Johan Huizinga

A KÖZÉPKOR

ALKONYA

AZ ÉLET, A GONDOLKODÁS ÉS A MŰVÉSZET FORMÁI FRANCIAORSZÁGBAN ÉS NÉMETALFÖLDÖN

A XIV. ÉS XV. SZÁZADBAN

HELIKON KIADÓ

FORDÍTOTTA SZERB ANTAL A FORDÍTÁST A MŰ 1937-ES LONDONI KIADÁSÁVAL EGYBEVETETTE ÉS KIEGÉSZÍTETTE DÁVID GÁBOR A VILLON-IDÉZETEKET VAS ISTVÁN, A TÖBBI VERSRÉSZLETET TÓTFALUSI ISTVÁN FORDÍTOTTA A KÉPEKET URBACH ZSUZSA VÁLOGATTA ÉS LÁTTA EL MAGYARÁZATOKKAL AZ UTÓSZÓT KLANICZAY GÁBOR, A JEGYZETEKET VIDRÁNYI KATALIN ÍRTA

ELŐSZÓ

A történetírást mindig sokkal jobban foglalkoztatja a kezdeteknek a kérdése,

mint a hanyatlásé és a bukásé. Bármilyen kor szakról van is szó, azt szoktuk vizsgálni, hogy mit ígér a következő korszak-nak. Hérodotosz óta, sőt már régebbtől fogva, a családok, a nemzetek, a királyságok, a társadalmi formák és az eszmék eredete fog-lalkoztatja a leginkább az emberi szellemet. A középkori történelemben például oly szorgosan kerestük a modern kultúra gyökereit, hogy már-már úgy látszik: a középkor alig több, mint a reneszánsz előjátéka.

Pedig a történelemben, miként a természetben is, egyenlő súlya van születésnek és halálnak. A civilizáció túlérett formáinak látványa legalább annyi felismerést kínál, mint a friss formák növekedése. És né-ha rá kell ébrednünk, hogy egy kor, amelyben eddig főként az új esz-mék születését kerestük, valójában az elfakulás és hervadás időszaka.

Az olvasó kezében levő könyv a XIV. és XV. század történelmét tár-gyalja, s lezáró korszaknak, a középkor végének tekinti e századokat. E felfogás akkor alakult ki a szerzőben, amikor megkísérelte mélyebben megérteni a Van Eyck testvéreknek és kortársaiknak a művészetét, vagyis igyekezett a kor életének teljes összefüggésében látni alkotásai-kat, s ily módon kibogozni azok jelentését. Eközben bebizonyosodott számára, hogy a korszak civilizációjának különböző megnyilvánulása-ira sokkal jellemzőbb az, ami a múlthoz köti őket, mint a jövő bennük rejlő csírája. Akkor sikerül a legjobban felbecsülnünk a művészek jelentő-ségét, de a teológusokét, a költőkét, a krónikásokét, a fejedelmekét és ál-lamférfiakét is, ha nem az eljövendő kultúra hírnökeinek tekintjük őket, hanem a régi betetőzőinek és lezáróinak.

LEIDEN, 1924. ÁPRILIS

I. fejezet

AZ ÉLET FESZÜLTSÉGE Amikor a világ vagy fél ezredévvel ifjabb volt, mint ma, az emberi

élet kontúrjai sokkal élesebbek voltak. Szenvedés és öröm, balsors és szerencse között nagyobbnak látszott a távolság. Minden élményben ott lüktetett az a feltétlen és végletes feszültség, amellyel a gyermek ke-délye felel még ma is az örömre és szenvedésre. Minden eseményt, minden cselekedetet kifejező és ünnepélyes formák vettek körül, a szertartás méltóságával ruházva fel őket. Az élet nagy eseményei, a szü-letés, házasság, halál isteni misztériumként jelentek meg az egyházi szentségek sugárzásában; de még az olyan kevésbé jelentős eseménye-ket is, mint egy utazás, egy látogatás vagy valami elvégzendő munka, ezerfajta formaság, áldás, szertartás kísért.

A nyomorúságra és testi szenvedésre kevesebb enyhítő balzsam akadt, mint manapság – gyötrőbben és kíméletlenebbül zúdultak az emberre. Betegség és egészség között sokkal élesebb volt a határvonal, a metsző hideg és a tél félhomálya sokkal kézzelfoghatóbb veszedelem. De a rang és gazdagság gyönyöreit is mohóbban élvezték, és ez a mai-nál jóval élesebb ellentétben állt a panaszos szegénység szenvedéseivel. Ma már alig értjük azt a gyönyörűséget, amelyet egy prémmel szegélyezett díszruha, a vidáman lobogó tűzhely, a puha ágy vagy egy pohár bor szerez-hetett.

Ráadásul az élet összes dolgai büszkén vagy kíméletlenül közszemlé-re voltak téve. A bélpoklosok kereplőiket forgatták, és körmenetben vonultak fel, a koldusok a templomok előtt jajveszékeltek, és torz tes-tüket mutogatták. Minden társadalmi osztályt, minden rendet és ran-got, minden mesterséget meg lehetett ismerni a ruháról, amelyet képvi-selői hordtak. A nagyurak fegyveresek és szolgák kísérete nélkül soha-sem mozdultak ki hazulról, félelem és irigység gyűrűzött köröttük. A kivégzések és az igazságszolgáltatás más nyilvános formái, kereskedés, esküvő, temetés, mind énekkel és felvonulásokkal hívta fel magára a fi-gyelmet. A szerelmes hölgyének jelét viselte; a céhek és a különböző test-vériségek tagjai szövetségük jelvényét; a szolga és a hűbéres urának szí-neit és címerét. Város és falu között is mélyebb volt az ellentét. A közép-kori várost nem szegélyezték kiterjedt elővárosok, gyár- és villanegyedek;

falak közé volt zárva, egységes tömeggé kerekedett, amelyet számtalan torony csipkézett. Bármily magasra emelkedtek is a nemesek és kereske-dők fennhéjázó palotái, a város jellegét mégis a templomok meredeken ég felé törő kőtömegei határozták meg.

Mint ahogyan a tél és a nyár ellentéte sokkal határozottabb volt, mint a mi életünkben, ugyanilyen éles a különbség fény és sötétség, csend és zaj között. A modern város alig ismeri már a tiszta sötétséget és az igazi csendet, alig érzi a magányos fénysugár vagy egy távoli kiáltás hatását az éjszakában.

Minden dolog éles ellentétekben és hatásos formákban jelent meg, ami feszültséget és szenvedélyes hangulatot kölcsönzött a mindennapi életnek. Ebből következett az az állandó ingadozás a féktelen öröm és az elkeseredés, a kegyetlenség és a bensőséges megindultság között, amely annyira jellemző a kései középkor életére.

Mégis volt egy hang, mely újra és újra túlzengte a tevékeny élet zsivaját, mindent a rend és nyugalom szférájába emelt: a harangok hangja. A hétköznapi életben a harangok a jó szellemek szerepét töltöt-ték be, jól ismert hangjuk egyszer gyászt, máskor örömet hirdetett, veszélyre figyelmeztetett, vagy éppen ájtatosságra intett. Általában név szerint ismerték és szólították őket: a kövér Jacqueline, a Roland-harang. Mindenki jól tudta, hogy mit jelentenek a harangozás külön-böző módjai. Az emberek a szüntelen harangzúgás ellenére sem váltak ér-zéketlenné az érc hangjára.

1455-ben a két valenciennes-i polgár híres istenítélet-párviadala alatt szüntelenül zúgott a Chastellain szerint „szörnyűséges hangú" nagyha-rang. Fülsiketítő lehetett a zaj, amikor Párizs valamennyi templomá-nak és kolostorának harangjai reggeltől estig, sőt egész éjszaka zúgtak, mert békét kötöttek vagy pápát választottak.

A gyakori körmenetek állandó forrásai voltak a kegyes felindulás-nak. Nehéz időkben – és ezek bizony elég sűrűn követték egymást – nap nap után, sőt heteken keresztül vonultak fel a processziók. 1412-ben Párizsban mindennapos körmeneteket rendeltek el, hogy diadalra segítsék a királyt, aki kibontotta az oriflammet-ot az armagnacok ellen. Májustól júliusig tartottak ezek a körmenetek, mindig más rendek és testületek vonultak fel, mindig új útvonalon és más-más ereklyékkel. Az Egy párizsi polgár naplója szerint „emberemlékezet óta ezek voltak a legmegindítóbb körmenetek". Volt, aki csak nézte, de sokan be is álltak a sorba, „nagy áhítatukban sűrűn hullott a könnyük, szánalomra méltóan sírtak". Böjttől üres gyomorral, mezítláb vonultak fel a parla-

ment tanácsnokai csakúgy, mint a legszegényebb polgárok; aki csak te-hette, égő gyertyát vagy fáklyát vitt kezében, és mindig sok kisgyerek volt közöttük. A Párizs környéki falvakból is sok szegény mezítlábas paraszt csatlakozott hozzájuk, bár szinte egész idő alatt szakadt az eső.

Ezenkívül bővében voltak a fejedelmi bevonulásoknak is, amelyeknek rendezéséhez igénybe vették a művészet és a pompa minden rendelke-zésükre álló eszközét. De leggyakoribbak a szinte szünet nélkül folyó kivégzések voltak. A vérpadról áradó kegyetlen és nyers megindult-ság fontos eleme volt a nép szellemi táplálékának – látványosság, teli erkölcsi tanulsággal. A szörnyű bűnök megtorlására a törvény félelme-tes büntetéseket eszelt ki. Brüsszelben egy fiatal gyújtogatót és gyilkost égő rőzséből és szalmából rakott kör közepére állítottak, és egy gyűrű-ben végződő lánccal kötötték ki. A gyilkos megindító szavakat intézett a néphez, úgyhogy „annyira meglágyította az emberek szívét, hogy mindenki könnyekben tört ki, és úgy dicsérték a halálát, mint a leg-szebbet, amelyet valaha is láttak". Párizsban a burgundi rémuralom idején, 1411-ben Messire Mansart du Bois, az áldozatok egyike nemcsak örömest megbocsát a hóhérnak, amikor az a kor szokása szerint erre kéri, hanem azt kívánja tőle, hogy ölelje is meg. „Nagy tömeg álldogált ott, és szinte mindenki forró könnyeket sírt."

Gyakran megtörtént, hogy nagyurak kerültek a vérpadra, ilyenkor a köznép nagy gyönyörűséggel szemlélhette a szigorú igazságosztást, és a földi nagyság mulandósága is nyilvánvalóbb volt, mint akárhány festmény vagy prédikáció nyomán. A hatóságok gondoskodtak róla, hogy a mély benyomást keltő színjátékból semmi se hiányozzék: a ha-lálba indulókat magas állásuknak megfelelő díszes ruhában vezették a vérpadig. Jean de Montaigu, királyi főszertartásmester, Félelemnélküli János áldozata, magas szekéren ül, előtte két kürtös lovagol. Hivatali díszruháját viseli, föveget, félig fehér, félig piros kabátot és nadrágot, aranysarkantyút; így aranysarkantyúsan függött a lefejezett holttest az akasztófán. Maitre Oudart de Bussy visszautasította a felajánlott par-lamenti helyet, fejét XI. Lajos külön parancsára kihantolták, és skar-látvörös prémes süvegben, „parlamenti tanácsnok módjára" közszemlé-re tették Hesdin piacán – magyarázó versezettel ellátva.

A körmeneteknél és kivégzéseknél ritkábbak voltak a vándor prédi-kátorok beszédei, akik igehirdetésükkel fel akarták rázni a népet. A mai, új-ságolvasó ember el sem tudja képzelni, hogy a szellemi táplálékot nél-külöző, tudatlan lélekre milyen lenyűgöző hatással volt a kimondott szó. Egy Richard nevű ferences barát 1429-ben tíz napon keresztül pré-

dikált Párizsban. Reggel öttől délelőtt tíz vagy tizenegy óráig beszélt egy-folytában, rendszerint az Aprószentek temetőjében. Amikor a tizedik prédikáció után bejelentette, hogy most beszélt utoljára, mert nem ka-pott engedélyt a további igehirdetésre, „az előkelők és a szegények olyan keservesen és szívből zokogtak, mintha legjobb barátjukat temet-ték volna – maga a prédikátor sem állta meg sírás nélkül". Amikor azt hitték, hogy vasárnap még egyszer prédikál Saint-Denis-ben, a nép már szombat este odasereglett, szabadban töltötte az éjszakát, hogy jó helyet biztosítson magának.

A párizsi városatyák Antoine Fradin ferences barátnak is megtiltják a prédikálást, mert kikelt a rossz kormányzat ellen; a ferencesek kolosto-rában éjjel-nappal vigyáztak rá, hamuval és kövekkel felfegyverkezett asszonyok álltak őrt az épület körül. Bárhova érkezik a híres dominikánus prédikátor, Ferrer Vince, a nép, a városi tanács, a papság, de még a püs-pökök és prelátusok is kivonulnak elé, hogy dicsőítő énekkel üdvözöl-jék. Útjain egyre több híve kíséri, akik minden este szent énekeket énekelve és testüket korbácsolva járják végig a várost. Kísérőinek ellá-tásáról és elszállásolásáról kinevezett szállásmesterek gondoskodnak. Számos különböző rendbeli pap csatlakozik hozzá, akik a misézésnél és gyóntatásnál segédkeznek neki. Közjegyzők is vannak kíséretében, hogy a szent prédikátor által hozott békeítéleteket azonnal jegyző-könyvbe vegyék. Szószékét korláttal kell megvédeni a tolongó tömeg-től, mert mindenáron meg akarják csókolni a kezét vagy ruhája szegé-lyét. Prédikációja alatt minden munka szünetel. Ritkán fordult elő, hogy szavaival könnyekre ne indította volna hallgatóságát. Ha az utolsó ítéletről, a pokolról vagy az Úr kínszenvedéséről beszélt, hallgatóival együtt oly nagy sírásba tört ki, hogy míg a zokogás le nem csillapodott, abba kellett hagynia a prédikációt. Gonosztevők vetették magukat lába elé, és mindenki előtt megvallották nagy bűneiket. Egy nap éppen pré-dikált, amikor kivégzésre vezettek két halálraítéltet – egy férfit és egy nőt. Megkérte, hogy várjanak a kivégzéssel, a szószék alá állíttatta őket, és prédikációját folytatva bűneikről kezdett beszélni. Prédikációja után a halálraítéltek helyén csak néhány csontot találtak: a nép meg volt győ-ződve róla, hogy a szent szavai elemésztették a bűnösöket, de egy-szersmind megmentették őket az örök élet számára.

Amikor Olivier Maillard böjti prédikációkat tartott Orléans-ban, hallgatói még a teret övező házak tetőire is felmásztak, annyi kárt okozva, hogy a tetőfedő utóbb hatvannégy napi munkát számított fel a javításokért.

A fényűzést és kicsapongó életet ostorozó beszédek olyan heves in-dulatot keltettek a tömegben, hogy az tettekben is kifejeződött. A lu-xustárgyak és játékok elégetése mind Franciaországban, mind Itáliában már jóval azelőtt elterjedt szokás volt, hogy Savonarola Firenzében – a művészet jóvátehetetlen kárára – máglyára vetette a hívságokat. Egy-egy híres barát prédikációinak felhívására az asszonyok és a férfiak siettek összehordani a kártyákat, játékkockákat, mindenféle díszt és cicomát, hogy ünnepélyesen elégessék e tárgyakat. A hiúság bűnének megtaga-dása ily módon a nyilvános szertartás kötött és ünnepélyes formáját öl-tötte, a kor általános törekvésének megfelelően, hogy minden téren stílust teremtsen magának.

Csak úgy érthetjük meg, hogy milyen túlfeszített és színes volt az élet akkoriban, ha beleéljük magunkat ebbe az általános érzelmi fogé-konyságba, amely mindig készen állt a könnyhullatásra és lelki átalakulás-ra.

Nemzeti gyász idején úgy viselkedtek, mintha csakugyan elemi csa-pás érte volna őket. VII. Károly temetésén a nép szinte dermedten áll a gyászmenetben lépkedő udvari méltóságok láttán, akik „szánalmat kel-tő feketébe öltöztek, az uruk halála miatt viselt gyász és fájdalom láttán az egész város nagy sírásba és jajveszékelésbe tört ki". Különösen a fe-kete bársonnyal letakart paripákon léptető hat királyi apród látványa volt megindító. Azt mesélték, hogy egyikük négy napja nem evett és nem ivott semmit. „Csak Isten a megmondhatója, milyen fájdalmas és megindító volt a gyász, amit uruk miatt öltöttek magukra."

Kiadósan sírtak a politikai jellegű ünnepségeken is. A francia király egyik követe Jó Fülöphöz intézett beszéde közben többször elsírja magát. Az angol és francia király ardres-i találkozóján, a dauphin brüsszeli bevonulásakor, vagy amikor Jehan de Coimbre elbúcsúzik a burgundi udvartól, mindenki hangosan zokog. Chastellain írja, hogy a dauphinre, a későbbi XII. Lajosra brabanti önkéntes száműzetése idején gyakran zokogási rohamok törtek.

Kétségtelen, hogy a krónikások leírásaiban van némi túlzás. Jean Germain, Châlons püspöke azt írja az 1435-ben Arrasban összeülő bé-ketárgyalásról, hogy a jelenlevők a követek beszédei hallatán megin-dultságukban földre rogytak, sóhajtoztak és zokogtak. Bizonyos, hogy mindez nem így történt, de a püspök úgy vélte, hogy voltaképpen így kellett volna történnie, és a nyilvánvaló túlzásokban az igazság magját lehet felismerni. Miként a XVIII. század szentimentális lelkei, szép és magasztos dolognak tartották a könnyeket. Még ma is megesik, hogy egy

nyilvános felvonulás közömbös nézője hirtelen sírva fakad, maga sem tudja, miért. Ezt a kort pedig a pompa és nagyság vallásos tisztelete hatotta át, így egészen természetes ez a nagy sírhatnék.

A középkorban sokkal hajlamosabbak voltak szélsőséges érzelmek-re, mint manapság. Erre világít rá az alábbi egyszerű példa. A sakknál békésebb játékot nehéz elképzelni. Mégis, a néhány századdal korábbi chanson de geste-ekhez hasonlóan, Olivier de la Marche arról beszél, hogy sakkozás közben gyakran veszekedtek: „Ilyenkor a legbölcsebb ember is türelmét veszti."

A középkorral foglalkozó történettudósok elsősorban a hivatalos okmányokra támaszkodnak, amelyek az erőszakoskodás és a kapzsiság kivételével nem sokat árulnak el a szenvedélyekről. A kutatók ezért könnyen abba a hibába esnek, hogy elfelejtik, mi a különbség a késő középkori és a mai élet alaphangulata között. Az okiratok nem érzékel-tetik a középkori élet lüktető pátoszát, a krónikások viszont, bármilyen felületesek is a tények dolgában, újra és újra felidézik azt.

Az élet sok vonatkozásban még a mese köntösét viselte, vagy leg-alábbis a kortársaknak így jelent meg. Az udvari krónikások tanult fér-fiak, elég közelről ismerték fejedelmeiket, s mégis mint archaikus, szent méltósággal teli alakokat ábrázolják őket. Meggyőzően bizonyít-ja ezt a következő, Chastellain művéből származó történet. Charolais fiatal grófja, a későbbi Merész Károly, Sluysból jövet a hollandiai Gorcumba érkezett, ahol megtudta, hogy hercegi atyja minden java-dalmától megfosztotta. Erre egész udvartartását, a legutolsó kuktát is maga elé hívatja, megindító beszédben adja hírül balsorsát, ugyanak-kor mély tisztelettel beszél rossz tanácsadóktól körülvett apjáról, és kí-sérete sorsán aggódik. Kéri, hogy a tehetősebbek maradjanak vele, míg sorsa jobbra fordul, a szegények menjenek el szabadon, és jöjjenek visz-sza, ha hallják, hogy sorsa szerencsésen megváltozott; akkor mindnyá-jan régi helyükre térhetnek vissza, és elnyerik türelmük jutalmát. „Erre könnyezni kezdtek, és egy emberként ezt kiáltották: Urunk, mind-nyájan veled élünk, veled halunk!" Károly mély megindultsággal fo-gadja ezt a hűségnyilatkozatot: „Akkor hát éljetek és szenvedjetek ve-lem együtt, és én inkább szenvedni fogok értetek, mintsem hogy nél-külözzetek." A nemes urak elébe járulnak, és mindenüket felajánlják, „azt mondja az egyik: nekem van ezrem, a másik: nekem tízezrem, ilyen meg olyan javaim vannak, melyeket rendelkezésedre bocsáthatok, és bármi történjék is veled, osztom sorsodat". Így aztán továbbra is min-

den ment a maga útján, és egyetlen tyúkkal sem került kevesebb a kony-hára.

Persze ez többé-kevésbé kiszínezett történet. De számunkra az az érdekes benne, hogy Chastellain a fejedelmet és udvartartását a népbal-ladák epikus köntösében látja. S ha egy íróember is így érzi, milyen nagyszerűnek látszhatott a csaknem mágikus ragyogással kérkedő kirá-lyi élet a tanulatlanok naiv képzeletében!

Bár a közigazgatás szervezete valójában már igen bonyolult formá-kat öltött, a nép a politikát még mindig pontosan körülírt és egyszerű típu-sokban látja. A kor a népdal, a lovagregény és az Ótestamentum politikai elképzelései között él. A királyok jellemzését néhány őstípusra vezetik vissza, többé-kevésbé mindegyik valamely irodalmi motívumnak felel meg. Van nemes és igazságos fejedelem; fejedelem, akit rászedtek go-nosz tanácsadói; fejedelem, aki megbosszulja a háza becsületén esett sérelmet; végül fejedelem, akit hívei hűségesen támogatnak balsorsá-ban. A nép szemében a politikai kérdések kalandos történetekké egy-szerűsödnek. Jó Fülöp tudta, milyen nyelven ért a nép. Meg akarta győzni a hollandokat és a frízeket, hogy az utrechti püspökség meg-szerzése egyáltalán nem okoz gondot neki, ezért 1456-ban a hágai ünnepségeken egy harmincezer ezüstmárka értékű gyönyörű étkész-letet mutatott be. Mindenki eljöhetett, hogy saját szemével lássa a kincseket. Egyebek között kétszázezer aranyoroszlán-tallért is hozott magával Lille-ből, két nagy ládában; bárki megpróbálhatta felemelni. Így lett az állam fizetőképességének demonstrálása egyszersmind vásári szórakozás.

A fejedelmek életében egy-egy fantasztikus elem olykor az Ezere-gyéjszaka kalifáira emlékeztet. VI. Károly álruhát ölt, és barátjával egyazon lóra ül, úgy nézi végig saját menyasszonyának bevonulását, miközben a nagy tolongásban a rendőrök megverik. Jó Fülöpnek az orvosok parancsára kopaszra kell nyíratnia a fejét, ezért elrendeli, hogy minden nemes kövesse példáját, és Peter von Hagenbachot bízza meg, hogy nyírasson meg mindenkit, aki makacskodik. A hercegek hideg, számító vállalkozásaik közepette egy-egy indulattal, szeszéllyel életüket és politikájukat is veszélybe sodorják. III. Edward a maga és a walesi herceg életét is kockára teszi, hogy a kalózkodás megtorlására fogságba ejtsen néhány spanyol kereskedőt. Jó Fülöp egy puszta szeszély kedvéért félbeszakítja igen fontos politikai tárgyalásait, és veszedelmes útra in-dul Rotterdamból. Sluysba. Máskor összevész fiával, elvakult haragjá-ban éjszaka egyedül hagyja el Brüsszelt, és az erdőben eltéved. Amikor

hazakeveredik, Philippe Pot lovagra hárul az a kényes feladat, hogy megbékítse. A lovag meg is találja a helyes hangot: „Jó napot, felséges uram, jó napot; miről is van most szó? Arthur király szerepét játssza-e felséged, avagy Lancelot lovagét?"

A XV. századi fejedelmek politikai ügyekben gyakran kérték ki eg-zaltált prédikátorok és híres vizionálók tanácsait; e szokás folytán val-lásos feszültség hatotta át az államügyeket, ami bármikor a legvárat-lanabb döntésekben nyilvánulhatott meg.

A XIV. század vége felé és a XV. század elején Európa királyságai-nak politikai életében annyi a vadság és tragikus konfliktus, hogy a nép kénytelen volt azt hinni: csupa véres és romantikus dolog történik. Angliában II. Richárdot letaszították trónjáról, majd titokban eltették láb alól, míg csaknem ugyanakkor sógorát, a kereszténység legfőbb ural-kodóját, Vencel római királyt a választófejedelmek megfosztották trónjától; Franciaországban egy őrült került a trónra, valamivel ké-sőbb, 1407-ben Orléans-i Lajost kegyetlenül meggyilkolták, s a gyilkos-ság nyomán fellángoló nyílt pártharcok egészen addig tartottak, amíg 1419-ben bosszúból Félelemnélküli Jánost ölték meg Montereau-ban. Ez a két gyilkosság és a rákövetkező vég nélküli ellenségeskedés egy teljes évszázadon keresztül a gyűlölködés komor színét festette a francia tör-ténelemre. A kor szemében minden Franciaországot ért csapás oka a burgundi és orléans-i házak harca, egyetlen drámai motívuma a feje-delmi bosszú. Ez a szellem még nem ismer más történelmi okokat, csak a személyes, szenvedélyekből fakadó indítékokat.

Ráadásul a törökök egyre fenyegetőbben nyomulnak előre, és még friss az 1396-os nikápolyi katasztrófa emléke, amikor a vakmerő kísér-let, hogy megmentsék a kereszténységet, a francia lovagság teljes lemé-szárlásával végződött. Végül nyugaton már negyedszázada tart a nagy egyházszakadás, a skizma, amely minden országot és közösséget meg-oszt, megingat az egyház szilárdságába vetett minden hitet. Ketten, sőt rövidesen hárman is civakodnak a pápai méltóságért. A nép holdkóros pápának nevezte Lunai Pétert, a makacs aragóniait, aki XIII. Benedek néven Avignonban pápáskodott. Vajon egy ilyen név hallatán mit gon-dolhatott az egyszerű ember?

Nem egy trónfosztott király bolyongott a fejedelmi udvarok között, kevés pénzzel, de tervekben gazdagon, s dicsfényt szőtt köréjük a cso-dálatos Kelet, ahonnan érkeztek: Örményország, Ciprus, Konstanti-nápoly; jól példázták, miért látja Fortuna kerekét mindenki úgy, hogy koronás királyok buknak le róla. Nem csoda, hogy Párizs népe elhitte a

cigányok meséjét, akik 1427-ben jelentek meg: „egy herceg, egy gróf és tíz lovag", míg a többiek – lehettek vagy százhúszan – nem jöhettek be a városba. Azt állították, hogy Egyiptomból érkeztek; a pápa a keresztény hit elhagyásáért vezeklésül azt rótta ki rájuk, hogy hét esztendeig bo-lyongjanak mindenfelé, ezalatt soha ágyban ne aludjanak. Ezerkétszá-zan indultak el, de királyuk, királynéjuk és még sokan mások meghal-tak útközben; enyhítésül a pápa megparancsolta, hogy minden püspök és apát tíz tours-i fontot adjon nekik. A párizsiak nagy csoportokban sereglettek köréjük, bámulták őket, jósoltattak a cigányasszonyokkal, akik „valami varázslattal vagy másként" megszabadították őket a pénztárcájuk-tól.

A királyi szerencse forgandósága leginkább René királyban testesül meg. Magyarország, Szicília és Jeruzsálem trónjára tört, de nem aratott mást, csak állandó vereségeket, veszedelmes szökésekkel tarkított fog-ságokat. A művészeteket kedvelő, királyi költő Anjouban és Provence-ban elterülő birtokaival vigasztalódott. A pásztorjátékok élvezetéből keserű sorsa se gyógyította ki. Szinte valamennyi gyermeke előtte halt meg, és egyetlen megmaradt leányának sorsa még az övénél is nyomasztóbb. A szellemes, nagyra törő és szenvedélyes Anjou Margit tizenhat éves korában férjhez ment a gyengeelméjű és bigott VI. Henrik angol királyhoz; gyűlölködés és vádaskodás poklában élt az angol udvarban sok-sok éven át, majd amikor a Yorkok és Lancasterek közti viszály polgárháborúvá fajult, elvesztette koronáját. Sok veszély és szenvedés után a burgundi udvarban talált menedéket, és elmesélte Chastellainnek kalandos törté-netét: hogyan kellett magát és fiát egy útonálló irgalmára bíznia; s hogy egyszer mise közben kénytelen volt egy skót íjásztól kérni egy pennyt, hogy adakozhasson – „az vonakodva és kedvetlenül kivett er-szényéből egy skót garast, és átnyújtotta neki". A derék krónikást any-nyira meghatotta ez a sok szenvedés, hogy neki ajánlotta Boccaccio temploma (Temple de Bocace) című művét, „holmi kis traktátust a sze-rencséről, hivatkozva annak csalóka és állhatatlan természetére". Nem sejthette, hogy a szerencsétlen királynőre még kegyetlenebb csapások várnak. 1471-ben a tewkesburyi csatában végleg leáldozott a Lancaste-rek napja. Egyetlen fia eltűnt, valószínűleg az ütközet után meggyilkol-ták. Férjét titokban ölték meg, őt magát a Towerbe vetették, végül IV. Edward kiadta XI. Lajosnak, aki szabadulásáért cserébe azt követelte Margittól, hogy mondjon le atyai örökségéről.

A fejedelmek sorsát valóban kalandos és szenvedélyes élet légköre borította, nemcsak a nép képzelete ruházta fel ilyen színekkel.

Ha a mai olvasó okiratok alapján tanulmányozza a középkor törté-netét, sohasem érti meg a középkori kedély féktelen lobbanékonyságát. Bár a hivatalos iratok a legmegbízhatóbb források, a pusztán belőlük alkotott képből kimarad egy fontos mozzanat: az a hatalmas szenve-dély, amely a fejedelmeket és a népet egyaránt áthatotta. Kétségtelen, hogy a szenvedély a mai politikából sem hiányzik, de a társadalmi élet bo-nyolult rendszere megfékezi és kordában tartja. Öt évszázaddal ezelőtt azonban gyakran és erőszakosan betört a napi politikába, felrúgva a ra-cionális kereteket. A fejedelmekben ezek a szélsőséges érzelmek büsz-keséggel és hatalmi öntudattal párosulnak, s így kétszeres erővel hat-nak. Chastellain szerint nem meglepő, hogy a fejedelmek olyan gyak-ran harcolnak egymás ellen, „hiszen ők is emberek, ügyeik viszont fon-tosak és kockázatosak, természetükön pedig eluralkodnak a szenvedé-lyek, mint aminő a gyűlölködés és irigység, uralkodói büszkeségük foly-tán ezek szüntelenül ott lakoznak szívükben".

Ha valaki a burgundi uralkodóház történetét akarná megírni, mindig a bosszú szellemét kellene vezéreszme gyanánt elénk tárnia. Termé-szetesen ma senki sem próbálná a Valois-ház orléans-i és burgundi házá-nak családi ellenségeskedésére visszavezetni azt az érdek- és hatalmi ellen-tétet, amelyből Franciaország és a Habsburgok évszázados küzdelme kinőtt. A nagy konfliktus kialakulásához mindenféle általános – politikai, gazdasá-gi, etnikai – okok járultak hozzá. De ne feledjük, hogy a kortársak szemé-ben, sőt még később is, a bosszúszomj volt a konfliktus oka és legfőbb motí-vuma. Számukra Jó Fülöp elsősorban a bosszúálló, „aki a János herceg személyét ért gyalázatot megbosszulandó, tizenhat esztendőn keresztül szüntelenül háborúskodott". Szent kötelességének tekintette, hogy „kegyet-len és gyilkos szenvedéllyel bosszút álljon a halottért, már amennyire Isten ezt megengedi neki; testét-lelkét és országát kockára teszi, mert Istennek in-kább tetsző és üdvösebb dolognak tartja, hogy a bosszút véghez vigye, mint-sem hogy elálljon tőle".

Olvassuk el a kiengesztelés számtalan módozatát, amelyet az 1435-ös arrasi szerződés követelt – kolostorokat, templomokat, kápolnákat kellett alapítani, kereszteket állítani, miséket tartani –, és megértjük, mi-lyen fontosnak tartották a bosszút s a becsületet ért sérelem megtor-lását. Nemcsak a burgundiak gondolkodtak így; Aeneas Sylvius, a század legfelvilágosultabb embere egyik levelében Fülöpöt úgy magasztalja, mint a kor legkitűnőbb fejedelmét, mert olyan sokat tesz azért, hogy atyját megbosszulja.

La Marche szerint a becsület és bosszú kötelessége a herceg alattva-lói számára is a politika sarkköve. A herceg összes hűbérese, írja, vele

együtt esküdött bosszút. Nehéz ezt elhinni, ha Flandria és Anglia kereske-delmi kapcsolataira gondolunk; úgy tetszik, ezek fontosabb tényezők, mint a hercegi család becsülete. De ha magának a kornak az érzéseit akarjuk megérteni, a bevallott és tudatos politikai eszméket kell kutat-nunk. Kétségtelen, hogy az egyszerű nép legfeljebb a gyűlölet és bosszú primitív motívumait értette meg. Az uralkodóhoz való ragaszkodás még érzelmi jellegű, alapja az eredendő és feltétlen hűség és testületi érzés. Párthűség ez még, nem államhűség. A középkor utolsó három százada a nagy pártharcok kora. A XIII. századtól kezdve csaknem minden országban makacs pártviszályok ütik fel a fejüket, előbb Itáliában, majd Franciaországban, Németalföldön, Németországban és Angliában. Le-het, hogy a viszályoknak olykor gazdasági okaik voltak, de az ilyen okok kibogozását célzó kísérletek gyakran meglehetősen önkényes konstrukciókra vezetnek. A gazdasági okok feltárásának óhaja szinte rögeszménkké vált, s emiatt néha megfeledkezünk a tények sokkal egy-szerűbb, lélektani magyarázatáról.

A feudális korszakban a családok közötti magánháborúk kivehető oka csupán a rangban való vetélkedés, a másik javai iránti irigység. A csalá-di büszkeség, a bosszúvágy, a hűség az elsődleges, közvetlen hajtóerő.

Nincs rá okunk, hogy más gazdasági indítékról beszéljünk, mint egyszerűen a másik ember javai iránt érzett irigységről. Amikor az ál-lamhatalom megerősödik és kiterjed, az egymástól független viszályok összefonódnak, csoportokba rendeződnek; nagy pártok alakulnak ki, mondhatni, polarizálódnak; e pártok tagjai maguk csupán a hagyomá-nyokban, a becsületben és hűségben látják szövetségük vagy szembe-nállásuk okát. Gazdasági ellentéteik gyakran csak következményei az uralkodójukhoz fűződő kapcsolatnak.

A középkori történelemben számos példa mutatja, milyen spontán és heves érzelem a fejedelmekhez való ragaszkodás. 1462-ben egy éj-szaka követ érkezik Abbeville-be azzal a hírrel, hogy a burgundi herceg súlyos beteg. A herceg fia arra kéri a derék városokat, hogy imádkozza-nak érte. A városatyák azonnal megkondíttatják a Szent Wulfran-templom harangjait, az egész nép felkel és a templomba tódul, ahol egész éjszaka térdelve vagy földre borulva imádkoznak „nagy és cso-dálatos áhítattal"; közben szüntelenül zúgnak a harangok.

Azt hinnők, hogy az egyházszakadás, nem lévén dogmatikai alapja, aligha korbácsolt fel bármiféle vallásos szenvedélyt az Avignontól és Ró-mától távol eső országokban, ahol a két pápát csupán névről ismerték. Valójában mégis olyan fanatikus gyűlölködéssé fajult, amilyen igazhi-

tűek és hitetlenek között szokott támadni. Amikor Brugge az avignoni pápa fennhatósága alá tartozónak nyilvánítja magát, sokan otthagyják házukat, mesterségüket vagy egyházi javadalmaikat, hogy pártjuk né-zeteinek megfelelően valamilyen római fennhatóság alá tartozó város-ban, Utrechtben, Liege-ben vagy máshol éljenek. 1382-ben kibontották az oriflamme-ot amelyet csak szent harcokban szabad használni, a fla-mandok ellen, minthogy ezek Rómához húznak, tehát hitetlenek. Pier-re Salmon francia politikai ügyvivő húsvét táján Utrechtbe érkezik, ahol nem talál papot, aki meggyóntatná, „mert azt mondják, szakadár vagyok, és Benedekben hiszek, az ellenpápában".

A pártérzés és hűség érzelmeit tovább hevítette a különbség külső jeleiből, az öltözékekből, jelvényekből, színekből, jelszavakból áradó ha-talmas szuggesztív hatás. A burgundiak és az armagnacok háborúsko-dásának első éveiben a jelvények veszedelmes gyorsasággal váltakoztak Párizsban: bíborszínű csuklya Szent András-kereszttel; fehér, majd ibo-lyaszínű csuklya. Még a papok, asszonyok és gyermekek is viseltek megkü-lönböztető jeleket. A szentek képeit is teleaggatták velük; azt beszélték, voltak papok, akik mise közben és keresztelésnél nem a szokásos mó-don, hanem Szent András-kereszt formájában vetettek keresztet.

Mindenki vak szenvedéllyel követte urát vagy pártját; ebben végső soron a középkorra jellemző hajthatatlan jogérzék fejeződött ki. A kor em-bere megingathatatlanul hitte, hogy az igazság határozott és egyértel-mű. Az igazság azt kívánja, hogy minden bűnt, mindenütt és a végsőkig megtoroljanak. A jóvátétel és a büntetés szélsőséges legyen, öltse bosszú jellegét. Ebben a felfokozott igazságvágyban a primitív, alapjában po-gány barbarizmus keveredik a társadalom keresztény felfogásával. Az egyház szelídséget és megbocsátást hirdetett, így igyekezett enyhíteni a jogi szokásokat. Másrészt még jobban kiélezte a jogérzéket, mert a pri-mitív bosszúvágyat a bűn iránti gyűlölettel tetézte. A feszült, szenve-délytől izzó lélek pedig nagyon is gyakran érezte úgy: a bűn az, amit el-lenségem tesz. A fanatizmus is a bosszú barbár eszméjét erősítette. Az ál-landó bizonytalanság kívánatossá tette, hogy az államhatalom végsőkig szigorú legyen; azt tartották, hogy a bűn a rendet, a társadalmat veszé-lyezteti, és egyúttal támadás Isten fensége ellen. Így hát természetes, hogy a késői középkor az igazságszolgáltatás kegyetlenkedéseinek virágkora. Egy pillanatig sem kételkednek benne, hogy a gonosztevő megérdemli büntetését. A nép igazságérzéke a legkegyetlenebb büntetést is szente-síti. A hatóságok rendszeresen szigorú igazságszolgáltatási hadjárato-

kat szerveztek, hol az útonállók, hol a boszorkányok vagy a szodomiták el-len.

A késői középkor igazságszolgáltatási kegyetlensége nem valami be-teges eltévelyedés, inkább az állatias, buta öröm tűnik föl benne: a nép az egészet vásári mulatságnak tartotta. Mons város lakói drága pén-zen megvásároltak egy rablót, egyedül a szórakoztató felnégyelés ked-véért, „ami jobban tetszett a népnek, mintha egy újabb szent támadt volna fel halottaiból". Miksa római király bruggei fogsága idején, 1488-ban, a nép nem tud betelni azzal a látvánnyal, hogy a vásártéren, magas emelvé-nyen megkínozzák az árulással vádolt városi tanácsosokat; hiába kö-nyörögnek a szerencsétlenek, újra meg újra elhalasztják a kivégzést, hogy a nép minél többször végigélvezhesse gyötrelmeiket.

Angliában és Franciaországban az volt a szokás, hogy a halálraítél-tektől megtagadták a gyónást és az utolsó kenetet. A szenvedéseket és a halálfélelmet még az örök kárhozat bizonyosságával is növelni akar-ták. Hiába rendelte el 1311-ben a vienne-i zsinat, hogy legalább a bűnbánat szentségében részesítsék őket. A XIV. század vége felé még mindig megvolt ez a szokás. Maga V. Károly, bármilyen mérsékelt volt is, kije-lentette, hogy az ő életében nem lesz változás. Pierre d'Orgemont kancellár, akinek „kemény koponyáját" Philippe de Méziéres szerint fá-radságosabb munka megfordítani, mint egy malomkövet, nem hallgat-ta meg az utóbbi humánus tiltakozását. Az 1397. február 12-i királyi ediktum csak akkor rendelte el, hogy a halálraítéltek ezentúl gyónhas-sanak, amikor Gerson is csatlakozott Méziéres-hez. Pierre de Craonnak – ő is sokat fáradozott az ügy érdekében – arra is gondja volt, hogy kőke-resztet emeljenek ott, ahol a minoriták lelki vigaszt nyújthattak a halálra ítélt bűnösöknek. De a barbár szokás még ezután sem tűnt el. 15oo-ban Etienne Ponchier párizsi püspök kénytelen megújítani az 1311-es ren-deletet.

1427-ben Párizsban akasztófára ítélnek egy rabló nemesembert, ki-végzése előtt megjelenik a régens főkincstárnoka, és kitölti rajta gyűlö-letét: hiába könyörög a nyomorult, nem engedi gyónni, szitkozódva kapaszkodik fel utána a létrán, agyba-főbe veri egy bottal, még a hóhért is elpáholja, mert az arra inti a szerencsétlent, hogy gondoljon lelke üd-vösségére. A bakó idegességében elügyetlenkedi dolgát, a kötél elsza-kad, a nyomorult bűnös földre zuhan, lába és több bordája eltörik, és ilyen állapotban még egyszer fel kellett másznia a létrán.

A középkor egyáltalán nem ismeri azokat a gondolatokat, amelyek azóta félénkké és ingadozóvá tették igazságérzetünket: a kételyt, hogy

a bűnöző beszámítható-e; azt a meggyőződést, hogy bizonyos mértékig a társadalom is vétkes az egyes emberek bűnében; azt az óhajt, hogy a bűnöst inkább javítsuk meg, mint hogy szenvedéseket okozzunk neki; sőt még a bírói tévedésektől való félelmet sem. Vagy talán inkább ezek a gondolatok nyilatkoztak meg, öntudatlan módon, a szánalom és a megbocsátás rendkívül heves és közvetlen érzésében, mely újra és újra felváltotta a kegyetlen szigort. A habozva hozott, enyhe ítéletek helyett a középkor csak két végletet ismert: a kegyetlen büntetés tel-jes betöltését vagy pedig a teljes megkegyelmezést. Ha az elítélt bűnös-nek megkegyelmeznek, nemigen kérdezik, hogy van-e valami különös ok, amely miatt irgalmat érdemel; a kegyelem ingyenes, akárcsak Iste-né. De a megbocsátást nem mindig a puszta irgalom indokolta. A XV. század fejedelmei bármiféle gonosztevőnek aránylag könnyen adtak „szabadító levelet", és a kortársak természetesnek tartják, hogy ezt a tekintélyes rokonság közbenjárása szerzi meg. Mindazonáltal az ilyen szabadító levelek java része a nép egyszerű gyermekeit segítette.

A kegyetlenség és irgalom ellentéte minden középkori szokásra rá-nyomja bélyegét. Irgalmatlan keménység, kegyetlen gúny a szegények-kel és elesettekkel szemben az egyik oldalon, másrészt határtalan megindultság és szánalom, mely a testvériség érzéséből fakad, hasonló-an ahhoz, ahogy ezt a modern orosz irodalom ábrázolja. Pierre de Fenin, a krónikás, egy rablóbanda kiirtásáról szóló tudósítását önkéntelenül is így fejezi be: „mindenki harsányan nevetett, mert a rablók mind szegény emberek voltak." 1425-ben Párizsban bajvívást rendeznek négy, karóval fel-fegyverkezett vak koldus között, akik egymást sebzik meg, miközben meg-próbálják leszúrni a harc díját, egy malacot. A párbaj előtti este vé-gigvezetik őket a városon, „teljes fegyverzetben, legelöl egy dobos, utá-na zászló, rajta egy malac képe".

A XV. században rendkívül mulattatónak találták a törpe nőket, aho-gyan a spanyol udvarban még abban az időben is, amikor Velázquez festette meg végtelenül szomorú arcukat. Jó Fülöp szőke törpéjét, Ma-dame d'Ort messze földön ismerték. Egy udvari ünnepségen egy Hans nevű akrobatával kellett birkóznia. 1486-ban, Merész Károly esküvőjén Ma-dame de Beaugrant, a burgundi királykisasszony törpéje, pásztorlány-kának öltözve lónál is nagyobb arany oroszlánon lovagol; ajándékba adják a hercegnőnek, és az asztal közepére ültetik. Ami a szerencsétlen törpék sorsát illeti, a pénztárkönyvek minden érzelgős panasznál beszédesebbek. Kiderül, hogy valamelyik herceg az udvarába hozatott egy törpe leányt, akit szülei olykor meglátogattak, és ilyenkor szép bor-

ravalót kaptak. „A bolond Belon atyjának, aki lányához látogatóba jött ... 27 s. 6 d." A szegény öreg talán még örült is, megrészegült a gondolattól, hogy lánya udvari szolgálatban áll. Ugyanabban az esz-tendőben Bloisban egy lakatos két vasból készült nyakörvet szállított, „az egyiket egy Belon nevű bolond törpe leány nyakára, a másikat a hercegnő őkegyelmessége majma részére”…

És mégis, e századok kenényszívűségében annyi a naivitás, hogy szinte el sem lehet ítélni őket. Amikor 1418-ban javában tartott az armagnacok lemészárlása, Párizs népe a Saint Eustache-templomban megalapította a Szent András Testvériséget; a szövetség minden tagja, papok és polgárok, vörös rózsából font koszorút hor-danak, úgyhogy a templom olyan illatos a sok virágtól, „mintha ró-zsavízzel mosták volna fel". 1461-ben Arrasban szinte járványszerűen dühöngenek a boszorkányperek; amikor az ítéleteket utólag megsem-misítik, a polgárság vidám játékokkal és színjátékok előadásában ver-sengve ünnepel, a díjak között van arany liliom, egy pár kappan stb.; úgy látszik, a megkínzott és kivégzett áldozatok senkinek se jutottak eszébe.

Olyan tarka és heves volt az élet, hogy a vér és a rózsák szagát egy lé-legzetvételre szívta be. Pokoli szorongás és naiv öröm, könyörtelenség és megindultság, a világi örömök teljes tagadása és a földi élvezetek szinte tébolyult hajhászása, gyűlölet és jóság között imbolygott a kor embere, egyik szélsőségtől a másikig.

A középkor leáldoztával soha többé nem látták olyan szemtelenül kihívónak a gőg, harag és kapzsiság főbűneit, mint az előző századok emberei. A burgundi ház egész története az elbizakodottság és heroikus gőg hőskölteménye, Merész Fülöp becsvágyától és vakmerőségétől kezdve Félelemnélküli János gyűlöletén és féltékenységén, Jó Fülöp bosszúvágyán és hatalma tébolyult fitogtatásán keresztül egészen a vakmerő és makacs Merész Károlyig.

A középkor tanításai szerint minden rossz forrása a kevélység vagy a kapzsiság bűne. Mindkét felfogást az írás támogatta: A superbia initium sumpsit omnis perditio – Radix omnium malorum est cupiditas, azaz min-den romlás a gőgből származik, és minden baj gyökere a kapzsiság. Mégis az a benyomásunk, hogy a XII. század óta inkább a kapzsiságot tartják a legfőbb bűnnek, mint a gőgöt. A vak fösvénységet, Dante la cieca cupidigiá-ját elítélő hangok egyre hangosabbak. Azt mondhatjuk, hogy a kevélység inkább a feudális és hierarchikus kor bűne. Mai szóhasználattal: még na-gyon kevés a befektethető vagyon, mert a hatalom fogalma még nem kap-csolódik olyan szorosan a pénzhez, még inkább a személyiségben rejlik; at-

tól a szinte vallásos tisztelettől függ, amit a személyiség kivált a környeze-téből, és a pompa, a nagyszerűség, a hűséges csatlósok nagyszámú kísérete tesz érzékletessé. A feudális vagy hierarchikus szemlélet a nagyságot látha-tó jelekkel fejezi ki, szimbolikus formákba önti, amilyen a letérdelés, a szer-tartásos hódolat. A kevélység tehát jelképes bűn, s mivel végső soron min-den romlás okából, Lucifer gőgjéből származik, metafizikai jelleget ölt.

A kapzsiság viszont nem szimbolikus jellegű, és nem áll ilyen kapcso-latban a teológiával. Teljesen világi bűn, a természet és a hús ösztöne. A ké-sői középkorban a növekvő pénzforgalommal együtt a hatalom feltételei is megváltoztak, és korlátlan tér nyílott bárki előtt, hogy vagyon felhalmozá-sával elégítse ki vágyait. Ebben a korban a kapzsiság válik a legfőbb bűnné. A gazdagság még nem olyan kísérteties és megfoghatatlan, mint később, a hitelen alapuló kapitalizmusban: most még az igazi, sárga arany csigázza a képzeletet. A vagyon közvetlen és primitív élvezetét még nem fékezi a be-ruházások általi automatikus és láthatatlan felhalmozódás. A vagyon vagy fényűzés és kicsapongás, vagy durva fösvénység révén ad kielégülést.

A késői középkorban a feudális és hierarchikus gőg még ereje teljében van, a hivalkodás vágya erősebb, mint valaha. A primitív gőg növekvő kap-zsisággal párosul, s a kettő találkozásából a késői középkorban olyan szél-sőséges szenvedélyek születnek, amelyek azóta is egyedülállóak.

A kor irodalma tele van a fösvénység és irigység elleni dühös kiroha-násokkal. Pap, szatíraíró, moralista, krónikás, költő mind ezt ostorozza. Mindenki gyűlölte a gazdagokat, különösen az akkor nagyszámú újgaz-dagot. 1436-ban két koldus verekedése során néhány csepp vér is hullott, és megszentségtelenítette az Aprószentek templomát. Jacques du Chatelier, a püspök – „kérkedő, kapzsi ember, sokkal világiasabb, mint tiszte en-gedné" – mindaddig nem volt hajlandó újra felszentelni a templomot, amíg a két szerencsétlen flótás ki nem fizet neki egy bizonyos összeget, s minthogy nincs pénzük, az istentisztelet huszonkét napig szünetel. Utóda, Denys de Moulins alatt még rosszabb is történik. 1441-ben az Apró-szentek temetőjében, Párizs leghíresebb temetőjében négy hónapig nem szabad sem temetkezni, sem körmenetet tartani, mert a plébánia a püspök által követelt összeget nem tudta kifizetni. Azt írják róla, hogy „nagyon kevéssé könyörületes ember volt, ha nem kapott pénzt vagy más hasonló ajándékot; azt beszélik róla, hogy egyszerre ötven pere is futott a parlamentben, mert pereskedés nélkül semmit nem le-hetett elérni nála"

A fenyegető balsorstól való félelem állandósul, mindenütt örökös veszedelem leselkedik az emberre. Olvassuk el Pierre Champion ada-

tait azokról, akikről Villon a Testamentum-ban megemlékezik, vagy A. Tuetey jegyzeteit az Egy párizsi polgár naplójá-hoz, és megértjük, hogy gazdag és szegény egyaránt állandó bizonytalanságban élt. Perek, bűnté-nyek, üldöztetések, támadások kavarognak előttünk. Azt hihetnők, hogy Jacques du Clercq krónikája vagy a metzi Philippe de Vigneulles nap-lója túlságosan hangsúlyozza a korabeli élet árnyoldalait, de az egyes személyek pályafutására vonatkozó kutatások mind őket igazolják: csupa zaklatott élet tárul fel előttünk.

Mathieu d'Escouchy pontos, tárgyilagos, pártatlan, moralizáló kró-nikáját olvasva azt gondoljuk, hogy szerzője egyszerű, becsületes em-ber volt, aki életét tanulmányainak szentelte. Jellemét csak azóta is-merjük, amióta Fresne de Beaucourt a levéltárakból előbányászta élet-történetét. Micsoda életet élt ez a „dühös pikárdiai"! Városatya, majd 1445-ig elöljáró Péronne városában. Kezdettől fogva családi viszályban áll Jean Froment városi ügyésszel. Kölcsönösen pert indítanak hamisí-tás és gyilkosság vádjával, „kicsapongással és merényletekkel" vádolják egymást. Ellenségének özvegyét megpróbálja boszorkányság miatt el-ítéltetni, de ráfizet. Maga a párizsi parlament idézi meg d'Escouchyt, és bebörtönzik. Ezt az első fogságot még öt másik követi, mindannyi-szor súlyos bűncselekmény miatt, többször láncra verve. Froment egyik fia egy viadalban megsebesíti. Mind a két párt orgyilkosokat bérel, hogy el-tegyék egymást láb alól. További adataink nincsenek erről a harcról, de csakhamar újabb harcok lángolnak fel. Mindez azonban nem töri meg d'Escouchy hivatali pályafutását: Ribemont-ban bíró, majd elöljáró lesz, „a király ügyésze" Saint Quentinben, nemességet is kap. Montléry mellett hadifogságba esik, majd egy későbbi hadjáratból rokkantan tér haza. Ekkor megnősül, de a házasság sem jelenti nyugodtabb élet kez-detét. Még egyszer hírt kapunk róla: pecséthamisítással vádolják, Párizsba kísérik, „akár egy rablógyilkost", kínpadon vallomást csikarnak ki belőle, megakadályozzák a fellebbezésben, elítélik – míg végül gyűlölet és ül-döztetés örvényeiben kavargó élete nem követhető tovább az okiratok-ban.

Meglepő-e hát, hogy a nép életét és a kor eseményeit a sorscsapás-ok szüntelen sorozatának látja? A nép számára a korabeli történelem lényegében rossz kormányzást, uzsorát, a gazdagok fennhéjázását és erőszakoskodásait, háborút és útonállást, ínséget, nyomort, járványokat jelent. Szinte állandóvá vált a háborúskodás, a veszedelmes csőcselék ál-landó nyugtalanságot okozott, nem bíztak az igazságszolgáltatásban. Vegyük hozzá a közelgő világvégét, a pokoltól, a boszorkányoktól és

ördögöktől való szorongást, s megértjük az egyetemes bizonytalanság ér-zését, amely feketére festette az élet alapszínét. A gyűlölet tüze lobog min-denfelé, igazságtalanság uralkodik a földön. A sátán komor földet takar be fekete szárnyaival. Hiába küzd a harcos egyház, hiába prédikálnak a papok, az emberek nem térnek meg. A XIV. század vége felé azt tartot-ta a néphit, Hogy a nagy nyugati egyházszakadás óta senki sem jutott be a paradicsomba.

II. fejezet

A MAGASZTOS ÉLET ESZMÉNYE

ÉS A PEISSZIMIZMUS A középkor végén komor melankólia nehezedik az emberek lelkére.

Akár krónikát, költeményt, szentbeszédet vagy éppen hivatalos okiratot olvasunk, valamennyi határtalan szomorúságról árulkodik. Néha úgy tetszik, hogy ez a korszak különösen boldogtalan volt, csak erőszak, kapzsiság, halálos gyűlölet emlékeit hagyta maga után, nem ismert más élvezetet, csak a féktelenkedést, gőgöt és kegyetlenséget.

Minden korszak krónikájában több nyomot hagyott a szenvedés, mint a boldogság. A történelem alapépítményét a nagy csapások alakít-ják ki, mégis hajlunk rá, hogy bizonyítékok nélkül elfogadjuk: általános-ságban, és minden balsors ellenére, a boldogság végösszege nemigen változhatott egyik korszakról a másikra. De a XV. században, akárcsak a romantika korában, úgyszólván illetlenség volt nyíltan dicsérni a vi-lágot és az életet. Divat volt csak szenvedést és nyomorúságot látni, mindenütt a dekadencia és a korai vég nyomait felfedezni, egyszóval el-ítélni és megvetni az akkori időket.

A XV. század elejének francia irodalmában hiába keressük a rene-szánszban kipattanó életerős optimizmust, bár egyébként néha eltúloz-zák a reneszánsz optimizmusát is. Ulrich von Hutten mámoros ujjongá-sa, amely a sok idézgetéstől szinte elcsépeltté vált: O saeculum, o literae! fuvat vivere! (Ó, világ, ó, irodalom! élvezet élni!), inkább a tudós iro-dalmár, mint az ember lelkesedését fejezi ki. A humanisták optimiz-musát még mindig mérsékli a régi, akár keresztényi, akár sztoikus megvetés a világ iránt. Annak megítélésére, hogy egy humanista általá-ban mennyire becsülte az életet, Hutten ujjongásánál sokkal alkalma-sabb Erasmus egyik 1518-ban írott levelének alábbi bekezdése: „Nem ra-gaszkodom nagyon az élethez; ötvenegyedik évembe lépve úgy látom, eleget éltem; ebben az életben semmiféle oly nagyszerű vagy kellemes dolgot nem találok, hogy kívánkozhatna utána valaki, ha a keresztény hit egy sokkal boldogabb élet reményét ébresztette föl benne, amely azokra vár, kik minden erejükből az igazi áhítatra törekedtek. Mégis,

mostanában már-már kívánom, hogy néhány évre visszafiatalodjam, csupán egy dolog miatt: azt hiszem, hogy aranykor hajnalát látom a közeli jövőben." Ezután leírja a kereszténység fejedelmei között uralkodó egye-tértést és vágyukat a béke után, ami neki is olyan drága, majd így foly-tatja: „Minden azt a reményemet erősíti, hogy nem csupán a jó erköl-csök és a keresztényi alázat újul meg és fog virágozni, hanem a tiszta és igazi irodalom és a legjobb tudományok is." Magától értetődik, hogy az uralkodók védnöksége alatt. „Az ő jámbor érzéseiknek köszönhető, hogy mint adott jelre, mindenütt dicsőséges szellemek ébredését látjuk, akik a legjobb tudományok helyreállítására esküdtek fel."

Egyszóval, Erasmus meglehetősen hűvösen viseltetett az élet örö-meivel szemben, s a reményteljes várakozásnak ez a hangulata is hama-rosan elmúlt nála, és soha többé nem tért vissza. Ennek ellenére az előző század életérzéséhez viszonyítva (ez alól csak Itália kivétel) Erasmus felfogása szinte életörömöt sugároz. Károly vagy Jó Fülöp udvarának írói sohasem fáradnak bele az élet és a kor ellen intézett kirohanásokba. A reménytelenségnek és melankóliának nem aszkéta szerzetesek adtak hangot, hanem udvari költők és krónikások – arisztokrata körökben forgolódó, főúri gondolatvilágban élő világi emberek! Szellemi és er-kölcsi kultúrájuk csekély, legtöbbjük idegen a tanulás és tudomány világá-ban, vallásosságuk felületes, ezért az egyetemes nyomorúság és hanyat-lás láttán képtelenek vigaszt vagy reményt találni; csak a világ bukásán tudtak siránkozni, és azon, hogy az igazság és béke reménytelenül messze van. Senki sem ontotta olyan bőven a sirámokat, mint Eustache Deschamps:

Fájdalom és kísértés ideje, könny, irigység és gyötrelem kora, levertséggel, kárhozattal tele, mely hanyatlásba tántorog tova, rémség és hamisság ostora, hazug, fennhéjázó és kapzsi korszak, becsülete, igazsága oda, bánatától éltünk kurtára sorvad. Tucatjával írta az ilyen balladákat, egyazon téma egyhangú és mélabús

változatait. Nyilván súlyos melankólia nehezedett a nemességre, e köl-temények nagy népszerűségére nem találunk más magyarázatot.

Minden vigasság oda, bánat s melankólia szivünk megvette rohammal. A XV. század vége felé a hangnem még egyre változatlan; Jean

Meschinot ugyanúgy sóhajtozik, mint Deschamps. Ó, nyomorult élet, felette fájó ! Had, ínség, kórság dúl, hány napja, éje! Hideg és hőség sorvaszt ösztövérre, bolha, telű gyötör, megannyi vérre szomjas féreg. Domine, miserere kurta életű, bűnös testeinken! Ő is meg van győződve róla, hogy minden rossz ezen a világon; nincs

többé igazság a földön; az erősek kifosztják a gyengét, a gyengék pedig egymást fosztják ki. Saját bevallása szerint ez a hipochondria csaknem ön-gyilkosságba kergette. Önmagáról így ír:

Én, szegény költő, kinek szíve bágyadt, bús, beteg, mindenütt gyászt látva csak gondok marka fojtogat, könnyem omlik szüntelen, halni vágyom, másra nem. Az előkelők életérzésének megnyilatkozásait figyelve, valami érzelgős

hajlandóságot látunk bennük, hogy a bánat feketéjébe borítsák a lel-küket. Alig akad valaki, aki ne hozakodna elő azzal, hogy életében mást, mint nyomorúságot, nem látott, és a jövőtől csak balsorsot vár. Ge-orges Chastellain, Burgundia hercegeinek történetírója és a burundi retorika vezéralakja, krónikája előszavában így beszél magáról: „Én, a fájdalom embere, a legmélyebb sötétségben és panaszok sűrű homá-lyában születtem." Követője, Olivier de la Marche, szinte örökké pa-naszkodik: „annyit szenvedett már La Marche." Érdekes az arckifejezés szempontjából tanulmányozni a korabeli képeket: az arcvonások leg-többször meglepően szomorúak.

A XIV. században a „melankólia" szónak sokrétű jelentése van. Szo-morúságot, elmélyült gondolkodást és képzelőerőt egyaránt kifejez. Froissart például így írja le, hogy Philip van Artevelde egy frissen ka-

pott hír hallatán mély gondolatokba merül: „Miután melankolikusan töprengett kis ideig, eldöntötte, mit válaszol a francia király követeinek." Deschamps egy alkalommal azt mondja valamiről, ami minden elkép-zelhető dolognál visszataszítóbb: egyetlen művész sem elég „melanko-likus" ahhoz, hogy le tudja festeni. A jelentésváltozás nyilván arra a felfogásra utal, hogy ha a szellem komolyan foglalkozik valamivel, az egyúttal a szomorúság felé sodorja.

Eustache Deschamps költészetéből az életnek és az élet elkerülhetetlen bajainak kishitű szidalmazása árad. Boldog az, akinek nincs gyermeke, hiszen a kisgyermek mind csupa sivalkodás és bűz; csak fáradság és gond van velük; ruházni, táplálni kell őket, szüntelenül rettegünk, hogy eles-nek, és felsebzik magukat; mindenféle nyavalyát szereznek és meghal-nak. Ha felnőnek, gonosztevők lehetnek, börtönbe kerülhetnek. Csupa gond és bánat; az aggódásért, gondokért és költségekért semmiféle boldogság nem kárpótol. Van-e nagyobb szerencsétlenség, mint a nyomorék gyermek? A költő nem sajnálkozik szomorú sorsukon. Azt tart-ja:

Hogy kik testben idétlenek, elméjük is torz és beteg, s lelkük vétek és bűn tanyája. Boldogok az agglegények, mert gonosz feleséggel együtt élni pokol,

és ha jó a hitves, állandóan attól rettegünk, hogy egy nap elveszítjük. Más szóval a boldogságtól és szerencsétlenségtől egyaránt félnek. A köl-tő még az öregkorban sem lát mást, mint gonosz és undorító dolgokat, szánalmas testi és szellemi hanyatlást, nevetségességet és ürességet. Hamar elkövetkezik az öregség, asszonyoknál harminc-, férfiaknál öt-venéves korban, és hatvanadik esztendejüket rendszerint már meg sem érik. Milyen más az a derűs idealizmus, amellyel Dante írta le az öreg-kor nemes méltóságát a Vendégség-ben!

A világ, írja Deschamps, olyan, mint egy második gyerekkorát élő öregember. Ártatlan gyermekként kezdte, majd hosszú ideig bölcs volt, igazságos és szilárd:

Most gyenge, gyáva, gyatra, vén, irigy, idétlen, hebegő. Csak kergét, balgát látok én... Közel a vég, mert a világ rossz Útra tért... Máshol így panaszkodik: Mért ily sötét e kor, miért,

hogy nem ismeri egy a mást, csak a kormányok útja tért a züllésbe szemlátomást? Jobb volt a múlt sokkalta, lásd; Bánat és gyász az úr, holott Jog s Igazság nem lel lakást, s már nem tudom, kié vagyok. Megint másutt: Ha így soká tart, remetének állok, mert nem látok, csak kínt és könnyet itt. Az effajta pesszimizmusnak nem sok köze van a valláshoz. Deschamps

gondolatainak vallásos tartalma felszínes. Reménytelenség, kedvetlen-ség rejtőzik mögöttük, nem jámborság. A világ megvetése a megcsö-mörlött ember aszkézise, kiábrándultság és fásultság szülötte; a bánat-tól és unalomtól, a betegségtől és az öregkortól való félelem uralko-dik benne. A vallással csupán szókincse közös.

Még a tisztább és emelkedettebb hangú aszketikus kijelentések mö-gött is gyakran érezhető az élettől való félelem, a meghátrálás az elke-rülhetetlen csapások elől. Nem különböznek lényegesen Deschamps pesz-szimista lemondásától azok az érvek sem, amelyeket Jean Gerson fejt ki a szüzesség dicséretéről szóló művében (Discours de l'excellence de virginité) húgai számára, hogy visszatartsa őket a férjhez menéstől. Le-írja a házasélet minden nyomorúságát. A férjről kiderülhet, hogy iszá-kos, pazarló vagy fösvény. Ha becsületes és jó ember, minden javától megfoszthatja a rossz termés, a marhavész vagy a hajótörés. Meg aztán milyen nagy nyomorúság a terhesség, hány asszony pusztul el gyermek-ágyban! A csecsemőjét tápláló anyának lehet-e nyugodt álma, lehet-e öröme? A gyermekek nyomorékok vagy engedetlenek lehetnek, a férj meghalhat, s az anya gondok között marad itt, szegénységben.

Így a kor irodalmában mindig és mindenütt nyíltan vállalt pesszi-mizmusra bukkanunk. Amint a gyermekes életörömöt és a gondtalan élvezetet mélyebb gondolkozás váltja föl ezeknek az embereknek a lel-kében, csak az élet sötét oldalát látják, és eluralkodik rajtuk a földi nyomorúság miatt érzett mély levertség. Mégis maga e pesszimizmus az az alap, amelyből lelkük felemelkedik a szép és fennkölt élet iránti vágyhoz. Mert az emberek lelkében mindig ott kísért a magasztos élet ké-pe, és minél reménytelenebb a jelen, annál erősebb ez a vágyódás.

Minden korban úgy látszott, hogy az ideális élethez három út ve-zet. Az első: lemondás a világról. E felfogás szerint a tökéletes élet csak a földi munkálkodás és élvezetek köréből kitörve, minden kapcsolat megszakításával érhető el. A második út a világ megjavítása, amely a politikai, társadalmi és erkölcsi intézmények és közállapotok tudatos tökéletesítésén keresztül vezet. A középkorban a keresztény hit oly erő-vel plántálta a tudatba a lemondás eszményét, mint az egyén és a társa-dalom tökéletességének alapfeltételét, hogy alig maradt kiskapu, me-lyen át az anyagi és politikai haladásnak erre az útjára léphettek volna. Az a gondolat, hogy a társadalmat célzatosan és folyamatosan alakítani és javítani lehet, egyszerűen nem létezett. Az intézmények olyanok, ami-lyenek – rosszak vagy jók; mivel Isten alkotta őket, eredendően jók, csak az emberi bűnök züllesztik le őket. Ezért az emberi lélek az, ami orvoslásra szorul. A középkori törvényhozás sohasem törekszik tudato-san és nyíltan új társadalmi rend megteremtésére; kifejezetten vallja, hogy mindig is opportunista, csak a régi jó törvényeket állítja vissza (vagy legalábbis azt hiszi, hogy nem tesz többet), egyes túlkapásokon segít. Inkább az idealizált múlt felé tekint, mint a jövő felé. Az igazi jövő az utolsó ítélet, amely hamarosan bekövetkezik.

Ez a felfogás nyilván jelentősen hozzájárult az általános pesszimiz-mushoz. Ha semmi, ami e világgal kapcsolatos, nem kecsegtet akár csak lassú haladás és javulás reményével is, akkor azok, akik annyira szeretik a világot, hogy élvezeteitől nem képesek elfordulni, ám a dolgok jobbra fordulása utáni vágyról sem képesek lemondani, csupán feneketlen mélységet láthatnak maguk előtt. A XVIII. századig kell várnunk, míg az ember határozott léptekkel elindul a társadalmi optimizmus ösvé-nyén – mert az igazi haladás gondolatát a reneszánsz sem hozza meg. Ember és társadalom tökéletesíthető volta csak akkorra válik központi dogmává, és a következő század csak a hit naivitását vetkőzi le, magát a feltámasztott bátorságot és derűlátást megőrzi.

De ne gondoljuk, hogy a középkori elme – a haladás és a tudatos re-formok eszméjének híján – csak a vallás által megszabott útját ismerte a tökéletes élet utáni törekvésnek. A szebb világba van egy harmadik út is minden kor és társadalom végigjárta –, mind között a legkönnyebb és ugyanakkor a legcsalókább, mert az álmok birodalmán át vezet. A re-ménytelenül nyomorúságos jelenből való menekülés lehetősége mindenkit vonz: csupán meg kell színesíteni az életet fantáziánkkal, a tökéletes har-mónia délibábját kergetve a feledés nyomát követni. A vallási és tár-sadalmi megoldást már láttuk; íme, a költészet kínálta orvosság.

Egyetlen hang elég, hogy felcsendüljön a szívet-lelket felemelő fúga; elég egy pillantás a megálmodott múlt hősiességére, erényére és bol-dogságára. A témák száma csekély, és az ókor óta alig változott. A hősi-esség és a bukolikus élet témái. Szinte valamennyi későbbi kor irodalmi kultúrája ezekre épült.

De vajon a szebb élet felé vezető harmadik út, a zord valóság elől il-lúziókba menekülni, csakugyan az irodalom belügye volna? Bizo-nyos, hogy sokkal több. A történetírás kevés figyelmet szentel annak a kérdésnek, hogy a szebb életről szőtt álmok mennyire befolyásolták magát a civilizációt és a társadalmi élet formáit. Az eszmény tulajdon-képpen azt a vágyat fejezi ki, hogy térjünk vissza a képzelt múlt töké-letességéhez. Minden törekvés, hogy az életet ilyen szintre emeljék, való-jában utánzás. Mindegy, hogy csak költői képzelgés-e vagy valóságos szándék. A lovagkor lényege a mintahős utánzása, a humanizmusé a régi korok mély életbölcsességének átvétele. A természethez, annak érin-tetlen bájához való visszatérés vágya a legerősebb és legtartósabb; a pásztorélet utánzásával szeretnék elérni. Ez az eszmény Theokritosz óta mit sem vesztett a civilizált társadalmakra gyakorolt befolyásából.

Minél primitívebb egy társadalom, annál inkább szükségét érzi, hogy a való életet egy elképzelt sémához tegye hasonlóvá, az irodalmi példát a gyakorlatban is megvalósítsa. Az újkori ember munkás ember. Eszmé-nye a munka. A XVIII. század vége óta a korszerű férfiöltözet lényegé-ben a dolgozó ember munkaruhája. Mióta az általános értékskálán a po-litikai haladás és a társadalmi tökéletesség foglalja el az első helyet, és ez az eszmény a magas szintű termelést és a javak igazságos elosztását jelenti, nincs szükség a hős vagy a bölcs szerepére. Maga az eszmény is demokratikussá vált. Arisztokratikus korokban viszont az igazi kultúra képviselete azt jelenti, hogy hősi magatartás illúzióját kell kelteni; ez a viselkedésben, öltözetben, modoron és szokásokon mérhető le, lénye-ge a mindenkori méltóság és becsület, bölcsesség és – történjék bármi – udvariasság. Mindez lehetségesnek látszik az eszményi múlt utánzásával. A múlt tökéletességének álma megnemesíti az élet minden területét, szépséggel ruházza fel, és újjáteremti, mint művészi formákat. Az élet – nemes játék; szabályai vannak. Ezt a művészi játékot csak az előkelők kis csoportja játszhatja. Nincs mindenkinek joga a hős vagy a bölcs szerepéhez. Szabad idő és jómód nélkül nem lehet magasztossá, idilli-kussá színezni az életet. Az a törekvés, hogy a megálmodott szépséget a társadalmi élet területén valósítsuk meg, az arisztokrata exkluzivitás bé-lyegét viseli.

Olyan ponthoz érkeztünk, ahonnan szemügyre vehetjük a hanyat-ló középkor udvari kultúráját: eszményi formákkal ékesített nemesi élet, lovagi romantikával bearanyozva; olyan világ, mely a Kerek Asztal fantasz-tikus díszruháiba bújt.

A szép élet keresése jóval az itáliai quattrocento előtt elkezdődött. A kö-zépkor és a reneszánsz között ebben a vonatkozásban is túlságosan élesen szokták megvonni a határt. Firenze csupán átvett és továbbfej-lesztett olyan régi motívumokat, amelyeket a középkor már ismert. A Mediciek giostráit és a burgundi hercegek barbár pompáját elválasztó esztétikai különbségek ellenére mindkettő azonos forrásból táplálko-zik. Itália valóban a szépség új világait fedezte fel, valóban újszerűen hangolta át az életet. De az egyéni élet művészi formába öntését, felfo-kozását nem a reneszánsz teremtette meg, bármennyire is a reneszánsz jellemzőjének szokták tartani ezt.

A középkorban elvileg csak Isten és a világ között lehetett választani; elvetni a földi élet minden szépségét és nagyszerűségét, vagy pedig vakmerően kielégíteni vágyainkat, ami persze veszélybe sodorja a lélek üdvösségét. Minden földi szépség a bűn jegyét viselte. Még ha a művé-szet és a vallásos áhítat képes volt is megszentelni e szépségeket azzal, hogy a vallás szolgálatába állította őket, a művésznek és a művészet rajon-góinak óvakodniuk kellett, nehogy behódoljanak a szín és a forma szépsé-gének.

A nemesi élet pedig lényegében ennek a bűnnel bemocskolt szép-ségnek a vállalása. Lovagi tornák, udvari divat, a testi erő dicsőítése, méltó-ság és erény, a vele járó hiúság, pompa és különösen a szerelem – mi más ez, mint kevélység, irigység, kapzsiság, bujaság, amit az egyház el-ítél. Meg kellett nemesíteni, az erény magaslatára kellett emelni mindezt, különben nem lehetett volna a magasabb kultúra részeként tisztelni.

Itt mutatkozott meg a képzeletnek, az álmok útjának civilizáló ereje, ér-téke. A késő középkor nemesi élete nagyszabású kísérlet egy ábránd meg-valósítására. A nemesség élete szinte tökéletessé magasztosult, a hő-siesség látványos csillogásával és egy letűnt kor feddhetetlenségével ál-cázva magát. Ez a sajátosság kapcsolja össze a reneszánszt a feudalizmus korával.

A magasabb kultúra igénye legközvetlenebbül a szertartásrendben és az etikettben nyilvánul meg. A hercegek tevékenysége, még közönséges és mindennapos tennivalóik is jelképes tartalmat nyernek, valóságos miszté-riumok. A születés, házasság, halál – mind megkapja az ünnepélves és magasztos formaságok kereteit. A kísérő érzelmi megnyilvánulásokat dra-

matizálják és felerősítik. Ugyanezt a tendenciát fejezi ki a bizantinizmus is, amely alaposan túlélte a középkort, gondoljunk csak a Napkirályra.

Az esztétizmus különösen az udvarokban virágzott. Közismert, hogy a burgundi hercegek milyen fontosnak tartottak mindent, ami udvartartásuk fényét és pompáját fokozta. Az udvar ragyogása minden másnál meggyő-zőbben bizonyította a riválisoknak, hogy a hercegeket megilleti az a rang, melyre igényt tartottak Európa fejedelmei között. „A harcmezőn szerzett dicsőség mellett – mondja Chastellain – az udvartartás a leg-szembetűnőbb, és ezért igen fontos annak helyes vezetése." Azzal di-csekedtek, hogy a burgundi udvar a legszebb és legrendezettebb. Kü-lönösen Merész Károlynak volt szenvedélye a bőkezű pompa. Az ősi és idil-li funkciót, hogy még a legegyszerűbb alattvalónak is személy szerint maga a fejedelem oszt igazságot, a herceg nagyban gyakorolta; ünnepé-lyes keretek között hetente kétszer-háromszor is törvényt ült, ilyenkor bárki átnyújthatta folyamodványát. Udvartartásának minden nemese jelen volt, ő maga arany kelmével letakart trónon ült, két „kérvénymes-ter", a pecsétőr és a titkár térdelt előtte. A nemesek ugyancsak unat-koztak, de nem lehetett segíteni a dolgon, mondja Chastellain, aki nem volt ment bizonyos kételyektől ezeknek az audienciáknak a hasznos-ságát illetően. „Igen nagyszerű és fölöttébb dicséretre méltó dolog volt ez, bármilyen gyümölcsöt termett is. De a magam idejében nem hallot-tam egyetlen fejedelemről vagy királyról sem, aki ezt cselekedte volna."

Merész Károly a mulatságoknak is ünnepélyes és látványos jelleget adott. „Az volt a szokása, hogy napjának egy részét komoly foglalkozá-soknak szentelte; de ha játékokkal és nevetéssel töltötte is idejét, soha el nem mulasztotta, hogy szép beszédekkel buzdítsa udvaroncait, így gyakorolta a szónoklás erényét. Ezért megszokott kép volt, hogy trón-székén ül, előtte nemesemberei, akiket az időnek és a körülményeknek megfelelő intésekben részesített. Mindig gazdagon és pompával öltö-zött, kitűnvén ebben a többiek közül, lévén ő mindannyiunk vezére és fe-jedelme."

Ez a vágy, hogy mindig emelkedettnek lássák, vajon nem teljesen a re-neszánsz szelleme-e, még ha külső megjelenése kissé naiv és mere-vebb is ?

A herceg étkezési szokásai szinte liturgikus méltóságúak. Érdemes elolvasni a szertartásmester, Olivier de la Marche leírásait. Értekezése, a Károly burgundi herceg házi szokásai (L'état de la maison du duc Charles de Bourgogne), melyet Edward angol király kérésére szerkesztett, hogy a londoni udvar számára mintául szolgáljon, megmagyarázza a kenye-

res-gazdák, húsfelvágók, pohárnokok, szakácsok bonyolult szolgálatait, és a lakomák rendjét, melyek koronája az volt, hogy „tiszteletadás cél-jából" minden nemesember elvonult a még asztalnál ülő herceg előtt.

A konyhára vonatkozó szabályok igazán pantagrueliek. Úgy kép-zeljük el, hogy már maga a konyha is emberfölötti méretű; hét óriási kéménye van, ezek még ma is láthatók a dijoni hercegi palotában. A fő-szakács magas széken ül, hogy az egész helyiséget áttekinthesse, „és kezé-ben nagy fakanalat kell tartania, amely kettős célt szolgál: ezzel kóstolja meg a leveseket és mártásokat, és a kuktákat ezzel kergeti dolgukra, sőt meg is üti őket, ha szükséges".

La Marche a szertartásokról olyan tisztelettudó, csaknem skolaszti-kus hangon beszél, mintha szent hittitokról értekezne. Teljes komoly-sággal terjeszti olvasói elé a rangsor és a szolgálat kérdéseit, és mély hozzáértéssel felel rájuk. Miért a főszakács van jelen fejedelmének étke-zésekor, és miért nem a konyhamester? Milyen eljárással kell a főszak-ácsot kinevezni? E kérdésekre bölcsen így felel: Ha a főszakács tiszte megürül a hercegi udvarban, a szállásmesterek egyenként magukhoz hívják a konyhamestereket. Mindegyik ünnepélyesen szavaz, szavaza-tát esküvel erősíti meg, és így választják a főszakácsot. Kinek kell a fő-szakács helyét elfoglalni, ha az távol van, a „nyársgazdának" vagy pedig a „levesgazdának"? Felelet: egyiknek sem; a helyettes választás útján jelö-lendő ki. Miért áll a kenyérhordó és a pohárnok rangban a húsvágó és a szakács fölött? Mert az ő gondjukra van bízva a kenyér és a bor, amelynek az oltáriszentség magasztos rangot adott.

A rangsor és etikett kérdéseinek rendkívüli fontossága csak azzal ma-gyarázható, hogy ahol a hagyomány eleven, és a primitív korok szelleme még él, ott csaknem vallásos jelentőséget tulajdonítanak nekik. Talán nem túlzás azt állítani, hogy rituális elemeket tartalmaznak. Az etikett minden részletét úgy dolgozták ki, hogy nemes játékot alkosson, amely mesterkélt ugyan, de még nem fajult üres parádévá. Néha az udvarias formaságok olyan fontosak, hogy a szóban forgó ügy komolyságát is szem elől tévesztik miattuk.

Az angolokkal vívott crécyi csata előtt négy francia lovag felderítő útról tért vissza. Az esetet Froissart meséli el. A király türelmetlenül várta a híreket, eléjük lovagolt, és amint észrevette őket, megállt. A lovagok utat törnek maguknak a fegyveresek sorai közt. „Mi hír, uraim?" – kérdi a király, mikor odaérnek. Erre egymásra néznek, és egy szót sem szól-nak, mert egyik sem hajlandó előbb beszélni, mint a másik. Azt mondják egymásnak: „Uram, beszélj te, mondd el a királynak a híreket. Én nem

beszélek előtted." Így vitatkoztak egy darabig, mert „tisztesség okából" egyik sem akart elsőnek megszólalni. Végül is a király megparancsolta Monne de Basele lovagnak, mondja el, amit tud.

Messire Gaultier Rallart, aki 1418-ban Párizs rendőrfőnöke, valahány-szor szemleútra indult, „három vagy négy zenész ment előtte, réztrom-bitákkal; ezt a nép erősen furcsállta, mert szerintük ez olyan, mintha így szólna a gonosztevőkhöz: Pusztuljatok innét, mert erre jövök!" Ezt az Egy párizsi polgár naplója mondja el, de nem elszigetelt eset, hogy a rendőrfőnök figyelmezteti a gonosztevőket közeledésére. Jean de Royce ugyanezt jegyezte fel Jean Balue-ről, Evreux püspökéről 1465-ben. Éj-szakai körútjain „kürtökkel, trombitákkal és egyéb zeneszerszámokkal vonult végig az utcákon és várfalakon, amit pedig éjjeliőrök nemigen szoktak cselekedni".

Még a vérpadon is szigorúan megadták a rangnak kijáró megtisztel-tetést. Liliomokkal hímzett fekete bársony fedte a vérpadot, amelyre Saint-Pol connétable-nak fel kellett lépnie; vörös bársony kendővel kötik be szemét, ugyanilyen párnán térdel, és a hóhér olyan ember, aki még nem végzett ki egyetlen bűnöst sem – meglehetősen kétes értékű pri-vilégium a nemes áldozat számára.

Az a versengő udvariasság, amely még negyven évvel ezelőtt is jel-lemző volt a kispolgárság etikettjére, rendkívül nagy szerepet játszott a XV. századi udvari életben. Jól nevelt ember saját becsületén esett csorbá-nak tekintette volna, ha egy felettesének nem adja meg az őt megillető, rangjának kijáró tiszteletet. A burgundi hercegek kínos gondossággal engedték előre francia királyi rokonaikat. Félelemnélküli János mindig túlzó tiszteletet tanúsít menye, Franciaországi Michelle, a fiatal hercegnő iránt; Madame-nak nevezi, térdet hajt előtte, és az asztalnál igyekszik mindig kiszolgálni, amit a hercegnő nem szívesen tűr. Amikor Jó Fü-löp meghallja, hogy unokatestvére, a dauphin összeveszett atyjával, és Brabantba menekült, azonnal abbahagyja Deventer ostromát, pedig ez volt az első lépés nagy tervében, Friesland meghódításában. Lóhalálá-ban Brüsszelbe siet, hogy ott fogadja királyi vendégét. A találkozás pil-lanatában valósággal versenyt futnak, hogy melyikük mutatja be előbb hódolatát. Arra a hírre, hogy a dauphin elébe jön, az öreg herceg rend-kívül dühös lesz. Elküld „három-négy követet, egyiket a másik után, hogy mondják meg a dauphinnek, amennyiben elébe lovagolna, ő, a herceg, es-küt tett, miszerint gyorsan visszatér oda, ahonnan jött, és visszavonul előle, oly sebesen és olyan messzire, hogy a másik egy álló esztendeig sem fogja megtalálni, még színét se fogja látni, akármit tesz is; mert,

úgymond, ez nevetségessé tenné őt, a herceget, és soha nem szűnő szé-gyent hozna fejére, az egész világ erről beszélne, mindörökké, mint nagy gyalázatról és bolondságról; ezt pedig mindenáron el akarja kerül-ni." A francia királyi vér iránti tiszteletből a herceg megtiltja, hogy kard-ját előtte vigyék, amikor bevonul Brüsszelbe, jóllehet a Birodalom terü-letén van. Közvetlenül a palota előtt leszáll a lováról, belép az udvarba, és gyalog siet tovább, míg a királyfit meg nem látja, „aki lejött lakosztá-lyából, kézen fogva vezeti a hercegnőt; és gyorsan hozzásiet a belső ud-varba, kitárt karokkal". Az öreg herceg azonnal leveszi kalapját, egy pil-lanatra letérdel, majd gyorsan továbbmegy. A hercegnő visszatartja a dauphint, nehogy egy lépést is tegyen. A dauphin hasztalan ragadja meg a herceget, hogy megakadályozza a térdhajtásban, és hiábavaló kísérletet tesz, hogy felemelje. Mindketten sírtak a meghatottságtól, mondja Chastellain, és a nézők is mind zokogtak.

Kétségkívül a modern kor királyi fogadásain is találunk már csaknem nevetséges szertartásokat, de hiába keresnénk ilyen szenvedélyes ag-gályoskodást a formaságok betartásában. Ebből is látszik, hogy a kö-zépkor végén mekkora erkölcsi jelentőséget tulajdonítottak az etikettnek.

Mikor Charolais ifjú grófja szerénységből makacsul vonakodott, hogy ebéd előtt az angol királynéval együtt használja a kézmosótálat, az udvar egész álló nap erről beszélt. Az ügyet a herceg elé terjesztették, aki megbízott két nemesembert, hogy vitassák meg az esetet minden szempontból. Majd negyedóráig tart, amíg valaki szerényen vonakod-va belép a másik előtt az ajtón; minél tovább tart az ellenállás, annál dicséretesebb. Az emberek elrejtik kezüket, hogy a kézcsók megtisz-teltetését elkerüljék; így tesz a spanyol királyné is, amikor Szép Fülöp-pel, a fiatal főherceggel találkozik; ő azonban türelmesen kivárja, míg a királyné egy pillanatra szórakozottan másfelé néz, ekkor megragadja kezét és megcsókolja. Ez egyszer folt esik a spanyol komolyságon: az udvar nevetett. A társas érintkezés minden kedveskedését aprólékos sza-bályok közé szorítják. Az etikett nemcsak azt írja elő, hogy melyik udvarhölgy foghatja kézen a másikat, de még azt is, hogy melyik hölgynek van joga, hogy másokat intésével az intimitás eme kifejezésé-re bátorítson. Az intés joga szakkérdés, melyről Aliénor de Poitiers, az öreg udvarhölgy hosszasan értekezik a burgundi udvar szertartásaival foglalkozó írásában. Kínos makacssággal tartóztatják a vendéget. Jó Fü-löp nem engedi el a francia királynét azon a napon, amelyet a király kitűzött, annak ellenére, hogy a szegény királyné és kísérete előre reszke-tett XI. Lajos haragjától.

Goethe szerint nincs olyan udvarias külsőség, aminek ne volna valami mélyebb erkölcsi alapja; nagyjából ugyanezt a gondolatot fejezi ki Emer-son, amikor az udvariasságot „a magot hozó erény termésének" nevezi. Talán túlzás volna azt állítani, hogy az udvariasság etikai értékének a középkor végén teljesen tudatában voltak még, de esztétikai értékét bizonyára érezték, ami jelzi az átmenetet; ezek a formák már nem az ér-zelmek őszinte kifejezései, de még nem is a jólneveltség száraz külsőségei.

Az élet gazdag cifrázata természetesen a fejedelmi udvarokban vi-rágzott legjobban, ahol kellő tér és idő állt rendelkezésre az ilyesmi-hez. A formák tisztelete azonban lefelé is terjedt, a nemesség közvetí-tésével elérte a polgárságot, ahol akkor is tovább élt, mikor magasabb körökben már elavultnak számított. Ma már nem divatosak az olyan szokások, mint a vendég unszolása, hogy vegyen még, vagy hogy ma-radjon tovább, és az előzékenykedés az ajtóban; de a XV. században virág-korukat élték, aggályosan betartották őket, bár ugyanakkor gúnyolód-tak is rajtuk.

Az istentisztelet nyilvánossága a legjobb alkalom, hogy az emberek jól-neveltségüket fitogtassák. Először is ott az adakozás; senki sem akarja elsőnek az oltárra helyezni alamizsnáját.

Öné az elsőbbség. – Nem úgy! – De csak lépjen, húgom előbbre. – Semmiképp! Szóljon hát e hölgyre, hogy fáradjon előre ő. – Nem, ez meg nem engedhető – szól a hölgy –, engem ez nem illet, lépjen elő inkább kegyelmed, hisz a pap is csak arra vár. Mikor a legmagasabb rangú ember végre megkezdte a sort, a vita új-

ra kezdődik, hogy ki csókolja meg először a paxot, ezt a fából, ezüst-ből vagy elefántcsontból készült korongot, melyet az Agnus Dei után hoznak elő. Kézről kézre járt az előkelők között, egyik sem volt haj-landó elsőnek megcsókolni, ezért az istentiszteletet hosszabb időre abba kellett hagyni.

S az ifjú asszony mondja szépen: – Fogadja, hölgyem, merthogy én nem.

– De bizony csak fogadja, kedves. – Drága barátnőm, nem teszem meg, hogy mindenki bolondra tartson. – Vegye hát ön, Marote kisasszony! – Isten őrizz, dehogy veszem! Ermegartnál jobb helyt leszen. – Vegye hát hölgyem. – Szűzanyámra, A bíró felesége várja! – Nem én! A kormányzóné inkább. Még az olyan szent ember, mint Paulai Ferenc is, kötelességének

érezte, hogy részt vegyen ezekben a gyerekes szokásokban. Szentté avatási pere során a tanúk ebben a viselkedésében nagy alázat és érde-messég jelét látták, ami azt mutatja, hogy a fenti szatíra aligha túloz, és hogy e formáknak volt még erkölcsi alapja.

Ilyen körülményeskedő udvariaskodás közepette a nyilvános isten-tiszteleten való részvétel szinte egy menüettel ért fel. Hasonló jelenetek játszódtak le, amikor elhagyták a templomot. Minden módon igyekez-tek rábírni a magasabb rangút, hogy a jobb oldalon menjen, fahídra, vagy keskeny ösvényre elsőként lépjen rá. Amikor elérkeztek valakinek a háza elé, az egész társaságot meg kellett hívni egy pohár borra (amint a spanyol udvariasság mindmáig megköveteli). Azok udvaria-san szabadkoznak, mire a hazaérkezett kötelessége, hogy ismételt til-takozásuk dacára még egy darabig elkísérje őket.

Ha meggondoljuk, hogy mindez milyen vad nemzedék szenvedé-lyes lelkéből árad, miközben kemény küzdelemben igyekszik gőgjét és haragját megfékezni, meghatóvá válnak ezek a haszontalan formasá-gok, s erkölcsi és civilizációs értékük is világosabb. Viszályok és kegyet-lenkedések váltakoznak a minden gőgről való lemondás szertartásai-val. Az éremnek két oldala van. Nemes famíliák vadul viaskodtak azért, hogy elsőként léphessenek a templomba, miközben udvariasan úgy tet-tek, mintha nem ragaszkodnának ehhez a kiváltsághoz.

Az udvariasság vékony zománcán gyakran átüt az eredendő durva-ság. János bajor herceg, Liége püspök-fejedelme Párizsban van ven-dégségben. A nemesek ünnepséget rendeznek tiszteletére, és ő játékon elnyeri minden pénzüket. Az egyik herceg nem tudja tovább türtőztet-ni magát, és így kiált fel: „Miféle ördögi pap ez?" (A történetet Jean de Stavelot, Liége krónikása meséli el.) „Mi az, minden pénzünket el akar-ja nyerni? Mire urunk felkelt az asztaltól, és dühösen így szólt: Nem va-

gyok pap, és nem kell a pénzetek. Fogta és szétszórta a pénzt a terem-ben; sokan csodálták bőkezűségét."

A burgundi udvar nagyszerű rendjét, amelyet Christine de Pisan, Chastellain és Leo Rozmital cseh nemes annyira dicsértek, csak akkor értjük meg igazán, ha összehasonlítjuk azzal a rendetlenséggel, amely a francia udvarban, Burgundia régi és híres mintaképében uralkodott. Eustache Deschamps több balladájában panaszolja az udvar nyomorú-ságát, és ezek nemcsak a megszokott téma, az udvari élet ócsárlásának változatai. Silány élelem, rossz lakás, állandó lárma, rendetlenség, ká-romkodás és civódások, féltékenykedés, sértések; egyszóval az udvar bűnbarlang, a pokol tornáca.

Olykor a királyi méltóság szent tisztelete és a szertartások csak-nem vallásos fontossága sem akadályozza meg, hogy – éppen a legün-nepélyesebb alkalmakon – ne feledkezzenek meg a legelemibb tisztes-ségről is. VI. Károly koronázási lakomáján, 138o-ban, a burgundi herceg erőszakkal akarja elfoglalni azt a helyet, amely mint első pairt a király és Anjou hercege között megilleti. A herceg kísérete félrelök-dösi az ellenszegülőket; fenyegető kiáltások hallatszanak, már-már ki-tör a csetepaté, amikor a király, a burgundi herceg jogcímét elismerve, ele-jét veszi a dolognak.

Sőt néha mintha formasággá válna maga az ünnepélyes formák megszegése is. Szinte bevett szokás, hogy a francia királyok temetését civakodással kell félbeszakítani, ami mindig azon tör ki, hogy kiket il-letnek meg a szertartás kellékei. 1422-ben a párizsi sómérők testülete, amelynek előjoga, hogy a király holttestét Saint Denis-be vigye, összeve-rekedett az apátság szerzeteseivel, mert mindkét fél magának követel-te a Károly ravatalát fedő takarót.

Hasonló eset történt 1461-ben, Károly temetésén. A sómérők ösz-szevesztek a szerzetesekkel, feleúton letették a koporsót, és nem voltak hajlandók továbbmenni, csak ha Párizsban tíz fontot kapnak. A király főlo-vászmestere azzal nyugtatta meg őket, hogy a saját zsebéből kifizeti az összeget, de így is olyan nagy volt a késedelem, hogy a menet csak este nyolc óra felé ért Saint Denis-be. A temetés után újabb perpatvar tört ki az arannyal hímzett takaró miatt, ezúttal a szerzetesek és a főlo-vászmester között.

Egy-egy ilyen ünnepélyes alkalommal az okozta a fegyelem siralmas csődjét, hogy akkoriban a király életének minden fontosabb eseménye nagy nyilvánosság előtt játszódott le; ez volt a szokás még XIV. Lajos idejében is. 138o-ban a koronázási lakomán a nézők, vendégek és szol-

gák olyan hatalmas serege tolong az asztal körül, hogy a connétable és Sancerre marsall kénytelen lóháton felszolgálni az ételeket. Mikor VI. Henrik angol királyt 1431-ben Párizsban megkoronázták, a tömeg már hajnalhasadáskor benyomult az ünnepség színhelyére, „némelyek azért, hogy lássanak, mások, hogy jóllakjanak, ismét mások pedig azért, hogy fosztogassanak, vagy élelmet és más dolgokat lopjanak". Mire a parla-ment és az egyetem képviselői, a kereskedők elöljárója és a városatyák nagy nehezen bejutottak a terembe, a számukra kijelölt asztaloknál min-denféle kézművesek ültek. Megpróbálták elzavarni őket, „de ha sike-rült is egyet-kettőt elkergetni, hat-nyolc ült le a másik oldalon". 1461-ben, XI. Lajos koronázásakor óvatosságból korán bezárták a reimsi katedrális kapuit, és őrséget állítottak, hogy ne menjen be több ember a temp-lomba, mint amennyi a kóruson elfér. Mégis úgy hemzsegtek a nézők az oltár körül, ahol a királyt felkenték, hogy az érseknek segédkező főpap-ok alig tudtak megmozdulni, és a díszpáholyokban helyet foglaló kirá-lyi hercegeket majdnem agyonnyomták.

Minthogy a kor szenvedélyes és erőszakos lelke mindig könnyes áhí-tat és rideg kegyetlenség, tisztelet és arcátlanság, reménytelenség és féktelen jókedv között ingadozott, nélkülözhetetlenek voltak a ke-mény törvények és a legmerevebb formák. Minden érzelemnek a konven-ciók merev rendszerére volt szüksége, különben a szenvedély és a szilajság felrobbantotta volna a világot. Az érzelmeket azzal kötötték le, hogy minden eseményből látványosságot csináltak; bánatot és vidámságot egyaránt mesterkélt és színpadias köntösbe bújtattak. Minthogy érzel-meiket nem tudták egyszerű és természetes módon kifejezni, a bánat és öröm művészi ábrázolásához folyamodtak.

A születést, házasságot és halált kísérő szertartások teljesen látvá-nyossággá alakultak át. A régi, jobbára pogány eredetű vallási és mági-kus jelképek szerepét esztétikai mozzanatok vették át.

Az érzelmek stilizálása a gyászszertartások terén a leghatásosabb. Primitív korokban erős a hajlandóság, hogy a bánat kifejezését éppúgy eltúlozzák, mint az örömét. A fényűző gyász csak kiegészítője a mértékte-len vigasságnak és esztelen pompának. Mikor Félelemnélküli János meghal, páratlan tékozlással szervezik meg a gyászszertartást, de ennek kétségtelenül politikai okai is vannak. A francia és angol király elé indu-ló Jó Fülöpöt kétezer kis fekete zászló kíséri, ráadásul hét öl hosszú fe-kete lobogók is. Erre az alkalomra a herceg kocsiját és trónusát is feke-tére festették. Troyes-ban találkoznak; Fülöp olyan hosszú fekete bár-

sony köpenyt visel, mely lováról csaknem a földig ér. Udvarával együtt még ezután is sokáig csak feketében mutatkozik.

Az udvari gyász feketeségében megdöbbentő kontraszt lehetett a vörös szín, amit ilyenkor csak a francia királynak volt szabad viselni (már a királynénak sem). 1393-ban a párizsiakat fényes, fehér ruhás temetéssel lepték meg: a száműzetésben meghalt Lusignan Leó örmény királyt kí-sérték utolsó útjára.

A fejedelem halálakor tanúsított bánat, ha olykor szándékosan eltú-lozzák is, gyakran valóban mély és őszinte fájdalmat fejezett ki. A lélek általános nyugtalansága, a hihetetlenül erős halálfélelem, a családi kap-csolatok és az alattvalói hűség ereje miatt a király vagy a herceg elhunyta csakugyan lesújtó esemény. Amikor hírül hozzák Gentbe, hogy Féle-lemnélküli Jánost meggyilkolták, vad szenvedéllyel tör ki a fájdalom. Ezt minden krónikás megerősíti; Chastellain terjengősen ír a témáról. Nehézkes és vontatott stílusa csodálatosan alkalmas arra, hogy vissza-adja a tournay-i püspök hosszú beszédét, amellyel a fiatal herceget előkészítette a szörnyű hírre, továbbá, hogy leírja Fülöp és felesége, Franciaországi Michelle méltóságteljes sirámait. Egy fél évszázaddal később Merész Károly atyja halálos ágyánál zokog, kiáltozik, kezét tördeli, a földre hull, „úgyhogy mindenki elálmélkodott mértéktelen fáj-dalmán".

Bármekkora része van is az udvari stílusnak ezekben az elbeszélé-sekben, amit elmondanak, nagyon jól illik a túlfeszített érzékenységű korhoz, ezért a krónikások szövegét lényegében hitelesnek fogadhat-juk el. Az a primitív szokás, amely szerint a halottakat nyilvánosan és han-gosan kell megsiratni, a XV. században még javában élt. A bánat har-sány kinyilvánítását szép és illő dolognak tartották, és mindennek, ami a halottal kapcsolatos volt, mértéktelen fájdalomról kellett tanúskod-nia.

A primitív szertartások és a szenvedélyes érzelmi alkat egybefonódását mutatja az is, milyen szörnyen féltek attól, hogy valakivel halálhírt kö-zöljenek. A terhes Charolais grófné elől eltitkolják atyja halálát. Jó Fülöp betegsége alatt az udvar nem mer vele közölni semmiféle halálhírt, ami közelről érintené, Adolphe de Cléves a beteg hercegre való tekintettel nem viselhet gyászt a feleségéért. Nicolas Rolin kancellár halálhírét nem közlik a herceggel. Mégis gyanakodni kezd, és kéri a látogatóba jött tournay-i püspököt, mondja meg az igazat. „Fenséges uram – szól a püspök –, ő már halott, valóban, mert öreg, törődött, és nem élhet so-káig." „Ej – kiált fel a herceg –, nem ezt kérdem. Azt kérdem, igazán

meghalt-e?" Mire a püspök: „Ó, fenséges uram, nem halt meg, de egyik oldalára megbénult, és ezért úgyszólván halott." A herceg dühbe gu-rul. „Hallod-e, mondd már meg világosan, hogy meghalt-e?" A püspök csak ekkor ismeri be: „Igen, valóban, fenséges uram, igazán meghalt."

A halálhír ilyen furcsa közlése inkább valami régi babonára enged kö-vetkeztetni, nem arra, hogy a beteg embert kímélni akarják. A halál gondolatának szisztematikus kikapcsolása erősen hasonlít Lajos fel-fogására, aki sosem vett fel még egyszer olyan ruhát, amelyben rossz hírről értesült, nem lovagolt azon a lovon, amelyen ilyenkor ült, sőt egyszer még a loches-i erdő egy részét is kivágatta, mert ott kapta meg a hírt, hogy egy újszülött fia meghalt. „Kancellár uram – írja a ki-rály 1483. május 25-én –, köszönöm levelét . . . De kérem, ezentúl ne küldje leveleit azzal az emberrel, aki ezt hozta, mert úgy találom, hogy az arca rettenetesen megváltozott, amióta utoljára láttam, és szavamra mondom, nagyon megrémített; hát Isten vele."

A gyász kulturális értéke az, hogy a fájdalomnak formát és harmóni-át ad. A valóságos életet a dráma síkjára emeli, koturnusra állítja. Ak-koriban a francia vagy a burgundi udvarban olyan volt a gyász, akár egy előadott elégia. A gyászszertartás és a halotti költészet, amely a primitív ci-vilizációkban egybeolvad, még nem vált el teljesen. A gyász még költői, a fájdalom hatását dramatizálták.

Minél nemesebb az elhunyt és az életben maradott, a gyász annál heroikusabb méreteket ölt. A francia királyné egy álló esztendeig nem hagyhatja el azt a szobát, melyben hírül vette férje halálát. Her-cegnék számára ez a szobafogság hat hétig tart. Charolais grófné, mi-kor atyját gyászolja, egész idő alatt ágyban fekszik, párnákkal feltá-masztva, szalagokat, fejdíszt, palástot visel. A termeket feketével vonják be, a padlót fekete posztó fedi. Aliénor de Poitiers a szertartás minden fokozatát leírta, amely a gyászolók rangja szerint váltakozott.

A közszemlére tett és formálissá vált szép külső mögött gyakran el-tűnnek maguk az érzések. A színfalak mögött meghazudtolják a pate-tikus pózokat. Ceremónia és való élet élesen és naivan válik el egymás-tól. Aliénor leírja Charolais grófné díszes gyászát, majd hozzáteszi: „Mi-kor Madame saját lakosztályában tartózkodott, bizony nem mindig feküdt az ágyban, nem is zárkózott egyetlen szobába."

A gyász mellett a gyermekágy is kitűnő alkalom a szépséges szertar-tások és a rang szerinti elkülönülés számára. A takarók és ruhák színé-nek és anyagának egyaránt megvan a jelentősége. Királynék és her-cegnék előjoga a zöld szín, előző századokban a fehér. A „zöld szoba"

még a grófnéknak is tilos. Bourbon Izabellának, Burgundi Mária any-jának gyermekágya alatt öt nagy, művészi mintájú zöld függönnyel kö-rülvett díszágy üresen marad, akárcsak a díszkocsik a temetéseken; csak a keresztelésnél szolgálnak szertartási célokra, míg az anya egy ala-csony kereveten fekszik, a tűz mellett. A terem mindvégig befüggö-nyözve, gyertyával világítanak.

Ruhaanyag és ruhaszín szigorú hierarchiája választja el az egyes osz-tályokat, minden társadalmi helyzetnek és rangnak megadja azt a megkü-lönböztetést, ami fenntartja és erősíti a méltóság érzését.

De az esztétikai igény a születés, házasság és halál körén kívül is je-lentkezik, minden nevezetes tettnek ünnepélyes és díszes kereteket igyek-szik teremteni. Nyilvános látványosság a megalázkodó bűnös; az el-ítélt fogoly, amint megbánja bűneit; a magát feláldozó szent ember. Így a közélet csaknem olyan, mint valami állandó erkölcsi példázat.

A középkori társadalomban még az intim kapcsolatokkal is inkább hi-valkodtak, ahelyett hogy titokban tartották volna őket. Nemcsak a sze-relem, hanem a barátság is szépen kimódolt keretek közt zajlott. A barátok egyformán öltözködnek, szobájukat vagy ágyukat megosztják egymás-sal, és kicsikémnek (mignon) szólítják egymást. Illendő, hogy a fejede-lemnek kegyence legyen. Azért ne gondoljunk rosszra, nem minden mignon volt olyan kapcsolatban urával, mint Henrik francia király kegyencei. A középkorban is voltak ugyan uralkodók és kegyencek, aki-ket bűnös viszonnyal vádoltak – például Richárd angol király és Robert de Vere –, de általában nem beszéltek volna olyan nyíltan a kegyencek-ről, ha úgy vélik, hogy ez az intézmény többet jelent szentimentális ba-rátságnál. A barátság megkülönböztető rang, amivel az emberek nyilváno-san dicsekednek. Ünnepélyes fogadásokon a király kegyence vállára hajtja fejét, mint V. Károly Orániai Vilmoséra, amikor lemond a trónról. Csak akkor értjük meg Shakespeare Vízkereszt-jében a fejedelem érzé-seit Cesario iránt, ha erre a szentimentális barátságra gondolunk, amely formális intézményként tovább élt egészen I. Jakab és George Villiers idejéig.

Ezek a finom és bonyolult formák a látszólagos harmónia fátyla mögé rejtették a kegyetlen valóságot, művészetté nemesítették az éle-tet. Ez a művészies életforma nem hagy maradandó nyomot maga után, és ezért kulturális jelentőségét nem nagyon ismerték fel. A gyöngéd bókok, a szerénység és altruizmus bájos ábrándja, a szertartá-sok hieratikus fénye, a házassági díszfelvonulások: mindez mulandó, és

kulturális szempontból terméketlennek tetszhet. Stílusuk és hangula-tuk csak divat, nem művészet, és a divat nyomtalanul tűnik el.

Mégis, a középkor végén divat és művészet szorosabb kapcsolatban állt egymással, mint ma. A művészet még nem emelkedett földöntúli ma-gaslatokra; a társadalmi élet sarkalatos része volt. Az öltözködés terüle-tén elválaszthatatlanul összekeveredett egymással a kettő. Az öltözkö-dés stílusa sokkal közelebb állt a művészethez, mint később, és mert társadalmi szerepe az, hogy a hierarchia szigorú rendjét hangsúlyozza, csaknem liturgiai jelentőséget nyert. A középkor utolsó századaiban a megdöbbentően pazar és különc ruházkodás azt a túláradó esztétikai igényt fejezi ki, amelyet pusztán a művészet nem tudott kielégíteni.

Minden emberi kapcsolat, minden méltóság, minden tevékenység, minden érzelem megteremtette a maga stílusát. Minél magasabb egy társadalmi funkció erkölcsi értéke, kifejezési formája, annál közelebb kerül a művészetéhez. A szertartásos udvariasság csak a társalgásban és a pompában nyilvánul meg, ezért nyomtalanul elmúlik. A gyászszer-tartások azonban nem merülnek ki a temetés fényében és viselkedési szabályaiban; a síremlékekben maradandó és művészi módon fejező-dik ki. Az, hogy a házasság, a keresztelő és a gyász összefügg a vallással, emeli kulturális értékét.

De a szép formák legszínesebb virágait az élet három másik eleme, a bátorság, a becsület és a szerelem számára tartották fenn.

III. fejezet

A TÁRSADALOM HIERARCHIKUS FELFOGÁSA

Amikor valamivel több mint száz esztendővel ezelőtt kezdett feltá-

madni az érdeklődés és a csodálat a középkor iránt, elsőnek a lovagság keltette fel a figyelmet, ez vált először lelkesedés és ihlet forrásává. A ro-mantika korában lovagság és középkor már-már szinonima. A törté-nelmi képzelet szívesen időzött a keresztes hadjáratok, lovagi tornák, kóbor lovagok körül. Azóta a történelem demokratikusabb lett. Ma úgy tartjuk, hogy a lovagi kultúra szűk körben virágzott, távol állt attól, hogy irányítsa a középkori történelem menetét, inkább másodlagos té-nyező a kor politikai és társadalmi fejlődésében. Számunkra a középkor elsődleges kérdései a községi szervezettel, a gazdasági viszonyokkal, az uralkodói hatalommal, a közigazgatási és igazságszolgáltatási in-tézmények fejlődésével kapcsolatban vetődnek fel, másodszor pedig a vallás, a skolasztika és a művészet érdekel bennünket. A korszak vége felé szinte teljesen a politikai és gazdasági élet új formái (abszolutizmus, kapitalizmus) és az új kifejezésmódok (a reneszánsz) kötik le figyelmünket. Ebből a szempontból a hűbériség és a lovagság alig több, mint egy el-avult társadalmi rend lassanként teljesen jelentéktelenné váló marad-ványa, a kor megértéséhez alig van rá szükség.

Mégis a XV. század krónikáinak és irodalmának szorgalmas olvasója nem szabadulhat attól a benyomástól, hogy a nemesség és lovagság sok-kal fontosabb szerepet játszott, mint ahogy általában gondolni szokták. Ezt az aránytalanságot az okozza, hogy a nemesség és a hűbériség még akkor is az élet uralkodó formája volt a köztudatban, amikor az állam-ban és társadalomban már nem igazán jelentős politikai tényező. A XV. századi ember nem értette meg, hogy a politikai és társadalmi fejlődés mozgató rugóit máshol is kereshetné, mint az udvari nemesség viselt dolgaiban. Továbbra is a nemességet tekintették a legfőbb társadalmi erő-nek, a valóságosnál nagyobb jelentőséget tulajdonítottak neki, az al-sóbb osztályok fontosságát pedig alábecsülték.

Mondhatnók, hogy ők tévedtek, és mi alkotunk helyes képet a kö-zépkorról. Ez így is volna, ha egy kor szellemének megértéséhez elég volna kibogozni valóságos és rejtett mozgatóerőit, és nem kellene ismernünk illúzióit, képzeletvilágát, tévedéseit is. De a civilizáció történetének szá-

mára egy korszak téveszméi és vélekedései is értékesek, fontos ténynek számítanak. A lovagideál még a XV. században is közvetlenül a vallás után következik; ez a szívet és értelmet leginkább befolyásoló erkölcsi fogalom. Az egész társadalmi rendszer koronájának tekintették. A kö-zépkori politikai gondolkodást gyökeréig átitatja a megkülönböztetett rendeken alapuló társadalmi szervezet eszméje. A „rendeknek" ez a fo-galma egyáltalán nincs világosan körülhatárolva. Az estat és ordo, ez a két majdnem szinonim kifejezés egymástól igen eltérő társadalmi valósá-gokhoz kapcsolódik. A „rend" fogalma nincs az osztály fogalmához kötve; minden társadalmi funkcióra, foglalkozásra, csoportra kiterjed. Franciaországban a királyság három renden alapul, Anglia viszont Pollard professzor szerint csak másodlagosan és elméletben , utánozta a francia modellt, míg másutt tizenkét társadalmi rendből álló rendszer nyomát is felfedezhetjük. A középkor igen különböző természetű funk-ciókat és csoportokat jelöl az estat és ordo szóval. Elsősorban a biroda-lom rendjeit értik e szavakon, de beszélnek a mesterségek rendjeiről, a házasok és a szüzek rendjéről, a bűn rendjéről. Az udvarban „a test és a száj négy rendje" szolgál: kenyérgazdák, pohárnokok, hússzeletelők és szakácsok. Az egyházban vannak papi és szerzetesrendek. Végül ott van-nak a különböző lovagrendek. De a középkori felfogás számára a szó csak-nem valamennyi értelmében van egy közös vonás, az a meggyőződés, hogy mindegyik csoport isteni intézményt képvisel, a teremtés Isten aka-ratából létrejött szervezetének eleme, lényegi valóság, és alapjában véve éppolyan tiszteletre méltó, mint az angyalok hierarchiája.

Ha pedig a társadalmi épület fokait úgy fogjuk fel, mint az Örökké-való trónusának egyes grádicsait, akkor az egyes fokozatok értéke nem hasznosságuktól függ, hanem szentségüktől, vagyis attól, hogy milyen közel vannak a legmagasabb helyhez. Még ha a középkor felismerte vol-na is, hogy a nemesség egyre veszít fontosságából, ez nem változtatta volna meg a nemesség értékéről alkotott fogalmakat, amiként az sem csökkentette a tiszteletet, hogy látták az urak erőszakos és kicsapongó életét. A katolikus lélek számára a személy méltatlan viselkedése sosem hoz szégyent az intézmény megszentelt jellegére. A papság erkölcseit és a lovagi erények hanyatlását elítélték ugyan, de ez egy pillanatig sem tántorított el az egyház és a nemesség tiszteletétől. A társadalmi ren-dek, minthogy Isten alkotta őket, csak tiszteletre méltóak és örök ér-vényűek lehetnek. A középkor társadalomfelfogása statikus, nem dinami-kus.

Ilyen általános eszmék befolyása alatt persze meglehetősen furcsa módon látják a társadalmi és politikai jelenségeket. A XV. század csak-nem valamennyi krónikása teljesen félreismerte korát, az igazi mozga-tóerők elkerülték figyelmüket. A jó példa Chastellain, a burgundi her-cegek történetírója. Flamand születésű, Németalföldön közelről látta a polgárság hatalmát és gazdagságát, amely éppen ott volt a legöntudato-sabb és legerősebb. A Valois-ház Flandriába áttelepült burgundi ágá-nak mérhetetlen vagyona valójában a flamand és brabanti városok gazdagságán alapult. És mégis, a fényűző udvar ragyogásától és nagy-szerűségétől elkápráztatva, Chastellain azt képzelte, hogy a burgundi ház hatalma elsősorban a lovagok hősiességének és odaadásának köszön-hető.

Isten, mondja, a közembereket azért teremtette, hogy a földet túr-ják, és iparukkal előállítsák mindazt, ami az élethez szükséges; a pap-ságot azért, hogy a vallást művelje; a nemességet pedig azért, hogy az erényt gyakorolja, fenntartsa az igazság uralmát, s hogy az előkelő személyek tettei és erkölcsei például szolgáljanak a többieknek. Chastellain szerint az államélet legfontosabb feladatai a nemességre há-rulnak: nevezetesen az egyház védelme, a hit növelése, a nép védelme az elnyomás ellen, a gondoskodás a közjólétről, a harc az erőszak és zsar-nokság ellen, a béke oltalma. Igazmondás, bátorság, feddhetetlenség, bőkezűség a nemesi osztály tulajdonsága, és e fellengzős panegirista szerint ezt az eszményt legjobban a francia nemesség közelíti meg. Ál-talános pesszimizmusa dacára Chastellain mindent elkövet, hogy korát az arisztokrata világszemlélet rózsaszín szemüvegén át lássa.

A XV. század szinte egyetlen szerzője sem veszi észre a köznép társa-dalmi fontosságát; egyfajta szellemi tehetetlenség ez, a történelemben nagyon gyakori, igen fontos jelenség. A harmadik rendről alkotott el-képzelést még nem korrigálták, nem mintázták újjá a valóságos átala-kulásnak megfelelően. Éppen olyan egyszerű és sommás elképzelés volt ez, mint a hóráskönyvek miniatúrái, vagy a székesegyházak falán levő domborművek, amelyek az esztendő munkáit verejtékező földműves, szorgalmas iparos vagy serény kereskedő képében mutatták be. Az ilyen ősi típusok között sem a nemes jogaira törő gazdag patríciusnak, sem a forradalmi kézműves céh harcos képviselőjének nincs helye. Sen-ki sem vette észre, hogy a nemesség a köznép véréből és vagyonából tartja fenn magát. Elvben nem tettek különbséget a harmadik rend tag-jai, gazdag és szegény polgár, városi és falusi nép között. A szegény pa-raszt és a gazdag polgár alakja ötletszerűen váltakozik, és nincs olyan

definíció, amely a különböző társadalmi rétegek gazdasági és politikai funkcióit meghatározná. 1412-ben egy Ágoston-rendi szerzetes reformter-ve a legnagyobb komolysággal követelte, hogy minden francia, aki nem nemes, foglalkozzék valami iparral vagy mezei munkával, vagy ha nem, száműzessék a királyság területéről; a kereskedelmet és a jogászkodást nyilván haszontalan mesterségnek tartotta.

Chastellain, aki politikai dolgokban nagyon naiv, és könnyen esik er-kölcsi téveszmék áldozatául, csak a nemességnek tulajdonít magasabb erényeket, a köznépnek csak alacsonyabb rendű jó tulajdonságai lehet-nek. „Ami pedig a harmadik rendet illeti, ami teljessé teszi a királyságot, ez a derék városok, a kereskedők és földművesek rendje; róluk nem illik olyan hosszan beszélni, mint a többiekről, mert aligha lehetnek nagy jó tu-lajdonságaik, hiszen szolgasorban élnek." Alázatosság, szorgalom, a ki-rály iránti engedelmesség és készséges meghajlás „önként az urak akarata előtt": e tulajdonságok válnak becsületére „a franciák emez alsóbb rendjé-nek".

Vajon nem ez a különös elvakultság okozta a Chastellainhez hason-lóan gondolkodók pesszimizmusát? Hiszen az emberiség üdvét csak a ne-messég erényeitől várhatták, és ezért nem láthatták előre a jövő gazda-sági fellendülését.

Chastellain a gazdag polgárokat még egyszerűen parasztoknak nevezi. Fogalma sincsen a középosztály önérzetéről. Jó Fülöp, hatalmával visz-szaélve, íjászait és más alacsonyabb rangú nemes szolgáit gazdag polgáröz-vegyekkel és örökösnőkkel adta össze. Ezért a szülők, mihelyt lányuk el-adósorba került, férjhez adták, hogy elkerüljék ezeket a kapcsolatokat. Jacques du Clercq megemlíti egy özvegy esetét, aki két nappal férje te-metése után emiatt ment újra férjhez. Egy ízben, midőn a herceg éppen egy ilyen házasságot akart tető alá hozni, egy lille-i sörfőző makacs ellen-állásba ütközött, aki lánya számára megalázónak érezte a herceg tervét. A herceg börtönbe vettette a fiatal lányt; az atya minden vagyonával Tournay-be költözött, ahol már kívül esett a hercegi igazságszolgáltatás te-rületén, hogy így az ügyet a párizsi parlament elé vihesse. De csak bosszúságban volt része, és belebetegedett bánatába. Végül is feleségét Lille-be küldte, hogy „kegyelmet kérjen a hercegtől, és az adja vissza lá-nyát". A herceg a nagypéntek iránti tiszteletből visszaadja a lányt anyjá-nak, de gúnyos és megalázó szavak kíséretében. Chastellain minden ro-konszenve a hercegé, jóllehet máskor egyáltalán nem fél megjegyezni, ha helyteleníti annak viselkedését. A sértett atyára nincs más kifejezése, mint

„ez a lázadó, hitvány sörfőző", „és méghozzá ilyen haszontalan pa-raszt".

A főúri osztály két különböző érzést táplál a nép iránt. A kisember már kissé korszerűtlen megvetése mellett észrevehetünk bizonyos ro-konszenvező magatartást, ami az előzőnek szöges ellentéte. A feudális szatíra megvetéssel és olykor félelemmel vegyes gyűlöletet fejez ki, mint például a Proverbes del vilain és a flamand Kerelslied; másfelől az arisztok-rata erkölcsi kódex az elnyomott és védtelen nép nyomorúsága iránti részvétet hirdeti. A népet kifosztotta a háború, hivatalnokok nyúzzák, a legnagyobb szegénységben él.

Igy vesznek éhen az ártatlanok, hogy a nagy farkasok falják fel őket, kik száz- s ezerszám gyűjtik a lopott kincset; buzáját, termését a földet feltúró nyomorult szántóvetőknek, húsát és vérét, hogy már lelkük égre kiált bosszúért, s jajt az úr fejére. Türelemmel viselik szenvedéseiket. „A herceg minderről semmit

sem tud." Ha időnként zúgolódnak is „szegény juhok, szegény bolond nép", a herceg egyetlen szava megbékíti őket. A százéves háború kö-vetkeztében egész Franciaországot elborító pusztulás és bizonytalanság szomorú aktualitást ad ezeknek a szavaknak. 1400-tól kezdve vége-hossza nincs a sirámoknak: a parasztot kirabolják, elfogják, baráti és el-lenséges hordák durván bántalmazzák, elkergetik otthonából. A reform pártján álló nagy egyházférfiak adtak hangot e panaszoknak; Nicolas de Clamanges Az igazságosságromlásáról és helyreállításáról (Liber de lapsu et reparatione justitiae) c. írásában, és Gerson Éljen a király (Vivat rex) c. politikai beszédében, amelyet 1405. november 7-én mondott el Pá-rizsban, a királyné palotájában, a régensek és az udvar előtt. „A sze-gény embernek – mondta a derék kancellár – nem lesz meg a betevő fa-latja, legfeljebb egy marék rozs vagy árpa; szegény felesége teherbe esik, négy-öt kicsinyük lesz, ott szaladgálnak a kemence vagy kályha körül, amely csak ritkán meleg; kenyeret kérnek, éhségtől tébolyultan sikol-toznak. A szegény anya csak egy kis sós kenyeret adhat nekik. És mintha nem lenne elég ennyi nyomorúság, fosztogatók jönnek, és min-dent felkutatnak . . . Mindent összeszednek és elhurcolnak; ne kérdezzük, ki fizet érte."

Akadnak államférfiak is, akik szót emelnek a szegény nép érdeké-ben, és elmondják panaszaikat. Jean Jouvenel 1433-ban Blois-ban, majd 1439-ben Orléans-ban ismét a rendek elé tárta a panaszokat. Az 1484-es tours-i rendi gyűlésen kérvényt terjesztettek a király elé, amelyben a panaszok politikai tiltakozás formáját öltötték.

A krónikások kénytelenek állandóan visszatérni erre a tárgyra: elvá-laszthatatlanul hozzátartozik témájukhoz.

A költők is felkapják a motívumot. Alain Chartier Méltatlankodó párbe-széd-ében ír erről; Robert Gaguin pedig A földműves, a pap és a fegyveres vitájá-ban, melyben Chartier-t követi. 1400-ban keletkezett A szegény francia közember és földműves panasza (La complainte du povre commun et des povres laboureurs de France), s száz évvel később Jean Meschinot megírja Az egyszerű nép támaszá-t (Resource du petit peuple). Jean Meschinot fáradhatatlanul figyelmezteti az uralkodó osztályt, hogy ne hanyagolja el a köznépet.

Lásd meg, Uram, mit szenved a közember, vége, ha nálad segítségre nem lel: éhség, fagy, rettegés, nyomor rogyasztja; tán vétkezett, elhanyagolt nemegyszer, Te mégis légy iránta kegyelemmel. Nem szánandó így, mindenből kifosztva? Malomba vinni szem búzája sincs, gyolcsát, vásznát elvették tőle mind, víze maradt csak, éppen egy italnyi. De ez a részvét terméketlen. Nem születnek belőle tettek, sőt még re-

formtervek sem. Ehhez őszintén átélt, komoly változtatási igényre len-ne szükség, és ez még sokáig hiányzik. A téma ugyanaz La Bruyére-nél, Fé-nelonnál, talán még az idősebb Mirabeau-nál is; a szép szavaknál és a sztereotip részvétnél még ők sem jutnak tovább.

Magától értetődő, hogy a XV. század elkésett lovagias szellemei együtt dalolnak a népet sirató karral, hiszen a lovag kötelessége meg-védeni a gyengéket. A szegény ember gőgös lenézését a lovagideál két eszménye is tiltja: az egyik, hogy az igazi nemesség az erényen alapul; a másik, hogy minden ember egyenlő.

E két eszme fontosságát persze nem szabad túlbecsülni. Ezek is csak sztereotip és elméleti jellegűek. Ne higgyük, hogy az a gondolat, hogy az igazi nemesség a belső értékeken múlik, már a reneszánsz dia-

dala a hűbériség fölött. Az emberi egyenlőségnek ez a középkori eszmé-je semmiképpen sem a lázadás szellemének első megnyilvánulása. Nem radikális reformerektől ered. John Ball 1381-ben ezekkel a szavakkal szí-totta a lázadást: „Amikor Ádám ásott, és Éva font, nemesember akkor hol volt?" Hajlandók lennénk azt képzelni, hogy a nemesség reszketve hallgatta. Pedig valójában akkor már régen maga a nemesség ismételgette ezt az ősi mondást.

Az emberi egyenlőség és az igazi nemesség eszméje az udvari iro-dalomban éppolyan közhely, mint később az ancien régime szalonjai-ban. Mindkettő ókori eredetű. A trubadúr-költészet énekelte meg és népszerűsítette őket. Mindenki lelkesedéssel fogadta.

Honnan való hát a fennkölt nemesség? Gyengéd szívből, melyen erény a dísz. . . . Hitvány, kit szíve hitványságra von. Az egyenlőség eszméjét az egyházatyák Cicerótól és Senecától köl-

csönözték. Nagy Szent Gergely, a középkor első nagy alakja adta meg a szót: omnes namque homines natura aequales sumus (mi emberek termé-szetünk szerint egyenlőek vagyunk). Ezt aztán mindenféle hangnemben ismételgették, de sosem vontak le belőle tényleges társadalmi követ-keztetéseket. Csak afféle erkölcsi tanulság volt, semmi több: a közép-kori ember azt értette ki belőle, hogy a halálban mindenki egyenlő; távolról sem nyújtott vigasztalást az evilági életben elszenvedett mél-tánytalanságokért valami földi egyenlőség csalóka ígéretével. Az egyenlő-ség gondolata a középkorban tulajdonképpen a memento mori édes-testvére. Igy jelenik meg Eustache Deschamps egyik balladájában, amelyben Ádám ezt mondja ivadékainak:

Gyermekek, Adám szól, hallgassatok! Isten után apátok lettem ím: mert titeket is Isten alkotott, s bordámból vagytok természet szerint és Évától! Miért hitvány a cím egyikteken, és miért a nemes név a másikon? Honnan jő ily nemesség? Erre csak az erény lehet az ok, és hitványnak csak a vétkest nevezzék – hisz egyazon bőr feszül rajtatok.

Midőn Isten sárból megalkotott, gyarló, hiú halandót, valamint belőlem Évát, köntöst nem adott, de ránk lehelt, s éledtek lelkeink. Majd tűrtünk éhet, szomjat, szörnyű kínt, robotot, sarjaink szomorú vesztét, vétkeinkért, hogy kínok közt szülessék minden gyermek; bűnben fogantatok. A hitvány név a szívben mély sebet tép: hisz egyazon bőr feszül rajtatok. Nagy királyok, grófok, uralkodók, hercegek, e nép kormányzói mind, mily köntössel születnek a nagyok? Szutykos bőrrel... Herceg, a pórra kegyesen tekints, mert végül a halál feléd is int. Jean le Maire de Belges a Namuri dalok-ban (Chansons de Namur)

szándékosan említi föl a paraszti hősök tetteit, így adja a nemesek tud-tára, hogy olykor azokban is vitézi szív dobog, akiket ők közönséges parasztnak tartanak. Ezek a költői buzdítások, amelyek az igazi nemes-ségről és az emberek egyenlőségéről beszélnek, rendszerint azt a célt szolgálják, hogy a nemeseket a lovagság igazi eszményére figyelmeztes-sék, és így a világot tisztítsák és javítsák. A nemesek erénye, mondja Chastellain, orvosság a kor minden bajára: ezen áll vagy bukik a ki-rályság jóléte, az egyház békéje, az igazság uralma. „Isten akarata – ol-vashatjuk a Boucicaut marsall tetteiről szóló könyvben (Livre des faicts du mareschal de Boucicaut) – két oszlopot rendelt e világra, hogy fenntartsa az isteni és emberi törvények rendjét . . . amelyek nélkül a világ össze-zavarodnék, és hiányoznék belőle a rend . . . ez a két szeplőtelen oszlop a Lovagság és a Tudomány, amelyek igen jól megférnek egymással." Philippe de Vitrv Liliomos kápolná-jának (Chapel des fleurs-de-lis) há-rom virága: „Tudomány, Hit és Lovagság"; a lovagság kötelessége, hogy a másik kettőt védje és oltalmazza.

Még jóval a középkor után is úgy ítélték meg, hogy a lovagság és a doktori cím bizonyos tekintetben egyenlő értékű. Ez a párhuzam mutatja, milyen magas erkölcsi értéket tulajdonítottak a lovagi eszmé-

nek. A lovag és a doktor méltóságát úgy fogták fel, mint a két legma-gasabb rendű tulajdonság, a bátorság és a tudás megszentelt formáit. Ha lovaggá ütik, a tettek embere eszményített magasságokba emelkedik, míg a tudomány embere a doktorrá avatással nyeri el felsőbbségének elismerését. Az egyik hőssé, a másik bölccsé nyilvánítja az embert. Mind-két esetben szertartásos felavatás jelzi, hogy az illető magasabb életcél követésére szenteli magát. De a társadalmi életben mégis sokkal na-gyobb szerepet játszott a lovagság, mert az erkölcsi értéken kívül bő-ven tartalmazott nagy hatású esztétikai elemeket is.

IV. fejezet

A LOVAGI ESZME A középkori gondolkodást minden részében átjárta a keresztény hit.

Egy szűkebb körnek, az udvar és a kastélyok lakóinak gondolkodásán a lovagság eszménye uralkodik hasonló módon. Egész eszmerendsze-rüket az a fikció hatja át, hogy a lovagság uralkodik a világon. Ez az el-képzelés néha még a transzcendens dolgok területére is kiterjeszkedik. Jean Molinet úgy ünnepli Mihály arkangyalnak az idők kezdetén vég-hezvitt hőstettét, mint „az első lovagi tettet, a lovagi bátorság első tanújel-ét". „A földi lovagrend és az emberi lovagiasság" tehát az arkangyaltól ered, és ennyiben az Isten trónját körülvevő angyali seregek utánzása.

A lovagi eszmén alapuló társadalom illúziója különös ellentétben állt a valósággal. Még a korabeli krónikások is sokkal többet beszélnek kap-zsiságról, kegyetlenségről, hideg számításról, jól felfogott önérdekről, dip-lomatikus ravaszságról, mint lovagiasságról. Mégis mindegyikük azt vallja, hogy a lovagság nagyobb dicsőségére írnak, és hogy a lovagság a világ támasza. Froissart, Monstrelet, d'Escouchy, Chastellain, La Marche, Molinet, egyszóval Philippe de Commynes és Thomas Basin kivéte-lével mindnyájan azzal a fellengzős kijelentéssel kezdik művüket, hogy céljuk a lovagi bátorság és erény dicsőítése, „nemes vállalkozásokat, hó-dításokat, hősi fegyvertényeket", „nagy háborúk nagy csodáit és szépsé-ges vitézkedéseit" örökítik meg. Eszményük, úgy látják, az egész törté-nelmet beragyogja. Írás közben azután többé-kevésbé megfeledkeznek róla. Froissart a Méliador című, szerfelett romantikus lovagi eposz írója te-mérdek árulást és kegyetlenkedést ír le, és észre sem veszi az ellent-mondást általános felfogása és az elbeszélés tartalma között. Molinet-nek, krónikáját írván, időnként eszébe jutnak lovagi céljai, s ilyenkor megszakítja az események tárgyilagos előadását, és magasan szárnyaló szó-áradattal könnyít a lelkén.

A lovagiasság fogalma bűvös kulcs a krónikás számára: ennek segítsé-gével magyarázza meg magának a történelem és politika mozgatóerőit.

Az egykorú történelem zavaros képe túlságosan bonyolult, sem-hogy megérthetné, ezért – persze nem tudatosan – egyszerűsíti, mintha a lovagi eszme kormányozná a világot. Szó, ami szó, eléggé fantaszti-kus és meglehetősen sekélyes szemlélet. Mennyivel tágasabb hori-

zontú a miénk, amely gazdasági és társadalmi erőket és okokat egya-ránt figyelembe vesz! Csakhogy bármilyen felületes és téves, mégiscsak a lovagi eszme uralta világ képzete volt a rendelkezésükre álló legal-kalmasabb politikai kiindulópont. Ennek segítségével sikerült megér-teniük a maguk szűkös módján a történelem megdöbbentő bonyo-lultságát. Amit maguk körül láttak, első pillantásra merő kegyetlen-ség és zűrzavar. A XV. századi háború általában egymástól elszigetelt rablások és betörések sorozata; a diplomácia többnyire igen körülmé-nyes és bőbeszédű eljárás, melynek folyamán a kicsinyes jogi szőrszál-hasogatás ütközik össze néhány nagyon általános hagyománnyal vagy becsületbe vágó dologgal. A történetíróknak nem volt semmi képzetük, amelynek segítségével felfedezhették volna a történelemben az értel-met, a társadalmi fejlődést. Mégis szükségük volt valami formára poli-tikai gondolataik számára, és ezt a lovagság eszméjében találták meg. E hagyományokon alapuló fikció segítségével meg tudták magyarázni maguknak a történelem mozgatóerőit és lefolyását, mely így a fejedel-mek becsületéről és a lovagi erényekről szóló látványos színielőadássá egyszerűsödött, nemes játékká, amelyet épületes és heroikus játéksza-bályok irányítanak.

Történetírói elvnek ez bizony eléggé silány. Az így értelmezett tör-ténelem fegyvertények és szertartások összessége. Froissart úgy véli, hogy a történetírók voltaképpen herolddá és igazlátóvá válnak, hi-szen leginkább ezek szoktak a nagyszerű tettek tanúi lenni; becsület és di-csőség kérdésében a heroldok és igazlátók a szakértők, a történetíró dolga pedig éppen a becsület és dicsőség megörökítése. Az Aranygyapjú Rendjének szabályai kimondják, hogy a lovagok tetteit fel kell jegyezni. Lefévre de Saint Remy, a rend igazlátója és Berry herold, azaz Gilles le Bouvier, egy személyben herold és történetíró.

A lovagságnak mint a világi élet felmagasztosított formájának fo-galmát úgy definiálhatnánk, mint olyan esztétikai eszményt, mely etikai eszmény alakját ölti. Alapja a heroikus képzelgés és a romantikus érzü-let. De a középkor még nem ismerte a nemesebb életnek a vallástól függet-len eszmei formáit. Éppen ezért a jámborságnak és az erénynek kell a lova-gi élet középpontjában állnia. A lovagság azonban sohasem tudja telje-sen betölteni erkölcsi hivatását. Földi eredete megakadályozza szárnyalá-sát, hiszen a lovagi eszme forrása a szépségre törő büszkeség; a testet öltött büszkeség teremti meg a becsület fogalmát, amely a nemesi élet sarkköve. A becsületérzés pedig, a lelkiismeretnek és az önimádatnak ez a különös keveréke, mint Burckhardt mondja, „sok bűnnel összeegyez-

tethető, és meglepő önáltatásra képes, de minden, ami tiszta és nemes bennünk, támaszt találhat benne, és új erőt meríthet belőle". Vajon nem ugyanezt akarta-e mondani Chastellain, amikor ezt írta:

Nemes természetűt a becsület készt szeretni minden létében nemeset: igy egyesül becsület s egyenesség. Vagy másutt: „A fejedelmek dicsősége büszkeségükben rejlik, és ab-

ban, hogy nagy veszedelmeket vállalnak; minden legfőbb hatalom egy kis pontban találkozik, melynek neve: büszkeség."

A híres svájci történetíró szerint a személyes dicsőség keresése a re-neszánsz emberére jellemző. Szerinte a tulajdonképpeni középkor a becsületet csak közösségi formában ismerte, társadalmi rendekhez, csoportokhoz, ranghoz, osztályhoz vagy hivatáshoz kapcsolta. Úgy vé-li, hogy az egyéni dicsőség vágya Itáliában született, antik minták ha-tására. Burckhardt igen sokszor eltúlozza azt a távolságot, amely Itáli-át a nyugati országoktól, a reneszánszt a középkortól elválasztja. Itt is ebbe a hibába esik.

A reneszánsz ember becsület és dicsőség utáni vágya lényegében azonos a korábbi idők lovagi becsvágyával, és francia eredetű, csak le-rázta magáról a hűbéri formákat, és antik tógát öltött. A XII. századi udvari lovag, a XIV. század vad kapitánya és a quattrocento széplelkei számára egyaránt a kortársak vagy az utókor megbecsülése iránti szen-vedélyes vágy az erény forrása. Amikor Beaumanoir és Bamborough megállapodnak a híres Harmincak Csatájának feltételeiben, az angol kapitány, Froissart szerint, így beszél: „Álljunk hát itt ki próbatételre, és vitézkedjünk úgy, hogy ezentúl csarnokokban, palotákban, köztere-ken, és máshol, mindenütt erről beszéljenek." Lehet, hogy a mondás nem hiteles, de azt megtudjuk belőle, hogyan gondolkozott Froissart.

A dicsőség és becsület utáni vágy karöltve jár a hősök tiszteletével, s úgy látszik, mintha ez is a reneszánsz előszele volna. 1300 után Európa valamennyi királyi udvarában újjáéled a lovagi kultúra, még ha kissé mesterkélt formában is. Ez valóságos kapcsolatban van a reneszánsszal, annak naiv előjátéka. A költők és fejedelmek azt hiszik, hogy a lovagság fel-támasztásával az antik világhoz térnek vissza. A XVI. század szellemé-ben az ókor látomása még alig különbözött a Kerek Asztal tündéror-szágáétól. A klasszikus hősök már a regék színeiben élnek a köztudat-ban. Nagy Sándor alakja már régen bevonult a lovagság panteonjába, más-

részt úgy tudták, hogy ez az intézmény római eredetű. „És biztos kézzel fenntartotta a lovagi fegyelmet, ahogy a rómaiak tették hajdanán" – dicséri egy burgundi krónikás V. Henrik angol királyt. René király egy lovagi játékán Caesar, Herkules és Troilus címere Arthuré és Lancelot-é mellett foglal helyet. Néhány kifejezés véletlen egyezése is nagy szere-pet játszott abban, hogy a lovagság eredetét a római korban keresték. Honnan is tudhatták volna, hogy a római szerzők a miles szón nem ugyanazt értették, mint amit a középkori latinban jelentett, vagyis lo-vagot; vagy hogy a római eques nem azonos a feudális lovaggal. Ezért Romulust tekintették a lovagság megalapítójának, minthogy ezer lovas harcost vezetett.

A lovag élete csupa utánzás; olykor a fejedelmeké is az. A múlt példái legjobban Merész Károlyt ihlették meg, leginkább ő kívánt versenyre kelni velük. Fiatal korában Gauvain és Lancelot kalandjait olvastatta fel magának kísérőivel. Később többre becsülte az ókoriakat. Mielőtt nyu-govóra tér, egy-két óra hosszat „magasztos római történeteket" hallgat. Különösen Caesart, Hannibált és Nagy Sándort csodálja, „akiket követni és utánozni akart". Valamennyi kortársa mint fontos tényt említi, hogy milyen mohón igyekszik utánozni az ókor hőseit, és viselkedésé-nek rugóját egyértelműen ebben látják. „Nagy dicsőségre vágyott – mondja Commynes –, leginkább ez ösztönözte háborúkra; hasonlí-tani akart azokra a régi fejedelmekre, akikről oly sokat beszéltek halá-luk után." Ismeretes az az anekdota, amely szerint a gransoni vereség után egy tréfacsináló így kiáltott oda Merész Károlynak: „Uram, ezúttal ugyancsak meghannibáloztak bennünket!" Chastellain 1467-ben, Mechelenben, a herceg első bevonulásakor figyelte meg, hogy mennyi-re szereti az antik stílusú „nagy gesztust". Egy felkelést kellett megto-rolnia. A lázadók vezére számára emelt vérpaddal szemben foglalt he-lyet. A hóhér már kihúzta kardját, és sújtani készült. „Megállj – szólt ekkor a herceg –, vedd le szeméről a kendőt, és segítsd fel!" „Ekkor ér-tettem meg –, mondja Chastellain –, hogy a herceg nagy és különleges cé-lokat hordoz szívében, rendkívüli tettekkel akar hírnevet és dicsőséget sze-rezni."

Az antik élet fényére való törekvés tehát, amely a reneszánszt jellem-zi, a lovagideálban gyökerezik. A kor burgundi emberének nehézkes szelleme és olaszának klasszikus ösztöne között csupán árnyalatnyi a különbség. Merész Károly kedvelt formái még hivalkodóan gótiku-sak, és a klasszikusokat még fordításban olvasta.

A lovagi és a reneszánsz elem keveredik a Kilenc Vitéz kultuszában is. E csoportosítás három pogány, három zsidó és három keresztény harcosból állítja össze a hősiesség arcképcsarnokát, és először Jacques de Longuyon A Páva fogadalmai (Voeux du Paon) című, a XIV. század ele-jéről származó művében találjuk meg. A hősök kiválasztása a lovagi köl-tészettel való szoros kapcsolatról árulkodik: Hektór, Caesar, Nagy Sándor, Józsua, Dávid, Júdás, Makkabeus, Arthur, Nagy Károly, Bo-uillon Gottfried. Eustache Deschamps mesterétől, Guillaume de Machaut-tól vette át a Kilenc Vitéz alakját, és számos balladát írt róluk. A szimmetriára való törekvés – amely oly erős a középkorban – azt kí-vánta, hogy a sorozatot egészítsék ki női megfelelőjével. Ennek az igénynek Deschamps tett eleget, mesékből és a történelemből megle-hetősen bizarr hősnőket válogatott össze. Pentheszileát, Tomyrist, Semiramist találjuk köztük. Ötletének nagy sikere volt. Az irodalom-ban és a kárpitok rajzain ugyanúgy népszerűsítettek női hősöket, mint a férfiakat. Amikor 1431-ben Henrik angol király bevonult Párizsba, előtte megy a két nem mind a tizennyolc vitéze. Az ötlet olyan népszerű volt, hogy Molinet paródiát írt „a falánkság kilenc vitézéről". Még I. Ferenc is „antik módra öltözött" néha, hogy megjelenítse valamelyik vitézt.

Deschamps nem érte be ennyivel. A Kilenc Vitéz sorát egy tizedikkel, Bertrand du Guesclinnel egészítette ki; ennek a bátor és okos breton harcosnak köszönhette Franciaország, hogy talpra állt Crécy és Poiti-ers után. Így kapcsolta össze a régi hősök kultuszát a nemzeti hadi di-csőség ébredező érzésével. Újítását mindenütt elfogadták. Orléans-i Lajos a coucyi kastély nagytermében Du Guesclint, mint a tizedik vitézt ábrázoltatta szobrászával. Különösen azért tisztelte a hadvezér emlékét, mert az tartotta keresztvíz alá, és ő adott először kardot a kezébe.

A burgundi hercegek leltáraiban számtalan furcsa ereklye szerepel, régi és újabb hősöké egyaránt: „Szent György kardja, címerével"; „egy másik csatakard, amely valaha Messire Bertran de Claiquin tulajdonát képezte"; „egy nagy vadkanagyar, amelyről az a hír járja, hogy Garin le Loharain vadkanjának agyara volt"; „Szent Lajos zsoltároskönyve, amelyből gyermekkorában tanult". Milyen furcsán ötvöződik a lovagi mese és a vallásos kultusz a reneszánsz közeledő szellemével!

1300 körül az a hír terjedt el, hogy Lombardiában, egy régi sírban megtalálták Tristan lovag kardját, francia nyelvű verses felirattal. Innen már csak egy lépés X. Leó pápáig, aki, midőn a velenceiek felajánlották neki Livius egyik felkarcsontját, ünnepélyesen fogadta, mint ereklyét.

A hanyatló középkor hőstiszteletének irodalmi kifejezése a tökéle-tes lovag életrajza. Ebben a műfajban az egykorú történelmi alakok lassan kiszorították a Gillon de Trazegnies-féle mondai hősöket. A kor neve-zetes lovagjairól szóló életrajzok közül különösen három nagyon jel-lemző, bár egymástól erősen különböznek: Boucicaut marsall, Jean de Bueil és Jacques de Lalaing életrajza.

Jean le Meingre, más néven Boucicaut marsall katonai pályafutása a ni-kápolyi vereségtől az azincourt-i vereségig tart, ahol fogságba esik, és hat évvel később rabságban hal meg. Egy csodálója, megbízható adatok alapján, már 1409-ben megírta életrajzát, de nem az a célja, hogy a ko-rabeli történelmet tárja elénk, hanem hogy a lovagi élet tükrét mutassa fel. A hadvezér és államférfi nehéz életének valóságos tényei eltűnnek az eszményített hősiesség külsőségei mögött. A marsall a mértékletes és kegyes lovag mintaképe, udvari erényekben és tudományokban egya-ránt jártas. Nem gazdag. Atyja sem növelni, sem csökkenteni nem akar-ta birtokait, mondván: „Ha gyermekeim becsületesek és bátrak, elég lesz nekik, ha hitványak, kár ennyit is rájuk hagyni." Boucicaut jámbor-ságában van valami puritán íz. Korán kel, azután három óra hosszat imád-kozik. Akármennyi dolga van, bármennyire siet is, naponta két misét hallgat térden állva. Péntekenként feketébe öltözik. Vasárnap és ün-nepnapokon gyalog tesz zarándokutakat, szent dolgokról beszélget vagy olvastat fel magának: valamelyik szent életéről, vagy egy „vitéz halott történetét – rómaiét vagy másét". Mértékletesen él, keveset be-szél, s ha mégis, akkor Istenről és a szentekről, vagy a lovagságról, az erényről. Áhítatosságra és illedelmes viselkedésre neveli szolgáit, leszok-tatja őket a káromkodásról. A hűséges és tiszta szerelem szószólója, és megalapítja A Fehér Hölgy Zöld Pajzsa nevű lovagrendet, melynek célja a nők védelme; Christine de Pisan nagyon dicséri érte. Francia ki-rályi kormányzó Genovában. Ott esik meg vele, hogy egy napon udva-riasan viszonozza két szembejövő hölgy bókját: „Uram – kérdezi csat-lósa –, ki ez a két hölgy, kiknek olyan mélyen meghajolsz?" „Nem tu-dom, Huguenin" – feleli. „Uram, ezek ringyók." „Ringyók? – csodálko-zik a marsall. – Huguenin, én inkább köszönök tíz ringyónak, mint hogy elmulasszak köszönni egy tisztességes asszonynak." Rezignált és talá-nyos jelszava ez volt: „Amit akartok."

A kegyesség, a mértékletesség és a hűség ilyen színeivel festik a töké-letes lovag képét. Valójában Boucicaut egyáltalán nem hasonlított ehhez a portréhoz, de ezt senki nem is várta tőle. Nem volt mentes sem a ke-gyetlenségtől, sem a fukarságtól, melyek osztálya közös hibái.

Vannak azonban másféle lovagi mintaképek is. Az ifjú (Le jouvencel) című életrajzi regény, melynek hőse Jean de Bueil, mintegy fél évszázaddal a Boucicaut marsall tetteiről szóló könyv után keletkezett, ami részben meg is magyarázza különbözőségüket. Jean de Bueil Jean-ne d'Arc zászlaja alatt harcolt. Részt vett a praguerie nevű felkelésben és az úgynevezett „közjóháborúban"; 1477-ben halt meg. Amikor 1465 körül kegyvesztett lett, három szolgájának tollba mondta, vagy inkább fel-idézte életét. Míg Boucicaut életrajzában a történelmi forma alig kendőzi el a romantikus célt, Az ifjú a képzelet köntösében is megőrzi realizmu-sát, legalábbis az első részben, mert aztán a szerzők igen együgyű roman-tikába vesznek.

Jean de Bueil alighanem nagyon élénk színekkel ecsetelte kalandjait íródeákjainak. Nem tudunk még egy művet idézni a XV. század irodal-mából, amely a kor háborúiról olyan józan képet festene, mint Az ifjú. Leírja a katonaélet kicsinyes gondjait, ínségét és unalmát, a vidáman viselt nehézségeket és a veszedelemben tanúsított bátorságot. Egy várúr szemlét tart csapata felett: csak tizenöt lova van, sovány és öreg gebék, legtöbbjén még patkó sincs. Mindegyik lóra két embert ültet, de a ka-tonák nagy része félszemű vagy sánta. Megpróbálják elragadni az el-lenség szennyesét, hogy legyen mivel megfoltozni a kapitány ruháját. Egy elfogott tehenet udvariasan visszaadnak az ellenség kapitányának, amikor az kéri. Az éjszakai menetelés leírását olvasva szinte érezzük, hogyan vesz körül az éjszaka csendje és hűvössége. Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy itt jelenik meg először az irodalomban a katonáskodó Franciaország; innen származnak A három testőr, a napóleoni gárdista figurái. A feudális lovag helyett a modern kor katonáira ismerünk, az egyetemes és vallásos eszmény katonaivá és nemzetivé alakul. A könyv hőse váltságdíj nélkül szabadon bocsátja foglyait, azzal a feltétellel, hogy jó franciák lesznek. Amikor nagy méltóságba kerül, visszasírja régi, kalandos és szabad életét.

Az ifjú az igazi francia érzés kifejezése. A régimódibb, feudálisabb és ünnepélyesebb burgundi élet irodalma nem teremthetett ilyen realisz-tikus lovagtípust. A jouvencel-hez képest a XV. századi hainault-i min-talovag, Jacques de Lalaing alakja ósdi kuriózum. A jó lovag, Jacques deIalaing urunk cselekedeteiről szóló könyv (Le livre des faits du bon chevalier Messire de Lalaing) sokkal többet foglalkozik lovagi tornákkal és bajvívásokkal, mint az igazi háborúval.

A7 ifjú az egyszerű és megindító harci bátorság szinte felülmúlhatat-lan rajza. „Vidám dolog a háború, bizony . . . Az ember úgy szereti baj-

társát a harcban! Ha látod, hogy ügyed igazságos, véred igaz célért omlik, könny gyűlik szemedbe. A hűség és szánalom nagy, édes érzése járja át szívedet, ha látod, hogy barátod kockára teszi életét, hogy tel-jesítse és véghezvigye Teremtőnk parancsát. Akkor elindulsz, hogy vele élj és halj, és soha el ne hagyd, mert szereted. Mindez olyan cso-dálatos, hogy aki nem ismeri, nem is tudja, mi a gyönyör. Azt hiszed, hogy aki megízlelte ezt, fél a haláltól? Bizony nem, mert úgy érzi, any-nyira megerősödött, úgy megmámorosodott, hogy azt sem tudja már, hol van. Bizony, nem fél az semmitől."

Nincs ezekben az érzésekben semmi jellegzetesen lovagi vagy középko-ri. Akár egy mai katona is beszélhetne így. E szavak megmutatják, mi a bátorság lényege: az ember a veszedelem feszültségében kilép szűkös önzéséből, bajtársának vitézsége kimondhatatlanul emelkedett érzést vált ki belőle, a hűség és áldozatkészség elragadtatását, egyszóval azt a primitív és ösztönös aszkézist, amely a lovagídeál alapja is.

V. fejezet

A HŐSIESSÉG ÉS A SZERELEM ÁLMA

A katonai életnek a középkori lovagságéhoz hasonló felfogása szin-

te mindenütt kialakult, jelesül a Mahábbaráta hinduinál és a japánok-nál is. Harcias arisztokráciáknak szükségük van a férfikötelesség esz-ményített formáira. A tiszta és szép élet utáni vágy, amely a helléneknél a kalokagathiában fejeződött ki, a középkorban a lovagságot teremtette meg. Ez az ideál hatalmas erőforrás maradt még sok századon át, de a mérhetetlenül sok erőszak és önzés elpalástolására is alkalmas volt.

Sosem hiányzik belőle az aszketikus mozzanat. Legerősebben akkor hangsúlyozzák, amikor a lovag szerepe különösen fontos, mint az első keresztes hadjáratok idején. A nemes harcos legyen szegény és minden világi köteléktől mentes. „Az előkelő és birtoktalan embernek ez az ideálja a kóbor lovagokban és templomos vitézekben öltött testet – írja William James –, és bár az idők folyamán förtelmesen lezüllött, ha a gya-korlatban már nem is, érzelmileg még ma is uralkodik a katonai és arisz-tokratikus világszemléletben. Dicsérjük a katonát, mert nincsenek kö-töttségei. Nincs egyebe a puszta életénél, melyet, ha az ügy úgy kívánja, bármely pillanatban kész eldobni; ő az ideális irányú, korlátlan szabadság képviselője." A középkori lovagság első virágzása idején a szerzetesség-gel elegyedik. Ebből a frigyből születtek a Templomosok, a Johanniták, a teuton és spanyol lovagrendek. De a valóság nemsokára, sőt, talán már az első pillanattól kezdve meghazudtolja az eszményt, ezért az min-dinkább a képzelet birodalmába száll fel, hogy ott őrizze tovább az áldo-zatkészségnek és az aszkézisnek a földi életben oly ritkán látható voná-sait. A fantasztikus és haszontalan kóbor lovag mindig szegény és köte-lékektől mentes marad, akárcsak az első templomosok.

Igazságtalanság lenne, ha hazugnak vagy felületesnek tekintenénk a lovagság vallásos elemeit: a részvétet, hűséget, igazságszeretetet. Ezek lényeges részei. De a lovagi eszmét alkotó vágyak és képzetek, az erős er-kölcsi megalapozottság és az ember harcos ösztönei dacára sem építettek volna ilyen szilárd keretet a szép élet számára, ha nem a szerelem lett volna a szüntelenül megújuló lelkesedés forrása.

Sőt, maguk a lovagságnak ezek a jellemző vonásai – a részvét, az áldo-zatkészség, a hűség – sem tisztán vallásos természetűek: erotikus jel-

legük is van. Itt megint jusson eszünkbe, hogy nemcsak az irodalomban és a művészetekben fejeződik ki az a vágy, hogy az érzelmek köré formákat, stílust teremtsünk; mindennapi életünkben is megnyilvánul, az udvarias társalgásban, a játékokban, a sportban. A szerelem is ál-landóan magasztos és romantikus kifejezést keres. Így, bár az élet kölcsönöz ugyan motívumokat és formákat az irodalomtól, az iroda-lom végül is mindig az életet másolja csak. Alighanem a lovagi szere-lem is előbb jelent meg az életben, s csak azután tükröződött az iroda-lomban.

Lovag és hölgye, azaz a szerelméért szolgáló hős: az erotikus fantázia mindig ebből az alapvető és változatlan motívumból fog kiindulni. Az érzékiség átalakul önfeláldozássá, a férfi ama vágyává, hogy kimutassa bátorságát, veszedelmeket vállaljon, erős legyen, szenvedjen és vérez-zen szíve hölgye előtt.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a szerelem ihlette hősiesség álma meg-részegítette a vágyakozó szívet, egyre növekszik, árad a fantázia. Az első, egyszerű felfogást csakhamar kevésnek érzik, a lélek új képekre szom-jazik, szenvedély színezi ki a lemondás és gyötrődés álmait. A férfi már nem elégszik meg azzal, hogy gyötrődik, hanem meg akarja men-teni szerelme tárgyát a veszedelemtől vagy a szenvedéstől. Az eredeti okhoz hevesebb ösztönző erő is járul: legfőbb jellemzője a veszélyben forgó szüzesség megvédelmezése – más szóval a vetélytársat kiütni a nyeregből. Ettől kezdve a szüzet megmentő fiatal hős a lovagi szerelmi költészet fő témája. A szexuális motívum mindig ott ólálkodik, még ak-kor is, ha a támadó közönséges sárkány csupán.

Igazán meglepő az összehasonlító mítoszkutatás jobb célhoz mél-tó buzgalma, amellyel meteorológiai jelenségeket igyekezett belema-gyarázni a szűz megmentésének közvetlenül érthető és örök motí-vumába, amely a legrégibb motívum, és soha nem is fog elavulni. A túlságosan gyakori ismétlés miatt olykor talán unalmassá válik, de azután ismét megjelenik, minden korhoz és környezethez alkalmaz-kodni tud. Új romantikus típusok keletkeznek, mint ahogy a cowboy fel-váltotta a kalózt.

A középkor kamaszos telhetetlenséggel ismételgette a kezdetlege-sen romantikus képeket. Az irodalom néhány emelkedettebb műfajá-ban, így a lírai költészetben a vágy és beteljesedés kifejezése kifino-multabb lett ugyan, de a kalandos lovagregény mindvégig megőrizte nyers és naiv formáját, anélkül, hogy a kortársak szemében elvesztette volna varázsát. Azt hinné az ember, hogy a középkor utolsó századait már

nem izgatták ezek a gyerekes fantazmagóriák; hogy Froissart szuper-romantikus regénye, a Méliador, vagy a Perceforest, a lovagromantiká-nak ez az elkésett hajtása a maga idejében már anakronizmus lehetett. Pedig semmivel sem inkább az, mint napjainkban a szenzációregény. Az erotikus képzeletnek mindig hasonló mintákra van szüksége, és itt találja meg őket. Még a reneszánsz delelőjén is újra feltámadnak az Amadís de Gaula ciklusában. Elképzelhetjük, milyen fogékony lehetett az 1400-as évek kiegyensúlyozatlan és tudatlan nemzedéke a romanti-ka iránt, ha Francois de la Noue – jóval a XVI. század közepe után – azt állítja, hogy az Amadís-regények „bizonyos bódulatot" idéztek elő az ő nemzedékében; pedig ez a hugenották nemzedéke volt, akik átél-ték a racionalizmussal átitatott humanizmust.

A korabeli romantikus képzelet csaknem olthatatlan szomjúságát az irodalom nem tudta kielégíteni. Valamilyen aktívabb kifejezés-módra volt szükség. A dráma talán megfelelt volna, de a szó szoros ér-telmében vett középkori dráma csak kivételesen foglalkozott szere-lemmel: témái szent történetek. Volt azonban egy másik lehetőség, éspedig a nemes sportok, a tornák és a bajvívás. A sportolók küzdel-mében mindig van valami drámai és erotikus mozzanat. A középkori lovagi tornában azonban annyira elhatalmasodott, hogy a romantikus célkitűzés csaknem elfeledtette, hogy itt erő és bátorság versengéséről van szó. A lovagi torna a maga bizarr kellékeivel, pompázatos külsőségei-vel, költői illúziójával és pátoszával azt a szerepet játszotta, amelyet későb-bi korokban a dráma.

Az arisztokráciák élete, oly korokban, amikor még erősek, bár már kevés hasznot hajtanak, mindenre kiterjedő társasjátékká alakul. A nemesek az emelkedett és heroikus élet illúziójába menekülnek, hogy a valóság gyötrelmes tökéletlenségét elfelejtsék. Lancelot és Tristan maszkját viselik. Megdöbbentő önáltatás ez; kiáltó álságát csak úgy le-het elviselni, ha az ember egy kis gúnnyal kezeli. A középkor utolsó szá-zadainak egész lovagi kultúrája bizonytalanul egyensúlyoz az érzelgős-ség és a gúny között. Vitathatatlanul komolyan veszik a becsületet, a hűséget, a szerelmet; de az ünnepélyes merevség időről időre mosoly-ban oldódik fel, bár az igazi paródiáig sohasem jutnak el. Ariosto újra fölveszi a lovagi érzés hősi pózát, amikor Pulci Morganté-ja és Boiardo Szerelmes Loránd-ja már régen nevetségessé tette az ilyesmit.

1400 körül francia körökben a lovagkultuszt tökéletes komolysággal fogták föl. Nehéz ezt megérteni, ha Boucicaut irodalmi megjelenítésé-nek és valóságos életpályájának megdöbbentő ellentmondásaira gon-

dolunk. Korabeli művek úgy mutatják be, mint az udvariasság és lovagias-ság fáradhatatlan védelmezőjét, aki hölgyének az égi szerelem klasszi-kus szabályai szerint szolgál. „Mindnyájuknak szolgált, mindnyájukat tisz-telt az Egy szerelme kedvéért. Beszéde választékos, udvarias és sze-rény volt hölgye előtt." Amikor 1388-ban Közel-Keleten járt, ő és fegy-vertársai azzal szórakoztak, hogy költeményeket írtak a hűséges és tiszta lovagi szerelem védelmére – ez a Száz ballada. És talán a nikápolyi katasztrófa kigyógyította lovagi hóbortjaiból? Hiszen ott láthatta, milyen siralmas következményekkel jár, ha egy életbevágóan fontos vállalkozásba olyan meggondolatlanul vágnak bele, mintha csak lovagi kalandról vol-na szó. Elestek társai, akikkel a száz balladát írta. Azt gondolnánk, ennyi elég, hogy elforduljon a lovagság régimódi formájától. De mégis hű maradt hozzá, és következő feladatának A Fehér Hölgy Zöld Pajzsa rend megalapítását tekinti.

Mint minden romantikus forma, amelyet valaha szenvedély hatott át, de aztán elavult, első pillantásra a lovagság és a lovagi udvariasság szabályai is ostobák és nevetségesek. A szenvedély hangja már csak az irodalomban csendül fel nagy ritkán, egy-egy géniusz ihlette alkotás-ban. Pedig a pazarul kidolgozott társadalmi viselkedésformáknak meg-volt a maguk szerepe az élet szépítésében, mert eleven szenvedély dísz-letei voltak. Ha az elavult szerelmi költészetet vagy a lovagi tornák esetlen leírásait olvassuk, nem elég pontosan ismernünk a történelmi részleteket. Képzeljük hozzá a mosolygó szemeket, amelyek azóta ré-gen elporladtak, de akkor mérhetetlenül fontosabbak voltak, mint a ránk maradt, írott szó.

Már csak egy-egy pislákoló fénysugár jelzi, hogy mi volt a kulturális formák jelentősége a szenvedély számára. A Gém fogadalmá-ban (Voeu du Héron) az ismeretlen szerző szerint Jean de Beaumont így beszél:

Midőn kocsmában ülve emelünk serleget, s a hölgyek arra járva vetnek reánk szemet, nyakuk hattyu-fehér, és fűzőjük remek, és szikrázó szemük szépsége ránk nevet — szívünk természetes vágyában megremeg. Kiállnánk Agoulant-nal, Yaumont-nal; van, kinek szíve Olivier-től s Rolandtól sem remeg. Ám ha táborba szállunk, s lovunk lustán üget, nyakunkban lóg a pajzs, csüng dárdánk, a kedvszegett, és csontunkig hatol a fagylaló hideg,

és valahány tagunk, mind elgémberedett, s felénk fenyegetőn ellenség közeleg úgy nagy pincébe vágyunk, mely tágas módfelett, melyben ne lásson soha senki meg. A lovagi torna erotikus jellege abból a szokásból a legnyilvánvalóbb,

hogy a lovag hölgyének öltözetét vagy fátylát hordja. A Perceforest-ben ol-vashatjuk, hogyan veszik le a bajvívást néző hölgyek minden cicomá-jukat, egyiket a másik után, hogy a sorompók közt felvonuló lovagok-nak dobják. Mire véget ér a harc, fejük és karjuk már fedetlen. Egy XIII. századi költemény, pikárdiai vagy hainault-i dalnok műve, A három lo-vagról és az ingről (Des trois chevaliers et del chainse) teljesen kiaknázza ezt a motívumot. Egy fölöttébb liberális, de a harcot nemigen kedvelő nemes felesége elküldi ingét három szerelmes, szolgáló lovagjának, hogy egyikük majd mint páncélt hordja a lovagi tornán, amelyet a férj fog rendezni; vértet azonban nem húzhat alá. Az első és második lovag ki-menti magát. Az ágrólszakadt harmadik éjszaka megöleli az inget, és szenvedélyesen megcsókolja. Az ingbe öltözve jelenik meg a tornán, s nincs alatta páncél; súlyosan megsebesül, a véráztatta ing elszakad. Ek-kor jönnek rá, milyen csodálatosan bátor volt, és ő kapja a jutalmat. A hölgy neki ajándékozza szívét. Most a szerelmesen a sor, hogy kérjen valamit. Visszaküldi a hölgynek az inget, amúgy vérfoltosan, hogy az ünnepzáró lakomáján ruhája felett viselje. A hölgy gyöngéden megcsó-kolja az inget, és úgy jelenik meg, ahogy a lovag kívánta. Ezért a jelen-levők nagy része megrója, a férj meg van döbbenve, a költemény ezzel a kérdéssel zárul: vajon melyik szerelmes hozott nagyobb áldozatot?

Az egyház nyíltan ellenezte a lovagi tornát; ismételten betiltották. Ellenséges magatartásában kétségtelenül része volt annak, hogy félt a nemes játék szerelmi jellegétől, és azoktól a visszaélésektől, melyekre e játék vezetett. Sem a moralisták, sem a humanisták nem nézték jó szemmel a bajvívást. Hol olvassuk, kérdi Petrarca, hogy Cicero vagy Scipio lándzsát tört volna? A polgárok nevetségesnek és haszontalan-nak tartották. A nemesi világ azonban folytatta, és rendkívül fontos do-lognak tekintette a lovagi tornák kultuszát. A híres bajvívások színhe-lyén emlékműveket állítottak, mint a Pélerine-keresztet Saint Omer köze-lében a Saint-Pol törvénytelen fia és egy spanyol lovag között lezajlott Zarándoklati Bajvívás emlékére. Bayard a kegyhelynek kijáró tisztelettel látogatott el a kereszthez. A boulogne-i Notre Dame-templomban

őrizték a Könnyek Forrása bajvívás díszleteit, melyeket ünnepélyesen felajánlottak a Boldogságos Szűznek.

A középkor harcias sportjai sokkal mesterkéltebbek és bonyolul-tabbak, mint az ókori vagy a modern atlétika. A bajvívókat büszkeség, becsület, szerelem és művészet ösztökéli. A pompás díszletekkel, hősi kép-zelgésekkel zsúfolt bajvívás olyan erős romantikus vágyakat fejez ki, hogy azt a puszta irodalom már nem tudja kielégíteni. Valójában az udvari élet és a katonai pálya igen kevés alkalmat adott a lelket eltöltő szép, hősi és szerelmi ábrándok kiélésére. El kellett játszani őket. Ezért mesevilág a bajnoki torna színpada, ahol a tündérmesék hangulata az udvari szerelem szentimentalizmusával keveredik.

A XV. századi bajvívás rendszerint egy képzelt lovagi kalandon alapul, színpada mesterséges, romantikus neve van: Könnyek Forrása, Nagy Károly Fája. Külön erre a célra építenek hát egy forrást, mellé egy fahá-zikót, amelyben (persze csak in effigie) egész éven át egy hölgy lakik; a hölgy egyszarvút tart pórázon, az pedig három címerpajzsot hord. Minden hónap első napján lovagok jönnek, megérintik a pajzsokat, így kötelezik magukat, hogy részt vesznek a bajvívásban, melynek szabá-lyait a viadal „fejezetei" pontosan leírják. A pajzsokat lóhátról kell meg-érinteni, ezért lovak állnak rendelkezésükre. A Sárkány Meghódítása esetében négy lovag áll a keresztúton, és egy hölgynek sem szabad ke-resztülmennie anélkül, hogy valamelyik lovag két lándzsát ne törne ér-te, hacsak a hölgy nem ad zálogot. Félreismerhetetlen összefüggés van a harci és erotikus sport e primitív megnyilvánulásai és a gyermekek zálogosdíja között. A Könnyek Forrásának egyik szabálya így szól: aki bajvívás során leesik lováról, egy éven át arany karperecet viseljen, amíg csak meg nem találja azt a hölgyet, akinél a kulcs van; az megszabadít-hatja azzal a feltétellel, hogy azontúl a lovag neki szolgál.

A nemesek szívesen burkolták titkok és melankólia fátylába ezeket a játékokat. A lovag maradjon ismeretlen. Neve „fehér lovag", „isme-retlen lovag", vagy viselje Lancelot vagy Palamedes címerét. A Köny-nyek Forrásának címerpajzsai fehér, ibolya és fekete színűek, fehér könnyekkel behintve; a Nagy Károly Fájának pajzsai feketék és ibolya-színűek, arany és fekete könnyekkel. A Sárkány Meghódoltatásán, ame-lyet René király rendezett, amikor leánya, Margit Angliába indult, a király feketébe öltözött, fekete volt egész felszerelése, páncélja, lova, minden, még lándzsájának a fája is.

VI. fejezet

LOVAGRENDEK ÉS FOGADALMAK

A bátorság, becsület és hűség eszménye a lovagi tornán kívül más ki-

fejezési formákat is talált.. A harcias sportok mellett a lovagrendek is tág teret nyitottak a magas arisztokratikus kultúra kedvteléseinek. A lovagrendek gyökerei az ősi múlt szent rítusaiba nyúlnak vissza, akár-csak a bajvívás, a lovaggá ütés. Vallási eredetük pogány, csak a hűbéri gondolkodás tette kereszténnyé őket. Tulajdonképpen a lovagrendek csak magának a lovagi rendnek elágazásai. A lovagság ugyanis szent testvériség volt, a felvétel ünnepélyes avatási szertartáson történt. A kiala-kult ceremóniákban furcsán keverednek a keresztény és pogány elemek: a borotválkozás, a fürdő és a fegyveres virrasztás kétségtelenül a keresz-ténység előtti időkből maradt meg. Akiket így avattak, a „fürdő lovagja-inak" nevezik, megkülönböztetésül azoktól, akiket egyszerűen csak karddal ütöttek lovaggá. Ez a kifejezés szülte az állítólag IV. Henrik an-gol király által alapított Order of the Bath (A Fürdő Rendje) legendáját. Később azután I. György csakugyan megalapította ezt a rendet.

Az első nagy rendek, a Templomosok, Johanniták és a Német Lovag-rend szerzetesi és hűbéri eszmék kölcsönhatásából születtek, és csak-hamar nagy fontosságú politikai és gazdasági intézménnyé váltak. Fő céljuk többé már nem a lovagi erények gyakorlása; ez és vallási törekvéseik hát-térbe szorulnak politikai és pénzügyi szerepük mellett. Az újabb keletű lovagrendekre vár az eredeti elgondolás felfrissítése, amely szerint a lo-vagrend afféle klub, társasjáték, arisztokratikus szövetség. A XIV. és XV. században nagy számban alapított rendek jelentősége valójában igen csekély, de mindig a legemelkedettebb erkölcsi és politikai idealizmus jegyében születtek. Philippe de Méziéres, a páratlan politikai álmodozó azzal akarja meggyógyítani százada minden baját, hogy új lovagrendet alapít, a Kínszenvedés Rendjét, amely majd egyesíti a kereszténységet, s így közös erővel kiűzik a törököt. A nemesek oldalán polgárok és föld-művesek is részt vehetnek benne. A három szerzetesi fogadalmat praktikus okokból megváltoztatja: cölibátus helyett beéri a házastársi hűséggel. Hozzávesz egy, a régebbi rendek előtt ismeretlen fogadalmat is: a summa perfectio, az egyéni erkölcsi tökéletesség fogadalmát. A Militia Passionis

Jesu Christi (Jézus Krisztus Kínszenvedésének Lovagsága) elnevezésű rend terjesztésének feladatát „Isten és a lovagság négy követére" bízta (köztük volt az ünnepelt Othon de Granson): menjenek el „különb-különb országokba és királyságokba, s mint négy evangélista, hirdes-sék a fennebb mondott szent lovagságot".

A „rend" szó tehát még sokat megőrzött vallási tartalmából. A religio szóval váltakozik, ami akkoriban a szerzetesrendeket jelölte. Hallunk az Aranygyapjú religióról, az Avys religio egy lovagjáról. Az Aranygyapjú Rendjének szabályai valóban egyházi szellemben készültek: a mise és a temetési szertartások igen nagy szerephez jutnak benne, a lovagok úgy ülnek kórusszékeiken, mint a kanonokok. Azonos lovagrendhez tar-tozni szent és exkluzív kötelék. Jó János Csillagrendje lovagjainak minden más rendből ki kellett lépniük. Jó Fülöp visszautasítja a Térd-szalagrendet, bármennyire unszolja is Bedford herceg, mert nem akarja túlságosan elkötelezni magát Anglia oldalán. Amikor aztán Merész Ká-roly elfogadja, XI. Lajos azzal vádolja, hogy megszegte a péronne-i bé-két, amely megtiltotta, hogy a király beleegyezése nélkül szövetséget kös-sön Angliával.

E komoly külsőségek dacára az új rendek alapítóinak szüntelenül az-zal a váddal kellett hadakozniuk, hogy a rendalapítással hiú szórakozásokat kergetnek. Az Aranygyapjú Rendjét, mondja Machaut, a költő, nem hi-úságból alapították:

Nem játékra, időtöltésre lett, hanem a célból, hogy dicséretére váljék Istennek mindenek felett, s a jókat hírnév s dicsőség kísérje. Guillaume Fillastre könyvet ír az Aranygyapjúról, hogy megmagya-

rázza a rend magas és megszentelt fontosságát, nehogy valaki a hiúság művének tarthassa. Fel kellett hívni a figyelmet a herceg magas céljaira, hogy az őáltala alapított rendet a számos újkeletű rendtől megkülön-böztessék. Minden fejedelem és főnemes arra vágyott, hogy saját rend-je legyen. Az Orléans-iak, Bourbonok, Lusignanok, Coucyk féltéke-nyen versengtek, hogy melyikük talál ki bizarrabb jelvényt és meg-döbbentőbb jelmondatot. Pierre de Lusignan Kardrendjének lánca arany S-ekből készült, ami annyit jelentett: hallgatás (silence). Orléans-i Lajos sündisznója Burgundiát fenyegeti tüskéivel.

Az Aranygyapjú azért múlta felül az összes többi lovagrendet, mert a burgundi hercegek álltak mögötte mérhetetlen vagyonukkal. A rendet hatalmuk jelképének tekintették. A gyapjú eredetileg a kolkhiszi gyap-jú volt; Iaszón meséjét mindenki ismerte. Csakhogy Iaszón, a névadó hős, nem volt egészen gáncstalan lovag, hiszen megszegte adott szavát. Kitűnő alkalom, hogy az emberek gonosz célzásokat tegyenek a hercegek Franciaországgal kapcsolatos politikájára. Alain Chartier például ezt írja A Páfrány balladája (Ballade de Fougéres) című költeményében:

Egyként utálja Isten, ember a hazugságot s árulást. Ezért hősök körébe nem lel Iaszón neve magasztalást; hogy a Gyapjút elnyerje, lásd, esküjét is megszegte ő. A tolvajlás napfényre jő. Ezért a rend kancellárjának, Châlons tudós püspökének, Jean

Germainnek az az igen szerencsés ötlete támadt, hogy a Hellét hordozó kos gyapja helyett egy sokkal tiszteletreméltóbb gyapjút választott; azt, amelyet Gedeon terített ki, hogy felfogja az ég harmatát. Gedeon gyap-ja az angyali üdvözlet egyik leghatásosabb jelképe. Így – a pogány hőst többé-kevésbé elhomályosítva – az ótestamentumi bíró a rend patrónu-sa. Guillaume Fillastre, Jean Germain utóda a kancellári méltóságban, a Szentírásban további négy gyapjút fedezett fel, mindegyikük egy-egy erényt jelképez. De ez már nyilvánvalóan túlzás, és úgy tudjuk, nem is volt sikere. Az Aranygyapjú legünnepélyesebb elnevezése továbbra is „Gedeon jele".

Az Aranygyapjú vagy a Csillagrend ünnepélyes pompájának leírásával csak az előző fejezet példatárát bővítenénk. Elég, ha rámutatunk vala-mennyi lovagrend közös vonására, a tisztségviselők elnevezésére, amelyből kitűnik, hogy a lovagrendek eredeti jellegük szerint primitív és megszentelt játékok. Az igazlátó neve Aranygyapjú, Térdszalag. A heroldokat országokról nevezik el: Charolais, Zeeland. Az első poursuivant, a rangban a herold után következő lovag neve: Fegyver – a herceg jelvénye, a kova és acél nyomán. A többi poursuivant neve ro-mantikus vagy erkölcsi jellegű, mint Montréal, Állhatatosság; vagy allego-rikus: Alázatos Kérelem, Édes Gondolat. Ezeket a neveket a Rózsa-regény-ből kölcsönözték. A lovagrend ünnepein ilyen nevekre keresz-telik meg a poursuivant-okat, leöntve őket borral.

Leginkább a lovagi fogadalmakból látszik, hogy az akkori felfogás szerint mi volt a lovagrend lényege. Minden rend megkíván bizonyos foga-dalmakat, de vannak a rendektől független, egyéni és alkalmi fogadal-mak is. Itt derül ki a barbár jelleg, amely azt bizonyítja, hogy a lovagság gyökerei primitív civilizációkba nyúlnak vissza. Sok a hasonlóság a Ma-hábharáta Indiájával, a régi Palesztinával, a sagák Izlandjával.

Vajon mi maradt a középkor végére a lovagi fogadalmak kulturális értékeiből? Egyik-másik a tisztán vallási fogadalmak közeli rokona, cél-ja egy magasztos erkölcsi szándék hangsúlyozása, rögzítése. Van olyan is, mely romantikus és erotikus vágyakat szolgál, és olyanokat is találunk, amelyeknek csak mulatság a céljuk, és tréfálkozásnak adnak tápot. Nagyon nehéz megmondani, mennyire őszinték. Ne higgyük, hogy mind olyan ostobák és őszintétlenek voltak, mint – hogy a legismertebb és leginkább történelmi példát idézzük – a Fácán Fogadalma. Itt is csak a holt formát látjuk, mint a bajvívások esetében; a szokás kulturális je-lentősége eltűnt, azzal a szenvedéllyel együtt, amely a kor embereit lelkesítette. Számukra ezek a formák a szépség álmának megvalósulását jelentették.

A fogadalmakban megint az aszkézisnek és az erotikának azzal a keve-redésével találkozunk, amelyről megállapítottuk, hogy a lovageszmény alapja, és amely a bajvívásokban fejeződik ki a legtisztábban. La Tour Landry lovag, lányaihoz intézett furcsa intelmeiben egy nemes szárma-zású, szerelmes férfiakból és asszonyokból álló különös rendről be-szél, amely fiatal korában Poitouban és másutt is virágzott. Galois-nak és galoise-nak nevezték magukat, és „nagyon zordon szabályaik voltak". Nyá-ron prémekbe és prémmel bélelt csuklyába öltöztek, tüzet gyújtottak a kandallóban, télen viszont csak egyszerű, prém nélküli kabátot volt szabad viselniük, se köpenyt, se kalapot, se kesztyűt nem húzhattak. A legnagyobb hidegben is örökzöld ágakat tettek a tűzhely elé, ágy-neműjük is igen vékony. Nem csoda, hogy igen sokan megfagytak. Ha egy galoise férje egy galois-t látott vendégül, becsületvesztés terhe mel-lett kötelessége volt vendége rendelkezésére bocsátani házát és felesé-gét. Íme, egy nagyon primitív szokás. Valószínűtlen, hogy a szerző ta-lálta volna ki, bár lehet, hogy egy kicsit eltúlozta ezt a furcsa eltévelye-dést; úgy sejtjük, a szerelmet akarták felfokozni az aszketikus izgalommal.

A XIV. századból származó, A Gém fogadalma című költeményben a lovagi fogadalmak zordon szelleme nyilvánul meg. Ez az egyébként tör-ténelmi szempontból igen megbízhatatlan mű leírja, milyen ünnepsé-geket rendeztek Edward udvarában, amikor Robert d'Artois arra biz-tatta a királyt, hogy üzenjen hadat Franciaországnak. Salisbury gróf hölgye lábánál ül. Mikor felszólítják, hogy tegyen fogadalmat, arra kéri a hölgyet, helyezze egyik ujját a jobb szemére. Kettőt is, ha kell, feleli a hölgy, és két ujjával lecsukja a gróf szemét. „Belle, jól be van csukva?" kérdezi a lovag. „Igen, minden bizonnyal."

Nos hát — hangzott az ajkán, szívéből fakadón —, a nagy Mindenható Istenre fogadom, és szűz Anyjára, kit szépsége fénybe von, hogy zúgjon szél vagy orkán, többé ki nem nyitom, nem visz rá tortúra, se baj, se fajdalom, míg Frankhonba nem érek, hol kedves nép vagyon, míg a fáklyát egészen fel nem lobbanthatom, s nem próbálom erőmet kemény viadalon Fülöp hadai ellen, ki félelmes nagyon. Jöjjön, mi jön, szavam már többé nem másítom. — Akkor elvonta ujját a gyengéd hajadon, s a szem nem nyílt ki, látta mind a sokadalom. Az irodalmi motívumnak némi valóságos alapja is van; Froissart

csakugyan látott angol urakat, akik egyik szemüket szövetdarabbal fed-ték be, mert fogadalmat tettek, hogy mindaddig csak fél szemüket használják, amíg valami vitéz tettet végre nem hajtottak Franciaország-ban.

A legvadabb fogadalmat a királyné teszi, ezzel fejeződik be A Gém fo-gadalma. Megesküszik, hogy nem szüli meg gyermekét, akivel viselős, amíg a király el nem viszi őt az ellenség országába, s ha a vajúdás túl korán kezdődne, megöli magát „egy nagy acélkéssel”:

Elveszejtem lelkem, s elvész gyümölcsöm is. A Gém fogadalma az irodalom tükrében mutatja, milyen barbár és

primitív jelleggel éltek ezek a fogadalmak a kor tudatában. Mágikus elemről árulkodik, hogy a haj és szakáll nagy szerephez jut; így példá-ul az Avignonban bebörtönzött XIII. Benedek azt az archaikus foga-dalmat teszi, hogy addig nem borotválja le szakállát, amíg szabadságát vissza nem nyeri.

Aki fogadalmat tesz, valamilyen önmegtagadást vállal, hogy ez ösz-tönözze az ígéret végrehajtására. Az önmegtagadás legtöbbször az étke-zésre vonatkozik. Az első lovag, akit Philippe de Méziéres felvett a Kínszenvedés Rendjébe, egy lengyel, aki kilenc évig csak állva evett és ivott. Bertrand du Guesclin veszedelmesen szeretett ilyen fogadalmakat ten-ni. Nem vetkőzik le, amíg el nem foglalta Montcontourt, nem eszik, amíg az angolokat ütközetre nem kényszerítette.

Mondani sem kell, hogy a XIV. századi nemesek nem tudták, hogy mi a böjtök mágikus értelme. Mi azonban tudjuk. Azt a szokást is ért-

jük, hogy a fogadalom jeléül vasat viseltek lábukon. La Curne de Sainte Palaye már a XVIII. században felismerte, hogy a chattusok e szo-kása, amit Tacitus írt le, pontosan megfelel a középkori lovagok hó-bortjainak. 1415-ben Bourbon János és vele együtt tizenhat lovag és csatlós megfogadja, hogy két éven át minden vasárnap bilincset hord a bal lábán – a lovagok aranyból, a csatlósok ezüstből –, amíg nem talál-nak tizenhat ellenfelet, akik hajlandók életre-halálra megvívni velük. Jean de Boniface, a „kalandos lovag", amikor 1445-ben Szicíliából Antwerpenbe érkezik, hasonló bilincset visel. Sir Loiselench A kis Jehan de Saintré története szerint nemkülönben. Az emberben kétség-kívül mindig erős marad a hajlandóság, hogy fogadalmat tegyen vala-minek véghezvitelére, ha veszedelemben van, vagy erős szenvedély lesz úrrá rajta. Ennek igen mély lélektani gyökerei vannak, és nem az egyes vallások vagy civilizációk sajátja. Mégis a fogadalom, mint a lo-vagi kultúra része, kihal a középkor végén.

1454-ben Lille-ben Jó Fülöp, keresztes hadjáratra készülve pazar fé-nyű ünnepségeit a Fácán Fogadalommal koronázza meg. Alighanem ez a haldokló szokás utolsó megnyilvánulása, amely egy előző civilizáció igen fontos eleme volt, de már fantasztikus cifrasággá vált. A lakoma során fogadalmakat tesznek; a vendégek a felszolgált fácánra esküsznek, igyekeznek túllicitálni egymást, akárcsak a régi vikingek, akik részegen bolond és vakmerő fogadalmakkal versengtek, és a felszolgált vad-disznóra esküdtek. Vannak kegyes ígéretek, amelyeket Istennek, a Bol-dogságos Szűznek, a hölgyeknek és a fácánnak tesznek, másokban viszont nem említik Istent. Mindegyikben valami élelemről vagy ké-nyelemről mondanak le: nem alusznak ágyban szombaton, nem esz-nek húst pénteken stb. Halmozzák az aszkézist: az egyik nemes megfo-gadja, hogy a hét egy napján nem hord páncélt, nem iszik bort, nem alszik ágyban, nem eszik ülve, szőrcsuhát vesz fel. A fogadalom végre-hajtásának módozatait aprólékosan részletezik és feljegyzik.

Vajon komolyan kell-e venni mindezt? A játék résztvevői úgy tesz-nek, mintha komolyan vennék. Philippe Pot fogadalmat tesz, hogy meztelen jobb karral fog harcolni, és a herceg, mintha valóban féltené kegyencét, megparancsolja, hogy a fogadalomhoz jegyezzék a követke-ző záradékot: „Magas uramnak kedve ellenére való, hogy Messire Phi-lippe Pot az ő társaságában meztelen karral tegye meg a szent fogadal-mi utat; hanem azt kívánja, hogy jól és kellőképpen felfegyverkezve utazzék vele, amint illik." A herceg fogadalma, hogy személyesen fog megvívni a török szultánnal, általános megrökönyödést vált ki. A foga-

dalmak között vannak feltételesek is, amelyekből látszik, hogy a foga-dalomtevő ürügyet keres, hogy veszély esetén kibújhasson alóla.

Az egész felületes pompán valami gúnyos tréfálkozás színe üt át. Egy Gém Fogadalomnál Jean de Beaumont esküt tesz, hogy a legbőkezűbb urat fogja szolgálni. Egy Fácán Fogadalom alkalmával Jennet de Rebre-viettes megesküszik, hogy ha a hadjárat előtt nem nyeri el hölgye ke-zét, Keletről visszatérve feleségül veszi az első hölgyet vagy leányzót, akinek van húszezer aranya, „ha az is rááll". Mégis Rebreviettes, min-den cinizmusa dacára, mint „szegény csatlós" indult el, hogy a granadai mórok elleni hadjáratban keressen kalandokat.

Így nevet egy fásult arisztokrácia a saját eszményén. Miután a hősi élet álmát a képzelet, művészet és vagyon minden kincsével feldíszítették, ráeszmélnek, hogy az élet azért mégsem olyan szép – és mosolyognak.

VII. fejezet

LOVAGI ESZMÉK A POLITIKÁBAN

ÉS A HÁBORÚBAN A hanyatló középkor elemzésénél a mai tudósok általában nem ve-

szik eléggé figyelembe a tovább élő lovagi eszméket. Úgy tekintik a lo-vagságot, mint már régen jelentőségüket vesztett ideák többé-kevésbé mesterkélt felújítását. Megegyeznek benne, hogy csak díszítőelem a tár-sadalomban, más jelentősége nincs: a kor történelmét alakító emberek, fejedelmek, nemesek, főpapok és polgárok a tények emberei voltak, nem romantikus álmodozók. De mivel ezek az emberek mégis csak-nem valamennyien tisztelettel adóztak a lovagi hóbortnak, meg kell vizsgálnunk, hogy e hóbort milyen mértékben befolyásolta az esemé-nyeket. A civilizáció történetének számára nagyon is valóságos dolog a magasabb rendű élet örök vágya. Az illúziókat, hívságokat, bolondsá-gokat még a politikai történetírásnak is figyelembe kell vennie, különben jelentős tényeket hanyagol el. Nincs veszedelmesebb történetírói irány-zat, mint az, amelyik úgy mutatja be a múltat, mintha ésszerű egész volna, és világosan körvonalazott érdekek diktálnák.

Éppen ezért fel kell mérnünk, milyen hatása volt a középkor végén a lovagi eszméknek a politikára és a hadviselésre. Vajon a királyi és hadita-nácsok számoltak-e a lovagiasság szabályaival? Előfordult-e, hogy a lo-vagi szempontok befolyásolták a döntéseket? Minden bizonnyal. Nem tudjuk, hogy a lovagi eszmék valaha is javára váltak-e a középkori politi-kának, sőt biztos, hogy néha erősen kárára voltak. Egyrészt a lovagság a középkorban tragikus politikai tévedések forrása, akárcsak napjainkban a nacionalizmus és a faji gőg. Másrészt némelyek arra is felhasználták, hogy jól felfogott érdekeiket nemes célkitűzések mögé rejtsék vele. A legnagyobb tévedés, amit Franciaország egyáltalán elkövethetett, egy csaknem független Burgundia megteremtése volt, és ennek bevallott oka lovagi természetű: János király, a lovagias, de zavaros fejű uralkodó pá-ratlan bőkezűséggel akarta megjutalmazni fiát Poitiers-nél tanúsított bá-torságáért. Bár a burgundi hercegek makacs franciaellenes politikáját 1419 után házuk érdeke diktálta, a kortársak szemében mégis az igazolta,

hogy példás bosszút kellett állniuk a montereau-i gyilkosságért. A burgundi udvari irodalom legfőbb törekvése, hogy minden politikai dologba lovagi indítékokat magyarázzon bele. A hercegek állandó jelzői – „Félelemnélküli" János, „Merész" Fülöp, Fülöpre már nem sikerült rá-aggatni a „Rettenthetetlen" jelzőt, így őt „Jó" Fülöpként emlegetik – mind azt a célt szolgálják, hogy a herceget a lovagromantika nimbu-szával vegyék körül.

De volt a kor politikai célkitűzései között egy olyan is, amelyben már magát a vállalkozást is lovagi eszme sugallta: a szent sír visszahódí-tása. A legmagasabb, s Európa minden királyára még ekkor is kötelező politikai ideált Jeruzsálem képezte. Itt a legszembeszökőbb az eszmei forma és a kereszténység valódi érdeke közti ellentét. 1400 körül Európa számára rendkívül égető a keleti kérdés: vissza kellett volna szorítani a törököket, akik éppen akkor foglalták el Drinápolyt, és eltörölték a szerb királyságot. A fenyegető veszedelemben minden erőt a Balkánra kellett volna összpontosítani. Ez az európai politikai legsürgetőbb gyakorlati feladata, és mégsem szabadul meg a keresztes hadjáratok régi eszméjétől. Jeruzsálem elfoglalásának szent kötelességéhez képest, amely-ben az ősök elbuktak, a török kérdést legfeljebb másodrendű fontosságú-nak tekintik.

Jeruzsálem meghódítása óhatatlanul úgy élt a köztudatban, mint a kegyesség és hősiesség műve – vagyis mint lovagi tett. A keleti politiká-ra vonatkozó haditanácsokon a hősi eszmény szerepe sokkal nagyobb, mint egyébként, és ez magyarázza meg, miért csak olyan sovány ered-ményeket értek el a törökkel szemben. Ezeket az expedíciókat különö-sen türelmesen, aprólékos tájékozódással kellett volna előkészíteni; ehelyett a kezdet kezdetétől a legromantikusabb módon fogták fel a dolgot. A nikápolyi katasztrófa mutatta meg, milyen végzetesen őrült volt az egész vállalkozás: katonailag jól képzett ellenség ellen a döntő had-járatot olyan könnyelműen szervezték meg, mintha csak arról volna szó, hogy Poroszországban vagy Litvániában megöljenek egy maroknyi po-gány parasztot.

A XV. században még minden király erkölcsi kötelességének érez-te, hogy útra keljen, és visszafoglalja Jeruzsálemet. Amikor V. Henrik király diadalmas pályafutása tetőpontján 1422-ben Párizsban halálosan meg-betegedett, és a hét bűnbánó zsoltárt olvasták fel neki, a király e szavaknál: „Cselekedjél kegyesen, Uram, jóakaratodból Sionnal, hogy épüljenek Je-ruzsálem kőfalai", félbeszakította a miséző papot, és kijelentette, hogy feltett szándéka volt Jeruzsálemet visszafoglalni, miután Franciaország-

ban helyreállította a békét, „ha a teremtő Istennek tetszett volna, hogy megérje öregkorát". Ezek után megparancsolta a papnak, hogy olvasson tovább, és meghalt.

Úgy látszik, Jó Fülöp számára a keresztes hadjárat terve részben lo-vagi szeszély, részben politikai önreklám; ezzel a kegyes és hasznos tervvel a kereszténység védelmezőjének pózában akart tetszelegni, a francia király rovására. A Törökország elleni háború adu volt, de a ha-lál megakadályozta benne, hogy kijátssza.

Lovagi ábránd állt a politikai önreklám egy másik fajtájának hátte-rében is, amelyet különösen Jó Fülöp szeretett – ez a két fejedelem párbaja. Gyakran jelentettek be ilyen viadalt, de sohasem került rá sor. A még akkor is uralkodó felfogásnak, hogy a politikai viták tulajdonképpen a szó jogászi értelmében vett „pörök" (például Burgundia minden párthí-ve fejedelme „pörét" szolgálja!), logikus következménye az a gondolat, hogy a politikai nézeteltéréseket a két érdekelt fejedelem párbajával in-tézzék el. Nem ez a legtermészetesebb? Egy ilyen megoldás a primitív jogérzéket és a lovagi képzeletet egyaránt kielégítette. Ha a hercegi párbajok gondos előkészületeiről olvasunk, óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon nem tudatos ámításról volt-e itt szó, hogy az ellenségnek imponáljanak, vagy saját alattvalóik panaszait lecsillapítsák? Vagy in-kább az az igazság, hogy kibogozhatatlanul összekeveredett a humbug és a hősi élet vágya; hogy az egész világ előtt az igazság bajnokának pózában akartak tündökölni, mint akik habozás nélkül feláldozzák magu-kat népükért?

Vagy mire véljük különben, hogy a fejedelmi párbajok terve meg-döbbentő makacssággal újra és újra felmerül? II. Richárd angol király felajánlja, hogy nagybátyjaival, Lancaster, York és Gloucester hercegei-vel együtt megvív a francia király és nagybátyjai, Anjou, Burgundia és Berry hercegei ellen. Orléans-i Lajos Henrik angol királyt hívja ki, V. Hen-rik angol király a dauphint, mielőtt az azincourt-i csatatérre vonul-nak. Különösen a burgundi herceg mutatott már szinte az őrülettel határos hajlandóságot arra, hogy így intézze el a kérdéseket. 1425-ben a holland viszály miatt kihívja Humphrey gloucesteri herceget. Indíté-kát, mint mindig, e szavakkal fogalmazza meg: „Hogy elejét vegyük a keresztény vér ontásának, és a nép pusztulásának, amely iránt szí-vem részvétet érez", azt óhajtom, „hogy hadjárat nélkül, saját szemé-lyem által intéztessék el ez a pör, mert különben mindkettőnk sere-géből sok nemes és egyéb ember szánalmasan végezné napjait."

Minden készen állt a viadalra: a csodálatos páncél, ünnepi öltöze-tek, díszsátrak, zászlók, lobogók, a heroldok címeres kabátjai, s min-dezt a herceg címere és jelvényei, a kova, az acél és a Szent András-kereszt díszítette. A herceg szabályszerű edzést folytatott „étkezésben való megtartóztatás és légzésgyakorlatok" útján. Hesdini parkjában min-dennap vívóleckét vett a legtapasztaltabb mesterektől. Az ügy költsége-inek részletes listája megtalálható a La Borde által kiadott számadás-okban, de a párbajra mégsem került sor.

Ez cseppet sem zavarta a herceget abban, hogy húsz esztendővel később ne akarjon megint párbajozni, ezúttal a szász herceggel, Lu-xemburg birtoklásáért. Még élete végén is fogadalmat tesz, hogy párvi-adalra hívja ki a török szultánt.

A fejedelmi kihívások szokása a reneszánsz delelőjén újjáéled. Fran-cesco Gonzaga hajlandó karddal és tőrrel megvívni Cesare Borgiával, hogy megmentse tőle Itáliát. V. Károly két alkalommal is, 1526-ban és 1536-ban kifejezett ajánlatot tesz a francia királynak, hogy ügyeikben párbajjal döntsenek.

A XV. század olyan kor, amikor az istenítéletnek még a valóságban és a köztudatban egyaránt nagy a szerepe, semmi kivetnivaló nincs tehát abban, hogy két fejedelem személyesen intézze el országa viszályát. Ha két uralkodó politikai párbajára soha nem került is sor, annyi igaz, hogy 1397-ben egy igen magas rangú úr illő formában megvívott egy nemes-sel, aki politikai bűnnel vádolta, és el is esett a párbajban. Othon de Gransonra, a neves lovagra és csodált költőre gondolunk, akit Gérard d'Estavayer ölt meg Bourg-en-Bresse-nél. Az utóbbi a Pays de Vaud vá-rosainak bajnokaként lépett fel. Ezek a városok gyűlölték Gransont, és azzal vádolták, hogy része volt uruk, Amadé, a savoyai „vörös gróf" meg-gyilkolásában. Ez az istenítélet-párbaj óriási feltűnést keltett.

Ha a fejedelmek ennyire lovagi módon fogták fel kötelességeiket, nem csoda, hogy a hasonló gondolatok állandóan befolyásolták bi-zonyos mértékig a politikai és harcászati döntéseket is. A befolyás ne-gatív jellegű ugyan, és nemigen volt döntő fontossága, de végső soron mégis realitás. A lovagi előítélet gyakran késleltette, vagy éppen el-hamarkodottá tette a döntéseket; lehetőségeket, kézzelfogható elő-nyöket becsületbeli okok miatt nem használtak ki; parancsnokokat feles-leges veszedelmekbe sodortak. Gyakran a stratégiai érdeket is feláldoz-ták a hősies élet látszatának oltárán. Olykor maga az uralkodó kere-sett katonai kalandokat, mint III. Edward angol király, amikor éjszaka megtámadott egy spanyol hajórajt. Froissart azt állítja, hogy a Csillag-

rend lovagjainak meg kellett esküdniük: a csatatérről soha nem mene-külnek négy acre-nál nagyobb távolságra. E szabály következtében csakhamar több mint kilencvenen vesztették életüket. A rend Luc d'Achéry által kiadott statútumai között ugyan nem találjuk ezt az elő-írást, de nagyon is illik a kor gondolatvilágához. Néhány nappal az azincourt-i csata előtt az angol király, útban a francia seregek felé, egy este tévedésből maga mögött hagyta azt a falut, amelyet előőrsei éjszakai szállásául jelöltek ki. Lett volna ideje visszatérni, és bizonyára meg is te-szi, ha a lovagi becsület nem szól ellene. A király, mint „a becsület igen dicséretes szertartásainak legfőbb őre", nemrégiben megparancsolta, hogy a felderítésre induló lovagok vessék le páncéljukat, mert a becsület nem engedi, hogy egy csatára öltözött lovag visszavonuljon. Mármost a király aznap páncélban volt, így nem fordulhatott vissza a kijelölt falu-ba. Ezért ott töltötte az éjszakát, ahová éppen elérkezett, és ennek meg-felelően előretolta előőrseit is, bár így nagy veszedelemnek tette ki magát.

Miként a politikai viszályt pörösködésnek tekintették, fokozati különbséget láttak csupán egy ütközet, istenítélet-párbaj vagy a so-rompók között küzdő lovagok viadala között is. Honoré Bonet Csaták fája c. művében mindezt egy kalap alá veszi, bár gondosan különbsé-get tesz „nagy általános csaták" és „részleges csaták" közt. A XV. szá-zadi háborúkban, sőt még később is élt az a szokás, hogy két kapitány vagy két egyenlő csoport előzetes megbeszélés alapján a két hadsereg szeme láttára megküzd egymással. E bajvívások leghíresebb példája a harmincak csatája. 1351-ben vívták a bretagne-i Ploermelben, egyfelől Beaumanoir franciái, másfelől harminc angol, német és breton, bizo-nyos Bamborough vezetése alatt. Froissart, bár nagyon csodálja őket, nem állja meg, hogy meg ne jegyezze: „Némelyek vitézségnek, mások viszont szégyennek és nagy fennhéjázásnak tartották." E lovagi látvá-nyosságok haszontalansága olyan nyilvánvaló volt, hogy magasabb he-lyen nehezteltek érte. Végtére is nem lehet egyetlen párbajjal kockára tenni a királyság becsületét. Amikor Guy de la Trémoille 1386-ban pár-bajozni akart az angol Peter Courtenay-vel, hogy bizonyítsa a franciák fölényét, a burgundi herceg és Berry hercege az utolsó pillanatban ki-fejezetten megtiltotta a dolgot. Az ifjú szerzői elítélik ezeket a dicső-séghajhászó versengéseket. „Tilos dolgok ezek, nem volna szabad ilyet tenni. Akik ilyet cselekszenek, el akarják venni mások javát vagyis becsü-letét, hogy maguknak hiú dicsőséget szerezzenek, aminek csekély érté-ke van; eközben nem szolgálnak senkit, csak pénzüket költik el . . . Miközben ilyesmivel foglalkoznak, elhanyagolják hadi kötelességeiket,

királyuk és a köz szolgálatát; és senkinek sem volna szabad kockára tennie életét, hacsak nem érdemes célokért."

Ez már katonai szellem, amely kinőtt a lovagi világból, és fokozatosan kiszorítja azt. De az ilyen viadalok szokása túlélte a középkort. 1503-ban a Dél-Itáliában egymás ellen vonuló spanyol és francia seregek először a Tizenegyek Csatájának látványában gyönyörködhetnek – ez nem volt végzetes kimenetelű –, majd Bayard és Sotomayor híres párbajában, s ez még korántsem az utolsó.

Így a hadvezetésben még fellelhető a lovagi becsületérzés, de amikor va-lami fontos kérdésről kell dönteni, jobbára a stratégiai megfontolások győznek. A tábornokok még felajánlják az ellenségnek, hogy állapodja-nak meg együtt a csatatér kiválasztásában, de a felszólítást az előnyösebb helyzetben levő fél rendszerint visszautasítja. 1333-ban az angolok hiá-ba hívják a skótokat, hogy jöjjenek le megerősített pozícióikból, és vívjanak meg velük a síkon; hiába kínál Hainaut-i Vilmos háromnapos fegyverszünetet a francia királynak, hogy azalatt hidat verhessenek, és a két sereg megütközhessen. De azért nem mindig győz a józan ész. A najerai (vagy navarrete-i) ütközet előtt, ahol Bertrand du Guesclin fogságba esett, Don Henri de Trastamara mindenáron nyílt mezőn akarja összemérni fegyvereit az ellenséggel. Önként feladja a terep nyújtotta előnyöket, és el is veszíti a csatát.

Bár a lovagiasság kénytelen volt meghátrálni a stratégia és a taktika előtt, a hadviselés külsőségeiben megőrizte régi fontosságát. Egy XV. századi hadsereg díszes és ünnepélyes pompája még mindig azt a be-nyomást keltette, hogy csak a dicsőség és becsület vágya készteti őket bajvívásra. Zászlók és sisakforgók, változatos címerek és jelvények, egész nap harsogó harci kiáltások, kürtszó, egyenruhák, csata előtti lovaggá ütés – a háború továbbra is nemes sportnak látszik.

A század közepe után a keleti eredetű dob is megjelenik a nyugati had-seregekben; a német zsoldosok vezetik be. Zeneietlen, hipnotizáló ha-tásával a lovagi korszakból a modern hadviselés korába vezető átmene-tet jelzi; a lőfegyverek mellett a dob is nagyban hozzájárult a háború elgépiesítéséhez.

A krónikások még lovagi szempontok szerint osztályozzák a harci ese-ményeket. Gondosan ügyelnek, hogy aprólékos szabályok szerint kü-lönbséget tegyenek a szabályos csaták és az összecsapások között, mert kö-telességük, hogy minden csatának megadják az őt megillető helyet a dicsőség könyveiben. „És így, ettől a naptól kezdve – mondja Monstre-let –, ezt a dolgot Mons-en-Vimeu-i összecsapásnak nevezték. Kijelen-

tették, hogy ez nem volt csata, mert a felek véletlenül találkoztak, és alig bontottak ki néhány lobogót." V. Henrik nagy győzelmét ünnepé-lyesen azincourt-i csatának kereszteli, „mivelhogy minden csatának a legközelebbi erődítmény nevét kell viselnie, amely mellett vívták".

De bármennyire iparkodnak is a kor emberei, hogy fenntartsák a lovagság illúzióját, a valóság mindig meghazudtolja őket. A lovagideál kénytelen az irodalom és társalgás területére menekülni. A szép hősi élet eszményét csak egy zárt társadalmi kaszt keretein belül lehetett ápolni. A lovagi kötelezettségek csak a kaszt tagjai között voltak ér-vényben, és alsóbbrendű emberekre semmi esetre sem terjedtek ki. A lo-vagi előítéletekkel áthatott burgundi udvar egy „életre-halálra vívott" harcban a szabályok legcsekélyebb áthágását sem tűrte volna, de élvezettel szemlélte a polgárok istenítélet-párbajainak féktelen vadságát, ahol semmiféle becsületkódexre nem kellett tekintettel lenni. Jellemző az az érdeklődés, amit 1455-ben két valenciennes-i polgár viadala keltett. Az öreg Fülöp herceg mindenáron látni akarta ezt a ritka mulatságot. Ér-demes elolvasni Chastellain eleven és realisztikus leírását; a lovagi író, aki a bajvívásokról csak bizonytalan és fantasztikus képet tud festeni, itt kárpótolja magát, és szabadjára ereszti a természetes kegyetlenség ösztöne-it. Az „igen szép ceremónia" egyetlen részlete sem kerüli el figyelmét. Az ellenfelek megjelennek a sorompók között, vívómestereik kísérik őket; elsőként Jacotin Plouvier, a panaszos, azután Mahuot. Fejük kopaszra van nyírva, és tetőtől talpig egy darabból álló kordován ruhába varr-ták őket. Nagyon sápadtak. Üdvözlik a farács mögött ülő herceget, majd feketével bevont széken ülve várják a jelet. A nézők halk hangon vitatkoznak a csata várható kimeneteléről: milyen sápadt Mahuot, amikor megcsókolja a Bibliát! Jön két szolga, és nyakuktól bokájukig zsírral keni be őket. Mindkét bajnok hamuval dörzsöli be kezét, és cukrot vesz szájába; rövid botokat és kerek, szentképes pajzsokat kap-nak, amit lefele lógatnak, ezenfelül „egy kegyes felirattal ellátott tekercs" is van a kezükben.

Az alacsony Mahuot kezdi a párbajt azzal, hogy a pajzsa csúcsával homokot szór Jacotin arcába. Jacotin félelmetes csapásai alatt csak-hamar földre esik; az ráveti magát, szemét, száját homokkal tömi meg, és hüvelykujját Mahuot szemgödrébe nyomja, hogy az eleressze az uj-ját, melyet fogai között tart. Jacotin kicsavarja Mahuot karját, a hátára ugrik, és gerincét akarja összetörni. Mahuot hiába könyörög kegyele-mért, hiába kéri, hogy gyóntassák meg. „Ó, uram, burgundi herceg – kiáltja –, oly hűségesen szolgáltalak, amikor Gent ellen hadakoztál! Ó,

uram, az Isten szerelmére, irgalmazz, mentsd meg életemet! . . ." Itt né-hány oldal hiányzik Chastellain krónikájából; máshonnan tudjuk, hogy a haldoklót kivonszolták a sorompók közül, és hóhér akasztotta fel.

Vajon erkölcsi tanulsággal fejezte-e be Chastellain színes leírását? Va-lószínűleg; mindenesetre La Marche szerint a nemesség kissé szégyellte magát, hogy jelen volt ezen a látványosságon. „Amiért is Isten úgy in-tézte, hogy most két lovag párbaja következett, ez kifogástalan volt, és nem járt végzetes következménnyel" – teszi hozzá a javíthatatlan udvari költő.

Mihelyt nem-nemesekről van szó, a paraszt iránt érzett régi és mélyen gyökerező megvetés mutatja, hogy a lovagi eszmék vajmi keveset használtak a feudális barbárság megszelídítésében. A rosebekei csata után Károly látni akarja Philip van Artevelde holttestét. A király semmi tisztele-tet nem mutat a nagy polgári lázadó iránt. Az egyik krónikás szerint még bele is rúg, „úgy bánt vele, mint egy paraszttal". „Mikor már eleget nézte – mondja Froissart –, elvitték a hullát, és felakasztották egy fára."

Súlyos realitások kellettek ahhoz, hogy felnyissák a nemesség sze-mét, és megmutassák eszményének hamis és haszontalan voltát. A lovagok pályafutásának pénzügyi oldalát nem tartották titokban. Froissart so-hasem mulasztja el felsorolni, milyen hasznot hozott egy sikeres vállal-kozás a résztvevőknek. A XV. századi katonák számára a nemes fog-lyok váltságdíja a legjobb üzlet. A kegydíjaknak, járadékoknak, kor-mányzói állásoknak fontos szerepük van a lovag életében, mert az a célja, hogy fegyvere által boldoguljon. Commynes fizetésük szerint osz-tályozza az udvaroncokat. Megemlít egy „húszkoronás nemesembert". Deschamps egyik balladájában a fizetés napja után sóhajtoznak, a refrén pedig:

S a kincstárnok mikor jövend? A lovagság mint katonai elv már régen nem kielégítő. A harcászat-

ban már szóba sem kerül, hogy a lovagi szabályoknak megfelelően jár-janak el. A franciák eltanulták az angoloktól azt a szokást, hogy a lo-vagokat gyalog harcoltassák, bár ez ellenkezett a lovagi szellemmel. De ellenkezett vele a tengeri csata is. Az angol és a francia herold vitájá-ban (Debat des hérauts d'armes de France et d'Angleterre) az angol herold megkérdezi a franciát, hogy a francia király miért nem tart nagy hajó-hadat, mint az angol. Mire az igen naiv válasz: Először is, mert nincs

szüksége rá, másodszor, mert a francia nemesség különböző okokból jobban szeret szárazföldön hadakozni, „mert (a tengeren) nagyon sok a veszedelem, sokan vesztik életüket, de Istenem, milyen borzasztó, ha tengeribetegséget kapnak, amit sok ember csak nehezen visel el. És gondold meg, milyen nehéz ott az élet, és ez nem illik a nemességhez."

De mégsem múltak el nyomtalanul a lovagi eszmék. A becsület és erény rendszerének volt valamilyen hatása a hadijog kifejlődésére. A nemzetközi jog ókori és kánonjogi eredetű ugyan, de a lovagság virá-goztatta fel. Az egyetemes béke vágya összefüggésben volt a keresztes hadjáratok eszméjével és a lovagrendekkel. Philippe de Méziéres úgy tervezte, hogy a Kínszenvedés Rendje a világ javát biztosítja. A fiatal francia király (ezt 1388-ban írta, amikor a szerencsétlen VI. Károllyal kapcsolatban még nagy reményeket tápláltak) könnyen békét köthet az angol királlyal, Richárddal, mert az is fiatal, és szintén nem tehet az eddigi vérontásról. Beszéljék meg együtt, személyesen a békét; mond-ják el egymásnak a csodálatos kinyilatkoztatásokat, amelyek békét jó-solnak. Ne törődjenek azokkal a felszínes nehézségekkel, melyek megaka-dályoznák a békekötést, ha papok, ügyvédek és katonák vezetnék a tár-gyalásokat. A francia király bátran átengedhet néhány határmenti vá-rost és kastélyt. A békekötés után pedig azonnal készítsék elő a ke-resztes hadjáratot. Mindenütt meg fognak szűnni a viszályok és ellen-ségeskedések; azokat az országokat, ahol zsarnoki kormányzat van, megreformálják; egyetemes zsinat hívja keresztes hadjáratra a keresz-tény fejedelmeket, ha a tatárok, törökök, zsidók és szaracénok nem térnének meg a prédikációk hatására.

Ezek csak álmok, de a lovagi eszmék szerepe a nemzetközi jog kiala-kításában nem korlátozódik erre. A nemzetközi jogot a szép, becsüle-tes, lojális élet eszménye készítette elő. Alapelvei a XIV. században még a bajvívások kazuisztikus, sokszor gyerekes szabályaival keverednek. 1352-ben Geoffroy de Charny (aki Poitiers-nál mint az oriflamme hordozója esett el) értekezést intéz a királyhoz, aki éppen akkor alapí-totta meg a Csillagrendet. Az értekezés kérdés-felelet formájában kazuisztikus módon foglalkozik a párbajjal, a bajvívással és a háborúval. Bár a párbajokról és bajvívásokról ír elsőnek, sokkal fontosabbnak tekinti a hadijoggal kapcsolatos problémákat, és ezekből jóval többet vet föl. Emlékezzünk csak, hogy éppen a Csillagrend a lovagromantika csúcs-pontja, kifejezetten „a Kerek Asztal mintájára" alapították.

Charny kátéjánál ismertebb az a mű, amely a XIV. század vége felé jelent meg, és egészen a XVI. század közepéig közkézen forgott: a Csa-

ták fája. Szerzője Honoré Bonet, a provence:i Selon perjele. Itt látszik legjobban a lovagság hatása a nemzetközi jog kifejlődésére. Bár a szerző egyházi ember, jelentős elgondolásait a lovagi szellem sugal-mazza. Egymással összekeverve veti fel a nemzetközi jog és a személyes becsület legsúlyosabb kérdéseit. Így például: „Milyen jogon lehet hadat vi-selni a szaracénok vagy más hitetlenek ellen?" Vagy: „Megtilthatja-e a fejedelem, hogy egy másik fejedelem átvonuljon országán?" Különösen figyelemreméltó, milyen humánusak Bonet feleletei. Vajon a francia ki-rály, ha Anglia ellen visel háborút, foglyul ejtheti-e „a szegény angolo-kat, kereskedőket, földműveseket és a pásztorokat, akik nyájukat le-geltetik a mezőkön"? A válasz tagadó, nemcsak a keresztény erkölcs tiltja, de „a kor becsülete" is. Odáig megy, hogy menlevelet adna, ha például egy angol diák atyja meg akarná látogatni Párizsban betegen fekvő fiát.

Sajnos a Csaták fája csak elmélet maradt. Nagyon is jól tudjuk, hogy a háború akkoriban rendkívül kegyetlen volt. Ritkán tartották be a de-rék seloni perjel szép szabályait és nagylelkű kivételeit. Mégis, ha egy kis emberiesség nagy lassan bevonult a politikai és katonai gyakorlatba, az inkább a lovagi becsületérzésnek tulajdonítható, mint egyéb jogi és er-kölcsi elveken alapuló meggyőződésnek. A katonai kötelességet mindenek előtt lovagi becsületként fogták föl. Taine szerint „a középosztályban és az alsóbb osztályokban a cselekedetek legfőbb rugója az önérdek. Az arisztokrácia indítéka a büszkeség. S az ember mély érzései között ez a leg-alkalmasabb arra, hogy férfiassággá, hazaszeretetté, lelkiismeretté ala-kuljon, mert a büszke embernek önbecsülésre van szüksége, és hogy elérje, kénytelen kiérdemelni." Vajon nem ilyen szempontból kell-e ér-tékelnünk a lovagság jelentőségét a civilizáció történetében? A büszkeség magasrendű etikai értékké válik, a lovagi önbecsülés az emberiesség és a jog útját egyengeti. Ezek valóságos átmenetek a gondolkodás terüle-tén. Az ifjú idézett részében láttuk, hogyan lesz a lovagi érzésből ha-zaszeretet. A hazaszeretet legszebb vonásai – az áldozatkészség szel-leme, igazságvágy és a gyengék védelme – mind a lovagság talaján csí-ráztak ki. Megindító hangjai először a lovagság klasszikus földjén, Franciaországban csendülnek fel, és az igazságérzet váltja ki őket. Nem kell ahhoz nagy költőnek lenni, hogy valaki méltósággal mond-ja el a dolgokat. Eustache Deschamps meglehetősen középszerű poéta, mégis ő fejezte ki a legmeghatóbban és legváltozatosabban a francia hazaszeretetet. Ő intézte Franciaországhoz ezeket a szavakat:

Fennmaradtál, s fennmaradsz még sokáig, ha a szíved az értelemnek hódol, de másként nem. Ezért mérlegre állítsd az igazságot magadban, s megóvd jól. A lovagság nem lehetett volna évszázadokon át életideál, ha nem

lettek volna magasrendű társadalmi értékei. Ereje éppen abban állt, hogy annyira túlzásba vitte nagylelkű és fantasztikus nézeteit. A kö-zépkor szilaj és szenvedélyes lelkét csak úgy lehetett kordában tartani, ha az erkölcsi mércét nagyon magasra emelték. Hadd hivatkozzunk Emerson szavaira: „Ilyen erőszakos célratörés nélkül, amely az embe-rek sajátja, egy csipetnyi bigottság és fanatizmus nélkül nincs felfoko-zott izgalmi állapot, nincsenek eredmények. Ha valaki találni akar, fölé céloz. Bizonyos fokig minden cselekedet magában hordja a túlzás ha-misságát." Ki tagadhatná, hogy a valóság mindig rácáfolt a tiszta és ne-mes élet emelkedett illúzióira? De hol lennénk, ha gondolataink soha-sem szárnyaltak volna túl a megvalósítható dolgok kimért határain?

VIII. fejezet

STILIZÁLT SZERELEM

A civilizáció története fontos fordulathoz érkezett, amikor a XII. században a provence-i trubadúrok a kielégítetlen vágyat helyezték a szerelmi költészet középpontjába. Az ókorban is énekeltek már a sze-relem gyötrelmeiről, de mindig úgy fogták fel, hogy ezek a boldogsá-got előzik meg, vagy a szerelmi vágyak siralmas meghiúsulását követik. Pyramus és Thisbe, Cephalus és Procris története azért megindító, mert tragikusan végződik; szereplői szívszaggató módon vesztik el a már élvezett boldogságot. Ezzel szemben az udvari szerelmi költészet alaptémája maga a vágy, és így negatív alaphangú. Bár az érzéki szere-lemmel nem szakított meg minden kapcsolatot, az új költői eszmény képes volt magába foglalni mindenféle etikai célkitűzést is. Minden er-kölcsi és kulturális tökéletesség a szerelem területén virágzott. Az udvari szerelmest szerelme teszi erkölcsössé és tisztává. A vallásos mozzanat egyre fontosabb, míg végül is a XIII. század végén Dante és a többiek dolce stil nuovója már azért dicséri a szerelmet, mert áhítatossá teszi a lel-ket, és szent sugallatokat ad. Ez már végletes felfogás. Az olasz költészet-nek lépésről lépésre vissza kellett jutnia a kevésbé egzaltált kifejezéshez. Petrarca még nem mindig találja meg a hangot a felmagasztosult szere-lem eszménye és az antik minták varázsa közt. Az udvari szerelem mes-terkélt rendszerét azonban nemsokára feladják. Körmönfont finomko-dásait még akkor sem újítják fel, amikor a reneszánsz platonizmusa (amely már az udvari felfogásban is benne rejlett) új teret nyit az esz-ményi szerelem költészetének.

Franciaországban bonyolultabban fejlődött a szerelmi kultúra, az udvari szerelem eszményét nem lehetett ilyen könnyen kiszorítani. Nem mondanak le a rendszerről, de a keretet új értékekkel töltik meg. Még mielőtt Dante Vita Nuová-jában megtalálta volna az örök har-móniát, a Rózsa-regény új fejezetet nyitott a francia szerelemfelfogás-ban. Ezt a művet Guillaume de Lorris kezdte el írni 1240 előtt, és Jean Clopinel fejezte be 128o előtt. Kevés könyv gyakorolt olyan mély és tartós hatást korára, mint a Rózsa-regény. Legalább kétszáz évig volt népszerű. A középkor végén az arisztokratikus szerelemfelfogás bibliája. Enciklo-

pédikus bőségénél fogva olyan kincsestár, amelyből műveltségének java részét merítette a világi társadalom.

Meglehetősen kivételes eset a történelemben, hogy valamely uralko-dó osztály szellemi és erkölcsi fogalmait egy ars amandi tartalmazza. A műveltség és szerelem eszménye egyetlen más korban sem olvadt eny-nyire össze. Miként a skolasztika a középkori szellem csodálatos erőfe-szítése, hogy minden filozófiai gondolatot egyetlen középpontban egyesítsen, úgy az udvari szerelem elmélete egy kevésbé emelkedett körben igyekszik mindent felölelni, ami a nemesi élettel összefügg. A Rózsa-regény nem rombolta le ezt a rendszert, csak módosította irány-zatait, és gazdagította a tartalmát.

A szerelem stilizálása a szép élet utáni vágy legmagasabb rendű megtestesülése. E vágy ceremoniális és heroikus kifejeződéseiről már beszéltünk. S a szerelemben még inkább megtalálták a szépséget, mint a büszkeségben és az erőben. De a szerelem stilizálása társadalmi szük-séglet is, éspedig annál égetőbb, minél szilajabb az élet. A túláradóan erő-szakos szenvedélyek megkövetelték, hogy a szerelem a rítus magasságá-ba emelkedjék. A barbárság elől nem volt más menekvés, csak az, hogy a heves érzéseket formák és szabályok rendszerébe szorították. Az egyház igen erőszakosan, de jobbára eredménytelenül igyekezett visszaszorítani az alsóbb osztályok durvaságát és szabadosságát. Az arisztokrácia nem függött ennyire a vallási intelmektől, mert önálló kultúrája volt, az udvari kultúra, amelyből viselkedési elveket meríthetett. Itt az iroda-lom, a divat és a társalgás szolgált a szerelmi élet szabályozására és fino-mítására. Ha ez nem sikerült is teljesen, legalább kifelé meg tudták te-remteni az udvari szerelem tisztaságának látszatát. A valóságban ugyanis megdöbbentően durva maradt a magasabb osztályok nemi élete.

A középkor szerelemtanában két különböző áramlatot figyelhe-tünk meg. A szokásokban és az irodalomban egyaránt fellelhető a ma-gamutogató, végletes trágárság és a prüdéria határán mozgó, túlbuzgó formalizmus. Chastellain őszintén elmeséli, hogy a burgundi herceg, ami-kor Valenciennes-ben egy angol követségre várakozik, a város fürdőit lefog-lalja magának és kíséretének: „. . . ezekben a fürdőkben mindent fel le-hetett találni, ami Vénusz mesterségéhez tartozott, ki-ki tetszése sze-rint választhatott, és mindezt a herceg fizette." Merész Károlynak fel-róják önmegtartóztató életét, mert az nem méltó egy fejedelemhez. A XV. század királyi és hercegi udvaraiban a lakodalmat mindenféle trá-gár tréfa kísérte – ez a szokás még kétszáz év múlva is virágzott. Szinte halljuk az udvar obszcén röhögését, ahogy Froissart elmeséli VI. Károly

házasságát Bajor Izabellával. Deschamps rendkívül ocsmány lakodalmi nótát dedikál Burgundi Antalnak. Egy rímfaragó a burgundi hercegnő és a többi hölgy kérésére mocskos balladát ír.

Az ember azt hinné, hogy ezek a szokások tökéletesen ellentétesek az udvari illem által előírt tartózkodással és finomsággal. Pedig ugyan-azok az emberek, akik szexuális téren ilyen szemérmetlenek tudtak lenni, az udvari szerelem eszményét vallották. Vajon az elmélet volt-e képmutató, vagy a gyakorlatban cinikusan felmentették magukat a ké-nyelmetlen kötelezettségek alól?

Inkább úgy kell elképzelnünk, hogy a civilizáció két egymásnak el-lentmondó rétege egyszerre, egymás mellett élt bennük. A meglehető-sen új keletű, irodalmi eredetű udvari stílus mellett a szerelmi élet pri-mitív formái is megmaradtak, mert az olyan összetett kultúra, mint a késői középkoré, elkerülhetetlenül sokféle fogalom, motívum és eroti-kus forma örököse, és ezek hol összeütköznek, hol egymásba olvadnak.

A lakodalmas ének egész műfaja az ősi múlt öröksége. Primitív kul-túrákban a házasság és a nász egyetlen megszentelt rítus, amely a pároso-dás misztériumában csúcsosodik ki. Később az egyház a házasságból szentséget csinált, és ezzel kisajátította a misztériumot; a misztérium velejáróit pedig, amelyeket nem helyeselt, hagyta szabadon burjánzani a népszokások körében. Így, bár szent jellegét elvesztette, a nászének megőrizte fontosságát, a lakodalmak lényeges része, és szabadabban te-nyészik, mint valaha. A trágár kifejezésmód és a durva jelképek szerves ré-szei ennek a költészetnek. Az egyház nem tudta megfékezni ezt. Sem a katolikus tan, sem a protestáns puritanizmus nem képes megszüntetni a nászágy csaknem nyilvános voltát, és mindez még a XVII. században is tovább élt.

Néprajztudományi szempontból kell hát tekintenünk a középkori civilizáció töméntelen obszcenitását, kétértelmű mondását, trágár jel-képét, mert ezek régebbi kultúrák tovább élő maradványai; misztéri-umok játékká és szórakozássá züllött csonkjai. A kor emberei nyilván nem érezték, hogy az udvari illem szabályai ellen vétenek, ha ilyesmi-ben gyönyörködnek; úgy érezték, hogy olyasmiről van szó, amire nem érvényes az etikett.

Túlzás volna azt állítani, hogy az egész komikus jellegű szerelmi köl-tészet a lakodalmas énekből származott. Az illetlen történet, a mocskos tréfa és az ocsmány nóta alighanem régóta külön műfaj, kifejezés-módjai rendszerint egyhangúak. A trágár allegóriákat különösen szeret-ték; minden foglalkozási ág szolgáltatott ilyen jelképeket; a kor irodal-

ma bőségesen merít a lovagi tornák, a vadászat és a zene szimbólumaiból, de legnépszerűbbek az erotikus dolgok vallásos paródiái. Míg a Száz új történet (Cent nouvelles nouvelles) stílusa nyersen komikus, szójátékot csinál a rokon hangzású saint és seins („szent" és „keblek") szóból, vagy az áldás és a gyónás szavakat obszcén értelemben használja, az eroti-kus-egyházi allegória kifinomultabb formákat öltött. A Charles d'Orlé-ans herceg köréhez tartozó költők szerelmi bánatukat az aszkéták és vértanúk szenvedéseihez hasonlítják. „Obszerváns szerelmeseknek" nevezik magukat, a ferences rend akkori szigorú belső reformjára cé-lozva. Charles d'Orléans így kezdi egyik költeményét:

Íme, itt van a tízparancsolat, szerelem Istene...

Vagy meghalt szerelmesét siratva így ír: A szerelem monostorában, temettem édes hölgyemet, Fájó Gondolat zsongta lágyan a zsolozsmát a bolt felett, száz sóhaj-gyertyaszál vetett a ravatalra bús világot, sírt állíttattam néki bánat kövéből.. A század végéről fennmaradt egy igen gyengéd és tiszta hangú köl-

temény, A szerelmes, aki a szerelem szerzetébe lépett (L'amant rendu cordelier de l'observance de l'amour), amely az édes-bús, tettetett komolyság egész fegyvertárát felhasználva írja le, hogyan fogadnak egy vigasztalhatatlan szerelmest a szerelmi mártírok kolostorában. Mint-ha a szerelmi költészet még ebben az eltévelyedett formában is a szent dolgokkal való kapcsolatot keresné, amelytől a keresztény vallás megfosz-totta.

Francia szerzők szívesen állítják szembe a „gall szellemet" az udvari sze-relem konvencióival, mint természetes felfogást és kifejezésmódot a mes-terkélttel szemben. Pedig mind a kettő egyformán fiktív jellegű. Az erotikum csak akkor válhat irodalmi értékké, ha bonyolult és fájdalmas va-lóságát illúzióvá tudja átlényegíteni. Nemcsak az udvari szerelem mes-terkélt rendszere kívánja a realitást a boldogabb élet álmára cserélni, a Száz új történet és a trágár dal műfaja is ezt teszi, amikor szándékosan elhallgatja a szerelem összes természetes és társadalmi bonyodalmát, el-nézi a nemi élet hazugságait és önzését, és úgy tesz, mintha a szerelmi vágy

örökké tartana. Ez is a magasabb rendű élet utáni vágy, még ha állati ösz-tönökből ered is. Ez is eszmény, csak éppen a tisztátlanság eszménye. A valóság mindig is rosszabb és durvább volt, mint az udvari szerelem kifi-nomult esztéticizmusa szerette volna, de egyben mindig sokkal szű-ziesebb is, mint a helytelenül realistának tekintett, közönséges hangú művek mutatják.

Az irodalmi kultúrában a „gall stílus" csak másodrendű szerepet játszhatott, mert a szerelmi költészet csak akkor szépítheti meg az éle-tet, akkor lehet ihlet és utánzás forrása, ha nem magát a nemi érintke-zést, hanem a boldogságot, lehetőséget, vágyat, várakozást, epekedést tekinti témájának. Csak így képes kifejezni a szerelem megannyi árnya-latát, szomorú és vidám oldalát. A szerelmi költészet, azáltal, hogy be-vezeti a szerelem területére a becsület, a bátorság, a hűség fogalmát és az erkölcsi élet többi elemét, esztétikailag és etikailag egyaránt értéke-sebbé válik. A Rózsa-regény az udvari szerelem gazdagon kimunkált áb-rándjával kötötte össze érzéki főtémájának szenvedélyes jellegét, és ez-zel egy egész kor erotikus önkifejezési vágyát elégítette ki.

Ez a mű a szerelemtan, a szerelmi szertartás és a legendák valósá-gos tárháza, és éppúgy a századi enciklopédikus szellem árad belő-le, mint Vincent de Beauvais zordabb művéből. A Rózsa-regény kétarcú-sága csak növelte rendkívüli hatását. Minthogy két különböző szem-léletű költő műve, egyesíti – pontosabban egymás mellé helyezi – az udvari szerelemtant és a legmerészebb érzéki cinizmust. Minden célra lehet benne megfelelő szöveget találni.

Formája báját és hangja gyöngédségét Guillaume de Lorrisnak kö-szönheti. A háttér, a tavaszi táj, az allegorikus alakok bizarr és mégis har-monikus képe az ő munkája. Mihelyt a szerelmes a szerelem titokzatos kertjének falához érkezik, kibontakozik az allegorikus rendszer. Pihenés Asszonya nyitja ki előtte a kaput; Vidámság vezeti a táncot; Ámor kézen fogja Szépséget, akit Gazdagság, Bőkezűség, Nyíltság, Udvariasság és Ifjúság kísér. Ámor, miután bezárta hűbéresének szívét, felsorolja neki a szerelem áldásait, kiknek neve Remény, Édes Gondolat, Édes Be-széd, Édes Tekintet. Aztán Szíves Fogadtatás, Udvariasság fia a rózsák-hoz vezeti; Veszedelem, Gonosz Beszéd, Félelem és Szégyen elé jönnek, hogy elkergessék. Itt kezdődik a drámai küzdelem. Értelem lejön ma-gas tornyából, és Vénusz is megjelenik a színen. Guillaume de Lorris szö-vege a bonyodalmak kellős közepén ér véget.

Jean Clopinel, vagy Chopinel, más néven de Meung fejezte be a mű-vet – sokkal többet írt, mint de Lorris. Szenvedélye, a lélektani és társa-

dalmi elemzés oltárán feláldozta a kompozíció összhangját. A Rózsák Kastélyának meghódítását alig tudjuk nyomon követni a kitérések, el-mélkedések és példázatok szűnni nem akaró áradatában. Guillaume de Lorris lágy hangját elsöpörte követőjének fagyasztó szkepszise és kegyetlen cinizmusa; metsző és éles szelleme megfakította az előd naiv és fényes idealizmusát. Jean de Meung felvilágosodott ember, sem kísérte-tekben, sem boszorkányokban, sem hűséges szerelemben, sem női szeméremben nem hisz, van némi fogalma a lelki élet betegségeiről, de az érzékiség legmerészebb apológiáját adja Vénusz, Természet és Gé-niusz szájába.

Vénusz, akit fia segítségül hív, megesküszik, hogy egy nő sem marad szűz, és Ámort meg a támadók egész seregét megesketi a férfiakra vo-natkozóan is. Természet, aki kovácsműhelyében a fajok fenntartásán munkálkodik Halállal vívott örökös harcában, panaszkodik, hogy va-lamennyi teremtett lény közül egyedül az ember szegi meg parancsait, és tartózkodik a szaporodástól. Megbízza papját, Géniuszt, rontson rá a Szerelem Seregére, sújtsa Természet átkával azokat, akik semmibe ve-szik törvényeit. Géniusz papi öltözetben, gyertyával kezében kimondja a szentségtörő kiközösítést, amelyben kifinomult misztikával kevere-dik a legmerészebb érzékiség. Halálra ítélik Szüzességet, a poklot pedig azok számára tartják fenn, akik nem követik a természet és a szerelem parancsait. A többiek számára ott a virágos rét, amelyen örökös nap-fényben romolhatatlan füvet legelnek a fehér juhok, kiket Jézus, a Szűz szülte Bárány vezet. Végül is Géniusz behajítja a gyertyát az ostromlott várba, lángja felgyújtja a világmindenséget. Vénusz is bedobja fáklyáját, erre Szégyen és Félelem elmenekül, a várat elfoglalják, és Szíves Fogad-tatás megengedi a szerelmesnek, hogy leszakítsa a rózsát.

A Rózsa-regény-ben tehát a szexuális indíték megint a szerelmi költé-szet középpontjába kerül, de jelképekbe és misztériumba burkolva, és a szentség álruhájában. Ennél jobban már nem is lehet hátat fordíta-ni a keresztény eszmének. A szerelem álmának művészi kifejezésmódja méltó szenvedélyességéhez. Az allegóriák bősége a középkori képzelet minden igényét kielégítette. A megszemélyesítések nélkül nem tudták volna kifejezni az érzelmi árnyalatokat. A szerelem terminológiája nem lehet meg e kedves figurák nélkül. Veszedelem, Gonosz Beszéd és a többiek alakjait úgy használták, mint valamilyen tudományos lélektan közkeletű fogalmait. De az alaptéma eléggé szenvedélyes jellegű ahhoz, hogy elkerüljék a tudálékosságot és vaskalaposságot.

Elméletben a Rózsa-regény sem tagadja az udvari ideált. A Gyönyörök Kertje mindenki számára megközelíthetetlen, csak kiválasztottak lép-hetnek be ide, akiket újjászül a szerelem. Ha egy férfi be akar hatolni, meg kell szabadulnia minden gyűlölettől, gazságtól, hitványságtól, nem lehet fösvény, szomorú, irigy, képmutató, szegény vagy öreg. Csakhogy a pozitív tulajdonságok, amelyeket az előbbiekkel szembe kell állítania, nem erkölcsi tulajdonságok, mint az udvari szerelemtanban, hanem egyszerűen arisztokratikus jellegűek: szabad idő, munkátlanság, élve-zet, vidámság, szerelem, szépség, gazdagság, bőkezűség, nyíltság és udva-riasság. E tökéletességek javarészt nem a szerelem megszentelt mivol-tából fakadnak, inkább csak megfelelő eszközök a kívánt cél elérésére. Jean Clopinel az idealizált nőiség tisztelete helyett kegyetlen megvetést érez a nők iránt gyengeségük miatt.

Bármilyen hatást gyakorol is a Rózsa-regény a férfiakra, a szerelem-ről vallott régebbi felfogást nem sikerült teljesen megsemmisítenie. A Rózsa-regény a csábítást dicsőítette, de a lovagregényekben, lírai költé-szetben, a bajvívások és lovagi tornák szellemében egyaránt tovább élt a tiszta és hűséges lovagi szerelem dicsérete. A XIV. század vége felé az a kérdés, hogy a tökéletes nemesnek a két felfogás közül melyiket kell vá-lasztania, olyan fajta irodalmi vitát váltott ki, amilyent a francia ízlés a későbbi századokban is kedvelt. Az igazi udvari szerelem önjelölt baj-noka, a nemes Boucicaut megírja útitársaival együtt a Száz ballada könyvét, amelyben felszólítja az udvaroncokat, válasszanak egyetlen hölgy becsületes, önmegtagadó szolgálata és a divatos csapodárság kö-zött. Azokat a költőket és lovagokat dicsőítették és állították példaké-pül, akik Boucicaut-hoz hasonlóan a régi udvari szerelmet becsülték, mint például Othon de Granson, vagy Louis de Sancerre. Christine de Pisan is részt vett a vitában, mint a női becsület rettenthetetlen szó-szólója. Levél a szerelem istenéhez (Epistre au dieu d'amours) című műve a nők panasza a férfiak csalárdsága és durvasága miatt. A Rózsa-regény tanát komoly felháborodással utasítja vissza.

Ezután Jean de Meung nagyszámú és heves tisztelői jelennek meg a színen. Igen változatos világnézetű emberek, még egyházi férfiak is akadnak közöttük. Évekig tartott a vita. A nemesség és az udvar pompás szórakozásnak találta. Boucicaut – akit talán az bátorított fel, hogy Christine de Pisan az eszményi szerelem védelmezéséért annyira di-csérte – megalapította az elnyomott nők védelmére hivatott rendet, A Fehér Hölgy Zöld Pajzsának Rendjét. A burgundi herceg még rajta is túltett: Párizsban, az Hótel d'Artois-ban 1401. február 4-én nagysza-

bású, fényes szerelmi udvart rendezett. Merész Fülöp, az öreg diploma-ta, akiről azt hinnők, egészen más természetű ügyek kötötték le, és Bo-urbon Lajos is arra kérte a királyt, rendezzen szerelmi udvart, hogy a Párizsban dühöngő pestisjárvány idején legyen valami szórakozásuk, „hogy idejük egy részét kedvesebben tölthessék, és új öröm ébred-hessen bennük". A lovagi szerelem ügye végül is az irodalmi szalonok formájában diadalmaskodott. A szerelmi udvart az alázatosság és hűség jegyében alapították, „minden nemes hölgy tiszteletére, dicséretére és szolgálatára". A tagok hangzatos címeket kaptak. A két alapító és a király voltak a Nagy Konzervátorok. A konzervátorok között találjuk Félelem-nélküli Jánost, fivérét, Antalt és hatéves fiát, Fülöpöt. Egy hainault-i lovag, bizonyos Pierre d'Hauteville volt a szerelem hercege; voltak a szere-lemnek miniszterei, számvevői, tiszteletbeli lovagjai, tanácsnokai, fő-vadászmesterei, csatlósai stb. A hercegek és főpapok mellett polgáro-kat és alacsonyabb rangú egyháziakat is befogadtak. A szerelmi udvar tevékenysége nagyon hasonlított az úgynevezett „rétori kamarákéhoz". Refréneket adtak meg, amelyeket balladák, dalok, sirvente-ok, pana-szok, rondók, históriás énekek, virelai-k stb. formájában kellett kidol-gozni. A különböző vélemények megvédésére „szerelmi törvényszék módjára" vitatkoztak. A díjakat a hölgyek osztották ki, és tilos volt olyan költeményt írni, amely sérti a hölgyek becsületét.

A könnyed időtöltés nyilván azért zajlik ilyen pompázatos és nehézkes apparátussal, mert a burgundi stílus magára a francia udvarra is hatni kezd. Kézenfekvő, hogy a királyi udvar – régimódi, mint minden ud-var – kénytelen a szerelem régi és szigorú eszménye mellett dönteni, továbbá, hogy a klub hétszáz ismert tagjának esze ágában sem volt tényleg e tanok szerint élni. Amennyire szokásaikat ismerjük, a kor nagyurai különös módon fogták fel a nők megvédelmezését. A legfur-csább az, hogy itt ugyanazokkal találkozunk, akik az előző vitában a Rózsa-regény-t védelmezték, és támadták Christine de Pisant. Nyilván az egész csak társasjáték volt.

Jean de Meung csodálóinak belső köre fejedelmi szolgálatban álló férfiakból állt, egyháziak és világiak egyaránt voltak köztük. Ők az el-ső francia humanisták. Egyikük, Jean de Monstreuil, Lille prépostja, a dauphin, majd később a burgundi herceg titkára, igen sok cicerói stílu-sú levél szerzője, és mint barátai, Gontier és Pierre Col, ő is levelezés-ben állt az egyházi visszaéléseket szigorúan bíráló Nicolas de Clamanges-zsal. Tehetségét ezúttal a Rózsa-regény és szerzője, Jean de Meung védelmének szenteli. Azt állítja, hogy számos tanult és felvilágo-

sodott férfiú annyira tiszteli a Rózsa-regény-t, hogy az már-már kul-tuszszámba megy (paene ut colerent), és inkább meglennének ingük, mintsem e könyv nélkül. Felszólítja barátait, hogy ők is siessenek a könyv védelmére. „Minél inkább tanulmányozom – írja az egyik támadónak – Jean de Meung mester mélységes és híres műve titkainak komolyságát és komolyságának titkait, annál jobban megdöbbent az Ön helyteleníté-se." Ő maga utolsó leheletéig védelmezni akarja, és mások is szolgálni fogják az ügyet, szavakkal és tettekkel egyaránt.

Jean de Monstreuil elszántsága arra utal, hogy a szerelemtan kérdé-sében végeredményben mégis többről van szó holmi udvari szórako-zásnál; ezt bizonyítja az a tény is, hogy Jean Gerson, az egyetem kivá-ló kancellárja szintén beavatkozott a vitába. Ő engesztelhetetlenül gyű-lölte a Rózsa-regény-t. A legveszedelmesebb dögvésznek, minden erkölcs-telenség forrásának tekintette. Műveiben újra és újra visszatér ama ve-szedelmes hatásra, melyet „ama bűnös Rózsa-regény" gyakorol. Ha vol-na egy példánya, és az volna az egyetlen példány, és ezer fontot érne, akkor is inkább elégetné, mint hogy kiadassa. Amikor Pierre Col meg-cáfolja Gerson egyik vitairatát, az utóbbi újabb értekezéssel válaszolt, előző vádiratainál sokkal keserűbb hangon.

A Rózsa-regény szerzőjének példáját követve ő is allegorikus látomás formájába öltözteti mondanivalóját. Egy reggel felébred, és érzi, hogy lelke messzire száll, „egyik helyről a másikra, különböző gondolatok tollán és szárnyain, míg a Kereszténység szent udvarába nem ér", ahol hallja, hogy Szüzesség panaszt tesz Igazságnál, Lelkiismeretnél és Böl-csességnél a Szerelem Bolondja ellen (aki Jean de Meung), mert elüldöz-te őt a földről egész kíséretével együtt. Szüzesség jóságos őrei éppen a Rózsaregény gonoszai: Szégyen, Félelem és Veszedelem, „a derék ka-pus, aki nem süllyedne odáig, hogy tisztátalan csókot, illetlen tekinte-tet, csábító mosolyt vagy könnyelmű beszédet megtűrjön". Szüzesség szemrehányások özönét zúdítja Szerelem Bolondjára, mert az gúnyt űz a házasságból és a szerzetesi életből. Azt tanítja, hogy „minden fiatal lány adja el magát, félelem és szemérem nélkül, minél előbb és minél drá-gábban, nyugodtan csaljon és esküdjék hamisan". A képzeletet csak a testi vágyra irányítja; a legátkosabb eltévelyedés pedig az, hogy Vénusz, Természet és Értelem úrasszony szavaiban a paradicsom és a hittitkok fogalmait az érzéki gyönyörűség képeivel vegyíti.

Valóban ez volt a legveszélyesebb. Ez a hatalmas mű, az érzékiség, maró cinizmus és az elegáns szimbolika furcsa keveréke, olyan kéjes misztikát csempészett a tudatba, mely a szigorú felfogású ember sze-

mében valóságos örvénye a bűnnek. Hiszen nem éppen Gerson ellenfe-le állította-e azt, hogy a szenvedély értékéről csak a Szerelem Bolondja nyilatkozhat, mert aki nem ismeri a szenvedélyt, csak tükör által látja, an-nak számára örök rejtély marad. Így használta fel Szent Pál szavait szentségtörő céljaira. Pierre Col nem átallotta azt állítani, hogy az Éne-kek Éneke a fáraó lányának tiszteletére készült. Kijelentette, hogy a Ró-zsa-regény ócsárlói Baal előtt hajtottak térdet. A természet nem kíván-ja, hogy a nő beérje egyetlen férfival, és a természet géniusza maga Is-ten. Istenkáromlásban odáig ment, hogy Lukács evangéliuma alapján bebizonyította: régen a regény Rózsáját, a női nemi szervet szentnek tekintették. Annyira meg volt győződve e szentségtörő misztika igazá-ról, hogy a könyv barátait hívta tanúnak, és megjósolta, hogy maga Gerson is őrülten szerelmes lesz, mint előtte már annyi teológus.

Gerson a Rózsa-regény tekintélyét vagy legalábbis népszerűségét nem tudta tönkretenni. 1444-ben egy lisieux-i kanonok, Estienne Legris összeál-lította a Rózsa-regény repertóriumát. A század vége felé Jean Molinet azt írta, hogy a regény mondásai közmondásként járnak szájról szájra. Nem sajnálta a fáradságot, hogy az egész regényt „erkölcsösítse", vagyis al-legóriáit vallási jelentéssel lássa el. A szerelemre hívó csalogány a prédi-kátor hangját jelenti, a Rózsa pedig Jézust. Clément Marot még a rene-szánsz delelőjén is úgy érzi, hogy a művet érdemes modernizálni; Szíves Fogadtatás és Hamis Veszedelem alakját Ronsard sem tekinti elavult-nak, fel is használja őket verseiben.

IX. fejezet

A SZERELEM SZABÁLYAI Egy korszak erotikus kifejezési formáit rendszerint a kor irodalmá-

ból ismerjük meg, de hozzá kell képzelnünk a kor társadalmi életében ját-szott szerepüket is. A középkori arisztokratikus társalgásban a szerelmi fogalmak és szokások egész rendszere volt divatban. Mennyi jelkép, virágnyelv, amelyet az utókor elfelejtett! A Rózsa-regény egész bizarr mitológiát teremtett a Szerelem Istene köré. De a ruhaszíneknek, a virá-goknak, drágaköveknek is megvolt a maguk jelképrendszere. Ma már csak halvány nyomokban lelhetjük fel a színszimbolikát, de a középkori szerelmi társalgásban rendkívül nagy szerepet játszott. Sicile, Alfonz aragóniai király heroldja 1458 körül A színek jelentése (Le blason des couleurs) címen kézikönyvet írt erről a tárgyról; Rabelais jót mulatott rajta. Amikor Guillaume de Machaut először találkozik szerelmesével, a hölgyön fehér ruha és égszínkék csuklya van, zöld papagájrajzzal, hi-szen a zöld új szerelmet jelent, a kék pedig hűséget. Később álmában megjelenik neki a hölgy, amint zöldbe öltözve elfordul tőle; a költő egy balladában tesz neki szemrehányást:

Kék helyett, hölgyem, zöldbe öltözöl. A gyűrűknek, fátylaknak, szalagoknak, az ajándékba adott éksze-

reknek és egyéb tárgyaknak mind jelentése volt: jelmondatok, titok-zatos jelképek, olykor valóságos képrejtvények szerepeltek rajtuk. 1414-ben a dauphin lobogóján egy arany K, egy hattyú (cygne) és egy nagy L volt, ami anyjának egy La Cassinelle nevű udvarhölgyére utalt. Az udvari jelképrendszer, amelyet Rabelais kigúnyolt, a „reményt" gömbbel, a „búskomorságot" galambvirággal jelképezte. Számos társasjáték is érzelmi finomkodásra való, így „A király nem hazudik", a „Szerelem kastélya", a „Szerelem vására", az „Eladó-játék". Így például az egyikben a hölgy megnevez egy virágot, a fiatalembernek pedig rímes bókkal kell vála-szolnia:

Szépem! ím, tiéd e mályva. De nyelvem elbeszélni gyáva,

szerelmem mint taszít elébed, de te szó nélkül is megérted. —

„A szerelem kastélya" nevű játék allegorikus rejtvények sorozatából állt:

Szerelem várát kérdezem: erős alapja mi legyen? — Hű szerelem. Nevezd meg a homlokfalát, melytől erős, csinos, szilárd! — Fék nyelveden. És mi a lőrés rajt, a kő, mi az ablak s a kémlelő? — Csábteli szem. Barátom, s ki a strázsa ott? — Álnok veszedelem. És mi a kulcs, mellyel megnyithatod? — Illendő kérelem. A trubadúrok ideje óta az udvari társalgásban nagy szerepet játszik

a szerelmi kazuisztika. Ez tulajdonképpen irodalmi magaslatra emelt kíváncsiság és pletyka. Orléans-i Lajos udvarában étkezés közben az-zal szórakoznak, hogy „meséket, balladákat, kecses kérdéseket" gyártanak. Különösen a költőknek kellett kitenni magukért. Egy hölgyekből és ne-mesekből álló társaság arra kéri Machaut-t, hogy feleljen egy sor kér-désre „a szerelem gyötrelmeire és kalandos helyzeteire vonatkozóan". Minden szerelmi ügyet a szigorú szabályok szerint tárgyaltak meg. „Beau Sire, mit szeretne jobban: ha az emberek rosszat mondanának hölgyéről, de ön tudná, hogy jó, vagy ha jót mondanának róla, de Ön tudná, hogy rossz?" A szigorú becsületérzés ezt a választ követelte: „Asszonyom, jobb szeretném, ha jót beszélnének róla, és csak én tudnám, hogy rossz."

Hűtlenséget követ-e el a hölgy, ha új szeretőt választ, amikor sze-relmese elhanyagolja? Ha egy lovag hölgyét a férj olyan gondosan őr-

zi, hogy a lovagnak immár semmi reménye nincsen, hogy láthassa, sza-bad-e új szerelmet keresnie? Még egy lépés, és a szerelmi ügyeket perrend-tartásszerűen kezelik, mint Martial d'Auvergne Szerelmi ítéletek (Arrests d'amour) című művében.

Az udvari szerelmi kódex nemcsak versfaragási célokat szolgált; azzal az igénnyel lépett föl, hogy az életben is, de legalább a társalgásban meg-valósuljon. Igen nehéz áthatolni a költészet felhőin, és eljutni a kor va-lóságos életéig. Vajon a XIV. és XV. században az udvarlás és a flört mennyire felelt meg az udvari szerelemtan vagy Jean de Meung elvei-nek? Ebből az időből igen kevés önéletrajzi írás maradt fenn. A szerző még akkor sem tudta függetleníteni magát a bevett stiláris és technikai fogásoktól, ha csakugyan megtörtént szerelemről írt, a hitelesség igé-nyével. Jó példa erre egy öreg költő és egy fiatal lány szerelmének igen hosszadalmas elbeszélése, melyet Igaz történet címmel Guillaume de Machaut hagyott ránk. A költő már hatvanadik éve felé közeledett, amikor a champagne-i előkelő családból származó Péronelle d'Armentiéres elküldte neki első rondóját; versében ismeretlenül a hí-res költőnek ajánlotta szívét, és megkérte, folytassanak költői szerel-mes levelezést. A szegény, beteges, félszemű, köszvényes költő szíve lángra lobban. Válaszol a rondóra, leveles versáradat indul meg kettőjük között. Péronelle büszke irodalmi összeköttetésére, nem csinál titkot be-lőle, sőt arra kéri a költőt, írja meg szerelmük igaz történetét, és szője bele leveleiket és verseiket is. Machaut örömmel rááll. „Az ön dicsőségére és dicséretére – írja – olyat alkotok, amire még sokáig emlékezni fognak."

„És vajon, igen édes szívem, bánja ön, hogy ily későn kezdtük? Mert én bánom, Istenemre; hanem van erre orvosság; amennyire a körül-mények engedik, élvezzük életünket, kárpótoljuk magunkat az elvesz-tegetett időért; hogy az emberek száz esztendő múlva is szépen és tisz-tességgel beszéljenek szerelmünkről; mert ha rossz volna benne, ön még Isten előtt is titkolná szerelmét, ha tehetné."

A verseket és leveleket összekötő szöveg elárulja, hogy annak idején az intimitás milyen fokát tartották összeegyeztethetőnek a tisztessé-ges szerelemmel. A fiatal hölgy rendkívül szabadosan viselkedhet, felté-ve, ha egy harmadik is jelen van, sógornője, szolgálója vagy titkára. Az első találkozáskor, amelyre Machaut törődött külseje miatt nagy szorongá-sok közt ment el, Péronelle elalszik egy cseresznyefa alatt, vagy lega-lábbis úgy tesz, mintha aludna, feje a költő térdén. A titkár egy falevelet tesz a lány szájára, és felszólítja Machaut-t, csókolja meg a levelet. Mi-kor az végre összeszedi bátorságát, és megteszi, a titkár elhúzza a levelet.

A lány más kegyekben is részesíti. Egy zarándokút Saint Denis-be, a vásár idején, alkalmat ad, hogy néhány napot együtt tölthessenek. Egy délután elbágyasztja őket a június közepi forróság, és elmenekülnek a vásári sokadalom elől néhány órás pihenőre. A város egy polgára kétágyas szobát ad nekik. Becsukják az ablaktáblákat, és a társaság lefekszik, az egyik ágyba a sógornő, Péronelle és szolgálója a másikba. Felszólítja a szégyenlős költőt, feküdjön közéjük, az meg is teszi, de meg se mer moccanni, nehogy a lányt megzavarja. Mikor Péronelle felébred, meg-parancsolja a költőnek, hogy csókolja meg.

A kirándulás végén a lány megengedi, hogy bejöjjön szobájába, és felébressze, és az elbeszélés értésünkre adja, hogy semmit sem tagadott meg a költőtől. Péronelle átadja tisztességének aranykulcsát, hogy őriz-ze ezt a kincset, vagy legalábbis ami megmaradt belőle.

Ezzel véget is ér a költő szerencséje. Péronelle-t nem látja viszont többé, és egyéb kalandok híján mitológiai kitérőkkel töltötte ki a könyv hátralevő részét. Végül a lány tudatja vele, hogy szerelmüknek véget kell vetni – valószínűleg azért, mert férjhez ment. A költő elhatározza, hogy mindhalálig szeretni és tisztelni fogja, és ha majd meghalnak, kö-nyörögni fog Istenhez, hogy a lány a mennyek országában is megőriz-hesse azt a nevet, amit ő adott neki: Gyönyörűszép.

Machaut az Igaz történet-ben nyílt szemérmetlenséggel keveri a val-lást és a szerelmet. Nem szabad megütköznünk azon, hogy a szerző a reim-si székesegyház kanonokja volt. A középkorban olyan ember is lehe-tett kanonok (Petrarca is az volt), aki csak a kisebb egyházi rendeket vette fel, s így nem volt cölibátusra kötelezve. Az sem rendkívüli, hogy a szerelmesek zarándokúton találkoznak. Abban az időben a zarán-dokutak mindenféle frivol célokat is szolgáltak. Az viszont megdöb-bentő, hogy Machaut, ez a komoly és gyengéd költő azt állítja, hogy zarándoklatát „igen nagy áhítattal" tette meg. Misén a lány mögött ül:

Szent Crepais engem úgy segítsen, a paxot átadta szelíden a templom két pillére közt. És ez nagy vigaszomra jött, mert égő szívemben vihar tombolt, hogy válnunk kell hamar. Miközben a kertben a lányra vár, breviáriumát olvasgatja. A lány

portréját földi isteneként dicsőíti. Mikor belép a templomba, hogy

egy kilencnapos áhítatosságot kezdjen, fogadalmat tesz magában, hogy mindennap egy-egy verset ír szerelmeséről – mégis azt állítja, hogy imádságait a legnagyobb áhítattal mondta el.

Később még visszatérünk arra, hogy a tridenti zsinat előtt milyen megdöbbentő nyíltsággal keverték össze a világi ügyeket a hit dolgaival. Ami Machaut és Péronelle szerelmi történetének hangvételét illeti, az bi-zony lágy, ragadós, sőt kissé morbid. Érzelmeiket érvelések és alle-góriák fátylába burkolják. Az öreg költő gyengédségében mégis van va-lami megható: nem veszi észre, hogy Gyönyörűszép végső soron csak játszott vele és saját szívével.

Állítsuk szembe az Igaz történet-tel a hasonló, vele egy időben kelet-kezett La Tour Landry lovag leányai okulására írt könyvé-t (Le livre du Che-valier de la Tour Landry pour l'enseignement des ses filles), s kiderül, hogy az irodalomtól eltekintve édeskeveset tudunk a kor valóságos szerel-mi kapcsolatairól. Ezúttal nem egy szerelmes szívű öreg költővel van dolgunk; Landry meglehetősen prózai gondolkodású atya, anjoui ne-mes, aki azért írja le emlékeit, anekdotáit és meséit, „hogy leányait megta-nítsa ábrándozni". Manapság ezt így mondanók: „Hogy megtanítsam le-ányaimat a szerelem divatos konvencióira." Az intelmek azonban egyáltalán nem romantikusak. Az elővigyázatos atya példázatainak és figyelmeztetéseinek tanulsága végeredményben az, hogy leányai óva-kodjanak a romantikus flörtök veszedelmeitől. Óvakodjanak az ékes-szóló emberektől, akik mindig „hosszú és méla pillantásokat vetnek, aprókat sóhajtanak, csudásan értelmes arcot vágnak, és bárki mást túl-beszélnek". Ne bátorítsátok a férfiakat. Mikor ő fiatal volt, atyja elvitte egy kastélyba, hogy megismertesse egy fiatal hölggyel, akit el kellett volna jegyeznie. A lány igen kedvesen fogadta. Mindenféléről beszélgetett a lánnyal, hogy valamelyest kipróbálja jellemét. A beszéd a foglyokra te-relődött, ami a lovagnak szép bókra adott alkalmat: „Kisasszony, szí-vesebben lennék az ön foglya, mint bárki másé, és azt hiszem, az ön bör-töne nem lenne olyan kemény, mint az angoloké. A lány erre azt felel-te, hogy nemrégiben megismert valakit, és nem bánná, ha az az ő fog-lya lenne. Erre megkérdeztem, vajon rossz fogságot készítene-e neki, mire a lány azt felelte, hogy egyáltalán nem, úgy szeretné, mint önma-gát, én pedig azt feleltem, hogy boldog férfi lehet az, akinek ilyen édes és nemes börtöne van. Mit mondjak még? A lány igen jól tudott be-szélni, beszéde után ítélve sok minden mást is tudott, nagyon eleven és csillogó tekintete volt." Búcsúzáskor a lány kétszer vagy háromszor is kérte, jöjjön vissza minél előbb; úgy tett, mintha már régóta ismer-

nék egymást. „És mikor elmentünk, apámuram így szólt hozzám: »Mondd el, mi a véleményed arról a lányról, akit most láttál!« »Monseigneur, nagyon szép és jó, de ha nincs az ön kedve ellenére, so-hasem leszek hozzá közelebb, mint most.«" A lány tartózkodás nélküli viselkedése miatt nem volt kedve közelebbről megismerkedni vele. Így nem is lettek jegyesek, és a szerző persze azt mondja, hogy később sem volt oka megbánni.

Nagy kár, hogy a lovag nem ír több önéletrajzi részletet, és kevesebb erkölcsi intelmet, mert a középkor emlékei között igen ritkák az olyanönvallomások, amelyekből kiderülne, hogyan viszonyultak a szo-kások az eszményekhez.

La Tour Landry lovag bevallott szándéka az, hogy leányait „ábrán-dozni tanítsa", de elsősorban a jó házasság forog az eszében, márpedig a házasságnak kevés köze volt a szerelemhez. Elmondja nekik, hogy egy-szer azon vitatkozott a feleségével, vajon illik-e szerelmesnek lenni. Úgy vélte, hogy egy lány, bizonyos esetekben, például „házasság reményé-ben" lehet tisztességesen szerelmes. Felesége szerint viszont jobb, ha egy lány egyáltalán nem szerelmes, még jegyesébe sem, különben jám-borsága látná kárát. „Mert sok asszonytól hallottam, akik fiatal koruk-ban szerelmesek voltak, hogy amikor templomba mentek, gondolataik mindegyre elkalandoztak a miséről szerelmük tárgya felé, és a szere-lemnek az a természete, hogy ezek a gondolatok éppen a mise legszen-tebb pillanataiban szállják meg az embert, vagyis amikor a pap Urunk testét felmutatja az oltáron." Machaut és Péronelle igazat adtak volna ne-ki.

Az viszont furcsa, hogy akármilyen zordon atya is La Tour Landry lovag, lányai okulására nem restell olyan történeteket mesélni, ame-lyek nyugodtan szerepelhetnének a Száz új történet históriái között is. Különben a jegyességben és a házasságban valójában sem az udvari szerelem nemes formája, sem a Rózsa-regény kifinomult és frivol ciniz-musa nem jutott szóhoz. A nemesi családok házasságai nagyon is gya-korlati megfontolásokon alapultak, a lovagi hősiességnek és szolgálatnak nem volt sok beleszólása a dologba. Így az udvari szerelemtant soha-sem igazította helyre az élet. Eszméi szabadon bontakozhattak ki a fő-úri társalgásban. Lehetett belőlük irodalmi igényű szórakozás, bájos já-ték, de semmi több. A szerelem eszményét az életben nem lehetett megva-lósítani, legfeljebb eredendően hamis módon.

A kegyetlen valóság újra és újra meghazudtolta. A moralista bebi-zonyította, hogy a Rózsa-regény kelyhének alja keserű üröm. A vallás

átkot szórt a szerelem minden fajára, mert ez a bűn teszi tönkre a vilá-got. Honnan erednek – kiált fel Gerson – a fattyak, a gyermekgyilkossá-gok, honnan a magzatelhajtás, a gyűlölet, méregkeverés? A prédikátor mellett megszólal a nő hangja is: valamennyi szerelmi konvenciót a fér-fiak találták ki; az erotikus kultúra, bármilyen álöltözetbe bújik is, me-rő férfiönzés; hát nem azért ócsárolják-e folyton a házasságot, a nőt és a női gyengeséget, mert leplezni akarják ezt az önzést? Egyetlen szó elég – mondja Christine de Pisan –, hogy mindezekre a gyalázatosságokra vála-szoljunk: nem nők írták a könyveket.

Valóban, a középkori irodalom nem sok szánalmat mutat a nő iránt, nem sok részvétet érez gyengesége és a fájdalmak, veszedelmek iránt, melyekbe a szerelem sodorhatja. A szánalom sztereotip és álságos formát öltött a szüzet megszabadító lovag érzelmes fikciójában. A há-zasság tizenöt örömé-nek (Quinze joyes de mariage) szerzője kicsúfolja a nők összes hibáját, majd arra vállalkozik, hogy leírja szenvedéseiket is. De tudomásunk szerint sohasem váltotta be ígéretét.

A civilizációnak a szerelmet mindig a képzelet fátylával kell boríta-nia, fel kell emelnie, hogy feledtesse kegyetlen valóságát. A hűséges lo-vag vagy a szerelmes pásztor ünnepélyes, kecses játéka, az udvari alle-góriák szép külsőségei sosem vesztették el teljesen vonzerejüket és er-kölcsi értéküket, bármilyen durván meghazudtolta őket az élet. Az em-beri szellemnek szüksége van ezekre a formákra, amelyek lényegében mindig változatlanok.

X. fejezet

AZ IDILLI ÉLETSZEMLÉLET A középkor vége felé tartósan divatba jött a pásztori műfaj. Ez re-

akció volt az udvari eszmény ellen: az arisztokratikus lélek belefáradt a lo-vagi szerelem bonyolult formalizmusába, lemond a szerelmi hősiesség túlfeszített igényeiről, és a falusi élet dicséretébe menekül. Az új, helyeseb-ben felújított bukolikus eszmény szintén erotikus természetű. De van olyan bukolikus érzés is, amely inkább erkölcsi, mint erotikus eredetű. Nevezzük ezt az egyszerű élet, az aurea mediocritas eszményének, hogy megkülönböztessük a tulajdonképpeni pasztoráltól. A kettő között azonban nincs éles határ.

A lovagi eszmény tagadása magától a nemességtől ered. A lovagság gúnyos vagy szentimentális bírálata az udvari irodalomban kezdődik. A polgárság viszont egyre azon igyekszik, hogy a nemesi életformát utá-nozza. Alapvető tévedés volna azt hinni, hogy a középkorban a harma-dik rendet osztálygyűlölet tölti el, vagy haragszik a lovagságra. Ellenke-zőleg, elkápráztatja és csábítja őket a nemesi élet. A gazdag polgárok fá-radságot nem kímélve próbálják ellesni, utánozni a nemesség külső je-gyeit és hangnemét. Philipp van Arteveldét, a flamand felkelők vezérét egyszerű és józan forradalmárnak képzelnők, valójában fejedelmi pom-pában élt. Zeneszó hirdette, ha vacsorázni ment. Lakomáit ezüst tála-kon szolgálják fel, mint Flandria bármely grófjáét; bíbor és hermelin ru-hában jár, előtte kibontott lobogója, fekete címerpajzsán három ezüst kalap. Jacques Coeur, a nagy pénzember, akit ösztönösen is nagyon mo-dernnek képzelünk, Jacques de Lalaing életrajzírója szerint élénken ér-deklődött az anakronisztikus kóbor lovag fantasztikus és haszontalan tervei iránt. A lovagi illúzióktól azok a gyakorlatias és hűvös elmék sza-badultak meg először, akik úgyszólván vérmérsékletük miatt idegen-kedtek tőlük, mert látták, milyen szűkösek és hamisak. Ilyen volt Phi-lippe de Commynes és ura, XI. Lajos. A monthléryi csata leírásában Commynes minden hősi fikciótól tartózkodik; nem beszél szép kalandok-ról vagy drámai fordulatokról; realisztikusan írja le a seregek mozgását, a habozást és a félelmet. Élvezettel meséli el, ha valaki megfutamodott, és megjegyzi, hogy mihelyt biztonságos helyre ért, bátorsága azonnal visz-

szatért. Az egész lovagi terminológiát elveti, és alig említi a becsüle-tet, amit majdhogynem szükséges rossznak tart.

A lovagideál jól illik az olyan primitív kor szelleméhez, mely hajlamos durva tévképzetekbe esni, és amelyet a tapasztalat helyreigazító hatása szinte meg sem érint. De a szellemi fejlődés előbb-utóbb kikényszeríti ennek az eszmének az átértékelését is. Akkor sem tűnik el, csak leveti túlzóan fantasztikus kinövéseit. A lovagság egyáltalán nem veszti el te-kintélyét, de feladja a szinte vallási tökéletesség igényét, és ezentúl csupán a társasági élet mintája lesz. Így születik meg a lovagból a gavallér, aki még igen szigorú becsület- és dicsőségkódexhez ragaszkodik, de már nem tetszeleg a hit pajzsának, az elnyomottak védelmezőjének a szere-pében. A lovagság középkori fogalmával még a modern kor gentlemanje is eszmei rokonságban áll.

A lovaggal szemben túlságosan nagy erkölcsi, esztétikai és társadalmi igényeket támasztottak. Annyit dicsérték a lovagságot, hogy bármilyen szempontból vizsgálták is, ki kellett derülnie: az eszmény hamis, ne-vetséges anakronizmus, álságos kendőzés; hiúság és bűn, semmi társa-dalmi haszna, erkölcsi értéke nincs. Végül az udvari élet még mint esz-tétikai játék is untatni kezdte a résztvevőket. Ezért új eszményt választot-tak, az egyszerűséget, nyugalmat. -Úgy értsük ezt, hogy a kiábrándult lovagok a vallásba menekültek? Néha igen. Nem ritka eset, hogy udva-roncok és katonák pályafutásuk végén lemondtak a világi életről. De az volt a gyakoribb, hogy máshol keresték azt a magasztos életet, amit a lovagság nem tudott megadni. Az ókor óta tartotta magát az a felfogás, hogy a földi boldogságot a falusi életben lehet megtalálni. Csak oda kell menekülni, és küzdelem nélkül megleljük az igazi békességet. Biztos menedék irigység és gyűlölet, a rang hiúságai, a nyomasztó fényűzés és a háború elől.

A középkori irodalom klasszikus szerzőktől örökölte az egyszerű élet dicséretének témáját, melyet a bukolikus érzés negatív oldalának ne-vezhetünk. Magány, munka és tanulmányok kedvéért lemondanak az udvari életről és az arisztokratikus igényekről. A téma jellegzetes XIV. szá-zadi kifejezése Franciaországban Philippe de Vitry Franc Gontier története (Le dit de Franc Gontier) című költeménye; Vitry meaux-i püspök volt, muzsikus és költő, Petrarca barátja.

Friss lomb alatt, hol kellemes a zöld gyep, patak cseveg, s tiszta forrás fakad fel, megláttam Gontier-t s Helayne hölgyet

falatozni; előttük könnyű asztal, rajta friss vaj, tej, irón vajnak halma, túró, alma, körte, szilva s dió, fokhagyma, vágott póréhagyma barna kenyéren, s durva só, rá inni jó. Ebéd után megcsókolják „egymás száját és orrát, a simát és a bozon-

tosat", majd Gontier elmegy fát vágni, mialatt Helayne mos. Hallottam Gontiert-t fát vágva sokszor Istent dicsérni, hogy nyugsággal élhet: „Én nem tudok – szólt – márvány oszlopokról, toronydíszekhez, freskókhoz nem értek; nem kell félnem, hogy árulást takar tán a szép látszat, sem hogy pohár vizemben méreg lappang, nem kell lekapni sapkám zsarnok előtt, és nem kell térdepelnem. A strázsa engem ki nem ebrudalhat, mert nem csábit az udvarba a becsvágy, irigység, bujaság oda se csalnak – munkából születik e víg szabadság. Szeretem Helayne-t, s ő' szeret valóban – ennyi elég. S a halál gondja messze." „Fabatkát ér az udvar rabja – szóltam –, de Franc Gontier gyöngyöt, aranyba metszve." Figyeljük meg, hogy az egyszerű élet motívuma itt már a természetes

szerelemmel párosul. Philippe de Vitry költeménye a későbbi nemzedékek számára is a

bukolikus érzés, biztonság és függetlenség, mértékletesség és egés-zség, hasznos munka és a házastársi szerelem bonyodalommentes bol-dogságának kifejezése.

Eustache Deschamps számos balladájában utánozta; az egyik külö-nösen híven követi a mintát.

Egy királyi udvarból jőve éppen, hol elidőztem volt eléggé hosszan, egy erdőben, tiszta forrás tövében

leltem a szabad Robint, koszorúsan: virágból font koszorút kecsesen maga s kedvese, Marion fejére... Deschamps azzal bővítette ki a motívumot, hogy elítéli a lovag és a

katona életét; a katonának van a legrosszabb dolga; naponta elköveti a hét főbűnt; kapzsiság és fennhéjázás a háború lényege.

Mától kezdve középutat követek, elszántam magam, merthogy hadat viselni kárhozat, hadakozás helyett gazdálkodom.

De általában egyszerűen csak az arany középszert dicséri.

Istentől én nem kérek más kegyet: őt dicsérem és szolgálom csupán, magamnak élve; köntöst csak egyet, és egy lovat, hogy húzza talyigám; úgy gazdálkodnom magam birtokán, hogy középszerrel, vágyak nélkül éljek, túlság nélkül, de ne kenyér híján, mert a mának élni a biztos élet. Nyomorúság jut osztályrészül annak, aki dicsőséget, kincseket keres;

csak a szegény ember boldog, mert nyugodtan és sokáig él. Egy munkásember, egy szegény kocsis meztéláb, rongyos öltözetbe jár, de munkájában örömet talál, s vidáman viszi végig. Álma nyugodt: ily hű szív négy király uralmának is megláthatja végit. A négy királyt is túlélő szegény munkásember hasonlata annyira

tetszik neki, hogy többször is felhasználja. Gaston Raynaud, Deschamps műveinek kiadója úgy véli, hogy ezek a

költemények mind életének utolsó időszakából valók, amikor tisztségeitől megfosztva, csalódottan és elhagyatva végre megértette, milyen hív-ságos az udvari élet. Ez talán túlzás; a költemények valószínűleg kon-vencionális érzéseket fejeznek ki, amelyek az udvarban élő nemesség körében is divatosak voltak.

Az udvaronc életének megvetése azok között a tudósok között is népszerű, akik a XIV. század végén a francia humanizmus első képviselői, és kapcsolatban álltak a nagy zsinatok vezéregyéniségeivel. Pierre d'Ailly maga is ír egy, a Franc Gontier-hez hasonló költeményt: a boldog falusival ellentétben a zsarnok örökös félelmek közt él, akár a rabszol-ga. A téma igen alkalmas arra, hogy költői levélben dolgozzák fel, Pet-rarca mintájára. Jean de Monstreuil és Nicolas de Clamanges is meg-próbálkozott vele, az utóbbi három ízben is. Az orléans-i herceg tit-

kára, a milánói Ambrose de Miliis latin nyelvű levelet írt Gontier Colnak, amelyben egy udvaronc lebeszéli barátját arról, hogy fejedelmi szolgá-latba lépjen. A levél francia fordítása Az udvaronc (Le curial) címen szere-pel Alain Chartier munkái között, majd később Robert Gaguin ismét latinra fordította.

A témát egy Charles de Rochefort nevű költő is feldolgozta, nagy lélegzetű allegorikus költeményben, Aki csalódott az udvarban (L'abuzé en court) címmel; e költeményt később René királynak tulajdonítot-ták. Jean Meschinot még a XV. század vége felé is így versel:

Az udvar tenger, mit a gőg s irigység orkánja dúl végig, düh, per, viszály süvít az égig, hajókat süllyeszt el a harc; az árulás is színre lép itt. Ússz másfelé, ha jót akarsz. A XVI. században a régi motívum még semmit sem vesztett üdesé-

géből. A mértékletes életet és a nehéz mezei munkát általában nem azért di-csérik, mert az egyszerűség és a munka önmagában is gyönyörűség, biztonságot és függetlenséget ad; az eszmény pozitív tartalma a természe-tes szerelem utáni vágyódás. A pasztorál az erotikus gondolat idilli for-mája. Mint a lovageszményt megalapozó heroikus álom, a bukolikus álom sem pusztán irodalmi műfaj: az élet megváltoztatásának vágya. Nem elégszik meg azzal, hogy leírja a pásztorok életének ártatlan és természetes örömeit. Az emberek utánozni szeretnék, ha a való életben nem is, legalább egy kecses játék illúzióiban. A mesterkélt szerelmi tanaiba belefáradt arisztokrácia a pásztoreszménynél keresett gyó-gyírt. Azt hitték, hogy a falusi nép sorsa irigylésre méltóan boldog, hiszen könnyű és ártatlan szerelmi örömöknek él a természet lágy ölén. A pa-raszt lesz az eszményített típus.

A hanyatló középkor vágyakozásait még kielégítette a bukolikus élet ókori formája. Nem érezték szükségét, hogy a pásztori fikciót kö-zelebb hozzák a valóságos élethez. A természet iránti újkeletű lelkese-dés még nem jelentette azt, hogy jobban értették a valóságot, vagy hogy őszintén csodálták volna a munkát, csupán megkísérlik, hogy művi-rágokkal díszítsék az udvari szokásokat, eljátsszák a pásztor és a pász-

torlányka szerepét, éppúgy, ahogy Lancelot és Guinevere szerepét is elját-szották.

A pastourelle rövid költemény, amely egy lovag és egy falusi lány könnyű kalandjáról szól; itt a pásztori képzelet még nem rugaszkodott el teljesen a valóságtól. De az igazi pasztorálban a költő magát is pász-tornak képzeli; ennek már semmi köze a realitásokhoz; a történet hátte-re napsütötte táj, ahol madárdal és nádsípok hangja szól, és még a szomorúság hangja is édes. A hűséges pásztor gyanúsan hasonlít a lovag-hoz; az egész tulajdonképpen más hangnembe áttett udvari szerelem.

De bármennyire mesterkélt is ez a pásztori ábránd, a szerelmes lel-ket mégis a természettel, a természet szépségeivel igyekezett kapcso-latba hozni. A pásztori műfaj volt az élesebb természetmegfigyelés és az elmélyültebb természetszeretet iskolája. A természet-érzék irodalmi kifejlődése a pasztorál mellékterméke. A napfénynek és árnyéknak, virá-goknak, madaraknak örvendező egyszerű szavak után fokozatosan meg-jelentek a táj és a falusi élet meleg hangú leírásai. A pasztoráltól egy új műfaj felé vezet az út, ezt az átmenetet jelzi például Christine de Pisan költeménye, A pásztorlány története (Le dit de la pastoure).

A bukolikus idill tehát az udvari szórakozás új divatja, mintegy lovag-ságpótlék. Mihelyt gyökeret vert az udvarnál, rögtön álarcos játék lesz belőle. A kifacsart pásztoreszmény mindenféle mulatságra alkalmas: össze-keverednek a pásztorábránd és a lovagromantika területei. Eklogákból másolt külsőségek mellett rendeznek bajvívásokat, ilyen például René király Pásztori Bajvívása. Bár ezeket az ábrázolásokat valójában senki nem vette egészen komolyan, mégis nagyon fontosnak tartották őket, Chastellain „a világ csodái" között is megemlíti a pásztornak öltözött René királyt.

Láttam pásztornak állni Szicília urát, s mezőkön véle járni szép gyönge asszonyát, tömött tarisznya náluk, kampós bot és süveg; ahol legelt a nyájuk, ott háltak éjre meg. Máskor a politikai szatírának adott irodalmi formát a pásztoráb-

ránd. Nehéz bizarrabb alkotást elképzelni, mint a Pasztorál. Ezt az igen

hosszú költeményt Burgundia egy párthíve szerezte, aki kecses pásztori köntösbe bújtatva meséli el Orléans-i Lajos meggyilkoltatását, hogy meg-védje Félelemnélküli Jánost, és kitöltse mérgét az Orléans-házon. A két ellenséges herceget Tristifer és Léonet jelképezi; a háttérben táncoló parasztok és virágkoszorúk; Tristifer-Orléans elrabolja a pásztorok ke-nyerét, sajtját, almáját, dióját, nádsípját és kolompját, és hatalmas kampósbotjával fenyegeti őket. A költő még az azincourt-i csatát is pásztori modorban adja elő . . . Azt hinnők, hogy ez a stílus inkább késő gótikus, ha nem tudnók, hogy Ariosto ugyanilyen módszerrel védelmezi patrónusát, Este bíborost, aki alighanem éppoly bűnös volt, mint Félelem-nélküli János.

Udvari ünnepségről sohasem hiányozhat a pásztori elem. Álarcos-bálok és politikai allegóriák számára egyaránt rendkívül alkalmas. A bukolikus fogalomkör itt bizonyos bibliai eredetű képzetekkel találko-zott: a fejedelem és népe olyan, mint a pásztor és nyája, az uralkodó kö-telességei a pásztoréhoz hasonlíthatók. Meschinot így énekel:

Uram, Isten pásztora vagy, az Ő nyáját hűséggel ódd, dús mezőre vagy rétre hajtsd, de el ne vesszed semmi mód! Bőséges béred megkapod, jól őrizvén; ha nem teszed, vesztedre kaptál ily nevet. Ha tényleg eljátszották a dolgot, akkor ezek az eszmék természete-

sen az igazi pasztorál külsőségeit öltötték magukra. 1468-ban Bruggében Merész Károly és Yorki Margit menyegzőjén egy entremets a hajdani fejedelemasszonyokat mint „pásztorlánykákat" dicsőítette, mert „régen ők ápolták és őrizték ama túlnani országok juhait". 1493-ban Valenciennesben „egészen pásztori stílusban" mutatták be, ho-gyan állt talpra az ország a háború pusztításai után. Még a háborúban is voltak pásztori játékok. Granson előtt a burgundi herceg kőmozsa-rait „pásztornak és pásztorlánynak" nevezték. Philippe de Ravestein huszonnégy nemesemberével vonul hadba; valamennyien pásztornak öltöznek, tarisznyát és kampósbotot visznek.

Amint annak idején a Rózsa-regény is vitára adott alkalmat, mert el-lentétes volt a lovageszménnyel, most a bukolikus eszmény lett elegáns szópárbaj forrása. Franc Gontier témáját igen sokan feldolgozták: min-den költő kijelenti, hogy sajtból, almából, hagymából, barna kenyér-ből és friss vízből álló ebéd után epekedik; továbbá, hogy favágó sze-retne lenni, mert a favágó szabad, és nincsenek gondjai. De az arisz-tokratikus életforma azért elég messze állt ettől, és a szkeptikusabbak tisztában is voltak vele, milyen hamis ez a mesterkélt eszmény. Villon le is leplezte. Ballada Franc Gontier ellen című versében az eszményített falusi emberrel és rózsák közt járó kedvesével a kövér kanonokot állítja szembe, akinek semmi gondja, kényelmes szobában élvezi a jó bort és a szerelem örömeit, meleg tűzhely mellett, puha ágyban.

Zabon és kásán hadd éljen a dőre, és gyakorolja magát vízivásban, nem kérek én egy napra sem belőle, bár azt dalolná, amennyi madár van, Párizstól Babilonig a világban.

XI. fejezet

A HALÁL VÍZIÓJA

Nincs még egy korszak, amelyik annyit foglalkozott volna a halál gondolatával, mint a késői középkor. Az egész élet fölött ott visszhang-zik a memento mori komor hangja. A nemesi élet kalauzá-ban (Directorium vitae nobilium) Karthauzi Dénes így inti az előkelőket: „És amikor este lefekszik, gondoljon arra, hogy amint most önmaga fekszik le, nem-sokára idegen kezek fogják testét a sírba fektetni." A vallás régebben is makacsul idézgette a halál gondolatát, de a régi korok kegyes traktátusai csak azokhoz jutottak el, akik amúgy is elfordultak a világtól. A XIII. századtól kezdve viszont a kolduló szerzetesek a nép között prédikálván az egész világon felcsendülő sötét kardallá tették az örök intést: emlékezz a halálra! A XV. század végén a prédikátor szavain kí-vül másik eszközt is találtak, amellyel ezt a szörnyű gondolatot el lehetett ültetni a köztudatban: a népszerű fametszetet.

Ez a két kifejezésmód a tömegekhez szólt, és nyers hatásokra szorít-kozott; mindkettő csak egyszerű és megrendítő formában tudta ábrá-zolni a halált. Egyetlen igen primitív képzetbe sűrítették mindazt, ami a hajdani szerzetesek elmélkedéséből született. Ez az erőteljes, eleven kép, melyet kitartóan sulykoltak az emberek elméjébe, a halálra vonat-kozó eszmék gazdag komplexusából csak annyit fogadhatott be, hogy minden pusztulásra van ítélve. Úgy látszik, a hanyatló középkor lelke csak ennyit vett észre a halál gondolatából.

Változatos hangon panaszolták, milyen mulandó a földi dicsőség. Három motívumot lehet megkülönböztetni. Az első ez a kérdés: hol vannak most azok, akiknek ragyogása egykor betöltötte a világot? A második hosszasan foglalkozik az enyészetnek indult emberi szépség félelmetes látványával. A harmadik a haláltánc: a halál mindenféle korú és rangú embert magával ragad.

Az utóbbi kettőhöz képest az első téma csupán kecses, elégikus sóhaj. A gondolat először a görög költészetben öltött formát, később az egyház-atyák is átvették, és nemcsak a keresztény, de a mohamedán irodalmat is áthatotta. Byron szintén felhasználta Don Juan-jában. A középkor kü-lönös előszeretettel ápolta. Megtaláljuk a XII. századi tudós költők sú-lyos veretű verseiben:

Hajdani nagy híred, Babilon, hová lőn? Hol a félt szörny, Nabukodonozor? És Dariosz, Kürosz árnya mivé lőn? Hol van a nagy Regulus? Romulus, Remus is hova tünnek? Rózsa a múlt, de csupán a nevét hagyta nekünk meg. E rímes hexameterek emlékét még a századi ferences költészet is

őrzi (feltéve, hogy a következő sorok nem korábbról származnak): Hol van hát Salamon, az egykor oly nemes? Vagy Sámson hol van, a harcban rettenetes, hát a szép Absalom, az arcra kellemes, s az édes Jonathán, a gyengéd és kegyes? Deschamps is legalább négy balladát írt erről a témáról. Gerson prédi-

kációiban dolgozta föl; Karthauzi Dénes értekezést írt róla Az ember utolsó négy dolgáról (De quatuor hominum novissimis) címen; Chastellain hosszú költeményt: A Halál viadala (Le pas de la Mort). Ide sorolható Olivier de la Marche költeménye is, Az asszonyok dísze és diadala (Parement et triomphe des dames), amelyben megsiratja valamennyi, akkoriban elhalálozott fejedelemasszonyt. Villon új hangon, lágyab-ban és gyöngédebben fejezi ki magát a Ballada a hajdani hölgyekről cí-mű versében, a híres refrénnel:

De hol van a tavalyi hó! Aztán gúnnyal fűszerezi A hajdani urakról szóló balladában, amikor

felsorolja korának jobblétre szenderült királyait, pápáit, hercegeit, és hozzáfűzi:

És ki tud a spanyol királyról, akinek nevét se tudom? De az emlékezés szomorkás sóhaja és az esendőség gondolata önma-

gában nem fejezi ki eléggé a haláltól való iszonyodást. A középkori lélek a mulandóság konkrétabb megtestesülését keresi: ez az enyészetnek in-dult hulla.

Az aszketikus elmélkedés mindig szívesen foglalkozott a porral és a férgekkel. A világ megvetéséről szóló elmélkedések már régen felidézték az elporladás minden borzalmát, de a képzőművészet csak a XIV. szá-

zad vége felé ragadja meg ezt a motívumot. Bizonyos realisztikus kife-jező erőre volt szükség, hogy vissza tudják adni az enyészet szörnyű részleteit, és ez a képzőművészetekben csak 1400 körül fejlődött ki. Ugyanakkor ezt a motívumot az egyházi irodalomból a népi irodalom is átvette. A XVI. században is sok sírt találunk, melyeken meztelen holttest csúf képe éktelenkedik, összeszorított kéz, merev láb, kitátott száj, belekben hemzsegő férgek. A kor képzelete kedvelte ezeket a szörnyűségeket, fel sem ötlött az a gondolat, hogy a pusztulás is ha-lálra van ítélve: kissé odébb, a sír helyén virágok nőnek.

Ez a gondolatvilág aligha nevezhető igazán jámbornak, hiszen túl-ságosan nagy fontosságot tulajdonít a halál földi oldalának. Inkább görcsös reakció a túlzásba vitt érzékiség ellen. Amikor ezek a világmegvető prédikátorok közszemlére teszik az emberi szépségre váró szörnyűsé-geket, tulajdonképpen nagyon is materialista érzületet fejeznek ki, tudniillik, hogy azért értéktelen minden szépség és boldogság, mert oly hamar véget ér. Márpedig az undoron alapuló lemondás nem keresztény bölcsességből ered.

Figyelemre méltó, hogy a halál gondolatára intő kegyes buzdítások és azok a profán intések, melyek az ifjúkor kihasználására serkente-nek, csaknem ugyanazt mondják. A celesztinus barátok kolostorában, Avignonban volt egy festmény – ma már nincs meg –, melyet a hagyo-mány magának René királynak tulajdonított; egy halott nő testét ábrá-zolta, álló helyzetben, halotti lepellel borítva, fejékkel, és belsejét fér-gek rágták. A festmény alján levő felirat első sorai pedig így szóltak:

Hajdanta nem volt szebb a nők körében, most a halál így megcsúfolta képem. Szép, zsenge, friss – ezt mondták rég e testről, és lám, hamuvá omlott mindenestől. A termetem tetsző volt és csinos, selymeket ölteni gyakorta szoktam, hogy most ily pőrén fekszem, arra ok van. Ezüst prémet hordtam és hermelint, kedvemre laktam széles palotám, most szűk koporsó zárul itt reám. Szobám falát szép szőnyeg fedte régen, síromban itt csak pókháló az ékem.

Itt még mindig a memento mori uralkodik, de szinte észrevétlenül át-alakul a bájai hervadását sirató nő egészen világi panaszává, mint Olivier de la Marche költeményének következő soraiban:

E szép szem, e tetszést keltő tekintet, vegyed csak észbe, fényét veszti majd; szemöldök, orr, beszédes ajk – ó, mindet rothadás várja... Ha mit természet enged, végigéled, s amiből hatvan év már szörnyű nagy szám, a szépségedet csúfságra cseréled, homályos kórság váltja egészséged s itt e földön már csak útban vagy aztán; ha lányod van, árnyat vetsz rá maradván, érte tolong kérők kicsinyje-nagyja, az anyát mindenki magára hagyja. Villon balladáiból már minden kegyes szándék eltűnt. A szép

fegyverkovácsné panasza soraiban az öreg kurtizán felidézi hajdani ellen-állhatatlan szépségét, és mély gyászba borul szomorú hanyatlásán:

A sima homlok, szőke fúrt, íves szemöldök elveszett, a szép szem, melyben elmerült a sok büszke úr. Hova lett a szép orr gödrös áll felett, vonásai a finom arcnak, mely csintalanul incseleg, s az apró fül, a piros ajkak? - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Mi maradt? Ráncos homlok, ősz haj, kihullt szemöldök, tompa szem... Másban is kifejezésre jut, mennyire képtelenek megszabadulni az

anyagtól. Ennek az érzésnek eredményeként rendkívüli fontosságot tulajdonítanak a középkorban annak, hogy egyes szentek teste nem porladt el, mint például viterbói Szent Rózáé. A legnagyobb kegye-lemnek tartották, hogy a Szent Szűz teste a mennybemenetel által megmenekült a romlástól. Többször megkísérelték, hogy késleltessék az enyészet munkáját. Luxemburg Péter holttestének vonásait festékkel

húzták ki, hogy a temetésig épségben maradjanak. A turlupinok szektájá-nak egy eretnek papját, aki meghalt a börtönben, mielőtt elítélhették volna, agyagban őrizték két hétig, hogy egyszerre égethessék el egy még élő eretnek asszonnyal.

Igen fontosnak tartották, hogy mindenkit saját hazája földjébe te-messenek – ez pedig olyan szokásokra vezetett, amelyeket az egyház-nak szigorúan el kellett tiltania, mivel ellenkeztek a keresztény vallás törvényeivel. A XII. és században gyakori eset, hogy ha egy herceg vagy más magas rangú személy hazájától távol halt meg, holttestét felda-rabolták és kifőzték, csontjait kivették és egy ládában hazaküldték, míg a többit – bár nem minden ceremónia nélkül – egyszerűen elföl-delték a helyszínen. Császárok, királyok, püspökök estek át ilyen kü-lönös operáción. VIII. Bonifác pápa megtiltotta, mondván, hogy ez „undorítóan vad visszaélés, melyet számos hivő förtelmes szokás sze-rint és meggondolatlanul gyakorol". De utódai olykor felmentést adtak. Számos angol részesült ebben a privilégiumban azok közül, akik a százéves háború folyamán Franciaországban estek el, nevezetesen Yorki Edward és SufFolk grófja is, akik Azincourt-nál lelték halálukat; V. Henrik; William Glasdale, aki Orléans-nál halt meg, amikor a Szűz felszabadította a várost; Sir John Fastolfe egy unokaöccse és még sokan mások.

A középkor végén a halál egész képe ebben a szóban foglalható ösz-sze: macabre – a szó modern értelmezése szerint. Természetesen ez a tartalom már hosszú fejlődés eredménye. De az érzés, amit kifejez, pon-tosan egyezik a középkor utolsó századaiban felbukkanó halálkoncep-cióval. Ez a bizarr szó a XIV. században jelent meg a francia nyelvben Macabré formájában, mint tulajdonnév, bármi volt is az etimológiája. Születési bizonyítványa számunkra a költő, Jean le Févre egy verssora: Jefis de Macabré la dance. Keletkezését 1376-ra tehetjük.

1400 felé a halál képe a művészetben és irodalomban egyaránt kísér-teties és fantasztikus alakot ölt. A haláltól való nagyfokú, primitív irtó-zatot újfajta, és nem kevésbé erős viszolygás tetézi. A macabre látomás igen mély lélektani rétegekből, a félelem mélységeiből tör elő; de a val-lásos szellem nyomban az erkölcsi buzdítás eszközévé mérsékli. Így nagy-szerű kulturális eszmévé nemesült, míg aztán kiment a divatból, és falu-si temetők sírfelirataiban és jelképeiben tengődött tovább.

A haláltánc eszméje összefüggő képzetek egész csoportjának kö-zéppontja. Az elsőbbség a három halott és három élő motívumáé, amely a XIII. századtól kezdve található meg a francia irodalomban. Há-

rom fiatal nemesember hirtelen három förtelmes halottra bukkan, akik elmúlt dicsőségükről beszélnek, és figyelmeztetik őket a közelgő végre. A képzőművészet csakhamar átvette ezt a hatásos témát; a pisai Camposanto megdöbbentő freskóiban mindmáig csodálhatjuk. Ugya-nezt ábrázolta egy szoborcsoport a párizsi Aprószentek temetőjének főkapuján; Berry herceg faragtatta 14o8-ban, de ez nem maradt fenn. A miniatúrák és fametszetek széles körben népszerűsítették a motívumot.

A három halott és három élő teremt kapcsolatot az oszlásnak in-dult test szörnyű látványa és a haláltánc között. Ez utóbbi is francia eredetűnek látszik, de nem tudjuk, hogy a festői ábrázolás előzte-e meg a színpadit, vagy fordítva. Émile Mâle szerint a XV. század szobrászati és festői motívumai általában a drámai előadásokból származtak – de behatóbb kritikai vizsgálódás során feltevése nem állta meg a helyét. Ez azonban nem zárja ki, hogy a haláltánc ne lehetne kivétel. Annyi bizo-nyos, hogy a haláltáncot játszották és festették is, és metszeteket is csi-náltak róla ebben az időben. 1449-ben a burgundi herceg előadatta bruggei palotájában. Ha el tudnók képzelni, milyen hatást váltott ki az ilyen tánc, a mozgó alakok fölött elsuhanó bizonytalan fények és ár-nyak, kétségkívül jobban megértenénk az általa kiváltott iszonyatot, mint amennyire Guvot Marchant vagy Holbein képei alapján felfoghat-juk.

Azok a fametszetek, amelyekkel Guyot Marchant párizsi nyomdász díszítette a Haláltánc (Danse Macabré) első, 1485-ben megjelent kiadá-sát, a kor leghíresebb haláltánc-festményét utánozták, azokat a freskó-kat, amelyek 1424 óta borították a párizsi Aprószentek temetőjének árkádjait. A Marchant által kinyomtatott stanzák azonosak a falfest-mények felirataival; talán Jean le Févre egy elveszett költeményéből va-lók, aki viszont latin mintát követhetett. Az 1485-ös fametszetek az Ap-rószentek temetőjének falán levő festménynek csupán gyenge utánza-tai, nem pontos másolatok; ez a későbbi divatú ruhákból is kiderül. Ha képet akarunk kapni a haláltánc-festmények hatásáról, inkább a La Chaise-Dieu-i templom falfestményét nézzük meg, ahol a mű befejezet-lensége csak emeli a kísérteties hatást.

A táncoló, aki Marchant könyvében negyvenszer tér vissza, hogy az élőket magával vigye, eredetileg nem magát a halált ábrázolja, hanem egy holttestet: ilyenné válik az élő ember. A stanzákban a táncos neve Halott Ember vagy Halott Asszony. Ez tehát a halott tánca, nem a ha-lálé; Gédéon Huet kutatásai nyomán valószínű, hogy az eredeti téma a sírjukból feljövő halottak körtánca; ezt a témát újította fel Goethe a maga

Haláltánc-ában (Totentanz). A fáradhatatlan táncos maga az élő em-ber, eljövendő alakjában, saját személyének félelmetes kísértete. „Ez tenmagad vagy!" – mondja a szörnyű látomás minden szemlélőnek. Csak a század vége felé alakul át a nagy táncos hús nélküli, kiaszott holttestből csontvázzá, ahogy Holbein ábrázolja. Ettől kezdve az egyes ha-lottakat a megszemélyesített halál jelképezi.

A haláltánc egyrészt arra figyelmeztet, hogy a földi dolgok mulan-dók és hívságosak, másrészt a társadalmi egyenlőséget hirdeti, a kö-zépkor felfogása szerint: a halálban a különböző rangú és hivatású ha-landók egyformák. Eleinte csak férfiakat ábrázoltak. De a kiadványok sikere arra ösztönözte Guyot-t, hogy elkészítse a nők haláltáncát is. A költeményt Martial d'Auvergne írta hozzá; a képeket egy ismeretlen mű-vész – jóval gyengébben – női alakok sorozatával egészítette ki, akiket egy holttest elragad. Csakhogy nem tudtak negyvenféle női méltóságot és foglalkozást felsorolni. A királynő, apácafejedelemasszony, apáca, ko-fa, dajka és néhány más nőalak után kénytelenek voltak áttérni a női élet különféle állapotaira: megjelent a szűz, a szerető, a menyasszony, a menyecske, a terhes nő stb. És itt újra visszatért az érzéki mozzanat, amelyről már beszéltünk. Amikor a női élet mulandóságán siránkoz-nak, tulajdonképpen a gyönyör rövidségét panaszolják, és a memento mori komor hangjával összeolvad a szépség mulandósága feletti szánako-zás.

Hogy mennyire félt a középkori ember a haláltól, leginkább abból az igen elterjedt hiedelemből derül ki, hogy Lázár állandó szorongás-ban és irtózásban élt feltámadása után, mert mindig arra gondolt, hogy még egyszer keresztül kell mennie a halál kapuján. Ha az igaznak ennyi oka van a félelemre, mivel vigasztalja magát a bűnös? Volt-e hatásosabb fegyver, ami jobban feldúlta volna a lelkiismeretet, mint a haláltusa felidézése? Ez a motívum két hagyományos formában jelent meg: az egyik az ars moriendi, a meghalás művészete, a másik a quatuor hominum novissima, vagyis az emberre váró utolsó négy dolog: az első kö-zülük a halál. A XV. században a nyomdászat és fametszés révén erősen elterjedt a két téma. A „meghalás művészete" és az „utolsó négy dolog" a haláltusa leírását egyaránt magában foglalta, és könnyű felismerni, hogy a példát az előző századok egyházi irodalmából merítik.

Chastellain hosszú lélegzetű költeményében, A halál viadalá-ban va-lamennyi említett motívumot összegyűjtötte; szerepel benne az oszlás-nak indult holttest képe, siránkozik a föld nagyjainak elmúlása felett, leír egy haláltáncot, és végül szó van az elmúlás művészetéről. Minthogy

Chastellain terjengős és nehézkes, számos sorra van szüksége annak a leírásához, amit Villon fél versszakban elmond. Chastellain így ír:

Nincs tagja, bőre, szerve, csontja, mely rothadás bűzét ne ontsa. Míg a lélek ki nem repül, a szív a testben megfeszül a mellkast rázva, emelintve, mely tapadna már a gerincre. – Az arc szine sárgára sáppad, szeme fénye elfátyolozva, szava is cserbenhagyja; bágyadt nyelve a szájpadlásra száradt, érverés, légzés akadoznak; lazulnak az íjületek, inak pattanásig feszülnek...

Villon viszont így: Orra meggörbül, didereg, sápad, a halál szele rázza, meglágyult hús, kemény erek, bele dagad, lehull az álla.

Majd ismét megjelenik az érzéki gondolat: A női test, a sima, drága, mindnyájunk kincse, büszkesége – azt is e halál kínja várja? Igen, ha nem száll mennybe élve. Sehol sem gyűlt össze annyi, a halálfélelem felidézésére hivatott meg-

döbbentő kép, mint az Aprószentek temetőjében, Párizsban. A vallásos iszonyodást kedvelő középkori lélek itt alaposan kivehette belőle ré-szét. Az Aprószentek véres és siralmas mártírhalála különösen alkalmas volt rá, hogy nyers részvétet keltsen, ezt pedig a kor fölöttébb kedvelte. A XV. században különös tiszteletben részesítették az Aprószenteket; XI. Lajos „egy egész aprószentet" ajándékozott a templomnak, kristály-koporsóban. Ez a temető volt a legkedveltebb temetkezési hely. Egy

párizsi püspök egy marék földet tétetett sírjába az Aprószentek temető-jéből, ha már nem nyugodhatott ott. A temetőben gazdag és szegény között nem volt különbség. Úgysem pihentek itt sokáig; annyira zsú-folt volt a temető (húsz egyházközségnek volt joga ide temetkezni), hogy rövid időn belül újra ki kellett hantolni a sírokat, el kellett adni a sírköveket, hogy az újak is helyet kapjanak. Azt tartotta a néphit, hogy ebben a temetőben a holttest kilenc nap alatt csontig porlad. A kopo-nyákat és csontokat csontkamrákban halmozták fel, amelyek három oldalról övezték a temetőt. Ezerszámra hevertek a csontok, közszem-lére téve, egyenlőséget prédikálva mindenkinek. Többek közt a ne-mes Boucicaut is hozzájárult a „szép csontkamrák" építéséhez. Az árká-dok alatt a haláltánc képei és stanzái ékeskedtek. Jobb helyet nem is le-hetett volna találni a vigyorgó halál majomszerű alakjának, aki pápát, császárt, szerzetest és bolondot egyaránt elhurcol. Berry hercege, aki szintén oda akart temetkezni, a templom főkapuján kifaragtatta a há-rom halott és három élő történetét. Száz évvel később a halál nagy szobra tette teljessé a temetési szimbólumok tárlatát; ma a Louvre-ban látható – egyébként ez minden, ami a temetőből megmaradt.

Ilyen volt az a hely, ahol a XV. századi párizsiak olyan vígan sétál-tak, mint utódaik 1789-ben a Palais Royalban. Nap mint nap sokan jár-káltak fel és alá az árkádok alatt, nézték a képeket, olvasgatták az egy-szerű verseket, amelyek a közeledő végre figyelmeztették őket. A szü-net nélkül folyó temetések és exhumálások dacára a temető nyilvános sé-tatér, sőt találkahely. A csontkamrák előtt boltokat nyitottak, az árká-dok alatt prostituáltak kellették magukat. A templom egyik oldalába egy remetenőt falaztak be. A barátok idejöttek prédikálni, és innen in-dultak el a körmenetek. Egy gyerekekből álló körmenet (az Egy párizsi polgár naplója szerint 12 5oo-an voltak) a temetőben gyülekezett, innen vitték gyertyával a kezükben az egyik aprószentet a Notre Dame-ba, majd visszahozták a temetőbe. Még ünnepi lakomákat is rendeztek itt, annyira hozzászoktak az iszonyathoz.

Minthogy a középkorban minden erővel arra törekedtek, hogy a halállal összefüggő dolgoknak látható képet adjanak, elhanyagoltak minden olyan mozzanatot, amely közvetlen ábrázolásra nem volt alkalmas. Így állandóan a halál nyersebb képzetei – és csak ezek – éltek a köztudat-ban. A macabre vízióból hiányzik a gyöngédség és vigasztalás érzelme, az elégikus hang. Nem elköltözött szeretteik távollétét siratják, saját haláluktól reszketnek, ezt tartják minden rossz legrosszabbikának. A „vigasztaló halál" képzete, az óhajtott végső nyugalom, a szenvedések

vége, a bevégzett vagy csonkán maradt életmű a kor gyászérzésében nem játszik szerepet. A középkori lélek nem ismerte „a fájdalom isteni mélységét", helyesebben csak Krisztus kínszenvedésével kapcsolatban is-merte.

Ezekben a sötét halálsiralmakban rendkívül ritka az igazi gyöngéd hang; de ha gyermekek haláláról van szó, mégsem hiányzik teljesen. Martial d'Auvergne az asszonyok haláltáncáról írt költeményében e szavakat adja egy kislány szájába, akit a halál anyjától ragad el: „Jól vigyázz babáimra, játékaimra és szép ruhámra!" De ezt a megható hangot csak néha halljuk. Oly keveset tudott a kor irodalma a gyermekekről! Mikor Antoine de la Salle Madame du Fresne vigasztalása (Le reconfort de Ma-dame du Fresne) c. művében egy anyát szeretne felderíteni, aki elvesz-tette tizenkét éves kisfiát, semmi jobb nem jut eszébe, mint hogy egy még kegyetlenebb veszteségre hivatkozik: egy kisfiú szívszorító esetére, akit túszként vittek el, és aztán kivégeztek. A bánat ellen egyetlen orvossága van: tartózkodjunk minden földi vonzalomtól! Tudálékos és száraz vi-gasztalás! De La Salle elmond még egy rövid történetet: annak a mesé-nek egyik változatát, mely szerint a halott gyermek visszajön a sírból, és arra kéri anyját, ne sírjon, mert különben nem szárad meg a halotti lep-le. És íme, ebből az egyszerű történetből – ezt sem ő maga találta ki – hirtelen költői gyengédség és jóságos bölcsesség csendül ki, amit hasz-talan kerestünk annyi más hang között; azok csak a memento morit ismételgették, különböző változatokban. A népmese és népdal aligha-nem ebben a korban is sok olyan érzést fejezett ki, amelyet a magasabb irodalom alig ismert.

A korszak egyházi és világi irodalma számára csak a két szélsőség lé-tezett: panaszolták, milyen rövid a földi dicsőség, és örvendeztek a lé-lek üdvösségén. Mindaz, ami közte van – részvét, lemondás, vágy és vi-gasztalás –, nem jutott szóhoz, sőt szinte teljesen elveszett a csúf és fe-nyegető halál túlhangsúlyozott és fölöttébb élénk ábrázolása mögött. A csontvázak és férgek egymásra halmozott képeibe belefásul az őszinte ér-zelem.

XII. fejezet

A KÉPEKBEN KIKRISTÁLYOSODÓ

VALLÁSOS GONDOLAT A középkor végének vallási életét két tényező határozza meg: a val-

lási atmoszféra rendkívül telített, és igen erős a hajlam arra, hogy minden gondolatot képben fejezzenek ki.

A hit fogalmai áthatják az egyéni és a társas élet minden megnyilvá-nulását. Nincs olyan hétköznapi tárgy vagy cselekvés, melyet ne hoznának minduntalan összefüggésbe Krisztussal és az üdvösséggel. Minden gondolat arra irányul, hogy az egyes dolgokat vallásos értelemmel ru-házzák fel; a vallás mélyen átjárja a mindennapi életet. Ez a spirituális éberség azonban veszedelmes feszültségeket teremt, mert az eleve feltéte-lezett transzcendens érzések olykor elmaradnak, és mindaz, ami a val-lásos elmélyülést szolgálná, megdöbbentően profán közhellyé, túlvilági köntösbe öltözött világiassággá válik. Csak egy szent képes arra, hogy sose fáradjon bele a transzcendens érzésekbe.

A középkor szelleme még plasztikus és naiv: minden fogalmat látha-tó alakba akar önteni. Minden gondolat képi kifejezést kíván, amelyben aztán meg is merevedik. A szent fogalmakat, látható formában meg-testesülvén, állandóan az a veszély fenyegeti, hogy merő külsőséggé válnak. Ha a gondolat végleges, megfogható alakot ölt, könnyen elve-szíti határozatlan, éteri tulajdonságait, és az áhítatos érzés csak a képre korlátozódik.

Mai szemmel nézve Heinrich Seuse magasztos misztikája is közel jár a nevetségeshez, mikor arra törekszik, hogy a mindennapos élet min-den cselekedetét megszentelje. Emelkedett, amikor a világi szerelem szokásait követve újévet és május elsejét úgy ünnepli, hogy koszorút és dalt ajánl jegyesének, az Örök Bölcsességnek; vagy amikor a Szent Szűz iránti tiszteletből hódolattal tekint minden nőre, és a sárba lép, hogy maga elé engedjen egy koldusasszonyt. De mit gondoljunk a kö-vetkezőkről? Seuse az asztalnál egy alma háromnegyed részét a Szent-háromság nevében fogyasztja el, a maradék negyedét pedig „ama szeretet emlékére, amellyel Mi Asszonyunk drága gyermekének, Jézusnak

adott egy almát"; ezért ezt a negyedrészt héjastól eszi meg, mert a kisgyermekek nem hámozzák meg az almát. Karácsony után nem eszi meg ezt a negyedet, mert a gyermek Jézus akkor még kicsi volt ahhoz, hogy almát adjanak neki. Az Úr öt sebére emlékezve öt kortyot iszik, de mert Krisztus oldalából vér és víz folyt, az utolsó kortyot kétszer ve-szi magához. Mintha kissé túlzásba vinné az élet megszentelését.

Az a törekvés, hogy mindig mindenre vallási fogalmat alkalmazza-nak, az egyéni jámborság számára mélységesen szent élet forrása le-het, de mint kulturális jelenség igen veszedelmes. Ha a vallás az élet minden területét áthatja, állandóan összekeveredik a szent és a profán gondolatkör. A szent dolgok túlságosan hétköznapiak lesznek ahhoz, hogy komolyan átélhessék őket. A vég nélkül szaporodó rítusok, ké-pek, vallásos értelmezések mennyiségi növekedést jelentenek ugyan, de komoly egyházi férfiak joggal félnek attól, hogy a minőség ennek arányában fog romlani. Az egyházszakadás és a zsinatok idején vala-mennyi reformot követelő írás azon aggódik, hogy az egyházat túlterhe-lik.

Pierre d'Ailly elítéli a liturgiába és a hitéletbe bevezetett temérdek újítást; nem annyira kegyes jellegükben kételkedik, inkább attól fél, hogy számuk állandóan növekszik. Vég nélkül sokasodtak a mindig kész is-teni kegyelem jelei; a szentségek mellé egy sereg különleges áldást talál-tak ki; a sok ereklye már nem elég, amulettek is kellenek; egyre nagyobb és tarkább a szentek bizarr képcsarnoka. Bár a papok állandóan hang-súlyozzák a szentségek és a szent dolgok közti különbséget, a köznép folyton összekeveri a kettőt. Gerson meséli, hogy találkozott egy auxerre-i emberrel, aki azt állította, hogy a Bolondok Napja éppolyan szent, mint a Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe. Nicolas de Clamanges a Célserűtlen ünnepekről (De novis festivitatibus non instituendis) értekezést írt, amelyben rámutatott néhány új hitintéz-mény kétes értékére. Pierre d'Ailly a De reformationé-ban sajnálatos-nak tartja, hogy annyi új templom, ünnepség, szent és ünnepnap van; tiltakozik a sok kép és festmény, az istentiszteleti szöveg bőbeszédűsé-ge, új himnuszok és imák bevezetése, a vigíliák és böjtök számának nö-vekedése miatt; egyszóval riasztja a túlzott bőség romboló hatása.

Túlságosan sok a szerzetesrend, mondja d'Ailly, és ez eltérő szoká-sokra, elzárkózásra, vetélkedésre, gőgre és hiúságra vezet. Különösen a kol-duló rendeket szeretné korlátozni, mert nem látja társadalmi hasznukat; kéregetésükkel a bélpoklostelepek, kórházak és más, valóban nyomorult, koldulásra szoruló emberek kárára vannak. A bűnbocsánat-cédulák

árusítóit ki kell átkozni, mert hazugságaikkal megfertőzik és nevetségessé teszik az egyházat. Kolostorok épülnek mindenfelé, pedig hiányzik hozzá a megfelelő anyagi fedezet. Mire vezet ez?

Pierre d'Ailly nem vonja kétségbe, hogy ezek önmagukban szent és jámbor dolgok, csak egyre növekvő számuk miatt panaszkodik; úgy ér-zi, hogy a hit lényege elvész a részletek között.

A vallási szokások szinte gépiesen szaporodnak. Szűz Mária kultu-szának minden részletére külön officiumot dolgoztak ki. Külön misét mondtak Mária kegyessége, hét fájdalma, az összes Mária-ünnep, Mária nővérei – a két másik Mária –, Gábriel arkangyal és Urunk családfájának valamennyi szentje tiszteletére. Ezeket később eltörölte az egyház. A vallá-sos szokások érdekes példája, hogy az Aprószentek napját hetente megtartották. December 28-a, a betlehemi gyermekgyilkosság napja, baljóslatú a középkor szemében. Innen eredt a XV. századi babona, hogy egész évben szerencsétlennek tartották azt a napot, amelyre elő-ző évben Aprószentek esett. Minden héten volt tehát egy nap, amikor nem hajlandók utazásra indulni, új dologba kezdeni; ezt a napot is Ap-rószenteknek nevezték, mint magát az ünnepet. XI. Lajos aggályosan megtartotta ezt a szokást. Edward angol király koronázását megismé-telték, mert a szertartás első alkalommal vasárnap zajlott, és előző évben december 28-a vasárnapra esett. Lotaringiai René kénytelen volt feladni azt a tervét, hogy 1476. október 17-én ütközik meg ellenségeivel, mert zsoldosai nem voltak hajlandók Aprószentek napján csatázni.

E hiedelem nyomai még a XVIII. századi Angliában is fellelhetők, pe-dig már Gersont is egy babona elleni értekezés írására ösztönözte. Éles elméjével megérezte, milyen veszedelem fenyegeti a vallásos gondolat tisztaságát a hit korcs kinövései miatt. Tisztában volt lélektani alapjuk-kal: szerinte ezek a babonák „csak az emberek fantáziájából és melankoli-kus képzelgéseiből" erednek, a képzelet csapongásait pedig ördögi káp-rázatoknak tulajdonítható elmezavar okozza.

Az egyház állandóan résen volt, hogy az alaptalan babonák tömege ne keveredjék a dogmatikus igazságokkal, nehogy a népi képzelet kinövései Istent is lealacsonyítsák. De le tudta-e győzni azt a vágyat, hogy minden vallásos érzésnek konkrét formát adjanak? Ellenállhatatlan törekvés-ként él az emberekben, hogy a végtelent végessé tegyék, minden misz-térium homályát eloszlassák. A legmagasztosabb hittitkokat is elborí-totta a felületes kegyesség. Még az eucharisztiába vetett mély hit is gyere-kes következtetésekre ad alkalmat; például az ember nem vakulhat meg, nem kaphat gutaütést olyan napon, amikor misét hallgatott, vagy

hogy mise közben nem öregszik. Minthogy maga az egyház is annyi mindennel táplálta a népi képzeletet, nem sikerülhetett az egészséges és eleven áhítat határai közé szorítania.

Jellemző erre Gerson esete. Írt egy értekezést A hiú kíváncsiság ellen (Contra vanam curiositatem) címen; „hiú kíváncsiságon" a kutatás szellemét érti, amely a természet titkaiba akar behatolni. De addig tilta-kozott ellene, míg ő maga is helytelen és szánalmas kíváncsiskodásra ad-ta a fejét. Szent József kultusza ugyanis jórészt az ő nevéhez fűződik. Annyira tisztelte, hogy mindent meg akart tudni róla. Kinyomozta Jó-zsef házaséletének minden részletét: önmegtartóztatását; életkorát; azt, hogy hogyan vette tudomásul a Szent Szűz terhességét. Felhábo-rodik azon a nevetséges és nyomorúságos József-karikatúrán, amit a művészek szerettek csinálni alakjából. Egy másik művében Keresztelő Szent János testi felépítésére vonatkozó spekulációkba bocsátkozik: „Az anyagi mag, amelyből teste összeállt, sem túl kemény, sem túl folyékony nem volt."

Olivier Maillard, a népszerű prédikátor szerint „szép teológiai kér-dés", hogy vajon a Szent Szűz tevékenyen közreműködött-e Krisztus fo-gantatásában; vagy hogy vajon Krisztus teste oszlásnak indult volna-e, vagy sem, ha nem támad fel; ezért gyakran beszélt ilyesmiről híveinek. A Szent Szűz szeplőtelen fogantatásának vitája olyan spekulációkra adott alkalmat, melyekben sajátságosan keveredett a hittudomány és az embriológia de az akkori embereket ez a legkevésbé sem döbbentette meg; komoly papok nem átallották a szószékről megtárgyalni ezeket a kérdéseket.

A szent dolgokkal való bizalmaskodás tulajdonképpen a mély és őszinte hit jele, de ha hiányzik a végtelennel való szellemi kapcsolat, tisz-teletlenség fakad belőle. Bármennyire ártatlan is a kíváncsiság, könnyen profanál. A XV. században voltak olyan Mária-szobrocskák, ahol a tes-tet ki lehetett nyitni, és belül látható volt a Szentháromság. A burgundi hercegek kincstárának leltára megemlít egy ilyen szobrot: aranyból készült, drágakövekkel rakták ki. Gerson is látott egyet a párizsi karmelita ko-lostorban; meg is rója érte a barátokat, nem mintha a hittitok e durva képét tartaná tiszteletlenségnek, hanem mert eretnekség a teljes Szent-háromságot úgy ábrázolni, mint Szűz Mária gyümölcsét.

A vallás olyan nagymértékben átitatta az egész életet, hogy az embe-rek alig tudtak különbséget tenni az örökkévaló és a mulandó dolgok között. Ha a hétköznapi élet minden részlete a szentségek síkjára emel-hető, akkor viszont minden, ami szent, közhellyé süllyed, mert a min-

dennapi élettel keveredik. A középkori szemléletben csaknem teljesen eltűnik a vallásos gondolat és a világi dolgok közti határvonal. Előfordult, hogy a bűnbocsánat egy sorshúzás nyereményei között szerepelt. Ün-nepélyes hercegi bevonulások alkalmával oltárok álltak az utcasarko-kon, itt mutatták be a város értékes ereklyetartóit; főpapok miséztek; míg odébb pogány istennők és komikus allegóriák némajátéka volt látha-tó.

Igen jellemző, hogy szinte semmi különbség nincs a világi és egyhá-zi dalok jellege között. Egészen a XVI. század végéig használnak egy-házi dallamokat világi célra, és viszont. Ismeretes, hogy Guillaume Dufay és mások is komponáltak miséket szerelmi dalok témájára („Oly igen örülök", „Ha sápadt az arcom", „A fegyveres").

Az egyházi és világi kifejezések állandó kölcsönhatásban álltak egy-mással. Senki jóérzését nem sértette, hogy az Utolsó Ítélet napját számlák kiegyenlítéséhez hasonlítják, vagy hogy a lille-i városi pénztár bejárata fölött a következő vers díszelgett:

S ekkor kitárja, trombiták szavára, a számadásnak kancelláriáját. Egy bajvívást pedig „fegyverek adta nagyszabású bűnbocsánatnak"

neveznek, mintha zarándokút volna. A mysterium és ministerium (szol-gálat) szó véletlen hasonlóságából keletkezett a franciában a mistere szó. Az összecsengés hozzájárult ahhoz, hogy a mindennapi életben elve-szett a misztérium szó vallásos jellege, hiszen a leghétköznapibb dolgokat is nevezhették mistére-nek.

A vallási szimbolika a természet és történelem valóságát úgy mutat-ta be, mint az üdvösség jegyeit és jelképeit, viszont a vallási metaforá-kat profán érzések kifejezésére használták fel. A középkori ember áhíta-tosan tisztelte a királyság intézményét, és a fejedelmek dicsőítésére ag-gályoskodás nélkül használta az imádat szavait. Az Orléans-i Lajos meggyilkoltatását követő perben a védőügyvéd megszólaltatja a herceg árnyát, aki így beszél fiához: „Nézd sebeimet, és vedd szemre, hogy öt közülük különösen kegyetlen és halálos." Jean Germain châlons-i püs-pök Fülöp burgundi herceg derék cselekedeteiről szóló könyvében (Liber de virtutibus Philippi ducis Burgundiae) nem átallja a Bárányhoz hason-lítani a montereau-i áldozatot. Mikor III. Frigyes császár fiát, Miksát Né-metalföldre küldi, hogy feleségül vegye Burgundi Máriát, Molinet a csá-szárt az Atyához hasonlítja. Ugyancsak ő meséli, hogy mikor a császár

Miksával és Szép Fülöppel bevonult Brüsszelbe, a nép sírt örömében, és így kiáltott: „íme, a Szentháromság képe, Atya, Fiú és Szentlélek!" Vi-rágkoszorút ajánl fel Burgundi Máriának, aki Miasszonyunk méltó képmása, „kivéve a szüzességet". „Nem mintha isteníteni akarnám a fe-jedelmeket" — teszi hozá Molinet.

Még ha ezek csak hízelkedések, üres frázisok is, mutatják, hogy szüntelen használatuk mennyire devalválta a szent jelképek értékét. Nem róhatjuk meg az udvari költőket, amikor maga Gerson is úgy véli, hogy a beszédeit hallgató királyi személyeknek a mennyei hierarchiá-ban magasabb rangú őrangyaluk van, mint a többi embernek.

A bizalmasságból akkor lesz tiszteletlenség, ha a vallásos kifejezéseket erotikus kapcsolatokra alkalmazzák. Ezt a témát már érintettük. A há-zasság tizenöt örömé-nek szerzője a Szent Szűz örömeire céloz. A Ró-zsaregény védelmezője szent kifejezésekkel jelöli meg „a test tisztesség-telen részeit, a tisztátalan és rút bűnöket". De a vallásos és a szerelmi érzés összekeveredésének legmegdöbbentőbb példája a Fouquet-nak tulaj-donított Meluni Madonna, egy kétszárnyú oltár része. Eredetileg Melunben őrizték, most egyik fele Berlinben, a másik Antwerpenben van; Antwerpenben a Madonnát és Berlinben a donátort, Etienne Chevali-er királyi kincstárnokot Szent Istvánnal együtt ábrázoló szárny. A XVII. században jegyezte fel Denis Godefroy az akkor már régi hagyományt, hogy a Madonna Agnés Sorelnek, a király kedvesének vonásait örökíti meg, aki iránt Chevalier nem titkolt szenvedélyt érzett. Akár igaz, akár nem, a Madonnát tagadhatatlanul a korabeli divat szerint festet-ték; domború, borotvált homlok, magasan álló, egymástól távoli mellek, hosszú, karcsú derék. A Madonna bizarr, kifürkészhetetlen arckifejezé-se, a körötte álló piros és kék kerubok a donátor szigorú alakja dacára dekadens és vallástalan jelleget adnak a festménynek. Godefroy felfigyelt a széles keret kék bársonyán gyönggyel kivarrt E betűkre, melyeket arany és ezüst szálakból készített „szerelmi csomók" kötöttek össze. Az egé-szet olyan szentségtörő merészség hatja át, hogy ezt a reneszánsz egyetlen művésze sem múlja felül.

A mindennapi vallási gyakorlatban a tiszteletlenség szinte nem is-mer határokat. A kórus énekesei mise közben nem átallották annak a profán dalnak szövegét énekelni, amelynek dallamára az egyházi kompozíció készült: „Csókolj meg, veresorrú!"

A szemérmetlenség elképesztő példáját jegyezték fel a jeles fríz hu-manista, Rodolphus Agricola atyjáról; ugyanazon a napon vette hírül,

hogy apátnak választották, amikor ágyasa fiat szült. „Ma kétszer lettem atya, Isten áldása legyen rajtunk!" – kiáltott fel.

A XIV. század vége felé a növekvő tiszteletlenséget új keletű jelen-ségnek tekintették, pedig nem volt az. Deschamps így panaszkodik:

Régmult idők szokása volt, hogy a templomban a hivő mély alázattal térdre hullt, s az oltárhoz lépvén elő fedetlenül maradt a fő; de manapság láthatni gyakran, hogy mint vadállat lépked ő oltárhoz csuklyában, kalapban. Nicolas de Clamanges szerint ünnepnapokon kevés ember megy mi-

sére. Nem maradnak ott végig, beérik azzal, hogy belenyúlnak a szen-teltvízbe, meghajolnak Mária szobra előtt, vagy megcsókolják valame-lyik szent képmását. Ha bevárják az úrfelmutatást, olyan büszkék rá, mintha kegyet gyakoroltak volna Krisztussal. A hajnali miséken és a vecsernyéken csak a pap és a ministráns van jelen. A pap kénytelen várni a misével, amíg a földesúr és felesége felkel és felöltözik. A legszentebb ünnepeket, még a karácsonyt is kicsapongással, kártyázással, káromko-dással, blaszfémiával töltik, mondja Gerson. Hiába intik a népet, mert az a nemesség és a papság példájára hivatkozik, akik büntetlenül teszik ugyanezt. A vigíliákat, írja Clamanges, még a templomban is illetlen énekkel és táncokkal töltik; virrasztás közben a kockázó papok mutat-nak rossz példát. Lehet, hogy a moralisták túl sötéten látják a helyzetet, de Strassburg számadáskönyvei szerint minden évben ezeregyszáz liter bort adtak azoknak, akik a templomban „imádkozva virrasztanak" Szent Adolf éjszakáján.

Karthauzi Dénes egy városatya kérésére írta A körmenetek rendjéről (De modo agendi processiones) szóló értekezését. A városatya azt kérdezte, hogyan lehetne elkerülni a züllést és kicsapongást, amelyre egy igen tisz-teletreméltó ereklyével évente rendezett körmenet vezet? „Hogyan le-hetne ezt megakadályozni?" – így a kérdező. „Annyi bizonyos, hogy a város egykönnyen nem mond le róla, mert a hozzánk tóduló embe-reknek szállás és élelem kell, ez pedig jelentős jövedelemforrás. Azonkívül a hagyomány is megköveteli." „Bizony, bizony – sóhajt Dénes –, na-gyon is jól tudom, hogy a körmeneteket szemérmetlenség, gúny és ivás

becsteleníti meg." Chastellain igen eleven képet fest arról, milyen mé-lyen lezüllött a genti polgároknak az a körmenete, amelyet a houthemi egyháznap alkalmával Szent Liévin koporsójával szoktak rendezni. Aze-lőtt, mondja, az előkelők vitték a szent testet „ünnepélyesen és mély tisztelettel"; de most „durva emberek és utcagyerekek tömege" énekelve és üvöltve viszi körbe, „ezer csúfondáros tréfa közt, és valamennyien ré-szegek". Fel vannak fegyverkezve, „és mentükben sok erőszakosko-dást követnek el, mintha láncról szabadultak volna; mintha aznap minden az övék volna azon a címen, hogy ők viszik a koporsót".

Már említettük, mennyi zavart okozott mise közben a résztvevők versengő udvariassága. Az, hogy fiatalemberek és leányok templomban adnak egymásnak találkát, olyan elterjedt szokás, hogy már csak a moralis-ták botránkoznak meg rajta. Az erkölcsös Christine de Pisan egy köl-teményében a szerelmes egész ártatlanul mondja:

Azért járok templomba csak, hogy ott kilessem drága szépem, aki virul friss rózsaképpen. Előfordultak olyan apróbb szerelmi szolgálatok, mint hogy a fia-

talember kedvese mellé térdel, vagy a paxot neki nyújtja; de az egyhá-zat sokkal komolyabb profanálások is érték. A prédikátor Menot sze-rint prostituáltak is beszemtelenkedtek a templomba, vendéget keres-ve. Gerson azt mondja, hogy ünnepnapokon még a templomokban is árultak obszcén képeket, „boszorkányképeket nemkülönben" (tamquam idola Belphegor), a szentbeszédek tehetetlenek voltak a ké-pek ifjúságot rontó hatásával szemben.

Moralisták és szatíraírók egyetértenek abban, hogy az emberek gyakran „bolond gyönyörök kedvéért" mennek zarándokútra. A naiv La Tour Landry lovag is egy kalap alá veszi a zarándoklást a világi örö-mökkel, és egyik fejezetének ezt a címet adja: „Azokról, akik szeretnek lovagi tornákra és zarándokutakra járni."

Ünnepeken, panaszolja Nicolas de Clamanges, nem azért mennek távoli templomokba, mert zarándoki fogadalmat tettek, hanem hogy jót mulassanak. A zarándokutak mindenféle kicsapongásokra adnak alkalmat, mindig akadnak kerítőnők, és az emberek szerelmeskedni járnak oda. A házasság tizenöt öröme szerint mindennapi eset, hogy a változatosság után epekedő fiatalasszony elhiteti férjével: gyermekük azért beteg, mert az asszony még nem váltotta be a gyermekágyban tett

zarándoki fogadalmát. VI. Károly Bajor Izabellával kötött házasságát za-rándokút előzi meg. Nem csoda, hogy a devotio moderna komoly követői kétségbe vonták a zarándokút hasznosságát. Kempis Tamás szerint rit-kán lesz szent abból, aki gyakran megy zarándokútra. Egyik barátja, Heilói Frigyes külön értekezést írt A zarándokok ellen (Contra peregrinantes).

De a szent dolgokkal való túlontúl bizalmas viszony szélsőségei és visszaélései, a vallás és élvezet szemérmetlen keveredése általában olyan korokra jellemző, amikor a hit még töretlen, és a lelket mély vallásos érzés hatja át. Ugyanazok, akik mindennapi életükben meglehetősen leala-csonyodott vallási rutint követnek, egy prédikáló szerzetes lángoló szavaira hirtelen a vallásos érzés páratlan magaslataira tudnak emel-kedni. Még a káromkodás ostoba szokása is a mély hitből származik. A káromkodás: fordított hitvallás. Azt hirdeti, hogy Isten mindenütt jelen van, a legcsekélyebb dologba is beavatkozik. A káromkodásnak csak az ad bűnös vonzóerőt, hogy mintegy kihívjuk az eget. Ha a szitkozódás nem magát Istent emlegeti, megváltozik a jellege, káromkodásból közön-séges durvasággá válik. A középkor vége felé az istenkáromlás még merész szórakozás, és a nemesek előjoga. „Micsoda – mondja a nemes egy parasztnak Gerson értekezésében –, az ördögnek adod a lelked? Nem vagy nemes, mégis tagadni mered Istent?" Deschamps viszont megjegyzi, hogy a káromkodás szokása az alacsonyabb osztályok körében is terjed.

Nincs pór, aki ne szólna így: „Megtagadom Istent meg anyját!" És új, leleményes káromkodást kitalálni: társasjáték, mondja

Gerson, és aki ebben a szentségtörő szórakozásban kitűnik, mesterként tisztelik. Deschamps azt írja, hogy eleinte egész Franciaország gascogne-i és angol módra káromkodott, aztán breton, majd burgundi stílusban. Két balladájában egymás után felsorolja az összes divatos káromkodást, majd egy-egy áhítatos mondattal fejezi be a verseket. A burgundi ká-romkodás volt a legrosszabb. Azt mondták: Je renie Dieu (Tagadom Is-tent); de sokszor szelídebben csak ennyit: Je renie de bottes (a csizmá-kat). A burgundiak szörnyű káromkodók hírében álltak; Gerson szerint az összes országok közül Franciaország szenved a legjobban e szörnyű bűnnek a következményei, a pestis, a háború és az éhínség miatt. Néha még a szerzetesek száján is kiszaladt egy-két enyhébb szitok. Gerson

és d'Ailly határozottan felszólítják a hatóságokat, hogy küzdjenek e bűn ellen; újítsák fel a régi, szigorú törvényeket, de csak könnyű bün-tetéseket szabjanak ki, hogy azokat valóban végre is lehessen hajtani. Egy 1397-es királyi dekrétum valóban megerősíti az 1269-es és 1347-es rendeleteket, de sajnos, újra bevezeti az akkori büntetéseket, az ajak és a nyelv levágását, ami a káromkodástól való szent irtózást tanúsítja ugyan, de lehetetlen következetesen keresztülvinni. A rendeletet tartalmazó könyv margójára valaki feljegyezte: „Jelenleg, 1411-ben az egész király-ságban mindenki büntetlenül káromkodik."

Gerson nagy gyóntatói gyakorlata révén jól ismerte az istenkárom-lás bűnének lélektani hátterét. Azt mondja, vannak, akik szokásból káromkodnak; ezek bűnösek ugyan, de nem esküszegők, mert nem áll szándékukban esküdni. Vannak viszont fiatalemberek, akik tulajdon-képpen egyszerűek és tiszták lennének, de ellenállhatatlan kísértést érez-nek a káromkodásra és istentagadásra. Gerson azt tanácsolja ezeknek a fiatalembereknek, hogy foglalkozzanak kevesebbet Istennel és a szentekkel, mert hiányzik belőlük a szükséges szellemi erő.

Könnyelműség és tudatos hitetlenség között lehetetlen határvonalat húzni. Már a XV. században voltak, akik szerettek szabadgondolkodó-nak látszani, és mulattak a többiek jámborságán. A kor világi írói gyakran használják apapelard szót, ami képmutatót jelent. „Fiatal szent-ből lesz az öreg ördög" – tartja a közmondás; vagy ünnepélyes latin versmértékben: Angelicus juvenis senibus sathanizat in annis. „Az ilyen mondások rontják meg az ifjúságot" – panaszkodik Gerson. „Dicsérik a gyermekeket, ha arcuk szemtelen, ha beszédük szemérmetlen, károm-kodnak, tekintetük és mozdulataik erkölcstelenek. Mit várhatunk egy satanizáló fiatalembertől, ha megöregszik?"

Az emberek, mondja, nem találják a helyes középutat a nyílt hitetlen-ség és a bolondos hiszékenység között; az utóbbira maga a papság a példa. Elhisznek minden kinyilatkoztatást és próféciát, holott gyakran csak egy beteg- vagy holdkóros agyrémeiről van szó; de ha egy komoly pap, aki valóságos kinyilatkoztatásban részesül, olykor téved, csalónak és papelard-nak nevezik; ezután a nép nem hallgat már a papokra, mert képmutatónak tartja mindannyiukat.

Gyakran a bevallott hitetlenség eseteivel is találkozunk. „Kedves uraim – mondja társainak a haldokló Bétisac kapitány –, foglalkoztam lelkem dolgaival, és azt hiszem, nagyon magamra haragítottam Istent, mert már régóta letértem a hit útjáról, egy szót sem hiszek el a Szent-háromság tanából, sem abból, hogy Isten fia annyira megalázta ma-

gát, hogy a mennyekből leszállt egy nő testébe; hiszem és vallom, hogy ha meghalunk, olyasmi, mint lélek, nincs is . . . Ezen a véleményen vagyok, mióta csak eszemet tudom, és ki is tartok mellette mindvégig." Hugues Aubriot párizsi elöljáró szenvedélyesen gyűlöli a papságot; nem hisz az oltáriszentségben, gúnyt űz belőle; nem tartja meg a húsvétot, nem jár gyónni. Jacques du Clercq meséli, hogy számos nemesember – szellemi képességei teljes birtokában – nem hajlandó felvenni az utolsó kenetet. A hitetlenségnek ezek az elszigetelt esetei talán nem annyira szándékos eretnekséget jelentenek, mint inkább önkéntelen reakciót a hit állandó és nyomasztó követelései ellen, a vallási képekkel és fogalmakkal túlzsúfolt tudat termékei. Semmi esetre se tévesszük össze a reneszánsz fe-lületes és irodalmi jellegű pogányságával vagy az óvatos epikureizmus-sal, amely egyes arisztokrata körökben a XIII. század óta dívik; még ke-vésbé azoknak az eretnekeknek tudatos istentagadásával, akik átlépték a misztika és a panteizmus közti határt.

A tömeg naiv vallási tudatának nincs szüksége intellektuális bizo-nyítékokra a hittel kapcsolatban. A szent dolgok valamely látható ábrázo-lása kellőképpen bizonyítja valóságos voltukat. A Szentháromság szemé-lyeit, a pokol tüzét, a számtalan szentet képen és szobrokon látják, tehát valóban léteznek, semmi kétség. Ezek a fogalmak közvetlenül alakítják a hitet; a kép meggyőződést szül, s az tisztán körvonalazott és élénk színű kép formájában itatja át a lelket. A hivő számára annyira valóságos a képfogalom, amennyire csak megkívánja az egyház, sőt még valósá-gosabb is.

De ha a hit túlságosan szorosan kapcsolódik a tan képszerű ábrázo-lásához, fennáll a veszély, hogy nem tesznek minőségbeli különbséget, s a vallás minden eleme egyformán fontossá és szentté válik. Egy kép önmagában még nem tanítja meg a hivőt arra, hogy Istent imádni kell, a szenteket pedig csak tisztelni. A kép lélektani funkciója csak annyi, hogy meggyőzi a hivőt az ábrázolt személy létezéséről, és mély tisztele-tet ébreszt iránta. Az egyház feladata, hogy az imádat és a tisztelet közti különbségre újra és újra felhívja a figyelmet, s megőrizze a tan tisztaságát, úgy, hogy pontosan megmagyarázza, mit jelent a kép. A vallásos gondolat túlburjánzása, a képzelet csapongása itt a legveszedel-mesebb.

Nos, az egyház állandóan hirdette, hogy a szenteknek, ereklyék-nek, szent helyeknek kijáró tisztelet tulajdonképpen Istennek szól. Bár az Újszövetség eltörölte a második parancsolat faragott képekre vonat-kozó tilalmát, illetve csak az Atyára korlátozta, az egyház érintetlenül

fenntartotta a „ne imádd és ne tiszteld azokat" elvét; a képek csak arra valók, hogy megmutassák az egyszerű népnek, miben kell hinnie. Ezek az írástudatlanok könyvei, mondja Clamanges; Villon is ezt a gondolatot fejezi ki azokban a megható sorokban, amelyeket anyja szájába ad:

Szegény öregasszony vagyok, ki szenved, betűt nem ismerek, de ha ülök a templomban, oly szép az én szememnek a festett menny, hol hárfa, lant pönög, lent a pokol sok égő rabja nyög. De a középkori egyház általában keveset törődött azzal, mennyire

veszélyben forog a hit tisztasága, amikor a népi képzelet korlátlanul csaponghat a szentekről szóló tan területén. Pedig az egyszerű elme számára a bő festői képzelet legalább annyi lehetőséget teremthet a tisz-ta tanoktól való eltávolodásra, mint később a Szentírás egyéni értelme-zése. Különös tény, hogy a dogmatikus kérdésekben annyira aggályos egyház ilyen elnéző és türelmes azokkal szemben, akik tudatlanságból vétkezve az illőnél sokkal nagyobb tisztelettel adóznak a szentképek-nek. Elég, mondja Gerson, ha úgy érzik, hogy azt teszik, amit az egyház követel.

Így aztán a középkor végén a szentekre vonatkozóan túlságosan is realisztikus elképzelések alakultak ki a néphitben. A szentek a vallás olyan valóságos és annyira meghitt alakjai, hogy a legfelületesebb vallási han-gulattal is kapcsolatba hozzák őket. A mély áhítat Krisztusra és Anyjára összpontosult, míg a szentek körül mindenféle hiedelem és együgyű babona halmozódik fel. Mindenképpen megszokottá és életszerűvé akarták varázsolni őket. Úgy öltözködnek, mint a többi ember. Nem múlik el nap, hogy az emberek pestisesek vagy zarándokok alakjában ne talál-koznának Szent Rókus vagy Szent Jakab „urakkal". A szentek ruházata egészen a reneszánszig a napi divatot követte. Csak ekkor következett be az, hogy az egyházművészet, klasszikus drapériákba burkolván őket, kivonta a szenteket a népi fantázia köréből, s olyan magas szférába he-lyezte, ahol a tömeg képzelgései már nem szennyezhették be a tan tiszta-ságát.

Az ereklyék tisztelete, amelyet az egyház nemcsak megengedett, hanem a vallás szerves részévé is tett, csak megerősítette a szentekről alkotott határozottan testies elképzelést. Az anyagi dolgokhoz való kegyes ragaszkodás közönséges és nyers eszmévé fokozta le a szentek

egész kultuszát, és meghökkentő túlzásokra vezetett. Az ereklyékkel kapcsolatban a középkor mély és egyenes hite egy csöppet sem félt at-tól, hogy a szent dolgok durva megközelítése kiábrándultságra vagy profanálásra vezet. A XV. század szellemisége nem sokban különbözik azoknak az umbriai parasztoknak a gondolkodásától, akik 1000 körül meg akarták ölni Szent Romuald remetét, hogy biztosítsák maguknak értékes csontjait; vagy a fossanuovai szerzetesekétől, akik, amikor Aquinói Szent Tamás kolostorukban meghalt, gyorsan lefejezték, kifőzték és be-balzsamozták, nehogy elveszítsék az ereklyét. Amikor 1231-ben Árpádházi Szent Erzsébetet felravatalozták, beözönlöttek tisztelői, darabokra vág-ták-tépték halotti leplét, levágták haját, körmét, sőt még a mellbim-bóit is. 1392-ben Károly francia király egy ünnepélyes alkalommal kiosz-totta őse, Szent Lajos bordáit; Pierre d'Aillynek és a király nagybátyjainak, Berry és Burgundia hercegeinek egy-egy egész borda jutott; a főpapok egy csontot kaptak, hogy osszák el egymás között, amit a lakoma után mindjárt meg is tettek.

A szentek túlságosan is testi és megszokott alakban jelennek meg, alakjuk túlságosan határozott körvonalú, s valószínűleg ez az oka, hogy olyan kis szerepet játszanak a látomásokban és természetfölötti jelen-ségekben. A szellemlátás, a jelek, a kísértetek, a jelenések birodalma a kö-zépkorban nagyon zsúfolt volt, de a szentek tiszteletének alig volt vala-mi helye benne. Vannak persze kivételek, Jeanne d'Arcnak például megjelent Szent Mihály, Szent Katalin és Szent Margit, és más példákat is említhetnénk. De általában a népi fantazmagóriák angyalokkal, ördö-gökkel, halottak árnyával, fehér asszonyokkal vannak tele, nem szen-tekkel. Az egyes szentek megjelenéséről szóló történetek rendszerint gyanúsak, itt többnyire utólagos egyházi vagy irodalmi belemagyarázással van dolgunk. A jelenésnek nincs neve a révült szemlélő számára, alakja is csak alig. A híres frankenthali vízióban, 1446-ban a fiatal pásztor ti-zennégy egyforma kerubot lát, akik azt mondják neki, hogy ők a tizen-négy „segítő szent", akiknek pedig az egyházművészet határozott és egyéni alakot adott. A babonában lényeges a bizonytalan és határozatlan jelleg, s ahol valamelyik szent tiszteletéhez primitív babona fűződik, az meg is marad ilyen jellegűnek; például a genti Szent Bertulf esetében, aki a Szent Péter-apátságban levő koporsója oldalán kopog „igen sűrűn és igen hangosan"; ha veszedelem közeledik.

A templomokban képen vagy szobor alakjában látható szent a ma-ga határozott körvonalaival, jól ismert jelvényeivel és vonásaival, egyáltalán nem volt titokzatos. Nem keltett rémületet, mint a bizony-

talan jelenések vagy az ismeretlen kísértetek. A természetfölöttitől való félelem a jelenség határozatlan voltából ered. Mihelyt tiszta körvona-lai vannak, már nem olyan iszonyatos. A szentek meghitt alakjai olyan megnyugtatóan hatottak, mint a rendőr egy idegen városban. A szen-tekkel összefüggő eszmekomplexus a nyugodt és bizalmas áhítat sem-leges területe egyfelől a Krisztus-szeretet és a misztikus révület eksztázisa, másfelől a démonománia szörnyűségei között. Talán nem túlságosan merész az az állítás, hogy a szentek tisztelete üdvös nyugtatószer a közép-kor szertelen áhítatosságára; levezeti a túláradó vallásosság és a szent ré-mület érzését.

A szentek tisztelete a hit legkülsőségesebb megnyilvánulásai közé tartozik. Inkább a népi képzelet befolyásolja, semmint a teológia, s ezért néha teljesen elvész belőle a méltóság. Jellemző erre Szent József sajátságos kultusza a középkor végén: Szűz Mária szenvedélyes tiszteletének szinte szöges ellentéte. A József iránti kandi kíváncsiság a heves Mária-kultusz re-akciója. Miközben a Szent Szűz alakja egyre magasztosul, József mind-inkább karikatúrává válik. A művészek rongyokba öltözött bohócnak ábrázolják, mint például Dijonban, Melchior Broederlam kettős oltá-rán. Az irodalom mindig szókimondóbb a képzőművészetnél: Józsefet egészen nevetségessé teszi. Deschamps ahelyett, hogy csodálná a legnagyobb kitüntetésben részesült férfiút, tipikus papucsférjnek mutatja be.

Mind, kik szolgáltok asszonyt és pulyát, Szent József példáját vegyétek észbe: szolgálta búsan, bajjal asszonyát, s a gyermek Jézus Krisztust óvta, védte; így is festették őt gyakorta képre: botján a bugyra, gyalog baktat ott öszvérével, hogy családját kimélje – életében nem látott jó napot.

Másutt még durvább: József látott bajt sokat, rászakadt gondokat, mikor Jézus születék! Hányszor kapta karba csak,

kedves agg, mialatt anyját is ő vitte még – öszvérháton, s gyermekét; lám, eképp írja kép: Egyiptomba mint szaladt. Festmény így mutatja csak: avatag gönc tapad rá – köpenyre nem telé; botja vállán, úgy halad, roskatag, gyönge agg, nincs örömben része rég, és eképp szól a nép: „József ő, a balgatag!" Ez is mutatja, hogy a bizalmaskodás tiszteletlenséget szül. Szent Jó-

zsef akkor is komikus figura maradt, amikor különleges tiszteletben részesítették. Doktor Eck, Luther ellenfele, kénytelen volt tiltakozni az ellen, hogy Józsefet színpadra állítsák, de ha mégis megteszik, legalább ne kelljen zabkását főznie, „nehogy Isten egyháza nevetségessé váljék". József és Mária frigyét mindig kaján kíváncsiság kerülgette, az őszinte áhítathoz profán gondolatok vegyültek. A prózai gondolkodású La Tour Landry lovag így magyarázza meg magának: „Isten azt akarta, hogy Mária menjen férjhez a szent életű Józsefhez, aki öreg és derék ember volt, mert Isten házasságból kívánt megszületni, hogy eleget te-gyen a szokásos jogi követelményeknek, és elkerülje a pletykát."

Egy kiadatlan XV. századi mű úgy mutatja be a lélek misztikus menyegzőjét az égi jegyessel, mint valami középosztálybeli lakodalmat. „Ha nincs ellene kifogásod – mondja Jézus az Atyának megnősülök, sok-sok gyermekem és rokonom lesz." Az Atya attól fél, hogy fia rangján alul köt házasságot, de az angyal megnyugtatja, hogy a kiszemelt jegyes méltó a Fiúhoz, mire az Atya e szavakkal adja beleegyezését:

Vedd lányunk: szelíd, tiszta, szép,

szereti majdan hitvesét; javainkból tetézve végy, néki is jut belőle meg. A szöveg komoly és áhítatos szándékához kétség nem fér. Nem ez

az egyetlen példa rá, hogy micsoda trivialitásokra vezet a csapongó képzelet.

Minden szentnek határozott, pontos és színes egyénisége volt. Az angyaloknak viszont – a három híres arkangyal kivételével – nem volt határozott alakja. A szentek egyéni jellegét a nekik tulajdonított külön-leges szerep még jobban kidomborította. Minden szenttől más-más esetben vártak segítséget, emiatt tiszteletük többnyire gépiessé vált. Szent Rókust például elsősorban pestis esetén hívják; csaknem elke-rülhetetlen, hogy a gyógyulást merőben neki tulajdonítsák, és egyre in-kább szem elől tévesszék azt a szép tanítást, hogy a szent csak Istennél való közbenjárása által gyógyítja meg a beteget. Különösen a segítő szentek esetében volt ez így: számuk általában tizennégy, néha öt, nyolc, tizenöt. A középkor vége felé egyre jobban tisztelték őket:

Öt szentről tudunk a legenda révén, s öt szent nőről, akiknek kegyesen megadta Isten, éltük véget érvén, hogy ha bárki is hozzájuk eseng, mert vészek szorongatják idelent, az Úr szívét megnyitja ily fohász. Bölcs hát, akinek pártfogója Szent Kristóf, Dénes, György, Egyed és Balázs. A Deschamps soraiból is kicsendülő közhiedelmet az egyház azzal

szentesítette, hogy külön officiumot rendelt el a tizennégy segítő szent tisz-teletére. A miseszövegből nyilvánvaló, hogy szerepük csak a közbenjá-rás: „Isten, a kiválasztott szentjeidet, Györgyöt stb., azzal a kiváltsággal tüntetted ki a többiek közül, hogy mindazok, akik szükségükben hozzájuk folyamodnak, imádságuk üdvös teljesedését elnyerik, kegyelmed szerint . . ." Tehát arról van szó, hogy szabályos felhatalmazást kaptak az isteni mindenhatóság gyakorlására. Így nem lehet felróni a népnek, hogy e kiváltságos szentekkel kapcsolatban kissé elfeledkezett a tiszta tanról. A hozzájuk intézett imádság azonnali hatása még inkább el-homályosította azt, hogy csak mint közbenjárók szerepelnek, mintegy

ügyvédi megbízás alapján gyakorolják az isteni hatalmat. Így teljesen ter-mészetes, hogy a tridenti zsinat után az egyház eltörölte a tizennégy se-gítő szent miséjét. A nekik tulajdonított rendkívüli szerep a legdur-vább babonákra vezetett: elég, ha valaki egy faragott vagy festett Szent Kristófra néz, aznap már nem érheti végzetes szerencsétlenség. Ez ma-gyarázza, hogy a szentnek olyan sok szobra van a templomok bejáratánál.

A művészetnek nagy szerepe volt abban, hogy éppen ezeket a szen-teket választották ki, mert igen feltűnő jegyekkel ábrázolta őket. Szent Achatius töviskoronát viselt, Szent Egyedet szarvastehén, Szent Györgyöt sárkány kíséri; Szent Kristóf hatalmas termetű; Szent Balázst vadállatok barlangjában, Szent Cirjákot leláncolt ördöggel ábrázolják; Szent Dénes hóna alatt viszi a fejét; Szent Erazmus testét motolla ha-sítja fel; Szent Eustachiust agancsai közt keresztet hordó szarvas kí-séri; Szent Pantaleont oroszlánnal, Szent Vitust üstben, Szent Barba-rát toronnyal, Szent Katalint kerékkel és karddal, Szent Margitot sár-kánnyal ábrázolják. Nagyon valószínű, hogy a tizennégy segítő szent iránti mély tisztelet legalábbis részben annak köszönhető, hogy képük igen mély benyomást kelt.

Sok szent neve elválaszthatatlan bizonyos betegségektől, sőt azzal is jelölik a kórt. Több bőrbetegséget Szent Antal nyavalyájának neveznek. A köszvény Szent Mór nyavalyája. A pestis borzalmai ellen több szentet is segítségül hívtak: Szent Sebestyént, Szent Rókust, Szent Egyedet, Szent Kristófot, Szent Bálintot, Szent Adorjánt; szolgálataikat misékkel, körmenetekkel, vallásos összejövetelekkel igyekeztek kiérdemelni. Itt másfajta veszedelem fenyegette a hit tisztaságát. Mihelyt a ragály gon-dolata félelem és rettegés közepette felmerült, megjelent a szent képe is. Könnyen megesett, hogy magától a szenttől kezdtek félni, neki tu-lajdonították a mennyei haragot, ami a csapást az emberiségre zúdította. A kifürkészhetetlen isteni igazság helyett a szent haragja a baj oka, őt kell ki-engesztelni. Miért ne származhatnék tőle a betegség, ha egyszer ő gyógyítja? Ezen az úton a keresztény etikától már csak egy lépés a po-gány mágia. Az egyház nem tehetett róla, legfeljebb annyiban, hogy tétlenül nézte, hogyan homályosul el a tudatlanok lelkében a tiszta tan.

Sok minden tanúsítja, hogy a nép a betegségeket néha valóban egyes szenteknek tulajdonította, bár nem volna igazságos idesorolni azokat a ká-romkodásokat, amelyekben Szent Antal mint gonosz tűzdémon szere-pel. „Szent Antal égessen el engem!" „Szent Antal égesse el ezt a bordélyt!" „Szent Antal égesse el ezt a dögöt!" Ezek a szavak Coquillart-tól szár-maznak. Deschamps-nál is ezt mondja egy szegény fickó:

Szent Antal drágán adja el nyavalyáját: felgyújtja testem. Egy köszvényes koldust pedig így szólít meg: „Nem tudsz járni? An-

nál jobb, megspórolod a kövezetvámot, és Szent Mórtól sem kell fél-ned."

Robert Gaguin, aki egyébként egyáltalán nem ellenezte a szentek tiszteletét, így írja le a koldusokat a Frankhon koldusainak különféle ravas-zságairól (De validorum per Franciam mendicantium varia astucia) szóló könyvében: „Az egyik földre veti magát, csurog rossz szagú nyála, és állapotát Szent Jánosnak tulajdonítja. Mások testét fekély borítja Szent Fiacrius remete hibájából. Szent Demjén, te akadályozod meg őket a vizelésben; Szent Antal ízületeiket égeti; Szent Pius sántákká és bénákká teszi őket."

Erasmus egyik Beszélgetésében kigúnyolja ezt a hiedelmet. Az egyik be-szélgető felveti a kérdést, vajon a mennyben rosszindulatúbbak-e a szentek, mint a földön voltak. „Igen – feleli a másik –, mert a paradi-csomi dicsőségben már nem tűrik el, hogy sértegessék őket. Volt-e szelídebb ember, mint Szent Kornél, együttérzőbb, mint Szent Antal, türelmesebb, mint Keresztelő Szent János, amíg élt? És micsoda szörnyű nyavalyákat küldenek reánk, ha nem tiszteljük őket eléggé!" Rabelais szerint az alacsonyabb képzettségű papok maguk is azt taní-tották, hogy Szent Sebestyéntől ered a pestis, és Szent Etropius küldi a vízkórságot. Henri Estienne hasonlóan ír ezekről a babonákról. Nem kétséges tehát, hogy valóban léteztek.

A szentek tiszteletének érzelmi velejárói olyan erősen kapcsolódtak a szentképek alakjaihoz és színeihez, hogy állandóan az a veszély fenye-getett: az esztétikai érzés elnyeli a vallási elemet. Áhítatos vagy elra-gadtatott arcok, gazdag aranyozás, drága ruhák: mindez fölöttébb realisz-tikus művészettel ábrázolva: a képek olyan erőteljes benyomást keltet-tek a nézőben, hogy nem sok lehetősége maradt a szent tanokon való elmélkedésre. A dicsőséges lényeket izzó ájtatosság hullámai vették körül, az emberek ügyet sem vetettek az egyház szabta korlátokra. A szentek istenként éltek a nép képzeletében. Nem csoda, hogy a szigorú jámborság olyan képviselői, mint a Közös Élet Testvérei, vagy a windesheimi kanonok, úgy látták, hogy a szentek tiszteletének kifej-lődése a népi hitélet tisztaságát veszélyezteti. Nagyon érdekes, hogy ez a gondolat még Eustache Deschamps fejében is megfordul, aki pedig felü-

letes költő és a hétköznapi elme, de éppen ezért olyan hűséges tükre a kor tudatának:

Ne véssetek ezüst, arany, fa, kő és bronz isteneket, hogy bálványozzák untalan... mert tetszetős formája van; és a festés, mely oly remek, s a vakítón fénylő arany sok balgát megtévesztenek, vélik, ez csak isten lehet, s ostoba elmével imádják, mivelhogy mindenfele látják, minden templomban áll elég – rosszul teszik, kik őket áldják: bálványt imádni dőreség. Herceg, egy Istent higgy, Uram, őt imádjad, mint írva van, réten, bárhol, tanít az ég; ne hamis istent, mely arany, kő és vas, mindez oktalan – bálványt imádni dőreség! Lehet, hogy a középkor vége felé buzgón hirdetett őrangyal-kultusz

valójában öntudatlan reakció a népszerű szentek vegyes társasága el-len. Az élő hit fölösen nagy részét kötötte le a szentek tisztelete. Így támadt fel a vágy, hogy valami szellemibb tárgyat tiszteljenek, attól várja-nak segedelmet. A bizonytalan körvonalú, csaknem alaktalan angya-lok felé forduló áhítat újra kapcsolatot talál a természetfölöttivel és a misztériummal. Megint Jean Gerson, a hit tisztaságának fáradhatatlan bajnoka, aki az őrangyalok kultuszát újra és újra a hívek figyelmébe ajánlja. De itt is meg kell vívnia a maga csatáját a féktelen kíváncsiság-gal, mely azzal fenyeget, hogy az áhítat a köznapi részletkérdések ten-gerébe süllyed. Éppen az angyalokkal kapcsolatban merült fel a leg-több ravasz kérdés, hiszen ez szinte teljesen kiaknázatlan területnek számított. Sosem hagynak el bennünket? Előre tudják-e, hogy üdvö-zülünk vagy elkárhozunk? Volt-e Krisztusnak őrangyala? Hát az Anti-krisztusnak lesz-e? Tud-e az angyal látomások nélkül is szólni lel-

künkhöz? Vajon úgy vezetnek-e minket az angyalok a jóra, mint az ör-dögök a rosszra? –Hagyjuk ezeket a szövevényes kérdéseket a papoknak, mondja Gerson, a hívek tiszteljék az angyalokat egyszerűen és szívből.

Száz évvel később a reformáció éppen a szentek kultusza ellen ví-vott harcában találkozott a legkevesebb ellenállással. A protestáns or-szágokban a papság és a világiak között egyaránt tovább élt a boszor-kányhit és a démonológia, a szentek azonban eltűntek anélkül, hogy bárki egy jó szót szólt volna értük, mert addigra már szinte minden caput mortuum, ami a szentekkel kapcsolatos. Az áhítat teljesen feloldó-dott a képekben, legendákban, officiumokban; olyannyira, hogy a szen-tek képzete hovatovább semmiféle misztikus félelmet nem keltett. A szentek kultusza már nem a felfoghatatlan dolgok birodalmában gyö-kerezett, a démonoktól való félelem azonban továbbra is éppolyan erős, mint korábban.

Amikor azután a katolikus restauráció hozzálátott, hogy visszaállítsa a szentek kultuszát, első teendője az volt, hogy megnyesse a közép-kori képzelet vadhajtásait. Szigorúbb fegyelmet kellett bevezetnie, hogy elejét vegye az újabb túlburjánzásnak.

XIII. fejezet

A HITÉLET TÍPUSAI

A hitélet történetét tanulmányozva óvakodnunk kell, nehogy túlsá-gosan élesen húzzuk meg a határvonalakat. Látjuk, hogy együtt léteztek a szenvedélyes áhítat és a gúnyos közöny legélesebb ellentétei, amit nagyon csábító azzal magyarázni, hogy egyiknek is, másiknak is külön embercsoportok felelnek meg, világias gondolkozásúak állnak szemben jámborokkal, értelmiségiek tudatlanokkal, reformpártiak konzervatí-vokkal. De ez az osztályozás nem veszi figyelembe, milyen csodálato-san bonyolult és összetett az emberi lélek és kultúra. A késő középkori hitélet elképesztő ellentéteit csak úgy tudjuk megmagyarázni, ha megért-jük, milyen kiegyensúlyozatlan volt akkoriban a vallásos vérmérséklet, hogy egyén és tömeg egyaránt mennyire hajlamos heves önellentmon-dásokra és hirtelen változásokra.

A késő középkori francia hitéletet általánosságban igen gépies és igen laza vallási gyakorlat jellemzi, de ezt időnként hevesen áradó áhí-tat-hullámok szakítják meg. Franciaország nem ismerte a kegyesség azon fajtáját, melyben a buzgó hívek kis körökbe gyűlnek; ez Németal-földön alakult ki: a devotio moderna kimagasló alakja Kempis Tamás. De ez a mozgalom olyan vallási szükségletnek köszönheti a létét, mely Fran-ciaországban sem hiányzott, csak itt a hívek nem tömörültek külön szervezetekbe. Vagy a fennálló szerzetesrendekben találtak menedé-ket, vagy a világi életben maradtak, és nem különültek el a többi hivőtől. Úgy látszik, a latin lélek jobban elviseli azokat a konfliktusokat, amelyekbe a jámbor ember a világi életben ütközik, mint az északi népek.

A kor hitéletének legfurcsább ellentmondása a papság iránt érzett mély megvetés; ez végighúzódik az egész középkori történelmen, holott közben magának a papi hivatal szentségének a legnagyobb tisztelettel adóznak. A tömeg még nem élte át teljesen a kereszténységet, nem fe-lejtette el a civilizálatlan ember ellenszenvét az olyan férfi iránt, aki nem harcolhat, és tisztának kell maradnia. A lovagnak, a bátorság és szere-lembajnokának feudális büszkesége ebben a nép primitív ösztönével ta-lálkozott. Mindehhez hozzájárult a főpapok világiassága és az alacso-nyabb rangú papok erkölcsi züllése. Így történt, hogy a nemesek, pol-gárok és parasztok hosszú ideig ingerült tréfákban fejezték ki gyűlöle-

tüket, melyeknek a kicsapongó szerzetes és a korhely pap a céltáblája. A gyűlölet a helyes szó ebben az összefüggésben, mert gyűlölet volt ez, lappangó, de tartós és általános. A nép sohasem unt rá, ha a papság bűneit teregették ki előtte. Ha egy prédikátor az egyházi rend ellen szónokol, biztos a siker; mihelyt ezt a témát érinti, hallgatói minden másról megfeledkeznek, mondja Sienai Bernardin; ha a gyülekezet el-álmosodik: fázik vagy melege van, ezzel lehet leghatásosabban felrázni. Mindenki rögtön felfigyel és megélénkül.

Különösen a kolduló szerzeteseket sújtja megvetés és gúny. A Száz új történet méltatlan papjai, az éhező káplán, aki három fityingért mond misét, vagy a gyóntató, aki elvállalja, hogy koszt és kvártély el-lenében évente feloldozza a családot minden bűne alól, valamennyien kolduló barátok. Molinet így versel egy újévi jókívánságban:

Egyék a jakobinusok húsát az augusztinusok, s lógjanak a minoriták cingulusán karmeliták. Ugyanakkor a kolduló rendek megújulása új színt vitt a népi prédi-

kálásba; a hitbuzgalom és bűnbánat heves kitöréseit váltotta ki, ame-lyek oly erősen rányomták bélyegüket a XV. század hitéletére.

A kolduló rendek iránti gyűlölet igen fontos szellemi fordulat jele. A születő új szociális érzésnek már nem felelt meg a szegénységnek az a formális és dogmatikus felfogása, melyet Assisi Szent Ferenc hirdetett, és amely a kolduló szerzetesekben élt tovább. Az emberek kezdtek rájön-ni, hogy a szegénység a társadalom betegsége, nem apostoli erény. Pi-erre d'Ailly a kolduló szerzetesekkel az „igazi szegényeket" (vere pauperes) állítja szembe. Legelőször Angliában eszméltek rá a dolgok gazdasági oldalára, itt tudatosodott először az az érzés, hogy a pro-duktív munka szent dolog, és pedig egy különös, fantasztikus és meg-indító költeményben, a Paraszt Péter-ben.

De a papok és szerzetesek általános szidalmazásával mégis jól meg-fér szent hivataluk mélységes tisztelete. Ghilbert de Lannoy látott Rotterdamban egy papot, aki a felzaklatott tömeget úgy csillapította le, hogy felmutatta a Corpus Dominit, az Úr testét.

A tudatlan tömegek hitére jellemző hirtelen változások és erős ellenté-tek a műveltebbekből sem hiányoznak. Gyakoriak az olyan villámcsa-pásszerű megvilágosodások, mint Szent Ferencé, aki egyszerre kötelező pa-

rancsként hallotta az Evangélium szavait. Egy lovag a keresztelési szertartás szavait hallgatja; talán hússzor is hallotta már, de most várat-lanul lelkébe nyilall e szavak csodálatos ereje; elhatározza, hogy ezentúl a keresztség puszta felidézésével űzi el az ördögöt. Jean de Bueil egy pár-bajnál segédkezik. A két ellenfél éppen meg akar esküdni a szent ostyá-ra, hogy neki van igaza. A kapitányon hirtelen átvillan a gondolat, hogy egyikük feltétlenül hamisan esküszik, és örökre elkárhozik. Így ki-ált fel: „Ne esküdjetek! Fogadjatok inkább ötszáz koronába, de ne esküdje-tek!"

Ami a nagyurakat illeti, kérkedő pompa és szertelen élvezetek kö-zött lepergő életük alapvető romlottsága hozzájárult ahhoz, hogy időnként görcsös áhítat fogja el őket. Az áhítat, akárcsak életük, meg-lehetősen zaklatott. V. Károly francia király néha a legizgalmasabb pillanatban hagyta abba a vadászatot, hogy misét hallgasson. Burgundi Anna, Bedford felesége azzal botránkoztatta meg a párizsiakat, hogy őrült vágtában belerohan a körmenetbe, máskor viszont éjfélkor otthagyja az udvari ünnepélyt, hogy hajnali misét hallgasson a celesztinusok kolos-torában. Idő előtti halálát is az okozta, hogy meglátogatta a betege-ket az Hótel Dieu-ben.

Sok XV. századi fejedelem és főúr akad, akiben elképesztően össze-keveredik az áhítatosság és a kicsapongás. Orléans-i Lajos az őrület ha-táráig szereti a fényűzést és a gyönyört, még a fekete mágiában is bűnös, de külön helye van a celesztinusok közös hálótermében; itt részt vesz a kolostori élet önsanyargatásában és kötelességeiben, éjfélkor kel, és néha öt-hat misét is hallgat egy nap.

Jó Fülöpben is meglepő módon él egymás mellett az áhítat és világi-asság. A herceg híres törvénytelen gyerekeinek „igen szép koszorújá-ról", pazarló lakomáiról, harácsoló politikájáról, büszkeségéről – gőgje éppoly erőszakos, mint vérmérséklete általában –, de ugyanakkor szigo-rúan áhítatos. Mise után még hosszú ideig oratóriumában marad, min-den héten négy napig, valamint Szűz Mária és az apostolok vigíliáin kenyéren és vízen él. Sokszor még délután négy órakor is böjtöl. Igen sok alamizsnát oszt titokban. A luxemburgi rajtaütés után breviáriumá-ba és saját külön hálaadó imáiba mélyed; lóháton várakozó kísérete vé-gül is türelmetlen lesz, hiszen a harcnak még nincs vége. Mikor figyelmez-tetik a veszedelemre, a herceg így felel: „Ha Isten győzelmet adott ne-kem, meg is tartja azt nekem."

Gaston Phébus, Foix grófja, René király, és Charles d'Orléans, a köl-tő, az igen világias és gyakran frivol vérmérséklet három különböző tí-

pusa, de mindhárman olyan áhítatosak, hogy nehéz lenne képmutatónak vagy vakbuzgónak minősíteni őket. Inkább az lehet az igazság, hogy a két erkölcsi végletet úgy tudták áthidalni, hogy azt a modern lélek meg sem érti. A középkori életben azonban lehetséges ez, mert feltétlen du-alizmus volt a két felfogás között, amely akkor az egész gondolkozást és életet betöltötte.

A XV. századi emberben gyakran a bizarr pompa kedvelése is jól megfér a szigorú áhítattal. A vágy, hogy a hitet nagyszerű formákkal és színekkel díszítsék, nemcsak az egyházművészetben nyilvánul meg, ha-nem olykor magában a hitéletben is kifejeződésre jut. Amikor Philip-pe de Méziéres megtervezi a Kínszenvedés Rendjét, hogy megmentse a ke-reszténységet, valóságos lázálomban álmodja meg hozzá a megfelelő színeket. A lovagok rangjuknak megfelelően vörösbe, bíborba, zöldbe és égszínkékbe öltöznek, amihez vörös kereszt és csuklya jár. A nagy-mester tetőtől talpig fehérben lesz. Ha ebből a pompából keveset látott is, mert rendje sohasem alakult meg, művészi ízlését kielégíthette a celesztinusok párizsi kolostorában, ahová utolsó éveiben visszavonult. A rend szabályai, amelyeket mint laikus testvér követett, különösen szigorúak voltak, de a kolostor temploma, az akkori hercegek mauzó-leuma, nagyon díszes: aranytól és drágakövektől csillogott, s Párizs legszebb templomának hírében állt.

A pompázatos kegyességtől csak egy lépés választja el a mértéktelen alázat színpadias megnyilvánulásait. Olivier de la Marche megemlékezik arról, hogy fiatal korában látta Bourbon Jakab címzetes nápolyi király bevonulását, aki Szent Colette hatása alatt lemondott a világi életről. A hitvány ruhába öltözött királyt talicskában tolták, „a talicska olyan volt, mint amilyenben a trágyát és szemetet szokták kihordani". Rögtön utána jött az elegáns kíséret. „És azt mesélték akkoriban – mondja La Marche –, hogy minden városba így vonult be, merő alázatosságból."

Ugyanez a túlzó alázat nyilvánul meg az aprólékos utasításokban is, amelyeket néhány szent ember ad a saját temetésére vonatkozóan. A boldoggá avatott Pierre Thomas – Assisi Szent Ferenc példáját to-vábbfejlesztve – meghagyja, hogy csavarják zsákba, kössenek kötelet a nyaka köré, és tegyék a földre, amikor haldoklik. „A kórus bejáratánál temessetek el – mondja –, hogy mindenki keresztülmenjen a testemen, még a kutyák és a kecskék is." Tanítványa és barátja, Philippe de Méziéres még tovább akar menni fantasztikus alázatosságában. Halála óráján tegyenek nehéz vasláncot a nyakára. Ha kilehelte lelkét, von-szolják mezítelenül, lábánál fogva a kórusra, maradjon ott a földön,

összefont karokkal, három kötéllel egy deszkához kötve. Így várja „a férgek szép kincse" azokat, akik majd sírba teszik. Koporsója ez a deszka legyen, „ama költséges és hívságos világi címerrel díszített koporsó helyett, amelybe a boldogtalan zarándokot temették volna, ha Isten annyira gyűlöli, hogy e világ fejedelmeinek udvarában hagyta volna meghalni". Miután még egyszer végigvonszolják, „dögét" dobják meztelenül a sír-ba.

Nem lehet csodálni, hogy aki ennyire szerette az aprólékos előíráso-kat, több különböző végrendeletet is csinált. De a későbbiekből már hiányoznak ezek a részletek, és amikor 1405-ben meghalt, tisztességgel temették el a celesztinusok csuhájában, és sírkövén két, valószínűleg saját szerzeményű sírfelirat állt.

A szentség eszménye általában nem sok változatosságra képes. Eb-ből a szempontból a XV. század sem hoz új célkitűzéseket. Követke-zésképpen a reneszánsz is alig gyakorolt valami befolyást a szent életről vallott felfogásra. A szent és a misztikus alakja az idő múlásával alig változik. Az ellenreformáció szenttípusai ugyanazok, mint a középkori-ak, és ezek sem különböznek lényegesen az előző századok szentjeitől. A nagy korforduló előtt és után is ugyanaz a két típus ötlik a szemünk-be: az egyik a tüzes beszédű, energikus és cselekvő szent, mint Loyolai Szent Ignác, Xavéri Szent Ferenc, Borromeo Károly, akik a korábbi időkből Sienai Bernardinhoz, Kapisztrán Jánoshoz és boldog Ferrer Vincéhez hasonlítanak; a másik csoport a csendes elragadtatásba merült vagy csodálatosan alázatos szenteké, a lelki szegényeké, mint amilyen Paulai Szent Ferenc és boldog Luxemburg Péter a XV. században, a XVI.-ban pedig Gonzaga Alajos.

Nem volna értelmetlen dolog összehasonlítani a lovagságnak mint a középkori élet egyik elemének a romantikáját a szent élet romanti-kájával: mindkettőben közös a szándék, hogy az erény és kötelesség eszményített formáját a képzelet színeivel és a lelkesedés hangulatával ruházzák fel. Figyelemre méltó, hogy a szent élet romantikája sokkal inkább csodákra, túlzó aszkézisre és alázatra törekszik, mint valami nagy-szerű fegyvertényre a valláspolitika szolgálatában. Az egyház olykor szentté avatott tettre kész embereket, akik megújították vagy megtisz-tították a vallási életet, de a nép képzeletét mindig jobban vonzotta a természetfölötti és az irracionális túlzás.

Nem érdektelen megemlíteni néhány mozzanatot, amelyekből kitű-nik, mi volt a kifinomult, kényes és lovagi eszmékkel eltelt arisztokrácia ál-lásfoglalása a szent élet eszményével kapcsolatban. Nem Szent Lajos

az utolsó szent, aki francia hercegi családból származik. Charles de Blois anyai ágon a Valois-házból származott, és amikor Bretagne örö-kösnőjét feleségül vette, örökösödési háborúba keveredett, amely élete nagy részén át tartott. Amikor ugyanis Jeanne de Penthievre férje lett, megígérte, hogy felveszi a bretagne-i hercegség címerét és harci kiál-tását, ami annyit jelentett, hogy harcolni fog Jean de Montfort, az angolok által támogatott trónkövetelő ellen. Blois grófja kora legjobb lovagjaival és kapitányaival egyenrangú hadvezér volt. Kilenc évig angol fogságban sínylődött, és 1364-ben Auray-nál esett el, Bertrand de Guesclinnel és Beaumanoirral együtt harcolva.

Egész pályája a katona pályafutása, pedig a herceg kora ifjúságától kezdve úgy élt, mint az aszkéták. Már gyermekkorában épületes köny-vek tanulmányozásába merült, bármennyire igyekezett is apja, hogy ebben mérsékelje, mert nem tartotta méltónak egy leendő harcoshoz. Később szalmán aludt a hitvesi ágy mellett. Halála után derült ki, hogy ruhája alatt szőrcsuhát hordott. Minden este meggyónt, mondván, hogy keresztény ember nem fekhet le a bűn állapotában. Londoni fog-sága alatt az volt a szokása, hogy minden temetőbe betért, és térden áll-va elmondta a De profundis-t. Az a breton úr, akit megkér, hogy mond-ja a válaszokat, ezt feleli: „Nem teszem; itt azok nyugszanak, akik megöl-ték szüleimet és barátaimat, és felgyújtották házukat." Amikor kiszaba-dul, elhatározza, hogy a hóban mezítláb elzarándokol La Roche-Derrienből, ahol fogságba esett, Tréguier-be, Szent Ivo sírjához. Mikor az emberek meghallják ezt, szénával és pokrócokkal fedik be az utat, de a gróf kerülőt tesz, és úgy felsebzi a lábát, hogy hetekig nem tud járni.

Halála után királyi rokonai, különösen veje, Anjou Lajos, a király egyik fia azonnal lépéseket tettek, hogy szentté avassák. A per 1371-ben folyt le Angers-ben, és a gróf boldoggá avatásával végződött.

Ha hihetünk Froissart-nak, akkor ennek a Charles de Blois-nak is volt törvénytelen gyermeke. „Itt esett el vitézi küzdelemben arccal az ellen-ség felé fordulva a fent mondott Charles de Blois úr, és fattya, Jehans de Blois nevű, és sok más breton lovag és úr." Tévedett Froissart? Vagy talán Charles de Blois-ban még megdöbbentőbb fokot ért el az áhítat és az érzékiség összekeveredése, amely Orléans-i Lajos és Jó Fülöp alakjá-ban is oly nyilvánvaló?

Az udvari körök másik aszkétájának, boldog Luxemburg Péternek esetében nem merül fel ez a kérdés. A Luxemburg-ház számos ágán a császári méltóságig emelkedett, és a legelőkelőbb helyet foglalta el a francia és a burgundi udvarokban. Ez a leszármazottja, Péter, kitűnően

képviseli azt a típust, amelyet William James „félkegyelmű szentnek" nevez; korlátolt elme volt, csak az áhítatosság gondosan elszigetelt légkörében tudott élni. 1387-ben, tizennyolc éves korában halt meg, miután már gyermekkora óta elhalmozták egyházi méltóságokkal; ti-zenöt éves korában már Metz püspöke, és nem sokkal később bíboros. Személyisége, amint a szentté avatási per jegyzőkönyveinek tanúval-lomásaiból kibontakozik előttünk, csaknem szánalomra méltó. Tüdő-vészre hajlamos, és a gyors növekedés tönkretette. Már gyermekkorában csak a zordon áhítatnak élt. Szemrehányást tesz fivérének, mikor az ne-vet, mert az Evangélium beszél arról, hogy az Úr sírt, de sehol sem említi, hogy nevetett volna. „Kedves, udvarias és illedelmes – mondja róla Froissart –, testére nézve szűz, sok alamizsnát oszt. A nap és az éj-szaka nagy részét imádsággal töltötte. Egész élete merő alázatosság volt." Nemes szülei eleinte szeretnék lebeszélni a papi hivatásról. Mi-kor azt mondja, hogy prédikálni szeretne, így szólnak hozzá: „Túlsá-gosan magas vagy, mindenki rögtön rád ismerne. Nem bírod a hide-get elviselni, meg aztán hogy tudnál keresztes hadat hirdetni?" „Lá-tom – mondja Péter, és mintha itt egy pillanatra fény világítaná be korlátolt elméjének zugait –, jól látom, hogy a jó útról rosszra akartok téríteni, de bizony, ha egyszer elindulok a jó úton, olyan sokat fogok cselekedni, hogy az egész világ rólam fog majd beszélni."

Miután aszketikus hajlamai legyőzték a kiirtásukra irányuló összes kísérletet, a szülők egyenesen büszkék lettek, hogy egy fiatal szent van a családban. Képzeljük el Berry és Burgundia udvarának közepén ezt a beteges fiút, aki a tanúk szerint iszonyúan piszkos volt, és férgek lepték el. Állandóan bűneivel foglalkozik, és mindennap feljegyzi őket zsebköny-vébe. Ha utazás vagy más valami megakadályozza ebben, mulasztását órákig tartó irkálással teszi jóvá. Éjszaka is látják, amint gyertyafénynél ír vagy olvas kis zsebkönyvéből. Éjfélkor felkel, és felveri a káplánokat, mert gyónni akar; néha hiába kopog, a káplánok fülük botját se moz-dítják az éjszakai hívásra. Ha mégis meghallgatásra talál, kis papírsze-letkékről olvassa fel bűnlajstromát. Élete vége felé naponta kétszer gyón, és gyóntatóját egy pillanatra sem engedi el maga mellől. Halála után egész ládát találtak, mely tele volt ezekkel a kis bűnlajstromokkal.

A Luxemburgok és barátaik azonnal lépéseket tettek szentté avatá-sa érdekében. A kérést maga a király terjeszti be Avignonban, a pári-zsi egyetem és a Notre Dame káptalanja támogatja. 1389-ben a szentté avatási perben Franciaország legnagyobb urai tanúskodnak: Luxem-burg András, Bourbon Lajos, Enguerrand de Coucy. Bár a pápa ha-

nyagsága miatt nem kanonizálják (csak 1527-ben avatták boldoggá), Luxemburg Péter tisztelete azonnal elkezdődik, és sorra történnek a csodák Avignonban, ahol eltemették. A király egy celesztinus kolostort alapít Avignonban a párizsi mintájára, mert az a rendház volt a főne-messég legkedvesebb szent helye, s fiatal korában Péter is gyakran láto-gatta. Az alapkövet Orléans, Berry és Burgundia hercegei tették le.

Van még egy eset, amely a fejedelmek és szentek találkozását példázza: Paulai Szent Ferenc XI. Lajos udvarában. XI. Lajos sajátos kegyességének természete sokkal ismertebb, semhogy itt részletesen kellene foglalkoz-ni vele. A király, aki „több pénzt adott ki Isten és Szűz Mária kegyelmé-ért, mint bármely más uralkodó", a legdurvább fetisizmust gyakorolta. Az ereklyék, zarándoklatok és körmenetek iránti szenvedélyében az igazi kegyes érzés, de még a tisztelet nyomait sem fedezzük fel. A szent tár-gyakkal úgy bánt, mintha költséges orvosságok lettek volna. Mikor ha-lála közeledett, követeket menesztett a világ minden sarkába újabb s ritka ereklyékért. A pápa elküldte Szent Péter halotti leplét. A szultán felajánlott neki egy gyűjteményt a még Konstantinápolyban levő erek-lyékből. Az asztalon, ágya mellett ott van a Sainte Ampoule, az az edény, amelyben a király felkenésére szolgáló szent olajat tartják, és amely eddig sohasem hagyta el Reimst. Commynes szerint a király azzal akarta kipróbálni csodatevő erejét, hogy egész testét bekenette vele. Szent Laud keresztjét azért küldték el Angers-ből, hogy esküt tehessen rá, mert Lajos a más-más ereklyére tett eskük között különbséget látott. Ezek a vonások a Merovingok idejére emlékeztetnek.

Ereklyetisztelő és ritkasággyűjtő egy személyben. Levelezést folytat Lorenzo de Medicivel, Szent Zanobius gyűrűje miatt, és meg akar tőle szerezni egy úgynevezett Agnus Deit is. Ezeket a szobrocskákat bárány-nak, Agnus scythicusnak, azaz „tatár báránynak" is nevezték; az ázsiai páfrány rostos törzséből faragták őket, és ritka gyógyhatást tulajdoní-tottak nekik. Plessis-lés-Tours-ban hemzsegnek a szent emberek, aki-ket azért hívtak össze, hogy a királyért imádkozzanak, de mindenféle zenészből is van legalább annyi. „Abban az időben a király nagyon sok hú-ros és fa zeneszerszámon játszó muzsikust hívott, és Saint Cosme-ban, Tours mellett szállásolta el őket; voltak vagy százhúszan, közöttük sok pásztor Poitou tartományból. Ezek gyakorta játszottak a király kastélya előtt (anélkül, hogy a királyt látták volna), hogy a király gyö-nyörködhessék a fent mondott zeneszerszámokban, és hogy el ne aludjék. Másrészt sok jámbor férfiút és nőt is hívatott, remetéket és

szent teremtéseket, hogy minduntalan könyörögjenek Istenhez, hogy a király ne haljon meg, hanem még sokáig éljen."

Paulai Szent Ferencet, aki azzal tett túl alázatosságban a minoritá-kon, hogy megalapította a minimusok rendjét, a királyi gyűjtő a szó szoros értelmében megvásárolta. Először a nápolyi király révén pró-bálkozott, majd amikor ez nem vált be, Lajos diplomáciájának a pápa közbelépésével sikerült megszerezni ezt a csodatevő férfiút. Előkelő kí-séret hozta el Itáliából, erősen a szent akarata ellenére. Zord aszkézise a X. század barbár szentjeire, Szent Nílusra és Szent Romualdra emlé-keztet. Ha meglát egy nőt, elfut. Ifjúságától kezdve sosem nyúlt pénz-hez. Állva vagy támaszkodva alszik, haját és szakállát nem vágatja. Nem eszik állati eledelt, csak gyökereket. A beteg király gondosan ügyel rá, hogy a ritka szentet megfelelő táplálékkal lássák el. „Monsieur de Genas, igen kérem, küldjön nekem citromokat és édes narancsokat, mus-kotálykörtéket és görögdinnyéket a szent ember számára, aki sem húst, sem halat nem eszik, és nagy szívességet tesz nekem." Az udvarnál csak mint „szent embert" ismerték; úgy látszik, Commynes nem is tud-ta a nevét, bár gyakran látta. A gúnyolódók és gyanakvók is „szent em-bernek" nevezték. Maga a király orvosának, Jacques Coitier-nek su-galmazására kémeket küld Isten eme szolgája után, hogy próbára tegyék. Commynes okos tartózkodással nyilatkozik róla. Ámbár kijelenti, hogy „sosem látott ilyen szent életű férfiút, akiből mintegy a Szentlélek be-szél", mégis így fejezi be: „Még él, tehát meg is változhat még, jobbra vagy rosszabbra, ezért nem beszélek róla többet, úgyis sokan gúnyo-lódnak ennek a remetének megérkezésén, akit általában szent ember-nek neveznek." Érdemes megemlíteni, hogy nagy tudású teológusok, mint Jan Standonck és Jean Quentin, akik azért jöttek, hogy megbe-széljék vele egy párizsi minimus kolostor alapítását, csodálattal eltelve tértek vissza Párizsba.

Jelentős tény, hogy a XV. századi hercegek politikai ügyekben gyak-ran kérik ki nagy látnokok és különc aszkéták tanácsait. Szent Colette tanácsokat ad Jó Fülöpnek és anyjának, Bajor Margitnak, közvetít a francia, savoyai és burgundi házak vitáiban. A burgundi ház kegyes állhatatossággal kérte szentté avatását.

Még fontosabb Karthauzi Dénes közéleti szerepe. Ő is gyakran került kapcsolatba a burgundi házzal. Állandóan katasztrófáktól félt, például attól, hogy a törökök elfoglalják Rómát, és sürgette a herceget, indítson keresztes hadjáratot. Neki ajánlja a fejedelmi kormányzásról szóló ér-tekezését. Gelderland hercegének tanácsokat ad, amikor az fiával vi-

szálykodik. Ruremonde-i cellájában számos nemesember, egyházi fér-fiú és polgár keresi fel; állandóan kételyeket és nehézségeket oszlat el, lelkiismereti kérdésekben ad tanácsokat.

Karthauzi Dénes – más néven Ryckel – a késő középkori vallásos rajongók legtökéletesebb képviselője. Szinte érthetetlenül sokoldalú és energikus szellem. Misztikus elragadtatása, zordon aszkézise, állan-dó látomásai és kinyilatkoztatásai mellett rendkívül aktív teológiai író. Életműve negyvenöt negyedrét kötet. A középkori teológia minden fo-lyója benne fut össze, mint ahogy egy kontinens folyói is közös víz-gyűjtőbe torkollnak. „Aki Dénest olvassa, mindent olvas" – mondja egy XVI. századi teológus. De Dénes csak összegez, levonja a következteté-seket, saját maga nem alkot újat. Mindazt, amit nagy elődei kigondoltak, egyszerű és könnyű stílusban foglalta össze. Minden könyvét saját kezével írta, majd átolvasta, kijavította és illusztrálta. Élete végén szántszándék-kal letette a tollat. „Most már be akarok vonulni a biztos hallgatás kikötő-jébe."

Pihenést nem ismert. Mindennap elmondja majdnem az egész zsoltá-roskönyvet, de legalább a felét. Állandóan imádkozik, öltözködés és egyéb foglalatosságai közben is. A többiek a hajnali mise után újra aludni tér-nek, de ő ébren marad. Hatalmas, erős ember volt, testét büntetlenül sa-nyargathatta. Vas fejem van, és réz gyomrom, mondta magáról. Na-gyon szeretett romlott ételeket enni.

A papírra vetett hittudományi elmélkedések és spekulációk rop-pant tömege nem békés és kiegyensúlyozott, tanulmányoknak szen-telt élet gyümölcse; hullámzó érzések, hatalmas megrázkódtatások közt írt. A látomások és kinyilatkoztatások szinte természetesek számá-ra. A legkülönbözőbb esetekben esik eksztázisba, különösen, ha zenét hall; de néha előkelő társaságban is, amikor éppen a tanácsait hallgat-ják. Gyerekkorában fölkelt, ha a hold fényesen sütött, mert azt hitte, hogy már iskolába kell menni. Dadog. Belépett egy haldokló nő szobá-jába, és úgy látta, hogy a szoba tele van démonokkal, akik kiütik botját a kezéből. A halottakkal állandó érintkezésben volt. Megkérdezték tő-le, gyakran jelentek-e meg neki halottak, mire azt felelte: „Igen, sok százszor." Bár állandóan természetfölötti élmények foglalkoztatták, nem szívesen beszélt róluk, és szégyellte eksztázisait, amelyekkel a nagy teológusok között a Doctor ecstaticus kitüntető nevet érdemelte ki.

Karthauzi Dénes nagyszerű alakja éppúgy nem kerülhette el a gya-nakvást és a gúnyt, mint XI. Lajos szentje. A világ rágalma és gonosz nyelve egész életén át üldözte. A XV. század embere a legmagasabb rendű

vallási megnyilvánulások iránt egyforma mértékben érzett lelkesedést és bizalmatlanságot.

XIV. fejezet

VALLÁSOS ÉRZÉKENYSÉG ÉS VALLÁSOS KÉPZELET

A XII. század óta, amikor Szent Bernát költőien gyengéd misztikája a

kor lírai élményévé tette Krisztus kínszenvedését, a középkori lélek vallá-sos érzékenysége egyre növekedett. A tudaton Krisztus és a kereszt képzete uralkodott. A kereszt képét már kora gyermekkorban beoltották a szívekbe, olyan hatalmas és mindent meghatározó élmény volt ez, hogy minden más érzésen nyomot hagyott. Mikor Jean Gerson gyer-mek volt, atyja egy nap háttal a falnak támaszkodott, kiterjesztette karjait, és így szólt: „Látod, gyermekem, így feszítették meg a te terem-tő és üdvözítő Istenedet." Apja képe így vésődött be elméjébe, mondja, egyre növekedve, ahogy öregedett; így élt benne még öregkorában is, és áldotta érte kegyes atyját, aki a szent kereszt felmagasztalásának napján halt meg. Szent Colette négyéves korában mindennap hallotta, hogy anyja sír és jajgat imája közben, mert maga is átéli az Úr szenve-déseit, a gyalázatot, ütéseket és kínzásokat. Ez az emlék annyira bele-ivódott Colette rendkívül érzékeny lelkébe, hogy egész életében min-dennap erős szívszorongást érzett a keresztre feszítés órájában; s ha a kínszenvedésről olvasott, jobban gyötrődött, mint egy vajúdó asszony.

Egy prédikátor olykor abbahagyta beszédét, és kereszt alakban ki-terjesztett karral állt, csendben, vagy negyedóra hosszat.

A lelket annyira áthatja a kínszenvedés képe, hogy elég a legtávolabbi analógia, és a lélekben megütött húrként rezegni kezd Krisztus emlé-kezete. Egy szegény apáca fát visz a konyhába, és azt hiszi, hogy a keresztet hordja; egy vak nő mosás közben azt képzeli, hogy a teknő a jászol, és a mosókonyha az istálló.

Ez a szélsőséges vallási érzékenység bőséges sírásban nyilvánul meg. Az áhítat, mondja Karthauzi Dénes, a szívbéli gyengédség egyik neme, és gyakran tör ki kegyes könnyekben. Könyörögnünk kellene Istenhez, hogy adja meg „a könnyek mindennapi keresztségét". A könnyek az ima szárnyai, és Szent Bernát szerint az angyalok bora. Adjuk át magunkat az érdemszerző könnyek kegyelmének, készüljünk fel rájuk, és hadd ra-gadjanak el bennünket egész évben, de különösen nagyböjtben, hogy a zsoltárossal mondhassuk: „Az én könnyhullatásom kenyerem nekem éj-

jel és nappal." Néha olyan könnyek jönnek, hogy zokogva és nyögve imádkozunk. Ha nem jönnek maguktól, ne erőltessük; érjük be azzal, hogy a szívünkben könnyezünk. Mások jelenlétében kerüljük a rend-kívüli áhítatnak e jeleit.

Ferrer Vince annyi könnyet ontott, valahányszor az ostyát megszen-telte, hogy az egész gyülekezet vele együtt sírt, olyan sírás-rívás hallat-szott, akár egy halottas házban.

Franciaországban a népi jámborság nem öltött olyan különleges formákat, mint Németalföldön, ahol a Közös Élet Testvéreinek kegyességi mozgalma és a windesheimi kongregáció kanonokrendje szinte sza-bályok közé szorította. Ez a kör volt a Krisztus követésé-nek forrása. A kegyes hollandok szabályok betartására kötelezték magukat, és ezek konvencionális jellege megóvta őket a buzgalom veszedelmes kilengé-seitől. A francia kegyesség nagyon hasonlított ugyan az övékhez, de jobban megőrizte szenvedélyes és fel-fellobbanó jellegét, és könnyeb-ben vezetett fantasztikus eltévelyedésekre, mert nem merült ki rövid fellobbanás után.

Jellegét legjobban Gerson írásaiból ismerhetjük meg. Az egyetem kancellárja korának nagy dogmatikusa és erkölcsbírája volt. Okos, ag-gályos, kissé akadémikus szellem; kitűnően meg tudja különböztetni az igazi jámborságot a túlzó vallásos megnyilvánulásoktól. Különben éppen ez volt kedvenc foglalatossága. Jóakaratú, őszinte, tiszta ember volt, a jó stílusra oly aprólékos gonddal vigyázott, mint azok szoktak, akik alacsony sorból, saját tehetségük által küzdik fel magukat a szel-lemi arisztokrácia magaslatára. Született pszichológus volt, kitűnő stílusérzékkel, ami egyébként nagyon közel áll az ortodoxiára való törek-véshez.

A konstanzi zsinaton Gerson védelmébe vette a holland Közös Élet Testvéreit, amikor egy groningeni dominikánus eretnekséggel vádolta őket. De azért tökéletesen tisztában volt azzal, mekkora veszélyt jelent az egyház számára a túltengő népi áhítatosság. Ezért furcsának tetsz-het, hogy saját hazájában gyakran helytelenítette az áhítat olyan meg-nyilvánulásait, mint amilyen a németalföldi devotio moderna, holott ezt tekintélyével védelmezte. Ennek az a magyarázata, hogy a francia ke-gyességi áramlatoknak nem volt olyan szervezetük és fegyelmük, mely biztosította volna, hogy az egyház által megengedett határok között ma-radnak.

A világ, mondja Gerson, a végéhez közeledik, és mint az elgyengült értelmű aggastyán, mindenféle képzelgések, álmok és látszatok rabja, s

ezek sok embert elcsalnak az igazság útjáról. A misztika kikerült az utcára. Megfelelő lelki vezetés híján sokan kapnak rajta, túlságosan szigorú böjtöket, túlságosan hosszúra nyújtott virrasztásokat tartanak, túlsá-gosan sokat könnyeznek, és mindez megzavarja elméjüket. Hiába in-tik őket, hogy vigyázzanak és mérsékeljék magukat, nehogy az ördög csapdájába essenek. Arrasban, meséli, meglátogatott egy asszonyt, akit az egész nép csodált, mert napokig nem evett semmit, hiába kérlel-te a férje. Beszélt vele, és csak hiú és fennhéjázó makacsságot lelt ben-ne; hiszen böjtjei után kielégíthetetlen falánksággal vetette magát az ételekre. Találkozott egy nyavalyatörős nővel is, aki azt gondolta, hogy valahányszor fájdalom nyilall a tyúkszemébe, egy-egy lélek száll a pokolra.

Gerson nem sokat adott az új keletű és közszájon forgó látomásokra és kinyilatkoztatásokra, még Svédországi Szent Birgitta és Sienai Szent Ka-talin sem érdekelte. Annyi szent történetet hallott, hogy végül egyik-ben sem hitt már. Mindig akad valaki, aki azt állítja, kinyilatkoztatást kapott, hogy ő lesz a pápa. Különben volt egy bizonyos ember, aki elő-ször azt hitte, hogy pápának van kiszemelve; azután pedig rájött, hogy ő lesz az Antikrisztus, és azt fontolgatta, megöli magát, hogy megment-se a kereszténységet a veszedelemtől.

Nincs rosszabb, mondja Gerson, mind a tudatlan áhítatosak. A tu-datlan ember, amikor meghallja, hogy Mária lelke „örvendezett az ő üdvözítő Istenének", maga is így próbál örvendezni; mindenféle képze-tet idéz fel magában, anélkül hogy az igazat a látszattól meg tudná kü-lönböztetni, és mindezt kiváló áhítatossága csodálatos bizonyítékának tartja.

Az elmélkedő élet is nagy veszedelmeket rejt, folytatja; már nagyon sok ember búskomor lett vagy megőrült tőle. Gerson észrevette, hogy a böjt és a hallucináció összefügg, és volt valami sejtelme arról, milyen szerepet játszik a böjt a mágia gyakorlásában.

Vajon az ilyen lélektani finomságokhoz szokott ember, mint Gerson, hol húzza meg a határvonalat az áhítatosság megnyilvánulásai-ban a szent és dicséretre méltó, illetve a megengedhetetlen dolgok kö-zött? Itt nem segít a dogmatikus szempont. Hivatásos teológus lévén könnyű volt kimutatnia, mikor távolodik el valaki a dogmától. De érez-te, hogy amikor a jámborság cselekedeteiről van szó, inkább etikai ala-pon kell ítélnünk – ezek mérték és ízlés kérdései. Nincs még egy erény, mondja Gerson, amelyet az egyházszakadás eme szerencsétlen korában jobban elhanyagolnának, mint a megfontoltságot.

A középkori egyház sok vallási különcséget elnézett, feltéve, hogy az erkölcs vagy a tan területén nem vezetett forradalmi természetű újítá-sokra. A túláradó érzés mindaddig nem veszedelmes, amíg csak nagyzoló ábrándokban és eksztázisban tombolja ki magát. Így például sok szent arról volt nevezetes, hogy fanatikusan tisztelte a szüzességet, olyannyira, hogy irtózott mindentől, ami a nemiséggel összefügg. Ilyen többek közt Szent Colette. Tipikus képviselője annak, amit William James teopatikus állapotnak nevez. Érzékenysége határtalan. A tűznek sem fényét, sem melegét nem bírja elviselni, csak a gyertyafényt. Mérhetetlenül iszo-nyodik a legyektől, hangyáktól, csigáktól, és mindenfajta piszoktól és szennytől. Annyira irtózik a testi kapcsolatoktól, hogy megveti mindazokat a szenteket, akik házasok voltak, és tiltakozik ellene, hogy kongregációjába olyanokat is felvegyenek, akik nem szüzek. Az egy-ház pedig mindig dicsérte az ilyen állásfoglalást, épületesnek és ér-demszerzőnek tartotta.

Viszont ugyanez az érzés veszedelmessé vált, mihelyt a szüzesség fa-natikusai nem érték be azzal, hogy saját tisztaságuk körébe zárkózza-nak, hanem elveiket az egyházi és a társadalmi életre is alkalmazni akarták. Az egyház kénytelen volt ismételten kitagadni azokat, akik makacsul kételkedtek az olyan szentségek érvényességében, amelyeket bűnben élő papok szolgáltatnak ki; kettős oka volt rá, egyrészt az az alapvető katolikus tan, hogy a hivatal szentsége független attól, hogy viselője méltó-e rá; másrészt pedig tudta jól, hogy nincs ereje gyökeresen segí-teni a bajokon. Jean de Varennes nagy hittudós és ünnepelt prédikátor volt. A fiatal Luxemburg Péter bíboros káplánja Avignonban, a leg-magasabbra ívelő egyházi pálya állt előtte, amikor egyszerre feladta minden javadalmát, csak a reimsi Notre Dame kanonokságát tartotta meg; szakított előkelő életmódjával, visszavonult szülőfalujába, Saint Lié-be, ott élt jámbor életet, és prédikált. „És minden országból jöttek emberek hozzá, egyszerű, igen nemes és nagyon tiszta élete miatt." Nem-sokára „a Saint Lié-i szent embernek" nevezik, úgy tekintik, mint leendő pápát, csodatevő lényt, Isten hírnökét. Egész Franciaország róla beszél.

Jean de Varennes személyében a szexuális tisztaság szenvedélye for-radalmi alakot ölt. Az egyház minden bajának okát a kéjvágyban látja. De a szüzesség helyreállítására irányuló szélsőséges programja nemcsak a papság ellen fordul. Ami a testi bűnben élő papokat illeti, tagadja, hogy érvényesek az általuk kiszolgáltatott szentségek; régi és félelmetes tan ez, az egyház már többször találkozott vele. Szerinte az is megen-gedhetetlen, hogy a pap egy házban lakjék nővérével vagy egy éltesebb

nővel. És támadja az általános erkölcstelenséget is. Huszonhárom kü-lönféle bűnt tulajdonít a házas állapotnak. Követeli, hogy a házasság-törést az Ószövetség törvényei szerint büntessék; Krisztus maga is megköveztette volna a házasságtörő asszonyt, ha biztos lett volna benne, hogy a nő valóban elkövette ezt a bűnt. Azt állította, hogy Franciaor-szágban nincs egyetlen tiszta nő sem, és egyetlen fattyú sem élhet ren-des életet, nem is üdvözülhet. Heves felháborodásában ellenállást hirdet az egyházi tekintélyekkel, különösen a reimsi érsekkel szemben. „Far-kas, farkas !" – kiáltja a népnek, amely nagyon is jól tudja, kire gon-dol, és örömmel ismételgeti: „Farkas, jámbor emberek, farkas!" Az érsek Jean de Varennes-t szörnyű tömlöcbe záratja.

Az egyház a tanokat illető forradalmi irányzatokkal szemben min-dig igen szigorú, szöges ellentétben azzal, hogy a vallásos képzelet csa-pongásait eltűri, nevezetesen az isteni szeretetre vonatkozó túlságosan is testi elképzeléseket. Gerson lélektani éleslátására volt szükség, hogy fel-ismerjék: ez is morális és dogmabeli veszedelemmel fenyegeti a hitet.

Az a lelkiállapot, amelyet dulcedo Deinek, Krisztus szeretete édessé-gének neveznek, a középkor végén a vallásos érzés egyik legfontosabb eleme. A devotio moderna Németalföldi követői rendszert alkottak belő-le, és ezzel többé-kevésbé ártalmatlanná tették. Gerson nem bízott benne, és több helyen elemezte, például Az ördög különféle kísértéseiről (De diversis diaboli tentationibus) szóló értekezésében. „Egy álló nap túlságosan rövid lenne ahhoz – mondja –, hogy felsoroljam a szeretők, vagyis inkább őrjöngők (amantium, immo et amentium) valamennyi bo-londságát." Nyilván saját tapasztalataiból ismerte a veszedelmet. Csak önmagára gondolhatott, amikor leírta egy ismerőse esetét, aki lelki ba-rátságban állt egy apácával; eleinte a testi vonzódás semmi jelét nem vette észre, nem gyanított semmiféle bűnt, míg végre az elválás rádöb-bentette, hogy kapcsolatuk szerelmes természetű. Ebből aztán azt a tanulságot vonta le, hogy „a lelki szeretet könnyen esik csupasz testi szerelembe", s ettől kezdve nagyon óvatos volt.

Az ördög, mondja, néha hatalmas és csodálatosan édes érzéseket kelt bennünk, amelyek annyira hasonlítanak az áhítathoz, hogy ál-landóan ezeket akarjuk keresni, és Istent is azért szeretjük, hogy ismét elérjük ezt az állapotot. Sokan veszejtették már el magukat azzal, hogy túlságosan ápolták az ilyen érzéseket; azt hitték, hogy szívük őrült iz-galma isteni hév, és ily módon nyomorultul pusztultak el. Mások vi-szont teljes érzéketlenségre és passzivitásra törekednek, hogy így töké-letes eszköz legyenek Isten kezében.

Gerson, a mértékletes és okos misztika híve, nem tudta elviselni az egyéniség teljes megsemmisülésének érzetét, amelyet minden idők misztikusai megízleltek. Egy vizionáló nő azt mondta neki, hogy mi-közben Istent szemlélte, lelke megsemmisült, valóban megsemmisült, s az-tán újrateremtődött. „Honnan tudod?" – kérdezte. „Tapasztaltam" – fe-lelte a nő. A válasz logikai abszurditása elég volt, hogy meggyőzze Gersont az ilyen elképzelések visszataszító természetéről.

Veszedelmes dolog, ha az ilyen érzések világos szavakban nyilat-koznak meg; az egyház csak képi kifejezésüket tűrhette. Sienai Szent Kata-lin mondhatta azt, hogy szíve átváltozott Krisztus szívévé, de Marguerite Porete, a Szabad Lélek Testvérei szektájának tagja, aki hitt abban, hogy lelke megsemmisült Istenben, máglyán égett el Párizsban.

Az egyház azért ítélte el annyira a személyiség megsemmisülésének eszméjét, mert minden vallás szélsőséges misztikusai egyetértettek ab-ban a következtetésben, hogy ha a lélek teljesen felolvad Istenben, nem lévén többé szabad akarata, még akkor sem vétkezhet, ha testi kívánságai-nak engedelmeskedik. Mennyi szegény, tudatlan embert ragadott ez a tan a legszélsőségesebb szabadosságokra! Valahányszor Gerson a lelki szere-lem veszélyeiről beszél, eszébe jutnak a bégard-ok és turlupinek szektájá-nak féktelenkedései; valami igazán sátáni vallásgyalázástól tart, mint amilyet az a nemesember követett el, aki azt gyónta egy karthauzi szer-zetesnek, hogy a testi bűn nem akadályozza meg abban, hogy Istent sze-resse; ellenkezőleg, arra ösztönözte, hogy még jobban keresse és mo-hóbban ízlelje az isteni szeretet édességét.

Mindaddig, amíg a misztikus elragadtatást jelképes természetű, szenvedélyes képek vezették be, bármilyen élénk színűek is, a vesze-delem csak viszonylagos. A képekbe kristályosodott misztika nem olyan ártalmas. Bármilyen bizarrnak tűnik is számunkra a korabeli képáradat, bizonyos fokig levezette a vallási élet legveszedelmesebb elté-velyedéseit. Jan Brugman, egy népszerű holland prédikátor büntetlenül hasonlíthatja Jézust részeg emberhez, aki megfeledkezik magáról, nem ismeri fel a veszélyt, és mindenét szétosztogatja. „Ó, vajon nem volt-e részeg csakugyan, mikor a szeretet arra ösztönözte, hogy leszálljon a legmagasabb mennyből a föld legfeneketlenebb völgyébe?" Látja azt is, amint a mennyekben Jézus italt tölt a prófétáknak, „és azok ittak is, amíg majd szét nem repedtek, és Dávid hárfájával ugrált az asztal előtt, mintha az Isten bolondja volna".

Nemcsak a groteszk Brugman, de a komoly Ruusbroec is szívesen hasonlítja részegséghez az isteni szeretetet. Krisztus és a lélek viszonyát

az éhség is kifejezhette. Ruusbroec A lelki házasság dísze (Chierheit der gheesteliker brulocht) című könyvében így ír: ,Örök éhség kezdő-dik itt, amely sohasem csillapul; a szerető szív és teremtett lélek belső vágyódása és epekedése ez, valami meg nem teremtett jóság után . . . Akik ezt megismerik, a legszegényebb emberek; mert mohók és falán-kak, és kielégíthetetlen éhség gyötri őket. Bármit esznek és isznak, so-sem laknak jól, mert ez az éhség örök." A metaforát meg is lehet for-dítani, úgy, hogy Krisztus éhezik, mint Az örök üdvösség tükré-ben (Spieghel der ewigher salichkeit): „Éhsége mérhetetlenül nagy; megesz bennünket tetőtől talpig, mert mohó falánk farkasétvággyal; még a velőt is kiszívja csontjainkból . . . Először elkészíti lakomáját, és szerete-tével kiégeti minden bűnünket és hibánkat. Azután, ha már megtisztul-tunk és megsültünk a szeretet tüzén, kinyitja száját, mint egy ragadozó, aki mindannyiunkat be akar kapni."

Mihelyt egy kicsit is elidőzünk e metafora részleteinél, az egész ne-vetségessé válik. „Enni fogod őt" – írja Jean Berthélemy A szerelmes is-tenfélelem könyvé-ben (Le livre de crainte amoureuse) az oltáriszent-ségről. „Sütve a tűzön, jól, de nem túlságosan keményre sütve, sem elégetve. Mert valamint a húsvéti bárányt kellőképpen megsütötték két, fából vagy szénből rakott tűz között, hasonlóképpen a drága Jé-zust nagypénteken a jeles kereszt nyársára húzták, és megkötözték, két tűz közé, az egyik félelmetes halála és szenvedése, a másik pedig iz-zó jósága és szeretete, amelyet lelkünkért és üdvözülésünkért érzett; tehát azt lehet mondani, hogy lassú tűzön sütötték meg a mi lelkünk üd-vösségére."

Az isteni kegyelem úgy árad szét bennünk, írják, mint az étel, gyak-ran pedig fürdéshez hasonlítják. Egy apáca úgy érzi, hogy egészen elön-ti őt Krisztus vére, és elájul. Heinrich Seuse szívébe száján keresztül be-folyik az öt seb minden meleg és vörös vére. Sienai Szent Katalin ivott a Krisztus oldalán levő sebből. Mások a Szűz tejét itták, mint Szent Bernát, Heinrich Seuse, Alain de la Roche.

Alain de la Roche breton dominikánus, aki 1428 körül született, a vallásos hasonlatok igen jellegzetes művelője, szélsőségesen konkrét és parttalanul fantasztikus tud lenni. Nagy buzgalommal terjesztette a rózsafüzér használatát, ebből a célból alapította meg a Miasszonyunk Ró-zsafüzérének Egyetemes Testvériségét. Számos látomása volt, leírásuk mindig tele van szexuális képzetekkel, és teljesen hiányzik belőle az őszinte meghatottság. Nyoma sincs nála annak a szenvedélyes hang-nak, ami elviselhetővé teszi a nagy misztikusok túlságosan érzéki ha-

sonlatait az éhségről, szomjúságról, vérről és kéjről. A lelki szerelem szimbolikája teljesen gépies eljárássá fajult nála. Ez a középkori szellem dekadenciája. Nemsokára visszatérünk rá.

Csakhogy míg Alain de la Roche égi jelképei mesterkéltnek tűnnek a szemünkben, pokolbeli látomásait csúf valóságérzés jellemzi. A külön-féle bűnöket jelképező állatoknak rettentő nemi szervük van, és tűzpa-takokat bocsátanak ki, melyek füstje elhomályosítja a földet. Látja az aposztáziát, mint szajhát, aki aposztatákat szül, és hol megeszi őket, majd újra kihányja, hol csókolja és becézi, mint egy igazi anya.

Ez a lelki szerelem édes képzeteinek árnyoldala. Elkerülhetetlen, hogy az emberi képzelet az édes mennyei látomásokat a démonológiai képzetek sötét tömegével ne egészítse ki, és ezeket is az izzó érzékiség nyelvén próbálja kifejezni. Alain de la Roche összekötő láncszem a devotio moderna nyugodt és gyengéd kegyessége és a középkori szellembe toluló legsötétebb borzalmak között; a boszorkányság babonájára gondo-lunk, amelyet ebben az időben a teológiai buzgalom és a bírói szigor végzetesen összefüggő rendszerré dolgozott ki. Alain de la Roche hű ba-rátja volt a windesheimi kanonoknak és a Közös Élet Testvéreinek – 1475-ben Zwolléban az ő házukban halt meg –, de ugyanakkor az ő ta-nítványa a szintén dominikánus Jakob Sprenger, aki nemcsak a Boszor-kányok pörölyé-nek egyik társszerzője, hanem az Alain által alapított Rózsafüzér Testvériség legbuzgóbb terjesztője is Németországban.

XV. fejezet

A SZIMBOLIKUS GONDOLKODÁSMÓD

HANYATLÁSA A vallásos érzület tehát mindig arra törekedett, hogy képekbe formá-

lódjék. Úgy vélték, hogy a hittitok könnyebben megközelíthető az em-beri szellem számára, ha érzékelhető alakot ölt. Az a vágy, hogy a kife-jezhetetlent látható alakban imádják, egyre újabb és újabb ábrázoláso-kat hoz létre. A XIV. században a kereszt és a bárány már nem elég a Jézus felé áradó szeretet befogadására; kialakul Jézus nevének tiszte-lete, amely már-már a kereszt tekintélyét is felülmúlja. Heinrich Seuse szíve fölé tetoválja Jézus nevét; szerelmeshez hasonlítja magát, aki kedve-sének nevét köpenyére hímezve viseli. Sienai Bernardin egy megindító beszéde végén két gyertyát gyújt, és egy fatáblát mutat fel a tömegnek, rajta világoskék alapon arany betűkkel Krisztus neve, napsugarakkal körülvéve. A templomot megtöltő tömeg földre borul, és zokog a meg-hatottságtól. A szokás terjed, különösen a ferences prédikátorok kö-zött. A festők Karthauzi Dénest úgy ábrázolják, hogy felemelt kezében ilyen fatáblát tart. Ebből a szokásból származnak a Genf címerét díszítő napsugarak is. Az egyházi hatalmak gyanakodva nézték a dolgot, babo-náról, bálványimádásról beszéltek; mellette és ellene egyaránt tüntet-tek; végül is Bernardint a Szentszék elé idézték, és V. Márton pápa be-tiltotta a szokást. Körülbelül ebben az időben vezették be a szentségtar-tót a szertartásrendbe, ami Krisztus látható jelben való imádásának na-gyon is hasonló formája. Az egyház eleinte ezt is ellenezte, és eredetileg csak Úrnapja hetében volt szabad használni. Amikor később a szentség-tartó eredeti toronyalakját a sugárzó napéra cserélte, teljesen hasonló lett a Jézus nevét viselő táblához, amelyet az egyház annyira helytelení-tett.

A képek túláradó bősége avval fenyegetett, hogy kaotikus lázálomban folyik szét, hacsak a szimbolikus gondolkodásmód nem foglal mindent egyetlen nagy rendszerbe, nem tesz mindent a maga helyére.

A középkori lélek egy nagy igazságnak sem volt annyira tudatában, mint Szent Pál mondásának: „Most még csak tükör által, homályosan lát-

nak, akkor majd színről színre." A középkor sohasem felejtette el, hogy minden dolog abszurd volna, ha értelme kimerülne a jelenségvi-lágban betöltött funkciójában és helyében, ha lényege által nem nyúl-na át egy másik, a miénken túli világba. A közönséges dolgok mélyebb jelentésének eszméjét mi is jól ismerjük, ez minden vallási meggyőző-déstől független, meghatározhatatlan érzés, amelyet bármi bármikor kiválthat: az esőcseppek a leveleken vagy akár a lámpafény az asztalon. Az ilyen érzések olykor beteges lehangoltságot okozhatnak, úgyhogy minden dologban valami fenyegetőt, azonnal megfejtendő rejtvényt lá-tunk. De az is lehet, hogy a nyugalom és biztonság forrásának érezzük, avval a tudattal tölt el, hogy saját életünk is része a világ rejtett értelmé-nek. És mennél inkább az abszolútumra irányul ez az érzésünk, annál hajlamosabbak vagyunk arra, hogy a megvilágosodás pillanata állan-dó és megformált meggyőződéssé váljék bennünk. „Minél inkább ápol-juk magunkban azt az érzést – írja William James –, hogy összekötte-tésben állunk azzal az erővel, mely a dolgokat általunk ismert alakjukra formálta, annál inkább hajlunk a dolgok befogadására. A természet külső arculatának nem kell megváltoznia, de megváltozik a benne rejlő jelen-tés. Eddig halott volt, és most megint eleven. Mint ahogy másként lá-tunk valakit, ha szeretettel nézzük, és másként, ha szeretet nélkül. . . Ha minden dolgot Istenen keresztül látunk, és mindent Őrá vonatkoz-tatunk, a mindennapi dolgokból magasabb értelmet olvashatunk ki."

Íme, a szimbolikus felfogásmód lélektani forrása. „Istenben semmi sincs értelem híján" – mondja Szent Ireneusz. Így alakul ki az a meggyő-ződés, hogy mindennek transzcendens jelentése van. Isten körül mel-lékalakok felséges rendszere jelenik meg, akik mind kapcsolatban van-nak vele, hiszen minden dolog tőle nyeri értelmét. A világ egyetlen hatal-mas jelképrendszer, mintegy eszmékből épült székesegyház. Ez a világ leg-ritmikusabb és leggazdagabb felfogása, az örök harmónia ezerhangú ki-fejezése.

A középkorban a szimbolikus megközelítés sokkal kézenfekvőbb volt, mint az oksági vagy a fejlődésen alapuló világkép. Nem mintha az evolúció gondolata teljesen hiányzott volna. A középkori gondolkodás is igyekezett eredetük alapján megérteni a dolgokat. De nem voltak kísérleti módszerek, még a megfigyelést és az elemzést is elhanyagol-ták, ezért a genetikus viszonylatok megállapítása elvont következtetésekre korlátozódott. Arra, hogy hogyan származik egyik dologból a másik, csak a szaporodás és az elágazás naiv fogalmait használták. Egy családfa képe elegendő bármilyen eredet és okság ábrázolására. Például „a jog és

törvény eredetét ábrázoló fa" segítségével mindenféle törvényt osztályozni tudtak. E kezdetleges módszer következtében a középkori fejlő-désgondolat szükségképpen sematikus, önkényes és terméketlen ma-radt.

Ha az oksági szemléletből indulunk ki, úgy tetszhet, hogy a dolgok szimbolikus felfogása afféle gondolkodási rövidzárlat. Ahelyett, hogy nyomon követné az ok és eredmény rejtett összefüggéseit, a gondolat ugrik egyet, és két tárgy kapcsolatát nem az ok és okozat viszonyában, hanem a jelentés vagy cél összecsengésében találja meg. Az ilyen vonat-koztatás azonnal igen meggyőzően fog hatni, ha a két tárgy között van valami lényegi hasonlóság, amelyet egy általános értékre lehet vonat-koztatni. A kísérleti pszichológia nyelvén: bármilyen, alkalmi hasonla-tosságon alapuló rokonság azonnal felkelti a lényegi és misztikus kap-csolat eszméjét. Ez bizony meglehetősen szegényes szellemi tevékeny-ségnek látszik. Sőt, néprajztudományi szempontból is primitív funk-ció: általában a primitív népek gondolkodására jellemző, hogy nehezen tudnak határvonalat húzni két különböző fogalom között, vagy hogy minden fogalom egy bizonyos dologba igyekszik beleolvadni, ha azzal bármiféle kapcsolatban van, vagy legalábbis hasonlít hozzá. A jelképek alkotására való hajlandóság ennek a gondolkodásmódnak a közeli rokona.

De ha félretesszük modern tudományos szemléletünket, akkor a szimbolizmus sokkal kedvezőbb színben tűnik fel. Elveszti az önkényesség és elhamarkodottság látszatát, ha tekintetbe vesszük, hogy milyen szoros összefüggésben volt azzal a világszemlélettel, amelyet a középkor rea-lizmusnak nevezett, a modern filozófia pedig – nem egészen helyesen – platóni idealizmusnak.

A közös tulajdonságokra alapozott szimbolikus hasonítás abból az alapeszméből indul ki, hogy ezek a tulajdonságok a jelenségek lényeges részei. A tövisek között virágzó fehér és piros rózsák képe a középkori lélekben azonnal szimbolikus kapcsolatot teremt; lehet például dics-fényben ragyogó szüzek és mártírok csoportja, körülöttük üldözőik. A hasonulás a közös tulajdonságoknak köszönhető; a rózsák szépsége, gyengédsége, tisztasága a szüzek szépsége, gyengédsége, tisztasága; vö-rös színük pedig a mártírok vérének színe is. De a hasonlóságnak csak akkor lehet misztikus értelme, ha a szimbolikus fogalom két szélső tag-ját összekötő tag valami olyan lényegiséget fejez ki, ami mind a kettő-ben közös; más szóval csak akkor, ha a fehérség és a vörösség nemcsak puszta név, amely valamiféle mennyiségen alapuló fizikai különbséget

jelöl, hanem mind a kettőt lényegnek, valóságnak fogjuk föl. A vadem-ber, a gyermek és a költő mindig ilyennek látja őket.

Mármost a szépség, gyengédség, fehérség reális lévén, entitás is; ezért mindennek, ami szép, gyengéd vagy fehér, szükségképpen közös lényege van; közös alapja van létezésüknek, ugyanaz a jelentésük Isten számára.

Kimutattuk, hogy a szimbolizmust szoros kötelékek fűzik a szó középkori értelmében vett realizmushoz, de ez nem jelenti azt, hogy túl-zott jelentőséget tulajdonítanánk az univerzálék híres vitájának. Jól tudjuk, hogy a realizmus, mely az universalia ante rem tételét hirdette, vagyis azt, hogy az általános fogalmak lényegileg, azaz a dolgok előtt lé-teznek, nem tudta küzdelem nélkül meghódítani a középkori gondol-kodást. Mindig voltak nominalisták is! De talán nem nagyon merész ál-lítás, hogy a radikális nominalizmus sohasem volt több, mint reakció, ellenzék, ellenáramlat; hasztalanul viaskodott a középkor alapvető szellemi irányzatával, a realizmussal. Mint filozófiai formulák, realiz-mus és nominalizmus korán megtették egymásnak a megfelelő engedmé-nyeket. A XIV. századi occamisták vagy modernek nominalizmusa csu-pán a szélsőséges realizmus néhány kényelmetlen mellékkövetkezményét küszöbölte ki, magát a realizmust érintetlenül hagyta, amennyiben a hit birodalmát az ész filozófiai spekulációinak határán túl jelölte ki.

A realizmus éppen a hit birodalmában kerekedik felül, és ezen a te-rületen nem valamiféle filozófiai vetélkedésnek kell tekintenünk, ha-nem az egész korszak általános szellemi beállítottságának. Ebben a kiter-jesztett értelmezésben a középkori civilizáció szerves része volt, a gon-dolat és képzelet minden kifejezésére nézve meghatározó. Az újplatonizmus kétségtelenül erősen befolyásolta a középkori teológiát, de nem lehetett az általánosan elterjedt „realista" gondolkodásmód egyetlen oka. Minden primitív lélek „realista" a szó középkori értelmé-ben, függetlenül bármiféle filozófiai befolyástól. Az ilyen szemlélet-módban minden, ami nevet kap, entitássá válik, formája lesz, és az égre vetítődik. Formája pedig általában emberi forma lesz.

Minden középkori értelemben vett realizmus antropomorfizmusra vezet. Ha szellemünk egyszer valódi létezést tulajdonított egy eszmé-nek, akkor elevennek akarja látni, és ezt csak megszemélyesítéssel éri el. Így születik az allegória, ami nem azonos a szimbolizmussal. A szimbó-lum titokzatos kapcsolatot fejez ki két eszme között, az allegória lát-ható formába öltözteti az e kapcsolatról alkotott elképzelést. A szim-bólum igen mélyre ható szellemi funkció, az allegória viszont felületes. Segíti a szimbolikus gondolat önkifejlődését, de egyben veszélyezteti is,

mert az élő eszme helyébe képmást állít. Az allegóriában könnyen el-vész a szimbólum ereje.

Maga az allegória a kavargásból ölt testet, lecsapódik, kikristályo-sodik. Mi több, a középkori irodalom a dekadens ókor hagyatékából vette át. Martianus Capella és Prudentius volt a modell. Az allegória legtöbbször avítt és iskolás jellegű. Mégis a középkori szellem igen fontos hagyománya; különben mire magyarázhatnánk, hogy sokáig olyan kü-lönösen szerették?

Ez a három gondolkodásmód – a realista, a szimbolikus és megsze-mélyesítő, világítja be fényével a középkori szellemet. A szimbolikus magyarázat etikai és esztétikai értéke felbecsülhetetlen. Minthogy az egész természetet és az egész történelmet felölelte, sokkal szigorúbb, egysé-gesebb világnézetet adott, mint a modern tudomány. A világ szimboli-kus képét hibátlan rend, építészeti struktúra, hierarchikus alárendelt-ség jellemzi. Minden szimbolikus kapcsolat rang- vagy szentségbeli megkülönböztetést kíván, mert két egyenértékű dolog nemigen léphet szimbolikus kapcsolatra, hacsak nincs valamiféle viszonylatban egy harmadik magasabb rendű dologgal.

A szimbolikus gondolkodás számára a jelenségek között végtelenül sokféle összefüggés lehetséges. Különböző, sajátos tulajdonságai révén bármi számos különböző dolgot is jelenthet, és minden tulajdonság ugyancsak számos különböző szimbolikus értelmet nyerhet. A legma-gasabb fogalmaknak ezernyi szimbóluma van. Nincs olyan apróság, ami ne jelenítené meg, ne dicsőíthetné a legmagasztosabbat. A dió Krisztus jelképe: az édes mag isteni természetére; zöld, húsos héja emberi termé-szetére utal; míg a fás héj közöttük a kereszt. A gondolatot minden az Örök felé emeli: és minthogy mindenre úgy gondolnak, mint a legma-gasabb jelképére, végül is minden az isteni méltóság részévé válik. A drágakövek természetes fényük mellett szimbolikus értékek fényében is ragyognak. A rózsák és a szüzesség hasonulása sokkal több egyszerű költői hasonlatnál, mert közös lényegüket fedi fel. Minthogy minden vonatkoztatás a szellem terméke, a szimbolizmus logikája megteremti az eszmék harmóniáját. Ebben az ideális harmóniában feloldódnak az összes eszmék sajátosságai, és a racionális felfogás szigorúságát valami-lyen misztikus egység érzése tompítja.

A szellemiség összes különböző területe között a megfelelések ösz-szefüggő rendszere uralkodik. Az Ótestamentum az Újszövetség előjá-téka, és a világi történelem mindkettőt tükrözi. Minden eszme köré mások is csoportosulnak, szimmetrikus elrendezésben, mintha kaleidoszkópot

látnánk. Végül is minden szimbólum az oltáriszentség központi misz-tériuma köré csoportosul, amely már nem is szimbolikus hasonlatos-ság, hanem azonosság. Az ostya már maga Krisztus, és a pap, aki ma-gához veszi, igazából az Úr sírja.

A világ önmagában elvetendő, csak szimbolikus tartalma teszi elfo-gadhatóvá. Minden dolog, minden közönséges történés titokzatos kapcsolatban van a legszentebbel, és ez megnemesíti. Bonaventura a kézművességet az Ige örök nemzésével és megtestesülésével, Isten és a lé-lek frigyével azonosította. Még a földi szerelmet is szimbolikus kapcso-lat köti az égi szeretethez. Hasonlóképpen minden egyéni szenvedés Isten szenvedésének árnyéka, minden erény az abszolút jó részleges megvalósulása. A szimbolizmus azzal, hogy a személyes szenvedést és erényt az egyén érdekköréből az egyetemes felé emelte, üdvös módon el-lensúlyozta a középkorra igen jellemző individuális vallásosságot, amely csak az egyéni üdvözülést tartotta szem előtt.

A szimbolikus gondolkodásmódnak a vallásban egy másik előnye is volt: a tételes dogma rideg és határozott, de a szimbólumok virágzó ké-pei zenei aláfestést jelentettek, tökéletes harmóniájuk lehetővé tette, hogy a szellem ne akadjon fenn a logikai kifejtés hiányosságain.

A szimbolizmus nyitotta meg a művészetek számára is a vallási fo-galmak kincsestárát; a művészetek olyan színnel és dallammal gazdag formába önthették ezeket a fogalmakat, amely azért még kellőképpen sejtelmes ahhoz, hogy a mély érzés szabadon szárnyalhasson a kifejez-hetetlen felé.

A késői középkorban már régen megkezdődött ennek a gondolko-dásmódnak a hanyatlása. Már régen kialakult az egész univerzumot megjelenítő szimbolikus kapcsolatok nagy rendszere. A jelképek alko-tásának hajlama megmarad ugyan, új alakzatokat is teremtenek, de ezek már csak művirágok. A szimbolikus gondolkodás mindig könnyen válik gépiessé. Ha egyszer elvként elfogadták, már nemcsak költői lelkese-dés, hanem körmönfont okoskodás is létrehozhatja; élősködik a gon-dolaton, elszívja erejét.

A szimbolikus hasonulás alapja gyakran a számbeli egyenlőség. Ez igen széles körű asszociációs lehetőség ugyan, de legtöbbször pusztán számtani gyakorlat marad. A tizenkét hónap a tizenkét apostolt jelenti, a négy évszak a négy evangélistát, az év pedig Krisztust. A hetes számrendszer különösen termékeny. A hét erénynek a Miatyánk hét könyörgése, a Szentlélek hét ajándéka, a hét boldogság és a hét bűnbá-nati zsoltár felel meg, mindezek pedig rokonságban vannak a kínszen-

vedés hét állomásával és a hét szentséggel. Mindegyiknek megvan a maga ellentéte, egy-egy a hét főbűn közül, amelyeket hét állat jelképez és hét betegség követ.

Ezeket a példákat Gersontól vettük, aki – mint minden lelkiatya – szívesen hangsúlyozta a szimbólumok morális és gyakorlati értékét. A látnokoknak viszont – például Alain de la Roche-nak – fontosabb az esztétikum. Szimbolikus spekulációi aprólékosan kimunkáltak és kissé erőltetettek. Mindenáron olyan rendszert akart kapni, amelyben a tize-nötös és a tízes szám szerepel, s ez a Rózsafüzér Testvériség számára előírt százötven Üdvözlégy-et és Miatyánk-ot jelképezi; összeadja hát a ti-zenegy égi kört és a négy elemet, és megszorozza a tíz arisztotelészi ka-tegóriával. S az eredmény százötven természetes szokás. Hasonlókép-pen a tízparancsolatot megszorozza a tizenöt erénnyel, ami százötven erkölcsi szokást ad. A tizenöt erényt úgy kapja meg, hogy összeszámolja a három teológiai erényt és a négy sarkalatos erényt, valamint a hét fő-erényt, ami összesen tizennégy; még két erény van, a vallásosság és a bűnbánat, ami azonban már tizenhat, tehát több, mint kellene. Viszont a sarkalatos erények egyike, a mértékletesség lényegében azonos az egyik főerénnyel, az önmegtagadással, tehát végül mégis kijön a tizenötös szám. A tizenöt erény mindegyike egy-egy királynő, kiknek nászágya a Mi-atyánk egy-egy mondatában van. Az Üdvözlégy minden egyes szava a Szent Szűz tizenöt tökéletességének egyikét jelenti, és egyben drágakő is: arra való, hogy elűzzön egy-egy bűnt, illetve a bűnt jelképező vadál-latot. De más jelentésük is van: annak a fának az ágai, amely az üdvö-zülteket hordozza, avagy lépcsőfokok. Csak két példát: az Ave szó jel-képezi Szűz Mária ártatlanságát és a gyémántot; elűzi a gőgöt, vagy a gőgöt jelképező oroszlánt. A Maria szó a bölcsességgel és a karbunku-lussal azonos, és a fekete kutyának képzelt irigységet űzi el.

Néha még Alain is belezavarodik kissé saját bonyolult szimbólum-rendszerébe.

Valójában a szimbolikus gondolkodás értelmetlen intellektuális időtöltés lett. A jelképek és allegóriák kitalálása egyetlen analógiára alapozott sekélyes képzelgés. Kevés kis szellemi tartalmát is csak a tárgy szentségének köszönheti. De amikor profán vagy pusztán erkölcsi dolgokra is kiterjesztik a szimbolizmus hóbortját, nyilvánvaló a dekadencia. Froissart A szerelem órája (Li orloge amoureus) című költeményében a szerelem minden részletét az óra alkatrészeihez hasonlítja. Chastellain és Molinet a politikai szimbolikában verseng egymással. A három rend a Szent Szűz három tulajdonságát képviseli. A Birodalom hét választó-

fejedelme az erényeket jelenti; Artois és Hainaut öt városa, melyek 1477-ben hűségesek maradtak a burgundi házhoz, az öt okos szűzzel azonosul. Valójában ez feje tetejére állított szimbolizmus, mert maga-sabb rendű dolgokat használ alacsonyabb rendűek szimbólumaként; földi dolgokat szeretne magasra emelni azzal, hogy szent fogalmakkal ékesíti őket.

A néha – de tévesen – Gersonnak tulajdonított Donatus moralisatus a latin nyelvtant keveri össze a teológiával: a főnév az ember, míg a név-más azt jelenti, hogy bűnös. Ez a fajta szellemi tevékenység az olyan művekben süllyed a legmélyebbre, mint például Olivier de la Marche Az asszonyok dísze és diadala c. költeményében, ahol az erényt női ruhada-rabok jelképezik. Ezt a témát Coquillart is feldolgozta.

A papucsból csak egészség fakadhat és minden áldás, súlyos kór soha. És hogy rangjához illő címet adjak, Alázatosság néven szólítom csak. Hasonlóképpen a cipő gondoskodást és szorgalmat, a harisnya állha-

tatosságot, a harisnyakötő határozottságot jelent. Nyilvánvaló, hogy a XV. századi ember szemében ez a műfaj nem

tűnhetett annyira ostobának, mint nekünk, különben nem művelték volna annyi kedvvel. Ebből tehát arra következtethetünk, hogy a ha-nyatló középkor számára a szimbolizmus és az allegória még nem vesz-tette el minden jelentőségét. A szimbolizálásra és megszemélyesítésre való hajlam annyira spontán, hogy csaknem minden gondolat szinte magától képi alakot ölt. Minden eszme, amit valóságnak tekintettek, minden minőség, amit lényegnek tartottak, rögtön személy formájá-ban jelent meg. Karthauzi Dénes látomásaiban személynek látja az egyházat, mint ahogy a színpadon is allegorikus alak szokta képvisel-ni. Egyik látomásában az egyház eljövendő megújulásáról van szó, úgy, ahogy azt a XV. századi teológia remélte: az egyház minden bűnétől megtisztul, amely most tisztaságát beszennyezi. A megtisztított egy-ház szellemi szépsége ragyogó, fenséges öltözék formájában, csodála-tos színekben és díszekkel jelenik meg neki. Máskor az üldözött egy-házat látja: csúnya, vértelen, le van gyengülve. Isten figyelmezteti, hogy mindjárt meghallja az egyház hangját, és Dénes saját belső hangját olyannak hallja, mintha a megszemélyesített Egyház szólna hozzá, quasi ex persona Ecclesiae. A gondolkodás itt annyira közvetlenül vesz fel képi

alakot, és olyan tökéletesen megteremti a kívánt asszociációkat, hogy az allegória részletes kifejtését nem is tartja szükségesnek. A ragyogó öltözet képzete tökéletesen kifejezi a lelki tisztaságot. A gondolat képben ol-vadt fel, éppúgy, ahogy dallamban is felolvadhat.

Idézzük fel még egyszer a Rózsa-regény allegorikus alakjait. Nehezen tudjuk magunk elé képzelni Szíves Fogadtatást, Édes Irgalmat, Alázatos Könyörgést. De a középkori ember számára ezeknek az alakoknak na-gyon élénk esztétikai és érzelmi értékük volt, majdnem azon a szinten mozogtak, mint a rómaiak absztrakciót kifejező istenalakjai: Pavor, Pallor, Concordia (Aggodalom, Félelem, Egyetértés). A hanyatló kö-zépkorban Édes Gondolat, Szégyen, Emlékezés szinte istenné lénye-gült. Enélkül a Rózsa-regény olvashatatlan lett volna. Az egyik figura ere-deti jelentése konkrétabbá válik: a szerelmi nyelven Veszedelem a fél-tékeny férjet jelenti.

Gyakran azért használtak allegóriát, hogy valami különösen fontos gondolatot fejezzenek ki. Például Châlons püspöke igen fontos politi-kai tiltakozást kíván intézni Jó Fülöphöz, de allegorikus formában ter-jeszti elő Hesdinben 1437 Szent András napján. Az Uralkodás Magasz-tossága kiűzetett a birodalomból, először Franciaországba menekült, majd a burgundi udvarba, de vigasztalan, és azt panaszolja, hogy Feje-delmi Gondatlanság, Tanácsúri Gyengeség, Szolgai Irigység, Alattvalói Követelőzés ott is üldözi. Szükséges lesz tehát ellenük fordítani Feje-delmi Éberséget stb. Ma vezércikket írnának belőle, akkor viszont élőkép volt az egész politikai érvelés. Nyilván ez volt a módja annak, hogy benyomást keltsen, azaz az allegóriának még mindig mély, szug-gesztív ereje volt, csak ezt mi már nem érezzük.

A „párizsi polgár" prózai gondolkodású embernek mutatkozik nap-lójában, aki nem sokat törődik azzal, hogy művét feldíszítse. Mégis, amikor a burgundiak által 1418 júniusában, Párizsban véghezvitt mé-szárlásról ír – ez a legszörnyűbb esemény, amelyről beszámol –, azonnal az allegóriákhoz menekül: „Akkor felkelt a Viszály istennője, ki Gonosz Tanács tornyában lakott, és felébresztette Haragot, az őrült asszonyt, Kapzsiságot, Dühöt és Bosszút, mindenféle fegyvert ragadtak, s szé-gyenletesen kiüldözték Értelmet, Igazságot, Istenfélelmet és Mértékle-tességet." Mindvégig szimbolikus modorban beszél az elkövetett ke-gyetlenségekről: „Akkor a megvadult Őrület és Gyilkosság és Mészárlás öl-te, vágta, kaszabolta mindazokat, akiket a börtönökben találtak. . . . és Kapzsiság feltűrte szoknyáját lányával, Rablással együtt, és vele volt

fia, Tolvajlás . . . Aztán a fent nevezett istennők, Harag, Kapzsiság és Bosszú vezetésével végigjárták Párizs valamennyi közbörtönét . . ."

Miért használ itt a szerző allegóriát? Azért, hogy közlésének emel-kedettebb hangot adjon, mint amit a naplójában feljegyzett napi eseményeknél használ. Úgy érzi, hogy ezeket a szörnyű eseményeket néhány gonosztevő egyéni bűnénél többnek kell tekintenie; az allegó-ria a tragikus érzés kifejezésének módja nála.

Az allegóriának a középkori szellem fölött gyakorolt hatalma éppen azokban az esetekben a legnyilvánvalóbb, amikor mi a leginkább bosszantónak találjuk a dolgot. Ha szereplői valószínűtlen öltözetben jelennek meg, még valamennyire elviselhető az élőkép. A XV. század azonban – akárcsak a szenteket – allegorikus alakjait is egykorú ruhák-ban járatja, és minden kifejezésre váró gondolathoz új személyt te-remt. Charles de Rochefort az Aki csalódott az udvarban című költemé-nyében elmondja egy megszédült ifjú történetét, akit az udvari élet tönk-retesz. A Rózsa-regény alakjai mellé egész sor új allegorikus személyt talál ki, és ezeket az elvont figurákat – Bolond Hiszékenységet, Bolond Hen-cegést és a többit – a művet illusztráló miniatúrák korabeli nemesembe-reknek ábrázolják.

Még az Időt sem szakáll vagy kasza jelzi, egyszerűen zekében és nad-rágban jelenik meg. Éppen az allegorikus alakok ilyen hétköznapi meg-jelenése mutatja eleven hatásukat.

Ha az erénynek vagy érzelemnek emberi alakot adnak, azt még megértjük, de ezt a folyamatot a középkor habozás nélkül olyan dol-gokra is kiterjeszti, melyeknek – úgy érezzük – semmi személyhez köt-hető vonása nincs. 1300-tól kezdve mindennapos a Böjt megszemélyesí-tése. Megtaláljuk a Böjt és Húsevés csatája (La bataille de Karesme et de Charnage) című költeményben; ehhez a műhöz jóval később Pieter Bruegel is visszanyúlt, és őrült képzeletével kiszínezte. Egy népszerű közmondás szerint Quaresine fait ses flans la nuit de Pasques, a böjt hús-vét éjszaka süti meg a zsemléit. Egyes északnémet városokban egy Böjt nevű babát akasztottak a templom kórusára, és húsvét előtti szerdán, mise előtt levették.

Vajon volt-e különbség a szentek köztudatban élő képe és a tisz-tán szimbolikus megszemélyesítések között? Vitathatatlanul. Az előb-bieket az egyház elismerte, történelmi karakterük volt, fa- és kőszob-raik, viszont az utóbbiak álltak kapcsolatban az élő képzelettel. Felme-rül a kérdés, hogy a népi képzeletvilágban Szíves Fogadtatás és Képmu-tatás nem volt-e éppoly valóságos, mint Szent Borbála vagy Szent Kristóf.

Másrészt nincs is igazi ellentét a középkori allegóriák és a rene-szánsz mitológia között; szinte egymásba olvadnak. A mitológiai ala-kok régebbiek, mint a reneszánsz. Vénusz és Fortuna például sohasem halt meg egészen, másrészt az allegória még a XV. század után is soká-ig divatban volt; legerősebben az angol irodalomban. Froissart költé-szetében Édes Látszat, Visszautasítás és Veszedelem versenyre kel Atroposz, Klotho, Lakheszisz mitológiai alakjaival. Ezek eleinte nem olyan élők és színesek, mint az allegóriák; unalmasak, homályosak, és nincs semmi igazán klasszikus bennük. A reneszánsz azonban lassan teljesen átalakítja az érzelmeket. Ahogy apránként ismét felülkereke-dik az antikvitás költői dicsősége, az allegóriák elhalványulnak: győz-nek az Olümposz lakói és a nimfák. A szimbolikus gondolkodásmódot és a szimbólumokat szolgáló allegória végül is puszta szellemi játékká vált. A szimbolikus gondolkodás gátolta az oksági szemléletet, mint-hogy szemszögéből az oksági és genetikus kapcsolatok szükségképpen jelentéktelennek tűnnek. Így a két égitest és két kard szimbolikája sokáig lehetetlenné tette a pápai tekintély történelmi és jogi kritikáját. A nap és a hold mint a pápaság és császárság képe, vagy a két kard, amelyet az Úr tanítványai hoztak, a középkori szellem számára sokkal több találó hasonlatnál; a két hatalom misztikus eredetére utal, és közvetlenül meg is alapozta Szent Péter elsőbbségét. Dante csak úgy tudja meg-vizsgálni a pápai primátus történelmi alapjait, ha először tagadja e szim-bólum megfelelő voltát.

De már nincs messze az az idő, amikor az emberek ráébrednek a szimbolikus felfogás veszélyeire, amikor az önkényes és felületes allegó-riákat már ízléstelennek találják, és elvetik, mint a gondolkodás kolon-cait. Luther egy vitairatában – amely a skolasztikus teológia legnagyobb képviselői, Bonaventura, Guillaume Durand, Gerson és Karthauzi Dé-nes ellen irányult – az allegóriákat is megbélyegzi. „Ezek az allegorikus tanulmányok – kiált fel – olyan emberek munkái, akiknek túlságosan sok a szabad idejük. Azt hiszitek tán, hogy nekem nehézséget okozna allegóriásdit játszani bármiféle teremtett dologgal? Van-e olyan gyenge-elméjű, aki ne próbálkozhatna meg vele?"

A szimbolikus gondolkodás képekbe fordította le, hiányosan, a mindenki által sejtett titokzatos összefüggéseket, amelyek a zenében tá-rulnak fel előttünk. „Most még csak tükör által, homályosan látnak." Az emberi szellem érezte, hogy valami rejtéllyel áll szemben, de azért meg-próbálta felismerni a tükörben látható alakok körvonalait, a képeket

újabb képekkel magyarázva. A szimbolizmus újabb tükröt tart a tü-körben látott jelenségvilág elé.

XVI. fejezet

A „REALIZMUS" HATÁSAI

Minden elképzelhető dolog képekben öltött testet: a fogalomalko-tás szinte teljesen a képzelet függvénye. De az ilyen túlságosan is szisz-tematikus idealizmus (ezt jelenti a középkori realizmus) kissé merevvé te-szi a világnézetet. Ha a fogalmakat létezőnek fogjuk fel, és csak az ab-szolútumhoz való viszonyukban tulajdonítunk nekik jelentőséget, könnyen állócsillaggá válnak a gondolkodás egén. Ha egyszer definiál-va vannak, nem lehet velük mást kezdeni, csupán felosztásokat, továb-bi felosztásokat és megkülönböztetéseket végezhetünk – tisztán de-duktív szabályok szerint. A logikai szabályokon kívül semmiféle mérőesz-köz nem állt rendelkezésre, mely megmutatta volna, ha az osztályozás-ban hibát követtek el, ezért a szellem téveszméket táplált saját műkö-désének értékét és a rendszer megbízhatóságát illetően.

Ha a középkori szellem egy dolog természetére vagy okára kíváncsi, nem tekint bele – hogy szerkezetét elemezze –, vagy mögé – hogy ere-detét kutassa –, hanem az égre emeli tekintetét, ahol a dolog ideaként ragyog. Akár politikai, társadalmi vagy erkölcsi kérdésről van szó, az el-ső lépés mindig: visszavezetni általános elvére. Még egészen banális és mindennapi kérdéseket is így vizsgálnak. Így például a párizsi egyete-men arról folyik vita, szabad-e vizsgadíjat kérni a közbenső fokozato-kért. Az egyetem kancellárja szerint igen. Pierre d'Ailly közbelép, hogy az ellenkező álláspontot képviselje, de nem jogon vagy hagyományon alapuló érvből indul ki, hanem a következő textust idézi: „Minden rossz forrása a kapzsiság." És hozzálát, hogy merőben skolasztikus érvelés-sel bizonyítsa: a követelés szentségáruló, eretnek, ellenkezik a termé-szetes és isteni törvényekkel. – Ezért olyan kiábrándító és fárasztó, ha középkori fejtegetéseket olvasunk; az ég felé fordulnak, és már a kez-det kezdetén elvesznek az erkölcsi általánosságokban, szentírás-magyarázatban.

Ez a mélyreható és rendszeres idealizmus mindenütt megtalálha-tó. Minden foglalkozásnak, méltóságnak és társadalmi rendnek eszményi és világos fogalom felel meg, és a csoporthoz tartozónak kötelessége legjobb tudása szerint ehhez alkalmazkodni. Karthauzi Dénes A püspökök, diakónusok stb. életéről és kormányzásáról (De vita et regimine

episcoporum, archidiaconorum, etc.) szóló értekezéssorozatában min-denkinek – püspöknek, kanonoknak, papnak, diáknak, fejedelemnek, nemesnek, lovagnak, kereskedőnek, férjnek, öregasszonynak, leány-nak, szerzetesnek – megmutatja hivatásbeli kötelessége ideális alak-ját, és hogy mi módon szentelhetik meg hivatásukat vagy állapotukat az-zal, hogy igyekszenek megközelíteni az eszményt. Az erkölcsi parancsok kifejtésében azonban elvont és általánosító, sohasem kerül kapcsolatba az illető foglalkozás vagy életmód valóságával.

Azt a törekvést, hogy mindent valamilyen alapvető típusra vezesse-nek vissza, általában a középkori gondolkodás gyengeségének tekintik, mert ennek tulajdonítható, hogy nem tudtak megkülönböztetni és leír-ni egyéni vonásokat. Ha ebből indulnánk ki, akkor el kellene fogad-nunk a sommás ítéletet: a reneszánsz az individualizmus eljövetele. De a lényeget tekintve a szembeállítás pontatlan és félrevezető. Akár cse-kély, akár erőteljes az egyéni vonások félreismerésének hajlama a kö-zépkorban, tudnunk kell, hogy a különbségeket és egyéni finomságokat szándékosan, avégett hanyagolták el, hogy mindent egyetlen nagy, álta-lános elv alá tudjanak rendelni. Ez a szellemi irányzat a mély idealiz-mus eredménye. A középkori ember parancsoló szükségét érzi, hogy mindig elsősorban az általános értelmet, az abszolútummal való kap-csolatot, az erkölcsi eszmét, a dolgok végső célját keresse. Csak az szá-mít, ami személytelen. A szellem nem egyedi valóságot, hanem mintákat, példákat, szabályokat keres.

Az eszmék széles, hierarchikus rendjében a világra és az életre vo-natkozó valamennyi megállapításnak megvolt a maga rögzített helye, úgy függött a magasabb és általánosabb eszmétől, mint hűbéres az urától. A középkori gondolkodás igazi lényege, hogy önálló ideákra tagolta a világot, és a fogalmakat megannyi szubsztanciális dolognak mutatta be. Ezért tud kiemelni egyes tulajdonságokat abból a komple-xusból, amelyhez a tárgy kötődik – és ezért tudja önállóan kezelni az egyes tulajdonságokat. Foulques toulouse-i püspököt megróják, hogy alamizsnát adott egy albigens asszonynak, mire ő így felel: „Nem az eretneknek, hanem a szegény asszonynak adtam." Skóciai Margit, a dauphin felesége, megcsókolta az alvó Alain Chartier-t, a költőt, és az-tán így magyarázkodik: „Nem a férfit csókoltam meg, hanem a drága ajkat, ahonnan annyi jó szó és erényes mondás ered." A magas teológiai elméletben ugyanez a gondolkodásmód különbözteti meg Istenben az eredeti akaratot, amely mindannyiunk üdvözülését kívánja, és a másod-lagos akaratot, amely az üdvösséget csak a kiválasztottnak adja meg.

A tapasztalati megfigyelés gátja nélkül az örökös alárendelés és be-sorolás automatikussá és terméketlenné válik; egyszerű előszámlálás, semmi több. Az erény és a bűnök fogalma kitűnően alkalmas erre. Minden bűnnek meghatározott számú oka, faja és káros következ-ménye van. Karthauzi Dénes szerint tizenkét fajta bolondság vezeti tévút-ra a bűnöst; mindegyiket meghatározza, illusztrálja, szentírási szöve-gekkel, szimbólumokkal világítja meg, úgyhogy az egész vitairat olyan, mint egy szobrokkal díszített templomkapu. A bűn szörnyűségét hét szempont szerint kell megvizsgálni: Isten, a bűnös, az anyag, a körül-mények, a szándék, a bűn természete és következményei szempontjá-ból. Ezután mind a hét pontot felosztja nyolc vagy tizennégy alpontra. Hat szellemi gyengeség hajlít minket a bűn felé stb. Az erkölcsiség ilyen rendszerezése meghökkentően emlékeztet a buddhizmus szent könyveire.

Az örökös osztályozás, a bűn anatómiája bizonyára csak csökkentené a bűntudatot – holott éppen erősíteni akarja –, ha nem párosulna azzal az erőfeszítéssel, hogy a képzeletet a bűn és a büntetés súlyosságára irá-nyítsák. Minden erkölcsi fogalmat felnagyítanak és eltúloznak, mert valamennyit az isteni fenséggel hozzák közvetlen kapcsolatba. A legki-sebb bűn is a világmindenséget érinti. A szentek, az igazak, az égi szférák és az elemek, az alsóbbrendű teremtmények és az élettelen tárgyak mind-mind a bűnös bűnhődéséért kiáltanak. A bűntől és pokoltól való félelmet Dénes részletes és riasztó leírásokkal igyekszik fokozni. Dante szépséggel színezte a poklok sötétjét: Farinata és Ugolino hősies, Luci-fer fenséges. De Dénesből minden költői báj hiányzik, csak az emésztő kínok képét festi le; a legborzalmasabb éppen a leírás unalmassága. „Képzeljünk el – írja – egy fehéren izzó kemencét, s benne egy mezte-len embert, aki sohasem fog megszabadulni. Nem elviselhetetlen már a puszta látványa is? Milyen nyomorúságosnak tűnne nekünk ez az ember! Gondoljuk el, hogy vergődik a kemencében, hogy üvölt és bőg: egyszóval hogyan él, és mennyire kétségbeesik, amikor megérti, hogy elviselhetetlen büntetése sohasem ér véget."

Mint lidércnyomást, úgy idézi föl Dénes a szörnyű hideget, férge-ket, bűzt, éhséget és szomjúságot, a sötétséget, láncokat, kimondha-tatlan piszkot, örökös kiáltozást és a démonok látványát. Még nyo-masztóbb az, ahogy a lelki szenvedésekről ír: az Istentől való örök el-szakadás hiányérzetet kelt, gyász, félelem, kifejezhetetlen gyűlölet Isten iránt, irigykedés a kiválasztottak boldogságára, és az agy téveszméinek szörnyű zűrzavara uralkodik. Ügyes hasonlatokkal a borzalom forr-

pontjára hevíti azt a gondolatot, hogy ez az örökkévalóságon át így fog tartani.

Ez az értekezés, Az ember utolsó négy dolgáról, amelyből idéztünk, a windesheimi kolostorban az étkezés alatt rendszeres olvasmány volt. Kese-rű fűszer! De a középkori ember mindenben a keserű gyógymódot sze-rette, mint a beteg, akit olyan hosszú ideig kezeltek erős gyógyszerek-kel, hogy most már csak a legerősebb serkentő hat rá. Ugyanígy ha a középkori ember valamilyen erényt akar megcsillogtatni, olyan túlzó formában teszi, hogy a mai moralista karikatúrának vélné. A tűrés mintaképe Szent Egyed, aki azért imádkozik Istenhez, hogy ne engedje begyógyulni nyíl ütötte sebét. A mértékletesség mintaképei azok a szentek, akik mindig hamut kevernek ételükbe; a szüzesség példái pedig azzal kísértik meg erényüket, hogy asszony mellett alszanak. Ha nem valami páratlan tett, akkor páratlanul fiatal volta teszi példaképpé a szentet: Szent Miklós csecsemőkorában böjti napokon visszautasította az anyatejet, Szent Quiricus pedig (a mártírt hol háromévesnek, hol ki-lenchónaposnak mondják) nem tűrte, hogy a prefektus vigasztalja, mie-lőtt a szakadékba dobták.

Megint csak az idealizmus az oka, hogy az emberek az erény kiváló-ságát csak nagy adagolásban hajlandók elismerni. Az erényt eszmei fo-galomnak tekintik; szépsége sokkal ragyogóbb, ha lényegének eltúlzott tö-kéletességében tündököl, mint a mindennapi élet tökéletlen gyakorla-tában.

Mi sem mutatja jobban a hiper-idealista mentalitás (a középkorban ezt nevezték realistának) primitív jellegét, mint az, hogy szubsztanciális jelleget tulajdonítottak az elvont dolgoknak. Bár a filozófiai realizmus sohasem értett egyet az ilyen materialista tendenciákkal, és igyekezett kö-vetkezetesen elkerülni őket, tagadhatatlan, hogy a középkor hajlamos olyan mágikus idealizmussá tenni a tiszta idealizmust, amelyben az elvont dolgok teljesen konkréttá válnak. Itt derül ki, milyen erős szá-lak kötik a középkort az ősi kultúrához.

1300 körül alakul ki a Krisztus és a szentek érdemfölöslegéből kelet-kezett kincsről szóló tanítás. Maga az eszme, hogy ez a kincs közös tu-lajdona minden hivőnek, amiként a hivők tagjai Krisztus misztikus tes-tének, vagyis az egyháznak, már ekkor is igen régi. De csak a szá-zadban kezdik úgy értelmezni, hogy a jó cselekedetek érdemfölöslege kimeríthetetlen tartalék, melyet az egyház kicsinyben osztogathat. Alexander Halensis az első, aki a thesaurus (kincs) szót abban a sajátos

értelemben használta, amelyet az máig megtartott. A tanítás heves ellenál-lást váltott ki.

Végül mégis diadalmaskodott, és hivatalosan Kelemen pápa fo-galmazta meg az Unigenitus bullában. Itt a kincs már tőke, amit Krisz-tus Szent Péterre bízott, és azóta napról napra növekszik. Abban az arányban, ahogy e kincs ereje által jóra térnek az emberek, tovább halmozódnak az érdemek, amelyekből összeállt.

Az etikai fogalmak anyagi felfogása még jobban érződik a bűnnel kap-csolatban. Igaz ugyan, hogy az egyház mindig azt tanította, hogy a bűn nem dolog vagy entitás. De hogyan akadályozhatta volna meg a téve-dést, amikor minden ezt sugalmazta? A képi ábrázolás, a szélsőséges rendszerezés, sőt az egyház bűnbánati gyakorlata is erősítette azt a pri-mitív ösztönt, hogy a bűn szennyező és romboló anyag, de lemosható, megsemmisíthető. Hiába figyelmeztetett Karthauzi Dénes, hogy csak a hasonlat kedvéért nevezi láznak, hideg, megromlott életnedvnek a bűnt a népi gondolkodás bizonyára túltette magát a dogmatikus korlá-tokon. A jogi terminológia nem olyan kényes a tan tisztaságára, mint az egyházi; Angliában a főbenjáró bűnt habozás nélkül a vér megrom-lásának tulajdonítják: íme, a realisztikus felfogás spontán megnyilvánulá-sa.

Van egy pont, ahol maga a dogma is tiszta realista felfogást kívánt meg: a Megváltó vérének kérdése. A hivők kötelesek ezt teljesen anyagi ér-telemben felfogni. A drága vér egyetlen cseppje is – mondja Szent Ber-nát – elegendő lett volna a világ megváltására, de bőségesen omlott. Aquinói Szent Tamás is ezt fejezi ki himnuszában:

Urunk Jézus Krisztus, kegyes pelikán, moss tisztára engem véred harmatán, melynek árva cseppje elég a világ arcáról lemosni minden makulát.

XVII. fejezet

TÚL A KÉPZELET HATÁRAIN

Egyre küzdött a képzelet, hogy a kifejezhetetlent kifejezze, és érzé-kelhető alakba öntse – de hiába. Valahányszor az abszolútumot akar-ták megmutatni, mindig a térbeli kiterjedés eszközeihez nyúltak, és a kísérlet mindig csődöt mondott. Pseudo-Dionysius Areopagita óta halmozzák a misztikus szerzők a nagyságot és végtelenséget kifejező szavakat. A végtelen kiterjedéssel igyekeznek felfoghatóvá tenni az érte-lem számára azt, ami örök. A misztikusok minél szuggesztívebb hason-latokat próbálnak kitalálni. „Képzeljünk el – mondja Karthauzi Dénes – egy homokhegyet, amely akkora, mint a világmindenség; minden száz-ezer évben elvesznek belőle egy homokszemet. A hegy végül is eltűnik. De ilyen elképzelhetetlenül hosszú idő után sem szűnnek meg a pokol kínjai, nem lesznek közelebb a véghez, mint amikor elkezdődtek. Mi-csoda vigasztalás lenne már az is, ha a kárhozottak tudnák, hogy meg-szabadulnak, mire a homokhegy eltűnik!"

A képzelet forrásai kimeríthetetlenek, ha a félelem és az iszonyat felkeltéséről van szó, de milyen egyhangú és kezdetleges a mennyei örömök leírása! Az emberi nyelv alkalmatlan arra, hogy képet adjon a tökéletes boldogságról. A sok szuperlatívusz nem megfelelő eszköz, mert csak mennyiségi erősítést jelent. Mi haszna volt a magasság, kiterje-dés és kimeríthetetlenség jelzőinek? Az ember nem léphet át saját képzele-tén, a végtelent szükségszerűen a véges képével veti össze, és így nem tudja megfelelően átérezni az abszolútumot. Minden érzés ereje csökkent, amikor kifejezték; minden Istenre ruházott tulajdonság meg-rabolta egy kicsit az Úr fenségét.

Ezért a szellem kétségbeesett küzdelemben próbál felülemelkedni a ha-sonlatokon. Minden korban, minden nemzetnél így történik. Mint mondani szokták, a misztikusoknak nincs sem születésnapjuk, sem szülőföldjük. De nem lehet egyszeriben lemondani a képzelet segítségéről. Apránként törődnek csak bele, hogy bármiféle kifejezési mód elégtelen.

Először a szimbolizmus ragyogó hasonlatait hagyják el, majd mellőzik a dogmák konkrét formuláit. Az abszolút lény fogalmához ennek ellené-re a kiterjedés vagy a fény képzete társul. Később azonban ezek a tulaj-donságok ellentétükbe, a csönd, az űr, a sötétség képébe csapnak át.

Amikor ezek a későbbi, forma nélküli képzetek is kevésnek bizonyul-nak, a fogalmaknak és ellentétüknek az összekapcsolásával próbálkoz-nak. Végül az istenség kifejezésére csak a puszta tagadás marad.

Természetesen a képszerű gondolkodással való szakításnak ezek a szakaszai nem szigorú időrend szerint következnek egymás után. PseudoDionysius Areopagita már valamennyit ismerte. Karthauzi Dé-nes következő soraiban több ilyen módozat egyesítését ismerhetjük fel. Víziójában a haragvó Isten hangját hallja. „A válaszra a szerzetes magá-ba szállt, úgy érezte, mintha valami mérhetetlen világosság birodalmá-ba ragadták volna, és szelíden, mélységes nyugalommal, hangtalan, belső hívással szólt legtitokzatosabb, valóban rejtett és megfoghatatlan Iste-néhez: Ó, mindenek felett szeretett Istenem, Te magadban vagy a fény és a fény birodalma, benned pihennek, alszanak, nyugszanak meg a Te választottjaid. Mint nagy-nagy, áthatolhatatlan sivatag, olyan vagy, melyben az igazán áhítatos, egyéni érzelmeitől megtisztult szív magas-ról áradó fényedben, szent hévtől áthatva, tévelygés nélkül tér le az út-ról, és letérés nélkül tévelyeg, boldogan bukik el, és aztán új erőre kap."

Együtt látjuk a fény, az álom, a sivatag képeit, s az ellentéteiket, amelyek kioltják egymást. A misztikus képzelet igen hatásos eszköznek találta, hogy a sivatag – vízszintes kiterjedés – képzetéhez a szakadék – függőleges kiterjedés – képét párosítsa. A végtelen tér érzetét a szédülés nyomatékosítja. A német misztikusok – Ruusbroechez hasonlóan – igen plasztikusan alkalmazták ezeket a megrázó képeket.

Eckhart mester „a hallgatag és tágas istenség mód és forma nélkül való örvényléséről" beszél. A boldogság élvezet, mondja Ruusbroec, „oly ha-talmas, hogy elnyeli Istent magát minden szentjével együtt. . . a lét-módok teljes hiányában, ez a nem-tudás és az örök önelvesztés". Vagy másutt: „A következő, a hetedik fokozatot. . . akkor érjük el, amikor minden tudáson és ismereten túl mélységes nem-tudást fedezünk föl magunkban; mikor túl az Istennek és teremtményeinek adott min-den néven, meghalunk, s elmerülünk az örök névtelenségben, és ma-gunkat is elveszítjük . . . és amikor a boldog lelkeket szemléljük, me-lyek elmerültek, elsüllyedtek s elvesztek lényeg fölötti lényegükben, va-lami ismeretlen és formátlan sötétségben."

Örök és reménytelen kísérletezés, hogy szakítsanak a képekkel, és el-érjék „az üresség állapotát, mely a képzelet teljes hiánya", de amit csak Isten adhat meg. „Megszabadít bennünket minden képtől, és az ősi álla-potba vezet vissza, ahol minden vadul és hatalmasan abszolút, formá-tól és képtől mentes, az örökkévalóságnak megfelelően."

Isten fogalmát, mondja Karthauzi Dénes, sokkal jobban le tudjuk írni tagadásokkal, mint állításokkal. „Mert ha azt mondom: Isten a jóság, a lényeg, az élet, úgy teszek, mintha megmondanám, hogy milyen Isten; úgy teszek, mintha valamiféle közössége vagy hasonlatossága volna a te-remtményekkel, holott bizonyos, hogy Isten érthetetlen és megismer-hetetlen, átláthatatlan és kimondhatatlan, és mindentől egészen külön van, megmérhetetlenül és teljesen összehasonlíthatatlanul más és különb, mint minden." Ezért nevezte az Areopagita a misztikusok „egyesítő bölcsességét" esztelennek, őrültnek és bolondnak.

De akár a sötétségbe forduló fény motívumáról (amelyet az Areopagita fejlesztett ki az Ótestamentum nyomán), akár a tudatlan-ságról, veszendőségről vagy halálról beszél Dénes és Ruusbroec, sosem tudnak megszabadulni a hasonlatoktól.

Egyetlen gondolatot sem lehet kifejezni metafora nélkül. Minden kísérlet, hogy a hasonlatot elkerüljék, eleve kudarcra van ítélve. Nem elégíti ki a szívet, ha leghőbb vágyainkról csak tagadó formában beszé-lünk; ha a filozófia már nem talál megfelelő kifejezéseket, ismét a költé-szeten a sor. A misztika mindig újra felfedezi az elvont elmélkedések szédítő csúcsáról a szimbolizmus virágos rétjeire vezető utat. Ha kime-rültek a kifejezés forrásai, mindig a régi francia misztikusok, Szent Ber-nát és a viktorinusok édes líraisága siet a látnok segítségére. Az ekszta-tikus elragadtatásban visszatérnek az allegória színei és alakjai. Hein-rich Seuse így látja jegyesét, Örök Bölcsességet: „Magasan fenn szállt a felhős égben, ragyogott, mint a hajnalcsillag, és fénylett, mint a sugár-zó nap; koronája az öröklét volt, öltözete a boldogság, beszéde az édes-ség, csókja a mondhatatlan gyönyörűség; távol volt és közel, magasan fent és mélyen alant; jelen és elrejtve; megközelíthető, és mégsem tudja megragadni senki."

Az egyház mindig félt a misztika túlzásaitól – volt is rá oka. A kon-templatív elragadtatás tüze, elhamvasztván minden alakot és képet, elhamvaszt minden megfogalmazást, dogmát és szentséget is. De a misztikus elragadtatás természete egyben biztosíték az egyház szá-mára. A misztikus életében a kegyelem ritka pillanata csupán, ha fel tud emelkedni az eksztázis tisztánlátásához, s alaktól és képtől meg-szabadultan vándorol a magányos elmélkedés fennsíkján; ha meg tudja ízlelni az egyetlen és teljes princípiummal való egyesülést. Mindújra le kell szállnia a csúcsokról. Igaz, a szélsőségesek, „veszendő nyájukkal" együtt, a panteizmus és a különcségek útjára tévedtek. De a többiek – és közöttük találjuk a nagy misztikusokat – mindig visszataláltak az egy-

házhoz, ahol a szertartásokba rögzített hittitkok bölcs és gazdaságos rend-szere várta őket. Ez mindenkinek módot nyújtott, hogy adott pillanat-ban biztonságosan és egyéni különcködések veszélye nélkül érintkezhes-sék az isteni princípiummal. Az egyház azért élte túl a misztika veszélyeit, mert jól gazdálkodott a misztikumban rejlő energiával.

„Az egyesítő bölcsesség esztelen, őrült és bolond." A misztikus vég-telenbe vezető útja öntudatlanságba visz. Ha tagadunk minden össze-függést az istenség és a megnevezhető dolgok között, valójában meg-szüntetjük a transzcendencia minden hatását. „Minden teremtmény – mondja Eckhart – puszta semmi, nem mondom, hogy kicsi vagy kevés, hanem: semmi. Aminek nincs léte, az nincs. A dolgoknak pedig nincs lé-tük, mert létük Isten jelenlététől függ." Az intenzív misztika a pre-intellektuális szellemi élethez való visszatérés. A misztika eltörli és semmisnek nyilvánítja az egész kultúrát.

A civilizáció mégis minden időben sokat köszönhetett a misztiká-nak, mert ez mindig csak fokozatosan bontakozik ki, és kezdeti fokán a lelki és szellemi fejlődés fontos eleme. Az elmélkedés megköveteli az er-kölcsi tökéletesség szigorú gyakorlását. A misztikusok szelídek, féke-zik vágyaikat, egyszerűek, mértékletesek, szorgalmasak, és ezzel a béke, a vallásos buzgalom atmoszféráját teremtik meg maguk körül. Min-degyik nagy misztikus dicsérte az alázatos munkálkodást és a jótékonyko-dást. Németalföldön ezek a misztikával járó tulajdonságok – az erköl-csösség, a jámborság – igen fontos szellemi mozgalom lényegévé vál-tak. A kevesek intenzív misztikája készítette elő a devotio moderna tö-megekre kiterjedő, extenzív misztikáját. A boldog pillanat magányos eksztázisa helyett ez már a komolyság és buzgalom állandó és közös gyakorlása, az egyszerű polgárok testvérházaiban és a windesheimi ko-lostorokban folyó élet. Ez a kicsiben való misztika. Ők „csak egyetlen szikrát kaptak". De köztük élt a lélek, mely a leggyümölcsözőbben ad-ta át az utódoknak a hanyatló középkor szellemét. Kempis Tamás nem teológus, nem humanista, nem költő, nem filozófus, sőt, aligha igazi misztikus. Mégis ő írta azt a könyvet, a Krisztus követésé-t, amely az el-jövendő századok vigasza lett. Talán ebben a műben sikerült a legma-gasabb értelemben legyőzni a középkori ember túláradó képzeletét.

Kempis Tamás a mindennapi élethez vezet vissza bennünket.

XVIII. fejezet

A GONDOLKODÁS FORMÁI ÉS A MINDENNAPI ÉLET

Ha egy korszak gondolkodásának formáit akarjuk megérteni, meg

kell vizsgálnunk azt is, hogyan tükröződnek ezek a gyakorlati bölcses-ségben és a mindennapi életben, nem elég a teológiai és filozófiai spe-kulációkat vagy a hitvallások fogalmait tanulmányoznunk. Sőt, azt mondhatjuk, hogy egy kor szelleme tisztábban nyilatkozik meg a min-dennapi és megszokott dolgok felfogásának és kifejezésének módjában, mint a filozófia és a tudomány magas eszméiben. Hiszen a tudományos okoskodás, legalábbis Európában, mindig görög, héber, sőt babiloni eredetekhez kapcsolódik igen bonyolult szálakon, míg a mindennapi életben a nép vagy a kor szelleme fejeződik ki spontán módon.

A középkori spekulatív gondolkodásnak szinte valamennyi formája és szokása megjelenik a mindennapi életben is, ahol szintén a skolasz-tikusok által realizmusnak nevezett primitív idealizmus minden szel-lemi tevékenység alapja. A középkori szellem a gyakorlati életben is külön kezel minden eszmét; entitásnak tekinti a fogalmakat; megadja formu-lájukat, majd mindegyiket addig csoportosítja és osztályozza, amíg sikerül székesegyházhoz hasonló, hierarchikus rendszert alkotnia belőlük.

Mindent, aminek állandó helye van az életben, úgy tekintenek, hogy az isteni terv része, és ez adja létjogosultságát; mindegy, hogy egé-szen hétköznapi szokások vagy a legmagasabb rendű dolgok-e. Jó példa erre az, ahogyan az udvari etikett szabályait felfogták; ezzel már másutt is foglalkoztunk. Aliénor de Poitiers és Olivier de la Marche bölcs törvé-nyeknek tekintették ezeket a szabályokat, melyeket régi királyok al-kottak, és amelyek minden eljövendő századra kötelezőek. Aliénor úgy beszél róluk, mint az ősi bölcsesség megszentelt emlékeiről: „Hallot-tam, hogy így mondták a régiek, akik tudták . . . " Szomorúan látja a ha-nyatlás jeleit. Jó néhány év óta szokásba jött Flandriában, hogy az asz-szonyt, miután megszülte gyermekét, a tűz mellé fektetik, „és ezen so-kan gúnyolódnak", mert régebben sohasem tettek ilyet. Mi vár még ránk? „De mostanában mindenki azt teszi, ami éppen eszébe jut; ezért joggal félhetünk, hogy minden rosszra fordul." La Marche komolyan felveti a kérdést: Miért tartozik a „gyümölcsgazdához" a „viasz-osztály" is, azaz a

világítás? És éppoly komolyan így válaszol: Mert a viasz a virágból szár-mazik, akár a gyümölcs, „úgyhogy ez igen bölcsen van így elrendezve".

A középkori hatalom minden gyakorlati és szertartásbeli funkció-nak külön szervet létesít, mert a funkciót ideának tekinti, és mint ilyet, lé-tező dolognak. Az angol királyi udvartartás méltóságai között volt olyan, akinek az a feladata, hogy a király fejét tartsa, ha az átkel a Csa-tornán, és közben tengeribetegséget kap. 1442-ben egy bizonyos John Baker töltötte be ezt a méltóságot, és halála után két leánya örökölte.

Hasonló természetű az az igen régi és nagyon primitív szokás, hogy élettelen tárgyaknak tulajdonnevet adnak; a világháborúban újjáéledt, amikor minden nagyobb ágyú nevet kapott. De a középkorban sokkal gyakoribb volt. A chanson de Beste-ekben a hősök kardjának, a XIV. és XV. századi háborúkban a kőmozsaraknak volt nevük: Orléans Kutyája, La Bourgestrie (Polgárasszony), Dulle Griete (Buta Margit). Ennek az elter-jedt szokásnak eredménye, hogy néhány igen híres gyémántot még ma is név szerint emlegetünk. Merész Károly számos ékszerének volt ne-ve: A Három Fivér, A Háziasszony, Flandria labdája. Ha napjainkban a hajóknak többnyire még van nevük, míg a harangoknak és a házaknak már nem, az annak tulajdonítható, hogy a hajó mindmáig megőrizte valahogy személyiségét. Az angolban például a hajók ma is nőneműek (az összes többi tárgy semleges nemű). A középkorban a megszemélye-sítés hajlama sokkal erősebb volt, minden ház, minden harang nevet ka-pott.

A középkori elmék igyekeznek minden – akár költött, akár törté-nelmi – eseményt kikristályosítani, példabeszéddé, bizonyítékká tenni, hogy általános erkölcsi igazság példája legyen. Hasonlóképpen minden állításból mondás, szállóige, idézhető szöveg lesz. A Szent-írásban, a legendákban, a történelemben és az irodalomban bármilyen kérdésre rengeteg példát és típust találtak, melyek együtt valamiféle er-kölcsi családot alkottak, ahova az illető kérdést be lehetett sorolni. Ha valakit rá akarnak bírni, hogy bocsásson meg egy sértést, felsorolják neki a megbocsátás összes bibliai esetét; ha le akarják beszélni házasságá-ról, felidézik az ókor valamennyi boldogtalan házasságát. Félelemnélküli János tisztázni akarja magát az orléans-i herceg meggyilkolásának vádja alól, ezért Joábhoz hasonlítja magát, az áldozatot pedig Absolonhoz; úgy érzi, hogy ő még annyira sem bűnös, mint Joáb, mert nem dacolt nyíltan a királyi szóval. „Így vonta le a derék János herceg az eset erkölcsi tanulságát."

A középkorban a komoly érvelést mindenki valamilyen textussal próbálta megalapozni. 14o6-ban a párizsi tanácskozáson az egyházszakadás kérdését tárgyalták: vajon engedelmességgel tartoznak-e az avignoni pápának, vagy sem. Tizenkét különböző indítvány volt, és mindegyik egy-egy bibliai idézetből indult ki. Nemcsak prédikátorok, világi szóno-kok is bibliai idézetekre alapozták beszédüket.

Mindezek a vonások kitűnően egyesülnek Jean Petit 1408. március 8-án elmondott védőbeszédében. A szent életű ember, költő és prédi-kátor a Saint-Pol-palotában fejedelmi közönség előtt próbálta tisztáz-ni a burgundi herceget a gyilkosság vádja alól; Félelemnélküli János ugya-nis beismerte az orléans-i herceg meggyilkolását, de aztán megbánta beismerését. A beszéd a politikai gonoszság igazi remekműve, tökéle-tes művészettel és szigorú stílussal épül erre az idézetre: „Minden rossz gyökere a kapzsiság." Rendkívül ravaszul ötvözi egésszé a skolasztikus megkülönböztetések sémáit és a kiegészítő bibliai idézeteket, szentírási és történelmi példákkal illusztrálja mondanivalóját, és ördögi lendület-tel eleveníti meg. Petit mester tizenkét okot sorol fel, melyek mind ar-ra kötelezik a burgundi herceget, hogy tisztelje, szeresse a francia ki-rályt, és álljon bosszút érte. Majd idézetéből két következtetést von le: a kapzsiság hitehagyottakat és árulókat szül. A hitehagyást és árulást to-vábbi osztályokra és alosztályokra bontja fel, majd három példával vilá-gítja meg. A hallgatóság képzelete előtt felvonulnak az árulók ősi típu-sai, Lucifer, Absolon és Athalia. Azután nyolc igazságot sorol fel an-nak bizonyítására, hogy a zsarnokot meg szabad ölni. Az egyikről azt mondja: „Ezt az igazságot a tizenkét apostol tiszteletére, tizenkét érv-vel fogom bizonyítani." Majd szentenciákat idéz, hármat a doktoroktól, hármat a filozófusoktól, hármat a jogászoktól, hármat a Szentírásból. A nyolc igazságból levonja a következtetéseket, és egy kilencedikkel egészíti ki őket. A becsvágyó és kicsapongó herceg emléke fölött lebegő gyanút ügyes célzásokkal és sejtetésekkel szítja: ő a felelős az „égők bálja" néven ismert, szerencsétlenül végződött mulatságért, ahol VI. Károly vadem-bernek öltözött társasága nyomorultul ott veszett a tűzben, és a fiatal ki-rály is alig menekült meg; gyilkosságok és méregkeverések száradnak a lel-kén, amiket Philippe de Méziéres-rel, a „varázslóval" együtt tervezett ki a celesztinusok kolostorában. Igen képszerű leírásra használja fel a herceg hírhedt előszeretetét a szellemidézés és rémtörténetek iránt. Petit mes-ter még a démonokat is ismeri, akikkel Orléans tanácskozott; tudja a nevüket, és hogy milyen ruhában voltak. Odáig megy, hogy az őrült Károly delíriumos beszédéből is baljós értelmet olvas ki.

Mindez még csak a szillogizmus felső tétele, pontról pontra fejti ki az alsót is. Most, hogy leszögezte az alapvető tételeket, és így az esetet az alapvető etikai kérdések síkjára emelte, miután így ügyesen felkeltette a borzongó iszonyatot, kitörnek az egyenes vádak, a szenvedélyes gyűlölet és rágalmazás áradata. A védőbeszéd négy óra hosszat tartott, és a végén Fé-lelemnélküli János azt mondta: „Bírja jóváhagyásomat." A védőbe-szédet a herceg és legközelebbi hozzátartozói számára négy példány-ban leírták, költséget nem kímélve aranyozással és miniatúrákkal díszí-tették, préselt bőrbe kötötték; de bárki más is megvehette.

A hajlam, hogy minden esetből erkölcsi ítéletet és példabeszédet csináljanak, a közmondásokban fejeződik ki a legáltalánosabban és legter-mészetesebben. A középkori gondolkodásban a közmondásoknak fontos szerepük van, minden nemzet fiai közt százával jártak szájról szájra. Többnyire találóak és tömörek. Stílusuk gyakran ironikus, hangvétel-ükben mindig van valami kedélyes és rezignált. Sosem hirdetnek ellenál-lást. „A nagy halak megeszik a kicsiket." „Ha rongyos a ruhád, állj hát-tal a szélnek." „Csak a szükség visz rá a tisztességre." „Ha bajban vagy, nem félsz az ördögöt hívni." „A lónak négy lába van, mégis megbot-lik." A moralista panaszkodik, hogy az ember gonosz, a közmondás mosolyogva megérti. A közmondás mindig könnyedén átsiklik a rosz-szaság felett. Egyszer naivul pogány, máskor szinte evangéliumi szellemű. A nép, amelynek sok közmondása van, kevesebb butaságot beszél, és elkerül sok zavaros vitát, üres frázist. A vitatkozást a művelt emberek-nek hagyja, maga beéri azzal, hogy minden esetet valamely közmondás tekintélye alapján ítél meg. Van tehát előnye a társadalom számára, ha a gondolat közmondásban kristályosodik ki.

A közmondások nyers egyszerűsége alapjában véve megegyezik a kor irodalmának általános szellemével. Az írásművek szellemi szintje alig valamivel magasabb, mint a közmondásoké. Froissart mondásai sok-szor úgy hangzanak, mint valami félresikerült közmondás. „Így van ez a haditettekkel: egyszer veszít az ember, másszor meg nyer." „Nincs olyan dolog, amit az ember meg ne unna." A legbiztosabb, ha az em-ber saját mondásai helyett jól bevált régi közmondásokat használ, mint Geoffroi de Paris, aki rímes krónikáját közmondásokkal olajozza. A kor irodalmában igen gyakoriak a balladák, ahol minden versszak egy-egy közmondással végződik, például Alain Chartier költeménye, A Páfrány balladája, Coquillart-tól a Visszhang panaszai (Complaincte de Eco), Jean Molinet számos költeménye, és a leghíresebb Villoné, amely tel-jes egészében közmondásokból áll. Robert Gaguin műve, a Tétlen időtöl-

tések (Temps d'oysivité) százhetvenegy versszakból áll, csaknem vala-mennyi közmondásként hangzó sorral végződik, bár nagy részük nem található meg az ismertebb gyűjteményekben. Vajon Gaguin találta ki őket? Ha így van, nagyszerű példa arra, milyen szerepet játszottak ak-koriban a közmondások; in statu nascendi látjuk őket, amint egy ember agyában megszületnek.

Gyakran használják őket politikai beszédekben és prédikációkban. Gerson, Jean de Varennes, Jean Petit, Guillaume Fillastre, Olivier Mail-lard a legismertebb közmondásokkal támasztják alá érveiket. „Ne szólj szám, nem fáj fejem." „Jól fésült fejen rosszul áll a sisak." „Ha a köznek szolgálsz, semmi a béred."

A kikristályosodott gondolat másik formája, a mottó is a közmondás ro-kona; a késői középkor nagyon szereti. Az különbözteti meg a köz-mondástól, hogy nem általános érvényű bölcs mondás, hanem személyes elv vagy buzdítás. Aki mottót választ, élete prédikációjához választ tex-tust. A mottó szimbólum és jelvény. Arany betűkkel írták fel a ruha és fegyverzet minden darabjára, és bizonyára igen jelentős szuggesztív ha-tása volt. E mottók alaphangja legtöbbször rezignált, mint a közmondá-soké; néha reménykedő. A mottónak titokzatosnak kell lennie: Mikor történik meg? – Előbb-utóbb meglesz. – Előre! – Ha újra, jobban. – Több gyász, mint öröm. – Jobbára a szerelemre vonatkoznak: – Mást soha-sem. – Örömödre. – Emlékezz! – Mindenkinél jobban. – Az ilyen jelmonda-tokat páncélukon és lovuk takaróján hordták. A gyűrűkbe bizalmasabb sza-vakat véstek: – Szívem tiéd. – Kívánom. – Örökre. – Mindent érted.

A mottókat kiegészíti az embléma, mint például Orléans-i Lajos gör-csös botja ezzel a mottóval: Je l'envie, ami a hazárdjátékban körülbelül annyit jelentett: „hívok"; Félelemnélküli János erre egy gyaluval vála-szolt, és e szavakkal: Ic houd, azaz „tartom". Másik példa Jó Fülöp emb-lémája, az acél és kova. Az embléma és a mottó már a heraldikus gondol-kodás kapuja; ennek lélektanát még nem írták meg. A középkori ember számára a címer nem egyszerűen hiúsági vagy származástani kérdés. Tu-datában majdnem ugyanaz a szerepe a heraldikus alakoknak, mint a pri-mitív népeknél a totemnek. A címeroroszlánok, liliomok, keresztek ha-talmas gőgöt, becsvágyat, hűséget és áhítatot, bonyolult szellemi tartal-mat jelöltek és fejeztek ki képek útján.

A középkorban igen nagy mértékben kifejlődött kazuisztika szelleme is azt a törekvést fejezte ki, hogy minden dolognak önálló és sajátos létet tulajdonítsanak. Ez is a mindenen uralkodó idealizmus eredménye. Min-den felmerülő kérdésnek kell hogy legyen ideális megoldása, amit úgy ta-

lálunk meg, ha felismerjük a helyes összefüggést a szóban forgó eset és az örök igazságok között, ezek a kapcsolatok pedig formális szabályok se-gítségével tárhatók fel. A szellem valamennyi területére kiterjed a ka-zuisztika uralma: erkölcsre és jogra, a szertartásokra, az etikettre, a bajví-vásokra, a vadászatokra és mindenekfölött a szerelemre. Már említettük, hogy milyen hatást gyakorolt a lovagi kazuisztika a hadijog kialakulásá-ra. Idézzünk még néhány példát Honoré Bonet Csaták fája című művé-ből. Vajon az egyházi embernek atyját vagy püspökét kell-e segítenie?

Kell-e jóvátételt fizetni a kölcsönkért páncélért, ha csatában veszett el? Szabad-e harcolni böjti napokon? Hogyan jobb harcolni, éhgyomorra vagy étkezés után?

Különösen alkalmas kazuisztikus szőrszálhasogatásokra a hadifoglyok kérdése. Akkoriban a katonaélet legfontosabb része a nemes és gazdag em-berek foglyul ejtése. Milyen körülmények között szabad megszökni a fog-ságból? Mire érvényes a menlevél? Kit illet a fogoly, ha megszökött, és új-ra elfogták? Megszökhet-e a fogoly, ha becsületszavát adta, de legyőzője mégis láncra veri? Vagy megszökhet-e, ha aki elfogta, elfelejtette becsü-letszavát kérni? Az ifjú-ban két kapitány a főparancsnok előtt civakodik egy fogoly miatt. „Én ragadtam meg előbb – mondja az egyik – karjánál és jobb kezénél fogva, és letéptem kesztyűjét." „De nekem adott rá kezet – mondja a másik –, hogy nem fog megszökni."

Az itt felsorolt vonásokban az idealizmus mellett erős formalizmus is fellelhető. Mélyen gyökerezik a hit a dolgok transzcendens valóságában, ezért minden fogalmat szigorúan meghatároznak, körülhatárolnak, plasztikus formába öntenek, és ez a forma mindennél fontosabb a szá-munkra. Pontos szabályok szerint tesznek különbséget a halálos és a bo-csánatos bűnök között. A törvénykezésben a bűnösséget a tett külső jel-lege határozza meg. A régi törvénykezési elv, hogy „a tett ítéli el az em-bert", erősebb, mint valaha. Bár a jogbölcselet már régen megszabadult a primitív jog szélsőséges formalizmusától, amely nem tett különbséget szándékos és gondatlan cselekmények között, és már nem büntették a meg nem valósult kísérletet, még a középkor végén is megtaláljuk a szi-gorú formalizmus számos nyomát. Él még a régi törvény, hogy az eskü-szöveg felmondása közben egyetlen nyelvbotlás is érvényteleníti az es-küt, mert az szent dolog. A XIII. században a külföldi kereskedőkkel ki-vételt tettek, ha rosszul beszélték az ország nyelvét; hibás beszédük dacá-ra érvényesnek tekintették esküjüket.

A becsületbeli kérdésekben tanúsított mérhetetlen érzékenység is az ál-talános formalizmus következménye. Egy nemesembernek szemére vetik,

hogy lovának takaróját címerével díszítette, mert ha a ló, az „oktalan ál-lat" egy lovagi tornán megbotlik, meghurcolja a homokban a címert, és ezáltal az egész család becsületét veszti.

A formaságoknak nagy szerepük volt mindenben, ami a bosszúállás-sal, a kiengeszteléssel, a sértett becsület helyreállításával függ össze. A bosszúállás joga a XV. századi Franciaországban és Németalföldön az élet igen fontos eleme, többé-kevésbé meghatározott szabályok szerint gyako-rolták. Nem mindig az éktelen harag hajtja őket, hogy kegyetlen bosszút álljanak; jól kidolgozott terv szerint követelnek elégtételt a megsértett be-csületért. Elsősorban az a fontos, hogy vér ömöljék, rendszerint nem kí-vánják az ellenfél halálát; néha vigyáznak rá, hogy az áldozatot csak ar-cán, karján vagy combján sebezzék meg.

Minthogy a keresett elégtétel formális jellegű, ezért szimbolikus is. A XV. századi politikai kibéküléseknél nagy szerepe van a jelképes csele-kedeteknek: lerombolják az elkövetett bűnre emlékeztető házakat; kereszteket és emlékkápolnákat emelnek; befalaznak egy kaput; en-gesztelő körmeneteket tartanak; miséket mondatnak a halottért. Amikor 1469-ben XI. Lajos Rouenban kibékül fivérével, mindenekelőtt az előkelőségek jelenlétében egy üllőn összetöri azt a gyűrűt, amelyet a lisieux-i püspök adott Károlynak, akit ezáltal, mint annak hercegét, mintegy eljegyzett Normandiával.

Jean de Roye krónikája megdöbbentő példáját meséli el ennek a szim-bólumokat és formákat keverő igyekezetnek. 1478-ban Párizsban téve-désből felakasztottak egy bizonyos Laurent Guernier-t; kegyelmet ka-pott, de a menlevél nem érkezett meg idejében. Egy évvel később fivére engedélyt kapott, hogy a holttestet tisztességgel eltemettesse. „És rava-tala előtt a fent nevezett városnak négy kikiáltója ment, kereplőjüket forgatva, és mellükön a fent nevezett Guernier címerét hordták, és a ra-vatal körül négy gyertya és nyolc fáklya volt, gyászruhába öltözött és a fent nevezett címerét hordó emberek kezében. És így vitték keresztül a fent nevezettet Párizs városán. . . egészen a Szent Antal-kapuig, ahol fent nevezett holttestet egy feketével beborított szekérre rakták, és a szekér elvitte Provins-be, ahol eltemették. És a fent nevezett kikiáltók egyike, aki a fent nevezett holttest előtt futott, ezt kiáltotta: »Jó embe-rek, mondjatok egy Miatyánkot a megboldogult Laurent Guernier lel-kéért; amíg élt, Provins lakója volt, most pedig holtan találták egy tölgyfa alatt!«"

A mi szemünkben a hanyatló középkor mentalitása gyakran hihe-tetlenül felületesnek és gyengének tűnik. Valóban megdöbbentő,

mennyire nem vettek tudomást a dolgok összefüggéseiről. Habozás nélkül általánosítanak egyetlen adat alapján. Ítéletük majdnem mindig hamis. A pontatlanság, hiszékenység, könnyelműség, összefüggéste-lenség az egész középkori gondolkodásra jellemző. A hibák gyökere a gondolkodás alapvetően formális jellege. Egy helyzet vagy esemény megmagyarázására egyetlen motívum is elég, és jobbára a legáltaláno-sabb, legközvetlenebb, legdurvább indítékot választják. A burgundi párt szerint például a hercegnek csak egyetlen oka lehetett arra, hogy megölje Orléans-i Lajost: meg akarta bosszulni a királyné (állítólagos) házasságtörését az orléans-i herceggel. Viták során az esetnek mindig csak egy-két mozzanatát vették figyelembe, ezek jelentőségét viszont kényük-kedvük szerint eltúlozták. Ezért az egyes tények mindig úgy je-lentkeznek a kor tudatában, mint primitív fametszetek; erős és egysze-rű vonalak, nagyon világos kontúrok.

Ennyit a „szimplifikáló" gondolkodásmódról. Ami pedig a meggon-dolatlan általánosítást illeti, a kor irodalmának majd minden lapján ta-lálunk ilyesmit. Valahol azt olvasta, hogy a régi angolok pártatlanok voltak – Olivier de la Marche ebből az egyetlen esetből arra következ-tet, hogy abban az időben az angolok erényesek voltak, és ezért hódí-tották meg Franciaországot. Eltúlozzák az egyes esetek fontosságát, mert az eszmény fényében látják őket. Egyébként is minden esetre le-het párhuzamot találni a Szentírásban, és ez magasabb jelentést ad mindennek. 14o4-ben Párizsban megtámadták a diákok körmenetét; ketten megsebesültek, egy harmadiknak elszakadt a ruhája. Ennyi elég is az egyetem kancellárjának, felháborodása és egy hasonlat elragadja: „A gyermekek, a szép diákok, mint a bárányok, ártatlanok" – és az esetet a betlehemi mészárláshoz hasonlítja.

Ha minden eseményre ilyen könnyen találnak magyarázatot, és a magyarázat ennyire ellenállás nélkül ver gyökeret a köztudatban, ter-mészetesen igen nagy a hamis ítélet veszélye. Nietzsche szerint, ha nem volnának hamis ítéleteink, lehetetlen volna élnünk, és könnyen lehet, hogy az élet intenzitása, amelyért nemegyszer irigyeljük a letűnt száza-dokat, részben annak köszönhető, hogy olyan könnyen alkottak hamis ítéleteket. Napjainkban is olyankor, ha egy nemzetnek minden erejét meg kell feszítenie, az idegeknek szüksége van a hamis ítéletek segít-ségére. A középkori ember állandó lelki válságban élt. Egy pillanatig sem lehetett meg a legdurvább hamis ítéletek nélkül. Csak az emocionális felfogásmód és a zavaros eszmék szövevénye magyarázhatja meg példá-ul azt a politikai érzést, amely a XV. században annyi franciát képes volt

rávenni, hogy a burgundi hercegek ügyének kedvéért előbb megszegje az alattvalói hűséget, azután pedig saját hazájának ellensége legyen.

Ide tartozik az az általánosan elterjedt szokás is, hogy nevetségesen eltúlozzák a csatában megölt ellenség számát. Chastellain szerint példá-ul a gavre-i csatában a herceg oldalán öt nemes esett el, míg a genti lá-zadók húsz- vagy harmincezer embert vesztettek.

Végül mit tartsunk a késő középkori szerzők furcsa felületességéről, ami néha azt a benyomást kelti, mintha egyáltalán nem tudtak volna gon-dolkodni? Olykor úgy tetszik, hogy nem is akartak mást nyújtani az olvasónak, csak egy sor bizonytalan képet, és semmi szükségét nem érezték, hogy el is gondolkodjanak a dolgokon. Froissart, Monstrelet és a hozzájuk hasonló írók csak a külső körülményeket írják le, és rá-adásul eléggé hanyagul. Hérodotosszal összehasonlítva – Thuküdidész-ről nem is beszélve –, elbeszélésük összefüggéstelen, üres, nincs magva, mélyebb értelme. Nem tudják megkülönböztetni a lényegest az esetle-gestől. Siralmasan hiányzik belőlük a pontosság. Monstrelet jelen volt, amikor a burgundi herceg Jeanne d'Arc-kal beszélt, de nem emlékszik rá, miről volt szó. Maga Thomas Basin, aki a rehabilitációs pert vezette, azt mondja krónikájában, hogy Johanna Vaucouleurs-ben született, pedig valójában Domrémyben; hogy Baudricourt vezette Johannát Tours-ba, és Baudricourt szerinte a város ura, holott csak a városkapitány; há-rom hónapot téved arra vonatkozóan, hogy mikor beszélt először a dauphin Johannával. Olivier de la Marche szertartásmester és kifogás-talan udvaronc, mégis állandóan összezavarja a hercegi család genea-lógiáját, annyira, hogy szerinte Károly 1475-ben lépett házasságra Yor-ki Margittal, holott ő maga is részt vett a lakodalmon 1468-ban. Néha még Commynes is meglepően pontatlan.

A hiszékenység és a kritikai szellem hiánya olyan általános és köz-ismert, hogy fölösleges további példákat hozni. Természetesen ebben is nagyok a különbségek, aszerint, hogy mennyire művelt emberrel van dolgunk. Basin és Molinet mesének tekinti azt a néphiedelmet, hogy Merész Károly vissza fog térni. De a nép körében még a nancyi csata után tíz évvel is adnak kölcsön pénzt olyan feltételek mellett, hogy majd a herceg visszatérésekor kell megfizetni. Molinet így ír erről:

Láttam egy ritka képet: feltámadott a holt, és míg házába tért meg, pénzt két marokra szórt.

Egyik mondta: „Hisz él ez!" A másik: „Szél csupán." De aki mélyen érez, csak sír a holt után. A hanyatló középkor mentalitását élénk képzelet, naiv idealizmus

és erős érzelmi élet jellemzi; az emberek könnyen elhisznek mindent, ami gondolataikban felmerül. Ha egyszer nevet és formát kapott egy gon-dolat, természetesnek tartják, hogy igaz is; szinte észrevétlenül helyet kap a szellemi alakok rendszerében, és osztozik azok hitelességében.

A világosan körvonalazott és gyakran antropomorf jellegű ideák egyrészt nagymértékben rögzítetté és merevvé válnak, másfelől fennáll az a veszély is, hogy a túlságosan élénk forma elhomályosítja a fogalom értelmét. A házasság tüköré-ben (Le miroir de mariage) Eustache Deschamps hosszú allegorikus és szatirikus költeményében a főszereplő neve Szabad Akarat. Bolondság és Kívánság azt tanácsolja neki, hogy nő-süljön meg,

Tudás Tárháza viszont lebeszéli a nősülésről. Vajon mit akart kifejezni Deschamps az elvont Szabad Akarattal? Ingadozik az agglegény gond-talan szabadsága és a filozófiai értelemben vett szabad akarat kö-zött. A megszemélyesítés többé-kevésbé elnyelte az ideát, amelyből született. A költemény erkölcsi tartalma éppoly határozatlan, mint a központi alak jelleme. A lelki házasság és a kontemplatív élet áhítatos di-csérete különös ellentétben áll a nők és a női erény szokásos, meglehe-tősen durva kigúnyolásával. A szerző olykor magasztos igazságokat ad Bolondság és Kívánság szájába, holott ők éppen az ördög ügyvédei. Nagyon nehéz megállapítani, mi volt a költő személyes meggyőződése, mit gondolt komolyan.

A középkori mentalitás majdnem valamennyi megnyilvánulásával kapcsolatban felmerül a kérdés, mi benne a komoly, és mi az, ami csak póz és játék. A lovagság, szerelem és vallásosság formáival kapcsolatban egyaránt volt ilyen problémánk. Ne felejtsük el, hogy a mienknél kez-detlegesebb kulturális fokon ritkán találunk határvonalat az őszinte meggyőződés és a szerepjátszás között. Ami ma képmutatás lenne, a középkori lélekben nem mindig az.

A kor lelkét – az ideák meghatározott formája dacára – kiegyensú-lyozatlanság jellemzi, ami különösen a babona területén nyilvánvaló. Ha boszorkányságról van szó, a kétely és racionális értelmezés a legvadabb hi-székenységgel váltakozik. Sosem derül ki pontosan, mennyire őszinte

ez a hiedelem. Philippe de Méziéres Az öreg zarándok álmában el-mondja, hogy maga is megtanulta a mágiát egy spanyoltól. Több mint tíz évig hasztalanul igyekezett elfelejteni ezt a gyalázatos tudományt. „Bármint is akarta, nem tudta kiirtani elméjéből a fent nevezett jeleket, és azok Isten ellen való hatását." Végül „Isten kegyelme folytán gyónás és ellenállás segítségével megszabadult ettől a nagy bolondságtól, amely a keresztény lélek ellensége".

1461-ben Arrasban rettenetes hadjáratot vezettek a boszorkányok ellen, de mind a nép, mind a hatóságok erősen kételkedtek a vádak va-lóságában. Arras városán kívül, mondja Jacques du Clerq, „ezer ember közül egy sem akadt, aki elhitte, hogy csakugyan véghezvitték a fent nevezett boszorkányságokat. Senki sem hallott róla, hogy azelőtt ilyesmi történt volna ezekben a tartományokban". De a város mégis keservesen megszenvedett miatta; kereskedőinek sehol sem adtak szállást és hitelt, mert attól féltek, hogy esetleg másnap boszorkány-sággal vádolják meg őket, és minden vagyonukat elkobozzák. Az egyik inkvizítor azt állította, hogy ránézésre megismeri a bűnöst, továbbá hogy lehetetlen, hogy valakit hamisan vádoljanak boszorkánysággal; ez az ember később megőrült. Egy gyűlölettől izzó költemény azzal vádolta a boszorkányüldözőket, hogy kapzsiságból koholták az egész ügyet, és maga a püspök is „némely gonosz ember szándékának" tulajdonította az üldözést. Jó Fülöp a louvain-i egyetemtől kért véleményt, amelynek több tagja azt válaszolta, hogy boszorkányság nem létezik. Erre a her-ceg, aki bár régies gondolkodású, nem babonás, elküldi az Aranygyapjú igazlátóit Arrasba. Ezután meg is szűntek a kivégzések és bebörtönzé-sek. Később valamennyi pert semmisnek nyilvánították, amit a város nagy lakomával ünnepelt meg, és több épületes színjátékot mutattak be.

A XV. században már eléggé elterjedt nézet, hogy a levegőben lovagló boszorkányok és a boszorkányszombatok orgiái csak képzelődések, az ördög sugalmazza őket szegény hóbortos nőknek. Froissart leírja egy gascogne-i nemesembernek és Horton nevű házi démonjának meg-döbbentő esetét (e leírásban pontosság és elevenség tekintetében messze felülmúlja önmagát); de a történetet képzelődésnek minősíti. Csakhogy a képzelődést az ördög okozza, úgyhogy a racionális magyará-zat a félúton megáll. Csak Gerson meri felvetni az agybeli sérülés lehe-tőségét, a többiek beérik azzal a feltevéssel, hogy ördögi káprázatokról van szó. Martin Lefranc, a lausanne-i székesegyház prépostja 1440-ben

Jó Fülöpnek ajánlja a Hölgyek bajnoka (Champion des dames) című mű-vét, amelyben ezt az álláspontot védelmezi.

El nem hiszem, amíg csak élek, hogy egy nő hús és vér szerint rigóként légi útra kélhet – vágta rá a bajnok megint. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Ha a nő ágyába hanyatlik, s békés álomba szenderül, az ellenség, ki sosem alszik, jön és ágya szélére ül. Szeme elé oly cselesül idézi csalja képeit, hogy az elhiszi: száll, repül, s teszi – amit csak álmodik. Vénasszony – azt álmodja tán, hogy találkozóra siet egy macska hátán vagy kutyán – de ez csak puszta képzelet; s nincs söprűnyél, bot, melyen egy lépést is szállni sikerül. A természetfölötti jelenségekkel kapcsolatos állásfoglalás általában

ingadozó. Egymást váltogatta a racionális értelmezés, az ijedt hiszékeny-ség és az ördögi cselvetés gyanúja. Az egyház elkeseredetten harcolt a babona ellen. Richard barát, a népszerű párizsi prédikátor elégettette a neki hozott mandragorát, „amit sok bolond ember nagy gonddal őriz, mert nagyon hisz ebben a szemétben, olyannyira, hogy azt gondolja, amíg házánál van mandragora (feltéve, hogy nagyon jól be van burkolva selyembe vagy vászonba), nem lesz szegény egész életében".

A teológiai dogmatika igyekezett pontosan megkülönböztetni a hit és a babona dolgait. Az áldások és ráolvasások, mondja Karthauzi Dé-nes A babona bűne ellen (Contra vitia superstitionum) írott értekezésében, önmagukban nem hatékonyak. Csak akkor segítenek, ha kegyes szán-dékkal és Istenbe vetett reménnyel, alázatos imádságként mondják el őket. Mivel a néphit mégis varázserőt tulajdonít nekik, jobb lenne, ha a papság eleve tiltaná ezeket a szokásokat.

Sajnos, az egyház buzgalma, mellyel a hit tisztaságát őrizte, nem érintette a démonomániát. Saját tanai akadályozták abban, hogy gyöke-resen kiirtsa, hiszen Szent Ágoston és Szent Tamás tekintélye alapozta meg az elvet: „Minden, ami látható módon történik ezen a világon, démonok műve is lehet." Dénes a fentebb idézett érvelését azzal folytatja, hogy a ráolvasások gyakran akkor is hatnak, ha nincs bennük kegyes szándék, s ilyenkor az ördög nyújt segédkezet. Ez a kétértelműség sok bizonytalanságot okozott. Továbbra is a boszorkányoktól való félelem és az üldözők vad dühe ülte meg a kor lelkét. Az üldözés elméletét és gyakorlatát hivatalosan is megerősítette a XV. század végén a Boszorká-nyok pörölye; ezt a könyvet két német dominikánus írta, 1487-ben jelent meg; VIII. Ince pápa bullája, a Summis desiderantes pedig 1484-ben kelt.

Így a középkor vége felé fokozatosan kiteljesedett a képzelgésnek és a kegyetlenségnek ez a sötét rendszere. Kiépüléséhez a középkori gon-dolkodás valamennyi gyengesége és súlyos tévedésre való hajlama hoz-zájárult. A XV. század úgy adta át a következő kornak, mint egy súlyos betegséget, és hosszú időn keresztül sem a klasszikus kultúra, sem a re-formáció, sem a katolikus újjáéledés nem tudta és nem is akarta meg-gyógyítani.

XIX. fejezet

MŰVÉSZET ÉS ÉLET

Ha 1840 körül megkértek volna egy művelt embert, jellemezze né-hány szóval a XV. századi francia civilizációt, válaszát valószínűleg job-bára Barante könyve, A burgundi hercegek története és Hugo Párizsi Notre Dame-ja sugalmazza. A felidézett kép zordon és sötét, alig világít benne a derű és szépség néhány sugara.

Ha ma megismételnénk ezt a kísérletet, egész más eredményt kap-nánk. Az emberek ma Jeanne d'Arcról, Villon költészetéről beszélnének, és mindenekfölött a képzőművészeti alkotásokról. A korszakról alkotott el-képzelésünket elsősorban az úgynevezett primitív francia és flamand mesterek – Van Eyck, Rogier van der Weyden, Fouquet, Memling, Claus Sluter, a szobrász és a nagy zenészek határozzák meg. Mintha az egész kép színe és tónusa megváltozott volna. A romantika által meg-alkotott, és főleg a régi krónikákon alapuló kép, a kegyetlenség és nyo-mor képe a tiszta és naiv szépség, a vallásos buzgalom és mélységes misztikus béke víziójának adott helyet.

Általános jelenség, hogy egy kor képzőművészeti alkotásai mindig sokkal derűsebb és boldogabb hangulatot árasztanak, mint a krónikák, okiratok vagy akár az irodalom. A képzőművészet nem panaszkodik. Még a szomorúságot és gyötrelmet is elégikusan ábrázolja, úgyhogy el-veszi a szenvedés keserű ízét, míg a költők és történetírók, bemutatván az élet vég nélküli sérelmeit, mindig megőrzik a közvetlen fájdalom élességét, és felidézik az elmúlt nyomorúság nyers valóságát.

Manapság egyre inkább vizuálisan érzékeljük a történelmet. A leg-több művelt ember nem olvasmányai segítségével alakítja ki elképze-léseit Egyiptomról, Görögországról vagy a középkorról, hanem kép-zőművészeti alkotásaikat szemléli, eredetiben vagy reprodukcióban. A középkorra vonatkozó felfogásunk megváltozott; s ezt nem az okoz-ta, hogy megváltozott a romantikus érzés, hanem az, hogy az intellek-tuális értékelést a művészi váltotta fel.

De az a korszemlélet, amelyet a műtárgyak sugalmaznak, sohasem teljes, mindig túlságosan kedvező, és ezért félrevezető. Több szem-pontból is kiegészítésre szorul. Ami a szóban forgó korszakot illeti, mindenekelőtt azt kell szem előtt tartanunk, hogy sokkal több írott

emlék maradt ránk, mint műtárgy. A hanyatló középkor irodalmát néhány kivételtől eltekintve úgyszólván teljesen ismerjük. Minden műfaj képviselteti magát: a legmagasztosabb és a legközönségesebb, komoly és komikus, vallásos és profán egyaránt. A ránk maradt iro-dalmi hagyaték a kor egész életét tükrözi. Ráadásul az írott hagyomány nemcsak irodalomból áll: a megszámlálhatalan hivatalos feljegyzés révén szinte tetszés szerinti pontosságot érhetünk el az ábrázolásban.

Ezzel szemben a képzőművészet – adottságainál fogva – csak töké-letlenebbül, kevésbé közvetlenül tudja kifejezni az életet. Ráadásul a műal-kotásoknak csak egy speciális töredéke áll a rendelkezésünkre. Az egy-házi művészeten kívül igen kevés műalkotás maradt fenn. A világi művészetet és az iparművészetet csak néhány ritka példány képviseli. Ez súlyos hiány, mert éppen ezek a művészi formák mutathatnák meg, hogyan függ össze a művészi alkotás a társadalmi élettel. A csekély számú oltárkép és sír keveset árul el erről; a korszak művészete úgy maradt ránk, mint ami a kor történelmétől teljesen független. Márpedig ha igazán meg akarjuk érteni a művészetet, nagyon fontos, hogy fo-galmunk legyen róla, milyen szerepet játszott az életben; és ehhez a megmaradt művek nem nyújtanak kellő alapot, az is fontos volna, ami el-veszett.

Akkoriban a művészet még teljesen egybeolvadt az élettel. Hivatása az, hogy szépséggel töltse meg az élet kereteit, amelyek erősek és hatá-rozottak. Az életet dúsan burjánzó liturgia övezte és osztotta részekre: a szentségek, a misék, az egyházi év ünnepei. Határozott formája volt az élet minden tevékenységének és örömének, akár a vallással, a lovag-sággal, a munkával vagy a szerelemmel függött ossze. A művészet fela-data, hogy e kereteket bájjal és színekkel díszítse; nem önmagáért volt szükség rá, hanem hogy azzal a fénnyel övezze az életet, ami csak belőle áradhat. A művészet még nem a hétköznapi élet elől való menekülés eszköze, mint napjainkban; azért gyönyörködtek benne, mert az élet eleme volt, az élet értelmének kifejeződése. Akár az áhítatnak adott szárnyakat, akár a világi gyönyörűségeket dicsérte, semmiképpen sem csak puszta szépséget láttak benne.

Ezért megkockáztatjuk azt a paradoxont, hogy a középkor csupán iparművészetet ismert. Műalkotásokra csak valamilyen gyakorlati cél szolgálatában volt szüksége. Az alkotás célja és mondanivalója mindig fontosabb volt esztétikai értékénél. Hozzátehetnénk még azt is, hogy az önmagáért való művészet nem a szépség utáni vágyból eredt, hanem a bő-séges művészi termelés eredménye volt. A fejedelmek és nemesek

kincstárában annyi tárgy halmozódott fel, hogy gyűjtemények kelet-keztek. Gyakorlati céljuk ekkor már nem volt; csodálták őket mint fényűzési cikkeket és érdekességeket; így született meg a műízlés, ame-lyet a reneszánsz tudatosan fejlesztett tovább.

A XV. század nagy képzőművészeti alkotásaiban, nevezetesen az ol-tárképeken és a síremlékeken a tárgy sokkal fontosabb, mint a szép-ség. Azért kellett szépnek lenniük, mert a téma szent, vagy mert a mű va-lami magasztos célra készült. Ez a cél mindig többé-kevésbé gyakorlati jellegű. A hármas-oltár arra szolgált, hogy a nagy ünnepi istentisztele-tek fényét emelje, és hogy a kegyes donátorok emlékét megörökítse. A Van Eyck testvérek Bárány imádása oltárát csak nagy ünnepeken nyi-tották ki. Nemcsak a vallásos festmények szolgáltak gyakorlati célokat. A városi hatóságok híres ítéletek ábrázolásaival díszítették fel a tör-vényszéki termeket, hogy a bírákat ünnepélyesen intsék kötelességük-re. Ilyen Bruggében Gerard David képe, a Cambyses ítélete; Louvainben Dieric Bouts Ottó császárt ábrázoló festménye, és ilyenek voltak Brüsszelben Rogier van der Weyden elveszett képei is.

A következő példából kiderül, milyen fontosnak tartották a műalko-tás tárgyát. 1384-ben Lelinghamben az Anglia és Franciaország között kötendő fegyverszünetről tárgyaltak. A fejedelmeknek egy régi kápol-nában kellett találkozniok, és Berry hercege a csupasz falakat ókori csa-tákat ábrázoló szőnyegekkel fedette be. Amikor a belépő lancasteri her-ceg, John of Gaunt meglátta ezt, követelte, hogy azonnal távolítsák el a csataképeket; ne legyenek csatát és pusztítást ábrázoló jelenetek a szemük előtt, amikor békét akarnak kötni. Ezért más szőnyegeket akasztottak fel, amelyek Krisztus kínszenvedésének instrumentumait áb-rázolták.

Különösen az arcképfestészetben fonódik össze a tárgy fontossága és a művészi érték; az arckép emlék vagy családi ereklye, s napjainkban is van bizonyos erkölcsi fontossága, mert az érzelem, amelynek létét kö-szönheti, ma éppoly élénken él az emberekben, mint régen. A közép-korban a legkülönfélébb célokra rendeltek arcképeket, de kétségkívül igen ritkán azért, hogy műalkotáshoz jussanak. A családi érzés és büszke-ség kielégítésén kívül az is feladata volt az arcképnek, hogy a jegyesek így ismerjék meg egymást. 1428-ban Jó Fülöp küldöttséget menesztett Portugáliába, feleségül kért egy hercegnőt. A kíséretben ott volt Jan van Eyck is, hogy megfesse a hercegnő portréját. Az udvari krónikások igen kedvelték azt a mesét, hogy a fejedelmi vőlegény azonnal beleszeret menyasszonyába, mihelyt arcképét meglátja – mint például Richárd

angol király, amikor a hatesztendős Izabella francia hercegnőnek ud-varolt. Olykor arról is beszélnek, hogy a vőlegény különböző arcképeket össze-hasonlítva választ. A Saint Denis-i krónikás szerint a fiatal Ká-rolynak egy bajor, egy osztrák és egy lotaringiai hercegnő között kellett választania. Mindhárom udvarhoz egy-egy tehetséges festőt küldtek, a három arcképet a király elé terjesztették, és ő a fiatal Izabella bajor her-cegnőt választotta, mert úgy találta, hogy ő a legszebb hármuk közül.

A műalkotás gyakorlati szerepe a síremlékkel kapcsolatban a legfon-tosabb, az akkori szobrászatnak ez a legkényesebb területe. Az el-hunyt képmása utáni vágy annyira erős, hogy már a sír felépítése előtt ki kellett elégíteni. Ha előkelő embert temettek, a halottat vagy élő em-ber, vagy képmás képviselte. Saint Denis-ben Bertrand du Guesclin te-metési szertartásán „négy állig felfegyverzett bajnok négy jól felszerelt, díszes páncélú paripán vonult be a templomba, olyannak ábrázolva a halottat, amilyen életében volt". 1375-ben a Polignacok egy gyászszer-tartással kapcsolatos elszámolásában a következő tétel szerepel: „Hat garas Blaisenek, aki a halott lovagot jelenítette meg a szertartáson." Királyok temetésén fejedelmi öltözetbe bújtatott bőrfigura jelképezte a halottat. Súlyt helyeztek rá, hogy az alak minél jobban hasonlítson. Néha több ilyen képmást visznek a menetben. Talán innen ered a ha-lotti maszkok készítésének szokása, amely Franciaországban kezdődött, a XV. században.

Minthogy többé-kevésbé minden művészet alkalmazott művészet volt, művészek és kézművesek között még nem tettek különbséget. A flandriai, berryi vagy burgundi udvar szolgálatában álló nagy meste-rek – valamennyien igen jellegzetes egyéniségű művészek – nemcsak képeket festettek vagy kéziratokat illusztráltak; nem tartották rangju-kon alulinak, hogy szobrokat fessenek be, címerpajzsokat és zászlókat díszítsenek, vagy ruhákat tervezzenek lovagi tornákra és szertartások-ra. Így Melchior Broederlam, az első burgundi herceg udvari festője – előtte hosszú ideig a herceg apósának, a flandriai grófnak udvartartá-sában töltötte be ugyanezt a tisztséget – végzi el az utolsó simításokat a grófi palota öt faragott székén. A hesdini kastélyban kijavít és kifest né-hány berendezést, amelyek arra valók, hogy a vendégeket tréfából víz-zel öntsék le. Dolgozik a hercegnő egyik kocsiján is. Ő irányítja a flotta költséges feldíszítését, amikor 1387-ben a herceg Sluysba összehívja a hajóhadat egy angolok elleni expedícióra. A hadjáratból egyébként nem lett semmi. Az udvari festőknek lakodalmakon és temetési szertartáso-kon is sok dolguk akadt. Jan van Eyck műhelyében szobrokat festettek

ki. Ő maga elkészítette a világ térképét Fülöp herceg számára, bámu-latra méltó finomsággal festette meg az egyes városokat és országokat. Hugo van der Goes megrajzolta a genti pápai bűnbocsánatot hirdető feliratokat. Amikor 1488-ban Miksa főherceg Bruggében fogságba esett, a festő Gerard Davidot bízták meg azzal, hogy képekkel díszítse a börtön rá-csos ajtaját és ablaktábláit.

A XV. század mestereinek munkájából csak igen kevés alkotás ma-radt fenn, az is csak szűk körből. Néhány síremlék, oltárkép, arckép, szá-mos miniatúra, néhány iparművészeti tárgy: templomi edények, mise-ruhák és egyházi bútordarabok; de világi művek, fafaragások és kandal-lók kivételével, alig maradtak. Mennyivel többet tudnánk a XV. század művészetéről, ha Jan van Eyck és Rogier van der Weyden fürdő- és va-dászjeleneteit össze lehetne hasonlítani Pietáikkal és Madonnáikkal! Nemcsak a világi képek vesztek el. Az iparművészet egész nagy területeiről nincs még elképzelésünk sem. Így a megmaradt miseruhákat nem tud-juk összehasonlítani a drágakövekkel és kis harangokkal kivarrt udvari díszruhákkal, mert ezek elvesztek; nem láthatjuk a ragyogóan felékesí-tett hadihajókat, a miniatúrák pedig csak konvencionális és ügyetlen képet adnak róluk. Froissart – pedig nem nagyon fogékony a művészet iránt – szinte ujjong, amikor egy feldíszített flotta pompáját írja le, az árboccsúcsokon lengő, címerekkel díszített lobogókat, amelyek sokszor egészen a víz színéig leértek. Merész Fülöp hajóját Broederlam díszítette fel, azúrkékre és aranyszínűre volt festve; a tatot nagy címerpajzsok vet-ték körül, a vitorlák százszorszépekkel és a hercegi pár nevének kez-dőbetűivel pompáztak, és ott állt rajtuk a mottó: „Nem ér utol." A ne-mesek versengve szórták a pénzt hajójuk felékesítésére. Jól ment a festőknek akkoriban, mondja Froissart, kevesen voltak, és bármilyen árat kértek, megkapták. Azt állítja, hogy sok nemes hajója árbocait vé-gig arany levelekkel fedette be. Guy de la Trémoille kétezer fontot költött díszítésekre. „És mindezt Franciaország szegény népe fizette..."

Ha ezek az iparművészeti alkotások ránk maradtak volna, elsősor-ban pazar drágaságuk ragadna meg. Ez a kor jellemző vonása, a fennma-radt művekben is fellelhetjük, de minthogy csak szépségükért szoktuk tanulmányozni őket, fényük, pompájuk nem érdekel, ügyet sem vetünk rá. De akkoriban ezt tartották a legfontosabbnak.

A késő középkori francia és burgundi kultúrában mintha a pompa ki akarná szorítani a szépséget. A kor művészete pontosan tükrözi ezt a szellemet. Mindaz, amit az előzőkben jellemzőnek tartottunk a kor gondolkodásmódjára, újra megjelenik a művészetben: minden eszmének

meghatározott formát akarnak adni, a szellem tele van zsúfolva rend-szerbe foglalt formákkal és alakzatokkal. A művészetben is megtaláljuk azt a tendenciát, hogy semmit se hagyjanak forma, figurák, díszítések nél-kül. Az építészet késő gótikus stílusa olyan, mint egy orgonista utójá-téka, amelyet sehogy sem tud befejezni. Minden formai elemet újra meg újra részekre bontanak, majd minden részlet ismét összefonódik; nincs olyan vonal, amelynek ne lenne ellenvonala. A forma az idea rová-sára fejlődik, vadon burjánzik a díszítés, elrejt minden vonalat és felüle-tet. A horror vacui, az ürességtől való irtózás uralkodik, ami mindig a művészet hanyatlásának jele.

Mindez azt jelenti, hogy a pompa és a szépség között elmosódik a határvonal. A díszítés már nem arra szolgál, hogy a tárgy természetes szépségét emelje; túlnő rajta, szinte fojtogatja. Minél messzebb kerü-lünk a tiszta képzőművészettől, annál szembetűnőbb a formális díszí-tő motívumok burjánzása. Nagyon világosan megfigyelhető ez a szob-rászatban. Az elszigetelt alakokat nem lepi el a formák tömege: a Mó-zes-kút alakjai és a síremlékek „siratói" olyan tiszták, mint Donatello alkotásai. De mihelyt a szobrászat dekoratív célt szolgál, rögtön túlburjánzo ornamentikát találunk. Vegyük szemügyre a dijoni ta-bernákulumot; feltűnő, mennyire nincs összhang Jacques de Baerze szobrai és Broederlam festménye között. A festmény önmagáért ké-szült, egyszerű és józan, a dekoratív célú reliefek viszont bonyolultak, túlzsúfoltak. Ugyanez az ellentét a festmények és a faliszőnyegek kö-zött is felismerhető. A szövőművészet, még ha jeleneteket és alakokat ábrázol is, technikája miatt nem léphet túl a dekoratív kifejezésmodokon, ezért mindig túlságosan díszes.

A ruhatervezésben teljesen eltűnnek a tiszta művészet lényeges je-gyei, a helyes mérték és a harmónia. Itt csak pompára és díszességre tö-rekednek. A gőg és hiúság a művészettel összeegyeztethetetlen érzéki elemeket vezet be. A történelem egyetlen korszaka sem ismert olyan pazar divatot, mint ami 1350 és 1480 között uralkodott. Itt teljesen akadálytalanul kibontakozik a kor esztétikai érzése. Nevetségesen eltú-lozták a ruhák méreteit és formáit. A nők fejdísze a kúp alakú hennin, amely a hajat a kendő alatt tartó kis coifból fejlődött ki. Magas és bol-tozott homlok, borotvált halánték a divat. A férfiviselet még bizarrabb: mélyen kivágott ruhák jelennek meg, a cipőorrok, a poulaine-ek olyan mérhetetlenül hoszszúak, hogy a nikápolyi csata után a menekülő lo-vagok kénytelenek levágni cipőjük orrát; csipkés övek, vállnál elálló, gömb alakú ruhaujjak; hosszú houpelande-ok és rövid zekék; henger ala-

kú vagy hegyes kalapok; a fejre kakastaréj vagy tűzláng formájában fel-húzott csuklyák. Egy-egy díszruhát sok száz drágakő díszített.

A féktelen pazarlás szelleme legjobban az udvari ünnepélyeken tombolta ki magát. Ismeretesek az 1454-ben Lille-ben tartott burgundi ünnepélyek, amelyek során a vendégek fogadalmat tettek, hogy ke-resztes hadjáratra indulnak, továbbá a Merész Károly és Yorki Margit há-zassága alkalmából 1468-ban Bruggében tartott ünnepélyek. Nehéz tö-kéletesebb ellentétet elképzelni, mint amilyen a kérkedő pompa e bar-bár megnyilvánulásai és a Van Eyck testvérek, Dieric Bouts és Rogier van der Weyden édes és nyugodt derűt sugárzó festményei között feszül. Semmi sem lehetett ostobább és csúnyább, mint az entremets-ek, a hatalmas pástétomok, amelyekben egész zenekarok, teljesen felszerelt hajók, kastélyok, majmok, bálnák, óriások és törpék, az allegória min-den abszurduma elfért. Ezekben a mulatságokban valami hihetetlenül rossz ízlés nyilvánult meg.

Mégsem szabad eltúloznunk a XV. századi művészet két véglete közötti távolságot. Mindenekelőtt fel kell ismernünk, milyen szerepet játszot-tak az ünnepélyek a kor társadalmi életében. Az ünnepség megőrzött valamit a primitív társadalmakban viselt jellegzetességeiből; a kultúra legmagasabb rendű kifejezése, a kollektív öröm legemelkedettebb for-mája, erősíti az összetartozás érzését. A nagy társadalmi megújulások korában, például a francia forradalom idején, az ünnepélyek ismét visz-szanyerik eredeti társadalmi és esztétikai szerepüket.

A mai ember, ha akarja, saját maga is megkeresheti szórakozását a könyvekben, a zenében, a művészetben vagy a természetben. Hajda-nán azonban, amikor kevesebb az emelkedett szórakozás, és nem is min-denki számára elérhető, szükség volt az ünnepélyek közös örvendezé-sére. Minél gyötrőbb a hétköznapok nyomorúsága, annál erősebb ser-kentőkre van szükség, hogy elérjék a szépség és az öröm mámorító ér-zését, mely nélkül az élet elviselhetetlen. A XV. század mélységesen pesszimista, és állandó depresszióban él, ezért létfontosságú számára az élet szépségét harsogva hirdető, pompás és ünnepélyes nyilvános mu-latság. A könyvek drágák, az országok sorsa bizonytalan, a műalkotás-ok ritkák; az egyénnek nincs módja rá, hogy megfeledkezzék magáról. Minden irodalmi, zenei vagy képzőművészeti élvezet többé-kevésbé összefügg az ünnepségekkel.

De ha az ünnepségek a kultúra alkotórészei, nem állhatnak csupa vidámságból. Sem a hazárdjáték, sem az ivás és a szerelem elemi örö-mei, sem a fényűzés és pompa nem adhat megfelelő keretet. Az ünne-

pélynek stílusra van szüksége. A modern kor ünnepélyei azért vesztet-ték el kulturális jelentőségüket, mert elvesztették stílusukat. A közép-korban a vallási ünnep hosszú ideig a kollektív vidámság minden fajtá-ja fölé kerekedett, mert maga a liturgia magasrendű stílust kölcsönzött neki. A népünnepély, amely dalban és táncban önálló szépségelemeket vonultatott fel, szintén összefüggött az egyházi ünnepekkel. A saját stí-lussal rendelkező polgári népünnepély csak a XV. század táján kezd ki-bontakozni az egyházi keretekből. Ezt a fejlődést képviselik Észak-Franciaország és a Németalföld „retorikusai". Addig csak a fejedelmi udvarok tudták a világi ünnepségeket formával és stílussal felruházni, gazdagságuk és az udvari eszmény társadalmi jelentősége révén.

Az udvari ünnepség stílusa mégis szükségképpen elmarad az egyhá-ziétól. Itt az imádkozás és a közös örvendezés magasztos gondolatot fejezett ki, és ez oly széppé és méltóságteljessé tette az ünnepélyt, hogy azt még a gyakran burleszkbe illő részletek túlzásai sem tudták elron-tani. A világi ünnepélyeken viszont csak a lovagság és az udvari szere-lem eszményeit dicsőítették. A lovagság szertartásrendje eléggé gazdag ugyan ahhoz, hogy ünnepélyes és tiszteletre méltó stílust teremtsen, hiszen lovaggá ütés, fogadalmak, lovagrendek káptalanjai, lovagi tor-nák szabályai, a hódolat külsőségei, szolgálat és elsőbbség, igazlátók és he-roldok méltóságteljes tevékenysége, ragyogó címerek és páncélok sze-repelnek benne. De ez nem elégített ki minden vágyakozást. Az udvari ünnepélytől elvárták, hogy a heroikus élet álmát teljes egészében a néző szeme elé varázsolja. És itt csődöt mondott a stílus. A XV. században ugyanis a lovagi képzelet kelléktára már csak hiú konvenció és puszta iro-dalom.

A meghökkentő lille-i és bruggei ünnepségek színpada úgyszólván al-kalmazott irodalom. Az irodalom légies álmodozásának könnyedsége még megőrzött valami bájt, de a nehézkes testi átváltozás ezt is szét-rombolta. Az irdatlan élőképek szemrebbenés nélküli komolysága igazi burgundi vonás. Úgy látszik, mintha a hercegi udvar legalábbis rész-ben elvesztette volna francia szellemét az Északkal való érintkezés so-rán. A lille-i lakoma egy egész sorozat lezárása és betetőzése volt; a ne-mesek egymás után adták a lakomákat, versengve egymással a pompá-ban és pazarlásban. A záróbankett előkészítésére Jó Fülöp bizottságot nevezett ki, élén Jean de Lannoy-val, az Aranygyapjú egyik lovagjával. A herceg legbizalmasabb tanácsosai, Antoine de Croy és maga a kancel-lár, Nicolas Rolin is gyakran részt vett a bizottság ülésein, amelynek egyébként Olivier de la Marche is tagja volt. Mikor ez utóbbi emlékira-

taiban ehhez a fejezethez ért, még utóbb is áhítat fogta el. Az emlékeze-tes események leírását így kezdi: „Mivelhogy a nagy és tiszteletre mél-tó cselekedetek megérdemlik, hogy felemlegessük őket, és emlékük örökké éljen..." Fölösleges tovább folytatnunk, hiszen a történetírás köz-helyeit mondja.

Volt olyan is, aki a Csatornán túlról jött, hogy részt vegyen ezen a lakomán. A vendégeken kívül igen sok nemes néző jelent meg, többnyire álöltözetben. Először mindenki megcsodálta az építményeket, utána jött az entremets, azaz a „személyiségek" ábrázolása, és az élőképek. Ma-ga Olivier az anyaszentegyház fontos szerepét játszotta, elefánt hátán, toronyban jelent meg, az elefántot egy török óriás vezette. Az asztalo-kat rendkívül furcsán díszítették fel. Volt ott felszerelt és feldíszített gálya; rét fákkal és forrással; sziklák; Szent András-szobor; a lusignani kastély a tündéri Mélusine-nel; szélmalom, közelében madarászok; er-dő, amelyben vadállatok sétáltak; végül egy templom orgonával és éneke-sekkel; ezek és egy pástétomban ülő, huszonnyolc tagú zenekar felvált-va szórakoztatták a közönséget.

Kérdés, hogy mindez milyen fokú ízlésre vagy ízléstelenségre vall. Az entremets mitológiai és allegorikus zagyvasága természetesen nem ér-dekes. De vajon milyen volt a művészi kivitel? Az akkori emberek csak kü-löncködést és nagy méreteket kívántak. 1468-ban a bruggei lakoma asz-talán ott állt a negyvenhat láb magas gorcumi torony. La Marche beszél egy bálnáról, amelyet szintén az asztalon látott: . . . és ez bizony na-gyon szép entremets volt, mert több mint negyven ember volt benne." Na-gyon szerették a csodálatos gépezeteket: egy Herkules által legyőzött sárkány szájából élő madarak szálltak ki; az ilyen furcsaságoknak per-sze semmiféle művészi értéke nincsen. A komikus elem igen alacsony-rendű; a gorcumi toronyban medvék fújták a kürtöket, máshol kecs-kék énekelnek egy motettát, farkasok fuvoláznak, négy nagy szamár jelenik meg mint énekes – és mindez Merész Károly tiszteletére, aki jó ze-nész.

Mégsem merném azt állítani, hogy e nagyképű és nevetséges külön-cségek között nem lehetett sok műremek. Ne felejtsük el, hogy azok, akik e gargantuai dekorációkat élvezték, a Van Eyck testvérek és Rogier van der Weyden pártfogói – maga a herceg, Rolin, aki a beaune-i és autuni oltárokat adományozta, és Jean Chevrot; Rogier ez utóbbinak a megbí-zásából festette a ma Antwerpenben látható Hét szentség-et. Mi több, a dísztárgyakat maguk a festők tervezték. Ha a feljegyzések nem említik is Jan van Eycket vagy Rogier-t az ünnepségekkel kapcsolatban, megemlé-

keznek a két Marmionról és Jacques Daret-ről. Az 1468-i ünnepélyre ugyanis az egész festőcéhet igénybe vették; lóhalálában hívták össze őket Gentből, Brüsszelből, Louvainból, Tirlemont-ból, Mons-ból, Quesnoy-ból, Valenciennes-ből, Douai-ből, Cambray-ból, Arrasból, Lille-ből, Ypres-ből, Courtray-ből, Oudenarde-ból, hogy Bruggében dolgozza-nak. Lehetetlen azt hinnünk, hogy munkájuk csúnya volt. Harminc ha-jó a herceg országainak címerével díszítve; hatvan, országa viseletét hordó nő, „kosarakban gyümölcsöt és kalickában madarakat visznek . . ." Sok középszerű egyházi festményért nem adnám, ha láthatnám őket.

Bár paradoxonnak tetszhet, de még ennél is tovább mehetünk: ta-lán Claus Sluter művészetét is csak akkor értjük meg igazán, ha az azóta nyomtalanul eltűnt dísztárgyakat is figyelembe vesszük.

A rendeltetés az összes művészet közül a sírszobrászat számára a legsú-lyosabb béklyó. A hercegi sírok faragásával megbízott szobrásznak nem volt szabad a keze, hogy szép dolgokat alkosson. Az elhunyt fejedelem dicsőségét kellett hirdetnie. A festő mindig szabadjára engedheti kép-zeletét, sohasem kell szigorúan a megbízáshoz tartania magát. A kor szobrásza viszont valószínűleg mindig pontosan körülírt megbízás alapjándolgozott. Ezenfelül művészete motívumainak száma is korláto-zott, és szigorú hagyomány határozza meg őket. Igaz, hogy a festők és szobrászok egyaránt a hercegi udvartartás szolgái; Jan van Eyck ép-púgy a komornyik (varlet de chambre) címet viseli, mint Sluter és ennek unokaöcscse, Claus de Werve, de ez a két utóbbi számára sokkal inkább jelent valóban szolgálatot, mint a festőnek. A burgundi herceg teljesen kisajátította a két nagy hollandot, akiket a francia művészeti élet vonzá-sa örökre elcsalt hazájukból. Claus Sluternek a herceg Dijonban házat bo-csátott rendelkezésére, ott élt, mint úriember, de mégis az udvar szolgája volt. Unokaöccse és utóda, Claus de Werve a fejedelmet szolgáló mű-vész tragikus példája: évekig Dijonban tartják, hogy Félelemnélküli János sírját befejezze, de a szükséges pénz sohasem érkezik meg, így ragyogó-an induló művészi pályáját tönkretette a tétlen várakozás.

A szobrász művészete tehát ebben a korban szolgai jellegű. A szob-rászatot viszont általában nem nagyon befolyásolja a kor ízlése, mert eszközei, tárgya és anyaga korlátozott, keveset változik. A nagy szob-rász mindig és mindenhol a tisztaság és egyszerűség olyan optimumát al-kotja, amelyet klasszikusnak nevezünk. Az emberi test és a drapéria ke-vés változatot tesz lehetővé. Bármelyik korból valók is, a szobrászat mesterművei mind hasonlítanak egymáshoz, és szerintünk Sluter műve is osztozik a szobrászat örök azonosságában.

Mégis, ha közelebbről megvizsgáljuk, azt találjuk, hogy – már amenynyire a szobrászatban egyáltalán lehetséges – éppen Sluter művésze-tén némi nyomot hagyott a korízlés (hogy ne mondjuk: a burgundi íz-lés). Sluter művei nem eredeti alakjukban maradtak ránk, amilyennek a mester szánta őket. Képzeljük el, milyen lehetett a Mózes-kút 1418-ban, amikor a pápai legátus bűnbocsánatot engedélyezett mindenkinek, aki áhítatos lélekkel tekinti meg. Ne feledjük el, hogy a kút csak töredék, egy kálvária része, az első Valois-házból való burgundi herceg ezzel akarta koszorúzni a champmoli karthauzi kolostor kútját. A főrész, a megfeszített Krisztus Szűz Máriával, Szent Jánossal és Mária Magdolná-val, szinte teljesen megsemmisült már a francia forradalom előtt. Csak a talapzat maradt meg, körben a Megváltó halálát megjósoló hat prófé-tával, és egy angyalok tartotta párkány. Az egész kompozíció a legmaga-sabb fokú reprezentáció, „beszédes mű", látványosság, a hercegi bevonu-lások és lakomák élőképeinek és „megszemélyesítéseinek" közeli roko-na. Az élőképek tárgyát is szívesen választották a Krisztus eljövetelére vonatkozó jóslatokból. A kút körül álló alakok is tekercset tartanak a kezükben, rajta a jóslat szövege, akárcsak a „megszemélyesítésben". A szobrászatban ritka eset, hogy az írott szónak ekkora szerepe lenne. Az itt megnyilvánuló csodálatos művészetet csak akkor tudjuk egészen átélni, ha halljuk e megszentelt és ünnepélyes szavakat: „És ölje meg Izráel egész gyülekezete estennen" – Mózes szavait. „Átlyukasztották kezeimet és lába-imat. Megszámlálhatnám minden csontomat" – mondja Dávid király. Je-remiás pedig: „Mindnyájatokat kérlek, ti járókelők, tekintsétek meg és lássátok meg, ha van-e oly bánat, mint az én bánatom." Ézsaiás, Dániel, Zakariás mind az Úr halálát hirdetik. Mintha hatszólamú gyászdal emelkedne a keresztig. Ebben rejlik a mű lényege. A kezek gesztusa olyan nyomatékosan irányítja a figyelmet a szövegre, a fájdalom kifejezése olyan erős az arcokon, hogy az egész már-már elveszti az ataraxiát, a nagy szobrászat ismertetőjelét; egészen közvetlenül fordul a nézőhöz. Miche-langelo alakjaival összehasonlítva Sluter szobrai túlságosan is kifejező-ek, személyesek. Az expresszív jelleg még nyilvánvalóbb volna, ha a próféták által tartott kálváriából több marad ránk, mint csupán Krisz-tus feje és nyers méltóságú torzója.

A mű pazar dekorációi még jobban kiemelik a champmoli kálvária látványos jellegét. Eredeti sokszínű pompájában kell elképzelnünk, mert Jean Malouel, a művész és Kölni Hermann, az aranyozó, nem ta-karékoskodott az erős és csillogó színekkel. A talapzat zöld volt, a pró-féták köpenye aranyozott, tunikájuk vörös és azúrkék, arany csilla-

gokkal. Ezsaiás arany szövetből készült ruhát viselt, pedig mindnyájuk kö-zül ő a legkomorabb. A szabadon maradt felületeket arany napokkal és iniciálékkal töltötték ki. Nemcsak az alakok alatti oszlopokon, de ma-gán a teljesen bearanyozott kereszten is büszke címerek terpeszkedtek. A kereszt karjai oszlopfőszerű kidolgozásban Burgundia és Flandria címerét viselték. Kell-e ennél ékesebb bizonyíték arra, hogy milyen szellemben fogta fel a herceg kegyességének e nagy emlékművét? A leg-bizarrabb azonban az az aranyozott rézből való szemüveg (Henequin de Hacht műve), amelyet Jeremiás próféta orrára tettek.

Tragikus, hogy a fejedelmi pártfogó akarata ennyire elnyomja a nagy művészetet, de ugyanakkor felemelően heroikus a tehetséges szobrász küzdelme is, ahogyan megpróbálja béklyóit lerázni. A koporsó körüli si-rató alakok hosszú ideig kötelezőek a burgundi sírművészetben. Ezeket nem arra szánták, hogy a fájdalmat fejezzék ki; a szobrásznak hű képet kellett adnia a temetési menetről és a temetésen jelenlevő méltóságok-tól. De Sluternek és tanítványainak lángelméje ezt a motívumot a mű-vészetben ismert legmélyebb gyász kifejezésévé avatta, valóságos kőbe vé-sett gyászmenetté.

Ezek szerint nem is olyan biztos, hogy joggal képzeljük el a művészt úgy, mint aki pártfogójának rossz ízlése ellen hadakozik. Könnyen lehet, hogy Jeremiás szemüvegét maga Sluter is szerencsés ötletnek tartotta. Abban a korban a műízlés még jól megfért a ritka és csillogó dolgok sze-retetével. Egyszerűségükben a bizarrt még úgy tudták élvezni, mintha maga a szépség volna. Egyaránt csodálták a tiszta művészet alkotásait, a fényűzési cikkeket és a ritkaságokat. A fejedelmi gyűjteményekben még jóval a középkor után is műtárgyak, kagylóból és hajból készült limlo-mok, híres törpék viaszszobrai és más ilyesmi állt egymás mellett, vad ösz-szevisszaságban. A hesdini kastélyban, ahol a műkincsek mellett bősé-gesen találunk a fejedelmi udvarokban oly gyakori szórakoztató gépe-zeteket, Caxton látott egy termet, amelyet Iaszónnak, az aranygyapjú hősének történetét ábrázoló festmények díszítették. A művészt nem ismerjük, de valószínűleg kitűnő festő volt. A hatást azzal növelték, hogy felszereltek egy gépezetet is, amely utánozni tudta a villámlást, mennydörgést, havat és esőt, Médeia bűvös tudományának emlékezetére.

A fejedelmek bevonulásakor a leleményes fantázia semmin sem akadt fönn. Mikor Bajor Izabella 1389-ben bevonult Párizsba, aranyo-zott szarvú fehér szarvast lehetett látni, nyaka körül koszorú; a szarvas mozgatta szemét, agancsát, lábait, és végül felemelt egy kardot. Abban a pillanatban, amikor a királyné átment a Notre-Dame-tól balra levő

hídon, az egyik toronyból „ügyes gépezetek segítségével" angyal ereszke-dett le, keresztülment a hidat fedő, kék és arany liliomokkal díszített tafo-takárpit nyílásán, és koronát tett a királynő fejére. Azután az angyalt „új-ra felhúzták, mintha önszántából tért volna vissza az égbe". Jó Fü-löpöt és VIII. Károlyt is hasonló alászállásokkal fogadták. Lefévre de Saint Rémy megcsodálta a négy kürtöst és tizenkét nemesembert, akik mű-lovakon „úgy nyargaltak és forgolódtak, hogy öröm volt nézni".

Az idő pusztítása megkönnyítette, hogy a tiszta művészetet külön-válasszuk e haszontalanságoktól és bizarr játékoktól, mert ezek telje-sen eltűntek. Ez a szétválasztás, amelyet a mi esztétikai érzékünk meg-követel, az akkori emberek számára nem létezett. A művészet sohasem volt független a társadalomtól, az életet szolgálta. Társadalmi rendel-tetése az volt, hogy egy kápolna, donátor, pártfogó vagy ünnepély je-lentőségét növelje, nem pedig a művész dicsőségét. Ma már nehezen tudjuk elképzelni a művészet akkori helyzetét. Kevés maradt fenn ab-ból a környezetből, amelybe a műalkotásokat helyezték, és maguk a műalkotások is csak kis számban maradtak ránk. Ezért olyan felbe-csülhetetlen annak a néhány munkának az értéke, mely az egyháztól és udvartól független magánéletet mutatja be. Ebből a szempontból egy festmény sem hasonlítható ahhoz a National Galleryben látható port-réhoz, amelyet Jan van Eyck festett Giovanni Arnolfiniről és feleségé-ről. A festőnek ez egyszer nem isteni lények méltóságát kellett ábrá-zolnia, vagy a főúri gőgöt kiszolgálni; szabadon követhette ihletét, ba-rátait festette le, házasságuk alkalmából. Vajon csakugvan a Flandriában Jean Arnoulphinnek nevezett luccai kereskedőt ábrázolja ez a kép? Jan van Eyck kétszer festette meg ezt az arcot (a második kép Berlinben ta-lálható); nehéz ugyan kevésbé olaszos fiziognómiát elképzelnünk, de Ausztriai Margit leltárában a kép így szerepel: „Hernoul le fin feleségé-vel egy szobában", úgyhogy nincs okunk kételkedni. A lefestett szemé-lyek mindenesetre Van Eyck barátai voltak, ezt ő maga tanúsítja képe szignálásával, leleményesen és gyengéden; a tükör fölött ez a felirat áll: Johannes de eyck fuit hic, „Jan van Eyck volt itt." Azt hinnők, még egy perce sincs. Hangja mintha ott lebegne a szoba csöndjében. A képből az a gyengédség és mélységes béke árad, amelyet csak Rembrandt ta-lált meg újra. Hirtelen kitárul a kor derűs alkonyórája, amelyet – úgy hisszük – ismerünk, és mégis hasztalanul keressük a kor oly sok meg-nyilatkozásában. Itt a szellem végre boldog, egyszerű, nemes és tiszta, mint a korabeli magasztos egyházi zene és a megindító népdal.

Talán így képzelhetjük el Jan van Eycket, amint elmenekül az udvari élet zajos vidámsága és durva szenvedélyei elől, az egyszerű szívű, álmo-dozó Jan van Eycket. Különösebb fantázia nélkül is felidézhetjük a her-ceg komornyikját, aki akarata ellenére szolgálja a nagyurakat, a nagy művész minden undorát végigszenvedi, mikor kénytelen magasztos művészi ideálját megtagadni, hogy egy ünnepély bizarr gépezeteit tervez-ze.

Csakhogy ezt a személyiségéről alkotott képet semmi nem igazolja. Ez az általunk csodált művészet az annyira ellenszenves főúri élet lég-körében alakult ki. Az a kevés, amit a XV. századi festők életrajzáról tu-dunk, nagyvilági embernek és udvaroncnak mutatja őket. Berry herce-ge jó viszonyban volt művészeivel. Froissart látta, amint bizalmasan be-szélgetett André Beauneveu-vel ennek pompás Mehun-sur-Yévre-i kastélyában. A három Limbourg testvér, a nagy illuminátorok, a her-ceget újévi ajándékkal lepik meg, egy új illuminált kézirattal, amelyről kiderül, hogy „álkönyv, csak fehér fatömb könyv módjára befestve, de nincsenek lapjai, és semmi sincs beleírva". Jan van Eyck kétségtelenül állandóan udvari körökben forgott, különben a herceg nem bízott volna rá titkos diplomáciai feladatokat. Azonkívül tudós embernek számított, mert klasszikus szerzőket olvasott, és tanulmányozta a ge-ometriát. Hiszen szerény jelmondatát – als ik kan (ahogy tudom) – gö-rög betűkbe rejtette el, egy ártatlan szeszélynek engedve.

Úgy látszik, hogy a XV. század szellemi és erkölcsi élete két élesen elvá-lasztott körre oszlott. Egyfelől az udvarnak, a nemességnek és a gazdag kö-zéposztálynak a civilizációja: becsvágyó, büszke és mohó, szenvedélyes és pazar. Másfelől ott a devotio moderna nyugodt köre, a Krisztus követése, Ruusbroec és Szent Colette. A Van Eyck testvérek békés és misztikus művészetét szívesen helyeznénk az utóbbi körbe, pedig inkább az elsőbe tartozik. A kegyes közösségek valószínűleg alig voltak kapcsolatban a kor virágzó nagy művészetével. A zenében helytelenítették a kont-rapunktikát, sőt még az orgonát is. A windesheimi szabályok megtil-tották, hogy az éneket modulációkkal szépítsék, és Kempis Tamás azt mondta: „Ha nem tudtok úgy énekelni, mint a csalogány és a pa-csirta, akkor énekeljetek úgy, mint a varjak és békák, mert azok úgy énekelnek, ahogy Isten nekik rendelte." Dufay, Busnois, Okeghem ze-néje udvari kápolnákban fejlődött ki. A devotio moderna írói egyáltalán nem említik a festészetet; érdeklődési körükön kívül állt. Azt szerették, ha könyveik egyszerű formában és képek nélkül jelennek meg. Aligha-

nem pusztán a gőg művének tekintették a bárányos oltárképet, akár-csak az utrechti székesegyház tornyát.

A nagy művészek rendszerint nem a jámbor városi polgárok, ha-nem más körök számára dolgoztak. Bár a Van Eyck testvérek és köve-tőik művészete városi környezetben alakult ki, mégsem nevezhető polgári művészetnek. Az udvar és a nemesség túlságosan nagy vonzó-erőt jelentett. Csak a hercegi pártfogás tette lehetővé, hogy a miniatúra művészete olyan magas fokra emelkedjék, amely a Limbourg testvérek és a torinói imakönyv festőinek munkáját jellemzi. A nagy festőknek a fejedelmeken kívül a nagy világi és egyházi főurak adtak munkát, és az újgazdagok, akikből annyi volt a burgundi udvarban, tehát ők is az udvar körül csoportosulnak. Az egykorú francia, burgundi és holland művészet azért különböző, mert az utóbbi még megőriz valamit a szü-letési helyéről – az isten háta mögötti kis városokból, például Haarlemből – magával hozott józanságából. De még Dieric Bouts is délre ment, Louvainben és Brüszszelben dolgozott.

A XV. századi műpártolók között meg kell említeni Jean Chevrot tournav-i püspököt, aki egy címerpajzs felirata szerint a jelenleg Ant-werpenben levő megindító és izzóan áhítatos kép, a Hét szentség doná-tora. Chevrot jellegzetes udvari főpap; a herceg bizalmas tanácsadója, lel-kesedik az Aranygyapjú ügyéért és a keresztes hadjáratért. Másfajta do-nátor Peeter Bladelin, akinek arca a Berlinben levő middelburgi oltár-képen látható. Ő a kor nagytőkése, szülővárosa, Brugge adószedői tiszt-ségétől egészen a hercegi főkincstárnokságig vitte. O hozta rendbe és ellenőrizte a herceg pénzügyeit, aki ezért kinevezte az Aranygyapjú kincstárnokává, és lovaggá ütötte. Ot küldték Angliába, hogy Charles d'Orléans-t kiváltsa a fogságból. A herceg a törökök elleni hadjárat pénzügyeinek intézésével is őt akarta megbízni. Nagy és a kortársak ál-tal megcsodált vagyonából gátakat építtetett, és Flandriában új várost alapított, amelyet Middelburgnak nevezett el zeelandi szülővárosa után.

A nevezetes donátorok - Jodocus Vydt, Van de Paele kanonok, a Croy-k, Lannoy-k – mind a kor gazdagjai közé tartoznak, akár újgazdagok, akár nem, akár polgárok, akár nemesek. Leghíresebb közülük Nicolas Rolin, az „alacsony sorból való" kancellár, jogász, pénzember és dip-lomata. 1419-től 1435-ig ő hozta létre a hercegek nagy diplomáciai szerződéseit. „Mindent önmaga igazgatott, és minden ügy terhét egy-maga viselte, háborúét, békéét, pénzügyekét egyaránt." Nem egészen gyanún felül álló módszerekkel hatalmas vagyont gyűjtött, és azt min-denféle kegyes és jótékony alapítványra költötte. Az emberek mégis gyűlö-

lettel emlegették kapzsiságát és gőgjét, és cseppet sem bíztak a kegyes-ségben, mely e jótékony tevékenységre indította. A Louvre-ban áhítat-tal térdel ugyan a képen, amelyet Jan van Eyck a kancellár szülőváro-sa, Autun számára festett, miként azon is, amelyet Rogier van der Weyden a kancellár beaune-i kórházának szánt, de az ember mégis csak földi dolgokra gondol. „Mindig a földön aratott – mondja Chastellain –, mintha örökké a földön volna maradása; értelme eltéve-lyedett, és bölcsessége cserbenhagyta, mert nem tudott korlátot szab-ni, hogy öregkorában szeme elé tárja közeledő végét." Jacques du Clercq következő szavai támasztják ezt alá: „Fent nevezett kancellár vi-lági értelemben a királyság egyik legbölcsebb emberének tartatott; ami a lelkieket illeti, azokról hallgatok."

Képmutató kifejezést keressünk tehát a Rolin kancellár Madonnája do-nátorának arcán? Mielőtt pálcát törnénk fölötte, jusson eszünkbe, mi-lyen rejtélyes a kor számos emberének vallási személyisége; milyen jól össze tudják egyeztetni a szigorú kegyességet a szélsőséges kevélységgel, fösvénységgel és bujasággal. Nem könnyű kiismerni a régi korok lelki mélységeit.

Abban a kegyességben, amelyet a XV. századi festészet jelenít meg, a misztika és a kíméletlen materializmus szélsőségei találkoznak. Az ábrázolt hit olyan közvetlen, hogy a legérzékibb és legnehézkesebb föl-di alakot is légiessé tudja tenni. Van Eyck nehéz pompájú, merev, arannyal és drágakövekkel csillogó brokátokat adhat figuráira; még nincs szük-sége a barokk lobogó ruháira és szétterpesztett lábaira ahhoz, hogy felfelé mutassanak.

Pedig sem művészetük, sem hitük nem primitív. Könnyen félreértés-re ad alkalmat, ha a primitív szót használjuk a XV. századi festőkre. Primitívek, de csupán időrendi értelemben, amennyiben számunkra elsők, náluk régebbi festőket nem ismerünk. De igen nagy tévedés, ha szel-lemi értelemben tekintjük őket primitívnek. A szellem, melyet e művé-szet kifejez, azonos a kor már említett vallási szellemével; nem primi-tív, inkább dekadens, mert ebben az időben a képzelet már minden részletében áthatotta a vallási gondolatot, amelynek már bomlása is meg-kezdődött.

A legrégibb időkben a szent alakokat mérhetetlenül távolinak ábrázol-ták: félelmetesek és merevek. De a XII. századtól kezdve Szent Bernát misztikája pátoszt vitt a vallási életbe, ami óriási fejlődési lehetőségeket jelentett. Az emberek új és túláradó kegyességük elragadtatásában képzeletben részt akartak venni Krisztus kínszenvedésében; nem elé-

gedtek meg többé azzal a merev, mozdulatlan, távoli alakkal, amelyet a román stílus adott a Szűzanyának. Az égi lényekre árasztottak minden formát és színt, amit a földi valóságból merítettek. A szabadjára eresztett képzelet a hit egész területét elöntötte, és minden szent dolognak ap-rólékosan kidolgozott alakot adott.

Az irodalmi kifejezés eleinte előnyben volt a festészettel és a szob-rászattal szemben. A szobrászat még ragaszkodott az előző korszakok for-malisztikus merevségéhez, amikor az irodalom már arra vállalkozott, hogy a kereszt drámáját minden testi-lelki részletében leírja. A koráb-ban Szent Bonaventurának tulajdonított Elmélkedések Krisztus életéről (Meditationes vitae Christi) nyomán valamiféle patetikus naturalizmus alakult ki. Krisztus születése, gyermekkora, a levétel a keresztről, mind meghatározott formát öltött, és élénk, mindig azonos színezést nyert. Aprólékos részletességgel írják le, hogyan ment fel Arimatheai József a létrán, hogyan kellett összeszorítania az Úr kezét, hogy kihúzhassa a szö-geket.

Közben a XIV. század végére akkorát fejlődött a festői technika, hogy a részletek visszaadásában utolérte, sőt maga mögött hagyta az irodal-mat. A Van Eyck testvérek naiv és ugyanakkor kifinomult naturaliz-musa a festői kifejezés új formája, de ha az általános kultúra szem-pontjából tekintjük, akkor ez is csak annak a tendenciának a kifejező-dése, amelyet a hanyatló középkor szellemi életének minden területén megfigyelhetünk: minden gondolatot igyekeznek képekben kikristá-lyosítani. Ez a naturalizmus nem a reneszánsz előfutára, mint általá-ban gondolják, hanem inkább a középkori mentalitás fejlődésének utolsó lépcsőfoka. Az a vágy, hogy minden megszentelt eszményt ha-tározott képpé változtassanak, hogy az ideálnak tiszta és világos kör-vonalazott formát adjanak – amelyet Gersonnál, a Rózsa-regény-ben és Karthauzi Dénesnél figyeltünk meg – a művészetnek is irányt sza-bott, akárcsak a néphitnek és a teológiának. A Van Eyck testvérek művé-szete egy korszak lezárása.

XX. fejezet

AZ ESZTÉTIKAI ÉRZÉS Egy korszak művészetét nem tudjuk teljesen megérteni, ha nem

tisztázzuk, hogyan értékelték a kortársak: mit csodáltak benne, milyen elvek alapján ítélték meg a szépséget? De kevés dologban olyan hiányos a hagyomány, mint a régi korok esztétikai érzékének vonatkozásában. Csak a legújabb korban fejlődött ki a képesség és a szükséglet, hogy a szép-ség érzését szavakban kifejezzük.

Milyen csodálatot érzett a XV. századi ember a korabeli művészet iránt? Általánosságban azt mondhatjuk, hogy különösen két dolog gyakorolt rá nagy hatást: részint a tárgy méltósága és szentsége, ré-szint a meglepő mesterségbeli tudás, a részletek tökéletesen élethű visszaadása. Ez egyfelől inkább vallásos, mint művészi értékelést, más-felől naiv csodálkozást tükröz, amelyet aligha lehet műélvezetnek mi-nősíteni. Bartolomeo Fazio genovai irodalmár volt a XV. század köze-pén; ő az első, aki kritikai megjegyzéseket hagyott ránk a Van Eyck testvérek és Rogier van der Weyden festészetével kapcsolatban. A leg-több festmény, amelyről beszél, elveszett. Dicséri egy Szűz szép és tisz-ta alakját; Gábriel arkangyal haját: „az igazi hajat is felülmúlja"; Keresz-telő Szent János aszketikus arcának szent zordonságát; és Szent Jero-most, aki „olyan, mintha élne". Csodálja Jeromos cellájának perspektí-váját; egy résen át behulló napsugarat; egy fürdő nő testén a verítékcsöppeket; a tükörben visszavetített képet; az égő lámpát; egy tá-jat, hegyekkel, erdőkkel, falvakkal, kastélyokkal, emberi alakokkal; a tá-voli látóhatárt és végül még egyszer a tükröt. Lelkesedésének kifejezé-sei csak naiv kíváncsiságot árulnak el, elvész a részletek határtalan gazdagságában, és nem mond ítéletet az egész szépségéről. Így látja egy még középkori ember a középkori alkotást.

Száz évvel később, a reneszánsz diadala után éppen a részletek apró-lékos kidolgozását tekintik a flamand művészet alapvető hibájának. Fran-cisco de Holanda portugál művész szerint Michelangelo így beszélt róluk:

„Az ájtatosoknak jobban tetszik a flamand festészet, mint az olasz. Ez nem fakaszt könnyeket, a flamand viszont bőséges sírásra indítja őket. Ami nem a flamand festészet érdeme: csak a jámbor nézők végtelen

érzékenysége az oka. A flamand festmények a nőknek tetszenek, külö-nösen az öregeknek és nagyon fiataloknak, a szerzeteseknek és apácák-nak, valamint a világfiaknak, akik képtelenek megérteni az igazi harmóniát. Flandriában elsősorban azért festenek, hogy a dolgok külső megjelenését pontosan visszaadják. A festő szívesen választ olyan témát, mely áhítatos érzelmeket vált ki, mint a szentek és próféták alakja. De legszívesebben az úgynevezett sokalakos tájképeket festik. Bár szemre kellemesek, ezekben a művekben nincs sem művészet, sem értelem, sem szimmetria, sem arány, sem értékrend, sem nagyság. Egyszóval erőtlen és középszerű művészet; arra törekszik, hogy egyszerre sok dolgot pontosan adjon vissza, holott a dolgok bármelyike önmagában is teljes embert kíván."

Michelangelo az egész középkori szellem fölött mond ítéletet. Aki-ket ő jámbornak nevez, a középkori szellem emberei. Szerinte a régi szépség már csak a gyöngéknek és kicsinyeknek való. Nem minden kortár-sa gondolkozott így. Eszakon sokan továbbra is tisztelték őseik művé-szetét, így például Dürer, Quinten Metsys és Jan Scorel, akiről azt mesélik, hogy megcsókolta a bárányos oltárképet. De Michelangelo e tekintetben a reneszánsz igazi képviselője a középkorral szemben. A flamand művészetben éppen a kor leglényegesebb vonásait ítéli el: az erős szentimentalizmust; azt a törekvést, hogy minden dolgot önálló létezőnek tekintsenek; azt, hogy elvesznek a képzetek tengerében. A re-neszánsz szellem szembefordul mindezzel, s a művészet és az élet új fel-fogása ezúttal is úgy találja meg saját hangját, hogy átmenetileg lebecsü-li az előző kor szépségeit és igazságait.

Az esztétikai élvezet tudatos kifejezése késői hajtás. Amikor a XI. századi tudós, Fazio a művészet iránt érzett csodálatát akarja kifejezni, nem tud túllépni a bámulat hétköznapi kifejezésein. Maga a művészi szépség fogalma sem létezik még. A művészet szemlélete által kiváltott esztétikai érzés mindig elvész, vagy vallásos megindultságban, vagy valami bizonytalan, kellemes közérzetben.

Karthauzi Dénes írt egy értekezést A világ csinosságáról és Isten szépsé-géről (De venustate mundi et pulchritudine Dei). A címben szereplő két szó mindjárt elárulja állásfoglalását; az igazi szépség csak Istent illeti meg, a világ legfeljebb venustus (csinos, kedves). A teremtés minden szépsége csak a legfőbb szépség forrásából eredő patak. Egy teremt-mény annyiban szép, amennyiben az isteni természet szépségéből része-sedik, és ezáltal bizonyos harmónia van vele. Ez elég nagy és magasztos eszmény ahhoz, hogy az esztétika kiindulópontja legyen, és ennek alap-

ján a szépség minden megnyilvánulási formáját elemezni lehessen. Ezt az alapeszmét nem Dénes találta ki: Szent Ágostonra és az Areopagitára, Alexander Halensisre és Hugo de Sancto Victoréra hivat-kozik. Még a földi szépség példáit is elődeitől kölcsönzi, különösen Hu-go és Richard de Sancto Victorétól: a falevél, a háborgó tenger és válto-zó színei stb. Elemzése igen felületes. A fű azért szép, mert zöld; a drá-gakövek, mert csillognak; az emberi test, egy egypúpú és kétpúpú teve azért, mert megfelel céljának; a föld, mert hosszú és széles; az égitestek, mert kerekek és fényesek. A hegyek roppant kiterjedésük miatt csodála-tosak, a folyók pályájuk hosszúsága miatt; az erdő és mező azért, mert hatalmas; a föld azért, mert tömege mérhetetlen.

A középkori elmélet a szépséget a tökéletesség, arány és ragyogás esz-ményére vezette vissza. Szent Tamás szerint három dolog kell a szép-séghez: épség vagy tökéletesség, mert ami nem teljes, csonkasága miatt rút; másodszor a helyes arány vagy összhangzás; harmadszor a fényesség, mert mindaz szép, aminek ragyogó színe van. Karthauzi Dénes igyekszik alkalmazni ezeket az elveket, de nem nagyon sikerül neki: az alkalmazott esztétika ritkán vezet eredményre. Amikor a szépség ideáját ennyire in-tellektuálisan fogják fel, nem lehet csodálni, hogy az értelem a földi szépségről mindjárt átsiklik az angyalok és a mennyország vagy az el-vont fogalmak szépségére. Ebben a rendszerben a művészi szépség fo-galma még a zenével kapcsolatban sem jutott szóhoz, pedig azt hinnénk, hogy a zene hatása szükségképpen sajátos jellegű szépségeszményt sugal-mazott.

De a zeneélvezet is azonnal beleolvadt a vallásos érzésbe. Dénesnek sosem jutott eszébe, hogy a zenében vagy a festészetben lehet más szépséget találni, mint a szent tárgyét.

Egy nap, mikor belépett a 's-Hertogenbosch-i Szent János-templomba, ahol szólt az orgona, a melódia azonnal hosszan tartó révületbe ejtette.

Dénes is azok közé tartozott, akik ellenezték a polifon egyházi ze-ne bevezetését. Szerinte a hang megtörése (fractio vocis) a megtört lé-lek jele; éppolyan hívság, mint a férfiak bodorított haja vagy a nők be-rakott ruhája. Nem mondja, hogy nincsenek olyan jámbor emberek, akiknek segítségére van a dallam, hogy magukba szálljanak; ezért he-lyesli, hogy az egyház megtűri az orgonát, de elítéli a művészi zenét – mely csak arra jó, hogy a hallgatókat elandalítsa –, különösen azt, amely a nők mulattatására szolgál. Egyesek, akik dalokat szoktak éne-kelni, azt mondták neki, hogy ilyenkor bizonyos kellemes büszkeséget,

sőt szívbéli kéjt (lasciviaanimi) is éreznek. Egyszóval a zene által kivál-tott érzés igazi természetének leírására csak veszedelmes bűnöket jelentő szavakat talált.

A korai középkortól kezdve sok zeneesztétikai értekezést írtak, ezek azonban az ókor zeneelméleteire épültek, amelyeket már nem ér-tett senki, és ezért nem nagyon derül ki belőlük, hogyan élvezték a középkori emberek a zenét. A zenei szépséget elemző XV. századi írók éppoly bizonytalanok és naivak, mint amikor a festészetet csodálják. Aho-gyan a festészetben a tárgy magasztosságát és a természet tökéletes utánzását dicsérik, úgy a zenében is csak a szent méltóságot és az után-zó ügyességét értékelik. A középkori ember számára a zene okozta megin-dultság természetszerűleg a mennyei örvendezés visszhangja. „Mert a zene – mondja Molinet, a derék retorikus, aki Merész Károlyhoz ha-sonlóan nagyon szerette a zenét – a mennyország visszhangja, angyalok éneke, paradicsomi öröm, a dallam légies reménysége, az egyház orgo-nája, kismadarak csivitelése, szomorú és elhagyatott szívek újjáéledése, az ördögök üldözése és elkergetése." Jól ismerték persze a zene ekszta-tikus hatását is. „A harmónia – írja Pierre d'Ailly – el tudja vonni a lel-ket más szenvedélyektől és gondoktól, sőt önmagától is."

A zenében sokkal veszedelmesebb, mint a festészetben, hogy oly sokra becsülték az utánzást. A XIV. és XV. századi zeneszerzés nagyon meg-sínylette a naturalisztikus zene hóbortját, így például a caccia eredeti-leg vadászatot jelenített meg, ugató kutyákkal és harsogó kürtökkel. A XVI. század elején Jannequin, Josquin des Prez egyik tanítványa több ilyen jellegű „invenciót" szerzett, többek között a marignanói ütköze-tet, a párizsi utca zsivaját, a madarak énekét és az asszonyok fecsegését is megzenésítette. Szerencsére a kor zenei ihlete sokkal gazdagabb és elevenebb, semhogy ilyen mesterkélt elmélet rabja maradt volna; Dufay, Binchois vagy Okeghem művészetében nincsenek efféle utánzó fogások.

A mérték, rend és célszerűség fogalmaival a szépséget csak nagyon hiányosan lehetett megmagyarázni. Van egy másik lehetőség, a világos-ság és ragyogás érzésére visszavezetni; ez legalább mélyebb esztétikai igényeket elégített ki. Karthauzi Dénes, ha a dolgok lelki szépségét akarja meghatározni, mindig a fényhez hasonlítja őket. A bölcsesség, tudomány és művészet megannyi fényes lényeg, ragyogásuk megvilá-gítja az elmét.

Igen jellegzetes előítélet az oka, hogy a középkorban a szépséget a fénnyel kívánják megmagyarázni. Ha a szépségről adott meghatározá-soktól függetlenül, spontán megnyilvánulásaiban figyeljük meg az ak-

kori esztétikai érzéket, azt vesszük észre, hogy amikor a középkori em-ber esztétikai élvezetet próbál kifejezni, csaknem mindig a csillogó fény vagy az eleven mozgás váltja ki belőle ezt az érzést.

Froissart például nem túl fogékony a tiszta szépség iránt. Végtelenül hosszadalmas elbeszélései erre nem is nagyon hagynak időt. De van egykét látvány, amely minden alkalommal kiváltja elragadtatását: ha-jók a tengeren, amint fedélzeti építményeik, lobogóik, sokszínű címerdí-szeik ragyognak a napsütésben; a visszatükröződő napfény játéka a sisa-kokon és páncélokon, a lándzsák hegyén; a sisakforgók és zászlók vidám színei, ahogy egy lovascsapat felvonul. Eustache Deschamps a mozgó szélmalmok és a harmatcseppeken szikrázó napsugarak szépségéről írt. La Marche-ot meglepte, hogy a német és a cseh nemesek lovas fel-vonulásán a nap milyen szépen csillog a férfiak szőke haján. Az esztéti-kai érzésnek ezek a megnyilvánulásai azért fontosak, mert a XV. szá-zadban rendkívül ritkák.

A ruházat tarkaságából is kitűnik, mennyire szerették a csillogást: az öltözetet szívesen rakták ki drágakövekkel. A középkor után a szala-gok és rozetták kiszorítják ezt a fajta díszítést. A csillogó dolgok iránti vonzalom a zenében úgy nyilvánul meg, hogy a csilingelő és csengő hangok naiv gyönyörűséget váltanak ki. La Hire vörös köpenye ko-lompokra emlékeztető kis ezüst harangocskákkal volt kivarrva. 1465-ben egy bevonulás alkalmával Salazar kapitányt húsz fegyveres kísérte, a lovak páncélját nagy ezüst csengettyűk díszítették. Amikor Lajos 1461-ben bevonult Párizsba, Charolais, Saint-Pol és Croy grófjainak lo-vait is így ékesítették. Ünnepségek alkalmával gyakran varrtak csilin-gelő forintokat vagy aranypénzeket a ruhákra.

A korra jellemző szín-ízlés feltárásához a festészet színskáláját, a kosztümök és az iparművészet színeit is felölelő, átfogó statisztikai vizsgálatokra lenne szükség. A színbeli ízlés megállapításához talán a ruházat adná a legjobb adatokat, mert ott a legspontánabb. Sajnos, a miseruhák kivételével az akkoriban használt ruhaanyagokból igen kevés maradt ránk. Viszont igen sok leírás van a lovagi tornákon és ünnepé-lyeken viselt ruhákról. Következő összefoglalásunk csak futó benyo-mást kíván nyújtani, amelyet ezek a leírások váltanak ki. Az állami és díszruhákra vonatkoznak, melyeknek a színe különbözött ugyan a kö-zönséges ruhákétól, de a kor esztétikai érzéke szabadabban nyilvánult meg bennük. Couderc közzétette egy XV. századi híres párizsi szabó pénztárkönyveit; kiderül belőlük, hogy a nyugodtabb színek, a szürke, fe-kete és lila nagy szerepet játszottak, de az ünnepi ruhákon a legerősebb

ellentétek és legharsányabb színek csillogtak. A vörös uralkodik: némely fejedelmi bevonulás alkalmával az egész felszerelés vörös színű. Utána a fe-hér következik népszerűségben. Minden színkombinációt megengedhe-tőnek tartottak: vöröset kékkel, kéket lilával. La Marche leír egy entremets-et, amelybenegy hölgy lila selyemben jelent meg, kék selyem-mel letakart lovon, a lovat három cinóbervörös selyemruhás és zöld se-lyemcsuklyás férfi vezeti. Díszruhákhoz is nagyon szerették a fekete színt, különösen a bársonyt. Jó Fülöp utolsó éveiben állandóan feke-tében járt, kísérete és lovai ugyanezt a színt hordták. René király, aki mindig a legkifinomultabbat és legválasztékosabbat kereste, szürkét és fehéret kombinált feketével. A szürke, lila és fekete sokkal divatosabb volt, mint a kék és a zöld, míg a sárga és a barna szinte teljesen hiány-zik. A kék és zöld viszonylagos ritkaságát azonban nem lehet egyszerű-en esztétikai ellenszenvnek tulajdonítani, ugyanis olyan erős szimbo-likus jelentésük volt, hogy emiatt öltözködési célra szinte teljesen al-kalmatlanok. Ez a két szín a szerelem színe: a kék hűséget, a zöld sze-relmi szenvedélyt jelentett. Egy XV. századi dal így szól:

Zöld ruhát kell majd öltened, szerelmesek livréje ez.

Deschamps pedig így ír egy hölgy imádóiról: Van, ki kedvéért kéket ölt, kin zöld a köntös, kin fehér, kin meg veres, akár a vér, s kit legjobban epeszt e szép hölgy, gyásza jeléül feketét ölt. Bár a szerelmi jelképrendszerben a többi színnek is volt jelentése,

legjobban kékben vagy zöldben tette ki magát gúnyolódásnak az em-ber, mert ebben volt egy árnyalatnyi képmutatás is. Christine de Pisan versében így szól a hölgy, amikor szerelme kék ruhában illegeti magát:

Kék öltözéked nem mutatja még, sem jelvény, hölgyed iránti szerelmed, csak ha hű szívvel szolgálod, nevét szégyentől óvod, s szemet másra nem vetsz. Ez a szerelem, nem a kék ruha,

de van talán, ki véli, hogy elég a hűtlenség nagy bűnére lepelnek a kék ruha... Alighanem ez az oka, hogy – különös jelentésváltozás révén – a kék

idővel a hűséges szerelem helyett már a hűtlenség színe, majd hűtlen fele-ségen kívül felszarvazott férjet is jelent. Hollandiában a kék köpeny há-zasságtörő nőt, Franciaországban a kék kabát megcsalt férfit jelez. Végül a kék általában a bolondok színe lett.

Nem lehet megállapítani, hogy a barna és sárga iránti ellenszenv esz-tétikai vagy szimbolikus eredetű-e. Lehet, hogy azért tulajdonítottak nekik kedvezőtlen jelentést, mert csúnyának tartották e színeket.

Rám szürke, barna illenék, mert csak bajomra volt reményem. A szürke és barna a szomorúság színe, de míg ünnepi öltözetekhez

gyakran használtak szürkét, a barna igen ritka. A sárga ellenségeskedést jelentett. Württembergi Henrik egész kísé-

retével sárgába öltözve vonult el Burgundi Fülöp előtt, „és a herceget úgy tájékoztatták, hogy ez neki szól".

A XV. század közepén mintha a fekete és fehér egy időre háttérbe szorulna a kék és sárga mögött. Amikor aztán a XVI. században a mű-vészek kezdik kerülni az alapszínek naiv kontrasztjait, a bizarr és merész színösszeállítások szokása eltűnik az öltözködésből is.

Azt gondolhatnánk, hogy a művészetek terén ez az átalakulás már Itália hatása, de a tények nem erősítik meg ezt a feltevést. Gerard Da-vid, a primitív iskola hagyományainak közvetlen folytatója már igen kifinomult színérzékkel fest. Ezért általánosabb jellegű tendenciának kell lennie a háttérben. Ezen a területen a művészettörténetnek és a civili-záció történetének még sokat kell tanulnia egymástól.

XXI. fejezet

KÉP ÉS SZÓ Valahányszor határvonalat akartak húzni a középkor és a reneszánsz

között, ez a határvonal mindig hátrább került. Egyre több, a reneszánszra jellemzőnek tartott eszméről és formáról derült ki, hogy már a XIII. században létezett. Ennek megfelelően a reneszánsz fogalmát némelyek anynyira kiterjesztették, hogy még Assisi Szent Ferencet is beleértik. De az így értelmezett kifejezésnek már elvész az eredeti értelme. Másrészt viszont, ha elfogulatlanul tanulmányozzuk a reneszánszt, azt találjuk, hogy tele van olyan elemekkel, amelyek a középkori szellem virágkorát jellemzik. Így csaknem lehetetlen fenntartani a két kor szembeállítását, és mégsem tudunk meglenni nélküle, mert fél évszázad szóhasználata ré-vén a „középkor" és a „reneszánsz" szó azonnal két korszak különbségét idézi fel; a különbséget lényegesnek érezzük, bár éppoly nehéz megha-tározni, mint ahogy lehetetlen megmondani, mi a különbség a málna és az alma íze közt.

A középkor és a reneszánsz szó tisztázatlan értelme fogalomzavart okoz, amit elkerülhetünk, ha lehetőleg eredeti értelmükben használjuk őket – például nem beszélünk reneszánszról Assisi Szent Ferenccel kap-csolatban, vagy ha a csúcsíves stílusról van szó.

Claus Sluter és a Van Eyck testvérek művészetét sem nevezhetjük re-neszánsznak. Formában és eszmében egyaránt a hanyatló középkor termékei. Ha egyes műtörténészek reneszánsz elemeket fedeztek fel bennük, az csak annak köszönhető, hogy – elég helytelenül – a realizmust összekeverték a reneszánsszal. Pedig az aggályos realizmus, a minden természetes részlet visszaadására irányuló törekvés éppen a hanyatló középkori szellem jellemző vonása. Ezt a tendenciát a kor szellemi életé-nek minden területén megtaláljuk, és a hanyatlás jele, nem a megfiata-lodásé. A reneszánsz diadala éppen abban állt, hogy a kicsinyes realizmust nagy lélegzetű egyszerűség váltotta fel.

A XV. század francia és németalföldi művészete és irodalma szinte kizá-rólag azzal foglalkozik, hogy egy már régóta fejlődésképtelen eszme-rendszernek tökéletes és ékes formát adjon. Halódó gondolkozásmód szolgálatában állnak. Olyan korszakban, amikor a művésznek a teljesen feldolgozott gondolatanyag puszta körülírására kell szorítkoznia, az

irodalom és a festészet művészi értéke az utókor szemében erősen kü-lönböző. Vizsgáljuk meg egy pillanatra, csak futólag, milyen benyo-mást gyakorol ránk a XV. század irodalma, illetve festészete. Villon és Charles d'Orléans kivételével a legtöbb költő felületes, egyhangú és fárasztó. Csupa allegória, ostoba megszemélyesítés, banális erkölcsi ta-nulság, unalomig ismételt témák: valaki elalszik egy gyümölcsöskertben, és álmában egy hölgyet lát, aki szimbolikus alak; séta egy májusi hajna-lon; valamilyen szerelmi eset „vitája"; egyszóval lehangoló sekélyesség, édeskés romantika, semmitmondó képek. Ritkán bukkanunk olyan ötletre, amely megérdemelné, hogy megjegyezzük; kevés kifejezés marad meg az emlékezetünkben. A művészek viszont – és nemcsak a nagyok, Van Eyck, Fouquet vagy a Férfi borospohárral ismeretlen mestere, hanem szinte valamennyien –, még a középszerűek is – figyelemre méltók; műveik minden részlete, eredetiségük, üdeségük megragadó. A kortársak mégis többre becsülték a költőket, mint a festőket. Mi az a sajátos jel-leg, ami az egyiknél megmaradt, a másiknál pedig elveszett?

A magyarázat az, hogy a szavak és képek esztétikai funkciója nem ugyanaz. Ha a festő semmi mást nem tesz, csak vonalakkal és színekkel pontosan visszaadja egy tárgy külső képét, a tisztán formai ábrázolás-hoz máris hozzáad valami kifejezhetetlent. Ezzel szemben a költő meg-fosztja magát a szavakkal ki nem fejezhető dolgok kincseitől, ha csak a látható valóságot akarja újra leírni, vagy korábban már kifejezett gondolatot akar újra megfogalmazni. Ha a ritmus és hangsúly szépsége önmagában nem képes hatást gyakorolni, a költemény hatása kizárólag azon múlik, hogy a téma, maga a gondolat mennyire tudja megragadni a hallgatót. A kortárs azért élvezi a költemény szavait, mert a benne kifejezett gondolatok saját életének is szerves részei, és minél egysze-rűbb a mű formája, annál nagyobb hatással van rá. A szerencsésen meg-választott kifejezések elfogadhatóvá és vonzóvá teszik a mondanivalót. De mihelyt a gondolat kifárad, és nem felel meg többé a kor felfogásá-nak, a költemény csak formája révén hat. A forma kétségtelenül fonto-sabb lehet, és néha annyira újszerű és eleven, hogy az ember nem is kí-váncsi a gondolatra. A XV. századi irodalomban már kezd kivirulni ugyan egy új formaszépség – de a művek legnagyobb részére mégis a régi forma nyomja rá bélyegét; szegényes a hangszín és a ritmus. Ezért új formák és új gondolatok híján az elcsépelt témák hosszan haldokol-nak; ennek a költészetnek már nincs jövője.

Az ugyanebben a korszakban, ugyanebben a szellemiségben élő fes-tőnek viszont nem árthat az idő. A művéből sugárzó kifejezhetetlen

mindig megőrzi frisseségét. Nézzük csak meg Jan van Eyck arcképeit, felesége kissé hegyes és összeszorított arcát, Baulduyn de Lannoy kissé arisztokratikus, szenvtelen és morózus fejét, Arnolfini Berlinben látható szenvedő és lemondó ábrázatát, a Fiatalember arcképe rejtélyes kifeje-zését a National Galleryben. Ezeken az arcokon kitárul a személyiség teljes mélysége, a lehető legtökéletesebb jellemrajzok. A művész nem ele-mezte jellemüket, hanem egészében látta maga előtt, és így festette meg. De még ha a kor legnagyobb költője lett volna is, akkor sem tudta volna ezt szavakban kifejezni. A festészet viszont megőrzi misztériumát a jövő számára, még akkor is, ha bevallottan csak a dolgok külső látsza-tát szándékozik visszaadni.

Így elkerülhetetlenül másképpen hat ránk a XV. század irodalma és művészete, bármennyire ugyanaz a szellem ihlette is őket. Ettől az alapvető különbségtől eltekintve az egyes darabok összehasonlításával mégis ki-mutatható, hogy az irodalmi és festői kifejezésmódnak sokkal több közös vonása van, mint azt általános értékelésük alapján gondolnánk.

Vegyük a Van Eyck testvéreket, mint a kor művészetének legkiválóbb képviselőit. Kik azok az irodalmárok, akiket melléjük állíthatnánk? Ki-vel lehet összehasonlítani ihletüket és kifejezésmódjukat? Ugyanabban a környezetben kell keresnünk őket, amelyben a nagy festők éltek, vagyis az udvar, a nemesség és a gazdag középosztály körül. Feltehetjük, hogy szellemi rokonság volt köztük. Azt az irodalmat kell a Van Eyck testvé-rek festészete mellé állítani, amelyet a festők pártfogói csodáltak és jutalmaztak.

Úgy tetszik, ez az összehasonlítás az első pillanatban lényeges kü-lönbségre világít rá. A festészet tárgyköre csaknem teljesen vallási, az irodalomban viszont elsöprő többségben vannak a világi műfajok. De ne feledjük, hogy a világi elemek sokkal nagyobb szerepet játszottak a festészetben, mint ahogy a megmaradt művek mutatják. Másrészt lehet, hogy a világi jellegű irodalmi művek arányát eltúlozzuk. Az irodalomtörté-net elsősorban az elbeszéléssel, regénnyel, szatírával, dallal, történelmi művekkel foglalkozik, és könnyen elfeledkezik arról, hogy az akkori könyvtárakban az első és legnagyobb helyet mégiscsak a vallási művek foglalták el. A XV. századi irodalom és festészet közti igazságos össze-hasonlítást azzal kell kezdenünk, hogy a fennmaradt oltárképekhez és arcképekhez hozzáképzeljük az elveszett világi, sőt frivol festményeket, vadász- és fürdőjeleneteket. Fazio, akiről már írtunk, megemlíti Rogier van der Weyden egy festményét, amely egy asszonyt ábrázol a fürdőben, miközben két nevető fiatalember kukucskál be egy résen.

A XV. századi művészet és irodalom egyaránt a hanyatló középkor ál-talános és lényeges tendenciáját fejezi ki: minden részletet hangsú-lyoz, végsőkig kifejleszt minden gondolatot és képet, minden fogalmat konkretizál. Erasmus meséli, hogy hallott egyszer Párizsban egy prédi-kátort, aki negyven napig magyarázta a tékozló fiúról szóló példabeszé-det, úgyhogy az egész nagyböjtöt erre fordította. Leírta elutazását és visszatérését, vendéglői és kocsmai számláit, a malmokat, amelyek mel-lett elment, azt, hogy hogyan kockázott; kifacsarta a próféták és evan-gélisták szövegeit, csak hogy találjon valamit, ami fecsegését alátá-masztja, „és ezért a tudatlan sokaság és a kövér nagyfejűek szinte istennek tekintették".

Ha Jan van Eyck néhány képét megvizsgáljuk, rögtön kiderül, mek-kora teret szenteltek a részletek aprólékos kidolgozásának. Nézzük először Rolin kancellár Madonnájá-t, mely a Louvre-ban található. Más művész alkotásán a pedantéria benyomását keltené az a szorgalmas pontosság, amellyel kidolgozta az öltözetek anyagát, a kőkockák és oszlopok márványát, az ablaküvegek visszatükrözéseit és a kancellár breviáriumát. Még az ő művészi hatását is csökkenti a részletek túlzott csiszoltsága, például hogy az oszlopfők díszítései bibliai jelenetek egész sorát ábrázolják. De különösen a Szűz és a donátor alakja mögött nyíló csodálatos perspektívában engedi szabadjára a részletek iránti szen-vedélyét. „A megdöbbent szemlélő – mondja Durand-Gréville – egész várost fedez fel az isteni gyermek feje és a Szűz válla közt; tele hegyes háztetőkkel és elegáns tornyokkal; van benne egy nagy templom szá-mos támasztópillérrel; egy hatalmas tér, amelyet egész hosszában lép-cső szel át, és jönnek, mennek, szaladgálnak rajta: megannyi apró ecsetvonás, csupa élő alak; aztán egy hajlott hátú hídra figyelünk fel, rajta emberek járnak-kelnek; amott egy folyó kanyarog, rajta kicsiny bárkák fodrozzák a vizet, a folyó közepén, gyermekkörömnél kisebb szigeten soktornyú, falakkal körülvett főúri kastély emelkedik; balra fák-kal beültetett folyópart, tele járókelőkkel; a zöld dombtetőkön túl tekin-tetünk havas hegyormok távoli vonalán pihen meg, míg végül elvész az alig-kék ég végtelenjében, ahol homályosan felfedezzük a szállongó pá-rát."

Vajon a részletek halmozásában nem vész-e el az egység és a harmó-nia, mint ahogy Michelangelo állította a flamand művészetről általá-ban? Régebben, több éves visszaemlékezés alapján ítélve azt állítot-tam, hogy nem, de újabban megint megnéztem a képet, és nem tagadha-tom, hogy Michelangelónak igaza volt.

A mester egy másik műve, a Washingtonban levő Angyali üdvöz-let szintén alkalmas a végtelen részletezés elemzésére. Ha valaha csaku-gyan létezett az a szárnyas oltár, amelynek ez a jobb szárnya, felséges alkotás lehetett. Van Eyck itt már ismerte saját virtuozitását, tudta, hogy legyőzhet minden nehézséget. Valamennyi alkotása közül ez a leghiera-tikusabb és legkifinomultabb. A múlt ikonográfiai szabályait követve az angyal megjelenésének háttere egy templom hatalmas belseje, nem pedig egy hálókamra meghittsége, mint a bárányos oltárképen, ahol a jelenet csupa báj és gyöngédség. Ellenkezőleg, itt az angyal szertartásos meghajlással köszönti Máriát; nem liliomokkal és keskeny diadémmal jelenik meg, hanem jogart és gazdag koronát visel, ajka körül az aeginai szobrok merev mosolya játszik. A színek ragyogása, a gyön-gyök, az arany és a drágakövek csillogása felülmúlja mindazt, amit Van Eyck többi angyalalakján látunk. Ruhája zöld és arany, brokát-köpenye vörös és arany, szárnyait pávatollak fedik. A Szűz könyve és párnája pedáns és aprólékos gonddal van kidolgozva. A templomban mindenféle anekdotikus részletet láthatunk. A padló kőkockáit az állat-kör jegyei, Sámson és Dávid életéből vett jelenetek díszítik. Az apszis falán az ívek közti felületeken Izsák és Jákob figurája; az egyik ablakon Krisztus áll két szeráf között; oldalt más falfestmények a gyermek Mó-zes megtalálását és a kőtáblák átadását ábrázolják; és mindezt olvasható feliratok magyarázzák. Csak a famennyezet díszítését nem lehet kivenni, bár látható.

A részletek halmozása ezúttal nem rontja el az egységet. A magas épület félhomálya mindent titokzatos árnyékba borít, úgyhogy az anekdotikus részleteket csak nehezen vesszük észre.

A festő kiváltsága, hogy szabadjára engedheti a részletek vég nélküli ki-dolgozására irányuló hajlamát (vagy, ami talán fontosabb, eleget tehet a tudatlan donátor leglehetetlenebb kívánságainak), anélkül, hogy fel-áldozná az általános hatást. A sok részlet látványa nem fáraszt jobban, mint ha a valóságot néznénk. Csak akkor vesszük észre, ha figyelmünket ráirányítjuk, aztán ismét szem elől tévesztjük, úgyhogy a részletek csak a színezés és a távlati hatás fokozására szolgálnak.

Az irodalomban viszont egészen eltérő hatása van a határtalan rész-letezésnek. Az irodalom módszere ugyanis más: minden tárgyat és eszmét felsorol, amit a költő szelleme a témához asszociál. A XV. század leg-több írója megdöbbentően szószátyár. Nem ismerik az elhallgatás mű-vészi értékét, kompozíciójukba minden eszükbe ötlő részletet belepré-selnek, de a festészettől eltérően, a sajátos vonásokról nem adnak képet

– beérik a puszta felsorolással. Módszerük tehát teljesen mennyiségi, míg a festészeté minőségi.

A másik különbség onnan származik, hogy a lényeges és az esetleges dolgok közti viszony nem ugyanaz a festészetben és az irodalomban. A festészetben nehéz elválasztani a járulékos elemeket a lényegesektől. Minden lényeges. Lehet, hogy a néző érdektelennek, rosszul ábrázoltnak találja a fő témát, és a mű mégsem veszti el varázsát. Ha a vallásos érzés nem nyomja el az esztétikai értékelést, a bárányos oltárkép szemlélőjének valószínűleg jobban tetszik a főjelenet virágos rétje, a Bárány imádóinak felvonulása, a háttér fái mögött levő tornyok, mint a kompozíció isteni fenségű központi alakjai. Pillantása elkalandozik Isten, a Boldogságos Szűz és Keresztelő Szent János meglehetősen érdektelen alakjáról Ádámra és Évára, a donátorok arcképére, a napsütötte útra, a kis réz-üst és a mellette levő kendő bájos távlatára. Nem fog azon gondolkoz-ni, vajon méltóképpen fejeződik-e ki az oltáriszentség misztériuma, annyira elbájolja a részletek megindító meghittsége és hihetetlen töké-letessége, holott e mestermű megrendelőinek és alkotóinak szemében mindez csak járulékos elem volt.

A részletek kifejezésében ugyanis a festő teljes szabadságot kap. Fő-témájában merev szabályok kötik, de minden más tekintetben szabad-jára engedheti képzeletét. A ruhaanyagokat, a növényzetet, a látóha-tárt, az arcokat úgy festheti meg, ahogy géniusza sugallja; a részletek gazdagsága semmivel sem terheli jobban a képet, mint a virágok a ruhát, amelyet díszítenek.

A XV. századi költészetben a lényeges és esetleges viszonya éppen fordított. A költő általában szabadon választhatja meg főtémáját; va-lami újat várnak tőle. A járulékos elemekben viszont a hagyomány megköti a kezét; minden részletnek bevett kifejezésmódja van, és a köl-tő nem térhet el ettől, bár nincs mindig függése tudatában; a virágokat, a természet örömeit, a fájdalmat és boldogságot alig változó módon énekli meg. Ezenfelül a festő számára képe nagysága üdvös korlátozást jelent, a költő előtt pedig nincsenek ilyen határok. A költő csak akkor méltó erre a szabadságra, ha tehetségesebb, mint a festő. Az utókor a kö-zépszerű festők műveiben is gyönyörködhet, a középszerű költőt viszont elfelejtik.

Tulajdonképpen teljes terjedelmében kellene idéznünk egy XV. szá-zadi verset, hogy éreztessük, mennyire túlzásba vitték a részletezést. Minthogy ez lehetetlen, be kell érnünk néhány töredékes példával.

Alain Chartier-t a maga idejében nagy költőnek tartották. Petrarcával hasonlították össze, és még Clément Marot is a legjobbak közé sorolja. Joggal hasonlítjuk tehát össze költeményét az egykorú legnagyobb fes-tők művével, amikor párhuzamot vonunk a bárányos oltárkép és az ő Négy hölgy könyve (Livre des quatre dames) című művében található ter-mészetleírás között.

Egy tavaszi reggelen a költő sétára indul, hogy elűzze szűnni nem akaró melankóliáját.

Hogy mélabúmatelfeledjem, és felvidítsam kába kedvem, rétre mentem egy hajnalon, midőn a zsenge kikeletben vágy kél egymásért a szivekben. Mindez csupa konvenció, a ritmus és hangnem minden különö-

sebb bája nélkül. Majd a tavaszi reggel leírása következik: Köröttem madárkák repestek, és daluk tűnt oly, kellemesnek, hogy minden szív vidulna rajt, s dalolva szálltak az egeknek, egymás fölébe kerekedtek, szomjúhozva a diadalt. Felhő nem jósolt zivatart, égboltot kék köntös takart, s dúsan ömlött a napsugár, Ezeknek az élvezeteknek felemlítése akár bájos is lehetne, ha a szer-

ző tudná, hol kell abbahagyni. De hiányzik belőle ez az érzék; miután sorra vette az összes énekesmadarat, egyhangúan folytatja a felsorolást:

Láttam a fák virágait, nyulaktól rebbent a csalit, tavasztól vidult a határ. Úgy tűnt, Amor uralkodik, s nem vénül, hal meg semmi itt, míg az ő trónja bizton áll. A fűből szállt az illatár,

édes szellő hordozta már; egy kis patak futott csevegve, merre a völgy a mélybe száll, ezért volt nedves ott a táj, s vizében nem volt só csipet se. Ittak belőle madarak, miután legyet, bogarat, tücsköt, lepkét egész hadat lakmároztak a tarka réten. Sólymot, héját s királyi sast láttam s fullánkos darazsat, mely házát a kéreg alatt épiti fel mértékre, szépen. Túlnan, a rét más szögletében kecses tisztás állt észrevétlen, virágok színes köntösében, volt fehér, bíbor, lila, sárga; virágzó fák szegték fehéren, havas tájnak tűnt volna télen; akárha festve volna képen, nagy volt a színek tarkasága... Patak csörgedezik a kavicsokon, halak úszkálnak benne, egy liget

lombjai függönyként borulnak a part fölé. Majd ismét madarak követ-keznek, kacsák, vadgalambok, fácánok, gémek; „amennyi madár van Pá-rizstól Babilonig a világban" – mondaná Villon.

A festő és a költő egyaránt arra törekszik, hogy visszaadja a természet szépségét; mind a kettő meg akarja ragadni az összes részletet, mert ez a kor törekvése – az eredmény mégis merőben más, mert módszerük különböző. A festmény a részletek tömege ellenére is egységes és egy-szerű, a költemény egyhangú és formátlan.

De vajon joggal hasonlíthatjuk-e össze kifejező erő szempontjából a költészetet és a festészetet? Nem inkább a prózához kellene-e hason-lítani, mert azt kevésbé kötik a kötelező motívumok, a valóság pontos képéhez szabadabban választja meg eszközeit?

A középkori szellem egyik alapvető vonása a látás érzékének vezér-szerepe, ami szorosan összefügg a gondolkodás bénaságával. A gondolat is látható képek alakját ölti. Ha egy fogalom mély benyomást akar gya-korolni az elmére, vizuálisnak kell lennie. Az allegorikus ostobaságok is

annak köszönhetik létüket, hogy a szellem a látásban talált kielégü-lést. A festészet eszközei sokkal jobban megfelelnek a láttatás igénye-inek, mint az irodalom. Az irodalomban pedig a próza előnyben van a költészettel szemben, mert könnyebben alkalmazkodik a vizualizáló lelki alkathoz. A XV. századi próza általában magasabb rendű a költé-szetnél, mert a festészethez hasonlóan a közvetlen és erőteljes realiz-mus magas fokát érhette el, ami a költészet számára akkori fejlődési fokán lehetetlen.

Van egy író, aki a külső dolgokat olyan kitűnően és világosan látja, hogy szinte Van Eyckre emlékeztet: Georges Chastellain. Flamand volt, Aalst vidékéről származott. Bár „hű franciának", „született franciának" mondja magát, nagyon valószínű, hogy anyanyelve flamand. La Marche szerint „flamandnak született, bár franciául ír". Ő maga szívesen hangsú-lyozta rusztikusságát; „nyers beszédét" emlegeti, azt mondja magáról, hogy „flamand ember, nyájlegeltető lápok szülötte, durva, tudatlan, dadogó nyelvű, szája és ízlése egyaránt zsíros, és az országa természetéhez illő egyéb hibáktól mocskos". Flamand születése magyarázza virágos nyelveze-tének nehézkességét, pompázatos és zavaros egyhangúságát, egyszó-val igazi „burgundi" stílusát, ami miatt a francia olvasó számára csak-nem elviselhetetlen. Merev, formális stílusával a porcelánboltba tévedt elefántra emlékeztet. De éles, átható tekintetét és gazdag színeit is flamand lelki alkatának köszönhetjük.

Chastellain és Jan van Eyck között kétségbevonhatatlan hasonlóság van. Chastellain legjobb pillanataiban olyan, mint Jan van Eyck a leg-rosszabbakban, és ez nem kevés. Képzeljük magunk elé a bárányos ol-tárképen az éneklő angyalok csoportját. A drágakövekkel megrakott nehéz arany és brokátruhák, a túlságosan kifejező fintorok, az olvasó-állvány kissé gyerekes díszítése ugyanaz a festészetben, mint a kérkedő burgundi próza az irodalomban. Ez a festészetbe áttett retorikus stí-lus. Csakhogy a festészetben a retorikus elem eléggé kis helyet foglal el, Chastellain prózájában viszont ez a fő; az éles szemű megfigyelés és az eleven realizmus ígen gyakran virágos frázisok és körmönfont kifeje-zések áradatába fullad.

Chastellain csak akkor mutatja meg erős megjelenítő képességét, mely oly érdekessé teszi, ha vizualizáló szellemét megragadó eseményt ír le. Eszméje neki sincs több, mint a többi korabeli írónak, az ő fegyvertára is csak erkölcsi, áhítatos és lovagi közhelyekkel van tele; gondolkodása mindig felszínes. De megfigyelőképessége feltűnően éles, és leírásai mindig nagyon elevenek.

A Fülöp hercegről rajzolt portréban megvan Van Eyck minden ereje. Szívesen ír le mozgalmas és szenvedélyes jeleneteket, annyi igaz és egy-szerű realizmussal, hogy krónikás helyett nagyszerű regényíró is lehe-tett volna. Elmeséli például a herceg és Károly fia 1457-es viszályát. Vi-zuális ereje itt a legélénkebb; az esemény minden külső körülményét tökéletesen világosan adja vissza. Elengedhetetlen néhány, kissé hosszabb idézetet adnunk.

A viszály azzal kezdődött, hogy Charolais ifjú grófjának udvartartásában megürült egy hely. Az öreg herceg, korábbi ígéretével ellentétben, az akkor nagy kegyben álló Croy család egyik tagjának akarta adni ezt a helyet. Károly nem osztozott atyjának e család iránt érzett rokonszenv-ében, és egy barátjának szánta a tisztet.

„Egy hétfői napon, amely éppen Szent Antal napja volt, a herceg mise után, fölötte óhajtván, hogy háza békességben maradjon, szolgái ne vi-szálykodjanak, és fia is az ő kedvét és akaratát kövesse, minekutána fel-mondta breviáriumának nagy részét, és a kápolnában nem volt már senki, magához hívatta fiát, és szelíden így szólt hozzá: »Károly, azt óhajtom, hogy vessen véget a viszálynak, amely Sempy és Hémeries urak között dúl, és hogy Sempy úr nyerje el a megürült tisztséget.« Erre a gróf így felelt: »Monseigneur, egy ízben már adott nekem parancsot, és abban a parancsban Sempy Úr nem említtetett, és Monseigneur, nagyon kérem, hogy ahhoz a parancshoz tarthassam magam.« – »Ohó – mondja erre a herceg –, az én dolgom, hogy az embereket felemeljem vagy letaszít-sam, és én azt kívánom, hogy Sempy úr kerüljön arra a helyre.« – »Hahan – mondta erre a gróf (mert mindig így szitkozódott) Monseigneur, kérem, bocsásson meg nekem, de nem tehetem, ahhoz tartom magam, amit nekem parancsolt. Jól tudom, hogy ezt Croy gróf tette, ő áskálódott ellenem.« – »Hogyan – mondta a herceg –, ön nem engedelmeskedik nekem? Nem teszi meg, amit akarok?« – »Monseigneur, örömmel engedelmeskedem önnek, de ezt nem teszem meg.« Mire a herceg, haragtól fuldokolva így felelt: »Hah, fiú, nem engedelmeskedsz akaratomnak ? Ne kerülj a szemem elé!« Ezekre a szavakra elsápadt, szí-véhez kapott, aztán egyszerre kivörösödött, és – a kápolna sekrestyésé-től hallottam, aki együtt volt vele – olyan kifejezés ült ki arcára, hogy rossz volt ránézni . . . "

A hercegné is jelen volt az összeszólalkozásnál, és annyira megré-mült férje arcától, hogy ki akarta vezetni fiát a kápolnából; közéjük állt, úgy tuszkolta kifelé, hogy atyja haragjától megvédje. De több sarkot meg kellett kerülni, amíg az ajtóig értek, amelynek kulcsa a sekres-

tyésnél volt. „Caron, nyisd ki nekünk az ajtót!" – mondja a hercegné. De a sekrestyés a hercegnő lábaihoz borul, úgy könyörög neki: beszélje rá a fiát, hogy kérjen bocsánatot, mielőtt elhagyja a kápolnát. Anyja un-szolására Károly fennhangon így felel: „Bizony Isten, anyám, Monseigneur megtiltotta, hogy szeme elé kerüljek, és felindult elle-nem, miért is e tilalom után egyhamar nem térek vissza hozzá, hanem Istenre bízva utamat, elmegyek, magam sem tudom, hová." Azután a herceg hangja hallatszik, aki dühtől bénultan ül egy székben . . . A her-cegné pedig halálos félelemmel mondja a papnak: „Barátom, gyorsan, gyorsan, nyisd ki az ajtót, különben elvesztünk."

Az öreg herceg magánkívül volt a dühtől, visszatért lakosztályába, ahol elmezavar tört ki rajta; estefelé egyedül, lóháton, hiányos öltözet-ben hagyta el Brüsszelt, úgy, hogy senkinek sem szólt. „Abban az időben rövidek voltak a nappalok, és már este volt, amikor a herceg felült lová-ra, és semmi mást nem kívánt, mint hogy egyedül lehessen kint a me-zőkön. Történetesen hosszú és erős fagy után éppen olvadni kezdett, s egész napi tartós, sűrű köd után este csendes, de nagyon átható eső kezdett esni, átáztatta a réteket, és a széllel együtt megtörte a jeget."

Ez a két részlet kétségkívül egyszerű és természetes erőt árul el. Ezután az erdőn-mezőn kóborló herceg éjszakai lovaglásának leírása követ-kezik; itt Chastellain pompázatos retorikáját spontán naturalizmusá-val keverte, s az eredmény elég bizarr. Az öreg herceg eltéved, éhes és fáradt, és hiába kiált segítségért. Kis híján beleesik egy folyóba, amelyet útnak néz. Leesik lováról, megsérül. Hasztalan fülel, hátha kakaskuko-rékolást vagy kutyaugatást hall, ami lakott hely felé vezetné. Végül pis-lákoló fényt vesz észre, arrafele igyekszik, majd ismét szem elől tévesz-ti, újra megtalálja, és végül eléri. „De minél közelebb jutott hozzá, an-nál csúnyábbnak és félelmetesebbnek látszott: egy nyílásból, ezernél is több helyen sűrű füst közepette tűz tört elő, és abban az órában min-denki azt hitte volna, hogy ez valamely lélek purgatóriuma vagy az el-lenség cselvetése." Erre megáll, de hirtelen eszébe jut, hogy szénége-tők szoktak ilyen kemencéket gyújtani az erdők mélyén. A közelben azonban nem talál házat, és újra bolyongani kezd. Végre a kutyaugatás egy szegény ember kunyhójához vezeti, ahol nyugalmat és ennivalót lel.

Más epizódok is kitűnő leírásokra adnak alkalmat Chastellainnek, például a két valenciennes-i polgár istenítélet-párbaja, amelyről már beszéltünk; az éjszakai veszekedés Hágában, amikor a frieslandi köve-tek burgundi nemeseket vertek fel álmukból, mert a fejük felett levő szo-bában fogócskáztak, és rettenetesen kopogtak a facipőik; az 1467-es

genti felkelés, ahova Károly, mint új herceg, éppen a houthemi búcsú napján vonult be, amikor a nép ősi szokás szerint Szent Liévin kopor-sóját vitte körmenetben. Ezeken az oldalakon csodáljuk írói megfigye-lőképességét. Erősen vizuális alkatát számos spontán részlet árulja el. A felkelőkkel szembetalálkozó herceg „rengeteg arcot" lát maga előtt, „aj-kukat harapdáló parasztok vigyorgó szakállát rozsdás sisakok kerete-zik". Egy suhanc utat tör magának a herceg melletti ablakhoz, megfe-ketedett vaskesztyűjével rávág az ablakpárkányra, hogy csöndet teremt-sen.

Képessége, hogy a dolgok pontos leírásához megtalálja a megfelelő és egyszerű szót, végeredményben ugyanaz a vizuális tehetség, amellyel Van Eyck olyan tökéletes kifejezést tudott adni arcképeinek. Csakhogy az irodalomban ez a realizmus konvencionális formák rabja marad, és a száraz retorika tömegében fuldoklik.

Ebből a szempontból a festészet nagy előnyben volt. A fényhatások visszaadásának technikáját már jól ismerték. Különösen a miniatúra-festők foglalkoztak sokat azzal, hogy egy pillanat fényhatását megragadják. Festményen a haarlemi Geertgen tot Sint Jans ábrázolta először a fény hatását a sötétségben, Jézus születése című képén, de a miniatúrafestők már régen megpróbálkoztak a fáklyák páncélokon visszaverődő fé-nyének ábrázolásával, például Krisztus elfogatásának jelenetében. A René király Szerelem által elragadott Szív (Cuer d'Amours espris) című mű-vét illusztráló mesternek már sikerült napfelkeltét és titokzatos alko-nyokat ábrázolnia, az Heures d'Ailly-kódex mestere pedig a zivatar után felhőkön keresztültörő napsugarat festette meg. Ezzel szemben a fényhatás visszaadására szolgáló irodalmi eszközök még kezdetlegesek. De lehet, hogy a pillanatnyi benyomás rögzítésére irányuló tehetség irodalmi megfelelőjét másutt kell keresnünk. Az igazi párhuzam talán az oratio recta gyakori használata a XIV. és XV. század irodalmában. Egyetlen más korszakban sem iparkodtak ennyire, hogy az egyenes be-széd hatását visszaadják. Froissart néha még egy politikai helyzet tisz-tázására is végtelen párbeszédeket ír; ezek gyakran elég üresek, sőt unalmasak, néha azonban élénkek, és azt a benyomást keltik, hogy va-lami közvetlenül előttünk, ebben a pillanatban zajlik, mint például a következő párbeszédben (úgy képzeljük el, hogy a résztvevők teli to-rokból ordítoztak): „Akkor hallotta meg a hírt, hogy városukat elfoglal-ták. »És miféle népek?« – kérdezte. Mire akikkel beszélt, azt felelték: »Bretonok.« – »Hah – mondta –, a bretonok rossz emberek, kirabolják

és felgyújtják a várost, aztán odébbállnak.« – »És mi volt a csatakiáltá-suk?« – kérdi a lovag. – »Bizony, uram, azt kiáltották: La Trémoille!«"

A párbeszédek élénkítésére Froissart azt a fogást alkalmazza – kicsit talán túlságosan gyakran –, hogy az egyik megdöbbenve megismétli a másik utolsó szavait. „»Monseigneur, Gaston meghalt.« – »Meghalt?« – így a gróf. – »Bizony, valóban meghalt, Monseigneur.«"

Másutt: „Es így szerelmi és családi ügyben tőle kért tanácsot. »A ta-nács – felelte az érsek – bizony már elkésett, édes fiam. Akkor akarod becsukni az istállót, amikor a ló már elveszett.«"

A költészet is gyakran használja a rövid, váltakozó mondatok fogását. Halál, haragszom. – Rám-e? – Rád. – Mi okból? – Hölgyem eloroztad. – Igaz. – Miért tetted, mondd ki hát! – Mert így tetszett! – Szörnyű gonosztett! Így az eszközből cél lett. Jean Meschinot a virtuozitásig fejlesztette

a szökellő dialógusokat abban a balladában, ahol Franciaország vádol-ja XI. Lajost. A harminc sor mindegyikében kérdés és felelet váltakozik, néha többször is. És ez a bizarr forma mégsem rontja el a politikai sza-tíra hatását. Íme, az első versszak.

Felség... – Nos? – Hallgasd meg... – Mit? – Panaszom. – Szólj. – Én vagyok... – Ki? – Frankhon, aki vérzem. – Ki tette? – Te. – Hogyan? – Vérszomjasan. – Hazudsz! – Nem én! – Ki szól így? – Szenvedésem. – Mi faj? – száz kín. – Száz? – Elborít egészen. – Nem hiszem. – Azt látom. – Most már elég! – Nem, szólok én! – Hiába. – Szörnyűség! – Mit vétettem? – Békét szegtél. – De hogy? – Haddal. – Én? – A dúló sereg tiéd. – Szólj illőbben! – Hitemre, nem tudok. Froissart-nál a külső körülmények józan és pontos leírása gyakran

éppen azért lesz tragikus erejű, mert elhagy minden lélektani spekulá-ciót, mint például a fiatal Gaston Phébus halálánál, akit tulajdon atyja ölt meg hirtelen haragjában. Froissart lelke olyan volt, mint egy fényér-zékeny lemez. Saját stílusának egységes felülete alatt felismerhető a különböző mesélők jelleme, akiktől temérdek értesülését szerezte. Így

például nagyszerűen visszaad mindent, amit útitársa, Espaing du Lyon lovag mondott neki.

Amikor tehát a kor irodalma közvetlen megfigyelés alapján dolgo-zik, a konvenció koloncaitól megszabadulva, mindig megközelíti a fes-tészetet, ha nem is veheti fel vele a versenyt. Ezért az irodalmi termé-szetleírásokban ne keressünk olyasmit, ami egyenrangú volna a festett tájakkal vagy intérieurökkel. A XV. századi festészet a távlat csodáit al-kotta meg, mert a festők tehetsége szabadabban szárnyalhatott, mint-hogy a táj csak járulékos elem, és nem vonatkoznak rá a főtárgy szigorú kötöttségei. Figyeljük meg a főjelenet és a háttér ellentétét a Chantillyban őrzött Trés riches heures-kódex Háromkirályok-képén. Az előtérben levő alakok mesterkéltek és bizarrok, a jelenet túlzsúfolt, de Bourges képe a háttérben tökéletesen derűs és harmonikus.

Az irodalomban viszont a természetérzés és a kifejezésmód egya-ránt kötött. A természetszeretet a pasztorál formáját öltötte, és ezzel szentimentális és esztétikai konvenciók gyámsága alá került. A virágok szépségéről és madárdalról szóló költemény egészen más ihletből táp-lálkozik, mint ami a festett tájakat teremtette. Az irodalmi természetle-írás egészen más síkon mozog, mint a festészet.

Mégis a pasztorálban fedezzük fel az irodalmi természetérzés fejlő-dését. Helyezzük Alain Chartier korábban idézett verse mellé a királyi pásztor, René költeményét, A király és Jehanneton-t (Regnault et Jehanneton), amelyben tulajdonképpen Jeanne de Laval iránti szerel-mét énekli meg. Őszintén vidámnak és frissnek találjuk; a király meg-próbálta visszaadni a közelgő éjszaka hatását, nem is egészen sikertele-nül; de ez még mindig távol van attól, hogy olyan nagy művészet le-gyen, mint a kalendáriumképek a breviáriumokban.

A Trés riches heures hónapképei alapján összehasonlíthatjuk, hogyan fe-jezték ki ugyanazt a motívumot az irodalomban és a festészetben; ez az összevetés erősen a festészet javára szól. Emlékszünk, hogy a Limbourg testvérek miniatúráinak hátterét felejthetetlen kastélyok díszítik; a Szep-tember-en szüretelnek, a háttérben emelkedő saumuri kastély olyan, mint egy látomás — a tornyokon magas szélkakasok, az ormok és kecses kémények fehér virágként emelkednek az ég sötétkékjébe; a December-en viszont Vincennes sötét tornyai meredeznek fenyegetően a lombta-lan fák mögött. Milyen módszerrel vehette volna fel a versenyt ezekkel a jelenetekkel egy olyan költő, mint Eustache Deschamps, amikor Észak-Franciaország hét kastélyának dicséretére írt verssorozatában e képek irodalmi párját akarta megalkotni? A biévre-i kastélynak szen-

telt sorokban megkísérli leírni az építészeti formákat, de nem sok siker-rel. Így hát beéri azzal, hogy felsorolja a kastélyok nyújtotta gyönyörű-ségeket; Beautéról például ezt mondja:

Első fia, Viennois dauphinja várát a Szépségről nevezte el. S joggal, mert valóban gyönyörűséges, csalogány dala gyakran csendül itt, a Marne keríti, és a park setétes- dús lombját olykor szellők lengetik. Közel a rét, a kert virággal ékes, zöld gyepen tiszta, hűs forrás szökik, dús szántóföldet szőlőhegy szegélyez, s malom forog, hol messze ér a sík. Micsoda különbség van e sorok és egy miniatúra hatása között! Pe-

dig a módszer ugyanaz: felsorolja, amit látott (illetve a költő: amit hal-lott). De a művész tekintete csak meghatározott és korlátozott teret ölel fel; nemcsak össze kell gyűjtenie bizonyos számú dolgot, hanem harmonikussá, egyetlen egésszé kell alakítania. Így a Február-t ábrázo-ló képen Paul van Limbourg a tél minden jellemző sajátosságát össze-gyűjtötte: a tűzhely előtt melegedő parasztokat, száradni kiakasztott fehérneműt, varjakat a havon, és a háttérben a téli tájat, nyugodt falut, a dombon egy magányos házzal. A sok részletet bedolgozta a táj békés harmóniájába, és a kép egysége tökéletes. Ezzel szemben a költő hagy-ja, hogy tekintete szabadon kóboroljon; nincs keret, ami egységet adna művének.

Minthogy a XV. század ihlete túlnyomóan vizuális, a festői kifeje-zés könnyen felülmúlhatta az irodalmit. Bár a festészet csak a dolgok látha-tó alakját ábrázolja, mégis mély belső értelmet fejez ki, ami hiányzik a magát külső dolgok leírására korlátozó irodalomból.

A XV. századi költészet gyakran azt a benyomást kelti, hogy egyáltalán nincsenek új eszméi. Általános jelenség, hogy képtelenek új dolgokat kitalálni. A szerzők rendszerint nem tesznek mást, csak felfrissítik, ki-szépítik vagy modernizálják a régi témákat. A gondolat stagnálása ural-kodik, ha szabad ezt a kifejezést használni; mintha a lélek a középkor szel-lemi szövevényeinek kidolgozása után tétlenségbe zuhant volna. Ma-guk a költők is tudatában vannak ennek a fáradtság-érzésnek. Deschamps így panaszkodik:

Ó jaj! mondják, hogy tétlen heverek, ki annyi újat hoztam létre nemrég; az ok, hogy matériát nem lelek, miből valami szép és jó kitelnék. A XV. században újra feldolgozzák a régi lovagregényeket, vers he-

lyett igen bőbeszédű prozában. Ez a „rímtelenítés" szintén a szellem álta-lános tespedésének jele. De egyben azt is mutatja, hogy az általános irodalmi tudat jelentősen kitágult. Az irodalom kezdetlegesebb fokán a vers az elsődleges kifejezésmód. Még a XIII. században is versbe kíván-kozik minden mondanivaló, a természetrajz és az orvostudomány is, hi-szen az írott mű befogadásának még mindig az a modja, hogy meg-hallgatják, és kívülről megtanulják. Alighanem még a chanson de geste-eket is énekelték, ugyanarra a zenére. A középkor nem ismerte a mi egyéni és kifejező szavalásunkat. A próza növekvő népszerűsége ellenben arra utal, hogy az olvasás kezdi kiszorítani a felolvasást. Ugyancsak ezt mu-tatja a kor másik újítása: a műveket rövid fejezetekre osztják, és össze-foglalást írnak eléjük, míg régebben semmiféle tagolást nem láttak szükségesnek. A XV. században bizonyos értelemben a próza a legkifi-nomultabb és legművészibb irodalmi műfaj.

De a próza fölénye is csak formai jellegű, éppúgy hiányzik belőle az új gondolat, mint a költészetből. A gondolat mérhetetlen sekélyességére és a kifejezés könnyedségére Froissart a legjobb példa. Eszméi megdöb-bentően egyszerűek. Mindössze három-négy lelki indítékot és érzel-met ismert: hűséget, becsületet, kapzsiságot, bátorságot, és ezeket is csak legegyszerűbb formájukban. Allegorikus vagy mitológiai alakokat nem szerepeltet, nem érinti a teológiát, sőt még az erkölcsi tanulság is teljesen hiányzik nála. Kifogástalanul mesél, minden erőlködés nél-kül, mégis üres, mert nincs benne több a film gépies pontosságánál. Ha mégis vannak erkölcsi tanulságai, olyan közhelyek, hogy az olvasó el-borzad. Bizonyos fogalmakat mindig meghatározott ítéletek követnek. Nem beszélhet úgy a németekről, hogy ne jusson eszébe kapzsiságuk és a foglyokkal szemben tanúsított barbár bánásmódjuk. Gyakran hal-lunk talpraesett Froissart-idézeteket, de eredeti helyükön még ezek sem olyan jók. Az elsó Valois-házból való herceg méltatását olvasva – „bölcs, hideg, gazdag képzeletű és ügyeiben előrelátó" – azt hinnénk, hogy találó és tömör jellemrajzra bukkantunk. Csakhogy Froissart szinte mindenkire ezeket a szavakat használja!

Hogy mennyire szegényes és terméketlen Froissart szelleme, például Chastellainéhez képest, annál is inkább nyilvánvaló, mert stílusából tel-jesen hiányzik a retorika; márpedig a XV. századi irodalomban ez jelzi az új szellem eljövetelét. Az akkori olvasókat az ékes stílus esztétikai élvezete kárpótolta azért, hogy a tárgy elcsépelt. Mindent újnak találtak, amit erőltetett és dagályos frázisokkal tártak eléjük. Ne higgyük, hogy ez a stilisztikai díszítgetés csak az irodalom sajátja, és a képzőművészetből hiányzik. A képzőművészet is a kifejezés gazdagságát és változatosságát keresi. A Van Eyck testvérek festményein is vannak részek, amelyeket reto-rikusnak nevezhetünk: például Szent György alakja, amint Van de Paele kanonokot bemutatja a Szűznek. A pompás sisak, az aranyozott páncél szembetűnően naiv klasszicizmusa, a szent drámai gesztusa Chastellain nagyhangúságának közeli rokona. Ugyanez a tendencia nyilvánul meg a drezdai kis hármasoltár Szent Mihály figuráján, és a bárányos oltárképen éneklő és zenélő angyalok csoportján. Jelen van a Limbourgtestvérek munkáiban is, például a Háromkirályok imádásá-nak bizarr pompájában.

A XV. századi költészet akkor a leghatásosabb, amikor nem akar súlyos gondolatokat szavakba önteni, és lemond arról, hogy nagyon szépen fejezze ki magát, vagy amikor a díszes forma önmagában is olyan bájos és újszerű, hogy életet lehel a versbe. Ha megelégszik azzal, hogy egy-szerű képet vagy jelenetet, egyszerű érzelmet fejezzen ki, igen hatásos tud lenni. A rövid darabok sokkal jobban sikerültek, mint a hosszú, komoly tárgyú költemények. A rondó és a ballada egyetlen könnyű témára épül, minden bája a hangnemtől, ritmustól, látásmódtól függ. Minél jobban közeledik a kor műdala a népdalhoz, annál nagyobb a vará-zsa.

A XIV. század vége fordulópont a zene és a lírai költészet viszonyá-ban. Az előző korszak dala bensőséges összefüggésben volt a zenei elő-adással. A középkori lírai költő többnyire zeneszerző is. Guillaume de Machaut maga szerezte legtöbb versének zenéjét; ő rögzítette a kor el-terjedt lírai formáit is, a rondót, a balladát stb. Kitalált egy új műfajt, a „vitát" (débat), amelyben két párt egy eldöntetlen kérdést tárgyal meg. Rondói és balladái igen légiesek, formájuk és eszmei mondandójuk egy-szerű; nem nagyon színesek, de ez éppen javukra szól, mert a dalolásra szánt költeménynek nem szabad túlságosan kifejezőnek lennie. Álljon itt egy példa:

Válva tőled, nálad hagyom szívem,

és távozom búsan, könnyekbe fúlva; örökre tartsd meg, szolgáljon híven, válva tőled, nálad hagyom szívem, s lelkemre nem hoz békét semmi sem, míg színed elé meg nem térek újra. Válva tőled, nálad hagyom szívem, és távozom búsan, könnyekbe fúlva. Eustache Deschamps már nem volt egy személyben költő és zene-

szerző. Balladái sokkal élénkebbek és színesebbek, mint Machaut köl-teményei, ezért sokszor érdekesebbek is, költői stílusuk mégis alacso-nyabb rendű.

A rondó szerkezeténél fogva megőrizte a megzenésítendő dal légies-ségét és gördülékenységét, még akkor is, amikor a költő már nem ze-neszerző.

Mondd, szeretsz-e hát, a lelkedre kérlek! Ha szeretlek téged úgy, mint senki mást, mondd, szeretsz-e hát? Istentől reád áldás szállt temérdek, s én magam tiédnek vallom legkivált – mondd, szeretsz-e hát? Jean Meschinot írta ezeket a sorokat. Christine de Pisan egyszerű és

tiszta tehetsége szinte erre a játékos hatásra termett. A korra jellemző könnyedséggel versel, formában és gondolatban nem nagyon változa-tos, halk hangon, enyhe melankóliával énekel. Költeményei a XIV. századi elefántcsont táblácskákra emlékeztetnek, amelyek mindig ugyanazt a motívumot ábrázolják: vadászjelenetet, epizódokat a Ró-zsa-regény-ből vagy Trisztán és Izolda történetéből, de mindig üdék és kifogástalanul – bár konvencionálisan – kecsesek. Amikor Christine költé-szetében az udvari lágyság a népdal egyszerűségével találkozik, rendkí-vül tiszta hangok csendülnek föl.

Íme, hogyan beszélget két szerelmes, aki hosszú távollét után talál-kozik:

– Én kedvesem, Isten hozott,

adj hát egy csókot és ölelj meg; mióta elmentél, sorod hogy s mint volt? Egészségbe tellett időd, kór nem gyötört? No jer, ülj meg itt szépen oldalamnál, s meséld a jót, a rosszat el – mindenről számot kell, hogy adjál. – Hölgyem, kinek rabja vagyok, és másra nem nézek emellett, tudd: vágyam úgy megkínzott, hogy még nem éltem ily keservet, tőled távol nem volt mivel vigasztalódnom. „Hű maradjál", szólt szív-gyötrő Ámor, „mivel mindenről számot kell, hogy adjál!" – Hűséged nem fogyatkozott? Úgy hát örömmel idvezellek; s hogy megtértél épségbe, sok gyönyör vár ránk; csitítsd a lelked, s mondd el, ha tudod, mennyivel volt több a szíved kínja annál, mit itthon én viseltem el – minderről számot kell, hogy adjál! – Sokkalta több volt, higgyed el hanem szólj, kétségbe ne hagyj már: érte hány csókot adsz? mivel erről is számot kell, hogy adjál!

Egy lány szerelmese távollétét siratja:

Épp ma egy hónapja már hogy barátom útra kélt. Szívem néma és sivár, épp ma egy hónapja már. „Ég veled, hamar ne várj!"

– szólt, és többet nem beszélt, éppen egy hónapja már.

Egy szerelmesnek szánt vigasztaló szavak:

Barátom, ne sírj tovább, mert elfog a szánalom, szívem megadja magát, szerelmed magába von. Végy fel kelletőbb modort hát, Istenért, no, lelj vigaszt, mutassad vígabbik orcád – bármit kívánsz, én is azt! Költeményeinek maradando női báját spontán gyöngédségük, egy-

szerűségük adja meg, nincs bennük semmi pompa vagy nagyképűség. De ez az oka annak is, hogy az első sorok után gyakran kimerül élénk-ségük, ami a gyönge ihletű korok költészetének és zenéjének hibája. Hány költemény indul üde és hatásos témával! Úgy szól, mint a rigó-fütty, majd az első versszak után híg retorikában vész el. A költő (vagy a zeneszerző) elmondta témáját, és ezzel ihletének végére ért. Ezért hat kiábrándítóan a XV. század legtöbb költője.

Íme egy példa Christine de Pisan balladáiból: Ha már mindenki hazatért a hadból, mért maradsz te vissza? Hű szerelmem hiába bíztam rád, hogy megőrizd és kiméld? Itt a visszatérő halott szerető motívumát várnánk. De csalódunk:

még két jelentéktelen versszak, és a költemény véget ér. Milyen üdék Froissart A ló és az agár vitája (Debat dou cheval et dou levrier) c. versé-nek első sorai:

Froissart Skótföldről jövet szürke paripán ügetett, fehér agárt vezetve szíjon.

Szólt az agár: „Tovább nem bírom, Grisel, mikor lesz pihenő, hogy iszákot vegyünk elő?" Ezután elvész a varázs; a szerzőnek nem volt több inspirációja, mint

a futó ötlet, hogy két állat beszélget. Néha a motívumok rendkívül nagyszabásúak és szuggesztív erejűek,

de a kidolgozás gyenge. Pierre Michault költeményének, A vakok táncá-nak (Danse aux aveugles) témája nagyszerű: az emberi nem örök tánca a három vak istennő, Szerelem, Szerencse és Halál trónja előtt. Mégis igen középszerű költeményt sikerült csak írnia. Egy ismeretlen költő verse, Az Aprószent csontjainak panasza (Exclamation des os Sainct Innocent), azzal kezdődik, hogy megszólalnak a híres temető csontkamrái:

Szegény halottaknak vagyunk mi csontja, összekotorva egynéhány halomba, szabálytalan töretve, zúzva szét . . . Milyen kitűnő kezdet egy hátborzongató panaszdalhoz! Mégis a me-

mento mori közhelye követi. Ezeket a témákat csak vizuálisan képzelték el, víziójuk egy képző-

művész kezében hatalmas koncepció és tökéletes kivitel anyaga lehetne, de a költő számára ez nem elég.

XXII. fejezet

SZÓ ÉS KÉP Mindazonáltal a festészet nincs feltétlen és teljes fölényben az iroda-

lommal szemben a kifejezőerő tekintetében. Vannak területek, ahol egyáltalán nincs meg ez a fölény; most ezekkel kell foglalkoznunk.

Az irodalom számára a komikum egész területe sokkal jobban megkö-zelíthető, mint a festészet számára. Az utóbbi csak kismértékben tud ko-mikumot kifejezni, hacsak nem alacsonyodik karikatúrává. A művészet-ben a komikus legtöbbször komolyra fordul: Bruegel képein nem neve-tünk, pedig ugyanazt az erőteljes, groteszk képzeletet csodáljuk bennük, amely Rabelais műveiben megnevettet. A festészet csak ott tud lépést tartani a szóbeli kifejezéssel, ahol a komikum csupán fűszer. Ilyen kis fe-szültségű komikumot lehet megfigyelni a zsánerfestészetben. A részletek aránytalanul finom kidolgozása, ami – mint megállapítottuk – a kor festészetének jellemző tulajdonsága, szinte észrevétlenül át-megy a jelentéktelen furcsaságok ábrázolásában való gyönyörködésbe. Az Arnolfini-kép szobájában a festmény ünnepélyes meghittségét még nem sértik a mindenféle apróságok, de a Flémalle-i Mesternél már puszta kuriózummá válnak. A Merode-oltáron Szent József egérfogók készíté-sével foglalkozik. Nála minden részlet zsánerszerű, enyhe komikus ízzel. Van Eyck is nyitva hagy egy ablaktáblát, lefest egy pohárszéket, kandal-lót, de nála ez még tiszta festői látomás, a Flémalle-i Mesternél pedig már zsánerfestészet.

Nyilvánvaló tehát, hogy mi a beszéd előnye a festészettel szemben. Mihelyt a puszta meglátásnál valami többet kell nyújtani, az irodalom veszi át a vezetést, mert közvetlenül tud kifejezni hangulatokat. Gondoljunk ismét Deschamps balladáira, amelyekben a kastélyok szépségét ünnepli: azt találtuk, hogy sokkal alacsonyabb a színvonaluk, mint a Limbourg testvérek tökéletes illuminációinak. Deschamps nem tudott erőt és ra-gyogást vinni ezekbe a költeményekbe; nem tudta felidézni a pompás csarnokok látványát. De hasonlítsuk össze velük azt a balladát, amelyben önmagáról ír: betegen fekszik szegényes kis fesmes-i kastélyában, és a to-ronyban fészkelő baglyok, seregélyek, varjak és verebek lármájától nem tud aludni.

E torz hangok melódiája nem nyújt nagy mulatságot épp annak, kit kór szegzett az ágyba. Elsőként hollók hirdetik jó korán, hogy felkelt a nap, ahogy torkuktól kitelik, károgásuk meg nem szakad. A dobpergés sem kínosabb, mint ha rákezd a többi rém, majd a csorda: birka, tehén béget, bőg s ez több, mint elég, mikor a kín az agyba tép, s hozzá harang zúg meg; e lárma végképp szétzilálja eszét annak, kit kór szegzett az ágyba.

Éjszaka a baljóslatú bagolyhuhogás a halál gondolatát idézi fel benne:

Rideg szállás, rossz menedék annak, kit kór szegzett az ágyba. A rengeteg részlet puszta felsorolása sem unalmas, ha egy csipetnyi

humor keveredik hozzá. Froissart igen bőbeszédű allegorikus költemé-nye, a Szerelmi kalitka (L'espinette amoureuse) kellős közepén azzal szó-rakoztat bennünket, hogy felsorol mintegy hatvan játékot, amelyet gye-rekkorában Valenciennes-ben játszott. A polgári szokások vagy a női ru-házat leírásai nem fárasztanak, bármilyen hosszúak is, mert van bennük valami szatirikus elem, ami a tavasz szépségének költői leírásából hiány-zott.

A zsánertől csak egy lépés a burleszk. Itt viszont kifejezőerő tekinte-tében a festészet ismét versenyre kelhet az irodalommal. A festészet már 1400 előtt eljutott a burleszk látás egy bizonyos fokára, ami aztán a XVI. században, Pieter Bruegel művészetében teljesedett ki. Megta-láljuk Broederlam dijoni Menekülés Egyiptomba című képének József-alakján, vagy az egykor Hubert van Eycknek tulajdonított Három Mária a sírnál alvó katonáján. A kor festői közül Paul van Limbourg szerette legjobban a bizarr játékosságot. Mária bemutatása a templomban című ké-pén az egyik néző öles görbe varázssüveget visel, és mérhetetlenül bő ruhaujjakat. A keresztelőmedencén három szörnyetegszerű álarc ölt

nyelvet. A Vizitáció lapszéli díszítésén egy katona a toronyban egy csi-gával hadakozik, s valaki talicskán tol egy dudán játszó malacot.

A kor irodalmának szinte minden lapja bizarr, és nagyon szeretik a burleszket. Deschamps a sluysi toronyőrről szóló balladájában Bruegelhez méltó képet idéz föl: látja a parton az Anglia ellen gyüleke-ző csapatokat; úgy látja, mintha egerek és patkányok volnának.

Ide, ide! Sietve jöjj Csodás dolgot látok, úgy éljek! – Ugyan mit látsz te, toronyőr? – Tízezer patkány és temérdek egér nyüzsög amarra, nézzed, a tenger partján... Más alkalommal szórakozottan és rosszkedvűen ül az asztalnál, és

egyszer csak észreveszi, hogyan esznek az udvaroncok: az egyik csám-csog, mint a disznó, a másik rágcsál, mint az egerek, vagy úgy használja a fogait, akár a fűrészt, egyesek szakálla föl-alá mozog, mások oly ször-nyű arcokat vágnak, mint az ördögök.

Mihelyt az irodalom a tömegek életét rajzolja, realizmusa élettelivé válik, és jó humorral telik meg, ami a festészetben csak később fejlődött ki olyan bőségesen. Chastellain leírásában a paraszt, aki kunyhójában fogadja az eltévedt burgundi herceget, már nagyon emlékeztet a bruegeli típusokra. A pasztorál is eltér romantikus és szentimentális központi témáitól, hogy az evő, táncoló és udvarló pásztorok leírásá-ban anyagot találjon burleszkkel fűszerezett naiv naturalizmusa számára.

Ahol a látás közvetíteni tudja a komikumot, amely nagyon megfog-hatatlan lehet, a festészet is ki tudja fejezni, sőt még jobban, mint az irodalom. De ettől eltekintve, a festészet nem tud komikus lenni. Ha a komikus hatás az elmésségen áll vagy bukik, a vonal és a szín tehetet-len. Az irodalom felülmúlhatatlan mind a burleszk és a fabliau-k vaskos humorának területén, mind a kifinomultabb iróniában.

Az irónia különösen a szerelmi költészetben fejlődött ki; csípős íze finomabbá tette a szerelmi műfajt, és egyúttal meg is tisztította, mert komoly elemeket vitt bele. A szerelmi költészet határain túl az irónia még nehézkes és esetlen. Érdekes, hogy ha egy XIV. vagy XV. századi francia költő ironikusan beszél, gyakran nem mulasztja el, hogy ezt közölje is az olvasóval. Deschamps dicséri korát; minden a legjobban megy, béke és igazság uralkodik mindenütt:

Minden áldott nap kérdenek,

korunkról vajh mit vélek én, s felelem: „Csupa becsület, hűség, igazság és erény; bőkezű, hősies, serény, jótékony, és a közjavában buzgó" – hanem úgy éljek én, más van szivemben, más a számon. Egy hasonló hangnemű másik balladájában ez a refrén: „Mindezt

fordítva kell érteni." Egy harmadik e szavakkal végződik: Herceg, ha mindenütt és általán, amint tudom, bővelkednek erényben, lesz, ki hallván ezt, szól: „Hazudik ám !" Egy XV. századi szellemeskedő a következő címet adja epigrammá-

jának: „Egy rossz kép alá, amelyet rossz színekkel festett a világ legroszszabb festője, ironikus modorban szerzé Jehan Robertet mester."

De mikor szerelemről van szó, az irónia gyakran igen finom. Egybe-olvad a XV. század szerelmi költészetét megújító szelíd reménytelen-séggel és ábrándos gyöngédséggel. Most történik meg először, hogy a költő melankolikusan mosolyog saját balszerencséjén, így amikor Villon úgy beszél magáról, mint „aki belátja, hogy neve: megcsalt szerető", vagy ami-kor Charles d'Orléans csalódása kis dalait énekli. De a „sírva nevetek" szófordulat nem Villon találmánya. A Szentírásnak ez a helye: „Nevetés közben is fáj a szív; és végre az öröm fordul szomorúságra", már jóval korábban alkalmat adott költői feldolgozásokra. Othon de Granson például így írt:

Virrasztás ágyban, asztalnál a böjt, nevetve sírás, sóhaj közt az ének.

Vagy másutt:

Ez édes gyermektől bucsút veszek, szemem patakzik, ajkam meg nevet.

Alain Chartier több különböző módon használja fel ezt a motívumot:

Szájam úgy soha nem kacaghat,

hogy ne hazudtolná szemem meg, mert a szivem mindig tagad csak omló könnyeivel szememnek.

Így szól a kétségbeesett szerelmesről:

Vidámságot erőltetett, színlelt örömtől gyúlt ki arca, szíve tán dalra kelt, lehet, de nem kedv: félelem sugallta, mert a hangját valami fajta bú gyakorta szinezte meg, és úgy futott át lopva rajta, mint madárdal a lomb felett. Igen közel áll az is a könny és a kacagás motívumához, amikor a köl-

tő verse végén letagadja saját bánatát, mint például Alain Chartier: Ezt a kis könyvet azért mondta tollba, hogy illendőn üsse el idejét Alain, a szerény klerikus – ezért a szerelmet hallomásból dalolja.

Már Othon de Granson is úgy tett, mint aki „csak találgatja", hogy

micsoda is a titkos szerelem. René király a Szerelem által elragadott szív-ben fantasztikus modorban dolgozza föl ugyanezt a motívumot. Inasa gyertyával a kezében vizsgálja, hogy a király csakugyan elvesztette-e a szívét, de nem talál lyukat az oldalán.

És végül mosolyogva szólt, hogy már aludnom volna jobb, és hogy ne féljek semmimód e bajom miatt a haláltól. A szerelmi költészet régi, konvencionális formái új értelmet nyertek,

amikor elvesztették azt a szemrebbenés nélküli komolyságot, amely az előző korokban jellemezte őket. Charles d'Orléans is használ megszemé-

lyesítéseket és allegóriákat, mint valamennyi elődje, de egy kicsit túl-hangsúlyozza, s így szinte észrevétlenül csipetnyi gúnnyal fűszerezi őket.

Ezért hatásosabbak az alakjai, mint a Rózsa-regény kecses figurái. Szívét úgy látja, mint önmaga megszemélyesítőjét:

Én vagyok az a gyászt öltött szívű.

Különös megszemélyesítéseiben olykor a komikum uralkodik: Egy nap szívemmel társalogtam, mely titkon szóba állt velem, s kérdeztem, nem tett-e titokban félre egy s mást nemrégiben, míg gazdánk volt a Szerelem. Azt mondta, felvilágosít a kért adatról szívesen, csak megnézi papírjait. És így felelvén kurta szókban, faképnél hagyott hirtelen, s már láttam is, hogy legottan kis irodájában terem; ami volt árkus pergamen, mind átvizsgálta egy szemig, hogy beszámolhasson nekem, ha átnézte papírjait. De nem mindig. A következő sorokban például nem uralkodik a

komikum: Aggály és Gond, fáradságtok hiába, ne zörgessetek elmém ajtaján, mert elszunnyadt, s ébredni nem kiván, oly zaklatottan telt el éjszakája. Ha nem kimélnék, nagy vész törne rája, csitt! csitt! az álom írja lesz talán. Aggály és Gond, fáradságtok hiába, ne zörgessetek elmém ajtaján.

A kor szellemének nagyon megfelelt, hogy a kesergő és érzékeny

szerelem maró ízét profanálással fokozzák. A vallásos travesztia jobbat is alkotott, mint a Száz új történet trágárságait; ez adta meg a kor leggyön-gédebb szerelmi költeményének, A szerelmes, aki a szerelem szerzetébe lé-pett alaphangulatát.

Már Charles d'Orléans költői köre elképzelt egy irodalmi testvéri-séget, amelynek tagjai a megreformált ferencesek mintájára „obszerváns szerelmeseknek" nevezték magukat. A szerelmes, aki a szerelem szerzetébe lépett szerzője ezt a motívumot dolgozta fel. Ki volt ez a költő? Csak-ugyan Martial d'Auvergne? Nehéz elhinni, mert a költemény annyira felette van az ő művei szintjének.

A szegény, csalódott szerelmes lemond a világról, és elmegy a különös kolostorba, ahol csak a szerelem mártírjait fogadják be. Elmondja a perjelnek visszautasított szerelme megható történetét, s a perjel azt ta-nácsolja, hogy feledjen. Mintha már Watteau műfaját fedeznénk fel, kö-zépkori köntösben. Ha még holdfény is lenne, egészen Pierrot-ra emlé-keztetne. Nem az volt-e a szokása – kérdezi a perjel –, hogy édes pillan-tásokat vetett rád, vagy azt mondta, Isten veled, amikor elment mellet-ted? – Nem volt ennyire kegyes irántam – mondja a szerelmes –, de éj-szakánként ott álltam házának kapuja előtt, és felnéztem az ereszre.

S aztán, hogy hallottam a házon megzörrenni az ablakot, úgy tűnt, nem volt sok hő fohászom hiába, mert meghallgatott.

„Biztos voltál benne, hogy észrevett?" – kérdezte a perjel.

Istenre, úgy ujjongtam én, hogy nem voltam ura eszemnek, mert, szótlan bár, úgy tűnt elém, hogy ablakán a szél zörrentett, hanem bizonnyal észrevett, mert halkan súgta: „Jó éjszakát!" – Úgy távoztam, akár a herceg,

s boldog voltam egy éjen át.

Azután boldogan tért nyugovóra.

Lelkemre olyan béke hullt, hogy arany szender közepett feküdtem mozdulatlanul, míg a reggel elérkezett, s akkor, öltözvén, e kegyet Ámornak megköszönni, csókkal hintettem párnám, titkon egy mosolyt váltva az angyalokkal.

Mikor ünnepélyesen felveszik a rendbe, a hölgy, aki visszautasította,

elájul, és ruhájáról leesik az a kis, könnyekkel zománcozott arany szív, amelyet a lovagtól kapott.

A többiek bánatukat mind rejtegetni igyekeztek, imakönyvüket egyre csak nyitva, csukva, de sose veszteg, lapoztak benne, és kerestek az áhitatnak jeleül, de könnyes arcukból kitetszett, hogy mit éreznek legbelül.

A perjel felsorolja, hogy ezentúl mik a kötelességei; figyelmezteti,

hogy ne hallgassa többé a fülemüle énekét, ne aludj on vadrózsa- vagy ga-lagonyabokor alatt, és mindenekelőtt sose nézzen többé nő szemébe. Az intés nyolcsoros versszakok hosszú füzérével végződik, amelyek mind az „édes szemek" témáját variálják.

Szép szem, mely erre-arra repked, szép szem, melytől a szerelem rabján a gúnya túl meleg lesz. . . Gyöngy-tisztaságú drága szem, mely így szól ahhoz, kit erősnek érez: „Mit kívánsz, megteszem."

A XV. század közepe felé a szerelmi költészet valamennyi hagyo-mányos műfaja az epekedő hang, rezignált melankólia bélyegét viseli. Még a nők iránti cinikus megvetés is mérséklődik. A házasság tizenöt örömé-ben a kaján és durva célzásokat merengő szentimentalizmus enyhíti. E mű józan realizmusával, elegáns formájával és finom lélek-rajzával a modern „társadalmi regény" előfutára.

Az irodalom bőségesen merített az elmúlt századok mintaképeiből és tapasztalataiból, amikor a szerelmet fejezte ki. Eszköztárát igen külön-böző mesterek tökéletesítették: Platón és Ovidius, trubadúrok és ván-dordiákok, Dante és Jean de Meung. A festészetnek viszont nem voltak mintái és hagyományai; ha szerelmet kellett kifejeznie, a szó szoros ér-telmében primitív volt. A XVIII. századig nem tudta utolérni az iroda-lom gyengéd szerelmi hangját. A XV. századi festő még nem tudott frivol vagy szentimentális lenni. A miniatúrákon a szerelmesek mereven és ünnepélyesen ölelik egymást. Egy hollandiai nemesasszony, Lysbeth van Duvenvoorde 143o előtt készült portréján (ismeretlen festő műve) az arc olyan szigorú és méltóságteljes, hogy egy modern tudós azt hitte, valamilyen donátor arcképe, mert elfelejtette elolvasni a nő kezében levő tekercsen: „Untat, hogy oly sokat várok; nyitott szívet hol talá-lok?" A festői kifejezés nem ismer középutat a szűziesség és a trágárság között. Ritkán festettek meg erotikus témát, de ha mégis, naiv és ártat-lan módon tették. Ám jusson eszünkbe, hogy a világi művek nagy része elveszett! Rendkívül érdekes volna, ha össze tudnánk hasonlítani Jan Van Eyck mosakodó nőt ábrázoló képének (ezt látta Fazio) meztelen alakját az Ádám és Éva alakjaival. Ne higgyük, hogy az utóbbi képen nincs semmi erotikus. A festő a korabeli női szépségideálhoz alkalmaz-kodva kicsiny és igen magasan fekvő melleket festett; a kar hosszú és vé-kony, a has kidomborodik. De egészen ártatlanul festette így, esze ágá-ban sem volt érzéki örömet okozni. A lipcsei képtárban van egy kis festmény, amelyet Jan van Eyck iskolájához tartozónak jeleznek; egy szobában leány áll, mágikus praktikáinak megfelelően meztelen: éppen boszorkányságot űz, hogy szerelmesét megidézze. Itt a szándék nyil-vánvaló, és a festőnek sikerült is erotikus érzést kifejeznie: a meztelen alak már olyan álszemérmesen kéjvágyó, mint később Cranach figurái.

Teljesen valószínűtlen, hogy a XV. századi festészet valami illedelmes-ségi szempont miatt tartózkodott volna az erotikum kifejezésétől, hiszen általában a legszélsőségesebb szabadosságot is megtűrték. A meztelen test a festészetben még csekély szerepet játszott, de annál gyakoribb volt az élőképekben. A legtöbb fejedelmi bevonuláson a meztelen isten-

nők és nimfák „megszemélyítéseit" eleven nők játszották. A színjáték rendszerint emelvényeken zajlott, de néha vízben; amikor Jó Fülöp 1457-ben bevonult Genfbe, egy hídon kellett áthaladnia, s mellette, a Lys folyó vizében szirének úszkáltak „egészen meztelenül és kócosan, mint ahogy festik őket". Kedvelt téma volt Parisz ítélete. Ezeket a látványos-ságokat nem szabad sem a magas esztétikai ízlés, sem a durva szabadosság jelének tekinteni, inkább naiv és népi érzékiség kifejeződései. 1461-ben, XI. Lajos párizsi bevonulásakor egy kálvária közelében sziréneket lehe-tett látni; Jean de Roye ezt mondja róluk: „És volt ott három igen szép le-ányzó is, akik egészen mezítelen sziréneket ábrázoltak, és az ember látta szép, duzzadó, jól elváló, kerek és kemény mellüket, ami nagyon ked-ves látvány volt; és kis motettákat és bergerette-eket énekeltek, és közel hozzájuk sok mély hangú zeneszerszám szép dallamokat játszott." Molinet elmondja, mennyire örült Antwerpen népe, amikor 1494-ben Szép Fülöp bevonulásakor Parisz ítéletét láthatta: „De a nép legna-gyobb gyönyörűséggel azt az emelvényt nézte, amelyen három élő nő meztelenül bemutatta a három istennő történetét."

Milyen távol eshetett a görög szépségérzéktől az a paródia, amelyet Merész Károly lille-i bevonulásakor mutattak be 1468-ban! Egy kövér Vénuszt, egy sovány Junót és egy púpos Minervát lehetett látni, mind-egyikük arany koronát viselt.

A meztelen látványosságok még a XVI. században is divatban vol-tak. Dürer németalföldi utazásáról szóló naplójában leír egy ilyent, Antwerpenben látta, 1525-ben, V. Károly bevonulásakor; de még az 1578-ban Brüsszelbe bevonuló Orániai Vilmost is egy megláncolt és meztelen Androméda fogadta, „akit az ember márványszobornak nézett volna".

A festői kifejezés azonban nemcsak a komikus, a szentimentális és az erotikus területén nem éri el az irodalom szintjét. A korabeli festészet csodáit a vizuális megjelenítő képesség magyarázza; mihelyt ez hiányzik, a kifejezőképesség csődöt mond. Ha a valóság közvetlen és pontos meg-látásánál többre van szükség, elvész a festői kifejezés fölénye, és ilyen-kor érezzük, hogy Michelangelo kritikája helyes volt: ez a művészet egy-szerre több dolgot akar megvalósítani, holott egyetlenegy is teljes embert kíván.

Vizsgáljuk meg még egyszer Jan van Eyck egyik festményét. Ha csak pontos megfigyelésre van szükség, művészete tökéletes, különösen az arckifejezés, a ruhaanyag és az ékszerek ábrázolásában. De mihelyt a valóságot valami módon sematizálni kell, mint például amikor épüle-

tet vagy tájat fest, bizonyos gyöngeségek tűnnek elő. Távlatai bájosak és meghittek, de kissé összefüggéstelenek, csoportosításuk hibás. Minél inkább megkívánná a tárgy a szabad kompozíciót és az új forma te-remtését, annál inkább csődöt mond a tehetsége.

Tagadhatatlan, hogy az illuminált hóráskönyvekben a naptári la-pok szebbek, mint azok, amelyek szent tárgyat ábrázolnak. Egy hónap megfestéséhez elég, ha a megfigyelés és az ábrázolás pontos. De egy mozgalmas, sok személyt szerepeltető, fontos jelenet megfestéséhez szükség van arra a ritmus- és egységérzékre is, mely Giotto sajátja, és amelyet Michelangelo újra megtalált. A XV. századi festészet jellegze-tesen heterogén, ritkán fordul elő, hogy harmonikus és egységes. A bá-rányos oltárkép középső része csakugyan harmonikus, a Bárány felé közeledő imádók meneteinek szigorú ritmusa van, de ez a hatás egy szinte teljesen aritmetikai egymás mellé rendelésnek köszönhető. Van Eyck kitér az elől a nehézség elől, hogy alakjait egymással összefüggésbe hozza; a harmónia nála statikus, nem dinamikus.

Van Eycket nagy távolság választja el Rogier van der Weydentől: az utóbbi már tudatában van a ritmikus szerkesztés problémájának. Ő már korlátozza magát a részletek ábrázolásában, mert egységre törek-szik; igaz, néha sikertelenül.

A legfontosabb szent tárgyak ábrázolását tiszteletre méltó és szigorú hagyomány szabályozza. A művésznek nem kellett megkomponálnia a képet, egyik-másik tárgynál a ritmikus kompozíció úgyszólván magától értetődő. Lehetetlen volt a keresztlevételt, a pietát, a pásztorok imádá-sát úgy megfesteni, hogy a kompozíciónak ne legyen bizonyos ritmi-kus szerkezete. Gondoljunk csak Rogier van der Weyden Pásztorok imádására, amely az Escorialban látható, vagy madridi pietájára, vagy az avignoni iskola Brüsszelben és a Louvre-ban látható képeire, vagy Petrus Christus, Geertgen tot Sint Jans és az aillyi Belles heures képeire. A tárgy természete eleve egyszerű és szigorú kompozíciót kíván.

Mihelyt az ábrázolt jelenet mozgalmasabb, mint például amikor a keresztet vivő Krisztust kigúnyolják, vagy a királyok imádásában, sok-kal nehezebb a kompozíciós feladat, és bizonyos nyugtalanság, a har-mónia hiánya az eredmény. Az ikonográfiai hagyomány még itt is nyújt bizonyos mintákat, de ahol nincs ilyen előzmény, a XV. századi festő csaknem tehetetlen. Elég, ha Dieric Bouts és Gerard David törvényszéki jeleneteinek kompozíciós gyengeségeire utalunk, ahol pedig a tárgy ünnepélyessége bizonyos szigort követelt volna meg. A kompozíció már bosszantóan ügyetlen az olyan jelenetekben, mint Szent Erazmus

vértanúsága Leuvenben, vagy azon a bruggei képen, amely Szent Hippolytust ábrázolja, akit lovak téptek szét.

Pedig itt még egyre a valóságbol merített jelenetek ábrázolásáról beszélünk. A kor művészete elkerülhetetlenül nevetségessé válik, ami-kor csak a képzeletre van utalva. A nagyméretű képeket még megmen-tette tárgyuk ünnepélyessége, de az illuminátor nem térhetett ki az elől a feladat elől, hogy alakot adjon az irodalomban oly nagyszámú mitologikus és allegorikus képzelgésnek. Jól látszik ez Jean Miélot mi-niatúráin, melyeket Christine de Pisan mitológiai látomásához, Othéa leve-le Hectorhoz (Epitre d'Othéa á Hector) című költeményéhez készített. Ügyetlenebbet el sém lehet képzelni. A görög isteneknek hermelinpa-lástjukon és a korabeli divat szerinti brokátköpenyükön kívül nagy szárnyaik is vannak. A gyermekeit felfaló Saturnus, a díjosztó Midas egyszerűen nevetséges, semmi báj nincs bennük. De mihelyt az illumi-nátor úgy érzi, hogy a hátteret pásztorral és nyájával élénkítheti, mindjárt a kortól megszokott ügyességét tanúsítja: saját területén biztos a keze. Az ok az, hogy itt elérkeztünk e művészek alkotóképességeinek határához. Mindaddig, amíg a valóság megfigyelése vezeti őket, kitű-nően dolgoznak, de művészetük azonnal csődöt mond, mihelyt a képzeletből kellene új motívumokat teremteniük.

Az allegória az irodalmi és festői képzeletet egyaránt zsákutcába vit-te. A szellem túlságosan hozzászokott, hogy a tudatban felmerülő alle-gorikus gondolatokat egyszerűen képi ábrázolásba tegye át. Az alle-gória hozzákötötte a megjelenítést a gondolathoz és a gondolatot a megjelenítéshez. Annyira pontosan igyekeznek leírni az allegorikus lá-tomásokat, hogy a művészi stílus minden követelményét figyelmen kí-vül hagyják. A mértéktartás például, ez a sarkalatos erény, órát hord a fején, hogy a szabályt és mértéket ábrázolja. Így láthatjuk Michel Co-lombe művén, a nantes-i katedrálisban álló síremléken, továbbá az Amboise bíborosok síremlékén Rouenban. Az Othéa levelé-nek illumi-nátora úgy alkalmazkodik ehhez a szabályhoz, hogy egyszerűen faliórát tesz az istennő fejére, hasonlót ahhoz, mint amilyennel Jó Fülöp szobáját díszítette.

Az allegorikus alaknak csak akkor van létjogosultsága, ha a hagyo-mány már tiszteletre méltová tette. Az újonnan összetákolt allegória ritkán válik be. Minél realisztikusabb szellem hozta létre, annál bizarrabb és mesterkéltebb. Chastellain A megcsúfolt Igazságról (Exposition sur Vérité mal prise) c. művében négy vándorló hölgyet lát maga felé kö-zeledni. Nevük „Méltatlankodás, Szemrehányás, Vád és Bosszúvágy".

Íme, hogyan írja le a másodikat: „E hölgy, úgy látszik, biztos volt a dol-gában, és igen csípős okai lehettek; fogát csikorgatta, és ajkát harapdálta; gyakran bólintott fejével, kimutatta, hogy türelmetlen és szeret el-lentmondani; jobb szeme csukva, a másik meg nyitva volt, kimutatta, hogy nagy vitatkozó; egyik lábáról a másikra ugrált, egyszer erre, mász-szor arra fordult; előtte könyvekkel teli zsák, abbol néhány könyvet ölébe vett, mert kedvesek voltak neki, másokat pedig ingerülten eldo-bott; papírdarabokat és íveket tépett össze; füzeteket dühösen tűzbe dobott; némelyekre rámosolygott, és megcsókolta őket, másokra pedig hitványságból ráköpött, és rájuk taposott; tintával tele toll volt kezé-ben, és azzal sok fontos iratot áthúzott . . . egy spongyával pedig né-mely festményeket befeketített, másokat körmével kapart le, ismét másokat teljesen letörölt és kisimított, mintha azt akarná, hogy felejt-sék el őket; és sok tisztességes ember kemény és gonosz ellenségének mutatkozott, inkább önkényesen, mintsem az értelmet követve." Má-sutt azt látja, hogy Béke Úrasszonya felszabdalja kiterjesztett köpenyét, és így négy új hölgy születik: Szív Békéje, Száj Békéje, Látszatbéke és Va-lóságos Béke. Vagy női alakokat talál ki, akiket így nevez el: „Országaid Fontossága, Különféle Népeid Állapota és Milyensége, A Franciák és Más Szomszéd Népek Irigysége és Gyűlölsége" – mintha a politikát allegóriák-ba lehetne foglalni. Természetesen ezeket a furcsa alakokat nem az élő képzelet sugallja, hanem csak a gondolkodás. Valamennyiük neve tekercs-re van írva; nyilván úgy képzeli el őket, mint egy szőnyeg, festmény vagy élőkép figuráit.

Ebben nyoma sincs az igazi ihletnek; kimerült szellem szórakozása. Bár a cselekmény keretjátéka mindig az álom, e szerzők fantazmagóriái sohasem hasonlítanak az igazi álmokhoz, Dante vagy Shakespeare lá-tomásaihoz. Még az illúzióját sem próbálják megteremteni az igazi lá-tomásnak: Chastellain egy költeményében naivan „e látomás kitalálójá-nak vagy elképzelőjének" nevezi magát.

Csak a gúnyolódás hangja fakaszt néha virágokat az allegória kiégett mezején, mint például Deschamps következő soraiban:

Orvos, mondd, hogy is áll a Jog? – Hitemre, bíz koldusszegény... – Nos hát az Ész?... – Értelme megfogyatkozott, beszéd helyett csupán habog, és az Igazság idióta...

Az irodalmi képzelet különféle területeit összekeverik, nincsenek

tekintettel a stílusegységre. A Pasztorál pásztorai politikai szimbólu-mok, subájukat liliomok vagy ágaskodó oroszlánok díszítik; a „hosszú reverendás pásztorok" a papságot jelképezik. Molinet vallási, katonai, heraldikai és szerelmi kifejezéseket kever össze, amikor az Úr a követ-kező kiáltványt intézi minden igaz szerelmeshez:

Mi, szeretet Istene, dics királya, köszöntünk minden igaz, hű szerelmest. Való: mióta szent Fiunk halála a Kálvárián diadalmi jel lett, sok harcos, nem ismervén arzenálját hitünknek, az ördög pártjára állt át... Ezért leírja nekik az igazi címert; a címerpajzs ezüst, a címerfő

arany, öt sebbel – és a Harcos Egyháznak joga van mindenkit szolgála-tába fogadni, aki kész visszatérni ehhez a címerhez.

Azok a vonások, amelyek Molinet-t a maga idejében kitűnő „retori-kussá" és költővé avatták, a mi szemünkben inkább haldokló irodalmi forma végső elfajulásai. A legostobább szójátékokban gyönyörködik: És így Sluys megmaradt a békében, amely beléje volt zárva, mert a háború ki volt zár-va belőle, magányosabban, mint a falba zárt remete (Et ainsi demoura l'Escluse en paix qui lui fut incluse, car la guerre fur d'elle excluse plus solitaire que rencluse). A Rózsa-regény prózai változatának bevezetésé-ben a saját nevével játszik (molinet – kis malom). „És nehogy elveszít-sem munkám gabonáját, és hogy a liszt, amellyé az őrletik, üdvös legyen, az a szándékom, ha Isten kegyelmet ad hozzá, hogy durva malomköveim-mel megőröljem, és átváltoztassam a bűnösöket erényesekké, a testit szellemivé, a világiasságot isteniséggé, és főképpen, hogy az erkölcsöt hirdessem. És ily módon mézet fogunk nyerni a kemény sziklából és piros rózsát a szúró tövisből, ahol magot és csírát, gyümölcsöt, virágot és lombot, igen édes illatot, illatozó zöldellést, zöldellő táplálékot, táp-láló gyümölcsöt és gyümölcsöző legelőt találunk."

Ha nem szavakkal, akkor eszmékkel játszanak. Meschinot a szemüveg egy-egy üvegének teszi meg az Okosságot és az Igazságot a Fejedelmek okuláréjá-ban. A szemüveg kerete Erő, és Mértékletesség a szög, amely az egészet összetartja. A költő Értelemtől kapja ezt a szemüveget, haszná-lati utasítással együtt. Értelmet az Ég küldte, bevonul a költő lelkébe,

és ott akar vendégeskedni; de nem talál semmit, „amivel jóllakna", mert Kétségbeesés már mindent tönkretett.

Az efféle agyszülemények csak dekadenciát és aggkori elmegyenge-séget árulnak el. Ha az egykorú itáliai irodalomra gondolunk, a quattro-cento üde és kedves költészetére, talán elcsodálkozunk, hogy milyen tá-vol van még a reneszánsz az Alpokon inneni tájaktól.

Meg kell erőltetnünk magunkat, és alaposabban el kell gondol-koznunk a dolgon, különben szem elől tévesztjük, hogy a reneszánsz – abban az alakban, amelyet Itálián kívül magára öltött – éppen e stiláris mesterkedésekben és szellemeskedésekben kezd kibontakozni. A kor-társak számára a művészet megújulását jelentették ezek a formai túlzások.

XXIII. fejezet

AZ ÚJ FORMA ELJÖVETELE

Az átmenet a hanyatló középkorból a humanizmusba jóval bonyo-lultabb, mint gondolnánk. Megszoktuk, hogy a humanizmust szembe-állítsuk a középkorral, és hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az egyi-ket fel kell adni a másik kedvéért. Nehezünkre esik elképzelni, hogy a szellem még a középkori gondolat és kifejezés régi formáit ápolta, miköz-ben már tulajdonképpen az antik szépség és bölcsesség felé töreke-dett. Pedig mégis éppen így kell elképzelnünk a dolgot. A klassziciz-mus nem hirtelen megvilágosodásként jelent meg: a középkori gondolat buja tenyészetében nőtt fel. A humanizmus először csak forma, később lesz ihlet. Másfelől a jellegzetes középkori gondolkodásmód nyomait még jóval a reneszánsz után is fellelhetjük.

Itáliában igen könnyű dolga volt a humanizmusnak, mert ott a szel-lem mindig is kész volt az antik műveltség befogadására, sosem vesztette el kapcsolatát a klasszikus harmóniával és egyszerűséggel. A klasszikus ki-fejezés újjáéledt formáiban szabadon és természetesen terjeszkedhe-tett. A quattrocento derűje azt a benyomást kelti, hogy a megújhodott antik kultúra lerázta a középkori gondolat bilincseit; de Savonarola példája arra figyelmeztet, hogy a felszín alatt még él a középkor.

Ezzel szemben a XV. századi francia civilizáció története nem en-gedi meg, hogy elfeledkezzünk a középkorról. Franciaország a forrása mindannak, ami a legerőteljesebb és a legszebb volt a középkori szel-lem alkotásaiban. Valamennyi középkori forma – a hűbériség, a lovag-ságnak és az udvariasságnak az eszméi, a skolasztika, a gótikus építé-szet – sokkal mélyebb gyökeret vert itt, mint Itáliában. Ezek a formák még a XV. században is uralkodnak. Az itáliai reneszánszra jellemző gazdag stílus, vidámság és harmónia helyett bizarr pompa, nehézkes kifejezés, elavult képzeletvilág, súlyos, melankolikus atmoszféra a jel-lemző. Itt inkább az új, eljövendő kultúráról felejtkezünk el könnyen, nem a középkorról.

Az irodalomban a klasszikus formák megjelenése nem szükségképpen járt együtt a szellem megváltozásával. Úgy látszik, a latin stílus kifino-multsága iránti érdeklődés maga is elég volt ahhoz, hogy a humanizmus megszülessen. Ezt bizonyítja egy 1400 körül megalakult francia tudós-

csoport; tagjai egyházi emberek és állami tisztviselők: Jean de Mons-treuil, lille-i kanonok, a király titkára; Nicolas de Clamanges az egyházi visszaélések híres ostorozója; Pierre és Gontier Col, valamint a milánói Ambrose de Miliis, szintén királyi titkárok. Elegáns és komoly levelezé-sük semmilyen szempontból nem marad el a későbbi humanisták episz-tola-műfaja mögött – gondolataik éppoly bizonytalanok, hangnemük éppoly fontoskodó, éppúgy szeretik a bonyolult mondatokat és a tudós szőrszálhasogatást. Jean de Monstreuil hosszú értekezéseket ír a latin he-lyesírásról. Megvédi Cicerót és Vergiliust barátjának, Ambrose de Miliis-nek kritikájával szemben, aki szerint az előbbi önellentmondásokba bonyolódik, és az utóbbi elmarad Ovidiustól. Máskor azt írja Clamangesnak: „Ha nem sietsz segítségemre, drága mesterem és testvé-rem, elveszítem hírnevemet, és olyan leszek, mint akit halálra ítéltek. Épp most vettem észre, hogy a cambrayi püspökhöz, uramhoz és atyám-hoz írt utolsó levelemben proximiort írtam a középfokú proprior helyett; íme, milyen meggondolatlan és hirtelen szerszám a toll. Kegyeskedj ki-javítani, mert különben rosszakaróink rágalmazó iratokat fognak el-lenünk kibocsátani."

Vannak ennél bájosabb részletek is levelezésében, például a Senlis melletti Charlieu kolostor leírása – a szerzetesek eleségén osztozkodó verebekről beszél, az ökörszemről, amely úgy viselkedik, mintha ő vol-na az apát, végül megemlíti a kertész csacsiját, aki arra kérte, hogy őt se felejtse ki leveléből. Nem is tudjuk pontosan eldönteni, hogy mi ez: középkori naivitás vagy humanista elegancia?

Elég arra emlékeztetnünk, hogy Jean de Monstreuil-jel és a Col fivé-rekkel már találkoztunk: a Rózsa-regény rajongói, és az 1401-ben tartott szerelmi udvar tagjai. Látjuk tehát, hogy ez a primitív francia huma-nizmus kultúrájának csak másodlagos eleme, tudós olvasottságuk gyümölcse. Hasonlít a klasszikus latinságnak a régebbi korokban, neve-zetesen a IX. és században lezajlott ún. reneszánszaihoz. Jean de Monstreuil körének nem voltak közvetlen utódai, ez a korai francia humanizmus, úgy látszik, ki is halt velük; pedig mozgalmuk gyökereiben bizonyos fokig összefüggott az irodalmi megújulás nagy nemzetközi mozgalmával. Jean de Monstreuil-nek és barátainak a szemében Pet-rarca a nagy kezdeményező, és nem volt ismeretlen előttük Coluccio Salutati, a firenzei kancellár sem, aki a klasszicizmust a hivatalos stílusba is bevezette. A klasszikus kifinomultság iránti buzgalmukat alighanem je-lentősen növelte Petrarca gúnyolódása, amely szerint Itálián kívül nincse-nek szónokok és költők.

Franciaországban egyébként Petrarca életművét lényegében közép-kori szellemben fogadták, és beleolvasztották a középkori gondolat egé-szébe. Ő maga személyesen ismerte a XIV. század második felének veze-tő szellemeit: Philippe de Vitryt, a költőt, Nicolas Oresme-et, a filozó-fust és politikust, aki a dauphint nevelte, és talán Philippe de Méziéres-t is. Ezek az emberek nem voltak humanisták, bár Oresme-et a modern tudomány előfutárává teszik bizonyos gondolatai. Ami pedig Petrarcát illeti, mindig hajlamosak vagyunk eltúlozni a modern elemet szellemé-ben és alkotásaiban, mert megszoktuk, hogy kizárólag az első nagy újítót lássuk benne. Csábító elképzelés, hogy függetlenítette magát századának eszméitől, pedig korántsem igaz. Minden tekintetben ko-rának embere volt. A témák, amelyeket feldolgozott, a középkor témái: A világ megvetéséről (De contemptu mundi), A szerzetesek nyugalmáról (De otio religiosorum), A magányos életről (De vita solitaria). Műve csak formában és hangban más és tökéletesebb. Az ókori erények dicsőítése A jeles férfiakról (De viris illustribus) írott művében és a Feljegyzésre méltó dolgok könyvé-ben (Re-rum memorandum libri) a Kilenc Vitéz lovagi kultuszának felel meg. Abban sincs semmi meglepő, hogy érintkezésben áll a Közös Élet Testvériségének megalapítójával, vagy hogy a fanatikus Jean de Varennes egy dogmatikai kérdésben őt idézi mint tekintélyt. Karthauzi Dénes a szent sír elvesztésével kapcsolatban, ami jellegzetesen középkori téma, az ő panaszait ismétli. Itálián kívül a kortársak Petrarcában nem a szonettek és a Diadalmenetek (Trionfi) szerzőjét látták, hanem a morálfilozófust, a keresztény Cicerót.

Egy szűkebb területen Boccaccio is Petrarcához hasonlo hatást gya-korolt. Ő is morálfilozófus hírében állt, és ezt nyilván nem a Dekameron-nak köszönhette. A „csapásokban tanúsított türelem doktorának" tisz-telték, és mert ő szerezte A híres férfiakkal történt dolgokról (De casibus virorum illustrium) és A jeles asszonyokról (De claris mulieribus) szóló műveket. Ezek az írások az emberi sors állhatatlanságáról szólnak, és így „messire Jehan Bocace" szinte Fortuna impresszáriója lett. Így jelenik meg Chastellain képzeletében, aki Boccaccio temploma címen bizarr érte-kezést ír az Angliából elmenekült Margit királyné vigasztalására, és eb-ben sok egykorú, tragikus sorsot mesél el. Ezek a száz évvel későbbi burgundiak nem is tévedtek olyan nagyot, amikor Boccaccióban felis-merték a középkori szellemet.

A születő francia humanizmus nem annyira hangnemében és célki-tűzéseiben különbözik az itáliaitól, hanem inkább abban, hogy kevésbé művelt, hogy ügyetlenebb, és gyengébb az ízlése. A franciáknak sokkal több

nehézséget kellett leküzdeniük ahhoz, hogy az antik formát és érzést át-plántálják irodalmukba, mint azoknak, akik toszkán ég alatt vagy a Colos-seum árnyékában születtek. Franciaországban is voltak tanult embe-rek, akik latinul írtak, és már korán felemelkedtek az episztoláris stílus ókori magaslatára. De Franciaországban még nagyon sokáig nem lehe-tett nemzeti nyelven összevegyíteni a klasszikust és a középkorit, mint ahogy Boccaccio tette. A régi formák még túlságosan erősek, és általá-ban hiányos a mitológia és az ókori történelem ismerete, ami Itáliában már széles körben elterjedt. Machaut tanult ember, mégis szánalma-san eltorzítja a hét bölcs nevét. Chastellain összetéveszti Péleuszt Péliasszal, La Marche pedig Próteuszt Pirithousszal. A Pasztorál szerző-je a „derék jó Scipio afrikai királyról" beszél. De ugyanakkor a tárgy arra ihleti, hogy leírja Silvanus istent, és imát intézzen Pánhoz; mintha itt már a reneszánsz költői képzelete próbálna keresztültörni. A kró-nikások megpróbálnak katonai beszédeket írni Livius modorában, és – ugyancsak őt utánozva – azzal színesítik a fontos események történe-tét, hogy csodálatos előjelekről írnak. Klasszicizáló kísérleteik nem mindig sikerültek. Jean Germain leírása az 1435-ös arrasi gyűlésről az an-tik próza valóságos karikatúrája. Mikor Merész Károlyt Nancyban elte-mették, legyőzője, a fiatal lotaringiai herceg halott ellenfelének tiszte-letére „antik stílusú" öltözetben jelent meg, azaz övig érő hosszú arany szakállt hordott, amivel a Kilenc Vitéz egyikét ábrázolta, és negyedóra hosszat imádkozott.

Az „antik" szó (antique), ahogy 1400 körül Franciaországban értet-ték, ugyanabba a képzetcsoportba tartozott, mint a „retorika" (rhétorique), „szónok" (orateur) és a „költészet" (poésie). Senkinek sem jutott volna eszébe, hogy a „költészet" szót a balladára vagy a régi francia dalokra alkalmazza. Ez a klasszikus szó, mely a régiek megcsodált töké-letességét idézte, mindenekelőtt mesterkélt formát jelentett. A kor köl-tői egyszerű formában kitűnően ki tudták fejezni mélyen átélt érzései-ket, de ha magasabb rendű szépségre törekedtek, felforgatták a mito-lógiát, pedáns, latinos szavakat használtak, és „retorikusnak" tekintet-ték magukat. Christine de Pisan határozottan elkülönít többi művétől egy mitológiai darabot, amelyet „poétikus balladának" nevez. Eustache Deschamps elküldi műveit Chaucernek, költőtársának és csodálójának, és a következő sorokat írja hozzá, hogy tehetségét fitogtassa:

Ó, Szókratésza filozófiának, erkölcs Senecája, ki ánglius,

nagy Ovidiusa poétikának, velős szavú, nemes retorikus, fenn-röptű sas, jó teóretikus, ki besugárzád Aeneasnak földjét, Brutus a gigászok szigetét betöltéd rózsakertekkel, ki tökélyre vonsz fel egy nyelvet, mely minap torz volt s rögös még: ó, nagy forditó, nemes Geoffrey Chaucer! - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Helikoni forrásodból kivánok egy kortyot, mert csak az autentikus, csupán te vagy, kinek módjában állhat, hogy enyhítsed belőle hektikus szomjam; maradok paralitikus, mig kelyhemet abból tele nem töltéd... Ez annak a nevetséges latinizmusnak az – egyelőre még szerény –

kezdete, amelyet Villon és Rabelais gúnyol ki. A kibírhatatlan modo-rosság visszatér, valahányszor a szerzők különösen ragyogni akarnak: az ajánlásokban, a beszédekben, a költői levelekben. Ezért ír Chastellain ilyeneket: „az ön igen alázatos és engedelmes rabszolgája és szolgáló-leánya, Gent városa" (vostre trés humble et obéissante serve et ancelle, la ville de Gand); „belül való, belső fájdalom és gyötrelem" (la viscérale intime douleur et tribulation). La Marche: „a mi Frankhonban született beszé-dünk és hazai nyelvünk" (nostre francigéne locution et langue vernacule). Molinet: „miután ittam az édes és mézzel folyó folyadékból, mely a lórúgta forrásból fakadt" (abreuvé de la doulce et melliflue liqueur procédant de la fontaine caballine); „ez a scipiói erényes herceg" (ce vertuex duc scipionique); „asszonyi bátorságú emberek" (gens de muliebre courage).

Az erőltetett retorika nemcsak az irodalmi kifejezésnek, hanem a magasabb irodalmi érintkezésnek is eszménye. A retorikusok és humanis-ták társasjátéknak tekintették az irodalmat, akárcsak hajdanán a trubadú-rok. Meglehetősen furcsa irodalmi levelezések indulnak meg. Georges Chastellain egy buzgó rajongója, Jehan Robertet, három burgundi her-ceg és három francia király titkára, szeretett volna levelezni a burgundi udvar költő-történetírójával, és megkért egy bizonyos Montferrant ne-vű bruggei embert, hogy járjon közben. Ez utóbbi, hogy meglágyítsa az először igen tartózkodóan viselkedő öreg írót, az allegória idő meg-szentelte formájához menekült. Felidézte a „retorika tizenkét úrasz-

szonyát", Tudományt, Ékesszólást, Komoly Értelmet, Mélységet stb., akik meg is jelentek előtte egy látomásban, és azt mondták, hogy járjon közben a Robertet által óhajtott levelezés érdekében. Az ezután követ-kező költői és szónoki bókcserélgetésben Chastellain versei szinte józanok Robertet túlzó ömlengéseihez képest.

Iszonyú fényesség csapott szemembe, hihetlen ékes szó hatolt szivembe, aminő ember-észből sose támad, gyúlékony fénytől elvakulva rendre, mely sugarait áthatón lövellte egy sötét tárgyra, melyből fény nem áradt, s láttam, rabja az elragadtatásnak, hogy átszellemült testem ott a földön, lelkem bágyadt, hogy útkeresni küldjön, az alkalmas kiutat megtalálnom e szorosból, hol hasztalan törődöm, mert az igaz szerelem szőtte hálóm.

Ilyen szavakkal írja le azokat az érzéseket, amelyeket Chastellain egy

levelének érkezése váltott ki belőle. Azután prózában folytatva, meg-kérdi barátját, Montferrant-t (akit „a halhatatlan istenek barátjának, az emberek kedvencének, magas odüsszeuszi kebelnek, mézzel folyó ékesszólással teljesnek" nevez): „Nem egyenlő-e ez a ragyogás Phoebus kocsijáéval?" Nem múlja-e felül Orfeusz lantját? És Amphion kürtjét, Merkur fuvoláját, amellyel Argust elaltatta? „Hol a szem, amely képes ily látható tárgyat befogadni, a fül, hallani a magas ezüst hangot és arany csilingelést?"

Chastellain enyhe szkepszissel fogadta ezt a hóbortos lelkesedést. Csakhamar elege lett belőle, és be akarta csukni a kaput, amely oly sokáig tárva volt Hiúság Úrasszonya előtt. „Robertet egészen eláztatott engem felhőjével, melynek cseppjei megfagyva, mint a jégeső, ragyogó gyön-gyökkel rakták ki ruhámat; de mit használ az alatta levő sötét testnek, ha ruhám félrevezeti a ránézőket?" Jobb lesz hát, ha nem ír tovább ebben a modorban, mert különben Chastellain olvasatlanul tűzbe dobja levele-it. Ha hajlandó úgy beszélni, ahogy barátokhoz illik, továbbra is szá-míthat Georges jóindulatára.

Az ilyen agyszülemények egyáltalán nem idézik föl bennünk a re-neszánsz mértéktartását és harmóniáját. Érzésben és stílusban egyaránt

elavultnak látszik az egész. Pedig nem kétséges, hogy ezek a széplelkek a lehető legmodernebbnek tartották magukat. Robertet járt Itáliában, „az újításra mohó országban . . . ahol a csillagok járása is közremunkál, hogy díszesen beszéljenek, és amely felé vonul az elemeknek minden szelídsége, hogy ott harmóniába olvadjon". Nyilván azt hitte, hogy a harmónia titka a „díszes beszéd", és elég, ha a francia stílusra ráaggat-ják a klasszicizmus díszeit, máris felvehetik az olaszokkal a versenyt. Csakhogy Itáliában a nyelv és a gondolat sosem távolodott el teljesen a tiszta latin stílustól, a társadalmi környezet és az emberek észjárása sokkal közelebb állt a humanizmus célkitűzéseihez, mint Franciaor-szágban. Az itáliai műveltség természetes úton fejlesztette ki a huma-nista típusát. Az olasz nyelvet nem rontotta meg a latin befolyás, mint a franciát; minden nehézség nélkül fogadta be. Franciaországban vi-szont még szilárdak a társadalmi élet középkori alapjai; a nyelv sokkal távolabb állt a latintól, mint az olasz, nem lehetett latinosítani. Angli-ában meg éppen azért fogadták olyan kedvezően a műveltség latin kife-jezéseit, mert a nyelv egyáltalán nem latin eredetű, és így jól megfér a jö-vevényszavakkal.

Amikor a XV. századi francia humanisták latinul írnak, kultúrájuk középkori gyökere nem nagyon nyilvánvaló. Minél tökéletesebben utá-nozzák a klasszikus stílust, annál jobban elrejtik az igazi szellemet. Robert Gaguin levelei és beszédei semmiben sem különböznek a többi humanista műveitől. De Gaguin egyben francia költő is, teljesen kö-zépkori ihletű, és stílusa nemzeti. Azok, akik nem akartak latinul írni, sőt talán nem is tudtak, latinos formákkal tették tönkre francia stílu-sukat, Gaguin viszont a tökéletes latin író, megvetéssel fordult el a reto-rikus eszközöktől, amikor franciául írt. A földműves, a pap és a fegyveres vitája nemcsak tárgyában középkori, hanem stílusában is. Egyszerű és eleven, mint Villon költészete és Deschamps legjobb művei.

Kik hát az igazi modernek a XV. századi francia irodalomban? Két-ségtelenül azok, akiknek munkássága legközelebb áll a következő szá-zad által megvalósított szépséghez. Nyilván nem a nehézkes és pom-pázatos burgundi stílus képviselői, nem Chastellain, La Marche, Molinet, bármekkora is az érdemük. Formai újításaik, amelyeket any-nyira erőltettek, felületesek; gondolatviláguk megalapozása még na-gyon is középkori; klasszikus szeszélyeik gyakran naivak. Tehát a for-mai kifinomultságban kellene a modernséget keresnünk? Néha ezek a formák, bármilyen mesterkéltek is, olyan bájosak, olyan zeneiek, hogy el is feledkezünk róla, mennyire semmitmondóak.

Sok pásztort álnok csapda zárja zárja, letört, gyötört, kit nem segít a hit, és undok nyavalyák tanya-ja nyája, s juhoknak mételytől fáj a maja, mert felejti, a sors amit tanít; halál kaszál, mindennap itt lapít, ki tudja, nem a bér egésze vész-e? De Pán talán segítni kész e vészbe. Jean le Maire de Belges írta ezeket a sorokat. Még sok egyéb jót is el

lehetne mondani az akkori költészet tisztán formai jellegű szépségei-ről. De általában mégsem ez az irodalom jövője. Ha azokat tekintjük modernnek, akik legközelebb állnak a későbbi francia irodalomhoz, akkor Villon, Charles d'Orléans és a Szerelmes, aki a szerelem szerzetébe lepett szerzője modern; tehát éppen azok, akik leginkább távol tartot-ták magukat a klasszicizmustól, és nem erőltették a túlságosan csinos for-mákat. Motívumaik középkori jellegűek, mégis fiatalosak és ígéretesek. Kifejezésmódjuk spontaneitása modernné avatja őket.

Nem a klasszicizmus jelenti tehát az új irodalmi szellem hajnalát, és nem is a pogányság. Sokan azt hiszik, hogy a reneszánsz legfőbb jellem-vonása a pogány kifejezések és képek gyakori használata, holott ez a szokás sokkal régebbi. A keresztény vallás fogalmainak megjelölésére már a XII. században használtak mitológiai kifejezéseket, és ezt egyálta-lán nem tartották tiszteletlen vagy vallástalan dolognak. Deschamps ar-ról beszél, hogy „Jupiter leszáll a paradicsomból"; Villon a Boldogsá-gos Szüzet „magas Istennőnek" nevezi; a humanisták úgy beszélnek Is-tenről, mint princeps superumról, az égiek fejedelméről, és Máriáról mint genetrix tonantisról, a mennydörgő szülőanyjáról, holott egyáltalán nem pogányok. A pasztorálnak is kellett egy kis ártatlan pogány színe-zés, de ez a legkevésbé sem vezette félre az olvasókat. A Pasztorál szer-zője, aki a celesztinusok párizsi templomát úgy nevezi, hogy „szentély a magas erdőségben, ahol az emberek az istenekhez imádkoznak", min-den félreértés elkerülése végett kijelenti: „Lehet, hogy pogányok isteneiről beszélek, hogy múzsámnak érdekességet adjak, de azért a pásztorok ke-resztények, és én is az vagyok." Hasonlóan mentegetődzik Molinet, hogy Marsot és Minervát bevette versébe; „Észt és Értelmet" idézi, akik

azt mondták neki: „Meg kell tenned, nem azért, hogy hitet ébressz iste-nek és istennők iránt, hanem mert egyedül Urunk ihleti az embereket úgy, ahogy neki tetszik, és sokszor igen sokféle ihlettel."

A hit tisztaságát súlyosabb veszedelem fenyegette azzal, hogy bi-zonyos tiszteletet éreztek a pogány szertartások, különösen az áldozá-sok iránt, mint ahogy a következő sorokból is kiderül:

Rég isteneik kegyét a pogányok alázatos áldozattal keresték, mely, lett légyen bár hasztalan, nem ártott, sőt, gyümölcsöző volt, sok jót kiváltott, üdítvén a jámbor lelkét s a testét, bizonyságul, hogy szeretet s kegyesség áldozata, lángja akárhol éled, a pokolig s a mennyig is elérhet.

Ezt a versszakot Chastellain legjobb, Történet az Igazságról (Dit de

Vérité) című költeményéből idéztük; a verset a burgundi herceg iránti hűsége ihlette, és egy kicsit megfeledkezett szokásos fellengzősségéről, szabad folyást engedett politikai felháborodásának.

A hanyatló középkor szellemének nem kellett a klasszikus iroda-lomhoz fordulnia, hogy pogányságot tanuljon, hiszen a Rózsa-regény ki-fejezetten pogány szellemű. Nem a néhány mitológiai kifejezés a veszé-lyes, hanem a páratlanul népszerű mű erotikus ihlete és felfogása. Az irodalomnak ebben a körében a korai középkortól kezdve menedéket lelt Venus és Cupido, ám Jean de Meung volt az a nagy pogány, aki eleven életet lehelt beléjük, és megkoronázta őket. Az örök üdvösség keresz-tény felfogását a gyönyörök merész magasztalásával keverte, és számos nemzedéken át igen kétértelmű magatartást tanultak tőle a hit dolgait illetően. Arra merészkedett, hogy szentségtörő céljaira kiforgassa a Genezist – a Természet panaszkodik az emberekre, hogy semmibe veszik parancsait, és nem hajlandók szaporodni:

Én megfeszített Istenem, kár volt embert teremtenem!

Meglepő, hogy az egyház tűrte, hogy az arisztokráciának ez a breviá-riuma (mert hiszen a Rózsa-regény az volt) büntetlenül terjedjen, ho-lott a dogmától való spekulatív természetű eltéréseket mindig szigo-rúan elnyomta, bármilyen csekélyek voltak is.

De a pogányság még annyira sem lényeges e nagy megújulásban, mint a latinság. Lehet, hogy a klasszikus kifejezés és képrendszer, va-lamint a pogány ókorból kölcsönzött érzések a kulturális megújulás hathatós ösztönzői és elkerülhetetlen támaszai voltak, de nem ezek az igazi mozgatóerők. Maga a nyugati kereszténység lelke nőtte ki a kö-zépkor immár béklyóvá vált formáit és gondolkodásmódját. A közép-kor mindig az ókor árnyékában élt, felhasználta kincseit – legalábbis amennyi rámaradt –, de sajátosan középkori elvek, a skolasztikus teo-lógia, a lovagság, az aszketizmus, az udvariasság szellemében értel-mezte őket. Most viszont belső érlelődési folyamat eredményeként a szellemét is érteni kezdik azoknak az ókori formáknak, amelyeket már oly régen ismertek. Kezd felelevenedni az antik kultúra páratlan egyszerűsége és tisztasága, pontos kifejezésmódja, kezdik megérteni fo-galmait, könnyű és természetes gondolkodásmódját, erős érdeklődését az emberek és az élet iránt.

Európa, miután oly sokáig élt az ókor árnyékában, most végre az ókor napfényében is sütkérezik.

De a klasszikus szellemiség elsajátítása bonyolult és ellentmondás-okkal teli folyamat. Az új szellem és az új forma még nem talál igazán egy-másra. A klasszikus forma még régi fogalmakat is kifejezhet: számos hu-manista szapphoi versszakot választ teljesen középkori ihletű vallásos költeményéhez. Olykor viszont a hagyományos formák mögött is az el-jövendő kor szelleme bujkál. Nincs nagyobb tévedés, mint azt hinni, hogy a klasszicizmus és a modern kultúra azonos fogalmak.

A franciaországi és németalföldi XV. század szívében még középko-ri. Az élet hangszerelése még nem változott meg. Még uralkodik a sko-lasztikus gondolat: a szimbolizmus és az erős formalizmus, a dualiszti-kus életfelfogás és világkép. Továbbra is a lovagság és az egyház a szel-lem két pólusa. A mélységes pesszimizmus az egész életet homályba borítja.

A művészetben a gótika elve érvényesül. De mindezek a formák már hanyatlóban vannak. Végét járja egy nagy és erős kultúra, de ugyanakkor és ugyanott új dolgok születnek. Az ár megfordul, az élet színe változni kezd.

JEGYZETEK

Összeállította: Vidrányi Katalin

Huizinga műve Franciaország és Németalföld művelődéstörténet-ének azt a szakaszát tárgyalja, melyre a „százéves háború" néven ismert katonai és politikai eseménysorozat nyomja rá a bélyegét. Ezért, hogy a történelmi utalások jobb megértését elősegítsük, a jegyzeteket a száz-éves háború eseményeinek rövid összefoglalásával vezetjük be.

Franciaország és Anglia viszonyát a XII. századtól állandó dinaszti-kus és területi viták határozták meg. Az angol királyok kontinentális birto-kaik (Normandia, Anjou, Guyenne stb.) révén a mindenkori francia uralkodó hűbéresei voltak. A francia királyság abbeli igyekezete, hogy az angolokat kiszorítsa franciaországi birtokaikról, s az angoloknak az a törekvése, hogy szárazföldi területeiket a francia koronától függetlenülve tartsák meg, folytonos viszályokat, sőt háborúskodásokat eredményezett. – További súrlódási felületet jelentett a gazdag fla-mand városok kérdése. Ezek jó része Franciaország fennhatósága alá tartozott, gazdasági érdekeik azonban szoros angol kapcsolatokat kí-vántak. – Ugyanakkor még egyik királyság sem volt egységes biroda-lom; a brit szigeten Skócia próbálta megőrizni függetlenségét, az egy-séges francia királyság létrejöttét pedig a különböző, szinte független, sőt sokszor ellenséges vazallusi birtokok sokasága gátolta.

A háború kirobbanásának közvetlen oka dinasztikus jellegű volt. IV. Károly francia uralkodó halála után 1328-ban, III. Edward angol ki-rály, leányági Capet-rokonságára hivatkozva, nem ismeri el Károly utódát, VI. (Valois) Fülöpöt, s magának igényli a francia trónt. A vi-szály utoljára még elsimul 1329-ben, ám 1338-ban, miután Fülöp elkobozottnak nyilvánítja Guyenne-t, s Edward feleletül újra deklarál-ja francia trónigényét, kitör a háború.

A háború angol győzelmekkel kezdődik. 1340-ben a flamand váro-sok által támogatott Edward Bruggénél legyőzi a francia flottát, szárazföldi serege Pikárdia felé nyomul, és 1346 augusztusában Crécy-nél megsem-misítő vereséget mér a franciákra. — Az Európát végigpusztító pestis-járvány 1348 és 1355 között szünetelteti a harcokat. De már ebben az esztendőben III. Edward fia, Edward walesi herceg (a Fekete Herceg) dél felől új offenzívát indít, s 1356 szeptemberében Poitiers-nál megütkö-zik II. (Jó) János seregeivel, és elsöprő győzelmet arat. A csatában a király és legkisebb fia, Fülöp (a későbbi I. Fülöp burgundi herceg) is fogság-

ba esik. — Ugyanakkor a trónörökös, a későbbi V. Károly, úrrá lesz a belső zűrzavaron, elnyomja a párizsi polgárok Etienne Marcel vezette felkelé-sét, vérbe fojtja a Pikárdiát és az Ile de France-ot átfogó nagy parasztlá-zadást, az ún. jacquerie-t, és sikerül semlegesítenie az angolokat támo-gató navarrai királyt. — Az 136o-as brétignyi szerződés időleges békét eredményez. A feltételeketaz angolok diktálják; Franciaország területé-nek egyharmada angol fennhatoság alá kerül, Franciaországnak ezen-kívül hárommillió arany hadisarcot kell fizetnie. — Újabb, viszonylag békés időszak következik, ezalatt V. Károly megerősíti a közigazgatást, s valamelyest magához tér a téljesen kivérzett ország. — 137o-től újra-kezdődnek az ellenségeskedések, ezek során a francia hadsereg ügyes taktikával a megszállt területek nagy részéről kiűzi az angolokat.

III. Edward és V. Károly halálával kiskorú utódaik követik őket a tronon: II. Richárd (1377-től), ill. VI. Károly (138o-tól). Richárd kiüríti Brestet és Cherbourg-t, majd 1396-ban feleségül veszi Károly leányát. — A háború 1404-hen kezdődik újra. Angliában közben a kiegyezésre tö-rekvő Richárdot letaszítják a trónról (1399), és IV. (Lancaster) Henrik kerül uralomra, Franciaországban pedig az elmebaj egyre nyilvánvalóbb je-leit mutató Károly helyett a király egymással rivalizáló nagybátyjai és a bárók kormányoznak, s így új motívummal bonyolódik a helyzet: a királyság és a burgundi hercegség egyre feszültebbé váló viszonyával.

1404-ben a francia és burgundi csapatok egymás oldalán harcolnak (si-kertelenül) Guyenne-ben és Calais-nál; ám miután Félelemnélküli János burgundí herceg meggyilkoltatja riválísát és unokatestvérét, Orléans-i Lajost, s gyakorlatilag Párizs urává lesz, a meggyilkolt Lajos nagybátyjá-nak, Bernard d' Armagnacnak a vezetésével Burgundia-ellenes párt ala-kul, mely a királyságnak mintegy felét ellenőrzése alatt tartja. Ezzel el-kezdődik az armagnacok és burgundiak harcának nevezett polgárháború. Párizsban egymást váltja a két párt rémuralma (a burgundi adminiszt-ráció a szegényebb rétegek rokonszenvét élvezte, az armagnacokat a gazdag polgárság támogatta). A patt-helyzetben mindkét párt az addigi közös ellenséghez, Angliához fordul segítségért. IV. Henrik utóda, V. Henrik kihasználja a kínálkozó lehetőséget, formálisan Burgundiát támogatva újabb francia területekre nyomul be. 1415 októberében Atincourt-nál elsöprő győzelmet arat a franciák fölött, 1419-re elfoglalja egész Normandiát, s a német-római császárság és Burgundia támoga-tásával bejelenti igényét a francia trónra. Párizsban az elmebeteg és te-hetetlen király felesége, Izabella a burgundi párt szószólója; Károly, a trónörökös, az armagnacok vezetője. Ez utóbbiak 1419-ben meggyilkol-

tatják Félelemnélküli Jánost. Az ellenlépés: János fia és utóda, II. (Jó) Fülöp és az angol király ráveszik Izabellát a Troyes-i szerződés (142o. május 21.) aláírására: a szerződés megfosztja örökösödési jogától a dauphint, s Károly halála esetére V. Henriknek biztosítja a francia trónt. Ám mikor Károly októberében meghal, V. Henrik már két hónapja halott, így cse-csemő fiát (VI. Henriket) proklamálják királlyá, s nagybátyja, Bedford herce-ge lesz a régens. A dauphin, aki kezdettől érvénytelennek nyilvánította a troyes-i szerződést, VII. Károly néven királynak deklarálja magát, s el-nyeri az ország középső és déli részének támogatását.

A háború döntő fordulathoz érkezik, amikor Jeanne d'Arc felsza-badítja Orléans-t a héthónapos angol ostrom alól, s Károlyt Reimsben felkenik. Károlynak a továbbiakban sikerül békét kötnie Jó Fülöppel, s az 1435-ös Arrasi szerződésben, ha komoly területi eredmények árán is, biztosítja Burgundia semlegességét. — 1440-41-ben újabb polgárhábo-rú rázkódtatja meg az országot, a feudális arisztokrácia praguerie-nak ne-vezett felkelése, melynek élén a trónörökös (a későbbi Lajos) áll. — Az 1444-ben kötött Tours-i fegyverszünetet kihasználva Károly újjá-szervezi hadseregét, s 1449-ben újrakezdi a háborút. 1450-ben vissza-foglalja Normandiát, majd 1453-ban Guyenne-t. A szigetországot köz-ben a Rózsák háború-ja osztja meg, ami lehetetlenné teszi a háború angol részről való folytatását.

A százéves háború formális befejezését XI. Lajos francia és IV. Edward angol király 1475-ös Picquignyi szerződése jelenti: ebben a brit uralkodó le-mond mindennemű francia trónigényéről s Calais kivételével összes kontinentális birtokáról.

*

AILLY, Pierre d' (1350-1420): francia teológus és egyházférfi. 138o-tól a

Sorbonne professzora, majd Puy püspöke, végül bíboros és pápai legátus. Gondolkodóként a nominalizmus irányzatához tartozik, egyházpolitikus-ként tanítványával és barátjával, Gersonnal az ún. „zsinati pártot" képviseli Konstanzban.

ALEXANDER HALENSIS (sz. 1185 körül — megh. 1245): angliai születésű ferences teológus, a párizsi egyetem tanára. Arisztotelészt és az ágostoni örökséget ötvözi egybe, az utóbbi túlsúlyával.

APRÓSZENTEK: a keresztény hagyomány szerint Heródes júdeai ural-kodó meghallván, hogy Betlehemben megszületett „a zsidók királya" (Jézus),

legyilkoltatott minden betlehemi csecsemőt. A megölt gyermekeket nevezik aprószenteknek. Kultuszuk az V. század óta általános.

ARTEVELDE, Jakob van (1295-1345) és Philip van (1340-1382): Jakob az angolokkal szövetkező flandriai városok élén (1338-tól Gent városkapitá-nya) a francia fennhatóság elleni harc vezetője, s Flandria tényleges ura. Fia, Philip Gentből kiterjeszti hatalmát Bruggére, és Flandria helytartója lesz. A roosebeke-i ütközetben esik el, melyben ellenfele, Lajos, Flandria grófja arat győzelmet jelentős francia támogatással.

ATARAXIA rendíthetetlenség, nyugalom. Epikurosz iskolája ezzel a szóval jelöli a lélek ideális állapotát. A kifejezés később a sztoikus filozófiá-ba is átkerül.

AUREA MEDIOCRITAS: arany középszer. A kifejezés Horatius ódái nyomán kerül be a köztudatba.

BARANTE, Prosper de (1782-1866): francia diplomata és történetíró. 1824 és 1826 között megjelent 12 kötetes főműve, A burgundi hercegek története (Histoire des ducs de Bourgogne) a romantikus történetszemléletet képvi-seli.

BASIN, Thomas (1412-1491): francia történetíró. Lisieux püspöke, VII. Károly befolyásos tanácsadója. XI. Lajos alatt kegyvesztett lesz, 147o-től emigrációban él. 1472 és 1487 között megírja a két uralkodó történetét.

BEGÁRDOK (beggaert hollandul a. m. koldus): a század végén ke-letkezett laikus vallási mozgalom, eredetileg betegápoló jelleggel. A században az egész Németalföldön, továbbá Németországban és Francia-országban is elterjedt. Erős spirituális-aszketikus tendenciákat mutat; az egyház üldözése következtében a XIV. század végére a mozgalom szétszó-ródik.

BERRY: a Párizs és a francia Középhegység között elterülő vidék eredeti-leg Aquitániához tartozik, majd 1001-től Bourges-i grófság néven a francia királysághoz. II. János király 136o-ban hercegséggé teszi.

BIRGITTA, SZENT (1303-1373): svéd rendalapítónő, a középkor egyik legjelentősebb misztikus és vizionárius szerzője. 1350-től Rómában él, s az egyházpolitikában is komoly tevékenységet fejt ki: erőteljesen szorgalmazza a pápaságnak a „babiloni fogságból" (Avignonból) Rómába való visszatéré-sét.

BOIARDO, Matteo Maria (1441-1494): olasz költő. Főműve a Szerelmes Loránd (Orlando Innamorato) c. eposz, mely Ariosto Őrjöngő Loránd-jának előképéül szolgált.

BONET, Honoré (1345-1405): francia jogi és teológiai író. Legismertebb műve a Csaták fája (Arbre des batailles), melyben a hadijog kérdéseit tár-gyalja.

„BOSZORKÁNYOK PÖRÖLYE" (Malleus maleficarum): Heinrich Institoris és Jacob Sprenger német dominikánus szerzetesek 1487-ben, ha-misított jóváhagyással megjelentetett kézikönyve, mely a boszorkányok fel-kutatásáról, kínvallatásáról és semlegesítéséről (máglya) szól. A könyv a kö-vetkező kétszáz évben, felekezeti különbségekre való tekintet nélkül, a bo-szorkányperek kódexéül szolgál egész Európában, s nagy része van a perek elszaporodásában és különös kegyetlenségében.

BURGUNDIA: Franciaország keleti része, a Szajna és a Loire felső folyá-sánál fekvő körülbelül dunántúlnyi terület; a századtól fogva a francia ki-rályság vazallus hercegsége, melynek trónján a Capet-dinasztia ún. burgun-di ágának tagjai követik egymást 1361-ig, a dinasztia kihalásáig. A birtok ek-kor János francia királyra száll, aki legkisebb fiának, Merész Fülöpnek (megh. 1404) adományozza. Fülöp házasságával a hercegséghez csatolja Flandriát, Artois-t és az ún. burgundi grófságot, mely addig a német-római birodalomhoz tartozott, majd 139o-ben a charolais-i grófságot is megszerzi. Mint a kormányzásra képtelen Károly nagybátyja, a francia udvar legbefo-lyásosabb személyiségévé válik, s így ellentétbe kerül az ugyancsak hege-móniára törő Orléans-i Lajossal, a király öccsével. A rivalizálás fia és utóda, Félelemnélküli János alatt is folytatódik: 14o7-ben János meggyilkoltatja Or-léans-i Lajost, őt pedig a dauphin (a leendő VII. Károly) emberei ölik meg 1419-ben Montereu-ben. János fia, (Jó) Fülöp (megh. 1469) ezek után az an-golokhoz csatlakozik, s a hadműveletek során megszerzi a boulogne-i gróf-ságot, majd vásárlás, örökösödés és erőszak útján fennhatósága alá vonja a namuri, brabanti, limburgi és hollandi területeket is. Az 1435-ös arrasi szer-ződéssel a semlegesség fejében további birtokokra tesz szert.

Ez az időszak a hercegség fénykora, a burgundi udvar a késő középkori lovagi kultúra középpontja (Fülöp 143o-ban megalapítja az Aranygyapjú Rendjét). Fülöp fia, Merész Károly (trónörökös korában Charolais grófja) megpróbálja igazi európai nagyhatalommá tenni a hercegséget, de kísérlete hajótörést szenved a francia király, XI. Lajos okos politikáján és ügyes dip-lomáciáján. A svájciaktól elszenvedett két súlyos vereség után (Murten és Granson, 1476) Lotaringiában sem jár szerencsével, s 1477-ben életét veszti a nancyi ütközetben. Vele hal ki a Valois-ház burgundi ága.

A hercegségre a továbbiakban a francia királyság és a német-római csá-szárság egyaránt igényt tart, ami több évtizedes viszályok forrásává válik.

Végül az 1526-os madridi béke rendezi a kérdést: maga a hercegség Francia-országé lesz, Flandria és Artois pedig a császárság fennhatósága alá kerül.

CELESZTINUSOK: Pietro de Murone, a későbbi V. Celesztin pápa által 1235-ben alapított szigorú remete-rend, mely hamar elterjedt egész Euró-pában. Az önkormányzattal bíró francia rendtartomány a királyi család kü-lönös pártfogását élvezi.

CHANSON DE GESTE: hősének; a XI-XIII. századí francia epikus költé-szet uralkodó műfaja. A hősénekek eleinte a Karoling-korszak háborúiról szólnak, később a témakör kibővül a kortársi eseményekkel. A leghíresebb és egyben legrégibb fennmaradt chanson de Beste a Roland-ének.

CHARTIER, Alain (kb. 1385-kb. 1435): francia költő és politikai író. A ki-rályi udvar szolgálatában áll, Károly megbízásából több diplomáciai misz-sziót tölt be. Lírikusként a kor műfajainak kitűnő mestere, ígen termé-keny szerző. Mint politikai író a háború pusztította ország kétségbeesett helyzetével foglalkozik Méltatlankodó párbeszéd-ében (Quadrilogue invectif).

CHASTELLAIN, Georges (sz. 1404 és 1415 között, megh. 1475): a burgun-di udvar nagy történetírója. Csak részben fennmaradt krónikája Burgundia történelmének 1419-től 1474-ig terjedő szakaszát tárgyalja. A krónika és po-litikai traktátusai alapján a XV. század kiemelkedő francia írójaként tartják számon.

CHATTUSOK: ókori germán néptörzs. Szokásaikról Tacitus számol be Germania c. művében: „A legbátrabbak vasgyűrűt hordanak, mintegy bi-lincs gyanánt, míg csak egy ellenség megölésével fel nem oldozzák magu-kat."

CLANIANGES, Nicolas de (136o-1437): humanista és teológiai író. Gerson és Pierre d'Ailly tanítványa; a párizsi egyetem rektora, majd XIII. Benedek avignoni pápa titkára. Műveiben főként az egyházszakadás problé-máival és általában az egyház helyzetével foglalkozik, a vallási élet reformját sürgeti.

CLERCQ, Jacques du (1420-1501): burgundi krónikás. Élete nagy részét Arrasban töltötte. Emlékirataiban fontos történeti dokumentumok mellett számos anekdotát közöl. Különösen értékesek Arras mindennapi életéről szóló leírásai és a híres arrasi boszorkányüldözésről nyújtott közlései.

Coi., Gontier és Pierre: Gontier VI. Károly titkára, öccse, Pierre a Notre-Dame kanonoka. Az utóbbi a Rózsa-regény körül folyó vita kapcsán vonul be az irodalomtörténetbe: a polémiában Jean de Monstreuil-jel együtt védi a művet Gerson, Christine de Pisan és Boucicaut ellenében.

COLITTE, SZENT (Nicolette Boillet, 1381-1447): francia aszketikus-misztikus rendalapítónő. Fiatalkori magányos aszketikus gyakorlatok után klarissza (ferences) apáca lesz, majd rendjét megreformálandó, 14o8-ban önálló kongregációt alapít, az ún. colettistákat.

COMMYNES, Phirippe de (1446-1511): francia diplomata és krónikás. Kezdetben Merész Károly burgundi herceg szolgálatában án, majd Lajos oldalára szegődik, akinek diplomáciai ügyességét és politikai okosságát nagyra becsüli. Emlékirataiban a jól szervezett közigazgatásnak és a „többet ésszel, mint erővel külpolitikájának szószólója. Az első modern politikai történetírónak tekintik.

CONNÉTABLE: a XII-XVII. századi Franciaországban a király utáni leg-nagyobb világi: méltóság, a királyi seregek főparancsnoka.

DEVOTIO MODERNA (új kegyesség): a XIV-XV. század Németalföldről elinduló nagy vallási mozgalma: Célja a világi keresztény élet megújítása. Az irányzat sajátosan kétarcú: egyfelől az individuális misztikus szemlélődés je-lentőségét hangsúlyozza; másfelől tevőleges felebaráti szeretetet követel (a két vonal egységét a bevett és rutinszerű egyházi formáktól való távolság-tartás adja). A mozgalom a XV. században szinte egész Nyugat-Európában elterjed (általában az ágostonos kanonokok és a Közös Élet Testvéreinek közvetítésével); köreiben jön létre a Krisztus követése (Itnitatio Christi), minden idők legelterjedtebb kegyességi könyve.

DESCHAMPS, Eustache (1346-1406): francia költő; Machaut tanítványa. V. és VI. Károly, ill. Orléans-i Lajos szolgálatában áll. Életművének nagy ré-szét az udvari hagyomány lírai műfajaiban alkotja, jelentősek szatirikus hangvételű alkalmi versei is.

DIONYSIUS AREOPAGITA, PSEUDO: az V. és VI. század fordulóján gö-rögül író, ismeretlen kilétű egyházi szerző, aki műveit a Pál apostol által megtérített Areopagoszi Dénes neve alatt terjeszti. A misztikus negatív teo-lógia egyik első rendszeres képviselője, aki igen nagy mértékben hat a kö-zépkori misztikusokra.

DIT: a középkori francia költészet elbeszélő keretű, tematikailag szinte teljesen kötetlen műfaja. Virágkora a XIII. és XIV. század.

„DONATUS MORALISATUS": Aelius Donatus századi római gramma-tikus nyelvtanai, melyeket egyszerűen donatus-nak neveztek, a középkori latin oktatás kézikönyvei voltak. A Donatus moralisatus erkölcsi tanulsá-gokkal ellátott latin nyelvtan.

EGYHÁZSZAKADÁS, NYUGATI: Szép Fülöp francia király nyomására V. Kelemen pápa 13o9-ben a dél-franciaországi Avignonba teszi át székhelyét, s utódai is itt tartózkodnak 1376-ig. Gergely pápa (1370-78) 1376-ban

visszaköltözik Rómába. Utóda, Orbán (1378-89) megpróbálja visszaszorí-tani a Kúriában a francia befolyást; ezért a bíborosi testület egy része nem ismeri el, s Avignonban VII. Kelemen személyében ellenpápát választ. Ezzel kezdődik a nyugati egyházszakadás, melynek során Németország, Itália és Anglia a mindenkori római pápát, Franciaország, Spanyolország és a skandi-náv államok pedig az avignoni ellenpápát ismerik el. Tovább bonyolódik a helyzet, amikor 1409-ben a pisai zsinat megtagadja az engedelmességet a római Gergelytől, és V. Sándor személyében új pápát választ. Ettől az idő-ponttól 1415-ig egyidejűleg három pápa van. – A skizmának formálisan a konstanzi zsinat vet véget, melyen XII. Gergely lemond, a pisai és avignoni pápát (XXIII. Jánost, ill. XIII. Benedeket) pedig leteszik. Az új pápát V. Már-ton személyében választják meg. – Az avignoni pápaság formailag 1430-ig fönnáll, de ennek már nincs tényleges jelentősége.

EMERSON, Ralph Waldo (1803-1882): amerikai filozófus, költő és esz-széíró. A klasszikus német filozófia hatására alakítja ki panteisztikus-misztikus világszemléletét.

ENTREMETS: a középkori nagyszabású ünnepi lakomák fényének emelé-sére szánt zenés, táncos közjátékok, komédiák vagy élőképek.

FABLIAU: a középkori francia irodalom kezdetben verses, később prózai elbeszélő műfaja. A rendszerint szatirikus, naturalisztikus részletekben gazdag történetek a középkori társadalom egyetlen rendjét sem kímélik.

FERENC, PAULAI SZENT (1436-1507): ferences szerzetes, az ún. ferences remeték rendjének alapítója. A rend elnevezése: „minimusok", a ferencesek „minorita" nevére utal (minor: kisebb, minimus: legkisebb).

FERRER VINCE, SZENT (Vincent Ferrer, 1350-1419): katalán domonkos szerzetes. A nagy nyugati egyházszakadás korának egyik legbefolyásosabb teológiai és diplomáciai személyisége; Katalónia és Dél-Franciaország legha-tásosabb hitszónoka.

FILLASTRE, Guillaume (megh. 1473): egyházférfi és történetíró. 1468-ban megírja az Aranygyapjú Rendjének történetét.

FROISSART, Jean (kb. 1335-1404): francia krónikaíró és költő. Különböző feudális méltóságok szolgálatában álló klerikus, ezek kíséretében beutazza Angliát és a Németalföldet. Nagyszabású krónikája átfogja a század hetven évének nyugat-európai eseményeit, melyeket teljesen arisztokratikus (di-nasztikus és katonai) szempontból ír le. Írása összehasonlíthatatlan gaz-dagságú forrás a korabeli szokások és kultúra kérdéseiben. Mint költő is a XIV. század jelentősebb szerzői közé tartozik, jeles lírikus, s írt egy har-mincezer soros verses kalandregényt, a Méliador-t.

GAGUIN, Robert (1433-1501): francia trinitárius szerzetes; humanista és diplomata. Kapcsolatban áll Erasmusszal és Pico della Mirandolával. A gö-rög és latin klasszikusok fáradhatatlan propagátora. Művei nagy részét (köztük Franciaország történetének kompendiumát) latinul írja. Legfonto-sabb francia nyelvű írása az Alain Chartier nyomán írt, de példaképénél is élesebb hangú társadalomkritikai költeménye, A földműves, a pap és a fegy-veres vitája (Debat du laboureur, du prestre et du gendarme).

GERMAIN, Jean (1400 körül-1465 körül): burgundi egyházférfi és diplo-mata. Fiatal korától a burgundi udvar szolgálatában áll, Jó Fülöp tanácsosa és Chálons püspöke. A francia–burgundi viszony normalizálásán fáradozik. Kortörténeti szempontból legjelentősebb műve a Jó Fülöp emlékére írt panegirikusa.

GERSON, Jean (Jean Charlier, 1363-1429): Pierre d'Ailly tanítványa, 1395-től a párizsi egyetem professzora, majd rektora. Korának egyik legbefolyá-sosabb teológusa és egyházpolitikusa. Mint teológus szemben áll kora eksz-tatikus-vizionárius áramlataival; mint egyházpolitikus egyrészt a skizma megszüntetésén, másrészt az egyház belső reformján, a vallásos élet meg-tisztításán fáradozik. Részt vesz a konstanzi zsinaton, jelentős szerepe van a zsinati primátus elfogadtatásában és Husz elitélésében. Burgund-ellenessége miatt a zsinat után nem térhet haza Párizsba (mely ekkor a burgundiak kezén van), Lyonba menekül, s ott is marad élete végéig. Latin traktátusain kívül számos értekezést, kegyességi művet és prédikációt ír franciául is.

GRANSON, Othon de (sz. 1345 körül–megh. 1397): francia arisztokrata, hadvezér és költő. A savoyai hercegi család szolgálatában áll. Az udvari sze-relem jellegzetes költője, kortársai igen nagyra becsülik, három balladáját maga Chaucer fordítja angolra.

GUESCLIN, Bertrand du (1323-1380): francia hadvezér. 137o-től Francia-ország connétable-ja. Sikerül kiűznie az angolokat Normandiából és Guyenne-ből. Nevéhez fűződik az ellenség módszeres kifárasztásának ad-dig ismeretlen taktikája.

HAINAUT (németül: Hennegau; flamandul: Henegouwen): termékeny vidék az Ardennek közelében. 1433-ban Jó Fülöp Burgundiához csatolja, ké-sőbb a Habsburgok németalföldi birtokaihoz tartozik.

HALÁLTÁNC (danse macabre): a halottak és a halál táncának ismert középkori témája. Első előfordulásai grafikai és festői ábrázolások (mint pl. a párizsi Aprószentek temetőjének azóta megsemmisült freskósorozata). A költői feldolgozások későbbiek. A danse macabre kifejezés első előfordulása Jean le Févre Haladék a halálra (Respit de la mort) c. művének (1376) a

könyvben idézett sora: A macabre (eredetileg: macabré) etimológiája bi-zonytalan, általában egy magabár hangalakú, temetőt, sírok sokaságát je-lentő arab szóból származtatják.

HEROLD: udvari, ill. lovagrendi tisztségviselő, szertartásoknak és a cí-merek használatának rendjére felügyel.

IGAZLÁTO: udvari, ill. lovagrendi tisztségviselő. A párbajok szabályossá-gára felügyel, és megállapítja eredményüket.

JAMES, William (1842-1910): amerikai filozófus és pszichológus; a, prag-matizmus vezető képviselője. Világnézetét radikális empirizmusnak nevezi; a tapasztalatot azonban szerinte a tapasztaló szubjektum teremti. A tapasz-talat által létrehozott valóság sokféleségének egyik összetevője a vallási ta-pasztalat. Ezt tárgyalja A vallási tapasztalat változatai (The Varieties of Rellgious Experience) c. művében, melyre Huizinga többször hivatkozik.

JÁNOS, BERRY HERCEGE: II. János király fiától, V. Károly francia király és I. Fülöp burgundi herceg testvéréről; Berry első hercegéről (Jean de Berry, 1340-1416) van szó. A művészetek bőkezű pártfogója, az első modern értelemben vett könyv- és műgyűjtő; különösen értékesek a megrendelésé-re készült, gazdagon illuminált kódexek, a Brüsszelben őrzött Trés belles heures és a chantillyi Trés riches heures.

KARTHAUZI DÉNES (Ryckel, 1402-1471): németalföldi karthauzi szerze-tes, teológus. Metafizikai írására hagyományos skolasztika minden kérdésé-re kiterjedő terjedelmes kompilációk (az utolsó skolasztikusnak is nevezik); misztikus teológusként azonban kora egyik Iegeredetibb szerzője.

KATALIN, SIENAI SZENT (1347-1380): korának nagynevű misztikusa és, kiterjedt levelezése révén, egyszerű domonkos nővér létére is sikeres egy-házpolitikusa. XI. Gergely pápa Avignonból Rómába való visszatérését az ő erőteljes közreműködése is befolyásolja.

Közös Élet Testvérei (Fratres Communis Vitae): a devotio moderna moz-galmán alapuló kőzösségek a XV-XVI. században. Tagjaik minden szerzetesi foga-dalom nélkül, de szigorú, kolostorszerű közösségben élnek, s az aszketikus gyakorlatok mellett könyvek másolásával és neveléssel foglalkoznak. Első-sorban a Németalföldön és Németországban van jelentős szerepük.

LA CURNE DE SAINTE-PALAYE, Jean-Baptiste (1697-1781): szótáríró, a régi francia nyelv kutatója.

LA MARCHE, Olivier de (sz. 1425 körül–megh. 1502): burgundi udvari költő; diplomata és történetíró. Utóbbi minőségében a lovagság utolsó krónikása; az Aranygyapjú Rendjének külön értekezést szentel.

LA ROCHE, Alain de (sz. 1428 körül–megh. 1475): breton domonkos rendi szerzetes, a teológia magisztere. Elsősorban prédikátorként tevé-kenykedik, fő működési területe a Németalföld. A rózsafüzér-ájtatosságok buzgó propagátora.

SALLE, Antoine de (1388-1469): francia író. Az Anjouk, majd a Luxem-burgok udvarában nevelő. Főműve A kis Jehan de Saintre- története (Histoire de petit Jehan de Saint) c. szatirikus regény.

LA Torra LANDRY, Geofiroy de (1330-1405): francia lovag, lányai okulá-sára írt műve kora eseményeinek szokásainak gazdag tárháza.

LE MAME DE BELGES, Jean (sz. 1473–megh. 1524 körül): francia huma-nista és történetíró. Nagy terjedelrnű, történeti művében egészen Trójáig visszamenően tárgyalja a francia történelmet. Allegorikus költeményeket, egyházi és politikai vitairatokat is ír.

LUXEMBURG PÉTER, BOLDOG (1369–1387): fejedelmi családjára, való tekintettel VII. Kelemen avignoni ellenpapa már 15 éves korában metzi püspökké és bíborossá nevezi ki; püspökségéről (politikai bonyodalmak mi-att) egy év múlva lemond, s élete hátralevő részét Avignonban tölti hitbuz-galmi gyakorlatok közepette.

MACHAUT, Guillaume de (130o–1377): francia költő; a reimsi székesegy-ház kanonoka. Az irodalom és zenetörténet az utolsó költő-muzsikusként tartja számon, kortársai mesterüknek vallják. Formailag kiváló lírai költe-ményein és dit-jein kívül, mely utóbbiak közül a leghíresebb és legeredetibb a Huizinga által is elemzett Igaz történet (Lívre du voir-dit), egy költészet-tant is írt.

MAILLARD, Olivier (sz. 1430 kötül–megh. 1505): francia ferences szerze-tes, teológus és nagy hatású hitszónok. Prédikátorként egész Európát vé-gigjárja, még Magyarországon is megfordul. XI. Lajos haraggal figyeli sok-szor élesen kritikus fellépését, utódának, Károlynak viszont tanácsadója és gyóntatója. Legfontosabb művei latinul kiadott beszédei és francia nyel-vű Vallomásai (Confessions d'Olivier Máillard).

MARTIAL D'AUVERGNE (sz. 1435 körül–megh. 1508): francia költő. A közízlésnek megfelelő szatirikus, gáláns költeményeket, vallásos és morali-záló verses elmélkedéseket, továbbá egy haláltáncot írt.

MESCHINOT, Jean (sz. 1420 körül–megh. 1491): bretagne-i udvari köl-tő. A breton hercegek szolgálatában katonáskodik, majd különböző diplo-máciai miszsziókat tölt be. Főműve a több ezer soros Fejedelmek okuláréja (Les lunettes des princes), a középkori királytükrök allegorikus változata.

MÉZIÉRES, Philippe de (1327-1405): francia lovag; író, költő és poli-tikus. A szentföldön harcol, majd V. Károly tanácsosa és a trónörökös ne-

velője. A király halála után a celesztinusok párizsi kolostorába vonul vissza. Latin és francia nyelvű írásainak állandóan visszatérő témája a keresztes hadjárat. Főműve, Az öreg zarándok álma (Le songe du vieil pelerin) ön-életrajzi részletekben gazdag allegorikus traktátus a helyes kormányzásról és a társadalom megjavításáról.

MIKSA, I. (1459-1519): III. Frigyes császár fia, 1486-tól római király (ez a császári trónörökös címe volt), 1493-tól német-római császár. Merész Károly leányával kötött házassága révén igényt tart Burgundiára, de Franciaország elleni háborúi csak rövid életű sikereket eredményeznek, és a királyság bel-ső megosztottságát sem sikerül kihasználnia. Burgundi feleségének halála után Bretagne örökösnőjével akar házasságot kötni, azt azonban Károly francia király veszi feleségül, s így a hercegséget egyszer s mindenkorra a királysághoz csatolja.

MIRABEAU, Victor Riqueti de (1715-1789): a fiziokrata iskolához tartozó közgazdasági író. Az adórendszert bíráló írásaiért bebörtönzik.

MOI.INET, Jean (1435-1507): burgundi krónikás és költő. Chastellain ta-nítványa és utóda az udvari történetíró tisztében. Krónikája az 1474 és 15o6 közötti eseményeket tárgyalja. Költőként kevésbé jelentős. Nevéhez fűződik a Rózsa-regény misztikus módon átértelmezett prózai feldolgozása.

MONSTRELET, Enguerrand de (megh. 1453): Saint-Pol grófjának kör-nyezetéhez tartozik. A legfontosabb burgundi krónika szerzője. Munkájá-val, mely az 1400-tól 1444-ig terjedő időszak történetét dolgozza föl, Froissart krónikáját folytatja.

OBSZERVÁNSOK: a ferences rend egyik ága, melyet a renden belüli re-formmozgalom hozott létre a XIV. században. Az eredeti, Szent Ferenc-i re-gulák szerint élő obszervánsok a XV. században már egész Európában önál-ló rendtartományokkal rendelkeznek.

OFFICIUM: egyházi szertartás. ORIFLAMME (aranyzászló): a középkori Franciaországban a király harci

lobogója. ORLÉANS, Charles d' (1394-1465): Orléans-i Lajos fia. Apja meggyilkolá-

sa után igen fiatalon belekeveredik a polgárháborúba. 1415-től 144o-ig angol fogságban van. Kiszabadulása után visszavonul blois-i birtokaira, ahol udva-ra a költészet egyik központjává válik. Maga is jelentős költő, a XV. századi francia líra Villon után legnagyobb alakja.

„PARASZT PÉTER" (Vision of William concerning Piers the Plowman): William Langland (1332-1400): angol klerikus híres vizionárius költeménye, mely a nép testi és lelki nyomorúságát panaszolja. Allegorikus főhőse, Pé-ter, egyszerre szimbolizálja a népet és eljövendő megváltóját.

„EGY PÁRIZSI POLGÁR NAPLÓJA" (Journal d'un Bourgeois de Paris): az 1405 és 1449 közötti eseményeket tárgyaló írás névtelen szerzője feltehe-tően a Notre-Dame egyik kanonoka. A napló pontos, sokszor személyes hangú, kritikus beszámoló az armagnacok és burgundiak polgárháborújá-ról.

PARLAMENT: a feudális Franciaországban á parlament a királyi udvar-tól különválasztott jogászi testület volt, ez foglalkozott a különböző feudális méltóságok közötti vitákkal, továbbá a király és vazallusai között felmerült jogi természetű problémákkal.

„PASZTORÁL" (Le pastoralet): 1422 után keletkezett allegorikus költe-mény a burgundiak és az orléans-iak vetélkedéséről. A burgundpárti mű fő-hőse Félelemnélküli János, szerzője ismeretlen.

PAX (béke): a misében a kommunió előtti általános kiengesztelődési formula neve, melynek során a résztvevők a békesség jeléül megcsókolták egymást (osculum pacis). Nyugaton a személyes csók helyett a században szokásba jött a pax nevű, nemesfémből vagy elefántcsontból készült táb-lácska: a hívek ezt adták kézről kézre és csókolták meg.

PETIT, Jean (sz. 1360 és 1364 között–megh. 1411): teológus; fontos pozí-ciókat tölt be a Sorbonne-on. Politikailag a burgundi herceg párthíve és le-kötelezettje. Orléans-i Lajos 14o7-ben történt meggyilkolása után apológiát ír a gyilkosság értelmi szerzője, Félelemnélküli János védelmében. Ezt az írást, mint a zsarnokgyilkosság igazolását, Gerson követelésére a konstanzi zsinat elitéli.

PISAN, Christine de (1364-1430): olasz származású francia költőnő. Fia-talon özvegyen marad, írásaiból tartja el magát. Műveiben hangot kap a női méltóság védelme is.

PULCI, Luigi (1432-1484): firenzei olasz költő. Főműve a Morgante c. nagy terjedelmű, helyenként paródiába hajló lovagi eposz.

RENÉ KIRÁLY (René d'Anjou, 1409-1480): Lotaringia, majd Anjou és Provence hercege, 1438-tói nápolyi király. E méltóságai puszta címek, mert birtokai egyikén sem sikerül megvetnie a lábát. Maga is műkedvelő költő és illuminátor lévén, számos művészt tart aix-en-provence-i udvarában, s bő-kezű mecénás.

RETORIKUSUK: a XV. századi francia nyelvű költészet egyik iskolája, képviselői elsősorban a burgundi udvar köréhez tartoznak. Az irányzat fő jellemzője a mesterkéltség: erőszakolt és bonyolult formák, szójátékok stb. Jelentősebb képviselői: Jean Marot, Jean le Maire de Belges, Jean Meschinot és Jean Molinet; az utóbbi értekezést is ír az iskola elveiről.

Rózsa-regény (Le roman de la Rose): két részből álló nagyszabású kö-zépkori francia költemény. A 4058 soros első rész, melyet Guillaume de Lorris írt 1237-ben, a „szerelem művészetének" allegorikus kódexe. A 17500 soros második rész jóval realisztikusabb hangvételű kalandregény. Ezt Jean Clopinel (Jean de Meung) írta 1277 körül. A mű hamarosan Franciaországon kívül is nagy népszerűségre tesz szert; rövidesen angolra (Chaucer) és olasz-ra is lefordítják; allegorikus alakjai a késő középkori irodalom állandó figuráivá válnak. A XV. század elején kibontakozó polémiában könyvtárnyi vitairat jön létre a költemény bírálataként, illetve védelmében.

RUUSBROEC (Ruysbroec), Jan (1294-1381): németalföldi misztikus. Traktátusait egy Brüsszel környéki Ágoston-rendi kolostor priorjaként írja. Nézeteire Eckhart mester és Pseudo-Dionysius hat a leginkább. Fő témája a lélek egyesülése az isteni lényeggel. Hatása rendkívül erős (korai holland nyelvű írásait rövidesen franciára és középfelnémetre is lefordítják); Tauler, G. Groote és a Közös Élet Testvérei egyaránt magukon viselik a ruusbroeci misztika bélyegét.

SEGÍTŐ SZENTEK: a különböző szükségekben különösen hathatós közbenjárást nyújtó szentek gyűjtőneve a katolikus kultuszban. A tizen-négy segítő szent tisztelete a XIII. században alakul ki, feltehetően Dél-Németországban, majd szinte az egész kontinensen elterjed. Igen nagyszá-mú képzőművészeti ábrázolásuk maradt fenn a XV. századból és a XVI. század elejéről.

SUMMIS DESIDERANTES AFFECTIBUS (Teljes szívünkből kívánjuk): VIII. Ince pápa 1484-ben kiadott bullája, mely a németországi inkvizítorok-nak teljhatalmat ad boszorkányok felkutatására. A bulla a XVI-XVII. századi nagy boszorkányüldözések nyitánya.

SEUSE (Suso), Heinrich (1295-1366): német domonkos szerzetes, Eckhart mester tanítványa. A késő középkor nagy hatású aszketikus-misztikus szerzője. Írásaiban mesterét követi, de kerüli annak panteisztikus fordulatait.

SZABAD LÉLEK TESTVÉREI: különböző késő középkori plebejus-laikus vallási mozgalmak gyűjtőneve. Felfogásuk szerint az egyén minden egyházi (szakramentális) közvetítéstől függetlenül képes az Istennel való misztikus egyesülésre, s ebben eléri az abszolút szabadság állapotát. A mozgalmat az inkvizíció kegyetlenül üldözi.

TAINE, Hippolyte Adolphe (1828-1893): francia történetíró és történetfi-lozófus. Történelemfelfogását a pozitivizmus, a romantikus néplélek-elmélet és Hegel befolyásolja. Fő feladatának a történelem törvényeinek feltárását, és a jelenségek tipizálását tekinti.

TURLUPINOK: késő középkori panteisztikus, kontemplatív eretnek mozgalom, valószínűleg azonos a begárdok, illetve a Szabad Lélek Testvére-inek rnozgalmával. XI. Gergely pápa rendeletére (1373) erőteljesen üldözik.

VIKTORINUSOK: a párizsi Saint-Victor kolostor 1108-ban alapított teo-lógiai iskolájának képviselői. Az irányzat sajátossága a hagyományos teoló-gia és a misztika szintézisének kísérlete. A késő középkori misztikára tett hatásuk igen nagy. Az iskola legjelesebb képviselői: Hugo és Richard de Sancto Victore.

VINCENT DE BEAUVAIS (sz. 1190 körül–megh. 1264): teológus; en-ciklopédikus igényű főműve, a Speculum majus (Nagyobb Tükör) átfogja a kor egész teológiai, filozófiai, történelmi és természettudományos ismeret-anyagát.

VITRY, Philippe de (1291-1361): francia humanista. Fényes egyházi és ud-vari karriert fut be, IV. Károly, majd II. János pártfogoltja. Petrarca jó ba-rátja, aki „az egyetlen francia költőnek" tartja.

WINDESHEIMI KANONOKOK: a devotio moderna egyik bástyája az ágostonos kanonokok által a Zwolle melletti Windesheimben 1386-ban ala-pított közösség; a rendház tagja volt a Krisztus követésé-nek szerzője, Kempis Tamás is. A reformkongregáció a XV. századra Németország jelentős részében és Svájc egyes területein is elterjed.

UTÓSZÓ

Írta: Klaniczay Gábor

A középkor alkonya a történetírás ama remekeinek sorába tartozik, melyek nemcsak a múlt kutatóit örvendeztették meg szűkebb-tágabb kutatási témájuk gyökeresen új értelmezésével, de eredményesen for-málták saját koruk – Huizinga esetében a húszas-harmincas évek – történeti gondolkodását is. Nyomot hagyott a mű mind a szakmai körökben, mind a szélesebb kozönség berkeiben. 1919-es hollandiai megjelenése után hamarosan átlépte az országhatárokat. 1923-ban német, i924-ben angol fordítás készül belőle; 1932-ben franciául lát napvilágot, 1938-ban pedig megszületik a rég várt magyar változat is, Szerb Antal tollából. Az eladdig ismeretlen holland történész olyan át-ütő sikerrel írta, véste bele kora történelmi tudatába egy hajdani világ képét, hogy az jogosnak tetsző gyanúkat váltott ki már számos kor-társból is. Még inkább az utókorból, mely kissé értetlenül vagy legalábbis csodálkozva pillant vissza e népszerűségre. Hisz annyi példa bizonyítja: az effajta történelmi freskók nagy hatásának legtöbbször az a titka, hogy saját koruk igényeit, vágyait, nosztalgiáit álmodják egy letűnt kor díszle-tei közé. Csillaguk együtt alszik ki a közgondolkodás múlékony kedélyál-lapotainak változásával.

Elmúlt azonban a századforduló vagy a kései húszas évek dekadencia-hangulata, elmúlt a harmincas évek dermedt válságérzete is, s az újabb generációk mindig új értékekre leltek Huizinga művében; olvasottsága továbbra sem csökken. A folyton ismétlődő holland, angol, német kia-dásokat 1974-ben követte a francia újranyomás, melyben Huizinga mű-vét a francia történettudomány legrangosabb csoportosulásának, az Annales-körnek ismert képviselője, Jacques Le Goff ajánlja az olvasóknak, lelkes szavakkal.

A könyv magyarul A középkor alkonya címen vált ismertté. Az erede-ti holland cím Hersftij der middeleeuwen – „A középkor ősze". Bizonyá-ra nem véletlen, hogy az „ősz" angolul is, franciául is „hanyatlás" lett an-nak idején (waning, déclin): a húszas-harmincas évek történelmi tudata a kor hangulata szerint értelmezte Huizinga alkotását. A magyar cím – miként a francia is – Spengler pesszimista kultúrfilozófiai művére em-lékeztet. Huizinga utóbb maga is mentegetődzött a többféle értel-

mezést megengedő metafora miatt, de nem változtatott rajta, nyilván azért, mert műve így került be a köztudatba. Mindenesetre jelzünk egy másik, s a szerző szándékaihoz feltehetően közelebb álló értelmezést is. Az ősz képe megjelenítő erővel idézi fel a középkori kultúra fejlődésének azt a korszakát, amelyben a „civilizáció túlérett formái" (7. old.) utolsó, talán leggazdagabb termésüket hozzák. Ekkor kerülnek felszínre e kultúra alapvető ellentmondásai is; a kor pazar színpompája még együtt mutatja az elért eredményeket, de érezteti, hogy széthullásuk, pusztulásuk már csak rövid idő kérdése.

Igazi kultúrtörténészi feladat: átalakulásában megragadni egy civilizáció szerkezetét, formaváltásainak logikáját vagy logikátlanságát. Ezzel azon-ban még nem jeleztük elég pontosan Huizinga művének tulajdonkép-peni tárgyát, szemléletének eredetiségét. A legnagyobb, a mindmáig is hullámokat vető vitát az kavarta A középkor alkonya körül, hogy olyan szellemi és művészeti csúcsteljesítményeket sorolt egy elhaló, válságba jutó udvari civilizáció megnyilvánulásai közé, melyeket a század eleji tudomány az „előre mutató" reneszánsz kultúra értékeiként tartott szá-mon.

A reneszánsz a XIX. századi liberális polgárság öntudatának egyik legfőbb történelmi sarkköve volt: a polgár diadalmas színre lépése az európai kultúra porondján. E parádés nyitányt pedig csak gazdagítani volt szabad, kiegészíteni korábbi művészeti, szellemi vagy vallásos re-neszánszok sorával; megjelenését heroikus erőfeszítésnek, háttérbe szorulását tragikus bukásnak illett feltüntetni. Huizinga szentségtörő kézzel nyúlt a témához, amikor rámutatott, hogy a XIV–XV. századi korszakváltásnál nemcsak keletkeztek, de pusztultak is értékek, ami-kor azt derítette ki vizsgálatával, hogy a reneszánsz számos felfedezése régebbi, középkori keletkezésű. Igaz, ez az újszerűség mintha elhalvá-nyulna negyven-ötven év távlatából, ahonnan visszapillantva Huizinga inkább egy széles körökben jelentkező irányzat részesének tűnik, mely a liberális polgári értékrendet támadta, s a reneszánsz „elvitatásával" is gyengíteni próbálta annak történelmi alapjait. S minthogy Huizinga le-galább olyan megkapó képbe sűríti a hanyatló középkori kultúra ere-detiségét és ellentmondásait, mint hajdan Jacob Burckhardt az itáliai reneszánsz műveltségét, olvasói – helyeslő vagy helytelenítő mellék-zöngékkel – szívesen tekintették őt a svájci történész ellenlábasának, cá-folójának, a reneszánsz-kép irracionalista vagy legalábbis konzervatív befe-ketítőjének. A marxista tör-ténetírás is hajlamos A középkor alkonyá-t holmi „ellen-Burckhardt"ként kezelni.

Ezért nem árt felhívni a figyelmet arra, hogy Huizinga Burckhardtot vallja egyik legjelentősebb tanítómesterének. Ha polemizál vele, azt el-sősorban a reneszánsz érdekében teszi. Nem utolsósorban az irracio-nalizmus ellenében, azokkal szemben, akik – mint A reneszánsz problé-mája című tanulmányában (1920) írja – a reneszánsz „pogányságának", „in-dividualizmusának" tételét „Nietzsche stílusában hangszerelték". Vagy az alapos történelmi elemzés védelmében, azokkal szállva vitába, akik az itáliai kultúra vizsgálatából leszűrt reneszánsz-kép mechanikus át-vételével próbálták megkerülni az eltérő környezetben születő kultúrák tényleges vizsgálatát. Huizinga nem elvitatni akarja a reneszánsz érté-keit, hanem éppen azok pontosabb, egyértelműbb meghatározására törekszik. (Nehéz is lenne reneszánsz-ellenességgel gyanúsítani azt a történészt, akinek legtöbbet emlegetett és biográfiájában is feldolgo-zott példaképei Erasmus és Hugo Grotius.)

A középkor alkonya már a címével is sugallja, hogy a viszonyítási pont itt is elsősorban egy történelmi összefüggéseibe visszahelyezett reneszánsz-kép. Számos jelenség értékelésénél épp a reneszánsszal szembeni ellentét megmutatása döbbenti rá az olvasót egy-egy műalkotás, gondolatrendszer középkori mivoltára. Eustache Deschamps verseinek melankóliájával, komorságával Huizinga Erasmus derűs mosolyát állítja szembe (27. old.), a XIV. század kiüresedő irodalmi allegóriáival pedig az itáliai quattrocento üde költészetét (244. old.). A Van Eyck testvérek és kortársaik művészetének újraértékelését úgy közelíti meg, hogy magát Michelangelót idézi, az ő elvitathatatlanul reneszánsz művészetfelfogá-sának talajárol mutatva ki, hogy a flamand festők fő „reneszánsz-ismérve", a képeikben fellelhető realista ábrázolás vajmi kevés elisme-résre találhatott az itáliai művésznél (205. old.). Huizinga finom kultúrszociológiai elemzéssel világít rá, hogy a Van Eyck testvérek polgári származásuk és élményeik ellenére miért kötődnek mégis – stílusukban, eszméikben – művészetük fogyasztójához, kulturális kö-zegéhez, a burgundi udvarhoz (2o5. old.). És éppen ez a pontosabb történelmi helyhezkötés teszi lehetővé, hogy feltárja festészetük tény-leges kultúrtörténeti jelentőségét, azt, hogy tőlük származik a válság ta-laján kikristályosodó új forma (zo3. old.). „A realizmus . . . előkészület volt a reneszánszra, átmeneti állapot és nem végeredmény, nem cél" – ír-ja, némileg sarkítva, a Reneszánsz és realizmus című tanulmányában (192o). A középkor alkonya elsősorban azzal gazdagítja reneszánsz-képünket, hogy feltárja, szélesebb társadalmi öszszefüggésben elemzi, hogyan készítette elő

a középkori kultúra válságba jutó, a valosággal mind élesebb ellentétbe kerülő utolso szakasza a reneszánsz eljövetelét.

A legérdekesebb talán az a felismerés, hogy a középkori lovagi kultúra véres utolsó százada bizonyos tekintetben már „a reneszánsz naiv előjáté-ka; a költők és fejedelmek azt hiszik, hogy a lovagság feltámasztásával az antik világhoz térnek vissza" (55. old.). A túlfűtött burgundi pompa te-hát részben egy elsietett, még a régi formákat és eszményeket feleleve-nítő megújulás erejéből táplálkozik, azt éli fel. Ez teszi képessé arra, hogy előlegezzen számos olyan újítást, melyet korábban a reneszánsznak tulaj-donítottak. A burgundi udvar, sőt általában a lovagi kultúra jól ismerte már azt az evilági irányultságot, az egyéni dicsőségnek, a büszkeségnek azt a kultuszát, amely sokak szemében csak a reneszánsz szülötte (55. old.).

Az a tény, hogy a reneszánsz ilyen sok mindenben adósa a késői középkor világi (nemesi) kultúrájának, valóban módosítja a rene-szánszról vallott korábbi elképzeléseket, mégpedig – s e tekintetben jo-gos a liberális reneszánsz-felfogás aggodalma – oly módon, hogy a polgári tényező a korábbinál kisebb szerepet kap. Kérdés azonban, hogy – lega-lábbis azon a területen, amelyet behatóbban vizsgált – nem Huizingá-nak volt-e igaza. Előszeretettel nevezünk, és nemcsak a reneszánsz, ha-nem a felvilágosodás kapcsán is, polgári jellegűnek olyan ideológiai és kulturális áramlatokat, melyek eredetileg polgári érdekeket képviseltek ugyan, de amelyeket számos országban – kellő fejlettségű polgárság hí-ján – épp azok tettek magukévá, akiket az ideológia eredetileg támadni volt hivatva: a nemesség, az arisztokrácia. A kulturális javak eltérő szer-kezetű társadalmak által történő átvétele és az ebből adódó igen jelen-tős átalakulás talán éppen a legjelentősebb kultúrtörténeti problémája a XV. században szétsugárzó reneszánsznak, s az egyik legelső mélyen-szántó elemzését Huizinga könyvében találjuk meg.

Három különböző kulturális közeg viselkedésén tanulmányozhat-juk, hogy a XV. század elején milyen eltérő kontextusba illeszkednek be az itáliai humanizmus hatásai (ha egyáltalán sikerül beilleszkedniük). Az „elbizakodottság és heroikus gőg hőskölteményét" (22. old.) élő bur-gundi udvarban a humanizmus morzsái az elhaló lovagi kultúrának ad-nak némi energiát a további fennmaradáshoz. A flandriai polgárság szin-tén a maga külön útján halad; egyelőre alig érintik meg az arisztokrati-kus és egyetemi csatornákon érkező itáliai hatások, helyette viszont maga termel ki egy olyan vallásos mozgalmat, a devotio modernát, mely je-lentősen befolyásolja majd az egész humanista szellemiséget, mindene-kelőtt Erasmust. A királyi udvar és a burgundi hercegek között inga-

dozó, de végül az előbbi mellett döntő párizsi egyetemről kerül ki a fran-cia humanisták első nagy generációja: Jean de Monstreuil, Nicolas de Clamanges, Pierre és Gontier Col. De ne tévesszen meg Petrarcához fűződő kapcsolatuk: „Itálián kívül a kortársak Petrarcában nem a szonet-tek és a Diadalmenetek szerzőjét látták, hanem a morálfilozófust, a ke-resztény Cicerót" (247. old.). Ezek a korai francia humanisták bizony-talan latinságukkal, tökéletlen klasszicizálásukkal még a késő skolasz-tikához kapcsolódtak, azokhoz a körökhöz, melyeknek Villon és Rabe-lais gúnyos kacajjal fordít majd hátat.

Az átvétel tehát különböző földrajzi helyeken, különböző időben, különböző társadalmi rétegekben más-más ritmus szerint és eltérő alapossággal folyik. Innen Huizinga kedvelt képe, melyet A reneszánsz problémájá-ban dolgoz ki: a reneszánsz „a parthoz ütődő hullámok hosszú sora; mindegyik más helyen és más-más pillanatban törik meg. Mindenütt másképp rajzolódik ki a határvonal régi és új között . . . a változás sohasem vonatkozik a műveltség egész összességére." A ter-méketlen periodizációs viták helyett Huizinga arra fordítja figyelmét, hogy milyen egyedi rendszerek olvashatók ki a régi és új elemek számtalan megvalósult ötvözetéből.

A reneszánsz-problémábol indul ki tehát A középkor alkonya, az elem-zés eredményei azonban tovább mutatnak. A burgundi kultúra kora-érett és hamar túléretté váló, történelmi zsákutcába vezető fejlődése olyan kérdésekkel szembesíti a történészt, melyek megválaszolásához nem adnak elegendő támpontot a kultúráról alkotott hagyományos el-képzelések. Csődöt mondanak itt azok a mechanikus levezetések, me-lyek közvetlenül próbálják kamatoztatni a gazdaság vagy a politika történetéből nyert ismereteiket. Ennek a civilizációnak ugyanis épp az a létalapja, hogy dacoljon a valóság gazdasági-társadalmi törvényszerű-ségeivel, a történelem – számára kedvezőtlen – fejlődési irányával.

A burgundi hercegek „a Kerek Asztal fantasztikus díszruháiba" öl-töztetik udvarukat (33. old.), s a szertartások felcicomázott ünnepélyes-sége, a „szerelmi udvarok" végletekig csiszolt finomsága (90. old.), a Don Quijoték bárgyú emelkedettsége kiáltó ellentétben áll a kor „zord valóságával", a pestisek, háborúk, népfelkelések, mészárlások világával. Bágyadt öncsalás, legyintenénk, de mégsem tekinthetünk el ettől a konvenciókká fakult illúzióvilágtól, mert sokszor véresen komoly politikai eseményekben is érezteti hatását. A XIV. század búsképű lovagjai nem szél-malmokkal, de a török igencsak valóságos csapataival mérték össze ere-jüket Nikápolynál, és vereségük nem pusztán saját siralmas tehetetlen-

ségüket bizonyítja, de ténylegesen súlyosbította Közép-Európában a török veszedelmet. A rendszer működési zavarai, mosolyognak egyesek; hazug, alávaló ideologia, mely bilincseket lakkoz, mondanák mások. Ter-mészetesen Huizinga sem gondolja, hogy a valóságot az ábrándok és nosztalgiák világa mozgatja, és az sem kerüli el figyelmét, hogy a lovagi eszmények egyik fő létalapja ideológiai funkciójuk (47. old.), sőt, gaz-dasági szerepük (a lovagi tornákon, tartományi háborúskodásokon fog-lyul ejtett nemesekért kapott váltságdíj jelentékeny összegekkel járult hozzá a lovagi életmód költségeinek előteremtéséhez – 81. old.). Ér-deklődése azonban arra irányul, hogyan képes mégis pozitív, értékte-remtő vagy legalábbis értékőrző szerepet betölteni egy ilyen hanyatló, önáltató kultúra. Melyek azok a csatornák, amiken keresztül befolyá-solni, irányítani tudja – minden hamissága ellenére – széles embercso-portok mindennapi életét, hogyan játszanak közre a „szebb életről szőtt álmok" „a civilizáció és a társadalmi élet formáinak" alakításában (32. old.)? Milyen önálló rendszerré állnak össze ezek az illúziók, mit árul-nak el az emberi gondolkodás történetéről?

A kultúra szerkezetének olyan sajátságait deríti föl Huizinga, melyeket érdemes röviden rekonstruálnunk, minthogy A középkor alkonyá-nak konkrét elemzései jóval árnyaltabbak, mint azok az összefoglalások, melyeket később, elméleti igénnyel írt.

Az első döntő felismerés: a lovagi-udvari életeszmény – akárcsak a ve-le szembehelyezkedő világtagadó vallási ideál – a történelemből, egy va-lóságos vagy képzelt múltból meríti formáit; az egyik Arthur király lo-vagjainak, a másik Krisztus apostolainak életmodját próbálja újra feltá-masztani. Huizinga Történelmi életeszmények című tanulmánya (1915) szélesebb összefüggésben is elemzi ezt a jelenséget, mert nem egyedül a középkor utolsó századai ismerték a jelennel szembeszegezett tökéle-tes múlt hatékony fegyverét. A valósághoz való viszony több évezredes dimenziója ez. Története az ókori aranykor-mítoszoktól, a pásztori költészettől kezdve a középkori lovagi és „apostoli" életmódon, vala-mint a reneszánsz antikvitás-kultuszán keresztül egészen a rousseau-i természetképig, a felvilágosodás vademberéig vagy akár a historizált nemzet-eszményig ível.

Huizingát elsősorban nem az foglalkoztatja, hogy honnan ered egy ilyen kitalált vagy újra felmelegített történelmi életeszmény, hanem inkább azt vizsgálja, hogy mi ad számára új életerőt, létezési keretet, amikor a – vele épp ellentétes – jelenbe parancsolják. Ez irányítja figyel-mét a késő középkori élet „kontúrjait" oly élesen kirajzolo szertartá-

sok, rítusok, etiketté finomult szokásrendszerek felé. Felismeri, hogy az, ami első pillantásra csak koloncnak látszik, valójában a kultúra és a művészetek egyik fontos ösztönzője, s az egész társadalom életére fontos hatással van. A vallási szertartások, a rituálisan megismételt nagy vigadalmak vagy az együtt megvalósított életeszmény formaságai kö-zösség-alakító, összetartó erőt jelentenek. Civilizálnak – Huizinga szerint megfékezik az „eredendő durvaságot" (39. old.). A nevetséges előírások-kal terhelt lovagi harci szabályok például nem keveset tettek a barbár ha-dakozás megrendszabályozásáért, egyebek között belőlük származik a hadviselés nemzetközi jogrendszere (82. old.). A társadalom hétköz-napjaiban komoly etikai funkciot töltenek be az élet legfontosabb ese-ményeinek, születésnek, házasságnak, halálnak látványos, emelkedett jelleget adó szertartások. Bármily színpadiasak és sokszor hamisak a gyász kollektív érzelemnyilvánításai, társadalmilag érvényes viselkedési nor-mákat fogadtatnak el. E korban látványosság az elítélt fogoly kivégzése, a megalázkodó bűnös vezeklése vagy a „szent ember" önpusztítása is: „a közélet csaknem olyan, mint valami állandó erkölcsi példázat" (43. old.).

Nemcsak általában járulnak hozzá ezek a szertartások a társadalom fenntartásához, civilizálásához, de hatékonyan felhasználhatók arra is, hogy egy adott társadalmi rendet, rangsort, hierarchiát véssenek az emberek tudatába – az ünnepi körmenetek, az ülésrend, mindenfajta külső jel (öltözködés, fegyverzet) segítségével. Minden csoportosulás ilyen szertartásokban, külsőségekben találja a leghatékonyabb eszközt különállásának fenntartására, hirdetésére. A csoportba való bejutásra pedig részben ezeknek az átvétele teremt lehetőséget. Érezték ezt az uralkodó osztályba felemelkedni próbáló újgazdag polgárok is, amikor buzgón utánozták a nemesség életmódját, szokásait, szertartásait (37. és ioi. old.). A reprezentáció, a látható jelekben megfogalmazott kü-lönbségek és összetartozások rendszere a kor politikai gondolkodásá-nak központi helyére emeli a presztízs fogalmát.

A szertartások, konvenciók merev együttese nem pusztán béklyó, mely gúzsba köt. Szemügyre véve a primitív népek és a paraszti kultúra szilárd tradícióit, szokásait vagy a hanyatló nemesi civilizáció önként vállalt etikettjét, Huizinga előtt feltárul a rendszer másik oldala is: a felszabadító, felemelő játék. Már A középkor alkonyá-ban megfogal-mazódik Huizinga híres elmélete a kultúra játék-elemeiről és a játék kultúrateremtő jellegéről, amit öregkorában a Homo ludens-ben foglal össze (1938). Találóan írja le, hogy mennyi játékos elem van a néha

ironikus mosollyal, néha ünnepélyes komolysággal betartott etikett-előírásokban, a lovagi életforma szerepjátszásában, a lovagi tornák ádáznak tűnő, de a fair play szabályait mindig betartó összecsapásaiban vagy a népünnepek társas szórakozásaiban. (A Homo ludens-ben mindezt kiegészíti a kora etnológiájából nyerhető legkorszerűbb ismeretekkel, Boas és Malinowski kutatásaival is.)

A középkor alkonyá-nak már témaválasztásában is érezni azt a nosztal-giát, amit a Homo ludens zárófejezete mond ki: a korszak annak kö-szönheti báját és sajátszerűségét, hogy olyan értékekkel rendelkezik, melyeket jelenünk már alig ismer. S az egyik legfontosabb kultúrtényező, mely mindinkább veszendőbe megy, maga a játék. „A társadalom túlsá-gosan tudatossá vált, ami érdekeit és célját illeti", „a modern termelési folyamat káros tényezői" megrontják a sportot, a művészeteket, meg-fosztják őket eredeti játék-tartalmuktól. Érzi Huizinga, hogy az egész életet átható kapitalista racionalizáció valamit visszavonhatatlanul le-rombolt, ami egykor, a tradicionális társadalmak kultúrájában (és vég-ső soron a késő középkori kultúrát is ide kell számítanunk) éltető, kreatív tényező volt.

A szertartásokkal körülhatárolt játékok, ünnepek önálló törvény-szerűségeket teremtő világában találja meg Huizinga azt az elkülönült közeget, melynek vizsgálata magyarázatot adhat kiinduló kérdésfelte-véséhez, annak a kontextusnak a megértéséhez, melyben a hanyatló kor művészi csúcsteljesítményei születtek. A művészet egyik lehetséges, s a történelem folyamán sokszor igen jelentős szerepet betöltő ösztönzőjé-re bukkan itt. Olyan, az élettel bonyolult összefüggésben álló, azzal vi-szonylagos önállósággal szembehelyezkedő szférára, ahol a kultusz, a pompa, az etikett játékszabályai szerint megszerkesztett formaságok esztétikai tartalmat, stílust kapnak. „Művészi formát" adnak az életnek, nyelvet, témát, közönséget a művészetnek.

S ezzel Huizinga könyvének, sőt egész életművének legfontosabb problémájához érkeztünk el, ahhoz a problémához, amit A középkor al-konyának egyik fejezetcíme jelez: művészet és élet kapcsolata. Az ifjúkori nyelvészeti stúdiumok, majd első, jogtörténeti munkája után ebből a témakörből tette le névjegyét Huizinga a történész-világban. Amikor 19o5-ben tanítani kezdett a groningeni egyetemen, első nyil-vános előadását A történelmi elképzelések esztétikai alkotóeleméről tartot-ta. A művészetre támaszkodva kovácsolt magának ellenszert a száraz pozi-tivista történetírással szemben, a művészet teljességigénye indította arra

is, hogy a Van Eyck testvérek alkotásait „a kor életének teljes össze-függésében" (7. old.) akarja feltárni.

Mert – mint kultúra-felfogásábol kiderült – nem is lehet másképp, különösen ebben a korban, ebben a társadalmi-kulturális közegben, ahol a művészet az élet eleme, elválaszthatatlan része volt. Erről a mű-vészettől átitatott, a legapróbb részletekig felékesített környezetről kellene tehát képet kapnunk, hogy megértsük az itt születő remekmű-veket. Ez azonban a krónikák bőbeszédű leírása ellenére sem könnyű. Hiszen művészet volt itt minden mozdulat, gesztus, minden ételköl-temény, az étkezések közti színielőadások (entremets) s a vallási ceremó-niák; művészet volt a színpompás ruha, a tánc, a zene. A minden ese-ményt látványossággá változtató kor megértéséhez a látványt magát kellene feltámasztani, s a kortárs szemtanúk benyomásain túlmenve sa-ját szempontjaink szerint rendszerezni. Minthogy ez nem lehetséges, a történész egy szegényes pótlékkal rendelkezik csak, az élet „művészi ke-reteit" hordozó anyagi kultúra vizsgálatával.

Huizinga végig is olvassa a hercegi udvartartás számadáskönyveit, Olivier de la Marche étkezési etikettjét és szakácskönyvét. A festmények és a miniatúrák alapján rekonstruálja a kor öltözködését; következtet a ruha, a bútorok, a dekorációk színrendszerére, mely az élet díszítésé-ben is hasonló szerepet tölthetett be, mint a festményeken. Fennmaradt a kor „lángoló" gótikájának ornamentikája, mely sejteni engedi a lakóhe-lyek pompás színfalait. A kor esztétikai nyelvének grammatikája ala-kítja a legapróbb használati tárgyat is. Sőt talán ezekből olvasható ki a legtisztábban: joggal fájlalja tehát Huizinga, hogy oly töredékesen maradtak ránk az iparművészet alkotásai (189. old.), melyek híven tanús-kodnak a mindennapi élet és a művészet szerves egybefonódásáról. Hu-izinga szemét egyébként részben saját kora tette érzékennyé az alkal-mazott művészet szépségeire: a század eleji szecesszió iparművészeti és dekorációs elképzelései, s még inkább a nagy kezdeményezők, az angol preraffaeliták középkorba és reneszánszba visszanyúló művészetfelfo-gása. Ruskin és William Morris Huizinga kedvenc szerzői közé tartoz-tak, gyakran hivatkozott rájuk elméleti írásaiban is.

Huizinga esztétikai rajongása azonban kevésbé elfogult, mint az övék. Tisztában van vele, hogy mindez a „tökéletes és ékes forma" „egy már régóta fejlődésképtelen eszmerendszer" számára készül (212. old.). Iga-zán nagy művészi alkotás a burgundi udvarban is csak ott születik, ahol rés támad a konvenciók rendszerén. A főtémájában kötött festészet nagy lehetősége a tárgyak, a látvány részleteinek naturalista visszaadása; a

képi megformálás varázslatos ereje egyes esetekben képes összetartani, sűrítve ábrázolni a széteső összefüggések miatt önálló életre kelő for-mák világát. Az átlagköltészet – és Huizinga jó érzékkel támaszkodik a kor művészeti tendenciáinak az elemzésénél az átlagra – épp ezt a tar-talmi széthullást sínyli meg; végeláthatatlan és üres képsorai azt mu-tatják, hogy ahol a vizuális megjelenítés még kiutat lelhetett, ott a szó már nem tud keresztülhatolni, ott az erőtlen fogalmi gondolkodás már mozgásképtelen. A kép piktora az objektív látványba kapaszkodik, a szó művésze viszont az elerőtlenedett irodalmi tradíciók, a hazuggá váló kollektív értékrendszer közepette csak egy biztos támaszt találhat: saját személyiségét. Itt viszont az irodalom szárnyalja túl a festészetet. A gro-teszk személyes élményeket rögzítő krónikák, az egyéni – lírai, ironikus – viszonyulást tükröző versek dokumentumot teremtenek a kor embe-rének érzelemvilágáról, zavart tehetetlenségéről. A hercegi udvar ceremó-niákkal körülbástyázott álomvilága tehát csak a művészet átlagának, hétköznapibb formáinak nyújtott ellentmondásmentes rezervátumot. Aki többet akart, annak valamiképpen itt is túl kellett lépnie a „művé-szi" életstílusnak, a díszleteknek a keretein. Szoborba faragott, megfestett vagy megfogalmazott valóságélményt kellett adnia.

Nem utolsósorban ennek a ténylegesen megfogalmazott, a króni-kákban, a naplókban, a misztikusok értekezéseiben megkapó erővel leírt valóságélménynek, ezeknek a feszült és ellentmondásos érzelmeknek a sűrű felidézésével éri el Huizinga, hogy könyvében legalább annyi élet van, mint művészet. Innen adódik az egész művet átható pszichológiai ér-deklődés, mely az esztétika-központúság mellett könyvének másik legnagyobb nóvuma.

A történetírás és a pszichológia összekapcsolásának jelszava nem sokkal korábban, a XIX. század végi német történetírás módszertani vi-táiban bukkant fel először, két jellegzetes változatban. Lamprecht még alapjában véve pozitivista szemlélettel, Comte és Burckhardt nyomdo-kain haladva próbálja „szociálpszichológiai" szempontok szerint átértel-mezni a művelődés történetét. A pozitivista történettudomány elméletének természettudományos analógiáival szemben először Dilthey tesz kísérletet a „szellemtudományok" önálló módszertani alapjainak kidolgozásá-ra. Huizinga több rendszerező történelemelméleti tanulmányt írt élete folyamán (hogy csak kettőt említsünk: A kultúra-történet feladatai, 193o; Négy fejezet a történelem modern tudománnyá válásáról, 1934), melyekben ő is élesen elítéli a pozitivista történettudomány módszereit, és elisme-rőleg emlegeti Dilthey, valamint a neokantiánus Rickert és

Windelband munkásságát. Ők voltak szerinte azok a gondolkodók, akik a kultúra-tudományokat s az egész történettudományt „felszaba-dították a természettudományok igézetéből", felismerték, hogy önálló kutatási eljárásokra van szüksége. A középkor alkonyában azonban azt kell látnunk, hogy Huizinga elemzéseiben a pszichológia egész eltérő összefüggések megvilágítására szolgál, mint akár Lamprecht, akár Dilthey és a nyomában haladó szellemtörténészek kezén. Szerintük ugyanis az adott értelmet a történettudományban a pszichológiai szempont alkal-mazásának, hogy a társadalom vagy az egyén mindenütt és mindenkor egyforma pszichikus struktúrával, „lelki mechanizmussal" rendelkezik, s ez – Lamprecht elképzelése szerint – természettudományos módsze-rekkel könnyen leírható, vagy – Diltheynél – lehetőséget ad arra, hogy a történész „beleélje" magát egy letűnt kor valóságába, „átérezze" a haj-dani emberek tényleges problémáit.

Huizinga viszont mindkét állásponttal szemben állva leszögezi, hogy az általa vizsgált kor emberének értelmi, érzelmi, pszichikai mechaniz-musai más felépítést mutatnak, mint ami a mi sajátunk. Hogy miért? Mert az életnek határozottabbak voltak „a körvonalai", az anyagi élet-feltételek jóval nagyobb ellentmondásokat mutattak. A késői középkor embereinek szenvedélyes, heves és számunkra felettébb következet-lennek tűnő érzelemkitöréseit azzal igyekszik magyarázni, hogy igen hatá-rozott ellentmondások formálták érzékelési rendszerüket: a téli hideg és a nyári meleg, a nappali világosság és az éjjeli sötétség, a barlang csendje és a harangok fülsiketítő lármája közötti – a mainál messze élesebb – ellen-tétek. A társadalmi élet látható megnyilvánulásai is hasonló kontrasz-tokat mutattak: a legkegyetlenebb büntetés és a teljes kegyelem egy szeszélyes döntés kérdése volt csak; a kor embere „a vér és a rózsák szagát egy lélegzetvételre szívta be" (22. old.). A késői középkor emberének lel-ki alkatát kutatva Huizinga az anyagi életfeltételek, az életmód, a szertar-tások, a látható-érzékelhető környezet pszichikai hatását tekinti – tör-ténelmileg változó – meghatározóknak. Határozottan szembeszáll minden olyan XIX. századi elképzeléssel, mely egy kort egy-két fősze-replőjének jelleméből, gondolkodásából akar megérteni: történelmi pszichológiának szerinte csak a nagyobb tömegek, a különböző társa-dalmi csoportok mentalitásának felderítése nevezhető. Huizinga a szel-lemtörténeti irányzat németországi hegemóniája idején olyan új mód-szereket dolgozott ki, melyek sok tekintetben közel álltak a francia történettudományt megújító Annales-kör egyik megalapítójának, Lucien Febvre-nek a mentalitástörténeti elképzeléseihez. Febvre sok-

szor hivatkozik is A középkor alkonyára, mint az egyik legelső sikeres kezdeményezésre ebben a tárgykörben, és valóban a mentalitástörténe-ti elemzések sokrétűsége biztosítja mindmáig Huizinga könyvének mód-szertani aktualitását.

A középkor alkonyá-nak egyik legnagyobb érdeme e tekintetben, hogy új típusú forrásokat kapcsolt be a történelmi vizsgálatba: a kor embereinek érzelemvilágát tükröző krónikákat, naplókat, elbeszélő forrásokat, az átlagköltészet tengernyi verssorát és a vallási értekezé-sek még nagyobb tömegét. S ezeket a forrásokat egészen új eszközökkel bírta vallomásra; éppen azokra a közhelyekre, csacskaságokra, konvencio-nális érzelemnyilvánításokra, díszítő jelzőkre, túlzó leírásokra figyelt, melyek addig kihullottak a „lényegesebb" történelmi jelenségeket ku-tató történészek rostáján. Huizinga viszont felfedezte bennük a rend-szert vagy legalábbis a kor egy-egy jellegzetességét, mely arról tanúskodik, hogy milyen fogalmakkal értelmezte a késői középkor embere saját vi-lágát. Hallunk a gondolkodás hierarchikus rendezettségéről (16o. old.), formalizmusáról, a mindennapi eszmefuttatások csontvázát alkotó „kikristályosodott gondolatról" (példabeszédek, közmondások, mot-tók, emblémák – (180. old.); hallunk a fogalomalkotás tisztázatlan pontjait áthidaló, harmóniát teremtő „szimbolikus felfogásmódról" (158. old.); más-részt a hiszékenység, a babonák világáról, a kor embereinek jellegzetes hangulathullámairól, a vallási, misztikus élmény gondolati, érzelmi mechanizmusairól.

Huizinga az elsők között figyel fel arra, hogy a kései középkor em-bereinek érzelemvilágában milyen központi helyre kerülnek a halállal kapcsolatos víziók. Nem véletlen, hogy A középkor alkonyá-nak erről szóló fejezete gyakorolta a legnagyobb benyomást a kortárs olvasók képzeletére. Leginkább a haláltánc képe tudta magába sűríteni mindazt, amit a húszas-harmincas évek emberei látni akartak a hanyatló késői középkor kultúrájában. Ez Huizingát is befolyásolhatta, s talán éppen ezért ebben a részben a leginkább szembetűnő mindaz, ami bizonyta-lan, lezáratlan A középkor alkonya elemzéseiben.

Huizinga egy adott történelmi problémából indult ki, de ahogyan egyre jobban elmélyült a vizsgálatban, olyan elméleti kérdésekbe bo-nyolódott, hogy végül nehezen tudta eldönteni, vajon a vizsgált kultu-rális jelenségek egy válságba jutó nemesi civilizáció történelmi meg-nyilvánulásai-e, vagy pedig a kultúra általános szerkezetének, magá-nak az emberi pszichikumnak a jellemzőivel van dolga.

Mik a szertartások, konvenciók, mi az etiketté üresedett társas érintkezés? Egy hajdani őszinte vallásosságnak, egy korábban komoly etikai értékeket hordozó rendszernek a megcsontosodott, formalizá-lódott maradványai? Huizinga számos helyen ilyen következtetésre jut. Máshol viszont úgy érzi, hogy mindez eleve így jött létre, s voltaképpen itt kell keresni a kultúra, a művészetek eredetét. Ezt sugallják neki a „pri-mitív" társadalmakkal foglalkozó etnológiai munkák is, melyek a fejlő-désben megrekedt társadalmak évezredes mozdulatlanságát, rítusait úgy értelmezik, mint magát az „ősi társadalmi állapotot"; ilyen követ-keztetések felé viszi el például a játék kulturális szerepének a Homo lu-dens-ben néhol már parttalanná tágított elmélete. S a haláltánc értéke-lésénél is habozik: egy pusztuló, átalakulóban levő társadalmi rend döbbentette rá az embereket életük mulandóságára és – a veszteség fájdalmában – evilági értékeire, vagy pedig „a macabre látomás igen mély lélektani rétegekből, a félelem mélységeiből tör elő" (113. old.).

Ha Huizinga nem is mindig tudott ellenállni annak, hogy ne általáno-sítsa azokat a hipotéziseket, amelyek egy-egy kor problémáinak zseniális megérzéséből, tudományos rendszerezéséből fakadtak, elsősorban mégis történész maradt, és – gyakran téves – általános koncepcióit alárendelte a vizsgált konkrét kérdések logikájának. A középkor alkonyá-ban a tár-sadalom, a gazdaság és a kultúra fejlődésének egy igen bonyolult, ellen-tétekből összeálló együttesét tárta fel, amelyben élesen kiütközött az átala-kuló gazdaság és társadalom, illetve a régi rendet konzerválni igyekvő kul-túra ellentmondása, viszonylag önálló, különböző irányú mozgása. Más történelmi helyzetben viszont a gazdaság és a társadalom jóval szorosab-ban határozza meg a kultúra jellegzetességeit, s Huizinga ezt is felis-meri és elismeri az egyik legszebb művelődéstörténeti elemzésében, A ti-zenhetedik századi holland kultúra rajzában (1932).

A holland művészet egyéni arculatának magyarázatára szerinte is „a kultúra társadalmi alapjai adják a legszilárdabb kiindulópontot". Ba-rátja, a belga Henri Pirenne gazdaság- és társadalomtörténeti kutatá-saira támaszkodva írja le a sajátos földrajzi és gazdasági helyzetből adódó „demokratikus", föderatív városhálózatot, mely kevés teret hagyott a feudális típusú arisztokráciának, és lehetővé tette az ország szabadsá-gának megőrzését az idegen – spanyol – feudális hatalommal szemben is. Gazdaság- és társalomtörténeti érvekkel száll vitába Max Weber té-zisével, mely szerint a hollandiai polgári kultúra sajátosságai leginkább a kálvinizmus befolyásából fakadnak; kimutatja, hogy az itteni közép-osztály puritán élet- és művészetfelfogása hosszú középkori múltra te-

kint vissza, és igen sokat köszönhet a devotio moderna késő középkori val-lásos mozgalmának, valamint az erasmusi gondolatrendszernek is. Diffe-renciált művészetszociológiai szempontokkal indokolja a festészet uralkodó szerepét a többi művészeti ághoz képest; hivatkozik a polgá-ri vásárlóközönség esztétikai igényeire, valamint vásárlóerejének – a művészetet befolyásoló – határaira is. Az akkori képzőművészet és iro-dalom funkcióját éppen életközelségében, polgári élményvilágában lát-ja, s kimutatja, hogy ez a művészet épp akkor veszti el talaját, amikor a gazdasági hanyatlás a polgári rétegek arisztokratizálódásához vezet.

Más kultúra, más szerkezet, más – nem kevésbé értékes – elméleti meg-figyelések. A holland festészet leírásánál ismét előkerülnek ugyan Hu-izinga dédelgetett nézetei az illúziók, a historizálás és a játék központi sze-repéről, de itt épp a kivételek, a szabványtól eltérő életművek jellem-zésénél (kitűnő elemzést ad például a valóság és a bibliai álomvilág kö-zötti feszültségekről Rembrandt festészetében). A művészet fő ten-denciáinak, a műalkotások nagy többségének alakulását viszont itt a gazdaság és társadalom helyzetéből magyarázza, a művészet termelőinek és fogyasztóinak szociológiai szempontjaival értékeli.

Noha A középkor alkonyá-nak átütő sikere sokak előtt elhomályosí-totta ezt a tényt, Huizinga nem volt „egykönyves" történetíró; nem tö-rekedett arra, hogy egyetlen kor mindenütt elismert szaktekintélyévé váljék. Kutatoi érdeklődése, tanulmányainak, könyveinek tárgyköre hallatlanul tág. Portrét rajzolt a XII. századi „pregótikus" gondolkodók-ról (Abélard, John of Salisbury, Alain de Lille), A középkor alkonyá-n kívül is írt Burgundiával foglalkozó munkákat, sok reneszánsz-tanulmánya van, feldolgozta a holland kultúrtörténet nagy korszakait és alakjait, több érdekes tanulmányt írt Amerikáról, számos történelemelméleti munkát hagyott hátra, és európai hírnevét végül még tovább növelték a két világháború közötti korszak súlyos politikai, kulturális problémá-ival, mindenekelőtt a fasizmus térnyerésével foglalkozó „kultúrfilozófiai" pamfletjei, amelyek közül a legismertebb A holnap ár-nyékában (1935).

Ez a sokoldalú, nyitott történetírói érdeklődés jellemzi Huizingát élete végéig. A történelemből – közhely, de róla valóban elmondható – a je-len problémáira kereste a választ, és másképp, mint ezt általában tenni szokás: tisztelettel az elsüllyedt világnak korunkétól különböző, szá-munkra talán teljesen fel sem fogható értékei iránt. Igyekezett a szöge-sen ellentétes történelmi helyzeteket, ha kell, egymásnak szögesen el-

lentmondó elvek szerint rendszerezni. S ha tovább nem jutott, nyitva hagyni az ellentmondásokat, mint A középkor alkonyá-ban is tette.

Hogy A középkor alkonya nyomán Huizinga számos országban, köztük Magyarországon is ismertté vált, az a kor szellemi életének beidegző-déseivel, divatjaival éppúgy összefügg, mint a könyv tényleges értékei-vel. Meglepő azonban, hogy valójában Huizinga egész életműve eljutott hozzánk, jelentős hányadát magyarra is lefordították; a Tolnai Gábor által szerkesztett Válogatott tanulmányok-at (1943) például Radnóti Miklós ültette át magyarra. Minek köszönhető ez a páratlan érdeklő-dés, hiszen sem előtte, sem utána nem akadt külföldi történész, aki-nek munkái nálunk ilyen lelkes fogadtatásra találtak volna?

Bár kissé megkésve, de a szakmai körökbe itt is először A középkor al-konyá-nak a hatása jutott el. A kor vezető történészei idegenkedtek ugyan Huizinga esztétizáló, irodalmias módszerétől (Szekfű Gyula idézi olykor, de ő is csak a XVII. századi holland kultúráról szóló művét). Annál népszerűbbé vált viszont Huizinga a művészettörténészekkel is szoros kapcsolatot tartó, Domanovszky Sándor körül tömörülő művelődés-történet-kutatók között, akik sok hasznát vették a – hol pozitivista, hol szellemtörténeti módszerekkel feldolgozott – Magyar művelődéstörté-net egyes fejezeteinek elkészítésénél a Huizinga által Burgundiáról fes-tett képnek. A középkor alkonyá-nak gondolatébresztő, termékenyítő ha-tása két monográfia születéséhez is vezetett. Dercsényi Dezső Nagy Lajos korát (1938), Horváth Henrik pedig Zsigmond király korát dolgozta fel (1937), kitűnően összegyűjtött hazai forrásanyaggal, me-lyet lényegében Huizinga módszerével rendszereztek, nem is rejtve vé-ka alá, hogy céljuk A középkor alkonyá-ban elemzett jelenségek ma-gyarországi megfelelőinek feltárása. Kardos Tibor Huizinga szellemé-ben írt előszót a Kálti Márk Képes króniká-jából megjelenő szemelvé-nyekhez (1938).

Huizinga gondolatai ihlető erejűek, kutatásra, új megfigyelésekre serkentenek a magyar történelem tárgykörében is. Felidézett képei-nek szuggesztivitása alól azonban még a legkitűnőbb kutatók is ne-hezen vonják ki magukat, s olykor hajlamosak a dekadens burgundi kultúra pompás – s ezért kissé hízelgő – ruháiba öltöztetni a XIV–XV. század fordulójának magyar kultúráját, anélkül, hogy erre itt is meglett volna a kellő forrásalap. E művek a legkisebb jelben is a Huizingából megismert „turbulens, villódzó" arisztokratikus civilizáció magyaror-szági emlékeit látják, hiszen az elemzések – sűrűn hangoztatott – célja a magyarországi és nyugat-európai kultúra azonosságának, rokon fel-

építésének a kimutatása. Ironikusan hat, hogy mindez A középkor alkonyá-nak leírásaiból táplálkozott, abból a műből, mely épp az ilyen analógiás, mechanikus sémaátvételek elleni tiltakozásból íródott.

Közelebbi szellemi rokonokra lelt Huizinga Magyarországon azok-ban a szellemtörténetből induló, haladó esszéistákban – irodalomtör-ténészekben, filozófusokban –, akik koruk válságtüneteit a történelmi, kulturális értékek racionalista védelmével és a húszas-harmincas évek kultúrfilozófiáinak egyfajta progresszív, antifasiszta szintézisével pró-bálták leküzdeni vagy legalábbis tudatosítani. A holnap árnyékában ma-gyarországi megjelenése (1938) az ő körükben kapta a leglelkesebb visszhangot; nagymértékben magukévá tették Huizinga diagnózisát je-lenük „kulturális bajairól". Ők Huizinga történelmi alkotásaiban is el-sősorban a világnézeti felhangokra figyeltek, és tanításait Oswald Spengler, Ortega y Gasset válságfilozófiájával, Julien Benda értékőrző raci-onalizmusával hozták kapcsolatba. (A társítás ténye ellen Huizinga minden bizonnyal tiltakozott volna – Spengler „kultúrmorfológiájának" irracionalista vonásait éppúgy bírálta, mint Benda arisztokratikus, száraz kartezianizmusát –, az asszociáció progresz-szív alaphangja ellen viszont aligha.)

Elsősorban Szerb Antal és Halász Gábor tettek sokat Huizinga gon-dolatainak magyarországi meghonosításáért. Szerb Antal fordítása egy-magában is jelentős cselekedet, de saját munkáiba is – különösen A világ-irodalom történeté-be – ő építi be a legmódszeresebben Huizinga felfo-gását, megfigyeléseit. Nem utolsósorban Szerb Antalnak köszönhet-jük, hogy Huizinga neve, életműve ma is él a magyar köztudatban.

Halász Gábor – aki a Magyar Csillag hasábjain külön tanulmányt szentelt Huizingának 1943-ban – a nagy holland történész magatartá-sát, mint azt maga az életmű sugallja, Erasmuséhoz hasonlította; jól látta, hogy Huizinga ihletése elsősorban a holland polgári kultúra le-tisztult nyugodtságában keresendő. A Patriotizmus és nacionalizmus cí-mű, szintén lefordított tanulmányáról szólva Halász Gábor elárulja, hogy mi tehette különösen vonzóvá Huizinga munkásságát Magyaror-szágon. „Az elvi vizsgálódás . . . ugyanoda vezette a történészt, mint hazája nemzet-múltjának áttekintése: a kisnépek sorsa miatti aggoda-lomhoz" – írja. Ez a „kisnemzeti" és mégis „európai" nézőpont igen közel állhatott a magyar értelmiség e progresszív csoportosulásának elképzelése-ihez.

Növelhette a Huizinga iránti rokonszenvet személyes sorsa és kiállá-sa is. 1942-ben a fasiszták koncentrációs táborba zárják, de nem sike-

rül megtörniük: rabtársainak a spanyolok elleni felszabadító harcokról tart előadást. Noha a táborból kiszabadítja a nemzetközi tiltakozás, to-vábbra is otthonától távol, házi őrizetben tartják Huizingát, aki – akár Szerb Antal és Halász Gábor – nem éri meg a második világháború végét.

Idézzük föl itt A középkor alkonya újabb kiadásának utószavában azokat a szép sorokat, melyeket annak idején Halász Gábor írt a műről: „A helyi és feltétlen hiteles adatok tömkelegéből a mai, az örök európai lélek bontakozott ki. A mai ember is magára ismerhetett a zárt világ-nézet lassú bomlásában, abban a veszedelmes erjedésben, mely a rot-hadás pompájával leplezi a pusztulást. A halálgondolat költözött ekkor értelmezése szerint a szívekbe, ezért volt az egészségtelen mohóság az élettel szemben, végső, ideges fellobbanása a lanyhuló erőknek. Az em-berek már csak színes külsőségekben élték, ami valaha építő elem volt, a lovagságot, az egyház bensőséges tanításait; játékra cserélték a szol-gálatot, látványosságra a lélek csendes élményét. A megszokott kere-tekből kihullva, idegek és érzékek izgalmával keresték az újat a vallásban, gazdaságban, életformában; a földről elfordult tekintet egyszerre fan-tasztikus víziókba tévedt, vagy ellenkezőleg, nagyon is realisztikus módon találta meg a kielégülést; az új hit egyfajta vallásos rajongás lett, szektárius tévedésekkel, vagy nyers hatásokat, az isteni szenvedést kiélező, önkínzó élmény, fásult szívek izgatószere . . . Bizonytalan és megosztott volt a lélek és sors, míg az újkor első századával el nem jött az új határozottságok ideje. Keményen és rendíthetetlenül néztek far-kasszemet világnézetek és felekezetek, többé nem játékra, hanem ölés-re készen. A középkor ragyogó ősze után tél borította el a földet, vasba öltözött a világ, létalapja lett a harc."

Arról is tanúskodik ez a vallomásszerű bemutatás, miként ismert önmagára, saját szorongató problémáira Huizinga művének magyar olvasója a második világháború idején, milyen volt az a szellemi lég-kör, melyben Huizinga finoman megszerkesztett elemzései hirtelen égető, mához szóló tartalmat kaptak, valóságos válságfilozófiává élesedtek.

Most, amikor több, mint negyven évvel az első magyar kiadás után újra kezünkbe vehetjük Huizinga könyvét, nyugodtabban élvezzük a gazdag művészi termést hozó késő középkori ősz színes képét. A mű új arcát mutatja nekünk, ezzel is bizonyítva maradandóságát.