eÖtvÖs lorÁnd tudomÁnyegyetem Állam és … · 2 bevezető a politikai vezetés...
TRANSCRIPT
EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM
Állam- és Jogtudományi Kar
Politikatudományi Doktori Iskola
Sugatagi Gábor:
Hivatásos politikusok rekrutációja és szelekciója
Magyarországon az 1990-es években
Témavezető: Dr. Bihari Mihály egyetemi tanár
2000. május
2
Bevezető
A politikai vezetés összetételének illetve kiválasztódásának kérdései az 1980-as évek végéig
Magyarországon az ismert ideológiai korlátok miatt nem válhattak a társadalomtudományi
kutatások tárgyává. A tematizálást gátolta egyrészt az a körülmény, hogy a diktatórikus
politikai rezsimek hatalmi elitje mindig ellenáll a vezetés összetételét firtató
vizsgálódásoknak, hiszen egy ilyen kutatás óhatatlanul annak megállapításához is vezetne,
hogy a politikai vezetők megbízatásukat nem demokratikus választás útján szerezték, s így
még egy steril tudományos publikáció is kártékony lehet legitimációs szempontból. Másrészt
az államszocialista rezsim időszakában a társadalomtudományi kutatásokkal szemben
alapvető elvárás volt a marxista kiindulópont alkalmazása, márpedig mivel a politikában
elsősorban osztályérdekek vetélkedését látó marxi gondolkodásban a politikai vezetés illetve a
politikusok szerepe egyértelműen másodlagos, még a 60-as, 70-es évek marxista megújulása
sem vezethetett olyan új szempontok felmerüléséhez, amelyek ösztönözték volna a téma
kutatását.
A fenti okoknak köszönhetően a rendszerváltás megindulásakor lényegében szűz területnek
számított Magyarországon a politika személyi vetülete: nemcsak hogy fél évszázadon
keresztül nem folytak empirikus kutatások (az utolsó tanulmány, amely nem történelmi
módszerrel, több évtizedes visszapillantással, hanem politikai szociológiai kérdésfeltevéssel,
aktuális anyagon dolgozik, Rudai Rezső 1933-as cikke), de mintha a téma elméleti jelentősége
is homályban maradt volna.
A 1990-es évtizedben csak igen lassú változások tanúi lehettünk. Történt ugyan néhány
adatfelvételen alapuló kutatás, ezek száma azonban még a tízet sem érte el. Ez akkor, amikor
a pártrendszert, a választói magatartást, a politikai törésvonalakat elemző írások száma csak
évente ennek többszörösére rúg, mindenképpen a tematika iránti csekély tudományos
érdeklődésre utal. Ehhez hozzáadódik az a hiányosság, hogy az eddig megjelent írások java
része igen kevéssé támaszkodik a gazdag külföldi eredményekre (márpedig mivel a politikai
elitekkel kapcsolatos kérdések a II. világháború utáni nyugat-európai és amerikai
politikatudomány és szociológia legintenzívebben vizsgált témái közé tartoznak, bőséggel
rendelkezésre áll az átvételre váró nemzetközi tapasztalat) s különösen a legutóbbi 10-15 év
3
kutatási fejleményei nem tudtak eddig beépülni a hazai kutatások elméleti és módszertani
bázisába.
Nemcsak az empirikus kutatásokban jutott azonban mostoha szerep a politikai vezetés
problémájának, hanem elméletileg is kevesek figyelmét tudta csak felkelteni. Mindezek miatt
máig is hiányzik a témakör magyar nyelvű monográfiája, így ha jelen munkánk
szükségképpen csak a politikai vezetés néhány aspektusával foglakozik is csak,
mindenképpen hiánypótló jellegű.
A külföldi eredmények felhasználásának fontosságát hangsúlyozó iménti megállapításunkból
logikusan következik, hogy magunk elé elsősorban azt a célt állítottuk, hogy a nemzetközi
szakirodalomban általánosan elfogadott elméleti kiindulópontokat és módszertani
megoldásokat alkotó módon adaptáljuk a magyarországi viszonyokra. Éppen ezért
nélkülözhetetlennek tartottuk, hogy legalább madártávlatból összefoglaljuk, hogy milyen
elméleti iskolák kristályosodtak ki az elmúlt évtizedekben, hogy hol tart ma a külföldi kutatás.
Az elméleti tájékozódás azután világosan kijelölte azt is, hogy milyen szempontok érdemesek
empirikus kutatásra, így elemzésünk előtt nem látjuk szükségesnek az egyes fejezetek
témaválasztásának külön indoklását. Ehelyütt a téma egészének kutatásra érdemességét sem
kívánjuk bizonygatni; hogy hogyan épülhetnek be a politikai elitkutatás eredményei a politikai
rendszer illetve ennek egyes alkotóelemei működésének értelmezésébe, arról ugyancsak a
szakirodalom áttekintése kapcsán ejtünk majd részletesebben szót.
Fontosnak tartjuk ugyanakkor már elöljáróban megállapítani kutatásunk korlátait. Ezek
egyrészt abból adódnak, hogy ebben a rendkívül szerteágazó témakörben szükségképpen
szelektálni kellett a különféle lehetséges megközelítések között, ami természetesen szubjektív
tényezőkön is múlt: egy kutató előképzettsége, érdeklődése, habitusa és még igen sok más
befolyásolja, hogy mihez nyúl az elemzést végző. Éppen ezért ha munkánk monografikus
igényű is, semmiképpen sem lehet teljes, a szubjektív szelektálás miatt lesznek olyan részek,
amelyeket érdemtelenül túlrészletezettnek vagy éppen elhanyagoltnak tart majd az olvasó.
A dolgozat másik korlátja technikai jellegű: finanszírozás híján nem folytathattunk önálló
adatfelvételt, valamennyi elemzésünk meglévő adatbázisok másodelemzésén kellett, hogy
alapuljon, ami szükségképpen magával hozta azt, hogy sok esetben hipotetikus szinten
rekedtünk meg egy összefüggés feltárásában, s meg kellett elégedjünk annak megállapításával,
4
hogy nem rendelkezünk adatokkal a döntéshez. Ez a korlát a munka előrehaladtával egyre
mélyebben tudatosodott, így számos esetben már meg sem fogalmaztuk írásban azokat a
tételeinket, amelyekről tudtuk, hogy a jelen helyzetben empirikusan úgyis
felülvizsgálhatatlanok, s így csak ugyancsak kétes megalapozottságú bírálatoknak lehetnének
kitéve.
Mindezek a korlátok legfeljebb csak arra adhatnak azonban magyarázatot, ami nincs benne a
dolgozatban, az elkövetett hibákat vagy tévedéseket semmiképpen sem mentik. Ez utóbbiak
száma bizonyosan nagyobb lenne tutorjaim, Bihari Mihály és Gazsó Ferenc professzorok
valamint Körösényi András tanácsai nélkül. Nekik nemcsak szakmai segítségükért mondok
azonban ehelyütt is köszönetet, hanem azért is, mert támogató ösztönzésük segített a legtöbbet
abban, hogy elkészüljön a jelen munka.
5
I. Tudományos problémák és módszerek a politikai vezetőcsoportok összetételének
kutatásában
Amióta a XX. század első évtizedeiben Gaetano Mosca, Robert Michels, Max Weber és
Vilfredo Pareto korszakalkotó jelentőségű műveikben először közelítették meg a politika
irányítóit csoportként, amelyre szociológiai törvényszerűségek vonatkoznak, s nem pusztán
individuumokként, a politikai vezetőcsoportok szerkezete a politikatudomány és a szociológia
egyik legintenzívebben vizsgált témájává vált. Ez utóbbi ténnyel összefüggésben azonban
napjainkra az elméleti megközelítések, a kutatási módszerek és az ezekhez kapcsolódó
fogalmi apparátusok tekintetében szinte áttekinthetetlen sokszínűség alakult ki, a versengő
tudományos irányzatok, iskolák között gyakran csak a téma azonossága képezi az egyetlen
összekötő kapcsot. A következő fejezetben arra teszünk kísérletet, hogy legalább
madártávlatból végigtekintsük a politikai vezetőrétegek kutatása során alkalmazható
megközelítéseket.
Munkánk során két szempont érvényesítését tartjuk lényegesnek: az egyik a
problémaorientáltság, a másik az empirikus alkalmazhatóság kérdésének középpontba
helyezése. Első szempontunkból következik, hogy nem kívánunk elmélettörténeti
fejtegetésekbe bocsátkozni, mivel a tudományterület fejlődésének belső összefüggéseit már
többen is igen részletesen elemezték (ld. például Bottomore 1974, Köser 1975), hanem csupán
arra szorítkozunk, hogy áttekintsük: milyen társadalomtudományi problémák megoldásához
vihet közelebb a politikai vezetés tanulmányozása az egyes felfogások szerint, s mennyiben
sikerül ezeknek valóban adekvát választ is adniuk a felvetett problémákra. Második
szempontunk azt jelenti, hogy döntő jelentőséget tulajdonítunk annak a ténynek, hogy egy
megközelítésmód tézisei mennyire alkalmasak az empirikus felülvizsgálatra, ellenőrzésre,
illetve mennyire filozofikusak, továbbá hogy az empirikus módszereket alkalmazó irányzatok
metodológiailag mennyire megalapozott, érvényes eredményt tudnak produkálni.
Talán problémaközpontú kiindulópontunkból is sejthető, hogy nem kívánunk foglalkozni a
politikai vezetés kutatásának azzal az irányzatával, amely pusztán leírásra szorítkozik, amely
deskriptív, társadalomstatisztikai jellegű megállapításokban merül ki, holott a nemzetközi és
hazai szakirodalom java részét ez a megközelítésmód uralja. Nem tagadjuk, hogy az ilyen
6
típusú munkák nélkülözhetetlenek akár a nemzetközi, akár az egy országon belüli
longitudinális összehasonlításokhoz, s így létjogosultságukat sem kívánjuk megkérdőjelezni,
azonban önmagában csekély tudományos értéket tulajdonítunk az olyasfajta konklúzióknak,
mint például "x időpontban A országban a politikai vezetés az érett korú, előnyös társadalmi
hátterű férfiak közül rekrutálódik" (ld. pl. Ysmal 1995), s ezért saját megközelítésmódunk
kialakításakor kevés ösztönző impulzusra számíthatnánk ezen irányzat felől.
Empíria-centrikusságunkból analóg módon adódik, hogy nem foglalkozunk a politikai
vezetőcsoportok problematikájához tisztán fogalmi-deduktív módszerekkel közelítő
munkákkal (pl. Bachrach 1970, Röhrich 1991), elismerve, hogy témánk politikai filozófiai,
politikaelméleti vizsgálata éppolyan jelentős hagyományokkal és kutatási súllyal rendelkezik,
mint az empirikus-szociologizáló áramlatok. Ez a megszorítás ugyanakkor nem jelenti azt,
hogy elméleti és módszertani alapvetésünk során csak empirikus technikákat (is) felhasználó
műveket vennénk figyelembe; a válogatás szempontja sokkal inkább az, hogy olyan
koncepciókkal foglalkozunk, amelyek empirikus kutatások kiindulópontjául szolgálhatnak
(legyenek azok maguk is empirikus munkák, s így esetükben csak az elméleti és módszertani
elfogadhatóságuk szorul felülvizsgálatra, vagy teoretikus megközelítések, melyek téziseik
operacionalizálhatósága függvényében tarthatnak számot figyelmünkre).
Végül munkánk során egy harmadik korlátot is állítunk magunk elé. A politikai
vezetőcsoportok kutatása során már a kezdetektől világosan elkülönült két áramlat, melyek a
téma azonosságán kívül nem kapcsolhatóak egybe: az egyik cselekvésorientált, a vezetés
magatartása, tevékenysége alapján próbál következtetésekhez jutni, míg a másik strukturális
megközelítéssel él, a vezetőcsoport összetétele, egyéni és csoporttulajdonságok
figyelembevételével magyarázza a felvetett politikatudományi kérdéseket; Klaus von Beyme
szóhasználatával előbbi a "Mit tesz a szervezett kisebbség?", utóbbi a "Milyen a szervezett
kisebbség?" kérdésfeltevéssel definiálható (Beyme 1992a: 28). Ez az elkülönítés elsősorban
természetesen analitikus jellegű, a gyakorlatban eltérő arányokban szinte mindig keveredik a
két szemlélet, hiszen érvényes tudományos megállapítást egyik is, másik is úgy tehet, ha az
elsődleges megközelítéssel nyert eredmény összhangban áll a másik perspektívából adódóval,
vagyis például ha a vezetés összetételéből levont következtetéseknek nem mondanak ellent a
vezetés cselekedetei és fordítva. Mindemellett mindeddig nem sikerült empirikus kutatások
7
során egyenlő súllyal tekintetbe venni mindkét szempontot, vélhetőleg javarészben azért, mert
olyannyira különböző metodikai és anyaggyűjtési feladatokat állítanának a kutató elé, amelyek
szétfeszítenék egy vizsgálat kereteit.
Munkánk során mi sem kerülhettük el a két megközelítés közötti választást, s bár döntésünk
indokaira a későbbiekben még visszatérünk, már itt jelezzük, hogy empírikus kutatásunkban a
strukturális kiindulópont mellett köteleztük el magunkat, s így az elméleti keretek
kijelölésekor is az ehhez az irányvonalhoz sorolható munkák között keressük az orientáló
pontokat. Az eddig mondottak értelmében tehát a fejezet célkitűzése úgy foglalható össze,
hogy leltárt kívánunk összeállítani arról: milyen problémák megoldásához vihet közelebb a
politikai vezetőcsoportok összetételének, szerkezetének empirikus kutatása, és mire nem
alkalmas az, s ennek nyomán állást kívánunk foglalni arról, hogy a magyarországi kutatás
számára mely megközelítésmódokat tartjuk termékenynek.
I.1. Hatalomközpontú megközelítések
Talán nem függetlenül attól a ténytől, hogy az elitelméletek klasszikusainak, Paretonak és
Moscának úttörő munkái a hatalom problematikája felől közelítették meg a társadalmi illetve
politikai elit összetételének kérdését, napjainkig a hatalomorientáltság túlsúlya jellemzi a
politikai vezetőcsoportok kutatását. Az áramlat kérdésfeltevését egy mondatba a
következőképpen foglalhatnánk össze: "Hozzárendelhető-e a társadalomban létező hatalom
feletti rendelkezés egy meghatározott szociális csoporthoz, s ha igen, akkor melyikhez". Az
eddigiekben szándékosan a semleges, semmiféle értéktartalommal nem terhelt "politikai
vezetőcsoportok" kifejezést használtuk kutatásunk tárgyának megnevezésekor, a továbbiakban
azonban mindig alkalmazkodunk az éppen elemzett megközelítésmód terminológiájához.
Azért szükséges ezt máris előrebocsátani, mivel a hatalomorientált kutatások szinte
kizárólagosan az elit (politikai elit, hatalmi elit, uralkodó elit stb.) fogalommal operálnak, és
egyik elmélet tartalmát sem kívánjuk torzítani azzal, hogy saját szóhasználatunkat erőltetnénk
az originális terminológia helyett. Könnyen belátható ugyanis, hogy például Pareto
szélsőségesen dichotóm hatalomeloszlást, s ebből következően egy minden hatalmat
8
monopolisztikusan kisajátító elitcsoportot konceptualizáló felfogása nem érthető meg, illetve
nem adható vissza adekvát módon ismét csak például egy funkcionalista fogalmi keretben, és
fordítva.
A hatalomorientált elitkutatások központi hipotézise az, hogy az elit tagjainak származásából,
társadalmi hátteréből, osztálypozíciójából levezethetőek az elit politikai preferenciái, s ezek a
rekrutációs bázisul szolgáló csoport, réteg vagy osztály preferenciáit tükrözik. Ezen feltevés
valóban centrális, hiányában ugyanis végső soron mellékessé válik, hogy "kié a hatalom",
hiszen ha nem tételezzük fel, hogy a politikai elit konzekvensen előnyben részesíti egy
társadalmi csoport érdekeit, akkor a hatalom funkcionalista megközelítéséhez jutunk, ahol a
vezetés a társadalom érdekében gyakorolja a hatalmat. Elméletileg ugyan nem zárható ki,
hogy egy társadalmi csoport tagjai a hatalmat monopolizálva elitcsoportként nem a származási
bázis, vagy pusztán önmaga érdekeit képviselik, hanem egy másik társadalmi csoportét, ebben
az esetben azonban a hatalom birtokosa és a hatalom kedvezményezettje nem esik egybe, s így
az elitkutatás meglehetősen öncélúvá válna, hiszen a hatalommegoszlásból semmiféle
következtetés nem adódhatna a hatalom működésmódjára nézve. Társadalmi háttér és
politikai preferenciák közötti összefüggés azonban a hatalomorientált elitkutatásban is
gyakran korlátozott érvényű, így például Mills szerint "A hatalmon lévő emberek társadalmi
és gazdasági háttere nem árul el mindent. Mert (1) előkelő magaslatokban élő emberek
ideológiai alapon képviselhetik a szegény és egyszerű emberek érdekeit. (2) Egyszerű
származású emberek energikus szószólói lehetnek a gazdagok érdekeinek. Így (3) azok az
emberek, akik egy bizonyos réteg érdekeit képviselik, nem feltétlenül ugyanabból a rétegből
származnak, és nem bizonyos, hogy személy szerint részesülnek a kérdéses réteg érdekeit
szolgáló politika által nyújtott kedvezményekből." (Mills 1962: 307), vagyis a hatalmat
birtokló elit származása nem törvényszerű, hanem inkább sztochasztikus meghatározója
annak, hogy mely társadalmi csoport érdekei juthatnak érvényre a hatalom gyakorlása során.
Ezen alapkiindulópont azután számos kutatási koncepciónak szolgálhat bázisul. Ezek közül
talán a legproblémamentesebbek a hosszútávú történelmi elitvizsgálatok. Ezek általános
sémája a következő: meghatározzuk, hogy milyen szempontok alapján tekintünk valakit a
politikai elit tagjának; erre a személyi körre adatokat gyűjtünk minél tágabb időhorizontból,
végül az elit tagjainak társadalmi hátterét összehasonlítjuk különböző időpontokban. A
9
koncepció egyik nehézsége abból adódik, hogy minél korábbi időpontig kívánunk az időben
visszamenni, annál inkább megbízhatatlanok, esetlegesek az adatforrások (esetleg egyáltalán
nem is léteznek), ami miatt az összehasonlítások érvényessége sokszor kétséges. Módszertani
kitérőként érdemes megemlíteni, hogy mivel a sok évtizeddel korábbi időpontokra gyakran
nem rendelkezünk a meghatározott elitre statisztikai feldolgozást lehetővé tevő adathalmazzal,
a történelmi vizsgálatok viszonylag sűrűn élnek a biográfiai módszerrel (pl. Pudal 1988),
(ön)életrajzi források feldolgozásával. Ennek a technikának azonban az elitkutatásban
meglehetősen aggályos az alkalmazása, hiszen a biográfiák alanyai szinte minden esetben
kivételes, kimagasló politikai személyiségek, ezért e csekély számú, általánosnak semmi
esetre sem tekinthető példából veszélyes lenne általánosítani (Herzog 1975: 18).
Ha a hatalom birtokosait vizsgálva közelítünk a történelmi elitkutatások eredményeihez, akkor
többnyire az a standard konklúzió adódik, hogy a társadalmi makrostruktúra hosszútávú
változásaival párhuzamosan (méginkább azonban néhány évtized késéssel) a politikai elit
összetételében is változás következik be (Dogan 1967; Rudai 1933; Zapf 1965), így például
Angliában az 1892-t megelőző 25 év során a miniszterek 75%-a volt arisztokrata vagy
földbirtokos, míg arányuk 1918 és 45 között már csak 23% (Ysmal 1985: 628),
hasonlóképpen a Franciaországban a XIX. század közepén a politikai elitben még domináns
pozíciót elfoglaló nemesség a századfordulóra teljesen háttérbe szorult a nagy és
középpolgárság képviselői mögött (Dogan 1967: 469), s némi késéssel ugyanez mondható el
Magyarországról is (ld. Lakatos 1942). A kutatási eredmények nemzetközi összehasonlítása
során világossá vált, hogy a politikai elitek hosszútávú összetétel-változása majdnem
mindenütt egy forgatókönyv szerint zajlott. Eszerint a preindusztriális társadalomban a
politikai hatalom a születési arisztokráciáé volt, az ipari társadalomban ez a hatalom átment a
burzsoázia képviselőinek kezébe (miközben egyre erősebb ellenelit alakult ki a munkásosztály
reprezentánsaiból), végül a posztindusztriális társadalom politikai elitjére egy heterogén
középosztálybeli rekrutálódás a jellemző. Ezen általános trenden belüli kisebb-nagyobb
eltérések okainak feltárása (például a nemességnek Németországban más országokhoz képest
sokáig tartó túlsúlya) azután általánosabb társadalom- és politikatörténeti következtetések
kiindulópontjául szolgálhat. A politikai vezetőcsoportoknak a II. világháború után valamennyi
demokratikus országban uralkodóvá vált középosztálybeli rekrutálódása azonban
10
megkérdőjelezte a hosszútávú elitkutatások folytatásának értelmét, hiszen az elmúlt néhány
évtized során a politikai elitek társadalmi hátterében lényegében alig történt említésre méltó
társadalmi változás, elveszett tehát a longitudinális vizsgálatok létalapja: az időbeli trendek
kimutatásának lehetősége.
A kutatási koncepció továbbvitelének egy másik komoly akadálya, hogy amennyiben a
politikai elit származását tekintve nem egy jól körülhatárolható, kislétszámú társadalmi
csoport reprezentánsa, akkor éppen arra a kérdésre nem lehet világos választ adni, hogy kié a
hatalom. Ugyanezzel a problémával kerülnek szembe azok a hatalomorientált elitkutatások is,
amelyek nem tartanak igényt időbeli összehasonlításra, hanem csupán "pillanatfelvételt"
akarnak készíteni az aktuális hatalommegoszlásról. Ennek a problémának a feloldására több
lehetőség kínálkozik. A marxizmus válaszkísérlete szerint (ld. például Poulantzas 1968: 271)
a posztindusztriális államban a hatalmat továbbra is a burzsoázia tartja kézben, azonban nem
feltétlenül esik egybe a hegemonisztikus uralkodó osztály a politikai hatalmat gyakorló
osztályfrakcióval; ha tehát a politikai hatalom csúcsain nem is minden esetben a burzsoázia
tagjai ülnek személyesen, a hatalom birtokosának kiléte nem kérdéses. Éppen ezért a hatalmi
elit összetétele a marxisták számára semmire sem érv, s számukra az elitkutatás eleve öncélú,
hiszen ha a hatalmi viszonyok a termelési viszonyok által meghatározottak, a politikai
hatalomnak igen csekély az autonómiája, s ezzel összefüggésben a politikai hatalmat gyakorló
személyek epifenomenális jelentőségűek.
Egy másik — a marxista felfogással némiképp rokon — értelmezés szerint tény, hogy a felső
társadalmi osztályok tagjai már nem vesznek részt személyesen a politikai hatalom
működtetésében, de az elit tagjainak hátterében világosan kirajzolódik az uralkodó osztályhoz
fűződő szoros kapcsolat: például az Egyesült Államokban a politikai elit java része az
ügyvédek köréből rekrutálódik, ám ők ügyvédként nem kisvárosi "tyúkperes" ügyvédek
voltak, hanem a legnagyobb vállalkozások jogi képviselői, akik az igen költséges választási
kampányukat is korábbi megbízóik adományaiból finanszírozzák, így lényegében a nagytőke
megbízottainak tekinthetők (Birnbaum 1984). Kérdéses mindazonáltal, hogy vajon adható-e
ilyen frappáns válasz a politikai hatalom birtokosaira vonatkozóan az európai országok
esetében is, továbbá meggondolandó, hogy napjainkban van-e értelme egységes tőkés érdekről
beszélni, nem inkább egymásnak ellentmondó érdekek élnek-e a vállalkozói osztályon belül
11
is, ami azzal járna, hogy nem képviselhet a politikai elit sem egyfajta érdeket, nem
gyakorolhatja a hatalmat egy megbízó érdekei szerint még ha a fenti koncepciók egyikét el is
fogadjuk (vö. Beyme 1971: 206). Mindezek miatt a hatalomorientált elitkutatások közül
azokat, amelyek a politikai hatalmat egy reálisan létező társadalmi osztályhoz vagy csoporthoz
próbálják kötni, csak korlátozott mértékben tartjuk termékenynek: elismerjük
alkalmazhatóságukat a történelmi vizsgálatok során, azonban a közelmúlt és napjaink kutatása
során nem.
Más társadalmi környezetben, de ugyancsak a politikai elit meghatározott társadalmi
osztályhoz kötését, s így a politikai hatalom áttételesen ez utóbbihoz rendelését fogalmazzák
meg az államszocialista rendszerek hatalmi szerkezetét tanulmányozó "új osztály"-elméletek
(például Szelényi/Konrád 1989;Szelényi 1990), ám ezek is ugyanabba a problémába
ütköznek, mint a polgári társadalmakra hasonló álláspontot képviselő tézisek: merev
osztályhatárok és egységes osztályérdekek hiányában nehéz világosan meghatározni, hogy kié
is a hatalom.
Mindezek következtében a hatalomorientált elitkutatások főáramában századunk közepétől
lassan eltolódtak a nézőpontok: mivel nyilvánvalóvá vált, hogy "Olyan társadalmakban,
amelyekben nagymértékű foglalkozási-társadalmi mobilitás lehetséges, és ahol a társadalmi
státusz kevésbé öröklött mint inkább szerzett forrásoktól függ, a társadalmi háttérelemzés
konvencionális módszere sokat veszít horderejéből. Képzettség, foglalkozási tapasztalat és
társadalmi-politikai szervezetekben szerzett politikai kvalifikáció a vezető személyzet
beállítottságára nézve fontosabbá vált, mint a társadalmi származás tényezői." (Herzog
1982:99), ezért az elit származásából meghatározott társadalmi csoportok politikai hatalmára
következtetni kétséges eljárássá vált. Ezzel párhuzamosan korábban magától értetődőnek
számító feltevések is megkérdőjeleződtek: a gazdasági és politikai hatalom összefonódása,
automatikus együttjárása (ami Paretonál még evidensnek számított) szintén vitatottá vált, sőt
Raymond Aron (1960: 281) a modern demokratikus társadalmak egyik leglényegesebb
ismertetőjelének a társadalom vezető csoportjainak (s ezek között is különösen a politikai és
gazdasági vezetőcsoportok) pluralitását tekinti, vagyis azt, hogy ezek nem képeznek
összefonódó vezető osztályt, nem úgy, mint a kelet-európai kommunista vagy a harmadik
világbeli rezsimekben. A fordulat nagyságát talán érzékelteti, hogy az egységes társadalmi elit
12
koncepcióját talán legkövetkezetesebben képviselő Mills is elkülöníti funkcionális alapon a
gazdasági, katonai és politikai elitet, s bár ezek nála szorosan összefonódnak "tagjainak, tagjai
személyes és hivatalos kapcsolatainak hasonlatossága, társadalmi és pszichológiai rokonsága"
alapján (Mills 1962: 306), mégsem az uralkodó osztály meghosszabbított kezét jelentik az
elitek. Mills műve máskülönben határkő a hatalomközpontú elitkutatásban, hiszen a vizsgálat
módszertanában már lecsapódnak a kutatási program megváltozásának következményei is.
Arról van szó, hogy ha egy vizsgálat során nem osztályhoz kötött, azonban egymással
szorosan összefonódó funkcionális eliteket kívánunk kimutatni, akkor az elittagok azonos
társadalmi háttere nem elégséges bizonyíték, az legfeljebb strukturális előfeltételként vehető
számításba, a hangsúly sokkal inkább az érdekek, értékek hasonlóságának feltárására kell,
hogy irányuljon. Ezzel a fordulattal azonban a hatalomorientált megközelítés elitista ága
távolabb került a bennünket érdeklő (a vezetőcsoportok összetételét, szerkezetét kutató)
tudományos irányzattól, s inkább cselekvésorientált kutatásokkal elérhető eredményekre
alapozta további konklúzióit.
Kezdettől fogva érvényes a strukturális nézőpont korlátozott érvényre jutása a hatalom
megosztottságát kimutatni kívánó kutatások esetében. Míg a hatalomorientált elitkutatások
eredetileg egy szűk csoport által monopolizált politikai hatalom koncepcióját próbálták
bizonyítani (s így bizonyos értelemben találó összefoglaló megnevezés rájuk az
"összeesküvés-elméletek" terminus), az imént címszavakban már megemlített társadalmi
változások utat nyitottak a megosztott hatalomgyakorlást konceptualizáló kutatásoknak. Az
elméleti kiindulópontot Schumpeter majd Riesman teóriája jelentette. Már Schumpeter
nagyhatású munkája előtt is világossá vált, hogy a XX. századi tömegtársadalmakban a
demokrácia nem jelentheti az antik népuralom változatlan formában történő felélesztését,
hogy a "Demokrácia csak a nép érdeke szerinti uralmat, de nem a nép által gyakorolt uralmat
jelentheti. (...) Minden komplex társadalomban a demokrácia csak közvetetten, képviselők
útján lehet hatékony és a képviselők kisebbséget alkotnak, amely egyértelműen nagyobb
politikai hatalommal rendelkezik, mint azok, akiket képvisel; a nép befolyása így arra
korlátozódik, hogy a kisebbség tevékenységéről meghatározott időpontokban ítéletet
mondhat." (Köser 1975: 159). Schumpeter ezt a belátást csak azzal a normatívával egészítette
ki, mely szerint a demokráciának elégséges feltétele, hogy képviseltek valódi választást
13
hozhassanak a hatalmat birtokló kisebbségről, azaz hogy ne egyetlen elitcsoport
monopolizálja a hatalmat, hanem leváltható versengő elitek konkuráljanak a hatalomért
(Schumpeter 1946: 428). Riesman nem sokkal később tisztán elméleti alapokon az Egyesült
Államok hatalmi struktúrájával kapcsolatosan azt vetette fel, hogy valójában nem is léteznek a
hatalmat még ilyen időbeli korlátok között monopolizáló elitcsoportok sem, hanem a hatalom
minden pillanatban megosztott az azt egyedül megszerezni képtelen, ezért egymással a
pillanatnyi érdekeik szerint folyton változó összetételű koalícióra lépő konkurens vétó-
csoportok, kvázi részelitek között (Riesman 1983).
E két gondolat nyomán azután új lendületet vettek az empirikus elitkutatások, amelyek
középpontjában most már az a probléma állt, hogy vajon valóságosan is léteznek-e a fenti
versengő elitek. Az ennek nyomán kibontakozott elitizmus-pluralizmus vita az amerikai
politikatudományban hamar terméketlenné vált, s tartalmi választ nem is adott a felvetett
kérdésre, azonban a számos értékes új módszertani megoldás és felismerés nem lebecsülhető
hozadékot jelentett. Az elitkutatás metodológiája szempontjából a legfontosabb fejleménynek
kétségtelenül a mintavételi technikák kifinomodása, illetve ezek erényeinek és korlátainak
szisztematikus rendszerezése bizonyult. Arra az alapvető kérdésre, hogy az elitek
tanulmányozása során milyen személyi kört vonjunk be a vizsgálatba, miként határozhatók
meg tehát az elit határai, kik tartoznak az elitbe, s kik nem sorolhatóak már abba, 3 álláspont
kristályosodott ki. A reputációs technikával dolgozó kutatók a lakosság, vagy a hatalom
működéséről megbízható információkkal rendelkező szakértők véleményét kérdezik arról,
hogy kit tartanak befolyásos személynek. A történeti elitkutatásoknál már említett biográfiai
módszer is a reputációs technikához sorolható, hiszen az, hogy milyen személyi körről
készültek életrajzok, kikről maradtak fenn beszámolók, lényegében az adott kor értékítéletét
tükrözi arról, hogy kit tartottak akkoriban befolyásosnak. A technika –kétségtelen
egyszerűsége mellett– számos negatívummal rendelkezik; ezek legsúlyosabbika az, hogy a
tényleges és vélt (tulajdonított) befolyás között gyakran tátong szakadék, a közvélemény, de a
szakértők is tévedhetnek az ítéletalkotásban, továbbá lényegesen befolyásolhatja a
végeredményt a felkért szakértők összetétele is. A végső soron kialakuló elitnévsor így
kevésbé a reális befolyás, mint a befolyás híre alapján áll össze, ami az érvényesség
szempontjából erősen aggályos. További szokásos ellenvetés, hogy a technikát eredetileg
14
lokális hatalmi kutatásokhoz fejlesztették ki, ahol feltehető a lakosságról vagy a szakértőkről,
hogy többé-kevésbé átlátják a korlátozott terjedelmű hatalmi viszonyokat, ami nem mondható
el nagyobb létszámú, komplex elitstruktúra esetén, így különösen nem az országos hatalom
megítélésekor.
Döntéselemzési technikát alkalmazva a kutató azt követi nyomon, hogy egy kiválasztott
(jelentős érdekeket érintő) probléma körüli döntési folyamat során mely személyek tudtak
sikeres kezdeményezéseket keresztülvinni, illetve tudtak számukra előnytelen alternatívákat
megvétózni. Az összes siker és kudarc alapján befolyásossági rangsor állítható össze, s egy
tetszőleges határt megvonva alakul ki az elitbe tartozók, illetve az oda nem tartozók köre. Az
elitidentifikáció történhet a kiválasztott döntési folyamatról készült jegyzőkönyvek
feldolgozásával vagy közvetlen résztvevő megfigyeléssel. Előnye, hogy így valóban a
befolyást mérhetjük, s elsődleges funkcióján túl felhasználható más technikákkal kialakított
elitnévsorok verifikálására is (döntéselemzéssel ellenőrizhetjük, hogy például a reputációs
módszerrel nyert elit tagjai valóban sikeresen tudták-e érdekeiket érvényesíteni). Hátránya
ugyanakkor, hogy egy döntés megszületésének figyelemmel kísérése óriási ráfordításokkal
járhat, hiszen az előkészítések és egyeztetések során gyakran igen sokan és sokszor kerülnek
kapcsolatba a témával, továbbá a kutató előtt rejtve maradhatnak a színfalak mögötti
informális nyomásgyakorlások, alkuk. Mivel a kivitelezés ilyen energiaigényes,
szükségképpen 1-2 döntési problémára terjedhet csak ki a vizsgálat, ami ezúttal is az
eredmények esetlegességének kérdését veti fel, végül kimaradnak a vizsgálatból azok a
szituációk, amelyekben nincs döntéshozatal, holott egy döntés "elaltatása", egy probléma
döntésre kerülésének megakadályozása is hatalmat tükrözhet az ezt keresztülvivő
személyeknél (Bachrach/Baratz 1985: 213). A reputációs technikához hasonlóan egyébként
ebben az esetben is felmerül, hogy csak korlátozott nagyságú elitek, kevéssé kiterjedt döntési
folyamatok mellett kecsegtet az így lefolytatott elitidentidentifikáció sikerrel.
A harmadik technika abból a feltételezésből indul ki, hogy a hatalomgyakorlás a modern
társadalomban intézményekhez kötött, így a hatalmi intézmények csúcsait elfoglaló
személyeket kell az elit tagjainak tekintenünk. A pozicionális módszer előnye, hogy országos
méretű elitkutatásnál is kezelhető, ezért kivételszámba megy, amikor ilyen szinten nem
pozíciós elit kerül vizsgálatra. Nehézség ugyanakkor, hogy nem mindig lehet egyértelmű
15
hierarchikus sorba rendezni az egyes hatalmi pozíciókat, továbbá a hatalomgyakorlás pozíció-
biztosította lehetősége nem jelenti feltétlenül azt, hogy a pozíció betöltője élni is fog a
számára rendelkezésre álló hatalommal. Ezt illusztrálhatja az a gyakori megfigyelés, hogy egy
pozíció hatalmi szempontból súlytalan, majd amikor egy másik személlyel töltik be, akkor
igen fontossá válik.
Nem különálló elitmeghatározási módszer, de éppen a pozicionális technika bizonytalanul
meghatározható pozícióhierarchiája, valamint a pozíció biztosította legális hatalom
egyenlőtlen kihasználásából eredő problémák kiküszöbölésére gyakran alkalmazzák a
hálózatelemzést is elitidentifikációban. Az eljárás során a valamilyen elsődleges módszerrel
meghatározott elit tagjait megkérdezik, hogy politikai tevékenységük során kikkel kerülnek
gyakori munkakapcsolatba, s az így nyert listákat összevetik az elitnévsorral; az azon nem
szereplő, de a kapcsolati hálóban gyakran említett személyekkel az elitet kiegészítik, a
hálóban nem szereplő elittagokat pedig törlik az elitlistáról.
A már említett elitizmus-pluralizmus vita az ismertetett módszerek kidolgozásán túl a kutatási
eredmények erős módszerfüggőségére is rávilágított. Ennek illusztrációjaként említjük, hogy
míg az egységes hatalmi centrumot, és azt monopolizáló elitet feltételező elitista iskola a vitát
eldönteni hivatott többlépcsős amerikai helyihatalom-kutatásban reputációs módszerrel
dolgozott, s az összesen 27 reputációs vizsgálatból 13 esetben mutatott ki elitista hatalmi
struktúrát, a döntési technikát alkalmazó pluralista irányzat 14 kutatása során mindössze
2 elitista szerkezetű várost talált (Drewe 1974: 172), így talán jogos úgy összegezni az egész
vizsgálatsorozatot, hogy az eltérő kiindulópontok eleve magukban rejtették az eltérő
eredményeket. Pozitívumként könyvelhető el ugyanakkor annak tisztázódása, hogy a "kié a
hatalom?" probléma megoldásában az egyes elitcsoportok összetétele nem bír prediktív
erővel, az legfeljebb adalék lehet a kérdés eldöntéséhez.
Ezzel egyidőben egyre több kétely merült fel azzal kapcsolatban is, hogy az elitstruktúrából
adekvát következtetések vonhatóak-e le a hatalmi struktúrára vonatkozóan: ahogyan a piacon
sok eladó jelenléte nem jelent automatikusan szabad versenyt, mert az eladók
megegyezhetnek a piac felosztásában is, úgy az elit megosztottsága nem jelenti magától
értetődően a hatalom osztottságát, sőt minden elit inkább arra hajlik, hogy egy saját
16
érdekszférán belül domináns helyzetbe kerüljön, s ott monopolizálja a hatalmat (Bachrach
1970: 52). Mindezek miatt a hatalomközpontú elitkutatásban egyre inkább előtérbe került a
cselekvésorientált szemlélet, sőt lassanként maga a hatalomkérdése is háttérbe szorult a
korábbi összefüggésben. Napjaink kutatásai között alig szerepel olyan, amely a hatalom
birtokosainak személyére, a hatalmat gyakorló csoport egységére vagy osztottságára, az elit
társadalmi hátterére irányulna, az érdeklődés sokkal inkább az elitek értékei és a
képviseltekkel folytatott kommunikáció felé fordult; nem az a fő kérdés tehát, hogy ki van
hatalmon, hanem az, hogy a hatalmon lévők fenti tulajdonságai miként befolyásolják a
társadalmi fejlődést, a demokrácia érvényesülését stb. (ld. például Higley/Field
1983,Hoffmann-Lange 1992).
Az elmondottak értelmében a politikai vezetőcsoportok szerkezetének kutatását korlátozott
érvényűnek tartjuk a hatalmi problematikával definiált nézőpontból. Elismerjük, hogy az
alakulóban lévő magyarországi politikai rendszer kutatásában fontos információ lehet az új
politikai elit származás szerinti homogenitásának illetve megosztottságának ismerete
(Körösényi 1993), de nem látunk lehetőséget továbblépésre, a hatalmi struktúra elemzése
véleményünk szerint már hazánkban sem mélyíthető tovább elitszerkezeti vizsgálatokra
alapozva. Éppen ezért empirikus kutatásaink során nem kívánunk a hatalmi problematikával
foglalkozni.
Ezzel szemben nagyon termékeny, ugyanakkor viszonylag kevéssé művelt területnek tartjuk a
hatalmi struktúrák szervezeten belüli kutatásának elitvizsgálattal történő összekapcsolását.
Robert Michelsnek a pártvezetés oligarchizálódásáról írott könyve óta (Michels 1989) a
(párt)szervezeten belüli demokrácia korlátozottsága a politikatudomány egyik legkevésbé
vitatott megállapításává vált. Maurice Duverger a pártokról írott kézikönyvében például
tényként kezeli, hogy "A pártok vezetése természetszerűleg oligarchikus formát ölt. A vezérek
bennük többé-kevésbé zárt kasztot alkotnak, olyan belső kört, amelybe nehéz bekerülni.
Elméletileg a választásnak meg kellene akadályoznia az oligarchia születését, valójában úgy
tűnik, hogy elősegíti azt." (Duverger 1976: 225). Az oligarchizálódás fenti evidenciája talán
az oka annak, hogy a folyamat empirikus kutatása viszonylag háttérben maradt az
elitkutatáson belül, holott a probléma vizsgálatához adekvát módszerek állnak rendelkezésre,
s időnként új szempontok is felmerülnek. Megtermékenyítőleg hatott a szervezeten belüli
17
hatalom és elitképződés kutatására például a deklaráltan bázisdemokráciára, rotációra és
professzionalizálódás- ellenességre építkező nyugatnémet Zöldek politikai megszerveződése
(Dicke-Stoll 1985), de kétségessé vált az is, hogy valóban oligarchikusak-e a pártszervezetek,
s nem inkább monokratikusak, azaz a pártvezetést nem egyenlő hatalmú, a szervezetet csak
együttesen kisajátítani képes oligarchák tartják kézben, hanem egyetlen vezér, akinek szabad
keze van alvezérei (vazallusai) kiválasztásában és elbocsátásában, a párt irányvonalának
megváltoztatásában (Schonfeld 1980).
A szervezeten belüli hatalom elitstruktúrán keresztül történő kutatása során a leglényegesebb
vizsgált változók azok, hogy a vezetők mennyi ideig maradnak a vezetésben, a vezetői
utánpótlás karrierje lassú vagy ugrásszerű, a vezetés megújítása folyamatos vagy
kampányszerű, mekkora az efemer politikusok aránya a vezetésben stb. A kérdéskör annál is
inkább időszerű, mert a politikai versengés színhelyének áttolódása az elektronikus sajtóba (s
különösen a televízióba), abba az irányba hatott, hogy a pártok egyetlen személlyel, a
miniszterelnök- vagy elnökjelölttel szimbolizálják magukat, ami minden pártban a
monokratizálódás tendenciáját erősíthette. Különösen érdekes lehetne a problémát
Magyarországon kutatni, mivel tudomásunk szerint eddig még a téma sem merült fel itthon,
holott a pártokon belüli hatalmi viszonyok alapvetően befolyásolják (a párt integrációján, a
párt társadalmi igényekre nyitottságán kívül) a közhatalmi funkciót betöltő személyek
kiválasztódását is, így elsődleges jelentőségükön túlmutató fontossággal rendelkeznek.
I.2. Reprezentációorientált kutatások
A képviseleti demokrácia alapértelmezéséből, vagyis hogy a képviselők meg tudják jeleníteni
a politikai döntéshozatalban a képviseltek érdekeit, indulnak ki a politikai vezetőcsoportok
vizsgálatának reprezentációorientált irányzatai, azonban ahogy a képviseletről vallott
felfogások is igen sokszínűek, ugyanúgy a képviseletet ellátó politikusok elemzésében is
többféle megközelítés lehetséges. A képviseleti elv szerint választók és képviselők közötti
összhangot általánosan az érték és témapreferenciák egyezősége biztosítja, ezek viszont
szoros összefüggésben vannak a társadalmi státusszal (ld. 1. ábrát),
18
A képviselők strukturális- értékpreferenciák témapreferenciák kapcsolat a képvise-
funkcionális elhelyezkedése lők szempontjából
A képviselt társ.-i alcsoport kapcsolat a lakos-
strukturális-funkcionális értékpreferenciák témapreferenciák sági alcsoport
elhelyezkedése szempontjából
Forrás: Laumann/ Pappi 1991: 189.
1. ábra
így a csaknem napjainkig a legszélesebben elterjedt felfogás értelmében a reprezentáció annál
tökéletesebb, a képviselő annál hitelesebben, pontosabban tudja képviselni egy társadalmi
csoport érdekeit, minél inkább igaz, hogy ő maga az adott csoporthoz tartozik; ideális esetben
tehát a képviselők csoportjának összetétele a lehető legpontosabban tükrözi vissza a
képviseltek csoportjának összetételét.
A reprezentáció efféle mechanikus felfogása vezetett 1990 előtt a kelet-európai
államszocialista rendszerekben ahhoz, hogy a képviselőtestületekben túlsúlyban voltak a
fejőnők, bányászok stb., akik ugyan a politikai kompetencia minimumával sem rendelkeztek ,
ám jelenlétük a képviselet illúzióját kelthette (Brandt 1983: 230). Még a kevésbé merev
koncepciók is vallják azonban, hogy a képviselők társadalmi háttere (vallása, neme,
osztályhovatartozása, stb.) erősen befolyásolja a politikai érdekeiket és értékeiket, éppen ezért
az egyes pártok vezetőinek, parlamenti képviselőinek háttérelemzése hozzásegíthet ahhoz,
hogy feltárjuk az adott párt valódi karakterét, osztálykötöttségét, szociális beágyazottságát.
Nem szabad ugyanakkor figyelmen kívül hagyni, hogy „Ez a feltételezés szorosan összefügg a
társadalmi-politikai törésvonalaknak az európai pártrendszerek kialakulására gyakorolt
hatásának jelentőségével. Mivel akkoriban a pártok elsődlegesen meghatározott
csoportérdekek képviselőjeként definiálták magukat, és mind aktivistáikat, mind választóikat
főként demográfiailag világosan körülhatárolt lakosságcsoportokból verbuválták (pl. a
munkásságból, a vállalkozók közül, a parasztságból), megszilárdult a szociodemográfiai
reprezentativitás normatív elvárása.” (Hoffmann-Lange 1992: 238). Éppen ezért az egyes
pártok politikusgárdáját reprezentációs szemszögből vizsgáló elitkutatások különösen korábbi,
a nyugat-európai pártok 1950-es, 60-as években lezajlott néppárti fordulatát megelőző
19
időszakokra, illetve a magukat később is osztálypártként meghatározó pártokra (például az
Olasz és Francia Kommunista Pártra) tudtak értékelhető eredményeket produkálni (pl. Dogan
1967; Aubert/Parodi 1980: 790); ezek szerint a II. világháború előtt világos tendencia élt arra
nézve, hogy minél inkább balról jobbra haladunk a politikai palettán, annál előnyösebb
hátterű, előkelőbb társadalmi miliőből érkező személyeket találunk a párt politikusai között,
míg a baloldali pártok személyzete a munkásosztályból érkezik.
A már jelzett néppárti fordulat után a reprezentációkutatás feladata nehezebbé vált, hiszen a
pártok mind rekrutációs gyakorlatukat „demokratizálták”, politikusaik korábbi világos
osztálykaraktere lassan elenyészett, mind politikájukat szélesebb „fogyasztói kör” igényei
szerint alakították át, így képviselők és képviseltek háború előtti demográfiai azonossága
gyengült. Napjainkban éppen ezért nehéz lenne bármely pártnak az osztálykarakterét pusztán
politikusgárdája származása alapján meghatározni, hiszen minden párt minden társadalmi
környezetből (ha aránytalanul is az alsóbb rétegek rovására) toboroz. Finomabb módszerekkel
azonban (s ilyen lehet például a reprezentációs index, amely egyes társadalmi kategóriák
súlyát a politikusrétegen belül ezeknek összlakosságon belüli arányával veti össze, képlete:
adott társadalmi kategóriából származó képviselők az összképviselői létszám százalékában/ a
kategória aktív lakosságon belüli százalékos aránya X100; végső soron tehát foglalkozási
csoportok felül- illetve alulreprezentáltságát méri) árnyalatnyi különbségek az egyes pártok
között kimutathatók. Így például a bourdieu-i tőketípus-elmélet politikai szociológiai
implikációi alapján (Bourdieu 1979: 513) franciaországi adatok azt bizonyították (Gaxie
1980), hogy bár minden pártban túlsúlyban vannak a társadalom legfelső deciliséből származó
képviselők (a Kommunista Párt kivételével), mégis azok, akiknek privilegizált helyzete anyagi
tőkéjük mennyiségéhez köthető a jobboldalon, míg azok, akik kulturális tőkéjük alapján
kerültek a társadalom felső tizedébe, a baloldalon vannak erősebben túlreprezentálva. Hasonló
finom strukturáló tényező lehet a munkahely szektorhovatartozása: német adatok arra
világítottak rá, hogy az önállóak gyakrabban fordulnak elő jobboldali pártokban, ezzel
szemben az állami alkalmazottak baloldaliakban (Hess 1995). Mindazonáltal ezeknek az igen
apró, a reprezentációs index pártok közötti jelentős eltérése ellenére abszolut
létszámadatokkal kifejezve sokszor csak néhány fős különbségeknek politikai-tartalmi
különbségekkel történő párhuzamba állítása erősen kétséges lehet. Nem vitatjuk, hogy néhány
20
évtizeddel ezelőtt, amikor például a munkáspártokban munkások, a parasztpártokban egyéni
gazdálkodók alkották a párt politikusgárdájának többségét, valóban a különféle érdekek eltérő
hangsúlyozásában megmutatkozó különbségek lehettek a képviselők háttérkülönbségeinek
következményei; nem gondoljuk ugyanakkor, hogy a munkások azóta történt kihullása a
politikai személyzetből a munkásérdekek képviseletének megszűnését eredményezte, s abban
sem hiszünk, hogy az a párt, amelynek parlamenti képviselőcsoportjában például a
középiskolai tanárok súlya 8%, jobban képviseli ennek a társadalmi rétegnek az érdekeit, mint
amaz, melyben arányuk mondjuk 5%. Méginkább aggályos lehet a munkaadói vagy
munkavállalói érdekek politikai megjelenítését a kamarai vagy szakszervezeti tagsággal
rendelkező politikusok parlamenti jelenlétével összefüggésbe hozni.
Képviselők és képviseltek szokásos foglalkozási és státuszismérvek szerinti azonossága már
csak azért sem biztosítéka a társadalmi érdekek arányos politikai kanalizálásának, mert egyre
gyakrabban merül fel, hogy a társadalom érdektagoltsága a korábbiaktól eltérően, újfajta
törésvonalak mentén alakul: R. Inglehart szerint (1983: 142) a posztmateriális értékek menti
megosztottság (anyagi javak preferálása kontra az élet minőségének előtérbe helyezése)
keresztülmetszette a hagyományos törésvonalakat, ennek megfelelően az új értékek politikai
megjelenítését, képviseletét felvállaló Zöldek sokkal inkább fiatalságukkal különböznek a
többi párt politikusaitól, semmint azokétól eltérő osztály- vagy réteghelyzetükkel. A jól
körülhatárolható érdekrendszerrel leírható nagy társadalmi tömbök plasztikusabbá válása
egyébként kimutathatóan megváltoztatta a választók reprezentációról vallott felfogását is: egy
németországi kérdőíves vizsgálat szerint a 80-as évek végén az állampolgárok gyakorlatilag
nem tulajdonítottak jelentőséget annak, hogy képviselőjük az ő társadalmi osztályukból
kerüljön ki (Rebenstorf/Weßels 1989: 416). Mindezek következtében a reprezentációs
vizsgálatok helyét egyre inkább a reszponzivitás-kutatás foglalja el. Ebben nem képviselők és
képviseltek társadalmi hasonlatossága képezi az érdeklődés tárgyát, hanem konkrét
kérdésekben vallott felfogásuk azonossága illetve különbözősége, tehát az, hogy az
állampolgárok meghatározott aktuális társadalmi-politikai problémákkal kapcsolatosan
kialakított álláspontjával mennyire azonos a politikai elit felfogása, preferenciarendszere. A
reszponzivitás-kutatás — az általa vizsgált jelenség természetéből adódóan — távol esik
témánktól, amely a vezetőcsoportok összetételéből kiinduló koncepciók áttekintése, s itt csak
21
azért tartottuk fontosnak mégis megemlíteni, mert úgy tűnik, hogy a hagyományos
reprezentációkutatás alternatívájává válhat, amihez azonban még számos összefüggés
tisztázása lenne szükséges. Jelenleg még megoldatlan kérdés ugyanis, hogy miképp vethetőek
össze az átlagpolgárok informálatlanságából, strukturálatlan problémaérzékeléséből adódó
rendezetlen preferenciái a politikusok átgondolt értékhierarchiájával, továbbá hogy miképpen
mérhető a választók véleménye anélkül, hogy ebben ne a politikai elit
tömegkommunikációban sulykolt világlátása köszönjön vissza (vö. Hoffmann-Lange 1992:
244). Ezen nehézségek megoldása nélkül képviselők és képviseltek érdekazonossága, a
képviseltek érdekeinek politikai megjelenítése a reszponzivitás kategóriáján keresztül éppoly
pontatlanul ragadható meg, mint a reprezentáció vizsgálatával, ám előbbi kutatási technikája –
a politikai elit és a lakosság egyidejű kérdőíves megkérdezése miatt– összehasonlíthatatlanul
bonyolultabb és költségesebb.
A reprezentációorientált kutatások egy másik ága azzal a problémával foglalkozik, hogy miért
vannak a politikai vezetőrétegen belül egyes társadalmi csoportok aránytalanul felül, míg
mások alulreprezentálva, s milyen politikai következmények adódnak ebből Az utóbbi két
évtizedre tehető ezek egyikének, a nők politikai szerepvállalását elemzőnek dinamikus
kibontakozása, ami bizonyos értelemben nem véletlen, hiszen sokhelyütt csak a
II. világháború után teremtették meg a nők választhatóságát, s egy-két évtizednek el kellett
telnie, míg tudatosult, hogy a nők alulreprezentáltsága a politikában tartós jelenség, másrészt a
feminista mozgalmak fellépése nyomán a 60-as, 70-es években nyert polgárjogot
tudományként a „women-studies”, ez utóbbi tematizálta az említett problémát. Az ezidáig
megszületett eredmények mindazonáltal viszonylag korlátozottak: sikerült kimutatni, hogy a
politizálás a nők számára aránytalanul nagyobb haszonáldozattal jár (főként a családi életben),
mint a férfiaknak (Hoecke 1994), viszont az általános társadalmi emancipáció (a nők
fokozódó munkavállalása, képzetségüknek a férfiakéval egy szintre emelkedése stb.) nem
segítette elő a nők erőteljesebb politikai szerepvállalását (Mossuz-Lavau/Sineau 1983).
Ugyanakkor a téma jelentőségét napjainkban jelzi, hogy egyre több párt állít maga elé
kötelező kvótákat például a női képviselőjelöltek arányát illetően (ismét csak például az SPD
1998-ra a nők 40%-os parlamenti arányát vállalta fel), ami már messze túlmutathat a
reprezentáció problematikáján, hiszen mivel a nők aránya az egyszerű párttagok és aktivisták
22
körében hagyományosan alacsony, az ezt meghaladó arányok kitűzése a hivatásos politikusi
körre kontraszelekcióhoz vezethet (Hoecker 1996: 644), ami a politikai rendszer
hatékonyságára is befolyást gyakorolhat.
Régebbi múltra tekinthet vissza az előnyös társadalmi hátterű politikusok
felülreprezentáltságának problémája. Általános törvényszerűségnek tűnik, hogy a
megválasztott képviselők társadalmi státusza magasabb, mint a jelölteké (Guédé/Rosenblum
1981), a minisztereké ismét magasabb, mint a parlamenti képviselőké (Gaxie 1983), S
ugyanígy a pártvezetőké felülmúlja az egyszerű párttagokét (bár ez utóbbit vitatja
Niedermayer/Schmitt 1983). A „szakállas”, ugyanakkor legszemléletesebb példa szerint
Angliában a lakosság kevesebb, mint 1%-a végzett az oxfordi vagy Cambridge-i
elitegyetemek valamelyikén, míg ez az arány a parlamenti képviselőjelöltek körében 23%, a
képviselőknél 37%, a kormánytagok között már 72%, míg végül a miniszterelnökök esetében
100% (Ysmal 1985: 618). A témakör egyébként túlnyúlik a reprezentációkutatás keretein,
egyes kérdések a politikai participáció-kutatás érdeklődésére is számot tarthatnak. Itt is igaz az
a megállapítás, melyet az imént tettünk, vagyis a kérdések megfogalmazásán és a tényanyag
összegyűjtésén túl ez a vizsgálati koncepció is kevéssé jutott, s különösen hiányzik a jelenség
hatásainak elemzése, jóllehet társadalmi csoportok eltérő mértékű jelenléte a politikai
vezetésben csak akkor bír bármiféle jelentőséggel, ha a ténynek a politikai vezetőréteg
politizálásában kimutatható következménye is van.
Ezen a ponton fogalmazható meg a legélesebb kritika a reprezentáció-kutatással szemben:
egyes társadalmi kategóriák összlakosságon belülitől eltérő jelenléte a politikai vezetésben
l’art pour l’art-tudás, ha nem tudunk hozzá következményeket rendelni. Nincs például
társadalomstatisztikai értéknél több abban a megállapításban, mely szerint a szinte egész
Nyugat-Európában az aktív lakosság alig 1-2%-át kitevő egyéni mezőgazdasági termelők
átlagosan társadalmi súlyuknak megfelelően (de inkább az alatt) vannak jelen a politikai
vezetőrétegben, hiszen tudjuk, hogy a gazdaérdekek éppenséggel a legsúlyosabbak közé
tartoznak. Éppígy nehéz lenne összefüggést kimutatni a politika tartalma és például a nők
reprezentációs indexe között, ami persze nem zárható ki, ám mindeddig nem született erre
vonatkozó hiteles beszámoló (így például Cornelissen 1993: 324 skk. szerint a nők a
férfiakétól eltérő társadalmi szerepükből következően sajátos politika-felfogással
rendelkeznek, többek között a férfiaknál hajlékonyabbak, a kooperáló s nem a konkuráló
23
magatartást részesítik előnyben, személy- és nem tárgyorientáltak stb., azonban ezúttal is
hipotézisekről s nem felmérésekkel alátámasztott tényekről van szó), éppen ezért a
megközelítésmódnak korlátozott tudományos jelentőséget tulajdonítunk. Ebből következik,
hogy empirikus kutatásaink során nem kívánunk részletesen foglalkozni a problémával. Annál
fontosabbnak tartjuk viszont a reprezentációorientált megközelítés először említett áramlatát,
hiszen bármennyire is igaz, hogy a fejlett világban az osztály- és rétegpártok ideje lejárt, nincs
lényeges különbség az egyes pártok politikusainak társadalmi hátterében, továbbá a
képviseltek is közömbösek képviselőjük osztálypozíciójával szemben, mindez alapos
utánajárást igényel Magyarország esetében. Ebbe az irányba tett első lépésnek tekinthető
Körösényi András (1996) tanulmánya a politikai vezetés vallásosság, és egykori MSZMP-
tagság szerinti megosztottságáról, ugyanakkor további vizsgálatokat érdemelnének más
társadalmiháttér-változók, az a kérdés, hogy vajon a két említett tényező esetében nem
látszólagos okságról van-e szó (hiszen az idősebb korosztályokban több a vallásos ember,
márpedig a két erősen vallásosnak talált politikuscsoport, a KdNP és az FKgP képviselői
jórészt ebből a korosztályból valóak).
I.3. Pszichológiai és szociálpszichológiai megközelítések
Mivel a személyiségvonások és a politikai cselekvés közötti összefüggések már igen régóta
foglalkoztatják a politikatudományt (legyen elég itt csak Machiavellire utalnunk), a politikai
vezetőcsoportok pszichológiai indíttatású megközelítése csak annyiban jelent újdonságot,
hogy nagy államférfiak pszichikumának elemzése helyett a hangsúly az egész vezetés belső
tulajdonságaira került egyrészt, másrészt a politikával bizonyíthatatlan, vagy legalábbis
egyenlőre bebizonyítatlan kapcsolatban álló pszichikai faktorok vizsgálata háttérbe szorult a
közvetlen összefüggések, elsősorban a vezetés szocializációja és politizálása közötti
összefüggés kutatása mögött.
A politikai szocializálódás folyamatából két tényező szerepének tanulmányozása váltott ki az
eddigiekben különös érdeklődést: az egyik a szocializáció időpontjának társadalmi-politikai
környezete, a másik a család. Az első tudományos koncepció arra hívja fel a figyelmet, hogy
egy adott történelmi periódus peremfeltételei között szocializálódott politikusok csupán ebből
a tényből következőleg is sok hasonló tulajdonsággal rendelkeznek, kvázi politikai generációt
alkotnak: azok a személyek, akik „egy történelmi korszak objektív (demográfiai, ökológiai,
24
gazdasági, társadalomszerkezeti és politikai) életfeltételei és tapasztalatai között specifikusan
szocializálódtak, és ebből kifolyólag tipikus reakciókat, a beállítottságok, magatartásmódok,
motívumok, orientációk, értelmezések, értéktulajdonítások tipikus mintáját fejlesztették ki”
(Fogt 1982: 27), feltehetően eltérően politizálnak majd, mint azok, akik (sokszor csak néhány
év elmúltával) kicsit más körülmények között nőnek fel. Ugyan a fenti tény vitathatatlan,
kétségtelen az is, hogy egy politikai generáció közös szocializációból fakadó tulajdonságai
csak akkor hagyják rajta a bélyegüket a politikai rendszer outputjain, ha az adott generáció
túlsúlyra kerül a vezetőrétegen belül, máskülönben az éles határok nélkül egymásra következő
évjáratok a stílusok, értékek stb. amalgámját hozzák létre. Ebből következik, hogy a
megközelítésmód elsősorban ott számíthat kézzelfogható eredményekre, ahol egy hirtelen
vezetésváltás teljeskörű, s egyidejűleg nemzedékváltást is jelent, mint például a kelet- és
közép-európai országokban 1945-ben (Illés 1991: 39). A politikai vezetőréteg évjáratok
szerinti összetételének elemzése során a legtöbb probléma mindazonáltal abból adódik, hogy
nincs pszichológiailag végérvényesen megalapozva az, hogy milyen életkor tekintendő a
politikai szocializáció szempontjából relevánsnak; az erre vonatkozó különféle álláspontok 14
és 24 év között eltérő szakaszokat jelölnek meg, márpedig ha nem akarunk megalapozatlan
kiindulópontot elfogadni, s a fenti 10 éves időszak egészét vizsgálnánk, igen gyakran
semmiféle eredményhez nem jutnánk, hiszen egy évtized leforgása alatt a társadalmi
környezet sokszor alapvető változásokon megy át, s így a szocializációt is többféle élmény,
egymással szöges ellentmondásban álló tapasztalatsor befolyásolhatja. Így például ha az 1925
és 1930 között született magyar politikusokat tekintjük, akkor a fenti tág szocializációs
periodizálás mellett 4 különböző politikai rezsimet kellene figyelembe vennünk a megfigyelt
személyek szocializációjára hatással bíróként, s így meglehetősen nehéz volna a politikusi
magatartás és a szocializációs időszak között bármiféle közvetlen összefüggést kimutatni
(hacsak nem a gyakori rendszerváltozásoknak tulajdonítunk a későbbi politizálást erősen
befolyásoló szerepet); amennyiben viszont szűkebb (2-3 éves) szocializációs időszakkal
számolunk, akkor szocializáció szempontjából egységes kohorszok, politikai generációk
elkülönítése válik kétségessé, hiszen jószerével minden évjárat más környezetet tapasztalt
politikai öntudatra ébredésekor. A fenti példa ugyan szándékosan szélsőséges, mindazonáltal
25
tény, hogy a XX. század végének politikusai a világ legtöbb országában gyorsan változó
környezetben szocializálódtak.
A fenti nehézségek hiányában is problémát okoz véleményünk szerint a szocializálódás során
szerzett élmények, tapasztalatok és a későbbi politikusi viselkedés között világos összefüggést
kimutatni. Így például kételkedünk abban, hogy a politikai szocializáció idején uralkodó
zűrzavaros politikai viszonyok az adott korcsoportra úgy hatnak, hogy növelik a stabilizáló
politikai intézmények iránti preferenciáját (Pfetsch 1986: 240), hiszen a kérdéses időszakban
már idősebb korban lévő, megszilárdult politikai értékvilággal rendelkező személyek is — a
negatív, esetleg traumatikus tapasztalatok súlya alatt — éppúgy szószólói lehetnek az
intézményrendszer „bebetonozásának”. Épp azt nem sikerült eddig a vezetés
szocializációjának makrotársadalmi körülményeit vizsgáló kutatásoknak meggyőzően
bizonyítania, hogy ez az életkori periódus a későbbi politikai cselekvés szempontjából
kiemelkedő jelentőséggel bírna. Mindezeken túlmenően a szocializáció eltérő feltételeiből
kiindulva politikai generációkat kimutató megközelítésmód adós marad azzal a válasszal is,
hogy mi következik abból, ha a politikai vezetés generációs alapon tagolt, hiszen ha nincs
valamilyen különleges okunk feltételezni, hogy bizonyos évjáratok (más évjáratok rovására)
felülreprezentáltak a vezetésben, akkor az eltérő stílusú, beállítottságú korcsoportok egyike
sem tudja döntő mértékben befolyásolni a politikai rendszer outputját, s ekkor a generáció-
elemzés öncélúvá válhat.
Az eddig mondottak jelentős része érvényes a politikusok családi szocializációját elemző
kutatásokra is, hiszen „A kérdésre, hogy a szülői házban «megtanult» speciális értékek,
pártpolitikai orientációk és ideológiai alapbeállítottságok a későbbiekben konstansak
maradnak-e, tehát a felnőtt politikai beállítottságát és cselekvésmódját is meghatározzák-e, az
eddigi kutatási eredmények alapján inkább nemmel válaszolhatunk.” (Herzog 1975: 167).
Nem számottevő és egyre kisebb jelentőségű napjaink hivatásos politikusai között az
„örökölt” párttagság, vagyis az, hogy ha az apa tagja valamely pártnak, akkor a fiú is
ugyanebbe a szervezetbe lépjen be (Beyme 1993: 52), a családon belüli politikai szocializáció
tehát a legritkább esetben történik direkt módon, politikai minták átadásával.
26
Annál fontosabb szerepet játszik ezzel szemben a szülők politika iránti érdeklődése versus
apolitikussága, valamint a nevelés általános szellemisége. Több empirikus kutatás során is
bebizonyosodott, hogy a hivatásos politikusok politikussá válásában komoly kezdőlökést
jelenthet a családi környezet átpolitizáltsága (pl. Cayrol et al. 1973: 80), feltehetőleg ugyanis a
politika iránti érdeklődés kialakulását elősegíti az, ha családi körben gyakran szerepelnek a
beszélgetésekben politikai témák, esetleg az idősebb generáció valamely tagja egy pártnak is
tagja vagy aktivistája (Ysmal 1985: 632). Ebben az esetben tehát nem konkrét politikai
értékek, hanem a politika-felé-fordulás átörökítéséről van szó, s ebben, úgy tűnik, kiemelkedő
szerepet játszik a család.
A család ezen túlmenően közvetett formában ugyan, de erős hatást gyakorol a politikusok
politikai értékrendszerére is: erős korrelációval találkozunk ugyanis a gyerekkorban átélt
nevelési stílus és a későbbi politikai táborválasztás között, például az NSZK-ban az autoriter
vagy katolikus szülői nevelést kapott hivatásos politikusok aránytalanul nagy része található a
jobboldali keresztény pártokban, míg a liberális-megengedő szülői stílusra visszaemlékező
politikusok az átlagosnál erősebben reprezentáltak az SPD-ben vagy az FDP-ben (Herzog
1975: 169).
Úgy gondoljuk, hogy a fenti néhány példa ellenére a családi szocializáció faktorának a
politikusok felnőttkori preferenciáira, politikai orientációira gyakorolt nem lebecsülhető
szerepe mindmáig a kutatás legelhanyagoltabb szegmensét képezi, amit bizonyos mértékig
megmagyarázhat az adatgyűjtés nehézsége, hiszen a szükséges információkat csak
személyesen a politikusoktól lehet megtudni, s azok torzítatlansága is erősen kétséges lehet,
ha tekintetbe vesszük, hogy gyakran 30-40 év távlatából kell az interjúalanynak a szülői
házban átélt politikai vagy általános benyomásaira visszaemlékeznie. Éppen az említett okból,
adatszerzési nehézségekből kifolyólag nem kívánunk magunk sem szociálpszichológiai
kiindulópontra alapozott empirikus kutatást végezni.
Ha a fiatalkori társadalmi környezetnek a politikusok politikai beállítottságára gyakorolt
hatásával foglalkozó szociálpszichológiai megközelítést a szórványos eredmények ellenére
perspektivikus koncepciónak tartjuk, úgy véljük, hogy a politikai vezetőcsoportok tisztán
pszichológiai orientáltságú (a kérdéses személyek személyiségvonásaira koncentráló)
27
vizsgálata napjainkig szinte semmilyen kézzelfogható eredményt nem hozott. Ugyan Platóntól
kezdve se szeri, se száma azoknak az írásoknak, amelyek a politikai vezetők belső jegyeinek,
karaktervonásainak normatív vagy deskriptív összefoglalását adják, megállapításaik nem
tekinthetők tudományos jellegűeknek, mivel hiányzik belőlük a bizonyítottság.
Még a modern társadalomtudományok módszertani normáinak érvényre jutása után is
legtöbbször filozofikus fejtegetésekkel találkozunk, ha a politikai vezetők
személyiségvonásaiból kíván valaki következtetéseket levonni. Ilyennek tekinthető Max
Weber megállapítása is, mely szerint a sikeres politikus nélkülözhetetlen vonása a szenvedély,
a szemmérték és a felelősségérzet (Weber 1995: 115; a „politikai szenvedélyről” ld. még Hess
1985), csakúgy, mint Laswell tétele, mely szerint a politikai elit hatalomgyakorlásban
motivált, úgynevezett „power centered personality”-k közül rekrutálódik. Még ha adatokkal,
empirikus anyaggal kellően alátámaszthatóak lennének is ezek a megállapítások (ami az
alkalmazott kategóriák homályossága miatt komoly nehézségekbe ütközik), akkor is kétséges
lenne tudományos érvényességük, hiszen ha — az utóbbi példánál maradva — a politikus-
rekrutáció összefüggésben állna a hatalomvágyó személyiséggel, akkor is kérdéses, hogy a
hatalomvágyó személyek közül kerülnek-e ki a politikusok, vagy pedig a hatalom közelébe
került politikusok között fejlődik ki a fenti jellemvonás, azaz függő vagy független
változóként kell-e tekintetbe vennünk a kérdéses személyiségjegyeket (vö. Herzog 1982: 73).
Még azokban az esetekben is, ahol nem kell tartanunk a fenti circulus vitiosustól, hiányoznak
a világos összefüggések: mivel a forradalmárságot csak a személyiségjegyekből lehet
levezetni (hiszen értelmetlen az az okfejtés, hogy a forradalom vezetése közben alakul ki a
revolucionistákban a forradalmár-karakter), legalább ezekben a politikusokban kellene találni
valamilyen pszichés hasonlóságot, azonban még ez sem teljesül (Rejai 1996 32 forradalmár
pszichikumát vizsgálta át, de azt találta, hogy közöttük a legkülönfélébb személyiségtípusok
voltak megtalálhatóak).
Az inkább pszichológiai, semmint politológiai nézőpontból vizsgálódó modern kísérleti
pszichológusok sem tudtak mindeddig olyan személyiségvonásokra bukkanni, amelyek
egyértelmű összefüggésben volnának a politikusi pályán elért sikerekkel. Több száz politikus
személyiségteszttel történt felméréséből (Ziller et al. 1996) mintha kirajzolódna, hogy a
komplex személyiségű ugyanakkor alacsony önértékelésű politikusok (a pragmatikusok)
28
szerepelnek a legsikeresebben, ugyanakkor egyrészt szó nincs arról, hogy más
személyiségvonásokkal rendelkező politikusok ne lettek volna nagy számban a felmérésbe
bevont sikeres professzionális politikusok között, másrészt a kutatás a pragmatizmus iránti
fogékonyságáról ismert amerikai közegben készült, s így nem meglepő hogy jól szerepeltek a
pragmatikus politikusok. Ezen kívül megoldatlan probléma maradt, hogy a fenti karakter
vajon általában jellemző-e a politikusokra vagy inkább csak a képviselők és képviselőjelöltek
szintjén bír fontossággal, hiszen lehetséges, hogy más személyiségtípus bizonyul előnyösnek,
amikor kormányzati tisztségek vagy vezető pártfunkciók betöltéséről van szó.
Mindezek miatt talán nem hat a pszichológia eredményeinek lebecsüléseként az a
végkövetkeztetésünk, hogy eddig igazából nem sikerült akárcsak egyetlen speciális politikusi
karaktervonást sem kimutatni. Hatalomvágy, szenvedély, pragmatizmus stb. önmagukban
vagy tetszőleges kombinációban számos más hivatás gyakorlói között kimutathatóak
lennének, míg magas funkcióba került politikusok között is találkozunk olyan jellemekkel,
akikből hiányoznak ezek a tulajdonságok. Elismerve ezért, hogy a politikai szerepvállalást
valamilyen pszichés alkatból magyarázni vonzó tudományos program lehet, a
megközelítésmódot kevéssé látjuk megalapozottnak.
I.4. Funkcionalista kutatások
A funkcionalista szociológiaelmélet kialakulásával, annak felismerésével, hogy a modern
komplex társadalomban a kollektívumot érintő problémák (anyagi újratermelés, irányítás stb.)
megoldása differenciálódott, egyetlen funkció ellátására specializálódott alrendszerekben
megy végbe, új megvilágításba helyezte a politikai vezetőcsoportok összetételének kérdését is.
Mivel az egyes alrendszerek működésének folyamatosságát, törésmentességét, hatékonyságát
részben az alrendszert reprezentáló személyek biztosítják (Münch 1982: 117), a politikai
alrendszert képviselő hivatásos politikusok minősége, kompetenciája, felkészültsége a
politikai rendszer egyik legfontosabb tényezőjévé, s egyben a politikatudomány kiemelt
kérdésévé vált. Figyelembe véve azt is, hogy „a politikai rendszer olyan összetetté válik, hogy
már önmagában ez védelmet nyújt új erők hirtelen beáramlása ellen: az újoncoknak karriert
29
kell befutniuk, be kell tanulniuk és próbákon kell átesniük, mielőtt cselekedni tudnának”
(Luhmann 1968: 708), a hivatásos politikusok fenti minőségi jellemzőiről a legtöbb
információt a politikai karrierek vizsgálata szolgáltathatja.
Napjaink terminológiájától ugyan némiképp különbözően, de hasonló értelemben emelte be
politikai szociológiájába a politikusszelekció problematikáját Max Weber is (Weber 1970,
1995): a működőképes demokratikus politikai rendszer fundamentumának éppen a
megfelelően felkészült hivatásos politikusi réteg kiválasztódását tartotta, s egyetlen
nagyszabású nem elméleti-tudományos, hanem aktuálpolitikai művében (Weber 1958) olyan
alkotmányos-intézményi berendezkedés mellett érvelt, amelyben biztosított, hogy vezetői
funkcióba csak olyan személyek kerülhetnek, akik sikerrel vették a többlépcsős szelekció
valamennyi fokát.
Szinte meglepő egyetértés uralkodik napjaink politikatudományában Weber nyomán abban a
kérdésben, hogy a lassú és alapos politikusszelekció, mint a politikai rendszer egyik inputja
elméletileg pozitív jelenség, hiszen a lépcsőzetes, lassan fölfelé ívelő politikai karrier során
nyílik lehetősége a későbbiekben az egész társadalmat érintő döntésekben részt vevő
politikusoknak az érvelés, a meggyőzés, a bizalom megszerzésének és megtartásának, a
többség maga mögé állításának nélkülözhetetlen készségét kifejleszteni, továbbá csak a lassan
politikai vezetővé váló személyeknek van módja elidegenedni eredeti regionális, szakmai és
érdekkapcsolataitól, ami annak feltétele, hogy a politikus ne partikuláris érdekek kijárója
legyen, hanem a társadalmi részérdekek közötti optimális kompromisszumot keresse (Herzog
1979: 67).
Egyetértés mutatkozik abban is, hogy a modern, funkcionálisan differenciálódott politikai
rendszerben a szelekció a rendszer működése szempontjából döntő kritériumok szerint kell
történjen, más szempontok nem játszhatnak szerepet, ezért amennyiben a kiválasztódásban
születési, vagyoni, státuszbeli stb. ismérvek is számítanak (mint említettük ezek a faktorok
döntő jelentőségűek voltak az osztálypártok korában, s méginkább a cenzusos választójog
idején), az mindenképpen diszfunkciót jelentene. A szelekciós kritériumok értékelésekor
figyelembe kell venni a politikusok alapjában megváltozott feladatkörét is: míg századunk
első évtizedeiben a parlamentek javarészben a társadalom reprezentációjának szervei voltak, s
30
feladatkörük nemigen terjedt túl a kormány által beterjesztett indítványok megvitatásán, addig
a modern képviselőtestületek többé-kevésbé önállóan működő „törvénygyárak”, továbbá a
kormány és a közigazgatás szigorú ellenőrzését végző szervezetek, s ennek következtében a
hivatásos politikusi szerep ellátásához alapos általános és szakmai tudás, valamint
specializáció szükségeltetik (Klingemann et al 1991: 19). Az eddigiekben elmondottak, a
rendszerintern szempontok szerinti, politikai karrierek lefutása során érvényesülő szelekció, a
speciális politikusi tudás elsajátítását feltételező feladatok szaporodása a politikusi
tevékenység professzionalizálódásának jegyeként is felfoghatóak, sőt egyes vélemények
szerint napjainkra a politikai hivatás szakmává, professzióvá fejlődött (Herzog 1990: 41).
A funkcionalista társadalomelméletnek a politikai vezetőcsoportok összetételére vonatkozó
fenti konnotációiból világosan kikövetkeztethetőek a tulajdonképpeni témánkat jelentő
empirikus kutatások kérdésfeltevései. Míg a korábban ismertetett megközelítésmódok
számára a „Kié a hatalom?”, „Kik és hogyan képviselik a társadalmat?” illetve a „Milyen
személyiségű emberek irányítják a politikát?” kérdésekkel összefoglalható problémakörök
jelentették vizsgálódásaik főcsapását, addig a funkcionalista irányzat számára ezek a témák
nem relevánsak, érdeklődése arra vonatkozik, hogy kik azok a professzionalisták, akik
képesek a gyorsan változó, konfliktusokkal terhes társadalmi környezetben a közösség által
elfogadható megoldásokat találni az össztársadalmi elvárásokra (Herzog 1992: 127).
Funkcionalista nézőpontból a politikusok voltaképpen „magasan professzionalizálódott
politikai irányítástechnikusok”, akiknek pusztán az irányítói szerepükkel összefüggésbe
hozható tulajdonságaik a lényegesek. Mivel ezek a karrier során fejlődhetnek ki, a kutatás első
feladata utóbbiak pontos rekonstrukciója, majd a továbbiakban a karrierek elemzése és
tipologizálása. Ez utóbbi munkák során a következő kérdések érdemelnek figyelmet. Mikor
történik jellemzően a politikai karrier első lépése, a rekrutáció; vannak-e kitüntetett
képzettségtípusok, foglalkozások, amelyek a hivatásos politikusok utánpótlását szállítják;
milyen hosszú időn és milyen pozíciókon keresztül vezet a karrier a hivatásos politikussá
válásig; mekkora szerepet játszanak a pártok az utánpótlás kiképzésében, kinevelésében;
helyettesíthetőek-e a politikai pályafutás közbenső állomásai valamilyen elismert nem-
politikai teljesítménnyel; mekkora arányban vannak jelen a politikai vezetőrétegben olyan
31
személyek, akik nem rendelkeznek politikai prekvalifikációval, hanem minden előzetes
bizonyítás nélkül közvetlenül váltak politikussá (átváltók) stb.
Az így kapott eredményekből megfogalmazható következtetések megalapozottsága jelentheti
azonban a funkcionalista megközelítésmód Achilles-sarkát: hiába állapítható meg az
adatokból például, hogy adott országban és időpontban a hivatásos politikusok többsége az
egyetemet végzett, s szakmájában már valamilyen tapasztalatot szerzett szakemberek közül
rekrutálódik, akik azután 10-15 év alatt, lépcsőzetesen emelkedő közéleti és pártfunkciókon át
jutnak el az országos szintű politikai vezetésbe; mivel elméletileg máig nincs megnyugtatóan
tisztázva, hogy milyen hatásmechanizmusok közvetítésével áll összefüggésben a vezetőréteg
összetétele (mint a politikai rendszer egyik inputja) a rendszer teljesítményével,
hatékonyságával (az output-oldal változóival), a két oldal közötti kapcsolatra vonatkozó,
empirikus kutatásokból származó megállapítások nem lehetnek elég meggyőzőek. Problémák
merülnek fel egyébiránt magával az output-oldal mérésével kapcsolatban is. Mivel a
funkcionalista kutatások azt akarnák bizonyítani, hogy a politikai vezetőgárda felkészültsége,
profizmusa pozitívan befolyásolja a politikai rendszer teljesítményét, ezt a változót
érvényesen és megbízhatóan kellene mérni, azonban tudomásunk szerint ez megoldatlan
probléma. A mondottak miatt az empirikus kutatások elsősorban heurisztikus értékkel bírnak;
adalékokat szolgáltathatnak a politikai rendszerben megfigyelhető jelenségek megértéséhez, a
rendszer működésmódjának magyarázatához, anélkül azonban, hogy megállapításaikat
bizonyított tényként lehetne kezelni.
Hogy ezen korlátok ellenére miért mégis napjaink egyik elterjedt megközelítésmódja a
politikai karrierek elemzése, annak kettős oka van. Egyrészt módszertanilag kétségkívül
megbízhatóbb adatokhoz juthatunk ilymódon a politikai vezetőrétegről, mint más
kiindulópontok esetében. A korábban ismertetett irányzatok kiragadva szemlélik a vizsgált
politikusokra vonatkozó információhalmazból például a szocializáció idején jelentkezett
hatásokat, a politikussá válást megelőzően elfoglalt társadalmi státuszt, a szülők státuszát stb.,
azt a néhány változót, amelyre megállapításaikat, érvelésüket alapozzák. A karrierkutatás
során ezzel szemben a politikussá válás folyamatában mindezen tényezőket interakcióban
hatónak tekintjük, vagyis például a szülők státuszából önmagában nem következik semmi, de
az együtt a szocializációval, a szakmai pályafutással és valamennyi, a politikai karrierre
32
befolyást gyakorolni képes tényezővel hat a politikus aktuális magatartására. A karrierelemzés
számára tehát nem a múlt egyes önkényesen kiválasztott pillanata, s nem is néhány
társadalomstatisztikai ismérv, hanem a politikussá válás folyamatában és egészében képezi a
vizsgálódás tárgyát (Herzog 1975: 36). Könnyű belátni, hogy a később befutott karrier
ismeretében a más megközelítésmódok által elemzett elvileg „kemény” szociológiai változók
objektivitása is megkérdőjelezhető, ezért ha célunk hatalom- vagy reprezentáció-orientált
kutatás végrehajtása is, helyes eljárás lehet, ha a vizsgált személyek teljes politikai életútjának
ismeretében képezzük kategóriáinkat (feltéve persze, hogy elvi okokból nem zárjuk ki egyes
— a karrierek szempontjából jelentős — változók figyelembe vételét).
A karrierkutatások folytatása mellett szóló másik érv abban rejlik, hogy számos — a politikai
vezetőréteg összetételétől látszólag távol eső — politikatudományi probléma elemzéséhez
szállíthat indikátorokat. Ehelyütt természetesen csak néhány példát hozhatunk a
karrierkutatási eredmények felhasználására. Elsőként említhetjük párt- és pártrendszer-
kutatást, hiszen arról, hogy egy ország politikai rendszerében milyen jelentősége van a
pártoknak, többek között az is tájékoztat, hogy a hivatásos politikusok — politikai karrierjük
során — mikor csatlakoznak egy párthoz, milyen szintű közéleti pozíció elnyeréséhez van
feltétlenül szükségük már egy pártnak a támogatására (illetve milyen posztokat tudnak
független politikusként is elhódítani). Az egyes pártok szervezeti felépítésére, centralizált
kontra decentralizált voltára enged következtetni csúcspolitikusai karrierjének lépcsőzetes
illetve ugrásszerű lefolyása, hiszen csak centralizált pártokban lehet a helyi vagy járási
szervezetek megkerülésével a párt felsővezetése számára fontos személyeket közvetlenül
magas politikai funkcióhoz juttatni (Aubert/Parodi 1980: 798), míg decentralizált pártokban
csak az alacsonyabb szinteken már meg- és elismert személyeket indítják magasabb pozíció
elnyeréséért.
A pártrendszerkutatáshoz hasonlóan a parlamentnek a politikai rendszerben játszott szerepéről
is informálhatnak a politikuskarrierek: a törvényhozás alárendelt mivoltára utalhat, ha a
kormánytagok között sok olyan politikus akad, aki korábban nem volt képviselő, azaz a
parlamenti mandátum megkerülésével közvetlenül jut miniszteri bársonyszékhez (Dogan
1991). A korábbiakban már említettük, hogy a funkcionalista társadalomelmélet
kibontakozásának köszönhető a hivatásos politikusok karrierje kutatásának megindulása,
33
ugyanakkor a viszony nem egyirányú, hiszen a karrierkutatások eredményei alkalmasak
lehetnek a funkcionalista elmélet tételeinek tesztelésére is (Armingeon 1986): amennyiben a
politikai vezetőrétegben valóban túlsúlyban vannak a politikai funkciók egymásutánján átívelő
karriert befutott, a politikai rendszer egyre magasabb régióiban alkalmasságukat bizonyító
személyek, s ezzel szemben nem jellemzőek a valamely más szférából (gazdasági, kulturális,
tudományos élet stb.) politikai tapasztalatgyűjtés, betanulás nélkül rögtön magas szintű
politikussá avanzsáló személyek, úgy ez a tényállás a differenciálódott politikai alrendszer
autonóm, funkcionális működésére vonatkozó bizonyítéknak tekinthető. Fordított esetben, ha
például a közigazgatási rendszerben betöltött magas tisztség (pl. Birnbaum 1985: 69), vagy a
politikai célok elérésére fordítható pénzösszegek nagysága (Jann 1986: 233) is hozzásegíthet
magas politikai funkció elnyeréséhez, az a politikai alrendszer diszfunkcionális működésére
utal, illetve megkérdőjelezi a politika alrendszer autonómiáját, s újabb nézőpontból adhatja
bizonyítékát például közigazgatás és politika franciaországi összefonódásának, az úgynevezett
politiko-adminisztratív rendszer létének (Birnbaum 1985: 18). Utolsó példaként hadd
említsük meg, hogy még a funkcionalista megközelítés számára elvileg nem sokat ígérő
államszocialista rezsimek esetében is termékeny lehet a politikusok karrierkutatása (Szakadát
1990): a látszólag mozdulatlan nómenklatúra-eliten belüli frakcióharcokról, a kurzus
politikájának folyton változó súlypontjairól is informálhat a jellemző karriertípusok
hosszútávú változása.
A politikai karrierek vizsgálatának ezen sokoldalú felhasználása miatt tartjuk a magyarországi
kutatás számára is ezt a megközelítésmódot a legtermékenyebbnek; az eredményekből
levonható következtetésekre az imént felsorolt példák szinte mindegyike ismeretlen (vagy
legalábbis nem művelt) területnek számít a hazai politikatudományban. Magyarországon
azonban ezeken túlmenő alkalmazásra is mód nyílhatna: mivel a karriertipológiák
felvilágosítást nyújthatnak egy ország adott intézményi berendezkedése melletti sikeres
individuális politikai stratégiákról (sikeresként értékelve, ha valaki a szóbanforgó stratégia
alkalmazásával magasszintű politikussá válik), bepillantást nyerhetnénk abba, hogy a
rendszerváltás időszakában — akkor, amikor a régi struktúrák már nem, az újak pedig még
nem határozták meg a kiválasztódás peremfeltételeit — milyen tényezők játszottak fontos
szerepet a szelekcióban.
34
I.5. A politikai osztályra vonatkozó kutatások
Azok a tényezők, amelyek a politikai vezetőcsoportok professzionalizálódása irányába
hatottak (hosszú betanulás, speciális ismeretek stb.) emelték a hivatásos politikusi réteg
zártságát is, hiszen most már jóval lassabban és nehezebben lehet bekerülni ebbe a csoportba,
mint korábban. Éppen ezért a politika professzionalizálódásának nyugat-európai végbemenése
után nyílott meg csak annak lehetősége, hogy a hivatásos politikusok összességét ne csupán a
választók reprezentánsaként vagy a politikai rendszer technokratikus szaktestületeként észlelje
a politikatudomány, hanem zárt, egységesen cselekvő aktorként. Már említettük, hogy a
politikai döntéshozók bizonyos fokú elidegenedése az egyes választói csoportok igényeivel
szemben a politikai rendszer működésének funkcionális feltétele (Weege 1992: 59), azonban
egyre gyakrabban találkozni olyan nézetekkel is, melyek szerint a politikusi réteg választóktól
mért távolsága a politikusok „technokratikus, a körülmények kényszerére hivatkozó
gondolkodásmódja, mindent eljogiasító igyekezete, elvtelen menedzsment-mentalitása,
absztrakt racionalitása, megvesztegethetősége, közvéleménykutatási kategóriákban
gondolkodása, valamint a politika steril nyelve és cirkalmas-udvari stílusa” (Klingemann et al.
1991: 29) miatt olyan nagyra nőtt, hogy figyelembe véve még a saját maguknak nyújtott
rendszeres és nagyvonalú fizetésemelést (a politikusok kvázi „kiszolgálják magukat az
államkasszából”), és a kormány és ellenzék között egyre inkább csak retorikában, de nem a
tényleges megoldási javaslatokban tetten érhető különbségeket (Borchert/Golsch 1995: 611) a
politikusokat a társadalom felett lebegő zártkörű, önérdekű klikk-ként is felfoghatjuk,
amelyben lényegében közömbösek a párthatárok. Az így meghatározott „politikai osztály”
nagyban hasonlít a társadalom irányítását tökéletesen monopolizáló paretoi elitre, ettől
azonban megkülönbözteti az, hogy a politikai osztály nem plutokratikus alapon rekrutálódik
(Beyme 1992: 8).
A politikai osztály létrejöttének, vagy helyesebben a politikai vezetőcsoportok politikai
osztállyá szerveződésének a következő körülmények képezték feltételét (Beyme 1993: 93-
130). Először a politika ideológiátlanodása: az 1950-es, 60-as évektől a munkáspártok
elhagyták programjuk osztályharcos elemeit, az egyenruhát stb., mindkét oldal néppárti
jegyeket öltő pártjai fokozatosan pragmatikus alapokra helyezték politikájukat, s így
35
lassanként valamennyi párt rekrutációs bázisa kiszélesedett; napjainkra szinte nincsen olyan
társadalmi csoport, amelynek tagjai ne vállalhatnának bármely pártban aktív szerepet.
Másodszor a két világháború között társadalmi hátterét tekintve oly’ heterogén politikai elit
(jobboldali pártokban nagy- illetve kispolgári származású politikusok, baloldalon
munkáshátterű ellenelit) napjainkra homogenizálódott: mivel a mai választópolgár alig
tulajdonít jelentőséget annak, hogy képviselője vele azonos társadalmi miliőhöz tartozzék, az
intellektuális középosztály tagjai döntő többségbe tudtak kerülni a hivatásos politikusi
rétegben (mivel leginkább hozzájuk állhat közel a professzionális politikusi szerep), mely
mind jövedelme, mind képzettsége, mind szolíd kispolgári életstílusa tekintetében
egységesedett. Harmadszor a politika professzionalizálódása miatt a hivatásos politikusok
közé bekerülni fáradságos és lassú lett, csak a valóban tehetségesek és elszántak számára áll
nyitva a lehetőség. Negyedszer a politikusok jövedelemforrása is homogenizálódott: a
középosztályi rekrutáció általánossá válásával eltűntek a vagyonuk hozadékából élő, a
századfordulón még szinte kizárólagos szerepű felsőosztálybeli politikusok, mint ahogyan a
politikát csak mellékállásban, vagy a politika mellett mellékállást is űző, nem csak a
politikából élő személyek, így napjaink politikusai (különösen ott, ahol a korrupció vagy az
etikátlan lobbizás veszélye miatt tilos gazdasági társaságoknál tiszteletdíjas állásokat
vállalniuk) kizárólag honoráriumukból élnek. Ötödször a politikai karrierek intézményesülése
(csak néhány — meghatározott pozíciók egymásutánjából álló — előrehaladási út létezik a
legfelső politikai posztokig) egységesíti a politikusok élettapasztalatát, s így a rekrutációkor
még — az eltérő háttérből, neveltetésből, szakképzettségből stb. adódó — esetleg nagy
értékvilág- és beállítottságbeli különbségek fokozatosan jelentéktelenné válnak (Herzog 1992:
138-140).
Mindezen okok nyomán a kormánypárti és ellenzéki politikusok közötti különbség eltompult,
csekély értelme van hatalmi és ellenelitről beszélni, hiszen a kormányzati és az ellenzéki oldal
politikusai a meglévő intézményrendszer, azaz önnön politikai státuszuk fenntartása
tekintetében konszenzuálisan egységesek (Beyme 1992b: 226), a politikai osztályba
beletartoznak tehát mindazok, akik a hatalom közelében a politikából élnek, vagyis „nemcsak
azok, akik nyernek, hanem mindazok, akik játszanak”, vagy másszóval „akik nem ugyanazt
mondják, de ugyanazt a nyelvet beszélik” (Herzog 1992: 128).
Az eddig elmondottak természetesen a hivatásos politikusi réteg politikai osztállyá
szerveződésének teoretikus leírását jelentették, amely empirikus verifikációra szorul. A
36
politikai osztály struktúrájára vonatkozó ezen empirikus kutatások fontosabb témái a
következők. Egyrészt új értelmet nyert a funkcionalista irányzat által már eltemetett
háttérelemzés, hiszen ha a politikai osztály kialakulásának feltétele a politikusok közötti
osztály- vagy hangsúlyos réteghovatartozásbeli különbségek eltűnése, akkor nagyon is fontos
a politikusok származása, társadalmi státusza, vagyona stb.
Másodsorban a hagyományos karrierelemzéssel szemben (amely főként a csúcsszintű
politikussá válásig betöltött politikai pozíciók iránt érdeklődött, s a későbbi, például több
évtizeden át tartó képviselői életút kevésbé volt fontos) itt nagy jelentősége van annak a
kérdésnek, hogy mennyi ideig maradnak a politikusok az elért hivatalban, hiszen ha valóban
önérdekkel rendelkező csoport a politikai osztály, akkor önérdeke elsősorban arra irányul,
hogy minél tovább éljen a politikából. Peter Stadler ironikus megfogalmazásában míg Weber
korában a politikusok politikai céljaik megvalósítására törekedtek, addig napjaink
politikusának figyelmét karrierje építgetése köti le: “Átlag Mihály (a tipikus bonni képviselő -
S.G.) hivatásos politikuskénti fő és házi feladata abban áll, hogy újra jelöltesse magát, ill.
sikeres indítása után megvédje mandátumát.” (Stadler 1994: 20). Éppen ezért fokozott
figyelem kíséri a hivatásos politikusként eltöltött időt (pl. Kaack 1988), azt a tényt, hogy
hányszor szállnak 4-5 évenkénti ismétlődéssel szorítóba az újjáválasztásért, hogy mikor
határozzák el magukat a visszavonulásra, hogy — a politikában nem lévén kötelező
nyugdíjkorhatár — meddig nyújthatják politikai pályájukat. Ehhez a témához szorosan
kapcsolódik a sikeres és sikertelen újjáválasztások vizsgálata (Boll/Römmele 1994): a
politikai osztály tagjainak biztos választókerület, előkelő listahelyezés elérésére irányuló
igyekezete (Beyme 1971: 88), illetve az újjá nem választott politikusok főként önkéntes
visszavonulása ugyanis ugyancsak a politikai osztály önérdeke, s ehhez megfelelő
érvényesítési képességgel rendelkezésének egyik bizonyítéka lehet.
Harmadrészt a hivatal és mandátumhalmozás vizsgálata is az imént említett problémához
szolgáltathat adalékokat (pl. Reydellet 1979), hiszen szinte minden empirikus vizsgálat arra a
tényre mutatott rá, hogy az országos szintű tisztség mellett lokális funkció vállalása, illetve
közfunkció mellett pártbeli mandátum megszerzése a kumulált tisztségek mindegyikében az
újjáválasztás jelentős elősegítője, továbbá az esetleg mégis bekövetkező választási kudarc
alkalmával az egyik mandátum elvesztése esetén is biztosított a politikai osztályban maradás.
37
Ezek az utóbb említett kutatási témák persze valójában már a politikai vezetés összetételére,
szerkezetére vonatkozó vizsgálatok határterületét jelentik, hiszen bár módszertanilag a
karrierelemzéshez hasonló eszközök és eljárások felhasználását igénylik, a jelöltlisták
összeállításának (ld. Ilonszki 1996) vagy a pozícióhalmozási erőfeszítéseknek a vizsgálata
például joggal tekinthető akcionista nézőpontból folytatott kutatásnak is. Bár a birtokolt
mandátumok számát, az eddigi sikeres újjáválasztásokat bízvást besorolhatjuk a „Milyen a
politikai osztály?” kérdéskörbe, nem értelmetlen ugyanezeket a problémákat a „Mit tesz a
politikai osztály?” kérdésfeltevéssel definiálni, ám az eddig tisztán elválasztható
megközelítésmódok ezen keveredése elkerülhetetlennek tűnik és a problémakör természetéből
adódik, hiszen például a mandátumhalmozás jelenségének feltérképezése a politikusok
hátterének feltárásához éppúgy hozzátartozik, mint a politikai osztály tevékenységének
elemzéséhez.
Nem hallgathatjuk el, hogy a bennünket itt érdeklő strukturális megközelítés a politikai
osztály kutatása esetében alapkutatás jellegű (ha ugyan van létjogosultsága e fogalomnak a
társadalomtudományok területén), hiszen az ismertetett szempontok szerint végzett
vizsgálatok csak a politikai osztály létezése szükséges előfeltételeinek meglétéről adhatnak
információt. Innen úgy lehet továbblépni, ha megvizsgáljuk: valóban osztályként viselkedik-e
a politikai vezetőréteg, ami cselekvésorientált kutatást jelent, s többek között a következő
kérdésekre irányulhat (Beyme 1993: 142-176): az ellenzék és a kormánypártok kooperációja
(Németországban például a 70-es években ellenzékben volt CDU az akkoriban beterjesztett
törvényjavaslatok 93%-át megszavazta; az állami vállalatok és a közszolgálati rádió és
televízió felügyelőbizottságaiban a politikusok többnyire együttműködnek stb.); újabb és
újabb politikusoknak fönntartott funkciók létesítése, és az állami pártfinanszírozás folyamatos
kiterjesztése egyhangú döntéssel; a testületi szellem megnyilvánulásai (szóhasználatban,
szabadidő eltöltésében stb.). Csak ha ezzel a megközelítéssel sikerült a politikai osztályt
cselekvő egységként is kimutatni, akkor nyílik meg a lehetőség bizonyos politikatudományi
problémák újszerű tárgyalása előtt, s voltaképpen ezek a felhasználási lehetőségek jelentik a
politikai osztály kimutatásának igazi értelmét, hiszen önmagában akár szóhasználati
kérdésnek is tekinthetnénk, hogy politikai vezetőrétegről vagy politikai osztályról beszélünk.
A politikusok önérdekű csoportként történt kimutatása után azonban új megvilágításba
38
kerülhetnek a politikai intézményrendszer változásainak, a politikába bevont témáknak, a
politikai korrupcióknak, a kampányfinanszírozásnak stb. a politikusok önérdekével vett (s
korábban gyakran elhanyagolt) összefüggései (Borchert/Golsch 1995: 624). Éppen ezért a
politikai osztállyal összefüggő kutatások között a strukturális nézőpontból lefolytatott
vizsgálatoknak nem elsősorban önmagukban vett értékük lehet számottevő, hanem a más
vizsgálatok megalapozásához nyújtott segítségük.
Bár Magyarországon már a Kádár-rezsim politikai vezetőgarnitúrájával kapcsolatban
felmerült, hogy például az utánpótlás-rekrutációt tekintve önérdekű csoportként viselkedik
(Gazsó 1990: 7), ezt leszámítva tudományos művekben tudtunkkal nem kerültek terítékre a
fentebb említettekhez hasonló problémák. Ez annál is inkább hiányosság, mert a politikai
vezetőcsoportok szerepével foglalkozó kutatási irányzatok közül a politikai osztály
sajátosságait elemző előtt áll talán a legnagyobb eddig kiaknázatlan lehetőség, s ez az,
amelyik a külföldi szakirodalomban sem számít elavultnak vagy túlhaladottnak.
I.6. Egyéb megközelítési lehetőségek
Az ebbe a csoportba sorolt két koncepciót nem azért nem tartottuk külön ismertetésre
érdemesnek, mert lebecsüljük értéküket, hanem azért, mert az egyik olyan újkeletű áramlat,
hogy még nem alakulhatott ki számottevő hagyománya és irodalma, a másik pedig soha nem
létezett önálló áramlatként, hanem csak mintegy más kutatások melléktermékeként került
művelésre. Az 1990-es évek fordulóján bekövetkezett kelet- és közép-európai
rendszerváltások nyomán a politikatudományban olyan élénk érdeklődés kísérte a bukott és az
új rezsim közti átmenetet, hogy sokan új tudományág, a „tranzitológia” kialakulását kezdték
ünnepelni. Ebben a diszciplinában kezdettől fogva kitüntetett hely jutott a politikai vezetés
összetétele kutatásának, hiszen a régi és új rendszer politikai elitje közötti folyamatosság
kontra a kettő teljes személyi különbözősége alapvető indikátora lehet a rendszerváltás
mélységének (Loewenberg 1993: 443; Tőkés 1990: 2, Lapina 1995: 21)). A koncepciót
máskülönben nem tekinthetjük valódi nóvumnak, mivel a történelem folyamán lezajlott több
rendszerváltás alkalmával is terítékre került a politikai vezetés kicserélődésének kérdése (ld.
39
pl. Németországnak a fasiszta rezsim összeomlása utáni elitstruktúrájáról Hess 1989: 728-
730). A politikai vezetés kicserélődésének mértékén túl fontos szempont lehet, hogy az új
politikai elit tagjai a régi rendszerrel szembeni ellenállók voltak-e (Dogan 1991: 183), vagy
pedig kollaboráltak vele; politikai értelemben „homo novusok” (Pataki 1991: 23) vagy már
korábban is betöltöttek valamilyen funkciót, hiszen a teljes mértékű elitkicserélődés mögött
mindkét alternatíva megbújhat, azonban ezek alapvetően befolyásolhatják a rezsimváltás
mértékének megítélését. További gyakran felmerülő kérdés, hogy vajon milyen személyes
vagy háttérbeli tulajdonságok játszhatták a főszerepet az új elit szelekciójában olyan
körülmények között, amikor a korábbi stabil kiválasztódási csatornák és elvek elveszítették
érvényességüket (Müller-Ensberg 1991:247; Szelényi/Szelényi 1991), illetve a szelekciós
mechanizmusok igazodnak-e, s milyen ütemben a fejlett demokratikus rendszerekben
elterjedtekhez (Derlien/ Lack 1994: 82).
Ez utóbbi kérdés már átvezet a második megközelítéshez, a politikai komparatisztika, a
rendszer-összehasonlítás témaköréhez, hiszen például az a kérdés, hogy milyen szempontok
szerint zajlik a politikai vezetés kiválasztódása, az átmenet speciális körülményei között a
tranzitológiai kutatásokhoz is tartozhat, általánosabban azonban politikai rendszerek
összehasonlítása során is lényeges momentum lehet. Bevezetésként már megemlítettük, hogy
nagyon ritkán kerül sor a politikai vetőcsoportok vizsgálatára kifejezetten komparatisztikai
szempontból (pl. Boll/Römmele 1994), azonban a másfajta elsődleges céllal folytatott
kutatások adathalmazai gyakran csábítanak a politikai rendszerek összehasonlítására. A
politikatudomány régóta és eredményesen művelt területe a politikai intézményrendszer egyes
elemeinek (választási, kormányzati, pártrendszer stb.) valamint a politikai rendszer működése
közötti összefüggések tisztázása, azonban ezek az intézményrendszerbeli változók
kapcsolatban állnak a politikai vezetés összetételével is, mivel például a választási rendszer
erősen befolyásolja a politikusszelekciót, s mintegy ezen keresztül hat a politikai rendszer
outputjaira, s ugyanezt lehet elmondani más intézményi tényezőkről is. Ezúttal is csak néhány
példát említve: az elnöki kontra parlamenti kormányzás változó nagyban meghatározza a
miniszterek kiválasztódását olyképpen, hogy az elnöki rendszer esetében nem követelmény a
miniszterjelöltekkel szemben, hogy a kormánykoalíció tapasztalt politikusai legyenek, ezért itt
gyakori a technokratikus jellegű kiválasztódás (Birnbaum 1977: 76), ami a rendszer
40
technokratikus működése irányába hathat. A pártok központi vagy mellékes szerepe
befolyásolja a képviselők szelekcióját, hiszen ahol a választók nem rendelkeznek erős
pártkötődéssel, vagy a pártok gyengén szervezettek (mint például az Egyesült Államokban),
ott előtérbe lépnek a képviselőjelöltek egyéni tulajdonságai (Beckmann-Schulz 1991: 313), ez
pedig a populista, szónoki képességekkel rendelkező személyek szelekciójának kedvez. A
pártok centralizált kontra decentralizált felépítése közrejátszhat abban, hogy a politikus-
kiválasztódásban inkább a lokális tekintélynek vagy a magasszintű szakmai vagy politikai
kiválóságnak jut-e a főszerep (Höhne/ Kleszcz-Wagner 1986: 518), ami természetesen
lecsapódik a politikai szervezetek működésében is.
Az itt dióhéjban ismertetett két megközelítéssel kapcsolatban úgy véljük, hogy a rendszer-
összehasonlító koncepció igen sok lehetőséget tartogat még egyrészt az intézményi változók
és a politikusszelekció összefüggéseinek feltárása (gondoljunk csak például a releváns pártok
számára, a kampányfinanszírozás módjára), másrészt az így bizonyos politikustípusokat
preferáló kiválasztódási mechanizmusok és a rendszer működésmódja közötti dependencia
terén, ugyanakkor mivel megbízható következtetések levonásához azonos kategóriákkal
végzett sok országra kiterjedő adatgyűjtés szükséges, bármiféle eredmény csak nagy
nemzetközi projektek keretében várható, vagyis az elszigetelt magyarországi kutatások e téren
nem kecsegtetnek sok sikerrel. A hazai kutatásokban egész a közelmúltig szinte
egyeduralkodó tranzitológiai nézőponttal kapcsolatban arra számítunk, hogy mivel új
eredményeket már nemigen várhatunk alkalmazásával, lassanként kikerül a politikai
szociológia érdeklődési köréből, és inkább a társadalom- és politikatörténeti kutatásokban bír
majd jelentőséggel.
41
II. Hipotézisek a magyar politikai vezetőréteg összetételének empirikus kutatásához
Az előzőekben azért vállalkoztunk a politikai vezetőcsoportok összetételének vizsgálata révén
feltárható politikatudományi kérdések áttekintésére, hogy ezzel egyrészt érzékeltessük, hogy
milyen — eddig jórészt kiaknázatlan — lehetőségek állnak a hazai kutatások előtt, másrészt
hogy magunk számára is kijelöljük disszertációnk empirikus részének fő kérdéseit.
Mindazonáltal az ilymódon logikusan következő kutatási programot több okból is kénytelenek
vagyunk korlátozni.
Empirikus vizsgálódásaink effektív korlátját képezik a rendelkezésre álló adatbázisok. Mivel
a politikai vezetés összetételére vonatkozó, s minden szempontból a szociológiai elemzés
alapjául szolgáló adatfelvétel egyrészt meglehetősen költséges, másrészt inkább több, a
kérdésben elmélyült kutató team-munkáját igényli, kénytelenek vagyunk az aktuálisan
meglévő adatbázisokra támaszkodni. Ezek közül a legszélesebb sokaságot reprezentáló és
egyben talán legrészletesebb a Jelenkutató Alapítvány által az 1990-ben illetve 94-ben
megválasztott Országgyűlés tagjainak származását, életútját és politikai karrierjét
dokumentáló Parlamenti Almanach I. és II. kötete (illetve az ezen kiadványok alapjául
szolgáló, a parlamenti képviselőkkel kitöltetett kérdőív). Hasznos pótlólagos információk
nyerhetők ki a KSH-ban 1990-ben és 1994-ben készült, a parlamenti választásokon indult
képviselőjelöltekre vonatkozó adatbázisokból is, itt azonban már figyelembe kell venni, hogy
a vizsgálat (postai önkitöltéses kérdőívekről lévén szó) a kérdezetteknek csak mintegy feléről
tartalmaz adatokat (Sebestyén 1995), másfelől viszont csak a választásokon ténylegesen
megválasztott jelölteket vehetjük számításba a politikai vezetés tagjaként, a sikertelenül
próbálkozó, kudarcot vallott jelöltekre vonatkozó adatok inkább összehasonlításképpen vagy a
politikusi "másodvonal" értékelésekor lehetnek fontosak, s számunkra ezért nem bírnak
elsőrendű relevanciával. Végezetül az MTA Politikai Tudományok Intézetében 1996-ban
lefolytatott "Európa, demokrácia és politikai kultúra" című, inkább a korábbiakban már
ismertetett értelemben vett reszponzivitás-kutatás alapjául szolgáló, 200 parlamenti képviselő
megkérdezésével végzett adatfelvétel is tartalmazott olyan kérdéseket, amelyeket fel tudunk
42
használni (ezúttal is figyelembe véve természetesen, hogy nem teljes körű, bár többé-kevésbé
reprezentatív felvételről van szó).
A számításba jöhető adatbázisok ezen áttekintése nyilvánvalóvá teszi, hogy kutatásunk során
nem vizsgálhatjuk a politikai vezetőréteg egészét, hanem annak csak egy részét, a parlamenti
képviselőket, mivel ezen a körön túlmutató rendszeres adatgyűjtés ismereteink szerint máig
nem folyt. Bár távol áll tőlünk, hogy a szükségből erényt kovácsoljunk, a rendelkezésre álló
adatok korlátozottságából következő praktikus érven kívül két további, ezúttal tudományos
érv is amellett szól, hogy az empirikus vizsgálatokat a parlamenti képviselők alkotta
sokaságon folytassuk le.
Egyrészt napjaink Magyarországának meglehetősen képlékeny politikai szerkezete mellett
igen nehéz egyértelműen elkülöníteni a politikai és nem-politikai vezetőpozíciókat
(gondoljunk csak a minisztériumok elvileg politikailag el nem kötelezett közigazgatási
államtitkáraira), s ebben a kérdésben igen élénk viták folynak jelenleg is a hazai
politikatudományban az viszont kétségen kívül áll, hogy az országgyűlési képviselők
beletartoznak a politikai vezetőrétegbe. Ezen túlmenően míg más pozíciók esetében nem ritka
a gyakori fluktuáció, a képviselők legalább négy évig a helyükön maradnak, elemzésükkor
éppen ezért csökken annak veszélye, hogy rövid életű, efemer politikai figurák gyakoroljanak
az eredményeket torzító hatást.
A képviselőkre korlátozott elemzések mellett szóló másik tudományos érv abból következik,
hogy a hazai politikai élet fő centruma a parlament rendkívül ritka az olyan befolyásos,
pártfunkcióval is rendelkező politikus, aki ne lenne egyben képviselő is. Úgy tűnik, hogy a
politikai vezetőrétegben történő megkapaszkodás legbiztosabb módja egy képviselői hely
elnyerése, ezért mintegy az Országgyűlés felé irányuló "gravitációs erőtér" létezését is
megkockáztathatjuk. Ennek tudható be például, hogy Surján László a KdNP elnökévé történt
megválasztása után az első adandó alkalommal (a párt parlamenti képviselőcsoportjában
lemondás miatt megürült egy listás mandátum) "begyűjtötte" a képviselői stallumot is (holott
pártelnökként és az Antall-kormány minisztereként az valószinűleg nemigen növelte sem
presztízsét, sem politikai mozgásterét) de nemcsak a pártvezetők, hanem a képviselői
mandátummal nem rendelkező szakértő-miniszterek sem tudják kivonni magukat a parlamenti
43
széksorok bűvköréből (lásd Kupa Mihály és Kádár Béla időközi választásokon történt
szereplését). Ebből (vagyis képviselői illetve más vezető politikai funkciók szoros
együttjárásából) adódóan viszonylag kevés információt veszítünk, amikor eltekintünk a nem-
képviselő politikusok adatainak felkutatásától és feldolgozásától.
Az empirikus elemzésbe bevonható személyek körének fenti korlátozottságán túlmenően egy
másik korlátot jelentenek az adatbázisokból hozzáférhető változók is. Így például hiába is
próbálnánk összefüggéseket keresni a képviselők aktuális pártkötődése és mondjuk fiatalkori
politikai szocializációja között, ha a rendelkezésre álló adatok között nem szerepelnek az
utóbbi jelenség indikátorai. Minden kérdőíves adatfelvételnél érvényesül, hogy elsősorban a
kérdőív összeállítóinak tudományos érdeklődése, hipotézisei, a témával kapcsolatos ismeretei
határozzák meg azt, hogy végül milyen információk kerülnek be az adatbázisba. Mivel a
munkánk alapjául szolgáló adatbázisok egyike sem a saját céljainkhoz igazodóan került
összeállításra, adatok híján nem egy esetben kénytelenek vagyunk tesztelhető hipotéziseink
számát redukálni. Mindezek figyelembevételével a megjelölt anyagon az 1990-es évek magyar
politikai vezetőrétegének összetételét a következő problémák tisztázása céljából látjuk
érdemesnek vizsgálni.
A politikai tagoltság magyarázata során minduntalan felmerül a hazai politikatudományban,
hogy az egyes pártok hivatásospolitikus-gárdájának eltérő szociodemográfiai arculatából
vezethető le az általuk kialakított eltérő politikai profil. A társadalmi háttérváltozók közül a
legkülönfélébbeket próbálták már a fenti célra felhasználni, azonban igazán megbízható
elemzés még egyikről sem született. Stumpf István (1996) is bizonyítás nélkül mintegy
hipotézisként veti fel azt a nagyon erős állítást, mely szerint generációs alapon szerveződnek a
politikai táborok. Álláspontja szerint napjaink politikai elitjében 3 rivalizáló korcsoport
található: az antalljózsefi, amely a két világháború között szocializálódott, s a ’90-es
választások idején hatvanas évei felé vagy azon túl járt, a némethmiklósi "nagy generáció",
amely a kádári liberalizálás és viszonylagos jólét idején szerezte első politikai tapasztalatait,
és az orbánviktori posztkommunista "protest-generáció", amely már a pártállami diktatúra
válsága idején ébredt politikai öntudatra. Sémájában generációk és politikai táborok között
egyértelmű megfeleltetés létesíthető: az MDF, az FKgP és a KdNP politikusai föként az
antalljózsefi generációból valók, az MSZP és az SZDSZ pártelitje a némethmiklósiból, míg az
44
orbánviktori nemzedéket a Fidesz képviseli. 1. hipotézis: a fentiekkel szemben nem
tulajdoníthatunk komoly jelentőséget az életkornak a párthovatartozás szempontjából. Ha a
Fidesz az 1990-es választások után parlamenti képviselőit tekintve valóban generációs párt
benyomását is keltette, a többi pártban nem találunk markáns nemzedéki karaktervonásokat
(bár mintha -prima faciae- 1994-ben a Kisgazdapártban a képviselőszelekció gerontokratikus
vonásokkal lenne túlterhelve, de ez a benyomás természetesen ellenőrzésre szorul, s ebben
lehet fontos szerepe a jelöltek és a megválasztott képviselők összehasonlításának, hiszen az
akár a véletlen hatása is lehet, ha egy arányos korösszetételű jelöltpopulációból az idősebbek
szerepelnek sikeresen, de ha már ebből is hiányoznak a fiatal és középgenerációk, az
benyomásunk erős bizonyítékának tekinthetjük).
Hosszú lappangás után csak a legutóbbi időkben vált manifesztté az az elgondolás, mely
szerint mind a választók, mind a politikai elit szintjén a politikai tagoltság egyik magyarázó
tényezője az 1989 előtti MSZMP-hez fűződő viszony lehet (Gazsó 1996, Körösényi 1996:
70). Ugyanakkor az egykori MSZMP-tagság csak nagyon durva megkülönböztetést tesz
lehetővé az MSZP és valamennyi más parlamenti párt képviselői között, nem működik
strukturáló ismérvként az utóbbi öt párt politikusai között, ezért szerencsésebbnek tűnne a
múlt rendszerbe való integráltságra konstruálni egy komplex mutatót (többek között az 1989
előtti KISZ- és MSZMP-tisztség illetve -tagság, az esetleges aktív ellenzéki tevékenység, 56-
os fellépés, megtorlás, büntetés áldozatává válás, szakmai karrier megtörése stb. figyelembe
vételével). 2. hipotézis: Ezen mutató alapján arra számítunk, hogy az MSZP politikusgárdája
az állampárti rezsimbe integrált személyekből áll, az SZDSZ-ben és a Fideszben
szignifikánsan több a nyíltan és radikálisan rendszerellenes politikus, mint a többi pártban,
míg az MDF-ben, a KDNP-ben és a Kisgazdapártban inkább az 1956-ban (vagy esetleg még
az 1945 és 48 közötti időszakban) antikommunista tevékenységet folytatott, s a későbbiekben
nyíltan nem rendszerellenes, passzív rezisztenciába burkolódzó képviselők vannak túlsúlyban,
illetve ezen pártok fiatalabb (1956-ban még serdülő vagy gyermekkorú) képviselői esetében
az apolitikusság domináns szerepére számítunk. Meg kell jegyeznünk, hogy némileg hasonló
hipotézist vizsgál Körösényi András is (1993), azonban csak az 1990-ben megválasztott
Országgyűlésre, nem a teljes képviselői körre és inkább heurisztikus céllal, semmint pontos
statisztikai bizonyításra, ezért eredményeit mindenképpen ellenőrzésre érdemesnek tartjuk.
45
Ugyancsak Körösényi (1996: 69) vetette fel és vizsgálta a vallás szerepét a politikai
vezetőréteg strukturálódásában, és csak az eredményei közzététele óta hozzáférhetővé vált
megbízhatóbb adatok miatt tartjuk szükségesnek állítása felülvizsgálatát. 3. hipotézis: a
politikai táborok kialakulásában az egyik magyarázó változónak a vallásosságot tarthatjuk,
mivel a három konzervatív pártban (az FKgP-ben, az MDF-ben és a KdNP-ben) komoly
szerepet játszik a vallás a politikusok értékrendjében, míg a baloldali és liberális pártokban
kevésbé.
Természetesen nem kerülhető meg a társadalmi-gazdasági státusz befolyásának vizsgálata
sem, különösen azután, hogy a 90-es évek közepére (talán a növekvő társadalmi
egyenlőtlenségek hatására) a szavazók körében megnőtt a státusz és a pártpreferencia közötti
összefüggés erőssége (Gazsó–Stumpf 1995: 16). Ebben az esetben is a társadalmi-gazdasági
státusz valamilyen komplex mérőszámmal kifejezett értékét tartjuk célszerűnek vizsgálni,
nem hiszünk ugyanis abban, hogy a státusszal összefüggő egyedi változók (mint például a
falusi kontra városi lakóhely) önmagukban befolyással lehetnének a pártállásra (fenti
értelemben lásd Körösényi 1996: 71). Álláspontunk szerint az iskolai végzettség, a
foglalkozás, a lakóhely, a házastárs státusza, a jövedelmi helyzet stb. együttesen írják le a
társadalmi pozíciót, amelynek szerepét klasszikusan döntő jelentőségűnek tartják a
pártkötődésben. 4. hipotézisünk szerint az így értelmezett státusz szempontjából a politikai
vezetőréteg szinte homogén, döntő részben a társadalom felső egyötödéhez tartozik, és
nincsenek számottevő választóvonalak az egyes pártok politikusai között. Ennek némileg
ellentmondóan jelentős különbségeket várunk két párt, az MSZP és az FKgP képviselői
körében a központi pártelit, a budapesti pártvezetők, a párt irányvonalát és politikáját
meghatározó politikusok valamint a nagyszámú vidéki „tucatképviselő” (német
terminológiával Hinterbänkler) státusza között, mégpedig utóbbiak rovására.
Hipotéziseink sorát azért kezdtük a fenti négy (a politikai vezetőrétegen belüli pártok szerinti
tagoltságra vonatkozó) feltevésünk megfogalmazásával, mert ezekre vonatkozóan már létezik
a hazai szakirodalomban (ha nem is rendszerező vagy monografikus igényű) előzmény,
hipotéziseinket tehát valamilyen kiinduló eredményekre tudtuk alapozni. A következő
problémák esetében azonban jószerével semmi ilyesmiről nem beszélhetünk, éppen ezért
elemzéseink ezeken a területeken elsősorban exploratív, feltáró jellegűek lehetnek, s így -
46
pusztán spekulatív úton- olyan jól specifikált hipotéziseket sem tudunk felállítani, amelyek
verifikálása vagy falszifikálása a rájuk épülő továbbgondolás nélkül önmagában kielégítő
eredmény lehetne.
Ezen témák közé tartozik a funkcionalista nézőpontú professzionalizálódás-elemzés.
5. hipotézisünk szerint a hivatásos politikusok szelekciójában 1994-re nem elhanyagolható
jelentőségre tett szert — mint szelekciós kritérium — az alacsonyabb szintű választott
politikai funkcióban (elsősorban önkormányzati képviselőtestületben vagy polgármesterként)
bizonyított rátermettség; várakozásaink szerint a második demokratikus országgyűlési
képviselőválasztás alkalmával a parlamentbe első ízben bekerült politikusok többsége
rendelkezik ilyesfajta rutinnal, mászóval a képviselői utánpótlás szelekciójának legfontosabb
csatornájává a helyi politizálás illetve a magasabb-alacsonyabb szintű pártfunkciók váltak.
Mivel az 1990-es választások alkalmával a kiválasztódás ezen mechanizmusa értelemszerűen
nem bírhatott relevanciával 6. hipotézisünk szerint ekkor ad hoc, részben politikától idegen
szempontok döntötték el, hogy kik kaptak mandátumot az ország irányítására; ilyen szerepe
lehetett a lokális népszerűségnek, az újonnan alakult pártok alapításába, szervezésébe történt
gyors bekapcsolódásnak, az Ellenzéki Kerekasztal tevékenysége során illetve a választási
programok kidolgozásában hasznosítható magasszintű jogi vagy gazdaságpolitikai
szakismeretnek stb.
A magyar politikai élet jellegzetességének fogható fel a pártoknak a rendszeren belüli
kiemelkedő súlya, s 7. hipotézisünk szerint ennek vissza kell tükröződnie a politikai
vezetőréteg összetételében is, mégpedig olymódon, hogy várakozásaink szerint a parlamenti
képviselők túlnyomó többsége rendelkezik valamilyen fontosabb (központi, megyei, városi
vagy választókerületi szintű) párttisztséggel is. Ezzel összefüggésben arra számítunk, hogy a
pártonkívüliként képviselővé választott (illetve jelölt) politikusok csak káderhiány, illetve
közismertségüknek tulajdonított feltételezhetően erős szavazatvonzó képességük okán
kerülhettek be a politikai vezetőrétegbe, s számuk 1994-ben várhatóan jóval alacsonyabb,
mint 1990-ben.
A politikai osztály kialakulása irányába mutató érdekek és körülmények nem kerülik el szinte
semelyik modern képviseleti demokráciát, aminek első jelei talán már megmutatkoznak a
47
magyar politikai vezetőréteg összetételében is. 8. hipotézisünk szerint az 1990-ben
megválasztott képviselők döntő többsége 1994-ben is harcba szállt a választási küzdelemben,
azonban ezúttal már mandátuma megtartásáért. Lényeges körülmény azonban, hogy ezt úgy
tették, hogy sokkal nagyobb esélyük volt a sikerre, mint az első ízben képviselőnek jelölt
személyeknek, vagyis az 1994-ben másodszor is megválasztott képviselők aránya az összes
1990 és 94 között parlamenti mandátummal rendelkező és 1994-ben jelöltséget is vállaló
honatyák számához képest sokkal kedvezőbb, mint a parlamentbe beválasztott újdonsült
képviselőknek az összes nem-képviselő jelölthöz viszonyított aránya, másszóval az első
ciklusban országos politikai funkcióba jutott politikusok helyzeti előnnyel indultak a
mandátumokért folyó versengésben, mintegy monopolizálni tudták a legjobb kilátásokkal
kecsegtető listahelyezéseket.
Mivel egy, az 1994-es jelöltállítási stratégiákról lefolytatott vizsgálat szerint (Ilonszki 1996)
az egyéni körzetekben indított jelöltekről valamint a megyei pártlistákról minden elemzett
pártban decentralizáltan és intézményesített formában döntöttek, a magas párttisztséggel és
képviselői mandátummal rendelkező politikusoknak is érdeke, hogy a legmagasabb
funkciójuk mellett helyi vagy megyei szintű pozíciókkal is rendelkezzenek, éppen ezért
9. hipotézisünkben azt várjuk, hogy a magyar hivatásos politikusok körében sem ismeretlen a
pártfunkciók vertikális halmozása, és tendenciájában növekvő képet mutat.
Hasonló fejleményeket prognosztizálhatunk a választott politikai tisztségek kumulálása terén
is: miután mindkét érdekeltnek hasznos lehet, ha egy országgyűlési képviselő lakóhelyén
önkormányzati mandátumot is szerez vagy polgármesteri teendőket is ellát (hiszen a település
választói a kérdéses politikus személyében potenciális felsőszintű érdekkijárót juttatnak be az
önkormányzatba, míg az országgyűlési képviselő így biztosíthatja esetleges jövőbeli
parlamenti fiaskója idejére azt, hogy ne tűnjék el teljesen a politikai süllyesztőben). Mivel az
Országgyűlés 1994-ben egyik első határozatával oldotta fel a parlamenti és polgármesteri
mandátum közötti összeférhetetlenséget, 10. hipotézisünk szerint a parlamenti képviselők
érdeklődése az alacsonyabb szintű választott közfunkciók iránt egyre növekvő jelentőségű, és
második négyéves periódusban ugyancsak sokkal gyakoribb, mint az 1990 és 94 közötti
ciklusban volt.
48
III. Szociodemográfiai faktorok a politikai tagoltság alakulásában
Már a korábbiakban is jeleztük, hogy bár a nyugat-európai országokban –úgy tűnik– nem
játszik jelentős szerepet az egyes pártok hivatásospolitikusi gárdájának társadalmi háttér
szerinti eltérő összetétele a kérdéses pártok által folytatott politikák különbözőségének
magyarázatában, Magyarországon ezen összefüggés vizsgálatára mindezidáig inkább csak a
kezdeti lépések történtek meg. Előzetesen megfogalmazott hipotéziseink sorában az első
néhányat éppen ezért tartottuk szükségesnek erre a kérdéskörre irányítani. A soron következő
fejezetben azt próbáljuk tehát több szempontot is figyelembe véve körüljárni, hogy a magyar
parlamenti pártok közötti többé-kevésbé karakterisztikus politikai különbségek mennyiben
magyarázhatók a fő politikaformálóiknak tekinthető parlamenti képviselőik eltérő társadalmi
beágyazottságából.
Mivel bármely, statisztikai módszerek felhasználásával született tudományos eredmény
hitelességét és elfogadhatóságát nagymértékben befolyásolja az a körülmény, hogy milyen
adatokból kiindulva és milyen eszközöket igénybe véve jutott a kutató a szóbanforgó
konklúzióhoz, nem tekinthetünk el ehelyütt adatbázisaink részletes ismertetésétől. A
disszertáció ezután következő részében empirikus adataink (néhány külön is jelzett esetet
leszámítva) mindig az 1990-es és 1994-es Országgyűlési Almanach (ld. Kiss 1992 illetve Kiss
1996) által közölt tényeken alapulnak.
Az elemzésbe bevont sokaság összeállításakor a következő szempontok szerint jártunk el.
Mivel a politikai vezetőrétegbe tartozásnak (korábban már jelzett pozicionális
megközelítésmódunkból következően) szükséges feltétele egy döntéshozói jogkörrel
felruházott politikai funkció tartós birtoklása, nem vettük figyelembe azokat a parlamenti
képviselőket, akik rövid parlamenti tevékenység után (vagy netán bármiféle ilyen működés
nélkül) lemondtak mandátumukról, hiszen esetükben alighanem vagy arról van szó, hogy
eleve nem szándékoztak politikai karriert kezdeni, hanem csak nevük jelöltlistára történő
felvételével kívánták pártjukat segíteni (mint például a Fidesz országos listáján mandátumhoz
jutott Eperjes Károly), vagy pedig a politikusi munkáról szerzett első tényleges tapasztalatok
hatottak rájuk kijózanító erővel. Bizonyára még más okai is lehetnek az idő előtti parlamenti
búcsúnak, ám ezúttal nem az okokat kívánjuk feltárni, így megelégedhetünk azzal, hogy a
fenti esetekben az elemzésből történő kihagyás mellett döntöttünk. Ebből következően nem
49
szerepel az 1990-es adatbázisban Bossányi Katalin, Huszár Tibor, Novák Rudolf és Ormos
Mária, míg a 94-esben Eperjes Károly, Hideg Gábor és Urbán László. Bár 1990-ben további 3
képviselő (Bokros Lajos, Demszky Gábor és Keresztes Sándor) is néhány hónapos parlamenti
tagság után lemondott, azonban ők a későbbi politikusi működésük ismeretében semmiképpen
sem tekinthetők tiszavirág életű amatőr-politikusoknak, ezért rövid képviselői megbízatásuk
ellenére a figyelembevételük mellett határoztunk.
Nem elvi, hanem pusztán technikai okok játszottak közre két politikus, Solymosi József és
Zwack Péter mellőzésében. Mivel elemzéseinkben az egyik legfontosabb változónak a
párthovatartozás számít, s továbbá mivel a legtöbb változónk kategóriális (nominális vagy
ordinális mérési szintű), a kereszttáblákon végzendő hipotézisvizsgálatok megbízhatóságát
igen erősen korlátozná a párthovatartozás-változó további két –Agrárszövetség, Vállalkozók
Pártja-, vagy esetleg egy –egyéb párt– kategóriával történő bővítése, hiszen ez utóbbi sorok
gyakorlatilag "üresnek" számítanának. Mindazonáltal úgy véljük, hogy ezzel a lépésünkkel
nem követtünk el túl nagy áldozatot, hiszen a magyar politikai élet alakulására — amint az az
utóbbi 8 év során világosan megmutatkozott — lényegében csak a hat nagy parlamenti
pártnak van befolyása, s a fenti két politikusnak a tényleges politikai mozgástere gyakorlatilag
nem nagyobb, mint a parlamenten kívüli pártok vezéreié, ezért ha ez utóbbiak nem kerültek be
a mintába, akkor ennek fényében Solymosi és Zwack kihagyása is vállalhatónak tűnik.
Az eddig mondottakkal szemben viszont a figyelembevétel mellett döntöttünk mindazon
(pót)képviselők esetében, akik az idézett két almanach szerkesztési munkáinak lezárásáig
(1992 őszéig illetve 1996 tavaszáig) kerültek megválasztásra illetve behívásra. Ugyancsak
ezen időpontokig tudtuk követni a politikai pályafutás alakulását: ha egy képviselőt addig
például miniszterré vagy pártjában valamilyen vezető pozícióba választottak, akkor ezt
tekintetbe vettük, ha az eseményre ezt követően került sor, akkor nem. Végezetül felhívjuk a
figyelmet, hogy nem vállalkoztunk a — különösen az 1990-es Országgyűlésben
nagyarányú — frakciószakadások, frakcióváltások és átülések nyomon követésére: minden
képviselőt az eredeti frakciójába soroltunk be, függetlenül attól, hogy később hol folytatta
képviselői munkáját.
Mindezen döntések miatt természetesen sem a parlament 386 fős összlétszámát, sem az egyes
képviselőcsoportoknak a választások nyomán kialakult létszámarányát nem sikerült
megőrizni, mivel azonban célunk nem parlamenti statisztika összeállítása, így ennek a ténynek
50
nincs jelentősége. Mindazonáltal talán informatív értékkel bírhat, ha egymás mellé állítjuk az
adatbázisunkban szereplő és az alakuló üléseken regisztrált létszámadatokat:
Mandátumok
1990. V. 2.-án
Az 1990-es
mintában szereplő
képviselők
Mandátumok
1994. VI.28-án
Az 1994-es
mintában szereplő
képviselők
MDF 165 42,7% 169 41,8 38 9,8 38 9,8
SZDSZ 94 24,4 97 24,0 69 17,9 68 17,6
FKgP 44 11,4 46 11,4 26 6,7 27 7,0
MSZP 33 8,6 40 9,9 209 54,1 212 54,8
Fidesz 22 5,7 22 5,4 20 5,2 20 5,2
KdNP 21 5,4 22 5,4 22 5,7 22 5,7
Független 7 1,8 8 1,9 2 0,5 – –
Összesen 386 100,0 404 100,0 386 100,0 387 100,0
1. táblázat
1. életkor
Vizsgáljuk első társadalmiháttér-változóként az életkort! Bár más országokra vonatkozó
esettanulmányokban többnyire szinte még a gondolata sem merül fel annak, hogy a politikai
tagoltság generációs különbségekre lenne visszavezethető (olyannyira nem jellemző, hogy az
egyes pártelitek egymástól elütő korstruktúrát mutatnának), két okból sem tartjuk
elhanyagolhatónak a téma vizsgálatát. Egyrészt az alapos empirikus igazolás híján is
megfontolandónak tartjuk Illés Iván azon tézisét (Illés 1992: 29), mely szerint csak
demokratikus rendszerekben biztosított a politikai élet irányító posztjain a folyamatos
nemzedékváltás, míg forradalmak idején vagy diktatúrák összeomlásakor nagy tömegben
jutnak szóhoz a korábbi rezsimben életkoruk miatt nem kompromittálódott fiatalabb
generációk, vagyis bármely radikálisabb rezsimváltás egyben generációváltást is jelent a
politikai vezetésben. Mivel a Kádár-rendszer felsővezetése (a mindmáig sajnálatosan igencsak
sporadikus adatközlések szerint) végnapjaira erősen gerontokratikus vonásokat öltött, joggal
várhatnánk, hogy az új vezetésben nemcsak összességében figyelhető meg fiatalodás, de talán
az egyes pártok rendszerváltással kapcsolatos radikalizmusa sem független az adott párt
politikusi garnitúrájának életkorától. Másrészt nemzetközi tudományos érdeklődést is kiváltva
51
tudott relatív választási sikereket elérni egy generációs alapokon szerveződő párt (a Fidesz),
ami ugyancsak az életkornak a politikai vezetőrétegen belüli strukturáló szerepének kérdését
veti fel.
A két választás eredményeképpen kialakult parlamenti korstruktúrát tekintve (2. ábra) a
következőket érdemes kiemelni. Többek állításával szemben (ld. például Pataki 1990: 15)
nehéz lenne az adatok ismeretében a rendszerváltással párhuzamos politikai
nemzedékváltásról beszélni, hiszen az 50 évesnél idősebb évjáratok 1990-ben 33%-os, míg
1994-ben 35,8%-os részesedést értek el. (Összehasonlításképpen: a francia Nemzetgyűlésben
1993-ban az 55 év fölötti képviselők aránya 36% volt (Ysmal 1995: 31), ami –ha figyelembe
vesszük a Nyugat-Európában a magyarországinál lényegesen hosszabb aktív élettartamot–
párhuzamba állítható az 50 évesnél idősebb magyar képviselők fent közölt arányszámával.). A
magyar parlament korösszetétele tehát –legalábbis az idősebb kohorszok tekintetében–
nemzetközi összehasonlításban nem üt el a hosszú demokratikus hagyományokkal rendelkező
országokétól.
6,2
2,1
11,6
8,3
16,814,2
14,6
18,317,8
21,4
10,4
17,1
7,7 7,8
14,9
10,9
-29 30-34 35-39 40-44 45-49 50-54 55-59 60-
1990-ben
1994-ben
2.ábra
Annál inkább egyedülálló jelenségnek számít a legfiatalabb korosztályok igen népes
parlamenti képviselete (a 35 évesnél fiatalabb politikusok aránya a mintában 1990-ben 17,8%,
1994-ben pedig 10,4%). Ezen — a külföldi trendekhez nem illeszkedő — jelenséget azonban
javarészben a Fidesz parlamentbe kerülésére és sajátos rekrutációs gyakorlatára véljük
visszavezethetőnek, amiről a későbbiekben még lesz szó, éppen ezért ehelyütt csak arra hívjuk
52
fel a figyelmet, hogy a két választás viszonylatában több, mint 7%-kal esett vissza a 35 év
alatti képviselők aránya, sőt, ha külön tekintjük az 1994-ben a parlamentbe újoncként bekerült
képviselőket, akkor ebben a sokaságban még alacsonyabb gyakorisággal találkozunk a szóban
forgó korcsoporttal (7,3%), ami arra utal, hogy 1990-ben egyszeri jelleggel masírozott be
ennyi fiatal az Országgyűlésbe, hiszen ha az új képviselők — akik normális körülmények
között a politikus-utánpótlás és a fiatalítás megtestesítői — most inkább az érett
korosztályokból verbuválódnak, az azt mutatja, hogy a legfiatalabbak 1994-ben már nem
tudták ugyanazt a szerepet játszani, mint 4 évvel korábban.
Várakozásaink szerint ez a tendencia folytatódhat a következő választásokon is, vagyis a
generációs létra alsó végén is a nemzetközi trendekhez igazodó konstelláció alakulhat ki. Az
okokat tekintve hajlunk annak elfogadására, hogy Illés Iván már idézett gondolatmenetének
újabb illusztrációjaként arról van szó, hogy a politikai földcsuszamlások időszakában hirtelen
politikailag aktivizálódnak azok a fiatal évjáratok, melyek egyébként tanulmányaikkal,
szakmai előmenetelük és egzisztenciájuk megalapozásával lennének elfoglalva, s a változások
lecsengésével újra a korábbi gyakorlat válik általánossá egyrészt a kérdéses korosztály
politika-orientáltságának csökkenése miatt, másrészt azért, mert a stabilizálódó
intézményrendszerben immáron nem erény a tapasztalatlanság és a politikai prekvalifikáció
hiánya, vagyis a fiatalok hátránnyal indulnak a szelekciós versenyben, s kiszorulnak a
politikus-utánpótlásból.
Az 1988-at követő néhány év rendszerváltó hevülete mutatható ki tehát a parlament 1990-es
(és kisebb mértékben 1994-es) normálistól eltérő eloszlásából. Erre utalhat az is, hogy ha
eltekintünk a Fidesz politikusaitól, akkor a fentebb közölteknél ugyan kisebb, de a külföldi
példákat még így is jóval felülmúló arányokkal találkozunk a 35 évesnél fiatalabb
korcsoportokat tekintve, vagyis ha kisebb mértékben is, de az MDF és az SZDSZ is
lehetőséget biztosított a fiatalok politikai aktivizálódásának, s ugyancsak erre mutat a fiatal
politikusok 1994-ben tapasztalt kisebb részaránya is, hiszen ha a rendszerváltozások szokatlan
politikai toborzási mechanizmusok megjelenésével és apolitikus társadalmi csoportok
szerepvállalásával vonják magukra a figyelmet, akkor a konszolidálódó rendszerek
szükségképpen ezen jelenségek visszaszorulásával jellemezhetőek. Álláspontunkat
természetesen meggyőzőbben tudnánk igazolni, ha már birtokunkban lenne az 1998-ban
megválasztandó Országgyűlés képviselőinek életrajza is, hiszen akkor valódi trendek is
kirajzolódhatnának, s nem csak egy összehasonlítás eredményét extrapolálnánk, éppen ezért a
53
fiatal kohorszok csökkenő parlamenti részvételéről mondottak részben prognózisértékkel
bírnak.
Bár eddigi fejtegetéseink idegenek a fejezet voltaképpeni témájától, azért tartottuk logikusnak
mégis itt tárgyalni őket, mert a bennük szereplő magyarázó változó, az életkor közös a most
következő vizsgálódásokéval. A 2. táblázat pártok és ötéves osztályközök szerinti bontásban
tartalmazza az 1990-ben és az 1994-ben megválasztott Országgyűlés, valamint az 1994-ben a
parlamentbe újonnan bekerült képviselők korstruktúráját. Mielőtt belemerülnénk a részletek
elemzésébe, érdemes
54
-29 30-34 35-39 40-44 45-49 50-54 55-59 60- átlag
MDF 1 0,6 19 11,2 37 21,9 28 16,6 40 23,7 19 11,2 11 6,5 14 8,3 169 44,9
SZDSZ 9 9,3 17 17,5 17 17,5 17 17,5 17 17,5 6 6,2 5 5,2 9 9,3 97 42,3
1 FKGP - 1 2,2 3 6,5 2 4,3 6 13,0 3 6,5 6 13,0 25 54,3 46 58,8
9 MSZP - 1 2,5 6 15,0 9 22,5 5 12,5 11 27,5 5 12,5 3 7,5 40 48,4
9 FIDESZ 15 68,2 7 31,8 - - - - - - 22 27,8
0 KDNP - - 4 18,2 2 9,1 2 9,1 3 13,6 3 13,6 8 36,4 22 54,5
Független - 2 25,0 1 12,5 1 12,5 2 25,0 - 1 12,5 1 12,5 8 45,5
Összesen 25 6,2 47 11,6 68 16,8 59 14,6 72 17,8 42 10,4 31 7,7 60 14,9 404 45,8
MDF 1 2,6 1 2,6 2 5,3 7 18,4 7 18,4 12 31,6 1 2,6 7 18,4 38 49,5
SZDSZ - 7 10,3 19 27,9 9 13,2 9 13,2 11 16,2 7 10,3 6 8,8 68 45,3
1 FKGP - 1 3,7 - 3 11,1 4 14,8 2 7,4 3 11,1 14 51,9 27 56,3
9 MSZP 2 0,9 12 5,7 32 15,1 51 24,1 57 26,9 33 15,6 16 7,5 9 4,2 212 45,6
9 FIDESZ 5 25,0 10 50,0 2 10,0 - 1 5,0 1 5,0 1 5,0 - 20 34,4
4 KDNP - 1 4,5 - 1 4,5 5 22,7 7 31,8 2 9,1 6 27,3 22 55,0
Összesen 8 2,1 32 8,3 55 14,2 71 18,3 83 21,4 66 17,1 30 7,8 42 10,9 387 46,6
Új MDF 1 8,3 - 1 8,3 3 25,0 1 8,3 4 33,3 - 2 16,7 12 47,3
kép- SZDSZ - - 5 31,3 - 3 18,8 5 31,3 1 6,3 2 12,5 16 48,8
vise- FKGP - - - 3 15,8 4 21,1 1 5,3 3 15,8 8 42,1 19 55,3
lők MSZP 2 1,1 12 6,7 31 17,2 45 25,0 51 28,3 24 13,3 11 6,1 4 2,2 180 44,6
1994 FIDESZ 1 20,0 1 20,0 - - 1 20,0 1 20,0 1 20,0 - 5 43,4
ben KDNP - 1 7,1 - - 4 28,6 6 42,9 1 7,1 2 14,3 14 53,3
Összesen 4 1,6 14 5,7 37 15,0 51 20,7 64 26,0 41 16,7 17 6,9 18 7,3 246 46,3
2. táblázat: korcsoportok az egyes frakciókban
55
leszögezni, hogy mind a három részpopuláció tekintetében (akár a kereszttáblák celláit, akár a
rész és főátlagokat vetjük össze) szignifikáns összefüggést találunk a párthovatartozás és az
életkor között, azaz az egyes pártfrakciók képviselőinek életkora nem csak a véletlen szóródás
következményeképpen tér el egymástól, hanem ebben egy szisztematikus tényező, a
párthovatartozás hatása mutatható ki. Ennél az általános megállapításnál természetesen sokkal
fontosabb kérdés az, hogy mely pártok között érvényesül olyan erős eltérés a korstruktúrában,
hogy az az egész kontingencia-tábla függetlenségét "elrontja", illetve mely pártok között nem
mutatható ki szignifikáns korkülönbség, továbbá az, hogy milyen irányú átlagtól vett eltérések
jellemzik az egyes pártokat, s hogy ezeknek van-e kimutatható politikai következményük.
Az első probléma tisztázására a szóráselemzést tartottuk alkalmasnak, hiszen független
változónk, a párthovatartozás kategoriális (még pontosabban nominális mérési szintű), míg a
függő változó, az életkor intervallumskálán mért. Az adatelemzés során szokásosan
alkalmazott 5%-os szignifikanciaszinten azt találtuk, hogy három párosítás, az MSZP-MDF
(1990-ben), az FKgP-KDNP (1990-ben és 94-ben), illetve az SZDSZ-MSZP (1994-ben)
viszonylatok kivételével valamennyi többi lehetséges összehasonlításban eltérés mutatkozott
az egyes pártokban észlelt korszerkezet között mind 1990-re, mind 1994-re végezvén el a
varianciaanalízist (megjegyezzük, hogy ugyanilyen eredményre juthatunk, ha a fent közölt
táblázatból végzünk pártok közötti összehasonlításokat khi-négyzet-statisztikával).
Ezek a markáns statisztikai különbségek a következő tényekre vezethetők vissza. Mint a
varianciaanalízis eredményéből indirekte kikövetkeztethető, a Fidesz politikusainak
átlagéletkora mindkét időpontban valamennyi más párt képviselőiétől eltért, mégpedig lefelé,
azaz a fiataldemokrata honatyák nem meglepő módon (nomen est omen) fiatalságukkal lógtak
ki a parlamentből. Bár a "kilógás" mértéke a tárgyalt időszakban csökkent (hiszen míg 1990-
ben a párt képviselőinek átlagéletkora pontosan 18 évvel volt alacsonyabb az Országgyűlés
egészénél, addig ez a különbség 1994-re mintegy 12 évre csökkent), ez sem volt elég ahhoz,
hogy a párt generációs szempontból bármely más párttal egy lapon említhető legyen. Talán
feltehető, hogy a párt vezetői is rádöbbentek arra, hogy ez a generációs egyoldalúság mind a
párt szavazatvonzó, mind koalíciókötési képességét hátrányosan befolyásolhatja, ezért
próbáltak az 1994-es választásokon idősebb jelölteket is felvonultatni, azonban az akkor
újoncként a parlamentbe került Fidesz-képviselők száma olyan alacsony (5), hogy magasabb
átlagéletkoruk (43,4 év) legfeljebb a fenti feltételezés megfogalmazásához nyújthat elégséges
alapot, de megbízható következtetés levonását már nem teszi lehetővé.
56
Stabilan helyezkedik el a korspektrum másik szélén a Kisgazdapárt is, itt viszont éppenséggel
csökkent a vizsgált négyéves időhorizontban az átlagéletkor, mégpedig ha nem is számottevő,
de már észlelhető 2 és fél évvel (58,8-ről 56,3 évre). Mindennek ellenére ma is az FKgP az
egyetlen olyan parlamenti párt, amelynek képviselőcsoportjában abszolút többségben vannak
a 60 év feletti politikusok, miközben a 40 évesnél fiatalabb korosztályok gyakorlatilag
hiányoznak (1990-ben 4 fő, 1994-ben 1 fő). Mivel az 1994-ben első ízben képviselővé
választott kisgazda politikusok átlagéletkora (55,3 év) és korstruktúrája sem mutat ettől
lényeges eltérést (márpedig az ő frakcióbeli súlyuk –az előző ciklusban "dezertált" kisgazda
36-ok újjáválasztásból történt automatikus kihullása miatt– magas) fenntartás nélkül arra
következtethetünk, hogy miképp a Fidesz, úgy az FKgP is "generációs karanténban" politizál,
míg azonban az előbbi esetében az egyoldalúság feloldására mutató jeleket is találni, addig
utóbbi (ha ugyan lehet ilyet mindössze két választás távlatából megkockáztatni) tartósan
gerontokratikus párt benyomását kelti.
Miután ismert, hogy az 1994-ben a választásokon indult, de a parlamentbe be nem jutott
kisgazda képviselőjelöltek átlagéletkora is jócskán 50 év felett volt (Sebestyén 1994: 434),
felmerül egy témánkon messze túlmutató probléma is, nevezetesen hogy a Kisgazdapártban
(de minden, a képviselőszelekcióban bizonyos korcsoportokat aránytalanul előtérbe helyező
pártban, így a Fideszben és mint a későbbiekben látni fogjuk a KDNP-ben is) a jelöltek
kiválasztása során jutnak-e az idősebb korosztályok privilegizált helyzetbe, vagy netán a párt
aktivistái körében is hasonló tendenciák érvényesülnek. Előbbi esetben ugyanis a párt
élcsapata, a hivatásospolitikusi réteg szociológiailag erősen eltér a párttagságtól, ami arra
utalhat, hogy a szelekció kiválasztás és nem kiválasztódás értelemben működik az adott
pártban (hacsak fel nem tételezzük, hogy a párt szervezeti kultúrájában az életkorhoz önérték
kapcsolódik, ami egy politikai szervezet esetében legalábbis váratlan lenne), míg a második
esetben bizonyítottnak tekinthetjük, hogy generációs párttal van dolgunk. Bár alighanem
mindkét eset diszfunkció, s hosszabb távon negatív irányban befolyásolhatja a párt
eredményességét (amit — úgy tűnik — lassanként a pártvezetés is kezd felismerni, ld. például
Torgyán József kijelentését a Népszabadság 1997. április 25-i számában: "A jelöltállításnál
mindenekelőtt a szakmai rátermettséget kell figyelembe venni. (...) Nem azt kell tehát nézni a
választások közeledtével, hogy ki a régebbi kisgazda, mert a veteránkodás a bolsevikoknál
volt divatban"), elkülönítésük mégis indokolt lehet, hiszen míg előbbi a párton belüli hatalom
problematikájával kapcsolatban lehet lényeges információ (ki vitatná ugyanis, hogy a jelöltek
kiválasztása és jóváhagyatása egy párt ügyei között a legsúlyosabbak közé tartozik, s így
57
eredménye a szervezeten belüli befolyásról is képet ad), addig utóbbi a politikai törésvonalak
társadalmi beágyazottságának vizsgálatánál tarthat számot érdeklődésre.
Míg az eddig tárgyalt két párt esetében valamely szélső korcsoport (a Fideszben a 30 alattiak,
az FKgP-ben a 60 felettiek) abszolút túlsúlya okozta a frakció átlagéletkorának az
Országgyűlésétől vett jelentős eltérését, addig a KDNP-vel kapcsolatban nem találkozunk
ezzel a jelenséggel. A kereszténydemokrata képviselők átlagéletkora 1990-ről 1994-re
lényegében nem változott (54,5 illetve 55 év), stabilan közel 10 évvel magasabb a minta
átlagánál, s mint említettük egyik időpontban sem tér el szignifikánsan a Kisgazdapártétól. A
két szóbanforgó párt korstruktúrája is csak egyetlen lényeges ponton mutat számottevő
eltérést: míg az FKgP esetében a magas átlagéletkor a 60 évesnél idősebb képviselők 50%
feletti arányára vezethető vissza, addig a KDNP képviselői körében e csoport súlya kisebb
(1990-ben 36,4%, 1994-ben 27,3%), amit viszont kompenzál az ötvenes éveiket taposó
kereszténydemokrata politikusok jelentős részaránya, s így az 50 éves és idősebb évjáratok
1990-ben és 1994-ben észlelt 63,6 illetve 68,2%-os frakción belüli részesedése már
magyarázza a fenti magas átlagéletkort. Ezen aprócska különbségen kívül az FKgP és a
KDNP képviselőcsoportja nagyban hasonló összetételű, utóbbiból gyakorlatilag szintén
hiányoznak a 40 évesnél fiatalabb hivatásos politikusok (1990-ben 4, 94-ben 1 fő képviselte
ezt a korosztályt), s a 60 év feletti generáció is csak a Kisgazdapárttal összehasonlítva van
kevésbé domináns helyzetben, az Országgyűlés egészéhez viszonyítva a közölt arányok 2-3-
szoros felülreprezentáltságot jeleznek az adott korcsoportban. Az elmondottak nagy
vonalakban érvényesek a két párt 1994-ben újonnan megválasztott képviselőire is ( a KDNP-
ben az 50 fölöttiek aránya 64,3%, az FKgP-ben a 60 évesnél idősebbeké 42,1%, míg 40 alatti
1 illetve 0 fő), ami arra utalhat, hogy a két pártnak a másodvonalbeli politikusai is pártjuk leírt
generációs sajátosságait mutatják (másodvonalbeli alatt itt az 1990-ben a parlamentbe be nem
került, s így 1990 és 94 között kvázi tartalékos állományban lévő politikusokat értve). Bár ha
egy párt képviselői körében valamely társadalmiháttér-változó két választás után kísértetiesen
egyforma eloszlású, az gyaníthatóan nem a véletlen műve, mégis egy harmadik választás
erősítheti meg, hogy politikusait tekintve "nyugdíjasok pártjaként" fellépő FKgP illetve
"nyugdíj előtt állók pártjaként" funkcionáló KDNP generációs szempontból tartósan
elkülönül-e a politikai paletta többi pártjától.
Az Országgyűlés további három pártjában nehezen fedezhető fel bármiféle határozott
generációs karakter, az MDF-ben, az SZDSZ-ben és az MSZP-ben lényegében valamennyi
58
korcsoport jelen van, miközben nem találunk bennük olyan korosztályt, mely a korábbi három
párt esetében tapasztalt relatív vagy abszolút túlsúlyban lenne, továbbá ezen pártok egyike
sem mutat olyan állandó korösszetételt a két választást összehasonlítva, amelynek alapján
meghatározott generációk "vadászterületének" tekinthetnénk őket. Az MDF-fel és az SZDSZ-
szel kapcsolatban is megfigyelhető az, amit korábban a rendszerváltás fiatalokat politikailag
aktivizáló hatásáról mondottunk: míg a 35 évesnél fiatalabb évjáratok 1990-ben e két pártban
11,8 illetve 26,8%-os arányban voltak jelen, addig 1994-ben ennek alig a fele jutott nekik (5,2
illetve 10,6%), sőt az 1994-ben újonnan a parlamentbe került képviselőik között mindössze
egyetlen ilyen korú személyt találunk.
A most tárgyalt három párt között az átlagéletkorok tekintetében sincs lényeges különbség
(legalábbis úgy véljük, hogy az átlagéletkorban kimutatható maximum 4-5 éves eltérés –
hacsak nem valamelyik szélső korcsoport kiugró jelenlétére vezethető vissza, s itt nem erről
van szó– nem lehet markáns politikai különbségek oka, ezért elhanyagolható). Mivel a két
időpont között, melyekre adataink vonatkoznak, e pártok esetében nagy arányeltolódások
észlelhetők egyes korcsoportok javára, míg mások rovására (a 35 évnél fiatalabbakon kívül
például az 50-59 éves képviselőknél is, akiknek részaránya az MDF-ben 17,4–ről 34,2%-ra, az
SZDSZ-ben 11,4-ről 26,5%-ra nőtt, miközben az MSZP-ben 40-ről 23,1%-ra csökkent), s
ezekről nem tudni, hogy egyszeri változások voltak-e vagy pedig hosszabb távon is
folytatódnak, a tudományos óvatosság azt sugallja, hogy tartózkodjunk a szóban forgó pártok
generációs vonásaira vonatkozó megállapításoktól, s elégedjünk meg annak konstatálásával,
hogy velük kapcsolatban nem találtunk a nyugat-európai pártok parlamenti képviselőinek
korösszetételétől lényegesen elütő sajátosságokat.
Az eddig elmondottak a parlamenti pártok közötti korcsoportbeli különbségek aprólékos
számbavételét jelentették, s céljuk inkább a tényanyag ismertetése, semmint következtetések
megalapozása volt, hiszen ha a politikai vezetés összetételéből politikai konklúziókhoz
kívánunk jutni, akkor valójában bizonyos politikai generációk egy bizonyos párthoz
kötődésének kimutatása a feladat, mivel önmagában néhány éves korkülönbség még aligha
indukál például értékrendbeli különbségeket, miközben az eltérő politikai generációhoz
tartozás már oka lehet annak. Ha Stumpf István hipotézisét, mely szerint a koalícióalkotást a
benne részt vevő pártok képviselőinek azonos politikai generációhoz tartozása magyarázza,
tesztelni kívánjuk, elsőként azzal a problémával kerülünk szembe, hogy hol vonjuk meg a
máskülönben szemléletes és impresszív kategóriáinak, az antalljózsefi, a némethmiklósi és az
59
orbánviktori generációk határát, azaz mely évjáratok kerüljenek két generáció
határmezsgyéjén az egyikbe, s melyek a másikba. Döntésünk során a következőket vettük
figyelembe. Ha az első generációval kapcsolatban fontosnak tartjuk azt, hogy a névadó Antall
József (aki 1932-ben született) beletartozzék, akkor nem ragaszkodhatunk ahhoz, hogy ez a
nemzedék a két világháború között szocializálódott személyekből álljon (Stumpf 1996: 115),
hiszen nem valószínű, hogy az MDF egykori elnöke 7-8 éves koráig bármiféle politikai
benyomásokat szerezhetett volna, ezért alkalmasabb generációhatárnak tartjuk a
többpártrendszer 1948-as felszámolását, vagyis azokat a politikusokat soroltuk az első
generációba, akiknek a politikai szocializációja az 1948 előtti időszakra esett, s így már
valóban ide tartozhat az 1932-es évjárat is (azonban ez utolsóként, mivel annak elfogadására
hajlunk, hogy a politikai szocializáció kezdete semmiképpen sem tehető a 14. életévnél
korábbra, következésképpen az 1933-ban vagy 34-ben születettek már csak a többpártrendszer
torzóját, vagy még azt sem tapasztalhatták személyesen, meghatározó élményeik sokkal
inkább a kiépülő diktatúra éveiből származnak).
Ugyanilyen nehézségekbe ütközünk a némethmiklósi generáció körülhatárolásánál is: ha
szigorúan vesszük, hogy csak a kádári liberalizálás idején szocializálódott politikusok
tartoznak ide, akkor az 1933 és 45-46 között született képviselők kimaradnának, s külön
generációnak kellene tekintenünk őket, másrészt pedig bizonytalan, hogy mikortól tekinthető
a Kádár-rezsim olyan szocializációs környezetnek, amelyben már a szóbanforgótól lényegesen
eltérő orbánviktori nemzedék éli át a politikai eszmélést. Utóbbi problémánál jórészt
pragmatikus okok mérlegelésével döntöttünk: minél később húzzuk meg a "protest-
nemzedék" határát, annál kevesebben tartoznának bele (így például ha Orbán Viktor születési
évét, 1963-at tekintenénk vízválasztónak, akkor alig egy tucat képviselőt találnánk e
generációban), ha viszont korai dátumot választunk generációhatárnak, akkor összemosódnak
a különbségek az elválasztani szándékozott két nemzedék között. Számításokkal ellenőriztük
ugyanakkor, hogy ha az alábbiakban alkalmazott 1960-as generációhatárnál 1-2 évvel korábbi
vagy későbbi évet választottunk volna, az itt vizsgált jelenséget, az egyes pártok
politikusgárdájának generációs arculatát érdemben az sem változtatta volna meg. Mivel e
kérdés szempontjából az is közömbösnek bizonyult, hogy az 1933 és 1959 közötti évjáratokat
egy vagy két politikai nemzedéknek fogjuk fel, az alábbiakban közöljük mindkét megoldást
(3/a. és 3/b. táblázat) megjegyezve, hogy a négygenerációs modellben választott 1946-os
nemzedékhatár nem teljesen önkényes, az ez előtt született évjáratok szocializációja ugyanis
bizonyosan nem a konszolidált Kádár-érára, hanem a Rákosi-korszakra és az 1956 utáni
60
feszült évekre esett, továbbá azt is, hogy ha nem a szóban forgó hipotézist kívánjuk
ellenőrizni, hanem például a politikusok értékpreferenciáinak generációs meghatározottságát,
akkor a nemzedékhatárok sokkal gondosabb megválasztása válhat szükségessé.
MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KdNP Összesen
1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994
1932 előtt 19 5 10 4 28 12 4 6 - - 11 6 72 33
születettek 11,2 13,2 10,3 5,9 60,9 44,4 10,0 2,8 50,0 27,3 18,2 8,5
1933 és 59 148 31 77 57 18 14 39 192 5 5 11 15 295 314
között 87,6 81,6 79,4 83,8 39,1 51,9 90,0 90,6 22,7 25,0 50,0 68,2 74,5 81,1
1960 után 2 2 10 7 - 1 - 14 17 15 - 1 29 40
születettek 1,2 5,3 10,3 10,3 3,7 6,6 77,3 75,0 4,5 7,3 10,3
Összesen 169 38 97 68 46 27 40 212 22 20 22 22 396 387
3/a. táblázat: politikai generációk az egyes képviselőcsoportokban
MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KdNP Összesen
1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994
1932 előtt 19 5 10 4 28 12 4 6 - - 11 6 72 33
születettek 11,2
% 13,2 10,3 5,9 60,9 44,4 10,0 2,8 50,0 27,3 18,2 8,5
1933 és 46 68 15 29 26 13 9 22 79 - 2 6 12 138 143
között 40,2 39,5 29,9 38,2 28,3 33,3 55,0 37,3 10,0 27,3 54,5 34,8 37,0
1947 és 59 80 16 48 31 5 5 14 113 5 3 5 3 157 151
között 47,3 42,1 49,5 45,6 10,9 18,5 35,0 53,3 22,7 15,0 22,7 13,6 39,6 44,2
1960 után 2 2 10 7 - 1 - 14 17 15 - 1 29 40
születettek 1,2 5,3 10,3 10,3 3,7 6,6 77,3 75,0 4,5 7,3 10,3
Összesen 169 38 97 68 46 27 40 212 22 20 22 22 396 387
3/b. táblázat: politikai generációk az egyes képviselőcsoportokban
Az adatokra tekintve elsőként azt kell megállapítanunk, hogy 1990 és 94 viszonylatában
lényegében a Fidesz maradt az egyetlen egygenerációs párt, mégpedig a legfiatalabb
"orbánviktori" nemzedék tartósan nyomasztó túlsúlyával. Ebben az esetben tehát valószínűleg
aggály nélkül állapíthatjuk meg, hogy a párt politikusai körében tapasztalható generációs
struktúra rányomja bélyegét a párt stílusára, politikai értékeire stb. Mivel a többi parlamenti
frakcióban ez a generáció legfeljebb csak "nyomokban" van jelen, az így ha nem is feltétlenül
manifeszt formában, de burkoltan fennálló generációs ellentétek talán akadályozhatták a más
pártokkal történő szorosabb kapcsolat kialakítását, vagyis adataink alapján nem vethetjük el
61
Stumpf István korábban már idézett hipotézisét, mely szerint a Fidesz 1998-ig tapasztalt
koalícióképtelenségét (vagy legalábbis más politikai erőkkel szoros választási blokkba
tömörülésének elmaradását) sajátos nemzedéki karaktere magyarázza, még ha véleményünk
szerint ennek a koalícióképtelenségnek elsődleges oka sokkal inkább a mindenkori győztessel
szembeni konfrontáló aktuális politikai program lehetett egyrészt, másrészt pedig az 1998-as
fejlemények bebizonyították, hogy ha az első két ciklusban generációs szempontból zárt volt
is a Fidesz, ez nem akadályozta meg abban, hogy egy sikeres választási szereplést követően
éppen a tőle leginkább eltérő nemzedéki karakterrel bíró pártokkal lépjen koalícióra.
Más pártokban ezzel szemben nem találunk ilyen erősen egygenerációs arculatot, ami máris
felveti a kérdést, hogy mely politikai generáció cselekvési mintái és preferenciái kerülnek
előtérbe egy olyan frakcióban, amelyben egyik generáció sincs döntő fölényben (így például a
Kisgazdapártban 1994-ben az 1932 előtt születettek 44,4%-os arányával az 1933 és 59 közötti
nemzedék alig magasabb 51,9%-os aránya áll szemben), továbbá hogy nem tud-e egy párt
politikai stílusára erősebb befolyást gyakorolni egy tekintélyes, ugyanakkor számbelileg
kisebbségben lévő generáció, mint a többségben lévő (lásd például a Kereszténydemokrata
Néppártot, ahol 1994-re a statisztika szerint jelentős kisebbségbe szorult az "antalljózsefi"
generáció, miközben 1990-ben még bizonyosan ez volt a frakcióban a domináns nemzedék,
csakhogy ez a nemzedékváltás alig nyilvánul meg a párt parlamenti szereplésében, legfeljebb
aprólékos elemzéssel tudnánk különbségeket kimutatni a frakció első és második ciklusban
folytatott politizálása között). Ezek a kétségek ugyanakkor bizonyosan nem merülnek fel az
MDF, az SZDSZ és az MSZP képviselőcsoportjával kapcsolatban, e három pártban ugyanis
olyan nagy fölényben vannak a középgenerációk, továbbá olyan csekélyek a különbségek
hármójuk között az egyes nemzedékek közötti arányok tekintetében, hogy bízvást elvethetjük
azt a feltételezést, hogy nemzedéki ellentétek lennének közöttük, illetve hogy ezek generálnák
a közöttük lévő politikai feszültségeket.
Érvényesek ugyanakkor aggályaink az 1994-ben megválasztott kisgazda és
kereszténydemokrata képviselőkkel kapcsolatban: míg 1990-ben viszonylag nyugodt szívvel
tekinthettük volna e két pártot a legidősebb politikai generáció által meghatározottnak, addig a
második ciklusban csak annyi bizonyos, hogy e generáció súlya még mindig kiugróan magas a
többi párthoz viszonyítva; ugyanakkor hogy ez a tény önmagában meghatározná a politikai
együttműködés-keresés alternatíváit, erősen kétséges, hiszen a generációs logika ellen szól a
tapasztalat, vagyis az, hogy e két párt 1990 és 94 között egy generációs szempontból "idegen"
62
párttal, az MDF-fel lépett koalícióra, holott akkoriban az FKgP és a KDNP az imént
mondottak értelmében semmiképpen sem volt a politikai középnemzedékek gyűjtőmedencéje.
Éppen a koalíció-kötésben tapasztalt fejlemények (1990-ben az MDF és az FKgP, 1998-ban
pedig a Fidesz és az FKgP között) mutatnak rá a generációs elemzés öncélúságára: még ha
első ránézésre úgy is tűnik, hogy ésszerű magyarázatot kaphatunk az egyes pártok nemzedéki
arculatának elemzéséből, a valóság mindig bebizonyítja, hogy hosszú távon semmi nem
következik az életkorból, mint háttérváltozóból. A generációs szempontból tűznek és víznek
számító pártok kiválóan együtt tudnak működni, ha a hatalmi logika ezt diktálja.
Adataink alapján elfogadhatjuk tehát 1. hipotézisünket, vagyis a koalíciókötés és a politikai
együttműködés nem a pártok hivatásospolitikusi rétegének generációs ellentéteivel illetve
hasonlóságával magyarázható, még ha a generációs logika érvényesülése tetten érhető is
abban, hogy a nemzedék és a párthovatartozás nem független változók, hanem gyenge
asszociáció érvényesül közöttük.
2. társadalmi státusz
A politikai vezetőréteg pártok szerinti tagoltságának következő lehetséges magyarázó
változójának, a státusznak a mérésénél és hatásának elemzésénél számos korlátot kellett
állítanunk magunk elé. Ezek egyike egyszerű adathiányra vezethető vissza, ugyanis a
szociológiai státuszvizsgálatok során szokásosan alkalmazott munkamegosztási, települési,
műveltségi és anyagi státuszváltozók közül adatbázisunkban semmiféle információt nem
találtunk az anyagi (jövedelmi és vagyoni) helyzetre vonatkozóan, így kényszerűen csak a
másik három komponenst tudtuk figyelembe venni. Ezek közül azonban a műveltségi pozíciót
csak az iskolai végzettséggel, a munkamegosztási rendszerben elfoglalt státuszt csak a
foglalkozással tudtuk megragadni, mivel nem álltak rendelkezésünkre más adatok.
A foglalkozást illetően ugyan többnyire részletes információkat tudtunk kinyerni az
életrajzokból és kérdőívekből, itt azonban nyilvánvalóan tömöríteni, a statisztikai
feldolgozásra alkalmassá kellett tenni az adatokat, hiszen egy-egy képviselő sokszor
változatos életutat járt be, melynek során nemritkán féltucat vagy akár még több foglalkozást
is űzött, méghozzá gyakran olyanokat amelyek a legátfogóbb kategóriák alkalmazása mellett
sem kerülhetnének egy osztályba (pl. A. 1949-től előbb egy ...-i szénbányában csillés, majd
63
bérelszámoló, később osztályvezető-helyettes. Elbocsátása után volt erdőirtó, krumplizsákoló
a MEZŐKER-nél. 1956-tól 3 éven át a TEFU gépkocsivezetője, később 1968-ig diszpécsere
lett. 1968-tól 1970-ig egy-egy éven át a D. vállalat igazgatója illetve a C. intézet jogi
osztályvezetője volt, mivel közben az ELTE ÁJK-n esti tagozaton oklevelet szerzett. 1974-ig
a B. vállalatnál jogi osztályvezető volt stb.). Azért tartottuk érdemesnek a foglalkozási
besorolást az egész életút alapján megejteni (szemben a külföldi gyakorlattal, ahol az
általában a parlamenti képviselővé választást megelőzően utoljára űzött foglalkozásra alapul),
mert a rendszerváltás munkaerőpiaci hatásai napjaink hivatásospolitikusait sem kerülték el:
nagyon sokan váltak vállalkozóvá, gyakran úgy, hogy ez a képviselővé választást alig néhány
hónappal vagy 1-2 évvel előzte meg, nem tudjuk, hogy a magát vállalkozónak mondó
politikus valóban üzleti tevékenységet folytató gazdasági aktorrá vált-e, vagy netalán korábbi
foglalkozását űzi, s csak a könyvelési előnyök miatt váltotta ki a vállalkozói igazolványt stb.,
így csak nagyfokú bizonytalanságot tartalmaz az az információ, hogy a képviselők 17%-a volt
megválasztása előtt vállalkozó (Kiss 1996: 750) (bár nem tagadjuk, hogy ha sok, a
rendszerváltás után önállósult vállalkozót találnánk a hivatásos politikusok között, az annak
indikátoraként is felfogható lenne, hogy a vizsgált csoport a politikai aktivitáson kívül a
gazdasági innovatív képességeknek sincs híján). Következésképpen alkalmasabbnak találtuk a
képviselők foglalkozási hátterének leírására a jellemző foglalkozás kategóriát, amelynek
megállapításakor a leghosszabb ideig űzött foglalkozást vettük figyelembe. Kétségtelen, hogy
így sok, a 80-as években és a 90-es évek elején vezetői beosztásban kicsúcsosodó szakmai
karriert alacsonyabb szinten vettünk számításba, ám ennek alternatívája csak az lehetett volna,
hogy az ellentétes hibát követjük el, vagyis (az utóbbi évek társaságalapítási lázával együtt járt
vezetőipozíció-szaporodás nyomán) például egy egyszemélyes kft. tulajdonosaként magát
ügyvezető igazgatónak megjelölő személyt is vezetőként sorolunk be.
Mindezeken túlmenően kényszerűen azt is tudomásul kell vennünk, hogy az alábbi
nagyméretű kereszttáblákon a minta relatíve alacsony esetszáma miatt igazi statisztikai
elemzés nem végezhető, az elemzés szükségképpen inkább a kiugró értékek elemzésére
korlátozódhat. A foglalkozási státusz vizsgálatánál ezt a problémát természetesen
feloldhatnánk, ha a mért változó nem kategoriális, hanem intervallum mérési szintű lenne,
hiszen akkor az beépíthetővé válna regressziós modellekbe. Az e célra kifejlesztett presztízs-
pontszámokat azonban — általános hátulütőin kívül — jelen esetben azért sem tartottuk
alkalmas eszköznek, mert a képviselők életkorának igen nagy szóródása miatt a jellemző
foglalkozás gyakorlásának időszaka is igen tág időhorizonton mozoghat (például Kéri
64
Kálmán, aki jellemző foglalkozásként a hivatásos katona besorolást kapta, a 30-as, 40-es
években, míg Németh Zsolt a tudományos kutatóként a 80-as évek végén űzte hivatását),
márpedig a presztízs-rangsorok és pontszámok a társadalmi fejlődéssel együtt változnak, így
legalább 2-3, a kérdéses időszakba eső időpontra vonatkozó pontrendszerre lenne szükség az
adekvát kódolás elvégzéséhez, ami nyilvánvalóan nem áll rendelkezésre, ezért a foglalkozás
kategóriális változóként történő mérése mellett döntöttünk.
Mielőtt rátérnénk az egyes pártok politikusainak foglalkozási jellegzetességeire, érdemes egy
pillantást vetnünk globálisan az 1990-es és 1994-es struktúrára, mert bár összességében a
legtöbb kategóriánál semmilyen vagy csak árnyalatnyi elmozdulás történt, néhány esetben
jelentős arányváltozások mentek végbe. Ezek közül az egyházi foglalkozásúak (pap, lelkész,
rabbi) és az orvosi hivatás képviselőinek (orvosok, fogorvosok, állatorvosok, gyógyszerészek)
relatív háttérbe szorulása nem magyarázható a pártok erőviszonyainak átrendeződésével,
vagyis nem azért következtek be, mert a 94-ben győztes MSZP-ben kevésbé jutnának szóhoz
e foglalkozások képviselői, hanem azért (amint erre a politikai karrierek kapcsán még
részletesen visszatérünk), mert az 1994-re már tagsággal és a képviselőjelölti cím elnyeréséért
versengő helyi aktivistákkal rendelkező pártok már nem voltak rászorulva arra, hogy a
választókörzetben közismertségnek és népszerűségnek örvendő, ugyanakkor a párthoz esetleg
csak gyengén kötődő helyi notabilitásokat indítsanak a választásokon (továbbá több — 1990-
ben erről még állást nem foglaló — egyház 1994-ben eltiltotta, vagy legalábbis eltanácsolta
papjait a politizálástól, s így a választásokon indulástól), azaz a fenti két hivatás 1990-es
parlamenti jelenléte számít kiugrónak, s az 1994-es kisebb részarányuk tűnik hosszabb távon
is előrejelezhetőnek.
A többi szembetűnő arányeltolódás esetében viszont döntő momentum az MSZP nagy
választási sikere: így hiába szerepelnek a pártalkalmazottak és a gazdasági közép és
felsővezetők a többi öt pártban nagyjából az 1990-es szintjüknek megfelelően, mivel az
MSZP aránytalanul többet vonultat fel az e foglalkozási kategóriákhoz tartozó személyekből,
nem csoda, hogy a parlamenti összlétszámon belül a második ciklusban a korábbihoz képest
kimagaslóan vannak reprezentálva e foglalkozási csoportok. Mindazonáltal rá kell mutatnunk,
hogy ebben a jelenségben egy szisztematikus torzító hatás is érvényesül, nevezetesen az, hogy
a jellemző foglalkozást választottuk elemzésünk bázisául, ugyanis nem csak az MSZP-re
jellemző a képviselők pártalkalmazottak közül történő rekrutációja, azonban az öt másik
parlamenti párt lényegében csak 1990 óta foglalkoztat főállású politikai munkatársakat,
65
akiknek a szakmai életútjában így még 1994-ben is legfeljebb négyéves pártalkalmazotti
munkaviszony szerepelhet, ami –hacsak nem nagyon fiatal, a tanulmányok befejezése után
hamar pártszolgálatba lépett politikusról
MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KdNP
Összesen 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994
munkás, mg-i fizikai 2 - 2 2 3 7 3 9 - - 1 - 11 18 1,2 2,1 2,9 6,5 25,9 7,5 4,2 4,5 2,7 4,7
közvetlen term. irányí 3 - 4 2 4 1 - 4 - - 1 2 12 9 tó, adminisztratív alk. 1,8 4,2 2,9 8,7 3,7 1,9 4,5 9,1 3,0 2,3
hivatásos katona, 1 - - - - - 1 3 - 1 - - 2 4 rendőr 0,6 2,5 1,4 5,0 0,5 1,0
újságíró 4 - 2 - 1 - - 4 - - 2 1 9 5 2,4 2,1 2,2 1,9 9,1 4,5 2,2 1,3
pap, lelkész, rabbi 5 - 5 1 1 1 - 1 - - - - 11 3 3,0 5,2 1,5 2,2 3,7 0,5 2,7 0,8
pártok politikai szerv.- - - - - - - 12 33 - - - 1 12 34 ek munkatársai 30,0 15,6 4,5 3,0 9,3
szakszerv.-ek, társ-i - - - - - - 3 10 - 2 1 - 4 12 szerv.-ek alkalmazottja 7,5 4,7 10,0 4,5 1,0 3,1
önálló 5 1 2 1 5 2 1 2 - - 1 - 14 6 3,0 2,7 2,1 1,5 10,9 7,4 2,5 0,9 4,5 3,5 1,6
tanár, tanitó, óvónő 20 1 7 5 2 1 2 18 - 1 1 - 32 26 11,8 2,7 7,3 7,4 4,3 3,7 5,0 8,5 5,0 4,5 8,0 6,8
egyetemi oktató, tudo- 28 8 25 19 2 1 7 21 13 8 3 4 78 61 mányos kutató 16,6 21,6 26,0 27,9 4,3 3,7 17,5 9,9 59,1 40,0 13,6 18,2 19,7 15,8
jogász 19 8 17 13 3 5 1 15 - - 7 7 47 48 11,2 21,6 17,7 19,1 6,5 18,5 2,5 7,1 31,8 31,8 11,7 12,4
orvos, állatorvos, 36 4 8 5 3 1 1 11 - - - 1 48 22
gyógyszerész 21,3 10,8 8,3 7,4 6,5 3,7 2,5 5,2 4,5 12,1 5,7
közgazdász 7 4 2 4 4 1 - 9 1 1 - - 14 19 4,1 10,8 2,1 5,9 8,7 3,7 4,2 4,5 5,0 3,5 4,9
mérnök 13 4 6 5 6 3 - 7 - 1 2 1 27 21 7,7 10,8 6,3 7,4 13,0 11,1 3,3 5,0 9,1 4,5 6,8 5,4
agronómus 2 - - 1 5 2 - 7 - - 1 3 8 13 1,2 1,5 10,9 7,4 3,3 4,5 13,6 2,0 3,4
gazd.-i szerv.-ek közép 11 2 4 3 6 1 1 39 - 1 1 1 23 47 és felsővezetői 6,5 5,4 4,2 4,4 13,0 3,7 2,5 18,4 5,0 4,5 4,5 5,8 12,2
államigazgatás közép- 1 - 2 1 - - 4 8 - - - - 7 9 és felsővezetői 0,6 2,1 1,5 10,0 3,8 1,8 2,3
közműv-i alk. (könyv- 5 2 2 3 1 - - 5 1 1 - - 9 11 táros, népm,muzeol) 3,0 5,4 2,1 4,4 2,2 2,4 4,5 5,0 2,2 2,8
művész, szellemi sza- 6 3 9 3 - 1 4 5 - - 1 1 20 13 badf (szerkesztő, ford) 3,6 8,1 9,4 4,4 3,7 10,0 2,4 4,5 4,5 4,9 4,4
egyéb 1 - - - - - - 1 7 4 - - 8 5 0,6 0,5 31,8 20,0 2,0 1,3
összesen 169 37 96 68 46 27 40 212 22 20 22 22 396 387
66
4. táblázat: A parlamenti képviselők foglalkozás szerinti megoszlása
(mint a KdNP-s Semjén Zsolt, az egyetlen nem MSZP-s, jellemző foglalkozásként
pártalkalmazotti besorolást nyert képviselő), vagy a foglalkozásait sűrűn váltogató személyről
van szó– rendszerint nem elegendő a korábbi hivatás epizóddá degradálásához, a besorolás
módosításához. Ez a torzítás persze a másik irányban is érvényesül: mivel az állampárt
felszámolása során szélnek eresztették az egykori MSZMP több ezer fős apparátusát, s a
megalakuló MSZP nem foglalkoztatott a többi pártnál lényegesen több politikai munkatársat,
ha az utolsó foglalkozást vizsgálnánk, akkor kevésbé lenne kiugró a pártalkalmazottak MSZP-
beli aránya, ám a hosszú évekig az MSZMP szolgálatában állt személyeknél az 1989-es
kényszerű pályamódosítás óta eltelt idő nem tudta a jellemző foglalkozást megváltoztatni
(még az utolsó foglalkozás bázisán is magasabb lenne azonban valószínűleg a
pártalkalmazottak aránya az MSZP képviselői között, mint a többi frakcióban, mivel a
megalakuló MSZP feltehetőleg azokat a munkatársakat tartotta meg a korábbi apparátusból,
akik az új vezetés előtt ismertek voltak, akik politikai pozíciók betöltésére alkalmasnak, s így
képviselői feladatra is bevethetőnek számítottak, míg az előzmények nélkül induló pártokban
még végbe kellett menjen a szelekció, itt a politikai munkában korábban semmiféle rutint nem
szerzett újoncoknak bizonyára jelentős hányada még a 94-es választások előtt hátat fordított a
politikának, s így nem képezett olyan szilárd rekrutációs bázist, mint az MSZP apparatcsikjai).
Ugyancsak a Szocialista Pártban tapasztalható átlag feletti jelenléte magyarázza a gazdasági
közép és felsővezetők második ciklusban mért magasabb arányát. Ugyan semmiképpen sem
tekinthető törvényszerűnek, de tendenciaszerűen érvényesült a rendszerváltás előtt az a
káderkiválasztási elv, mely szerint már a gazdasági szervezetek középvezetői állásainak
betöltésénél sem elhanyagolható szempont a politikai megbízhatóság, a párttagság, aminek
következtében ezekre a posztokra többnyire rendszerkonform magatartással jellemezhető
személyek kerültek, akik azután 1989-et követően vagy kollaborációval vádolhatóságuk,
"gyanús múltuk" miatt nem indíthattak politikai karriert az MSZP-n kívül, vagy baloldali
meggyőződésük vezette őket már az MSZMP-be is, s ennek az értékvilágnak az autentikus
képviselőjét látták a fordulat utáni MSZP-ben, s ezért léptek éppen ebbe a pártba át.
Akárhogyan is áll a dolog, tény, hogy az 1990 előtti ellenzéki pártokba nem tudtak olyan
mértékben integrálódni a rendszerváltás előtti vállalati vezetők, mint az MSZP-be, s mivel a
jellemző foglalkozás torzító hatásáról az imént mondottak értelmében a kategóriába döntő
többségében a rendszerváltást megelőzően (is) vezetői pozíciót betöltő személyek kerültek, az
67
1990 után vállalatvezetővé vált, az 5 másik pártban esetleg nagy számban jelenlévő
politikusok nem tudják ellensúlyozni az MSZP e téren tapasztalható dominanciáját.
Míg eddig két olyan foglalkozási csoportról volt szó, amelyek 1994-ben látható parlamenti
felduzzadását a sajátos rekrutációt folytató MSZP nagy győzelmére vezettünk vissza,
ugyanennek az oknak egy másik hivatás arányvesztése is betudható: az akadémiai értelmiség
1994-ben közel 4%-kal alacsonyabb szinten volt reprezentálva, mint 1990-ben, úgy azonban.
hogy az MSZP-t és a Fideszt leszámítva aránya a többi pártban még növekedett is (illetve a
Kisgazdapártban lényegében stagnált). Ez utóbbi fejleménnyel kapcsolatban érdemes
megjegyezni, hogy az MDF-ben és az SZDSZ-ben így az egyetemi, főiskolai oktatók és a
tudományos kutatók csoportja lett létszámában a legerősebb (21,6 illetve 26%-os aránnyal), a
Fideszben pedig a jelzett pozícióvesztés ellenére ma is ez a kategória a legnépesebb 40%-kal.
(Ugyanakkor ha az 1990-ben megválasztott Fidesz-képviselők körében mért 59,1%-os kutatói
arányhoz hozzáadjuk az éppen egyetemi vagy főiskolai tanulmányaikat folytatók 31,8%-os
részesedését, joggal jelenthetjük ki, hogy akkoriban a párt politikusainak összetétele nemcsak
generációs, hanem foglalkozási szempontból is teljesen egyoldalú volt, a politikusrekrutáció
szinte kizárólagosan a huszonéves akadémiai értelmiségre korlátozódott, amin csak enyhíteni
tudott az 1994-ben némileg nyitottabb szelekció, de még ekkor is 60% a fenti két foglalkozási
csoport frakción belüli részesedése.)
A tudományos foglalkozások MSZP-beli kisebb reprezentáltságát azzal magyarázhatjuk, hogy
az 1988-ban elsőként létrejött három ellenzéki szervezet (a későbbi MDF, SZDSZ és Fidesz)
megalapításánál elsősorban a budapesti értelmiségi elit bábáskodott, amelyből legnagyobb
számban talán az államszocialista rezsim reformálhatatlanságával és életképtelenségével
legkorábban tisztába jött tudományos kutatók aktivizálódtak. Márpedig (amint arra még
visszatérünk), egy szervezet létrehozásában történő részvétel igen gyakran jelent a későbbiek
során valamiféle többleterőforrást a pozícióharcokban, egy szervezet alapítói — hacsak
teljességgel ki nem űzik őket a később érkezett trónkövetelők, amint az a Kisgazdapártban
történt 1990-91-ben — automatikusan a belső körhöz tartoznak, ami nemcsak a szervezeti
ügyek feletti nagyobb ellenőrzést, hanem a szervezeti eredményekből történő nagyobb
részesedést is jelentheti (s ilyen eredmény lehet pártok esetében az elhódított parlamenti
helyek száma). A három szóbanforgó pártnál tehát az akadémiai foglalkozásúak exponált
alapítási tevékenységében véljük megtalálni a foglalkozási csoport máig is tartó
dominanciájának okát, míg az MSZP-re ez nem vonatkozik, hiszen ott az átalakulás
68
levezénylése nem elsősorban kutatók, hanem az MSZMP központi apparátusának
reformszellemű vezetői kezében volt (s minden bizonnyal ezért is ilyen magas e pártban a
pártalkalmazottak képviselőcsoporton belüli súlya, hiszen ha az alapításban közreműködés
később pozíciókra váltható, akkor szerepe alapján az MDF-, SZDSZ– és Fideszbeli kutatónak
a szocialista pártalkalmazott a funkcionális megfelelője). Az MSZP-hez hasonlóan a
Kisgazdapárt és a Kereszténydemokrata Néppárt újjáalakítása sem elsősorban a tudományos
élet reprezentánsainak műve volt (hanem mindenekelőtt a pártban már a 40-es években is
szerepet vállalt veteránoké, akiknek e két pártban tapasztalható magas részaránya a fenti
állításunk értelmében nem meglepő), így ha ezekben a pártokban is az átlagosnál kisebb
arányban találjuk ezt a foglalkozási kategóriát, az az MSZP-vel kapcsolatban mondottakból
analóg módon következik.
Rátérve az egyes pártok foglalkozási struktúrájának elemzésére érdemes elöljáróban
leszögezni, hogy az 1990-es (és kisebb mértékben az 1994-es) Fidesz-frakciót leszámítva
valamennyi párt heterogén összetételű, nincsen olyan társadalmi csoport, amely csak bizonyos
pártban juthatna személyes képviselethez, a magyar pártok ilyen értelemben tehát bizonyosan
nem munkás-, paraszt- vagy elitpártok. A külföldi tapasztalatok ismeretében az sem meglepő,
hogy ezen heterogenitás nem jelenti a társadalmi arányok leképezését, azaz az
Országgyűlésben is csak aránytalanul kisebb számban vannak jelen a társadalom alsó és
középső rétegei, semmint az a társadalmi súlyukból következne.
Az MDF, amely 1990-ben talán a legszélesebb körből rekrutálta politikusait, 1994-re
meglehetősen elitista vonásokat öltött: míg 1990-ben munkások és alkalmazottak is
szerepeltek soraiban (bár nem számottevő, mindössze 3%-os arányban), addig a második
ciklusban kizárólag diplomás értelmiségiek foglalnak helyet a képviselőcsoportban, s a
diplomásokon belül is érzékelhetően eltolódott az arány a kisebb presztízsű és anyagi
megbecsültségű foglalkozások képviselői (alsó és középfokú oktatásban dolgozó
pedagógusok, agronómusok, egyházi alkalmazottak) rovására s a magasabbra értékelt
hivatások reprezentánsainak javára (tudományos dolgozók, ügyvédek, közgazdászok). A
látszat ellenére beleillik ebbe a képbe az egészségügyi szakemberek (orvosok, állatorvosok,
gyógyszerészek) részarányának csökkenése is, hiszen az ebből a csoportból 1990-ben kikerült
36 képviselőből 18 az orvosi hivatások ranglétrájának alját jelentő körzeti orvosi, falusi
állatorvosi, gyógyszerészi pozícióból avanzsált politikussá (e 18 főből egyébként 17 folytatta
falusi körzetben praxisát) vagyis ez a jelentős részpopuláció a diplomás foglalkozások nem
69
túlzottan presztízsgazdag szegmenséhez tartozott, s ezért parlamenti jelenléte az 1990-es
MDF szélesebb társadalmi háttérből rekrutáló szelekciós gyakorlatának újabb jele, amelyet
hiába keresnénk 1994-ben. Az MDF politikusainak második parlamenti ciklusban
tapasztalható előnyösebb társadalmi hátteréről mondottakat erősíthetné meg valamennyi
cellaérték páronkénti összehasonlítása, ettől azonban a továbbiakban eltekintünk.
Hangsúlyoznunk kell ugyanakkor, hogy ebből a tényből elhamarkodott következtetés lenne
arra következtetni, hogy az MDF zárt elitpárttá vált, hiszen mint az I. fejezetben jeleztük, az
egész világon közismert jelenség az, hogy minél magasabb politikai pozíciók betöltőit
vizsgáljuk, annál magasabb társadalmi státuszúnak találjuk őket, márpedig az MDF, mint
minden kormányon lévő párt elsősorban a kormányzati munkában szerepet vállalt képviselőit
kívánta megjutalmazni az újabb négyéves mandátummal, az 1990 és 94 között magas politikai
közfunkciót betöltő személyek így a párt közel 80%-os mandátumvesztesége ellenére is nagy
arányban jutottak be újra az Országgyűlésbe, aminek következtében az 1994-es MDF-frakció
csaknem 40%-át volt miniszterek és államtitkárok (ide számítva a parlament korábbi elnökét
is) alkotják, akik a fenti tétellel egybehangzóan a képviselőcsoport összességénél előnyösebb
társadalmi hátterűek, vagyis emelik a frakció státuszát. Az MDF parlamenti létszámának
összezsugorodása tehát mindenképpen olyan hatás, amely nem hagyhatta érintetlenül az
elemzett státuszismérveket sem, ezért nem érdemes túlzottan részletes kijelentésekre
ragadtatni magunkat pusztán ezek elemzése alapján. Ennek tudatában is megállapíthatjuk
azonban, hogy az MDF mind 1990-ben, mind 1994-ben döntő mértékben a diplomás
foglalkozásúak köréből rekrutálta képviselőit.
Mivel az SZDSZ esetében ilyen nagyarányú mandátumvesztés torzító hatásával nem kell
számolnunk, összevethetőek lennének egymással a két időpontból származó foglalkozási
arányok, itt azonban szinte semmiféle lényeges elmozdulás nem történt. Epizódszerepre
kárhoztatva ugyan, de mindkét alkalommal jelen vannak munkások és alkalmazottak is, a
képviselők döntő többsége azonban ezúttal is az értelmiségi foglalkozások reprezentánsa.
Csakúgy mint az MDF esetében 1994-ben, itt is a tudományos foglalkozásúak alkotják a
frakció legnagyobb csoportját, de ezen felül általánosan is érvényes, hogy szinte jelentéktelen
vagy árnyalatnyi különbségek vannak csak az MDF és az SZDSZ képviselőcsoportjának
foglalkozási szerkezete között, s ahol kivételképpen nem elhanyagolható mértékű ez a
különbség 1990-ben (az egészségügyi és a tudományos dolgozók esetében), ott is a
kiegyenlítődés felé mozdultak el az arányok.
70
Ennek kapcsán merül fel a kérdés, hogy vajon van-e bármiféle relevanciája (az FKgP-t
kivéve) képviselőiket egyaránt a diplomás értelmiségi rétegből verbuváló pártok között
megfigyelhető apró foglalkozásistruktúra-különbségeknek; a fenti két pártnál maradva
összefüggésbe hozható-e az MDF és az SZDSZ közötti politikai ellentét azzal a ténnyel, hogy
előbbiben az orvosok, utóbbiban a kutatók vannak a másik frakcióban mértet mintegy 10%-
kal meghaladó mértékben jelen. A kérdés elvi, hiszen semmilyen statisztikai módszer
alkalmazásával nem lehetne ilyen korlátozott esetszám és a foglalkozások ilyen részletes
kategorizálása mellett dönteni arról, hogy a foglalkozási szerkezetben tapasztalt ezen apró
különbségek vagy valamely más változó mentén mutatkozó eltérések befolyásolják-e jobban a
politikusok párthovatartozását. Ha hasonló kérdésekben (vagyis a társadalmiháttér-változók
párthovatartozásra gyakorolt hatásának problémájával kapcsolatosan) metodikailag
megalapozott teszteljárások segítségével kívánunk állást foglalni, akkor elkerülhetetlen a
kategóriaszám csökkentése, ami csak úgy lehetséges, ha előbb elvi döntést hozunk arról, hogy
mely csoportokat –a foglalkozásoknál maradva mely szakmacsoportokat– tartjuk egymástól
nem túlzottan távol állónak ahhoz, hogy egy kategóriába vonjuk őket össze. Meggyőződésünk
szerint a diplomás szellemi foglalkozások közötti hasonlóság sokkal nagyobb mértékű, mint a
közöttük lévő különbség, s ez inkább az érdekek, a politikai orientáció azonosságát segíti elő,
semmint politikai megosztottságot generálna (itt természetesen a foglalkozásnak –ceteris
paribus– csak a képviselők politikai preferenciáira gyakorolt parciális hatásáról van szó,
könnyen lehet ugyanis, hogy valamilyen nem kontrollált változó a foglalkozáson keresztül
lényegesen befolyásolja a politikai orientációt, mint függő változót).
Nem állítjuk, hogy a foglalkozási struktúrában tapasztalható arányeltérések önmagukban ne
indukálhatnának politikai különbségeket, ezeket azonban partikuláris érdekkülönbségeknek
tartjuk, s inkább a napi politikai történések megértésében tartjuk elemzésüket érdekesnek. Így
például bizonyára nem kis szerepe volt abban, hogy az MSZP 1996 decemberében képviselői
módosító indítványt támogatva — az összes többi parlamenti párt ellenszavazata mellett —
megszavazta az állami tulajdon térítésmentes szövetkezeti tulajdonba adásának lehetőségét,
annak a ténynek, hogy a Szocialista Párt képviselői között 17 TSZ-elnök foglal helyet, míg
más pártokban nincs ilyen hátterű képviselő. Ugyanakkor az MSZP e sajátos karakterét
termelőszövetkezetekkel nem közvetlenül kapcsolatos ügyekben, illetve általános politikai
orientációban a magunk részéről nem tudjuk kimutatni, még a példában szereplőtől nem túl
távol eső olyan kérdésben sem, mint a közösségi kontra magántulajdon előnyben részesítése,
hiszen kormánypártként az MSZP a magánítást elég következetesen támogatja. Mivel
71
álláspontunk szerint tehát a foglalkozási struktúrában az egyes parlamenti pártok között
tapasztalható ezen részletkülönbségek nem válnak valóságos politikai különbségek alapjává,
elemzésüktől a továbbiakban eltekintünk.
Nem részletkülönbség, ezért ki kell emelnünk, hogy a Kisgazdapárt a többi párttól eltérően
széles teret nyit a relatíve alacsonyabb státuszú politikusok előtt; míg másutt a munkások és
alkalmazottak képviselők közötti részaránya 0 és 7% között mozog, addig az FKgP-ben mért
arányuk 1990-ben 15,2%, 1994-ben pedig szinte hihetetlen 29,6%. Azért minősítettük ilyen
erős kifejezéssel ezt a közel 30%-ot mert az tudomásunk szerint nemcsak hazai viszonylatban
kiugró, hanem egész Európában párját ritkítja: hasonló arányokkal csak az osztályharcos
programot hirdető, magukat munkáspártokként definiáló pártoknál találkozunk mint például a
Francia Kommunista Párt, melynek nemzetgyűlési képviselői között 1993-ban 32%-ra rúgott
az említett kategóriákból érkező politikusok részesedése (Ysmal 1995: 31). Az FKgP-ben a
többi párthoz viszonyítva kiemelkedő az önállóak aránya is: 1990-ben az átlagos 3,5%-kal
szemben 10,9%, az 1994-es 1,6%-os átlaggal szemben pedig 7,4%, ha azonban alaposabban
utánanézünk, hogy kik is szerepelnek ebben a sorban, akkor kiderül, hogy döntő részben igen
szerény egzisztenciákkal van dolgunk (például falusi fényképész, esztergályos kisiparos),
akiknek foglalkozási státusza nem tér el lényegesen az előbb említett csoportétól, s így a
Kisgazdapárt szerény társadalmi miliőből érkezett politikusainak arányát 1994-ben közel
40%-ra tehetjük. Érdemes lenne egyszer az alaposabb utánajárásra (a párt
képviselőjelöltjeinek kiválasztási procedúráját tanulmányozva) az a probléma, hogy ez a
végeredmény szándékolt-e vagy sem, azaz a magáról a tudatosan a "kisemberek pártja" imázst
kiépítő FKgP a jelöltlisták összeállításánál is gondot fordít arra, hogy a parlamentbe elegendő
számú "kisembert" bejuttatva megerősítse ezt a képet, s így mintegy mesterségesen szorítják
háttérbe a politikusszelekció logikájából következően (ld. I/2. fejezet) a jelöltségért előnnyel
induló magasabb státuszú pártaktivistákat, vagy pedig a párt valóban a társadalom alsóbb
osztályaiba tartozó politizáló állampolgárok fóruma, amelytől távol tartják magukat a felsőbb
rétegek tagjai, akik ezáltal nem is üthetik el a jelöltté válástól az előbbieket, vagyis ebben az
esetben intervenció nélkül alakul ki a szóban forgó struktúra.
A pártban a fentiek miatt szükségképpen kisebb súlyt képviselő diplomás szellemi
foglalkozásúak csoportja maga is erősen elüt a más pártokban látottaktól: jelentéktelen
szerepet játszik a szellemi elit (tudományos foglalkozásúak), és a "humánértelmiség" (tanárok,
művészek, közművelődési alkalmazottak) is háttérbe szorult a "reálértelmiség" (agronómusok,
72
mérnökök) mögött. Míg az előbbi tény arra utal, hogy a képviselőcsoport nem csak
összességében alacsonyabb foglalkozási státuszú, mint a másik 5 párté, hanem a diplomások
csoportja maga is kevésbé "elitista", mint másutt, az utóbbinak nem látjuk kézenfekvő
magyarázatát (bár egy mezőgazdasági kérdések iránt különösen fogékony pártban az
agronómusok átlag fölötti jelenléte talán nem váratlan). Összességében tehát
"kakukktojásnak" tartjuk a Kisgazdapártot a magyar parlamentben; míg a többi párt
képviselőcsoportja a foglalkozási státusz tekintetében alig-alig mutat eltérést egymástól, az
FKgP profilja különleges, képviselőinek társadalmi pozíciója jócskán az Országgyűlés átlaga
alatt marad.
Mivel az MSZP és a Fidesz politikusainak foglalkozásáról már korábban esett szó, amit az
imént mondottak értelmében részletek kiemelésével csak bővíteni de nem mélyíteni tudnánk,
a KDNP esetében pedig az alacsony esetszám teszi lehetetlenné a megalapozott
összehasonlítást (de a diplomás szellemi foglalkozásúak 90% feletti súlya miatt itt is csak
részletek kiemelését tehetnénk meg), lezárhatjuk a témát annyival, hogy a foglalkozási
státuszban az FKgP kivételével nincsenek olyan eltérések a képviselőcsoportok között,
amelyek politikai preferenciakülönbségek alapjául szolgálhatnának.
Ugyanez az eredmény adódik, ha a műveltségi státusz indikátoraként kezelt iskolai végzettség
pártok közötti eltéréseit vizsgáljuk (ld. 5. táblázat). Ezúttal is az MDF és a Fidesz politikusai
rendelkeznek a legkedvezőbb eredményekkel (az utóbbinál az 1990-es időpontban felsőfokú
végzettséggel nem rendelkező 6 fő mindegyike éppen egyetemi, főiskolai tanulmányokat
folytató diák, akik valamennyien még a parlamenti ciklus folyamán diplomát szereztek). E két
pártban gyakorlatilag az összes képviselő
MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KdNP összesen
1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994
8 általános - - - - - - - 1 - - - - - 1
0,5 0,3
szakmunkás- 1 - - - 3 3 1 1 - - - - 5 4
képző 0,6 6,5 11,1 2,5 0,5 1,2 1,0
érettségi 6 - 9 6 10 7 5 18 6 - 3 2 39 33
3,6 9,3 8,8 21,7 25,9 12,5 8,5 27,3 13,6 9,1 9,8 8,5
főiskola 21 5 11 8 8 3 7 53 2 3 - 2 49 74
12,4 13,2 11,3 11,8 17,4 11,1 17,5 25,0 9,1 15,0 9,1 12,4 19,1
egyetem 141 33 77 54 25 14 27 139 14 17 19 18 303 275
83,4 86,8 79,4 79,4 54,3 51,9 67,5 65,6 63,6 85,0 86,4 81,8 76,5 71,1
összesen 169 38 97 68 46 27 40 212 22 20 22 22 396 387
73
5. táblázat: A képviselők legmagasabb iskolai végzettsége
diplomás, de nem sokkal marad le mögöttük az SZDSZ sem, ahol mintegy 9% a felsőfokú
tanulmányokat nem végzett politikusok aránya, s hasonló arányokkal találkozunk 1994-re az
MSZP-ben és a KdNP-ben is. Ha azonban különbséget teszünk főiskolai és egyetemi
végzettség között, az MSZP nyilvánvaló hátrányba kerül, amit még tetézhet az a tény is, hogy
diplomás képviselőik közül 33-an (17%) esti vagy levelező tagozaton szerezték oklevelüket.
Ezek a momentumok azonban aligha értékelhetők jelentős különbségként, legfeljebb annyit
állapíthatunk meg velük kapcsolatban, hogy az MSZP képviselőcsoportja egy árnyalatnyi
hátrányban van a 4 eddig említett párttal szemben. Annál jelentősebb a Kisgazdapárt
lemaradása: 1990-ben képviselői 28,2%-a, 94-ben 37%-a szerzett legfeljebb érettségi
bizonyítványt (ezen belül 11,1%-nak szakmunkásképző a legmagasabb végzettsége). A
műveltségi státusz tekintetében tehát a foglalkozási státusszal teljes mértékben párhuzamos
tendenciát látunk kirajzolódni: az FKgP jól kivehetően elkülönül a többi párttól, míg azok
egymás közelében tömörülnek.
Tagadhatatlan, hogy a politikai beállítottságra nemcsak az iskolázottság bír hatással, hanem a
tanulmányok iránya sem közömbös. Amint arra Eberhard Schneider a volt Szovjetunió
legfelső pártfunkcionáriusait vizsgálva rámutatott (1994: 139), az államszocialista rezsimek
politikai vezetőrétegében túlsúlyban voltak a műszaki végzettségű, mérnöki stúdiumokat
folytatott káderek, ami nyilvánvalóan összefügg azzal a politikafelfogással, amely ezekben az
országokban érvényesült, s amely a "fejlett szocializmus" politikájában pusztán tervezési
kérdést látott. Azért éppen itt idéztük ezt a megállapítást, mert mintha az MSZP politikusainak
szakválasztásán is megmutatkozna, hogy a párt az egykori állampárt utóda: 1994-ben az
MSZP képviselőcsoportjának több, mint 1/3-a folytatott mérnöki vagy agrármérnöki
tanulmányokat, miközben a műszaki végzettségűek aránya más pártokban nemigen haladja
meg a 10%-ot (6. táblázat), ugyanakkor míg a többi frakcióban megkérdőjelezhetetlen a jogi
képzettségűek elsősége, addig itt az egykori jurátusok szekundáns szerepre vannak
kárhoztatva. Már a foglalkozási struktúra elemzésekor is megmutatkozott, a diplomatípusok
összehasonlításakor azonban újonnan felhívja a figyelmet magára az a tény, hogy a
"humánértelmiség" nem találja a helyét a Kisgazdapártban: miközben a többi pártban a
bölcsész és tanári diplomát szerzettek aránya meghaladja a 20%-ot (sőt az MDF-ben mindkét
időpontban, az SZDSZ-ben
74
MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KdNP összesen
1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994
nincs felsőfokú 8 - 9 6 13 10 5 19 6 - 3 2 44 37
végzettsége 4,7 9,3 8,8 28,3 37,0 12,5 9,0 27,3 13,6 9,1 11,1 9,6
jogi 24 10 24 18 6 7 5 24 5 5 10 8 75 73
14,2 26,3 24,7 26,5 13,0 25,9 12,5 11,3 27,3 30,0 45,5 36,4 18,9 18,9
közgazdasági 15 6 10 14 3 - 7 28 6 5 - - 41 53
8,9 15,8 10,3 20,6 6,5 17,5 13,2 27,3 25,0 10,4 13,7
műszaki 21 3 9 6 5 3 8 45 - 2 2 2 45 61
12,4 7,9 9,3 8,8 10,9 11,1 20,0 21,2 10,0 9,1 9,1 11,4 15,8
agrár 9 1 - 2 8 3 - 28 1 1 1 4 19 39
5,3 2,6 2,9 17,4 11,1 13,2 4,5 5,0 4,5 18,2 4,8 10,1
bölcsész, term.tu- 47 12 32 16 6 2 9 44 3 4 4 2 101 80
dományi, tanári 27,8 31,6 33,0 23,6 13,0 7,4 22,5 20,7 13,6 20,0 18,2 9,1 25,5 20,7
orvosi, 36 4 8 5 3 1 3 14 - 1 1 2 51 27
állatorvosi 21,3 10,5 8,2 7,4 6,5 3,7 7,5 6,6 5,0 4,5 9,1 12,9 7,0
egyéb (művészi, 9 2 5 1 2 1 3 10 - 1 1 2 20 17
teológiai,katonai) 5,3 5,3 5,2 1,5 4,4 3,7 7,5 4,8 5,0 4,5 9,1 5,7 4,4
összesen 169 38 97 68 46 27 40 212 22 20 22 22 396 387
6. táblázat: A képviselőcsoportok megoszlása a diploma típusa szerint
pedig 1990-ben ez a legnépesebb alcsoport előbbinél 30% feletti, utóbbinál közel 30%-os
részesedéssel), az FKgP-ben ennek felét sem éri el.
Bár a végzett szakok tekintetében kétségkívül nagyobb eltérések látszanak a
képviselőcsoportok között, mint magában az iskolázottságban, ezek elemzése nem tartozik
szorosan vett témánkhoz, hiszen az a tényező, hogy egy frakció tagjai tanulmányaik iránya
következtében milyen szemléletmóddal közelítenek egy társadalmi problémához, mely
témákban érzik otthonosabban magukat, milyen érvelésmóddal hozakodnak elő, a politikának
inkább a stiláris elemét befolyásolja. Így például bizonyára szerepet játszik abban, hogy egy
párt egy törvényjavaslatról folytatott vitában a téma morális, jogi, technikai, történeti-
tradicionális, gazdasági stb. aspektusait emeli-e érvelése középponjába, az a tény is, hogy
képviselőinek mekkora része rendelkezik (részben diplomája típusától is függően), az adott
érvelésmódhoz szükséges ismeretekkel. Mindazonáltal nem gondoljuk, hogy ez a faktor
önmagában képes lenne a szabályozásra váró társadalmi problémákkal kapcsolatban felmerülő
alternatívákat preferencia-sorrendbe rendezni, azaz a politika mélyrétegeit befolyásolni. Éppen
ezért kevésbé a politikai törésvonalak, mint inkább a parlamenti viták alakulásának
megértésében tulajdonítunk jelentőséget a képviselőcsoportok tanulmányok jellege szerinti
különbözőségének.
75
Az egyes pártok státuszáról az eddig elemzett két dimenzió alapján kirajzolódó képet nem
módosítja lényegesen a települési státusz figyelembe vétele sem (7. táblázat).
MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KDNP összesen
1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994
község 34 3 12 4 13 8 2 25 - - 2 1 63 41
20,1 8,1 12,4 5,9 28,3 30,8 5,0 11,8 9,1 4,8 15,9 10,7
város 80 10 47 28 22 8 12 127 5 7 6 88 172 188
47,3 27,0 48,5 41,2 47,8 30,8 30,0 59,9 22,7 35,0 27,3 38,1 43,4 49,0
budapesti 55 24 38 36 11 10 26 60 17 13 14 12 161 155
agglomeráció 32,5 64,9 39,2 52,9 23,9 38,5 65,0 28,3 77,3 65,0 63,6 57,1 40,7 40,4
összesen 169 37 97 68 46 26 40 212 22 20 22 21 396 384
7. táblázat: A képviselőcsoportok lakóhely szerinti összetétele
A Kisgazdapárt ezúttal is kilóg a sorból: míg a többi párt alapvetően (fő)városi párt, az FKgP
frakciójában közel 1/3-ra rúg a falusi politikusok aránya, és nem annyira nyomasztó a
budapesti képviselők fölénye, mint másutt. Ennek ellenpólusát a Fideszben láthatjuk: két
választás során egyszer sem sikerült falun lakó képviselőnek a párt színeiben beverekednie
magát a parlamentbe, ezzel szemben a frakció óriási többsége budapesti, ami újabb
bizonyítéka annak a — foglalkozási struktúra elemzése során tett — állításunknak, hogy a
Fidesz egy rendkívül szűk társadalmi csoport (szinte egy tágabb baráti kör) politikai
szervezete, amely a politikusrekrutációt még fennállása 6. évében sem tudta tágabb társadalmi
körre kiterjeszteni, ami annak veszélyét hordozza, hogy a párthoz a társadalmi igények csak
sok áttételen keresztül érkezhetnek el.
A képviselők lakóhelyében 1990-ről 94-re néhány pártban olyan nagy elmozdulás következett
be (például az MDF-ben és az SZDSZ-ben kevesebb, mint a felére esett, míg az MSZP-ben
több, mint kétszeresére nőtt a falusi képviselők aránya, ugyanakkor éppen ellenkező irányban
változott a budapesti politikusaik létszáma), hogy a jelenséget nem tekinthetjük véletlennek,
ám e pártok társadalmi beágyazottságának vagy szelekciós gyakorlatának változására is
megalapozatlanul következtethetnénk, hiszen a települési háttér ezen módosulása — mint
láttuk — nem járt együtt a foglalkozási és műveltségi státuszismérvek hasonló mértékű
változásával. E jelenség magyarázatát sokkal inkább a választási eredményekből tudjuk
levezetni, mégpedig a következőképpen: relatíve azért magas a falusi képviselők aránya az
MDF-ben és az SZDSZ-ben 1990-ben, az MSZP-ben pedig 1994-ben, mert a megadott
időpontban ezek a pártok a választásokon sikeresen szerepeltek, ráadásul nemcsak listás
76
eredményeiket tekintve, hanem sok egyéni választókerületben is győzelmet aratva, míg a
másik időpont azért hozta magával a budapesti képviselők relatív felduzzadását, mert ekkor a
szóbanforgó pártok kevés szavazatot szereztek. Ebből az a következtetés adódik, hogy a
pártelitek, azaz a pártoknak azok a vezető politikusai, akik még a rendkívül szerénynek
számító, néhány tucatnyi mandátumot hozó választási eredmény esetén is biztos parlamenti
székben reménykedhetnek, túlnyomó részben fővárosiak, és csak annak mértékében juthat
hely a vidéki városokban és falun élő politikusoknak, ahogy az elnyert mandátumok száma
növekszik, mert egyrészt így a listákon a pártelit által kisajátított előkelő helyek mögötti
helyezések is "nyerővé" válnak, másrészt a listaeredmények javulásával párhuzamosan egyre
több egyéni kerületben is sikeres párt színeiben egyre több politikus szerezhet mandátumot
vidéki körzetben, márpedig ezekben a választókerületekben tapasztalatilag nem azok
indulnak, akik a listák első 20-30 helyére lennének pozicionálva, hanem a párt "helyi
emberei", a vidéki aktivisták. E tétel fényében érthetőnek látszik, hogy miért éppen a két
legkevesebb mandátumot szerzett pártban (a KdNP-ben és a Fideszben) vannak mindkét
alkalommal ilyen döntő fölényben a budapesti, s ilyen elhanyagolható számban a falusi
képviselők. A képviselők lakóhelyének elemzése tehát a politikai rendszer egy általános
sajátosságára, nevezetesen az ország végletes politikai centralizáltságára is újólag ráirányítja a
figyelmet, mi másnak értékelhetnénk ugyanis azt, hogy egy párt szűkebb körű vezetésébe
lényegében nincs esélye bekerülni falusi politikusnak, miközben a fővárosi lakóhely sok más
mellett a politikai érvényesülésnek is kiváló ugródeszkája.
Mivel állításunkat az FKgP kivételével valamennyi pártra érvényesnek tartjuk, ebből
következik, hogy nem látunk falu-város ellentétet a magyar politikai vezetőrétegben, mert a
falusi és fővárosi politikusok közötti létszámarány valamennyi pártban a választási
eredményektől függ.
Amint már az iménti megszorításból is kitetszik, tételünk nem vonatkozik a Kisgazdapártra,
amely valóban tartósan kiemelt helyet tart fenn a faluról érkező politikusoknak, méghozzá az
átlagosat 2-3-szorosan meghaladó arányban, ez azonban nem meglepő egy olyan pártnál,
amelynek politikusai a többi státuszismérv tekintetében is a más pártokhoz tartozó társaiknál
jóval kevésbé előnyös társadalmi háttérrel rendelkeznek. Mivel az FKgP képviselői
konzisztensen alacsonyabb státuszúak a többi párt (státuszkülönbségek által belsőleg nem
tagolt sokaságot képező) politikusainál, semmivel sem lenne igazolható, ha kiemelnénk a
lakóhelyet, s tekintettel a Kisgazdapárt sok falusi képviselőjére bizonyítottnak tekintenénk a
77
politikai vezetés falu-város szerinti megosztottságát. Ez annál is kevésbé lenne létjogosult,
mivel a kisgazda politikusok átlagosnál erősebben falusias háttere ellenére is 1994-ben a
frakcióban a budapesti képviselők vannak a legtöbben, s ők azok akik a leggyakrabban
szerepelnek az Országgyűlésben (Torgyán József, Tímár György, Homoki János, Rott Nándor,
Lányi Zsolt valamennyien fővárosiak), míg a 8 falusi kisgazda képviselő nevét szinte csak a
parlamentkutatók ismerik, vagyis a létszámarányokból következőnél jóval nagyobb
befolyással rendelkeznek a párt frakciójában a budapesti politikusok. Éppen ezért nem
gondoljuk, hogy önmagában a lakóhelynek szerepe lenne a parlamenten belüli politikai
tagoltság alakításában, s így ezen változó elemzésének — a fejezet alapkérdésére
vonatkozó — egyetlen lényeges konklúziója az lehet, hogy az FKgP politikusai összességében
ezúttal is kedvezőtlenebb társadalmi környezetből rekrutálódnak.
A képviselők társadalmi státuszáról tett megállapításainkat összefoglalva kimondhatjuk, hogy
az Országgyűlés gyakorlatilag homogén, tagjai a felsőfokú végzettséget szerzett városi
értelmiségből verbuválódnak, s nincsenek számottevő különbségek az egyes pártok
politikusainak hátterében. E főszabály alól csak a Kisgazdapárt képez kivételt, amelynek
képviselői mindhárom elemzett státuszismérv tekintetében összességében kedvezőtlenebb
pozíciót foglalnak el, mint a többi 360 politikus E ténynek minden bizonnyal szerepe lehet
abban, hogy a Kisgazdapárt riválisainál erősebben populista stílusban politizál, s a
közvélemény-kutatások tanúsága szerint inkább a társadalom alsóbb rétegeihez tartozó
választók körében talál támogatókra. A többi 5 párt közötti politikai különbségeket
ugyanakkor bizonyosan nem lehet a politikusstábok közötti státuszkülönbségekre
visszavezetni. Éppen ezért elfogadjuk 4. hipotézisünket. azaz a politikai vezetés tagoltsága
nem státuszbeli különbségekre vezethető vissza.
3. vallásosság
Ha a státuszkülönbségek elsősorban az érdekkülönbségek közvetítésével generálhatnak az
egyes pártok között politikai különbségeket, akkor a vallásosság főképp az értékek útján
fejthet ki ilyen hatást. A vallás ezen politikai strukturáló szerepét mindazonáltal Nyugat-
Európában is ott sikerült csak kimutatni, ahol a társadalmat erős felekezeti különbségek
osztják meg, mint például az NSZK-ban, ahol a 80-as évek elején a katolikusok, protestánsok
és vallástalanok aránya a CDU csúcspolitikusai körében 55:45:0, míg ugyanez az arány az
SPD-ben 13:62:25, az FDP-nél pedig 16:76:8 volt (Hoffmann-Lange 1992: 135), azonban
78
amint a számokból kitetszik, még itt is inkább politikai hangsúlykülönbségeket gerjeszthet a
politikai vezetésben meglévő vallási megosztottság, hiszen egyik pártból sincs kirekesztve
egyik vallási csoport sem.
Magyarországon talán sohasem játszottak olyan erős szerepet a politikában a felekezeti
különbségek, mint Németországban, s lehetséges, hogy a Parlamenti Almanach összeállítói
éppen ezért nem vettek bele az adataink forrásául szolgáló kérdőívbe a felekezeti
hovatartozásra vonatkozó kérdést. Ezen túlmenően azonban a vallásosság sem szerepelt a
kérdések között, így ezzel kapcsolatban pillanatnyilag nem rendelkezünk teljeskörű
adatbázissal (nem tartjuk ugyanis megbízhatónak a Körösényi András vezetésével lefolytatott
kutatás keretében a vallásosságra vonatkozóan összegyűjtött adatokat (ld Körösényi 1996),
mivel ezek — a kutatás jellegéből adódóan — elsősorban a vallásosság külsődleges tényezőit
ragadják meg, holott számos olyan képviselő akadhat, aki annak ellenére, hogy nem jár
templomba, nem presbitériumi tag stb., politikai preferenciái alakításában vallási elveket
követ, ld. például Varga Mihály HVG-nek adott interjúját a lap 1996. május 18-i számában:
"Reformátusok vagyunk, egy évben csak kétszer járunk templomba, karácsonykor és
húsvétkor. Sohasem voltunk buzgó katolikus fajta.").
Ha a vallásosság legerősebb formáját abban látjuk, hogy valaki lelkipásztori hivatást választ,
akkor ezen ismérv alapján nem fedezhetünk fel világos választóvonalakat az
Országgyűlésben: a két ciklus során képviselővé választott 13 lelkész-politikus 4 párt
színeiben jutott mandátumhoz (öten-öten az MDF és az SZDSZ, egyen-egyen az FKgP és az
MSZP támogatásával, egy képviselő pedig függetlenként nyert a választásokon), nem
zárhatjuk ki azonban, hogy a két további pártban, a Fideszben és a KDNP-ben csak azért nem
találunk egyházi szolgálatban álló személyt, mert e két frakció létszáma olyan alacsony, hogy
az mellett nem realizálódhatnak a statisztikai esélyek (a két mintában szereplő 13 pap az
összesen 650 képviselő 2%-át teszi ki).
A vallásosságnak bizonyítéka lehet az imént már említett presbitériumi tagság, hitközségi
világi vezetői tisztség, ezt a változót azonban óvakodtunk következtetések levonására
felhasználni, mivel ezen pozíciók elnyerésének előfeltétele az egyház tanítása szerinti
vallásgyakorlás (s így valójában nem a vallásosság, hanem a templombajárásban kifejeződő
vallásosság indikátorával van dolgunk), másrészt többnyire érett korban lévő, tekintélyes
férfiak a betöltőik (aminek következtében nem meglepő, hogy például a Fidesz
79
képviselőcsoportjában nem találunk presbitert), s ez megint csak kétségessé teszi, hogy a
vallásosság megbízható jeleként foghatjuk-e fel a szóban forgó megbízatást.
A vallásosságra vonatkozó tényváltozók sorában rendelkezésünkre állt végül a látogatott
középiskola típusa. Ebben a tekintetben gyakorlatilag egyedül a KDNP képviselői egyfelől, az
összes többi párt képviselői másfelől között húzódik éles határvonal: míg az 1990-ben
megválasztott kereszténydemokrata politikusok többsége (54,5%) egyházi középiskolába járt,
addig más pártokban ez az arány kis különbségekkel 12% körül mozog, azonban itt is
felmerül a gyanú, hogy a vallásosságot méri-e a változó, hiszen egyrészt az iskolaválasztás a
legtöbb esetben a szülők értékrendjét tükrözi, másrészt az egyházi iskoláztatás nem jelenti
automatikusan a vallásos értékek elsajátítását, éppen ezért a vázolt szegényes tényadatokból
óvakodtunk politikai konklúziókat nyerni.
Az ezeken túlmenő információkból igen éles megosztottság rajzolódik ki, azonban már
elöljáróban fel kell hívnunk a figyelmet, hogy adatforrásunk a továbbiakban (a Parlamenti
Almanach jelzett hiányosságai miatt) a Simon János vezette "Európa, demokrácia és politikai
kultúra" című 1996-os felvétel, melyben csak a második parlamenti ciklus 193 képviselője lett
kikérdezve, így az alacsony esetszámmal járó esetlegesség torzító hatása nem zárható ki. A
vizsgálat során a biztosok kérdezték a templombajárás gyakoriságát (8. táblázat), a
vallásosságot a szokásos 5 fokú skálán (9. táblázat), valamint a születéskor bejegyzett
felekezetet (10. táblázat).
Az első két kérdésre adott válaszok alapján egy hárompólusú Országgyűlés bontakozik ki,
amelynek egyik táborát a Kisgazdapárt és a KdNP képviselői alkotják (egyik pártban sincs a
vallással szemben közömbös vagy ellenséges politikus, s
MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KdNP összesen
soha 1 6,3 6 19,4 - 33 31,1 2 20,0 - 42 22,8
évente néhányszor 3 18,8 16 51,6 - 63 59,4 4 40,0 - 86 46,7
havonta 7 43,8 4 12,9 1 9,1 7 6,6 2 20,0 4 40,0 25 13,6
hetente 5 31,3 5 16,1 10 90,9 3 2,8 2 20,0 6 60,0 31 16,8
összesen 16 31 11 106 10 10 184
8. táblázat: A képviselők templombajárási szokásai
80
MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KDNP összesen
vallásos az egyház
tanítása szerint 3 18,8 4 13,8 7 63,6 1 1,0 2 22,2 6 60,0 23 13,3
vallásos a maga
módján 12 75,0 15 51,7 4 36,4 34 34,7 1 11,1 4 40,0 70 40,4
nem tudja 1 6,3 4 13,8 - 11 11,2 4 44,4 - 20 11,6
nem vallásos, a
vallás nem érdekli - 4 13,8 - 30 30,6 1 11,1 - 35 20,2
a vallásnak nincs
igaza - 2 6,9 - 22 22,4 1 11,1 - 25 14,5
összesen 16 29 11 98 9 10 173
9. táblázat: A képviselőcsoportok vallásosság szerinti összetétele
mindkettőben 100%-ot ér el a többé-kevésbé rendszeres templombajárók aránya), ugyanakkor
az MDF politikusai oly kis mértékben ütnek el az előző két pártétól, hogy nem követünk el
hibát, ha ezt a három erőt vallásos pártként együvé tartozónak tekintjük. Nem tulajdonítunk
ugyanis komoly jelentőséget annak a ténynek, hogy az MDF majdnem teljes mértékben
vallásos képviselőcsoportján belül az FKgP-vel és a KDNP-vel szemben nem az egyház
tanítása szerint vallásos személyek, hanem a maguk módján vallásosak vannak többségben,
továbbá hogy az MDF-frakció 1/4-e nem olyan rendszeres templombajáró, mint a másik két
jobboldali párt képviselői (itt sajnálatos azonban különösen, hogy nem rendelkezünk az 1990-
es frakció vallási megoszlására vonatkozó adatokkal, hiszen nem elképzelhetetlen, hogy amint
valamennyi eddig elemzett változó esetében, ezúttal is óriási különbségek vannak a népes és
tarka első és az elitista vonásokat mutató második frakció között). A parlament másik pólusát
az SZDSZ és a Fidesz alkotja: mindkettőben 20% körül van a templomba sosem járók és a
nem vallásosak aránya; utóbbiban ugyan több a vallással kapcsolatban bizonytalanok súlya,
ezt azonban kompenzálhatja, hogy több a rendszeres templombajáró. mint az SZDSZ-ben,
valamint az, hogy az egyház tanítását követők aránya is a Fideszben a magasabb. Ha a
jobboldal pártjai egyértelműen vallásosak, akkor a liberális pártok pragmatikusak: sem
vallásos, sem ateista szervezeteknek nem tekinthetők, hanem teret biztosítanak minden
képviselőnek, bármi legyen is a vallással kapcsolatos felfogása. Ezzel szemben inkább
vallástalan politikai párt a harmadik tábort egyedül alkotó MSZP: 10% alatt marad a legalább
havi rendszerességgel templomba járók aránya, miközben közel 2/3-os súlyt alkotnak a
frakción belül a nem vallásosak és a vallásukban bizonytalanok. Nem olyan kirekesztő
ugyanakkor az MSZP, mint a vallásos tábor pártjai: ha háttérbe szorítva is, de jelen vannak
81
benne vallásos politikusok, míg az MDF-ben, a KDNP-ben és az FKgP-ben nem
találkozhatunk nem-vallásos képviselővel.
Az eddig vizsgált háttérváltozók közül tehát a vallásosság osztja meg leginkább a politikai
vezetőréteget, mégpedig olyan határok mentén, melyek nem ismeretlenek az 1990 és 94
közötti politikai történések ismerői előtt: a három vallásos jobboldali párt koalíciójának
riválisát képezte a szövetségben cselekvő két liberális szervezet, míg mindkét tábor távol
tartotta magát a nem-vallásos MSZP-től. Lehetséges tehát, hogy az első parlamenti ciklusban
a hivatásospolitikusi réteg értékvilágbeli megosztottsága játszotta a legerősebb szerepet a
politikai koalíciók formálódásában (nem gondoljuk ugyanis, hogy önmagában a vallási
megosztottság képes lenne politikai ellentéteket indukálni egy olyan szekularizált
társadalomban, mint a magyar, hanem a vallásosságot az egyéni értékrendszer egyik
sokatmondó részének tartjuk, ám mivel egyedül az előbbi megoszlását ismerjük, pusztán a
vallási különbségekből vagyunk kénytelenek általános értékvilágbeli különbségekre
következtetni). Nem tartjuk ezen túlmenően azt sem véletlennek, hogy vallásos és nem
vallásos személyek egy pártban tömörödése miatt az imént pragmatikusnak nevezett SZDSZ
és Fidesz tudott 1994-ben számottevő politikai fordulatot végrehajtani: előbbi az MSZP-vel,
utóbbi a konzervatív pártokkal próbált meg politikai szövetséget kialakítani, amely iránt a
másik négy párt jól érzékelhető gyanakvást mutatott, ami korántsem meglepő, hiszen míg egy
pragmatikus párt viszonylag rugalmas lehet a politikai orientációja megváltoztatásában, addig
egy szilárd értékrendet képviselő párt erre nehezebben képes.
Az előzőekben mondottakkal szemben nincsenek viszont felekezeti különbségek a parlamenti
pártok politikusgárdái között (10. táblázat): a katolikusok és protestánsok minta egészén
számított körülbelül 65 illetve 26%-os arányától alig-alig tér el az egyes pártokon belüli
arányuk, s ahol mégis (a Fidesz és a KDNP esetében), ott is lehetséges, hogy a rendkívül
alacsony esetszámot gyaníthatjuk a háttérben.
MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KDNP összesen
katolikus 12 75,0 22 64,7 7 63,6 74 67,9 4 40,0 6 60,0 125 65,8
református 4 25,0 7 20,6 3 27,3 19 17,4 4 40,0 4 40,0 41 21,6
evangélikus - 1 2,9 - 7 6,4 1 10,0 - 9 4,7
egyéb - 1 2,9 1 9,1 2 1,8 - - 4 2,1
nem keresztelték
meg
- 3 8,8 - 7 6,4 1 10,0 - 11 5,8
összesen 16 34 11 109 10 10 190
10. táblázat: A képviselők születéskor bejegyzett felekezete
82
A vallásosság a fentiek alapján tehát a politikai vezetőréteg pártok szerinti tagoltságának igen
jó magyarázó változójának tűnik, mielőtt azonban hipotézisünk elfogadása mellett döntenénk,
érdemes végiggondolni, hogy vajon nem látszólagos összefüggéssel van-e dolgunk, láttuk
ugyanis a korábbiakban, hogy az Országgyűlés korcsoportok szerinti szerkezetében is élesen
elkülönült a többi párttól az FKgP és a KDNP, s nem lehetetlen, hogy amiként a lakosság
egészét tekintve szoros együttjárás fedezhető fel vallásosság és életkor között (az idősebb
emberek ti. vallásosabbak), úgy a képviselők körében is érvényesül ez a tendencia, vagyis a
két említett párt erős vallásossága politikusaik magasabb életkorának tudható be. Hogy életkor
és vallásosság a parlament szintjén sem független egymástól, azt a 11. táblázat bizonyítja
(mivel mintánk kis elemszámú, el kellett tekintenünk a 30 évesnél fiatalabb korosztály külön
osztályként kezelésétől (mindössze 1 válaszadó tartozott volna ebbe a kategóriába), de a
kirajzolódó összképet ez az engedmény aligha befolyásolja). Ebben mindenképpen
szembetűnő, hogy az életkorral párhuzamosan globálisan
-39 40-49 50-59 60- összesen
vallásos az egyház tanítása szerint 6 15,8 1 1,5 8 15,7 8 44,4 23 13,2
vallásos a maga módján 16 42,1 31 46,3 18 35,3 6 33,3 71 40,8
nem tudja 3 7,9 9 13,4 7 13,7 1 5,6 20 11,5
nem vallásos, a vallás nem érdekli 9 23,7 15 22,4 10 19,6 1 5,6 35 20,1
a vallásnak nincs igaza 4 10,5 11 16,4 8 15,7 2 11,1 25 14,4
összesen 38 67 51 18 174 100,0
11. táblázat: vallásosság az egyes korcsoportokban
növekszik a vallásosság intenzitása: míg a 60 év feletti politikusok több, mint 3/4-e
vallásosnak mondja magát (ráadásul közel felük az egyház tanítása szerint), addig az 50
évesnél fiatalabb korosztályokban nem éri el az 50%-ot sem a hívők aránya. Ennek pont
fordítottját látjuk a másik póluson: miközben a nem-vallásos politikusok elenyésző
kisebbségben vannak a legidősebb korosztályban (16,7%), addig a fiatalabb generációkban a
dupláját, 1/3-ot is meghaladja az arányuk. Bár annak a 174 képviselőnek, akiknek a
vallásosságáról információval rendelkezünk, a frakciókénti bontásban vett korstruktúrája
némiképp eltér a 2. táblázatban közölttől, az eltérés nem haladja meg a mintavétel hibájából
adódónak tekinthető mértéket, ezért a most vizsgált részsokaságra vonatkozó
frakcióhovatartozás-életkor-táblázat közlésétől eltekintünk.
83
Ugyan a problémát bonyolult matamatikai-statisztikai módszerekkel (jelesül log-lineáris
elemzéssel) tovább lehetne boncolgatni (s ennek keretében választ kaphatnánk például arra a
kérdésre, hogy a vallásosság vagy az életkor játszik-e nagyobb szerepet a párthovatartozás
magyarázatában), az összefüggés természetének megértéséhez meggyőződésünk szerint erre
nincs szükség. A két magyarázó változó közötti kapcsolat ugyanis oksági jellegű, s az
összefüggés iránya logikai úton levezethető. Pusztán statisztikai adataink alapján nem lehetne
eldönteni, hogy az a következőképpen fest-e: az idősebb politikusok vallásosabbak, a
konzervatív pártok erős vallásossága mögött tehát látens okként a magasabb életkor húzódik
meg (s ekkor kvázi a generációs megosztottság lenne a politikai vezetőréteg tagoltságának
magyarázó változója), vagy éppen ellenkezőleg, a vallásos politikusok idősebbek, azaz az
életkor csak látszólagos meghatározója a pártválasztásnak, s valójában a vallásosság játssza a
döntő szerepet (miközben az életkor csak közvetítő változó). Logikailag azonban alighanem
fenntartás nélkül kizárhatjuk az első lehetőséget, vagyis hogy a politikusaik közötti generációs
ellentétekre lehetne visszavezetni a pártok között húzódó választóvonalakat, mivel nemcsak
világviszonylatban volna példátlan, ha a generációs különbségek képeznék a politikai
tagoltság fő struktúráló tényezőjét, hanem a hazai politikai viták figyelemmel kísérése is arról
győzhet meg, hogy az egyes pártok közötti ellentétek hátterében nem a nemzedéki tagoltság
áll, hiszen másképp legalább kódolt formában meg kellene jelennie a generációs tematikának
a politikai diskurzusban, erről azonban nincs tudomásunk. Éppen ezért elfogadhatjuk
3. hipotézisünket, vagyis a vallásosság mentén a magyar politikai vezetőréteg erősen
megosztott, azonban ez a megosztottság nem kétpólusú, mint eredetileg feltételeztük, hanem
három csoport különíthető el: a vallásos konzervatív pártok, a "pragmatikus" (vallásos és
nem-vallásos politikusokat összefogni képes) SZDSZ és Fidesz, valamint a nem-vallásos
MSZP alkot egy-egy határozott tömböt.
4. pártállami integráltság
Ha a képviselőcsoportok között eddig regisztrált szociológiai különbségek közül a társadalmi
pozíció elsősorban az érdekek, míg a hitbéli meggyőződés az értékek közvetítésével válhat a
politikai felfogás, s eképp a politikai csoportkötődés magyarázó változójává, akkor a most
vizsgálandó háttérváltozóval kapcsolatban nehéz lenne egyértelmű hatásmechanizmusról
beszélni, hiszen a pártállamba integrált személyeket "összekötik a kommunista pártban és a
84
szatellit-szervezetekben szerzett közös tapasztalatok, megszerzett viselkedésminták, a
szocializáció" (mivel "a politikai továbbképzések, a pártiskolák, a párttaggyűlések stb.
szocializációs intézményként is működtek", ahol elsajátíthattak "egy külön nyelvet,
értékrendet, továbbá egy másoktól megkülönböztető politikai és társadalmi öntudatra tehettek
szert"), ugyanakkor éppilyen erős összekötő kapocs lehet "a személyi kapcsolatrendszer, a
«kapcsolati tőke», továbbá a politikai, társadalmi és gazdasági rendszerváltás konfliktusaiban
létrejött társadalmi-politikai érdekközösség." (Körösényi 1997: 68). Helyesen mutatott rá
azonban Gazsó Ferenc (1996), hogy a fenti érdek- és értékközösség semmiképpen sem
vonatkozhat a hajdani többszázezres MSZMP-tagság egészére, hiszen az egypártrendszer
keretei között az állampárt a legkülönfélébb politikai irányzatokat foglalta magába (a
keményvonalas sztálinistáktól a Bokros-féle thatcherista neoliberálisokig).
Könnyebben fennállhat ugyanakkor az idézett érték- és érdekközösség, ha nem pusztán az
MSZMP-tagságot tekintjük kritériumaként, hanem a magasszintű rendszerintegráltságot,
amelynek indikátoraként a párttagságon felül bízvást tekinthetjük az MSZMP– és KISZ-
funkciót, az 1988 előtti közéleti szerepvállalást, a szakszervezeti vezetői múltat, a gazdasági
életben betöltött vezető pozíciót, általánosabban minden olyan vezetői funkciót, amely
szerepelt az állampárt káderhatásköri listáin, hiszen ezek elfoglalásának szükséges feltétele
volt a rendszer iránti bizonyított lojalitás.
Adataink megbízhatóságával kapcsolatban ezúttal sem űzhettünk el minden kételyt: manapság
a politikai élet szereplőiben is él bizonyos hajlam pártállami szerepvállalásuk elhallgatására,
sokan titkolják egykori párttagságukat, szakszervezeti, népfront– stb. funkciójukat, s
nyilvánvaló, hogy ez nem az MSZP politikusaira vonatkozik elsősorban, így eredményeinkben
érvényesülhet egy kivédhetetlen ugyanakkor megbecsülhetetlen nagyságú hibatag,
szisztematikus torzítás.
Ha a mondottak értelmében az egykori MSZMP-tagságot nem tartjuk is elégséges alapnak a
mai politikai véleményazonosság létrejöttéhez (amely számunkra az azonos párthoz
tartozásban jelenik meg), akkor is megdöbbentő és magyarázatra szorul a politikai vezetőréteg
ezen ismérv szerinti kettéosztottsága. Amint az a 12. táblázatból nagyon világosan kitűnik, az
MSZP-ben szinte kivételszámba mennek azok a politikusok, akik nem voltak 1989 előtt az
állampárt tagjai, míg valamennyi más képviselőcsoportban éppen az egykori párttagok
számítanak kivételnek (ráadásul ez utóbbiak között szép számmal akadnak olyan képviselők,
85
akik bár párttagként lettek számba véve, hiszen egykoron valóban beléptek az MSZMP-be
vagy
MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KDNP összesen
1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994
MSZMP-tagok 13 3 7 5 - - 38 194 - 2 - - 59 204
7,7 7,9 7,2 7,4 95,0 91,5 10,0 14,9 52,7
pártonkívüliek 156 35 90 63 46 27 2 18 22 18 22 22 337 183
92,3 92,1 92,8 92,6 100,0 100,0 5,0 8,5 100,0 90,0 100,0 100,0 85,1 47,3
összesen 169 38 97 68 46 27 40 212 22 20 22 22 396 387
12. táblázat: a képviselőcsoportok MSZMP-tagság szerinti összetétele
elődszervezetébe, de életútjuk egészének ismeretében az állampárttól nagyon is távol állónak
kell őket tekintenünk, mint például Tardos Mártont, aki 1956-ig volt az MDP tagja, de a
forradalomban vállalt szerepe miatt őt ért retorziók hatására többé nem lépett be a pártba,
Bauer Tamást, aki még a 70-es évek közepén kilépett), s azt követően ellenzéki tevékenységet
is folytatott stb.; de ugyanígy nem számíthatjuk "igazi" párttagnak az SZDSZ-es Rózsa Editet
sem, hiszen ő az 1988-as reformszellemű MSZMP-kongresszus hatására lépett csak be a
pártba, ahonnan egy év múlva ki is lépett). Bár az MSZP-n kívül igen csekély számban
találunk egykori párttagokat a parlamentben, mégis indokolt lehet a többi 5 párt között is az
MSZMP-tagság szerinti különbségtétel. Bizonyára nem véletlen, hogy a két teljes egészében
vallásos politikusokból álló frakcióban, a Kisgazdapártéban és a KDNP-ében nincsenek
egyáltalán egykori párttagok, hiszen tudjuk, hogy az MSZMP tagságában ritkaságszámba
mentek az egyház tanítását követő vallásos emberek (Gazsó 1996: 6), márpedig e két pártban
— mint azt a korábbiakban láttuk — épp ők vannak túlsúlyban, vagyis a kisgazda és
kereszténydemokrata politikusok erős vallásosságának tudhatjuk be azt, hogy nem működtek
együtt az államszocialista rezsimmel. Noha ugyanezt tapasztaljuk a Fidesz politikusainál is
1990-ben, hajlunk arra, hogy ebben a tényben inkább csak a képviselők fiatalságát tekintsük
oknak, vagyis azért nincsenek a frakcióban MSZMP-tagok, mert a képviselőcsoport azokból a
korosztályokból rekrutálódott, amelyek a népesség egészét tekintve is javarészben
"párttagmentesnek" számítottak. Állításunkat az is alátámasztja, hogy mihelyst idősebb
politikusok is megjelentek a Fideszben (1994-ben), a korábbi párttagság is bekerült a
frakcióba.
86
Bár az SZDSZ és az MDF között a százalékos arányok nem utalnak lényegi különbségekre, ha
egyenként szemügyre vesszük a két párt érintett képviselőit (amit az igen alacsony számú eset
miatt könnyűszerrel megtehetünk), azt tapasztaljuk, hogy a statisztika önmagában
tévkövetkeztetés alapjául szolgálna, hiszen míg az SZDSZ egyik egykori tagja sem lenne
vádolható magasszintű rendszerintegráltsággal (az 1990-ben regisztrált 7 főből a már említett
Tardos Mártonon és Rózsa Editen túl a további 5 képviselőnek is inkább keserű
tapasztalatokra okot adó epizód volt életében a párttagság: Gadó György még 1967-ben
kilépett, később izgatásért börtönbüntetést kapott; Vásárhelyi Miklóst 1955-ben kizárták, 56
után pedig éveket raboskodott; Kádár Iván és Halda Aliz még 1945-ben illetve 47-ben léptek
be a Kommunista Pártba, s 56 után nem politizáltak többé; végül Bilecz Endre miután
foglalkozásától politikai okokból eltiltották, 1984-ben kilépett), addig az 1990-es MDF-
frakcióban csupán 3 képviselő a szóbanforgó 13-ból (Kőrösi Imre, Mihály Zoltán és Varga
János) lépett ki már a rendszerváltást megelőzően az állampártból, a többiek életrajzában nem
találunk arra vonatkozó utalást, hogy a rendszerrel szembeni beállítottságuknak ne lenne hű
kifejezője a párttagság. Ez a 10 képviselő persze elenyésző kisebbség az MDF közel 170 fős
frakciójában, s az is igaz, hogy a 13 egykori párttag közül csak Kulin Ferenc és Bogár László
tartozott a párt exponáltabb képviselői közé, a többiek inkább a frakció derékhadát erősítették,
tény ugyanakkor, hogy más pártokból –természetesen az MSZP kivételével– teljes mértékben
hiányoznak az elmúlt rendszer iránti lojalitásukat párttagsággal bizonyító személyek.
Ha a politikai vezetőrétegnek egyelőre csak az MSZMP-tagság szerinti ezen éles
kettéosztottságának okait keressük, akkor a háttérben alighanem a rendszerváltás idejére
tehető legitimációs küzdelmeket kell látnunk: az 1990 előtti ellenzék (az MSZP-t leszámítva
mind az 5 parlamenti párt) heves és kíméletlen antikommunista propagandát folytatott
egyrészt az MSZMP és utódpártjai társadalmi hitelének lejáratására, másrészt saját
népszerűségük növelésére; ezen propaganda természetesen csak akkor lehetett hatékony, ha
terjesztői nem engedték a soraikba férkőzni a kollektíve bűnösnek és kollaboránsnak
bélyegzett egykori párttagokat, akik azonban ezt leszámítva sem vonzódhattak különösen ezen
pártokhoz, hiszen ott legfeljebb gyanakvás és vádak céltáblái lehettek volna. A továbbra is
politizálni vágyó régi MSZMP-tagokat tehát elsősorban a más pártokban feléjük irányuló
kirekesztettség terelte az MSZP-be, abba a pártba amely nem stigmatizálta őket, ahol
MSZMP-s múlttal is nem csak másodosztályú párttagok lehettek, hanem akár pártvezetők is
Nem tartjuk véletlennek azonban azt sem, hogy az MSZP-n kívül csak a mérsékelten harsány
"kommunistázást" folytató, "nyugodt erőként" fellépő, sokáig nem is pártként, hanem minden
87
máskéntgondolkodó fórumaként működő MDF tudott egyedül 1990-ben volt-párttagokat
integrálni (a szintén kevésbé hangosan antikommunista KdNP ugyanis erősen vallásos jellege
miatt aligha lehetett vonzó alternatíva a már említett módon kevéssé vallásos MSZMP-tagok
szemében). Természetesen nem zárhatjuk ki a kirekesztettség-érzésen kívül más okok fontos
szerepét sem, mint például a "szokás hatalmáét", hiszen ki vitatná, hogy sokak számára a
pártválasztásnál is fontos, hogy ismerős arcok között politizáljon, azaz az MSZMP
feloszlatásakor nem-racionális érvek is szerepet játszhattak az MSZP melletti döntésben (Erre
a irracionális párthűségre egyébként másutt is láthatunk példákat, így pl. Tölgyessy Péter
miután politikai elvbarátok nélkül maradt az SZDSZ vezetésében, még hosszú évekig kitartott
pártja mellett.), ezzel együtt a lényeg csak annyi, hogy az MSZMP-tagság bármiféle érték–
vagy érdekközösség nélkül is strukturálja a politikai vezetőréteget, mégpedig a volt-
párttagokat befogadó MSZP-re és az őket magukból kivető más pártokra tagolja a
pártrendszert. Az MSZP tagságát tekintve ennek nyomán a legheterogénebb párttá válhatott,
hiszen ha igaz az, hogy már az állampártban is rendkívül sokféle politikai irányzat képviselői
voltak jelen, akkor ők a keményvonalas, sztálinista és ortodox kommunista politikusokat
kivéve (akik helyet találhattak maguknak a Munkáspártban) túlnyomó részben csak az MSZP-
be igazolhattak át.
Az MSZP heterogenitásáról tett megállapításunk bizonyosan nem érvényes ugyanakkor a párt
hivatásos politikusaira. Ha a szocialista képviselők párttagságon túli rendszerkonform
szerepvállalását is alaposabban megvizsgáljuk, akkor az derül ki, hogy a politikusok
csoportjának java meglehetősen szűk társadalmi körből rekrutálódik, mégpedig a pártállami
rezsim alacsonyabb-magasabb szintű vezetőiből, a rendszer közvetlen haszonélvezőiből. Erre
az eredményre a következő változók elemzése során jutottunk: KISZ-vezetői funkció
gyakorlása (nem tekintettük vezetői pozíciónak a nem-függetlenített alapszervezeti titkár
funkcióját, hanem csak a függetlenített KISZ-munkatársakat és az országos vagy megyei
szintű vezetőségek tagjait számoltuk); pártvezetői tisztség betöltése (itt viszont figyelembe
vettük a nem-függetlenített párttitkári pozíciót is illetve minden ennél magasabb tisztséget);
magasszintű választott közéleti funkció (tanácselnöki, országgyűlési képviselői pozíciók az
"egyszerű" tanácstagok mellőzésével), illetve szakszervezeti vezetői tisztség viselése. Ezek a
funkciók meggyőződésünk szerint egyértelműen jelzik a rendszer melletti elkötelezettséget,
betöltőik pedig bizonyosan a rendszer kedvezményezettjeinek számítottak. Éppen azért, hogy
ezt az egyértelműséget biztosítsuk, nem vettük figyelembe a tanácstagi megbízatást vállalt
politikusokat (hiszen a lakóhelyükért tenni kívánó, de a rendszerrel magával szemben álló
88
emberek is elindultak, ha nem is gyakran, a tanácsválasztásokon), és az egykori nem-
függetlenített KISZ-titkárokat (mivel sok fiatal nem is volt tudatában annak, hogy amit ő
közösségszervezésnek vél, az egy elnyomó politikai gépezet működésének részévé válik), bár
ezeket tekintve is szinte csak MSZP-s képviselőkkel találkoznánk (például az 1994-es
Országgyűlésből 31 képviselő volt a korábbi rendszerben tanácstag, ám közülük mindössze
négyen nem szocialisták). A felsorolt funkciókkal rendelkező személyek számát a 13.
táblázatban tanulmányozhatjuk.
MSZP más pártok
1990 1994 1990 1994
KISZ-vezető 7 37 2 1
nem függetlenített párttitkár 5 27 1 -
függetlenített párttitkár 1 8 - -
városi, járási szintű pártvezető 2 25 - -
megyei és országos pártvezető 14 19 - -
tanácselnök 1 12 1 2
országgyűlési képviselő 7 12 8 3
szakszervezeti vezető tisztség 3 18 3 2
13. táblázat:
az 1990 előtt politikai funkciót vállalt személyek száma az MSZP-ben és más pártokban
Amint az a táblázatból kitűnik, a Kádár-rendszerben valamilyen politikai tisztséget viselt
MSZP-képviselők száma közelít a frakció összlétszámához, ami –mivel sok esetben a
funkciók kumulálásáról van szó– nem jelenti, hogy valamennyi szocialista képviselő betöltött
volna valamilyen rendszerkonform funkciót, de azt igen, hogy viszonylag kevesen vannak
azok, akiknek nincs ilyesfajta "politikai múltjuk". Érdekes, hogy amint arra már a párttagság
kapcsán is felfigyelhettünk, a politikai tisztségviselőket tanulmányozva is lényegében csak az
MDF-ben találunk olyan politikusokat az MSZP-n kívül, akik nem maradtak érintetlenek a
pártállamtól: az 1990-ben nem a baloldalon mandátumot szerzett 15 a Kádár-rendszerben
funkciót viselt személyből 11 az MDF padsoraiban foglalt helyet. Aligha követünk el hibát, ha
a most tárgyalt politikai vezetőkhöz hozzászámítjuk a korábbi rendszerben állami szervek
vagy gazdasági egységek vezetőiként működött politikusokat, hiszen tudjuk, hogy az említett
posztok elfoglalásához éppolyan nélkülözhetetlen volt a politikai elkötelezettség, mint a
politikai tisztségek betöltéséhez. Ha ezen vezetők számát (ld. 4. táblázat) is figyelembe
vesszük, akkor végeredményként azt kapjuk, hogy az MSZP politikusainak legalább 2/3-a a
89
Kádár-rendszer privilégiumokkal körülbástyázott nómenklatúra-elitjébe tartozott, s nem
csupán a tágabb értelemben vett néhány százezres nómenklatúrába (amelybe beletartoztak
olyan jelentéktelen beosztások is, mint például óvodavezető stb., s amelyekbe pártonkívüliek
is bekerülhettek, vö. Szakadát 1992: 113), hanem egy szűkebb, legfeljebb pár tízezer fős
valódi káder-elitbe.
Ezen állításunkkal természetesen nem szeretnénk abba a hibába esni, mint sokan, s az
ideológia területére tévedni, ezért két dolgot sietünk leszögezni: egyrészt célunk az iménti
elemzésekkel csak annak kimutatása volt, hogy a szocialista képviselők nagy része egy szűk
társadalmi közegből, a pártállam egykori működtetői köréből rekrutálódik, s így közöttük
könnyen kialakulhatott egy máig ható érték- és érdekközösség, azaz a múlt rendszerben
képviselt politikai álláspont esetükben meghatározhatja az aktuális politikai orientációt;
másrészt annak ellenére, hogy a pártállami káder-elit reprezentánsai szinte csak az MSZP-ben
vannak jelen, a párt frakciója nem csak belőlük áll, hanem helyet kapnak benne az elmúlt
rendszerben passzív személyek is (ugyanakkor csak kivételszámba menően a rendszerellenzék
tagjai), aminek következtében az MSZP nem tekinthető pusztán egy "hatalomátmentő klikk"
politikai fedőszervének, nem rétegpárt, hanem a társadalom széles körének ajtót nyitó
szerveződés. Feltűnő ugyanakkor, hogy a frakció káder-múlttal nem rendelkező tagjai
javarészben a politikailag súlytalan, a parlament hátsó padsoraiban helyet foglaló képviselők
számát gyarapítják, míg a kormányzati vagy vezető parlamenti pozícióba jutott személyek
főképp a magasszintű rendszerintegráltsággal jellemezhető politikusok közül kerülnek ki,
vagyis a káder-elit pártbéli szerepe még a létszámarányokból következőnél is magasabb.
Bizonyosnak látszik mindazonáltal, hogy a kimutatott rendszerintegrált politikuscsoport
feltehető érték– és érdekközössége nem a rendszerváltás akadályozásában illetve lassításában,
vagy a korábbi privilegizált pozíció megőrzésére illetve restaurálására irányuló politikában ölt
testet, de csak egy alapos parlamentijegyzőkönyv-elemzés tudná kimutatni, hogy a feltárt
strukturális kohézió milyen mentális és cselekvési azonosságpontokat hoz létre.
Az imént már utaltunk rá, hogy alig találunk korábban a rendszer ellenzékébe tartozó
politikusokat az MSZP-ben, ezzel szemben a többi pártban, ha nem is mindig jelentős, de nem
elhanyagolható számban vannak ilyen személyek (ld. 14. táblázat). A rendszerellenes
tevékenységek vizsgálata pontosan ugyanolyan eredményre vezet, mint amit a
rendszerintegráltság kapcsán tapasztaltunk: a pártállam idején tanúsított magatartás nagyon
világosan elkülöníti a szocialista politikusokat egyfelől, illetve az összes többi politikust
90
másfelől. Ez utóbbi táboron belül is szembetűnő különbségeket vehetünk azonban észre, ha
nem csak a rendszerellenes szerepvállalás tényét értékeljük, hanem annak jellegét külön is
vizsgáljuk. Míg a KDNP-ben és az FKgP-ben az 1956-os forradalom idején aktivizálódott
politikusok vannak nagy számban, addig az SZDSZ különösen a Kádár-rendszer ellenzéki
személyiségeinek nyújt otthont (a fideszes képviselők alacsony életkoruk miatt automatikusan
kimaradtak az 56-os eseményekből, az MDF esetében pedig egyik csoportot sem tarthatjuk
meghatározóbbnak, mint a másikat).
MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KDNP
1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994 1990 1994
1. 56-os forradalmi szerep
következmények nélkül 7 5 2 - 5 3 - 3 - - 1 1
retorzióval 11 3 4 3 6 3 1 1 - - 1 2
súlyos büntetéssel 8 1 7 3 7 1 1 - - - 4 3
1. összesen 26 9 13 6 18 7 2 4 - - 6 6
15,4 23,7 13,4 8,8 39,1 25,9 5,0 1,9 27,3 27,3
2. ellenzéki tevékenység
büntetés nélkül 6 6 18 14 1 1 1 2 3 3 2 2
büntetéssel 6 4 16 8 2 2 - 1 1 1 2 -
2. összesen 12 10 34 22 3 3 1 3 4 4 4 2
7,1 26,3 35,1 32,4 6,5 11,1 2,5 1,4 18,2 20,0 18,2 9,1
14. táblázat: a diktatúra ellen fellépett képviselők az egyes frakciókban
Természetesen ezúttal sem hagyható figyelmen kívül az életkor, mint mögöttes tényező
szerepe: az idősebb politikusokból álló KDNP-nél és FKgP-nél a forradalmárok kiugróan
magas aránya nyilvánvalóan annak is köszönhető, hogy e két pártban több felnőttkorú ember
volt 1956-ban, mint a fiatalabb képviselőket felvonultató pártokban. Az is valószínűsíthető,
hogy e két pártban azért viszonylag alacsony az ellenzéki tevékenységet folytatott politikusok
aránya, mert az 1988-89-es pártalakulások idején elég későn jöttek létre, mivel viszont az
aktív ellenzékiek többnyire az elsők között csatlakoztak az új politikai szerveződésekhez, az
FKgP és a KdNP számukra akkor még nem nyújthatott fellépési lehetőséget (de ezen
túlmenően az is előfordulhat, hogy összefüggés van a forradalmárok magas és az ellenzékiek
alacsony aránya között, hiszen nagyon sok 56 után meghurcolt ember tudván, hogy múltja
miatt "szem előtt van", a hatóságok számon tartják, csak a passzív rezisztenciába burkolódzást
91
merte vállalni, s óvakodott az aktív ellenzéki szerepvállalástól). Nem hisszük azonban, hogy
számottevő politikai különbségek következnének a pártok között abból, hogy politikusaik a
forradalomból vagy az ellenzéki mozgalomból vették-e ki inkább a részüket, különösen, hogy
minden pártban a diktatórikus rendszer ellen semmit sem tett képviselők vannak túlsúlyban.
Éppen ezért a pártállam idején tanúsított magatartásnak csak egy szegmense bír a képviselők
mai párthovatartozása szempontjából magyarázó erővel: a magasszintű rendszerintegráltság
(kádermúlt) kontra rendszerellenes fellépés. Elfogadhatjuk tehát 2. hipotézisünket, vagyis a
politikai vezetőréteget tagolja a múlt rendszerbe történt integráltság: míg az integrálódott
személyek egyedüli gyűjtőmedencéje az MSZP, a rendszerellenzék csak az MSZP-n kívül
foglal helyet.
IV. Politikai karrierek a demokratikus Magyarországon
Míg az előző fejezetben a parlamenti képviselők társadalmi hátteréből kívántunk politikai
következtetéseket levonni, s így megközelítésmódunk statikus volt, elemzésünk tárgya ezúttal
a politikusok parlamentbe kerülését megelőző politikai pályafutás, ami természetszerűleg a
vizsgálandó adatok és a nézőpont megváltoztatásával jár. Elöljáróban itt is fel kell hívni a
figyelmet, hogy az adatgyűjtés alapjául szolgáló kérdőívet nem magunk állítottuk össze, ami
magában hordja annak veszélyét, hogy az életutaknak a karriertipológia kidolgozása
szempontjából lényeges elemei nem teljes részletességgel állnak rendelkezésünkre, s így egyes
esetekben elkerülhetetlenül téves besorolások is keletkezhettek.
IV.1. Politikusok kiválasztódása 1990-ben
Ha a politikai karrierekkel kapcsolatban elfogadjuk, hogy jellemző egy adott politikai
rendszerre, hogy politikai vezetői milyen utat hagynak maguk mögött, míg hivatásos
politikussá válnak, akkor az 1990-ben megválasztott Országgyűlés képviselőinek életútjából
adódó első kézzelfogható megállapítás az lehet, hogy 1989-90-ben még nem tudott
92
tökéletesen kiépülni a "pártokrácia" (az az intézményi berendezkedés, amelyben a politikai
élet egésze a pártok kontrollja alatt áll), hiszen még olyan magas politikai pozíció, mint az
országgyűlési képviselői tisztség betöltéséhez sem volt nélkülözhetetlen előfeltétel valamilyen
pártberkekben bizonyított politikai alkalmasság, sőt szép számmal akadnak olyan politikusok
is (34-en, a minta közel tizede), akik még csak párttagok sem voltak, hanem pártonkívüliként
szereztek mandátumot. Ehhez a számhoz azonban bízvást hozzászámíthatjuk azokét, akik a
jelöltség elfogadásakor még pártonkívüliek voltak, s csak jelöltként léptek be a pártba (aminek
a hátterében állhat formális alku, azaz a párt kiköthette, hogy a jelölésért cserében elvárja a
belépést, de az is elképzelhető, hogy a jelölt a pártonkívüliként is belé helyezett bizalmat
megszolgálandó csatlakozott az őt indító párthoz), sőt azokét is, akik már a parlament
tagjaként léptek be abba a pártba, amelynek színeiben képviselővé választották őket (így
például -hogy csak néhány ismert nevet említsünk- Szentágothai János csupán 1990
májusában, Kóródi Mária ugyanezen év augusztusában lett az MDF illetve az SZDSZ tagja,
mások pedig, mint Kuncze Gábor csak többéves képviselői tevékenység után érezték
elérkezettnek az időt a párttagsággal járó kötöttségek felvállalására), s ekkor azt az eredményt
kapjuk, hogy 58 képviselő tudott a párttagság mellőzésével is képviselői mandátumot
szerezni. A minta egészének ez a 14%-a persze aligha tekinthető soknak, ha meggondoljuk,
hogy az első protopártoknak tekinthető politikai szervezetek megalakulása és az 1990-es
választások között alig két év telt el (de a később indult szervezetek, mint a KdNP esetében ez
az idő épp csak egy év volt), ennyi idő állt tehát rendelkezésre ahhoz, hogy Magyarországon is
meghonosodjék az a modern demokratikus rendszerekben általánosnak mondható gyakorlat,
hogy bármiféle politikai karrier előfeltétele minimálisan a párttagság.
Ugyancsak a pártok és a pártrendszer megszilárdulásának befejezetlenségével magyarázhatjuk
azt a tőlünk nyugatabbra ismeretlennek számító jelenséget, hogy a képviselők között
viszonylag sok a pártváltó, az olyan politikus, aki nem abban a pártban kezdett politizálni,
amelynek színeiben azután 1990-ben mandátumot szerzett. 23 ilyen képviselőt számolhatunk
össze az Országgyűlésben, rendkívül egyenetlen pártok közötti megoszlásban. Legtöbben
közülük, szám szerint 17-en az MDF-ben kezdték az aktív politizálást, hárman az SZDSZ-ből,
ketten az FKgP-ből, míg egy személy a Fideszből igazolt át későbbi pártjába, miközben nem
találunk olyan politikust, aki végleges helyét az MSZP-ben vagy a KDNP-ben tett kitérő után
93
találta volna meg (itt nem térünk vissza az egykori MSZMP-tagokra, hiszen az 1989 előtti
állampárti tagságot az előző fejezetben már részletesen vizsgáltuk). Az MDF fenti kiugró
kibocsátói szerepében a legfőbb okot alighanem annak tulajdoníthatjuk, hogy ez a szervezet
volt a legelső az állampártnak alternatívát kínáló legális politikai mozgalmak közül, sokáig
megőrzött harmadikutassága, népfront jellegű integratív szellemisége pedig szinte minden
politizálni vágyó "másként gondolkodó" előtt nyitva tartotta a kaput. A Kisgazdapárt és a
KDNP ezzel szemben viszonylag késői zászlóbontása miatt nem válhatott a politizálni vágyók
gyűjtőmedencéjévé, e pártokba inkább már csak azok léptek be, akik az akkorra már
többelemű pártpaletta egyik pártjában sem találták meg a nekik megfelelőt, de ugyanilyen
hatása lehetett a már az alapításkor is elég határozott ideológiai arculatuknak is. A Fidesz
minden bizonnyal generációs zártsága, az SZDSZ pedig az induláskor erősen érzékelhető
fővároscentrikus és elitértelmiségi karaktere miatt nem válhatott a később más pártokban
karriert befutott politikusok első szárnypróbálgatásainak színterévé. A pártváltók kapcsán
érdemes még utalnunk arra a létszámában csekély jelentőségű, de a rendszerváltás
időszakának különösségét jól jellemző politikustípusra is, amely az 1988 táján a politizálás
előtt megnyílt lehetőségekben szinte tobzódva egyidőben több pártban is tevékenykedett. Így
például Danis György egyaránt alapítója, majd hónapokig párhuzamosan tagja az MDF-nek és
az SZDSZ.nek, Dragon Pál pedig ugyanezen két szervezet mellett harmadikként még a
Kisgazdapártba is belépett.
A politikusszelekció korábban említett szűkös időkerete méginkább korlátozta természetesen
a párttisztségekben bizonyított politikusi rátermettség, mint szelekciós kritérium szerepét. Ez
nem azt jelenti mindazonáltal, hogy az 1990-ben választott Országgyűlés csupa
"közkatonából" állna, hiszen a mintába bevont 404 politikus közül 234-nek volt olyan
alacsonyabb-magasabb szintű párttisztsége, amelybe még 1988-89 folyamán választották meg
(sőt már ekkor feltűnnek az első "tisztséghalmozók" is, akik egyszerre több pártfunkciót is
viselnek), azonban az idő rövidsége miatt ezeken a posztokon bizonyosan nem kerülhetett sor
a politikusi alkalmasság kontra alkalmatlanság kétséget kizáró bizonyítására, ezért az akkori
pártmegbízatásokat nem tekinthetjük a politikusi prekvalifikáció és az előzetes szelekció
terepének, amiből következően az 1988 és 90 között befutott pártkarrierek beható
vizsgálatával nem kívánunk foglalkozni. Iménti állításunk oka abban keresendő, hogy a párt
94
akkor válik igazi szelekciós szűrővé, amikor a megalakulás után elsőként megválasztott
vezető tisztségviselők megújítására sor kerül, amikor az eredményes funkcionáriusokat
megerősítik pozíciójukban, netán delegálják illetve jelölik őket valamely magasabb szintű
irányító testületbe, az eredményteleneket pedig visszahívják. Mivel a 6 parlamenti párt
mindegyikében jószerével 1989-re maradt a kezdeti ideiglenes szervező és intézőbizottságok
felváltása az első állandó vezető szervekkel, a parlamenti választásokig nyilvánvalóan nem
kerülhetett sor az említettem jelentőséggel bíró tisztújításokra, éppen ezért semmiképpen sem
volna helyes az 1990 előtt már valamilyen párttisztségre megválasztott személyeket
kompetensebb politikusnak tekinteni, mint az első politikai tisztségként képviselőséget nyert
személyeket, márpedig ha ez így van, akkor a korai pártkarriereknek funkcionális
szempontból nincs jelentőségük.
Miután az 1990-ben megválasztott Országgyűlés volt az új, demokratikus Magyarország
elsőként legitim mandátumot kapott politikai köztestülete, az is nyilvánvaló, hogy a
parlamenti képviselők kiválogatódásában semmiféle szerep nem juthatott a választott politikai
közfunkciókban igazolt politikusi képességeknek sem. Ugyan néhány képviselő — amint azt
az államszocialista rendszerbe integrálódás kapcsán láttuk — rendelkezett tanácstagként,
tanácselnökként vagy országgyűlési képviselőként szerzett politikai tapasztalatokkal, azonban
ezen tapasztalatok egyrészt csak a korábbi rendszerben számítottak a politikai alkalmasság
bizonyítékának, hiszen a rezsimváltás a politikai intézmények, mechanizmusok,
kapcsolathálózatok olyan gyökeres átalakulását hozta magával, hogy ennek nyomán a korábbi
cselekvési rutinok mint inadekvátak elértéktelenedtek, másrészt a felsorolt funkciók
mindegyekével kapcsolatban felvetődik, hogy vajon valóban politikai tisztségek voltak-e, nem
pedig pusztán egy látszatdemokrácia dekorációi, s betöltőik eképp politikai strómanok,
akiknek nemigen tulajdonítható több politikai tapasztalat, mint az átlagpolgárnak.
Mindezeket azért tartottuk szükségesnek előrebocsátani, hogy ab ovo leszögezhessük: nem a
politikai rendszer diszfunkcionális magyarországi működését kell abban látnunk, ha a
politikusok szelekciója eltér a fejlett demokráciákban szokásosnak mondható (s egyben a
rendszer hatékony működése szempontjából adekvát) formáktól, hanem az új politikai vezetés
kiválasztódásának intézményesületlensége, kényszerű gyorsasága vezetett szükségképpen az
egyedi és egyszeri karrierutak túlsúlyra kerüléséhez. Ezzel kapcsolatban persze felmerülhet,
95
hogy egyáltalán mennyiben tekinthető a képviselővé választásig megtett út valódi politikai
karriernek, hiszen az a szokásos értelmezés szerint "befolyás és presztízs szerint hierarchikus
sorrendbe rendezhető politikai pozíciók szukcesszív sorozata" (Herzog 1975: 44), márpedig a
mondottak értelmében az 1990-es Országgyűlés tagjainak nemhogy több, de javarészben
egyetlen politikai tisztsége sem volt a képviselői cím elnyeréséig. Úgy véljük mindazonáltal,
hogy nem vezet fogalmi zűrzavarhoz, ha a politikussá válás stratégiáját (még ha az jelen
esetben nem is pozíciókon keresztül realizálódik) politikai karriernek fogjuk fel, s így a
rendszerváltás után elsőként hatalomra került politikusi garnitúra jellegzetességének éppen az
üstökösszerűen felívelő villámgyors karriert tarthatjuk. A mondottakból az is következik,
hogy a 90-ben képviselővé választott politikusok politikai életútját elemezve nem mutathatjuk
ki politikai pozíciók tipikus szekvenciáját, s így a szelekciós utak tipizálásakor szükségképpen
a politikussá válást döntő mértékben elősegítő egy-két tényezőt vehetjük csak alapul (így
például, mint a későbbiekben látni fogjuk, egy a választásokon a parlamentbe bekerült párt
megalapítása körüli bábáskodás nagyon hatékonyan segítette elő a hivatásos politikussá
avanzsálást, és máig tartó helyzeti előnyt biztosíthat a pozíciókért folyó versengésben, ezért
vállalhatónak tűnik, hogy ezt az egyetlen momentumot típusképző ismérvnek tekintsük,
ahogyan a többi típus elkülönítésekor is többnyire egy-egy sikerfaktor középpontba állításával
jártunk el).
Ha rátérünk az első szabadon választott Országgyűlés képviselői által befutott karrierutak
elemzésére, elsőként azt kell megállapítanunk, hogy ezek nem egyforma jelentőségűek,
akadnak domináns és marginális stratégiák. Jelentőségét tekintve első helyre kívánkozik az
imént már megelőlegezett pártalapításra épülő karrier, hiszen a parlament 93 tagja (azaz a
minta több, mint 20%-a) vált politikussá ezen az úton. A pártalapítók ezen privilegizált
helyzete persze egyáltalán nem meglepő, ha meggondoljuk, hogy (az MSZP kivételével) az
1988-89-ben az állampárt alternatívájaként létrejött politikai szervezetek megalapításában
történt részvétel abban az időben igen bátor (ha nem egyenesen veszélyes) tettnek számított,
kevesen merték erre elszánni magukat, ami így egyrészt egy "alapítói karizma" kialakulása
irányában hathatott, másrészt az alapítók száma igen korlátozott lévén erős személyes
összetartás jöhetett létre a maroknyi elsőként csatlakozott párttag között. Ez utóbbi
96
feltételezésnek az a jelentősége, hogy bár a pártalapítók igen nagy része közvetlenül
pártvezetői tisztségre tudta váltani az említett karizmát (míg a mintába bevont 404 képviselö
közül 60 (14,9%) volt valamilyen szűkebb körű országos pártvezetőség — ügyvivői testület,
intézőbizottság, országos elnökség stb. — tagja, a szélesebb országos vezetésben — országos
tanács, országos választmány stb. — pedig 50 képviselő (12,4%) rendelkezett funkcióval,
addig a 93 magát már a párt alapításánál kitüntetett képviselő közül 24 (25,8%) illetve 21
(22,6%) szerepelt a fenti értelemben vett szűkebb illetve tágabb körű országos vezetőségben,
azaz az "alapító atyák" közel fele fontos párttisztséget töltött be), a "pionírok" között a
hőskorban kikovácsolódott vélhető összetartozás-érzés arra indíthatta a pártvezetővé előlépett
— s így a jelöltkiválasztásban komoly befolyással rendelkező — pártalapítókat, hogy elsőként
a pártfunkcióhoz nem jutott (vagy párttisztséget nem vállalt) egykori társakra gondoljanak,
amikor a képviselői székek szétosztásáról kell dönteni. Hogy milyen komoly "felhajtóerőt"
képvisel az alapítói karizma, arra közvetve egyébként abból is következtethetünk, hogy még
két olyan jelentéktelennek nem nevezhető politikus, mint Antall József és Haraszti Miklós is
mintegy "magyarázkodik" a hivatalos életrajzában, mentséget keres arra, hogy miért nem volt
jelen a párt zászlóbontásánál, s eképp "lélekben" a párt alapítói közé sorolja magát: "A
Magyar Demokrata Fórum rendezvényein, beleértve a tüntetéseket is 1988 elejétől vett részt
(1987-ben az első lakitelki találkozó idején nem tartózkodott itthon)", illetve "Az 1988-89-es
tanévet a New-York állambeli BARD College-ban töltötte, így az SZDSZ-nek nem alapító
tagja".
Ha az imént azt mondottuk, hogy az alapítói szerepvállalás párttisztségre válthatóságát
fedezhetjük fel abban a tényben, hogy az egykori pártalapítók pártbéli súlyukat jóval
meghaladó arányban kerülnek vezető pártfunkcióba, akkor ezt a karizmán kívül egy
általánosabb szervezetszociológiai jelenséggel is magyarázhatjuk, nevezetesen azzal, hogy egy
szervezet tisztségviselői szükségképpen már akkor megválasztásra kerülnek, amikor a tagság
szinte még csak néhány tucat főből áll (s így az alapítók és az első csatlakozók kvázi maguk
közül választanak vezetőket), amíg azonban a szervezeti célok teljesülnek, s nem alakul ki az
eredmények elmaradása miatt bizalmi válság, többnyire ezen első vezetőség leváltására sem
kerül sor, s így egy "nagyra nőtt" szervezetben a tagság egészében megfigyelhető arányához
képest óriási lehet az alapítók vezetőségbeli súlya. Nem látunk ezzel szemben az alapítói
97
karizmán és az alapítók összetartásán kívüli okot amögött, hogy a pártalapítók a
listahelyezések elosztásakor is szisztematikusan előnyösebb pozícióhoz jutottak, mint az
egyéb képviselők: a hat parlamenti párt 1990-es országos listájának első 20 helyén (amelyek a
KDNP kivételével valamennyi pártban "befutó" helynek számítottak) 45 pártalapítót találunk,
másszóval míg a képviselők körében a pártalapítók aránya mintegy 23%, addig a "biztos"
országos listás helyezések 37,5%-a jut nekik, illetve egy másik nézőpontból a 93 pártalapító-
képviselő közel fele a karosszékben nyugodtan hátradőlve figyelhette a választási
eredményeket, mivel saját politikai sorsát — előkelő helyet nyervén az országos listán —
biztosítottnak tudhatta. Ugyanez a pártalapítókat aránytalanul preferáló listasorrend rajzolódik
ki akkor is, ha a megyei listákra tekintünk: 56 pártalapító vágott neki a választásoknak úgy,
hogy valamelyik megyei lista első vagy második helyén volt indítva (ami korántsem volt
persze olyan biztos helyezés, mint az országos lista első 20 pozíciója, ám a 90. márciusi
eredményeket a listák összeállításakor még hozzávetőlegesen sem előrelátó, a
szavazatarányok erős regionális eltéréseit pedig nem is sejtő listaösszeállítók számára ezek a
helyek mindenképpen reményteljesek voltak).
Ugyancsak a pártalapítók helyzeti előnyére következtethetünk akkor is, ha az alapítóknak az
egyes frakciókban megfigyelhető eltérő jelenlétét vizsgáljuk. A parlamentben helyet foglaló
93 pártalapító a következők szerint oszlik meg a 6 képviselőcsoport között: az MDF-ben 20
alapítót találunk (s ők a frakció 12,1%-át alkotják), az SZDSZ-ben 32-őt (33%), az FKgP-ben
7 (15,2%), az MSZP-ben 13 (32,5%), a Fideszben 9 (40,9%), végül pedig a KdNP-ben 12
(54,5%) vallja magáról, hogy részt vett pártja alakuló ülésén. A Kisgazdapárt kivételével ezek
az adatok beilleszthetők egy olyan általános képletbe, melynek értelmében minél kevésbé
szerepelt sikeresen egy párt az 1990-es választásokon (sikeren ezúttal kizárólag az elnyert
parlamenti helyek számát értve), annál nagyobb a frakcióban a pártalapítók aránya. Az FKgP-
nek e szabálytól mutatkozó eltérésére is könnyen találhatunk magyarázatot: a pártban már az
első demokratikus választás előtt megkezdődött az a később éveken át tartó belső hatalmi harc
és a pártvezetés megkaparintása körül folyó rivalizálás, amely végeredményben a pártot 45-ös
mintára újjászervezni kívánó, a párt 1988-as reneszánszában döntő szerepet játszott vonal
teljes felszámolásához és a később csatlakozott trónkövetelők győzelméhez vezetett, s így az
98
előbbi tagjai már a képviselői helyek szétosztásakor sem voltak olyan "közel a tűzhöz", mint a
többi párt alapítóinál az megfigyelhető.
Olyan tendenciát fedezhetünk fel tehát a képviselő-kiválasztódásban, amelyhez hasonlót a
lakóhely kapcsán sikerült kimutatnunk: míg ott azt állapítottuk meg, hogy minden pártban
először a budapesti politikusok jutnak képviselői székhez, s csak az elnyert helyek számának
emelkedésével juthatnak szóhoz a pártközpontban kevesebbet tartózkodó vidéki politikusok,
addig a pártalapítóknak a frakciókon belüli súlyát tanulmányozva arra derül fény, hogy ők is
privilegizált csoportot alkotnak pártjukon belül, az ő képviselővé válásuk a legbiztosabb, s
ezért ha kevés mandátumot szerez a párt, akkor rajtuk kívül csak kevesek számíthatnak a
Kossuth téri belépőre (lásd az alapítóknak a Fideszben és a KdNP-ben regisztrált 41 illetve
55%-os súlyát), ha viszont a párt bőségesen szerez képviselői helyeket, akkor az elsőként a
parlamentbe masírozott alapítók aránya eltörpül a többieké között (lásd az MDF-ben észlelt
12%-ot). Aligha véletlen máskülönben, hogy éppen a lakóhely és az alapítói tevékenység
között fedeztünk fel azonos irányba mutató hatásmechanizmust, hiszen e két változó között is
szoros összefüggést találunk: a 93 pártalapító-képviselő közül 71 él a fővárosban vagy annak
agglomerációs gyűrűjében, vagyis a lakóhely már a pártok szervezésének időszakában is
döntő mértékben befolyásolta, hogy ki kerülhetett a politikai történések fősodrába, s ezáltal a
legjobb esélyekkel kecsegtető szelekciós csatornába.
Aligha túlzás tehát ha kijelentjük: 1990-ben a képviselő-kiválasztódás "királyi útja" a
pártalapítás volt, mivel az alapítók (amennyiben persze nem estek áldozatul belső hatalmi
harcoknak, továbbá vállalták a korábbi foglalkozás elhagyásának és a hivatásos politikussá
válásnak nem mindenki számára vonzó alternatíváját), messze a legjobb esélyekkel vágtak
neki a választásoknak, hiszen mint láttuk szép számban kerültek be pártjuk vezető testületeibe
(márpedig a pártvezetőknek többnyire "bérelt helyük" van a parlamentben), illetve igen
előkelő listahelyezésekhez jutottak. Ezen túlmenően azonban a pártalapítók helyzeti előnye a
parlamentbe kerülés után is megmutatkozik: a kormányzati tisztséget, frakcióbeli vezető
pozíciót betöltő politikusok között az Országgyűlés egészére vonatkozó 23%-os aránynál is
magasabb gyakorisággal találkozunk alapítókkal (a 93 fős listából szükségképpen csak néhány
nevet emelhetünk ki, ám abban a tényben, hogy Szabad György, Göncz Árpád, Pető Iván,
Demszky Gábor, Horn Gyula, Kovács László, Orbán Viktor, Szájer József, Giczy György,
99
Füzessy Tibor, Für Lajos hosszú távon is a magyar politikai élet legismertebb szereplői közé
tartoznak, döntő szerepet tulajdonítunk annak, hogy egykoron pártalapítók voltak, ami
nemcsak a szelektálódásban, hanem a "zsákmány", a pártnak jutó tisztségek elosztásában is
tartós előnyt biztosított számukra).
De ez a helyzeti előny még 1994-ben is érvényesült: miközben a 90-es Országgyűlés tagjai
közül 142-nek sikerült újjáválasztatnia magát a második szabad választásokon (37%), a 93
pártalapító közül 51-nek (55%), másszóval míg az első parlament 23%-át tették ki a pártok
alapításában közreműködött politikusok, az ismétlők között arányuk már 36%. Igazán
beszédes bizonyítékát viszont akkor kapjuk ennek a permanens privilegizáltságnak, ha
figyelembe vesszük, hogy 1994-ben a hajdani alapítók egy része elhalálozás (Csengey Dénes,
Borz Miklós), a politikától történt korábbi visszavonulás, mandátumról lemondás (pl. Kovács
Jenő, Szűcs István), funkció-összeférhetetlenség (Demszky Gábor, Göncz Árpád), pártból
való kilépés (pl. Csurka István, Pozsgay Imre) vagy az újraindulás visszautasítása (pl. Tamás
Gáspár Miklós, Solt Ottília) miatt nem is indult (vagy a parlamentbe be nem került pártban
— pl. MIÉP, EKgP — s így esélytelenül indult) az újjáválasztásért; ekkor ahhoz a
végeredményhez jutunk, hogy 9-en próbálkoztak hiába újabb 4 évre meghosszabbítani
mandátumukat, vagyis a fenti 51 duplázó 85%-os sikermutatót jelent, éppen ezért nem túlzás
talán azt mondani, hogy a pártalapítók — persze ha nem hagyták el pártjukat és nem ment el a
kedvük a politizálástól — örökös parlamenti bérletet váltottak a korai helyzetfelismerésükkel.
Végül azért is indokolt királyi útnak tekinteni a szóbanforgó szelekciós csatornát, mert rajta
keresztül a társadalom legfelső rétegeihez tartozó személyek jutottak az Országgyűlésbe: ha
eltekintünk az FKgP és az MSZP alapítóitól (előbbiek javarészben veterán kisgazdák voltak,
akiknél a politikai reaktiválódás gyorsaságát kevéssé befolyásolta a társadalmi pozíció,
utóbbiak pedig az MSZP reformszellemű vezetői, akik főként a régi rezsim politikai
osztályából kerültek ki, amely akkoriban szintén a társadalmi elit részét képezte), a maradék 4
párt 73 pártalapítója alig néhány kivételt leszámítva az értelmiségi elithez tartozott: az
akadémiai értelmiség súlya a parlament egészén mért közel 20 %-kal szemben körükben 37%,
a jogászok 14, a szellemi szabadfoglalkozásúak 11%-ot képviselnek. Az elitértelmiség ezen
nagyfokú politikai kezdeményezőkészsége persze aligha meglepő, hiszen minden politikai
válságperiódusban és átmenetben övé a főszerep, hogy azután megint visszavonuljon a direkt
100
politizálástól: "A műveltségi elitek politikaidegensége csak gyors demokratizációs
periódusokban rövid időre szakadt meg: 1945 után az egykori fasiszta rendszerekben, a 70-es
években Dél-Európában, 1989-től Kelet-Európában. Az értelmiségiek kezdetben játszottak
bizonyos szerepet a politikai osztályban, de vagy professzonalizálódniuk kellett vagy
visszavonulniuk –ez a folyamat már Kelet-Európa archaikus struktúrái között is
megkezdődött." (Beyme 1992:18).
A "királyi útnál" némiképp profánabb hasonlattal azt is mondhatjuk, hogy a pártok alapításába
történt bekapcsolódás a 90-es évek Közép- és Kelet-Európájában oly’ nagy karriert befutott
piramisjátékok szervezésével állítható párhuzamba: mindkét esetben az ötletadók és a
szervezet kiépítői valamint az idejében, az elsők között csatlakozók közül kerültek ki a
legfőbb haszonélvezők, míg a későn kapcsolók többnyire csak nagyon sokára számíthatnak
befektetésük megtérülésére (már amennyiben persze a szervezet nem bizonyul rövid
életűnek).
Az alapítók mögött a "pártpiramis" második szintjén a helyzetükből adódóan kevésbé sikerre
esélyes, de bizonyos szempontból azért mégis előnyös pozícióból induló politikusokat
találunk: ők a pártok helyi alapítói. Róluk szinte szóról-szóra ugyanaz mondható el "kicsiben",
mint amit a pártalapítók kapcsán állapítottunk meg. Az 1990-es Országgyűlés 66
képviselőjének életrajzában találkozunk azzal az adattal, hogy részt vett pártja valamely
megyei, városi, községi vagy munkahelyi szervezetének megalapításában. A helyi alapítók
többnyire a párt országos megalakulása után néhány hónappal aktivizálták magukat, s eképpen
már nem nagyon rúghattak labdába az országos szintű vezetői pozíciók betöltésénél (a
közülük a szűkebb vagy szélesebb körű országos vezetésbe került politikusok aránya nem
haladja meg a parlamenti képviselők egészére vonatkozó — fentebb már közölt — mértéket),
viszont kárpótlásképpen főként nekik jutottak a megyei vagy városi szintű vezető
párrtfunkciók (32 helyi alapító, azaz a populáció közel fele szerzett ilyen megbízatást). Ezek a
pozíciók azután különösen a területi listák összeállításánál kamatoztak: ugyan az országos
listák első 20 helyén csak 11 helyi alapítót találunk (azaz a szóbanforgó politikusoknak csak
1/6-a jutott reményteli helyezéshez), a megyei listák első és második sorában már közel 1/3-
uknak olvashatjuk a nevét. Mindazonáltal a helyi alapítók politikai érvényesülése elsősorban
az egyéni választókerületekhez köthető (53% szerzett ezen a módon mandátumot), vagyis a
101
helyi pártszervezet életre hívásában játszott kezdeményező szerep a későbbiekben mintha a
legjobb ajánlólevélként hasznosult volna a párt adott körzetben állítandó képviselőjelöltjének
kiválasztásakor.
A pártok országos és lokális alapítóinak parlamentbe vezető útja tehát egyként kiváltságos,
különbséget csak aszerint tehetünk, hogy milyen szinten hasznosult az idejekorán elkezdett
pártépítési tevékenység a jelöltállítás során: míg az előbbiek a legnagyobb eséllyel kecsegtető
országos és megyei listás helyekre tudták átváltani a pártbéli "szenioritásból" (pontosabban a
szervezeten belüli rangidősségből) fakadó helyzeti előnyüket, addig a helyi organizátorok az
egyéni választókerületek jelöltségének elnyerésében tettek szert tetemes fórra.
Hangsúlyoznunk kell mindemellett, hogy az alapítói tevékenységet nem önmagában
tekinthetjük a politikussá-válás sikeres stratégiájának, hanem az csak egy analitikus célból
elkülönített karriertípus differentia specificája: a pártalapítóknak is számos előfeltételnek
kellett megfelelniük ahhoz, hogy a szóban forgó előnyük értékesülhessen (például hiába volt
valaki egy helyi pártszervezet megalapítója, képviselőjelöltté csak akkor válhatott, ha
személyes kvalitásai — egyetemi, de minimálisan középiskolai végzettség, az állampárti
rezsimben nem kompromittált múlt, közéleti szereplésre predesztináló személyiségvonások
stb. — alkalmassá tették arra, hogy hitelesen személyesítse meg pártját a választók előtt).
Bár az imént a politikusszelekció "királyi útjának" neveztük a pártalapítók által befutott
karriert, alighanem olyan útról van szó, amely a rendszerváltás éveit leszámítva járhatatlan, s
így annak ellenére, hogy az 1990-es Országgyűlésből a legtöbb képviselő ilymódon vált
politikussá, ez a szelekciós mechanizmus csak egyszeri jelleggel tehetett szert komoly
szerepre. Csak politikai múlttal nem rendelkező pártok esetében válhat ugyanis kiválasztódási
kritériummá a párttagság kelte; ha egy párt működik már néhány éve, stabil szervezettel
rendelkezik, akkor a pártalapítói karizma és a rangidősség csak akkor képviselhet pótlólagos
"felhajtóerőt", ha a szóbanforgó politikus gyakorlati sikerekkel bizonyított politikai képességei
sem hiányoznak. Hiába volt jelen tehát valaki akár egy maroknyi személy társaságában egy
párt alapításánál, ha az 1990-es választásokon nem szerzett mandátumot, és a köz- vagy a párt
belső életében sem vállalt aktív szerepet, 1994-re a fenti tőkéje elértéktelenedett (a második
parlamenti ciklusban 35 olyan képviselőt találunk az Országgyűlésben, aki 1988-89-ben részt
vett pártja megalapításában, de 1990-ben nem jutott be a Kossuth térre, közülük azonban
102
mindössze egy személy életrajzában nincs jele 1990 és 94 közötti — párt vagy önkormányzati
funkcióvállalásban megtestesült — politikai aktivitásnak); másszóval az első szabad
választáson a parlamentbe került 6 párt soraiban 1994-ben első ízben képviselővé választott
országos vagy helyi pártalapítók a későbbiekben ismertetendő párt- vagy önkormányzati
karrier befutása révén kerültek a jelöltség reális közelségébe, s az 1990-ben még döntő előnyt
biztosító alapítói múlt náluk már csak halvány motívumként játszhatott szerepet a
szelektálódásban.
Mivel egy új párt parlamentbe juttatása valamennyi intézményesült demokráciában a
kivételszámba menő események közé tartozik, nem számíthatunk reálisan arra sem, hogy egy
ilyen szituáció hozhatná magával a pártalapításra alapozott karrierek ismételt előtérbe
kerülését valamelyik következő választáson. Éppen ezért a fenti kiválasztódási mechanizmust
a rendszerváltás időszakának jellegzetességeként tarthatjuk számon, csakúgy mint szinte
mindegyik itt következő karriertípust.
A veterán párttagságon alapuló karriert sok tekintetben a pártalapítói karrier rokonának
tarthatjuk, hiszen mind az alapítói tevékenység, mind az FKgP és a KDNP 40-es években
működött elődpártjában viselt tagság a szervezeten belüli rangidősség közvetítésével fejti ki
hatását. Ez a szelekciós mechanizmus értelemszerűen fel sem merülhetett a további 4
parlamenti pártnál, hiszen ezek nem tekinthették magukat korábban már működött pártok
reinkarnációjának (illetve amelyik tehette volna, az MSZP, az határozottan kizárta a
jogfolytonosságot az elődpártjával), s így tagjaik közül sem hivatkozhatott senki évtizedekkel
korábban szerzett érdemekre. De még a két történelmi párt esetében sem beszélhetünk a
veterán párttagokat egyforma mértékben előnyben részesítő szelektálódásról. Hiszen míg a
Kisgazdapártban az elemzett 46 képviselő közül 21, azaz a minta közel fele számolhatott be a
30-as vagy 40-es évek FKgP-jében viselt párttagságról, addig a KDNP-ben mindössze négyen
vallották, hogy már a Barankovics-féle Demokrata Néppártot is erősítették.
Nem akarjuk mindazonáltal azt a látszatot kelteni, mintha egy 40-es évekből való
párttagkönyv a történelmi múlttal rendelkező pártokban önmagában is biztosíthatta volna
birtokosának a parlamenti belépőt, az sokkal inkább más elemekkel kombinálva mozdíthatta
103
elő a politikai érvényesülést. Így a szóbanforgó veteránok jelentős része bekapcsolódott pártja
újjászervezésébe, s ennek révén a pártalapítók vagy helyi alapítók már ismertetett pályáját
futotta be. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az alapítók privilegizált csoportjába kerülésnek
hatásos előmozdítója lehetett a régi párttagság, hiszen számos esetben tudunk arról, hogy a
már 4 évtizeddel korábban is egy pártban politizált személyek számon tartották egymást, az
egypárti diktatúra éveiben ha nem is folytattak közös ellenzéki tevékenységet, de találkoztak
és megvitatták egymással a politikai helyzetet (így például Balogh György és Kósa András
még életrajzában is fontosnak tartja kiemelni, hogy "A Kádár-rendszer idején évenként egy
alkalommal összehívta a volt kisgazdapárti vezetőket" illetve "1977-től részt vett a párt
vezetőinek évenkénti budapesti találkozóin"), ezért az újjászerveződés megindulásakor
alighanem az ilymódon egy jól karbantartott kapcsolathálóra felfűzött veteránok
kapcsolódhattak be elsőként a párt tevékenységébe. Az is bizonyosnak látszik, hogy
javarészben a veterán kisgazdák aktivizálódásának betudhatóan volt képes az FKgP 1989-90-
ben erős országos szervezettségre szert tenni, így képviselővé jelölésük a fenti folyamatban
szerzett érdemeik elismerését is jelenthette. Akadnak viszont ezzel szemben olyan
országgyűlési képviselők is, akiknek életrajzában hiába keresünk a hajdani párttagságon kívül
érdemleges jelenkori politikai tettet. Kováts László például 1938 és 45 között az FKgP
nógrádi főtitkára, 1946 és 48 között országgyűlési képviselő volt, későbbi, a rendszerváltás
idején végzett politikai tevékenységét azonban egy fél mondatban össze tudta foglalni:
"miután újjáalakult az FKgP, felújította tagságát.". Az ő esetükben talán joggal
feltételezhetjük, hogy pusztán a régi párttagságból fakadó tekintélyt kiaknázva is sikerülhetett
a jelöltséget elnyerniük
A veterán párttagságra alapozott karriert az előzőekhez hasonlóan egyszerinek és
megismételhetetlennek kell tartanunk, s nemcsak azért, mert azok a személyek, akik magas
életkoruknak köszönhetően még tagjai lehettek az 1948 előtti többpártrendszer idején
működött valamelyik pártnak, a 90-es években a természetes generációváltás következtében
szükségszerűen kiöregedtek a politikából (az első és második parlamenti ciklus között eltelt 4
esztendő önmagában még nem magyarázná a veterán politikusoknak 1994-ben tapasztalt
nagymértékű kihullását az FKgP és a KDNP képviselőcsoportjából, hiszen ha a szóbanforgó
politikusok nem érezték magukat 1990-ben túlságosan idősnek — egyébként jócskán 60
104
felett — a feladatra, akkor aligha választhatta mindegyikük az önkéntes visszavonulást az
időközben eltelt 4 év miatt megfogyatkozott erő miatt). Sokkal inkább arra kell
gyanakodnunk, hogy a veterán politikusok olyan időszakban estek át a politikai szocializáción
és emiatt olyan politizálási stílust sajátítottak el ifjú korukban, amely meggátolja a 90-es évek
politikai küzdelmeiben történő effektív részvételüket, aminek következtében az 1994-ben már
inkább dinamikusan és pragmatikusan politizáló képviselőjelölteket reflektorfénybe állítani
kívánó pártok nemigen számoltak velük.
A képviselővé választott politikusok egy további csoportja az utolsó — 1985-ben
megválasztott — pártállami Országgyűlésben viselt mandátumára alapozta 1990-es sikerét.
Mintánkból 18 politikus foglalt helyet már a rendszerváltást megelőzően is a parlamenti
padsorokban, azonban ebbe a karriertípusba csak azokat soroltuk közülük, akik ezen a tényen
kívül nem rendelkeztek más politikai tőkével (s így nem tartozik ide 5 olyan MSZP-s
politikus, akik pártjuk legfelső vezetésébe tartozván a korábbi országgyűlési tagságuktól
függetlenül is bizton számíthattak a képviselői címre). A szóbanforgó 13 képviselő a
rendszerváltás nyitányát követően viszonylag gyorsan hangot váltott (vagy mint Király Zoltán
már eleve nem tartozott a minden felszólalásában a pártközpont szája íze szerint
megnyilatkozó kórusba), s így a korábbi rendszer kiszolgálóira ragasztott bélyeg nélkül
vághatott neki az 1990-es választásoknak. Két emblématikus figura — a bizonyos szavazói
csoportokban élvezett közismertségük folytán pártjuknak különösen fontos, s ezért országos
listán jelölt Jakab Róbertné és Szentágothai János — kivételével valamennyien az 1985-ös
választókerületükben indultak, amiből arra következtethetünk, hogy sikerükben a legnagyobb
szerepet a lokális ismertségük játszotta, azonban itt nem pusztán a helyi notabilitások (később
még részletesen ismertetendő) foglalkozási és társadalmi presztízsen nyugvó ismertségéről és
népszerűségéről van szó, hanem ahhoz a parlamenti politizálás is döntő mértékben
hozzájárult. Ennek bizonyítéka lehet, hogy az 1990-ben pártok támogatása nélkül mandátumot
szerzett 4 független képviselő közül 3 már a korábbi Országgyűlésben is szerepelt (a
negyedik, Németh Miklós pedig szintén rendelkezett politikusi ismertséggel, ha azt nem is
képviselőként szerezte), vagyis a pártok főszereplésével működő modern demokrácia
legkilátástalanabb helyzetben lévő alakjai, a független képviselőjelöltek számára
105
elengedhetetlen sikerfeltétel volt a parlamenti politizálással megszerezhető legalább lokális
szintű politikusi ismertség. A pártszínekben megválasztott képviselők estében is döntő
szerepe lehetett mindazonáltal a korábbi mandátumnak, az őket indító pártok ugyanis
alighanem nagyobb esélyt tulajdoníthattak egy a választók körében már bevezetettnek számító
(ugyanakkor nem kompromittálódott) névnek, mint egy ismeretlen személy népszerűsítésének.
Ha ennek ellenére is ilyen csekély az ezen a szelekciós csatornán át az Országgyűlésbe került
képviselők száma, annak okát abban láthatjuk, hogy elenyésző számban foglaltak helyet az
utolsó pártállami parlamentben olyan személyek, akik utat találtak volna napjaink pártjaihoz
(és nem csupán az 1990 előtt ellenzékben volt 5 pártról van itt szó, hiszen az 1985-ben
megválasztott parlament tagjai az MSZP színeiben is elenyésző számban váltak csak újra
képviselővé: az 1994-es nagy szocialista diadal is csak 12 egykori képviselőt juttatott újra az
Országgyűlésbe), ami nem is csoda, hiszen az a parlament egy látszatdemokrácia díszlete volt,
s tagjai is ezen funkciónak megfelelően lettek összeválogatva, aminek következtében döntő
többségük számára teljesen idegen világ volt a plurális demokrácia.
Érdemes megemlítenünk még, hogy a most elemzett karriertípus sem bír azonos jelentőséggel
minden frakcióban. A már említett három független képviselőn kívül hét MDF-es, két
szocialista és egy szabaddemokrata honatya volt 1990 előtt is képviselő, vagyis amint az már a
rendszerintegráltság kérdése kapcsán is megmutatkozott, az MSZP-n kívül lényegében csak az
MDF nem lökte el magától a múlt rendszerben is politikai szerepet vállalt személyeket, s ezen
a képen a 94-es eredmények figyelembe vétele sem módosít (ekkor az újonnan megválasztott
8 egykori képviselő közül 7 az MSZP-ben, 1 a KDNP-ben jutott mandátumhoz). Szólnunk
kell végezetül arról is, hogy a fenti karriertípus nemcsak, hogy kevés, hanem egyben csekély
jelentőségű politikusoknak biztosította a kiemelkedést: valamennyi ezen utat bejárt képviselő
a parlament második vagy harmadik vonalához sorolható (amit mutat az 1994-es gyenge
újjáválasztási statisztika is: a 11 nem-MSZP-s "régi" képviselő közül mindössze 2 tudott a
második szabad választáson duplázni), ami arra utalhat, hogy ez a szelekciós csatorna
valószínűleg csak szükségmegoldásként működött, s a pártok 1989-es káderhiányának
feloldására szolgált.
106
Az eddigiekben bemutatott karriertípusokat eltérő jelentőségük ellenére is azért volt logikus
egymás után tárgyalni, mert valamennyiben valamilyen politikai teljesítmény volt a
kiválasztódás feltétele (legyen szó akár pártalapításról, évtizedekkel korábbi aktivista
szerepről vagy pártállami közszereplésről), az ezután következőekben viszont többnyire igen
halvány vagy egyenesen semmiféle politikai motívummal nem találkozunk. Ezek egyikében a
magasszintű szaktudás vált a politikai karrier alapjává. A politikusszelekció ezen változatának
érvényesüléséhez az teremtette meg a feltételt, hogy a háromoldalú tárgyalások
megindulásával, majd a választási programok összeállításának aktuálissá válásával az új
pártok részéről sürgető szükséggel mutatkozott meg az alkotmányjogi, gazdaságpolitikai,
mezőgazdasági, pénzügyi stb. Szakemberek iránti igény. Az említett projektekbe
bekapcsolódó szakértők többnyire a legmagasabb szintű pártvezetők keze alá dolgoztak, ami
azért fontos, mert ilymódon a helyi alapszervezeteket és a megyei pártvezetőségeket kikerülve
közvetlenül előkelő országoslista-helyezésekkel tudták elismertetni a pártnak tett
szolgálataikat.
Ugyan ebbe a karriertípusba nem tartoznak sokan (18 fő, a minta 4,5%-a), ismételten
hangsúlyoznunk kell, hogy a tipológia megalkotásakor a politikai karriert döntő mértékben
elősegítő tényezőt kerestük, s így például az olyan pártalapítókat, akik a későbbiekben
szakértőként is jelentős érdemeket szereztek (mint például Fekete Gyula, aki az MDF alapító
tagja és egyúttal pártja szociálpolitikai szakértője volt a háromoldalú tárgyalásokon, vagy
Tardos Márton, aki az SZDSZ-nek egyik alapítója és vezető gazdaságpolitikai szakértője
volt), a pártalapítói karriertípushoz soroltuk, mivel feltételeztük, hogy az alapítói
szerepvállalás erősebb impulzust adhatott politikusi felemelkedésüknek, mint a szakértői
tevékenység (hiszen a pártalapítók többnyire vezető funkciókat töltöttek be a pártban, s ezáltal
választási esélyeiket jobban menedzselhették, mint a pártnak fontos, ám sorsukat mégiscsak a
pártvezetés kezében tudó, s így annak kiszolgáltatott szakértők). Éppen ezért semmiképpen
sem akarjuk azt állítani, hogy a magasszintű szaktudás csak a most elemzett csoport esetében
kapcsolódott volna össze a politikai előmenetellel, de csak a szakértői karriernél figyelhetjük
meg a szaktudás önmagában vett szelekciós-emeltyű-szerepét. Ha a szóbanforgó képviselők
nem is politikai tettekkel hívták fel magukra a figyelmet 1989-ben, ez nem zárta ki, hogy a
későbbiekben politikusként is avatott és tehetséges személynek bizonyuljanak: bár Kónya
107
Imre, Tölgyessy Péter, Torgyán József nevét mint jogi szakértőkét ismerte meg a közvélemény
az Ellenzéki Kerekasztal körül végzett tevékenységükkel összefüggésben, végül mindhárman
a legfényesebb és legkíméletlenebb debattőr-csilagokként és frakciójuk vezéreként írták be
nevüket a magyar parlamentarizmus történetébe. Mások ugyanakkor képviselőként is
elsősorban szakemberek maradtak, nem tudták a politikai cselekvés logikáját elsajátítani,
aminek következtében politikusi pályafutásuk sokszor rövid véget ért (lásd például Bod Péter
Ákos, Botos Katalin, Kupa Mihály visszatérését a gazdasági illetve gazdaságpolitikai életbe).
Bár a szakértői karriert politikai motívumokban szegénynek mondtuk, az többnyire mégsem
politikamentes, hiszen a szakértők a tárgyalásokon, a pártvezetőkkel történő egyeztetéseken
stb. legalább "beleszagolhattak" a nagypolitika levegőjébe. Ezzel szemben a most következő
"reklámemberek" úgy válhattak képviselővé, hogy politikával gyakran csak az érdeklődő
állampolgár szintjén találkoztak. Az ehhez a karriertípushoz sorolt politikusok közös
sajátosságát abban fedezhetjük fel, hogy személyes ismertségük vagy nevük valamely nem-
politikai szervezetével történt összefonódása miatt a választók (illetve bizonyos választói
csoportok) körében mindannyian erős szavazatvonzó képességgel bírtak, ami miatt pártjuknak
kifizetődőnek tűnt indításuk, mégha a kérdéses személyek legtöbbször alig kötődtek is a
párthoz (általában még a pártnak sem voltak tagjai). A reklámértékkel bíró személyek
politikai karrierje lehetett formális alku eredménye (például Hága Antónia és Horváth Aladár
a Phralipe cigányszövetség és az SZDSZ, Szigeti György a Vakok Szövetsége és az SZDSZ,
Kéri Kálmán és Zimányi Tibor a Recski Szövetség és az MDF közötti választási
megállapodás értelmében került fel az említett pártok országos listájára), s ekkor a
szerződésben részes civil szervezet vállalta, hogy a parlamenti helyért cserében tagjait a
partner-párt támogatására hívja fel, de megvalósulhatott szervezetek közti hivatalos adok-
kapok nélkül is, amikor is a párt egy társadalmi szervezet vezetőjének listára vételét
önmagában is utóbbi tagságának politikai magatartását orientáló tényezőnek tartotta (így
került például Paszternák László, a Vasasszakszervezet vagy Baka András, a Tudományos
Dolgozók Szakszervezetének elnöke az MSZP illetve az MDF listájára). Természetesen
ezúttal is érvényes, hogy nem csak az ebbe a csoportba sorolt képviselők bírhatnak a
karriertípus elkülönítéséhez alapul szolgáló tulajdonsággal, de csak az ő esetükben vált az
108
önmagában is a kiválasztódás döntő momentumává (ezért például Vásárhelyi Miklóst és
Halda Alizt, akik a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) vezetőiként legalább annyira
emblematikus figurák voltak, mint a Recski Szövetség két említett vezetője, nem itt vettük
számba, mert ők az SZDSZ alapító tagjaiként alighanem társadalmi szervezetben viselt
funkciójuk nélkül is eséllyel rendelkeztek volna a parlamenti belépőre).
Az 1990-es választásokon reklámfiguraként képviselővé választott személyeknek azonban
csak egy része futott be politikai karriert társadalmi szervezetben viselt tisztsége nyomán;
másik részük közismertségük miatt vált pártjuk számára fontossá, hiszen az első szabad
választások idején a lakosság számottevő része előtt még ismeretlen politikai szervezetek
nemcsak programjukkal, hanem széles körben népszerű, a pártot személyükkel legitimáló
jelöltek csatasorba állításával is támogatókat szerezhettek. Ismételten szükségesnek látszik
mindazonáltal ehelyütt is felhívni a figyelmet arra, hogy karriertipológiánk kialakításakor a
képviselők hivatalos életrajzából indulhattunk csak ki, s így különösebb aggály nélkül
tekintettük "reklámértékkel bíró civilnek" például Darvas Ivánt vagy Nagy Attilát, akik
pártonkívüliként, bármiféle értékelhető politikai tett nélkül, illetve Török Ferencet és
Gyarmati Dezsőt, akik a választások előtt kiváltott friss tagkönyvvel, ugyanakkor semmiféle
említésre méltó pártfunkcióval nem rendelkezve kerültek be az Országgyűlésbe, nem zárható
ki viszont, hogy egy mélyinterjúban előttünk rejtett, s besorolásukat megkérdőjelező
motívumok is felszínre kerülhetnének. A későbbiekben látni fogjuk, hogy sok — a lokális
népszerűségre alapozott karriert befutó — képviselő rendelkezett olyasfajta ismertséggel,
hiteles személyiséggel, amelyek segíthették "eladni" pártjukat a választók körében, őket
azonban mégis indokoltnak látszott megkülönböztetni a most tárgyalt "reklámemberektől",
mert utóbbiak nem csupán egy választási körzetben, hanem országos léptékben fejtettek ki
szavazatvonzó hatást, aminek következtében karrierjük nem egy helyi szervezet, hanem az
országos pártvezetés felkérése nyomán bontakozhatott ki, s így parlamentbe kerülésük is
elsősorban a párt, és nem saját személyes választási eredményük függvénye volt.
Érdemes végezetül felfigyelnünk arra, hogy a 21 fenti karriert befutott képviselő igen
aránytalanul oszlik meg az egyes frakciók között: míg az MDF-ben, az SZDSZ-ben és az
MSZP-ben arányuk meghaladja a parlamenti főátlagot, a másik három pártban alig-alig vagy
egyáltalán nem (ld. A Fideszt) találkozunk velük, ami felveti azt a kérdést, hogy van-e
109
összefüggés a reklámemberek szerepeltetése és a párt választási eredménye között, azaz
hozzájárult-e a két legnagyobb parlamenti erővé vált párt, az MDF és az SZDSZ sikeréhez az
a faktor, hogy viszonylag sok, a párthoz szorosan nem kötődő, ellenben közismert húzóembert
vettek fel listáikra. A válasz korántsem magától értetődő, hiszen fordított irányú kauzális
kapcsolat is elképzelhető, vagyis hogy a tömegtámogatással rendelkező társadalmi
szervezetek, a közvélemény előtt ismert személyiségek inkább a konszolidált, az 1989 őszén a
már többé-kevésbé pontosan kirajzolódó pártok közötti erőviszonyok alapján a választásokon
élre várt pártokkal keresték a kapcsolatot, saját sikerüket eképp inkább biztosítottnak látva.
Akárhogyan is áll a dolog, az bizonyára nem véletlen, hogy — amint az a képviselők
társadalmi hátterét elemezve megmutatkozott — a generációs értelemben zárt Fidesz és FKgP,
valamint az ideologikusan-világnézetileg zárt FKgP és KDNP kevéssé tudott kapcsolatot
találni olyan párton kívüli személyiségekhez, akik segítettek volna népszerűsíteni a pártot, s
így érthető, hogy ezekben a frakciókban nemigen találkozunk reklámfigurákkal. De a
szóbanforgó 3 párt nemcsak szociális értelemben volt zártabb a többinél, de mintha általában
is gyanakvóan viszonyult volna a nem-párttag személyekhez: amint azt a 15. táblázatból
láthatjuk, az FKgP-ben, a Fideszben és a KDNP-ben
MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KDNP összesen
párttag 149 88,2 73 75,3 45 97,8 33 82,5 22 100,0 20 90,9 342 86,4
nem tag 20 11,8 24 24,7 1 2,2 7 17,5 - 2 9,1 54 13,6
összesen 169 97 46 40 22 22 398
15. táblázat: párttagok és pártonkívüliek az egyes képviselőcsoportokban
elenyésző számban vannak a párthoz nem csatlakozott képviselők, s ennek a ténynek a
hátterében nem gyaníthatjuk a viszonylag szerény választási eredményeket (vagyis nem
gondolhatjuk, hogy az "előbb a pártvezérek, utánuk a párttagok, leghátul a pártonkívüliek"
jelszóval visszaadható mandátumszétosztási elv érvényesülése következtében utóbbiak is
nagyobb számban kerültek volna a parlamentbe, ha a párt az 1990-ben szerzett helyek esetleg
2-3-szorosát nyerte volna el), hiszen a Kisgazdapártnál gyengébb eredményekkel büszkélkedő
110
MSZP-ben átlag fölötti a pártonkívüliként képviselővé választott személyek aránya, továbbá
az MDF-ben és az SZDSZ-ben a nem-párttagok nem csak a gyenge kilátásokkal kecsegtető
listahelyekről tudtak mandátumot szerezni (az MDF országos listáján például az első 20
helyen 3 pártonkívülit találunk, s ez a 15 %-os arány még meg is haladja a frakcióban
észleltet), s így bekerülésük nem pusztán pártjuk várakozáson felül sikeres befutásának
tulajdonítható, amint nem is csupán annak, hogy ez a két párt szerezte a legtöbb egyéni
mandátumot (mert mint látni fogjuk, az egyéni kerületekből ténylegesen gyakrabban kerültek
a parlamentbe pártonkívüli személyek), vagyis nem csak az összetételhatás munkál a pártok
fenti adatai mögött, hiszen például a Kisgazdapárt egyéni kerületekben szerzett
mandátumainak aránya (az összesen 46 közül 11, 23,9%) nem sokkal marad el az SZDSZ-é
mögött (38 a 97-ből, 39,2%), míg a pártonkívüliek súlya összehasonlíthatatlan a két
frakcióban. Éppen ezért talán megkockáztatható az a kijelentés, hogy az egyes
képviselőcsoportokban mért pártonkívüli-arány összefüggésben állhat a pártok választási
stratégiájával is: a jól identifikálható szavazótáborhoz (falusi lakosság, fiatalok, keresztény
világnézetűek) forduló pártok, az FKgP, a Fidesz és a KDNP valószínűleg kevésbé tarthatták
lényegesnek, hogy össztársadalmi szinten észlelhető népszerűségüket a párthoz nem tartozó,
de esetleg szavazatokat hozó személyiségek indításával is növeljék.
Ha az imént óvtunk attól, hogy az egyes pártokban a tagsággal nem rendelkező képviselők
eltérő arányát pusztán a pártok egyéni kerületben szerzett mandátumainak különbségére
vezessük vissza, akkor ezzel implicite már megelőlegeztük, hogy — amint azt a 16. táblázat
mutatja — az egyéni kerületekben megválasztott képviselők között lényegesen több
pártonkívüli személyt találunk, mint a listán bekerült társaik körében. Ha figyelembe vesszük,
hogy a körzetben mandátumot szerzett képviselők életkori, nemi és foglalkozási jellemzői is
szignifikánsan különböznek a parlament egészére jellemzőtől (ld. 17. és 18. táblázat), akkor
joggal gondolhatunk arra, hogy ezek a sajátosságok nem voltak
egyéni területi lista országos lista összesen
párttag 145 80,6 120 92,3 81 86,2 346 85,6
nem párttag 35 19,4 10 7,7 13 13,8 58 14,4
összesen 180 130 94 404 100,0
16. táblázat: párttagok és pártonkívüliek aránya a különböző mandátumtípusok szerint
111
egyéni listás összesen
munkás, mezőgazdasági fizikai 3 1,7 8 3,6 11 2,7
közvetlen termelésirányító, admininisztratív alk. 6 3,3 6 2,7 12 3,0
hivatásos katona, rendőr 1 0,6 1 0,4 2 0,5
újságíró 5 2,8 5 2,2 10 2,5
pap, lelkész, rabbi 7 3,9 4 1,8 11 2,7
pártok, szakszervezetek, társ.-i szervezetek alk.-i 3 1,7 15 6,7 18 4,5
önálló 4 2,2 10 4,5 14 3,5
tanár, tanító, óvónő 20 11,1 12 5,4 323 7,9
egyetemi oktató, tudományos kutató 26 14,4 53 23,7 79 19,6
jogász 21 11,7 26 11,6 47 11,6
orvos, állatorvos, gyógyszerész 33 18,3 16 7,1 49 12,1
egyéb (műszaki, agrár, közgazdasági) értelmiségi 27
15,0 23 10,3 50 12,4
államig.-i és gazdasági közép- és felsővezetők 14 7,8 18 8,0 32 7,9
művész, közműv.-i alkalm., szellemi szabadfogl. 6 3,3 14 6,3 20 5,0
egyéb – 8 3,6 8 2,0
összesen 180 44,6 224 55,4 404 100,0
17. táblázat: a képviselők jellemző foglalkozása a mandátum típusa szerint
közömbösek a kiválasztódás folyamatában sem. A lokális népszerűségre alapozott politikai
karrierek jellegzetességét éppen abban láthatjuk, hogy az azt befutott politikusok személyes
tulajdonságaik kiaknázásával voltak képesek elnyerni a választópolgárok rokonszenvét
(körükben kiugró arányban találunk érett, erejük teljében lévő férfiakat, akik szakmájuk,
foglalkozásuk révén ismertségnek, megbecsültségnek örvendtek a választókerületben vagy
annak egy részében) és mellékes szempont volt náluk a párttagság illetve a politikai aktivitás.
112
egyéni listás összesen
–29 4 2,2 21 9,4 25 6,2
30-34 25 13,9 22 9,8 47 11,6
35-39 40 22,2 28 12,5 68 16,8
40-44 31 17,2 28 12,5 59 14,6
45-49 39 21,7 33 14,7 72 17,8
50-54 14 7,8 28 12,5 42 10,4
55-59 15 8,3 16 7,1 31 7,7
60– 12 6,7 48 21,4 60 14,9
férfi 173 96,1 202 90,2 375 92,8
nő 7 3,9 22 9,8 29 7,2
összesen 180 44,6 224 55,4 404 100,0
18. táblázat: a képviselők nemek és korcsoportok szerinti megoszlása a mandátum típusa
szerint
Ezzel természetesen nem állítjuk sem azt, hogy az egyéni körzetben megválasztott képviselők
mindegyike (vagy akár csak többsége) a helyi ismertségét használta volna politikai
ugródeszkaként, hiszen a 180 egyéni mandátumot szerzett politikus jelentős része például a
helyi pártalapítók útját járta be, sem azt, hogy a most elemzett karriertípushoz sorolt
személyek mindannyian egyéni kerületből kerültek volna be az Országgyűlésbe, mivel
mindegyik pártnál tendenciaszerűen felfedezhető volt az a jelölési gyakorlat, hogy az egyéni
körzetekben indított jelölteket többnyire felvették a párt megyei vagy országos listájára is (az
1990 márciusában a parlamentbe bekerült 386 képviselőnek mindössze 15%-a szerepelt
kizárólagosan egyéni jelöltként (vö. Farkas-Vajda 1991: 13)), s így ha egy helyi notabilitásnak
nem is sikerült szűkebb pátriája képviselői címét elhódítania, sokszor vigasztalódhatott a
listán mégiscsak ölébe pottyant parlamenti belépővel. Éppen ezért a körzetben illetve listán
megválasztott politikusok közötti szocio-demográfiai különbségekről tanúskodó táblázatokat
első közelítésben csak annak bizonyítékaként fogadhatjuk el, hogy a választópolgárok
szívesebben adták szavazatukat a fentebb már említett tulajdonságokkal bíró jelöltekre
(előnyben részesítették a férfiakat a nőkkel, a középkorúakat a fiatalabbakkal és idősebbekkel,
a választókerületben lakókat a kívülről "importáltakkal", a "becsületes" értelmiségi
113
foglalkozásúakat (orvos, tanár, mérnök, pap stb.) a mindennapi gondolkodástól távolabb álló
szakmát űzőkkel (tudományos kutatók, művészek stb.) szemben).
Az a tény, hogy ugyanezek a tulajdonságok egy karriertípus elkülönítésében is szerepet
játszanak, már arra vezethető vissza, hogy a pártok alighanem tisztában voltak a szavazók
ezen preferenciáival, és az egyéni körzetekben tudatosan igyekeztek ezeknek megfelelő
jelölteket találni. Ennek során először feltehetően a pártban már valamilyen érdemeket
szerzett személyeket mérték fel, s csak ha ez nem vezetett eredményre, akkor kerültek képbe
más személyek, s ez utóbbiakat soroltuk a szóbanforgó karriertípus reprezentánsai közé.
Ebből következően ahhoz, hogy valakit a notabilitások között vegyünk számba,
elengedhetetlen feltétel volt a számottevő politikai aktivitás hiánya. Ez utóbbi tény azonban
nem feltétlenül jelent pártonkívüliséget (amint a 16. táblázatból is kitűnt, a párttagság
mellőzésével politikussá vált személyek összességében az Országgyűlésnek csak jelentéktelen
hányadát alkotják, és ez a részsokaság sem csupán a most tárgyalt karriertípust befutott
politikusokból tevődik össze); politikai háttérrel nem rendelkezőnek tekintettük azokat a
jelölteket is, akik ugyan előbb vagy utóbb csatlakoztak egy párthoz (általában utóbb, a helyi
notabilitások között ugyanis ritkán találunk 1989 ősze előtt párttagkönyvet váltott
személyeket), de pártvonalon nem emelkedtek magasabb méltóságokig. (Jelentékeny —a
szelektálódást hathatósan előmozdító — pártfunkciónak nem tekintettük ebből a szempontból
a kisebb települések helyi alapszervezeteinek vezetőségi pozícióit, hiszen például a két
következő röviden összefoglalt politikai életútban: "Az FKgP munkájába 1989. szeptember
11-én kapcsolódott be, ekkor lépett be a párt csokonyavisontai szervezetébe, ahol elnökké
választották.", illetve "1988. november 24-én lett a Magyar Demokrata Fórum tagja, s 1989
november elsején a mezőhegyesi MDF-szervezet vezetőjévé választotta." Már a helyi
pártvezetői cím elnyerésében is alighanem döntő szerepet játszott az a momentum, hogy a két
szóbanforgó személy a településen élő állatorvos illetve ügyvéd volt, vagyis ugyanarról a
tőről, a helyi tekintélyből fakad mind a képviselőjelölti, mind a helyi pártvezetői felkérés, és
utóbbi nem oka az előbbinek.)
Az ehhez a karriertípushoz sorolható mintegy 90 képviselő pártok közötti megoszlása nagy
vonalakban követi az egyes pártok által nyert mandátumok megoszlását: a helyi notabilitások
114
mintegy fele az MDF színeiben lett képviselő, egyharmaduk az SZDSZ-ben, nem
elhanyagolható arányuk az FKgP-ben sem, ugyanakkor a többi párt képviselői között szerepük
marginális. Ez az összefüggés arra utal, hogy a szóbanforgó szelekciós csatornán keresztül a
parlamentbe érkezett politikusok a képviselőjelölti garnitúra második vonalához tartoztak:
amennyiben egy párt nem ért el megfelelő szavazatarányt a választásokon, akkor ebben a
pártban nem jutottak képviselői székhez helyi tekintélynek örvendő személyiségek, míg az
eredmények javulásával egyre több ilyen személy kerülhetett be az Országgyűlésbe. Nemcsak
arról van azonban szó, hogy a választási szisztéma következtében a kisebb támogatottságú
pártok az egyéni kerületekben szinte képtelenek nyerni, s így a lokális tekintélyük biztosította
szavazatvonzó képesség miatt elsősorban egyéni jelöltként fontos notabilitások kis pártok
színeiben kevés eséllyel rendelkeznek az egyéni győzelemre, hanem arról is, hogy a listákon
olyan előnytelen helyezésekkel voltak kénytelenek megelégedni, amelyekről csak nagy pártok
esetében lehetett bekerülni a parlamentbe. Ez a másodhegedűs szerep, úgy tűnik, azonban nem
csak a választásokra korlátozódott: az egyik legnagyobb súlyú karriertípus reprezentánsai a
későbbiekben sem tudtak igazán megkapaszkodni a politika élvonalában, alig tucatnyiuk neve
cseng a második parlamenti ciklus vége felé ismerősen a közvélemény fülében (a
legismertebbek talán G. Nagyné Maczó Ágnes, Kuncze Gábor, Wekler Ferenc). A többiek
vagy nem tudták újabb négy évre prolongálni megbízatásukat, vagy 7-8 év képviselőség alatt
sem tudtak kitörni a politikai jelentéktelenségből. Az eddig mondottak értelmében ezért a
helyi népszerűségre alapozott politikai karrierek érvényesülését diszfunkcionálisnak és
kényszerszülte megoldásnak kell tartanunk: a pártok a főleg a nagyvárosokon kívüli
választókerületekben észlelt akut káderhiányukat áthidalandó voltak minden bizonnyal
kénytelenek lokális tekintéllyel bíró személyeket jelöltnek felkérni (káderhiányon itt nem
feltétlenül a képviselőjelöltségre aspiráló párttagok, hanem a választók elé kiállítható —
biztos egzisztenciával, megfelelő értelmi képességekkel, erkölcsi feddhetetlenséggel,
lehetőség szerint megfelelő kiállással és fellépéssel stb. rendelkező —, a pártot nem lejárató,
hanem inkább népszerűsítő személyek hiányát értve), ez utóbbiak legtöbbjéről azonban hamar
bebizonyosodott, hogy nem kivárásból nem vetették magukat korábban is a politika
mélyvizeibe, hanem a parlamentben is megmaradtak a politikai történéseket inkább kívülről
figyelő "civileknek". A káderhiányra vonatkozó feltételezésünket erősíti meg az a tény is,
115
hogy egyedül az MSZP soraiban nem találunk 1990-ben a fenti karrier befutása után
képviselővé vált politikusokat: az állampárt utódjának terhét nyögő, ugyanakkor annak
előnyeit (kiváló infrastruktúra, szervezettség, tömeges tagság stb.) is élvező Szocialista Párt
alighanem válogathatott a jelöltségre aspiráló tagjai vagy szimpatizánsai közül, s így ritkán
szorulhatott arra, hogy politikai újoncokat bízzon meg önmaga megszemélyesítésével
egyrészt, másrészt listái jobb helyeit olyan nagy arányban foglalták el a bőséges számban
továbbra is a politikából élni kívánó múlt rendszerbeli "politikai osztály" tagjai (a központi és
területi pártapparátus valamint az állami vezetés vezető beosztású alkalmazottai), hogy a párt
színeiben esetleg mégis indított helyi notabilitások nagyon messze voltak a választási
sikerektől, az MSZP-nek a ténylegeset jóval felülmúló szavazataránya esetén sem igen
kerülhettek volna be a parlamentbe.
Fenti diagnózisunkból következően a helyi tekintélyek tömeges parlamentbe áramlását is
egyszeri jelenségnek kell tartanunk: kiépült országos szervezettel, megfelelő létszámú
tagsággal rendelkező pártok esetében nemigen fordulhat elő, hogy hozzájuk alig kötődő
személyeket ilyen nagy számban kérjenek fek képviselőjelöltnek, hiszen a tagság, és
különösen a megyei, területi vezetők sehol sem pusztán a politikai elvbarátok alkotta közösség
öröméért járnak el a pártba, hanem részesülni akarnak a párt által megszerzett javakból
(elsősorban a "zsákmányból", a pártnak jutó közhatalmi funkciókból) is, éppen ezért
féltékenyen figyelnék, ha valaki "kívülről előzné őket", azaz politikai érdemek nélküli
személy kapná helyettük a jelöltséget.
Az eddigiekben ismertetett többé-kevésbé világosan kirajzolódó szelekciós csatornák ugyan
mintánk több, mint 80%-ának tipizálását tették lehetővé, nem akarjuk elhallgatni, hogy nem
elhanyagolható számú képviselő esetében találgatásokra vagyunk utalva azzal kapcsolatban,
hogyan milyen tényezők játszhattak főszerepet politikussá válásukban. Rájuk vonatkozóan
megfogalmazhatunk ugyan néhány feltevést, de a rendelkezésünkre álló források alapján
ezeket nem tudjuk ellenőrizni. Ezek sorában elsőként nem zárhatjuk ki, hogy már 1988-89
folyamán is működhetett az a szelekciós mechanizmus, amelynél a pártban végzett munka, az
elismert politizálás biztosította a politikai felemelkedést. Csak erre az okra tudunk gondolni,
116
amikor olyan politikai életutakról olvasunk, melynek alanyai nem szereztek politikai tőkét
sem alapítói tevékenységükkel, sem veterán párttagságukkal, mégis fokozatosan egyre
magasabb párttisztségeket értek el a belépésük és a választások közötti egy-másfél évben (és
nem is olyan "zugszervezetekben", melyekre a helyi pártvezetővé választott tekintélyes
személyiségek kapcsán utaltunk). Ha ezeket a politikai pályafutásokat (pl. "1989. január 14-től
tagja az FKgP-nek. 1989 júniusában megyei titkárnak, augusztusában megyei elnöknek
választották." vagy "1988. szeptemberében csatlakozott a Magyar Demokrata Fórumhoz. 1989
óta az MDF kispesti szervezetének elnöke, 1989 februártól az MDF Budapesti Egyeztető
Bizottsága valamint ennek Politikai Tanácsadó Testülete tagja.") mégsem tekintjük a
klasszikus, lépcsőzetes politikai karriertípus igazi példáinak, annak oka az, hogy ezen
villámgyors felemelkedések mögött aligha állhat valódi politikai teljesítmény, sokkal inkább
néhány jólsikerült — a tagság vagy a delegátusok ízlésének megfelelő — hatásos szónoklat.
Ezen bizonytalanságunk horderejét nagyban mérsékli az a körülmény, hogy hasonló pályát az
1990-es Országgyűlés egy-két tucat tagja járt csak be, így ha feltételezésünk téves is lenne, a
képviselőszelekcióról alkotott összképet ennyi hibás besorolás nem torzítaná lényegesen.
Hasonlóképpen vélekedhetünk egy következő hipotézisünkről is, mely szerint néhány
képviselő ismeretségi körét, kapcsolatrendszerét felhasználva tudott politikussá válni. Nem
találunk például semmiféle komoly közéleti szerepvállalásra, esetleg szakmai kiválóságra
vagy helyi ismertségre utaló jelet Hajdú Istvánné és Sümegi Sándorné életrajzában, viszont
előbbinek édesapja az a Balogh György, aki 1989-ben a Kisgazdapárt országos ügyvezető
alelnöke és Politikai Bizottságának tagja volt, utóbbinak pedig a férje "a sümegi FKgP-
szervezet elnöke, tagja a megyei pártvezetőségnek", pozíciójukból következően feltehetően
mindketten befolyással bíró személyek a párt országos illetve megyei listájának
összeállítására. Talán nem a véletlen műve ezek után, hogy Hajdúné az FKgP országos
listájáról, Sümeginé pedig a Veszprém megyei területi listáról került a parlamentbe,
mindketten komoly pártfunkcióval rendelkező személyeket körözve le, holott mindkettejük
politikai életútja kimerül egy-egy mondatban: "A Kisgazdapárt tevékenységébe 1989. július 4-
én kapcsolódott be." illetve "1947. május 1-jén lépett be az FKgP-be, párttagságát azóta
117
folyamatosnak tekinti. Az újjászerveződő Kisgazdapárt munkájába 1990. január 2-tól
kapcsolódott be."
Nem ilyen könnyen tetten érhetőek azok az összeköttetések, amelyek nem szoros rokoni
kapcsolatokon alapulnak. Ezeknél inkább halvány sejtésként merülhet fel, hogy szerepük
lehetett egy-egy politikus útjának egyengetésében. Nem tartjuk így például kizártnak, hogy a
korábban ismertetett karriertípusok egyikéhez sem sorolható Tóth Sándor képviselőjelöltté-
válásához az adhatta a szükséges lökést, hogy az Új Ember munkatársaként a KdNP két
alapítójával, a párt első és harmadik elnökével, Keresztes Sándorral és Giczy Györggyel is
munkakapcsolatban állhatott, akik szintén a katolikus egyház kiadójánál dolgoztak, s a párt
vezetőségéhez tartozván támogathatták egykori kollégájuk indítását. Az ezekhez hasonló
kapcsolatok többé kevésbé burkolt jellege miatt azonban még hozzávetőleges becslést sem
tudunk adni arra vonatkozóan, hogy hány politikus használt karrierje építgetésében rokoni
vagy ismerősi támogatást, sőt előfordulhat, hogy a korábban egyértelműen besorolt képviselők
egyike-másika is inkább az összeköttetéseinek köszönheti politikai felemelkedését (könnyen
elképzelhető például, hogy akár pártalapítóvá is válhatott valaki azáltal, hogy egy
kezdeményező szerepet játszó ismerőse elhívta az alakuló ülésre, s ha utóbbi a későbbiekben
is pártfogolta védencét, az különösebb politikai aktivitás nélkül is helyet kaphatott valamelyik
listán).
Végezetül el kell ismernünk, hogy akadnak olyan politikusi életpályák is, amelyek esetében
rejtély számunkra, hogy milyen faktorok működtek közre a képviselővé válásban. Talán nem
hat szószaporításnak, ha illusztrációként egy ilyen életrajzot teljes terjedelmében idézek.
"1942. május 25.-én született Cecén. Édesapja, X és édesanyja, Y földművesek voltak,
birtokukon gazdálkodtak. 1950-ben vagyonukat elkobozták, a családot kulákká nyilvánították.
Hat testvére van. Elvált. Egy fia van, Z (1962) technikus, üzemmérnök. Az általános iskolát
Cecén végezte. 1963-67-ben már munka mellett esti tagozaton közgazdasági technikumot
végzett Budapesten, majd a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán szerzett diplomát.
1957-től 1990-ig az AUTÓKER dolgozója. Előbb járműalkatrész-szakmunkás, később
előadó, végül a készletellenőrzési osztály vezetője volt.
118
Az FKgP-nek 1988 vége óta a tagja. 1992-ben megválasztották az FKgP országos fegyelmi
bizottságának elnökhelyettesévé. Az 1990. évi választásokon pártja országos listájáról került
be a parlamentbe." Szerencsére a hasonlóképpen enigmatikus pályafutások kivételszámba
mennek (számuk nem éri el az egy tucatot), így kidolgozott karriertipológiánk érvényét az sem
csökkentené nagyban, ha valamilyen forrásból pótlólagos információkhoz jutnánk velük
kapcsolatban, hiszen az egyes szelekciós utak relatív súlyát nemigen változtatná meg néhány
eddig figyelembe nem vett eset.
Az 1990-ben megválasztott Országgyűlés képviselőinek kiválasztódási folyamatát áttekintve
néhány általánosabb következtetés is adódhat. Legfontosabb tanulságként talán azt emelhetjük
ki, hogy a stabil intézményi keretek hiánya miatt a szelekció nem hosszútávú folyamatként
zajlott, a pártok pedig nem tölthették be egyik legfontosabb funkciójukat a politikusi
utánpótlás kinevelését, így a hatékony politikai cselekvés szempontjából közömbös ismérvek
(lokális ismertség, több évtizeddel korábbi párttagság, szakmai kiválóság stb.) váltak a
szelektálódás kritériumává. Ennek eredményeképpen a parlamentbe nem a képviselői szerepre
szocializálódott politikai professzionisták kerültek, hanem a politizálásról az átlagpolgárnál
alig többet tudó lelkes amatőrök, akik közül ugyan többen rövid idő alatt "vén politikai
rókákat" megszégyenítően ügyes politikusokká váltak, a többség azonban az egész ciklus alatt
jól láthatóan kereste a helyét a parlamenti patkóban.
Ha ezt a helykeresést konkrét értelemben vesszük és egy pillantást vetünk a lemondási és
átülési statisztikákra, megállapíthatjuk, hogy az 1990-es Országgyűlés 1/4-e olyan nagy
politikai pálforduláson ment keresztül a ciklus négy éve alatt, olyan erős konfliktusba került a
képviselők felé irányuló szerepelvárásokkal vagy frakciója irányvonalával, hogy azt csak
visszavonulással vagy eredeti képviselőcsoportja elhagyásával tudta feloldani: előbbi
megoldást 18-an választották, utóbbit ötvenen, de bízvást az átülők közé számíthatjuk azt a 35
kisgazda képviselőt is, akik ugyan nem változtatták meg frakcióhovatartozásukat, viszont
pártjukból kiválván új pártot alapítottak, s ezzel bizonyították az eredeti politikai
orientációjukban bekövetkezett elbizonytalanodásukat, s velük együtt így már 85-re rúg a
szilárd pártelkötelezettség nélkül képviselővé vált személyek száma. A fenti számok mögött
nyilvánvalóan azt az okot kell látnunk, hogy az 1990-ben megválasztott képviselők a hirtelen
119
szelekció miatt alig-alig tanulhattak bele új szakmájukba, nem sajátíthatták el a
pártfegyelemnek a hosszútávú politizáláshoz nélkülözhetetlen erényét. (A Szocialista Pártban,
amelynek képviselői többé-kevésbé hosszú MSZMP-tagságuk során többnyire
hozzáedződhettek a "demokratikus centralizmus" gyakorlatához, valóban a legkisebb
arányban találjuk az átülőket: mindössze ketten Pozsgay Imre és Petrenkó János döntöttek a
négy év során a dezertálás mellett; az a további hat szocialista képviselő, akiket a frakció
szintén a veszteséglistájára írhatott, fegyelmezett pártkatonaként visszaadta mandátumát a
pártnak. Éppen ezért az MSZP-ben, ahol a lemondók és átülők együttes aránya nem
különbözik lényegileg a parlament egészére jellemző 25%-os értéktől, kirívóan eltér ezek
egymáshoz viszonyított aránya az átlagtól: míg a parlamentben egy lemondott képviselőre
közel öt átülő jut, addig az MSZP-ben egy átülőre két lemondó).
A frakcióváltoztatók magas száma mellett még két momentumra érdemes felhívni a figyelmet.
Egyrészt arra a tényre, hogy az átülők nem egyenletesen oszlanak meg az országos és területi
listán illetve az egyéni körzetben megválasztott képviselők között: eltekintve itt az FKgP 35
pártelhagyójától (akik a kisgazda frakció közel egészét alkotván nemigen mutathattak a
frakció egészétől eltérő összetételt) a többi 50 átülő a mandátumtípusok fenti sorrendjében
5:14:31 arányban oszlik meg. Ha élünk azzal a feltételezéssel, hogy a pártok az országos
listájuk előkelő helyeire — a reklámértékkel bíró "húzóemberek" kivételével — elsősorban a
pártnak fontos, szolgálatot tett, a párt krémjéhez tartozó személyeket vettek fel, a területi
listákra az előbbiek mellett már felkerülhettek a pártvezetés második vonalához tartozó
személyek vagy különösebb érdemekkel nem rendelkező jelöltek is, miközben utóbbiak
sikerének fő terepe kiváltképp az egyéni körzetekben volt, az egyes mandátumtípusok és a
képviselők pártelkötelezettsége között sztochasztikus kapcsolatra következtethetünk (az
összefüggés azonban az elnyert listahelyezésekre vonatkozik, és sokkal gyengébben
érvényesül, ha a képviselők tényleges mandátumszerzési helyét tekintjük, mivel számos,
máskülönben az országos lista elejére rangsorolt politikus már egyéni körzetben vagy területi
listán bebiztosította magának a képviselői megbízatást; mindennek ellenére a tények azt
mutatják, hogy még ilymódon végezve a számítást is nagy vonalakban érvényesnek tarthatjuk
azt). Ha mármost az átülő képviselők belső megoszlását vizsgáljuk, semmiképpen sem
120
tekinthetjük véletlennek a fent mondottak fényében, hogy az országos listán megválasztott
képviselők tartottak ki leginkább eredeti frakciójuk mellett (a "dezertőrök" aránya itt alig 5%),
míg a másik végletet az egyéni kerületből a parlamentbe került politikusok alkotják (itt a
képviselőcsoportjukhoz hűtlenné váltak aránya 17,2%). Szinte magától adódik a feltételezés,
hogy ez utóbbi tömegben a főszerepet az inkább csak egyéni indulóként sikereket elért,
politikai tapasztalatokkal nem rendelkező helyi notabilitások játsszák, s így is van: az egyéni
képviselők közt mért arányukat jóval meghaladó mértékben találjuk őket az átülő egyéni
képviselők között.
Nem áll szándékunkban e fejtegetésekkel azt a benyomást kelteni, hogy véleményünk szerint
az ad hoc szempontok alapján zajlott politikusi szelekció lenne önmagában okolható az első
szabadon választott Országgyűlés perszonális instabilitásáért; abban éppoly jelentős része volt
a pártrendszer kiforratlanságának, annak, hogy a pártok önmeghatározása folyamatosan
változott mind a választások előtt, mind utána, s így azok a politikusok, akik a
képviselőjelöltek toborzásakor még saját eszmerendszerükéhez közelállónak érezhették az
őket indító párt irányvonalát, a későbbiekben egyre nagyobb szakadékot fedezhettek fel a
kettő között (s eképpen lényegében nincs értelme funkcionális különbséget tenni a fejezet
elején ismertetett korai pártváltók — a politizálást nem a megválasztásukkori pártban kezdő
politikusok — és az átülők között; utóbbiaknak csak annyi balszerencséje volt, hogy tettük
nagy nyilvánosságot kapott, s többnyire nagyszámú haragost szerzett az elhagyott frakcióból).
Ez a megjegyzésünk ugyanakkor bizonyosan nem vonatkozik arra a 6 politikusra, akik
többszöri átülésükkel azt bizonyították, hogy semmilyen keretek között nem képesek a
parlamenti munka megkövetelte fegyelmezett politizálásra. Megítélésünk szerint ők
mindenképpen a többszűrős szelektálódás hiányának áldozatai (áldozatai, hiszen politikai
vargabetűikkel önmagukat járatták le): egy hosszabb távú kiválasztódási mechanizmusban
aligha juthatott volna el a parlamentig például Bilecz Endre, aki az MDF lakitelki alapítóinak
egyike volt, de nem értvén egyet pártja politikájával átlépett az SZDSZ-be, s annak színeiben
lett képviselő, majd innen is kilépve átült a függetlenek közé, ahonnan végül megtért az MDF-
hez, vagy G. Nagyné Maczó Ágnes, aki göröngyös politikai pályafutása során 1997
decemberéig háromszor változtatta meg képviselőcsoportját.
121
Amint azt az egyes karriertípusok ismertetése során jeleztük, az 1989-90-ben kialakult
szelekciós csatornákat többnyire egyszerinek és megismételhetetlennek kell tartanunk, ami
által elemzésünk jelentősége elsősorban abban állhat, hogy kontrasztolhatjuk velük az 1994-es
és későbbi Országgyűlések tagjainak politikai pályafutását.
IV.2 Politikusok kiválasztódása 1994-ben
Ha az első szabadon választott Országgyűlés képviselőinek szelektálódása kapcsán elsőként
azt kellett megjegyeznünk, hogy a túlnyomó többség az idő rövidsége miatt alig-alig
gyűjthetett komoly politikai tapasztalatokat, az 1994-es parlamentről ennek éppen az
ellenkezőjét mondhatjuk el, ritkaságszámba mennek a politikai újoncok: a mintába bevont 387
képviselő majdnem 3/4-e már 1990-ben is ringbe szállt valamilyen politikai közfunkcióért
(170-en indultak az országgyűlési, 71-en a helyhatósági választásokon, míg 42 képviselő
mindkettőn), de a 104, 1990-ben jelöltséget nem vállalt politikus között is szép számban
találunk többéves politikusi múltra visszatekinthető képviselőket (például Lezsák Sándor,
Boross Péter, Kádár Béla, Csintalan Sándor), akik ugyan valamilyen oknál fogva nem
jelöltették magukat a rendszerváltó két választáson, de lényegében azóta is a politika
világában éltek. Éppen ezért az 1994-ben a parlamentbe bekerült politikusok döntő
többségénél már nem merülhet fel a kétség, hogy valóban politikai karriernek tekinthető-e
képviselői kiválasztódásuk folyamata, hiszen ők ténylegesen politikai pozíciókban mutatott
teljesítményükkel nyertek jogot a választásokon történő indulásra.
Meglepően nagy ugyanakkor a pártonkívüliként mandátumot szerzett képviselők száma: 55-en
nem voltak jelölésük pillanatában párttagok, szinte ugyanannyian, mint 1990-ben, azonban
vélhetően egész más a pártonkívüliek motivációja a két időpontban. Míg 1990-ben a többséget
azok alkották, akik nem tartoztak a rendszerváltás élharcosai közé, politikával csak a
változások zömének lezajlása után kezdtek foglalkozni, kivártak vagy politikailag passzívak
voltak, addig a 94-es pártonkívüliek inkább meggyőződéses ellenségei a tagkönyvvel járó
tagságnak, elvi okokból nem lépnek be pártjukba, ami náluk nem jelenti a párt iránti
122
alacsonyabb szintű elkötelezettséget (például Lotz Károly 2 teljes parlamenti ciklust
végigszolgált és négy évig miniszter volt anélkül, hogy belépett volna az SZDSZ-be, Bihari
Mihályt az alkotmányozás bizalmi pozíciónak számító vezetésével bízta meg pártja, annak
ellenére, hogy nem tagja az MSZP-nek stb.), vagy csak az országos illetve parlamenti szintű
politizáláshoz érezték nélkülözhetetlennek a párttagságot, miközben korábban éveken át
fontos politikai funkciókat töltöttek be úgy, hogy megmaradtak pártjuk szimpatizánsai között
(Dióssy László például négy évig volt Veszprém polgármestere, Pálfi Dénes pedig a Zala
megyei közgyűlés elnöke pártonkívüliként; ennyi idő alatt bőségesen bebizonyosodhatott,
hogy saját politikai orientációjuk egyezik pártjukéval — s az ezért is indíthatta őket a
választásokon nyugodt szívvel a saját jelöltjeként — , a tagfelvételi kérelemmel mégis
megvárták a képviselővé választásukat).
Már ehelyütt érdemes megjegyezni (noha a pártonkívüliekre a karrierjük kapcsán még
visszatérünk), hogy úgy tűnik nem idegen a magyarországi politikai kultúrától a pártokon
kívüli politizálás akár a legmagasabb szinten sem: még a pártokra épülő képviseleti
demokrácia megszilárdulása sem vetette vissza a nem-párttagok parlamenten belüli arányát.
Mivel a második ciklusban a pártonkívüliség — mint fenti megállapításunkból is kitetszik —
semmi esetre sem jelent pártoktól való függetlenséget, pártok felett állást (jóllehet akadnak
ilyen képviselők is, mint például a felszólalásaiban és szavazataiban a pártjával gyakran
szembehelyezkedő Szőllősi Istvánné), e magatartás egyik okát alighanem abban kereshetjük,
hogy a pártállami periódusban a párttagság olyan megvetendő dologgá vált, hogy e
szégyenbélyeg máig sem tudott lekopni a pártban folytatott politizálásról.
A korábbiakban említettük, hogy az első választásokon nem számított hátránynak, ha a jelölt
nem az őt indító pártban kezdett politizálni. A második ciklus képviselőinek pályafutásából
ezzel szemben az derül ki, hogy a pártváltás tolerálásában mérföldkő volt 1990. Az eddig az
időpontig végleges pártjukon kívül, más szervezetben "kalandozók" számíthattak arra, hogy
viselkedésüket téves helyzetfelismerésüknek tudják be, s eképpen nem írják a rovásukra, az
ezután pártot váltók viszont csak kivételes esetekben nem kerültek behozhatatlan hátrányba új
pártjukban. Az 1994-ben újonnan megválasztott képviselők közül nyolcan voltak korábban
más párt tagjai (az egykori MSZMP-tagságot és a formális párttagság nélküli választási
123
együttműködést politikai szervezetekkel, legtöbbször a Hazafias Választási Koalícióval itt
nem számítva), közülük heten az imént vízválasztó évnek nevezett 1990-ben vagy még előbb
átigazoltak végleges pártjukba, s ott szokványos politikai karriert futottak be. Az a hat
képviselő, aki velük szemben később 1993-94 folyamán váltott pártot, magasszintű politikai
köszönhetően került új pártjában is olyan megbecsültségbe, hogy képviselővé válhatott: öten
közülük (G. Nagyné Maczó Ágnes, Rott Nándor, Fodor Gábor, Molnár Péter, Ungár Klára) az
első parlamenti ciklusban is képviselők voltak, a hatodik, Schalkhammer Antal pedig az egyik
legerősebb szakszervezet fejeként szánta rá magát a váltásra. Példájuk alighanem arra utal,
hogy ha valaki kellően fontos személyiségként fogja kezébe a politikai vándorbotot, azt új
pártjában a legfelső szintű vezetők fogadják, akiknek módjukban áll, hogy a jövevénynek
reményteli listahelyezést biztosítsanak (G. Nagyné és Rott Nándor az FKgP országos
listájának 2. illetve 7. helyét, Schalkhammer Antal az MSZP Komárom megyei listájának 2.
helyét, Fodor Gábor az SZDSZ országos listájának 2. helyét kapta, míg Molnár Péter és Ungár
Klára a kevésbé biztosnak tűnő, ám "befutó" 30. és 31. helyezést), ezzel szemben azok, akik
nem szereztek maguknak országosan ismert nevet korábbi politikai tevékenységükkel, új
pártjukban valamelyik helyi alapszervezetnél kell, hogy jelentkezzenek, ahol gyakran
gyanakodva fogadják őket, de ezt leszámítva is számíthatnak arra, hogy a régebb óta a pártban
tevékenykedő személyek már kisajátították maguknak az előjogokat, s csak az ő kielégítésük
után részesülhetnek az újoncok is a pártnak jutó zsákmányból.
Joggal mondhatnánk, hogy a párt elárulása még magas szinten sem kifizetődő, ha
visszagondolunk arra, hogy az első ciklusban 50 átülő képviselőt számoltunk össze, s közülük
mindössze ketten lettek új pártjukban is képviselők (a 3 Fideszből kilépett képviselő, Fodor
Gábor, Molnár Péter és Ungár Klára nem ült át az SZDSZ-be, hanem lemondtak
mandátumukról, gyaníthatóan azonban már azzal az ígérettel a zsebükben távoztak 1993
végén a parlamentből, hogy új pártjuk ismét bejuttatja őket a parlamentbe a néhány hónap
múlva következő választásokon). Vegyük azonban figyelembe, hogy a fenti félszáz átülőből
mindössze 13-an vették az irányt valamelyik 1994-ben is a parlamentbe került párt
képviselőcsoportja felé (a többiek főként a MIÉP-be illetve a függetlenek közé távoztak), s
közülük is csak 10-en indultak az újjáválasztásért. Ezek közül nyolcan ugyan kudarcot
vallottak, de inkább pártjuk gyenge választási eredményeinek betudhatóan, s nem azért, mert
124
új pártjukban nem becsülték meg őket: Horváth László, Horváth Tivadar és Mózs József
megyei listavezető volt a Fidesz Heves illetve a KDNP Győr-Moson-Sopron és Fejér megyei
listáján, balszerencséjükre pártjuk ezekben a megyékben egy helyet sem szerzett; Katona
Kálmán, Weszelovszky Zoltán, Elek István és Gali Ákos pedig olyan helyezést kapott a fenti
két párt országos listáján, ahonnan egy középpártban (mondjuk az SZDSZ 18%-os parlamenti
súlya mellett) biztos bejutók lettek volna, egy törpepártban azonban, ahol még a párt
főemberei sem mind jutottak mandátumhoz, kényszerűen tudomásul kellett venniük, hogy a
velük szemben oly jóindulatú pártvezetés palotaforradalmat kockáztatna, ha a képviselői
címért régóta dolgozó vazallusait hátrébb sorolná a listán az ő kedvükért.
A magas politikai funkciójú személyekkel szembeni ezen kivételezett bánásmód arra utal,
hogy a központi pártvezetés minden pártban szabad kezet élvez a neki tetsző emberek listára
vételében, nehezen képzelhető el ugyanis, hogy sokszor a listák lezárása előtt néhány
hónappal átigazolt, addig gyakran az ellenlábas párt képviselőjeként ellenfélnek számító
politikus (ld. például az MDF-ből a Fideszbe 1993 szeptemberében átült Elek Istvánt és
Katona Kálmánt) a szélesebb körű pártvezetésben is osztatlan rokonszenvet tudna kivívni
magának. Bizonyára az sem véletlen, hogy a leginkább monokratikus irányításúnak tetsző
FKgP-ben tudtak a legelőnyösebb helyezésre szert tenni az átülők, amint az sem, hogy a
legismertebb magyar politikusok közé tartozó két pártváltó, G. Nagyné és Fodor Gábor kapta
"árulásáért" a legnagyobb jutalmat, közvetlenül a miniszterelnök-jelölt utáni országoslista-
helyet. Bár tény, hogy egy-egy magasszintű, közismert pártváltó szavazatokat hozhat új
pártjának, s egyben ronthatja a régi renoméját, az ő megbecsülésükkel, előnyös helyzetből
történő újraindításukkal a pártok mintegy bátorítják a képviselőket a pártelhagyásra, ezért ez a
gyakorlat végső soron senkinek sem használ; ugyanakkor várhatóan csak hosszabb távon
tudatosodik a pártokban ez az összefüggés, s csak ezt követően szűnhet meg ez a fejlett
demokráciákban ismeretlen jelenség.
Rátérve ezek után az 1994-es parlament képviselőinek politikai karrierjére némi paradoxonnal
azt mondhatjuk, hogy az Országgyűlésbe vezető utak legszélesebbike az Országgyűlésen át
visz, hiszen az 1994-ben megválasztott képviselők legnépesebb csoportja annak köszönheti
sikerét, hogy a megelőző négy évben is a parlament tagja volt. Esetükben arról van szó, hogy
bár 1990-ben ad hoc szempontok szerint választódtak ki, a későbbiekben a legadekvátabb
125
formában, parlamenti politizálásukkal bizonyították, hogy alkalmasak (vagy legalábbis nem
nyilvánvalóan alkalmatlanok) a képviselői szerepre. Bár a szóbanforgó 142 képviselő a maga
37%-os arányával első pillantásra kevésnek tűnhet a Nyugaton megszokottnak számító 60-
90%-os újjáválasztási arányokhoz képest (vö. Boll–Römmele 1994: 544-45), vegyük
figyelembe, hogy a négy évvel korábbihoz képest 1994-ben földcsuszamlásszerűen
átrendeződött parlamenti erőviszonyok miatt alig-alig volt lehetősége ennél több képviselőnek
duplázni, hiszen az újabb ciklust az előzőhöz képest nyereséggel kezdő pártok az újonnan
szerzett helyeket értelemszerűen csak parlamenti újoncokkal tölthették fel, míg a székeket
vesztő pártoknak akkor is kellett volna búcsúzniuk képviselőik egy részétől, ha a maradékot
tisztán a korábbi parlamenti tagok között osztották volna szét. Ha számot vetünk ezen
strukturális korláttal, azt a végeredményt kapjuk, hogy összesen 191 képviselőnek lett volna
meg a lehetősége a duplázásra (az előző parlament záróülésén regisztráltnál két párt szerzett
több mandátumot, az MSZP és az FKgP, kettejük mind a 33 illetve 9 képviselője előtt nyitva
állott a lehetőség az újabb 4 évre; ezzel szemben hiába volt akkor az MDF-nek 135, az
SZDSZ-nek 83, a Fidesznek 26, a KDNP-nek 23 képviselője, ha az új Országgyűlésbe ezek a
pártok rendre csak 38, 69, 20 illetve 22 képviselőt küldhettek, vagyis legfeljebb ennyi
képviselőjüknek volt esélye az ismétlésre). Ha már most ezzel a redukált értékkel számolunk
tovább, arra jutunk, hogy az elvileg újjáválasztható képviselők kereken 3/4-e került be
ténylegesen ismét a parlamentbe, ami azt mutatja, hogy a magyar parlament sem kivétel azon
általános szabály alól, mely szerint valamely politikai tisztség betöltésekor a legnagyobb
eséllyel a tisztség aktuális viselője szállhat harcba.
Ugyan kár volna tagadni, hogy abban a tényben. hogy kiknek sikerült az újjáválasztásért a 6
parlamenti párt színeiben indult 242 képviselő közül végül a parlamentbe jutott 142 közé
kerülnie, nem egy esetben a véletlenen múlott, érdemes közelebbről szemügyre venni az
újjáválasztott képviselők csoportjának összetételét, hiszen ezek a véletlenek a szocialista
gőzhenger nyomulása idején leginkább arra korlátozódtak, hogy kinek jutott egy-egy nem-
szocialista győztessel végződött egyéni választókerület (például Csapody Miklós, ha egyéni
jelöltként nem az MDF hűséges fellegvárának bizonyult budai hegyvidék egyik
választókerületében indul, aligha lett volna újra képviselő a budapesti listán elfoglalt 10., s az
országos listán kapott 65. helyével, de ugyanez vonatkozik az SZDSZ "hitbizományának"
126
tekinthető Vasban jelölt Hankó Faragó Miklósra és Rácskay Jenőre is, akik egy 3 területi listás
képviselőt küldő megyében pártjuk megyei listáján a 4. és 5., az országos listán pedig az 55.
és 77. helyen nem lettek volna irigylésre méltó helyzetben, ha végül egyéni körzetben be nem
futnak). Ezeknek az eseteknek azonban olyan alacsony a száma, hogy eredeti kérdésünket
bízvást újrafogalmazhatjuk úgy, hogy kik azok a képviselők, akik a régi parlament tagjai
közül a legjobb listahelyezéseket kapták. A 19. táblázat az újjáválasztott képviselőknek a
parlamenti tagságon kívül viselt politikai funkcióiról ad áttekintést (az 1994-es év elején
rögzített állapot szerint). Mielőtt belemerülnénk a részletek elemzésébe, némi óvatosságra kell
intsünk a táblázattal kapcsolatban, hiszen egy politikus befolyásossága, rangja, hatalma
MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KDNP összesen
szűkebb orsz.
pártvez. tagja 9 34,6 12 23,1 5 71,4 9 27,3 10 66,7 4 44,4 48 33,8
tágabb orsz.
vezetés tagja 2 7,7 15 28,8 – 7 21,2 2 13,3 1 11,1 26 18,3
megyei párt-
vezető 4 15,4 1 1,9 – – 3 20,0 – 8 5,6
helyi pártvezető – 4 7,7 – 2 6,1 – 1 11,1 7 4,9
miniszter, ál-
lamtitkár 8 30,8 – – – – 2 22,2 10 7,0
nincs egyéb pol-i
funkciója 3 11,5 20 38,5 2 28,6 15 45,4 – 1 11,1 43 30,3
újjáválasztott
összesen 26 52 7 33 15 9 142
újból jelöltette
magát 99 63 7 33 22 18 242
újjáválasztott/
újra indult 26,3% 82,5% 100% 100% 68,2% 50% 58,7%
19. táblázat: az 1994-ben újjáválasztott képviselők egyéb politikai funkciói
csak általánosságban mérhető az általa betöltött párt- vagy közhatalmi pozíciók fontosságával;
sok ellenpélda is akad azonban, amikor a pártban megkerülhetetlennek számító személyek
127
formálisan semmiféle funkcióval nem rendelkeznek: így például Békesi László 1994 nyara
előtt semmilyen tisztséget nem viselt a képviselőségen kívül, noha hallgatólagosan az MSZP
árnyék-pénzügyminiszterének számított, és inkább ez utóbbi szerepéhez igazodik az országos
listán elfoglalt 3. helye, de hasonló érvényes mondjuk Fodor Gáborra is, aki — miután a
Fideszből kilépett — sokáig tagja sem volt az SZDSZ-nek, mégis megkapta az országos lista
2. helyét és még sorolhatnánk a példákat. Végezetül egy harmadik fenntartásunk arra
vonatkozik, hogy a táblázatból akkor tudnánk igazán megalapozott eredményekhez jutni, ha
rendelkezésünkre állna az 1994-ben a képviselői címért ismét elindult, de kudarcot vallott
egykori képviselők hasonló adatsora; mivel rájuk nézve semmiféle információ nincs a
birtokunkban (az első ciklus politikusait bemutató Országgyűlési Almanach csak 1992-ig
követi nyomon a képviselők funkcióiban beállott változásokat), elemzésünkben kényszerűen
le kellett mondanunk az összehasonlításról.
Mindezen megszorítások ellenére talán mégis megfogalmazhatjuk azt a következtetést, hogy a
politikai pozíciók kumulálása növeli az újjáválasztási esélyeket. Ha egy frakció két egymást
követő választás viszonylatában progresszióban van, növeli mandátumainak számát, akkor
lényegében minden korábbi képviselőjének megvan a legjobb esélye arra, hogy újjáválasztassa
magát (ld. az MSZP és a Kisgazdapárt 100%-os sikermutatóját), s ekkor nincs komoly
jelentősége annak, hogy valaki "egyszerű képviselő" volt-e csupán, vagy más politikai
méltóság betöltőjeként a politikai osztály elitjébe tartozott-e. Erre utal, hogy az MSZP
képviselőinek közel fele tudta úgy bevenni újra a parlamentet, hogy nem számíthatott a
mandátum biztosította tekintélyen kívül pótlólagos felhajtóerőre (ennek a szabálynak a más
politikai funkcióval nem rendelkező személyek FKgP-ben tapasztalható mérsékelt aránya sem
mond ellent, mivel a kisgazda belháborúban a Torgyán-féle irányzat mögé állt maroknyi
képviselő kitartásáért mintegy hálából szinte mind a párt vezetésében kapott helyet az
elnöktől, azonban esetükben az újjáválasztás ugyancsak jutalmazásképpen feltehetően
mindenképpen "kijárt" volna, vagyis abban nem a vezető pozíció játszotta a döntő szerepet).
A visszaszorulóban lévő pártoknál ezzel szemben, ahol a korábbi képviselőknek versengeniük
kellett, hogy melyikük ülhet vissza abba a széksorba, amelyből időközben több-kevesebb
széket kivettek, úgy tűnik igen fontos szerepet játszott a magas párt vagy miniszteriális
funkció (a miniszteri, államtitkári megbízatást általában egyenértékűnek tekinthetjük a
128
legmagasabb szintű pártfunkciókkal, mert egyrészt ezek között igen gyakori az átjárás: egy
sikeres miniszter a legkönnyebben elnyerheti a vezetőségválasztó pártértekezleteken a
küldöttek bizalmát (ld. például a miniszteri kinevezésekor szinte az ismeretlenség homályából
előbukkant Boross Pétert vagy Szabó Ivánt, akik a későbbiekben meredeken felfelé ívelő
pártkarriert futottak be az MDF alelnöki illetve elnöki tisztségéig), és fordítva, a tárcák
szétosztásakor a párt első embereinek többnyire különleges előjogaik vannak egy-egy
bársonyszékre; másrészt a tapasztalat azt mutatja, hogy az országos listák összeállításakor az
MDF és a KdNP éppoly reményteli helyezésekkel látta el minisztereit és államtitkárait — még
ha azok nem is tartoztak a párt vezetésébe — mint a párt első embereit (ld. a pártonkívüliként,
elsősorban szakértelme miatt miniszteri felkérést kapott Kádár Béla és Latorcai János esetét,
akik az MDF-ben a 14. illetve a KDNP-ben a 4. helyet nyerték el az országos listán)).
Ezen túlmenően talán azt is megkockáztathatjuk, hogy a fenti rivalizálás erősödése felértékeli
a szóbanforgó pozíciók szerepét: a viszonylag kevés képviselőjétől megválni kénytelen
SZDSZ-ben viszonylag nagy súlyt képviselnek a magasabb szintű párttisztséggel nem
rendelkező politikusok az újjáválasztott képviselők között, miközben az érzékeny
veszteségekkel szembenézni kénytelen két korábbi kormánypártban az MDF-ben és a KDNP-
ben a duplázók 2/3-a a legfelső politikusi hierarchiához tartozik. Kétségtelen, hogy a Fidesz
nem illeszkedik ebbe a forgatókönyvbe, hiszen itt a magukat újból jelöltető képviselőknek
aránylag kis része intett csak kényszerű búcsút a parlamentnek, mégis erősen elitisztikus az
ismétlők összetétele, ám erre az ellentmondásra is akadhat magyarázat.
Minden pártban a tisztségviselők megválasztásánál — legyen szó akár a legszűkebb körű
vezetésről, vagy éppen megyei vagy városi vezetőkről — a parlamenti képviselők
számíthatnak arra, hogy a parlamenti tagság egyrészt meghívást biztosít a párt vezető
testületeinek üléseire, másrészt bizonyosfajta tekintélyt kölcsönöz nekik, amely hozzásegítheti
őket olyan tisztségek elnyeréséhez is, amelyeket nélküle bizonyosan nem szerezhetnének meg
(számos olyan esetet láthatunk, amikor egy alacsonyabb szinten megrekedt vagy éppen el sem
indult politikai pálya a szerencsével magyarázható képviselővé választást követően hirtelen
lendületet vesz: Benedek Mihály például politikai újszülöttként — egyéves tagsággal,
bármiféle párt- vagy egyéb politikai funkció nélkül — lett képviselő 1994-ben, a rákövetkező
évben viszont a megyei elnökségbe választották; hasonlóképpen komolyabb politikai előélet
129
nélkül került be az Országgyűlésbe Kiss Róbert 1990-ben, 1991. januárjában azonban már az
SZDSZ Országos Tanácsának tagja, ugyanazon év novemberében pedig a párt ügyvivője, s a
példákat hosszan lehetne sorolni). Ebben a jelenségben nyilvánvalóan az is szerepet játszik,
hogy a képviselők óriási publicitást élveznek, nevük, arcuk ismertté válik a küldöttek előtt,
politikai gondolataikat nem csak előttük ismertethetik, hanem parlamenti felszólalásaik révén
is, így minden esélyük megvan arra, hogy ha képviselővé választásukig nem szereztek
komolyabb pártfunkciót, akkor most pótolják ezt a mulasztásukat. Törpepártoknál ez viszont
akár azt is jelentheti, hogy szinte valamennyi országgyűlési képviselő birtokolhat
pártméltóságot is (s így például valóban ez a helyzet a kisgazda frakcióban, ahol a második
ciklusban a 26 tag közül 21-nek (81%) van megyei elnöki vagy ennél magasabb pártfunkciója,
vagy a Fideszben, ahol az 1994-ben megválasztott 20 képviselőből 16 hasonló szintű
tisztségeket visel, a 4 "csak-képviselő" közül viszont 3 pártonkívüli, így ők automatikusan
kimaradnak a pozíciók halmozásából), s megítélésünk szerint hasonló oka lehet annak is,
hogy a Fidesz újjáválasztott képviselői valamennyien rendelkeztek valamilyen "pártsarzsival"
és ugyanez vonatkozik a KdNP-re is.
Mivel — mint láttuk — az 1994-ben újjáválasztás útján a parlamentbe került képviselők java
(70%-a) sikere biztosítására igénybe vette a pártban betöltött pozíció nyújtotta előnyöket,
stratégiájukat nagyban rokoníthatjuk a most következő karriertípus reprezentánsaiéval, akik
szintén pártfunkció elnyerésére alapozták politikai előrejutásukat, azonban míg előbbiek e
funkciókat nem önmagában, hanem kiegészítésképen használták fel útjuk egyengetésére,
utóbbiaknál nem volt a politikai kiemelkedést segítő egyéb tényező. Tisztán pártvonalon 65-
en futottak be karriert, ezek a pályafutások azonban a legkülönbözőbb szinteken mehettek
végbe, lehettek fokozatosak vagy kezdődhettek nyomban magas beosztásban: fokozatosan
emelkedett a legfelső pártvezetésig például Bernáth Varga Balázs, aki 1989-től az FKgP
városi szervezetének elnöke Kecskeméten, a következő évben már megyei elnök, míg 1991
februárjában országos pártfőügyész; vele szemben viszont például rögtön a KDNP legfelső
vezetésébe került Varga László 1989-ben, hogy azután képviselővé választásáig ott is
maradjon. Az persze nyilvánvalóan nem a véletlen műve, hogy némelyek meg tudták spórolni
az alsóbb szinteken végzett pártmunka fáradtságát, s közvetlenül az országos vezetőségben
130
kaptak helyet: az előbb említett Varga László például bizonyára veterán párttagságából, 1947-
48-ban szerzett parlamenti tapasztalataiból származó tekintélyét váltotta át funkcióra, az első
pártmegbízatásként az MDF országos választmányába delegált Nahimi Péter pedig feltehetően
alapítói szerepvállalására tekintettel nem kellett, hogy végigjárja a szamárlétrát; a legtöbb
ugrásszerű pártkarrierrel azonban szükségképpen a szocialisták között találkozunk, hiszen míg
a többi pártban senki sem hivatkozhatott egy elődszervezetben már bebizonyított politikai
tehetségére, az MSZP magasabb szintű vezetői szinte kivétel nélkül az MSZMP-ben elért
funkciójukkal összehasonlítható pozícióban kezdték MSZP-s pályafutásukat (ld. például Pál
Bélát, aki 1989-ig az állampárt Veszprém megyei bizottságának politikai munkatársa, az
átalakulás után pedig a Szocialista Párt megyei ügyvivője).
Azok, akik akár így, akár úgy magasszintű pártfunkcióra tettek szert a 90-es években igen jó
eséllyel várhatták a választásokat, a duplázni kívánó képviselők után alighanem ők voltak a
legreménytelibb helyzetben. Hogy mekkorát lendíthet egy pártméltóság viselője választási
kilátásain, arra álljon itt csak két példa (mindkettőt szándékosan olyan pártokból választva,
amelyek nem javítottak eredményeiken 1990-hez képest, így nem lehet arról szó, hogy a párt
jobb teljesítménye, s nem a szóbanforgó politikusok pártbéli ázsiójának emelkedése lenne a
korábbi választási kudarc sikerbe fordulása mögött): míg az 1990-ben "egyszerű párttagként"
indított Gyimóthy Géza közelébe sem került a parlamentnek (az FKgP országos listáján nem
is szerepelt, a megyei listán a 3. volt), 1994-ben, országos főtitkárként az elsők között
masírozott be az Országgyűlésbe az országos lista 3. helyéről, Szakál Ferenc pedig, aki a
KdNP gödöllői szervezetének elnökeként 1990-ben ugyancsak elbukott (a megyei listán akkor
a 4., az országoson 46. volt), a következő választáson — immár a párt Országos
Intézőbizottságának tagjaként — legfeljebb annak szurkolhatott, hogy pártja biztosan vegye az
5%-os küszöböt, hiszen az országos lista 8.-jaként "bérelt helye" volt a Duna-parti palotában.
Míg fenti állításunk egyaránt igaz valamennyi pártra (hozzá kell tennünk persze, hogy a
Kisgazdapárt kivételével igen kevés új ember került be a pártok felsővezetésébe 1990 és 94
között, azokban többnyire a már az első választás előtt is pozícióban volt, s így 1990-ben
képviselői mandátumot szerzett politikusok dominálnak, aminek következtében a magasszintű
pártvezetők inkább a korábban ismertetett újjáválasztáson alapuló szelektálódásban voltak
érdekeltek), a bőségesen mandátumokhoz jutott pártokban közép- vagy alsószintű párttisztség
131
is elegendőnek bizonyulhatott a megválasztáshoz, hiszen a területi listák hátsóbb traktusaiban
és az egyéni körzetekben több száz indulási lehetőség állt nyitva ezek betöltői előtt is, ám ezek
a lehetőségek csak az MSZP nagyarányú győzelméhez hasonló esetekben, vagy netán a kis
pártok által a körzetekben szerezhető néhány egyéni mandátum rendkívül szeszélyes, előre
kiszámíthatatlan földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően változhatnak ténylegesen
parlamenti belépővé. Ennek megfelelően az MSZP frakciójában igen sok olyan politikust
találunk, akik pártjuk alsó- vagy középvezetőiként szereztek jogot az indulásra (ilyen például
Kristyánné Aknai Erzsébet, aki a párt budapesti XX. kerületi szervezetének elnökeként
továbbá a budapesti párttanács tagjaként 32. volt a fővárosi és 154. az országos listán, ám a
nagy szocialista diadalnak hála még ilyen kilátástalan helyzetből is bekerülhetett az
Országgyűlésbe), míg a többi pártban igen ritkán, de azért nem elvétve.
Ez utóbbi ténynek a magyarázata az, hogy mivel a területi listák sorrendjének meghatározása
a pártok többségénél a megyei vezetőségek hatáskörébe tartozott, s ebbe még a pártközpontok
sem igen avatkozhattak bele (Ilonszky 1996: 54), ha a korábbi képviselőknek nem volt
elegendő befolyásuk megyei szinten, bizony előfordulhatott, hogy a megyei vezetők még őket
is háttérbe tudták szorítani, teljesen a megyei pártoligarcha vadászterületévé változtatva
ilymódon a területi listákat. Ezen forgatókönyv szerint tudta például Tóth István, az MDF
Szolnok megyei választmányának elnökeként, Iványi Tamás pedig az SZDSZ szabolcsi
egyeztető tanácsának elnökeként megkaparintani magának a megyei listavezető pozícióját –
szép számú újjáválasztásért küzdő képviselő előtt. Középszintűnél alacsonyabb funkciót
birtokló pártvezető mandátumszerzése az MSZP-n kívül viszont valóban csak a véletlen
kiszámíthatatlan játékának tudható be: Gerócs József — noha pártja községi szervezetének
vezetője volt — egyéni körzetben elért győzelme nélkül (amelyben bizonyára nem kis
szerepet játszott az is, hogy egy aprófalvas választókerületben állatorvosként helyi
tekintélynek számított) aligha szerzett volna mandátumot megyei negyedikként, az országos
listán pedig helyezetlenül.
Bár a pártkarriert befutott képviselők korábban közölt számába nem számítottuk bele, ebbe a
csoportba sorolhatunk két kisebb jelentőségű karriertípust is. Ezek egyikénél, a párt politikai
jellegű ifjúsági szervezetében befutott karriernél az ott megszerzett magasszintű vezetői
pozíciót a patronáló párt egyenértékűnek tekinti a saját szervezetében elérhető tisztségek
132
valamelyikével, ezáltal az ifjúsági vezetők is beilleszthetők a pártvezetők hierarchiájába;
lényegében tehát a párt szatellit-szervezetének vezetői hasonló helyzetben vannak a
képviselővé választás esélyeit illetően, mint maguk a párt tisztségviselői (a funkciók ezen
ekvivalenciája gyakorta explicit módon is megjelenik: az ifjúsági vezetőket ilyenkor nemcsak
megfigyelőként, hanem valamilyen pártsarzsival ellátva kooptálják a párt megfelelő
vezetőtestületébe).
Az 1994-es Országgyűlésből hatan futottak be ilyen pályát, s valamennyien az MSZP
színeiben lettek képviselők. Nagy kérdés ezzel kapcsolatban, hogy más pártokból azért
hiányoznak-e az ifjúsági vezetők, mert azok nem fordítanak kellő figyelmet a fiatalok politikai
megnyerésének saját ifjúsági szervezet támogatásával, vagy azért, mert e pártok viszonylag
gyenge szereplése miatt nem kerültek sorra a listákon bizonyára nem a legelsők közé sorolt
ifivezetők. Az első feltételezésnek ellentmond, hogy valamennyi párt — még az ifjúsági
pártként indult Fidesz is — létrehozta a maga "pártóvodáját" (ld. például Független Magyar
Ifjúság, IDF), a másodiknak pedig az, hogy az MSZP még az első ciklus kispártjaként is
fontosnak tartotta, hogy ifjúsági szervezete, a BIT elnökét (Kiss Pétert) parlamenti
mandátumhoz juttassa, vagyis nem elsősorban a választási eredményeken múlik, hogy egy
párt szerepeltet-e ifjúsági vezetőt a frakciójában. Inkább arról lehet szó, hogy párt és
csatlósszervezete közötti együttműködés — talán az MSZMP és a KISZ közötti egykori
patronázsrendszer mechanizmusainak továbbélése folytán — az MSZP esetében a leginkább
intézményesült egyrészt, másrészt pedig a BIT mai vezetői — mivel szinte kivétel nélkül még
a KISZ-ben elsajátították a politizálás alapjait — jóval érettebbek és tapasztaltabbak, mint a
konkurens szervezetek többnyire a 90-es évek elején aktivizálódott főnökei, s így talán
alkalmasabbak a parlamenti szereplésre is. Nem volna ugyanakkor meglepő, ha a következő
választásokon már a többi pártban is fel-feltünedeznének az ifjúsági szervezetekben karriert
befutott politikusjelöltek.
Szintén a pártvonalon szelektálódott képviselők közé sorolhatjuk másodsorban a pártok
apparátusaiban kinevelődött politikusokat. Bár ők pályájukat többnyire irodavezetőként,
politikai munkatársként kezdték, jól végzett szervezőmunkájukat a későbbiekben
tisztségekkel is honorálta a párt, s eképp sokan már ezen pártfunkciójuknak köszönhetően
lettek képviselőjelöltek (ez azonban nem minden esetben igaz: Juhász Ferenc és Juhászné
133
Lévai Katalin például az MSZP szabolcsi szervezetének irodavezetőjeként illetve a párt
— számunkra nem világosan meghatározott beosztású — munkatársaként bármiféle
pártméltóság birtoklása nélkül is a jelöltek közé tudott kerülni). Mivel a pártalkalmazottak
általában fontos tisztséget viselő pártvezetők keze alá dolgoznak, képességeikre,
megbízhatóságukra ez utóbbiak figyelnek fel, ők veszik pártfogásukba az apparatcsikot,
bevezetik a párt választott testületeibe, s így választott funkcióba juttatják munkatársukat,
mégpedig azon a szinten, ahol addig hivatalnokként dolgozott. (Nem találunk éppen ezért
olyan példákat az apparátusbeli karrierek között, ahol mondjuk egy a párt országos
központjában alkalmazott személy első választott párttisztségként helyi vagy megyei szintű
pozíciót szerezne.) A fentiek illusztrációjára ideáltipikus példa Homoki János pályafutása:
1991-ben belép az FKgP-ba, majd még ugyanabban az évben a párt Országos Központjának
hivatalvezetője lesz, egy évre rá már az országos fegyelmi bizottság elnöke, majd az országos
elnökség tagja, végül 1994-ben az országos lista 12. helyéről képviselő.
Nem minden apparatcsik-karrier indul azonban a semmiből: akad olyan eset is, amikor azért
hívnak valakit a pártközpontba dolgozni, mert alacsonyabb szintű választott vezetőként már
bebizonyította politikusi rátermettségét; az apparátusban mutatott további helytállás ekkor
csak meggyorsíthatja a magasabb szintű pártfunkciók eléréséhez vezető pályafutást (ld.
például Szilágyiné Császár Terézia esetét, aki a KDNP szabolcsi elnökeként kapott felkérést a
párt országos szervezőtitkárának feladatára, s akit a pártközpontba kerülését követően fél
évvel a párt alelnökévé választottak).
Ezzel a szelekciós mechanizmussal kapcsolatban is megállapíthatjuk, hogy az MSZP
képviselői parlamenti súlyukat jóval meghaladóan vannak reprezentálva: a fenti karriert bejárt
15 politikus közül 13-an szocialisták, ezúttal azonban bizonyosra vehetjük, hogy az MSZP
fényes sikere áll túlsúlyuk mögött: a párt néhány központi apparátusból kiemelkedett
politikusát leszámítva a többség a listák kevésbé előnyös helyeit foglalja el, így számuk az
MSZP esetleges gyengébb szereplése esetén nem a nyert mandátumok csökkenésével egyenes
arányban csökkent volna. Nem tudunk ezzel szemben semmit arról, hogy a többi pártban hány
pártbürokráciából érkezett személy állt ugrásra készen, a kevesebb (s főleg a korábbi
képviselőknek jutott) parlamenti hely miatt végül is nem jutván szerephez. Emiatt nem
felehetünk megalapozottan arra a kérdésre sem, hogy vajon pártspecifikus sajátosság-e az
134
apparatcsikok képviselővé válása az MSZP-ben, vagy minden pártra jellemző, hogy
politikusait a pártot működtető bürokraták közül is rekrutálja. Ennek a problémának a
megoldására adatok híján nincs lehetőségünk, elméletileg azonban nem kizárt a Szocialista
Párt különleges helyzete, hiszen apparatcsikjai szinte kivétel nélkül már az MSZMP vagy a
KISZ szervezetében is főfoglalkozású politikai munkatársak voltak, az MSZP így kvalitásaik
ismeretében dönthetett további foglalkoztatásukról, miközben az 1980-as évek végén létrejött
pártokban sokszor találomra, a politikai affinitás előzetes tesztelése nélkül vették fel a
pártirodák alkalmazottait, akik közül ezért valószínűleg nagyobb volt a lemorzsolódás, s
kevesebben bizonyultak politikusként is bevethetőnek, mint szocialista társaik közül. A pártok
közötti ezen különbség azonban bizonyosan időleges, hosszú távon nem maradhat fenn; a
későbbiekben már csak a rekrutációs gyakorlat eltérése okozhatná a pártalkalmazottak
frakciónkénti eltérő súlyát.
A most következő szelekciós csatorna nagyban rokon az előzővel, a megkülönböztetés csak
azért indokolt, mert ennél a pártban szerezhető politikai tőkét kiegészíti az önkormányzati
keretekben szerzett. Sajnos csak politikusokkal folytatott mélyinterjúkkal lehetne
megnyugtatóan tisztázni, hogy mennyiben segítik ténylegesen egy önkormányzat
képviselőtestületében vagy polgármesterként gyűjtött politikai érdemek a pártbeli
előrehaladást. Addig — a későbbiekben ismertetendő tisztán önkormányzati vonalon futó
karrierekből kiindulva — hajlunk annak feltételezésére, hogy egy pártvonalon már beindult
politikusi pályát is hathatósan támogathatnak a helyi közélet választott funkcióiban elért
sikerek. Ezért döntöttünk ezen karrierút külön típusként kezelése mellett, ám amennyiben az
ide sorolt politikusok pályafutásában elhanyagolható lenne az önkormányzati politizálás
hatása (az anélkül is közel azonos módon haladt volna), akkor az itt számba vett 56 képviselőt
minden további nélkül pártkarriert befutott politikusnak is tekinthetjük.
Elméleti megfontolások mindazonáltal a pártban és a helyi közéletben folytatott politizálás
kölcsönhatását valószínűsítik. Amint azt a politika felsőbb régióiban nemegyszer
tapasztalhattuk, számos politikus nem hatásos szónoklatok tartásával tudja magára elsősorban
felhívni a figyelmet, hanem a politikai aprómunkában, a bizottsági üléseken, szakmai
135
programok kidolgozásában jeleskedik, ez utóbbi tevékenységével emelkedik ki az arctalan
tömegből, szakmai érdemeivel szerez miniszteri vagy államtitkári kinevezést, amit azután
nagyon gyakran követ a pártbeli felemelkedés is (Keleti György vagy Kis Zoltán például
bármiféle komolyabb pártfunkció nélkül lett hadügyminiszter illetve a földművelésügyi tárca
politikai államtitkára, a fenti posztokon végzett eredményes munkájuk nyomán azonban
előbbit az MSZP országos elnökségének, utóbbit az SZDSZ ügyvivői testületének tagjává
választották). Ugyanez a mechanizmus méginkább elképzelhető önkormányzati szinten,
hiszen egy helyi képviselőtestület munkájában a parlamentéhez képest nagyobb arányban van
jelen a szakmai oldal, egy település működtetésében és fejlesztésében inkább az "aprómunka"
dominál, a helyi politikában inkább a szorgalmas politikusoknak, semmint az igazi
nagyformátumú vezéregyéniségeknek teremhet babér. Mivel a helyi pártszervezetek követik
az önkormányzatban zajló történéseket, hamarosan a pártban is híre megy annak, ha egy
független vagy egy a pártban pozíciót nem szerzett képviselő kimagaslik a testületből; előbbit
megpróbálják megnyerni a pártnak (számos olyan esetről olvashattunk a lapokban, amikor a
lakosság elégedettsége mellett regnáló független polgármestert vagy az elismert független
képviselőket versengve igyekeztek megnyerni a pártok, hogy a következő választásokon már
az ő jelöltjükként induljon újra), utóbbit "kipróbálják" a szervezet vezetésében is.
Önkormányzati munkában elért sikerek indult be a karrierje pártvonalon is például Ivanics
Istvánnak, akit Kecskemét alpolgármesterévé választottak pártonkívüliként 1990-ben, majd
miután egy évre rá belépett a KDNP-be, nagyon gyorsan a párt megyei elnökségébe is
bekerült; hasonló utat járt be megint csak például Szász Domokos is, aki előbb egyszerű
párttagként lett önkormányzati képviselő Óbudán, ott a gazdálkodási bizottság elnökeként
majd az SZDSZ-frakció vezetőjeként ismertté tette magát, ami után nem maradt el pártja
kerületi ügyvivői posztja sem.
De a nem teljesen kezdő politikusok előrehaladását is támogathatja egy helyi mandátum.
Ugyan abban a kérdésben, hogy ki kapja meg egy párt egy adott körzetben indítandó
országgyűlési képviselőjelöltjének címét, talán döntő fontosságú a pártbeli támogatottság,
bizonyosan sokat nyom azonban a latban az a szempont is, hogy annak a jelöltnek lehetnek
különösen jók az esélyei a választók szimpátiájának elnyerésére, aki közismert és elismert
közéleti személyiség, aki hivatkozhat arra, hogy sokat tett a város vagy a térség
136
felvirágoztatásáért. Ez utóbbi kritérium teljesítéséhez kétségkívül a legalkalmasabb eszköz az
önkormányzati politizálás.
De ezen túlmenően is segítheti a helyi képviselőtestületekben végzett munka a pártjukban
valamilyen pozíciót már elért politikusokat. Számos olyan képviselőt (33-at) találhatunk az
1994-es Országgyűlésben, aki már négy évvel korábban is elindult a parlamenti mandátumért,
s bár kudarcot szenvedett, 1990 októberében helyi mandátummal vigasztalhatta magát.
Lehetséges, hogy éppen ez a "vigaszdíj" tartotta meg őket a politikában, sokaknak ugyanis az
aktív politizálás egyet jelent a közösségért végzett munkával, s a ľart pour ľart folytatott
pártéletet terméketlennek, sikerélményeket alig jelentőnek tartván ők talán nem vállalták
volna a négyévi száműzetéssel felérő várakozást a következő választásokig, ha a politikát csak
pártkeretekben űzhették volna.
Végül — a politikai újoncok önkormányzati sikerét követő pártkarrierhez hasonlóan — a már
párttisztségviselőként önkormányzati mandátumot szerzett politikusok pártvonalon történő
továbbemelkedésre is jótékony hatással lehettek a helyi politikában elért eredmények,
következésképpen a képviselővé válás biztosabb útjának kell tartanunk a párt- és az
önkormányzati vonal kombinálásával operálót, mint pusztán az előbbin futót.
Ezen megállapításunk mindazonáltal csak a párthierarchia bizonyos szintjéig igaz:
gyakorlatilag nem találkozunk olyan képviselővel, aki úgy vállalt volna önkormányzati
funkciót, hogy 1990-ben pártja szűkebb vagy szélesebb körű országos vezetésébe tartozott (a
kivételek rendkívül ritkák, de azért léteznek: Baja Ferenc például az MSZP Országos
Elnökségének tagjaként vállalt helyi képviselőséget Nyíregyházán). Ez arra utalhat, hogy a
pártban már befutott személyek tehernek érzik a helyi politikával foglalkozást, nem tartják azt
fontosnak továbblépésük szempontjából (azok pedig, akik politikai pályájuk elején vagy
közepén még hasznosnak tartották az önkormányzati mandátumot, magas párttisztségbe
jutván gyakran kezdenek ugyanúgy érezni: Mészáros Gyula például 1990. őszén tagja lett a
gödöllői képviselőtestületnek, miután azonban 1992 őszén bekerült a KdNP Országos
Elnökségébe, lemondott helyi funkciójáról). Éppen ezért míg a tisztán pártkarriert befutott
képviselők között találunk régóta ismert politikusnak számítókat, a kombinált karriert bejártak
között a legmagasabb párttisztséggel rendelkezők is viszonylag új arcnak számítanak az
137
országos politikában. A pártoligarcha fenti viselkedése persze bizonyos szempontból érthető,
azt nem kell feltétlenül negatívumként értékelnünk, hanem felfoghatjuk a hazai politikai
intézményrendszer egy szerencsétlen következményének is: a pártkeretekben társadalmi szintű
problémákkal, nagypolitikával foglalkozó magasabb szintű vezetőknek valóban visszalépés
lehet egy település ügyes-bajos dolgaival foglalkozniuk, míg azonban a tagoltabb
közigazgatású országokban ezen vezetői kör parlamentbe be nem került része is megtalálhatja
a maga helyét a közéletben a tartományok vagy tagállamok képviselőtestületeiben,
Magyarországon nincs a középszintű politizálásnak színtere (a megyei közgyűléseknek inkább
szimbolikus jelentősége van, azokban nemigen folyik valódi politikai munka).
Ha az imént azt mondottuk, hogy az önkormányzati munka csak bizonyos szinten megvont
határok közt képes előmozdítani a pártbeli pályafutást, ugyanezt érvényesnek kell tartanunk az
önkormányzati funkcióknak a közéleti előrehaladásra gyakorolt hatásáról is: a korábbi
karrierutakkal összevetve meglehetősen keveseknek sikerült pusztán az önkormányzatban
szerzett érdemeikre támaszkodva országgyűlési képviselővé válniuk. Mintegy 25 képviselő
váltott át úgy a helyi politikából közvetlenül a parlamenti politizálásra, hogy az
önkormányzati funkcióján kívül nem rendelkezett egyéb politikai tőkével (sokan nemcsak,
hogy nem viseltek párttisztséget, de még párttagok sem voltak).
Néhányan négyéves működésük során valóban bebizonyíthatták politikusi vénájukat
(elsősorban a "miniparlamentként" fungáló fővárosi közgyűlésben lehetett valódi politikai
tettekkel kitűnni; talán nem véletlen, hogy a magát itt begyakorolt Barsiné Pataki Etelka,
Demeter Ervin, Szolnoki Andrea a parlamentben is azonnal a legagilisebb képviselők közé
került), a többség esetében azonban inkább arról van szó, hogy a pártok szívesen indítottak
polgármesterként, önkormányzati képviselőként a lakóhelyén már ismertséget szerzett, a
választók szemében hitelesnek számító figurákat, még ha addigi tevékenységükből semmi
biztosíték nem adódott arra nézvést, hogy a parlamenti munkában is megállják majd a
helyüket. Alig hihető így például, hogy Matuska Sándor és Samu János, akiket független
jelöltként választottak meg 1990-ben Zsadány község önkormányzatának tagjává illetve
Tápióság polgármesterének, a falujukban folytatott politizálással hívták volna fel magukra az
138
őket pártonkívüliként indító MSZP figyelmét; sokkal inkább arról lehet szó, hogy ők
agrárvidéknek számító választókerületükben sikeres TSZ-elnökként megbecsült személyeknek
számítottak, s talán önkormányzati tapasztalatok nélkül sem lettek volna esélytelenek az
indításra 1990-ben, négy évvel később azonban annak a notabilitásnak, aki névjegyére az
önkormányzati képviselő illetve polgármester titulust is odabiggyeszthette, fényesebb volt a
presztízse, mint a politikai méltósággal nem büszkélkedhetőnek.
Mindemellett még a parlamenti politizálástól ily messze eső közéleti tevékenységet folytatott
képviselőket sem lenne helyes megítélésünk szerint a helyi notabilitások 1990-ben tömeges,
de később sem teljesen jelentéktelen populációjával összemosni: nagyon gyakran még egy
községi képviselőtestületben folyó politika sem mentes a túlfűtött vitáktól, személyes
ellentétektől, belső hatalmi harcoktól, itt is gyakran van szükség kompromisszumkötésre,
éppen ezért akik a helyi politika négyéves iskoláját kijárták, valamivel több elképzeléssel
rendelkezhetnek az Országgyűlésben rájuk váró megpróbáltatásokról, mint azok, akik
bármiféle politikai előélet nélkül vágják ilyen nagy fába a fejszéjüket. Ezért a kisebb horderejű
önkormányzati funkciókon keresztül a parlamentbe vezető pályafutások is részben politikai
karrierek, ugyanakkor ezek közül kétségkívül a legalacsonyabb értékűek.
Formálisan önkormányzati karriereknek kellene tekintenünk azokat a politikai életutakat is,
amelyekben nem találunk ugyan semmiféle párttisztséget, de nem azért mert alanyuk nem
szerezhetett volna ilyet, hanem mert önkéntesen lemondott arról: Szabó György és Simon
Imre például az MSZP elnökségi illetve választmányi tagjai voltak, de amikor megyei
közgyűlési elnökökké választották őket, az új funkciójukban tőlük elvárt függetlenségnek,
pártok felett állóságnak megfelelendő lemondtak párttisztségükről. Pártjuk négy év alatt sem
feledkezett meg erről az áldozatról, és korábbi pártfunkciójuknak megfelelő előkelő helyen
indította őket az országos listán, amelyeket pusztán önkormányzati munkával nemigen
szerezhettek volna.
Az ő és a már említett fővárosi képviselők kivételével az önkormányzati karrierutat bejárt
politikusok a későbbiekben nem okoztak nagy meglepetést, szinte mindannyian a
képviselőház második vonalához tartoznak, ezért ezt a szelekciós mechanizmust kiegészítő
jellegűnek tekinthetjük: alighanem ott indítottak a pártok ilyen személyeket, ahol nem akadt
139
politikusi képességeit adekvátabb formában bizonyított vagy a pártban már érdemeket szerzett
káderük. Ezen az okon kívül az imént azért is sorolhattuk a karrierek közötti
értékhierarchiában az önkormányzati karriereket hátrébb, mert ez — a pártvonalon (is) futó
kiválasztódással szemben — 1994-ben csak egyszűrős szelekció lehetett: míg a pártfunkciók
esetében egy vagy kétévente sor kerül betöltőik értékelésére, s így a gyengébben teljesítők
1994-re többnyire elveszítették azt a pozíciójukat, amelyben nem bizonyultak kompetensnek,
vagyis míg a pártok tisztségviselői többszörösen is átestek a politikusszelekció különféle
próbáin, addig a helyi politikusok csak egyszer lettek nagyobb megmérettetésnek alávetve, az
1990-es önkormányzati választások alkalmával; további teljesítményük megítélése az őket
indító párt jelöltválogató grémiumainak kezében volt, az azonban inkább hallomásból vagy a
helyi közvéleményt figyelembe véve formálhatott ítéletet politikusi alkalmasságukról, s nem
működésük tényleges ismeretében.
Az eddig ismertetett valamennyi karriertípus többé-kevésbé politikai alapú szelekciót
jelentett, s az ezekhez sorolt képviselők az Országgyűlésnek körülbelül 80%-át reprezentálják.
Ez rendkívül gyors fejlődés a funkcionális kiválogatódás felé 1990-hez képest, mindazonáltal
továbbra is sok olyan politikussal találkozhatunk a parlament falai között, akik a politikától
idegen érdemeiknek köszönhetően kapták meg a mandátumot. Mindenekelőtt úgy tűnik, hogy
a négy évvel korábbival összevetve még növekedett is a szavazatvonzó képességük miatt
indított, országos vagy bizonyos társadalmi csoportokban élvezett ismertséggel,
népszerűséggel rendelkező "reklámfigurák" száma.
Az ide sorolható mintegy kéttucatnyi képviselő javarészben érdekképviseleti szervek vezetői
közül verbuválódott. Ugyan korábban egész Európában illetve bizonyos országokban
(elsősorban Angliában) ma is ismert gyakorlat, hogy a baloldali pártok hivatásos politikusai
szakszervezeti vezérekként kezdik politikai pályafutásukat, ez a rendszer azonban elsősorban
ott működhetett, ahol rendkívül erős összefonódás van párt és szakszervezet között (ahol a
szakszervezeti tagok automatikusan párttagok is, mint 1948-as megszűnése előtt az MSZDP-
ben vagy egészen a 80-as évekig a brit Munkáspártban, továbbá ahol a párt lényegében a
szakszervezet politikai fedőszerve és az érdekképviselet erősen átpolitizált). Ha a kapcsolat
140
együttműködéssé szelídül (párhuzamosan azzal, hogy az érdekegyeztetés depolitizálódik),
akkor már nincs automatikus személyi átjárás a két szervezet között, létezik elkülönült párt- és
szakszervezeti vezetői garnitúra, s utóbbihoz tartozók inkább szimbolikus okokból kapnak
helyet a tágabb pártvezetésben vagy a párt parlamenti frakciójában; ilyenkor a szakszervezeti
tapasztalat már nem szolgál automatikusan ugródeszkául a politikussá váláshoz, az
érdekképviseleti vezetők inkább csak a párttal kötött megállapodás értelmében és nem "saját
jogon kerülhetnek be a jelöltek közé.
Az MSZP színeiben indított szakszervezeti alkalmazottak szinte kivétel nélkül a pártnak az
MSZOSZ-szel illetve ennek tagszervezeteivel kialakított partnerségét demonstrálandó kaptak
helyet a Szocialista Párt jelöltjei között, s ennek megfelelően az ő politikusi képességeik
közömbösek voltak, politikai pozíciókban szerzett rutin ennek megfelelően nem is állt
mögöttük (egész pontosan a köztársasági Magyarországon nem töltöttek be politikai
funkciókat; többen közülük azonban a pártállam időszakában — a párt-, az állami és a
szakszervezeti tisztségek közötti szabad rotáció jegyében — magas politikai méltóságokig
emelkedtek, ld. például Nagy Sándort vagy Schalkhammer Antalt, így ők esetleg nem
számítottak politikai újszülöttnek pártjukban). Az a két szakszervezeti vezető viszont, aki nem
az MSZP-nek köszönheti megválasztását, nem vagy nem elsősorban érdekképviseleti vezetői
mivoltának betudhatóan került fel pártja listájára: Pokorni Zoltán és Horn Gábor ugyan
közéleti pályafutásuk első szakaszában valóban szakszervezeti munkájukkal hívták fel
magukra a figyelmet, később azonban a politika világa mellett döntöttek, lemondtak
szakszervezeti funkciójukról, és a Fideszben illetve az SZDSZ-ben pártkarriert futottak be; az
ő pályafutásuk ezért a szakszervezeti mozgalomból a politikába vezető klasszikus út példája
lehet.
A szakszervezeti vezetők többségéhez hasonlóan politikailag ugyancsak tökéletesen
outsidernek tekinthetők azok a képviselők is, akik nem a munkavállalók pártválasztásának
orientálása végett, hanem más szavazói csoportok párthoz csalogatása miatt vagy egyszerűen
közismertségüknek köszönhetően válhattak képviselőjelöltté. Csak néhány példa arra, hogy a
pártok milyen sokféle társadalmi csoport szimpátiáját kívánták emblematikus személyiségek
előtérbe állításával elnyerni: Bleyer Jenő a nyugdíjas egyesületek tagságát orientálta az MSZP
felé, Bálint György a kertbarátokhoz szólt az SZDSZ részéről, Sümeghy Csaba a nagytőke
141
bizalmát próbálta megszerezni a Magyar Iparszövetség elnökeként a Fidesz részére, míg
Gyuricza Béla az ország frissen nyugállományba vonult első katonájaként a hivatásos katonák
figyelmét terelhette a Fideszre (habár utóbbi életrajzában magának katonapolitikai szakértő
szerepet tulajdonít a pártban, mégis reklámszemélyiségnek tekintettük, hiszen egy
pártonkívüli szaktanácsadót szinte soha nem küld egy húsz helyet nyert párt a parlamentbe,
különösen nem országos listája nyolcadik helyéről). Velük szemben a jóformán az összes
tévénéző előtt közismert Eperjes Károly és Pécsi Ildikó jelöltként történő felmutatása nem
rétegspecifikus hatással bírt, az ő reklámértékük egyetemesen érvényesült.
A reklámkarriert befutott személyek majdnem mindegyikénél szoros összefüggést
fedezhetünk fel a politikusi prekvalifikáció hiánya és parlamenti teljesítményük között: noha a
kérdéses képviselők bizonyára jó szolgálatot tettek a választások során, amikor tényleges
politizálásra került sor, mindannyian eltűntek a profi politikusok háta mögött. Ezzel
kapcsolatban több kérdés is felmerül. Elsőként az, hogy mi motiválja ezeket a húzóembereket
a számukra teljesen idegen világnak számító politikába teendő kiruccanásra. A pártok logikája
viszonylag világos, hiszen a választási kampány mediatizálásával, a politikai marketing
komoly szakterületté fejlődésével egyre inkább terjed az a felfogás, hogy a pártokat ugyanúgy
kell eladni, mint bármely más árut: szellemes reklámok, ismert és népszerű emberek többet
használhatnak, mint az eladandó áru tulajdonságainak részletes ismertetése, vagyis a
pártoknak érdemes a velük közösséget vállaló, a társadalom egy részében vagy egészében
ismert személyiségeket előtérbe állítaniuk (valójában persze már ez a dogma is kérdéses,
hiszen empirikusan felülvizsgálhatatlan, hogy hány szavazattal kapott volna kevesebbet
mondjuk a Fidesz, ha nem szerepelteti listáján a reklámembereit). Utóbbiak viselkedése ezzel
szemben némiképp talányos, hiszen a megválasztott képviselőktől elvárt szavazási jelenlét,
bizottsági munka, fogadóórák tartása teljes embert kíván, amellyel nehezen egyeztethető össze
a korábbi civil foglalkozás folytatása, a képviselői munka elhanyagolása viszont a jelöltség
elfogadásának értelmét kérdőjelezné meg. Mivel velük kapcsolatban nem tételezhetjük fel
— döntő részben pártonkívüliekről lévén szó — , hogy a párt iránti odaadás lehetne a
háttérben, azt gyanítjuk, hogy talán a képviselők előtt megnyíló ajtók reményében vágnak bele
a politikába, esetleg korábbi szakmájukban kivívott tekintélyük emelkedését remélik a
142
négyéves parlamenti kitérőtől, s hogy az visszatérésük után az eredeti hivatásban is "hátszelet"
biztosít majd.
Ha jobban meggondoljuk, a pártok érdeke sem egyértelmű azonban. Kérdés ugyanis, hogy az
a (csak valószinűsíthető) szavazattöbblet, amely a húzóembereknek tulajdonítható arányban
áll-e azzal a holtteher-veszteséggel, amely abból következik, hogy a frakcióban állandóan
hiányzó vagy kevéssé kompetens személyek is ülnek. De az is kérdéses, hogy nem ölthet-e
esztelen méreteket a választási megállapodásokkal és kampánycélokkal outsidereknek ígért
helyek növelése, hiszen ha egy párt megszólít egy társadalmi csoportot egy hozzá tartozó
személy jelölésével, akkor a többi párt sem akar lemaradni, ők is újabb és újabb emblematikus
figurák megnyerésével vélik csak ledolgozhatónak a hátrányukat (ld. például az MSZP
szövetségi politikáját az 1998-as választások előtt: "A választmány határozatot fogadott el a
politikai, társadalmi szervezetekkel kialakítandó választási együttműködésről. Az MSZP az
országos lista első 75 helyéből 15-öt biztosít választási szövetségesei számára." –
Népszabadság 1997. december 1.). Éppen ezért — bár a reklámkarrierek diszfunkcionalitását
egy nem pusztán reprezentatív, hanem dolgozó parlament esetében aligha vonhatjuk
kétségbe — bizonytalan, hogy a következő választásokon a politikai múlttal nem rendelkező
húzóemberek visszaszorulása vagy éppen előretörése lesz-e a jellemző.
Az 1990-eshez képest ugyan jelentősen visszaesve, de 1994-ben is bekerültek a parlamentbe
helyi notabilitások. A róluk korábban mondottakat nem kívánjuk részletesen megismételni,
mivel azok most is érvényesek, ezért itt dióhéjban csak annyit, hogy a mintegy kéttucatnyi
notabilitás kivétel nélkül pártonkívüli vagy "egyszerű párttag", nincs nyoma életútjukban 1990
utáni közéleti szerepvállalásnak, elsősorban egyéni választókerületből kerültek az
Országgyűlésbe, a megyei és országos listákon többnyire nem vagy kilátástalan helyen
szerepeltek, nem nagyvárosi körzetekben lettek indítva, foglalkozásuk helyi tekintélyt
biztosított számukra. Ezúttal is igaz, hogy egy párt mandátumai számának egy határon túli
növekedése esetén kapnak csak szerepet, így 1994-ben szinte csak az MSZP-ben találunk
belőlük, továbbá most sem igen kerültek ki soraikból olyan nagyformátumú politikusok,
akiknek megjegyezte volna az ország a nevét. Jól illusztrálja a mondottakat például Sződi
143
Imre vagy Szántó Mihály MSZP-s képviselők karrierje: mindketten pártonkívüliek és a helyi
közéletben sem vettek részt, bizonyára nem volt mellékes szempont indításukban, hogy a
választókerületben dolgozó TSZ-elnökként illetve állatorvosként legalább a körzet egy
részében magas presztízzsel rendelkeztek, megyéjükben a területi lista 7., illetve 10. helyét
kapták, az országos listára nem kerültek fel.
Mivel az MSZP kevés kivételtől eltekintve elnyerte az egyéni mandátumokat, nem meglepő,
hogy frakciójában tömörülnek a notabilitások, elgondolkodtató viszont, hogy — feltéve
persze, hogy hinni lehet a pártok önbevallásának — a legtöbb helyi szervezettel és taggal
rendelkező párt sem tud a saját soraiból annyi jelöltet kiállítani, hogy ne kelljen "kisegítőerők"
segítségére szorulnia. Nincs okunk azt feltételezni, hogy más pártok esetében nem ugyanez
lenne a helyzet, ha váratlanul 200 fölötti számú parlamenti helyre kellene képviselőt
küldeniük. Mivel — mint a korábbiakban láttuk — a többi karriertípuson belül az alacsonyabb
szintűek rendre MSZP-ben összpontosulnak (az újjáválasztott képviselők közül az MSZP-ben
a legnagyobb a párttisztség nélkül is ismét mandátumot szerzettek aránya, a pártkarriert
befutottak közül itt találjuk a legtöbb legmagasabb funkcióként is csak jelentéktelen pozíciót
— kisvárosi, falusi pártszervezetek vezető tisztségét — magáénak mondható személyt, az
önkormányzati vonalon a parlamentbe felkapaszkodott politikusok között a kistelepülések
képviselőtestületeiben szocializálódottak döntő többsége szintén szocialisták), alapos okunk
van azt gondolni, hogy egy pártra jutó parlamenti helyek számának egy határon túli
növekedése olyan személyeket is a parlamentbe segít, akik politikai pályafutásuknak még
nagyon az elején tartanak, vagy akiket politikai képességeik a parlamentinél inkább
alacsonyabb szintű közéleti fellépésre predesztinálnának. (Nehezen képzelhető el ugyanis,
hogy tisztában lenne a nagypolitikai cselekvés logikájával, a parlamenti történések
befolyásolásával, s így érdemben tudna részt venni a Duna-parti falak között hozott
döntésekben az a képviselő, aki 1994-ig nem jutott tovább egy párt helyi vezetői tisztségénél,
aki azidáig egy község polgármestereként vett csak részt a közéletben, vagy éppen politikailag
teljesen passzív volt.)
Nagy kérdés ugyanakkor, hogy a képviselői szerepre nem kellően felkészült politikusok
parlamentbe áramlásában mekkora szerepet játszott az a lehetséges ok, hogy a demokratikus
Magyarország 4-5 éves fennállása alatt rövid volt az az idő, amíg kinevelődhetett volna egy
144
megfelelő tapasztalatokkal felvértezett politikusi garnitúra (viszont 1998-ra vagy még később
a probléma magától megoldódik), illetve mennyiben kell állandó korlátként számolnunk
azzal, hogy egy politikailag eléggé apatikus országban, ahol az összes párttag is csak a felnőtt
lakosság ezrelékeiben mérhető, egyik párt sem tud soraiból kiállítani több száz képviselőnek
alkalmas személyt. Ebben a dilemmában két választás után elhamarkodott lenne állást
foglalni, az azonban már most kijelenthető, hogy mivel minden pártban megfigyelhető az a
tendencia, hogy a mandátumok szétosztása során előnyben részesülnek a politikai
karrierjükben már magasabbra jutott személyek (a pártok országos vezetői még az alig 20-30
helyet szerzett pártokban is mind parlamenti székhez jutottak), az Országgyűlés közel 400 fős
létszámának évek óta napirenden lévő csökkentése bizonyosan a parlament professzionális
jellegét erősítené (ezt a kérdést persze aligha funkcionális szempontok fogják eldönteni,
sokkal inkább a politikai osztály önmegőrzési érdekei).
Végezetül az 1994-es Országgyűlésben is akadnak olyan politikusi pályafutások, amelyeket az
eddigiekben ismertetett tipikus szelektálódási minták egyikéhez sem tudtunk besorolni,
amelyekben nincs nyoma sem párt- sem közéleti munkának, de országos vagy helyi
reklámhatásnak sem. Ha a korábbi parlament kapcsán feltételeztük, hogy egyeseknél a
magasrangú politikusokhoz fűződő személyes kapcsolat lehetett a képviselővé-válás
előrelendítője, ugyanezt a mechanizmust talán négy év múltán is gyaníthatjuk a rejtett
motívumok között. Nem találtunk például Torgyán Józsefné életútjában semmilyen
magyarázatot az országos listán kapott rendkívül előnyös 8. helyre azon kívül, hogy férje a
Kisgazdapárt megkérdőjelezhetetlen vezére, akinek feltehetően módjában állhatott egy vagy
több védencét parlamenti székhez juttatni (a magyar politikai életben különben régóta ismert
nepotizmusra vonatkozó ezen gyanúnkat megerősíti az is, hogy a pártelnök a későbbiekben a
szintén politikai érdemek nélkül álló öccsének is politikai funkcióhoz, polgármesteri székhez
egyengette az útját). Ugyancsak tanácstalanul állnánk Morvai Ferenc országos listán kapott
10. helye előtt, ha az oknyomozó újságírás korábban ki nem pattantotta volna a hírt (ld. HVG
1996. december 7.), hogy az FKgP választási kasszájába adományként befizetett 10 millió
forint ellentételezéseképpen dukált neki egy biztos listahelyezés.
145
Joggal gondolhatnánk, hogy kár a szót vesztegetni egy-egy atipikus, kivételes politikusi
pályafutásra, hiszen ezek egyáltalán nem jellemzőek a magyar politikai rendszerre. Nos, éppen
ezt a tényt kell kiemelnünk, hiszen tőlünk nem messze, a volt kommunista tömb egyes
országaiban komoly jelentősége van a politikai pozíciók rokoni és ismeretségi körben történő
osztogatásának, és ugyanez vonatkozik a "politikai szimóniára", a befolyásos politikai
tisztségek adás-vételére is (de ezeket a jelenségeket még a századforduló vagy a harmincas
évek Magyarországán is mindennapinak kell tekintenünk). Aligha szorul magyarázatra, hogy
micsoda előrelépés lenne a valódi demokrácia felé, ha ezek a balkáni viszonyok
végérvényesen eltűntek volna a magyar politikából, ha — mint a volt Szovjetunió
országaiban — az alvilág nem épülhetne be pénzzel már a politikai döntéshozatalba is, s ha
nem plutokratikus alapon szerveződne a politikai vezetőréteg.
V. A politikai osztály magyarországi kifejlődése
Amint arra a politikai vezetés összetételére vonatkozó elméleti megközelítésmódok
áttekintése során már utaltunk, a politikai vezetőréteg osztályként történő percepciójának
alapfeltétele volt a politikusok professzionalizálódása, hiszen míg mondjuk a századforduló
honorácior-politikusai többnyire párhuzamosan tevékenykedtek „civil” foglalkozásukban és a
parlamentben (így az esetleges mandátumvesztés bekövetkeztekor többnyire
zökkenőmentesen folytathatták szakmai pályafutásukat), nem volt ezért létérdekük
bebetonozniuk magukat a politikába, napjaink hivatásos politikusai a politikai rendszer
foglyaivá váltak. „Minél hosszabb időt és minél több energiát fordít egy politikus politikai
feladatokra, annál kevésbé tud a privát foglalkozásával és ebből következően szakmai
karrierjével törődni. Egy gyorsan változó szakmai világban azonban egy hosszabb
főfoglalkozású politikai szerepvállalás után a visszatérés esélyei is mind kisebbek: az egykori
állásokat már újakkal töltötték be, a hajdani ügyfél- vagy vevőkör feloszlott, a szakmai
kvalifikációval szembeni követelmények megváltoztak. Ilyen helyzetben a hosszú évek óta
hivatásossá lett politikusok személyes orientációja mindinkább a politikai foglalkozásban
maradásra összpontosul.” (Herzog 1975: 222)
146
Mindezt azért tartottuk szükségesnek felidézni, hogy lássuk: az 1990-ben gyakorlatilag a
legcsekélyebb professzionalizálódás nélkül a parlamentbe került képviselőktől — legalábbis
kezdetben — nem várhatunk olyan viselkedést, amely a politikusi szerepben történő
hosszútávú berendezkedést célozná, hiszen a Magyar Köztársaság új képviselői 1990-ben
javarészben — mint láttuk — tökéletes politikai outsiderek voltak, akiknél nemhogy a politika
világához történő ragaszkodásról nem beszélhetünk, hanem sokkal inkább kevéssé átpolitizált
gondolkodásmódról, erős szakmai kötődésről, „civil’ viselkedésről lehet szó.
Ezen elméleti következtetésünknek számos bizonyítékát olvashatjuk ki a képviselők szakmai
és politikai pályafutására vonatkozó adatokból. Elsőként azt érdemes kiemelni, hogy az 1990-
94-es ciklus kezdetén a képviselők szerepfelfogásában még korántsem vált egyértelművé,
hogy parlamenti megbízatásuk főállású tevékenység, igen sokan éppen korábbi
foglalkozásukat tekintették továbbra is elsőszámúnak, s a politikát csak mintegy
mellékállásnak, reprezentatív funkciónak fogták fel. Ebben a szerepzavarban persze
nyilvánvalóan közrejátszott az a tény is, hogy a rendszerváltás előtt a magyar Országgyűlés jó
40 éven keresztül valóban csak fejbólintó szerepre volt kárhoztatva, tényleges tevékenységet
nem folytatott, gyakorlatilag még csak nem is ülésezett (az évi átlagosan 10 ülésnapot aligha
tarthatjuk valódi elfoglaltságnak), és ezen a helyzeten még az utolsó pártállami parlament
1988-89-es nagyobb sebességre kapcsolása sem változtatott, hiszen az a testület is megmaradt
komoly befolyás nélküli vitafórumnak, így nem csoda, hogy az újonnan választott
demokratikus Országgyűlés jelentős része meglepetéssel szembesült azzal a szituációval, hogy
egy új típusú „dolgozó” parlament tagja lett, mely valódi „munkahely”.
Ez az állításunk persze aligha vonatkozik valamennyi képviselőre, hiszen — nem beszélve az
MSZP frakciójáról, amelynek nagyobbik fele már 1990-t megelőzően is a politikából élt — az
újonnan alapított pártok legmagasabb rangú központi vezetői legkésőbb 1989 közepétől ha
formálisan fenntartották is korábbi munkahelyüket, gyakorlatilag mégiscsak a politikának
kellett, hogy szenteljék magukat, hiszen előbb a háromoldalú tárgyalásokon történő részvétel,
később a programalkotás és a kampányszervezés töltötte ki idejük java részét. (Hogy mégis
viszonylag kevesen adták fel teljesen korábbi foglalkozásukat a 90-es választások előtt, annak
okát inkább abban látjuk, hogy az új pártok legfőbb vezetői javarészben vagy nyugdíjasok
voltak — elsősorban a Kisgazdapártban —, s így bőségesen volt idejük a politikára, vagy
147
kevéssé merev munkakörökben — tudományos kutatóként, szellemi szabadfoglalkozásúként,
ügyvédként stb. — dolgoztak, s így módjukban állott eredeti foglalkozásukban lazítani a
tempón, amikor összesűrűsödtek a politikai feladatok. Éppen ezért az időben és
munkafeladatokban kötöttebb szakmák gyakorlói közül kerültek ki az első politikára átváltók:
Füzessy Tibor például ügyészként „1989-ben nyugdíjba vonult, hogy a KDNP szervezésére
fordíthassa minden idejét”, Rajkai Zsolt pedig mérnöki állását adta fel „a megyei
kisgazdaszervezetek hívására”.) Mindennek ellenére a parlament többsége csak 1990-ben
került valódi döntés elé abban a kérdésben, hogy a korábbi foglalkozását elhagyva teljes
erejével politikusként próbál meg érvényesülni, avagy egyidőben „két lovat megülve” nem
kötelezi el magát végleg a politika mellett.
Ugyan a fenti dilemmában a képviselők java része a politikát választotta (persze korántsem
mindannyian rögtön a választások után, sokan csak többhónapos hezitálást követően),
számosan akadtak, akik ragaszkodtak „civil” foglalkozásukhoz (s ez utóbbiak között csak
azokat vettük számításba, akik komoly időráfordítással járó parlamenten kívüli munkát
végeztek, vagyis nem soroltuk közéjük például az előadásaikat képviselőként is megtartó
egyetemi oktatókat vagy a publikálással fel nem hagyó újságírókat stb.). A „kétlaki életre”
berendezkedő képviselők ugyanakkor ezzel a döntésükkel bizonyosan kiszorították magukat a
parlamenti politika középpontjából: nemigen vállalhattak bizottsági tagságot (Mezey Károly
például „1990. május 3-tól az önkormányzati állandó bizottság tagja november 20-ig, akkor
tagságáról orvosi munkája miatt lemondott”, Szabó János pedig „Képviselőként szakmájáról
nem kívánt lemondani, ezért bizottságban nem vállalt külön munkát.”), a plenáris üléseken
ritkán szólaltak fel, inkább csak szemlélői voltak a parlamenti történéseknek, semmint azok
aktív alakítói.
Nagy kérdés persze, hogy milyen irányú az oksági összefüggés a félállású képviselők
parlamenti háttérbe szorulását illetően: nem csak az képzelhető el ugyanis, hogy a
szakmájukhoz ragaszkodó képviselők ezzel a ragaszkodásukkal feláldozták a politikai
érvényesülésük lehetőségét, hanem az is lehetséges, hogy a magukban a legkevesebb politikai
ambíciót érző képviselők határoztak úgy, hogy nem lesznek a politika kedvéért hűtlenek a
korábbi szakmájukhoz, s így nem a politikusi második vonalba szorultak, hanem már eleve
ahhoz tartoztak. Ez a kétség ugyanakkor bizonyosan nem vonatkozik arra a néhány
148
képviselőre, akik már a parlamenti ciklus során vállaltak jelentős munkát igénylő parlamenten
kívüli állást, hiszen ők bizonyosan nem a korábbi munkájukhoz kötődésük okán hanyagolták
el a képviselői tevékenységüket, s váltak eképp politikai mellékszereplővé, hanem már a
parlamenti munkában tapasztalatokat szerezve döntöttek úgy, hogy megér nekik egy jó állás
annyit, hogy érte háttérbe szorítsák a politikát. Mivel a politikusként már kitűnt, fontos
posztot betöltő vagy arra várományosnak tekinthető személyek közül szinte senki sem követte
ezt a stratégiát, nyilvánvaló, hogy az efféle állásvállalás a politikában a számításukat nem
igazán megtaláló képviselők visszavonulási utak biztosítására irányuló erőfeszítését tükrözi.
A nem csak képviselőként dolgozó politikusokkal kapcsolatban végezetül meg kell
jegyeznünk, hogy csak bizonyos foglalkozások egyeztethetők össze a parlamenti
mandátummal, mégpedig azok, amelyek nem kötött munkaidőben és nagy önállósággal
végezhetők. Így a „mellékesen politizáló” képviselők között leggyakrabban ügyvédeket,
orvosokat, gazdasági vezetőket és önállóakat találunk, ezzel szemben korábban valamilyen
beosztott munkát végzőket szinte soha. A párhuzamos munkavégzés ezen korlátja mellett
azonban bizonyára a parlamenten kívül megkereshető jövedelem nagysága is lényeges
szerepet játszott abban, hogy mely foglalkozások gyakorlói nem nyergeltek át teljesen a
politikára: a fenti területeken a képviselői tiszteletdíjnak bizonyára többszörösét (vagy azzal
legalább összemérhető összeget) is meg tudtak keresni a szóbanforgó képviselők, részükről
ezért nagy áldozat lett volna teljesen átváltani a politikára. Ezzel kapcsolatban azonban két
megjegyzést kell tennünk: egyrészt a nem-képviselői munkával megszerezhető jövedelmen
kívül a korábbi foglalkozás megtartása mellett szólhatott az erős hivatástudat is (ennek
tulajdonítjuk, hogy az Országgyűlés mind a 11 papi hivatásrendből érkezett képviselője
politikusként is ellátta gyülekezete lelkipásztori vezetését), másrészt az igazán sikeres
politikusok még jólmenő szakmai karrierjük feladásával járó anyagi érvágás elviselésére is
hajlandóak voltak, ha ez volt az ára annak, hogy irányítói szerepre tehessenek szert a politika
világában (Kónya Imre vagy Torgyán József például sokszor elmondták, hogy az ügyvédi
praxis feladása után jóval szerényebb jövedelemhez jutnak, mint annak előtte, mégsem
sajnálták meghozni ezt az áldozatot).
Azt sem szabad azonban mindezen kívül elfelejtenünk, hogy eddig a képviselők
szemszögéből vettük számba a parlamenten kívüli állás megtartásának motívumait; hiába
149
azonban, hogy sok képviselő a főfoglalkozású politikus munkájának ismerete nélkül,
hivatástudattal és anyagilag vonzó állással rendelkezvén érkezett a parlamentbe, ezek a
körülmények önmagukban nem magyaráznák azt a jelenséget, hogy az Országgyűlés nem vált
kizárólag hivatásos, a politikából és a politikáért élő képviselők gyűjtőmedencéjévé. Ehhez az
az objektív feltétel is szükséges volt, hogy az Országgyűlés működni tudjon úgy is, hogy
tagjainak 10-20%-a csak félgőzzel vesz részt munkájában (vagy még úgy sem: az első ciklus
parlamenti statisztikáit böngészve nem egy olyan képviselőre bukkanhatunk, aki azon kívül,
hogy nem dolgozik egyik parlamenti bizottságban sem, a plenáris üléseken sem igen szólal fel
és a szavazások idején is gyakran hiányzik).
Ha az előző fejezetben felvetettük, hogy az Országgyűlés felduzzasztott létszámával nem tud
lépést tartani a kínálati oldal (azaz egyik párt sem tud kiállítani annyi felkészült politikust,
hogy ha abszolút többséget vagy ahhoz közeli eredményt érne el a választásokon, akkor ne
kellene politikai outsiderek segítségét is igénybe vennie a parlamenti széksorok feltöltéséhez),
akkor most ugyanezt mondhatjuk el a keresleti oldalról is: még a bizottsági helyek folyamatos
bővítése ellenére sem lehet bizottsági elfoglaltságot találni mind a 386 képviselőnek, nem
tűnik fel ha több tucat képviselő teljesen passzívan üldögél az ülésteremben, ne adj Isten
rendszeresen hiányzik.
Amint a politikusok kínálatában a magukat túlnyert, 100-150 fősnél nagyobb frakciót
kiállítani kénytelen pártok ütköznek nehézségekbe, ugyanúgy a politikusok iránti kereslet
elégtelensége is őket sújtja: míg egy 20-40 fős frakció minden tagjára szükség van valamely
bizottságban (így például az 1990-es választások után összeült Országgyűlés Fidesz-
frakciójából a frakcióvezetőn kívül mindenki dolgozott valamely bizottságban, csakúgy mint a
KdNP képviselőcsoportjából, amelyből csak a párt miniszterei és államtitkárai nem kaptak
ilyen feladatot), a képviselőcsoport minden tagja valamely téma szakértőjévé kell, hogy
bedolgozza magát, s neki kell pártja álláspontját képviselnie, ha egy reszortjához tartozó téma
kerül a parlament napirendjére, a nagyra nőtt frakciók nem tudnak megfelelő feladatot adni
összes képviselőjüknek.
Hogy az Országgyűlés tagjainak parlamenten kívüli „maszekolásának” okai között legalább
olyan fontos ez a strukturális feladathiány, mint a képviselők egyéni érdeke, arra abból is
következtethetünk, hogy a frakciók elnézik ezt a gyakorlatot: amennyiben egy
150
képviselőcsoportnak hiányozna, hogy minden tagja teljes erőbedobással a parlamenti
munkának szentelje magát, akkor felkérné a magánhivatásukról lemondani nem akaró
képviselőit, hogy — feltéve persze, hogy ezek listán szerezték mandátumukat — engedjék át a
parlamenti helyüket egy olyan politikusnak, aki hajlandó tisztán a politikára koncentrálni.
Ezen túlmenően azonban azt is a fentiek jeleként értékelhetjük, hogy az 1994-es
Országgyűlésben is számos olyan képviselő ül, akinek parlamenten kívüli hivatása is van: ha a
pártoknak fontos lenne, hogy ne üljenek frakciójában a tervutasításos gazdaság
munkaerőpiacáról ismert „vattaemberekhez” hasonló szerepű képviselők, akkor már a jelöltek
felkutatásakor feltették volna azt a kérdést a szóba jöhető személyeknek, hogy megválasztásuk
esetén készen állnak-e eredeti foglalkozásuk feladására, s csak azokat indították volna, akik
határozott igennel feleltek (s e feltételezésünkkel szemben még azt sem merülhet fel, hogy a
pártok maguk sem voltak tisztában — mint az 1990-es választások előtt — azzal, hogy
miképp dolgozik majd egy a korábbiaktól eltérő, állandóan ülésező, főfoglalkozású
parlament).
Mivel a civil foglalkozásukat fenntartó képviselők szükségképpen a nagylétszámú
képviselőcsoportokban tömörülnek (hiszen, mint korábban láttuk, minden párt először a
főembereit juttatja parlamenti mandátumhoz, akik minden bizonnyal erős politikai
ambícióiknak köszönhetően jutottak idáig, s ezért róluk a legnagyobb valószínűséggel
feltételezhető, hogy hivatásuknak érzik majd a politikát, míg a párt által nyert helyek
számának növekedésével egyre inkább a politikával korábban csak érintőleges kapcsolatba
került személyek is a parlamentbe juthatnak), és a valamennyi képviselőjének komoly
feladatot adni nem tudó frakciók is ezek, végül egyensúly alakul ki, és nem keletkezik zavar
abból, hogy néhány tucat képviselő nem csak a képviselői munkájával foglalkozik. Felvetődik
mindazonáltal a kérdés, hogy van-e bármiféle létjogosultsága ennek a szituációnak, nem tiszta
holtteher-veszteség-e, hogy számottevő politikusi tevékenységet nem folytató képviselők is
ülnek az Országgyűlésben.
Ha hosszúra nyúlt is a politikusok parlamenten kívüli munkavállalásának elemzése, mindez
nem jelenti azt, hogy ez volna az első ciklus képviselőire jellemző. Éppen ellenkezőleg: az
Országgyűlés túlnyomó többsége gyorsan felismerte az új helyzetet, és a politikából élő
151
hivatásos politikussá vált, még ha váratlan volt is a döntés, amelyet 1990 tavaszán-nyarán meg
kellett hozni.
Ugyancsak a képviselők tapasztalatlanságával magyarázhatjuk, hogy 1990-91 folyamán a
parlamenten olyan lemondási hullám söpört végig az alacsonyabb-magasabb szintű
párttisztségekről, amely ismeretlen a már hosszabb ideje intézményesült demokráciákban. A
választások után több mint 80 korábban valamilyen pártfunkciót birtokolt képviselő vált meg
a pártban viselt méltóságától – s többnyire önként. Ezek között a funkciók között a helyi
pártvezetői címtől az országos szintű vezetői tisztségig mindenféle hivatal megtalálható: Papp
Lehel György például „csatlakozott az MDF-hez, melynek szentesi szervezete elnökévé
választotta. Megbízatásáról a képviselői mandátum elnyerése után mondott le.”, Polyák
Sándor „1990. áprilisig, képviselővé választásáig az SZDSZ Tolna megyei ügyvivője”, Vörös
Vince pedig „1990. május 2.-tól az országgyűlés alelnöke, egyidejűleg lemondott pártelnöki
megbízatásáról”. Ezen lemondások hátterében nyilvánvalóan az áll, hogy a parlamentbe
bekerült képviselők csak a megválasztásukhoz tartották szükségesnek a pártfunkciót,
felismerték, hogy a jelöltség elnyerésében jó szolgálatot tesz egy vezetői cím, ám
képviselőként már páholyban érezték magukat, s így nyűggé vált számukra a pártmunka.
A képviselőknek ez a gondolkodása rövid távon feltétlenül racionális, hiszen bármiféle
pártfunkció csak többletidő és -energia-befektetést igényel, s ha az országos vezetői szintnél
alacsonyabb rangú, akkor még csak nem is növeli a politikus befolyását: aligha igényel
különösebb magyarázatot, hogy annak a képviselőnek a politikai súlya, aki a parlamenti
mandátumon kívül más politikai funkcióval nem rendelkezik, nem alacsonyabb egy
másikénál, aki mondjuk pártja valamely városi szervezetének is elnöke; ezenkívül a párt
magasabb szintű vezető testületeibe is könnyebben bekerülhet úgy, ha a parlamenti
munkájával hívja fel magára a figyelmet, mint ha lokális pártmunkájával próbálna elismerést
szerezni, s eképpen beverekedni magát előbb a párt megyei vezetőségébe, majd ottani
aktivitásával sikereket elérve próbálna még feljebb jutni a pártszamárlétrán. De bizonyos
mértékig még azoknak az álláspontja is érthető, akik pártjuk szélesebb körű országos
vezetőségében — a párt „parlamentjében” — is feleslegesnek tartották megválasztásuk után a
szerepvállalást, hiszen ezek a testületek a valódi hatalommal bíró Országgyűléssel szemben
inkább csak szimbolikus funkciókkal rendelkeznek, döntéseik csak áttételeken keresztül
152
hathatnak, míg a parlamentben minden szavazásnak reális következménye van, s így az első
parlamenti ciklus kezdetén sokan ringatták magukat abban az illúzióban, hogy a valódi
hatalmi központ a frakció, amelynek csak mintegy háttérintézménye a párt szervezete (ne
feledjük, hogy a Kisgazdapárt 1991-es szakadása is annak nyomán következett be, hogy a párt
parlamenti képviselőcsoportjának nagyobbik fele nem akarta követni a pártvezetés
megváltozott politikai irányvonalát).
Ezek a megfontolások azonban semmiképpen sem érvényesek hosszú távon. Mihelyst ugyanis
egy képviselő mandátuma félideje után el kell, hogy kezdjen gondolkodni arról, hogy kívánja-
e ismét jelöltetni magát, újra az alacsonyabb szintű pártszervek felé kell, hogy keresse a
kapcsolatot: mivel Magyarországon –úgy tűnik– egyik pártban sincs „kézivezérlés”, a legfelső
pártvezetés nem „szólhat le” a bázisra, hogy egy számára kedves személy (vagy akár a saját
soraiból valaki) számára biztosítsa egy körzet képviselőjelölti címét vagy a területi lista egy
ígéretes helyét; ezek a döntési hatáskörök a pártok alsó- vagy középszintű vezetőségeinek
kezében vannak, a központnak általában csak jóváhagyási joga van, vagy még az sincs
(Ilonszky 1996: 57). Egy újraválasztásra aspiráló képviselőnek éppen ezért létfontosságú,
hogy közelről ismerjék a területi pártszervezetekben. Azt is mondhatjuk, hogy kimagasló
parlamenti munkájával támogatókat szerezhet a párt felsőbb vezetésében, ez azonban csak
arra elég, hogy viszonylag jó helyet kapjon az országos listán; ha igazán be akarja biztosítani
magát, akkor jó, ha egyéniben és területi listán is indul (sőt az utóbbi időben úgy tűnik, hogy
az országos listákra is nehéz valakinek úgy felkerülni, hogy nem méretteti meg magát egyéni
kerületben is), amihez viszont a lokális beágyazottság az igazán fontos.
A mondottak fényében érthető, hogy miért ragaszkodnak annyira Nyugat-Európában a
parlamenti képviselők a látszólag jelentéktelen alsószintű pártvezetői funkciókhoz (nem
egyszer megesik, hogy egy már évtizedek óta képviselő, ideje java részét a fővárosban töltő
politikus is gondosan őrzi valamely vidéki város pártszervezetének vezetői címét). Ezekért a
pozíciókért máskülönben nem kell túlságosan erőlködniük a képviselőknek, hiszen a helyi
pártszerveknek is jól felfogott érdekük fűződik ahhoz, hogy az országos döntések közelében
lévő politikust tudjanak vezetőjüknek, mert egyrészt így első kézből, jól tájékozott személytől
értesülhetnek a nagypolitika boszorkánykonyháiban készülő történésekről, másrészt saját
ázsiójukat, pártbeli súlyukat is emelik azzal, ha országosan ismert politikus képviseli őket,
153
beszél a nevükben valamely párttanácskozáson, harmadrészt egy befolyásos politikus esetleg a
helyi káderek pártkarrierjének egyengetésében is számottevő segítséget nyújthat, végül pedig
nem szabad elfeledkeznünk arról a tényről sem, hogy az alapszervezetekben folyó élet
többnyire igen szürke, provinciális, s a tagok némi izgalmat remélhetnek, ha időnként
megtiszteli őket jelenlétével egy-egy „nagy ember” is. (Robert Michels már a századfordulón
észlelte ezt a jelenséget: „A tömegek vágya a csillogó szónokok, a nagy nevek és — ezek
hiányában — a képviselők iránt nem ismer határokat. Választási gyűlések és ünnepségek
alkalmával mindenünnen kérésekkel ostromolják a legfelső pártszerveket, amelyek mindig
ugyanabban a refrénben csúcsosodnak ki: küldjetek egy képviselőt! (Michels 1989: 54))
Ha a fenti jelentőséggel bíró funkcióktól igyekeztek megszabadulni a magyar képviselők
1990-ben, akkor ez a tettük arra utal, hogy egy cseppet sem törődtek a négy év múlva esedékes
következő választással, nem gondolkodtak több cikluson is átívelő hosszútávú parlamenti
mandátumban, vagyis nem foglalkoztak a tartós politikai önfenntartással. Ezzel azonban
öngólt rúgtak, hiszen azt a pozíciót, amelyről lemondtak (vagy csak nem indultak újra az
elnyeréséért), a későbbiekben igen nehezen tudták csak visszaszerezni, hiszen
visszavonulásukat bizonyára sokan kevélységként, dölyfként értékelték, olyan magatartásként,
amikor a magasra felkapaszkodott ember elfelejti eredeti környezetét, s így korábbi
funkcióviselésük sokszor nem előny, hanem hátrány volt az alacsonyabb szintű párttisztségek
újramegszerzésében.
Az újszülött politikai vezetőréteg tudatlan ártatlanságának bizonyítékát láthatjuk akkor is, ha a
képviselők parlamenten kívüli választott közéleti tisztségeit számoljuk össze. A több mint 400
képviselő közül mindössze 11 vállalt valamilyen alacsonyabb szintű választott funkciót
(kilencen helyi képviselőtestület, ketten megyei közgyűlés tagjaként), azonban közülük is
ketten nem 1990 márciusában, hanem később, lemondások következtében kerültek be az
Országgyűlésbe, és nekik ekkor már megvolt a helyi mandátumuk. Összesen 9 képviselő
érezte tehát szükségét annak, hogy parlamenti pozíciója mellé lokális funkciót is szerezzen,
azonban Lakos László, Németh Béla, Ráday Mihály és Wekler Ferenc már a rendszerváltást
megelőzően is tanácstag volt lakóhelyén, esetükben ezért szinte biztosra vehető, hogy
lokálpatriotizmusuk volt az önkormányzati szerepvállalás oka, s nem a politikai funkciók
halmozása iránti igény.
154
Felmerülhet persze a gyanú, hogy nem lehetséges-e, hogy több képviselő szerzett volna nem-
parlamenti közhatalmi funkciót, ha az önkormányzati törvény nem tartalmazott volna olyan
szigorú összeférhetetlenségi szabályokat az országgyűlési képviselőkre nézve (így például
kizárta a képviselőket a polgármesteri funkció betöltéséből). Ez a feltevés azonban aligha
reális, hiszen a szóbanforgó törvényt éppen az 1990-ben megválasztott Országgyűlés alkotta
meg; ha annak tagjai nagy számban kívántak volna vezető önkormányzati tisztséget szerezni,
akkor bizonyára nem állapítottak volna meg magukra funkcióhalmozási korlátozásokat (a
parlamentnek ez a döntése éppen ezért inkább arról árulkodik, hogy a politikai vezetőréteg
regnálásának első szakaszában egyáltalán nem volt tisztában a saját érdekeivel, a
jogszabályalkotásban nem követte az önmaga számára előnyös megoldási lehetőségeket,
hanem elvont hatalommegosztási elveket juttatott érvényre).
A képviselők értékrendjébe — úgy tűnik — legfeljebb egy párt- és egy közhatalmi funkció
fért még csak bele a demokratikus rendszer első éveiben, és ha véletlenül ennél több „jött
össze” nekik, riadtan próbáltak szabadulni a „normán felüli” pozíciótól. A mondottak
legtipikusabb illusztrációját talán Kozma Huba politikai pályafutásában találhatjuk: a
képviselő a parlamentben bizottsági munkát „pártelnökségi feladatai miatt” nem vállalt, majd
miután kimaradt az MDF elnökségéből, „Az 1990. évi önkormányzati választásokon helyi
kapcsolatainak erősítésére képviselőtestületi tagságot vállalt Kiskunmajsán. 1991 tavaszán az
MDF Bács-Kiskun megyei elnökévé választották, ekkor helyi képviselőtestületi tagságáról
lemondott.”. Ugyan elképzelhető, hogy azért óvakodtak a képviselők egyidejűleg több
politikai funkciót megszerezni, mert attól tartottak, hogy nem lesz elegendő idejük
lelkiismeretesen végezni mindegyikben a megoldandó feladatokat, ám valószínűbbnek látszik,
hogy egy országgyűlési képviselő számára visszalépésnek tartották a lokális vagy megyei
politikával történő foglalkozást, és nem gondoltak arra, hogy négy év múlva még jó
szolgálatot tehet egy alacsonyabb szintű mandátum is.
Az önkormányzati funkciók ugyanis — akárcsak a lokális pártfunkciók — nem a képviselői
tevékenység ellátása során lehetnek hasznosak (annak akár konkurenciát is jelenthetnek,
hiszen a testületi üléseken a politikusnak meg kell jelennie, el kell járnia lakóhelye ügyeiben,
ami gyakran időrabló feladat), hanem az újjáválasztási esélyek növelésében, bár látnunk kell,
hogy ezen előnyös hatásuk elsősorban az egyéni körzetben induló országgyűlési
155
képviselőjelöltek esetében érvényesül. Talán a tisztán egyéni kerületekre épülő választási
rendszer magyarázza, hogy Franciaország vált a hatalmi pozíciók vertikális halmozásának
tipikus terepévé (a 90-es évek közepén még maga a miniszterelnök, Alain Juppé is megtartotta
kinevezésekor lakóhelyének polgármesteri pozícióját), általános jelenség ugyanis, hogy a
választókörzetben gyökerekkel rendelkező jelöltet gyakrabban választják meg, mint azt, aki
csak azért került indulóként az adott körzetbe, mert ott volt „üresedés”, ám máskülönben
semmi kötődése nincs a régióhoz; és mivel is lehetne egy jelöltnek alkalmasabban
bizonyítania a lakosság felé a lokális kötődést, mint azzal, hogy a körzetben él és ott közéleti
szerepet is vállal. Ennek szemléltetésére álljon itt az a franciaországi adat, mely szerint az
1978-as nemzetgyűlési választásokon újjáválasztott képviselők 77%-ának volt a
választókerületben lokális mandátuma, míg az újjáválasztásért sikertelenül aspiráló
képviselőknél ez az arány jóval kisebb, 51%-os volt (Reydellet 1979:717), de az is figyelemre
méltó, hogy a képviselők a legmagasabb szavazataránnyal mindig azon a településen nyertek,
ahol a helyi politikai tevékenységüket végezték, míg a körzet többi helységében a voksok
mindig erősebben szóródtak a jelöltek között (701).
Ugyan Magyarországon a választási rendszer alapvetően eltérő (nem csak egyéni kerületekből
lehet bejutni a parlamentbe), bizonyára nem véletlen, hogy 1994-ben a funkcióhalmozó
képviselők jobban szerepeltek a pusztán parlamenti mandátummal rendelkező társaiknál: a
korábban említett 11 képviselő közül 8 indult el ismét a választásokon, s közülük hét sikerrel
is vette az akadályt.
Az eddigiekben mondottak egyértelműen bizonyítják, hogy a demokratikusan választott
Országgyűlés működésének első éveiben nem a politikai vezetőrétegben szerzett pozíció
megerősítése és megtartása motiválta a képviselők alacsonyabb szintű politikai funkciók
szerzésére irányuló törekvéseit, s azok ezért igen korlátozott mértékben jelentkeztek.
Mindennek ellenére a fejlett demokráciákban a funkcióhalmozással összefüggésbe hozott
hatások mégis jelentkeztek a magyar parlamentben is. A közéleti pozíciók kumulálásának
eredményeként általában a következő jelenségeket szokás tekinteni. Egyrészt a parlamenti
képviselők kevésbé szakadnak el a társadalom valós elvárásaitól, igényeitől, ha lokális (vagy
járási illetve megyei szintű) mandátumuknak köszönhetően szorosabb kapcsolatban állnak a
nagypolitika „fogyasztóival” is: míg a pusztán parlamenti (és esetleg magas szintű párt-)
156
funkcióval rendelkező politikusok szinte minden idejüket a politikai osztály tagjai körében
töltik, s ekképp gondolkodásukban az absztrakt szabályozási elvek és milliárdos költségvetési
tételek dominálnak, addig a polgármesteri vagy tanácstagi pozícióval is rendelkező társaik a
jogszabályok végrehajthatóságával, fogadtatásával és az állami juttatások valós értékével és
hasznosulásával is közvetlenül szembesülnek.
A halmozás ezen pozitívuma mellett viszont másrészt elkerülhetetlenül fellép az a
diszfunkcionális következmény is, hogy ha valamilyen kisebb horderejű helyi jelentőségű
problémát nem sikerül orvosolni a döntéshozatal alsóbb szintjein, akkor a helyi mandátummal
is rendelkező képviselőtől elvárják, hogy interveniáljon az ügyben azon a legmagasabb
fórumon, ahol befolyással rendelkezik (praktikusan a parlamentben), ami azzal fenyeget, hogy
a parlamentet elárasztják a hatáskörébe nem tartozó, „feltranszformált” kérdések, s munkáját
ekképp provinciálissá és kevéssé hatékonnyá teszik.
Harmadrészt szintén negatívumként merül fel, hogy ahány parlamenten kívüli közfunkciója
van egy képviselőnek, annyiszor köti le szinte a teljes energiáját olykor hónapokra a fenti
funkcióban történő újjáválasztása, s ilyenkor érthetően háttérbe szorul a parlamenti munka a
helyi szinten zajló választási kampány mögött.
Ha Magyarországon az első ciklusban tapasztalt elhanyagolható mértékű pozícióhalmozás
ellenére is hatottak — a legutóbbit kivéve — a kumuláció mellékkövetkezményei, annak okát
abban láthatjuk, hogy egyrészt az Országgyűlés szinte teljes egészében frissiben politikussá
vált személyekből állott, akik még nem veszítették el korábbi társadalmi beágyazottságukat,
nem adták fel korábbi foglalkozásukat, így lakó- és munkahelyi kapcsolataikon keresztül még
viszonylag közvetlen visszacsatolással értesültek a parlamenti döntések társadalmi
fogadtatásáról (ugyanakkor látnunk kell, hogy ez a megállapításunk elsősorban a képviselők
második vonalára érvényes, mivel a vezető politikusok, akik heti 50-60 órát is a
parlamentben, a minisztériumokban vagy a pártközpontokban töltöttek, már rövid idő után is
kiestek a régebbi kommunikációs hálózatukból), másrészt az 1990 előtti dekoratív szerepre
kárhoztatott pártállami Országgyűlésben a képviselői munka egyetlen kézzelfogható
befolyásterülete a lokális érdekkijárás volt, s az ebből kifejlődött torz képviselői
szerepfelfogás napjainkig rányomja bélyegét a rendszerváltás utáni parlament képviselőinek
munkájára is.
157
Ha az eddig mondottakból az derült volna ki, hogy az 1990-es parlament tagjai vagy nem
tekintették főhivatásuknak a politikát, vagy igyekeztek azt a parlamenti tevékenységük keretei
közé szorítani, akkor ezt a képet árnyalja a képviselővé választást követően pártmegbízatással
is ellátott politikusok viszonylag jelentős száma. Összesen 60 képviselő kapott 1990 márciusa
után pártfunkciót oly módon, hogy korábban vagy egyáltalán nem volt párttisztsége, vagy az
új funkciója jelentős előrelépésnek számít a párthierarchiában a korábbihoz képest. Mivel a
parlamenti szereplésnek a pártvonalon történő emelkedésre gyakorolt jótékony hatásáról a
korábbiakban már szóltunk, itt ezzel a kérdéssel nem kívánunk ismét foglalkozni, csak azt
emeljük ki, hogy a parlamenti képviselők erősen válogatósnak bizonyultak, amikor új
párttisztséggel kínálták meg őket: miközben 33-an vállaltak funkciót pártjuk legfelső
vezetésében, 15-en pedig a párt szélesebb körű országos vezetőségében, addig mindössze
heten fogadtak el valamilyen megyei szintű és öten helyi vezetői pozíciót, vagyis
nyilvánvalóan a felkínált funkcióhoz kapcsolódó hatalom csökkenésével párhuzamosan
csökkent a pozíciók vonzereje is, mivel aligha tételezhetjük fel, hogy azért szereztek ilyen
kevesen alacsonyabb szintű pártmegbízatást, mert ezeket nem ajánlották volna fel a
parlamenti képviselőknek (sőt gyaníthatóan a városi és megyei szervezetek választották volna
meg legszívesebben elöljáróikká őket, hiszen ezáltal ők is bepillantást és kapcsolatot
szerezhettek volna a nagypolitika világa felé).
Azt is mondhatjuk persze, hogy a képviselők megválasztásuk után csak előre néztek, rangon
alulinak tartották a kisebb hatalommal felruházott pártfunkciók elvállalását, azokat csak
ugródeszkaként, a parlamentbe kerüléshez tartották hasznosnak, később viszont szívesen
feláldozták, ha magasabb szintű párttisztséghez is juthattak: így például Hankó Faragó Miklós
1990. áprilisáig volt az SZDSZ szombathelyi ügyvivője, lemondása után azonban hamarosan
kárpótolta magát a párt országos ügyvivői pozíciójával, István József pedig miután bekerült
1990-ben az FKgP országos vezetőségébe, kisvártatva megvált a párt kőröshegyi
szervezetének elnöki funkciójától.
Ugyanezt az összefüggést — vagyis hogy alacsonyabb szintű párttisztségek kevésbé vonzóak
a képviselőknek, s ezért azokért nem folyt olyan tülekedés az 1990-es választások után, mint
az országos vezetői helyekért — nem tudjuk kimutatni az 1990-ig pártfunkciót viselt, később
viszont „közkatonává” visszalépett képviselők körében, ebben a sokaságban közel azonos
158
arányban találunk helyi, megyei illetve országos tisztségről leköszönt politikusokat. Ebben az
esetben sem gondolhatjuk azonban azt, hogy a képviselők egyformán haszontalannak ítélték
volna a fenti funkciókat, s ezért váltak meg éppoly gyakran a legfelsőbb, mint a legalsó
vezetői pozícióktól, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy a magas szintű tisztségek
esetében az önként lemondók számát felhízlalta a kényszerűen visszavonulóké: míg ugyanis a
képviselővé választott, helyi vagy megyei vezetőket rendkívül nehezen buktathatják meg
trónkövetelők (hiszen a parlamentbe kerülés azon kívül, hogy növeli a szóbanforgó vezetők
bizonyára addig is vitathatatlan tekintélyét, egyben bizonyítéka lehet a választások előtt
végzett munkájuk eredményességének), a pártok legfelső vezetésében akár egyetlen személy
elmozdítása is egész lavinát indíthat el, ahol nem az egyes politikusok személyes
népszerűsége döntő abban, hogy ki kerül újjáválasztásra és kinek kell szednie a sátorfáját,
hanem az a tény, hogy a végül győztesnek bizonyult irányzat mögött vagy azzal szemben állt-e
(így például közvetlenül az 1990-es választások után két pártban is alapvető személyi
kicserélődés ment végbe az országos vezetésben, mindkét esetben azért, mert az új pártvezér
vazallusai kiszorították onnan a korábban főszerepet játszott politikusokat: az MSZP élén
bekövetkezett Pozsgai Imre–Horn Gyula-váltás magával sodorta az előbbi híveit is, míg a
KDNP-ben Surján László felkenése váltotta ki az 1989-90-ben a párt élén állt személyek
nagyfokú háttérbe szorulását).
Éppen ezért nincs okunk feltételezni, hogy az országos párttisztségüktől a választások után
megvált politikusok tömegesen az önkéntes visszavonulást választották volna, és így arra a
következtetésre jutunk, hogy a képviselők mind a pártmegbízatások elvállalásakor, mind
korábbi tisztségeik visszaadásakor pillanatnyi érdekeiket követték: a rövid távon kevesebb
haszonnal kecsegtető alsó- és középszintű funkcióktól szívesen megváltak, hiszen ezek egy
parlamenti székkel rendelkező politikusnak semmiképpen sem tudják növelni sem a
presztízsét, sem pártbéli súlyát és hatalmát (a lokális pártfunkciók esetében), illetve a velük
járó tekintélytöbblet nem áll arányban a ráfordítandó munkával (a megyei vezető tisztségek
esetén).
Ezen állításunkat nem cáfolja az a tény sem, hogy a helyi vezetők szintjén a választások után
lemondott képviselők száma (41) nem múlja felül a pozíciójukat a továbbiakban is
megtartókét (43), hiszen egy lokális szervezetben viselt elnöki vagy elnökségi tisztség
159
elsősorban az egyéni teherbíró képesség és a vezetői készség függvényében jelent komoly
áldozatot vagy inkább örömet, az azonban bizonyos, hogy ezek a pozíciók nem rendelkeztek
komoly vonzerővel, hiszen máskülönben nem csak a már említett 5 képviselő vállalt volna
1990. márciusa után ilyen megbízatást. Csak érdekességképpen jegyezzük meg, hogy ezen
általános tendencia ellenére azért már 1990-ben is fel-feltünedeztek az igazi politikai
funkcióhalmozók, akik úgy gondolkodtak, hogy minél több, annál jobb: a rekorder
kétségkívül Medgyaszay László, aki a parlamenti mandátumán túl lakóhelyén önkormányzati
képviselői címet, az MDF-ben országos elnökségi tisztséget, végül államtitkári kinevezést
szerzett, s így 4 politikai funkciót tartott egyidőben a tarsolyában, de nem sokkal maradt el
tőle Faddi József sem, aki a Kisgazdapárt képviselőjeként pártja helyi és megyei
szervezetének elnöke illetve alelnöke, valamint az Országos Intézőbizottság póttagja is volt.
Ezek az esetek azonban kivételszámba mennek, a pozícióhalmozás legfőbb jellegzetessége az
első parlamenti ciklusban az volt, hogy egyrészt nemigen lépte túl a két tisztségnél
megvonható határt egyrészt, másrészt dominánsan nem vertikális, hanem horizontális
kumuláció volt: nem éri el a hatvanat azoknak a képviselőknek a száma, akik a parlamenti
mandátumon túl valamilyen alsó vagy középszintű párt- vagy közéleti funkciót is birtokoltak,
a többséget csak országos szintű párttisztségek, illetve miniszteri vagy államtitkári címek
hozták lázba.
A korábbiakban már mind a párt- mind az önkormányzati funkciókkal kapcsolatban
rámutattunk, hogy minden szint, amelyen egy politikus pozíciókkal rendelkezik, egy-egy
esélytöbbletet jelenthet a parlamenti választások során: a lokális közfunkció növeli az adott
településen a jelöltre jutó szavazatok arányát, a helyi és megyei pártfunkció elősegíti egy
választókörzetben a párt egyéni jelöltjévé válást, a megyei pártfunkció végül előnyt biztosít a
területi lista sorrendjének meghatározásakor; ha az 1990-ben megválasztott képviselők ennek
ellenére nem versengtek ezekért az alacsonyabb szintű politikai megbízatásokért, akkor az
annak jele lehet, hogy vagy nem gondoltak a 4 év múlva esedékes újjáválasztásra, és/vagy
nem voltak tisztában a szóban forgó funkciók jelentőségével. Akármelyik lehetőség is az igaz,
mindegyik esetben bizonyítva láthatjuk, hogy 1990-ben nem volt Magyarországon politikai
osztály, azaz a politikusok magatartását elsődlegesen nem az motiválta, hogy hosszú távra
bebiztosítsák a politikai vezetésben birtokolt pozíciójukat.
160
Mindez azonban egyáltalán nem zárja ki, hogy a parlamentben eltöltött évek során ne
alakulhattak volna ki a képviselőkben legalább részben a politikai osztályra jellemző reflexek.
Ennek egyik legfontosabb indikátora az újjáválasztásért harcba szállt képviselők rendkívül
magas száma. Az első ciklus végén a parlamentben helyet foglaló 385 képviselő közül 91-en
nem kívánták ismét jelöltetni magukat (23,6%), ez utóbbi arány azonban távolról sem volt
egyforma minden pártban. A kisebb létszámú frakciókban alig találunk visszavonulókat (a
Fidesznek 1 kivétellel valamennyi képviselője megpróbálkozott a duplázással, az MSZP-ben
szintén 1 fő nem élt a lehetőséggel, míg a KDNP 4 visszavonulója közül 3 jócskán elmúlt már
70 éves, így vélhetően nem csupán a szándék hiánya magyarázza az újraindulás elmaradását,
hanem a parlamenti csatározásokhoz szükséges fizikai és pszichés teherbírás
megfogyatkozása is, ami azokban az országokban is kikényszeríti a politikusi búcsút, ahol a
képviselők több évtizeden keresztül szolgálnak, s így a KDNP-t is tekinthetjük olyan pártnak,
ahol mindössze egyetlen képviselő elégelte meg a parlamenti munkát 4 év alatt). Mindezt
azért tartottuk fontosnak kiemelni, mert korábban azt állapítottuk meg, hogy a kislétszámú
frakciók voltak leginkább mentesek a politikai outsiderek nagymértékű beáramlásától, mivel
egy 20-30 helyet nyert párt elsősorban a párt főembereit juttatta mandátumhoz, akiket talán
megválasztásuk után kevesebb meglepetés ért a nagypolitika valódi mibenlétével
kapcsolatban. Másszóval a kiválasztódás során 1989-90-ben befutott politikai karrier még
négy évvel később is érzékelhetően befolyásolta a képviselők politikusi magatartását, és erre a
következtetésre nem csupán abból juthatunk, hogy az átlagosnál több magát újra nem jelöltető
politikussal rendelkező MDF-ben és SZDSZ-ben (33 illetve 20 önkéntes visszavonuló, a
frakciók 24-24%-a) sok olyan képviselőt találunk, akik a fenti időpontban a helyi
notabilitások vagy a reklámértékkel bíró személyiségek pályáját futották be, hanem a
szóbanforgó 53 fős sokaság közel fele valóban ezt a két karrierutat hagyta maga mögött.
Az önkéntes visszavonulók aránya azonban az Egyesült Kisgazdapárt frakciójában illetve
a függetlenek körében volt kiemelkedően magas: előbbiben a képviselők 56%-a, utóbbiban
32%-a nem indult az újjáválasztásért (20 illetve 8 fő a 36 illetve 28 közül). Esetükben
nyilvánvalóan a küzdelem előrelátható kilátástalansága játszhatott közre az önkéntes
visszavonulásban, hiszen a választások közeledtével egyre világosabbá vált, hogy független
képviselők nem juthatnak szerephez az elsősorban pártok közötti versengéssé vált egyéni
161
körzetekben folyó küzdelmekben sem, másrészt az is tisztázódott, hogy a tagság és szervezet
nélküli pártok már a jelöltállítás során elvéreznek. Két olyan ok, amelyek felismerése arra
sarkallhatta a kisgazda 36-okat illetve a függetleneket, hogy ne pazarolják energiáikat hiába a
választási küzdelmekben.
A fenti adatok elemzéséből arra a következtetésre juthatunk, hogy elenyésző kisebbséget
alkottak 1994-ben azok a képviselők, akik visszavonultak a politikától, noha reális eséllyel
rendelkeztek arra, hogy ismét bekerüljenek az Országgyűlésbe. Ahhoz, hogy erre nézve
pontos számot közölhessünk, számításba kellene vennünk azokat a képviselőket is, akik a
pártjuk vezetésével vagy a pártjuk által követett politikai irányvonallal nem értettek egyet,
mintegy belső ellenzékben voltak, s ezért vagy demonstratíve vagy retorzióként nem indultak
illetve indulhattak a választásokon. Mivel az ő számukra nézve nem rendelkezünk pontos
adatokkal, csak hozzávetőleges becslésként kockáztatjuk meg, hogy 10% körül lehetett
azoknak a képviselőknek az aránya, akik valódi döntési szituációban voltak, s a politikával
való szakítást választották. Azt is mondhatjuk másszóval, hogy a továbbszolgálásra esélyes
parlamenti képviselők 90%-a ragaszkodott mandátumához, ami elképzelhetetlen lenne a
politikában történő megmaradásra irányuló erős és tudatosodott érdek nélkül. Márpedig éppen
a tartósan a politikából élés és az ennek fenntartására irányuló szándék a politikai osztály
egyik legfontosabb jellemzője.
A politikai osztályra jellemző reflexek kialakulásának egy másik indikátora lehetne az, ha a
képviselők szemében a választások közeledtével felértékelődtek volna az alacsonyabb szintű
(lokális illetve megyei) pártfunkciók, s tömegesen ilyen tisztségeket vállaltak volna a ciklus
második felében. Ezen hipotézis tesztelésére sajnos nem állnak rendelkezésre adatok: az
1990-ben megválasztott parlament almanachjának szerkesztése 1992 közepén lezárult, s így
csak azon képviselők esetében rendelkezünk információkkal az 1992 második felétől a 94-es
választásokig folytatott funkciószerzésben is megtestesülő pártbéli tevékenységről, akik
újjáválasztásuk okán szerepelnek a 94-es országgyűlési almanachban is. Mivel a korábban
mondottak értelmében a kérdéses 141 fős sokaságban javarészben a pártok vezető politikusait
találjuk, akiknek aligha volt szükségük alacsonyabb szintű pozíciókra ahhoz, hogy biztosan
elindulhassanak, méghozzá esélyes körzetekben és listahelyezéseken a 94-es választásokon,
nem tekinthetjük feltevésünk cáfolatának azt a tényt, hogy a szóbanforgó körben csak 6
162
képviselő vállalt 1993-94-ben megyei szintű vagy alacsonyabb pártfunkciót. A hipotézis
elemzése éppen ezért ezúttal is abba a korlátba ütközik, hogy szükség lenne egy olyan
vizsgálatra, amelyben a politikai vezetésből kihullott egykori képviselők megkérdezése
történne.
A mondottak alapján az 1990-es parlamentet nem jellemezhetjük egyértelműen sem
amatőrpolitikusok, sem a politikai osztály gyűjtőmedencéjeként: az induláskor tökéletesen az
előbbiekre jellemző vonások uralták a képviselők viselkedését, az évek múlásával azonban
egyre inkább a politikai osztályöntudatra ébredését figyelhetjük meg az első szabadon
választott parlamentben. Kronológiailag ugyan már a második ciklusba tartozik, azonban
bízvást tekinthetjük ezen állításunk bizonyítékának azt is, hogy 1994-ben a frissiben
megalakult parlament első döntéseinek egyikével törölte el a képviselői és a polgármesteri
funkció összeférhetetlenségére vonatkozó — az elődök által alkotott — szabályt, hiszen ezen
döntés előterjesztői illetve szellemi szülőatyjai valamennyien tagjai voltak a korábbi
parlamentnek is, és inkább taktikai okokat kell az inkompatibilitás feloldásának a parlamenti
választások utánra halasztásában látnunk, semmint a két Ház eltérő összetételében keresnünk
a magyarázatot. Azt is mondhatjuk, hogy a politikai osztály érdekében álló szabályozás
kialakítására irányuló szándék már az első parlamenti ciklus vége felé kikristályosodott, s csak
a kodifikálás maradt későbbre. Mindezek miatt az 1990-es Országgyűlés aktuális
nézőpontunkból talán a rendkívül gyors tudati változással jellemezhető a leginkább: nemcsak
a törvénykezésben diktált igen feszített tempót, hanem 4 év alatt a nyugat-európai
demokráciák parlamentjei politikusainak magatartásából is igen sokat elsajátított.
Áttérve ezek után az 1994-ben megválasztott Országgyűlés sajátosságainak elemzésére,
elsőként azt kell kiemelnünk, hogy a második parlament már ab ovo közel felerészben hosszú
távon is a politikából élő személyekből állt, ami az első parlamentre — megalakulásának
időpontjában — egyáltalán nem volt jellemző: nemcsak hogy 141-en már 4 évnyi képviselői
fungálás után váltottak újabb négy évre bérletet a képviselőházi irodákba, hanem rajtuk kívül
is szép számmal találunk olyan politikusokat, akik inkább csak működésük színterét
változtatták meg, de politikusként már semmiképpen sem voltak kezdők. Itt elsősorban azokra
kell gondolnunk, akik a rendszerváltás óta a politikából éltek, ha nem is olyan kiemelt
funkcióban, mint a parlamenti képviselők. Itt kell számba vennünk mindenekelőtt 17
163
polgármestert (ezúttal nem az számít, hogy mennyi politikai tapasztalatot eredményezhetett az
adott funkció, hanem csak az, hogy valamennyien legalább 4 éve kikerültek korábbi
foglalkozásukból és a közéleti munkájuk vált a megélhetésük alapjává), 6 olyan minisztert
vagy államtitkárt, akik 1990 és 94 között parlamenti mandátum nélkül láttak el ilyen feladatot
(közöttük olyan „régi motorosok” mint Boross Péter vagy Jeszenszky Géza), továbbá mintegy
20 olyan politikust, akik főfoglalkozású pártalkalmazottként pártjuk apparátusában dolgoztak
megválasztásuk előtt. Indokolt volna azonban talán azokat az 1994-ben megválasztott
képviselőket is ide sorolni, akik ugyan a választások előtt már nem a pártapparátusban
dolgoztak, de egész korábbi életútjuk, karrierjük a politikához kötötte őket, mint például
Iváncsik Imre, aki 12 éven át volt az MSZMP majd az MSZP funkcionáriusa, azonban 1992-
től 94-ig vállalkozóként kereste kenyerét, vagy Molnár Gyula, aki a KISZ-ben majd
utódszervezetében volt függetlenített politikai munkatárs, s mindössze a megválasztása előtti
két évben dolgozott a gazdasági életben. Ha ezeket a politikusokat is (akiknek száma
körülbelül ugyanannyi, mint a pártapparátusokból közvetlenül a parlamentbe érkezett
képviselőké) a politikához egzisztenciálisan többé-kevésbé szorosan kötődő személynek
tekintjük, akkor az a végeredmény adódik, hogy az 1994-es parlament több mint fele már évek
óta a politikából élt akkor, amikor átvette a mandátumát.
Ebből következően arra számíthatunk, hogy sokkal hamarabb megjelennek a második ciklus
képviselőinél azok a magatartáselemek, amelyek csak a politikai önfenntartásban érdekelt
professzionális politikusokra jellemzőek, s amelyeket — mint láttuk — hiába kerestünk az
első ciklus képviselői körében, legalábbis 1990 és 92 között.
A második parlament képviselőinek a korábbiakban látottakhoz képest alaposan megváltozott
szerepfelfogásának egyik jelét abban láthatjuk, hogy 1994-ben igen sokan vállaltak
önkormányzati funkciókat helyi vagy megyei szinten azok után is, hogy megválasztották őket
parlamenti képviselőnek. Joggal mondhatná ezzel kapcsolatban bárki, hogy ha 37 képviselő
helyi mandátumot is szerzett 1994 decemberében, 14 másik pedig polgármesteri tisztséghez
jutott, az még mindig kevés az Országgyűlés 386 fős összlétszámához képest, hiszen a
képviselőknek alig nyolcadáról van szó. Ezzel kapcsolatban azonban érdemes a következőket
figyelembe venni. Egyrészt ha összehasonlítjuk a képviselők lokális közéleti tisztségeinek
számát 1994-ben és 1990-ben, akkor arra az eredményre jutunk, hogy a későbbi időpontban
164
közel ötször annyian látták értelmét a helyi politikában való részvételnek, mint korábban, sőt
1994-ben csak aktív polgármesterből több ült a parlamentben, mint ahányan 1990-ben
önkormányzati képviselők is voltak. Ha tehát a második ciklusra kiszámolt értéket nem
arányszámként, hanem egy hosszabb trend alakulásának jelzőszámaként fogjuk fel,
tagadhatatlan, hogy nagyban megnőtt az alacsonyabb szintű politikai funkciók vonzereje.
Másrészt az is vitathatatlan, hogy a helyi tisztségek pozitív hatása az újjáválasztási esélyek
szempontjából inkább csak azoknak fontos, akiknek a következő országgyűlési képviselő-
választásokon egyéni kerületben kell mandátumot szerezniük, míg azok a politikusok, akik
magas pártbéli tisztségük vagy a párt belső köreihez tartozásuk miatt biztosak lehetnek benne,
hogy négy év múlva mindenképpen előkelő helyezéseket fognak kapni a területi vagy
országos listákon, nem kell, hogy törődjenek biztos hátország kiépítésével a bázisokon. Ezen
összefüggés érvényesülését kell abban látnunk, hogy ugyan minden pártban találunk olyan
képviselőt, aki önkormányzati szinten is politizál, de soha nem a párt élvonalába tartozó
politikusok között. (Ha egy pillanatra párhuzamot vonunk egy képviselő pártbeli súlya illetve
az országos listán elfoglalt helye között, és azokat a politikusokat tekintjük élvonalbelinek,
akik az országos listák első 15 helyének egyikét foglalták el, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy
a 6 parlamenti párt egyikében sem vállalt önkormányzati szerepet ilyen politikus).
Nyilvánvaló az is továbbá, hogy a mindenkori kormányban, az Országgyűlésben vagy a párt
illetve a frakció vezetésében irányító szerepet betöltő politikusoknak idejük nem engedné,
hogy magas szintű funkciójuk mellett még lakóhelyük ügyeiben is eljárjanak. A fenti okok
miatt nemcsak az alakulóban lévő intézményrendszer keretei között, hanem hosszútávon is
elképzelhetetlennek tűnik, hogy mondjuk egy Pető Iván, egy Szekeres Imre vagy egy Lezsák
Sándor önkormányzati képviselőséget vállaljon.
Harmadrészt a magyarországi közélet centralizáltsága abban is kifejezésre jut, hogy a
választópolgárok illetve a pártok helyi szervezetei csak vidéken várják el a
képviselőjelöltektől, hogy kötődjenek a választókerülethez, s kötődésüket a helyi közéletbe
történő bekapcsolódással is kifejezésre juttassák; Budapesten más a helyzet. Szinte
valamennyi országosan is ismert vezető politikus budapesti lakos, s ezért fővárosi egyéni
kerületben akar indulni; márpedig ha ők egyszer kinéznek maguknak egy körzetet, akkor azt
többnyire meg is szerzik –az adott választókerülethez fűződő bármiféle kapcsolat nélkül is.
165
Ugyanakkor a fővárosban — a város méretei és jelentősége miatt — a helyi politika ezernyi
szállal függ a nagypolitikától, egy országgyűlési képviselő talán a parlamentben teheti a
legtöbbet a városért, s ellenfelei nem róhatják fel neki, hogy csak az országos politikával
foglalkozván elhanyagolja választókerületét.
Mindezt figyelembe véve reálisabbnak tűnik nem a 386 fős parlamenti összlétszámhoz
viszonyítani a helyben is politizáló képviselők számát, hiszen a mondottak értelmében az
Országgyűlés tagjai közül legalább százan ebben egyáltalán nem érdekeltek és/vagy idejük
sincs rá, s ha a szóban forgó politikusokat kihagyjuk a számításból, akkor azt az eredményt
kapjuk, hogy minden ötödik képviselő tartotta érdemesnek a helyi mandátum begyűjtését az
országgyűlési képviselőség mellé.
A helyi politika négy év alatt történt ezen felértékelődése megítélésünk szerint egyértelműen
annak a számlájára írható, hogy a képviselők egyre nagyobb hányada ismerte fel: azzal, hogy
bekerült a parlamentbe, politikai karrierje nem a tetőpontját érte el, hanem éppenséggel
kezdetét vette egy olyan pálya, amelyen állandóan meg kell küzdeni a már elért pozíciók
megtartásáért. A későbbiek során (a 3.ciklustól kezdődően) a parlamenti képviselőknek a
helyi közéletbe történő növekvő mértékű bekapcsolódását már vezérelhette egyfajta
csalódottság is (egyre többek előtt vált világossá, hogy nem az Országgyűlés a nagypolitika
valódi központja, hogy egy nagyváros polgármestere több hatalommal és felelősséggel
rendelkezik, mint egy parlamenti képviselő, illetve magukat mellőzöttnek vagy nem
kellőképpen elismertnek érző politikusok is dönthettek úgy, hogy „inkább vagyok első
Galliában, mint második Rómában” alapon a lokális politikába menekülnek.). Az 1994-es
önkormányzati választásokig azonban bizonyosan nem gyűlt össze még elegendő ilyen irányú
tapasztalat, ezért nem ilyesfajta motiváltságot kell keresnünk a helyi politika felértékelődése
mögött (de ha éppenséggel a valódi hatalmat keresve vállalta volna is el mind a 14 képviselő a
polgármesteri funkciót, az is a politikusok önérdekei tudatosodására, és ezen érdekek
érvényesítésének növekvő képességére mutatna).
A politikai tisztségek vertikális halmozásának erősödő tendenciáját figyelhetjük meg a
második ciklusban a párttisztségeket tekintve is. Ha az 1990-es Országgyűlésben azt láttuk,
hogy a megválasztott képviselők közül mindössze 7 vállalt valamilyen megyei, 5 pedig helyi
szintű pártfunkciót, akkor most közel háromszor ennyi képviselő gondolta úgy, hogy nem
166
árthat, ha elfogadja a felkínált pozíciót, még ha az viszonylag hátrébb sorolódik is a
hierarchiában. Érdekesség, hogy különösen a helyi szervezetek vezetői funkciói iránt ugrott
meg az érdeklődés: a 32 új alacsonyabb szintű párttisztség-viselő közül 11 lett megyei, 21
pedig helyi vezető. A funkció-halmozás ezen erősödése együtt járt a 90–es választásokat
követő lemondási hullám mérséklődésével: míg akkor — mint láttuk — több, mint 80
képviselő érezte úgy, hogy nincs szüksége tovább alacsonyabb szintű pártfunkcióra, 1994-ben
már csak 37-en gondolkodtak ugyanígy. Az a tény, hogy már megválasztott képviselőként is
sok politikus igyekezett párttisztséget szerezni, arra utal, hogy felismerték: a politika nem
nyugdíjas állás.
Ezen felismerésnek azonban nem csak az újonnan megszerzett pártfunkciók lehetnek a
bizonyítékai, hanem az országgyűlési képviselők által viselt — korábban vagy már a
megválasztás után megszerzett — pártvezetői pozíciók száma is. A két parlamenti ciklus
képviselőinek összehasonlítását végezhetjük el ezen szempontból a következő táblázat
segítségével.
1990-94-es ciklus 1994-98-as ciklus
Országos vezető (elnök, alelnök, ügyvivő,
elnökség tagja stb.) 60 86
Szélesebb országos vezetőség tagja 51 50
Megyei elnök, alelnök 19 39
Megyei választmány tagja 1 12
Helyi vezető 73 45
Összesen 204 232
20. táblázat: A parlamenti képviselők által betöltött pártfunkciók száma
Ugyan első pillantásra is megállapítható, hogy a második ciklusban közel 15%-kal több
pártfunkciót birtokoltak az országgyűlési képviselők, mint 1990 és 94 között, azonban az
167
értelmezéshez két dolgot mindenképpen érdemes figyelembe venni. Egyrészt az első ciklusnál
a táblázat adatai 404 képviselőre vonatkoznak, a másodiknál pedig csak 387-re. Ez azért
fontos, mert az első időszakban mandátumról való lemondás miatt sok pótképviselő került
behívásra, márpedig a pótképviselők szabály szerint az országos vagy a megyei
pártvezetésnek fontos, többnyire pártfunkcióval rendelkező személyek voltak, s így növelték a
képviselők által birtokolt tisztségek számát. A második ciklusban ezzel szemben alig-alig volt
szükség pótképviselőkre, a későbbi belépők ezért nem emelhették meg lényegesen a funkciók
számát (nem mellékesen az a tény, hogy az első ciklusban 14 lemondás áll szemben a második
ciklus 2-jével, már önmagában azt jelzi, hogy az 1994-ben a parlamentbe került képviselők
sokkal jobban ragaszkodtak székükhöz, mint 4 évvel korábban megválasztott társaik).
Másrészt mivel — mint láttuk — az első ciklus képviselői körében az egyik leggyakoribb
karrierút a helyi pártalapítóké volt, nem meglepő, hogy 1990-ben igen sok képviselőnek volt
helyi pártvezetői tisztsége. A szóbanforgó karriertípus 1994-re teljesen elveszítette
jelentőségét, ezzel magyarázhatjuk, hogy a lokális pártfunkciók száma a második ciklusra
erősen visszaesett. Ezzel szemben míg az 1990-es választások előtti jelöltállításkor a legtöbb
pártnak nem volt kiforrott középszintű szervezete, s ezért megyei pártfunkciók birtokosai is
csak elvétve akadtak a képviselők között, addig 1994-re kiépültek az említett intézmények, sőt
mivel kiderült, hogy az egyéni jelöltek illetve a területi listák kérdésében ezek birtokolják a
tényleges döntési hatáskört, a bennük viselt funkciók igen értékessé váltak.
A politikai tisztségek halmozásának azonban korántsem az az egyetlen funkciója, hogy
megszilárdítja a kumuláló politikus politikai karrierjét, növeli a hivatásos politikusi rétegben
maradásának esélyét, hanem mivel a korábbi foglalkozásukat feladó politikusoknak többnyire
a politika az egyetlen komoly bevételi forrása, a funkcióhalmozás a jövedelemnövelés
legkézenfekvőbb eszköze is. Éppen ezért nem csak a parlamenten kívüli politikai funkciók
gyűjtögetése lehet számunkra érdekes, mint a politikai osztályra jellemző gondolkodásmód
elsajátításának indikátora, hanem a parlamenti tisztségek kumulálása is. Ebből a szempontból
a legfontosabb jelzőszámnak azt tekinthetjük, hogy az állandó bizottságokban 1990.
májusában 253 hely volt, ami 1996. májusára 389-re növekedett (azonban a folyamatnak még
távolról sincs vége: 1998-ban újabb parlamenti állandó bizottságok jöttek létre, újabb
helyekkel; e sorok írásakor már 478-ra duzzadt a bizottsági helyek száma).
168
A bizottsági helyek bővítése mellett szóló érv szokásosan az (legalábbis a közvélemény felé
irányuló kommunikációban), hogy a parlamenti munka hatékonyságát és szakszerűségét emeli
a bizottságokban folyó munka, hiszen míg a plenáris üléseket többnyire politikai vita és
szavazások töltik ki, a bizottságokban a tartalmi érveké és a szakmai szempontoké a főszerep,
más szóval a valódi törvényalkotási tevékenység a bizottságokban folyik. Noha az érvelés
igen racionális, a bizottsági munka komolyságát és értelmét egyre inkább megkérdőjelezi az a
tény, hogy (a kormányzati törvényelőkészítés hatékonyságának javulása? netalán a
frakciófegyelem folyamatos erősödése miatt?) a bizottságok egyre inkább változtatás nélkül
hagyják jóvá a kormány előterjesztéseit, egyre kevésbé viselik magukon a képviselők keze
nyomát a törvények és parlamenti határozatok, egyre kisebb bizottsági szinten is az ellenzéki
képviselők beleszólási lehetősége.
A bizottsági helyek bővítésének ezzel szemben nem elhanyagolható előnye, hogy minden
egyes bizottsági tagság 40%-os fizetéskiegészítéssel jár (a bizottsági elnökök illetve alelnökök
jóval nagyobb javadalmazásáról nem is beszélve). Ha figyelembe vesszük, hogy a képviselői
mandátummal rendelkező miniszterek illetve államtitkárok nem vállalhatnak, a parlament
elnöke, alelnökei és a nagyobb létszámú frakciók vezetői pedig nem szoktak bizottsági
tagságot vállalni, akkor arra a végeredményre jutunk, hogy nem haladja meg a 350-et azoknak
a képviselőknek a száma, akik potenciális bizottsági tagoknak tekinthetők. Ha ehhez a
létszámhoz viszonyítjuk a bizottsági helyek számát, akkor azt látjuk, hogy a legutolsó adatok
szerint már közel másfél hely jut egy képviselőre. Ez már önmagában is kételyt ébreszthet a
bizottsági munka fontosságára vonatkozó korábban említett érvvel szemben, hiszen azok a
politikusok, akik két vagy esetleg három bizottságnak is tagjai, gyakran nem tudnak
megjelenni valamennyi bizottságukban, de a napirendekre komolyan felkészülni biztosan
nem. Végül ugyancsak gyanakvóvá tehet a bizottsági tevékenység komolyságával szemben az
az adat is, mely szerint az egész 1997-es év során több bizottságban sem érte el a 100 órát az
ülések összóraszáma (de például a foglalkoztatási vagy a külügyi bizottságban még 50 órát
sem tett ki az egész évi ülésezés; vö. KSH 1998: 548). Nagy kérdés ezek után, hogy
ténylegesen annyira túlterheltek-e a bizottságok, hogy újabb bizottságok létesítésével kelljen
könnyíteni a vállukra nehezedő terheken, s nem inkább azt kell-e látnunk a háttérben, hogy
heti 3-4 óra pluszmunkát talán semmilyen más formában nem honorálnának ilyen busásan.
169
Fenti okfejtésünkkel szemben talán felmerülhet, hogy mi szükségük lenne a képviselőknek
ilyen kerülő úton növelni jövedelmüket, hiszen az Országgyűlés tagjai az államkincstárból
történő „önkiszolgálásra” teljes felhatalmazással bírnak, javadalmazásukat saját maguk
állapítják meg, s arról nem tartoznak senkinek elszámolással. Valóban senkinek sem kell
jelentést tenniük, de ne feledjük el, hogy a képviselők fizetése „kirakatban van”, az ország
egész közvéleménye egy emberként hördül fel, ha azt hallja, hogy reálbérek csökkenésének
vagy stagnálásának idején a politikusi jövedelmek szépen gyarapodnak. Éppen ezért egy ilyen
döntés valamennyi képviselőnek egyenként és a parlamentáris képviselet elvének általában is
sokat ártana, aláásná a rendszer legitimációját. Ezzel szemben a bizottsági pótdíjak felvétele
egyrészt nincs a közfigyelem fókuszpontjában, másrészt jogosan védhető azzal, hogy itt
többletteljesítmény jogos honoráriumáról van szó, míg a képviselői alapfizetés emelésekor
nem lehet azzal érvelni, hogy nőtt a teljesítmény. Ugyanakkora jövedelem felvételének van
tehát egy „szép” és egy „csúnya” módja, s érthető, ha a politikusok inkább az első utat
választják.
Mindezek miatt a bizottságokat inkább „fejőstehénnek” semmint munkahelynek tekinthetjük,
az ezekben viselt tagság elsősorban a politikusok jólétét biztosítja. Éppen ezért minden egyes
új bizottság és minden egyes bizottsági létszámnövelés a politikusok önérdekei
érvényesítésének, ezáltal a politikai osztály létének indikátora.
Láthattuk a mondottakból, hogy az országgyűlési képviselők politikusi magatartása néhány év
alatt gyökeresen átalakult. Napjainkra a parlamentben szinte csak főállású politikusok
maradtak, akik tartósan a politikából élnek, ismerik és gyakorolják a „politikai többlábon-
állás”, a funkcióhalmozás technikáját, és igyekeznek minél hosszabb ideig minél nagyobb
bevételt szerezni politikusi tevékenységükkel. Csupa olyan tulajdonság, amely csak
korlátozottan vagy egyáltalán nem volt érvényes az 1990-ben megválasztott képviselőkre.
Éppen ezért igazoltnak látjuk 8., 9. és 10. hipotézisünket, azaz a képviselők körében rendkívül
erős a parlamenti mandátum megtartására irányuló erőfeszítés, továbbá egyre növekszik a
képviselői tisztség és a választott párt- illetve közéleti tisztségek egyidejű birtoklását célzó
igyekezet.
170
Mi a magunk részéről ezúttal csak arra vállalkoztunk, hogy kimutassuk: a magyar politikai
vezetőréteg (kormánypárti vagy ellenzéki helyzetétől függetlenül) egyre inkább közös
önérdekeit követő csoporttá válik, nem elhamarkodott tehát politikai osztálynak tekinteni. Ha
valaki netán továbbgondolásra érdemesnek találná eredményeinket, például a közelmúlt alábbi
néhány mozzanatának megértéséhez találna bennük impulzusokat: az Országgyűlés mindenki
által szükségesnek tartott létszámcsökkentésének lassan 10 éve eredménytelenül húzódó ügye;
a média-kuratóriumok felállítása és folyamatos duzzasztása; a pártpénzek felhajtásának
gyanús vagy bűnös formái (ld. székház-ügy, Tocsik-botrány) stb. Ha figyelembe vesszük,
hogy ezeknek a közvélemény szemében rendkívül visszatetsző eseteknek a kezdeményezői
vagy éppen hátráltatói nem egyes elvtelen politikusok voltak, hanem valójában az egész
politikai osztály, akkor a fenti jelenségek máris elveszítik negatív minőségüket és a politikai
élet normális velejáróivá minősülnek át. Ha ez viszont így van, akkor a példák
megismétlődését is okkal várhatjuk.
171
VI. Összegzés
Noha a hozzáférhető adatok mennyisége és jellege, valamint a dolgozat terjedelmi korlátai
miatt a politikai vezetés kiválasztódásának és összetételének fenti elemzése semmiképpen sem
tekinthető a témát teljesen kimerítőnek és komplettnek, néhány általánosabb következtetés
levonása pusztán ezen eredményeink alapján nem számít talán megalapozatlannak.
A politikai vezetőréteg szociális összetételének elemzése megmutatta, hogy a hivatásos
politikusok párthovatartozását semmi esetre sem magyarázhatja a politikusok társadalmi
háttere. Amint azt a III. fejezetben láttuk, az egyes parlamenti pártok képviselői között nincs
sem jelentős generációs, sem státuszkülönbség, s — az 1998-as Országgyűlés képviselőire
vonatkozó adatok híján egyenlőre anélkül, hogy bizonyítékok állnának rendelkezésünkre —
azt is megkockáztatjuk, hogy hosszú távon az első két ciklus képviselőinek figyelembe
vételével kimutatott differenciák is eltűnőben vannak: az 1998-as választások nyomán a
Kisgazdapárt frakciójába a korábbinál lényegesen több fiatal politikus áramlott, miközben a
Fidesz képviselőcsoportjában éppen az addig ott kivételszámba menő középkorú képviselők
tűntek fel nagy számban (azt pedig korábban már kimutattuk, hogy egy frakció státusz szerinti
összetétele elsősorban a frakció nagyságának függvénye, azaz egy kis képviselőcsoport
társadalmi hátterét tekintve mindig elitisztikus, míg a nagyok populáris vonásokat is
hordoznak).
Az egykoron a pártállamba integrált személyekkel szemben az MSZP-t leszámítva eleinte
minden más pártban megmutatkozó gyanakvás is lassan oldódóban van: mi másnak lehetne
minősíteni, hogy még a retorikájában legharcosabban antikommunista FKgP-ben is
lehetségessé vált az egykori „egyszerű” MSZMP-tagok számára a bűnbocsánattal felérő
Kisgazda-párttagság. Mindez az oldódás ugyanakkor nem jelenti megítélésünk szerint az
egykori MSZMP-tagság politikai tagoltságképző erejének teljes degradálódását, ez a tényező
az egész évtizedben talán a legerősebb a politikai elitet pártokba soroló faktorok közül
(Gondoljunk csak arra, hogy az első parlamenti ciklusban, amikor tömeges méreteket öltött az
egyes pártok parlamenti frakciói közötti vándorlás, az MSZMP utódpártja volt az, amely sem
más pártokba nem bocsátott ki képviselőket, sem hozzá nem áramlott senki a többi párt
172
képviselőcsoportjából. Ugyan ez a jelenség ma már a többi párt körében sem jellemző,
napjainkban is jól érzékelhető távolságtartás van az MSZP-s képviselőkkel szemben). Ugyan
ez az elkülönülés elvileg gyökerezhetne a korábban párttag illetve pártonkívüli képviselők
eltérő politikai értékvilágában is, a politikai elit körében végzett értékvizsgálatok arra utalnak,
hogy az alapvető politikai kérdésekben nincsen komoly ellentét a két táborba tartozó
politikusok között (ld. pl. Simon 1997). A háttérben sokkal inkább a korábbi rendszerrel
szembenálló pártok részéről jelentkező ideológiai elutasítás áll, az MSZMP és tagságának
megbélyegzése fontos eszköz az utódpárt MSZP legitimációjának kikezdésében. A politikai
versengés ezen logikája miatt a következő években sem számítunk arra, hogy a politikai eliten
belül jelentősen csökkenne az egykori párttagság megosztó szerepe.
A parlamenti képviselők politikai karrierjének elemzésekor ugyancsak viszonylag kevés
különbséget találtunk az egyes pártok között aszerint, hogy politikusaik milyen karrier utakat
futottak be, míg a parlamentbe érkeztek, és ezen a téren is világos jelei vannak annak, hogy
tompulnak a pártok közötti különbségek: már az 1994-es választások után egyértelmű volt,
hogy az újonnan a parlamentbe került képviselők döntő többsége a helyi alapszervezetekben
kezdte politikai pályafutását, s alacsonyabb szintű politikai pozíciókban bizonyított
képességeivel szerezte meg a jogot a feljebblépésre. Ugyan részletes adatbázis híján ezúttal
sem szolgálhatunk bizonyítékokkal, kétségtelennek látjuk, hogy valamennyi pártban tovább
erősödött ez a kiválasztódási mechanizmus a ’98-as választások során.
Talán elegendő ez a két utalás, s nincsen szükség arra, hogy megismételjük a korábbiakban
már részletesen kifejtett téziseinket ahhoz, hogy levonjuk a következtetést: Magyarországon a
politikai vezetés már a demokratikus periódus első néhány éve után is egy modern politikai
rendszerben jellemző jegyekkel rendelkezik. A politikai elit tanulmányozása olvasatunkban
bizonyítékokkal szolgálhat arra nézve, hogy a Magyarországon a több évtizedes diktatórikus
intermezzó ellenére komoly deficit nélkül sikerült a visszatérés a képviseleti demokráciára.
Hogy mennyire nem magától értetődő mindez, azt jelzi, hogy határainktól néhány kilométerre
(Szerbiában, Ukrajnában, de bizonyos mértékig Horvátországban, Romániában és
Szlovákiában is) a parlament a bűnözés és a maffia melegágya, s a politikai eliten belüli viták
egyik elintézési módja a fegyveres leszámolás. Ezzel szemben Magyarországon a gyakran éles
képviselőházi szócsaták sem feledtethetik, hogy a politikai vezetésben lényegében konszenzus
173
uralkodik a társadalom számára kívánatos fejlődési pályáról, a politikai eliten belül nemigen
vannak strukturális ellentétek, s az ellentétek nem lépik túl a mindenkori kormány és
ellenzéke között normálisnak számító szembenállás mértékét.
A politikai vezetés összetételének elemzése magasabb absztrakciós szinten így arra a
következtetésre vezethet, hogy Magyarországon a politikai rendszer működése „normális”, a
politikusi rekrutációban és a szelekcióban hasonló folyamatok érvényesülnek, mint a stabil
demokráciákban. Miután a magyar politikai intézményrendszer más elemeiről és funkcionális
területeiről készülő monográfiák rendre hasonló végkövetkeztetés alapjául szolgálnak,
munkánk legfontosabb értéke talán az lehet, hogy ezúttal újabb szempont szerint sikerült
kimutatni a hazai politikai berendezkedés érettségét és életképességét.
174
Hivatkozások
Armingeon, Klaus 1986: Die Bundesregierung zwischen 1949 und 1985. Eine
Forschungsnotiz über Ausbildung und Berufe der Mitglieder der Bundeskabinette. In: ZParl.
No.1. 25-40.
Aron, Raymond 1960: Classe social, classe politique, classe dirigeante. In: Archives
européennes de sociologie. 260-281.
Aubert, Véronique -Parodi, Jean-Luc 1980: Le personnel politique français. In: Projet. No.
147. 787-800.
Bachrach, Peter -Baratz, Morton 1985: A hatalom két arca. In: Hardi Péter -Bayer József
(szerk.): Pluralizmus. Budapest.
Bachrach, Peter 1970: Die Theorie demokratischer Elitenherrschaft. Frankfurt. Europäische
Verlagsanstalt.
Beckmann-Schulz, Petra 1991: Veränderungen in U.S. Bundwahlkämpfen von 1960 bis heute
-Konsequenzen für die Funktionen von nationalen Parteiorganisationen. In: Zeitschrift für
Politik. No.3. 309-319.
Beyme, Klaus von 1971: Die politische Elite in der Bundesrepublik Deutschland. München.
Piper Verlag.
Beyme, Klaus von 1992a: Der Begriff der politischen Klasse -Eine neue Dimension der
Elitenforschung. In: PVS. No.1. 4-32.
Beyme, Klaus von 1992b: Elitentheorien. In: Uő: Die politischen Theorien der Gegenwart.
218-242. Opladen. Westdeutscher Verlag
Beyme, Klaus von 1993: Die politische Klasse im Parteienstaat. Frankfurt. Suhrkamp.
Birnbaum, Pierre 1977: Les sommets de l État. Paris. Seuil.
Birnbaum, Pierre (sous la direction de) 1985: Les élites socialistes au pouvoir. Paris. PUF.
Birnbaum, Pierre 1984: Type d´élite et nature de l´État: l´exemple americaine. In: Pouvoirs.
No.29. 121-128.
Boll, Bernhard -Römmele, Andrea 1994: Strukturelle Vorteile der Amtsinhaber?
Wahlchancen von Parlamentariern im internationalen Vergleich. In: ZParl. No. 4. 543-
556.
175
Borchert, Jens -Golsch, Lutz 1995: Die politische Klasse in westlichen Demokratien:
Rekrutierung, Karriereinteressen und instituzioneller Wandel. In: PVS. no.4. 609-629.
Bottomore, Thomas 1974: Elite und Gesellschaft. Eine Übersicht über die Entwicklung des
Eliteproblems. München. Beck Verlag.
Brandt, Hans-Jürgen 1983: Die Kandidatenaufstellung zu den Volkskammerwahlen der DDR.
Entscheidungsprozesse und Auswahlkriterien.Baden-Baden. Nomos.
Bourdieu, Pierre 1979: La distinction. Paris. Minuit.
Cayrol, Roland -Parodi, Jean-Luc -Ysmal, Colette 1973: Le député francais. Paris. Armand
Colin.
Cornelissen, Waltraud 1993: Politische Partizipation von Frauen in der alten Bundesrepublik
und im vereinten Deutschland. In: Helwig, Gisela -Nickel, Hildegard Maria (Hrsg): Frauen in
Deutschland 1945-1992. 321- 349. Berlin. Akademie Verlag.
Derlien, Hans-Ulrich -Lack, Stefan 1994: Eine neue politische Elite? Rekrutierung und
Karriere der Abgeordneten in den fünf neuen Landtagen. In: ZParl. No. 1. 61-94.
Dicke, Klaus -Stoll, Tobias 1985: Freies Mandat, Mandatverzicht des Abgeordneten und das
Rotazionsprinzip der Grünen. In: ZParl. No.4. 451-465.
Dogan, Mattei 1967: Les filières de la carrière politique en France. In: RFS. No.4. 468-492.
Dogan, Mattei 1991: Die ungeschriebenen Regeln bei Auswahl von Ministern in
demokratischen Regimen. In: Klingemann et al (Hrsg). 167-186.
Drewe, Paul 1974: Methode zur Identifizierung von Eliten. In: Koolwijk, Jürgen von -
Wieken-Mayser, Maria (Hrsg): Techniken der empirischen Sozialforschung. 4. Band. 162-
179. München. Oldenburg Verlag.
Duverger, Maurice 1976: Les partis politiques. Paris. Armand Colin.
Field, Lowell G. -Higley, John 1983: Eliten und Liberalismus. Opladen. Westdeutscher
Verlag.
Fogt, Helmut 1982: Politische Generationen. Opladen. Westdeutscher Verlag.
Gaxie, Daniel 1980: Les logiques du recrutement politique. In: RFSP. No.1. 5-45.
Gaxie, Daniel 1983: Les facteurs sociaux de la carrière gouvernementale sous la Cinquième
République de 1959 à 1981. In: RFS. No.3. 441-465.
Gazsó Ferenc 1990: A káderbürokrácia és az értelmiség. In: Társadalmi Szemle. No.11. 3-12.
Gazsó Ferenc 1996: Volt egyszer egy állampárt. In: Társadalmi Szemle. No.11. 3-13.
Gazsó Ferenc -Stumpf István 1995: Pártok és szavazóbázisok két választás után. In:
Társadalmi Szemle. No.6. 3-17.
176
Guédé, Alain -Rosenblum, Serge-Allain 1981: Les candidats aux élections législatives de
1978 et 1981. In: RFSP. No.5. 982-998.
Herzog, Dietrich 1975: Politische Karrieren. Selektion und Professionalisierung politischer
Führungsgruppen. Opladen. Westdeutscher Verlag.
Herzog, Dietrich 1979: Karriermuster von Abgeordneten in Deutschland -früher und heute. In:
Politik als Beruf. Protokoll eines Seminars der Deutschen Vereinigung für Parlamentsfragen.
63-104. Deutscher Bundestag Presse und Informatoinszentrum.
Herzog, Dietrich 1982: Politische Führungsgruppen. Probleme und Ergebnisse der modernen
Elitenforschung. Darmstadt. Wissenschaftliche Buchgesellschaft.
Herzog, Dietrich 1990: Der moderne Berufspolitiker. In: Wehling, H. (Hrsg): Eliten in der
Bundesrepublik Deutschland. 28-51. Stuttgart. Kohlhammer Verlag.
Herzog, Dietrich 1992: Die Funktion der politischen Klasse in der sozialstaatlichen
Demokratie der Gegenwart. In: Leif et al. 126-149.
Hess, Adalbert 1985: Politikerberufe und Politiker. In: ZParl. No.4. 581-587.
Hess, Adalbert 1989: Zusammensetzung und Sozialstruktur des Bundestages. In: Schneider,
Hans-Peter - Zeh, Wolfgang (Hrsg): Parlamentsrecht und Parlamentspraxis. 727-756. Berlin.
Walter de Gruyter.
Hess, Adalbert 1995: Sozialstruktur des 13. Deutschen Bundestages. In: ZParl. No.4. 567-585.
Hoecker, Beate 1994: Parlamentarinnen im Deutschen Bundestag 1949 bis 1990. Eine
Postskriptum zur Abgeordnetensoziologie. In: ZParl. No.4.556-581.
Hoffmann-Lange, Ursula 1992: Eliten, Macht und Konflikt in der Bundesrepublik. Opladen.
Leske +Budrich.
Höhne, Roland -Kleszcz-Wagner, Anette 1986: Technokraten oder Politiker? Die linke Elite
in Frankreich 1981 bis 1986. In: ZParl. No.4. 515-529.
Illés Iván 1991: Nemzedékek, elitek, ciklusok. Budapest.
Ilonszki Gabriella 1996: A parlamenti képviselők jelölésének elméleti és pártszervezeti
kérdései Magyarországon. In: Politikatudományi Szemle. No.1. 43-67.
Ilonszki Gabriella -Punnet, Malcolm 1995: Pártok és pártvezetők Magyarországon. In:
Társadalmi Szemle. No.10. 20-29.
Inglehart, Ronald 1983: Traditionelle politische Trennungslinien und die Entwicklung der
neuen Politik in westlichen Gesellschaften. In: PVS. No.2. 139-165.
Jann, Werner 1986: Kein Parlament wie jedes andere. Die veränderte Rolle des Kongresses im
politischen System der USA. In: ZParl. No.2. 224-247.
177
Kaack, Heino 1988: Zur Abgoordnetensoziologie des Deutschen Bundestages:
Zugehörigkeitsdauer und Altersschichtung. In: ZParl. No.2. 169-187.
Klingemann, Hand-Dieter -Stöss, Richard -Weßels, Bernhard (Hrsg) 1991: Politische Klasse
und politische Institutionen. Opladen. Westdeutscher Verlag.
Körösényi András 1993: Kié a hatalom? In: Politikatudományi Szemle. No.4. 5-20.
Körösényi András 1996: Nómenklatúra és vallás. Törésvonalak és pártrendszer
Magyarországon. In: Századvég. No.1. 67-93.
Köser, Helmut 1975: Demokratie und Elitenherrschaft. Das Eliteproblem in der
Demokratietheorie. In: Oberndörfer, D. - Jäger, W.(Hrsg.): Die neue Elite. 149-192.
Freiburg. Verlag Ronbach.
KSH 1997: Magyar Statisztikai Évkönyv 1997. Központi Statisztikai Hivatal. 1998.
Lakatos Ernő 1942: A magyar politikai vezetőréteg 1848-1918. Budapest. Egyetemi Nyomda.
Laumann, E.C. -Pappi, F.U. 1991: A közösség és az elit egymásra hatása. In: Angelusz Róbert
-Tardos Róbert (szerk.): Társadalmak rejtett hálózata. 179-214. Budapest.
Leif, Thomas -Legrand, Hans-Jochen -Klein, Albert 1992: Die politische Klasse in
Deutschland. Bonn. Bouvier Verlag.
Loewenberg, Gerhard 1993: Die neuen politischen Eliten Mitteleuropas: Das Beispiel der
ungarischen Nationalversammlung. In: ZParl. No.3. 438-457.
Luhmann, Niklas 1968: Soziologie des politischen Systems. In: Kölner Zeitschrift für
Soziologie. 705-733.
Michels, Robert 1989: Zur Soziologie des Parteiwesens in der modernen Demokratie.
Stuttgart. Alfred Kröner Verlag.
Mills, Wright C.1962: Az uralkodó elit. Budapest.
Mossuz-Lavau, Janine -Sineau, Mariette 1983: Enquete sur les femmes et la politique en
France. Paris. PUF.
Müller, Emil-Peter1992: Wirtschaftliche und soziale Interessen im XII. Deutschen Bundestag.
In: ZParl. No.1. 5-16.
Müller-Ensberg, Helmut 1991: Welchen Charakter hatte die Volkskammer nach den Wahlen
am 18. März 1990. In: Klingemann et al. 235-255.
Münch, Richard 1982: Soziologie der Politik. Opladen. Westdeutscher Verlag.
Niedermayer, Oskar -Schmitt, Hermann 1983: Sozialstruktur, Partizipation und politischer
Status in Parteiorganisationen. In: PVS. No.3. 293-310.
Pataki Ferenc 1991: A rendszerváltás parlamentje. In: Társadalmi Szemle. No.1. 11-26.
178
Pfetsch, Frank 1986: Die Gründergeneration der Bundesrepublik. Sozialprofil und politische
Orientierung. In:PVS. No.2. 237-251.
Poulantzas, Nicos 1968: Pouvoir politique et classes sociales de ¾État capitaliste. Paris.
Maspero.
Pudal, Bernard 1988: Les dirigeants communistes. In: Actes de la Recherches en Sciences
Sociales. No. 71-72.
Rebenstorf, Hilke -Weßels, Bernhard 1989: Wie wünschen sich die Wähler ihre
Abgeordneten? Ergebnisse einer repräsentativen Bevölkerungsumfrage zur Problem der
sozialen Repräsentativität des Deutschen Bundestages. In: ZParl. No.3. 408-424.
Reydellet, Michel 1979: Le cumul des mandats. In: Revue du droit publique et de la science
politique en France et a l’étranger. No.3. 693-768.
Riesman, David 1983: A magányos tömeg. Budapest.
Röhrich, W 1991: Eliten und das Ethos der Demokratie. München. Beck Verlag.
Rudai Rezső 1933: Adalék a magyar képviselőház szociológiájához (1887-1931). In:
Társadalomtudomány. No.3- 4. 215-230.
Schonfeld, William D. 1980: La stabilité des dirigeants des partis politiques. In: RFSP. No.4.
846-866.
Schneider, Eberhard 1994: Die politische Funktionselite der DDR. Eine empirische Studie zur
SED- Nomenklatura. Opladen. Westdeutscher Verlag.
Schumpeter, Joseph 1946: Kapitalismus, Sozialismus und Demokratie. Bern. Verlag A.
Francke.
Sebestyén István 1995: Az 1994-es magyar parlamenti választások képviselőjelöltjeinek
társadalmi jellemzői. In: Magyarország Politikai Évkönyve 1995. 419-435.
Stadler, Peter 1994: Opportonismus oder höchster Artistik. Der Bonner Politiker. In: Berking,
Helmut -Hitzler, Ronald -Neckel, Sieghard (Hrsg): Politikertypen in Europa. 17-33.
Frankfurt. Fischer Taschenbuch Verlag.
Stumpf István 1996: Elszalasztott vagy elhalasztott generációváltás. In: Századvég. No.1. 112-
131.
Szakadát István 1990: Karriertípusok a magyar kommunista párt vezető testületeiben 1945-
1988. In: Nyírő András (szerk.): Politikai szociológiai tanulmányok a kommunista
bürokrácia vezérkaráról. 39-54. BKE Szociológia Tanszék.
Szelényi Iván -Konrád György 1989: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Budapest.
Szelényi Iván -Szelényi Szonja 1991: Az elit cirkulációja? In: Kritika. No.11.
179
Szelényi Iván 1990: Az értelmiség az államszocialista társadalmak osztályszerkezetében. In:
Uő: Új osztály, állam, politika. 7-98. Budapest. Európa.
Tőkés Rudolf 1990: Az új magyar politikai elit. In: Valóság. No.12. 1-13.
Weber, Max 1958: Parlament und Regierung im neugeordneten Deutschland. In: Uő:
Gesammelte Politische Schriften. 294-431. Tübingen. J.C.B. Mohr.
Weber, Max 1970: Államszociológia. In: Uő: Állam, politika, tudomány. Budapest.
Weber, Max 1995: A politika mint hivatás. In: Uő: A tudomány és a politika mint hivatás. 53-
138. Budapest. Kossuth.
Weege, Wilhelm 1992: Politische Klasse, Eliten, Führungsgruppen. In: Leif et al. 35-64.
Ysmal, Colette 1985: Élites et leaders. In: Grawitz, Madeleine - Leca, Jean (publié sous la
direction de): Traité de science politique. Vol.3. 603-642. Paris. PUF.
Ysmal, Colette 1995: Les élites politiques: un monde clos? In: Revue politique et
parlementaire. No.980. 27-34.
Zapf, Wolfgang 1965: Wandlungen der deutschen Elite 1919-1961. München. Piper Verlag.
Röviditések:
PVS: Politische Vierteljahresschrift.
RFS: Revue Française de Sociologie.
RFSP: Revue Française de Science Politique.
ZParl: Zeitschrift für Parlamentsfragen.