1640

TALÁLTAM EGY KÖNYVET

A SEMMIREKELLÔK

Déry Tibor: A befejezetlen mondat

„A könyvek értelemmel ruházzák fel azéletet. A baj csak az, hogy az élet, amit ér-telemmel ruháznak fel, mindig valaki má-sé, sosem a sajátod.”

(Julian Barnes)

(Rózsáné esete Kirkével)Kezdjük talán Rózsa Lajosnéval.A regény vége felé a pesti munkásnôt az illegá-lis kommunista párt kimenekíti a Szovjetunió-ba. Rózsáné, akinek az alakját Déry elôbb mi-tikus ôsanyaként formázza meg, hogy aztánfokozatosan bontsa ki az asszony sérülékenysé-gét, esendôségét az archetipikus alakzat mö-gül, munka nélkül van, mindkét gyermekét el-veszítette (amiben ô sem teljesen ártatlan, ígyhát lelkifurdalás gyötri), a férje pedig hosszúbörtönbüntetését tölti. Kudarcok tömkelege állmögötte, miközben a határsávon keresztül át-sétál az új életébe. S ebben a pillanatban fáj-dalmas vonzódás bontakozik ki benne addigisorsának színtere, a pesti proletárvilág, köze-lebbrôl pedig az angyalföldi bérház szûkös at-moszférája iránt: „A búcsú délibábos, tündéri per-cében az a különös meggyôzôdés alakult ki benne,hogy neki, Rózsa Lajosnénak tulajdonképp tûrhetô,sôt sok tekintetben irigylésre méltó, végeredménybenoly remek, érdekes élete volt, amelynek nehezen mondaz ember búcsút; az emlékezet, mint egy fordított Cir-ce, aki a disznókat változtatja át emberekké, magaköré gyûjtötte pocsolyában fetrengô régi napjait, sfelemelve varázspálcáját, megigézte ôket; abban apercben elfelejtettek röfögni, és méltósággal, értel-mesen és bájosan énekelni kezdtek.”

Rózsáné sajátos figura A BEFEJEZETLEN MON-DAT számos szereplôt mozgató világában. Egy-felôl mitologikussá növesztett képviselôje egytípusnak, a proletár mater familiasnak, akinekaz esetében a család helyét az osztály veszi át,s így teljes élete az ügy, a munkásosztály törté-

nelmi gyôzelmének az ügye körül forog. Ugyan-akkor a magabiztos küldetéstudat sûrû szövé-sû fátylán egyre érzékelhetôbben sejlenek át aPestre került, talajvesztett parasztlány vonásai.A mozgalom tölt ki minden helyet az életében,a rokonaival nem tartja a kapcsolatot, s embe-ri viszonyait kizárólag a környezô világ számá-ra egyetlen létezô aspektusa: a politikai tuda-tosság elve szervezi. Mindemellett személyisé-gének mélyére, a szerep burka mögé rejti azta tulajdonságát, mely sebezhetôvé tenné ab-ban a környezetben, melyben élnie adatott:Déry matrjuska babaként írja le Rózsáné lel-két, melyben a legkisebb, de legsúlyosabb da-rab a gyöngédség volna, mely „a nála nagyobb,de könnyebb indulatok” központja is egyben.

Ettôl a bizonyos szempontból hatalmassá,emberfölöttivé növelt szereplôtôl úgy vesz bú-csút a regény, hogy végpontra jutott életét azemigráció új esélyével ajándékozza meg; ámugyanekkor a karakter esendôségét is végle-gessé növeli, és elnézô megértéssel szembesítRózsáné eredendô naivitásával: „Ismerte Leninés az orosz forradalom néhány más vezetôjének ne-vét, de alapjában az volt a gyanúja, hogy az oroszforradalmat is a magyar hadifoglyok csinálták. Úgyérezte magát, mint a fôvárosi tanár, akit vidékre he-lyeznek át, vagy egy angol államhivatalnok, aki Lon-donból a Bahama-szigetekre kerül.”

Az elbeszélô nézôpontja – mint szinte mind-végig a regényben – itt is tágasabb az adott sze-replôénél, és – mint szinte mindvégig a re-gényben – itt is érzékelteti finom, ironikus tá-volságtartását az adott szereplôtôl. Rózsánéemigrációja nem diadalmas exodus és koránt-sem az ígéret földjére vezetô út kezdete. Az asz-szonyt a saját emlékei kötik gúzsba, mint min-denütt minden fontosabb szereplôt A BEFEJE-ZETLEN MONDAT-ban, és ebben – az emlékezetidentitásalkotó munkájában – proletár és nagy-polgár egyként részesül.

E két szemben álló világ konfliktusa – ha tet-szik, az osztályharc – a regény értelmezésénekfô kontextusa. S ha az alábbiakban más kér-déseket igyekszem is kibontani Déry Tibormunkájából, eszem ágában sincs depolitizálnia könyvet. Csak éppen érdemes volna talán át-

FIGYELÔ

Figyelô • 1641

helyezni A BEFEJEZETLEN MONDAT politikumá-nak a súlypontját. Az a beszédes érdektelenségugyanis, mely ma a regényt övezni látszik, el-sôsorban a politikai tétek félreértésének kö-szönhetô.

Ám valóban félreértésrôl van-e szó? 1947-ben, az elsô megjelenés évében aligha lehetettmáshonnan olvasni a mûvet, mint a magyarkommunista párt története (és, ami nagyjábólugyanaz, pillanatnyi viszonyai) felôl. LukácsGyörgy vádja, miszerint Déry kritikai felhan-gok nélkül ábrázolja a korabeli kommunistamozgalom elzárkózó, szektariánus jellegét, melypárbeszédképtelenné, más társadalmi osztá-lyok meggyôzésére alkalmatlanná tette a pár-tot, tovább visszhangzik a Kádár kori recepció-ban, amint azt Szolláth Dávid kitûnô tanulmá-nya, A BEFEJEZETLEN MONDAT friss és éles szemûújraolvasása kimutatja. (AZ ELKÖTELEZETT RE-GÉNY MINT A KOMMUNISTA MAGATARTÁSFORMÁK BÍRÁ-LATA. Literatura, 2006/2.) S amikorra már tágabbszemszögbôl lehetett volna szemügyre venni amûvet, Déry – és különösképp A BEFEJEZETLEN

MONDAT maga – valamiképp eltûnt az érdeklô-dés homlokterébôl. Ennek az olvasásszocioló-giai folyamatnak a feltérképezése kétségkívülérdekes feladat volna; itt és most azonban ér-jük be annyival, hogy a munkásmozgalom ter-mészetére vonatkozó kérdések túlsúlya való-ban nem lehetett képes irodalmi érdeklôdésreméltó olvasmánnyá tenni a könyvet.

Ám ha azzal a szerénytelen föltételezésselélünk, hogy az irodalmi emlékezet is afféle for-dított Kirké volna, a helyzet egyáltalán nem re-ménytelen. Mindehhez azonban elôször is zár-cserét kell végrehajtanunk a politikai olvasatólajtaján.

(Lukács György esete István elvtárssal)Közismert tény, hogy Déry Tibor olyan idôszak-ban (1934-tôl 1938-ig) írta meg A BEFEJEZETLEN

MONDAT-ot, mely finoman szólva nem volt iga-zán alkalmas a mû megjelentetésére. Ha jól be-legondolunk, nem akármilyen alkotáslélektaniszituációról van szó: a szerzô négy esztendômunkájával úgy vet papírra egy világirodalmiigényû modernista nagyregényt, hogy mind-eközben számolnia kell munkája publikálha-tatlanságával. Az „illegális” regényírás gesztu-sa kézenfekvô módon illeszkedik az illegális el-lenállás nagy elbeszélésének 1947 utáni rend-jébe, és az sem különösebben meglepô, hogy

az adott idôszakban nem merül, nem merül-het föl a kérdés, miszerint a regényírás és a po-litikai ellenállás mégiscsak más természetû te-vékenység volna. Déry regénye ugyanis – ez ta-lán elsô pillantásra is nyilvánvaló – nem a poli-tikai meggyôzés vagy urambocsá’ a mozgósításigényével született; nem „emlékmûvet állít” aharmincas évek munkásmozgalmának, hanema regény világába emeli, a regény világának azegyik fô hatóerejévé teszi azt. Magának e gesz-tusnak a politikai és mûvészi merészségét és hi-telességét nehéz volna túlbecsülni. Ez utóbbi-nak a velejárója az a tagadhatatlan tény, hogyA BEFEJEZETLEN MONDAT-ból hiányzik bármifélemunkásmozgalmi vagy akár társadalmi dida-xis, illetve pedagógia. Déry Tibor elsôrangú író,aki tisztában van azzal, hogy a regényt épp asokértelmûség, a nézôpontok rögzítetlenségeteszi igazán elevenné. A kommunista munkás-mozgalom tárgya ugyan, de nem kizárólagostémája vagy éppen utópisztikus horizontja amûnek.

A furcsa kettôsséggel természetesen a kora-beli olvasónak is szembesülnie kellett, miszerintA BEFEJEZETLEN MONDAT mindamellett, hogy amunkásság világának talán legmagasabb szín-vonalú magyar irodalmi ábrázolása, furcsa mó-don mintha mégis túlságosan gyakran helyez-né máshová a súlypontokat: mintha a dubrovni-ki panzió kis szobáját beragyogó napfény leg-alább olyan jelentôséggel bírna, mint az an-gyalföldi proletárvilágban játszódó jelenetek.A regény baloldalisága ugyanakkor a késôbbi-ek során is elfedte azt a tényt, hogy A BEFEJE-ZETLEN MONDAT fô ambíciója éppenséggel nemennek a baloldaliságnak a transzparenssé té-tele, megvallása volna. Nem a direkt politikaikonfesszió és nem is a direkt politikai analízis– noha természetesen mindkettô kiolvashatóbelôle.

A szerteágazó, számos emberi életpályát föl-rajzoló nagyregény központi szereplôje a nagy-polgári családjával szakító és a munkások vi-lágához közeledô Parcen-Nagy Lôrinc, akineka sorsa, baloldali fordulata elsô pillantásra nyilvánvalóan rímel Déryére. Ám voltaképpenmeglehetôsen tessék-lássék megtérés az övé,hiszen de facto nem válik kommunistává. Szol-láth Dávid említett tanulmánya finom elemzé-sét adja A BEFEJEZETLEN MONDAT „politikai viszo-nyainak”. Megfigyelése szerint Lôrinc eseté-ben „a megtérési narratíva kettéválik”: a fiatalem-

1642 • Figyelô

ber értelmiségi kommunista környezete „a párt-hoz való közeledésként értelmezi Lôrinc viselkedését,ezt az elbeszélôi fôszólam azonban (jóhiszemû, de Lô-rinc sorsára nézve káros) félreértésnek minôsíti. Azelôbbi a párthoz közelítve önmagát a kollektív aka-ratnak alávetni akaró, de alávetni nem képes Lôrinctörténetét mondja el. Az utóbbi pedig egyes szemé-lyekhez [...] majd egy közösséghez közeledô, ön-magát ezáltal megmenteni és kiteljesíteni vágyó Lô-rinc történetét adja elô. A konvencionális megtérésinarratíva aszimmetrikus kettéválása után a megté-rési narratíva kritikája bontakozik ki. Mint késôbblátni fogjuk, ez a kritika a szektarianizmus általá-nos kritikájába illeszkedik a regényben”.

Lôrinc indítékai tehát legalábbis homályo-sak, jobbára addigi életének tagadásából táp-lálkoznak, semmint a történelmi szükségszerû-ség fölismerésébôl. Ösztönös tiltakozás inkább,mintsem valamiféle igazság fölismerése. S mind-ettôl talán nem független, hogy Déry a kom-munista mozgalmat korántsem abban a kedve-zô színben mutatja be, mint ahogy azt az 1947-es elsô kiadás értelmezôi láttatni igyekeznek.Lukács György 1948-as, a regény befogadástör-ténetét alapvetôen meghatározó írásában (LE-VÉL NÉMETH ANDORHOZ. DÉRY TIBOR REGÉNYÉRÔL),miközben elismeri, hogy az elmúlt idôszak ma-gyar irodalmának egyik legnagyobb teljesítmé-nyérôl van szó, kifogásolja, hogy a harmincasévek elzárkózó-szektás kommunizmusa, a „pro-letár aszketizmus” egyben a munkásmozgalomszemhatárát is jelenti a regényben. Amibenalighanem igaza is van; más kérdés, hogy mind-ez egyáltalán nem a véletlen mûve. Jól látja,hogy a regénybeli elkötelezett, tudatos kom-munista mozgalmárok torzképek, csak hát ak-kor és ott nemhogy levonni, de regisztrálni semlehetett ennek a konzekvenciáját, miszerint A BEFEJEZETLEN MONDAT messze nem a kommu-nista párt apoteózisa.

Lukács ehelyett a merev, szektariánus elkü-lönülésen túllépô, osztálytudatos kommunistaalakját hiányolja a regénybôl. Efféle szereplô(melynek a fölbukkanása menthetetlenül föl-borította volna a könyv kényes egyensúlyát)valóban nem jelenik meg a kötet lapjain. Dérya regény két fontos kommunista nôalakját, Ró-zsánét és Lôrinc szerelmét, a táncmûvész Kra-usz Évit olyan emberekként ábrázolja, akik éle-tük minden pillanatában – némi gôgtôl semmentesen – a végsô célra függesztik a tekin-tetüket, és minden pillanatnyi viszonyt, ese-ményt ennek a fényében ítélnek meg. Ugyan-

akkor a regény talán legjelentôsebb kommunis-ta figurájából, István elvtársból már hiányzikbármiféle osztálygôg. Mindez pedig – amintazt búcsúlevelében, ebben a machiavellisztikuskommunista hitvallásban kifejti – kemény ön-formáló munka eredménye, mely még szél-sôségesebbé, mintegy a hivatásos forradalmár„emberi gyöngeségektôl” mentes prototípusá-vá teszi a figurát, s melynek során arra a meg-gyôzôdésre jut, hogy az ember jó és rossz tulaj-donságai egyaránt felhasználhatók a nagy célelérése érdekében. A „gyarló emberi természetet”kell felhasználnia a bolsevik pártnak, és az ön-tudatos kommunistáknak magukra kell vállal-niuk „ezt a bûnt elvtársainkkal és ellenségeinkkelszemben, s épp mert csak a teljes és feltétel nélküligyôzelem teheti majd jóvá azt, amit önmagunk ellenelkövettünk, azért kell a végsôkig harcolnunk min-den eszköz igénybevételével és semmitôl sem vissza-riadva. Az, hogy az életünket feláldozzuk, az két rosszfitying ahhoz képest, amit erkölcsi javakban kocká-ra teszünk ebben a harcban”. István elvtárs mint-ha csak Lukács nevezetes, 1918-as esszéjének,A BOLSEVIZMUS MINT ERKÖLCSI PROBLÉMÁ-nak a leg-rosszabb lehetôségeit („a bolsevizmus azon a me-tafizikai föltevésen alapul, hogy a rosszból jó szár-mazhatik, hogy lehetséges, mint Razumihin mondjaa Bûn és bûnhôdésben: az igazsághoz keresztül-hazudni magunkat”) igyekezne valóra váltani.S ezeket a nyilvánvaló áthallásokat az immárkommunistává lett Lukács 1947-ben termé-szetesen kénytelen elengedni a füle mellett.

A BEFEJEZETLEN MONDAT kommunizmusképetehát korántsem hízelgô: szektaszerû, antiindi-vidualista és messianisztikus közösség rajzoló-dik ki a lapjain; ahogy Szolláth Dávid megjegy-zi, a regény „a Kommunista Párt önértelmezésévelszemben nem a körülményeknek, azaz az elnyomópolitikai rendszernek, az illegalitás kényszerhelyze-tének tudja be a két világháború közötti kommunis-ta mozgalom szektarianizmusát. A kommunista asz-ketizmust önújratermelô folyamatnak mutatja be, aszektarianizmust pedig az aszketikus etika közösségikiteljesedésének”.

Déry ugyanakkor nem azonosul mindezzel,és nem is veti el, hanem regényt ír: az ebbenfölbukkanó eszmék, hitek és meggyôzôdésekmind-mind a regényvilág dinamikájának a szol-gálatában állnak. Ennek eredményeként úgyképes a kommunista mozgalmat mûve egyikmeghatározó elemévé tenni, hogy eközben akönyv maga nem válik történelmi vagy törté-netfilozófiai tézisek gyûjteményévé. Ismét Szol-

Figyelô • 1643

láth tanulmányát idézem, aki Déry alapvetôenironikus szerkesztésmódjára hívja föl a figyel-met, mely az osztályharc logikája alapján áb-rázolt világot „szimmetriaelvû elbeszélésmóddalmutatja be”: „A BEFEJEZETLEN MONDAT elkötelezett-ségének pártatlansága abban áll, hogy ugyanazzalvádolja a kommunizmust, mint amivel a tôkés tár-sadalmat: eltárgyiasítja az embert. A pártot az asz-ketikus önfegyelmezés függôségi rendszere tartja ösz-sze, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a polgári társa-dalmat a tôke hatalmi és birtokviszonyrendszere.”Valóban mélységesen ironikus, amikor a nagy-polgári szalonban folyó társasági-hatalmi játsz-ma jó pár száz oldallal késôbb megismétlôdikmás szereplôkkel az angyalföldi bérház egyiklakásában; emlékezetes Rózsáné jellemzése is,aki ugyanazzal a féltékenységgel ôrködik kör-nyezete proletáröntudata fölött, mint a polgá-ri bridzsszalon háziasszonya a játékpartnere-in, vagy eszünkbe juthat a kommunista társa-ságnak a kispolgári ízléstelenséget osztályszem-pontok alapján reprodukáló sznobériája, akik-nek a szemében a harmadosztályú baloldali írókfölötte állnak Babitsnak vagy Móricznak („haesetleg nem is érik el mindig »stílusban«”ôket), s ahola politikailag büntetett elôélet és a szegényesruházat elengedhetetlen a társasági belépôhöz.A Lôrinc szemében oly visszatetszô „nyugodt,kíméletlen polgári önbizalom [...], melyet semmi másnem igazol, csak az osztályhelyzet”, valamiképpugyancsak megképzôdik ezekben a körökbenis. S valóban úgy tûnik, hogy Parcen-Nagy Lô-rinc rezervált, udvarias tartózkodása egyszer-re szól e kétosztatú világ mindkét felének.

Meggyôzôdésem, hogy A BEFEJEZETLEN MON-DAT világát egyensúlyban tartó gesztus a fôsze-replônek ez a tétovasága volna. S mivel mesz-szemenôen egyet kell érteni Lukács bírálómegjegyzésével, miszerint a regény a maga ösz-szetettségében és nyelvi sokrétûségében nema dolgozó tömegeket célozza meg, tehát a re-gény lehetséges olvasói nem Rózsáék, haneméppenséggel Parcen-Nagyék volnának, idejeszemügyre venni ezt a kellemes modorú, jó ház-ból származó fiatalembert.

(Parcen-Nagy Lôrinc, avagy a hajnalpír esete az alkonyfénnyel)Németh Andor 1947-es, SZÉLJEGYZETEK EGY NAGY

REGÉNYHEZ címû recenziója A VARÁZSHEGY HansCastorpjához hasonlítja Lôrincet, s valóban, aregény hôse emlékeztet Thomas Mann alakjá-ra: kissé vérszegény, elôkelô vendégként téb-

lábol mind az úri szalonokban, mind a prole-tárok között. Ugyanakkor Déry azzal, hogy be-emeli a munkásmozgalom politikumát a pol-gári nagyregény világába, el is távolítja azt asajátos burkot, mely a szemlélôdô hôs típusátkörülveszi. Vagy fogalmazzunk óvatosabban:körös-körül repedések támadnak ezen a bur-kon. Déry mindjárt a történet kezdetén, a má-sodik fejezet vonatútja során fölrobbantja atársasági regényt: alig néhány oldalon azonnalnapvilágra kerül minden eltitkolt szenny, jó-formán mielôtt még a szereplôk fölsorakoztakvolna. Megtudjuk, hogy Parcen-Nagy Károlycsôdbe ment, és öngyilkosságot követett el, fe-lesége egy életen át csalta, és második gyerme-ke, Désirée a szeretôtôl származik. Mindezt aszûkebb család, az özvegy és a két testvér, Lô-rinc és Désirée távolságtartása, mi több, kom-munikációképtelensége, közönye tetézi. Az ösz-szeomlás villámgyorsan megy végbe, s mire aszereplôk Dubrovnikba érnek, már semmilyentitok nincs lepel mögött. Az üdülôhelyen aztánfolytatódik a kivezetés a társasági regénybôl:hûvös hangú, cinikus kommentár tájékoztat azegyiptomi hölgy esetérôl, aki természetben sze-rette volna kiegyenlíteni szállodai tartozását,ám az igazgatót in flagranti kapta a szobapin-cérrel; vagy éppen blazírt politikai eszmefut-tatások zajlanak a német vendégek között, ami-re a naiv svéd hölgypáros kontráz rá („Sigenhil-de és én szociáldemokraták vagyunk, és elítéljük Hit-ler urat, mert nem viselkedik fairül”). Déry pontosvonásokkal érzékelteti, hogy ez a világ együttmerül alá az adriai naplementével.

Kézenfekvô azzal a várakozással olvasni a to-vábbiakban, hogy az életét üresnek és értelmet-lennek találó, az osztálya korlátait átlépô pol-gár baloldali „megtérésének” a története pe-reg majd a szemünk elôtt. Ám ha túljutottunkaz ezer-néhányszáz oldalon, rá kell döbben-nünk, hogy Parcen-Nagy Lôrinc voltaképpennem járja be ezt a számára „rendelt” utat. Tör-ténete nem klasszikus megtéréstörténet, mintahogy környezetével való szakításának a moti-vációja is más, mint várhatnánk.

E motivációt illetôen Déry nem hagy ben-nünket kétségek között. A kulcsot a regény ki-lencedik fejezete adja meg, mely teljes egészé-ben Lôrinc egyes szám elsô személyû naplója.Elsô pillantásra nem nyilvánvaló, hogy mi szük-ség itt a naplóformára. Ráadásul az is rendkí-vül zavarba ejtô, hogy Lôrinc szövege nyelvilegnem válik el a regény fô szólamától. Ez a nar-

1644 • Figyelô

rációs egybeesés akár hibának is minôsülhet-ne, miközben nyilvánvaló, hogy nem a szerzôügyetlensége áll a hátterében: Déry természe-tesen képes a stiláris és gondolati különbség-tételre, elégséges bizonyíték erre Parcen-NagyKároly vagy a Parcen-Nagy nagymama remek-be szabott levele. Szándékos fogásról van szó,melynek célja minden bizonnyal az elbeszélôiszólam és a szereplô szólama közti ironikus tá-volság eltörlése. Déry ugyanis ennek az irónia-mentes, közvetlen vallomásnak egy rövid rész-letében vet számot hôse indítékaival.

A fiatalember elôször is elhárítja magától arészvét tradicionális gesztusát: „az emberi szen-vedés, jelen esetben a nyomor, általában nem hatmeg, inkább visszataszít”, jelenti ki. Ezt követôentér ki rá, hogy miért találja mégis vonzónak amunkásmozgalom miliôjét. Némileg hosszab-ban idézem Lôrinc szólamát: az öntudatos kom-munista munkás „magatartásában van valami, amimegejt, s ami [...] egyre nagyobb varázzsal van rám:az egymás közti érintkezés és beszéd pontossága ésközvetlensége, amely úgy hat, mintha halálos veszély-ben forgó emberek érintkeznének egymással, akikkénytelenek mindig s mindenütt rögtön a tárgyratérni, s tudják, hogy mit akarnak. A proletárok éle-te, úgy gondolom, állandóan közvetlen veszélybenforog, s magatartásuk csak annyiban különbözik azutolsó óráikat élôkétôl, amennyiben a fejük fölött füg-gô fenyegetés állandósult, s ennyivel megszokottabbs temperáltabb; mozdulataik csak ennyivel lassúbbaka halálküzdelemnél, s mindig levezethetôk emebbôlvagy lefordíthatók ennek nyelvére. (Hogy miért vankedvemre ez a komor sûrûség?) A szemlélôdést, amely-re kárhoztatva vagyok, unom; eltekintve attól, hogyegyre lehetetlenebbé válik egy cikázó és nyugtalanvilág közepette, amely lerántotta magáról takaróját;hogy fest egy magányosan álló ember a táncoló so-kaság között?... szédülni kezd. De velük táncolninincs kedvem”.

A világ, amely „lerántotta magáról takaróját”:miközben eltávolodik saját környezetétôl, Lô-rinc rálátást nyer a társadalmi viszonyok egyen-lôtlen szerkezetére. Nem valamiféle elvont igaz-ságérzet és nem is konkrét méltánytalanságokfölötti tiltakozás vezeti. A részvét, a filantróphajlam hiányzik belôle: Déry nem kockáztatjameg, hogy ennyire egyszerû magyarázattal in-tézhessük el hôse lázadását. Nem is eszményí-ti az általában vett proletárvilágot: bizonyosszemélyek egyedi példája váltja ki Lôrinc vonzó-dását, ám a polgári és a munkásvilág SzolláthDávid által leírt szimmetrikus szerkezete föl-

erôsíti a mindenféle emberi közösségre jellem-zô jegyek, a türelmetlenség, a szerepjátszás, asznobéria általános érvényét. S az sem vélet-len, hogy az olvasó belépése a harmadik feje-zet elején az angyalföldi világ belsô bugyraibatávolról sem teszi vonzóvá ezt az atmoszférát:arról értesülünk, hogy egy elkeseredett asszonydühében agyonverte a saját beteg kislányát,mert az kihányta a kávéját. A bérház lakói pe-dig ennek a súlyos társadalmi tabunak a meg-szegését valamiféle furcsa sztoicizmussal fo-gadják: Déry határozott mozdulattal választjale a történetet a szegénység olcsó romantiká-járól.

Parcen-Nagy Lôrinc saját életének a csôdjé-re keres választ, s e válasz keresése közben leszfigyelmes mindazokra, akik hiteles tartással ké-pesek szembeszegülni saját nyomasztó viszo-nyaikkal, a „cikázó és nyugtalan világgal”. Né-meth Andor A BEFEJEZETLEN MONDAT prousti tech-nikájáról vagy inkább antropológiájáról szól-va azt írja, hogy a prousti személyiségnek nincsmagja, csak habitusai, ennélfogva egyedül azemlékezet képes dacolni a hérakleitoszi alak-talansággal. S valóban úgy tûnik, hogy Lôrincvonzalmát a munkásokhoz nem egyéb táplálja,mint ez a szembeszegülés a világ hérakleitoszikarakterével. Déry nem csupán fölrobbantja atársasági regényt azáltal, hogy eltörli a társa-dalmi felszín és a titkok szférája közti távolsá-got, hanem – ami legalább ilyen fontos gesztus– egyszersmind kiterjeszti a prousti koncep-ciót a kétosztatú társadalmi-politikai térre. Azosztályszerkezet szempontjából megosztott vi-lágot keresztbe metszi az emlékezetnek ez a sa-játos munkája.

Kérdés ugyanakkor, hogy kinek az emléke-zetérôl van szó.

(Rózsa Péter esete Rilkével: saját halál – saját élet?)Lôrinc közeledése a munkások világához többállomáson keresztül zajlik. Szakít családjával,és magához fogadja Rózsáné kiskamasz fiát,Pétert. Az illegális kommunista párt konspirá-ciós célokra használja a lakását, s miután le-buknak, Lôrincre két hónapos börtönbüntetésvár. Ezután következik tiszavirág-életû szerel-me Krausz Évivel, végül pedig beköltözése azangyalföldi bérházba, ahol kisvártatva kivetimagából az idegen környezet – a váratlanulkeletkezô csetepaté pedig Péter véletlen ha-lálához vezet. Az elsô két alkalommal Lôrinc

Figyelô • 1645

egyes személyekhez igyekszik közel kerülni, aharmadik félresikerült kísérlet során már a pro-letár környezethez közeledik.

Közös ezekben a próbálkozásokban, hogymindhárom alkalommal kudarcot vall. A re-gény mégsem egyszerû kudarcsorozatként mu-tatja be Lôrinc történetét. Mindehhez túlságo-san is gazdag szövésû a mû: számos szálon fut,sok szereplôt, sok színt mozgat, így Lôrinc kí-sérletei beágyazódnak ebbe a folytonos zajlás-ba. Annál is inkább, mert hamar nyilvánvaló-vá lesz, hogy az impresszionisztikus ábrázolás-mód (gondoljunk a vonatfülke ablakából fel-táruló látvány változásaira vagy a dubrovnikifényorgia emlékezetes leírására) nem pusztánornamentikus eleme az elbeszélésnek, hanemismeretelméleti súllyal is bír: az állandó válto-zásban lévô hangulatok, benyomások folytonosrögzítése annak a belátásnak a következménye,mely szerint „nincs más valóság, mint a részlet”.Rendkívül jellemzô, hogy amikor a bécsi mun-kásfelkelés idején Krausz Éviék behatolnak azostrom alatt álló házba, a városkép realisztikus-tárgyilagos megjelenítését követôen hirtelen abelsô tér fényei és illatai, illetve az apró benyo-mások veszik át a fôszerepet: „Az ágyúzás alattminden dörrenésre a szappanhab a tükrön lágyanmegremegett.”

Mindennek a részletek iránti ismeretelmé-leti érdeklôdésnek még nagyobb súlyú próza-poétikai következménye Déry en passant szer-kesztésmódja. Az olvasó mintegy mellékesen,odavetett megjegyzések, sietôs kitérôk formá-jában értesül olyan horderejû tényekrôl, mintpéldául Lôrinc házassága, melyet a családja elôlis titkolt, s melynek során hamar özvegységrejut; vagy éppen egy hosszú beszélgetést köve-tô közbevetett mondat tudatja, hogy Lôrinc Dé-sirée-vel „életében többé nem találkozott”. Nemcsupán arról van szó, hogy ezek az en passantelôreutalások, a különféle szereplôk sorsának(halálának!) idônként mellbe vágó elôrevetí-tése alapjában határozza meg A BEFEJEZETLEN

MONDAT elbeszélésmódjának dinamikáját. A „lé-nyeges” és „mellékes” információk efféle vá-ratlan súlyozása gyakorta a mellékes tények cso-portjába sorolja mindazt, amit egyébként egyadott életút dramaturgiai fordulópontjainakgondolnánk: az emlékezet mûködése, mely aregény világábrázolásának talán legfontosabbeszköze, más részleteket tart kiemelésre és meg-örökítésre méltónak.

Így eshet meg, hogy az apró benyomásoktényleges perdöntô erôvel bírnak. Amikor Par-cen-Nagy Lôrinc fölkeresi Rózsánét az angyal-földi lakásban, mert meg akarja nyerni a bele-egyezését ahhoz, hogy magához vegye Pétert,a szoba „nedves, kissé savanyú, pállott szaga” gye-rekkori lakásuk cselédszobájának a szagát idé-zi föl benne: „idegenszerû, ellenszenves és mégisvonzó szag volt, amely oly erélyesen elválasztotta acselédszobát a lakás többi részétôl, mintha ez másföldrészen feküdnék, ismeretlen növényzettel, más lég-köri nyomás alatt s egy idegen állatfajta kigôzölgé-sébe áztatva”. A polgári környezetbôl érkezô fiútalálkozását a proletárvilággal ezek az érzé-ki benyomások jóval pontosabban körülírják,mint az eszmék és az elvek megvallása. Az eztkövetôen fölbukkanó közös folyosói árnyék-szék látványa, illetve késôbbi emléke Lôrincet„öntudatlanul jobban elidegenítette családjától és osz-tályától, mint a proletárnyomornak akárhány nyer-sebb s érzelmesebb példázata”. Déry a polgárfiú sza-kítását saját osztályával nem a történelmi vagypolitikai, hanem a pszichológiai „igazság” je-gyében ábrázolja: s amilyen mértékben aláás-sa ez a tény A BEFEJEZETLEN MONDAT direkt poli-tikai olvasatait, paradox módon épp ilyenfor-mán biztosít a számára tágabb értelemben vettpolitikai hitelességet.

A fiatalembert a bérházban érô benyomá-sok sorozatát a szomszéd lakásból beszûrôdôjajveszékelés zárja: egy lakó a feleségét veri, éserre a hangra – „az ellentétek játékánál fogva”– az adriai öbölben horgonyzó vitorlás emlé-ke úszik be Lôrinc gondolataiba. Az emlékezetmozgásának ez a kiszámíthatatlansága, várat-lansága a hosszabb kitérôkkel, mellékszálak-kal tarkított történetvezetésre is rányomja abélyegét; az emlékezés munkája Déry regényé-ben azonban ennél is nagyobb, a teljes embe-ri életet igazoló jelentôséggel bír. Mindehhezazonban érdemes szemügyre venni, hogy a fon-tosabb szereplôk sorsa milyen lezárást-igazo-lást nyer a kötet lapjain.

*

A regény címe egyértelmûen a zárójelenetetemeli ki. Krausz Évit, aki Bécsben megismer-kedik élete nagy szerelmével, a horvát Abramo-vics mérnökkel, váratlanul hazarendeli a pártBudapestre. (Az olvasó az en passant elbeszé-lésmód révén korábban már értesült róla, hogyÉvi útja innen Németországba vezet, ahol ké-

1646 • Figyelô

sôbb elfogják és kivégzik.) Krausz Évi és Abra-movics háromhetes szerelme „egyértelmû fele-let” a „kérdezôsködô világnak”. A férfi nem kom-munista, de még csak nem is szimpatizáns (mintLôrinc volt): a huszonhat éves Évi ezúttal olyanférfival találkozik, akit önmagáért képes sze-retni. Mindehhez képest a befejezetlen mon-dat, melyet a vonat ablakából kiált oda Abra-movicsnak, némiképp súlytalannak és hamis-nak tetszik: „Élj ezután tisztességesebb életet [...],élj ezentúl tisztességesebben, mert szavamat adom,hogy különben nem jövök többé vissza. Azt képzeled,hogy egyedül vagy a világon, s hogy ez felnôtt em-berhez méltó élet...”

A zárlat persze olvasható úgy is, hogy a re-gény ezt „üzeni” a távozó kommunista lány szá-jából. Ugyanakkor Évi tisztában van vele, hogysoha többé nem fogja viszontlátni a férfit; en-nek fényében a búcsúba foglalt biztatás nemtöbb kegyes hazugságnál. Így pedig kérdés,hogy érdemes-e egyáltalán befejezni ezt a mon-datot. S ha visszalapozunk egy fejezetnyit, aztlátjuk, hogy az utolsó elôtti, a tizennyolcadikfejezet szintén egy befejezetlen mondattal zá-rul. Lôrinc anyja, Laura, az özvegy elérte, ami-ért egész életében küzdött: tisztességes életjá-radékot csikart ki magának a Parcen-Nagy csa-ládtól, amelynek a segítségével el tudja vetet-ni magát idôs szeretôjével. Gyôzelme azonbanpirruszi gyôzelemnek bizonyul, s ebben a pil-lanatban kietlennek, elhibázottnak találja azéletét. Úgy dönt, hogy fölbontja az eljegyzését,s magányosan él tovább. Eljegyzése napján be-zárkózik a szobájába, és elôveszi gyermekkorijátékait, a babaházat és Teddy mackót. A mac-kót megpróbálja begyömöszölni a babaházba,és ekkor következik az ô befejezetlen monda-ta: „Nem fér be – morogta. Egy kissé elszégyellte ma-gát, nem bírta folytatni a mondatot, olyan remény-telenül ostoba volt az egész játék.”

Két pótcselekvésként elengedett, többé-ke-vésbé értelmetlen, elharapott mondattal bú-csúzik a regény a két fontos nôi szereplôjétôl.(Bár ha úgy akarjuk, legalább három befejezet-len búcsúmondatot találhatunk a regényben –István elvtárs búcsúlevele ugyancsak megsza-kad a mondat közepén: „A jó politikusnak az afeladata, hogy megkeresse...”) Ez a két meghatá-rozóan fontos szereplô, a befejezetlen mon-datokkal búcsúzó Krausz Évi, illetve az özvegyLaura nem saját halált hal, bizonyos értelem-ben elszalasztja sorsa beteljesedését. „Saját ha-lálát add meg, Istenem, / mindenkinek, azt, mi lété-

ben érik, / amelyben vágy volt, ínség s értelem”, ígyszól Rilke nevezetes verse (Nemes Nagy Ágnesfordításában), mely akár A BEFEJEZETLEN MON-DAT sorvezetôjeként vagy vízjeleként is olvas-ható. Az életet igazoló, rilkei saját halál Par-cen-Nagy Désirée-nek és Péternek adatik mega regény hôsei közül. Désirée élete alkonyánvisszatér a dubrovniki panzióba, és egykori szo-bájában hal meg, újraélve a réges-régi naple-mente élményét: „Számtalan csalódás érte életé-ben, de mert ez a reménye beteljesedett, ti. hogy a napugyanúgy nyugodott még le az Adria fölött, mint hu-szonhét évvel ezelôtt – kibékült csalódásaival, és bi-zakodva halt meg. [...] Egy hajszálfinom, érzékenykérdést tett fel magának 27 évvel ezelôtt, s az élet kö-rülményesen – mint egy megbízható, józan üzletem-ber – 27 évig tartó hosszas magyarázgatások után– amelyek gyakran csak kifogásoknak látszottak –igennel felelt a kérdésre: a világnak egy mélyebb ésszépen felfutó összhangjára kellett ebbôl következtet-nie.” Péter halála pedig, mint az elbeszélô kom-mentárból megtudjuk, „egyéni kérdésre adott egyé-ni felelet”. Ez a kulcsfontosságú kommentár asaját halál kérdését közvetlenül csatolja visszaa Lôrincet a szervezett munkásosztályhoz hú-zó szimpátia, a halál közelségébôl adódó „komorsûrûség” korábban említett kérdéséhez. S innennézve úgy látszik, Déry fô kérdése nem más,mint hogy lehetséges-e autentikus, saját életetélni (és saját halált halni) a történetileg meg-határozott, osztályharc tagolta társadalombanélô ember számára.

Ám mintha még ezzel a válasszal sem stim-melne valami. Désirée halála valóban egységes-sé, autentikussá teszi a nô sorsát: az adriai nap-lemente látványa mintegy esztétikai igazolás-sal látja el az életét. (S hogy az efféle esztétikaiigazolás igénye nem csupán az uralkodó osz-tály sajátja, arra álljon itt példaként az idézetIstván elvtárs levelébôl, s legyen ez a búcsúnkis egyszersmind a derék bolseviktól: „Azt is bá-nom, hogy kimaradok a legközelebbi tíz esztendôbôl,s nem érem meg azt a napot, amikor a proletariátusa dicsô harc végeztével átveri pálcáját az ellenség vék-nyán. Nem kétséges, elvtársak, hogy ez elôbb-utóbbmeg fog történni, s maga a várható eredmény nemis nyugtalanít, de gyarló eszemmel nem látom jólazokat az érdekfeszítô történelmi formákat, amelyekközött ez be fog következni, s olthatatlan kíváncsisá-gomat magammal kell vinnem a sírba. Az ember ilyenidôkben örökké szeretne élni.”) Ám Péter halála –mely alighanem az egész regény egyik drámaicsúcsa – korántsem intézhetô el ennyivel.

Figyelô • 1647

A gyereket, aki a hirtelen támadt csetepa-téban ösztönös mozdulattal a Lôrincnek szántkésszúrás elé ugrik, és ebbe a sérülésbe hal be-le, elkeseredés tölti el a kórházi ágyon: „Utolsópillanatáig abban a tévhitben élt, hogy halála épp-oly ostoba, mint öccséé.” Mindez pedig „életénekabba a legkegyetlenebb, de utolsó tévedésébe ejtette,hogy csak a tények számítanak az emberi életben”.Ezért lehet, hogy a tények iránt oly elkötelezettRózsáné kórházbeli kifakadása Lôrinc számá-ra mintha valamiféle feloldozó közösséget lé-tesítene Péterrel: „Semmirekellôk! – ismételte azasszony, ezúttal többes számban. Lôrinc hangosanfelsóhajtott, és visszaült a helyére.” Ugyanakkor Dé-ry olyanformán igazolja Péter halálát, illetvePéter halála olyanformán igazolja Lôrinc élet-szemléletét, hogy mindez magára a haldokló-ra voltaképpen nem jár semmiféle következ-ménnyel. Péter ugyanis nem talál értelmet, iga-zolást a saját halálában; az, hogy sorsa a „lété-ben érett”, csak a külsô tekintet – Parcen-NagyLôrinc pillantása – felôl válik beláthatóvá: „Lô-rinc a sarokban ülve elmerülten nézte a legnagyobbszépségére felfokozott gyerekarcot. Tudta, hogy bol-dogtalanul hal meg – nem is lehetett másképp! –, demégis úgy érezte, hogy igazi lénye, a könnyû apollóimárványszobrocska, mely ragyogva vagy könnyezvehajlik a világ fölé, még soha nem töltötte ki ennyirea számára túl bô ruhát, a gyerek testét, mint éppa halál elôtti kétségbeesett percekben.” Rózsáné ahaldokló Péterben megérzi ugyanazt a „semmi-rekellôség” iránti vonzalmat, amely végsô soronkiváltotta a gyerek rokonszenvét Lôrinc iránt(s amelyet Péter csakis az osztályöntudat kész-tetésére fojtott el magában).

A regény elbeszélôi szólamának, mely az em-lékezet identitásalkotó munkáját, a részletek,benyomások perdöntô szerepét, a váratlan enpassant váltások, asszociációk jelentôségét he-lyezi elôtérbe, mintha éppen Lôrinc semmire-kellôsége volna a szemhatára. Ez a semmirekel-lôség nem távlati célokat tart szem elôtt, me-lyeket az embernek az élete során követnie kel-lene (mint Krausz Évi a kommunista párt harcátvagy Parcen-Nagy Laura a családi hierarchiá-ban folytatott küzdelmeit), hanem a közvetlendöntéseit igyekszik autentikus módon meg-hozni – mely igyekezet mindemellett tétova-ságként tûnhet föl a külsô szemlélô számára.Lôrincet a döntéseiben nem segítik automati-kus külsô instanciák, sem elvont alapelvek, sempárthatározatok, ezért folytonosan annak a ve-szélynek teszi ki magát, hogy a környezete,

akár a polgári világ, akár a munkásoké, kiszá-míthatatlannak, rosszabb esetben beszámítha-tatlannak találja. Lôrinc legsajátosabb voná-sa az autentikus döntésekre törekvô igyekezet,amely paradox módon elszigeteli ôt a társa-dalmi-politikai közösségektôl.

S alighanem Déry Tibor végsô ítélete, hogyaz emigrációba távozó, harminchárom éveskorában új életet kezdô Rózsáné addigi életeis az elbeszélôi szólam által – tehát a szereplôtudtán kívül – nyer igazolást: az asszony egyzsámolyon kuporog, mely éppolyan magas,mint az ô otthoni konyhai zsámolya, s ezáltalmaga a testtartás lesz az alapja a haza fogalmá-nak. „Az ember hazája azonos a múltjával” – szö-gezi le Rózsáné búcsújelenete kapcsán a re-gény.

Emlékszünk még? Az emlékezet fordítottKirké. Ám újabb sajátos fordulatként Lôrincemlékezete a halott Péterbôl éppenséggel nemembert, hanem nagyon is furcsa lényt kreál.Péter nem halt meg, közli az elbeszélôi kom-mentár, mivel a rá emlékezô Lôrinc „képzeleté-nek emlôje” táplálja. Ehelyett jelképes erôre teszszert, mint egy ketrecbe zárt szent majom va-lamely afrikai törzs életében. A hasonlatot kö-vetôen Déry azonosítja Pétert ezzel a majom-mal, és a fiú a továbbiakban egy-egy emlék fel-bukkanásakor ebben az alakban rázza rácsait.Ez az animális átváltozás egyszerre kölcsönöztagadhatatlanul félelmetes és szürreális jel-leget az emlékezet regénybeli mûködésének;vagy ha némileg visszafogottabb kommentár-ral szeretnénk élni, úgy is mondhatjuk: A BE-FEJEZETLEN MONDAT egyszerre tartja nyugtalaní-tó módon érvényben az emlékezet igazságát ésillúzió voltát.

Miközben persze a kérdés, hogy maga a kö-tet hôse saját életet élt-e, eldöntetlen marad.Meglehet, a fôszereplô bemutatásánál hasz-nált grammatikai hasonlat sem csupán egysze-ri retorikai fordulat: kortársai között, „akik vi-lágosan, puhán és szókimondón öltözködtek, s a kordivatjának megfelelôen nyílt s már korán kidolgo-zott arcvonásokkal félreérthetetlenül igyekeztek kife-jezni emberi magatartásukat, oly észrevétlenül hú-zódott meg, mint a kötôszó a mondat szerkeze-tében”. (Kiemelés tôlem – K. J.) Maga Lôrincalakja pedig mintha a befejezetlen nôi mon-datok árnyékában húzódna meg: szemmel lát-hatóan sem az anyjával, sem a szerelmével nemsikerül igazán ôszinte vagy éppen kölcsönös-ségen alapuló viszonyt kiépítenie (aki pedig a

1648 • Figyelô

kapcsolatuk kezdetétôl anyáskodva Lôrincké-nek szólítja). Szakít az osztályával, ám nem sike-rül csatlakoznia semmiféle közösséghez. Sem-mirekellôsége, ha úgy tetszik, kritikus önfejû-sége bizonyos értelemben mindvégig légürestérben tartja. A regény végén az idôsödô (negy-venes) férfi leginkább valamiféle sztoikus ma-nírral gondol vissza ifjabb éveire: „A nagy mo-ralisták mind kalandorok voltak, s nem törôdtek alelki épségükkel.”

Az illegális regényét író Déry, úgy tûnik, szin-tén nem a baloldali konvertita lelki épségettartotta szem elôtt. Munkája bonyolult és lezá-ratlan képlet, s ami azt illeti, a marxista iroda-lomkritika részérôl éppenséggel joggal része-sülhetett volna akár éles politikai elutasítás-ban is. Esztétikai megváltáskoncepciójára pe-dig a mai olvasó zavart igent vagy ugyancsaktétova nemet mondhat: A BEFEJEZETLEN MONDAT

mindmáig rendelkezik az igazán jó regényekfölforgató erejével.

Keresztesi József

(VISSZA)(OLVASÁS)

Aczél Géza: (fél)édes hendikep. Összegyûjtött versekPalatinus, 2006. 346 oldal, 2600 Ft

Aczél Géza: (vissza)galoppJelenkor, Pécs, 2007. 67 oldal, 1800 Ft

Aczél Géza: (vers)szakadásAlexandra, Pécs, 2008. 72 oldal, 2699 Ft

Nincs mese: az ember nemcsak elôre, hanemvisszafelé is olvas. Nem csak arról van szó,hogy amikor a kezünkbe veszünk egy könyvet,ezerféle elvárásunk van vele szemben, amit so-kan annyira komolyan vesznek, hogy elôzetesolvasatnak nevezik, vagyis azt állítják, hogy akönyv elolvasása elôtt már elkészült bennünk akönyvnek egy szórványos információkból szer-kesztett teljes értelmezése; arról is szó van, hogyolvasataink közül az utolsó mindig visszame-nôleg átértelmezi a korábbiakat, és minél többa régi és az új olvasmány azonosító kódjábana közös elem, annál intenzívebb ez a visszate-

kintô átértelmezés. Evidensen ez az eset, ami-kor ugyanannak a szerzônek korábbi munkái-ról van szó; Mészöly AZ ATLÉTA HALÁLA címû re-gényének olvasata merôben más, ha a MAGAS-ISKOLÁ-tól, a SAULUS-tól, a FILM-tôl vagy a SUT-TING EZREDES...-tôl visszatekintve alkotjuk meg.Nagyjából errôl van szó Aczél Géza esetébenis. Sok éven keresztül inkább a „népi” költôkközé számított, de az (ABLAK)(SZAKÁCS) megje-lenése ebben a tekintetben fordulatot hozott,és innen visszatekintve egészen a pályakezdésdokumentumaiig másként (sokkal egysége-sebbnek és több elemében az avantgárdhozkapcsolhatónak) mutatkozik az életmû egésze.

Angyalosi Gergely azt mondja a gyûjtemé-nyes kötet fülszövegében, hogy „az olvasót mára legkorábbi versekben is megragadja a költô alka-tát olyannyira jellemzô rezignáltan önironikus szem-lélet”. Ez bizonyos mértékig – és az érett Aczél-költészethez sorolható munkákat tekintve fel-tétlenül – helytálló megállapítás, de megvan-nak a maga érvényességi korlátai. Aczél Gé-za hosszú pályakezdésének idôszakában, aminagyjából a tágan értett 1970-es évtizedet fog-lalja magában, olyan verseket is írt és közzé-tett, melyek belesimultak a korszak lírai köz-beszédébe. Ez a nagyotmondó vértanútúlzá-sokból és „mit nem csinál a micsoda” típusúkijelentéssorozatokból szerkesztett gyász-, pa-nasz- és mártírköltészet néhány darabbal azösszegyûjtött versek kötetében is képviseltetimagát. Csak egy rövid részlettel mutatnámmeg, hogy mire gondolok: „üszkösen zuhannaka fák / zivatarját ránk veri / a szikrázó korom // uj-jongásfélét / lök vissza gégém / véredet látom homlo-kodon” (VADONTÛZ). Ilyen típusú szövegbôl, mely-ben a költemény beszélôje társaival együtt meg-sérül, és összepiszkítja magát, de végül sikerülvalami teljesen inadekvát dolgot véghezvinnie(ezúttal „a fájdalom kötésén / átütjük végre / a nyug-talanság piros mosolyát”, másoknak jobban tet-szett állni ôz-suta szemekkel némán, esetleg leta-posott sír mellett visszafelé harangozni), a korszakmagyar költészete többtonnányit állított elô –hogy ezúttal magam se gyakoroljam a mérték-tartás erényét. Némi leegyszerûsítéssel azt le-het mondani, hogy az 1970-es évek lírai beszéd-fordulata, amit Tandori Dezsô, Petri György,Oravecz Imre, Takács Zsuzsa fellépéséhez kötaz irodalomtörténet, ezzel a vérfoltos nagyot-mondással szemben alakította ki a maga tárgyi-

as-újszenzibilis beszédmódját, és a népi/poszt-modern konfrontáció mögött is (legalább rész-ben) a nyelvi magatartásnak és a képalkotás-nak ez a kétfajta felfogása áll.

Nos: Aczél Géza korai költészetének elsôperiódusában, néhány korai, extrém darabotleszámítva, a nagyotmondás retorikája inkábbcsak szélsôséges esete annak az avantgardistairodalomfelfogásnak, amely realitáson túli kép-alkotásával és referencialitást tagadó nyelv-szemléletével (amit akár nyelvkritikus gesztus-nak is tekinthetünk) a folytonosságot képvise-li az avantgárd klasszikus és aktuális irányzataiközött. Egyszerûbben szólva, Aczél korai ver-seinek több közük van Kassák 1920-as évekbôlvaló számozott verseihez, mint Csoóri Sándor-hoz, Buda Ferenchez, Pintér Lajoshoz, és foly-tathatnám.

Az a körülmény, hogy Aczél Géza elsô köl-tôi periódusainak írásmódját és nyelvkezelé-sét máshonnan vezetem le, mint sokan koráb-ban, nem jelenti egyúttal azt is, hogy ezeket amunkákat jóknak tartom. Úgy gondolom, hogyAczél sokáig nem látta problematikusnak köl-tôi képalkotását, és azon sem gondolkodott,hogy a szövegeiben megszólaló hang autenti-kus-e vagy sem, illetve kinek a hangja egyálta-lán. Vagyis nem arról van szó, hogy helytelenválaszt adott a kor lírájának aktuális kérdései-re, hanem arról, hogy nem vette észre ezeketa kérdéseket. Nemzedékének legtöbb alkotójaígy volt ezzel, ezért vannak olyan sokan ebbôla generációból, akik nagy tehetségnek látszot-tak (vagy annak látták ôket), és hamar elhall-gattak, vagy mániáik foglyai lettek. Ebben a pá-lyaszakaszban éppen az volt végzetesen veszé-lyes Aczél költôi kibontakozására nézve, hogynagyon jó iskolája volt; sokkal jobb, mint leg-több kortársáé. Az a szabadság és kreativitás,amellyel Kassák Lajos vagy Tamkó Sirató Ká-roly építette és roncsolta a nyelvet, a messziutókornak is tanulságos és izgalmas lehet, ésAczél irodalomtörténészként egész életébenezzel az anyaggal foglalkozott. Igen, de ez a sza-badság és kreativitás mint mûvészi magatartásaz 1960–70-es években a hatalom számáraelviselhetetlen volt. Akik a lényeget tanultákel ebbôl a költôiségbôl, azoknak mukkanniuksem lehetett. Gondoljunk, hogy a leginkábbevidens példát mondjam, Erdély Miklósra.Vagyis Aczélnak olyan verseket kellett írnia,

amelyek folytatják ugyan az avantgárd nyelv-alakítás (vagy nyelvkritika) hagyományait, delétfilozófiai és politikai értelemben kevésbéprovokatívak. Nyilván nem programszerûenkell ezt elgondolni, hanem a nyelvi példák, akortárs lírai közbeszéd és az önkifejezési kész-tetés együttes hatásaként; hiszen amikor beszél-ni kezd az ember, mindig valahogyan kezd be-szélni, egy adott nyelvi állapot szabályrendsze-rének elfogadásával. Ha tehetséges és kreatív,akkor idôvel ehhez képest fog majd másképpen,egyénien megszólalni. És hogy mikor és a nyelvmely szabályainak vagy szókészlete mely részé-nek megváltoztatásával, felfüggesztésével, le-cserélésével fog kísérletezni, amikor majd el-jut odáig, az majdhogynem véletlen szerencsedolga. Ennek a dilemmának az érzékeltetésé-re szeretnék néhány példát hozni Aczél elsôperiódusából; és most nem azokra a nyilván-valóan sikertelen próbálkozásokra gondolok,amit a VADONTÛZ kapcsán mutattam be, hanema sokkal izgalmasabb és ígéretesebb, avant-gárd szemléletû kísérletekre.

Világszerte sokan kísérleteztek azzal, hogyképzômûvészeti alkotásokról alkotott benyo-másaikat formálják verssé. Nagyon kevés ki-emelkedô mûvet tudnék idézni ezek közül; ne-héz, összetett feladat ez, amit könnyû majd-nem megoldani, mert a vizuális idézet, ami aköltô és az olvasó képzeletében egyaránt meg-jelenik, elfedi a vers nyelvi képeit. Aczél GézaPALETTA címmel írt egy ilyen versekbôl álló cik-lust, ebbôl emelek ki néhányat. Az elsô címe:MUNCH, és egészében idézem: „szenvedések örvé-nye fölé / hidat vernek bô torkú sikolyok // szemgöd-röket sétáltat az arc // félelemtôl torzult kezek / ko-ponyákra nônek // végre egy csöndes / halottas szo-ba”. Természetesen a modern mûvészet talánlegismertebb darabjáról, a SIKOLY-ról van szó,mindannyian ismerjük a reprodukcióit; ma márképi közhelynek is mondhatnánk, de negyvenévvel ezelôtt még más volt a helyzet. A szövegaz utolsó két sort leszámítva lényegében vévemûleírás, de nem a képrôl mint képrôl, hanemannak ideológiai vonatkozásairól számol be; aztmondja, hogy a képen látható világ maga aszenvedés, melyben a sikoltások alkotnak hidata mélység fölött; hogy a központi figura kezea szenvedéstôl torzult el, és (most, folyama-tosan? a szöveg ezt sugallja) a koponyára nô(nemcsak az elôttünk álló figura esetében, ha-

Figyelô • 1649

1650 • Figyelô

nem másoknál is, erre utal a többes szám). A kétzárósor talán azt közli, hogy ebben a világbancsak a halál ad nyugalmat, de az is meglehet,hogy az alak éppen most érkezett meg a halot-tas szobába, ami nem más, mint az a hely, ahola nézô áll, és az sem lehetetlen, hogy ez a kétsor az egész elôzô részt értelmezi, amennyibena nézô állapítja meg elégedetten, hogy a hely,ahol áll, csendes, halott, hiszen az ikonikusanmegjelenô sikoly néma. Mindaz, amit ez a szö-veg hozzátesz a kép látványához, vagy közhe-lyes, vagy attól független szövegrejtvény. A képösszehasonlíthatatlanul több és mélyebb gon-dolatot közöl, mint a vers, arról nem is beszél-ve, hogy a kép teljes értékû a vers nélkül, de avers a kép nélkül mindössze nyomasztó vízió.

Ehhez hasonlók a ciklus további darabjai ab-ban az értelemben, hogy általában röviden le-írnak egy vagy több jellegzetes motívumot acímként kiemelt nevû festô munkái közül. Pi-cassónál „homokra bukik / és meghal a bohóc”, Cha-gallnál „ott csillagot szemelnek / almaarcú lányok”,Rousseau-nál „húznak a zebrák / magas térdeme-léssel” stb. Rendszerint szerepel a mûvész te-remtô gesztusának csodás ábrázolása vagy ér-telmezô értékelése: „színeid / miket ôszintéknekláttál / szebbek voltak a ceruzáknál” (KLEE); „cikkek-re vágom a világot / és kidobom a férgeket” (CHAGALL);„tragikus pózba feszülünk / a percek elé / útjukat áll-ni” (CÉZANNE); „itt öntörvény / a szép” (MALEVICS) stb.Persze vannak megállapítások színekrôl, for-mákról, fényekrôl, de ezek sokszor az említettmódon átideologizálják a megidézett látványt:„megbomlik az agy / hogy színeket keverjen / az ál-landósághoz” (CÉZANNE); „marad egy grimasz / a ki-törés buta trükkje” (DUCHAMP); „töppedt ujjak hegyén/ ragyog a hit / a fájdalom” (KOLLWITZ). A versekszerkesztése arányos, szûkszavúságuk és nagy-betût-írásjelet mellôzô írásmódjuk megragad-ja az olvasót, akinek a képzeletében amúgy isképek jelennek meg, amikor a mûvészek nevételolvassa. Nyelvmûvészeti alkotásként azonbannehezen értékelhetôk (talán a MATA címû záró-darabot leszámítva, ami ugyan nem nagyoneredeti, és mélységei inkább csak látszólago-sak – [a fény] „arcunkon szétkenôdik / ô a hit” –, dekövethetô gondolatmenetet foglal magában).

A ciklus egésze azt illusztrálja, hogy a ron-csolt nyelvi szerkezetekbôl és izgalmasan egy-másnak feszített töredék gondolatokból való-di invenció nélkül is látványos verseket lehet

készíteni, de ezek idôvel elvesztik érdekessé-güket. Valószínû, hogy megírása idején ez a cik-lus sok hasonlóságot mutatott a korszak egyiklegizgalmasabb költôi teljesítményével, Ora-vecz Imre HÉJ-ának poétikájával. Ma mégisOravecz munkái azok, melyek minden redu-káltságuk, tárgyiasságuk és nyilvánvaló példa-követésük (Celan) ellenére az autentikus köl-tôi megszólalás keresésének invenciózus példái,Aczél versei pedig kordokumentumok. Aczélgesztusa egyébként, mellyel a szöveget képekfüggésébe állítja, valamint az, hogy széles re-torikai mozdulatokat tesz, és sokszor közössé-gi beszédformákat alkalmaz, éppen az ellen-kezôje Oraveczének, aki antiretorizáló, pátosztmellôzô, a közösségitôl az individuális felé for-duló beszédmódokkal kísérletezik a ciklusban.

Aczél Géza költôi pályájának második peri-ódusára szinte kizárólag egy bizonyos versidoma jellemzô, amit az 1980-as években gyakrab-ban használt kifejezéssel a „hosszú ének” egyikalfajának lehetne nevezni. Ezek a 30–60 sorosprózaversek már az elsô kötet címadó ciklusá-ban is jelen vannak, és voltaképpen mai napigilyen versekbôl áll a költô életmûve; mégis szük-ségesnek tartom, hogy egy periódust ebbôl aszempontból elkülönítsünk. Úgy gondolom,hogy a MÁSNAPOS FRESKÓ címû ciklussal kezdô-dôen és az ABLAK ciklussal bezárólag nagyjábólegységes lírai anyagot látunk. Vagyis az elsô kö-tet egyik ciklusával kezdem és az ötödik (ABLAK)(SZAKÁCS) címû kötetet kettévágva zárom ezt apályaszakaszt. Természetesen sem tematikusan,sem stilárisan nem homogén az a mûegyüttes,amelyet így megjelölök. Általában véve mégismeghatározóan tragikus hangoltságú, mélyenkiábrándult, deprimált, nehezen szóló szöve-gek ezek. Lét- és sorskérdéseket tárgyalnak val-lomásos, elsô személyû vagy önmegszólító for-mában, reális és látomásos elemeket állítva egy-más mellé.

A legkorábbi darabok éppúgy, mint a késôb-biek, sok képszerû motívummal operálnak, deképalkotásuk olykor szinte már hisztérikusanexpresszív, apokaliptikus. Egy példa a MÁSNA-POS FRESKÓ-ból: „falak repednek / holdfény irányá-ba feküsznek a viperák / féldecik ütnek szét fakó po-csolyákon / a sarkon / nagy indulatok keverik élôvéa képet / nyál csurog rájuk meleg csatornákból”, ésígy tovább. Ignotust parafrazálva: akasszanakfel, ha értem, de visszataszító. Ez az ikonográ-

Figyelô • 1651

fia igen hosszan és vissza-visszatérôen fémjel-zi Aczél „hosszú énekeinek” nyelvi látványele-meit, és a kezdeti túlzások után megtalálja amaga arányait. Ez a képi világ sok hasonlósá-got mutat Szilágyi Domokos verseinek képei-vel, talán nem is véletlenül; és olykor minthaalkati hasonlóság is látszana a két költô között,akik mindketten elismerésre méltóan gyôzik tü-dôvel választott formájuk levegôigényét. A ver-sek gondolatritmusa olykor Walt Whitmant idé-zi, mint: „közöttetek érzem jól magam mai harmin-casok / mozdulataitokat megértem szavaitok az énszavaim / és hûsek a letisztult gondolatok melyekethoztok / elpergett évtizedek föllombosodott ifjúságaalól” (A KOROSZTÁLY DICSÉRETE), de az ebbôl kizen-gô himnikus pátosz meglehetôsen ritka Aczél-nál. Az ô szabadvers-idoma prózaibb, tempó-ja lassúbb, tagmondataiban ritka az efféle emel-kedés-ereszkedés. Sokkal gyakoribb a majd-hogynem prózai szövegalkotás, ahol a színtelenbeszédbôl egy-egy szó vágódik elô váratlannyerseséggel vagy indulattal. A korai darabok-nál ez a meghökkentô elem (mint a fentebbipéldánál) a túlzásig gyakori, késôbb sokkal rit-kább, és így hatásuk is erôsebb.

A képek nem ábrázolnak közvetlenül erô-szakot, de a pusztulás, a fenyegetettség és amocsok állandó jellemzôjük. A versek visszaté-rô alakja egy férfi, aki gyakran maga a beszé-lô, illetve az önmegszólító alakzatokban sajátmagát látja ebben az alakban, és ez az emberkiszolgáltatott, deprimált, magányos, gyakranelhanyagolt és piszkos, és visszatérôen érezte-ti, hogy ezzel egyfelôl reprezentálja környeze-tét, a világot, melybe számûzve él, másfelôl nemreméli, hogy ez a világ megváltozhat. A perió-dus különbözô idôszakaiból néhány példa: „per-sze most a koszos ágyban ülve / és pipázva / fejem-bôl két slukk között bokrosan / jön az antivers / ér-zem is a falak szorítását / lófejnyi árnyak lógnakjobbra balra / halandók horkolásától / kocog ablak-üveg / lendül a függöny” (KARNEVÁL); „a fal tövé-ben kopott mûanyag vödör / állsz egy létrán és nézedaz eget / éjszakákban megaláz rakásra / metszô si-koly ôrült félelem / orv csipeszek kanyargós kések / ref-lektorok a gyomrod közepén” (OPERÁLT BORÍTÉKOK);„törmelékek leszakadt partok hamis illúziók között /micsoda magány / a szürkeségnek süppedt szônyegé-ben / úgy ballag az ember mint a ravatalán / hátá-ban kés a noszogató idô / a lemondásoktól szája fel-reped / elvadul már nem mentheti meg semmi / lehull

mindenségvágya / fáradt arca eltorzul a földben vi-rág / s ahelyett hogy beteljesedne / szilánkokra rúg-ja a harmóniát” (ÓKIKÖTÔ); „micsoda földöntúli ká-osz / mit az ablakból most csak koponyád láthat egy-be / undorító emlékroncsokon botorkálva az elme /mivel ezentúl a díszgyertyák mellé védhetetlenül / eza szutykos alak is mohó szádba áll / és dörömbölnifog szemgolyóid hátsó felére” ([ABLAK]KOLDUS).

Ha a narrátor nem jeleníti meg magát, a vi-lág, melyet maga körül lát, akkor is, magábanis pusztul. Ezek a leírások azonban nem min-dig pusztán tárgyiak; gyakran elvont fogalma-kat is magukban foglalnak, és ez egyfajta tár-sadalmi áthallást kölcsönöz a nyomasztó ké-peknek, jóllehet konkrét agitatív üzenet (mintaz ezzel a módszerrel gyakran élô Petrinél) nemütközik ki belôlük: „ujjnyi porban sápadt mûvi-rágok / néhány lepke kering a szagán / zsíros kenyér-bôl épült némi forradalmi hûség / hogy átlengjen aváros puha hajnalán” (ÓKIKÖTÔ); „nem szigorú töb-bet már ez a sötétség / lehámlottak rejtelmes misztikuskérgei / eltûnt alóla rég a félelmét cipelô kisgyerek /s a korszerûtlen tekintetek szétloccsannak / a lámpákmetafizikusan ácsorgó sugarában ([ABLAK]CSÖND).

Az idegenség olykor határozott formát ölt,a költemény politikai, közéleti viszonyokat idézfel és ítél el: „felbúsított tömeg az ágyútöltelék / be-hívókkal tapétázott huszadik század / ne mosópo-rokkal tégy az emberért” (TARACKOK ÉS GALAMBOK);„szimplább-e mint e toronyból szökkent szánalom /ha a térség baloldalára tapogató kisembered / boldogkocsijával a tetem fölött munkába elinal / ám aligkaptál kedvet az osztályharcos filozófiára / még in-kább hátrányára váltott a kép s az állat kibomlott /szürke jégmocsárban cuppogtak a kifordult belek”([ABLAK]HALÁL). (Utóbbi idézet így kiemelve nemigazán értelmes; a vers arról szól, hogy a köl-tô egy elgázolt macska tetemének széttaposó-dását figyeli emeleti ablakából.)

Igen gyakori magának a mesterségnek a ke-serû bírálata: „szeretném a legszebb költôt látni /mikor a könyvek kôolajt fakadnak / kisiparosként éppredônyét húzva / a filosz literátort / rettenetesen moz-dul a kor / a zengô vas világba / verseket döcögô /ómagyar fiúk / mondom nektek: minden hiába / sze-lepet vonalzót / vagy nincs feltámadásunk” (NAGY

LOMHA ELÉGIA); de az ellenkezôjére is akad pél-da. A MÁNIA TERJESZKEDÉSE címû darab (1983-bólvaló, a második kötet címadó verse) zárása eb-ben a nyelvben már szinte ditirambusnak hang-zik: „tudom én hogy szûkülô szemekkel kell a kevés

is / s valahogy ôrizni illenék a szót az értelem csírá-ját / mely rajongva kúszik nyelvre vetve a szájpadlásalatt / de egyszer állítson meg minket a versek ten-gelyében / egy sosem létezett fölényes akarat / hol nincsmár patakcsobogású monoton locsogás / csak a csöndés az elmaradt dalok lemeszelt hiánya / melybôl föl-épül talán / (de írnátok már fiúk: déva vára) / az újszó melyhez néma szánk kinyílt”. A 2000-es évekhasonló vershelyei inkább szarkasztikusak: „felse kell menned szonettekért a magas hegyre / ma márelég ha mûállványokon csorog eléd a látvány / s aneki járó lompos szabadvers / ez lenne hát a husza-dik század végi béke / messze mindentôl kalitkábaszorítva észleled / amint egy fára akadt bús lelet ahold / mely karácsonyi tobozba mártja a lumpen éj-szakát” ([ABLAK]CSÖND). (A mûállvány szó szerintposztamenst jelent, de szélesebb értelemben éstöbbes számban, ahogy itt áll, installációnak isérthetjük, ami korábban a kiállítóterem beren-dezését együttesen jelentette, ma azonban önál-ló mûvészeti ág, és ebben az értelemben a versvalóságos mûvészeti folyamatról beszél; ellen-kezô esetben nem lenne szó többrôl, mint tar-talmatlan túlzásról.)

Abból következôen, hogy Aczél költôi mun-kássága szinte kizárólag az említett „hosszúénekekbôl” áll, viszonylag kevés mûvet kell át-tekintenünk. Ez a bizonyos középsô pályasza-kasz, amely az 1970-es évek közepétôl a 2000-es évek elejéig tart, 45-50 mûnél többet nemfoglal magában. Talán megkockáztathatom azta kijelentést, hogy néhány kirívó példától el-tekintve ezek a szövegek jól vannak megírva,levegôsek, elevenek, nyelvi és gondolatritmu-suknak megvan a maga zeneisége, jó hallásrólés arányérzékrôl tanúskodnak. Ugyanakkor abeszéd stilizálása szinte mindig problematikus.Arra gondolok, hogy amikor a költô ironiku-san mond valamit, pláne amikor egy egész ver-set igyekszik távolító effektusokkal megformál-ni, vagy ellenkezôleg: saját természetes beszéd-módjához képest patetikusabban, érzelmeseb-ben, esetleg politikai állásfoglalást rejtve a sorokközé beszél, gyakran a vers egésze megy tönk-re, annak ellenére, hogy ív, zene, gondolatrit-mus stb., tehát mindaz, amit egy mondattalkorábban elismerôen soroltam, a helyén van.Mondok néhány példát.

A SZOMORÚ KINTORNA kettôs programot való-sít meg: a szegénység, elesettség iránti együtt-érzést igyekszik kifejezni, de úgy, hogy ennek a

programnak a szomorú közhelyességét is érez-teti. A két program kölcsönösen kioltja egy-mást. A vers így kezdôdik: „engem az avar felka-var / s messzirôl cipelt testemet átüti a vágy / mint só-hajnyi selymedet nagy kemény pinád / megmaradni/ ha lehet valami értelmes tettre”. Elôször is nemderül ki, hogy ki a megszólított. Hasonló ese-tekben általában önmegszólító formákra gon-dolhatunk, ezt itt a genitáliák ellentmondó ter-mészete kizárja. A közhelyes rímek szándékosdilettantizmust sugallnak, de ennek a funk-ciója a vers közlésrendjében értelmezhetetlen.A verselés ironikus stilizálása és a tragikus gon-dolatok láncolata nemcsak hogy diszharmoni-kus, hanem semmiféle logika nem kapcsolja ösz-sze a kettôt.

AZ ÉGIG ÉRÔ KREPP-PAPÍR nyilván az 1970-esévekben íródott, egészében a létezô szocializ-mus szánalmas ünnepkultúráját, a május else-jék olcsó, ócska, tartalmatlan, kényszerû ter-mészetét ábrázolja-gúnyolja. Ezt jeleníti megemblematikusan a krepp-papír és anyagroko-nai: „mily kellemes zsibongás / tribünök hûvös ma-gasából / mindenütt tenyerek hápogása / csak a fel-szín lobogók selymérôl égig a krepp-papír”. Ez ed-dig rendben van, nyilván politikailag is rázósszöveg lehetett annak idején. (Ki is került azelsô kötet anyagából, amint AZ EMLÉKEK KAMA-TOZTATÁSA címû vers beszámol róla.) A vers zá-rásában azonban a narrátor beszédpozíciójamegint csak értelmezhetetlenné válik: „és egy-másra találnak a kezek testvérei / a kezek ünnepén/ hol az érett szó súlyosan kihull a szájból [...] mikorszabad akarattal mozduló / izmokat fut be a lendü-let gyöngye / akkor magasba mosolyok bô pirosával/ égig / érô / krepp-papír”. Hogy nincs állítmány,és a mondatrészek nincsenek összerendezve,az még rendben van, a vers egésze többé-ke-vésbé roncsolt nyelvi elemekbôl épül. De úgylehet érezni, mintha ez a verszárlat kilépne abíráló pozícióból, mintha a költô itt azt akarnámegmondani, hogy az üres és parancsolt ün-nepekkel ellentétben milyenek az igazi ünne-pek. Akkor viszont mit keres itt a krepp-papír?Lenne hamis krepp és igazi krepp? Lendület-ben és mosolyban pirosodott krepp-papír? Ta-nácstalan vagyok. És hát ez a bôpirosmosolyúérettszavas testvérkézünneplés is kínosan pate-tikus, közhelyes.

AZ ÖT TÉTEL hosszú címû darabjaival is nagy-jából ugyanez a bajom. Az ironizálás az elsô

1652 • Figyelô

Figyelô • 1653

vers vége felé átfordul valami misztikus mély-ségbe, ahová nem tudom követni a költôt. A Ju-hász Ferencet köszöntô szöveg nem több, minta mester nyelvének imitációja. A gyászversek-ben az exponált személy iránti szeretet és az ôtkörülvevô közeg keserûen leegyszerûsítô, álló-képekbôl összefûzött ábrázolása nem teremtigazán erôs kontrasztot. Az olvasó természe-tesen együtt érez a gyászoló beszélôvel, de ezegyúttal be is zárja a szöveget az alkalmiság re-torikus keretei közé.

Összefoglalva, amit errôl a meglehetôsenhosszú második pályaszakaszról és az ebbe so-rolható mûvekrôl gondolok: vagy van kohe-rens beszédhang, ami azonban redukálja a versgondolatiságát (épületes tartalmú szónoklat-tá válik a költemény), vagy szabadon csaponga maga szövevényes asszociativitásában a szö-veg (és poétikailag mindazt a jót elmondhat-juk róla, amit fentebb soroltam), de a beszélôpozíciója követhetetlen, lépten-nyomon kisik-lik abból a kerékvágásból, amit az olvasó elgon-dol, és nem tudunk képet kialakítani ma-gunkban arról a valakirôl, aki a költeménybenbeszél. (Holott a beszédalakzatok nyilvánvaló-vá teszik, hogy valaki beszél, nem pusztán a ron-csolódó nyelv alapzaja hallatszik, mint az avant-gárd alkotók munkáiban gyakorta. Aczél eb-ben a tekintetben a hagyományos beszédmódokelkötelezett híve.) Úgy gondolom, hogy AczélGéza költészetében akkor következett be lé-nyegi fordulat, amikor ezt az ellentmondástfeloldotta, és elkezdte meghatározni, hogy kibeszél, hol és mirôl. Ebben a tekintetben máraz (ABLAK) ciklus darabjai is változást hoznak,mert világossá válik, hogy a vers beszélôje egyablakban áll, kinéz rajta, és az így észlelt je-lenségeket mondja el, illetve ezek kapcsán tá-madt benyomásait osztja meg az olvasóval; de még érdekesebb, amikor a (SZAKÁCS) soro-zat darabjaiban ételreceptek adják a versekképi és gondolati világának hordozófelületét.Határozottan az a benyomásom, hogy ez voltaz a pillanat, amikor Aczél Géza verseit növek-vô érdeklôdéssel és viszonylag sokan olvasnikezdtük.

Bevallom, hogy nem olvastam Aczél Gézaszakácskönyvét (CSÜLÖKKÖNYV, 2003), de min-den bizonnyal kimutatható lenne a kapcsolata receptek és a (SZAKÁCS) ciklus költeményeiközött. Érdekes módon a szocializmus bukását

Magyarországon megelôzte (elôrevetítette?) agasztronómiai kultúra rendkívüli felvirágzá-sa, és röviddel a rendszerváltás után, jóllehetaz ország elszegényedett, és példátlan arányúbor- és élelmiszer-hamisítási hullám indult, akulináris kifinomultság, ide értve a borok értôélvezetét is, a polgári életforma meghatározóelemévé vált. Nemcsak a fogyasztásról beszé-lek: borszakértônek lenni és jól fôzni az ideá-lis értelmiségi férfi erényeinek sorában a fon-tosabbak sorába emelkedett; nem is beszélvearról, hogy valaki saját bort termel valamelyiktörténelmi borvidéken vásárolt apró birtokán.Számos mûvész és közismert ember adott ki azelmúlt negyedszázadban szakácskönyvet, és ezeka kötetek nemcsak a szerzôk ismertségét (és be-vételeit) növelték, hanem identitásuk meghatá-rozásában is fontos szerepet kaptak.

Mármost éppen itt jelenik meg egy különösellentmondás. Az ember személyiségérôl, kul-túrájáról, származásáról, neveltetésérôl sokatelárul, hogy milyen ételeket kedvel, és azokathogyan készíti el. Aczél Géza esetében az a kö-rülmény, hogy nem sok mondanivalója van amüzlirôl vagy a vajas kelvirágról, de a nyelvhalés az ôzgerinc is hidegen hagyja, míg olyanételekrôl, mint a csipetke, a lapcsánka vagy atöltike lelkesen beszámol, nyilvánvalóvá teszinemcsak felsô-Tisza-vidéki falusi származását,de erôs kötôdését is az otthoni életformához.Ennek ellenére az (ABLAK)(SZAKÁCS) kötet meg-jelenése nem a népi írók táborához vitte ôt kö-zelebb (ahogy az utóbbi évtizedek legjelen-tôsebb „népi” tárgyú könyvének, a HALÁSZÓ-EMBER-nek a megjelenése is inkább távolítottaOravecz Imrét a népinek nevezett irodalmár-körtôl, mintsem közelítette volna), hanem ép-pen a magánszemélyi életükrôl sokat beszélô„posztmodern/újszenzibilis” alkotókhoz, Petri-hez, Tandorihoz. Ebbôl is látszik, hogy nem atematika és még kevésbé a származás, hanemaz alkotói attitûd szerint tagolódik napjaink ma-gyar irodalma.

Fentebb, a motívumok kapcsán az (ABLAK) cik-lus darabjairól már beszéltem. De milyenek a (SZAKÁCS) sorozat versei? Voltaképpen maga acím és a kötetkompozíció is többszörösen át-hallásos. Az (ABLAK)(SZAKÁCS) cím az olvasók je-lentôs része számára az iskolában használt gyer-meklexikonnak, az ABLAK-ZSIRÁF-nak a címébôlismerôs, és persze Zilahy Péter néhány évvel

1654 • Figyelô

korábban nagy sikert aratott nemzedéki állexi-konát, AZ UTOLSÓ ABLAKZSIRÁF-ot is felidézi. A ket-tôs könyv mint szerkezet az 1970-es évek ótagyakori a magyar irodalomban, tehát ez mármagában is érdeklôdést vált ki az olvasóból, aki-nek kedvezô tapasztalatai vannak errôl a for-máról. És maga a könyv is nagyon izgalmas fe-szültségeket foglal magában, éppen azért, amitkorábban mondtam, tehát hogy a köteten be-lül van egyfajta feszültség a kétféle beszédmódközött, és bár én úgy látom, hogy ez az élet-mû egészében beállt fordulat következménye,az olvasó a könyvet veszi kézbe, és azon belültalál egy olyan ciklust, melynek beszélôje azablak passzív megfigyelôje, egy sötét, súlyosangeometrikus városi tájat figyel, nyomorral, rom-lással, pusztulással, és egy másik ciklust, melyoldottabb hangon emlékezik, és kedvenc éte-lei elkészítését beszéli el, az ehhez természete-sen tartozó ízes, kedélyesebb nyelven.

Talán az a leginkább figyelemre méltó tanul-sága Aczél ciklusának, hogy mennyire sokolda-lú dolog az ételekrôl szóló beszéd; hogy hány-féle hangulatot hordozhat, hányféle egyéb té-mával mutat vegyhajlamot. Igaz, egy alapfel-tételhez nagyon szigorúan tartja magát a köl-tô, és ez éppen az a bizonyos beszédpozíció,amelyet egész korábbi költészetében proble-matikusnak láttam. A (SZAKÁCS) ciklus darabjai-ban, de kevés kivétellel mindabban, amit azótaírt, Aczél következetesen ragaszkodik ahhoz,hogy nem teremt távolságot beszélôje és a vers-beszéd között. Természetesen nem tudom, hogyez a bizonyos narrátor-alteregó milyen mérté-kig azonos vele magával, de ami a versekbenelhangzik, azt az elsô szótól az utolsóig ez akönnyen megismerhetô és azonosítható embermondja, általában egyes szám elsô személyben,és nemcsak a szöveg nyelvi kijelentésrendje egy-séges, hanem a beszélô testsémája és tevékeny-ségének a szöveg mondásával egybeesô belsôideje is kötött és töretlen. Egy ember mondjael gondolatait vagy számol be érzelmeirôl ésemlékeirôl, miközben beszédébe szôve ismer-teti, hogy ilyen vagy olyan ételt hogyan kell el-készíteni, és az olvasói fikció magát a cselek-vést is létrehozza, vagyis olvasás közben ma-gunk elôtt látjuk, amint a beszélô megfôzi aztaz ételt, amelynek elkészítésérôl beszámol.

Csak néhány példát mondok erre a sokar-cúságra. A CSIPETKE címû vers afféle üzenet az

éppen kezdôdô választási kampányban résztvevô politikusoknak, ilyesféle párhuzamokkal:„egyszóval mindannyiuknak üzenem a panelbôl ki-tekintve / a csipetke lényege hogy legyen elég önural-mad / a forró gôz fölött kicsiket csipkedni belé”. Ezaz olvasóval összekacsintó, sorok között üze-nô politizálás már-már a Kádár-korszakot idézi.Ugyanakkor maga a csipetke tésztájának anyag-szerûsége annyira plasztikusan jelenik meg aszövegben, hogy a versnek az lesz a lényege, ésaz ebbôl elvonatkoztatható bölcsességek a köl-tô anyagszeretetérôl beszélnek, ami mellett anézetei, hát, olyanok, amilyenek: „most a zug-költô persze elônyben van / mivel kézilabdakapus isvolt s az összegyûrt masszát / profiként csapkodjakonyhájában a tenyerén / az összeáll néha lepattanpetesárga miként maga az élet”. A FRANKFURTI LE-VES az étel mellett a frankfurti könyvvásáronszerzett benyomásokról is beszámol, a LAPCSÁN-KA a Kárpát-medencei népek ellentéteirôl és ösz-szetartozásáról elmélkedik, kevés tételállítás-sal, sokkal inkább a burgonyalángos elkészíté-sére összpontosítva. Ugyanígy beszél a TÚRÓS CSU-SZA a múló idôrôl, a FÔTT KRUMPLI a paraszti ér-tékrendrôl, a KÖRÖMPÖRKÖLT a barátságról, a fo-gyatkozó és kiüresedô emberi kapcsolatokról,az elôítéletekrôl. Ebbôl idézem azt a részt, ami-kor a költô-szakács vendégei körében munkál-kodik, a társaság centrumában egyre magányo-sabban: „mint annyiszor most is a pocakot eresztettbogrács az igazi / kertekben vidáman italozó hangostársaság illik hozzá / szeszes bajszukat billegetô urakés pikánsan kacarászó hölgyek / amint a kezdôdô fô-zet tükrében fürkészve kicsinosított arcukat / göndö-ren szólnak a fontoskodásba esett szakácsnak / nemis mondta mester hogy ebbôl a halom kocsonyából le-ves lesz / tôr szúrását érezve kedves vendég elôre szó-lok ne vess meg / ha akácrönkök pattogása közben ke-zemben megdermed a fakanál”.

Sok szép darab van még a ciklusban, de a leg-döbbenetesebbnek a VADAS címû záróverset ér-zem. Indítása már-már az ízléstelenségbe haj-lóan feszíti egymásnak a két gondolati köze-get: „testvérem napok óta haldoklik kezemben hal-kan sírdogál a zsömlegombóc”. Egy tapasztalt öregtemplomi orgonistától hallottam valamikor: havalami nagyon disszonáns hangzatot találsz le-nyomni, tartsd ki hosszan, és el fogják hinni ne-ked. Aczél ugyanezt teszi. Újra és újra párhu-zamba állítja a két motívumot, majd egymásrais csúsztatja: „barna gránitkockái a végtelen felé

Figyelô • 1655

kirakott kegyeletes útvonalak látomásai / a friss pet-rezselyem zuhogó zöldje a föllocsolt temetôkertek il-latával kacérkodik / s csak néz rám jeges szemeivela két nagy tojássárga”. Ezután a gyerekkori em-lékek felidézése következik, ahogy édesanyjuk– a költôé és haldokló testvéréé – készítette a va-das nyulat. Ezúttal az étel halotti áldozattá vá-lik: „a szálasan lebegô hústömeg mint a barna ma-gány átpasszírozott szószára vár / minden királyianünnepélyes a tálalásban történelmi pompák üzene-tei / csak a nyál nem akar összefutni az asztal mintegy dús megfagyott festmény / melyet ételáldozatként– szégyenkezve nagyon hogy volt erôm megfôzni / hû-lô lábaidhoz hûséges utolsóként könnyezve odahelye-zek testvérem”. Döbbenetes kötetzárás. Aczél nemtartóztatja meg magát a frázisoktól, elcsépeltfordulatoktól és az egész jelenet borotvaélenegyensúlyozó érzelmességétôl, mégsem válikgiccsé, túlérzelgéssé, ízléstelenséggé. Kivéte-les erejû záróköve egy kiemelkedôen szép ver-seskönyvnek. Nincs mit csodálni azon, hogy eza kötet olyan hatást váltott ki az olvasóközön-ségbôl, mint egy második pályakezdés. A hat-vanadik évéhez közeledô költô merôben újkontextusba került napjaink költészetében.

Pedig az (ABLAK)(SZAKÁCS) nem egyszeri cso-da volt Aczél költészetében. A megtalált hangmintha valami akadályt söpört volna el, a köl-tô az utóbbi hat évben többet írt és publikált,mint az azt megelôzô harminc esztendô soránösszesen. Három további kötete látott napvi-lágot gyors egymásutánban, és ezeket az olva-sók változatlan érdeklôdéssel fogadják (nohaezekben már nem szerepelnek ételreceptek).

A (SZAKMA)ALKONY szerkezetében nem követiaz (ABLAK)(SZAKÁCS) kétosztatúságát, és ez nem-csak a kötetre, hanem magukra a versekre isvonatkozik. A (SZAKMA)ALKONY verseiben vissza-tér egy olyan vonás Aczél korábbi verseibôl,amit ott kedvetlenül fogadtam, és ez a retori-kusság. Ennek a 2005-ben megjelent kötetneka versei a klasszikus, nem agitáció, hanem gyö-nyörködtetés céljából készült szónoklatok elô-képét követik. Vagy talán (mert a szónoklat, szó-nokiasság kifejezés rendkívül ellenszenves kon-notációba került az utóbbi évtizedekben, jól-lehet éppen ebben az idôszakban fordultunkismét a retorikai szempontok felé az irodalmimûvek alkotásakor) monológoknak is mond-hatnám ôket. Azért vacillálok, mert ezek a szö-vegek célratörôen megfogalmazott nyitó té-

zismondatukkal, kifejtô részükkel és frappánszárlatukkal a szónoklat szerkezetét idézik, mígdrámaiság (ami a monológtól elvárható lenne)ritkán adódik bennük, eltekintve attól az evi-denciától, hogy egy ember mondja el ôket, ésez a mondás hangsúlyos. Igaz, a rétortól pediga közönség felé fordulás nyelvi elemeit várnánkel, és ilyeneket nem túl gyakran fedezhetünk fela szövegekben. Példa erre a ZSUGORÍTÁS-ból: „asorban egymás zsigereire hágva együtt esünk a nagymagányba / melyet a ritmustalanul terjengô világkába nézésünk aljára kioszt / ám szorosabban vettesztétikai szinten tisztelt hôgyeim és uraim / netánkedves eeelvtársak és eeelvtársnôk nem itt feszül adráma”. De ha folytatnom kéne, hamar kifogy-nék a citátumokból. A versjelleget elsôsorbana gondolatritmus, a hosszú, de nagyjából azo-nos hosszúságú sorok verssorszerûsége és azolykor felbukkanó rímek adják. Igaz, ezekrôla rímekrôl sok jót nem tudnék mondani. (Rosz-szat igen. Például, hogy olyan rímpárokat, mintmasszát/antipasszát nem jó dolog használni, fô-ként úgy, hogy a szövegnek sem parodisztikusjellege, sem Karinthy-vonatkozása nincs; és egyköteten belül kétszer használni ezt a rímpárttöbb mint sok. Igaz, ezt az [ABLAK][SZAKÁCS] kap-csán kellett volna elmondanom.) Az igazság-hoz azonban hozzátartozik, hogy a verssoroksokszor 25-30 szótagból állnak, tehát a rímsza-vak nagyon távol állnak egymástól, és így azoka rímek, amelyek egy dalban irritálóan diszhar-monikusak vagy elcsépeltek lennének, ebbena formában kölcsönöznek bizonyos zeneiségeta szövegnek. Elsôsorban nem is a sorvégi, ha-nem a belsô rímekre gondolok, melyek néholhosszabb késleltetés után következnek, és nemmindig a képzeletbeli sorközépen, hanem an-nál elôrébb, a sor harmada után, az aranymet-szés környékén szólalnak meg. A fentebbi idé-zet belsô rímei sorközépre és sorvégre esnek,és két és fél soros késleltetéssel érkezik a záró-rím: hágva, magányba, kába, dráma. A késlelte-tett aranymetszéses belsô rím példája: „szóvale látvány naponta felkavar s most se mersz rálépnia túlterhelt gyepre / alig érintesz szemmel egy bar-na üledéket s már jönne is följebb a gyomor / de maszép napod van leletedre a bérházak résein kibú-jó szellô rásodor” (GYEPSZEMLE). Akár véletlen islehetne, ha lennének a versben véletlenek, ésha nem találkoznánk visszatérôen ilyen he-lyekkel.

1656 • Figyelô

A kötet címadó darabja jól szemlélteti azegész sorozat építkezését. Az elsô sorokbanmegfogalmazódik a vers programja, ami álta-lában nem egészen egyszerû, van benne vala-mi csavar: „ez nem is egy nagy gipszbôl öntött bal-kon mégis itt a rút szakmaalkony / hasít belém egyhang hogy kiállok a kopolit üveggel keretezett er-kélyre / írom a rozoga verset s még azt sem tudom né-mi tanakodás után elkél-e”. A program tehát ez-úttal maga a versírás, a „szakma”. Az alkonytermészetesen két jelentésében van jelen, meg-határozza a napszakot, amely harmonizál a versborongós hangulatával, és a költô életkorát,amelyet a hatvanadik év környékén már ne-vezhetünk alkonynak. Ugyanakkor magánaka szakmának, a költészetnek a hanyatlásáról is beszámol; az olvasók nem olvasnak, a költômaga sem tudja, hogy kinek ír és egyáltalánmiért: „a korrektúra azért örök öröm / túlfénylünka némaságból körénk szôtt körön jelzünk egy virtu-ális ônek / azon már túljutottunk hogy a nônek leg-feljebb ha néha szárnyaink nônek / a nem olvasó ol-vasónak”. A beszélô felidézi a korábbi, „idilli-kus” állapotot, amikor a költészet még fontosvolt: „kamaszkorunk szigetén / egy hokedlire dôlvefalva a szecessziót s bámultunk az impressziókra / akultúrának címzett bókra aztán napokig illesztget-tük a méla jambust / hátha kardjába dôl a tirannuss hogy nem tette szemeztünk az esztétikával / mintvalami parázna sápadt lánnyal bús donnával nyu-gatos hegyeket járva / rászokva zsigeri vágyak nél-kül az asztalokat borogató gonosz avantgárdra /melybôl örökre kidôlt a lárma s mint sûrû vér folytelô a tömegek lázadása”. A költô esztétikai néze-teivel és helyzetmegítélésével nem vitatkozom,de az áttekintés sokatmondó. Természetesen aversíró narrátor is úgy látja, hogy mióta ô ma-ga bekerült az irodalmi világba, ahová soká-ig hiába igyekezett, azóta boldog-boldogtalan-nak szabad a pálya: „azóta nincs az a füles aki nemköltô nincs mázoló aki nem öreg piktorátusz / nyög-ve nyöszörögve koszként tapad a státusz rafinált kes-keny homlokukra / s még csak azt se kiálthatjuk: bun-da”, és az optikai csalódásból levont következ-tetés is logikus: „öblítsük le most e sort a borral hiszvégül is e roppant nyûgös délutánon / szakmát teme-tünk benne derékig ücsörög versíró szomorú embe-rünk / mint romok felôl jött semmibe révedô kentaur”.A mondattanilag zilált zárósor összefoglalja arossz közérzet elemzését: „de talán itt elég vers-író sírt ugye látszik az összekuszált világ tenyerén”.

Azért idéztem egy mûvet hosszabban, mertebbôl talán érthetôbb, hogy miért nevezem akötet darabjait lírai szónoklatoknak. A kötetszövegei kivétel nélkül ezt a szerkezeti elvetkövetik, mégsem mondanám rájuk, hogy egykaptafára készültek, egyszerûen azért, mert eza szerkezet tökéletesen alkalmas annak a gon-dolati konstrukciónak a hordozására, amire va-ló. Az alkotói programot úgy határozhatnánkmeg, hogy a költô önmagát, jelen alakját szem-léli a világban, miközben hagyja felbukkannimúltjának azokat a darabjait – legyenek azokjelenetek, képek, nézetek, hangulatok vagy lel-kiállapotok –, amelyeket eszmélete és emléke-zete ehhez a mai önmagához kapcsol. Ennekaz alaki és idôbeni önszemléletnek a hézagaitkitöltve (vagy éppen megfordítva), jelenlegi né-zeteit, gondolatait, következtetéseit fejti ki an-nak a világnak az állapotáról, melyben alakjaáll, és melyhez életideje vezetett. A (SZAKMA)AL-KONY elsô verse meglehetôsen különös szavak-kal kezdôdik: „posztumusz kötetem jól kezdôdik”.Nem hiszem, hogy a költô haláláig el akartavolna rejteni könyvét, inkább csak arról lehe-tett szó, hogy nem hitt a megjelenésében, leg-alábbis abban, hogy ez még életében megtör-ténhet. Szerencsére tévedett, maga a gesztus,a hagyatkozás attitûdje azonban a kötet darab-jainak és egészének is meghatározó kompo-nense maradt.

A következô, 2007-ben megjelent kötet, a(VISSZA)GALOPP más poétikai rendet követ. Errôlcsak nagyon röviden szeretnék beszélni, mertkorábban már írtam róla (SZABADPOLC cím alattolvasható a Litera archívumában). Inkább csakazt teszem most hozzá, ami az eddigi életmûegészének összefüggésében válik láthatóvá.A kötet darabjai természetesen önállóak, ezút-tal azonban nincsenek címek, a verseket csak sor-számok azonosítják. Ezúttal lényegesen hosz-szabbak ezek a darabok, 60-80 sor terjedel-mûek, és az a kacskaringózva emlékezô, elbe-szélô karakter a meghatározó vonásuk, amit averses regényekbôl, elsôsorban Byrontól isme-rünk. Az a tárgymegjelölô tézisállítás, amely a(SZAKMA)ALKONY verseinek nyitását jellemezte, ittteljességgel hiányzik. Nagyon karakteres máraz 1. darab indítása: „már sosem tudhatom megpedig öregedvén érdekel nagyon / mit csinálhatottnegyvenhét január idusán anyuka ajakon / nehéztél volt azt elmesélte szoba-konyhából állt a jegyzôi /

Figyelô • 1657

lakás bátyám ötéves volt biztos már akkor is csöndes”.Persze ez a tisztán emlékezô karakter nincs megminden vers (vagy inkább fejezet) indításában,van, hogy az emlékezés természetérôl szóló esz-mefuttatás a startelem: „nem tudom tanulmányoz-zák-e eléggé nagyhírû tudósok miként illan el az él-mény / s milyen ha fél évszázadra is a koponya mö-gé beakad sajátomnak se tudom titkát” (3), másuttin medias res már kommentálja is, amit majdcsak késôbb fog elmondani: „ha most slágerírás-hoz lenne kedvem: egy tartalékos de csudaszép – ilyes-mit kéne / énekelnem ám gyomrom a laktanyától mégakkor is rándult mikor már nem kellett / remegnia mínusz IQ-ba tévedt ôrmester fröcsögô szavátul”(13), de leggyakrabban maga az elbeszélés kez-dôdik annak rendje és módja szerint: „aminekel kell jönni eljön egy italosan elkoptatott délután ta-láltam az ajtónk / elôtt két koszlásnak indult mû-anyag zsákot évekkel túl a negyvenen néhány / szét-feslett pulóver kitaposott cipô s mélybe zuhant kábultlelkem lett furcsa / hozományom rogyadozva megin-dultam hát a borgôzös albérlet felé” (19). Byronmellett Kassák és Juhász Ferenc nevét emleget-tem korábban. Ebben a kötetben az a lecsupa-szított csonka mondatos nyelv az egyik elôkép,amelyet Kassák hosszabb korai verseibôl, A LÓ

MEGHAL...-ból vagy a számozott versek néme-lyikébôl ismerünk, és amelyre jellemzô a szin-taxis roncsolás nélküli redukciója. Találomraemelek ki egy részletet Kassák számozott soro-zatának 44. darabjából: „Tenyereimbe virágmag-vakat ültettem / a nap fölissza körülöttünk a pocso-/ lyákat a tulajdon erônk az ami szim- / patikussávagy antipatikussá tesz”. Nem roncsolt nyelv ez,de nem is építkezik kerek mondatokból, és sok-szor nincs összefüggés a mondatok között, vagylegalábbis ezt az összefüggést az olvasónak kellmegalkotnia. Ez a redukált nyelv mindvégigjellemzô Aczél versbeszédére, a (VISSZA)GALOPP-ban azonban (a Byronra jellemzô kitérôk, kacs-karingós eszmefuttatások mellett) Juhász Fe-renc emlékezô prózaverseinek indázásával gaz-dagodik. Elbeszélô karakterét természetesenköltôi felhangok dúsítják, amint azt a könyv al-címe is kiemeli. De itt másról is szó van.

A kötet alcíme így hangzik: LÍRAI UTÓSZINK-RON. Ez legalább két dolgot jelent. Egyrészt ma-ga az élet(rajz) az, ami így egy újabb színt, újabbszólamot kap, másrészt az epikus természetûemlékezés felharmonikusai is megszólalnak.Mégsem érzem egészen pontosnak a megne-

vezést. Nem kifejezetten a líra az, ami az em-lékek vibrálását kiegészíti, sokkal inkább az em-lékezésnek egy érzéki és egy ambivalens érzel-mi rétege. Mondok erre egy példát, bár kisséhosszabban kell idéznem: „alig hagytuk el az öt-vennégy nyarat néhány hónapja nyíregyházára /hurcolkodva nagyapámék házából a gazsóka felôlirészrôl bátyámmal vagy három / kilométert ügettünkaz iskolába nem emlékszem vállamon volt-e táskalaptopot / bizonyosan nem cipeltem kora telesedvénsült krumplit zsebeltem a reménytelen / felzárkózás-ban mivel atti úgy húsz méterrel mindig elôttem ha-ladt rúgta a havat / s néha kajánul hátranézett ben-nem pedig elegyedett az összetartozás mákonya / agyûlölettel s ezzel a furcsa nyúlós lelki sebbel kezd-tem minden reggel a napot”. Az emlék érzéki moz-zanata a zsebre vágott sült krumpli melegsége,és a kötetben az ilyen típusú érzéki emlékekszinte mindig kellemesek; még akkor is, hasárról, fagyról, fáradságról van szó, ezeknek akellemetlenségeknek van valami ajándék örö-me. A felidézett érzelmi benyomások ezzelszemben szinte mindig olyan ambivalensek,mint az idézetben a testvér iránt érzett össze-tartozás és gyûlölet. Én ennek a mozzanatnaka kiemelését fontosabbnak tartottam volna a lí-raiságnál, bár elismerem, hogy a frappáns meg-fogalmazásával bajban lennék. Mindenesetrea sok-sok apró emlékforgács felidézése mellettezt látom a könyv legfontosabb rétegének.

A máig legfrissebb Aczél Géza-kötet, a VERS-SZAKADÁS egy évvel követte a (VISSZA)GALOPP-ot,és anyaga ugyanolyan bôséges (mármint a majd-nem hallgatással telt évtizedekhez képest), mintaz elôzôeké volt. Az egyes daraboknak ismét vancímük, és rövidebbek is, mint amit az addigi kö-tetekben megszoktunk; 25-30 sor körül vannak,nagyon kevés eltéréssel. A rímek hasonlóak akorábbiakhoz, de helyenként még sûrûbbek, ésmég inkább távol esnek a sorfelezôktôl. Egy pél-da a WORD címû darabból: „veszélyes hulladék –ahogy tömör ásványi sók és ronda fémek szorongnak/ ismeretlenül benne melyek akár a beléndek haúgy van kedve bénítják e / langyos létet merev pu-pillákon köt meg az enyészet mire a méreg lassúhálója / a ziháló test kitakart gusztustalan pórusaitbefedi”.

Ha a kötetben sorakozó szövegek jellegérôlkell valamit mondanom, zavarban vagyok. Ele-inte valami tárcaféléknek láttam ôket, olyan rö-vid írásoknak, melyek szerzôjük kötetlenül csa-

1658 • Figyelô

pongó benyomásait, gondolatait rögzítik, ésegyetlen kötöttségük a terjedelem. Most inkábba feljegyzések, naplójegyzetek, vallomások, bölcsel-kedések közül választanék. A költô a KONTRAFA-GOTT címû darabban alig komponált elégiáknaknevezi munkáit. Ha pedig a szövegek csapon-gó gondolatmenetét tekintjük meghatározó-nak, a kissé szokatlan capriccio megnevezést kel-lene választanom. Persze nem azt mondom,hogy semmiféle rend sincs a szövegekben, hogya költô locsog, fecseg, szaporítja a szót, míg benem telik a papír; egyrészt azért, mert nempapírra dolgozik, hanem már a korábbi köte-teket is számítógépen írta, amint ez kiderültmár a (SZAKMA)ALKONY elsô darabjából: „szépversemmel elszállt a vindóz rossz gombot nyomkod-tak a sörös kezek”; másrészt azért, mert enneka nem igazán lineárisan haladó, egyáltalángondolati láncot kevéssé ismerô szövegstruk-túrának mégiscsak megvan a maga koheren-ciája. Van valami központi probléma, amitmeg-megérint, kerülget a beszélô. Példaként aRABIÁT címû szöveget emelem ki. A vers kez-dete ezúttal pontosan megjelöli a választotttárgyat (aminek a címhez persze kevés közevan, az majd magára a vers narrátorára leszjellemzô): „mielôtt egy szélütés vagy egy infarktuseltemet talán nem ártana mélyebben / szemügyrevenni a jellemet”. Eddig pontos, és követhetô.Ezután elmondja a vers azokat a sztereotípiá-kat, amelyeket a fogalomhoz társítunk: „...melyaligha a szférákból lehorgászott önbecsû / ajándék sbár mozoghat benne némi génspirál a gyerek mohóvegyértékeibôl / visszamaradt vágykép a nyelvedalól szívósan kipréselt jóság verbálisan / kicsino-sított szelleme”. Ez még mindig pontos és hanem is fegyelmezett, mindenesetre költôi lo-gika szerint épített gondolatmenet. Itt azon-ban a költô asszociációi szóródni kezdenek:„...a balgák riadalma hogy ezeknek kellek-e vagygyors / felismeréssel sátrat ütô tekinteted lendületé-ben a cinikus féltés mikor már / a rövidre zárt ala-csony érdekek mentén nem hiányzik semmilyen meg-értés / csak a vadgesztenye gubók tövises magányakulcsra zárt szobákban az árva / öncsalás mivel alelassult tempókban fogy a bûn”. Innen kezdve aköltô kifelé tekint, és elôbb a társadalomrólalkotott lesújtó nézeteit sorolja: „...s könnyengyûjtögetheted / amint a síkos fórumokon sok neki-vadult szónok a közeg mámorától kancsal / igazsá-gok felé fölhevül fölszárnyal elterül – ez a vesszô-

futás igazából / nem is érdekel”. Azután magát avilágot emeli versébe, és persze jellegzetes, ke-serû iróniájával ezt a gesztust is idézôjelbe te-szi: „...nekem a biológiai mozgás mélye kell a meg-töppedt sejtekbôl / elinduló kontrajáték ahol a nagy-jából lemorzsolt élet rutinja másodlagos / szándékszakadékokat elkerülô bölcs igyekezet melyben morá-lisan már alig / tudod srófolni az igazaknak járó ér-veket s kezded összemosni a térképként / szétterítettetikát pedig csak annyi történt hogy egy-két évtized-del odább / elfelejtettél néhány arcot elhagytad agyufád fölvetted elsô szemüveged / melynek látókö-rébe a hétköznapok addigi éles kontúrja belederese-dett / s a magadba magyarázott megértés finom ré-sein kezdett átszivárogni / valami ismeretlen idegen-ség melyben már nincsen fenség”. A beszédpozí-ció közben észrevétlenül megváltozott, az „ál-talános te” alak használata önmegszólítássámódosult. További kacskaringók után végül ahalálhoz jutunk: „bontod a megértés fáradtsággalépített falát s nyújtogatod vékonyuló / nyakad mér-gesen topogsz mi van a golyókkal vert kôkerítés mö-gött odaát”. Ez a vers a kötet leginkább ösz-szeszedett darabjai közé tartozik (hasonlóan aWORD-höz, a KAPUS-hoz, az EGYED-hez, a SZENCSI-SÉG-hez és másokhoz), de a kaotikusabbak semzagyvák, csak a fonal nehezebben követhetô,vagy az asszociációs anyag merít olyan forrás-ból, legyen az történelmi, életrajzi vagy bölcse-leti, amit nem ismerek. Mint: „a szikár értelem-be már beletúr a bizonytalanság / gonosz ujja és pe-regni kezdenek sûrûn a csupaszodó fákról a rákos /sejtekként burjánzó receptek olykor anyuka vesz felközülük némán / egyet-egyet s hogy inogni kezd a le-játszandó kopott film félelemben / surrogó kereke kô-vel gyomrában lesi jól nevelt gyereke kiként véti / elizgatottan a színes dobozokat” (MEDICIN). Értelmesszöveg ez, csak meglehetôsen fárasztó, és nemmindig elég izgalmas ahhoz, hogy az ember át-vágja magát rajta. Van a kötetben példa erreis, arra is.

A beszédhelyzet elfoglalása szépen kirajzo-lódik az EGYED címû vers elsô soraiban: „a kira-katnak szélsô székén ültem s figyeltem a nagy üveg-tábla mögött miként / úszkál a tömeg az túlzás hogykomolyabb gondokba merültem de azért / a kultúr-históriákból már kezdett lazán összeállni egy beba-rangolható használt / felület melynek metafizikusfoszlányaiból némileg helyre rakható ez a kinti / kü-lönös világ”. Érjük be azzal, hogy elfogadjuk ezta kötet programjának, méghozzá egy másik ha-

Figyelô • 1659

sonló hellyel együtt, ami éppen az ellenkezôjétfogalmazza meg ennek: „a kényelmetlen székbenvégleg háttal ülsz egy elsüllyedt világnak” (ERESZKE-DÉS). A két ellentmondó program együtt töké-letesen mûködik a kötet szövegeiben.

Nem tudom, mit kellene mondanom befejezé-sül. Az összegzésnek nem jött el az ideje, AczélGéza aktív és tudatos költô, kötetei logikusanfelépített könyvmûvek. Ahogy az eddigiek kö-vették egymást, mindig zárt egészként, mindigmegújított program szerint, úgy jöhet az újab-bak sora. Nagyon ritka jelenség a költészet tör-ténetében, hogy egy egész életében aktív alko-tó egy csapásra, közel a hatvanhoz, megújítjapoétikáját, és a nála évtizedekkel fiatalabbakbeszédrendjében tud autentikusan megszólal-ni. Aczél Géza poétikája nyilván évtizedekenát kereste a maga irányát, és az ezredfordulóidején végül megtalálta. Sokunk örömére.

Bodor Béla

„ELHUNYT KORSZAKRÓLJÓT, VAGY...”

Kovács Éva (szerk.): Tükörszilánkok. Kádár-korszakok a személyes emlékezetbenMTA Szociológiai Kutatóintézet–1956-os Intézet,2008. 348 oldal, 2900 Ft

A Kádár-sír feldúlása, nem szûnô ügynökbot-rányok, Nagy Imre és társai ötven év múltán„kihangosított” bosszúpere, eltitkolt politikus-pedigrék és kihantolásra váró köztörvényeseka nemzeti díszsírhelyen...

Kísért a múlt, a már csaknem húsz éve pro-longált, maszatolt „félmúlt”, és nyilván kísér-teni fog mindaddig, amíg a többséget szemé-lyes élmények zavarba ejtô sokasága köti hoz-zá. Elvégre fél életét, tulajdon „identitásrész-vényeit” nem bolond veszni hagyni senki – hamár vesznie kell valaminek, hát vesszen inkábbaz ország vagy ami egyedül azzá teheti: a kol-lektív lelkiismeret. És miközben a kádári év-tizedek napi valósága mindinkább fényévnyi

távolba vész, reflexei, megannyi önámítása ésönigazolása mintha váltig uralná magán- ésközéletünket. A naptár jó ideje már oda-visszapörög az utcai és pártharcok forgószelében,„örökhétfô”-bôl „örökcsütörtök” lett, s az ál-lamszocializmus kétes vívmányai: a teljes fog-lalkoztatás, a relatív lét- és közbiztonság rég el-enyésztek. Ami maradt, alig több, mint a nép-boldogító hatalmi arrogancia és a kádári ön-mítosz bágyasztón nosztalgikus felújítgatása abulvármédia haknikínálatában.

Már csak ezért is üdítô felütni egy frissenmegjelent, sokszerzôs tanulmánykötetet, amelyszigorú módszertani premisszákkal jóval több-re vállalkozik a Kádár kori magánemlékek elem-zô föltárásában.

Bizalomkeltô már a cím is, amely egyszerreutal a személyes múltidézés szükségképpenifragmentáltságára és zavarba ejtô sokféleségé-re, hiszen emlékeink – mint a kötetben idézettinterjúk sûrûn példázzák – nem csak másokéi-val, ám olykor egyazon élményanyag felidé-zésekor is kihívóan feleselnek egymással. To-vábbi „dicsérnivaló”, hogy a metaforikus címetfrappáns borítókép illusztrálja: szétzúzott tü-kör cserepeiben egy vadászház elôtti csoport-képet látni, középütt a vadászöltönyös Kádár-ral, akit ingujjra vetkezett sofôrök, vadászok,nyakkendôs káderek, önfeledten hahotázó sza-kácsnék és szemérmes szobalányok ülnek vagyállnak körül. A könyv elsô látásra csak egy sza-batos mûfajmeghatározással marad adós, hogya cím által kíváncsivá tett olvasó nyomban ért-se: olyan tudományos igényû munkát vett akezébe, amely párhuzamos életútinterjúk ta-nulságait elemzi, és illusztráció gyanánt azokhosszabb-rövidebb idézeteit közli.

Részben e hiányzó öndefiníciót pótolja Ko-vács Éva szerkesztôi ajánlása és imponálóanalapos „vezértanulmánya” is (AZ ÉLETTÖRTÉNE-TI EMLÉKEZET HELYE AZ EMLÉKEZETKUTATÁSBAN. TU-DOMÁNYTÖRTÉNETI ÉS KUTATÁSI BEVEZETÔ). Mintezekbôl kiderül, a kötet egy Vajda Júlia és Ko-vács Éva által vezetett hároméves kutatási prog-ram eredményeit összegzi, melyben kettejükvolt tanítványai, fiatal szociológus kutatók vet-tek részt – név szerint: Bányai Borbála, FülekiKatalin, Kovai Cecília, Kovai Melinda, LégmánAnna, Neumann Eszter, Pulay Gergô, Udvar-noky Virág, Viczián Zsófia és Zombory Máté, azegyes tanulmányok szerzôi. (Az interjúkészí-

1660 • Figyelô

tésben szerepet vállalt még Erdôs Virág, Mol-nár Csilla, Vidra Zsuzsanna és Vitányi Zsolt is.)A kutatásban eredetileg mintegy száz interjútfelölelô minta – amelynek elemzô részletes-séggel a könyv alig a negyedét ismerteti – márszándéka szerint sem volt reprezentatív, s ígykövetkeztetései is nagyobbrészt példásan visz-szafogottak. Mint a kutatásvezetô-szerkesztô ír-ja: „e tükörcserepek nem állnak össze egy képpé, semmint mozaik, sem mint kaleidoszkóp. E kötet írásainem adják ki a Kádár-kor kommunikatív emlékeze-tét. Ahogy ez az emlékezet, úgy a róla szóló írások isinkább szilánkok, melyek néha maguk is »szúrnak«és »vágnak«, amikor az emlékezômunka mögött fel-sejlô erôfeszítéseket – tekintet nélkül azok sikerérevagy kudarcára – maga az olvasó is átéli”.

Való igaz, ezek a kommentárokkal sûrûnmegszakított emlékezések nem könnyû olvas-nivalók, s olykor technikailag, érzelmileg egy-ként próbára teszik az olvasót. Mégis, ha sze-rencsés helyen üti fel a könyvet – például Neu-mann Eszter és Vajda Júlia, Kovai Cecília vagyKovai Melinda tanulmányainál –, elég csupánnéhány oldalt átfutnia, hogy magával ragadjaa szövegközlés és szövegelemzés rendkívül gon-dos és értô aprómunkája. Márpedig az élet-történeti interjúanalízis nóvumát épp e sajátoskettôsség adja: egyrészt az elbeszélôk és közlé-seik feltétlen respektusa, másrészt az utólagosszelekció s az elemzô, feltáró munka nagyfokúszabadsága.

Lássuk hát, mennyiben kínál e módszer töb-bet vagy mást a korszak emlékezetérôl a már is-mert memoárokhoz, portré- és dokumentum-filmekhez s az oral history jellegû „történelmitanútárakhoz” képest.

*

Az elemzések mélysége, tartalma és metódusaszámottevô különbségeket mutat. Mind a tíztanulmány egy-egy sajátos társadalmi csoport(etnikai kisebbségek, nemesi származásúak,erôszakapparátus-beliek stb.) Kádár kori em-lékeit és eltérô identitásstratégiáit vizsgálja,de más-más merítékkel, elméleti és empirikusháttérrel, ami – a tanulmányok zömének „hoz-záadott értékét” nem vitatva – több kételyt isébreszt.

Az elsô mindjárt a csoportkijelölések jogo-sultsága, hiszen az interjúalanyok jó része akárhárom-öt markáns szociotípusba is besorol-

ható (például: intézetben nevelkedett – romaszármazású – ingázó – ipari segédmunkás –munkanélküli, majd hajléktalan stb.), s így az-tán sûrû átfedések adódnak a különféle cso-portokba rendelt emlékezôk sorsmintái, önké-pét formáló élmény- és emlékanyaga között.Ez azonban még inkább csak kutatásszervezé-si, szelekciós dilemma, az igazán fogós felad-vány a Kádár kori csoportok azonosíthatósága,hiszen a rendszer, bár változó eréllyel és mód-szerekkel, kezdettôl tiltott és üldözött mindenfüggetlen szervezôdést és kollektív önmani-fesztációt – miközben ideologikus csoportstig-mákat nagyon is bôkezûen osztogatott! (L. „bur-zsoák”, „fasiszták”, „revizionisták”, „ellenforra-dalmárok”, „disszidensek”, „nyugatmajmolók”,„szektások”, „cigánybûnözés”, „ellenséges ésellenzéki elemek” stb.) Kiváltképp kényes fel-adatnak tûnik releváns csoporthatárokat von-ni és adekvát emlékezôket találni a kollektívüldöztetést elszenvedett származási csoportok(zsidók, cigányok, svábok) körébôl, mint a ta-nulmányokról szólva erre még okvetlen érde-mes kitérni.

A másik kétséget az idôszemlélet változó pre-ferenciái vetik fel, azaz, hogy a vizsgálat mit istart mérvadónak: a Kádár-kor elôtti státust (ne-mesi származásúak), az általa kínáltakat (erô-szakapparátus-beliek) vagy a mai társadalmipozíciókat (hajléktalanok). Az emlékezetstruk-túrák egybevethetôsége szempontjából nyilvánez utóbbi konzekvens érvényesítése volna leg-inkább kívánatos, ám ezzel a kutatás – és ered-ménye: a kötet – sajnos adós marad. A tanulmá-nyok háttérbázisa is igencsak eltérô: akadnakszerzôk, akik csupán két, mások öt-hat, ismétmások tucatnyi sors- és emlékezetmintából pró-bálnak érvényes következtetéseket levonni. S noha e párhuzamos magánemlékek sokféleszempontból elemezhetôk, kellôképp árnyalttörténetszociológiai relevanciájuk csak úgy le-het, ha egy-egy választott csoportból legkeve-sebb három, eltérô korú interjúalany emléke-it kínálják, hiszen e hosszúra nyúlt korszakrólnyilván egész más emlékezet- és identitásmin-tákat ôriznek azok, akik felnôttként élték meg1956-ot, az idô tájt születtek vagy épp a rend-szerváltás évadján váltak nagykorúvá.

Nem kevésbé izgalmas kérdés – s az erreadott sokféle válasz már a kutatás valódi hoza-déka! –, hogy a Kádár-korszak határai meny-

Figyelô • 1661

nyiben esnek egybe a személyes sorsok és em-lékek cezúráival, avagy mosódnak össze az elôt-te, utána történtekkel. „A történeti értelembenvett Kádár-korszaknak van egy bizonytalan, törede-zett és zárványos emlékezetvilága – írja nyitó ta-nulmányában Kovács Éva, majd hozzáteszi, ez– azonban szinte soha nem követi a történeti korsza-kolást. Az élettörténeti elbeszélésekben megszokott el-lipszis mellett ezekben az interjúkban egyfajta meta-kronológia is érvényesül: a feltárulkozó személyesKádár-korszakok kezdô-, vég és csúcspontjai vadulváltozatosak.”

*A kötet gerincét TÓNUSOK gyûjtôcím alatt héttanulmány adja, amely – a nemesek és a haj-léktalanok kissé bizarr „kakukktojásait” leszá-mítva – mind egy-egy etnikai csoport sajátosKádár kori emlékmintáit elemzi. Ha tetszik, akorszak „nemzetiségi politikájának” utólagosellentesztjei e kései tanúságtételek, megannyipéldáját kínálva a szabad identitásválasztás, ahagyománykövetés és a homogenizáló hatal-mi törekvések egymásnak feszülésének.

Zombory Máté öt narratív interjún szemlél-teti a magyarországi svábok túlélô és emléke-zô stratégiáit – ebbôl háromban a kitelepítés,kettôben a Szovjetunióba hurcoltatás áll a kö-zéppontban. A tanulmány erénye, hogy ala-pos történeti háttérvázlattal sok tekintetbenrendhagyó sorsokat és sorsinterpretációkatmutat be, a vizsgálódásba néhány, a nemzet-közi kutatásban is új, termékeny szempontotbeemelve (az „önmuzealizáció”, „az etnikai,mint a lokalizáció eszköze” stb.). Mint összeg-zésül megállapítja: „A svábsággal kapcsolatosélettörténeti visszaemlékezések sajátja, hogy a Ká-dár-korszak határának megvonása a Rákosi-kor-szaktól választ el, és nem a rendszerváltás utáni idô-szaktól.”

Udvarnoky Virág a hazai „délszlávok” – egy-kor bevett, mára tömegsírok mélyére temetett– gyûjtôfogalmával a magyarországi szerbekés horvátok emlékeit faggatja. Esettanulmá-nyokat nem ad, mintája nagyságát nem közli(a lábjegyzetekbôl ítélve bô fél tucat interjúbólidéz), mindössze annyit árul el, hogy „az emlé-kezôk zöme értelmiségi, és foglalkozásuknak a nem-zetiségi lét közvetlenül vagy közvetve fontos eleme.Sokan közülük nemzetiségi oktatási vagy érdekérvé-nyesítô intézmény magas beosztású alkalmazottai”.Kissé elegyes dolgozat ez, inkább meg-megcsil-

lanó tárgyias részletei sejtetik, hogy a témából,szerzôbôl több is kitelt volna.

A szlovák „referens”, Füleki Katalin vékony-ka tanulmányáról még ennyi se mondható. Két,teljes névvel hivatkozott interjút elemez csak:az egyik – mint írja – „egy veszteség története, amásik egy közösségé. Mindkét elbeszélô parasztcsa-ládból származik”, ám míg az idôsebb „módosabbcsalád sarja, s fiatal gazdaként élte át a [tsz] belép-tetéseket”, a másik szegény családból való, ko-rán elszakadt a földtôl, és – talán ezért is – erôsnosztalgiát érez a Kádár-kor primer közösségiörömei iránt, ma pedig egy sikeres „gazdakör”lelke és motorja. Az esettanulmányok korrek-tek, az idézetek magukért beszélnek, a gondcsak az, hogy e „tárgyukat vesztett élettörténetek”-nek vajmi kevés közük van a szlovák identitás-hoz, amely pedig (mint többek közt a „lakos-ságcsere” drámai epizódja kínálja) egyben-más-ban nagyon is vízválasztó lehet.

Neumann Eszter és Vajda Júlia a már 1956után született, zsidóságát felnôttként „válasz-tó” Dénes és Ildikó emlékeit vizsgálva szintén a„minimalista”, kétfôs mintával dolgozik – ámjóval több sikerrel. Dolgozatukat nem csak aszínesebb sorsok és karakterek teszik a kötetegyik legjobb írásává, ám éppannyira a több-generációs történeti beágyazottság, a mesteri„kérdezéstechnika” s a revelatív erejû lélekta-ni és szövegelemzés. Túlzás nélkül mondhatni:az élettörténeti narratíva diadalát szemlélteti emintaszerû tanulmány: egyrészt az interjúké-szítés be nem avatkozó aszkézisét s a már-márfolklórgyûjtéseket idézô, akkurátus szövegle-jegyzést – másrészt az utólagos analízis impo-náló leleményét, amely árnyal, értelmez, alanyttalál az állítmányhoz, a kulcsmotívumokat sor-ra kibontja, s az elsikkadt szavakat, neveket –az emlékezô helyett is – kimondja. Azt pedig,hogy annyi vívódás árán miért és hogyan lettDénes és Ildikó a rendszerváltás után „hivatá-sos zsidó”, izgalmasabb, ha maga az olvasó fe-dezi fel.

Az „etnikai” blokkot Kovai Cecília alaposelemzése zárja – ez a könyv leghosszabb, bô fél-száz oldalnyi tanulmánya –, mely a Kádár-kor-szakot öt eltérô korú és életsorsú roma inter-júalany elbeszéléseinek fénytörésében vizsgál-ja. (Hatodikként a hajléktalan emlékezôk kö-zé sorolt, intézetben felnôtt, korán megesettKatalin csatlakozhatna még hozzájuk.) A fô

1662 • Figyelô

gond itt is abban rejlik, hogy a csoporthoztartozás részben eleve kívülrôl oktrojált, az-az, hogy cigány-e valaki – s ha igen, mennyi-ben és miként –, korántsem csak maga döntiel. A szerzô az elmúlt évtizedek identitásvitáitvázolva azonban siet leszögezni: „a cigányságegyet jelent a heterogenitás tapasztalatával, egyet-len biztosnak tûnô vonása, hogy makacsul ellenálla kategorizálás homogenizáló törekvéseinek”. En-nek jegyében láttatja elbeszélôit is: a kádáriidôkben kemény munkával emancipációs sike-reket elért Jánost, a büszke, ám mindinkábblecsúszó zenész cigány Bélát, a felemásan in-tegrálódó, elsô generációs roma értelmiségiKarolinát és társaikat. Az interjúk a rendszer-váltás óta megélt közös zuhanásélményrôl ésaz újabb félelmekrôl is hírt adnak, ahogy arrólis, hogy „cigánynak lenni ma már sokféleképpen le-het”.

Mint látni való, az iménti csoportok nem fe-dik a teljes nemzetiségi palettát – igaz, a kuta-tás ezt eleve nem is célozta. Mégis, sajátos hely-zetük és identitásuk miatt, talán érdemes vol-na még a hazai román és görög kisebbség tag-jait is e módszerrel szóra bírni; elôbbieket akét szomszédos pártdiktatúra egykori latensfeszültségei okán, utóbbiakat a már több nem-zedék sorsát érintô, ismert politikai kötôdé-sük és ma sem szûnô (re)integrációs dilemmá-ik miatt.

Ugyan ki vitatná, hogy a rendszerváltás „ab-szolút vesztesei” a tömegével megjelenô haj-léktalanok? Az „A KÁDÁR-RENDSZERREL SEMMI BA-JOM” címû tanulmány szerzôpárosa: Bányai Bor-bála és Légmán Anna azonban tíz hajlékta-laninterjúból kettôt elemzôn bemutatva arra isválaszt keres, hogy „kik voltak ôk a vizsgált kor-szakban, milyen családból származtak, hogyan él-tek, hol laktak, volt-e munkahelyük, családjuk, poten-ciális hajléktalanok voltak-e már akkor is, és hogyanmesélik el hajléktalanságuk történetét?” Katalint,Sándort s a többieket sokféle hiány és veszte-ség ûzte az utcára, ám igazán csak e nyilvánva-ló életcsôd hozza „közös nevezôre” ôket: hogybár nap mint nap ugyanazt élik meg, nem ké-pesek sorsközösséget vállalni egymással, s az„örök jelen” sivár kárhozatára ítélve sem áldo-zatként, sem pedig múltjukat megszépítve nemtudják elmesélhetôvé tenni élettörténetüket.A „nincs idô” örök számkivetettjei ôk, kikneka depolitizált, eseménytelen Kádár-kor nem

kínálhat semmi fogódzót egy értelmes és ta-golt magánkronológiához.

Vélnénk, hogy még inkább így van ez a „disz-szidensekkel”, ám Kovai Melinda remek kötet-záró tanulmánya csattanós cáfolat erre. A szer-zô három emigráns emlékelemzése éppen-séggel azt igazolja, hogy a „kihagyott” kádáriMagyarország – valós térben és idôben meg-életlenül is! – milyen fontos belsô referenciaazok számára, akik csak 1989 után települtekhaza. A még 1944-ben emigrált, Svájcot és Iz-raelt megjárt, látványos mûvészkarriert befu-tott Mária – avagy a két férfi: Tihamér és Lász-ló számára, akik 1956 ôszén mentek ki Ameri-kába. Ez a markánsan eltérô három történetegyszerre szól otthonról és otthontalanságról,az elvesztett, majd újra meglelt ifjúkori érték-világról, s az emigránssors kettôs optikájávalafféle „rendszerváltás-elbeszélésként” is kínál-ja magát.

*S itt jórészt fiatal szerzôkrôl szólva, úgy vélem,elkel némi szemléleti és stíluskritika. A recen-zensnek néha az volt az érzése, mintha koraiFreud-esetleírást olvasna, melyben a „páciens”(itt: az emlékezô) valahány szava és elhallgatá-sa csak újabb adalék a már kész diagnózis alá-támasztására. Holott nem tudhatjuk, mi min-den hangzott el még, s a teljes interjúszövegekhíján csak sejteni lehet, hogy az idézetek s a hoz-zájuk fûzött kommentárok mennyire arányo-sak vagy hitelesek. (Nota bene az eredeti fel-vételek tárhelyét és hozzáférhetôségét okvet-lenül jelezni kellett volna!) A másik szakmai-etikai dilemma ennél is kényesebb, mivel min-denféle dokumentarizmus alapkérdését veti fel:éspedig azt, hogy lehet-e a kérdezô „okosabb”a kérdezettnél, ha az utóbbi kész saját sorsábabeavatni – nem csak a kérdezôt, ám általa egyjóval tágabb, ismeretlen közönséget is. Meg-annyi – részben személyes – fiaskó mondatjavelem, hogy nem lehet! A kérdezô, ha egyálta-lán, csak empátiában, tárgyi tudásban és tény-tiszteletben „múlhatja felül” a kérdezettet, felté-ve, hogy képes ezeket célirányosan, kellô diszk-récióval érvényesíteni. A filmekben, riportok-ban s a kutatási interjúkban nemegyszer tettenérhetô disszonáns fölény jellemzôen kétfélehelyzetben nyilvánul meg: az interjúkészítésközben avagy késôbbi felhasználásakor. A TÜ-KÖRSZILÁNKOK-at lapozva inkább ez utóbbinak

Figyelô • 1663

lehetünk néhol tanúi, már csak amiatt is, mertaz interjúk zömét nem a tanulmányszerzôk ké-szítették, mi több, azok alanyait, ha igaz, jó-részt nem is ismerik – s ez a distancia amennyi-re kedvez az érzelmektôl mentes vizsgálódásnak,éppannyira csábít a könnyelmû konstrukciók-ra, az interjúközlések intellektuális „felülírásá-ra”. Hogy mindezt egy példán érzékeltessem:akit Malvin néni friss derelyével kínált a kazet-tacsere szünetében, az aligha fogja utólag azt ír-ni róla, hogy az idôs hölgy hangsúlyos szívessé-ge nyilván csak önvédelmi reflex, amivel múlt-jának traumatikus élményeit igyekszik hárí-tani, netán azok ismétlôdésének valamiképpelejét venni... „Fô, hogy ízlett!” – mondja majdangyali mosollyal legközelebb Malvin néni, saz emlékezetgyûjtô nem gyôz hálálkodni, fô-képpen azért, hogy a derelyék áldásos hatásá-ra efféle sületlenségek meg sem fordultak a fe-jében...

Végül néhány bíráló észrevétel a kötet szer-kesztésérôl. Az interjúkészítés s a szöveglejegy-zés elveit ismertetô MÓDSZERTANI MELLÉKLET túl-ságosan eldugott helyre került a jelentôségé-hez képest; legalább az interjúidézetek jelkul-csa okvetlenül a kötet elejére kívánkozott volna.Az anonimizálás szembetûnô következetlensé-geire is hiába keres eligazítást az olvasó. Ilyen-formán csak találgathatja, hogy például a svábemlékezôk kilétét ugyan miért kellett – az egy-kori állambiztonsági iratok anonimizálását isfelülmúló! – túlbuzgalommal elfedni, nem csakminden személy- és helynevet, ám még a dá-tumokat, munkahelyeket is kínosan kipontoz-va. Hasonló rejtély marad, hogy miért épp ahajléktalanok, a romák, a szlovákok és a „ne-mesek” szerepelnek teljes néven a kötetben,holott az emlékezôk zömét csak egy-egy utónévjelöli. Ôk akarták így, s a többiek ragaszkodtakvolna a félinkognitóhoz? Avagy csak korunk le-nyomata ez is: a bulvármédia diktálta partta-lan exhibicionizmus és a „személyiségvédel-mi” paranoia végleteivel? Akárhogy is, a kényeséletrajzi momentumok s az olykor metszôenéles sorsanalízisek, úgy vélem, inkább a szigo-rúbb és következetesebb diszkréciót indokol-ták volna.

A szerkesztô már méltatott bevezetôje csak-úgy, mint a bôséges ajánlóirodalom jól szolgál-ja a tájékozódást – bár az utóbbiban is akadnakfeltûnô hiányok, így az 1956-os Intézet hason-

ló tárgyú interjú- és tanulmánykötetei. (Pél-dául Kôrösi Zsuzsanna és Molnár Adrienne:„TITOKKAL A LELKEMBEN ÉLTEM...” AZ ÖTVENHATOS

ELÍTÉLTEK GYERMEKEINEK SORSA, 2000.) A kötet vé-géhez csapott tucatnyi képoldal viszont fruszt-ráló meglepetés: tôvel-heggyel összehányt,szegényes illusztráció ennyi tartalmas olvasni-valóhoz. Nem mintha e máshonnan már is-mert képek nem volnának magukért beszélô,hiteles kordokumentumok – éppen csak így,együtt, kihívó „idôrendetlenségben”, furcsánfrivol, már-már kegyeletsértô összképet adnak:a Kossuth téri sortûz áldozatait egyazon kép-oldalra vágva az ’57 karácsonyi elsô banánszál-lítmánnyal, az ürmösháti tanyát a kôszegi de-portálással, a tihanyi stégen pecázó Kádárt a pa-radicsomszedô állampusztai rabokkal... Mind-ez, mondhatja bárki, csak egy korszak – s a rólaélô emlékek – ambivalens sokféleségét hiva-tott felvillantani (akár a többi: az Illés-klub, azEcseri piac, a munkásôrmustra propaganda-plakátja vagy a Havanna telepi szalonnasütéspillanatfelvételei). Ám annyi önkényt egy ki-múlt diktatúrával szemben – dohog magábana recenzens – egy képszerkesztô is „bevállalhat”,hogy maga dönti el, mibôl mennyit és hová il-leszt e felváltva nyálcsordító és gyomorforgató„élethalálképek”-bôl... Végül is elszórt utalá-sokból kiderül: mindez csak egy az interjúzáselôtt vagy után bevetett „projekciós teszt” kép-anyaga, mellyel a kérdezettek Kádár kori em-lékeit s értékpreferenciáit próbálták elôhívni.Hogy az élettörténeti interjúkészítés hangsú-lyosan absztinens módszerével ellentétben ezekaz eleve „sugalmazó képek inkább gátolták, mintsegítették az emlékezést”, azt önkritikusan egy ta-nulmányszerzô is elismeri. (Udvarnoky Virág:„ELHUNYT KORSZAKRÓL VAGY JÓT, VAGY SEMMIT” –91.) Ami pedig a képek eredetét illeti, leg-alábbis egy forrásutalás mindenképp kijártvolna, hisz azok kivétel nélkül Gerô András ésPetô Iván: BEFEJEZETLEN SZOCIALIZMUS (Te-Art Rt.,Budapest, 1997) címû impozáns korszakalbu-mából valók, mely munka azóta angolul is meg-jelent (UNFINISHED SOCIALISM. PICTURES FROM THE

KÁDÁR ERA, CEU Press, 1999), s remek képválo-gatása fôként két kiváló archivista: JalsovszkyKatalin és Tomsics Emôke munkáját dicséri.

Az emlékezôk történelmi pontatlanságait isillett volna lábjegyzetben kiigazítani, ahelyett,hogy azokat a tanulmányszerzôk is lelkesen

visszhangozzák a narratív részekben – álljon ittcsak egy kirívó példa: Görgey Artúr sem 1848-ban szerezte kis híján végzetes fejsebét, hanem1849 nyarán a Komárom–Ács melletti csatá-ban. (45.)

*Végül is hány Kádár-korszak volt? – töpreng azolvasó a könyvet letéve, ahogy tekintete ismétaz alcímre téved.

Annyi, ahányan megélték? Avagy még több?Ahányan, ahányféleképp? Hisz lázadások éskülönalkuk, csöndes vagy látványos identitás-váltások tömegével akadtak – némelyek életé-ben többször is – e konok önkénnyel túlélô re-zsim elején, közepén, végén.

A kérdés persze nem pusztán „ismeretel-méleti”. Üdvös volna, legalább néha, a „tényekegyezményes minimumára” (Orwell) hagyatkoz-ni, a magánszorgalmú „korszakrevíziók” és ak-tuálpolitikai „metanarratívák” parttalan rela-tivizmusa helyett. Ám, úgy tûnik, egyelôre nem-igen lehet – amint e töredezetten is tanulságosKádár kori „emléktükör” is tanúsítja. Itt a té-nyek még váltig „hazabeszélnek”, s egy felemás,még megíratlan korszak margóján inkább csakfélig feltárt, félig beismert féligazságok fele-selnek egymással.

A fentieken tûnôdve aligha véletlen, hogyépp a BESZÉLÔ ÉVEK pazar kaleidoszkópját juteszembe elôvenni újra, a Beszélô folyóirat há-rom éven át közölt emlékezés-, dokumentum-és esszésorozatát, amelynek könyvbeli utánki-adása, fájdalom, elakadt a Kádár-korszak leg-elsô évtizedét idézô, máig egyetlen kötetnél.(BESZÉLÔ ÉVEK, 1957–1968. Stencil KulturálisAlapítvány, Budapest, 2000.) Ez utóbbihoz ír-ta Esterházy Péter ajánló sorait, melyek muta-tis mutandis a TÜKÖRSZILÁNKOK most megjelentkötetére is éppoly igazak:

„Ez a könyv is beszélni próbál, most, amikor lehet.Már tíz éve lehet, ám úgy tetszik, nem akaródzik.

Vagy csak lassan. Amiben van ráció –kellemetlen visszapillantani a Kádár Jánosról el-

nevezett korszakra. De, szerintem, elkerülhetetlen.Egy felnôtt társadalom nem sütheti le a szemét.”

Majd fancsali végszóként: „Több történet van.S a történetek arra valók, hogy elmondjuk ôket. Ki-ki a magáét, lesz, ami lesz; hisz úgyis az lesz, amilesz – remélhetôleg.”

Azóta egy újabb évtized telt el, ám többetaligha mondhatni. Annyi balszerencse közt, olysok viszály után – merjünk fatalisták lenni!„Lesz, ami lesz – remélhetôleg.”

Nóvé Béla

1664 • Figyelô