Ml DM Vasárnap, 1976. november 21. 42

Nem minden ember „az ember" Színesednek, szállnak, hull-

nak a falevelek. Ahogy nézem, ezeket a formá-

ban, színben, szerkezetben válto-zatos, az ismert tények sokasá-gával, és a titkok tömkelegével meghalni készülő csodálatos ké-szülékeket, gyermekkoromnak egyik szomorú története fordul meg az agyamban, ösz vol t Csíksomlyón, a Kicsisomlyónak nevezett hegy nyugati oldalán, a falu szélén álltunk egy öreg fa-ház mellett Az Oltba és a Ma-rosba szakadozó patakok mentén felsorakozó falucskákból alig né-hány nappal azelőtt érkeztünk Csíksomlyóra azért, hogy az öreg gimnáziumban rálépjünk arra az útra, amely bennünket az érett-ségi bizonyítványhoz vezet

öregedő természetrajztanárunk, akit némi megilletődéssel és tisz-telettel fogtunk körűt a szabad természet ölén akarta bemutatni nekünk az őszt és ebben azt a csodálatos, színes, erdős hegyol-da l t amelyen még együtt volt minden, ami összekapcsolja a múltat a jelennel és ezt a Jö-vcndöveL Tanárunk, aki korá-né t de még inkább alkatánál fogva, szívesebben nézte alulról a hegyet néhány melegséget sej-tető szó után azzal az utasítással indított neki a hegyoldalnak, hogy gyűjtsünk növényi levele-ket. Ezért legott nekivágtunk a verőfényes, színes hegyoldalnak és gyors léptekkel haladtunk fel-felé a már erősen szfntelenedni kezdő ritkás, apró homokkődara-bocskákkal megtűzdelt pázsiton. Gyorsan átkűzdöttük magunkat a sűrű borókáson, és hamarosan elértük a mogyoróst amelyben nemsokára megjelent a nyírfa és nem nagy számmal a rezgó nyár-fa is. A szép, egyenes, abroncs-nak való, fiatal törzsekkel meg-tűzdelt mogyorófabokrokon, itt-ott még lógtak a falevelek, de már tömegesen akadtak olyan ágacskák is, amelyek kopaszon integettek felénk, ha meglendí-tette az őszi fuvalom. Mindjárt az első mogyorófabokron, amely az utamba került észrevettem, hogy itt-ott még ott díszeleg né-hány csokor mogyoró. Legott le-szedegettem a sárgulni induló csokrokat és — hogy szaknyel-ven mondjam — kisovároltam, illetőleg© a mogyorószemeket a tokjukból klszedegettem, és laj-bím bal zsebébe rakosgattam. Amikor ez már tele volt és a mogyorószemeket a lajbi Jobb zsebébe kezdtem gyűjtögetnt a hegy tövében elhangzott a tanári hfvóezó: vissza. A parancs szerint növényleveleket kellett volna gyűjteni, minthogy pedig ezek nem érdekeltek, egyet sem gyűj-töttem. De hogy hiba ne essék a kréta körül, lenyúltam a jobb kezemmel, felvettem egy jó ma-rék sárguló falevelet és bele-tettem a kabátom jobb zsebébe. Ezután a bal kezemmel markol-tam bele a vastag puha levél-szőnyegbe, felvettem egy Jó ma-rékkal és ezt a bal zsebembe gyömöszöltem bele. Ezután elin-dultam, és ahogy a többiek, gyors léptekkel igyekeztem lefe-lé az aljba. Amikor leérkeztem a kiindulási helyit, osztálytársa-im jó része már ott csoportosult a tanár körül, és várta a magya-rázatot, ami nem is váratott so-káig. Tanárunk a kezébe vett egy csomó mindenféle formájú leve-let és magyarázni kezdett mond-ván, hogy: van tojás alakú levél, van kerekded, van hosszúkás, van szeldelt, van lebenyes, van karélyos, van szivalakú és így tovább. Engem nem érdekelt a magyarázat, mert mint termé-szetjáró ember, régen ismertem a leveleket természetesen anél-kül, hogy jellegzetességeiket fel tudtam volna sorolni. Így történt meg, hogy a nagy csendesség kö-zepette a számba vettem egy szem mogyorót, óvatosan ráha-raptam, megtörtem, majd a ta-

nárom tekintetét szigorúan figye-lemmel kísérve, a mogyoróbelet a héjából kiszabadítottam, és óvatosan lenyeltem. Es ez ment egyszer, ment kétszer és ment Jó néhányszor. Fogyogattak a mo-gyorószemek, én pedig élveztem az érett friss, rozsdásodó mogyo-róbeleket és bár nem ismertem a tanárt, rettegéssel gondoltam arra. hogy mi lesz velem akkor, ha az öregúr észre találja venni, mivel foglalatoskodom.

Nem kellett sokáig várnom.

Éppen egy szem mogyoróra ha-

raptam rá, amikor János bácsi

észrevette, hogy mit cselekedtem.

Rögtön kikaptam a szájamból a

feltört mogyorószemet ő pedig

egy szép, egyenes, körülbelül egy

centiméter átmérőjű és másfél

méter hosszú mogyorófavesszőt

kapott ki egyik osztálytársam ke-

zéből. Nekem rontott, és addig

vert vele, amíg a mogyorófavesz-

sző teljesen összeszakadt rajtam.

Nem sírtam és nem szóltam egy

szót csak azt forgattam a fejem-

ben, hogy lehet-e embernek ne-

vezni azt az embert, aki így bá-

nik egy másik emberrel, hozzá

még olyannal, aki védtelen, mert

gyerek, és emellett olyan ember-

rel áll szemben, aki vele szem-

ben tekintélyt élvez és hatalom-

mal van felruházva.

Borzalmasan fájt a hihetetlen

tömegű ütések helye, de még

jobban fájt a lelkem, és a ször-

nyű fájdalmak közepette is azon

gondolkoztam, hogy vajon meg-

érd emll-e az ilyen ember, hogy

„embernek" mondjuk. Azóta sok

víz folyt le a Dunán, és sok sár-

guló levél vált meg a Kicsisom-

lyón a mogyorófa ágaitól, de azt

a szörnyűséges verést nem tu-

dom felejteni. Azóta sok embert

vertek meg igazságtalanul, sok

embert kínoztak meg és sok mil-

lió embert küldtek a halálba

igazságtalanul Eljön-e valaha az

idő, amikor a közös eredet, a

közös m ú l t a közös szervezet és

a közös kultúra birtokában min-

den ember úgy ét úgy cselekszik

és úgy ftét ahogy ezt a két

szócska diktálja együtt: „az em-

ber". '

DR. ÁBRAHÁM AMBRUS.*

Hajdan a városrészeknek, ut-cáknak, tereknek maga a lakosság, a nép adott ne-

vet abból a természetes szükség-ből, hogy a mindennapi életben tájékoztatást útbaigazítást ad-hasson egyik ember a másiknak.

Az elnevezés is a valóságból legtermészetesebben született: vagy az utca valamely tulajdo-nosáról (Nagy, Kis, Darab stb.) vagy a benne levő Jellegzetes épületről (Posta, Sörház stb.), vagy irányáról (Csongrádi sugár-út), benne lakó neves emberről, családról (Bokor utca).

Csak mintegy másfélszáz éve, hogy a hatóság kezdett egy-egy utcának nevet adni (az első ilyen a Mérey utca volt Szegeden). Ezek az úgynevezett tiszteleti ne-vek a hatósági névadás következ-tében egyre inkább szaporodtak, gyakran változtak, rajta hagyva egy-egy kor bélyegét Szeged ut-canévrendszerén.

A Hazafias Népfront most az-zal, hogy a lakosság javaslatalt kéri, a megváltozott körülmények között a népnek ezt a hagyomá-nyos szerepkörét újít ja fel. „Meg-változott körülmények között", hiszen ma már a névadás ritkán spontán. (Elvétve előfordul _ nap-jainkban is. Szemléletes spontán elnevezés például a Bajcsy-Zsi-linszky út és a Lenin kőrút tor-kolatánál levő bisztróé: „a ló faránál"; tudniillik az ott levő huszáremlékműnél.)

A várostervező mérnökök észa-ki városrésznek nevezték el a Csongrádi sugárút jobb oldalán, a Dugonics temetőtől északra a körtöltésig húzódó területet. Nyu-gatra Rókus (határa a Csongrádi sugárút), keletre Tarján (határa a József Attila sugárút) zárja közre ezt a területet Ám nem mindenütt, mert az építészektől „északi városrésznek" nevezett terület nyugat felé kicsit kiha-rap Rókusból is: ú j háztömbök épülnek a Rózsa utcától, Makkos erdő sortól északra is.

Ennek a területnek természe-tesen voltak hagyományos nevei is. így a Dugonics temető, Gáz utca, Gyevi sor, Makkosházi ut-ca, Csongrádi sugárút határolta területet már 1768-ban Agyagos-völgynek, Agyagvölgynek nevez-ték, mert itt volt — nagyjából a mai Gyevi sor 9. számú házának a helyén — az Agyagvölgy tó. Ennek emlékét őrzi ma is az Agyagos utca. Elképzelhető tehát e területnek Agyagvölgy, Agya-gosvölgy néven nevezése.

Ettől északra, a Csongrádi su-gárúttól keletre eső terület régi neve Makkosház. Már 1836-ból van rá adatunk. Egykor Itt tölgy-erdő terült e t s benne állott az erdőőr házikója, ez volt a Mak-kosház, erről nevezte el a nép az egész környéket. Szép név, alkalmas a fölújftásra.

Balra viszont a Csongrádi su-gárúttól nyugatra terült el a Franciahögy. Túlnyúlt a mai kör-

Iszlal Zoltán

Fénykártyák Hátam mögött és hátatok megett az emlékezés pontozott kártyái. Mozognak.

Értem sutrogásuk. Remegve hallom s akaratlan látom: jövendőm lapja bfzón fö lbuk ik . . .

Jövőm, az emlék? Horpadó lemez

és száraz ponttá szikkadva a fény.

Nádasl Éva

Határaid Arrafelé homokos part van,

s tengerbe ömlik egy folyó.

Felkél a nap,

néhány madár

éles hangot hallatva

elszáll a tenger felé.

Nagy. tiszta vizek

a határaid.

Kezedbe szórogatod

a homokot, az időt.

Váltakoznak a napszakok,

és színeit váltja a tenger.

Ha majd nagyon megöregszel, idetalálsz, és megkérded, hová rohantál annyi éven á t

A véglegesség lezár téged is, és bezár körívébe egy madár. Az idő

indákká transzformálódva átcsap az örökkévalóság kövületein.

Leszáll a nap, még küldesz egy sugarat, ha van még üzeneted.

Aztán minden véled egy.

Az „északi város-rész" hagyományos nevei töltésen, hozzátartozott a mosta-ni Béketelep is. 1740-ből van rá az első írásos adatunk. Vezeték-névi eredetű, a valaha itt lakó vagy itt birtokos Francia család-ról kapta a nevét, ugyanúgy, ahogy a Rókuson levő Francia utca is. A hogy .viszont nem dombot magaslatot jelent hanem szőlőhegyet azaz szőlővel beülte-tett kertséget Szegeden is több ilyen hogy volt (például Róma-högy az Úttörő tértől északkelet-re) és a tanyavilágban ma is él ez a névtlpus. Tömörkény István-nak, a szegedi íróklasszikusnak apósa, Kiss Palcsi a zákányszéki Sebőkhögyben volt egy tanya és a hozzá tartozó szőlő tulajdono-sa. így a Franciahögy elnevezés felújítása e városrész neveként megőrizné a régi szegedi szőlő-termelés emlékét egyszersmind kínálkozó alkalom volna arra, hogy népnyelvi ö-ző alakban rög-zítsen és őrizzen meg egy sehol másutt nem élő, helyi sajátossá-gú, hagyományos, népi nevet Mindjárt hozzá kell tennem, hogy

a fenti példa ragozott alakja így fest: Franciahögyben, Francia^ högybe (tehát nem Franciahö-gy ön, Franciahögy re).

Lehet természetes személyek-rő t történelmi vagy munkásmoz-galmi személyiségekről való el-nevezés is. Ezek azonban inkább utcanévül alkalmasak, mintsem városrésznévül. Fonák lehet ugyanis olykor a ragozott alak-jukban való használatuk. Ameny-nyire lehet például mondani, hogy Tarjánba megyek, oly ke-véssé, hogy Petőfibe vagy Pető-^ fire. Személynév után odakíván-kozik valami még (Petőfitelepre, Széchenyivárosba vagy városrész-be s így tovább), ezt viszont a gyakorlati élet mai, mindent rö-vidítő, gyorsító üteme nem tűr t Márpedig — hangsúlyozzuk —, az elnevezésnek első feladata a tájékoztatás, a gyakorlati szük-ség, s csupán másodsorban az emlékeztetés valakire vagy vala-mire, a tiszteletadás.

DR. PÉTER LASZLÖ

Menekülés m villamos befutott a meg-

f\ állóba. Kinyíltak az ajtók. A parányi kis fiúgyermek

alig várta, hogy a legutolsó utas is leszálljon, majd az ajtó becsu-kódását megelőző pillanatban le-ugrott ő is, anyjára rá se nézve, s elkezdett szaladni, nem is ttid-ta, merre. Mire anyja a legkö-zelebbi megállóban leszállva visz-szatért, a gyerek nem volt sehol. Elindult a keresésére, előzőleg azonban még betért egy féldeci-r^, ami ilyenkor tudvalevően biz-tosítja a keresés sikerét, különö-sen egy ilyen csintalan, rossz gyerek esetében, mint az 6 há-látlan fia, akit magához akart venni, akit fel akart nevelni. S íme, már kezdetben meghiúsul a kéttagú család összetartására irá-nyuló • szándéka. Az a legfonto-sabb, hogy megtalálja. ,

Az előzmény: ennek a csinta-lan, rossz gyereknek a szülei ál-datlan, az italozás ködével kilá-tástalanná lett, állandóan felbo-rulással fenyegető házasságban éltek. A gyereket hol egyikük, hol másikuk verte meg, éhezte-téssel büntették, a verések és az éhezés miatt a gyerek opróbb mulasztásai állandósultak, tehát szükségképpen állandósultak a verések is. A házasság fel is bo-rult, az asszony egy „emelke-dett" pillanatában végleg elment otthonról. Csak annyit szólt vissza, hogy benneteket meg egyen meg a fene.

Azóta sem látta se a férje, se a gyermeke. Illetve a férje látta a bontóperes tárgyaláson, arra a rövid időre, de ide se a nyilat-kozataik komolysága által meg-követelt tiszta fejjel mentek el. Túlestek rajta. Azóta aztán tény-leg nem látták egymást. Élet-módjuk változatlan maradt, az apa életét nehezítette a nála ma-radt gyerekkel való törődés, ho-vatovább rájött — mások is —, hogy nem bír a gyerekkel egy-maga. Néha csak elkseredésében verte meg. ötéves korában a gyerek tehát állami gondozásba került. Ennek három éve. Az ál-lami gondozásból azonban rövid idő elteltével vidéki nevelőszülők vették magukhoz. Nevelőapja ko-vács volt, s a gyerek, ha a nap-palból is éjszakát akart csinálni, bement a mindig félhomályos kovácsműhelybe, s nézte belefe-ledkezve a vascsillagokat. Az iz-zó vasdarab volt a Nap. a kala-pácsütésre kipattanó szikrák vol-tak a csillagok. Csodálta, hogy Nap is van, meg csillagok is van-nak egyszerre. Ezt nem szokta meg eddig, de itt minden olyan máj volt.

Nevelőapja „kis fickó"-nak hív-ta, volt külön szobája, ott tanul-hatott, amikor iskolába került, az emberkézzel is csak akkor ta-lálkozott. amikor megsimogatták. Ha megkérdezték tőle a szom-szédok; ismerősök, mi akarsz

lenni, azt válaszolta, hogy „nap-kalapáló". Vidáman pattantak lelke kis szikrái ilyenkor szemé-be, * jót mulatott azon, hogy a felnőttek csak nem akarták meg-érteni, mit mond. Egyszer fel-emelte a legnehezebb kalapácsot, ráejtette az üllőre s a csengő-bongó acéltömb úgy rúgta vissza a vastömeget, hogy az messze repült a kezéből. A kisebb kala-páccsal már megtalálta az üllő-nek azt a pontját, ahol a leg-szebben szól. Visszarúgta az üllő ezt a kalapácsot is, de biztosan tudta tartani, nem ejtette ki a kezéből, s akaratlanul is a ne-velőanyjától hallott dalok ritmu-sát kopácsolta, dúdolt is melléje.

Akkor kezdődött a baj, amikor apja meghalt. A gyerek megörö-költe a házat, meg az ingóságo-kat, az anyja meg minden nél-kül. Messze tőle, az anyjának eszébe jutott, hogy fia is van. Mindenáron magához akarta ven-ni tehát a „vagyon" miatt. A hatóságok a vérszerinti szülő jo-gát elismerték, a gyereket el kel-lett venni a nevelőszülőktől. Ezért utaztak most a villamoson egyik állomásról a másik állomáshoz, hogy az anya magával vigye a „neki járó" gyereket. Milyen os-toba terv, de a butaság mindig célratörő. Az anyát az sem ha-totta meg, ahogy a gyerek a nevelőszülőktől, azok meg tőle búcsúztak, hang nélkül, de ar-cukra írva a vérszerinti 'szülővel szembeni alulmaradásuk fájdal-ma, a mi lesz veled, mi lesz ve-letek aggodalma. Most, a két vas-útállomás kőzött ugrott le a gye-rek a villamosról.

Az anya bejárta a kapualja-kat, udvarokat, üzleteket. Az egyik cipőbolt raktárában akadt a gyerekre, helyesebben az el-adók találták meg a gyereket a cipősdobozok között, körülbelül akkor, amikor odaért az anyja. Csillogó, de a rettenetet is el-árulj szemekkel ült a dobozok között, senki nem vette észre ad-dig, azt sem tudták, hogy került oda a kis lurkó, sok vásárló volt az üzletben, az eladók se figyel-tek fel rá, amikor bemenekült a raktárba. Az anya a féldeci ha-tására a mézesnél is mázosabbra sikeredett hangon hivta „drága kis fiát", aki azonban az anyja, az eladók és egynéhány vásárló megrökönyödésére kijelentette, hogy nem megy Sehova, itt akar maradni, cipő akar lenni.

Cipő akar lenni? De miért? Megfejthetetlen, sokszor a lát-szólagos logikátlanságban is kö-vetkezetesen logikus gyermeklé-lek! Csafc találgatni lehet. Talán azért, mórt amikor nevelőszülei-től új cipőt kapott, s hazavitték, a cipőt legalábbis az első napok-ban többször megnézte, törődött vele s szerette.

CSOHANY LASZLÖ