engesztelo szeretet

7/28/2019 Engesztelo Szeretet

http://slidepdf.com/reader/full/engesztelo-szeretet 1/85

Hedwig Courths-Mahler

Engesztelő

szeretet∗

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Hedwig Courths-Mahler: Opfer der Liebe

© Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KGHungarian translation: © Simon Jolán, 2003

Fordította SIMON JOLÁN

A könyv Vergődő szerelem címmel megjelent Skíz Könyv- és Lapkiadó Kft-nél 1992-ben.



I.

Bettina az elegánsan berendezett ebédlő ablak ánál állt. A csinos, negyvenes asszony a kertnagy pázsitján túl magasodó gyárépületet figyelte, bátyja Fritz Herbig üzemét.

Ebédidő volt. A gyári Kurt néhány perce jelezte az ebédszünet kezdetét. A széles kapun

embertömeg áradt kifelé. A munkások a villa kerítése mellett igyekeztek hazafelé.Ebben a házban a gyáros, Fritz Herbig élt özvegy húgával, Bettina Gerolddal és

unokaöccsével, Bernharddal.

Fritz Herbig agglegény volt. Már elmúlt harmincnyolc éves, és mosolyogva mondogattaaz ismerőseinek, hogy még nem ért rá élettársat keresni magának.

Ez nagyjából megfelelt az igazságnak. Herbig tíz éve vette át a gyárat az apjától. Akkor azüzem egyetlen földszintes épületből állt, ahol néhány olcsó szövőszéken olcsó bútorszövetetállítottak elő. Az újdonsült gyáros vállalkozó szellemű, fáradhatatlan munkabírású fiatal szakembervolt, jól látta, mit kell tennie. Erősebb kézzel tartotta a gyeplőt az üzemben, mint beteges, félénktermészetű apja. Munkáját siker koronázta. Apja halála után már felavatták az új, nagygyárépületet, és a következő esztendőben Herbig ócska, düledező kis családi házuk helyébemutatós, előkelő villát építtetett.

A negyven munkás helyett most négyszázan dolgoztak az óriási, levegősüzemcsarnokokban, és a rajzteremben több művész és művésznő munkálkodott az új mintáktervezésén.

Fritz Herbignek az állandó alkotó munkája mellett valóban nem sok ideje maradt aszépnem számára. Mivel a húga mintaszerűen vezette a ház tartását, nem is érezte idáig agondoskodó asszonyi kéz hiányát otthonában. Bettina igyekezett bátyja szeméből kiolvasni akívánságait. Persze, nem egészen önzetlenül. Az özvegy szegény volt. Amikor férjhez ment aszerény jövedelmű kistisztviselőhöz, megkapta apai jussát, és férje korai haláláig fel is élték azt.Nagy gond szakadt volna rá kis özvegyi nyugdíjával, ha a bátyja nem veszi magához. Azótamegszokta a jó életet, és igazán nem szerette volna, ha a fivére fiatal menyecskét hozna a házhoz.Volt erre még egy nyomósabb oka is. Határtalan szeretettel csüggött egyetlen fián. Ennek a fiúnakszerette volna a nagybátyja örökségét biztosítani. Azt akarta, hogy Fritz annyira jól érezze magátagglegényként, hogy ne is gondoljon a házasságra. Ez idáig a bátyja nem is adott okot

aggodalomra. Ha néha meg is tetszett neki valamelyik ifjú hölgy, a húga értette a módját, hogyaddig ócsárolja, amíg az a bátyja szemében minden vonzerejét elvesztette.

Néhány hónapja azonban felvettek egy tehetséges textiltervezőnőt, aki Bettinátnyugtalansággal töltötte el. Véleménye szerint a bátyja túl sokat foglalkozott az ifjú hölggyel.Kezdetben ez a kapcsolat egészen ártatlannak indult. Herbig nem tudott rajzolni, de nagyonérdekes ötletei voltak. Rajzolóinak gyakorlatlan vonásokkal papírra vetette az elképzeléseit, akikaztán kivitelezték azokat.

Amióta az ifjú hölgyet, Maria Rottmann kisasszonyt alkalmazta a cég, a rajzteremben FritzHerbig rendszerint őrá bízta legtöbb terve kivitelezését. Mariának jó érzéke volt a főnöke ötleteinekmegvalósításához Fritz Herbig nagyon örült. Megkönnyebbült, és sok időt nyert ily módon. Néhamég vasárnap délelőtt is magához kérette a lányt. Ilyenkor Rottmann kis asszony éppen olyanpontosan jelent meg a villában, mint ahogy a rajzteremben szokott. Meghallgatta főnökeelképzelését, kivitelezte és megmutatta a rajzot. Eközben mindig csak a textiltervekről vagy az

üzemről beszéltek.Ha Maria végzett a feladatával, olyan nyugodtan, udvariasan köszönt el és távozott, mintahogy érkezett. Nem alázatoskodott, hanem úgy viselkedett, mint aki tudatában van a sajátértékének. Herbig pedig ugyanúgy kezelte, ahogy a férfi alkalmazottait.

Bettina asszony mégis nyugtalankodott, és nem nézte jó szemmel kettőjük gyakoriegyüttlétét.

Most is Maria Rottmannt leste. Amióta az ebédszünetet jelző sípszó lel hangzott, ott álltaz ablaknál, és éles szemmel fürkészte a gyárkaput. Hirtelen dühösen ráncolta össze a homlokát.A bátyja ebben a pillanatban lépett ki a gyárból a karcsú leány társaságában. Maria szürkelódenszoknyát viselt fehér ingblúzzal, a gallérján fekete szalagcsokorral. Kerek kis szalmakalapjánis fekete szalag futott körbe.

Bettina le nem vette a szemét róla. Milyen magabiztosan lépdel a kenyéradó gazdájamellett, mintha egyenrangúak lennének! Felnézett a főnökére, és figyelmesen hallgatta. Herbig

valamit nagy hévvel magyarázott neki.



Bettina rosszkedvűen dobolt az ablakpárkányon. Lám, a bátyja elhaladt a kertkapu mellett,és az utca sarkáig kísérte a lányt. Csak ott állt meg, köszönt el, és indult meg lassan visszafelé.

Bettina dühösen fordult el az ablaktól, és a terített asztalhoz lépett. Még egyszer ellenőrizte a három terítéket, és aztán mélyet sóhajtva kiment az előcsarnokba.

Ahogy a fivére belépett, megjátszott élénkséggel fogadta.

– Adj’ isten, Bettina! Elkéstem? Vagy Bernhard sincs még itthon? – Még ő sincs, Fritz. – Akkor jó, akkor én sem kapok ki a késésért – mondta nevetve, kedvesen átölelte húgát,

majd belépett az ebédlőbe. Bettina is nevetett.

– Ugyan már, tudod, hogy sohasem kapsz ki. Ez az agglegények előjoga, hogy akkor jöhetnek, mehetnek, amikor kedvük tartja. Ha házasember volnál, bizony sok minden másképplenne.

Fritz tudta jól, miért dicsérgeti a húga minden alkalommal a legényéletet. Mégis ő szinténszerette a testvérét, még nálánál is jobban az unokaöccsét, az érettségi előtt álló, talpraesett,remek kamaszt, akit saját fiaként nevelt. Bernhard nyílt, őszinte természete örömmel töltötte el.Fejlődését szerető megértéssel irányította, nem húzta túl szorosra a gyeplőt, és kicsinyes kényszernélkül hagyta a személyiségét kialakulni. Idejekorán felébresztette benne a felelősségérzést, ésezzel erősítette a fiú akaraterejét.

Korkülönbségük ellenére barátjaként kezelte, miközben bölcs óvatossággal, észrevétlenülafelé terelte, hogy a fiú maga találjon rá a helyes útra.

Bettina vágya az volt, hogy a fia belépjen nagybátyja gyárába.

– Tudom, hogy Fritz bácsi ezt magától értetődőnek tartja, Bernhard – mondogatta neki. Aztbölcsen elhallgatta előle, hogy már a Herbig cég leendő főnökét látja benne, mert fia nem értettevolna meg anyja vágyait és reményeit.

Mivel a fiúnak nem volt kedve a kereskedői pályához, de annál jobban érdekelte atechnika, egy szép napon bekopogtatott a nagybátyjához. Herbig ebéd után mindig ledőlt fél óráraa kerevetre, a szobájában olvasni. Bernhard pedig kisebb-nagyobb kéréseivel mindig ilyenkorkereste fel. Odaült mellé, és addig hintázott a székén, amíg Fritz bácsi nevetve félre nem tette azújságot. Így történt aznap is. Egy percig kutató pillantást vetett az unokaöccsére, aztán mosolyogvabiztatta.

– Na, öcskös, elő a farbával! Mi nyomja a begyedet?Bernhard azonnal abbahagyta a himbálódzást, s nyílt, tiszta tekintetét a nagybátyjáraszegezte.

– Bácsi, igaz, hogy mindenáron kereskedőt akarsz faragni belőlem?

– Ki mondta ezt neked? – Természetesen a mama. Ő akarja, hogy belépjek a gyáradba.

Herbig mosolygott. – Az az érzésem, hogy neked ez a gondolat nem igazán tetszik, igaz?Bernhard újra hintázni kezdett a széken.

– Előbb te felelj az én kérdésemre, én kérdeztem először.

Herbig szívből jövően nevetett.

– Hallod-e, először is ülj nyugodtan! Ha továbbra is így tornázol, még tengeribeteg leszek.így ni! A válaszom pedig a következő: felőlem lehetsz cipész, szabó, akár kesztyűkészítő is! Légy,ami akarsz, de aztán állj helyt a választásodért! Úgy válassz pályát, hogy azt testestül-lelkestülműveld, és szeresd mindenekfelett! Akkor helyesen és kívánságom szerint választottál.

Bernhard felugrott, és komoly képpel odaállt a nagybátyja elé:

– Gépészmérnök akarok lenni, gépeket szerkeszteni. Nemrég láttam a pályaudvaron egymozdonyt. Jaj, Fritz bácsi, el sem tudod képzelni, hogy az milyen gyönyörű volt! Minden része olyankönnyedén és gyorsan mozgott, és pontosan illeszkedett egymásba. Annyira lenyűgözött, hogyképtelen voltam a szemem levenni róla. Látod, ilyesmit szeretnék szerkeszteni, csak még szebbet,még jobbat. Megértesz?

Herbig elégedetten mérte végig a nyúlánk k amaszt.

– Először fordulna elő, hogy ne értenénk meg egymást, öcskös.

– És nincs ellene kifogásod? – Nem, éppen ellenkezőleg.



Bernhard fellélegzett. – Hála istennek! – De aztán mindjárt elkámpicsorodott a képe. – Mit fog mama szólni hozzá?

Herbig megszorította a fiú karját. – Ne izgulj, öcskös! Anyáddal majd én elrendezem a dolgot, ha itt lesz az ideje. Előbb

érettségizz le szépen! Addig nem kell szóba hoznunk. A fő, hogy mi, férfiak megegyeztünk!

Ettől kezdve nagybácsi és unokaöccse között még teljesebb volt az egyetértés. Az anyaennek szívből örült, nem sejtve, hogy a két „férfi” összeesküdött a háta mögött szándékaikeresztülhúzására.

Röviddel azután, hogy Herbig a testvérével belépett a nappaliba, Bernhard is hazaért.Csinos, napbarnított arcáról csak úgy sugárzott az öröm, amikor a szívének legkedvesebb kétembert megpillantotta. Rövid idő múlva ott ültek az ebédlőasztalnál.

A ház ura megszólalt: – Nagy újságom van számotokra. Holnaphoz két hétre lesz tíz éve, hogy átvettem az

üzemet. Úgy gondoltam, ünnepséget rendezek az évforduló tiszteletére az embereimnek, és ebbennagyon számítok a segítségedre, Bettina. Te igazán értesz az ilyen ünnepélyek rendezéséhez.

– Számíthatsz rám, Fritz – felelte a húga. – Csak mondd meg, mi az elképzelésed! Mindenegyébről gondoskodom.

– Nagyszerű asszony vagy, Bettina, valódi igazgyöngy. Nos, hát azt gondoltam, hogy avároson kívül, egy nagy vendéglőben délután népünnepélyt tartunk céllövöldével, körhintával éstombolával. Nagy asztaloknál tálaljanak fel kávét és kalácsot. Este ünnepi vacsorát adok, utánatáncmulatsággal zárjuk az ünnepséget. Nem kell takarékoskodnod, Bettina. Ezt az évet ragyogónyereséggel zártam, és megengedhetek magamnak némi költekezést. Úgy rendezd, kérlek, atombolát, hogy mindenkinek jusson valami szép kis ajándék a nap emlékére. Ebben Bernhard is asegítségedre lehet. És a hölgyek a rajzteremből vállalták, hogy felügyelnek majd a gyerekek

játékára. Már beszéltem róla Rottmann kisasszonnyal, hiszen kétségtelenül ő a legokosabbközöttük.

Bettinát dühítette, hogy a fivére Maria Rottmann-nal előbb beszélte meg az ünnepség

tervét, mint vele.A fia viszont roppant lelkes lett a nagybácsi ötletétől.

– Te, mama, aztán oda állíts, ahol Rottmann kisasszonnyal együttműködhetek. Az ám aremek lány! És milyen csodaszép!

– Öcskös, öcskös, csak nem akarod a nőcsábászt játszani? – ingatta a fejét Herbig mosolyogva,Bettinát azonban elöntötte a méreg.

– Bernhard, hagyd az ilyen buta vicceket! Rottmann kisasszony egyébként egyáltalán nemszép!

– De mama, ebben határozottan ellent kell mondanom neked. Mondd meg te, Fritz bácsi,hát nem csodaszép a nagy, okos szemével és azzal a pompás hajkoronával?

– De Bernhard! – kiáltotta Bettina haragosan.

Herbig mosolyogva nézett húga felhevült arcába. – Bettina, nekünk, férfiaknak megvan a saját elképzelésünk a női szépségről. Bár be kellvallanom, hogy nem néztem még ilyen szemmel Rottmann kisasszonyra, de ami késik, nem múlik.

– Ilyen lányokkal szemben legjobb a tartózkodás, különben elbízzák magukat, éstolak odóak lesznek.

– Ettől Rottmann kisasszony esetében igazán nem kell tartani. Nagyon tapintatos, és jócsaládból származik. Az édesanyja is csendes, finom úriasszony.

– Te ismered az anyját? – Hogyne, elkísérte a lányát, amikor alkalmaztam.

Bettina szemhéja idegesen megrebbent. – Ez egyáltalán nem szokás. – Általában nem. De a hölgyek nem laktak a városban, és Rottmann-né azért kísérte be a

lányát, hogy egyúttal lakást is keressen. Azóta itt laknak együtt, és úgy tudom, nagyrészt akisasszony fizetéséből élnek, mert az édesanyjának csak csekély özvegyi nyugdíja van. Ez minden



egyébként, amit a hivatalos ügyeken kívül tudok a fiatal hölgyről. Ha egyébre is kíváncsi vagy,megérdeklődhetem tőle.

Bettina hevesen visszautasította. – Köszönöm, ne fáradj! Hagyjuk a témát! Inkább mondd meg, mikorra tervezed az ünnepélyt,

és melyik kertvendéglőre gondoltál.

Ezzel a beszélgetés visszatért az eredeti mederbe.

Amikor Fritz Herbig aznap délután ott állt a rajzteremben, Rottmann kisasszony mellett,eszébe jutott a déli beszélgetés. És először nézte meg Maria Rottmannt alaposan,férfiszemmel. Be kellett ismernie, hogy unokaöccse nem túlzott, amikor „csodaszépnek” találta.Úgy látta, a lány sokkal figyelemreméltóbb, mint az ő társaságának ifjú hölgyei, hogy a mosolyaelbűvölő, alakja karcsú, kecses és természetes báj sugárzik az egész lényéből. Tényleg szép aszeme, és pompás a haja, ahogy Bernhard mondta.

Herbig néhány nap múlva ismét a heverőn feküdt újságjába merülve, amikor Bernhard belépett a szobájába, és szokása szerint letelepedett mellé. A férfi félretette a lapot, ésvárakozón nézett rá.

– Nos, öcskös, látom az orrodon, hogy valami nagyon fontos közlendőd van. Ki vele!Bernhard határozottan rábólintott. – Így igaz, bácsikám, valami nagyon fontosat akarok mondani. Legalábbis nekem fontos. – Akkor beszélj! Úgyis ilyenkor szoktál gyónni nekem. – Képzeld, az osztályunk a szünidőben rajnai utazásra készül. Hétfőig kell a jelentkezési

ívet aláírni. – És te természetesen szívesen tartanál a többiekkel, igaz? – De még milyen szívesen! Persze, csak akkor, ha idén nem kell veled mennem, mint

tavaly nyáron, meg azelőtt… – bökte ki a fiatalember.Herbig jóleső érzéssel nézte unokaöccse életerőtől ragyogó arcát.

– Tehát hűtlenül magamra hagynál idén? – kérdezte sértődést mímelve.

Bernhard a cipője orrát nézegette. – Akaratod ellenére természetesen nem. Végül is a mamának igaza van, borzasztó hálátlan

vagyok, hogy ilyesmi egyáltalán eszembe jut. Szigorúan meg is tiltotta, hogy ezzel a kérésselforduljak hozzád.

– És te mégis megtetted? – Igen. Tulajdonképpen szégyen, gyalázat. De tudod, a mama már nem egyszer

megtiltotta, hogy valamit kérjek, mert félt, hogy magamra haragítalak, amit te azután mégismegengedtél. Márpedig én igazán jobban ismerlek nála. Kicsinyes sohasem voltál, az egyszer

biztos. – Ezzel azt akarod mondani, hogy most sem lehetek kicsinyes? – kérdezte mosolyogva

Herbig. – Te sohasem vagy az! – Rendben van, akkor ezúttal is nagylelkűen kell döntenem. Tehát szívesebben mennél a

pajtásaiddal hajóútra a Rajnán, mint velem Tirolba? Rendben van, jelentkezz hétfőn a rajnaiútra! A kirándulás költségeit állom. De aztán nehogy közelebbi ismeretségbe kerülj a rajnai

borokkal!Bernhard megszorította Fritz bácsikája kezét.

– Igazán nem haragszol érte? – Nem haragszom. Nem vehetem rossz néven tőled, hogy szívesebben mész egy ilyen

kalandos, vidám útra a veled egyívásúakkal, mint az unalmas, öreg Fritz bátyáddal ahegyekbe túrázni.

– Te, ne sértegesd a bácsikámat! Ő se nem öreg, se nem unalmas. És mindig csodaszépvolt vele a hegyekben. De ezt a hajóutat nem szeretném elmulasztani.



– Akkor megegyeztünk. Mégy a rajnai osztálykirándulásra.Bernhard elgondolkodva húzta fel a szemöldökét.

– Azért ez nem olyan egyszerű. Mit szól majd hozzá a mama? Nem is merem bevallanineki.

– Még hogy nem mered, te lókötő? Ha az engedetlenséghez van bátorságod, akkor a

következményeit is vállalnod kell.Bernhard elvörösödött. – Csak ne fakadna azonnal sírva a mama aggodalmában, hogy megbántottalak! El sem

tudod képzelni, mennyit emészti magát, és ha látom a könnyeit, oda a bátorságom. Miért ilyenfélős a mama? Hisz nem kérdés, mennyire szeretlek, és a világért sem akarlak megbántani. Dea mama mindig szid, hogy nem mutatom ki eléggé az érzelmeimet, és attól tart, hogymegvonhatod tőlem a szeretetedet. Pedig igazán annyit magolok, hogy a fenem zúg belé, csak hogy kimutassam a hálámat.

Herbig atyaian megpaskolta a fiú vállát. – Háláról inkább ne beszéljünk. Ki nem állhatom ezt a szót. Egy kis szeretet nekem sokkal

kedvesebb. A hála mindig kényszerűségből fakad.

Bernhard őszintén, nyíltan nézett nagybátyja szemébe. – Az én esetemben ez nem így van, nekem igazán a szívemből jön.Fritz Her big ez után a beszélgetés után visszament az üzembe. A dolgozószobájában megírt néhány fontos

levelet, majd körbejárta a gyárat, végül felment a rajzterembe.A nagy helyiség közepén hatalmas rajztáblák voltak elhelyezve. Ezeken dolgozták ki a

részletrajzokat. Körben paravánokkal kisebb fülkéket választottak le a teremből, amelyekbena vezetőtervezők dolgoztak a vázlatokon és mintákon. Ilyen egyszemélyes fülkében ült MariaRottmann is.

Herbig megállt az egyes tervezők háta mögött, és figyelte a munkájukat. Utoljára Mariáhozérkezett. A lány most is lódenszoknyát viselt, egyszerű fehér batisztblúzzal. Amikor főnökeodaért mögé, egy pillanatra felemelte a fejét, és felnézett rá. Nyugodt, udvarias hangon

üdvözölte, majd zavartalanul tovább dolgozott. Tudta, ha Herbig meg akarja valamivel bízni,megszólítja. Ám az igazgató aznap csak szórakozottan pillantott a rajztáblára. Sokkal jobbanlenyűgözte a tervezőnő karcsú, nemesen formált kezének látványa. Tekintete ezutánönkéntelenül a fiatal nő formás karjára, valamint könnyű blúza alól kirajzolódó vállára siklott.Tarkójának keskeny sávját, fölötte dús barna hajának selymes ragyogását, kicsi rózsás fülét ésszépséges, viruló arcának lágy vonásait vette szemügyre.

Herbig hirtelen azon kapta magát, hogy bensőséges jó érzéssel szemléli beosztottját. A lány megéreztefőnöke tekintetét. Nyugtalanul nézett fel. Zavarba jött a férfi pillantásától. Azonnal folytatta amunkáját, de a keze mintha elveszítette volna a biztonságát, az arcát pedig áruló pír lepte el.

A férfi különös, ismeretlen nyugtalanságot érzett. Titokzatos varázs kerítette hatalmába akét embert.

Maria Rottmann nagyon bizonytalan, tétova vonalakat húzott. De aztán leküzdöttemagában a lenyűgöző varázslatot, és letéve a ceruzát, megkérdezte:

– Parancsol valamit, Herbig úr?A férfi nem felelt mindjárt. De fürkésző tekintetétől Maria újra elpirult. Herbig most végre

ráébredt a leány kínos zavarára.

– Nem, semmi különöset nem óhajtok, kisasszony – mondta látszólag nyugodtan, és lementaz irodájába. De ettől kezdve nem tudtak többé elfogulatlanul közeledni egymáshoz.

Új és szokatlan érzés lett úrrá az igazgatón. Először nem is tudta megfejteni, csak annyittudott, hogy soha még nő így nem hatott rá. De ez olyan kellemes érzés volt, hogy nem isvédekezett ellene. Ellenkezőleg, ábrándozva, jólesően merült el benne egyre mélyebben.

A máskor olyan tevékeny embert nem csábította ma a munka. Csak üldögélt, és maga elémeredt, Hogyan eshetett ez meg vele?



Persze, mindig szívelte Maria Rottmannt, mindig jóakarattal viseltetett iránta, de ennek anyugtalan vágyakozásnak, amely a hatalmába kerítette, már semmi köze nem volt a jóindulathoz.Lehet, hogy a legjobb úton van hozzá, hogy fülig beleszeressen?

Felugrott, és nyugtalanul szaladgált fel-alá. – Ostobaság! – kiáltott fel hangosan, válaszul saját gondolataira, és az ablakhoz lépett.

Éppen uzsonnaszünet volt. A munkások magukkal hozott zsíros kenyerüket fogyasztva a nagyudvaron járkáltak fel-alá, és beszélgettek. Néhány fiatal, fiúk, lányok vegyesen, egy csoportbanéppen az ő ablaka alatt beszélgettek. Az egyik legény és egy lány szándékosan lemaradt atöbbiektől, amikor a csengetés az uzsonnaszünet végét jelezte. Utolsónak léptek az épületbe, és azajtóban gyorsan, lopva megcsókolták egymást.

Herbig felsóhajtott.Csupa szerelmes pár, amerre csak néz! Ő pedig harmincnyolc évesen még mindig

magányos. Hirtelen féktelen vágy fogta el. Miért ne vethetne véget magányának? Elvégre senkiresem kell tekintettel lennie. Bettina kedvéért maradjon agglegény?

Igazán nem kívánhatta tőle a húga, hogy miatta mondjon le a szerelemről és a házasságról,

Vagy Bernhard kedvéért?Ha meg is nősülne, unokaöccséről továbbra is gondoskodna. És abból a remek gyerekből

derék ember lesz. Kiharcolja a helyét az életben akkor is, ha nem ő lesz nagybátyja örököse.Bettina persze nagyon fog duzzogni majd, erre számítania kell De végül neki is bele kell törődnieaz akaratába. Az embernek végső soron saját érdeke a legfontosabb, és önmagával szemben isvannak kötelességei. Igazán elég érett a nősülésre, nincs már elvesztegetni való ideje. Jussa van rá,hogy családot alapítson, sőt, valósággal kötelessége, hogy ne zárja ki magát a családapák sorából.

Ilyenforma védőbeszédet tartott magában, miközben lelki szemei előtt már egy kedvesteremtés haladt az oldalán, aki csillogó szemével megértően és gyengéden nézett fel rá.

És ez a szempár hajszálra olyan volt, mint a fiatal textiltervezőnőé.

II.

Csodaszép idő volt azon a napon, amikor Herbig alkalmazottainak a jubileumi ünnepségetrendezte. Aznap csak délig dolgoztak a gyárban. Mindenki pontosan érkezett. A családosemberek elhozták feleségüket, gyermekeiket, és mindenki ünneplőt öltött. Eljöttek mind a rajzolóurak és hölgyek is.

A nagyvendéglő kerthelyiségét ünnepélyesen feldíszítették, a fák között színeslampionf üzérek függtek.

Herbig ért oda elsőnek a húgával és az unokaöccsével. Roppant szívélyesen foglalkozott avendégeivel. Bettina derekasan helytállt a háziasszony posztján. Fél négy körül fogyasztották el azuzsonnakávét a nagy asztaloknál, melyeken hegyekben állt a kalács és a sütemény, Az óriásikávéskannák szüntelenül körbejártak.

Herbig nem kérette magát, szépen leült az öreg munkások és munkásasszonyok közé, ésalaposan nekilátott a lakmározásnak. A körülötte ülőket először megdermesztette a főnök jelenléte,de mert vidáman és kedélyesen csevegett, és az asszonyok tányérját nevetve rakta tele kaláccsal,

a hangulat hamarosan feloldódott. Bettina ellenőrizte, hogy mindenkinek jutott-e hely azasztaloknál. Aztán lassan végigsétált a sorok között, barátságosan odabólintott a vendégeknek, ésbiztatta őket, hogy bátran fogyasszanak. így ért a rajzolónők asztalához. Kedves mosollyal lépettoda, és helyet kért Rottmann kisasszony mellett. A fiatal lányok udvariasan összébb húzódtak, ésbuzgón szolgálták ki a főnök úr testvérét kávéval és kaláccsal.

Bettina leginkább Maria Rottmann-nal foglalkozott.

– Édesanyját nem hozta magával? – kérdezte barátságosan.

– Nem, nagyságos asszony. Mama már egy ideje gyengélkedik.

– Ó, de kár! Igazán sajnálom. Remélem, nem komoly a baj? – Szerencsére nem. Mama csak fáradékony, és azonnal megfájdul a feje, ha beszélnie kell. – Akkor nyilván nem szívesen hagyja magára? – De hiszen mama akkor is egyedül van. ha dolgozom. A teljes nyugalom a legjobb

számára.



– Remélhetőleg hamarosan rendbe jön. Egyébként a későbbiekben számítok a segítségére atombolánál.

– Rendelkezésére állok, nagyságos asszony!Bettina köszönetképpen bólintott, majd a többi kisasszonyhoz fordult.Herbig már helyet változtatott néhányszor. Mindegyik asztalnál elüldögélt kis ideig, és

elbeszélgetett az alkalmazottaival. Volt egy titkos célja, amelyet még magának sem vallott be. Deakar beismerte, akár nem, végül csak Maria asztalánál kötött ki, és ennek úgy megörült, hogycsillogott a szeme jókedvében.

Bettina tekintetét nem kerülte el, hogy bátyja milyen tetszéssel figyeli a vele szemben ülőkisasszonyt. Ma aztán igazán nem úgy festett, mintha megrögzött agglegény akarna maradni. Mittaláljon ki, hogy Maria Rottmannt veszélytelenné tegye?

Ezen töprengett a székén feszengve. Csak már ennek az uzsonnának vége szakadna! De azemberek szünet nélkül mártogattak újabb és újabb kalácsdarabokat a kávéjukba.

Nagy sokára véget ért a gyötrelme. A süteményhegyek maradványait becsomagolták, hogyhazavihessék a gyerekeknek, és asztalt bontottak, hogy elkezdjék a társasjátékokat.

Bettina kedvesen mosolyogva karolt Rottmann kisasszonyba, és magával vitte.

– Jöjjön, kedves kisasszony, a gyerekek már türelmetlenül gyülekeznek a tombolára, azajándékaikat várják! – És még mielőtt a fivére észbe kapott, a két hölgy már el is tűnt a

látóköréből.Bettina felügyelte Rottmann kisasszony mellett állva a gyermekek játékát, míg a lány a

nyereményeket osztotta ki.

Néhány tisztviselő is odajött, és felajánlotta a segítségét. De ő nevetve visszautasította.

– Nagyon köszönöm, uraim, de ez itt igazi női feladat. Önök legfeljebb a zűrzavartnövelnék.

Amikor a fiatalemberek távoztak Bettina mosolyogva nézett Mariára.

– Lehet, hogy most a kedve ellenére tettem, Rottmann kisasszony?Maria meglepve nézett fel

– Hogy érti ezt, nagyságos asszony? – Nos, úgy láttam, hogy az urak nem azért jöttek, hogy segítsenek, hanem sokkal inkább,

hogy kegyed közelébe kerüljenek. – Ebben biztosan téved, nagyságos asszony.Bettina mosolyogva fenyegette meg a mutatóu jjával.

– Legyen csak őszinte! Biztosan szívesebben csevegett volna a fiatalemberekkel ahelyett,hogy a gyerekekkel bajlódik.

– Igazán nem. Nagyon szeretem a gyerekeket.

– Végül is ma este még kárpótolhatja magát. Biztosan örül már a táncmulatságnak. – Még eszembe sem jutott.

Bettina kétkedő pillantást vetett rá. – Fiatal hölgy létére ne gondolna a táncra? Szinte hihetetlen. Nincs egy sem a fiatal urak

között, akivel szívesen táncolna?

Maria Rottmann megérezte az özvegy titkos rosszindulatát, és elvörösödött. Bettinafélreértette a lány pirulását. Lehet, hogy használható nyomra bukkant?

– Nem tudok mit felelni a kérdésére – szólt Maria, alig rejtett elutasítással a hangjában.

Bettina ezt rögtön észrevette. Tehát az ifjú hölgy nem akarja, hogy szív ügyeiről faggassa. Ezmár valami. Lehet, hogy titkon valamelyik kollégájához vonzódik. Ő talán segíthetne isösszeboronálni őket.

– Bocsásson meg, biztosan kissé indiszkrétnek tart. De kegyed rendkívül rokonszenvesnekem. Nagyon kedvelem, és már régóta érdekel a sorsa. A fivérem mesélt a családjáról. Bizonyáranehezen viseli alárendelt helyzetét. Meg vagyok győződve róla, hogy ez nem soká marad így. Azilyen csinos, kedves hölgyet hamarosan felfedezik. De nem szeretnék tolakodóan a bizalmábaférkőzni. Mégis lefogadom, hogy nem egy fiatalember választaná szívesen élete párjául.

Maria nyugodtan osztogatta tovább a gyerekek nyereménytárgyait. De a szája széle

megremegett. A beszélgetést egyre kellemetlenebbnek érezte. – A feltételezésének nincs semmilyen alapja. Egyelőre nagyon jól érzem magam azállásomban, nagyságos asszonyom, és nem is vágyom változtatásra.



Ez megint nem hangzott valami biztatóan Bettinának, de nem hagyta magát olyan könnyenleszerelni.

– A magunk szempontjából ennek szívből örülök. A vállalatnak előnyös, hogy az ilyenértékes munkaerőt megtarthatja. De a kegyed szempontjából, kedvesem, nem örülök neki. Alegszebb női hivatás mégiscsak a házasság. És kegyed ugye már nem annyira fiatal.

– Huszonhárom éves vagyok, nagyságos asszony.

– Na ugye, ez a legmegfelelőbb k or a férjhez menésre. – Nekem mégsem sürgős – igyekezett Maria a beszélgetésnek tréfásan véget vetni.

De Bettina csökönyös volt. – Lehet, hogy ön is a házasság esküdt ellenségei közé tartozik?Maria felegyenesedett, és nagy szemekkel nézett az özvegyre.

– Nem. Szerencsésnek tartok minden nőt, aki jó férjre, biztonságos otthonra talál. De nemminden lánynak juthat ilyen szerencse osztályrészül. Főleg a magamfajta szegény lány maradgyakran hoppon. Véleményem szerint, aki pártában marad, akkor jár a legjobban , ha ahivatása kielégíti, és biztosítja számára, ha szerényen is, a megélhetést.

Bettina figyelmesen hallgatta végig. Sajnos, Maria szavaiban semmiféle fogódzót nemtalált. Ekkor azonban egy véletlen sietett a segítségére. Az ünnepségre érkezett kereskedelmi

utazók egyike, egy csinos, jó kiállású férfi éppen arra járt. Amikor Mariát észrevette, megtorpantegy pillanatra, majd odasietett hozzá.

– Kedves Rottmann kisasszony, még nem is volt alkalmam rá, hogy üdvözöljem. Már mindenhol kerestem, de nem találtam.

Maria nagy örömmel viszonozta az utazó üdvözletét, elsősorban, mert boldog volt, hogy akínos beszélgetésnek vége szakadt, de azért is, mert már régebbről ismerte Kurt Lebbecket, éstulajdonképpen ő volt az, aki a Herbig cég textiltervezői állására annak idején felhívta a figyelmét.Azonkívül Lebbeck már régóta jegyben járt Maria egyik ifjúkori barátnőjével, és így bizalmasabbkapcsolatban volt vele, mint többi kollégájával.

Miközben élénken csevegtek, Bettina igyekezett kihallgatni őket. Nagyon közvetlen volt abeszélgetés tónusa, és Rottmann kisasszony tartózkodása szemlátomást felengedett. Lebbeck,mielőtt elköszönt, visszakísérte az asztalhoz Mariát.

– Régebbről ismeri Lebbeck urat? – kérdezte Bettina látszólag ártalmatlanul.

– Igen, nagyságos asszony, néha meglátogatott bennünket. Egy baráti családnál is gyakrantalálkozunk. Neki köszönhetem, hogy a céghez kerültem.

– Akkor a fivérem tulajdonképpen hálás lehet neki, hiszen roppant elégedett a kisasszonymunk ájával. Tudja Fritz egyáltalán, hogy Lebbeck révén került hozzánk?

Maria nem vette észre Bettina rejtett nyugtalanságát.

– Nem hiszem, nagyságos asszony, mert nem hivatkoztam Lebbeck úrra. Azt akartam, hogycsakis a tudásomnak köszönhessem az állásomat.

Bettina megkönnyebbülten lélegzett fel. – Ej, de büszke, kedves kisasszony! De éppen ez tetszik kegyedben.Ebben a pillanatban szaladt oda hozzájuk a gyepen át Bernhard.

– Mama, hiszen megígérted, hogy segíthetek neked és Rottmann kisasszonynak. Engem

nem küldhetsz el. – Nem is akarlak, ha a kisasszonynak szüksége van a segítségedre.Bernhard elolvadva meresztette a szemét Mariára.

– Ugye, ad nekem valami feladatot?Maria barátságosan mosolygott a fiúra.

– Akad itt elég munka, Gerold úrfi. Maradjon csak nyugodtan!Amikor a gimnazista egy órával később összeakadt nagybátyjával, sugárzó örömmel mondta:

– Te, bácsikám, csuda jó itt!

– Igazán? És mondd csak, hol bujkáltál mostanáig? – kérdezte nevetve Fritz Herbig.

– Odaát a gyerekeknél. – És ott volt olyan csoda jó? – De még mennyire! Hiszen ott volt Rottmann kisasszony. Csoda jól elbeszélgettünk. Te

bácsikám, hogy tud nevetni az a lány! Felmelegszik az ember szíve tőle.



Herbig szinte irigyen nézett unokaöccsére. – Te csibész, csak nem lettél szerelmes belé?Bernhard megvetően vonogatta a vállát.

– Ugyan már, szerelem! Ez a szó hiányzik a szótáramból. Ugyanúgy teszek, mint te, Fritz bácsi,agglegény maradok.

– Honnét veszed, hogy én nem fogok megházasodni? – kérdezte Herbig.Bernhard először egészen elképedt, aztán elnevette magát.

– De hiszen mama hajtogatja mindig. Fritz bácsi agglegény, és az is marad, ezért kell nekünka családját pótolnunk. Mondd, lehet, hogy a végén még te is megnősülsz? Igazán remek lenne!Akkor természetesen én is megházasodnék.

– Jobb későn, mint soha. De mondd csak, nem találsz túl öregnek és csúnyának aházasodáshoz?

– Te. Fritz bácsi, stramm és csinos legény vagy, öreg pedig végképp nem! De másaggályom van.

Fontoskodva összeráncolta a homlokát,

– Úgy? És mi lenne az?Bernhard lekapta a sapkáját, és egy szúnyog után csapott vele.

– Tudod, azt hiszem, hogy nem termett még a kerek világon olyan nő, aki elég kedves és jó lenne párodul. Csak akkor adnám rád az áldásom, ha valami ritka kincset találnál.

– De akkor számíthatok a beleegyezésedre? – Világos! – Rendben van, fiacskám, ez a fontos. Most pedig szaladj hátra a zenészekhez! Kezdődik a

tánc!

– Meglesz, Fritz bácsi.Ezzel elváltak egymástól.Herbig lassan odasétált, ahol a gyerekek játszottak. Egy bokor rejtekéből figyelte soká,

vágyakozó szívvel a karcsú, fehér ruhás leányt, aki olyan bájosan tartotta kordában a gyepenhancúrozó gyereksereget.

A meleg nyárestében a táncteremtől egy keringő dallama szállt. A magányosan állóférfihoz csak tompán jutottak el a távoli hangok, ugyanakkor éppen e halk zenéből áradt felévalami bűvöletes erő.

Fritz Herbig lelkében magasra csapott a szenvedély. Miért is nem megy oda a leányhoz, ésmondja meg neki egyszerűen: „Szeretlek, légy a feleségem!” Miért gyötrődik most már napok ótaegyre növekvő vággyal a szívében? Mit érdekli őt, mit szólnak majd a választásához a társaságban!Senkinek sem tartozik számadással, csak saját magának. Maria pedig méltó a legkülönb férjre. Mirevár még?

Bettina csak az ünnepi vacsoránál találkozott újra a bátyjával, miután elégtétellel látta,hogy Maria Rottmannt Lebbeck vezette asztalhoz. A hosszú oldal túlsó végén foglaltak helyet,

éppen elég messze ahhoz, hogy Herbig nem válthatott szót a lánnyal.Bettina a fivére mellett ült.

– Hála istennek, a gyerekeket végre elláttuk, és visszaadtuk a szülőknek. Nem volt könnyűfeladat, és szegény Rottmann kisasszony türelmét komolyan próbára tette, mert a szíve másfeléhúzta

Fritz kérdőn nézett a testvérére. – Hogy értsem ezt, Bettina?Az özvegy kedvesen mosolygott, pedig a szíve nyugtalanul kalapált.

– Ugyan már, a fiatalságot egész más érdekli, nem a gyerekpesztrálás. Ha számíthatok adiszkr éciódra, elárulom, hogy egy titkos mátkapár ül ott.

Herbig arca elsötétült.

– Rottmann kisasszonyra érted ezt?



– És Lebbeckre, pontosan, Gondold csak el, már régen ismerik egymást, és ő beszélte rá akisasszonyt, hogy pályázzon nálunk.

Herbig idegesen morzsolt össze egy darab k enyeret, miközben a nővére így folytatta:

– Ma délután a lány maga mesélte. De nem kell aggódnod, hogy felmond. Úgy látszik, mégnem gondolhatnak rá, hogy összeházasodjanak. Tudom, milyen értékes munkaerő ez a kisasszonyszámodra, ezért mindjárt kifaggattam.

– Akkor nyugodt lehetek – mondta a fivér. Egymás után két pohár bort is felhajtott, hogy atorkát fojtogató rossz érzéstől megszabaduljon.

Tekintete a fiatal tervezőnőt kereste. Élénken csevegett Lebbeck úrral, és a főnöke azasztal túlsó végén is hallotta meleg, szívből jövő kacagását. Még soha nem hallotta ilyen vidámannevetni. Herbig összeszorította a száját. Keserű érzés fogta el. Hirtelen olyan magányosnak éreztemagát.

Miközben minden erejével igyekezett leküzdeni a szívét marcangoló fájdalmat, Bettinaelégedetten trónolt mellette. A bátyja hirtelen támadt rosszkedvéből észrevette, hogy legfőbbideje volt megállj parancsolni ennek a vonzalomnak.

Herbig nem sejthette, hogy testvére egyszerűen a szemébe hazudott. Hiszen ő is látta,hogy a máskor oly csendes, komoly leány egészen másképpen viselkedik Lebbeck

társaságában. Később azt is észrevette, hogy Maria néhányszor táncolt az ügynökkel. Herbig nembírta ki tovább a teremben. Kiment a kertbe, leült egy padra. Soká maradt ott, gondolataibamélyedve. Most értette meg csak igazán, mit jelent számára a lány. A szerelem észrevétlenül mároly mély gyökeret eresztett a szívében, hogy nem tudta fájdalom nélkül kitépni onnan.

Végül visszatért a nagyterembe. Még házigazdai kötelességei voltak, és Fritz Herbig sohasembújt ki a kötelességei alól. Most is kitartott a mulatság végéig. Csak Maria Rottmannt és Lebbecketkerülte. Ha együtt látta őket, elfordult, hogy ne kelljen végignéznie bizalmas beszélgetésüket.

A nővére nagyon elégedett lehetett művével.

Fritz Herbig kedélye nagyon megváltozott, pedig mindent elkövetett, hogy úrrá legyen acsalódásán. A rajzterembe alig tette be a lábát, ha mégis kénytelen volt, igyekezett elkerülni, hogy

Mariával beszéljen. Amúgy sem volt olyan hangulatban, hogy újabb ötletekkel álljon elő, és havalamilyen rajzot el kellett készíttetni, egy másik rajzolóhoz fordult. Vasárnaponként sem rendeltetöbbé a lakására a leányt.

Maria csakúgy, mint a többiek, tapasztalta Herbig megváltozott magatartását. Amunk atársak, akik addig többé-kevésbé irigykedve figyelték kivételezett helyzetét, titkonkárörvendve tapasztalták kegyvesztését.

Maria is érezte, hogy Herbig kitér az útjából, hogy hűvösebben, kényszeredetten üdvözli,és szándékosan leállította az addigi külön megbízásokat. És ez fájt neki.

De jött-ment a megszokott módon, fáradhatatlanul és lelkiismeretesen dolgozott, és úgyviselk edett, mintha mi sem történt volna. Pedig közben szüntelenül azon töprengett, mivel

játszhatta el főnöke jóindulatát. Egy szép napon eszébe jutott valami, ami halálra rémítette.

Lehet, hogy Herbig úr észrevette, hogy ő már régóta, reménytelenül szereti? Talán elárulta

magát egy óvatlan tekintettel, egy meggondolatlan szóval? Vagy más módon árulta el titkosszerelmét, és az igazgató úr most meg akarja mutatni neki, mekkora szakadék tátong köztük?

Maria arcába szökött a vér, amikor kínos pontossággal az emlékezetébe idézte, hogyanviselkedett. A nyugalma végleg odaveszett, csak magát hibáztatta, és meg volt győződve róla,hogy csakis ez lehet az oka főnöke megváltozott viselkedésének,

Bárcsak ebben a pillanatban elmehetne, akárhová, csak ne kelljen itt maradni, a szeme előtt!De ez lehetetlen volt. Az anyjára gondolt, aki úgy örült, hogy ő végre jól fizetett állást talált.Mindenesetre előbb új helyet kell keresnie. Ráadásul az anyja mostanában nagyon rossz egészségiállapotban van. Utolsó rosszulléte komoly betegséggé súlyosbodott, és Maria nagyon aggódott érte.

Szomorú és nehéz napok jártak rá. A szeme elvesztette csillogását, titkon ontottkönnyekről tanúskodva. Fritz Herbignek ez nem kerülte el a figyelmét, de félremagyarázta. Azthitte, hogy Lebbeck távolléte miatt bánkódik Maria.



Közeledett az iskolai nyári szünidő, és Bernhard sürgette a bácsikáját, hogy tisztázza amamával az ő rajnai útjának tervét.

Bettina asszony az utóbbi időben oly odaadó gondoskodással vette körül és kényeztettefivérét, hogy az mélységesen meghatódott ekkora testvéri szeretet láttán. Úgy vélte, az lesz alegjobb, ha feladja házassági terveit, és semmit sem változtat az életén.

Egyik nap az asztalnál szóba hozta Bernhard óhaját, mire Bettina haragosan förmedt afiára. – Te a tilalmam ellenére zaklattad Fritz bácsit ezzel az utazással? – Igen, mama. És Fritz bácsi csöppet sem haragudott, nem kell aggódnod. – Akkor is felelőtlen és hálátlan voltál. – Majd fivéréhez fordulva, így folytatta: – Túlságosanengedékeny vagy Bernharddal, Fritz. Azt hiszi, mindent el tud érni nálad, és nem mérlegeli,hogy megbánt-e a kérésével.

– De hiszen nem bántott meg, Bettina. Nem értem, miért izgatod fel magad ezen. Ne hidd,hogy kétségbe vonom az öcskös szeretetét csak azért, mert szívesebben utazik nyaralni a

barátaival, mint velem.Bettina idegesen markolászta az asztal szélét.

– Hát persze, hogy szeret. Ebben soha ne is kételkedj, édes öcsém!Herbig jóindulatúan nevetett.

– Eszemben sincs kételkedni benne, Bettina. Nem igaz, öcskös, mi ketten jól tudjuk,hányadán állunk egymással. Ne rendezz jelenetet, nővérkém, és ne rontsd el a fiad örömét!Csak nem akarod, hogy szószegő legyek?

Bettina pedig, látván, hogy Fritz nincs megbántva, örömmel engedélyezte fia rajnai útját.A fiú öröme határtalan volt. Túláradó boldogságában átölelte édesanyját és nagybátyját, és

majd’ megfojtotta őket fiatal, erős karjaival. – Hadd szaladjak át Hans barátomhoz, aki versenyt izgult velem, hogy elengedsz-e! – Igazán? Akkor fuss hozzá, és vidd meg neki a jó hírt!

III.

Bernhard Gerold rajnai útjáról sok vidám emlékkel tért haza három hét múlva. Amíg odavolt,nagy csend borult a Herbig házra. Nagybátyja és anyja természetesen boldogan fogadta ahazatérőt. A fiatalember csillogó szemmel mesélte úti élményeit, köztük egy valódi hőstettétis. Amikor ugyanis újabb utasok szálltak fel a hajóra, a nagy tolongásban egy kislány a vízbeesett. Bernhard vette elsőnek észre a balesetet. Mivel jó úszó volt, habozás nélkül utánaugrott, és kimentette. A váratlan fürdő sem neki, sem a gyereknek nem ártott meg. Csak azédesanya ájult el a rémülettől.

A lányka szülei ezután érthető módon elhalmozták Bernhardot hálájukkal, ami azonban afiúnak már-már kínos volt. Miután átöltözött és visszatért az osztálytársaihoz, a kislány apjamár várta. Mindannyiukat meghívta Assmannshausenba. Ott az étteremben nagyszerű ünnepilakomán vendégelte meg a tizenöt diákot. Persze közben behatóan elbeszélgetett Bernharddal,felírta a nevét és a címét, és másnap, amikor a diákok továbbutaztak, odahozta a kislányát,hogy életmentőjének köszönetet mondjon. Azt viszont már nem mesélte el Bernhard, hogyvolt a családdal egy tizenkét év körüli rokon lányka is. Nem árulta el azt sem, hogy a baleset

pillanatában is a lányka különös szépségét csodálta, azért állt ott közvetlen mellettük, és ígyvette ő elsőnek észre a balesetet. Arról is hallgatott, hogy ez a szépséges gyermek rémületében belekapaszkodott a karjába, amikor néhány évvel fiatalabb unokahúga a vízbe

pottyant, majd aranybarna, csillogó szemét néma könyörgéssel ráemelte. Amikor aztán

másnap reggel ott álltak az assmannshauseni fogadó udvarán, indulásra készen, ezt az aranyló



barna szempárt fedezte fel Bernhard az ablakban, amint őt leste, amíg a kis Gabrieléköszönetet mondott megmentője hőstettéért.Bernhard nem tudta elfelejteni a kislány barna szemét, sem a sűrű, dióbarna hajzuhatagot,amelyre a napfény aranycsillámot szórt. Megtudta, hogy a szép gyermeket Evának hívják.Bernhard Gerold eme legszebb úti élményét senkivel sem akarta megosztani, még a

nagybátyjával sem. Valami mást azonban megvallott neki, amikor ebéd után, a „gyónásóráján" leült mellé a heverőre. – Tudod-e, Fritz bácsi, ki volt a kislány apja?

– Nem, öcskös, azt még nem árultad el.

– Mama jelenlétében szándékosan hallgattam el. Neked még valamit meg akarok vallani.

– Teringettét, öcskös, kíváncsivá teszel!

Bernhard nagy lélegzetet vett. – Horst Wendenburg volt, a hattenfeldei nagy gépgyár tulajdonosa. Az híres, ugye?

Elmeséltem neki azt is, hogy mérnöknek készülök, és hogy a legjobban a géptervezés érdekel. Mitgondolsz, mit szólt hozzá? A gyakorlóidőmet az ő gyárában tölthetem le, és ha majd befejezem atanulmányaimat, bizton számíthatok nála állásra is. Mit szólsz ehhez?

Nagybátyja megrázta a kezét. – Öcskös, szerencsés fogás volt, amikor a kis Gabrielét kihúztad a vízből.

Bernhar d összeráncolta a homlokát.

– Tudod, kellemetlen érzés lenne, ha csak ennek köszönhetném majdani állásomat.A nagybácsi elgondolkodva nézett a fiú szemébe.

– Akár kellemes, akár kellemetlen, öcskös, én úgy látom, a sors maga avatkozott bele, hogyminden kételyünket elűzze, helyes-e, ha mérnök leszel.

– Miért, bácsikám, te még kételkedtél?

Herbig nem felelt azonnal. Az utolsó hetekben eldöntötte, hogy mégsem házasodik meg.Újból mérlegelni kezdte, nem lenne-e helyesebb, ha Bernhard belepne a gyárba. Nagyonsa jnálta volna, ha életműve idegen kézbe kerül De aztán elhárította magától ezt a gondolatot.Bernhardnak nem volt kedve ehhez a pályához, és ha rákényszeríti, csak félszívvel dolgozna Az

pedig óhatatlanul a szépen felvirágoztatott vállalkozás végét jelentené. Nem, nem, álljon csak helytaz unokaöccse egész emberként, választott hivatásában.

– Nem, öcskös, nem kételkedtem. És egész szívemből sok szerencsét kívánok pályád kedvezőindulásához!

Kezet szorítottak, majd Herbig határozott hangon kijelentette:– A következő hetekben megbeszélem anyáddal ezt az ügyet. Most túl sok más probléma jár a

fejemben.

Maria Rottmann és Herbig között még mindig ugyanaz a hűvös, visszafogott hang járta.Mindketten szenvedtek tőle. Maria sápadt volt és levert, mert az anyja betegsége súlyosbodott,Végül a fiatal lány kénytelen volt távol maradni néhány napra a rajzteremből. Herbig látta, hogy

üres a helye, de nem kérdezősködött. Egy nappal azelőtt tért vissza üzleti útjáról Lebbeck. Herbiglátta is az ebédszünetben őket kettesben.

Két nappal később egy küldönc két levelet hozott Mariától a gyárba. Az egyik Herbignekszólt, a másik Lebbecknek. Ez reggel kilenc óra körül történt. Herbig éppen az udvaron haladtkeresztül, dolgozószobájába tartva, amikor meglátta a tanácstalanul álldogáló küldöncöt.Megkérdezte, mit keres, mire az ember átnyújtotta neki az egyik levelet, majd megkérdezte, holtalálja Lebbeck urat, mert annak is hozott egyet.

Herbig a portáshoz utasította, majd bement a dolgozószobájába. Jól sejtette, a levélMariától jött. Röviden, udvariasan kimentette magát, amiért előzetes engedély nélkül távolmaradt a munkahelyéről. Az anyja állapota miatt otthon kellett maradnia.

„Ma reggel hétkor édesanyám meghalt. Emiatt kérem, engedjen el még néhány napszabadságra, amíg eltemetem.”

Így végződött a levél.



Herbig összeráncolt szemöldökkel az íróasztalra tette. Maria anyja halott. Utolsó óráibanegyedül volt vele, és nehéz idők várnak még rá. Felajánlja-e a segítségét? De ekkor eszébe

jutott Lebbeck. Keserűen gondolt arra, hogy természetesen tőle kér levelében segítséget amagára maradt Maria.

Önemésztő gondolatokkal viaskodva rótta a dolgozószobája hosszát, amíg fel nem

riasztotta az ajtaján egy kopogtatás. Hívó szavára Lebbeck lépett be. Néhány órára elkéredzkedett.Herbig semmit sem kérdezett, szótlanul bólintott. Úgyis tudta, mire készül.

Ha elolvashatta volna Maria Lebbecknek küldött levelét, aligha nézett volna ilyen elborulttekintettel utána.

A levél így szólt:

„Tisztelt Lebbeck Úr! Drága édesanyám ma reggel jobblétre szenderült. Ön tudja, mit jelentett ő nekem.

Tehetetlen vagyok a fájdalomtól, és képtelen rá, hogy bármit intézzek. Ön az egyetlen,akihez nagy bajomban fordulhatok. Kérem, jöjjön el hozzám, hogy átvegyen tőlemnéhány okvetlenül szükséges elintéznivalót! Most nem akarok Helenével tartandóeljegyzéséhez gratulálni, amelyről a minap értesültem. Ne egy gyászoló házból kapja az

első szerencsekívánságot! Későbbre tartogatom azt. Remélem, teljesíteni tudjakérésemet.Szívélyes üdvözlettel:

Maria Rottmann”

Herbig komoran töprengve ült íróasztalánál. Maria most majd biztosan hamarosanhozzámegy Lebbeekhez. Elvégre nem maradhat egyedül, védtelenül a nagyvilágban. Talán még agyászév leteltét sem várják ki, ilyen esetekben ez megbocsátható. Odafenn a rajzterembenmegürül a helye, úgy eltűnik majd az életéből, mintha nem is ismerték volna egymást.

Amikor délben hazaért, megbízta a nővérét, küldessen a megboldogult Rottmann neravatalára virágot. Olyan nyugodtan, hidegen közölte óhaját, hogy Bettina azt hitte, már régkigyógyult vonzalmából, ha valaha érzett is ilyesmit a tervezőnő iránt. Az asszony végrehajtottabátyja utasítását, és hálából a sors iránt, még saját nevében is rendelt egy nagyon szép, ízléses

csokrot.

Maria nem mozdult az anyja ravatala mellől, amíg a halottat át nem adták a földnek.Lebbeck mindent készségesen elintézett helyette, hogy ne kelljen magára hagynia a halottat.

A fiatal lány annál jobban szenvedett szeretett édesanyja halálától, mivel a kerek világonnem volt más hozzátartozója. A ravatal mellett töltött vigasztalan órákban újra meg újra FritzHerbig jutott az eszébe. Semmi esetre sem akart tovább az állásában maradni. Majdcsak találmáshol is munkát, amiből önmagát fenntartja. Elhatározta, adandó alkalommal közli a főnökével,hogy elmegy a cégtől.

Az anyja temetése utáni napon már újra ott ült a rajzasztalnál. Amikor Herbig felment,összerezzent a sápadt, gyászruhás lány láttán. Erőt vett magán, és odalépett hozzá, hogy néhányudvarias, de hűvös szóban kifejezze együttérzését. Maria ugyanolyan nyugodtan, szenvtelenülköszönte meg a részvétnyilvánítást, majd folytatta munkáját De belülről reszketett az izgalomtól,„El innen, amilyen gyorsan csak lehet!” – gondolta fájdalomtól eltelve.

Még nyolc napig kellett várnia a felmondással. Lebbeck régen úton volt újra, és Herbigettől furcsamód úgy érezte, mintha megkönnyebbült volna.

Egyik reggel kopogtak Fritz Herbig ajtaján. Felszólítására Maria Rottmann lépett be. Agyáros meglepődve állt fel, és kérdőn nézett rá. Maria nem könnyen szánta rá magát erre alépésre. A férfi azonban olyan izgatott volt, hogy nem is vette észre a lány űzöttségét.

– Mit parancsol, Rottmann kisasszony? – kérdezte a lehető legnyugodtabban, és ránézett.Feltűnt neki, milyen rossz színben van, és alig áll a lábán. Lovagias felbuzdulással gyorsan egyszéket tolt alá.

– Súlyos gyásza nagyon kimerítette. Kérem, foglaljon helyet! – mondta. Egy pillanatig olyanközvetlenül beszélt a lánnyal, mint azelőtt.

Maria leült, mivel térde felmondta a szolgálatot. Lesütött szemmel, halkan jelentette be:



– Szeretném az elbocsátásomat kérni, Herbig úr.A férfi az ajkába harapott, és először csak röviden, ridegen akart válaszolni. Ám ahogy

Maria sápadt arcába nézett, képtelen volt rá. Ebben a pillanatban újból hatalmába kerítette aforró és szenvedélyes vágy.

– El akar menni? Szabadna tudnom, miért?

– Én…. a helyzet az…. el akarok menni innen! – Ez ugye azt jelenti, hogy férjhez megy?Maria erre mégis felnézett a férfira. Őszinte meglepődés tükröződött a tekintetében.

– Nem tudom, miről beszél.Az igazgató válaszul fölényesen mosolygott.

– Tudom, hogy Lebbeckkel titokban jegyesek. Részemről máris a legjobbakat kívánommindkettőjüknek.

Maria a haja tövéig elpirult. Gyorsan felállt. – Ez valami tévedés, Herbig úr. Nem vagyunk jegyesek. Sőt, Lebbeck úr pár nap múlva

jegyzi el a legjobb barátnőmet.Fritz azt hitte, megáll a szíve, és égő szemmel meredt a lányra.

– Nem menyasszony? Hiszen az ünnepségünkön ilyen értelmű megjegyzést tett anővéremnek.

Maria értetlenül rázta a fejét. – Nem tettem – felelte határozottan. – Mindössze annyit mondtam őnagyságának, hogy

régebbről ismerem Lebbecket, és ő hívta fél a figyelmemet annak idején a cégnél meghirdetettállásra.

Herbig összeráncolta a homlokát, és arcát egy pillanatra a kezébe temette. Abban a pillanatban értett meg mindent. Bettina szándékosan hazudott neki, mert észrevette Maria irántivonzalmát. Ravasz számításból állt a boldogsága útjába. De ezzel a felismeréssel csak egypillanatig foglalkozott. Szívét nyomban reménység járta át. Felemelte a fejét, és a lány sápadtarcába nézett.

– Miért akar elmenni? Kérem, mondja meg őszintén az okát! – kérdezte az izgalomtólrekedten.

Maria egy pillanatig elgondolkodott. Rájött, hogy Herbig nem sejti, mi ment az ő lelkébenvégbe. Ettől visszanyerte a tartását. Felszegte a fejét, és nyugodtan nézett rá.

– Mert határozottan érzem, hogy már nincs megelégedve a teljesítményemmel, Megvontatőlem a bizalmát, azért jobb, ha elmegyek.

Herbig hirtelen elé állt, és megragadta a kezét.

– Igazán csak emiatt?Olyan boldogan tette fel a kérdést, hogy Maria félénken és meglepve a szemébe nézett.

– Csakis ezért. – Annyira számít kegyednek, hogy elégedetten, bizalommal tekintek-e önre?- kérdezte

lágyan, a lány két kezét még mindig szorosan átkulcsolva. Érezte Maria kezének remegését, látta,hogy szökik fel a vér sápadt arcába, és boldogító sejtelem fogta el,

Maria bénító zavarral küzdött. A férfi hangja lenyűgözőn, észveszejtően csengett. Őt pedigvalami leírhatatlan szorongás fogta el, hogy elárulja magát. Utolsó erejével hirtelen kitépte magát aférfi kezéből, és úgy kiáltott, mint egy dacos gyerek:

– El akarok menni!

Maria az ajtóhoz rohant. De még mielőtt elérte volna, a férfi utolérte, és elkapta a karját. – Maria, igazán el tudsz menni? Hiába minden, most már úgyis tudom, hogy szeretsz.

A lány egész testében remegett. – Nem, nem! – kiáltotta kétségbeesetten.

A férfi váratlanul maga felé fordította. – Nem, igazán nem szeretsz? De én szeretlek téged, Maria, és ha az utóbbi időben

megváltozott irányodban a viselkedésem, annak a fájdalmam volt az oka. Azt hittem, Lebbeck

menyasszonya vagy, és nem akartam, hogy megtudd, mennyire szenvedek. így, és most monddmég egyszer, hogy nem szeretsz, különben nem hiszem el!



Elengedte, és kimondhatatlan vággyal nézett a leány lehajtott fejére. Maria hirtelen ak ezébe temette az arcát, és önuralmát vesztve sírva fakadt. Annyi szenvedés után túl váratlanulszakadt rá a boldogság.

– Ugye. nem tudod azt mondani, hogy nem szeretsz, drága, csacsi lánykám? Csak nem fogszpityeregni, Maria! Hát olyan szörnyű, hogy az imádott feleségem leszel?

Maria könnyei közt mosolyogva nézett fel rá, és mélyen, nehezen kapkodta a levegőt. – Olyan az egész, mint egy álom! Nem hiszem el, hogy igaz!Fritz erre szorosan magához vonta, és forrón szájon csókolta.

– Még mindig azt hiszed, hogy csak álmodsz?Végre Maria magához térve felegyenesedett, és kipirult arcából kisimította összekócolod

ott fürtjeit. – Vissza kell mennem a munkámhoz, Mit gondolnak majd a többiek, ha ilyen soká

elmaradok?

Herbig boldogan nevetett. – Nincs más mondanivalód a számomra?

Maria ránézett, és gyengéden csillogó kék szeme minden szónál ékesebben beszélt, Fritz

újra átölelte. – Különben is el vagy bocsátva, te betyár, büntetésül, amiért így megkínoztál.

– Nem akartam önt megkínozni.

– Mit hallok? Ki az az ön?Most már a lány is halkan vele nevetett.

– Te vagy az. Olyan nehéz tegezni egy ilyen szigorú főnököt – mondta.

Fritz nem tehetett róla, muszáj volt újra összecsókolnia Mariát. A máskor mindig olynyugodt, fegyelmezett embert valóságos mámor kerítette hatalmába.

De végül is kénytelen volt frissen szerzett boldogságát elengedni. Bármelyik percben beléphetett valamelyik alkalmazott, és Mariára rossz fényt vetett volna, ha ebben a bizalmashelyzetben lepik meg a gyárossal.

– Úgy – mondta fellélegezve a férfi –, most ülj le szépen ide, a székedre! Én helyet foglalok azíróasztalomnál, és mindent józanul megbeszélünk.

Maria mosolyogva ült le. – Most a vádlottak padján ülsz, Maria Rottmann. Elloptad a szívemet. – Azt hittem, józanul akarunk tárgyalni.Fritz mélyet lélegzett.

– Igaz is. Amilyen gyorsan csak lehetséges, az imádott feleségem leszel Ez a pont világos.

– Elfelejted, hogy gyászolok. – Egyáltalán nem felejtettem el. De mondd, nem nyugtatná-e meg sokkal jobban az

édesanyádat, ha védőszárnyaim alatt, biztonságban tudna?

Maria szemét elfutotta a könny.

– Ó, szegény édesanyám! Bárcsak megérhette volna a boldogságomat! – Ugye belátod, hogy attól még tisztelheted az édesanyád emlékét, hogy a feleségemleszel?

– Igen. De mit szólnak majd az emberek?

– Ne törődj az emberekkel!– És a nővéred?

Fritz elkomorult. Újra eszébe jutott Bettina hazugsága, amely csaknem a boldogságábakerült. Nem engedte azonban, hogy megzavarja boldog hangulatát.

– Őt bízd csak rám, Maria! Semmit sem fog változtatni a döntésemen.

– Úgy érzem, nem akarja, hogy a feleséged legyek.

– Ne törődj vele! Ha nem akar békességben velünk maradni, rendezze el másképpen azéletét! Először veled akarok tisztázni mindent. Nincs senkid, aki odaköltözhetne hozzád, és veled

élhetne az esküvőnkig?



– Nincs, egészen egyedül állok a világon. Legfeljebb a barátnőmék fogadhatnának be. Tudod, Lebbeck menyasszonyára gondolok. De akkor el kell utaznom innen.

Fritz felsóhajtott. – Pedig nincs más választásunk, mert nem maradhatsz egyedül. De néhány napig még

okvetlenül maradnod kell, különben belehalok a vágyakozásba. Tartsuk az eljegyzésünket titokbanmég egy hétig vagy inkább kettőig! Addig itt maradsz a cégnél. Legalább láthatlak, és beszélhetek

veled naponta. – Úgy teszek, ahogy jónak látod. De most már igazán vissza kell mennem.

A férfi felállt, és a menyasszonyához lépett. – Igazán muszáj?Maria gyengéd odaadással nézett fel rá.

– Ezerszer szívesebben maradnék nálad, drága Fritz – mondta gyengéden.

Herbig újra megcsókolta. – Kicsi lánykám, édesem, kedvesem, milyen gyengéd vagy, és milyen csodásan csillog a

szemed! Tudod, mennyire szeretlek?

– Nem jobban, mint ahogy én téged. – És boldog vagy?

– Kimondhatatlanul! – És ki fogja ezután az ötleteimet kivitelezni? Ki ért majd meg olyan jól, mint te?

– Végül is a feleségedként is dolgozhatok veled! – Úgy legyen, Maria!Még egyszer szájon csókolta, aztán csókjaival borította el a kezeit, végül gyengéden

kitessékelte az ajtón.

Maria úgy ment fel a lépcsőn, mintha álmodna. A rajzteremben aztán látszólag nyugodtanült az asztalánál. De a szíve repesett a boldogságtól.

Alig egy órával később Herbig beállított a rajzterembe. Úgy érezte, meg kell győződnieróla, hogy a lány ott van még, és ezúttal másképpen ragyog rá a szeme, mint eddig.

Anélkül, hogy a többi tervezőnél megállt volna, egyenesen Maria asztalához tartott. – Van egy új ötletem, amelyet ki kell dolgoznia, Rottmann kisasszony! Kérem, adjon

papírt, ceruzát! – Ezt jó hangosan közölte, hogy a többiek is hallják. A hangjában azonbanannyi melegség volt, hogy mind felkapták a fejüket, és sokatmondóan néztek egymásra. Úgylátszik, Rottmann kisasszonyt a főnök visszafogadta kegyeibe.

Maria fülig vörösödve átnyújtotta Herbignek a rajzlaptömbjét és a ceruzáját. A főnök odahúzott arajzasztalhoz egy széket, és letelepedett Maria mellé. Azután, miközben fel-felnézett a lányra, ezt írta a papírra:„ Nem bírtam ki, látnom kellett Téged. Mostanában nagyon sok hasonló ötletem lesz, de ha ilyen piros leszel, ésaz orrodra lesz írva a zavarod, az emberek előbb felfedezik majd a titkunkat, mint szeretnénk. Annyira szeretnélek megcsókolni! Te is engem?”

Odatolta a rajlapot Maria elé. – Milyennek találja ezt, kisasszony? - kérdezte. Maria szája sarkában kis mosoly bújtmeg.

– Nagyon csinosnak - felelte a lehető legnyugodtabban. – Meg lehetne ezt a vonalat másképpen is oldani. Adja csak vissza egy pillanatra!Maria átnyújtotta a papírt, és Fritz ráírta: „Szeretsz?”Maria aláírta: „Tiszta szívemből .”Így társalogtak még írásban egy ideig, miközben hangosan a nem létező rajzról beszéltek,

nehogy a többiek gyanút fogjanak. Jegyességük első néhány órája ily módon telt el.

Bármilyen boldog volt is Herbig, ha a nővérére gondolt, mégis rossz érzés fogta el.

Elhatározta, hogy megbünteti hazugságáért. Aznap este, amikor az asztalnál ültek, váratlanulmegjegyezte:

– Különben ma Rottmann kisasszony felmondott.



– Rottmann kisasszony? – kérdezte meglepődve Bettina, és kíváncsian nézett fivérére.

– Igen – válaszolta nyugodtan Herbig. – A cég nagyon jó munkaerőt veszít el vele.

– Sajnálom, Fritz, miattad. De miért akar ilyen váratlanul elmenni a kisasszony? – kérdezteBettina nyugtalanul, de a lelke mélyén diadalmasan.

Fritz körülményesen aprított fel egy darab húst.

– Férjhez megy – mondta nyugodtan. – Nahát! – kiáltotta meglepődve Bettina.

Fritz különös tekintetet vetett a húgára. – Úgy látom, meglepődtél. Nem te mondtad, hogy jegyben jár Lebbeckkel? – Igen, valóban… Szóval Lebbeck veszi el?

Erre Fritz mindenek ellenére elnevette magát. – Annyi bizonyos, hogy férjhez megy, mégpedig hamarosan.

Bettina eleinte zavarban volt, de gyorsan úrrá lett zavarán.Azt mindenesetre megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a fiatal lány elmegy tőlük.

A következő napok túl gyorsan repültek el a titkos mátkapár számára. Az a néhány lopottperc, amikor zavartalanul kettesben lehettek, azok az órák, amikor látszólag együtt dolgoztak, ámcsak ezer édes csacskaságot műveltek, a legszebbnek tűntek egész addigi életükből.

Maria időközben megírta barátnője szüleinek, hogy szeretne náluk átmenetileg oltalmatkérni. Már másnapra várták.

A rajzteremben nem sejtette senki, hogy Maria Rottmann nem fog visszatérni. Halkan ésudvariasan, mint mindig, elbúcsúzott a munkatársaitól, és elment. Herbig már várta, ésgyorsan a karjaiba zárta.

– Drága lánykám, holnap már messze jársz! Hogyan fogom ezeket a rettenetes hónapokatkibírni?

– Nem kell nagy utat megtenned, ha látni akarsz.

– De gyakrabban akarlak majd látni, mint ahányszor elszabadulok innen. Nézd, itt vannak az eljegyzési értesítőink. Holnap, ha már úton leszel, magam adom postára őket. – És igazán nem akarod addig megmondani a nővérednek?

– Nem, meg akarom lepni. – Úgy aggódom, Fritz. Attól félek, hogy a testvéred nem fogad örömmel.

– Semmit se félj, kedvesem! Bízd csak rám! Aki nincs melletted, ellenem is van.Még egy mély pillantás, egy utolsó csók, egy kézszorítás, és elváltak útjaik.

IV.

Másnap este Herbig korábban ment haza az üzemből a szokásosnál. Reggel adta fel azeljegyzési értesítéseket. Otthon akart lenni, amikor a postás meghozza a nővérének a neki címzettkártyát. És előbb beszélni akart még az unokaöccsével is. Maga akarta közölni a fiúval, hogyeljegyezte Mariát.

Lassan lépdelt végig a kerten a lugashoz, ahol Bernhard rendszerint a házi feladatait írta.Amikor megjelent a bejáratnál, Bernhard örömmel nézett fel.

– Te itt, bácsikám? Már hét óra volna?

– Nem, ma valamivel korábban befejeztem a munkát. Tulajdonképpen hozzád jöttem.Mondani akarok neked valamit.

Bernhard kíváncsian nézett nagybátyjára. – Hallod-e, ez irtó ünnepélyesen hangzik. Valami jó híred van?

Herbig nevetett.

– Valami csuda jó. Tehát, hogy a közepébe vágjak, öcskös, eljegyeztem magam.Bernhard felugrott. Arcán egyszerre tükröződött öröm és meglepetés.



– Te, bácsikám, át ne verj! Nincs április elseje!

Herbig komolyan nézett rá. – Nem tréfa, öcskös.

– Igazán komoly? Akkor pedig gyorsan ki vele, ki az a boldog lány? – Maria Rottmann.

– Rottmann kisasszony? De hiszen… azt hittem, hogy Lebbeck úrhoz megy feleségül. – Nem, mégis inkább engem választott. – Jaj, bácsikám! Irtóra örülök neki! Uramisten, akkor hamarosan lagzit csapunk?

– Három hónap múlva. – Mama tudja már? – Nem. Ezután fogom felkeresni. És tudod, mit? Hagyjál magunkra egy óra hosszat!

Mindjárt a te jövődről is beszélni akarok anyáddal, és jobb lesz, ha az első rohamot egyedülvészelem át – mondta a nagybácsi.

Nem akarta, hogy az unokaöccse lássa, hogyan fogadja anyja az eljegyzése hírét. – Akkor itt maradok, Fritz bácsi, amíg be nem hívsz. Mama szentül hiszi, hogy húsvétkor

belépek hozzád az üzembe.

– Bízd ezt rám, Bernhard! Majd én elintézem.

Ekkor látta meg a postást a kerten átmenni, és gyorsan felállt. Mégis jobb lesz, ha jelenvan, amikor a húga megkapja az értesítőt. Erős kézfogással búcsúzott el unokaöccsétől, és bementa házba.

Amikor belépett a nappaliba, Bettina az ablaknál ült, a varróasztalkájánál. A hímzése azölében hevert, és éppen egy elefántcsontszínű kartonlapot vett ki a borítékjából.

Fritz látta, ahogy elolvassa az értesítést, majd szinte magánkívül még egyszer átfutja asorokat. Aztán felugrik, remegő kézzel kapaszkodik a széktámlába, és másik kezével reszketvenyújtja felé az értesítést. Máskor olyan viruló arca holtsápadt volt.

– Ez… ez nem lehet igaz! Mi ez?

Bátyja keresztbe font karokkal támaszkodott a kandallónak, és komolyan nézett rá. – Az eljegyzési értesítőm, Bettina.

– Nem, nem… ez… valami… rossz tréfa – nyögte ki keservesen. – Az ilyesmivel nem tréfál az ember!Bettina erőtlenül hanyatlott a székébe, és hiába igyekezett visszanyerni a tartását. Sötét

szemében gonosz fények villogtak, és még mindig görcsösen szorította az eljegyzési értesítőt.Végre rekedten felkacagott.

– Igazán… bájos bohózatot játszotok a kedves menyasszonyoddal… az énszórakoztatásomra! – kiáltott gúnyosan. – Mindenesetre nem találom túl tapintatosnak. A nővéredmegérdemelte volna, hogy ezt a hírt másképpen közöld vele!

Herbig nyugodtan álldogált tovább. – Igazán mást érdemeltél, Bettina? Te éles szemmel észrevetted, hogy vonzódom

Mariához. Kitaláltál egy mesét, hogy Lebbeckkel jegyben jár, csak hogy eltávolíts tőle. Nem

kérdezlek, miért tetted. Tudom, hogy féltő anyai szereteted vezetett erre a csalárdságra. Nemhiszed, hogy így is gondoskodni fogok Bernhardról, hogy nálam mindig tetterős segítő kézre éstámaszra lel, ha szüksége lesz rá? És biztos megállja a helyét az életben, derék ember válik belőle.

Az asszony felzokogott. – Igen. Szegény éhenkórászként, aki örökké másoktól függ majd, akinek minden fillér

k iadását előbb háromszor meg kell gondolni. Tapasztalatból tudom, milyen sanyarú sors az!

Herbig odaállt elé, és a szemébe nézett. – Elfelejted, hogy nekem sem volt sokkal több pénzem annak idején, amikor apától

átvettem az üzemet. Nem virágoztattam fel, nem szereztem vagyont és jólétet?

– De megvolt az alapod, amire építhettél. Nem mindenkinek sikerül úgy, mint neked. – Az ember nagy vagyon nélkül is boldog lehet.Bettina felszárította könnyeit.

– Te könnyen beszélsz! Ezek a bölcsességek annyit érnek, mint a szappanbuborék.Erre azonban már Fritz is kijött a sodrából.



– Ostoba vagy, Bettina. Úgy teszel, mintha egy szál ruhában egyszerre az utcárakerültetek volna.

– Hiszen így is van. Tudod, hogy szegény vagyok és a fiammal együtt teljesenkiszolgáltatva a kényednek.

– És azt hiszed, egy pillanatra is elfelejtem, hogy a gondviselőtök vagyok? Bettina, térj

magadhoz végre, ne veszítsd el a tisztánlátásodat vad gyűlölködésedben! Ne sajnáld tőlem-ezt akis boldogságot! Itt semminek sem kell megváltozni. Itt maradsz a házamban Bernharddal együtt.Mariának és nekem szívességet teszel, ha továbbra is vezeted a háztartást. Bernhardról, amíg asaját lábára nem áll, gondoskodom, és még az sem dőlt el, hogy a házasságom dacára nem ő lesz-eaz örökösöm. Lehet, hogy a házasságunk gyermektelen marad.

Ezt persze csak azért mondta, hogy Bettinát vigasztalja, hogy átsegítse reményeiösszeomlásán. De éppen az utóbbi mondat ütött szöget Bettina fejében, és forró, vad vágyatkeltett benne. E percben a lelke olyan változáson ment keresztül, amely még benne semtudatosult. Sötét, gonosz indulatok ébredtek benne. Vadul gyűlölni kezdte Mariát. Ő az oka, hogy azélete és a fia sorsa vakvágányra futott. Ravaszul megkaparintotta magának ezt a gazdag embert.Soha nem fogja megbocsátani neki. De az esze azt súgta, hogy mentse, ami menthető. A fivérenem sejthette, mi megy végbe a lelkében. Engednie kell, mielőtt késő lesz. Fellélegezve töröltemeg a szemét zsebkendőjével, és felegyenesedett.

– Bocsáss meg! Az ijedtségtől elment az eszem, már földönfutónak láttam magam ésBernhardot.

Fritz azonnal megbocsátott. Forró szánalom fogta el. – De Bettina, ismerhetsz annyira, hogy ezt lehetetlennek tartsd.

– Téged igen. De ha a leendő feleséged azt k ívánta volna, hogy menjünk innen?

– Ha Maria ezt kívánta volna, akkor nem az lenne, aki. De beszéljünk valami másról!Bernhardról van szó. Tudniillik a fiadnak mások a szándékai, mint azt te gondolod. Nem akarbelépni az üzembe.

Bettina felpattant. – Szóval neked is előadta az ostoba vágyait' Már régóta láttam, hogy titkon mindenféle

masinákat firkálgat, és aztán eldugja a rajzait előlem. Persze, hiszen bolondul amozdonyokért, és éjjel-nappal bújja a műszaki könyveket. Ez csak buta, gyerekes handabandázás,

egy percig sem veszem komolyan. – Tévedsz, ez sokkal k omolyabb dolog. Bernhard el van rá szánva, hogy gépészmérnök

legyen. Én pedig már beleegyeztem.

– De én nem! És nekem is van ebbe beleszólásom!

– Minden bizonnyal. De te is bele fogsz egyezni. Köztünk pedig minden úgy marad, minteddig volt, csak Mariának kell újonnan berendezni egy szobát. És egy kis műtermet fogok neki azelső emeleti sarokszobából kialakítani, ahol dolgozhat. De ezt még megbeszéljük. Most hívom a fiút.

Bettina mereven bámult a bátyja után. Sötét szeme gyűlölettől izzott.– Ezért a megaláztatásért még bosszút állok – szaladt ki hangosan a száján.

A következő hónapok látszólag úgy teltek el, mintha mi sem történt volna, Bettina vezette aháztartást, mint addig. De semmiben sem lelte örömét. Azért mindent előkészített a ház ifjúúrnőjének fogadására. Fivére most is figyelmesen teljesítette valamennyi óhaját. Azt hitte, nővérebeletörődött a megváltozott helyzetbe, és minden tervét megbeszélte vele, többek között azt,hogyan fog majd együtt dolgozni a feleségével. Szép életük lesz. Bettina hamarosan hű barátnőjelesz a feleségének, és ha Bernhard kirepül a családi fészekből, akkor még szorosabbanösszetartanak majd.

Bettina úgy tett, mintha szívesen hallgatná, amikor a testvére ilyen képet festett közös jövőjükről. Valójában lepergett róla Fritz jóságos igyekezete, hogy kárpótolja veszteségéért. Alátszat ellenére nagy változáson ment át. A máskor fáradhatatlanul tevékeny asszony képes voltmost órák hosszat tétlenül üldögélve, töprengve maga elé meredni. Ha megzavarták, dühösenrezzent fel, és zavaros válaszokat adott a hozza intézett kérdésekre. Ráadásul nagyon rosszszínben volt, rosszul aludt, és keveset evett.

Fájdalmas gyengédséggel csüggött a fián, és ha titokban figyelte Bernhar dot, könnyek

szöktek a szemébe. Szentül meg volt győződve róla, hogy bátyja jogos jussától és szerencséjétőlfosztotta meg.



Így telt-múlt az idő az esküvőig. Fritz Herbig a testvérével és unoka-öccsével elutazott abba akisvárosba, ahol az esküvőt tervezték.

Bettina és Maria találkozása látszólag teljesen békésen zajlott le. Maria kezet csókoltleendő sógornőjének.

– Ajándékozzon meg a barátságával, nagyságos asszony, és engedje, hogy

szeressem! – mondta melegen.Bettina szíve szerint gyűlölködve eltaszította volna, de fegyelmezte magát. Egy pillanatramereven megölelte Mariát, és a tiszta leányhomlokhoz érintette jéghideg ajkát.

Maria nem sejtette, mi rejtőzik sógornője szívében. Hálás és boldog volt, amiért Bettina ésBernhard eljött az esküvőjére. A következő eseménydús napok zűrzavarában sem kerültek közelebbegymáshoz. Bár csak a legszűkebb körben ünnepelték Fritz és Maria egybekelését, nem került sorrá, hogy a két nő őszintén elbeszélgessen. A menyegző után Fritz ifjú nejével három hétre Észak-Olaszországba utazott, Bettina pedig a fiával hazament.

Amikor Herbig visszatért fiatal feleségével nászútjukról, Bettina ünnepélyes fogadtatástkészített elő számukra.

Mindenről gondoskodott, pompás lakomáról, virágdíszítésről és otthonos melegről. Kinttombolt a novemberi szélvihar, és csak úgy rázta az ablakokat és ajtókat. Benn a házban mindenfényesen ki volt világítva, és meghitt melegséget árasztott. Maria nem győzött hálálkodni, és Fritz akarjába zárta testvérét.

– Mégiscsak remek ember vagy te, Bettina! Ugye, Maria, szerencsénk, hogy itt van velünk?

– Nagy szerencsénk! Attól tartok, el fogsz kényeztetni bennünket, Bettina.– Hiszen ez a dolgom! Csak engedjétek, hogy továbbra is végezhessem!

Bettina magától értődve a kezében tartotta továbbra is a háztartás vezetését, és Mariacsendes méltósággal alkalmazkodott. Nem akarta Bettina tisztét elvitatni. Neki amúgy is maradtéppen elég tennivalója.

Bájosan berendezett műterme volt az ő királysága. Ott volt a legszívesebben, és ott aférjével is zavartalanul kettesben lehetett.

Így a Herbig-ház élete látszólag mindannyiuk számára békés mederben folyt tovább.A társaság befogadta Mariát. Előkelő, nyugodt természete, veleszületett eleganciája

hamarosan megszilárdította társadalmi helyzetét. A tervező kisasszony eljegyzése és hátasságaérthetően a rajzteremben keltette a legnagyobb szenzációt. Egykori kollégái hirtelen úgyemlékeztek, hogy régóta feltűnt nekik Rottmann kisasszony és a főnök kapcsolata, irigységüket ésmeglepetésüket pedig azzal próbálták palástolni, hogy versengve bizonygatták, mennyire szeretikMariát.

Bernhard kitűnően érettségizett a reálgimnáziumban. Végre megvalósíthatta a szándékát,amelybe az anyja a megváltozott körülményekre való tekintettel beleegyezett. Elküldte abizonyítványait Horst Wendenburgnak, és megérdeklődte, szaván foghatja-e. A választ

postafordultával megkapta. A gyáros megírta, hogy egy ideig ugyan távol marad üzemétől, mert afelesége nemrég meghalt, és most hosszabb utazásra készül leányával és gyámleányával, de azüzletvezetőjét ellátta a szükséges utasításokkal. Jöjjön csak Bernhard, és jelentkezzen nála.

A levél hangja roppant szívélyes és szeretetteljes volt, és Bernhard hamarosan felkészült,hogy elutazzon leendő munkahelyére. Nagybátyjától és nénjétől őszinte szeretettel és bensőségeshálával búcsúzott, az anyjától fájdalmas gyengédséggel.

Bettina alig akarta a karjából elengedni. Amikor a fiatalember végre kitépte magát anyjaöleléséből, és eltűnt szem elől, Bettina olyan szenvedélyesen, hevesen kezdett zokogni, hogyMaria együtt érzően vigasztalni akarta. Erre Bettina, nem tudván uralkodni magán, ellökte, ésberohant a szobájába, hogy bezárkózzon a fájdalmával.

Maria megdöbbenve nézett utána. Valami furcsa, rossz érzés ébredt benne. De aztántúltette magát az özvegy viselkedésén. Nem természetes-e, hogy a szerető anya ebben az órábanilyen kíméletlenül visszautasít minden vigasztalást?

Bettina hangulata a következő hetek ben a mélyponton volt. Fia utáni vágyódásában még jobban meggyűlölte Mariát. Ha ez a nő nem furakodik közéjük, Bernhard most itt dolgozhatna a



nagybátyjánál az üzemben. Azt egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy a fia maga választott máshivatást. Szerinte előbb-utóbb beletörődött volna a textilgyártásba is, főleg, ha tudja, hogy egykor őlesz a gazda ott, ahol tanoncként kezdte.

Maria néha gyanakodott, hogy a sógornője nem őszinte és nem jóindulatú iránta. Deilyenkor igazságtalannak nevezte magát, és igyekezett még több jósággal ellensúlyozniBettina iránt önkéntelenül támadt rossz érzését.

Beköszöntött a tavasz. Egy szép napon a hölgyek kettesben üldögéltek anappaliban. Maria feszült és ideges volt, és kereste a módját, hogy valamit közöljönBettinával. Végül összeszedte a bátorságát.

Az idősebb asszony felpillantott kézimunkájáról. – Mi van veled, Maria?A fiatalasszony fellélegzett. Gyorsan, hogy mihamarabb túl legyen a dolgon, kibökte, ami

a lelkét nyomta: – Itt az ideje, hogy beszerezzem a babakelengyét. Hálás lennék, ha segítenél.Csak ezután nézett fel Bettinára. Halálsápadt, kővé dermedt arc meredt rá, melyből

gyűlölettől izzó szempár nézett farkasszemet vele. – Istenem, Bettina, mi bajod?Az özvegy elgyengülve hanyatlott hátra karosszékén.

– Múló rosszullét… kérek egy pohár vizet…Maria kisietett, hogy vizet hozzon. Még mindig nem tudott szabadulni Bettina iszonyatos

tekintetétől. Lehet, hogy a sógornője gyűlöli? Amikor azonban visszatért a pohár vízzel, ésBettina sápadt mosollyal elnézését kérte, már nem is gondolt semmi rosszra. Biztosan csak képzelődött.

– Jobban érzed magad, Bettina? – kérdezte aggódva. Sógornője emberfeletti erővelfegyelmezte magát.

– Köszönöm! Nem is tudom, mi történt velem hirtelen. Rosszak az idegeim. Meglepődtema váratlan örömtől. Persze hogy beszerzek minden szükségeset, semmivel sem kell törődnöd.

Amikor Fritz egy órával később a szobába lépett, a két nőt a legteljesebb egyetértésbentalálta.Bettina szemére aznap éjjel nem jött álom. Gyötrő nyugtalanság lett úrrá rajta. Tehát öccsének örököse lesz.

Ezzel Bernhard jövője megpecsételődött. Ugyanolyan nyomorúságos élet vár rá, mint amilyen a szüleinek jutottosztályrészül. Robotolhat majd éjt nappá téve a betevő falatért, a dúsan terített asztalnál nem jut számára hely.

Végre hajnalban, zaklatott gondolataitól halálos fáradtan, ruhástul az ágyára vetette magát,és mély álomba zuhant. Zűrzavaros, vad álmai azonban nem hoztak felfrissülést.

Fritz, ha lehet, még odaadóbban törődött várandós asszonyával. Bettina látszólag az öccsénis igyekezett túltenni. Azt természetesen senki sem sejtette, mi zajlik közben a lelke mélyén. Néha maga ismegrémült gonosz gondolataitól. Napról napra jobban gyűlölte Mariát, és vele sógornője születendő gyermekétis, aki miatt fia elveszíti jogát az örökségre. Szüntelenül ugyanazok a gondolatok kergetőztek a fejében. Néha aztkívánta, bárcsak természetfeletti erővel rendelkezne, hogy végezzen a gyermekkel, még mielőtt az apja először a

karjába szorítja.

Így múlt el a nyár, majd az ősz is. Ebben az esztendőben korán köszöntött be a tél.A Herbig-házban karácsonyra várták a kis trónörököst. Bernhard Gerold nagyon elégedett

leveleket írt édesanyjának és nagybátyjának. Rendkívül tetszett neki az új munkaköre.Egyéb jó hírekről is beszámolt írásaiban. Horst Wendenburg hazaérkezett a két lánnyal

külföldi útjáról. Bernhardot többször is meghívták vasárnapra a pompás villába. A fiatalember lelkes szavakkal számolt be a látogatásokról, a kis Gabrieléről azt írta, hogy aranyos szőkegyermek, aki rajongva csügg rajta. Ám a másik, aranybarnán csillogó szemű, fiatal hölgyrőlcsak egyszer, mellékesen jegyezte meg: „Van egy nevelt lánya is Horst Wendenburgnak. Úgy

bánik vele, mintha ő is édes gyermeke lenne." Soha többet nem tett róla említést, pedig afőnökéről és Gabrieléről részletesen megírt minden csekélységet.



Szeretett volna karácsonyra hazajönni, ám terve füstbe ment. Nagybátyja közölte vele, hogy kellemesebblenne talán unokaöccsének, ha idén nem töltené velük az ünnepeket, mivel épp akkora várják a kisbabát.

December huszonegyedikén Fritz Herbignek fia született. Az ifjú, boldogságtól sugárzó anyaóhajára boldogult nagyapja után Walternek keresztelték.

Bettina példás önfeláldozással ápolta a sógornőjét. Nem mozdult a gyermekágyas asszonymellől sem éjjel, sem nappal, és a gyermekhez sem engedett senkit közel.

Fritz és Maria mélyen meghatva hálálkodott ú jra meg újra Bettinának a segítségért, amit őkurtán, valósággal nyersen visszautasított. Szokatlanul csendes volt ezekben az időkben, egészenmagába fordult. Képes volt órákon át mozdulatlanul a kis bölcső mellett üldögélni, amíg az anyaaludt, és szomorúan bámulta a kis gyermekarcocskát. Ha aztán a baba felébredt és sírva fakadt,Bettina rémülten rezzent össze.

Éjjel volt a legrosszabb a helyzet. Bettina ilyenkor sem hagyta el sógornője szobáját, hiábakönyörögtek neki, hogy pihenjen le. Egy kényelmes karosszékben töltötte az éjszakákat a kisbababölcsője mellett. Valóságos lelki kényszer tartotta ott.

Herbig komolyan aggódott érte, és elhatározta, hogy amint Maria teljesen felépül, rábeszéli,pihenjen többet. Az újdonsült apa most Bernard szobájában aludt éjszakánként. Maria akarta így,

nehogy a gyereksírás megzavarja az ura éjszakai nyugalmát, így Bettina a sógornőjével és acsecsemővel egyedül maradt. Fritz csak ahhoz ragaszkodott, hogy a szomszéd szobában egyszolgáló is aludjon, akit bármikor elérhettek.

De őt a boldogság és a nyugtalanság néha ór ákon át ébren tartotta.

Így lett a kis Walter ötnapos.

Ezen az éjszakán sem jött álom az apa szemére. Nyugtalanul forgolódott fekhelyén. Fel-felneszelt. Mintha halk sírást hallott volna… Később meg mintha Maria az ő nevét kiáltotta volna!

Azonnal felugrott. Bár úgy vélte, biztos csak álmodott, mégis nyugtalan volt. Végül is nemárthat, ha átmegy és körülkémlel, nyugodt-e minden.

Kapkodva magára szedte a ruhát, és lassan, óvatosan leereszkedett a lépcsőn. Aztánkinyitotta szobája ajtaját, és belépett. Innen csak egy függönyökkel elválasztott helyiségen kellettvégigmennie, hogy egy pillantást vethessen a hálószobába. Sehol semmi nesz. Már vissza akartfordulni, de annyira vágyott rá, hogy alvó feleségére egy pillantást vessen, hogy továbbment.

Lassan, nesztelenül húzta félre az utolsó függönyt. A szépen berendezett, tágas helyiségettompa fény világította meg. Maria békésen szunnyadva feküdt az ágyában. A kisfia bölcsőjételtakarta a széles függöny Fritz szeme elől. Előrehajolt, hogy legalább egy pillantást vethessen ráis, De alighogy ezt megtette, rémülten egyenesedett fel. Fojtott kiáltás tört fel a torkából, és úgyrontott be a szobába, mint aki eszét vesztette.

Durván elrántotta Bettinát, aki a bölcső fölé hajolva állt, és egy vastag párnát szorított agyermek fejecskéjére. Amikor Fritz ellökte, az asszony halálra rémülve, tébolyult kifejezésselbámult fivére arcába. Tompán felnyögött, majd erőtlenül összeroskadt. Nem ájult el, de szintebénultan, tágra nyílt szemmel nézett felindulástól remegő bátyjára.

Fritz kiemelte a levegő után kapkodó csecsemőt a bölcsőből, és ügyetlen kézzel oldottameg a kicsi ruháját, pólyáját, ingecskéjét.

Mindez másodpercek alatt játszódott le. A fiatal anya még mindig nyugodtan aludt, nem

sejtvén, hogy gyermekét az ura éppen most mentette ki a halál torkából. A gyerek már szabadabban lélegzett, a kékesvörös szín eltűnt arcocskájáról, és kicsi szája sírásra görbült. Fritzfellángoló örömében és gyengédségében magához szorította. Ezután lassan odafordult anővéréhez, aki még mindig a földön térdelt, mintha megbénult volna. Arcán szörnyű lelki kíntükröződött, teljesen eltorzultak a vonásai. Térden kúszott a testvéréhez, és néma könyörgésselemelte felé a karját. Fritz iszonyodva hátrált előle, és ajtót mutatott neki. Bettina kínkeservesenkivonszolta magát a szobából.

Kinn eszméletlenül esett össze.

Fritz szenvedélyesen magához szorította a kisbabát, aki ekkor hangosan felsírt.

Maria a gyerek első hangjára megmozdult és felébredt. Csodálkozva nézett a férjére.

– Te itt vagy, Fritz? Add ide a gyereket! Hol van Bettina?



Fritz odalépett hozzá, és a babát mellé fektette. Vigyázott, hogy az ő arca árnyékbanmaradjon.

– Bettina fáradt. A szobájába küldtem. – Szegényke! Hiába mondtam mindig, hogy túl sokat vállal, hallani sem akart pihenésről.

Nem szabad többé megengedned, Fritz, hogy virrasszon. Én már igazán jól vagyok, és a pici fiam, aszemem fénye is erős, egészséges. Elég, ha a lány itt marad a szomszéd szobában.

– Igen, Bettina nem jön ide többet. Ezt bízd csak rám! Aludj, Mariám!Gyengéden megcsókolta. A kicsi elcsitult, és úgy látszott, elalszik. Maria szeretettel nézte, és

engedelmesen visszafeküdt. Hamarosan újra elaludt.

Fritz ott ült felesége fekhelyénél. Ezen az éjszakán iszonyú órákat élt át. Csak hajnal feléállt fel, és keltette fel a szomszéd szobában alvó lányt. A le lkére kötötte, hogy maradjon afelesége és a kisfia mellett. Azt mondta, a nővére megbetegedett. Ezután ment be húga szobájába.

Bettina soká feküdt ájultan a földön a szomszéd szobában. Amikor magához tért, mindentagja fájt. Csak lassan ébredt tudatára a történteknek. És akkor, félelemtől és iszonyodástólreszketve, felvánszorgott a lépcsőn saját szobájába Ott nyöszörögve a kerevetre rogyott.

Mit követett el? Micsoda őrület kerítette hatalmába? Nem értette önmagát sem. Hogyantörténhetett ez? Rámeredt az alvó csecsemőre, és mint oly gyakran, ezúttal is forrón kívánta,

bárcsak meghalna. Egyre jobban úrrá lett rajta ez a vágy, egyre vadabbul kívánta a kisded halálát.És arra kellett gondolnia, milyen könnyen kialszik egy ilyen gyenge lángocska. Csak egy erősszorítás, és mindennek vége. Ha a párna a gyerek arcára esne, és ott maradna, már elég lenne. Agyerek megfullad… vigyázatlanságból, véletlenül, ennyi az egész.

Vérgőzös tekintettel kezdte cibálni a vánkost, míg a baba arcára csúszott… Ekkor valamikáprázat ejtette rabul, szinte eszét vesztve pattant fel, és minden erejével a gyerek fejecskéjéreszorította a párnát.

A félelemtől kiverte a veríték.„Gyilkos asszony! Gyilkos! Mit akartál elkövetni?”

Ezt hallotta szüntelenül Az irtózat a torkát fo jtogatta, fuldokolva kapkodott levegő után. Afejét tűz égette, és a tagjait jeges fagy járta át. Akkor is így hevert még, amikor a fivére belépett.Sötét volt a szobájában. Fritz felgyújtotta a villanyt, aztán megállt a nővére előtt.

– Állj fel, beszélnem kell veled – mondta ridegen.

Bettina kínkeservesen felé fordult, és bátyja térdébe kapaszkodott. – Bocsáss meg! Nem tudtam, mit cselekszem!Fritz kitépte magát Bettina szorításából, hátrább lépett.

– Állj fel, és hagyd ezt! Térdepelj Isten előtt, hogy megbocsásson. Én… én képtelen vagyokrá. Még ma reggel örökre elhagyod a házamat, erre egy szót sem vesztegetünk többet. De nemakarom, hogy kettőnkön kívül bárki megtudja, mi történt ma éjjel. Már csak Bernhard miatt is.

Bettina felsóhajtott, és az arcát a kezébe temette.

– Fiam' Édes fiam!Olyan kétségbeejtően jajdult fel, hogy Herbig egy pillanatra megingott. De mindjárt

keményen, hajthatatlanul folytatta:

– Bernhard nem sejtheti meg, miért hagytad el a házamat. Ki kell találnunk neki és a

világnak valami hihető kifogást. Mindent végiggondoltam. Azonnal elutazol Drezdába, egygyógyintézetbe, hogy megrendült egészségedet helyreállítsák. Mindenkinek azt kell hinnie,hogy komoly beteg vagy. Szerintem az is vagy. Azt még nem tudom, mi lesz azután. Csak az

biztos, hogy a házamba nem térhetsz vissza, mert minden pillanatban reszketnék a szeretteiméletéért. Majd arra is kell valami indokot találnunk, hogy miért nem jössz vissza soha többé.

Bettina a szemére szorította a kezét. – Bárcsak meghalnék, az mindenkinek jobb lenne.– Feltételeztem, hogy ilyen gondolatokkal foglalkozol. De azzal, hogy megölöd magad, semmit

sem tennél jóvá, sőt még tetéznéd is a vétkedet. Bernhard életét is beárnyékolnád, erről nefeledkezz meg! Tessék, a pénz az utazásra és a többi kiadásodra. Természetesen gondoskodom azeltartásodról. De más közünk nincs többé egymáshoz.

Néhány bankjegyet tett az asztalra, és megfordult, hogy távozzon. A nővére üres,

kifejezéstelen tekintettel nézett utána,



– Fritz! Bocsáss meg! Gonosz vagyok… elvetemült. Nem tudtam, mit teszek! Isten a tanúm,nem tudtam. Mintha lázálomban cselekedtem volna. Bocsáss meg. Csak egyetlen búcsúszót mondj!

Öccse fájdalomtól meggyötörve fordult vissza hozzá. – Nem tudom megbocsátani. Éppen, mert olyan közel álltál hozzám, nem tudom magam

túltenni rajta. Bocsásson meg neked a jó Isten! Búcsúzni kénytelen leszek a személyzet miatt, hamajd készen állsz a z indulásra. Érd be enniyvel.

Ezzel gyorsan kiment.

Amikor később előállt a kocsi, hogy Bettinát kivigye az állomásra, bátyja kikísérte aházból, és beültette. Közömbös szavakat váltottak, és sebtében kezet fogtak. Ezután Bettinaelutazott. Herbig utasítást adott, hogy felesége egyelőre ne értesüljön húga távozásáról. Csak párnappal később mondta meg Mariának, hogy Bettinát kimerült idegei kezelésére elküldte egygyógyintézetbe.

Maria mélységes részvétet érzett sógornője iránt, és magát okolta, hogy túlságosankif árasztotta.

– Ő akarta így, ne gyötörd magad lelkiismeret-furdalással! – vetette oda a férje szokatlanulnyersen.

Maria megrémült, és döbbenten nézett Fritzre. Ura tekintetében valami új kifejezést

fedezett fel, Érthetetlennek találta azt is, hogy sógornője el sem köszönt tőle, és még sok egyébenis elgondolkodott. De nem kérdezte, nem kutatta.

Akkor sem kérdezett semmit, amikor hetekkel később Bettina megírta: elhatározta, hogyápolónő lesz. Ellenállhatatlan vágyat érez, hogy segítsen embertársain, és a gyógyintézetbenösszebarátkozott néhány nővérrel. Segítségükkel felvételt nyert a rendházba, bár ez nem mentakadálytalanul. A Herbig-házban majd csak elboldogulnak nélküle is, írta.

Fritz csak röviden válaszolt húgának:„Szándékodhoz hozzájárulok, és kívánom, hogy új hivatásodban vezekelve

megnyugvást találj.” Így lett Bettina betegápoló kedvesnővér.

V.

Azóta tíz év telt el. Napfényes augusztusi reggelen a Herbig-ház előtt egy kocsi állt meg.Magas, nyúlánk férfi szállt ki belőle. Barna szeme kutatóan nézett a kertbe, és arcán széles mosoly

jelent meg. A szolgáló kaput nyitott, és közölte a vendéggel, hogy az úr odaát van az üzemben, anagyságos asszony fenn a műteremben, és a gyerekek a nevelőnővel kint játszanak a kertben. Afiatalúr bólintott, átadta útitáskáját, és egyenesen a kertbe ment a vidáman csilingelőgyerekhangokat követve. Markáns vonásai víg mosollyá szelídültek, amikor a gyerekek közelébeérve, elbújt egy fatörzs mögé.

– Walter! Hella!Mély, elváltoztatott hangon kiáltotta feléjük a nevüket. A gyerekek felfigyeltek. A

tízesztendős Walter vakmerőn rontott egyenesen a fának, a hatéves Hella kíváncsian, de némifenntartással követte három lépés távolságból. És ekkor felhangzott a kétszólamú diadalordítás:

– Bernhard! Bernhard!

A gyerekek már meg is rohanták a fiatal férfit, aki egymás után kapta fel őket.

– Ugye, betyárok, ez ám a meglepetés? – Mama, mama! – kiáltották a gyerekek.

Fenn kitárult egy ablak. Maria hajolt ki rajta. – Bernhard, megjöttél? – kiáltotta örömteli meglepetéssel.

A fiatalember meglengette kalapját. – Adj isten, Maria néni!A ház asszonya már el is tűnt az ablakból, és néhány pillanat múlva lenn állt a kapuban.

– Hozott isten, Bernhard! Walter, szaladj át gyorsan a papához, és mondd meg neki, hogyBernhard megérkezett!

A kisfiú elrohant.

– Nem is kérdezem, hogy vagy, Maria néni. Csak rád kell nézni: magad vagy a viruló élet!



– Hála istennek, ezt rólad is megállapíthatom. De kerülj beljebb! Biztosan elfáradtál,megéheztél a hosszú úton.

– Megéheztem, de el nem fáradtam.Beléptek a házba. Fél óra múlva már Fritz Herbig is üdvözölte az unokaöccsét, és most

mind ott ültek a reggelizőasztalnál.

A már ősz halántékú házigazda szivarral és öngyújtóval kínálta Bernhardot. – Parancsolj, öcskös! És aztán mesélj, hogy megy sorod, amióta legutóbb láttunk?

– Remekül, Fritz bácsi, szerencsém volt. Néhány újításom bevált a gépgyártásban.Wendenberg ezt nagyra értékelte, és igen elégedett a teljesítményemmel. Tegnap előléptetettfőmérnöknek, olyan fizetéssel, amely a legvérmesebb reményeimet is túlszárnyalja.

Nagybátyja erre úgy megszorította a kezét, hogy csaknem összeroppantotta.

– Öcskös, ha tudnád, mit érzek! Határtalanul örülök!

– Most már engedj engem is szóhoz jutni! – zsörtölődött Maria. – Valami közöm azért nekemis van Bernhardhoz, nem igaz? Akkor hát szívből gratulálok, Bernhard! Még egy aranyos feleségetszerezz be, hiszen most mar bátran megházasodhatsz.

Bernhard szeme felragyogott. – Igen, hál' istennek, most már megtehetem.

– Öcskös, ez úgy hangzik, mintha alig győzted volna kivárni ezt a percet! Gyónd csak meg, minyomja a szíved, gézengúz! Halljuk! – biztatta a nagybátyja nevetve.

Bernhard megrázta a fejét. – Nem, ott még nem tartok, hogy beszélhetnék róla. Erre még várnotok kell. – Rendben van, várunk. De szerelmes vagy már, igaz? – Igaz. Fülig szerelmes. Sőt, talán még annál is szerelmesebb.

Amikor a férfiak magukra maradtak, Herbig megkérdezte:

– Meddig maradsz nálunk? – Csak holnapig, Fritz bácsi. Üzleti ügyeim voltak a környéken, különben nem lennék

most itt. Az igazgató megbetegedett, és Wendenburg megbízott, hogy egyelőrehelyettesítsem.

– Ez is mutatja, mennyire megbízik benned. Büszke lehetsz rá, hogy fiatal korodra így kitüntet – Ezt csak Wendenburg rokonszenvéhek k öszönhetem.

– Meg a tulajdon alaposságodnak, öcskös. Szóval holnap tényleg vissza akarsz már menni?

– Kénytelen vagyok. Tegnap egy órára benéztem mamához is, hogy a jó hírt magamvigyem meg neki.

Herbig arca elkomorult – Hogy van? – kérdezte komolyan.

– Ő azt mondja, jól. De nem tehetek róla, én nem hiszem el neki. Ahogy múlik az idő, egyrekevésbé értem, hogy lett a mama hirtelen betegápoló kedvesnővér. Hogyan jutott váratlanuleszébe, hogy ennek a hivatásnak szentelje magát? És úgy megöregedett! Teljesen megőszült, avonásai megkeseredtek, megtörtek. Rémes! Fáj a szívem, ha látom. Úgy érzem, nyomasztja valami,amit titkol előlünk. Legalábbis előlem Nem tudod, mi lehet az oka?

Fritz elgondolkodva nézett szivarfüstjébe. Aztán nyugodtan az unokaöccséhez for dult. – Ma sem tudok neked más felvilágosítással szolgálni, mint évekkel ezelőtt. Az anyád

k imondhatatlanul szeretett. Amikor elmentél tőlünk, nagyon megváltozott, és amikor azután agyógyintézetben megismerte a nővérek munkáját es életét, kedve támadt rá. Ez azonban nem az ahivatás, amely a kedélyét felderítené.

– Meglehet. De megismertem mama nővértársait, vidám, jó kedélyű teremtések.

Csend támadt. Bernhard egy idő után megkérdezte:

– Ugye, te ritkán látod a mamát?Herbig lesütötte a szemét.

– Igen. Mostanában olyan nehezen szabadulok el – jegyezte meg könnyedén.

Sem az unokaöccsének, sem a feleségének nem vallotta be még, hogy egyáltalán nem láttaa nővérét azóta, amióta az elhagyta a házát.



– Mostanában sem tudsz valamikor elszabadulni, hogy meglátogasd? Őszintén szólva,nagyon aggódom miatta. Terád mindig hallgatott, Ha felkeresnéd és rábeszélnéd, hogy kímélje

jobban magát… Én hiába kérem. Neked talán sikerülne meggyőzni.

Fritz elgondolkodva nézett ki a kertbe. Éppen akkor száguldott el az ablak alatt, a gyepen akis Walter. Az apja arca felragyogott. Mélyen fellélegzett, és visszafordult Bernhardhoz.

– Rendben van, megpróbálom. Ahogy a munkám engedi, odautazom, és meglátogatomanyádat. Rendben van?

– Köszönöm, Fritz bácsi.

Horst Wendenburg kereskedelmi tanácsos negyvennyolc éves létére még igen jóképű, daliásférfi volt. Dús hajában alig csillant meg egy-két ősz szál. A járása könnyed, a tartása délceg.Roppant elfoglalt ember volt, noha hatalmas vállalkozása irányításához megvoltak a megbízhatómunkatársai. Alkalmazottai közül már néhány éve Bernhard Gerold volt a jobbkeze.

A fiatalembernek nem szállt fejébe a dicsőség. Megmaradt szerénynek, szeretetreméltónak. Szorgalmát, alaposságát még az irigyei sem vonhatták kétségbe. A gyár igazgatóját,Schmalfeld urat súlyos betegség döntötte hosszabb időre ágynak, így Wendenburg gyors

elhatározással Geroldot bízta meg a helyettesítésével. A fiatalember hamar beletanult újmunkakörébe, ezzel is igazolva a megelőlegezett bizalmat.

Három hete volt már, hogy Bernhard. meglátogatta Fritz bácsikáját és családját Éppen HorstWendenburggal sétált az erdőn keresztül a gyártulajdonos villája felé. A délutáni zivatar enyhítettea forróságot. A két férfi élvezte a tiszta levegőt, és üzleti dolgokról beszélgetett. Wendenburgezután Bernhard anyjáról érdeklődött,

– Azt mondta, fiatal barátom, hogy legutóbbi látogatásakor aggódott édesanyja egészségiállapota miatt?

– Így igaz, tanácsos uram. Éppen ezért beszéltem a nagybátyámmal, hogy keresse fel anyámatés kérje meg, kímélje magát jobban. Ma reggel kaptam levelet tőle. Azt írja, hogy jövő hét elejénmeglátogatja.

Wendenburgnak szöget ütöttek a fejébe Bernhard utolsó szavai. Ránézett fiatalfőmérnökére.

– Hiszen akkor itt lesz egy ugrásnyira tőlünk. Ezt nem szalaszthatjuk el! Meghívjuk anagybátyját, ha csak néhány órát tud is ránk szánni. Végre itt a legjobb alkalom, hogymegismerkedjünk. Írjon neki máris, égek a vágytól, hogy találkozzunk.

Bernhard arca sugárzott az örömtől.Beszélgetés közben a villa közelébe értek. Az erkély sűrű virágai fölött egy világosszőke

és egy gesztenyebarna leányfej hajolt át, és két szép szempár üdvözölte az érkezőket. Az urakkalapjukat meglengetve köszöntek fel, és nemsokára ott álltak az ifjú hölgyek előtt, HorstWendenburg nyakába ugrott a két lány, és Bernhardot is szívélyesen köszöntötték.

Főleg a karcsú, élénk szőke, kék szemű lányka vetett gyengéd pillantásokat a vendégre, ésüdvözölte feltűnő kedvességgel.

– De kedves öntől, doktor úr, hogy átjött! Ön nélkül magányosak lennénk ma este.Bernhar d lovagiasan ajkához emelte a szőke lányka finom, törékeny kezét.

– Igazán nem kell bizonygatnom, nagyságos kisasszony, milyen szívesen jövök mindig – mondta melegen.

Aztán odalépett a másik ifjú hölgyhöz, hogy k öszöntse. Ez magas, karcsú lány volt. Dús,gesztenyebarna hajzuhatag keretezte arcát. Magas homloka, nyílt tekintete komolyságot ésértelmet sugárzott. Természete jobban hajlott az elmélyülésre, mint a törékeny, mindig vígGabrieláé. Bár Eva lényéből az érintetlen ifjúság varázsa áradt, arckifejezése lelki koraérettségrőltanúskodott. Bernhard sejtette, mi gyötri ezt a leánylelket. Tudta, hogy édesapját nagyon koránragadta el a halál, az anyját pedig, ami még szörnyűbb, az élet. Bernhard leghőbb titkos vágya volt,hogy Evát boldoggá tegye. Szerette volna szeméből a fájdalmast kifejezést száműzni és ajkáról aszomorú vonást letörölni.

Amikor odalépett hozzá, egy pillanatra összevillant a tekintetük. A fiatalember észrevette Evaforró, vágyakozó pillantását. Csak egy másodpercig tartott, és a két fiatal szív egy ütemre dobbant

meg. Pedig látszólag alig üdvözölték egymást melegebben, mint az illem megkívánta. Eva Grabowgyorsan elfordult a vendégtől, és valami jelentéktelen kérdést intézett a házigazdához.



Horst bácsinak nevezte a gyárost. Eva apja Wendenburg távoli rokona volt. Afiatalembereket bensőséges ifjúkori barátság fűzte össze. Amikor azonban Erich Grabow egynagyon szép, de könnyűvérű színésznőt vett feleségül, barátságuk meglazult. Kettőjük életútjaelvált egymástól. Wendenburg csak évek múlva, véletlenül értesült arról, hogy Erich Grabowot afelesége pazarlása mindenéből kiforgatta, őt és kicsi lányukat nyomorban hagyva az asszonyvisszatért a színpadra, és Grabow halálos, betegen fekszik.

Wendenburg időközben gazdagon nősült, neje több millió márkát hozott a házasságba.Szemrehányásokat tett magának, hogy szerencséjében szem elől tévesztette a barátját, ésfelkereste, hogy segítséget és vigaszt vigyen a bajba jutottnak. Elkésett vele. Grabowot mármenthetetlen állapotban találta. Csak a kislányáért érzett aggodalom tartotta még életben. Barátjaéppen jókor jött, hogy ezt a gondot levegye a válláról.

Wendenburg megígérte, hogy a kis Eváról, mint édeslányáról gondoskodik, és hazaviszi azotthonába. Barátja mellett maradt, amíg az örökre lehunyta a szemét, azután hazautazott a kisEvával. Felesége szeretettel fogadta a gyermeket, és együtt nevelte fel saját, néhány évvelfiatalabb leányukkal. A gyengéd, nemes lelkű asszony mindkét kislányt egyformán féltette, óvta.Míg Gabriele természetesnek vette az anyai gondoskodást, Eva pontosan tudta, hogy ő ezt

jótéteményként kapja. Hamarosan mély tiszteletet és szeretetet érzett nevelőanyja iránt. Amikorazután Anna Wendenburg betegeskedni kezdett, Eva szinte el sem mozdult mellőle. Korához képestcsodálatra méltó kitartással szentelte magát a beteg ápolásának, mindenféle megerőltető

házimunkát átvállalt tőle, és észrevétlenül, ám ügyesen csitította a kis Gabriele hangos,gyermekien tapintatlan viselkedését. Amikor pedig meghalt, nevelt Eva szíve mélyébőlmeggyászolta. Igazi édesanyát veszített el, egy anyát, akin gyengéden érző, szeretetre éhes szíveegész melegével csüggött.

Szinte maguktól alakultak úgy a dolgok, hogy Eva fiatal kora ellenére kezébe vette a háztartásvezetését. Kötelességeivel együtt nőtt az ereje is. Érettebb, komolyabb és erősebb volt, mint agyermekien törékeny Gabriele, akit minden testi-lelki erőfeszítéstől óvni kellett. Eva gyengédségét,szeretetét megosztotta ezután Horst Wendenburg és leánya között. Gabriele hasonló szeretettelviszonozta érzéseit. Eva a testvére, barátnője és anyja volt egy személyben.

Gabriele megszokta, hogy mindent elmondjon Evának, ami foglalkoztatja, míg az idősebblányka tartózkodóbb természetű lévén, megtartott egyet-mást magának. Bernhard Gerold kezdettőlfogva mindkét lány szívét elnyerte. A kis Gabriele először gyerekesen rajongott az életmentőért.Később ebből az érzésből mély, szenvedélyes szerelem bontakozott ki

Gabriele ezt a legféltettebb titkát is megosztotta Evával. A barna lányka szíve erremegremegett, amikor felfedezte fogadott húga szívében a szárba szökő szerelmet, mivel ő is elsőlátásra beleszeretett a fiúba. Szíve legmélyebb rejtekén szentségként őrizte a képét, de tudta, hogyle kell mondania Gabriele javára. Akár szereti Bernhard Gabrielét, akár nem, az ő számára elveszettörökre. Azzal róhatja le háláját a Wendenburg család iránt, hogy feláldozza szerelmét. Nem lehetBernhard felesége, amióta tudja, hogy Gabriele mélységesen, szenvedélyesen, életre szólószerelemmel szereti a fiatalembert. Ezért félénken visszahúzódott Bernhardtól, igyekezetthűvösebben és tartózkodóbban viselkedni vele. De akaratereje megfeszítésével sem tudtamegakadályozni, hogy szép, kifejező szeme gyakran el ne árulja valódi érzelmeit.

Bernhard pedig nagyon jól olvasott a szép sötét szempárból, amely ama nevezetes rajnaitalálkozás óta vezércsillagaként ragyogott az élete fölött.

Munkájában kezdettől fogva az a cél vezette, hogy egykor elnyerje majd Eva kezét. Tudta,hogy a leány ugyanolyan szegény, mint ő. Wendenburgtól arról is értesült, milyen tragikusesemények árnyékolták be ifjúságát. Mindez csak fokozta gyengéd érzéseit. Most végre odáig vitte,hogy a közös jövőre gondolhatnak, és csak a kedvező alkalomra várt, hogy megkérje a kezét.

Eva mellett eleinte alig szentelt Gabrielének figyelmet. Nagyon kedvelte a csinos, törékenylánykát, vidáman, elfogulatlanul csevegett vele, és gyakran muzsikáltak együtt.

Gabriele hamar felfedezte, hogy a fiúnak szép lágy, telt bariton hangja van, és addig nemhagyta nyugton, amíg énekórákat nem vett. Szívesen kísérte zongorán, ha Bernhard dalokaténekelt, türelmesen gyakorolta a legbonyolultabb kíséreteket, és gyermekien örvendett afiatalember zenei fejlődésén.

Gabriele minden rezdülésével nyíltan kimutatta, mennyire szereti a fiatalembert. Mégisnagyon soká tartott, amíg Bernhard felfedezte, hogy a lány nemcsak a jó pajtást látja benne.Ekkor megrémült. Attól kezdve óvatosabban viselkedett Gabrielével szemben, de sajnálta is, és arészvét lágyabbra, gyengédebbre hangolta. Gabriele pedig félremagyarázta a fiú részvétét, és aligvárta, hogy Bernhard szerelmet valljon neki. Evának szenvedélyesen panaszolta el, hogy milyen

soká gyötri Bernhard. és biztosan csak azért nem meri megkérni, mert ő a gazdag Wendenburgkereskedelmi tanácsos lánya.

Ez volt a helyzet ezen a nyárestén, amikor Gabriele egyszer csak Bernhardhoz fordult:



– Új kottáim vannak, doktor úr, csodás dalok! Ha önnek megfelel, ma este mégmuzsikálhatunk.

Bernhard meghajolt. – Ezer örömmel, nagyságos kisasszonyDe tekintete egy pillanatra vágyakozva tapadt Evára. Tudta, hogy Gabriele soká fogja a

zongoránál tartani, és így alig lesz módja Evával szót váltani.

Vacsoránál a házigazda a két leány között ült, Gerold velük szemben. Wendenburgszerette a víg csevegést, évődött a lányával és Evával, s könnyedén, élénken beszélgetettvendégükkel. Főleg Eva iránt tanúsított lovagiasságot. Egy ideje megváltoztak gyámleánya irántiérzelmei. Ez természetesen senkinek sem tűnt fel. Eva maga is gyanútlanul fogadta a bácsikedveskedéseit.

Persze, ha az igazi okát sejti, halálra rémült volna.

Horst Wendenburg már egyáltalán nem apai érzelmekkel viseltetett szépséges nevelt lányairánt. Szeretett felesége halála után Eva megértő részvéte vigasztalta bánatában. Ahogy Eva aháztartásban fokozatosan a megboldogult helyébe lépett, ugyanolyan észrevétlenül foglalta elhelyét a férfi szívében is. Eva komoly, koraérett személyisége feledtette a férfival a köztük levőnagy korkülönbséget. Egy szép napon, hazatérve hosszabb üzleti útjáról, meglátta háza küszöbén agyermekien kecses Gabriele mellett az érett, virágzó szépségű Evát. Ekkor fogalmazódott megbenne először a vágy, hogy ezt az ifjú életet magához láncolja.

Először maga is megijedt az érzéseitől, és megpróbálta el fojtani. Ám a szerelem úgyelhatalmasodott a lelkén, hogy nem tudott megálljt parancsolni neki. Ettől kezdve már a szép,kívánatos nőt látta Evában, nem a gyermeket, akit felnevelt. Szenvedélye pedig egyre erősebbenhajtotta a lányhoz.

Gyengéd figyelmességgel kezdett Evához közeledni és észrevétlenül udvarolni. A lánymindezt apai jóságnak és szeretetnek vélte, és természetesen még gyengédebben viszonozta. Aférfi valósággal megfiatalodott későn támadt szerelmétől, úgy érezte, bátran versenyre kelhet sokfiatallal. Csak az zavarta, ha a lányára gondolt. Amíg Gabriele itthon van, Eva nem lehet amostohája. Ez kínos helyzetet teremtene. Ezért fogadta örömmel, hogy kislánya nem titkolta Geroldiránti szerelmét.

Geroldot megkedvelte, sokra tartotta. Nagyra becsülte alaposságát, és jó természetéértszívesen látta családja társaságában. Örömmel adta volna neki Gabriele kezét akkor is, ha lánya

közeli férjhezmenetele nem lett volna olyan sürgős számára.Ezért aztán egyre gyakrabban hívta meg házába a fiatalembert, és minden lehetségesmódon támogatta a fiatalok egymásra találását.

Az apa rendszerint Eva mellett ült, ha Gerold egyetlen vendégként ott volt náluk.Bernhardnak igen szép bariton hangja volt, és többnyire Gabrielével muzsikált. Az apa ilyenkorellágyult, érzelmes hangulat fogta el. Miközben a fiatalok énekét hallgatta, akik a kikeletről és aszerelemről, párkeresésről és egymásra találásról daloltak, tekintete vágyakozva kutatta Eva finom,nemes vonásait.

Késői szerelme azután egészen elborította, annyira, hogy minden óvatosságrólmegfeledkezett. Ám ha Eva szeme különös fénnyel a távolba révedt, nevelőapja nem is sejtette,hogy a leány lelke milyen messze jár tőle, egy távoli álomvilágban. Oda csábította a szeretett férfihangja. Édes méreggel itatta át a lelkét, hogy minden egyebet elfelejtsen.

Wendenburg ilyenkor világosan látta, hogy Evát is feldúlta valami, kizökkentette a lelki

egyensúlyából. Ám azt hitte, hogy az ő forró vágyát érezte meg a fiatal nő, és ez ajzotta fel őt is.Gabriele és Bernhard ezen az estén is átment vacsora után a szomszédos zeneterembe ,

mely a villa minden helyiségéhez hasonlóan, ízlésesen és elegánsan volt berendezve.

Wendenburg és Eva a zeneszoba nyitott ablakai előtt, a kivilágítatlan loggián foglalthelyet. Eva úgy ült, hogy lássa a duót, Wendenburg háttal nekik. Elnézte Eva ábrándos tekintetét.Alig bírt betelni a lány szépséges, lelki nemességet sugárzó arcának látványával.

Amikor Bernhard felnézett a kottából, odalátott Eva arcára, és titkos boldogsággal töltötteel, hogy a lányka barna szeme önfeledten rajta pihen.

Eva tudta, hogy a fiatalember csak neki énekel, lelkük pedig összeforrott, tudni semakarva róla, hogy nem lehetnek egymáséi. Ha Bernhard hangjával és tekintetével Eva szerelméértkönyörgött, a leány egyszerűen nem tudott parancsolni a szívének.

Ismét elhangzott egy dal. Eva mélyet sóhajtott, és ábrándosan mosolygott HorstWendenburgra. Tekintete most szerelmes lelkének tükre volt, érzelmeinek visszfénye, melyWendenburgot csalfa reményekkel kecsegtette.



Odabenn Bernhard Gabrielével a kották között keresgélt, élénk beszélgetésbe mélyedve. Akertből a virágok súlyos illata áradt be. Gabriele leplezetlen gyengédséggel nézett Bernhardarcába.

– Nem győzöm hangoztatni, doktor úr , ön csodálatosan énekel – jegyezte meg halkan.

A fiatalember mosolygott. – Nagyságos kisasszony, örülök, hogy tetszik az énekem, Én minden álszerénység nélkül

elég k özépszerűnek tartom.

A lányka hevesen megrázta a fejét. – Dehogyis! A technikáján, igaz, akad még csiszolnivaló, de feledteti ezt az átélt kifejezésmód,

ahogy énekel.

Gabriele hangja úgy ellágyult ezeknél a szavaknál, hogy a férfi már-már kínosan éreztemagát Gyorsan új kottát vett elő.

– Akkor máris tovább éneklek, nagyságos kisasszony.

Gabriele kivette a kottalapot a k ezéből.

– Mit talált? Ó, ez Eva kedvence! Ezt nagyon szépen kell énekelnie!Mielőtt leült a zongorához, a kinn ülő hallgatósághoz fordult:

– Figyelj, Eva, a következő dalt neked szánjuk! A doktor elénekli Solvejg dalát.

Bernhard Evához fordult. – Nagyon fogok igyekezni, hogy elnyerjem a tetszését, nagyságos kisasszony.És belekezdett.

„Ha elmúlt a zord, bosszú, gyászos nagy téls a nyárral véget ér majd egy újabb év,

te eljössz hozzám, ki távol jársz,hű' voltam hozzád, mert a szívem úgy várt”

Csak egy szerelmes ifjú tudja úgy előadni ezt a dalt, ahogy Gerold, olyan mély átéléssel.Közben pillantásával valósággal hipnotizálta Evát, hogy ránézzen. Önfeledten elmerültek

egymás tekintetében, miközben Bernhard így énekelt:

„Az ég ura óvjon, bárhol jársz, Majd vidám szemmel nézzen, ha trónjánál jársz, Hű szívvel várok, míg vissza nem térsz,Vagy ott vársz fenn az égben, így mindig látlak én.”

Eva szemét ellepték a könnyek. Grieg gyönyörű dala ismét felkavarta lelkében a kényszerűlemondás fájdalmát. Bernhard szerelme örömmel töltötte el, mire önkéntelenül berzenkednikezdett titkos önfeláldozása ellen. Csak ő nem lehet boldog? Csak az ő szerelme nem teljesülhetbe? Kényszerítheti lemondásra a hála Gabriele szülei iránt?

– Mi van veled, Eva, csak nem sírsz? – kérdezte hirtelen Wendenburg.

A lány ijedten kihúzta magát, és heves mozdulattal megtörölte a szemét. – Ez a dal… Mindig felkavar, ha hallom – felelte zavartan, és mosolyogni próbált.

A férfi megragadta a kezét. – Nem szabad sírnod, kedves Eva! Nem bírok könnyet látni a szemedben! – suttogta.

Eva gyámapja kezét kedveskedve az arcához vonta, mint egy hízelgő gyerek. – Kedves, jó Horst bácsi! – Ugye maradéktalanul boldog vagy a házamban, Eva?

A lány ártatlanul a vállára hajtotta a fejét. – Sehol a világon nem lehetnék boldogabb, Horst bácsi!A férfi csendesen, mozdulatlanul ült. Csak a mellkasa emelkedett láthatóan a felindulástól.

Legszívesebben karjába kapta volna Evát, és nyomban szerelmet vallott volna neki. De

uralkodott magán. Nem ijeszthette meg a fiatal lányt.– Szeretnél örökre nálam maradni? – kérdezte halkan.



Eva megragadta nevelőapja kezét, és ábrándosan nézett a távolba. Felsóhajtott. – Hová szállt a sóhajod, Eva?A lány nehezen lélegzett.

– Az Óperenciás tengeren túlra, egy mesebeli országba, ahol varázslatos, égővörösvirágok pompáznak. De én csak a zárt kapuig jutok, nem léphetek be a csodakertbe.

– Mire vágynál abban a mesebeli országban? – Egy szívre, amely csak az enyém. Amióta szegény édesapám meghalt, én soha, senkinek nem jelentettem az élete értelmét. Amíg élt, túl fiatal és tapasztalatlan voltam ahhoz, hogyfelfogjam, mekkora kincs birtokában vagyok.

– Hát ránk, Gabira és énrám nem gondolsz?Eva fájdalmas mosollyal az ajkán felegyenesedett.

– Hiszen a ti életetekben is csak második helyre szorulok. Szeretném, ha valakinek aszívében én lehetnék az első.

Mielőtt Horst válaszolhatott volna, Gabriele szőke fürtös feje jelent meg az ablakban. – Tisztelt közönség, nos, elbűvölt benneteket Solvejg dala, vagy netán elaludtatok?Eva felugrott, így próbált szabadulni a dal hatása alól.

– Való igaz, a csodák birodalmába tévedtem e muzsika hallatán. Szidj csak össze, Horst bácsi! Sok butaságot fecsegtem össze az imént.

A férfi nem felelt. A veranda párkányának támaszkodott, és mozdulatlanul bámult ki aholdfénybe. Eva odalépett hozzá, majd kedveskedő-gyerekes bizalommal belekarolt.

– Haragszol, Horst bácsi?A férfi különös tekintetet vetett rá.

– Dehogy haragszom, nem is tudnék haragudni rád! Sose búsulj! Hamarosan felvirrad anap, amikor eléd áll az, akinek te vagy a legfontosabb. Hidd el!

Eva igyekezett tréfás hangot megütni. – Nem kerget a tatár, Horst bácsi. Amit az előbb mondtam neked, az csúf hálátlanság volt

a részemről. Hiszen gazdag vagyok, két jó ember is van, aki szeret. Bocsáss meg!A férfi csak bólintott, és könnyedén végigsimította a lány haját.Ekkor Gabriele és Bernhard lépett ki a verandára.

– Mi is itt lennénk. A holdfény kicsalt bennünket. Sétáljunk még egyet a parkban! – kiáltotta Gabriele.

– Befejeztétek a házmuzsikát? – kérdezte Wendenburg sajnálkozva. – A nagyságos kisasszony azt parancsolta, hogy hagyjuk abba – felelte Bernhard,

miközben Eva tekintetét kereste.– Kérem, először is nem parancsoltam, csak szépen kértem. Másodszor pedig azt hiszem, hogy

jóból is megárt a sok. Ha folytatnánk, még elrontanánk a hatást. Azonkívül nagy kedvem támadtsétálni egyet a holdvilágnál. Papa, Eva, ugye velünk jöttök?

– Természetesen. Menjetek Gerolddal elöl, mi majd követünk Evával!

Őszintén szólva Bernhard egyáltalán nem volt elragadtatva ettől a felállástól. Sokkalszívesebben sétált volna ő kettesben Evával. Mégis karját nyújtotta Gabinak, és levezette alépcsőn. Eva és Horst követte őket.

Nem sokat beszéltek séta közben. Mindannyian hallgatagon elmerültek gyötrő vágyaikban,reményeikben.

Bernhard fél órával később elbúcsúzott. Utolsónak Evától köszönt el. Magával vitte szerelmegyengéd kézszorításának emlékét csakúgy, mint ajkán a bársonyos bőr érintésének ízét, amikorbúcsúzóul megcsókolta a kezét.

Lassan bandukolt hazafelé, Hattenfeldébe. A kéményekből füstoszlopok szálltak az égfelé, emlyek a hold fényében vonuló felhőknek tűntek.

A hattenfeldi vasműben ezúttal is lüktetett még az élet, miután az ezernél is több munkás márhazatért. Bernhard szomorúan vette észre, hogy a meseországból visszatért a valóságba.



Eva szobája ablakánál állt, tekintete a holdfényes éjszakába meredt. Nem gondoltkényszerű lemondására, nem küzdött elkeseredésével. Gondolatai forró vágyakozássalkövették a szeretett férfit.

– Eva!Összerezzent, amikor a szomszéd szobából a nevén szólították. Arca elkomorult, mintha

árnyék borult volna rá. Lassan az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. – Mit akarsz, Gabriele? – kérdezte fakó hangon. – Nem jössz át még egy kicsit hozzám? – Olyan fáradt vagyok.– Jaj, csak rövid időre, kedves Eva! Mondanom kell neked valamit.

Eva engedelmeskedett.Gabi már ágyban volt. Kecses, karcsú alakja úgy rajzolódott ki a selyemtakarón, mint egygyermek teste. Szőke haját vékony copfba fonta, a fonatok pedig arany kígyóként tekeredtek a csipkés párnahuzaton. Karját barátnője felé nyújtotta.

– Gyere, édes Eva, ülj ide! Jaj, de szép volt ez a mai este! Sokkal szebb, mintha nagy társaság jött volnaössze. Még mindig az ő hangját hallom. Jaj, Eva!

Eva fogadott húga bájos pofikájára nézett, és gyengéden megcirógatta a haját. – Annyira szép volt, kicsi Gabi? - kérdezte halkan. – Csodaszép. Tudod, néha azt hiszem, megszakad a szívem, mert ezt a nagy szerelmet már

nem bírja elviselni. – Annyira szereted? - kérdezte Eva fakó hangon, nehezen formálva meg a szavakat. – Kimondhatatlanul. Meg tudnék halni érte. És viszontszeret, bizonyosan. Érzem a nyugtalanságán, ha itt van

nálunk.Eva megfogta a lányka kezét.

– Gabi, és ha tévedsz? Nem olyan könnyű egy másik ember lelkében olvasni.Gabrielé arca megremegett.

– Kérlek, ne is mondd ezt. Hadd higgyek a szerelmében, annyira boldoggá tesz! – De ha mégsem szeret, Gabi? Meglehet az is. Akkor mit tennél?Gabi szeme kitágult. Alig hallhatóan rebegte:

– Akkor… abba belehalnék. Tudom, hogy nem élném túl. Ó, Eva - jajdult fel -, fogalmad sincs, hogy reszketa szívem az ilyen gondolatokra!

Eva lehajolt, és megcsókolta Gabrielét. – Az istenért, meg ne halj, kincsem! De most engedj, hadd menjek, alig várom, hogy én is

ágyba bújjak! – Jó éjt, Evám! Tényleg sápadt vagy, és fáradtnak látszol. Nem ilyennek ismerlek. Mindig

frissebb és erősebb vagy nálam. Néha irigylem is az erődet. – Ne irigyelj, aludj inkább, te jó lélek, hogy holnap frissen ébredj! Jó éjszakát!

Eva ezzel visszatért a szobájába. Bár fáradtságára hivatkozott, mégis soká feküdt nyitottszemmel, ébren. Súlyos gondolatok gyötörték, míg végre szemére borult a jótékony álom

VI.

Bernhard néhány nap múlva ebédidőben ért haza legénylakásába. Egy hattenfeldeitisztviselő özvegyénél lakott albérletben.

Amikor belépett a kis előszobába, háziasszonya, Struse asszony mosolyogva fogadta:

– Vendége érkezett, doktor úr – mondta kedvesen.

Bernhard a szobájába indult, és gyorsan benyitott. Sejtette, kit talál ott.

– Fritz bácsi, te vagy az? – Teljes életnagyságban, öcskös!

Szívélyes szeretettel ölelték meg egymást. – Csak estére vártalak.



– Úgy is terveztem, mert előbb anyádat akartam felkeresni. A szanatóriumban azonbanmegtudtam, hogy egy éppen gyógyult kis beteget vitt haza a szüleihez, akik nem tudtak érte

jönni. Csak ma estére várják vissza. Így máris idejöttem hozzád, és holnap megyek anyádhoz.

– Jaj, de örülök, hogy végre itt vagy nálam! – Elhiszem, öcskös. Az ablakból már megszemléltem a munkahelyedet. Nagyszerű vállalkozás

ez a Hattenfelde!Bernhard szeme felcsillant. – Bizony, nagyon boldoggá tesz, hogy itt dolgozhatom. Ebéd után azonnal végigvezetlek az

üzemen, Fritz bácsi. Ámulsz-bámulsz majd! Estére pedig Wendenburgék várnak. De mesélj, hogyvan Maria néni, és mit csinálnak a gyerekek?

– Jól vannak, hála istennek. Üdvözletüket küldik neked. Nagyon sajnálják, hogy egyelőrenem érsz rá hosszabb időre hazalátogatni.

– Én is sajnálom. De most nincs rá lehetőségem.Ezután Bernhard átkísérte vendégét a szemközti nagyobb helyiségbe, a közös ebédlőbe.

Struse asszony albérlői s még néhány, a közelben lakó mérnök ott költötte el az ebédet.Amikor a nagybácsi és az unokaöccse belépett, kilencen ültek már a takarosan megterítettasztal körül.

A „jó Fritz bácsit” a társaság azonnal üdvrivalgással köszöntötte. A fiatal mérnök társaságmindig tréfálkozott az ebédnél. Amikor pedig Bernhard mindenkit meghívott nagybátyjalátogatása alkalmából egy pohár „nemes nedűre”, lelkes éljenzésben törtek ki.

Herbig jókedvűen csatlakozott az élénk élcelődéshez, az urak mókás pohárköszöntőjéthamar rögtönzött válasszal köszönte meg. A fiatalemberek lelkesen emeltek reá a poharukat, avendég pedig állta a sarat a rajnai borok fogyasztásában is a fiatalokkal

Bernhard arca csak úgy ragyogott.

– Te aztán mindenhol megállod a helyed, Fritz bácsi! Már megint irtó büszke vagyok rád – mondta később, amikor átmentek a vasműbe.

Az ifjú Gerold körbevezette a nagybátyját a gyártelepen. Herbig természetesen fenntartásnélkül el volt ragadtatva a látottaktól. Öt óra körül fejezték be az üzemlátogatást. Bernhardnak

jelentették, hogy éppen most érkezett meg a kereskedelmi tanácsos úr, és a dolgozószobájábantalálható. A látogatók azonnal felkeresték.

Wendenburg kellemes meglepetéssel fogadta a két urat. A két idősebb férfi egy pillanatigkutatva méregette egymást, aztán keményen kezet szorítottak.

– Úgy érzem, mintha már évek óta ismernénk egymást – mondta Wendenburgmosolyogva. – Az unokaöccse annyit mesélt már önről.

Bernhard örömmel látta, hogy a két úr rokonszenves egymásnak Míg őt a munkájaelszólította, Herbig a tanácsossal maradt.

Az üzletemberek számos közös témát találtak , és nagy egyetértésben folytattakeszmecserét. Természetesen Bernhardról is beszélgettek, és Herbiget örömmel és büszkeséggeltöltötte el, amit Wendenburg az unokaöccséről mondott. Nemhiába irányította szerető apakéntBernhard fejlődését. Hatására a fiú számos jó tulajdonság és tehetsége kibontakozhatott. Este azt istapasztalta, hogyan fogadják Wendenburg és a lányok Bernhardot az otthonukban. Amikor elkapta

unokaöccse felcsillanó tekintetét az ifjú hölgyek láttán, felébredt benne a sejtelem, hogyBernhardot valószínűleg hamarosan még szorosabb szálak fűzik majd a Wendenburg házhoz.

Természetesen egyetlen szót sem ejtett erről, de a szíve egészen ellágyult a gondolatra.

Amikor aztán később szép, elegáns berendezésű vendégszobája ablakában állt, ésvégiggondolta az este élményeit, a nővérére gondolt. Bettinára, aki képes lett volna fia vélt

boldogsága kedvéért a legsúlyosabb bűnre vetemedni.Hosszú évek után holnap fogja viszontlátni a testvérét. Megbocsátó szeretettel meg akart

békülni vele. Bettina eleget vezekelt számkivetettségében.Nővérének sejtelem sincs róla, hogy meglátogatja. Úgy tervezte, hogy teljesen váratlanul áll

majd oda elé.

Másnap reggel Herbig melegen, szívélyesen elköszönt házigazdájától és a két fiatalhölgytől, akik megígértették vele, hogy hamarosan visszatér hozzájuk.

Bernharddal csak rövid ideig lehetett együtt, a fiatalembert ugyanis elszólította a kötelesség.



– Add át üdvözletemet a mamának! Jövő vasárnap meglátogatom. Kérlek, mondd megneki.

– Okvetlenül megmondom! Neked könnyű anyádat felkeresni. Innen egy óra alatt odaérsz. – Igen, meg is látogatom minden második vasárnap. Remélem, hála neked, legközelebb

már javulást tapasztalok az állapotában. A legjobban azt szeretném, ha felhagyna a

hivatásával, és ideköltözne hozzám. De erről hallani sem akár. Szinte mániákusan áldozza felmagát másokért.Herbig búcsúzóul kezet nyújtott unokaöccsének.

– Már mondtam neked, engedd, hogy anyád azt tegye, amit a lelkiismerete diktál. Most pedig ég veled. Remélem, sikerül rábeszélnem, hogy kímélje jobban magát!

– Isten veled, Fritz bácsi, add át üdvözletemet Maria néninek meg a két csemetének is! Amint elszabadulok innen, meglátogatlak benneteket.

Búcsúzóul melegen kezet ráztak.

Bettina kis szobájában ült az ablak mellett. Sápadt, ősz hajjal keretezett arcán

kimondhatatlan fáradtság, kimerültség tükröződött. A nővérek fekete ruhája még jobbanhangsúlyozta szenvedő ábrázatát.

Sötét szemének nyugtalan vibrálása és szerzetesruhájának időtlen nyugalma között mélyellentmondás feszült.

Kopogtak. Egy fiatal nővér bejelentette, hogy a fogadószobában egy úr várja.Bettina nehézkesen felállt.

Valaha még összerezzent, ha megtudta, hogy vendége érkezett. Ez addig tartott, amíg aztremélte, hogy egyszer eljön hozzá a fivére. Vágyakozott erre a látogatásra, ugyanakkor félt istőle. Mostanra már rég feladta a reményt.

Amikor a fogadószobába lépett, fénytől elvakított szeme az ablak előtt egy férfi alakjátfedezte fel. Nem ismerte meg mindjárt a bátyját.

Fritz Herbig gyorsan néhány lépést tett felé, és megdöbbenve fedezte fel nővére elváltozottarcát. Az volt az első gondolata, hogy a testvére minden bűnét levezekelte már.

– Bettina!Az asszony összerezzent. Hiába próbálta szóra nyitni az ajkát, képtelen volt megszólalni.

Az ijedtségtől meg az örömtől görcsös zokogásban tört ki. Megbicsakló térdekkel az öccsefelé indult. Fritznek gyorsan el kellett kapnia, nehogy összeessen. Mikor már a karjábantartotta, közelről láthatta meggyötört, viaszfehér arcát. Az erős férfi szeme könnybe lábadt.

– Bettina! Szegény Bettinám! – mondta megrendülten, leírhatatlanul gyengéden.Nővére összerezzent. Szeme kikerekedett, és hitetlenkedve nézett fel látogatójára.

– Te vagy az, Fritz? Hát eljöttél hozzám?

Szavai hallatán még jobban elszorult a férfi szíve.

– Igen, Bettina és már korábban el kellett volna jönnöm. Mi lett belőled, testvérem!

Bettina kihúzta magát, reszketve kapaszkodott öccse kezébe, és csókot lehelt rá.

– Megbocsátani jöttél, Fritz? – kérdezte halkan, és fénytelen szeme felcsillant.

– Igen, Bettina! Vessünk fátylat a múltra! Ami történt, arra csak úgy gondoljunk, mint egyrossz álomra, Valóban súlyosan vezekeltél azért, amit beteges őrületedben elkövettél.

Az özvegy szeméből könnyek peregtek alá. – Ne sírj már! – kérlelte a férfi gyengéden.– Engedd, hogy kisírjam magam! Sok keserűséget oltanak ki eme könnyek. Kimondhatatlan

jótétemény, hogy végre sírhatok. Érzem, megkönnyebbül és megtisztul a szívem.

A gyáros gyengéden leültette egy székre a testvérét, majd ő is helyet foglalt mellette.

– Bernhardtól jövök, Bettina. Sokszor csókol, és vasárnap meglátogat.

Nővére fellélegzett.

– Nem bosszultad meg rajta az én vétkemet… Hogy köszönjem meg neked?



– Egy szót se többet erről, Bettina, ne is gondoljunk rá! Temessük el örökre, ami bennünket elválasztott. Most pedig légy okos, és kíméld magad jobban. Bernhard aggódik érted.Magam is úgy látom, hogy felőrlődsz ebben az egész embert kívánó hivatásban.

Bettina megrázta a fejét. – Nem, nem, éppen ellenkezőleg. A munkám volt az egyetlen, ami elviselhetővé tette az

életemet. Engem más emésztett, tudod te azt. De most, hogy megbocsátottál minden könnyebblesz.

– Akkor kíméld magad, legalább ne vállalj önként többet, mint amennyi a kötelességed.

Testvére alig észrevehetően elmosolyodott.

– Úgy legyen. Ígérem, jobban kímélem magam. Most majd talán újra tudok éjjelente aludni.

Fritz megsimogatta a kezét. – Szegény Bettina!Erre a nővére újra könnyezni kezdett.

– Milyen jólesik a gyöngédséged! A hang megnyugtatja a szívemet. Köszönöm, Fritz!Most pedig meséld el, hogy van a családod! Bernhardnak is mindig he kellett számolni róluk.

Tudom, hogy ki kellett bővítened az üzemet, és az üzlet jobban megy, mint valaha. És agyermekeid egészségesek. Bernhard áradozva mesél róluk. Voltak azonban dolgok, amelyeket nem

kérdezhettem meg tőle, bármennyire nyomasztottak is. Mindenekelőtt, tudja Maria, mi űzött el aházadból?

– Nem, Bettina, nem tudja. Annak idején megmondtam neked, hogy ez köztünk marar. Aztsejti talán, hogy elidegenedtünk egymástól, de nem érinti ezt a témát, mert tudja, hogy fájdalmatokozna vele.

Bettina bólintott. – Maria méltó társad. Isten tartsa meg a boldogságotokat! És a kis Walter? Erős,

egészséges gyerek?

– Az, hála az égnek.Bettina mélyet lélegzett.

– Igen, Istennek legyen hála! Imádkoztam az üdvéért, buzgóbban, mint a tulajdongyermekemért – mondta elcsukló hangon.

– Nyugodj meg, Bettina! – szólt a bátyja megrendülve.Bettina megint odafordult hozzá:

– És a kislányod? Mariára hasonlít, ugye? – Igen, de a fiam rám ütött. A természete pedig nagyon emlékeztet Bernhardra.

Így ültek együtt a testvérek sokáig, mint a régi szép napokban. Bettinát határtalan hálávaltöltötte el bátyja nemes lelkűsége.

Amikor aztán a férfinak indulnia kellett, megígérte, hogy máskor is meglátogatja majd ahúgát. Bettina remegő ajakkal rebegett érte köszönetet.

Fritz elbúcsúzott fiatalon elfonnyadt nővérétől, és már az ajtó felé tartott, ám Bettinahalkan, bizonytalanul még egyszer utánaszólt.

A férfi hátrafordult, és kérdőn nézett rá.

Bettina elpirult, kezét idegesen kulcsolta össze.– Akarsz még valamit Bettina?

Az asszony habozott egy ideig, majd halkan kimondta: – Nagy kérésem van. Ki sem merem mondani… menj csak. Szerénytelenség lenne…

túlzás… nem, jobb, ha el sem mondom. Úgyis megtagadnád. Már így is oly határtalanul hálásvagyok neked.

– Halljuk azt a kérést! – Jaj, olyan nagy dolgot kérnék tőled! A gyerekeidet, Fritz… a kisfiádat és a kislányodat

annyira szeretném látni… csak egyetlenegyszer, messziről. Ha ezt megtennéd, Fritz! Nem, eztnem akarhatod… úgyis tudtam.

A férfi valóban tétovázott.

– Olyan fontos ez neked, Bettina?



– Az életemet adnám oda érte, ha csak egyszer láthatnám őket – szakadt ki a vallomás azasszonyból. Szorosan öccse mellé lépett.

Herbig megrendülve szorította meg testvére kezét. – Rendben van, Bettina. Elhozom hozzád a gyermekeket. Még néhány hétig légy

türelemmel! Szeptember végén Walternek megint iskolai szünete lesz. Akkor elhozom

hozzád, kicsi Hellámmal együtt. – Köszönöm… köszönöm… Most pedig, menj abban a biztos tudatban, hogy leírhatatlan jó tettél egy szegény, elveszett lélekkel.

Miután Fritz távozott, nővére visszaindult a szobájába. Az arca átszellemülten ragyogott.A folyosón két beszélgető nővér jött szembe vele, és álmélkodva fordultak utána.

– Mintha felhőkön lebegne Bettina nővér – jegyezte meg az egyikük.

Amikor Bernhard szokásához híven meglátogatta anyját, örömmel tapasztalta, hogy frissebb,élénkebb, mint volt. Gerold asszony neki is megismételte az ígéretét, hogy a jövőben jobban kímélimagát.

A legtöbbet öccse gyermekeiről beszélt. Elmondta, hogy Fritz, az ő nagy örömére, elhozzaőket az őszi szünetben.A fiatalember késő délután megnyugodva utazott vissza. Egyórás vonatút után érkezett az

otthonához legközelebbi vasútállomásra. Onnan gyalog folytatta útját. A kertek alatt vágott átaz erdőn, szemét a keskeny ösvényre szegezte.

Evára gondolt. Sürgető vágy hajtotta, hogy végre bevallja neki, mennyire szereti, s hogyúgy érzi, kettőjük lelke elválaszthatatlan egész. Már hetek óta kereste az alkalmat, de sohanem tudott zavartalanul kettesben maradni vele. Gabival annyiszor hagyták már magukraőket, neki igazán bármikor szerelmet vallhatott volna, Evával azonban sohasem találkozotttanúk nélkül. Úgy érezte, a lány szándékosan kerüli, talán attól fél, hogy döntenie kell? TalánGabit sajnálja?

Bernhard nem aggódott azért, hogy mit felel majd a főnöke, ha megkéri nevelt lánya kezét.Wendenburg jóindulatáról meg volt győződve. Biztosan nem tagadja meg tőle Eva kezét.Kiért az erdőből, és bekanyarodott a park széles útjára. Hirtelen megtorpant. Csevegő

leányhangokra lett figyelmes.A parkban egy magaslaton, kis facsoport alatt fonott kerti garnitúra állt. Ott üldögélt Eva ésGabriele. Az asztalon az uzsonnaszerviz jelezte, hogy itt fogyasztották el délutáni teájukat.Háttal ültek az útnak, így nem vették észre a vendég közeledtét. Bernhard a bokrok közérejtőzött. Talán a véletlen segítségére lesz. Azt tudta, hogy Gabriele fázós természet. Ha előbbmenne be a házba, mint Eva, akkor itt a remek alkalom, hogy beszéljen szerelmével. Bár kínosan érintette, hogy akaratlanul is kihallgatja a lányok beszélgetését, nagyon vágyott arra,hogy kiöntse a szívét Evának. Ezért aztán eme méltatlan helyzetbe is beletörődött.

– Geroldnak hamarosan meg kell érkeznie, ugye, Eva? - hallotta Gabrielét.Eva az órára nézett.

– Ha azzal a vonattal jön, amellyel szokott. De lehet, hogy az édesanyja tovább tartóztatta. – A papának kocsit kellett volna elé küldenie a vasúthoz. – Nincs az állomás olyan messze, Gabi. Húsz perc alatt kényelmesen ideér. Talán először a

lakására ment. – Akkor el kellett volna haladnia a kertkapu előtt, és megláttam volna. Ugye, Bernhard

nagyon szereti az édesanyját? – Bernhard jó ember, így biztosan jó gyermek is. De most indulás befelé, kisasszony!

Hűvösödik, és te olyan könnyen megfázol. Menj csak előre! Én még gyorsan leszedem azasztalt, aztán jövök én is.



A fiatalember szíve hangosan dörömbölt az örömtől. Várt még egy kis ideig, amíg Gabriele elnem tűnt, majd előlépett a búvóhelyéről. Ám mielőtt Evához ért volna, az ellenkező iránybólott termett Horst Wendenburg is.

Egyszerre értek a leányhoz. Bernhard terve természetesen megint meghiúsult. A szerelmesfiatalember alig tudta rosszkedvét palástolni. Szótlan és szórakozott volt, miközben

hármasban a villa felé tartottak. – Kedves Gerold, milyennek találta az édesanyját? – kérdezte együtt érzően Wendenburg. – Köszönöm kérdését, a mama most jobban volt, és frissebbnek tűnt, mint bármikor az

utóbbi időben – felelte a fiatalember. – Pedig úgy látom, ön valamiért rosszkedvű.

Eközben a házhoz értek. Gabriele ezúttal is kitörő örömmel üdvözölte a vendéget. Bernhardhamar összeszedte magát, és igyekezett vidám arcot vágni. Wendenburg finomanelmosolyodott. Azt hitte, Bernhardnak a szőke lányka láttán derült fel a képe.

– Gabi, a vendégünknek ma, úgy látszik, borús a kedve – szólt évődve a lányának.Bernhard zavarba jött. – Tanácsos uram, vigasztalhatatlan vagyok, ha erre a feltételezésre rászolgáltam.

– Csak ne mentegetőzzön! A mi társaságunkban viselkedjen mindig természetesen, ahogya szíve diktálja. Segíthetünk valamiben? Csak ki vele, bátran!

Gabriele huncut mosollyal faggatta a vendéget. – Csak nincsenek adósságai?A fiatalember nevetett.

– Nem tartozom többel, mint amennyit ki tudok fizetni. – Tehát máshol szorítja a cipő? Akkor rajtunk a sor, hogy felvidítsuk. Eva, mihez kezdjünk, hogy Gerold urat

mosolyra derítsük?Eva aggódó tekintetet vetett Bernhardra. Amikor a pillantásuk találkozott, fájdalmas

türelmetlenség fogta el a férfit.

„Nem érzed, hogy téged kereslek, vágyom utánad, és az nyugtalanít, az gyötör, hogy ezt nem

mondhatom el neked?” – sugallta sóvárgó tekintete.Eva lelke mélyéig beleremegett ebbe a titkos üzenetbe, és jobban szenvedett a fiú miatt,

mint saját bánatától.Ám hamar összeszedte magát, hisz válaszolnia kellett Gabriele iménti kérdésére. – Ebben Horst bácsi jobb tanácsot adhat neked nálam – felelte erőltetett mosollyal, kitérve

Bernhard pillantása elől. – Sőt, nagyszerű tanácsot adhatok: főzzünk bólét! Az majd elűzi a fiú rossz hangulatát. – Ha valóban borús volna is a kedvem, felvidítana ennyi kedvesség. – Azt akarja ezzel mondani, hogy lemond a bóléról? – élcelődött Wendenburg.Bernhard tiltakozva emelte fel a kezét.

– Ekkora lelki nagyságot ne feltételezzen rólam – jelentette ki mosolyogva.

– Rendben van. Lányok, indulás bólét főzni!Étkezés után Wendenburg és a lánya rövid időre elhagyta az ebédlőt. Bár akármelyik

percben visszajöhettek, Bernhard képtelen volt tovább türtőztetni magát. Gyorsan odalépettEvához, aki éppen a bólés poharakat rakta a tálcára, és megfogta a kezét.

– Nagyságos kisasszony… kedves kisasszony, ezt nem bírom tovább elviselni! Bocsássonmeg, beszélnem kell önnel, négyszemközt. Muszáj! Csak néhány percre. Adjon rálehetőséget, segítsen! Régóta eredménytelenül próbálok a közelébe férkőzni. Kérem,könyörgöm, Eva kisasszony, mondja meg, mikor és hol beszélhetnénk zavartalanul!Az arcuk csaknem összeért. Bernhard tekintete forró könyörgést tükrözött, és egyszerűen nemengedte, hogy a lány lesüsse a szemét. Eva érezte, hogy a férfi a hatalmában tartja, éstehetetlen vele szemben. Elpirult, megremegett, és viszonozta Bernhard kézszorítását. ígyálltak még rövid ideig, megfeledkezve az egész világról, összesimulva, boldogan.



– Eva, imádott Evám! – suttogta kitörő örömmel a férfi. Eva összerezzent, és rémülten azajtóra nézett.

– Maradjon csendben, könyörgöm! - suttogta. – Mikor beszélhetünk, Eva, mikor? Kérem, gyorsan mondja meg! Mindjárt visszajönnek – sürgette a férfi.Eva elhúzódott mellőle.

– Gondolkodnom kell. Kérem, most engedjen el, holnap válaszolok – suttogta ijedten. – Köszönöm, hálásan köszönöm.Ekkor lépett be Wendenburg a szo bába.Az este folyamán természetesen már senkinek sem volt oka, hogy Bernhard szemére vesse rossz hangulatát.

Élénk volt, szinte túlzottan is eleven, a szeme pedig diadalittasan ragyogott.Eva szíve ugyanakkor egyre nehezebb lett. Tudta, hogy elérkezett a döntés ideje: szerelme és lelkiismerete

között őrlődött. Megígérte Bernhardnak, hogy válaszol neki, és az ígéretét be kell tartania.De mit mondjon neki? Hazudjon a férfinak, és játssza meg előtte, hogy nem szereti? Azt

úgysem hinné el. Az lesz a leghelyesebb, ha nyíltan megmondja az igazat. Akkor be kelllátnia, hogy nem lehet az övé.

Így üldögéltek együtt négyesben. Bernhard mellett a törékeny, szőke Gabriele, aki le nemvette a fiúról csillogó szemét, Eva mellett Horst Wendenburg, akinek pedig úgy forrt a vére avágytól, hogy alig tudta türtőztetni magát. Ő is minden idegszálával a leány döntését sürgettevolna.

Wendenburg alig győzte kivárni, hogy Bernhard végre megkérje Gabi kezét. Mire vár mégez a fiú? Nem adta-e tudtára elég világosan, hogy szívesen látott kérő? Az érett férfi számáraEva állandó jelenléte lassanként gyötrelmessé vált, bár még e gyötrelem is édes volt, és

boldogító a lázas szenvedély. Napról napra nehezebben viselte, hogy szerelméről hallgatnia kell, amíg a lányát el nem

jegyzik. A fiatalság persze ráér, de ő úgy érezte, minden percért kár, hisz az idő drága ésvisszahozhatatlan. És Eva számára is az a legjobb, ha hamarosan nyilatkozik. Wendenburgelhatározta, haladéktalanul megragadja a legközelebbi alkalmat, hogy tiszta vizet öntsön a

pohárba.Arról tökéletesen meg volt győződve, hogy Eva boldog lesz, ha feleségül kéri. HiszenGabriele házassága után nem maradhatna a magányos férfi házában, még akkor sem, ha az anevelőapja. De hová mehetne?Igaz, hogy az anyja él még, mégpedig Berlinben, Horst Wendenburg viszont akkor semengedte volna el hozzá Evát, ha nem fogadta volna meg haldokló barátjának, hogy távol tartjatőle a lányát. Hallomásból tudta, hogy az asszony egy külvárosi kis társulatnál vanszerződésben. Valószínűleg nagyon keveset kereshet, nemrég ugyanis kolduló levelet kapotttőle. Wendenburg száz márkát küldött a színésznőnek, azzal a feltétellel, hogy soha nemerészeljen Evához közeledni.

Különös, hogy Eva éppen mostanában faggatta Horst „bácsit" az anyjáról. A férfi kérte,

hogy még gondolatban se foglalkozzon vele. Tartsa tiszteletben édesapja utolsó kívánságát, ésigyekezzen elfelejteni azt az asszonyt, aki tönkretette az életét.Amikor Bernhard elköszönt Evától, hosszabban, melegebben csókolta meg a kezét, mint

máskor, miközben azt súgta neki: – Tehát holnap!Eva is ezt rebegte halkan, újra meg újra, amikor nyugovóra tért: „Tehát holnap”. Az árva

leány kimondhatatlan boldogság és heves kétségbeesés k özött hánykódott.

Azt gondolta ki, hogy két nap múlva, ebédidőben fogja a parkba kéretni Bernhardot.Olyankor Horst bácsi a szobájában sziesztázik, és Gabrielének is szigorúan le kell pihennieebéd után. így észrevétlenül kiszökhet a házból egy órácskára. Akkor kell Bernhardnak megtudnia az igazságot.

Így lesz a legjobb.



VII.

Másnap este Bernhard ismét Wendenburgékhoz volt hivatalos. Gabriele mindjárt fel isszólította, hogy vacsora előtt játsszanak még egy teniszpartit. Bár Bernhard türelmetlenül várta,hogy Evát lássa, kénytelen volt a kisasszonyt követni a teniszpályára, a villa mögé,

Eközben Eva az ebédlőben állt. és virágokat rendezett el egy vázában. Horst halkan belépett, és mögé került.

– Minden rendben, szorgos kis házi tündérem? – kérdezte halkan, különös fojtott hangon, ésátfogta Eva derekát.

A lány majd' halálra rémült.

– De megijesztettél! Nem hallottalak belépni – mondta elmosolyodva, s fejét gyermekibizalommal a férfi vállára hajtotta.

Horst mozdulatlanul állt, és nem engedte el Evát.

– Asztalhoz ülhetünk, Horst bácsi – emlékeztette gyámleánya egy idő múltán.

– Nem sürgős, Eva. Leendő mátkapárunk úgyis még a teniszpályán van.

Evának elakadt a szívverése. Nevelőapja még soha nem mondta ki ilyen egyértelműen, hogy a

leendő vejének tekinti Bernhardot. – Akkor várunk még – nyögte ki lassan, keservesen.

A férfi behúzta magával a kis mellékszobába.

– Gyere, Eva, van még időnk . Ülj mellém! Szeretnék valamit megbeszélni veled, ami márrégóta kikívánkozik belőlem – mondta nyugalmat erőltetve magára.

Eva meglepődve nézett fel rá. – Mi az, Horst bácsi? Nevelőapja maga mellé ültette egy kerevetre. A nyitott kerti ajtón át behallatszott Gabriele és

Bernhard vidám hangja.

Wendenburg igyekezett a lehető legnyugodtabban előadni lánykérését, nehogymegrémítse vele Evát. Kezdetben ez sikerült is, ám egyre jobban magával ragadta a szenvedély.

– Eva, te már évek óta irányítod a háztartásomat, te gondoskodtál a kényelmemről,nyugalmamról, és te kényeztettél úgy, hogy mindennap boldogan jártam haza.

Eva mosolygott, és engedelmesen tűrte, hogy a „bácsi” átkarolja.

– Ami a kényeztetést illeti, Horst bácsi, én sokkal többet köszönhetek neked, mint te nekem.Ugyan, mi mással bizonyíthattam volna neked a hálámat.

– Ne beszélj háláról! Szeress, az nekem ezerszer többet ér.A lány nem sejtette, milyen szeretetről beszél az érett férfi. Sokkal jobban lefoglalták saját

gondolatai, semhogy észrevegye Wendenburg nyugtalanságát.

– De Horst bácsi, hiszen szeretlek én! Nagyon szeretlek, jobban, mint képzeled – felelte, ésgyermeki ragaszkodással nézett fel nevelőapjára. A férfit elöntötte a forróság. Nem bírta továbbfegyelmezni magát, és mohón a karjába kapta szerelmét.

– Eva, kedves Evám, hiszen tudtam, hogy szeretsz, másképpen, mint ahogy egy jó nagybácsit.Én pedig ugyanúgy szeretlek, nagyon szeretlek. Küzdöttem az érzéseim ellen, és azt hittem, nemközeledhetek feléd. Annyival fiatalabb vagy nálam. De hidd el, az én szerelmem forróbb és erősebb,mint némely fiatal úrfié. Drága Evám, ha a feleségem leszel, isteníteni foglak! A szemedből olvasomki minden óhajodat. Az ifjúság boldogságát hozod vissza nekem!

Eva szinte megdermedt a férfi szavaitól. Erőtlenül, bénultan feküdt Horst karjában, és tűrterázúduló szenvedélye viharát. Túl hirtelen, túl készületlenül érte ez a vallomás. Belekábult,megsemmisült tőle, halálra rémült. Fel sem fogta, mit hallott. Mintha vörös köd ereszkedett volna aszemére, az ájulás környékezte, és nem bírt megmozdulni. Kiáltani akart, de nem jött ki hang atorkán.

Egyikük sem vette észre, hogy az utolsó szavaknál Gabriele és Bernhard belépett aszobába, és tanúi lehettek, ahogy Eva látszólag odaadóan piheg Wendenburg keblén, és csukottszemmel tűri csókjait.

Gerold iszonyodva nézte a jelenetet.



– Evám… kedvesem, jegyesem… hamarosan a feleségem leszel! – hallották Wendenburgszavait. Eva úgy omlott el az idősödő férfi karjában, mint aki azt is elfelejtette, hogy BernhardGerold a világon van.

A nők iránti tisztelet és hit tört össze ebben a pillanatban a fiatalemberben. Forró bosszúvágy járta át a lelkét. Ugyanolyan fájdalmat akart okozni Evának, mint amilyet neki kellett tőleelszenvednie. Legszívesebben elrántotta volna Wendenburg mellől, hogy az arcába kiáltsa:

„Hazudsz! Nem őt szereted, eladod magad!”Érzelmei viharában a szorosan mellette álló Gabira pillantott, aki rémülten kapaszkodott a

karjába. Megborzadt az érintésétől, és lenézett a lányra. Gabriele úgy meredt a különös párra, mintaki nem hisz a szemének.

– Papa! – kiáltotta döbbenten.

Wendenburg felugrott, és zavarodottan bámult a fiatalokra, miközben Eva visszahanyatlott akerevetre, és üres tekintettel meredt maga elé.

Elsőnek Wendenburg szedte össze magát. Kicsit zavartan elmosolyodott. – Bernharddal tanúja lettél eljegyzésünknek. Eva a menyasszonyom, és hozzám jön feleségül.

Ekkor Eva végre megmozdult. Tántorogva feltápászkodott. Addigra azonban Bernhardmár fájdalmában és dühében szinte eszét vesztve, szorosan magához ölelte Gabrielét, éselszánt arccal Wendenburg elé állt.

– Akkor megragadom a kedvező pillanatot, tanácsos úr, hogy megkérjem a leányakezét – mondta határozottan, Eva tekintetét kerülve.

Gabriele örömében felsikoltott, s Bernhard keblére borult. Eva fájdalmas pillantást vetettrájuk, majd hirtelen megtántorodva, támasz után kapott. Horst ijedten karolta át.

– Mi bajod, Eva?A leány kínkeservesen egyenesedett fel újra. Fájdalmas mosolyra húzta a száját.

– Minden rendben, semmi baj – mondta fakó hangon, és felsóhajtva visszarogyott akerevetre.

Wendenburg aggódva nézett rá. – Megijesztettelek, drágám?Eva nagy keservesen szedte össze magát.

– A fejem… nagyon megfájdult a fejem… szeretnék felmenni a szobámba! – kérte. – Menj, drágám, és pihend ki magad! Bánt a lelkiismeret miattad. – Így kellett történnie – mondta Eva, sejtelmes pillantást vetve Gabrielére és Bernhardra.

A lány valósággal kimenekült a nappaliból. Bezárkózott a szobájába, majd összeroskadt.

Wendenburg a jegyespárhoz fordult, miközben igyekezett úrrá lenni zavarán. BiztosítottaGeroldot, hogy örömmel fogadja vejéül, hisz régóta tudta, hogy ő és Gabriele előbb-utóbb egy párlesz.

Bernhard érezte, hogy mondania, tennie kéne valamit.Jegyese gyengéden simult a karjába. Boldogságában Gabi nyomban megfeledkezett róla,

mennyire megdöbbentette apja váratlan eljegyzése.

A fiatalember önkéntelenül átkarolta a leányt, és „kedves Gabimnak" nevezte, ám gondolataiEvánál jártak. Mit művelt? Szerelem nélkül egy másik nőnek kötelezte el magát, miközben aszíve egyre forróbban és vadabbul vágyakozott Eva után.

Mától kezdve örök hazugság lesz az élete, pedig mindennél többre becsülte az őszinteségetés az egyenességet. Szerelmet kell majd tettetnie, pedig nem érez többet barátságnál. Éshogyan közeledjen Evához a jövőben? Nem hitte már, hogy csupán hideg számítás vezetteszegénykét, csak hirtelen felindulásában tulajdonította ennek a történteket. Elvesztette a józanítélőképességét, és jóvátehetetlen hibát követett el.

Ekkor azonban a bájos kis fehér teniszruhás lányra nézett. Gabriele annyira törékeny,kedves kis jószág, és olyan aggódva csügg rajta a tekintetével! Valósággal könyörög aszerelméért. A férfit részvét fogta el. Átölelte menyasszonyát, és szájon csókolta.

Wendenburg mosolyogva távozott a szobából, hogy kettesben hagyja a fiatalokat. Tudta, rá

itt nincs már szükség.Bernhard Gabriele égő arcába nézett.



– Régóta tudtam, hogy szeretsz – szólt Gabi bensőségesen, halkan –, és már alig bírtamkivárni, hogy végre nyilatkozz. Ha nincs mellettem Eva, akinek kiöntöttem a szívemet, bele is

pusztultam volna, hogy eddig kellett várnom rád, te gonosz, te édes Bernhard.Sokáig ültek szótlanul egymást átkarolva. Aztán Gabrielének hirtelen eszébe jutott a másik

mátkapár.

– Mit szólsz hozzá, hogy Eva a papa menyasszonya lett?A férfi végigsimította a homlokát. – Mit szóljak hozzá? – Nem találod különösnek? Hiszen a papa jóval idősebb nála. – Még ma is daliás férfi. – Mégsem hiszem, hogy Eva úgy szereti a papát, ahogy én téged. Márpedig el sem tudok

képzelni házasságot ilyen szerelem nélkül. Tudod, Eva nekem mindig az eszményképem volt.Olyan önzetlennek tartottam, olyan nemesnek, erősnek és jónak. Erre most…

– Erre most? – Most kételkednem kell benne. Kénytelen vagyok azt hinni, hogy számításból megy a

papához.

– Képesnek tartod erre? – Tulajdonképpen nem. De mi másért akarna a felesége lenni? – Talán hálából.Gabriele meglepetten nézett fel. – Az meglehet. Igazad van. De akkor is… Eva ettől az eljegyzéstől egyszerre idegen lett a

számomra. Olyan jó, hogy mi ketten végre egymásra találtunk! Most már nincs rá szükségem,hogy a vállán sírjam el, mennyire vágyom a szerelmedre.

– Ezt tetted? – Mindennap! Eva pontosan tudja, milyen határtalanul szeretlek.A férfi töprengve szegezte a földre a tekintetét.

– Úgy-úgy, tehát Eva tudta ezt. És mit szólt hozzá? – Néha vigasztalt, néha megrémített a józanságra intő szavaival. De ha látta, mennyire

felizgatnak a szavai, mindig kedvesen megnyugtatott. El sem tudod képzelni, milyen kedvestud Eva lenni. Éppen ezért még jobban fáj, hogy többé nem értjük úgy meg egymást, minteddig. Legalábbis én nem értem meg őt.

– Talán ennek is újra eljön az ideje, Gabi. Eva biztosan nem tesz semmit alantasszámításból.

– Nem, azt már én sem hiszem. De szörnyű lehet pusztán hálából feleségül mennivalakihez. A papának nem szabadna ezt az áldozatot elfogadni.

– Talán nem is tud róla. Talán Eva tényleg szereti édesapádat.Gabriele megrázta a fejét.

– Ezt nem hiszem. Hiszen az apja lehetne, és biztosan csak apjaként szereti. Nem isakarok erre gondolni, beszéljünk másról! Mondd ki, hogy szeretsz! Azt hiszem eddig mégegyszer sem mondtad.Bernhardnak kivörösödött a homloka. Most kezdődik a hazug élet, és nem tehet ellenesemmit.

– Hogyne szeretnélek, Gabi. – Csak ennyi? – kérdezte a leány, és gyöngéden hozzásimult. – Nézd, én magamtól sokkal

többet mondok neked ennél. Elmondom, milyen kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy afeleséged lehetek végre. Leírhatatlanul, végtelenül szeretlek, és büszke vagyok rád, el semtudod képzelni, mennyire büszke.

A lány szavaiból határtalan odaadás áradt. Bernhardot lefegyverezte Gabriele rajongó

szerelme, magához ölelte és megcsókolta menyasszonyát.



Ebben a pillanatban azonban lelki szemei előtt ismét felmerült Eva képe, mire mérhetetlenülelkeseredett.

A házigazda ekkor tért vissza a nappaliba. – Ideje, hogy asztalhoz üljünk. Gabi, légy szíves, nézz utána, hogy Eva jobban van-e, és le

tud-e jönni a vacsorához.

Gabriele felállt, gyorsan még egyszer megcsókolta Bernhardot, és kiment.A férfiak kettesben maradtak. – Soká várattál bennünket a megváltó vallomásoddal, Bernhard Látod, én fiatalos türe lmetlenségemben

megelőztelek – mondta mosolyogva. – Pedig mégis várnom kellett volna a lánykéréssel, rosszulválasztottam meg az időpontot. Vagy mégsem? Megérted, hogy az embernek ebben a helyzetbenkényelmetlen, ha ilyen nagy lánya van. Ki is akartam várni, míg Gabriele a feleséged lesz. De túlsokáig tartott, amíg nyilatkoztál… én meg nem tudtam tovább parancsolni a szívemnek.

Horst lelkesen beszélt jövőbeli terveiről és Bernhardék mielőbbi esküvőjéről.Gabriele hamarosan visszajött.

– Eva elnézéseteket kéri. Annyira fáj a feje, hogy lefeküdt– Biztosan az izgalom ártott meg neki. Remélhetőleg nem lesz semmi komoly baja – fűzte hozzá

gondterhelten az édesapja.

Az este nagyon csendesen telt. Avatatlan tekintet észre sem vette volna, hogy eljegyzéstülnek, ha a fiatalok olykor nem simulnak össze gyengéden. Gabriele boldogsága határtalanvolt. Talán ő volt az egyetlen, aki ünnepélyesen és izgatottan élte át a nap jelentőségét.Wendenburgnak azonban kedvét szegte Eva rosszulléte, bár ezt igyekezett palástolni.Bernhard pedig egyre csak a magányos lányra gondolt, aki egész este odafenn a szobájábanvívta meg fájdalmas harcát saját szíve ellen. Még soha ennyire nem vágyódott utána, mint amikorGabriele vőlegényeként ott ült, semmitmondó szavak mögé rejtve szíve ürességét.

Eva iszonyúan kínlódva virrasztotta át az éjszakát. Már tudta, hogy Bernhardot véglegelvesztette. De nemcsak ez töltötte el határtalan kétségbeeséssel. Bármilyen fájdalmasan érintetteis ez a tudat, még kínosabb és ijesztőbb volt a „bácsi” szenvedélyes vallomása. Undorodott annak

emlékétől, hogy nevelőapja a karjába kapta, és összecsókolta. Eva mindig szeretettel és tisztelettelnézett fel Wendenburgra. Jól ismerte szívjóságát és nemes lelkűségét. Azt is tudta, mennyi hálávaltartozik neki. De a felismerés, hogy a feleségéül kívánja, heves ellenérzéssel és kétségbeesésseltöltötte el.

Képes volt Bernhardról lemondani, hogy Gabriele boldog legyen. Ha ők kerülnek össze, öröklelkiismeret-furdalás kínozta volna, hogy Gabriele miatta boldogtalan. Ezért beletörődik majd aházasságukba, bármennyire fáj is még. De ennél többet ne kívánjon tőle senki! Wendenburgfelesége nem lehet, nem képes rá, soha. De akkor milyen minőségben élne tovább ebben aházban? Nem maradhat itt, amint tud, el kell mennie innen. De hová menjen? Ekkor jutott eszébeaz anyja.

Végül is ő az egyetlen hozzátartozója. Mi lenne, ha felkeresné és megkérné, fogadja be, amígvalahol el tud helyezkedni?

Persze, az anyja szegény, de Evának volt néhány megtakarított márkája. Wendenburgtól

kapott különféle alkalmakra pénzt, hogy kisebb vágyait teljesítse. Soha nem használta fel. Most jól jött neki nem kellett üres kézzel beállítani az anyjához. De hol az anyja? Berlin hatalmas nagyvaros. Mindenképpen meg kellett tudnia valami ürüggyel az anyja címét.

Gabriele és az édesapja már a reggelinél ült, amikor Eva belépett. Horst Wendenburg felugrott.és elébe sietett. Megfogta a kezét, és aggódva nézett az arcába. Neki is rossz éjszakája volt, éslelkiismeret-furdalás gyötörte az előző napi viharos lánykérés miatt, ami láthatólag megviselteEvát.

Elhatározta, addig nem sürgeti a választ, amíg Eva magától szóba nem hozza.

Kezét az ajkához vonta, és kérőn nézett a lányra – Hogy érzed magad, Eva?



– Köszönöm, a fejgörcsöm elmúlt. – Én okoztam, bocsáss meg! Nem, ne is tiltakozz! Tudom, hogy megijesztettelek. De nyugodj

meg, időt hagyok, hogy hozzászokj a gondolathoz, hogy a feleségem leszel.

Eva ellenállás nélkül tűrte, hogy a férfi a kezet fogja, és lesütötte a szemét. Szégyenkezett,amiért hazudnia kellett, de nem érezte magát elég erősnek egy újabb csatára. Nyugalomra voltszüksége, hogy előkészítse szökését a szeretett otthonból.

Horst udvariasan a reggelizőasztalhoz vezette, ahol leánya láthatóan feszengve fogadta őket.Eva kényszeredett mosollyal fordult Gabrieléhez, és a kezét nyújtotta.

– Még nem is tudtam az el jegyzésedhez gratulálni. Sok boldogságot kívánok!

Gabriele zavartan nézett fel rá. Úgy érezte, nyíltan ki kéne mondania, ami a szívét nyomja.Ólomsúllyal nehezedett rá a gondolat, hogy tulajdonképpen viszonoznia kellene Eva gratulációját,erre viszont képtelen volt.

– Köszönöm – mondta csak halkan.

A kisasszonyok igyekeztek élénken beszélgetni, mintha semmi sem történt volna, hogy akínos helyzeten valahogy túlessenek. Nyomasztó hangulatban költötték el a reggelit.

Wendenburg korábban indult el Hattenfeldébe, mint máskor. Gabriele üdvözletét küldteBernhardnak, és kérte apját, hogy már ebédre hozza magával, amit ő meg is ígért.

Miközben Eva ellátta – nyugodtan, mint mindig – háziasszonyi teendőit, Gabriele kiült a meleg

napfényre, és ábrándozott. Eva az előző nap történtek után szorongott az első találkozástólBernharddal. Szerette volna elkerülni, de tudta, amíg a házban van, ez lehetetlen. Tartott afiatalember kutató, szemrehányó tekintetétől. Vajon érezteti-e majd vele a megvetését? Eva aszívére szorította a kezét, és lehunyta a szemét.

Nyugalom! Csak senki ne lássa, mi megy végbe benne. Amikor a házimunkával végzett,kiment Gabrieléhez. Szótlanul nekitámaszkodott a terasz korlátjának, és kinézett a kertbe.

Gabriele nem mozdult, meg sem szólalt. Máskor bezzeg nem hallgattak, ha együtt voltak,

Eva ekkor döbbent rá, mi mehet végre Gabriele lelkében: minden bizonnyal a leendőmostoháját látja benne. Mit gondol vajon róla? Tulajdonképpen nagyon jól tudta mit érezhet Gabi.Nem lehet róla túl jó véleménnyel. Lassan fogadott húga felé fordult.

Tekintetében azonban volt valami, amitől Gabriele szíve elszorult. Hirtelen megértette, mennyitkínlódhatott barátnője. Felugrott, és átölelte Evát.

– Eva, drága Eva, bocsáss meg, csúnyán viselkedtem! Ne haragudj! Nézd, olyan hirtelen jött minden. Nem bírom felfogni, hogy te papa menyasszonya vagy. De…

Eva gyengéden befogta a száját. – Hallgass, kicsi Gabi! – szólalt meg gyengéden, és mélyen a szemébe nézett. – Semmi nem

árnyékolhatja be friss boldogságodat. Nagyon is éltelek. De bízz bennem, hidd el, nem leszekérdemtelen a szeretetedre!

Amikor délben Bernhard megjött a gyárból, előbb csak Gabival találkozott. Menyasszonyaboldogan kacagva ugrott a nyakába. Eva jobbnak látta, ha nincs jelen ennél a bensőséges

jelenetnél, így csak később jött be.

Az asztalnál sem nézett Bernhardra. Csak egy futó pillanatra találkozott a tekintetük. A

fiatalemberé fájdalmasan vádló volt, a lányé azonban olyan üres és merev, mint akinek meghalt alelke.

Éppen ez rázta meg mélyen Bernhardot. Fájdalom és kétségbeesés tusakodott benne,miközben Gabriele mellett ült, és elhalmozta figyelmességgel, ahogy azt egy menyasszony avőlegényétől elvárhatta.

Gabriele és Bernhard eljegyzésére estélyt akartak adni a villában. A meghívókat azeljegyzési értesítésekkel együtt postázták. Evának ez sok munkát adott, és örömmel vetette belemagát. Mennél több elfoglaltságra vágyott, hogy visszanyerje a lelki egyensúlyát. Látszólagközömbösen beszélte meg a tennivalókat Wendenburggal és Gabival.

Csak Bernhard hallgatott. Titkon azonban szüntelenül Eva édes, sápadt arcát fürkészte. Nem

tévesztette meg a lány látszólagos nyugalma. Imádott szerelme arca jelentősen megváltozott azeltelt napokban, a fájdalom még komolyabbá, még érettebbé tette.



Az ifjú szenvedett, de volt benne valami ádáz elszántság is. Látta, hogy a ány mindenáronfel akarja venni sorsa ellen a küzdelmet. És akkor pont ő mutatkozzon gyengének?

Kihúzta tehát magát, és lerázta magáról a bénító kétségbeesést. Ugyanakkor titkos vágyöntötte el a lelkét: még egyszer négyszemközt beszélnie kell Evával. Tőle akarta a teljesigazságot hallani. Mondja a szemébe, miért tette ezt vele! Bizonyosságra vágyott, hogy

elfogadhassa azt, ami elkerülhetetlen.

Ebéd után a jegyespár kisétált a parkba. Eva utánuk nézett, aztán visszafordult, és odamenta kandallónál üldögélő Wendenburghoz.

– Megadnád az anyám címét? – kérdezte a lehető legnyugodtabban.

A férfi meglepődve nézett fel rá. – Mit akarsz tőle, Eva?Bár a torkában dobogott a szíve, Eva megőrizte nyugalmát.

– Magam akarom megírni neki, hogy… milyen változás következett be az életemben.

Horst megfogta Eva kezét, és megcsókolta.

– Nem akarod ezt inkább rám bízni? Nem nézem jó szemmel, ha kapcsolatba kerülsz vele. – Mégiscsak az anyám – mondta halkan a leány.

– Emlékeztetnem kell rá, hogy szívtelenül nyomorban hagyott benneteket az édesapáddal?

Eva fájdalmasan mosolygott. – Nem kell, hogy emlékeztess rá, nem felejtettem el. De én sem viselkedtem soha úgy

vele, ahogy gyermekétől elvárhatta volna, meg sem próbáltam közeledni hozzá.

– Nem is volt rá méltó. – Meglehet, de kérlek, add meg a címét! Tudom, hogy megvan neked.

A férfi egy pillanatig habozott, majd egy lapot tépett ki a noteszéből, és felírta rá.

– Tessék. Nem akarom visszautasítani az első kérést, amelyet menyasszonyomkéntintéztél hozzám. De fogadd meg jóindulatú tanácsomat, és ne lépj kapcsolatba ezzel a nővel! Amint

megtudja, hogy egy tehetős ember menyasszonya vagy, ki akarja majd használni a helyzetet, hogypénzt könyörögjön ki tőled. Most sem mondtam volna semmit róla, ahogy eddig sem, de kénytelenvagyok óvni tőle. Hidd el, nem érdemli meg, hogy megemlékezz róla.

Eva lassan elvette a cédulát a címmel, boldogan, hogy elélte a célját. – Talán csak boldogtalan, nem rossz. Korábban kellett volna már törődnöm vele. Talán

szűkölk ödött, amíg nekem itt mindenem megvolt.

Horst elmosolyodott, és gyengéden megsimogatta Eva haját.

– Ne aggódj, édes szívecském! Nem tévesztettem szemem elől anyádat. Mindig voltvalami állása, és az csak a javára szolgált, ha takarékoskodnia kellett. Mostanra persze márhanyatlóban van a szerencsecsillaga, és el is határoztam, gondoskodom róla. Ha az igényeitalárendeli a józan ész követelményeinek, gondtalanul élhet. De érd be ennyivel! Bízzál rámmindent! Hidd el, nem akarom, hogy igazságtalanságot kövess el! Ezek után írsz neki, vagy sem?

Eva összeszorította a száját, és elnézett Horst feje fölött. – Nem, írni nem fogok neki – mondta halkan.

A férfi nem bolygatta tovább a kérdést. Evának azonban nehéz lett a szíve. Az, amit azanyjáról hallott, nem bátorította arra, hogy felkeresse, de más kiutat nem látott.

Horst kiült vele a teraszra. A szeme sarkából figyelte a magába süppedt, merengő leányt,nem sejtve, hogy éppen szökési tervét fontolgatja. A napfény szépséges, mélabús arcába hullott.Szemének meleg fénye kialudt.

A férfi szíve összeszorult. Ilyen az a mátka, aki boldog bizalommal várja napsugaras jövőjét párja oldalán? Felidézte azt az órát, amikor a szenvedélytől elvakulva megvallottaszerelmét. Eva nem utasította ugyan vissza, de csak tűrte csókjait, nem viszonozta.

Kezét a szemére szorította. Iszonyú félelem k erítette hatalmába.

Lehet, hogy a leány nem is szereti? Elképzelhető, hogy csak hálából menne hozzá, mert

látja, hogy ő milyen szerelmes belé? Lehet, hogy Eva retteg a jövőtől mellette? Nem, ez



lehetetlen. Bármennyire is szereti Evát, nem engedheti, hogy a lány feláldozza magár érte. Aszenvedély nem alacsonyíthatja le annyira, hogy ezt elfogadja.

Megint félve, kutatva nézett rá. Egyszerre szörnyen öregnek érezte magát. Nemigazságtalanság tőle, ha ezt a fiatal lányt saját előre vénségéhez láncolja? Nem, ezt akkor semteheti meg, ha Eva úgy akarná.

Két nappal később Eva lassú léptekkel járta végig a parkot még egyszer, utoljára. Titkonmindent előkészített már a szökésre. Kézitáskába csomagolta a legszükségesebb ruha-ésfehérneműt. Gabriele eljegyzését a közeli napokban tervezték megtartani. Senkinek sem tűntfel tehát, amikor Eva bejelentette, hogy bemegy a szomszéd városba bevásárolni azünnepségre. Mindent pontosan eltervezett már. A szükséges beszerzéseket elintézi, éshazaküldeti Hattenfeldébe, hogy teljesítse a kötelességét. Ő azonban nem megy visz-sza,hanem a déli gyorsvonattal Berlinbe utazik, hogy még világosban érjen oda, és azonnalfelkereshesse az édesanyját.

Szomorú szemmel járta végig kedves helyeit, melyeket gyerekkora óta olyannyira

szeretett. Végül megállt, s egy fának támaszkodott. Innen rálátott a házra. A fehér falak itt-ottáttünedeztek a már őszies színpompába öltözött lombokon.Odabenn ül együtt apa és leánya, és Bernhardra várnak. Talán azóta már meg is érkezett.

Eva keservesen felsóhajtott. Ám a következő pillanatban ijedten rezzent össze, mert hirtelenfelbukkant előtte Bernhard Gerold.

Perceken keresztül szótlanul néztek farkasszemet.Eva megremegett, egy fatörzshöz kellett támaszkodnia. Bernhard megindult felé. A lány mintegy

védekezően felemelte a kezét.A férfi azonnal megtorpant, és kissé keserűen elmosolyodott.

– Nem kell visszautasítania, magamtól is tiszteletben tartom azokat a korlátokat, melyek az apósommenyasszonyától elválasztanak - szólt maró gúnnyal.

Eva a férfi szavai hallatán ismét megremegett, mintha fizikai fájdalom érte volna. A vér

kiszökött az arcából. Csak kerekre tágult, komoly szemét nem vette le Bernhardról, minthaígy akarná örök időkre emlékezetébe vésni a vonásait.

– Miért tetted ezt velem? - kérdezte rekedten Bernhard. Eva egy pillanatra lehunyta aszemét, hogy ne lássa a férfi meggyötört, égő tekintetét. Később újra felnyitotta, és egyenesenGerold szemébe nézett. De nem válaszolt. Keze lehanyatlott.

– Bocsásson meg, fájdalmamban azt sem tudom, mit teszek. Azt reméltem, elnyerhetem aszerelmét. A tekintete ezt sugallta, és én hittem szavak nélküli üzenetének. Arculcsapáskéntért, amikor Wendenburg menyasszonyaként a karjaiban találtam. Az a pillanat olyan útraterelte az életemet, amelyre különben szabad akaratomból sohasem léptem volna. Jól tudja,hogy a boldogságomnak ezzel vége. Egy percig azt hittem, hogy hideg számításból eladtamagát Wendenburgnak, és ez a szerencsétlen perc döntötte el az életemet. Amikor magamhoz

tértem, már késő volt. Eva, miért tette ezt velem? Már tudom, hogy nem hideg fejjel ésszámításból, de kérem, könyörgök, árulja el az okát.

A férfi szavaiból olyan mély fájdalom áradt, hogy Eva majdnem felkiáltott tehetetlenkínjában.

– Hallgasson el, kérem, ne folytassa! – Nem hallgatok, és senkire sem leszek tekintettel. Legalább tisztán akarom látni, miért

omlott össze a boldogságom. Engedte, hogy azt higgyem, viszontszeret, most tehátszámadással tartozik. Istenemre, addig el nem engedem innen, amíg meg nem mondja, miérttette. Történjen bármi, nem engedem.

A lány reszketve felegyenesedett, és különös tekintetet vetett a férfira. Bernhard elszántszavai mégis boldoggá tették, hiszen azt mutatták, mennyire szereti.

Nem hátrálhatott azonban meg, ha már úgy döntött, hogy feláldozza magát. Nyugalmatkényszerített magára.



– Miért? Mert így kellett történnie. Mi csak mások boldogtalansága árán lehettünk volna boldogok.

Bernhard felnyögött. – Gabriele kedvéért, igaz? Mert azt mondta magának, hogy belehal, ha nem lehet az

enyém. Azért áldozott fel kettőnket, hogy lerója háláját Wendenburgék iránt. Azért, hogy

Gabinak látszatboldogságot teremtsen. Igaz? – Igen, így van - felelte Eva halkan, de határozottan. Bernhard erre nyugodtabban folytatta: – Nem kérdem, joga volt-e két embert boldogtalanná tenni egy harmadik kedvéért. Csak még egy kérdésemre

feleljen: nem lett volna elég, ha kikosaraz? Ráadásul azonnal a kezét kellett nyújtania egy férfinak, akit nemszeret? Eva, tisztában van vele egyáltalán, milyen gyötrelmet vállalt? Egy férfi köthet házasságot szerelemnélkül, a lelke nem sérül tőle, de egy nő nem. Miért jegyezte el magát Wendenburggal, Eva? Csak ezt az egyetmondja még meg! Ha ezt tudom, mindenben alkalmazkodom a döntéséhez, kiveszem a részem azáldozatvállalásából. Gabrielét a feleségemként tisztelem és becsülöm majd, hogy ne is sejtse, a szívem másé. Desegítsen, hogy megnyugodjak, hogy képét tisztán őrizhessem meg a szívemben, hogy ne kételkedjek önben!Érzem, hogy képes megnyugtatni, ha nyíltan, őszintén beszél velem. Miért jegyezte el magát Wendenburggal?

Eva fellélegezve simította hátra a haját, majd határozottan így szólt: – Holnap választ kap a kérdésére, a legvilágosabb, legmegnyugtatóbb választ, amit csak

kívánhat. De cserébe ígérje meg, hogy igyekszik a lehető legjobban kiaknázni saját javára asorsa ilyetén fordulatát. Mi ketten együtt nem lehettünk boldogok, örökké beárnyékolta volnaéletünket a más boldogtalansága. A legnagyobb boldogság nem adatott meg nekünk, le kellróla mondanunk. Gabriele kimondhatatlanul szereti önt, kedves és jó teremtés. Hű feleségelesz. Gondolja csak meg, milyen lehetőséget biztosít önnek ez a házasság! Sok ember sorsafügg majd öntől, és sok embernek adhat kenyeret és megélhetést. Az élet sok szépet és jótnyújthat önnek. ígérje meg, hogy leküzdi a fájdalmat, amelyet én okoztam!

Bernhard megragadta a kezét. – Ne aggódjon miattam, Eva! Bárcsak én lehetnék ugyanilyen nyugodt a jövője felől! Házassága

elviselhetetlen bilincs lesz, higgye el. Nekem pedig végig kell majd néznem, hogyan pusztul bele. Ezt fogom alegnehezebben elviselni.

Eva hosszú, jelentőségteljes pillantást vetett a férfira. Bernhard csak másnap értette meg,mit jelentett ez a különös tekintet. – Menjen most be a házba! Gabriele és Horst bácsi már várják! Ne kérdezzen többet,

úgysem felelek. Menjen, Bernhard, Isten vele, mi soha többet nem fogunk négyszemközt beszélni. Isten áldja, sok szerencsét! Úgy fogok imádkozni a boldogulásáért, mint a magamlelki üdvéért!

– Eva, igazán nem lehetünk együtt boldogok? Csak egy szót szóljon, és dacolok az egészvilággal!

A leány fájdalmasan megrázta a fejét, és intett a férfinak, hogy menjen. Fogytán volt azereje. Hátat fordított, és elindult a park belseje felé. Bernhard meredten bámult utána, de nemmozdult. Eva még egyszer visszanézett rá. A lenyugvó nap szikrázó fénybe burkolta alakját,

haja aranykoronaként ragyogott fel.Végül kilépett a látóköréből. Bernhard vágyálmaiban később gyakran tűnt fel ilyen varázslatos fényalakban,ahogy akkor, utoljára látta.

Wendenburg másnap a szokottnál korábban jött haza az üzemből. Valami titkosnyugtalanság űzte haza.

A parkban Gabriele jött elé. – Eva nincs itt? – kérdezte azonnal.

– Nem, papa, mindjárt reggeli után a városba utazott bevásárolni. A kocsi már kétszer hiába ment érte az állomásra. Biztosan elhúzódott a beszerző körút.

Wendenburg az órájára nézett. – Akkor magam megyek elé a következő vonathoz. Ezzel meg kell érkeznie.



Elindultak a ház felé. Az autó éppen akkor állt ki a garázsból. Wendenburg közölte a sofőrrel,hogy ő is kimegy a pályaudvarra, majd bement a házba készülődni. Ahogy belépett, a szobalánylevelet adott át neki. Egy küldönc hozta.

Azonnal megismerte Eva írását. Rossz érzés kerítette hatalmába. Gabival kiüzent, hogy asofőr induljon el nélküle, mert még valamit el kell intéznie. Ezután bement a szobájába.Érezte, hogy ebben a levélben nagyon rossz hír van, és egyedül akart lenni, amikor elolvassa.

Íróasztalánál a székébe hanyatlott. Tétova kézzel bontotta fel a borítékot, és olvasni kezdte alevelet:

„Kedves, tisztelt Horst bácsi! Engedd, hogy újra így nevezzelek, engedd, hogy mint mindig, úgy forduljak nehéz

szívemmel hozzád, mint szereteti, jóságos apámhoz! Nagy fájdalmat kell neked okoznom,és ez annyira fáj, de nem tehetek mást. Hidd el nekem!

Nem lehetek a feleséged, kedves Horst bácsi, mindig csak gyermeki szeretetet éstiszteletet tudok érezni irántad. Túlságosan nagyra becsüllek ahhoz, hogy hazugsággal aszívemben a feleséged lehessek. Ne haragudj rám, annyira szomorú vagyok, hogy ezt meg kell mondanom.

Nem térek, többé vissza a házadba, ahol annyi boldog órát éltem át. Köszönet neked minden egyes boldog óráért! Még ma az anyámhoz utazom, és megkérem, fogadjon be,amíg állást találok. Szerencsére egészséges vagyok, és dolgozni akarok, hogy megkeressem a kenyeremet.

Te nagy jóságodban talán visszahívnál, és azt mondanád: „Gyere haza, ne legyél afeleségem, hanem újra a szeretett gyermekem.” Tudom, Horst bácsi, megtennéd. Éséppen mert tudom, és nem akarok veled feleslegesen vitatkozni, meg kell kérjelek, hogy ne tedd! Meggyónom neked, miért nem, de kérlek, zárt szívedbe vallomásomat! Csakisneked szánom bizonyítékul, hogy nem térhetek, vissza.

Szeretem Bernhard Geroldot, Gabriele vőlegényét, régóta szeretem, és nem lehetek tanúja házasságuknak.

Most már megértesz, kedves Horst bácsi, tudod. miért nem lehetek a feleséged: Csak

a lelkem nagy szorultságában árultam el neked a titkomat. Te a kebledbe zárod, ésmindenekelőtt Gabinak nem árulod el, nehogy beárnyékolja a boldogságát. Amikor megkérted a kezem, a rémülettől teljesen megzavarodtam, mert sohasem vettem

észre, hogy más szemmel nézel rám, mint gyermekedre. És ekkor jött Gerold, és megkértet őled a lányod kezét. Ekkor majd eszemet vesztettem a fájdalomtól, és csak arravágytam, hogy egyedül maradjak szenvedésemmel. Így történt, hogy meghagytalak tévedésedben. Mindjárt tudtam, hogy ezek után el kell hagynom a házad. Hallgattam,amíg ott voltam, mert képtelen lettem volna ezt szemtől szemben bevallani neked.

Most, hogy mindent tudsz, ugye belátod, hogy nem térhetek vissza? Engedd, hogy még egyszer szívem egész melegével bocsánatodat kérjem, és írj néhány megbocsátó szót!Gabriele számára az íróasztalom bal fiókjában hagytam egy levelet. Olvasd el, mielőtt odaadod, hogy tudd, mivel indokolom meg szökésemet! A cselédeknek azt mondhatod,

hogy az állomáson kaptam egy táviratot az anyámtól, beteg és látni kíván. A holmimat ugye utánam küldöd? Még egyszer: bocsáss meg, és ne haragudj,

örökké hálás Evádra.”

Horst Wendenburg soká ült a levélre hajolva. Nehezen szedte a levegőt, a levele t tartókeze remegett. Ebben az órában örökre eltemette magában a vágyat, hogy még egyszervisszahódítsa fiatalságát. Nem is próbált küzdeni a ránehezedő fájdalom ellen. Talán így lesz alegjobb. Egyszerre gyászolta önmagát, és sajgott a szíve Eváért. Ó, szegény gyermek, mennyitszenvedhetett!

Igaza van, ide nem hozhatja vissza. Ám még kevésbé hagyhatja annál az asszonynál, akinem méltó rá, hogy az anyjának nevezze magát. Nála olyan veszélyek leselkednek rá,

amelyeket Eva tisztaságában fel sem ismer.



Mielőbb gondoskodni akart róla, hogy Eva más környezetbe kerüljön, de hirtelen nem jutott eszébe semmilyen elfogadható megoldás. Először meg kell nyugodnia, és túl kell tenniemagát az őt ért csapáson. Pillanatnyilag egyet tehet csak, pénzt kell küldenie a leánynak,ugyanis nem lehet sok pénz nála.

Tapasztalatlanságában nekiszalad az ismeretlen nagyvilágnak, hogy bátran felvegye a harcotaz élettel. Hamar fel fogja ismerni azonban, hogy ehhez nincs elég ereje, hacsak ő a távolból nem

tartja fölé óvó kezét!Az idősödő férfi végül lassan, nehézkesen felállt, és átment Eva szobájába, hogy elhozza

Gabriele levelét. Közölnie kellett vele Eva szökését. Bernhardnak is meg kell tudnia, ha eljön.Sejtette-e, hogy Eva szereti őt? Aligha, a szerelmesek vakok mások érzései iránt, ezt saját magántapasztalta.

A jelzett helyen megtalálta a levelet, és átolvasta:

„Kedves kis Gabi! Apádtól nyilván értesültél, hogy a házatokat őreikre elhagytam. Hiszen alig bírtad,

felfogni, hogy apád feleségül akart venni. Lásd, én sem bírtam, és úgy megijedtem, hogy az első pillanatban tiltakozni sem tudtam. És akkor Gerolddal együtt betoppantatok, ésnem akartam a jelenlétetekben az én kedves Horst bácsimat megszégyeníteni. De rögtön

tudtam, hogy el kell mennem tőletek. Most még kedvesebben, gyengédebben kellbánnod apáddal, ugye tudod? És meg kell kérned, hogy bocsássa meg ahálátlanságomat.

Isten veled, Gabikám, légy boldog, és ne felejts el egészen! Én mindig úgy szeretlek majd,mint drága húgomat. És tolmácsold Bernhard Geroldnak is utolsó üdvözletem! Legyetek boldogok!

Maradok örökké hűséges Evád”

Horst a levéllel a kezében lejött a lépcsőn, és az előcsarnokban találkozott a jegyesekkel.Lánya nyugtalannak látszott.

– Képzeld, papa, most érkezett Bernharddal együtt a kocsi vissza a pályaudvarról. Eva

most sem jött meg. Ilyen soká még nem maradt el. Csak nem történt valami baja?Wendenburg bekísérte őket a szomszédos szobába. Bezárta az ajtót maga mögött, mert kinn

állt az egyik szolgáló, aki a szobanövényeket rendezgette az előcsarnokban. Ezután a lányáhozfordult.

– Eva nem jön vissza, Gabi. Ebben a levélben megtalálod rá a magyarázatot. Kérlek,k özöld Bernharddal is a szükségeset, és… bocsássatok meg nekem! Szeretnék még egy órárakimenni a levegőre.

Átadta a lányának a levelet, és sietve távozott. Gabi értetlenül nézett utána. – Mit jelent ez? Bernhard, te érted?Gerold összerezzent Wendenburg szavaira. A szemében egy kérdés égett. A kandallónak

támaszkodott, és nyugtalanul nézte a levelet Gabi kezében.

– Itt történt valami – rebegte Gabi ijedten. – Olvasd el a levelet, Gabi, abban van a magyarázat – szólt Bernhard rekedten. A leánygyorsan szétnyitotta a levelet, és átfutotta a sorokat.

– Uramisten! Eva elment, örökre! Tessék, Bernhard, olvasd el te is! Jaj, szegény, drágaEvám, igazságtalan voltam hozzád!

Gabriele csendesen sírdogált. Bernhard magához ölelte. Meghatotta menyasszonya érzőszíve. Égő szemmel olvasta el maga is Eva sorait. Most kapta meg a választ, amelyet a leány előzőnap ígért neki.

Immáron minden világos volt, Eva alakja pedig tisztán, makulátlanul ragyogott. Forró, vágyódószerelem lángolt fel ismét a fiatalember szívében. A lány tehát bátran nekivágott az ismeretlennek,és itt hagyott mindent, biztonságot adó otthont, fényes partit és jólétet, mert nem akarthazugságban élni.

VIII.



Eva megérkezett Berlinbe. Taxiba ült, és megadta anyja címét a sofőrnek.

Lehunyt szemmel dőlt hátra az ülésen. Kimerült volt, és nyomorultul érezte magát. Sokátartott, mire az autó megállt egy nagy bérkaszárnya előtt, amilyenből meglehetősen sok voltBerlinben. A ház csúf, sötét sikátorban állt. A homlokzata dísztelen, piszkos szürke volt.

Eva aggodalmasan nézett fel. Lassan kapaszkodott fel a szűk lépcsőn a harmadik

emeletre.A folyosón három lakásajtót pillantott meg. Lassan betűzte ki a névtáblákat és arajzszöggel felerősített névjegyeket az ajtók fölött. Az egyiken az anyja nevét találta: CharlotteGrabow, színésznő.

Eva szíve hangosan vert. Egy darabig csak álldogált a bezárt ajtó előtt, és igyekezettösszeszedni magát. Végre meghúzta a csengőt.

Meglehetősen soká tartott, míg bentről csoszogó léptek közeledtek. A kis kerek kémlelőnyíláson kilesett valaki. Aztán belül megcsörrent a biztonsági lánc, és az ajtót résnyirenyitották. Csontos, kopott öregasszony jelent meg a nyílásban.

– Mit óhajt, kisasszony? – kérdezte zsémbes hangon.

– Beszélhetek Charlotte Grabow asszonnyal?A vénasszony végigmérte Evát, aztán szélesebbre tárta az ajtót. A fény belülről ráesett a

jövevényre. – Azzal? Megnézem. Várjon mán kicsinyég!

Becsapta maga mögött az ajtót, és eltűnt. Kis idő múlva visszajött. – Idehaza van a művésznő, de húzza a lóbőrt. No hiszen, kapnék én, ha felkölteném! Na,

gyűjjön be és várja meg, ha jólesik!Eva engedelmeskedett a felszólításnak. A vénség körülményesen visszarakta a biztonsági

láncot, aztán kinyitott egy ajtót. – Tessen, itt üljön le! Ez a Grabow művésznő szalonja. A szomszéd szobában durmol a

díványon. Ha akarja, költse föl! Engem mindennek lehordana, ha fölébreszteném.Ezzel kiment. A fiatal lány félénken szétnézett ebben a „szalonban”. Közepes nagyságú,

kétes tisztaságú helyiség volt. Egy vörös plüss ülőgarnitúra állt benne, egy piros terítővel letakart

kerek asztal, néhány szék, egy kis barokk pamlag és egy pohárszék. Utóbbin olcsó, vásáridísztárgyak, valamint bekeretezett fényképek egy hölgyről, különféle jelmezekben és pózokban.

A két ablakot olcsó, vörös pamutszövet függönyök keretezték, a tetejükön piszkos tüllrátétellel.

Az asztalon karcsú üvegvázában néhány rózsa hervadozott. Mellette egy lornyon hevert, egypár elnyűtt kesztyű és egy üvegtálban néhány olcsó hamis ékszer. Minden arról árulkodott, hogy ittegy nő vetkőzött le, hanyagul szétdobálva holmiját.

A szoba levegője olyan áporodott volt, hogy Evának nehezére esett a lélegzetvétel. Mélyenfelsóhajtott, és maga mellé, a földre tette kézitáskáját. Egy darabig nyugodtan várakozott, aztánköhécselni kezdett, hogy felhívja magára a figyelmet. Semmi sem mozdult.

Nem bírta már tovább elviselni a várakozást. Odament a szomszéd szoba nyitott ajtajához:egy asszony feküdt pongyolában a díványon. Éppen akkor ült fel álomittasan. A fiatal lánytészrevéve ijedten ugrott fel.

– Mit akar itt? Hogy jutott be? – kiáltotta, kócos haját az arcából kisimítva.Eva leírhatatlan érzéssel nézett a nőre. Szívében ellentétes érzések hadakoztak, és bár

megpróbálta leküzdeni, ellenszenv, sőt iszonyod ás fogta el az anyjával szemben. Ha Horst bácsi intelmei ellenére élt volna benne még valami halvány remény, hogy anyjánál menedékretalál szorongatott helyzetében, az első benyomás máris megfosztotta ettől.

Felelni akart az anyja kérdésére, de összeszorult a torka. Csak amikor Charlotte Grabow

közelről mustrálni kezdte rövidlátó szemével, és még egyszer megkérdezte, mit akar, akkor sikerültmegszólalnia:

– Én vagyok Eva Grabow.Az asszony meghökkent, Evára pislogott, és láthatóan nem tudta, mit mondjon, és mit

gondoljon. Teljesen kábultan lépett ki a hálószobából, felemelte a lornyonját, és a szeme elétartotta. Megdöbbent képet vágott.

– Eva Grabow… Eva Grabow, az nem lehet… csak nem a… lehetetlen!

Eva visszanyerte a nyugalmát.



– De, Eva Grabow vagyok, a lánya, A lányod… – mondta.

Charlotte Grabow végre felfogta. Eva leolvasta az arcáról, hogy a lánya látványa inkábbdöbbenetet váltott ki belőle, mint örömteli meglepetést. Fogalma sem volt, hogyanviselkedjen. Nyilván mégis ráébredt, hogy valami örömfélét illene mutatnia, és amikor eztudatosodott benne, gyorsan úrrá lett a helyzeten. Az életben mindig jobb színésznő volt, mint avilágot jelentő deszkákon. Kitárt karral lépett Eva elé.

– Gyermekem, leányom,rég látott egyetlenem, akitől a kegyetlen sors elszakított! Üdvöz légy!Ó, istenem, hogyan is lehet ilyen nagy lányom?! El sem hinnék az emberek. Mindig aranyoskislánynak képzeltelek el. Most pedig, tessék! Egy szépséges, komoly hölgy áll előttem! Hozottisten szerény otthonomban! Te persze sokkal jobb környezethez szoktál. Mindig azzalvigasztalódtam, amikor nélkülöznöm kellett, hogy neked jobb életed van, mint szegény anyádnak.Be kell érned azzal, amit nyújtani tudok, kedves gyermekein. De igazán kedves, hogy egyszerfelkeresel. Igen, a természet szava erősebb nálunk. Gyakran annyira hiányoztál! Nemde,átutazóban vagy Berlinben?

Maga mellé vonta Evát a díványra.

Evában ezek a roppant szentimentálisan előadott szavak sem keltettek melegebb érzéseket.Csak fokozódott a szorongása.

– Nem átutazóban vagyok itt. Azért jöttem Berlinbe, hogy felkeresselek, és megkérjelek,

fogadj be egy időre. – Fogadjalak be? – Charlotte feldúltan kapta szeme elé a lornyonját. – Hogyan értsem ezt,gyermekem? Csak nem egyedül, kíséret nélkül utaztál?

– De, egészen egyedül. Nevelőapám tudta nélkül. Mindjárt elmondok mindent, hogy értsd ahelyzetet. Horst bácsi feleségül akar venni. Nem lehetek a félesége. Erre megszöktem, idejöttemhozzád. Nem volt semmi más ötletem. Kérlek, fogadj be, amíg állást találok.

Grabow asszony megdöbbenve csapta össze a kezét. – Istenem, milyen könnyelműség! Elment az eszed? Ilyen dúsgazdag ember elől

elszaladni, ha a kezével akar megajándékozni! Ezt nem gondoltad komolyan? Állást keresel, amikorúgy élhetnél, mint egy hercegnő! – Féktelenül hahotázott, majd így folytatta: – Úristen az égben,csak nem szalasztottad el a szerencsédet ezzel az ostobasággal? Ha Wendenburg megharagudott,elképzelhetetlen mi vár rád! Csak gondold végig, mit akarsz eldobni magadtól! Ha a felesége vagy,dúskálhatsz az élet javaiban, uralkodhatsz, ahelyett, hogy szolgálnál. És mi mindent tehetnél

sorsüldözött anyádért! Egek ura, hogy ülhetsz itt ilyen érzéketlenül! Úgy látszik, érzelgős bolondvagy, Ezt apádtól örökölted. Érdekes, mennyire hasonlítasz rá. Istenem! Magamon kívül vagyok azizgalomtól, egészen elvesztettem a fejem. Hogy tehetted ez? Idáig jól ment a sorod, fogalmad sincsróla, mi a szegénység. Nézz körül nálam! Itt húzom meg magam, ebben a méltatlan környezetben,és még örülhetek, ha a házinéni nem dob ki, mert tartozom neki a lakbérrel. Sejtelmed sincs róla,mit kell egy nőnek szenvednie, ha másoktól függ. Térj észre, azonnal fordulj vissza, eredj hazaWendenburghoz, és esedezz a bocsánatáért! Talán nem késő, talán visszafogad még. De siess!Nem engedem, hogy vakon a vesztedbe rohanj! – Kimerülten hagyta abba a szónoklatot.

Eva komoly, nyugodt tekintettel nézett az anyja megránduló arcába.– Mindent meggondoltam, és nem térek vissza Wendenburgékhoz. Azt hiszed, hálátlanul

megszöktem volna onnan, ha egyetlen lehetőség is kínálkozott volna a maradásra? – Ostobaság, egy szegény lánynak nem szabad elszökni a gazdag kérő elől. Megismétlem,

nem engedem meg, hogy ilyen jóvátehetetlen ballépést kövess el! Azonnal megsürgönyözömWendenburgnak, hogy itt vagy, és vissza fogsz hozzá térni. A legjobb, ha érted jön. Hálás lesznekem, ha észre térítelek.

– Ne fáradj, anyám. Horst bácsi tudja, hogy nálad vagyok. – Közölted vele? – Igen, mindent megírtam neki, és éppen ő lesz az, aki nem kívánja, hogy visszatérjek

hozzá. – Uramisten! Hát mit követtél el, hogy nem akar viszontlátni? – Semmit, csak az igazat írtam meg neki, hogy nem lehetek a felesége, és téged kérlek meg, hogy fogadj be

átmenetileg.Charlotte Grabow felugrott, és izgatottan fel-alá futkosott a szobában.

– Hát ez remek! Ez nagyszerű! A bácsikád ezt majd rajtam fogja megtorolni. Éppen most,amikor ilyen nyomorban vagyok! Hónapok óta nincs szerződésem, és a napokban akartamhozzá fordulni segítségért. Most természetesen elutasítja majd a kérésemet.



– Anyám, csak nem akarsz megint alamizsnát koldulni Horst bácsitól? – kiáltotta ijedten Eva.Charlotte megvonta a vállát.

– Miért ne? Mire jók az ember gazdag rokonai? Wendenburg apád unokafivére volt. Kérlek szépen, ne gyerenekem ezekkel az álszent szólamokkal. Az én helyzetemben az ember nem engedhet meg magának ilyenostobaságokat. Koldusszegény vagyok, és most éppen nem tudom, miből fogok a legközelebbi napokban élni, ésmiből fizetem ki a lakbért. Neked sejtelmed sincs arról, hogyan kell a magamfajtának a betevő falatért is

megküzdenie! Egek ura, mit kell az egyetlen gyermekemtől elviselnem! Nem, ezt nem tűröm. Annyit mondok:fordulj sarkon, térj vissza azonnal Wendenburghoz!

Eva rezzenéstelen arccal hallgatta végig anyja kitörését. – Nem. anyám, soha!

Charlotte felfortyant. – Ne nevezz még anyádnak is! Még csak az k éne, hogy valaki meghallja! Nem érted, hogy

abban a pillanatban lőttek a karrieremnek a színházban, amint kiderül, hogy felnőtt leányom van?Nekem fiatalnak kell látszanom. Már csak éppen az hiányzik, hogy a lányomnak add ki magad!

Evának amúgy is nehezére esett ezt a nőt anyjának nevezni. Megborzadt kőszívétől. Alegszívesebben felállt volna, hogy elszaladjon, ameddig a lába viszi, csakhogy mennél messzebbkerüljön tőle. De hová menjen?

Nem sokat várt az anyjával való találkozástól, ám ez a fogadtatás a legborúsabb

elképzelésein is túltett. – Ha nem akarod, nem nevezlek anyámnak. Kérlek, beszéljük meg a dolgokat nyugodtan,

józanul! Van pár száz márka nálam. Gondolom, ez néhány hétig fedezi kettőnk költségeit.Közben majdcsak találok valami állást. Horst bácsinak pedig én magam írok, hogy megkérjem,támogasson, amíg új szerződést nem találsz.

Charlotte gúnyosan felkacagott. – Kikosarazott kérők nem szoktak nagylelkűek lenni. – Horst bácsi nemes lelkű, jóságos ember. – És mégis elszaladsz tőle.– Igen, mégis. Ebből is láthatod, milyen komoly az elhatározásom.

Az asszony sóhajtva egy székre ereszkedett. Eva megjegyzése a pénzről lecsillapítottafelháborodását. Lázasan törte a fejét, hogyan húzhatna hasznot ebből a váratlan fordulatból. Végül

ismét felvette a lornyonját, és tetőtől talpig végigmustrálta a lányát. – Kétségtelenül igazi szépség vagy, méghozzá abból a fajtából, akire buknak a férfiak.

Wendenburgnak kétségtelenül jó az ízlése.

Eva összeráncolta a homlokát, és elvörösödött.

– Kérlek, hagyd ezt! A szépségem eljövendő életutamon inkább teher lesz, mint előny.Charlotte megcsóválta a fejét.

– Úgy látszik, hihetetlenül fellengzős nézeteid vannak. Egy szép nő, különösen, ha okos is,mindig előnyt élvez egy csúnya nővel szemben. De jó, hagyjuk ezt most! Mennyi pénzed van?

– Háromszáz márka. – Hm, ez persze kevés, ha meggondolja az ember, hogy egy többszörös milliomos házából

jössz. Nem sok hasznot tudtál húzni a helyzetedből. De azért több a semminél. Adj belőle százmárkát, hogy kifizethessem a szállásadónőmet! Meg kell fizetnem a jóindulatát, akkor megengedi,

hogy itt maradj, – Tehát nem küldesz el? – kérdezte félénken Eva.

Charlotte megadóan sóhajtott. Közben kigondolta, hogy talán hálára kötelezhetiWendenburgot, ha észre téríti Evát. Ha ez nem sikerülne, akkor más módon használhatja ki lányaszépségét. Azokban a körökben, amelyekben forgott, éppen elég gazdag élvhajhász akadt. Sosemlehet tudni, talán még jó partit is csinálhat. Mindenesetre tanácsos lesz, ha jó képet vág Evafelbukkanásához.

– Nem utasíthatlak ki, ha semmiképpen nem akarsz visszatérni. Majd később együttkitaláljuk, mit tegyél. Kérlek, add ide a pénzt, valami ennivalót is hozatnom kell. Biztosanmegéheztél, és én sem ettem ma még semmit.

Eva átadott egy százmárkást.Charlotte kedve mindjárt felderült, tréfálkozott Eva váratlan betoppanásán, és elnézést kélt

hiányos öltözete miatt. Aztán az ajtóhoz ment, és kikiáltott: – Krusemann asszony!



A vénasszony morcos képpel megjelent. – Krusemann asszony, hozzon a vendéglőből nekem meg a… izé… az unokahúgomnak

valami harapnivalót. Itt a pénz. Mindjárt levonhatja belőle a lakbérhátralékomat és azt, ami mégkülönféle kiadásokért jár magának.

A házisárkány ábrázata rögvest megszelídült. Gyorsan elkapta a bankjegyet. Fürkészvevégigmérte Evát.

Hogy ez a gyorssegély a vendégtől jött, azt azonnal felfogta. Ahhoz is volt érzéke, hogyEva előkelő egyszerűségét méltányolja. Mivel szobakiadásból élt, idővel elég jóemberismeretre tett szert.

Sietett készségességét bizonyítani, és felemelte Eva finom kézitáskáját a padlóról.Elégedetten szívta be a nemes bőr illatát, majd gondosan letörölgette kötényével az alját, ésfeltette egy székre.

– Ilyen szép darabot nem mindennap lát az ember – nyugtázta elismerően. Már a küszöbön volt,amikor Charlotte még egyszer visszahívta.

– Mit is akartam mondani… Az unokahúgom pár hetet Berlinben akar tölteni, és nincs kedveegyedül szállodában lakni. Ha beleegyezik, itt marad nálam. Úgy tudom, most nincs üres szobája,ezért majd a díványomon ágyazunk meg neki. Ezt meg lehet oldani. Szeretnénk együtt maradni. Ahúgom természetesen majd honorálni fogja érte.

A szállásadónő még soha nem utasított vissza egyetlen alkalmat sem, ha fáradság nélkül pénzt kereshetett. Elfogadta a „művésznő” ajánlatát.

Miután meghozta a kosztot, amely mellől egy üveg bor sem hiányzott, behurcolt néhánypárnát és takarót, és megágyazott Evának a díványra.

– Jövő héten megürül a szomszéd szoba, a festő kisasszonka kiköltözik. Felőlemátcihelődhet akkor a szobájába – mondta Evának.

A fiatal lány csak némán bólintott rá. Képtelen volt beszélni. Most mondták fel az idegei aszolgálatot, amikor átmenetileg megoldódni látszott a helyzete. Bármilyen éhes volt is, csak nagynehezen tudott néhány falatot legyűrni. Annál jobb étvággyal falt azonban az anyja. Szinte az egészüveg bort maga itta meg, és közben nagyon kedvesen csacsogott. Vicceket és színházi adomákatmesélt, észre sem véve lánya szánalmas állapotát.

Közben besötétedett. A háziasszony behozta a petróleumlámpát, és leszedett. Este kilenciganya és lánya együtt üldögélt. Mivel az anyja felszólította, hogy mesélje el szökése részleteit, Evavégül beszámolt a Wendenburg-házban eltöltött évekről is.

Charlotte feszülten hallgatta. Lánya szavaiból azt akarta kihámozni, hogyan tudná alegnagyobb hasznot húzni a történtekből. Közben figyelmesen méregette Evát. A beszélgetéskellős közepén váratlanul felugrott, és bontogatni kezdte a lány frizuráját.

– Ez mind valódi? – kérdezte, és ki akarta szedegetni a kontyfésűket.Eva ösztönösen elhúzódott tőle.

– A hajamat kérdezed?– Persze, a hajadat. Ekkora hajtömeg már gyanús. Egész vagyont adhattál ki érte. Ez a szín

nagyon divatos, és nehéz kikeverni. Ismerem ezt. Egyébként elsőrangú minőség, nem is lehet avalóditól megkülönböztetni.

Eva szorosan visszatűzte a meglazult fésűket. – Ez a saját hajam.Charlotte nevetett.

– Te kis bolond, előttem nem kell szégyenkezned! Mostanában a legtöbb hölgy pénzértvett póthajat visel, természetesen én is.

Erre már Eva maga bontotta le a kontyát. – Az én hajam valódi – mondta nyugodtan, a hátán leomló dús fürtöket megmutatva

anyjának.Charlotte felsikoltott és összecsapta a tenyerét.– Tényleg igazi! Gyermekem, nem is sejted, mekkora kincset hordozol a fejeden. De másképpen

kell fésülnöd. Úristen, mi mindent lehet ebből a hajtömegből kihozni! Hadd fésüljelek meg! Úgy kellviselned, hogy mindenki lássa, valódi. Nézd, ezt a fürtöt előre kell hozni! Látod, így! Csodás! Most

nézd meg magad a tükörben, és állapítsd meg, mennyivel előnyösebb így a külsőd!



Szakértő fogásokkal nagyon mutatós frizurát kreált a lányának, és élvezettel húzogatottelő újabb tincseket, fürtöket a feltűzött hajból. Eva maga volt a legjobban meglődve, amikor Charlotte végül egy kézitükröt tartott elé.

– Pompás, elragadó! – lelkendezett az anyja. – Igazán elsőrendű szépség vagy. Feltűnéstfogok veled kelteni. Most gyorsan felöltözöm, és elmegyünk, Égek a vágytól, hogy

bemutassalak az ismerőseimnek.Eva megdöbbenve nézett rá.

– Még ma este?Charlotte vidáman felkacagott.

– Kis bolondom! Te a világ végéről jössz, nevetséges, ósdi nézetekkel. Itt Berlinben ilyenkorkezdődik a nap. Az ismerőseim körében egyébként természetesen vannak olyan urak is, akikörömest vesznek védelmükbe.

Evának ez cseppet sem volt ínyére.

– Szeretnék inkább itthon maradni és lefeküdni. Nagyon fáradt vagyok.Anyja előbb csalódott arcot vágott, de azután belenyugodott. Talán jobb is lesz, ha

elők észíti baráti körében Eva megjelenését.

– Nos, rendben, halasszuk holnapra az első fellépésedet! De nekem el kell mennem,várnak. Te csak feküdj le nyugodtan, és pihend ki magad! Lehet, hogy későn érek haza.

Eva riadtan figyelte, hogyan szépíti ki magát az anyja. Nem takarékoskodott a púderrel és akülönféle arcfestékekkel, kihúzta a szemöldökét, majd tüll és selyem kombinációjú, fekete, mélyenkivágott ruhába bújt. A tüll szorosan simult meztelen vállára és nyakára. A dekoltázsát is vastagonbepúderezte, mielőtt az estélyit felvette.

Amikor elkészült, diadalmasan mosolyogva penderült Eva elé. – Na, hogy tetszem most? Nem kell még szégyenkeznem a kíváncsi tekintetek előtt, mi?!Eva döbbenten bámulta. Tehát ez az ő anyja, ez a kikent-kifent komédiásnő? Miközben

Charlotte önelégülten mosolyogva körbeforgott, Eva megborzadva gondolt Bernhardra. De jó,hogy nem lett a felesége! Az élet talán összehozta volna őket egyszer ezzel a nővel. Eziszonyatos lett volna, elviselhetetlen. Eva halálosan szégyenkezett az anyja miatt!

Charlotte egy operett dallamot dúdolgatott. Félreértette lánya hallgatását. Azt hitte, acsodálattól némult el.

– Bizony, bizony, még elég jól festek, persze csak este. Nappal már csak halaszthatatlanügyben megyek el hazulról. Ugye, legföljebb harmincat mutatok? Vagy gondolod, hogy kinéznékbelőlem, hogy a lányom vagy?

– Nem, biztosan nem – felelte kényszeredetten Eva, reszketve a szégyenkezéstől.

Charlotte elégedetten bólintott. Kalapot vett, kesztyűt húzott, és lányának csókot dobvaelhagyta a szobát.

Eva égő szemmel nézett utána. Lassan felállt, és kinyitotta az ablakot, hogy friss levegőtengedjen be. Aztán egy darabig fáradtan állt az asztalnál, majd váratlanul összeomlott.Lerogyott az asztal mellé, kezét összekulcsolt karjaiba temette, és testét száraz zokogás rázta.

Mérhetetlenül magányosnak érezte magát. Csak most fogta fel teljes egészében, mit hagyottel. És fájdalommal gondolt vissza szép otthonára. A szerettei már tudják, hogy örökre távozottkörükből, és bizonyosan ők is szomorúan üldögélnek. Horst bácsinak nehéz lesz elviselnie azelutasítást. Gabriele biztosan sírdogál, és hiányolja őt. A legnehezebb Bernhardnak lehet,akinek mindeközben a menyasszonyát is vigasztalnia kell. Most már tudja, hogy Eva egyetlengondolatával sem lett hűtlen hozzá, és meg fogja találni a lelki egyensúlyát. Egy ideig az őszívében is sajogni fog még a seb, Gabriele szeretete azonban lassanként meggyógyítja majd.Elcsitul a lelkében az ő elvesztése miatt érzett fájdalom, és egy szép napon betölti helyt aszívébe fiatal felesége. Addigra elfelejti őt.

Elfelejti! Erre a gondolatra feltartóztathatatlanul omlottak a könnyek a lány szeméből.Magányában még fájdalmasabb volt számára mindez, és egyáltalán nem vigasztalta a gondolat,hogy Bernhard Gerold boldog lesz, ha őt elfelejti.

Soká tartott, amíg összeszedte magát. Felkelt, és nyugtalanul járkált fel-alá. Lázasizgalommal kovácsolt terveket a jövőre. Itt nem marad soká, ebben biztos volt.



Mennél előbb elkerül innen, annál jobb. Az utóbbi napok keserves élményei közül azanyjával való találkozás volt a legrettenetesebb. Úgy érezte magát, mintha szégyenbélyegetsütöttek volna rá, mintha többé senkinek sem nézhetne a szemébe.

Mindjárt másnap reggel elkezd állást keresni. Át kell néznie az újságokat, és neki is felkell egy hirdetést adni. Valahol biztosan szükség lesz a munk ájára. Nem lesz válogatós, csak elinnen! Vissza a tiszta levegőre, színházi festék és púder nélkül!

Komor tekintettel vizsgálta anyja felvételeit a sarokpolcon. Voltak köztük számáraigencsak szokatlan képek is. A félvilági berlini revükben Charlotte merész jelmezekbenfényképeztette magát. A képeken a jótékony retusálás és a sejtelmes esti megvilágítás elérte acélját: a „művésznő” még mindig nagyon mutatósan hatott. Mivel nem volt elég színészi tehetsége,inkább csak szépségét használták cégérül. Ma már persze alig hasonlított ezekre a képekre,amelyek éppenséggel nem voltak alkalmasak arra, hogy Evában gyermeki szeretet és tiszteletetébresszenek.

Hová mehetett az anyja ilyen későn? Miféle társaságban mulat hajnalig? De jó, hogy nem mentvele!

Eva az ablakhoz lepett. A nagyváros zaja felhallatszott a magányos leány hoz. Emberek ezrei siettek még valamerre, a céljuk felé. Ő pedig végtelenül elhagyatott volt.

Szinte felszabadultan lélegzett fel, amikor a házinéni belépett, és friss vizet hozott. Most

sokkal barátságosabb és beszédesebb volt, mint előbb, és tetszéssel mustrálta Evát. – Na, kisasszonka, nem mentünk mulatni a művésznővel?

– Nem, túlságosan fáradt vagyok – felelte Eva barátságosan

– Messziről gyütt, ugye? – faggatta az asszonyság kíváncsian.

– Igen.A vénasszony nyilvánvalóan nem érte be a kurta válasszal. Odalépett Evához.

– Szép a ruhája, tiszta selyem, persze kézi hímzés, príma áru! A nénikéjének nincs ám ilyenszép holmija! Csupa színpadi flitter fénylik csak az ő göncein, Kegyed ugye nem művészféle?

– Nem. – Első pillantásra tudtam. Kiismerem én magam az ilyesmin. Voltak már itt máskor is

lakóim a színháztól. De kevés volt köztük az ilyen magafajta. Az ilyesfélék… igazi úri dámák. A

nénjének az egész stafírungja nem ér annyit, mint ez az egy ruha magácskán.Eva nem titkolta, milyen kelletlenül hallgatja az asszonyság szóáradatát. Nem szólt egy

szót sem.

Kr usemann asszony vállalt vont, és fogta a vizeskorsóját.

– Így is jó. Úgy látszik, túl gőgös a kisasszonka, hogy a magamfajtával pár barátságos szótváltson, Ha nem, hát nem. De megmondhatom magának, hogy én tisztes özvegyasszony vagyok,ha nincs is színházi ringy-rongy rajtam. A nénikéjével meg éppen nem cserélnék semmi pénzért.Csak hogy tudja!

Eva megszeppenve nézett utána, hiszen most ki volt szolgáltatva az asszony jóindulatának.

– Igazán nem vagyok gőgös, jó asszony, csak nagyon kimerült. Eszem ágában sem volt,hogy megbántsam. Higgye el, kérem!

Az öregasszony megengesztelődve azonnal visszafordult, és Eva arcát mustrálta. A fiatal

lány szép, szomorú szemével olyan könyörögve nézett az özvegyre, hogy az rögtön ellágyult. – Jól van na, kisasszonka. És ne vegye a szívére, ha a nénikéjét kicsit leszóltam. Nem

akartam én rosszat azzal. De tudja, kisasszonkám, a kedves nénje talán mégsem magához illőtársaság. Hiba van ott a kréta körül, vigyázzon csak magára, nehogy még rossz társaságbakeveredjen! Értjük egymást?

Eva mélyen elpirult. – Nem egészen értem – nyögte ki megdöbbenten.

A házinéni éles, kutató pillantással mérte végig a bánatos lányarcot. Elég jó emberismerővolt ahhoz, hogy a vendéghölgy vonásaiból tisztaságára és ártatlanságára következtessen,

– Jól van, nem is mondtam semmit. De nagyon helyes, hogy nem ment el vele ma este. És hanem vágyódik mindenáron szórakozni, maradjon csak szépen idehaza eztán is! Nézze, öregasszonyvagyok én, megtapasztaltam egy s mást, ismerem a berlini éjszakát. No de most már hagyom,

pihenje ki magát! Szép álmokat, kisasszonkám! – Jó éjszakát. Krusemann asszony – mondta Eva, és szomorúan nézett a lámpafénybe.



Ekkor az öregasszony szorosan mellé lepett. – Azt a vak is láthatja, hogy maga nem mulatni gyütt Berlinbe. Csak ne veszítse el a fejit!

Ha végképp nem tudja, mihez kezdjen, meglátja még, jó az öreg Krusemann mama a háznál!

Olyan közvetlenül és őszintén hangzottak a szavai, hogy kicsalták Eva könnyeit. Csak némán megszorította az öregasszony durva munkáskezét, és elfordította az arcát.

IX.

Eva fáradtsága ellenére sem aludt még, amikor az anyja két óra körül hazaért. Csak tettetteaz alvást, mert nem tudott volna beszélgetni vele.

Charlotte halkan kibújt a ruhájából, elszívott közben egy cigarettát, és odalépett Evafekhelyéhez.

Tetőtől talpig végigmustrálta a lányát. Tekintetében nyoma sem volt az anyaigyengédségnek, szeme nyugtalanul, hidegen szikrázott.

Eva nehezen lélegzett, ahogy ott feküdt csukott szemmel. A cigaretta szaga, az anyja

ledobott ruhájából áradó nehéz parfüm szinte fojtogatta a torkát. Ólomsúllyal nehezedett rá atudat, hogy a saját anyja ilyen hideg tekintettel fürkészi.

Megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor az anyja végre leoltotta a lámpát, és lefeküdt.

Amikor Eva másnap reggel halkan felkelt, az anyja aludt még. Gyorsan felöltözött, ésk iment a háziasszonyhoz. Az öregasszony a konyhában ült, egy nagy bögre kávé előtt.

Eva köszönését barátságosan viszonozta. – Már kialudta magát, kisasszonkám? Bezzeg az én lakóim, sem az urak, sem a dámák

nem kelnek fel ilyen korán! Most biztosan szívesen inna egy jó kávécskát?Eva közelebb ment hozzá.

– Tegnap olyan kedves volt hozzám, Krusemann asszony. Máris élek az ajánlatával, éstanácsért fordulok magához.

– Na akkor csak bátran, ki vele, kisasszonkám, hol szorít a cipő? – Azért jöttem ide, hogy állást keressek, társalkodónői vagy gondozónői állást, mindegy, mit

találok. Meg tudná mondani, melyik újságban hirdessek, és hol találok ajánlatokat?

– Megmondom én, kisasszonkám, hát persze hogy tudom. De ne képzelje, hogy ez ilyenkönnyen megy! Jó bizonyítványai vannak?

– Egyáltalán nincsenek bizonyítványaim. Mostanáig egy rokoni család háztartásátvezettem.

– Hm, hm, bizonyítvány nélkül nem lesz olyan könnyű elhelyezkedni. Nem tudna arokonoktól bizonyítványt kérni a munkájáról?

– Azt megtehetném. De eltartana egy ideig, és szeretnék máris elhelyezkedni, hogy nelegyek a terhére… a nagynénémnek.

– Persze, próbálkozni lehet. Tessék, ez az újság az, amit keres. Kukkantson csak bele! Mindenreggel átfuthatja. A diák úr, aki járatja, ugyancsak későn kel.

Eva habozva nyúlt utána. – Nem szeretném… ha az újság nem a magáé…

– Hát aztán? Nem fog belőle semmit leharapni! Nem is kötjük senkinek az orrára. Menjencsak be nyugodtan, és vigye magával! Mindjárt beviszem a kávécskát is.

Eva visszament a szobába, és elolvasta az újságban az álláshirdetéseket. Némelyiketk ijegyzetelte, és aztán akkurátusan visszahajtogatta az újságot, Amikor a házinéni behozta a kávét,már köszönettel vissza is adta a hírlapot.

Megivott egy csésze kávét, majd rendbe hozta magát, hogy útra keljen. A háziasszonnyalmegmagyaráztatta magának, merre vannak azok az utcák, amelyeket fel akart keresni. Kérte, hogyKrusemann asszony mondja majd meg a nénjének, ha felkelt, hogy délre visszajön. Azután

nekivágott a nagyvárosnak.



Megivott egy csésze kávét, majd felszedelőzködött, hogy útra keljen. A háziasszonnyalelmagyaráztatta magának, merre vannak azok az utcák, amelyeket fel akart keresni. Kérte,hogy Krusemann asszony mondja majd meg a nénjének, ha felkelt, hogy délre visszajön.Azután nekivágott a városnak.

Amikor Charlotte Grabow tizenegy óra tájban felébredt, meglepődött, hogy nem találta a lakásban Evát. A

házinéni átadta az üzenetet, amikor behozta a kávéját.Charlotte haragosan felfortyant. – Ilyen ostobaságot! Hogy képzeli, hogy csak úgy állást talál, mikor még bizonyítványai

sincsenek? Ahhoz meg túl szép, hogy egy úrinő a házába fogadja. De nem is kell nekidolgozni, nincs rászorulva – hangoskodott feldúltan.

A házinéni csípőre tette a kezét. – Na, komédiásnak nem fog beállni, azt a vak is láthatja – jelentette ki határozottan. – Ugyan menjen, ki beszél erről? Képzelje csak Krusemann mama, ez a lehetetlen teremtés

úgy élhetne, mint egy hercegnő. Egy dúsgazdag mágnás akarja feleségül venni, ez elől szaladtel, és akar itt állásba menni. Hát nem bolond?

Krusemann „mama” füttyentett egyet.

– Sejtettem én, hogy valami hibádzik ebben a históriában. De ide hallgasson! Ez akisasszonka tudja, mit akar, ezt maga nem fogja befűzni, olyan igaz ez, mint hogy én azözvegy Krusemann-né vagyok.

– Ne gyötörjön a rébuszaival, úgyis dühös vagyok! Ilyen szamárságot, hogy rögtön mareggel elszaladjon! Mintha csak rá várnának az emberek… Ámbár lehet, hogy éppen így van

jól. Majd meglátja, milyen keservesen lehet csak elhelyezkedni, és a maga lábán megállni egyilyen fiatal lánynak egyedül az életben.

A házinéni összehúzott szemmel nézett a lakójára. – De maga ne vegye el a pénzit a kisasszonkának, ezt nem tartom becsületes dolognak.Charlotte hátravetette a fejét, és újfent a színművek „úrinőjévé” változott.

– Kérem, ehhez magának semmi köze. Ez a mi dolgunk.

– Úgy van, és én csak örülhetek, hogy megkaptam végre a járandóságomat. De az ember megszánja az ilyen szegény, tapasztalatlan jószágot. Mondja, művésznő, csak nem akarja bevezetni a maga kétes erkölcsű társaságába, akikkel a Metropolban és hasonló helyekenmulat éjszakánként?

– Nagyon kérem, ne üsse bele olyasmibe az orrát, amihez semmi köze! Egyébként pedig azén társaságom nagyúri, és finom körökből való.

– Ismerjük ezt. A férfinép mulatós és lump, a kis nők pedig a színházból és annak környékéről, hát, egyiket sem hasonlíthatja a finom kis húgával össze. Kiismerem én magamebben a világban, keresztül-kasul.

– A húgom a szépségével remek partit csinálhat. – Nekem aztán hiába is próbál ilyesmit bebeszélni! Azok az urak csak könnyű kis kalandot keresnek. Eszük

ágában sincs megházasodni, ez világos.Charlotte a vállát vonogatta. – Annyit ért maga ezekhez a dolgokhoz, mint tyúk az ábécéhez. Nem tudja, mit beszél.

Különben is túl sokat enged meg magának. Mostantól minden bizalmaskodásnak végeköztünk.

– Hadd legyen, túlélem valahogy. Azért az igazat csak megmondom. Sajnálom azt aszegény, gyanútlan teremtést.

– Tartsa meg magának azt a nagy emberszeretetét! Máskor nem szokott ilyen együtt érzőlenni, ha valakinek nem megy jól a sora.

– Értem már, saját magára céloz! Nem, a magaféle nem érdemel részvétet. Megvan a jóoka annak, ha kellemetlenkedek magának, amikor olyan soká adós marad a lakbérrel. Én sem

élek pezsgőn, tortán meg ínyencfalatokon, ha nincs pénzem, és kölcsön kell kérnem. Akkor inkább száraz kenyeret mártogatok a kávémba, és azzal vigasztalom magam, hogy



tisztességes ember vagyok. Na, ez mán régen kikívánkozott belőlem. Amíg pénze van, csak foghegyről beszél az emberrel. Csak ha fogytán van mán, akkor jó az öreg Krusemann mamais a „bizalmaskodásra”. – Ezzel, mit sem törődve Charlotte méltatlankodásával, azöregasszony kicsörtetett a szobából.

A „művésznő” dühösen toppantott.

– Szemtelen perszóna! – dünnyögte félhangosan. – így jár az ember, ha kénytelen ilyennépséghez leereszkedni, amikor attól tart, hogy kiteszik a szűrét, ha nem tud rögtön fizetni.Istenem, ez az örökös probléma a pénzzel! Ha belegondolok, hogy egy milliomos anyósalehettem volna! Ez az Eva fel sem fogja, mit követett el ellenem a szökésével! Nem kétséges,hogy Wendenburg tisztességesen gondoskodott volna rólam. Ráadásul ez a sok balszerencse,ami az utóbbi időben ért! Milyen kínos volt az a múltkori eset is a kártyabarlangban. Csak utólag rám ne bizonyítsanak valamit! Még szerencse, hogy aznap este, amikor lebukott a

banda, nem voltam ott! De mi van, ha mégis bemártanak? Miért is kellett nekem ebbe ahistóriába belekeverednem? Na persze, mi mást tehettem volna? Mégsem halhatok éhen!Különben is: úgy kell a balekoknak, miért mentek lépre?

Miközben Charlotte így füstölgött magában, nyugtalan léptekkel rótta fel-alá a szobát.

Mint a legtöbb középszerű színésznő, ő is azt hitte, hogy többre hivatott, csak mert egykor aszépségével némi sikert aratott. Hitt a saját művészi nagyságában, és azt, hogy csak

jelentéktelen szerepeket kapott, az igazgatók igazságtalanságának tudta be. Azt remélte, hogyragyogó csillag lesz a művészet egén, ehelyett évről évre hanyatlott a pályája. Az utóbbihónapokban állandósult pénzzavara végül már arra késztette, hogy egy titkos játékbarlangszámára gyanútlan áldozatokat fűzzön be. Ezért szerény részesedést kapott a nyereségből. Ámezt a kártyabarlangot bezárta a hatóság. Az ezután felröppent pletyka természetesen ismertneveket is elért. Csodaszámba ment, hogy Charlotte eddig megúszta a letartóztatást.

Éppen azon az estén, amikor a rendőrség rajtaütött a játékbarlangon, olyan rosszul éreztemagát, hogy otthon maradt. Voltak azonban egyéb tisztátalan ügyei is, amelyekről Charlottemaga sem tudta már, hogyan keveredett bele. Az egyik sötét história hozta a másikat, neki pedig kellett a pénz,

hogy megéljen.Maradék tisztességével azonban szeretett volna kiszállni ebből a züllött világból, és ehhez a lányát akarta

felhasználni. Akár egy fuldokló, úgy kapaszkodott ebbe az utolsó lehetőségbe.

Mire Eva délben visszatért az anyja lakásába, szomorú tapasztalatokkal lett gazdagabb.Hiába kopogtatott különböző ajtókon. Legtöbbször végigmérték előkelő szépségét, és aztmondták, hogy az állást már betöltötték, vagy vállvonogatva kélték addigi tevékenységebizonyítványait.

Nagyon leverten ért haza. Anyja meghallgatta rövid beszámolóját, és bólintott. – Persze, te ezt sokkal könnyebbnek képzelted, mint amilyen valójában, Fogalmad sincs,

micsoda küzdelem folyik itt a létért. Térj észhez, hallgasd meg a tanácsom, és utazz visszaWendenburghoz!Eva kezét a halántékára szorította.

– Hallgass, kérlek, ne beszélj erről! Csak feleslegesen gyötörsz! – Nem nézhetem tétlenül, hogy egy ostoba mánia miatt kockáztasd a szerencsédet. Jobban

ismerem nálad az életet. A gazdagság nyújt minden jót és szépet, a szegénység viszontnyomorúságot és iszonyú gondokat jelent. Keservesen meglakolsz, ha nem hallgatsz rám.

Eva sápadt volt, de határozottan az anyja elé állt.– Inkább nyomorban és magányosan halok meg, semhogy visszatérjek oda, ahonnét eljöttem.

Kérlek, kímélj meg mindkettőnket attól, hogy erről vitatkozzunk!

Charlotte összehúzta a szemét, és vállat vont. De délután levelet írt Wendenburgnak.Ebben közölte, hogy a lánya nála van, és ő sajnálattal értesült meggondolatlan döntéséről. Magarészéről szent meggyőződése, hogy a lánya csak szeszélyének engedett, és hamarosan magátólbelátja, hogy Wendenburg a javát akarja. Bízza csak rá, majd ő észre téríti.



Ezt a levelet Eva tudtán kívül azonnal feladta. Igézően kedves volt Evához, és szünet nélkülfecsegett. A fiatal lánynak be kellett látnia, hogy az anyja, ha jókedvű, még ma is bűbájos nő. Csakaz zavarta, hogy nem volt egy természetes, őszinte szava,

Aznap este Charlotte mindenáron rá akarta beszélni Evát, hogy menjen el vele a színházba,és utána találkozzanak az ő baráti körével. Eva nyugodtan, de ellentmondást nem tűrvevisszautasította.

Azt mondta, jelenleg nincs pénze színházra, az előadás után pedig még beülni egyszórakozóhelyre ellenkezik az elveivel.– Ne nevettesd ki magad, Eva. Nem gubózhatsz itt be, mint egy apáca! Színházi belépőt szerzek

én ingyen, épp elég összeköttetésem van.

Eva összeráncolta a homlokát. – Nem akarok idegen emberektől ajándékot elfogadni. – Szörnyen nyárspolgári vagy. Ne kicsinyeskedj, gyere el velem! Meglátod, nagyszerűen

fogsz szórakozni. Ne félj attól, hogy közönséges emberekkel ismerkedsz meg. Én a legjobbúri társasággal érintkezem.

– Lehet. Biztosan jót akarsz. De kérlek, engedd, hogy itthon töltsem az estét! Ahhoz semszoktam hozzá, hogy sokáig fenn maradjak, és holnap megint el kell indulnom munkát

keresni. – Nem volt eleged a mai próbálkozásokból? – Az bizony öreg hiba lenne. Ilyen gyorsan csak nem száll inamba a bátorságom! Találnom kell valamit,

mielőtt elfogy a pénzem. Talán végül akad munka és kereset ebben a nagyvárosban annak, aki őszinte jószándékkal dolgozni akar.

Charlotte gúnyosan kacagott, és a fejét rázta. – Ó, szent együgyűség! Hamarosan lelohad majd ez a nagy ambíciód! Az őszinte jó

szándék kevés ide. De egyszerű is lenne, ha egyéb nem kellene! Hiszen még bizonyítványaidsincsenek!

– A legrosszabb esetben Horst bácsihoz fordulok, hogy küldjön nekem működési bizonyítványt.

– Micsoda ötlet! Csak azt tanácsolom újra meg újra: térj észre, menj feleségülWendenburghoz.

– Soha!Eva olyan hangsúllyal ejtette ki ezt a szót, hogy az anyja megadta magát, és befogta a

szá ját.Charlotte belátta, egyelőre nem boldogul Évával. így aznap este is egyedül távozott albérletéből.Eva még ült egy ideig a nyitott ablaknál, és az utcát bámulta. Ekkor lépett be a házinéni, és

jó szóval bátorította az elárvult gyermeket.Eva olyan magányosnak, elhagyatottnak érezte magát, hogy az öregasszony szavai

gyógyírként hatottak lelkére. Megszorította Krusemann mama durva, kidolgozott kezét, éskedvesen így szólt:

– Nem veszítem el olyan gyorsan a bátorságom, de azért hálásan köszönöm a biztatást.

Másnap reggel, amikor már ismét állásszerző úton volt. Charlotte asszonyt korábbankeltették fel a szokottnál. A pénzes postás kereste. Gyorsan felugrott, és magára kapta apongyoláját.

Majdnem felsikoltott örömében, amikor megtudta, hogy ezer márkát kapott. Wendenburgküldte. A pénzes utalványon csak néhány kísérő szó állt:

„Gondoskodjon róla. hogy Eva semmiben se szenvedjen hiányt! Levél megy.Wendenburg.”

Miután a postás elment. Charlotte az örömtől mámorosan lobogtatta a magasban a pénzt.

Csak soha el ne apadjon ez a forrás! Úgy látszik, Wendenburg nem engesztelhetetlen, és a

levelemnek is jó hatása lesz rá – gondolta jókedvűen. Ezután azon törte a fejét, mihez kezdjen apénzzel. Egy rendes utcai ruhára okvetlenül szüksége van. Megvegye-e azt az édes kis kalapot is,



amelyet a napokban a kirakatban látott? Persze nagyon drága volt, de most már nem kellgarasoskodnia! Hiszen volt már pénze bőven, és ha elfogy, majd jön az utánpótlás!

Csak valami rendőrségi utójáték be ne következzen, az iszonyú lenne… az ég szerelmére,erre most gondolni sem akar, nehogy elrontsa az örömét.

Amikor Eva csüggedten hazatért, mert aznap sem talált sehol állást, diadalmasan közöltevele:

– Vége a nyomorúságnak, Eva, van pénzünk! Wendenburg ezer már küldött.A lány elsápadt.

– És semmi mást? – kérdezte aggódva.

– Mit küldött volna? – Egy levelet! – Ja, vagy úgy, tessék, csak pár szót. Levél megy. De hiszen a lényeg a pénz. – Nekem a levél a lényeg.

Charlotte felnevetett. – Te, ez már majdnem úgy hangzik, mintha vágyódnál utána.

– Igen, egy kedves, megbocsátó szóra vágyom, kimondhatatlanul.

– Ugyan, menj már, az ezres világosan bizonyítja, hogy megbocsátott.

Eva a fejét rázta. Ő másféle bizonyítékra vágyott. Tudni akarta, nem tekinti-e Horst bácsihálátlanságnak a szökését. Lázas izgalommal várta a híreket arról a három emberről, akik számáraa világot jelentették. Alig hallotta Charlotte lázas tervezgetését, csak nézte azt a pár sort, amelyetHorst bácsi az utalványra írt.

Charlotte délután bevásárló körútra indult, hogy felruházkodjon. Lekezelően fogadta aházinéni köszönését, amikor találkozott vele a folyosón.

Anyja távollétében Eva megírt néhány levelet, majd egy óra hosszat járta a főváros utcáit.Természetesen aznap délelőtt is hiába kilincselt állásért. Másnap ugyanígy járt. Rendületlenülírta tovább a leveleit, és remélte, hogy választ kap valamelyikre.

Nem sokkal később meglehetősen hosszú levél érkezett Wendenburgtól az anyjának címezve.Charlotte éppen azzal volt elfoglalva, hogy az új ruháját próbálja, így először félre akarta

tolni a levelet.

– Kérlek, bontsd fel azonnal! Talán nekem is van benne pár sor! – kérlelte Eva.

Az anyja végre feltépte a borítékot. Valóban volt benne egy levél Eva számára is.Mosolyogva nyújtotta át neki.

– Na, ha a te Horst bácsid láthatná, milyen lázas izgalommal követeled a levelét, nemveszítené el a reményt – tréfálkozott.

Eva nem felelt, hanem rögtön az ablakhoz ült, és olvasni kezdett.A Charlotte-nak szóló levél rövid és velős volt:

„Megkaptam levelét, és köszönöm jóakaratát. Az az óhajom, hogy semmilyenirányban ne befolyásolja Evát. A közeljövőben Önnél marad, én azonban szigorúan elfogom számoltatni Önt az ott töltött időről. Éljen teljesen úgy, ahogy akar, semmi esetrese kényszerítse új ismeretségekre. Eva más körülményekhez szokott, mint Ön. Ha úgy cselekszik, ahogy kérem, akkor hálából biztosítom a jövőjét, amint Eva elhagyja Önt. Amint lehet, gondoskodom Evának alkalmas tartózkodási helyről. Minden egyebet a nekiírott levelem tartalmaz.”

Charlotte elfintorította az arcát. „Nagyon kategorikus és tanácsos-uras, mégis roppantkellemes. Uramisten, végre újra szilárd talaj lesz a lábam alatt!” – gondolta, miközben fürkészvefigyelte Evát. A fiatal lánynak súlyos könnyek gördültek végig az arcán. „Istenem, milyen érzelmes!Semmiben a világon nem hasonlítunk egymásra. Teljesen az apjára ütött, utálatos kisnebáncsvirág!” – gondolta Charlotte.

Eva eközben mély megrendüléssel olvasta Wendenburg levelét:



„Én szegény, drága gyermekem!Vigasztalan vagyok, amiért nem gondoltam arra, Te talán nem viszonzod érzéseimet.

Bocsáss meg, és próbáld elfelejteni, hogy öreg, ostoba Horst bácsid kinyújtotta a kezét utánad! Miattam ne aggódj, majdcsak túlteszem magam ezen a csalódáson. De szép islett volna, mindhiába. Te azonban lásd ismét szerető apádat bennem! Bocsásd meg ésfelejtsd el emberi gyengeségemet! Annyira bánt, hogy az erőszakos lánykérésemmel

kiűztelek a házamból, szegény gyermekem. Igazad van, hazahoználak, de a vallomásodezt lehetetlenné teszi. Nagyon fáj, hogy neked is szenvedned kell, és mégsem tudok segíteni rajtad. A szív makacs jószág, és észérvekkel nem lehet irányítani. Bernhard csak egyikőtöket szeretheti, és Gabrielére esett a választása. Neked le kellett mondanod róla.Szívemből szánlak, kislányom.

Csak azt ne gondold, hogy belenyugszom a helyzetbe! Ne hidd, hogy tétlenülvégignézem, amíg gyerekes oktalanságodban tönkreteszed magad! Te az én kedvesgyermekem voltál, és én óvni, védelmezni foglak, amennyire csak a távolból tehetem.Nagyon nyugtalanít, hogy anyádhoz mentél. Persze, nagy bajodban nem volt másválasztásod. De soká nem maradhatsz ott, és nyomatékosan figyelmeztetlek rá, légy óvatos! Amennyire lehet, kerüld a társaságát! Nyomós okom van rá, hogy ezt kívánjam. Amint találtam számodra más tartózkodási helyet, azonnal el kell hagynod az anyád

környezetét. Minden nála töltött óra növeli a vétkemet. Azt a gondolatot, hogy valamilyen állásba mész, ugye feladod? Semmivel nem tudod jobban bebizonyítani a bocsánatodat, mint hogy egészen a gyermekemnek, Gabitestvérének érzed magad. Legszívesebben azonnal felültem volna a vonatra, hogy utánad menjek, dám egyelőre eljátszottam erre a jogomat. Előbb vissza kell nyernem abizalmadat.

Amíg az anyádnál tartózkodsz, bőségesen el jogom látni pénzzel, azután élete végéig állandó életjáradékot biztosítok neki.

Ne aggódj tehát semmiért, kedves gyermekem, és küldj szorgalmasan beszámolót arról,hogy vagy, mit csinálsz, hogy megnyugodhassak. Gabriele sz ívélyesen üdvözül. Legközelebbő is ír majd. Most pedig őrizzenek az Ég összes angyalai!

Öreg Horst bácsikád”

Eva forró, felszabadult könnyeket hullajtott erre a levélre. Már nem érezte magát olyanszörnyen magányosan és elhagyatottan. Vigasz volt a számára, hogy ismét a régi gyermekitisztelettel gondolhatott Horst bácsijára. Biztos volt benne, hogy fellángoló szenvedélye hamarelmúlik, ha ismét a józan ész parancsára hallgat. Arról természetesen fogalma sem volt,, milyenmélyen gyökerezik az öregedő férfiban a szerelem iránta.

Azonnal nekiült a válasznak.

„Drága, szeretett Horst bácsim! A leveleddel ólomsúlyt vettél le a lelkemről. Most végre tudom, hogy nem tartasz

hálátlannak. Köszönetem minden kedves szavadért! Megerősítettek és segítettek magamhoz térni. Köszönöm, hogy továbbra is ilyen híven akarsz rólam gondoskodni. Az elmúlt rövid idő alatt is észrevettem már hogy milyen nehéz az önállóság. Köszönettelelfogadom a segítségedet, amíg szükségem lesz rá. De meg akarok tanulni megállni alábamon. Munkára, sok munkára van szükségem és olyan tevékenységi körre, amely minden időmet kitölti. Nem akarom az életemet haszontalanul elpocsékolni. Azzal csak megnehezíteném a helyzetemet. Engedd hát, hogy a magam útját, járjam, és hatámogatni akarsz addig, míg a magam erejéből is fenntartom magam, azt köszönettelelfogadom.

Legszívesebben egy háztartásban dolgoznék, amelyben időmet és figyelmemet gyermekek kötnék le. Mivel sohasem fogok férjhez menni, ilyen módon szer etnék kielégülést találni. Hatehát tartózkodási helyet keresel nekem, kérlek, ne felejtsd el, hogy munkára éskötelességekre van szükségem!

Belátom, hogy nem maradhatok soká az anyámnál. Oly kevéssé értjük meg egymást,

mintha más-más nyelven beszélnénk. És bármennyire is igyekszem, semmit sem tudok érezni iránta. Lehet, hogy ez igazságtalanság tőlem, hiszen mégis az anyám. Az pedig,



hogy nem teljesítette anyai kötelességét velem szemben, nem oldoz fel gyermekikötelességeim alól. De a szívem összezárni előtte, nem érzek semmit sem iránta, ésegyetlen vágyam: el innen, mielőbb!

És még egyszer: fogadd leghálásabb köszönetem! Add át kedves kis Gabimnak szívből jövő jókívánságaimat. Adjon Isten boldogságot neki!

Gyermeki szeretettel és tisztelettel: Evád”

X.

Charlotte tetőtől talpig felöltözve lépett ki a hálószobából, mire Eva elkészült alevélírással. Nagyon szép volt az új ruhája, ám eva ízlése szerint túl feltűnő, és semmi estresem illett az anyja korához.

– Nos, Eva, kész vagyok. Amint látom, te is. Végy kesztyűt, kalapot, kikocsizunk. HálaIstennek, nem kell már takarékoskodnunk. A városi parkon át hajtunk, és megmutatom neked

egy kicsit Berlint. Utána megebédelünk egy étteremben.– Ne maradjunk inkább itthon?

Charlotte haragos arcot vágott. – Nem, most ragaszkodom hozzá, hogy elkísérj. Nem bánom, este nem zaklatlak többet, hogy velem tarts, de

nappal igazán nem beszélhetsz illetlenségről. Vagy túl előkelőnek tartod magad ahhoz, hogy elkísérj? Akkor miért kerestél fel egyáltalán? Csak azért vettem ezt az új ruhát, hogy ebben „méltó legyek hozzád”. Most pedig,úgy látom, még mindig nem vagyok elég előkelő neked.

Eva sóhajtva felállt. – Rendben, elkísérlek – jelentette ki nyugodtan. Belátta, nem kerülheti el, hogy az anyjával

mutatkozzon.Gyorsan elkészült. Charlotte még segített is neki az öltözködésben. Mivel sikerült akaratát

érvényesítenie, hamar visszatért a jókedve.

– Nagyon sápadtnak látszol, Eva! Pirosítsd ki egy kicsit az arcod! – Köszönöm, azt ki nem állhatom – vágta rá idegesen a lánya.Charlotte felnevetett.

– Te falusi kislány! A sminkelést talán illetlennek találod?Eva nem felelt. Felhúzta a kesztyűjét.

– Elkészültem – mondta, és elindult kifelé.A ház előtt Charlotte odaintett egy bérkocsit, majd elterpeszkedett a párnázott ülésen, míg

Eva merev felsőtesttel feszengett mellette, tekintetét kitartóan csak előre szegezve.Az Unter den Linden korzóján, a híres hársak alatt élénk forgalom volt. Charlotte

várakozásának megfelelően pedig nem egy elismerő pillantás esett a mellette ülő szép, fiatallányra.

A városi parkban előkelő küllemű lovas jött szembe velük. Fiatal volt még, jóképű, áméletuntság áradt a tekintetéből. Amikor Charlotte-ot észrevette, összehúzta a szemét, és elakarta fordítani a fejét. Ekkor azonban megpillantotta Evát. Erre kihúzta magát a nyeregben,és harsányan üdvözölte a hölgyeket. Grabow asszony élénken köszönt vissza, míg Eva éppencsak megbiccentette a fejét. Túl bizalmaskodónak találta a ficsúr üdvözlését.

– Ez Tondern gróf volt, Eva, nagyon rokonszenves, előkelő férfi. – Mégsem tudja, hogyan illik üdvözölni egy hölgyet – felelte kelletlenül Eva. – De kérlek, hiszen nagyon kedvesen köszönt. – Igen, túlságosan is kedvesen ahhoz képest, hogy nem ismerjük egymást. – Jaj, milyen kicsinyes és nyárspolgári vagy! Erről le kell szoknod!Eva hallgatott. Sóvárgó szemmel nézte a fák zöld lombkoronáját, és a hattenfeldei parkra

gondolt. Úgy érezte, egy örökkévalóság telt el, amióta ott járt. – Kérlek, állítsd meg a kocsit, és sétáljunk végig ezen a pompás fasoron! – kérte váratlanul az anyját.



Charlotte örömest engedett Eva kérésének. Egészen a Landwehr-csatornáig elsétáltak a gondozott úton.

Az Állatkert bejáratánál hallották már a térzene hangjait. Egy Carmen-egyveleget játszottak éppen. Charlotte a kerthelyiségbe vezette Evát. Találtak is szabad helyet, egész elöl,a rámpánál.

A karcsú, szép leány természetesen itt is elismerő pillantások kereszttüzébe került. A

szomszédos asztaloknál ülő urak egyike-másika szándékosan úgy helyezkedett, hogy láthassaEvát.Mindez nem kerülte el Charlotte figyelmét. Sugárzott a boldogságtól, miközben

nagystílűen megrendelte az ebédet a pincértől.Hamarosan két úriember fordult be a park főútjáról, előkelő öltönyben, drága

panamakalapban. Feléjük tartottak. Egyikük karcsú, napbarnított, harminc év körüli férfi volt,és látszott rajta, hogy nemrég érkezett vissza tengerparti üdüléséből. A fiatalember hirtelenmegragadta barátja karját, egy valamivel idősebb, testes, alacsony úrét.

– Állj meg, Seydell, nézd csak, ott ül a Grabow. Forduljunk vissza, nem akarom ittüdvözölni!

Határozatlanul megtorpantak. Seydell az ellenkező irányba fordult, miközben a nyúlánk

ifjú még egyszer lopva a színésznőcskére nézett. – Teringettét! – szaladt ki hirtelen álmélkodva a száján. – Mi van már megint, Wendlin? – Te, a Grabow asztalánál egy elragadó teremtés ül. Hogy került ez össze a vén

szörnyeteggel? – Biztosan egy fiatal színésznő. – Nem hinném. Nagyon egyszerűen öltözött, a vonásai nemesek, a haja csodaszép, ragyogó

a szeme, és tökéletes az alakja. – És még mi mindent tud? Gyere, menjünk innen, mert még gyökeret eresztesz, a Grabow

pedig felfedez bennünket. – Csak hadd fedezzen fel, barátom! Az a tüneményes szépség a társaságában

megváltoztatta a helyzetet. Ezt becserkészem. Ilyen szép nő útjából Fred Wendlin mégsohasem tért ki. Gyere velem, azokba a gyönyörű szemekbe közelebbről is bele kell néznem.

Seydell fojtott hangon kuncogott. – Akkor indulás! Ne itt ácsorogjunk!Látszólag könnyedén csevegve folytatták útjukat, míg oda nem értek a hölgyek asztalához.

Wendlin ekkor meglepetést színlelve üdvözölte Charlotte-ot, és megkérdezte, helyetfoglalhatnak-e Seydell barátjával. Csak amikor a színésznő boldogan megadta az engedélyt,akkor tett úgy, mint aki most veszi észre Evát. Udvariasan meghajolt, és kérdőn nézett azasszonyra. Az rögtön értett a pillantásából, és bemutatta asztaltársnőjét:

– Seydell báró, Wendlin úr, az unokahúgom, Grabow kisasszony.

„Az unokahúga? Honnét vette a Grabow ezt a finom, úrikisasszonyunokahúgot?” – gondolták meglepve az urak.Helyet foglaltak, és élénk csevegésbe kezdtek. Eva azonban alig vett részt a társalgásban.

Wendlin természetesen nyomban elkezdte csapni a szelet Evának. Keskeny, markáns arcáneközben valami furcsa, megmagyarázhatatlan kifejezés jelent meg, melyet a lány nem tudottmegfejteni. A férfi tekintetében volt valami, ami nyugtalanította, és az arcá ba kergette vért.Mindig csak egy-egy szóval felelt lovagja szóáradatára, miközben Seydell udvariasan Charlotte-tal foglalkozott.

Wendlin észrevette a lány szándékos tartózkodását, ám ez annál inkább feltüzelte. Ellenállhatatlannak tartottamagát, így a könnyű győzelmek már nem is izgatták. Mennél csendesebb, mennél tartózkodóbb lett Eva, ő annálvakmerőbben udvarolt neki. Elég jó emberismerő volt ahhoz, hogy felismerje, ez a nő átlagon felüli teremtés.Elbűvölőnek találta, imádnivalónak, és mindenáron meg akarta hódítani.

Eva könyörgő pillantásokat vetett az anyjára, Charlotte azonban látszólag annyira elmerült

a báróval folytatott beszélgetésben, hogy semmit sem vett észre abból, ami az asztal túlsó felén zajlott.



Wendlin egyre tüzesebb lett, s beszéd közben egyszer csak váratlanul megragadta Evakezét, hogy megcsókolja. Eva elrántotta a kezét, és komolyan, hidegen nézett a férfira.

Ezután felállt, és az anyjához fordult. – Haza akarok menni – közölte határozottan. – Kérlek, induljunk azonnal!Charlotte figyelmét természetesen semmi sem kerülte el abból, ami Wendlin és Eva között

zajlott, holott látszólag elmélyülten csevegett a báróval. Fel volt háborodva lánya viselkedésén,ám Wendenburg beígért életjáradékára és annak szigorú feltételeire gondolt, ezért aztán kénytelen volt jó képetvágni Eva visszautasító magatartásához, és túláradó kedvességgel igyekezett ellensúlyozni. Csak úgy áradt

belőle a szó, amikor elköszönt a két gavallértól, Eva viszont éppen csak hűvösen megbiccentette a fejét.A két férfi tagadhatatlanul meglepődött.

– Úgy látom, barátom, te itt most blamáltad magad. Tulajdonképpen igazán mulatságos,hogy veled is megeshet az ilyesmi – gúnyolódott Seydell.

Wendlin tekintetével követte a karcsú leányalakot, miközben sétapálcájával lyukakatszurkált a homokba. Nem felelt.

Amikor a hölgyek hallótávolságon kívül kerültek, az anya felháborodva kérdezte: – Hogy lehettél ilyen neveletlen az urakkal, Eva? El sem hiszem! – Nem viselkedtek kifogástalanul, ezért nem óhajtottam tovább a társaságukban maradni -

felelte határozottan Eva. – Mert vidékről jössz. Itt a fővárosban, az urak modorában senki sem találna semmi

kivetnivalót a legjobb úri társaságban sem - vitatkozott az anyja. – Neveletlenség soha nem lehet társaságképes, sem vidéken, sem itt. Én legalábbis nem

vagyok hajlandó ilyet eltűrni. – Ha ilyen mimóza vagy, minden társasági kapcsolatot tönkreteszel. – Nem óhajtok ilyen kapcsolatot fenntartani. – De nekem szükségem van rájuk! – Akkor tartsd fenn a kapcsolataidat, de mondj le arról, hogy én az ilyen társasági életben

részt vegyek!

Ezzel a lánnyal igazán nincs könnyű dolga! Charlotte vérmes reménye, miszerint a szépEva oldalán a társaság irigyelt központja lesz, lánya konoksága miatt zátonyra futott. Sajnosengednie kellett. Horst Wendenburg ügyesen gúzsba kötötte a kezét. Amit mézes-mázosszavakkal nem tudott Evánál elérni, arról le kellett mondania.

Rosszkedvűen és szótlanul kocsiztak haza.

Aznap este, amikor Eva levele megérkezett, Horst Wendenburg megbeszélte lányával ésleendő vejével Eva jövőjét. Közölte velük, amit az anyjáról tudott. Kijelentette, hogy a lehetőleghamarabb máshol kell elhelyeznie nevelt lányát. Azt is felolvasta nekik, mit írt Eva jövőbeliterveiről.

Bernhard lelke mélyén nagyon szenvedett Eva elvesztése miatt. Csak nagy nehezen tudta

a szerelmes vőlegény szerepét játszani. Roppant figyelemmel hallgatta Wendenburg szavait.Szíve nyugtalanul vert Eva miatti aggodalmában. Úgy érezte, ezer veszély fenyegeti. Féltése mentőötletre késztette. Hirtelen felugrott.

– Azt hiszem, papa, tudok egy megfelelő helyet Evának.

Horst kíváncsian nézett rá. – Halljuk! Ugye tudod, milyen hálás vagyok minden jó ötletért. – Feltételezem, hogy beleegyezel majd. Előbb is eszembe juthatott volna. Fritz bácsi és

Maria néni kérésemre biztosan szívesen befogadják Evát. Ott szerető gondoskodásra talál, ésugyanekkor kívánsága szerinti elfoglaltságra és igényes munkakörre. Maria nénit nagyon lefoglaljaa textiltervezés, és mindig panaszkodik, hogy nem talál olyan bizalomra méltó fiatal hölgyet, akimegfelelne neki, vezetné a háztartást, és rábízhatná két élénk gyerekét. Eva valóságos kincs lennea számára, és Maria néni úgy fogadná be a családjába, mintha édeslánya volna. Ezért kezeskedem

Horst nagyot sóhajtott, és megrázta Bernhard kezét.



– Ez remek megoldás lenne! Ha ezt nyélbe tudnád ütni! Írj azonnal a rokonaidnak! Vagy ne isírj, utazz oda, az élőszó meggyőzőbb! Bernhard nagy terhet vennél le a szívemről. Annyi jót tudok anagynénédről, Fritz bácsidat meg már személyesen is ismerem. Igen, náluk jó helyen lenne Eva.Ám ennek mielőbb meg kell történnie. Minden újabb óra, melyet az anyjánál tölt el, csak növeli azaggodalmam.

A férfi nagyon izgatott volt, a hangja meg-megremegett. Bernhard semmivel sem volt

nyugodtabb. Gyorsan az órájára nézett. – Az éjszakai gyorsot még elérem, és akkor holnap reggel már ott is vagyok, ésholnapután visszaérek. Biztos vagyok benne, hogy jó hírrel érkezem majd. Kicsi Gabim, meg kellezért bocsátanod. Ugye nem haragszol, ha máris indulok?

Gabriele gyengéden nézett rá. – Nem haragszom. Bármilyen nehezen engedlek is el máskor, ezt most az én szegény

Evámért teszed. Hiszen én is annyira aggódom érte! Az én nevemben is üdvözöld a rokonaidat! Soksikert kívánok!

Wendenburg szótlanul, kemény kézszorítással köszönt el leendő vejétől. Bernhardhazaszaladt, hogy felkészüljön az útra, és egy óra múlva már a gyorsvonaton ült.

Fritz Herbig kilépett a házból, hogy az üzembe induljon. Ekkor hirtelen megtorpant, és akertkapu felé nézett. Az örömtől felragyogó arccal már szaladt is a kinn bebocsátásra váró nyúlánkmagas fiatalember felé. A házigazda maga nyitotta ki a kaput.

– Öcsém, micsoda meglepetés! Személyesen akartad begyűjteni a gratulációinkat azeljegyzésedhez? Öcskös, öreg cimbora, mennyire örültünk! És anyád? Biztosan borzasztóan boldog.

– Igen. A mama magánkívül volt az örömtől, amikor vasárnap elvittem hozzá bemutatni amenyasszonyomat. Örömében úgy sírt, mint a záporeső.

– El tudom képzelni1 De gyere már be! Maria nénit még a reggelizőasztálnál találod. A kölykök,hál' istennek, iskolában vannak, így nem zavarják indiánüvöltésükkel a találkozásunkat.

Maria szokott meleg, jóleső szívélyességével fogadta Bernhardot, és gratulált neki azeljegyzéséhez. Minden teketória nélkül azonnal teát és szendvicseket tett elé, és Fritz is visszaülthozzájuk.

– Te öcskös – mondta nevetve –, tulajdonképpen áthúztad Maria nénéd számításait azeljegyzéseddel!

– Miért? – Elmeséltem neki, azzal gyanúsítalak, hogy a Wendenburg-ház egyik ifjú hölgyébe vagy

szerelmes. Természetesen mindkettőjüket részletesen le kellett írnom. És mi kerekedett ki belőle?Makacsul állította Eva az, egész biztosan az Eva. Nagyon meglepődött, amikor az eljegyzésiértesítőn Gabriele Wendenburg neve díszlett.

Bernhard arca elborult. Maria figyelmesen nézte, és Fritz is alaposan szemügyre vette.

– Öcsém, rossz színben vagy. Úgy látszik, megártott neked a boldogság – mondta öccsevonásait fürkészve.

Bernhard végigsimította a homlokát. – Látom már, benneteket nem tudlak és nem is akarlak ámítani… Csordultig telt szívvel,

nagy kéréssel jövök hozzátok, Jó, hogy a gyerekek nincsenek itt. Nyugalomra van szükségem agyónásomhoz.

Bátyja és nénje aggodalmasan és megdöbbenve nézett rá. – Ez nagyon keservesen hangzik, öcsém. Halljuk végre, mi bánt! Tudod, hogy nálunk mindig

megértésre találsz.

És Bernhard meggyónta, hogyan történt, hogy Gabriele lett a menyasszonya. Semmit semhallgatott el a két szeretett ember előtt, még azt sem, hogy Evát szereti, és nagyon aggódik érte.

Fritz és Maria őszinte együttérzéssel hallgatta végig. Amikor vallomását befejezte,nagybátyja megszorította a kezét. Ez a gesztus minden szónál többet mondott. Maria szemekönnybe lábadt.

– Látod, Fritz bácsi – folytatta Bernhard –, most eljöttem hozzátok, hogy megkérjelek:vegyétek magatokhoz Evát! Wendenburg ezért küldött hozzátok, a tulajdon aggódó szívemazonban még jobban sarkallt. Miattam veszítette el az otthonát, és került méltatlan környezetbe. Aszíve sajog, szüksége van a szeretetre, megértő együttérzésre. Legyetek olyanok hozzá, amilyenek



velem voltatok! Nálatok jó helyen lesz. Te, Maria néni, a barátnője, anyja helyett anyja lehetsz. Ésadj neki munkát, bízz rá igényes munkakört! Tudom, gond nélkül rábízhatod a háztartás vezetésétés a gyerekekkel való törődést. Méltó lesz a bizalmadra. Ugye, befogadjátok?

Maria melegen átölelte a vállát. – Ezt nem is kell bizonygatnod, Bernhard. Akkor is idevennénk Evát, ha nem lenne olyan

nagy szükségünk rá. De tudod, hogy régóta keresek valakit, akire a gyermekeimet és a

háztartást nyugodtan rábízhatom. Számíthatsz ránk, fiam! Szegény Evádnak olyan jó helyelesz nálunk, mintha a saját gyermekünk lenne!

Bernhard bensőségesen kezet csókolt nagynénjének.– Tudtam, hogy nemhiába benneteket kérlek. Már nemegyszer segítettetek rajtam, amikor

bajban voltam, és most, a legnagyobb szükségben is számíthatok a segítségetekre. Köszönömnektek.

Ezután megtanácskozták, hogyan valósítsák meg a tervet. Maria úgy döntött, hogy őutazik Berlinbe Eváért. Ismerve a lány jellemét, nem voltak biztosak benne, hogy levélbelimegkeresésre engedelmeskedne. Lehet, hogy Mariának személyesen kell őt meggyőznie, és elkell oszlatnia esetleges aggályait.

– Száz szónak is egy a vége, magam utazom Eváért – jelentette ki végül Maria –, és

nélküle nem is jövök vissza.Fritz jót nevetett felesége harcias felbuzdulásán.Mindhárman megegyeztek abban, hogy Maria két nappal később, anélkül hogy erről Evát

előzetesen értesítenék, Berlinbe utazik. Amint pedig védencével együtt elindul hazafelé, táviratozikHattenfeldébe, jelentve, hogy az ügy szerencsésen megoldódott.

Búcsúzóul Bernhard még egyszer megszorította nagybátyja és nagynénje kezét. – Már annyi hálával tartozom nektek, és nem tudom, hogyan fogom valaha is

megszolgálni, amit értem tettetek Engedjétek meg, hogy továbbra is gyermeki hálával szeresselekés tiszteljelek benneteket. És ha mostanában nem jövök hozzátok, tudni fogjátok, hogy ezt Evamiatt teszem. Egyelőre nem szabad viszontlátnom, amíg vissza nem nyerem lelkinyugalmamat – mondta elérzékenyülve.

Bernhard ezzel mindent megtett azért, hogy Evát biztonságban tudja. Nyugodtabb szívvel,némileg megkönnyebbülve utazott vissza. Jót tett neki az is, hogy végre egyszer nyíltan

elmondhatta, ami a lelkét nyomta. Fritz bácsi jóságos, megértő szavai pedig gyógyírként hatottaksebzett lelkére.

XI.

Evát egyre jobban taszította anyja életvitele és egyénisége. Charlotte pedig, amiótaszerencsétlen kísérlete kudarcba fulladt, és rájött, hogy nem tudja lánya szépségét kihasználni, máralig vett róla tudomást.

Délig aludt, aztán valamilyen regénnyel órákig heverészett a díványon. Rengetegcigarettát szívott, vagy cukrozott gyümölcsöt rágcsált közben. A szállásadónővel alegválogatottabb ételeket hozatta fel, és egyetlen étkezésnél sem hiányozhatott kedvelt pezsgője.

Eva nem szólt semmi ellen, pedig kínos volt a számára, hogy az anyja Horst bácsiszámlájára költekezett ilyen pazarlóan.

Az estéket Charlotte rendszerint házon kívül töltötte. Ilyenkor Krusemann asszony jött be,és nyers, de jószándékú modorában szóval, tartotta Evát, miközben jó falatokkal látta el. A fiatallány mosolyogva tűrte.

Egyik este Charlotte szokása ellenére korán jött haza. Eva még nem feküdt le, éscsodálkozva nézett fel, amikor anyja nagyon feldúltan berontott a szobájába.

Türelmetlenül tépte le kezéről a kesztyűt, és az új kalapját széles ívben hajította az egyikszékre. Közben egy szót sem szólt. A púder és az erős arcfestés dacára meggyötörtnek és öregneklátszott,

Eva némán szemlélte, majd felállt.

– Valami kellemetlenség ért?Charlotte kényszeredetten felnevetett.



– Dehogy! Ugyan, miért? – Mert ilyen korán jöttél haza.Az anyja gúnyosan elhúzta a száját.

– Talán utánad vágyódtam, azért siettem haza.

A fiatal lány komolyan nézett rá.

– Úgyis tudom, hogy erről szó sincs. Egyébként betegnek látszol.Charlotte dühösen förmedt rá. – Ostobaság! Miért bámulsz rám olyan kíváncsian a nagy, hideg szemeddel? Mintha

belém akarnál látni. Nem tartozom senkinek sem számadással arról, hogy mikor járok haza.

Eva visszaült a székre, – Csak azért kérdeztem, mert segíteni akartam rajtad. – Ó, de megható! – gúnyolódott az anyja. – Ne játszd meg a gyermeki szeretetet. Eddig

egyszer sem mondtad, hogy érzel valamit irántam.Eva összeráncolta a homlokát, majd elsápadt.

– Meg sem próbáltál ilyen érzéseket kelteni bennem. Én nem játszom meg magam. – Na látod. Akkor pedig ne tégy úgy, mintha sajnálnál.

– Ha valakit szenvedni látok, segíteni akarok rajta, akár közel áll hozzám, akár nem.Készítsek neked egy limonádét? Vagy segíthetek valamiben?

– Nem, köszönöm, most lefekszem aludni. Jó éjt!

Ezzel bevonult a hálószobába. Eva hamarosan követte. Charlotte csukott szemmel feküdtaz ágyban. Kapkodva, nyugtalanul szedte a levegőt, szemhéja idegesen meg megrebbent. Evaazonnal észrevette, hogy nem alszik. Az enyhén pislákoló gyertyafényben figyelte anyját.

Charlotte lemosta az arcfestéket, és most a gyertyaláng imbolygó fényében szörnyennyomorultnak tűnt. A száját görcsösen összeszorította. Ettől a látványtól egyszerre meleg részvétébredt Evában. Közelebb lépett, és szép, karcsú kezével végigsimította anyja homlokát.

– Anya, hiszen látom, hogy szenvedsz. Semmit sem tehetek érted? – kérdezte kedvesen.

Anyja arca megvonaglott. Aztán kinyitotta a szemét, és felnézett Evára. A szokatlan hangmegérintette a szívét. Hirtelen két súlyos könnycsepp gördült végig beesett arcán, Lánya fölé

hajolt, és letörölte. – Anya, mi bajod?Charlotte felült. A félelemtől reszketve, görcsösen kapaszkodott Eva karjába.

– El kell menned, mindjárt holnap… Hallod? Holnap reggel! Itt nem maradhatsz. Hallgassrám, menj vissza Wendenburghoz! Nem is sejted, milyen nehéz az élet. Az én életemet márelrontottam, nekem befellegzett. Egyre lejjebb csúsztam, akárhogy is igyekeztem megkapaszkodni.És most jön a vég…

Eva kisimította anyja arcából a kócos fürtöket. Megborzongott az asszony szemébőlsugárzó rémülettől.

– Nyugodj meg, anya! Mitől félsz? Hiszen Horst bácsi gondoskodik rólad, nem fenyegetveszély. És ha akarod, veled maradok. Új életet kezdünk.

– Nem, el kell menned. Ígérd meg, hogy holnap elutazol!

– Ha jobban leszel, ígérem. De most már nyugodj meg! Aludj el szépen, gondolj arra, hogyHorst bácsi gondoskodik rólad.

Charlotte befogta a szemét. – Késő, túl késő! – motyogta.

Eva nem értette. – Mit akarsz, anya?Charlotte a falnak fordult.

– Semmit, semmit. Feküdj le, aludj! Majd holnap folytatjuk.

Eva félig felöltözve dőlt le a díványára. Nem tudta mire vélni anyja különös viselkedését.Azt hitte, félrebeszél. Lehet, hogy komolyan megbetegszik. Akkor pedig nem hagyhatja el.Olyan tehetetlen és magányos. Aggódva hallgatózott a sötétben. Az asszony kapkodva szedte a

levegőt, miközben gyakran sóhajtott és nyögött.A fiatal lány szemére nem jött álom. Pirkadatkor észrevette, hogy az anyja elaludt. Csendesen

felállt, megborzongva egy kendőt terített a vállára, majd a másik szobában odaült az ablakhoz. Égő,



virrasztástól karikás szemmel nézett le az utcára. Milyen nehéz és szomorú lett az élete az utóbbiidőben. Vajon remélheti-e, hogy valaha felragyog még számára a nap?

A városban ébredezett az élet, és a külső zajok egyre hangosabban hatoltak be a magányosvirrasztóhoz. Nyolc órakor, mint minden reggel, a háziasszony behozta a kávét és az újságot.

– Jó reggelt, kisasszonkám. Jól aludtunk? – suttogta, nehogy felébressze Charlotte-ot.

– Nem, fenn voltam egész éjjel. Néném nem érezte jól magát. – Uramisten, csak nem lesz beteg! Mindjárt sejtettem, hogy valami nincs rendjén, amikor

tegnap este olyan korán hazatalált. Nem szokása. Remélhetőleg kialussza. Csak nehogyinfluenzás legyen!

Miután a házinéni ezt a bölcsességet kinyilatkoztatta lábujjhegyen, óvatosan kiosont. Olyanhihetetlenül komikus látványt nyújtott, hogy Eva minden gondja ellenére majdnem elmosolyodott.

Ivott egy csésze kávét. A házinéni neki mindig különösen jót főzött, és ez jót tett most azidegeinek. Utána a kézimunkájával az ablakhoz ült. A hálószobából nem hallatszott semmiféle nesz.

Charlotte a kimerültségtől mélyen aludt.Kilenc óra lehetett, amikor a lakásajtón csengettek. Eva rögtön ezután meghallotta a

szállásadónő izgatott tárgyalását egy férfival. Nem törődött vele. De Krusemann asszony rémültképpel nyitott be a szobába.

– Istenem, istenem, de megijedtem, kisasszonkám! Itt van egy detektív, és a nénikéjévelakar beszélni! – suttogta izgatottan, és egy úr lépett be mögötte a szobába, aki Evának bűnügyinyomozóként mutatkozott be.

– Charlotte Grabow asszonnyal akarok beszélni – jelentette ki határozottan.

Eva meglepődve nézett rá. – A nénikém még alszik. Nem tudna később visszajönni, vagy nem adhatnék át neki

valami üzenetet?

A nyomozó fürkészve mérte végig Evát. A kérdésre elmosolyodott. Ennek a fiatalteremtésnek úgy látszik, fogalma sincs róla, mit jelent az, hogy bűnügyi nyomozó.

– Sajnálom, az ügy, amelyben eljárok, nem tűr halasztást. Kérem, keltse fel azonnalGrabow asszonyt!

– De uram, a néném beteg!

– Sajnálom, nem lehetek rá tekintettel. Letartóztatási parancsom van, és magammal kellvinnem Grabow asszonyt.

Eva rémültem kapaszkodott egy szék támlájába. – Biztosan téved, uram – mondta elsápadva.

– Hívja Grabow asszonyt, vagy kénytelen leszek behatolni!

Eva értetlenül, segélykérően meredt a háziasszonyra. Az részvétteljesen bólintott.

– Bizony, kisasszonkám, ki kell hívnia a nénémasszonyt. A rendőrség nem ismer tréfát.

– De az istenért, miért akarja anyámat letartóztatni? Mit követett el? – bukott elő a kérdés azizgalomtól csaknem eszét vesztett Evából.

– Az anyja? Szóval nem a nagynénje? – kérdezte a nyomozó gyanakodva. Krusemannasszony szeme is tágra nyílt a meglepetéstől.

Eva most nem törődött ezzel. – Az anyám. Csak nem nevezhettem annak, mert öregítette volna a színészi pályán. De most

mondja meg végre, miért akarja letartóztatni?

– Hivatali titkot sértenék, ha erről felvilágosítást adnék. Kérem, ne tartson fel tovább!Eva fájdalmasan, kétségbeesetten bámult rá. A háziasszony odalépett hozzá.

– Kisasszonkám, hamiskártyásokkal, csalókkal adta össze magát, azt mondják. Keltse fel,mert a végén magának is meggyűlik a baja a törvénnyel.

Eva hátrahőkölt, mintha az arcába csaptak volna.

– Ez nem lehet igaz, uram! Mondja, hogy nem igaz!A nyomozó türelmetlenül vonogatta a vállát, és elindult a hálószoba felé. Erre Eva, a

félelemtől remegve, előresietett és bement. Az ágyhoz lépett, és megrázta Charlotte vállát.

– Anya, anya, ébredj!Charlotte rémülten tápászkodott fel.



– Mi történt… mit akarsz?

– Anya, az isten szerelmére, azt mondják, csaló vagy. Itt van egy rendőrnyomozó, le akar tartóztatni.

Charlotte azon nyomban kiugrott az ágyból.

– Már most… már ma? – kiáltotta rémülten.

– Anya, mondd, hogy nem igaz! Nem tettél semmi becstelent, ugye, nincs joguk letartóztatni? Tévedés az egész, ugye? Mondd meg ennek az embernek, hogy téved!

Segített anyjának kapkodó gyorsasággal felöltözni. A keze remegett, mert bár nem akartaelhinni, egy belső hang azt súgta, a rendőrség gyanúja jogos. Csak azért tiltakozott ellene, mertirtózatosnak érezte ezt a megszégyenülést.

Charlotte egész testében reszketett. Szeme lázas félelemtől csillogott , ám még ebben anehéz helyzetben is komédiázott.

Hirtelen hangos kiáltással az ablakhoz rontott, kinyitotta, felugrott egy székre, hogyonnan az ablakpárkányra lépjen. De még mielőtt Eva és a szállásadónő felfogta volna, hogyCharlotte ki akar ugrani az ablakon, a nyomozó már ott termett, és hidegvérrel le is szedte.

– Ne csináljon ostobaságokat! – kiáltotta szigorúan, és becsukta az ablakot.

Charlotte iszonyodva az arca elé kapta a kezét, és sóhajtva összerogyott. Minden eszközzel

részvétet akart kelteni, és a rémülettől tényleg nem volt egészen észnél. Rettegett a börtöntől,különösen most, hogy végre gondtalan életre számíthatott.

– Ez tényleg igaz? – kiáltotta Eva, rekedten a döbbenettől.

Charlotte feltápászkodott. – Olyan nagy nyomorban voltam… annyira rosszul ment a sorom. Látod, mivé aljasodik az

ember, ha elveszti a tartását. Nem akartam, hogy ezt végignézd, ezért mondtam az este, hogyutazz el azonnal! – mondta összetörten.

Eva nem mozdult. Dermedten nézte végig hogyan vezeti el a nyomozó az anyját. Adetektívnek kellett támogatnia a botladozó, megtört asszonyt.

Amikor becsukódott az ajtó mögöttük, Evából kitört egy velőtrázó sikoly, és összerogyott.A házinéni a nappaliban tett-vett, miközben időnként lopva Evára pillantott. A lány

magába roskadva, az iszonyattól megsemmisülve térdepelt a földön, arcát kezébe temetve.

Nem tudott a rettenetes és szégyenteljes gondolattól szabadulni, hogy az anyja börtönbe kerül.Az öregasszony nem győzte tovább a szótlan leskelődést, odament Evához.

– Ejnye, kisasszonkám, térjen végre magához! Ezen mán úgysem tudunk változtatni. Álljon felszépen! Látni se bírom, hogy emészti magát!

Eva nehézkesen feltápászkodott, és tanácstalanul nézett körül. Mi lesz most már vele?Kihúzták lába alól a talajt, mely bármilyen ingatag volt is, mégis valamennyire biztonságot

jelentett. Ijedten nézett a főbérlőjére. – Itt maradhatok még ezek után, vagy kiutasít a házából? – De kisasszonkám, az öreg Krusemann mama nem egy szívtelen szörnyeteg! Ugyan mán,

mit tehet magácska az ilyen anyáról, ezt a vak is láthatja! A rendőrséggel könnyenmeggyűlhet a baja annak, aki nem egyenes úton jár, ez bizony mán csak így van! Régóta

sejtettem, hogy nem fogja jól végezni. Mi tagadás, könnyelmű, léha kis nőcske volt. Dekisasszonkám, maga erről igazán nem tehet. Maga olyan derék, tisztességes lyány! Maradjoncsak nyugodtan itt nálam, amíg valami nem adódik magácskának! Leszek olyan anyja, mintaz igazi, ha nem sokkal különb!

– Gondolja, hogy hamarosan visszajön az anyám? – Nézze, az nem olyan egyszerű. Ha a rendőrség elkapta a grabancát, olyan hamar nem engedi el. No meg

aztán sok lehet a rovásán, különben nem ment volna el ellenkezés nélkül ezzel a nyomozóval. Érti, miregondolok? Tudta ő már tegnap este is, mi vár rá. Ez volt a múlt éjjeli baja. Valami jó cimborájától fülestkaphatott, és attól volt így berezelve.

Eva tudta, hogy Krusemann mamának teljesen igaza van.

A házinéni csendben kioldalgott. Látta a derék asszony, hogy jobb, ha magára hagyja Évát,

hadd sírja ki magát. – Szegény kis jószág, így elbánt vele az élet – motyogta odakinn.



Eva hosszú órákon keresztül ült kétségbeesve, kezébe temetett arccal az asztalnál. Rég elmúltdél, amikor a háziasszony bejött.

– Kisasszonkám, egy nagysága van kinn, magácskát keresi. Beengedjem?

Eva fáradtan feltápászkodott. – Egy hölgy? Megmondta hogy hívják?

– Nem de igen előkelőnek látszik. Talán valaki, aki állást kínál. Azt mondja, sürgősügyben gyütt, és okvetlenül személyesen akar beszélni a kisasszonkával.

– Engedje be a hölgyet! – mondta törődötten Eva, miközben a tükör előtt gyorsan rendbeszedte magát.

Maria Herbig azonnal be is lépett a szobába. Egyszerű útiruha volt rajta, kis angolosk alappal. Még mindig szép, viruló arcával várakozásteljesen fordult Eva felé, és szép kék szemecsupa szívbéli jósággal pillantott a sápadt leányra.

– Nagyságos asszonyom, minek köszönhetem a szerencsét? – kérdezte udvariasan Eva.

Maria közelebb lépett. – Először is engedje meg, hogy bemutatkozzam! A nevem Maria Herbig.

Evának ez a név nem mondott semmit. Bár gyakran hallotta Bernhardtól, hogy az édesanyjaután Maria néni és Fritz bácsi számára a legkedvesebb emberek a világon, és a nagybácsit

személyesen is megismerte, de ebben a pillanatban nem jutott eszébe a családi neve. Meghajtottaa fejét, és hellyel kínálta a vendéget.

A két hölgy most egymással szemben ült. Maria szíve a meleg részvéttől hevesebbendobogott. Az édes, bánatos leányarcot azonnal a szívébe zárta.

– Azért jöttem, hogy magammal vigyem, Grabow kisasszony. Tudom, hogy állást,elfoglaltságot keres. Az én házamban megtalálja. Két élénk gyermekem, nagy háztartásom van, ésnincs időm, hogy foglalkozzam vele. Nagy segítség volna a számomra, ha eljönne velem.

Evára az idegen hölgy nagyon jó benyomást gyakorolt. Mégis szomorúan nézett rá.

– De mennyire elmennék, nagyságos asszony. Igazán nagy szerencsének tartanám! Deattól félek, nem fogok kegyednek megfelelni. Nincsenek bizonyítványaim, sem ajánlóim és…

– Dehogynem! A legmelegebben ajánlották nekem. Alig várom, hogy magammal vigyem.

Eva meglepődve nézett az idegen hölgy jóságos arcába. – Szabad tudnom, ki ajánlott? – Természetesen. Elsősorban Wendenburg kereskedelmi tanácsos úr, azután meg az

unokaöcsém, Bernhard Gerold.

A fiatal lány felugrott. – Maria néni… Kegyed Gerold úr Maria nénije! – kiáltotta, nehezen uralkodva felindulásán.

Maria mosolygott. – Igen. Tehát látja, hogy további ajánlásokról lemondhatok.Eva lassan visszaült a helyére.

– Igen, látom – felelte halkan –, de mást is látok. Ön Horst bácsi kérésére akar állást biztosítani nekem a házában. Ez jóságos lélekre vall. Annál hálátlanabbnak tart majd, ha

ajánlatát el kell utasítanom. – És miért kell elutasítania? – kérdezte nyugodt, komoly hangon Maria.Eva görcsösen összekulcsolta a kezét.

– Nekem igazi munkára van szükségem. – Azt bőven talál nálam. Komolyan beszélek, nekem nagyobb szükségem van önre, mint

önnek énrám.Eva szomorúan nézett maga elé, majd felegyenesedett.

– Mégsem mehetek – mondta halkan.

– Mi akadályozza meg benne?A fiatal lány lassan felállt, és a széke mögé lépett.

– Ma reggel börtönbe vitték az anyámat, csalással vádolva, Állítólag valami köze volt egy

pénzhamisító társasághoz – mondta elcsukló hangon.Maria megrémült, és döbbenten nézett a fiatal lányra.



Eva szája kétségbeesett fájdalmában keserű mosolyra húzódott.

– Ugye belátja, hogy ezek után nem léphetem át az ön tisztességes házának küszöbét?

A lágy hang reménytelenül csengett. Maria felállt, és Evához lépett Anyai mozdulattalkarolta át.

– Szegény gyermekem! Fel sem fogtam azonnal, mit mondott. Istennek hála, jókor érkeztem! Neellenkezzen, nem engedem, hogy visszautasítson. Velem kell jönnie.

Eva megremegett. – Ön oly jóságos, de kérem, ne gyötörjön. Nem mehetek önnel.Maria még szorosabban ölelte magához a reszkető teremtést.

– De igen, jönnie kell. Ne féljen semmitől, Eva! Bernhard addig nem látogat meg bennünket, amíg ön nem akarja. Ott járt nálunk. Meggyónta nekünk, ami a szívét nyomja, éskönyörgött, hogy pótoljuk önnek az otthonát, amelyet miatta veszített el. Eva, kedves Eva, miőszintén szeretni fogjuk, már csak Bernhard kedvéért is. Annyira aggódik magáért, annyirafélti. Vissza kell adnia a nyugalmát. Ne nehezítse meg a fiúnak, hogy le kellett mondania a

boldogságáról. Ugye, eljön velem?Maria jóságos, meleg szavaitól Eva szeme könnybe lábadt. Zokogva borult az asszony

karjába. Végre, hosszú idő után ismét elöntötte lelkét a béke. Megnyugodott.

Az iskolai őszi szünetben Fritz Herbig elvitte nővéréhez látogatóba a két gyermeket.Bettina hálásan szorongatta fivére kezét, majd a kisfiúra nézett, akinek múltja legsötétebbórájában az életére tört.

A kis lurkó, aki apja nyílt tekintetét örökölte, egy ideig meglepődve figyelte az újnagynénit, majd nevetve nyújtott kezet neki.

– Te aztán mókásan festesz, Bettina néni! Miféle fityula ez a fejeden?Bettina sírva borult térdre, amikor a kisfiú kemény kis kezével megszorította az övét. A

gyerek megdöbbenve nézett rá, azután gyorsan elvette a néni kezéből a zsebkendőjét, és

ügyetlen mozdulattal letörölgette a könnyeit, éppen úgy, ahogy az édesapja tette néhány héttelazelőtt.

– Ne sírj már! Mi bajod van? – kérdezte feszengve a kisfiú.Erre a kishúga is odasimult a kedvesnővérhez, és becézgetve megcirógatta az özvegy

könnyáztatta arcát. – Fáj valamid? Papa, miért sír a szegény néni?Fritz lehajolt Bettinához, és halkan kérlelte:

– Szedd magad össze, a gyerekek kedvéért! – A kicsikhez fordulva így folytatta: – Bettinanéni örömében sír. Tudjátok, így sírt a mama is, amikor Hella felgyógyult a súlyos skarlátból.Ő is annyira megörült akkor, hogy sírva fakadt.

– Vagy úgy – nyugtázta megértően a kisfiú, és mert a néni könnyei hirtelen elveszítették

érdekességüket, hiszen „nem igazi” könnyek voltak, figyelmesen szemügyre vette a társalgótdíszítő rézmetszeteket. Hella viszont olyan aranyosan csacsogott mindenféle csacsiságot azöreg néni vigasztalására, hogy Bettina könnyei között elmosolyodott.

Erre a kislány nagyon büszke lett. Hiszen jól tudta, hogy odahaza Eva néni néha„Napsugárkának” nevezi, mert amikor szomorú, őt is mindig felvidítja és megnevetteti.

A kislány vidáman szaladgált a tisztára sikált padlón, felkapaszkodott a kis bőrkanapéra is,sőt a fotelek védőhuzata sem rettentette vissza attól, hogy azokat is kipróbálja.

Bettina sugárzó arccal figyelte az élénk gyermeket. Egyszeriben könnyű lett a lelke. Olyan jól érezte magát, mint soha az elmúlt évek során. Megrendülve mondott öccsének köszönetet.

– Eljössz Hattenfeldébe, Bernhard esküvőjére, Bettina? – kérdezte Fritz, amikor agyerekek végre nyugton maradtak.

– Igen, a templomi szertartáson ott leszek, de azután visszatérek ide. – Hamarosan találkozunk. Akkor végre Maria is viszontlát.



– Igen, Maria is. Jaj, Fritz, ettől egy kicsit félek. Olyan rossz a lelkiismeretem veleszemben.

– Erre már ne is gondolj! Maria örömmel fog üdvözölni! – Elviszitek a gyerekeket magatokkal az esküvőre, Hattenfeldébe? – Nem, otthon maradnak Évával. Megírtam már neked, hogy a fiatal hölgy a lakótársunk

lett. Azt is tudod, hogy Wendenburg megkérte a kezét, de ő kikosarazta. Ezért most távolmarad az esküvői ünnepségtől, hogy ne kelljen Wendenburggal találkoznia. A gyerekeink pedig olyan jó helyen vannak nála, hogy nekünk is egyszerűbb, ha nélkülük utazunk. Mivelcsak a szűkebb családi körben tartják az esküvőt, jobb lesz így.

– És Wendenburg tényleg még aznap világ körüli útra indul? – Igen, így tudjuk Bernhard leveléből. – Számomra az egész olyan, mint egy álom. Ha meggondolom, hogy a fiam milyen

könnyűszerrel csinált karriert, akkor remegve ismerem fel kishitűségemet. Amikor te Mariátelvetted, azt képzeltem, szegényen és megalázottan kell majd egész életében küszködnie. Ésíme, Bernhard az én segítségem nélkül milyen sikeres pályát futott be. Kezdettől fogvamellészegődött a szerencse.

– Igen, egyenes út vezetett idáig. És azt gondolhatjuk, hogy most, a házasságávalelérkezett élete csúcsára. Bárcsak ezen a csúcson se veszítené el szabad, tiszta tekintetét!

– Adja Isten! Nekem csak az fáj, hogy nem tehettem semmit sem érte. – A szeretetedet adtad neki. Gondolod, hogy nem voltál hatással a fejlődésére? A sors

kegyéből pedig olyan helyzetbe került, ahol alapossága és ereje ezerszeresen gyümölcsözhetmajd. Erős kézzel fogja irányítani az életét.

A gyerekek megunták a komoly beszélgetést, és ismét magukra vonták a „nagyok”figyelmét. Fritz végighallgatta, hogyan magyarázza el nővére az apróságoknak a falon látható szentképekenábrázolt jeleneteket, közben azonban a gondolatai el-elkalandoztak.

Bettina úgy látja, Bernhard boldogsága biztosított, ő azonban tudja, hogy ez a boldogság sohasem lesz teljes.Csak azóta érzi bizonyossággal, mit veszített Bernhard, amióta jobban megismerte Évát. A törékeny, gyermeki

lelkű Gábrielé nem lehet a fiúnak olyan társa az életben, mint amilyen Eva lett volna.

XII.

Teltek-múltak a hónapok. Eva olyan boldog volt Herbigék házában, amennyire az őt értsúlyos sorscsapások után csak lehetett. Maria anyai szeretettel és jósággal igyekezett a lelki sebeket

begyógyítani. A mindig vidám, jó természetű Fritz is segített neki nem egy csüggedt órán, a gyerekek pedigőszinte szeretettel csüggtek rajta. A kicsi Hella büszke volt, „napsugár” tisztére, és nem tűrte, hogy „Evi néni”

bánatos legyen. Walter lovagi szerepkörben tetszelgett, ami persze nem zárta ki, hogy olykor féktelenül, igazifiús vadsággal fel ne lázadjon ellene. Am Eva minden gyengédsége dacára kemény kézzel tartotta a gyeplőt, ígyWalter rendszerint önként tért vissza kedves „nénije” szeretetteljes uralma alá.

Komoly gondot okozott neki az anyja is. Charlotte háromhavi börtönbüntetés letöltése utánvisszaköltözött a lakásába. Krusemann mama, Evának tett ígéretéhez híven, visszafogadta.

Eleinte csendesen, visszavonultan élt, de aztán fokozatosan visszatért régi életmódjához.Wendenburg háromszáz márka havi életjáradékot helyezett neki letétbe, amelyet fél-havontavehetett fel, tehát százötven márkánál többet sohasem kapott kézhez. így akartarákényszeríteni a rendszeres életvitelre.

A „művésznő” a kiszabadulása utáni első időben ezzel nagyon meg is volt elégedve, különösen, mert Evamég kétszáz márkát hagyott számára letétben a házinéninél. Ebből felruházkodott, új fehérneműt és ruhákatvásárolt magának, sőt, még maradt is valamennyi. Mennél tovább volt azonban szabadlábon, hamarosan annálnagyobbak lettek az igényei. Szemrehányó levelekkel ostromolta Evát. A járadékát „alamizsnának” nevezte,amely „az éhhalálhoz sok, az élethez kevés”. Wendenburg vagyona mellett a kétszerese sem kottyant volna megneki. Nem tudja, írta, hogy jöjjön ki belőle, nem engedheti meg magának a legkisebb szórakozást sem. Ennek

pedig csakis Eva az oka. Ha feleségül ment volna Wendenburghoz, akkor a férfinak, mint vejének, kötelességelenne róla is rangjához méltóan gondoskodni.



Így írta sorra leveleit, váltakozó hangnemekben. Eva félt ezektől a levelektől, valósággal fizikaifájdalmat okoztak neki.

Más gond is nyomasztotta. Horst bácsi lánya fényes esküvője óta úton volt. Nyugtalanul járta a világot, és abból, hogy még nem tért haza, Eva arra következtetett, hogy még mindignem állt helyre a lelki nyugalma.

Wendenburg a telet Kairóban töltötte, és beutazta egész Egyiptomot. Utána a Szunda-szigetekre hajózott, tavasszal pedig Olaszországban barangolt. Soha nem maradt sokáig egyhelyen. Eva csak pár szavas képeslapokat kapott tőle szívélyes üdvözletekkel, s bár ezek kedélyes hangnemben íródtak, az ő aggodalma sohasem múlt el egészen.

A fiatal lány látszólag megnyugodott és kiegyensúlyozott volt. Fáradhatatlanul tett-vett aházban és a gyerekszobában, megteremtve ezzel az imádott Maria néni számára anyugodalmas órákat a munkájához. Fritz és Maria változatlanul a legszebb mintákat tervezteegyütt, a Herbig cég anyagai pedig világhírre tettek szert.

A házaspár mindent elkövetett annak érdekében, hogy Evát felderítse, és ő szép lassan vigaszt talált az őtkörülvevő szeretetben.

Ezután hirtelen rossz hírek érkeztek Hattenfeldéből.Gabriele megfázott. Egy forró nyári napon az erdőn keresztül ment át az üzembe.

Hazaf elé hirtelen iszonyatos viharba került. Bőrig ázva rohant lélekszakadva a kis kerti lakig. Ottvárta meg, amíg a zivatar elvonult. A vad viharban, szélben, a testére tapadó csatakos ruhábancsúnyán megfázott. Ebből súlyos tüdőgyulladás lett. Magas láz lépett fel, és az orvosok afiatalasszony gyenge szervezete miatt komolyan aggódtak az életéért.

Bernhard azonnal odahívta az anyját. Bettina szabadságot kapott, és még aznapmegérkezett. Nagy odaadással ápolta a menyét. Fáradhatatlan gondoskodásával és erős hitéveltartotta a betegben a lelket, és megmentette őt az életnek. A fiatalasszony túlélte a krízist, éslement a láza.

Mindannyian fellélegeztek, akik a gyönge fiatalasszony életéért aggódtak és reszkettek. Evaörömkönnyeket sírt, amikor az első reményteli hír megérkezett. Most érezte csak igazán, mennyireközel álltak egymáshoz egész ifjú korukban Gabrielével.

Wendenburgot nyomban értesítették, amikor a lánya megbetegedett. Mivel azonban soha nemtartózkodott sokáig egy helyen, csak késve jutott el hozzá a betegség híre, egyszerre azzal,hogy Gabriele szerencsésen túljutott a krízisen, és már javul az állapota. így az apaelhalasztotta hazautazását.

De Gabriele az önfeláldozó ápolás ellenére sem nyerte vissza egészségét. Erőtlenül éskábán feküdt, a szeme pedig csak addig ragyogott fel, amíg Bernhard mellette volt. Ha a férfikiment a betegszobából, Gabi tekintetéből kialudt a fény. Bettina figyelmét nem kerülte el,hogy a két orvos egyre növekvő aggodalommal figyeli a fiatalasszony állapotát. Végülközölték vele és a fiával, hogy Gabriele tüdejét támadta meg a kór.

A fiatalasszonyt a lehető leghamarabb délre kell vinni, ha azt akarják, hogymeggyógyuljon. Azt ugyan nem mondták meg nyíltan a férjnek, hogy kétséges,megmenthető-e egyáltalán, Bernhard azonban kiérezte a szavaikból.

Fájt a szíve, amikor ott ült Gabriele ágya mellett, és lesoványodott kis kezét szorongatta. Meghatottaasszonykája odaadó szeretete, és egyáltalán nem kellett magát tettetnie, hogy gyengéd és kedves legyen hozzá.Bár Évát nem tudta elfelejteni, fiatal felesége semmit sem vett észre abból, hogy nem ő volt az első férjeszívében. Beérte annyi gyengédséggel, amennyit Bernhard nyújtani tudott neki.

A férfi nap mint nap ott ült betegágya mellett, amint a vasműben a szükséges üzletiügyeket elintézte. Szerencsére Schmalfeldt igazgató ismét munkába állt, és ha nem is volt amunkabírása olyan nagy, mint a betegsége előtt, Bernhardot valamelyest így istehermentesítette.

Gabrielének legalább a következő év májusáig délen kellett volna kúráltatnia magát. Olyan

soká Bernhard azonban nem hagyhatta ott a munkáját, hiszen Wendenburg is távol volt.Bettina felajánlotta, hogy elkíséri Gabrielét, hisz őt korlátlan ideig szabadságolták Drezdából.



Gabit borzasztóan felzaklatta, amikor férje közölte vele, hogy egészségi állapotára valótekintettel a következő napokban el kell utaznia Bettina kíséretében. Semmi szín alatt nemakart a férjétől elszakadni, és követelte, hogy hívják haza az édesapját. Akkor Bernhardelkísérhetné őt, mondta. Semmilyen más javaslatra nem volt kíváncsi. Azzal sem értett egyet,hogy apja kísérje el a férje helyett.

– Ha nem jössz velem, belehalok, annyira hiányzol majd – kiáltotta sírva.Gerold így kénytelen volt beteg felesége kívánságát teljesíteni. Megígérte, hogy hazahívjaaz édesapát, és nyomban követi őt, amint az üzleti ügyeket átadta apósának. Ahhoz viszont őis, az orvosok is ragaszkodtak, hogy Gabriele azonnal utazzon, hisz minden elvesztegetett napfokozhatta a veszélyt.

Épp az eljegyzési évfordulójuk volt aznap, amikor Gabriele útnak indult. BernhardMünchenig kísérte a hölgyeket, gondosan elhelyezte őket egy első osztályú fülkében, majdnehéz szívvel visszautazott. Gabriele sápadt, síró arca lebegett egyre a szeme előtt. Elsőalkalommal feledkezett meg miatta Eváról.

Amint megkapta Wendenburg az értesítést, hogy Gabriele gyógyulófélben van, egy régi barátjával, akivel véletlenül találkozott, Görögországnak vette az útját. Az újabb rossz hír lánya állapotáról csak ott érte utol, és hamarosan megkapta veje levelét is. Ebben Bernhardarra kérte, jöjjön haza mielőbb, mert félti Gabrielét. A beteg annyira vágyódik utána, hogynem hagyhatja nyugodt szívvel az anyjára, kénytelen mihamarabb követni. Wendenburgéppen be akart szállni a hotel előtt várakozó autóba, amikor ezt a levelet megkapta.Kirándulásra készültek a barátjával. Először le akarta ezt is mondani, majd útitársaunszolására mégis vele tartott. Néhány órán nem múlhat, gondolta.

Mindjárt másnap reggel azonban, a legrövidebb útvonalat választva, hazaindult. Annyiraaggódott a lányáért, hogy megfeledkezett minden egyébről.

Bernhard roppant nyugtalanul fogadta apósát. Wendenburg is siettette vejét, és miutánmegbeszélték a legsürgősebb ügyeket, Bernhard azonnal a felesége után utazott.Időközben az anyjától többször is kapott hírt. Gabrielét nagyon megviselte az utazás, írta.

Az állapota inkább romlott, semmint javult. Az ottani orvos kétséget kizáróan súlyos tüdőbajtállapított meg. Bármilyen szörnyű is számára, hogy neki kell fiával tudatni a hírt,Bernhardnak előbb-utóbb úgyis értesülnie kell róla. Igaz, a délvidék enyhe éghajlata már nemegy beteggel tett csodát. Fia ne veszítse el a reményt, hogy Gabriele meggyógyul. Csak nehalogassa a jövetelét egy perccel sem tovább, mint okvetlenül szükséges. Felesége addig nemnyugszik meg, amíg ő újra mellette nem lesz.

Gabriele Gerold egy vadszőlővel befuttatott lugasban feküdt nyugágyán, amikor Bernhardmegérkezett. Az örömtől nyomban kipirult az arca, és csillogni kezdett a szeme.Bernhardot ez megtévesztette első pillanatban, és azt hitte, a felesége jobban van. Csak

amikor az asszony izgalma elcsitult, akkor vette észre megdöbbenve, mennyire lefogyott, ésmilyen rossz bőrben van Gabriele. Nagyon fájt a szíve érte, és könnyeket csalt a szemébe,amikor a fiatalasszony gyenge hangon egyre szerelmes szavakat sugdosott neki.

Bernhard már az első napon felkereste az orvost, és megkérte, hogy közölje vele akendőzetlen igazságot Gabriele állapotáról. Az orvos nem titkolta, hogy alig van remény ateljes gyógyulásra. A beteg állapota gyorsan rosszabbodott. Nyilván az anyjától örökölte ahajlamot, és gyenge szervezete nem volt képes a súlyos fertőzést legyőzni.



Hetek teltek el, melyeket Bernhard fájdalmas örökkévalóságnak érzett. Miközbennyugodtnak, jó kedélyűnek mutatkozott, a szíve csupa fájdalom és bánat volt. Hiányzott nekia megszokott tevékenysége is. Bár naponta kimerítő beszámolót kapott a vasműből, és egyesdolgokat megbeszélhetett az apósával is, ám a legtöbb időt ölbe tett kézzel Gabriele betegágyamellett volt kénytelen eltölteni.

A beteg többnyire elégedetten és bágyadtan feküdt, tűrte anyósa kényeztetését és Bernhardgyengéd cirógatását.Egy szép napon mosolyogva jegyezte meg:

– Azok a csúnya, utálatos üzleti ügyek! Odahaza túl sok idődet rabolják el. Majdnem jobbszámomra, hogy beteg vagyok, mert most legalább mindig itt vagy mellettem.

Bernhard gyengéden megsimogatta felesége haját. – Kicsim, hisz egész lényem, létezésem legértékesebb része a munkám! – Ó, az én legértékesebb részem pedig az irántad érzett szerelmem. – A férfiak életét soha nem töltheti be teljesen csak a szerelem, mint az asszonyokét. – Tudom én azt jól, és bele is törődöm, drágám. Nézd csak, hogyan játszanak a napsugarak

a lombok között! Mint a hattenfeldei parkunkban. Tudod, néha annyira vágyódom haza. Papát

és Evát is szeretném már viszontlátni. De régen nem láttam már az én kedves Evámat! Tegnapéjjel róla álmodtam. Amikor felébredtem, először nem is tudtam, miért vagyok olyanszomorú, de most már rájöttem. Hiányzik Eva. Kérlek, írj neki még ma, hogy küldjön egy jóhosszú, kimerítő levelet.

Bernhard írt Maria néninek, és megkérte, szóljon Evának, hogy teljesítse Gabi kérését.Megírta, hogy a felesége nagybeteg, és vágyódik Eva beszámolójára. A levél hamarosan megis érkezett.

Bernhard kérésére vidám, könnyed hangú írás volt, semmi komor vagy szomorú témát nemérintett. Gabriele igen megörült a levélnek, és attól kezdve Eva gyakran és sokat írt.

A tél a vége felé járt. Gabriele egyre betegebb lett, és mennél inkább elgyöngült, annál jobban gyötörte a honvágy. A végén már úgy elhatalmasodott rajta, hogy szüntelenül csak azért könyörgött, hadd utazhasson haza.

Bernhard végre elhatározta, hogy megtanácskozza dr. Ricardival, hazaszállíthatják-e afeleségét anélkül, hogy kárt okoznának neki.

Az orvos aznap délelőtt ismét alaposan megvizsgálta Gabrielét. Miközben mosolyogva biztosította arról, hogy hamarosan meggyógyul, Bernhard figyelmét nem kerülte el, hogy aférfi homlokán két mély ránc jelenik meg. Amikor délután felvetette az utazás kérdését,Ricardi doktor egy ideig elgondolkodva járt fel-alá, azután megállt Bernhard előtt.

– Utazzanak. És mostantól ne tagadja meg a felesége egyetlen kérését sem!

Bernhard elsápadt, és ijedten hátrált egy lépést. – Olyan nagy a baj? – Nagyobb már nem is lehetne. Készüljön fel a legrosszabbra.Bernhard kezét a szeme elé kapta. Amikor kis idő után leengedte, szeme vörös volt és

könnytől fénylett. Ebben a percben döbbent rá, mennyire megszerette odaadó, gyengédasszonyát.

Bernhard újból írt Maria néninek. Közölte vele, hogy hamarosan hazahozza a feleségét. Gabriele a végét járja, nem szabad semmilyen kívánságát megtagadni. Kérte, közöljék Evával, hogy Gabriele vágyódik utána, ésszeretné Hattenfeldében viszontlátni. Bernhard Evára bízza a döntést. Ha hajlandó egy haldokló utolsókívánságát teljesíteni, ő nagyon hálás lenne érte.

„Azt akarom, hogy a feleségem már csak szép és kellemes órákat éljen át. Ha látnátok őt, a szívetek szakadna meg érte, olyan bájos, kedves, és mégis olyan kegyetlenül megváltozott akülseje. Ha anyám nem lenne itt, nem bírnám elviselni” – írta befejezésül Bernhard.



Gabriele ismét odahaza volt. A hosszú út nagyon megviselte, erejének végső tartalékát isfelemésztette. Boldogan mosolyogva feküdt azonban szobája ablakánál, és a kertet nézte.Rügyeztek a fák, s a nagy virágágyakban krókusz és tulipán virított.

Gabriele az eljövendő tavasz e szerény hírnökeit ezerszer pompásabbnak látta a délvidék minden buja szépségénél. Bernhard ott ült mellette, és Eva legfrissebb leveléből olvasott fel

neki.A lány másnapra jelezte érkezését. – Annyira örülök, drágám! Kedves, jó Evám hogy összeszid majd – mondta Gabriele

gyönge hangon, de mosolyogva –, hogy még mindig nem gyógyultam meg teljesen. – Az utazás kimerített, Gabriele. Ez előre látható volt. – Bizonyosan így van, de olyan boldog vagyok, hogy itthon lehetek.

Eva másnap megérkezett. Bernhard kiküldte elé a kocsit a vasútállomásra, ő azonbanfelesége mellett maradt, hogy ne kelljen négyszemközt találkozniuk.

Bár Gabriele házasságuk ideje alatt nagyon belopta magát a szívébe, és gondolkodás nélkül

odaadta volna saját boldogulását felesége gyógyulásáért cserébe, mégsem tudott nyugodtanEvával találkozni. Túlságosan szerette még mindig a lányt, és a szívnek nem lehet

parancsolni.Gabriele lázas izgalommal várta fogadott nővérkéjét, amikor az ablaknál várakozó Bettina

végre a kocsi érkezését jelentette. Hamarosan nyílt az ajtó, és Eva ott állt a küszöbön.Minden önuralmára szüksége volt, hogy megdöbbenését palástolja, amiért ilyen rossz

állapotban látta Gabrielét. – Gabikám, édes kicsikém! – kiáltotta mélységesen megrendülve, majd átölelte a

lesoványodott fiatalasszonyt, és arcát gyengéden a beteg sápadt arcocskájához szorította. – Csakhogy végre itt vagy, Eva! De soká várattál magadra!Mindkettőjük szívében hirtelen feltámadt ifjúságuk közösen átélt sok szép órájának emléke.Bernhard és Bettina visszahúzódott a szomszéd szobába.Eva hosszú percekig tartotta a fiatalasszonyt átkarolva, míg vissza nem nyerte önuralmát.

Ezután megrázta a fejét. – Hiszen meg akartam őrizni a nyugalmamat, nehogy felizgassalak. Itt azonban a régi

emlékek egyszerre mind rám szakadtak, és odalett minden jó szándékom. De most aztánviselkedjünk okosan! Hogy vagy, édes kicsikém?

Gabriele mosolygott. – Jól vagyok, Evám, nagyon jól. Hamarosan teljesen meggyógyulok. Mire a papa hazaér Angliából, addigra

sokkal erősebbnek kell lennem.Eva minden önuralma ellenére elsápadt. Gabriele észrevette ezt, és becézve fogta meg

nővére kezét.

– Te még mindig nem vagy képes a papára nyugodtan gondolni, Eva. Bocsáss meg, hogyróla beszéltem! Nagyon jól értem, milyen fájdalmas lehet neked, ha rá emlékeztetnek. Tégedmég mindig az bánt, hogy akkor fájdalmat kellett okoznod neki, de ne félj, ő túlteszi magátrajta. Legyen csak itthon végre, olyan kedves leszek hozzá, hogy megnyugszik, és újra boldoglesz. Ugye nem haragszol már rá?

Így csacsogott gyenge hangján tovább Gabriele. Csaknem minden mondata így kezdődött,„ha majd meggyógyultam…” Eva természetesen vidámságot mímelt, miközben majdmegszakadt a szíve.

Másnap reggel elutazott. Képtelen volt rá, hogy víg terveket szőjön Gabival, inkább aztfüllentette, hogy a gyerekek miatt nem maradhat tovább. Attól is tartott, hogy Horst bácsi avártnál hamarabb hazaér. Márpedig nem akart még vele is találkozni. Akkor újrafelszakadhatnának a régi sebek, gondolta félve.

Bernhard kikísérte a kocsihoz.



– Isten vele, kedves Eva – szólt megrendülten, és kezét nyújtotta.A lány megszorította. . – Isten legyen önnel és Gabrielével. Adjon erőt az ég, hogy

elviselje, ami még önre vár. – Köszönöm, Eva! Adja át a nagybátyámnak és családjának az üdvözletemet! – Átadom. Hadd köszönjem meg önnek, hogy közbenjárására igazi otthonra találtam!

Eddig nem volt még alkalmam rá, hogy ezt megmondjam.Bernhard megcsókolta Eva kezét. – Megtalálta ott a lelki nyugalmát, Eva? – kérdezte igen halkan.A lány komolyan a szemébe nézett, és a tekintete fátyolos lett.

– Igen! – jelentette ki határozottan. – Hála Fritz bácsinak és Maria néninek,megnyugodtam. Az életemnek ismét van értelme, és ameddig ott maradhatok ezen a békésszigeten, boldog is vagyok. Nem várok többet az élettől. De most búcsúzom, még egy utolsóüdvözletet küldök önnel Gabinak.'

– Ugye, nagyon megváltozott? – Ne kérdezzen… mert nem tudom tovább tartani magam…Sírva utazott el, nem bírta magába fojtani a feszültséget. A férfi lehajtotta a fejét, mint aki

megadja magát a sorsának, és lassan visszaballagott a házba.Horst Wendenburg néhány nap múlva hazatért angliai üzleti útjáról.Minden önfegyelme ellenére belesápadt, amikor meglátta a lányát.A beteget édesapja viszontlátása nagyon felizgatta. A szeme lázasan csillogott, orcáján

csalóka pír lángolt fel. – De szép, hogy újra itt vagy velem, papa! Meglátod, milyen hamar összeszedem magam!

Soha többé nem eresztelek el magam mellől. Ha örökké vágyódnom kell legkedvesebbhozzátartozóim után, sohasem gyógyulok meg – panaszolta halkan.

Ezután nyirkos, borús tavaszi este köszöntött be. A beteg csukott szemmel feküdt azágyában. Már régen nem kelhetett fel.

Bernhard és az édesanyja kétoldalt ültek mellette, és növekvő aggodalommal figyelték,ahogy egyre gyengébben pislákolt benne az élet. Horst Wendenburg az ablaknál állt, és azégre meredt.

Gabriele hirtelen felnyitotta a szemét. – Papa… hol van a papa… gyorsan jöjjön… én… jaj, Bernhard, segíts!… Papa, segíts!…A fiatalasszony belekapaszkodott férje karjába, és megpróbált felülni, ám hirtelen tompa,

gurgulázó hangot hallatott, majd visszahanyatlott. Arcán megkönnyebbült mosoly suhant át. – Már jól vagyok… most aludni akarok – mondta bágyadtan, és mosolyogva nézett a

három emberre. Elhelyezkedett, majd lehunyta a szemét.Kis idő múlva gyengéden nézett fel férje sápadt arcára.

– Nem szabad megijedned, drágám! Már elmúlt a csúnya betegség. Egészségesre alszom

magam, ugye papa?Az apja megcsókolta a homlokát. – Igen, egyetlenem. Legyen nyugodt, szép álmod! Gabi lehunyta a szemét. – Jó éjt, drágám! Jó éjt, édesapám.Még egyszer, haloványan rájuk mosolygott, és ki akarta nyújtani feléjük a kezét, ám az erőtlenül lehanyatlott.

Ajkáról elszállt az utolsó sóhaj, s ő örök álomba szenderült.

XIII.

Gabriele halála óta csaknem két esztendő telt el. Horst Wendenburg és veje megfeszítettmunkában kereste a feledést. Együtt laktak, a gyász idején pedig meghitt közelségbe kerültek egymáshoz. Szinte teljesen visszavonultan éltek. Bernhard lelkében azonban fokozatosan nőtt



a vágyakozás Eva után, akit soha nem tudott feledni. Talán már előbb is közeledett volnahozzá, ám apósa iránti tapintata visszatartotta.

Egy szép napon maga Horst hozta szóba Evát. – Olyan csendes és magányos itt minden, két férfi egyedül, Bernhard. Ha Eva most velünk

élne, jót tenne mindkettőnknek.

Bernhard fürkészve nézett az idős férfi arcába. – Igazán szeretnéd, ha Eva visszatérne? Nem szenvednél attól, ha itt lenne, a közeledben?Wendenburg fájdalmasan mosolygott.

– Azt hiszed, hogy még mindig nem gyógyultam ki abból a tébolyból, amely egykor rabulejtett? Vége, örökre és végérvényesen elmúlt. Eva is tudja ezt, őszintén elmondtam nekimindent. Ő mégsem akar visszatérni.

– Talán azért, mert tudja, milyen nélkülözhetetlen Maria néninek – felelte Bernhard, mireaz apósa csak kétkedve a fejét ingatta. – De az is lehet, hogy más oka van rá.

– Te talán ismered a valódi okát?Ebben a pillanatban Bernhard nem bírta tovább, szívéből kikívánkozott az őszinte

vallomás: szereti Evát. Mindent bevallott Horstnak, semmit sem hallgatott el. Wendenburg

kezébe temette az arcát, úgy hallgatta, és egy szót sem szólt. Amikor azonban Bernhard befejezte gyónását, mélyen felsóhajtott.

– Tehát téged is megsebeztelek a szerencsétlen szenvedélyemmel! Milyen vak voltam!Bernhard megragadta a kezét.

– Ne tégy magadnak szemrehányást, papa! Mit tehet az ember az érzéseiről? A sorskegyetlen játékot űzött velünk.

Wendenburg bólintott. – Csak egyetlen jó dolog származott ebből: szegény kis Gabim legalább rövid ideig boldog

lehetett. Tiszta szívből köszönöm, hogy mindennek ellenére boldoggá tetted. – Ezt elsősorban Evának köszönd! Ő hozta Gabrieléért a legnagyobb áldozatot. Csak azért

tettem azt, amit tettem, mert ő így akarta.– Így hát mindkettőtöknek köszönöm. De most nem habozok tovább, hogy boldogságodat

biztosítsam. Eredj Eváért, hozd ide, és csak azt kérem tőletek, hogy tűrjetek engem is otthonotokegy meleg zugában. Öreg vagyok, elfáradtam, és békés nyugalomra vágyom!

Bernhardot hajtotta a vágy. Már másnap elutazott, és előzetes bejelentés nélkül beállítottHerbigékhez.

Eva nem volt otthon, a gyerekeket kísérte el valahova. Bernhard most az egyszer kifejezetten örült ennek. Elmondta nagybátyjának és nagynénjének, miért jött: megkérni Evakezét. Kérte, hogy hagyják őket magukra, ha megjön a lány. Annyira reménykedett, olyan biztosvolt küszöbönálló boldogságában, hogy eljegyzéséről mint eldöntött tényről beszélt.

Maria bevezette egy félreeső szobába, amikor látta, hogy Eva a gyerekekkel közeledik. – Beküldőm majd hozzád, a kisszalonba, Bernhard. Nem kell tudnia, hogy itt talál. A

gyerekeknek sem kell meglátni, különben nem hagynak nyugtot nektek. És sok szerencsét!

Bernhard tehát várakozott, nyugtalanul járkált fel-alá. Ilyen közel a céljához, úgy érezte,hogy minden perc egy örökkévalóságig tart.

Végre belépett Eva. Csak akkor vette észre Bernhardot, amikor becsukta maga mögött azajtót Megijedt, és döbbenten meredt a férfira.

– Ön itt? – kérdezte halkan, fojtott hangon.

Bernhard két kézzel ragadta meg Eva csuklóit. – Igen, Eva, és azt is tudod, miért.

A leány szinte kővé dermedt, csak a tekintete árulta el égő fájdalmát. – Igen tudom, és rettegtem ettől az órától – rebegte.A férfi szenvedélyes gyengédséggel nézett rá.

– Rettegtél, Eva? Miért? Nem szeretsz már? Nem hiszem el, ha ezt mondod nekem!



A leány a fejét rázta. – Nem, az hazugság lenne. Tudod, hogy mindig szerettelek, és szeretni foglak utolsó

leheletemig. De nem lehetek a tiéd.Bernhard a szívére szorította a lány kezét.– Nem – nyögte ki végül keservesen.

– Ezt nem mondhatod komolyan, Evám. Nem mondtunk-e le épp lég sokáig egymásról? Többet tettünk, mint ami a kötelességünk volt. Hadd legyünk végre boldogok! Gabriele nem állközénk, sőt, éppen ő lenne az, aki összefűzné a kezünket, ha megtehetné. Horst bácsi is mindenttud. Ő küldött hozzád.

Eva visszahúzta a kezét. – Nem az emlékektől félek én, nem azok választanak el tőled. Horst bácsitól sem tartok.

– Akkor mitől?Eva megrendülten nézett a férfira.

– Azt neked tudnod kell. Ok nélkül nem haboztál volna ilyen sokáig, hogy eljöjj ésmegkérd a kezemet. Megkímélhettél volna tőle!

Bernhard értetlen arcot vágott. – Miket beszélsz? Egy szót sem értek.

Eva elutasítóan felemelte a kezét. – Légy őszinte! Azt hiszed, nem tudom, hogy azért nem jöttél idáig, mert az anyám

szégyene visszatartott? Ezt meg kellett emésztened, megértelek.– Hogy feltételezheted ezt rólam? – kérdezte szemrehányón a férfi. – Mit érdekel engem az

anyád? Mi köze a boldogságunkhoz?Eva fáradtan rogyott le egy székre.

– Nagyon sok – válaszolta halkan. – Elfelejtetted, hogy börtönben ült?Bernhard megragadta a lány kezét.– Feltételezted rólam, hogy ez engem befolyásol? Eva, egyetlenem, én is szeretlek téged. Azóta

szeretlek, amióta először megláttalak. Hisz oly régóta álmodom már rólad! Csak érted törekedtem,miattad küzdöttem. És akkor veszítselek el, amikor végre szenvedélyesen a szívemre akarlakölelni? Az enyém lehetnél, erre az anyádról beszélsz? Újabb válaszfalat akarsz emelni közénk?Neked semmi közöd ahhoz a nőhöz, aki súlyosan vétett ellened. Ne is végy róla tudomást!

Eva felsóhajtott.– Ő majd tesz róla, hogy ne felejthessem el. Már most sem tudok szabadulni tőle. Gondolj a

becsületes nevedre! Egy hatalmas vállalat élén állsz majd egykor, sokan fognak felnézni rád.Semmilyen folt nem szennyezheti be a neved. Hidd el, az anyám mindenütt dicsekedne, hogy aveje vagy, ránk erőszakolná magát, mértéktelenül követelőzne. Lehetetlen! Ezt a szenvedést nembírnám elviselni!

A lány arcát a kezébe temette. Bernhard, aki nyugodtan, komolyan végighallgatta, gyengédenlefejtette ujjait az arcáról.

– Eva, neked különleges tehetséged van az önmarcangoláshoz! Komolyan gondolod, hogyezzel elijesztesz? Úgy látszik, fogalmad sincs, mit jelentesz nekem. Milyen nagy, milyenmegingathatatlan az irántad érzett szerelmem!

– Ne kínozz, ne keserítsedmeg a helyzetemet még jobban! Nem tudod, mibe kerül az nekem,

hogy nemet mondjak! De így kell döntenem, egyszer majd te is belátod, hogy igazam volt.

Bernhard felállt, és komolyan, elszántan a szemébe nézetté

– Nem, soha! Ám azt belátom, hogy most semmit sem tudok elérni nálad. Ezért elmegyek, békén hagylak. De visszajövök! Négy hét múlva újból megkérdezlek, akarsz-e a feleségemlenni? Használd fel jól ezt az időt, nyugodj meg, és próbálj meg tisztán látni! Ne kapaszkodj

bele kicsinyes szempontokba! Méltatlanok ezek az én nagylelkű Évámhoz! Neked valóságosmániáddá vált már az önfeláldozás! Csak egyet ne felejts el: ha feláldozod magad, engem isfeláldozol. Nélküled soha nem válik teljessé az életem. Ezt gondold végig, és ha még akkor islesz bátorságod visszautasítani… de nem, nem leszel képes megtenni, remélem. Isten veled!

Ezzel meghajolt, és kiment a szobából. Eva vigasztalan hangulatban volt, és nem tudta, mit

tegyen.Bernhardot Fritz és Maria már izgatottan várta a nappaliban, és megdöbbentek sápadt arcaláttán.



– Egyedül jössz…? – kérdezte szorongva Maria. Bernhard sóhajtva egy székre vetettemagát.

– Önteltségemben azt hittem, hogy csak el kell jönnöm, kitárom a karomat, s a szerelmemmáris a keblemre borul. Ám mi történt? Kikosarazott.

– Lehetetlen! - kiáltotta hitetlenkedve Maria.

– Egy órával ezelőtt még én is meg voltam győződve erről. Ez történt azonban, nem akar afeleségem lenni. – De hiszen szeret. Tüdőm, hogy még mindig szeret – jelentette ki határozottan Maria. – Igen, ezt nem is tagadta. Hallgassátok meg viszont, mit agyalt ki, hogy tovább gyötörjön.És Bernhard elmesélte, hogyan zajlott le a lánykérés. Maria gyakran türelmetlen

közbekiáltásokkal és kérdésekkel szakította félbe. – De hiszen ez ostobaság! – kiáltotta, amikor unokaöccse befejezte beszámolóját. – Máris bemegyek

hozzá, és észre térítem.

Felugrott, és indulni akart. Ekkor a férje átölelte, visszatartotta. Fritz eddig komolyan,nyugodtan hallgatta végig unokaöccsét. Az arcát különös fény öntötte el.

– Maradj itt. Maria! Evát ismerve előre látható volt, hogy így fog reagálni. Bernhard elmondtaneki azt, amit mondania kellett. Most hagyjátok először is megnyugodni! Tényleg az a legjobb,

öcsém, ha egyelőre szépen hazautazol. Ha most Evát megpróbáljuk befolyásolni, rákényszerítjük avéleményünket. Ebből semmi jó nem következne, és nem szolgálná a boldogságotokat. Mindennőnél van egy olyan pont, ahol véget ér a józan ész. Bizony, Maria, nálad is! Emlékezzél csakvissza, amikor felmondtál, nem akartál többé hallani rólam, és egyszerűen el akartál szaladnielőlem! Szóval engedd, hogy Eva maga jöjjön rá, hiába hadakozik ellene, a válaszfal köztük régleomlott már.

– De ha nem jön rá? – kiáltotta dacos fájdalommal Bernhard. – Mindent elkövet, hogy elzárja asaját boldogságához vezető utat. Úristen, ha nem szeretném olyan kimondhatatlanul! Hogyanállhat ilyen kicsinyes ostobaság két olyan ember közé, mint mi vagyunk?

– A nők gyakran kicsinyesek a nagy dolgokban, és nagyok, ha kis ügyekről van szó, méga legjobb asszonyok is. De Eva értelmes ember, meglásd, előbb-utóbb meggondolja magát.Fel a fejjel, öcskös! Négy héten belül eljegyzési ünnepelünk, erre szavamat adom. Nézd csak az énMariámat! Látod, milyen haragos képet vág, amiért megsértettem a női nemet. Ám ő is okos

asszony, nagyszerű asszony, és hamar túlteszi magát az ilyen ostobaságokon. Figyelj csak! Mindjárta nyakamba ugrik, és ismét jóra fordul minden.

Maria kénytelen volt mosolyogva beváltani a férje jóslatát.– Vigasztalódj már meg, Bernhard! A nagybátyádnak igaza van. igaza van.

Tapasztalatból beszél. Nem ismerném ilyen jól azonban az én uramat és parancsolómat, ha aszíve mélyén nem határozta volna el, hogy Eva lelkére beszél. Márpedig ezt senki nem tudjanála meggyőzőbben megtenni. Fritz nevetett.

– Milyen okos asszony vagy, Maria! Jobb lesz óvakodnom tőled. – Ó, kedvesem, én átlátok rajtad. Csak azért nem akarod, hogy én beszéljek Eva fejével,

mert te tudod a varázsszót, mellyel észre téríted – jelentette ki gyengéden Maria.Az ura áhítatos szeretettel megcsókolta felesége homlokát.

– Én kis lélekbúvárom! Öcskös, te viszont pattanj és indulj! Fél óra múlva megy a vonatod. Nincs rád itt semmi szükség. Osonj ki a bokrok között, hogy a gézengúzok el ne kapjanak! Nemigen van neked most kedved a vidám hancúrozáshoz. Tehát Isten veled, ne lógasd afejed, minden jóra fordul!

Bernhard megrázta a kezét. – Fritz bácsi, már annyiszor kihúztál a csávából, vajon most is sikerül? – Sikerül!

Fritznek nemsokára vissza kellett mennie a gyárba. A kertben egy pillanatra megállt, ésmosolyogva figyelt egy bogarat, amely újra meg újra felkapaszkodott egy fűszálon, és azzalegyütt minduntalan visszapottyant.



Mi hajtja vajon? – töprengett magában Fritz. Talán a fűszál magasából akarjamegszemlélni kicsiny világát? Akkor viszont miért nem egy fára mászik fel?

Miért?A férfi felegyenesedett, majd elgondolkodva, komolyan a messzeségbe tekintett.„A jövőben leszokom erről a kérdésről. Azon az iszonyú éjszakán is ugyanezt a kérdést

tettem fel magamban. Miért engedte az Úristen, hogy Bettina szívében azok a sötétgondolatok ébredjenek? Ugyanilyen ostoba bogár voltam akkor én is, aki mindenáron felakart kapaszkodni a fűszál végére. Azóta feljutottam a fa tetejére, és onnan nézek le. Hogymennyire okosodtam meg azóta? Most legalább már tudom, miért történt. Bettina éppen amarégi, iszonyú óra révén fogja a fia boldogságát megmenteni.”

Herbigék a következő napokban békében hagyták Evát, csak még kedvesebbek, még job bak voltak hozzá.

A fiatal lány mély lelki válságban volt. Roppant erő húzta a szeretett férfihoz. Ám ha gyenge, és enged ennek az erőnek, soha nem lesz teljesen boldog az oldalán. Ez a tudat ugyanakkor leírhatatlanul gyötörte, mert tudta,

hogy csak akkor tenné boldoggá a párját, ha ő is maradéktalanul az volna.Fritz és Maria egyetlen szóval sem említette előtte Bernhardot. A fiatalember látogatásaután néhány nappal Fritz, amikor kettesben voltak, így szólt a feleségéhez:

– Holnap reggel elutazom Bettinához. Azonnal magammal hozom, vagy a következőnapokban meglátogat minket.

Maria meglepődve nézett fel, egyenesen férje komoly szemébe. – Rendben van, Fritz – felelte halkan. Férje magához ölelte. – És meg sem kérded az okát?Maria mosolygott.

– Önérzetes ember vagyok én is, Fritz, és nem szeretném, ha kicsinyesnek tartanál.Bettinával kapcsolatban régen leszoktam a kérdezősködésről. Tudom, hogy a szíved mélyén

van egy kis fiók, amelybe még én sem kukkanthatok be. – Te bölcs, jóságos lélek! Elárulom azonban neked, hogy azért akarom idehozni, hogy

beszéljen Evával. Csakis Bettina szerető anyai szíve súghatja meg a megfelelő szavakat, hogyne csak áthangolja Evát, hanem a tulajdon nyugalmát és biztonságát is átadja neki a fiatalok

boldogsága érdekében. Eva csak akkor tudja majd boldoggá tenni Bernhardot, ha maga is hisza boldogságában.

Bettina nővér menye halála után visszatért a munkájához. Fia szívesen marasztalta volna,az asszony azonban hajthatatlan volt.

– Elszoktam én már a világi élettől. Engedj vissza, kérlek, a hivatásomhoz, amelyetmegszerettem.

Bernhard kénytelen volt engedni édesanyja kérésének.Az özvegy újra nehéz munkáját végezte. Fia minden vasárnap meglátogatta, és az öccse is

felkereste időnként, ami meghitt örömmel töltötte el.Azon a napon is fürge léptekkel sietett a fogadószobába, amikor Fritz Herbig érkezését

jelentették. – Ilyen hamar és ilyen meglepetésszerűen újra meglátogatsz? Ha jól tudom, Bernhard

nálatok van?Öccse maga mellé ültette a testvérét.

– Valóban járt nálunk – felelte -, de mindjárt hazautazott, pedig eredetileg hosszabb ideig

szándékozott maradni. – Csak nem érte valami kellemetlenség?



– Erre a kérdésre egy kicsit messzebbről kell kezdenem a választ. Ráérsz? – Hogyne, estig szabad vagyok. Kérlek, meséld el gyorsan, mi történt! Érzem, hogy valami

baj van a fiammal. – Talán így van, Bettina. Ám a te kezedben van a megoldás. – Beszélj, mit kell tennem? – sürgette Bettina a fivérét, és izgatottan megragadta a kezét.

Fritz mosolyogva bólintott. – Mindjárt meghallasz mindent. Ugye, ismered Eva Grabowot? – Hírből igen. Mindannyian annyit beszéltek róla. Gabriele betegágyánál személyesen is

találkoztam vele. – És milyennek találtad? – Nagyon rokonszenvesnek. Miért kérdezed?Fritz ismét elmosolyodott.

– Bettina, a türelem még ma sem az erős oldalad. Halld tehát: Eva Bernhard első ésegyetlen szerelme, és most feleségül akarja venni.

Bettina meghökkent. Döbbenten nézett az öccsére. – Ez lehetetlen. Bernhard szerette a feleségét.

Fritz a fejét rázta, és elmesélte a feszülten figyelő asszonynak Bernhard és Gabrieleházasságának igaz történetét. Azzal fejezte be elbeszélését, hogy Bernhard végre eljötthozzájuk, és megkérte Eva kezét.

– Na és? – kérdezte Bettina elhaló hangon. – Eva kikosarazta. – Nem szereti Bernhardot? – De igen, jobban, mint valaha. – Akkor hát miért? – Hallottad, ugye, Eva történetét? Tudod, hogy az anyja becsületéről és kötelességéről

megfeledkezett nőszemély, aki a börtönt is megjárta.Bettinának még az ajka is belesápadt öccse szavaiba.

– Ezt mind tudom! – mondta, rekedten a felindulástól. Fritz bólintott. – Akkor hallgasd tovább! Eva azért nem akar Bernhard felesége lenni, mert attól tart, hogy

az a becstelenség, amellyel nevét az anyja beszennyezte, neki is ártana. Nincs bátorsága a boldogsághoz, az anyja vétke miatt. Inkább újra boldogtalanságra kárhoztatja magát ésBernhardot. A fiad magánkívül van, a leggyengédebb, legforróbb szerelemmel csügg Eván, ésnem hajlandó lemondani róla. Adott a lánynak négy hét gondolkozási időt, azután ismétfelteszi neki a kérdést. Eva súlyos lelki tusát vív magában. A szíve Bernhardhoz húzza, ámattól tart, bajt hozna rá. Végül nem lesz hozzá ereje, hogy ellenálljon neki, és igent fogmondani. De nem lesz boldog, és boldoggá tenni sem tudja majd Bernhardot állandólelkiismeret-furdalásával és szorongásával, így ez a szerencsétlen história be fogja árnyékolniennek a két szeretett, kedves embernek a boldogságát. Nos, Bettina, most már mindent tudsz.

– És azért jöttél el hozzám, mert én vagyok az egyetlen, aki segíthet? – kérdezte fakóhangon Bettina.

Öccse komolyan, jóságosan nézett rá. – Igen, Bettina, most ütött a te órád. Ezzel a tetteddel megalapozhatod a fiad boldogságát. Nővére lehunyt szemmel dőlt hátra székében. – Vagyis gyónjam meg Bernhardnak a vétkemet? Tedd meg helyettem, Fritz! Én nem bírnám elviselni, hogy

a saját gyermekem szeméből olvassam ki az irtózást és döbbenetet.Fritz megragadta a kezét.

– Nem, Bettina, nem így képzelem. Ez túl kegyetlen lenne. Gyónd meg viszont egyharmadik személynek, ami azon az éjszakán történt! Kezeskedem ezért az emberért, hogyinkább meghal, mintsem eláruljon téged.

Bettina felugrott. A szeme felcsillant.



– Most értettelek meg. Eva! Őneki kell megtudni! Istenem, már tudom, miért kellett bűnbeesnem. Igen, Fritz, így legyen. Nagyon hálás vagyok, hogy megmutattad a helyes utat, ésezzel hozzásegítettél, hogy én is hozzájáruljak a fiam boldogságához. így jó lesz, nagyon jó.Eva minden kétségét eloszlatja majd, ha megmondom neki: bármit követett el az anyád, énsúlyosabb bűnben vagyok vétkes, akkor is, ha a jó sors elhárította tettem következményeit.

Bátran feleségül mehetsz a fiamhoz. Ugye, így gondoltad, Fritz?Öccse megszorította a kezét. – Igen, testvérem, így gondolom. A vallomásod azonban még hatásosabb lesz, ha ezt

mondod neki: „Ha pedig még ettől sem jön meg a bátorságod a boldogság vállalásához, akkor felkeresem Bernhardot, és mindent bevallók neki. Nagyon boldogtalan lesz, ha megtudja azanyja bűnét, de közel sem annyira, mint ha te kikosarazod.” Hidd el, Eva soha nem engedné,hogy Bernhard meghallgassa a gyónásodat. Büszke és boldog lesz, hogy ő óvta meg ettől aférfit, akit mindenkinél jobban szeret.

Bettina átszellemült arccal, lassan felemelkedett. Fritz odalépett hozzá és megölelte. – A sors útjai kifürkészhetetlenek. Bettina testvére mellére hajtotta a fejét. – Fritz, drága öcsém, te a rosszért jóval fizetsz. Köszönöm neked! Most pár percre engedj el, kérlek!

Elszaladok a főnővérhez, hogy szabadságot kérjek. Azonnal veled megyek, ha elengednek.

XIV.

Fritz megtáviratozta haza, hogy a nővérével érkezik. Maria kisietett sógornője elé, ésmegrendülten fogtak kezet.

Az asszony szorosan átkarolta sógornőjét, amikor annyi év után újra belépett a házba.Remegő térdekkel lépett át a küszöbön, ahonnan annak idején a száműzetésbe indult.

Ha Maria nem is tudta, mi történt, ösztönösen érezte, mi játszódhat le az asszonyban.Szeretettel vezette be a reszkető özvegyet a házba, mire előrohantak a gyerekek is, és

viharosan üdvözölték Bettina nénit. Eva csendesen félrehúzódott. Bettina végül kivált acsoportból, és odalépett hozzá, a kezét nyújtva.

– Kedves Eva, nem is üdvözöl? – kérdezte gyengéden. – Nem akartam zavarni. Isten hozta, Bettina nővér!Eva lehajolt, és megcsókolta a kezét.Az asszony mosolyogva megcirógatta az arcát.

– Sápadtnak látszik, kedves gyermekem. Lehet, hogy éppen jókor jöttem, hogyvisszavarázsoljam az egészséges színét? Tudja, ez szakmámba vágó feladat – nevetett halkan.

Bettina jó ideig nem jutott hozzá, hogy beszéljen Evával. Csak étkezés után karolt bele a

fiatal leányba. – Kísérjen ki egy órácskára a kertbe, kedves Eva. Annyi minden változott itt a hosszú évek során, hogy

muszáj körülnéznem – mondta, és magával vonta a fiatal teremtést.Fritz ránézett a feleségére, majd jelentőségteljesen bólintott.

– Sürgönyzök az öcskösnek, hogy azonnal jöjjön - mondta, amint a két nő eltűnt a kertben. – Olyan biztos vagy benne, hogy Bettina megtalálja a meggyőző szavakat?Fritz bólintott.

– Egy anya a gyermekéért mindenre képes, azt hiszem, még a bolygókat is ki tudja billenteni a pályájukról. Miért ne tudna akkor egy kétkedő lányszívbe bátorságot önteni?

Maria finoman elmosolyodott. – Biztos voltam benne, hogy az én uram még ezt a bonyolult helyzetet is megoldja.

– Én nem, de Bettina megteszi. Maria bólintott. – Te vagy az orvos, Bettina az orvosság, amelyet te írtál fel.



Bettina leült Eva mellé egy árnyékos vadgesztenyefa alá. Mélységes örömmel nézte a szép,komoly leányarcot.

– Kedves gyermekem, nem véletlenül hoztam ide. Itt zavartalanul kettesben lehetünk, mert nekünk komoly,fontos beszédünk van. Őszintén szólva, látogatásom elsősorban kegyednek szól.

Eva szívdobogva nézett fel rá. Sejtette, hogy az asszony Bernhardról akar vele beszélni.

Talán a férfi maga kérte erre az édesanyját. – A fiáról akar velem beszélni, Bettina nővér? – Igen, Eva. Mindent tudok.A lány szemébe szomorúság költözött.

– Akkor azt is tudja, milyen kétségbeesett helyzetben vagyok. A szívem hozzá húz, de azeszem tiltja, hogy meghallgassam a kérését. Lerántanám a sárba, ha igent mondanék neki.

Bettina megfogta a kezét. – Gyermekem, nem felelős az anyja tetteiért. Mindig kegyetlennek tartottam, Isten

jóságához méltatlannak, amikor azt mondja, hogy megbünteti az atyák vétkét agyermekekben. Nem, a Mindenható könyörületes. Az Úristen nem lehet igazságtalan. Talánfelelősségre vonhatja a szülőket gyermekeik hibáiért és bűneiért, fordítva azonban semmi

esetre sem. Mennyire megalázzuk Istenünket ilyen hiedelmekkel! O végtelen jóságában tudja,hogy mind szegény, tévelygő teremtések vagyunk, és amint elengedi a kezünket, megbotlunk.Az édesanyját sem szabad elítélnie.

– Nem, azt nem is teszem. Sajnálom azért, hogy soha nem lesz nyugodt és elégedett.Mindennek ellenére mégiscsak az anyám. S éppen, mert az, a vétke engem is megbélyegez.Ezzel a tudattal nyújtsam a kezem annak a férfinak, akinek egész élete makulátlanul tiszta, akisoha mocsokkal, alantas dolgokkal nem került kapcsolatba? Nem tudnék szabadulni attól agondolattól, hogy lerántottam magamhoz a sárba.

Bettina mélyet sóhajtott. – Gyermekem, ha minden bűn bíró elé kerülne, kevés ember maradna makulátlanul tiszta. – Sajnos, ez a tudat sem segít rajtam. Bettina elszántan kihúzta magát.

– Nem, de én segíteni akarok magán, Eva. Nem lesz könnyű, viszont a fiamon is segítek ilymódon.

Az özvegy lesimította fekete szerzetesruhája redőit, kezét az ölében összekulcsolta, éskomolyan nézett Eva kérdő szemébe.

– Ezt a ruhát immár sok éve hordom, gyermekem. Megszerettem, drága lett nekem, és nemfogom levetni, amíg csak élek. Amikor azonban először felvettem, iszonyú viharok dúltak aszívemben. Vezeklő csuhám volt. Régebben eszembe sem jutott volna, hogy felöltsem,szerettem a vidám életet, és az öcsém házában szép, gondtalan otthonom volt. De többrevágytam. A fiamnak akartam megkaparintani az öcsém örökségét. Fritz sokáig nőtlen maradt,és én biztosra vettem, hogy Bernhard lesz egykor az örököse. A fivérem viszont váratlanuleljegyezte Mariát, aztán elvette feleségül. Ekkor sötét erők kerítettek hatalmukba… Rövidre

fogom az elbeszélésem. Hogy a fiam legyen a bátyám örököse…Itt szünetet tartott, és remegő kézzel simított végig a szemén. Végül meggyónta, amit

egykor elkövetett.Amikor végre kimerülten elhallgatott, Eva holtsápadtan, megrendülve ült mellette. A

szemében könnyek csillogtak. Érezte, mekkora áldozatot hozott ez az asszony a vallomásával,és iszonyodása ellenére mély részvét ébredt benne.

Bettinát fia iránti túlzott anyai szeretete vitte a bűnbe, nem önző vágy, mint az ő anyját.Az özvegy észrevette a könnyeket Eva szemében.

– Sír, gyermekem? Ó, ha könnyekkel ki lehetne az ember tartozását a mennyei főkönyvben törölni, az énkönnyeim bizton megtették volna. Szívem szorultságában számtalan könnyet ontottam. Most viszont már tudja,hogy Bernhard anyja bűnösebb, mint a magáé, Eva. Merjen a fiam mellé állni, nem kell attól félnie, hogy lerántja

magához. Ő sem vethet soha semmit a kegyed szemére. Vagy még mindig habozik? Fenékig kell tehát ürítenema keserű poharat, és be kell vádolnom magam a fiam előtt is?



Eva felugrott, és kezét kinyújtva tiltakozott. – Nem, dehogyis! Bernhardnak ezt sohasem szabad megtudnia. Annyira fáj, ha az ember

kénytelen elítélni azt, akit szeretni akar. – Igen, gyermekem, tudom, ez a saját tapasztalata. Nézze, az én Fritz öcsém, ez a remek ember, azonnal

felismerte, hogyan lehet kegyeden és a fiamon segíteni. Ezért hozott ide engem. És én ezennel magára bíztam atitkomat, Eva, és tudom, hogy megőrzi azt. Ugye, nem volt hiábavaló a gyónásom? Van már elég bátorságaahhoz, hogy vállalja a boldogságot?

Eva forró könnyeket ontott, és az asszony keblére borult. – Anyám, édes, jó anyám! Hogyan köszönjem meg? – Tedd boldoggá a fiamat, kedves gyermekem! Te képes vagy rá, ha szabadon, boldogan

és emelt fővel állsz mellé. Isten jóságos és kegyelmes. Megmutatta, hogy az anyák vétkegyermekük áldásává válhat. Higgyél ebben, légy boldog, és bízzál az Úristen jóságában.

Bettina szorosan magához ölelte a fiatal lányt.- Drága anyám, már nem félek. Bátorságot öntöttél belém, hogy vállalni merjem a

boldogságot.A hölgyek hamarosan karonfogva tértek vissza a házba. Maria észrevette őket, és a

férjéhez fordult, aki újságjába mélyedve ült mögötte a szobában. – Most táviratozz, Fritz! Nézd Eva arcát! Sugárzik a boldogságtól! Igazad volt, erre csak egy anya képes!

„Azonnal gyere, Eva epedve vár.”

Bernhard újra meg újra végigolvasta e pár szavas üzenetet, amikor az éjszakaigyorsvonaton ülve nem jött álom a szemére. Olyan reménykeltően és határozottan hangzott!Tudta, ha Fritz bácsi ezt sürgönyzi, akkor minden rendben van.

Végre megérkezett. A bejáratnál egyedül Eva várta. A fiatalember ujjongva tárta szét akarját, hogy magához ölelje, hisz a lány szeme úgy ragyogott rá, mint az aranyló nap.

– Végre az enyém vagy, egészen az enyém? – kérdezte szenvedélytől túlfűtött hangon.

Eva felnézett rá. – Bernhard!Ő boldogan kacagott, és addig csókolgatta mátkája piros ajkát, amíg az már alig kapott

levegőt. – Ez valóságos csoda. Már attól tartottam, hogy túlzott lelkiismeretességedben

mindkettőnket boldogtalanná teszel. És most olyan kedves vagy! Én édes, bolondos kis Evám,egyetlenem, miért kínoztál ilyen soká? Nem bírtam volna ki, ha tovább makacskodsz. Hatudnád, mennyire szeretlek! Kinek köszönhetem ezt a csodát? Ki volt az, aki beszélt ezzel adrága, csacsi, makacs fejecskéddel? Fritz bácsi?

– Nem, neki jobb ötlete volt. Elhozta édesanyádat. – Mama itt járt?

– Itt is van még. Mindenki odabenn vár az ebédlőben, titokban, mint az összeesküvők. Megakarják ünnepelni az eljegyzésünket, és addig édesanyád nálunk marad. Gyere, menjünk behozzájuk!

Bernhard magához szorította a menyasszonyát. – Legszívesebben kiszaladnék veled a kacagó nyári reggelbe, és elvinnélek messzire, távol mindenkitől.

Annyi mindent kell bepótolnunk! És én annyira szomjazom már az ajkadra! Egyetlenem, most már nem is értem,hogyan voltam képes ennyi évig nélküled élni. Nagyon gyorsan hozzám kell jönnöd feleségül. Legszívesebbenazonnal hazavinnélek Hattenfeldébe.

Eva boldogságtól sugárzó szemekkel, megkönnyebbülve nézett vőlegényére. Tekintete tiszta volt ésfelszabadult, amikor Bernhard mélyen a szemébe nézett.

Eltartott még egy ideig, amíg a férfi hajlandó volt menyasszonyát kiengedni ölelőkarjaiból, és belépett vele a szobába, ahol Bettina, Maria és Fritz mosolyogva fogadta a

jegyespárt.



Alig nyolc héttel később Eva Bernhard felesége lett. Nagyon boldogok voltak, Wendenburg pedigminden irigység nélkül osztozott a boldogságukban.

Bettinát hiába kérlelték, visszatért hivatásához. Minden évben azonban rövid szabadságát Hattenfeldébentöltötte.

Fritz és Maria is szívesen és gyakran vendégeskedett a fiataloknál. Ilyenkor Walter ésHella boldogan rohangászott a nagy hattenfeldei parkban.

Charlotte Grabow a későbbiekben nagyobb kegydíjra számíthatott Horst Wendenburg jóvoltából, a férfiazonban határozottan kikötötte, hogy a kegydíját azonnal, végérvényesen visszavonja, ha egyszer is túllépikiadásaival. Charlotte azután igyekezett betartani a feltételeket.

Anna néni és Gabriele sírját télen-nyáron elborították a virágok. Eva gondozta őkethűséges szeretettel.

Bernhard sohasem tudta meg, minek köszönheti a boldogságát. Eva megőrizte Bettina titkát.

VÉGE

ISBN 963 9480 72 X

ISSN 1216-2140ISSN 1589-1046

engesztelo szeretet

Documents