Drábik JánosAz emberiség jövője az áttérés a természetes gazdasági rendre

Miért emberellenes a globalizmus?

Hölgyeim és Uraim!Engedjék meg, hogy előrebocsássam: nem vagyok érték-semleges, és mondanivalóm az

univerzális erkölcsöt elismerő értékbázison nyugszik. Univerzális erkölcs alatt értem valamennyi ember alapvető szükségleteinek, érdekeinek és értékeinek az esélyegyenlőség alapján való elismerését és védelmét. Mielőtt a globalizáció problémáinak az elemzésébe kezdünk, ki kell térnünk a problémák természetére. Megoldási lehetőségeik szempontjából a problémák vagy konvergensek, vagy divergensek. Konvergens problémák megoldására alkalmas módszerekkel divergens problémákat nem lehet megoldani. A természettudományok konvergens problémáira az absztrakt matematikai módszerek jól alkalmazhatók, és ezek a problémák elvileg megoldhatóak. Ezzel szemben az emberrel, az emberi társadalommal, és annak tevékenységével - így a közgazdasággal foglalkozó - problémák megoldására is a matematikai módszerek csak korlátozottan, kisegítő eszközként használhatóak.

A divergens problémákra mindig legalább két érvényes válasz adható. A konvergens problémákra viszont elvileg lehetséges az egyetlen helyes válasz. Az emberrel kapcsolatos problémák azért divergensek, mert az élet, és minden emberi tevékenység összetett és dinamikus, és így csak egymást kiegészítő ellentétpárok kettős követelményével ragadható meg. Minden életjelenség a társadalomban is ellentétes oldalak közötti egyensúlyi állapot, amely minduntalan felborul, és folyamatosan helyreállítandó, ha el akarjuk kerülni egy szélsőséges helyzet kialakulását. Csak egy-egy példával támasztom alá ezeket a bevezető megjegyzéseimet. A konvergens problémára jó példa annak a feladatnak a megoldása, hogy létrehozzunk egy emberi erővel hajtott kétkerekű járművet. Számos megoldási javaslat után szűkül a válaszok köre, végül egyetlen megoldás bizonyul tartósnak: ez a jármű a kerékpár, amelynek persze számos változata lehetséges.

Ez a válasz azért időt álló, mert megfelel a természeti törvényeknek, és az emberi igényeknek. A konvergens problémáknak az a lényege, hogy minél behatóbban tanulmányozzuk őket, a válaszok annál inkább közelítenek egymáshoz. Ezek a természettudományos, műszaki-technikai problémák tehát elvben véglegesen megoldhatóak, mert ezekben nincs jelen az ember. A fizika, a kémia, a csillagászat vagy az olyan elméleti tudományok, mint a matematika, geometria foglalkoznak konvergens problémákkal.

Az emberre, a társadalmi életre, a közgazdaságra érvényes problémák esetében azt tapasztaljuk, hogy minél inkább tanulmányozzuk őket, annál inkább egymásnak ellentmondó válaszokra jutunk. Minél logikusabbak és világosabbak ezek a válaszok, annál inkább ellent mondanak egymásnak. Ezért nevezhetjük ezeket a problémákat, szétágazó, divergens problémáknak. A társadalomnak nevezett emberi közösségben az egymással leggyakrabban szembekerülő két követelmény a szabadság és az egyenlőség. Az előbbi az erőseknek, az utóbbi a gyengébbeknek kedvez. Az egyenlőség korlátozza a szabadságot, az eltúlzott egyenlőség, az egyenlősdi, pedig felszámolja. Az ember és a társadalom kérdéseivel foglalkozva szembetaláljuk magunkat az emberi élettel és az azt jellemző ellentétpárral, a születéssel és a növekedéssel, a hanyatlással és a pusztulással, társadalmi vonatkozásban pedig a szabadsággal és a renddel.

E ki nem küszöbölhető ellentétek miatt az emberi élet, így a társadalom és a gazdasági élet egyensúlya sem teremthető meg absztrakt matematikai formulákkal. Ha nem is oldhatók meg, de ember-központú, komplex megközelítéssel átmenetileg meghaladhatóak. Ehhez szem előtt kell tartanunk a kölcsönös egymásrautaltság és felelősség alapján minden egyes embertársunk alapvető szükségleteit és érdekeit, vagyis a keresztény erkölcs alapján tényleg úgy kell szeretni felebarátunkat, mint önmagunkat. A szabadság és az egyenlőség ellentétes igénye a

1

testvériség, a szolidaritás, a közösségi érzés segítségével azonban harmonikus, egymást kiegészítő és fenntartható egységet alkothat. Ebben az esetben nem a logika, hanem az emberi-történelmi tapasztalat és az ember isteni eredetű (vagy a természeti törvényekből levezethető) magasabb képességei a mérvadók. Felfogásunkban Isten az abszolút igazságosságot és a feltétlen, mindenkire kötelező univerzális erkölcsöt jelenti, amelyhez minden egyes ember kapcsolódhat transzcendens dimenziója révén. Ez azt jelenti, hogy önmagunk fölé emelkedünk.

A divergens problémák jobb megértéséhez elmondhatjuk, hogy egy érdemi-etikai demokráciában, amely a közvetlen részvétel alapján működik, egyszerre van szükség igazságszolgáltatásra és könyörületre. Az egyik látszólag tagadja a másikat, valójában a köztük lévő egymásrautaltság teszi élővé és kiegyensúlyozottá az ilyen érdemi demokrácia rendjét, amely alapvetően eltér a jelenlegi - alibi-demokráciába csomagolt - pénzuralmi diktatúra rendszerétől. Az igazságszolgáltatás könyörület nélkül kegyetlenség. A könyörület viszont fegyelmező kényszer és rend nélkül káosz és anarchia. A társadalomnak egyszerre van szüksége a változásra és a stabilitásra, a hagyományok őrzésére és megújulásra, a közérdek és a magánérdek együttes érvényesülésére a köztük folyamatosan megújítandó konszenzus révén.

A gazdasági életben is követelmény-pároknak, kettős követelményeknek kell egyszerre eleget tenni. A harmonikus, stabil, kiegyensúlyozott gazdasági életnek egyszerre van szüksége a piac működésének szilárd kereteire, és szereplőinek a szabad mozgására, az előrelátó tervezésre és a „tégy ahogy óhajtod” gazdasági szabadságára, az egészséges növekedésre és a természetes hanyatlásra. A társadalom, és ezen belül a gazdasági élet egészsége ezeknek az ellentétes követelményeknek az együttes és folyamatos teljesítményétől függ. Ha csak az egyik követelmény érvényesül, az kegyetlenné teszi az adott társadalmat, kiegyensúlyozatlansághoz, majd pedig felbomláshoz vezet. Ez történt azzal a szovjet típusú szocialista rendszerrel, amelynek uralkodó rétege rendőrállami erőszakkal vette el a polgárok munkájának eredményét, és szerezte meg a felettük való korlátlan rendelkezést, beleértve az életükkel való rendelkezést is.

A vagyon hatalom, és aki abszolút joggal rendelkezik a vagyon felett, az abszolút hatalommal bír az emberek felett is. Ez a rendszer, mint tudjuk, csúfosan megbukott. Ugyanez előtt a lehetőség előtt áll az ultra-liberális pénzuralmi világrend is, ahol a globális pénzmonopólium tulajdonosai pénzügyi technikákkal sajátítják ki maguknak a többi ember munkájának az eredményét, és a hegemóniájuk alatt centralizálódott pénzvagyon és reálvagyon segítségével a világuralmat is megszerezték a maguk számára. Ez a rendszer is kiegyensúlyozatlan, és tanúi vagyunk felbomlásának.

A globalizáció fogalmát az 1950-es évek végén kezdték el használni az amerikai stratégiai tervezők és az ún. „think tank”-ek szakértői. A globalizáció fogalma igazi karrierjét azonban a Római Klubnak az 1970-es években publikált jelentéseinek köszönheti. Minthogy a globalizáció esetében is divergens problémakörrel állunk szemben, ezért megítélését tekintve vannak, akik annak tartalmát elfogadják és támogatják, és vannak olyanok, akik bírálják, sőt támadják. Akik elfogadják, azok a globalizációs jelenségeket úgy írják le, mintha természeti törvényekből levezethetőek lennének. A globalizációt az ember és a természet kapcsolata szerves részének tekintik. Ezért a globalizáció nemcsak kikerülhetetlen, de egyenlő a fejlődéssel és a haladással. Korábban a globalizációs jelenségekre a modernizáció kifejezést is használták, de a modernizációból is a technikai modernizáció értelmezést vették át, és elhagyták az emberi társadalom modernizációjával kapcsolatos, korábban nagyon is hangoztatott követelményeket. Az emberi társadalom modernizációja a társadalom igazságosabbá tételét jelenti, ahol a munka eredménye annál marad, aki azt létrehozta. A technikai modernizáció pedig a technológiai forradalom kibontakozását jelentette: a fosszilis

2

energiahordozókra támaszkodó ipart és közlekedést, az autót, a repülőt, sőt a rakétát, de ide kell sorolni a távközlést, a telefont, a rádiót, a televíziót, az internetet és a nano-technológiát.

A globalizációnak e technikai modernizációs értelmezése szerint ezek a világszintű folyamatok a természeti törvényekhez hasonlóan nem befolyásolhatóak. Ugyanakkor alapvetően pozitív a hatásuk, és ezért üdvözölni kell a globalizmust, mint az emberiség hosszú távú fejlődésének természetes és kikerülhetetlen tartozékát. Ehhez még azt is hozzáteszik, hogy a globalizmus valójában értékmentes és politikai-hatalmi szempontból semleges jelenség. A globalizációt az emberi értékválasztástól függetlennek tekintik. Ez a felfogás megkérdőjelezi a globalizmus kritikájának a létjogosultságát, hiszen lelhet-e a természeti törvényeket, például a gravitációt bírálat tárgyává tenni.

Mivel, mint már említettem, divergens problémakörrel állunk szemben, ezért természetesnek tekintjük, hogy az elmúlt két évtized folyamán a globalizációt kritizáló megközelítési módok egész sora jött létre. Ezekből kifejlődtek erőteljes antiglobalista tiltakozások, tömegtüntetések is. Az antiglobalista bírálatok egyik része a globalizáció mennyiségi, míg a másik része a minőségi kritikáját helyezi előtérbe. A mennyiségi vagy terjedelmi bírálatok a folyamatot ugyan kikerülhetetlennek tartják, de kritizálják annak túlzásait és mértéket nem ismerő gátlástalanságát. Ezért valamilyen formában szabályozni kívánják a globalizáció erőit. Ezekhez sorolható XVI. Benedek pápa 2009. július 8-án a G8-as országok vezetői olaszországi találkozójára időzített, immáron harmadik enciklikája. Az enciklika vonatkozó részének a bíráló elemzésére még visszatérünk.

A globalizációt ellenzők másik nagy csoportja szerint tartalmi, minőségi probléma van a jelenleg érvényesülő globalizmussal. Nem csupán az a baj, hogy egy esetleg alapvetően érték semleges, vagy akár jól is kezelhető folyamat túlterjeszkedik a lehetőségein, és ezzel kezelhetetlenné válik. A fő baj az, hogy a globalizáció eleve egy romboló, veszélyes, sőt az egész emberiség sorsa szempontjából végzetesnek is tekinthető világtörténelmi fejlemény. Nemcsak azt állítják, hogy a globalizmus nem természeti törvény, és ezért elkerülhetetlen, hanem azt hangsúlyozzák, hogy nagyon is természetellenes, sőt a természetet tönkretevő, önpusztító folyamat. Azt bizonyítják, hogy a politikai, hatalmi és ideológiai semlegességre hivatkozás a ma már konkrétan leírható pénzuralmi struktúra kísérlete arra, hogy az általa támogatott hamis értelmezéssel önmagát nem létezőnek állítsa be. Ami pedig nem létezik, azt bírálni is értelmetlenség.

A globalizmus belső problémáját érinti ez a kérdés, mert ha nem létezik az a hatalmi struktúra, ami ezt a rendszert rákényszeríti a világra, és amelynek ő a haszonélvezője, akkor nem létezhetnek azok az ellenerők sem, amelyek ezt a rendszert egyensúlyban tarthatnák. A rendszerelmélet alaptétele, hogy minden rendszer idővel összeomlik, ha nincsenek benne a kiegyensúlyozó ellenerők. Egymagában létező hajtóerő nem képes az önszabályozásra, és elkerülhetetlenül önpusztítóvá válik. A globalista-ellenes bírálók egy része a globalizmust olyan létmódnak tekinti, amely az emberiség számára végzetes zsákutcának bizonyulhat.

A globalizációval az a legfőbb probléma, hogy a pénz magánmonopóliuma vált világméretűvé, amelyet a kamatmechanizmus működtet. Ez a kamatmechanizmus olyan növekedésre kényszeríti a világgazdaságot, amely felemészti a pótolhatatlan fosszilis energiahordozókat, és elpusztítja a természeti környezetet, amely többé nem képes a regenerálódásra. Véges földünkön semmilyen alrendszer nem növekedhet (fejlődhet) végtelenül. Nem fenntartható, vagyis vég-nélküli növekedésre van szükség, hanem fenntartható erőforrásokra, az emberiség és otthonának, Föld nevű bolygónak a megmaradására.

A kamat és az általa vezérelt pénzrendszer természetesen képes a végtelen növekedésre, de a pénzrendszer által megerőszakolt reálgazdaság ilyen növekedésre nem képes. A világunkat immáron 250 éve uraló pénzuralmi civilizáció a fenntarthatatlanság rendje, és eddig is csak az

3

erőszak valamilyen formájával lehetett működtetni. Ezért a globalizációt az erőszak – az állandósult világszintű polgárháború – uralmi rendszerének tekinthetjük.

A globalizmust fölfoghatjuk olyan új életmódként, amelynek célja a pénzuralmi érdekcsoportok stratégiai céljait szolgáló művi-valóság létrehozása és működtetése. Ez a pénzuralmi elitet kiszolgáló rendszer a liberalizálás, a deregulálás és a privatizálás révén terjeszkedik. A pénzuralmi világrend olyan hálózatot épített ki, amely képes a kényszerítésre, a fegyelmezésre és az emberi tudatot befolyásoló és ellenőrző értelmezésre. A pénzuralmi világrend első eleme a kényszerítő hatalom, amely a multinacionális vállalatok hálózatát jelenti. A pénzuralmi világrend másik intézményi rendszere a transznacionális pénzügyi struktúrákból áll. Ide tartoznak a Bretton Woods-i ikrek, a Világbank és az IMF, a WTO, a Világkereskedelmi szervezet, a befektető alapok, hitelminősítő intézetek és a központi bankok.

A pénzuralmi világrend harmadik hatalmi intézménye a tudatipar. Ennek a tömegtájékoztatási, tudományos és oktatási intézményei fogalmazzák meg és terjesztik azt az értelmezési keretet, amely a globalizmusnak a világuralmi rendjét természeti törvénynek tünteti fel.

A termelőgazdaság és a pénzgazdaság versengése

Az eddig elmondottakból is egyértelmű, hogy a világot jelenleg irányító pénzuralmi rendszer nem azonos az egyenlő esélyekre alapozott vállalkozói szabadsággal és az erre épülő piacgazdasággal. Ez a pénzuralmi rendszer, a krematisztika, jelentősen eltér az emberi szükségletek kielégítését szolgáló ökonómiától, a valódi közgazdaságtól. Már Arisztotelész élesen megkülönböztette az emberi szükségletek kielégítését szolgáló közgazdaságot a pénzből még több pénzt előállító pénzgazdaságtól, amelyben az áruk forgalmán, és nem az érték-előállító termelésen van a hangsúly. Az ökonómia az élethez szükséges, az állam számára hasznos javak előállításával foglalkozik. Használati értékeket állít elő. Ezzel szemben a pénzgazdaság a pénzből kíván még több pénzt csinálni. A termelőgazdaságban a fő szempont a szükségletek kielégítése. A pénzteremtés gazdasági tevékenység révén történik. A pénz, mint az érték-előállító termelőgazdaság közvetítőközege, olyan egyezményes jel, amely bírja a gazdasági szereplők bizalmát. A pénz azonban önmagában értéktelen. Annak van értéke, amit jelez. Ezért valójában a jelnek az előállítása azokat illetné meg, akik előállítják azt az értéket, amit ez a jel jelez.

A jelenlegi pénzuralmi világrendben a pénz előállítása teljesen szétvált az értékhordozó termékek és szolgáltatások előállításától. Ezért a pénz előállítása maga is iparággá vált, ahol már a reálgazdaság megkerülésével törekedtek óriási mennyiségű pénz előállítására. A jelenlegi pénzügyi világválságot is az okozta, hogy a termelőgazdaságtól elszakadt pénzipar több száztrilliós nagyságrendben állította elő a fedezetlen pénzt, és kreált hozzá virtuális fedezettet nyújtó pénzpiaci termékeket, úgy nevezetett „toxic asset”-eket, vagyis mérgezett pénzügyi eszközöket. Az így létrejött fedezetlen dollár-trilliárdokból álló pénzbuboréknak szükségszerűen ki kellett pukkadnia.

Ebben a válsághelyzetben világossá vált, hogy a pénz csak másodlagos, és az igazi értéket a termelőgazdaság állítja elő. A közvetítő jeleket előállító és mozgató bankrendszer valójában csak mások munkájának az eredményét osztja el. A jelenlegi globális krematisztikának az egyik alternatívája a szociális piacgazdaság és a jóléti állam. További kiutat jelenthet a lokális gazdasági érdekeket és az autonómiát védelmező protekcionizmus. A protekcionizmusból a pénzuralmi rendszer haszonélvezői szitokszót csináltak, holott ez nem jelent más, mint a gyengébb gazdasági szereplők megvédését a túlerővel rendelkező gazdasági ragadozóktól.

A globalitás és a lokalitás harmonikus kombinációjára már történtek kísérletek elsősorban Japánban és Tajvanon, Dél-Koreában, Hong Kongban, Szingapúrban, valamint Malajziában.

4

A jelenlegi pénzuralmi rendszer szabad vállalkozáson alapuló piacgazdaságról beszél, ténylegesen azonban az ultra-liberálissá vált gazdaságirányítás monopolrendszert, hatalmi gazdaságot működtet. Ez a hatalmi gazdaság szemben áll a protekcionizmus, valamint a jóléti állam termékeny kombinációjával. Az ultra-liberális pénzuralmi rendben a világgazdaságot uraló pénzügyi struktúrák és korporációs világbirodalmak mindent megtesznek a helyi érdekérvényesítés, vagyis a protekcionizmus, valamint a jóléti állam megsemmisítése érdekében. Ebben a globális pénzuralmi rendszerben a gazdaság olyan futószalaggá alakult át, amelynek az a funkciója, hogy a pénztőkét alulról felfelé, a pénzügyi szféra tulajdonosaihoz áramoltassa. A jövedelem átcsoportosítás a termelőmunkától a pénztőke irányába, monetizálással, privatizációval és határokat átlépő transznacionális piac létrehozásával zajlik

Az említettek közül legfontosabb a monetizálás, vagyis minden létező dologhoz és emberi tevékenységhez valamiféle pénzben kifejezett árat kapcsolnak. Itt az a trükk, hogy akiknek nincs ilyen közvetítő közege, azoknak semmi esélye sincs a talpon maradásra a pénzuralmi rendszerben. Nekik nem marad más választási lehetőségük, minthogy csatlakoznak azokhoz, akik felszámolásra, megsemmisítésre vannak ítélve.

Ha keressük a jelenlegi helyzet meghaladásának a jövőbeni útjait, akkor a tudományos előrelátáshoz kell folyamodnunk. Ez többek között azt jelenti, hogy megkíséreljük a lehetőségek, szükségszerűségek és a valószínűségek számbavételét, és ily módon a kiút megtalálását. A pénzuralmi globalizáció alternatívája a termelővagyon elsőbbségén nyugvó globális rendszer lehet, amelyben felszámolásra kerül a jogi személyiséggel rendelkező korporáció, mint a gazdasági- társadalmi felelőtlenség és a határtalan önzés intézményesített formája. A természetes gazdasági rendben a tulajdon csak konkrét, természetes személyhez kötve létezhet, és a tulajdon nagysága működtetője teljesítményétől függ. A természetes személy-tulajdonos teljesítménye arányában részesül annak hasznából, és ezzel a többletértékkel szabadon rendelkezik.

Ez nem a szélsőséges egyenlőség, a káros egyenlősdi bukott rendszere. De nem azonos a pénzuralmi világrend ugyancsak szélsőséges vagyoni megosztottságon alapuló rendszerével sem, amit előszeretettel hívnak demokratikus kapitalizmusnak. Az új tulajdoni szerkezetben csak természetes személy lehet tulajdonos, és tulajdonának nagysága e természetes személy teljesítményéhez igazodik. Az igazságos egyenlőtlenség rendje lépne a mai szélsőségesen igazságtalan egyenlőtlenség rendjének a helyébe.

A szocializmusnak nevezett rendszerben a hatalmat gyakorló érdekcsoportok a pártállam által gyakorolt rendőri erőszak eszközeivel vették el az értéket-előállítóktól tulajdonukat és munkájuk eredményét. A pártállamot irányító nomenklatúra tagjai személyes teljesítmény nélkül rendelkeztek a szabadság anyagi feltételével. A jelenlegi pénzuralmi diktatúrában a monetáris felségjogokat maguk számára kisajátító pénzvagyonos érdekcsoportok a pénz magánmonopóliuma segítségével sajátítják ki a maguk számára mások munkájának az eredményét. A gazdasági élet közvetítő közegének az előállítását elveszik a közhatalmat gyakorló államoktól, és a saját tulajdonukat képező bankrendszerhez továbbítják. A pénz magánmonopóliuma lehetővé teszi az érték-előállítók munkájának kamat formájában történő elvonását, az eladósítás általános tételét, és az államok, a gazdasági szereplők, valamint az egyének adósságcsapdába terelését.

Az így beindított adósságspirál folyamatosan áramoltatja a jelek, vagyis a pénz előállításának a monopóliumával rendelkezőkhöz a létrehozott értékeket. Mindkét rendszerben az állam-monopolista és a pénz-monopolista rendszerben az igazságtalan egyenlőtlenség érvényesül, mert természetellenesen nem az rendelkezik a munkájának az eredményével, aki azt a teljesítményével létrehozta. Ezt a természetellenes rendszert kell lecserélni az emberi természetnek megfelelő igazságos egyenlőtlenség rendszerére. Ez a természetes gazdasági rend, amelyben ember és ember között elsősorban a teljesítménye alapján van különbség.

5

A termelés elsőbbségén nyugvó természetes gazdasági rendszerben csökken a pénzrendszer szerepe, és a pénz elsődleges funkciója ismét a gazdasági folyamatok közvetítése lesz. Ebben az új rendszerben megszüntetik azt a lehetőséget, hogy pénzből közvetlenül – a termelőgazdaság és a személyes teljesítmény kihagyásával – lehessen még több pénzt előállítani. A magánpénz-monopóliummal és kamatszedéssel működtetett pénzrendszer helyébe a közpénzrendszer lép. A kamatsarcot szedő hitelpénzt felváltja az összes nemzeti valuta felett álló semleges világpénz, amely elvezethet a valóban szabad és egyenlő esélyek alapján működő világkereskedelmi kapcsolatokhoz.

A természetes gazdasági rend elnevezést először Silvio Gesell, német-argentin üzletember használta. Gesell közismerten szociálisan elkötelezett gondolkodó volt, és 1919-ben felkérték, hogy legyen az akkori bajor kormány pénzügyminisztere. Silvio Gesell 1930-ban már meghalt, és szemben állt mind a marxizmussal, mind a nemzetiszocializmussal. Az amerikai Irving Fisher világhírű közgazdász-matematikus önmagát Silvio Gesell, argentin üzletember szerény tanítványának nevezte. John Maynard Keynes pedig azt mondta, hogy a világ többet tanul majd tőle, mint Marxtól, és hogy övé a XXI. század.

Gesell a természetes gazdasági rend fogalmát az ember természetes állapotából vezeti le. Ha a pénzt nem valami irracionális emberfeletti hatalomból származtatjuk, amely uralkodik az emberi társadalom felett, akkor az erők szabad játékából és az értelemből a gazdaság és a társadalom harmóniája jön létre. Gesell hangsúlyozta, hogy egy gazdasági rendszer csak akkor minősíthető természetesnek, ha nincsenek benne kiváltságok, vagyis monopóliumok, és nem uralkodik rajta a gazdaság közvetítő közegével rendelkező pénztőkés réteg. Ilyen természetes gazdasági rend nem jön létre magától. Úgy lehet létrehozni, hogy meg kell szüntetni minden előjogot, legelőször is a magán-pénzmonopóliumot, mert csak így lehet biztosítani a gazdasági szereplőket egyformán megillető valódi esélyegyenlőséget.

Gesellt a jelenlegi pénzuralmi világrend vezetőrétege elhallgatja, és nem szereti, noha Gesell élesen elhatárolódott a rasszista és antiszemita ideológiától. Darwinnak a létért folyó küzdelemre alapozott elmélete nagy hatással volt rá, de Gesell elutasította ennek automatikus átvitelét a társadalomra és a gazdaságra. Egy nép közösségi összetartását természetesnek és egészségesnek tartotta, és ezért a mérsékelt nacionalizmust, mint egészséges tulajdonságot elfogadta. A túlzott nacionalizmust, a sovinizmust azonban ellenezte. Úgy gondolta, hogy a nemzetállamok terjeszkedése helyébe az európai államok egyenlőségen alapuló együttműködésének kellene lépnie. Meg volt győződve arról, hogy a béke feltétele az igazságosság érvényesülése, mind a pénzügyi-gazdasági, mind a társadalmi-politikai viszonyokban, beleértve a nemzetközi kapcsolatokat is. Először tehát az univerzális erkölcsön alapuló igazságosságot kell megvalósítani, s aztán lehet szó tartós békéről.

Személyes véleményem az, hogy nincs jó kapitalizmus, nincs jó pénzuralmi rendszer, lehetséges viszont kialakítani monopóliummentes, az egyenlő esélyek alapján működő többé-kevésbé igazságos piacgazdaságot. A kapitalizmus nem azonos a piacgazdasággal, még kevésbé a szociális piacgazdasággal. A valódi piacgazdaság természetes személyhez, és annak teljesítményéhez kötődő rendszer, amely valamennyi gazdasági szereplő számára biztosítja az egyenlő esélyek szabadságát. A jelenlegi pénzuralmi világrend működését az teszi lehetővé, hogy rendelkezik a legfontosabb univerzális monopóliummal, a kamatmechanizmussal működtetett magánpénzrendszerrel. Gesell ezt így nem fogalmazta meg, de több helyen is síkra szállt a nyílt, mindenféle monopóliumtól mentes világpiacért.

Ő is szorgalmazta a vámhatárok, a szűk látókörű nemzeti kereskedelmi protekcionizmus megszűntetését. A második világháborút nem élte meg, így nem kellett szembesülnie azzal, hogy a háború után létrejövő pénzrendszer, és annak univerzális hatáskörű szervezetei, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap mind a transz-nacionalista pénzkartell érdekeit képviselik. Gesell olyan nemzetközi valutaszövetséget akart, amely valamennyi nemzeti valuta felett álló, semleges világpénzt hozna forgalomba. A hatalom gyakorlására nem

6

alkalmas „szelíd” pénz a semleges pénz. Egy ilyen semleges világpénz képes lenne úgy működtetni a világkereskedelmet, hogy az igazságos cserearányokhoz vezessen.

A pénzuralmi hatalmi-gazdaság alkalmatlan arra, hogy minden egyes ember szükségleteinek és érdekének megfelelő gazdaságot működtessen. A kamatmechanizmus által kényszernövekedésre ítélt pénzrendszer olyan gazdasági növekedést kényszerít ki, amely elpusztítja az élet fenntartásához szükséges természeti környezetet és erőforrásokat. Az igazságtalan egyenlőtlenség rendszereként működő szocializmus és kapitalizmus nem egymás alternatívái, hanem mindkettő az egyenlő esélyek alapján működő piacgazdaság, a személyes teljesítménytől függő igazságos egyenlőtlenség ellentétei.

A piacgazdaság ellentétei - az állam-monopolista és a pénz-monopolista gazdasági rendszer - kudarcának számos oka van. A legmélyebb ok a pénzrendszer hibáiban keresendő. Az első ilyen hiba az, hogy a pénzrendszerben működő kamatmechanizmus csak középtávon – hosszútávon pedig soha sem – képes biztosítani a pénzforgást. A tartós kamatszedés ugyanis matematikai-logikai lehetetlenség, s ezért csak korlátozott ideig alkalmas a pénz körforgásának a fenntartására.

Kortársaink többsége még mindig azt hiszi, hogy csak akkor fizetünk kamatot, ha kölcsönt veszünk fel. Ez tévedés, mert minden ár kamatot tartalmaz, amelyet a hitelfelvevő termelő és szolgáltató a bankrendszernek fizet azért, hogy termelőeszközökhöz jusson. A tömegtájékoztatási eszközök agymosó tevékenysége nyomán azt is elhisszük, hogy a kamat fizetése jogos szolgáltatás. A kamatrendszer csak újraosztja a megtermelt jövedelmet, mégpedig úgy, hogy folyamatosan átszivattyúzza a munkából élőktől a pénzüket felhalmozni és kölcsönadni képes egyénekhez. A kamatmechanizmussal kapcsolatos tévhitünk az is, hogy az infláció miatt kell kamatot fizetnünk. Az infláció a hitelpénzrendszer velejárója, a kamatra pedig a pénzforgás biztosítása miatt van szükség. A kamat teljesítmény nélküli jövedelmet tesz lehetővé, és mint már említettük, erőszakolt, természetellenes növekedésre kényszeríti a gazdaságot, és fokozza a jövedelmek közötti egyenlőtlenséget.

Gesell az általa ajánlott természetes gazdasági rendben helyreállítaná a közpénzrendszert. Ez azt jelentené, hogy kamatszedés helyett társadalmi ellenőrzés alá kerülne a gazdasági élet közvetítő közege, a pénz. A pénzforgást pedig nem a kamatmechanizmus biztosítaná, hanem pénzhasználati, illetve pénzvisszatartási illeték. Ez nem azoknak kedvezne, akik nagymennyiségű fölös pénzzel rendelkeznek, hanem a társadalom egészének, és az őt képviselő államnak illetve régiónak, amely ezt a pénzt kibocsátja és használja. A pénz szerepe ezzel eredeti funkciójára korlátozódna, vagyis ismét közvetítő csereeszköz lenne.

A pénzügyi világrendszer és a gazdasági világválság válaszút elé állította a jelenlegi pénzuralmi világrend vezető csoportjait. Tisztában vannak vele, hogy nemcsak a pénzügyi és a gazdasági rendszer került válságba, hanem bolygónk ökológiai egyensúlya is felborult. Ezért már nem halogatható tovább a jelenlegi magánpénz-monopóliumra alapozott és kamatmechanizmussal működtetett rendszernek a lecserélése. Már említettük, hogy a jelenlegi pénzuralmi világrend olyan magánjellegű birodalom, amely nem az emberiség egészének az alapvető érdekeiből, hanem e világrend privilegizált érdekcsoportjainak az önző érdekeiből indul ki.

Az Új Világrend intézményes létrehozásának a napirendre kerülése szükségessé tette a nagyipari módszerekkel előállított dollár-trilliók eltávolítását, a meglévő pénz fedezett pénzzé való átalakítását elsősorban az államok világtörténelemben eddig nem ismert mértékű eladósításával. A világ-elit mérlegeli azt is, hogy esetleg fegyveres konfliktusba meneküljön. Tervek készültek egy nemesfémmel fedezett világpénz, egyfajta Global Single Currency forgalomba hozatalára, és e rendszer működéséhez szükséges globális hatáskörű Központi Bank létrehozására. De még az sem dőlt el, hogy ez a Bank of International Settlement, a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, vagy pedig a központi banki szerepkörrel is felruházott Nemzetközi Valutaalap legyen, illetve valamely harmadik szervezet.

7

A pénzuralmi világrend globális elitje Silvio Gesell szabad gazdasági modelljéről hallani sem akar. Ennek ellenére Gesell szabadpénzzel kapcsolatos elképzelései egyre inkább tért hódítanak. A Gesell által ajánlott szabad pénzről Irving Fisher, aki Roosevelt elnök tanácsadója volt, azt mondta, hogy az megfelelően tudná szabályozni a pénz forgását. A jelenlegi kamatmechanizmussal működtetett pénzrendszerben a kamatmechanizmus zavarja leginkább az árszínvonal stabilitását. Fishernek az volt a véleménye, hogy a szabadpénz helyes alkalmazása néhány hét alatt kisegítené Amerikát abból a válságból, amelybe 1929 és 1933 között került.

Foglaljuk össze, miért került válságba a pénzuralmi világrend? Először is azért, mert a pénzgazdaság nemcsak elszakadt a termelőgazdaságtól, hanem maga alá gyűrte azt. Ez a pénzügyi rendszer a központi bankok által előállított levegőpénzzel és a befektetők által tőkeáttételes spekulációkkal működtetett parazitakonstrukció, amely a szükségletek kielégítését célzó közgazdaság törvényszerűségeit megszegve működik. Azáltal, hogy a pénzgazdaság elvált a termelőgazdaságtól, kiegyensúlyozatlan rendszer jött létre. A valamennyi ember szükségleteit szolgáló közjó alárendelődött a pénzvagyonos érdekcsoportok egydimenziós önző profitérdekeinek. A reálgazdasági folyamatokat közvetítő jel, a pénz is átalakult. Az adósság vette át a pénz szerepét. Az adósság pénz attól különbözik a normális pénztől, hogy eleve kamattal megterhelve jön létre. Ez szükségszerűen a gazdasági szereplők eladósodásához és függőhelyzetbe kerüléséhez vezet.

A jelenlegi pénzhatalmi gazdaság legfőbb hibája a szükségszerű eladósítás. Ez a pénzhatalmi gazdaság, amikor már világszintűvé vált, nem engedte meg többé az egyes országoknak saját kibocsátású nemzeti pénzeik használatát. Megtiltotta az egyes nemzetállamoknak, hogy saját maguk bocsássanak ki pénzt, hogy ők szabályozzák hitelrendszerüket, mégpedig úgy, hogy valódi pénzt bocsátnak ki, amelynek az adott nemzetgazdaság, az abban működő gazdasági szereplők munkája adja a fedezetet.

A pénzuralmi világrend vezetőcsoportjai stratégiájáról érdemes idézni Carroll Quigley, amerikai egyetemi tanárnak, Bill Clinton mentorának a tömör meghatározását a Tragédia és Remény című könyvének a 324. oldaláról. Eszerint a pénzvagyonos tulajdonosok nemzetközi hálózatának célja nem kevesebb „mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő rendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon kontrollálnák, összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak.”

Az Egyesült Államok központi bankja, a FED 1913-ban létesült, és magánbankok tulajdonában lévő privát pénzintézet. Mivel a pénzuralmi világrend egyik fontos intézménye, így a világ egészére kihat tevékenysége. A FED tevékenysége nyomán soha nincs elegendő pénz a termelő reálgazdaság valódi szükségleteinek a kielégítésére. Ez teszi lehetővé, hogy a nemzetközi pénzkartell tulajdonában lévő magánbankok felajánlják, hogy kisegítik a reálgazdaság szereplőit, és megfelelő kamat ellenében pótolják a hiányzó pénzmennyiséget. A központi bankok, így a termelőgazdaság intézményesített eladósítóivá váltak. A forgalomban lévő pénzmennyiség mesterséges szűkítésével kényszerítik ki, hogy az általuk meghatározott magas kamat ellenében vegyenek fel tőlük hiteleket a gazdasági élet szereplői.

A hitelpénzrendszer monopóliumával rendelkezők abban érdekeltek, hogy ezt a rendszert általánossá tegyék, és az egész világon uralkodószerephez juttassák. A hitelek felvétele és az eladósítás érdekében szorgalmazták a mértéktelen fogyasztást, költekezést, a szerzésvágyat, amely felszámolja a takarékoskodást és a jövedelemhez igazodó fogyasztást. A jelenlegi pénzügyi világrend és annak központi valutája a FED-dollár megingása következtében a pénz és a kamat problematikája ma ismét kiemelt kérdéssé vált a nemzetközi politikában. A pénzügyi válság nemcsak gazdasági, de szociális, társadalmi, sőt politikai válságot is létrehozott.

8

Érdemes utalni arra, ahogyan a nemzetközi pénzkartell Magyarországot az utóbbi másfél évben fosztogatja. Magyarország eladósítása azzal kezdődött, hogy 1973 és 1989 között összesen egymilliárd dollár hitelt vett fel, ennyi folyt be ténylegesen az országba. Erre ugyanennyi idő alatt kifizetett 11 milliárd dollár kamatot és még maradt 22 milliárd dollár kifizetetlen adóssága. 1990-ben döntött úgy az immáron demokratikusan megválasztott kormány, hogy a működő nemzeti vagyon egy részét privatizálja, és a befolyt összegből kifizeti az ország adósságát. A működő nemzeti vagyon ebben az időszakban 130-140 milliárd dollárra értékelte a Nemzetközi Valutaalap.

Ennek a 90%-át eladták, de összesen 20 milliárd dollár ellenérték folyt be érte az elmúlt 19 év során. A központi bank, amely kizárólag a külföldi pénzügyi struktúrák irányítása alatt áll, ezt a 20 milliárd dollárt a saját devizaszámláján tartotta a magyar államnak pedig saját kibocsátású forintot adott. Ez a forint miután megforgott a nemzetgazdaságban, külföldi tulajdonú vállalatok számára forintban megjelenő profit, a bankokban forintban megjelenő kamat, a tőkebefektetőknek forintban megjelenő tőkejáradék lett. E külföldi követelés- tulajdonosok a forintot becserélték devizára a Nemzeti Banknál vezetett devizaszámlán, és kivitték az országból. A forint így visszakerült a kibocsátójához, és a Nemzeti Bank különböző módszerekkel megsemmisítette, kivonta a forgalomból. Nagy részét elinflálta, illetve más ún. „sterilizációs technikákkal” kivonta a pénzforgalomból, és visszaküldte oda, ahonnan előállította, vagyis a levegőbe. A magyar nép tehát a működő nemzeti vagyonáért lényegében inflációt kapott cserébe.

A transz-nacionális pénzügyi struktúrák a magyar nemzetgazdaság jövedelmének az elszívását az elmúlt másfél évben úgy hajtották végre, hogy valósággal elárasztották az országot spekulációs forrótőkével. Míg a nemzeti össztermék (25 ezer milliárd forint) ötszöröse fordult meg bankszámláinkon 1995-ben, addig 2008-ban a már a 28 ezer milliárd forintra növekedett GDP 43-szorosa. Ez az óriási mennyiségű deviza (elsősorban euró és dollár) azért érkezett az országba, hogy 2-3% helyett 12-14%-ot kamatozzon forintra denominálva. Amikor megszívta magát a hatalmas reálkamat különbözettel, akkor pedig szabadon akart távozni. Ehhez viszont a Központi Bank devizaszámláján nagy összegű tartalékra volt és van szükség. Nem volt elég a 2008-ban meglévő 18,5 milliárd euró, ezért kényszerített rá a nemzetközi pénzkartell a Nemzetközi Valutaalap és az EU útján Magyarországra további 25 milliárd dollárt, illetve 20 milliárd eurót, hogy teljes egészében zavartalanul vihesse ki a magyar nemzetgazdaságról elszívott óriási kamatkülönbözetet. A lakosságnak azt állították, hogy az államháztartás „csőd közeli helyzetbe” jutott, és az államcsőd megelőzése, valamint a reálgazdaságban a munkahelyek megőrzése végett van szükség a 25 milliárd dollár készenléti hitel elfogadására, amelyért eleve 5% kamatot kell fizetni akkor is, ha ezt a hitelt nem hívják le.

Mára már ennek a hatalmas összegnek mintegy a 80%-át lehívták, de nem hajlandó, sem a Valutaalap, sem a Központi Bank, sem az állam megmondani, hogy pontosan kik, mikor és mennyi hitelhez jutottak ebből a készenléti hitelből. A magyar költségvetés hiánya ma az Európai Uniós tagállamok átlagának a középső részén foglal helyet. Ugyanez mondható el a magyar állam külföldi eladósodására is. A magyar költségvetés és a magyar állam külföldi eladósodása tehát nem tette szükségessé ennek a hatalmas hitelnek a felvételét. Mivel a termelőgazdaság szereplői - elsősorban a magyar kis és közepes vállalatok – továbbra sem részesültek hitelekben, így ezt a pénzt nem arra fordították, amit a tömegtájékoztatás sulykolt a lakosság fejébe, hogy megmentsék a munkahelyeket. A mai napig nem lehet tudni, hogy pontosan kik kapták a pénzt, hiszen 2009. július 27-én nem más, mint Felcsuti Péter, a Raiffeisen Bank vezérigazgatója, és a Magyar Bank-Szövetség elnöke mondta, hogy a bankok nem kaptak ebből a pénzből. Ha tehát nem kapott az állam, nem kapott a termelőgazdaság, nem kaptak a bankszövetséghez tartozó pénzintézetek, akkor kihez került ennek a hatalmas összegnek a 80%-a?

9

A válasz csak az lehet: ezzel töltötték fel a Központi Bank devizaszámláját, hogy a Magyarországra érkezett elképesztően magas spekulációs forrótőke zavartalanul kivihesse azt a kamatkülönbözetet, amelyet abból húzott, hogy a külföldi pénzügyi struktúrák el tudták érni, hogy az MNB magasra emelje az irányadó kamatlábat. Miközben Európa és a világ többi országában a pénzügyi válság hatására egyre csökkentették a kamatlábakat, addig Magyarországon néhány hónap leforgása alatt azt több mint a felével megnövelték, 11,5%-ra. Még jelenleg is – többszöri csökkentés után – a kamatláb Magyarországon igen magas: 8,5%.

A még mindig tartó pénzügyi világválság hatására nemcsak az olyan felzárkózó országok kerültek nehéz helyzetbe, mint Magyarország, de a legfejlettebb ipari országokat is fojtogatják az adósságszolgálati terhek. A monetáris konfliktusok (például az, hogy az Európai Unió országainak több mint 3000 milliárd euró adósságot kellett közpénzből magukra vállalniuk, hogy kisegítsék azokat a bankokat, amelyek a globális pénzügyi kaszinóvá változtatott pénzrendszerben felelőtlenül garázdálkodtak) alapjaiban érintik a jelenlegi pénzuralmi világrendet, és a világgazdaság stabilitását. Erről az ultra-liberális pénzuralmi rendről kiderült, hogy természetellenes, és ezért hosszú távon nincs létjogosultsága. Ebben a rendszerben a pénzvagyonos elit szabadsága a mások szabadságával való visszaélés korlátlan szabadságává torzult.

Ezért alapjaiban természetellenes rendszer. Természetesnek azt lehet nevezni, amely alkalmazkodik az ember alapvető külső és belső létfeltételéhez. Az emberi természetnek az a rend felel meg, amelyben minden egyes ember a leginkább gyarapodik, és ahol biztosítva van optimális kibontakozása. Ezt mérni is lehet. Ha megnézzük, hogy egy négyzetkilométerre mennyi energia és humán erőforrás szükséges nagyobb mennyiségű és jobb minőségű termék előállításához, akkor azt lehet természetesebb gazdasági és társadalmi rendnek minősíteni, ahol az ember a leginkább gyarapodik. Szem előtt kell tartani, hogy a gazdaság és a gazdasági teljesítmény hozama az emberért van, és nem az ember van a profitért és a kamatért.

Gesell nagyon fontosnak tartotta az egészséges versenyt, mert csak ez teszi lehetővé, hogy a legjobb teljesítményt nyújtó fejlődjön, és az alkalmatlan kiküszöbölődjön. A természeti törvényeknek megfelelő verseny azonban csak az előjogok teljes körű mellőzésével lehetséges. Az esélyegyenlőséget csak az biztosíthatja, ha minden egyes ember személyi tulajdonságai és teljesítményei döntik el a verseny kimenetelét. Így választódnak ki a legjobb tulajdonságok, és örökíthetők át a további nemzedékekre.

Az esélyegyenlőség alapján folyó versenyhez szükség van mind az igazság, mind a mindegy egyes ember méltóságát tiszteletben tartó igazságosság szabad kimondására. Ez a nyíltság is alapvető versenytényező. Egy olyan korszakban, amikor túltengnek a titkok, gondoljunk csak az államtitkokra, hivatali titkokra, üzleti titkokra, banktitkokra, nemzetbiztonsági titkokra, ez a sok titok mind elősegíti, hogy az őszintétlen, csaló ember is sikeres legyen, és csaló módszereit eltitkolva nagyobb nyereséghez jusson. Az ember akkor felel meg saját természetének, ha követheti jogos és igazságos önérdekét, természeti törvényként génjeiben lévő önfenntartási ösztönét. Bebizonyosodott, hogy a mindenkit egyformán megillető esélyegyenlőség körülményei között az ember egyénileg és közösen is optimális teljesítményt nyújt. Ha pedig ez így van, akkor nem lehet rossz az a fa, amely jó gyümölcsöt terem. Olyan társadalmi szabadságra kell törekedni, amely felöleli a gazdasági esélyegyenlőségen alapuló vállalkozói szabadságot is.

Az önérdek követése nem azonos az önzéssel. Ahhoz, hogy egy igazságos rendszer működhessen, lehetővé kell tenni, hogy mindenki kellő arányban tudja önérdekét képviselni. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha minden egyes ember maga rendelkezik saját munkája hozadékával. Ez az anyagi bázisa önérdeke érvényesítésének, önrendelkezésének, személyes szabadságának. A munka teljesítménye tehát csak azt illetheti, aki ezt a munkát elvégezte. Ha a gazdaságot nem az önérdekre építjük fel, ha nem rendelkezhet mindenki tisztességes

10

haszonnal, szabad döntése alapján a saját munkája eredményével, akkor a természetes gazdasági rend működésképtelen.

Ezért a globalizmus pénzuralmi rendszerét felváltó természetes gazdasági rendszer csak a természetes személyhez kötődő, a teljesítményét tükröző és a többi ember iránti felelősséggel megterhelt magántulajdonon alapulhat. A magántulajdon azonban szabad egyének társulásaként különböző fokozatú közösségi változatokban, szövetkezeti formákban is működhet. Se az állam-monopolista hatalom, se a magán-monopolista pénzhatalom ne vehesse el az érték-előállító személytől egyéni szabadságát, függetlenségét, személyes felelősségét és azt, hogy ő rendelkezhessen munkája eredményével. Az egyéni és társadalmi szabadság alapja az egyén teljesítményéhez kötött magántulajdona és az ezen alapuló önrendelkezés.

XVI. Benedek pápa enciklikája a globalizmusról

XVI. Benedek pápa a földrengés által sújtott olaszországi L’Aquilában 2009. július 8-án megkezdett csúcstalálkozó idején hozta nyilvánosságra a Caritas in Veritate (Szeretet az igazságban) című, immáron harmadik enciklikáját, pápai pásztorlevelét, körlevelét. Ebben a németül 54 oldalt kitevő pásztorlevelében XVI. Benedek a világméretű pénzügyi és gazdasági válsággal, a globalizációval és a fejlődés, a szolidaritás, valamint a szegénység elleni harccal foglalkozik. Az enciklika a világ igazságosabbá tételére és a keresztényi szolidaritás érvényre juttatására törekszik. A kibontakozott pénzügyi és gazdasági világválságból azt a következtetést vonja le, hogy a világrendszer egészének alapvető strukturális változtatásokra van szüksége.

XVI. Benedek figyelmeztet arra, hogy ha a profitérdek maga alá gyűri a közjóra való törekvést, és a nyerészkedés öncéllá válik, akkor ez azzal a veszéllyel jár, hogy a gazdagság elpusztul, és a nyomor világszintűvé válik. A pápa kétségeit fejezi ki a teljesen ellenőrizetlen, szabadpiac működésével szemben. Az enciklika rámutat, hogy a világ pénzügyi rendszerének és gazdasági életének szereplői egyre jobban visszaéltek ellenőrizetlen pénzügyi és gazdasági hatalmukkal, és a pénzügyi, gazdasági folyamatokat kivonták az erkölcs fennhatósága alól. Erről ezt írja az enciklika: „Hosszútávon ez a meggyőződés olyan gazdasági, szociális és politikai rendszerekhez vezetett, amelyek az egyéni és szociális szabadságot sárba tiporják, és épp azt az igazságosságot nem valósítják meg, amelyet ígértek.”

A pápa szerint a profit csak akkor hasznos, ha az az egész emberiség érdekeit szolgálja. A gazdaságban erkölcsi normákra és szigorúan érvényesített üzleti etikára is szükség van, hogy megfelelően működhessen a közjó érdekében. Magának az etikának pedig emberközpontúnak, és nem profitorientáltnak kell lennie. Az enciklika 67. pontja javaslatokat tesz a válságba jutott pénzügyi, gazdasági és politikai rendszer strukturális reformjára.

(„67. Gegenüber der unaufhaltsamen Zunahme weltweiter gegenseitiger Abhängigkeit wird gerade auch bei einer ebenso weltweit anzutreffenden Rezession stark die Dringlichkeit einer Reform sowohl der Organisation der Vereinten Nationen als auch der internationalen Wirtschafts- und Finanzgestaltung empfunden, damit dem Konzept einer Familie der Nationen reale und konkrete Form gegeben werden kann. Desgleichen wird als dinglich gesehen, innovative Formen zu finden, um das Prinzip der Schutzverantwortung[146] anzuwenden und um auch den ärmeren Nationen eine wirksame Stimme in den gemeinschaftlichen Entscheidungen zuzuerkennen. Dies scheint gerade im Hinblick auf eine politische, rechtliche und wirtschaftliche Ordnung notwendig, die die internationale Zusammenarbeit auf die solidarische Entwicklung aller Völker hin fördert und ausrichtet. Um die Weltwirtschaft zu steuern, die von der Krise betroffenen Wirtschaften zu sanieren, einer Verschlimmerung der Krise und sich

11

daraus ergebenden Ungleichgewichten vorzubeugen, um eine geeignete vollständige Abrüstung zu verwirklichen, die Sicherheit und den Frieden zu nähren, den Umweltschutz zu gewährleisten und die Migrationsströme zu regulieren, ist das Vorhandensein einer echten politischen Weltautorität, wie sie schon von meinem Vorgänger, dem seligen Papst Johannes XXIII., angesprochen wurde, dringend nötig. Eine solche Autorität muß sich dem Recht unterordnen, sich auf konsequente Weise an die Prinzipien der Subsidiarität und Solidarität halten, auf die Verwirklichung des Gemeinwohls hingeordnet sein,[147] sich für die Verwirklichung einer echten ganzheitlichen menschlichen Entwicklung einsetzen, die sich von den Werten der Liebe in der Wahrheit inspirieren läßt. Darüber hinaus muß diese Autorität von allen anerkannt sein, über wirksame Macht verfügen, um für jeden Sicherheit, Wahrung der Gerechtigkeit und Achtung der Rechte zu gewährleisten.[148] Offensichtlich muß sie die Befugnis besitzen, gegenüber den Parteien den eigenen Entscheidungen wie auch den in den verschiedenen internationalen Foren getroffenen abgestimmten Maßnahmen Beachtung zu verschaffen. In Ermangelung dessen würde nämlich das internationale Recht trotz der großen Fortschritte, die auf den verschiedenen Gebieten erzielt worden sind, Gefahr laufen, vom Kräftegleichgewicht der Stärkeren bestimmt zu werden. Die ganzheitliche Entwicklung der Völker und die internationale Zusammenarbeit erfordern, daß eine übergeordnete Stufe internationaler Ordnung von subsidiärer Art für die Steuerung der Globalisierung errichtet wird[149] und daß eine der moralischen Ordnung entsprechende Sozialordnung sowie jene Verbindung zwischen moralischem und sozialem Bereich, zwischen Politik und wirtschaftlichem und zivilem Bereich, die schon in den Statuten der Vereinten Nationen dargelegt wurde, endlich verwirklicht werden. ”)

A német szöveg alapján – nem szó szerinti fordításban – láthatjuk, hogy XVI. Benedek úgy gondolja „a közösségek egymáshoz való növekvő globális függése megköveteli akár a világválság közepette is az Egyesült Nemzetek Szervezetének a megreformálását, valamint a gazdasági intézmények és a nemzetközi financiális rendszer reformját annak érdekében, hogy mindez valóban hatékony legyen a világ nemzetei számára (…) ugyancsak szükséges megteremteni annak a lehetőségét, hogy a szegényebb országok is részt vehessenek a döntések meghozatalában. (…)”

„A globális gazdaság működéséhez szükséges a jelenlegi válság túlélése, elkerülve annak rombolásait és nagyméretű aránytalanságait. Meg kell valósítani a lefegyverzést, és biztosítani kell az élelmet és a békét, a környezet védelmét és szabályozni kell az elvándorlást – mindezek érdekében sürgős szükség van egy valódi politikai hatalommal rendelkező világtestületre, ahogyan azt az áldott emlékű XXIII. János pápa jelezte évekkel ezelőtt. (…)”

„Ennek hiánya azzal a kockázattal jár, hogy a nemzetközi jogot a legerősebb országok erőegyensúlya szabályozza. A népek együttes fejlődése és a nemzetközi együttműködés szükségessé teszi egy nagyobb hatékonyságú nemzetközi rend megalkotását a helyi szintű döntéshozatal (szubszidiaritás) útján a globalizáció kezelésére. (…)”

„Ugyancsak szükséges olyan társadalmi rend megalkotása, amely megfelel az erkölcsi rendnek, az erkölcsi és társadalmi szférák közötti kapcsolatnak, ahogyan azt az Egyesült Nemzetek alapokmány előirányozza.”

Az idézett szövegből kiderül, hogy XVI. Benedek lényegében Új Világrendet, egyfajta világkormányt javasol. Akik a jelenlegi pénzuralmi világrend kérdéseit mélyebben elemzik, azok számára az Új Világrend és a világkormány kifejezések riasztóan hatnak. Már idéztük Carroll Quigley, amerikai egyetemi tanárt arról, hogy mi a szuper-gazdag befektetőbankárok világstratégiája. E stratégia sikeréhez szükség van közös vallásra, amely a világvallásokat

12

ötvöző szinkretikus vallás lenne. (A szinkretizmus vallási szakkifejezésként különféle vallási, filozófiai irányok felszínes összehangolását, elegyét, és egy így kialakított hibrid spirituális rendszert jelent.)

Szükség van továbbá közös valutára, a nemzetállamok és a nemzeti önazonosság megszüntetésére, a mindenkire kiterjedő személyi kontroll, valamint a népszaporulat állami irányítására, a politikai életben pedig a kemény kézzel irányított társadalomra, irányzatos irodalomra, privilegizált politikai és gazdasági vezetőrétegre, központilag ellenőrzött tájékoztatásra, képzésre és egészségügyre. Mindezt tovább lehetne sorolni. Ha egy ilyen rendszer világszintűvé válna, és egyetlen hatalmi központból irányítanák az emberiséget, az nem is lehetne más, mint diktatúra.

A pénzmonopólium világméretűvé válása nyomán nagymértékben koncentrálódott a XX. században és napjainkban a politikai, a gazdasági és a véleményhatalom is. Ez egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a pénzuralmi világ-elit olyan stratégiát követ, amelynek célja egy-központból irányított világrend, egyfajta központi világkormányzás létrehozása. A pénzuralmi világrend stratégiáját bíráló antiglobalista gondolkodók és mozgalmak ellenzik az egy-központból irányított világrendszer létrehozását, és a természetes állapotukban megtartott nemzetek és vallások segítségével kívánják biztosítani az emberiség szabad fejlődését. Ezek után már nem egyszerű megválaszolni: Mi késztette XVI. Benedek pápát arra, hogy egy világszintű hatáskörrel bíró hatalmi központra javasolja átruházni az egész emberiség, a nemzetközi élet irányítását?

A Vatikán a mai napig nem írta alá az ENSZ Egyetemes Emberi Jogok nyilatkozatát, és az Emberi Jogok Európai Konvencióját. Azért vonakodott ezt megtenni, mert egyik sem utalt Istenre, mint az emberi jogok és a politikai szabadságjogok forrására. XVI. Benedek tehát tudatában van az ENSZ hiányosságainak, vagyis hogy ez a világszervezet nem hajlandó elismerni a teremtő Istent, mint az egyéni és kollektív erkölcs alapjául szolgáló tekintélyt. Közismert az is, hogy az Európai Unió alkotmánytervezetébe sem került be a kereszténységre, mint az európai kultúra egyik létrehozójára való hivatkozás. A Vatikán elismeri az emberi jogokat és a politikai szabadságjogokat, de azokat a klasszikus liberális nézetrendszerrel lényegesen különböző módon alapozza meg.

A liberalizmus azt hirdeti, hogy az emberi jogokat és politikai szabadságokat nem korlátozhatja az állam semmiféle szakrális-erkölcsi rend nevében. Egy ilyen rend létezését a liberális eszmerendszer nem ismeri el. A katolikus felfogás ezzel szemben keresztény-szakrális erkölcsi rend keretein belül fogadja el az emberi jogokat és politikai szabadságokat. Felmerül tehát a kérdés, hogy XVI. Benedek enciklikájának az idézett 67. pontjában vajon feladta-e a Vatikán eddigi álláspontját? Amikor az ENSZ megreformálásáról ír, ténylegesen milyen változásokra gondol? A megreformálás szó ugyanis nem jelentheti az egyéni és kollektív erkölcsiség alapjául szolgáló szakralizáció elfogadtatását ezzel az intézménnyel, mert az ENSZ létezése óta a liberális világuralmi törekvések egyik fontos intézményének bizonyult. A jelenlegi liberalizmus, amely a pénz monopóliummal rendelkező érdekcsoportok túlvagyonosodásához, és ezen keresztül túlzott méretű hatalomhoz való jutásához vezetett, a szabadságot a mások szabadságával való korlátlan visszaélés szabadságává torzította.

A vagyon hatalom. Aki túlzottan nagy vagyonhoz jut, az túlzottan nagy hatalomra tesz szert. A túlzottan nagyhatalmú ember szabadsága pedig a másoktól elvett szabadság koncentrációját jelenti. Ezért a szabadságot felszámoló liberalizmus valójában soha nem épített, hanem elsősorban a pénzuralmi világ-elit korlátlan hatalma útjában álló akadályokat bontotta le. Folyamatosan lerombolt mindent, ami az útjában állott. A liberalizmus a köz minden ellenőrzése alól kikerült pénzmonopólium korlátlan hatalmát jelenti, amely egyben a hatalommal való visszaélés korlátlan lehetőségét is biztosítja. A magán-pénzmonopólium világuralma teszi lehetővé, hogy a termelővagyon is egy szűk érdekcsoport hegemóniája alatt centralizálódjon és koncentrálódjon. Ez a neo-liberalizmus, vagy ultra-liberalizmus

13

kiszorította a gazdasági életből a szociális piacgazdaságot, és helyébe az alibi-demokrácia kiüresedett formáit használó pénzuralmi rendszert helyezte. Ez pedig hatalmi gazdaság, diktatúra.

Szociális piacgazdaság csak úgy jöhet létre, ha a közvetítő közege a társadalom és az állam kizárólagos ellenőrzése alatt álló kamatmentes közpénz. A tulajdonrendszert pedig úgy kell átalakítani, hogy a tulajdon ahhoz a természetes személyhez legyen kötve, aki egyedül képes erkölcsös magatartást tanúsítani. Erre az a jogi absztrakció, amely a „jogi személy” elnevezést viseli, nem képes. A jogi személyre alapozott gazdaság az erkölcstelen üzleti magatartás fenntartója, és soha nem képes másképp viselkedni, mint ahogyan azt Milton Friedman megfogalmazta: „The business of the business is the business”, vagyis az üzleti tevékenységet folytatók (üzletemberek) üzlete (tevékenysége) az, hogy üzletet csináljanak, azaz profitot állítsanak elő a maguk számára. Ez minden erkölcsi szabály mellőzését jelenti.

XVI. Benedeknek vissza kellett volna térnie a pénz szerepének a keresztényi elvek szerinti újraszabályozásához. A pénz értéktelen, ámde szükséges közvetítő jel, a gazdasági élet közvetítő közege, és mint ilyen, előállításának a joga azt illeti, aki ezzel a jellel megjelölt valódi értéket, a terméket és szolgáltatást előállítja. A pénz tehát mindenkit megillet, aki értéket állít elő. A pénz legfontosabb tulajdonsága, hogy bizalmat hordoz. Bizalmon alapuló információ a tartalma. A jelenlegi bankrendszer nélkül sokkal igazságosabban lehetne működtetni a pénzrendszert és a gazdaságot a kereskedő-és clearing-házak útján. Ezek különböző bizalmat hordozó jelekben tudnák a termelőgazdaságban résztvevő szereplők szolgáltatásait elszámolni.

A jelenlegi pénzügyi világrendszer intézményrendszerével az a legfőbb probléma, hogy nincs rá szükség. A Biblia számos helyen tiltja a kamatszedést. Közismert, hogy az iszlám ma is erkölcstelennek tartja a kamat szedését. Aki a pénzét be akarja fektetni, az megteheti úgy, hogy olyan pénzintézetnek adja át, amelyik azt a termelőgazdaságba befekteti, és ha van rajta haszon, azt előre megállapodott elvek alapján elosztja a két befektető: a pénztulajdonosa és a pénzkezelést felvállaló pénzintézet. Ha veszteséges a vállalkozás, akkor a veszteséget is ugyanilyen arányban közösen viselik. A jelenlegi kamatmechanizmussal működtetett pénzmonopólium viszont akkor is ragaszkodik – az egyébként a levegőből előállított – jelek után követelt kamatsarchoz, ha az általa hitelként nyújtott pénz a kölcsönzőnek semmilyen gazdasági haszonnal nem járt. Vagyis a jelenlegi vagyonos réteg nem hajlandó arányos kockázatot és felelősséget vállalni a termelőgazdaságban tevékenykedő, érték-előállító hitelfelvevővel.

A Vatikánnak tehát mindenek előtt azt kellene megvizsgálnia, hogy vissza lehet-e térni a kamatmentes pénzrendszerhez, amit a Biblia és a katolikus egyház is egészen Luther Mártonig magáénak vallott. Ismeretes, hogy a kereszténység csak Kálvin tanításai nyomán adta fel véglegesen a kamattilalmat. Kálvin János aszketikus erkölcsi felfogása egyfelől fáradhatatlan munkálkodásra, másfelől a fogyasztás visszafogására ösztönzött. Összhatásában a tőkegyarapodást és a tőkefelhalmozást segítette. Kálvin a tőkegyarapodás kérdésében Luther Márton nézeteiből indult ki, és különbséget tett törvényes haszon és az igaztalan meggazdagodás között. A törvényes hasznot bizonyos foglalkozások szükséges következményének tartotta. Az igaztalan meggazdagodás alatt a mások rovására történő vagyonnövekedést értette.

Kálvin úgy vélte, hogy Isten megengedi a törvényes hasznot, amennyiben az bizonyos hivatások szükséges velejárója. Ugyanakkor Isten, mint a világi javak tulajdonosa, a javakat csak birtokba (kölcsönbe) adta az embereknek azzal a feltétellel, hogy felebarátaik javára sáfárkodjanak velük. Kálvin a gazdagságot nem tartotta elítélendőnek, sőt úgy vélte, hogy a gazdagság lehetőséget ad az adakozásra. Csak akkor ítélte el a gazdagságot, ha az sérti mások érdekét, és elfordítja az embert Istentől. Tanításában tehát megtalálható a tőke magánkézben való felhalmozása, és a tőke jótékonykodási célra történő újrafelosztása.

14

A pénz tőkeként való funkcionálásáról Kálvinnak új elgondolásai is voltak. Kálvin idején a katolikus egyház hivatalos álláspontja szerint tilos volt a kamatszedés. A kamatszedés tilalmát még a második Niceai zsinat (787) mondta ki. A katolikus egyház eme álláspontja különböző döntéseiben meg is jelenik. A harmadik Lateráni zsinat törvényt hozott az uzsorások ellen, és kiközösítéssel, valamint az egyházi temetés megtagadásával büntette őket. XX. Gergely pápa pedig egyenesen megparancsolta, hogy űzzék el országukból a keresztények a kamattilalmat áthágó kereskedőket és pénzkölcsönzőket. V. Kelemen pápa elítélte azokat az elöljárókat, akik engedélyezték a kamatra adott kölcsönök folyósítását. A kamattilalom indoklásánál az egyház egyrészt a Bibliára, másrészt a keresztény teológusokra és Arisztotelész tanításaira hivatkozott.

A nagy görög filozófus, Arisztotelész, is tagadta a pénz produktivitását. Az egyház előírásait azonban kijátszották. A kamatot általában késedelmi kamatnak tüntették fel. Az egyház is vett fel kamatra pénzt, így maga az egyház is ellentmondásos helyzetbe került. Kálvin gazdaságpolitikája feloldotta az elmélet és a gyakorlat közötti évszázadokon át tartó konfliktust. Pénz-és kamatelméletét Kálvin először 1545-ös De usuris nevű levelében fejtette ki, majd pedig a kilenc évre rá publikált Mózes könyveihez írott kommentárjaiban. A De usuris című írásában Kálvin feloldja a kamattilalmat. Ezt írja:

„Mert ha teljesen megtiltjuk a kamatot, akkor szorosabban kötjük meg a lelkiismeretet, mint azt maga Isten teszi.” Elismeri a kamatszedés jogosságát, és bizonyos kivételekkel engedélyezi azt. Luther Márton elvben szigorúan tiltotta a kamatszedést, és csak kivételesen engedélyezte. Ezzel szemben Kálvin elvben megengedi, és csak kivételesen tiltja. Kálvin cáfolja, hogy a kamat idegen a Szentírás szellemétől. „Semmiféle bizonyíték nincs a Szentírásban arra nézve, hogy minden kamat teljességgel elítélendő dolog lenne.”

Noha ugyanazokat a bibliai helyeket idézi és magyarázza, mint elődei, mégis más eredményre jut. Kálvin kétféle kölcsönt különböztet meg. Az egyik a fogyasztási kölcsön, a másik pedig a produktív kölcsön. A fogyasztási nem képvisel termelőerőt az adós számára, és így semmiféle elismerés vagy jutalom nem jár érte. A kölcsönnek ez a fajtája a megélhetést, a megsegítést szolgálja, vagyis jótékonysági jellegű kamatmentes kölcsön.

A produktív kölcsön esetében, amely a kölcsönt felvevő munkájával együtt új értéket hozhat létre, már jogos lehet a jutalom, vagyis a kamat. A produktív kölcsön valamilyen vállalkozásra adott kölcsön, amellyel az adósnak módjában áll nyereséghez jutni. Ezért kamatozó kölcsönként fogható fel. Kálvin úgy véli, hogy a Biblia csak az első típusú kölcsönről beszél, hiszen a második fajta kölcsön csak a későbbi századok nyomán alakult ki. Jézus Krisztus sokat idézett szavai a Lukács evangéliumában így hangzanak. „Adjatok kölcsön, semmit se várván érte.”

Kálvin ezt úgy értelmezi, hogy a szegényeknek előbb legyünk segítségére, mint a gazdagoknak. Jézus Krisztusnak a kamatellenzők által legtöbbször idézett mondata tehát, nem a kamat teljes tilalmáról szól, hanem a szegények támogatására buzdít.

A keresztény teológusok másik fő érve a kamat ellen a Biblia ószövetségi részére támaszkodik. Ezek szigorúan megtiltották a kamat szedését a zsidóknak az egymás közötti kereskedelemben. Kálvin János úgy vélte, hogy korának keresztény közösségeit nem lehet azonosítani a bibliai ókor zsidó közösségeivel. Azért nem, mert a XVI. századra a kereskedelem radikális változásokon ment keresztül, és ezért racionálisan gondolkodva elképzelhetetlen a keresztények közötti kamat megtiltása. A De usuris további részében Kálvin a pénz produktivitását, és ennek alapján a kamatszedés jogosságát igyekszik bizonyítani. Kálvin szakít a pénz természetére vonatkozó állásponttal. Cáfolni törekszik az Arisztotelészre hivatkozó felfogást, miszerint a pénznek, ellentétben a termőfölddel, nincs hozamképessége.

Elvetette Aquinoi Szent Tamás azon tanítását, amely a pénz improduktivitását állította. Kálvin a pénzt már nem a fogyasztó szemszögéből nézte, hanem a kereskedő és a bankár

15

szemszögéből. Kimutatja, hogy a pénznek a benne rejlő fémértéken túl hozama lehet, ha befektetik, forgatják, használják. A haszon nem a pénzből, hanem annak jövedelméből származik. Alaptételét végül így összegezi a De usurisban: „A kamatról nem Istennek, bizonyos határozat és sajátlagos rendelése alapján kell ítéletet mondanunk, hanem csupán a méltányosság szabálya szerint.”

Genf protestáns prédikátora a jelzálog elfogadott intézményét is összehasonlította a kamat tiltott szedésével. Arra a következtetésre jutott, hogy egyik sem méltányosabb a másiknál. Úgy ítélte meg, hogy nincs lényeges különbség a jelzálog és a kamat között, hanem csak az elnevezésekben van különbség. Nem az elnevezéseken múlik egy dolog erényes vagy bűnös volta. Ezért Kálvin a jelzálog intézményhez hasonlóan a kamatot is feloldotta az egyházi tilalom alól. Kálvin azonban korlátozta is a kamatszedés szabadságát. Az első korlát a fogyasztásra adott kölcsön kamatmentességét és elsődlegességét írja elő. Második követelmény: ne vegyenek kamatot a szegényektől, illetve aki kölcsönt ad, ne legyen annyira nyereségre sóvárgó, hogy emiatt hanyag legyen kötelessége teljesítésétben, és ne nyomja el a szegény testvéreket. A harmadik kivételben megfogalmazza a méltányosság elvét: semmi olyan ne jöjjön közbe, amely nincs összhangban a természetes méltányossággal. Krisztus a következőket parancsolja Lukács evangéliuma 6. fejezete 31. versében: „És amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjetek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal.”

A negyedik kivétel egy gyakorlati szabályt határoz meg a méltányosságra hivatkozva: aki kölcsön vesz, azzal a pénzzel ugyanannyit vagy még többet nyerjen, mint a kölcsönzött összeg. Az ötödik kivétel esetében a genfi prédikátor az Isten iránti felelősségre hívja fel a figyelmet, amit a gazdasági életben is szem előtt kell tartani: ne a közönséges és bevett szokás szerint ítéljük meg azt, hogy mi van számunkra megengedve, hanem az Isten beszéde szerint való szabályhoz tartsuk magunkat.

Kálvin sokat tett a közjó érdekében különböző szociális intézkedések bevezetésével. A közérdek elsődlegességét tükrözi a hatodik kivétel: ne csak annak a magán javát tekintsük, akivel dolgunk van, hanem gondoljuk meg azt is, hogy mi hasznos a köznek. Kálvin végül a kamat mértékére is kitér, és a kamat mértékét alárendeli az adott ország törvényeinek: A kamatszedésnél ne lépjék át azt a mértéket, amelyet az illető ország vagy hely törvényei megengednek.

Kálvin az ószövetségi bibliai helyeken olvasható elemzése során hangsúlyozta, hogy a kamattal kapcsolatosan is érvényesülnie kell a földi javak esetében a szolidaritás eszméjének. A társadalmi igazságosság keresztényi értelmezésben a szeretetből, a könyörületességből és az irgalmasságból táplálkozik. A keresztényi szeretet egyik példás kifejeződésének tekintette, ha valaki önzetlenül kölcsönöz. Azt a következtetést vonja le, hogy ma már a kamattilalom nem működik közösség összetartó erőként, ahogyan a mózesi időkben még működött. Kálvin óvakodott az uzsora és az uzsorás szó használatától. Véleménye szerint a keresztényi méltányosság teszi lehetővé, hogy elkülönítsük a kamat elvetendő formáját a megengedett kamattól. Két esetben jogosnak tartotta a kamatot: ha az adós rossz szándékból nem törleszti adósságát időben, és ha a kölcsön produktív, vagyis valamilyen érték létrehozásában vett részt. Kálvin ugyanakkor azt is tudta, hogy ha megtűrjük a kamatszedés bizonyos formáit, ezzel utat nyitunk a visszaéléseknek is. A kamatszedés teljes tilalma azzal jár, hogy a becsületeseket és a becsteleneket ugyanolyan büntetésben részesítjük.

Azt is leírja: valóban ritka dolog látni valakit, aki becsületes ember, és egyszer s mind uzsorás. Rendkívül időszerű Kálvinnak az az útmutatása, hogy a munka semmilyen esetben sem szenvedhet kárt a tőke, a pénz miatt. Kálvin szerint a hitelező megbecsülése és bére nem lehet akkora, mint az értéket előállító munkásé. A hitelezés semmilyen erőfeszítéssel nem jár, és magát a kamatot is a termelőmunkát végző állítja elő munkájával. Fontos kálvini erkölcsi útmutatás az is, hogy a pénz nem lehet nyereség alapja abban az esetben, ha hozadéka a kamat a szegények hátrányosabb helyzetbe kerülésével jár együtt.

16

A reformáció nagy alakja tehát feloldotta a kamattilalmat, és meghirdette a kamatszedés szabadságát a méltányosság és a szeretet törvényének a figyelembevételével. A Biblia szó szerinti értelmezése helyett adta meg a gazdasági életben felmerült kérdésekre a gyakorlatban már kialakult válaszok elméleti-vallási megalapozását. Nemcsak teoretikusan, hanem gyakorlati intézkedéseivel is előmozdította a piacgazdaság kibontakozását. Genf, a protestáns Róma, virágzó városállam lett, és ehhez az is hozzájárult, hogy lehetővé tette a bankok és a különböző pénzintézetek működését. Ő maga is alapított egy keresztényi bankot, ugyanakkor mindig szem előtt tartotta a szociális igazságosságot. Keresztényként megpróbálta összehangolni a fele-baráti szeretetet, a testvéri együttérzést, valamint a gazdasági növekedést. Ily módon sikeresen fenn tudta tartani a gazdasági jólét és a társadalmi igazságosság közötti törékeny egyensúlyt.

Kálvin és a protestantizmus tehát egyfajta „gentleman agreement” alapján akarta működtetni a kamatozó pénzrendszert. A bankok és a pénzügyi intézmények azonban messze állnak attól, hogy úriemberek legyenek, ezért a pénzügyi és üzleti etika betartására másként kell rávenni őket. Azzal a céllal, amit XVI. Benedek a „Caritas in Veritate”-ban (Szeretet az igazságban, Die Liebe in der Wahrheit) szorgalmaz, vagyis hogy a társadalmi igazságosságot kellene globalizálni a kamattal történő fosztogatás és eladósítás világrendszere helyett, teljes mértékben egyet érthetünk. Már kevésbé érthetünk egyet azzal, hogy bizonyos fokig elhatárolódik az ún. „Dependency” (Függőségi) elmélettől, és hogy óvva int a protekcionizmus visszatérésétől.

A függőségi elmélet képviselői szerint az ún. „Harmadik világbeli” országoknak azért nem sikerült megfelelő mértékben modernizálódniuk és felzárkózniuk a fejlett ipari országokhoz, mert önállóságukat elveszítve függő helyzetbe kerültek a fejlett világgal szemben. A Függőségi elmélet képviselői szerint a Nyugatnak érdekében áll ennek a pénzügyi, gazdasági és technikai függőségnek a fenntartása. A függőségi elméletnek számos irányzata van, de közös bennük, hogy a harmadik világ stagnálását és fejlődésben való lemaradását arra vezetik vissza, hogy az általuk létrehozott értéket a fejlett ipari országok pénzügyi és gazdasági módszerekkel elvonták tőlük, elsősorban az eladósítás és a transznacionális korporációk útján.

XVI. Benedek a jelenlegi pénzuralmi világrend szélsőségesen kiegyensúlyozatlan rendszerét az Egyesült Nemzetek Szervezetének a megreformálásával kívánja igazságosabbá és az univerzális erkölcs normáit követő világrendszerré átalakítani. Már Montesquieu fellépett az abszolutista, túlzottan centralizált hatalmi koncentráció ellen. Az állam-hatalmiágak megosztásával - a törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalom szétválasztásával - kívánta elérni a hatalomgyakorlás kölcsönös korlátozását és ellenőrzés alatt tartását. Jelenleg a világ túlzottan is centralizálódott. Ha abból indulunk ki, hogy a vagyon hatalom, és a hatalom vagyon, akkor látnunk kell, hogy a világtörténelem során eddig még soha nem volt az emberiség vagyona ilyen mértékben centralizálva egy viszonylag szűk érdekcsoport ellenőrzése alatt.

A Tokiói ENSZ Kutatóintézet 2000. évi adatai szerint, ha az emberiség létszámát 10 főre és a világ összes pénzügyi és termelői vagyonát 100 dollárra redukáljuk, akkor egyetlen emberé 99 dollár, és 9 emberé 1 dollár. Ekkora vagyoni különbség óriási hatalmi egyensúlytalanságot hoz létre. Ha nem nyúlunk a vagyoni viszonyok decentralizálásához, és ennek nyomán nem decentralizáljuk a túlságosan is központosítottá vált pénzügyi, gazdasági és politikai világhatalmat, akkor képtelenség igazságosabb, az univerzális erkölcsnek és a szociális igazságosságnak jobban megfelelő világrendszert kialakítani. A szélsőséges vagyoni túlsúly szélsőséges hatalmi túlsúlyhoz vezet, ez pedig lehetővé teszi a hatalommal való korlátlan visszaélést világszinten is.

Ténylegesen ennek a túlcentralizált és túlságosan is koncentrálódott pénzügyi, gazdasági és politikai hatalomnak a decentralizálására van szükség, egy olyan hatalommegosztásra, ahol a funkcionálisan és regionálisan szétválasztott hatalmi ágazatok és regionális erőközpontok

17

kölcsönösen kiegyensúlyozzák és ellenőrzik egymást. Azaz az amerikai alkotmányban ismert „Checks and Balances”, azaz az egyes hatalmi ágak közötti egyensúlyt biztosító eszközöket, intézményeket kell világszintűvé tenni a kölcsönös ellenőrzésekre és ellensúlyozásra alkalmas hatalmi ágazatok és regionális erőközpontok, hatalmi centrumok rendszerének a létrehozásával.

Álláspontom szerint nem további centralizálásra, erős egy-központból irányított világrendszer, egyfajta globális unió létrehozására van szükség, hanem a pénzhatalom leválasztására a termelőgazdaságról, és a vagyonon alapuló hatalom elválasztására a politikai és fegyveres hatalomtól. A vagyoni hatalmat is decentralizálni kell mégpedig úgy, hogy a vagyon tulajdonlását természetes személyhez, a mértékét pedig e természetes személy teljesítményéhez kötjük. Ez az új tulajdoni rendszer megakadályozná a túlvagyonosodást és az azzal járó hatalmi túlsúly kialakulását egy szűk szuper-gazdag réteg kezében. Egyidejűleg megakadályozná a túlszegényedést és az emberiség többségének hátrányos és függő helyzetbe kerülését az által, hogy nem rendelkezik saját munkája eredményével. Aki nem rendelkezik munkája eredményével, az elveszti önrendelkezését, személyes szabadságát és korlátozva van abban, hogy az univerzális erkölcs normái szerint éljen.

A kölcsönös ellenőrzések és ellensúlyok, vagyis a Checks and Balances rendszernek a világszintűvé fejlesztése lehetővé tenné azt, hogy a magán-pénzmonopólium tulajdonosai ne élhessenek vissza pénzügyi túlhatalmukkal, ne lehessenek az emberiség termelővagyona túlnyomó részének a tulajdonosai, és így ne náluk legyen szükségszerűen a politikai hatalom, az emberiség sorsának az irányítása. Az, amit XVI. Benedek javasol, történetesen az ENSZ megreformálását és megerősítését, nem tekinthetjük megoldásnak.

Hangsúlyozzuk: A túlcentralizálódott és túlkoncentrálódott világhatalmat horizontálisan (földrajzi és geopolitikai régiók szerint), valamint vertikálisan (a pénzügyi, a termelőgazdasági, a politikai és a fegyveres hatalmi-ágazatok szétválasztásával) kell minél nagyobb mértékben decentralizálni, és egymás kölcsönös ellenőrzése alá helyezve alkalmassá tenni hatalmi-gyensúly kialakítására. Nem arra van szükség, hogy a jelenleg csekély hatékonyságú Egyesült Nemzetek Szervezete hatékony kormányzattal rendelkező Globális Unióvá alakuljon át. A természetes emberi közösségek – a család, a nemzet, az elsődleges vallási-kulturális közösségek – megerősítésével kell alulról ellenőrzött, szervesen felépülő, az univerzális erkölcs érvényesítésére is alkalmas decentralizált világrendszert létrehozni a szubszidiaritás elvének a szigorú érvényesítésével. Egy ilyen rendszer képviselhetné az élet, a megmaradás kultúráját a kamattal és eladósítással történő fosztogatás jelenlegi rendszerével szemben, amely a gátlástalan önzés és a halál kultúráját képviseli, s amely szükségszerűen az emberiség, valamint élőhelye, a Föld, pusztulásához vezet.

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”

Az ember egyszerre hajlamos a jóra és a rosszra, az önzésre és az önzetlenségre. A túlvagyonosodás egy szűk érdekcsoport számára lehetővé teszi, hogy korlátlanul érvényesítse saját önzését. Ezt az önzést csak úgy lehet határok közé szorítani, ha a másik embercsoportnak is van annyi vagyona, és vagyonra támaszkodó érdekérvényesítő ereje, hogy saját önzését a másik csoport önzésével tudja szembe szegezni. Az egymásnak feszülő egyenlő pénzügyi, gazdasági és politikai erővel rendelkező önzések tudják kikényszeríteni a szembenálló önzések korlátozását, és a másik szükségleteit, érdekeit és értékeit tisztelő önzetlen és erkölcsös magatartás követését. Röviden úgy is mondhatjuk, hogy ha két egyenlő erejű önzés feszül egymásnak, abból megszülethet egy önzetlen, vagyis az univerzális erkölcsi parancsokat követő magatartás. (A matematika ezt úgy fejezi ki, ha a mínuszt mínusszal szorozzuk, akkor plusz lesz belőle, de ennél szemléletesebb az, ha az ellentétes irányú

18

vektorokra gondolunk, amelyeknek az eredője egyenlő erők találkozása esetén nullvektor. Ez utóbbi kifejezés itt az erkölcsös vagyis önzetlen magatartást szemlélteti.)

Mivel lehetne védekezni a visszaélés korlátlan szabadságáig növekedett globális hatalmi túlsúly ellen? Először is újra kell gondolni a kamat problematikáját, mégpedig Silvio Gesell időtállónak bizonyult elgondolásai alapján. Ha valaki azt állítja, hogy kamatmechanizmus nélkül nem biztosítható a pénz forgása, annak tudnia kell, hogy negatív kamat is létezik, és azzal is lehet biztosítani a gazdasági élet közvetítő közegének a szerepét betöltő jeleknek, a pénznek a körforgását. A pozitív kamat jelenlegi rendszere jutalmazza azt, aki ezt a közvetítő közeget visszatartja. A negatív kamat pedig bünteti azt, aki ezt a közvetítő közeget visszatartja attól, hogy kifejtse funkcióját a termelőgazdaság működtetésében. Ezért a legfontosabb feladat a világméretű magán-pénzmonopólium felszámolása és a gazdasági élet közvetítésére szolgáló jeleknek az alulról ellenőrzött közhatalomhoz történő visszaadása.

A jelenlegi magán-ellenőrzés alatt álló pénz- és hitelrendszert közpénzrendszerré és közhitellé kell átalakítani. Ez lehetővé tenné a szuper-gazdag bankárokból álló transznacionális pénzkartell – magán-pénzmonopólium jelenlegi tulajdonosai – hatalmának a felszámolását. Ha ez a mindent a hegemóniája alá gyűrő, a magánönzését minden közérdek fölé helyező túlhatalmú csoport ki lesz kapcsolva, akkor megkezdődhet a termelőgazdaság viszonyainak az átalakítása új tulajdonrendszer bevezetésével. Ennek az új tulajdoni rendszernek az a lényege, hogy egyenlő gazdasági erejű szereplők állnak egymással szemben, és mindenki számára biztosítva van a gazdasági esélyegyenlőség lehetősége. Egy ilyen rendszerben az egyenlő erejű gazdasági szereplők érdekérvényesítése is kiegyenlítődik. Ez lehetővé tenné a gazdasági-üzleti etika normáinak az érvényesítését. Az új tulajdoni rendben nem lenne meghatározó szerepük az erkölcsös magatartásra képtelen jogi személyeknek. A jogi személy léte az erkölcs tagadása a gazdasági-pénzügyi életben. Jogi személy és az erkölcs nem fér össze egymással. Ezért a tulajdont a természetes személyhez, és a tulajdon mértékét pedig, mint már többször is említettük, e természetes személy teljesítményéhez kell kapcsolni.

Ha mindez megvalósul a pénzügyi és gazdasági szektorban, akkor az lehetővé teszi a jelenlegi alibi-demokráciának a lecserélését a minden egyes ember közvetlen részvételét biztosító érdemi-etikai demokráciára. Egy ilyen etikai-demokrácia már alkalmas a társadalmi igazságosság érvényesítésére. Úgy gondolom, hogy az Egyháznak, amely számára parancs Isten akaratának, az abszolút igazságnak és az egyetemes erkölcsnek a követése, amelyet Jézus így fogalmazott meg: Ego sum via, veritas et vita (Én vagyok az út, az igazság és az élet) egészen más fajta javaslatokkal kellene előállnia, mint amelyeket XVI. Benedek most megjelent enciklikájában olvashatunk.

Mit lehetne már most tenni?

Silvio Gesell 1913-ban publikált „A természetes gazdasági rend szabad föld és szabad pénz révén” című munkájában ismertette azt, hogy miként működne az általa javasolt új elvű pénzrendszer. Támaszkodott az angol Henry George munkásságára, aki szerint a termőföld Istené, az emberiség egészéé, és minden egyes ember csak használatra kapja, amikor megműveli. A föld magántulajdona a kapitalizmusig elképzelhetetlen volt. Ma is cáfolhatatlan igazság: csak az lehet áru, amit az ember saját teljesítménye révén hoz létre. A föld, a víz ,a levegő nem lehet áru, mert ezeket Isten, illetve a természet, a világmindenség adta az embernek. Gesell is tehát azt hirdette, hogy vissza kell térni a föld köztulajdonlásához. Ezzel megszűnik a kizsákmányolás egyik forrása: a földjáradék. Ez a jövedelem abból adódik, hogy a földek termőképessége és hasznosíthatósága különböző, például azért, mert eltérő távolságban vannak a piacoktól. A földtulajdonosok általában kisajátítják maguknak a haszon többletet. Ez a földjáradék teljesítmény nélküli jövedelem és a monopol-tulajdon

19

következménye. Ha a föld magántulajdonát megszüntetjük, akkor máris megszabadul az emberiség egy erkölcstelen és kártékony pénzügyi tehertől.

Silvio Gesell a francia Proudhonhoz hasonlóan rájött arra, hogy az áru és a pénz minőségileg különbözik egymástól. Az áru romlik, a pénz nem. Proudhon ezt a különbséget úgy akarta kiküszöbölni, hogy az árut akarta a pénz szintjére hozni. Árucsereházakat szervezett a pénz kiiktatására, de kísérlete megbukott. Proudhon ott tévedett, hogy az áru romlékonysága természeti adottság, és azon nem lehet változtatni. Silvio Gesell ezzel szemben azt állította, nem az árut kell egy szintre emelni a pénzzel, hanem a pénzt kell az áruhoz hasonlóan romlandóvá tenni, mégpedig a közhatalom által hozott jogszabályok segítségével. Egyik javaslata az volt, hogy például minden hónap végén fél százalékkal csökkenne a pénz értéke, amit úgy jeleznének, hogy egy 5 pfenniges bélyeget ragasztanak a bankjegyre. Ha csökken a visszatartott pénz összege, akkor azt nem érdemes felhalmozni. Ez meggyorsítja a pénz forgását. Nő a kölcsönkínálat. A pénzhasználati díj, a kamat mértéke csökken a növekvő kínálat következtében. Ha a kereslet és a kínálat kiegyenlítődik, akkor a kamat elvileg nullára mérséklődhet.

A nagy világgazdasági válság idején Gesellnek az elgondolásait a gyakorlatban is kipróbálták. A tiroli Wörgl városkában helyi pénzt vezettek be több tízezer schillingnek megfelelő nagyságrendben. Ez a pénz egy év alatt ötvenszer fordult meg. Wörgl-ben negyedére csökkent a munkanélküliség, hidakat, csatornákat és síliftet építettek. Még André Léon Blum, aki háromszor volt Franciaország miniszterelnöke, is Wörgl-be készült a sikeres kísérlet tanulmányozására. A nemzetközi pénzkartell az ellenőrzése alatt álló központi bankok nyomására kikényszerítette, hogy az osztrák, a német, a francia és a svájci kormány törvénnyel tiltsa be a helyi csereeszközök használatát. Ennek ellenére Svájcban a WIR -rendszer nemcsak megszilárdult, hanem a mai napig sikeresen működik bázeli központtal.

A kamatmentes pénzrendszer működőképes, és a jelenlegi pénzuralmi világrendnek az egyik járható alternatívája. Jelenleg magánkézben van a pénzkibocsátás. A geselli rendszerben viszont a közhatalom kizárólagos joga és kötelessége a pénz kibocsátása. Ez a közhatalom ügyel arra, hogy az árukínálat és a pénztömeg egyensúlyban legyen. Arra is ügyel, hogy árukosárral figyelje az árszínvonal alakulását. Ha az általános árszínvonal emelkedik, akkor a közhatalom kivon pénzt, vagy csak korlátozza új pénz forgalomba-hozatalát. Ahhoz, hogy ismét közpénz legyen forgalomban, arra van szükség, hogy a pénzügyi szuverenitást, és annak monetáris és fiskális eszközeit újból a közhatalom kizárólagos hatáskörébe adjuk. A világon jelenleg mintegy ötezer helyi pénz működik, és közülük több mint háromezer sikeresen. Mindezek azonban csak részben és átmenetileg jelenthetnek megoldást.

Figyelemre méltó az, ami napjainkban Venezuelában történik. Ebben a dél-amerikai országban már öt éve tart a példa nélkül álló és folyamatos gazdasági fellendülés. A dél-amerikai ország nemzeti összterméke 2003 és 2008 között megduplázódott, a szegénység nagymértékben csökkent. A pénzuralmi világrend képviselői által sokat támadt Chavez kormány szakított a neo-liberális pénzügyi és gazdasági politikával. Gyökeres fordulatot tett a részvételi demokrácia és a gazdasági esélyegyenlőség irányába. Törvényt fogadott el a népi közgazdaság fejlesztéséről, amely segíti a települések, a termelés és a fogyasztás közötti kapcsolatok demokratikussá tételét. E törvény nyomán tíz településen létrehozták a „szolidaritási cserecsoportokat”, amelyek egyre sikeresebbnek bizonyulnak. A venezuelai kormány által követett gazdasági stratégia a Washingtoni Konszenzus néven ismert neo-liberális modellnek az alternatívája. Kidolgozták a közösségileg működtetett vagyon nyolc modelljét, és lényegében meghonosították egyes területeken Silvio Gesell elgondolásait.

A kamatmentes pénz és más csereeszközök széles körben történő használata természetesen a pénz-magánmonopólium jelenlegi tulajdonosainak a kemény ellenállásába ütközik. A pénzuralmi világrend védelmezői azt állítják, hogy a kamatmentes, vagy negatív kamattal

20

forgásra kényszerített pénz nem ösztönöz a takarékosságra. Ez az állítás tévedés, vagy tudatos félrevezetés. A mozgásban tartott pénz révén ugyanis folyamatosan bővül a termelő-értékelőállító reálgazdaság. Az itt létrejövő kapacitás növekedés, a megépülő objektumok, a többlet termékek és szolgáltatások jelentik a gyarapodást, a megtakarítást. Van tehát – méghozzá jelentősen megnövekedett – megtakarítás, de az nem a pénzügyi szektorban, a jelek szintjén, hanem a reálgazdaságban, az áruk és szolgáltatások bővülésében jelenik meg.

Világszintű Lautenbach tervre van szükség

Tanulmányozni kellene és újra alkalmazni Dr. Wilhelm Lautenbach-nak a Weimari Németország egyik tekintélyes gazdasági szakértőjének a gazdasági hitelbővítés következményeivel és lehetőségeivel foglalkozó javaslatait. Lautenbach 1931. szeptember 16-án ismertette Berlinben a Friedrich List Társaság tanácskozásán memorandumát, amely „Konjunktúra élénkítési lehetőségek beruházás és hitelbővítés révén” címet viselte. Lautenbach bizonyította, hogy a gazdasági és pénzügyi szükségállapot leküzdésének természetes módja nem a korlátozás, a gazdasági megszorítások erőszakolása, hanem a teljesítménynövelés. Lautenbach különbséget tett a szükséghelyzetek között. Az egyik fajta szükséghelyzet a háborús gazdálkodásból és a szokatlan termelési feladatokból adódik.

A gazdasági szükséghelyzet másik fajtája a gazdasági visszaesés, a recesszió és a depresszió. Ekkor a lefékezett termelés ellenére - a vásárlóerő hiánya miatt - a kereslet elmarad a kínálat mögött. Az így előálló termeléscsökkenésre kétféle módon reagálnak. Az egyik a deflációs pénzpolitika, amikor fiskális eszközökkel akarják kiküszöbölni a költségvetési hiányt, másrészt magas alapkamatlábakkal csökkentik a forgalomban lévő pénz mennyiségét. A depresszióra úgyis lehet válaszolni, hogy a monetáris hatóság csökkenti az alapkamatlábat, a fiskális hatóság pedig az adókat, a szociális politika és a gazdasági élet irányítói pedig a munkabéreket. A gazdasági teljesítmény e három költségtényezője másként hat a gazdasági életre. A kamatláb csökkentése elősegíti, hogy a külföldi tőke kiáramoljon az országból, mivel ott kedvezőbb kamathoz juthat. Ez azonban veszélyezteti az árfolyamarányokat, és csökkenti a belső tőkemennyiséget. Az adócsökkentés pedig visszaesés idején gyakorlatilag lehetetlen, hiszen az állam bevételei amúgy is csökkennek, és szigorú költségvetési korlátozásra kényszerül.

Depressziós körülmények között is van árufelesleg. Parlagon fekvő termelési kapacitás és kihasználatlan munkaerő. Ezért az a célszerű, ha ezt a kihasználatlan gazdasági kapacitást valamilyen módon beindítják és hasznosítják. Ehhez az államnak új gazdasági szükségleteket kell teremtenie a termelőgazdaság számára, mégpedig olcsó hitelek rendelkezésre bocsátásával. Az így finanszírozott szükségletnek azonban a termelőgazdaság tevékenységét növelő produktív-szükségletnek kell lennie, nem pedig fogyasztási jellegűnek. A közhatalomnak tehát - monetáris felségjogai alapján - az infrastruktúra fejlesztésére és a termelési kapacitások mozgásba-hozására szabad csak közhitelt nyújtania.

Mi a produktív hitelteremtés lényege?

Lautenbach elsőként azt javasolta, hogy ki kell dolgozni nagy infrastruktúra programok konkrét terveit, és ha ezek már elkészültek, csak akkor kell biztosítani a finanszírozást a kivitelezésükhöz. A finanszírozás formája a kormány által kibocsátott kereskedelmi váltók használata. Ezeket a váltókat a Központi Bank és a többi kereskedelmi bank is elfogadja, mivel a kormány vállal értük garanciát. A bankoknak rövid és hosszú lejáratú hiteleket kell biztosítaniuk azoknak a vállalatoknak, amelyek részt vesznek az infrastruktúrafejlesztő és a termelésbővítő programokban. E vállalatok egymásnak ilyen leszámítolható és állam által garantált kereskedelmi váltókkal fizetnek, és csak a munkabérekhez használnak készpénzt.

21

Mivel költségeik csekkek, váltók formájában jelentkeznek, alig kell igénybe venniük pénzhitelt.

Lautenbach tehát az állam tudatos és átgondolt beavatkozását tartotta szükségesnek a gazdasági visszaesés leküzdésére. Arra hivatkozott, hogy Japán 1923-ban ily módon tudta felépíteni a földrengésben elpusztult Tokiót. A japán kormány bocsátotta ki a hitelt, ez megnövelte a termelékenységet és az életszínvonalat, ami példa nélkül állóan kedvező hatást tett az egész japán gazdaságra.

Lautenbach Németországra alkalmazta a japán példát. Eszerint a vállalkozó, aki az állam által kezdeményezett programokban részt vesz, elindíthat olyan beruházásokat, amelyek teljesen újak, vagy kijavíthat olyan berendezéseket, amelyekhez a gazdasági visszaesés miatt nem rendelkezik megfelelő pénzeszközökkel. Mivel a projektek megkezdésekor kibocsátott kereskedelmi váltók leszámítolhatók, így mintegy 12-15 hónap után át lehet őket alakítani közép-vagy hosszúlejáratú államkötvényekké. Ezeknek a fedezetét viszont a növekvő nemzeti jövedelem biztosítja. Hitelben ezért csak olyan gazdasági program részesülhet, amelynek a kivitelezése fontos szükségletet elégít ki, vagy pedig növeli a gazdaság volumenét, termelékenységét és versenyképességét. Ezáltal az értéket előállító reálgazdaság fellendül, és az így előállt többletteljesítmény fedezi a kibocsátott hitel és pénzforgalom növekedését. Ez pedig nem okoz inflációt, mert az állam és a bankrendszer csak annyi hitelt bocsát ki, amennyi az értéktermelő reálgazdaság növeléséhez szükséges. Ténylegesen a nemzetgazdaság és az egész társadalom feltőkésítése valósul meg.

Lautenbach elképzeléseit eleinte elutasították, és csak 1933 után kerültek megvalósításra teljes sikerrel. A legfőbb kifogás az volt ellene, hogy az állami pénzkibocsátás ismét olyan méretű inflációt eredményezhet, amely 1923-ban a márka teljes elértéktelenedéséhez vezetett. Kétségtelen, hogy ebben az időben a Reichsbank annyi pénzt nyomott, amennyire szükség volt a jóvátételi kötelezettségek teljesítéséhez. Az így kibocsátott pénz mennyisége lényegesen meghaladta a német nemzetgazdaság teljesítőképességét. Ez a gazdaság nem tudott annyi terméket és szolgáltatást előállítani, amennyi fedezte volna a forgalomba hozott pénz mennyiségét. Ennek lett a következménye az a hiperinfláció, amelynek a nyomán fél kiló kenyérért egy trillió birodalmi márkát kellett fizetni. Ez az abszurditás kényszerítette a németeket arra, hogy ne használják többé a márkát a forgalomban, mert egy kiló kenyérét egy egész targonca pénzt kellett hordozniuk.

Ismétli-e önmagát a történelem?

2009-ben már tanúi lehettünk, hogy a 2008-ban kirobbant pénzügyi világválság nyomán az 1923-as németországi helyzetnek megfelelő, vagy még azt is túlszárnyaló mértékben bocsátottak ki pénzt mind az Egyesült Államokban, mind Nagy-Britanniában. Ezért hasonló inflációs jelenségeknek kellett volna fellépniük. Ezek a jelenségek azonban elmaradtak. Ez tehát arra utal, hogy az 1923-mas németországi inflációs szökőárnak más oka is lehetett, mint az, hogy az állam a bankóprés révén túl sok márkát hozott forgalomba.

A pénzkibocsátás nagyságrendje tehát azonos. A hatása mégis szembeszökően más. Erre végül is a magyarázatot Hjalmar Schacht-nak, a Wall Street Hitlerhez rendelt bizalmi emberének (aki sokáig a Reichsbank elnöke és gazdasági csúcsminiszter is volt) az írásaiban találjuk meg. Schacht 1967-ben jelentette meg „The Magic of Money” (A pénz varázsa) című munkáját. Ebben olyan eddig ismeretlen tényeket tár fel, amelyek teljesen szétzúzzák a nemzetközi pénzügyi közösség által eddig a világra kényszerített értelmezést. A márka értékvesztésére spekuláló transznacionális pénzkartell növelte valójában elképzelhetetlen méretűvé az első világháború utáni Németországban az inflációt. A külföldi befektető pénzemberek óriási mennyiségű pénzzel spekuláltak a márka hanyatló értékére, felhasználva azt a tőzsdei spekulációs technikát, amit angolul „short selling”-nek neveznek.

22

A beruházók a short-selling technikát akkor alkalmazzák, amikor arra számítanak, hogy az adott pénz, illetve pénz-helyettesítő ára csökkenni fog. E módszer szerint a spekuláns kölcsönbe vesz pénzeszközöket, és eladja azt annak a tudatában, hogy neki ezt a pénzügyi eszközt később majd vissza kell vásárolnia, és vissza kell adnia az eredeti tulajdonosának. A spekuláns tehát arra játszik, hogy az ár csökkenni fog, és így ő az alacsonyabb áron visszavásárolt pénzügyi eszközt az eredeti áron tudja visszaadni annak, akitől vásárolta, és így elteheti a különbözetet. A német márka short-olással történő tömeges eladását az tette lehetővé, hogy a magántulajdonban lévő bankok óriási mennyiségű valutát bocsátottak a spekulánsok rendelkezésére.

Az óriási mennyiségű márkát a hiteligény jelentkezésekor a bankok a levegőből előállították, majd kikölcsönözték a befektető spekulánsoknak cserébe azért, hogy ők jelentős mértékű reálkamatot fizetnek a bankoknak ezekért a hitelekért. Első lépésként a német központi bank, a Reichsbank elégítette ki a spekulánsoknak ezt a pénzigényét. Amikor azonban a Reichsbank már nem volt képes a határtalanná dagadó pénzigényt saját-kibocsátású márkával kielégíteni, akkor a magántulajdonban lévő kereskedelmi bankok vették át a hitelezést. A kereskedelmi bankoknak lehetővé tették, hogy korlátlan mennyiségben állítsanak elő a levegőből pénzt, és azt jelentős kamatra a pénzügyi spekulánsoknak kikölcsönözzék.

Az emberiség jövője a természetes gazdasági rendre történő mielőbbi áttéréstől függ.Sem az optimizmust, sem a pesszimizmust nem ajánlom, mert mind a kettő hajlamosít arra,

hogy passzívak maradjunk. Maximálisan aktívaknak kell lennünk, mert válaszút elé került az emberiség. Aki reménytelennek látja a helyzetet, gondoljon arra, hogy a reménytelenek végett adatott meg számunkra a remény. Nur um der Hoffnungslosen willen ist uns die Hoffnung gegeben. Köszönöm, hogy meghalgattak.

23