5

Jó napot kívánok!

Jó reggelt az égen fényesedő napnak, jó reggelt a korán kelő madaraknak! Legyen jó reggele minden jó embernek,

kik e széles földön új napra ébrednek. A jó reggel mindig csak jó nappá váljon, mindenki egymásnak jó napot kívánjon! Ki együtt a nappal dolgát jól végezte, méltó jutalmául

legyen jó estéje! Jó estét a holdnak és a csillagoknak, kívánjunk jó éjt a pihenni vágyóknak!

6

Világfa

Régtől fogva járja már a táltosok meséje: Világhegyen Világfa nőtt bele a nagy égbe. Régtől fogva járja már a táltosok meséje:

Világhegyen Világfa nőtt bele a nagy égbe. Mélyre lenyúlik gyökere, törzsén fehér kéreg, ág-bogas lombsátorában lakója temérdek. Ott nyugszik le este a nap ringó nyoszolyára, holdanyó is ott szunyókál,

ha múlt éjszakája Körötte sok fényes csillag álmodik, és éjjel a Tejúton sziporkázik Göncöl szekerében.

A szél is ha fárasztja már Tavasz, nyár, ősz a Világfa zűrzavaros léte, örökös lakója, besurran lombsátorába csak a tél úszik nyitáskor csendes pihenőre. feneketlen tóba.

7

Évszakok

Olvad a jég, vizet áraszt,

rügyet fakaszt már a napsugár, a szeszélyes tavasz jötte, virágok közt, ezer gonddal jár! Búzaföldön pitypalatty szól, szénaillat bőven lengedez,

napfényittas nyár az égből tikkadt földre záport permetez. Köd szállta meg, sejted csupán ég alatt a délceg hegytarajt, kútágason varjú károg, őszi égen nem delel a nap! Hó szálingóz, kopár fák közt kalandozik a dermesztő szél, áldást szór a tiprott földre, gondjai közt nem henyél a tél.

8

Hajnali szellő

Hajnalra virradóra az első kakasszóra felkelt a szellő, mókás, tekergő. Kisurrant rejtekéből, fatorony szögletéből, és széjjel-szerte

a mezőt szelte. Harmat hullott, reszketett, tövis szúrta, sziszegett, épp felhőt kergetett, amikor reggel lett. A nap az égre gurult, a fáradt éj búcsúzott, elszállt az álom

egy holdsugáron. A hajnali szellő, mókás nagy tekergő, elült egymagában fatorony zugában.

9

Különös menyegző

Március havában a télnek vissza kellet térnie oda, ahonnan jött, a

hó birodalmába. Pihenni vágyott. A nálunk töltött hónapok próbára

tették erejét.

A nap látta a tél igyekezetét, és sugarainak lelkére kötötte, hogy

segítsenek a télnek eltakarítani a hófoltokat. Ha a folyókon jégtáblákat

találnak, addig melengessék, amíg azok teljesen vízzé nem válnak.

Amikor a télnek már híre-pora se maradt, Tavasz Tündér kihirdette,

hogy kezdődhet a készülődés a fák menyegzőjére! Attól a naptól kezdve

égen-földön mindenki arra igyekezett, hogy ez a rendkívüli esemény

felejthetetlen ünneppé váljon! A nap beragyogta a gyümölcsfák

koronáját. Az emberek levágták a fölösleges ágakat, lekefélték a fák

törzsét, és permeteztek a kártevők ellen. A rügyek pedig növekedtek, míg

egy áprilisi reggelen csodálatos látványra ébredt a világ: A barackfák

rózsaszínű rügyecskéi millió apró virággá bontakoztak.

Úgy tündököltek a fák a napsütésben, mint arák az oltár előtt. Elállt a szél

lélegzete is, amikor éji álmából felkelve, látta ezt a csodálatos földi

tüneményt.

Nemsokára a barackfákat követték a cseresznyefák. Majd szilva-,

meggy-, körte- és almafák öltötték magukra hófehér palástjukat a

csodáló tekintetek örömére. Esténként a csalogány is zengő hangon

dicsérte a menyegzőjüket ünneplő gyümölcsfákat. Tündérlakká varázsolta

a tavasz a kerteket, s e szépség bűvöletében az emberek örömmel

mosolyogtak egymásra. Szívük hálával telt a csodatevő természet iránt.

Májusban ért véget a mesebeli menyegző. A fák levetették fehér

ruhájukat. Helyébe zöldet öltöttek. Nemsokára a zsenge falevelek között

apró bogyókat láthattak a figyelő szemek, melyek békésen sütkéreztek a

nyár eleji napfényben. A fák nevelték gyümölcseiket.

10

Madarat hangjáról

Kelep-kelep! Sarjad a fűszál,

gólyamadár kelepelve

kéményünkre száll.

Csivit-csivit! Virít a tavasz,

ha csicsergő fecskepáros

nálunk fészket rak!

Pity-paty! – szól az apró pitypalatty –,

forró délben a dús kalász

hűs oltalmat ad!

Csit-csat! Hallod, ő a csalogány,

bokor alján dalát zengi

napnak alkonyán.

Fiú-fiú! – rikkant a rigó–,

ha szél játszik zöld lombokkal,

fütyörészni jó!

Kakukk-kakukk, egyedül vagyok,

fenyőágon várva párom,

én kakukkolok.

11

A csipkebokor ága

Egy árva csipkerózsaág

a kis nyírfát nézte, tetszett neki, epedezett,

hívná vendégségbe!

Eltelt az ősz, majd a tél is,

s hogy a tavasz megjött,

esőtől a fiatal fa

háromarasznyit nőtt.

Beköszöntött május hava,

s egy virágos reggel,

csipkerózsához a szél

repült üzenettel:

Neve napját ünnepli

szomszédban a nyírfa,

hívja őt is hódolattal

a nagy mulatságba.

A vadrózsaág boldogan

kúszott, míg elérte,

s föltekeredett a nyírfa

hófehér törzsére.

És amikor a méhecskék

éltették a szép fát,

sok-sok halvány csipkerózsa

bontogatta szirmát.

12

A megbékélt kócsag

Amikor a kócsag leszállt a mocsárba, a tájat hogy látta, elcsuklott a hangja: Meditterán földről repültem hazáig, onnan, hol napsugár kényeztetett máig, hol kék lagunákban áztattam a lábam, miközben kedvemre halat vacsoráztam. Míg tékozló múltját ekképpen siratta, látta, egy levélről rámered a béka. Odalett őkelme finnyás kevélysége, mert a hosszú úttól kínozta éhsége. Villámként lecsapott, s a védtelen pára, már csúszott is lefelé üres gyomrába. A megbékélt kócsag táncolt örömébe’, s gondolta vidáman: Házasodni kéne!

13

Föld napjára Fát ültetek neved napján, életünk szerelme, tiszta vízzel öntözgetem, hogy tegyek kedvedre. Erdő-mező szép virágát a pártádra tűzöm, minden lélek, kit nemzettél

benned gyönyörködjön. Istentől, én számodra, most csak egy kegyet kérek: Őrizze meg tisztaságát tengerkék szemednek!

Esőhívogató Ess, eső, szitából a búza tövére, hogy legyen kenyerünk egész esztendőre! Ess, eső, rostából zsenge fű szálára, hízik majd a tehén, lesz tej a sajtárban! Ess, eső, dézsából kertek örömére, méz gyűl majd, aranyló, méhek bödönébe.

14

Bokréta Szedtem virágokat tűz színűt, fehéret, lilát, élénk sárgát, szelíd égszínkéket. Szedtem virágokat harmattól gyöngyöset, erdőn-mezőn nyílót,

virulót ékeset. Bokréta, bokréta, halvány virágaid szirmaik hullatják csendben mind egy szálig. Nem szedek, nem szedek mezei virágot, nem kötök én többé

színes bokrétákat! Minden vadvirágnak egyetlen a vágya, viruljon kelyhétől Földanyánk pártája!

15

A rét muzsikál

Nyár derekán, nap hevében, virágtenger közepében szól a muzsika. Eláll a szél lélegzete, elhallgat a fülemüle, oly harmónia!

Dongó dongja, méhraj zsongja, darázs lágyan duruzsolja, tücsök cérnahangon cirpel, a fürj pitypalattyol szépen. Virágszirmon lepke ámul, fűszálon a bogár bámul, szöcske táncot jár. Verőfényes nyári délben,

mindenkinek örömére a rét muzsikál.

16

Mézi virág akart lenni

Az erdő szélén egy kaptárban lakott a méhkirálynő sok-

sok méhecskével együtt, akik az ő lányai voltak. A királynő munkára nevelte lányait. Látszott is ennek az eredménye, mert a kaptárban télen-nyáron mézben fürödhetett a nagy család apraja-nagyja. Szorgalmasak voltak a testvérek, de közülük a legkisebbik volt a legszorgalmasabb. Ő gyűjtötte a virágokról a legtöbb nektárt és virágport. Ezért nővérei őt Mézinek nevezték.

Attól a naptól kezdve, hogy kinyíltak az első tavaszi virágok, Mézi elsőnek repült ki reggelente a közeli rétre. Nővérei szerettek volna lustálkodni még, de anyjuk rájuk szólt, hogy kövessék Mézi példáját, és azonnal lássanak munkához. Ezért testvérei gyakran nehezteltek húgocskájukra, és néha még csúfolódtak is vele. Egy nyári reggelen Mézi Mosolygó Margaretta aranyszínű ölében sírdogált. Margaretta, miközben hófehér szirmai között ringatta a bánatos méhecskét, megkérdezte tőle: – Ki bántott, kedves Mézi, hogy ilyen szomorú vagy?

– A testvéreim csúfolnak engem. Azt mondják, buta vagyok, mert reggeltől estig csak robotolok, és nem érdekel egyéb, csak a munka. – De hiszen ők is ezt teszik. Egész nyáron itt látom őket a réten. – Igen, de mindig azt duruzsolják a fülembe, hogy ha néha én is együtt lustálkodnék velük, akkor anyánk nem hajszolná őket se annyit. Én szeretném, ha nővéreimnek nem kellene többé bosszankodniuk miattam. – Ó, Mézi, Mézi, ne érezd magad bűnösnek, hiszen, te nem tettél semmi rosszat – vigasztalta az elkeseredett méhecskét Margaretta. Mézi azonban megmaradt a saját elképzelésénél.

– Nem akarok többé méhecske lenni! Ha virág lehetnék, mint ti, egész nyáron nektárt és virágport termelhetnék én is, s akkor nővéreim nem haragudnának rám!

– Mézi – szólt most gondterhelten Mosolygó Margaretta –, te nem válhatsz virággá. Neked azt kell tenned, amihez a legjobban értesz, az pedig a gyűjtögetés. Tudod mit? Rejtőzz el

17

a legfelső levelem alá, és figyelj. Meglátod, holnaptól kezdve

nem lesz okod panaszra. Minden virág hallotta, amiről beszélgettünk, és készek segíteni neked. Mézi úgy tett, ahogy Mosolygó Margaretta tanácsolta. Elbújt, és várta, mi fog történni. Egyszer csak halk morajlás hallatszott a rét fölött. A virágok összesúgtak, és hívták a szelet meg a napsugarakat, fogjanak össze mindnyájan Mézi érdekében. Nemsokára a szél felhőket fújt az égre. A napsugarak felhők mögé bújtak, és a réten a virágok összecsukták szirmaikat. Éppen abban az órában érkeztek meg a rétre Mézi nővérei.

Megijedtek, amikor látták, hogy aznap már semmi esélyük sincs virágport és nektárt gyűjteni. A huncut virágok kuncogva hallgatták Mézi nővéreinek panaszos duruzsolását, akik aznap munkájuk elvégzése nélkül tértek haza a kaptárba. Anyjuk büntetésből megvonta tőlük kedvenc virágpor vacsorájukat. Mert hát a veszteséget ki kellett spórolni… Később Mézi is visszatért a kaptárba. –Te se gyűjtöttél ma semmit? – lepődött meg az anyja, amikor látta, hogy legszorgosabb lánya is üres tarsollyal tért haza.

– Nem – felelte röviden Mézi, és azon az estén ő se vacsorázott. Másnap reggel alig száradt fel a harmat, amikor Mézi testvéreivel együtt repült ki a teljében pompázó virágos rétre. Boldog zümmögésük betöltötte a napfényes teret.

18

A hold örömére

Nyári éjszakán a hold benézett a kútba, de annak sötét mélyén szép arcát nem látta. Szétnézett az égbolton, de sehol se volt felhő,

hol bujkálhatott a szél, felhőket terelő? Esőt, esőt sürgősen, csak ezt hajtogatta, kútba hullót, fényeset, hogy arcát láthassa! Álmából ébredt a szél, s a hold örömére, borzos felhőket terelt a pirkadó égre. S mikor ideje jött a hajnali álomnak, zuhogott is a zápor, és gyűl vize a kútnak.

19

Amikor hatéves lettem Amikor hatéves lettem, zsúrt rendezett anyukám, fiúk, lányok ünneplőben jöttek hozzánk délután. Körülültük a nagy asztalt, éppen úgy, mint a nagyok, kerek tortám közepében

hat gyertyaláng lobogott. Szólt a zene, ettől egyből jókedvünk kerekedett: Ma egy évvel nagyobb lettem, ezt mindenki tudja meg! Csokoládés tortakrémmel fülig kentük magunkat, egymás arcába bámultunk,

s nevettünk jó nagyokat. Egyszer a tükörbe néztem, s nem hittem a szememnek, az önfeledt ünneplésben egy tejfogam kiesett.

20

Kibékülés

Veszekedik Zsóka, Panni, hogy miért, nem sejti senki. Egyik duzzog: Örök harag, soha többé ne lássalak! Rá a másik: Én se téged, befejeztük, vége, érted? Hátat fordítnak egymásnak,

a sorban is mással állnak. Így telik el egy szűk óra, tovább egyikük se bírja, bánja Zsóka, szánja Panni, szeretnének kibékülni, latolgatják, nem lehetne, a békét a másik kezdje? Zsóka jön már, Panni látja,

izeg-mozog zavarába’, aztán elindul feléje, máris szent köztük a béke.

21

Nagyvakáció Ió - ció - áció, itt a nagyvakáció! Erdő pengeti a lantot, mező fújja a tilinkót, ritmust csilingel a patak, szolmizálnak a madarak: trillát költ a fülemüle,

benne dobog szíve, lelke, kakukk szólót énekel, fecskepáros csivitel, rigó füttyent, gyere már, e sok csoda téged vár!

Álmom

Lib-láb laboda, lábam ide meg oda! Fel a dombra, völgybe le, hogyha szárnyam lehetne, kéklő hegyek tetejéről, bárányfelhők közepéről belátnám a nagyvilágot, megpördíteném a Napot! Lib-láb libaláb, az álmom nem szalmaláng!

22

Zsörtölődés

Gyuri, vigyázz a húgodra, míg teregetem a ruhát! Gyuri nézz be a kiságyba, a húgod elaludt-e már? Gyurikám, nem hallod, hogy sír, éhes a kishúgocskád, cumisüvegben a tápszer,

míg jóllakik, tartanád? – Mi van veled én kisfiam, miért vagy olyan kedvetlen? – Gyűlölöm a vakációt! mami, kérlek, intézd el, kezdődjön meg az iskola, hogyha lehet, már kedden!

23

A réten

Vadvirágok közt a réten napsugaras szép napon, míg repültem lepke szárnyán, szeleburdi huncut szellő ellopta a kalapom. Állj meg, szellő, huncut szellő, add vissza a kalapom!

Így kérleltem, de hiába, copfom végén kioldotta, s lengette kék szalagom. Szántam-bántam veszteségem, míg ültem egy fa alatt, s akkor láttam integetni az útszéli bokorágról kalapom s szalagomat

24

Gyí, lovam, lovacskám!

Hajnalok hajnalán Pejkóm ezt nem bánta, vásárba mentem, sörényét megrázta, vettem egy pejlovat, vidáman nyerített, s a hátára ültem. s mint a szél röpített.

Keményen megültem, benne kedvem leltem,

meg-megsarkantyúztam, szép szóval biztattam: Gyí, lovam, lovacskám, vérbeli paripám, vigyél ki a rétre, aranyló mezőre, folyóvíz partjára, fűzfa árnyékába, erdő közepébe, a világ végére!

Hogyha elfáradtál, állj meg egy forrásnál, annak csobogása szomjadat eloltja, zöld fűnek zamatja erőd visszaadja.

Mikor az éjszaka én lehajtom fejem ráborul a földre, bársonyos mohára, betakarózunk majd te füvet ropogtatsz, sötét köpenyébe, s vigyázunk egymásra.

25

Egy labda vallomásai

Különleges az eset, amely vélem megesett. Tudom, tudom, bűnöm súlyos, hogyan történt, hát elmondom: Repültem, ó de jó is volt, be a fényes ablakon,

csilingelő kristályok közt, azt hittem, hogy álmodom –,

egy asztal közepén landoltam, lett is nagy bonyodalom! És azóta rabságomban régi erőm egyre fogy, puhány, lusta labda lettem, a tétlenségtől nyafogok.

Mondja meg már, aki tudja, mert megöl az unalom, büntetésből meddig kell még, sarokban gubbasztanom?

26

Szótörő Ő, nő, kenő zökkenő, ez itt most a bökkenő, el, kel ékkel, lékkel, cifra színházi kellékkel hogy lesz a sírásból írás, a sóhajtásból óhajtás, hát a rókából karó, az ollóból Komolló,

hány szót bújtat el a hajtás? Ezen törd a fejed, pajtás!

27

Jégaszalók Nyárittyenben hat áron jég termett a határon, hogy maradjon frissiben, összehordták ízibe, rátették az aszalóra, nem vették ők fontolóra, jól fog majd téli estéken vacsorára terítéken.

Csujogató Aki fázik, békát nyúzzon, a bőrével takarózzon! Ki didereg, foga vacog,

egyék meg egy marék vackort! Akit csípnek, csípjen vissza, hogyha viszket, hát vakarja! Aki duzzog, egyék kását, válogatósnak, vadalmát! Aki vidám, csujogasson,

hasát fogja, úgy kacagjon!

28

A fészek Apánk hordott egyenként nyoszolyának venyigét. Egy szál széna, egy szál szalma – így készült a fészek alja. Fészekalja melegében anyánk oltalmazó teste idegen szemektől óvott,

s álmodott nekünk jó sorsot. Álmait dalába szőtte, ez volt az ő drága kincse, örökségül hagyta reánk a világ legszebb madárdalát.

Mondd, és add tovább!

Mondd azt, hogy anyám, Mondjad, hogy álom, mondd azt, virág! hajnal, ébredés, mondjad, hogy mező, mondd bátran felhő, tücsök, szarkaláb! villám, jégverés!

Mondd, mert a szó, ha szájról szájra jár, nem vész el soha. Mondd, és add tovább!

29

Jó szándék

A mesében győz az ifjabbik királyfi, akit király apja ki akar tagadni. Támasz nélkül indul üres tarisznyával visszahozni a fényt apja országába. Jó szándék vezérli, a bajban meg nem hátrál, döntés előtt élesebb esze a kardjánál, bölcs vének tanácsait alázattal kéri,

jó tündérek, varázslók jönnek segíteni. Együtt a sötét fölött győzelmet aratnak, s a király országában fénye gyúl a Napnak.

30

Hátulsó pár, fuss előre!

Egy előre, két kettőre, hátulsó pár, fuss előre! Szedd a lábad, lépj ki gyorsan, fogd a kezem jó szorosan! Átbújunk a kapu alatt, aki ügyes, le nem marad, három hatra, hat kilencre kiérünk a füves rétre,

szárnyat bontunk, felrepülünk, sok kis madár szárnyal velünk, mikor delel égen a nap, s a toronyban kong a harang, lehuppanunk a zöld fűre, sóskát rágcsálunk ebédre.

Nyáron

Fény csorog a föld ölébe, tarka-barka kötényébe, benne fürdik erdő, mező, a havasi zöld legelő, onnan mer a rét virága, attól virít szép orcája.

31

Váratlan vendég

Nyári este ablakomon egy tücsök kopogott, beengedtem, s vele együtt a mezőillatot. Elmerengve találgattam jöttének indokát,

néztem, hogy jár-kel a házban, mint régi jó barát. Írni kezdtem, s míg figyelte a billentyűzetet, a képernyőre kétkedőn egy pillantást vetett. – Mi van, koma – szóltam hozzá – nem tetszik a nótám? –, tudom, jobban megértenéd, ha olvasni tudnál! Amíg vártam válaszát, ő hangolt, és rákezdett, muzsikája betöltötte szobámban a csendet.

32

Nyári dél

Bim-bam, bim-bam, szól a harang, fejünk fölött delel a nap, dongó darázs döngicséli: Itt az ideje pihenni! Vadalmafa árok szélén, árnyékának hűvös mélyén kalapját szemébe húzza,

s bóbiskol a vándor, s botja.

A pórul járt szarka

Csön-csön gyűrű karika, ellopta a szarka, csillog-villog aranya, felkacag a Napra. Szarka viszi csőrében, rejtené a fűbe, perdül-pattan a gyűrű, csirr-csörög a szarka, ám az arany karikát a napsugár felkapja!

33

Zakota

Elszaladt a csend házunktól, evőeszközök zajától. Zakatolnak hangoskodva, zeng-bong belé a nagy konyha. Levest követel a kanál, hús nélkül a villa ágál,

vagdalózik az éles kés, nyomában rí sok repedés, sután csápol a fakanál, jaj, annak, kit fején talál, a kiskanál védtelenül aszalt szilvalébe merül. Véget vet ennek nagyanyó, elnyeli őket a kagyló, forró vizet ereszt rájuk,

csillapítja szilajságuk, majd egyenként kifényezi, kredencfiókba fekteti. Elnémul a csengés-bongás, eszeveszett zakatolás, rend őrzi a konyha csendjét, házunk szívében a békét.

34

Éjszakai kaland Ráborult az este erdőre, mezőre, a tyúkok is elültek a kakasülőre. Alszik minden jószág, elnémult az udvar. A hold is megpihenni egy felhő mögé tart. Koromsötétségbe burkolózott minden. Egy kutya se vakkant az éjszakai csendben. Erre várt a vörös, csalafinta róka, rég volt már az ebéd, és korgott a gyomra. Elindult hát csendben erdei lakából, nesztelenül lépett ki a rókalyukból. Száraz ág se reccsent a lába nyomában, míg elért az első házhoz a faluban. Addig

ólálkodott a kerítés körül, míg a fényes telihold kibújt a felhők mögül. Körútjára indult, a magasból figyelte, hogy itt lenn a földön csend van, minden rendben? Megtorpant, és nyomban földhöz lapult a róka. Várta, hogy az égi őr a lámpáját eloltsa. Majd a palánkon egy rést megpillantott, rajta át nyomban be is furakodott. Most légy okos róka, szedd elő az eszed! A tyúkokhoz érned nem lesz könnyű neked! Ott a ketrec mellett a házőrző Lompos, véle ujjat húzni bizony nem tanácsos! Töprengett egy percig a szemfüles róka, míg fondorlatos tervét gyorsan kigondolta. Faltól falig osont, az ólat megkerülte, hogy

az alvó kutya észre ne vehesse. Aztán alattomos módon nekilátott, s a tyúkketrec alá mély gödröt kotort. Ott akart a hamis bejutni az ólba, rátörni az alvó, ártatlan tyúkokra. A kakas volt az első, aki megérezte, hogy veszélyben vannak, s a tyúkokat költötte. Lompos is felugrott. A zajt megneszelte, a róka kócos farkát rögtön észrevette. Éppen iparkodott bejutni az ólba, mikor a jó kutya a farkát elkapta. Odabent a tyúkok, együtt a kakassal, csőrükkel csípték, vágták a szárnyukkal. Kint a kutya húzta, dühösen rángatta, azt hitte a róka reng a föld alatta! Rohant a gazda, kezében vasvilla, felébredt a szokatlan éjszakai zajra. A ludak is szaladtak, nyakukat nyújtva sziszegtek, gágogtak a megrémült tolvajra. Kellett neked lopni, te, ravaszdi róka, kívánni a másét, járni a tilosban? Menekült a hamis verve, megtépázva, kergette őt Lompos, a Mire gazda s kutyája hazaérkezett, a felbolydult majorság elcsendesedett. Az udvarban az élet rendben folytatódott, míg a világ fölött új reggel pitymallott.

35

Furfangos rímek Íme, itt egy tengerész, a fejében tenger ész, a kezében hat alma, rettentő a hatalma. Csónak alatt ring a tó, kellemesen ringató, víz alá buknak a hattyúk,

ott totyog a parton hat tyúk, az a gondja mind a hatnak, hogy ők miért nem úszhatnak? Ezt kotyogják szóról-szóra, ám gazdájuk magot szóra, így ott hagynak csapot-papot, nem vesztegetik a napot, lezárják a kényes ügyet s tömik, tömik a begyüket.

36

Tarka nyár

Erdő, mező, vadvirág, Borjú a kapu előtt, dong dana-dongó, dong dana-dongó, mézillatú tarka-nyár, bújában szelíden bőg, dong dana-dongó. dong dana-dongó. Göndör bárány tekereg, Malac visít éhesen, dong dana-dongó, dong dana-dongó, kecskegida kesereg, vályúba bök mérgesen,

dong dana-dongó. dong dana-dongó. Csikó ropja magában, Csibe kapar, szemet vár, dong dana-dongó, dong dana-dongó, csengő szóra cifrázza, pipe vízért kiabál, dong dana-dongó. dong dana-dongó.

Erdő, mező, vadvirág, dong dana-dongó, kár, hogy elmúlik a nyár,

dong dana-dongó!

37

Kutyám öröme

Szondi kutyám a ravasz, fajtája közt már kamasz, négy lába négy irányba’ süpped száraz avarba, füle-farka alig éri, szeme az utat beméri, nyelve kilóg, lihegve fut gazdája elébe.

Hazafelé

Száguld a vonat, belevág a légbe,

csattog a kerék, szikrát szór az éjbe,

pattan az álom,

éjmadár rikolt, éles a kanyar, a mozdony felsikolt… Kattan a váltó, szívem zakatol, sikong a kerék, lassít vonatom... Itthon vagyok!

38

Nyár végén

Elszálltak a gólyák, a nyár is útra készül, kémleli az eget, a nap még magasan ül. Mégis-mégis, tudom, egy szép napon elindul,

viszi emlékeit a tengereken is túl. Ó, de jó is lenne ha addig maradhatna, míg a földre lehull virágaimnak magja!

Őszi eső után Lazul a talaj, az eke mélyre szánt, barázda ringatja a kenyér magját, csírája duzzad, a föld még meleg, magasban keringnek még a szelek, az ég is a napnak kedvében jár, hogy feledni bírja, elmúlt a nyár, magányában az ősz munkába merül,

könnyíti a tél dolgát önzetlenül.

39

Levél a tolltartóban Íróasztal s a könyvespolc roskadásig tele már, könyvek, füzetek s a táska indulásra készen vár. A tolltartó kincsei közt szomorkodik egy levél, aki szép betűkkel írta,

azóta választ remél, és nem sejti, hogy a címzett két hónapja arra vár, jöjjön újra el az idő, mikor iskolába jár!

Kesergő

Ősszel parolázik a nap, más tájra küldik a nyarat. Sírdogál az árva mező, búsan pipál a vén erdő. Kopott hárfát hangol a szél, húrjain kesergőt zenél, a fáradt lomb színét váltva, álomba hull rőt avarba.

40

Őszi képek Szürke csendben kóborol a szél, ropog az avar lépte alatt, álmos fákon kopog a harkály, reméli, kerül még pár falat. Sápadt levelek közt egy ágon néhány elfelejtett alma vár, ráncosak már a dértől, s a pír

leplében romlottak is talán. Ólmos ég alatt varjú várja, jöjjenek újra vidám napok, magban a csíra fényre vágyik, mint rejtőzködő gondolatok.

Szeptemberben

Pajkos szellő hancúrozik tar mezők fölött, pók hálóját fonogatja faágak között. Alma pottyan, szilva pattan, kopog a dió, szőlő érik, leve csordul, szüretelni jó!

41

Ősszel a vadonban

Ősszel a sűrű vadonban ne keresd a csendet, fák között, bokrok aljában eleven az élet. Nyúl szaladgál ide-oda, nem leli a helyét, hó, mi szőre színét rejtse,

idén nem hullott még. Földvárából a torkos borz éjszaka leplében beszerző útjára indul ára környékére. Hajnaltájban ballag haza zajos sustorgással, zimankós téli napon már hallik horkolása.

Mókus építi a fészkét mohatechnikával, lehullat egy fenyőgallyat rettenetes zajjal,

Mert az esze épp azon jár, Az öreg erdő titkait éléskamrájában tovább nem regélem, mit elrejtett féltő gonddal, tölts el nála egy napot, télen megtalálja? s megtudsz tőle mindent!

42

A nagylelkű ősz

Egy szép napon megérkezett az ősz gazdag örökséggel, melyet a nyár hagyott rá, mielőtt elmenne. Szállást keresett, lombsátor aljában meg is találta, de a sátor zöldjét kopottnak látta. Vette hát ecsetjét nagy festő létére, és az erdő lombját sárga, piros, barna, bíborra pingálta. Mindenki csodálta ezt a színváltozást!

Boldog volt az ősz, s nagy boldogságában, kincseinek tárát a tallózók előtt szélesre tárta. Ki a mezőt járta, zsákját alma,

dió, mogyoróval színültig rakta, hogy odújában elraktározza. Ki a föld alá vitt jó sok harácsot, hogy jövő tavaszig ne érjen hiányosságot!

Ám az idő kereke fordult egy nagyot, és az ősz élete zorddá változott. Vasfogú hideg szél csatangolt a tájon, a rokkant ősz sátrát cibálta szilajon. Ónos eső csapott sápadt arcába, nem védte őt más csak ködpalástja. Földönfutóvá lett az ősz a csupasz vadonban. Mikor megjött a tél, s az erdőt, mezőt járta a sokszínű pompának, s a kifosztott ősznek hűlt helyét találta.

43

Tél elején Ablakom előtt csipkebokor, mintha fázna, didereg, vörös bogyói ráncosodnak, híre-pora sincs a hónak, hogy betakarja, míg szendereg. Cinke se jön uzsonnára, nem vágyik ajándékára, máshoz repül

vendégségbe, hol rá bő lakoma vár. Csak a varjú rikácsolja: Szomorú a csipkebokor, milyen kár!

Hópelyhek Pillék szállnak keringve,

betakarnak fehérbe. csiklandozzák orromat, tüsszentek is nagyokat. Pille, pille, szállj alá, lenn a búza sarja vár! melengessed dunnával, patyolat hóbundával, melengessed reggelig,

44

Az első hó

Azon a decemberi reggelen ólomszínű ég terült el a város

fölött. A levegőben érezni lehetett a tél hóillatú leheletét. Dél felé a vékony, hideg szél elállt, és a fagy is megenyhült. Osztályuk ablakából a gyermekek reménnyel pillantottak az égre. Először csak tétova hópihék szállingóztak a levegőben, és ahová leértek, ott beleolvadtak a borongós szürkeségbe.

Kis idő múlva, mint hasadt párnából a libatoll, ömleni kezdett a

városra az első hó. Zabolátlan rendezetlenségben, mint valami akrobata égi manók, nagy, formátlan pelyhek keringtek ég és föld között, míg meg nem találták helyüket a földi világban. Aztán rendeződött a látványos légi torna, és az ég csendes nyugalommal ontotta tovább téli áldását.

Ahogy világosodott az ég, úgy vált egyre tisztábbá a földi világ. A friss hó puhasága tompította az élet zaját, csitulni látszottak a gondok, s az emberek szemében a mosoly adventi várakozás örömét sugározta.

Vadonatúj hótakarójuk alatt a fák zsibbadt ágaikat

nyújtóztatták, és cinkos pártfogással tűrték, hogy iskolából kiözönlő gyermekek dúlják fel a sétányokat beborító friss fehérséget. Hógolyók röpködtek, s a környező házak falai önfeledt örömkiáltásokat visszhangoztak. Hóemberek emelkedtek ki a hótakaróból, és békésen pipázgatva szemlélték a körülöttük zajló nyüzsgést. Egy hangszóró karácsonyi dalokat sugárzott a korai estében, és a csillagos ég megkönnyebbülten mosolygott.

45

A cinege gondja A kék sapkás cinegének igen nagy a gondja, nehezen kerül ebédje téli zimankóba’. Ide-oda röppen bátran, bízik reménykedve, hogy rátalál a mezőknek

rejtett kincseire. Keres, kutat földön, fákon, hát egyszer csak látja, út szélén egy csipkebokor hívja uzsonnára.

Tél terefere

Szél jár-kel, köd száll fel. hó tere szikrázik, nap heve ráfázik, fagy foga vicsorog, tél tava jeget fog, fényed, ha melenget, hókedved felenged!

46

Álmos világ Lenge lépte lankadó, álmos világba lopta a telet, bohókás jó kedvében puha lepellel betakart mindent, pelyhek közt látta, könnyű fátyla libegve táncolt a széllel,

pihe palástja, fényes stólája csillagot szórt az éjben.

Vidám tél

Hócsizmában jár a tél, hóbundája földig ér,

a kucsmája hófehér, hóban fekszik, hóban kél. Reggelije hófalat, vacsorája hó, ha kap! Havat nassol, ha delel, ha szomjas, hóbort vedel.

47

Az esztendő Január jégen fut, februárnak szele zúg, márciusban csermely csobban, április szeszélye lobban, május fényben tündöklő, illatával bűvöl ő, júniusban erő duzzad, július már kalászt ringat,

augusztus megérett arra, hogy a nyár legjavát adja, szeptember, mint őszelő, bölcs termés-mérlegelő, október, hogy még kibírja, édes szőlő levét issza, november sápadt arcába esőt csap a szél futtába’, december fáradt kezével békét hint az alvó földre.

48

Tündöklő tél Csendes éjnek sötét leple, csillagokkal ki hímezte, ki varrta a zsinórt rája ezüstből font selyemszállal? Ablakomra fehér csipke jégvirágát ki lehelte, délceg fenyők hókucsmáját,

pőre mezők hóbundáját ki hozta el csengős szánon messzi Hetedhét országból? Tél tündére, ki lett volna, szánját égi szarvas vonta, gyémánt szeme s az agancsa hét országnak színaranya. Hófelhők közt utat vágtak,

hópelyheket bőven szórtak hegyre, völgyre, a mezőre, elmerült a világ benne. Majd az éjnek sötét leplét csillagokkal díszítették, szép ezüstös paszománya lett a csorgó hold sugára, és e bűvös égi fényben tündökölt a tél az éjben.

49

Tartalomjegyzék

Jó napot kívánok! . 5 Hazafelé . 37 Világfa . 6 Nyár végén . 38 Évszakok . 7 Őszi eső után . 38 Hajnali szellő . 8 Levél a tolltartóban. 39 Különös menyegző . 9 Kesergő . 39 Madarat hangjáról . 10 Őszi képek . 40 A csipkebokor ága . 11 Szeptemberben . 40 A megbékélt kócsag . 12 Ősszel a vadonban . 41 Föld napjára . 13 A nagylelkű ősz . 42

Esőhívogató. 13 Tél elején . 43 Bokréta . 14 Hópelyhek . 43 A rét muzsikál . 15 Az első hó . 44 Mézi virág akart lenni . 16 A cinege gondja . 45 A hold örömére . 18 Tél-terefere . 45 Amikor hatéves lettem . 19 Álmos világ . 46 Kibékülés . 20 Vidám tél . 46 Nagyvakáció . 21 Az esztendő . 47 Álmom . 21 Tündöklő tél . 48 Zsörtölődés . 22 A rétwen . 23 Gyi, lovam, lovacskám! . 24 Egy labda vallomásai . 25 Szótörő . 26 Jégaszalók . 27 Csujogató . 27 A fészek . 28 Mondd, és add tovább! . 28 Jó szándék. 29 Hátulsó pár, fuss előre! . 30 Nyáron . 30

Váratlan vendég . 31 Nyári dél . 32 A pórul járt szarka . 32 Zakota . 33 Éjszakai kaland . 34 Furfangos rímek . 35 Tarka nyár . 36 Kutyám öröme . 37

50