história 1983-04 · abszolutizmus egész európában végbemenő előnyomulása), amelytől a...

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1983-04

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1983-04

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Bécs és Sztambul között. Thököly Imre pályafutása ............................................................. 1 2. Képek .................................................................................................................................... 4

2. ...................................................................................................................................................... 10 1. Egy kiállítás képei. Bécs 1683. évi ostromának 300. évfordulójára Bécsben rendezett kiállításról

10 2. Képek .................................................................................................................................. 10

3. ...................................................................................................................................................... 12 1. A török kiûzése Magyarországról ....................................................................................... 12 2. Képek .................................................................................................................................. 15

4. ...................................................................................................................................................... 20 1. A szultáni szeráj .................................................................................................................. 20 2. Képek .................................................................................................................................. 23

5. ...................................................................................................................................................... 29 1. Aktív vagy passzív? Külkereskedelmünk a 15. században ................................................. 29 2. Képek .................................................................................................................................. 32

6. ...................................................................................................................................................... 33 1. Haynau elsõ áldozata. A másik Mednyánszky. Mednyánszky László ................................ 33 2. Képek .................................................................................................................................. 35

7. ...................................................................................................................................................... 38 1. A frankhamisítás és a magyar emigráció ............................................................................ 38 2. Képek .................................................................................................................................. 40

8. ...................................................................................................................................................... 45 1. Pénzhamisítók karikatúrákon .............................................................................................. 45 2. Képek .................................................................................................................................. 45

9. ...................................................................................................................................................... 50 1. Víziturisztika, társas és filléres hajóutak a Dunán ............................................................... 50 2. Képek .................................................................................................................................. 53

10. .................................................................................................................................................... 54 1. Teleki Pál haláláról. Pintér István, Barcs Sándor, Bakay Lajos, Kádár László, Gerlei Ferenc,

Czaba József és Komjáthy Miklós írásai ................................................................................. 54 11. .................................................................................................................................................... 57

1. Teleki Pál haláláról. Pintér István, Barcs Sándor, Bakay Lajos, Kádár László, Gerlei Ferenc,







Czaba József és Komjáthy Miklós írásai ................................................................................. 63 2. Képek .................................................................................................................................. 64

15. .................................................................................................................................................... 66 1. Teleki Pál haláláról. Pintér István, Barcs Sándor, Bakay Lajos, Kádár László, Gerlei Ferenc,


1. Tankönyv és tanterv ............................................................................................................ 67 17. .................................................................................................................................................... 69

1. Tanár � diák � érettségi ..................................................................................................... 69 18. .................................................................................................................................................... 71

1. Külföldi turisták Magyarországon, 1958�1968 .................................................................. 71 2. Képek .................................................................................................................................. 74

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Bécs és Sztambul között. Thököly Imre pályafutása

ÉVFORDULÓ

BENCZÉDI László

Bécs és Sztambul között

Thököly Imre pályafutása

Háromszáz esztendővel ezelőtt, 1683 szeptemberében az akkori világ legnagyobb kiterjedésű állama, a török

birodalom Bécset kívánta bevenni. A sikertelen ostrom indította meg azt a felszabadító háborút, amelynek

eredményeként másfél évszázados hódoltatás után a törököt kiverték Magyarország területéről.

1678 szeptemberének első napjaiban váratlan esemény került feljegyzésre az akkor már 6 év óta tartó Habsburg-

ellenes kuruc mozgalom mindaddig meglehetősen szegényes hadikrónikájába. Az Erdély szélein kvártélyozó

felkelő seregek egy része, amely addigi vállalkozásaiban alig lépte túl a Tisza vonalát, megelégelte a környező

császári őrségekkel vívott kisszerű csetepatékat, s átkelve a Tiszán, nekivágott a magasra törő felső-

magyarországi hegyek messzeségének. A harci vágytól égő, zsákmányéhes csapatok szeptember 4-én indultak

el Szatmár melletti majtényi szállásaikról, s a hónap végén már a Vág völgyén száguldottak végig, hogy aztán

szűk hegyi átjárókon keletre kanyarodva, október első napjaiban a Garam-környék kulcsfontosságú

bányavárosait vegyék ostrom alá.

1672 óta ez volt a magyarországi felkelők első átütő katonai sikere – egyben olyan fejleménye, amely egy

csapásra felhívta magára a külföld, mondhatni, egész Európa figyelmét. A vállalkozás élén egy ekkor feltűnt,

mindössze 21 éves fiatalember, gróf Thököly Imre (1657–1705) állt, oldalán a magyar ezredeken kívül francia

pénzen toborzott lengyelországi segélyhadakkal és harci tapasztalatokban gazdag francia főtisztekkel.

Származás, neveltetés

A Thököly-család nagy gazdagsága ellenére sem tartozott a magyarországi főnemesség igazán tekintélyes

nemzetségei közé. A famíliát Imre dédapja, az eredetileg lókereskedéssel foglalkozó Thököly Sebestyén emelte

ki az ismeretlenség homályából, aki az udvarnak tett szolgálatai ellenében 1572-ben kapott Miksa királytól

nemeslevelet, majd a késmárki vár és uradalom megszerzése után 1598-ban Rudolftól bárói rangot. Ő is,

valamint István fia is (Imre nagy apja) jó házasságokat kötöttek. A Thökölyek így a magyarországi arisztokrácia

legelőkelőbb köreivel kerültek rokoni kapcsolatba, miközben tovább gyarapították birtokaikat. Imre apja, (II.)

István is Bethlen Gábor erdélyi fejedelem családjának leszármazottját vette feleségül, s ezáltal az észak-

magyarországi birtokállományt tekintélyes erdélyi uradalmakkal toldotta meg. Ugyanez az István volt az is, aki

1654-ben III. Ferdinándtól grófi rangot kapott. E folyamatot nem kísérte a királyi vagy rendi tisztségekben való

előrehaladás, e téren Imre nagyapja mindössze a királyi tábla ülnökségéig jutott. Nem örvendett valami jó

hírnévnek a késmárki udvar sem, ahol a korán félárvaságra jutott Thököly (anyját 3 éves korában elvesztve) a

gyermekéveit töltötte.

De Thököly Imre gyermek- és serdülőkora más szempontból is meglehetősen zaklatott volt. Apja részt vett az

1664 utáni mágnás-összeesküvésben, ezért 1670 decemberében összes magyarországi javait konfiskálták,

miközben ő maga a császári seregek árvai ostromgyűrűjében váratlanul meghalt. A teljes árvaságra jutott Imre

ekkor Erdélybe menekült. Az eperjesi evangélikus gimnáziumban, majd 1670 után a nagyenyedi református

kollégiumban végezte tanulmányait. Az 1670-es év drámai eseményei nem múltak el benne nyomtalanul. Mint

később feljegyezték róla: „engesztelhetetlen gyűlöletet érzett az ausztriai ház iránt”. Elérve a nagykorúságot,

egyre türelmetlenebbül várta, hogy a felkelők fegyveres küzdelméhez csatlakozhassék. Állandó unszolásának

engedve, Apafi Mihály erdélyi fejedelem végül is 1677 őszén „magán személyként” kiengedte őt a kuruc

seregek közé. Ámde Thököly nem lett volna Thököly, ha rövid idő alatt szét nem töri ezt a nagyon is kedve

ellenére történt megszorítást.

Kurucok fővezére

Mert ha Thököly műveltsége, zaklatott ifjúságából következőleg, nem is lehetett túl mély, nagyon is hamar

megmutatkozott, hogy egyéniségének meghatározó vonása a tehetség, méghozzá a sokoldalú tehetség volt,

amely a mindenkori feladatoktól függően tudott alakot cserélni. Innét van az, hogy az élet legkülönbözőbb

területein – akár hadvezérként a kuruc seregek élén, akár gazdasági irányítók jövedelmei szaporításában, akár

államszervezőként, mint Felső-Magyarország fejedelme – egyaránt tanújelét adta átlagon felüli képességeinek.


Frissessége, lendülete életkorát meghazudtoló érettséggel, s ami külön feltűnő, az emberekkel való kivételes

bánni tudással párosult.

De a tehetségnek bármennyire sok változatát összpontosította is magában, Thököly Imre „naggyá levésének”,

történelmi jelentőségének a kulcsa leginkább mégis valahol a kuruc seregekhez való sajátos viszonyában és

egyben katonai kiválóságában rejlik. Mert ha valami, akkor az ezzel az eldurvult hadinéppel való bánni tudás

emberpróbáló feladat volt, s míg mások sorra elbuktak ezen a vizsgán, Thököly fényesen helytállt.

Abban, hogy Thököly viszonylag rövid idő alatt fel tudta sorakoztatni maga mögött ezt a nehezen kezelhető

katonaságot, a saját rátermettségén kívül még két objektív körülmény játszotta kezére. Az egyik, mint láttuk az,

hogy az elkobzott magyarországi birtokokon kívül a „másik magyar hazában” Erdélyben is jelentős jószágai

voltak, s így, a bujdosók többségével ellentétben, az egész erdélyi politikai vezető réteggel szemben is meg tudta

őrizni anyagi függetlenségét. A másik körülmény, amely felemelkedését megalapozta, hogy Thököly már a

felkelők közé való kimenetele első napjaitól fogva a kuruc seregek legképzettebb részével, a bécsi udvar által

1672-ben szélnek eresztett ónodi és szendrői végvári ezredekkel kötötte össze a sorsát, s ez a szövetség aztán

mintegy mágnesként ragadta magához a felkelő hadak egyéb kötelékeit. Ennek a folyamatnak volt mintegy

betetőzése az összes katonai erőknek az az 1680. január 8-i hajdúszoboszlói választása, amely Thökölyt tette

meg a kuruc seregek fővezérévé.

Ez a választás hatalmas sikert jelentett az akkor 23 éves Thökölynek, annál is inkább, mert az ifjú arisztokrata a

felkelés irányításának hatalmi szférájában is óriási akadályokkal találta szembe magát. Így mindenekelőtt a

bujdosók korábbi tényleges és névleges fővezérei, Teleki Mihály erdélyi tanácsúr és kővári kapitány, továbbá az

1667-ben elhunyt Wesselényi Ferenc nádor Pál nevű unokaöccse vetettek gáncsot neki. De ami ennél is

súlyosabb (és az eddigi történeti irodalomban alig ismert), kezdetben a Fényes Porta magyarországi

hatalmasságai is a legnagyobb fokú bizalmatlansággal, sőt ellenségességgel követték Thökölynek a felkelők

élén tett első lépéseit. Így a francia támogatással vezetett 1678-as hadjáratát olyan veszélyes „factio”-nak, azaz

pártütésnek tartották, amely a kuruc mozgalom feloszlásának veszélyét idézte fel szemükben. Thököly Váradra

beküldött magyarázkodó követét egyszerűen lekaszabolták, s amellett 200 kuruc katona családját hurcolták el

túszként, hogy Thököly törökhűségét biztosítsák. Egyik forrásunk szerint a török főembereknek még az is

megfordult az agyában, hogy „a kurucoknak más fejet csináljanak, mivel, úgymond, gyermek a generálisuk, s

deák a tanácsuk”.

Mindennek ismeretében domborodik ki igazán a hajdúszoboszlói választás jelentősége, amely mintegy

„legitimálta” Thököly főségét a bujdosók közösségében. Így válik az is érthetővé, hogy a szoboszlói választást

követően kb. más fél hónap múlva, 1680. február végén kereste fel első ízben portai csausz Thököly Imrét,

amivel Isztambul a maga részéről is elismerte az ifjú gróf kuruc mozgalmon belüli elsőségét. Ne felejtsük:

mindez kb. két és fél évvel Thököly aktív politikai pályafutásának a kezdete után történt. S ezért nem

megalapozatlan azt állítani, hogy a kuruc generális, miközben folytatta a magyar felkelők Habsburg-ellenes

küzdelmét, egyidejűleg az erdélyi gyámkodással szemben és a török elismerésének elnyerése végett is megvívta

a maga külön csatáját – saját cselekvési szabadságának a kiszélesítéséért.

Magyarország és az ottomán világbirodalom

A magyarországi felkelők politikai gondolkodásában – már jóval Thököly színre lépése előtt – szinte axiómává

vált az a (később persze gyökeresen tévesnek bizonyult) meggyőződés, hogy a Magyarország területe felett

osztozkodó két birodalom viszonylatában a hatalmi mérleg tartósan, ha ugyan nem végérvényesen az oszmánok

javára billent. Ezt a tanulságot az ellenzékiek elsősorban az 1664. évi vasvári békéből szűrték le, amelyet a bécsi

udvar küldöttei, Montecuccoli azt megelőző fényes szentgotthárdi győzelme ellenére, előnytelen feltételek

mellett írtak alá. Ebből ugyanis arra következtettek, hogy a török oly hatalmas, hogy – Thököly szavával szólva

– még „szerencsétlen pillanatában is a győzedelmes fél szokott utána járni”, mert – tegyük mi értelemszerűen

hozzá – hosszabb háborúban nem mer vele ujjat húzni. Ebből a tapasztalatból hajtott aztán ki az Ottomán

Birodalom legyőzhetetlenségének a mítosza, amely a legpregnánsabban Teleki Mihálynak egy, a bujdosókhoz

intézett 1677 októberi intésében jutott kifejezésre: szabadulásukat csak úgy várhatják – figyelmeztette őket –‚ ha

szerencséjüket „a Fényes Birodalom egész világon, hosszában és székében való elterjedésével kapcsolják

össze”. Ez a már nem is „Imperium Ottomanicum”-ban, hanem egyenesen Universum Ottomanicum”-ban való

gondolkodásmód aztán úgy érvelt tovább, hogy ha a törökkel nyíltan szembeszállunk, akkor úgyis elbukunk, s

ez esetben elkerülhetetlenül a teljesen bekebelezett balkáni országok (Görögország, Bulgária, Szerbia, Bosznia)

sorsa lesz az osztályrészünk – ha viszont önként vállaljuk a behódolást, akkor (Erdély példájára) a külpolitikai

függés fejében megtarthatjuk saját intézményeinket, belső önállóságunkat. S ez már csak azért is kívánatosnak

tűnt a számukra, mert az ellenkező oldalon ott kísértett Csehország elrettentő példája (illetve általában az

abszolutizmus egész Európában végbemenő előnyomulása), amelytől a magyar uralkodó osztály hagyományos


rendi kormányzási jogait féltette. Egyszóval a magyar nemesség egyfajta szorító présben érezte magát, egyfelől

a balkáni típusú török alávetés, másfelől az európai abszolutista jellegű fejlődés között, s ebből a csávából a

török felé való „előremenekülésben” keresett kiutat. Mindez összefüggött természetesen vallási motívumokkal

is, amennyiben a Habsburg-ellenreformáció által létében fenyegetett magyarországi protestantizmus vallása

háborítatlan gyakorlását remélte a török fennhatóságtól.

S mindehhez járult még egy fontos indítóok: a békére, a nyugalomra és az állandóságra irányuló vágy az ekkor

már csaknem másfél évszázada hadszíntérül szolgáló országban. A magyarországi felkelők úgy ítélték meg,

hogy a „német oltalom” elégtelenségével szemben a Porta védnöksége zavartalanabb mindennapi életet

biztosíthat az ország lakosságának.

1681–83: sikerek szárnyán

E politikai megfontolások jegyében a magyarországi elégedetlenek már az 1660-as évektől kezdve a török aktív,

azaz offenzív fellépésére alapozták számításaikat. De a Porta előbb Velencével, majd Lengyelországgal, s végül

1677-től Oroszországgal háborúzott. Csak miután 1681 februárjában Moszkvával békét kötött, fordult figyelme

a magyarországi hadszíntér felé. Ezért vált 1681 a Thököly-felkelés és a Bécs elleni támadás előkészítésének

döntő évévé. Az orosz béke után egy hónappal, március közepén, a Porta egyik bizalmi embere, Csonka bég

kereste fel Thökölyt téti szálláshelyén. Forrásaink arra utalnak, hogy a kuruc fővezér már ekkor, 1681

márciusában ígéretet kaphatott a török közeli magyarországi hadjáratára, olyan ajánlatok kíséretében,

amelyekkel a bécsi udvar esetleges „ellenszolgáltatásai” semmiképpen sem kelhettek versenyre.

Mert abban, hogy Thököly reményei egyre feljebb szárnyalhattak, a török biztatásokon túl a bécsi udvar

magyarországi politikájának sajátos vonásai is szerepet játszottak. A Habsburg-kormányzatnak szemmel

láthatólag terhes volt mind a távol eső keleti országrészek kormányzása, mind pedig a Thökölyvel szembeni

katonai védelem kellő szinten tartása. A bécsi államférfiak egészében olyan benyomást keltettek a kortársakban,

hogy Magyarország csak mint a török elleni védelem előterepe játszik szerepet számításaikban, de az ország

„rendben tartása” terhes kolonc számukra, amelytől akár szívesen is szabadulnának. Mindez párosult az ún.

spanyol párt döntő kormányzati befolyásával. E párt tagjai mindenáron kerülni akarták a keleti török háborút,

hogy az osztrák Habsburgok döntő erejét, a spanyol Habsburg-ág érdekeinek megfelelően, nyugaton, XIV.

Lajossal szemben koncentrálhassák. E politika keretében jó viszonyt ápoltak Thökölyvel, ami tovább növelte a

kuruc vezér önbizalmát.

Kezdetben minden igazolni látszott optimizmusát. 1682-ben sorozatos sikerek jelezték felívelő pályáját: a bécsi

udvar hozzájárulásával júniusban feleségül vette a dúsgazdag Zrínyi Ilonát (s ezzel a kezére kerültek az

országrészekre kiterjedő hatalmas Rákóczi-birtokok), júliusban a császáriaktól bevette a keleti országrészek

fővárosát, Kassát (s ezzel birtokába jutott a felső-magyarországi 13 vármegye központi kormányszerve, a

szepesi kamara), szeptemberben elfoglalta Füleket, ahol átvehette a felső-magyarországi fejedelemségről szóló

szultáni athnámét, az év őszén karddal felövezett követeit maga Lipót császár fogadta audiencián, s mindezt

betetőzte az 1683 januári kassai országgyűlése, amelyen a császár maga is képviseltette magát. Mindezt a

kortársak, pártállástól és vérmérséklettől függően, hol elragadtatott, hol irigykedő, hol maliciózus

megjegyzésekkel kísérték: „Igazán a szerencse fia, mert akármerre forduljon a dolog, csak jól lesz dolga” –

mondták egyesek, abból az alkalomból, hogy 1683 júniusában (!) a császáriak Sárospatak várát is önként átadták

neki. „Thököly uram elhitette magával, hogy mindkét ellenség [ti. a német és a török] üstökét a markában tartja,

de rajta fog veszteni” – jósolták meg mások, a politikájában rejlő óriási kockázatok láttán. S ismerjük el,

valóban rendkívüli teljesítmény lett volna (amelyre török győzelem esetén lett is volna bizonyos esélye), ha a

két birodalom közötti gigászi mérkőzésből, mint törpe harmadik, ő került volna ki nyertes félként.

Az egész ország feletti uralomért

Mi volt mármost a kuruc fejedelem szerepe a török 1683-as támadásának és Bécs ostromának előkészítésében?

A fejedelem szeme előtt a (legalábbis török meg nem szállta) Magyarország egésze feletti uralom megszerzése

lebeghetett a legfőbb célként. Ezt támasztja alá egyebek mellett az a beszéd is, amellyel az 1683 januári kassai

gyűlés Thökölyhez közelálló szószólója az ottani tanácskozást berekesztette: „engedje meg Isten, hogy

kegyelmes urunk őnagysága [Thököly] ezután nemcsak ennek a 20 vármegyének, de az egész országnak és

ahhoz tartozó országoknak és tartományoknak hirdethessen gyűlést”. Ne áltassuk magunkat: ezt a célt Thököly

csak a Habsburgok felett aratott döntő török győzelem, azaz Bécs bevétele útján érhette volna el. Más

bizonyítékok alapján is bizonyosnak tarthatjuk, hogy Thököly helyeselte, netán javasolta is a Bécs elleni

hadjáratot, de azzal a lényeges megszorítással, hogy Bécs török bevétele számára nem öncél, hanem eszköz volt

az integer Magyarországnak az ő fősége és a török protektorátusa alatti helyreállításához. Ennek nem mond

ellent az egyik oszmán forrásnak az az állítása sem, hogy az 1683. június 10-i eszéki tanácskozáson Kara


Musztafa nagyvezír Thökölynek ígérte a „bécsi királyságot”. A kuruc fejedelem számára – aki ezt az ajánlatot

ugyancsak örömmel fogadhatta – Bécs birtoklása amolyan záloga lehetett volna Magyarország egésze feletti

uralmának.

Külön kérdés Thökölynek a bécsi ostrom heteiben és hónapjaiban tanúsított magatartása, amely már önmagában

is ellentmond az 1683-as bécsi török ostrom fő felelősségét a kuruc fejedelem nyakába varró felfogásnak.

Tudnunk kell ugyanis, hogy Thököly végül is nem csatlakozott a bécsi ostromzárhoz, hanem a Duna bal partján

operált, s Pozsony elfoglalásán kívül néhány betörést kísérelt meg Morvaországba. A bécsi ostromtól való

távolmaradása többféle magyarázatra adott lehetőséget. Viszonylagos passzivitását a történeti irodalom egy

része azzal hozza összefüggésbe, hogy Sobieski János lengyel király mérséklő befolyást gyakorolt a hozzá

érzelmileg közelálló ellenfelére. Minthogy a két uralkodó között még 1683 augusztusában is kimutatható

kapcsolat állt fenn, ez az értelmezés meggyőzőnek látszik. De lehetséges (a lengyel kapcsolatnak nem

ellentmondó) más magyarázat is. Erre vonatkozólag érdemes a kuruc fejedelemnek egy 1683. szeptember 10-én

kelt, s a török főtáborban tartózkodó követéhez írt levelét idéznünk. E levelében Thököly Kara Musztafa azon

augusztus 27-i rendeletének végrehajtását utasította vissza, amellyel a nagyvezír Bécs alá szólította őt. A

fejedelem érvelésében politikai, katonai és technikai érvek egyaránt hangot kaptak, de a legnagyobb nyomaték

arra esett, hogy távoztával veszedelembe kerülhet a Garamtól innen eső egész Északnyugat-Magyarország,

amelynek „13 esztendeig való fegyverkezés és vérontás után” jutott a birtokába.

Ebből a levélből is kiderül, hogy Thököly nem „Bécsben”, hanem „Magyarországban” gondolkodott. S amellett

egy másik feltevés is megkockáztatható. Thököly jól ismerte a magyar történelmet: erre számos

megnyilatkozásából következtethetünk. Vajon nem fordult-e meg a fejében, hogy 1526-ban, Mohács után a

török úgy vette birtokába a teljesen védtelen budai várat, hogy 10 napos tartózkodás után ki is vonult belőle.

Még abban az esetben is tehát, ha Kara Musztafa elfoglalja (és nyilván alaposan kifosztja) Bécset, a török

katonai akciórádiusz korlátai mellett lehetett-e komolyan számítani Bécs tartós török bekebelezésére? Ha

viszont nem, akkor nem az következett-e Thököly „ratio status”-ából (ezt a kifejezést ő maga gyakran

használta), hogy a balkáni téli kvártélyokra törvényszerűen visszavonuló oszmán seregek távozása után egész

Magyarországon ő legyen a helyzet ura – minél érintetlenebb katonai erővel?

A bécsi fordulat után

Bécs védőinek hősi helytállása és az 1683. szeptember 12-i kahlenbergi győzelem véget vetett az ostrom előtti

hatalmi szituációnak. A töröknek Habsburg vezetéssel Magyarországról történt kiűzése kiemelkedő

korszakhatár egész Kelet-Közép-Európa, s ezen belül elsősorban Magyarország történetében. Az, hogy a

magyar állam nem került a tőlünk délre fekvő balkáni országok sorsára, s elkerülte az oszmán uralom még két

évszázadig való prolongálódását, mindenekelőtt a császári hadak győzelmeinek köszönhető. Ez a gyökeres

fordulat viszont, amely megnyitotta Magyarország újkori felemelkedésének útját, egyben szükségszerűen a

szakadékba taszította Thököly Imrét, aki sorozatos csalódások és megalázó kudarcok után, mindenkitől

elhagyatva halt meg kis-ázsiai száműzetésében. A konstrukció, amelyre épített – a két hatalom közötti

erőviszonyok felmérése –‚ alapjaiban volt hibás, s ő ezért a hibáért dicsőségének néhány éve után két hosszú

évtizeden át vezekelt. Egyvalamit azonban Thököly még a bukásában is elért: az 1664 utáni tűrhetetlennek

érzett status quo felrobbantásával valójában a 150 éven át fennálló katonai „patthelyzet” felszámolásához járult

hozzá. S ez nem csekélység, ha figyelembe vesszük, hogy Lipót és a bécsi miniszterek mindenáron a

változatlanságot akarták Magyarországon, s ha rajtuk múlik, még akár évtizedekig várathatott volna magára

hazánknak a török uralom alóli felszabadulása.

Mindez egy okkal több ahhoz, hogy megállapítsuk: annak az erőfeszítésnek, amely fenntartotta a magyar

államiság folytonosságát, a törökellenes magyarok mellett, s velük együtt, a Habsburg ellenes magyarok is

részesei voltak, s ez utóbbiak sorában, a maga összes tévedéseivel együtt, megvan a helye a megbűnhődött

„kuruc király”-nak.

2. Képek


1. Egy kiállítás képei. Bécs 1683. évi ostromának 300. évfordulójára Bécsben rendezett kiállításról

GYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEINK

RÓZSA György

Egy kiállítás képei

Az idei év jubileumai között kiemelkedő helyet foglal el Bécs 1683. évi török ostromának háromszázadik

évfordulója.

A bécsi Künstlerhausban (Művészházban) és a Historisches Museum der Stadt Wien-ben (Bécs város Történeti

Múzeumában) májustól októberig látható kiállítás rendezői nemcsak az ostrom lefolyásának szemléletes

rekonstrukcióját választották feladatul, de igyekeztek bemutatni az oszmán birodalommal való érintkezés

egykorú és a későbbi századokban jelentkező széleskörű hatását is. Mivel Bécs felszabadításában és az

Esztergom körüli harcokban döntő szerepe volt Sobieski János lengyel királynak, az év utolsó hónapjaiban a

krakkói Wawelban is kiállítás készül a nagy törökverő hős emlékére.

A magyar múzeumok, köztük a Magyar Nemzeti Múzeum jelentős mennyiségű anyag kölcsönzésével járul

hozzá a két említett kiállítás sikeréhez. Az azóta eltelt háromszáz év folyamán nemcsak a múzeumok és

könyvtárak, de a jeles magángyűjtők (Jankovich Miklós, Apponyi Sándor, Lanfranconi Enea, Ernszt Lajos) is

szorgalmasan gyűjtötték a felszabadító hadjáratok írott, képes és tárgyi emlékeit. Így a történettudomány

fejlődésével párhuzamosan a régmúlt eseménysorozat egyre szemléletesebb, egyre komplexebb rekonstrukciója

vált lehetségessé. Lapunk következő oldalain azokból a darabokból teszünk közzé, amelyek a Magyar Nemzeti

Múzeum Történelmi Képcsarnokának gyűjteményéből a krakkói és bécsi kiállításokon szerepelnek.

A bemutatott festmények és metszetek német, osztrák, francia, olasz és németalföldi művészek alkotásai és

főleg az arckép és csatakép műfajába tartoznak. A művészek között vannak olyanok, akik a helyszínen jártak

(Justus van der Nypoort), mások a hadvezérek udvarával álltak kapcsolatban és hivatalos megrendelésre

dolgoztak (Sebastien le Clerc, Romeyn de Hooghe). A sokszorosított grafikai alkotások legnagyobb része

azonban a korabeli közönségnek az események iránti érdeklődésében rejlő üzleti lehetőségek kihasználása (azaz

árusítás) céljából készült. Nincs most mód valamennyi közölt kép jellemzésére, de hadd emeljünk ki közülük

kettőt. Thököly Imre mellképe ugyan a távoli Németalföldön dolgozó művészek kezét dicséri, de az az

egészalakos kompozíció, amelyet előképül használtak Magyarországról, Thököly környezetéből, feltehetőleg az

ő tudtával került külföldre. Kiküldésének célja a kuruc vezér alakjának népszerűsítése volt. Művészet és politika

kapcsolatát bizonyítja az a karikatúra is, amely a szultán betegágya körül orvosként szorgoskodó európai

uralkodókat állítja elénk és nyilvánvalóan hangulatkeltés, a kép mozgósító erejében rejlő politikai propaganda-

lehetőség kihasználása céljából született meg.

2. Képek


1. A török kiûzése Magyarországról

HECKENAST Gusztáv

A török kiűzése Magyarországról

A magyar rendek 1683 vészterhes nyarán a földönfutóvá lett Esterházy Pál nádor és néhány katolikus

kivételével a török mellé álltak; ki németgyűlöletből, ki politikai megfontolásból, ki egyszerűen féltében.

Thököly Imre csillaga most ért zenitjére, de pislákoló fényét elnyelte a félhold ragyogása. A kuruc fejedelem

immár az egész királyi Magyarország ura volt, csak azt nem tudta, lesz-e még országa, mire a hadjárat véget ér.

Nem szakította meg a török elől titkolt érintkezését Sobieskivel Sobieski János (1624–1696), 1674-től III. János

néven lengyel király. Kezdetben franciabarát politikát folytatott, ennek megfelelően békében élt a törökökkel és

támogatta a Habsburgok ellen lázadó kurucokat. A törökök hadikészülődése miatt 1683 tavaszán szövetséget

kötött Lipóttal, s jelentős szerepe volt Bécs felmentésében., és ismételt felszólítás ellenére sem jelent meg

hadaival Kara Musztafa nagyvezír Bécs alatti táborában. Így igyekezett politikai mozgásteret biztosítani

magának, bármiként fordul is az ostromlott Bécs sorsa.

Erre törekedtek a magyar arisztokrácia néhány hónappal azelőtt még Habsburg-hű vezetői is. Ők – igaz,

katonáik nélkül – megjelentek Bécs alatt a török táborban, hogy kidolgozzák és előterjesszék politikai

elképzeléseiket. Először csak Magyarországot osztották fel egymás között, de a nyár vége felé úgy látszik

komolyan számoltak már Bécs elestével, és ekkor Batthyány Kristóf Stájerországot, Draskovich Miklós

országbíró Ausztriát, Czobor Ádám Morvaországot kérte magának mint török hűbéres fejedelemséget; Erdődy

Miklós báné lett volna Horvátország, a távollevő Thökölyé pedig az egész magyar királyság, évi 400 000 tallér

adó fejében.

Csonka bég, a Thököly, és a Habsburgok ellen fordult magyar urak mellé rendelt török követ és katonai

tanácsadó néhány évvel később leplezetlen megvetéssel számolt be Strattmann kancellárnak ezekről a

tervezgetésekről. Pedig a magyar arisztokraták mint előrelátó politikusok, egyszerűen csak felkészültek a

hadjárat minden lehetséges kimenetelére. Világos volt előttük, hogy számukra – szemben Thökölyvel – a török

veresége esetén is nyitva fog állni az amnesztia útja. Így, miután igényeiket a Habsburgok veresége esetére is

bejelentették, s az események menetét amúgy sem befolyásolhatták, továbbra is katonáik nélkül, de így is, úgy is

a győztesek oldalára kerülve kivárták, hogy miként végződik Bécs ostroma.

Alig három héttel a „nagy” osztozkodás után Lotharingiai Károly herceg és Sobieski János lengyel király

egyesített seregei szeptember 12-én a Bécsi-erdő magaslatairól a török táborra zúdultak. Bécs hős védőinek volt

még erejük hozzá, hogy kitörjenek az ostromlott falak mögül. A két tűz közé került törököket elsöpörte a

felmentő sereg támadása, s a leszálló éjszakában fellobogtak a győzelem örömtüzei, de rögtön fellángolt a

vetélkedés is Bécs megmentésének dicsőségéért. Sobieski mindenki mást mellőzve másnap Te Deum-ot tartatott

a Szent István-templomban, s Lipót császár csak harmadnapon vonulhatott be felszabadított székvárosába.

Néhány nappal a bécsi győzelem után Lipót császár utasította portai követét a béketárgyalások megkezdésére. A

török azonban nem mérte még fel vereségének súlyát, s elzárkózott a tárgyalások elől. Ezért Lotharingiai Károly

a Duna mentén a nagyvezír seregének üldözésére indult, október 9-én Párkánynál győzelmet aratott a budai pasa

felett, október 27-én pedig elfoglalta Esztergomot. A törökhöz csatlakozott magyarok számára a bécsi udvar

amnesztiát hirdetett, mire azok – Thököly és hívei kivételével – sorra visszatértek Lipót hűségére. Sobieski

Észak-Magyarországon keresztül vonult haza Lengyelországba, s visszafoglalta ezt az országrészt Thökölytől a

Habsburg uralkodó számára.

Október végére az 1683 nyarán török uralom alá került magyar terület felszabadult, s Esztergom várával a

császári hadvezetés fontos hídfőhöz jutott török területen is. A szultán kivégeztette Kara Musztafa nagyvezírt,

de továbbra sem hajlott a békére. Erre 1683 novemberében, Bécsben felülkerekedett a háborús párt. Lotharingiai

Károly javaslatára Lipót császár elszánta magát a háború folytatására, a török kiűzésére Magyarországról és a

Balkánról.

A császári sereg győzelmei évszázadok óta megkopott gondolkodási mechanizmust indítottak be. Az európai

közvélemény a török háborút ismét az egész keresztény világ közös ügyének látta, amelynek – a középkori

szereposztás szerint – szellemi irányítója a pápa, világi végrehajtója a császár kellett hogy legyen. A pápa már

évek óta készen állt, most az események rákényszerítették a császárt is, hogy vállalja hagyományszabta

feladatát.


1684 tavaszán a pápai diplomácia kezdeményezésére létrejött a Habsburg birodalom, Lengyelország és Velence

törökellenes szövetsége, a „Szent Liga”, amelyhez két évvel később Oroszország is csatlakozott. A háborúhoz

szükséges anyagi eszközök jelentős részét XI. Ince pápa bocsátotta a liga rendelkezésére, bőkezűen áldozva az

egyházi vagyonból. Nagy volt a kockázat, ám a siker hatalmas erkölcsi és anyagi hasznot ígért.

Részt vettek a háborúban a német birodalom fejedelmei is. Ők – nem lévén szomszédai a töröknek – hódításra

nem számíthattak, ezért a zsákmányban való részesedésen felül hatalmas összegű segélypénzeket kötöttek ki

maguknak. A birodalmi fejedelmeknek kifizetett subsidium évente több mint 4 millió forintot tett ki, míg az

egész hadra kelt sereg ellátására és zsoldjára 8,5 millió forint jutott. A „Szent Liga” elképzelése az volt, hogy a

hadsereg eltartásának oroszlánrészét a hadszíntér, azaz Magyarország lakosságának kell biztosítani.

A háború sikere érdekében rendezni kellett a Habsburg birodalom és Franciaország viszonyát. XIV. Lajosnak az

adott helyzetben érdeke volt a Habsburg–török háború, mert ez lekötötte a császár erőit keleten; ezért 1684-ben

20 évre fegyverszünetet kötött Lipóttal. A két fronton való háború veszedelmét ezzel a Habsburg diplomácia

egy időre kiküszöbölte, ám a Habsburg hadvezetésnek ebben az esztendőben már nem sikerült nagyobb

eredményeket elérnie: Buda kellő előkészítés nélkül megkísérelt ostroma kudarccal végződött.

A török magyarországi hatalmi rendszerének legfiatalabb képződménye, Thököly felső-magyarországi vazallus

fejedelemsége viszont gyorsan összeomlott. Thököly a változás jelentőségét nem tudta felmérni, bár tapasztalnia

kellett, hogy míg régebben tárgyaló partnernek tekintették, most már nem állnak szóba vele. Sobieski útján

különbékét kért a császártól, s a lengyel király, aki szívesen befolyása alá vonta volna Magyarországot, Erdélyt,

sőt a román Vajdaságokat is, hajlandónak mutatkozott a közvetítésre. Lipót azonban, mivel nem kívánt teret

engedni leendő országaiban a lengyeleknek, elzárkózott minden tárgyalás elől, csupán amnesztiát kínált

Thökölynek, ha meghódol és visszavonul a magánéletbe. A kuruc fejedelem erre nem tudta rászánni magát; még

bízott tagadhatatlan államszervező képességeiben és a hadiszerencse változásában. Alattvalói viszont egyre

kevésbé bíztak már benne; a megyék nemessége elfordult tőle, hatalmát csak nyers katonai erővel – s csak ideig-

óráig – tudta fenntartani. Várai egymás után a császáriak kezére kerültek. Amikor pedig Lotharingiai Károly

1685. augusztus 19-én visszafoglalta a töröktől Érsekújvárt, a kuruc katonák is tömegesen tértek a császár

hűségére. Ebben a helyzetben a váradi pasa Thököly felkínálása árán remélt békét kötni a Habsburgokkal, és

elfogatta őt. Bécsnek azonban a hatalmát vesztett Thököly már áldozatként sem kellett. A pasa életével fizetett

oktalan lépéséért, a szultán a sietve szabadon bocsátott fejedelmet kitüntetésekkel halmozta el, de a hibát

jóvátenni többé nem lehetett. Thököly elfogatásának hírére Kassa harc nélkül megnyitotta kapuit, és a

legtekintélyesebb kuruc parancsnokok is császári szolgálatba álltak. Csak felesége, Zrínyi Ilona tartott ki

Thököly mellett, és védelmezte még közel két és fél évig Munkács várát; de ennek hadászati jelentősége már

nem volt.

A törökellenes felszabadító háború első sikereinek tanulságait a kurucok tömegei is levonták: beálltak a török

ellen harcolók soraiba. Ezt Thököly most már, ha akarta volna, sem tehette meg; az amnesztia lehetőségétől is

megfosztva, török csapattisztként várta sorsának jobbra fordulását.

A következő években a Habsburgok seregei győzelmet győzelemre halmozva kiszorították a törököt az

országból. Évről évre hatalmas hadseregek vonultak fel a Duna mentén, s teleltek át az ország töröktől

megkímélt területein, pusztítva, zsarolva és kirabolva a föld szerencsétlen népét. Javarészt a német birodalom

különböző tartományaiból jöttek, de voltak köztük olaszok, spanyolok, franciák, angolok és – szép számmal –

magyarok is. Kit vallásos lelkesedés, kit kalandvágy, kit császárhűség vagy hazaszeretet hajtott, de senki nem

vetette meg a zsákmányt, s elvette, amire kedve támadt, akár töröktől, akár paraszttól, polgártól vagy nemestől.

De tízezrek életüket is áldozták Magyarország felszabadításáért a török uralom alól, akármilyen nemes vagy rút

volt is ez az élet. Idegenek és országlakosok felmérhetetlen véres szenvedéséből ezekben az években kerekedett

ki az újkori magyar történet színtere, a töröktől megszabadított „történelmi Magyarország”. A hadvezérek

császári szolgálatba állt német birodalmi fejedelmek, olasz zsoldoskatonák és XIV. Lajos országából disszidált

nagy tehetségű kalandorok voltak. Az ország lakói közül senki sem juthatott irányító szerephez az ország jövőjét

meghatározó vállalkozásban.

Buda elveszte (1541) óta minden török háború kimondott vagy titokban áhított célja a magyar királyok

középkori székvárosának visszafoglalása volt. A császári sereg Lotharingiai Károly és Miksa Emánuel bajor

választófejedelem kettős fővezérlete alatt 1686 júniusában vonult Buda alá. Létszáma 80 000 fő körül lehetett,

ebből legalább 15 000-en voltak magyarok, elsősorban egykori kurucok. Az ostrom közel három hónapig tartott.

Közben, augusztus második felében, megérkezett a nagyvezír felmentő serege, de nem merte megtámadni az

ostromlók jól elsáncolt táborát és miután némi erősítést juttatott be a várba, sorsára hagyta Budát. Szeptember 2-

án került sor az utolsó rohamra. Délután 2 órakor Lotharingiai Károly csapatai északról, a bajorok délről


nyomultak a várba. Az utolsó budai pasa, a 70 éves arnót Abdi Abdurrahman harcolva esett el, a palota

kigyulladt, a lángok átterjedtek a város házaira, s a 145 éves török uralom vérbe és füstbe hanyatlott.

Mialatt a császárváros és egész Európa Buda visszafoglalását ünnepelte, Miksa Emánuel a Dél-Dunántúlról és a

Duna–Tisza közéről is kiűzte a törököt, felszabadítva Pécset és Szegedet. A hadszíntér az ország szívéből a

Délvidékre helyeződött át. 1687-ben a Buda visszahódítására készülő nagyvezír csak Dél-Baranyáig jutott,

seregét Lotharingiai Károly Nagyharsánynál verte szét, az ún. második mohácsi csatában.

Az erdélyi fejedelemség jövendő sorsa is eldőlt. A 16–17. századi országegyesítő kísérletek azon akadálya

ugyanis, hogy a magyar király nem tarthatja hatalmában Erdélyt, amíg Buda és a Nagyalföld török kézen van, az

új helyzetben megszűnt. A Budát visszafoglaló Lotharingiai Károly a nagyharsányi győzelem után seregét

Erdélybe vezette téli szállásra. Apafi kormánya nem tanúsított ellenállást.

Erdélynek a Habsburg államrendszer országai közé történt beillesztésével a török hatalom kiszorítása a

középkori magyar állam területéről lényegében befejeződött. Már csak néhány magyarországi vár volt török

kézen, de utánpótlás, megerősítés nélkül maradván, ezek is sorra kapituláltak. 1688-ban Székesfehérvár, 1689-

ben Szigetvár, 1690-ben Kanizsa, 1692-ben Várad, 1694-ben Gyula került a császári csapatok kezére. A fő

hadszíntér a Balkán félszigetre helyeződött át, a császári fősereg 1688 nyarán átkelt a Dunán és elfoglalta

Nándorfehérvárt (Belgrád).

XIV. Lajos már Nagyharsány óta növekvő aggodalommal figyelte a Habsburgok sikereit, Nándorfehérvár

elfoglalásának hírére a francia sereg betört a német birodalomba. A Habsburg hatalom kétfrontos háborúra

kényszerült. A franciák előnyomulását ugyan a császár és az augsburgi ligában egyesült szövetségesei

megállították, de Lipót legjobb hadvezérét, Lotharingiai Károlyt áthelyezték a nyugati frontra, és évről évre

egyre nagyobb erőket kellett elvonni a balkáni hadszíntérről. Franciaország hadba lépése megmentette a török

birodalmat.

A fordulat nem egyik napról a másikra következett be. A császáriak 1689-ben még folytatták előnyomulásukat,

megszállták Vidint, Ništ, Skopjét és egész Albániát. A balkáni népek felszabadítóként fogadták őket, és fegyvert

fogtak a török ellen. Ám a következő évben megindult a nagy török ellentámadás, a balkáni hódítások sorra

elvesztek, Köprülü Musztafa nagyvezír 1690 nyarán már Nándorfehérvárhoz közeledett.

A török sereg jobbszárnyán Thököly vonult Erdély ellen. Átkelt a Déli Kárpátok járhatatlannak vélt gerincén és

váratlanul megjelent az erdélyi császári sereg hátában. Zernyestnél volt az ütközet, Teleki Mihály kancellár

holtan maradt a csatatéren, a császári vezér, Heissler tábornok fogságba esett. Mivel Apafi Mihály még az év

tavaszán meghalt, az erdélyi rendek fejedelmükké választották Thökölyt.

Thököly sikerének híre nagy horderejű döntésre kényszerítette Bádeni Lajos császári főparancsnokot: vagy

Erdélyt, vagy Nándorfehérvárt sorsára kellett hagynia. A kitűnő államférfi és jeles hadvezér felmérte, hogy

Magyarország megtartása szempontjából Erdély a fontosabb. Erőltetett menetben odasietett, s Thökölyt néhány

hét alatt ki is szorította a fejedelemségből, alvezérei viszont közben feladták Nándorfehérvárt a töröknek.

1691 nyarán Köprülü Musztafa megkísérelte Magyarország visszahódítását. Bádeni Lajos az ország belsejébe

vezető fő hadiúton, a szerémségi Szalánkemennél sáncolta el magát. Augusztus 19-én vívták meg a már nyolc

éve tartó háború legvéresebb csatáját. A bádeni őrgróf 7000 embert, köztük 300 tisztet vesztett, de felmorzsolta

és megsemmisítette a török sereget; maga a nagyvezír is elesett.

A következő években mind a nyugati, mind a török hadszíntéren tovább folyt a háború. Minden esztendő

meghozta a maga győzelmeit és veszteségeit, de a helyzet nem változott. Ez nyugaton a kompromisszumos

békét készítette elő, amelyet évekig húzódó tárgyalások után Ryswickban írtak alá 1697-ben. Ugyanebben az

évben a török még egy utolsó kísérletet tett Magyarország visszahódítására.

A szultán személyesen állt hadai élére, nagyvezíre jól előkészítette a támadást. A török vezetés tisztában volt

vele, hogy az ország népének különböző rétegei elégedetlenek a Habsburg uralommal, s gyűlölet tölti el őket a

császári katonákkal szemben. Török hadak viszont már évek óta nem jártak az ország belsejében. Lehetségesnek

látszott egy Habsburg-ellenes magyar felkelés kirobbantása a török ellen vonuló császári seregek hátában.

Thököly – fejedelemsége visszaszerzésének reményében – kapható volt a vállalkozásra, érintkezésbe lépett

itthoni híveivel, s 1697 nyár elejére felkelést készített elő a Tisza-vidéken.

A török–kuruc támadás kombinált haditervébe azonban a végrehajtás során több hiba csúszott, július 1-jén csak

a Hegyalján robbant ki a felkelés Tokaji Ferenc hadnagy vezetésével. Tokaji Thököly nevében szólította harcba

a jobbágyokat és az ország nemességét; a hegyaljai jobbágyok csatlakoztak is a kurucokhoz, a nemesség


azonban távol maradt, majd a császáriak mellé állt. Mire a szultán Magyarországra ért, a hegyaljai felkelést már

vérbe fojtották.

A török sereg eljutott a Bácskába, s a nagyvezír úgy határozott, hogy a Tiszántúlra nyomul és megkísérli újra

fellobbantani a kuruc felkelést. Savoyai Eugén azonban szeptember 11-én késő délután utolérte Zentánál. A

török éppen átkelőben volt a Tiszán, amikor Eugén herceg rájuk támadt. „Maga a nap sem akart előbb

lenyugodni, míg ragyogó szemével felséged fegyvereinek teljes diadalát végig nem nézhette” – jelentette a

győztes fővezér Bécsbe. A szultán Temesvárra futott, a nagyvezír elesett, Thököly a holtak közt lappangva várta

ki az éjszakát. A török támadás összeomlott.

Karlócán, 1699. január 26-án a császár, Lengyelország és Velence képviselői aláírták a békét a török

birodalommal. A szultán elismerte, hogy a Maros–Tisza köze és Temesvár kivételével egész Magyarország és

Erdély Habsburg uralom alá jutott, és hozzájárult a határ menti török erődök lerombolásához. A török kormány,

hogy a békebontás veszedelmét kizárja, Thökölyt és maradék híveit Kis-Ázsiába internálta. A török

orientációnak Magyarországon nem maradt bázisa, s a török birodalom többé nem avatkozott be semmilyen

formában Magyarország belügyeibe. A karlócai békével egész Magyarország és Erdély átkerült a Habsburg

hatalmi szférába.

2. Képek


1. A szultáni szeráj

HEGYI Klára

A szultáni szeráj

A szultáni udvar első isztambuli palotája, a Régi szeráj a város közepén épült fel, bizánci kolostor romjain. Nem

lakták sokáig – később az elhunyt uralkodók háreme vonult ide vissza –‚ mert átköltöztek az 1478-ra elkészült

Topkapi szerájba. A szeráj, amely 1839-ig adott otthont a szultáni családnak, mellette egy világhatalmi és

igazgatási központjának, viszonylag kis területet foglalt el, jóllehet a benne élő és dolgozó több ezer ember

mindennapjaiban sűrítve jelen volt az egész birodalom.

A trón öröklése

A hatalom szilárdságát a 14. századtól véres öröklési rend biztosította: minden feleslegessé vált szultánivadék,

azaz potenciális trónkövetelő kiirtása a trónra került szultán mellől. E véres színjátékok egy része itt, a szeráj

csendes, belső termeiben játszódott le.

1603-ban azonban egy tizennégy éves gyermek került trónra, akinek még nem voltak utódai. Öccsét ezért nem

ölték meg, hanem bezárták a szerájba. Az eset precedenst, az uralkodói szerep lassú átalakulása, a hatalmi

hierarchia átrendeződése pedig olyan helyzetet teremtett, amelyben a precedens gyakorlattá vált. A szultáni

hercegeket ezután szeráj-fogságra ítélve többnyire élni hagyták. A trón nem a kiszemelt és uralkodásra nevelt

fiúra szállt, hanem a háremben unatkozó várományosok legidősebbikére.

Amikor ez az új öröklési rend a 17. század első felében győzelemre jutott, az államvezetés már második

átalakulását élte át. Az első a 15. század második felének nagy változása volt, amelynek során az önállósággal

felruházott, szabad származású katonai vezetők helyét egy főleg renegátokból kinevelt, új elit foglalta el, s ezzel

párhuzamosan kiépült a centralizált államigazgatás. A Topkapi szerájba már az új elit telepedett be, s intézte

innen, jó bürokraták pontosságával, a birodalom nagy és kis ügyeit. Munkáját aktív uralkodók irányították.

A díván

A szeráj középső udvarának bal oldalán áll egy 1525-ben emelt kupolás épület: a szultáni tanács, a díván

ülésterme. A 16. században hetente négy délelőtt ülésezett itt a díván, s döntött előbb a birodalom

külkapcsolatait érintő kérdésekben, azután belső ügyeiben. Létrehozója, Orhán szultán idején legfeljebb négy

tagból állt, Nagy Szulejmán korában (1520–1566) a szultánon kívül tizenegyből. Ők jelentették az államvezetés

világi szféráját. Legrangosabbjuk, a szultán után első embert a nagyvezír, őt még három vezír követte. A birtok-

és pénzügyekért két defterdár felelt, a jogi életért a bírák rendjének főnökei: két kádiaszkar, a külügyekért és az

iratkiállításért a kancellária vezetője: a nisándzsi. Tanácskozási joggal vett részt az üléseken a Balkán

kormányzója: a ruméliai beglerbég és a flottaparancsnok: a kapudán pasa.

A díván-tagok számbeli megszaporodása az elterebélyesedő bürokrácia egyik mutatója. A 16. század

aprólékosan szabályozott központi kormányzata szakágazatok egymást támogató, gondosan összeillesztett

rendszerévé nőtt, amely túlzásba vitt centralizmussal vonta a legkisebb ügyeket is a díván hatáskörébe, alig

hagyva érdemi tennivalót az önállótlanságra kárhoztatott tartományi kormányzónak.

Az államvezetésnek ez a kiválóan dolgozó rendszere tökéletes volt, s éppen ezért bukásra ítélt. Másodszori, 17.

századi változása már inkább bomlás, mint átalakulás. A hárem-nevelte szultánok egyre kevesebbet foglalkoztak

az államügyekkel, s csak időnként helyettesítették őket erőskezű nagyvezírek. A feszes rendet hatalmi

marakodások és intrikák zűrzavara váltotta fel.

Ennek a második, előnytelen változásnak a során olyan méltóságok szereztek egyre nagyobb hatalmat, akik

korábban a világi, politikai vezetésre alig gyakoroltak befolyást. A vallási-jogi hierarchia élén már Nagy

Szulejmán korában végbement a vezetésváltás. A sejhüliszlám, a vallási szféra feje, rangban a két kádiaszkar elé

került, s vele együtt a változtatásra már amúgy is erőtlen államvezetésre rátelepedett az iszlám ortodoxia

mindent megbéklyózó konzervativizmusa. A lankadó hadisikerektől, majd sorozatos kudarcoktól feldühödött

katonaság is egyre többször zavarta fel a szeráj életét. Lázadásai ugyan a palota falain kívül tomboltak, de

vezetői már nemcsak hódolni és zsoldjukat átvenni jelentek meg a kapukon belül, hanem követelni és

főembereket gyilkolni is. Az állam vezetőinek ez a brutális szelekciója a 17. század megszokott jelenségévé

vált. Végül a hatalmi harcok porondján csatasorba lépett egy szerájon belüli, megtörhetetlen erő is: a hárem.


A hárem

A kupolás díván-ház hátsó fala mögött már a hárem legdélibb udvara kezdődött. A háremet – deszkából

összetákolt vagy faragott kövekből emelt – fal vette körül, hogy elzárja a török otthonok legbensőségesebb

részét, a nők és gyermekek lakóterét, amely tiltott terület volt mindenki előtt, aki nem tartozott a szűken vett

családhoz. A tilalom és a fal elsősorban a hárem lakóit védte a külső világtól, de fordított irányban is

funkcionált, a bentit sem engedte hatni a falon kívülire.

A központi hatalom ereje és aktivitása az oszmán birodalom felemelkedésének századaiban teljessé tudta tenni a

szultáni háremek elzártságát és eleve kizárta annak lehetőségét, hogy az asszonyok beleszólhassanak a

nagypolitikába. Amíg Kis-Ázsiában és a Balkánon még léteztek önálló államok, haladékot remélő,

veszélyeztetett fejedelmek lányai lettek a szultánok rangban első feleségei. E diplomáciai házasságokban a

feleségeknek az volt a feladatuk, hogy személyükben részei legyenek az államközi kapcsolatoknak, új uruknak

és birodalmának pedig örökösöket szüljenek és neveljenek fel; Szultánapák és szultánanyák nemigen avatkoztak

egymás dolgaiba, a birodalom első századaiból a szultánfeleségekről nevükön és származásukon kívül alig

jegyzett fel valamit a história. A rangbéli hitvesek mellett ágyasok és rabnők végleg nem jutottak szóhoz.

A 16. századra a hajdan önálló országok sorra beépültek a birodalomba, magasabb származású arák híján a

hárem vásárolt és ajándékba kapott, válogatott szépségű rablányokkal telt meg. Nagy Szulejmán korában is több

száz volt belőlük, a 17. század második felében a francia követ négyezerre becsülte számukat.

A rabnők többsége szolgáló maradt és a hárem mindennapi munkáit végezte. De a díszül tartott nők közül is

kevesen tették meg illatosan és felcicomázva a szultáni hálószobáig vezető utat. Legtöbbjük sorstól kiválasztott

urát még akkor sem láthatta, ha az valamelyik gyengélkedő feleségének vagy gyermekének meglátogatásával

megtisztelte a háremet. A nagyúr ilyenkor ezüstszegekkel kivert cipőt viselt, s a szögek közeledő pengése

finoman fogalmazott parancs volt a szétrebbenésre: a szultán kifejezett óhaja nélkül tiszteletlenségnek számított

az útjába kerülni.

Az életfogytig tartó egyhangúságból két út adódhatott, ha nem is menekülésre, de legalább a háreméleten belüli

felemelkedésre. Az elsőt a szultán vonzalma nyitotta meg. Ha a rabnő örököst szült, törvényes feleséggé lépett

elő, jövedelmet, kincset érő ruhákat és ékszereket, szolgálatára rabnőket kapott, s anyasága jeléül kis

aranykoronát. Az asszonyok egy részét, elsősorban elhunyt uralkodók elárvult rabnőit, időnként a szerájon

kívülre házasították vagy egyszerűen felszabadították és szélnek eresztették.

Azoknak életét, akik a távozás mindkét lehetőségétől elestek, olyan ünnepek színesítették, amelyekből a hárem

is részesedett. Mindenekelőtt a szultáni hercegnők esküvői, időnként fényes-zajos lakodalmak, csendesek

sűrűbben. A szultáni család általában jól el volt látva hercegnőkkel: amikor pl. III. Murád szultán 1595-ben

meghalt, huszonhat hajadon lánya élt a háremben, a hirtelen osztásban még középrangú katonáknak is jutott

belőlük. Gyakoriak voltak az esküvők azért is, mert bukott főemberektől a megtiszteltetésül adott

díszkaftánokkal együtt a hercegnő-feleségeket is visszavették és újra eladományozták: a 17. század második

felében csak a budai pasák közül négyen voltak kénytelenek hálásak lenni azért, hogy asszonyuknak mondhatták

Átikét, IV. Mehmed szultán testvérhúgát.

A hercegnői esküvők a szorosan vett szultáni család életének derűsebb oldalát jelentették. Annak árnyasabb

felében érdektelen hercegnők sorsánál komolyabb tétek forogtak kockán. Feleségek és anyaszultánnék között

folyt a harc az uralkodó fölötti befolyásért, fiaik elsőbbségéért és kegyenceik karrierjéért. Az öröklési rend

ugyan szelídebbé vált, de a különböző feleségektől született szultánfiak élete az anyák rivalizálása és az

uralkodó szultánok féltékenysége miatt most is állandó veszélyben forgott.

A 17. századi szultánok, akik számára gyerekkoruk életterét a hárem adta, s nyilván sokat felfogtak abból,

hogyan harcolt értük anyjuk, trónra jutásuk után sem tudtak menekülni a hárem befolyása alól. Beköszöntött az

a korszak, amelyet a törökök az „asszonyok szultánságának” neveztek. A politizálásra kapott anyaszultánnék, a

hárem rangban első asszonyai rendszeresen beavatkoztak az államügyekbe. Ugyanezt tette a hárem másik

hatalmassága, az őrzésükkel megbízott fekete eunuchok főnöke, a kizlar agaszi (a „lányok agája”). A 17.

században a nagyvezír és a sejhüliszlám után ő lett a szeráj harmadik legbefolyásosabb embere. Az

anyaszultánné és a kizlar agaszi jóindulata nélkül nehéz volt komolyabb hivatalban megmelegedni.

Szeráj-alkalmazottak

Az államvezetés és a hárem kettőse adta a szultáni szeráj életének tartalmát. Ellátását, védelmét és rangjához illő

pompáját mesteremberek hada, középrangú tisztségviselők, bizalmi méltóságok és a palota számára létrehozott


fegyveres alakulatok biztosították. Kint a városban néhány nagyüzem kizárólag a hadsereg és a palota

szükségleteire termelt, de a szerájon belül is dolgozott egy csak idetartozó, kb. hatezer fős kiszolgáló

személyzet. Legtöbben az istállókban teljesítettek szolgálatot, őket a konyhai alkalmazottak kisebb hadserege

követte, és ezer körül mozgott az iparosok: szabók, szűcsök, csizmadiák, ötvösök, fegyverkovácsok száma.

A kétkezi dolgozók fölött, a szeráj és az egész társadalom hierarchiájában jókora lépcsőfokkal magasabban

foglalt helyet az a gárda, amelyik a palota rendjére vigyázott, a kapuknál teljesített szolgálatot, kísérte a díván

elé járuló kérelmezőket, a vendégeket és a külföldi követeket, üzeneteket hordott, őrizte és parancsra kivégezte

az államvezetés bukott nagyságait. Nem nevezhetjük őket sem katonáknak, sem őröknek, sem rendészeknek,

sem hivatalnokoknak; szerteágazó feladatkörük mindezek funkcióiból volt összegyúrva és tipikus szeráj-

alkalmazottakká avatta őket. Szolgálatuk a palota első és második udvarához kötötte őket. Három testületre

oszlott a kapidzsik (kapuőrzők), a bosztandzsik (kertészek és egyben rendészek), és a csausok (küldöncök,

követek) gárdájára. Mellettük három kifejezetten katonai alakulat a szultáni család védelmét látta el.

E testületek vezetői udvari főméltóságoknak számítottak, ahogy a szeráj többi kiszolgáló alakulatának vezetői is,

így a zászlók legfőbb őre, azután az istállószemélyzet, a vadászok, solymászok, szakácsok és asztalnokok

elöljárói. Méltóságuk növelésére valamilyen apró szolgálatban is részesedtek a szultán személye körül, így lóra

szállásakor kengyelét, hajóra lépésekor a kormányrudat tarthatták.

Az uralkodó körüli tényleges szolgálatokat külön belső személyzet látta el, amelyik a harmadik és negyedik

udvarban, a szultáni lakosztály épületeiben dolgozott. Közösségükre kettős feladat hárult. Az első a szultán

ellátásából állt és a felséges fehérneműk gondozásától az uralkodói magánkincstár kezeléséig terjedt. Mindez

tényleges szolgálattevők félezer embert meghaladó kisebb hadseregére hárult, nyújtotta mindazt a kiváltságot és

veszélyt, amit a szultán személyes szolgálata jelentett.

A belső udvarok másik feladata a nevelés volt. Azok a fiúk kerültek ide, akiket a Balkánról összegyűjtött

keresztény gyermekek közül gondos válogatás után a legalkalmasabbnak ítélték az államvezetés majdani

szolgálatára. Számuk a 16. században 150 körül járt. Elméleti oktatásuk a belső udvar két termében folyt,

néhány év után pedig valamelyik főméltóság alá rendelve megkezdődött párhuzamos, gyakorlati képzésük is.

Nevelésük végén tudományokban jártas, a szerájbeli szolgálatban gyakorlott és szigorú katonai képzésben

részesült jelöltekként indulhattak az államvezetés csúcsainak meghódítására.

A szerájban szolgáló testületek és tisztségviselők száma mindegyre változott, az idők múltával egyre

növekedett, így nehéz megmondani, hány ember nyüzsgött, lótott-futott, vonult át tüntető méltósággal,

hajbókolt, dolgozott, henyélt és intrikált ezen az egytized négyzetkilométert alig meghaladó területen. A

szerájban a 17. században alkalmazott emberek száma 13–15 000-re becsülhető, ami akkoriban egy közepes

nagyságú európai város lélekszámával ért fel. Nyilvánvaló, hogy ez a tengernyi ember nem lehetett együtt és

egyszerre jelen, a konyhákban naponta „csak” 4–5000 embernek főztek. Az európai leírások csak a legkülső

udvart jellemzik nyüzsgőnek, a középsőben bársonyos pázsitról, ciprusokról, szökőkutakról és sétáló gazellákról

emlékeznek meg. A szultáni lakosztályok közé zárt belső udvarokat, a Boszporuszra néző díszkerteket és

kioszkokat pedig tengerszagú csend ülte meg; az ide kerülő rabgyerekeket először hallgatni tanították meg.

Udvari ünnepek

A külső udvarok zsongását és a belsők csendjét néhány ünnep váltotta át ugyanarra a kimérten örömteli és

megkomponáltan vidám hangulatra. Mindenekelőtt az új szultán trónra lépése, amely évszázadokon át

hagyományos formákban zajlott le. Az uralkodó a második és harmadik udvart elválasztó kapu előtt ült fel

topázokkal kirakott, aranylemez borítású trónszékére, hogy fogadja birodalma nagyjainak hódolatát. Azután az

Aranyszarv öblön felhajózott a 7. századi szent arab harcos, Ebu Ejjub sírja fölé emelt mauzóleumig, ahol

felövezték Mohamed próféta kardjával. A trónra lépés elengedhetetlen része volt az első pénteki istentisztelet,

amelyen először foglalták imába az új uralkodó nevét.

A vallási ünnepek közül kettő emelkedett ki, a ramazán havi böjtöt lezáró ünnep (a ramazan bajrami) és az

áldozati ünnep (a kurban bajrami), amikor szerte a birodalomban milliónyi báránynak metszették el, metszik el

ma is a torkát. A kettő közül az elsőt ülték meg nagyobb ceremóniával. A középső udvaron már a bajramot

megelőző napon zenekar játszott. Éjfélkor megnyílt a külső kapu, s reggelig mindazok a szerencsések

összegyűltek, akiket hivatali rangjuk után megilletett a részvétel. Utolsóknak a nagyvezír és a sejhüliszlám

érkezett meg.

Ekkorra az alabárdosok már felállították a topázos aranytrónt a Boldogság kapuja előtt és felsorakoztak mögötte.

Vele szemben a kapidzsik tisztjei álltak fel ezüstbottal a kezükben, az udvart feszes rendben körülvették a


csausok. Ők azt a feladatot kapták, hogy a ceremónia meghatározott pillanataiban üdvrivalgásban törjenek ki,

előre gyártott – áldást, szerencsét és örökkévalóságot kívánó – felkiáltásokkal éltessék szultánjukat és

birodalmát.

Reggeli ima után a díszbe öltözött szultán felült a trónra, és kezdetét vette a szeráj és a város nagyjainak hódoló

felvonulása. A hierarchia szigorú rendjét követve, egyenként járultak uralkodójuk elé, hogy – kinek mi járt –

kezét vagy ruhája szegélyét megcsókolják. Alacsonyabb rangú szolgái hódolatát a szultán ülve fogadta, a

magasabb rangúakét állva, a sejhüliszlámot néhány lépéssel is megtisztelte. Mozdulatait a csausok kórusa

kísérte. A zenekar az egész hosszadalmas ceremónia alatt játszott, kint a tengeren ágyúikat dörgették a hajók.

Amikor a csókok és szerencsekívánságok zápora elállt, a szultán lóra ült, s az egész ünneplő udvari nép

kíséretében a városba vonult istentiszteletre. Hazatérte után a palotára ismét rátelepedett a csend, csak a

lámpafüzérekkel kivilágított város ünnepelt tovább.

2. Képek


1. Aktív vagy passzív? Külkereskedelmünk a 15. században

MŰHELY

EMBER Győző

Aktív vagy passzív?

Külkereskedelmünk a 15. században

Történetírásunknak sok évtizedes vitája: aktív vagy passzív volt Magyarország kereskedelme a fejlett nyugat-

európai államok irányába. Nemrég elhunyt kiváló gazdaságtörténészünk, Paulinyi Oszkár dolgozta ki több

évtizedes kutatómunkára építve azt az elméletet, miszerint a középkori magyar királyság kereskedelme passzív

volt. Ember Győző készülő nagyobb munkájának rövidített okfejtése betekintést enged a középkori

gazdaságtörténet műhelykérdéseibe. A számítások, érvelések mögött Magyarország gazdasági erejének

felmérése, európai elhelyezkedésének kérdése húzódik. (A szerk.)

Történészeink körében általánosan elfogadott vélemény, hogy Európa nyugati régióival külkereskedelmünk

mérlege a 15. században – egyesek szerint korábban és később is – passzív volt, a behozatal 2:1 arányban

meghaladta a kivitelt, vagyis: a nyugat felől behozott iparcikkek (főleg posztók) értéke jóval meghaladta a

hazánkból kivitt élőállat és nyersanyag értékét.

Külkereskedelmünk Mohács előtti forrásai általában a külkereskedelmi vámból (a magyarországi harmincadból

és az erdélyi huszadból) származó, felségjoga alapján az uralkodót megillető jövedelmekről tájékoztatnak, arról

azonban nem, hogy az összegek miként oszlottak meg a behozott és a kivitt áruk vámja között. Kováts Ferenc

talált, dolgozott fel és tett közzé először olyan forrást, amelyből – sok egyéb mellett – a külkereskedelmi

mérlegre is következtetni lehet. (Nyugat-Magyarország áruforgalma a 15. században a pozsonyi

harmincadkönyv alapján, Budapest, 1902.) A pozsonyi harmincadhivatal 1457–58. pénzügyi éve naplóit

dolgozta fel. E hivatal jövedelmét akkor Pozsony város bérelte, a naplók a város levéltárában maradtak fenn.

Kováts Ferenc könyvében háromféle módon próbálta meghatározni a behozatal és kivitel viszonyát, azaz a

külkereskedelmi mérleget:

1. A nyers harmincadbevétel, azaz a ténylegesen befizetett vám alapján

a. 6419,69 forint 95,51%

b. 301,82 forint 4,49%

teljes forgalom 6721,51 forint 100,00%

2. A kiszabott harmincad alapján, azaz amennyinek be kellett volna folynia

a. 9798,25 forint 95,28%

b. 484,95 forint 4,72%

teljes forgalom 10 283,20 forint 100,00%

3. Az áruk – általa kikalkulált – vámértéke alapján

a. 166 564,24 forint 89,38%

b. 19783,55 forint 10,62%


Az 1. és a 2. módszerrel kialakított mérlegben a behozatal több mint tizenkilencszerese a kivitelnek, és a 3.

módszer is kilencszeresnek mutatja a behozatal túlsúlyát.


Történetírásunk – a jelek szerint – egykedvűen tért napirendre Kováts eredményei fölött. Elfogadta azokat mint

a Pozsonyon áthaladó áruforgalom tényeit, de több mint harminc éven át nem vont le belőlük az egész nyugati

külkereskedelemre érvényes következtetést, miként – bár könyvének címe ezt sugallja – maga Kováts sem tette

ezt.

Kováts eredményeiből messzebbmenő következtetésekre végül is csak Paulinyi Oszkár jutott: „A

külkereskedelmi forgalom együttes értékéből – írja – a nyugati körzetnél annak mintegy 2/3 része a behozatalra,

1/3 pedig a kivitelre esik. A középkori Magyarország külkereskedelme tehát a nyugati gazdasági területekkel

szemben passzív, és az áruforgalomnak fentebb a vámjövedelem alapján 1 200 000 aranyforintban megállapított

értéke mellett 800 000 aranyforintnyi behozatallal és 400 000 aranyforint értékű kivitellel mintegy 400 000

aranyforintra rúgó évi behozatali többletet mutat fel.” (Magyar Művelődéstörténet, Bp. é. n. II. 170. l.)

Ennek a teóriának egyetlen biztos pontja van: Kováts könyvének az a kétségbevonhatatlan adata, hogy 1457–58-

ban a pozsonyi harmincadhelyen a behozatal sokszorosan nagyobb volt, mint a kivitel. Paulinyi az itt

tapasztalható kétségtelen passzivitást kísérelte meg általánosítani, kiterjeszteni egyrészt térben az általa

konstruált nyugati körzet, másrészt időben az egész középkor áruforgalmára. Egyben kísérletet tett arra is, hogy

magyarázatot találjon a mérleg passzívumának a kiegyenlítésére.

Egyetlen harmincadhivatal forgalmából következtetni az ország nyugati körzetének egész forgalmára, vakmerő

vállalkozás. Bármilyen nagy jelentőségű harmincadhely volt is Pozsony, a nyugati körzetnek voltak más jelentős

harmincadhelyei is. Legyen elég itt csak Budát és Székesfehérvárt említenem; ezeknek és leányhivatalaiknak

jövedelmét, az 1494–95. évi kincstárosi számadáskönyv tanúsága szerint évi 6000 aranyforintért bérelte egy

budai polgár, míg ugyanakkor egy másik budai polgár Pozsony és Sopron, valamint leányhivatalaik

jövedelméért csak évi 5000 aranyforint bérleti díjat fizetett.

Buda és Székesfehérvár hivatalainak naplói sajnos nem maradtak fenn, így nem tudjuk megállapítani, vajon e

két, nem az ország határán, hanem belsejében fekvő harmincadhelyen a behozatal ugyanúgy meghaladta-e a

kivitelt, mint Pozsonyban, vagy éppen fordított volt-e a helyzet. A „hagyományos” kép hitele ugyanis azon áll

vagy bukik, hogy a Pozsonyon áthaladó forgalomból lehet-e az egész nyugati forgalomra következtetni, avagy

sem.

Az ország nyugati körzetét illetően egyedül Bártfa város levéltárából kerültek elő olyan vámnaplók, amelyekből

behozatal és kivitel aránya leolvasható; ezek is az 1504–1507. évekből, tehát már a 16. századból valók. Ezek

szerint Bártfán a kiviteli forgalom volt a nagyobb (54,1%). Paulinyi ugyan Bártfát is a nyugati körzethez

számította, de az valójában inkább az északihoz tartozik, s így naplói a pozsonyi ellenőrzésére nemigen

alkalmazhatók.

1542-ből 15, 1544-ből és 1545-ből 9–9 nyugati vámhely naplói maradtak ránk; az 1544–45-ösök behozatali és

kiviteli tételeket egyaránt tartalmaznak, az 1542-esek közül viszont hatban behozatali szállítmányok nem

szerepelnek. Ezeken a harmincadhelyeken az ország szűkebb értelemben vett – tehát észak és délnyugat nélkül

számított – nyugati áruforgalma haladt keresztül. E harmincadhelyek között 1542-ben ott van Pozsony is.

Lehetőség nyílik tehát arra, hogy a Pozsonyon áthaladó forgalmat összevessük a szűkebb értelemben vett

nyugati körzet többi vámhelyének a forgalmával, és megállapítsuk: az egész körzet forgalma a pozsonyihoz

hasonlóan alakult-e vagy sem.

A befizetett vámot tekintve, a Pozsonyon áthaladó forgalom megoszlása behozatal és kivitel között 1542-ben a

következő volt:

a. 4679,15 forint 80,54%

b. 1130,87 forint 19,46%


1544-ben és 1545-ben még nagyobb volt a behozatal túlsúlya:

1544-ben

a. 4561,37 forint 92,59%

b. 365,08 forint 7,41%



1545-ben

a. 2584,45 forint 91,89%

b. 227,96 forint 8,11%


A vámértéket tekintve 1542-ben ez volt a mérleg:

a. 98652,21 forint 76,43%

b. 30425,62 forint 23,57%


A Pozsonyon áthaladó forgalom 1542-ben is igen jelentős volt. A körzet teljes forgalmának a fizetett vám

alapján 29,84, a vámértéket tekintve pedig 27,75%-át jelentette. Különösen nagy volt a részesedése a

behozatalban, 69,21 illetve 69,69%. A kivitelbeni részesedése ellenben a körzet forgalmának még 10%-át sem

érte el. A pozsonyi harmincadhely forgalmán belül tehát a behozatal az 1540-es években éppúgy nyomasztó

túlsúlyban volt, mint 1457–58-ban. A fizetett vám alapján 1542-ben több mint 80, 1544-ben és 1545-ben pedig

több mint 90%-a volt a teljes forgalomnak. A vámértéket tekintve pedig 1542-ben a teljes forgalomnak 76,43%-

át jelentette.

Ha az 1540-es évekből csak a pozsonyi harmincadnapló maradt volna fenn, annak alapján a 16. századi nyugati

külkereskedelem mérlegéről ugyanazt lehetne megállapítani, amit Paulinyi a 15. századiról megállapított. De ha

megnézzük az 1542-ből fennmaradt további 14 vámnaplót is, kiderül, hogy a nyugati körzet teljes forgalmában a

behozatal a fizetett harmincad alapján 34,73, a vámértéket tekintve pedig csupán 30,43% volt. A nyugati

külkereskedelem tehát az 1540-es években erősen aktív volt, a kivitel kereken 7:3 arányban meghaladta a

behozatalt.

Külkereskedelmünk történetének kutatói ez ideig nem fordítottak kellő figyelmet a vámfizetés, pontosabban a

szállítmányok elvámolásának módjára, divatos szóval: mechanizmusára, jóllehet az nem volt előttük ismeretlen.

Valószínűleg a csempészés és más visszaélések megakadályozása magyarázza a pénzügyi hatóságoknak és a

vámjövedelem átmeneti élvezőinek azon törekvését, hogy mind a behozatali, mind a kiviteli szállítmányok

minél előbb elvámolásra kerüljenek. Ebből következett, hogy az ország határain és belsejében egyaránt

szerveztek vámhelyeket, hivatalokat. Az elvámolásra azon a helyen, annál a hivatalnál került sor, amelyen a

szállító árujával először áthaladt. (Az elvámolás nem azt jelentette, hogy a szállító a megállapított vámot

azonnal ki is fizette. A vámolás megtörténtéről írásbeli igazolást kapott, azt mutatta fel, amikor további

vámhelyeken áthaladt.)

Ebből a rendszerből következett, hogy a behozott árut rendszerint az ország határán, a kivittet pedig az ország

belsejében vámolták el. A vámhelyeknek így két kategóriája alakult ki: a behozatali és a kiviteli. Az előbbinél

érthetőképp a behozatali, az utóbbinál pedig a kiviteli szállítmányok voltak jelentős túlsúlyban. Az előbbiek

forgalmában a kereskedelmi mérleg passzív, az utóbbiakéban aktív volt.

Pozsony mind 1457–58-ban, mind az 1540-es években behozatali vámhelyként működött. Vele szemben 1542-

ben Szempc és Nagyszombat kifejezetten kiviteli vámhelyek voltak. A kivitel 80,51, a körzet teljes forgalmának

55,97%-a e két hivatalnál került elszámolásra. A 15. században Szempcen még nem volt vámhely, Nagyszombat

pedig a trencséni főharmincad jelentéktelen fiókjaként szerepelt. Ez azonban nem azt jelenti, hogy e században

nem voltak jelentékeny forgalmú, a kivitel elszámolására szolgáló helyek. Feltevésem szerint első sorban Buda

és Székesfehérvár lehettek ilyenek. Bérleti díjuk 1494–95-ben – mint láttuk – nagyobb volt, mint Pozsonyé és

Soproné. Jelentőségüket valószínűleg az állatkivitelnek köszönhették Nyilván a török előrenyomulása

magyarázza, hogy az állatkivitel egyik fő útvonala az ország belsejéből a Dunától északra tevődött át, a budai és

a székesfehérvári harmincadhivatalok megszűntek, helyükbe Szempc és Nagyszombat lépett. Ez annál is inkább

valószínű, mivel a török kiűzése után a fő forgalom újra a Duna jobb partjára tért vissza, s Szempc és

Nagyszombat fokozatosan lehanyatlott.

Az 1542-ből fennmaradt, egy viszonylag kisebb körzet, a szűkebb értelemben vett nyugati áruforgalmát

bonyolító harmincadhelyek naplóiból azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy a körzeten belül különböző forgalmú,


más-más mérlegű vámhivatalok voltak, behozataliak és kiviteliek vegyesen. Ezek közül csupán egyetlen egynek

a forgalmából – legyen az bármilyen nagy volumenű, mint pl. 1542-ben Szempc vagy Pozsony – az egész körzet

kereskedelmi mérlegére, annak aktív vagy passzív voltára következtetni eleve reménytelen vállalkozás lenne.

*

Megfelelő források hiányában határozottan persze nem állíthatom, hogy a „hagyományos” kép hamis, hogy

nyugati külkereskedelmünk mérlege a 15. században nem passzív volt, hanem aktív. Véleményem szerint

azonban állatkivitelünk már a 15. században volt olyan volumenű, hogy a textilbehozatalt ki tudta egyenlíteni,

és erre a célra nem a magyar aranypénzt kellett igénybe venni. Nem vagyok ugyan közgazdász, de azért – talán

éppen azért – úgy képzelem, hogy rideg marhát tenyészteni könnyebb, mint aranyat bányászni. De ez csupán

feltevés. Azt azonban határozottan vallom, hogy a „hagyományos” kép hitelessége sincs bizonyítva.

Aktív vagy passzív? A kérdés nyitott. A válasz bármelyik lehet, de csak akkor, ha kellő bizonyítást nyer. A

forrásanyag elégtelensége egyelőre reménytelennek mutatja a döntést.

2. Képek


1. Haynau elsõ áldozata. A másik Mednyánszky. Mednyánszky László

FIGYELŐ

BONA Gábor

Haynau első áldozata

A másik Mednyánszky

A televízió jóvoltából, a Sárközi György azonos című regényéből készült filmsorozat (Mint oldott kéve)

eseményei során a főszereplő, a honvédsereg hős tábori papja mellett megismerhettük bátyjának, Lászlónak

személyét is. Neki, mint a császáriak által halálra ítélt és kivégzett honvéd őrnagynak, az öccséénél is

tragikusabb sors jutott osztályrészül.

Mednyánszky László báró 1819. június 26-án a Trencsén megyei Beckón született – a nemesi lexikonok

szavaival élve – „ősi magyar nemesi családból”. Ám a Mednyánszkyak vagyonából már csak arra tellett, hogy a

közbirtokos nemesség életformáját élve újra és újra megpróbálkozzanak a „család régi fényének”

visszaállításával. „Egy fiú a hadseregben, egy az államgépezetben, egy pedig az egyházban” – volt az apa,

Mednyánszky József hitvallása, aki – akár csak Jókai „kőszívű ember”-e – ily módon vélte fenntarthatónak,

esetleg titkon még emelhetőnek is a család helyzetét.

A legidősebb Mednyánszky fiú, László, ilyen alapon került 1835-ben a tullni utász-tisztiiskolába. Ennek

elvégzése után, 1838-ban fölveszik a magyar nemesi testőrséghez. Az itt, Bécsben eltöltött 4 év során alakul ki

barátsága Görgei Artúrral, akivel két éven át egy szobában lakik. 1842-ben letelik a testőri szolgálat, és a

gyakorlatnak megfelelően kérvényeznie kellene beosztását valamelyik ezredbe. Azonban nem ez történik.

Lemond a tiszti karrier lehetőségéről – mint volt testőr, főhadnagyként léphetne át a hadseregbe – és hazatér.

Élete következő négy évéről nincsenek adataink. Csak azt tudjuk, hogy 1846-ban megnősül, és Bars megyében

telepedik le, mivel feleségének, gróf Mailáth Máriának, itt van kisebb birtoka.

Maga Bars megye – a megyegyűlés tagjainak többsége – a reformkor folyamán végig az ellenzékhez szít. Egyik

országgyűlési követe pedig az a Balogh János, aki a reformpárt országosan ismert szónokai, vezéregyéniségei

köze tartozik. Ez a Széchenyi, majd egyre inkább Kossuth és Batthyány nézeteiért lelkesedő környezet

kétségkívül Mednyánszky Lászlóra is hatással volt. Ezt mutatja, hogy ellenzéki programmal Bars megye egyik

országgyűlési követévé választják, 1848 tavaszán pedig már ismert személyisége a magyar politikai életnek. Ám

a politikus Mednyánszky László helyett ekkor inkább a katona Mednyánszky Lászlóra lesz szükség. A délvidéki

szerb felkelés (1848. június) és Jelačić fenyegető magatartása hatására a Batthyány-kormány elrendeli az első 10

honvédzászlóalj felállítását. Mednyánszky egy pillanatig sem habozik, június 15-én az elsők között nyújtja be

folyamodását az Országos Nemzetőri Haditanácshoz, ajánlja fel „karját és kardját a megtámadott haza

védelmére”.

Július 7-én főhadnaggyá nevezik ki az 5. honvédzászlóaljhoz, szolgálatát tehát annál az alakulatnál kezdi, ahol

barátja és volt bajtársa, Görgei. Útjaik azonban hamarosan ismét szétválnak. Görgeit a kormány fegyvervásárlás

céljából külföldre küldi, Mednyánszky pedig a Győrben, majd Komáromban szervezett zászlóaljjal augusztus 3-

án a Délvidékre indul. Részt vesz a Verbász és a Szenttamás körüli harcokban, később pedig alakulatával

Pétervárad várát fedezi Futakon a Duna túlpartjáról, Cserevicből áttörni akaró szerbekkel szemben. Ez utóbbi

csatározások alkalmával könnyebben megsebesül.

1848 szeptember végén, október elején – mint ismeretes – döntő politikai fordulat következik be a magyar

forradalom menetében: a bécsi udvar és a magyar országgyűlés szakítása. Batthyány miniszterelnök – aki az

események ilyetén alakulása következtében a kormány éléről távozik – még elrendeli szeptember végén a

honvédsorozás azonnali megindítását, s ezzel megkezdődik a honvédsereg tömeghadsereggé alakítása.

Szeptember 27-én még az újonnan szerveződő zászlóaljak első tisztjeit is kinevezi: köztük Mednyánszky

Lászlót, aki a debreceni 28. honvédzászlóalj századosa lesz.

Ám Mednyánszky útja Debrecen helyett Lipótvárra vezetett. Kossuth utasítására a hadügyminisztérium október

végén őrnaggyá és a Vág vonalát védő Lipótvár várának erődítési igazgatójává lépteti elő. Bár nem

bizonyítható, erősen valószínű, hogy Görgei hívta fel Kossuth figyelmét Mednyánszkyra. Görgeinek, még tullni


utásziskolás korukból, ugyanis tudnia kellett, hogy Mednyánszky képzett hadmérnök, s mint erre a vidékre való,

helyismerettel is bír. E napokban Kossuth első katonai tanácsadója Görgei volt.

Az október utolsó napjaiban Lipót várra érkező Mednyánszkyra nem kis feladatok vártak. Elhanyagolt,

leromlott állapotban levő várat kellett védhető állapotba hoznia. Az I. Lipót (1640–1705) korából „itt felejtett”,

szabályos hatszög alaprajzú, fülesbástyákkal ellátott erődnek ugyanis a korban már nem volt stratégiai

jelentősége, és így az osztrákok korábban nem sok gondot fordítottak rá. A magyar kézbe került erősség

helyreállítását több szempont is indokolta. Így fekvése, a magyar határhoz való közelsége, valamint harcászati

jelentősége, amennyiben a Vág folyó vonalának védelmére sor kerül. Végül területvédő, azaz a környék

védelmében játszott szerepe sem volt elhanyagolható. A fenti feladatoknak a vár csak Görgei feldunai

hadseregének támogatásával felelhetett meg – enélkül huzamosabb ideig nem volt védhető. Komárommal,

Temesvárral, vagy akár csak Araddal is ellentétben – amelyeknek falait több méter vastag földréteg támasztotta,

s melyek kiépített sáncrendszerükkel és kazamatáikkal a korban szinte bevehetetlen erősséget jelentettek –

Lipótvár bombabiztos építménnyel nem rendelkezett. Egyetlen, 4–5 napon át tartó szakadatlan bombázás

elegendő lehetett ahhoz, hogy falai leomoljanak és őrségét maguk alá temessék.

A vár újdonsült erődítési igazgatója nagy ambícióval látott hozzá a kezdeti lépésekhez. Megkezdődött a falak és

a bástyák kijavítása, a várat körülölelő árkok tisztítása és kimélyítése, és a vártüzérség kilövését akadályozó

terepakadályok eltávolítása. Mednyánszky tervet dolgozott ki néhány bombabiztos létesítmény – amely legalább

részben megoldotta volna a készletek tárolásának és az őrség elhelyezésének kérdését – építésére is. Ám ez

utóbbira már nem kerülhetett sor. A várat 1848. december végén Windisch-Grätz tábornok Magyarországra

nyomuló seregének balszárnyán vonuló Simunich tábornok 6000 főnyi hadosztálya már ostromzár alá vette.

A védelemhez egyelőre adva vannak a feltételek. A magyar várparancsnok, Ordódy Kálmán őrnagy, mintegy

1500 katona, 19 vár- és 12 tábori löveg felett rendelkezik, az élelmiszerkészlet fél évre is elegendő. Igaz,

Simunich majdnem egész hadosztályát a vár alá vezényli, ostromlövegei azonban nincsenek. Így a császári

tábornok csupán arra szorítkozhat, hogy ismételten hadikövetet küld a várba, annak feladását és az őrségnek az

„őfelsége hűségére való visszatérését” követelve. A válasz azonban a december 17-i, majd 30-i alkalommal is

tagadó. A vár ágyúi élénk tüzeléssel hátráltatják a Bécsből már útnak indított ostromlövegek befogadására

készülő ütegsáncok építését, és hasonló céllal Mednyánszky is több kitörést vezet. Az egyre inkább

elbizonytalanodó Ordódyval szemben különben ő az ellenállás lelke. Két legfőbb segítőtársa Gruber Fülöp

százados, a tüzérség parancsnoka, és Aleksander Schubert főhadnagy, Mednyánszky segédtisztje.

December 30-ra a császári ostrom tüzérségnek nagy nehézségek árán azonban végül mégiscsak sikerül

felvonulnia, és még aznap megkezdődik a bombázás. Ez azonban mindössze néhány órán át tart, miután az

összehalmozott lőszerkészlet, máig tisztázatlan okok következtében, felrobban.

Ennek ellenére a várbeli tisztikarban mégis riadalom támad. Az ország fővárosa elestének híre, melyet január

elején Simunich – immár harmadik – hadi követe hoz meg, leverően hat a külvilág eseményeitől elzárt őrség

kedélyére. Ordódy elnökletével haditanács ül össze. Ezen Mednyánszkynak és társainak sikerül elérniük, hogy

ne adják fel azonnal a várat, hanem azt a magyar hadügyminisztérium beleegyezésétől tegyék függővé. Ehhez

azonban az ostromló Windisch-Grätz nem járul hozzá. Mednyánszkyék erre széles körű agitációba kezdenek a

legénység és a tisztek körében, mire a többség – elsősorban az olaszokból álló Frangepán-csapat katonái – a

védelem folytatása mellett döntenek.

Így érkezik el január 12-e, amikor a vár falaira kiállított őrszemek meglepődve tapasztalják, hogy az ostromló

had jócskán megfogyatkozott. Simunich ugyanis arról értesülve, hogy Görgei serege Léváról Lipótvár felé tart,

hogy azt felmentse, csapatainak zömével Nyitrára, majd Szeredre vonult.

A január 2-i pesti haditanács döntése értelmében Lipótvár felé nyomuló Görgeinek azonban, ha nem akart maga

is súlyos helyzetbe jutni, le kellett mondani a vár felmentéséről. A minden irányból ellene vonuló császári

csapatok elől a feldunai hadtest így Léváról végül is Selmec felé fordult, és a bányavárosok irányában még

idejében kicsúszott a gyűrűből.

Lipótvár sorsa ezzel azonban végleg megpecsételődött. Simunich hadosztálya visszamenetelt Lipótvár alá és az

Olmützből időközben megérkezett nagy számú ostromágyúval megkezdte a vár lövetését. A február 2-án kora

reggel meginduló második bombázás eredményeként a vár bástyáin néhány óra múlva megjelentek a megadást

jelző fehér zászlók.

Ordódy rövid tárgyalás után, az őrséget „Őfelsége kegyelmébe” ajánlva, feltétel nélkül letette a fegyvert. A

kegyelmet meg is kapták, amennyiben a lefegyverzett legénység és tisztek zömét besorozták a császári


ezredekbe. A volt császári királyi tisztekből lett honvédtiszteknek azonban felelniük kellett. Őket gondos

mérlegelés után végül is két csoportra osztották. Annak alapján, hogy ki, milyen funkciót töltött be, illetve

hogyan viszonyult a vár feladásához, öt főt hadbíróság elé állítottak, a többieket pedig a császári királyi

hadseregben viselt rendfokozatuktól történt megfosztásuk után szabadon engedték.

A hadbírósági vizsgálat alá vontak között az elsőrendű vádlott – akit e tisztében a per folyamán azonban

Mednyánszky váltott föl – Ordódy volt. A volt várparancsnok csupán 3 évi várfogságot kapott. Az enyhe ítélet

elsősorban gyáva magatartásának volt köszönhető. S itt nem arra gondolunk, hogy már az első komolyabb

bombázás hatására átadta a várat a császáriaknak. Hiszen a további kitartásnak csak akkor lett volna értelme, ha

célja is van: például egy felmentő sereg közeledik, amely 3–4 napon belül meg is érkezik. Ordódy

felelősségének akkor nem felelt meg, amikor már a nála járt hadikövetek előtt is célzott rá, majd vallomásában

is ki mondta, hogy csak Mednyánszky és társai „terrorjának” engedve nem kapitulált már korábban is.

Ez pedig döntőnek bizonyult. Ordódy, a hadikövetek, valamint két, a várban rekedt császári hivatalnok terhelő

vallomása alapján bizonyságot nyert, hogy Mednyánszky – és Gruber – még az utolsó, február 2-án reggel

tartott haditanácson is a vár feladása ellen nyilatkozott, és ezért mindkettőjüket halálra ítélték.

Az 1849. április 11-én Pozsonyt kelt ítéletet azonban sem Windisch-Grätz, sem pedig Welden – az előbbit

követő új főparancsnok – nem erősítette meg. Megerősítette viszont Haynau, aki, mint a magyarországi császári

csapatok frissen kinevezett főparancsnoka, június 4-én Pozsonyba érkezett, és még aznap aláírta a két halálos

ítéletet. A „varsói születésű, 25 éves” Schubert főhadnagy, „a metzi hadmérnöki akadémia volt hallgatója”,

ugyanakkor 8 évi várfogságot kapott.

Az ítéletet már másnap hajnali 4 óra kor végrehajtották – Mednyánszky és Gruber Fülöp felakasztásával Haynau

megkezdte a „rendcsinálást” Magyarországon. Világossá téve ezzel a valamilyen formájú kiegyezésben még

reménykedők előtt is, hogy a „lázadók” számára már nincs irgalom.

2. Képek


1. A frankhamisítás és a magyar emigráció

ROMSICS Ignác

A frankhamisítás és a magyar emigráció

Történettudományunk már több mint két évtizede kiadta a frankhamisítás dokumentumait (Az ellenforradalmi

rendszer gazdasági helyzete és politikája Magyarországon 1924–1926. Bev.: Nemes Dezső, Összeáll.: Karsai

Elek. [Iratok az ellenforradalom történetéhez 3. kötet] Bp. 1959. 442– 597. l.). Romsics Ignác most új, eddig

ismeretlen iratokra bukkant a francia külügyi levéltár (Archives Diplomatiques, Paris) egyik újonnan megnyitott

sorozatában (Internationale Y, 234–236. doboz). (A szerk.)

Az 1918–19-es demokratikus magyar emigráció különböző eszmei-politikai arculatú csoportjainak egyik

legfőbb közös törekvése a Horthy-rendszer megdöntése volt. Ez a cél – az emigránsok többsége ezt 1919

augusztusától világosan látta – feltételezte megfelelő nemzetközi erők támogatásának a megszerzését. Magától

értetődő volt az is, hogy „ezek a megfelelő nemzetközi erők” csakis a nyugati hatalmak, ill. a formálódó

kisantant országai közül kerülhetnek ki. 1919 után így jött létre az az ellentmondásos együttműködési rendszer,

amelyben a magyar emigránsok azoknak az országoknak (elsősorban Franciaországnak, Csehszlovákiának és

Jugoszláviának) a partnerei lettek, amelyeket egyebek mellett az 1918–19-es fiatal magyar demokrácia

kudarcaiért is kisebb-nagyobb felelősség terhelt.

1924–25-ben különböző, magyar kormánykörökhöz közel álló csoportok több ezer hamis ezerfrankost

készítettek azzal a céllal, hogy a hamis pénz értékesítéséből befolyt összegeket irredenta célokra fogják

felhasználni. A vállalkozás azonban balul ütött ki. A pénzhamisító társaság hamis ezer frankosokkal 1925

decemberében Hollandiába küldött ügynökei a legelső értékesítési kísérletnél lebuktak. A náluk talált iratokból

és vallomásaikból rövidesen kiderült, hogy a pénzhamisítás szálai a legfelsőbb magyar kormányszervekig és

kormányférfiakig vezetnek vagy vezethetnek. Az önmagában nem rendkívüli ügy – pénzt azelőtt is és azóta is

többször és több helyen hamisítottak – ettől egy csapásra politikai jelleget kapott, s alkalmasnak látszott

Magyarország, illetve Horthy és Bethlen nemzetközi tekintélyének a megingatására. Csehszlovákia szinte az

ügy kipattanásától erre törekedett, 1926 januárjától néhány francia lap, majd a francia kormány is, s végül velük

együtt a nyugat-európai demokratikus magyar emigráció vezetői is.

Mindez egyúttal a rendszer antidemokratikus vonásainak leleplezését is szolgálta a nyugati közvélemény előtt.

A Quai d’Orsay embereivel először Károlyi Mihály keresett és talált kapcsolatot, aki 1925 tavaszától többnyire

Párizs egyik elővárosában, Bois-Colombes-ben élt családjával együtt. 1926. január 10-én Károlyi rövid levelet

intézett Philippe Berthelot külügyminisztériumi főtitkárhoz, s találkozót kért tőle a franküggyel kapcsolatos

„első kézből származó információnak” közlése céljából. Január 14-én a találkozó létre is jött, azonban nem

Berthelot-val, aki nyilván nem akart Károlyival találkozni, hanem a minisztérium politikai osztályának a

vezetőjével. A találkozón elhangzottakról négyoldalas feljegyzés készült. Eszerint Károlyi hosszasan ecsetelte,

hogy a magyar vezető rétegek az államforma kérdésében minden látszólagos különbség ellenére egyformán

monarchisták, s hogy a legitimista párt Horthyval és Bethlennel egyetértésben csupán az alkalmas pillanatot

várja az elhunyt IV. Károly fiának, Ottónak a megkoronázására. „Valamennyien royalisták, a Habsburgok hívei

és valamennyien megrögzött franciagyűlölők” – foglalta össze Károlyi előadásának első felét a francia külügyi

tisztviselő.

A beszélgetés második felében Károlyi Franciaország Magyarországgal szemben követendő politikájára tett

javaslatot. A politikai osztály vezetője ezt így foglalta össze: „A követendő magatartás abban állna, hogy

deklarálni kellene a magyar kormánynak: Önök teljesen kompromittálták az ügyben mind politikailag mind

csalóként, s önök ezt nagyon jól tudják. Azt is tudják, hogy megtehetjük, hogy nem nézünk a dolgok mélyére, de

csak egy feltétellel: tegyük félre a pénzügyi kárpótlást, amely csekély jelentőségű, de a kormányzó mondjon le,

létesüljön parlamentáris rendszer, a demokrácia legyen helyreállítva. Újra alkalmazni kell a liberális választási

törvényt, melyet az angol Clerk főmegbízott missziójának sikerült életre hívnia 1919-ben, s amelyet a magyar

Friedrich miniszter ösztönzésére szavaztak meg. Egy liberális koalíciós kormányt kellene alakítani. Károlyi

hangsúlyozza érdektelenségét s a hatalomban való részvételét visszautasítaná. Hozzá kellene tennünk: ha Horthy

és Bethlen nem mond le, ha nincs liberális kormány, sem választójogi reform, csak azt tehetjük, hogy jogi

eljárást indítunk önök ellen, s lehetetlen helyzetbe hozzuk önöket.”

Néhány nappal Károlyi és a külügyminisztérium emberének találkozója után Párizsba érkezett Garami Ernő, a

forradalmak előtti magyarországi szociáldemokrata mozgalom legbefolyásosabb vezetője, Károlyi volt

minisztere is. Garami 16 oldalas memorandumot állított össze a magyarországi viszonyokról, s ezt Leon


Blumnak, a francia szocialisták vezetőjének a segítségével eljuttatta a Külügyminisztériumba. (A memorandum

összeállításában és franciára fordításában Diner Dénes József, Károlyi ez idő szerint Párizsban élő 1918-as

külügyi államtitkára volt segítségére.) Garami memorandumának első fele a Horthy-rendszer szociáldemokrata

szempontú kritikai analízisét tartalmazta, s azzal zárult, hogy a frankügyben nem egyszerűen egyes vezetők

felelősek, hanem a nagybirtokosokból és a papságból álló „régi oligarchia”, valamint a fajvédő felső-

középosztály mint kettős tagozódású uralkodó elit globálisan bűnös. Javaslatai jórészt megegyeztek a Károlyi

által ajánlottakkal. Ő is az ország demokratizálását, a Friedrich-féle választójogi rendelethez való visszatérést,

valamint Horthy és Bethlen eltávolítását indítványozta. Első lépésként nem egy demokratikus vagy liberális,

hanem egy konzervatív-liberális jellegű „tiszta polgári kormány” alakítását ajánlotta az ébredők, fajvédők és a

szociáldemokraták kizárásával. Ezen átmeneti kormány szükségességét Garami a demokráciára éretlen

magyarországi viszonyokkal magyarázta. Valószínű azonban, hogy más szempontja is volt. Ezzel a formával

feltehetően a demokrácia igazi erőinek, elsősorban a szociáldemokráciának a valószínű kompromittálódását is el

akarta kerülni. A kormányzói méltóság helyett Garami háromtagú államtanács életre hívását javasolta.

Néhány nappal később a Quai d’Orsay emberei élőszóban is meghallgatták Garamit, aki Diner-Dénessel együtt

érkezett a találkozóra. Az ezzel kapcsolatos január 28-i külügyminisztériumi feljegyzés szerint

memorandumához képest Garami új szempontokat nem vetett fel, Diner-Dénes viszont igen. Abból kiindulva,

hogy a francia kormány nyilvánosan még mindig nem bélyegezte meg a magyar vezetőket, ez utóbbi

feltételezte, hogy Franciaország esetleg nem óhajt közvetlenül a magyar belpolitikába avatkozni. Úgy gondolta

viszont, hogy Csehszlovákia felhasználható lenne ilyen célra. A feljegyzés szerint: „Diner-Dénes úr azt hiszi,

hogy a csehek nagyon hasznos akciót tudnának ebben az irányban kifejteni, Beneš úr ismeri a magyar

belpolitika egész gépezetét. Ha bizonyos mérsékelt konzervatívok számíthatnának a csehszlovákok

támogatására, hatalomra kerülésüket ez nagymértékben megkönnyítené.” Diner-Dénes természetesen nem

légből kapta Csehszlovákia közreműködési készségét. Jól informáltságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a

fenti találkozó után néhány nappal, február 2-án a prágai francia követ is jelentette Briand-nak Beneš

hajlandóságát az együttműködésre.

A magyar kormány felelősségével a francia külügyminisztérium természetesen a magyar emigránsok

információi nélkül is tisztában volt. Berthelot külügyminisztériumi főtitkár már december 24-én azt táviratozta a

bécsi és budapesti francia követnek, hogy „bizonyos részletek arra engednek következtetni, hogy a magyar

kormány maga is kompromittálva van az ügyben, de ez titokban tartandó...” Január folyamán ez a feltételezés be

is bizonyosodott, s a budapesti francia követ nem is mulasztotta el, hogy a nyomozás minél gyorsabb és

alaposabb lefolytatása érdekében ezt a tényt időről időre Bethlen, illetve külügyminisztere orra alá dörgölje. A

külügyminisztérium vezetőinek többsége lényegében az emigránsoknak azt a véleményét is osztotta, hogy a

frankügyet felhasználva Magyarországon kormányválságot, ill. kormányváltozást lehetne és kellene előidézni. A

kérdés az volt számukra, hogy hogyan és milyen eszközökkel érhető ez el úgy, hogy Franciaországra véletlenül

se háruljon a szándékos zavarkeltés gyanúja. Az általános európai megbékélés Franciaország által is helyeselt

légkörében ugyanis a francia kormány nyíltan csak abban az esetben követelhette volna a magyarországi

rendszerváltozást, ha nyomozó szerveinek egyértelmű és cáfolhatatlan bizonyítékokat sikerül felmutatni Horthy

vagy a hivatalban levő kormány bármely tagjának bűnösségéről vagy közvetlen felelősségéről. Egyébként nehéz

lett volna Anglia számára elfogadhatóvá tenni egy vele baráti viszonyban álló ország belügyeibe való ilyen nyílt

és közvetlen beavatkozást. Horthy vagy a kormány tagjainak bűnösségét vagy közvetlen felelősségét

egyértelműen bizonyító dokumentumok azonban sem akkor, sem a későbbiekben nem kerültek elő.

Február közepére a Párizsban összegyűlt magyar emigránsok (az említetteken kívül ott volt többek között

Hatvany Lajos, Szende Pál és Vér Imre is) felismerték, hogy a magyar vezetők bűnrészességét egyértelműen

bizonyító dokumentumok hiányában a francia kormány nem vállalja a közvetlen beavatkozással nagy

valószínűséggel együtt járó diplomáciai bonyodalmakat és felelősséget. Február 20-a táján Garami és Diner-

Dénes már ezzel számolva tették meg taktikailag új javaslataikat. Magyarországi információkra hivatkozva

közölték, hogy a Népszövetség március eleji ülésszakán Bethlen olyan fogadtatásra számít, amely majd

megmutatja, hogy a „nyugat-európai államok szemében egyáltalán nem kompromittált”. Mivel Anglia Bethlen

iránti barátságos magatartása nem kétséges, Franciaországon áll vagy bukik, hogy a magyar miniszterelnök eme

manővere sikerül-e vagy sem.

A Quai d’Orsay Franciaország frankügyben követendő politikáját részletesen meghatározó irányelvei így már

többek között a következőket tartalmazták:

– Mivel Bethlen közvetlen vétkességére nincsenek cáfolhatatlan bizonyítékok, s mivel Anglia támogatását

élvezi, lemondásra való formális felszólítása olyan látszatot kelthetne, mintha Franciaország újabb zavarokat

szándékozna előidézni Közép-Európában. A kormány direkt megbuktatása ezért nem célszerű.


– Nem lenne azonban helyes az sem, ha szemet hunynánk politikai felelőssége felett, mert ezt Franciaország

kisantantbeli barátai úgy értelmezhetnék, hogy nem törődünk a magyar fejleményekkel, amelyek pedig őket

közvetlenül fenyegetik.

– Ezzel szemben ha Budapesten érzékelik, hogy Bethlen személye veszélyezteti a magyar érdekeket, akkor

híveinek jelentős része elfordul tőle, kormányválság keletkezik, s ennek csak szerencsés következményei

lehetnek, mert olyan emberek kerülnek hatalomra, akik majd be fogják vezetni azokat a demokratikus

reformokat, amelyek nélkül hiábavaló lenne a politikai enyhülésben bízni Európa középső régiójában. Amíg

ugyanis nincs titkos választójog és nem lesz földreform, Magyarországon azok az emberek lesznek hatalmon,

akik a trianoni békébe nem fognak belenyugodni.

– A fenti cél úgy érhető el, hogy a Népszövetség márciusi ülésszakán, amelytől Bethlen helyzetének

megszilárdulását várja, Franciaországnak meg kell akadályozni Magyarország pénzügyi ellenőrzésének (a

népszövetségi kölcsön felvételekor vállalt kötelezettség) éppen aktuális feloldását, Briand miniszterelnöknek,

akivel Bethlen találkozni akar, e találkozó elől a leghatározottabban ki kell térnie.

Briand a külügyminisztérium javaslatait lényegében elfogadta. Ennek tudható be, hogy a Népszövetség

Pénzügyi Bizottságának francia tagja (a csehszlovák delegátussal együtt) márciusban Magyarország pénzügyi

ellenőrzésének feloldása ellen szavazott, s Briand a magyar diplomácia ismételt erőfeszítései ellenére sem

fogadta Bethlent. Ezek a francia lépések azonban félsikernél többet nem eredményeztek, s a magyar emigráció

reményeinek teljesüléséhez ez a félsiker kevésnek bizonyult. A Pénzügyi Bizottság angol és holland tagja

támogatta a magyar kérést.

A Népszövetség márciusi ülésszaka után új szakasz kezdődött Franciaország és a magyar emigráció

kapcsolatában. Bár a frankügy még hónapokig zajlott, emigráns magyar politikust többé nem fogadtak a francia

Külügyminisztériumban, s ebben a kérdésben véleményükre sem voltak többé kíváncsiak. Változott Bethlen

Franciaország iránti, s Franciaország Bethlen iránti politikája is. A teljes defenzívából a magyar miniszterelnök

óvatos offenzívába ment át. Előbb Chamberlainnek, majd egyetértését látva, a sajtó embereinek is kifejtette, s

végül Párizsnak is tudomására hozta, hogy a magyar emigráció Benešsel összefogva dezinformálja és

dezorientálja a francia kormányszerveket, s hogy ő ezt milyen furcsának találja és mennyire sajnálja.

Franciaország pedig – elsősorban Anglia, másodsorban Olaszország nemtetszését és ellenállását látva – szakított

Bethlen megbuktatásának szorgalmazásával, s egyre inkább megelégedett rosszallásának áttételes és hatástalan

kifejezésre juttatásával. A francia álláspont módosításában szerepet játszhatott az is, hogy azt a stabilitást,

amelyet szemükben őszintén személyesített meg, a Quai d’Orsay néhány tiszt viselője kezdettől fogva többre

értékelte annál a bizonytalanságnál, ami lemondása vagy lemondatása esetén keletkezhetett volna. Korányi

Frigyes párizsi magyar követ 1926. április 15-én így már ezt jelenthette a magyar külügyminisztériumnak:

„Információim szerint Berthelot Bethlen gróf megtartása mellett nyilatkozott, tekintettel az angol nagykövet

sürgetett közbenjárására, amelyet az olasz nagykövet támogatott.” A Népszövetség júniusi ülésszakán ismét

szereplő magyar kérdés ily módon az Anglia és Franciaország közötti kompromisszum jegyében oldódott meg.

A francia politika módosulása látszólag sokáig nem volt hatással az emigrációra. A tavasz és a nyár folyamán

változatlan buzgalommal cikkeztek, agitáltak és gyűléseztek, s aktivitásuk csak a nyár vége felé csökkent,

amikor már nem lehetett nem bevallani, hogy Horthy- és Bethlen-ellenes harcuk csatáját is elvesztették.

Csalódva és keserű szívvel bár, de a magyar emigránsok többsége tudomásul vette ezt, s ezért a Horthy-rendszer

Franciaország és a kisantant segítségével történő megbuktatásával mint reális lehetőséggel a továbbiakban nem

számolt.

2. Képek


1. Pénzhamisítók karikatúrákon

DEMETER Zsuzsanna

Pénzhamisítók karikatúrákon

A frankhamisítási botrány 1925. december végén robbant ki. A holland hatóságok december közepén

letartóztatták Jankovich Arisztid alezredest és két társát, akik Amszterdamban és Hágában hamis

ezerfrankosokat akartak beváltani. Jankovich vallomása alapján – a hamis pénzt hivatalos magyar személyektől

kapták – a hollandok érintkezésbe léptek a francia rendőrséggel, amely december 28-án detektíveket küldött

Magyarországra, s követelte a magyar kormánytól is a nyomozás megkezdését.

A vizsgálat eredményeképp 1926. január 4-én letartóztatták a hamisításban való részvétel gyanúja miatt

Windischgrätz Lajos herceget (volt minisztert), két nappal később pedig Nádosy Imre országos főkapitányt és

ugyancsak őrizetbe vették Windischgrätz személyi titkárát, Rába Dezsőt (1). A nyomozás során előkerült

dokumentumok nyilvánvalóvá tették, hogy előkelő körök és a kormányhoz közelálló személyek is tudomással

bírtak a hamisításról. A hamis bankókat a Térképészeti Intézet alagsorában nyomták, (az intézet vezetője gróf

Teleki Pál volt). Mindez lehetőséget adott az ellenzéki politikusoknak, hogy koncentrált támadást indítsanak –

esetleges kormányra kerülés reményében, a nagyhatalmak támogatásában bízva – a kormány ás Bethlen István

személye ellen.

A botrány kipattanásának pillanatában a baloldali ellenzék követelte a „karácsonyi szüneten” lévő nemzetgyűlés

összehívását és a hamisítás ügyében vizsgálóbizottság kiküldését. Az „alaphang”-ot Vázsonyi Vilmos – a

polgári demokraták vezetője – újévi beszéde adta, amelyben 1919-ig visszamenően vádolta a kormányt a

fajvédők támogatásával és annak a politikai morálnak intézményesítésével, amelynek alapján „mindent meg

szabad csinálni, ha valaki ún. hazafias felbuzdulásra hivatkozik” (3). (Windischgrätz herceg is ezt vallotta.)

1926. január 20-án egy meglehetősen heves parlamenti összecsapás után – a miniszterelnök akarata ellenére – a

képviselők megszavazták a vizsgálóbizottság kiküldésére vonatkozó indítványt és megválasztották a részt vevő

25 tagot, köztük az ellenzék részéről Hegymegi Kiss Pált, Rupert Dezsőt, Vázsonyi Vilmost, Rassay Károlyt,

Peyer Károlyt és Györki Imrét. (A bizottság elnöke Zsitvay Tibor lett.)

A vizsgálóbizottság február 20-án fejezte be a bizonyítási eljárást. A többségi jelentés szerint sem a kormányt,

sem magát Bethlen Istvánt nem terhelte felelősség. Ezzel szemben a baloldal és a legitimista politikusok a

Vázsonyi által készített kisebbségi véleményben hangsúlyozták, hogy a politikai felelősség szempontjából

elsősorban gróf Bethlen Istvánt és kormányát tartják bűnösnek, ezért a kormány lemondását követelték (4).

A vizsgálóbizottság jelentéseinek tárgyalásait botrányba fulladt nemzetgyűlési ülések és Bethlen elleni

sajtótámadások tarkították (5). Ugyanakkor a miniszterelnök márciusi genfi tárgyalásainak véget értével

elszálltak az ellenzék azon reményei, hogy a kormány megbuktatásához külföldről kaphat segítséget.

Az ügy vádlottainak nagy érdeklődést kiváltó törvényszéki tárgyalásait 1926 májusában tartották, amelynek

során több közéleti személyiséget is kihallgattak. A perben május 26-án hirdettek ítéletet: Windischgrätz Lajos

herceget és Nádosy Imre főkapitányt 4 évi, a többi vádlottat 4 hónaptól 1 évig tartó fogházbüntetésre ítélték. (A

herceg és a volt főkapitány 1928 tavaszán kormányzói kegyelemben részesült.)

A botrány első napjaitól kezdve az ügy részleteit a sajtóban és a társasági, nemkülönben a politikai életben nap

mint nap tárgyalták (6). A korszak egyik legolvasottabb lapja, a Pesti Hírlap, a szűk félév alatt szinte

„frankhamisítási tudósítóvá” vált. A lap kiváló képességű karikaturistája, Gáspár Antal alkalomnak találta ezt

arra, hogy a rendszer belső politikai feszültségeiről a közvéleménynek sok mindent elmondjon.

2. Képek


1. Víziturisztika, társas és filléres hajóutak a Dunán

MOLNÁR György

Víziturisztika, társas és filléres hajóutak a Dunán

A Margit-sziget budai oldalán vesztegel a „Visegrád” nevű üdülőhajó. A hajó 1896-ban épült a Magyar Folyam-

és Tengerhajózási Rt. oldalkerekes gőzhajójaként. Az első világháború után Auguszta főhercegnő jótékonysági

céllal patronálta a járatot. (Vö. e számunk hátsó fedőlapjával.) A SZOT 1962-ben vette és alakította át

üdülőhajóvá. A hajó a magyar folyami hajózás szinte egész történelmének részese volt.

A magyarországi folyókon az első sikeres magyar gőzhajózási vállalatot 1888-ban a Magyar Királyi

Államvasutak keretében szervezték meg. Ez a vállalat főként áruszállításra rendezkedett be, de egyes

folyamszakaszokon hajói utasokat is vittek. A MÁV hajók járatai mintegy a meglévő vasút kiegészítő vonalai

voltak. Különleges jegyeket árusítottak, amelyek érvényesek voltak a vasúti utazás hajón való folytatására.

Az 1894: XXXVI. törvénycikk alapján 1895. január 24-én megalakult a „Magyar Folyam- és Tengerhajózási

Rt.” (MFTR), a magyar hajózás államilag támogatott nagyvállalata, a mai MAHART jogelődje. Az új társaság a

meglévő MÁV-hajókat először 20 évi bérletbe átvette, majd annak lejártával meg is vásárolta. A MFTR

megalapításától kezdve vezető szerepet játszott a dunai hajózásban az Osztrák–Magyar Monarchiában, a

korábban egyeduralkodó osztrák DDSG (Donau Dampf-Schiff-Fahrt Gesellschaft = Első Duna Gőzhajózási

Társaság) mellett a legnagyobb hajózási vállalat lett. Az MFTR az állammal kötött szerződés alapján

kiegyensúlyozott hajózási rendszert szervezett, amelyben az áruszállítás mellett egyenrangú szerep jutott a

személyszállításnak is. Az említett szerződés előírta személyjáratok létesítését a Dunán Budapest–Dömös, Baja–

Apatin és Vukovár–Újvidék között a helyi forgalom számára és nemzetközi szempontból is jelentős hosszú

járatok létesítését Zimony–Belgrád–Orsova–Galati között helyi járatokat létesítettek a Száván Bosna–Rača és a

Tiszán Szolnok–Csongrád–Szeged állomásokkal.

A rövidebb, helyiérdekű járatok olyan községeknek, városoknak biztosítottak kedvező összeköttetést,

amelyeknek nem, vagy csak nagy kerülővel volt vasúti összeköttetésük. Az al-dunai járat csatlakozott a magyar

vasutak déli végállomásaihoz és lehetővé tette az utazást Zimonytól, Báziástól és Orsovától a balkáni

országokba. A Duna-torkolati nagy kikötővárosokból a „Magyar Keleti Tengerhajózási Rt.” gőzöseivel az utas a

Közel-Kelet kikötőibe is eljuthatott. Ezeknek a csatlakozásoknak a felhasználásával szállították haza például

1906-ban II. Rákóczi Ferenc hamvait is Rodostóból. A személyhajózás ezt a vasutat kiegészítő szerepet

megtartotta az első világháború végéig.

A trianoni békeszerződés gyökeres változásokat hozott a Duna és mellékfolyói hajózásában. Csehszlovákia,

Jugoszlávia és Románia megszervezték saját, államilag támogatott hajózási vállalataikat, főleg a DDSG-től és a

MFTR-től nekik juttatott hajókkal. (A trianoni békeszerződés alapján 1921. augusztus 2-án hozták az erre

vonatkozó döntőbírói határozatot.)

Az 1921. július 23-án Párizsban megkötött új Duna-egyezmény jogilag is új helyzetet teremtett: bár kimondta a

dunai hajózás teljes szabadságát, de az egyes országokon belül a parti állam kiváltságává tette a belső hajózást

és a Duna egyes mellékfolyóit (Száva, Temes, délvidéki csatornák) nem sorolta a nemzetközi vizek közé, ezzel

a külföldi hajókat teljesen kizárva onnan. Összességében ezek az egyezmények és a területi változások, amelyek

az 1914-es 1632 km-ről 713 km-re csökkentették a magyar folyami partok hosszát, igen nehéz helyzetbe hozták

a MFTR-t és járatai átszervezésére kényszerítették.

A megváltozott viszonyok között a MFTR a magyarországi Duna-szakaszra koncentrálta erejét. Új hosszú és

helyi járatot létesítettek. Mindemellett a MFTR permanens gazdasági válsághelyzetben töltötte az 1935-ig

terjedő időt: a háborús károkat és a hátrányos Duna-egyezményt tetézte a korona inflációjának hatása (a vállalat

szubvenciója teljesen értékét vesztette). Igaz, 1926-ban az állammal új egyezményt kötöttek, és ez, valamint a

vállalatba beáramlott angol tőke lendített rajtuk, de ennek jó hatását a nagy gazdasági világválság tönkretette.

Modern hajózási ipar

A személyhajózás fennmaradása szempontjából a legnagyobb jelentősége egy, az emberek életformájában

bekövetkezett változásnak volt. Az 1920-as évektől világjelenség a mind nagyobb tömegek kedvtelésből tett

utazása. Míg az első világháború előtt általában az utazott, akinek hivatali elfoglaltsága miatt szükséges volt,

leszámítva az arisztokrácia és a polgárság egy csekély, bár rendkívül nagy vásárlóerejű részét, a húszas évektől

a szabadidő eltöltésének egyre divatosabb módja lett az utazás. Kiszélesedett az utazóközönség is, új rétegek


kapcsolódtak be az idegenforgalomba. A világjelenség következménye, hogy megindul a tengeri hajókon az

egyes osztályok színvonalának közeledése egymáshoz. Fokozatosan megszűnt a fedélköz és a III. osztály

nyomora, a fedélközi elhelyezést meg is szüntették. Ugyanakkor valamelyest csökkent az I. osztály királyi

pompája és javult a II. osztály komfortja. Ez a fejlődés vezetett végül világszerte a modern turista és I. osztály

kialakulásához.

A nemzetközi hajózási ipar változásai hatottak a magyar folyamhajózósra is. A személyhajóknak továbbra is

egyik fő vonzerejük maradt elegáns belső berendezésük, kényelmük, de a kisebb pénzű utast is kezdték

megbecsülni. De erre ösztönözték a fentebb említett gazdasági nehézségek is. Mind a nemzetközi, mind a hazai

járatokon a személyhajózós egyetlen jövedelmező ága az idegenforgalmi, turisztikai hajózás maradt. „...a

hajózást többé nemcsak mint közlekedési eszközt veszik igénybe, hanem a hajón való utazást, annak

kellemességeinél fogva mint pihenést, üdülést és olcsó szórakozást nyújtó lehetőséget öncélként tekintik. A

hajón való utazás az egészségápolás kedvelt eszközévé vált, s ez a jellege már szinte túlszárnyalta a szigorúan

vett közlekedési jelleget” – írta 1937-ben a kortárs Winchkler István, a MFTR elnök-vezér igazgatója.

Budapest–Pozsony–Bécs (282 km) között mindkét irányban hetenként háromszor közlekedtek a személyhajók.

Budapestről hagyományosan este hatkor indult a hajó, így napvilágnál haladhatott át a Gönyü fölötti zátonyos

szakaszon és délután ért Bécsbe, hogy a továbbutazóknak csatlakozásuk legyen az éjjeli vonatokhoz. Elegáns

dolog volt ezzel a járattal Bécsbe utazni egy-egy társadalmi eseménynek számító opera- vagy színházi

előadásra. Bécsből reggeli fél kilenckor indult lefelé a hajó és este háromnegyed kilenckor ért Budapestre.

A hajó számos olyan magyar községet érintett, amelyek legkönnyebben vízen voltak elérhetőek, de igazi

jelentősége a Budapest–Bécs turistaforgalomban volt. Nyilvánvaló, hogy a sokkal gyorsabb vasút helyett a

kedvtelésből utazók választották a kényelmesebb, érdekes tájakon vezető hajóutat.

Ezen a vonalon a MFTR legnagyobb, kétkéményes szalon gőzöseit járatta. A hajókon elöl a II., hátul az I.

osztály 2 és 4 ágyas kabinjai helyezkedtek el, a maximális utaslétszám 1200 fő lehetett, de általában 300–600

utassal közlekedtek. Az utasoknak étterem, dohányzó, női terem(!), sétafedélzet, kád és zuhanyfürdők álltak

rendelkezésre. A kabinokat és a vendéglőt minden MFTR hajón a Nemzetközi Hálókocsi Társaság (Wagon Lits)

kezelte. Az utasok szállításán kívül ezek a hajók néhány tonna gyorsárut is vittek, főként primőr zöldséget és

gyümölcsöt a bécsi piacokra.

A budapest–mohácsi személyhajó volt a „kofahajó”, ennek fő funkciója a friss zöldség és gyümölcs szállítása

volt a fővárosba. A hajó délben indult Mohácsról és másnap hajnalban ért Budapest–Nagyvásártelepre.

Útközben összegyűjtötte Baja, Kalocsa, Paks, Dunaföldvár vásárosait, akik vasúton bajosan juthattak a

fővárosba. A járat este tízkor indult vissza Budapestről és reggel ért Mohácsra. Ezen az útvonalon 21(!)

hajóállomás feküdt és itt is a MFTR legnagyobb hajói jártak. A hajó itt szerencsésen pótolta a nehézkes, sok

átszállással járó vasúti közlekedést.

Kettős jelentősége volt az Esztergom–Budapest járatnak. A mohácsihoz hasonlóan a föntről este indított hajó

összeszedte a kofákat árujukkal a Budapest fölötti községekből és a hajnali piacokra szállította őket. A

Budapestről induló hajó vitte a kirándulókat a kedvelt dunai kiránduló- és nyaralóhelyekre: Rómaifürdőre,

Horányba, Leányfalura, Vácra, Visegrádra, Nagymarosra, Dömösre és Esztergomba. Maga a hajóút is komoly

idegenforgalmi attrakcióvá vált, s tavasszal és nyáron a MFTR minden nélkülözhető hajóját itt alkalmazta. Az

üdülőhelyekre utazóknak a MFTR jelentős tarifakedvezményt adott, ezt bizonyítja néhány út vasúti- és hajójegy

költségének összehasonlítása:

hajón személyvonattal

Budapest–Nagymaros 2,10 pengő 3,90 pengő

Budapest–Esztergom 2,60 pengő 3,90 pengő

Budapest–Győr 6,00 pengő 13,00 pengő (gyorsvonat)

Budapest–Bécs (felfelé) 10,00 pengő 37,50 pengő

Budapest–Bécs (lefelé) 20,00 pengő 37,50 pengő


Budapest–Dunaföldvár 4,40 pengő 8,60 pengő

Budapest–Mohács 11,00 pengő 26,70 pengő

A közölt adatok az 1937-es évre vonatkoznak, de az arány jellemző a két háború közötti időszak egészére.

A MFTR még 1916–1917-ben átvette a budapesti helyi és átkelő járatokat a DDSG-től és a Budapesti

Csavargőzös és Átkelési Vállalattól. 1926-ra a főváros szárazföldi tömegközlekedésének fejlődése ezeket

fölöslegessé, és ami ezzel együtt járt, ráfizetésessé tette, így a MFTR megszüntetésükre kényszerült. 1936-ban

azonban újra megindították a helyi hajózást, csakhogy megváltozott profillal, immár teljesen a pihenés és

szórakozás szolgálatában. A helyi hajók a fővárosi nagy fürdőket és a főváros környéki evezős- és

fürdőtelepeket kötötték össze a belvárossal. 1937-ben hétköznaponként 58 járat közlekedett a Szent Gellért-tér,

mint a legdélebbi a Pünkösdfürdő, mint legészakabbi állomás között. Vasár- és ünnepnapokon a forgalom ennek

többszöröse is lehetett. Külön ezekre a járatokra készültek a 180 és 260 személyes csavargőzösök és 8 és 48

személyes motorosok.

Egyedülálló idegenforgalmi vonzerőt jelentett a „jobb társaság” számára a „Zsófia” sétahajó délutáni és esti

járata. Ez a luxusjacht eredetileg udvari hajónak épült 1914-ben és az első világháborúban Jenő főherceg és

Mackensen tábornagy főhadiszállásául is szolgált. A két világháború között a MFTR válogatott személyzettel,

zenés-táncos sétahajóként alkalmazta Budapesten ezt a külsejében és gépi berendezéseiben egyaránt „tökéletes

hajót”.

Társasutazások hajón

A MFTR 1934-től részt vállalt a külföldi utaztatásban is. Társasutakat szerveztek a Felső-Dunára Passauig és az

Al-Dunára Ruszéig, több-kevesebb üzleti sikerrel. Érdekes, az igényeket túlbecsülő kísérlet volt az 1936-ban a

társasutak helyett indított heti expresszjárat a Budapest–Belgrád–Orsova–Rusze útvonalon, amely nem vált be,

és 1937-ben visszatértek a ritkább, igény szerint indított társasutazáshoz.

A MFTR a harmincas években már azt is lehetővé tette, hogy intézmények, egyesületek, testületek hajót

béreljenek tetszőleges időtartamra és útvonalra. Ennek az ígéretes üzletágnak azonban a háború kezdetén

elsőként kellett búcsút mondaniuk, hiszen ekkortól a menetrend szerinti járatok fenntartása is mind nagyobb

nehézségekbe ütközött. Végezetül álljon itt néhány adat a MFTR 1936. évi utasszállítási teljesítményeiről. (Az

arányok és az utasszám a harmincas években végig hasonlóképp alakult.)

A szállított utasok száma az egyes vonalakon:

Budapest–Bécs 41 000

Gönyü–Győr 16 000

Budapest–Mohács 131 000

Budapest–Esztergom 464 000

budapesti helyijáratok 136 000

„Zsófia” hajó sétajáratai 32 000

tiszai járatok 57 000

átkelési járatok Budapesten

és Nagymaroson 470 000

bérelt különhajók 61 000

expresszjárat, társasutak 3 000

A személyhajók 1936-ban 1 400 000 utast szállítottak és 471 000 km-t tettek meg. Vagyis a hajózás a vasút után

a legnagyobb tömeget szállító közlekedési ágazat volt a két világháború közötti Magyarországon.


2. Képek


1. Teleki Pál haláláról. Pintér István, Barcs Sándor, Bakay Lajos, Kádár László, Gerlei Ferenc, Czaba József és Komjáthy Miklós írásai

TISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

PINTÉR István

Teleki Pál haláláról

A Kommunista Párt és az öngyilkosság

Szerkesztőségünk igen szép számmal kap leveleket olvasóinktól. E levelek észrevételeket, kiegészítéseket

tesznek a folyóiratban megjelent cikkek témáihoz, vagy éppen a terjesztés, a megjelenés akadozásával

foglalkoznak. E számunktól kezdve rendszeresen kívánunk közreadni mind a technikai, mind a cikkeinkben

megbúvó vitás kérdéseket érintő észrevételeket.

Először a Teleki Pál halálával kapcsolatos igen nagyszámú levélből, hozzászólásból teszünk közzé részleteket.

Mindenekelőtt a forrásértékűeket. (A leveleket egyébként megőrzés céljából átadjuk az Országos Levéltárnak.)

(A szerk.)

A História 1982. évi 1. számában több ismertetés jelent meg Teleki Pál miniszterelnök haláláról. A

visszaemlékezések felelevenítették azt a halál napján lábra kapott – s mint a cikkek bizonyítják – egyes

körökben még ma is élő legendát, hogy Teleki Pál nem öngyilkos lett, hanem meggyilkolták. Tilkovszky Loránt

történész – az első Teleki biográfia szerzője – tudományos alapossággal ugyanezen számban cáfolta a

gyilkosság teóriáját. E cikkek késztettek arra, hogy közreadjam azt az elmúlt hónapokban kezembe került

levelet, amelyet a Kommunisták Magyarországi Pártja hazai vezetői írtak közvetlenül Teleki halála után, majd

Kárpát-Ukrajnán keresztül juttattak el Moszkvába, a Kommunista Internacionáléban – a KMP magyar szekciója

képviseletében – dolgozó magyar kommunista vezetőkhöz.

Néhány szót a levélről. „Brief aus Budapest” cím alatt található a hatoldalas német nyelvű levél, ami a

Komintern magyar szekciójának anyagaiból került a Párttörténeti Intézet Archívumába. A levél a KMP KB

tagjaitól származik. Nem tudjuk, milyen formában és hogyan került Moszkvába. Feltehető, hogy magyar

nyelven írták, s mint számos dokumentumot, kint fordították német nyelvre. Elképzelhető azonban, hogy az

eredeti is német nyelven készült, hisz a Központi Bizottság két tagja: Rózsa Ferenc és Schönherz Zoltán

kitűnően írt és beszélt németül. A kijuttatás módja ma még nem ismeretes. A rendszeres kapcsolat ugyanis 1941

januárjában megszakadt. Az a tény azonban, hogy a KMP KB 1941. áprilisi határozatának egy része –

ugyancsak német nyelven – megérkezett Moszkvába, jelzi, hogy volt valamilyen összeköttetés Budapest és

Moszkva között.

A levél tartalma azt bizonyítja, hogy a KMP jól tájékozott volt a történtekről, és igen nagy fontosságot

tulajdonított a Teleki öngyilkosságát követő eseményeknek. Világosan látta azt a szorult helyzetet, amelybe

1941 tavaszán Teleki került. A KMP Teleki kormányra kerülése óta fokozott figyelemmel kísérte politikájának

alakulását. A kommunisták elismerték e politika Hitler-ellenes, belpolitikában pedig nyilasellenes vonásait, de

rámutattak arra is, hogy e politika veszélye nagy. Azon túl, hogy elaltatja a belső náciellenes erők önálló

kezdeményezéseit, fokozatosan arra kényszerül, hogy újabb és újabb engedményeket tegyen – bel- és

külpolitikában egyaránt – a hitleri Németországnak. A háromhatalmi egyezményhez való csatlakozás után a

kommunista párt ismételten figyelmeztetett: Teleki igen veszélyes útra lépett. Nemcsak az ország gazdaságát,

kereskedelmét bocsátotta a tengelyhatalmak rendelkezésére, hanem „a hármas szövetséghez való csatlakozás azt

is jelenti, hogy az ország népét a tengely bármely pillanatban bevonhatja a háborúba a német és olasz fasizmus

érdekében” – szögezi le a KMP Titkárságának 1940. december 16-i határozata.

Mindezek ellenére a kommunisták változatlanul nagy figyelemmel kísérték Teleki erőfeszítéseit az általa

képviselt semlegességi politika megtartására. Ennek részeként tartották számon a jugoszláv–magyar barátsági

szerződés megkötését, a Szovjetunióval erősödő kereskedelmi kapcsolatokat. Ezt igazolják a levélben foglaltak

is.

A KMP Központi Bizottsága a jugoszláviai események és Teleki halála után nyomban felismerte, hogy

lényegesen megváltozott az ország helyzete. Az ország szuverenitását fenyegető veszély és a németek oldalán a


háborúba lépés közvetlen lehetősége miatt – mint a levél végső következtetéséből kiderül – Magyarországon is

növekszik az ország függetlenségéért és szabadságáért, a háború kiterjesztése ellen harcolni akarók tábora. Ez a

felismerés késztette a KMP Központi Bizottságát arra, hogy éppen ezekben a napokban tartott ülésén fogadja el

a független, szabad, demokratikus Magyarország programját, és indítsa útjára a széles – az összes Hitler ellenes

erőket tömöríteni szándékozó – nemzeti összefogás politikáját.

Az alábbiakban közölt levél archívumi jelzete: PI Archívum, 500. f. 2/857. ő. e. 24– 29. old.

DOKUMENTUM

Egész Magyarország Teleki gróf öngyilkosságának hatása alatt áll. Április 3-án a reggeli órákban

legkülönbözőbb híresztelések kaptak lábra, annál is inkább, mert az első hírek szívrohamról beszéltek és csak

azután közölték, hogy a halál oka öngyilkosság. Miután a sajtót erősen cenzúrázzák, a hivatalos nyilatkozatok

iránt kevés a bizalom. Így a rádiónak és a hivatalos hírügynökségnek ismételten alá kellett húzni, hogy minden

kétséget kizáróan megállapították az öngyilkosságot. Az öngyilkosság indítékát abban jelölik meg, hogy Teleki

gróf „a felelősség kínjától és lelki konfliktusoktól szenvedett. Egyetlen napra sem hagyták el őt a gondok

nemzetéért és népéért.” Az angol rádió – amelyet Magyarországon nagy figyelemmel és sokat hallgatnak –

kommentárjai szerint: „Közvetlen környezetéből származó barátai úgy magyarázzák a dolgot, hogy Teleki gróf

saját helyzetét a növekvő német nyomás következtében egyre nehezebbnek látta”. Teleki gróf egy hátrahagyott

leveléről, melyről az angol rádió beszél, és amelyben állítólag megindokolta öngyilkosságát, Magyarországon

hivatalosan semmi nem ismeretes.

Érdemes valamivel közelebbről szemügyre venni azokat az okokat, amelyek Teleki grófot az öngyilkosságba

kergették. Magyarország átmenő ország a Balkán felé. Valamennyi német erő, amely Romániát és Bulgáriát

megszállta és most a görög határon áll, Magyarországon haladt keresztül. Görögország gyors és teljes leverése a

német haderő által csak akkor lenne lehetséges, ha Jugoszlávia nemcsak semleges maradna, hanem éppúgy

megengedte volna a német csapatok átvonulását, ahogy Románia és Bulgária is tette. A német diplomácia

februárban és márciusban minden erejével azon dolgozott, hogy Jugoszláviától egy ilyen megállapodást

kierőszakoljon. Ezen törekvések sikerének az akadálya az a körülmény volt, hogy Magyarország és Jugoszlávia

két hónappal ezelőtt barátsági szerződést kötöttek azzal a céllal, hogy lehetetlenné tegyék e két ország egymás

elleni kijátszását, és megakadályozzák a háború további kiterjesztését. Magyarország annyiban hozott áldozatot,

hogy háttérbe szorította Jugoszláviával szembeni revíziós igényeit.

Március második felében Bárdossyt Berlinbe hívták. Nagy pompával fogadták. Ribbentropon kívül Hitlernél is

járt audiencián. Visszautazásakor a „Völkischer Beobachter” március 22-én „Jogos célok elébe” című

vezércikkében Magyarország jogos revíziós igényéről írt. A vezércikk vonatkozó részeit valamennyi magyar

újság átvette. Bár az út eredményéről hivatalosan semmi lényegeset nem hoztak nyilvánosságra, elterjedt: a

magyar kormány immár beleegyezett abba, hogy Jugoszlávia ellen is megengedi a német csapatok átvonulását

Magyarországon. Feltételezték, hogy ez a tény nem kevéssel járult hozzá az akkori jugoszláv kormány

engedékenységéhez. A magyar kormány súlyos helyzetben volt, mivel a közvéleményt nagyon nyugtalanították

a Németországnak eddig adott engedmények és súlyos teherpróbát jelentett a szolgalelkű segítségnyújtás ahhoz,

hogy Jugoszláviát Németország csatlósállamainak sorába állítsák. Mégis, a jelenlegi helyzetben aligha lehetett a

magyar kormány részéről komoly ellenállásról beszélni, annál kevésbé, mert ugyanebben az időben Antonescu

tábornok hirtelen azzal fenyegetőzött, hogy Németországhoz és Olaszországhoz fordul, hogy visszakövetelje

Erdélynek Magyarországhoz csatolt részét, mert Magyarország leigázza az ottani románokat. Ez eléggé világos

intés és fenyegetés volt, amelyet nem lehetett félreérteni.

Jugoszlávia csatlakozását Magyarországon bizonyos körök a megkönnyebbülés sóhajával fogadták. Ily módon

az a kérdés, vajon Magyarország felvonulási terület lesz-e Jugoszlávia ellen, ezen körök számára tárgytalannak

tűnt. A magyar lapok, amelyek a német– jugoszláv tárgyalások idején egy szót sem hozhattak Antonescu

fenyegetéseiről, ezeket március 27-én dühödten visszautasították. Ugyanezen a napon gróf Teleki Szatmár

megye törvényhatóságának alakuló ülésén egy hosszú beszédet tartott, amely azt mutatta, hogy ismét valamivel

szabadabban lélegzik. Sokat beszélt a magyar nemzet szabadságáról és határozottan kiállt a „korszellem” ellen

(a politikai virágnyelvben, amelyet még magának a miniszterelnöknek is használnia kell, a „korszellem” egyet

jelent a totális eszmékkel). Már a beszéd alatt olyan hírek érkeztek, hogy a jugoszláv nép nem hajlandó állami

önállóságát és nemzeti függetlenségét feláldozni, és nem járul hozzá a görög nép leigázásához. Ezzel

Magyarország számára ismét napirendre kerültek a súlyos kérdések. Teleki azonnal visszatért Budapestre.

A magyar közvélemény döntő többségében örömmel üdvözölte a jugoszláv fordulatot. Az újságokban ez

annyiban jutott kifejezésre, hogy nem léptek fel ellenséges hanggal Jugoszlávia ellen, és maga a fasiszta sajtó,

amely egyébként pontosan a német külügyminisztérium kívánságainak megfelelően ír, erős tartózkodást


kényszerített magára. A fasiszta „Új Magyarság” pl. március 28-án ezt írta vezércikkében a jugoszláv

helyzetről: „Mi nem tehetünk bölcsebbet és hasznosabbat annál, mint hogy a belgrádi hivatalos közlések alapján

nyugodtan kivárjuk a további fejleményeket”. Egy ellenséges hang elriasztotta volna az olvasók nagy részét. A

német sajtó és rádió híreit, melyek szerint Jugoszláviában a németek mellett a magyarokat is üldözik, a magyar

sajtó nem használta fel. Ellenkezőleg, Jugoszláviával szemben továbbra is jóindulatú és barátságos hangot ütött

meg.

Hogy mi zajlott a diplomácia kulisszái mögött, az most még természetesen nem ismert. De ahhoz nem fér

kétség, hogy Teleki ismét azon kérdés elé került, hogy engedélyezi-e német csapatok átvonulását Jugoszlávia

ellen. Ez Magyarország háborúját is jelentené Jugoszláviával. Engedni ebben a kérdésben most még sokkal

nehezebb volt, mint két héttel ezelőtt, mivel a jugoszláv nép egyértelmű lázadása igen mély benyomást tett

Magyarországon. Úgy látszik, ez a kiút nélküli helyzet – amelyben választania kellett, hogy a német

követeléseknek, vagy a magyar nép békeakaratának tesz-e eleget – a miniszterelnököt az öngyilkosságba űzte.

Magyarországon a hangulat nagyon nyomott. Bárdossyt, az új miniszterelnököt – akit már előzőleg is Teleki

utódjának tekintettek – hivatalosan úgy állítják be, mint Teleki és a két hónappal ezelőtt ugyancsak hirtelen

elhunyt Csáky külügyminiszter irányvonalának folytatóját. Tevékenysége – mint romániai követ – ellentmond

ennek a felfogásnak: ott ő teljes gőzzel a Vasgárdáért dolgozott, és a német imperializmus érdekeinek

előharcosaként tevékenykedett. Politikai súlya összehasonlíthatatlanul csekélyebb mint elődjéé, és az biztos,

hogy kész a Németországgal való szorosabb együttműködésre. Jugoszláviával kapcsolatban helyzete még

komplikáltabb, mert öt héttel ezelőtt, február 27-én, külügyminiszterként ő ratifikálta ünnepélyesen a jugoszláv–

magyar barátsági szerződést, és ez alkalomból tartott beszédében hangsúlyozta, hogy Magyarország a

szerződéssel „a béke ügyét szolgálja, összhangban népeink azon kívánságával és törekvésével, hogy

megkímélve maradjanak a háború pusztító hatásától és még súlyosabb következményeitől”. Nem kevésbé kell

számolni azzal, hogy néhány napon belül felmerül az a követelés, hogy engedje meg a német csapatok

felvonulását – magyar területen át – Jugoszlávia ellen, és ő engedni fog. A magyar nép óriási többsége ellenzi

egy ilyen követelés teljesítését. Az elűzött Cvetković-kormány példája azonban azt mutatja, hogy ilyen

szerződések külső nyomásra, a nép akarata ellenére is létrejöhetnek.

A magyar nép számára a helyzet annál is veszélyesebb, mert a tőkésosztályban és a hadseregben rendkívül erős

az „ötödik hadoszlop”. Ehhez járul még, hogy Magyarország vasútvonalait és legfontosabb vasútállomásait a

német csapatok már most megszállták. A német imperialisták biztosan be fogják vetni mindezeket az erőket, és

Jugoszlávia kárára tett revíziós ígéreteiket csalétkül fogják felhasználni nemcsak azért, hogy Magyarországot

Jugoszlávia ellen felvonulási területként használják, hanem azért is, hogy közvetlenül bekergessék a háborúba.

Erre a helyzetre való tekintettel a néptömegeket mély aggodalom tölti el a magyar nép sorsa és jövője miatt. Ha

a magyarországi különleges feltételek miatt nem is várható egyelőre nagyobb tömegmozgalom, mégis, a

szabadságáért ás függetlenségéért harcolni kész jugoszláv nép példája mély benyomást gyakorolt Magyarország

dolgozó rétegeire. Ez a példa kétségtelenül hozzájárulhat ahhoz, hogy Magyarországon minden erő összefogjon

a háború kiterjesztésével szemben, a kis népek megerőszakolása ellen, a háborús borzalmak új tűzfészkének

lángra lobbantása ellen. És ezek az erők növekedni fognak, mert ők a magyar nemzet igazi érdekeinek

védelmezői, azon magyar nemzetének, amelynek dolgozó tömegei nem akarják, hogy egy imperialista hatalom

szolgálatában a nemzeti létért és függetlenségért küzdő jugoszláv nép ellen háborúba taszítsák őket.



BARCS Sándor

Levél [Teleki Pál haláláról]

Hatos Géza közléseit elemezve, Tilkovszky Loránt egy helyütt így ír: „...elképzelhetetlen, hogy például egy

Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki oly tisztelettel adózott Teleki figyelmeztetésnek szánt, vagy mindenesetre annak

érzett halálos »Curtius ugrásának«, fennmaradt bizalmas írásaiban ne emlékezett volna meg német pribékek

általi galád meggyilkolásáról – ha ennek alapja lett volna.”

Hogy mennyire telitalálat Tilkovszky Loránt következtetése, azt ezennel igazolhatom. Mi több, Talpassy Tibor

személyében még egy másik tanút is állíthatok magam mellé. Mindketten részt vettünk a Pannónia Szálló

éttermében azon a „pénteki vacsorán” is, amelyen Szalánczi Károly felvetette a gyilkosság koncepcióját. 18–20-

an lehettünk jelen a különteremben, és Szalánczi Kodolányi Jánosra hivatkozott, aki „biztos forrásból” értesült a

gyilkosság tényéről, erről írni is szándékozik. (Természetesen csak irodalmi műfajról lehetett szó – hiszen

cenzúra volt –‚ de arról nem tudok, hogy az író valaha is megvalósította volna ezt a tervét. A „biztos forrás”

pedig, több jelenlévő véleménye szerint Faragho Gábor, a csendőrség felügyelője lehetett, akivel Kodolányi jó

viszonyban volt.)

Zsilinszkyt nem érte váratlanul ennek az akkortájt széltében suttogott variációnak a megpendítése. Válaszából

érezni lehetett, hogy végére járt a dolognak. „Vénasszony pletykának” minősítette a gyilkossági verziót, amely a

tragikus tett felfedezése utáni órákban mutatkozó fejetlenségből, kapkodásból és tanácstalanságból eredt, s most

„bizonyos, velünk szemben nem feltétlenül ellenséges körök” terjesztik. Tény, hogy Teleki olyan szorítóba

került, amelyből nem lehetett szabadulni. A végzetes lépés a Háromhatalmi Egyezményhez történő,

pánikszerűen gyors csatlakozás volt, ettől kezdve Teleki már nem tudott megállni a német igényekkel szemben.

A jugoszláv ügyben pártjával, kormányának erősebbik felével és Horthyval – aki előzőleg lemondási kísérleteit

visszautasította – egyszerre szembekerült. Ebben a kilátástalan helyzetben úgy érezte, nincs számára más kiút.

Tragikus cselekedete egyszersmind történelmi léptékű tiltakozás is.

Ami a gyilkosság lehetőségét illeti, annak a logika merőben ellentmond. Igaz, hogy a németek nem szerették

Telekit, de megkapták a magyar kormánytól azt, amit kívántak. Miért mentek volna bele egy mégiscsak

kockázatos bűntény elkövetésébe?



BAKAY László


1941. április 3-án reggel 1/2 7 órakor mély álomból ébresztett fel a telefon. Ki beszél? – kérdeztem. Incze Péter:

Légy szíves azonnal jönni, Pali öngyilkos lett. Jézusom, kiáltottam fel! Mire a feleségem mellettem termett,

ijedten, olyan ijesztő volt ez a felkiáltás. Rögtön kocsiba vetettem magam: fel a miniszterelnökséghez, amilyen

gyorsan tud, hajtson! A Sándor palotában a portás rémült arccal fogad. Mi történt? Nem felel, csak némán mutat

a lépcsőház felé. Felszaladok, az ajtó előtti térben találom az altisztet, kisírt szemmel, ijedt arccal. Magyarázni

kezd, félretolom s benyitok a várószobának használt helyiségbe. Balra akarok fordulni a dolgozószoba felé, ahol

utoljára 12 nappal tárgyaltam vele a községi és körorvosok ügyében, amikor elébem jött Incze Péter és csak

annyit mondott: azt hiszem, itt már semmi sem segíthet, s átkísért a jobb felé eső nagy szobába, ahol közvetlenül

a fal mellett feküdt az ágy, amelyen nyakig betakarva a takaróval, hanyatt fekvő helyzetben találtam Telekit. A

jobb keze az arca jobb felénél mereven tartotta a nagy típusú Browning pisztolyt, a cső vége valamivel a j.

halánték alatt volt, s a halánték tájon egy két pengősnyi behatolási nyílás látszott véralvadással, csapzott hajjal

kitöltve, a bőr megpörkölve. Megpróbáltam a pisztolyt kivenni, nem tudtam a merev ujjaktól. Elfordítva a fejet,

a bal halántéktájon az előbbinél nagyobb nyílást találtam, a csontszélek kifelé fordultak. A sebből véres agypép

ömlött ki. A fejnek megfelelő magasságban a falban gyermektenyérnyi nyílás, körülötte a fal agyrészekkel

telefecskendezett. A halál jó pár órával elébb következhetett már be, haláltusa nélkül, ami a helyzetből világosan

megállapítható volt. Inczével mindezt közöltem, és azt, hogy minden változatlanul maradjon, amíg a hivatalos

rendőri közeg és rendőrorvos jön, hogy a halál körülményeiről jegyzőkönyvet vegyenek fel, esetleg az obductiót

elrendelje.

Alighogy elmondtam e megjött Fischer Ferenc belügyminiszter. „A Teleki család tragédiája rajta is beteljesült.”

Bemegy a szobába, a látottak megrázzák. Letérdel az ágy mellé, zokogás rázza meg ezt a fakír embert, ahogy mi

a klinikán nevezni szoktuk (ott operáltam őt, semmi fájdalomra nem reagált). Magam is megrendülve

könnyeztem, régi barátság kapcsolt hozzá, és egész mély bizalommal ajándékozott meg. Megérkezett pár perc

múlva Bárdossy külügyminiszter. Incze felhívta a figyelmünket, hogy egy kis asztalon két nyitott levél van. A

kormányzó úrnak szólt az egyik, a másik a feleségének. Az előbbi nyitott levélpapíron a gazemberekkel való

hibás szövetségről ír pár sort. A jugoszlávokkal való egyezség megkötésének megszegése miatt a nemzet

becsülete vész el. Vádolja magát, hogy nem tudja megakadályozni, de talán halála használ valamit a nemzetnek.

Tanácskozás folyik, hogy mi történjék? Egyelőre az eseményről senkinek semmit sem szabad mondani.

Szerencsétlenség áldozata lett – merül fel? Legyen-e az első híradás, vagy hogy tragikus körülmények közt

meghalt? Köszöntem s elhagytam a szobát. Künn beszéltem az altiszttel. Ez elmondta, hogy a kegyelmes úr

reggel templomba akart menni – áldozni. Meghagyta neki, hogy reggel 6 órakor költse fel. Este, amikor

otthagyta a miniszterelnököt, az a dolgozóasztalánál ült, azután telefonált valakinek. Reggel, mikor benyitott a

szobába ott teljes sötétség volt. Felhúzta a rolókat, s mikor világos lett a szobában, egy pillantást vetett az ágyra,

rémülve látta, hogy ura, kezében a revolverrel, mozdulatlanul fekszik. Ekkor szaladt Inczéért. Indultam lefelé a

lépcsőn, szemközt találkoztam Teleki Gézával, a fiával. Rohant fölfelé. Intettem a kezemmel neki, hogy

befejeztetett.

Alighogy hazaértem a lakásomra, felszólított telefonon Incze P. és azt az üzenetet közvetítette, hogy senkinek

egy szót sem szabad szólnom az esetről. Megígértem. Főleg a levelekről senki ne tudjon. Rendben van. Mélyen

lesújtva mentem be a klinikára, hogy a napi programom elvégezzem. Régi, hű sofőröm, amikor a kocsiba

léptem, észrevehette, hogy valami történt velem, mert a szűkszavú ember fejcsóválva nézegetett, s megkérdezte

aggódva, hogy nincs-e valami bajom? A klinikán műtéthez mosakodtam, amikor egyik orvos berohant jelenteni,

hogy a lapok külön kiadásban közlik, hogy a miniszterelnök tragikus szerencsétlenség áldozata lett. Később

mondták, mennyire csudálkoztak rajta, hogy jobban meg nem döbbentem. Ismerték baráti kapcsolatomat vele.

Alighogy elkészültem a műtéttel, szólt a telefon, a belügyminiszter hívatott fel a Várba a kormányzó úrhoz. Itt a

kihallgatási váróteremben találtam Fischer belügyminisztert, Bárdossy külügyminisztert, Uray kabineti és

Thuránszky sajtófőnököt. A nyitott ajtón át meg-megjelent a kormányzó, amint egyiket vagy másikát magához

szólította. Bárdossy hozzám jött és felszólított, hogy adjak egy pár soros orvosi leletet arról, amit találtam az

első vizsgálatkor. Gyorsan megírtam, hogy öngyilkosságot állapítottam meg, amely az éjjeli órákban történt s

rögtöni halált okozott. Elolvasta, odahívta Fischert és megállapították, hogy ez és így nem elegendő, hanem

menjek át a miniszterelnökségi sajtóirodába s diktáljak egy egész részletes látleletet a legteljesebb veritassal,


mert ezt a déli sajtónak már közölni kell. Ekkor tudtam meg Thuranszkytól, hogy elhatározták a valódi tényállás

minél hamarabb való közlését, mert a városban futótűzként terjedt el a hír, hogy az esetet el akarják tusolni, mert

politikai gyilkosság történt?! A sajtóirodában találkoztam a rendőrség részéről reggel, az én távoztam után

szemlét tartó bizottság főorvos tagjával, aki az itt megszövegezett nyilatkozatot szintén aláírta. Aznap az összes

lapok hozták.

Így folyt le ez a végtelenül szomorú esemény, még csak annyit tehetek hozzá, hogy míg a kormányzóságon ezek

a megbeszélések folytak, megérkezett jelentéstételre Barta hadügyminiszter, úgy hallottam, hogy ekkor lépték át

a német hadak határunkat, hogy rajtunk át Jugoszlávia ellen vonuljanak. Olyan világos volt előttem az egész

psychikai háttér, hogy nem is lehetett egy percig sem kétséges Teleki tettének rugója. Pár hét előtt örök baráti

szerződést kötött Szerbiával, s most az ő égisze alatt megindul a hátbatámadása: levonta a consequentiát. A

levelekről beszélni nem volt szabad!

Mennyi keserves meggyanúsításnak voltam kitéve a következő években! Engedtem a kormány nyomásának,

segítettem a sötét merényletet eltusolni, hamis bizonyítványt állítottam ki; miért nem boncolta fel hivatásos

törvényszéki orvos; Orsós prof. nem vállalta a boncolást, mert tudta, miről van szó? stb. stb. Még baráti

környezetem sem hitt nekem, férfiak, akik pedig jól ismertek, hogy megfélemlíthető nem vagyok, tehát

feltételezték, hogy mindez szükségszerűen politikai okokból történt. Végül 1945. aug.-ban nyilvánosságra került

a kormányzóhoz írt Teleki-féle levél, amely így szólt:

Főméltóságú Uram!

Vádolom magam, hogy nem tudtam megakadályozni a jugoszlávok elleni német akcióban való részvételünket, a

nemzet becsületét veszni hagytam, a jugoszláv nemzet a barátunk, Mohácson is ezt hirdette Főméltóságod. De

mi most a gazemberekkel szövetkeztünk. A délvidéki magyar és német kisebbségek ellen elkövetett atrocitások

hírei nem igazak, azokat a németek találták ki. Talán halálommal is szolgálatot teszek nemzetemnek.

Teleki Pál

Visszagondolva a dolgokra, sok minden jutott eszembe, ami már akkor súlyos aggodalmakat keltett bennem.

Kb. hat héttel Teleki halála előtt egy délelőtt bejött hozzám a klinikára, hogy vizsgáljam meg a bal vállát, mert

megütötte, s nagyon fájdalmas minden mozduláskor. A vállat duzzadtnak, a bőrét kékes zöldnek találtam.

Kifaggattam. Úgy történt az eset, hogy késő este kiment a bástyasétányra levegőzni, így mondta, s egy feljáróba

belezuhant. Többször járt be kezelésre, s tőle szokatlanul csendes, szótlan, nyomott hangulatú volt. Incze Péter,

aki kísérte, kérte, hogy vidám dolgokat beszéljünk neki, hátha fel tudjuk deríteni. Nehezen ment. Egyszer

nevetett jóízűen, amikor elmondtam neki az akkor szájról szájra járó viccet: Vége a háborúnak, az emberek

kipusztultak. Churchill elindul embert keresni. Végigmegy Európán, nem talál élő embert. Elérkezik Afrikába,

egy oázis széléhez ér épp akkor, amikor két gorilla beszélget egymással. A hím mondja a nősténynek: na,

anyjukom úgy látszik, kezdhetjük újra! Ezen még másnap is kaczagott.

Halála előtt kb. 12–14 nappal felhívatott este 6 órára a miniszterelnökségi dolgozószobájába. Kulcsár István dr.

értelmiségi kormánybiztos volt még ott. A zsidó orvosok ügye volt a megbeszélés tárgya. Véleményemet

hallgatta meg. Teljesen osztotta azt, de kifejezte abbeli aggodalmát, hogy az ellenzék agresszív álláspontja miatt

nem lesz keresztülvihető. Mondtam, hogy felelősséget vagyok hajlandó vállalni, mert meg vagyok győződve

róla, hogy lelkiismeretesebben fogják végezni a feladatukat a községekben, mint bármikor, hiszen existentiájuk

függ tőle. Erre ő egy sajátságos hangulatváltozással átvette a szót, és tőle szokatlan hévvel és gyorsasággal,

ahogy soha sem hallottam, elkezdett beszélni és több mint másfél óráig beszélt. Ugrált egyik tárgyról a másikra.

Kárpátalja megszállásától az erdélyi dolgokig, majd a külpolitikai nehézségekről beszélt. Elmondta a Hitlerrel

való legutóbbi beszélgetésének a zsidókérdésre vonatkozó részét. Figyelmeztette H.-t, hogy nálunk az

arányszám egész más, mint Németországban, s az olyanféle megoldás, mint ott, el nem képzelhető stb. Végül ez

a száraz, higgadt, mindig nagyon megfontoltan nyilatkozó ember annyira elvesztette önuralmát, hogy egészen

kiabálva mondta, hogy nem bánja ha a lámpavasra felkötik, akkor sem változtat a véleményén. Történne ez

minél hamarabb, annál boldogabb volna. Bolondok háza ez stb., stb.

Kifelé menet Kulcsárnak azt mondtam: meglássa, hogy itt rossz vége lesz a dolognak. Itt a gátlás tényezői

megszűntek, ez az ember többé nem ura önmagának.

Pár nap múlva országos részvéttel temettük. Alighogy az Országház kupolatermében bevégződött a szertartás,

megjelentek a gyászmenet fölött az első ellenséges repülőgépek, s megszólaltak a légvédelmi szirénák.

Hányszor szóltak ez időtől fogva, amíg végre szép fővárosunk áldozatul esett a rossz helyezkedés politikájának.

Szegény Teleki halálával sem tudta ezt megakadályozni.


(„Teleki halála” című részlet Bakay Lászlónak, Teleki Pál orvosának visszaemlékezéséből, melyet fia bocsátott

a szerkesztőség rendelkezésére.)



KÁDÁR László (Debrecen)


1931 szeptemberétől haláláig voltam Teleki gyakornoka, tanársegéde, munkatársa a Közgazdaságtudományi

Egyetem Földrajzi Tanszékén. Diplomám megszerzése után egy évvel kerültem oda, miután katonai

szolgálatomat is teljesítettem, és elvégeztem a tartalékos tiszti iskolát. Ez utóbbit azért kell említenem, mert már

annak idején is csak ezzel tudtam megmagyarázni magamnak azt, hogy miért mondta el nekem Gerő László

nyugalmazott térképész őrnagy életének legsorsdöntőbb eseményét. Ő akkoriban mint meghívott előadó a

fényképezés elemeire tanította a tanárjelölt hallgatókat. Minthogy ilyen tanfolyam a bölcsészeti karon nem volt,

magam is tanítvánnyá szegődtem. A sötétkamra csendjében mesélte el nekem az alábbiakat: Ő készítette el a

hamis frankok rajzát. Amint letartóztatták, tollat és papírt kért, hogy minden egyesületi tagságáról lemondjon.

Ezt meg is kapta, egy töltött pisztollyal együtt. Ekkor meglátogatta a fogházban Teleki Pál: „Hogy jössz Te

hozzá, hogy főbe lődd magad? Hisz Te parancsra cselekedtél! Az elöljáróid ezt joggal vennék rossz néven

Tőled. A parancsnokod joga az, hogy öngyilkos legyen; eltekintve attól, hogy három kis gyermeked is van.”

Voltaképp már ebből is kiviláglik, hogy Teleki szerint kinek szabad és kinek nem öngyilkossá lenni. De, hogy

kinek és mikor kell öngyilkosságot elkövetni, azt magától Telekitől hallottam szinte minden évben a politikai

földrajzi előadásaiba beillesztett példabeszédében: Elhunyt a császár, az isteni származású, de mégis csak

halandó mikádó, és ezért harakirit követett el Togo Heihácsiro, a legendás hírű tengernagy, a japán tengerészeti

vezérkar 87 éves főnöke, a császár barátja. 65–70 évvel korábban kadet-társak voltak a tengerészeti akadémián.

Akkor történt, hogy Togót, egy ősi főnemesi család fiatal tagját az egyik tanáruk megsértette valamivel. A

család becsülete elégtételt követelt. A növendék a tanárától elégtételt nem kérhetett, de a családja becsületén

esett foltot öngyilkosságával lemoshatta. A harakiri szertartásához tartozik, hogy az öngyilkosságra készülő férfi

megkéri egyik jó barátját, hogy legyen segítségére: ha ő már felmetszette a hasát, ne hagyja soká kínlódni,

hanem metssze el a torkát. Ezzel a megtisztelő felkéréssel az ifjú Togo barátjához, a császári herceghez fordult.

Az azonban más megoldást talált és ajánlott: Ő, mint isteni származású herceg, sérthetetlen volt, s így a barátját

ért sértést magára vette nyilvánosan és ünnepélyesen. A császár halálával azonban a sértés visszaszállt Togóra, s

ő a hathét évtizeddel előbb elhatározott harakirit végrehajtotta, mert a család becsülete ezt így kívánta.

Hadd tegyem hozzá ehhez azt, hogy Teleki Pál sem a tanteremben, sem szűkebb körben az én tudtommal soha

nem említette Teleki László öngyilkosságát, amellyel az tisztára mosta – magyarázkodás helyett – saját, családja

és nemzete becsületét ország és világ előtt...

Utoljára 1941. március 29-én, szombaton láttam... Este a már férfivá érett egykori cserkészek „Fiatal

Magyarság” nevű egyesülete tartotta az Eszterházy utcában évi tisztújító közgyűlését. Ott találkoztunk. Mint

leköszönő elnök én fogadtam és kísértem fel a pódiumra Teleki Pált, a tiszteletbeli főcserkészt, a

miniszterelnököt. A hivatalos program és az új tisztikar megválasztása után Teleki kért szót. Először is felkérte

az újságírókat, hogy hagyják el a termet. Nekünk, többieknek pedig a lelkünkre kötötte, hogy a szó köztünk

maradjon. Aztán sorra vette a cédulákra írt mondandóit:

„Engem dicsérnek azért, hogy az országnak ennyi és ennyi részét vér nélkül visszaszereztem. Ez nekem fáj,

mert ez a nemzet lelkének elkorcsosodásához vezet. Azt akarom, hogy a legközelebbi harc árán kerüljön

vissza.”

„Én, a miniszterelnök, elmentem a saját megyémbe, Szatmárba, és megmondtam az ottani magyaroknak: mivel

ennek a megyének a fele román, ezért a képviselőtestület is fele részben románokból kell hogy álljon. Jelöljék ki

ők, hogy kik legyenek azok, de válasszátok is meg őket. – Nem választottak meg egyet sem! Hát most

mondjátok meg: mit tegyek!?”

„Én elhiszem, hogy tartalékban ülni nehéz. De szükség van rá. Néha nem merek átmenni a Lánchídon, mert attól

félek, hogy közben eszembe jut az, hogy nekünk pontosan annyi követnek való emberünk van, mint ahány

követségünk, és ha valamelyikük lemond vagy meghal, akkor nem tudunk mást küldeni helyette, és ha ez

eszembe jut, akkor beleugrom a Dunába.”


A közgyűlés végén már az új elnök kísérte ki Telekit, akit többé nem láttam az életben. Haláláról Incze Péter

értesített április 3-án, csütörtökön 9–1/2 10 tájban telefonon a tanszéken. Említette Bakay professzort és az

öngyilkosságot...

Incze Péter évek óta őrizte Teleki Pálnak egy, a halála esetén felbontandó levelét. Ebben Teleki határozottan azt

kéri, hogy a temetésén csak a legszűkebb családtagjai legyenek jelen... Telekinek ebből az utolsó kívánságából

kitűnik az, hogy ő nem reflektált gyászpompára és olyan ország-világra szóló temetésre, amilyenben része volt

annak ellenére, hogy buzgó katolikus létére öngyilkos lett. Református lévén, és ismerve Telekit, soha egy

percig nem kételkedtem az öngyilkosságában, pedig már a temetés után is beszélték, hogy két-három német

katona gyilkolta meg. Holott köztudott volt, hogy a német seregek a halálát követő napon kezdték meg az

átvonulást Magyarországon, Jugoszlávia ellen. Csendben vonultak dél felé a budai alsó rakparton. Fekete

zászlók lengtek a házakon, hidakon és tükröződtek a Duna vizében. Némán bámulták az emberek a rakpartról a

végtelen sorban haladó katonákat, de itt-ott a magasba lendült egy-egy kar is. Voltak hazánkban nyilasok is.



GERLEI Ferenc (Budapest)


Én voltam a miniszterelnök egyik gépkocsivezetője. Azért mondom, hogy egyik, mert hárman teljesítenünk

szolgálatot felváltva. A történet idején én voltam a soros szolgálattevő, és bentlakója is voltam a

miniszterelnökségnek. Rajtam kívül az épületben hárman voltunk: Pap György, az elnök inasa, László György

portás és Kovács Ernő karbantartó lakatos, aki szintén bentlakó volt. Az épület körül állandóan öt rendőr

teljesített szolgálatot. Kizárt volt annak a lehetősége, hogy az épületet idegen személy akár csak meg is

közelítse.

1941. április hó 2-án délután 3 óra körül érkeztem az elnökkel a Bazilikához, az akkori Vilmos császár út

Nyugati pályaudvar felé eső mellékbejáratához. Itt közölte velem, hogy a cserkészek lelki gyakorlatán vesz

részt, több időt fog eltölteni, várjak rá. Fél öt körül Witz Béla plébánossal kettesben jöttek ki a fent említett

bejáraton. A bejárat előtt kb. 1 óra hosszat beszélgettek. Majd a gépkocsiba szállt, kb. fél 6 óra volt, és onnan a

Városmajor utcában levő Park szanatóriumba mentünk, ahol felesége a szanatórium betege volt. Itt is közölte

velem, várják rá, több időt fog eltölteni, valószínű, a feleségével együtt fog vacsorázni. Ez valószínű, hogy így

történt, mert kb. este 9 óra volt, mikor a szanatóriumból a miniszterelnökségre indultunk. Megérkezve közölte

velem, hogy valószínű, még le fog menni a József nádor térre, itt volt Teleki saját háza, ahol öreg és teljesen vak

édesanyját szokta meglátogatni. Ez a látogatás már nem történt meg, az elnök a palotát már nem hagyta el. Én a

szokásnak megfelelően vártam, míg a főbejárat lámpái ki nem alszanak; ez volt a jel arra, hogy továbbra nincs

szükség a gépkocsira. Itt meg kell jegyeznem: az elnök az inasát – ha otthon vacsorázott – munkája befejeztével

pihenőre küldte, tovább nem vette igénybe. Ha az elnök a késői órákban valakit várt, maga ment ajtót nyitni.

Ezen a tragédia előtti estén is így volt. Az óra már éjfél felé közeledett, az udvaron voltam, a lámpák még égtek,

pontosan 3/4 12 volt, amikor a portás a kapun Újpéteri Elemért, Bárdossy külügyminiszter titkárát beengedte,

kezében egy mai Népszabadságnak megfelelő nagyságú, barna színű boríték volt. Felment a főlépcsőn és

csengetett a lakosztályba vezető ajtón. Az elnök nyitott ajtót, átvette a borítékot, az ajtót bezárta, a helyszínen a

borítékot felbontotta, majd lassú lépésekkel haladva, közben meg-megállt és úgy olvasott. Ez az udvarról jól

látható volt, mert három nagy ablak az udvarra nézett, ezen átjáró vezetett a lépcsőházból a lakosztályba –

hossza kb. 10 méter –‚ ezen áthaladva, pár perc eltelte után, a lámpákat eloltotta. Ez volt a jel számomra, hogy

nyugalomra térhetek, pontosan éjfélt mutatott az óra. Ezzel zárult 1941. április 2. napja.

Az éjszaka eltelte után 3-án reggel 6 óra volt, az elnököt mindennap ezen időpontban ébresztette az inasa, és

akkor az összes reggel megjelenő újságokat is be kellett adni. Köszönt jó reggelt, de választ nem kapott, utána

az ablakzáró deszkaspalettákat kinyitotta, majd visszafelé indulva a már világos szobában, az ágyra pillantva

vette észre, de még nem meggyőződve – a valóságnak megfelelően – hogy mi is történt. Érthető volt, hogy

szerencsétlen inasból, pillanatnyi zavarában, értelmes szót kivenni alig lehetett. Először mégis a portáshoz

szaladt és azt mondta: azonnal hozzon orvost, mert az elnök úr rosszul van; a portás látta zavarát és mondta

neki: én hogy hozzak orvost, a hátamon? ott a gépkocsivezető, őt küldje! Akkor szalad hozzám, rohanjak

orvosért, már futott is tovább; szóltam utána, hová menjek orvosért, de erre már választ nem kaptam.

Meg kell jegyeznem, én nem tudtam ki az orvosa, mert egyszer sem küldtek érte. Én azonnal a hálóruhámra

kapkodtam nadrágot, kabátot, zoknit zsebre vágtam, mezítlábra a cipőt, rohantam a garázsba, ami az épület

hátsó részében volt, kiálltam az udvarra, előbb még az inassal kellett beszéljek, valóban hol találom az orvost.

Közben – mire elkészültem a fent felsoroltakkal, ami kb. 10 percig tartott – azon idő alatt az inas újra felment a

hálószobába, már túltette magát az első izgalmakon, és akkor győződött meg a való helyzetről. Az udvaron a

gépkocsi mellett álltunk a portással együtt, odajött hozzám, azt mondta: ne menjek az orvosért, az elnök úr

halott, főbelőtte magát. Ezen közlés hallatára pillanatnyilag mi sem tudtunk szóhoz jutni. Majd igyekeztem

túltenni magam, hogy mielőbb intézkedhessek. Szóltam az inasnak, a portásnak, hogy senkivel ne közöljék a

történteket, míg Incze Pétert, az elnök titkárát, ide nem hozom; ő az illetékes a további intézkedésre. Azonnal

gépkocsiba ültem és indultam a titkár lakására. Csengetésemre felesége jött, ijedten nézett rám a szokatlan idő

miatt; kérdezte: valami baj van? Előtte elhallgattam, hogy mi történt, mondtam, nem, csak az elnök úr sürgősen

kéreti a titkár urat. (Bárcsak úgy lett volna!) Pár perc elteltével már a gépkocsiban ült, és az öltözködést is ott

fejezte be. Itt közöltem vele, hogy mi történt, elsápadt, csak annyit mondott: nagy tragédia...


Én akkor megkerestem az inast, már eléggé megnyugodva találtam; kértem, mondja el, hogy milyen helyzetben

találta az ágyában fekvő elnököt amikor másodszor felment, akkor nézte meg pontosan. Az ágyban hanyatt

feküdt, nyakáig be volt takarva, kissé jobbra dőlve; halántékából vékony csíkban folyt a vér a szája jobb

sarkába, majd onnan le a párnára; bal keze a takarón nyugodott, jobb keze az ágyról lelógott, a revolver pedig az

ágy melletti szőnyegen hevert. Még azt mondta: ha a vért és a revolvert nem látja, úgy nézett ki, mint aki a

legnyugodtabb álmát alussza. Ezzel részemről befejeződött az ügyben való szomorú részvételem. Szolgálatom is

letelt, mert váltóm megérkezett és így 3-án szabadnapos lettem. További eseményekről már én is csak a

beosztottak szóbeszédéből és az újságokból informálódtam.

4-én találkoztam Incze titkárral, és akkor közölte velem a helyszínen szerzett tapasztalatokat. Én elhallgattam az

inastól szerzett információmat, kíváncsi voltam, mennyiben egyezik meg az inastól kapott információval. Szó

szerint elmondta ugyanazt, amit az inas velem közölt, a fekvő helyzetben levő elnökről.

Azt is közölte, hogy három búcsúlevelet talált; az egyik a kormányzónak, a másik a feleségének, a harmadik az

ő részére szólt. Ezen levél tartalmát velem is közölte, melyben az állt: Péter! nem csak titkárom voltál, hanem a

legjobb barátom is. Arra kérlek, temetésemet a legegyszerűbben intézd, rajtad és a családomon kívül ne vegyen

részt senki, egyszerű fakereszt és semmi más. Ezzel búcsúzom Tőled.

Én is, Incze is egy véleményen voltunk, hogy ezt a végakaratot így teljesíteni képtelenség.

2. Képek



KOMJÁTHY Miklós


A História 1982. évi 1. számában a 9. lapon Hatos Géza, többek között Zakar András anyaggyűjtésére alapozott

cikkében, Teleki Pál exhumálására vonatkozó megállapításainak forrásaként engem nevez meg, az olvasóban

azt a benyomást keltve, mintha nekem közvetlen értesüléseim lettek volna az exhumálásról, netán szerepem is

lett volna abban. Hatos Gézának Zakar adataira építő hivatkozása rám, félreértésen alapszik.

Pár évvel ezelőtt lakásomon felkeresett Zakar András s előadta, hogy kutatásai alapján az a meggyőződése:

Teleki Pál nem lett öngyilkos, Teleki Pált a németek gyilkolták meg (emlékezetem szerint azt mondta, hogy

maga Keitel marsall). Szerinte, a gyilkosság mellett szól az a tény is, hogy Teleki koponyájának nyakszirt feletti

része hiányzott, amikor a tragédia után a helyszínre kiszállt bizottság a holttestet megvizsgálta. Ilyesmiről,

mondottam Zakar Andrásnak, magam is hallottam néhány évvel ezelőtt valakinek az elbeszéléséből. E szerint a

Füvészkert egy kertésze, aki korábban sírásó volt a Kerepesi temetőben s történetesen részt vett Teleki Pál

holttestének exhumálásában, úgy emlékezett, hogy a koponyacsont hátsó része a csontváz kiemelésekor

hiányzott. Ennyi az, s nem több, amit Teleki Pál exhumálásáról tudok. Értesülésem, mint e szavaimból is

nyilván kiderül, másod-, esetleg harmadkézből való, tehát olyan, amire történelmi előadást építeni semmiképpen

sem szabad. Beszélgetésünk során egyébként nyomatékosan hangsúlyoztam Zakar András előtt: soha egy percig

sem kételkedtem abban, hogy Teleki Pál öngyilkos lett. A gyilkosság mellett felhozott hiányát a hátsó

koponyacsontnak okozhatta, s minden bizonnyal okozta is az öngyilkossági szándékkal fejébe röpített golyó,

amire ugyancsak felhívtam Zakar András figyelmét. Mindezekhez hadd fűzzem hozzá, hogy a kortársak közül

kevesen kételkedtek abban, hogy Tele ki Pál önkezével vetett véget életének. E kevesek kételye két forrásból

táplálkozott. Az egyik a hívő katolikusok egy részének tiszteletre méltó, jámbor meggyőződése, hogy a mélyen

vallásos, egyháza parancsait lelkiismeretesen követő Teleki nem lehetett öngyilkos. A másik, hogy nem sokkal a

tragédia előtt merült fel a gyanú, hogy Metaxas görög miniszterelnököt a németek meggyilkolták.

Fájdalom, hogy nem sok öröme telik az embernek szakmájában, ha a kor, amelyet felnőttként élt át, történelmi

feldolgozás formájában kerül elébe.

Komjáthy Miklós

ny. főlevéltáros, c. egyetemi docens

(Budapest)


1. Tankönyv és tanterv

TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN

SZIRÁNYI Péter (Mosonmagyaróvár)

Tankönyv és tanterv

Azért egyre jobbak tankönyveink, s főleg: ezek vannak (és lesznek: a tapasztalat szerint egy–másfél évtizedig)!

– szabadjon ezzel a megalkuvó és majd két évtizedes középiskolai tanári gyakorlattal kissé szkeptikussá érlelt

véleménnyel kezdenem. S folytatva: valóban kellene a jó könyv! Anélkül, hogy szerepét fetisizálva eltúloznám,

véleményem szerint a tanári gyakorlatban mégis a tankönyv a legfontosabb taneszköz.

Megbecsülve és elismerve a többet adó, a jó vagy kiemelkedő munkát végző tanárok törekvéseit, nem

feledhetjük: a tankönyv anyagára építhet a főiskola és egyetem is, ezt kérhetik számon a felvételi vizsgán. A

„biztos tájékozódást nyújtó anyagismeretet” (Unger Mátyástól idézve), ami – ismét gyakorlati tapasztalat – nem

„törzsanyag” és „kiegészítő anyag”, hanem a tankönyv teljes ismerettára. Mint ahogy azt sem feledhetjük: a

tankönyv funkciója többek között a tanári tevékenység anomáliáinak csökkentése, a lépten-nyomon

tapasztalható, a tanárok egyéni felkészültségétől függő színvonal-ingadozás kiegyensúlyozása is; s ezáltal a

diákok számára az egyenlő esélyek megteremtése.

A Bölcsészettudományi Kar dékánja néhány évvel ezelőtt megyénkben azt mondotta: „törzsanyag ide,

törzsanyag oda, ő azt veszi fel a francia szakra, aki jobban tud franciául”. A gimnáziumi tanár tehát igyekszik a

tankönyvek teljes tananyagát megtanítani. S hogy így teszi jól, ahhoz – csak bizonyítás és nem kritika gyanánt!

– álljon itt például a magyar felsőoktatási intézmények felvételi tájékoztatója 1981-ből. Ebből – kiragadott

példaként – a 403–406. oldalakon található „Történelem feladatlap a bölcsészettudományi karok és a tanárképző

főiskolákra pályázók részére” 12 tesztkérdést tartalmaz. Nos, a 12 kérdés közül kettőre (9., 12.) csak az ún.

„kiegészítő anyag” ismeretében adhat helyes választ a felvételiző, egyre (11.) pedig csak akkor, ha tanára még

külön is „kiegészítette” tudását. Az említett gimnáziumi tanár pedig elgondolkodik néha, hogy akkor minek a

tanterv, több-e az, mint a kötelező tananyagkijelölés?

A tanterv nemcsak a tankönyvet, hanem a tanári munkát is determinálja. Elvben és jog szerint, hiszen a „tanterv

az törvény!”. A gyakorlatban azonban a kutya és a karaván viszonya érvényesül, a tanári munka iránytűje

elsősorban a létező tankönyv. Ennek bizonyára a tantervnek a jelenlegi vitát is kiváltó elégtelensége és

ellentmondásossága az oka.

Nem feladatom, s különösen nem a História, egy nem szakdidaktikai folyóirat hasábjain a tanterv bírálatába

bocsátkozni, néhány, a gyakorlatban már tapasztalható ellentmondást – a szemléletesség kedvéért – mégis

megemlítek: azt, hogy a gimnáziumi I. osztály anyaga érdemben elvégezhetetlenül zsúfolt, szemben a II. osztály

viszonylag levegősebb felépítésével, vagy azt, hogy a helyes cél – a magyar történelem közép-kelet-európai

meghatározottságának bemutatása – szinte elveszett a III. és IV. osztály követelményeiből. Legfőképpen

azonban a megváltoztatandó tanári gyakorlatot irányító koncepció hiányzik a tantervből. Ez a koncepció a

szaktudomány legújabb, már összefoglalható igazságait közvetítené, állást foglalna, nevén nevezné a tézist vagy

a hipotézist. Ha ez megtörténne, akkor talán elkerülhető lenne, hogy egyidejűleg érvényes állami tankönyvekben

ellenkezőképpen magyarázzunk jelentős történelmi folyamatokat (pl. a magyar nép kialakulását, vándorlását a

gimnáziumi, illetve a szakközépiskolai tankönyvben). A határozott, kifejtett és egységes koncepció nem

korlátozza a tanári szabadságot, sőt, ha a tankönyvek erre épülhetnének, csökkentené a jelenleg létező

anomáliaszintet.

A részletes tankönyvbírálatnak sem lehet fóruma a jelen cikk (írója sem érzi egymagát erre hivatottnak), arról az

eléggé általános gyakorlati tapasztalatról mégis szólni kell, hogy tanárnak és tanulónak egyaránt mennyire nehéz

évfolyamonként az egymástól eltérő – a tananyag feldolgozásának koncepciója szempontjából eltérő –

könyvekre váltani. Tankönyvenként más és más a tantervi alapelvek érvényesítése, a tantárgyi koncentráció

foka, a szaktudomány legújabb eredményeinek adaptálása, a megtanulást segíthető módszerekről (a kérdések, a

feladatok, az összefoglalások típusairól) és a stílusról nem is szólva. Nem is hiszem, hogy egységes lehet a

szemlélete a négy évfolyam tankönyvének, ha a tanterv inkább megköti, mint irányítja a tankönyvírókat, s ha

mind a négyet – elképzeléseiket előre alig egyeztetve és a szorító határidőkkel versenyt futva – más és más

szerző vagy kollektíva írja. A tanárok pedig évről évre tanulóikkal együtt ismerik meg a tanév során (tavaly az

új IV. osztályost szeptember 15-én!), már a mindennapi megvalósítással küszködve, legfőbb taneszközüket: a

tankönyvet.


Az időtényezőt nagyon fontosnak tartom, hiszen a tankönyvek életére számítható alig több, mint egy évtizedből

négy évet a kísérletezésre fordítani aránytalanul sok, talán megtakarítható luxus.

Biztos, előre megismerhető és adaptálható koncepció esetén a tanári gyakorlat szabadsága a módszerek és a

tanulók egyéni igényeinek megfelelő differenciálás szabadsága lesz. Az egyetemmel, főiskolával egyeztetett

tankönyvi ismeretkör pedig fölöslegessé teszi a törzsanyag kiegészítő anyag megkülönböztetését is. A

koncepciózusabb előkészítés és a sikeresebb megvalósítás most már csak a következő reform idejére várható, de

várjuk is, hiszen akár csak az e vitában világossá váló, egyértelmű és szükségszerű változtatásra is majd akkor

lesz lehetőség!


1. Tanár � diák � érettségi

GYAPAY Gábor (Budapest, Fazekas Gimnázium)

Tanár – diák – érettségi

A tanári egyéniségek bizonyos leegyszerűsítéssel két pólus végletei között helyezkednek el. A „jó tanár”, aki

tárgyát szereti, a történelmet a múlt megismerése tudományának tekinti, amely a jelen megértésének és ebből

következően az emberi, a tudományos és a politikai állásfoglalás helyes kialakításának elengedhetetlen feltétele.

Ő a tanítványokban egyenrangú embertársakat lát, akiknek emberi és szellemi fejlesztéséhez e tárgy eszközeivel

akar hozzájárulni, és a jövő generációnak értékeket akar átadni, hogy ezeket az értékeket egyéni életük és az

egész magyar társadalom érdekében fel tudják használni. Az ilyen tanár minél több tanítványát magával akarja

ragadni, örül a tanítványok sikerének akár érettségiről, akár egyetemi felvételről, akár későbbi pályasikerekről

van szó, mert abban a maga munkájának eredményességét is átéli.

A „rossz tanár” a pályáját megélhetési – ráadásul rossz – forrásnak tekinti, ahol ennyi pénzért csak kis munka

jár. Tantárgyát egy előírt tananyag közlésének tekinti, ahol nem az a döntő, hogy igaz valóságot tanítson,

hanem, hogy a „pillanatnyilag érvényes” álláspontot képviselje. Ez a tanár fél a szakfelügyelőtől, fél az érettségi

vizsgától – különösen az elnöktől –‚ fél a felvételi vizsgától, mert ezek mind olyan személyek vagy alkalmak,

ahol kiderülhetnek munkájának silányságai. Ez a tanár gyakran kifejezetten fél a tanítványokban eleve meglévő

történelmi érdeklődéstől, mert ebben is buktatókat lát, a kitaposott, mechanikus és kényelmes útról való letérítés

veszélyét.

A két pólus között számtalan magatartási lehetőség van, de szerencsére tanáraink nagy többsége sokkal

közelebb áll az első típushoz, mint az utóbbihoz. Azonban az is előfordul, hogy szándékaik az első típushoz

vonzanak egyeseket, de a gyakorlati körülmények a másik irányba húzzák őket.

A tananyagot a tantervek és a tankönyvek szabják meg, és itt valóban az az egyik legfőbb probléma, hogy

megalapozott szemlélet megfelelő, a szemléletet alátámasztó tényanyag ismerete nélkül elképzelhetetlen, ahogy

ezt Unger Mátyás találóan megfogalmazta. Jelenleg – véleményem szerint – a tankönyvi keretekből

következően még mindig kevés a tényanyag, így a megállapítások egy része még nincs a megértés szintjéig

alátámasztva. Itt azonban most azt szeretném kiemelni, hogy a tananyag területén nagyon sok és nagy

lehetősége van a szaktanárnak. Szelektálhat, kiemelhet, egyes részeket elmélyíthet – a segédeszközök is a

legtöbb esetben könnyen a rendelkezésére állanak –‚ a tudomány legfrissebb eredményeit is felhasználhatja,

múzeumok, levéltárak és könyvtárak készségesen nyújtanak neki segítséget. Így a tananyag kiválasztásában és

felhasználásában a tanár szubjektív adottságai, törekvései jelentősen érvényesülhetnek.

A diákok tantárgy iránti érdeklődését belső és külső motivációk alakítják ki. Vannak a tantárgyhoz eleve

őszintén vonzódó diákok, akik nem a tantárgy, hanem a történelem iránt érdeklődnek, és vannak közömbös

tanulók, ők a történelemben csak az előírt, megtanulandó, bevágandó tantárgyat látják. A legtöbb tanuló a két

véglet között mozog és több tényező eredője lesz, hogy milyen irányban fejlődik. A családi környezet, a tanár

személyisége, a kiválasztott életpálya, az osztályozás, a vizsgák rendszere együttesen alakítják ki a diák

irányultságát.

Mit jelentett ezen relációk között a kötelező történelem érettségi eltörlése?

A „jó tanár” számára munkájának nagymértékű megnehezedését eredményezte, mert a külső motiváció kiesését

a szellemi erőfeszítések fokozásával kellett pótolnia. Az, hogy a tárgy iránt hivatalosan érdektelenné tett tanulók

ellenére az osztály többségét az érdembeli munkának megnyerje, velük intenzíven dolgozzon és a többieket

közömbösítse.

A másik pólus, a „rossz tanár”, tulajdonképpen megkönnyebbült az intézkedések hatására, mert a három mumus

közül csak a szakfelügyelő maradt meg, aki 3–5 évenként csak egyszer fenyeget, az évenkénti érettségi és a

felvételi vizsga veszélye lényegében elmúlt. Nem törekedett arra, hegy eredményt érjen el, mert az

eredménytelenséget nyugodt lelkiismerettel a fennálló rendelkezések rovására lehetett írni: a tanulók nem

érdekeltek a munkában, különben is a választott pályájuk szempontjából semmi szükség sincs a történelemre,

tehát a tanítás a legszűkebb ismeretek mechanikus átadására szorítkozott.

A diák szempontjából az érettségi rendelkezés az egyik legfontosabb külső ösztönzőt kapcsolta ki, és

nagymértékben növelte a tárgy iránti közömbösségét. Ez természetesen a nem közömbös tanulókra is hatott,

mert ha egy osztályban a többség nem érdeklődik, az rendkívüli tehertételt jelent a munkában. Másrészt


nagymértékben elősegítette az utilitarisztikus szemléletmód eluralkodását, mert az érdeklődő tanulóknál is a

döntő motívum nem a tantárgy szépsége, emberi tartalma lett, hanem a pályaválasztás szempontjából való

szükségessége, hasznossága.

Az egész rendelkezés kárvallottja természetesen elsősorban a diák, akinek szemlélete beszűkült, továbbá a

magyar történelmi tudat, mivel rohamosan csökkent a tárgyiasan megalapozott történelmi szemléletűek száma,

aztán a felsőoktatási intézmények, amelyek egyre nehezebben megművelhető emberfőket kaptak, és végül a

politikai nevelés, mert annak is elengedhetetlen feltétele a biztos történelmi tájékozódás. Közel egy fél

nemzedék fejlődését hátráltatta ez a rendszer, és a közben kialakult tudati torzulások helyrehozatala sem megy

máról holnapra.

Mit várunk az új rendelkezéstől, a történelemnek jogaiba való visszahelyezésétől?

A legfontosabb feladat az elmúlt korszakban kialakult utilitarisztikus szemlélet elleni harc. A tanítás

meglehetősen felvételi vizsgacentrikussá vált.

A tanároknak több konkrét ismeretet kell megkövetelniük, mert biztos kronológiai és topográfiai tájékozódás

nélkül nincs megbízható ismeret, a történelmi összefüggések csak verbális megközelítéssé silányulnak.

Törekedni kell globális szemlélet kialakítására, ahol a hazai történelem precíz ismerete egy széles színskálájú

világtörténelembe épül be, úgy, hogy a kettő szervesen kapcsolódjék össze és a jelen megértését maximálisan

szolgálja. Az ideális az, ha a tanulókban kialakul egy olyan magatartás, amely a történelmet a múltban és

jelenben való tájékozódás stúdiumának tekinti, amely a saját egzisztenciális kérdéseire is választ tud

alkalomadtán nyújtani.

Ennek megvalósításához lelkes, lelkiismeretes és jól képzett tanárok kellenek. Sajnos, az elmúlt időszakban a

tanári pálya vonzása fokozatosan csökkent. A komolyan érdeklődő embereket – még ha volt is bennük tanári

hivatástudat – elvonta a tudományos élet, a sajtó, a rádió és a televízió, vagy a gyakorlati pályák. Ezt a

folyamatot nem szabad továbbra is tétlenül nézni. Mindent meg kell tenni azért, hogy a tanári pálya vonzó

legyen, nem utolsósorban lehetőséget adjon az arra alkalmas tanároknak tudományos munka végzésére is.


1. Külföldi turisták Magyarországon, 1958�1968

ÚJRAKEZDÉS

HAHN Lívia

Külföldi turisták Magyarországon (1958–1968)

A II. világháború utáni évtized nem volt kedvező a nemzetközi idegenforgalom számára. Nemcsak azért, mert a

legnagyobb turisztikai fogadóképességű európai országok zömében tönkrementek a turizmus intézményei,

hanem azért sem, mert a hidegháborús körülmények, a bizalmatlanság légköre nem kedveznek az

idegenforgalom fejlődésének. Ahhoz elsősorban békés viszonyok, a társadalom kielégítő életszínvonala,

kényelmes és olcsó közlekedési eszközök és olyan adminisztratív feltételek szükségesek, amelyek együttesen

módot adnak a turizmus iránti igény kielégítéséhez.

Ezért indulhatott meg nálunk, Magyarországon is csak az ötvenes évek közepén korlátozott méretű nemzetközi

idegenforgalom. 1958-at tekinthetjük az első jelentős turisztikai évnek.

A KGST-országokkal folytatott szerény méretű kölcsönös idegenforgalom alapjait a szocialista országok

idegenforgalmi szervezeteinek Karlovy Varyban 1957-ben első ízben összehívott konferenciája (STOSS) rakta

le. A konferencia ajánlásai nyomán indultak meg az első turistacsoportok a szocialista országok fővárosai és

üdülőhelyei felé. Ma már csak mosolyt fakasztó emlék, hogy a Magas-Tátrába, a cseh fürdőhelyekre, vagy a

Szász-Svájcba csak fárasztó sorban állással lehetett helyet kapni, és egy moszkvai úton való részvétel csak a

kiemelkedően jó munkát végző csoportok kiváltsága lehetett. Ugyanígy „verekedték be” magukat a többi

KGST-ország turistái egy budapesti vagy balatoni utazásba. A kereskedelmi turizmus fejlődését jó ideig az

akadályozta, hogy a külföldi turisták a társadalmi céloknak megfelelően a szociálturisztika rendelkezésére

bocsátott férőhelyek egy részét vonták el a beutaltak elől.

Ami pedig a nyugati turizmust illeti, Magyarország külpolitikai elszigeteltsége még azokat a vállalkozó kedvű,

vagy baloldali érzelmű kapitalista cégeknek is kedvét szegte, amelyek kísérletképpen egy-egy európai

autóbuszos körutazásba megpróbálták Budapestet is beiktatni. Egyedül a magyar érdekeltségű IBUSZ Wien

GmbH állta a sarat, és össze is tudott hozni minden hétvégén egy autóbuszra való utast, akik nem minden

borzongás nélkül látogattak el egy víkendre a „vasfüggöny” mögé.

1958 abból a szempontból is fordulópontot jelentett, hogy a párt és a kormány elhatározta: a brüsszeli

világkiállítás alkalmából nyitni fog a Nyugat felé. Az Atomium lábainál felépített magyar pavilon, benne az

akkori magyar ipar legexportképesebb termékeivel, a magyar étterem, amely a világkiállítás legvonzóbb

gasztronómiai egységévé vált, és ahol hetekkel előbb kellett asztalt foglalni a nagy érdeklődés miatt, komoly

magyar sikerré vált. Az ENSZ napirendjére folytonosan kitűzött „magyar kérdés” ellenére a világ közvéleménye

szemében ezzel nagy lépést tettünk előre, mint a békés egymás mellett élés politikájának megvalósítói.

Ebben a brüsszeli magyar pavilonban ott volt a magyar idegenforgalom képviseletében az IBUSZ első gárdája

is. „Korszakalkotó” kezdeményezésként lehetőség nyílott arra, hogy aki az idegenforgalmi pultnál jelentkezett,

24 óra alatt vízumot kapjon Magyarországra, és máris indulhasson Budapestre. Igaz, hogy a kiállítás 6 hónapja

alatt csak néhány száz vállalkozó élt ezzel a lehetőséggel (akkoriban a magyar konzulátusok általában 2 hét alatt

adták meg a vízumot), de a jég megtört, megkezdődhetett az idegenforgalomban is az olvadás időszaka. És hogy

a magyar kormány a nyitást tényleg komolyan gondolta, nemcsak valamiféle porhintésnek, arra az is jellemző,

hogy a nehéz devizahelyzet ellenére 1000 magyar turistának, ill. érdeklődő szakembernek biztosított lehetőséget

arra, hogy a brüsszeli világkiállítást IBUSZ-társasutazás keretében megtekintse. Ezek után érthető, hogy a

magyar idegenforgalmat képviselő magyar utazási iroda elnyerte a brüsszeli világkiállítás aranyérmét, amelynek

felirata „pour un monde plus humain” (emberibb világért) volt.

Brüsszelnek még egy komoly jelentősége volt a magyar idegenforgalom történetében. Itt vásárolta meg a

Belkereskedelmi Minisztérium vendéglátóipari főosztálya azokat a moteleket, amelyek már egy évvel később a

Balaton négy legszebb pontján: Siófokon, Tihanyban, Balatonföldváron és Keszthelyen kerültek felállításra és

megalapozták a későbbi balatoni férőhely-bázist. Akkori árviszonyainkra jellemző, hogy az IBUSZ-nak, akkor

még az utazásszervezés monopolhelyzetben levő vállalatának garantálnia kellett, hogy a motelek vételárát két év

leforgása alatt devizában kitermeli. És bár a motelekben a teljes penzió 3 dollárba került, amelyből a 10%

jutalék levonása után 2 dollár 70 cent folyt be a Magyar Nemzeti Bankhoz – tehát egy európai árszínvonalhoz

képest előnyös ajánlattal rendelkeztünk, mégis két és fél balatoni szezonnak kellett eltelnie, míg 1961 közepére

a motelek teljes vételára devizában törlesztésre került. Azt hiszem, nem tévedünk, hogy ez volt a magyar


idegenforgalom leggyorsabban megtérült beruházása, figyelembe véve azt, hogy a motelek még ma is, 24 év

elteltével, 3 helyen működnek.

A Magyarországra beutazó külföldi állampolgárok száma (1957–1965)

Összesen* 1957 1958 1959 1960 1961 1962 1963 1964 1965

76 221 153 575 189 732 244 351 336 696 463 975 584 688 1 302 351 1 318 689

Ausztria 3948 8424 13 307 25 327 31 032 39 871 86 875 72 219 108 831

Bulgária 2363 4011 3149 3720 3944 4352 6031 8286 20 796

Csehszlov

ákia 29 057 46 600 58 526 77 591 107 325 127 841 147 477 747 846 552 214

Franciaor

szág 1922 2766 4280 5590 5869 6176 8407 10 723 14 030

Jugoszláv

ia 8700 13 567 8334 7004 5350 9114 12 423 36 929 78 452

Lengyelor

szág 4548 5523 11 561 14 637 19 110 30 969 35 510 57 672 119 357

NDK 4192 11 697 21 016 29 449 41 300 41 229 53 586 75 264 97 555

NSZK 2572 4588 7177 8024 9909 14 472 31 772 53 447 71 407

Olaszorsz

ág 534 960 1183 1758 2364 3577 4808 7510 14 499

Románia 1642 20 488 21 616 22 281 25 820 71 705 72 191 72 544 69 566

Szovjetun

ió 9870 25 340 26 642 30 703 62 122 86 851 88 453 101 365 107 911

* Az országonkénti felsorolásban csak a legnagyobb forgalmat lebonyolító országokat közöljük.

Már 1958-ban, a konszolidált viszonyok megismerésének eredményeképpen, megindult a turistaforgalom

Angliából, Franciaországból, Belgiumból és elsősorban Ausztriából. Jellemző, hogy a Margitszigeti

Nagyszállóban – ez volt akkor a legjobb szállodánk – az angol turisták, nem bízva a magyar szolgáltatásokban, a

magukkal hozott teát itták. Jelentős számban érkeztek vendégek az NSZK-ból, de elsősorban még csupán

rokonlátogatás céljából. A turistaforgalom megindulásához olyan esemény kellett, amely szélesebb közönség

érdeklődésére tarthatott számot. Ez volt az 1959-ben megrendezésre került Magyarország–NSZK labdarúgó

mérkőzés, az első az emlékezetes 1954. évi VB döntő óta. A szurkolókkal zsúfolt különvonatot a Touropa, az

akkori legnagyobb NSZK utazásszervező vállalat szervezte. Ez volt az az esemény, amikor az összes budapesti

szállodára ki lehetett tenni a „megtelt” táblát. Egyébként a sportdiplomácia a kezdeti időszakban sokat segített a

magyar idegenforgalomnak, hatalmas turistatömeg kísért minden magyar–osztrák labdarúgó összecsapást, a

műkorcsolyázó EB-t, majd a 60-as évek közepén az atlétikai EB-t.

Ennek a hőskornak a históriájához tartozik, hogy az USA-ból és Kanadából is kezdtek érkezni a hazalátogató

turisták. Azoknak a hajózási ügynökségeknek az első generációs magyar tulajdonosai, akik annak idején magyar

honfitársaik „kitántorgását” segítették elő az Újvilágba, most lojálisan segédkezet nyújtottak ahhoz, hogy

egykori ügyfeleik vagy azok gyermekei meglátogassák az Óhazát. Hadd álljon itt megemlékezésül néhányuk

neve, mint a New York-i Földes, a chicagói Sebő, a Los Angeles-i Róna, a montreali Kelen és a hamiltoni

Lukács irodák tulajdonosai, akik első néhány csoportjukat maguk kísérték Magyarországra, hogy ezzel is

fokozzák aggódó utasaik biztonságérzetét.


Az enyhülési politika térhódítása a 60-as évek elejére, egyes országokban a társadalmi-gazdasági fejlődés

üteme, az életszínvonal, a szabad idő és a műveltségi színvonal fejlődése, a közlekedési technika – elsősorban a

légiforgalom – forradalomszámba menő fejlődése, a motorizáció megnövekedett jelentősége; időközben olyan

tartós tendenciákká váltak, amelyek hozzájárultak a tömeges méretű idegenforgalom kialakulásához az egész

világon.

Az ENSZ által kezdeményezett, 1963. aug. 21.–szept. 5. között Rómában tartott Nemzetközi Utazási és

Idegenforgalmi Konferencia zárójegyzőkönyve kimondta: „az idegenforgalom alapvető és elsőrangúan

kívánatos emberi tevékenység, amely megérdemli minden nép és kormány elismerését és támogatását”. Ezen a

konferencián jelen volt 87 ország kormányküldöttsége és 27 nemzetközi szerv szakértője. Azt elemezték, hogy

milyen akadályokat kell elhárítani az idegenforgalom továbbfejlődésének útjából. A konferencia ajánlásai között

szerepelt, hogy a nemzeti idegenforgalmi szervezeteknek kormányaik biztosítsák azt a hatáskört és anyagi

forrásokat, amelyek szükségesek a nemzeti és nemzetközi idegenforgalom hatékony fejlesztéséhez.

Hazánkban is hasznosították ennek a fontos idegenforgalmi dokumentumnak a megállapításait és ajánlásait.

Elsősorban jelentős anyagi eszközöket bocsátottak az idegenforgalmi fogadóképesség fejlesztésére és

megkönnyítették a turisták utazásának feltételeit. Létrehozták az Országos Idegenforgalmi Hivatalt az

idegenforgalom szervezetének irányítására.

Sorban megszülettek az idegenforgalmi egyezmények a KGST–országokkal. Elsőként Csehszlovákiával

kapcsolatban indult meg az úgynevezett betétlapos utazás. 1964-ben olyan tömegű csehszlovák turista árasztotta

el a Balatont, amelynek fogadására nem voltunk felkészülve. Ezért egy gyorsított ütemű camping-programot

kellett végrehajtani, hogy a hazánkba látogató turistatömeg kulturált elhelyezéséről gondoskodhassunk.

Fontos igazgatásrendészeti újdonság volt az is, hogy a nem szocialista országokból beutazó turisták a külföldi

magyar konzulátusokon a vízumot 24 óra alatt kaphatták meg, sőt a közúton vagy repülőgéppel érkezők a

határállomásokon vehették át belépési engedélyüket. Ezt a döntést a magyar kormány saját elhatározásából – a

viszonosság igénye nélkül – hozta.

Mindezek következtében 1964-ben a Magyarországra látogató külföldiek száma már elérte az 1 millió 800 ezer

főt – 1964 így a „fordulat éve” az idegenforgalomban.

Annak érdekében, hogy a turistáktól származó devizabevételeket biztosítsuk, 1964-től kezdve a tőkés

országokból Magyarországra látogatók vízumengedélyezésének előfeltétele volt, hogy személyenként és

tartózkodási naponként 150 forintnak megfelelő konvertibilis valutát váltsanak be forintra. Erre a külföldön

működő magyar külképviseleteknél, ezzel megbízott külföldi utazási irodáknál – melyekkel a Magyar Nemzeti

Bank felhatalmazása alapján az IBUSZ megállapodást kötött–, a közúti átkelőhelyeken és a ferihegyi

repülőtéren volt mód. Rokonlátogatások és más speciális esetekben, például ha a vendégek a Nemzetközi

Camping Club tagsági igazolványával rendelkeztek, illetve rövid tartózkodású, határ menti osztrák beutazók

esetében az akkor napi 5 dollárt kitevő kötelező beváltás mértékében kedvezmények érvényesültek. (Nem volt

szükség a kötelező beváltásra, ha a turisták utazási irodájuknál szervezett társasutazásra vagy egyéni utazásra a

szolgáltatások ellenértékét devizában előre befizették.) 1968 óta kötelező beváltás volt érvényben a

Magyarországra érkező jugoszláv állampolgárokra vonatkozóan is, tartózkodási napoktól függetlenül

személyenként és alkalmanként 240 forint. A kötelező beváltás eltörlésére 1978. január elsején került sor,

amikor már Magyarország idegenforgalmi vonzereje olyan mértékben megnövekedett, hogy a devizaforgalmat

nem kellett adminisztratív eszközökkel befolyásolni.

1964-től kezdve az idegenforgalomért felelős Országos Idegenforgalmi Hivatal nagy erőfeszítéseket tett a

fogadóképesség fokozására. Elsősorban Budapesten és a Balatonon, ha szerény méretekben is, nőtt a szállodai

kapacitás, kialakultak a kereskedelmi szálláshelyek egyéb fajtái is, a campingek, nyaraló- és üdülőházak és

ismét felvirágzott a fizetővendéglátás, vagyis lakások és üdülők, illetve azok egy részének szálláshely céljára

történő hasznosítása bel- és külföldi vendégek részére. Jelentős összegeket fektettek be az idegenforgalom

fejlesztésének lehetőségeit közvetve befolyásoló intézményrendszerbe (úthálózat, közlekedés, közművesítés).

Mint a népgazdaság többi ágára is, az idegenforgalomra is ezekben az években az extenzív fejlesztés a jellemző.

Az egy turistára, illetve egy vendégnapra jutó bevétel alacsony, a cél: minél nagyobb számban vonzani a

turistákat Magyarországra. Az árak alacsonyak, a szolgáltatások színvonala még sok kívánnivalót hagy hátra. A

monopolhelyzetben levő idegenforgalmi és szállodavállalatok még nem ismerik fel a versenyben levő húzóerőt.


1968-ban, a gazdaságirányítás rendszerének átalakításakor, az idegenforgalomban is sok a változás. A II.

világháború utáni magyar turizmus ekkorra kinőtt a gyerekcipőből, hazai és nemzetközi versenyképességét most

már a közgazdasági szabályozók irányítják.

2. Képek

história 1983-04 · abszolutizmus egész európában végbemenő előnyomulása), amelytől a...

Documents