivételével – az egész országban bárhol letelepedhetnek és

lakhatnak. Megengedte nekik, hogy gyárat alapítsanak, bármilyen mesterséget űzzenek,

beleértve a céhes mesterségeket is, zsidó legényeket tartsanak, akiket taníthatnak. A

törvény előírta, hogy a zsidók vegyenek fel állandó vezetéknevet és személynevet, a

születendő gyermekeiket anyakönyvezzék, szerződéseiket pedig a hazában divatozó élő

nyelven írják. Azokon a településeken, ahol az eddig is megvolt, fenntartotta azt a jogukat,

hogy ingatlant szerezzenek. A türelmi adó fizetésének kötelezettségét ez a törvény sem

törölte el. Ugyanezen az országgyűlésen a zsidóság gazdasági tevékenységét kedvezően

befolyásoló további törvények születtek; az ún. váltótörvény (15. tc.) és a kereskedőkről

szóló (16. tc.) törvény.

A magyar zsidóság jogi helyzetének kérdése az utolsó rendi országgyűlésen és az

1848/49. évi nemzetgyűlésen is előkerült. Utóbbinak komoly szándéka volt a zsidóság

egyenjogúsítása. A Szemere Bertalan miniszterelnök által benyújtott törvénytervezet a

teljes polgári és vallási egyenjogúsítást célozta. Az országgyűlés által elfogadott 1849: 9.

törvénycikk végül csupán a polgári egyenjogúsítást tartalmazta. A törvénycikk azonban

nem került be a magyar törvénytárba, soha nem is léphetett hatályba.236

II. 2. 1. 1. A TÜRELMI ADÓ KÉRDÉSE

A zsidóság magyarországi jogállását meghatározó szabályok rövid összefoglalása

után szólni kell még ezekkel összefüggésben a kereken egy évszázadon keresztül a

magyarországi zsidókra kivetett országos adóról is.

A zsidóság létszámbeli növekedésének megakadályozása, illetve mozgásterük korlátozása

mellett az államhatalom a megtelepült és immár megtűrt zsidóság állami megadóztatására

is kísérletet tett. Az ún. türelmi adó (taxa tolerantialis) kivetésére először 1698-ban I. Lipót

tett kísérletet. Az adó kifejezetten csak a zsidóságot sújtotta, amelyet megtűrésük fejében,

sőt – mint fogalmaztak – „elkövetett csalásaikért méltó büntetés”-ként szabták ki rájuk.237

A zsidók megtűrését vagy kiűzését uralkodói jognak tekintették, ezért a megtűrésükért

235

Az országgyűlési vitát legutóbb összefoglalta: KOMORÓCZY 2012. I. 1030–1039. 236

MARCZALI 1933, MISKOLCZY 1998, KOMORÓCZY 2012. I. 1179–1185. 237

VIRÁG 1935. 21. Kiadása: MZsO II. 298.

63

megkövetelt adó kivetése is felségjog volt. Az évente beszedni szándékozott adót azonban

jószerével csak a következő évben tudták beszedni, bár az összeg jelentős, 24000 forint

volt. Ennek legfőbb oka a vármegyék ellenállása, amelyek az újabb adók kivetését

országgyűlési jóváhagyáshoz kötötték, erről viszont ekkor országgyűlés nem tárgyalt. A

nemesség hagyományos adómegajánlási jogának a zsidók adózása ügyében is fenntartani

szándékozott elve mögött részben a nemesség anyagi érdekei húzódtak meg. Az

adóügyekben is illetékes vármegyei közgyűlések tagjai közt ültek a zsidókat birtokaikra

befogadó birtokosok is, akik szintén adó fejében tették lehetővé birtokaikon a letelepedést.

Az érvényben lévő szabályok szerint a zsidók az egyébként magánszerződésnek

tekinthető védlevelekben foglalt védelmi adón fölül csak a megyének és annak a városnak

a házipénztárába fizettek adót, amelyben laktak.238

A nemesség ellenállása miatt a

rendszeresnek szánt türelmi adó egyelőre csak rendszertelen bevételt hozott a kincstár

javára. A zsidóság állami megadóztatásának terve azonban továbbra is fennállt,

kivetésének előkészítéseként hajtották végre az 1735–1738-as zsidó összeírást is, majd

Mária Terézia vetette fel újra a kérdést, amikor az örökösödési háború idején újabb

adóbevételekre volt szüksége az államkincstárnak. 1743-ban azzal az indoklással kívánta

megadóztatni a magyarországi zsidóságot, hogy mivel nem katonáskodnak, így tudnának

hozzájárulni a háborús erőfeszítésekhez, kiadásokhoz. Az adót ekkor még rendkívüli

hadiadóként hajtották be, de sikeresen csupán 14 megyében, a szintén ekkor elrendelt zsidó

összeírás adatai alapján, családonként 6 forintot követelve.239

1746-ban már fejadónként,

minden zsidó lakosra 2 forintot kivetve szedték be az adót az 1746-ban elrendelt részletes

országos zsidó összeírásra alapozva. A megyék ellenállása miatt ezt az adót sem tudták

maradéktalanul behajtani. Ezért Mária Terézia 1749-ben a kinyilvánította, hogy a zsidók

megtűrése az ő felségjoga, tehát jogában áll éves adót követelni tőlük. A Helytartótanács és

a Kamara tagjaiból alakult bizottság a zsidók képviselőivel Pozsonyban megegyezett az

adó mértékéről, felosztásáról és behajtásáról. A kialkudott összeg végül évi 20000 forint

lett, amit két részletben kellett befizetni. Ez a kezdeti összeg az évek során többször

emelkedett, ami miatt a 19. század első évtizedeire óriási hátralékok halmozódtak fel.240

Az adó felosztásába a Kamara nem szólt bele, a behajtásban pedig a megyék eleinte nem

vettek részt. Ezt a megyei szinten kiválasztott zsidó türelmi adó tisztviselők (adószedők)

végezték. Az összegek növekedésével és a hátralékok felhalmozódásával azonban a

megyei adminisztráció is mindinkább arra kényszerült, hogy belefolyjon a türelmi adóval

kapcsolatos ügyekbe. Veszprém megyében eleinte járásonként, majd két türelmiadó-

kerületet kialakítva (Veszprém, Pápa) vetették ki az adót. A behajtandó összeget a lakosság

számának, illetve jövedelmének arányában osztották fel.241

Az adó községen belüli

238

VIRÁG 1935. 21., KOMORÓCZY 2012. 774. 239

Veszprém vármegye közgyűlésén 1743. május 7-én hirdették ki a Helytartótanács rendeletét, amely

szerint minden külön kenyéren élő zsidó évi 6 forintot köteles fizetni: „judæos hocce ærarii regii

extraordinariæ necessitatis casu singulum hospitem in distincto pane existentem taxæ florenorum sex annue

subjici decreverit.” VeML IV.1.a 5/1743. május 7. A pápai zsidók hadiadó címén nem ilyen mértékű adót

fizettek. Az adóról szóló kimutatás szerint ugyanis négy jogcímen megállapított összegek tették ki az adó

pontos mértékét. Eszerint 1 forintot fizettek személyük után, ezen fölül a háztulajdonosok további 2 forintot,

a bolttal rendelkezők egyenként további 2 forintot, a pálinka- vagy hamufőzéshez használt üstjeik után pedig

további 2–2 forintot. Így a bolttal rendelkező és három üstöt működtető Philippus Jacob 9 forintot, a házzal

és bolttal rendelkező Franciscus Moises, illetve Hirschl Dávid 5–5 forintot fizettek. Ekkor a városban lakó 12

családfő összesen 42 forintot fizetett. VeML IV.1.b 1/1744. július 25. 240

Elnevezései: taxa tolerantialis, Toleranzgeld, Duldungsteuer, türedelem pénz, malke gelt (királynő pénze),

taszka. KOMORÓCZY 2012. I. 779. 1755-ben 25000, 1760-ban 30000, 1772-ben 50000, 1778-ban 80000,

1812-ben 160000 forintot tett ki a befizetendő adó. KOMORÓCZY 2012. I. 782–783. 241

1780-ban a Palotai járásban élő 62 család összesen 834 forintot fizetett be, a Rédei (Cseszneki) járás 38

családja 1428 forintot, a Veszprémi járásban pedig 36 családfő 1768 forintot. MOL C 43 F. 1. nr. 38. A

számok azt mutatják, hogy a megyék szintjén nem érvényesült az adó egységes fejpénzként való kivetésének

64

felosztására általánosan érvényes szabály nem volt. Volt, ahol az összeget a közösség

tagjai között egyenlően osztották el, míg máshol az egyes családok teherbíró képessége

szerint. Az adó időről-időre történő kivetéséhez rendszeres összeírásokat foganatosítottak,

s bár a vármegyei hatóságok igyekeztek a türelmi adó ügyéből kimaradni, adminisztrációs

apparátusuk nélkül ezek nem voltak lebonyolíthatók.

A sérelmesnek tekintett adó befizetésében egyre nagyobb hátralékok keletkeztek,

1828-tól pedig az adó befizetésére egyáltalán nem is került sor. A zsidóság

egyenjogúsításával párhuzamosan zajló országgyűlési viták eredményeként végül csak

1846-ban sikerült eltörölni a nagy terhet jelentő diszkriminatív adónemet.

A Veszprém megyei – és így a pápai – zsidók türelmi adó ügye az országos

folyamatoknak megfelelően alakult. 1780-tól viszonylagos rendszerességgel összeírták a

megyei zsidóságot és jövedelmüket az adó pontos mértékének megállapítása érdekében.242

Az összeírások következetlen, eltérő részletessége miatt minden adatsorból nem állapítható

meg a zsidó lakosság pontos száma és pontos jövedelme, ezért a táblázatok összesítő

adatainak egymás mellé állításával megtévesztő adatsort kapnánk, ami téves

következtetésekre vezetne bennünket. Ezért csak a vármegye 1831-ben a helytartótanáccsal

folytatott vitájának adatait véve mintául, szólunk röviden a türelmi adó ügyéről. Ekkorra

már a hátralékok magas összege miatt az aktuális évre kivetett adó befizetése évről-évre

elmaradt, tovább növelve a tartozásokat.243

Veszprém vármegye 1831-ben a megyei

zsidóság által 1828-ig felhalmozott türelmi adóhátralék felének elengedését, illetve a másik

felének négy év alatt történő törlesztését kérte a helytartótanácstól, miközben

kinyilvánította, hogy az adó behajtása nem az ő feladata.244

A helytartótanács újabb

jövedelemösszeírást rendelt el, hogy meg lehessen állapítani a behajtható adó mértékét,

kihangsúlyozva, hogy mindenki becsületesen vallja be jövedelmét. Az összeírásban azokat

a községi tisztségviselőket (rabbi, törvénymondó, tanító, sakter, templomszolga) is fel

kellett tüntetni, akik helyett egyébként szolgálatuk miatt a közösség fizette meg az adót.245

elve. Ezzel szemben több helyen a megyére jutó összeget a zsidók jövedelme arányában vetették ki, illetve

úgy, hogy mindkét elvet érvényesítették. Az így kivetett adó egyharmada fejadó, a többi része pedig a község

tagjai vagyoni helyzetének megfelelően kivetett összeg volt. Aránytalanságot okozott továbbá a hátralékok

különböző mértéke is. Veszprém vármegye és a helytartótanács 1831. évi türelmiadó-vitájából kiderül, hogy

1821-ben a megyei zsidóság jövedelme 31031 forint, s az ez alapján megállapított türelmi adó pedig 4335

forint volt. A megye azt sérelmezte, hogy bár az újabb összeírások szerint a zsidóság jövedelme 1828-ban

már csak 15049 forint, 1831-ben pedig 10384 forint volt, mégis az 1821. évi magasabb adatoknak megfelelő

adót követelik tőlük. MOL C 55 F. 1. nr. 86. (1833) 242

MOL C 43, C 55. 243

A hátralékok képződésének több oka is volt. Egyrészt az országosan egy összegben megállapított adót

nem a tényleges jövedelmek figyelembevételével emelték meg újra és újra. Másrészt a zsidóság

fizetőképessége is nagymértékben meggyengült a napóleoni háborúk után, különösen a húszas években a

korábbi időszakokhoz képest a dekonjunktúra hatására. Egy 1824-ben kelt, a türelmi adó mértékének

leszállítását kérő vármegyei folyamodvány indoklása szerint a kül- és belkereskedelem hanyatlása és az árak

csökkenése miatt a kereskedelemből élők jövedelme erősen lecsökkent. A zsidók helyzetét az is rontotta,

hogy a válság hatására a tőlük alapanyagot hitelre vásárló kézművesek jó része is fizetésképtelenné vált. Az

1820-ban készült jövedelemösszeírásban – tapasztalatunk szerint – a zsidók egy része letagadta adósságát,

hogy hitelképessége ne romoljon, ugyanakkor olyan tehetős pápai és veszprémi zsidók is csődöt jelentettek,

akiknek tiszta jövedelme meghaladta az 1000 forintot. A folyamodványhoz mellékelt kimutatás szerint Pápán

1816-ban a tehetősebbek által fizetett 30, 40, 50, sőt 90 forintnyi adók mértékéhez képest 1824-ben az

összegeknek már csak az egynegyedét tudták kivetni rájuk, és az új összeírásból a korábbihoz képest 12

családfőt fizetésképtelensége miatt ki is kellett hagyni. A szabályok szerint ezek adóját a közösség

fizetőképes tagjai fizették. VeML IV.1.b 482/1824. augusztus 2. 244

VeML IV.1.b 1347/1831. június 27. 245

Uo. A Pápa városban ekkor összeírt 220 családfő jövedelme 3180 konvenciós forint, azaz 7950 váltóforint

volt. Az utasítás ellenére nem szerepel minden családfő az összeírásban, és a jövedelmek is feltűnően

65

A vármegyei kimutatás szerint a Veszprém megyei zsidóság adótartozása 1828-ban 22693

váltóforint volt, amelyből 1831-ig 7484 forintot törlesztettek.246

1829-ben újra megállapították a két türelmi adókerületbe tartozó zsidóság által fizetendő

adót. A pápai kerületre kirótt adó mértékét túl magasnak találták, és az akkori pápai türelmi

adó elöljáró, Szauer Ábrahám elérte, hogy ezt az összeget 1023 váltóforinttal

csökkentsék.247

A pápai zsidókra vonatkozó, türelmi adó megállapítása céljából készült összeírások

többsége tartalmazza a zsidók jövedelmét, ugyanakkor az azok alapján kivetett adó

mértékét nem. Az 1779-ből fennmaradt nyugták szerint a pápai türelmi adóvevő

(Toleranzperceptor) által beszedett összegeket a győri harmincadhivatalba fizették be.248

1779-ben két alkalommal is tűz pusztított Pápán az Ispotály és a szomszédos utcákban,

aminek elsősorban zsidó lakosok vallották kárát. A következő évben a zsidók kérelmezték

a helytartótanácstól a kárt szenvedettek türelmi adójának elengedését. A vármegye 31

pápai zsidó család 13000 forintra rúgó kárát állapította meg.249

II. 2. 2. ZSIDÓK A VÁROSBAN, ZSIDÓK AZ URADALOMBAN

A zsidóság jogi helyzetét az országos törvények és uralkodói rendeletek mellett

helyben földesura és a helyi hatóságok (vármegyei, városi testületek) is szabályozták. Ezek

hatósági jogköre elsősorban a lakhatás (letelepedés), az adóztatás és a bíráskodás területén

érvényesült. A földesúr és (esetünkben) a városi magisztrátus a szerződéseken alapuló

helyi viszonyokból következő hatásköri ügyeket, a megyei hatóságok pedig az országos

szabályok érvényesülését felügyelték.

A város lakóinak jogállása aszerint is tagolódott, hogy rendelkeztek-e már

polgárjoggal vagy sem. Ebben a bonyolult jogi viszonyrendszerben a zsidóságnak legalább

két vonatkozásban kellett igazodnia a kialakult jog- és szokásrendhez, és emiatt a

földesúrtól szerzett jogai érvényesítésekor gyakran szembekerülhetett a városi polgárság

érdekeivel. Mivel a zsidó község a Belsőváros területén jött létre és szervezeti tekintetben

hozzá tartoztak még a külső városrészeken letelepedett, sőt, a szomszédos települések

zsidó lakosai is, hatósági jogi értelemben is ez volt a meghatározó, személyükben a

belsővárosi hatóság alá tartoztak.250

II. 2. 2. 1. ADÓZÁS

Az adózás területén az országos (türelmi) adó mellett földesúri, városi és

vármegyei, illetve saját községi adó is terhelte a letelepedett zsidóságot.

FÖLDESÚRI TERHEK

Közismert, hogy a zsidóság magánföldesúri birtokokon történt letelepedése a

befogadó földesúr és uradalma érdekeit is szolgálta. A zsidóság gazdasági tevékenységéből

alacsonyak. A többség 20–30 forintos jövedelemmel rendelkezett és mindössze 5 családfőnek volt 100–150

forint közötti jövedelme, és csak egyetlen családfőnek 300 forint. 246

VeML IV.1.b 1347/1831. június 27. 247

VeML IV.1.b 731/1834. szeptember 26. 248

MOL C 43 F. 1. nr. 38. (1780) 249

Uo. F. 1. nr. 86. (1780). A Helytartótanács úgy rendelkezett, hogy a kárt szenvedettek adóját osszák el a

zsidó község többi tagja között. 250

HUDI 1995a. 115.

66

eredő közvetlen vagy közvetett jövedelmek uradalmi gazdaságra gyakorolt kedvező hatása

hosszú távon hatott. Az egyes bevándorló, letelepedni szándékozó zsidók megjelenésének

kézenfekvő, első hasznát a letelepedési engedély kvázi megvásárlásával lefizetett egyszeri

díjak jelentették. Ezt a továbbiakban rendszeresen egészítette ki a mások hatalmával

szemben nyújtott földesúri védelem biztosításáért évente megfizetett oltalompénz, az ún.

protectionális adó vagy Schutzgeld .

A letelepedési jog megszerzéséért – akárcsak a városi polgárjog elnyerésért a

keresztényeknek – a zsidóknak meghatározott taxát kellett fizetniük. Ennek összege térben

és időben változott. A 18. századból eleddig nincs pontos adatunk arra, hogy a Pápán és az

uradalom községeiben letelepülő zsidóknak mekkora egyszeri összeget kellett fizetniük.

Ezek aszerint is változhattak, hogy a letelepedni kívánó személy milyen jogállású házat

vásárolt vagy bérelt, továbbá milyen szakmát kívánt űzni. Ugyanis a letelepedéskor fizetett

összeg gyakran tartalmazta egyben az iparűzés jogáért fizetett összeget is. Az uradalom

központjában a taxák értelemszerűen magasabbak voltak, mint a többi birtokon. A Pápa

Belsőváros területén letelepedni kívánó zsidók helyzetét, a fizetendő összegek mértékét a

földesúr és város között fennálló, a fizetendő adók jogcíme és mértéke fölött folytatott

állandó vita is meghatározta. A földesúr érdeke az volt, hogy a zsidók minél kevesebb adót

fizessenek a város számára, azok az összegek inkább az ő bevételeit gyarapítsák. Így az

uradalom a vitás esetekben többnyire a zsidók védelmére kelt a várossal szemben.

1832-ben az uradalom újra összefoglalta a zsidók jogait és kötelességeit. A letelepedési

engedély-megadás földesúri hatáskörének megerősítésekor a fizetendő taksát is

megállapították. „Ha azok egyéb eránt arra érdemesek, az elöljárók meghallgatása után az

incolatus ki fog adattatni, és azon kegyes engedelem, a most uralkodó és meghatalmazott

m[éltóságos] gróf úr ő nagysága által is meg erősíttetett, azért e kegyelem ezután is a

maga mivoltában meg fog hagyattatni, úgy mindazonáltal, hogy minden incolatus levélnek

kiadásáért mint rendes és meghatározott taxa az incolatust nyerő által öt darab császári

aranyok természetben fognak a m[éltóságos] u[raság] cassájába fizettetni.”251

Ez a díj volt érvényben 1848-ban is egy főszolgabírói jelentés szerint. Az uradalom

falvaiban letelepülők esetében a fizetendő összeg 4–12 pengőforint között változott.252

A védelemért fizetett díjakra vonatkozó adatokat az uradalmi számadások éves

kivonataiból lehet kihámozni. A fizetési jogcímek következetlen megnevezése miatt

gyakran nehéz megállapítani a pontos összegeket, mivel az extractusok nem egyszer az

oltalompénzek összegét a zsidó községtől származó minden további jövedelemmel együtt,

egybevéve tüntetik fel.

A védelmi adó megállapításának módja korszakunk folyamán változott. Míg a 18.

század első harmadában éveken keresztül egy rögzített összeget fizettek (amit egyébként

egykori lélekszámuk alapján állapíthattak meg), a század közepétől a fizetendő összeget a

zsidók létszáma és háztulajdonosi vagy zsellér állapota szerint határozták meg. Ehhez

azonban rendszeres összeírásra volt szükség, amit viszont esetlegesen hajtottak végre. A

befizetendő összegeket valószínűleg úgy állapították meg, hogy az összeírás ideje óta

befogadott családokra megállapított adó összegét egyszerűen hozzáadták az előző évben

befizetett összeghez.

A számadások tanúsága szerint 1748 előtt a pápai zsidók 50 ezüstforintot fizettek

védelemért.253

A pápai zsidók tehát már a védlevél 1748-ban történt kibocsátását

megelőzően is kifejezett közösséget alkottak. A számadások adataiból kiindulva

251

MOL P 1216 capsa 67. nr. 70. A pápai zsidó községgel kötött uradalmi szerződés. Pápa, 1832. augusztus

11. 10. pont. 1849-ben, amikor a letelepedési engedély megadása városi hatáskör lett, a városi tanács 20

ezüstforintban állapította meg a fizetendő díjat. VeML V. 42.a 219/1849. 252

VeML IV. 1. b 494/1848. március 3. 253

MOL P 1216 capsa 56. nr. 9. (1732), nr. 18. (1735), nr. 48. (1746)

67

feltételezni lehet egy korábbi, a közösség által fizetendő taxára vonatkozó megegyezést.

Az ezt megelőző évek számadásaiban ugyanis a zsidók védelmi adójának (judæi a

protectione) változatlan 50 forintos összege mellett évről-évre további, zsidók által fizetett

védelmi adóösszegek is szerepelnek. Ennek magyarázata az lehet, hogy a zsidó lakosság

állandó növekedésével az eredeti lélekszámnak megfelelően kivetett összeget egy ideig

ugyan nem módosították, de az újonnan beköltözőket is adófizetésre kötelezték. A

földesúri védelem egy ritkább formáját is megőrizték a számadások, ugyanis a község által

fizetett taxán fölüli összegek esetében több helyen is máshol (pl. Győrben) élő zsidók helyi

védelmi adójáról van szó.254

Ezek egyben a kezdeti kétlakiságról korábban írtakra is

példaként szolgálhatnak. A fizetendő taxa mértékét valószínűleg 1748-ban növelték meg és

egységesítették, akkor már ugyanis az összeírt zsidókra (judæi a protectione secundum

conscriptionem) hivatkozva 96 forintos összegben állapították meg a fizetendő védelmi

adó mértékét.255

Egy 1749-ben kelt feljegyzésből egyértelmű, hogy ekkor a zsidó családok

egyenként 6 forint védelmi adót fizettek.256

1759-ben az uradalmi prefektusnak a földesúrral folytatott, a zsidók szolgáltatásaira

vonatkozó levelezéséből kiderül, hogy az előző évben a zsidók által konvenció szerint

fizetett összeg már 300 forintra rúgott. A zsidók ekkor azt kérték, hogy az elkészített

összeírásban szereplő adatoknak megfelelően 279 ft 50 krajcárra szállítsák le a fizetendő

adót, amely magában foglalja a házzal rendelkező, vagy házatlan zsellér zsidók

családonként fizetendő 6 forintos védelmi adóját, az özvegyek által fejenként fizetendő 1

forint 50 krajcár összeget, a bormérésért fizetendő 75, a zsinagógahelyért fizetendő 10, a

temető után járó 6 és egy községi ház után járó 13 forintos összeget is.257

A prefektus nem

érezte szükségesnek a cenzus leszállítását, mivel állítása szerint a biztosított

haszonvételekért és a biztosított jogokért más községek nagyobb összegeket fizetnek.

Véleménye szerint a pápaiak annál is inkább képesek megfizetni a földesúri adót, mivel a

közösségükhöz tartozó, de nem Pápán lakó hitsorsosaikat magadóztatják, ha azok a

városban valamilyen kereskedést űznek, vagy haszonvételt bérelnek.258

Egy fél évszázad múlva a fizetendő védelmi adó mértékét már más kulcs szerint

állapították meg. 1803-ban a háztulajdonos zsidók 8, az albérlőként lakó zsellérek 3, az ún.

extraneus (a közösséghez tartozó, de a szomszédos településen lakó) zsidók pedig 2

forintot fizettek. Az engedély nélkül beköltözők (ún. indigenák vagy anhaimok) nem

fizettek védelmi pénzt, mivel letelepedési engedély hiányában a védlevél hatálya nem

terjedt ki rájuk.259

254

MOL P 1216 capsa 56 nr. 18. (1735), nr. 20. (1736) 255

MOL P 1216 capsa 59. nr. 43. (1748) 256

MZsO XIII. 261–262. A herceg Esterházy család kismartoni uradalma hét községében is a közösség férfi

tagjai 6 forint védelmi adót fizettek 1718-ban. WIDDER 1995. 159. 257

P 1216 capsa 51. nr. 1. Thanhoffer József prefektus levele Esterházy I. Károlyhoz. Pápa, 1759. december

11. „Quam quam judæi proprias domos habentes ab iisdem censum dominalem dependere debeant, tenentur

tamen adhuc pecuniam protectionalem quoque ex florenis 6 constantem non solum ii, verum et cæteri domos

non habentes præstare, sunt itaque eorum universim 27 persone a florenis computando constituunt fl. 162.

Judæorum viduæ sunt novem, quas liberas esse prætendunt, sed cum Christianorum viduæ, ubi necessitas

exigit dominio manuales tenetur præstare labores, tanto minus judæorum viduæ immunes esse possunt,

impono proinde iis exiguum censum et quid singulæ ab 1 fl. den. 50 quoad facit 13 50. Præterea solent

solvere: pro educillatione vini inter se 75 fl., pro loco synagogæ 10 fl. Si ad spatium cum circumferentia,

quod synagoga occupat christiani ædificassent, procul dubio de censu plus inclyto dominio obvenisset pro

loco sepulturae 6 fl., census domus communitatis iudaeorum 13 fl. Summa: 279 fl. 50 xr.” 258

A prefektus indokolásához azt is hozzáfűzte, hogy ha a Belsővárosban azt a területet, amelyet a zsinagóga

elfoglal, keresztény lakosok építették volna be, az uradalomnak abból magasabb jövedelme származna. Uo. 259

MOL P 1216 capsa 61. nr. 113. Ebben az évben az összeírt családok alapján a közösség 602 ft védelmi

adót fizetett az uradalomnak.

68

A szorosan vett védelmi adó mellett a zsidóság által fizetett cenzus tételei között a

bor- és húskimérési jogra, a zsinagóga- és temetőhelyre vonatkozó összegek is szerepeltek.

A bormérésért 1748 előtt 25 ezüstforintot, azt követően pedig a 18. század folyamán 75

ezüstforintot fizettek. A temetőért fizetett 6 forintos összeg először 1748-ban jelent meg a

számadásokban.

A földesúrral kötött szerződés értelmében évente fizetendő összeg mértékéről a

teljes korszakból rendelkezünk adatokkal.260

E növekvő számok a lakosság folyamatos

gyarapodásával magyarázhatók.261

2. sz. táblázat: A zsidó község által fizetett éves cenzus

Év Summa (ezüstforint)

1736 105

1748 102

1753 186

1758 300

1762 393

1781 315

1789 400

1803 602

1820 966

1822 1233

1825 1280

1827 1357

Az összegek a betelepülők számának gyarapodásával évről évre növekvő mértékű

protekcionális adót és a néhány évente előre fix összegben megállapított községi

haszonvételek és jogok fejében fizetendő taxát tartalmazták. Ez a taxa is folyamatosan

növekedett a korszakunk során.262

Nem számítottak bele természetesen a község által

fizetendő éves cenzusba az egyes zsidók által bérelt haszonvételek, így az uradalmi bolt,

pálinkafőző, hamuház vagy egyéb cenzuális ház után fizetett összegek.

A zsidó népesség adózásának súlyát, arányosságát akkor tudnánk helyesen

értékelni, ha az általuk fizetendő földesúri adót összehasonlíthatnánk a városrészek által

együttesen fizetett éves cenzus mértékével. Az így kapott eredményt azonban torzítja, hogy

Pápa város népességéről mindössze a II. József-kori népszámlálás adatai, valamint az

1804. évi nem nemes, vagyis adózó népességről készült összeírás adatai állnak

rendelkezésre. Problémát okoz továbbá, hogy a városi szerződések értelmében földesúri

260

MOL P 1216 capsa 56. nr. 1–52. Számadások, capsa 64. nr. 257: Extractus summarius proventuum

inclitum dominiorum proventus fixi et eventuales incliti dominiorum Pápa et Ugod, Devecser és DREKK

Rationes alapján. 261

A Belsőváros 1732–1794 között 1600 forintot, 1794 után pedig 2858 forint 67 egész- és egy fél krajcárt

fizetett földesúri cenzusként. A külsővárosi lakosság ezen időszak alatt pedig 1200, illetve 2338 forint 84

krajcárt fizetett a földesúrnak. MOL P 1216 capsa 64. nr. 257. Extractus summarius… 262

Az 1829-es adatok szerint „a zsidó község Szent Mihály naptól kezdve a régi zsinagógáért, még is a

mészárszékért, úgy a kasa bornak árulásáért, ide értve még a talmudi rekeszzsinórt is, mely szabadságoktól

ez ideig mintegy 500 forintokat fizetett papiros pénzben, jövendőre fizessen 500 pengő forintokat, és azon

kívül a kasa húst az uraságnak pápai mészárosaitól tartozzon által venni. Amennyi summát ez ideig a

protectióért papiros pénzben fizettek, fizessék ezután ezüst pénzben, és ha mindezen feltételeket teljesíteni

fogják, alázatos véleményem szerint eddig engedett szabadságaikat bizonytalan időre megerősíteni lehetne,

az érdekelt beneficiumokról pedig 3 esztendőre kontraktusokat volna szükséges nekik kiadni.” SzNL Az

Esterházy család cseklészi levéltára. 1552. nr. 10. Az uradalmi tiszt zsidókra vonatkozó ajánlása.

69

cenzust fizető kontraktualistákon kívül további, ún. extrakontraktuális lakosság is élt a

városban. Mindezt figyelembe véve a rendelkezésre álló adatok alapján a következő

eredményt kapjuk. Az 1736-ban összeírt zsidó népesség a városi lakosság 2,5%-t tette ki.

Az általuk ebben az évben fizetett 105 forint a két városrész kontraktualista lakossága által

fizetett 2800 forint 3,75%-a. Ha a teljes, városi adózó népességgel számolunk, akkor a

zsidók által fizetett földesúri cenzus megközelítőleg arányos lélekszámukkal. Hasonló

megállapítást tehetünk az 1800-as évek adatai alapján is. 1804-ben a zsidó népesség

városon belüli aránya 10,5% volt. A város által egy összegben fizetendő, újonnan

megállapított adó ekkor 5200 forint. Ebben az évben a zsidó község 602 forint cenzust

fizetett, azaz a városi adó mértékének 11,5%-át.

Kijelenthetjük, hogy Pápa város zsidósága – bár más jogcímen – a város más jogállású

adózó lakosságához hasonló arányú földesúri terhet viselt.

VÁROSI TERHEK

Míg a földesúri adó nem lehetett vita vagy sérelem tárgya, hiszen annak

megfizetése eleve feltétele volt a lakhatás megszerzésének, a földesúri védelem alá került

zsidóság a vele fennálló szerződésére hivatkozva megkísérelhette visszautasítani a város rá

irányuló adóztatási szándékát. Az 1748-ban kiadott földesúri védlevél a hatálya alá tartozó

pápai zsidó község tagjait mentesítette a városi bíráskodás, a közterhek fizetése, továbbá a

kvártély és a forspont terhe alól. Ugyanakkor a földesúri szerződések által a város

kizárólagos hatáskörébe kerülő ügyekben kiszabott díjak, illetékek vonatkozásában a város

többi lakosával egyezően jártak el a zsidók esetében is.

Később a zsidóság a városi közterhek egy részéből is ki kellett vegye a részét. Mint

ahogy a városi letelepedésükre eleinte semmilyen befolyással nem volt a város, majd a 19.

század első felében pedig már inkább volt lehetőségük beleszólni, a közterhek ügyében is

jellemző, hogy a kezdeti teljes városi immunitás után fokozatosan, bővülő jogaival

párhuzamosan, a városi közterhekből is egyre nagyobb arányban kénytelen a zsidóság

kivenni a részét. A kérdésre vonatkozóan egy-egy időszakból fennmaradt adatokkal tehát

óvatosan kell bánni, mert egy-egy szabályozás nem érvényes egyszer s mindenkorra,

illetve visszamenőleg sem.

1825 előtt a zsidók nem fizettek a városi házipénztárba adót. Ennek az adónemnek

a kivetési alapja az állami adó volt, minden egy forint után 15 krajcár. A város a

háziadóból fedezte a hadnagy, a vásárbírák, a kvártélymester, a hajdúk, az éjjeli őrök

fizetését, akik a zsidók ügyeiben is eljártak. A város sérelmezte, hogy ennek ellenére a

zsidók ebből az adónemből nem részesedtek, holott az – véleményük szerint – különösen

indokolt lenne, mivel a zsidó lakosság számának nagyarányú növekedésével az adózó

lakosság aránya lecsökkent.263

A zsidóság visszautasította ezt az adóztatási szándékot.

Nem kívánta fizetni a városi adót, mert a város jogaiból sem részesült; nem nyerhetett

polgárjogot, nem viselhetett hivatalt és nem vonatkozott rá a pápai polgárok

vámmentessége sem.264

A város arra hivatkozva is követelte tőlük a városi adók fizetését, hogy többségében

zsidókat érintő perekben járt el. Ez azonban önmagában nem indokolta volna az

263

VeML IV.1.b 125/1825. június 13. 264

Uo. A városi követelés azon érvelésére, hogy a tisztviselők a zsidó lakosság nagy számából következően

főként az ő ügyeik intézésével vannak elfoglalva, azzal válaszoltak a zsidók, hogy a városi pénztárból „

papnak, oskolamesternek, oskolákra, processusokra, utazásokra, s több egyéb magányos szükségekre

fizetnek.” Ők „tehát, akik […] egy kis külön közönséget formálunk, s szinte hasonló költségeket magunk

külön viselünk” ne kényszerüljenek a város ilyen jellegű terheit viselni.

70

adófizetést, hiszen a peres felek minden ügyben díjat fizettek a bírónak (ún. bírói pénzt) és

a városi hajdúnak is. A külsővárosiak szintén nem fizettek városi háziadót.

A városi közigazgatás a földesúri ellenkezés ellenére elérte, hogy a vármegye

elrendelje a pápai belsővárosi zsidók számára is a háziadó fizetését.265

Ekkortól kezdve a

jobbágytelekre települt zsidók ugyanazokkal az adóterhekkel tartoztak, mint keresztény

társaik. Ők mint serialisták, házaik és földjeik után meg kellett fizessék az ún. domesticát a

házipénztárba: minden forint után 15 krajcárt. A város elrendelte a serialistákkal való

együttes összeírásukat. Személyük, kereskedésük és mesterségük, az uradalomtól

haszonbérbe (árendába) vett javaik után azonban továbbra is mint extraserialisták adóztak,

tehát csak a vármegyének. Adójukat a zsidó község szedte be és egy összegben egyenesen

a vármegyei pénztárba fizette be. Így gyakorlatilag kétféleképpen adóztak. A városi

törvényhatóság alá nem eső telken lakó extraserialisták 30 krajcáros lakópénzt fizettek.

1833-ban a város adóztatás terén ismét megpróbálta hatáskörét a zsidók tekintetében

bővíteni. Kérelmezte a vármegyétől, hasson oda, hogy a zsidók extraseriális adóik után is

fizessenek a városi pénztárba. Az uradalom ismét védelmébe vette a zsidókat, a zsidó

községéhez hasonló érveléssel, hozzátéve, hogy a zsidóság jóval többfajta és nagyobb

mértékű adóterheket visel. Az uradalmi ügyész a zsidóság országos vita tárgyát képező

helyzete országgyűlési megoldásának kivárására biztatta a várost.

A házzal nem rendelkező, albérlő (zsellér) zsidó lakosok nem fizettek városi háziadót.266

1815-ben a város kérte az uradalmat, engedélyezze, hogy minden házvásárló a ház

bevallását addig ne tehesse meg, míg az ingatlan értékének megfelelően minden forint után

egy krajcárt be nem fizet a városi tűzi pénztárba.267

Az ún. tűzi kasszát 1794-ben állították

fel, önálló számadással.268

Ekkor tehát a korábban már fennálló gyakorlat ismételt

megerősítéséről volt szó.

1835-ben a katonai beszállásolás zsidókra vonatkozó földesúri tilalma már nem volt

érvényben. Erről sajátos eset kapcsán értesülünk. 1835-ben Czink Ferenc városi

quartélymester panaszt tett, hogy Klein Salamon a hozzá beszállásolt strázsamestert nem

akarta éjszakára befogadni, sőt, még gorombáskodott is vele annyira, hogy végül a katonát

a Griff fogadóban kellett elszállásolni. Kleint a szállásmester a Griffben fizetendő 24 garas

szállásdíj városi szegénypénztárba való befizetésére kötelezte és háromnapi elzárással

fenyegette meg.269

A belsővárosi zsidók a 19. század első felében már jószerével csak a letelepedési

engedélyek tekintetében élvezték a védlevél biztosította jogokat. A város fokozatosan

elérte csaknem az összes városi közteher megosztását a zsidó lakossággal is, miközben

számos, a városi polgárság számára egyébként elérhető jogból és lehetőségből kizárta őket.

Ezek közül a legsúlyosabb megkülönböztetés, sérelem a céhes iparból való teljes kizárásuk

volt. A belsővárosi zsidók a városnak ún. közmunkadíjat fizettek,270

házvásárláskor pedig

esküdtváltság címén további terhet viseltek.

A város éjjeliőreinek fizetését szintén a városi lakosságtól beszedett díjakból

fedezték. A belsővárosi zsidók azonban nem ide, hanem a nemesi pénztárba fizettek ezen a

265

VeML IV.1.b 2586/1833. december 9. 266

Uo. 267

VeML V.2.a 289, 292/1815. augusztus 7. 268

HUDI 1995a. 55. 269

VeML V.2.a 221/1835. március 21. A kvártélymesterekről lásd: HUDI 1995a. 60. 270

VeML V.2.a 471/1820. október 11. A közmunkák költségének egyötödét kellett viseljék. 1815-ben a

komáromi várhoz közmunkára kiküldött 13 belsővárosi napszámos 19 napi bérének egyötöde, azaz 77 ft 55

garas terhelte őket, amit a nyugták kézhezvétele után meg is fizettek. Uo. 284/1815. július 29. A zsidók által

lakott városi házak számának gyarapodása miatt az uradalmi prefektus már 1772-ben elrendelte, hogy az

utcák karbantartásában a helyi zsidó utcalakók is részt vegyenek. MOL P 1216. capsa 51. nr. 3. Kiss Ferenc

prefektus levele, 1772. május.

71

címen évi 10 forintot. 1815-ben Singer Salamon, Bettlheimer Seligman és Neuman

Ábrahám községi elöljárók a városi közgyűlés felszólítására felajánlották, hogy már ebben

az évben az eddig évente fizetett 10 forintot ezentúl a városi kasszába fogják befizetni.

Vállalták továbbá, hogy ha a jövőben a város három baktert fogad fel, akkor az egyik éves

díját magukra vállalják.271

Azok a zsidók, akik polgár házánál albérletben laktak, 4

váltóforintos büntetés terhe mellett őrszolgálatot kellett teljesítsenek a városban.272

A zsidó község földesúri engedéllyel az új tagok közösségbe való befogadásakor

maga is meghatározott díjat szedett. A község saját iratanyagának pusztulása miatt ennek

pontos módjáról és összegéről semmit nem tudunk.273

Egy 1829-ben kelt uradalmi tiszti

ajánlás azt javasolta, hogy az uradalom kötelezze a zsidó községet a letelepedési engedélyt

szerzett új lakosok befogadására.274

II. 2. 2. 2 JOGHATÓSÁG

1748-as kiváltságuk részeként a városban engedéllyel letelepedett zsidók kisebb

vitás ügyeiket maguk közt, a zsidó bíró közbenjárásával intézhették el, a földesúri úriszék

csak fellebbezési fórumként tárgyalta ügyeiket. Az uradalom a vallási tekintetben

autonómiát élvező közösség juristáira, illetve elöljáróira bízta az ügyeket. Amikor azonban

egy ilyen ügy súlyos konfliktushoz, vagy anyagi problémákhoz vezetett, amelyeket az

elöljárók már nem tudtak kezelni, a földesúr az úriszék útján beavatkozott.275

1800 után

első fokon a városi bíró, másodfokon pedig továbbra is az úriszék lett illetékes.276

Azokban

a zsidó feleket érintő peres ügyekben is, amelyek a városi tanács elé kerültek, a zsidó felek

vagy a megidézett tanúk vallomástétel előtt egy városi kiküldött jelenlétében a rabbi előtt

„zsidó módra” tettek esküt.277

A lefolytatott eljárások után a felek ún. bírói és hajdúpénzt fizettek a városnak. Az úriszék

előtt folyó perekben a vármegyei törvényszék volt a fellebbviteli fórum. A külsővárosi

lakosok perei első fokon is az úriszék előtt folytak. A városban található kuriális telken

lakó zsidók nem tartoztak a belsővárosi bíró joghatósága alá, ügyeikben közvetlenül az

úriszék volt illetékes.

A város a legkülönbözőbb polgári- és büntetőügyekben járt el. A zsidók

vonatkozásában leggyakrabban adósságügyekben folytak eljárások. Ezekben a zsidók

271

VeML V.2.a 283/1815. július 29., 460/1815. december 16. Egy bakter fizetése 1818-ban 80 váltóforint

volt. Uo. 149/1818. május 2. A zsidók 1819-ben 60, 1826-ban 50 váltóforintot fizettek a városi pénztárba.

Uo. 86/1819. március 7., 421/1826. július 29. 272

VeML V.2.a 426/1835. május 23. HUDI 1995a. 115. 273

MOL P1216 capsa 67. nr. 70. : „Minekutána […] letelepítő szerződés, de a mai napig tartó szokás is azt

bizonyítaná, hogy a m[éltóságos] f[öldes] ú[r] erántok mint alattvalói iránt viseltető atyáskodásából azt

mindenkor megengedte, hogy az itt újonnan letelepedőktől a pápai zsidóság azért, hogy társaságokba

bévétessen és közös igazaikban részeltessen, bizonyos summát szokott venni, azért ezen szokásban továbbra

is meghagyatnak.” 274

SzNL Az Esterházy család cseklészi levéltára. 1552. nr. 10. „Mindazokat, akik a méltóságos uraság által

az itt való lakhatásra alkalmasnak ismertetnek, vagyis incolatust mutatni tudnak, a zsidó közösség is a

közönségbe (vagyis in der Gemeinde) bevenni tartozzon.” 275

Ilyen alkalom volt az 1841-ben elkezdett zsinagógaépítés és az 1846-ban lefolytatott rabbiválasztás. Lásd:

JAKAB 2010a 276

Amikor a város az adminisztrációnak nagy terhet okozó, zsidókkal kapcsolatos gyakori perekre

hivatkozva próbált rést ütni a zsidók városi adómentességén, a község elöljárói a felettük álló bíráskodási jog

uradalomnak történő visszaadására biztatta a városi magisztrátust. „Ha tehát magok szerették, s szerezték

magoknak a vesződséget, akkor minket nem okozhatnak, és ha már most megunták, vagy a kiszabott rendes

taxáért azt teljesíteni nem akarják, mi szerencséseknek tartjuk, ha pereinkre nézve is előbbeni állapotunkba

visszahelyeztetünk.” VeML IV.1.b. 125/1825. június 13. 277

VeML V.2.c.bb

72

többnyire kölcsönük behajtását, az adósok elleni végrehajtást követelték. Jellemzően

kézműves alapanyagot forgalmazó, illetve hitelező zsidó kereskedők álltak szemben

kézműves mesterekkel. Zsidó felek közt bonyolított kölcsönügyletek, vagy ellenük

folytatott csődeljárások is szép számmal akadtak a 19. század első felében. Szomszédok

közti vitás ügyekben is eljárt a városi bíróság, ha az szükségessé vált. Mayer Mózes zsidó

amiatt fordult a városi tanácshoz, mert véleménye szerint szomszédja, Billitz Salamon

nagyobb ablakot vágott a házára, mint amekkorában megállapodtak. Ő ugyan korábban

írásban is hozzájárult és az engedélyért fel is vett 100 forintot, de miután látta, hogy Billitz

az ablakokat nem a megállapodásnak megfelelően alakítja ki és hamarabb elkészült, mint

hogy a szerződést aláírták volna, a pénzt visszaadta neki. A város jegyzőt és egy tanácsost

küldött ki az ügy kivizsgálására, akik kiderítették, hogy a két zsidó vallásuk előírásainak

megfelelően, de a város vagy az uradalom tudta nélkül szerződött, és nem jelölte meg az

ablakok számát vagy méretét. Ezért a két zsidó egyezségét semmisnek nyilvánította. Mivel

a felek engedély nélkül kötöttek szerződést, és Billitz fortéllyal vágott akkora ablakot

(ráadásul 10 évig megvolt nélküle), elrendelték a befalazását. A város az ügyet

felülvizsgálatra az úriszékre is megküldte.278

A városi tanács közjegyzői funkciójával összefüggésben a hagyatéki,

végrendelkezési, házassági szerződési és egyéb magánjogi ügyekben is egyre nagyobb

számban fordultak zsidók a városhoz, főként az 1830-as–40-es években.279

A község által

kiadott bizonyságlevelek (pl. tanítói vagy erkölcsi bizonyságlevelek) csakis a városi tanács

aláírásával és pecsétjével megerősítve váltak érvényessé.280

A bizonyságlevelekhez

hasonlóan a móringlevelek hitelesítése és jegyzőkönyvbe iktatása is városi tanácsi hatáskör

volt, a legtöbb esetben pedig a zsidók is eleve a város előtt kötöttek házassági

szerződést.281

A házlevelek kiadásának várost illető hatásköréből következően nagy számban kerültek

ingatlanforgalommal kapcsolatos ügyek is a tanács elé.

Pápa Belsőváros tanácsa a zsidó árvák vagyonának kezelésében is illetékes volt.

1815-ben Sopron vármegye a városi tanácshoz fordult Such Ábrahám pápai szappanos

árvái 9610 forintos örökségének átadásáért, miután a gyermekek Sopronba költöztek. A

városi gyámatyák intézkedtek a kihelyezett tőke kamatainak beszedéséről és a pénz

Sopronba küldéséről.282

Büntető jogköre a városnak csak a kisebb bűntettekben volt; lopás, szabálysértés,

kihágás esetén járhatott el. A pápai zsidók által idegenben elkövetett bűncselekmények

ügyében is a városi tanácsot tekintették illetékesnek. A súlyosabb bűntettek az úriszék,

illetve a vármegyei sedria jogkörébe tartoztak.283

278

VeML V.2.a 400/1815. november 11. 279

Toch Hirschl adósságának behajtása érdekében a császári-királyi Jáger Osztály a városi hatóságtól kért

segítséget, hogy a zsidót kötelezze elégtételre. A város viszontválaszában közölte, hogy Toch időközben

meghalt és semmi sem maradt utána. VeML V.2.a 853/1834. november 8. Herzfeld Simon özvegye, Spitzer

Terézia 1834. október 3-án kelt végrendeletét másnap elhelyezte a városi levéltárban. Uo. 474/1834. október

4. 280

A város bizonyságlevelet adott ki arról, hogy az egy éve Pápán tartózkodó Ullman Ignác zsidó kereskedő

a zsidó község szerint is békésen és jámborul viselkedett, ellene semmi panasz nem volt. VeML V.2.

349/1834. május 10. 281

Kohn Leopold és Toch Katalin 1848. november 19-én kötött házassági szerződésének beiktatása. VeML

V.42 99/1849. február 10. 282

VeML V.2.a 60/1815. február 11., 84/1815. február 18. 283

1835-ben Kaufmann Izsák 36 éves pápai kereskedőt a nyárádi malom és Borszörcsök közötti úton nyárádi

rablók megtámadták, megverték és kifosztották. Az úriszék a vármegyei orvos és seborvos bevonásával

folytatta le ellenük az eljárást, a panaszt tevő zsidót pedig a rabbi előtt letett zsidó eskü után kérdezték ki.

VeML XI.602.b. Úriszéki iratok

73

A pápai zsidókat a város igazgatási jogkörei is érintették. A fizetendő városi terhek

kapcsán már szóltunk róla, hogy kvártély-, rendészet- (közbiztonság, tűzrendészet),

közmunka-ügyekben mint városlakókra, rájuk is vonatkoztak a városi szabályok. Ezek

mellett elsősorban a piaci kereskedés szabályozása, és egyéb, gazdálkodással kapcsolatos

városi szabályok (pl. árszabások) érintették a zsidó lakosságot, illetve ilyen jellegű

ügyeikben járhatott el a városi hatóság.284

Egyes zsidók pénzüket a városi

takarékpénztárban fialtatták.

1848 áprilisa után az uradalmi úriszék joghatóságának megszűntével minden

hatósági és bíráskodási jogkör a városi tanács hatáskörébe ment át. A zsidó gyámatyák az

úriszék felügyelete alól a városi tanács felügyelete alá kerültek, és árvaszámadásaikat az

uradalmi ügyész átadta a városnak.285

A zsidókkal kötött földesúri szerződésekben kikötött

haszonvételi jogok, mint a zsidó mészárszék felügyelete is, a városi tanács kezébe

kerültek.286

284

A városi igazgatásról részletesen lásd: HUDI 1995a. 33. passim. Spitzer József kereskedőt a vásárbíró 10

váltóforintra büntette, mert boltja ünnepnapon is nyitva tartott. A bírság kétharmadát a vásárbíró a szegények

pénztárába fizette be. VeML V.2.a 120/1841. február 13. A városi tanács a piaci szabályok alól felmentést is

adhatott. 1845-ben a pápai zsidó lisztkereskedők kérésére engedélyezte a gabonavásárlást a hivatalos

kereskedés kezdete előtt is, hogy a városi pékeket elláthassák liszttel, azzal a kikötéssel, hogy Tapolcafő és

Tevel kivételével, ahová a gabonát őröltetni vitték, más községbe lisztet nem szállíthatnak. VeML V.2.a

1099/1845. november 5. 285

VeML V.2.a 103/1849. február 11., 402/1849. április 28. 286

Kohn Leopold és Fleischer Bernát bérlők a várostól kérték, szólítsa fel a község elöljáróit a mészárszékek

hússal való ellátására. Uo. 636/1849. július 23.

74

II. 3. A ZSIDÓ KÖZSÉG

Mint a Bevezetésben utaltunk rá, a pápai zsidó község iratanyaga kutatásunk során

nem állt rendelkezésünkre. A közösség belső vallási életéről, mindennapi működéséről,

szabályzatairól, szokásairól csak közvetett adatok alapján alkothatunk – eléggé hiányos –

képet. Életüknek csak azok a vonatkozásai jeleníthetők meg, amelyek valamely, a földesúri

vagy megyei–városi hatóság elé kerülve, mint megoldandó ügyek rögzítésre kerültek.

Ezekből az adatokból szinte semmit nem tudunk meg a pápai közösség más zsidó

községekkel, nagyhatású rabbikkal, vagy talmudiskolákkal fenntartott kapcsolatairól.287

Ilyen kapcsolatok azonban fennálltak, nem csak a közeli közösségekkel, hanem minden

bizonnyal más Esterházy birtokokon létrejött közösségekkel is.

A magyarországi zsidó közösségek belső szervezete és élete többnyire azonos

minták alapján alakult. Jellegét meghatározta a közösségnek a befogadó földesúrral és

környezettel fenntartott kapcsolata.288

A zsidó községi hatóság a földesúri hatalom számára

ugyanolyan entitást jelentett, mint például egy jobbágyközség. Akarata, joghatósága ezen

keresztül érvényesült, és működésébe közvetlenül beavatkozott azáltal, hogy a közösség

élén álló tisztségviselők megválasztása az ő jóváhagyása szerint történt. A zsidó községek

kormányzása is a jobbágyközségek, valamint a városi magisztrátus mintájára történt. Az

ottani igazgatásban meghonosodott címek a zsidó községben is alkalmazásra kerültek

hasonló tartalommal: bíró (Richter), esküdtek (Geschworene), szószóló (Vormund).

A zsidó községen belül sem érvényesült társadalmi demokratizmus, az anyagi és a

jogi státusz szorosan összefonódott. A terheket csekély mértékben vagy egyáltalán nem

viselő tagoknak szinte semmilyen befolyása nem volt a község életének irányításába.

Azok, akik letelepedési engedéllyel rendelkezve fizették a községi és földesúri adókat, a

község belső életébe is beleszólással bírtak, ui. körükből választották az elöljárókat.

Közülük is azonban többnyire a tehetősebb, a nagyobb terheket viselő tagok juthattak

vezető státuszba.

II. 3. 1. VÉDLEVÉL, FÖLDESÚRRAL KÖTÖTT SZERZŐDÉSEK

Mint már említettük, az első zsidó közösségek a nyugati határszélen található

Batthyány- és Esterházy birtokokon jöttek létre. Az Alsó-Ausztriából, Bécsből és

Morvaországból érkező és letelepülő családok számára új földesuraik olyan

kiváltságleveleket adtak ki, amelyekben kötelességeik rögzítése mellett közösségi és

vallási életük kereteinek kialakítását és megóvását segítő jogokat biztosítottak. A

legrégebbi ismert ilyen kiváltságlevelet Batthyány Ádám adta ki 1687-ben a Rohoncon

letelepített 36 nevén nevezett zsidó család részére. További zsidó községek jöttek létre a

család szalónaki, németújvári és kanizsai birtokain is.289

A rohonciakéhoz hasonló

szerződést kötött 1678-ban Kismartonban letelepedő nikolsburgi zsidókkal Esterházy Pál

nádor is, akik számára 20 ház építését engedélyezte. Privilégiumukat 1690-ben

287

Kevéske kivételnek tekinthető a lentebb ismertetendő közösségi konfliktusban megjelenő pozsonyi

ortodoxiával fenntartott kapcsolatra való utalás, valamint Ezekiel Landau prágai rabbi döntvénytárában

fennmaradt adat, amelyben Effraim pápai rabbi kérésére ad tanácsot egy válóper költségei ügyében. BÁNYAI

2008. 73–74. 288

A magyarországi zsidó községek igazgatásának jellegére és belső szervezetére részben a cseh- és morva

anyaközösségek mintái hatottak, részben pedig a magyarországi közigazgatási minták. KATZBURG 1999. 31–

32. 289

KROPF 1993, WIDDER 1995, GRÜNWALD, SCHEIBER 1963, HARASZTI 1999. 133–134. A Batthyány

birtokok zsidó közösségeire lásd: SCHNEIDER 1939, VARGYAI 1996, BAUMGARTNER 1988, KROPF 2003,

KAPOSI 2006

75

megújította. Ez a szerződés lett később a minta az Esterházy-birtokok zsidó közösségei

részére kiállított védlevelek számára is.290

Az Esterházyak kismartoni uradalmának

mezővárosában létrejött hét zsidó község a birtokokon élő zsidók sajátos területi

szerveződése volt, amely teljes igazgatási autonómiát élvezett. Az ún. hét község zsidósága

a 18. század folyamán elsősorban a földesúri és a türelmi adó ügyei miatt közösen lépett

fel, szerződést kötött (1716).291

A Esterházyakhoz hasonlóan más nagybirtokos családok, a

Pálffyak (Pozsonyváralja, Bazin, Stomfa), a Zichyek (Óbuda), a Károlyiak (Nagykároly,

Mátészalka) is adtak ki privilégiumot letelepített zsidó lakosaiknak.292

Az így létrejött közösség tagjai alkották a communitas judæorum-ot/judaica-t (vagy Juden

Gemeinde-t), bizonyos belső autonómiával rendelkező egyfajta önkormányzatot, amely

mint jogi személy a földesúrral szerződéses viszonyban állt. A község-alapítás joga

részben anyagi kérdés volt, hiszen a befogadó földesúr Schutzherr-ként egy összegben

megállapított taksa, ún. oltalompénz (Schutzgeld) fejében nyújtott védelmet a vele

szerződő zsidó közösség egészének.

Pápán a fentieknél jóval kisebb, 15 családból álló zsidó közösség számára bocsátott

ki védlevelet Esterházy II. Ferenc (1715–1785) földesúr 1748. május 10-én, ami által a

pápai zsidók közösségi jogokat szereztek a város és az uradalom területén.293

Esterházy II.

Ferenc a helyi zsidóság folyamodására adta ki a Schutzpatent-nek nevezett, védelmet

garantáló privilégiumot. A zsidók nyugalmuk, biztonságuk és békéjük megőrzése

érdekében szabályozást (Regilierung) és rendeletet (Ordnung) kértek uruktól. Esterházy

először is kinyilvánította, hogy a védelem az oklevélben megnevezett 15 családfőre,

feleségeikre, gyermekeikre, továbbá azok gyermekeire, valamint a szolgálóikra terjed ki.

Engedélyezte számukra, hogy általuk egyhangúlag megválasztott és az uradalmi tiszt által

jóváhagyott bírájuk (Judenrichter) legyen, akinek engedelmeskedniük kell, és akinek a

segítségével ügyeiket maguk között intézhetik. A zsidó bíró tehát felelt a község belső

rendjéért, egyben képviselte azt a földesúr előtt, aki számára a bíró személyének

kiválasztása éppen ezért kulcskérdés volt. Abban az esetben, ha a zsidók maguk között

nem tudtak valamiben megegyezni, az uradalmi tiszt volt jogosult dönteni. Ezzel

tulajdonképpen a pápai zsidókat első fokon az úriszék joghatósága alá helyezte.

A védlevél a pápai zsidók számára a vallási élet kereteit is megteremtette. A Minjan

megtartásához szükséges 10 felnőtt férfi rendelkezésre állása a zsinagóga (pontosabban

imaház – Bethaus) létesítésének igényét is megfogalmazta, amelynek megvalósítását a

védlevél is biztosította. Az imaház mellett saját temetőt (Gottes Acker/Friedhof)

létesíthettek294

, rabbit és kántort (Schulsinger) és egy községi szolgát (Gemeinde

Bedienter) alkalmazhattak. Jogot nyertek saját, azaz kóser bormérésre (Weinschank). A

védlevél elsőbbséget biztosított a zsidó község számára az uradalmi haszonvételek

kibérlésére a zsidó egyéni bérlőkkel szemben.295

A földesúri birtokokon engedéllyel

290

Erről lásd: GATES-COON 1994. 115–133 GRÜNWALD, SCHEIBER 1963. 8–9. KOMORÓCZY 2012. I. 607. pl.

Köpcsény (1692), Nagymarton (1694), Boldogasszony (1714), Kabold (1718), Németkeresztúr (1730).

KOMORÓCZY 2012. I. 607, 686. 291

KOMORÓCZY I. 690. Közli: WACHSTEIN 1926. 557–558. 292

KOMORÓCZY I. 608–609. 293

A védlevél teljes szövege egy 1848-ban készített másolatban maradt ránk (MILEV T. 64. 1911-E7/2.) ,

kivonata pedig Veszprém vármegye közgyűlési irataiban található (VeML: IV. 1. t): Auszug aus dem

hochherschaftlichen Schutzbriefe der […] Papaer Judenschaft. 1748. május 10. Lásd: JAKAB 2006, JAKAB

2009. A teljes szöveget kiadta: NEUMANN 1885., valamint: MZsO XIII. 182–183. Fordítását lásd a

Függelékben! 294

A temető használatáért fizetendő éves földesúri adó 6 forint volt. MOL P 1216 capsa 59. nr. 43. (1748). 295

„Wenn einer von der Judengemeinde über kurz oder lang sich finden würde, der zu Nutzen der

Herrschafft etwas projectieren und in Bestand nehmen wollte, solle obensagte Judengemeinde alle Zeit die

Vorhand und den Vorzug haben, solches um die ehrliche Arenda, so der Projectist anerbieten wird.” (Ha

valaki a zsidó közösségből rövidebb vagy hosszabb időre az uraság hasznával [értsd haszonvételével]

76

megtelepedett zsidóságot a saját tulajdonának tekintő uraság ellenszolgáltatást kért a

védelemért. A védlevélben biztosított jogok ára az évente egy összegben határidőre

megfizetendő taxa volt.296

Ennek fejében a védelmet garantáló Esterházyak a pápai

zsidókat teljes mértékben mentesítették a városi joghatóság alól: felmentették a kötelező

katonai beszállásolás és a városi szolgálatok (pl. futárszolgálat, forspont) alól, az uradalom

területén bárhol, bármikor mozoghattak és kereskedhettek.

A pápai zsidó község jogait írásba foglaló első dokumentumot illetően a

szakirodalomban olyan további jogok is rögzültek, amelyeket az eredeti védlevél

egyáltalán nem tartalmaz. A védlevélben ugyanis nem esik szó sem a kóser húsmérésről,

sem az ún. Szombat-korlát, vagy Szombat-zsinór felállításának lehetőségéről, ahogyan azt

állítják.297

Ezeket a jogokat a közösség számára a földesúr valamikor a későbbi évek során

adta meg.

A rendelkezésre álló források szerint az 1748-ban Esterházy II. Ferenctől kapott

eredeti védlevelet a pápai uradalom élén álló későbbi földesurak 1755. július 18-án, 1801.

szeptember 15-én és 1829. augusztus 1-én megerősítették, és az időközben megnövekedett

teljes zsidó közösségre kiterjesztették.298

A szöveg változatlanul hagyása mellett az 1829-

ben – valószínűleg a megerősítést megelőzően készített – prefektusi javaslat említést tesz a

cenzus fejében gyakorolt kóser húsmérésről és az ún. talmudi rekeszzsinór alkalmazásáról.

Ezek külön megállapodások keretében szerzett jogai voltak a pápai zsidóknak. Egy 1796-

ban kelt prefektusi levélből nyilvánvalóvá válik, hogy a zsidók által lakott utcarészek

szombati vagy ünnepnapi lezárása Pápán is szokásban volt, de erre külön engedélyük ezt

megelőzően nem volt a helyi zsidóknak. Ekkor ugyanis a prefektus az engedély nélkül

kifeszített zsinórt le kívánta vágatni, a zsidó elöljárók azonban évi 60 forintot ajánlottak fel

az engedély fejében.299

Ezt a jogukat tehát leghamarabb 1796-ban szerezték meg. 1815-ben

a zsinórt tartó, fából készült oszlopok megújítására kapott engedélyt a közösség az

uradalomtól.300

Az 1832-ben kötött szerződésbe is belefoglalták a Talmud-korlát

felállítását mint a cenzus fejében élvezett jogok egyikét.

A védlevél mellett további két olyan dokumentumról tudunk, amelyek a helyi

zsidóság részére a földesúr által biztosított jogokat rögzítettek. Az egyik, amelynek

szövege nem maradt fenn, de egyéb utalásokból tartalma lényegét ismerjük, egy 1812.

január 23-án kelt, Esterházy Miklós által kibocsátott rendelet, amely úgy szabályozta a

zsidók Pápára történő letelepedését, hogy azok az idegen férfiak, akik pápai ún.

protekcionátus, azaz a földesúri védelem fejében adót fizető zsidó lányát veszik feleségül,

valamit tenni szándékozik vagy bérbe kívánja venni, a fent említett zsidó község mindig élvezzen elővételi

jogot és elsőbbséget azért a becsületes bérért, amelyre a jelentkező ajánlatot tesz.) MILEV T. 64. 1911-E7/2. 296

A védlevél nagy valószínűséggel a már kialakult helyzet írásos rögzítése volt. A fennmaradt legrégebbi

uradalmi számadás 1732-ben még haszonbérlő zsidóktól származó bevételeket említ csak. 1735-ben azonban

már egy összegben befizetett zsidó közösségi adóval számol el. MOL P 1216 capsa 56. nr. 9. (1732), nr. 18.

(1735). Ettől az évtől kezdve a számadások külön tételként tartalmazzák a zsidó közösség (communitas

judæorum) által egy összegben fizetett védelmi adót (a protectione solvit). 297

ÚJVÁRI 1929. 682., HUDI 1995a. 111. Ezt a hibát magunk is elkövettük: JAKAB 2009. 20. 298

VeML IV.1.t A védlevél megújításai, azaz megerősítései a birtok élén bekövetkezett személyi

változásokkal függhettek össze: 1754-ben meghalt Esterházy II. Ferenc, akitől az 1755-ben végrehajtott

birtokosztály után, fiai vették át a birtokot. Közülük Károly 1799-ig volt a pápai uradalom feje. 1829-ben

pedig a pápai uradalmat is birtokló tatai ági Esterházyak 30 évre zálogba adták az egész uradalmat a család

cseklészi ági tagjainak, és ekkor megújították a különböző szerződéseket. 299

MOL P 1216 capsa 51. nr. 6. Bittó Titusz prefektus levele Esterházy I. Károlyhoz. Pápa, 1796. szeptember

8. Bár ekkor Esterházy még azt javasolta prefektusának, hogy ne kérjen pénzt a zsidó községtől a

szombatkorlát kifeszítéséért, mert azt illetlennek tartja, 1829-ben a zsidók által fizetett cenzus tételei közt a

szombatkorlátért fizetett összegről is szó esik. SzNL Az Esterházy család cseklészi levéltára. 1552. nr. 10. 300

VeML V.2.a 190/1815. május 1. A városi tanács tiltakozott, hogy az uradalom az ő előzetes

megkérdezésük nélkül adott engedélyt.

77

és egyébként jó magaviseletűek, a házasság révén automatikusan letelepedési jogot

szereznek Pápára.301

Ez a jelentősnek tekinthető kiváltság nagyban hozzájárult a pápai

zsidó közösség számbeli gyarapodásához.

A másik dokumentum, az 1832-ben a földesúrral 25 évre kötött szerződés, amely

részletesen szabályozta a zsidó község alapvető jogait: a községi haszonvételeket, a

letelepedést, az ingatlanszerzést, az elöljáró választást, a földesúri joghatóságot és a

mindezek fejében fizetendő taxát.302

A szerződés összefoglalta és újra megerősítette azokat

a jogokat, amelyeket a helyi zsidóság a védelmi levél által 1748-ban és az azóta eltelt idő

folyamán szerzett. A zsidó község által a megszerzett jogok fejében vállalt

pénzszolgáltatás megfizetésének biztosítása érdekében az uradalom a saját telkein álló

zsidó tulajdonban lévő épületeket kötötte le biztosítékul.

A zsidó község fontos bevételi forrását jelentette a kóser bor- és húsmérés, ezért

ezen jogok megszerzése nagy jelentőséggel bírt számukra. Ez független volt az egyénileg

bérelt uradalmi kocsmák jövedelmétől, ahol nem elsősorban kóser bort mértek a zsidó

bérlők. A község kötelékébe tartozó családok a bor- és a húsfogyasztás után kóser-

krajcárnak (gabella) nevezett fogyasztási adót fizettek, amelyet az elöljáróság – mint

legjelentősebb bevételét – a közösség kiadásainak fedezésére fordította. Ezért ezeket a

haszonvételeket a község igyekezett magának fenntartani. Abban az esetben, ha valaki a

saját borát fogyasztotta, átalányadót fizetett a községnek, amely egyébként a fogyasztási

adót is többnyire bérbe adta.303

A kóser bor- és húsmérés nem csak a pápai zsidóság ellátását szolgálta, hanem további

jelentős bevételt hozott a vásárok idején Pápára érkező zsidóktól is. Ugyanis bár a

városban tartott hét országos vásár idején a bor árusítása kizárólag a földesúri kocsmákban

volt lehetséges, ha azt zsidók kibérelték, vásár ideje alatt is mérhettek ki abban kóser bort.

Ez ugyan nem a község jövedelmeit növelte, de az 1832-ben kötött szerződésben a földesúr

engedélyezte, hogy minden vásár ideje alatt az uradalmi kocsmákon kívül is szigorú

ellenőrzés mellett saját kocsmában vagy pincében öt zsidó kósnr bort mérhesse. A

borfogáskor az öt zsidó kocsmáros nevét a zsidó bíró fel kellett jegyezze. Feltételül szabták

ugyanis, hogy a vásár ideje alatt mindvégig csak ugyanaz az öt zsidó kocsmáros mérhet

bort, aki a vásár elején elkezdte, és ugyanazon a helyen.

II. 3. 2. KÖZSÉGI STATÚTUM

A pápai zsidók jogait meghatározó, földesúrral kötött szerződései mellett a zsidó

község a saját belső életét szabályozó rendszabást, ún. statútumot is alkotott, amely minden

incorporált, azaz a közösség teljes jogú tagjára nézve kötelező érvénnyel bírt.

Ilyen statútum létezését már a 18. század közepén is feltételezhetjük. Konkrét utalással

először a 18. század végén találkozunk, amikor a veszprémi zsidó község jogait újra

szabályozó veszprémi püspök földesúr a pápai község statútumainak elfogadását és

alkalmazását írta elő a veszprémi zsidók számára.304

Az 1823-ból fennmaradt, időközben

újabb pontokkal kiegészített veszprémi községi szabályrendelet – a veszprémi község

monográfiaírója szerint – nagy valószínűséggel magában foglalja a 18. század végén a

301

A rendeletre való utalás található az alábbi dokumentumokban: SzNL Az Esterházy család cseklészi

levéltára. 1552. nr. 10. XVI. pont; Barcza Ádám prefektus letelepedési engedélyt ad Mayer Emánuel részére.

Pápa, 1817. augusztus 17. MILEV T. 64. 1912.; Esterházy II. Károly szerződése a pápai zsidó községgel.

Pápa, 1832. augusztus 11. 10. pont. MOL P 1216. capsa 67. nr. 70. 302

MOL P1216 capsa 67. nr. 70. A szerződésben foglalt jogokról a megfelelő fejezeteknél szólunk. 303

VeML IV.1.t A zsidó község elöljáróinak levele a vármegyéhez. Pápa, 1846. augusztus 2. 304

SZENDI 2002. 17., KUN 1932. 24.

78

pápai közösségtől átvett statútum-pontokat is.305

Ha ezt elfogadjuk, akkor a pápaiak 18.

századvégi statútuma a következő szabálytípusokat tartalmazhatta: tisztújítás szabályozása,

tisztségviselők és alkalmazottak feladatai, kötelességei, fegyelmi szabályok, liturgikus

szabályok, stóladíjak, bíráskodásért fizetendő díjak, bírságok, községi bevételek kezelése,

alkalmazottak fizetése, jótékonysági előírások.306

A pápaiak régi statútuma az alapvető szabályokat illetően nem sokban térhetett el

az 1835. június 18-án az elöljáróság által alkotott és 1835. augusztus 23-án Esterházy II.

Károly földesúr által megerősített új rendszabásban foglaltaktól. A pápai zsidók

zsinagógaépítés körüli vitája ügyében lefolytatott vármegyei vizsgálat dokumentumai

között megőrződött a községi statútumok kivonata, amely azonban csak a vitában releváns

pontokat tartalmazza. Az összesen 49 paragrafusból álló községi statútumból mindössze

négy paragrafus szövege maradt ránk.307

A 2. § az elöljárók választását szabályozta, a 4. §

pedig előírta, hogy a megválasztott községi elöljárók közt nem állhat fenn rokoni

kapcsolat. A 44. § egy 1816-ban uradalmi jóváhagyással alkotott községi szabály

értelmében megtiltotta, hogy imaházon kívül, magánháznál Minjan-t, azaz 10 felnőtt férfi

összejövetelével istentiszteletet tartsanak. Ezzel ugyanis a templomi pénztárat érte volna

kár. A statútum értelmében a szabályt megsértőkre a községi elöljárók bírságot szabhattak

ki. Ugyanakkor betegség vagy családi ünnepség esetén az elöljáróságtól kapott külön

engedély birtokában tarthattak Minjan-t. Nem kellett azonban engedélyt kérni esküvő,

körülmetélés, vagy a 7 és 30 napos gyász (Schiwe und Schelochim) esetén. Ilyenkor

azonban tilos volt a Tórából (Sepher Thora) felolvasni. Az utolsó, 49. § deklarálta, hogy a

statútumban foglaltak nem sérthetik a földesúr jogait. A statútumot a község választott

elöljárói és a 18 ún. népképviselő írta alá.

II. 3. 3. KÖZSÉGI ELÖLJÁRÓK308

A földesúri hatalom alatt álló magyarországi zsidó községek többnyire hasonló

szervezeti elvek alapján működtek, a különbségek a közösségek nagyságából következtek,

hogy ti. mekkora és mennyire tagolt hivatali személyzetet voltak képesek eltartani.

A pápai zsidók esetében – mint láttuk – már a védlevélben foglalt jogok közt szerepelt az

elöljáró választást lehetővé tevő földesúri engedély. A községi önkormányzat létrejöttének

irányába mutató elöljáró választással a megválasztottak a közösség igazgatását, vallási

életét szervezéték, irányították a vallási intézmények működését, továbbá gondoskodtak a

különböző adók kivetéséről és behajtásáról.

II. 3. 3. 1. VÁLASZTOTT ELÖLJÁRÓK

Mivel a városban letelepedett zsidók nem egyéni, hanem közösségi jogokat

szereztek, a kezdetektől fogva a közösséget irányító és a földesúr, illetve a városi hatóság

előtt érdekeit képviselő, írni-olvasni és számolni képes személyek kiválasztására volt

szükség. Akárcsak egy falusi közösségben, a zsidó község esetében is a közösség jogait

ismerő, tekintélyt élvező zsidóbíró (Judenrichter) volt az első számú elöljáró, a község

feje. Ő közbenjárt és közvetített a község és a földesúr, illetve a városi magisztrátus között.

305

KUN 1932. 43. 306

KUN 1932. 37–42. 307

A 2., a 4., a 44. és a 49. §. VeML IV.1.t Auszüge aus den Gemeinde-Statuten vom Jahren 1835. 1846.

Lásd a Függelékben! 308

A zsidó község elöljáróinak jegyzékét lásd a Függelékben!

79

Ezenkívül kisebb, közösségen belüli ügyekben valódi bírói hatásköre is volt. Vallási

ügyekbe nem volt beleszólása. Az évente a földesúr által jelölt és tisztje jelenlétében

választott zsidó bíró nemcsak a közösséget képviselte, hanem a földesúr akarata is rajta

keresztül érvényesült a hitközségben. Köteles volt jelenteni az uradalomnak, ha

tudomására jutott, hogy a földesúr birtokán engedély nélkül újabb zsidók telepedtek le.309

A pápai zsidó község létrejöttekor – a közösséget alkotó családok kis száma miatt –

minden bizonnyal a bíró látta el az összes világi, azaz nem vallási feladatot, szükség esetén

jegyzői és adószedői-számadói tevékenységet is. Év végén a többi elöljáró és más írástudó

személyek jelenlétében elszámolt a türelmi adóval, majd a számadást benyújtotta az

uradalmi exactornak. Ez meg kellett előzze az év végi elöljáró választást. Amikor a türelmi

adó beszedésére a vármegye két keresztény perceptort nevezett ki, ezeket a pénzeket már

nem a bíró kezelte, ő csak nyugtát állított ki az elszámolásról.310

A közösség

növekedésével a bíró korábbi összetett feladatai fokozatosan szétváltak és önálló

tisztségviselőre bízattak.

A különböző jogi aktusokban hiteles személynek elfogadott esküdtek voltak a bíró

segítségére. Esküdt (Geschworen) állításáról a védlevélben még nem esik szó, de a 18.

század végi tisztújítások alkalmából már két ilyen személyt választottak Pápán.

Ugyanekkor szintén a választott községi elöljárók közt találjuk az ún. templomatyát

(Synagog-Vater, gabbáj). Ekkor két ilyen személyt választottak. Pontos feladatukra csak

más analóg példák alapján következtethetünk. Eszerint a gabbáj a zsinagógai adományok,

illetve a talmud-tóra felügyelője volt, aki a Tóra-olvasáskor a sorvezető ezüst pálcát

tartotta.311

1811-ben a pápai zsidó község által földesúri jóváhagyásra benyújtott

rendszabás értelmében egy fő templomatyát (Ober-Sinagogen Vater), továbbá első- és

másod templomatyát kívántak választani. Ezek a kiadásaikról havonta el kellett

számoljanak a fő templomatyának. Utóbbi az egész zsinagógai életet felügyelte, őrködött a

zsinagógai nyugalom és illem fenntartásán.312

Az elöljáró választási jegyzőkönyvekben szereplő tisztségviselői rangsor az

elöljáróságon belüli tényleges rangsort tükrözi. Az 1806-ból fennmaradt kismartoni

szabályozás szerint a bírói tisztség elnyeréséhez a két másik tisztségen keresztül vezetett az

út, tehát a rangsor egyik fokozatát sem lehetett átugrani.313

A veszprémi szabályzat szerint

csak olyan személyt lehetett községi bíróvá választani, aki már kétszer betöltötte az esküdti

vagy a templomatyai (cedoko-gabbáj) tisztséget.314

A negyedik választott elöljárói tisztség a 18/19. század fordulóján lezajlott

választások szerint az adóvevőé (perceptor) volt. Feladata a község jövedelmeinek

kezelése, a pénzügyek intézése volt. A község pénzügyeit szigorúan felügyelő uradalmi

számtartóság részére évente számadást végzett.315

309

KUN 1932. 25. 310

VeML IV.1.b 35/1791. szeptember 26. 311

KOMORÓCZY 2012. I. 763. 312

MOL P 1216 capsa 60. nr. 344. Források hiányában nem tudjuk, hogy a szabályzatot a földesúr

megerősítette-e, de 1848-ban 3 községi szolgát írtak össze, akik valószínűleg az egykori templomatyákéval

azonos feladatokat láttak el. 313

KOMORÓCZY 2012. I. 762. Az egyes tisztségeket betöltő személyek neveit elemezve Hudi József is arra

következtetett, hogy a templomatyai tisztséget viselők közül kerültek ki később az esküdtek. HUDI 1995a.

113. 314

14. pont. KUN 1932. 38. 315

HUDI 1995a. 113.

80

Az 1811-ben alkotott szabályzatban szereplő elöljárói méltóságsorban az első- és

másodesküdt (Geschworen) helyett első- és másodalbírónak nevezett tisztséget (Neben-

Richter) találunk.316

II. 3. 3. 2. AZ ELÖLJÁRÓK MEGVÁLASZTÁSA

Az elöljárók választására az uradalom által kinevezett biztos, többnyire valamelyik

uradalmi tiszt jelenlétében évente került sor. A választási eljárás és a megválasztott

tisztségek, illetve tisztségviselők száma is változott az idők folyamán. Az első adatunk a

választási eljárásra vonatkozóan 1791-ből való. Ekkor a pápai zsidóság elöljárói

részletesen ismertették a választási eljárást, miután megvádolták őket azzal, hogy csalást

követtek el a választás során.317

Pápán II. József 1787-ben kiadott rendeletét megelőzően is – amelyben évente

kötelező tisztújítást írt elő a zsidó községek élén – évente választottak elöljárókat, a

rendelet kibocsátása után azonban a földesúr tisztje és a vármegyei főbíró jelenlétében.318

Az uralkodói parancs értelmében azokban a közösségekben, ahol legalább 30 olyan család

volt, amely 10 forintos vagy azt meghaladó összegű türelmi adót fizetett, a választást az

ún. Vormund-al319

együtt összesen 13 személy jelenlétében kellett megtartani. Pápán ekkor

ezek a feltételek nem voltak adottak, s mivel az előírás szerinti választás megtartása több

mint 200 forintba került volna, földesúri döntés értelmében 6 tehetős és írástudó pápai

zsidó férfi választotta meg a 6 elöljárót: a bírót, az első- és másodesküdtet, az első- és

második templomatyát, valamint a perceptort. A választáson a vármegyei bírón és az

uradalmi tiszten kívül a rabbi is jelen volt.320

Ezt követően a 19. század első éveiből van adatunk a községi elöljáró választás

(Restauration vagy Zettel-Ziehung) lebonyolítására vonatkozóan.321

Eszerint ekkor a zsidó

községben a tisztújításra minden év végén, az uradalom egyik tisztségviselője (többnyire

az uradalmi számtartó vagy levéltárnok), mint választási biztos jelenlétében került sor, aki

felügyelt a választás szabályok szerint történő lebonyolítására.322

Választójoga csak a

község azon tagjainak volt, akik a zsinagógában megvásárolt székkel rendelkeztek.

A választási eljárás kezdetén a választásra jogosult közösséget – valószínűleg vagyoni

helyzetük szerint – három osztályba sorolták. Közülük cédulahúzással 7 választásra

jogosult személyt jelöltek ki: általában 3 főt az első osztályból, és további 2–2 főt a

második és a harmadik osztályból. Ezután a maradék cédulákat összekeverték és egy ún.

dissinterresierter (érdektelen) személyt választottak, aki abban az esetben szavazott, ha a

hét választásra jogosult személy közül valaki saját magára vagy rokon személyre szavazott

volna. A kiválasztott 7 személy kapott szavazati jogot, így a választásra jogosult személyek

316

MOL P 1216 capsa 60. nr. 344. Pápa város zsidóságának folyamodványa a földesúrhoz. Pápa, 1811.

január 14. Itt valószínűleg csak az elnevezés megváltoztatásáról van szó, tisztségük minden bizonnyal

megfelel az esküdtekének. 317

VeML IV.1.b 35/1791. szeptember 26. 318

Utóbbi jelenlétére a későbbi választásokról készült jegyzőkönyvekben nem találunk utalást. 319

A Vormund ekkor itt még nem gyámatyát jelentett, hanem az elöljáró általános megnevezése volt.

KOMORÓCZY 2012. I. 763. 320

VeML IV.1.b 35/1791. szeptember 26. 321

MOL P 1216 capsa 59. nr. 105–106. Hudi József ezen adatok alapján ismertette a pápai zsidó

önkormányzat működését. HUDI 1995a. 112–113. 322

A választás lebonyolítására évente került sor a legtöbb zsidó községben, melynek időpontja általában a

zsidó húsvét, vagy a polgári időszámítás szerinti év vége volt. Pozsonyban, Nagymartonban húsvétkor

tartották a községi tisztújítást. GUTTMANN 1940. 67., HODIK 1975. 17.

81

közül ők választották meg titkos szavazással az elöljárókat: a bírót, az esküdtet, a második

esküdtet, az első templomatyát, a második templomatyát és a perceptort.

A mindenkori megválasztott elöljárókkal szemben időről-időre elégedetlenkedők vádakat

fogalmaztak meg, amelyeknek okát gyakran a választási eljárásban látták. Ez vezetett az

idők során a választási eljárás többszöri megváltoztatásához vagy finomításához. Az 1811-

ben bevezetni kívánt szabályzat előírása szerint a községi elöljárókat (bírót, első- és másod

albírót, perceptort) 21, egymással vérrokonságban nem álló választott személy közül kellett

egy évre kinevezni. Ezáltal a választható személyek köre szűkült. A fő-, továbbá az első-

és másod templomatyát szintén jelölhették a 21 kiválasztott személy közül, de ez nem volt

kötelező. Esetükben is alapelv volt, hogy ne álljon fenn közöttük vérrokonság. Szintén a 21

választható személy közül kellett kiválasztani egy községi gyámatyát.

1829-ben – valószínűleg a birtokos váltással összefüggésben – megváltozott a választási

eljárás. Immár a földesúr jelölt 6 személyt, akik közül összesen 4 elöljárót (bírót, zsinagóga

atyákat és perceptort) választott az erre kijelölt 5 személy. A számok a közösségen belüli

aktív és passzív választójog drasztikus szűkítését mutatják, amely ellen két évvel később a

pápai zsidóság egy része tiltakozó folyamodványt nyújtott be a földesúrhoz. A szűk jelölti

kör – valószínűleg – elsősorban a földesúr érdekeit szolgálta, hiszen így könnyebben tudta

elérni olyan elöljárók megválasztását, akik szándékainak jobban megfeleltek. A tiltakozó

zsidók azt kérték, hogy a földesúr 6 jelöltje közül csak a bírót és a népszószólót

válasszák.323

Az 1832-ben a zsidó község jogait összefoglaló szerződésben a választási

eljárásban a földesúr valamivel nagyobb mozgásteret hagyott. Az új eljárás szerint minden

évben az uradalmi prefektus 7 jelöltet állít, akik közül a község bírót és két másik elöljárót

választhat.324

Az ekkor kialakított szabályokat rögzítették az 1835-ben lefektetett községi

szabályzat 2. paragrafusában is, amely a választási eljárás lefolytatását is pontosan

rögzítette. A szabályzat szövegéből egyértelműen kiderül, hogy a választó személyek

körének korábbi drasztikus csökkentése vitákra adott okot, és a közösségen belül

konfliktusokat okozott. Ezért az új szabály szerint a bíró a közösség által használt mindkét

imaházban köteles volt nyilvánosan meghirdetni a választás időpontját. A közösség tagjai a

zsidó község gyűléstermében az uradalmi biztos, a rabbi, és azon elöljárók jelenlétében,

akik nem voltak jelöltek, a földesúr által jelölt hét személy közül szavazattöbbséggel

választották meg a bírót és két helyettesét. A megválasztott három elöljáró rögtön a

választás után kijelölte a gyámot és a 18 népképviselőt (Gemeinde Repräsentant), akik

szavazattöbbséggel megválasztották a pénztárost, egy templomi főelöljárót és négy

másodelöljárót.325

A zsidó község tagjainak képviselete a városok külső tanácsának

mintájára történt. Az elöljárók által a község tagjai közül kijelölt ötven fő köréből

választották meg a 18 népképviselőt. Nekik a rabbiválasztás alkalmából is volt szerepük,

néhányan közülük kötelező módon a szavazatszámláló bizottságnak is tagjai voltak,

továbbá részt vettek a községi statútum megalkotásában is.

A választott tisztségviselők kötelesek voltak elfogadni az egyszerre csak egy évre szóló

megbízatást. Pápán a tisztségviselés megtagadását a zsinagógai szék elvételével és a

323

VeML IV.1.b 731/1834. szeptember 26. A pápai zsidók folyamodványa Esterházy II. Károlyhoz. Pápa,

1831. december 12. 324

A bíró mellett a két másik elöljáró a két esküdt lehetett. 325

VeML IV.1.t A pápai zsidó község rendszabálya, 1835. 2. §. A templomatyák számának növekedése azzal

függhet össze, hogy a pápai zsidó község ekkor már két imaházat használt párhuzamosan. Feltűnő, hogy a

nagymartoni község ugyancsak 1835-ben alkotott statútumában is 18 ún. bizottsági tag öt másik férfival

választott elöljárókat. Személyük kiválasztásának szempontjai nem ismertek, de Hodik a közösség hangadó

tagjainak tekinti őket. HODIK 1975. 57–58. Az Esterházyak tatai birtokán létrejött zsidó község a pápaihoz

hasonló szabályok szerint működött. Itt a közösség tagjai 12 népképviselőt választottak, akiknek a

bíráskodásban is szerepük volt. GOLDBERGER 1938. 120.

82

földesúri védelem megszüntetésével büntették. A községi statútum tiltotta, hogy a

megválasztott elöljárók rokoni kapcsolatban legyenek egymással. A szabályok értelmében

ugyanis joguk volt bármikor összejönni tanácskozásra, amely a rokoni érdekek mentén

könnyen vezethetett volna pártoskodáshoz.326

Nem számították az elöljárók közé, de választott tisztség volt a gyámatyáé

(Vormund) is. Adatok hiányában nem ismert, hogy Pápán mikortól választottak gyámatyát.

Az árvák képviseletét ellátó és vagyonukat kezelő gyámatya a község elöljárói előtt évente

számadással tartozott, amit az úriszékre továbbítottak. Az első adatunk 1810-ből való,

amikor a pápai zsidók azzal a kéréssel fordultak a megyei hatósághoz, hogy a

keresztényekhez hasonlóan ők is két gyámatyát választhassanak maguk közül, mivel az

egyetlen gyámatya egyedül intézi az árvák ügyeit, így egy másik személy tanúsága és

papírok nélkül a község nem hozhat tárgyilagos döntéseket egy-egy panasz esetén.327

A

vármegye véleménye a már többször felvetődött problémában az volt, hogy a zsidó

gyámok csak személyi gondviselők legyenek, az árvák pénzügyeit a városi keresztény

gyámatyák intézzék. Véleménye szerint zsidók gyámatyaságának törvényi akadálya van,

hiszen annak feltétele, hogy az illető birtokos legyen. Mivel ezt a véleményt sem az

uradalom, sem a zsidó község nem fogadta el, végül a vármegye beleegyezett, hogy a

gyámokat a tehetős zsidók közül megválasszák, de tevékenységükért a község vállaljon

kezességet, azaz anyagi felelősséget. Továbbá a vármegye előírta, hogy az árvák

vagyonáról egy uradalmi tisztviselő jelenlétében leltárt kell felvenni. A vagyont az

uradalom beleegyezésével befektethetik, és minden évben készítsenek róla számadást.

Az 1830-as évek elején ismét azért támadt vita a közösségen belül, mert csak egyetlen

gyámatya kezelte az árvák pénzét, emiatt tehát ismét kérelmezték a földesúrtól két tutor

megválasztásának lehetőségét.328

II. 3. 4. FIZETETT ALKALMAZOTTAK

A választott elöljárói tisztség nem járt díjazással, de az általa szerzett presztízs és

befolyás miatt vonzó lehetetett. Ezek az elöljárók vezették a közösséget és döntöttek a

községi feladatok ellátását biztosító fizetett személyek alkalmazásáról. A közösség

létszámának növekedésével, és új községi intézmények létrejöttével többféle alkalmazott

típus jelenik meg az idők során. Az első, alkalmazottra, vagy a közösség szolgálatában álló

személyre vonatkozó adatunk 1745-ből való. Az ekkor összeírt pápai zsidó személyek

között egy rabbit és egy metszőt találunk.329

1748-ben a kiadott védlevélben a földesúr

engedélyezte, hogy a zsidók rabbit, kántort és egy templomi szolgát alkalmazzanak, tehát a

felsorolt személyek közt lévő metszővel együtt a közösség vallási életének gyakorlásához

szükséges személyeket már a kezdeti időkben megtaláljuk. Az immár elismert

közösségként fellépő zsidóság bizonyos mértékű hivatali személyzetet is fenn kellett

tartson, amely az egész közösség ügyeit intézve szervezte a közösségi életet. A nagyobb

zsidó községekben az első legfontosabb ilyen tisztség a jegyzőé volt, aki írástudóként

kulcsszerepet játszott abban, hogy zsidó község a különböző hatóságokkal kapcsolatot

tartson fenn. Pápán a 18. századvégi tisztségviselő választásokról fennmaradt iratok szerint

326

VeML IV.1.t A pápai zsidó község rendszabálya, 1835. 4. §. 327

VeML IV.1.b 42/1810. március 13. A vármegyei határozat külön kiemeli, hogy a számadást vagy

bármilyen egyéb iratot magyarul, esetleg németül írják, héberül tilos! 328

VeML IV.1.b 731/1834. szeptember 26. A pápai zsidók folyamodványa Esterházy II. Károlyhoz. Pápa,

1831. december 12. A többféle visszaéléssel alaptalanul megvádolt Szauer Ábrahám gyámatya és türelmi adó

elöljáró helyére 1833-ban két gyámatyát választottak: Spitzer Sámuelt és Salzer Izsákot. 329

MZsO VII. 711.

83

a jegyző nem volt elöljárói tisztség. Őt tehát a község fizetés fejében alkalmazta. A

jegyzőre vonatkozó első adatunk 1799-ből való,330

rendszeres alkalmazása azonban

minden bizonnyal korábbra tehető. Ugyanebben az évben a jegyzőn kívül a rabbi mellett

kántort, saktert és tanítót alkalmazott a zsidó község.

Fél évszázad múlva az adatok valamivel differenciáltabb hivatali és alkalmazotti

kört mutatnak. A 3000 fős közösség a rabbi mellett 4 segédlelkészt, 1 éneklőt és 1 kántort,

1 saktert, 1 fürdőst, 3 községi szolgát, 1 községi biztost és 1 jegyzőt alkalmazott. A

hagyomány szerint 1748 óta működő zsidó kórház és a 19. század elejére datálható

nyilvános zsidó iskola ápoló- és oktató személyzetét is a község alkalmazta fizetés fejében.

1848-ban egy ápolónőt és két segédápolót, valamint legalább 6 nyilvános iskolai tanítót

alkalmaztak.331

A RABBI

A fizetett községi alkalmazott rabbit választással fogadta fel a közösség, de a

megválasztott személyt a földesúrral is jóvá kellett hagyatnia. A község a rabbival külön

szerződésben állapodott meg kötelességeiről és javadalmazásáról.332

A rabbi mint a község

alkalmazottja, nem tartozott az elöljárók közé. Kizárólag vallási ügyekben volt illetékes, az

ún. rabbinikus bíróság feje volt. A szigorúan vett vallási teendőkön kívül betöltött községi

szerepe a 19. század első felére kezdett kialakulni. A zsidóság polgárosodását és

emancipációját szorgalmazó reformkori közgondolkodás a rabbik számára is szerepet szánt

a nemzethez igazodó akkulturációs folyamat előmozdításában. Éppen a pápai közösség

volt az, amely egymás után két olyan rabbit is megválasztott, akiknek ebben meghatározó

szerepe volt. Horowitz Pál (Shraga Feivel Hurwizt ha-Lévi) volt az első, aki magyar

nyelvű zsinagógai szónoklatot tartott Magyarországon, Löw Lipót pedig az emancipáció

elnyerése érdekében jelentős kulturális és vallási változásokat vállaló reformerek

vezéralakja lett.

E két rabbi elődjeinek tevékenységéről és gondolkodásáról semmilyen adat nem

maradt fenn. Löw Lipót rabbivá választása és a személye körüli súlyos, közösségen belüli

konfliktus azonban nem csak az országos hatóságokhoz jutott el, de a közvélemény előtt is

ismertté vált. Ez a konfliktus volt a magyarországi hagyományos és újító irányzat között

kirobbant első igazi összetűzés, amelynek dokumentuma egyben egy rabbiválasztás

részleteit is megőrizte.333

LÖW LIPÓT RABBIVÁ VÁLASZTÁSA 1846-BAN

Horowitz Pál 1845-ben bekövetkezett halála után a földesúr a korábban szokásban

volt választási eljárástól eltérő új, átmenetinek szánt szabályozást vezetett be. Ennek oka az

volt, hogy az új zsinagóga építéséhez szükséges pénz nem állt rendelkezésre, és az

építkezés körüli vita miatt a közösség tagjainak egy része sem volt hajlandó hozzájárulni

az építkezési költségekhez. Emiatt a község vezetői azt kérték Esterházy II. Károlytól,

rendelje el, hogy a bírák, a rabbi és más községi szolgák megválasztásakor csak azok

rendelkezzenek szavazati joggal, akik az új zsinagógában már széket váltottak maguknak.

Azaz csak azok szólhassanak bele a közösség életébe, akik az építkezéshez pénzzel is

hozzájárultak. Kérésükre a földesúr olyan átmeneti rendelkezést hozott, amelynek

értelmében egy 500 forint értékű zsinagógai szék egy teljes szavazatot biztosított

330

Az ekkor készült összeírás szerint Tzengepoth Sámuel volt a község írnoka vagy jegyzője (scriba). Az

1840-es évekből Slosz Salamon jegyző nevét ismerjük. VeML IV.1.t 331

VeML IV.1.h Összeírás 332

Lásd Löw Lipót rabbivá választásáról kiadott oklevelét a Függelékben! 333

JAKAB 2010a

84

tulajdonosának, de a kevesebb pénzért vett székek után is arányos töredékszavazat illette

meg a tulajdonosokat.334

1846-ban az új rabbi választására már az új földesúri rendeletben megállapított

szavazati jog szerint került sor. Az elöljárók a választást megelőzően több héttel

kihirdették a zsinagógában, hogy szavazati jogot csak a székkel rendelkezők kapnak majd,

ezért felszólították a község tagjait, hogy vásároljanak székeket. 1846. május 27-én a

földesúr elrendelte, hogy írják össze a szavazati joggal rendelkező családfőket. Az el nem

adott székekhez kapcsolódó szavazatok 18 népképviselőt illetnek majd, tehát közvetve a

mögöttük álló nép dönthet. A rabbijelölés így az elöljárókat és a 18 hitközségi

népképviselőt illeti. A rabbijelöltség feltételeit a földesúr fogalmazta meg. Eszerint a

pályázó tudjon jól magyarul,335

tehetségéről országosan ismert legyen és igazolja, hogy

korábban egy legalább közepes nagyságú közösségben már szolgált. Emellett ajánlatosnak

tartotta, hogy a jelölt rendelkezzen bölcseleti képzettséggel is. Nem nehéz észrevenni, hogy

– bár a magyarországi nyitotabb közösségekben a rabbikkal szemben egyre inkább hasonló

feltételeket támasztottak – Esterházy ezekkel a feltételekkel már eleve Löw Lipót rabbivá

választását kívánta elérni Pápán, ezért a nyelvtudásáról és publikációiról országosan ismert

és népszerű kanizsai rabbira szabta a feltételeket.

1846. június 2-án a két imaházban székkel bíró és az új zsinagógában előjegyzett

összesen 206 széktulajdonost névre szólóan meghívták a közösség székházába a

rabbiválasztás lebonyolítására és az új rabbi járandóságának megállapítására.336

Az ülésen

a rabbi jövedelmét heti 20 pengőforintban állapították meg, azaz több mint évi 1000

pengőforintban, amely jelentős jövedelemnek tekinthető. Ezenfelül megszavazták számára

az addig szokásos mellékjövedelmeket is. Elöljárókból, népképviselőkből, kórházi és

lelkészi segédekből álló szavazatszámláló bizottságot neveztek ki, majd a szavazati joggal

bírók a három jelöltre (Jacob Steinhardt, Mayer Zipser, Löw Lipót) egyenként titkosan

szavaztak. Löwöt elsöprő szavazattöbbséggel, mindössze egy ellenszavazattal választották

rabbivá.337

Ezután a közösség vezetői és a népképviselők megfogalmazták a rabbinak

átadandó választási oklevelet, aláírták és lepecsételték a zsidó község, valamint az

uradalom pecsétjével.

Az oklevélben megfogalmazták a rabbiállás mellett az iskolaigazgatói tisztséget is

majdan betöltő Löw kötelességeit. Ezek közül kiemelést érdemel: a pályázati feltételeknek

megfelelően az új rabbitól elvárták, hogy havonta legalább egy szombaton, felváltva

magyarul, illetve németül prédikáljon a zsinagógában. Továbbá, hogy az uralkodó és a

földesúr születésnapján magyar nyelvű szentbeszédet tartson.

A választási eredménnyel elégedetlen párt hangadói magukat a többség

képviselőinek nevezve, az uralkodóhoz folyamodtak sérelmeik orvoslásáért, mellyel a

közösségen belül négy évig tartó viszályt indítottak el. Még a választás lebonyolítása előtt

az uralkodóhoz címzett keltezetlen és aláírások nélkül elküldött folyamodványukban azt

panaszolták, hogy a kisebbik párt a zsidó vallással ellentétes újításokat kíván bevezetni az

istentiszteleti rendben és a zsinagógában. Ezért a földesúr segítségével olyan statútumot

léptetett életbe, amely a zsinagógai székek birtoklásához köti a szavazati jogot, így a

gazdagoknak több szavazat jut, őket pedig kizárják a hitüket érintő döntésekből.338

334

VeML IV. 1. t Esterházy II. Károly rendelete, 1846. január 15. 335

Hivatkozott az 1840: 6. tc. 7-8 paragrafusára, mely szerint azokon a helyeken is, ahol a gyülekezetekben a

prédikáció nem magyar nyelven hangzik el, az országgyűlés berekesztésétől számított három év múlva az

anyakönyveket magyar nyelven kell vezetni; illetve felekezetre való tekintet nélkül plébánosoknak, egyházi

szónokoknak, káplánoknak és segédeknek olyan személyeket kell alkalmazni, akik tudnak magyarul. 336

VeML IV. 1. t Az 1846. évi községi jegyzőkönyv kivonata, 113. pont. Egy későbbi, keltezés nélküli irat

szerint a választást 1846. május 29-én tartották az uradalmi biztos jelenlétében. 337

Uo. 338

Uo.

85

Következő folyamodványukat már 250 családfő képviseletében küldték az uralkodónak,

melyben azt panaszolták, hogy az új választási rend bevezetése révén a kisebbik párt az ő

kizárásukkal választotta meg Löw Lipótot rabbinak.

A Löw megválasztását ellenző csoport a magának hagyományosan ortodox rabbit

választó pozsonyi zsidó községgel ápolt kapcsolatot, az ott fennálló szokásokat kívánta

követni, az újítókkal való szembenállásában pedig tőlük várt támogatást. A pozsonyi

községben érvényben lévő választási eljárást országos gyakorlatként beállítva kérték, hogy

minden családfőnek legyen szavazati joga, aki a községnek megfizeti a kóser-krajcárokat.

Annál is inkább, mivel szerintük a vallási előírásokat szigorúan betartó szegények nagyobb

arányban járulnak hozzá a községi terhekhez, mint az “ún. szabad szellemű, Mózes

szabályait elavultnak tartó, vagy a kóser italt a saját pincéjükben tartó” gazdagok tekintve,

hogy a község jövedelmeinek nagyobb részét a kóser hús- és borfogyasztás után szedett

adók teszik ki.339

Az ortodoxok uralkodóhoz küldött folyamodványa ügyében 1848 elején született

döntés. V. Ferdinánd a rabbiválasztás földesúri szabályozását az adott helyzetben

szükségszerűnek ítélte, tehát jogszerűnek nyilvánította. Azon túl, hogy egy magánjogi

viszonyt érintő döntést nem kívánt felülírni, nem állott szándékában csorbítani a földesúr

tekintélyét sem.

A rabbiválasztásból való kiszorulásuk miatt tett panaszuk mellett az ortodox párt

tagjai további vádakat is megfogalmaztak a község reformer pártjával szemben. Az

elöljárókat az istentiszteleti rendben bevezetett újításokkal és a kóser-krajcárok önkényes

kezelésével vádolták. Továbbá azt panaszolták, hogy az elöljárók elnyomják a többséget

képviselő ortodoxokat és a közösséget érintő ügyekben önkényesen döntenek, így

kívánnak kántort alkalmazni.

A tiltakozó ortodox párt az uralkodóhoz küldött folyamodványt 250 családfő

nevében írta. Az abban megfogalmazott vádak tisztázása miatt a vármegye 1846.

augusztusában egy külön választmányt küldött ki Pápára, hogy kiderítse, az aláírókon kívül

kik állnak a folyamodvány mögött. A vármegye ezen döntésében a helytartótanácsi utasítás

mellett minden bizonnyal sokat nyomott a latba, hogy Esterházy II. Károly földesúr a

panaszon felháborodva szintén kérte a vármegyei vizsgálatot.

Amint az 1846. augusztus végén lefolytatott vizsgálat kiderítette, az

elégedetlenkedők David Lamberger házánál egy este összegyűltek, és Stettner Lajos

soproni ügyvéd jelenlétében maguk közül 10 férfit választottak, akiket a választási joguk

visszaszerzésének ügyével bíztak meg. Mivel az ortodoxok azt állították, hogy a közösség

többsége mögöttük áll, a vármegyei választmány össze kívánta írni őket, valójában

mennyien vannak és egyúttal jogi helyzetüket is meg kívánta vizsgálni. Egy szombaton a

zsinagógában kihirdették, hogy a tíz ügyvivőt megválasztó férfiak jelentkezzenek

összeírásra. 108 családfő ismerte el, hogy egyetértett a folyamodvánnyal. Őket egyenként

kikérdezték, irataikat és adókönyveiket is megvizsgálták. Azokból kiderült, hogy közülük

43-an nem fizettek cenzust, 39-en türelmi adót, 71-en pedig egyáltalán nem járultak hozzá

a zsinagógaépítés költségeihez. A 108 személy közül 72-nek nem volt letelepedési

engedélye Pápára. Az elégedetlenkedők közti agitálás hatására a szeptember elején

megismételt vizsgálat idejére a választási jogot igénylők száma 172 főre növekedett.

Közülük nem fizetett cenzust 89 fő, türelmi adót 86-an, 130-an pedig a templomépítésre

nem fizettek egyáltalán; 124-nek pedig nem volt lakhatási engedélye. A vizsgálatot

lefolytató vármegyei hivatalnokok megjegyezték, hogy a lakhatási engedéllyel nem

rendelkezők közül sokan Pápán születtek, és bár többen már megőszültek, mégsem tudnak

339

VeML IV. 1. t Második folyamodvány, é. n. Az aláírók nevében: Josef Berger, Aron König, Rudolf Toch

és Josef Sauer .

86

magyarul.340

Az adóelkerülés ilyen nagy aránya mindenképpen gyengítette az ortodoxok

pozícióit, tiltakozásuknak így egyre kevesebb jogalapja maradt mind az elöljárók, mind a

vármegyei hatóságok, illetve a földesúr előtt, hiszen úgy követeltek jogokat, hogy nem

teljesítették kötelezettségeiket.

A zsidó község vezetői az őket ért újra és újra megfogalmazott vádak mindegyikére

kimerítő cáfolatot írtak és kemény szavakkal illeték saját hitsorsosaikat. Ők voltak abban a

helyzetben, hogy a mintegy száz éve fennálló védelmi viszonyban kialakult kényes

egyensúly fennmaradását elérjék. Tagadták a vádat, miszerint az elöljárók közt vérségi

kapcsolat állna fenn, ugyanis a szabályzat csak az első három tisztséget betöltő személy

közti rokonságot tiltotta, márpedig Adolf Spitzer, Hermann Neumann és Hermann Fromm

között ilyen kapcsolat nem állt fenn. A pozsonyi községben bevett szokásokra való

hivatkozás a szavazati jog ügyében (hogy ti. mindenki, aki hozzájárul a községi

jövedelméhez, szavazati joggal bír), szerintük nem fogadható el, ugyanis nincs országosan

egységes jogszokás a községi elöljárók választásában. Hivatkoztak a pesti zsidó községre,

ahol a tagok képviselőik útján gyakorolják a választójogukat, nem személyenként. Pápán a

szavazás szabályozása földesúri jog, tehát aki támadja, egyszersmind a földesurat támadja.

A reformer pártot ért vádakat a folyamodványt aláírók kikérdezésével a vármegyei

kiküldöttek megvizsgálták és valótlannak találták. A többször elhangzó panaszt, miszerint

az új zsinagógában számos, a hitelvekkel és a szokásokkal ellenkező újítást vezettek be,

nem találták megalapozottnak. Az almemort körüljárhatónak ítélték, azt pedig nem tudták

előttük bebizonyítani, hogy a Tórát a régi zsinagógából nem az előírásoknak megfelelően

vitték volna át az újba. A zsidó juristák elismerték, hogy a szombati imádságot egy ideig a

körülmények miatt nem tudták elmondani, de azóta rendben folyt az istentisztelet. Az

újításra vonatkozó vádat a reformerek azzal cáfolták, hogy több buzgó ortodox is jár a

zsinagógába, részt vesz a szertartásokon. Eskü alatt kikérdezett idős zsidók vallomásával

igazolták, hogy a zsinagógában mondott imádságok és a szertartások sem változtak.341

A

vármegyei vizsgálat ebben a vádpontban azt állapította meg, hogy sokkal inkább a

folyamodók tévelyegnek. Kihallgatták az elöljárókat és a rabbit is, és azt tapasztalták, hogy

ők csupán műveltséget akarnak, a rabbi pedig a népet kívánja oktatni, lelki és testi

tisztaságot akar elérni, az istentisztelethez nem tartozó babonákat akarja csupán kiirtani, és

szorgalmazza a zsidók magyarosodását. A panaszosok viszont minden ilyen törekvést

elleneznek.

A két fél közti vitának ebben a részében a halakha tartalmának eltérő megítélése

húzódik meg. A polgári életformában feleslegesnek ítélt szokások (“babonák”) adott

esetben az ortodoxok számára halálosan komolyan veendő előírások voltak, amelyek

eltörlése számukra a vallás és a hit alapjait kérdőjelezték volna meg. A Löw mellett érvelő

vármegyei jelentésből mindenesetre kiderül, hogy a rabbi az addigi szokásokon minden

bizonnyal változtatott, nyilvánvalóan azzal a meggyőződéssel, hogy azok már nem képezik

a halakha részét.

A vezetőség a kóser-krajcárok kezelése miatt őt ért vádakra adott válaszában is a

reform néhány fontos alapgondolatát fogalmazta meg: “Mi szent vallásunk elveihez

szorosan és hőn ragaszkodunk, mi Mózesnek igaz követői akarunk maradni, de nem

kizárólag külső ceremóniákban, hanem mint az Úr parancsolta, lélekben és igazságban

kívánjuk Istenünket imádni, s ehhez képest az Isten házát nem tőzsér teremnek, alacsony

340

VeML IV. 1. t A vármegyei főbíró és esküdt jelentése a választmány által lefolytatott vizsgálatról.

Veszprém, 1846. november 3. 341

Több idősebb zsidó tanúsította, hogy a zsidó újévet szeptember 21–22-én az új zsinagógában ugyanúgy

tartották meg, mint emberemlékezet óta mindig, a szokott szertartásokkal, énekekkel és kellő buzgalommal.

Aláírók: Abraham Stern, Josef Baron, Leopold Rapok, Salamon Beck, Elias Guthard, Josef Breyer, Gaspar

S[…]pa, Leopold Gold, Marcus Eizler, David Bichler, Lipmann Beck. VeML IV. 1. t. 1846. szeptember 23.

87

viták, sőt civakodások színpadának kívánjuk tekinteni. Mi fajunknak fáradhatatlan

szorgossága és vállalkozó tevékenysége mellé kor igényelte műveltséget, s a köz élet

minden körülményeiben megkívántató értelmességet kívánunk szerezni.”342

A vádak és cáfolatuk mögött jól érzékelhető mindkét fél saját motivációja. Az

ortodoxok nagy valószínűséggel nem annyira a székek pénzzé tételét sérelmezték, mint

inkább a hozzájárulásuk nélkül megválasztott új rabbi személyéből következő

változásokat, amelyek minden áron való megakadályozására törekedtek. Az újító párt

tagjai bár tudták, hogy nincsenek többségben, mégis nagyon magabiztosak voltak. Egy

felvilágosult, reform szellemiségű rabbi az 1840-es években mind politikailag, mind a

földesúr szempontjából jobban megfelelt. Az újítások bevezetése elleni tiltakozás ürügyén

az ortodoxok tulajdonképpen személyesen Löw ellen fordultak.

A zsidó újévet megelőző szombati zsinagógai istentisztelet után az ellentáborból

néhányan a hazafelé tartó Löw mellé szegődtek és káromkodva szidalmazták, csúnya

szavakkal gyalázták, majd leköpdösték. Ellenük az úriszék vizsgálatot indított és a

zsinagógában zsidó eskü alatt valló tanúkat hallgatott ki. Az elfogott tíz férfi343

közül öt

ellen pert indítottak, négy főt felmentettek, de Hermann Toch-ot 5 pálcaütésre ítélték,

amiért a bíróságot és a tanúkat is becstelen szavakkal illette.344

A kezdeti megaláztatások nyilván sok keserűséget okoztak a rabbi számára, de

céltudatossága, mellyel a pápai zsidó községet az új iskolai oktatás és a rendszeres

prédikációk által kora kihívásai iránt nyitottá kívánta tenni, minden bizonnyal segítettek

ezeken felülkerekedni.345

Emellett maga mögött tudhatta a hozzá hasonlóan elkötelezett

községi vezetőség támogatását is. Azonban ellenfelei is igen elszántnak bizonyultak.

Minden lépését figyelték, hogy hol találnak a hagyományt szerintük sértő mozzanatokat.

Mivel ilyen irányú vádjaik Pápán könnyen lelepleződhettek volna, inkább Löw korábbi

életére vonatkozó adatok gyűjtésébe kezdtek, hogy burkoltan vádolva befeketíthessék és

így elérjék távozását.

1846. decemberében két pápai férfi, David Klein és Rudolf Toch Zalába mentek és

ott több olyan embert felkerestek, akikkel korábban Löw kapcsolatba került. Először

Tallián Imre hahóti plébánoshoz mentek, akiről úgy tudták, hogy Löw barátja. A

plébánosnak a zsidók nem mutatkoztak be, ezért később a vizsgálat során a pap csak egy

őszes kövér emberről és egy sovány fekete képű társáról beszélt, akik azt hazudták neki,

hogy Löw küldte őket bort vásárolni. Amíg nála voltak, folyton Löwről kérdezősködtek és

a plébános háziasszonyát is faggatták, nem evett-e valaha náluk a rabbi. Mivel mindketten

nemmel válaszoltak, a két zsidó borvásárlás nélkül távozott Kanizsára.346

Ott Klein és

Toch több embert felkeresett, köztük egy katolikus lányt, aki szárazdajkaként szolgált a

rabbi családjánál, hogy vallomásra bírja őket arról, hogy Löwék nem a zsidó vallási

előírásoknak megfelelően éltek, hanem szombaton is főztek, a rabbi pedig késsel

342

VeML IV. 1. t A pápai zsidó község elöljárói a vármegyéhez. Pápa, 1846. augusztus 2. 343

Salamon Lövenstein és Abraham Lövenstein lisztkereskedők, Rudolf Toch és Hermann Toch

dohánykereskedők, Aron Glück ruhakereskedő, Michael Schwarz vendéglős, Wolf Kohn (foglalkozása

ismeretlen), Michael Grünfeld (foglalkozása ismeretlen), David Klein hajhász, Moses Klein kávés. VeML

IV. 1. t A pápai uradalmi úriszéki jegyzőkönyv kivonata, 1846. október 5–6. ülés, 4. pont. Foglalkozásuk

beazonosításához az 1848-as Pápa városi név szerinti zsidó összeírást használtuk. VeML IV. 1. h Összeírás. 344

VeML IV. 1. t A pápai uradalmi úriszéki jegyzőkönyv kivonata, 1846. október 5–6. ülés, 4. pont. 345

Elhivatottságára jellemző egy másik válságos időszakban tanúsított magatartása, melyet felesége örökített

meg naplójában: “Most aztán igazán bámulnom kell az uramat, aki bármennyire is teljes lélekkel részt vesz

az eseményekben [ti. az 1848/49-es szabadságharc eseményeiben – J. R.], nem igen hagyja magát

tanulmányaiban s munkáiban zavartatni és olyan buzgón folytatja zsidó történelmi kutatásait, mintha

nyugalom és béke uralkodna odakinn.” BFL XIII. 44. Schwab Leontin naplója, 1849. január 13-i bejegyzés. 346

VeML IV. 1. t A pápai zsidóságra vonatkozó iratok, 1846. december 17.

88

borotváltatta magát és több más előírást is megszegett.347

Kísérletük sikertelen maradt, a

felkeresett személyek egyike sem tett terhelő vallomást a rabbira. A kikérdezett szerb

borbély is azt vallotta, hogy soha nem borotválta meg a rabbit, a borotvakést csupán Löw

tyúkszemének levágására használta.348

A Löwöt rágalmazó Klein és Toch ellen Pápán eljárás indult, vesztegetés és

lélekvásárlás vádjával letartóztatták őket.

A rabbit hamisan rágalmazók megbüntetésével az ellenlábas párt hangadói egy

időre elcsendesedtek. A vármegyei iratok nem tartalmazzák azokat a konfliktusos

eseményeket, amelyek a közösségen belül továbbra is előfordultak ugyan, de a hatóságok

látókörébe már nem kerültek, így nem is vizsgálták azokat. Ezek ugyanakkor továbbra is

fenntartották a feszültséget a közösségen belül. Moritz Feitel pápai orvos, a zsidó község

elöljárója 1885-ben hosszú visszaemlékezést jelentetett meg Löw Lipóttal kapcsolatos

emlékeiről, melyben részletesen írt a rabbi személye körüli korabeli küzdelmekről is. Az

iratokból hiányzó események a visszaemlékezésből rekonstruálhatók.349

A Löw elleni támadások ezután sem szűntek meg. Felesége, Schwab Leontin 1849–

1850 folyamán vezetett naplójából tudjuk, hogy a forradalom és szabadságharc mellé állt

Löwöt ellenségei a Pápára bevonuló császári sereg élén álló tisztnél császárellenességgel

és Kossuth-pártisággal vádolva, feljelentették.350

A rabbit ekkor még szabadon engedték,

de a szabadságharc bukása után mint politikai ellenséget, őt is letartóztatták. Pápai

ellenfelei kihasználva az alkalmat, Budán vallomást tettek ellene.

A rabbi személyét aljas módszerekkel támadók minden bizonnyal csak egy részét

tették ki az ortodox pártnak. Köztük is voltak olyan vallási tekintetben képzett tagok, akik

vitaképes partnerei voltak a reformer párt hangadóinak. A személyeskedő vádak mellett az

iratok megőrizték mindkét párt nézeteit a vallásról és az azt érintő változásokról. A

halakhikus hagyományokhoz és a rájuk rakódott, talmudi alapokat nélkülöző, de az idők

során előírássá merevedett szokásokhoz szőrszálhasogató módon ragaszkodó ortodoxok

számára a ruházatra vonatkozó előírás sohasem válhatott “nevetséges butasággá”. A zárt

közösségekben abszolút normát jelentő aprólékos előírásokkal szemben Löw (és

valószínűleg a hozzá hasonló többi haladó rabbi is), aki az ilyen vallási előírásokat a

külvilág felé való nyitás érdekében levethetőnek ítélte, egy más gondolati dimenziót

képviselt. A közösség két pártja közti kölcsönös vádaskodásban a reformerek a képzettség,

a műveltség és a magyar hazafias érzelmek fontosságát hangsúlyozták, és ezen értékek

347

Az arc borotválására a halakha szigorú szabályai vonatkoznak. A szakállat tilos fémből vagy kőből készült

pengével eltávolítani, fával vagy vegyszeres eljárással azonban nem. BÁNYAI 2008. 64. 348

VeML IV. 1. t Vukovics György borbély tanúvallomása. Kanizsa, 1846. december 21. 349

FEITEL 1885. A visszaemlékezés – műfajából adódóan – igen szubjektív, néhol pontatlan. Feitel

egyértelműen a német zsidó közösségekből kiinduló haszkala híve volt. Morvaországban, a kollini rabbinál

ismerkedett meg Löw Lipóttal. A rabbi környezete meghatározóvá vált mindkettejük szellemiségére és

későbbi szoros barátságukra. Feitel Kőszegen kezdett orvosi praxist, majd pápai származású felesége által

került a városba. Itt a gazdagabb zsidó családok körében lett orvos. Barátságukra támaszkodva ő

kezdeményezte a modern zsinagóga felépítését, majd pedig Löw pápai rabbiállásba való meghívását. Írása

egyértelmű elköteleződés a zsidó modernizáció eszméje és Löw mellett, egyben a végül kudarcot vallott

küzdelemben saját álláspontjának apologetikus védelme. Minden Löwöt ért vád a mögötte álló Feitelre is

ráhullott, így Löw mellett állást foglalva, a maga álláspontját is védte. Mivel a közösségen belüli vitában az

újító párt vezető egyéniségeként részt vállalt, az ellenféllel szemben megfogalmazott súlyos véleményét

megfelelő kritikával kell kezelnünk. Megjegyezzük, hogy a Löw beszédeit kiadó Hidvégi Máté a könyvhöz

írt Löw-életrajzhoz autentikus forrásként, jegyzetek nélkül használja Feitel művét. HIDVÉGI 1999. 215–235. 350

“Én is újabb oldalról ismerhettem meg Löw ellenfeleit. Szombat este […] hirtelen három katona lépett a

szobába azzal a paranccsal, hogy a rabbi kövesse őket. […] Feljelentették őt egy századosnál, hogy

Kossut[h] mellett és a császár ellen prédikált. Löw biztosította a kapitányt, hogy sohasem prédikált lázadást,

s az az úr kegyesen elengedte őt. […] A nap folyamán megtudtuk azt, hogy a zsidók megismételték a

panaszukat az ezredesnél és csak a prefektus védelmének köszönhető, hogy Löwöt nem állították újra elő.”

BFL XIII. 44. Schwab Leontin naplója, 1849. január 1-i bejegyzés.

89

képviselőinek tekintették magukat. A hagyományokhoz mereven ragaszkodó pártot mint

ezeket a tulajdonságokat teljesen nélkülözők közösségét állították be.

A reformer párt tagjai kitartóan tagadták, hogy a zsinagógai istentiszteletben

bármilyen újítást bevezettek volna. Egyben megragadták az alkalmat, hogy hangsúlyozzák

a közösség szellemi és erkölcsi megújulásának szükségességét. Erre indokként azt hozták

fel, hogy Magyarországon sok rabbi nem tud írni-olvasni sem németül, sem magyarul, és a

magyar nyelv zsinagógai használatát botránynak tartja. Ezek a rabbik jó, ha évente

legföljebb kétszer prédikálnak, de akkor is “csak az iskolaalapítás és a bajuszviselés

ellen”. A fennálló helyzet oka szerintük az, hogy szemben az örökös tartományokban

bevezetett szabályokkal, Magyarországon nem kötelező a rabbinak bölcsészi képzettséget

szerezni. Érvelésükben szembeállították a rabbik hagyományos közösségi szerepét egy a

keresztény, különösen is a protestáns lelkészek szerepéhez hasonlító és megvalósítandó

rabbieszménnyel, amely a morva és cseh közösségekben a haszkala hatására már kialakult.

A zsidó közösségekben ugyanis a rabbinak elsősorban nem – mai fogalmaink szerinti –

lelkészi feladatai voltak, hanem inkább döntnöki szerepet töltött be személyi vitákban és a

vallási előírások értelmezésében. A hagyományos közösségekben a rabbinak az

istentiszteleti szertartásokban nem volt különösebb szerepe. A pápai község elöljárói

szerint a ritkán mégis előforduló zsinagógai prédikációk is általában egy-egy vitás eset

értelmezésében merültek ki, semmilyen közéleti vagy erkölcsi kérdést nem feszegettek. Ők

viszont a rabbi szerepének megváltozását és a prédikáció jelentőségének növekedését

tartották volna kívánatosnak. Ehhez azonban olyan rabbiszemélyiségekre lett volna

szükség, akik egyben jól képzett bölcsészek és hitszónokok is. Löw Lipót éppen ezt az

eszményt testesítette meg.351

A hagyományokhoz fenntartás nélkül ragaszkodó párt vallásosságáról a község

vezetői igen sommás véleményt fogalmaztak meg. Eszerint “egynehány megrögzött

talmudisták, kik a tömeget tévútra vezetik, a vallást a tudatlansággal, káros babonával,

antisociális separatismussal ugyan azonosítják, népünk azon előítéleteit s balvéleményeit

meg akarván tartani, melyeknél fogva a magyarországi zsidó papok a casuisticán kívül

semmit sem tudnak.”352

Azok a rabbik azonban, akik arra törekedtek, hogy közösségeikben

a világi műveltséget is meghonosítsák, nagy ellenállásba ütköztek. Pedig a társadalmi

integráció egyik feltétele volt a hagyományokba való bezárkózás enyhítése, hiszen – mint

írták – “népünk szerencséjére az újabb korban a kormányok a jobb érzésű s a civilisatio

után törekvő izaelitákat pártolják, minek következtében hitfelekezetünk emberi s polgári

mívelődése jó sikerrel előre halad.”353

Az ortodoxok a rabbi személyének megválasztásából kimaradva, az újítók által

pártolt Löwöt nem csupán jogsérelmük miatt, hanem vallási nézetei miatt sem tudták

elfogadni, az ő “papi rendeltetése irányába sem vonzalmuk, sem bizodalmuk” nem volt.354

Nem nyugtatta meg őket a község vezetőinek azon érvelése sem, miszerint Löw

országszerte ismert és tiszteletben álló személyiség. Szerintük senki sem állíthatja, hogy a

régi választási rend szerint lebonyolított választással is ne találtak volna dicséretre méltó

351

A zsinagógaavatás alkalmából elmondott beszédében Löw éppen a zsinagógai prédikáció jelentőségét

hangsúlyozta mondván, a zsinagóga nem csak a Tóra, az imádság helye, hanem iskola is, ahol az isteni

törvényeket hirdetik és értelmezik. “… a zsinagóga csak akkor lehet lakhelye az Isten törvényének, midőn e

törvény érthetőséggel s világossággal, élő nyelven s élő szóval fejtegettetik”. HIDVÉGI 1999. 35. 352

VeML IV. 1. t A pápai község vezetőinek jelentése Veszprém vármegye cs. kir. főnökének. Pápa, 1850.

február. 22. 353

Uo. 354

“Atyáink után öröklött vallásainkba semminémű újítási viszketegség után ingadozni még jelenleg nem

vágyunk.” VeML IV. 1. t Az ortodoxok válasza a vezetőség vármegyéhez küldött véleményére. Pápa, 1847.

január 14.

90

más rabbijelöltet.355

A hírlapi cikkei miatt szerintük Löw nem dicséretet, hanem inkább

megrovást érdemelne.

A közösségen belüli szembenállás a vármegyei hatóságoknak is fejtörést okozott.

Ahogy Pap János megyefőnök 1850-ben az ügyet összefoglaló hosszú jelentésében

fogalmazott, a négy éve folyó vita úgyszólván kifárasztotta őket. A megyefőnök 1850.

május 6-án Pápán a mindkét párt által küldött 5–5 képviselőt kihallgatta. Célja az volt,

hogy rávegye őket a megbékélésre, de nem járt sikerrel. Megállapítása szerint a két fél

közti viszály fő oka Löw személye volt. Így megoldást csak Löw Lipótnak 1850-ben a

pápai rabbiszékről való lemondása hozott, miután elfogadta a szegedi zsidó község

meghívását.

II. 3. 5. PÉNZÜGYEK

Pápán az engedéllyel letelepedett zsidóság már a 18. század első felében, a védlevél

kiadását megelőzően is mint közösség (communitas) fizette meg a földesúrnak járó adót, a

védelmi pénzt. Ebből következik, hogy egy szükséges szintű közös pénzügyi

adminisztráció már a kezdeti időszakban is létezett, amely a közösség egyes családjaira,

tagjaira kivetette, majd beszedte tőlük az adót. A pápai zsidó község kötelékébe bekerülő

családok differenciált jogi helyzetét a közösség vezetői ismerték és e szerint ők tudták

elosztani a közösségre háruló terheket. A türelmi adó bevezetése után ezen adónem

kivetése és begyűjtése is a közösség hivatali adminisztrációjára hárult. Ezért is volt

szükség a pénzeket kezelő saját pénztárosra, a választott elöljárók közé tartozó megbízható

perceptorra.

A zsidóságra nézve egyébként is sérelmesnek tekinthető türelmi adó községen

belüli elosztása, vagy a kóserkrajcárok kezelése gyakran okozott vitát, s ha alaptalanul is,

érthető, hogy a pénzekért felelős személy vagy személyek gyakran kerültek valamilyen

elégedetlenség folytán a vádak célkeresztjébe. Az ilyen viták tisztázása érdekében

lefolytatott vizsgálatok adataiból rekonstruálható a község pénzügyi adminisztrációja is.

A TÜRELMI ADÓ KEZELÉSE

Nem ismert, hogy pontosan mikor történt változás, azonban a 18. század végétől a

türelmi adó beszedésére keresztény vármegyei tisztviselőket neveztek ki. A 19. század

elején érvényben volt szabály szerint a pápai zsidó közösségben az ún. toleranciális

elöljáró intézkedett a türelmi adó ügyében. Feladata csak az adó kivetése és a kivetési

táblázat elkészítése volt. Minden évben először az előző évi befizetett adókkal kellett

elszámoljon, s majd csak ezt követően állapította meg a fizetendő adó mértékét, amit az ún.

tabella ejectationalis-ban rögzítettek. A kivetett összegeket a zsinagógában hirdette ki. A

türelmi adót fizető zsidók maguk is rendelkeztek bizonyos nyilvántartással („tolerancia

fizetésekről szóló kis könyv”) a befizetett összegekről. Az 1833-ban Szauer Ábrahám

türelmi adó elöljáró ellen lefolytatott vármegyei vizsgálat irataiból is az derül ki, hogy

355

“Birtokában vagyunk ugyan mostanság is az 1844. évi június 2-án kelt 357-dik számú Pesti Hírlapnak,

ahol cikkjében az emancipatio áhitatos óhajtásával hittanainkba vagdalkozó elveit fejtegetvén, magát igenis

ismeretessé, minket pedig figyelmetessé reform szellemérül tőn, melynek bégyőzetésére elegendő felhozni

csak ezen szavait: a zsidóknak nincs különös politicai életük és ön állásuk és szándékuk sincs ezt valaha

elérni – mely szavaihoz alkalmazván a zsidónak ezen szavakból álló imádságát »nach Jerusalem füre uns mit

erbarmen und Trohn Davids begründe baldigst mégis – auf einem andern Orte bringe uns mit frieden

zusammen von alle Ecken der Welt, und füre uns gerade in unsern Land.« – nem egyéb a tanúság, mint az,

hogy amelyért a zsidó minden nap az Istenhez fohászkodik, azt másfelül maga sem akarja, azt t. i., hogy

eljövend még valaki, aki a zsidókat egy boldogabb hazában vezetendő politicai életük és ön állásosságjokat

elérendik, melynek hittanilag egy zsidó ellene sem mondhatna.” Uo.

91

ekkor nem ez az elöljáró kezelte a pénzt, hanem a vármegye által kirendelt keresztény

türelmi adóvevő, az adó behajtására csak neki volt jogosultsága.356

A pénzek bevételekor

minden adózó könyvecskéjébe beírta a befizetett összeget. A beszedett pénzt a vármegyei

hivatalnok a győri királyi sóhivatalnak fizette be. Előfordult, hogy a zsidó község vagy

magánszemélyek időről-időre kölcsönt vettek fel a már beszedett türelmi adóból. A pénzt

valószínűleg kamatra adták kölcsön, ami egyébként tilos volt.

A pápai zsidók esetében is érvényes volt, hogy a dekonjunktúra következtében az 1820-as–

1830-as években jövedelmeik megcsappantak, miközben a türelmi adó mértéke

folyamatosan nőtt, ezért hátralékuk keletkezett.

ÁRVÁK VAGYONA

A zsidó község külön kezelte az árvák vagyonát. Az árvapénztár – szokás szerint –

a vagyont 6%-os törvényes kamatra kiadva fialtatta és hasznosította. A pénzeket a két

gyámatya kezelte. 1833-ban a tisztségről leköszönő Szauer Ábrahám 85 ezer váltóforintról

számolt el megválasztott utódai előtt.

A község a különböző bevételekből származó összegekből a közösség szegény, nincstelen

tagjait segítette, például tüzelőre való pénzt osztott ki közöttük.357

1841 áprilisában az

Ispotály utcában leégett zsidó házak birtokosainak megsegítésére a szegények

pénzszedőjének nevezett községi megbízott a városi tanács engedélyével segélyt

gyűjtött.358

ÚJONCÁLLÍTÁS

A zsidóságra kiterjesztett kötelező katonáskodás ügyét is az elöljárók koordinálták.

A katonáskodást az újoncállítás idején pénzben meg lehetett váltani. Nagy valószínűséggel

a helyi zsidók egy jó része élt ezzel a lehetőséggel, így az elöljárók az újoncozásra

befizetett pénzeket is kezelték. Az összegeket a katonakötelesek családjai jövedelmének

arányában vetették ki. Az 1831. évi februári katonaállítás alkalmából 85 személyre vetettek

ki 10–75 forintig terjedő összegeket, összesen 1980 forintot. A pénzt két erre kijelölt

személy hajtotta be, akik számadást vezettek a kiadásokról, amiket a katonának bevonuló

zsidók élelmezésére, szállítására, orvosi és borbélyi ellátására, továbbá postaköltségre

fizettek ki.359

A község a különböző számadásokat, akárcsak a jegyzőkönyveket, héberül vezette,

ami megnehezítette az uradalmi vagy a vármegyei felülvizsgálatokat. Éppen ezért, a

Szauer Ábrahám ellen folytatott vizsgálat során 1833-ban a vármegye elrendelte a magyar,

vagy német nyelvű adminisztrációt.360

1844-ben a község elöljárói önként döntöttek a

magyar nyelvű adminisztráció bevezetése mellett.361

II. 3. 6. INTÉZMÉNYEK

ZSINAGÓGA

A pápai zsidók istentiszteleti helyére vonatkozóan már a zsidó község 1748-tól

számítható létrejöttét megelőző évekből is van adatunk. Az uradalmi számadások először

1742-ben említik az oratorium hebraei-t. Ebben az évben a közösség megvásárolt egy

356

VeML IV.1.b 731/1834. szeptember 26. 357

VeML IV.1.b 731/1834. szeptember 26. 358

VeML V.2.a 1841 359

VeML IV.1.b 731/1834. szeptember 26. 360

VeML IV.1.b 731/1834. szeptember 26. 361

HUDI 1995a. 115.

92

uradalmi házat, amelyet valószínűleg korábban is erre a célra használt, és amelyért évi 40

forintos adót fizetett.362

Az épület pontos helyét nem ismerjük, de a 20. század eleji

közösség emlékezete szerint az első imaház a Salétrom utcában, azaz tulajdonképpen az

Ispotály utca folytatásában állt.363

Néhány év múlva már az Ispotály utcában találjuk a

zsidóság közösségi épületeit. A városi telekkönyvben és a későbbi házösszeírásokban is a

194-es és 195-ös számot viselő telkek szolgáltak ezek helyéül. A nagyméretű 194-es

számú telek a belsővárosi birtokkönyv szerint tulajdonképpen két részre oszlott: egyik

része 1734-ig puszta telek volt, amely Csizmazia Mátyás, Mathus András és Bika Mihály

nevén szerepelt. A puszta telekrészt Csizmazia 1734-ben (más adat szerint 1738-ban)

eladta Szentmihályi István özvegyének, aki 1744-ben továbbadta azt Ferenczy Györgynek.

Nem tudni pontosan, hogy mettől-meddig, először ebben a házban működött a zsinagóga.

A telek másik része az ún. Szakmáry-féle telek volt, amelyen épület is állt. Az 1754. évi

uradalmi számadás szerint a zsidó község ekkor már az ezen a telken álló házat használta

zsinagógaként.364

Az 1757-es a számadásban is ezen az Ispotály utcai telken álló

zsinagógáról esik szó, amely után a község külön 13 ft 25 krajcárt fizetett telekadóként,

ezenkívül 10 forintot a zsinagóga után. Ekkor már az uradalmi házról nem esik szó, tehát

azt már nem használták imaházként.365

Szintén 1754-ben vásárolta meg a zsidó község a

szomszédos 195-ös telken álló Molnár György-féle házat.366

Adatok hiányában nem tudjuk

megállapítani, hogy mikor, de az évtizedek során e két utóbbi telket egyesítették és rajta

építették fel az első zsinagógát.367

A 194-es telek másik részén álló Ferenczy-házban a

zsidó község egyéb közösségi terei kaptak helyet: 1780-ban a zsidó fürdőt, 1781-től pedig

a zsidó mészárszéket említik.368

A mészárszék mellett szintén a 194-es telken állt a zsidó kocsma is. A zsinagógától

északra a 196-os szám alatt volt a község régi ispotálya.369

A Pápán megtelepült zsidóság

vallási életének színtere, annak központja tehát itt alakult ki. Ez a helyzet állt fenn egészen

1944-ig, a közösség megszűnéséig, amiben szerepet játszott az is, hogy az 1846-ra

elkészült új zsinagóga is a 194-es telekre épült.

Az 1841-ben kezdett építkezést megelőző időszak, vagyis a 19. század eleji

forrásokban található elszórt adatok határozottan két zsinagógát említenek, amelyekről

azonban semmilyen további adat nem deríthető ki. Ezek közül egyik a számadásokban

szereplő, az egyesített 194-es és 195-ös telken álló iménti épület volt, a másik pontos

helyét azonban nem tudjuk meghatározni. Ez valószínűleg egy már korábban is álló ház

volt, amelyet egy idő után zsinagógaként használt a közösség. Annak oka, hogy a pápai

362

MOL P 1216 capsa 56. nr. 33. (1742): „ab oratorio herbaei vel a domo dominali nunc jam ipsis vendita

40 fl”.; Uo. capsa 56. nr. 42. (1744), nr. 48. (1746). 363

KAPOSSY 1905. 197. 1936-ban a hitközség levéltárában még megtalálható volt egy 1743-ból származó

törzskönyv a zsinagógai székekről. Ez – a szerzők szerint – az 1743-ban a Salétrom utcában épült

zsinagógához köthető. HORVÁTH, TÓTH 1936. 96–97. Nyilvánvalóan a fent említett, 1742-ben zsinagóga

céljára vásárolt uradalmi házról lehet szó. A magyarországi zsinagógák adattára az első zsinagógát szintén a

Salétrom utcában lokalizálta az 1865-ös kataszteri térkép alapján. GAZDA 1991. 39., 83. 364

MOL P 1216 capsa 57. nr. 5. (1754). Mivel a különböző összeírások a telken álló mindkét épületet 194-es

számon írták össze, már az 1780-as években sem láttak tisztán az uradalmi tisztviselők a telkek, illetve a

rajtuk álló házak pontos jogállását, birtokosait és funkcióit illetően. MOL P 1216 capsa 54. nr. 120 – Quoad

domos censuales non tamen contractuales, 1786. szeptember 26.; MOL S 18 Nr. 194. 365

MOL P 1216 capsa 57. nr. 13. (1757) 366

MOL S 18 Nr. 195. 367

Az egyesített telek után azonban továbbra is eredeti alkotórészei szerint adóztak. „In his duobus fundis

jacet sinagoga judæorum a fundo olim Szakmariano dominum desumpsit censum pro annis 48 fl, 636 d. 12

refundendum, ab alio vero oppidum desummunt annue præexpositos 6 fl-os censuales et d. 32 ¾.” MOL P

1216 capsa 54. nr. 35: Pápa város kataszteri összeírása, 1735/1780. Továbbá Uo. capsa 54. nr. 75.

Conscriptio fundorum contractualium intravillanorum. Pápa, 1783. augusztus 30. 368

MOL P 1216 capsa 54. nr. 37., 48., 75., 138. 369

MOL P 1216 capsa 54. nr. 37.

93

zsidó község két zsinagógaépületet használt – véleményünk szerit – nem függött össze

vallási vagy liturgikus szempontokkal, sokkal inkább volt praktikus: a közösség

lélekszámának növekedése folytán a használatban volt zsinagógaépület befogadó

képessége elégtelennek bizonyult, ezért további épületet kellett istentiszteleti célra

használatba venni.370

A két zsinagóga közül az egyik az 1840-es évek elejére már használhatatlanná vált,

a másik pedig a 3000 főt kitevő közösséget már nem tudta befogadni. Ezért a község

elhatározta, hogy egy új, nagyobb zsinagógát épít, melyről az elöljárók és a közösség

képviselői 1841. július 14-én szerződésben egyeztek meg. A szerződést akkor 250 községi

tag írta alá.371

Esterházy II. Károly földesúrként engedélyt adott a zsinagógaépítésre, a

szükséges követ ingyen, a téglát pedig 6 évi hitelre adta a közösségnek.372

A község

vezetői a zsinagóga épület tervét bemutatták, amit aztán csaknem a teljes közösség

elfogadott.373

Augusztusban a város elrendelte a zsinagóga mellett álló fürdő városon

kívülre történő költöztetését.374

Ez az intézkedés minden bizonnyal összefüggött a

zsinagógai építkezés elkezdésével, a megfelelő telek kialakításával.

Az építkezést közös akaratból határozta el a közösség és lebonyolítására egy

választmányt nevezett ki.375

A zsinagógaépítésen felbuzduló lelkes aláírók egyben vállalták

az építési költségek egy részének megfizetését. Az építkezés folyamán a közösségen belül

vita támadt az almemor376

elhelyezéséről, emiatt a közösség két pártra szakadt. A reformer

párt377

a rabbi által is jóváhagyott korábbi terveknek megfelelően az almemort a

frigyszekrény előtt kívánta elhelyezni, míg az ortodoxok hagyományosan a zsinagóga

közepén, körüljárható helyen. A korábbi helyzetre hivatkozva az új tervet a vallással

ellenkező újításnak tekintették, holott azt Horowitz Pál rabbi és az akkor még az újításokat

ellenző elöljárók is elfogadták. A tervet támogató párt szerint az almemor oldalra való

helyezésében nincsen semmi megbotránkoztató újítás, hiszen a veszprémi, győri,

zalaegerszegi, nagykanizsai, csáktornyai, bajai és liptószentmiklósi zsinagógában, de

370

MOL P 1216 capsa 67. nr. 70. Az 1832-ben kötött szerződésben foglaltak szerint a község továbbra is a

réginek nevezett, tehát a 18. század óta használt zsinagóga után fizetett adót a földesúrnak. 371

VeML IV. 1. t A pápai zsidóságra vonatkozó iratok: 1841. július 14., 1846. július 29., 1846. szeptember

29. Ez 250 családfőt jelent. Hét év múlva 609 zsidó háztartást írtak össze a városban. JAKAB 2006. 372

VeML: IV. 1. t A községi elöljárók nyilatkozata a vármegyei vizsgálat során. é. n. [1846] 373

A zsinagóga tervezője Steiner Antal pápai uradalmi építész, aki a magyar zsinagógaépítészet egy olyan

sajátos emlékét alkotta meg, amely nemzetközi viszonylatban is figyelemreméltó. Az épület a korszak

modern alkotásai közé tartozik, tervezője a legújabb építészeti irányzatok ismeretében dolgozott. Ugyanakkor

a kivitelezés arra utal, hogy a helyi mesterek még nem rendelkeztek a nagyívű tervek megvalósításához

szükséges elegendő mesterségbeli tudással. Közeli párhuzamának a drezdai zsinagóga épületét tekintik,

amely 1840-es felszentelése idején modernségével feltűnést kelthetett a magyarországi zsidóság körében is.

KRAUSE 2004. 201–207. Krause összehasonlító műelemzése által művészettörténeti szempontból is

megerősítést nyer az a modern felfogás, mely szinte törvényszerűvé tette a fent bemutatott konfliktus

kibontakozását. A zsinagógára vonatkozóan lásd még: GAZDA 1989. 199–204. 374

VeML V.2.a 614/1841. augusztus 21. 375

VeML IV. 1. t A községi elöljárók nyilatkozata a vármegyei vizsgálat során. é. n. [1846] 376

héberül: bimó/bimá: centrálisán elhelyezett, körülkerített és néhol kupolás baldachinnal fedett emelvény a

zsinagógában, amely eredetileg kizárólag a Tóra felolvasására szolgált. Rendeltetése a liturgia fejlődése során

kibővült. Centrális elhelyezése askenáz tradíció; a szefárdok ugyanis a keleti oldalon helyezték el, szorosan a

fal előtt. A reformpárti hitközségek az ősinek tartott szokástól eltérően a frigyszekrény tövében helyezték el.

ÚJVÁRI 1929. 29–30. A pápai az ország egyetlen ortodox zsinagógája volt, ahol a bimá nem középen volt,

ahogyan a Sulchán Áruch előírta. A Chátám Szófér rabbi családjából származó Simon Szofer, később

krakkói főrabbi, 1856-ban ezért nem fogadta el a neki felajánlott pápai rabbi állást: “Nincs módomban

elfogadni a felajánlott rabbi széket, mert nem tettek eleget kívánalmamnak, hogy a bimát középre helyezzék.”

LÁNG [1972.] 41. 377

A forrásokban többnyire “kisebbik” (ti. az ortodox párthoz képest kisebb) vagy “felvilágosult” jelzőkkel

illetik.

94

számos külföldi zsinagógában is a frigyszekrény előtt áll az almemor.378

1845-ben Mayer

Zipser székesfehérvári rabbi véleményét is kikérték, vajon esztétikai újításaikat tiltják-e a

vallási törvények. A köztudottan haladó felfogású rabbi, aki maga is úgy gondolta, hogy

jogában áll újításokat bevezetni a zsinagógában, jóváhagyta a pápaiak legtöbb

változtatását.379

A két felet Horowitz rabbi sem tudta megegyezésre bírni, ezért a földesúr a védelmi

szerződésben foglalt jogainál fogva, az eredeti építési terv betartására kötelezte a

községet.380

Az almemor elhelyezésével kapcsolatban megfogalmazott újítási vád a vita

során még többször előbukkant, azonban az építkezés körüli anyagi vita ennél sokkal

komolyabb ellentéteket szült. Ezekben jól megragadható, ahogyan a megoldhatatlannak

látszó anyagi helyzetben a felelősséget maguktól elhárítók a vallásgyakorlatot érintő

vádakkal igyekeztek megtartani a közösség vallási életére gyakorolt befolyásukat. Az

történt ugyanis, hogy az eltervezett zsinagóga felépítése jóval meghaladta a közösség

anyagi erejét és az építkezés során nagy összegű adósságok keletkeztek, miközben az

épület befejezéséhez sem volt meg a szükséges pénz. Az építkezés költségeinek egy részét

az új zsinagógai székek használatának pénzbeli megváltásából kívánták fedezni. Azonban

a székek többségét még négy év múlva sem sikerült értékesíteni, mivel a közösség egy

része nem volt hajlandó fizetni értük. Az új zsinagógaépület ellen hangolók őket, “kivált a

túlbuzgókat a székek vásárlásától, oly szín alatt ijesztgetve tartóztatták vissza, mintha itt

Isten tudja, minő újítások szándékoltatnának béhozatni."381

Ők voltak azok, akik az

almemor elhelyezése miatt is tiltakoztak. A későbbi fogalmak szerint ortodoxnak

tekinthető elöljárók, beismerve tehetetlenségüket az adott helyzetben, 1845-ben lemondtak.

Sziesz Rafael bíró és Fischer Márkus másodbíró az uradalomtól azt kérték, hogy őket

többé ne jelölje a tisztségre, illetve az új községi vezetőséget a gazdagabbakat képviselő

másik párt tagjai közül válasszák, hogy a zsinagóga és az iskola felépítését be tudják

fejezni.382

A haladó párt köréből megválasztott új elöljárók az építkezés befejezését 20 ezer

ezüstforint hitelből kívánták fedezni, melynek biztosítékaként a község vagyonát kívánták

lekötni. Esterházy II. Károly földesúr azonban megtiltotta a zsidóságnak a kölcsön

felvételét. A költségek fedezésére szükséges pénz előteremtése érdekében hozott új

választási eljárás hatására rövid időn belül további zsinagógai székeket értékesítettek 12

ezer ezüstforint értékben, melyből az építkezést tovább tudták folytatni.383

A szavazati jog

feltételeként szabott székbirtoklás azonban a várakozások ellenére sem növelte a remélt

mértékben a zsinagógai széket váltók számát. A konzervatív hangadók annak

hangoztatásával beszélték le társaikat a székvásárlásról, hogy az új zsinagógában

elfogadhatatlan újítások lesznek. Így a közösség egy része továbbra sem volt hajlandó

széket vásárolni, ehelyett a régi zsinagóga használatának engedélyezését kérték az

uralkodótól. Az újító párt szerint az ortodoxok zug-zsinagógákat működtettek annak

ellenére, hogy a község statútuma 100–300 forintig terjedő büntetés mellett tiltotta a

minjan zsinagógán kívüli megtartását.

378

VeML IV. 1. t Az új elöljáróság jelentése a község vallási viszonyairól a cs. kir. megyefőnöknek, 1850.

február 22. 379

KATZ 1999. 73–74. 380

VeML IV. 1. t: Esterházy II. Károly rendelkezése, 1844. július 22. 381

VeML IV. 1. t Esterházy II. Károly földesúr jelentése a megyéhez, 1846. július 29. 382

Uo. 383

VeML IV. 1. t A községi elöljárók 1850. évi jelentése szerint a reformer párt “lelkes emberei”, Samuel

Schlesinger, a Neuman és Herzfeld testvérek, valamint Spitzer Sámuel és fia 30000 váltóforint értékben

vásároltak székeket. Megjegyezzük, hogy a vásárlók közül többen is a község vezetői közé tartoztak. A

vásárlással segítették az építkezés folytatását, azonban később minden bizonnyal tovább értékesítették a

székeket.

95

Végül az elöljáróság – akárcsak a rabbiválasztás esetében – a zsinagógaépület tekintetében

is felülkerekedett a tiltakozók pártján. Nem sokkal Pápára érkezése után, 1846. szeptember

11-én maga Löw Lipót avatta fel ünnepélyesen az új zsinagógát, abban a formában,

ahogyan eredetileg tervezték. A zsinagógaavató alkalmából magyar nyelvű beszédet

tartott.384

A folyamatos konfliktus a község anyagi erejét is megtépázta. Az építkezés

költségeit a zsidóság még az épület elkészültét követő években is fizette. 1847-ben a városi

tanács előtt Pauli Mihály pápai építőmester 8674 forintot meghaladó munkabére

kifizetésének elmaradása miatt pert indított a zsidó község ellen. Pauli Mihály Steiner

Antal uradalmi építész – mai fogalmaink szerint – alvállalkozójaként dolgozott a

zsinagógai építkezésen, ezért a község is rá hivatkozva próbálta visszautasítani a

követelést, amit azonban a városi tanács 1849-ben hozott döntése szerint jogosnak ítélt

meg.385

ISKOLA

A vallási előírásokból következően a zsidó gyermekek oktatása fontos részét

képezte a vallási nevelésnek. Ez az oktatás azonban kizárólag vallási célokat szolgált, így

csak vallási ismereteket közvetített. Pápán már a 18. században feltételezhető a vallási

oktatás valamilyen szintű intézményesülése, azonban a nyilvános iskolai oktatás

megszervezése a II. József-féle rendelet ellenére is csak évtizedekkel később valósult

meg.386

A zsidó közösségekben magánházaknál héderek működtek, amelyekben

melámedek tanították a fiúgyermekeket. Ezek a tanítók lehettek jesiva-növendékek, vagy

teljesen képzetlen személyek, akik azonban a vallási alapismereteket képesek voltak

átadni.

A felvilágosult oktatáspolitika az iskolaügyet királyi felségjognak tekintette, és

minden felekezet számára olyan elemi iskola (nemzeti iskola – National-Schule)

fenntartását szorgalmazta, amelyben a gyermekeknek világi alapismereteket oktatnak. II.

József 1781-ben elrendelte, hogy a zsinagógák mellett a normaiskolák tanítási rendje

szerinti zsidó iskolákat működtessenek, de úgy, hogy a zsidó vallást vagy istentiszteletet ne

érje sérelem. Ezzel egy időben engedélyezte a zsidók számára, hogy ott, ahol külön zsidó

iskola nincs, gyermekeiket a helyi nyilvános iskolában taníttassák.387

A rendelet

kibocsátása után az első zsidó nyilvános iskola Nagymartonban jött létre 1783-ban, majd

ezt követték a nagyobb közösségek iskolái: Pozsonyváralján (1783), Vágújhelyen (1784), a

Dunántúlon pedig Bonyhádon (1784), Nagykanizsán (1786) és Lovasberényben (1787).388

Ezek az iskolák állami felügyelet alatt álltak. Feltételezhetően nem nyújtottak vallási

ismereteket, ezért azokat a zsidó fiúk továbbra is a hagyományos vallásoktatás valamelyik

formájában szerezték meg, ily módon párhuzamosan kétféle oktatásban részesültek.389

A nyilvános iskolák megalakulásával a zsidóság körében megjelent a szekuláris oktatás.

A rendelet értelmében a közösségek a türelmi adójuk egy részét az iskola megszervezésére

fordíthatták.

384

A zsinagóga felszentelésekor mondott beszédét Löw később az 1847-ben indított és mindössze egy

számot megért egyszemélyes lapjában, a Magyar Zsinagógában megjelentette. Kiadta: HIDVÉGI 1999. 25–41. 385

VeML V.2.a 347/1847. február 20, 500/1849. június 2. 386

Már a 20. század eleji történetíró számára sem álltak rendelkezésre a pápai zsidó oktatásra vonatkozó

írásos dokumentumok. KAPOSSY 1905. 245. 387

KOMORÓCZY 2012. I. 821. 388

BÁNYAI 2005. 48., 62–64. 389

BÁNYAI 2005. 57.

96

1781-ben a vármegye elrendelte, hogy a helyi és a környékbeli zsidóság számára

Pápán létesítsenek iskolát. A pápai zsidók nem utasították el az iskola felállítását, azonban

előadták, hogy a zsinagóga telkén kívül nincs további közösségi telkük. A gyermekek

oktatására eddig fejenként 10 majd 15 krajcárt fizettek a tanítóknak, de vállalják, hogy ha

gyermekeik egy felépítendő iskolába fognak járni, akkor tanulónként 50 krajcárt ajánlanak

a taníttatásukra, továbbá a zsinagóga mellett felállítandó iskola céljára évi 15 forintot,

amelyenek terhét a közösség tagjainak lehetősége szerint osztják el maguk között.390

Tehát Pápán is kísérlet történt a zsinagóga mellett, állami felügyelet alatt álló iskola

alapítására. Feltételezhető, hogy ha II. József uralkodása idején működött is ez az iskola, az

azt követő években megszűnt. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a község ne biztosította

volna valamilyen formában a vallási oktatást a zsidó közösség gyermekeinek. A

forrásokban folyamatosan találkozunk tanítókkal. 1799-ben két ilyen, magisternek nevezett

személyt, 1804-ben pedig 5 tanítót írtak össze.391

A nyilvános iskola időközben történt megszűnését bizonyítja, hogy 1805-ben a

pápai közösség vezetői az ismételt vármegyei felszólításra írt folyamodványukban

fölöslegesnek ítélték a nyilvános iskola felállítását. A vármegye azon parancsára, hogy

keressenek egy iskola céljára alkalmas épületet, határozzanak a tanító javadalmazásáról, a

pápai zsidók nehézségeiket sorolva tiltakoztak. Nem láttak lehetőséget az iskola

elhelyezésére, mivel a közösségnek arra alkalmas épülete nem volt, új vásárlására, illetve

egy másik épület átalakítására pedig nem volt lehetősége. Érvelésükből nyilvánvalóvá

válik, hogy a község akkor elegendőnek ítélte a vallási oktatást, különösen akkor, ha a

világi ismeretek megszerzése anyagi erőfeszítéseket kívánt tőlük.392

Ez a hozzáállásuk

abban is megnyilvánult, hogy a vármegye által az egész megyei zsidóság számára szánt

iskola felállítását a – szerintük – népesebb, de a valóságban kisebb veszprémi közösségre

kívánták hárítani. Az ügy kimenetele előttünk ismeretlen, azonban ha átmenetileg is, a

megyei ráhatás mégiscsak meggyőzhette a pápai zsidóság elöljáróit az iskolafenntartás

szükségességéről. Közvetett adataink ugyanis arra utalnak, hogy az 1807/1808-as, továbbá

az 1813/1814-es tanévekben biztosan működött nyilvános zsidó iskola Pápán.393

Emellett valószínűleg több olyan iskola (héder) is volt a városban, amelyeket magánerőből

a családok tartottak fenn, de elképzelhető, hogy csekély mértékben a község is hozzájárult

működésükhöz. Egy ilyen héderre vonatkozó egyetlen adatunk további érdekes képet fest

ezen iskolák világáról. Egy 1798-ból származó adatból kiderül ugyanis, hogy ezen oktatási

intézmények sem voltak kizárólag vallási ismereteket közvetítő iskolák, hanem olykor

szakismereteket is beiktattak a tanrendjükbe. Ekkor ugyanis Pápán Singer Manó okleveles

390

MOL C43 F 3. nr. 13. 391

MOL P 1216 capsa 61. nr. 113. 392

VeML IV.1.b 139/1805. március 2. „Tudva való dolog az is, hogy a mi ifjúságunk a zsidó szokást és

religiót is huzamos esztendőkig tanulván, felesleg való költségben kerül, hogy tehát még azon kívül a

normális iskolára nézve is ily terhes költségeket szenvedjünk és utóbb is viseljünk, nincs tehetségünkben, és

ha csak az tekéntetes nagy úr valamely oktatást és világosítást kegyesen nyújtani nem fog, mi magunktól a

normális iskolákra nézve kívántató fundusnak kigondolására annyival is inkább kitermesztésére elégtelenek

vagyunk.” Az iskolafenntartás anyagi nehézségeire való hivatkozás más közösségek esetében is megjelenik,

nem alaptalanul. Mivel ezekben a normaiskolákban nem tanítottak vallási ismereteket, az elsődleges

fontosságúnak ítélt vallásoktatás intézményei mellett fenntartásuk többlet terhet jelentett a közösségeknek,

annál is inkább, mivel az itt tanuló diákok nem fizettek tandíjat. BÁNYAI 2005. 59. 393

A Helytartótanácsi levéltárban fennmaradt tankerületi jelentésekben ezekben az években szerepel a pápai

zsidó iskola is. BÁNYAI 2005. 88. A református kollégiumba 1815-ben beiratkozott három pápai zsidó ifjú

neve mellett azt jegyezték fel, hogy korábban a pápai zsidó iskolában tanultak (in schola Judæorum

Papensi).

97

tanító a héderben könyvvitelt és a kereskedelmi levelezést is tanított.394

1818-ban pedig

Schlosz Manóval együtt nyilvános magániskolát alapított.395

A nyilvános iskola felállítása elleni tiltakozás után bő két évtizeddel – valószínűleg

a meginduló emancipációs küzdelemmel összefüggésben – mentalitásváltással

szembesülünk. 1826-ban a zsidó község saját fenntartása és irányítása alatt álló iskola

felállítását határozta el, amelyben a magyar nyelv oktatása is fontos szerepet kapott.396

1844-ben a község a saját adminisztrációjában is a magyar nyelv használatát határozta el.

Azonban épp az 1840-es évek végén, amikor az új zsinagóga építése apropóján a

hazafiasság és a hagyományokba való bezárkózás mentén meglévő konfliktusok felszínre

törtek, az iskolában uralkodó oktatási szellem irányultsága is egyre inkább a figyelem

középpontjába került. A közösség tehetősebb része, amely elöljárói tisztségeinél fogva

sokkal intenzívebb kapcsolatban állt a többségi társadalommal és a társadalmi változásokra

is sokkal fogékonyabb volt, az iskolát a hazafias nevelés eszközének tekintette és élére a

hazafias helytállást a zsinagógában is hirdető Löw Lipót rabbit állította, akitől az oktatás

színvonalának emelését és a tananyag bizonyos fokú megváltoztatását várta. Löwöt még

kanizsai rabbisága idején, 1845-ben felkérték a pápaiak egy a zsidó iskolák szervezetére és

oktatási programjára vonatkozó útmutató összeállítására.397

Az elkészült munkát a győri

tankerületi főigazgatóság is jóváhagyta. Löw elképzelései szerint a zsidó gyermekek egy

koedukált előkészítő után fiú- és lány osztályokra elkülönítve részesültek volna oktatásban:

a fiúk 5, a lányok 3 két évfolyamos osztályban tanultak volna.398

Ezzel lehetett

összefüggésben, hogy a pápai közösség 1845-ben a helytartótanácstól kérelmezte a

nyilvánossági jog megadását.399

Az elemi iskola jellegéről, tanmenetéről és a tanítók személyéről a Pápai járási

főszolgabírói jelentésekből szerezhetünk információkat az 1840-es évekre vonatkozóan.400

Ezekben az években általában három osztályban folyt az oktatás. 1842-ben azonban a

három osztály mellett egy negyedikben magyar nyelvoktatás folyt a helyi evangélikus

segédlelkész, Dubovai János vezetésével. A három tanítón kívül további két személyt

alkalmaztak, egyiket szépírás oktatására, másikat pedig a két siket tanuló tanítására.

1847-ben a két iskolai osztály mellett már beszámoltak a Löw Lipót által létrehozott három

osztályos iskoláról is.

A tanulók száma a jelentésekből nem állapítható meg pontosan, mivel a tanított

tárgyak szerint sorolták őket osztályokba, így egy-egy diák felváltva akár két tanító

osztályában is tanulhatott. Ezzel együtt biztosnak mondható, hogy az 1840-es évek elején a

zsidó iskolai tanulók száma megközelítette a 100 főt, az évtized második felében pedig már

mintegy 150 gyerek tanult a nyilvános iskolában.

A tanított tárgyak köre fokozatosan bővült az évek során. 1842-ben héber és német

nyelvű írás-olvasásra, valamint számtanra oktatták a gyermekeket, akiknek egy része ezen

felül magyar nyeloktatásban is részesült. A következő évben ezeken kívül szentírást,

Talmud-ismereteket, héber és német grammatikát, földrajzot és szépírást is tanultak. A

vallásoktatás tehát egyértelműen az iskolai oktatás részévé vált. 1845-ben pedig a

tantárgyak körében megjelent a történelem is.

Az említett magyar nyelvet oktató személyen kívül az iskola tanítói helyi zsidók

voltak. A hat iskolai évből, amelyekről adatokkal rendelkezünk, összesen 16 tanító nevét

394

KUTHI 1901. 6. 395

BARNA, CSUKÁSI 1896. 113. 396

KAPOSSY 1905. 245. 397

Útmutatás a nagyobb izraelita községek kebelén intézendő reáloskolák szervezetére, fentartására s

kormányzására. Nagykanizsa, 1845. 398

BÁNYAI 2005. 125. 399

Uo. 131. 400

VeML IV.1.r Szakonyi Lajos főszolgabíró jelentései az iskolákról, 1842–1847.

98

ismerjük, akiknek több mint a fele csak egy-egy tanévig tanított. A tanítók egy része nem

volt állandó iskolai alkalmazott, hanem csupán egy-egy tantárgy ismereteinek átadására

szerződtették. Többen közülük maguk is diákok voltak, egyikük a református Kollégium

tanulója.401

3. táblázat: A zsidó iskola tanítói, 1842–1847

Tanító neve Év

Bloch Leopold 1843

Ehrenfeld Leopold 1847

Ehrenzweig Miksa 1845, 1846

Glück Nátán 1844, 1845, 1846, 1847

Gold Wolf 1843

Goldfing József 1842

Grünbaum Joel 1845, 1846, 1847

Hoffman Samu 1847

Klein Dávid 1842, 1843

Krausz Lipót 1843, 1844

Levinger Mózes 1843

Neuman Adolf 1845

Mongesz Herman 1847

Roth Jakab 1842, 1844, 1846

Singer Péter 1844, 1845

Weisz Mandl 1846

A teljes állású tanító éves fizetése 600 váltóforint volt, a részidősöké arányosan kevesebb.

Az 1842–1847 közötti időszakban a község évente 1300–1750 váltóforintnyi összeget

költött tanítói fizetésekre. Az utolsó évben, amikor már a Löw Lipót által szervezett három

iskolai osztály is beindult, a tanítók fizetésére fordítandó összeg már 2900 váltóforintra

rúgott.

A pápai zsidó közösségben 1848-ban összesen 21 tanítót, 2 nyilvános iskolai tanárt

és egy nevelőt írtak össze. A magas szám azt mutatja, hogy a nyilvános iskola mellett

továbbra is széles körben folyt magánoktatás. Az oktatás ekkori színvonalát jól jellemzi és

a tanítók nagy számát magyarázza a földesúr vármegyéhez írott jelentése: „Pápa M[ező]

városában az úgy nevezett normális zsidó oskolák a legfelsőbb K[irályi]rendeletek ellenére

a legszomorúbb állapotba panganak, mert még a legszegényebb családok közül is magán

tanítókat tartanak, kik leginkább elszegényült pálinka főzőkből és egyén pancrotirozott

személyekből s gyülevész népből állanak, kiknek tudománya a megromlott német nyelvnek

zsidó betűkkel való leírásából, a Talmodbúl és Cabala könyvekből némely mondatoknak

elferdített magyarázgatásából és az ifjú nevendékben a butaságnak és a társadalom

céljaival összve nem férhető elveknek bele öntéséből áll.”402

Löw Lipót erőfeszítései ellenére a zsidó fiúk nagy része továbbra is inkább a

magániskolákat látogatta, vagy magántanítóval tanult mindaddig, míg a hatóság az 1850-es

évek elején el nem rendelte a magániskolák megszüntetését.403

A zsidó iskola épülete sokáig nem felelt meg az egészségügyi elvárásoknak. Több

éven át megjegyezték az éves jelentések során, hogy az épület szűk, nedves, ezért

401

Uo. 1844-ben Krausz Lipót kollégiumi diák magyar nyelvre oktatta a zsidó iskola tanulóit. 402

VeML IV.1.t Esterházy II. Károly jelentése a pápai zsidók ügyében, Pápa, 1846. július 29. 403

KAPOSSY 1905. 246.

99

kellemetlen és egészégtelen a levegője.404

A zsidó elemi iskola 1847-ben új épületbe

került. A község ekkor megvásárolta Meller Jánosné Ispotály u. 159. szám alatt álló házát

4000 váltóforintért.405

1849. március–áprilisban, amikor a várost a császári katonaság

elfoglalta, a katonák elszállásolására a város többek közt a zsidó iskolát utaltatta ki, a

szállássá alakítás költségeit pedig maga állta.406

Az 1847/48-as tanévben az elemi oktatásban bevezették a magyar tanítási nyelvet, így

Pápán jött létre a megyében az első magyar tannyelvű zsidó elemi iskola.407

EGYESÜLETEK

A zsidó községgel egy időben megalakult Chevra Kadisa kórházat működtetett az

Ispotály utcában lévő emeletes „székháza” földszintjén, ahol a 19. század elején az egyik

szobában négy férfi, a másikban négy nő beteget tudtak ellátni. A Szentegylet tagjai

belépéskor ún. felvételi díjat fizettek, ebből tartották fenn a kórházat.408

A közösségnek

saját orvosai voltak és a kórházban dolgozó ápolók is közülük kerültek ki. Az 1848-as

összeírásban hat orvos, egy seborvos és három kórházi ápoló szerepel.

1770-ben alakult a beteglátogatók egyesülete, a Bikur Chulim, amelynek feladata a

betegek és szűkölködő szegény zsidók segítése volt. Tagjai tagsági díjat fizettek és a

zsinagógában is adakoztak erre a célra. További közösségi segélyegylet volt az 1836-ban

alakult Gamle Dalim, amely a saját tagjait segélyezte.409

404

VeML IV.1.r 1842. és 1843. évi jelentések 405

A város az épület iskola céljára való hasznosítása miatt eltekintett a keresztények elővásárlási jogától és

elengedte az adókat. VeML V.2.a 924/1847. június 15. 406

VeML V.42.a 317/1849. március 31., 364/1849. április 14. Közli: HUDI 2001. 261., 265. 407

HUDI 1984.b. 15. 408

LÁNG [1972.] 56–57. 409

KAPOSSY 1905. 164.

100

II. 4. TÁRSADALMI BEILLESZKEDÉS

Benda Gyula megállapítása szerint a feudáliskori városokban élő különböző

közösségek inkább csak politikai és jogi értelemben különültek el, társadalmi

kapcsolatrendszerüket tekintve nem. Ebből következően a helyi társadalmak a valóságban

összetettebbek voltak annál, mint ami a jogrendből következett. Az egyes társadalmi

csoportok vizsgálatánál ezért nemcsak a csoport saját belső társadalmi viszonyainak

feltárására van szükség, hanem a mellettük élő, jogi értelemben tőlük elkülönülő más

csoportokkal fennálló kapcsolataik megismerésére is. Egy városi társadalom komplex

vizsgálata a társadalmi kiscsoportok mikroelemzésével lehetséges. A társadalmi

folyamatok elemzésekor nem elegendő a gazdasági vagy társadalmi jelenségeket képviselő

adatokat egymás mellé tenni, hanem az azok közt fennálló összefüggéseket szükséges

elemezni, és a közösségekre, mint funkcionáló rendszerre kell tekinteni.410

Megállapítása

szerint a „társadalmi jelenségek gazdasági, művelődési, politikai kontextusokba

ágyazódnak be.”411

A szeriális történelemfelfogás szerint az egymást követő gazdasági ciklusok

meghatározó hatással vannak a népesedési folyamatokra, továbbá a társadalom szerkezeti

és mentalitásbéli változásaira.

A társadalmi folyamatokat olyan külső tényezők befolyásolják, mint például a földrajzi

helyzet vagy a konjunkturális viszonyok. A táji adottságok hatással vannak a gazdasági

tevékenység jellegére, a gazdasági konjunktúra pedig befolyásolja a népesedést, mégpedig

pozitív irányban. Válságok idején növekszik a halandóság, és a gazdasági életre is negatív

hatással vannak.

Pápa város zsidó közösségének a városi társadalomba történő beilleszkedési

folyamatának megismeréséhez először a befogadó város társadalmának jellemzőit mutatjuk

be röviden. Ezt követően – elsősorban az összeírások adatainak mikroszintű elemzésével –

a helyi zsidó közösség társadalmi rétegződését vizsgáljuk. A városi közösségbe történő

integrálódás mértékéről, sikeréről, vagy sikertelenségéről a rekonstruálható

kapcsolatrendszer vizsgálatával remélünk képet kapni.

Az Esterházy családdal kötött örökös szerződések következtében elkülönülő

városrészek (Belsőváros, illetve Alsó- és Felsőmajor) nemzetiségi és rendi jogállás

tekintetében is vegyes helyi városrészi társadalmat alkottak. Némi leegyszerűsítéssel a

Belsővárost tekinthetjük a polgárvárosnak, a külső városrészeket pedig inkább paraszti

községeknek. Ez a meghatározás azonban elsősorban életmódbeli jellemzőket takar, hiszen

a két városrész lakossága rendi értelemben tagolt volt. Mindkét városrészben laktak a

végvári időszakból itt maradt (főként armalista), illetve azt követően beköltözött nemesi

családok, és különböző etnikumú adózók.

Vallási tekintetben nagy átalakulás ment végbe a 17. és a 18. század folyamán. A

Belsőváros lakossága már a török kor vége előtt katolikus többségűvé vált, a külső

városrészek vallási összetételének megváltozása pedig az 1720-as évektől megindult,

német és szláv ajkú lakossággal történő földesúri betelepítés után következett be.412

Utóbbiak – főként a külső városrészekben – a korábban színmagyar közegben így az

etnikai arányokat is megváltoztatták. A céhes polgárság földesúri tiltás következtében

kizárólag katolikus mestereket tömöríthetett.

Az 1730-as évekig – akárcsak más dunántúli mezővárosokban is – a helyi

kereskedelmet „görög” (tulajdonképpen inkább ortodox vallású délszláv) kereskedők

410

BENDA 1987. 147–148. 411

BENDA 2008. 21. 412

HUDI 1995a. 17–18., HUDI 1995b. 98.

101

bonyolították. Korlátozott számuk miatt ők azonban a város etnikai arculatán nem

képviseltek karakteres vonást. A helyüket átvevő zsidó betelepülők aránya a kedvező

életlehetőségek következtében azonban folyamatosan emelkedett, így a város vallási,

etnikai jellemzői a 18. századtól a 19. század közepéig folyamatosan változtak. A

nagyszámú zsidó betelepülés következtében a történelmi felekezetek aránya a városban

folyamatosan csökkent.

4. táblázat: A városi lakosság felekezeti megoszlása

413

Felekezet Lélekszám

1782

Felekezet

aránya 1782

(%)

Lélekszám

1847

Felekezet

aránya 1847

(%)

Római

katolikus

6623 77,83 7500 60,82

Református 999 11,74 1343 10,89

Evangélikus 427 5,01 541 4,39

Izraelita 460 5,40 2947 23,90

Összes

felekezet

8509 100,00 12331 100,00

Mindössze korszakunk végéről van adatunk Pápa város lakosságának nemzetiségi-nyelvi

megoszlásáról. 1847-ben készült vármegyei alispáni jelentés a zsidóság nyelveként a héber

megjelölést használta. Ez azonban itt a felekezet szerinti megkülönböztetést jelenti, hiszen

a pápai zsidók nyelve – eltekintve a reformkori bizonyos fokú magyar nyelvi

asszimilációtól – a német volt, a hébert csupán a liturgia és a vallás nyelveként használták.

Mivel a nyelvhasználatra vonatkozó adat pontosan megegyezik a zsidó lakosság ekkori

városi lélekszámával, egyben tekinthető etnikumra vonatkozó adatnak is.

5. táblázat: A város nemzetiségi megoszlása a lakosság nyelve szerint

414

A lakosság nyelve Összlakosság

Magyar Héber Német Szláv

9165 2947 213 7 12332

74,32 23,90 1,73 0,05 100 %

Pápán a feudális társadalom elitjének tekinthető főrendet a város földesurai, az Esterházy

család tagjai képviselték, akik azonban nem laktak itt. Birtokpolitikájuk és gazdasági

törekvéseik révén azonban jelentős befolyással voltak a helyi társadalomra, amelynek felső

szintjén valójában a tulajdonképpeni középrétegek helyezkedtek el. A város politikai elitjét

ugyanis kétségtelenül a céhes polgárság és a jómódú köznemesség alkotta, akik a város

területén ingatlanokkal rendelkeztek.415

Utóbbiak gyakran a vármegyei hivatali elitbe is

betagozódtak. A nemesség többségét az armalista nemesek tették ki (88%), és igen kevés

volt a birtokkal rendelkező nemes. Az 1741-ben összeírt 125 pápai nemes közül mindössze

ketten éltek curiális telken, többségük uradalmi telket bérelt. 1780-ban az összeírt 194

413

HUDI 1995b. 98. alapján. SIN1994. 36–37. VeML IV. 1.b 94/1848. február 3. 414

Uo. 415

Pápán a nemesség ritkán szerzett polgárjogot, így nem került be a városi önkormányzat testületeibe,

azonban alkalmazottként, képzett értelmiségiként tisztséget szerezhetett a városi önkormányzatban. HUDI

1995a. 104.

102

nemesi család közül mindössze 46 volt birtokos.416

1806-ban önálló nemesi községet

alkottak, amely a város különböző részein élő nemesség önkormányzata volt. Vagyoni

helyzetüket tekintve a nemesek 12,21%-a birtokkal rendelkezett, 87,79% százalékuk

birtoktalan volt.417

Az adózó népesség nagyobb részét iparosok, kisebb részét pedig

kereskedők alkották, akik testületekbe tömörültek (céhek, kereskedőtársulatok). A

belsővárosiak tagjaik közé csak katolikusokat vettek fel. Többségük a 18. században

polgárjoggal rendelkezett, a 19. század elejére azonban körükben a polgárjoggal

rendelkezők aránya lecsökkent.418

A városban lakó, céhes kötelékbe nem tartozó iparosok

és elsősorban közvetítő, illetve házaló kereskedelmet folytató városlakók általában nem

rendelkeztek polgárjoggal. Többnyire ők alkották a saját kézi munkájukból élő

(napszámos, cseléd, szolga, üzemi munkás) városi alsó réteget.419

Közülük néhányan

azonban (elsősorban a zsidók) több alkalmazottal dolgoztak, azonban polgárjoguk nem

lévén – bár vagyonuk, jövedelmük alapján lehetséges lett volna – politikai vagy társadalmi

értelemben nem tartoztak a városi társadalom felső körébe.

A városba beköltöző zsidóság eltérő módon és különböző mértékben, de a város

minden társadalmi rétegével kapcsolatokat tartott fenn. Az elitet képviselő uradalmi tisztek

nem csak a befogadásukról döntöttek, hanem a zsidó közösség belső életébe is közvetlenül

beavatkoztak például az elöljárók választásakor, vagy az úriszék elé kerülő közösségi és

egyéni ügyekben is. A földesúr joghatósága és gazdasági szerződései révén a közösségi

intézményrendszer formálódására és bizonyos mértékig a „külvilággal” való érintkezés

módjának alakulására is hatással volt. A zsidóság a számára biztosított vallási elkülönülés

mellett a mindennapi élet területén – elsősorban kiterjedt gazdasági tevékenysége és városi

lakhatása révén – már a kezdeti időkben bizonyos mértékű alkalmazkodásra, formálódásra

kényszerült. Idővel kiterjedő gazdasági tevékenységével, közössége belső társadalmi

differenciálódásával városi társadalmi integrációja is több síkon, egyre szélesebb

spektrumban zajlott, majd a rendi korszak végére a vallásügy és a politikai jogok

kivételével már csaknem kiteljesedett.

A társadalom alsóbb rétegeivel is elsősorban kereskedelmi és pénzügyi

tevékenysége, továbbá ingatlanügyei folytán került kapcsolatba. A vonatkozó tilalmak

megszűnése után a 19. század elejének zsidó összeírásai már sok zsidó háztartásban

regisztráltak keresztény szolgálónépességet, továbbá a zsidók által bérelt vagy alapított

üzemek (papírmalom, pipagyár) is alkalmaztak keresztény munkásokat. A háztulajdonnal

nem rendelkező zsidó lakosság bizonyos része keresztény családokkal lakott egy fedél

alatt.

Az első betelepülőket követő újabb beköltözőknek a már létrejött helyi zsidó közösségbe is

be kellett illeszkedniük. Ennek legkézenfekvőbb esetei a beházasodás, vagy az

alkalmazotti viszony létesülése lehetett.

A zsidó közösség vagyoni rétegződéséről a jövedelem-összeírások segítségével

készíthetünk metszetet egy-egy adott évből, ezáltal összefüggéseiben láthatjuk az anyagi

viszonyokat. A gazdasági jellegű szerződésekben, vagy a házvásárlások esetében

feltüntetett összegek alapján az adott zsidó szereplők vagyoni erejéről alkothatunk némi

fogalmat. A rendelkezésre álló adatok időbeli és tartalmi esetlegessége, illetve

egyenetlensége miatt a közösség egy adott időszakra érvényes társadalmi jellemzőiről

nehéz átfogó képet alkotni. Az egymást tartalmi szempontból kiegészítő adatsorok időben

416

ILA, KOVACSICS 1964. 316. 417

HUDI 1995a. 103. 418

Hudi József kimutatásai szerint az 1828-as összeírásban szereplő 3762 adózónak mindössze 26%-a

rendelkezett városi polgárjoggal. HUDI 1995b. 100. 419

Uo. A városi társadalmi rétegekre, köztük is különösen a polgárságra és hivatalviselő nemességre

vonatkozóan lásd Hudi József kutatásait, különösen HUDI 1995a, 1995b

103

nem minden esetben feleltethetők meg egymásnak. Ezért a rendelkezésre álló források

elemzésével csak nagyságrendileg érvényes jellemzőket állapíthatunk meg.

Az időben előre haladva elemezvén a zsidó összeírásokat, a következő

megállapításokat tehetjük. Az első két konkrét zsidó személy, akik a pápai uradalommal

kapcsolatba kerültek, Jacob és Isac Hirschl már eleve befektetésre alkalmas tőkével

rendelkeztek, amivel képesek voltak jogot szerezni haszonvétel kibérlésére, továbbá –

valószínűleg raktározás céljából – házat vásároltak és ezek mellett kereskedtek.

Feltételezésünk szerint még kétlakiak voltak; Pápa mellett Győrben is kereskedtek.

Tehetősségükhöz nem fér kétség. Megélhetést biztosító alap nélkül az uradalom ekkor nem

adott volna letelepedési engedélyt idegeneknek. Néhány évtized múlva, az 1730-as évek

közepén a városban élő 11 zsidó családfő közül mindössze egy volt kézműves iparos. Két

családfő tevékenységét nem ismerjük közelebbről, csak annyi bizonyos, hogy ők máshol

élő zsidók szolgálatában álltak. A többi családfő közül hat kizárólag kereskedésből élt,

ketten pedig boltos kereskedésük mellett pálinka-, illetve hamuzsírfőzéssel foglalkoztak.

Ez utóbbit űző Philippus Jacob „több lábon állva” a legnagyobb adót fizette, szolgálókat

tartott és igavonó állataiból ítélve fuvarozással is foglalkozott.420

Az 1744-ben hadiadó

fizetése céljából összeírt zsidók fele, hat család élt kereskedésből, ketten pálinka-, illetve

hamuházat béreltek. Ők fizették a legnagyobb mértékű adót, közülük az egyik az iménti

Philippus Jacob volt.421

Az 1781-ben összeírt földesúri telken élő 52 családfő majdnem fele (22 fő)

kereskedő volt, ezek kétharmada (16 fő) harmadik kategóriába sorolt kalmár, egyharmada

(6 fő) bőr- és gyapjú nagykereskedő tőzsér. A kalmárok többsége is nyersanyaggal

kereskedett, és mindössze két házaló volt köztük.422

Ebben az évben a zsidó kézművesek

száma 11 fő volt. Már ekkor megfigyelhető a későbbiekben is – és legtöbb helyen –

tapasztalható sajátosság, hogy a zsidó kézműves iparosok többsége szabó, illetve irhás. A

családfők egynegyede segéd (manuelista) volt, továbbá a rabbi és a templomszolga mellett

összeírtak két alamizsnán élő családfőt is. Pálinkafőzéssel ekkoriban csupán egy családfő

foglalkozott.

Másfél évtized múlva már csaknem kétszer ennyi zsidó háztartást számláltak

Pápán.423

A 94 családfő közül 4 özvegyasszony volt, rajtuk kívül még további 3 özvegy

tartozott a közösséghez. Ebből az időből már pontos adatok állnak rendelkezésünkre a

családfők foglalkozási és jövedelmi megoszlásáról. Ekkoriban 69 %-uk kereskedő volt, s

az összes családfő jövedelmének 72 %-a származott kereskedésből. A harmadik kereskedői

adókategóriába sorolt 20 kereskedő összjövedelme 2640 forint volt, ami egyenként 132

forintos évi átlagjövedelemnek felel meg. A 45 házaló kereskedő ennél sokkal kisebb

jövedelemmel rendelkezett, hiszen az összesen 1440 forintos jövedelem alapján átlagosan

csupán évi 32 forintot kerestek. A 20 kézműves családfő (21,2%) átlagos 60 forintos

jövedelme alapján e két kereskedő réteg között helyezkedett el jövedelmi viszonyai

tekintetében. Két kereskedőnek háza és lovai után is származott jövedelme. Velük együtt a

zsidó háztulajdonosok lakbérből származó összes jövedelme 260 forintra rúgott.424

1795-

ben egyetlen zsidó lakos sem bérelt haszonvételt, viszont a jövedelmek között egy

szántóföld hasznából származó 68 forintos jövedelmet is regisztráltak. A 9 koldust nem

számolva a 85 családfő teljes évi összjövedelme 5649 forint volt, ami egy háztartásra

vetítve nagyjából 66 forintos átlagjövedelmet jelent. A 94 háztartásban összesen 19

420

MZsO VII. 622–625. 421

VeML IV.1.b 1/1744. július 25. 422

MOL C 43 F. 2. nr. 226. (1781) 423

MOL C 55 F. 1. nr. 54. (1795) 424

Négy évvel később 31 zsidó háztulajdonosról tudunk. MOL P 1216 capsa 61. nr. 113.

104

szolgáló, cseléd, vagy segéd élt, tehát a háztartások egyötödére jutott egy-egy ilyen

személy.

1822-ben a 214 összeírt családfő 54,7%-a élt kereskedésből és mindössze 9,8%-uk

volt kézműves. Az összeírás tanúsága szerint a családfők 35,5%-a teljesen szegény volt.

Az összes családfő éves összjövedelme 9845 konvenciós forint volt. A legnagyobb

jövedelemmel, 600 forinttal Krausz Salamon rendelkezett, őt követte Munk Ádám és

Herzfeld Simon 400–400 forinttal. Utóbbiak ezekben az években községi elöljárók

voltak.425

Az 1831-ben készült jövedelemösszeírás, amely nagy valószínűséggel csak a

letelepedési engedéllyel rendelkező zsidó lakosságot tartalmazza (220 háztartás), a korábbi

időszakhoz képest jelentős jövedelemcsökkenést dokumentált.426

A számok meglehetősen

egyértelmű folyamatokról tanúskodnak. A zsidóság körében domináns szakmát képviselő

kereskedelem továbbra is a legnagyobb arányt képviseli, a kereskedők abszolút száma nőtt,

de lakosságon belüli arányuk jóval alul maradt a 18. század végén mért aránynál. A 3

tőzsér, 49 kereskedő és 30 házaló a családfők 37%-át tette ki. Ez azonban nem jelentette a

foglalkozási szerkezet megváltozását egy másik kereső réteg javára. A kézművesek száma

ugyanis abszolút mértékben és arányban is drasztikusan, mintegy egytizedére, illetve

egynegyedére csökkent le a korábbi időszakhoz képest. Mindössze 5 családfő (2,3%) élt

kézművesipari munkából. Az újonnan megjelenő 2 bérlő mellett, az összeírás tanúsága

szerint a zsidó háztartásfőknek több mint a fele, 127 családfő elszegényedett és semmilyen

jövedelemmel nem rendelkezett, hárman pedig teljesen csődbe mentek.427

A jövedelmüket

vesztett családfők nagy száma mögött ugyanakkor korábbi kereskedők és iparosok

húzódnak meg, kb. 2/3-ad – 1/3-ad arányban, akik egy következő konjunkturális

időszakban újra jövedelmet szereznek. A bevallott 3180 konvenciós forintos éves

összjövedelmet elosztva, 14,5 forint jövedelem jut egy háztartásra, ami körülbelül

egyötöde a korábbi háztartásokra jutó átlagjövedelmeknek. Ezt a némileg félrevezető

adatot nem tekintve, a kereső háztartások közt osztva fel a jövedelmet is azt látjuk, hogy

lényeges jövedelemcsökkenés következett be a 18. századvégi állapotokhoz képest.

Ez összhangban áll a gazdaságtörténet-írásban megállapított konjunktúra- és dekonjunktúra

ciklusokkal, amelyek szerint a napóleoni háborúkat követően gazdasági válság következett

be és csak a harmincas években indult be újabb gazdasági fejlődés.428

Mindazonáltal úgy

véljük, hogy a számok inkább a tendenciát, mintsem a valóságos helyzetet tükrözik.

Az 1799. évi összeírásban szereplő 130 belső- és külsővárosi zsidó családfő

társadalmi-vagyoni rétegződéséről általánosságban az alábbiak állapíthatók meg. 31

családfő saját házában lakott. Foglalkozásuk megjelölése hiányában keresetük forrásáról

nem sokat tudunk megállapítani, ám mindenképpen őket tekinthetjük a közösség

tehetősebb tagjainak, akiknek az albérlőként befogadott zsidó lakosaiktól bizonyos

mértékű állandó jövedelmük származott. A házatlan zsellér zsidó családfők/háztartások

száma ekkor 99. Többségük foglalkozását szintén nem ismerjük, de tudjuk, hogy köztük

kell keresnünk a legszegényebbeket. A 12 letelepedési engedéllyel nem rendelkező

családfő közül nyolc keresztény házában, négy pedig zsidónál lakott. Egy részük a

befogadójuk szolgálatában állhatott. A házatlanok közt viszonylag sok koldust is találunk;

425

MOL C 55 F1 nr. 36. (1822) 426

VeML IV.1.b 1347/1831. június 27. Conscriptio populationis status et proventuum judæorum in

comitatus Wesprimiensis processu Papensi […] anno 1831. Papensis. 427

Az ilyen nagyarányú elszegényedést túlzónak vélve, itt látjuk tetten érhetőnek azt a korábbi óvatos

megállapításunkat, hogy az adóztatás megkerülése érdekében bizonyos mértékű jövedelem-megtagadással

kell számolnunk. Ebben az esetben nem csupán a nagy számok miatt gondoljuk ezt, hanem azért is, mert az

összeírást a helytartótanács éppen akkor rendelte el, amikor Veszprém megye – a többi megyéhez hasonlóan

– a jövedelmek csökkenése miatt a felgyülemlett óriási adóhátralékok elengedését kérte. 428

BENDA 2008, BÁCSKAI 1989

105

számuk 13, és nagyobb részük (9 családfő) szintén keresztény családnál lakott. Ugyanez

érvényes a 7 özvegyre is, akik közül csak egy lakott zsidó házában. A meglepő arányok

arra a feltételezésre vezetnek, hogy a nincstelenek, és valószínűleg az özvegyek közül is

többen családjaikkal cselédként, szolgálóként éltek a keresztények háztartásában,

valószínűleg velük egy kenyéren. Az összeírásban szereplő 8 zsidó községi alkalmazott

fele zsidók házában lakott, fele pedig két városi polgár házában. Közülük a rabbi és a

kántor lakbérét szokás szerint a község fizette.

A zsidóságon belüli vagyoni különbségek meglétére két különböző időszakból

fennmaradt vagyonleltár szolgál bizonyítékul, amelyek két szélsőséges példát mutatnak.

Az 1804-ben készült egyik összeírás a Krausz Leopold árváira maradt ezüst tárgyakat,

ruhákat és ágyneműt vette leltárba. A több ezer forintos szabad tőkével rendelkező

nagykereskedő után nagy értékű javak maradtak. Ezek megléte elsősorban nyilvánvaló

tezauráció, nemesfémben történő értékfelhalmozás, vagy értékőrző befektetés. A tárgyak

jellege a család vagyoni helyzetén túl azonban a birodalom nyugati tartományaiban, a cseh,

morva és osztrák területeken ekkorra már kialakult városi polgári minta követését mutatja,

mely mintával a kereskedelmi és vallási kapcsolatai révén a Magyarországon megtelepült

zsidóság folyamatosan találkozik. Migráns elemek lévén, a zsidók megmártóznak a nyugati

kultúrában és annak közvetítőivé válnak a magyarországi városi tárgyi kultúrában és

életformában.429

A Krausz Leopold háztartásában összeírt tárgyak430

ezen életforma

sajátosságai közül egyértelműen utalnak a kávézás és a teázás szokásaira (kávés- és

teáscsészék, ibrikek, cukortartó), kifinomultabb étkezési szokásokra (a kanál mellett villa

és kés is megtalálható a tágyak között). A viseleti darabok közt selyemből készült ruhákat

is találunk (lájbi, harisnya, kalap, palást). A család morva kereskedelmi kapcsolataira

utalnak a számba vett textíliák (arany paszomány, morva csipke).

Az értékes háztartási és viseleti darabokon kívül a családnak a zsinagógában volt még öt

tórája („Mózes-könyv”) és öt pár széke, amelyek évente 13 forintos jövedelmet hoztak az

árvák részére. Feltűnő a 66 és fél forint összértékű könyvek említése, ami jelentős

mennyiséget sejtet.

Jóval szerényebb körülmények között élt Klein Mátyás és felesége, akiknek 1835-

ben folyt adósságperében fedezetül zár alá vett ház leltározásakor ingóvagyonuk az

alábbiakból állt: 2 ló, 1 vasas kocsi,431

1 politúrozott almarium , 2 asztal, 1 puhafából

készült rozzant ágy, 2 keményfából készült ágy, 1 falióra, 3 dunyha, 9 vánkos, 9 párna, 1

téglázó vas,432

2 fali gyertyatartó, 1 réz lógó gyertyatartó, 1 templomi szék. Továbbá volt

még nekik 1 rossz kanapéjuk, 2 szalma (fonatos) és 2 keményfából készült hátas székük, 1

kendőtartójuk és 1 vas tepsijük.433

A kereskedés szabályozására hozott 1840:16. tc. kötelezővé tette a kereskedés

hivatalos helyen (pl. törvényhatóságnál) történő bejegyzését. Ha a kereskedő házas volt,

nyilvántartásba vették a felesége hozományát és a férj által móringként kikötött összeget.

Ennek csőd esetén volt jelentősége, amikor a feleség hozománya és móringjának kifizetése

elsőbbséget élvezett. Az 1841-ben vezetni kezdett pápai nyilvántartásban több zsidók által

kötött házassági szerződést is rögzítettek.434

Az összegekből nyilvánvalóvá válik az

egyébként keresztény házaspárok esetében is érvényes szokás, hogy a férj által hitbérként

429

VeML IV.1.b 170/1804. június 18. Ismert tény, hogy a Magyarországon letelepedett morvaországi zsidók

nemzedékeken át fenntartották vallási, rokoni és üzleti kapcsolataikat származási helyükkel, és így a morva

területek gazdasági és társadalmi viszonyainak közvetítőivé váltak Magyarországon. GRÜNWALD, SCHEIBER

1963. 13., VARGA 1992. 74–75. 430

Lásd Függelék! 431

Megvasalt, abroncsos kocsi. 432

Vasaló. 433

VeML IV.1.b 2621/1835. december 14. 434

VeML V.2. Kereskedőbejegyzések könyve, 1841–1861.

106

lekötött összeg a feleség pénzbeli hozományának felét tette ki. Ha volt, akkor jellemzően

megnevezték a hozomány ingó (ruha, ékszer) részét is. Ezekből az adatokból benyomást

szerezhetünk egyes pápai kereskedők vagyoni helyzetéről. A vizsgált 14 házassági

szerződésben megnevezett összegek 200 és 13000 váltóforint között mozogtak. A

legkisebb hozománya a Stern Bernát házalóhoz férjhez adott Lövy Kádinak volt. 400

váltóforint volt Fux Mátyás kocsmáros feleségének, Bichler Rozáliának, akinek apja

gabonakereskedő volt. Hirschler Albert pápai rőfös kereskedő 1846-ban 26 évesen vette

feleségül a 19 éves Politzer Mári pesti zsidó lányt, akinek tetemes, 5000 ezüstforintos

hozománya fejében 2500 ezüstforint hitbért kötött le. A menyasszonynak ezen felül 2000

pengőforint értékű egyéb hozománya is volt. A férj Miksa nevű testvére, aki 1848-ban

boltoskereskedő volt, 1845-ben Szauer Ninával kötött házasságakor 1000 ezüstforint

hitbért kötött le. Egy másik rőfös kereskedő, Spitzer Jakab is magas, 2600 pengőforintos

móringot ajánlott fel felesége, Krausz Katalin 5200 pengőforintos hozománya fejében.

A kisebb összegekre szerződést kötők közt lisztkereskedőket, kocsmárosokat találunk.

Hofner Elkán kocsmáros Száli nevű lánya 1843-ban Goldschmidt József pékhez ment

feleségül. Hozománya 1000 váltóforint és ruhák voltak, amelyért férje a hitbéren felül egy

pár aranyfüggőt és egy aranygyűrűt adott jegyajándékként. A megkötött szerződéseknél

legtöbbször Frankfurter Herman kántor és Ungár Salamon templomszolga voltak jelen.

A házassági szerződésekben lekötött összegekre hozott néhány példa is mutatja a

zsidó kereskedőrétegen belüli különbségeket. Nyilvánvaló, hogy a házalókereskedést

folytatóknak kevesebb pénztartaléka volt, míg a nagykereskedők a nemritkán üzleti

kapcsolatnak is tekintett házassági szerződésekbe is nagy összegeket fektettek be. A

móringra vonatkozó szabályok – melyek szerint annak összege a hozomány fele – némi

mozgásteret adtak a feleknek, de egyértelműen közel azonos státusú családok gyermekei

léptek házasságra egymással.

A társadalmi kapcsolatok vizsgálatánál kísérletet tettünk a befogadó

háztulajdonosok társadalmi státusának megállapítására, azonban a rájuk vonatkozó csekély

adat segítségével csak néhányuk esetében tehettük ezt meg biztonsággal.

A Belsővárosban 1804-ben összeírt 116 zsidó családfő közül továbbra is 31, tehát a

családok mintegy negyede rendelkezett saját háztulajdonnal. 64 család, tehát a családok

közel fele összesen 51 keresztény városi háztulajdonosnál albérlőként, vagy ezek egész

házát bérelve435

lakott. A többi 21 családot összesen 18 háztulajdonos zsidó fogadta be.436

Az 51 keresztény háztulajdonos egyharmadásról tudtuk megállapítani státuszukat.

Többségük városi polgár volt, hárman tagjai az 1795-ben felállt városi választott

községnek.437

Nemes háztulajdonosok száma 5 volt. A két külsővárosi részen, az Alsó- és

Felsőmajorban összesen 41 zsidó család élt. Közülük három család saját házában lakott,

10-nek nem volt letelepedési engedélye, 4 családfő pedig koldus volt. A 38 albérlő zsidó

család közül egy uradalmi házban lakott, 2–2 család pedig a salétromfőző és egy zsidó

boltos házában, ők nyilván segédek voltak. Szintén szakmai kapcsolat állhatott fenn egy

irhás zsidó és lakója, egy kovács és két albérlő család között. Öt zsidó család nemes

tulajdonos házában lakott.438

435

MOL P 1216 capsa 61. nr. 113. 1804. évi összeírás. Pl. Esterházy Kázmér Víz utcai házában Fromm

Benjamin. Uo. Annak megállapítása, hogy az albérleti viszony milyen arányban jelentette a házon belüli

tényleges együttélést, lehetetlen. Ha viszont abból indulunk ki, hogy a földesúr Esterházy család kivételével

mindössze egy-két család (pl. Csúzy, Rohonczy, Hegyi, Torma és a zsidó Neumann család) rendelkezett

egynél több lakóházzal a városban, nyugodtan feltételezhetjük, hogy a befogadó és a beköltöző albérlő

családok ténylegesen együtt is éltek. 436

Uo. 1804. évi összeírás 437

Hudi József által összeállított polgár névjegyzék alapján. HUDI 1995a. 38., 176–179. 438

MOL P 1216 capsa 61. nr. 113. 1804. évi összeírás.

107

A városi közösségek közt fennálló társadalmi kapcsolatok az ingatlanforgalom

elemzésével is igazolhatók.

Az 1765–1835 közötti időszakra vonatkozóan 55 olyan ház adás-vételt vizsgáltunk,

amelyekben zsidók voltak érintve. 33 esetben a zsidók vevőként, 6 esetben eladóként

szerepelnek, 16 esetben pedig az eladó és a vevő is zsidó volt. A házat zsidónak eladó

keresztény tulajdonosok felét (17 esetben) városi polgárok, elsősorban iparosok tették ki. A

többi háztulajdonos többsége (16 esetben) nemes volt, két tulajdonos honorácior. A zsidó

házeladók megjelenése (az eladók egyharmada) egyrészt mutatja a városon belüli nagy

mobilitást, ami gyakran összefügg gazdasági lehetőségekkel és kényszerrel, másrészt

mutatja a társadalmi és gazdasági integrálódás mértékét is.

Mivel a városi incolatus-engedélyekre vonatkozóan semmilyen nyilvántartás nem

maradt fenn, az uradalmi és városi levéltár közvetett forrásaiból összegyűjtött letelepedési

ügyek segítségével sem tudjuk a hivatalos bevándorlás mértékét pontosan megállapítani.

Ezekből az adatokból következtethetnénk a zsidó község befogadó készségére, a

beházasodás révén elnyert letelepedési engedéllyel érkezők zsidó közösségen belüli

státuszára. Az elszórt adatok és a letelepedési engedélyek megadásánál mérlegelt

szempontok példáján arra következtethetünk, hogy az engedéllyel letelepedők körében

nagyobb arányban lehettek a keresettel, ebből következően a községen belül magasabb

státusszal rendelkezők. Ugyanis nem csak az engedélyt megadó uradalom, hanem a község

is abban volt érdekelt, hogy a befogadott képes legyen a közösség terheinek viselésére,

tehát szakmával, keresettel rendelkezzen. Ezzel szemben az indigenákról inkább

feltételezhetjük, hogy egzisztenciájuk gyengébb lábakon állt. Azonban esetükben sem

általánosíthatunk. Egy 1803-ban keltezett uradalmi vélemény az engedély nélküli zsidók

ügyéről megvilágítja a zsidó község jövevényekkel szembeni attitűdjét, egyben némi

támpontot ad megélhetésükre vonatkozóan is. Ekkor az elöljárók az engedély nélküli zsidó

lakosok adózása ügyében azt kérték az uradalomtól, hogy bár az előző évben a község

helyettük megfizette a 3 forintos védelmi adót, ha most össze is írják őket, ne engedjék

nekik, hogy adót fizessenek, hanem inkább utasítsák ki a városból őket, mivel: „mihelyt

protectiot fizet, mindgyárt jussa legyen annál, akinek fizet, meg is telepedik.”439

Az

uradalmi adószedő szerint a község a maguk közt anheim-nak nevezett jövevényeket, ha

tetszik neki, befogadja anélkül, hogy jelentené a földesúrnak; összeíráskor pedig azt, aki

tetszik nekik protectionalistaként íratják össze, aki nem, azt anhaimnak titulálják. Egy év

alatt az engedély nélkül beköltözők száma 14-el szaporodott, ezek „széllyel a városban

laknak, mesterségekkel élnek.”440

A tisztviselő szerint a község az akár már védelmet

nyert, de nem kívánatos zsidót is anheimnak bélyegezte, ha el kívánta érni távozását a

közösségből. A céhes kereteken kívül rekedő zsidó kézművesek és kereskedők

tevékenysége ezek felügyelete híján kevésbé volt ellenőrizhető, illetve szankciók

alkalmazása kevésbé volt hatékony, így a városba újonnan beköltöző mesterek, vagy

legények is hatósági intézkedésig szabadon folytatták tevékenységüket.

II. 4. 1. ZSIDÓK ÉS A CÉHEK

A zsidóság gazdasági integrációja a céhek tekintetében csaknem teljes mértékben

sikertelennek mondható. Az általuk űzött kézműves szakmák nagy száma ellenére

korszakunk legvégéig sem sikerült önálló zsidó céhet alapítani, és mindössze egy szakma,

a szabók tekintetében beszélhetünk céhes befogadásról. Ennek oka elsősorban a gazdasági

439

Uo. Pápai extracontractuális fundusokról és a zsidókról némely megjegyzések, 1803. július 8. 440

Uo.

108

érdekellentét, de szerepe volt a valláskülönbségnek is, hiszen a pápai céhek kizárólag

katolikus mestereket vettek fel tagjaik közé még a 19. század elején is. A zsidók céhen

kívüliként kontárnak441

számítottak, nem részesülhettek a céhprivilégiumokból.

Ugyanakkor a megjelenő batyuzó, házaló zsidók természetesen versenyt jelentettek a

céhek számára, akik a városi tanács és a felsőbb hatóságok segítségével próbálták őket

visszaszorítani. A földbirtokosok sokszor védelmet nyújtottak a zsidó iparosoknak és

kereskedőknek a céhekkel szemben. Az ilyen döntések esetében elsősorban a gazdasági

szükségszerűség és a földesúri haszonelvűség nyilvánult meg. Azonban a földesúri

hatalom alatt álló mezővárosi polgárság nagy részét adó német és magyar céhes iparosság

és a földesúr joghatósága közti erőpróbának is része volt benne. A céhes kiváltásokban

nem részesülő, ezért a céhes kötöttségek által sem korlátozott zsidó kézműves és

tevékenysége az őt befogadó földesúr számára adott esetben a céhek ellen felhasználható

adu szerepét játszhatta. A földesúr a város céheire is befolyást kívánt gyakorolni,

joghatóságát rájuk is igyekezett kiterjeszteni. Ez azonban csak hosszú küzdelem után,

1794-ben következett be, amikor a céhek kegyuruknak, azaz főcéhmesternek ismerték el a

földesurat.442

Az 1750-es évekből azonban van adatunk rá, hogy az uradalmi prefektus a

joghatóságát el nem ismerő szabó céhet azzal fenyegette meg, hogy a zsidó szabókat a

városra felszabadítja, azaz azokat a munkákat, amelyeket mint kontároktól elvett, vissza

fogja nekik adni.443

A zsidó kézművesek többsége kereskedelemmel is foglalkozott, és tekintve, hogy

ebben céhszabályok nem kötötték, olyan termékeket is forgalmaztak, melyeket nem ők

állítottak elő. Így ugyanazt az árufajtát olcsóbban tudták adni céhbeli társaiknál. Ez

súlyosan sértette, rontotta a céhes mesterek versenyképességét és lehetőségeit.

Zsidók és a céhek közt általánosnak mondható ellentét állt fenn a kézművesipari

nyersanyagok beszerzése miatt is. A korszak folyamán Pápán – akárcsak máshol – tipikus

konfliktus a nyersanyagot alacsony értéken felvásárló zsidó és a tőle esetleg a szokottnál

magasabb áron azt megvásárolni kénytelen céhes mester közti érdekellentét. Számtalan

olyan céhes folyamodványt ismerünk, amelyekben a céhek, vagy egy-egy mester a zsidók

felvásárló tevékenysége miatt kialakult nyersanyaghiány miatt tesznek panaszt a

vármegyei fórumokon. 1794-ben a szíjártó és a csizmadia céh a megállapított limitált

vármegyei árak ellen a zsidó bőrkereskedők tevékenysége miatt elszenvedett károkra

hivatkozva tiltakozott. Állításuk szerint a zsidó kereskedők felvásárolják a bőröket,

amelyeket vagy kivisznek az országból, vagy egymás közt kereskednek vele, és így a

mesterek csak többedkézből, tehát magasabb áron juthatnak nyersanyaghoz. A zsidó

kereskedők a vásárokon kívüli felvásárlás tilalmát úgy játszák ki, hogy a bőrökre

magalkudnak, előleget fizetnek és elszállíttatják a vásárba, azt a látszatot keltve, mintha ott

vásárolnák meg a bőröket.444

1831-ben a pápai és veszprémi szappanos mesterek azt kérték a vármegyei

hatóságtól, hogy tiltsa meg a zsidó kereskedőknek a faggyú felvásárlását, mert – mivel a

megyében a gyertyának és a szappannak limitált ára van – a zsidó kereskedők inkább

441

A kontár kifejezés a korszakban nem feltétlenül szaktudás hiányát jelentő, de pejoratív értelmű minősítés:

a helyi céhes érdekkel szembenálló nemkívánatos, szervezeten kívüli kézművest illette. 442

KAPOSSY 1905. 332. 443

„ […] én talán tacite azon okból az itteni zsidó szabókat fel szabadítom a városra, és amely munkákat

tőlük elvetettem mint hímpellérektől, vissza fogom adatni, és adni, mert facto tali recessu sartorum

germanicorum ab articulis prioribus magok is csak hímpellérek.” MOL P 1216 capsa 51. nr. 1. Tóth István

prefektus levele, 1766. február 24. Esterházy I. Károly földesúr jóváhagyta a prefektus szándékát, azonban az

ügy későbbi fejleményeit nem ismerjük. 444

LDM TA ltsz. 70.119.1, ltsz. 69.117.1. Az ilyen jellegű panaszok sohasem említik azokat, akiktől a zsidó

kereskedők felvásárolják a nyersanyagot, azaz azokat, akik ugyanúgy kijátsszák a szabályokat.

109

Fehérváron és Pesten értékesítik a faggyút, így a helybeli mesterek hiányt szenvednek

nyersanyagból.445

A felhasználható szabad tőkével rendelkező zsidó és a feudális kötöttségekkel

terhelt földbirtokviszonyok, valamint céhrendszer között megnyilvánuló konfliktusok az

egyéni érdeksérelmeken túl a rendi korszak anomáliáira is rávilágítanak. Nyilvánvaló volt,

hogy a számára szűkebbre szabott keretek között is érvényesülni akaró zsidó érdekei nem

érvényesülhettek a másik fél érdekeinek sérelme nélkül és fordítva. A konfliktusok eredője

a korszak társadalmi-gazdasági berendezkedése volt, amely megakadályozta a piaci

versenyt. Ebben a helyzetben a tőkével erőfölényben megjelenő zsidó a közös céhes

érdekek meggyengülését idézte elő. 1832-ben a pápai molnárcéh a vármegyéhez fordult

panaszában saját molnár társaira kért súlyos büntetést. A céh elöljárói szerint egyes

molnárok, akik a zsidó lisztkereskedőkkel kapcsolatban álltak, a törvényes áron alul,

kialkudott készpénzért őröltek gabonát, vagy eltekintettek a vám megfizetésétől, csakhogy

a nagy mennyiségű gabonával kereskedő zsidók az ő malmukban őröltessenek. Az eseteket

igazolva látó vármegye a nem nemes molnárokra 15 pálcaütést, a nemesekre 12 ezüstforint

büntetést helyezett kilátásba.446

Ez az eset is rámutat a gazdasági kapcsolatokban, általában

a beilleszkedésben mutatkozó zavarok okainak olykor mindkét érdekelt felet érintő

kétarcúságára.

A zsidók és a városi lakosság közt bonyolódó gazdasági ügyek sokrétű

kapcsolatrendszerre világítanak rá, és mindenekelőtt azt igazolják, hogy a vallási és

jogállásbeli különbségek ezen a területen sem vontak merev, átjárhatatlan határt zsidó és

nem zsidó városi lakos közé. Természetesen e téren volt a legmeghatározóbb a

szükségszerűség és az egymásrautaltság, hiszen a megélhetés vagy a boldogulás érdekében

itt érvényesült leginkább mindkét fél alkalmazkodási készsége.

II. 4. 2. HITELEZŐ ÉS ADÓS KAPCSOLATA

Az alábbiakban e gazdasági kapcsolatok közül az adóssági követelések elemzését

kíséreljük meg.

Némi túlzással állítható, hogy a városi tanács elé kerülő, zsidókat érintő korabeli ügyek

túlnyomó többsége adóssági követeléssel vagy panasszal kapcsolatos. Ezek többfélék

voltak attól függően, hogy pénzt vagy árut hiteleztek, továbbá, hogy csak zsidók, vagy

zsidók és keresztények voltak érintettek, illetve hogy ez utóbbi ügyekben a zsidók

általában felperesként vagy alperesként szerepelnek-e. Az esetek elemzése a bennük

szereplő zsidók vagyoni helyzetére is rávilágítanak.

Az 1795–1834 közötti időszakból fennmaradt és megvizsgált 11 évnyi belsővárosi

tanácsülési jegyzőkönyv 151 adóssági követelésre vonatkozó bejegyzést örökített meg,

amelyben zsidók is érintve voltak.447

A bejegyzések részletessége és információs értéke

változó, néhány esetben csak az érintett személyek nevét ismerhetjük meg, vitájuk tárgyát

vagy a követelés mértékét pedig nem. Ezekkel az adatokkal is számolva, az érintettek

hovatartozását tekintve a következő eredményt kapjuk. Az eseteknek több mint a felében

(54%) zsidó lakos támasztott követelést kereszténnyel szemben, egynegyedében (26%)

keresztény követelte zsidótól tartozását. Az esetek egyötödében (20%) zsidó lépett fel

követeléssel másik zsidóval szemben.

445

VeML IV.1.b 1612/1831. augusztus 8. 446

VeML IV.1.b 1450/1832. június 4. 447

VeML V.2.a 1795., 1802., 1806., 1815., 1818., 1820., 1821., 1822., 1823., 1826. és 1834. évi

jegyzőkönyvek.

110

A zsidók keresztényekkel szemben fennálló követelései mögött okként legnagyobb

arányban a kézműves számára hitelben nyersanyagot biztosító zsidó kereskedő

konfliktusos viszonya áll. Mivel korszakunkban a nyersanyagpiac többnyire a zsidó

kereskedők kezében volt, a céhes kézművesek nyersanyagot a zsidó kereskedőtől tudtak

beszerezni, aki hitelben is hajlandó volt ezt számukra biztosítani. Ha az adós mester időre

nem tudott fizetni az áruért, a kereskedő akár a kézműves áru lefoglalását is kérhette

adóssága kielégítése fejében, illetve az áru ellenértékét már kamattal együtt követelhette.

A város elé került ilyen tárgyú ügyek a bőrfeldolgozással foglalkozó céhes mesterek

(vargák, csizmadiák, szíjártók, szűcsök, irhások, tímárok és tobakok), valamint a nyersbőr-

és készáru kereskedelemből élő zsidó kereskedők közt fennálló folyamatos kapcsolatot

bizonyítják. A vizsgált 40 év során előkerülő 27 városi bőrkereskedő összesen 40

csizmadia-, varga-, szíjártó- és szűcsmesternek, valószínűleg a szakmában dolgozó

mesterek többségének adott el bőrt.448

A nagy számok azt valószínűsítik, hogy forgatható

tőke híján a mesterek általában csak a termék elkészülte és értékesítése után tudták a

meghitelezett nyersanyagot a kereskedőknek kifizetni. A város előtti adóssági követelések

többségénél utólag nyugtázták a pénztartozás megfizetését. Ez is magyarázza, hogy a

követelések ellenére újra adtak a kereskedők hitelre nyersanyagot ugyanannak a

mesternek. A kereskedésre – a fizetési nehézségek ellenére – mindkét fél kölcsönösen rá

volt utalva. A követelésekben szereplő összegek nagyon tág határok közt mozogtak, a 10

forintos adósság mellett 1000 forintot meghaladó összeggel is találkozunk. A

kintlévőségek mértéke a kereskedők hitelképességének mértékét is mutatják. Schwarz

Nátán kereskedőnek egyetlen évben (1822) összesen 2629 váltóforint követelése volt

bőrök árában, de más években is folyamatosan hitelezett nagy értékű árut.449

Rajta kívül

további kereskedők esetében is elmondható a több éven keresztül folytatott áruhitelezés. A

mesterek is egyszerre több kereskedőtől vásároltak nyersanyagot, hiszen ha tartozásuk volt,

de további nyersanyagra volt szükségük, új hitelezni hajlandó kereskedőt kellett segítségre

bírjanak.450

A bőrkereskedőkön kívül a lisztkereskedők a pékek részére, továbbá többnyire

gyapjúkereskedők nyújtottak hitelt a csapók részére.451

448

Lásd Függelék! Szombathely esetében Tilcsik is arra a megállapításra jutott, hogy adóssági követelések

nagyobb részben a bőrkereskedők és a bőrfeldolgozó szakma képviselői között keletkeztek. TILCSIK 2009.

169. Lásd még: Ö. KOVÁCS 1985. 257. 449

VeML V.2.a 1822. évi jegyzőkönyv 450

Raichard Fülöp 1826-ban Manovill Ábrahámnak 458 forinttal, Sonnenfeld Benedeknek 871 forinttal

tartozott. VeML V.2.a 532/1826. szeptember 23., 727/1826. december 16. Flaschker József németvarga is

adóssága megfizetésének halogatása miatt volt kénytelen újabb hitelezőhöz fordulni. Azzal vádolta Herschl

Schwarzbart pápai bőrkereskedőt a városi tanács előtt, hogy amikor tőle hitelben bőrt kívánt vásárolni, a

zsidó a limitált árnál többet akart kérni érte, ezért nem tudtak megalkudni. Így más kereskedőtől vásárolt

bőrt. A zsidó megtudta, hogy mástól vásárolt és felháborodott, hiszen a varga a korábban tőle vásárolt bőrök

árával is adós volt még, ezért a vargát az uradalom elé citáltatta. Szokoly József fiskális azzal küldte el a

zsidót, hogy egyezzen meg Flaschkerral, aki az ügyész és a városi tanács előtt is felajánlotta, hogy míg a 91

forint 42 krajcáros adósságát meg nem adja a zsidónak, hetente egy forintot fog fizetni. Ezzel azonban a

zsidó nem elégedett meg és heti 5 forintot kért. Ezt viszont Flaschker nem tudta vállalni és panaszt is tett,

hogy a zsidó Spitzpulnak nevezve őt becsületében megsértette, ezért elégtételt kért a tanácstól. A zsidó is

panaszt tett a tanács előtt, hogy Flaschker ígérete ellenére nem fizetett. Végül úgy egyeztek meg, hogy

Flaschker minden pénteken a heti vásár alkalmával 2 forintot fog fizetni neki, ha elmulasztaná, elveszíti

mindenét. A zsidó is elismerte, hogy megbántotta Flaschkert, ezért 2 font gyertyát ajánlott fel Isten

dicsőségére. VeML V.2.a 2/1795. november 28. Az év elején Flaschkert Munk Ádámmal szemben fennálló

tartozása miatt is a városi tanács elé idézték, ahol az adósság megfizetése mellett panaszpénz megfizetésére is

kötelezték, mivel a zsidót csalónak nevezte. Uo. 1/1795. február 14. 451

1795-ben Volpfart pék 49 forinttal tartozott liszt árában Billitz Salamon kereskedőnek. VeML V.2.a

4/1795. február 9.; Porpáczi József csapó 238 váltóforinttal tartozott Grünfeld nevű zsidó

gyapjúkereskedőnek. Uo. 159/1815. április 15.

111

Egy-egy adósságügy adott esetben egészen belső viszonyokat is feltár. A portékát hitelező

Munk Ádám egy családi konfliktusba is belekeveredett követelése miatt, amikor a városi

tanács előtt Puha József csapómester feleségének 12 forint 24 krajcáros tartozása miatt tett

panaszt. Lányát előzőleg a csapóhoz küldte követelésével, aki azonban nem volt hajlandó

fizetni. Amikor a csapót a városi tanács elé citálták, azzal érvelt, hogy korábban már

megtiltotta a zsidónak, hogy bármit hitelezzen a feleségének, akiről köztudomású, hogy

hajlik a pazarlásra. Munk azzal védekezett, hogy ő a tiltás óta nem adott semmit az

asszonynak. A városi tanács azzal zárta le ügyüket, hogy kötelezte Puhát az adósság

megfizetésére, a zsidót pedig megintette, hogy elveszi tőle portékáját, ha továbbra is

hitelezni merészel a csapó feleségének.452

A zsidók és keresztények közti ügyletekben csak elenyésző számban fordult elő

olyan pénzkölcsönzés ezekben az években, amikor zsidó hitelezett. Singer Salamon 1822-

ben a csődbe jutott Verfinger Károllyal szemben 2500 váltóforint értékű hitelét

követelte.453

Grüll György 1815-ben 8000 váltóforintot vett kölcsön Stern Ábrahámtól, aki

ennek fejében zálogba kapta Grüll házát. A kölcsönszerződésbe azonban a kölcsönadott

pénzösszegnél többet, 10000 forintot írtak azért, hogy ha az adós fizetésképtelensége miatt

a ház a zsidó kezére jutna, de nem kapna a várostól házvásárlási engedélyt, akkor se érje

kár és a kölcsönt kamatosan megkaphassa. Megegyeztek ugyanis, hogy ha a házat 10000

forintért valaki megveszi, akkor Grüll a teljes összeget a zsidónak adja.454

A zsidókkal szemben fennálló követelések az előzőekhez képest a városi társadalmi

érintkezés némileg más típusú kapcsolataira szolgáltatnak példát. A gazdasági

munkamegosztásból következően a felvásárlások esetében a zsidókkal szemben keresztény

ügyfeleik mint áruhitelezők lépnek fel. Gyakori, hogy a felvásárolt élőállatot, gabonát vagy

kézműves készterméket részletben fizette ki a zsidó kereskedő, s ha nem fizetett időre, a

termelő fél a városi tanács előtt adott nyomatékot követelésének.455

A rendszeres hitelezés

olykor egész adósságlánc létrejöttét idézte elő, amikor a hitelben felvett árut hitel

formájában adta tovább a kereskedő.456

Ezek a forgóeszköz kölcsönnek tekintehtő ügyletek

biztosították a kereskedelem és a kézművesipari termelés folyamatosságát.457

A vizsgált 40 év alatt nagyobb számban fordult elő, hogy zsidók vettek fel

pénzkölcsönt keresztény hitelezőtől, mint fordítva és ebből következett az is, hogy

gyakrabban találkozunk zsidókat érintő csődeljárással, illetve javaik zár alá vételével.

Nagy összegű és rendszeres pénzhitelezésekről ezekben az években még nem

beszélhetünk. Korszakunkban mindvégig volt ugyan egy-két kiugróan tehetős, erőforrásait

hatékonyan forgató tőkés zsidó a pápai közösségben, de az ő esetükben is ekkor még

inkább jellemző volt az ingatlan-, a kereskedelmi befektetés vagy az áruval kapcsolatos

hitelügylet. Szabad György a pápai uradalmat birtokló Esterházyak tatai uradalmában már

a 18. század elején regisztrált némi, a grófok által űzött pénzügyleti tevékenységet, amely a

19. század elején már szabályos üzletté fejlődött, és amelyben pápai zsidó személyek is

452

VeML V.2.a 403/1802. november 20. 453

Uo. 396/1822. szeptember 10. 454

A szerződést a város megsemmisítette és feljelentést tett az úriszéken. VeML V.2.a 107/1815. március 4. 455

1820-ban Fleischer József két ökör árával tartozott Pintér János takácsi lakosnak, egy Meschl nevű

mészáros zsidó pedig a bakonyszentlászlói birkásnak a tőle elhozott birkák fejében. VeML V.2.a 143/1820.

március 11., 340/1820. július 1. Pintsof Sámuel kereskedő 40 mérő búzát vásárolt Veber Antal molnártól

hitelben 1120 forint értékben, továbbá készpénzzel és egy másik zsidó átvállalt adósságával tartozott.

Adóssága törlesztése érdekében minden pénzzé tehető értékét átadta a molnárnak, így többek közt zabot,

korpát, lisztet, babot és egy pár sarut. VeML V.2.a 50/1818. február 7. 456

Veltner Ábrahám Horváth Ferenc csapótól átvett 10 darab szűrt részletekben fizette meg, és még bizonyos

hányaddal adós volt, amikor a közben értékesített szűr árát Szakonyi Antaltól követelte. Horváth mellett

Ribjánszky Ferenc csapó özvegyének is adós volt. Uo. 294/1815. augusztus 7., 328/1815. október 7. 457

A korabeli kölcsönforgalom fajtáiról, köztük az ún. auszugalis kölcsönről Somogy megyei példák alapján

lásd TÓTH 1979. 32.

112

partnerek voltak.458

Az uradalmi pénztárban fialtatott összegekért 5 % kamatot fizettek.

Források hiányában azonban a pápai uradalomra vonatkozóan ilyen – kifejezetten pénzügyi

– befektetésről vagy kölcsön-szerződésről nem tudunk.459

Márkus Sámuel pápai

irhásmester Zsoldos János megyei főorvosnak tartozott nagyobb összeggel, amelyet csak

Ispotály utcai házának elárverezése után tudott törleszteni.460

A zsidóknak hitelt nyújtó

városiak közt előfordulnak iparosok, uradalmi tisztek, városi tisztviselők, akik 200–2000

forint között mozgó összegeket hiteleztek.461

Pénzbefektetés állhatott a hátterében Puha József csapó Sonnenfeld és Margolith nevű

zsidóknak nyújtott kölcsönének, akiknek 500 váltóforintot adott, de mivel kérésre sem

jutott a pénzéhez, kénytelen volt a városi tanács előtt bejelentést tenni.462

Az adóssági ügyek adott esetben a zsidóknak nem csak a városi környezettel

fennálló viszonyára, hanem távolabbi kapcsolataira is rávilágítanak. 1818-ban Sziesz

Tóbiás pápai boltostól egy grazi kereskedő csaknem 4000 váltóforintot, egy győri

kereskedő mintegy 3400 váltóforintot és Vinter Mátyás pápai fabrikás463

szintén hasonlóan

magas összeget követelt. A követelő hitelezők kifizetésére a város két helyi kalmárra bízta

a zsidó boltjában található árukészlet leltárba vételét, mivel Sziesz csődbe jutott.464

Egy

adós gazdasági bukása további hitelezőket sodorhatott csődbe. A kisebb vagyonnal

rendelkezők, illetve kisebb léptékű kereskedést folytatók ingatagabb gazdasági alapokon

állva gyakran ki voltak szolgáltatva az üzleti szerencse forgandóságának. König Áron

1820-ban még 900 forintot követelő félként szerepelt a Fleischer Mózes árvái ellen

folytatott csődeljárásban, hat évvel később viszont csődbement, meghalt, családja pedig

háza elárverezésére kényszerült.465

A zsidók egymás között előforduló adóssági ügyeinek nagy száma magyarázható

egyrészt korabeli gazdasági tevékenységük jellegével, másrészt természetesen a

csoportbizalommal. Érthető, hogy egymás közt gyakrabban hiteleztek pénzt, de magánjogi

vitájuk megoldását külső bírói fórum, vagy hatósági közbelépés segítségével látták

biztosítottnak. A városi bírói hatáskör zsidókra történt kiterjesztése mellett a tanács

objektív eljárásába vetett bizalommal is magyarázható a zsidók közti keresetek itteni

megjelenése és növekvő száma. És bár a világi fórumok előtt is mindig ún. zsidó esküvel

fogadtak igazmondást, anyagi vagy üzleti természetű vitájukat nem a zárt közösségen

belül, saját elöljáróik közbelépésével oldották meg.

A kölcsönzött összegek általában 100–1500 váltóforint közöttiek, de előfordultak ennél

jóval kisebb és egy esetben jóval magasabb összegek is. A kor szokása szerint az árvák

458

SZABAD 1957. 110. Az 1830-as évek közepén három pápai zsidó kölcsönzött nagyobb összeget az

Esterházyaknak: a pénzügyleteiről ismert Krausz Salamon 600, Schlesinger Salamon kereskedő 10000, Gold

Antal örökösei pedig 5000 ezüstforintot forgattak meg 5, illetve 6 %-os kamattal. SZABAD 1957. 481., 488.,

496. 459

Ez nem jelentette, hogy az uradalommal gazdasági kapcsolatba kerülő bérlő vagy kereskedő olykor ne

halmozott volna fel nagy összegű tartozást. A korszak tehetős pápai zsidója, Neuman Ábrahám 1818-ban fél

éves haladékot kapott a pápai uradalmat kormányzó tatai régenstől 9000 forintos adóssága megfizetésére.

MOL P 1216 capsa 64. nr. 265/39. 460

VeML V.2.a 526/1826. szeptember 16., 546/1826. szeptember 30. 461

Özvegy Czink Antalné 1834-ben két zsidóval szemben is követeléssel élt a városi tanács előtt. Még 1819-

ben és 1821-ben 500–500 váltóforintot adott kölcsön Mayer Mózes pápai zsidónak és feleségének. Krakauer

Dávid örököseitől pedig 1825 váltóforintot követelt. VeML V.2.a 805/1834. október 29., 922/1834.

december 4. 462

VeML V.2.a 270/1818. augusztus 1. 463

Pápai kőedénygyáros. MIHALIK 1965a, MIHALIK 1965b, KÉRY 1965 464

VeML V.2.a 244/1818. június 27. 465

Nem kizárt, hogy csődje részben összefüggött a Fleischernek korábban nyújtott kölcsön esetleges

behajthatatlanságával, mivel a csődeljáráskor megjegyezték, hogy az adósságok kifizetését a Fleischer háza

és zsinagógai székének ára sem fedezné. König örökösein összesen 7000 forintot követeltek.VeML V.2.a

578/1820. december 21., 531/1826. szeptember 23., 735/1826. december 16.

113

külön kezelt örökségéből is rendszeresen kölcsönt folyósítottak, törvényes kamat

mellett.466

A kölcsönügyletek szereplői többnyire kereskedők, akikről feltételezhetjük,

hogy üzleti tevékenységük folytatása érdekében folyamatos tranzakciókat hajtottak végre,

és a városi fórum elé kerülő vitás ügyek ezeknek csak a kisebb részét tették ki. A nem helyi

illetőségű zsidó kereskedők pápai kereskedővel keletkezett vitájukban szintén a Pápa

városi tanács közbenjárásával igyekeztek adósukat fizetésre szorítani.467

Az iratokban

követelő félként is feltűnő Lamberger Dávid pápai kereskedővel szemben fennálló

követelése miatt egy Stern nevű idegen zsidó nagykereskedő közvetlenül az uradalomtól

kért segítséget. Az uradalmi régens Stern követelésének megfelelő kezelésére utasította a

pápai prefektust, mivel „Magyarországban majd’ az első gyapjú kereskedő és a

magyarországi industriát nagyon elő mozdítja, de azonkívül is, ha ezen tekintet nem

járulna is iránta, igazságot kellene nékie szolgáltatnunk. […] azon tekintetből is, hogy a

szomszédok el legyenek hitetve, hogy Magyarországban az igazság szolgáltatása nagyobb

punctualitással tétetik, mint nálok és hogy átollyában jobb a mi adminisztrációnk, mint az

ővéik.”468

A zsidók közt fennálló adóssági követelések mintegy fele szintén áruhitelezésből

eredt, ezek többségét azonban nem nyersanyag vagy kézműves készáru tette ki, hanem

boltban vásárolt kereskedelmi portéka.469

Néha kis értéket érintő és emberi gyengeségből

fakadó viták is a városi fórum elé kerültek. Neumann Henrik pápai szabó és Szalcer Száli

vitájában a pápai szabó céh segítségével próbált a város tisztán látni. A szabó által

elkészített köpönyeg árát a megrendelő nem akarta kifizetni, mivel – állítása szerint – a

bélésre a szabónak átadott 3 használt ruha közül csak kettőt használt fel és a harmadikat

eltulajdonította. A városi szabó céh mestereit utasították annak megállapítására, hogy hány

ruha anyagát használta fel a zsidó szabó a köpeny béléséhez. Véleményük alapján a tanács

a megrendelőt marasztalta el.470

A zsidó közösség orvosa is a városi tanács segítségét kérte

orvosi szolgálatai ellenértékének megfizettetéséért. Vinterberg Józsefnek471

a beteg

Grünfeld Rebeka pénztelensége miatt nem tudott fizetni.472

466

Freund Izraelné, néhai Freund Jakab árváinak gondviselője panaszt emelt a városi tanács előtt Grünfeld

Salamon ellen, aki az árvák pénzéből 500 forint kölcsönt vett fel, de nem akarta visszafizetni. Grünfeld a

tanács előtt elismerte a tartozást és szegénységére hivatkozva részletfizetési lehetőséget kért. VeML V.2.a

207/1821. május 5. 467

Grösenbrunner Márton győri kalmár Stift Tóbiás pápai kalmártól 3896 forint 30 krajcárt követelt a városi

tanács előtt. VeML V.2.a 75/1818. február 28. 468

MOL P 1216 capsa 64. nr. 266. 1817. november 28-i levél. 469

Hirschl Simon Schönfeld Máriától 61 forint 35 krajcár értékű menyasszonyi ruhakellék árát követelte. Az

adós nő azzal hárította el a követelést, hogy az árut az apja vette meg neki menyasszonyi ajándékul. A boltos

a kereskedőkönyv segítségével bizonyítani tudta, hogy a nő és nem az apja az adós. A hamis vallomás miatt a

város pénzbüntetésre ítélte a fiatalasszonyt és elrendelte a követelés végrehajtását is. VeML V.2.a 568/1822.

december 7. 470

VeML V.2.a 193/1834. március 15. 471

Halálakor Vinterberg orvos is tartozást hagyott maga után. 1832-ben Schininger Krisztián pápai seborvos

keresetet nyújtott be, mert tíz éven át rendszeresen borotválta Vinterberget, de fizetség nélkül. Emiatt

támasztott az örökösökkel szemben követelést. Az orvos fiai által írt ügyvédi meghatalmazásból kiderül,

hogy ők nem Pápán éltek. Jakab nevű fia, aki szintén orvos lett, Galíciában, Nátán pedig kereskedőként

Csehországban lakott apjuk halálakor. Képviseletükkel Singer Emánuel zsidó jegyzőt hatalmazták meg. A

forrás az elhunyt orvos kapcsolataira is rávilágít. Közte és a keresztény városi seborvos kolléga között

szakmai és bizalmi kapcsolatot kell feltételeznünk. Polgáriasultságát jelzi egyúttal, hogy rendszeresen

borotválkozott. VeML IV.1.b 367/1832. március 13. 472

VeML V.2.a 159/1822. április 20.

114

A fizetésképtelen adósok elleni végrehajtás a javaik, árukészleteik zárolásával járt,

amelyek értékesítéséből befolyt összegekkel fizették ki a hitelezőket. Ilyen végrehajtás alá

kerülhetett tehetősebb terménykereskedő, vagy boltos kiskereskedő és iparos is.473

A fenti példák szereplőinek többsége a mindennapi életvitelhez szükséges feltételek

megteremtése érdekében kötöttek kölcsönügyleteket vagy keveredtek adósságba.

Néha azonban ezeknél nagyságrendekkel nagyobb horderejű adóssági ügyek is felszínre

kerültek. Krausz Leopold és testvére, Krausz Salamon esetében egyértelműen

megállapítható, hogy gazdasági tevékenységük alapja, így egyben megélhetésüké is a

pénzügyletek voltak. Amikor 1804-ben Krausz Leopold halála után az árváira maradt

javait összeírták, összesen mintegy 30000 konvenciós forint értékű közös aktív adósságot

vettek számba. A Krausz-testvérek ekkor 83 különböző adóssal álltak kapcsolatban, ami

folyamatos pénzkölcsönzésre utal. Ezt támasztja alá az összes megállapított, 8000 forintot

meghaladó kamatpénz is, amellyel ügyfeleiknek tartoztak. A testvérpártól kölcsönt

felvevők többsége magánszemély volt. Egy esetben a vargák céhe és egy esetben

közelebbről meg nem nevezett „fabrika”474

vett fel nagyobb összeget tőlük. Az esetek

57%-ában zsidók voltak az ügyfelek. Ezek egynegyedét idegen, valószínűleg kereskedő

zsidók alkották. Illetőségük Nagymarton – Pozsony – Rajka – Vác – Bonyhád – Siófok –

Rendek – Egerszeg – Szentgotthárd települések által alkotott üzleti körzetet rajzol ki. A

legmagasabb, 3000 forint körüli összegekkel tehetősebb pápai zsidók tartoztak, köztük a

többszörös háztulajdonos, uradalmi bérlő Neuman Ábrahám. A többi zsidó által felvett

kölcsönök mértéke 4 és 1000 forint között mozgott. A kölcsönvevők 11%-a nemesember

volt. Ők is, akárcsak a többi nem zsidó adós általában néhány tíz vagy száz forintos

összeggel tartoztak. A Krausz-testvérek terményfelvásárló nagykereskedők voltak.

Leopold halálakor 3386 forint értékű cserzőgubacsot és gyapjút vettek leltárba. Ezeken

kívül az uradalmi adószedőnél 9000 forintjuk volt.475

Nagy valószínűséggel ebben az időszakban Pápán a Krausz-fivérek kezén forgott a

legnagyobb pénz- és árumennyiség.476

Az adóssági ügyek vizsgálatával a városi közösségek minden rétegére kiterjedő,

életüket átszövő rendszeres társadalmi és gazdasági kapcsolatokra láthatunk rá. Az adatok

azt igazolják, hogy a városokban, így tehát a Pápán létrejött zsidó közösségek eltérő

közösségi jogaik ellenére sem alkottak a városi társadalomtól elszigetelt, elzárt

közösségeket. A kezdetben csak kizárólag gazdasági kapcsolatokban megnyilvánuló

érintkezési formák a 19. század elejére a mindennapi élet minden területén és a közélet

bizonyos területein is kiteljesedtek.

II. 4. 3. TÁRSASÁGI INTEGRÁCIÓ

Pápán a városi keresztény lakosság és a zsidó közösség tagjai közt létesült

házassági kapcsolatról korszakunkból még nincs tudomásunk. A vallási elkülönülésből

következő korlátokat egyelőre sem a gazdasági érdekek, sem a társadalmi felemelkedési

stratégia nem tudták legyőzni. Az ország más közösségeiben is csak elvétve találunk

példákat zsidó és keresztény között létesült házasságra.477

A keresztény családba történő

473

Singer Salamon és Neuman Ábrahám pápai zsidók az adós Pichler Dávid és Herzog Illés náluk tárolt

gubacsát vetették zár alá, míg azok adósságukat meg nem fizetik. VeML V.2.a 243/1818. június 27. 474

Ebben az időszakban Pápán az egyetlen üzemszerű ún. gyár a kőedény gyár volt. 475

Az összeg kihelyezésének jogcímét nem ismerjük, de az adat talán utalhat pénzügyi befektetésre is. 476

Amikor 1831-ben a türelmiadó-vitában a pápai zsidók elszegényedését igazolandó összeírást készítettek, a

legnagyobb, 300 forintos jövedelemmel Krausz Salamon rendelkezett. VeML IV.1.b 1347/1831. június 27. 477

Keszthelyen 1826-ban történt ilyen eset. BENDA 2008. 93., Pesten több példát is találunk. BÁCSKAI 1989.

30.

115

beházasodáshoz – függetlenül attól, hogy melyik fél érdekeit szolgálta nagyobb mértékben

– a zsidó fél kikeresztelkedésére volt szükség. (A betérés elképzelhetetlen volt és nem is

hatott egy irányba a társadalmi integrációval.) A felek érdekeit szolgáló, lehetőségeiket

növelő házassági kapcsolat létesítése elsősorban a közösségek felsőbb, tehetősebb rétegei

esetében voltak relevánsak. Az alsóbb rétegek esetében – ha nem járt anyagi

felemelkedéssel – nem jelentett különösebb vonzerőt egy ilyen társadalmi kapcsolat

létesítése. A korszakban létrejött házasságok azt mutatják, hogy azok a vagyon növelését,

az üzleti kapcsolatok erősítését, továbbá a társadalmi rang anyagi javakkal történő

alátámasztását szolgálták.

Pápán a zsidó közösség tehetősebb családjai a vármegyei tisztviselői elit helyben lakó

tagjaival, vagy a városi polgárság családjaival szövetkezhettek volna, de erre 1848 előtt

nem került sor.

Kikeresztelkedett pápai zsidókra 1841-ből van adatunk. Klein Eleonóra hajadon és

Nagy János – akiket a forrás testvéreknek mond – Amsterdamban elhunyt nagybátyjuk, a

pápai Salamon David Pollin után rájuk szálló öröksége kieszközlésével hatalmazzák meg

Marktein Simon helyi bőrkereskedőt.478

Bizonyos esetekben a közösség elhagyása, illetve kikeresztelkedés nélkül is

lehetséges volt zsidó számára a többségi társadalmomba való beilleszkedés. A zsidó

értelmiség előtt a hivatali pálya – az orvosit kivéve – zárva volt. Zsidó orvosokkal a királyi

udvarokban már a középkorban találkozunk. A II. József idején a zsidók előtt is megnyílt

egyetemi képzések közül az orvosi volt a leginkább vonzó számukra, hiszen ezen a pályán

megélhetést is remélhettek. Pápán a zsidó község hat orvosa közül kettő, Feitel Móric és

Pserhoffer Sámuel is városi szolgálatban állt az 1840-es években.479

A többségi társadalomba való betagozódás lehetősége nem csak a befogadók

részéről vetett fel kérdéseket, de a zsidó közösségen belül is változásokat indított el, hiszen

az integráció egy mégoly lassú kulturális beolvadási folyamat beindulását is megkívánta. A

zsidó vallásjog, a halakha megtartása és a modern társadalmi létforma közt fennálló

feszültség óhatatlanul maga után vonta a vallási reformok szükségességét. A

társadalomban való jobb érvényesüléshez, a felemelkedéshez szükségessé vált a vallási

hagyományok terhétől kisebb-nagyobb mértékben való megszabadulás, az elkülönülést

igénylő vallási előírások lazítása, megváltoztatása.

A reformkorban a magyarországi zsidóság előtt is megnyílt lehetőségek új vallási-

halakhikus kérdéseket vetettek fel, ugyanis a társadalmi érintkezés új színterei, az ezekből

fakadó új életkörülmények a vallási parancsolatok betartását legalábbis nehezebbé tették.

A zsidók olyan szakmákat is űzni kezdtek, amelyek gyakorlásához sok esetben meg kellett

szegniük a szombat megtartására és a kóserságra vonatkozó halakhikus szabályokat. A

vallási hagyomány tiszteletben tartásának lazulását elősegítette az is, hogy az 1830-as

években a városokban rendre megalakuló kaszinók egyre több helyen zsidókat is felvettek

tagjaik közé, akikkel a társadalmi nyilvánosság más színterein egyébként nem érintkeztek.

Ebből következően a „külső” társadalmi életben való részvétel óhatatlanul magával hozta

az étkezési, italfogyasztási és más vallási előírások megszegését. Az ortodox álláspont a

zsidó közösséghez való tartozás feltételének tekintette a vallási parancsolatok megtartását.

Az ehhez alkalmazkodni nem tudók azonban kitérés nélkül nem léphettek ki a vallási

közösségből (tekintve, hogy felekezetnélküliség ekkor még nem létezett), így azt kellett

elérni, hogy a közösséghez való tartozásnak ne legyen feltétele a parancsolatok aprólékos,

478

VeML IV.1.b 348/1841. február 1. 479

Pserhofer már 1835-ben is Pápán működött. Az úriszéki iratok szerint ebben az évben az útonállók által

megtámadott, megvert és kifosztott Kaufman Izsák pápai kereskedőt egy hónapon át ápolta otthonában.

VeML XI.602. b. Úriszéki iratok, 1835. Életrajzukat lásd: ÚJVÁRI 1929. 265, illetve 726.

116

teljes körű betartása.480

Ez az egész európai zsidóságon belül, így a magyarországi

közösségeken belül is egy lassú reformfolyamatot indított el, amely éppen a nagy

társadalmi változásokat előkészítő magyar reformkori törekvésekkel esett egybe, ezért

külső támogatást is kapott.

Pápán az új eszmék korai hatását mutatja a kaszinó létrejötte 1832-ben, amelynek

már megalakulásakor voltak zsidó tagjai.481

A kaszinó a zsidók és nemzsdók társadalmi

közeledésének egyik fontos színtere volt. 1838-ban 12 választmányi tagja között volt

Neuman Salamon, a 97 részvényes közt pedig 10 zsidó tagot találunk. Ők mind tőkés

vállalkozók: a somhegyi üveghutát működtető és gabonakereskedő Neuman család tagjai,

Fischer Móric kőedénygyáros és a rőfös kereskedő Hirschler testvérek.482

1847-ben újabb

zsidó tagokkal bővült a választmány.483

A kaszinóba felvételt nyert pápai zsidók a

közösség vezető rétegéből, valamint honorácior tagjai (orvosok, tanítók) közül kerültek ki.

Az akkulturációs társadalmi elvárások fényében magától értetődő, hogy a kaszinótaggá

vált zsidók a közösség azon tagjai voltak, akik – egyébként kisebbségként – a közösségen

belül reformokat sürgettek az oktatás és a vallás terén.484

A kaszinó a társadalmi nyilvánosság olyan új területe volt, ahol a felekezeti és

társadalmi különbségek másodlagossá váltak, alapelv volt az egynjogúság és az

önkéntesség.485

A társadalmi és felekezeti hovatartozás helyett a műveltség és a

magaviselet vált meghatározóvá a tagfelvételben, így Pápán is közös társaságba tömörült

köznemes, honorácior, városi iparos és kereskedő polgárság, valamint a zsidóság.486

Az a

szokás, hogy a kaszinótagok vendégeiket is bevezethették a helyi társaságba, a kaszinó

kapcsolatait szélesre nyitotta. Ebben jelentős szerepet játszott a helyi zsidóság birodalmi

területeken túlmutató kereskedelmi és vallási kapcsolatrendszere.487

Az akkulturációs igény és készség a zsidóság és a környező társadalom gondolkodásában

is megjelent a reformkor idején. Ez a kaszinók mellett megmutatkozott a fürdők és egyéb

egyesületek életében, valamint az oktatásban. Pápán az 1840-es évek elején egy

kaszinótagokból alakult részvényes kör kibérelte az uradalomtól az ugodi fürdőt, amely

tulajdonképpen a pápai kaszinó kihelyezett nyári szórakozóhelyeként működött.488

A

reformkori magyarországi fürdőkön megnyilvánuló társadalmi demokratizmus az ugodi

fürdőn is megtapasztalható volt abban, hogy – a főrendek kivételével – minden társadalmi

réteg, így a zsidóság is jelen volt. A fürdői vendégkönyv tanúsága szerint a pápai zsidók is

rendszeresen megfordultak, szórakoztak a fürdőn, a szálláshelyet is zsidó bérlő

működtetette az 1840-es évek derekán. Nem utalnak arra a források, hogy a zsidó vallású

vendégek elkülönültek, illetve elkülöníttettek volna a többi vendégtől, és nem mutatkozott

különbségtétel a fürdődíjak tekintetében sem. Az egyre inkább hazafias jelleget öltő

reformkori bálok vendégei külsőségekben is kifejezésre juttatták a magyarosodás igényét.

A zsidóság társadalmi integrációjának Kossuthék által megfogalmazott kulturális

480

JAKAB 2010a 481

A zsidók kaszinótagsága nem mindenütt volt magától értetődő. Szombathelyen, Gyöngyösön, Egerben és

Komáromban az 1830-as években még elutasították zsidó tagok felvételét a helyi kaszinókba. SILBER 1992.

121–122. 482

A’ Pápai Casino’ részvényeseinek névsora betűrenddel, annak törvényei ’s egyéb tudnivalói. 1838. Közli:

HUDI 2001. 26–28. 483

Spitzer Adolf és Deutsch József lettek ekkor a választmány tagjai. A Pápai kaszinó tisztújítási

jegyzőkönyve, 1847. január 3. Közli: HUDI 2001. 45. 1838–1848 között a zsidó kaszinótagok aránya 13%-ról

22%-ra nőtt, utóbbi megközelítve a zsidóság városi lakosságon belül képviselt arányát. SILBER 1992. 127. 484

SILBER 1992. 127–128. 485

HUDI 2007b. 78. 486

HUDI 2007b. 113. 487

A kaszinó vendégkönyve alapján ezek a kapcsolatok Bécs és a birodalom nagyobb városai mellett

Dániáig, Franciaországig, a német és lengyel területekig terjedtek ki. HUDI 2007b. 115–116. 488

JAKAB 2001. 27–62.

117

integráció feltételeire adott válaszként is értelmezhető a korabeli sajtóban megjelent

tudósítás egy ugodi bálról, amelyről a következőket tartotta érdemesnek feljegyezni az éles

tekinetű tudósító: „a héberhölgyek honi kelmében jelentek meg, de a büszke úrhölgyek —

akiknek átellenesül esett ilyen társaságban vigadni — semmit sem adtak a nemzeti

öltözködésre.”489

A zsidóknak a város társadalmi eseményeiben való részvételének lépésről lépésre

történő megjelenésére utalhat, bár elsősorban a védelmet nyújtó földesúrnak szóló hódolat

kifejezésének tekinthető, hogy 1801-ben, amikor Esterházy III. Ferenc nápolyi követségből

történt szerencsés hazaérkezésekor a városban diadalmenetet tartott, a zsidó község is

hódolattal fogadta. A kor szokásainak egyébként megfelelő eseményen a város különböző

testületei, így a céhek is feliratokkal ellátott táblákkal, zászlóikkal felsorakozva fogadták a

város földesurát. A Belsőváros határánál kronosztikonnal ellátott diadalkaput állított a

város, a zsidó község pedig az Alsó Majorban „triumfális portát” emelt, amelyen „semmi

inscriptiók voltak, hanem dictióját nyomtatásban bé nyújtotta” a földesúrnak.490

TÁRSADALMI KONFLIKTUSOK

A zsidóság és városi környezete közt időnként megnyilvánuló konfliktusok alapja a

legtöbb esetben gazdasági jellegű volt. Fentebb részletesen tárgyaltuk a hitelező és adós,

illetve a felvásárló zsidó és a céhes mesterek közti konfliktusokat, amelyek ugyan tisztán

gazdasági kapcsolatok folyományai voltak, mégis kitűnően mutatják a felek társadalmi

helyzetének meghatározottságát, egyben pedig egymásrautaltságukat. A kiváltságokat

élvező, ugyanakkor éppen azok miatt erős kötöttségek kényszerében mozgó céhes mester

áll szemben a mindezen kiváltságokból kirekesztett, ezért alkalmazkodásra és a

kiváltságokat, a rendi kereteket kikezdő és bomlasztó tevékenységre kényszerülő

zsidóval.491

A konfliktusok okai tehát nem annyira maguk a zsidók voltak, hanem sokkal

inkább a helyzetük, amely gyakran a rendi korlátok megkerülésére kényszerítette őket.

A túlsúlyban lévő gazdasági jellegű konfliktusok mellett előforduló mindennapi

vagy éppen nagyobb korderejű bűnügyi eseteket egy-egy példával mutatjuk be.

Schwarz Márkus helybeli zsidó rőföskereskedő feleségét, Baron Szálit 1835-ben a városi

tanács egy pápai polgár panaszára becsületsértés miatt ítélte el. Kelcz József tímármester

azzal vádokta az asszonyt, hogy sértegette, mire Baron Száli a tanács előtt hazugnak

nevezte őt hozzátéve, hogy a férfi is sértegette őt. A tanács előtti viselkedése miatt az

asszonyt ítélték el, aki a 25 márkás büntetésének megfizetéséig újján lévő gyűrűjét tette le

biztosítékul.492

Zsidó felek közt történt becsületsértési ügy is került a városi tanács elé. Roth Mózes

fiát azért zárták a városi fogdába néhány órára és büntették némi készpénz megfizetésére,

mert a vásárban egy másik zsidót sértő szavakkal illetett, és amikor a vásárbíró

közbelépett, őt is megtámadta.493

A szomszédsági vizsony hétköznapi konfliktusai közé tartozott az az ügy, amikor

Frenkl Mózes zsidó pék a szomszédságában lakó Becsey János csizmadia ellen tett

489

Pápa, Nyárutó 4. Pesti Divatlap, 1846. 596. Idézi: Petneki 1991. 240. 490

MOL P 1216 capsa 64. nr. 110. 1801. szeptember 14. Sajnos a szöveg nem maradt fenn. 491

Kecskeméti példák alapján Ö. Kovács József vette számba a zsidóság és környezete konfliktusait, egyben

rámutatva a közösségen belüli választóvonalak meglétére is. Az ő vizsgálatai is azt mutatták, hogy a

konfliktusok alapja nem a vallási ellenszenv, hanem sokkal inkább gazdasági okok (vásári ellentétek,

áruhamisítások, csalások stb.) voltak, amelyeket azonban kísérhettek vallási motívumok is. Ö. KOVÁCS 1991.

156. passim 492

VeML V.2.a 228/ 1835. március 21. 493

VeML V.2.a 436/1820. szeptember 2.

118

panaszt, mivel annak malacai kárt tettek a pincéjében található kenyérlisztjében. A tanács a

zsidó panaszát jogosnak tekintve pénzbüntetésre ítélte a mestert.494

Jóval nagyobb horderejű volt az Ábrahám Jakab sérelmére két Takácsi faluban lakó nemes

által elkövetett bűnügy. Mozgai István és Győry István egy, a zsidóval korábban kötött

pálinkavásárlási szerződés megszegésével vádolták Ábrahám Jakabot. 1775 októberében a

szomszédos Acsádra csalták. Mivel a szerződésük úgy szólt, hogy az azt nem teljesítő

félen a másik fél „úton-útfélen” elégtételt vehet, megverték a zsidót és elvették tőle a

csomagját, amelyben birkabőrt, lisztet, viaszt, 3 lat ezüstöt és némi készpénzt találtak. A

vármegyei törvényszékre eljutó perben lefolytatott vizsgálat során a vádlottak nem tudták

felmutatni a szerződést, és a tanúk vallomása is ellentmondó volt atekintetben, hogy

létezett-e valamiféle szerződés a két fél között.495

II. 4. 4. ISKOLAI INTEGRÁCIÓ

A beilleszkedés érdekében tett fontos lépésnek tekinthető a zsidó diákok keresztény

felekezeti iskolákba, elemi és gimnáziumi oktatásba való fokozatos belépése. A folyamat

már a 19. század első évtizedében megindult, amikor a vallási oktatás egyeduralmát a

polgári szakmák iránti érdeklődés, és az ilyen szakmák megszerzésére tett erőfeszítések

megtörték. A társadalmi kihívásokra adandó válasz – mint korábban írtuk – a zsidó

közösségeken belül konfliktusokhoz vezetett oktatásügyi kérdésekben is. Ezen a téren

sajátos kettőség nyilvánult meg: miközben a közösség nagyszámú saját magántanítót tartott

el, gyermekei egy részét világi oktatásban részesítette, eleinte a helyi elemi iskolában,

majd saját felekezeti elemi iskolájában.

Pápán nagy múltja volt a középfokú oktatásnak. Az 1531-ben alapított református

kollégium mellett 1638-tól pálos, 1806-tól bencés gimnázium is működött, és mindkét

iskola, de különösen a kollégium befogadó készsége erős vonzerőt jelentett a helyi zsidó

lakosság számára.

A pápai zsidók azon része, akik gyermeküket iskoláztatni kívánták és polgári

foglalkozást szántak nekik, itt taníttatták őket egészen a vészkorszakig. 1840-ben a zsidó

közösség 400 forint adományt tett a kollégium javára.496

Zsidó diák beiratkozásáról a

református kollégiumba először 1808-ból497

tudunk, akkor Mandel Neumann 16 éves és

Szarvas Jakab 14 éves pápai ifjú tanult itt.498

Az 1830-as évek végéig számuk évente 5 fő

körül mozgott. A következő évtizedben azonban már a diákok egynegyedét tették ki, sőt az

1848/49-es tanévben a beiratkozott 51 gyerek közül 28 zsidó volt, akik azt megelőzően

többnyire a zsidó elemi iskolában tanultak.499

Löw Lipót rabbisága idején, az 1840-es évek

végén kísérlet történt egy magyar tannyelvű zsidó középfokú iskola beindítására, amelynek

már tanmenetét is elkészítette, de az a kísérlet elhalt és a zsidók továbbra is a város más

494

VeML V.2.a 2/1795. július 25. 495

MOL P 1216 capsa 61. nr. 101. 496

LÁNG [1972.] 125. 497

Hudi József 1815-re teszi az első zsidó diákok kollégiumi beiratkozását. HUDI 2007a. 54. A kiadott

diáknévsorok alapján azonban már 1808-ban, illetve 1811-ben is volt két-két beiratkozott zsidó diák a

kollégiumban. KÖBLÖS 2006. 459., 468. 498

Uo. 459–460. 499

Magas számarányukra – a növekvő beilleszkedési törekvés mellett – magyarázat lehet, hogy míg a

kollégium református diákjai közt általában nagy arányban fordulnak elő Pápától távolabb élők, akik a

szabadságharc zavaros időszakában minden bizonnyal otthon maradtak, a jobbára helyben lakó zsidó

diákokat semmi nem akadályozta tanulmányaik további folytatásában. Hasonló folyamat volt megfigyelhető

Keszthelyen is, ahol az 1840-es években a helyi gimnáziumban ugrásszerűen megnőtt a beiratkozott zsidó

diákok száma, olyannyira, hogy 1845-ben az összes új beiratkozó fele volt izraelita vallású. BENDA 2008. 93.

119

középfokú intézményeit látogatták.500

A városban működő bencés gimnáziumban is

előfordultak zsidó diákok, de jóval kisebb számban. Szauer Ábrahám gazdag vállalkozó

zsidó két fiát Győrben a bencés gimnáziumban taníttatta.501

A református kollégium beiratkozott diákjairól készült névsorok segítségével az

1820-as évek közepétől – amikortól a tanulók apjának foglalkozását is rögzítették –

egészen 1848-ig módunkban áll megviszgálni, hogy a zsidó népesség mely része taníttatta

gyermekeit az elemi oktatásnál magasabb osztályokban.502

6. táblázat: A 108 beiratkozott pápai zsidó diák apjának foglalkozás szerinti megoszlása

Az apa foglalkozása Fő

Kereskedő, boltos, zsibárus 81

Szabó 8

Orvos 6

Tanító 2

Kántor 2

Kocsmáros 2

Haszonbérlő 2

Festő 2

Irhás 2

Sebész 1

Összesen 108

A foglalkozások ilyen arányú megoszlása egyrészt magyarázható a pápai zsidó családfők

körében abszolút többséget alkotó kereskedők nagy számával, másrészt – véleményünk

szerint – kifejeződik benne a közösség ezen leginkább alkalmazkodó és mobilis rétegének

igénye. A többi foglalkozás esetében is elmondható, hogy arányuk megfelel a teljes zsidó

népességen belül képviselt foglalkozási arányoknak. A kézművesek közt a szabók voltak a

legtöbben. Az értelmiséginek számító orvosok esetében természetes igénynek tekinthetjük

gyermekeik taníttatását.

II. 4. 5. A HAZAFISÁG SZÍNTEREI

A reformkori időszakot jellemző asszimilációs törekvések és fokozatos

emancipáció a szabadságharc alatt a zsidóság nagy részének a magyar közüggyel való

teljes azonosulásában is megnyilvánult. A zsidóság országszerte a magyar forradalom és

szabadságharc mellé állt és nem kevés anyagi áldozatot is hozott, melyért később Haynau

sarcot vetett ki rájuk.503

Pápán a zsidóság 1848. március 26-án egy 156 ezüstforint értékű

adományt tett a város védelmére504

és a későbbi adakozásokból is kivette részét, de a város

egészen júniusig nem volt hajlandó zsidókat nemzetőrnek besorozni. Ekkor azonban a

városban összeírt 1136 fős nemzetőr között már 322 zsidó is volt, ami megfelelt a zsidóság

városon belüli számarányának.505

Őket júliusban a Dráva-vonal védelmére küldték ki, ahol

Löw Lipót tábori rabbiként szolgált. Közülük július és augusztus folyamán a táborban, ahol

500

JAKAB 2009, 2010 501

VeML IV.1.b 731/1834. szeptember 26. 502

KÖBLÖS 2006 503

Erről lásd: SPIRA 1998 504

VeML IV.101.b 372/1848. május 9. 505

HUDI 2001. 71.

120

Feitel Móric pápai zsidó orvos is gyógyított, sokan megbetegedtek, ezért hazabocsátották

őket. Schlesinger Lipót gazdag pápai pipagyáros alacsony termete mellett arra hivatkozva

kérte a besorozás alóli felmentését, hogy gyárában számos pápai zsidó és keresztény

családnak ad megélhetést jelentő munkát.506

A honvédelem utolsó szakaszában elrendelt

újoncozás idején a város zsidósága már nem volt ilyen lelkes. A számarányuknak

megfelelő 64 újonc kiállítását nem teljesítő közösséget törvényes erő alkalmazásával

fenyegette meg a város.507

Az augusztusban elrendelt sorozás elől sok zsidó család

elrejtette fiát vagy cselédjét, ami miatt a város ellenük vagyonelkobzást helyezett

kilátásba.508

17 zsidó maga helyett másik 17 zsidó honvédújoncot állított ki.509

Közismert Löw Lipót rabbi szerepe a magyarországi zsidóság szabadságharc ügye mellé

állításában, amelyért maga is börtönbüntetést szenvedett.510

A nemzet ügyével teljes

azonosulást mutató zsidóság számára a szabadságharc alatt hozott emancipációs törvény

megadta volna a reformkor végi országgyűléseken megfogalmazott jogegyenlőséget, de a

bukás következtében az ő ügyük is a kiegyezés idejére halasztódott.

A zsidóság városi megjelenése és tevékenysége elsősorban gazdasági jellegű

konfliktusokat generált. A naturáliákkal való kereskedésükből következően már a 18.

század közepétől megjelentek velük szemben panaszok a városi és vármegyei fórumokon,

és ezek a korszak során mindvégig fennálltak. Az uradalmi védelem e panaszok

eszkalálódását, tettleges konfliktussá válását egészen az 1848-as forradalom időszakáig

meg tudta akadályozni. A forradalom időszakában azonban felszínre törtek a társadalmi

feszültségek és a felbolydult országban számos helyen a bűnbakot kereső tömeg

közhangulata a zsidó lakosság ellen fordult. Pápán a város lakossága a zsidóságot okolta a

rézpénz forgalomból történt eltűnésével. A főként céhes polgárok által irányított

közvélemény el kívánta érni a zsidók városból való eltávolítását és erőszakot helyezett

kilátásba, ha megszabott határidőre nem hagyják el a várost. Ennek elmulasztása miatt

április végén a városiak hangadói megtámadták a gazdagabb zsidók házait és elvették

fegyvereiket. A városba kirendelt miniszteri biztos a lakhatási engedéllyel rendelkezőket

törvényi oltalom alá vette, egyébként pedig a lakosságot karhatalom kilátásba helyezésével

a törvények betartására kötelezte.511

Az ország több városában lezajlott események hatására rendelte el a belügyminiszter 1848

májusában a vármegyei zsidóság helyzetét felmérő összeírás elkészítését, amelyben egyben

a városokban engedély nélkül letelepedett zsidó lakosságot is számba kívánták venni.

A fentiekben a mindennapi élet világából hozott példákkal megkíséreltük számba

venni mindazokat a területeket, amelyeken a pápai zsidóság és környezetének társadalmi

rétegei érintkeztek, és ahol bizonyos fokú befogadási és beilleszkedési készség is

megmutatkozott a felek részéről. A problémát folyamatában tekintve, korszakunk egymást

követő időszakaiban eltérő mértékű és kiterjedésű integrációról beszélhetünk attól függően,

hogy a környezetükkel létesített kapcsolatok az élet mely területeire terjedtek ki. A

zsidóság társadalmi helyzete, a lehetőségeit szabályozó törvények (tiltások és

engedmények) következtében először gazdasági kapcsolatba került az őt befogadó

földesurak uradalmi gazdaságával és az uradalmi központok, a városok lakosságával. A

városi megtelepedés jellege, a lakhatási lehetőségekből következő elszigetelődés hiánya az

érintkezés további formáinak alkalmazására késztette mind a zsidóságot, mind a városi

506

HUDI 2001. 211. 507

VeML V.42.a 497/1849. május 31. 508

VeML V.42.a 707/1849. augusztus 14. 509

Uo. 712/1849. Közli: HUDI 2001. 318–319. 510

BERNSTEIN 1998, HIDVÉGI 1999, MISKOLCZY 1998 511

HUDI 1984a. 374., HUDI 2001. 69. Hasonló események zajlottak Székesfehérváron, Szombathelyen,

Pozsonyban, Vágújhelyen is. Lásd: SIMON V. 1984, ERDŐS 1998, FARKAS 1989, BERNSTEIN 1998. 31–46.

121

társadalmi rétegeket. Ezek a gazdasági kapcsolatokkal társulva bonyolult, gyakran változó

érdekközösségeket és érdekellentéteket, konfliktusokat generáltak. A gazdasági

kapcsolatok a rendi korszak legvégéig nem tudtak áthatolni a céhrendszer zártságán.

A társadalmi érintkezések széles köre bizonyos fokú egymásrautaltságot alakított ki, és

akkulturációs folyamatokat is elindított. A feltételekhez szabott befogadás a zsidóságot

nyelve és szokásai bizonyos mértékű feladására, vallási előírásainak lazítására késztette,

ezzel is növelve alkalmazkodási készségét. A rendi korszak végére – éppen ezen

alkalmazkodási törekvés hatására – figyelemre méltó társasági integráció valósult meg,

amely azonban a zsidóság részéről nagyobb mértékű önfeladással járt, mint a befogadók

részéről. Korszakunk végéig Pápán csaknem teljesen megvalósult a zsidóság gazdasági

integrációja, a város társadalmi és kulturális életébe történő beágyazódása is jelentősnek

mondható. Ez az integráció később a politikai jogokkal és a vallási emancipációval

társulva a dualizmus korszakában jó alapot biztosított a további fejlődéshez.

122

II. 5. GAZDASÁGI VISZONYOK

II. 5. 1. URADALMI GAZDÁLKODÁS ÉS VÁROSI GAZDASÁG

A zsidóság uradalmakban és azok központjaiban történt megjelenése, majd

letelepedése gazdasági tevékenységével függött össze. A hódoltság utáni újjáépítés

részeként kibontakozó uradalmi majorsági árutermelésre támaszkodó gazdálkodás

szükségszerűen vezetett a megtermelt javak értékesítésében közvetítő szerepet vállaló

zsidó kereskedők tevékenységének igénybevételéhez. A 18. század közepétől a dunántúli

uradalmi gazdálkodásban a robottal szemben a pénz- és termékjáradék élvezett

elsőbbséget, és ez – többek közt – magával hozta a haszonvételek egyre nagyobb arányú

bérbe adását is.

Az Esterházy család tata-gesztesi uradalmi gazdasági szervezete a pápai uradalom

gazdasági irányításában is mintául szolgált. Az uradalom gazdálkodását feldolgozó Szabad

György megállapításait512

– a számadások tanúsága szerint – nagy vonalakban érvényesnek

tekinthetjük a család pápa-ugod-devecseri uradalmi gazdálkodására is.

Az Esterházy család ifjabb fraknói ága által birtokolt pápa-ugod-devecseri

uradalom gazdasági szervezetének kiépítése, az uradalmi gazdálkodás megszervezése

Esterházy Ferenc II. (1683–1754) idején indult meg. Az 1730-as évek elején kezdetét vette

a pápai uradalom török hódoltság idején elpusztult vagy elnéptelenedett falvainak

újjátelepítése, a megmaradt lakosság jogi helyzetének rendezése, a birtokok számbavétele

és gazdasági egységgé szervezése, az uradalmi tisztikar fokozatos kialakítása. A korszak

magyarországi uradalmi gazdálkodásában teret nyerő új szemlélet, amely a birtokok

földesúri kezelésbe vételét, a termelés kiterjesztése által a jövedelmek növelését célozta, a

család ezen birtokain is a majorsági gazdálkodás kiépülése irányába mutattak, melynek

következtében hatékonyan működő, jól jövedelmező mezőgazdasági nagyüzem jött

létre.513

Esterházy II. Ferenc 1754-ben bekövetkezett halála után fiai, 1762-ig az ifjabb

Ferenc kancellár, majd 1799-ben bekövetkezett haláláig Károly váci, később egri püspök

folytatták, illetve teljesítették ki ezt a munkát. Az uradalom megszervezése a legfontosabb

előzménye volt a pápai zsidó község létrejöttének. Azáltal ugyanis megteremtődtek azok a

gazdasági feltételek, amelyek a bevándorló zsidóság számára megélhetést biztosítottak. A

gazdasági szükségszerűséggel, valamint bizonyos szakmák hiányával függött össze az első

zsidó felvásárlók, bérlők és iparosok megjelenése az uradalomban.

A folyamat részeként először a megmaradt csekély lakosság által szabadon

használt, vagy a művelés alól teljesen kiesett puszták felmérését, a telekviszonyok

tisztázását végezték el, hogy a földesúri szolgáltatásokat is számba tudják venni.

Mindehhez megbízható uradalmi tisztviselőkre volt szükség, akik a többnyire Pozsonyban

vagy Bécsben tartózkodó Esterházy II. Ferenc szándékait és utasításait megfelelően

végrehajtva, a kiépíteni kívánt nagyüzem kialakításában segítségére lesznek. Ferenc

valószínűleg 1731-ben vált a pápa–ugod–devecseri jószág önálló birtokosává. Ebben az

évben indult külön iktatott levelezése, amelyet Bittó József pápai tiszttartójával (1750-től

prefektus) folytatott az uradalmi gazdálkodás legapróbb részleteiről, ily módon közvetlenül

beavatkozva a birtok gazdasági irányításába is.514

A már korábban egyesült pápa–ugod–devecseri uradalom központja Pápa város

volt, melyet eleinte az itt székelő tiszttartó (provisor) útján kormányoztak, aki – mint

említettük – később jószágkormányzóként (præfectus) tevékenykedett. Ugod ekkor

512

SZABAD 1957. 24–27. 513

Az ország különböző részein elterülő nagybirtokokon zajló gazdasági szervezeti átalakulásra: CSAPODI

1933, KÁLLAY 1980, TÓTH 1978, WELLMANN 1933 514

LÁSZLÓ 2008, FÜLÖP 1994. 240.

123

egyértelműen az uradalom pápai részéhez tartozott, de az 1760-as években itt alakult ki az

erdőgazdaság központja a főerdész vezetésével, aki a pápai prefektus beosztott tisztviselője

volt. Devecser önálló gazdálkodással, saját tiszttartó irányításával, a pápai prefektusnak

alárendelt birtokrészt alkotott.

1732-ben Maynzeck Henrik uradalmi mérnök megkezdte a birtokok felmérését. Ez

a birtokok pontos nagyságának tisztázását, végső soron pedig a felmérés alapján a

szolgáltatások mértékének megállapítását szolgálta.515

A birtokkönyvekben Pápa várost és

az uradalom pápai részét írták össze, felsorolva az egyes birtokokat (falvakat és pusztákat),

a teljes telekállományt, azon belül a megszállt, azaz jobbágyok által lakott telkek

számát.516

A hatékony birtokigazgatást szolgálta a birtokrészek pontos megnevezésének

rögzítése is. Az uradalomhoz tartozó falvak és puszták az alábbi mai 21 települést alkották:

Béb, Borsosgyőr, Csákvár, Csót, Fenyőfő, Ganna, Nagygyimót, Gyömöre, Pápakovácsi,

Kúp, Kemenesmagasi, Mórichida, Nóráp, Nyárád, Nyögér, Bakonyság, Bakonyszücs,

Bakonyszentiván, Szerecseny, Pápateszér, Ugod. A birtokok köre a század folyamán alig

változott.517

A kiépülő uradalmi gazdálkodás bevételeit elsősorban a bor- és

terményjövedelmek, illetve az állattenyésztésből származó jövedelmek tették ki. A

majorokban gabonatárolókat építettek, birkaaklokat létesítettek. A birkás mint bérlő bérbe

vette az uradalmi birkásházat, a legelőt, amelyen részben saját, részben a földesúr jószágát

nevelte. Az elhasznált fáért, szalmáért szintén bért fizetett az uradalomnak, építkezéseihez

az uradalmi téglaégetőkből vásárolt téglát.

Az uradalom többi bevételei a bormérésből, pálinka- és sörfőzésből, kocsmák,

boltok, mészárszékek bérbeadásából, ház- és földbérleti díjakból, malmok jövedelmeiből,

haltenyésztésből, tégla- és mészégetésből származtak. 1730, illetve 1732 után ezek

kiegészültek, illetve részben kiváltotta őket a Pápa város két városrészével kötött

szerződésben megállapított cenzusa, amely 1740-ben a teljes pápai uradalmi bevételeknek

valamivel kevesebb, mint az egytizedét tette ki.518

Ezektől az évektől az uradalom

cenzusokból származó bevételeit gyarapították a zsidó községtől egy összegben behajtott

jövedelmek és a zsidók által bérelt haszonvételekből származó jövedelmek is.519

A zsidók városi, uradalmi letelepítéséből, továbbá gazdasági tevékenységéből

származó előnyöket a földesúr és birtokait irányító tisztjei korán felismerték és

hasznosították. Ez kölcsönös előnyökkel járt mindkét fél számára. Az elsősorban

árufelvásárlásra és földesúri haszonvételek kibérlésére szakosodott zsidók tevékenysége

élénkítő hatást gyakorolt az uradalomban megtermelt áru forgalmára, ezáltal pedig egyre

515

A birtokkönyvek közül az I–IV. és VI. kötetet a Magyar Országos Levéltár (MOL S 18), az V. kötetet

pedig a Gróf Eszterházy Károly Múzeum (Pápa) őrzi. A pápai külsővárosiakkal kötött szerződés kapcsán az

alsó- és felsőmajort már 1730-ban összeírták. Gróf Eszterházy Ferenc megállapodása Pápa külsőváros

lakosaival. Pápa, 1730. június 10. 2. pont. Közli: PETRIK 2010. 113–116. 516

A birtokfelmérés eredményei alapján megállapították az egy telek és tartozékai nagyságát, eszerint egy

egész telek kb. 40–47 holdnak felelt meg. Pápa várost ide nem sorolva, az ekkor megállapított 41 birtokon

(21 falu és 20 puszta) összesen 1841 egész telek volt, melyeknek kevesebb, mint felén, 896 telken éltek

jobbágyok. 517

A 18. század első felének számadásaiban Homokbödöge nem szerepel a pápai uradalom birtokai között. A

század első negyedére nemesi községgé lett faluban a II. József-kori birtokösszeírás szerint a pápai

Esterházyak is szereztek birtokot. Itt ekkor 24 háztartásban 131 zsidó élt. SIN 1994. 28. Csákvár az 1735-ös

birtokkönyvben még mint a pápai uradalom része szerepel, és ide tartozott egészen az 1762. évi családi

egyezségig, amikor a gesztesi domíniumot elkülönítették a pápa–ugod–devecseri uradalomtól. 518

MOL P 1216 capsa 56. nr. 31. Extractus generalis fixorum et causalium proventuum in inclyto dominio

Pápa a die 1-ma Januarii usque ad ultimam [Decem]bris 1740. 519

1740-ben a zsidó községtől és a zsidók bérleményeiből az uradalomnak 210 ½ forintja származott. Ebben

az évben a teljes uradalmi bevétel 35102 forint volt. MOL P 1216 capsa 56. nr. 31.

124

nagyobb számban nyújtott megélhetést számukra.520

A betelepülő első zsidók, főleg

kereskedők tevékenységük révén egyre nagyobb tömegű zsidó népességnek tudtak

megélhetést biztosítani úgy, hogy azok csak közvetett kapcsolatba kerültek az uradalom

gazdaságával.

A zsidók tevékenysége elsősorban az uradalom számára jelentett bevételt. A város

– mint az előzőekben láttuk – jó ideig nem részesült a zsidók ilyen jellegű adóiból.

Részleges hatósági jogai révén azonban a zsidók városi kereskedésére és ipari

tevékenységére némi befolyással bírt. A városi iratok pusztulása miatt a 18. századból

kizárólag uradalmi és vármegyei közgyűlési iratok állnak rendelkezésre. Az uradalmi

számadások, szerződések és tiszti levelezések segítségével megrajzolható a pápai zsidók

gazdasági tevékenysége, annak jellege és az uradalmi gazdálkodásban betöltött szerepe. A

19. századból számadások nem, egyéb gazdálkodásra vonatkozó iratok is csak csekély

számban állnak rendelkezésre, viszont fennmaradtak a város tanácsülési jegyzőkönyvei. Ez

utóbbiak elegendő olyan közvetett adatot tartalmaznak, amelyek segítségével

rekonstruálható az a városi közeg és szabályrendszer, amelyhez igazodva a zsidóság

kereskedését vagy iparát a városban űzhette.

Pápa város 18–19. századi gazdaságtörténetének részletes feldolgozására eddig nem

került sor.521

A várostörténeti munkák a város gazdasági életének rövid összefoglalását

adják.522

Az országleíró munkák és a reformkori újságok – értelemszerűen – csak a főbb

jellegzetességeket emelik ki. A Magyarország gazdaságtörténetének egészét, vagy a

gazdaságtörténet egy-egy szeletét (céhrendszer, piackörzetek, iparfejlődés) tárgyaló

munkák a város helyét az országos gazdasági folyamatokban és kontextusban elhelyezve

mutatják be.

A városi zsidóság gazdasági tevékenységének megfelelő értékeléséhez szükség

lenne a város gazdaságtörtének behatóbb ismeretére. Ennek feltárása azonban nem lehet

most célkitűzésünk, ezért pusztán a gazdasági környezet kereteinek vázolásával tudunk

némi támpontot adni. Elöljáróban leszögezhetjük azonban, hogy valószínűleg nem járunk

messze az igazságtól, ha azt állítjuk: a céhes ipar kivételével a zsidóság Pápa város

gazdasági életének egyéb területein meghatározó szerepet játszott, így tevékenysége

megismerésével egyben a gazdaság ezen ágazatairól is átfogó képet kapunk.

II. 5. 1. 1. IPAR

Pápa város Veszprém megye leginkább iparosodott városa volt, és országos

viszonylatban is a legiparosodottabb mezővárosok közé tartozott. Ez megmutatkozott a

céhek és az iparos népesség magas számában is.523

520

Ez a felismerés az uradalmak gazdálkodásában többnyire jelen volt. A Batthyány család zsidókat pártoló

politikájából következően mezővárosaiban nagyszámú zsidóság élt. Kaposi Zoltán kimutatta, hogy Kanizsán

– az újfajta uradalmi gazdálkodás következtében kialakult új gazdasági lehetőségekkel összefüggésben – az

1750–70-es években hirtelen megnőtt a földesúri funduson letelepedett zsidó népesség száma. Újabb

növekedést regisztrált a napóleoni háborúk idején, amikor az uradalmi gabona legfontosabb felvásárlóivá

váltak. S mivel lélekszámuk a városi lakosságénál jóval dinamikusabban nőtt, egyértelműen a földesúr és

zsidóság közös érdekeiről beszélhetünk. KAPOSI 2006. 265–268. A Festeticsek azonban tolnai uradalmukban

egészen 1840-ig nem engedték megtelepedni a zsidókat és kereskedésüket is korlátozták. GLÓSZ 1992. 291. 521

A pápai uradalom gazdasági szervezetének kiépítését, rendszerét és gazdálkodását Fülöp Éva Mária tárta

fel több tanulmányában. FÜLÖP 1994, 1995, 2000. A zsidóknak az uradalom gazdasági életében vitt

szerepéről lásd: JAKAB 2013 522

KAPOSSY 1905, HUDI 1995a, 2001 523

EPERJESSY 1967. 47.

125

Pápa város gazdasági életében 16. századi megalakulásuktól polgári kori megszűnésükig

igen jelentős szerepet játszottak a céhek. 1848 előtt 23 olyan céh működéséről tudunk a

városban, amelyek többnyire a 16–17. század folyamán alakultak és a 18. században

megerősíttetve szabályzataikat, tovább működtek.524

Elnyert privilégiumaik mellett

politikai befolyásuk is meghatározó volt, hiszen a városi polgárság zöme a céhes mesterek

köréből került ki, így gazdasági érdekeiket is bizonyos mértékben érvényesíteni tudták. A

város gazdasági életére ható befolyásukat azonban a földesúr – saját érdekében –

korlátozhatta. 1794-ben kötött egyezség értelmében a mindenkori pápai földesúr, mint

kegyúr a céhek főmestere lett, akinek mindenben engedelmeskedniük kellett. Ez a viszony

egészen 1842-ig fennállt.525

A céhek nagy száma és a szakmák differenciált volta fejlett

kézműipart eredményezett a városban.

A város természetföldrajzi jellemzői, a télen is folytonos vízienergiát biztosító

langyos Tapolca patak malmok és zúzóművek sokaságát volt képes működtetni.526

A

gabonaőrlő malmok mellett egy papírmalom, kalló (ványoló)malom és deszkametsző is

működött a városban.527

Az állandóan rendelkezésre álló víz kedvezett a nagy vízigénnyel

dolgozó szakmák (pl. bőrfeldolgozás, textilipar, papíripar) megtelepedésének, amelyek a

rendi korszak végéig a város gazdaságában meghatározó szerepet játszottak.

A kézműves mesterek számát tekintve csak az 1828-as országos összeírás adatai

állnak rendelkezésünkre. Ekkor a városi iparűzők aránya magas, 22,5% volt. 481 mester

működött egész éven át, 58%-uk nem magányosan, hanem legénnyel dolgozott. A

legnépesebb csapó szakmában 55 mester 20 legénnyel dolgozott.528

A csapók és

szűrszabók a következő két évtizedben is nagyszámú szakmát alkottak, aminek oka a

városban jelen lévő ipari posztógyártás volt. A kézművesek többsége mezőgazdasági

gazdálkodást is folytatott, ami elsősorban az önellátást szolgálta. A városkörnyéki és

Somló-hegyi szőlőkben saját szükségletükre bort is termeltek.

Magyarországon az iparfejlődést több tényező, így a céhrendszer merevsége és a

birodalmi munkamegosztásból következő osztrák ipar túlsúlya is akadályozta. Ezért az

ipari befektetések általában ritkák és rövid életűek voltak. Nem annyira a kereskedelemben

felhalmozott tőke ipari vállalkozásokba fektetése volt a jellemző, mint inkább a

kereskedőtőke segítségével a hitelélet és a kereskedő tevékenység kiterjesztése.529

Ennek

ellenére Pápán a 19. század elején, majd a reformkor éveiben több példa is akadt arra, hogy

a kereskedelmi tevékenységből megszerzett és felhalmozott, befektetésre alkalmas tőke

segítségével ipari vállalkozásba kezdtek. Sikeres és viszonylag hosszú életű befektetésnek

bizonyult az 1805-ben Vinter Mátyás kereskedő által alapított keménycserép (kőedény)

gyár, amelyet az 1830-as évek végén Mayer György vállalkozó vásárolt meg és vitt

524

Az 1720-as összeírás szerint a városban 15 céhben 124 mester működött. ILA, KOVACSICS, 1964. 316.

Reizner János az Esterházy család uradalmi levéltárában az alábbi céhek iratait vette számba: asztalos,

aranyműves, ács, bognár, borbély, csapó, csizmadia, cipész, fazekas, gombkötő, kalapos, kapcakötő,

kőműves-faragó, kádár, kovács, mészáros, molnár, szabó, szappanos, szitakötő, szűcs, takács, varga.

REIZNER, 1894. 634–639. Hudi 22 céh működéséről tud, valószínűleg a szitakötők céhével nem számolva,

amelyre vonatkozóan Reizner is csak utalásokat talált. HUDI 1995a. 20., HUDI 2001. 12. A városban nagy

számban működtek olyan mesterséget űzők is, melynek helyben nem volt önálló céhe, így pl. a pápai

könyvkötők a soproni céhhez tartoztak, továbbá a papírkészítők szervezete nem céh, hanem ún. társpoharas

atyafiság volt. 525

KAPOSSY 1905. 332–333. 526

NÁDASDY 1986 527

KONCZ 1987 528

HUDI 1995a. 20., 129. EPERJESSY 1967. 71., 90. 529

Bácskai Vera pesti vállalkozókra vonatkozó vizsgálatai alapján állapította ezt meg. BÁCSKAI 1989. 109.,

217.

126

tovább.530

Az eredetileg szintén kereskedő Mayer 1840-től emellett korszerűen felszerelt,

gőzerővel hajtott posztógyárat is működtetett.531

A többféle vállalkozásba belefogó Neuman Ábrahám kereskedő már a 19. század legelején

kibérelte az uradalom somhegypusztai üvegcsűrét, amelyet később fiai is sikeresen tovább

működtetettek.532

Szintén sikeres vállalkozás volt az 1801-ben Toch Hermann, illetve

1830-ban Schlesinger Ábrahám által alapított két pipaüzem, amelyek több munkást is

foglalkoztattak és exportra is termeltek.533

II. 5. 1. 2. KERESKEDELEM

Pápa város helyi kereskedelme és a távolsági kereskedelemben betöltött szerepe

jelentősebb volt kézművesiparánál. Ez a megállapítás a 19. század első felére vonatkozóan

mindenképpen megállja a helyét. A 18. századból a város teljes lakosságára vonatkozóan

nem állnak rendelkezésünkre olyan összeírások, amelyek segítségével az iparból és

kereskedésből, vagy a földművelésből élők arányát pontosan meg tudnánk határozni. A

céhek nagy száma, továbbá a zsidóság számarányának folyamatos növekedése

mindenképpen a két előző megélhetési forrás túlsúlyát mutatják a mezőgazdasággal

szemben. A földművelés aránya elenyésző volt, mert a város határa és pusztái mind a

földesúré voltak, amelyekhez a lakosság csak bérlet formájában juthatott. Az úrbéri vitában

megfogalmazott legnagyobb sérelme a városiaknak a legelő hiánya volt. Azokat ugyanis a

földesúr saját kezelésében tartva állatai legeltetésére hasznosította.534

Ezért a városiak

gazdálkodásában jelentősebb állattartásról sem beszélhetünk.

Éppen a zsidóság az a társadalmi réteg, amelynek foglalkozásbeli tagolódásáról az 1828-as

országos összeírást megelőző időszakból, már a 18. századból is rendelkezünk adatokkal.

A zsidó lakosság társadalmi szerkezetét részletesen tárgyaló fejezetben megállapítottak

szerint – bizonyos fokú átfedésektől eltekintve – a kereskedő réteg dominanciáját

állapíthatjuk meg.

Az 1718-ban megkötött pozsareváci békében vámmentességet biztosító

kedvezmények a görög kereskedők számára olyan előnyt jelentettek, amelynek birtokában

nem csak az Alföldön vagy a Duna–Tisza közén, hanem a Dunántúlon is kezükben

530

Lásd: MIHALIK 1965a, MIHALIK 1965b, KÉRY 1965. A gyárban 1828-ban 12 segéd, 12 munkás és 2 inas

dolgozott. 531

HUDI 1995a. 20., HUDI 2001. 12. Mayer vállalkozásairól Fényes Elek is beszámol: „Az angol

mozgonyokkal ellátott posztógyárban naponkint 40 ember dolgozik, és minden héten 300 különféle nemű rőf

posztó készül, esztendő alatt pedig 15000 rőföt ad el. Birtokosa ennek Mayer György, ki pokrócgyárt is

állított fel. Ez a’ derék pápai polgár birtokosa a’ kőedénygyárnak is, melly évenkint 50–60000 forint értékű

edényeket készít. A’ gyárosnak az uraság egy kallót átengedvén, ez ezt kétfelé igazította, s egyike posztót kall,

másik a’ kőedényekhez anyagokat zúz.” FÉNYES 1851. II. 194. Könnye Ferenc városi jegyző 1842-ben ezt írta

a kőedénygyárról: „Mayer György János úrnak csász. kir. szabadalmas kő és porcellán edény gyára,

mellyben hetenkint készítendő mintegy 3000 vforintnyi árucikkekből évenkint 600 ezüstforint áru

készítmények vitetnek Bécsbe, a’ kiviteli díj az általvevő bécsi kereskedők által fizetendő.” Hivatalos jelentés

a Pápán működő gyárakról. Pápa, 1842. január 24. Közli: HUDI 2001. 32. Antalffy Gyula a Társalkodó c.

újság 1842. évi számában megjelent cikkéből idézi az üzem felszerelésére vonatkozó adatokat, amelyek

szerint gyapottépő hengeres „mozgonyok”, fonógépek, csévélők, szövőszékek működtek és egy festőház is.

ANTALFFY 1982. 146. 532

ÉRI 1966. 143–181. 533

Agyagpipát Magyarországon a 19. század első felében – Debrecen és Selmecbánya kivételével – szinte

kizárólag zsidó kézművesek készítettek. A zsidók által űzött foglalkozások körében nagy arányban jelen lévő

pipametszés, pipagyártás azzal függött össze, hogy a pipás szakma nem volt céhekhez tartozó foglalkozás.

Korszakunk jelentős pipakészítő műhelyeit, manufaktúráit, így – a pápai mellett – a bonyhádit és a körmendit

is kizárólag zsidó vállalkozók működtették. NAGY 2001. 14, 57–58., 60–66. 534

LICHTNECKERT 2007. 186.

127

tarthatták a távolsági kereskedelmet, és a városokban való letelepedés nélkül is a helyi

piacokon dominanciát szerezhettek. Vámmentességüket 1772-ben elveszítették, és a

következő évektől kereskedésüket is helyben való letelepedéshez kötötték.535

A

szakirodalomban elfogadott megállapítás, hogy a görög kereskedők helyét a 18. század

első harmadától fokozatosan zsidó kereskedők kezdik átvenni, mígnem előbbiek csaknem

teljesen kiszorulnak a magyarországi kereskedelemből, különösen is a helyi

kereskedelemből.536

Ennek egyik okaként azt határozzák meg, hogy a török hódoltság

megszűnése után a távolsági kereskedelem iránya megváltozott, keletről áttevődött

nyugatra, így az azt bonyolító kereskedők helyét is a nyugati kereskedők, elsősorban

zsidók vették át.537

Másrészt a földesúri hatalom alatt nem álló görögökkel ellentétben a

földesurak által befogadott zsidó kereskedők, bérlők uruktól jobban függve, sokkal inkább

voltak szoros érdekeik szolgálatába állíthatók.

Görög (vagy annak nevezett egyéb nemzetiségű balkáni) kereskedők jelenlétéről

Pápán is tudunk. Itt az 1730-as évektől fennmaradt számadásokban az első néhány évben

találkozunk boltbérletet fizető göröggel.538

Számarányukra abból következtethetünk, hogy

1740-ben – a fenti megállapítást némileg módosítva – összesen 44 forintot fizettek védelmi

adó és egy bolt bérleti díja címén.539

Ez mindenképpen azt jelenti, hogy mint idegenek

földesúri védelmet élveztek. Tekintve, hogy a boltbérletek összege 8–12 forint között

mozgott, a védelmi adó összegét 32–36 forintra tehetjük. Ha feltételezzük, hogy minden

idegen adóját hasonló szempontok alapján állapították meg, akkor a görög kereskedők

számát 5–6 családfőre tehetjük. Pápán a görög kereskedők a zsidókhoz hasonló

tevékenységet folytattak, ami az övékhez hasonlóan „több lábon állt”: a boltos

kereskedelem mellett terményfelvásárlással, benefíciumok bérlésével is foglalkoztak. Egy

Dömötör nevezetű 1769-ben a dohánykereskedésre szerzett jogot és ún. török portékával is

kereskedett, emellett uradalmi boltot bérelt, és engedély nélkül pálinkát is árusított.540

Esetében konkrét adattal megragadhatjuk a szakirodalom megállapítása szerint lezajlott

váltást. A prefektus azt javasolta földesurának, hogy a görög helyett inkább zsidó

kereskedőnek adják bérbe a boltot, aki több hasznot hozna és alkalmasabb is lenne.

Javaslatával Esterházy is egyetértett.541

Három évvel később a Griff fogadó épületében

található boltból is el akarták távolítani a görög bérlőt.542

A görög kereskedők mellett a 18.

században magyar (elsősorban nemes) és újonnan betelepült német kereskedők is

tevékenykedtek Pápán. Utóbbiak száma fokozatosan meghaladta a nemesekét, és bár a 19.

század első felében arányuk lecsökkent a zsidó kereskedőkkel szemben, továbbra is

kereskedő testületet alkottak a városban.543

A város országos kereskedelemben betöltött szerepére vonatkozóan – vizsgálatok

híján – korszakunkban jobbára csak a 19. század első feléből tudunk képet alkotni. A

Habsburg Birodalmon belüli gazdasági munkamegosztás nyomán Magyarország a Lajtán-

túli területek a nyersanyagellátója és az ott megtermelt iparcikkek felvevő piaca lett. A

535

BÁCSKAI 1989. 8. 536

A folyamat megfigyelhető Kiskunhalason is. Ö. KOVÁCS 1992. 86–87. 537

VARGA 1992. 76. 538

1734-ben a „rácok” 12 forintért béreltek uradalmi boltot. MOL P1216 capsa 56. nr. 14. 539

Uo. capsa 56. nr. 31. 540

VeML XI.602.b capsa 51. nr. 2. Tóth István prefektus levele Esterházy I. Károlyhoz. 1769. július 21. 541

„Jobban szeretem, ha zsidónak adgya kegyed a bótot, hogy sem görögnek, sőt ha Pápárul ki vesz [a]

görög, sem lesz kár.” VeML XI.602.b capsa 51. nr. 2. 1770. febuár 15. 542

Esterházy I. Károly parancsára, hogy a görögöt kirakja a boltból, a prefektus azt javasolta, hogy egyszer

várják meg, míg új bérlőt találnak. Erre a földesúr arra figyelmeztette, hogy „kevés ideig lehet várakozni,

csak fészket ne rakjon”. MOL P 1216 capsa 51. nr. 3. 1773. május 20. 543

Hudi József által összeállított polgárnévsor 1794–1847 között 20 polgárjogot nyert kereskedőt regisztrál

Pápán. HUDI 1995a. 176–179. A regnicolaris összeírás adatai szerint 1828-ban a kalmárok (mercatores)

82,28%-a már zsidó volt. EPERJESSY 1990. 79.

128

nyersanyagkivitel következtében a mezőgazdasági termelés és az agrártermékekkel

folytatott kereskedés vált a mezővárosi fejlődés alapjává, ahol az árutermelő

mezőgazdaság és az árutermelő kézművesipar összefonódása figyelhető meg.544

A Kisalföld és a Bakony találkozásánál fekvő város a Bécs felé irányuló közvetítő

kereskedelemben jelentős szerepet játszott. Vonzáskörzete tekintetében másodrendű

piacközpont volt. Az elsősorban Győrön keresztül bonyolódó gabonakereskedelemben

Pápa, mint a terményforgalom gyűjtőhelye és továbbítója kapott szerepet. Az itt

összegyűjtött terményeket (főként gabonát) elsősorban a helyi (főként zsidó) kereskedők

többnyire Győrbe szállították, ahol azt tőlük a nagykereskedők átvették.545

Utóbbiak kiváló

raktározási lehetőségei miatt a terményeket egy évre előre lekötve felvásárolták és az árak

alakulásának megfelelően haszonnal értékesítették tovább. Ez nagy összegű forgatható

kereskedelmi tőkét igényelt a gyűjtőhelyű piacközpontokban tevékenykedő közvetítő

kereskedők esetében is.

Korszakunkban az efajta kereskedelmet többnyire a zsidó nagykereskedők

bonyolították. Az uradalom falvaiban és birtokain megtermelt mezőgazdasági termékeket

elsősorban a birodalom Magyarországon kívüli területeire, főként Bécsbe szállították. A

város távolsági kereskedelmi forgalmáról 1847-ben készült kimutatás, amely azonban nem

tartalmazta a helyi vásárok forgalmát, vagy az idegen kereskedők pápai felvásárlásait sem.

A kimutatásból a város reformkorvégi külföldi kivitelét és behozatalát ismerhetjük meg.546

A kivitel legnagyobb részét ekkor az élőállat és a gabona tette ki. A Bécsbe és Sopronon

keresztül Ausztria más vidékeire évente 2500 hizlalt vágómarhát szállítottak. Ezen kívül a

pálinka- és sörfőző házak mellett hizlalt állatokból a pápai és más belföldi vásárokra is

jutott. Mintegy 20000 birka (ürü) és 40000 sertés cserélt gazdát a városban kiviteli céllal.

Pápáról és vidékéről 150000 mérő gabonát, 16000 mázsa gyapjút szállítottak külföldre. A

bakonyi erdők közelsége miatt nagy jelentőségű volt a hamuzsír- és a bőrcserzésben

használt gubacs kereskedelme is és az ezekkel összefüggő készbőr- illetve viseleti bőráru

kereskedelme. Az Esterházyak balaton-felvidéki szőlőbirtokai miatt a balatoni borok egy

része Pápán keresztül jutott Ausztriába, Sziléziába és Csehországba. A nyersanyagok

mellett kisebb mértékben élelmiszeripari cikkek, liszt, feldolgozott hús, méz is kivitelre

került. A behozatali cikkeket többnyire kézműves késztermékek tették ki: finomabb

textilek (pamut, selyem, gyolcs), festett bőr, vas-, porcelán-, üveg- és gyarmatáru.

Pápa város vásár- és piactartásra vonatkozó jogait a középkor óta földesúri

szerződések, jobbára kiváltságlevelek biztosították. Első adataink szerint a 14. században a

hetivásárt szombatonként tartották.547

A hetivásárok mellett éves vásárok tartására is volt

joguk a pápaiaknak, amelyeken a távolsági kereskedelembe kapcsolódhattak be. Ez az

országos vásár a 15. század végén Gyertyaszentelő Boldogasszony napján, azaz február 2-

án volt. A 17. századból már hét éves vásárról tudunk, ezek egy kivételével mind Mária

ünnepekhez kapcsolódtak: febrár 2. (Gyertyaszentelő Boldogasszony), március 25.

(Gyümölcsoltó Boldogasszony), július 2. (Sarlós Boldogasszony), augusztus 15.

(Nagyboldogasszony), Szeptember 8. (Kisboldogasszony), december 8. (Boldogasszony

fogantatása), valamint Szentháromság vasárnapja (Pünkösd utáni első vasárnap). Idegen

kereskedők vagy iparosok csak a vásárok idején kereskedhettek a város területén.

544

BÁCSKAI 2002. 37. 545

Uo. 137. A győri gabonakereskedők, akik a külföldre menő gabonakereskedelem volumenének legalább

felét bonyolították, nem vettek részt a helyi gabona összegyűjtésében. BÁCSKAI 1986. 271. Bár konkrét

adataink nincsenek rá, mégis a pápai zsidó kereskedők szerepét ebben a munkamegosztásban látjuk: az

uradalmakban felvásárolt gabonát vagy közvetlenül Győrbe szállították, vagy a pápai piacon adták tovább a

győri kereskedőknek vagy ügynökeiknek. 546

VeML IV.1.b 2338/1847. november 3. Közli: HUDI 2001. 47–49. 547

PETRIK 2010. 30.

129

1731-ben Esterházy II. Ferenc földesúr közbenjárására a király engedélyt adott, hogy

Pápán az éves vásárokat megelőző 3 napon állatvásárt is tarthassanak, továbbá minden

hétfőn hetivásárt. Ekkortól tehát a hetivásár napját áthelyezték egy másik, megfelelőbb

napra, összehangolva a környék vásárainak időpontjával.548

A 19. században továbbra is

tartottak heti- és éves vásárokat is. 1820-ból származó adatok szerint a 19. században a heti

vásárokat péntekenként tartották, azok mellett hat országos vásár volt a városban.549

A

hetipiac helyszíne a mai Fő tér, korábbi nevén Főpiac volt. Az országos vásárokat, a nagy

tömeg miatt, a Belsővárost övező egykori falakon kívül rendezték, illetve az egykori

délnyugati várárok mentén létrejött széles Bástya utcán.

A földesúr városrészekkel kötött szerződései a piaci jogokat is érintették. A

felsővárosiak részére 1730-ban engedélyezte, hogy a belsővárosi piacon szabadon

kereskedjenek, két évvel később a belsővárosiaknak pedig átengedte a piaci és vásári

bíráskodás jogát, valamint az ebből eredő bevételeket. Ezt megelőzően a vásárok

jövedelme az uradalom számára egyik fontos haszonvételi jövedelemforrás volt. A városi

polgárok és nemesek számára a vásárokon helypénz lefizetése nélkül engedélyezett volt az

árusítás. Mások, így a városi zsidók is sátraik felállításáért, vásári árusításért díjat fizettek.

A piacon árusító iparosok és más árusok állandó helyének kijelölése, továbbá árusítási jog

kiadása 1732 után városi tanácsi hatáskör lett.550

A tanács külön erre a célra kinevezett

tisztviselője, a két vásárbíró segítségével tartotta fenn a piaci rendet és a vásári

szabályokat, akiket megilletett a szabálytalanságok okán kivetett bírságok egy része.

II. 5. 2. PÁPAI ZSIDÓK A VÁROS ÉS AZ URADALOM GAZDASÁGI ÉLETÉBEN

II. 5. 2. 1. HASZONVÉTELEK

Mivel a zsidók városi letelepedése és itteni tevékenysége földesúri engedély

függvénye volt, gazdasági tevékenységük először is a földesúri haszonvételek árendálását

jelentette. Ezek a vám, a bormérés, a pálinkafőzés és -árusítás, a mészárszék, a

sókereskedelem, a boltok, hamuházak működtetését, illetve ezek hasznának bérbevételét

jelentették.

Pápa város régi privilégiumai között szerepelt az 1439-ben megszerzett országos

harmincadvám mentesség, amely jogot egészen a 19. század első feléig újra és újra

megerősítettek az uralkodók. Ezzel együtt Pápa földesurai a középkor óta vámszedési

joggal rendelkeztek a városon áthaladó utak, városkapuk, hidak, töltések mentén. A

városon áthaladó, nagy forgalmat bonyolító útvonalakon szedett vám fontos bevétele volt

az uradalomnak, amelyet általában bérbe adott. 1738-ban Esterházy II. Ferenc földesúr III.

Károllyal megerősíttette vámszedési jogát. Az uralkodó arra kötelezte, hogy a

meghatározott helyen fölállítandó vámhelyeken az utakat, töltéseket, hidakat tartsa

rendben. Ez a feladat a vámot bérlő árendásra háramlott át.551

A város több területén

felállított vámhelyeket együttesen, egyazon személynek adták bérbe.

Az első pápai zsidókra vonatkozó adataink is a városi vámmal vannak

összefüggésben. Az első ismert zsidó bérlő – mint már utaltunk rá – az 1701-ben

vámosként említett Isac Hirschl volt.552

Az uradalom számadásaiban először 1712-ben

találkozunk vámra, illetve vámosra vonatkozó utalással. Ekkor a győri zsidó Jacob Hirschlt

548

PETRIK 2010. 117–119. 549

Sarlós Boldogasszony ünnepén ekkor már nem tartottak vásárt. HUDI 1995a. 56. 550

Uo. 551

PETRIK 2010. 127–131. 552

MZsO VII. 33.

130

említik pápai vámosként. A következő évekből a vám bérletének éves díjára is van

adatunk, ennek összege 100 forint volt.553

A Hirschl család tagjai kiterjedt gazdasági tevékenységet folytattak. Az uradalom

csaknem minden haszonvételét kibérelték ebben az időszakban, amelyekből befolyó

jövedelmeiket további gazdasági ügyletekbe fektették. 1710-ben Esterházy II. Ferenc

szerződést kötött a két Hirschl-el, melynek értelmében a zsidók 350 forintért 3 évre bérbe

vették a pápai sörházat és vendégfogadót.554

Két év múlva Jacob Hirschl a pápai és a

gesztesi uradalom területére szabad sókereskedési jogot szerzett. Tulajdonképpen

megegyeztek, hogy az uradalom és a zsidó által egyaránt bonyolított sókereskedelemből

származó hasznon megosztoznak. A zsidó a tetszőleges helyen beszerzett sót az uradalom

területén szekerével bárhová szállíthatta és bárhol árusíthatta.555

Hogy az ebből származó

nyereségének felét tényleg lefizesse a földesúrnak, egy uradalmi embert állítottak mellé,

nyugtát kértek tőle a beszállított só mennyiségéről és áráról.556

A következő években is

Hirschl biztosította az uradalom sószükségletét.557

A város belterületén só árusításért külön

díjat kellett fizetni. Ezt a jogot is zsidó kereskedők vették bérbe az 1730–1740-es években,

évi 80 forint lefizetése után.558

A són kívül viasszal és gyertyával is kizárólag zsidó kereskedők látták el a pápai

uradalmi háztartást ebben az időben. Az 1730–1740-es években ez a monopólium is a

Hirschl család kezében volt. Hirschl Mózes évi 30-50 forint között változó összegért

bérelte az uradalomtól a városi gyertyaárusítás jogát.559

Az 1760–70-es években pedig már

egy Élias Jakab nevű pápai zsidótól vásárolták a gyertyát.560

Szintén Hirschl Mózes nyerte

el a városban történő dohányárusítás jogát: az 1740–1750-es évek számadásai szerint

ennek fejében évi 36 forintot fizetett az uradalmi pénztárba.561

1744-ben Hirschl Mózes

már mint az első kávéárus jelenik meg a számadásokban, évi 15 forintért szerzett

kereskedési jogot erre az újdivatú árucikkre. Két év múlva a kávémérést már Löbl Mózes

bérelte, ő a kávé mellett „rosoli”-val is csalogatta az édesszájú vendégeket.562

II. 5. 2. 2. KOCSMÁLTATÁS

A kocsmáltatás vagy bormérés (educillatio) az ún. kisebb királyi haszonvételek

közé tartozott. A földesúri bevételeket gyarapító jog azt jelentette, hogy a földesúr az

uradalmában termett, saját tulajdonú borát alattvalói körében értékesítette. Ezt azzal

biztosította, hogy az év meghatározott idejében csak a saját borát engedte kiméretni. Ezt a

553

1715-ben Jacob Hirschl a devecseri és pápai vámot együttesen 150 forintért bérelte ki. MOL P 1216 capsa

59. nr. 15.; 1740-ben Szabó Ferenc volt a vámos, ő akkor 90 forintot fizetett az uradalmi pénztárba. Uo.

capsa 56. nr. 31. 554

MOL P 1216 capsa 59. nr. 3. Pozsony, 1710. június 1. 555

Hirschl még 1718-ban is kereskedett sóval, akkor ugyanis sérelem érte, és panaszt tett arról, hogy a

szállított sót jogtalanul elkobozták tőle. MZsO III. 896. 556

MOL P 1216 capsa 59. nr. 6. 1712. november 11. 557

MOL P 1216 capsa 59. nr. 5, 6, 15, 20. Az 1711. évi számadásból ismerjük a só árát: ekkor 1 font 5 forint

59 krajcárba került. Ebben az évben a só eladásából származó nyereség 744 forint volt. Ez több tíz mázsa sót

jelent. 558

MOL P 1216 capsa 56. nr.18. (1735), nr. 42. (1744) 559

A városi cenzusok közt felsorolt összegek: 1732-ben 20 forint, 1737-ben 50 forint, 1744-ben 30 forint.

MOL P 1216 capsa 56. Az1744. évi összeírás szerint a gyertyával boltban kereskedett. VEML IV.1.b 1/1744.

július 25. 560

VeML XI. 602. b Diarium 5. (1768), 303. (1772) 561

MOL P 1216 capsa 56. nr. 42. (1744), nr. 48. (1746); capsa 57. nr. 13. (1757) 562

Uo. capsa 56. nr. 42. (1744), 48. (1746). Rosoli, magyarul rozsólis. A 18. században elterjedt édes

gyümölcs-likőr. A kávémérésekben sütemények, üdítő italok is kaphatók voltak. FÜRÉDER 2008. 209–210.

131

jogát azonban többnyire bérbeadta, illetve cenzus formájában a városlakókkal, vagy falusi

jobbágyaival megváltatta. Pápán a városrészekkel 1730-ban, illetve 1732-ben megkötött

szerződéseket megelőző időszak borkereskedési, kocsmáltatási helyzetéről csak az úrbéri

kilenc kérdőpontra adott feleletekből hámozhatók ki adatok, szerződések ugyanis nem

maradtak fenn. A városiak hivatkozása szerint egy 1715. április 2-án kelt resolutio

értelmében nem csak a nemesek mérhették borukat szabadon a városban házaiknál, hanem

a belsővárosi polgárok is. A földesúr csak a hét országos vásár idején két-két héten át, tehát

évente összesen 14 héten mérette a saját borát az Úr pincéje nevű kocsmában.563

A

városiak szabad kocsmáltatási jogukat még korábbról eredeztették. 1732-ben a földesúri

szerződés megerősítette a városiak bormérési jogát, megengedve, hogy a belsővárosban

háztulajdonnal vagy lakhatással rendelkezők a saját házuknál kocsmacégért üssenek és bort

mérjenek. A külsővárosiaknak pedig átengedte a négy korábban bérbe adott földesúri

kocsmát.

A pálinkaárusítás a városiak részére egész éven át szabad volt és adó sem terhelte

őket emiatt.564

A városlakók bárhonnan behozhattak bort, pálinkát a városba. A

szerződésekben lefektetett jogok azonban nem érvényesültek maradéktalanul. A földesúr,

különösen Esterházy I. Károly a cenzus ellenében a városlakók részére átengedett jogokat

sokallva, az évtizedek során többször szűkíteni próbálta azokat, így a kocsmáltatás terén is.

A város azzal vádolta az uradalmat, hogy a hat vendégfogadóból származó jövedelmeit

kevésnek tartva, a visszavásárolt házaiban egész évben bort árul és ezzel kárt okoz

nekik.565

1781-ben az uradalom borát a Griffnél, a Fehér ló fogadónál, a Koronánál, a piaci

pincében (Cellarium forense) és az ún. Cornicem-nél mérték, összesen 2952 ½ pozsonyi

akóval, azaz mintegy 159 ezer litert, amelyből az uradalomnak 8687 forintos jövedelme

származott.566

Ugyanezekben a fogadókban, amelyek bérlői közt ebben az évben nem

találunk zsidókat, sört is mértek.

A kocsmáltatás ügyében nehéz tisztán látni, ugyanakkor az biztosan megállapítható,

hogy a szerződéseket egyik fél sem tartotta be következetesen, így a bennük foglaltakat a

korszakunk végéig nem tekinthetjük mindig érvényesnek. Az uradalom és a városiak is

állandóan feszegették a kereteket, hol az egyik, hol a másik fél jutott előnyökhöz a másik

rovására. A kimért bormennyiség és a belőle származó magas jövedelem mutatja, hogy

minden lehetőséget érdemes volt kihasználni akkor is, ha az jogsértéssel járt. Ebben a

helyzetben a zsidó bérlők az uradalom számára általában eszközként vagy szövetségesként

szolgáltak a várossal szemben.

A zsidók már 1710-ben engedélyt szereztek borárusításra a kibérelt

vendégfogadóban, de a pápai polgárokhoz hasonlóan, csak a földesúri bormérési időszakon

kívül. Azonban ha a bort megvették az uraságtól, ez idő alatt is kocsmáltathattak.567

A

városi tanács általában tudomásul vette, hogy a zsidók a földesúr fogadójában bort mérnek,

vagy borral kereskednek, azt azonban ellenezték, hogy saját házuknál cégért üssenek.

1815-ben a városi tanács Herzfeld Simon pápai zsidó ügyét tárgyalta, aki miután

megvásárolta a Hőgyészi család Víz utcai kuriális házát, bormérést nyitott benne, nyilván

abból a meggondolásból, hogy az ilyen ház nem esik városi fennhatóság alá. A város

elismerte, hogy az eset nem ellenkezik a városi szerződésekkel, de mivel ez nem volt

szokásban, elfogadhatatlannak tartotta, hogy zsidó „a bornak iccénként való elméretésével”

éljen.568

A város véleményével szemben más hasonló esetekben az uradalom a zsidó

563

LICHTNECKERT 2007. 179. Pápa, 1769. július 3. 564

Uo. 565

Uo. 566

DREKK Rationes 132. 567

MOL P 1216 capsa 59. nr 3. 568

VeML V.2.a 119/1815. március 13.

132

kocsmáros pártját fogta. Grotta Salamon saját belsővárosi házánál bormérésre kért

engedélyt az uradalomtól azt a felajánlást téve, hogy átvesz tőle további 25 akó bort, ha a

vásárok idején is nyitva tarthatja a kocsmáját. A prefektus nem látott semmi okot rá, hogy

Grotta, mint a Belsővárosban házzal rendelkező pápai lakos, aki a keresztényekhez hasonló

terheket visel, a szerződések értelmében szabadon mérjen bort. Eddig azonban ez sem volt

szokásban, ezért a város ragaszkodott saját jogaihoz és tiltakozott. A zsidók hivatkoztak

egy egyébként ismeretlen, a várossal kötött szerződésre, amely szerint ők lemondtak a

bormérés jogáról, ha mentesülnek a kvártély alól, amit a városi lakosság visel. Most

viszont mivel már ők is viselik a katonai beszállásolás terhét, úgy értelmezik, hogy a

kocsmáltatás hasznából is részesülhetnek. Az uradalom a várossal szemben megvédte

álláspontját és engedélyezte Grottának a bormérést, ugyanakkor saját jogait, a vásárok

idejére vonatkozó kizárólagos bormérési jogát nem adta fel.569

1836-ban az uradalom szerződést kötött a várossal arról, hogy a királyi

haszonvételeit bérbe adja. A megállapodásban felsorolták azokat a vendégfogadókat,

amelyeket a földesúr átengedett a városnak, és egyben meghatározták, hogy melyikben kell

a földesúr borát mérni, és melyikben a pápai lakosok saját borát. Ezzel tulajdonképpen –

bizonyos jogokat magának fenntartva – a földesúr helyreállította a város örökös

szerződésekben foglalt jogait. A szerződés megkötése idején a bérlők kezén lévő

haszonvételek díját ezentúl a városnak rendelték megfizetni. A haszonvételek bérleti díját a

város meg kellett fizesse az uradalomnak, de azokat a saját kezelésébe vehette. Az

uradalom a saját borának értékesítése után a bérlőnek meghatározott csappénzt fizetett. Az

átengedett vendégfogadók közül a Három rózsa vendégfogadót 1832-ben 6 évre Grotta

Salamon bérelte ki az uradalomtól. Fischer Márkus zsidóval együtt szintén ő vette bérbe öt

évre a Csóka vendégfogadót is évi 320 ezüstforint ellenében. Az uradalom ún. Rohonczy-

féle házát, amely a Hosszú utcán volt, ifjabb Herzfeld Jakab bérelte ki 4 évre. Országos

vásárok idején itt mérték az uradalom borát. A szerződésben szabályozták a zsidók

kóserbormérési gyakorlatát is. Egy korábbi szerződés értelmében kóser bormérésre

engedélyt szerzett hat zsidó nevét minden borfogás idején a zsidó bíró fel kellett jegyezze

és ügyelnie kellett arra, hogy ezalatt csak ők mérhetnek kóser bort.570

A korszakunkból fennmaradt források közt alig van adat távolsági

borkereskedelemre. Azt azonban valószínűsíthetjük, hogy mint a termény-

kereskedelemben, úgy a tömeges borkereskedésben is jelentős szerepe lehetett a zsidóknak.

A pápai Preisach zsidótól 1805-ben egy Latersdorf nevű bécsi kereskedő (akinek felesége

Preisach rokona volt) 1000 akó bort rendelt, aminek az árát meg is előlegezte. A bécsi

kereskedő panasza szerint a pápai zsidó a vásárolt borból 400 akót már el is adott, de sem

annak az árát, sem a többi bort nem szállította le neki.571

Pápai kereskedők a közeli Somlóhegyen és a Balaton-felvidéken megtermelt bor

értékesítésébe is bekapcsolódtak. Nemcsak az Esterházy-uradalom pincéinek borát

vásárolták fel, hanem szerződtek például a tihanyi bencésekkel is. 1820-ban Stern Izrael és

Stern Ábrahám, továbbá Krausz Salamon és Krausz Simon, akiket a forrás társult

kereskedőknek (Companie) nevez, a tihanyi adminisztrátorral 1000 akó bor

megvásárlásáról állapodtak meg. A tihanyi uradalom tihanyi, szántódi és kőhegyi pincéiből

dézsmabort és majorsági termésből származó bort vásároltak, akóját 7 váltóforintért.572

A

borokat tetszésük szerint bármikor, bármelyik pincéből elszállíthatták, de legkésőbb 1821.

569

MOL P 1216 capsa 64. nr. 245. 1819. július 29–30. 570

MOL P 1216 capsa 67. nr. 75. 1836. november 10. Az 1832-es szerződésben 5 kóserbor mérőről tesznek

említést. 571

MOL P 1216 capsa 62. nr. 173. 572

A szántódi pince a bencés uradalom borainak gyűjtőhelye volt, itt zalai borokat is tároltak. LICHTNECKERT

1990. 244.

133

február végéig. A szállításhoz a kereskedők a saját hordóikat használták, és minden

alkalommal az elszállított bormennyiség árát kötelesek voltak lefizetni.573

A kereskedelmi

kapcsolat nem csupán egy évre szólt, Krausz Salamon és más, ismeretlen nevű pápai

kereskedők 1830-ban is vásároltak nagyobb mennyiségű bort a tihanyi apátságtól.574

Egy fuvaros panasza kapcsán értesülünk arról, hogy a szekszárdi borvidékről is szállítottak

bort Pápára zsidó kereskedők. 1822-ben Schwarz Nátán pápai kereskedő Bonyhádról

szállítatott bort és pálinkát egy gyimóti fuvarossal.575

Az uradalomnak Pápa város kültelkein és a falvakban is volt pálinkafőzdéje. Ezek

működtetésével a helyi terményeket szállítási költségek nélkül tudták feldolgozni. A

pálinkaházakban gyümölcs- és gabonapálinkát egyaránt égettek. 1736-ban Pápán évi 36

forintot fizetett egy zsidó a pálinkafőzésért.576

Az 1740-es években a pápai Felsőmajorban

Philippus Jacob és egyik Hirschl-özvegy főzött pálinkát évi 30 forintos árenda ellenében.

Ekkor Csóton, Kovácsiban, Nórápon és Szücsön is zsidók bérelték az uradalmi

pálinkaházat. Ezekben az években ugyanők vásároltak az uradalmi magtárból nagy

mennyiségű gabonát, elsősorban rozsot, nyilvánvalóan pálinkafőzés céljából.577

Ezen felül

a főzéshez szükséges tüzelőt is az uradalomtól kellett megvásárolják a bérlők, amely

további bevételeket jelentett az uradalomnak. A pálinkafőzés joga gyakran

pálinkaárusítással is járt. A pálinkafőző bérlő vagy eladta kocsmárosoknak a pálinkát, vagy

ha maga is bérelt csapszéket, közvetlenül a fogyasztóknak értékesítette a saját pálinkáját.

Az ún. pálinka-árendátorok alatt tulajdonképpen azokat a kocsmárosokat értették, akik a

földesúri pálinkaháztól számadás mellett pálinkát vettek át. Az 1760-as években minden

akó eladása után a földesúrtól egy forint csapbért kaptak. Ebben az időben Pápa

kocsmáiban és az uradalom falvainak kocsmáiban is többnyire az uradalomtól felvásárolt

pálinkát mérték.578

Mint korábban utaltunk rá, a megkötött szerződések nem föltétlenül

garantálták a bennük lefektetett jogok betartását. Az 1760-as években az uradalmi

prefektus már elvitatta a városiak szabad pálinkamérési jogát, pontosabban a máshol

vásárolt pálinka városba való behozatalát. 1766-ban hajdúival razziát tartatott a városban,

hogy kiderüljön, hol árulnak idegen pálinkát, mert az uradalom pálinkaházából nem

vásároltak a kocsmárosok, az viszont tudomására jutott, hogy vidéki zsidóktól vásárolt

pálinkát mérnek.579

A pálinka városba való behozatalát később sem tudta megakadályozni

az uradalom, ezért minél több saját pálinka főzésével próbálkozott. 1774-ben a

Felsőmajorban található, időközben elhanyagolt pálinkaházat újra kiadta egy korábbi zsidó

bérlőjének, aki 120 forintos bérlet fejében sört is mért.580

A zsidók nemcsak pálinkafőzésre és kimérésre szereztek jogot az uradalomtól,

hanem nagy mennyiségben szállítottak pálinkát és kereskedtek vele. 1740-ben a földesúr

50 akó pálinka eladásáról állapodott meg egy zsidó kereskedővel, aki pedig már a pálinka

továbbadásáról is szerződést kötött egy másik kereskedővel.581

A birtokot kormányzó

prefektus nem mindig ítélte kifizetődőnek a pálinkafőzést. 1771-ben, amikor a gyengébb

573

VeML XII.4.a capsa 13. nr. 14. Israel Stern und Companie szerződése a tihanyi apátsággal, 1820.

november 15. 574

LICHTNECKERT 1990. 244. 575

VeML V.2.a 69/1822. február 21. A fuvaros azért tett panaszt Schwarz ellen, mert mivel útközben a

pálinkás hordó abroncsa szétszakadt és a pálinka elfolyt, a kereskedő nem akarta megfizetni neki a fúvardíjat. 576

MOL P 1216 capsa 56. nr. 20. 577

MOL P 1216 capsa 56. nr. 31. (1740), nr. 42. (1744) 578

MOL P1216 capsa 51. nr. 1. Tóth István prefektus levele Esterházy I. Károlyhoz. 1765. július 8. 579

Uo. 1766. április 11-i levél. A prefektus elpanaszolta, hogy hajdúit a városi nemesek megrohanták és jól

elverték, a belsővárosi jegyző pedig torka szakadtából kiáltotta, hogy a pápaiaknak jogukban áll sört,

pálinkát, gyertyát, szappant és dohányt szabadon árulni. Felvetődött, hogy a pálinkát szállítás közben

foglalják le, de a városiak hevessége miatt – emberöléstől tartva – lemondtak róla. 580

MOL P 1216 capsa 51. nr. 3. 1774. június 2. és 1775. március 15-i levél. 581

Esterházy II. Ferenc levele Bittó József tiszttartóhoz. Tallós, 1740. október 19. LÁSZLÓ 2008. 43.

134

termés miatt a gabona ára emelkedett, a távolban élő Esterházy I. Károlynak azt javasolta,

hogy inkább vegyék meg a zsidóktól a pálinkát, ugyanis a pálinkafőzéshez a gabonán kívül

még fa, gyertya, edények is szükségesek, és még a serfőzőt is meg kell fizetni. Esterházy

válaszában elrendelte, hogy míg a zsidóktól lehet pálinkát kapni, ne engedjen főzni, s ha a

gabonára az állatoknak szüksége lesz, akkor a zsidókat is tiltsa el a pálinkafőzéstől.582

1774-ben a környező kisnemesi falvakban, Adásztevelen és Tapolcafőn lakó zsidóktól

nagyobb mennyiségben vásárolt pálinkát az uradalom.583

Ebben az évben csak gyömörei

birtokán tudunk pálinkaházat bérlő zsidóról. Az itt lakó Josephus Lebl működtette az

uradalmi pálinkafőzőt. Ő, ahogy egyébként jellemző volt más uradalmakban is, a

pálinkaházzal együtt a falu mészárszékét és kocsmáját is árendálta közös bérleményként.

Gyömörén történt letelepedését mutatja, hogy már temetőhelyért is fizetett az

uradalomnak.584

1781-ben az uradalmi birtokokon Pórmagasiban Joseph Mihály nevű

zsidó bérelte a pálinkafőzés jogát évi 30 forintért.585

Gyimóton az odavalósi Jacob

Salamon az uradalmi házért és mészárszékért összesen 28 forintot fizetett és ezen kívül évi

12 forint fejében szabad pálinkamérési jogot is szerzett.586

A városban ekkor a Griff és a

Fehér ló fogadóban mértek uradalmi pálinkát.587

A források hiánya miatt pálinkaértékesítéssel kapcsolatos további adataink csak a

19. század második évtizedének végéről vannak. 1816-ban az uradalom két korábbi zsidó

bérlőjével, Baron Józseffel és Neuman Dáviddal is további három évre megújította a

pálinkaházaik bérletét, jelentős mértékben megemelve a bérleti díjat. A zsidóknak a

pálinkafőzés mellett kimérésre is joguk volt, tehát kocsmát is tartottak.588

Néhány hónap

múlva az uradalom a szorult helyzetbe került Baronnak engedélyezte, hogy a bérleti jogot

átengedje Mayer József csurgói zsidónak.589

Baron tartozást halmozott fel az uradalommal

szemben, ezért az évi 500 forintos bérleti jogot – az uradalom engedélyével – hat évre

átengedte Mayernek, így a tőle szerzett pénzből kifizette tartozását, az azévi teljes árendát

és megváltotta a pálinkafőző katlant is.590

Az 1830-as években a pápai sörház mellett lévő

pálinkaházat Neuman Salamon sörfőző nagy beruházással újjáépítette és korszerűsítette: a

hűtővizet a Tizes malom zsilipjétől vas- és vörösfenyő vezetékeken keresztül vezette oda.

1835–1847 közötti időszakban 12 évre kötött bérleti szerződést az uradalommal.

Ugyanekkor az uradalom másik, Salétrom dombon található pálinkaházát Schlesinger

Mózes bírta haszonbérletben 6 évre, ahol 3 kazánban főzött pálinkát.591

Az elszórt adatok alapján feltételezhetjük, hogy korszakunkban mindvégig a zsidó

bérlőknek volt meghatározó szerepe az uradalmi pálinkafőzésben. Ezek az adatok is

megerősítik a szakirodalomban és a közgondolkodásban is rögzült sztereotípiákat a zsidó

pálinkafőzők és kereskedők általános jelenlétéről.

582

MOL P 1216 capsa 51. nr. 3. 1771. október 10-i levél. Egy hónap múlva a prefektus már arról számolt be,

hogy a zsidóknak megtiltotta a pálinkafőzést. 1771. november 8-i levél. 583

1772-ben két alkalommal, összesen 16 akó pálinkát vásárolt az uradalom a teveli és tapolcafői zsidóktól

240 forint értékben. VeML XI. 602. b. Diarium. 287., 301. 584

A felsorolt haszonvételekért és a temetőért együtt évi 20 forint 50 dénárt fizetett. DREKK Rationes 2. 585

DREKK Rationes 94. 586

Uo. 587

DREKK Rationes 140. 588

MOL P 1216 capsa 64. nr. 265. 72. és 73. számú bejegyzések, 1816. október 23. 589

Mayert 1828-ban is mint csurgói lakost írták össze, aki Pápán konyhát és kamarát/szobát (culina et cubile)

bérelt. 590

MOL P 1216 capsa 64. nr. 265. 28. és 29. számú bejegyzések, 1817. január 30. 591

MOL P 1216 capsa 67. nr. 75.

135

1763-ban az uradalom minden falujában zsidó bérelte a sörmérés jogát.592

Pápán pedig

a serfőzők fele volt zsidó, köztük volt a zsidó község írnoka is.593

A sör akója után

meghatározott összeget fizettek, 1763-ban egy akó ára 1 ½ forint volt. A sörfőzéshez

szükséges gabonát is az uradalomtól vásárolták.

Mint utaltunk rá, a század elején a földesúri haszonvételeket uraló Hirschl testvérek

a sörárusítás jogát is kibérelték, és a vásárok idején is mérhették a sört.594

A sörmérés joga

is állandó vita tárgyát képezte uradalom és város között az örökös szerződések megkötése

után is. A keménykezű uradalomirányítás idején, az 1760-as években ezen a téren is

kinyilvánította a földesúr az uradalom kizárólagos jogát. Ezekben az években David Wolf

és egy Salamon nevezetű zsidó bérelte a sörfőzdét.595

A gazdasági egymásrautaltság az

italmérés területén is megnyilvánult. 1766-ban Kiss István prefektus arról számolt be

Esterházy I. Károlynak, hogy kénytelen volt a gyömörei zsidónak megengedni, hogy sört

hozzon Győrből és azt mérje, hiszen további öt zsidó van a faluban ilyen feltételekkel.

Annál is inkább rákényszerült erre, mert egyébként elköltözött volna.596

Egy másik esetben

Mórichidán kénytelen volt a pálinka- és sörmérést bérlő, egyébként kikeresztelkedett

zsidónak az addig fizetett 35 forintból 10 forintot elengedni, hogy fel ne mondja a kocsma

bérletét.597

II. 5. 2. 3. HÚSMÉRÉS

Magas jövedelmezősége miatt a húsmérés is a legfontosabb földesúri haszonvételek

közé tartozott, amelynek jogát szintén többnyire bérbe adta az uradalom a városi és falusi

mészárosoknak. A városi húsmérés felügyelete az örökös szerződések értelmében a várost

illette, de az uradalom itt sem kívánta befolyását teljesen feladni. A városban található

mészárszékek jövedelme őt illette. A zsidók a kóser húsvágásért külön szerződés alapján

fizettek a földesúrnak. Saját mészárszékük az Ispotály utcában a zsinagóga

szomszédságában állt. A község védelmi adójával együtt fizetett cenzus tartalmazta a

húsmérésért fizetett díjat is. A község elöljárói ezen összegek megfizetésével az elnyert

haszonvételekkel belátásuk szerint gazdálkodhattak. Pápán – akárcsak a kóser bormérést –

a község mészárszékeit is kibérelték. Ezeknek a mészárosoknak jogában állt ún. nagy- és

apró marhát (birka, borjú) is vágni. Amikor 1832-ben Szauer Mózes 3 évre kibérelte az

uradalmi mészárszéket, elérte, hogy az uradalom eltiltsa a zsidó mészárszékben a marha

vágását, és azt csak ő és a vele együtt szerződő társak vághassanak.598

Pár hónappal

később, amikor az uradalom a zsidó községgel jogaikra vonatkozóan új szerződést kötött,

előrebocsátotta, hogy Szauer Mózes szerződésének lejárta után engedélyezni fogja, hogy a

zsidó mészárszékben marhát is vághassanak, amiért szokásos éves cenzusukon fölül

592

Őket a szerecsenyi zsidó kivételével név szerint ismerjük: Ugodon Marcus Moises, Gyimóton Jacob

Hirschl, Csóton Isac Jacob, Szücsön Jacobus Wolf, Gyömörén Josephus Lebl, Teszéren Joseph Bernhard,

Kovácsiban Abraham Simon bérelte a sörmérés jogát. 593

MOL P 1216 capsa 59. nr. 71. 594

MOL P 1216 capsa 59. nr. 5. 1718-ban évi 300 forintért bérelték ki a sörházat. Uo. capsa 59. nr. 18. 595

VeML XI.602.b Diarium 4., 7. 596

MOL P 1216 capsa 51. nr. 1.1766. március 28-i levél. 597

MOL P 1216 capsa 51. nr. 3. 1777. december 18-i levél. 598

Uo. capsa 67. nr. 70. A pápai zsidó község szerződése, 1832. augusztus 11. „Minekutánna Szauer Moyses

árendás mészáros zsidónak contractusa 1832-ik esztendei Szent György napján vévén kezdetét, még csak

1835-ik esztendei Sz[ent]György napkor fog végződni, azért annak kiteltéig a zsidó mészárszékben csupán

apró marhát metszeni lessen megengedve, tartozván a zsidóság a most érintett Contractusnak kiteltéig az

öreg marha kascha húsát csak egyedül a méltóságos uraságnak belső székeiből hordani és csupán azon

esetre, ha Szauer Moyses árendás mészáros elégséges kascha húst adni nem tudna, akkoron de csak Szauer

Moysesnak tudtával engedtetik meg a kascha húsnak más székből való vétele.”

136

további 200 forintot lesznek kötelesek fizetni.599

A Szauer Mózesnek tett rendkívüli

kedvezmény tulajdonképpen a földesúr érdekeire nézve is ugyanolyan előnyös volt, hiszen

azáltal, hogy a zsidókat arra szorította, hogy marhahúst Szauernél vegyenek, a saját

jövedelmeit gyarapította. A saját háznál való mészárszék nyitásának engedélyezése is a

zsidó község mészárosainak jövedelmét csökkentette, ugyanakkor az uradalomnak bevételt

jelentett. 1818-ban Grünfeld Salamon 6 évre szóló uradalmi engedéllyel a saját házánál

nyitott mészárszéket, amelyért évi 100 forintot fizetett. Ő is a vármegyei húsárszabáshoz

kellett tartsa magát.600

A városi húsmérésre vonatkozó gyér adatok közül különösen két, egymásra nagyon

hasonló ügy érdemel figyelmet, amely a városi zsidók kulcsszerepére mutat rá. 1787-ben

és 1808-ban a pápai mészárosok testületileg lemondtak a városi (uradalmi)

mészárszékekről. Mindkét esetben a vármegyei hatóságok zaklatására hivatkoztak, és az

árszabásra panaszkodtak.601

Mindkét esetben a tiszttartó zsidó mészárosokat fogadott fel a

lemondott városiak helyére. Első alkalommal kényszerűségből döntöttek így,602

második

alkalommal viszont kifejezetten hasznosnak tartották, hogy zsidók béreljék ki a

mészárszéket.603

A zsidó mészárosok a 19. század elején társaságot (kompániát) alkottak és

közösen bérelték az uradalmi vagy községi mészárszékeket.604

Amikor az uradalom 1836-

ban a városi fogadóit bérbe adta a városnak, az öt mészárszéket is átengedte a hozzájuk

tartozó városi legelővel együtt évi 500 ezüstforint fejében.605

Ekkor a zsidó mészárosok

továbbra is az 1835-ben 10 évre megkötött szerződésben foglaltak szerint élhettek

jogaikkal, de megtiltották nekik, hogy máshonnan behozott húst mérjenek.606

A 18. századból fennmaradt számadások az uradalom falvaiban található

mészárszékek hasznosítására vonatkozóan is sok adatot megőriztek. 1781-ben Gyimóton

Jacob Salamon bérelte a mészárszéket és ő mérte a húst a bébi mészárszékben is.607

Homokbödögén Moises Mayer, aki az uradalmi curiát bérelte a tartozékaival együtt, 6 évre

szerződést kötött a földesúrral a mészárszékre és az italmérésre is évi 40 forint

ellenében.608

Zsidó bérelte ekkor a mészárszéket Gyömörén is.609

Kiss Ferenc prefektus

földesúrnak küldött levele a zsidó mészáros felfogadásának hátterét is megvilágítja. A

599

Uo. Hozzátették, hogy „azon esetre, ha a zsidó székekben elégséges kascha húst nem nyerhetnének,

szabadságokban álljon azt a méltóságos uraságnak akármely pápai székéből megszerezni. Továbbá mivel az

apró marhának metszéséért fizetnek: ugyan azért 1835-ik esztendei Sz. György naptól kezdve, egész ezen

contractus kiteltéig [ti. 1845-ig, J. R.] birkát, bárányt, borjút csak egyedül a zsidó székeken lessen szabad

schachterozni, tilalmaztatik azonban annyiszor, amennyiszer 100 forint büntetés alatt idegen földről akár

öreg, akár apró marhahúst behozni és kiméretni.” 600

Uo. capsa 64. nr. 265/32. 601

„… a vármegye igen despotice bán velük, egy legényt megcsapattak, a többit is hordták, húsukat hatszor-

hétszer visszaküldözgetik.” A bosszús prefektus malíciával megjegyezte: „Ez a haszon, hogy pápaiak az

vármegyét itt kívánták Pápára, majd többször lesz módjuk a keményebb bánásban, ha a könnyebbet

megunták.” MOL P 1216 capsa 51. nr. 5. (1787), illetve capsa 62. nr. 175. (1808) 602

Uo. capsa 51. nr. 5. 1787. március 15. Esterházy I. Károly földesúr a kár elkerülése érdekben

fenntartásokkal ugyan, de elfogadta a prefektus döntését: „nem kedvem szerint való új hír ez, mert a

zsidókkal nem szeretek commertiumban lenni, de a kéntelenség ellen nem tehetek.” 603

Uo. capsa 66. nr. 48. 1808. április 16-i levél. „A többiben pedig ha valami zsidó találkozna, aki a hús

vágását elvállalná, de mindenkor oly feltétellel, hogy elegendő ember lenne, és keresztény vágólegényeket

tartana, legjobban szeretném. Constituálja öcsém a zsidó elöljárókat, talán a magokat jobban bírók közül

többen is összeállnának társaságban.” 604

1815-ben Hofman Meschlről és fiáról, Józsefről mint a zsidó mészárosok „compagnistái”-ról tesznek

említést. VeML V.2.a 124/1815. március 14. 605

MOL P 1216 capsa 67. nr. 75. 606

Uo. 607

DREKK Rationes 94. 608

Uo. 609

Uo. Israel Hirschl az uradalmi házért Szent György naptól Szent Mihályig 10 forintot, a mészárszékért

egész évre szintén 10 forintot fizetett 1781-ben.

137

levélből kiderül, hogy a mészárszéket még az év elején is keresztény mészáros bérelte évi

6 forintért, de felmondott. A zsidó bérlő viszont hajlandó volt megfizetni a 10 forintos éves

bért is, ezért kénytelen volt őt felfogadni. Egyben bérbe vette a pálinkaházat is, amelyben

korábban egy másik, azóta meghalt zsidó lakott. A falubeli nemesek Győr vármegye

hatóságánál tiltakoztak az ellen, hogy a falusi mészárszékben zsidó mérje a húst, arra

hivatkozva, hogy a megyei statútumok ezt tiltják. A megyei hatóság meg is tiltotta a zsidó

mészáros felfogadását, de a prefektus nem hagyta ennyiben a dolgot, vizsgálatot kért,

amelynek eredményeként kiderült, hogy a megye területén több környező faluban, így

Ménfőn, Medvén, Pécen, Szemerén, és más falvakban is korábban és most is zsidók a

mészárosok. Erre hivatkozva a prefektus továbbra is Israel Herschlnek adta árendába a

mészárszéket. A földesúr véleménye az ügyről az volt, hogy mivel „én a zsidónak nagy

patrónusa nem vagyok”, a prefektus hagyja helyben a zsidót az év végéig, de később, ha

csak lehet, keresztény mészárost fogadjon fel.610

Végül ez csak 1784. novemberében

sikerült.611

Az azonban, hogy a gazdasági szükségszerűség és a zsidók hajlandósága a

magasabb összeg megfizetésére felülírta az ilyesfajta idegenkedést, vagy szándékot, inkább

jellemzőnek mondható.

II. 5. 2. 4. HAMUZSÍRFŐZÉS

A Bakonyban jelentős területeket bíró Esterházy-uradalom egyik fontos bevételi

forrásává vált a szappan- és salétromfőzéshez, illetve az üveg- és textiliparban használatos

hamuzsír, amelyre a 18. századi birodalmi iparnak egyre intenzívebben szüksége volt. Az

örökösödési háború időszakában még nagyobb volt a kereslet a hamuzsír iránt.

Csehországban az 1760-as évek elején a fahiány miatt a hamuzsír ára igen felszökött, ezért

az üvegipar válságba került. Mária Terézia a cseh üvegipar megmentése érdekében a

hamuzsír olcsó kivitelét kívánta biztosítani, ezért 1755-ben megtiltotta, hogy a hamuzsírt

külföldre szállítsák. Az erdőségekkel rendelkező uradalmak számára ez kedvező kiviteli

lehetőséget nyújtott, így ahol csak lehetőség volt rá, hamuházakat állítottak fel, amelyeket

árendában működtettek. A szállítási- és vámköltségek ellenére is óriási, olykor 50%-os

nyereséget is el tudtak érni a kereskedők.612

A termelés többsége a Dunántúl erdeiben

folyt. A korabeli adatok szerint Veszprém megyében készítették és innen szállították el a

legtöbb hamuzsírt.613

A kedvező felvevőpiac miatt egyre intenzívebbé váló termeléssel a

hamuzsírfőzők egymást és az erdőket is tönkretették. Már 1762–63-ban több dunántúli

hamuzsírégető tönkrement a fahiány miatt. 1776-tól újra engedélyezték a külföldi kivitelt,

de vámmal sújtották. A Fiumén vagy Trieszten keresztül szállított hamuzsír vámja

magasabb volt, mint azé, amit az örökös tartományokon keresztül vittek ki, ezzel segítve a

cseh üvegipart.614

A pálinkafőzés mellett korszakunkban a hamuégetés is csaknem kizárólagos zsidó

szakmává vált. Az 1730-as–40-es évekből fennmaradt számadások alapján megállapítható,

hogy a pápai uradalmi birtokokon csaknem minden faluban zsidó bérelte a hamuházat.

610

MOL P 1216 capsa 51. nr. 4. 1781. augusztus 19-i levél 611

MOL P 1216 capsa 51. nr. 5. 1784. november 7-i levél. A zsidó bérlő ekkor már 12 forintot fizetett a

mészárszékért és 4 forintot egy darab földért. A katolikus mészárost Szent György naptól ugyanekkora díj

ellenében sikerült felfogadni. 612

1749-ben Esterházy II. Ferenc arra utasította pápai tiszttartóját, hogy a hamuégető zsidótól tudakolja meg,

Fiume és Trieszt felé lehet-e hamuzsírt szállítani. LÁSZLÓ 2008. 156. 613

1756-ban Veszprém megyében 11 helyen 41 kazánban kb. 6000 q hamuzsírt égettek. HEGYI 1978. 109. A

somogyi nagy kiterjedésű erdőségek szintén kitűnő lehetőséget biztosítottak hamuházak működtetésére.

1753-ban 49 hamuház volt a megyében, ahol pápai vállalkozók is megfordultak. GŐZSY 2005. 31. 614

ECKHART 1922. 218–220.

138

1734-ben a pápai zsidók közül Mathias Hirschl Teszéren, Israel Hirschl pedig Ugodon évi

60–60 forintot fizetett a hamuégetés jogáért.615

A következő években is itt bérlő zsidók

mellett egy másik pápai zsidó a szücsi hamuházért évi 136 forintot fizetett.616

Az 1740–

1750-es években a fenti falvakon kívül zsidó bérelte a hamuégetés jogát Csóton,

Gyimóton, Gyömörén, Kovácsiban, Nórápon és Tamásiban is évi 12–30 forint között

mozgó összeg fejében.617

Pápán az 1736-os összeírás szerint a legtehetősebb zsidó,

Philippus Jacob részben hamuzsírfőzéssel foglalkozott. A pápai Felsőmajorban található

uradalmi hamuházat 1781-ben Kis Dávid bérelte évi 30 forint ellenében.618

A kereslet generálta igéretes üzleti lehetőségek folytán pápai zsidók az uradalmi erdőkön

kívül távolabbi erdőket is kibéreltek hamuzsírfőzésre.619

Az 1760-as évek második felében a nagy kereslet miatt az uradalom a Bakonyban

újabb hamuházak beüzemeléséről döntött. A próbatermelés felügyeletét egy Mózes nevű

zsidóra bízták, aki a nyírfán kívül minden fafajtát alkalmasnak tartott hamuzsír

előállítására.620

Mózes a következő évben újabb, tapasztalattal rendelkező zsidókat hozott a

bakonyi hamuházhoz, ami után a pápai zsidók azt kezdték terjeszteni, hogy Mózes nem is

ért a hamuzsír főzéshez. 1767 augusztus végére elkészültek a kádak és a hamarosan

megkezdett főzés nyomán szeptember közepén már 20 mázsánál nagyobb készletről írt

Tóth István prefektus Esterházy I. Károlynak.621

A termelés a következő évben is nagy

mennyiségben folyt, és ekkor már Bécsben kívánták értékesíteni a hamuzsírt.622

1769-ben

a prefektus alig tudta leplezni örömét a hamuzsírból befolyó, nem várt nagyságú jövedelem

láttán.623

Ebben az évben több kereskedő is jelentkezett a hamuzsír felvásárlására, míg

végül a prefektus egy Froman nevezetű győri kalmárral kötött alkut a hamuzsírra.624

615

MOL P 1216 capsa 56. nr. 14. 616

Uo. capsa 56. nr. 20. (1736) 617

Uo. capsa 56. nr. 42. (1744), nr. 48. (1746), capsa 57. nr. 5. (1754), nr. 13. (1757). A hamuzsír iránti

kereslet növekedésével a pápai zsidók más uradalom területén is béreltek erdőterületet. 1752-ben Padányi

Bíró Márton veszprémi püspök Oblatt Salamon és Hirschl Mózes pápai zsidókkal szerződést kötött és

engedélyezte számukra, hogy a püspöki uradalom sümegi erdeiben 26, a városlődi erdőben 6, a

hajmáskériben 4, a Somogy vármegyei Görgeteg határában pedig 4 kazánt üzemeltessenek, továbbá

megszabott feltételek mellett engedélyezte a fakitermelést is. A zsidók két részletben évi 4000 forintot

fizettek a püspöki uradalomnak. JAKAB 2010b. 248–250. 618

DREKK Rationes 619

1753-ban pápai zsidó erdőbérlők is megjelentek Somogyban. GŐZSY 2005. 31. 620

MOL P 1216 capsa 51. nr. 1. 1766. október 9-i, 1766. november 18-i levél. 621

VeML XI.602.b capsa 51. nr. 2. 1767. szeptember 16-i levél. Az év végén már 3 hordónyi (46,5 [bécsi]

mázsa) eladásra váró hamuzsír volt, amit mázsánként 6 forint 50 krajcárért szándékoztak eladni. Uo. 1767.

december 28-i levél. A korabeli „mázsa” súlymérték pontos megnevezése, így értékszámítása többféle lehet;

a Dunántúlon ekkor 56 kg volt. BOGDÁN 1987. 116. 622

VeML XI.602.b capsa 51. nr. 2. 1769. január 28-i levél. „Az el készült hamu zsír már nagyszámú, ha

Bétsben M[agyar] Cancellarian eő Excellantiája meg tudhatná végső árát Bétsben leendő által tevéssel

együtt, mert hely mázsáját per f. 5 kérik nem föllebb, talán mázsáját föl szállíthatnám 60 pénzekért, ha pedig

passust méltóztatnék eö Excellja exoperálni (a’ mint a zsidók szollanak) több árát is lehetne remélleni.” 623

VeML XI.602.b capsa 51. nr. 2. 1769. július 21-i levél. „Szintén most olvassák a számtartóságban 30

hordó hamuzsírnak árát, mázsáját per f. 7. a többit hogy 6 v[el] 7. currentis el fogja vitetni […] már buzgóbb

erővel kívánom promoveálni ezen gazdaságot, mert jövedelmét látom. Annyi pénz lesz majd az cassában,

hogy kegy[elme]d nem is fogja tudni hova tenni. Nem is utolsó állapot, mikor a fa, a ki másképpen is meg

rothadna, pénzzé válik.” 624

Uo. 1769. július 21-i levél. „58 hordóban vagyon 963 ¼ mázsa hamu zsír Pápán, és hat hordóval a

Bakonyban mázsálás nélkül, én nálam volt két rendbeli idegeny tartományból való zsidóknak embere, kik

mázsájával árát kívánván tüllem megtudni Bétsig teendő administrátióval együtt. Feleltem nékik, hogy Pápán

mázsáját hellyben hét forintokon oda fogom adni, de úgy, hogy a’mennyit el fognának vinni, annyinak árát

mindgyárt tennék le, a többire pedig foglalót tennének le, amennyit fele ára tenne, hogy principálissainak

megírnák, úgy feleltek s elmentek, azután referálta Pauschreiber, hogy mázsájáért 6 ft és 50 xr kívánnának

megadni, de előttem semmit sem szóllottak ezen szándékokról. Győrrül Fabricius Teb, ugyan onnand

valamelly Ponrajder kalmár más társával több ízben kértek, de csak 4 ft 50 xr mázsáját, alkuban vélek nem

139

A bérlő többnyire csak a hamu kifőzésével foglakozott. A hamut a falusi lakosságtól

vásárolta vagy gyűjtötte be. A nagy kereslet miatt a lakosság maga is gyűjtött fát

kifejezetten hamu előállítására, amit aztán eladott a hamuháznak. Ezen fölül a

háztartásokban képződött hamut is hasznosították.625

A hamuzsír előállításához szükséges tüzelőfát is az uradalom erdeiből vásárolták a bérlők.

A kibérelt házak, épületek karbantartása és javítása a megkötött szerződések alapján a

bérlőket terhelte, akik a bérleti idő lejárta után abban az állapotban kellett átadják ezeket,

amilyen állapotban kezükbe vették. A javításokhoz szükséges épületfát az uradalom

biztosította, a téglát pedig szintén a birtokokon működő téglaégetőkből lehetett beszerezni.

A számadások arról tanúskodnak, hogy ilyen és más jellegű építkezéseket folyamatosan

végeztek a zsidó bérlők.626

II. 5. 2. 5. KERESKEDELEM

Pápa város kereskedelmének általános jellemzőiről fent leírtak alapján a városi

zsidóság a helyi (piaci, bolti) és a távolsági kereskedelemben kapott szerepet. A zsidó

kereskedők által megforgatott tőke összértéke, mennyisége korszakunk folyamán egyre

jelentősebbé vált. Pápán a zsidó kereskedők a város kereskedelmi életének minden szintjén

aktívan jelen voltak. A tehetősebbek vékony rétegét alkották a tőzsérek (az összeírásokban:

quaestorok), akik általában gabona-, termény- és állatkereskedést folytattak és kezükön

jelentős tőke halmozódott föl. Több esetben ők voltak a város, a földesúr nagybani

hitelezői.627

A kereskedők nagy részét a helyi szükségleteket ellátó, kisebb mennyiségben

árusító boltosok, szatócsok képezték. Legalul a házalók, piaci árusok, kofák és alkalmi

árusok helyezkedtek el.

Egy 1781-ben készült összeírás megjegyzése szerint a pápai zsidók mindenfelé

kereskedhettek, erre vonatkozóan nem volt érvényben ellenük semmilyen tiltás. A megye

egész területén és egész évben kereskedhettek.628

A városi kereskedés színhelyei a hetipiacok és az uradalomtól bérelt boltok voltak.

Mindkét helyen való árusításért éves bért kellett fizetni az uradalomnak. A boltok

többnyire a város piacterét övező házak boltozott földszintjén, udvaraiban és a piactérbe

torkolló Hosszú utcában voltak, amelyek a hetipiacok, vagy a vásárok alkalmával növekvő

forgalommal számolhattak, így bérleti joguk megszerzése fontos érdek volt. Míg a 18.

század folyamán a zsidó boltosok száma valamivel alul maradt keresztény társaikénál, az

1820–40-es éveiben már csaknem kiszorították azokat.

BOLTI KERESKEDÉS

1734-ben Jacob Hirschl évi 8 forintért bérelt bolthelyiséget az uradalomtól.629

1736-ban egy Hosszú nevezetű zsidó jelenik meg a boltbérlők közt, aki éveken keresztül

ereszkedtem, mert pénztelenek hitelt kívántak, másként így az egyike most is processus alatt való, az hamu

zsírnak ára végett cseszneki uraságnak zsidójával én az ki az 7 forintokat helyben leteszi, annak oda adom

Győrig teendő fuvarjáért mázsánként fizessen fr. 15 mert ennyit szoktak fizetni.” Esterházy I. Károly válasza:

„Bízvást 6 forintban oda adhattya kegyelmed”. „Froman nevezetű győri kalmárral […] hamu zsír eránt […]

alkut tettem [7 ft.].” 625

HEGYI 1978. 112. 626

DREKK Rationes 96., 108. (1781) 627

1809-ben Krausz Salamon pápai zsidó boltos kalmár 10.000 forintot adott kölcsön a vármegyének a

francia katonaság élelmezésére. VeML IV.1.b 63/1810. január 12. Tehetősségéről lásd a testvére halála után

felvett leltárt a Függelékben! 628

MOL C 43 F. 3. nr. 13. (1782) 629

MOL P 1216 capsa 56. nr. 14.

140

egyik meghatározó bérlője lett az uradalomnak.630

1746-ban az ő örökösei mellett Simon

József és egy David nevezetű zsidó (valószínűleg David Wolf) bérelt uradalmi

bolthelyiséget.631

Az 1744-ben készült összeírásban szereplő 12 családfő közül hat fizetett

bolt után is adót, tehát a közösségnek legalább a fele ekkor bolti kereskedésből élt.632

1757-

ben négy zsidó vett bérbe boltot 8–20 forintos díj ellenében, ami azt mutatja, hogy a boltok

értéke elhelyezkedésük és egyéb adottságaik szerint jelentős mértékben eltért egymástól.633

Az 1760–70-es években a boltok bérleti díja némileg emelkedett, jellemzően, többnyire

20–25 forintot kért értük az uradalom. Sajnos a források nem jegyzik meg, hogy az egyes

boltot bérlők milyen áruval kereskedtek. Ezekben az években a fent említett Éliás Jakab,

Dávid Mózes, Abraham Marcus Aitlitz és Baruch Pinkasz zsidók béreltek

bolthelyiséget.634

1781-ben az uradalom összesen 27 bolthelyiséget adott bérbe 577 forint

értékben. Ezek közül 12-őt, tehát a boltok majdnem felét zsidók bérelték összesen 280

forintért. A legnagyobb összeget Dávid Mózes fizette a Főpiac sarkán álló híres Griff

fogadó épületében található boltért. Az általa fizetett 50 forint nagyjából kétszerese volt a

többi bolt árendájának.635

Az uradalom az inscriptionális házakat visszavételük után minél

hatékonyabban kívánta hasznosítani. A Főpiacon álló ilyen házakat nem csak bérbe lehetett

adni, hanem ha alkalmasak voltak rá, boltként is lehetett hasznosítani. 1765-ben a

korábban már többször is zsidók által bérelt Szántóházy-féle házat az uradalom

visszavásárolta. Ezután egy zsidónak, aki addig a Vigyázó-féle boltot636

bérelte, több évre

bérbe adta. A zsidó kalmár a ház Főpiac felöli részén boltot alakított ki, másik részét

lakásként használta.637

Előfordult, hogy a bérlő zsidó az uradalmi boltot engedély nélkül tovább

hasznosította., 1769-ben egy Mózes nevezetű pápai zsidó a boltját évi 50 forintért bérbe

adta a pálosok rendházával szemben működő Horváth nevezetű szabó fiának

borbélyműhely céljára. Az uradalmi tiszt „elbecsülte” a zsidó boltját, mivel megsértette a

jogait, ráadásul az uradalommal szemben adósságai is voltak.638

Az anyagi nehézségekkel

küzdő Baron József pálinkaháza után boltját is átadni kényszerült. Ezúttal prefektusi

engedéllyel, bérleti jogát egy Neuvelt nevű pápai zsidónak engedte át.639

Már az 1769-ben felvett, úrbéri kérdőpontokra adott válaszokban elhangzott az a

vád az uradalommal szemben, hogy a boltok bérletét elvette a becsületes keresztény

kereskedőktől és zsidók részére engedte át pusztán azért, mert előbbiek városi tanácsosok

voltak. Vádjaik szerint az uradalom segítségével a zsidók teljesen kiszorították a

belsővárosból a keresztény kereskedőket.640

Esterházy I. Károly pragmatizmust mutató

630

MOL P 1216 capsa 56. nr. 20. 631

MOL P 1216 capsa 56. nr. 48. 632

VeML IV.1.b 1/1744. július 25. Boltos kereskedők: Franciscus Moises, Philippus Jacob, Hirschl Mózes,

Hirschl Dávid, Abraham Jakab, Kive Jakab. 633

MOL P 1216 capsa 57. nr. 13. (1757) 634

VeML XI. 602. b. Diarium 5. (1768), 481. (1774), 484. (1774), 489. (1774), 495. (1774) 635

DREKK Rationes 42. Arenda fornicum dominalium. A bérlők a következők voltak: Farkas zsidó (20 ft),

Baruch Salamon (20 ft), Preisach Mózes örökösei (40 ft), Simon Benjamin két boltért (20 és 2 ft), Lebl Fülöp

két boltért (26 és 2 ft), Dávid Mózes két boltért (25 és 50 ft), Moises Raphael (25 ft), Kiss Dávid (25 ft), Lebl

Jónás (25 ft). A boltok bérleti díjai az évek során, különösen az infláció idején folyamatosan emelkedtek. 636

Ez valószínűleg a főtér közepén állt, a plébániatemplom építkezéseinek megkezdésekor lebontották. 637

MOL P 1216 capsa 51. nr. 1. 1765. július 8-i levél. 1788-ban a prefektus áron alul (2200 forintért)

megvásárolta Varasdi Jánosné Főpiacon álló házát „úgy, ha excellenciádnak tetszik, boltoknak, […] mind

udvara, mind kapuja födele közös más uraság házaival, melyben Preyzak zsidó vagyon.” Esterházy I. Károly

válaszában jobbnak látta, ha a házat boltként hasznosítják. MOL P 1216 capsa 51. nr. 5. 1788. március 13-i

levél. 638

VeML XI.602.b capsa 51. nr. 2. 639

MOL P 1216 capsa 64. nr. 265/8. 1819. május 3. 640

LICHTNECKERT, 2007. 186. Pápa, 1769. július 3.

141

véleménye a pápai kalmárok helyzetéről nem adhatott okot a későbbiekben sem

bizakodásra: „zsidók ellen nehezen fognak boldogulni ezután is a kalmárok. Boltjaimmal

pedig szabad vagyok.”641

A nagyszámú uradalmi bolt mellett a város területén legalább ugyanennyi,

házbirtokosok tulajdonában álló bolt is volt. 1812-ben számba vették a kontraktualista

házaknál található boltokat, összesen 36-ot, amelyek többsége, 28–30 német és magyar

tulajdonos kezében volt, 6–8 bolt pedig zsidó tulajdonban.642

A keresztény tulajdonú

boltoknak is lehettek zsidó bérlői.643

A panaszok jogosságát az támasztotta alá, hogy a

zsidók által bérelt boltok többsége a forgalmas helyeken volt, így forgalmuk is nagyobb

lehetett, ami a többi bolttulajdonosra, illetve bérlőre nézve hátrányos volt.

A város egykori majorjaiban haszonvételeket (sör-, pálinkafőzés) bérlő zsidók a

lakosság növekedésével és a városrészek kiépülésével a boltnyitást is kifizetődőnek

tartották. 1775-ben a Felsőmajorban található uradalmi pálinkaház mellett a zsidó bérlő

javaslatára a prefektus egy kis kamrát építtetett bolt céljára, amelyben a zsidó aprólékos

áruval kereskedett.644

A boltokban árult portéka fajtájára, mennyiségére és értékére vonatkozóan kevés

adat áll rendelkezésre. Az összeírások adatai alapján a skála a mindennapi szükségleti

cikkeket árusító szatócsüzletektől a fűszerboltokon, vagy gyarmatárut kínáló boltokon

keresztül az értékes kelméket, textileket forgalmazó boltokig húzódhatott. Némelyik

tehetősebb kereskedő nagy értékű árut is felhalmozhatott boltjában. Bettlheim Seligman

Griff fogadónál található boltját 1820-ban egy szombati napon ismeretlenek feltörték és

8500 forintos kárt okoztak. A bécsi kapcsolataira is hivatkozó kereskedő egyben

becsületsértés miatt is feljelentést tett a városi tanácsnál, mivel egyesek azzal vádolták

meg, hogy ő maga törte fel a saját boltját.645

Az 1828-as pápai összeírás a kereskedők esetében már többnyire megnevezi a

forgalmazott áru fajtáját. Az ebben az évben Pápán élő három zsidó tőzsér (quaestor) közül

csak az egyik, Manovill Ábrahám bérelt városi boltot, ahol itallal (poculenta) kereskedett.

A zsidó kalmárok közül 57 kereskedett kibérelt vagy saját boltban. Közülük 11-en

lisztkereskedők voltak. A többi kereskedő élelmiszerrel, zöldséggel-gyümölccsel, külföldi

áruval, pántlikával, vászonnal, régi ruhával stb. kereskedett, egyharmaduk esetében

azonban nem ismerjük a kereskedés tárgyát.646

Az 1848-as összeírás adatai szerint a boltban áruló zsidó kereskedők száma

csökkent (33 fő), miközben a kereskedők száma csaknem háromszorosára nőtt a húsz évvel

korábbi időszakhoz képest (280 fő). Az általuk forgalmazott áruról mindössze négy

esetben van tudomásunk, eszerint ketten rőfösáruval, egy boltos üvegáruval, egy pedig

bőrrel kereskedett.647

PIACI, VÁSÁRI KERESKEDÉS

A vásárok nagyarányú zsidó látogatására utal, hogy azok idején szabad volt

kóserbort mérni. A vásárok idejére a városba érkező zsidók kóser étellel való ellátásra

641

MOL P 1216 capsa 51. nr. 1. 1765. december 2-i levél. 642

MOL P 1216 capsa 62. nr. 158. Zsidó bolttulajdonosok: a zsidó könyvkötő, Bettlheim Raphael, Dávid

zsidó, Saltner Leopold, Munk Ádám, Bisitz Maximilian, Niederaiter Antal. 643

VeML V.2.a 409/1818. december 19. Kálmán Tamás városi polgár, szabómester boltját Goldschmidt

Ábrahám bérelte ki 3 évre, évi 400 váltóforintért. 644

MOL P 1216 capsa 51. nr. 3. 1775. március 15-i levél. 645

VeML V.2.a 11/1820. január 12. A boltos kérésére a város, mivel már 22 éve kereskedett és panasz nem

volt ellene, igazolást adott ki jó magaviseletéről és arról, hogy saját háztulajdonnal bír a városban. Erre

nyilvánvalóan leendő hitelezői biztosítására volt szüksége. 646

VeML XV.15 1828. évi regnicolaris összeírás. 647

VeML IV.1.h Összeírás.

142

külön alkalmi konyhákat (ún. lacikonyhákat) tartottak fenn. Ezzel is összefüggésben állt,

hogy a zsidók városi megtelepedésének közvetlen előzménye általában egy ilyen konyha,

vagy vendéglő kibérlése volt. Ugyanígy a visszatérő kereskedők áruinak raktározása is ház,

padlás vagy helyiség bérlésével volt lehetséges, ami szintén a későbbi megtelepedést

segítette, ha az üzleti számítás bejött.648

A letelepedési engedéllyel rendelkező városi

zsidók, akik valamilyen cikkel nagyobb mennyiségben kereskedtek, igyekeztek olyan

házakat bérelni, amelyek az áru raktározását is lehetővé tették. Másik lehetőség volt a

városi polgárokkal szerződésre lépni raktárhelyiség megszerzésére. Pápán nem volt

jellemző, hogy a városi zsidóknak megtiltották volna raktárak bérlését. A

terményfelvásárló zsidók a termésmennyiségtől függően uradalmi épületeket is igénybe

vehettek, hiszen a földesúrnak is érdeke volt a termény minél kedvezőbb értékesítése. A

többször is emlegetett Neuman Ábrahám, aki házzal, bolttal is rendelkezett a városban, a

bakonyi Somhegyen lévő üveghutájában készült üvegáru raktározására a városban kívánt

raktárt bérelni, ahonnan könnyebben el tudja szállítani az árut. 1816-ban a Főpiacon álló

háza szomszédságában lévő két boltot kívánta megszerezni, amelyek közül az egyiket

akkor Krakauer Dávid 250 forintért, a másikat pedig Neuman Albert 120 forintért bérelte.

Az uradalom a nagyobb jövedelem reményében ráállt a kérésre és szerződést kötött

Neumannal, hogy a következő évben, amikor a két zsidó kereskedő bérlete letelik, 300 és

144 forintos éves cenzus ellenében neki fogja kiadni a boltokat. A prefektus egyúttal

elrendelte azt is, hogy a többi uradalmi bolt bérét is 20 forinttal emeljék fel a következő

évtől és lehetőleg 3 évre kössenek rájuk bérleti szerződést.649

Pápán a zsidóság igen nagy arányban részesült a helyi és a távolsági

kereskedelemből. Fokozatosan erősödő, nagyarányú piacszerzésük, jogosítványaik

gyarapodása, egyáltalán számuk folyamatos növekedése a városi magisztrátust arra

késztette, hogy megpróbálja a zsidóságot a város közös terheinek viselésébe is bevonni.

1825-ben a városiak azt panaszolták a vármegyének, hogy a zsidók az egész várost

ellepték; sokaságuk „az egész kereskedést felfalta”.650

Panaszaik szerint a város piacán a

zsidók egyre több házat vásároltak, miközben az elszegényedett keresztény kereskedők

házait, portékáit csődbe jutásuk miatt elárverezik, mivel az uradalom a zsidók számára

mindenféle kereskedést engedélyezett. Csak fűszeres boltjuk több, mint 10 volt a városban.

A város többi kereskedője és kézműves mestere nehezményezte, hogy a zsidóság

kereskedelmi tevékenysége után nem fizetett adót. A kereskedésből való kiszorulásukra

példaként azt hozták fel, hogy mivel jószerével csak zsidó kereskedők vannak, ha egy

keresztény szombaton meghal, nem lehet neki halotti ruhát vásárolni, mert szombat lévén,

a boltok zárva vannak.651

A zsidóságnak a kereskedelemben való nagyarányú jelenléte tény, de amint a céhek

monopóliumát a fejlődés akadályának tekintő uradalom is látta, tevékenységük a város és

környéke kereskedelmének fejlődésére jótékony hatással volt. Nagy forgalmuk

munkalehetőséget jelentett a pápai és a környékbeli fuvarosoknak is. 1795-ben a

szomszédos Kéttornyúlakon élő Küszögi György fuvarost Preisach Jakab pápai kereskedő

a zalai vásárokra szállítandó áru fuvarozására fogadta fel.652

1815-ben Bán Mihály

alsómajorbéli fuvaros panaszt tett a város előtt Grünfeld Salamon feleségére, hogy a

kanizsai fuvarra vonatkozó megegyezésüket nem tartotta be. Állítása szerint az asszony 22

648

KOMORÓCZY 2012. I. 741. 649

MOL P 1216 capsa 64. nr. 265/75. 1816. október 24-i levél. 650

VeML IV.1.b 125/1825. június 13. 651

Uo. Más esetben éppen a nyitva tartásra panaszkodnak. 1853 Pünkösdjén az utcai felügyelő 13 zsidó

boltot talált nyitva, a közbotrány okozásáért a boltosokat fejenként 2 pengőforintra büntették, mely összeget a

városi szegénypénztárba kellett befizetni. VeML V.42.a 435/1853. május 21. 652

VeML V.2.a 2/1795. június 20.

143

vég szűrposztó elszállítására fogadta fel, amiért 48 forintban állapodtak meg. A fuvar

napján azonban kiderült, hogy ennél több, összesen 29 szűrt kell elszállítania Kanizsára.

Miután ráállt, ott Grünfeld rá akarta venni, hogy 10 mázsányi portékáját szállítsa haza

Pápára, de mivel erről korábban nem volt megállapodásuk, ő csak 4 mázsa árut hozott

haza, amely fuvar árát követelte az asszonyon a városi tanács előtt.653

A zsidó kereskedők tevékenysége versenyhelyzetet teremtett és szűkítette a

keresztény kereskedők lehetőségeit, de csődjeik mégsem álltak közvetlen összefüggésben a

zsidó kereskedők nagy számával, hiszen azok között ugyanolyan arányban fordult elő

csőd.

A piacon történő árusításért helypénzt kellett fizetni. Az 1760–70-es években évi 2

forint ellenében lehetett megváltani az árusító helyet.654

A városba érkező idegen zsidók is

tarthattak fenn engedéllyel vásári sátrat egész évben. Az örökös szerződéseket követően

ennek díja már a várost illette.655

Az idegen kereskedők értelemszerűen nagyobb összeget

fizettek a sátorhelyért, mint a helybeliek, akik viszont a sátruk helyének előnyössége

szerint tartoztak különböző díjjal. A 19. század elején a piaci kereskedés nagy részét is már

zsidók bonyolították. A városi jegyzőkönyvek gyakori piaci vonatkozású bejegyzéseiben

többnyire zsidó kereskedők szerepelnek, és folyamatosak a városnál és a vármegyei

hatóság előtt tett panaszok a keresztény kereskedők kiszorításáról.

A piaci rend fenntartása érdekében a vásárbírák656

1802-ben pontosan előírták,

hogy a piactéren a kereskedők milyen sorrendben állítsák fel sátraikat: „a Három Rózsa

előtt Spitz Márton, Stern Ábrahám, Pek Salamon; a Gróf Casimir háza előtt a kapun innét

a Rózsa felől Takács Simon, Schwartz Márton, Salamon Ábrahám, Teveli Mózes;

ugyanazon ház előtt a kapun túl Salamon kompaktor, Izsák Salamon, Salamon kompaktor

fia, irhás József pántlikás, és a többi következő pántlikás zsidók, mely sor- és rendtartást,

hogy tovább is a sátorokkal vásárbíró urak observáltassák, nékiek meghagyatik.”657

„ […]

a gyolcsos tótok pedig ezután az asztalosok eleibe rendeltetnek, hogy az országút a

sátoroktól megmentessék, s szabaddá tétessék és a sátorok által ne rongáltasson, úgy

senkinek, aki sátort csináland, meg nem fog engedtetni, hogy a földet fölvágja és liggassa

vagy pedig likjait bécsinálatlan hagyja.”658

A kedvező piaci hely megszerzésének

igyekezete folyamatosan vitát okozott a keresztény és a zsidó kereskedők között egyaránt.

1818-ban Gold József, Eisler Jakab és Baron Mózes kereskedők sikertelenül tiltakoztak az

ellen, hogy a betegsége miatt évekig – az egyébként számára engedélyezett helyen – sátrat

nem állító Pek Mátyás a heti és országos vásáron újra felállítsa sátrát. A vásárbírák, akik

közül az egyik Fischer Leopold helyi zsidó volt, maguk jelölték ki Pek sátra számára a

helyet.659

A város a vitás ügyek kapcsán többször mind a zsidó, mind a keresztény

kereskedőknek megtiltotta, hogy egyénenként több sátrat állítsanak fel.660

A piaci sátrakat

az 1820-as években a város építtette, így azokat is meg kellett váltani a hellyel együtt.661

653

VeML V.2.a 441/1815. december 16. 654

Philippus Lebl 1769–1774 között minden évben bérelt piaci helyet. VeML XI. 602. b. Diarium 57., 491. 655

Deutsch Jónás felpéci zsidó 1815-ben évi 100 forintot fizetett a Vásárálláson felállított sátráért. VeML

V.2.a 286/1815. július 29. 656

Tevékenységükről lásd: HUDI 1995a. 56–58. 657

VeML V.2.a 307/1802. szeptember 11. 658

VeML V.2.a 279/1802. augusztus 21. 659

VeML V.2.a 247/1818. július 4., 252/1818. július 11., 324/1818. október 10. 660

VeML V.2.a 252/1818. július 11. 1822-ben Tóth Mihály, Paty János és Görög György aprólékosáru-

kereskedőket utasították erre. Uo. 5/1822. január 3. 661

1826-ban Fellner Dávid fakereskedőtől vásárolnak faanyagot erre a célra. VeML V.2.a 528/1826.

szeptember 16. Krausz Májer 1823-ban a várta (őr) ház mellett álló városi sátorért 50 váltóforintot fizetett

egy évre. Uo. 184/1823. május 10., 373/1823. október 4. A sátrat 1834-ben is bérelte, amikor a város

felszólította, hogy az építmény rossz állapota miatt adja át a sátrat a városnak, hogy felújíthassák. Uo.

43/1834. január 15.

144

A városi kereskedők és kézművesek alkotta városi magisztrátus – ha időnként panaszt is

emelt – tudomásul vette a zsidó kereskedők városi túlsúlyát. Akárcsak korábban az

uradalom, az immár haszonvételeket bíró város is – a gyakori konfliktusok ellenére –

többször került gazdasági érdekközösségbe a zsidó lakossággal, amelynek tevékenységéből

profitált. A letelepedési engedéllyel rendelkező, több éve a városban működő és

kiszámítható tevékenységet folytató zsidó kereskedők közösen léptek fel a várossal az

idegen, vagy engedély nélkül tevékenykedő versenytársakkal szemben. Ez természetes

folyamatnak tekinthető, amelyben a közösségi hovatartozás ritkán játszott szerepet. Ennek

megfelelően számos esetben találkozunk a közös érdekeit együttesen védő zsidó kereskedő

és városi hatóság szigorú közös fellépésével. 1841. júliusában Fischer Márkus, a Csóka

vendégfogadó haszonbérlője a vásárban bort áruló asszonyt vett észre, ami a város

jogainak megsértését jelentette. Fischer a helyszínen úgymond megzálogoltatta, azaz

megbüntette az asszonyt, de kérte a várost, hogy szigorúbb büntetést rójon ki a jogsértőre.

A város a Fischer által kirótt 12 váltóforintnyi büntetés egyharmadát meghagyta a

feljelentőnek, az összeg kétharmadát pedig befizettette a város regálé pénztárába.662

Zsidók és keresztény kereskedők egyaránt megpróbálták kijátszani a szabályokat a

nagyobb jövedelem érdekében. A zsidók elleni panasz már csak túlsúlyuk miatt is több

volt. A hetipiac nyitása előtti felvásárlást a városi szabályok ismételten megtiltották,

kimondva, hogy nyári időszakban 9 óra előtt, téli időszakban pedig 10 óra előtt gabonát

vagy más élelmiszert felvásárolni nem szabad.663

1795-ben Schwarzbart Lebl pápai

kereskedő panaszt tett Hevner János vásárbíró ellen, mivel azt a 30 mérő zabot, amit a

hetivásárban vett, lefoglalta, lehordatta a padlásáról és visszavitette a piacra, majd szidni

kezdte és jüdischer Hundsel-nek nevezte. A vásárbíró intézkedését jogtalannak vélte, mert

nem pálinkafőzésre vette a gabonát, azonban a város helyben hagyta az intézkedést.664

40

évvel később a probléma változatlanul fennállt és ismét intézkedésre késztette a várost: „A

zsidóság által gyakorolni szokott azon káros visszaélés, hogy a heti vásárokban a gabonát

s egyéb élelembéli szereket a zsidók előre lefoglalják, megveszik s többnyire azokon az

idevaló publikum nyomattatásával nyerekednek, sőt a gabonás kocsiknak a városon kívül

elébe mennek, a rajtok lévő jószágot megveszik s a kocsikat egyenesen lakásaihoz járatván,

a rajtuk lévőt magukhoz takarítják, s ezáltal egyrészről a házi szükségre venni kívánó

helybéli publikumot szükséggel nyomorítják, más részről pedig az árus piacnak így

álutakon való kikerülése által a városi piac árendásnak is nem kevés aggodalmat és kárt

okoznak, a helybéli kereszténységnek méltó neheztelését felingerelvén, ennek

megszüntetésére az elmúlt időkben divatozó azon szokás, hogy tudniillik a helybéli

publikum a maga házi szükségeire elegendőt szerezhessen és a kereskedők nyerekedő

vágya miatt szükséget ne lásson.”665

A pápai kereskedők érdekeit a hetivásárokon az idegen kereskedőkkel szemben is

gyakran meg kellett védeni. Ezt a kereskedés módjának szabályozásával igyekeztek elérni.

A városi dohánykereskedők kérésére az idegenből érkező dohányárusoknak a városi tanács

megtiltotta, hogy fontban vagy előre kimérve árusítsák a dohányt, mivel ez az adózó városi

polgárok kizárólagos joga volt.666

Végezetül egy több szempontból is figyelemre méltó esetet őrzött meg a városi

jegyzőkönyv 1802-ből. A győri harmincad hivatalon keresztül 264 font cukrot és 100 font

kávét tartalmazó lepecsételt küldemény érkezett Pápára Hartmann Juli részére, aki az árut

662

VeML V.2.a 559/1841. július 24., 618/1841. augusztus 28. 663

Szombathelyen érvényben lévő hasonló szabályozásról lásd: TILCSIK 2009. 61–62., Ö. KOVÁCS 1985.

263. 664

VeML V.2.a 5/1795. október 24. 665

VeML V.2.a 664/1834. augusztus 30. 666

VeML V.2.a 2/1794. november 15.

145

nyomban felbontotta, holott azt csak a városi hatóságok jelenlétében tehette volna meg.

Ezért a küldeményt neki kézbesítő kereskedőlegények feljelentést tettek ellene a városi

tanácsnál, amely 31 forint 8 krajcárra büntette az asszonyt, akit – aznap „Schabeß” lévén –

másnapra idéztek a tanács elé a pénz lefizetése végett.667

HÁZALÁS

Bár nemcsak közülük kerültek ki, a közvélekedésben mégis sajátosan zsidó

szakmaként tartották számon a házalást (Hausieren). A házról-házra járó kereskedés e

formájának kialakulásában a zsidók letelepedési nehézségei játszottak szerepet. Hiszen

ahol nem rendelkeztek letelepedési engedéllyel, ott boltot sem nyithattak, így

megélhetésük érdekében más kereskedési formára kényszerültek. Jellemzőnek mondható,

hogy ott, ahol a nagybirtokokon a terménykereskedelmet bonyolító, felvásárló zsidók

letelepedtek, a kiskereskedelmet is igyekeztek megszerezni, amelynek bonyolítására

szegényebb zsidókat alkalmaztak.668

Ezek a zsidók ünnepnapjaik és szombat kivételével

egyfolytában járták az uradalmak falvait, városi házait és a hátukon cipelt, vagy szekérrel

szállított portékájukat kínálták, illetve árut cseréltek vagy vásároltak. Nagy

mozgékonyságuk miatt, és mivel bármivel kereskedtek, amit nekik kínáltak, vagy amire

csak vevőt találtak, nagy versenyt jelentettek a városi kereskedők számára. Emiatt a házaló

kereskedőket a vásárok idejére gyakran eltiltották a kereskedéstől.669

1815-ben a város a

kínált áru fajtája szerint szabályozta a házalást Pápán. Ezek a szabályok elsősorban az

idegenből érkező házalókra vonatkoztak. Azok a házalók, akik olyan kézműves terméket

kínáltak, amelynek nem volt céhe Pápán, az év során csak egy országos vásár ideje alatt

házalhattak. Ez a szabály nem vonatkozott a cseh üveget kínálókra. Olyan áruval,

amilyennel a helyi kereskedők is rendelkeztek, csak meghatározott időpontokban lehetett

kereskedni. Így a kucséberek670

– akik korábban korlátozás nélkül járhatták a várost –

ezután negyedévente csak két hétig kereskedhettek, társaságonként egy fő. Az örökös

tartományokból érkező posztókereskedők, valamint a kartoncsipkét, gyolcsot, vagy ún.

Schnidvar-t árusítók a városban csak öt napig házalhattak, külföldről behozott bőrrel vagy

vasáruval pedig csak 2 napig.671

1827-ben összeírták a pápai házalókat és ócskásokat (Tändler). A 11 családfő közül négy a

feleségével együtt folytatta a kereskedést.672

Egy évvel később az országos összeírásban 17

667

VeML V.2.a 295/1802. szeptember 4. 668

KOMORÓCZY 2012. I. 748–749. 669

1822-ben a városi jegyzőkönyvben megjegyezték, hogy vásárok idején a vidéki bugyros zsidóknak

emberemlékezet óta tilos a kereskedés. Az 1828-as összeírás szerint pedig Eisler Jakab pápai zsidó éppen a

vásárok idején folytatott házaló kereskedelmet. 670

Nyakba akasztott kosárral, illetve tálcával járó, sorsolásos alapon bazárárut árusító kereskedő. A név

eredetileg a krajnai (Szlovénia) Gottschee völgy vidékéről kirajzó alkalmi vándorkereskedőkre utal, akik

elsősorban déligyümölcsöt és játékholmit árusítottak. 671

VeML V.2.a 290/1815. július 31. A bőrrel kereskedő házalók ilyen nagyarányú korlátozása Pápa város

bőrpiacának lennebb ismertetendő jellemzőivel függ össze. A házaló kereskedelem korlátozásával a városi

kereskedők helyzetének védelme volt a cél, és a szabályozásban ismét tetten érhető a város és az uradalom

gazdasági érdekütközése. A város ugyanis kikötötte, hogy mivel a házaló kereskedők többsége az uradalmi

vendégfogadókban szokott megszállni, emiatt a város jövedelmektől esik el, addig ne kapjanak szállást, míg

a városi hatóság előtt be nem jelentkeznek és adataikat a város nyilvántartásba nem veszi. 672

VeML IV.1.b 457/1828. február 4. „Verzeugniß der Namen von die hierbefindlich Wohnenden, nemlich

die so genanten Hausirer, wie folgt, eben auch die so genanten Tändler: Pápai Adam Steiner, Bernat Feifer,

Markus Baumgarten und dessen Weib Rikel, Rezy Stern, Löbl Rösenberger und Weib, Moyses Rosenberger,

Marton Krausz, Filip Bachrich, Löbl Pinkóczy und Weib, Sándor Berger, Michael Schwartz und Weib Fáni

Prászki. Pápa, den 6-te August 1827. Moyses Polllack Beglaubter der Izraelitisen Gemeinde in Papa in

Namen der Gemeinde-Vorsteher.”

146

házaló kereskedőt vettek számba Pápán, akik közül hat saját szekerével vagy lovaival

szállította az áruját.673

A piaci és boltos kereskedők elsősorban a helyi kereskedelmet bonyolították. Az

összeírások statikus adatai azonban – tapasztalataink szerint – nem tükrözik megfelelően

az összeírt kereskedők tényleges tevékenységét. Egyéb források alapján általánosan

jellemzőnek mondható, hogy a kereskedők többsége többféle jövedelemszerző

tevékenységet folytatott. Általában a haszonvételek bérleménye, vagy a kézműves

foglalkozás párosult kereskedéssel. Emellett a bolti vagy piaci kereskedők többsége

beszerzései révén adott esetben távolsági kereskedelmet is folytatott. Így a pápai zsidó

összeírásokban egyenletesen kisszámú tőzsér mellett – ugyan kisebb mennyiséget mozgató

– távolsági kereskedelemben a kalmárok is szerepet kaptak.674

1828-ban a három zsidó tőzsér közül az egyik nagy mennyiségben külföldre

kereskedett borral, a másik külföldi manufaktúratermékeket forgalmazott (fabricantis

extraregnantis), a harmadik – mint fentebb írtuk – városi boltot is bérelt és itallal

kereskedett. A 41 zsidó kalmár igen sokféle árut forgalmazott. Köztük a pántlikások (10

fő) és a bőrkereskedők (8 fő) voltak a legtöbben, de kereskedtek még ócskavassal (antiquis

ferramentis)l, liszttel, gyapjúval, zöldséggel, tollúval, dohánnyal, cukorral, kávéval, grízzel

és olajjal.675

Az ilyen típusú áruk beszerzése távolsági beszerzést feltételez, amely után az

árut a városban adták el.

A részletesen is elemzésre kerülő 1848-as zsidó összeírás kereskedőkre vonatkozó

adatai a zsidó kereskedőréteg továbbra is jelentős dominanciáját mutatják a városban. A

kereső népesség 46,7%-át kitevő kereskedőréteg közt legtöbben a házalók és a hajhászok

(árufelhajtók) voltak, őket követték a lisztkereskedők, illetve a boltosok.

Érdekes, hogy 1848-ban mindössze egy rongyszedőt és két rongyászlegényt írtak össze.

Más forrásokból azonban tudjuk, hogy a vármegye területén, különösen Pápán nagy

mennyiségű gyűjtött rongy cserélt gazdát. A szegényebb rongyszedők nemcsak Veszprém,

hanem Somogy, Baranya, Zala, Fehér és Tolna megye területén is gyűjtötték a rongyot,

tőlük pedig a pápai nagykereskedők vásárolták fel, akik Sopronba és az ausztriai

Franzenstahl-i papírmalomba vitték tovább. Az 1828-as vármegyei kimutatás szerint

Pápáról évente 800–1000 mázsa rongyot vittek ki.676

A rongykereskedés minden bizonnyal

nem szűnt meg, Pápa korabeli papírmalma (igali malom) révén továbbra is kivette részét a

rongykereskedésből, azonban a technológiai váltás miatt a forgalom csökkent a negyvenes

évekre.677

Ebben az időszakban a rongykereskedelem bonyolítói a szomszédos

Homokbödöge községben élő zsidók voltak, akik közt 1848-ban 16 rongykereskedőt írtak

össze.678

GABONA- ÉS LISZTKERESKEDÉS

A terményfelvásárló zsidó kereskedők uradalmi megjelenése a 18. század első

felében meginduló és egyre kiterjedtebbé váló majorsági gazdálkodás szükségszerű

velejárója volt. A befogadott és letelepített zsidó kereskedők kapcsolataik révén piachoz

673

Az egy évvel korábban számba vett házalók közül mindössze 2 fő maradt változatlanul házaló. További

négy beazonosítható személy közül kettőnek boltja volt. 674

Mint ahogy a fogalomhasználat, úgy a kategorizálás is bizonytalan az összeírásokban. A pápai zsidók

esetében az összeírások többsége a quaestor megnevezést használja a kalmárokra, míg a mercator

megnevezést a tőzsérekre. Egyedül 1828-ban alkalmazzák helyesen, azaz fordítva a fogalmakat. A

fogalomhasználat és a kategóriákba sorolás városonként változhatott aszerint, hogy az összeírók hogyan

értelmezték az utasításokat. EPERJESSY 1990. 58–60. 675

VeML XV.15 1828. évi regnicolaris összeírás. 676

VeML IV.1.b 274/1828. február 4. 677

KONCZ 1987. 18–19. 678

VeML IV.1.h Homokbödöge község zsidó lakosságának összeírása, 1848.

147

juttatták a földesúri birtokokon megtermett gabonát. A közvetítő kereskedőkön kívül a

falvakban bérlőként lakó zsidók és a városi pálinkaházat bérlők is többnyire saját

pálinkafőzéshez vásároltak gabonát, abból is a gyengébb minőséget.679

Ugyanis a

gabonatermés betakarítása előtt a gabonafelvásárlásra kötött szerződések ellenére az

uradalom nem engedte, hogy kisebb termés esetén a jó minőségű gabonát pálinkafőzés

céljára felvásárolják.

Az uradalmi gabonatermés nagy felvásárlói a tehetős pápai gabona- és

lisztkereskedők voltak. Ők – megszerezve az uradalmi gabonafelvásárlás monopóliumát –

egyben azt is vállalták, hogy mástól addig nem vásárolnak, míg az uradalom birtokain

megtermett gabona el nem fogy. A földesúr így biztosította magának a piacot.680

Mellettük

feltűntek a Dunántúl más városaiban, néhány esetben Bécsben tevékenykedő gazdag zsidó

kereskedők is. A pápai zsidók gabonakereskedelemben vitt monopol helyzetét egy 1823-

ban kelt pápai kereskedőtársasági beadvány is nehezményezte.681

1770-ből van rá adatunk, hogy „törökországi”682

kereskedő érdeklődött az uradalmi

gabona áráról „innend a Dunáig teendő által tevésével együtt”, nyilván felvásárlás

szándékával.683

A forrásokban található utalások szerint mindenféle, az uradalomban

megtermett gabonára kötöttek üzletet. 1760-ban nagyobb mennyiségű zabot,684

1777-ben

pedig egy zsidó az egész kukoricatermés felvásárlására tett ajánlatot, 1 forintot ígérve

pozsonyi mérőnként. 300 forintot kívánt előlegként letenni, de a prefektus csak annyi

kukoricát lett volna hajlandó eladni, amennyinek az árát kifizeti.685

Az volt a legkedvezőbb, amikor egy uradalom a teljes éves gabonatermésre

szerződést tudott kötni egy kereskedővel. Neuman Ábrahám 1815-ben nem a pápai, hanem

a Festeticsek tolnai uradalmában vásárolt fel nagy mennyiségű gabonát, amelyért 45000

váltóforint előleget fizetett.686

Fia, Neuman Salamon serfőző 1841 elején 30000

váltóforintért felvásárolta a pápa–ugod–devecseri uradalom teljes előző évi

gabonatermését, leszámítva belőle a konvenciósoknak járó és a tavaszi vetéshez szükséges

részt. A szerződésben foglaltak szerint Neuman a gabonát az uradalmi raktárakban tarthatta

mindaddig, míg el tudta szállítani, s ehhez kulcsot is kapott. A számadóknak a vételáron

fölül minden átvett mérőnyi gabona után 1 ezüst krajcárt kellett fizetnie.687

Előfordult, hogy egy megkötött megállapodás meghiúsult a kereskedő időközben

bekövetkezett fizetésképtelensége miatt. Ilyenkor arra törekedtek, hogy mielőbb másik

vevőt találjanak és a betervezett bevételhez hozzájussanak. 1794-ben egy Fischbach nevű

(valószínűleg idegen) kereskedő 2000 mérő gabonát kötött le mérőnként 29 garasért,

azonban nem tudott fizetni. A prefektus ezért megtiltotta neki, hogy elszállítsa a gabonát,

és engedélyezte, hogy a gabonát valaki másnak eladják.688

679

MOL P 1216 capsa 64. nr. 266. 1814. november 23-i levél. Baron József pápai pálinkaház bérlő 1814-ben

200 mérő búzát kért pálinkafőzéshez. A gyengébb minőségű termésből a következő pénteki piacon érvényes

áron adtak neki gabonát. 680

MOL P 1216 capsa 66. nr. 44. 1800. aug. 27. a régens a prefektushoz: „A Spitzer zsidónak csak akkor nem

szabad a szerződéséhez képest máshol gabonát vásárolni, amidőn az uraság nékie adhat. Most az uraság

neki nem adhat, így tehát provideáljon magának ahonnan lehet…” 681

VeML V.2.a 514/1823. december 20. 682

Azaz a török birodalom területéről, a Dunától délre fekfő részekről érkező kereskedő. 683

VeML XI.602.b. capsa 51. nr. 2. 1770. március 28-i levél. A későbbi bejegyzés szerint az érdeklődő

kereskedőt elutasították. 684

MOL P 1216 capsa 51. nr. 1. 1760. február 13-i levél. 685

MOL P 1216 capsa 51. nr. 3. Nem ismert, hogy végül megkötötték-e a szerződést. 686

MOL P 234 Scrinium III. nr. 1750. 687

VeML XI.602.b Levélmásolati könyv töredéke, 1841. 88. pont. 37–38. A három uradalomrészből

összesen 4868 mérő búzát, 3340 mérő rozst, 3226 mérő árpát, 1887 mérő zabot és 400 mérő kukoricát

vásárolt. 688

MOL P 1216 capsa 51. nr. 6. 1794. március 27-i levél.

148

Az igen jövedelmező lisztkereskedést Pápán kizárólag zsidó kereskedők tartották

kezükben. 1828-ban négy kereskedő nagyobb tételben, 11 pedig boltban kereskedett

liszttel. 1848-ban pedig már 32 zsidó lisztkereskedő volt Pápán. Ez a réteg már tehetősebb

volt, kereskedése folytatásához valamicske tőkével is rendelkeznie kellett. Tevékenységük

folytán gyakran ellentétbe kerültek a molnárcéhvel. 1831-ben a céh a vármegyéhez fordult,

panaszolván, hogy egyes zsidó kereskedők becsapják vásárlóikat, ugyanis a búzalisztet

árpaliszttel keverik és azt tiszta búzalisztként adják el, vagy a lisztet más megyéből hozzák

be. A céhbeli molnárok közt is akadt olyan, aki árpát őrölt a zsidóknak, őket rendszabásuk

értelmében meg is büntették. Azonban a zsidók úgy jártak túl a molnárok eszén, hogy a

búzát még őrletés előtt árpával keverték. A vármegye súlyos büntetés terhe mellett

megtiltotta a vegyes gabona őrlését és árusítását.689

Ugyanebben az évben egy másik

esetben is a zsidó lisztkereskedőkkel szövetkező molnárok ellen tett panaszt a pápai

molnárcéh, súlyos büntetést kérve rájuk a vármegyétől. A céh állítása szerint egyes

molnárok, akik a zsidó lisztkereskedőkkel kapcsolatban állnak, a törvényes áron alul,

kialkudott készpénzért őröltek gabonát, vagy eltekintettek a vám megfizetésétől csakhogy

a nagy mennyiségű gabonával kereskedő zsidók náluk őröltessenek. A vármegye a nem

nemes molnárokra 15 pálcaütést, a nemesekre 12 ezüstforint büntetést helyezett

kilátásba.690

A fenti példából is nyilvánvaló, hogy az együttélés legalább annyiszor vonta

érdekközösségbe a zsidóságot a helyi társadalommal, ahányszor érdekeik ütközését idézte

elő.

GUBACSKERESKEDELEM

A pápai uradalom egyik legkelendőbb árucikkének számított az erdőgazdálkodás

melléktermékének tekinthető gubacs. A bőrcserzéshez használt fontos alapanyagot zsidó

kereskedők vitték az ausztriai piacokra.691

A termés összegyűjtését falusi zsidók bérelték,

akik közt az uradalom felosztotta az erdős területeket, így azok egy-egy erdőrészben

található gubacs begyűjtésére szerződtek. A tőkével rendelkező zsidók pedig a gubacs

felvásárlását, elszállítását és értékesítését bonyolították. Az 1781-es számadásból tudjuk,

hogy Jacob Salamon gyimóti és Israel Hirschl gyömörei zsidók együtt bérelték ki a

szerecsenyi és mórichidai erdőben termett gubacsot évi 100 forintért. A gyimóti zsidó ezen

kívül a csóti erdőben megtermett gubacsszedést is kibérelte. A pápai Kis Dávid a kupi és

nagygannai erdők mellett a Devecser környéki erdőkben megtermett gubacsra is

szerződött.692

1786-ban az uradalom erdeiben megteremni remélt gubacs teljes

mennyiségére 1200 rajnai forint értékben egy idegen zsidóval szerződött a prefektus, aki

1000 forint előleget le is fizetett.693

Az ezt követő időszak uradalmi iratainak hiánya miatt mindössze a 19. század

második évtizedéből van gubacsra vonatkozó adatunk. Ennek ellenére a közbeeső és az ezt

követő évtizedekben is feltételezhetően fontos uradalmi bevételi forrás volt a gubacs.

Az 1810-es évek végén hosszan elhúzódó, bonyodalmas vita folyt az uradalmi tiszt és egy

Scheu694

nevezetű kőszegi zsidó kereskedő között, akivel hat évre szerződtek az uradalmi

689

VeML IV.1.b 715/1831. április 18. A vármegyei közgyűlés elé az alábbi zsidó kereskedőket idézték be:

Springer Izsák, Kálmán Májer, Krausz Elkán, Krausz Joel, Biringer Mátyás, Sziesz Rafael, Neumann Löbl,

Weisz Bernát, Klein Májer, König Áron, Schlesinger Jakab, Pinschof Sámuel, Bonhard Jakab, Beck Mátyás,

Stern Ábrahám, Stern Salamon, Gold Löbl, Beck Salamon, Goldschmidt Ábrahám, Neumann Sámuel. 690

VeML IV.1.b 1450/1832. június 4. 691

TILCSIK 2003. 115–117, 128. TILCSIK 2009. 165. 692

DREKK Rationes 154., 166. 693

MOL P 1216 capsa 51. nr. 5. 1786. július 20. 694

Minden bizonnyal Schey Mózesről van szó, aki az 1780-as évek közepén Lakompakról Kőszegre

költözött és ott kiterjedt kereskedést folytatott. A Schey család egészen a 19. század közepéig meghatározó

szerepet vitt a város gazdasági életében. Schey Mózes öt fia terménykereskedő, illetve bérlő volt, akik

149

gubacstermésre, amit nagy mennyisége miatt 1818-ban részben a bencés rendház padlásán,

részben Pálfy Lászlónál tároltak. Scheu, és az ügyletbe később bekapcsolódó fia is,

többször késlekedett a gubacs árának lefizetésével, ami miatt a régens perrel fenyegette

meg őket, és kilátásba helyezte, hogy másnak fogja eladni a gubacsot. 1819-ben 500 köböl

gubacsért 4000 konvenciós forinttal tartozott, amivel ismét késlekedett. Nemfizetés esetére

a kormányzó régens Kőszeg város tanácsa elé citálásával fenyegette a zsidó kereskedőt.695

A pápai kereskedők adott esetben nem csak a pápai uradalmi erdőkben termett gubacsot

vásárolták fel és értékesítették tovább. Akárcsak a hamuzsírfőzés esetében, a pápai

uradalomtól távolabb eső területek termésére is szerződtek. Neuman Ábrahám, aki

tőkeerejénél fogva képes volt mindig a hasznot igérő üzletbe fektetni pénzét, 1811-ben a

tihanyi apátsági uradalom teljes gubacstermését felvásárolta 4162 váltóforint értékben. A

termést, összesen 867 pozsonyi mérő gubacsot a balatonudvari, a balatonfüredi, az aszófői

és az endrédi lakosok szállították Pápára.696

ÉLŐÁLLATKERESKEDELEM

A fennmaradt számadások szerint az uradalom minden birtokán folyt állattartás. A

falusi juhászok minden évben fizettek cenzust az uradalmi pénztárba. Elsősorban birkát és

szarvasmarhát tartottak. A kereskedelmi szerződések többnyire göbölyőkre, hízott

marhákra vonatkoznak. Ezekben általában előre megállapodtak a kereskedőkkel a

meghatározott számú állat felvásárlásáról. A megvásárolt állatok ellátásáról elszállításukig

a kereskedőnek kellett gondoskodni.697

A 18. század utolsó éveiben több éven keresztül az

imént említett Scheu nevű – akkor rajkai illetőségű – zsidó és fia vásárolták fel az uradalmi

majorokban nevelt hízott marhát. 1784-ben a prefektus örömmel írta urának, hogy a

korábbi évhez képest drágábban, darabját 24 forintért sikerült eladnia 20 legyengült marhát

egy zsidónak, amelyek a telet nem vészelték volna át.698

A következő korszakban ez a

terület is egyre inkább a zsidó kereskedők kezébe került. Nagy mennyiségben kötöttek le

előre és vásároltak állatot a pápai mészárosok is. Általános volt, hogy a mészárosok

rendelkeztek saját legelővel a városban, vagy béreltek a levágásra szánt állatok számára. A

magát több területen kipróbáló Baron József pápai pálinkafőző 1802-ben 1700 forintért

egy egész bivalygulyát vásárolt az uradalomtól és a következő években is rendszeres

felvásárló volt.699

Az uradalom arra törekedett, hogy az adott évi állatmennyiségre előre

megállapodjon, s ha már üzletet kötött egy kereskedővel, elérje az állatok mielőbbi

elszállítását, hogy a tartásukról ne kelljen tovább gondoskodnia. Az alkudozásokra

vonatkozó adatok az 1800-as évek elején arra utalnak, hogy a jószágokat a legtöbbet ígérő

kereskedőnek adták el akkor is, ha korábban másnak tettek ígéretet. A pápai mészárosok

rendszerint a felvásárló zsidókkal álltak versenyben.700

egészen a Dél-Dunántúl megyéiig kiterjedő kereskedést folytattak. A család az 1850-es évektől Ausztriába,

főként Bécsbe tette át tevékenységét és a birodalmi székhelyen futott be a nemesség megszerzéséig ívelő

karriert. SÖPTEI 2010. 24–27. A család kereskedelmi tevékenységét és egyéb ügyleteit említi még: Ö.

KOVÁCS 1985. 256. HARSÁNYI 1974. 83. passim, TILCSIK 2010. 44., KAPOSI 2009. 91. MCCAGG 1985. 390–

391. 695

MOL P 1216 capsa 64. nr. 266, 267. 1817. augusztus 25–1819. november 15. között folytatott levelezés. 696

VeML XII. 4. d. Fasc. I. nr. 69. 697

MOL P 1216 capsa 62. nr. 173. 1804-ben a prefektus arra utasította a felvásárló Neuman nevű zsidót,

gondoskodjon róla, „hogy az göbölyők moslék nélkül ne legyenek.” 698

MOL P 1216 capsa 51. nr. 5. 1784. október 31. 699

MOL P 1216 66. nr. 44. (1802), capsa 62. nr. 175. 1812. február 24-i és 1815. október 1-i levél. 700

MOL P 1216 capsa 62. nr. 173. „Minekelőtte az pápai mészárosok jelentették volna magukat az göbölyők

iránt, a rajkai zsidó, akiről az úr komám ír, volt nálam és evvel effective párjáért minden kiverés nélkül 308

forintban megalkudtam, úgy mindazonáltal, hogy a jövő szombaton, legfeljebb vasárnap köteles legyen az

ökröket átvenni, legalább két heti tartástól megmenekülünk. A bécsiek csak a tavalyi mód szerint akartak

volna alkuban ereszkedni, az idevalók pedig csak Húsvét után akarták volna átalvenni. Nem kételkedem, a

150

BŐR- ÉS GYAPJÚKERESKEDELEM

A nyersbőr iránti kereslet már a 17. században jelentkezett. A nagybirtokokon a

felvásárlást és a szállítást már ekkor elsősorban zsidó kereskedők bonyolították. A

nagybirtokok mellett a céhes mesterek is keresletet támasztottak. Mivel azonban nem volt

forgatható szabad tőkéjük, nem tudták felvenni a versenyt a felvásárlókkal szemben, ezért

arra kényszerültek, hogy a felvásárló kereskedőktől, az általuk megszabott áron

vásároljanak bőrt. A korszak tipikus konfliktusának tekinthető a bőrkereskedő zsidó és a

bőrfeldolgozó céhes mester konfliktusa.701

A helyzet megoldását a kormányzat abban látta,

ha a zsidó kereskedőket eltiltja a bőr felvásárlásától. 1736-ban két rendeletet is kiadtak a

felvásárlás szabályozásáról. Az első megtiltotta a zsidó kereskedőknek, hogy országos

vásárok idején kívül cserzetlen nyersbőrt felvásároljanak. Pár hónappal később – enyhítve

a szigorú rendelkezésen – előzetes engedélyhez kötötték a felvásárlást.702

Az 1736-os összeírásból ismert tizenegy Pápán lakó családfő közül négy

nyersbőrrel kereskedett.703

Már az 1734-es uradalmi számadásban is szerepel Mathias

Hirschl, aki ekkor kecskebőröket vásárolt.704

A hagyományosan zsidó szakmának számító

dögbőr705

kereskedés a veszprémi egyházmegyei birtokok esetében is szinte kizárólag a

zsidó kereskedők kezében volt.706

Az uradalmakkal kapcsolatban álló bőrkereskedők nagy

tőkeerővel rendelkező kereskedők voltak, akik nemcsak a helyi, hanem a távolabbi

uradalmakban elhullott állatok bőrére is előre szerződést kötöttek.707

Az 1770-es években egy Lebl Fülöp nevű pápai zsidó kereskedő szerződött az uradalmi

majorban nevelt állatok bőrére. Több évre előre szerződésben megállapított 40 dénárt

fizetett egy juh bőréért. 1772-ben az uradalom nórápi, gyömörei és kovácsi majorjából 91

juh bőrét vásárolta fel.708

Tevékenysége hosszabb távra szólt és meghatározó volt az

uradalom gazdaságában, hiszen egy évtized múlva is ott találjuk a tőle származó

bevételeket az uradalmi számadásokban.709

A gyér adatok miatt nem tudjuk folyamatosan végigkövetni a bőr- és gyapjúkereskedelem

pápai (uradalmi) jellemzőit. Azonban a 1780-a évek elejéről fennmaradt összeírások,

valamint az 1828. és 1848. évi két összeírás adataiból benyomást szerezhetünk a pápai

zsidók e téren játszott szerepéről.

rajkai zsidó szombaton fogja magát ez assignatiómmal jelenteni. Akart itt előpénzt leadni, de nem

acceptáltam semmit is és így az egész árát tartozik ott letenni.” A kormányzó régens utasította a prefektust,

hogy ha a zsidó mégsem jelentkezne, akkor a göbölyőket adják a mészárosoknak. 701

NAGY 1985. 506–509. 702

MZsO III. 729., 733.; VeML IV.1.a 5/1736. április 9., 7/1736. május 25. 703

MZsO VII. 622–625. Mathias Hirschl, Abraham Hirschl, egy másik Mathias Hirschl és David Wolf. 704

MOL P 1216 capsa 56. nr. 14. 705

A betegségben, balesetben elhullott állatok bőre. A vágóhídi, mészárszéki nyersbőrre nem vonatkozik a

megnevezés. 706

Az 1736-os országos zsidó összeírás szerint a Veszprémben lakó három zsidó családfő közül kettő

nyersbőrrel kereskedett. A püspöki joghatóság alatt álló Jacobus Lebl és Michael Samuel neve mellett a

következő bejegyzés olvasható: “Exercet quæstum cum pellibus non elaboratis.” MZsO VII. 618–619. 707

Neuman Ábrahám pápai zsidót az 1820-as években a veszprémi káptalan birtokain összegyűjtött bőrök

legnagyobb felvásárlói közt találjuk. Jakab 2010b. 237. A bőr- és gyapjú – nem ritkán spekulációs célzatú –

felvásárlása nagyarányú kereskedelmi tőkéhez juttatta az azt kezükben tartó zsidó kereskedőket, akik ezáltal

gyakran tetemes vagyonra tettek szert. A kecskeméti zsidó kereskedők éltették a környék gyapjú- és

bőrkeresletét, tevékenységüket éppen ezért nem korlátozták. Ö. KOVÁCS 1987. 31., 35–36. 708

VeML XI. 602.b Diarium 1773. évi bevételek. 493. Lebl Fülöp a számadások szerint 1781-ben is

bőrfelvásárlásra szerződött az uradalommal. DREKK Rationes 9. 709

DREKK Rationes. 124. Ebben az évben a báránybőrt ifj. Ribjánszky József vásárolta meg, és a gyapjúra

sem zsidó szerződött.

151

1779 márciusában óriási tűzvész pusztított Pápa belvárosában, amely okozója

nevéről Rimay-tűzként maradt meg a városi emlékezetben.710

Majd ezt követően

szeptemberben újabb tűzvész pusztított. Az óriási károkat okozó tüzek nyomában

összeírták a kárt szenvedett lakosságot és az elszenvedett károk mértékét. Mivel a pápai

zsidók a nagy veszteségeik miatt a türelmi adó fizetése alól mentességet kértek, őket a

vármegyei hatóságok külön összeírták.711

Közülük összesen 13 bőr-, illetve

gyapjúkereskedő vagy bőrrel dolgozó kézműves szenvedett kárt. A nagy mennyiségű

nyersanyag arra utal, hogy a kereskedők a házukban tárolták nyersanyagaikat és

árucikkeiket. A házaikon és ingóságaikon fölül az elégett bőrök értéke 25523 forint, a

gyapjú értéke 405 forint volt. A pontos kimutatás óriási bőrkészletek felhalmozásáról

tanúskodik. Az összes kár egyharmadát Lebl Jónás szenvedte el, akinél 1284 darab fekete

báránybőr, 500 fehér báránybőr, 100 darab törökországi bőr, 60 darab fehér hasi bőr és 48

rókabőr volt raktáron. A bőrök mellett 27 mázsa gyapjú és nagyobb mennyiségű elkészült

irha is elégett. 1782-ben újabb pusztító tűz volt a Belsővárosban. A tűz fészke az Ispotály

utcában volt. Az előző tűzkárban is nagy károkat szenvedett Herschl József házában 100

birkabőr és 2 mázsa gyapjú veszett kárba, a tőle két házra lakó Jakab Leopold házában

pedig 200 birkabőr és további 2 mázsa gyapjú vált a lángok martalékává.712

A nagy károk ellenére a bőrkereskedelem továbbra is fontos helyet foglalt el a pápai zsidók

gazdasági tevékenységében. Az 1828-as országos összeírás szerint Pápán 9 zsidó

bőrkereskedő és 3 gyapjú kereskedő volt. Utóbbiak közül egyik a pesti vásárban

kereskedett a gyapjúval, a másik kettő pedig bőrrel is kereskedett. 1848-ra a zsidók

lélekszámának növekedésével, a gyapjú- és a bőrkereskedők száma is megnőtt, ekkor 10,

illetve 14 fő volt.713

A bőr iránti nagy kereslet egészen korszakunk végéig jellemző volt, sok

bőrkereskedő meg tudott élni a városban. Ez összefüggésben állt a jelentős pápai irhás ipar

nyersanyagszükségletével.

Mint fentebb utaltunk rá, a nagyszámú bőrkereskedő tevékenysége folyamatos

konfliktusokat generált a céhekkel, illetve a céhes mesterekkel.

TEXTILKERESKEDELEM

A mozgékonyabb zsidó kereskedők forgalmazták a textilárut is, hiszen

korszakunkban – különösen a finom textiláru esetében – Magyarország behozatalra

kényszerült, elsősorban az örökös tartományokból. A magyarországi kereskedők főként a

bécsi zsidó nagykereskedőktől vásárolták az országba szállítandó textilárut.

Pápán már a 18. század második felében megjelentek a zsidó rőfösök. Az uradalmi hajdúk

egyenruhájához szükséges posztót és szövetet a 18. század második felében több éven

keresztül Preisach Mózes pápai zsidótól vásárolta az uradalom.714

A francia háborúk idején

az uradalom által kiállított insurgens katonák egyenruhájának elkészítéséhez Hegedűs

Ferenc nagykereskedő mellett a pápai Moses Lebl Hartmann, Hartmann Benjamin,

Salamon Kraus és Lebenfeld Ádám zsidóktól vásároltak nagy mennyiségű vásznat és

posztót.715

710

KAPOSSY 1905. 81. 711

MOL C 43. F. 2. nr. 226. 1781. november 26. 712

MOL P 1216 capsa 54. nr. 37. 713

VeML IV.1.h Összeírás. 714

Évente általában 10–17 forint értékben, amely kb. 10–15 rőf árának felelt meg. VeML XI. 602. b. Diarium

46., 303., 484. 1781-ben Benjamin Simon zsidótól vásároltak posztót. DREKK Rationes 201. 715

MOL P 1216 capsa 63. nr. 14. Az uradalom által kiállított insurgens katonák felszereléséről szóló

számadás. 1797. december 12.

152

A 19. század első felében a pápai piacon jelentős mennyiségű rőfös áru cserélt

gazdát. Egy Herzfeld Simon nevű pápai kereskedő716

, akinek a városban rőfös boltja is

volt, fuvarosaival rendszeresen szállított rőfös árut Pápára, és itt máshonnan érkező

rőföskereskedőknek adta tovább a textileket. Nagyszámú segédet is tartott, üzletét fiai

folytatták, akik később elköltözködtek Bécsbe.717

1848-ban Pápán 19 rőföskereskedő

működött, köztük Herzfeld 70 éves özvegye is.718

A rőfösök a kereskedők legtehetősebb

rétegét alkották. A jól működő és nagy jövedelmet biztosító textiláru forgalmazás a

megalakuló első cégek alapját jelentették, amelyeket tulajdonosaik fiaikra is tovább

örökíthettek.

1840-től a váltótörvény és a kereskedelmet szabályozó törvény a törvényhatóságok

részére további jogosítványokat adott a kebelükben élő kereskedők tevékenységének

ellenőrzésére. A kereskedés szabályozására hozott 1840:16. tc. kötelezővé tette a

kereskedés törvényhatóságnál történő bejegyzését, amely ellenőrizhette az üzletvitelt. A

városi tanács hitelesítette a számviteli főkönyvet (Hauptbuch) és a könyvelést (Journal,

Contobuch). A Pápa város által 1841–1861 között vezetett nyilvántartás a negyvenes

évekből három cégszerűen működő vállalkozásra vonatkozóan is megőrzött adatokat.

1841-ben Hirschler Samu pápai rőfös kereskedő „A Magyar Királynál” nevű rőfös

kereskedése bejegyzését kérte a tanácstól és egyben hitelesíttette 600 oldalas számviteli- és

kereskedő könyvét is. Ugyanebben az évben az 1817 óta Pápán lakó Szauer Ábrahám a

többszörös vállalkozó „Sz. A. s fiai rőfös kereskedés az Arany Csillaghoz” nevű cégét

jegyeztette be. 1845-ben egy Singer E. I. és Társa nevezetű, közelebbről nem ismert cég is

működött Pápán.719

A fennmaradt uradalmi gazdasági iratok alapján elsorolt példák annak a

folyamatnak a kezdetét és kibontakozását mutatják, amely a zsidóság uradalmakban történt

megjelenésétől a meghatározó gazdasági tényezővé válásáig húzódott. Az uradalmi

majorsági gazdálkodás kibontakozásával párhuzamosan jelent meg a kisebb-nagyobb

mennyiségű tőkével rendelkező és azt közvetlenül befektetni hajlandó zsidóság, amely

azért válhatott az uradalmak elsődleges terményfelvásárlójává és a haszonvételek

bérlőjévé, mert ezek közvetlen földesúri kezelésbe vételekor és végig a 19. század

közepéig – a feudális kötöttségek miatt – elsősorban ő rendelkezett forgatható pénztőkével.

Bácskai Vera kutatásai alapján tudjuk, hogy Pápa piaci vonzáskörzete a szomszédos

városok, elsősorban Veszprém és Győr piacéihoz képest kisebb volt. Ugyanakkor az

uradalom terményeinek logisztikai központjaként jelentős forgalmat bonyolított. Az

uradalomban megtermelt áru jelentős része az uradalom központjában, saját piacán cserélt

gazdát. Ez a koncentráció is magyarázhatja a zsidóság nagyszámú és folyamatos

megtelepedését. Az uradalom gazdasági, földrajzi adottságai, a földesúri gazdálkodói

szemlélet és az országos gazdasági folyamatok kifejezetten kedvező konstellációt hoztak

létre a megtelepülő zsidóság uradalmon belüli komoly gazdasági tényezővé válásához,

legyen az nagy volumenű kereskedelem vagy kicsi, de rendszeres jövedelmet biztosító

falusi bérlemény.

II. 5. 2. 6. IPAR

A zsidók aránya a kézműves szakmákban korszakunkban jóval alulmaradt a

kereskedelemben tevékenykedő hitsorsosaik arányával szemben. A haszonbérleteknél

tárgyalt pálinkafőzést vagy hamuzsírgyártást leszámítva, néhány példától eltekintve a pápai

716

Valószínűleg azonos az 1815-ben cégért ütő Herzfeld Simon személyével. 717

LŐVY 1901 718

VeML IV.1.h Összeírás, 57. sz. háztartás 719

VeML V.2 Kereskedőbejegyzések könyve, 1841–1861.

153

zsidó iparosok többsége céhen kívüli kézműves foglalkozást űzött. Pápán a letelepedési

engedéllyel rendelkezők bármilyen mesterséget folytathattak az év minden napján azzal a

kikötéssel, hogy figyelemmel kell lenniük a katolikus ünnepekre.720

A bizonytalan helyzete

miatt rugalmas szakmaváltásra berendezkedett zsidóság – különösen a korai időszakban –

gyakran felváltva űzte a kereskedést, a kézműves tevékenységet vagy valamilyen

haszonvétel bérlését és üzemeltetését. A 19. századra már valamelyest megszilárdultak a

keretek, és a megélhetést többnyire egy-egy keresettípus önmagában biztosította, miközben

a kézművesek kereskedése továbbra is jellemzőnek mondható. A speciális szakértelmet és

nagyobb beruházást igénylő szakmák esetében viszont ritkán fordul elő a

tevékenységtípusok váltakoztatása. Az első pápai zsidókra vonatkozó adataink is ezt a

megállapítást támasztják alá. A kereskedők általában valami haszonvételt is béreltek,

miközben a vászonfestéssel foglalkozó Philippus Marcus kizárólag mesterségéből élt.721

A zsidó kézművesek többsége kereskedelemmel is foglalkozott és tekintve, hogy

céhszabályok nem kötötték, olyan termékeket is forgalomba hoztak, melyeket nem ők

állítottak elő. Így ugyanazt az árut olcsóbban tudták adni céhbeli társaiknál. A

konkurenciát jelentő városi zsidó kézműveseket a céhek igyekeztek távol tartani

mesterségüktől, ezért nem vették fel őket a céhekbe. Pápán a katolikus mestereket tömörítő

céhek még a protestáns mesterek felvételtől is elzárkóztak, tehát a zsidók előtt vallási

különbségből fakadó akadályok is álltak. A katolikus mesterek által alkotott céhek zsidó

mesterekkel szembeni előjogait és kvázi hatósági jellegét számos esetben tapasztalni lehet,

amikor a város vagy az uradalom a hozzá folyamodó zsidó kézművesek ügyében a céhek

véleményét kérte.

Helytartótanácsi rendelet értelmében, ha egy zsidó kézműves alkalmas volt rá

(letöltötte a vándorlási időt, az előírt remeket elkészítette) be kellett venni a helyi céhbe. A

céhek azonban általában elzárkóztak ez elől, vagy ha mégis engedték őket belépni (például

Óbudán, Máramarosszigeten), akkor általában megtiltották nekik legény vagy inas

tartását.722

Az 1805-ben kidolgozott, de csak 1813-tól hatályos központi céhszabályok

megengedték, hogy a zsidó kézművesek, akár magukban, akár legények segítségével

űzhetik szakmájukat, taníthatják legényeiket, és ha a mesterek elérik a megfelelő számot,

alapíthatnak saját céhet. Önálló zsidó céhalakítási kísérlet több városban is volt, azonban

ezek általában a helytartótanács vagy a vármegye ellenállásán megbuktak.723

A zsidók

céhekbeli befogadásáról, vagy iparűzésük engedélyezéséről („befugter” jog) inkább csak

1840 után beszélhetünk, amikor a törvény lehetővé tette, hogy a letelepedési joggal

rendelkező zsidók egyedül vagy legényeikkel űzzék meserségüket. A céhek még ezután is

igyekeztek korlátozni a zsidók versenyét, akiket nem tekintettek teljes jogú mestereknek.724

Pápán egyedül a zsidó szabók esetében tudunk arról, hogy céhet kívántak alapítani.

A népes szakmát alkotó szabók éppen létszámukra hivatkozva kérték 1834-ben a

vármegyét, segítse céhalapítási szándékukban őket, mert anélkül nem tudják megbüntetni a

„hibás” mestereket, nem tudják a legényeiket vándorlásra kötelezni. Hivatkoztak a

helytartótanács 1805. évi rendeletére, hogy ha valamely településen a zsidó mesterek

száma annyira megnövekszik, hogy képesek céhet létrehozni és fenntartani, a királytól

720

MOL C 43 F. 3. nr.13. 1781. „per totum annum libere exercent opificia demptis diebus festivis per

romano catholicos observari solitis.” 721

MZsO VII. 624–625. 722

EPERJESSY 1967. 126. 723

Kivételnek, ezért jelentősnek tekinthető a miskolci zsidó ún. sorcéh megalakítása 1836-ban, amely

többféle mesterséget űző iparost tömörített, saját céhszabályzat alapján, céhmester vezetésével működött, és

földesúri, valamint vármegyei jóváhagyást is szerzett. Azonban királyi céhprivilégiumot nem kapott. SÓS

[1941] 188–189. LUPOVITCH 2007. 126–127. 724

MOL P 1216 capsa 64. nr. 129. EPERJESSY 1967. 132. A zsidó kézművesek fokozatos emancipációjáról

Pest város példáján lásd: DÓKA 1994b. 76–77., 79.

154

nyert artikulusoknak megfelelően alapíthatnak céhet.725

1834-ben 29 szabót neveztek meg

a zsidók, akik legényt és inast tartanak, közülük 11-en németszabók, 15-en magyar, azaz

pruszlikszabók, 3-an sapkások voltak. Szükségük lett volna az érdekvédelemre, mert –

mint fogalmaztak – nem tudták megvédeni magukat azoktól a jött-ment kézművesektől,

akik letelepedtek a városban és anélkül űzték a mesterségüket, hogy remekeltek volna.726

Az uradalom is támogatta a zsidó szabók céhalapítási törekvését. A vármegye – bár elvben

támogatta – mégis kifogást emelt, mivel a pápai szabók közül egy sem remekelt. Ezért

utasította őket, hogy a földesúr, mint főcéhmester felügyeletével, céhbiztos és 2–3

keresztény mester jelenlétében remekeljenek, ezután kérni fogja a céhalapítási engedélyt és

az artikulusokat a helytartótanácstól. A zsidókat azonban a pápai szabó céh nem engedte

remekelni, mivel nem voltak céhtagok.727

A kilátástalan helyzetre egyelőre nem találtak

megoldást, de pár év múlva, 1837-ben a magyar szabócéh jegyzőkönyvébe feljegyezték,

hogy a céh attól kezdve izraelita mestereket is felvesz soraiba.728

A 10 aláíró zsidó szabó

vállalta, hogy egy uradalmi biztos jelenlétében elkészíti a remeket. Vállalták továbbá, hogy

miután a céh beiktatja őket, elismerik a keresztény céhmester hatóságát és nem alakítanak

önálló zsidó céhet. Ez nyilvánvaló kompromisszum volt, amely a magyar szabócéh

számára a zsidó szabók tevékenységének felügyeletét tette lehetővé. Megállapodtak, hogy

ha a zsidó legény által készített remeket mind a zsidó mester, mind a céhmester

megfelelőnek ítéli, akkor köteles lesz a legény számára letelepedést kérni az uradalomtól.

Zsidók inast csak három mester jelenlétében fogadhatnak és szabadíthatnak fel, ezek –

akárcsak a legények – kizárólag zsidók lehetnek. Megtiltották, hogy egymástól legényt

vagy inast átcsábítsanak magukhoz. Részt vehettek a céhgyűléseken. Kikötötték, hogy

zsidó szabólegény elköltözése a céhmester tudtával történjen. A zsidó szabók maguk közül

atyamestert választhattak, aki a városba érkező legény számára meghatározott rend szerint

kirendelte a mestert.729

A szabók esete azonban Pápán is kivételnek számított. Korszakunkban mindvégig

jellemzőnek mondható a céhek tiltakozása a zsidó kézművesek működése ellen. Ez

ráadásul nem nevezhető pápai jelenségnek. Minden városban, ahol zsidó kézművesek

nagyobb számban dolgoztak, a városi jegyzőkönyvek az ellenük foganatosítandó fellépést

sürgető bejegyzésekkel vannak teli. Tiffenbach Mihály pápai bádogosmester a vármegyei

közgyűlés előtt kérelmezte, hogy a városban az Eperjesi család szabad telkén élő és

mesterségét űző zsidó bádogost mindaddig tiltsa el a munkától, míg saját jogon be nem áll

a céhbe.730

A francia háborúk idején a városba beszállásolt katonaság ellátása nagy terheket

rótt a lakosságra, ugyanakkor a kézművesek és az élelmiszerrel kereskedők számára

jövedelmet is hoztak. 1806-ban egy Ignác nevezetű pápai zsidó a városban felállított

725

„Judæi seu ad propriam manum, seu ad scitis sodalibus judæis, opificia exercere, et juvenes suos artem

edocere poterunt, donec numerus eorum sufficiens fuerit, ut inter se contubernia erigere possint.” VeML

IV.1.b 1681/1834. szeptember 11. 726

Jól látható, hogy a zsidó közösségen belül is előállt az a probléma, hogy a kontárok versenye rontja a

céhet ugyan nem alkotó, de a város kézművesiparában régóta résztvevő, valamilyen érdekközösséget alkotó,

letelepedett zsidó kézművesek piaci esélyeit. Más tekintetben is előfordult, hogy a tehetősebb, már esetleg

több generáció óta Pápán élő zsidóság óvakodott attól, hogy saját jövevény, szegény hitsorsosait befogadja. 727

VeML IV.1.b 1681/1834. szeptember 11. 728

LDM TA 69. 169. 1. A pápai szabó céh megegyezése a pápai zsidó férfi és nőiszabókkal. Pápa, 1837.

szeptember 29. 729

A szerződésben szereplő mesterek: Gold Zsigmond férfi- és női szabó, Heinrich Neumann úriszabó,

Herman Gold férfiszabó, Selig Grünbaum férfiszabó, Augstein Leopold férfiszabó, Klein Dávid férfiszabó,

Baron Salamon úriszabó, Kohn Rudoph férfi- és nőiszabó, Grünfeld Samuel úriszabó, N[…] Hofer

férfiszabó. 730

VeML IV.1.b 1912/1832. augusztus 21. Nem ismert, hogy a zsidó bádogos céhbe való felvétele nem

ütközött volna-e akadályokba.

155

katonai kórház részére 43 szalmazsákot varrt, amiért jutalmul a városi pénztár kisebb

összegű pénzt utalt ki neki.731

A háború alatt a zsidó pékek a császári csapatok részére

20537 adag kenyeret sütöttek vármegyei parancsra, amihez a lisztet egyesek csak hitelből

tudták biztosítani, ezért kérték az elmaradt ellentételezést.732

Mint utaltunk rá, a 18. század első felében a gyertya- és szappankészítők Pápán kizárólag

zsidók voltak. Ez összefüggött azzal, hogy a faggyúkereskedelmet többnyire zsidók

bonyolították.

A zsidók által űzött kézműves szakmákról az összeírások tájékoztatnak. 1736-ban

az összeírt 11 pápai zsidó családfő között mindössze egy kézművest találunk, a

vászonfestő Philippus Marcust. A zsidó kézművesek által űzött szakmákról következő

adatunk csak 1781-ből van. Ekkor a 11 kézműves közül 4 szabó, 2 irhás, 2 hentes volt,

továbbá volt még egy pék, egy bőr- és egy tollúfeldolgozó.733

Az 1828-as országos

összeírás idején Pápán már 9 szakmában 26 kézműves mestert írtak össze, akik közül 11

összesen 14 segéddel dolgozott, és szintén 11 volt azok száma, akik az évnek csak

bizonyos időszakában dolgoztak. A szakmákat illetően erre az időszakra is jellemző a

szabók túlsúlya (10 mester és 10 segéd). A második legnépesebb szakmát a tímárok

alkották (6 mester és 2 segéd), volt két üveges, továbbá 1–1 hentes, varga, szappanos,

csapó stb. Húsz évvel később a pápai zsidók már jóval többféle szakmát űztek. A speciális

szakmák mellett a városi céhes mesterségek többsége is megtalálható a zsidók körében.

Ekkor már a mesterek többsége legényt vagy inasst tartott. Összesen 29 kézműves

szakmában 123 mester és 125 legény dolgozott.734

Az adatok a pápai zsidók teljes szakmai

emancipálódását mutatják a kézművesiparban.

Végezetül szólnunk kell egy nagyobb léptékű ipari vállalkozásról is. Az 1800-as

évek elején szerteágazó kereskedelmi és bérlői tevékenysége miatt a forrásokban gyakran

előforduló Neuman Ábrahám – szemmel láthatóan – minden alkalmat megragadott, hogy

jövedelmeit növelje, illetve újabb és újabb, jövedelemmel kecsegtető ügyletekbe fektesse.

Rendszeres adósságügyei azt jelzik, hogy számításai nem mindig teljesültek, vagy éppen

amiatt keletkeztek tartozásai, mert jövedelmeit azonnal befektette, örökösen forgatta. 1815-

ben ipari vállalkozásba kezdett: 20 évre szerződést kötött a Bakonybél melletti

Somhegypusztán indítandó üveghuta működtetésére. Ehhez 1816 júliusában 500 forintért

megvásárolta a pénzeskúti huta bérlőjének, Vernhardt Józsefnek a halálával hátramaradt

eszközöket.735

A huta épületei mellett lakóházak, műhelyek, raktár, istálló is a bérlemény

részét képezték. A házakban a hutában dolgozó munkások és családjaik laktak. A

szerződés értelmében Neuman volt köteles kitermeltetni a fát a megállapított 132 holdnyi

erdőben, évente 1000 öllel, amiért összesen 5000 forintot fizetett az Esterházyaknak. A

bérleményhez hús- és bormérési jog is társult további évi 300 forint lefizetése mellett,

valamint a huta körüli lakóházak közül kilencet is Neuman bérelt, és kamatot fizetett a

használt épületek becsült értéke után is. Az éves bérlet így valamivel több, mint 7000 forint

volt. A huta éves forgalmát 40000 forintra becsülték.736

A jól jövedelmező üveggyártás

ellenére Neuman folyamatosan tartozott a kialkudott bérleti díjjal. A szerződést 1820-ban

megújították és az árenda árát is átszámították konvenciós értékre, „jó pénzre”. A

szerződés értelmében az üveggyártáshoz használatos hamuzsír alapanyag megszerzésére

731

VeML V.2.a 371/1806. október 25. 732

VeML IV.1.b 243/1807. március 7. 733

MOL P 1216 C 43 F. 3. nr. 13. 734

VeML IV.1.h. Összeírás. Csak néhány ezek közül: aranyműves, bádogos, ernyőkészítő, gombkötő, irhás,

kenyérsütő, könyvkötő, mészáros, nyereggyártó, olajkészítő, pálinkafőző, pék, pipás, pántlikás, sapkás,

szabó, szappanos, szűcs, varga stb. 735

VeML IV.1.a 552/1819. március 15. 736

ÉRI 1966. 161.

156

már nem kellett az ugodi és az iharkúti erdőt is bérelje, erre a somhegyi erdőt használhatta.

A szerződés módosításakor Neuman még a korábban megvásárolt szekerek és lovak árával

is tartozott az uradalomnak. 1820 márciusában 5 évre elosztott részletfizetésben állapodtak

meg.737

Pár hét múlva azonban Neuman úgy döntött, hogy 10000 pengőforint értékű pápai

házát felajánlja az uradalomnak, így a tartozása levonásával még pénzhez is jutott. A házat

azonban nem kellett teljesen feladja, ugyanis az uradalom évi 600 pengőforint bér fejében

megengedte, hogy továbbra is a házban maradjon.738

Neuman 1819-ben a helytartótanácstól a céhekhez hasonló privilégiumot kapott, amelynek

értelmében üzemében legényeket és inasokat tarthatott, felszabadíthatta őket, és a hutában

készült üvegárut saját üzletében árulhatta, továbbá használhatta a császári sasos címert.

Ekkor a „fabrika” 100 embernek adott kenyeret.739

A bérletet Neuman Ábrahám halála

után valószínűleg fiai vették át. 1828-ban Neuman Salamon üveggyáros nevével

találkozunk egy elbocsátó levélen.740

Őt 1848-ban Pápán mint gyárost írták össze.

Valószínűleg a fia lehetett az 1817 körül született ifjabb Neuman Herman, aki 1848-ban

üvegkereskedő volt. Egy másik Neuman nevű gyáros, Fülöp talán társa volt Salamonnak a

somhegyi huta működtetésében.741

A huta mintegy 45 éven át termelt, 1859-ben fejezte be

működését.

737

MOL P 1216 capsa 64. nr. 265/3. 1820. március 2. 738

Uo. capsa 64. nr. 265/13. 1820. április 23. “Végképpen már reá unván azon ezer alkalmatlanságra,

amelyet Naiman Ábrahám okozott, ezektül szabadulni, más részről tovább is iránta kegyelemmel viseltetni

kívánván” az uradalom elfogadta az ajánlatot. 739

VeML IV.1.a 159/1819. január 18., 58/1819. december 4. 740

ÉRI 1966. 162. 741

VeML IV.1.h Összeírás.

157

II. 6. AZ 1848. ÉVI ZSIDÓ ÖSSZEÍRÁS

II. 6. 1. AZ ÖSSZEÍRÁS INDÍTÉKAI

Már a 18. századvégi népesség-összeírások esetében is egyik alapvető szempont

volt, hogy ezek pontos adataikkal a migrációs folyamatok kézben tartását szolgálják. Ezért

fontos volt az újonnan érkezők mozgásának dokumentálása, akiket az állandó lakhellyel

rendelkező, a közjó szempontjából hasznosnak tekintett népességtől megkülönböztetnek, a

társadalomra terhet rovó koldus, csavargó, közterhet nem viselő zsidó népességgel

együtt.742

Pápán a letelepedésre jelentkező zsidók kérelmének megvizsgálásakor a

döntésnél ez már eleve szempont volt. Sem az uradalom, sem a város, sem maga a zsidó

közösség nem kívánt keresettel nem rendelkező, vagy kétes keresetű egyéneket befogadni.

Az ilyen megtelepedni szándékozók a közösség integrációs esélyeit csökkentették, hiszen

annak létszáma nagyjából társadalmi közmegegyezés szerint alakult, az uradalom, a városi

hatóságok döntésétől függött. Az ellenőrizhetetlen, ezért pontos létszámukban nem ismert

városi betelepülők mind a városi, mind a vallási közösség számára terhet jelentettek,

ráadásul a folyamatosan kialkudott egyensúlyi helyzetben állandó konfliktusforrásként

jelentek meg. Ezek a konfliktusok elsősorban a (gazdasági) érdeksérelmekből következő

panaszokban nyilvánultak meg, melyek megoldása a rendi korszak idején a védelmet

nyújtó földesúri hatóság közbejöttével történt. Az 1840:29. tc. által a zsidóság számára

garantált szélesebb jogok elsősorban a céhes és kereskedő városi polgárság számára

fokozódó versenyhelyzetet teremtettek, amelyben a zsidók mint „betolakodó idegenek”

álltak szembe velük. A rendi korszak végén a zsidóságot illetően a földesúr nyújtotta

védelem megszűnt, s ez a társadalmi feszültségek felszínre törésével párhuzamosan a rájuk

irányuló indulatok megnyilvánulásával is együtt járt. Az 1848 tavaszán az ország jó

néhány zsidók által nagyobb számban lakott városában kitört megmozdulásban a városi

polgárság a törvény által biztosított szabad megtelepedési jog érvénytelenítését és a

letelepedett zsidók kiűzését követelte. A városokban engedély nélkül megtelepedett zsidók

közül sokakat kontárkodással és adófizetés megkerülésével vádoltak, gyakran nem

alaptalanul. A konfliktusok megoldását az új hatalom az 1840:29. törvénycikkben foglaltak

betartásának megvizsgálásával, az esetleges visszaélések feltárásával kívánta elérni. Ennek

pontos meghatározása érdekében a zsidó lakosság összeírását rendelték el, amelynek

segítségével megvizsgálták az adott településre érvényes lakhatási jogukat.

Az országos zsidó összeírás közvetlen előzménye a pesti zsidók összeírásának

elrendelése volt 1848. április 22-én, miután a zavargások felerősödésével a pesti polgárság

már az 1838 óta a városban megtelepedett zsidók kiűzését is követelte. A Batthyány-

kormány kinyilvánította, hogy akik az 1840. évi törvény előírásai szerint telepedtek le a

városban, azokat nem lehet jogaiktól megfosztani, azokkal szemben azonban, akik

megszegték azt, alkalmazni kell a törvény szigorú előírásait.743

Ennek következményeként

megtiltották a lakhatási engedéllyel nem rendelkező zsidók befogadását, majd elrendelték a

házról-házra történő összeírást, egyben a lakhatási jog megvizsgálását.744

A zsidók ellen országszerte folytatódó városi zavargások miatt Szemere Bertalan

belügyminiszter május 13-án kelt rendeletével kiterjesztette az összeírást az egész

országra, a vármegyéket utasítva arra, hogy két hónapon belül hajtsák végre. A cél az

1840. évi 29. törvénycikkben foglalt lakhatási jog érvényesülése volt, azaz a lakhatási

742

ŐRI 2003. 102. 743

KOMORÓCZY 2012. I. 1143. 744

Az összeírás megvizsgálása után a pesti zsidók mindössze 2%-áról állapították meg, hogy nem volt

lakhatási joga. KOMORÓCZY 2012. I. 1144.

158

engedélyek felülvizsgálata, amelynek figyelembevételével kívántak intézkedéseket hozni a

zsidó lakosságra nézve.745

A forradalom napjaiban a megye városaiban, Pápán és Veszprémben is voltak

zsidóellenes zavargások. Pápán karhatalom bevetésének kilátásba helyezésével

akadályozták meg a zsidó lakosság tettleges kiűzését.746

A városban 1848 március végén

ugyanis a főként kézművesek által irányított közvélemény a zsidók városból való

eltávolítását követelte, ám a város és az uradalom nem volt hajlandó a letelepedési

engedéllyel ugyan nem rendelkező, de már több éve itt élő zsidókat sem kiutasítani a

városból. Április végén egyesek berontottak a tehetősebb zsidók házaiba és elvették

fegyvereiket. A városba kirendelt miniszteri biztos a lakhatási engedéllyel rendelkezőket

törvényi oltalom alá vette.

Az országosan elrendelt összeírást Veszprém megyében is nyomban megkezdték a

hatóságok. A vármegye a területén található valamennyi zsidó közösség összeírását

elrendelte. A leiratot a vármegyei közgyűlés tárgyalta és utasította járási szolgabíráit a

rendelet végrehajtására. Az összeíró bizottságok a belügyminiszteri rendelettel

összhangban folytatták le az összeírást. A pápai zsidók összeírását a járási főszolgabíró,

egy esküdt, a pápai zsidó község jegyzője, valamint a város polgármestere és jegyzője írta

alá 1848. június 30-án.747

II. 6. 2. A FORRÁS

A pápai zsidóságról készült 1848. évi összeírásra úgy tekintünk, mint a közösség

betelepülésétől induló fejlődése rendi korszakbeli végpontjának dokumentumára. Az

összeírás – véleményünk szerint – az eddigi fejezetekben bemutatott folyamat

végeredményét tükrözi. Az összeírás a betelepülés, a befogadó uradalom nyújtotta

életlehetőségek, a befogadó városi környezet viselkedése, viszonyulása, az ezek

függvényében kialakult gazdasági munkamegosztás, majd az ezekből fakadó

életlehetőségek révén kialakult társadalmi szerkezet 1848. évi metszetét adja. A bő egy

évszázadon át tartó, fejlődésnek tekinthető folyamat 1848 után sem zárult le, hanem a

társadalmi berendezkedés megváltozásával és a polgári korszak beköszöntével átalakulva

zajlott tovább. Az új korszak a rendi keretek felszámolásával az addig földesúri hatalom

alatt álló pápai zsidóság életében is változásokat hozott. Ezért az 1848 utáni időszakot a

pápai zsidók esetében is új korszaknak tekintve, úgy véljük, hogy az éppen zajló

össztársadalmi változások közepette rögzített összeírást is tekinthetjük a vizsgált

korszakunkat lezáró állapotnak. Azok a törvényi és gazdasági keretek, amelyek a közösség

létrejöttét és növekedését lehetővé tették, 1848 áprilisában megszűntek. Az összeírás a

közösség aktuális állapotáról ad metszetet. Ennek elemzésével a pápai zsidók 1848. évi

társadalmi, gazdasági, demográfiai és egyéb jellemzőit rögzíthetjük. Az előző fejezetekben

azt kívántuk bemutatni, hogy az összeírást megelőző 100 éves időszakban milyen

folyamatok érvényesültek, melyek voltak azok az együttható tényezők, amelyek az 1848-ra

kialakult állapothoz vezettek. Milyen jogi, gazdasági, népesedési tényezők játszottak

szerepet egy ilyen nagy létszámú közösség létrejöttében? Ezen tényezők közül részletesen

745

Ilyenekre az év során nem került sor. Az összeírások eredményei nem igazolták azt a feltételezést , amire a

zsidóellenes megmozdulások hivatkoztak, hogy ti. nagyszámú idegen, külföldi zsidó szivárgott volna be a

városokba 1840 után. HARASZTI 1999. 198. 746

A zavargásokra lásd: HUDI 1984a. 373–374. A belügyminiszteri utasítás szövegét kiadta: NÉMETH 2002.

177–178. 747

VeML IV.1.h Összeírás. Aláírók: Szakonyi Lajos járási főszolgabíró, Horváth Ignác járási esküdt, Villax

Antal polgármester, Könnye Ferenc városi főjegyző, Slosz Salamon zsidó községi jegyző.

159

vizsgáltuk azokat a külső hatásokat, amelyek a 18. század elején a nagyobb arányú

bevándorlást elindították, majd azokat, amelyek lehetővé tették a Pápa városi és uradalmi

megtelepedést. Ezután megvizsgáltuk a létrejött zsidó közösség életét meghatározó

országos és uradalmi, illetve városi kereteket, a zsidók rendi társadalmon kívül eső

helyzetét az uradalmi és városi joghatóság vonatkozásában. Bemutattuk a kialakult

közösség belső társadalmi jellemzőit, majd gazdasági lehetőségeiket és az ezek által

meghatározott gazdasági tevékenységüket. A megismerhető folyamatok összefoglalásánál

csak utaltunk az 1848-as összeírásból kinyerhető megfelelő adatokra, azokat a forrás

összetett volta és adatgazdagsága miatt részletesen a következőkben elemezzük. Célunk a

pápai zsidó közösség komplex vizsgálata, a közösség szerveződésének, működésének

feltárása volt az elérhető legteljesebb forrásanyag bevonásával és elemzésével. Itt

megkísérlünk még közelebb kerülni a közösséget alkotó egyes családokhoz és az azokat

alkotó egyénekhez.

Az összeírás adatait az imént felsorolt elemzési szempontoknak megfelelően

vizsgáljuk, és ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel: kik alkotják a közösséget, honnan

jöttek, mi a megélhetésük alapja, milyen szerepet visznek a város gazdasági életében,

közösségükre milyen társadalmi rétegzettség jellemző? Ezen túlmenően – a forrás

jellegéből következően – lehetőségünk van a közösség háztartás- és családszerkezetének

vizsgálatára, a népesség demográfiai jellemzőinek bemutatására is.

A zsidók 1848-ban történt számbavétele országosan egy speciális lélekösszeírást

eredményezett. Az összeírás céljából következett, hogy az adott településen, így Pápán is

igyekezett a teljes zsidó népességet számba venni. Az engedély nélkül a városban élő, vagy

a nem pápai illetőségű, ideiglenesen a városban tartózkodó (pl. iparos legény) zsidó

lakosok összeírása minden korábbi, bármilyen célból (pl. adókivetés, népszámlálás) készült

összeíráshoz képest szélesebb körű és teljesebb adatsort eredményezett. Míg korábban a

türelmi adó megállapítása céljából készült összeírásokból az extraneusok és az ún.

indigenák kimaradtak, most éppen ezek pontos számának a megállapítása volt a cél úgy,

hogy az engedéllyel itt lakó és állandó lakos zsidókat is összeírták. Ezért az összeírás – a

lélekösszeírásokhoz hasonlóan – az állónépesség mellett a migráns, mozgó elemeket is

tartalmazza: a városban tanuló fiúkat, vándor iparos legényeket stb. tehát a teljes jelenlévő

népességet.

Az összeírás rendkívüli volta miatt a felvett adatok is némileg más megközelítést

tükröznek, mint a korábbi összeírásoké. Ezért a táblázat rovatai a megszokott népesség-

összeírásoktól és az adóösszeírások rovataitól is eltérnek, ugyanakkor – követve azok

évtizedeken keresztül kialakult módszertanát – az összeírás alapegységének a háztartást

tekintik. Hasonlóan az 1770-es években induló kamarai, majd országos lélekösszeíráshoz,

a háztartások minden tagját számba vették, háztartás (familia) alatt a családfővel egy

kenyéren élő teljes háznépet értve: családtagok és a velük élő nem házas rokont, illetve

szolgaszemélyzetet, alkalmazottat is. Ezek a háztartások azonban nem voltak állandó

egységek, hanem folyamatosan változtak, ezért az itt vizsgált háztartások tartalmát maga a

forrás határozza meg.748

Az összeírás táblázatát a belügyminiszteri rendeletben meghatározott rovatok

szerint készítették el.749

Az alapegység a zsidó háztartás volt. Minden háztartás kapott egy

számot, az azon belül élő személyeket azonban sem a családon belül egyenként, sem

folytatólagosan nem jelölték meg számokkal. Minden háztartás esetében felvették a

háztartásfő vagy családfő nevét, majd hozzá viszonyítva, megállapítva és megjelölve a vele

748

POZSGAI 2001 749

A mellékelt mintának köszönhetően az egyes vármegyék felmérései egységes összeírásokat

eredményeztek.

160

együtt élők státuszát, név szerint összeírták a család, illetve háztartás tagjait: feleség,

gyermek, rokon, unoka, magányos felmenő, szolga, legény, inas, vagy alkalmazott. Az így

keletkezett név szerinti összeírásban az alábbi nyolc rovat szerepel:

1. Családtagok névsora

2. Életkor

3. Születés helye (ország, község)

4. Letelepedési engedély

5. Ha nincs letelepedési engedély, mióta lakik Magyarországon, a

községben

6. Kereset módja

7. Magaviselete

8. Észrevételek

A rovatcímekből látható, hogy az utasításban nem írtak elő a népesség-összeírásokból,

vagy az adóösszeírásokból ismert kategorizálást, például jövedelmi vagy szakmai, életkori,

vagy egyéb státuszbeli besorolást. Az összeírt zsidó lakosság társadalmi és gazdasági

helyzetének elemzését megkísérlő történész számára ez részben tekinthető sajnálatos

fogyatékosságnak, ha arra gondolunk, hogy a mégoly pontatlan jövedelmi besorolás is

lehetővé tett volna egyfajta vagyoni rétegződésre vonatkozó vizsgálatot. Ugyanakkor

azáltal, hogy itt nem használtak társadalmi kategória szerinti besorolást, több lehetőség

maradt a kései elemző számára arra vonatkozóan, hogy saját szempontjai és

kérdésfeltevései szerint, minden előzetes kategorizálásban rejlő leegyszerűsítés vagy

pontatlanság kiküszöbölésével, a maga alkotta kategóriákba sorolja be a népességet és

aszerint vonjon le következtetéseket.

Az összeírásban szerepelő egyének háztartásfőhöz viszonyított státuszának

megjelölésén kívül semmilyen kategorizálást nem alkalmaztak az összeírók. Ezt azonban

igen körültekintően, az olykor bonyolult családi viszonyok pontos jelölésével rögzítették,

ezzel részletes elemzésnek hagyva teret. Az összeírt családfőket nem sorolták az

összeírásokból ismert, leegyszerűsített foglalkozási kategóriákba (kézművesek,

kereskedők, földművesek), hanem a megélhetési forrásukra vonatkozó rubrikába pontosan

megnevezték az általuk űzött foglalkozást. Az összeírók által felvett adatok tehát –

amennyiben precízen jártak el – objektív elemzést tesznek lehetővé. Ezt azt objektivitást

azonban a statisztikai jellegű megállapítások érdekében mi magunk vagyunk kénytelenek

szűkíteni a háztartásfők és a háztartáson belül élő további kereső egyének foglalkozásának

magunk által felállított kategóriákba történő besorolásával. Az adatok különböző

statisztikai lekérdezései, a mi forrással szemben megfogalmazott szubjektív

kérdésfeltevéseink, tehát az ezekre alapozott adatszűrés is szubjektív eredményt hoznak,

amit a pápai zsidóságra vonatkozó, egyéb forrásokból szerzett ismereteink segítségével

értelmezünk. Ez, ha feltételezzük, hogy az adatokat helyesen értelmezzük és

kérdésfeltevésünk is megfelelő, pontosabb következtetéseket eredményezhet, mint például

az 1828-as összeírás adatainak elemzése, ahol az összeírók a táblázat rovatait nem minden

esetben értelmezték megfelelően, vagy nem alkalmazták következetesen azokat, így

megfelelő forráskritika, vagy kontrollforrások hiányában már eleve az elemzés alapja,

kiindulópontja vált félrevezetővé, ami csak hibás következtetéseket eredményezhet.750

Az összeírás demográfiai elemzésekor a pápai zsidó népességnek csak az 1848. évi

állapotára vonatkozóan tehetünk megállapításokat. A pápai zsidóság családrekonstitúciós

vizsgálatára nem vállalkozhatunk. A közösség iratanyagának pusztulása miatt nem áll

rendelkezésünkre olyan egyéb forrás, pl. anyakönyv, amely segítségével az egész

750

Lásd: EPERJESSY 1990, BÁCSKAI 1988

161

közösségre vonatkozóan népesedési tendenciákat, vagy folyamatokat tudnánk bemutatni.

Mivel rendelkezésünkre áll az 1828-as regnicolaris összeírás pápai adatsora, továbbá az

1831. évi türelmi adó összeírás, bizonyos – elsősorban nem demográfiai jellegű –

összehasonlításokat tehetünk. Az 1828-as összeírással való összevetés pontosabb

következtetéseket eredményezhet, mint az 1831. évi esetében, ugyanis utóbbi csupán a

türelmi adót fizető családfőket tartalmazza. A család vagy a háztartás méretére vonatkozó

adatai azonban kiegészítik és pontosítják az 1828-as összeírás ugyanerre vonatkozó adatait,

mivel nem csak a 18–60 év közötti adózó lakosokat tartalmazza, hanem az összes család-

és háztartástagot nem szerinti bontásban.

Az 1848-as összeírás elemzésénél, ahol lehetőségünk van rá, utalunk az 1828/31-es

adatokra is. Mivel azonban ez a lehetőség teljes körűen nem áll fenn, továbbá a korábbi

fejezetekben megkíséreltük a folyamatokat bemutatni, itt most elsősorban az 1848. évi

összeírás „tartalma, rendje, belső összefüggései” szerinti elemzésére törekszünk.751

A zsidó lakosság számbavétele – céljával összefüggésben – név szerinti

lélekösszeírást eredményezett. Ilyen jellegű összeírásokat csak a 18. század második

felében foganatosított katolikus egyházmegyei Status animarum-ok tartalmaznak, amelyek

egy-egy település teljes lakosságát név szerint, életkoruk megjelölésével együtt írták

össze.752

Ezekhez hasonlóan a zsidók összeírásakor a családfő neve mellett nem pusztán

számokkal jelölték a családtagokat, hanem név szerint megismerhetjük a feleségeket, a

gyermekeket és minden személyt (magányos felmenő, rokon, iparos-, ill. vándorlegény),

aki a családfővel közös háztarásban élt. Ugyanígy minden személy esetében pontosan

jelölték életkorukat.

A 609 zsidó háztartást753

tartalmazó összeírásban összesen 2962 fő adatait

rögzítették. Egy kisebb városi lakosság754

méretének megfelelő pápai zsidó közösségre

vonatkozó adatmennyiség komplex vizsgálatra nyújt lehetőséget, amelynek eredményei

általánosságban is érvényes megállapításokat eredményezhetnek.

Mindeddig nem találkoztunk az összeírás időszakából olyan forrással, amelynek

segítségével az 1848-ban összeírt zsidó családokat a városon belül biztonsággal

lokalizálhatnánk. Az 1857. évi városi kataszteri felméréskor készült háztulajdonosi

jegyzékben (Hausbesitzer) a 9 évvel korábban összeírt 609 háztartásfő közül mindössze 72

fő (11,82 %) található meg név szerint. Nyilvánvalóan a két adatsor felvétele között eltelt

időszak alatt a zsidó családfők köre némileg változott: egyesek meghaltak, elköltöztek,

illetve korábbi fiatal családtagok, vagy új beköltözők váltak háztulajdonossá. A

háztulajdonosi névsor alapján a zsidó háztartásfők közül 72 pontos lakhelye a felméréskor

készült térkép segítségével lokalizálható. A beazonosítható házak kis száma és szórtsága

azonban nem teszi lehetővé, hogy biztonsággal meg tudjuk állapítani az 1848-as összeírás

felvételének sorrendjét, így a fennmaradó 537 családfő körülbelüli (utcaszintű) lakhelyét.

Nem beszélve arról, hogy az eltelt kilenc év alatt a beazonosított háztulajdonosok is

költözhettek, illetve lakóházat cserélhettek.

751

DÁNYI 1993. 110. 752

Lásd többek közt Padányi Bíró Márton veszprémi egyházmegyei összeírásait. A Zala megyei részt kiadta:

ÖRDÖG 1991–1998 753

Az összeírásban csak a háztartások kaptak sorszámot, az egyes lakosok nem. A rovatos, kereken 200

oldalas táblázat alján az utolsó háztartás sorszáma 618. A háztartások számát azonban tévesen határozták

meg. Valószínűleg maguk az összeírást készítők sem vették észre, hogy a 90. sorszám után véletlenül nem

91-t írtak, hanem 100-at. Így a háztartások tényleges száma 618 helyett valójában 609! 754

Horváth Gergely Krisztián Magyaróvár esetében 1850-ből 2008 fős városi lakosság adatait elemezte.

HORVÁTH 2011

162

Ennek hiányában csak hozzávetőlegesen tudjuk megállapítani, hogy az összeírók milyen

logika és sorrend szerint haladtak. Az első összeírt zsidó háztartás a város 3-as számú

házában, a kastély közelében lakott, tehát feltételezhető, hogy az eredeti szándék szerint a

lakóházak számozása szerint haladtak volna. Azonban a következő beazonosítható két

háztulajdonost már a Főpiac mögötti tömbben írták össze, egyiket a Korvin, másikat a

Szent László utca elején. Az őket követő néhány háztulajdonos háztartásfő mindegyike

más-más utcában lakott. A Főpiacot övező házak zsidó tulajdonosait – és a valószínűleg

ezek házaiban lakókat is – azonban egymást követően vették számba. Ezután a zsidók által

sűrűn lakott utcák (Ispotály utca, Főiskola utca, Szent László utca, Bástya utca) lakói

következnek különösebb rendszer nélkül.

Akárcsak a korábbi időszakokban, ekkor sem lakott minden zsidó család saját

házban. Az összeírásban erre vonatkozó adatokat nem vettek fel, de nyilvánvaló, hogy a

zsidó közösségen belül ekkor is nagyobb arányt képviseltek az albérlő családok, akik

keresztény és zsidó tulajdonosok házában laktak. Nincs okunk feltételezni, hogy először a

háztulajdonnal rendelkező, tehát saját házukban lakó háztartásokat vették számba, és csak

azután az albérlőket. Valószínűbbnek tartjuk, hogy utóbbiakat – zsidó szállásadó esetében

– az adott ház tulajdonosának összeírása után vették nyilvántartásba. Függetlenül attól,

hogy egy háztartásfő saját házában lakott-e vagy albérlő volt, önálló háztartásként vették

fel az összeírásba.

Az egymást követő háztartásokon belül először a háztartásfőt írták össze, aki

egyben a család vagy nagycsalád feje is volt. A második helyen őt – ha volt – a felesége

követte. Harmadik helyen a gyermekek következtek megszabott hierarchia szerint: először

a fiúk születésük sorrendjében, majd a lányok szintén születésük sorrendjében. Például egy

2 éves fiút 17 éves nővére előtt soroltak fel. A gyermekeket a rokonok követték, akiket

születésük sorrendjében írtak össze, így a sort többnyire a háztartásban élő özveggyel

kezdték. Abban az esetben, amikor a rokonnak házastársa, esetleg gyermekei is voltak,

akkor a rokoni sort a rokon családfővel kezdték függetlenül attól, hogy ő vérszerinti vagy

műrokon (pl. sógor) volt. A rokonok után a legények, tanoncok, illetve az alkalmazottak

következtek.

II. 6. 3. KÓDOLÁS

Az egy ház(tartás)ban élő családtagok és rokonok státuszát a háztartásfőhöz

viszonyítva állapították meg (pl. felesége, fia, leánya, öreganyja, testvére, anyósa, menye,

sógora, unokája, mostohafia, mostohalánya, rokona stb.), a meghatározást a családtag neve

elé írva be. Ezeket a jelöléseket mi külön rubrikában vettük fel, és abban az esetben, ahol

ezt nem jelölték, de egyértelműen megállapítható volt a családtag vagy lakó státusza,

értelemszerűen kiegészítettük. A státuszjelölést egységesítettük és némileg szűkítettük.

Több generációs házaspárok együttélése esetében minden családtag státuszát a családfőhöz

viszonyítva adtuk meg. Például ha egy idősebb házaspárral együtt élt házas gyermeke és

annak gyerekei is, akkor utóbbiakat a háztartásfő unokájaként határoztuk meg. A

családszerkezeti vizsgálatnál őket mint gyermekeket is figyelembe vesszük. Hasonlóan

járunk el a háztartásfő menye vagy veje esetében is, akik egyben feleségek vagy férjek is.

A háztartásfő feleségének leánykori nevét – néhány kivételtől eltekintve – pontosan,

vezetéknévvel együtt jelölték. A gyermekek esetében nem tüntették fel külön a

családnevet. A háztartásban élő rokonok esetében azonban – ha a családnevük különbözött

– külön feltüntették azt, ezzel segítve a státusz egyértelmű meghatározását ott, ahol erre az

összeírók nem tértek ki. A háztartásban élő legények, szolgák, alkalmazottak esetében

szintén külön jelölték a családnevüket. Őket többnyire foglalkozásuk kötötte a

163

háztartásfőhöz, de éppen családnevük alapján néhány esetben a háztartásfővel fennálló

rokonsági kapcsolat is feltételezhető.

A fentiek alapján az alábbi kategóriák szerint egységesítettük a háztartástagok

háztartásfőhöz viszonyított besorolását: 1. családfő, 2. feleség, 3. fiú, 4. lány, 5. vő, 6.

meny, 7. apa, 8. anya, 9. anyós, 10. unoka, 11. sógor, 12. sógornő, 13. segéd, 14. legény,

15. alkalmazott, 16. lakó. Lakóként azokat a háztartásban élő idegeneket jelöltük, akiknek

tevékenysége nincs összefüggésben a háztartásfő szakmájával, ezért inkább tekinthetők

albérlőknek. Ilyenek a pápai iskolákban tanuló zsidó diákok.

A családfők vizsgálatánál az apósa háztartásában élő vőt vagy menyet családfőnek, illetve

feleségnek tekintjük.

Statisztikai adatsorok könnyebb kinyerése érdekében az összeírásban előforduló

foglakozások tipizálás szerinti besorolására volt szükség, hogy a számos (29 kézműves és

többféle kereskedő) szakmát űző háztartásfőt és háztartástagot egységes szempontok

szerint tudjuk elemezni és értékelni. A különböző foglalkozásokat az alábbi kategóriákba

soroltuk és számmal jelöltük:

1. kereskedő segéddel

2. kereskedő segéd nélkül

3. iparos segéddel

4. iparos segéd nélkül

5. alkalmazott, legény, segéd, szolga, napszámos, fuvaros

6. értelmiségi, községi tisztségviselő vagy alkalmazott

7. özvegy családfő, nincstelen, koldus

8. vendéglős, kocsmáros, kávés

9. egyéb

A fenti besorolás a segéddel dolgozó kereskedők és iparosok esetében némileg

problematikus, mivel csak azokat sorolhattuk közéjük, akikkel segédjük közös

háztartásban lakott. Mivel az összeírásban találunk néhány olyan iparossegédet és legényt

is, aki önálló családfő volt, és ezért nem lakott munkaadójával közös háztartásban,

bizonyos mesterek esetében további segédekkel számolhatunk anélkül, hogy meg tudnánk

nevezni őket.755

Az összeírók más forrásokban nem tapasztalt pontossággal rögzítették a gyermekek

életkorát, törtszámokkal jelölve az 1 év 2 év alattiak életkorát. A statisztikában

foganatosított eljárásnak megfelelően a korcsoport szerinti elemzéshez az 1 év alattiakat 0-

val jelöltük, a 2. életévüket be nem töltötteket pedig 1 éveseknek vettük és így tovább.

Az összeírt személyeket nemük és családi állapotuk szerint is kódoltuk:

1 – férfi, 2 – nő, illetve

1– házas, 2 – özvegy, 3 – nőtlen, 4 – hajadon.

A háztartásfők és a teljes népesség körében is vizsgáltuk, hogy mekkora volt a keresők és

az eltartottak aránya.

A helyben lakó zsidó népesség születési hely szerinti megoszlásának vizsgálatához

az alábbi kategóriákba soroltuk a lakosságot: 1. Pápa, 2. szomszédos település, vagy az

Esterházyak pápa–ugod–devecseri uradalmi birtoka, 3. egyéb Veszprém megyei település,

4. szomszédos megye, 5. egyéb dunántúli megye, 6. Felvidék, 7. egyéb Magyarország, 8.

Alsó-Ausztria, 9. Csehország, 10. Morvaország, 11. Galícia, 12. Horvátország, 13.

Poroszország, 14. Oroszország.

755

Az összeírásban 40 olyan segéd státuszú kézművest találunk, aki egyben háztartásfő volt.

164

II. 6. 4. ELEMZÉS

A Pápa városban 1848-ban összeírt zsidó háztartások a legkülönfélébb

szerkezeteket mutatják. A számba vett háztartásokba a háztartásfő (többnyire családfő)

mellett a közvetlen családtagjait (feleség, gyermek, unoka) és minden vele egy

háztartásban élő rokon (magányos felmenő, oldalági rokon, stb.) családtagot beleértettek.

Szintén a háztartásfővel együtt írták össze a vele együtt lakó segédet, legényt, vagy egyéb

szolga- és alkalmazotti személyzetet is. Ezekben az esetekben minden bizonnyal a

háztartásfő volt a segéd vagy a legény, az alkalmazott munkaadója is, akik többnyire

idegenek voltak. Ezt támasztja alá, hogy az összeírásban találunk olyan segédet és legényt

is, aki – mivel még nem nagykorú, vagy nem önálló – a saját családjával lakik közös

háztartásban. Továbbá vannak olyan segédként, legényként dolgozó személyek, akik

önálló háztartásban élnek, és egyben családfők. Mindebből következik, hogy az összeírt

háztartásokat az adott háztartásfővel ténylegesen egy kenyéren élők alkotják, függetlenül

attól, hogy azok a családfőnek rokonai, avagy alkalmazottai.

II. 6. 4. 1. DEMOGRÁFIAI JELLEMZŐK

1848-ban Pápán 609 zsidó háztartásban összesen 2962 fő élt. Az egy háztartásra

eső személyek átlagos száma 4,86 fő volt. A zsidó össznépességen belül a férfiak száma

1470 (49,63%), míg a nőké valamivel több, 1492 (50,37%) fő volt, tehát a lakosság a

nemek tekintetében nagyjából fele-fele arányban oszlott meg. A nők javára mért 0,74%-os

többlet azt mutatja, hogy a pápai zsidó közösségre nem érvényes az a szakirodalmi

megállapítás, miszerint az iparosodás előtti magyarországi demográfiai viszonyokat

férfitöbblet jellemezte. Ha megpróbáljuk megbecsülni a népességnek azt a részét, amely

csak időszakosan tartózkodik a városban, akkor a zsidó népességen belül a nemek aránya

némileg módosul. A nemek arányában a nők javára mért csekély különbség tovább nő, ha a

háztartásokban élő, idegen illetőségű iparos- vagy kereskedő legények, illetve házitanítók

vagy tanulók számát levonjuk. A háztartásokban számba vett ilyen lakosok – egy nő

kivételével – ugyanis férfiak voltak. Az általunk alkalmazotti kategóriába sorolt segéd,

inas, legény, napszámos, stb. (194 fő) közül levontuk a pápaiakat (59 fő). Ők vagy önálló

háztartásfők voltak, vagy családjukkal együtt éltek közös háztartásban. Az így kapott

idegenben született alkalmazotti rétegből (135 fő) leszámítottuk azokat, akik önálló

háztartásfőként családjukkal együtt éltek (41 fő), feltételezve róluk, hogy hosszú távon is

Pápán kívánnak élni, tehát nem tartoznak a népesség mozgó rétegéhez. Vélekedésünket az

is alátámasztja, hogy többségük 5 évnél régebben a városban lakott, nem ritkán több tíz

éve. A fennmaradó alkalmazotti népességből szintén levontuk azt a három tanítót, aki

koránál fogva már nem lehet maga is diák. A lakosság körében 4 olyan idegenből jött fiatal

férfit találunk, akik iskolai tanulmányaik miatt érkeztek a városba, közülük ketten egyben

házitanítók is voltak. Mindezeket együttvéve a kifejezetten szakmai célból vagy tanulás

céljából a városba érkezett és ott tartózkodó idegen férfiak száma 87 fő volt.

Figyelembe véve tehát ezt a mobilis réteget, a lakosságon belül a nemek aránya 48,13%,

illetve 51,87%-ra módosul, így a nők valójában 3,74%-os többletet mutatnak az

össznépességen belül.

A háztartás- és családszerkezet további szempontok szerinti elemzésénél a teljes, a

mobilis réteget is fegyelembe vevő népességgel számolunk. A fenti elemzéssel csupán azt

kívántuk megvizsgálni, hogy a nemek tekintetében nagyjából kiegyenlített népességben

mutatkozó néhány fős, nők javára mérhető eltérés hogyan módosul, ha megkíséreljük

kiszűrni a potenciális elvándorlókat. Véleményünk szerint e réteggel azért is számolnunk

kell, mivel minden városi közösség esetében a mindenkori népesség bizonyos hányadát a

165

vándornépesség teszi ki, akiknek egy része (tanulmányai befejezése, tanoncévei letelte

után) végleg helyi lakossá válik.

A pápai zsidó lakosság demográfiai vizsgálatát a népesség korcsoportok szerinti,

azon belül pedig nemek szerinti megoszlásának vizsgálatával kezdtük. Az összeírásban

kódolással különválasztott férfi és női lakosságot 5 éves kohorszokba soroltuk és az így

kapott adatok alapján elkészített korfa segítségével a népesség korszerkezetét kívántuk

megvizsgálni.

II. 6. 4. 2. KORCSOPORTOK

7. sz. táblázat: A férfiak korcsoportok szerinti megoszlása

Korcsoport Fő Százalék

össznépességen

belül

Százalék férfi

népességen belül

0–4 221 7,46 15,03

5–9 252 8,50 17,14

10–14 178 6,00 12,10

15–19 110 3,71 7,48

20–24 99 3,37 6,80

25–29 92 3,10 6,25

30–34 103 3,44 6,93

35–39 92 3,10 6,25

40–44 58 1,95 3,94

45–49 66 2,22 4,48

50–54 86 2,90 5,85

55–59 45 1,51 3,06

60–64 31 1,04 2,10

65–69 14 0,47 0.95

70–74 10 0,33 0,68

75–79 9 0,30 0,61

80– 4 0,13 0,27

Összesen 1470 100% 100%

8. sz. táblázat: Nők korcsoportok szerinti megoszlása

Korcsoport Fő Százalék

össznépességen

belül

Százalék női

népességen belül

0–4 249 8,40 16,68

5–9 234 7,90 15,68

10–14 180 6,07 12,06

15–19 168 5,67 11,26

166

20–24 127 4,28 8,51

25–29 111 3,74 7,43

30–34 100 3,37 6,70

35–39 74 2,49 4,95

40–44 49 1,65 3,28

45–49 50 1,68 3,35

50–54 65 2,19 4,35

55–59 29 0,97 1,94

60–64 20 0,67 1,34

65–69 16 0,54 1,07

70–74 11 0,37 0,73

75–79 5 0,16 0,33

80– 4 0,13 0,26

Összesen 1492 100% 100%

A PÁPAI ZSIDÓ NÉPESSÉG KORFÁJA

Míg a nők esetében egyetlen korcsoportot (50–54 évesek) leszámítva növekvő

népességről beszélhetünk, a férfiak esetében több hullámvölgy is tetten érhető a népesség

korcsoportok szerinti száma tekintetében.

167

A férfiak esetében feltűnő, hogy a talapzat keskenyebb, mint a következő kohorsz és jóval

rövidebb, mint a nők esetében. A következő két korcsoport még a gyermekkorú népességet

foglalja magában. Itt az egyik csoport esetében valamelyes férfitöbbséget regisztrálhatunk,

a másik csoportnál pedig csaknem azonos a férfi és a női népesség száma.

A női és a férfi lakosság korfán ábrázolt ágai közül a 15–19, a 20–24, illetve a 25–29 éves

csoportoknál látunk nagyobb eltérést a két nem adatai között a nők javára. A középkorúak

körében viszont a férfiak kerülnek többségbe, és ez a többlet mindvégig megmarad. Az

említett három korcsoport esetében a férfiak aránya jóval a nőké alá csökken. A 15–30 év

közötti korosztályban regisztrált női többlet a férfi kortárs népesség „társadalmi

kötelezettségeiből” következik: ebben az életkorban katonáskodnak, tanulnak, vagy

vándorolnak. Minden jel arra mutat, hogy a pápai zsidók összeírásakor a helyben lakó

népességet regisztrálták, tehát nem számoltak az esetlegesen tanulmányi vagy szakmai

célból/okból távollévő pápai férfiakkal. Ezért feltételezzük, hogy a többi korcsoportban

egyébként többnyire jellemző nemek szerinti kiegyenlítettséggel ellentétben, e három

korcsoport esetében jelentősebb számú távollévő férfival kell számolnunk. Pápán ekkor

még nem volt jesiva, a helyi zsidó fiúk főként morvaországi jesivákba mentek tanulni. A

távollévő férfiak egy része pedig vándorlegény lehetett.

Feltűnő az is, hogy a nők teljes népességen belüli többsége ellenére a 30–60 év közötti

népességen belül jelentősebb eltérés mutatkozik a férfiak javára.

9. sz. táblázat: A népesség korosztályok szerinti megoszlása

Korosztály Férfi Nő Összes %

1–29 952 1069 2021 68,23%

30–59 450 367 817 27,58%

60–n 68 56 124 4,18%

A népességet három különböző (fiatal, közép- és öregedő, idős) korosztályba

soroltuk. A fiatal korosztály kiugróan magas aránya jelentős fiatal zsidó népességet mutat,

ami megfelel a demográfiai átmenet időszakát megelőző korszerkezeti jellemzőknek.

Ebben a korosztályban a nők vannak többségben. A következő két korosztály együtt a

népességnek valamivel kevesebb, mint az egyharmadát teszi ki. Körükben már a férfiak

vannak többségben. Igen alacsonynak mondható a 60 év feletti népesség aránya, számuk

korcsoportonként felfelé haladva csökken. 75 éves kort csupán 9 férfi és 5 nő ért meg, 80

év feletti kort pedig 4–4 férfi és nő. Közülük a nők éltek meg magasabb életkort, ketten 85

évesek voltak, egy asszony 90 éves, egy pedig, aki egyben a közösség legidősebb tagja –

ha hihetünk az összeíróknak – 106 éves volt. Hirsch Áronné eszerint 1742-ben, tehát még a

zsidó község formálódása időszakában született Pápán.756

A közép és időskorú férfiak (518 fő) mérhető többlete a korosztályok női tagjaihoz (423

fő) képest megfelel az iparosodás előtti társadalmak demográfiai jellemzőinek. Az adatok

nem magyarázhatók a nők nagyobb halandóságával, ugyanis a két korosztály férfi

népességének valamivel kevesebb mint a fele (233 fő) bevándorló volt a városban. A nők

esetében ez az arány csak 38%.

A felnőtté válás és a nagykorúság ideje nem feltétlenül esik egybe. A biológiai érés

bekövetkeztével az egyén nem válik automatikusan jogi értelemben is felnőtté. A

magyarországi összeírások különböző időszakaiban más-más életkorú népességet

tekintettek nagykorúnak. 1780 előtt többnyire a 15. életévüket betöltötteket vették

756

Hirschl Áron nevű családfővel az általunk ismert összeírásokban nem találkoztunk.

168

nagykorúként számba. Ezt követően a katonai céllal készült összeírások már a 18.

életévüket betöltött népességet tekintették nagykorúnak. A pápai zsidó lakosság esetében

mi is ez utóbbi életkort tekintjük a gyermek- és felnőttkor közötti választóvonalnak. A 18.

életévüket betöltött lakosságot nagykorúnak tekintjük.

10. sz. táblázat: A nagykorú lakosság nemek szerinti megoszlása

Korosztály Férfiak Nők Össznépesség

˂ 18 év 721 48,38 % 769 51,61 % 1490 50,30 %

18 év ˂ 749 50,88 % 723 49,11 % 1472 49,69 %

Összesen 1470 100 % 1492 100 % 100 %

Mint a számokból látható, 1848-ban a pápai zsidó népesség fele kiskorú volt, és ez az

arány külön-külön a nemek esetében is igaz. A kiskorúak körében is a nők voltak enyhe

többségben.

A kiskorúak átlagéletkora a fiúk és a lányok esetében egyaránt 8 év. A teljes pápai zsidó

népesség átlagéletkora pedig 22 év volt, ezen belül a nők valamivel idősebbek, 23 évesek,

a férfiak pedig 21 évesek voltak.

II. 6. 4. 3. CSALÁDI ÁLLAPOT

Az összeírt személyek családi állapotát a teljes népességre és a 18 év feletti

népességre nézve is vizsgáltuk.

11. sz. táblázat: A népesség családi állapot szerinti megoszlása

Családi állapot Fő arány

Házas 1040 35,11 %

Özvegy 102 3,47 %

Nőtlen 933 31,49 %

Hajadon 886 29,91 %

Összes 2962 100 %

A teljes zsidó népesség körében a házasságban élők aránya valamivel több mint a zsidó

közösség egyharmada. A házasságban nem élő, vagy már megözvegyült népesség ennek a

kétszeresét teszi ki.

A 18 év feletti népesség, tehát a nagykorúak, azaz a potenciális házasulók körében

természetesen más arányokat kapunk. Itt nemek szerinti bontásban is megvizsgáltuk a

népesség családi állapotát.

12. sz. táblázat: A felnőtt lakosság családi állapot szerinti megoszlása

Családi állapot Férfiak Nők

Házas 522 69,69 % 519 71,78 %

Özvegy 15 2 % 87 12,03 %

Nőtlen 212 28,30 % – –

Hajadon – – 117 16,18 %

Összesen 749 100 % 723 100 %

A házasságban élő nők és férfiak számában 3 fős különbséget tapasztalunk a férfiak javára.

Ennek oka, hogy az összeírásban három esetben olyan férfi családfővel találkozunk, aki

169

gyermekeket nevel, de esetükben nem állapítható meg pontosan, hogy nevük mellől miért

hiányzik a feleség neve. Ezért ezeket a családfőket nem soroltuk az egyértelműen

özvegyként azonosított személyek közé, hanem házasnak tekintjük.

A felnőtt korú népesség körében mind a nők, mind a férfiak esetében hasonlóan

magas arányt képviselnek a házasságban élők. Jelentős, több mint 12 százalékpontos

különbség van viszont a nőtlen férfiak és a hajadon nők között. A férfiak körében jóval

nagyobb a házasságban nem élők aránya, mint a nők esetében. A többlet magyarázata a

háztartásokban élő idegen alkalmazott és segédszemélyzet, valamint a vándor iparos

legények jelenléte, akiknek egy része a későbbiekben potenciális férj. Két esetben azonban

biztosnak mondható, hogy az illető férfi agglegény maradt. Az összeírásban található egy

46 éves őrült férfi, aki özvegy anyjával él, egy másik, 23 éves néma férfi szintén szüleivel

él. A nőtlen férfiak hajadon nőkhöz viszonyított nagyobb számára magyarázatul szolgál

még az a tény is, hogy a nők általában fiatalabb korukban házasodtak, mint a férfiak. A

házasságban élők átlagéletkora a férfiak esetében 44 év, a nők esetében pedig 36 év.

Feltűnő különbség mutatkozik a nemek között az özvegyek tekintetében. Az özvegy nők

száma csaknem hatszorosa a férfi özvegyeknek. E nagy, 10 %-os különbségnek több oka

lehet, hogy a megözvegyült férfiak könnyebben, nagyobb eséllyel, így nagyobb arányban

házasodtak újra, mint a nők. Az összeírás statikus adataiból is kiolvasható néhány esetben

olyan második házasság, amely a férfi megözvegyülése után következett be. A zsidó

közösségben élő 103 főnyi özvegy számát elosztva a pápai zsidó háztartások között, azt

kapjuk, hogy átlagosan minden hatodik háztartásban élt özvegy, aki lehetett családfő vagy

eltartott családtag. Ha a házaspárokra vetítjük az özvegy családtagok számát, akkor pedig

minden ötödik házaspárra jut egy özvegy személy. Az özvegy nők átlagéletkora kisebb

mint az özvegy férfiaké, 55 illetve 62 év. A különbség a férfiak nagyobb halandóságával

magyarázható: a nők hamarabb özvegyülnek meg, mint a férfiak. Ezt mutatják a

korcsoportok szerinti adatok is: míg a férfiaknál a legfiatalabb özvegy 36 éves volt, a nők

közt már a 25–29 éves korcsoportban megtaláljuk a legfiatalabb özvegyet, a 26 éves

Rosenzweig Neumannét, aki fél éves kislányával élt, tehát legfeljebb valamivel több, mint

egy éve lehetett csupán özvegy az összeírás idején.757

Figyelembe véve az özvegyek számát is, a felnőtt nők esetében csaknem teljes, 84%-os

házasodási arányról beszélhetünk.

A középkorú özvegy nők magasabb száma indokolja megvizsgálni, hogy a zsidó

közösségben élő özvegyek milyen arányban tekinthetők eltartott személyeknek, illetve

aktív, háztartásfenntartói szerepet ellátó családfőknek. Az özvegy nők 74,7%-a (65 fő)

családfőként önálló háztartás élén áll. Átlagéletkoruk 52 év volt. Közülük mindössze egy

fő esetében jegyezték fel, hogy lánya tartja el, aki egyébként szintén özvegy volt.758

A

fennmaradó 25,3% (22 fő) mint eltartott rokon családtag élt gyermeke, illetve szülei,

rokonai háztartásában. Az eltartott özvegyasszonyok átlagéletkora ennél magasabb, 64 év

volt. Ez a különbség is alátámasztja, hogy a fiatalabb korukban megözvegyült nők,

különösen azok, akik gyermekeket is nevelnek, még aktív korúak, akik valamilyen

megélhetéssel rendelkeznek. Az idős, felnőtt gyerekekkel rendelkező özvegyek

családfenntartó szerepét pedig gyermekeik veszik át.

757

Az összeírásban találunk egy özvegyként számba vett 25 éves asszonyt is, Weisz Adolfnét, aki 3 éves

kislányával élt, a megjegyzés rovatban ugyanakkor azt jegyezték fel, hogy férje elhagyta. VeML IV.1.h

Összeírás. 564. sz. háztartás. 758

A 44 éves özvegy Reichenfeld Efraimnét 21 éves, szolgálóként dolgozó hajadon lánya tartotta el, akin

kívül még további öt kiskorú gyermeke is volt. VeML IV.1.h Összeírás. 489. sz. háztartás.

170

A 15 özvegy férfi közül mindössze egy fő élt eltartottként, a 76 éves Stern Ábrahám. A 14

özvegy férfi családfő átlagéletkora 61 év volt, de – leszámítva egy 74 éves szegényt –

mindegyikük kereső foglalkozást űzött.

13. sz. táblázat: A férfiak családi állapota korcsoportok szerint

Korcsoport Nőtlen Házas Özvegy Férfi összesen

0–4 221 – – 221

5–9 252 – – 252

10–14 178 – – 178

15–19 110 – – 110

20–24 94 5 – 99

25–29 46 46 – 92

30–34 14 89 – 103

35–39 8 83 1 92

40–44 – 58 – 58

45–49 4 60 2 66

50–54 3 81 3 86

55–59 2 42 1 45

60–64 – 30 1 31

65–69 – 14 – 14

70–74 – 7 3 10

75–79 1 5 3 9

80– – 3 1 4

Összesen 933 (63,46%) 522 (35,51%) 15 (1,02%) 1470 (100%)

14. sz. táblázat: A nők családi állapota korcsoportok szerint

Korcsoport Hajadon Házas Özvegy Nő összesen

0–4 250 – – 250

5–9 233 – – 233

10–14 180 – – 180

15–19 164 4 – 168

20–24 55 72 – 127

25–29 2 105 4 111

30–34 1 97 2 100

35–39 – 70 4 74

40–44 1 42 6 49

45–49 – 38 12 50

50–54 – 50 14 65

55–59 – 18 11 29

60–64 – 12 8 20

65–69 – 7 9 16

171

70–74 – 1 10 11

75–79 – 1 4 5

80– – 1 3 4

Összesen 886 (59,38%) 519 (34,788%) 87 (5,83%) 1492 (100%)

Megvizsgálva a 18–40 év közötti nem házas népesség átlagéletkorát, azt kaptuk, hogy a

nők fiatalabbak, átlagéletkoruk 20 év, míg a férfiaké valamivel több mint 23 év. Ebből az

is következik, hogy a nők valamivel korábban mennek férjhez, mint ahogy a férfiak

megnősülnek. A korcsoportok szerinti megoszlás tekintetében elmondható, hogy a nők

esetében a 20–24 éves korosztálynál lesz magasabb a házasok száma, mint a hajadonoké, a

férfiak esetében pedig egy korcsoporttal később, a 25–29 éveseknél azonos lesz a számuk,

és csak a 30 év felettieknél lesz magasabb a házasok száma a nőtleneknél. Ez egyben azt is

mutatja, hogy a két nem esetében a házasságkötés melyik korcsoport idejére esik. A fiúk

idősebb korukig élnek szüleikkel, mint a lányok, azaz a felnőtté válás időszaka a

lányokéhoz képest idősebb korukra tolódik.

II. 6. 4. 4. CSALÁD- ÉS HÁZTARTÁSSZERKEZET

A család és háztartás fogalmak tartalmi elválasztásához Dávid Zoltánnak a

veszprémi püspökség összeírásának elemzésekor használt kategóriáit vettük figyelembe.759

Először az összeírásban található 609 zsidó háztartás jellegét és összetételét vizsgáltuk. A

háztartásokat három csoportba soroltuk: egyedülálló személy háztartása, nukleáris családos

háztartás és kiterjesztett családos háztartás.

15. sz. táblázat: Háztartástípusok

Egyedülálló

személy

Nukleáris családos

háztartás

Kiterjesztett

családos háztartás

Összes háztartás

33 (5,41%) 511 (83,90%) 65 (10,67%) 609 (100%)

Nukleáris családos háztartásnak tekintettük azokat, amelyeket házaspárok alkotnak.

Ezek lehetnek gyermektelen, vagy gyermekeket nevelő házaspárok. Rajtuk kívül más

családtag vagy rokon nem él a háztartásban. Ha ilyen családdal segédszemélyzet is élt, a

háztartást akkor is a nukleáris családos háztartások közé soroltuk. Szintén a nukleáris

családos háztartások közé soroltuk azokat, amelyekben özvegy szülő élt gyermekeivel, ha

további rokon nem élt velük egy kenyéren. Azon családfő háztartását, aki házastársával

annak gyermekeit (mostohagyermekek) közösen nevelte és egyéb rokon családtag nem élt

a háztartásban, a nukleáris családos háztartások közé soroltuk.

Kiterjesztett családos háztartásnak tekintettük azokat, amelyekben a családmagon

kívül (házaspár, illetve özvegy családfő gyerekkel vagy gyerek nélkül) más rokon

családtag, például magányos felmenő, testvér, sógor, unoka is élt. Aszerint, hogy a

családmagon kívül a háztartásban élő családtagok milyen státuszúak voltak, tovább

bonthatók a kiterjesztett családos háztartások is. Az 65 ilyen háztartás közül 18 esetben

magányos felmenő, tehát a háztartásfő valamelyik szülője lakott a szűken vett családdal

közös háztartásban: 11 esetben anyós, 6 esetben anya, egy esetben pedig apa. Ez egyben

mutatja azt is, hogy a magányos felmenők többsége (94,5%) nő volt, alátámasztva a teljes

népességre vetített özvegyek nemek szerinti megoszlási arányait.

759

DÁVID 1973. 7.

172

A kiterjesztett családok esetében következő kategóriát alkottak a magányos rokon

családtagok. A 29 főnyi ilyen státuszú családtag többsége esetében nem állapítható meg a

háztartásfőhöz fűződő rokoni fok. Ide soroltuk a rokonként megjelölteken kívül azokat az

unokákat, akiknek szülei nem éltek a nagyszülő háztartásfővel közös háztartásban, továbbá

a háztartásfő vagy házastársa magányos testvérét, illetve az egyetlen unokahúg státuszú

személyt.

Végül a kiterjesztett családos háztartások egy részét több vérségi család alkotja: házas

szülők és házas gyerekeik, vagy házas testvérek élnek együtt.

Az adatok azt mutatják, hogy a pápai zsidó háztartásokban mindössze valamivel több mint

10 % esetében éltek eltartott rokonok a családmaggal együtt.

16. sz. táblázat: A háztartásban élők háztartásfőhöz viszonyított státus szerinti megoszlása

Háztartásfő 609

Feleség 502

Fiú 762

Lány 836

Vő 7

Meny 6

Mostohafiú 5

Mostohalány 10

Sógor, sógornő 5

Testvér 4

Unoka 59

Anya 6

Apa 1

Anyós 11

Egyéb rokon 25

Nem rokon háztartástag 108

Meghatározhatatlan 4

Összesen 2962

A 609 háztartásfő közül 604 rendelkezett családdal, 5 fő egyedülálló volt. A

családos háztartásfők közül 507 fő volt házas férfi. Rajtuk kívül a pápai zsidó

háztartásokban további 15 házas férfi élt, akik nem voltak háztartásfők. Ha azt vizsgáljuk,

hogy a háztartásokban milyen arányban éltek házas férfiak, akkor a háztartások csaknem

85%-ában találunk ilyeneket. Az összes háztartást tekintve, 510 háztartásban élt 1 házas

férfi, és mindössze 6 esetben találunk olyan háztartást, amelyben két házas férfi is élt.

Tehát a házas férfitagú háztartásoknak 98,83 %-ában egy házas férfi élt. Ez azt mutatja,

hogy nem számítva a csonka nukleáris családú háztartásokat, a családok többsége kiscsalád

volt és csak elenyésző mértékben találkozunk összetett nagycsaládokkal. Összeadva a

háztartásfők, a feleségek és a gyerekek számát azt találjuk, hogy a népességen belül a

nukleáris családtagok aránya 91,45%-ot tesz ki. Mindezek alátámasztják a családmagos

háztartások fölényét az összetett háztartásokkal szemben kimutató, háztartástipológia

szerinti elemzésünket.

Az összeírásban 44 esetben találkozunk unoka megnevezéssel. A háztartásokat

elemezve, ennél a számnál valamivel több, összesen 59 esetben találunk unoka státusú

családtagokat a háztartásokban, akik háztartásfő nagyszülőjükkel élnek együtt.

Együttélésük a nagyszülőkkel több okból is következik. Ideális helyzetben az a hat gyerek

173

van, akik házas szüleikkel és nagyszüleikkel élnek közös háztartásban. Nyolc unokát

nagyszülei nevelnek. Esetükben nem dönthető el egyértelműen, hogy árvák-e vagy sem.

Több esetben előfordul, hogy a házaspár gyereke mellett másik gyerekétől származó

unokáját is neveli, vagy hajadon lányuk gyermekét. Ez utóbbi esetben (két ilyen van az

összeírásban) feltételezhető, hogy megesett lánnyal állunk szemben. További kategóriát

alkotnak azok a családok, ahol az idős, általában özvegy szülő a családfő és a vele egy

háztartásban élő gyerekének családja, tehát gyerekei vannak, akiket szintén unokáknak

tekinthetünk.

A közel háromezer fős zsidó közösségben 15 mostohagyermekként jelölt személyt

találunk. Közülük hat fő második házasságban élő nő gyermeke, ketten pedig

megözvegyült mostohaanyjukkal élnek. Hét gyerek esetében nem állapítható meg a pontos

rokoni kapcsolat.

Az összeírásban 11 esetben találkozunk valószínűsíthető második házassággal: egy

esetben nő, 10 esetben férfiak házasodtak újra. A legtöbb esetben a feleség jóval fiatalabb

férjénél, akivel közös háztartásban élő gyerekei nem lehetnek egyben a feleség gyerekei is.

Esetükben második házasság feltételezhető. Egy esetben özvegy nő és megözvegyült férfi

házasságáról van szó, akik előző házasságukban született gyerekeiket magukkal viszik az

új házasságba is.

A számba vett pápai zsidó háztartások az összeírók szerinti tagolást tükrözik.

Tekintve, hogy nincsenek olyan adataink, amelyek a háztartások házak szerinti felsorolását

is tartalmazná, az összeírás szerinti beosztást fogadtuk el az egy háztartás pontos

összetételének meghatározására. E háztartások egy része önállóan, saját házában lakott,

más része keresztény háztulajdonoséban, továbbiak pedig zsidó háztulajdonos házában. Az

összeírásban az egymást követő háztartások közül többről is feltételezhetjük, hogy közös

házban laktak, de mivel külön kenyéren éltek, az összeírásban is önálló háztartásként

vették számba őket. A számok azt mutatják, hogy a családok többsége önálló háztartás

fenntartására volt képes, illetve erre törekedett, hiszen a kiterjesztett családos háztartások

aránya jóval alulmúlja a rokonok, vagy a több generáció együttéléséből alkotott

háztartásokét. Ezt részben az is mutatja, hogy a családmaghoz tartozó gyermekeken kívül

az eltartott magányos felmenők vagy rokonok aránya alacsony.

A háztartásokban élő családokat más szempont szerint is megvizsgáltuk. Dávid

Zoltán tipológiáját használva külön családnak tekintünk minden házaspárt gyerekkel vagy

gyerek nélkül; továbbá azokat az özvegyeket, akik önálló családfők és gyereket nevelnek.

A különböző családtípusok az alábbiak szerint oszlanak meg:

17. sz. táblázat: Családtípusok

Magányos önálló

családfő

Házaspár gyerek

nélkül

Házaspár

gyerekkel

Özvegy szülő

gyerekkel

Összesen

33 (5,41%) 77 (12,64%) 441 (72,41%) 58 (9,52%) 609

A magányos önálló családfők közül a nők többnyire idősek, özvegyek, akiknek lehetnek

külön- vagy távol élő gyerekeik. Nevük mellett nem szerepel foglalkozás vagy

jövedelemforrás megjelölése. Önálló háztartásként történt számbavételük oka lehet, hogy

nincsenek rokonaik, akikkel együtt élhetnének, vagy valamicske jövedelemmel, illetve

esetleg távolban élő gyermekük segítségével fenn tudnak tartani önálló háztartást. A

magányos férfi háztartásfők életkora igen szórt, és az összeírásból nem derül ki, hogy

özvegyek-e, vagy sem. Azonban mindannyian rendelkeznek keresetet biztosító

foglalkozással: többnyire iparosok, kereskedők, házalók vagy hajhászok.

174

A gyereket nevelő özvegy szülők értelemszerűen háztartásfők. Köztük többségben vannak

a nők és nem ritka körükben az igen fiatal, több gyerekes anya. Ezek a nők a későbbiekben

potenciális feleségek. Mint utaltunk rá, az összeírásban több esetben is találunk példát

megözvegyült nő második házasságára.

A zsidó családok 85 %-át házaspárok alkották. Köztük csaknem 15 % volt a

gyermektelen házaspárok aránya. A 77 gyermektelen családfő korcsoportok szerinti

megoszlása a következő volt: 46 családfő 20–50 év közötti személy volt, 31 családfő pedig

ennél idősebb. Míg az előbbiek esetében életkoruk alapján nem kizárt, hogy gyermekeik

születnek, utóbbiak esetében ennek kisebb az esélye, ugyanakkor közülük többük esetében

feltételezhetjük, hogy felnőtt, külön háztarásban élő gyermekeik vannak.

A háztartásokban élő magányos idegenekről már ejtettünk szót, amikor a zsidó

népességen belül a mobilis réteg arányát kívántuk megbecsülni. A háztartástípusok

számbavételekor megvizsgáltuk azokat a háztartásokat is, amelyekben – függetlenül a

család típusától – magányos idegenek is éltek. Közéjük soroltuk a már említett iparos-

vagy kereskedő segédeket, legényeket, továbbá a házitanítókat, tanulókat és a szolgáló

személyzetet. A zsidó háztartások 11 %-ában (65 háztartás) találunk ilyen háztartástagokat.

A pápai zsidó népesség foglalkozás szerinti besorolásánál külön kategóriát

alkottunk azokból a szakmákból, amelyekről biztonsággal megállapítható, hogy művelőjük

alkalmazotti státuszban van. Ide értettük az iparos legényeket, segédeket, a háztartásokban

élő szolgáló személyzetet, a napszámosokat, a pipagyári munkásokat, valamint a

házitanítókat és az egyetlen zongoratanárt. Az így besorolt alkalmazottak összlétszáma 194

fő, akik közül 187 a férfi és 7 a női alkalmazott.

Azok az alkalmazottak (elsősorban pipagyári munkások, kézműves legények), akiknek

családjuk van, azaz családfők, külön háztartásban élnek. Számuk 61 fő, az alkalmazotti

réteg 31,44%-a. Átlagéletkoruk 37 év. A munkaadójukkal közös háztartásban élő idegen

alkalmazotti réteg száma 105 fő, közülük mindössze egy fő a nő, arányuk az

alkalmazottakon belül 54,15%. További 17 alkalmazott férfi szüleivel élő fiú, 5 férfi pedig

felesége szüleivel élt közös háztartásban. Ők mind valamely másik, tehát nem szállásadó

háztartásfőjük alkalmazottai. A hét női alkalmazott közül csak egy a nem rokon státusú

idegen háztartástag, hat fő családjával él.

A nem családfő alkalmazotti réteg átlagéletkora 23 év. Összevetve a két alkalmazotti réteg

életkorát, azt látjuk, hogy közülük azok az idősebbek, akik már családot és önálló

háztartást alapítottak. Ők valószínűleg a későbbiekben is pápai lakosok lesznek és

megmaradnak alkalmazotti státuszukban. A munkaadójuk háztartásában élő idegen

alkalmazottak alacsonyabb átlagéletkora azt a korábbi megállapításunkat látszik igazolni,

hogy többségük csak ideiglenesen tartózkodik a városban, és tekintve, hogy még

családalapítás előtt áll, potenciálisan elvándorló réteget képez.

A háztartásban élő nem önálló idegen alkalmazottak 60,74 %-a (65 fő), tehát e réteg

csaknem kétharmada kézműves legény, illetve segéd. A kereskedősegédek az

alkalmazottak 24,29%-át (26 fő) alkotják. Az értelmiségiek közé sorolható házitanítók és a

zongoratanár az alkalmazottak 7,47%-át (8 fő) teszik ki, és ugyanennyi az egyéb szolgáló-

vagy segédszemélyzet aránya is.

A kézműves- és kereskedő alkalmazottak, tehát a magányos idegen háztartástagok jelenléte

és háztartásfőik foglalkozása között szoros összefüggés állapítható meg. Az idegen

háztartástagok egyben szállásadójuk alkalmazottai is, tehát – kivéve a tanítókat – annak

szakmájában dolgoznak. A háztartásába legtöbb legényt befogadó háztartásfő Schlesinger

Lipót pipagyáros volt, akinek 14 fős háztartásában családján kívül 6 legény is élt.760

A

pápai magyar céhbe felvételt nyert Neuman Henrik „nőruha készítő” 5 szabó legényt

760

VeML IV.1.h Összeírás. 142. sz. háztartás.

175

foglalkoztatott, így a családtagjaival együtt 13 fős háztartást tartott fenn.761

Herzfeld Simon

pápai rőfös kereskedő özvegye továbbvitte férje vállalkozását, amelynek volumenét

némileg sejteti, hogy az özvegy külön könyvelőt alkalmazott az üzlet pénzügyeinek

intézésére. A könyvelőn kívül a háztartásban további négy kereskedősegéd élt. Az özvegy

családfő a vele együtt élő unokái taníttatására saját házitanítót is alkalmazott, akivel együtt

13 fős háztartást tartott fenn.762

Az ismertetett példák azt az Andorka–Faragó-féle

megállapítást támasztják alá, miszerint a tehetősebbek háztartásai nagyobbak és

bonyolultabbak, mint a kevésbé tehetőseké.763

A legtöbb segédet, s így a legtöbb idegent a háztartásukban a kézműves mesterek tartottak,

elsősorban a szabók, a vargák és az irhások.

Megvizsgáltuk a pápai zsidó háztartások összetételét aszerint is, hogy a kereső

személyek száma hogyan aránylik az eltartott népesség számához. A kereső családfő és a

vele élő családtagok besorolása egyértelmű volt, azonban a háztartásokban élő idegen

alkalmazottaknál értelmezés kérdése, hogy őket munkájuk fejében eltartottaknak tekintjük,

vagy kereső személyeknek, akik munkaadójuknak a szállásért pénzzel vagy munkával

fizetnek. Hajlunk arra, hogy az ilyen alkalmazottnak tekintett iparos segéd, legény vagy

tanító személyzetet kereső státuszúnak tekintsük, mivel megélhetésük alapja a

háztartásfőjüknél végzett munka volt. Ha az alkalmazotti személyzetet is keresőnek

tekintjük, akkor a 609 pápai zsidó háztartásban összesen 774 kereső személyt találunk,

tehát minden háztartásra 1,2 főnyi kereső személy jut. Ők együtt 2188 főt tartottak el

munkájukkal, azaz minden kereső személyre kb. 2,8 eltartott jut. Ha pedig a segédeket,

legényeket és háztartási alkalmazottakat eltartottnak tekintjük, akkor 641 kereső személyre

2321 eltartott személy jut, azaz minden keresőre 3,6 fő.

II. 6. 4. 5. MIGRÁCIÓ

A pápai zsidó népesség születési hely szerinti vizsgálatával először is azt kívánjuk

megállapítani, hogy a népesség milyen arányban állt helyben született lakosokból, és

mennyiben bevándorlókból. Az idegenben született helyben lakók vizsgálatával a Pápára

irányuló migráció forráshelyeit kívánjuk meghatározni, amelynek eredményeit a városba

történt bevándorlásról a korábbi korszakokra vonatkozóan tett megállapításainkkal

kívánjuk összevetni. A migráció mértékének megállapítása egyben alkalmas annak

meghatározására is, hogy a helyben lakó népesség milyen mértékben gyarapodott

bevándorlásból és mennyiben a közösség belső szaporulatából.

18. sz. táblázat:A jelenlévő népesség születési hely szerinti megoszlása

Születési hely Népesség

Pápa 2312

Szomszédos település, illetve uradalmi birtok 70

Egyéb Veszprém megyei település 109

Szomszédos megye 243

Egyéb dunántúli megye 73

Felvidék 37

Egyéb magyarországi terület 61

Alsó-Ausztria 2

Csehország 11

761

Uo. 82. sz. háztartás 762

Uo. 57. sz. háztartás 763

ANDORKA, FARAGÓ 2001. 196.

176

Morvaország 12

Galícia 9

Horvátország 1

Poroszország 1

Oroszország 1

Azonosíthatatlan vagy ismeretlen 19

Összesen 2962

1848-ban a helyben lakó 2962 főnyi pápai zsidó lakosság 78%-a (2312 fő) pápai születésű

volt. A városba költözők száma 650 fő, arányuk a helyi össz-zsidóságon belül 22% volt.

Ha a háztartásfők születési hely szerinti megoszlását megvizsgáljuk, körükben ennél jóval

kisebb arányban találunk pápai születésűeket: a 609 háztartásfő közül csak 335 fő (54,8%)

született Pápán.764

Ugyanakkor gyermekeik csaknem mindannyian pápai születésűek

voltak: a fiúk 97%-a, a lányok 95,69%-a. Ez a nagy arány a népesség stabil voltát mutatja.

Az arányok különbözősége arra világít rá, hogy míg a század húszas–harmincas éveiben

még igen nagyarányú volt a Pápára irányuló migráció, az 1848-as pápai zsidó álló

népesség többsége már pápai születésű volt. Ez egyben alátámasztja a magyarországi zsidó

bevándorlási hullámok időszakáról korábban mondottakat is. .

A 274 idegenben született családfő (45%) közül 165 fő neve mellett jelölték, hogy

rendelkezett letelepedési engedéllyel, 90 fő nem rendelkezett engedéllyel, 17 főről pedig

nem tudjuk, hogy engedéllyel telepedett-e meg. A városban engedély nélkül élők közül

1840 előtt, tehát a zsidók városokban való szabad megtelepedését kimondó 29. törvénycikk

meghozatala előtt, 81 fő telepedett le, 1840 után csupán 9 fő. Bár nem tudjuk, hogy az

engedéllyel beköltözők közt milyen arányban vannak azok, akik a törvény után telepedtek

le a városban, ez az arány azt mutatja, hogy Pápán ilyen értelemben nem volt hatása a

törvénynek. Itt ugyanis – mint erről részletesen szóltunk – más megfontolások játszottak

szerepet az engedélyek megadásában vagy elutasításában, amely földesúri jog volt, és a

törvény hatályba lépése után 1848-ig változatlanul az maradt.

A nem Pápán született zsidó népesség születési hely szerinti megoszlásából a

Pápára irányuló migrációt becsülhetjük meg. A városba vándorlás kiinduló pontjai igen

nagy szórást mutatnak, de ezek többnyire dunántúliak (beleértve az Őrvidéket is), azon

belül elsősorban a környező vármegyék települései.

A beköltözők közül mindössze 37-en érkeztek Magyarország határain kívülről, két fő

kivételével a Habsburg-birodalom többi tartományából. A magyarországi zsidó

bevándorlás általános jellemzőiről korábban mondottakat és a szakirodalom

megállapításait is alátámasztja, hogy a Pápára érkező külhoni zsidók többsége, nem

egészen kétharmaduk Cseh- és Morvaország területéről érkezett. A Habsburg-

birodalomhoz csatolt lengyel területekről a külföldiek egynegyede származott, ketten

Krakkóból érkeztek. Alsó-Ausztria területéről három fő költözött Pápára; mindhárman

Bécsben születtek.

A külföldi betelepülők közül 13 fő volt háztartásfő, közülük csak ötnek volt

letelepedési engedélye. Az engedéllyel nem rendelkezők mindannyian régóta a városban

laktak, két özvegy kivételével szakmával rendelkeztek. A letelepedési engedély hiánya

nem minden esetben jelentette egyben a helyi zsidó közösségi befogadás hiányát is. Három

községi alkalmazottnak, akik tulajdonképpen elöljárók (Löw Lipót rabbi, Frankfurter

Hermann kántor és Appelfeld Ezekiel seborvos) formálisan nem volt letelepedési

engedélye, ami azt mutatja, hogy a közösségi igény, illetve társadalmi megbecsültség

764

Egy egyedül élő személy esetében nem rögzítették születési helyét.

177

önmagában elegendő volt a befogadáshoz. A 36 éve a városban élő galíciai születésű

kántorról tudjuk, hogy a városi magisztrátus által is hitelesnek elfogadott, a zsidó

házasulók közt létrejött házassági szerződéseknek állandó tanúbizonysága volt az 1840-es

években.765

A nem háztartásfő státuszú külföldi bevándorlók esetében – a két özvegy

magányos felmenőt nem számítva – mind alkalmazottakkal állunk szemben, akik közül

hárman tanítók voltak, egy zongoratanár, heten pedig boltos- és kézműves segédként

dolgoztak. Mindegyikük még csak rövid idő óta élt a városban és egyikük sem rendelkezett

letelepedési engedéllyel. Ez a tény és foglalkozásuk is azt valószínűsíti, hogy többségük

csak ideiglenes tartózkodásra rendezkedett be a városban.

A városban jelenlévő többi migráns zsidó lakost hat további kategóriába soroltuk

aszerint, hogy Pápa várostól milyen távolságra születtek. A szomszédos településeken vagy

az Esterházyak pápai uradalmi falvaiban születettek a migráns népességnek csak a 11,7%-

át teszik ki. Némileg meglepő, hogy számuk a Veszprém megye többi településéről

származó beköltözőkkel együtt is jóval alulmúlja a szomszédos megyékben született

betelepedők számát, akik az összes betelepülő 37,4 %-át tették ki. Az élen Vas megye áll,

azt követi Győr, Pozsony, majd Zala, Sopron, Komárom és Moson megyék. A távolabbi

dunántúli megyék közül Tolna emelkedik ki. Ennek oka, hogy a városba valószínűleg

közel azonos időben költözött be húsz személyből álló hat háztartás Bonyhádról, akik

tulajdonképpen három család (Steiner, Reinitz, Valner) tagjai voltak.766

Az ország többi

kibocsátó területe közül kiemelkedik Pest, ahonnan 12 személy költözött Pápára, amit

magyaráz, hogy az ottani közösség korszakunkban már több ezer főt tett ki. Feltűnő

azonban, hogy a pesti beköltözők átlagéletkora igen alacsony, a legidősebb személy 36

éves. Továbbá mindössze két személy volt közülük háztartásfő, a többi személy többsége

fiatal feleségként került a városba.

A legtöbb Pápa felé irányuló migránst kibocsátó településeket számba véve azt

találjuk, hogy olyan települések dominálnak, amelyek szintén számottevő zsidó

lakossággal rendelkeztek, ezeken belül pedig a Pápához közelebb fekvők nagyobb, a

távolabbiak kisebb arányban részesültek. A már említett Bonyhád mellett a legtöbben (20

fő) a Győr megyei Felpécről költöztek Pápára, akik szintén rokoni kötelékben álltak

egymással.767

A Pápa város szomszédságában található nemesi községből, Adásztevelről,

amely mint ilyen igen nagyszámú zsidó népességgel bírt,768

22 fő származott, a város

másik közvetlen szomszédságában található Tapolcafőről769

pedig 12 fő. Szintén

nagyszámú zsidót bocsátott ki a Veszprém megye észak-keleti határán található

Kerékteleki, ahol a Batthyányak és a nemesi közbirtokosok nagyszámú zsidó lakost

engedtek letelepedni, továbbá Veszprém város. Az iménti településeknél valamivel

kevesebb fő született a 18. században a Dunántúl nyugati részén meghatározó migráns

kibocsátó településként számon tartott Batthyány-birtokokon, Rohoncon és Németújváron.

Nagyszámú zsidósága mellett Pozsony esetében a pápai zsidó községgel fennálló vallási

kapcsolatok is szerepet játszhattak abban, hogy az átlagnál több fő származott onnan.770

765

VeML V.2.a Kereskedőbejegyzések könyve 766

Bonyhádon már a 18. század végén csaknem 100 zsidó család lakott szervezett községben, volt

zsinagógájuk, kórházuk, iskolájuk. A mezőváros zsidó kereskedői jelentős dohány- és bőrkereskedelmet

bonyolítottak, szerteágazó kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkeztek. SZILÁGYI 1975. 80–82. 767

Felpécen a II. József-kori népszámlálás idején 121 zsidó lakott. BAK 2000.59. 768

1848-ban 265 zsidó lakott a településen. VeML IV.1.h Adásztevel község zsidó lakosságának összeírása,

1848. 769

1848-ban Tapolcafőn 69 zsidó személy lakott. VeML IV.1.h Tapolcafő község zsidó lakosságának

összeírása, 1848. 770

Lásd az ortodoxia fellegváraként számon tartott Pozsony zsidó községének a pápai közösség vitájában

játszott szerepét.

178

Ezt látszik alátámasztani, hogy a pozsonyi beköltözők közt található három családfő közül

az egyik segédlelkész, a másik tanító volt.

Megvizsgáltuk a háztartásokban lakó magányos idegenek származási hely szerinti

megoszlását is.

19. sz. táblázat: Az idegen háztartástagok származási hely szerinti megoszlása

Születési hely Népesség

Pápa 15

Veszprém megye 12

Szomszédos megye 23

Egyéb dunántúli megye 16

Egyéb magyarországi megye 29

Magyarországon kívüli terület 6

Ismeretlen 5

Összesen 106

A háztartásokban élő 106 főnyi magányos idegen személy közül mindössze 15 fő (14,2%)

született Pápán, 91 fő (85,8%) pedig idegenből származott. A népesség e rétegében tehát az

idegenből a városba érkezett és ott időlegesen vagy végleg megtelepedett személyek jóval

nagyobb arányban vannak jelen, mint a teljes népesség körében, vagy a háztartásfők

esetében. Kijelenthető tehát, hogy a segédként, legényként vagy más alkalmazottként

dolgozó magányos háztartástagok túlnyomó többsége idegen volt a városban. Mivel rajtuk

kívül további, idegenből érkezett hasonló foglalkozásúak is éltek, akik már háztartásfők

voltak, feltételezhetjük, hogy a háztartástag státuszú idegen népesség rövidebb ideje és

túlnyomórészt szakmai és egyéb tanulmányai befejezéséig lakik Pápán.

Feltűnő, hogy a háztartásokban élnek olyan nem rokon háztartástagok is, akik pápai

születésűek. Felvetődik a kérdés, hogy mi ennek az oka. Ha megvizsgáljuk e

háztartástagok nevét, egy kivételével mindegyik névvel találkozunk a zsidó háztartásfők

körében, akikről feltételezhetjük, hogy az idegen háztartásban élő alkalmazottnak rokona.

Azt a további lehetséges magyarázatot, hogy ezek a háztartástagok esetleg árvák, elvetjük,

hiszen az összeírásban pontosan jelölték az árva népességet, akik egyébként mindannyian

rokonaik háztartásában éltek. Magyarázattal szolgálhat az összeírásban alkalmazott

háztartásegység értelmezése, azaz, hogy kit értettek egy háztartás tagjai közé: az egy

kenyéren élők ténylegesen együtt is laktak-e, avagy attól függetlenül a háztartás tagjának

tekintettek mindenkit, akit háztartásfője tartott el. Mivel a segédként vagy legényként

dolgozó háztartástagok közt több olyan is található, akit nem szakmabéli apjával vagy

özvegy anyjával írtak össze, azt tartjuk valószínűnek, hogy azok a pápai fiatal magányos

alkalmazottak, akiket mesterükkel vagy egyéb munkaadójukkal együtt írtak össze,

ténylegesen is annak háztartásában éltek, függetlenül attól, hogy volt-e a városban élő

családjuk.

II. 6. 4. 6. HÁZASODÁS

A pápai zsidóság földesúrtól szerzett jogainak egyik fontos eleme volt az az

engedmény, miszerint egy idegenből érkező zsidó férfi, ha magának pápai menyasszonyt

179

választott, letelepedési engedélyt nyert. Már a 18. század végén találkozunk ezzel a

kedvezménnyel, ami csak erősítette Pápa város vonzerejét a zsidóság körében.

Megvizsgáltuk a házastársak származási helyét arra számítva, hogy ebből a házasodási

vonzásterület kiterjedtségére következtethetünk. A jelenlévő népesség házasságban élő

férfi és női tagjainak születési helyét vettük figyelembe, az özvegyekétől eltekintettünk. A

Pápán élő 522 házas zsidó férfi közül 288 fő (55,2 %) született Pápán, 234 fő (44,8 %)

pedig idegenben. A nők esetében jóval nagyobb arányt képviselnek a pápai születésűek,

számuk 327 fő (63 %), szemben a 192 fős (37 %) idegenben született házas nővel.

A számok egyrészt azt mutatják, hogy – mint általában – a pápai zsidók esetében is a férfi

népesség mobilisabb, mint a női. Másrészt a különbség adódhat az imént említett ösztönző

tényezőből, amely a pápai lányokat a városi megtelepedési szándékkal érkező férfiak előtt

vonzóbbá tette.

Az idegenből származó házas férfiak egyharmada (78 fő) Veszprém megyében

született, 62 %-uk (145 fő) pedig az ország egyéb megyéjében. Az idegen házas férfiak 4,7

%-a (11 fő) külföldi születésű volt, többségük Morvaországból érkezett.

Az idegenben született házas nők esetében kisebb arányt képviseltek a Veszprém megyeiek

(26 %), az ország más megyéjéből származók aránya pedig 69 % volt. A 10 külföldön

született nő az idegen házas nők 5 %-át tette ki. Többségük Csehországban született.

A megyén kívülről érkezett házas népesség esetében, akárcsak a teljes népesség

körében, a szomszédos, nyugat- és észak-dunántúli megyék jelentik az elsődleges

vonzásterületet, a beköltözők többsége ezekről a területekről, az itt található zsidó

közösségekből származik.

Az arányszámok alapján jól látszik, hogy a lokális endogámia a férfiak esetében kisebb

arányban jellemző, mint a nők esetében. A teljes házas népességet tekintve a helyben

házasodás aránya 59%-ot tesz ki. A betelepülők ilyen mértékű aránya biztosította az

egyébként vallási tekintetben zárt közösséget alkotó helyi zsidóság számára a belterjesség

elkerülését.

II. 6. 4. 7. FOGLAKOZÁSI ÖSSZETÉTEL

A pápai zsidóság 1848. évi társadalmi jellemzőinek meghatározásához

megvizsgáltuk a népesség foglalkozási ágak szerinti megoszlását. Az összeírás

foglalkozás-rovatában jegyezték fel, ha a háztartásfő özvegy, nincstelen vagy koldus volt.

Velük együtt a foglalkozással, azaz keresettel nem rendelkező zsidó népesség száma 2240

fő volt, azaz a népesség 75,67%-át tette ki. Az őket eltartó keresők száma 722 fő volt,

közülük 690 férfi és 32 nő volt.

20. sz. táblázat: a kereső népesség foglalkozás szerinti megoszlása

Foglalkozási ág Foglalkoztatott %

Kereskedő segéddel 19 2,63

Kereskedő segéd nélkül 306 42,52

Iparos segéddel 40 5,54

Iparos segéd nélkül 84 11,49

Segéd, legény, alkalmazott 194 26,86

Honorácior/értelmiségi és zsidó

községi alkalmazott

44 6,09

Vendéglős, kocsmáros, kávés 34 4,7

Egyéb 1 0,13

Összesen 722 100 %

180

21. sz. táblázat: Az alkalmazottként dolgozó 194 fős népesség szakmák szerinti megoszlása

Foglalkozási ág Foglalkoztatott

Kereskedősegéd 30

Iparossegéd, legény 125

Fuvaros, kocsis 7

Kétkezi munkás, napszámos 19

Szolgáló 2

Tanító 8

Kórházi segédszemélyzet 3

Összesen 194

22. sz. táblázat: a kereső népesség segédekkel együtt számított foglalkozás szerinti megoszlása

Foglalkozási ág Foglalkoztatott %

Kereskedő 355 49,16

Iparos 249 34,48

Honorácior/értelmiségi, zsidó községi

alkalmazott

55 7,61

Vendéglős, kocsmáros, kávés 35 4,84

Napszámos, munkás, szolgáló 21 2,9

Fuvaros 7 0.96

Egyéb 1 0,13

Összesen 722 100 %

Az előző fejkezetekben részletesen beszéltünk a pápai zsidó közösség 1848 előtti

társadalmi jellemzőiről és gazdasági tevékenységéről. Az ott elmondottakat nem kívánjuk

megismételni, azonban a választott korszakunkat lezáró 1848-as adatok értékeléséhez

szükséges visszautalnunk a korábbi korszakokra is.

II. 6. 4. 8. KERESKEDŐK

Az 1848-as összeírás kereskedőkre vonatkozó adatai az 1828. évi állapotokhoz

képest többszörös növekedésről tanúskodnak. A táblázatban szereplő kereskedőkre

vonatkozó adatokat összesítve a kereskedésből jövedelmet szerző zsidó lakosok száma 355

fő volt, azaz az összes keresőnek csaknem a fele. Közülük 293 fő háztartásfő volt, így tehát

a pápai háztartások 48,2%-a kereskedelemből élt.771

Az adatok tehát a zsidó lakosság

körében a kereskedelem abszolút dominanciáját mutatják.

Mivel az összeírás nem tért ki a zsidó háztartásfők jövedelmi viszonyaira, a

szakmák jellegéből és tőkeigényéből próbálunk következtetni a zsidó népesség vagyoni

viszonyaira. A kereskedők esetében mindenképpen a segédekkel dolgozó 19 kereskedőt

tekinthetjük a legtehetősebbeknek, azaz a nagyobb árut és kereskedelmi tőkét megforgató

vállalkozónak. Valószínűleg nem csak a nagykereskedők, de a pápai zsidók teljes körében

is az öt segéddel és könyvelővel dolgozó Herzfeld Simonné rőfös kereskedőt és családját

tekinthetjük a leggazdagabbnak. Rajta kívül további öt rőföskereskedőt találunk a

városban, akik valószínűleg inkább nagybani áruforgalmazók voltak, mint kiskereskedő

771

Veszprémben a háztartásfők 57,4%-a (124 fő) élt kereskedelemből. SZENDI 2002. 27. Kanizsán azonban a

családfőknek csupán a 33,2%-a (123 fő) volt kereskedő. KAPOSI 2006. 270.

181

boltosok. Spittzer Sámuel rőfös négy segéddel dolgozott. A rőfösökhöz hasonlóan tehetős

volt az apja, Neuman Ábrahám által megalapozott vagyonnal és üzleti kapcsolatokkal

rendelkező Neuman Herman, aki somhegyi üvegeivel kereskedett és három segédet

alkalmazott. A segéddel dolgozó kereskedők közt találunk további boltosokat, gyapjú-,

posztó- és lisztkereskedőt.

Az összeírás megkülönbözteti a kereskedőket egymástól a kereskedett áru szerint.

Az esetek egyötödében azonban nem ismert, hogy a kereskedő milyen áruval kereskedett.

Egy részük valószínűleg alkalmi, vagy piaci árus volt, egy részük pedig távolsági

kereskedelmet vagy terménykereskedelmet folytatott, akiknek megélhetése a

kereskedelemből származott ugyan, de a változó lehetőségek szabták meg, hogy mikor

milyen áruval kereskedtek. Közülük mindössze hárman foglalkoztattak segédet, egyikük

bolttal is rendelkezett. A kereskedést folytató zsidók közt a házalók voltak a legtöbben,

szám szerint 42-en (14,33%). A házalók voltak a legkevésbé tehetősek, mindenfélével

kereskedtek, amiben csak „fantáziát” láttak, s többnyire újabb árura cserélték portékájukat

a kereskedés láncolata során. Leginkább ők kényszerültek alkalmazkodásra. Hasonlóan

népes réteget alkottak az ún. hajhászok, azaz árufelhajtók.. A kifejezés az olasz sensal (=

közvetítő, ügynök, alkusz) magyar fordítása. A hajhászok amolyan piackutatók voltak,

akik befektetési lehetőségeket kerestek, árut közvetítettek.772

A forgandó üzleti

szerencsének és bizonytalanságnak erőteljesen kitett hajhászi szakma nagyfokú ügyességet

és találékonyságot, nem utolsó sorban kiterjedt kapcsolatrendszert igényelt. Kétségtelenül

a házalók és a hajhászok alkották a leginkább mozgékony kereskedői réteget.

A városban működő lisztkereskedőkre már a korábbi fejezetekben is utaltunk.

1848-ban 32 lisztkereskedő volt Pápán, egyikük segéddel dolgozott. Magas számukra a

termékeny Kisalföld peremén virágzó pápai piac nagyobb volumenű gabonaforgalma,

illetve ezzel összefüggésben a városi, környékbeli vízimalmok sokasága lehet a

magyarázat.

A zsidók városi boltkereskedelemben elfoglalt jelentős helye korszakunk végén is

jellemzőnek mondható. Az 1848. évi összeírásban 29 boltos kereskedőt és 3 boltos segédet

találunk. Rajtuk kívül további kereskedőkről is feltételezhetjük, hogy kereskedésüket

boltban űzték, például a divatáruval, készruhával, vagy méteráruval kereskedők, vagy a

fűszeresek. Neuman Hermann üvegkereskedő háztartásában boltos segédek is éltek. Róla

és Reichenfeld Lipót könyvkereskedőről is tudjuk más forrásokból, hogy a Főpiacon

üzletet béreltek. A könyvkereskedő a crudában (kötés nélkül, csak felfűzve) megvásárolt,

illetve bizományban a nyomdáktól átvett könyveket minden bizonnyal a városban lakó két

hitsorsos könyvkötőnél köttette.

A termény- és nyersanyag kereskedők korszakunk során mindvégig jelen voltak a

város gazdasági életében. Számuk 1848-ban is jelentős volt. A reformkori

kereskedelemben az agrárhitelezés és az áruhitel már nagy méreteket öltött. Ez a típusú

kereskedelem igényelte a legtöbb szabadon felhasználható, befektethető tőkét. Az

áruhitelezéssel összefüggésben alakult ki a pénzhitelezés is, amire elsősorban ezek a

kereskedők voltak képesek. A pápai terménykereskedők közt legnagyobb számban

gabonakereskedőket (16 fő) találunk. A környék terményei közül ekkor a dohány is

jelentős cikknek számított, Pápán hat zsidó dohánykereskedő volt. Feltűnő, hogy a

korábban oly jelentős mennyiségben gazdát cserélő gubaccsal 1848-ban – az összeírás

alapján – pápai zsidó kereskedők nem kereskedtek. Ez azonban nem jelenti, hogy a közeli

Bakony uradalmi erdeiben megtermett gubacsot ne vásárolták volna fel akár Pápán kívüli

kereskedők, akár a pápai zsidók közül azok, akikről pontosan nem tudjuk, mivel

kereskedtek.

772

A tipikusan zsidó szakmaként számon tartott hajhász figuráját több reformkori szépirodalmi mű is

megrajzolta. Nagy Ignác külön írást szentelt neki A hajhász címmel. SZALAI 2001.

182

A pápai irhás, tímár és tobakos ipar nyersanyagigényét továbbra is a zsidó

bőrkereskedők szolgálták ki, számuk 1848-ban 14 volt, közülük egy segéddel dolgozott.

Az uradalmi és egyéb állatállomány felvásárlói között továbbra is szerepet vittek a zsidó

kereskedők. Az összeírás csupán 10 lókereskedőt és egy marhakereskedőt vesz számba, de

akárcsak a terménykereskedők esetében, itt is feltételezhetjük, hogy további kereskedők is

foglakoztak állat, elsősorban birka felvásárlásával.

A pápai zsidó kereskedők széles palettáján megtaláljuk az ún. portékásokat is, az

apróbb árucikkeket, használati tárgyakat forgalmazó kereskedőket, akik egyébként legtöbb

városban a zsidók közül kerültek ki. 1848-ban Pápán 12 ilyen kereskedőt találunk. A

korabeli divat szerint a férfi és női viselethez használt nagy mennyiségű szalagot a

hagyományosan zsidók közül kikerülő pántlikásoktól lehetett beszerezni. Forrásaink

nagyszámú zsidó pántlikásról tudnak Pápán, az 1848-as összeírásban azonban már csak két

esetben találkozunk velük. Minden bizonnyal további pántlikások rejlenek a többi összeírt,

pontosan nem azonosított kereskedő között is.

Míg korszakunkban a falusi vegyeskereskedéseket általában zsidók vitték, úgy

tűnik, hogy Pápán 1848-ban ebből a fajta kiskereskedelemből csak kisebb mértékben

részesült a helyi zsidóság. Ekkor hat zsidó szatócsot találunk a városban, ahol a 12000 fős

népesség szükségleteit valószínűleg ennél több ilyen kereskedő szolgálta ki.

A felsorolt kereskedőkön kívül vas-, fa-, posztó-, üveg-, tej- és savanyúvíz kereskedőkkel

is találkozunk Pápán, számuk 1848-ban árutípusonként 1–3 fő között mozgott.

II. 6. 4. 9. IPAROSOK

Az 1848-as zsidó összeírás alapján igen sokféle kézműves szakmát találunk a város

lakosságán belül elkülönülő zsidó társadalomban. Korszakunkban a városban 22 céh

működött. A zsidóság körében regisztrált 29 kézműves szakma tehát nagyjából megfelel a

városi céhes kézműipar sokszínűségének. A népesebb, alapvető céhes szakmák (szabó,

szűcs, varga stb.) mindegyike megtalálható a zsidó iparosok körében is. Néhány

mesterséget azonban, mint például a fazekas, kapcás, nem folytattak. Ugyanakkor a

luxusiparnak számító szakmát űző Steinberger Manó munkácsi születésű aranyműves

ekkor valószínűleg az egyetlen ilyen kézműves volt a városban. Szintén egyetlen

pecsétvágó (rézműves vésnök) mester volt a városban, Polák Jakab kismartoni származású

zsidó. Ő véste meg a Belsőváros 1834-es magyar köriratú és a városrészek egyesülésével

1842-ben létrejött egységes város új pecsétjét.773

A kézműves szakmák többségében a mesterek legénnyel vagy inassal dolgoztak. A 29

kézműves szakmában 124 mester és 125 legény dolgozott. Ők együttvéve a kereső

népesség kevéssel több, mint egyharmadát képviselték.

A hagyományos céhes szakmák közül legnépesebb a szabóké volt. 1848-ban szám

szerint 33-an voltak és 39 legényt foglalkoztattak. Volt köztük úriszabó, magyarszabó,

mellény- és foltozó szabó. Mint utaltunk rá, a zsidó szabók önálló céhalakításra is

kísérletet tettek, amelynek kudarca után a pápai szabó magyar céhbe nyertek felvételt. A

zsidók hagyományos viseletével összefüggésben hat sapkakészítővel is találkozunk az

összeírásban, akik további 7 legénnyel dolgoztak. A legtöbb szabólegényt Neumann

Henrik „nőruha készítő” alkalmazta; négy idegen és egy pápai legénnyel dolgozott. A férje

mesterségét továbbvivő özvegy Khon Adolfné három szabólegényt tartott.

A bőrkereskedelem Pápára történt nagyarányú koncentrálódása, valamint a város

vízierővel való folyamatos ellátottsága kedvezett a nagyszámú tímár- és az irhás szakma

kialakulásának. Számos zsidó irhásnak adott megélhetést a hagyományos zsidó viselet

773

HUDI 1995a. 153.

183

iránti kereslet, amelyet a pápai vásárokra érkező idegen zsidók is támasztottak. 1848-ban a

városban 20 zsidó irhásmester és 13 zsidó irháslegény dolgozott.

Korszakunkban Pápán készült az ország szükségletét kielégíteni képes

pipamennyiség egy jelentős része. A kedvelt és nagy mennyiségben készülő selmecbányai

és debreceni pipa mellett a pápai volt a legismertebb. A népszerű cseréppipákat két, zsidók

által működtetett pipaüzemben (korabeli említésben: gyárban) készítették, amelyek

nagyszámú pipáslegényt, azaz munkást alkalmaztak, miközben a termék kézműves jellege

is fennmaradt. Schlesinger Lipót és Löbl Salamon pipaüzeme mellett további zsidó

pipásmesterek is dolgoztak a városban. Ezek együtt 39 zsidó pipáslegényt alkalmaztak.

Utóbbiról ismert, hogy üzeme nagyszámú keresztény alkalmazottnak is munkát adott a

városban.

A hagyományosnak mondható céhes szakmákat tekintve a zsidók közt találunk

vargákat, nyergest, gombkötőt, bádogost, szappanost, mészárost. A vargák több legénnyel

dolgoztak. A közösség néhány tagja dohánymetszésből, szivar- és ernyőkészítésből élt.

Találunk a korabeli Pápán zsidó olajkészítőt (olajütőt működtetőt), kőfaragót,

faesztergályost és kelmefestőt is.

1848-ban a városban 27 zsidó kocsmáros tudott megélni. Ketten közülük özvegyasszonyok

voltak. Az uradalmi haszonvételnek számító kocsmáltatási jogot részben a vásárok idején

mérhető kóserborra szerezték meg a zsidók, de a városi kocsmák nagy részét is ők

működtették. Rajtuk kívül három zsidó kávést és három vendégfogadóst írtak össze.

II. 6. 4. 10. HONORÁCIOROK, ÉRTELMISÉGIEK, ZSIDÓ KÖZSÉGI ALKALMAZOTTAK

Az elemzés során külön foglalkozási kategóriába soroltuk a honráciorokat, akiknek

köréhez hozzászámoltuk a községi alkalmazottakat is. Az ebbe a csoportba tartozó 55

lakos a kereső népesség csaknem 8 %-át teszi ki. Ugyan nem állnak rendelkezésünkre a

városi értelmiség vagy hivatalnoki réteg arányára vonatkozó összehasonlító adatok, mégis

a zsidó közösségen belül e réteg arányát magasnak véljük, amelynek – véleményünk

szerint – a közösséget jellemző sajátosságokban gyökerező okai vannak. A közösség és az

egyének mindennapokban való mozgását és társas érintkezéseit is szigorúan szabályozó és

meghatározó vallási előírások miatt a helyi zsidóság az élet minden területén igyekezett

saját intézményrendszert fenntartani.

A pápai zsidó közösségnek, mint a városon belüli önálló jogi entitásnak, saját

választott elöljárósága volt. Ezek tagjai: bíró, esküdtek, templomatyák, adószedő, jegyző,

községi biztos. A szintén választás útján tisztségbe emelt rabbi mellett 1848-ban a négy

segédlelkész, a kántor, az éneklő, a sakter és a fürdős is a közösség vallásgyakorlását

segítő fizetett személyzetet alkottak.

Az önellátás és öngondoskodás részeként a közösség a 18. század közepe óta saját

ispotályt tartott fenn, amelyben kórházi ápoló személyzetet foglalkoztatott, 1848-ban

három ilyen személyt írtak össze. Az összeírásban szereplő hat orvos és egy seborvos

magas száma nem meglepő. Az orvosi szakma a zsidók számára sokáig az egyetlen

elérhető értelmiségi pálya volt, következésképpen Magyarországon az orvosi társadalmon

belül a zsidóság aránya általában is magas volt. A pápai zsidó orvosok nagy száma tehát

nem csak a zsidó közösség magas lélekszámával, hanem azzal is összefüggésben lehetett,

hogy a város egésze is foglalkoztatta őket. 1848-ban két zsidó bábát írtak össze,

mindketten szakmájukból tartották el magukat és családjukat.

A vallási élettel szorosan összefüggő oktatásban az 1820-as évek közepéig a vallási

jelleg kizárólagossága volt a jellemző. Így a vallásban fontos helyet elfoglaló tanulás

nagyszámú saját tanító személyzetet igényelt.

A pápai zsidó közösségben 1848-ban 22 tanítót és 2 nyilvános iskolai tanárt írtak össze. A

tanítók egy része az 1826 óta működő nyilvános zsidó elemi iskolában tanított, nagyobb

184

részük munkaadójuk háztartásában, tehát a gyermekekkel együtt élő magántanító volt.

Utóbbiak közül hárman maguk is tanulás céljából Pápára költözött fiatal tanulók voltak.

Érdekes színfoltja az összeírásnak egy, a városban élő zsidó hegedűművész, a pesti

származású Arnstein Antal, és a morvaországi Pintschof-ból érkezett Landesmann Dávid

zongoramester, akit a gazdag Neuman Herman serfőző, pápai kaszinótag alkalmazott

gyermekei zeneoktatására.

A foglalkozási kategóriák közé be nem sorolt egyetlen személy a „rossz ember”-nek

titulált Fekete Dávid, győri származású kártyajátékos volt.

A pápai zsidók 1848. évi összeírásának elemzésével egy kisebbfajta városi

népesség lélekszámával vetekedő nagyságrendű városi zsidó közösség társadalmi

jellemzőinek pontos megismerését tűztük ki célul. Az ország legtöbb vármegyéjében

végrehajtott összeírás egyik városi közösségről fennmaradt adatsoráról sem készült eddig

hasonló megközelítésű vagy részletességű elemzés. Az összeírás jellege lehetővé tette a

magyarországi történeti demográfiai vizsgálatok során korábban kidolgozott és

meghonosított elemzési módszer, a család- és háztartásszerkezeti vizsgálat alkalmazását is.

Ezzel együtt a nem zsidó népességre vonatkozóan eddig elvégzett hasonló elemzések

megállapításaival történő összevetés is lehetővé vált. Az iparosodás előtti magyarországi

népesség család- és háztartásszerkezeti általános jellemzőinek a zsidó népességre

vonatkozó érvényességének kérdésére is válaszolhattunk.

Az összeírás elemzésének fontos eredménye, hogy a zsidó népesség család- és

háztartásszerkezeti jellemzői megfelelnek a magyarországi nem zsidó népesség hasonló

jellemzőinek. A háztartások átlagos nagysága a zsidó népesség esetében is kevéssel az

átlagos 5 fő alatti értéket mutatja. Jellemző a nukleáris családok túlsúlya az összetett

családos háztartásokkal szemben. A zsidó népesség esetében is kimutatható, hogy a

tehetősebb családfők esetében találkozunk bonyolultabb összetételű, nagyobb számú

idegen taggal rendelkező háztartásokkal.

A népesség nemek szerinti megoszlásában némi eltérést találunk a szakirodalom

megállapításaihoz képest, itt ugyanis kis mértékű női többlettel találkozunk. A házasodási

szokások alapján a zsidó népesség inkább a nyugati mintának felel meg, ahol a lányok 20

éves koruk felett mentek férjhez.

A népesség demográfiai jellemzői mellett a foglalkozás szerinti tagolódás a

közösség társadalmi jellemzőinek megállapítására adott lehetőséget. Az itt kapott

eredmények – ellentétben a demográfiaiakkal – már kisebb mértékben vethetők össze a

városi társadalom jellemzőivel.

A zsidó társadalom kevésbé tagolt és sokrétű, mint az őt befogadó városi

társadalom. A közösség jogi helyzetéből következően e közösségben nem számolhatunk

bizonyos társadalmi rétegekkel, miközben bizonyos rétegek túlsúlyát rögzíthetjük.

A zsidóság körében megtalálható szakmák a korszak városi foglalkozásainak teljes

spektrumát adják, a kereskedők és iparosok mellett megtaláljuk az értelmiségi és választott

tisztségviselői réteget is.

Mindezek alapján elmondható, hogy a pápai közösség mind demográfiai, mind

pedig társadalmi szerkezeti jellemzői alapján egy erőteljes, fejlődőképes, belső

önszabályozású, jól szervezett társadalmi csoportot alkotott, teljes mértékben kitöltve az

uradalom által biztosított jogi és gazdasági kereteket.

185

III. 1. ÖSSZEGZÉS

Pápa város egyedülállóan nagy lélekszámú mezővárosi zsidó közössége

létrejöttének okait és magyarázatát keresve, a zsidóságnak a rendi korszak végét megelőző

bő száz év során a helyi gazdasági és társadalmi folyamatokban vitt szerepét vizsgáltuk.

A pápai zsidóság gazdasági, társadalmi, kulturális integrációs folyamata – általános

jellemzőit tekintve – hasonló volt a Dunántúl más településein zajló folyamatokhoz.

Különbségek mutatkoztak azonban a folyamat kezdetét és intenzitását illetően. A nyugati

határszél Esterházy-és Batthyány birtokain a zsidóság befogadása már korábban lezajlott a

bevándorlás irányának megfelelően, mint a Dunántúl többi földesúri központjában. A pápai

zsidó közösség nagyjából ez utóbbiakkal egy időben jött létre, illetve néhány évtizeddel

meg is előzte ezeket. Részletes feldolgozások hiányában az egyes településeken zajló

folyamatok összehasonlítására nem volt módunk, ezért csak általános megállapításokat

tehetünk. Elmondható, hogy a zsidók helyi befogadására, jogállására, gazdasági

tevékenységének jellegére általános sémák jellemzők, a folyamat a legtöbb helyen

hasonlóan zajlott. Ezeket illetően a pápai zsidóság helyzete nem tekinthető rendkívülinek.

Integrálódásuk gyorsaságát és mértékét illetően azonban jelentős különbségeket látunk. Ezt

mindenekelőtt a népesség nagy koncentrációja, a beköltözők nagy száma mutatja meg,

amely a beköltöző zsidóság és a befogadó közeg kölcsönös integrációs hajlamát mutatja.

Elemzésünkben ezen – olykor ellentétes irányú – integrációs tényezők együtthatását

mutattuk be, amelyek összességükben járultak hozzá ezen egyedülállóan nagy mezővárosi

közösség kialakulásához. Hasonló részletességű vizsgálatok hiányában nem tudtunk olyan

összehasonlító elemzést végezni, amelynek eredményeként választ kaphattunk volna arra a

kérdésünkre, hogy a Dunántúl mezővárosai, uradalmi központjai közül miért éppen Pápán

talált megélhetést ilyen nagyszámú zsidó lakos. Így csak a helyi sajátosságokat van

módunk hangsúlyozni. Véleményünk szerint a zsidóság letelepedéséhez és boldogulásához

szükséges feltételek leginkább Pápa város esetében álltak rendelkezésre. Ezek közt

mindenekelőtt a földesúri felismerést kell említenünk, amely a zsidók gazdasági

tevékenységében hasznot látva, tudatos telepítési politikát folytatva, nyitott volt

befogadásukra. Másodsorban, de legalább ennyire jelentős mértékben a város földrajzi

fekvése (elsősorban Győr közelsége), természetföldrajzi adottságai (télen is hasznosítható

vízi energia), jogi helyzete (kiváltságai), gazdasági környezete, piaci szerepe, kereskedelmi

és kézművesipari fejlettsége együttesen határozták meg a feltételeket, azaz adtak teret a

zsidóság tevékenységének. E kedvező tényezők együttállása meghatározta az érvényesülés

és az egzisztenciák minőségét is. Ebben látjuk a zsidó népesség városi lélekszáma

folyamatos és gyors növekedésének kulcsát. A kedvező környezet olyan tevékenységek,

vállalkozások folytatását tette lehetővé, amelyek további munkaerőt igényeltek, s így maga

a formálódó közösség – igényt tartva munkaerejükre – vált képessé újabb- és újabb

betelepülők számára egzisztenciát biztosítani.774

774

Győr, Szombathely és Székesfehérvár esetében az elsődleges tényező, a befogadási hajlam hiányzott. Az

érdekeit féltő, azokat hatékonyan érvényesítő városi polgárság egészen 1840-ig képes volt megakadályozni a

zsidóság nagyobb számú megtelepedését. BALÁZS 1980, TILCSIK 2009, DÓKA 1994a, FARKAS 1989, KÁLLAY

1989. Nagykanizsa földrajzi fekvése kereskedelmi útvonalak tekintetében jóval kedvezőbb volt Pápáénál.

Környezetében árutermelő uradalmi nagybirtok feküdt, melynek – elsősorban külföldi piacokra irányuló –

terménykereskedelmét zsidó kereskedők bonyolították. Tevékenységüket a Batthyányak is támogatták.

KAPOSI 2006. 245–270. A városi lakosság száma a 19. század közepén nagyságrendileg megegyezett Pápa

városéval. A kedvező adottságok ellenére az 1848-ban összeírt zsidó lakosság lélekszáma csak fele volt a

pápainak. A kisebb lélekszám okát olyan gazdasági tényezőkben látjuk, amelyek hiánya a zsidóság

tevékenységét elsősorban a helyi és távolsági kereskedésre koncentrálta, így kisebb lélekszámú közösség

megélhetését volt képes biztosítani. Pápán a 19. század közepén már több zsidó ipari vállalkozás is

megélhetést nyújtott további zsidó népesség számára. Ezen túlmenően pedig például a bőrfeldolgozással

186

A zsidóság befogadása és életlehetőségeinek biztosítása ütközőpont volt az

uradalom és a város kapcsolatában. Érvényesülésük feltételei, és így közösségük

lélekszámának növekedése is földesúri döntés függvénye volt, amelyek biztosítása szinte

kivétel nélkül a városi polgárság érdekeit sértette. Részletesen bemutatva ezeket az

elsősorban gazdasági jellegű érdekellentéteket, úgy véljük, hogy eredményeink a korszak

zsidóságának történetére vonatkozó eddigi ismereteinket a befogadó uradalom és a város

viszonylatában is bővítik. A jelentős kiváltságokkal bíró városi polgárság nem volt képes

döntő befolyással lenni az uradalmi központban érvényesülő folyamatokra. A helyi

zsidóság integrációjának elsődleges tényezője gazdasági tevékenysége volt. Ez játszott

szerepet a kezdeti befogadása során, és ez határozta meg érvényesülési lehetőségeit,

társadalmi kapcsolatait, konfliktusait is. A rendelkezésre álló források alapján

korszakunkban nem érhető tetten a zsidósággal szembeni elhatárolódásban, elkülönülésben

olyan szempont, amely bármilyen gazdasági megfontolást, haszonelvű döntést felülírhatott

volna. Ez érvényesült a lakhatás, ingatlanszerzés, adóztatás, a földesúri haszonvételek, a

helyi kereskedelem és ipari vállalkozások terén is. A gazdasági kapcsolatok és potenciál

pedig a társasági integrációra voltak meghatározó hatással. Ezzel magyarázható, hogy a

rendelkezésünkre álló forrásokban korszakunkban többnyire olyan társadalmi

konfliktusokra találunk példát a zsidóság és környezete között, amelyek alapja valamilyen

gazdasági érdekütközés volt.

A pápai zsidóság községi (vallási) szervezetére, a közösség belső életére

vonatkozóan kutatásunk a közösségen belül a 19. század közepén kialakult vallási-

szokásbéli konfliktusok, a közösség tagjai közt húzódó társadalmi törésvonalak

feltárásában hozott újabb eredményeket. A források segítségével a pápai példa

bemutatásával megragadhatóvá vált a magyarországi zsidóságon belül a vallási reform-

folyamatok és az emancipáció hatására kialakult megosztottság.

A Pápa városi zsidóság rendi korszakbeli történetére vonatkozó kutatásunk

kiindulópontja az 1848. évi név szerinti összeírás volt. Ennek ismeretében kezdtük feltárni

a helyi zsidókra vonatkozó forrásokat, hogy segítségükkel értékelni tudjuk az összeírás

adatait, amelyek a rendi korszak végéig lezajlott integrációs folyamat eredményét

mutatják. Az elemzés révén megállapíthattuk, hogy a pápai zsidóság demográfiai

viselkedése, a népesség család- és háztartásszerkezeti jellemzői nem mutatnak lényegi

eltérést a korszak magyarországi nem zsidó népességére vonatkozó szakirodalmi

megállapításokhoz képest. A zsidó társadalom foglalkozási megoszlása a vizsgált száz év

során differenciálódott, egyre többféle szakma űzésével sokrétűbbé vált, elősegítve a jogi

tekintetben homogén közösség társadalmi rétegződését.

A fenti fejezetekben megragadni próbált és leírt folyamatok szoros összefüggésbe

hozhatók a polgárosodás problematikájával. Mindenekelőtt abban az eredeti

értelmezésben, miszerint a kiváltság nélküli rétegeket is be kell emelni az alkotmányos

keretek közé.775

A magyar társadalomban meginduló polgárosodási folyamat motorja a

feudális kötöttségek felszámolásának igénye volt, amely elsősorban gazdasági

megfontolások nyomán fogalmazódott meg. A zsidóság érvényesülésében pedig létérdek

volt a rendi keretek megkerülése, azok lebontása. Az ő vonatkozásukban a rendi

országgyűléseken megfogalmazódó jogi emancipáció is a fennálló merev rendi

kapcsolatos tevékenység (felvásárlás, bőrkikészítés és szűcsipar) és az ahhoz rendelkezésre álló kedvező

feltételek jelentősen hozzájárultak újabb és újabb városi egzisztenciák létrejöttéhez. Veszprém város

elsőrangú piacközponti szerepe vonzerőt gyakorolt a kereskedésben érdekelt zsidóságra, és a püspöki

városrészen történő letelepedésük sem ütközött nagyobb akadályokba. Ez önmagában mégsem eredményezte

az egyébként folyamatosan növekvő zsidó lakosság olyan mértékű koncentrációját, mint Pápán. SZENDI

2002, JAKAB 2010b 775

Ö. KOVÁCS 1996

187

elkülönülést, a zsidó honpolgárok megkülönböztetésének megszüntetését célozta,

elsősorban a türelmi adó eltörlésével és az adózó népességgel azonos jogállás alá

helyezésükkel. A pápai zsidóságra vonatkozó vizsgálatunk azt mutatja, hogy ez a folyamat

helyben jóval korábban, a 18. század utolsó harmadában kezdett kibontakozni azáltal, hogy

a haszonelvűség, a gazdasági szükséglet engedékenyebbé tette a befogadó közeget.

188

III. 2. MELLÉKLET

Pápa város zsidó közösségéről készült 1848. évi összeírás adatait Windows Excel-

táblázatban rögzítettük és dolgoztuk fel. Ehhez mindenekelőtt szükségessé vált a

névalakok írásmódjának normalizálása. Továbbá – mint utaltunk rá – a háztartástagok

háztartásfőhöz viszonyított státuszát is egységesítettük. Ott, ahol azt az összeírók nem

jelölték, de a státusz egyértelműen megállapítható volt, a hiányzó adatot kiegészítettük. A

táblázatban ugyanígy pótoltuk a gyermekek családnevét. Statisztikai adatsorok könnyebb

kinyerése érdekében kódolással egységesítettük az egyes személyek családi státuszát,

nemét, családi állapotát és születési helyét. Az elemzéshez szükség volt az összeírásban

előforduló foglakozások tipizálás szerinti besorolására is.

A 3000 rekordot tartalmazó táblázatot nem nyomtattuk ki, azt a mellékelt CD tartalmazza.

189

III. 3. FÜGGELÉK

I. A PÁPAI ZSIDÓ KÖZSÉG RÉSZÉRE KIBOCSÁTOTT FÖLDESÚRI VÉDLEVÉL. PÁPA, 1748. MÁJUS

10.776

Mi, galántai gróf Eszterházy Ferenc, Fraknó földesura, a semptei, a pápai, a

gesztesi, a devecseri és az ugodi uradalom ura, ő római császári-, szintúgy Magyarország,

Csehország királyi felségének valódi titkos tanácsosa és kamarása, lovassági tábornok, a

nagyméltóságú Magyar Királyi Helytartótanács tanácsosa és a Hétszemélyes Tábla ülnöke,

a Magyar Királyság részéről királyi tárnokmester, Borsod vármegye főispánja, a Magyar

Királyságban Dunán inneni főkapitány, ezúton tesszük közhírré, tudtul adva mindenkinek,

hogy Pápa városunkban ez idő szerint megtelepedett zsidó közösséget, név szerint Philipp

Jacob, Jacob, Franz Moyses, Moyses Hirschel, David Wolf, Abraham Jacob, Lebl Weiler,

Juda Hirschel, Salamon Hirschel, Marcus Hirschel, Philipp Marcus, Isac Pillitz, Marcus

Pillitz, Hirschel Isac/Isae (metsző), Isac Lebl, Joseph Joachim számára, akik alázatosan

folyamodtak pártfogásunk iránt, kivétel nélkül fölvesszük abba, és e formális védlevél által

őket ama kegyben részesítjük, hogy teljes biztonságukat szavatoljuk. Miképpen azt

eldöntöttük, és Pápa város és annak lakossága közös javát szolgálónak tartjuk, hogy e

zsidók számára megterhelést nem okozandó, őket kereskedésükben nem korlátozandó vagy

megakadályozandó, különös tekintettel az aggasztó panaszok és kellemetlenségek

megelőzésére, ezúton szabályozást hozva elrendeljük, hogy valamennyien nyugalomban és

békében élhessenek, evégből fent említett okokból fentnevezett valamennyi zsidót

pártfogásunkba és védelmünkbe fogadtuk, vettük és támogatjuk hogy asszonyaikkal,

gyermekeikkel és azok gyermekeivel, valamint szolgálóikkal általuk egyetértésben

választott, és uradalmi tisztünk által jóváhagyott és megerősített bírájuknak

engedelmeskedve éljenek, saját imaházuk és temetőjük legyen. Ezek mellett rabbit, kántort

és templomszolgát is tarthatnak. Hasonlóképpen saját (kóser) borkimérésük is lehet,

amelyről az ő dolguk megegyezni. Abban az esetben, ha maguk között nem tudnak

megegyezésre jutni, az itteni uradalmi tiszt elé vigyék a vitás ügyet. Senki által nem

zavarva mindenkor szabadon mozoghatnak és kereskedhetnek, mégpedig olyformán, hogy

teljességgel mentesülnek a katonai beszállásolás és a forspont alól. És senki mástól, mint

tőlünk és a mi alkalmazottainktól ne függjenek, és mivel mint a mi védelmet élvező

alattvalóink ezt a védelmet élvezik, mindazonáltal becsületesen megtartsák […] és

semmilyen panaszra okot ne adjanak és kellemetlenséget ne okozzanak. Ha valaki a zsidó

közösségből rövidebb vagy hosszabb időre az uraság hasznával (értsd haszonvételével)

valamit tenni szándékozik vagy bérbe kívánja venni, a fent említett zsidó község mindig

élvezzen elővételi jogot és elsőbbséget azért a becsületes bérért, amelyre a jelentkező

ajánlatot tesz. És ezért a kegyes pártfogásért és kiváltságért az itteni zsidó község

leszármazottaival egyetemben köteles a megállapodás szerinti és a hivatalunk által készített

írásos kontraktusban leírtak alapján járó kamatokat és árendát megfelelő nyugta ellenében

a meghatározott határidőre készpénzben megfizetni.

Viszonzásul minden egyes helyi hivatalnokunknak komolyan megparancsoljuk, hogy a

fentiekben leírt rendszabályokat betartsák, és az itteni különleges védelem alatt álló zsidó

közösséget fentiekben bejelentett hozzátartozóikkal együtt e kiváltságaik zavartalan

élvezetében megvédelmezzék, szükség esetén minden kellő segítséget és asszisztenciát

megadjanak. Ennek hírüladásául és megerősítéséül ezt az írást saját kezű aláírásunkkal és

grófi pecsétünkkel látjuk el.

Kelt pápai palotánkban az ezerhétszáznegyvennyolcadik év május havának tizedik napján.

Eszterházy Ferenc gróf

776

Az eredeti német nyelvű szöveget kiadta: NEUMANN 1885., valamint: MZsO XIII. 182–183.

190

II. Auszüge aus den Gemeinde-statuten vom Jahre 1835777

§ 2.

Soll nicht wie früher geschehen ist das Los fünf Wahlherrn für die Wahl des Ober und

zwei Nebenvorsteher bestimmen, weil es Anlaß zu Streit und Unordnung gegeben, sondern

in beiden Bethäusern ergehet von Seite der Vorsteher eine öffentliche Einladung an die

Gemeinde, sich dem dazu festgesetzten Tage in das Gemeindehaus, in dortigen

Versammlungssaale einzufinden und im Beiseye des Herrn Herrschaftlichen Comissärs,

des Rabbiners und derjenigen Vorstehers welche nicht in der Candidation sind, durch

Stimmenmehrheit sich aus den vom I. Herrn Commissär vorgelegten, von der hoher

Herrschaft sieben Canditirten, den Ober- und die zwei Nebenvorsteher zu wählen. Nach

dieser Wahl sogleich, haben eben daselbst der neuerwählten Ober- und zwei

Nebenvorsteher, den Vormund und den 18 Gemeinde Repräsentant dahier zu berufen

durch Stimmenmehrheit einen Gemeinde-Kasir, ein Ober- und vier unter Kirchenvorsteher

zu wählen.

§ 4.

Dem Verdachte einer Partheylichkeit der Gemeinde-Vorsteher zu einander vorzubeugen

und weil selbe eigene Sitzungen zu halten vermögen, dürfen der Ober- und die zwey

Nebenvorsteher, der Cassir und Oberkirchenvorsteher in keiner verwandschaftlichen

Beziehung zu einander stehen. Der Ober- und vier Unterkirchenvorsteher, weil auch bei

ihnen obbemeldete Gründe statt haben, darfen auch nicht in verwandschaftlichen

Beziehung stehen. Der Vormund sowohl als auch die 18 Gemeinde Repräsentant aber

können unter sich selbst, als auch mit allen andern Gemeinde Vorstehern, in

Verwandschaft stehen, weil bey ihnen obbemeldete Gründe nicht statt finden.

§ 49.

Letzlich bestättigen wir zugleich hiemit, daß durch diese Statuten die

Grundherrschaftlichen Rechte nicht im mindesten verletzt werden, demselben nicht der

geringste nur erdenkliche Schaden oder Verkürzung zugefügt werden soll.

Diese obige in § 49 stehende Statuten haben wir sndesgefertigte Vorsteher und 18

Gemeinde Repräsentant genau bedachten und für nothwendig und gut zum Wohl und zur

Aufrechthaltung unserer ganzen Comunitaet befunden, und um dasselben in der Zukunft

beybehalten und nach selbe gehandelt werden soll, unterfertigen wir selbe eigenhändig und

bekräftigen selbe mit Beylegung des Gemeinde Insiegels. Signatum Papa den 18-ten Juny

1835. Folgen die Unterschriften und Siegel.

Obige Statuten werden hiemit mit Aufrechthaltung aller grundherrschaflichen Rechte

durch meine eigenhändige Unterschrift bekräftiget. Signatum Papa den 23-ten August

1835. Graf Carl Eszterházy etc. etc.

Fordítás:

Kivonatok az 1835-ös községi szabályzatból

2. §

Ne úgy történjen, mint korábban az öt választó férfi esetében történt, hogy kijelölték őket a

fő és két helyettes elöljáró megválasztására, mivel ez vitára és rendbontásra adhat okot.

Hanem mindkét imaházba az elöljáró egy nyilvános meghívót intézzen a közösséghez,

hogy ők egy meghatározott napon a közösség házának gyűléstermében jelenjenek meg és

777

VeML IV.1.t

191

az uradalmi biztos, a rabbi és azon elöljárók jelenlétében, akik nem jelöltek, a földesúr hét

jelöltje közül szavazattöbbséggel válasszák meg a fő elöljárót és a két helyettes elöljárót.

Rögtön a választás után ugyanitt az újonnan megválasztott fő elöljáró és a két helyettes

elöljáró a gyámot és a 18 népképviselőt778

jelöljék ki, és szavazattöbbséggel egy községi

pénztárost, egy templomi fő- és négy al elöljárót válasszanak.

4. §

Hogy az elöljárók közti pártoskodásnak a gyanúja se merülhessen fel, mivel egymás közt

hatalmukban áll gyűlést tartani, tilos az elöljárók, a pénztáros és a templomi fő elöljáró

közt rokonsági kapcsolatnak fennállnia. A templomi fő és al elöljáróknak sem szabad

rokonsági kapcsolatban lenniük, mivel az ő esetükben is a fent említett közösség

képviselete értendő. De a gyámatya, akárcsak a 18 népképviselő maguk közt és más

elöljárókkal is állhatnak rokoni kapcsolatban, mivel esetükben a fent említett ok nem áll

fenn.

49. §

Végül ezennel egyúttal megerősítjük, hogy ezen szabályzaton keresztül a földesúri jog

legkevésbé sem sérülhet, annak az elképzelhető legcsekélyebb kárt vagy veszteséget sem

okozhat.

Ezen fenti 49 pontba foglalt szabályzatot mi, hiteles elöljárók és a 18 népképviselő

megfontoltuk és szükségesnek, jónak és a mi közösségünk javára szolgálónak és

megtartásra méltónak találtuk, azt a jövőben meg kell őriznünk és eszerint kell

cselekednünk. Saját kezünkkel aláírtuk és a községi pecsét ráfüggesztésével

megerősítettük. Kelt Pápán 1835. június 18-án. Következnek az aláírások és a pecsét.

A fenti szabályokat ezennel minden földesúri jogom fenntartásával az én sajátkezű

aláírásommal megerősítem. Kelt Pápán 1835. augusztus 23-án. Eszterházy Károly gróf stb.

stb.

778

A magyar nyelvű iratokban így nevezik!

192

III. Az első zsidó összeírásokban és a védlevélben szereplő családfők:

1736 1744 1745 1748

Hirschl Abraham Abraham Abraham Jacob Abraham Jacob

Hirschl Lövel Abraham Jacob Bernardus Isaac Hirschl Isac

Hirschl Mathias Hirschl Dávid Herschl Jacobus Hirschl Juda

Hirschl Mathias Hirschl Leopold Hirschl Judas Hirschl Marcus

Lövel Joel Hirschl Mózes Herschl Marcus Hirschl Moyses

Marcus Mathias Hirschl Salamon Hirschl Leopold Hirschel Salamon

Marcus Philippus József Hirschl Salamon Joseph Joachim

Moyses Franciscus Kiva Jakab Hirschl Schneider

(Isac)

Lebl Isac

Philippus Jacob Marcus Philippus Hirschl Moyses Marcus Philippus

Remste Josephus Mathias felesége Joachim Jakab Moyses Franz

Wolf David Moyses Franciscus Kive Jakab Philipp Jacob

Philippus Jakab Lebl Abraham Pillitz Isac

Lebl Moyses Pillitz Marcus

Marcus Philippus Weiler Lebl

Moyses Franciscus Wolf David

Moyses uxoratus

Philippus Jakab

Phölöp Isaac

Wolf David

193

IV. PÁPA BELSŐVÁROS HÁZAI – ZSIDÓ HÁZTULAJDONOSOK, 1715–1848

No. 6

Neuman Ábrahám – 1824-től (Esztergomi-féle ház)779

No. 70

Zsidók háza – 1715780

No.72

Mathias és Abraham Hirschl – 1735781

No. 73

Neuman Ábrahám – 1809-től782

No. 75

Salzer Lipót örökösei – 1834 – Nagypiac nr. 75. – Sz. Jakab megváltja a testvérektől783

Salzer Jakab – 1834 – Nagypiac nr. 75.

No. 76

Schwarz József – 1823784

No. 77

Salzer Rozália (Spitzer Ábrahám özvegye) – 1823 – vásárol – Hosszú u. 77. sz.785

No. 87

Schwarz kereskedő zsidó – 1794, 1799 – Új utca786

No. 131

Pinkas David – 1783 – Új u. 131.787

No. 149

Spitzer Rozália – 1834 – eladja házát – Új u. 149.788

No. 155

Elia Jakab – 1764 – Ispotály u. 155. – megvásárolja789

Jacob Elias – 1780 – Ispotály u. 155.790

779

MOL P 1216 capsa 64. nr. 247. 1824. szeptember 21. 780

Haris 1998 781

Uo. 782

MOL P 1216 capsa 61. nr. 54. 1809. október 5. és capsa 64. nr. 247. 1820. április 24. 783

VeML V.2.a 360/1834. május 17. 784

VeML V.2.a 432/1823. október 30. 785

VeML V.2.a 432/1823. október 30. 786

MOL P 1216 capsa 60. nr. 325. 787

MOL P 1216 capsa 54. nr. 37. 788

VeML V.2.a 365/1834. május 17. 789

MOL S 18 790

MOL P 1216 capsa 54. nr. 35., 37.

194

No. 157

Mátyás nevű zsidó – 1769 – Ispotály u. 157.791

Josephus Hershl – 1780, 1783, 1786 – Ispotály u. 157.792

Josephus Hershl – 1789 – Ispotály u. 157. – eladja793

No. 159

Hirsl Leopold – 1764 – Ispotály u. 159. – megveszi794

Jakab Leopold – 1782, 1783 – Ispotály u. 159.795

Abeles Lipótné – Ispotály u. 159. – 1826 – eladja796

No. 159 melleti házak

Roth Mózes – Ispotály u. 159 mellett – 1826

König Áron – Ispotály u. 159 mellett – 1826797

No. 161

Zsidó község kórháza – 1828 – Ispotály u. nr. 161.

No. 165

Riez Jakab özvegye – 1767 – Ispotály u. 165 – eladja Fülöp József zsidónak798

Fülöp József – 1767 – Ispotály u. 165., 1782, 1786-ban is799

Fülöp József – 1795 – Ispotály u. – eladja Simon Izsáknak

Simon Izsák – 1795 – Ispotály u.

Lebl Pinkóc – 1818 – Ispotály u. 165.b eladta Rechnitzer Farkas örököseinek800

Rechnitzer Farkas örökösei – 1818 – Ispotály u. 165.b801

Rechnitzer Léni özvegy és gyermekei 1826-ig Ispotály u. 165.

Rechnitzer Léni (Farkas özvegye) – 1826 – Ispotály u. 165.b. – eladja Áron Lévinek802

Áron Lévi 1826-tól Ispotály u. 165.

Áron Lévi – 1826 – Ispotály u. 165.b.

No. 165.b melletti ház

Simon Iszák – 1826 – Ispotály u. 165.b. melletti ház803

No. 172

Schwarz kereskedő – 1794 – Ispotály u. nr. 172 (Pauli Imre háza)

Mathia Samuel – 1794, 1799804

Samu Mátyás 1826-ig Ispotály u. 172.

Manovill Ábrahám 1826-tól – Ispotály u. 172.805

791

MOL S 18 792

MOL P 1216 capsa 54. nr. 35., 37., 138. 793

MOL S 18 794

MOL S 18 795

MOL P 1216 capsa 54. nr. 37. 796

VeML V.2.a 161/1826. március 11. 797

Uo. 798

MOL S 18 799

MOL P 1216 capsa 54. nr. 37., 138. 800

VeML V.2.a 83/1818. március 7. 801

VeML V.2.a 83/1818. március 7. 802

VeML V.2.a 632/1826. október 30. 803

VeML V.2.a 632/1826. október 30. 804

MOL P 1216 capsa 60. nr. 325. 805

VeML V.2.a 628/1826. október 30.

195

No. 174

Salamon Lázár – 1764–1765 – Ispotály u. 174.806

Abraham Aitlitz – 1765 – Ispotály u. 174. – megveszi807

Kupl Mandl – 1783 – Ipotály u. 174., 1786808

Abraham Aitlitz – 1783 – Ipotály u. 174.809

Kiss Dávid – 1783 – Ispotály u. 174.

No. 181

David Bernard – 1779–1785 Ispotály u. 181.810

Kiss Dávid – 1780 k. – Ispotály u. 181.811

No. 185

Hersl Jakab – 1776 – Ispotály u. 185. - megveszi812

Kupl Mandl – 1783 – Ipotály u. 185.813

Jacob Hirschl – 1786 – Ispotály u. 185.814

No. 186

Lebl Vajtler – 1779 – Ispotály u. 186.815

Lebl Vajszer – 1782 – Ispotály u. 186.816

No. 187

Hirsl Ferenc és Hirsl Leopold – 1744 – Ispotály u. 187. – megveszik817

Moses Preysac – 1780 – Ispotály u. 187.818

Bernard zsidó – 1782 – Ispotály u. 187.819

Preisak Mózes – 1794 körül – Ispotály u. 187. – bírja820

No. 188

David Bernard – 1764–1778 – Ispotály u. 188.821

Willhelm Freisperger –1778 Ispotály u. 188.822

No. 192

Moyses Herman – 1790 – Ispotály u. 192.823

Jandl zsidó – 1794 – Ispotály u. 192.

806

MOL S 18 807

MOL S 18 808

MOL P 1216 capsa 54. nr. 37. 809

MOL P 1216 capsa 54. nr. 37. 810

MOL S 18 811

MOL P 1216 capsa 54. nr. 48. 812

MOL S 18 813

MOL P 1216 capsa 54. nr. 37., 48. 814

MOL P 1216 capsa 54. nr. 138. 815

MOL P 1216 capsa 54. nr. 20. 816

MOL P 1216 capsa 54. nr. 68. 817

MOL S 18 818

MOL P 1216 capsa 54. nr. 37. 819

MOL P 1216 capsa 54. nr. 68. 820

MOL S 18 821

MOL S 18 822

MOL S 18 823

MOL S 18

196

Salamon Lebl Hartman – 1794 – Ispotály u. nr. 192.824

No. 193

Philip Weiner – 1791 – Ispotály u. 193.825

Weiner Fülöp és felesége, Bela Kaje – 1794 – Ispotály u. nr. 193. – eladják Wolf

Grünbaumnak826

Wolf Grünbaum – 1794 – Ispotály u. 193.

No. 194

Zsidó község (zsinagóga)827

No. 195

Zsidó község828

No. 196

Zsidó kórház (régi) – Ispotály u. nr. 196.829

No. 196

Zsidó kórház (régi) – Ispotály u. nr. 196.

No. 198

Salamon József – 1766 – Ispotály u. 198. – megveszi, 1783-ban, 1786-ban is830

No. 200

Hirschl mészáros – 1782 – Ispotály u.831

No. 202

Abraham Jakab – 1794 körül – Ispotály u. 202. – bírja832

No. 203

Mayer Mózes özvegye – 1788 – Ispotály u. 203 – megveszi833

Baron József – 1815 – Ispotály u. 203. – eladja Neuman Albertnek (Suller Mátyásné és

Ribiánszky András háza között!)834

Neuman Albert – 1815 – Ispotály u. 203.835

No. 205

Jacobus Moyses – 1777–1788 – Ispotály u. 205.836

Moyses Salamon – 1788 – Ispotály u. 205.837

824

MOL P 1216 capsa 60. nr. 325. 825

MOL P 1216 capsa 60. nr. 325., MOL S 18 826

VeML V.2.a 3/1794 augusztus 9. 827

MOL P 1216 capsa 60. nr. 325. 828

Uo. 829

MOL P 1216 capsa 54. nr. 37. 830

MOL S 18, MOL P 1216 capsa 54. nr. 37., 48., 138. 831

MOL P 1216 capsa 54. nr. 68. 832

MOL S 18 833

MOL S 18 834

VeML V.2.a 40/1815. január 21. 835

VeML V.2.a 40/1815. január 21. 836

MOL P 1216 capsa 54. nr. 35., 37. 837

MOL S 18

197

No. 207

Jacob Hirsli – 1772 – Ispotály u. 207. – megveszi838

Jacobus Herschl – 1780 – Ispotály u. 207.839

No. 208

Mathias Hirschel – Ispotály u. 208 – nem tudni mikor840

Mathias Hierschl – 1780 – Ispotály u. 208.841

Isaac Salamon Eisenstädter – 1794 körül – Ispotály u. 208.842

No. 209

Izsák Salamon – 1780 k. – Ispotály u. 209.843

Moyses Salamon – 1780 k. – Ispotály u. 209., 1786844

No. 210

Isac Selig rabbi – 1764 – Ispotály u. 210. – megveszi845

Baruch Pinkas – 1778 előtt – Ispotály u. 210. – megveszi846

Raphael Moyses Bettlheim – 1778 – Ispotály u. 210. – megveszi, 1786, 1794847

No. 212

Frankl Mózes – 1794 – Ispotály u. 212., 1799848

Pintsof Sámuel – 1806 – Ispotály u. – megveszi Frankel zsidó házát849

No. 225

Szauer Ábrahám – 1828 – Szent László u. nr. 225.850

No. 233

Oblatt Salamon – 1751851

Oblatt Salamon – 1751–1773 – Szent László utca nr. 233. (Baka Miklós nemes kuriális

háza, amit per cauditatem az uradalom visszavett és eladott), 1773-ban az özvegye bírta és

adta el852

Philippus Lebl – 1773 – Szent László u. 233. – megveszi853

Philip Lebl – 1780, 1786 – Szent László u. 233.854

Philip Kraus – 1794 – Szent László u. 233.855

838

MOL S 18 839

MOL P 1216 capsa 54. nr. 35., 37. 840

MOL S 18 841

MOL P 1216 capsa 54. nr. 35. 842

MOL S 18 843

MOL P 1216 capsa 54. nr. 48. 844

MOL P 1216 capsa 54. nr. 48., 138. 845

MOL S 18 846

MOL S 18 847

MOL S 18, MOL P 1216 capsa 60. nr. 325., capsa 54. nr. 48., 138. 848

MOL P 1216 capsa 60. nr. 325. 849

VeML V.2.a 387, 388/1806. november 6. 850

MOL P 1216 capsa 64. nr. 250. 851

MOL P 1216 capsa 60. nr. 325., capsa 57. nr. 5. 852

MOL S 18 853

MOL S 18 854

MOL P 1216 capsa 54. nr. 48., 138. 855

MOL P 1216 capsa 60. nr. 325.

198

No. 236

Isack Lazar Rakendorfer 1780 k. – Szent László u. 236.856

No. 237

Isac Lazar Fraind – 1774 – Szent László u. 237. – megveszi és még 1794-ben is az övé857

No. 238

Moyses David – 1767 – Szent László u. 238. – megveszi, 1780, 1782-ben is!858

No. 242

A rabbi özvegye – 1780 – Szent László u. 242.859

Salamon Izsák – 1786 – Szent László u. 242.860

No. 243

Jacob Moyses 1780 k. – Szent László u. 243., 1786861

No. 251

Bernardus Politzer – 1744 – Szent László u. 251 – megveszi862

Oblatt Salamon – 1749 – Szent László u. 251 – megveszi863

No. 254

Mathias Jakab – 1789 – Szent László u. 254. – megveszi864

Schultheisz – 1816 – Kristóf u. 294. és Szent László u. 254.865

No. 255

Salamon Lazar – 1780 – Szent László u. 255.866

Salamon Lazar özvegye – 1780 – Szent László u. 255.867

Salamon Lazar özvegye – 1783 – Szent László u. 255. – eladja868

No. 260

Philippus Leb judex judaeorum – 1770–1774 – Szent László u. 260. egyik felét869

Marcus Hirschl – 1764–1780 – Szent László u. 260. másik fele, 1786-ban is870

Lebl Isaac Matterstorfer – 1781–1785 – Szent László u. 260. másik fele871

856

MOL P 1216 capsa 54. nr. 48. 857

MOL S 18, MOL P 1216 capsa 60. nr. 325. 858

MOL S 18, MOL P 1216 capsa 54. nr. 35., 37., 68. 859

MOL P 1216 capsa 54. nr. 35., 37. 860

MOL P 1216 capsa 54. nr. 138. 861

MOL P 1216 capsa 54. nr. 48., 138. 862

MOL S 18 863

MOL S 18 864

MOL S 18 865

MOL P 1216 capsa 62. nr. 90. 1816. május 30. 866

MOL P 1216 capsa 54. nr. 35. 867

MOL P 1216 capsa 54. nr. 37., 68. 868

MOL S 18 869

MOL S 18 870

MOL P 1216 capsa 54. nr. 48. 871

MOL S 18

199

No. 261

David Wolf – 1740 – Szent László u. 261. – megveszi872

ifj. Moyses David – 1780 – Szent László u. 261.873

Mózes Dávid özvegye, Abeles Rebeka – Szent László u. 261. – 1834 – eladja unokáinak,

Abelszberg Lipótnak874

No. 262

Löbl Isac Reichenfeld – 1794 – Szent László u. 262.875

Krakauer Izsák és testvérei (K. Dávid fiai) – 1834 – eladják apjuk házát – Szent László u.

262.876

Gold Zsigmond és Krakauer Rozália – 1834 – megveszik Krakauer Dávid házát877

No. 263

Mathias Hirschl – 1735 – Szent László u. 263.878

No. 265

Herschl Mózes – 1753 előtt – Szent László u. 265.879

Moses Hirschl – 1752–1753 – Szent László u. 265.880

Isac Oblatt – 1766–1777 – Szent László u. 265.881

No. 268

Benjamin Simon – 1767 – Szent László u. 268.882

Benjamin Hartman Simon – 1794 – Szent László u. 268.

Beniamin Simon – Szent László u. 268. – 1780 k., 1786883

No. 273

Grotta Salamon – 1822 – Kristóf u.884

(Rohovics-féle ház)

No. 278

Lachenbach Henrik (nem pápai zsidó) – Corvin-ház – megveszi 1827-ben, de el is adja

(Csúzy-ház)885

No. 303

Vinterberg József – 1818 – vásárol Kristóf 303. sz. házhely886

No. 307

Vinterberg József – 1818 – vásárol Kristóf u. 307. ház887

872

MOL S 18 873

MOL P 1216 capsa 54. nr. 35., 37. 874

VeML V.2.a 1834. június 28. 510. pont 875

MOL P 1216 capsa 60. nr. 325., capsa 54. nr. 48., 138. 876

VeML V.2.a 1834. július 30. 588. pont 877

VeML V.2.a 1834. július 30. 588. pont 878

MOL P 1216 capsa 54. nr. 35. 879

MOL P 1216 capsa 60. nr. 325. 880

MOL P 1216 capsa 55. nr. 5. 881

MOL S 18 882

MOL S 18 883

MOL P 1216 capsa 54. nr. 48., 138. 884

MOL P 1216 capsa 64. nr. 197. 1822. április 25. 885

MOL P 1216 capsa 64. nr. 234. 1827. december 28. 886

VeML V.2.a 272/1818. augusztus 1.

200

No. 397

Boskovics Jakab 1782 – Víz u. 397.888

SZÁMMAL NEM AZONOSÍTHATÓ HÁZAK:

Berger Májer – 1834 – Kristóf u.

Bettlheim Seligman – Ispotály u. – 1821889

Donauberg Lázár – 1821 – megveszi Fleischer Mózes házát – Ispotály u. Eisenstädter

Singer Salamon és Bettlheim Seligman háza között890

Eisenstädter Singer Salamon – Ispotály u. – 1821891

Farkas zsidó szabó – 1806 – Ispotály u.

Fülöp József – 1795 – Ispotály u. – eladja Simon Izsáknak892

Gold Zsigmond és Krakauer Rozália (K. Dávid lánya) – 1834 – megveszik K. Dávid házát

Grünbaum Farkas – 1820 – a zsidó mészárszék melletti ház – eladja vejének, Lehner Lebl

Salamonnak893

Grünfeld Salamon – 1806 – Ispotály u.894

Grünfeld Salamon – 1820 – Grünbaum Farkas melletti háza (Ispotály u.)895

, 1821-ben

eladja Schwarz Nátán bőrkereskedőnek896

Hartmann Mózes – 1806 előtt – Ispotály u. – Farkas zsidó szabó és id. Kopf Antal háza

között – ezt Grünfeld Salamon megveszi 1806-ban Vigyázó Magdolnától897

Herzfeld Simon – 1839 – Nagypiac898

Isac Salamon Eisenstädter – 1799 – Zsidó (Ispotály u.) – eladja Szarvas Ádámnak

Izsák Raphael – 1794 – Ispotály u.

Kiss Jakab – 1795 – Fülöp József háza mellett899

Klein Májer – Ispotály u. – 1823 – eladja, Lamberger Dávid és Takáts József háza

között900

Klein Májer – Ispotály u. Vekerle Borbálától házat vesz – 1823

König Áron – ismeretlen helyen lévő háza901

Lamberger Dávid – 1823 – Ispotály u. – Klein Májer háza mellett

Leb Salamon 1815-ig – Ispotály u. (Ribiánszky András és Májer Sebestyén háza között)902

Mattersdorfer Löbl – 1794 – Ispotály u. – eladja Izsák Raphaelnek903

Mészárszék – 1828 – Ispotály u. nr. 194.

Moyses David – 1779 – Szent László u.904

887

VeML V.2.a 272/1818. augusztus 1. 888

MOL P 1216 capsa 54. nr. 68. 889

VeML V.2.a 311/1821. július 21. 890

Uo. 891

Uo. 892

VeML V.2.a 1795 július 25. 3. pont 893

VeML V.2.a 325/1820. június 21. 894

VeML V.2.a 301/1806. augusztus 16. 895

VeML V.2.a 325/1820. június 21. 896

VeML V.2.a 82/1821. február 22. 897

VeML V.2.a 320/1806. szeptember 6. 898

MOL P 1216 capsa 66. nr. 84. 1839. február 8. 899

VeML V.2.a 3/1795 július 25. 900

VeML V.2.a 443/1823. november 8. és 461/1823. november 27. 901

VeML V.2.a 266/1815. július 8. 902

VeML V.2.a 259/1815. június 24. 903

VeML V.2.a 1/1794. március 8. 904

MOL P 1216 capsa 54. nr. 20.

201

Moyses Salamon mészáros – 1799 – Ispotály u.

Munk Ádám – 1798 – Nagy János csizmadia házát megveszi

Neumann Dávid 1815-től – Ispotály u. (Ribiánszky András és Májer Sebestyén háza

között)

Saltzer Leopold – 1794 – Kristóf u.905

Saltzer Leopold – 1816 – Kristóf u. – eladja906

Sámson nevű zsidó – 1795 – Fülöp József háza mellett907

Schultheis zsidó – 1816 – Kristóf u.908

Simon Izsák – 1795 – Ispotály u.

Salzer Leopold – 1816-ig – Kristóf u.

Szélig Gábor – 1819 – Vekerle örökösök háza909

Unger Salamon – 1821 – Ispotály u. – megveszi Donaubergtől a Fleischer-házat

Zsidó bíró háza – 1762

905

VeML V.2.a 1/1794 február 22. 906

VeML V.2.a 67/1818. február 21. 907

VeML V.2.a 3/1795 július 25. 908

MOL P 1216 capsa 62. nr. 90. 909

MOL P 1216 capsa 64. nr. 265.

202

V.

ZSIDÓ KÖZSÉGI ELÖLJÁRÓK

Bírák:

Moyses Hirschl – 1759

Fülöp Lebl – 1780, 1790

Krausz Fülöp – 1791

Fromm Lázár – 1799, 1804

Krausz Salamon – 1801, 1803, 1807

Neuman Ábrahám – 1802, 1808, 1810

Oppenheimer Ignác – 1830

Neuman Salamon – 1833/1834, 1836

Rechnitz Móric – 1835

Sziesz Rafael – 1845

Spitzer Adolf – 1846

Albíró (subjudex)

Lebl Sándor – 1799

Fischer Márkus – 1845

Esküdtek:

Aidlitz Fülöp – 1790

Preisach Joachim – 1790

Neuman Ábrahám – 1801, 1804

Gold Izsák – 1801

Lazar Fromm – 1802, 1803

Spitz Mayer – 1802

Frankl Mózes – 1803, 1804

Baron József – 1806

Stern Izrael – 1806, 1808

Saltzer Lebl – 1807

Bettelheim Rafael – 1807, 1810

Oppenheim Koppl – 1808

Pintsof Sámuel – 1810

Koritsoner Nátán – 1830

Klein Máyer – 1830

Krausz Leopold – 1833/1834

Fischer Márkus – 1845

Neuman Herman – 1846

Templomatyák:

Löbl Joachim – 1790

Márkus Joachim – 1790

Munk Ádám – 1801

Frankl Mózes – 1801

Isac Gold – 1802

Pintsof Sámuel – 1802

Bettelheim Rafael – 1803

203

Pillitz Salamon – 1803, 1806, 1810

Oppenheim Koppl – 1804

Stern Ábrahám – 1804

Fromm Lázár – 1806, 1807, 1808

Krakauer Dávid – 1807

Kruppa Löbl – 1808

Veltner Joachim – 1810

Stern Ábrahám – 1833/1834

Schlesinger Sámuel – 1833/1834

Manovill Ábrahám

Lamberger Dávid

Krakauer Ferenc – 1846

Neuman Salamon – 1846

Kohn Lipót – 1846

Löbl izrael – 1846

Adószedő, pénztáros (praeceptor), könyvvivő:

Lebl Fülöp – 1779

Mattersdorfer Lebl – 1790

Stern Izrael – 1801

Bettelheim Raphael – 1802

Liebl Lipovics – 1804

Singer Manó – 1848

Steiner Ferenc – 1846

Népszószóló:

Herzfeld Adolf – 1846

Sakter:

Lebl Sándor – 1799

Krausz Fülöp – 1848

Rabbik:

Salamon Effraim – 1781

Rapapport Wolf – 1790, 1799 , 1832

Horowitz Pinkas (Pál) 1841, +1845

Löw Lipót 1846–1849/1850

Schulsinger (kántor):

Asser – 1799, 1804

Frankfurter Herman – 1848

Weis Jakab Lipót – 1848

Segédlelkészek:

Schosberger Lipót – 1845, 1848

Stern Mózes – 1848

Epstein Izrael – 1845, 1848

Karitsoner Lipót – 1848

204

Jegyzők:

Tzengepoth Sámuel – 1799

Singer Emánuel – 1833

Schlosz Salamon – 1846, 1847, 1848

Községszolgák (samesz):

Isacus Lebl – 1781

Polák József – 1848

Ungár Salamon – 1848

Schwarz Ignác – 1848

Községi biztos:

Veltner Izsák – 1848

Fürdős:

Id. Gold József – 1848

Gyámatyák:

Szauer Ábrahám – Schlosz Jakab – 1833

Spitzer Sámuel – Saltzer Izsák – 1833

205

VI.

Löw Lipót pápai rabbivá választásának oklevele910

Az idevaló izraelita község alulírt elöljárói és népképviselői erősítik ezennel, hogy

nagytiszteletű tudós Lőw Leopold úr jelenlévő N. kanizsai főrabbi és iskola igazgató mind

a magok, mind pedig a szavazati joggal bíró egyéb tagtársai részéről a községi

jegyzőkönyvnek 113. száma szerént, az ebben elősorolt általános és az itt következő

különös feltételek mellett, az idevaló izraelita község főrabbijának és iskola igazgatójának

választatott meg élte hosszáig.

A. Nagy tiszteletű Lőw Leopold úr mint itteni főrabbi és iskola igazgató a község

pénztárából hivatalba lépésétől fogva egy 20 pengőforintból álló heti fizetést huzand. Ezen

kívül az egyéb szokásban lévő mellék jövedelmek számára is feltartottván, valamint szabad

lakás is.

B. Említett F. Lőw Lipót úrnak mint itteni főrabbi és iskola igazgatójának kötelességévé

tétetik, hogy a körébe tartozó működései s az iskolák elrendezése és az ezerei felügyelése

mellett legalább havonként szombaton fölváltva magyar és német nyelven hirdesse az isten

igéjét, és egyéb nagyobb ünnepeken valamint fölségesen uralkodó fejedelmünk és

kegyelmes földesurunk születésök napján egy vallásos beszédet magyar nyelven tartson.

C. Erős bizalommal lévén abban, hogy N. tiszteletű Lőw Leopold úr mint itteni főrabbi és

iskola igazgató ösztörü (sic!) erkölcsi buzgalmát és nevezetes tudományát az idevaló

izraelita község javára fordítandja, mi is kötelezzük magunkat eránta az állásához illő

tisztelettel és hódolattal viseltetni – és minden jó – és hasznosban ami község javára lenne,

hathatós segédjül lenni. Adatott az elöljáróság és népképviselőség üléséből Pápán június 2-

án 1846. Spitzer Adolf bíró, Herzfeld Adolf népszószólló, Neumann Hermann előljáró,

Steiner Ferenc pénztárnok, Schlesinger Leopold, Kohn Leopold, Berger Móric, Hirschler

Miksa, Neumann Salmaon, Schlesinger Sámuel, Spitzer Sámuel, Neumann Albert,

Hirschler Sámuel, Kohn Mózes, Schlesinger Áron, Eisler Sámuel, Sauer Miksa, Rechniz

Jakab, Schwarz Márk, Feitel Móric.

910

VeML: IV. 1. t Kivonat a zsidó község jegyzőkönyvéből 113/1846. A választási bizottmány tagjai közül a

következők írták alá: Epsetin Izráel, Schosberger Lipmann segédlelkészek, Gold Lipót és Báron Bernát

kórházi intézeti elöljárók, Pápay Miklós uradalmi prefektus, Polák Ferenc uradalmi kasznár, választási

biztosok. Lepecsételték a hitközség és az uradalom pecsétjével.

206

VII. KRAUSZ LIPÓT HAGYATÉKI LELTÁRA, 1804911

Egy pár ezüst csat, 8 ½ lot912

13 forint

Két pár ezüst gyertyatartó, 48 lot 67

8 kanál, 27 lot 36 ft 27 xr

4 kanál, 11 lot 12 ft

Nagy leveles kanál, 9 lot 12 ft 30 xr

3 kávés kanál, 2 lot 3

Kávés ibrik, 15 1%2 lot 23 ft

Herbathés ibrik, 13 lot 19 ft 30 xr

Ezüst kanna, 17 lot 30 ft

Tejes lábas, 18 lot 25 ft

Cukros pischis, 3 ½ lot 5

Tobakos pischis, 5 ½ lot 10 ft

Tobakos pischis, 4 ½ lot 9

Sótartó, 3 4

Ezüst csésze, 3 3 ft 30 xr

Egy tajték pipa 6

Egy pár csat, 8 ½ lot 14

Egy pár csat, 6 lot 5 ft 30 xr

Egy pár csat, 2 ½ lot 2 ft 30 xr

Két pár késnyél és három ágú villa, 5 lot 7 ft

Régi pénz és egy kis csat, 9 ¾ lot 18 ft

Aprólékos ezüst darabok, 2 ¾ lot 3

Két rossz ezüst óra 8 ft

Egy rossz ezüst óra 10

Egy rossz ezüst óra 12

Töredék ezüst, 2 lot 2

Egy arany gyűrű Carniol913

kővel, egy

karika és egy kisebb gyűrű, és egy kis

szerecseny fej

10 ft 30 xr

Függő 2 ft

Egy erszény –

Arany paszomány, 5 ½ lot 11

Morva országban van 16 lot csipke 33

Egy szerviz: 6 pár f…, herbathés ibrik, 6

ezüst kanál

70

Három darab arany matéria 32

Két gyémántos arany gyűrű 200

Egy kis pikszis 1 ft 30 xr

Zálog kések 12 ft

Igazgyöngy 82

6 pár ezüst kés, mintegy 30 lot 30 ft

Könyvekben 66 ft 30 xr

911

VeML IV.1.b 170/1804. június 18. 912

Arany- és ezüstmérték, 1 lat = 233,887 gramm. 913

Karneol: vörösesbarna, achát-tipusú indiai, v. braziliai drágakő.

207

Ruhák

Egy újjas fehér piket914

lajbli915

Német nadrág és lajbli fekete posztóból

Selyem lajbli

9 pár selyem harisnya

Egy v…casmir916

lajbli

Egy piket lajbli

Zöld Manschester nadrág

Sötét színű posztóból kabát

Egy bekecs

2 selyem kalap

Egy halottas ruha

Egy selyem palást ünnepnapi

Egy selyem palást mindennapi

Egy posztó köpönyeg

3 ágyterítő

Egy vég vászon, 25 rőf

12 pár fehér harisnya

Egész ágyra való fehér gyolcs

Egy vég asztal ruha

Három darab párna tollastul

4 dunyha fekellel

11 vánkos fekellel

20 cin tányér

3 tál

Egy réz lábos

4 réz sütemény forma

3 réz kávéfőző ibrik

Egy sárga rézből való olajos tál

Rézből való ételhordozó csészék

5 nyoszolya917

914

Piqué (fr.), piké: kiemelkedő mintázatú, merev tartású pamutszövet típus. 915

Lajbli, lajbi: ujjatlan, elöl gombolódó férfimellény. A leibchen (ném.) = mellényke szóból. 916

Kasmír textilanyag: finom gyapjúszövet, eredetileg: kasmírkecske gida pehelyszőréből. 917

Nyoszolya: lécvázas szerkezetű, egyszerű ágy, fekhely. Fekvőfelülete rendszerint szalma, gyékény, v.

kukorica-csuhéj fonat.

208

VIII. ZSIDÓK ÉS IPAROSOK KÖZT FENNÁLLÓ ADÓSSÁGOK:

Év Zsidó kereskedő Adós mester Követelés

összege

Hitelezett áru

1823 Hartmann Jzsef Angyalos István 28 bőr

1820 Fischer Bernát Baranyai András

németszabó

48 –

1821 Freund Izráel Betsei János csizmadia 171 bőr

1822 Freund Izráel Betsei József 234 bőr

1826 Schwarz Nátán Boda Mihály csizmadia 73 bőr

1815 Kruppa Leopold Bogdán Gábor varga 164 bőr

1826 Özv. Gold Antalné Borda Mihály csizmadia bőr

1823 Buchwald Ábrahám Bujtás Ferenc bőr

1826 Kohn Ábrahám Bujtás Ferenc bőr

1823 Munk Sándor Czeglédi Antal szűcs bőr

1820 Sonnenfeld

Benedek

Farkas Pál m. varga 415 bőr

1823 Hartmann József Fehér Ferenc varga 48,5 bőr

1795 Munk Ádám Flaschker József n. varga 5 bőr

1823 Freund Izráel Gál Pál 38,3 bőr

1826 Kohn Ábrahám Gál Pál csizmadia 129 bőr

1826 Schwarz Nátán Glatz Mátyás varga özvegye 378 bőr

1834 Ullmann Ignác Gratsány Miklsó szíjártó 70 bőr

1822 Schwarz Nátán Gutyka Mihály csizmadia 1020 bőr

1823 Freund Izráel Hegedüs József 21 bőr

1820 Sonnenfeld

Benedek

Jakóts Mihály m. varga 390 bőr

1818 Markstein Gáspár Kovátsits János szíjártó 100 bőr

1818 Schlosz Jakab Kupetzky Márton 180 gyapjú

1802 Neuman Ábrahám Lakatos János m. varga 16 ft bőr

1826 Kohn Ábrahám Lendel Mihály n. varga 63 bőr

1821 Kohem Ábrahám Eitler János n. varga 10 bőr

1821 König Áron Kartsi Mihály csizmadia bőr

1823 Buchwald Ábrahám Lendl Mihály n. varga 32 bőr

1818 König Áron Ludovits István m. varga 750 bőr

1826 Eisler Márkus Ludovits Pál m. varga 25 bőr

1806 Rechnitz Lebl Magyari József m. varga 45 bőr

1818 Kaufmann Izsák Peksz Ferenc 188 –

1821 Freund Izráel Péntek Károly csizmadia 193 bőr

1821 Springer Izsák Petrovits János csizmadia 12 bőr

1818 Markstein Gáspár Pinterits Györyg és Mihály 460 bőr

1815 Bruder Samu,

Markstein Gáspár

Pinterits Mihály 154 bőr

1815 Grünfeld Salamon Porpáczi József csapó 238 gyapjú

1826 Veltner Izsák Porpáczi József csapó 110 gyapjú

1815 Grotta Salamon Pósa József szíjártó - bőr

1823 Freund Izráel Pospis János csizmadia 10 bőr

1820 Schwartz Ignác Pospis János csizmadia 567 bőr

1822 Schwarz Nátán Pospis János csizmadia 447 bőr

209

1826 Kohn Ábrahám Rada Mihály szűcs 21 –

1826 Sonnenfeld

Benedek

Raichard Fülöp m. varga 871 bőr

1826 Manovill Ábrahám Raichard Fülöp m. varga 458 bőr

1821 Buchbinder Jakab Schvabl Henrik 10 dohány

1795 Herschl

Schwarzbaert

Schwarz Mihály n. varga 190 szattyán bőr

1823 Freund Izráel Silkó József csizmadia 34 bőr

1820 Fraund Izráelné Silkó József csizmadia 100 bőr

1822 Schwarz Nátán Silkó József csizmadia 286 bőr

1822 Schwarz Nátán Sipos Ferenc 560 –

1820 Steiner Izsák és

Márkus

Soós István m. varga 147 bőr

1818 Schlosz Jakab Süllei József szűcsmester 102 –

1822 Schwarz Nátán Szarka Imre 316 bőr

1823 Freund Izráel Szilossy János csizmadia 114 bőr

1818 Grünfeld Salamon Üveges Mihály szűcs 40 –

1795 Billitz Salamon Volpfart pékné 48 liszt