eugenio montale versek

48
Eugenio Montale versek Eugenio Montale (1896-1981) A genovai egyetem bölcsészkarán végzi tanulmányait. 1929-től Firenzében él, a firenzei Vieusseux Tudományos és Irodalmi Kabinet igazgatója. 1938-ban lemond, mert nem akar együttműködni a fasisztákkal. Számos folyóirat és újság munkatársa. 1947-től a Corriere della Sera rovatvezetője. Kritikai munkásságát a művészi függetlenség és politikai mentesség jegyében folytatja. A hermetizmus irányzatának kezdeményezője és egyik fő képviselője. A táj szeretetét tükröző, őszinte lírájára mély humanitás jellemző. Shakespeare műveinek egyik olasz fordítója. 1960-ban lett a római egyetem díszdoktora. Magyarul A magnólia árnya című verseskötete jelent meg 1968-ban. 1975-ben Nobel-díjjal tűntették ki. La memoria La memoria fu un genere letterario Quando ancora non era nata la scrittura. Divenne poi cronaca e tradizione ma già puzzava di cadavere. La memoria vivente è immemorabile, non sorge della mente, non vi si sprofonda. Si aggiunge all'esistente come un'aureola di nebbia al capo. É già sfumata, è dubbio che ritorni. Non ha sempre memoria di sé. Az emlékezet Az emlékezet irodalmi műfaj volt, amikor még nem született meg az írás, aztán csak krónika lett és hagyomány, s már áradt belőle a hullaszag. Az élő emlékezet emléktelen, nem az agyból születik, és nem tér meg oda. Úgy leng a létezőn, mint ködből font dicsfény a fej körül. És máris nincs; kétséges, visszatér-e? Nem mindig emlékezünk

Upload: santino-guarzo

Post on 06-Aug-2015

123 views

Category:

Documents


0 download

TRANSCRIPT

Eugenio Montale versek

Eugenio Montale (1896-1981) A genovai egyetem bölcsészkarán végzi tanulmányait. 1929-től Firenzében él, a firenzei Vieusseux Tudományos és Irodalmi Kabinet igazgatója. 1938-ban lemond, mert nem akar együttműködni a fasisztákkal. Számos folyóirat és újság munkatársa. 1947-től a Corriere della Sera rovatvezetője. Kritikai munkásságát a művészi függetlenség és politikai mentesség jegyében folytatja. A hermetizmus irányzatának kezdeményezője és egyik fő képviselője. A táj szeretetét tükröző, őszinte lírájára mély humanitás jellemző. Shakespeare műveinek egyik olasz fordítója. 1960-ban lett a római egyetem díszdoktora. Magyarul A magnólia árnya című verseskötete jelent meg 1968-ban. 1975-ben Nobel-díjjal tűntették ki.

La memoria

La memoria fu un genere letterarioQuando ancora non era nata la scrittura.Divenne poi cronaca e tradizionema già puzzava di cadavere.La memoria vivente è immemorabile,non sorge della mente, non vi si sprofonda.Si aggiunge all'esistente come un'aureoladi nebbia al capo. É già sfumata, è dubbioche ritorni. Non ha sempre memoria di sé.

Az emlékezet

Az emlékezet irodalmi műfaj volt,amikor még nem született meg az írás,aztán csak krónika lett és hagyomány,s már áradt belőle a hullaszag.Az élő emlékezet emléktelen,nem az agyból születik, és nem tér meg oda.Úgy leng a létezőn, mint ködből font dicsfénya fej körül. És máris nincs; kétséges,visszatér-e? Nem mindig emlékezünkmagunkra.

Sallay Géza

Poiché la vita fugge

Poiché la vita fuggee chi tenta di ricacciarla indietrorientra nel gomitolo primigeniodove potremo occultare, se tentiamocon rudimenti o peggio di sopravvivere,gli oggetti che ci parvero

non peritura parte di noi stessi?C’era una volta un piccolo scaffaleche viaggiava con Clizia, un ricettacolodi santi Padri e di poeti equivoci che forseavesse la virtù di galleggiaresulla cresta delle ondequando il diluvio avrà sommerso tutto.Se non di me almeno qualche bricioladi te dovrebbe vincere l’oblio.

E di me? La speranza è che sia dispersoil visibile e il tempo che gli ha datola dubbia prova che questa voce E’(una E maiuscola, la sola letteradell’alfabeto che rende possibileo almeno ipotizzabile l’esistenza).Poi (sovente hai portatoocchiali affumicati e li hai dimessidel tutto con le pulci di John Donne)preparati al gran tuffo.Fummo felici un giorno, un’ora un attimoe questo potrà essere distrutto?C’è chi dice che tutto ricominciaeguale come copia ma non lo credoneppure come augurio. L’hai credutoanche tu? Non esiste a Cuma una sibillache lo sappia. E se fosse nessunosarebbe così sciocco da darle ascolto.

Minthogy az élet szökik...

Minthogy az élet szökik,és aki visza akarná terelni,az az ős gombolyagba gombolyodik,hová is rejtőzhetnénk, ha megkísérelnénk,kezdetlegesen vagy még úgyabban túlélnia tárgyakat, amelyeket magunk romlatlan részének véltünk?Volt egyszer egy kicsinyke könyvestáska,együtt utazott Cliziával, s benne az Egyházatyák, kétes hírű költők, s talán képes lenne úszva fennmaradni a tajtékzó víz színén,ha már a vízözön mindent elborít.Belőlem semmi, legalább belőled egy morzsácska győzze le a feledést.

Magamról? Csak annyi a remény, hogy eltűnta látható s az idő, mely megadta kétes bizonyítékát e szónak: Van(nagybetűvel, ez az egyetlen szótagjanyelvünknek, mely lehetségessé teszivagy feltételezhetővé a létezést).Aztán (gyakorta hordtál sötét szemüveget, majd el is hagytadegészen, akárcsak John Donne a bolháit).Készülj a nagy ugrásra.Egykori boldogságunk - egy óra, egy perc- ki tudja? - vajon megsemmisíthető?Van, hogy minden újrakezdődik, mondják,ugyanúgy mint egy másolat, de nem hiszem,még jókívánságként sem. Elhitted-etán te is? Ám Cumae-ban sincs olyan Szibilla,aki tudná. S ha lenne is, senki nemannyira ostoba, hogy hallgatna rá.

Sallay Géza

Nel parco

Nell'ombra della magnoliache sempre più si restringe,a un soffio di cerbottanala freccia mi sfiora e si perde.

Pareva una foglia cadutadal pioppo che a un colpo di ventosi stinge - e fors'era una manoscorrente da lungi tra il verde.

Un riso che non m'appartienetrapassa da fronde canutefino al mio petto, lo scuoteun trillo che punge le vene,

e rido con te sulla ruotadeforme dell'ombra, mi allungodisfatto di me sulle ossuteradici che sporgono e pungo

con fili di paglia il tuo viso....

A parkban

A magnólia árnyékában - egyre inkább szűkül össze - fúvócsőből kisurranvanyílvessző súrol, s tovatűnik.

Olyan volt mint lehulló levél a nyárfáról, amely a szélben színét veszti, vagy egy kéz nyúlt áta távolból a zöld lomb között.

Egy nevetés, mely nem az enyém,hatol át az őszi lombokon,egészen a keblemig; megrázegy trilla, s ereimbe hasít,

és veled nevetek az árnyékeltorzult kerekén, s elnyúlok magamtól leverten a csontoskiálló gyökereken, s arcod

szurkálom szalmaszálaimmal.

Sallay Géza

Sera di Pasqua

Alla televisioneCristo in croce cantava come un tenorecolto da un'improvvisacolica pop.

Era stato tentato poco primadal diavolo vestito da donna nuda.

Questa è la religione del ventesimo secolo.

Probabilmente la notte di San Bartolomeoo la coda troncata di una lucertolahanno lo stesso peso nell'Economiadello Spiritofondata sul principio dell'Indifferenza.

Ma forse bisogna dire che non è verobisogna dire che è vera la falsità,poi si vedrà che cosa accade. Intanto

chiudiamo il video. Al restoprovvederà chi può (se questo chiha qualche senso).

Noi non lo sapremo.

Húsvét este

A televízióban keresztjén Krisztus kántált mint tenorista,akit éppen elkapott a pop-kólika.

Kevéssel előtte kísértette mega meztelen asszonynak öltözött ördög.

Ilyen hát a a huszadik század vallásos érzése.

Valószínűleg úgy van, hogy szent Bertalan éje,akárcsak egy gyík levágott farka,ugyanolyan súllyal esik latbaa nagybetűs Szellemközömbösség-elvű Gazdaságtanában.

De talán mégis azt kell mondani, hogy nem igaz, azt kell mondani, hogy igaz a hamisság,aztán, majd meglátjuk, hogy mi lesz. Közbenkikapcsoljuk a képet. A többire majd gondol, aki tud (ha ez a kivalamit jelent).

Mi nem fogjuk tudni.

Sallay Géza

Elogio del nostro tempo

Non si può esagerare abbastanzal'importanza del mondo(del nostro, intendo)probabilmente il soloin cui si possa ucciderecon arte e anche creareopere d'arte destinate a viverelo spazio di un mattino sia pur fattodi millenni e anche più. No, non si puòmagnificarlo a sufficienza. Soloci si deve affettare perché potrebbe

non essere lontanal'ora in cui troppo si sarà gonfiatasecondo un noto apologo la rana.

Korunk dícsérete

Nem lehet túlságosan eltúloznia világ fontosságát(a miénket, úgy értem),amelyben lehet gyilkolni művien s alkotniműveket, melyek végzete, hogy éljenekegy hajnal erejéig, bár tartson az ezer évekig vagy tovább. Nem, nem lehetdicsőíteni kellőképpen. Csakhogy sietnünk kell vele, mert lehetséges,nincs is messze az óra,mikor egy ismert apológus szerint,nagyon is felfújja magát a béka.

Sallay Géza

Corno inglese

ll vento che stasera suona attento - ricorda un forte scotere di lame - gli strumenti dei fitti alberi e spazza l'orizzonte di rame dove strisce di luce si protendono come aquiloni al cielo che rimbomba (Nuvole in viaggio, chiari reami di lassù! D'alti Eldoradi malchiuse porte!) e il mare che scaglia a scaglia, livido, muta colore lancia a terra una tromba di schiume intorte; il vento che nasce e muore nell'ora che lenta s'annera suonasse te pure stasera scordato strumento, cuore.

Angolkürt

A szél ma alkonyatkor dalt utánoz — emlékeztet zörgő acéllapokra —

a sűrűgallyú fákon, s a vörösréz látóhatárt surolja,hol fényvonások törnek előre, mint északi szél az égen, mely robajlik (vándor felhők, világló csodaországok! Félig nyitva álló mennykapuszárnyak!)s a tenger, amely habonként csillámlik más felülettel, trombitaívbe hajlik,míg a partra vágtat;a szél, mely kél s hal ezerszer, míg hamvad az alkonyi szikra, zengesse meg öbleid is ma,ó, szív, te magánoshangszer.

Hárs Ernő

Tramontana

Oggi una volontà di ferro spazza l'aria,divelle gli arbusti, strapazza i palmizie nel mare compresso scavagrandi solchi crestati di bava.

Ogni forma si sconquassa nel subbugliodegli elementi; è un urto solo, un mugliodi scerpate esistenze: tutto schiantal'ora che passa: viaggianola cupola del cielo.non sai se foglie o uccelli e non son più.

Tramontana

A szorongás gyűrűi elmaradtak,mik az előbb a szív taván kerengtek,s hatalmas sistergése az anyagnak,mely sápad és kiszenved.Cserjéket tép ki, pálmákat sanyargategy levegőt szántó vasakarat most,s a tengert összegyűrve ás sok széles, hullámtaréjos árkot.Minden forma reszket az elemeknek háborgásában, és egyetlen jajba vesznek minden élők: minden tépi a múló órát: falevelek vagy madarak vonulnakaz ég boltján, ki tudja, — már nyomuk sincs.

S te, ki remegsz a meg nem zabolázott szélrohamoktól ütlegelve, s még meg nem született virágok csokrát szorítod a szívedre, milyen ellenségesnek érzed a szellemek seregét a vonagló föld felett átrepülve,vézna életem, s mily nagyon örülsz te, hogy megköt a gyökérzet.

Kálnoky László

Arsenio

I turbini sollevano la polveresui tetti, a mulinelli, e sugli spiazzideserti, ove i cavalli incappucciatiannusano la terra, fermi innanziai vetri luccicanti degli alberghi.Sul corso, in faccia al mare, tu discendiin questo giornoor piovorno ora acceso, in cui par scattia sconvolgerne l'ore uguali,strette in trama, un ritornello di castagnette.

E' il segno d'un'altra orbita: tu seguilo.Discendi all'orizzonte che sovrastauna tromba di piombo, alta sui gorghi,più d'essi vagabonda: salso nembovorticante, soffiato dal ribelleelemento alle nubi; fa che il passosu la ghiaia ti scricchioli e t'inciampiil viluppo dell'alghe: quell'istanteè forse, molto atteso, che ti scampidal finire il tuo viaggio, anello d'unacatena, immoto andare, oh troppo notodelirio, Arsenio, d'immobilità...

Ascolta tra i palmizi il getto tremulodei violini, spento quando rotolail tuono con un fremer di lamierapercossa; la tempesta è dolce quandosgorga bianca la stella di Canicolanel cielo azzurro e lunghe par la serach'è prossima: se il fulmine la incidedirama come un albero preziosoentro la luce che s'arrosa: e il timpanodegli zigani è il rombo silenzioso

Discendi in mezzo al buio che precipitae muta il mezzogiorno in una nottedi globi accesi, dondolanti a riva,e fuori, dove un'ombra sola tienemare e cielo, dai gozzi sparsi palpital'acetilene finché goccia trepidoil cielo, fuma il suolo che t'abbevera,tutto d'accanto ti sciaborda, sbattonole tende molli, un fruscio immenso radela terra, giù s'afflosciano stridendole lanterne di carta sulle strade.

Così sperso tra i vimini e le stuoiegrondanti, giunco tu che le radicicon sé trascina, viscide, non maisvelte, tremi di vita e ti protendia un vuoto risonante di lamentisoffocati, la tesa ti ringhiottedell'onda antica che ti volge; e ancoratutto che ti riprende, strada porticomura specchi ti fugge in una solaghiacciata moltitudine di morti,e se un gesto ti sfiora, una parolati cade accanto, quello è forse, Arsenio,nell'ora che si scioglie, il cenno d'unavita strozzata per te sorta, e il ventola porta con la cenere degli astri.

Arsenio

A forgószél porvihart szabadít rá a háztetőkre és üres terekre, ahol a szállodák villogva fénylő ablakai előtt, fejük leszegve,lovak állnak s a földet szimatolják. A tengerhez vivő úton hatolj át e hol boruló,hol lángra gyúló napon, míg az órákegyenletes füzérétfelcsattanó refrénje megzavarja a kasztanyettnek.

Új csillagpálya nyílik itt: kövesd hát. Szállj le a horizontig, ahol ólmostölcsér lebeg, kószábban, mint az örvény mélyen alatta: sós, körben keringő felhő az, mit a háborgó elem fúja ködös égbe; úgy lépj, hogy ropogjon a kavics, és botoljon el a lábad

hínárszövevényben: mely utazásodvégétől megvált, tán a várva várt nap jött el, szeme egy láncnak, mozdulatlan séta, a mozdulatlanságnak, ó, mily ismerős mámora, Arsenio ...

Figyeld, a pálmák közt a hegedűszót pislákoló fénye mint húny ki, hogyha mennydörgés zeng, mint mikor vaslemezre pöröllyel ütnek; szelíd a vihar, míg az Ebcsillag a kéklő égi boltrafehér sugarat szór, s közel az este, bár késni látszik: ha lecsap a villám, szétágazik különös faalakbana rózsaszín fényben, s csak a cigányok üstdobja döng, valahol messze, halkan.

Szállj le az aláhulló félhomályba, s átváltozik a dél a fenn bolyongó tűzgömbök éjévé, s messzebb, keresztül a tenger és az ég közös-homályán, szétszórt bárkákon egy-egy lámpa lángja kígyózik árván - mígnem reszkető csepp lesz az ég, füstölög a szomjazó föld,minden kavarog körülötted, ázottponyvák csattognak, s mint órjás borotva,moraj szántja a talajt; lenn az utcánpapírlámpák fonnyadnak sustorogva.

Eltévedve ekképp a fűzfavesszőks a nedves sás közt, te nádszál, ki nyúlós, ki nem tépett gyökereid magaddal hurcolod, élni félsz, s előredűlvea fojtott jajszavaktól hangos űrbe, az ősi hullám kelepcéje újbólelnyel s feléd csap; s mindaz, ami vissza-húz még e pillanatban, utca, árkád, falak, tükrök szögeznek oda téged a holtak megfagyott sorához, és ha egy kéz érint, egy szó füledbe téved, a feloldódás órájában ekképpüzen talán, Arsenio, egy értedtámadt élet, immár kioltva, míg szél sodorja a csillagok hamujával.

Kálnoky László

Ossi di seppie

L'arco del cielo

Sul muro grafitoche adombra i sedili raril'arco del cielo apparefinito.

Chi si ricorda più del fuoco ch'arseimpetuosonelle vene del mondo; in un riposofreddo le forme, opache, sono sparse.

Rivedrò domani le banchinee la muraglia, e l'usata strada.Nel futuro che s'apre le mattinesono ancorate come barche in rada.

„Szépiacsontok”

Az ég íve

Az ég íve csonkán végződik a gyér padokra árnyat vető irombafal ormán.A mindenség ereit átható víg lobogásraki emlékszik; a formák sokasága hideg mozdulatlanságba gubózik.

Ugyanigy fognak feltűnni holnap a fal az út és a padok előttem. Mint kikötői bárkák horgonyoznak a reggelek a megnyíló jövőben.

Hárs Ernő

Non chiederci la parola

Non chiederci la parola che squadri da ogni latol'animo nostro informe, e a lettere di fuocolo dichiari e risplenda come un crocoPerduto in mezzo a un polveroso prato.

Ah l'uomo che se ne va sicuro,agli altri ed a se stesso amico,e l'ombra sua non cura che la canicolastampa sopra uno scalcinato muro!

Non domandarci la formula che mondi possa aprirtisì qualche storta sillaba e secca come un ramo.Codesto solo oggi possiamo dirti,ciò che non siamo, ciò che non vogliamo.

Ne kérdd tőlünk a szót

Ne kérdd tőlünk a szót, mely minden oldaláról beszegi kósza lelkünk, meghatározs lángbetűsen úgy vet ki, mint magányos kökörcsin rí ki a mező porából.

Jaj annak, aki vak önbizalommal, mint a maga és mások jóbarátja jár a világban s árnyékát se látja, melyet a hő nap vet valami romra.

Ne kérdd az igét, mely világot nyithat, mint száraz ág, zörgő az és megunt. Máma úgyis azt mondhatjuk neked csak, amik nem vagyunk s mit nem akarunk.

Jékely Zoltán

Meriggiare pallido e assorto

Meriggiare pallido e assortopresso un rovente muro d’orto,ascoltare tra i pruni e gli sterpischiocchi di merli, frusci di serpi.

Nelle crepe del suolo o su la vecciaspiar le file di rosse formichech’ora si rompono e ora si intreccianoa sommo di minuscole biche.

Osservare tra frondi il palpitarelontano di scaglie di marementre si levano tremuli scricchidi cicale dai calvi picchi.

E andando nel sole che abbaglia

sentire con triste meravigliacom’è tutta la vita e il suo travaglioin questo seguitare una muragliache ha in cima cocci aguzzi di bottiglia.

Delelni sápadtan

Delelni sápadtan a fényen egy izzó kerti fal tövében, hallgatni rigó csattogását, föld-repedésben, bükköny alján, bozótban kígyó surranását. Lesni vöröshangyák tülekedését,mint válnak el s verődnek össze ismétegy-egy morzsa picinyke halmán.

Lombok körül figyelni hosszan a lüktetést távol habokban, miközben a kopasz kövek közt fel-felcirpelgetnek a tücskök.

És a vakító napon bandukolva megérezni bús hökkenéssel,hogy az élet és mindenféle dolga: járás egy fal tövén le és fel,melynek pereme tört üveggel teleszórva.

Jékely Zoltán

Scirocco

O rabido ventare di scirocco agave che l'arsiccio terreno gialloverde bruci; e su nel cielo pieno di smorte luci trapassa qualche biocco di nuvola, e si perde. Ore perplesse, brividi d'una vita che fugge come acqua tra le dita; inafferrati eventi, luci-ombre, commovimenti delle cose malferme della terra; oh alide ali dell'aria ora son io l'agave che s'abbarbica al crepaccio dello scoglio

e sfugge al mare da le braccia d'alghe che spalanca ampie gole e abbranca rocce; e nel fermento d'ogni essenza, coi miei racchiusi bocci che non sanno più esplodere oggi sento la mia immobilità come un tormento.

Sirokkó

Ó, dühvel fúvó, tomboló sirokkó,meggyújtod itt a sárgászöld, kiégettrónát,és fent a sápadt csillagokkal ékeség boltívén átegy-egy bolyongófelhő száll, s szerteszéled. Tétova órák, ujjaim közt vízként átfolyó életemnek megannyi borzadása,megfoghatatlan események fények – árnyak, és könnyezéseka föld mulandó dolgai felett, jaj, száraz szárnyai a légnek, most én vagyok az agavé, melysziklába mélyeda gyökerével,s a szirtre tapadó, kitátott szájú algákkarja elől tengerre siklik, s míg minden erjed,zárt bimbaimban, melyeknem nyílhatnak ki már ma: mozdulatlanságom érzem a legborzasztóbb gyötrelemnek.

Jékely Zoltán

Mediterraneo

Antico, sono ubriacato dalla vocech'esce dalle tue bocche quando si schiudonocome verdi campane e si ributtanoindietro e si disciolgono.La casa delle mie estati lontane,t'era accanto, lo sai,là nel paese dove il sole cuocee annuvolano l'aria le zanzare.Come allora oggi in tua presenza impietro,

mare, ma non piú degnomi credo del solenne ammonimentodel tuo respiro. Tu m'hai detto primoche il piccino fermentodel mio cuore non era che un momentodel tuo; che mi era in fondola tua legge rischiosa: esser vasto e diversoe insieme fisso:e svuotarmi cosí d'ogni lorduracome tu fai che sbatti sulle spondetra sugheri alghe asteriele inutili macerie del tuo abisso.

Földközi-tenger

Őstenger, megrészegít a hangod, mely kiárad a szádból, ha kitátod: mint egy nagyöblű, zöld harangszáj!s a hangja felzúg, visszazúg, eloszlik. Messzi nyarakon a ház, ahol éltem, partodon állt, tudod,ott faluhelyt, hol hévvel tűz a Nap fellegben álló szúnyograjon át -de Színed előtt megkövülök most is, bár nem hiszem, hogy méltóbbvolnék ma, Tenger, nagy lehelletednek ünnepi intelméhez. Hisz te mondád: szívemben mi ihlet,az is csupán egy pillanat a Tenagy ihletedből - és lelkembe edzéd kockázatos Törvényedet: hogy roppant legyek, de változó és egyszersmind szilárd és minden mocskot kivessek magamból, mint te cselekszed, partra verve algák, vízicsillagok s parafák közé mélységeidnek haszontalan moszatját.

Rónai Mihály András

A vortice s’abbatte

Sul mio capo reclinatoun suono d’agri lazzi.Scotta la terra percorsada sghembe ombre di pinastri,e al mare là in fondo fa velopiù che i rami, allo sguardo, l’afa che a tratti erompedal suolo che si avvena.Quando più sordo o meno il ribollio dell’acque

che s’ingorganoaccanto a lunghe secche mi raggiunge:o è un bombo talvolta ed un ripioveredi schiume sulle rocce.Come rialzo il viso, ecco cessarei ragli sul mio capo; e via scoccareverso le strepeanti acque,frecciate biancazzurre, due ghiandaie.

Forgószélben vonul

Lehorgasztott fejemrecsúfolódó hangokorkánja zúdul.Forr a fenyők törődöttárnyékában a föld.S a tengert a mélyben a gallyakhálójánál is sűrűbb fátyolba vonja a föld öléből felgomolygó pára.A tomboló tajték ha csendesedve lankad, a partszegélyengörgő árból rámfröccsen olykoregy vízsugár, vagy a szirtre verődött hullám eső-szitálása.Felpillantok, s a cserregő zsivajnak egyszeriben vége szakad; mint suhanó kékesfehér nyílkét mátyásmadár száll zajló vizekre.

Takács Zsuzsanna

Maestrale

S'è rifatta la calmanell'aria: tra gli scogli parlotta la maretta. Sulla costa quietata, nei broli, qualche palmaa pena svetta.

Una carezza disfiora la linea del mare e la scompigliaun attimo, soffio lieve che vi s'infrange e ancora il cammino ripiglia.

Lameggia nella chiaria la vasta distesa, s'increspa, indi si spiana beata e specchia nel suo cuore vasto codesta povera mia vita turbata.

O mio tronco che additi, in questa ebrietudine tarda, ogni rinato aspetto coi germogli fioritisulle tue mani, guarda:

sotto l'azzurro fittodel cielo qualche uccello di mare se ne va; né sosta mai: perché tutte le immagini portano scritto: "più in là!".

Északnyugati szél

Lágyan libben a szárnyaa szélnek; szirtek közt az öböl csevegve csattog. Elcsitult parton, a kertekben, alig moccan a pálma: őrzi a partot.

Simogatás borzolja a szelídtenger vonalát: összekuszáljaegy pillanatra - könnyű kis sóhajként megtörik, s vonul tovább, zihálva.

Mint fémlemez csillámlik a fénybena roppant tér, megfodrozódik s derű ömlik el sima habja felett: visszatükrözi félelmetes zöld szívében ezt az én szegény, zavaros életemet.

Ó, az én csonkaságom, süketvágyam, mit ez a késő részegség kirajzol élesen:szemem előtt születnek újra a formák, kifakadó rügyekhajlonganak, ím, tenyereden.

Az ég sűrű azúrja alattlátom tengeri madarak elhúzó csapatát sohasem áll meg, mert minden képen ott ég a felirat: „Tovább!"

Képes Géza

Dora Markus

1Fu dove il ponte di legnomette a Porto Corsini sul mare altoe rari uomini, quasi immoti, affondanoo salpano le reti. Con un segno

della mano additavi all'altra spondainvisibile la tua patria vera.Poi seguimmo il canale fino alla darsenadella città, lucida di fuliggine,nella bassura dove s'affondavauna primavera inerte, senza memoria.

E qui dove un'antica vitasi screzia in una dolceansietà d'Oriente,le tue parole iridavano come le scagliedella triglia moribonda.

La tua irrequietudine mi fa pensareagli uccelli di passo che urtano ai farinelle sere tempestose:è una tempesta anche la tua dolcezza,turbina e non appare.E i suoi riposi sono anche più rari.Non so come stremata tu resistiin quel lagod'indifferenza ch'è il tuo cuore; forseti salva un amuleto che tu tienivicino alla matita delle labbra,al piumino, alla lima: un topo biancod'avorio; e così esisti!

2Ormai nella tua Carinziadi mirti fioriti e di stagni,china sul bordo sorveglila carpa che timida abboccao segui sui tigli, tra gl'irtipinnacoli le accensionidel vespro e nell'acque un avvampodi tende da scali e pensioni.

La sera che si protendesull'umida conca non portacol palpito dei motoriche gemiti d'oche e un internodi nivee maioliche diceallo specchio annerito che ti vidediversa una storia di erroriimperturbati e la incidedove la spugna non giunge.

La tua leggenda, Dora!Ma è scritta già in quegli sguardidi uomini che hanno fedine

altere e deboli in grandiritratti d'oro e ritornaad ogni accordo che esprimel'armonica guasta nell'orache abbuia, sempre più tardi.

È scritta là. Il sempreverdealloro per la cucinaresiste, la voce non muta,Ravenna è lontana, distillaveleno una fede feroce.Che vuole da te? Non si cedevoce, leggenda o destino.Ma è tardi, sempre più tardi.

Dora Markus

1Ott volt ez a Corsini kikötőben, hol a fahíd a nyílt tengerre rúg ki,s itt-ott egy ember, majdnem mozdulatlan, hálót húz, vagy ereszt le. Elmenőben egy másik partra, valódi hazádra mutattál kezed egy jelével.Aztán beértünk a csatorna menténa város kormos-fényű sűrűjébe,a mély lapályra, hol egy tehetetlen tavasz süllyedt el emléktelenül.

És itt ahol az antik életNapkelet édesmohóságával színeződik,szivárványlottak szavaid akár a haldokló márna pikkelye.

Nyugtalanságodról viharos esték világító tornyokba ütközőmadarai jutnak eszembe:vihar a te angyali bájad is:kavarog, és meg nem jelent még,s szünetei még ritkábbak tebenned.Csak tudnám, ily erőtlen hogy bírod ki a közönyösségeme tavában, mely szíved: talán egy amulet véd és oltalmaz, amelyet ott hordasz az ajakír-ceruzával,a pamaccsal s ráspollyal: elefántcsont egérke tán: és így bírod ki!

2Most már mirtusz virágos-tavas Karintiádbanbámulod a partról a pontyot, mely gyáván kapja be étkét, a hársak alól a tetők közt látod az alkonyi máglyát,a vízben kikötő, s hotel-ernyők visszfényfő fellobogását.

Az est, mely belemélyeda nyirkos öbölbe, a gépek morajával csak liba-jajt hoz, s egy hószínű majolika kelyhe a téged másnak látó, feketéllő tükörnek egy történetet mond könnyelműségekről s bevési mélyen, hova spongya nem ér el.

A te legendád, Dóra!Be van írva amaz urak szemébe, akiknek gőgös, lenge szakálluk ezüstlik nagy, aranylóképekről, s vissza-vissza tér majd minden akkordra, mit a romlott harmonika zokog amaz órán, mely egyre későbben sötétül.

Oda van írva. Az örökzöld babérlomb ott a konyhánmég ellenáll, a hang nem változik, Ravenna messze, vad hiedelem, mérget desztillál, iszonyút.Mit akar tőled? Át nem enged hangot, legendát, végzetet ... De késő van már, gyere később.

Jékelv Zoltán

Il balcone

Pareva facile giuocomutare in nulla lo spazioche m'era aperto, in un tediomalcerto il certo tuo fuoco.

Ora a quel vuoto ha congiunto

ogni mio tardo motivo, sull'arduo nulla si spuntal'ansia di attenderti vivo.

La vita che dà barlumiè quella che sola tu scorgi.A lei ti sporgi da questa finestra che non s'illumina.

Az erkély

Játéknak látszott fölcserélnem a semmivel a tág teret,mely elém nyílt, jó tűzhelyed kilátástalan semmiséggel.

Most elnyelte a semmi minden elkésett magyarázatom,elült a vágya súlyos űrben: rád még élve pillantanom.

Csupán a lét pislákolását, egyedül azt veszed te észre az ablak keretébe dőlve, melyből fényesség nem világít.

Rába György

Le occasioni, mottetti

Addii, fischi nel buio, cenni, tosse

Addii, fischi nel buio, cenni, tossee sportelli abbassati. E' l'ora. Forsegli automi hanno ragione. Come appaionodai corridoi, murati!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . .- Presti anche tu alla fiocalitania del tuo rapido quest'orridae fedele cadenza di carioca? -

Motetták

Ég veled, éji fütty...

Ég veled, éji fütty, jelszó, köhintés,s bevont zsalu. Ütött az óra. Itt még tán a bábuknak jobb. Hogy fénylenek a kerítés előtt!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . .- Rekedt litániát, te is vads hűséges ritmusát a táncnak kölcsönzöd oda a gyorsvonatodnak?

Rába György

L'anima che dispensa

L'anima che dispensafurlana e rigodone ad ogni nuovastagione della strada, s'alimentadella chiusa passione, la ritrovaa ogni angolo più intensa.

La tua voce è quest'anima diffusa.Su fili, su ali, al vento, a caso, colfavore della musa o d'un ordegnoritorna lieta o triste. Parlo d'altro,ad altri che t'ignora e il suo disegnoè là che insiste do re la sol sol...

A lélek szórja szerte

A lélek szórja szertefüzértáncát és párosát az ucca minden új évadának, gyarapodvaa titkolt szenvedélyből, s rálel újraa minden sarkon egyre tüzesebbre.

Ez a szétáradt lélek a te hangod. Szélben, szárnyon, véletlenül, a drótból örömre, búra harsog vagy a múzsa vagy készülék kénye szerint, de mása, beszéljek másnak s másról ismeretlen, csak itt erősködik: do re la sol sol ...

Rába György

Lo sai

Lo sai: debbo riperderti e non posso.Come un tiro aggiustato mi sommuoveogni opera, ogni grido e anche lo spirosalino che straripadai moli e fa l'oscura primaveradi Sottoripa.

Paese di ferrame e alberaturea selva nella polvere del vespro.Un ronzìo lungo viene dall'aperto,strazia com'unghia i vetri.

Cerco il segnosmarrito, il pegno solo ch'ebbi ingrazia da te.

E l'inferno è certo.

Tudod

Tudod:el kell veszítnem téged, s nem lehet. Mint jól irányzott lövés, úgy talál minden tett, minden kiáltás, az a sós lehelet is, mely a mólókfelől árad, ez Sottoripasötét tavasza.

Ócskavasak és árbocok vidéke,alkony porában rengő erdő.Elnyújtott döngés áthat a falon már, -sértő, mint üvegkaparás.

Keresem az elveszítettjelet, egyetlen zálogát annak, amit kegyesen adtál.

S biztos pokol vár.

Justus Pál

Lindau

The swallow brings back blades of grass,

not wanting life to go.But at night, between the banks, the stagnantwater wears down the stones.

Under the smoking torches a few shadowsstill float off across the empty sand.In the open square, a sarabandchurns to the lowing of the paddleboats.

translated by Jonathan Galassi

Lindau

La rondine vi portafili d’erba, non vuole che la vita passi.Ma tra gli argini, a notte, l’acqua mortalogora i sassi.

Sotto le torce fumicose sbandasempre qualche ombra sulle prode vuote.Nel cerchio della piazza una sarabandas’agita al mugghio dei battelli a ruote.

Lindau

A fecske füveket vísz,az élet el ne múljék, azt akarja,de éjjel, gátak közt, a holt, süket víz a követ egyre marja.

A füstölgő fáklyák fényében árnyak hullnak, hullnak az üres partszegélyre. A tér körében füzértáncot járnak a hajók felbődülő kürtjelére.

Justus Pál

Bassa Marea

Sere di gridi, quando l'altalena oscilla nella pergola d'allora e un oscuro vapore vela appena la fissità del mare.

Non più quel tempo. Varcano ora il muro rapidi voli obliqui, la discesa di tutto non s'arresta e si confonde sulla proda scoscesa anche lo scoglio che ti portò primo sull'onde.

Viene col soffio della primavera un lugubre risucchio d'assorbite esistenze; e nella sera,negro vilucchio, solo il tuo ricordo s'attorce e si difende.

S'alza sulle spallette, sul tunnel più lunge dove il treno lentissimo s'imbuca. Una mandria lunare sopraggiunge poi sui colli, invisibile, e li bruca.

Apály

Kiáltások estéi, míg a hintale-föl repül a hajdani lugasban,s a dermedt tengerárt alig borítja sötétlő párafátyol.

Hol az az idő? Rézsút csapnak által szárnyvillanások a falon, nem áll meg mindennek apadása, s egybeolvad a süllyedő part és a szirt, hol egykor fölötte álltál a haboknak.

Jön, a tavasz fuvallatával egyben, fölszívott életeknekszomorú örvénylése; és az estben, sötét folyondár, csak emléked árnya vonaglik védekezve.

Gátakra kúszik, hosszú alagútra, ahová a vonat bebújni késik. Láthatatlan holdbéli nyáj vonul a dombokon át, s mindent lelegelészik.

Kálnoky László

Sotto la pioggia

Un murmure; e la tua casa s'appanna come nella bruma del ricordo

e lacrima la palma ora che sordo preme il disfacimento che ritiene nell'afa delle serre anche le nude speranze ed il pensiero che rimorde. "Por amor de la fiebre"... mi conduce un vortice con te. Raggia vermiglia una tenda, una finestra si rinchiude. Sulla rampa materna ora cammina, guscio d'uovo che va tra la fanghiglia, poca vita tra sbatter d'ombra e luce.

Strideva Adiós muchachos, compañeros de mi vida, il tuo disco dalla corte: e m'è cara la maschera se ancora di là dal mulinello della sorte mi rimane il sobbalzo che riporta al tuo sentiero.

Seguo i lucidi strosci e in fondo, a nembi, il fumo strascicato d'una nave. Si punteggia uno squarcio...

Per te intendo ciò che osa la cicogna quando alzato il volo dalla cuspide nebbiosa rémiga verso la Città del Capo.

Záporban

Moraj kél; elhomályosul a házad, akár ködében az emlékezetnek,és sír a pálma, mit lappangva lep meg s úgy fojtogat réme a rothadásnak, mely fülledt esti légben lesz a pőre remény s kínzó szorongás börtönőre.

„Por amor de la fiebre" ... visz tevéled a közös örvény. Bíborban sugárzik egy függöny, lefut egy ablak redőnye. A kocsifelhajtón, mint híg iszapban úszó tojáshéj, míg fény s árny csatázik, fél most mozogni a törékeny élet.

Lentről „Adiós muchachos, compañeros de mi vida", hanglemezed kiáltott: s kedves marad az álarc mindörökre, ha a sors malmából módot találok egy nyaktörő ugrásra, visszaszökve

a te utadra.

S fénylő csobbanást követek a mélyben, a felhők közt ködsávot, mit hajó von. Mély seb rajzolódik ki ...

Egyedül teértheted meg, mit merészel a gólya, ha szárnyra kel a ködös háztetőről, a Fokváros felé tovább hajózva.

Kálnoky László

Barche sulla Marna

Felicità del sùghero abbandonatoalla correnteche stempra attorno i ponti rovesciatie il plenilunio pallido nel sole: barche sul fiume, agili nell’estatee un murmure stagnante di città.Segui coi remi il prato se il cacciatoredi farfalle vi giunge con la sua rete,l’alberaia sul muro dove il sanguedel drago si ripete nel cinabro.

Voci sul fiume, scoppi dalle rive,o ritmico scandire di piroghenel vespero che colatra le chiome dei noci, ma dov’èla lenta processione di stagioniche fu un’alba infinita e senza strade,dov’è la lunga attesa e qual è il nomedel vuoto che ci invade.

Il sogno è questo: un vasto,interminato giorno che rifondetra gli argini, quasi immobile, il suo baglioree ad ogni svolta il buon lavoro dell’uomo,il domani velato che non fa orrore.E altro ancora era il sogno, ma il suo riflessofermo sull’acqua in fuga, sotto il nidodel pendolino, aereo e inaccessibileera silenzio altissimo nel grido concorde del meriggio ed un mattinopiù lungo era la sera, il gran fermentoera grande riposo.

Qui... il coloreche resiste è del topo che ha saltatotra i giunchi o col suo spruzzo di metallovelenoso, lo storno che spariscetra i fumi della riva.Un altro giorno,ripeti – o che ripeti? E dove portaquesta bocca che brùlica in un gettosolo?La sera è questa. Ora possiamoscendere fino a che s’accenda l’Orsa.

(Barche sulla Marna, domenicali,in corsanel dì della tua festa).

Bárkák a Marne-on

Boldogsága a parafadugónak, ha ár sodorja,mely föloldja megfordított hidaknak képét s a naptól sápadt teliholdat: bárkák, mik a folyón fürgén haladnak a nyárban, s poshadó városmoraj. Kövesd evezve a rétet, ha megjön a lepkevadász hálóval kezében, s a fákat a falon túl, hol az égő pirosban sárkányvér kísért sötéten.

Hangok a folyón, part felőli lárma, sajkacsobbanás ütemes zenéjeaz estben, mely diófákkontyán szivárog át, de merre jár ma lassú körmenete az évszakoknak, az örök hajnal úttalan vadonja, hol a hosszú várakozás, miféleüresség ostromol ma?

Az álom ez: hatalmas,örök nap, mely gátak közt önti fényét újjá, szinte mozdulatlan, s az ember jó munkáját minden folyókanyarban, a fátylas holnapot, mely nem ijeszt el.S volt még más álom is, de nyugton álló visszfényét a futó habon, a cinke megközelíthetetlen lenge fészkealatt mély csenddé változtatta szinte a dél egyetemes zaja; az estehosszú reggel, s a mindenek kovásza

nagy pihenő volt.

Ím ... a szín, mely ezzel dacol, a vízi patkányé, a kákaközé ugorva, vagy a seregélyé,mely mérges fémet fecskendezve vész ela part homályában.Egy más napon majd ismétled, – ó, mit ismételsz? S hová visze torkolat, mely egyetlen sugárba tódul ?Ez már az alkony. Lefelé istarthatunk most, a Nagygöncölre várva.

(Ünnepestéden sok-sok tarka bárka suhan a Marne-on.)

Kálnoky László

L'estate

L’ombra crociata del gheppio pare ignotaai giovinetti arbusti quando rade fugace.E la nube che vede? Ha tante faccela polla schiusa.

Forse nel guizzo argenteo della trotacontrocorrentetorni anche tu al mio piede fanciulla mortaAretusa.

Ecco l’òmero acceso, la pepitatravolta al sole,la cavolaia folle, il filo tesodel ragno su la spuma che ribolle -

e qualcosa che va e tropp’altro chenon passerà la cruna...

ccorrono troppe vite per farne una.

A nyár

Nem tudja a cserje, hogy épp fölötte húz a vörös vércse árnyék-keresztje. S a felleg mit lát? A forrás száz arcot lebegtet, amíg habot hány.

Talán, ha a pisztráng, árral szemben úszva, élő ezüstkéntcsillámlik, visszatérsz a lábam elé, Arethusa, te halott lány.

Íme a lángpiros váll, az aranyrög, mit föld vetett ki,a pezsgő habok fölött ott a balga káposztalepke, s szálát pók ereszti –

s van még valami más, ami nem jut a tű fokán át, bár megy előre ...

Sok élet kell, hogy egyre is fussa belőle.

Kálnoky László

La casa dei doganieri

Tu non ricordi la casa dei doganierisul rialzo a strapiombo sulla scogliera: desolata t'attende dalla sera in cui v'entrò lo sciame dei tuoi pensieri e vi sostò irrequieto.

Libeccio sferza da anni le vecchie murae il suono del tuo riso non è più lieto:la bussola va impazzita all'avventurae il calcolo dei dadi più non torna.

Tu non ricordi; altro tempo frastornala tua memoria; un filo s'addipana.

Ne tengo ancora un capo; ma s'allontana la casa e in cima al tetto la banderuola affumicata gira senza pietà. Ne tengo un capo; ma tu resti sola né qui respiri nell'oscurità. Oh l'orizzonte in fuga, dove s'accenderara la luce della petroliera! Il varco è qui? (Ripullula il frangente ancora sulla balza che scoscende...) Tu non ricordi la casa di questamia sera. Ed io non so chi va e chi resta.

A vámőrök háza

Jut-e még eszedbe a vámőrök háza ott fenn a kőszirt meredek szegélyén? Rád vár este óta, az árva,gondolataid méhrajként benne találnak nyugtalan pihenőt.

Évek óta nyugtalan szél verdesi a vén falakat és nevetésed nem cseng, mint azelőtt:az iránytű vaktában tér ki, bénán elakadés a nyerőszámot nem dobja ki a kocka.

Jut-e még eszedbe? Vagy más emlék jár motozva agyadban? S egy fonál legombolyodik.

Egyik csücskében megkapaszkodom még. De eltávolodika ház. Fenn a tetőn füstös szélkakas csikorog könyörtelenül.Egyik csücskében megkapaszkodom még. De egyedül maradsz,nem lélegzel: a homály melledre ül.Ó, a menekülő határ, hol pislogva lobban a petróleumlámpa gyönge lángja!Itt kelünk-e át? (Szilaj hullám-robajokban zúdul az ár, a meredek szirtre csattan ... ) Jut-e még eszedbe a ház? Az éj boltíve alatt borong. És már nem tudom: ki megy és ki marad.

Képes Géza

Corrispondenze

Or che in fondo un miraggiodi vapori vacilla e si disperde,altro annunzia, tra gli alberi, la squilladel picchio verde.

La mano che raggiunge il sottoboscoe trapunge la tramadel cuore con le punte dello strame,è quella che matura incubi d’oroa specchio delle gorequando il carro sonorodi Bassareo riporta folli mùgolidi arieti sulle toppe arse dei colli.

Torni anche tu, pastora senza greggi,e siedi sul mio sasso?Ti riconosco; ma non so che leggi

oltre i voli che svariano sul passo.Lo chiedo invano al piano dove una brumaèsita tra baleni e spari su sparsi tetti,alla febbre nascosta dei direttinella costa che fuma.

Összefüggések

Most, hogy ott túl a délibáb csodája épp elenyészik imbolyogva,a fák közt másik, új csodátjelez a zöldharkály kolompja.

A kéz, mely eléri a cserjét,s a szív szövevényét átszúrja fű hegyével,ugyanez, mely arany lidérceket érlel a tócsák tükörében,midőn Bassareo csengős szekere hozza kosok bolond nyögéseit a távol kiégett foltú dombok oldalából.

Te is megjössz, nyája-nincs pásztorlányka, s leülsz az én kövemre?A tarka röppenéseken kívüle tájban, megmondanád, mit olvasol merengve? Kérdem a síktól is, hol az idő még villámok s dörgések közt tétovázik, s a gyorsvonattól titkos láz cikázik a parton, hol füst jelzi jöttét.

Jékely Zoltán

Siria

Dicevano gli Antichi che la poesiaè scala a Dio.Forse non è così se mi leggi. Ma il giorno io lo seppi che ritrovai per te la voce, scioltoin un gregge di nuvoli e di capredirompenti da un greppo a brucar bavedi pruno e di falasco, e i volti scarni della lunae del sole si fondevano, il motore era guasto ed una freccia di sanguesu un macigno segnalavala via di Aleppo.

Szíria

A régiek mondása szerint a költészetlépcső, mely Istenhez vezet. Talán nem érzed, ha engem olvasol. De így van, én tudom már: hisz hangom általad újra megtaláltam – láttam: amint bomlott felhő- és kecskenyájak a sziklafalakról vadul alárobogtak,s a tüskebokrokon legeltek, egybeolvadt a hold s a nap ráncokká fonnyadt arca,a motor hirtelen megállt, s egy szürke szirten bíbor-vörösen lángoló vér-nyíl jelezteaz aleppói utat.

Végh György

Syria

The ancients always said that poetry is a stairway to God. Perhaps this is not so if you read mine. But the day I knew itwas the day I found my voice again for you, let loose in a flock of clouds and goatsbroken free from their corral to nibble at the foamof blackthorn and marshgrass, the lean facesof the moon and sun confounded,the car broke down and an arrowof blood on sandstone indicatedthe road to Aleppo.

William Carlos Williams

Siria

Decían en la Antigüedad que la poesíaes una escalera a Dios. Tal vez no lo seacuando me lees ahora. Pero lo supe el díaque por ti volví a encontrar mi voz, disueltoen un rebaño de nubes y de cabrasrevoltosas, que desde un risco acababan con las hojasdel ciruelo y la anea, y los rostros enflaquecidosde la luna y del sol se fundían;el motor estaba averiado y una flechade sangre sobre una roca señalaba

el camino de Alepo.

Jézus Lopez Pacheco

La Bufera

La bufera che sgronda sulle foglie dure della magnolia i lunghi tuoni marzolini e la grandine,

(i suoni di cristallo nel tuo nido notturno ti sorprendono, dell'oro che s'è spento sui mogani, sul taglio dei libri rilegati, brucia ancora una grana di zucchero nel guscio delle tue palpebre)

il lampo che candisce alberi e muro e li sorprende in quella eternità d'istante - marmo manna e distruzione - ch'entro te scolpita porti per tua condanna e che ti lega più che l'amore a me, strana sorella, - e poi lo schianto rude, i sistri, il fremere dei tamburelli sulla fossa fuia, lo scalpicciare del fandango, e sopra qualche gesto che annaspa...

Come quando ti rivolgesti e con la mano, sgombra la fronte dalla nube dei capelli,

mi salutasti - per entrar nel buio.

A fergeteg

A fergeteg, mely a magnólia szívós leveleire zúdítja a hosszútavaszi dörgést, veri jégesővel,

(a kristályzengés megrohanja éji fészked, s a mahagónin és akönyvek gerincén kilobbant aranyból egy cukorszemnyi ott parázslik még szemhéjad alatt)

a villám, mely falakra, fákra

alvad a pillanatnyi örökkévalóság döbbenetében – manna, márványés rombolás – mely kikötőket szaggat beléd, vesztedre, és a szerelemnél, különös nővér, hozzám kötöz inkább –s aztán az érdes csattanás, a szisztrák, dobok robaja rejtett szakadékban, a fandango dobogása s feletteaz elszabadult vad mozdulatok ...

Mint amikor visszanéztél, s homlokodbólhátravetetted felhőző hajad,

s intettél, s belevesztél a homályba.

Lator László

Lungomare

Il soffio cresce, il buio è rotto a squarci,e l’ombra che tu mandi sulla fragilepalizzata s’arriccia. Troppo tardi

se vuoi esser te stessa! Dalla palmatonfa il sorcio, il baleno è sulla miccia,sui lunghissimi cigli del tuo sguardo.

Tengerpart

Feltámad a szél, hasad a sötétség,s árnyékod, mely a vékony kerítésre dől, megborzolódik. Késő magadnak

lenned immár! Földre ugrik a cickánya pálmáról, a kanócon fut a villogás már, iszonyú hosszú pilláin szemednek.

Lator László

Nel sonno

Il canto delle strigi, quando un’iridecon intermessi palpiti si stinge,i gemiti e i sospiri

...di gioventù, l’errore che recingele tempie e il vago orror dei cedri smossidall’urto della notte – tutto questopuò ritornarmi, traboccar dai fossi,rompere dai condotti, farmi destoalla tua voce. Punge il suono d’unagiga crudele, l’avversario chiudela celata sul viso. Entra la lunad’amaranto nei chiusi occhi, è una nubeche gonfia; e quando il sonno la trasportapiù in fondo, è sempre sangue oltre la morte.

Álomban

A kuvikrikoltás, ha a szivárvány fel-felsajogva lüktet, halaványul, az ifjúság zokogó sóhaja,a tévelygés, mely homlokunkra zárul, az éj ingatta cédrusok sötétlő, bizonytalan borzalma még kicsaphat árkokból és rejtett csatornamélyből,s rám törhet, hogy hangodra felriadjak.Egy kegyetlen nyirettyű hangja ringat, sisakrostélyát ellenem lecsapja.Az amarant-hold zárt szemembe árad, és felhő már, és gomolyog dagadva, s hogy egyre beljebb sodorja az álom, vér is, amely már túl van a halálon.

Lator László

Giorno e notte

Anche una piuma che vola può disegnarela tua figura, o il raggio che gioca a rimpiattinotra i mobili, il rimando dello specchiodi un bambino, dai tetti. Sul giro delle murastrascichi di vapore prolungano le gugliedei pioppi e giù sul trespolo s'arruffa il pappagallodell'arrotino. Poi la notte afosasulla piazzola, e i passi, e sempre questa durafatica di affondare per risorgere egualida secoli, o da istanti, d'incubi che non possonoritrovare la luce dei tuoi occhi nell'antroincandescente - e ancora le stesse grida e i lunghipianti sulla verandase rimbomba improvviso il colpo che t'arrossa

la gola e schianta l'ali, o perigliosaannunziatrice dell'alba,e si destano i chiostri e gli ospedalia un lacerìo di trombe...

Éjjel-nappal

Lerajzolhatja alakod a szálló tollpihe is, a bútorok közöttbújócskázó sugár, egy gyerek tükre villanása a háztetőkön. A falak fölött páracsíkok növesztik már a nyárfákkúpjait. Tollát borzolja a kordén a köszörűs papagája, s a fülledtéjjel a téren, a léptek, s mindegyre a gyötrőküszködés: elmerülni s felvetődni újra,egyformán századok vagy pillanatok óta, s a lidércek,melyek nem lelik szemed ragyogásáta barlang izzásában, a mindig egyforma kiáltás, a verandán a hosszú zokogás,ha a lövés megdördül és a torkodvörösre festi, s megszaggatja szárnyad, ó veszélyes hírnöke te a virradatnak,s a kolostorok, kórházak felriadnaka trombiták szaggató jajszavára.

Lator László

L’ombra della magnolia

L’ombra della magnolia giapponesesi sfoltisce or che i bocci paonazzisono caduti. Vibra intermittentein vetta una cicala. Non è piùil tempo dell’unìsono vocale,Clizia, il tempo del nume illimitatoche divora e rinsangua i suoi fedeli.Spendersi era più facile, morireal primo batter d’ale, al primo incontrocol nemico, un trastullo. Comincia orala via più dura: ma non te consuntadal sole e radicata, e pure morbidacesena che sorvoli alta le freddebanchine del tuo fiume, - non te fragile -fuggitiva cui zenit nadir cancrocapricorno rimasero indistintiperché la guerra fosse in te e in chi adora

su te le stimme del tuo Sposo, fletteil brivido del gelo... Gli altri arretranoe piegano. La lima che sottileincide taceri, la vuota scorzadi chi cantava sari presto polveredi vetro sotto i piedi, l'ombra è livida, -è l'autunno, è l'inverno, è l'oltrecieloche ti conduce e in cui mi getto, cèfalosaltato in secco al novilunio.

Addio.

A magnólia árnya

Ritkul a japán magnólia árnya, hogy sötétlila bimbói lehulltak. El-elakadva cirreg odafenn egyárva tücsök. Nem, nem az összezengő kar ideje ez immár, Clizia,nem ama határtalan istené, ki elemészti s vérrel tölti meg újraa híveit. Könnyebb volt tékozolni, játék, az volt az első szárnycsapáskor, az első harcban meghalni. Gorombább élet jön most. De téged, kit a nagy nap szívóssá gyötört, mégis puhatollú rigó, aki magasan szállsz folyód zord partjai fölött, téged, te törékeny menekülő, kinek Zenit, Nadír, Rák s Bak sose vált szét, hogy a háborúság benned dúljon és abban, aki rajtad a Vőlegényed stigmáit imádja nem roskaszt fagy. A többiek megállnak,s meggörnyednek. Elhallgat majd a könnyű ráspoly, aki dalolt, elhagyja burkát, s üvegporrá lesz hamar az üres héj a lábak alatt, ólomszín az árnyék –az ősz, a tél, az égentúli szólít, s odavetődöm, partra, nagyfejű hal, újhold idején én is.

Isten áldjon.

Lator László

La primavera hitleriana

Folta la nuvola bianca delle falene impazziteturbina intorno agli scialbi fanali e sulle spallette,stende a terra una coltre su cui scricchiacome su zucchero il piede; l’estate imminente sprigionaora il gelo notturno che capivanelle cave segrete della stagione morta,negli orti che da Maiano scavalcano a questi renai. Da poco sul corso è passato a volo un messo infernaletra un alalà di scherani, un golfo mistico accesoe pavesato di croci a uncino l’ha preso e inghiottito,si sono chiuse le vetrine, poveree inoffensive benché armate anch’essedi cannoni e giocattoli di guerra,ha sprangato il beccaio che infioravadi bacche il muso dei capretti uccisi,la sagra dei miti carnefici che ancora ignorano il sangues’è tramutata in un sozzo trescone d’ali schiantate,di larve sulle golene, e l’acqua séguita a roderele sponde e più nessuno è incolpevole. Tutto per nulla, dunque? – e le candeleromane, a san Giovanni, che sbiancavano lentel’orizzonte, ed i pegni e i lunghi addiiforti come un battesimo nella lugubre attesadell’orda (ma una gemma rigò l’aria stillandosui ghiacci e le riviere dei tuoi lidigli angeli di Tobia, i sette, la seminadell’avvenire) e gli eliotropo natidalle tue mani – tutto arso e succhiatoda un polline che stride come il fuocoe ha punte di sinibbio… Oh la piagataprimavera è pur festa se raggelain morte questa morte! Guarda ancorain alto, Clizia, è la tua sorte, tuche il non mutato amor mutata serbifino a che il cieco sole in te portisi abbacini nell’Altro e si distruggain Lui, per tutti. Forse le sirene, i rintocchiche salutano i mostri nella seradella loro tregenda, si confondono giàcol suono che slegato dal cielo, scende, vince –col respiro di un’alba che domani per tuttisi riaffacci, bianca ma senz’alidi raccapriccio, ai greti arsi del sud…

Hitleri tavasz

Kába éjjeli lepkéktől sűrű gomolybanhószín felhők úsznak az ablak mélyén, sápadt lámpa körül, és a földre – mintha cukorra lépnél – csikorgószemfedő terül; közelít a nyár, éslassanként kiereszti az éjszaka vad fagyátrejtett odvaiból a halódó télnek,dermedt veteményeseinkből Maianótól a lágy fövenyig.

Az imént sátáni harsonás száguldott végiggaz brigantik hallalija közt a körúton, s titokzatos, lángoló, horogkeresztekkel felékesített torkolatba rontott, becsukódtak az ablakok, szegények, a háború ezer játékszerévelfelfegyverezve s védtelen mégis,bezárt a mészáros, ki friss bogyókat aggatott leszúrt gödölyék homlokára,s a balga, vérszomjas mítoszok ünnepélye megszegett szárnyak, folyók partján nyüzsgő lárvák tébolyult kavalkádja lett. S a víz marja tovább partjait, s bűntelen már senki sem marad.

Minden hiába volt? San Giovanni égő gyertyái, mik vakítóvá tették alomha láthatárt, istenhozzádok, fogadkozások,súlyosak, mint a keresztség gyásztele csöndje, mígvára horda (de gyémánt hasít a fehérlő gleccserek felett, a kacagó riviérán a surranó légbe, Tóbiás hét angyala: jövendőnk vetése) a kezedtől születettlágy heliotrópok — minden kiégett, Inert förgeteg karmú, tűzként sivító virágpor hullt alá ...

ó, ez a meggyötörttavasz akkor is ünnep, a halál hamég vad halálba dermed is! De nézz fel. az égre, Clizia, az a te sorsod, ki változó szerelmed változatlan őrzöd, amíg egyszer a benned égő világtalan nap elvész a Másiktüzében. Talán a szirénasikoly, a harang kondulása,a boszorkányéj szörnyeit köszöntő, majd egybeolvad az égboltból zendülőzenével, mely a földre száll, és győzelemre jut a hajnal sóhajával, s az holnap mindenkireráköszönt, a rémület szárnyait levetve, Dél szikkadt folyómedrei felől ...

Takács Zsuzsanna