J. R. R. Tolkien 1892. január 3-án született. Eltekintve hosszú és sikeres akadémiai karrierjétıl,

legínkább fantasztíkus mőveivel, meseregényeivel, különleges fantáziavilágban játszódó könyveivel vált

világszerte ísmertté, ezek:

a The Lord of the Ring (A Győrők Ura), The Silmarillion (A Szilmarilok), valamint a The Hobbít (A babó).

Mőveit 24 nyelvre fordították le, és mintegy 24 millió példányban jelentek meg, J. R. R. Tolkien fıbb

nemzetközi és hazai, angliai elismerésben részesült, többek között 1972-ben Oxfordban díszdoktorrá avatták.

Magyar nyelven eddig A Győrők Ura és A babó két kiadásban, A Sonkádi Egyed Gazda, valamint A Szilmarilok c. mőve

egy-egy kiadásban jelent meg.

EZ A KÖNYV J. R. R. TOLKIEN (1892-1973), A VILÁGHÍRŐ MODERN KLASSZIKUS ÍRÓ SZÜLETÉSÉNEK 100.

ÉVFORDULÓJÁN JELENIK MEG A FORDÍTÁS ALAPJÁUL SZOLGÁLÓ KIADÁS:

J. R. R. TOLKIEN: THE HOBBIT GEORGE ALLEN AND UNWIN LTD, 1966 A SZERZİILLUSZTRÁCIÓIVAL A BORfT6N ROGER GARLAND MŐVE

SZOBOTKA TIBOR FORDÍTÁSA TóT FALUSI ISTVÁN VERSBETÉTEIVEL 3. KIADÁS ISBN 963 7744 70 3

GEORGE ALLEN AND UNWIN PUBLISHER LTD. 1937, 1951, 1966, 1978 199(1 RICHARD WILLIAMSON AND CHRISTOPHER REVEL TOLKIEN, EXECUTORS

OF THE LATE JOHN RONALD REVEL TOLKIEN HUNGARIAN TRANSLATION BY SZOBOTKA TIBOR ÓRÁKÖSE, 1992

TARTALOM

1. Váratlan társaság 7 2. Birkasült 28 3. Rövid pihenı 42

4. Domb felett és domb alatt 49 5. Talányok a sötétségben 60

6. Cseberbıl vederbe 78 7. Fura szállások 93 8. Legyek és pókok 117 9. Elszabadult hordók 140 10. Szíves fogadtatás 154 11. Az ajtólépcsın 164

12. Bizalmas értesülések 172 13. Nincs idehaza 189

14. Tőz és víz 198 15. Gyülekezı fellegek 206 16. Éjszakai tolvaj 214

17. Megnyílnak az ég csatornái 219 18. A visszatérés 228

19. Az utolsó útszakasz 235.

1. VÁRATLAN TÁRSASÁG

Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy babó. Nem volt ez a lyuk rút, mocskos, nedves, teli féregmaradékkal, dohszaggal, sem száraz,

csupasz, homokos lyuk, ahol se leülni, sem enni nemigen lehet: ez babólyuk volt, ami egyértelmő a kényelemmel.

Olyan kerek, zöldre mázolt ajtaja volt, mint a kajütablak, s annak pontosan a közepén fénylı rézkilincs. Az ajtó alagút formájú föld alatti járatra

nyilt, ez a járat igen kényelmes volt, nem szivárgott belé a füst, falait fa borította, padlója csempézett volt és szınyeggel ,fedett, fényesre dörgölt

székek álltak rajta, és rengeteg faszeg mindenütt, kalap- és kabátakasztás céljából - a babó kedvelte a látogatókat. Az alagút messzire kanyargott,

jószerivel, de nem egészen egyenesen a domboldalra vezetett - a Dombra, ahogyan mérföldnyi körzetben mindenki hívta -, és sok kis kerek

ajtó nyílt belıle, hol az egyik, hol a másik oldalon. A babónok nem kellett lépcsın

mászkálnia: hálószobák, fürdıszobák, pincék, kamrák (s ezekbıl rengeteg), öltözıszobák (a babónok temérdek ruhája volt), konyhák, ebédlık mind

egyazon , emeleten voltak, sıt egyazon folyosón. A legjobb szobák bal felıl níltak, mert csak ezeknek volt ablaka, nagy párkányú, kerek ablaka; a

kertre néztek, s azon túl a folyó felé lejtı mezıkre. Ez a babó nagyon jómódú babó volt, és Bagginsnak hívták. A Bag ginsok

emberemlékezet óta a Domb szomszédságában laktak, és közmegbecsülésnek örvendtek, nemcsak azért, mert a legtöbbjük gazdag volt, hanem azért is,

mert nem voltak kalandjaik, és semmi megfontolatlant nem tettek: az ember elıre megmondhatta, mit felel egy Bag gins valamely kérdésre, anélkül hogy

kérdezısködésével fárassza. Ez a történet arról szól, milyen kalandja volt egy Bagginsnak, amelynek során meglepıen váratlan dolgokat tett és szólt.

Lehet, hogy elvesztette a szomszédai becsülését, de elnyerte . . . .-no de majd meglátjátok a végén, nyert-e valamit egyáltalán.

Ennek a mi szóban forgó babónknak az anyja - az ám, mi is az a babó? Gondolom, manapság némi ismertetésre szorul a nemzetségük, merthogy megcsappant a számuk, meg félnek is a Nagy Népektıl, ahogyan minket

neveznek. İk is népek (legalábbis azok voltak), körülbelül féloly magasak, mint mi, és kisebbek a szakállas törpéknél.

A habóknak níncs szakálluk. Kevés vagy szinte semmi varázshatalmuk

sincs, hacsak nem az a mindennapi fajta, amely lehetıvé teszi a szá mukra, hogy pisszenés nélkül és gyorsan eltőnjenek, mikor a magunk

fajta nagy buta népség topán elhalad mellettük, olyan zajt csapva, akár vol orr;

az elefántok, amit egy mérföldrıl meghallanak. Hajlamuk van arra, hogy pókhasat növesszenek, kedvelík a tarka víseletet (fıleg a zöld és t sárga színt); cipıt nem hordanak, mert a talpukat már eredetileg is ter- mészetes talpbır borítja, meg olyan dús barna szırzet, mely hasonlít a fejükön levı hajhoz (s ez göndör); hosszú, ügyes, barna ujjaik van-

nak, jó lélekre valló arcvonásaik, és áradó kacagással nevetnek (külö- T nösen ebéd után, amit - ha hozzájutnak - naponta kétszer is meg

esznek). Na, most már eleget tudtok róluk ahhoz, hogy továbbhaladhassunk.

Mint mondtam, ennek a babónok az anyja - Bilbo Bagginsé, mert róla van szó - a hírneves Belladonna Took volt, Vén Took három nevezetes lányának egyike, aki mindazoknak a habóknak a feje volt, akik a Vízen túl laktak, amin azt a folyócskát értették, mely a Domb lábánál haladt ,

el. Gyakran emlegették (más családokban), hogy valamikor az egyik Took valöszínőleg tündérlányt vett feleségül. Ez persze abszurdum, de

az is biztos, hogy még most is volt bennük valami nem egészen babó szerő, és hébe-korba a Took-család egy-egy tagja felkerekedett, és elindult kalandot keresni. Eltőnésükkor kerülték a feltőnést, nyomukat meg

elboronálta a család; de az a tény megmásíthatatlan maradt, hogy a Tookok nem voltak olyan tíszteletre méltóak, mint a Baggín sok, jóllehet

kétségtelenül gazdagabbak. Nem mintha Belladonna Tooknak bármiféle kalandja lett volna azután, hogy

Bungo Bagginsné lett. Bungo, Bilbo édesapja a legfényőzıbb babólyukat építette a számára (és részben az ı pénzén), amely akár a Domb alatt, akár

a Dombon vagy a Vízen túl fellelhetı volt, és itt is maradtak napjaik végeztéig. S mégis valószínő, hogy Bilbo, Bella donna egyetlen fía, noha megjelenésében és viselkedésében szakasztott mása volt megbízható és

kényelemkedvelı apjának, valami furcsa hajlamot örökölt alkatában a Tookok részérıl, valami olyat, ami csak az alkalomra várt, hogy elıtörjön. Ez az

alkalom soha nem érkezett el, míg Bilbo Baggins fel nem növekedett, s már csaknem ötvenesztendıs lett, életét abban az apja építette gyönyörő

babólyukban töltve, amelyet épp most írtam le nektek, s ahonnan, úgy tőnt, minden valószínőség szerint soha már semmi kimozdítani nem fogja.

Réges-régen történt, egy nyugodalmas vílágban, amelyben kevesebb volt a lárma, és több a zöldellı rét, a habók pedig még sokan vol-

tak, és virágjukban, hogy Bilbo Baggins ott állt a reggelije után az ajtajában, füstöt eregetve egy irdatlan hosszú fapipából, amely majdnem egészen a gyapjas, szépen fésült lábujjáig ért, amikor egy fura véletlen

arra hozta Gandalfot. Gandalf! Ha ti csak egy negyedét hallottátok volna annak, amit én hallottam felıle, s még én is csak kis részét tudom

mindannak, amit a szóbeszéd Gandalfról terjeszt, nem lepne meg benneteket semmiféle fura történet. Mese és kaland sarjadt mindenfelé Gandalf útján a legmegfoghatatlanabb módon. A Domb alján már idıtlen idık óta nem járt,

pontosan azóta, amióta barátja, az öreg Took meghalt, és a habók már szinte el is felejtették, milyen a külseje. Amikor utoljára kereste fel a

Dombon és Vízen túli vidéket saját ügyeiben, akkor a maiak mind apró babófiúk és babólányok voltak még.

Amit a mit sem sejtı Bilbo ezen a reggelen megpillantott, az csak egy öregember volt, bottal a kezében. Nagy, hegyes, kék kalapja volt, hosszú,

szürke köpönyege, ezüst sálja felett hosszú, fehér szakálla egészen a derekáig ért, lábán hatalmas, fekete csizma.

- Jó reggelt! - mondta Bilbo, méghozzá szívbıl. A nap sütött, és a fő szép zöld volt. De Gandalf csak ránézett hosszú, bozontos szemöldöke alól, mely

messzebb nyúlt, mint árnyat adó kalapjának karimája. - Ezt hogy érted? - kérdezte. - Jó reggelt kívánsz nekem, vagy úgy

gondolod, hogy ez a reggel jó, akár tetszik nekem, akár nem; vagy hogy te érzed magad jól ezen a reggelen, vagy hogy olyan ez a reggel, amelyen jó

élni? - Így is, úgy is, együtt - mondta Bilbo. - S ráadásul nagyszerő reggel

ahhoz is, hogy az ember elszívjon a szabadban egy pipa dohányt. Ha van nálad pipa, ülj csak le, és tömd meg az enyémbıl! Sietségre semmi ok,

elıttünk az egész nap! Ezzel Bilbo leült egy lócára az ajtaja elıtt, keresztbe vetette a lábát, .

és gyönyörő szürke füstkarikát fújt, amely kör alakban szállt fel a levegıbe, és ellebegett a Domb felett.

- Biz ez szép! - mondta Gandalf. - De nekem ma reggel nincs idım füstkarikákat fújni. Olyasvalakit keresek, aki hajlandó részt venni egy

kalandban, amelyet én készítek elı, s bizony nehéz társat lelni. - Meghiszem azt; errefelé! Egyszerő, békés népek vagyunk, nem birizgál a kalandvágy. A kaland kellemetlen, zavaró, nehézkes. Lekéssük miatta az

ebédet! Fel nem foghatom, hogy miben rejlik a csábereje - mondta. Baggins, azzal egyik hüvelykujját a nadrágtartójába akasztva, újabb, még

nagyobb bodor füstgyőrőt fújt ki. Azután elıvette a reggeli postáját, olvasni kezdett, mint aki nem akarja többet

észre se venni az öreget. Úgy találta, nem neki való, s szerette volna, ha elmegy. De az öreg ember nem mozdult. Ott állt, kissé haragosan a botjára támaszkodott, és szótlanul bámulta a babót, míg csak Bilbo el nem kezdett

feszengeni, s kissé még meg is haragudott. - Jó reggelt - mondja végül is. - Nem, mi aztán nem vagyunk

kalandszomjasak, köszönöm szépen. Talán próbálkozzál a Dombon vagy a Vízen túl. - Ezen azt értette, hogy részérıl befejezte a beszélgetést.

- Hogy mennyi minden fér bele abba a te "jó reggelt"-edbe! mondta Gandalf. - Most meg azt akarod mondani vele, hogy szeretnél tılem megszabadulni, s

hogy addig nem fogod magad jól érezni, míg odébb nem állok. - No nem, nem, tisztelt uram. Hiszen jószerivel a nevedet se tudom. - Így

is van, tisztelt uram; én viszont tudom a te nevedet, Bilbo Bag gins úr. És te is tudod az én nevemet, bár a viselıjére már nem emlékezel. Én

Gandalf vagyoic, és a Gandalf név egyértelmő velem! Ha elgondolom, hogy megéltem, Belladonna Took fia úgy veti nekem oda a jó reggeltat, akár

valami vándor gombárusnak a küszöbön! - Gandalf, Gandalf! Egek ura! Csak nem a vándor varázsló vagy, aki az öreg Tooknak olyan pár gyémánt inggombot adott, amelyek maguktól

gombolódtak, és csak parancsszóra váltak széjjel? Csak nem az vagy, aki társaságban olyan csodálatos történeteket tudott mesélni

ř sárkányokról és manókról és óriásokról és megmentett hercegnıkrıl és az özvegyek fiainak váratlan szerencséjérıl? Csak nem az vagy, aki olyan

kiválóan értett a tőzijátékok készítéséhez? Még emlékszem rájuk! Szent Iván éjszakájára az öreg Took rendelte meg ıket. Pompásak voltak! Hatalmas tőzliliomok, oroszlánszájak, aranyesı formájában repültek fel, és hosszan

csillogtak az alkonyi égen! - Észrevehettétek, hogy Mr. Baggins korántsem volt olyan prózai, mint maga is szívesen hitte, meg azt is, hogy nagyon

kedvelte a virágokat. - Jóságos istenem - folytatta -, csak nem az a Gandalf vagy, aki oly sok békés fiú és lány távozásáért felelıs, akik

elmentek a kéklı messzeségbe esztelen kalandot kergetni? Mindenre rávetted ıket, a fára mászástól a lidércek kereséséig; vagy hogy hajókra szálljanak,

s elvitorlázzanak más partokra! Szavamra, akkor az élet igazán érd . . . vagyishogy valamikor igazán feje tetejére állítottad a dolgokat erre

mifelénk. Bocsánatodat kérem, de fogalmam se volt arról, hogy még mindig tevékeny vagy.

- Mi más lehetnék? - mondta a varázsló. - Annak azért örülök, hogy még emlékszel egyre-másra velem kapcsolatban. Legalábbis a tőzijátékaimra

szívesen emlékszel vissza, és ez reményt kelt bennem. Öreg Took nagyapád kedvéért meg a szegény Belladonna iránti kegyeletbıl

megadom neked azt, amit kérsz. - Már engedelmet, de hiszen semmit se kértem!

- Dehogyisnem! Most már kétszer is! Bocsánatot. Megkapod. Sıt olyannyira engedékeny leszek, hogy elküldelek erre a kalandra. Számomra szórakoztató

lesz, számodra elınyös és valószínőleg hasznos is, ha túléled. - Sajnálom, de nem vágyom semmiféle kalandra, köszönöm. Ma semmiképpen sem.

Jó reggelt! Szívesen látlak teára, amikor csak kedved támad rá. Akár holnap is, gyere csak holnap! Ég veled! - Ezzel a babó megfordult, és befelé

iparkodott kerek, zöld ajtaján, amelyet olyan gyorsasággal csukott be maga mögött, amilyenre a bátorságából futotta, hogy azért ne lássék

udvariatlannak. Mert hát a varázslók azért csak varázslók. "Ugyan mi a csodának hívtam meg teára!" - mondta a babó magában, amint a

kamrája felé tartott. Még alig hogy reggelizett, de úgy gondolta, egy-két darabka sütemény meg egy kis itóka jót fog tenni a nagy ijedelemre. Ezenközben Gandalf még kint állt az ajtónál,és hosszan, hang nélkül

nevetgélt. Egy idı múlva lépett egyet, és a botja hegyével különös jelet rajzolt a babó szép zöld elülsı ajtajára. Aztán felkerekedett és elindult, éppen akkortájt, amikor Bilbo elfogyasztotta második süteményét is, és

elkezdett azon elmélkedni, milyen szépen kivágta magát a kalandkeresésbıl. Másnapra már szinte el is felejtette Gandalfot. Soha nem emlékezett

semmire nagyon jól, nem emlékezett pontosan, hacsak fel nem jegyezte a noteszába, ilyenformán: Gandalf teára szerdán. Tegnap azonban túlságosan

zavart volt ahhoz, hogy ilyesféle feljegyzést készítsen. Éppen uzsonnaidı tájt valaki hatalmasat csengetett az ajtón, és erre aztán Bilbónak minden eszébe jutott! Nagy sietve feltette a teavizet, kikészített

még egy csészét és csészealjat, meg egy-két süteményt is, aztán az ajtóhoz rohant.

Már a nyelvén volt, hogy azt mondja: "igazán sajnálom, hogy megvárakoztattalak", amikor észrevette, hogy egyáltalán nem Gandalf áll kinn, hanem egy törpe, aki kék szakállát egy aranyövbe gyömöszkélte, sötétzöld csuklyája alól meg igen fényes szemek világítottak. Alighogy

megnyílt az ajtó, benyomakodott, mint akire várnak odabent. Csuklyás köpenyét a legközelebb esı szegre akasztotta, aztán mély

meghajlással azt mondta: - Dwalin vagyok, szolgálatodra.

- Én meg Bilbo Baggins, a te szolgálatodra! - mondta a babó, aki úgy

meglepıdött, hogy pillanatnyilag még kérdezni is képtelen volt bármit. Amikor a bemutatkozást követı csend kezdett kínossá válni, még hozzáfőzte:

- Éppen teázni készülök, legyen szerencsém. Ez ugyan kicsit kimérten hangzott, de a szívélyesség nem hiányzott Bilbo meghívásából. És hát te mit tennél, ha egyszer csak hívatlanul beállítana hozzád egy törpe, és minden magyarázó szó nélkül a fogasra akasztaná a

holmiját az elıszobában? Alig ültek asztalhoz, igazándiból a harmadik süteményt se fogyasztották el,

amikor az eddiginél is hangosabb csengetés hallatszott. - Bocsánat - mondta a babó, és az ajtóhoz sietett.

- Hát végre csak ideértél! - már éppen azt akarta mondani Gandalf nak, csakhogy megint nem Gandalf állt kint. Helyette egy igen korosnak látszó

törpe fogadta a küszöbön, akinek fehér volt a szakálla és skarlát a csuklyája; ı is fürgén beljebb került, alighogy az ajtó kinyfft, mintha

meghívták volna. - Látom, már szállingóznak - mondta, amikor megpillantotta Dwa lin

szegen lógó csuklyáját. Melléakasztotta a maga vörös csuklyáját, és kezét szívére szorítva, így szólt: - Balin, szolgálatodra.

- Köszönöm - mondta Bilbo elképedve. Nem ezt kellett volna mondania, de a "már szállingóznak" nagyon megzavarta. Szerette a vendégeket, de azt is

szerette, ha már érkezésük elıtt megismerkedik velük, s még inkább, ha maga hívja meg ıket. Az a borzasztó érzése támadt,

; hogy a sütemény talán nem is lesz elég, és akkor neki - tudta, a házigazda kötelessége, és bármi nehezére esett is, teljesítette - koplalnia

kell. - Fáradj be, és igyál egy csésze teát! - nyögte ki nagy nehezen, miután

mély lélegzetet vett. - Egy kis sör jobban esnék, ha nem veszed zokon, jó uram! - mondta Balin,

a fehér szakállú. - A süteményt azonban szívesen megeszem, mégpedig köményest kérnék, ha van.

- De még mennyi! - szaladt ki Bilbo száján a legnagyobb meglepetésére, és azon kapta magát, hogy már rohan is elıbb a pincébe, egy korsó sört

betölteni, aztán a kamrába, hogy két szép kerek köménymagos süteményt hozzon, amelyeket még aznap délután sütött azért, hogy legyen egy kis finom

harapnivalója vacsora után. Mire visszatért, Balin és Dwalin mint két régi jó barát beszélgetett az

asztalnál (ugyanis fivérek voltak). Bilbo lerakta elibük a sört és a süteményt, amikor újra viharos csengetés hangzott fel, s rá még egy.

,Ezúttal bizonyos, hogy Gandalf lesz az" - gondolta Bilbo, amint végiglihegett a folyosón. De nem ı volt. Két újabb törpe érkezett,

mindkettın kék csuklya, ezüstöv, a szakálluk sárga; mindegyikük egy szerszámosládát meg egy ásót cipelt. Alighogy az ajtó nyílni kezdett,

tüstént benyomakodtak - Bilbo már nem is csodálkozott. - Miben állhatok a rendelkezésetekre, törpéim? - kérdezte. - Kili vagyok,

szolgálatodra! - mondta egyikük. - És Fili - tette hozzá a másik, és mindketten lerántották kék

csuklyájukat, és meghajoltak. - Hívetek mindörökké! - felelte Bilbo, ezúttal nem feledkezve meg az

illemrıl. - Látom-mondta Kili-, hogy Dwalin és Balin már itt vannak. Csatlakozzunk

mi is a sokadalomhoz. "A sokadalomhoz! - gondolta Mr. Baggins. - Ez a szó nincs ínyemre. Igazán

le kell ülnöm, egy percre, hogy összeszedjem az eszemet, és felhajtsak valamit." Még éppen csak hogy kortyantott egyet a sarokban - miközben a négy törpe körülülte az asztalt, és aknákról, aranyról beszélt meg a manók

okozta gondokról meg a sárkányok fosztogatásairól meg egyebekrıl, amiket Bilbo nem értett, de nem is kívánt megérteni, merthogy túlontúl kalandosnak

hangzottak -, amikor - csingilingi - megint megszólalt a csengıje, mintha csak valami pajkos babófiú akarta volna letépni a húzóját.

- Valaki van az ajtónál - mondta szaporán pislogva.

- Valami négyen, amennyire a lármából megállapítható - mondta Fili. - Azonfelül láttuk is ıket messze mögöttünk jönni.

A szegény kis babó leült az elıszobában, fejét két kezébe fogva, és azon töprengve, ugyan mi is történt, és mi fog még történni, és itt maradnak-e

valamennyien vacsorára. Aztán a csengı megszólalt, még hangosabban, mint eddig, ı meg az ajtóhoz futott. S nem is négyen voltak az érkezık, hanem

öten. Mert amíg ott töprengett az elıszobában, még egy törpe érkezett. Alig nyúlt a kilincshez, mikor máris mind odabent voltak, hajlongva és egymás

után azt mondva: szolgálatodra. Don, Nori, Ori, Oin és Gloin volt a nevük, és hamarosan két bíbor, egy szürke, egy barna és egy fehér csuklya lógott a szegeken, ık meg - izmos kezüket arany- és ezüstövükbe dugva-

elvonultak, hogy csatlakozzanak a többiekhez. Most már csakugyan majdnem sokadalommá váltak. Egyesek világos sört kértek, mások barnát, egyikük meg

kávét, de mindannyian süteményt; így a babónok egy ideig jócskán akadt dolga.

Éppen egy nagy kanna kávét tett a tőzre, a köményes sütemény kifo gyott, így a törpék nekiláttak a vajas kalácsnak, amikor egyszerre csak

hangosan - kopogtak. Nem csengettek, hanem kopogva ütögették a babó gyönyörő zöld ajtaját. Valaki bottal verdeste!

Bilbo végigrohant a folyosón, nagy dühösen és már egészen feldúlva és felzaklatva-ennél kínosabb szerdára nem emlékezett. Egy rántással feltépte

az ajtót, és a kintiek egymás hegyén-hátán bezuhantak. Még több törpe, ezúttal négy! Mögöttük meg ott volt Gandalf, a botjára támaszkodott és nevetett. Szinte behorpasztotta a szép ajtót, amíG közben letörölte azt a

titkos jelet, amit tegnap délelıtt rótt rá. - Óvatosan, óvatosan - mondta. - Nem jellemzı rád, Bilbo, hogy a

barátaidat megvárakoztasd a lábtörlın, aztán meg úgy vágd ki az ajtót, akár a parittyát! Hadd mutassam be Bifurt, Bofurt, Bomburt és legkivált

Thorint. - Szolgálatodra - mondta Bifur, Bofur és Bombur egymás mellé sorakozva.

Aztán felakasztottak két sárga meg egy halványzöld csuklyát és egy égszínkéket is, hosszú ezüstbojttal. Ez utóbbi Thoriné volt, egy nagyon jelentıs törpéé, aki voltaképpen maga volt a nagy Tölgyfapajzsi Thorin, akinek egyáltalán nem volt ínyére, hogy hasra essék Bilbo lábtörlıjén,

Bifur, Bofur s Bombur meg a hegyibe. Már csak azért sem, mert Bombur rettentıen kövér és nehéz volt. Thorin mód felett gıgös lévén, nem is tette szóvá a szolgálatot, de a szegény Mr. Baggins annyit emlegette,

mennyire sajnálja a történteket, hogy végül is valami "szóra sem érdemes"-t mormogott, és nem vágott többé dühös képet.

- Most már mind itt vagyunk - mondta Gandalf, és pillantása végigsiklott a tizenhárom egymás mellé akasztott csuklyán (cserélhetı kimenıcsuklyák voltak) és a maga külön szegen lógó kalapján. - Vidám egy gyülekezet

vagyunk! Remélem, hagytatok valamí enni- és innívalót a késın jövıknek ís. Hát ez mi? Tea? Ezt köszönöm, nem kérem! Magamnak ínkább egy kis

vörös bort. - S nekem is - így Thorin.

- S nekem málnadzsemet meg almás lepényt - mondta Bifur. - S nekem húspástétomot és sajtot-mondta Bofur.

- S nekem vagdalt sertést és salátát - mondta Bombur. - S még süteményt és sört és kávét! - kiáltotta egyre-másra a többi törpe

az ajtón keresztül. - Tedd meg már, légy szíves, és fızzél egynéhány tojást - szólt Bilbo után

Gandalf, amikor a babó kibiceget a kamarába. - És hozd be a hideg csirkét meg a savanyúságot!

"Hát hiszen ez éppoly jól tudja, mi van a spájzomban, akárcsak én" - gondolta Mr. Baggins, aki határozottan megzavarodott, és azon kezdett

tőnıdni, vajon valami hitvány kaland nem egyenesen a házában kereste-e fel ıt. Mire minden üveget és ételt és kést és villát és tányért és kanalat és

miegyebet nagy tálcákra halmozott, kimelegedett és kiveresedett, amellett nagyon bosszús is volt.

- Dögvész és átok a törpékre! - mondta hangosan. - Hát miért nem segítenek? És íme: máris ott állt Balin és Dwalin a konyhaajtónál, mögöttük Fili és

Kili, s Bilbónak még annyi ideje se maradt, hogy azt mondja: kész, tüstént felragadták a tálcákat és egy csomó kis asztalt, bevitték a nappaliba, és

ott ragyogóan felteritettek. Az asztalfın Gandalf ült, körülötte a tizenhárom törpe, Bilbo meg egy zsámolyon a tőzhelynél, egy kekszet rágicsálva (az étvágyát a történtek teljesen elvették), és megpróbált úgy tenni, mintha az egész ügy teljesen

mindennapos volna, s egyáltalán nem valami kaland. A törpék egyre csak ettek, egyre csak beszéltek, az idı meg múlott. Végül mégiscsak hátratolták

a székeiket, Bilbo meg olyan mozdulatot tett, mint aki be akarja győjteni a tányérjaikat és poharaikat.

- Gondolom, mind itt maradtok vacsorára? - mondta udvariasan, de egyáltalán nem kényszerítıen.

- Hát persze! - mondta Thorin. - Még azután is. A dolgainkkal csak késın végzünk, elıbb zenéljünk egy keveset. Most szedjetek le.

Mire a tizenkét törpe - Thorin persze nem, ehhez ı túlságosan fontos személyiség volt, máris meghitt beszélgetésbe merült Gandalffal -

felugrott, és nagy halomba rakott mindent. Meg se várták a tálcákat, felkerekedtek, egy kézzel egész oszlopnyi tányért egyensúlyozva,

mindegyiknek a tetején egy üveggel, miközben a babó csak szaladgált utánuk, és majdnem visított riadalmában: "kérlek, vigyázzatok" meg "kérlek,

ne fáradjatok, gyızöm egyedül is". De a törpék csak rázendítettek: Zúzd a csészét, lépj csak a tálra, csorbíts kést, és törj kanalat, Bilbo

Baggins ezt utálja, Hulljon serleg, bögre, palack! Abroszt tépj, tipord a szalonnát, kamra kövére öntsd a tejet, marhacsonttal

hintsd be szalonját, borral az ajtót, szınyegeket! Fızd fazekát egy üstnyi vízben, és kavard, míg mind ripityom, és ha lelsz

még egyet egészben, gördítsd csak le a grádicson! És persze ebbıl a sok borzasztóságból semmit se hajtottak végre, s minden

villámgyorsan kitisztítva a helyére került, miközben a babó a konyha közepén keringélt, hogy lássa, mit is tesznek. Aztán visszamentek, és ott

lelték Thorint, amint lábát a kandallórácson nyugtatva pipázott. Elképzelhetetlenül hatalmas füstkarikákat fújt, ezek oda szálltak, ahová

irányította ıket - fel a kéményen, vagy a kandalló párkányán álló öreg óra mögé, vagy az asztal alá, vagy körbejárták a mennyezetet - de bárhová is

mentek, ahhoz nem voltak eléggé gyorsak, hogy megmeneküljenek Gandalftól. Phi - és Gandalf máris egy kisebb füstkarikát bocsátott ki rövid

agyagpipájából, s az keresztülbújt Thorin mindegyik karikáján. Aztán Gandalf pipafüstje zöldre vált, és visszatérve ott lebegett a varázsló feje felett. Már felhınyi füst vette körül, és a fakó fényben ettıl különösnek és varázslatosnak látszott. Bilbo csak állt meredten, és bámult - szerette

a füstkarikákat -, aztán megszégyenülten gondolt arra, még tegnap reggel is milyen büszke volt azokra a füstkarikákra, amelyeket a szelek szárnyán

bocsátott tovább a Domb felé. - Most pedig halljuk a zenét! - vezényelte Thorin. - Hozzátok a

zeneszerszámokat! Kili és Fili elrohantak a ládájukhoz, és kis hegedőkkel tértek vissza;

Dori, Nori és Ori flótákat szedtek elı valahonnan a kabátjuk mélyébıl; Bomburnak egy dobja volt az elıszobában; Bifur és Bofur is kimentek, és klarinétokkal jöttek vissza, amelyeket a sétapálcák közt hagytak. Dwalin

és Balin azt mondták: - Bocsánat, a mi zeneszerszámaink a verandán vannak!

- Akkor hozzátok be onnan az enyémet is! - szólt Thorin. Akkora brácsákkal tértek vissza, mint ık maguk, s zöld kelmébe burkolva hozták Thorin hárfáját. Gyönyörő aranyhárfa volt, és alighogy Thorin a húrjába vágott, egyszerre megkezdıdött a zene, oly váratlanul és édesen,

hogy Bilbo egyszerően elfelejtett minden egyebet, a hullámok sötét országok felé sodorták idegen holdak alatt, mesz sze a Vízen túl és igen

távolra a Domb lába alatt meghúzódó babólyu kától.

A sötétség beosont a szobába azon a kis ablakon keresztül, amely a Domb oldalán nyílt, a tőz fénye imbolygott - április volt -, és a törpék

csak játszottak, miközben Gandalf szakállának árnyéka ott nyugtalankodott a falon.

A szoba teljesen homályba borult, a tőz elhamvadt, az árnyékok egybemosódtak, de a törpék fáradhatatlanul muzsikáltak. És váratlanul elıbb

az egyik, majd a többi is dalra zendített játék közben, a törpék mély torokhangján, ahogyan mélyen fekvı ısi otthonaikban szoktak, és itt a

daluknak egy töredékét adom, ha ugyan ez valamit elárul dalszerőségébıl, zenekíséretük nélkül:

A ködlı, hideg hegyeken túl, mély barlangon, tág üregen túl tőnt, halovány arany nyomán hajnal elıtt hadunk elindul. Bőbájt tudott sok régi törpe,

csengın csapott a nagy pöröly le, hegy odva tág termein át az éj örök csendjébe törve. Lidérclordnak, tündérkirálynak arany marhát, kincsgarmadákat formáltak itt, fényt lopva, mit kardmarkolat gyöngyébe zártak. Ezüst násfára csillag olvadt, koronára lángot koholtak: sárkány tüzét, s lett láncos ék fényébıl a napnak s a holdnak. A ködlı, hideg

hegyeken túl, mély barlangon, tág üregen túl a kincs után, jussunk jogán, hajnal elıtt hadunk elindul. Serleget munkált mind magának s aranyhárfát;

hol ık tanyáztak, más nem lakott, s a dal, mely ott csendült, nem ért fülébe másnak.

Fenyık zúgtak a meredélyen, szelek nyögtek a szörnyő éjen. A tőz ömölt, a lángja ölt,

a fák lobogtak fáklyaképpen. Harangok kongattak a völgyben, emberek néztek fel gyötörten, sárkány dühe,

mint tőz lehe, tornyot, tetıt, földre söpört lenn. Füstölt a hegy a hold alatt, döngést fülelt a törpehad,

s futott kí mind, ott veszni kint egy láb alatt, a hold alatt. A ködlı, hideg hegyeken túl, mély barlangon, tág üregen túl

- miénk a kincs, s az lesz megint! Hajnal elıtt hadunk elindul.

Míg így daloltak, a babó megérezte a kézzel és furfanggal és varázslattal készült dolgokban rejlı szépséget, amint át- meg átjárja, a dühödt és

féltékeny vágyat, a törpék szívének sóvárgását. Aztán valami megmozdult benne, amit a Took ısöktıl örökölt, s azt kívánta, hogy felkerekedjék, és lássa a nagy hegyeket, hallja a fenyık és a vízesések zúgását, felkutassa a barlangokat, és kardot viseljen sétapálca helyett. Kitekintett az ablakon. A sötét égen a fák felett kigyúltak a csillagok. Bilbo a törpék ékszereire

gondolt, amint ott ragyognak a sötét odúban. Hirtelen a Vízen túli erdıben láng lobbant -valószínőleg valaki rızsetüzet gyújtott -, és Bilbónak rabló sárkányok jutottak eszébe, akik e csendes Dombra telepednek, és tőzbe borítják mindenestül. Megborzongott, s megint gyorsan visszaváltozott

egyszerő Zsákvégi Baggins úrrá, lakóhelye: Domb alatt. Remegve állott fel. Eszének egyik felét az a gondolat emésztette, hogy

behozza a lámpát, másik, nagyobbik felét meg az, hogy majd úgy tesz, mint aki lámpáért indul, aztán elbújik valahol a pincében a söröshordók mögé, s

ki se jön onnan addig, amíg a törpék mind el nem mentek. Hirtelen azt érzékelte, hogy a zenének és dalnak vége, mindenki ıt nézi a sötétben

fénylı szemmel. - Hová készülsz? - kérdezte Thorin olyan hangsúllyal, amely mutatta,

tudja, mi jár a babó eszének mindkét felében. - Nem kellene egy kis fény? - kérdezte Bilbo bocsánatkérı hangon. - Mi

szeretjük a sötétet- mondta mind a törpe. - Sötétet a sötét ügynek. Még sok óra van napkeltéig.

- Na persze! - mondta Bilbo, és nagy sebesen visszaült. Elvétette a zsámolyt, és a kandallórácsra telepedett, miközben nagy zörejjel lesodorta

róla a tőzpiszkálót és a lapátot. - Csendet! - vezényelte Gandalf. - Halljuk Thorint! Az pedig így kezdte

szavait: - Gandalf, törpék és Mr. Baggins! Barátunk és összeesküvı társunk

házában jöttünk össze, a kitőnı és vakmerı babóéban, akinek soha a szır a lábujjain meg ne fogyatkozzék, s akinek dicséret illeti sörét és borát! -

Lélegzetnyi szünetet tartott, és azt várta, hogy a babó majd mond valami udvariasat, ám hiába fecsérelte bókjait szegény Bilbo Bagginsra, annak

csak reszketett a szája tiltakozásul azért, amiért "vakmerı"-nek és "összeesküvı társ"-nak nevezték, de úgy meghökkent, hogy szó nem hagyta el.

Így Thorín folytatta: - Azért jöttünk össze, hogy megvitassuk terveinket, útjainkat, eszközeinket, taktikánkat és elgondolásainkat. Hamarosan, még

napkelte elıtt, hosszú útra indultunk, olyanra, amelyrıl úgy lehet, nem mindenki vagy éppen senki (kivéve barátunkat és fı tanácsadónkat, a találékony varázslót, Gandalfot) se fog visszatérni. A pillanat ünnepi.

Célunk, feltételezésem szerint, mindenki elıtt ismeretes. A nagyra becsült Mr. Baggins nak azonban s talán még egy-két fiatalabb törpének (azt

hiszem, igazam van, ha itt elsısorban például Filire és Kilire gondolok) rövid kis magyarázattal tartozom, amely feltárja a píllanatnyí pontos

helyzetet. Ilyen volt Thorin srilusa. Tekintélyes törpe volt. Ha szabadjára engedik,

valószínőleg így folytatta volna végkimerülésig, anélkül hogy bárki jelenlevınek olyasmít mond, ami ne lett volna már eddig is köztudomású. De

beszédét durván félbeszakították. Szegény Bilbo már nem tudta tovább elviselni. Annál, hogy "senki se fog visszatérni", vad sikoly tört föl

belıle, mely úgy keresett magának utat, akár a gızmozdony füttye, amikor a vonat kiér az alagútból. A törpék mind felugráltak, és feldöntötték az

asztalt. Gandalf varázsbotjának végén két fényt gyullasztott, amelynek tőzijátékra emlékeztetı káprázatában láthatóvá lett a szegény kis babó,

amint ott térdel a tőzhely elıtti szınyegen, és úgy reszket, akár a kocsonya. Aztán elterült a padlón, miközben egyre azt kiabálta: "Villám csapott belém, víllám csapott belém!" - ezt számtalanszor elismételte;

hosszú idın keresztül nem is voltak képesek semmi mást kiszedni belıle. Így hát felnyalábolták, és hogy eltegyék az útból, ráfektették a nappali kerevetére, némi italt hagyva a keze ügyében,

majd visszatértek a maguk sötét dolgaihoz. - Izgulékony kis fickó - mondta Gandalf, mikor újra letelepedtek. -Néha

fura rohamai támadnak, de a legjobbak közül való, a legjobbak közül; tüzes, mint a marokba szorított sárkány.

Ha már láttatok valaha marokba szorított sárkányt, meg fogjátok érteni, hogy ez csak költıi túlzás volt mindenféle babóval kapcsolatban, még a Vén Took déd-dédnagybátyja, Bikabömbölı esetében is, aki olyan nagyra nıtt (mármint babónok), hogy meg tudta ülni a lovat. A zöldmezei csatában ı

rohamozta meg a Gram-hegyi manók sorait, és husángjának egyetlen ütésével leverte királyuknak, Golfimbulnak a fejét. Ez még száz yardot röpült,

aztán egy babólyukba esett, s ily módon egyszerre nyerıdött meg a csata, és találódott ki a golfjáték.

Idıközben azonban Bikabömbölı elpuhult utódja lassan magához tért a nappaliban. Egy kis idı múltával és egy kortynyi ital után idegesen a

szalon ajtajához osont. Éppen Gloin szavait hallotta, ezt - Hm! - (Vagy mindenesetre ilyesféle horkantást. ) - Mit gondoltok, meg

fog-e felelni? Mert hiszen jó, jó, azt mondja Gandalf, hogy ez a babó tüzes, de egyetlen ilyen sikoly egy sorsdöntı pillanatban elég lehet ahhoz,

hogy felébressze a sárkányt minden rokonával együtt, j akik aztán valamennyiünket megölnek. Egyébként azt hiszem, a sikoly

inkább-ijedt volt, mint bısz! Sıt ha nem láttam volna a jelet az ajtón, biztosra venném, hogy rossz helyre jöttünk. Alighogy rávetettem a szememet erre a kis reszketı, lihegı figurára a küszöbön, kétségeim támadtak. Inkább

látszik főszeresnek, mint betörınek. Ekkor Mr. Baggins lenyomta a kilincset, és bement. A Took ısök vére gyızött. Hirtelen azt érezte, inkább marad étlen-szomjan-hajlék; talon,

csak higgyék bısznek. Ami meg a "kis reszketı, lihegı figurát a küszöbön" illeti, ettıl valóban csaknem teljesen felbıszült. Késıbb,

amikor lelkének Baggins-fele megbánta, amit most tett, gyakran mondogatta

magának: "bolond voltál, Bilbo, önként mentél a csapdába, és még a lábad is beleraktad."

- Elnézést - mondta -, ha olyan szavakat hallgattam ki, amelyek nem nekem voltak szánva. Nem állítom, hogy értem, mirıl beszéltetek, sem azt, miért

utaltatok betörıkre, de azt hiszem, joggal tételezhetem fel - az ilyesmit nevezte Bilbo méltóságteljes magatartásnak -, hogy az a véleményetek, nem vagyok semmire sem alkalmas. Hát majd én megmutatom. Az ajtómon nincs

semmiféle jel, egy hete mázoltam, és bizonyos vagyok abban, hogy rossz helyre jöttetek. Alig láttam meg

fura pofátokat az ajtóm elıtt, kétségek támadtak bennem. De vegyük úgy, hogy nem történt tévedés. Mondjátok meg, mit akartok tılem, s én

megpróbálom megtenni, még ha innen gyalog is kell mennem a Legkeletebb Keletre és ott az Utolsó Sivatagban meg kell vívnom a vad Fúr-férgekkel. Volt nekem egy déd-déd-dédnagybátyám, Bikabömbölı Took, és ez . . . - Igen, igen, de hát az régen volt - mondta Gloin. - Én rólad beszéltem. És arról is biztosíthatlak, hogy van jel az ajtódon, mégpedig az, amelyet

az üzleti ügyeinkben használunk vagy használtunk. Betörı alkalmas állást keres, sok izgalommal és méltányos részesedéssel, rendszerint ezt jelenti a

jel. Persze ha úgy tetszik, mondhatod azt is a betörı helyett, hogy "gyakorlott kincskeresı". Némelyek azt teszik. Nekünk mindegy. Gandalf azt

közölte velünk, hogy a környéken van egy ilyen képességő ember, aki sürgısen állást keres, s hogy már el is intézte, találkozzunk nála most

szerdán uzsonnakor. - Hát persze, hogy van jel - mondta Gandalf. - Magam tettem oda. Aminek

nagyon jó oka volt. Ti arra kértetek, keressem meg a vállalkozásotok számára a tizennegyedik embert, én meg Mr. Bagginst választottam. Csak

mondja azt valamelyikırök, hogy alkalmatlan embert vagy alkalmatlan házat választottam, s maradhattok tizenhárman a balszerencsétekkel együtt, vagy

mehettek vissza szenet bányászni. Ezzel olyan dühös pofával meredt Gloinra, hogy a törpe rémültében

összekuporodott a székén, aztán amikor Bilbo kísérelte meg kinyitni a száját, hogy kérdezzen valamit, felé fordult, és olyan csúnyán nézett rá,

bozontos szemöldökét meresztgetve, hogy Bilbo bekapta a száját. - Úgy is van - mondta Gandalf. - Ne legyen több vita. Mr. Bagginst

választottam, és ez legyen elegendı mindannyiatoknak. Ha azt mondom róla, hogy betörı, akkor az, vagy azzá lesz majd, amikor eljön az ideje. Több van benne, mint sejtenétek, annál meg aztán jóval több, mint amennyirıl neki

fogalma van. Mindannyian (feltehetıen) megéritek azt a napot, amikor majd köszönetet mondtak nekem. Most pedig, Bilbo, édes fiam, hozd csak ide a

lámpát, és világítsuk meg egy kevéssé ezt itt! Egy vörös ernyıjő nagy lámpa fényében kiterítette az asztalon azt a

pergament, amely igencsak hasonlított egy térképre. - Ezt Thror készítette, a te nagyatyád, Thorin - felelte a törpék

izgatott kérdéseire. - Ez a Hegy tervrajza. - Nem hinném, hogy ez sokat segítene nekünk - mondta Thorin, csalódott

pillantást vetve a rajzra. - Meglehetısen jól emlékszem a Hegyre és az azt környezı vidékre. S azt is tudom, hol van a Seté erdı

meg a Szárazrét, ahol a nagy sárkányok teremnek. - Van egy vörössel jelzett sárkány a Hegyen - mondta Balin. - ıt könnyőszerrel megtaláljuk jelzés nélkül is, ha ugyan valaha is

oda érünk. - Egyvalamit nem vettetek észre - mondta a varázsló -, s ez a titkos bejárat. Látjátok ezt a rúnát a nyugati oldalon, s ezt a kezet, emel a többi rúna felıl rámutat? Ez jelzi a titkos járatot az Alsó Termekbe

(Nézzétek meg a könyv végén látható térképet, s majd ti is látni fo játok a rúnákat.)

- Lehet, hogy valamikor titkos volt - mondta Thorin -, de honnan tudhatjuk, hogy még most is az? A vén Smaug már elég régen laki: arrafelé

ahhoz, hogy kitudja, amit csak ki lehet tudni ezekrıl a barlan gokról. - Az lehet, de akkor is évek óta használhatatlan a számára. - Miért?

- Mert túl kicsi. "Öt láb magas az ajtó, s hárman mehetnek a járat bon egymás mellett", ezt mondják a rúnák, de Smaug nem képes eg ilyen kis

lyukba bemászni, még ifjú sárkány korában se tehette, azután pedig, hogy annyi sokat felfalt a törpék és Völgyváros lakói közül, biz tosan nem.

- Nekem igen nagy lyuknak tőnik - rikácsolta Bilbo (akinek ne r voltak sárkányokkal kapcsolatos tapasztalatai, és csak a babólyukakai ismerte). Megint izgatott és érdeklıdı lett, úgyhogy elfelejtette csukva tartani a

száját. Szerette a térképeket, és elıszobájában a Kerekország nagy térképe lógott, amelyen vörös tintával jelölte meg kedvelt sétálóhelyeit. - Hogy

lehetett egy ilyen hatalmas ajtót mindenki elıtt titokban tartani, nem szólva a sárkányról? - kérdezte. (Mert azt ne feledjétek, hogy Bilbo egy

kis babó volt.) - Ezerféleképpen - felelte Gandalf. - De hogy ezt az egyet hogy rejtették

el, azt csak akkor fogjuk megtudni, ha odamegyünk és megnézzük. Abból, ami a térképen áll, azt kell hinnem, csukott ajtó van ott, amelyet úgy

formáltak, hogy egybemosódjék a Hegy oldalával. Ez a törpék szokásos módszere; igaz?

- Igaz - mondta Thorin. - Azt is elfelejtettem megemlíteni - folytatta Gandalf -, hogy a térképhez

egy kulcs is tartozik, egy kicsi és fura kulcs. Itt van! - És ezzel egy hosszú szárú és cifrázott tollú ezüstkulcsot nyújtott át Thorinnak.

-Nagyon vigyázz rá! - Nagyon fogok rá vigyázni - mondta Thorin, miközben a kulcsot

egy finom láncra függesztette, amely a nyakában lógott, aztán eltüntette a kabátja alatt. - Most az őgy reményteljesebbnek mutatkozik. Ez a fordulat míndent kedvezıbbé tett. Ez ideíg níncs világos elképzelésünk arról, mit is akarunk cselekedni. Úgy gondoltuk, elindulunk kelet felé, csendben és

óvatosan, egészen a Hosszú Tóig. Onnan kezdıdik a neheze . . . - Még jóval elıbb - vetette közbe Gandalf -, ha ugyan ismereteim a

keletnek vezetı utakról nem csalnak. - Onnan tovább indulhatnánk a Folyó-folyó mentén - folytatta Tho rin,

ügyet se vetve a megjegyzésre -, és így elérnénk Völgyváros romjait. A Hegy árnyékában meghúzódó régi városét a völgyben. De egyikünknek sincs

túlságosan az ínyére a Hegy déli részében az Elülsı Kapun behatolni. Ezen át folyik a folyó egy nagy sziklán keresztül, és ezen át szokott a sárkány

is elıbújni, méghozzá nagyon is gyakran, feltéve, hogy az utóbbi idıben nem változtak a szokásai.

- Valóban, ezzel nem sokra mennénk - mondta a varázsló -, hacsak nincs velünk egy hatalmas harcos vagy akár egy hıs. Megpróbáltam találni egyet, de a harcosok szorgalmasan irtják egymást távoli országokban, errefelé meg ritka a hıs, vagy egyáltalán nem is akad. Környékünkön a kardok többnyire

kicsorbultak, a harci bárdokkal fát vágnak, a pajzsot bölcsınek vagy fazékfedınek használják, a sárkányok meg kényelmes-messze vannak, s ezért váltak meseszerővé. Így kötöttem ki a betörésnél, különösen, amikor eszembe

jutott a Mellékajtó. És íme, itt van elıttünk a mi kis Bilbo Bagginsunk, a született betörı, a választott és kiszemelt betörı. Így hát folytassuk a

megbeszélést, és készítsünk néhány tervet. - Nagyon helyes - mondta Thorin -, egybekapcsolva azzal, hogy a betörı szakember ismertetné néhány elképzelését és gondolatát velünk. - Ezzel

tettetett udvariassággal Bilbo felé fordult: - Elıbb szeretnék kicsivel többet tudni az egészrıl - mondta Bilbo

megzavarodva és nagy belsı bizonytalanságban, de egyelıre a Took örökség szellemében változatlanul kitartva a kaland ötlete mellett. - Úgy értem, az aranyról és a sárkányról, meg arról, hogy hát mi hogyan is került oda, kié

és így tovább. - A csudába! - kiáltotta Thorin. - Hát nincs térképed? És nem hallottad a

dalunkat? És nem errıl beszélünk órák óta? - Én mégis szeretném hallani mindezt tiszta és világos megfogalmazásban -

hajtogatta Bilbo makacsul, magára öltve hivatalos érintkezési modorát (amit rendszerint azok számára tartogatott, akik pénzt kívántak kölcsönözni

tıle), és mindent elkövetve annak érdekében, hogy bölcsnek, ma I;fontoltnak és beavatottnak lássék, és méltónak Ganda:

ajánló szavaira. -Szeretném továbbá hallani, milyen kockázatot válla lunk, milyen személyi kiadásokkal kell számolnunk, mennyi ideíg tart az

igénybevételünk, milyen térítést kapunk és így tovább. - Ami mint azt akarta jelenteni: Mi jut nekem ebbıl az egészbıl? S vajon visszatérek-e

élve? - No jó-mondta Thorin. -Réges-régen, nagyapámnak, Thrornak a idején a családunkat kiőzték a távol Északról, s ık vagyonukkal és szerszámaikkal

visszamentek a térképen ábrázolt Hegyre. A Hegyet annak idején egy messzi ısöm, a Vén Thrain fedezte fel, de most aknákat fúr tak bele és

alagutakat, nagyobb termeket és hatalmasabb mőhelyeket készítettek a gyomrában, ráadásul, úgy tudom, jócskán leltek benne aranyat is és igen sok

ékszert. Szóval rettentıen gazdagokká és híres- sekké váltak, és nagyapám megint a Hegymély Királya lett, a délen lakó !

halandó emberek pedig nagy tisztelettel övezték. Ezek a Folyó-folyó mentén fokról fokra terjeszkedtek egészen a Hegy beárnyékolta völgyig. İk

építették akkortájt a vidám Völgyvárost. Királyaik gyakran vették igénybe a kovácsainkat, s közülük még a nem nagyon ügyeseket ís

gazdagon megajándékozták. Apák kérleltek, hogy fogadjuk fel fiaikat inasnak, s ezért derekasan megfizettek, fıleg ételnemőekben, amelyek nek a termesztésével vagy felkutatásával bizony mi nemigen bajlód tunk. Míndenestül jó napokat láttunk akkor, még a legszegényebbje

inknek is jutott pénz költekezésre és kölcsönadásra és szabad ideje szép holmik készítésére, nem haszonszerzés, hanem a bennük való gyönyör; ködés céljából, nem beszélve a legremekebb és varázslatos játékokról,

amelyeknek mása sem akad a mai világban. Így aztán a nagyapám termei megtöltıdtek fegyverrel, ékszerrel, faragványokkal és kelyhekkel,

Völgyvárosnak a játékpiaca pedig az Észak csodájává lett. Nem kétséges, hogy ez hozta ránk a sárkányt. A sárkányok, mint tudjátok,

ellopják az aranyat, az ékszert embertıl, manótól és törpétıl egyaránt, ahol csak rábukkannak, aztán életük fogytáig ırzik a zsákmányt (ami egyet

jelent az örökkévalósággal, mivel- ha meg nem ölik ıket- nem halnak meg), s még egy rézgyőrőcskéjét sem élvezik. Sıt az igazság az, hogy a jó munkát meg se tudják különböztetni a silánytól, habár az arany mindenkori piaci

értékét rendszerint jól ismerik, s maguk sem képesek ilyesféle munkára, még páncélzatuk egy kis meglazult pikkelyét sem tudják megerısíteni.

Akkoríban rengeteg sárkány volt Északon, és feltehetıen az arany egyre ritkábbá vált közöttük, mivelhogy a törpék Délre menekültek, vagy megöldösték ıket, meg azt a teljes pocsékolást és pusztítást figye

lembe véve, ami a sárkányok sajátja, s a rosszat betetızte. Volt közöttük egy egészen különlegesen mohó, erıs és gonosz féreg, ennek neve Smaug

volt. Egy nap felrepült, és Délre szállt. Elıször akkor észleltük közeledését, amikor olyan zaj támadt, mint mikor forgószél jön Északról, és

a Hegy fenyıi reccsenve töredeznek a viharban. Néhány törpe, aki történetesen a szabadban tartózkodott (szerencsére én is egy voltam közülük

- kalandos hajlamú ifjonc akkortájt, mindig szanaszét kóborló, és ez mentette meg életemet azon a napon), nos, mondom, mi már jó messzirıl

megláttuk, hogy a sárkány egy tőzláng fényében megtelepszik a hegyünkön. Azután lefelé tartott a lejtın, s amikor elérte az erdıket, azok mind

lángba borultak. Ekkorra már minden harang szólt Völgyvárosban, a harcosok pedig fegyvert ragadtak. A törpék kirontottak nagy kapujukon, de a sárkány

már ott várt rájuk. Innen senki nem menekült. A folyó hullámai sistergı gızben csaptak össze, köd borult Völgyvárosra, és ebben a ködben rájuk tört

a sárkány, s elpusztította a harcosok túlnyomó részét. Így szól a vigasztalan történet, amely akkortájt sajnos nagyon is gyakran

megesett. Aztán a sárkány visszafordult, bemászott az Elülsı Kapun keresztül, és feltúrta az összes termeket, sikátorokat, alagutakat,

közöket, pincéket, lakóhelyeket és járatokat. Nyomában nem maradt odabenn élı törpe, vagyonukat pedig mind elragadta. Feltehetıen, mert ez a

sárkányok szokása, messze bent valahol az egészet felhalmozta, és most rajta alszik, mintha ágy volna. Késıbb idınként kimászott a nagy kapun, és éjjel meglepte Völgyvárost, ahonnan embereket ragadott el, kiváltképpen lányokat, hogy felfalja ıket, míg Völgyváros romba nem dılt, és minden

lakosa vagy meghalt, vagy elmenekült. Azt nem tudom biztosan, hogy most mi van ott, de azt hiszem, manapság a Hegyhez a Hosszú Tó távolabbi végénél

senki sem merészkedett közelebb. Mi kevesen, akik kívül maradtunk, elrejtızve ültünk, sírtunk, és átkoztuk

Smaugot; ám rejtekünkön váratlanul csatlakozott hozzánk megpörkölt szakállal apám és nagyapám. Igen komorak voltak, és keveset szóltak. Amikor megkérdeztem tılük, hogyan szabadultak, azt felelték, tartsam a szám, majd

egyszer, ha eljön az ideje, megtudom. Ezután elvonultunk, a kenyerünket meg úgy kerestük meg, ahogyan egyáltalán lehetett, bejárva mindenféle földet, s

bizony elég gyakran süllyedtünk odáig, hogy kénytelenek voltunk közönséges kovácsmunkát vagy éppen szénbányászást vállalni. De elrablott kincsünket sosem feledtük el. S még most is, amikor meg kell vallanom, hogy van mit

aprítanunk' a tejbe, s nem nyomorgunk éppen - itt Thorin megsi mogatta a nyakán viselt aranyláncot -, az az ıszinte törekvés vezet, hogy

visszaszerezzük kincseinket és átkainkat beteljesítsük Smaugon, ha van rá mód.

Gyakran töprengtem, hogyan menekült meg apám és nagyapám. Most úgy látom, kellett hogy legyen egy Magánmellékajtajuk, amelyrıl csak ık tudtak. De

nyilvánvalóan térképet is készítettek, s most csak azt szeretném tudni, hogyan szerezte ezt meg Gandalf, s mért nem hozzám, a jogos örököshöz

került. - Én nem "szereztem", kaptam - felelte a varázsló. - Mint emlékszel,

nagyapádat, Thrort, Moria bányáiban megölte Azog, a manó. - Atok a nevére, ez bízony így volt - mondta Thorin.

- Tharin pedig, az apád, múlt csütörtökön száz éve, hogy elment, április huszonegyedikén, s azóta se láttad . . .

- Igaz, igaz - mondta Thorin. - Nos hát, apád adta ezt nekem, hogy juttassam el hozzád, s ha

fenntartottam magamnak annak a jogát, mikor és hogyan adom át neked, ezért

aligha kárhoztathatsz, figyelembe véve, mennyi veszıdségem volt azzal, hogy rád akadjak. Apád még a saját nevére sem emlékezett,

amikor nékem adta az iratot, a tiédet meg meg se mondta; így egészében, azt hiszem, dicséret és hála illet! Íme, itt van - mondta Gandalf, s ezzel

átadta a térképet Thorinnak. - Most sem értem - mondta Thorin, és Bilbo úgy érezte, maga is ezt

szerette volna mondani. A magyarázat mit se magyarázott. - Nagyapád - mondta a varázsló lassan és komoran - biztonság okából adta át

a fiának a térképet, mielıtt elindult Moria bányáiba. Apád elment a térképpel szerencsét próbálni, azután, hogy nagyapádat megölték, és

rengeteg igen kellemetlen kalandja volt, de a Hegy közelébe soha nem jutott el. Hogy aztán oda hogyan került, azt nem tudom, de én fogolyként akadtam

rá a Mágus tömlöcében. - És ott te mit kerestél? - kérdezte Thorin megborzongva, és a törpéken

is, minden, végigszánkázott a hideg. - Azzal te ne törıdj . Mint rendesen, most is valaminek utánaj áriam,

utálatosan veszélyes ügynek. Még én, Gandalf is épp hogy megúsztam. Megpróbáltam apádat is megmenteni, de már túl késı volt. Elméje elborult,

és értelme tévelygett, s majdnem mindent elfelejtett már, csak a térképet és a kulcsot nem.

- Moria manóinak már régen megfizettünk - mondta Thorin -, most egy kissé a Mágussal kellene foglalkoznunk.

- Ne tedd magad nevetségessé! Olyan ellenfél ı, akinek hatalma meghaladj a az összes törpékét együttvéve, még ha a világ négy sarkáról

győjtenénk is össze ıket újra. Apád csak egyet kívánt: hogy a fia elolvassa a térképet, és használja a kulcsot. A sárkány és a Hegy több mint elég

megoldandó feladat a számotokra! - Halljuk, halljuk! -mondta Bilbo, történetesen hangosan.

- Mit halljunk? - kérdezték a többiek mindannyian, és váratlanul felé fordultak, Bilbo meg úgy megzavarodott, hogy azt felelte: - Halljuk azt,

hogy mi mondanivalóm van! - És mi volna? - kérdezték.

- Hát az, hogy véleményem szerint el kellene mennetek keletre, hogy ott körülnézzetek. Végtére is a Mellékajtó létezik, s gondolom, még a sárkányok

is alusznak néhanap. Ha elég soká elüldögéltetek az ajtólépcsın, merem állítani, hogy majd eszetekbe jut valami. És most, ha nem tudnátok, eleget

beszéltünk egy éjszakára, tán elértitek a célzásomat. Gondoljunk a lefekvésre, a korai indulásra meg miegymásra. Majd kaptok tılem jó

reggelit, mielıtt útnak eredtek. - Mielıtt útnak eredünk; úgy hiszem, ezt akartad mondani - szólt Thorin. -

Vagy nem te vagy a betörı? És nem a te feladatod, hogy az ajtólépcsın üldögélj, arról nem is beszélve, hogy az ajtón beljebb kerülj? De ami a lefekvést és a reggelit illeti, abban egyetértünk. Ha útnak indulok, hat

tojást szoktam enni a sonkámhoz, de tükörtojást, és nem rántottát. Csak aztán szét ne folyasd a tojásokat!

Miután mindannyian megrendelték a reggelijüket, anélkül hogy egy köszönöm" elhangzott volna (ami Bilbót nagyon bosszantotta), felálltak. A babónok

kellett az összes számára helyet keresnie, meg is töltötték minden vendégszobáját, ı meg ágyat vetett a székeken és pamlagokon, amíg csak

helyére nem dugdosta valamennyit, aztán elindult a maga picinyke ágya felé igen fáradtan és egyáltalán nem boldogan. Azt az egyet eldöntötte, hogy nem nagyon töri magát a korai felkeléssel, elkészíteni mindenkinek a nyavalyás reggelijét. A Took-hangulat oszladozóban volt, s Bilbo már egyáltalán nem

volt oly biztos abban, hogy reggel bármiféle útra indul. Már ágyában fekve, hallhatta Thorint, amint a mellette levı legdíszesebb

hálószobájában egyre ezt dünnyögi: A ködlı, hideg hegyeken túl, mély barlangban, tág üregen túl - felejtve

nincs az ısi kincs hajnal elıtt hadunk elindul.

Ezzel a dallammal fülében aludt el Bilbo, s nagyon rosszakat is álmo- dott. Jóval napkelte után ébredt.

2. BIRKASÜLT

Bilbo tüstént felugrott, és magára öltve köntösét, az ebédlıbe sietett.

Ott senkit se látott, csak a bıséges és sietve elfogyasztott reggeli nyomait. Rettenetes felfordulás volt a szobában, a konyhában meg az

elmosatlan edények halmaza. Úgy tőnt, hogy szinte minden lábasát és fazekát használták. A mosogatás réme oly szomorúan valóságos volt, hogy Bilbó kénytelen volt tudomásul venni, a tegnap esti társaság nem rossz álmaiban

bukkant fel, mint ezt tulajdonképpen remélte. Attól ıszintén megkönnyebbült, hogy mindannyian elmentek nélküle, még csak nem is

bíbelıdtek a keltegetésével ("igaz - tette hozzá gondolatban -, a köszönöm szépenekkel sem"); ennek ellenére mégis egy nagyon picit csalódottnak

érezte magát. Ez az érzés meglepte. "Ne légy már bolond, Bilbo Baggins! - füstölgött. - Még hogy sárkányokról és más idegen országokbeli

haszontalanságokról ábrándozzék valaki a te korodban!" Így aztán felvette a kötényét, tüzeket gyújtott, vizet forralt és

felmosogatott, majd kellemesen megreggelizett a konyhában, mielıtt nekilátott volna az ebédlınek. Ekkorra már a nap is sütött, s a bejárati ajtó nyitva volt, amin át csak úgy áradt a meleg tavaszi szellı. Bilbo

elkezdett hangosan fütyörészni, és a tegnapí este emléke foszladozóban volt. Éppen egy második igen kellemes reggelinek készülıdött az ebédlıben a

nyitott ablak mellett, amikor egyszer csak besétált Gandalf. - Drága barátom - mondta -, mikor jössz végre? Hogy beszélhetsz korai

indulásról, amikor itt ülsz elıttem fél tizenegykor, és reggelizel, ha

ugyan reggelinek nevezed ezt az étkezést? Üzenetet hagytak a számodra, mert már nem tudtak megvárni.

- Miféle üzenetet? - kérdezte Mr. Baggins nyakig zavarban. - Szent elefántok! - kíáltott fel Gandalf. - Olyan vagy ma reggel, mint a

szédült, egyáltalán nem poroltad le a kandallópárkányt! - Mí köze van egyiknek a másikhoz? Éppen elég munkát adott hogy tizennégy

ember után kellet felmosogatnom. - Ha leporoltad volna a kandallópárkányt, úgy az óra alatt megtalál tad volna ezt - mondta Gandalf, azzal átadott Bilbónak egy levelet

(amelyet persze a saját levélpapírjára írtak). A levélben ez állt:

Thorin és Társai üdvözletüket küldik Bilbónak, a betörınek! Vedd legıszintébb köszönetünket vendégszeretetedért, hivatásbeli - támogatásod felajánlását pedig hálával elfogadjuk. Feltételeink: kész

pénzfizetés a munka elvégzése után, ennek összege nem haladhatja meg az összhaszon (ha lesz egyáltalán) tizennegyed részét; az utazási költségek

kiegyenlítését minden körülmények között szavatoljuk; a temetési költségeket magunk vagy megbízottaink akkor egyenlítik ki, ha erre alkalom

adódik, és az ügy érdemét illetıen nem történik más intézkedés. Miután nem tartottuk szükségesnek, hogy nagyra becsült nyugalmadat

megzavarjuk, elıreindultunk, hogy a szükséges elıkészületeket megtegyük, és tisztelt személyedet a Zöld Sárkány kocsmánál, a Mellékvíz mellett fogjuk

bevárni, pontban 11 órakor. Abban a reményben, hogy nem késel, maradtunk teljes tisztelettel és nagyrabecsüléssel: Thorin és Társai

- Ezek szerint éppen tíz perced van - mondta Gandalf. - Igencsak sietned kell.

- De . . . - mondta Bilbo. - Nincs idı az ellenkezésre - mondta a varázsló. - De . . . - szólalt meg

újra Bilbo. - Erre sincs idı! Indulás!

Arra Bilbo napjai végeztéig nem tudott visszaemlékezni, hogyan találta magát egyszer csak odakint, nem volt nála se kalap, se sétapálca, se pénz,

se semmi olyasmi, ami nélkül egyébként nem indult útnak; második reggelijét otthagyta bevégezetlenül, az edényt nem mosogatta el, kulcsait Gandalf

kezébe nyomta, és futott, ahogyan csak szırös lábai vitték lefelé az ösvényen, el a nagy Malom mellett, át a Vízen, s még tovább egy mérföldnyit

vagy többet is. Egészen kifulladt, mire a Mellékvízhez ért. Az óra éppen tizenegyet ütött,

Bilbo meg csak akkor jött rá, hogy zsebkendıt se hozott magával. - Bravó! - kiáltotta Balin, aki a kocsmaajtóban állott, hogy lesse ıt. Éppen akkor kanyarodtak be a többiek a falu felıl vezetı út sarkán.

Pónilovakon ültek, s mindegyik póni meg volt rakva mindenféle pogy gyásszal, apróbb-nagyobb csomaggal, útikészséggel. A pónik közt volt egy

nagyon kicsi is, nyilvánvalóan ezt szánták Bilbónak. - Nyeregbe mindketten, és indulás! - vezényelt Thorin.

- Borzasztóan sajnálom - mondta Bilbo -, de kalap nélkül jöttem, és a zsebkendımet is otthon hagytam, azonfelül pénz sincs nálam. A helyzet az,

hogy csak pontban tíz negyvenötkor kaptam meg a leveleteket. - Ne pontoskodj, és ne is fontoskodj! - mondta Dwalin. - Zsebkendı nélkül

és sok minden egyéb nélkül is boldogulnod kell, amíg elérjük utunk végcélját. Ami meg a kalapot illeti, van egy facér csuklyám és köpenyem a

poggyászomban. És így indultak mindannyian útnak, még május elıtt, megrakott pónikon poroszkálva a kocsmától egy csodaszép délelıtt. Bilbo sötétzöld csuklyát

viselt (amit kissé elnyőtt az idı) és a Dwalintól kölcsönzött sötétzöld köpönyeget. Mindkettı túl nagy volt a számára, és kissé furcsán festett bennük. El sem merem képzelni, Bilbo apja, Bungo mit szólt volna a

fiához, ha meglátja. Egyedüli vigasza csak az maradt, hogy törpével nem téveszthetik össze, mivelhogy nincsen szakálla.

Nem nagyon régóta lovagoltak, mikor egyszerre csak megjelent Gandalf,

pompázatosan ülve meg egy fehér lovat. Hozott magával egy csomó zsebkendıt meg Bilbo pipáját és dohányát. Így aztán a társaság nagy vidáman haladt

tovább, s útközben naphosszat meséltek és dalolgattak, kivéve természetesen, amikor étkeztek.

Ezekre az étkezési szünetekre korántsem került olyan sokszor sor, mint Bilbo szerette volna, mégis egyre inkább az volt az érzése, hogy kalandozni

végeredményben nem is olyan rossz. Elébb babó területeken haladtak keresztül. A kies távol vidéket jóravaló népség lakta, az utak is járhatóak voltak, mellettük itt-ott egy fogadó,

hébe-korba pedig egy dolga után ballagó törpe vagy gazda bukkant fel. Aztán olyan országba értek, ahol a nép idegen nyelven szólt, és olyan dalokat

énekelt, amelyeket Bilbo még sohasem hallott. Most már messzire elırehatoltak Magányországban, ahol senki emberfia nem élt, ahol nem volt

fogadó, az utak állapota pedig egyre rosszabbodott. Nem messze elıttük baljós dombok emelkedtek, erdıktıl sötéttó hátuk egyre magasabb lett. Némelyiknek a tetején ódon vár állt, olyan gonosz pillantással, mintha

rosszakaratú emberek építették volna ıket. Minden borongósnak mutatkozott, mert aznap az idı is rosszra fordult. Eddig többnyire oly jó volt, mint

amilyen a májusi idı szokott lenni, még a vidám mesékben is, most azonban hideggé és nedvessé vált. Magányországban arra kényszerültek, hogy ott

táborozzanak, ahol lehet, de ott legalább száraz volt minden. - Ha elgondolom, hogy hamarosan június lesz! - zsörtölıdött Bilbo, amint egy

igen sáros ösvényen ott cuppogott a többi mögött. Az uzson- naidın már túl voltak, az esı, miként egész napon át, most is zuhogott, csuklyájáról a

víz a szemébe csepegett, a köpenye merı egy víz, a póni fáradt volt, és el-elbotlott a köveken, a többiek túl ingerültek ahhoz, hogy

társalogjanak. - Nem kétséges, hogy az esı beszivárgott a száraz ruha közé, sıt az élelmiszeres tarisznyákba is - elmélkedett Bilbo. - Vigye el

az ördög a betörést és mindent, ami kapcsolatos vele. Bár- csak odahaza lehetnék a kényelmes babólyukamban, a tőz mellett, s az üst épp rákezdene

a dalára! - Nem az utolsó alkalom volt, hogy ezt kí- vánta. A törpék pedig továbbporoszkáltak anélkül, hogy egyszer is hátra- fordultak vagy

törıdtek volna a babóval. Valahol a szürke fellegek mögött bizonyára lenyugodott a nap, mert sötétedni kezdett, amint lefelé tartottak egy mély

völgybe, amelynek az alján egy folyó höm- pölygött. Szél támadt, és a folyóparti főzfák hajladoztak és sóhajtoz- tak. Szerencsére az út egy ódon

kıhídon vitt át, mert az esık dagasz- totta folyó zuhogva áradt le az északi dombok és hegyek felıl. Csaknem éjszaka lett, mire az átkeléssel

végeztek. A szél széjjeltép- deste a szürke fellegeket, és futó foszlányai között a dombok felett megjelent a vándor hold. Ekkor megálltak, és

Thorin valami szót ejtett a vacsoráról és arról: "Hol akadunk egy száraz zugra, ahol elalha- tunk?" Addig senki se vette észre, hogy Gandalf

hiányzik. Egész úton velük volt, anélkül hogy megmondta volna, kitart-e velük a kaland végéig, vagy csak a társaságukban mulat egy ideig. Gandalf

evett, beszélt és nevetett a legtöbbet. Most azonban egyszerően nyoma se volt! - S méghozzá épp akkor, amikor a legnagyobb szükségünk lett volna

egy varázslóra - nyögte Dori és Nori (akik teljesen egy vélemé- nyen voltak a babóval a rendszeres, bı és gyakori étkezés szükségessé- gét illetıen). Végül is úgy döntöttek, hogy ott fognak letáborozni, ahol

vannak. Egy facsoport felé tartottak, s jóllehet a fák alatt több volt a száraz . hely, a szél lerázta a levelekrıl az esıt, és a folytonos csepegés nagyon idegesítı volt. Amellett mintha az ördög bújt volna a tőzbe is. A

törpék igazán szinte mindenütt képesek tüzet gyújtani és szinte mindenbıl, akár fúj a szél, akár nem, de ezen az éjszakán még nekik se sikerült,

Oinnak és Gloinnak se, akik a tőzgyújtás szakértıi voltak. Akkor az egyik póniló ijedt meg a semmitıl, és megugrott. M utána tudtak

volna kapni, már a folyóban volt, s még ki se tudt húzni, amikor Kili és Fili majdnem megfulladt, az egész poggyász mc amit a póni cipelt, a vízbe veszett. Természetesen a teher legnagyo része élelem volt, s bizony nagyon

kevés maradt vacsorára, még kev sebb reggelire.

Mind ott ültek morcosan, átázva és dörmögve, miközben Oin Gloin tovább próbálkoztak a tőz meggyújtásával, és össze is kaptak rajta. Bilbo éppen

szomorúan merengett azon, hogy a kaland nem csupa májusi napfényben megtett pónilovaglásból áll, amikor Balin, . állandó ır, azt mondta: "Fény van

odaát!" Nem sokkal távolabb egy domb húzódott, hellyel-közzel meglehetısen sőrőn fákkal borítva Most a fák sötét tömegébıl fényt láttak kiragyogni, vöröses, barátságosan hívogató fényt, mintha tőzrakás lenne vagy villogó

fáklya. Egy darabig néztek, aztán vitatkozni kezdtek. Egyesek azt mondták, igen,

mások meg azt, nem. Egyesek azt mondták, mi rossz leni abban, ha odamennének és megnéznék, meg hogy minden jobb a sovány vacsoránál, a még

soványabb reggelinél és a nedves ruhába töltött éjszakánál. Mások azt mondták, ez a vidék alig ismert, túl közel is van a hegyhez.

Mostanában alig jár erre utas. A régi térképek nem sokat érnek a dolgok állapota rosszabbra fordult, az út ırizetlen. Az itt uralkodó királyról

hallani is alig lehet, s mínél kevesebbet kérdezısködik ; ember útközben, annál kisebb a valószínősége annak, hogy baji kerül. Mások megint azt

mondták: végtére is tizennégyen vagyunk S ismét mások: hová lett Gandalf? Ezt a kérdést mindenki megismételte. Aztán az esı minden eddigit

meghaladóan zuhogni, Oin és Glo pedig verekedni kezdett. Ez pontot tett minden után. "Végtére is van velünk egy betörı - mondták, s

ezzel útnak eredtek, pónijukkal (persze az illı és kötelezı óvatossággal) a fény felé vezetve. Elértek a dombhoz, és hamarosan erdıben voltak. Ott elindultak felfelé, de alkalmas ösvény semerre sem látszott, olyan, amely házhoz vagy tanyához vezetett volna, és akárhogy is vigyáztak, azért csak

zizegett, recsegett-ropogott lábuk alatt ; avar (meg ık maguk jócskán dörmögtek-átkozódtak), amint a kotor sötétben a fák között budkácsoltak. Hirtelen a vörös fény váratlan lobogással ragyogott ki a tılük nem messze

levı fatörzsek közül. - Most a betörın a sor - mondták a törpék, s ezen Bilbót

értették - Te folytasd az utat, és fürkésszél ki minden lehetıt errıl a

fényrıl, azt is, hogy mire szolgál, meg hogy mennyire biztonságos, vagy esetleg csapda -

mondta Thorin a babónok. - Most pattanj , és vissza is hamar gyere, ha minden rendben van. Ha nem, akkor is gyere, már ameny nyire tudsz! Ha nem

tudsz, úgy huhogj kétszer úgy, mint a fülesbagoly szokott, és egyszer úgy, mint a kuvik, mi meg majd iparkodunk segíteni.

Ezzel Bilbónak fel kellett kerekednie, mielıtt megmagyarázhatta volna, hogy nem tud ı még egyszer sem huhogni bármiféle bagoly módján, éppoly kevéssé, mint repülni denevér módra. De a habók mindenesetre igen halkan

lopódznak az erdıkben, tökéletesen halkan. Erre büszkék is, és Bilbo nemegyszer fitymálta útközben azt, amit ı a törpék csörtetésének nevezett,

bár azt hiszem, te vagy én semmit se vettünk volna észre egy szeles éjszakán, még ha az egész lovasmenetük ott vonul is el elıttünk

karnyújtásnyira. Ami meg Bilbót illeti, amint ügyesen közeledett a vörös fény felé, azt hiszem, még egy menyét se rezzentette volna a bajuszát

miatta. Így természetesen oda is ért a tőzrakáshoz - mert az volt -, anélkül hogy bárkit megzavart volna. És ezt látta:

Három hatalmas valaki ült egy hatalmas, bükkfaágakból rakott tőz körül. Hosszú fanyársakon birkapecsenyét sütögettek, csöpögı levét meg

le-lenyalták az ujjaikról. Ínycsiklandó illat szálldosott. Egy hordónyi jó ital is kéznél volt, ık meg kancsókból ittak. De trollok voltak. Szemmel

láthatóan trollok. Ezt még az elkülönült életet folytató Bilbo is megítélhette: nagy, darabos arcukból, méreteikbıl, lábuk formájából, a beszédjükrıl már nem is szólva amely bizony nem volt szalonba ill ı,

egyáltalán nem. - Birkasült tegnap és birkasült ma, és macska legyek, ha holnapra is nem az

várható - szólt a trollok egyike. - Már mióta nem ettünk egy falat jóíző emberhúst - mondta a másik. - Hogy

mi a pokolnak hozott bennünket William erre a tájra, azt ugyan fel nem foghatom; ráadásul lásson az italból is kifogyunk - tette még hozzá, megbökve William könyökét, aki éppen húzott egyet a kancsójából.

Wílliamnek torkán akadt az ítal. - Pofa be! - kiáltotta, mihelyt képes volt rá. - Talán azt várjátok, hogy

az emberek majd türelmesen itt maradnak mindaddig, amíg te meg Bert meg nem zabáljátok ıket? Ketten vagy másfél falut befaltatok azóta, hogy

elhagytuk a hegyvidéket. Még mi a csodát akarnátok? Bizony hogy volt olyan idı is útközben, amikor azt mondtátok volna nekem: "köszönjük szépen,

Bill", ha egy ilyen szép falat zsíros birká- hoz juthattok, mint ez itt. - Ezzel nagyot falt abból a báránycombból,

amelyet éppen pirított, a száját meg megtörölte a ruhája ujjával. Hát bizony, sajnos, a trollok már csak így viselkednek, még azok is,

akiknek csak egy fejük van. Miután Bilbo mindezt kihallgatta, tüstént cselekednie kellett volna. Vagy óvatosan visszatérnie a barátaihoz, hogy

figyelmeztesse ıket, három rossz hangulatú óriás troli tartózkodik a közelben, akikben megvan a hajlandóság, hogy a változatosság kedvéért ezúttal sült törpével vagy akár pónival kísérletezzék; vagy más módon kellett volna valami gyors és hatásos tolvajmódszert alkalmaznia. Egy igazán kiváló és nagy hírő tolvaj ilyen esetben meglopta volna a trollok

zsebét - ezt majdnem mindig érdemes megtenni, ha van rá mód-, elorozta volna magát a birkát a nyársaikról, eltökítette volna a sörüket, és úgy

otthagyta volna ıket, hogy észre se veszik. A gyakorlatibb érzékő tolvaj, akiben nem teng túl hivatása önérzete, bizonyára ledöfi mindannyiukat,

mielıtt még felocsúdnak. Akkor aztán nyájas jókedvben telhetett volna az éjszaka.

Mindezt Bilbo is tudta. Olvasott ı rengeteg olyasmirıl, amit maga soha nem látott vagy tett. Nagyon fel volt dúlva, és visszataszítónak találta az

egészet; szeretett volna száz mérfölddel odébb lenni - és mégis, valahogy azt érezte, nem mehet vissza Thorin és Társaihoz üres kézzel. Így aztán

csak állt az árnyékban, és habozott. Mindama tolvajságok közül, amelyekrıl hallott, a trollok zsebének a kiürítése látszott a legegyszerőbbnek, ezért

végül is bemászott egy fa mögé William háta mögött. Bert és Tom a hordóhoz mentek, William pedig megint húzott egyet az

italából. Erre Bilbo összeszedte a bátorságát, és pici kezét belesüly lyesztette William hatalmas zsebébe. Volt benne egy erszény, amelyet

Bilbo tarisznya nagyságúnak látott. "Ejha - gondolta, s már bele is melegedett új munkájába, amint az erszényt gondosan kiemelte-, kezdetnek

nem is rossz!" Nem is volt az. A trollok erszényében az ördög lakik, és a szabály alól ez

sem volt kivétel. "Nocsak, hát te ki vagy?" - sipítozta, amint elhagyta gazdája zsebét, William meg tüstént megfordult, és nyakánál fogva

megragadta Bilbót, mielıtt az még lebukhatott volna a fa mögé. - A macskába, Bert, nézd mán, mit fogtam! - mondta William. - Mi a? -

kérdezte a másik kettı, odanyomakodva. - Samu legyek, ha tudom. Kiféle vagy?

- Bilbo Baggins, bel . . . babó - mondta szegény Bilbo, egész testében reszketve, és azon tőnıdve, hogy a csodába huhogjon, mielıtt még

megfojtanák. - Betbabó - mondták a trollok, kissé meghökkenve. Ugyanis némileg

nehéz a felfogásuk, és borzasztóan gyanús a szemükben minden ami új . - És hát egy betbabónak ugyan mi dolga van az én zsebembe - kérdezte

William. - És ehetı egy ilyen betbabó? - érdeklıdött Tom.

- Kipróbálhatjuk-mondta Bert, aki már fel is ragadott egy nyársat - Ugyan, egy pofáravaló se néz ki belıle - mondta William, aki már betelt a jó

vacsorával-, kivált, ha megnyúzzuk és kicsontozzuk. - Talán akad még a hozzá hasonlókból egy-kettı errefelé, aztán készíthetünk

belılük pástétomot - mondta Bert. - Ide figyelj, sündörög-e még néhány magadfajta itt az erdıben, te ronda kis nyúl - ford Bilbo felé, miközben

a babó szırrel benıtt lábát nézte, aztán fel emelte a lábujjainál fogva, és megrázta.

- Hogyne, tömegével - csúszott ki Bilbo száján, mielıtt meggondolta volna, hogy ki ne adja a barátait. - Vagyis hogy egy sem, egyetlenegy sem

- tette hozzá tüstént. - Ezt meg mán hogy érted? - kérdezte Bert, aki ezúttal a hajánálfogva

tartotta magasra Bilbót. - Úgy, ahogy mondom - hápogott Bilbo. - És kedves uraim, ne tőzzetek meg

engem! Magam is jó szakács vagyok, jobban fızök, mindig fızök, ha elértitek mondásom értelmét. Készítek nektek remek ételeket, mindenekfelett pompás

reggelit, hacsak meg nem esztek vacsorára. - Szerencsétlen nyavalyás - mondta William. Evett ı már vacsorát annyit,

hogy több belé se fér, ivott rá rengeteg sört. - Szerencsétlen! nyavalyás! Engedjétek el!

- Nem ám addig, míg meg nem mondja, mit ért azon, tömegével m egy sem - mondta Bert. - Nekem aztán álmomban senki fia el ne nyi szantsa a

torkomat! Égessétek a lábujjait addig, amíg nem beszél! - Ebbe én nem egyezem bele - ellenkezett William. - S végtére is

én fogtam. - Hájas hülye vagy, William - mondta Bert -, amiképpen

kinyilvánítottam ezt már elıbb is ma este. - Te meg egy tökfilkó!

- Ezt mondd a nénikédnek, ne nekem, Bill Huggins- így Bert, azzal belemélyesztette az öklét William szemgödrébe.

Erre aztán remek verekedés kezdıdött, Bilbónak még éppen annyi esze maradt, hogy amikor Bert földre ejtette, kimásszék a trollok keze ügyébıl, mielıtt

elkezdték kutya módra marni és dörgı hangon oly nevekkel illetni egymást, amik igazak is voltak, és tökéletesen jellemezték

azokat, akiknek szóltak. Hamarosan egymás karjának bilincseiben vergıdtek, és rugdalózva-vagdalkozva már-már a tőzbe gurultak, miközben Tom

mindkettıjüket ággal csapdosta, hogy végre észre térjenek - amitıl aztán persze még jobban nekivadultak.

Most lett volna az ideje annak, hogy Bilbo elosonjon. De szegény kis lábát Bert hatalmas mancsa összenyomta, a tüdejében nem maradt levegı, a feje

meg szédelgett, így aztán csak ott feküdt egy darabig lihegve, bár a tőz fénykörén kívül.

Éppen a küzdelem kellıs közepén érkezett meg Balin. A törpék hallották a távoli zajt, s miután vártak egy ideig Bilbóra, hogy majd visszatér, vagy bagoly módra huhog, megindultak, egyik a másik után, hogy a lehetı

legnesztelenebbül odakússzanak a fényhez. Alighogy Tom megpillantotta a fény körébe érkezı Balint, máris szörnyőt üvöltött. A trollok egyszerően

látni se bírják (sületlenül) a törpéket. Bert és Bill íziben abbahagyták a küzdelmüket, és azt kiáltották: "gyorsan egy zsákot, Tom!" S még mielıtt

Balin - aki egyre csak azon tőnıdött, merre lehet Bilbo ebben az egész felfordulásban - megtudta, mi is történik, máris zsákot húztak a fejére, s

lent hevert a földön. - Jön ebbıl még több is - mondta Tom -, vagy nagyon nagyot tévedek.

Tömegével meg egy sem, az ám! - tette hozzá. - Betbabók csakugyan nem, de az ilyen törpék tömegével. Nagyon is így fest a dolog!

- Amondó vagyok, hogy igazad van - mondta Bert -, s jobb, ha nem maradunk a fényben.

Így is cselekedtek. Zsákokkal a kezükben, amiket egyébként arra használtak, hogy elcipeljék bennük a birkákat és az egyéb zsákmányt, most ott

várakoztak az árnyékban. Amint egy-egy törpe odajött, és megbámulta a tüzet, a kicsordult kancsókat meg a megrágcsált birka

húst, egyszerre csak zsupsz, és máris egy bőzlı zsák borult a fejére, ı meg lent volt a földön. Hamarosan Dwalin ott feküdt Balin mellett, Fili és Kili együtt, Dori, Nori és Ori egy halomban egymáson, Oin és Gloin

meg Bifur, Bofur és Bombur sorjában a tőz közelében, nagyon kényelmetlenül.

- Majd most mórest tanulnak - mondta Tom, mert Bifur és Bombur legyızése sok bajjal járt, úgy küzdöttek, mint a megszállottak, ahogyan már

a sarokba szorított törpék szoktak. Thorin jött utólj ára - és ıt nem sikerült gyanútlanul elfogni. Valami

rosszat szimatolt; még mielıtt meglátta volna a barátai lábát kimeredni a zsákokból, tudta, hogy nincs minden rendjén. Kint állt az árnyékban,

valamivel távolabb, s azt mondta: - Miféle baj van ítt? Ki döntötte halomra a népemet? - A

trollok! - kiáltotta Bilbo egy fa mögül. Róla teljesen megfeledkeztek. -A bokrokban rejtızködnek a zsákokkal! - tette hozzá. , - Csakugyan? -

kérdezte Thorin, ezzel a tőz elébe ugrott, még elıtt a trollok rávethették volna magukat. Megragadott egy nagy ágat amelynek egyik vége lángolva égett, ezt a végét olyan gyorsan nyomta Bert szemébe, hogy annak

nem maradt ideje elkapni a fejét. aztán Bert harcképtelenné vált egy idıre. Bilbo is megtette a magáét ; Rácsimpaszkodott Tom lábára - már

amennyire tehette, hiszen ı 1 vastag volt, mint egy ifjú fa törzse -, de aztán hengergızve bukott ki ; a bokrok mélyibe, amikor Tom a zsarátnokot Thorin szemébe rúgta Jutalmul ezért az ág ezúttal Tom fogai

közé hatolt, el is vesztette egyik szemfogát. Mondhatom, üvöltött fájdalmában. Csak hogy ugyanebben a percben William lopakodott oda hátulról, és egyetlen mozdulattal úgy húzta Thorin fejére a zsákot, hogy talpig beburkolta, Ezzel a küzdelem véget ért. Nyakig benne voltak a pácban mindanyian: zsákba kötve, az oldalukon három dühös trollal

(akik közül egyikıüknek emlékeztetıül égett és zúzott sebe volt), s akik azon vitatkoztak vajon lassú tőzön pirítsák meg ıket, vagy inkább apróra vagdaltan fızzék meg a húsukat, esetleg egyszerően üljenek rájuk

egyenként préseljék ıket péppé, Bilbo meg nem messze egy bokorban, ruhája,

bıre megtépve, s moccanni sem mer, attól való félelmében, hogy n ; hallják.

Éppen akkor érkezett vissza Gandalf. De senki se látta. A trol éppen eldöntötték, hogy most megsütik a törpéket, aztán majd késıbb eszik meg ıket

- ez Bert ötlete volt, s hosszas vita után mindannyan elfogadták javaslatát.

- Nem okos dolog most megsütni ıket, rámegy az egész éjszaka - szólt egy hang. Bert azt hitte, Williamé.

- Ne kezdd el újra a vítát, Bill- mondta -, mert különben csak ugyan, rámegy

az éjszaka. - Ki a csuda vitatkozik? - kérdezte William, aki azt hitte, Bert

szólt - Te szóltál. - mondta Bert. - Hazudol - mondta William, s ezzel a vita elölrıl kezdıdött.

VÉgül is úgy döntöttek, hogy apróra vagdalják a törpéket, és megfızik ıket Elı is szedtek

egy nagy fekete fazekat, s kihúzták a késüket. - A fızéssel nem sokat érünk! Hiszen vizünk nincs, a kúthoz hosszú az út

- mondta ismét egy hang. Bert és William azt gondolta Tomé. - Fogd be már a szád - mondták -, különben soha nem végzünk! A vízért meg

elmehetsz magad, ha még sokat pofázol. - Fogjátok be ti a szátokat - mondta Tom, aki meg azt gondolta, hogy

William szólt. - Azt szeretném tudni, ugyan ki más vitatkozik, ha nem ti? - Fajankó! - így William.

- Az, aki mondja! -felelte rá Tom. S ezzel aztán újra kezdıdött a vita, még hevesebben folytatódott, mint eddig, míg végül is úgy döntöttek, hogy egyenként ráülnek a zsákokra,

és szétnyomják a törpéket, megfızni meg majd máskor fogják. - Kire üljünk elıször? - szólalt meg a hang.

- Elsıként legjobb lesz az utolsó - mondta Bert, akinek a szemét Thorin megsebezte. Azt gondolta, hogy Tom szólt.

- Ne beszélj magadban! - mordult Tom. - De ha mindenáron az utolsóra

akarsz ülni, hát ülj csak rá. Melyik az? - Az a sárga harisnyás - vélte Bert.

- Ugyan már, szürke harisnyája van - mondta egy Williaméhez hasonló hang. - - Biztosan tudom, hogy sárga volt - mondta Bert. - Az is volt-így

William. - Akkor minek mondtad, hogy szürke? - kérdezte Bert. - Én ugyan soha nem

mondtam. Tom mondta. - Én aztán nem! - méltatlankodott Tom. - Te mondtad. - Kettı egy

ellenében, így pofa be! - szólt Bert. - Mit képzelsz, kivel beszélsz? - kérdezte William.

- Elég legyen már! - kiáltotta Tom és Bert együtt. - Az éjszaka múlik, s tüstént hasad a hajnal. Munkára fel!

- Virradjon rátok a hajnal, s változtasson kövekké! - mondta egy hang, amely Williaméhez hasonlított, de nem az övé volt. Mert ebben a percben a fény ellepte a dombot, s messze hangzó csicsergés támadt a lombok között. William ugyan nem beszélt többet, mert hajoltában kıvé vált, Bert és Tom pedig sziklaként meredtek meg, amint ıt nézték. És azóta is ott állnak mind

a mai napig, egymagukban, hacsak a madarak meg nem pihennek rajtuk: mert a trolloknak, mint azt talán tudjátok is, még napkelte elıtt vissza kell

kerülniük a föld alá, vagy pedig azzá változnak, amibıl eredtek, a hegyek anyagává, s többet nem mozdulnak. S most ez történt Berttel, Tommal és

Williammel. - Remek! - mondta Gandalf, amint kilépett egy fa mögül, és segített

Bilbónak elıbújni egy tüskebokorból. Akkor Bilbo mindent megértett. A varázsló hangja volt az, amely a trollokat zsörtölıdésre és

veszekedésre késztette, míg csak a nap fel nem kelt, és végük nem lett. A következı feladat a zsákok kioldása és a törpék kibocsátása volt. Már

majdnem megfulladtak, és igen bosszúsak voltak: bizony egyáltalán nem volt kellemes fektükben végighallgatni a trollok terveit, hogyan akarják

megsütni, szétpréselni, fasírttá vagdalni ıket. Kétszer kellett Bilbónak beszámolnia arról, mi is történt vele, amíg megbékéltek.

- Buta alkalom a tolvajkodásra és a zsebtolvajlásra - mondta Bom bur-, mikor mi mást sem akartunk, mint tüzet és táplálékot!

- És éppen ezt a kettıt küzdelem nélkül semmiképpen soha meg nem kaptátok volna ezektıl - mondta Gandalf. - De mindez most már csak idıpocsékolás.

Az nem jut eszetekbe, hogy a trolloknak kell hogy legyen valahol a közelben egy barlangjuk vagy földbe ásott üregük, ahol elrejtızhettek a nap

elıl? Ennek utána kell járnunk! Nekiláttak a kutatásnak, és hamarosan meg is találták a trollok

kıcipıjének a nyomát a fák között. Ezeket a nyomokat követték felfelé, míg csak rá nem bukkantak egy bokroktól fedett nagy kıajtóra, amelyik egy barlanghoz vezetett. De kinyitni nem voltak képesek, jóllehet Gandalf mindenféle ráolvasással próbálkozott, miközben a törpék veselkedtek.

- Talán ez hasznotokra lesz? - kérdezte Bilbo, mikor már mindany nyian elfáradtak és feldühödtek. -A földön találtam, ott, ahol a trollok

verekedtek. - Egy jó nagy kulcsot tartott a törpék elé, amelyrıl ugyan William kétségtelenül azt gondolta, hogy igen kicsi és rejthetı. A zsebébıl

eshetett ki, nagy szerencséjükre, még mielıtt kıvé vált. - Ugyan miért nem szóltál már elıbb? - kiáltozták a törpék. Gan dalf megragadta a kulcsot, és beillesztette a zárba. Utána a kıajtó egyetlen

hatalmas lökésre feltárult, s a törpék mindannyian benyomakodtak. A földön csontok hevertek, és dögletes bőz ülte meg a levegıt, de akadt jócskán étel

is, hanyag összevisszaságban a polcokon meg a földön, az ezerféle zsákmány rendetlen halmai között, amelyben rézgomb csakúgy volt lelhetı, mint aranypénzekkel telt lábas a sarokban. Rengeteg volt a ruha is, a falakra aggatva - túl kicsi volt a trolloknak, úgyhogy sajnos attól kell tartanom, az áldozatokéi voltak -, és közöttük mindenféle gyártmányú, alakú és

nagyságú kard. Kettı különösen megragadta a törpék figyelmét, szép hüvelyük és drágaköves markolatuk miatt.

Az egyiket Gandalf, a másikat Thorin vette magához, Bilbo meg egy

bırhüvelybe dugott kést. Egy troli számára apró zsebkés lett volna, de egy babónok felért egy rövid karddal.

- Ezek jófajta pengéknek látszanak - mondta a varázsló, félig kihúzva a kardokat hüvelyükbıl, és kíváncsian vizsgálgatva ıket. - Nem trollok

készítményei, sem e tájról vagy ez idıbıl való emberfia kovácséi; de ha majd el tudjuk olvasni a rájuk rótt rúnákat, többet megtudunk róluk.

- Hadd kerüljünk ki már ebbıl a rémes szagból! - mondta Fili. Így aztán kicipelték az aranypénzeket tartalmazó fazekakat meg az olyan ennivalót, amely érintetlennek és élvezhetınek látszott, nemkülönben egy még tele

söröshordót. Ekkorra már reggelire áhítoztak, s mert igen megéheztek, nem nagyon fintorgatták az orrukat a trollok kamrájában talált ételektıl. A

maguk elemózsiája bizony megapadt. Most aztán volt kenyerük meg sajtjuk, sok sörük és szalonnájuk is, amit megsüthettek a tüzük parazsán.

Ezután aludtak, mert az éjszakájuk nem volt zavartalan; délutánig nem is igen tettek egyebet. Akkor elıkerítették a pónilovakat, elszálli tották az

aranyat tartalmazó fazekakat, és nagy titokban elásták ıket a folyó menti ösvény közelében, rengeteg varázsszóvaljelölve meg a helyet, azzal a ténnyel is számolva, hogy esetleg alkalmuk lesz visszatérni ide és újra

fellelni a kincset. Amikor ezzel is megvoltak, mindany nyian ismét nyeregbe ültek, és újfent elindultak a keletnek vezetı csapáson

poroszkálva. - S ha szabad kérdeznem, te ugyan minek mentél el? - szólt Thorin

Gandalfhoz, amint egymás mellett lovagoltak. - Hogy elıre lássak-felelte Gandalf. - S mi hozott közénk éppen idejében?

- Hogy visszatekintettem. - Helyes! - mondta Thorin. - De nem fejthetnéd ki ezt egy kissé bıvebben? - Elırementem, hogy kikémleljem az utunkat. Hamarosan veszélyessé és nehézzé válik. Azzal is gondom volt, hogyan töltsem fel megfogyatkozott élelmiszerkészletünket. De még nem jutottam messze, amikor találkoztam

néhány rivendelli barátommal. - Hol van az a Rivendell? - kérdezte Bilbo.

- Ne szakíts félbe! - mordult rá Gandalf. - Ha minden jól megy, pár nap múlva odaérsz, s akkor majd mindent megtudsz felıle. Mint mondottam, Elrond emberei közül találkoztam kettıvel. A trolloktól való féltükben

menekültek nagy sietve. İk mondták el nekem, hogy három troli lejött a hegyekbıl, és az út menti erdıben telepedtek meg, mindenkit elijesztenek a

környékrıl, az idegeneket meg feltartóztatják. - Tüstént megéreztem, hogy szükségetek lesz rám. Visszatekintve

nagy messze tüzet pillantottam meg, s arrafelé indultam. Így hát most már mindent tudsz. Kérlek, legközelebb légy óvatosabb, különben nem jutunk

sehová! - Köszönöm! - mondta Thorin.

3. RÖVID PIHENİ

Bizony a napon sem dalban, sem élıszóban nem meséltek, jóllehet az idı

jobbra fordult; de nem került sor mesére a következı, sıt az arra következı napon sem. Elkezdték érezni, hogy a veszély ott lapul mel

lettük. A csillagok alatt táboroztak, s lovaiknak több élelem jutott, mint nekik, mert fő bıven nıtt, de a tarisznyájuk - még azzal együtt is,

amit a trolloktól zsákmányoltak - ugyancsak lapossá vált. Valamelyik nap olyan helyen gázoltak át egy folyón, ahol a széles víz sekély volt, és

mindent betöltött a köveknek ütközı habok morajlása. A túlpart sikamlósan meredezett. Amikor végre pónijaikat vezetve felhágtak rajta, látták, hogy a

nagy hegyek egészen a közelükbe jöttek. Úgy tetszett, hogy már csak egynapnyi könnyő út vár rájuk a legközelebbi hegy lábáig. Ez sötétnek és

fenyegetınek tőnt, noha barna oldalain itt ott megcsillant a napfény, nyúlványai mögül pedig hófedte csúcsok

ragyogtak elı. - Ez a Hegy? - kérdezte Bilbo megilletıdött hangon, kikerekedett szemmel

bámulva rá. Még eddig soha életében nem látott ekkorát. - Természetesen nem az - mondta Balin. - Ez még csak a Ködös Hegyek

kezdete, amelyeken vagy keresztül kell hatolnunk, vagy meg kell hágnunk ıket, vagy alájuk kell kerülnünk valahogy, s csak aztán jutunk a túloldalon

fekvı Vadvidékre. S még onnan is jókora az út a Magányos Hegyig keleten, ahol Smaug ırzi a kincsünket.

- - mondta Bilbo, s ebben a percben fáradtabbnak érezte magát, mint valaha. Ismét a kényelmes székére gondolt babólyukának legkedvesebb nappalijában, amint a tőz elıtt ül, és a teavíz duruzsol. S még " hányszor

merült fel ez az emléke! Most Gandalf járt legelöl. - Nem szabad utat tévesztenünk, vagy végünk van

- mondta. - Egy- felıl élelemre van szükségünk, másfelıl ésszerően biztosított pihe- nésre; de az is nagyon fontos, hogy a Ködös Hegyeken a

kövessük, különben eltévedünk bennük, s vissza kell térnünk a kiindulópontunkra, hogy újból induljunk (ha ugyan valaha visszatérünk).

A törpék megkérdezték Gandalftól, merre tart, mire azt felelte: - A Vadon legszéléhez érkeztetek, mint ahogy feltehetıen ezt néhányan

közületek tudják is. Valahol rejtve elıttünk fekszik Rivendell szép völgye, ahol Elrond él az Utolsó Otthonos Házban. Barátaim útján üzenetet

küldtem neki, s már várnak ránk. Ez vigasztalóan és bátorítóan hangzott, csakhogy még nem értek el oda, és

korántsem volt oly könnyő megtalálni az Utolsó Otthonos Házat a hegységtıl nyugatra, mint emlegetni. Sehol se látszott fa vagy völgy vagy domb, hogy megtörje elıttük a föld vonalát, egyetlen hatalmas meredély minden, mely lassan emelkedik, hogy találkozzék a legközelebbi hegy lábával, széles,

hanga- és morzsolódószikla-színő térség, főzöld és mohazöld foltokkal és tisztásokkal mutatva, merre lelhetı esetleg víz.

Eltelt a délelıtt, eljött az este, de az egész hallgatag pusztaságban nem volt lakóhelynek nyoma. A törpék aggodalmaskodni kezdtek, mert most jöttek

rá arra, hogy a ház bárhol rejtızhet közöttük és a hegyek között. Váratlan völgyekre bukkantak, keskenyen és meredeken egyszer csak ott tátongtak a

lábuk alatt, és amint lenéztek, meglepetve látták a fákat maguk alatt és a völgyek mélyén folyó vizet. Vízmosások kerültek elibük, amelyeket szinte át

lehetett ugrani, de mélyükben vízesés morajlott. Vízvájta szakadékok sötétlettek, amelyeken sem átugrani, de amelyekbe aláereszkedni sem

lehettt. Zsombékos lápok virultak, nem egy közülük kellemes zöldjével vonzotta a szemet, fényes és karcsú virágok nıttek rajtuk; de ha egy póni

teherrel a hátán odalépkedett volna, bizony hogy soha vissza nem tér. Valójában sokkal szélesebb föld terült el a gázlótól a hegyekig, mint

ahogyan azt valaha is sejtették. Bilbo ámuldozott. Az egyetlen ösvényt fehér kövek jelölték, némelyikük kicsi volt, másokat félig befödött a moha

vagy a hanga. Egészében véve nagyon lassan haladtak a csapás mentén, még Gandalf vezetésével is, aki igazán nagyon jól ismerte az utat arrafelé. Gandalf feje és szakálla erre-arra libbent, amint a köveket fürkészte, a

törpék meg mögötte, de úgy tetszett, a nap végeztével sem érkeztek sokkal közelebb keresett céljukhoz. Az uzsonna idején régen túl voltak, s már csaknem a vacsoráén is. Pillék repkedtek körös-körül, a fény homályba

veszett, mert a hold nem kelt fel. Bilbo pónija botladozni kezdett a kiálló gyökereken és köveken. Egy szakadékszerő földvájat

nak olyan váratlanul értek a szélére, hogy Gandalf lova majdnem lecsúszott a meredélyen.

- Végre itt van! - kiáltotta Gandalf, a többiek meg köré győltek, és átpillantottak a szakadék szegélyén túlra. Messze lent egy völgy látszott.

Sziklás ágyában szaporázó víz hangja hallatszott a mélybıl, fák illata úszott a levegıben, s a vízen túli völgyoldalon fény villant.

Bilbo sohasem felejtette el, hogyan csúszkáltak és botladoztak lefelé az alkonyi homályban a cikcakkos meredek ösvényen, Rivendell elzárt völgyébe.

Amint mélyebbre jutottak, a levegı is melegebbé vált, a fenyık illata pedig elálmosította a babót, úgyhogy hébe-korba elbóbiskolt, és csaknem

leesett, vagy belevágta az orrát a póni nyakába. Ahogy egyre lejjebb értek,

egyre jobb lett a törpék kedve. Bükkök és tölgyek váltották fel a fenyıket, és az alkony jólesı érzéseket rejtett. A zöld utolsó csíkja szinte kisápadt

a főbıl, amikor végre nem sokkal a folyó partjai felett egy tisztásra jutottak.

"Hm! Ennek tündéríze van!" - gondolta Bilbo, és feltekintett a csillagokba. Ragyogva és kéken égtek. S éppen akkor olyan dal fakadt a

légben, akár a fák kacagása: Hé, mit akartok; Hó, mit reméltek?

j Pónira patkót? Folyóra révet? Hó, tralla-lene-le, jertek a völgybe le! Hej, mit kerestek? Haj, mit kutattok? A hurka serceg,

a rızse pattog! Hó, tralla-lallala-lám,. völgyünk vár, a vidám!

Mentek, vadak mind, szakállat rázva, s nem sejtve, Bagginst mi hozza lázba,

s két másik törpe mért tart a völgybe loholva: Haha!

Hé, nem maradtok? Hó, útra mentek? A nap hanyatlik, a póni reszket!

Menni keserves, maradni kedves, hallgatni váltig, új napvilágig

e dalra: Haha! Így kacagtak és énekeltek a fák között, s gondolom, az egészet ked- ves együgyőségnek vélitek. Nem mintha a tündérek törıdtek volna azzal, ha

megmondjátok ezt nekik, sıt bizonyára még jobban kacag- ř nak, ha szóltok róla. Mert hát persze hogy tündérek voltak. Bilbo hamarosan közelebbrıl

is megpillantotta ıket, amint a sötétség mélyült. Szerette a tündéreket; noha ritkán találkozott velük, de ugyanakkor kissé félt is tılük. A törpék

valahogy nem könnyen egyez- nek a tündérekkel. Még az olyan jóravaló törpék is, mint Thorin és barátai, butácskáknak vélik ıket (ami önmagában véve butácska véle- mény), vagy pedig megmérgesednek miattuk. Mert akad

olyan tündér, aki ugratja és ki is neveti a törpéket, leginkább a szakállukat. - Lám, lám - szólalt meg egy hang -, nézzetek csak oda!

Bilbo, a babó, pónilovon, nahát! Nem remek? - Valóban csodálatra méltó! S aztán új dalba kezdtek, amely éppoly nevetséges volt, mint az, amelyet

itt teljes egészében leírtam. Végül is egyíkük, egy hórihorgas ifjú fickó, elıjött a fák közül, és meghajolt Gandalf és Thorin elıtt. -

Üdvöz legyetek a völgyben! - mondta. - Köszönjük! - mondta Thorin némi tartózkodással, de Gandalf már le is szállott a lováról, és a tündérek közé vegyülve, vígan társalgott velük. - Egy kissé eltértetek az úttól -

mondta a tündér -, mármint akkor, ha a vízen túl vivı és a házig vezetı egyetlen ösvényt kívánjátok követni. Majd mi ráigazítunk a helyes útra, de

jobb lesz, ha gyalogol- tok, amíg keresztül nem értek a hídon. Vajon nálunk idıztök-e egy darabig, és velünk együtt daloltok, vagy egyenes

továbbmentek? A vacsora odaát már készülıben van - tette hozzá a tündér. - Orrom- ban érzem a lobogó fahasábok illatát.

Akármilyen fáradt is volt, Bilbo szívesen maradt volna egy éjszakára, tündérdalt elmulasztani júniusban a csillagok fényében, legalábbis annak,

akinek kedve telik az ilyesmiben. Meg aztán szeretett volna néhány közvetlen szót is váltani ezekkel a népekkel, akik ismerni látszottak a nevét és mindent, ami kapcsolatos volt vele, jóllehet se annak elıtte nem látta

ıket. Úgy gondolta, nem lenne érdektelen megismerni a véleményüket az általa vállalt kalandról. A tündérek mindent tudnak, és csodálatosan fogékonyak

a hírek iránt, és gyors mint a vízfolyás, vagy még annál is gyorsabban, megtudják, mi játszódik le kerek e világon.

De a törpék valamennyien akkor amellett voltak, hogy mielıbb jussanak vacsorához, és semmiképpen nem akartak megállni. Tovább mentek mind, lovaikat vezetve, míg csak a jó ösvényre nem tértek s így végül is el nem érték a víz partját. A folyó gyorsan és locsogva folyt, már ahogyan hegyi folyók nyári estéken szoktak, amikor a havas csúcsokat egész napon át

hevítette a nap. A folyón át csak csupán keskeny, korlát nélküli kıhíd vezetett,

olyan keskeny, hogy egy póni alig fért el rajta, s ezen kellett a törpéknek átjutniuk, lassan és óvatossan, egyenként, mindegyikük a kantárszáránál vezetve a maga póniját A tündérek fénylı lámpásokat hoztak a partra, és

vidám dalt énekeltek, amint a társaság áthaladt a hídon. - A habba ne mártsd a szakálladat, apánk! - szóltak oda Thorínn, aki

majdnem négykézláb hajolva tette meg az útját. - Elég hosszú még ha nem is öntözöd meg!

- Ügyeljetek rá, hogy Bilbo meg ne egye az összes süteményt - kiáltozták. - Már most túlontúl kövér ahhoz, hogy átférjen a kulcsyukon - Csak halkan,

halkan, jóemberek, s jó éjszakát! - mondta Ganda aki utolsónak kelt át. - A völgyeknek fülük van, s némelyik tündér igencsak

locska nyelve. Jó éjt! S így értek el végül mindannyian az Utolsó Otthonos Házhoz amelynek kapuját

tárva-nyitva találták. Mármost fura dolog, de úgy van az, hogy a jó dolgoknak és a jó napoknak rövid a történetük, nemigen akad bennük meghallgatnívaló, n ellenben a

kellemetlen dolgokból vagy éppen szörnyőségesekbıl történetek kerekednek, s a mesélésüknek mindenképpen meg kell adni a módját. A törpék soká idıztek ebben a jó házban, vagy két héten mindenképpen, s nehezükre esett megvální

tıle. Bilbo szívesen ragadt volna örökre - még azt is feltételezve, hogy valami testet öltı

kívánság nyakon ragadja, s baj nélkül visszaviszi a babólyukába. De a törpék itteni tartózkodásáról kevés a mondanivalónk.

A ház ura tündérbarát volt, azoknak egyike, kiknek atyái fura történetekbe keveredtek még a történelem kezdete elıtt, a gonosz manók, a tündérek és az

Észak elsı emberei közti harcok idején. Történetünk napjaiban még éltek olyanok, akiknek ısei között egyaránt voltak tündérek és az Észak emberei;

Elrond pedig, a ház ura volt a fınökük. Arcban oly nemes és megnyerı volt, akár egy tündérgróf, oly erıs, mint egy

harcos, oly bölcs, mint egy varázsló, oly tiszteletre méltó, mint a törpék királya, és nyájas, mint a nyár. Sok történetben szerepel,

. de Bilbo nagy kalandjában csak kis része van, jóllehet ez a kicsi fontos, amint majd látni is fogjátok, ha valaha elérkezünk mesénk végéhez.

A háza tökéletes volt, akár a jó ételt, az alvást vagy munkát szeretitek, vagy éppen a mesemondást vagy dalolást, vagy csak az üldögélést és

ábrándozást, vagy mindezeknek a kellemes keverékét. A gonosznak nem volt helye a völgyben.

Bár lenne idım arra, hogy akár csak néhány mesét elmondjak, vagy egy-két dalt elismételjek abból, amit a törpék a házban hallottak. Mindannyian, a pónikat is beleértve, felfrissültek és megerısödtek már néhány ott töltött

nap alatt. Ruháikat ugyanúgy rendbe hozták, mint sebeiket, hangulatukat és reményeiket. Tarisznyájukat megtöltötték olyan élelemmel, amelyet könnyő

volt cipelni, de eléggé erıt adó ahhoz, hogy keresztülsegítse ıket a hegyi hágókon. Terveiket sok jó tanács gyarapította. Így jött el Szent Iván

estéje, amelynek hajnalán a korán kelı nap fényében újra indulniuk kellett. Elrond mindent tudott a rúnák legkülönfélébb fajtáiról. E napon

megszemlélte azokat a kardokat, amelyeket a törpék a trollok búvóhelyérıl hoztak, és azt mondta:

- Ezeket nem trollok kovácsolták. Régi kardok, a nyugati Magas tündérek, az én rokonaim igen régi kardjai. Gondolinban készültek, a manóháborúk számára. Vagy sárkányok rejtették el, vagy manók zsákmányolták, mert sárkányok és manók dúlták fel e várost sok-sok esztendıvel ezelıtt. A

tiédet, Thorin, e rúnák Orcristnak nevezik, Manó-szabdalónak Gondolin ódon nyelvén; híres penge volt. A tiéd, Gandalf, Glamdring, az

Ellenség-pörölye, amelyet egykor Gondolin királya kötött fel. Legyen gondotok rájuk!

- Vajon honnan szerezhették ıket a trollok? - kérdezte Thorin, megújult érdeklıdéssel szemlélve kardját.

- Erre nem tudok biztosat válaszolni, de feltehetıen a ti trolijaitok más rablókat fosztottak ki, vagy még régebbi rablások maradványaira

bukkantak valami hegyi raktárban. Hallottam, hogy még most is akad réges-régi, elfelejtett kincs Moria bányáinak elhagyott aknáiban, ame-

lyeknek eredete visszanyúlik a törpék és manók háborújáig. Thorin elgondolkozott a hallottakon. - Becsben fogom tartani e kardot - mondta. -

Bárha mihamarabb megint manókat szabdalna. - Ez a kívánságod hamarosan teljesül a hegyekben! - szólt Elrond. j - De hát mutasd meg most már a

térképedet! Elvette, és hosszan bámulta, és a fejét rázta, mert ha egészében nem is nagyon volt kedvére való a törpenemzetség és annak

aranyimádata, győlölte a sárkányokat és eltökélt gonoszságukat, és szánakozva emlékezett Völgyvárosnak és vidám harangjainak romlásáról meg a Folyó- folyó felégetett fényes partjairól. A holdsarló széles ezüst sugárban '; ontotta fényét. Elrond felemelte a térképet, és a fehér fény

keresztül- tőzött rajta. - Hát ez mi? - kérdezte. - Holdbetők is vannak itt a világosan kive- hetı rúnákon kívül, amelyek azt mondják: "öt láb

magas az ajtó, és hárman mehetnek át rajta egymás mellett." - Mi a holdbető? - kérdezte a babó, csupa izgalomban. Szerette a térképeket,

mint azt már elıbb említettem, de szerette a rúnákat és a betőket és a szép kézírást is, bár ı maga igencsak szálkásan és kuszán írt. - A

holdbetők rúnabetők, de nem láthatók, legalábbis nem egy- szerő rápillantásra - mondta Elrond. - Csak akkor válnak láthatóvá, ha a hold

fénye világít mögöttük, sıt a legrosszabb fajtájúak csak akkor, ha a holdnak ugyanabban az évszakban ugyanolyan formája van, mint amikor az

írás készült. Ez a törpék találmánya, a betőket is ık róják fel ezüsttollakkal, mint azt barátaid bizonyára elmondhatnák neked. Az itt

olvashatókat valamely Szent Iván estéjén írták a sarló alakú hold fényénél, nagy idıvel ezelıtt. - És mit mondanak? - kérdezte Gandalf és

Thorin egyszerre, egy kicsit talán bosszúsan is azért, hogy minderre Elrond jött rá elsınek, jóllehet nekik nem volt eddig alkalmuk a betők

természetét megta- pasztalni, s ki tudja, mikor kínálkozik majd rá megint lehetıség. - "Ne mozdulj a barna kıtıl, amikor a rigó kopogtat - olvasta

Elrond -, és a lenyugvó nap fénye Durin Napjának utolsó sugarát a kulcslyukra fogja vetni". - Durin, Durin! - mondta Thorin. - İ volt a törpék legrégibb nem- zetségének ısapja, a Hosszúszakállúaké, s egyben

elsı ısöm: én vagyok az örököse. - Akkor hát mi a Durin Napja? - kérdezte Elrond.

- A törpék újesztendejének elsı napja - felelte Thorin -, mint azt mindannyiatoknak tudní illenék, egybeesík az utolsó ıszí hold elsı

napjával a tél küszöbén. Mi még mindig Durin Napjának nevezzük, amikor az ısz utolsó holdj a és a nap együtt vannak az égen. De ez, attól tartok,

nem sok segítségünkre lesz, mert manapság meghaladja erıinket annak a megsejtése, hogy ez az idı mikor tér ismét vissza.

- Ezt majd még meglátjuk - mondta Gandalf. - Van még más írás is a térképen?

- Olyan nincs, amit ennek a holdnak a fényénél el lehetne olvasni - mondta Elrond, és visszaadta a térképet Thorinnak; aztán együtt lementek a

vízhez, hogy tanúi legyenek a tündérek táncának és énekének Szent Iván estéjén.

A következı reggel álomszerően szép és derős Szent Iván napja volt: felhıtlen kék éggel, a fény meg ott táncolt a vízen. Most mindannyian úgy

keltek útra, hogy elkísérte ıket a búcsúének, gyorsabban is haladtak, lelkük kész volt még több kaland befogadására, s jól tudták, melyik utat

kell követniük ahhoz, hogy a Ködös Hegyeken átérve elérkezzenek a mögıttük fekvı országba.

4. DOMB FELETT ÉS DOMB ALATT

Sok volt az ösvény, amely felvezetett ama hegyekbe, és sok hágó, amely

keresztülvezetett rajtuk. De a legtöbb ösvény csalóka volt és megtévesztı, s vagy sehová, vagy rossz helyre vítt, a legtöbb hágót pedig ellepte a

gonosz és vészhozó. A törpék és a babó, hála Elrond bölcs tanácsának és

Gandalf tudásának és jó emlékezetének, helyes irányban haladtak, a megfelelı hágó felé.

Sok-sok nappal azután, hogy kimásztak a völgybıl és mérföldekre maguk mögött hagyták az Utolsó Otthonos Házat, még mindig egyre csak felfelé

kapaszkodtak. Az ösvény próbára tevı és veszélyes volt, az útja kanyargós, azonfelül elhagyott és hosszú. Most már visszatekinthettek a bejárt

vidékekre, melyek távol alant kitárulkoztak. Bilbo tudta, hogy messze-messze nyugaton, a kék és elmosódó távolban ott terült el az ı

hazáj a, ahol biztonság és kényelem honol, s ahol ott van az ı kis babólyuka. Megborzongott. Idefenn kezdett keservesen hideggé válni, s a

szél csipısen támadt rájuk a sziklák közül. Olykor omló szikla zúdult le a hegyoldalakon, amelyet a hóra tőzı déli nap

engedett sza- badjára, s vagy mellettük zúgott el (ami szerencsés eset volt), vagy a fejük felett (ami igen nyugtalanító). Az éjszakák

kényelmetlenek és fogvacogtatóak voltak, s a törpék nem is mertek túl hangosan énekelni vagy beszélni, mert rejtelmes visszhangok kísérték ıket, s a csend mintha rossz néven vette volna, hogy megtörik - kivéve,

ha a víz morajlott, a szél nyögött vagy a szikla roppant. ,. . "A nyár - gondolta Bilbo - odalenn is a végéhez közeleg, jön a széna-

kaszálás és vendégeskedés ideje. Nemsokára begyőjtik a gabonát, leszedik a földiszedret, mielıtt mi ilyen tempó mellett akár csak elkez- denénk leereszkedni a hegy túloldalán." És mind a többinek is hasonló

borús sejtelme támadt, noha amikor Elrondtól elköszöntek a Szent Iván-nap reményteljes reggelén, vígan szóltak a hegyjárásról és arról,

hogy egykettıre átlovagolnak a hegyek mögött fekvı vidékeken. Talán azt is gondolták, hogy a Magányos Hegyen található titkos ajtójához már a

következı ıszi hold feltőnésekor eljutnak; "s talán Durin Napja lesz" - mondogatták. Csak Gandalf rázta a fejét, s hallgatott. Törpék hosszú évek óta nem haladtak végig ezen az úton, de Gandalf igen, s ı tudta, hogy mindaz, ami rossz és veszélyes, hogyan nıtt és gyarapodott a

Vadonban, amióta a sárkányok előzték e vidékrıl az embereket, s a moriai bányacsata után titkon a manók szaporodtak el rajta. Még a Gandalfhoz hasonló bölcs varázslók jó tervei is, meg az olyan jó barátoké is, mint amilyen Elrond, rosszul sülnek el néha, ami- kor az ember veszélyes

kalandokba bocsátkozik a Vadon szélén , s Gandalf elég bölcs varázsló volt ahhoz, hogy tudja ezt. Gandalf tudta, hogy valami váratlan mindig történhetik, s alig is merte remélni, hogy a törpék félelmetes kalandok

nélkül haladhatnak át e hatalmas hegyeken, amelyeknek magányos csúcsain és völgyein sem- miféle király nem uralkodott. Igaza is lett. Minden

rendben ment, míg csak egy napon nem érte ıket utol egy zivatar - több mint zivatar, egy égi csata. Ti is tudjátok, milyen rettenetes lehet egy

igazán hatalmas zivatar lent a síkföldön és egy folyóvölgyben, különösen olyankor, amikor két nagy zivatar találkozik s csap össze. De

még rettenetesebb a mennydörgés és villámlás a hegyekben éjjel, amikor keletrıl és nyugatról vonulnak fel a viharok, és csatáznak. A

villámlás szilánkokká porlódik a csúcsokon, a sziklák megrendülnek, hatalmas dördülések hasogatják az eget, s gurulnak alá dübörögve és

buckázva minden bar- langba és szakadékba; s a sötétséget betölti a mindent ellepı zaj és a váratlanul felvillanó fény.

Bilbo ilyesmit még soha nem látott, de elképzelni se igen tudta. Nagyon magasan voltak egy szők helyen, amelynek egyik oldalát bor- zongató mélység homálya határolta. Itt kerestek menedéket éjszakára egy kinyúló szikla alatt,

s itt feküdt Bilbo pokróccal takarva, s tetıtıl talpig reszketett. Amikor a villám fényénél ki-kipillantott, látta, hogy a völgyön túl a kıóriások életre

keltek, s játékosan sziklákat hajigálnak egymáshoz, majd elkapják ıket, és letaszítják a mélységbe, ahol szét- zúzódnak messze alant a fák között, vagy egyetlen roppanással szilán- kokká forgácsolódnak. Aztán megint szél és esı, s

a szél az esıt és jeget szétkorbácsolta minden irányba, úgyhogy a kinyúló szikla se volt már menedék. Hamarosan mindannyian átáztak, a pónijaik pedig

lecsüg- gesztett fejjel álltak, farkukat lábuk közé húzták, egyikük-másikuk

nyihogott félelmében. Mindannyian hallhatták, amint az óriások röhögve ordítoznak egymásnak egyik hegyoldalról a másikra. i - Ez így nem lesz jó! -

mondta Thorin. - Ha fel nem kap a vihar, agyon nem ázunk vagy le nem sújt a mennykı, valamelyik óriás ragad meg, és rúg az égbe, mint a futball-labdát. - Hát ha tudsz jobb menedéket, vezess oda! - mondta Gandalf, aki nagyon

morgós kedvében volt, s maga se gondolt szívesen az óriá- sokra. A vita vége az lett, hogy kiküldték Filit és Kilit, nézzenek alkalma- sabb szállás után. Ezeknek nagyon éles volt a szeme, s mert mintegy ötven éwel voltak

fiatalabbak a többi törpénél, rendszerint ök kapták az ilyenféle megbízatásokat (amikor már egészen nyilvánvaló lett, hogy merıben értelmetlen Bilbót küldeni). Ha az ember találni akar 4 valamit, úgy a legjobb alaposan körülnézni (legalábbis így mondta ezt Thorin a fiatal törpéknek). Aki keres,

majdnem biztosan talál, csak nem éppen mindig azt, aminek a keresésére indult. Így történt ez most is. Hamarosan Fili és Kili csúszva-mászva visszatértek, a szélben a szik- lákba kapaszkodva. - Találtunk egy száraz barlangot -

jelentették -, nem messze a túlsó saroktól; mindannyian pónilovastól elférünk benne. - Alaposan átkutattátok? - kérdezte a varázsló, aki tudta, hogy a

hegyi barlangok igen ritkán lakatlanok. - Igen, igen - lelkendezett mind a kettı,

habár nyilvánvaló volt, hogy sok idıt a kutatásra nem fordíthattak; ahhoz túlontúl gyorsan tértek vissza. -Nem olyan nagy, és nem nyúlik be mélyen a

hegybe. Ez aztán persze a barlangokat illetı legnagyobb veszedelem: néha egyáltalán nem tudhatni, milyen mélyen nyúlnak bele a hegybe, vagy

egy hátsó folyosójuk hová vezet, vagy egyáltalán mi vár az emberre odabent. De hát most Fili és Kili híre elég jónak látszott. Így aztán mind felkerekedtek, hogy odébbálljanak. A szél üvöltött, a mennydörgés egyre morgott, és a

törpéknek nem kis fáradságába került, amíg maguk és pónijaik megjárták az utat. Viszont ez nem volt hosszú, és hamarosan egy, az ösvényükig meredı nagy

sziklához értek. Ha az ember e mögé lépett, a hegy oldalában alacsony boltívet talált. Éppen csak annyi helyük volt, hogy nagy üggyel-bajjal át tudták nyomni

rajta a pónikat, azután, hogy lemálházták és lenyergelték ıket. Amint elhaladtak az ív alatt, jólesett a szél és esı hangját bentrıl hallgatni,

ahelyett hogy körülöttük tombolt volna, s jólesett biztonságban érezni magukat az óriások és sziklák elıl. De a varázsló nem vállalt semmiféle kockázatot.

Fellobbantotta varázsbotj át - mint azon a napon tette volt Bilbo ebédlıjében, amely most oly távolinak látszott, ha ugyan még emlékeztek rá -,

és ennek fényénél tövirıl hegyire átkutatták a barlangot. Elég nagynak látszott, de mégsem túlságosan annak s nem is titokzatosnak. A

padlója száraz volt, s akadt benne kényelmes zug is. Az egyik végén volt hely a póniknak, s ezek most ott álltak (igencsak örvendezve a

változásnak) gızölögve és zabostarisznyájuk tartalmát ropogtatva. Oin és Gloin a bejárat mellett óhajtott tüzet gyújtani, hogy ott megszárítsák ruhájukat, de errıl Gandalf

hallani sem akart. Így aztán nedves holmijukat a földre terítették, s helyette a motyójukból szárazat kerítettek; azután jó kényelmesen eligazgatták a

takaróikat, elıszedték a pipájukat, és bodor füstfelhıket eregettek, amelyeket Gandalf változó színőre varázsolt, s szórakoztatásukra feltáncoltatott a

tetıig. A törpék egyre csak csevegtek, s már meg is feledkeztek a viharról; azt vitatták, ki mihez kezd a maga részével a kincsbıl (ha egyáltalán megkapják, ami e percben nem látszott éppen valószínőtlennek); s így merültek álomba,

egyik a másik után. S ez volt az utolsó alkalom, hogy a póniknak, pakkoknak, poggyásznak, szerszámnak s egyéb, magukkal hozott úti eszköznek hasznát

vehették. Akkor éjjel kiderült, hogy végtére nagyon is jó dolog volt magukkal hozni a kis

Bilbót. Mert ı valamiképpen sokáig nem tudott elaludni, s hogy elaludt, rettentı álmai voltak. Azt álmodta, hogy a falnak egy repedése valahol a

barlang mélyében egyre nagyobbá válik, egyre szélesebbre nyíilik, s bár Bilbo igen megijedt, képtelen volt kiáltani vagy bármit cselekedni, csak feküdt és

bámult. Aztán meg azt álmodta, hogy a barlang padlója valahogy kimozdult alóla, ı meg elkezd csúszni -illetve zuhanni, egyre lejjebb, isten tudja, hová.

Ekkor hevesen összerándulva felriadt és rájött arra, hogy álmának, egy része igaznak bizonyul: repedés nyílt a barlang

mélyében, az már széles folyosóvá tágult. Még éppen hogy láthatta az utolsó póni farát eltőnni benne. Persze hangosat rikkantott, olyan hangosat,

amilyen hangerıre egy babó csak képes, ami a habók termetéhez viszonyítva meglepıen nagy. Erre kiugráltak a manók, nagy manók, fertelmes külsejő mari

tengernyi manó, mielıtt még az embernek ideje lett volna annyit mondani,

hogy bikk-makk. Minden törpére legalább hat jutott, kettı n Bilbónak is került, s mindannyiukat megragadták és átcipelték a nyíláson, mielıtt annyit mondhattak volna, hogy pitypalatty. Csak Gandalfot nem kapták el. Ennyi

eredménye mágiscsak volt Bilbo rikoltásának. Egy pillanat ezredrésze alatt felébresztette Gandalfot, és amii a manók megközelítették, hogy megragadják, villámláshoz hasonló szörnyő fény gyulladt a barlangban, puskapor

szaga érzıdött, s jó néhány manó holtan rogyott össze. A nyílás nagy csattanással bezárult, de Bilbo és a törpék most már a túloldalon voltak! Hát

Gandalf? Errıl se nekik se a manóknak m volt fogalmuk, s ık aztán nemigen vesztegették az idejüket azzal, hogy kitalálják. Elkapták Bilbót meg a törpéket, s nagy sietve elvonszolták magukkal. Mélységesen mély volt a

sötétség, amilyenen csak az oly manók szeme tud áthatolni, akik megszokták a hegyek gyomrában való élést. A folyosók keresztezték és minden irányban elkuszált egymást, de a manók küsmerték bennük magukat, mint ahogyan

ismeritek az utat a legközelebbi postahivatalhoz; s hát csak ment egyre lefelé, a levegı meg szörnyen áporodott volt. A manók igen durvák voltak,

csíptek is kegyetlenül, s a maguk rémes fahangján csukla- doztak-nevetgéltek, Bilbo meg még szerencsétlenebbnek érezte magát, mint

akkor, amikor a troli ragadta fel ıt a lábánál fogva. Újra újra csak szép fényes babólyuka után áhítozott,

S nem akkor utoljára. Most pislantja vörös

fény derengett fel elıttük. A manók énekelni kez tek vagy inkább károgni, az ütemet pedig lúdtalpuk csattogtatásával verték ki a földön, de minden

ütemnél megrázva foglyaikat is. Hopp! Kopp! Loccs és reccs! Üsd, vágd! Csípd, rágd! Mélyen vár a manóvár,

lódulj, lelkem! Zúzd, húzd! Őzd, nyúzd!

Csapj bele, tépd! Zúgjon a csép! Törd, törd mélyen a föld alá a lelkem!

Ostor, suhogj! Korbács, zuhogj! Gyúrd, gyötörd, míg nyög, nyöszörg! Fel, no fel! Egy sem futhat el

a manótánctól, manóvihánctól! Körbe-körbe, mélyen a földbe hullsz le, lelkem! A dal eléggé riasztóan hangzott. A falak visszaverték a hoppot, meg a koppot,

ugyanúgy az őzd, nyúzdot is és azt a rút nevetést, amit a manók a lelkemre hallattak. A dal értelme egészében teljesen világos volt, mert most a manók

korbácsokat szedtek elı, és ostor, suhogot hallatva korbácsolták ıket, miközben oly gyorsan kellett futniuk a manók elıtt, ahogyan csak erejükbıl telt. S nem egy törpe már úgy siránkozott és óbégatott, mint annak a rendje,

amikor egy nagy barlangba botladoztak be. Ezt a közepén nagy vörös tőz fénye világította meg, a falak mentén pedig

fáklyák, s telides-teli volt manóval. Mindannyian nevettek, toporzékoltak és tapsoltak, amikor a törpék (szegény kis Bilbo sereghajtóként, s a korbácsokhoz

is legközelebb) futva beérkeztek, miközben a manóhajcsárok kiáltoztak, és korbácsaikat csattogtatták. A pónik már egy sarokba terelve álldogáltak, a

feltépett poggyászok és csomagok pedig szanaszét hevertek, és manók kurkászták, manók szaglászták ıket, manók vájkáltak belsejükben, manók veszekedtek rajtuk.

Sajnos, tartok tıle, hogy akkor látták utoljára ezeket a pompás kis pónikat, közöttük azt a szép kis csupa izom fehéret is, amelyet Elrond kölcsönzött

Gandalfnak, mivelhogy az ı lova nem volt alkalmas a hegyi ösvények bejárására. Mert a manók megeszik a lovakat, pónikat és szamarakat (és sok más, még

undorítóbb dolgot is), s amellett szüntelenül éhesek. Most azonban a foglyok

egyedül csak magukra gondoltak. A manók a hátukra bilincselték a kezüket, és egy sorba főzték ıket, aztán mindannyiukat elvonszolták a barlang távolabbi

végébe, miközben a kis Bilbót a sor legvégén ráncigálták. Az árnyak közt nagy, lapos kövön ott ült egy óriási manó, hatalmas fejjel,

körülötte felfegyverzett manók álltak, harci bárdokkal és az általuk használt hajlított kardokkal. Mármost a manók gonosok, kegyetlenek és

megátalkodott szívőek. Szép dolgokat nem készítettek de sok olyat, ami hasznos. Alagutat vájni, aknát fúrni csakugy tudnak, mint akár a

legrátermettebb törpék, ha rászánják magukat ámbár rendszerint rendetlenek és mocskosak. Kalapácsot, baltát, kardot, tırt, csákányt, fogót meg

kínzóeszközöket igen jól készítenek vagy készíttetnek terveík szerint, olyan foglyaikkal vagy rabszolgákkal, akiknek addig kell dolgozniuk, mig csak meg

nem halnak a levegı és fény hiányában. Eléggé valószínő, hogy azoknak a gépeknek, amelyek azóta felbolygatták a világot, egy részét ık fedezték fel,

kivált pedig azokat a szellemes elgondolásokat, amelyek alkalmasak nagy tömegő ember egyidejő elpusztítására, mert kerekek meg gépezetei robbantások mindig

gyönyörőségükre szolgáltak, hasonlóképpen ha kevés kézierıt kellett alkalmazniuk; de ama távoli napokban és vidékeken a haladás (mint

közkeletően nevezik) még nem jutott messzire. A törpéket nem győlölték különösképpen, legalábbis n jobban, mint bárkit és bármit, kivált pedig a rendezetten és jómódú élıket; voltak vidékek, ahol gonosz törpék még

szövetségre is lép a manókkal. De Thorin embereire igen nagyon acsarkodtak az említett háború okán, amely azonban nem része történetünknek; meg az a manók nem

sok ügyet vetnek arra, kit fognak el, feltéve, hogy minden simán és titkon bonyolódik le, és a foglyok képtelenek a védekezésre. - Kik ezek a nyomorultak? - kérdezte a Nagy Manó.

- Törpék, meg aztán ez! - mondta a hajcsárok egyike, olyat rántott Bilbo

bilincsén, hogy az térdére bukott. - Ott találtunk rájuk, amim Elülsı Tornácunkon kerestek menedéket.

- Mi volt ezzel a szándékotok? - kérdezte a Nagy Manó Thorinlhoz fordulva. -Nem kételkedem benne, hogy semmi jó. Gondolom, biztossan ki akartátok kémlelni, mit

tesz-vesz titokban a népem! Nem csodálkoznék, ha tolvajok lennétek! Vagy lehet, gyilkosok vagytok és a tündérek barátai! Nos! Mit tudsz erre mondani?

- Thorin, a törpe, szolgálatodra! - felelte Thorin, ami persze csak afféle

udvariasan semmitmondó szólam volt. - Mindazokról a dolgokról, amelyeket gyanítasz és elképzelsz, fogalmunk se volt. A vihar elıl kerestünk menedéket egy látszatra kényelmes és lakatlan barlangban; távolról sem gondoltunk arra, hogy

bármi módon háborgassuk a manókat. - (S ez bizony így is volt igaz!) - Hm! - szólt a Nagy Manó. - Szerinted. De szabadna tán

megkérdeznem: egyáltalán mit kerestetek odafenn a hegyekben, s honnan

jöttetek, s hová tartottatok? Igazán mindent szeretnék tudni rólatok. Nem mintha

az, amit mondhatsz, valamiképpen is a javatokra válnék, Tölgyfapajzsi Thorin, ehhez máris túlontúl sokat tudok felıletek, de hát azért csak ki az igazsággal, különben valami kiváltképpen kellemetlent fogok kifundálni a számotokra.

- Úton voltunk, hogy meglátogassuk a rokonainkat, unokafivéreinket és -húgainkat, valamint elsı-, másod- és harmadfokú kutinjainkat, nemkülönben a

nagyapáinknak más olyan leszármazottjait, akik ez igazán vendégszeretı hegyvidék keleti oldalán élnek - felelte Thorin, aki nemigen tudta, mit is

mondjon hirtelenében egy olyan pillanatban, amikor a teljes igazság megvallása egyáltalán nem lett volna helyénvaló.

- Hazudik, ó hatalmasságos uram! - mondta a hajcsárok egyike. - Számosat közülünk a barlangban villámcsapás sújtott le, amikor ezeket a teremtményeket

arra biztattuk, hogy fáradjanak le velünk; úgy feküsznek, élettelenül, akár a kövek. Meg aztán erre sem adott magyarázatot! - Ezzel felmutatta azt a kardot,

amelyet Thorin viselt, s amely kard a trollok odújából származott. A Nagy Manó rettentıt ordított dühében, amikor rátekintett, a katonái meg a

fogukat csikorgatták, a pajzsukat csapkodták, és toporzékoltak. A kardot tüstént megismerték. Annak idején a manók ezreit ölte meg, amikor Gondolin szép tündérei százszámra őzték ıket a dombokon, vagy csatáztak velük falaik

elıtt. A tündérek Orcristnak, Manó-szabdalónak nevezték, de a manók egyszerően csak Csípınek. Győlölték a kardot, annál jobban meg igazán csak azt, aki

viselte. - Gyilkosok és tündérek barátai! - kiáltotta torkaszakadtából a Nagy Manó. -

Aprítsátok ıket! Üssétek ıket! Tépjétek ıket! Morzsoljátok szét ıket! Vigyétek sötét kígyóvermekbe, és ne láthassák többé a nap fényét! - Olyan dühbe gurult,

hogy felugrott a székérıl, s maga rontott Thorinra. E percben minden fény kialudt a barlangban, a nagy tőz meg sisteregve parázsló

kék füsttoronnyá vált, mely felkanyargott a tetıig, és fehér, szúrós sziporkákat szórt a manók közé.

A jajgatás és óbégatás, a nyögdécselés, siránkozás és sopánkodás, az üvöltés, morgás és átok, a visítás és sivalkodás, amely erre következett, leírhatatlan

volt. Ezernyi vadmacska és farkas, amelyeket lassú tőzön pirítanak elevenen halálra, együttesen nem ért volna fel a manók keltette zajjal. A szikrák

lyukakat égettek beléjük, a füst meg, ami visszacsapódott a tetırıl, a levegıt

úgy megsőrítette, hogy az még az ı szemük számára is áthatolhatatlanná vált. Hamarosan egymáson bukdácsoltak át,

s ott hemperegtek egyetlen rakásban a földön, harapva, r dalva, tusakodva, mintha mindannyian megbolondultak volna.

Hirtelen suhintása fényében egyetlen kard villant meg. Bilbo látta amint átdöfi

a dühében döbbenten álló Nagy Manót. Holtan hanyattlott hátra, a manókatonák meg rikoltozva menekültek a sötétségbe a kard elıl.

A kard visszatért hüvelyébe. - Gyorsan utánam! - szólt egy átható és higgadt hang, s még

mielıtt Bilbo megérthette volna, mi is történt, megint ott lépdelt, amily gyorsan csak

tudott, a sor végén, újabb hosszú folyosók útvesztıjében miközben a manók csarnokának üvöltözése lassan elhalt mögötte Sápadt fény haladt elıttük.

- Gyorsabban, gyorsabban! - nógatott a hang. - A fáklyákat hamarossan újra

meggyújtják. - Csak egy pillanat! - szólt Dori, aki ott járt a sor végén

Bilbo közelében, és igazán rendes fickó volt. Amennyire csak összekötözött kézzel

tıle kitelt, felsegítette Bilbót a vállára, aztán egyszerre nekiiramodott; mindannyian,

miközben bilincseik csörömpöltek, maguk meg sőrőn botladoztak, mivelhogy nem volt szabad kezük, amivel megtámasszák magukat. Hosszú idın át nem állottak meg,

csak amikor már mélyen lent lehettek a hegy gyomrában. Ekkor Gandalf meggyújtotta a varázspálcáját. Mert természetessen a jövevény Gandalf volt, csak éppen akkor a törpéknek túlontúl se volt a dolguk ahhoz,

hogy megkérdezzék, hogyan is került oda. Ismét elóhúzta a kardját, a kard pedig ismét magától felvillant a sötétbe Amikor manók közt pusztított, olyan dühvel

égett, hogy szinte izzat most azon való örömében, hogy megölte a barlang hatalmas úrát, két lángban csapott ki. E kardnak semmiféle nehézséget nem

jelentet hogy a manók készítette láncot átvágja és a foglyokat tüstén szabaddá

tegye. A neve Glamdring volt, az Ellenség-pörölye, ha még emlékeztek rá. A

manók egyszerően Csapónak nevezték, s ha lehet, még jobban győlölték, mint a Csípıt. Orcristot is sikerült megmenteni, me Gandalf azt is magával hozta,

amikor kiragadta az egyik megfélemlített ót kezébıl. Gandalf figyelmét szinte semmi nem kerülte el, s jóllehet nem tehetett meg mindent, mégiscsak sokban

segíthetett olyan bará tain, akik kutyaszorítóba kerültek. - Mind itt vagyunk? - kérdezte, miközben mély meghajlássa átnyújtotta

Thorinnak a kardját. - Lássuk csak! Az elsı: ez Thorin kettı, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy; hol van Fil és Kili? Itt vannak:

tizenkettı, tizenhárom, aztán itt van Mr. Baggins tizennégy! Hát bizony, állhatnánk csehebbül is, de meg aztán jóval jobban is.

Se póni, se élelem, azt se tudjuk egészen pontosan, hol vagyunk, mögöttünk meg a dühös manók hordái. Elıre!

Indultak elıre. Gandalfnak igaza volt: az imént elhagyott folyosókban távolról máris hallhatóvá váltak a rémes kiáltások és a manók keltette lárma. Ez még gyorsabb mozgásra nógatta ıket, s mivel szegény Bilbo fél oly gyorsan sem tudott járni - mert a törpék, mondhatom nektek, rettentı sebesen futnak, ha

szükség van rá -, felváltva cipelték ıt a hátukon. De a manók mégiscsak gyorsabban haladtak, mint a törpék, meg ezek a manók az utat is jobban ismerték (hiszen az ösvényeiket ık maguk készítették), aztán vad

düh is mozgatta ıket, úgyhogy bármennyire is igyekeztek, a törpék egyre közelebbrıl hallották kiáltozásukat és üvöltésüket. Hamarosan már a manók

lábdobbanásait is hallhatták, sok-sok lábét, amelyek éppen csak egy fordulónyira voltak tılük. Annak az alagútnak a végén, amelyen haladtak, már

látszott is a fáklyák vörös fénye, ık maguk meg holtfáradtak voltak. - Mért, ó mért hagytam el a babólyukamat? - mondta szegény Mr. Baggins,

miközben fel-le himbálózott Bombur hátán. - Mért, ó mért is hoztam egy nyavalyás kis babót kincskeresı utamra! -

sóhajtotta szegény Bombur, aki kövér volt, és csak úgy támolygott, miközben nekihevülésében és félelmében az izzadság csepegett az orráról.

Ekkor Gandalf és vele együtt Thorin lemaradtak, az egyik éles fordulóban megálltak.

- Hátra arc! - vezényelt Gandalf. - Elı a kardodat, Thorin! Egyebet nem tehettek, a manóknak viszont ez egyáltalán nem volt ínyükre. Rohamléptekkel,

kiáltozva lódultak neki a saroknak, ahol a Manó-szabdaló és az Ellenség-pörölye villant bele, hidegen és fényesen, elámult pillantásukba. A legelöl levık elejtették a fáklyáikat, és csak egyet kiáltottak, mielıtt meghaltak. Akik

követték ıket, már többet kiáltoztak, és visszaugrottak, miközben feldöntötték azokat, akik a nyomukban rohantak, azt ordítva: "A Csípó és a Csapó!"

Hamarosan olyan zőrzavar kerekedett, hogy a legtöbben lökdösıdve keresték az utat visszafelé, amerrıl jöttek.

Jó idıbe telt, amíg a manók bátorságot győjtöttek ahhoz, hogy beforduljanak az éles kanyarba. Addigra már a törpék megint jócskán elırehaladtak, messze-messze

járva a manók birodalmának sötét alagútjain. Amikor ezt a manók felfedezték, kioltották fáklyáikat, és puha talpú cipıt húztak, aztán kiválasztották

leggyorsabb futóikat, akiknek füle és szeme a legélesebb volt. Ezek rohantak legelöl, oly sebessen akár a

menyét a sötétben, és zajt se csaptak nagyobbat, mínt a denevérek. Ezért volt, hogy se Bilbo, se a törpék, de még maga Gandalf se ha lotta

jöttüket. Nem is látták ıket. De azok a manók, akik csendbe futottak utánuk, mégis láthatták az elıttük járókat, mert Ganda; varázspálcája halvány fényt

bocsátott ki magából, hogy segítse a törpéket útjukon. Egyszer csak Dorit, aki megint Bilbót cipelte a sor végén, hátulról a

sötétben megragadták. Egyet kiáltott, és elesett, a babó pedig legu rult a válláról a feketeségbe, nekiütötte a fejét egy kemény sziklának; aztán nem

emlékezett semmire többé.

5. TALÁNYOK A SÖTÉTSÉGBEN

mikor Bilbo kinyította a szemét, elcsodálkozott, vajon kinyitotta-e, merthogy éppoly sötét volt, mint akkor, amikor még csukva tartotta. Senki se volt a közelében. Képzeljétek csak el, mennyire megijedt! Semmit se hallott,

semmit se látott, és semmit sem érzett, csak maga alatt a padló kövét. Nagyon lassan feltápászkodott és négykézláb tapogatózott, amíg meg nem

érintette az alagút falát; de akár lefelé, akár felfelé tartott, semmire se bukkant, egyáltalán semmire, nyoma se volt ott manónak, nyoma se törpének. Feje

kába volt, még azt se tudta biztosan, merre haladtak, amikor lerogyott. Tıle

telhetıen maga próbálta kitalálni, és jó darabot kúszott elıre, míg a keze váratlanul valami olyasmit tapintott, ami leginkább egy hideg fémbıl való apró győrőhöz hasonlított, mely az alagút padlóján hevert. Ez sorsának fordulópontja

volt, de ezt akkor még nem tudta. Úgyszólván semmire se gondolva vágta zsebre a győrőt; az egyszer bíztos volt, hogy pillanatnyilag aligha vehette hasznát. Nem is igen haladt tovább, hanem leült a hideg padlóra, és hosszú idıre

átengedte magát a teljes elesettség állapotának. Elképzelte, amint szalonnás rántottát készít odahaza a konyhájában - merthogy lelke legmélyén azt

érezte, ideje lenne már valamit enni; csakhogy ettıl az elképzeléstıl még elesettebb lett.

El nem tudta gondolni, mit tegyen, azt se, mi történt, vagy hogy miért hagyták magára, vagy ha magára hagyták, a manók miért nem

fogták el, de még azt sem, mitıl sajog a feje annyira. Az igazság az volt, hogy nagyon békén feküdt egy sötét sarokban, hosszú idın át, s nem is látta, de nem

is gondolt rá senki. Egy idı múltán a pipája után tapogatózott. A pipa nem tört el, s már ez is

valami volt. Aztán a dohányzacskóját kereste meg, volt is benne némi dohány, ami megint csak valami volt. Azután meg gyufa után tapogatózott, de arra

egyáltalán nem akadt, ettıl viszont minden remé nye füstbe ment. De hogy észre tért, rájött, nagyon is jól van ez így. Csak

az isten a tudója annak, mit hozott volna rá valami sötét lyukból a gyufagyújtás és dohányszag ezen a szörnyő helyen. Mindamellett pillanatnyilag

nagyon nyomott hangulatban volt. De miközben zsebeit csapkodta, és mindenfelé tapogatózott maga körül, hogy ráakadjon a gyufára, keze kis kardjának a

markolatára tévedt - ama kis tırére, amelyet a trolloktól szerzett, s amelyrıl tökéletesen megfeledkezett; szerencsére a manók se vették észre, mivel

a nadrágján belül viselte. Most elıvonta. Amint ránézett, halványan és tompán világított. "Ezek szerint - gondolta - ez is a tündérek készítménye, a manók pedig nincsenek nagyon

közel, de sajnos, nagyon távol sem." Ám azért mégis megvigasztalódott. Mert nagyon pompás érzés volt egy olyan

pengét viselni, amely Gondolinban készült a tündérháborúk céljaira, hisz e kardokat oly sok dal énekelte meg; aztán azt is megfigyelte, hogy az efféle

fegyverek nagyon mély benyomást tettek a manókra, ha váratlanul kerültek szembe velük.

"Visszamenni? - gondolta. - Semmi értelme! Oldalt menni? Lehetetlen! Elıre menni? Az egyetlen, amit tehetek! Tehát elıre!" Ezzel felkelt és elcaplatott, kis kardját maga elıtt tartva, másik kezével a falat tapogatva, a szíve pedig

egyetlen dibegés-dobogás volt. Mármost Bilbo kétségtelenül olyan helyzetben volt, amit szorultnak lehet nevezni. De azt ne feledjük el, hogy egészen olyan

szorult az ı számára mégse volt, mint amilyen lett volna nekem vagy neked. A habók nem olyanok, mint a hétköznapi emberek, és jóllehet a lyukaik kedves,

derős helyiségek, megfelelı szellızéssel, s teljesen mások, mint a manók alagútjai, mégis jobban hozzászoktak az alagutakban való tartózkodáshoz, mint

mi, s nem könnyen veszítik el tájékozódásukat a föld alatt - legalábbis akkor nem, amikor a fejük már kiheverte az elszenvedett ütést. Meg aztán a mozgásuk

igen nesztelen, könnyen rejtıznek; ha elesnek, ha megsebesülnek, csodálatos gyorsasággal gyógyulnak, a bölcsességeknek és bölcs mondásoknak meg

olyan tárháza áll rendelkezésükre, amirıl ember többnyire nem ishal lott, vagy amit már régen elfelejtett.

Mindamellett nem szívesen lettem volna Mr. Baggins helyében alagút, úgy tetszett, soha nem ér véget. Mr. Baggins csak azt tv hogy meglehetıs

egyenletességgel halad egyre mélyebbre, mégpedig egyazon irányban, jóllehet itt-ott csavarodott vagy tekeredett útja. Hébe-korba némelyik oldalról egy vájat kanyarodott ki, kardjának villogásán vagy a falat tapogató kezével

ismert fel. Errıll nem vett tudomást, legfeljebb még jobban szaporázta lépteit, v a manóktól való féltében, vagy attól, hogy félig képzelete szülte

sötét alakok tódulnak ki rajtuk. Egyre tovább ment és egyre mélyebbre még azután se hallott

semmi mást, mint néha alkalomadtán a füle mellett egy denevér surranását, amely

kezdetben riasztotta, míg csak gyakori nem lett, hogy már nem törıdött vele. Nem is tudom, meddig tartott ez az útja, nemigen akarózott továbbmenni, de

megállni nem mert, míg csak mondhatatlanul el nem fáradt. Olyan volt az egész mintha

a holnap elibe menne, s még azon is túl, az eljövendı hajnal felé.

Váratlanul, minden átmenet nélkül nagy loccsanással vízbe talpal esett, de jeges

hídeg volt! Ez íziben megállította. Nem tudta, vajon éppen az ösvény útjában fekvı pocsolya vagy egy föld alatti folyó p szegélye, mely az ösvényt

keresztezte, esetleg egy mély, sötét, ugy csak föld alatti tónak a partja. A kard alig adott fényt. Bilbo megállt ha nagyon figyelt, hallhatta, amint egy láthatatlan tetırıl csep cseppennek a vízbe, de más hang nem hallatszott.

"Ezek szerint pocsolya vagy tó, nem pedig föld alatti folyó" - gondolta. De

belegázolni most se mert a sötétségbe. Úszni nem tud s mindenféle undok iszapos dologra gondolt, amint tekeregve kigúvadó vaksi szemekkel a vízben. Sok furcsa mindenféle él a hegy gyomrában rejtızı pocsolyákban és tavakban:

olyan halak, amely nek még az öregapja úszott ide, tudja az isten, hány esztendıvel ezelıtt, aztán soha többet nem úszott vissza,

miközben a szemük egésszen nagyobbra és nagyobbra nıtt azon való igyekezetükben, hogy jobban lássanak a

sötétben; meg aztán vannak dolgok, amik n a halaknál is iszamosabbak. Még azokban az alagutakban és bari gokban is, amelyeket a manók maguknak készítettek, élnek elıttük ismeretlen dolgok, amelyek valahonnan kívülrıl

settenkedtek hogy meghúzódjanak a homályban. E barlangok egyike-másika erede-

tében a manókénál is régebbi idıkre nyúlik vissza, akik csak bıví tették, meg összekötı járatokkal látták el ıket, de az igazi tulajdonosok azért

csak ott lapulnak eldugott sarkokban szimatolva, fürkészve. Messze lent a sötét vizek mélyén élt a vén Nyelem, egy apró kis isza mos lény. Nem tudom, honnan eredt, azt se, ki volt, mi volt. Nyelem volt - sötét, mint a sötétség, csak két nagy, kerek, sápadt szeme derengett keskeny arcában. Volt

egy kis csónakja, de magában evezgetett teljes csendben a tavon-mert a szóban forgó víz tó volt, széles és mély,

, és halálosan hideg. Evezıként Nyelemnek a csónakja szélén kilógó nagy lába szolgált, de a vizet még csak fel se fodrozta. Az aztán nem. Sápadt, gyenge

szeme a vak halakat kutatta, amelyeket hosszú ujjaival a gondolatnál is sebesebben megragadott. A húst is kedvelte. A manókét

ízletesnek vélte, valahányszor hozzájuthatott, de arra ügyelt, hogy útjait ki ne fürkésszék. Hátulról fojtotta meg ıket, amikor történetesen arrafelé

portyázott, ezek meg éppen egymagukban jöttek le valahová a víz mentébe. Ezt viszont a manók igen ritkán tették meg, mivelhogy olyasféle érzésük volt, hogy ott lent, egészen a hegyek lábánál, valami nagyon nem jó lappang. Még amikor

réges-régen az alagutat vájták, akkor bukkantak a tóra, aztán rájöttek, hogy tovább nem haladhattak; így az út errefelé véget is ért, minélfogva értelmetlen dolog lett volna erre menni, hacsak a Nagy Manó nem küldte ıket. Mert annak

néha kedve támadt a tóból való halakra, néha aztán se manó, se hal nem jött vissza többé.

Nyelem valójában egy iszamos sziklaszigeten lakott a tó közepén. Most, akár a teleszkópon, úgy nézte Bilbót bizonyos távolságról sápadt szemével. Bilbo nem

láthatta ıt, de ı annál jobban törte a fejét, kiféle a jövevény, mert azt kivehette, hogy egyáltalán nem manó.

Nyelem beszállt a csónakjába, és ellökte magát a szigettıl, míg Bilbo megzavarodva ült a parton, és akárcsak útja, úgy gondolatai is megrekedtek.

Hirtelen felbukkant Nyelem, és azt suttogta-sziszegte: - Szavamra, szívemnek szottya! Ez aztán a remek lakoma; legalábbis egy ízes falat kitelik belıle, nyelem! - S amikor azt mondta, nyelem, torkából rettentı

nyeldeklı hang tört elı. Ettıl kapta a nevét, bárha magát mindig "szíve szottyá"-nak nevezte.

A babó majdnem a bırébıl ugrott ki, amikor a sziszegést meghallotta, és váratlanul meglátta a rámeredı sápadt szemeket.

- Te ki vagy? - kérdezte, kardj ával támadó mozdulatot téve. - Hát ı ki, szívemnek szottya? - suttogta Nyelem (aki azért szólt mindig így

magához, mivel mással nemigen beszélhetett). Voltaképpen ezt is akarta mindenekelıtt kitudni, mert pillanatnyilag nem volt

igazában nagyon éhes, csak kíváncsi; különben elıbb megfogta volna Bilbót, s csak

azután suttogott volna hozzá. - Én Bilbo Baggins vagyok. Elvesztettem a törpéket, és elvesztettem a varázslót, s nem tudom, hol járok, de arra nem is

vagyol kíváncsi, csak szabaduljak innen. - S mi van neki a kis kacsócskáiban? -

kérdezte Nyelem, egy pillantást vetve a kardra, amely sehogy se tetszett neki. - Egy kard. Ez a penge Gondolinból származík. - Ssssz - mondta Nyelem, s egészen

udvariassá vált. - Talán csücsül itt; s elcsacsog egy cseppet, szívemnek szottya? Talán kedvel tıröket, nemde igen? - Nyelem azon igyekezett, hogy

barátságossá lássék, legalábbis pillanatnyilag, míg többet tud meg a kardról, a babóról, hogy

tényleg egymagában van-e, hogy ízletes falat-e, ı maga, Nyelem valóban éhes-e. Más, mint a fejtörı, nem jut eszébe. A talányos kérdések, meg az,. hogy nagy néha meg a fejtörılet, volt az egyedüli játék, amelyet más fura teremtményekk

szolt, akik ott ültek üregeikben valaha régen, mielıtt még elvesztette minden

barátját, ıt magát meg előzték, s kénytelen volt mélyebbre kúszni a hegyek mélyén honoló homályba. - Helyes - mondta Bilbo, aki nagyon is készségesen

egyet értett a javaslattal, legalábbis addig, míg több mindent meg nem tud a

teremtményrıl: hogy teljesen egyedül van-e, hogy vad-e, vagyis hogy barátja-e a manóknak? - Tiéd az elsı kérdés - mondta, mert nem volt ideje

arra, hogy fejtörı eszébe jusson. Egy hát Nyelem azt sziszegte: Gyökere a föld alatt van,

csúcsa fáknál magasabban, égbe szökkenı, mégse nı! Ez könnyő! - mondta Bílbo. - Gondolom: a hegy. - Ilyen jó feje van? Akkor jobb lenne, ha feltételeket

szabnál szívemnek szottya kérdez, és nem kap feleletet, felfaljuk ıt. Ha kérdez

minket, és mi nem felelünk, akkor meg mi teszünk a kedvedre; jó? Megmutatjuk neki a kiutat, bizony.

- Helyes! - felelte Bilbo, aki nem mert ellentmondani, s majd késztette az agyát, hogy valami olyan fejtörı jusson az

eszébe, ami menti ıt a megevéstıl. Harminc fehér ló egy vörös hegyen elıbb szabdal,

aztán vagdal, aztán elpihen. Más kérdés nem jutott az eszébe, mivel annak lehetısége, hogy felfalják, nagyon

szorítóan hatott a szívére. Elég ócska is volt a fejtörı, és Nyelem éppoly jól tudta rá a választ, akárcsak ti.

- Ennek szakálla van - sziszegte Nyelem. - A fogak, szívemnek szottya, ámbár nekünk csak hat van belılük! - Aztán ı tette fel a második kérdését:

Hangj a nincs, de rivall, szárnya nincs, de röpül, foga nincsen, de mar, szája nincs, de fütyül.

- Egy pillanat! - kiáltotta Bilbo, aki még mindig viszolyogva gondolt az evésre. Szerencsére valami hasonló tartalmú találós kérdésrıl már hallott, s

mihelyt visszanyerte gondolkodóképességét, eszébe jutott a válasz. - A szél, a szél, hát persze - mondta, s annyira elégedett volt magával, hogy ott helyben kiötlötte a másik kérdést. "Ez majd aztán alaposan próbára teszi a ronda kis

föld alatti férget" - gondolta. Van egy szem kék arcon, szemet lát zöld arcon.

"Az a szem mint az én szemem mondja az az elıbbi szem -, csakhogy mélyen van, nem ilyen magasan."

- Sssz - mondta Nyelem. Már oly céges-régen lakott a föld alatt, hogy kezdte elfeledni az efféle dolgokat. De éppen amikor Bilbo reménykedni kezdett abban,

hogy a nyomorult nem lesz majd képes válaszolni. Nyelemnek hihetetlenül régi idık emlékei merültek fel, amikor nagyanyjával egy folyóparti lyukban lakott.

- Ssssz, szívemnek szottya - mondta. - A nap és a százszorszép, ez a megfejtés, úgy ám.

Csakhogy ezek a mindennapi föld feletti rejtvényfajták kezdtek unalmassá válni Nyelem számára. Meg azután azokra a napokra is

emlékeztették, amikor kevésbé volt magányos, alattomos és ami aztán felbıszítette. S mi több, a versikék éhessé is tették, így, leni ez alkalommal

valami nehezebbel és kellemetlenebbel próbálkozott: Nem látod, és hangja sincs, nem érzed, és szaga sincs. Csíllag mögött van s

domb alatt, betölt mélyet és magasat. jár utol, ı jár elöl, életet és kedvet elöl.

Nyelem nagy bajára azonban Bilbo már hallott valamí effélét s a válasz a nyelve hegyén volt. - A sötétség! - mondta, s még csak meg se vakarta a fejét,

a homlokát se ráncolta. Kulcs, pánt, fedél nélküli láda, mégis aranykincs van belezárva - kérdezte, csak hogy idıt nyerjen, míg valamí igazán nehéz

jut eszébe. Ezt a kérdését borzasztöan szakállasnak gondolta, habár r a szokott szavakkal kérdezte. De kiderült, hogy Nyelemnek

szánt talány, riasztóan zavarba ejtı. Csak sziszegett magában, de felelni nem volt képes; egyre csak

sepegett-suttogott. . Idıvel Bilbo türelmetlenkedni kezdett. - Mi lesz már? - kérdezte. - A válasz nem "felforrt üst", ahogyan annak a hangnak a nyomán

képzelhetné az ember, amit hallatsz. - Ne vonja meg a lehetıségünket, hadd éljünk a lehetıségünk szívemnek szottya . . . ; - Nos - mondta Bilbo, miután

hosszas lehetıséget nyújtott Nyel nek -, mi lesz már a megfejtéssel? De Nyelem hirtelen visszaemlékezett arra, amikor céges-régen n lopta a fészkeket,

s a folyópart alján ülve a nagyanyját tanító a nagyanyját arra, hogy hogyan kell kiszívni . . . - Tojások! - nyögte ki. - No persze hogy tojások. - Aztán

ı kérdezett: Él, és mégsem lehel, hideg, mint a halál,

sose szomjas, mindig vedel, nem csörög, bár páncélba jár. A maga részérıl Nyelem is azt gondolta, erre borzasztóan könnyő lesz a válasz,

mert neki mindig ez járt az eszében. De pillanatnyilag nem ötlött fel benne semmi jobb, olyannyira megzavarta a tojásprobléma. Valójában a szegény Bilbo

számára a kérdés nagyon is riasztó volt, aki - ha csak tehette - nagy ívben kerülte a vizet. Gondolom, ti persze tudjátok a választ, vagy pedig egy

szempillantás alatt kitaláljátok, mivelhogy kényelmesen ültök odahaza, s nem forogtok abban a gondolataitokat erısen zavaró veszélyben, hogy felfalnak benneteket. Bilbo csak ült, s egyszer-kétszer megreszelte a torkát, de válasz

nem jött a nyelvére. Egy idı múltán Nyelem élvezettel kezdett el csak úgy magának sziszegni. "Vajon jóíző vagy-e, szívemnek szottya? Leves és zamatos? Remekül ropogós?" Bilbóra

meresztette a szemét a sötétben. - Egy pillanat - mondta a babó megborzongva. - Én éppen az elıbb adtam

számodra szép hosszú lehetıséget. - Csak gyorsan, gyorsan! - mondta Nyelem, miközben nekilátott, hogy kimásszék csónakjából, és a parton megragadja Bilbót. De amikor hosszú úszóhártyás lábát

betette a vízbe, egy riadt hal ugrott ki belıle, és Bilbo lábára esett. - Hő! - rikkantotta Bilbo. - De hideg és iszamos! - S ezzel tüstént ki is

találta. - Hal! - kiáltotta. - Hát persze hogy hal! Bizony Nyelem nagyon nagyot csalódott, de Bilbo tüstént másik találós kérdést

tett fel neki, így aztán Nyelem kénytelen volt visszatérni a csónakjába és gondolkodni.

Lábatlan egy lábon, kétlábú ül háromlábon, négylábú sem marad éhen. Ezt a találós kérdést nem éppen alkalmas idıben tette fel, de Bilbo sietett.

Nyelem máskor nyilván nehezebben jött volna rá a megoldásra, de minthogy éppen halakról volt szó, a "lábatlan" egyáltalán nem volt nehéz, s utána a többi már

egyenesen könnyő. "Hal egy kis asztalkán, ember, aki az asztal mellett suszterszéken ül, s végül egy macska, aki a halszálkát kapj a" - persze hogy ez

a válasz, amelyet Nyelem nem kés

lekedett megadni. Akkor aztán azt gondolta, eljött az ideje, hogy végre valami nehezet és borzasztót kérdezzen. Ezt mondta:

Ez a valami mindent elemészt, madár, vad, fő, fa általa vész, vasat, acélt megrág, s a kıbıl, a sziklából is lisztet ıröl, királyt megöl, várost leront,

magas hegyet a völgybe dönt. Szegény Bilbo ott ült a sötétben, s végiggondolta mindszol a rémes óriásoknak

és szörnyeknek a nevét, amelyekrıl a mesél valaha is hallott, de a versben felsoroltakat egyikük se követte el volt az érzése, hogy a válasz valami

egészen más, és hogy ismerni kellene, de mégse jutott az eszébe. Kezdett megrémülní, s a tett a gondolkodásnak nem tesz jót. Nyelem nekilátott, hogy kimásszon a csónakjából. Belecsobbant a vízbe, és lassan a part felé úszott;

láthatta a szemét, amint közeledik hozzá. Mintha a nyelve a szájához tapadt volna, azt szerette volna kiáltani:

"Több idı kell! Több idı! váratlanul visításából csak ennyire tellett:

- Idı! Idı! Pusztán a szerencse mentette meg Bilbót. Mert hát persze ez a megfejtés. Nyelem újra csak csalódott, és most már kezdett felmérgesedni, unta is a

játékot. Voltaképpen nagyon éhessé tette. Ezúttal nem ment vissza a csónakhoz. A sötétben leült Bilbo mellé. Ez a babót zasztóan kényelmetlen helyzetbe hozta,

és a figyelmét is többfelé terelte. - Most rajta a sor, hogy kérdezzen, szívemnek szottya, úgy ám, ám - mondta

Nyelem. - Még csak egyetlenegy találós kérdést kérdezzen. De Bilbónak egyszerően semmiféle találós kérdés sem jutott eszébe, miközben ez

az undok nyirkos valami ott ült mellette, és csak nyalta és tapogatta ót. Meg is vakarta, meg is csipte magát, mégse jutott az eszébe semmi.

- Kérdezzen! Kérdezzen! -szíszegte Nyelem. Bilbo csípte meg pofozta magát, megragadta kis kardját, sıt a

másik kezével még a zsebébe is nyúlt. Ott ráakadt arra a győrőre, melyet a járatban lelt, és már el is felejtett.

- Mi van a zsebemben? - kérdezte hangosan. Voltaképpen önmagához szólt, de Nyelem azt hitte, rejtvény, és rettentıen feldühödött.

- Ez nem tisztességes! Nem tisztességes! - sziszegte. - Nem tisztességes, szívemnek szottya, azt kérdezni tılünk, mi is van az ı undok kis zsebikéjében. Amikor Bilbo észrevette, mi történt, s mivel jobb kérdeznivalója nem akadt,

ragaszkodott rejtvényéhez. - Mi van a zsebemben? - kérdezte még hangosabban.

- Ssssz - sziszegte Nyelem. - -hármat kérdezhetünk, szívemnek szottya, hármat!

- Helyes! Rajta hát! - mondta Bilbo. - A kézkacsóid! - mondta Nyelem. - Nem - felelte Bilbo, aki szerencsére éppen akkor húzta ki a kezét a

zsebébıl. - Kérdezz újra! - Sssszzz - mondta Nyelem még feldúltabban, mint eddig. Mindent végiggondolt, amit csak a maga zsebében tartott: halszálkát, manófogat, kagylóhéjat, darabka

denevérszárnyat, éles követ, hogy a karmát köszörülje rajta, meg sok egyéb undok dolgot. Azt is megpróbálta elképzelni, mi egyebet tartanak mások a

zsebükben. - Kés! - mondta végül is.

- Nem - felelte megint Bilbo, aki éppen nemrég vesztette el a sajátját. - Utoljára kérdezhetsz!

Mármost Nyelem sokkalta szorultabb helyzetben volt, mint amikor Bilbo a tojáskérdést tette fel neki. Sziszegve, köpködve rángatózott elıre meg hátra,

talpával a földet csapkodta, és győrőzve fészkelıdött, de csak nem merte megkockáztatni az utolsó kérdést.

- Rajta hát! - mondta Bilbo. - Várlak! - Hangjának próbált határozott és derős csengést adni, de azért sehogy se volt bizonyos abban, hogyan is végzıdik a

játszma, vajon Nyelem helyes választ ád-e vagy sem. - Az idı letelt! - mondta!

- Spárga vagy semmi! - rikoltotta Nyelem, ami nem volt éppen szabályos; két lehetıséget kínálni egy feleletre.

- Mindkettı helytelen! - kiáltotta Bilbo végtelen megkönnyebbüléssel, és íziben lapra ugrott, hátát a legközelebbi falnak támasztotta, és

elıreszegezte kis kardját. Azt persze tudta, hogy a rejtvényjáték szent volt és mérhetetlenül régi, s hogy még a gonosz teremtmények is visszariadtak attól,

hogy játék közben csaljanak. De azt ugyancsak érezte, adott esetben nem számíthat rá, hogy ez az iszamos valami megtartsa bármely ígéretét. Akármilyen

kifogás jó lesz neki arra, hogy megszegje. S végtére is az utolsó kérdése nem is nagyon volt igazi rejt-

ř vénynek tekinthetı a játék ısi szabályai szerint. De Nyelem mindenesetre nem támadta meg azonnal, jóllehet hallotta a kardot Bilbo

kezében. Reszketve és magában suttogva ült ' békén. Végül is Bilbo volt az, aki nem bírta tovább. - No? - kérdezte. - Mi lesz az ígéreteddel? Szeretnék

továbbjutni ínnen. Meg kell hogy mutasd nekem az utat. - Avagy tán azt ígértük volna, szívemnek szottya? Hogy az unt kis Bagginsnak megmutatjuk az

utat, igen, igen. De hát vajon mi is a zsebikéjéban, he? Se spárga, szívemnek szottya, se semmi, Ó ne Nyelem! - A zsebemmel te ne törıdj ! -

szólt Bilbo. - Az ígéret ígéret. - De haragos, de türelmetlen, szívemnek szottya - sziszegte Nem leni. - Csakhogy várnia kell, úgy bizony, várnia. Nem

indulhat neki az alagutnak csak úgy kutyafuttában. Egynémely dolgot bekell ám szerezni elıbb,

úgy bizony, amik majd segítségünkre lesznek. - Hát akkor siess csak! - mondta Bilbo, és megkönnyebbült annak a gondolatára,

hogy Nyelem eltávozik. Úgy hítte, csak ürügyet keres és nincs is szándékában visszatérni. Mert hát mirıl is beszél ez a Nyelem? Mi lehet az a hasznos

dolog, amit itt tarthat a sötét tóban? Bilbo tévedett. Nyelem valóban vissza kívánt térni. Most már mérges volt és éhes. Meg aztán nyomorúságosan

aljas teremtmény is, akinek máris megvolt a neki való terve. A szigete, amirıl Bilbo mit se tudott, nem volt innen messze, és a rejtekhelyén

mindenféle himmihummi holmit tartott, meg egy gyönyörő dolgot, nagyon szépet, nagyon csodálatosat. Egy győrője mely aranygyőrője, igen értékes győrő.

- Születésnapi ajándékom! - suttogta magában, mint oly gyakran tette a végtelen homály napjaiban.

- Erre van szükségünk most, bizony erre! Azért volt rá szüksége, mert a győrőnek varázsereje volt, és ha ember felhúzta az

ujjára, láthatatlanná vált; csak teljes napvílágnál látszott, de akkor is egyedül az árnyéka, s még az ís csak elmosódva és halvány. - A

születésnapi ajándékom! A születésnapomra kaptam, szíve nek szottya - mondogatta mindig magának. De ki tudja ma már, valójában hogyan is jutott

Nyelem ehhez az ajándékhoz azokban a régi napokban, amikor az ilyen győrők még tömegivel akadtak a világon Erre talán még az az Úr se tudott volna

válaszolni, aki uralkodott szerintünk. Nyelem kezdetben viselte, aztán megunta, attól fogva egy zacskóban tartotta a csupasz bıre felett,

míg fel nem horzsolta; most aztán rendszerint elrejtette a szigetén egy sziklaüregben, és mindegyre visz

szatért, hogy nézegesse. De azért néhanap fel is húzta, amikor nem tudta már elviselni a gondolatát annak, hogy ne legyen vele, vagy amikor nagyon-nagyon

éhes volt, és unta a halat. Ilyenkor homályos járatok mentén bujkált, és elkóborolt manókat keresett. Még olyan helyekre is elmerészkedett, ahol fáklyák

égtek, amitıl hunyorgott, és a szeme szúrt, mert azért biztonságban volt. Ó igen, teljes biztonságban. Senki se láthatta, senki se vehette észre, míg már

az ujja nem görbült valamelyiküknek a torkára. Alig pár órája, hogy viselte a győrőt, és fogott is egy apró manófiókát. Hogy az hogy sivalkodott! Még maradt

egy-két rágni való csont belıle, de Nyelem valami puhábbra vágyott. - Teljes biztonságban van, úgy bizony - suttogta magában. - Nem fog meglátni bennünket, szívemnek szottya, de nem ám. Nem fog meglátni bennünket, és az

undok kis kardjának se sok hasznát veszi majd, nem,nem,nem. Ezt a tervet forgatta gonosz kis elméjében, amint váratlanul elsiklott Bilbo

oldala mellıl, és odakúszott csónakjához, majd eltőnt a homályban. Bilbo azt gondolta, többé hírét se fogja hallani. De azért egy darabig csak várt, mert

arról fogalma se volt, hogyan találja meg majd a kivezetı utat egyedül.

Váratlanul éles sikoltást hallott. Beléborzongott a háta. Nyelem átkozódott és siránkozott a félhomályban, hangjáról ítélve egészen közel. A szigetén volt,

átabotában forgatva fel mindent, de hiába kutakodva. - Hol van? Ugyan hol van? - hallotta Bilbo a panaszát. - Elveszett a szívem

szottya, el ám! Dögvész és átok, a szívemnek szottya elveszett! - Mi a baj? - kiáltotta Bilbo. - Mi veszett el?

- (5 csak ne kérdezısködjék - visította Nyelem. - Nem az ı dolga, nyelem! Elveszett, nyalom, nyelem, nyeldekelem.

- No, én is csak elvesztem - kiáltotta Bilbo -, és szeretnék megtalálódni. Azonfelül én nyertem a játékot, s te megígértél valamit. Így hát gyere csak! Gyere, és engedj ki, aztán folytasd a keresgélést! -Jóllehet Nyelem hangja

részvétkeltı volt, Bilbo nem sok együttérzést fedezett fel a szívében, és úgy gondolta, akármi is legyen az, amire Nyelem oly hevesen vágyik, aligha lehet

valami jó. - Gyere már! - rikoltotta. - Nem, még nem, szívem szottya! - felelte Nyelem. - Elıbb keresnünk kell, ha

egyszer elveszett, nyelem. - De az utolsó kérdésemrıl fogalmad se volt, s aztán meg - makacskodott

Bilbo. - Hogy fogalmam se volt - mondta Nyelem.

Majd a hogy váratlanul tört elı a sziszegése: - Mi is volt csak a zsebikében Mondja csak el!

Elıször is azt mondja el! Amennyire Bilbo megítélhette, nem volt rá különösebb ok; ne mondja el. Nyelem

hamarabb sejdítette meg a tényállást, ami egészen természetes volt, mert hiszen Nyelem idıtlen ideig folyvást arra az egy szál győrőre gondolt, s mindig

is tartott tıle ellopják, míg Bilbót csak a késedelem bosszantotta. Végtére is ı a játékot, szabályos körülmények között, és rettentı kockázat

árán tette; - A válaszaid csak találgatások voltak, de nem feleletek - mondta - De a kérdés se volt szabályos - mondta Nyelem.

- Nem találod ki a kérdést, szívem szottya, de nem ám!

- Hát ha meg mindennapi kérdésekrıl van szó, akkor én kérdezek egyet elsınek. Mit vesztettél el? Erre felelj!

- S az ı zsebíkéjében mi van? - A hang egyre sziszegısebbé vált, s amint Bilbo fejét a hang irányába fordította, nagy riadalmára két kis fénypontot vett

észre, mely reá szegezıdött. Ahogy lenni szokott gondolataiba befészkelıdött a gyanú, a

szemében sápadt tőz volt. - Mit vesztettél el? - hajtogatta Bilbo állhatatosan.

Csakhogy most már a fény Nyelem szemében zöld tőzzé vált, gyorssan közeledett. Nyelem ismét a csónakjában termett, vadul a homályos part felé, és

vesztesége és gyanújának dühe oly hévvel tombolt a szívében, hogy többé semmiféle kard meg nem félemlithette.

Bilbónak még csak sejtelme sem volt arról, ugyan mi ingerelhette ennyire a nyomorult teremtményt,

de azt ı is látta, hogy a csatája eldılt, s Nyelem kész ıt bármi áron megölni. Éppen csak hogy fordult, és vaktában nekirohant annak a

sötét járatnak, amelyen jöhetett, szorosan a fal mellé simulva és bal kezéveltapogatva azt.

- Ugyan mi van a zsebikéjében? - hallotta a sziszegı hangot mögötte, majd azt a toccsanást is, amint Nyelem kiugrott a csónakból.

- Ugyan mi? - tőnıdött Bilbo, amint lihegve botladozott elıle, kezével a zsebébe nyúlt.

A győrő hidegét érezte, amint békén szorult tapogatózó mutatóujjára. A sziszegés már a nyomában volt. Bilbo megfordult, és Nyelem látta, amint

apró zöld lámpaként jön utána a lejtın. Ijedten megpróbált gyorsabban rohanni, de lábujja váratlanul

egy kiálló bütyökbe ütközött, maga meg elterült, ráborulva kis kardjára. Egy pillanat, s Nyelem elérte. De mielıtt még Bilbo bármit is tehetett volna -

csak annyit, hogy visszanyerje a lélegzetét, feltápászkodjék, vagy megsuhintsa a kardját -, Nyelem elfutott mellette, ügyet se vetve rá, miközben futtában

káromkodott és átkozódott. Ugyan mit jelenthetett ez? Nyelem nyilvánvalóan képes volt arra, hogy lásson a sötétben. Bilbo még hátulról is láthatta szemének sápadt fényét. Nyögdécselve

felkelt, hüvelyébe rejtette a kardját, amely ezúttal nem izzott haloványan, majd igen óvatosan követni kezdte Nyelemet. Egyebet aligha tehetett. Annak nem

sok értelme lett volna, hogy visszakússzék Nyelem tavához. Talán ha követi, Nyelem akaratlanul valamilyen kiútját mutatja majd meg a menekülésnek.

- Átok, átok, átok! - jajongott Nyelem. - Átok erre a Bagginsra! Odalett! Hát mi is van csak a zsebikéjében? Ó, sejtjük mi azt, sejtjük, hogy mi, szívemnek

szottya! Ő találta meg, úgy kellett hogy essék, az én születésnapi aj ándékomat.

Bilbo a fülét hegyezte. Most már végre maga is gyanítani kezdte, mi a helyzet. Nekiveselkedett, és oly közel került Nyelemhez, amennyire csak a bátorságából tellett. Nyelem még mindig nagyon sietett, vissza se tekintve, hanem mindegyre

a fejét forgatva, amint ezt Bilbo a falak halvány visszfényébıl kivehette. - A születésnapi ajándékom! Átok! Ugyan hogy is veszthettük el, szívemnek

szottya? No persze, így lehetett. Amikor utoljára jártunk erre, amikor kitekertük a nyakát annak az undok kis sivalkodónak. Persze. Átok! Kicsúszott a

zsebünkbıl, annyi idıtlen idı után! Odalett, nyelem. Váratlanul Nyelem leült, és sírni kezdett, sírásának sipító és gurgulázó

hangját borzalom volt hallgatni. Bilbo megtorpant, és odalapult az alagút falához. Idıvel aztán Nyelem abbahagyta a sírást, és beszélni kezdett. Úgy

tetszett, önmagával vitatkozik. - Annak nincs értelme, hogy visszamenjünk kutatni, semmiképpen se. Nem

emlékezünk arra, hol mindenütt j ártunk. Amúgy sincs haszna a keresésnek. A győrő annak a Bagginsnak a zsebikéjében van, az undok szimatoló találta meg,

az a véleményünk. Persze ez csak találgatás, szívem szottya, találgatás. Bizonyosat nem

tudhatunk, míg meg nem találjuk az undok teremtményt, és meg nem szorongatjuk. De azt nem tudhatja, miben áll az ajándék varázsereje, nemdebár? Csak ott tartja majd a zsebikéjében. Errıl semmit se tud, és nem is juthat messzire.

Eltéved az undok szimatoló. Nem tudja a kiutat. Maga mondta. Maga mondta, ez igaz, de nagyon ravasz. Nem azt mondja, amit gondol. A világért meg nem mondaná, mi van a zsebikéjében.

Tudja az. Tudta az utat befelé, tudnia kell kifelé is, no persze. Eliszkol a hátsó bejáratnak. A hátsó bejáratnak, bizony. Akkor meg elkapják a

manótok. Arrafelé ki nem jut, szívem szottya. Sssz, nyelem! A manótok. De ha nála

van az ajándék, a mi becse ajándékunk, akkor a manótok kaparintják majd meg, nyelem! Megtalálják, s arra is rájönnek, mire képes. Soha többé nem leszünk

ezentúl biztonságban, soha, nyelem! Az egyik manótok az ujjára húzza,asztán majd nem látja meg senki. Ott lesz, de nem látják. Még a mi ügyes kis

szemikénk se fogja észrevenni, ı meg nagy ravaszul odamászik-kúszik; és torkon ragad, nyelem! Hát akkor elég a szóból, szívem szottya, és siessünk.

Ha ez a Baggíns arra ment, gyorsan utána, és keressük meg. Rajta! Nem lehet még messze. Siessünk csak! Nyelem egy ugrással talpon termett, és csoszogó

lépteivel sebesen nekilódult. Bilbo utána, továbbra is óvatosan, bár leginkább most már attól félt, hogy egy másik bütyökbe botlik, és majd zajt

ver, ha elesik. Fejében csak úgy keringett a remény és az ámulat. Lám, a győrője varázserejő: láthatatlanná teszi az embert! Persze hallott már

effélérıl a régí-régi mesékben, de azt alig is hihette, hogy éppen ı akad rá vélet- lenül ilyesmire. Ám mégís a birtokában volt: Nyelem alig egy

yardnyira volt tıle a maga világító szemével elfutott mellette. Így mentek tovább, Nyelem elöl csiszi-csoszogva, miközben sziszegett és

káromkodott, Bilbo meg hátul, oly puhán lépkedve, mínt ahogyan csak egy babó képes rá. Hamarosan olyan helyekre jutottak, ahonnan, mint Bilbo lefelé

vivı útján észrevette, összekötı járatok nyltak erre is, arra is. Nyelem

íziben elkezdte számolni ıket. - Egy balra, helyes, egy meg jobbra, helyes. Kettı jobbra, igen, kettı balra, igen. - És így tovább, és így tovább.

Amint a számolásban haladt, Nyelem lelassult, aztán elkezdett resz- ketni, és sírhatnékja támadt, mert egyre inkább maga mögött hagyta a vizet, s

megijedt. Lehetséges, hogy manók járnak errefelé, neki meg elveszett a győrüje. Végül is az egyre magasabbra vezetı út mentén bal felıl, egy

alacsony nyílásnál megállt. - Hét jobbra, helyes. Hat balra, helyes! - suttogta. - Itt van. Itt az út a hátsó bejárathoz, igen. Itt a járat! -

Bepislantott és visszariadt: - Csakhogy nem merünk ám továbbmenni, szívem szottya, nem merünk. Manótok vannak odakint. Rengeteg manótok. Szimatoljuk

a szagukat, sssz! Mit is tegyünk? Átok és dögvész reájuk! Itt kell vár- nunk, szívem szottya, itt kell várnunk egy darabig, aztán majd meglátjuk.

Így hát megrekedtek. Nyelem végül is elvezette Bilbót a kifelé vezetı úthoz, csakhogy Bilbo nem tudott rátérni! Mert Nyelem ott ült

görnyedten a nyílás szájában, s hidegen izzott a szeme, amint térde közé fogott fejét ide-oda

ingatta. Bilbo egy egérnél is óvatosabban kúszott el a faltól, de Nyelem tüstént

megmeredt, szimatolt, és szeme zöldre változott. Halkan, de fenyegetıen sziszegett. A babót ugyan nem láthatta, de most éhes volt, és voltak más érzékei, amelyeket a sötétség megélesített: a hallás és a szaglás. Mint aki

elterült, lapos tenyerével úgy tapadt a földhöz, fejét meg elıredugva, orrával szinte a követ érintette. Jóllehet saját szemének izzásában csak fekete árnyék

volt, Bilbo azért láthatta vagy érezhette, hogy olyan feszült, mint az íj húrja, és ugrásra kész.

Bilbo szinte lélegezni se tudott, s maga is megmeredt. Elszánt volt. Ki kell kerülnie innen, ebbıl a szörnyő sötétségbıl, míg még az erejébıl futja.

Harcolnia kell. Le kell szúrnia a nyomorultat, kivájni a szemét, meg kell ölni ıt. Hiszen meg akarta gyilkolni. Igaz, a küzdelem feltételei nem

tisztességesek. İ most láthatatlan. Nyelemnek nincs kardja. Nyelem igazában nem fenyegette azzal, hogy megöli, meg se kísérelte eddig. Aztán oly nyomorult is volt, magányos, elveszett. Váratlan megértés, szánalommal vegyült borzongás kélt Bilbo szívében: azoknak a beláthatatlan egyforma napoknak a sora villant

fel elıtte, amelyek fény és a jobbra való változás reménye nélkül fognak eltelni; marad a kemény kı, a hideg hal, a settenkedés és a suttogás. Mindezek a gondolatok egy pillanat töredéke alatt suhantak át Bilbo agyán. Megremegett.

Aztán egy másik töredéknyi idı alatt, egészen váratlanul, mint akit új erı és elszántság emel, ugrott.

Ember számára az ugrás nem volt túlontúl nagy, de mégiscsak a sötétben történt. Bilbo egyenesen Nyelem fején át ugrott, hétlábnyit elıre s hármat a magasba;

szerencséjére nem tudta, hogy éppen csak elkerülte annak veszélyét, hogy koponyáját betörje a járat alacsony boltívén.

Nyelem hátravetette magát, és a babó után kapott, amint az átlendült felette, de már túl késın: keze csak az üres levegıt markolta, Bilbo pedig, izmos

talpára esve, nagy sietve elindult az új alagút mentén. Meg se fordult, hogy lássa, mit tesz Nyelem. Kezdetben a sziszegés és átkozódás szinte a nyomában

hangzott, de késıbb elnémult. Egészen hirtelen vérfagyasztó kiáltás hallatszott, tele győlölettel és kétségbeeséssel. Nyelemet legyızték. Nem mert

továbbmenni. Vesztett: el vesztette zsákmányát, s el azt az egyetlen dolgot is, amelyet híven ırzött,

szívének szottyát. A kiáltás megdobogtatta Bilbo szívét, de azért csak haladt elıre. Most már oly távolian, mint a visszhang, de azért fenyegetıen,

felhangzott mögötte: - Tolvaj, tolvaj, tolvaj! Baggins! Győlöljük, győlöljük, győlöljük mindörökre. Aztán csend következett. Csakhogy Bilbo ezt is fenyegetınek találta. "Ha a

manók oly közel vannak - gondolta -, hogy Nyelem megszimatolta ıket, akkor a kiáltását és átkozódását is meghallották. Vigyázzunk tehát, különben ez az út a

rosszból a még rosszabba vezet maj d." A járat alacsony volt és igen nyersen megmunkált. A babónak nem esett

különösebben nehezére haladni benne, kivéve, amikor minden figyelme ellenére

szerencsétlen lábujjait újra meg újra beleverte valamilyen kiálló undok kıbe. "Egy kicsit alacsony ez a járat a manóknak

, legalábbis a nagyobbaknak" - gondolta Bilbo, nem tudva, hogy még a nagyobbak is, a hegyek szörnyei, kétrét görnyedve sietnek végig rajtuk, miközben kezük

szinte a földet éri. Hamarosan a járat, amely eddig lejtett, megint emelkedni kezdett , majd egészen

meredekké vált. Ettıl Bilbo mozgása lelassult. De végül is a meredély megszőnt, a járat fordulóhoz ért, újra lejteni kezdett, és ott, egy rövid

hajlat végén, egy újabb sarok mögül valami beszőrıdött - a fény egy pászmája. Nem a tőz vagy a lámpás vörös fénye, hanem a kinti világ halványsága. Erre

Bilbo futásnak eredt. Oly gyorsan szedve lábát, amint csak tellett tıle, eljutott a végsı fordulóba, s váratlanul egy olyan tágas helyre, ahol a fény, annyi sötétben töltött idı

után, kápráztatóan ragyogónak látszott. Valójában a napfénynek csak egy kis sugara volt, mely beszivárgott a kapuszínbe, ennek végén egy nagy kapu, kıkapu

állott kitárva. Bilbo még pislogott, amikor hirtelen meglátta a manókat: a manók teljes

fegyverzetben, kivont kardokkal ültek közvetlenül a kapubejáraton innen, tágra nyílt szemmel ırködtek, azt a folyosót is ırizve, amely a kapuhoz vezetett.

Izgatottak, éberek voltak, készen mindenre. Elıbb látták meg Bilbót, mint Bilbo ıket. Bizony meglátták. Véletlen volt-e

vagy a győrő utolsó kópésága, mielıtt elfogadta volna új gazdáját: nem volt az ujján. A manók az elragadtatástól ordítozva rontottak Bilbóra.

A félelem és a veszteség érzése úgy járta át Bilbót, mint Nyelem nyomorúságának valamiféle visszhangja, s még arról is megfeledkezve, hogy elıvonja a kardját, mindkét kezét zsebeibe dugta. A győru pedig változatlanul ott volt, a bal zsebében, s rácsúszott az ujjára. A manók

megtorpantak. Egy ízét se láthatták. Eltőnt. Kétszer olyan hangosan ordítoztak, mint annak elıtte, de már nem oly nagy elragadtatással.

- Hol van? - kiáltozták. - Eridjetek vissza a járatba! - rikoltoztak egyesek.

- Erre! - bıgték mások. - Arra! - harsogták megint mások. - Tartsátok szemmel a kaput! - üvöltötte a kapitány.

Sípszó füttyöngött, fegyverzet csörgött, kardok csattogtak, a manók átkozódtak és káromkodtak, rohangáltak erre meg arra, egymásba botolva és nagyon

feldühödve. Rettentı volt a lárma, nyüzsgés és nyugtalanság. Bilbo rémisztıen megijedt, de annyi esze volt, hogy megértette, mi is történt,

és behúzódjék egy nagy hordó mögé, amelyben a manó ırök itala volt, így aztán kitért a manók útjából, és elkerülte azt, hogy belébotoljanak, széttapossák

vagy éppen tapintással megfogják. El kell jutnom a kapuhoz, el kell jutnom a kapuhoz!" -mondogatta magában Bilbo

szünet nélkül, de sok idıbe tellett, míg meg merte kockáztatni az odajutást. Akkor is olyan volt, mint valami iszonyú szembekötısdi. A hely teli volt

manókkal, akik összevissza szaladgáltak, a szegény kis babó meg csak erre-arra ügyetlenkedett, egyszer feldöntötte egy manó, aki ugyancsak nem értette, mi a

csodának ütközött neki; négykézláb kúszkált, éppen idejében csúszott át a kapitány lábai közt, majd felkelt, és neküramodott a kapunak.

Még mindig nyitva volt, de csak résnyire, mert egy manó majdnem egészen belökte. Bilbo veselkedett, de nem volt képes megmozdítani. Megpróbált keresztülpréselıdni a nyíláson. Csak nyomakodott, aztán egyszer csak ott

rekedt. Szörnyő volt. A gombjai beékelıdtek a kapu szegélye és a kapufélfa közé. Odalátott a kinti világra: néhány lépcsıfok vezetett le egy szők völgybe

a magas hegyek között, a nap kibukkant felhıtakarója mögül, és fényesen sütött a kapu külsı felére - de ı nem tudta keresztülvackolni magát.

Hirtelen az egyik benti manó felkiáltott: - Árnyék van a kapunál! Valaki van odakint!

Bilbo szíve a torkában dobogott. Hatalmas erıvel nekidurálta magát. A gombjai szerteszéjjel pattogtak - és kint volt, tépett kabáttal és mellénnyel, úgy

ugrálva le a lépcsıkön, mint egy kecske, miközben a nekivadult manók még egyre szedték szép rézpitykéit a küszöbön.

Persze hamarosan letódultak utána, ordítva-üvöltve, s a fák között őzve ıt. Csakhogy a manók nem szívelik a napot: bizonytalanná teszi a lábukat, s elszédíti a fejüket. Nem voltak képesek ráakadni

Bilbóra aki viselte a győrőjét, s ki-be siklott a fák árnyai között, gyorsan és egyenletesen futva, távol maradva a napsütéstıl; így aztán hamarossan

visszafordultak, morogtak, és átkozták a kapuırt. Bilbo megmenekült.

6. CSEBERBİL VEDERBE

Bilbo megmenekült a manóktól, de azt nem tudta, hol van. Elvesz tette csuklyáját, köpenyegét, élelmét, póniját,

gombjait és barátait. Egyre csak vándorolt, tovább és tovább, míg csak a nap nem kezdett ;

alámerülni nyugat felé - a hegyek mögött. Ezeknek árnyéka Bilb ; útj ára vetıdött, ı meg visszatekintett. Azután elıre, s egyebet se láto maga

elıtt, mint hegyvonulatokat, a síkság felé szelídülı lejtıket, lapályokat, amelyek látványa ritkán bukkant ki a fák közül. - Te jó ég! - kiáltotta Bilbo. - Úgy látszik, átkerültem a Ködi Hegyek másik oldalára, közvetlenül a

Mögöttes Ország széléhez. Ugyan hová jutottak Gandalf és a törpék? Csak abban reménykedem nincsenek még mindig a manók hatalmában! Ment,

mendegélt tovább, ki a magasan fekvı kis völgybıl, a csücskén, s le a mögötte húzódó lankán, de az egész idı alatt el mindinkább kibontakozó nyugtalanító gondolat kerítette hatalmáb Azt latolgatta, vajon nem

kellene-e most, a varázsgyőrő birtokába visszamennie a rémisztı alagutakba és megkeresni a barátait. Éppen arra jutott, hogy ez a kötelessége, hogy vissza kell térnie - s bizony nagyon nyomorultul érezte magát miatta-,

amikor hangokat hallott. Megállt és fülelt. Ezek a hangok nem a manóké voltak, így óvatos; elırekúszott. Sziklás ösvényen volt, ez lefelé

kanyargott, bal kéz felıl kıfal határolta, míg a másik oldalon a talaj szelíden lejtett, az ösvény szintje alatt pedig kis völgyek voltak, teli

bokrokkal és alacsony fákkal. E völgyek egyikében, a bokrok alján valakik beszélgettek. Bilbo meg közelebb kúszott, s váratlanul két nagy sziklakı

közöt egy kukucskáló fejet látott, amelyet vörös csuklya borított: Balin volt, , ırszem. Bár kedve lett volna tapsolni és ujjongani,

mégsem tette. Még mindig rajta volt a győrő, attól való féltében, hogy valaki olyannal

találkozik váratlanul, aki nincs ínyére. Látta, hogy Balin egyenest nézi, anélkül hogy észrevenné. "Majd meglepem ıket" - gondolta, amint

bemászott a bokrok közé a kis völgy szegélyén. Gandalf a törpékkel vitatkozott. Azt beszélték meg, mi

minden történt velük az alagutakban, s azt latolgatták és hányták-vetették, miként legyen tovább. A törpék morogtak, Gandalf pedig azt bizonygatta,

semmiképpen sem folytathatják az útjukat úgy, hogy Mr. Bagginst ott hagyják a manók kezében anélkül, hogy megkísérelnék kideríteni, vajon él-e még vagy

meghalt, vagy éppen megmenteni kell. - Végtére is a barátom - mondta a varázsló -, s igen derék fiú. Felelısnek

tartom érte magam. Bárcsak ne vesztettétek volna el. A törpék azt kívánták tudni, miért is került hozzájuk voltaképpen, miért nem maradt a magafajtájúak között, s ment el azokkal, s miért nem választott a

varázsló olyasvalakit, akinek nagyobb az esze. - Eddig többet volt kárunkra, mint hasznunkra - mondta egyikük. - Ha most

vissza kell mennünk érte azokba a fertelmes alagutakba, hogy megkeressük, úgy csak azt mondhatom, a fene vigye el ıt. Gandalf mérgesen válaszolt:

- Én hoztam magammal, s én nem hozok haszontalan holmit. Vagy segítetek nekem, hogy megkeressem Bilbót, vagy én megyek, és hagylak itt a pácban, aztán

boldoguljatok úgy, ahogy tudtok. Ha újra rábukkanunk, meg fogjátok köszönni nekem, még mielıtt az egész út véget ér. Ugyan miért ejtetted el ıt, Dori?

- Te magad se tettél volna másként-válaszolta Dori-, ha egy manó ragadja meg hirtelen a sötétbıl nyúlkálva a lábadat, vet gáncsot, s rúg fenéken!

- Akkor hát miért nem emelted fel ıt újból?

- Nagy ég! Micsoda kérdés! A hadakozó manókkal, akik a sötétben haraptak is, miközben mindenki a másik testében botlott meg, és egymást ütötte! Te is majdnem lecsaptad a fejemet Glamdringgal, Thorin meg vaktában szurkált

erre-arra Orcristtal. Váratlanul felvillantottad vakító lángodat, mi meg láttuk az ordítozva hátráló manókat. Te azt kiabáltad: "Mindenki kövessen!", s úgy volt rendjén, hogy azt is tegyük. Gondoltuk, követünk. Arra nem volt idı,

hogy számolgassunk, mint azt te is nagyon jól tudod, míg csak át nem törtünk a kapuırökön, keresztül az alsó kapun, aztán meg fejveszetten el nem jutottunk

ide. Most meg itt vagyunk. a betörı nélkül, vigye el ıt a kánya! - S itt a betörı! - kiáltotta Bilbo, miközben kilépett a társaság közepére,

lecsúsztatva kezérıl a győrőt. Szavamra, hogy felugráltak mind! Aztán meg a meglepetéstıl és a gyönyörőségtıl

ordítoztak. Gandalf éppúgy meglepıdött, mint bármelyikük, de feltehetıen valamennyinél jobban örült. Odaszólt Balin

nak, és megmondta, mi a véleménye az olyan ırszemrıl, aki - anélkül, hogy jelezne - engedi, hogy bárki csak úgy besétáljon körükbe. Tény,

hogy Bilbo tekintélye nagyot nıtt ez után az esemény után a törpék között. Ha még Gandalf szavával vitázva volt kétségük az iránt, hogy valóban elsırendő

betörı, úgy most ez a kétségük eloszlott. Mind közül Balin volt a

legmeglepettebb, de hát valamennyien azt mondták, Bilbo elsırendő munkát végzett.

Igazában Bilbo is annyira eltelt a törpék dicséretével, hogy valósággal kacagott belülrıl, s mit se szólt a győrőrıl, amikor pedig megkérdezték, hogyan

is hajtotta végre tettét, azt felelte: - Ó, csak úgy keresztülkúsztam, hiszen tudjátok, nagyon óvatosan, nagyon

megfontoltan. - No, mindenképpen ez az elsı alkalom, hogy akár egy egér is elkúszkált az orrom elıtt óvatosan és megfontoltan, és én nem jöttem a nyomára - mondta

Balin -, s csuklyát emelek elıtted. - Amit meg is tett. - Balin, szolgálatodra-mondta Balin. - Mr. Baggins, a híved - mondta

Bilbo. Most mind arra voltak kíváncsiak, miféle kalandokat élt át azután, : hogy

elvesztették, ı meg leült, és mindent elmesélt - kivéve a győrő megtalálását ("még most nem" - gondolta). A fejtörıverseny különösen érdekelte a törpéket,

Nyelem leírásakor pedig illı méltánylással borzongtak. - S aztán, hogy ott ült mellettem, képtelen voltam valami egyéb kérdést kigondolni - fejezte be történetét Bilbo -, így hát azt mondtam: mi van a

zsebembe? Amit háromszori nekifutásra se tudott kitalálni. Így azt mondtam: mi lesz az ígéreteddel? Mutasd meg a kivezetı utat. De rám rontott, hogy

megöljön, én meg elrohantam, megbotlottam, s nem látott meg a sötétben. Aztán meg én követtem ıt, mivel kihallgattam, amint magában beszél. Azt hitte, valóban tudom, merre vezet a kiút, s így annak az irányába indult el. Aztán

beült a kapualjba, én meg képtelen voltam kikerülni. Így hát átugrottam, s így menekültem meg, s végül is lerohantam a kapuhoz.

- Hát az ırök? - kérdezték a törpék. - Nem volt ott egy se? - Dehogynem, . rengeteg, de én kicseleztem ıket. Beleragadtam a kapuba, amely

csak egy résnyire volt nyitva, s rengeteg gombom veszett oda - monda Bilbo, miközben szomorúan nézte megtépett ruházatát. - De aztán csak

keresztülpréseltem magamat; s most itt vagyok. A törpék valami egészen újfajta tisztelettel tekintettek Bilbóra, ami

kor úgy beszélt arról, hogy túlj árt az ırök eszén, átugrotta Nyelemet, és keresztülpréselödött a kapun, mintha mindez nem is lett volna nagyon nehéz vagy

nagyon rémes. - Nos, mit mondtam nektek? - szólt Gandalf nevetve. - Több lakik Bagginsban, mint amennyit sejtenétek.

- De azért bozontos szemöldöke alól gyanakvó pillantást vetett Bilbóra, amikor ezt mondta,

a babó meg azon tőnıdött, vajon sejti-e elbeszélésének kihagyott részét. Aztán rajta volt a kérdezısködés sora, mert ha Gandalf meg is magyarázott

mindent a törpéknek, Bilbo nem hallotta. Arra volt kíváncsi, hogyan termett ott újra a varázsló, és hogy hová is kerültek mindannyian.

Hogy hívek maradjunk az igazsághoz, azt a varázsló nemigen bánta, ha bármily sokszor kellett elmondania kiválóságát, így aztán most Bil bónak mesélte el, hogy mindketten, ı is meg Elrond is nagyon jól tudták, miféle gonosz manók

tanyáznak a hegyeknek ezen a tájékán. Csakhogy a fıkapujuk egy másik hágóra nyMt, ezen könnyebben esett az utazás, így aztán gyakran csíptek el a

kapujuknál olyan utasokat, akikre ráesteledett. Feltehetıen emiatt az emberek lemondtak arról, hogy erre járjanak, így nyilván a manók új bejáratot nyitottak annak az ösvénynek a tetején, amelyen a törpék haladtak, méghozzá kevéssel

ezelıtt, mert eddig az út erre teljesen biztonságos volt. - Majd utána kell néznem annak, nem akadok-e egy többé-kevésbé derék óriásra,

aki hajlandó a kaput újra eltorlaszolni - mondta Gan dalf -, különben hamarosan egyáltalán nem lesz lehetséges a hegyeken való átjutás.

Mihelyt Gandalf meghallotta Bilbo sikolyát, rájött arra, mi történt. Míg a villám tüze, mely megölte a rárohanó manókat, fellobbant, átsiklott a résen,

mielıtt összecsapódott. Követte a hajtókat és a foglyokat egészen a nagy csarnok széléig, ott aztán leült, és kidolgozta a sötétben, mi legyen a

leghatékonyabb varázslat. - Kényes dolog volt - mondta. - Éppen csak hogy sikerült.

No de persze Gandalf a tőz- és fénybővöléseket illetıen egészen különleges tanulmányokat folytatott (még a babó se felejtette el a Vén Took Szent

Iván-éji vendégeinek csodálatos tőzijátékait, mint ahogyan erre emlékeztek). A többit valamennyien tudjuk - kivéve azt, hogy Gandalf mindent tudott a hátsó kapuról, ahogyan a manók a lenti kijáratot nevezték, ahol Bilbo elvesztette a gombjait. Tény, hogy ezt egyébként mindenki jól ismerte, aki járatos volt a

hegyekben errefelé, de arra már csak egy varázsló volt képes, hogy az alagutakban is eszénél

legyen, és mindannyiukat a megfelelı irányba vezesse. - Ezt a kijáratot rendkívül régen készítették - mondta -, részben, hogy a

menekülés útját szolgálja, ha szükséges, részben, hogy kivezessen a mögöttes tájakra, ahová a sötétedéskor a manók változatlanul kilopóznak, és nagy

pusztítást tesznek. A kaput állandóan ırzik, és még soha senkinek se sikerült eltorlaszolni. A történtek után - nevetett Gandalf- kétszeresen fogják ırizni.

Vele együtt nevetett mindenki. Bár sok mindenük odalett, megölték a Nagy Manót, és még igen sokat a manók közül, ık meg mindannyian megmenekültek, így

elmondhatták, hogy eddig mégiscsak ık jártak jobban. De a varázsló azt mondta, legyenek megfontoltak.

- Tüstént fel kell kerekednünk most, hogy egy kissé pihentünk. Százszámra kelnek üldözésünkre, mihelyt éjszaka lesz, s az árnyékok máris hosszabbodnak. Órákkal azután, hogy valamerre elhaladtunk, képesek kiszimatolni a nyomunkat. Mérföldekkel kell ıket megelıznünk, mielıtt bealkonyodik. Kis holdfény lesz, ha

az idı derős marad, s ez jó. Nem míntha a manók sokat törıdnének a holdfénnyel, de nekünk mégiscsak nyújt majd némi világosságot ahhoz, hogy

eligazodjunk. Igen - felelte a babó újabb kérdéseire. - Odabent a manóalagutakban nem tudtad

nyomon követni az idıt. Ma csütörtök van, s hétfı éjszaka vagy kedd hajnal volt, amikor elfogtak bennünket. Mérföldeket gyalogoltunk, és átvágtunk a

hegyeken, most pedig a hegység másik oldalán vagyunk; jól lerövidítettük az utat. De nem oda jutottunk, ahová a hágó vezetett volna, túlságosan messze

kerültünk Északnak, s elég kockázatos vidék áll elıttünk. Azonfelül még mindig jócskán magasan vagyunk. Gyerünk!

- Rémisztıen éhes vagyok - panaszolta Bilbo, aki hirtelen rájött arra, hogy tegnapelıtt-elıtt este óta nem evett. Képzeljétek el azt, mit jelent ez egy

babónak! A gyomra merı üresség volt és lötyögött, a lába rogyadozott most, hogy az izgalmak végére ért.

- Ezen nem segíthetek - mondta Gandalf -, hacsak nem kívánsz visszamenni, s megkérni szépen a manókat, engedjék szabadon a pónidat a poggyászoddal együtt.

- Azt nem, köszönöm! - mondta Bilbo. - Hát akkor húzzuk szorosra a nadrágszíjat, és meneteljünk tovább, vagy pedig

belılünk készül a vacsora, s ez sokkal rosszabb lesz, mint ha mi nem jutunk vacsorához.

Haladtukban Bilbo jobbra-balra nézett, miféle ennivaló kínálkoznék, de a földi szeder még épp csak hogy virágzott, s persze dió nem volt, még galagonyabogyó

sem. Valami sóskafélét rágicsált, és ivott egy kis hegyi patakból, amely keresztezte az útjukat, majd megevett három vadepret, ezeket a patakparton

lelte, de bizony nem sokra ment velük. Mentek és mentek. Az egyetlen ösvény eltőnt. A bokrok és a hosszú szárú fő, a

sziklakövek között, a nyúlrágta gyep foltjai, a timia és a zsálya és a majoránna, a sárga kövirózsa mind semmivé lett, ık meg egyszer csak ott voltak valami széles meredély tetején, egy földcsuszamlás maradványaiként ott maradt kövek közt. Amikor elkezdtek alábocsátkozni a lejtın, morzsalék és apró kavics

gurult le a lábuk nyomán; hamarosan nagyobbacska lehasadt szikladarabok csattogtak alá, amelyek még lejjebb újabb csuszamlást, görgést okoztak; erre

egész szikladarabok mozdultak ki a helyükbıl, és ugráltak lefelé, pusztító útjukon port verve és zajt kavarva. Hamarosan az egész lejtı a törpék felett és

alatt olyan volt, mintha mozgásban volna, ık meg csak csúsztak lefelé, egymásba gabalyodva, miközben kábító összevisszaságban követ, palát taszigáltak,

csikorgattak, hasítottak. A lenti fák mentették meg ıket. Egy, a hegy lejtıjére felkapaszkodó fenyıerdı

szélére sodródtak, mely a mélyebben fekvı sötétebb völgyi erdıkbıl nyúlt idáig. Egyesek megragadták a fatörzseket, és fellendültek az alacsonyabb ágakra, mások

(mint a kis babó) egy fa mögött kerestek menedéket a rájuk zúduló sziklák elıl. Hamarosan elmúlt a veszély, a csuszamlás véget ért, s már csak az utolsó elmosódó zörejek hangzottak, amint a kimozdult kövek közül a legnagyobbak ugrálva pörögve vágtak utat messze alant a páfrány és a fenyıgyökerek között.

- Hát ez aztán nem volt csekélység - mondta Gandalf -, s még a nyomunkba törı manóknak se lesz könnyő zaj nélkül ide leérni.

- Azt elhiszem - zsörtölıdött Bombui '-; viszont az egyáltalán nem lesz nehéz, hogy köveket gurítsanak le. a ik aztán a fejünkre poty tyannak. A törpék ( és Bilbo) nem voltak éppen boldogok, és sérült és zúzott

kezüket-lábukat dörzsölgették. - Ostobaság! Itt most majd kitérünk a csuszamlás útjából. De sietnünk kell.

Nézétek a fényt! A nap réges-rég a hegyek mögé tért. Az árnyak máris mélyülni kezdtek a törpék

körül, jóllehet messze a fák között és a lejjebb nıtt törzsek fekete csúcsain túl még láthatóak voltak. a messzi síkságok esti fényei. Amilyen gyorsan csak

tehették, lefelé sántikáltak a fenyıerdı szelíd lankáján alávezetı ösvényen, mely egyre délnek tartott.

Idınként páfránytengeren hatoltak keresztül, amelynek ágai a babó feje fölé nyúltak; idınként

mérhetetlen csendben fenyıtő padlón meneteltek s mindeközben az erdı homálya egyre nyomasztóbb lett, és az némasága mélyebb.

Ez éjjel még annyi szél se kelt, hogy akár a te sóhaját elhozza a falombok közé.

- Még ennél is tovább kell mennünk? - kérdezte Bilbo, amikor már olyan sötét volt, hogy éppen csak Thorin lengedezı szakállát láthatta maga mellett, és olyan csend, hogy a törpék lélegzete is hangos zajnak ; tetszett. - A

lábujjaim feltörtek és megdagadtak, a lábam fáj, a gyomrom meg úgy himbálózik, akár az üres zsák.

- Egy kevéssel tovább kell mennünk- felelte Gandalf. Végre, végtelennek tőnı idı után, váratlanul olyan ny lt helyre érkeztek, ahol

egy fa se nıtt. A hold az égen volt, és fényét a tisztásra ontotta. Valahogy mindannyíuknak úgy tőnt, hogy ez a hely egyáltalán nem vonzó, noha látszatra

semmi hiba se volt. Hirtelen üvöltést hallottak lent a domb alján, hosszú, borzongató üvöltést. Az üvöltésre egy másik válaszolt jobb felıl és sokkal közelebbrıl, majd ismét egy újabb, nem messze balról. Farkasok üvöltöttek a holdra, gyülekezı farkasok!

Mr. Baggins babólyukának közelében nem laktak farkasok, de azért ismerte ezt a zajt. Épp elégszer írták le számára a mesék. Valamelyik idısebb unokabátyja

(Took részrıl), aki sokfelé utazott, utánozgatta is, hogy megijessze ıt. De meghallani odakint az erdın a hold fényében - ez túlontúl sok volt Bilbo

számára. A farkasok ellen még a varázsgyőrők se segítenek - kiváltképpen azok ellen a vad hordák ellen, amelyek a manó háborgatta hegyek árnyékában éltek, a Vadon Szegélyén túl, az ismeretlen határvidékén. Az ebbıl a fajtából származó farkasoknak élesebb a szimata, mint a manóknak, és elkapnak akárkit, anélkül

hogy látnák ıt. - Mit is tegyünk, mit is tegyünk? - kiáltotta Bilbo. - Csak azért menekültünk

meg a manóktól, hogy a farkasok áldozatai legyünk! - mondta még, s ez közmondásossá vált, bár manapság azt mondjuk: cseberbıl vederbe, ha valamilyen

hasonlóan kényelmetlen helyzetet akarunk jellemezni. - Gyorsan fel a fákra! - kiáltotta Gandalf, s mindannyian a tisztás szélén

álló fákhoz rohantak, leginkább azokra vadászva, amelyeknek alacsony ágai voltak, vagy elég karcsúak ahhoz, hogy felkússzanak rájuk. Elhihetitek, hogy

igen gyorsan megtalálták az alkalmas fákat, és fel is másztak rájuk oly magasra, amennyire csak az ágak törékenysége

engedte. Nevettetek volna (biztonságos távolságból), ha látjátok a fák tetején ülı törpéket, lecsüngı szakállukkal, mintha meghibbant öregurak lettek volna,

akik kisfiút j átszanak. Fili és Kili egy olyan hatalmas vörösfenyı csúcsán ültek, akár egy óriási karácsonyfa. Don, Nori, Ori, Oin és Gloin

kényelmesebben helyezkedtek el egy terebélyes fenyıfán, amelynek ágai szabályos egyenletességgel úgy ágaztak el, mint a kerék küllıi. Bifur, Bofur, Bombur

és Thorin egy másik fenyın tartózkodtak. Dwalin és Balin egy karcsú, magas fára másztak, amelynek csak kevés ága volt, és most azon fáradoztak, hogy a facsúcs lombozata közt találjanak helyet. Gandalf, aki jócskán nagyobb volt, mint a többiek, olyan fát talált, amelyre ık nem tudtak felmászni, egy nagy fenyıt a tisztás legszélén. Ennek zöldje teljesen elrejtette, de villogó szeme

látható volt a holdfényben, amint kikukucskált. És Bilbo? İ semelyik fára se tudott feljutni, s most egyiktıl a másikhoz rohangált, akár a nyúl, amely elvétette a lyukát, és kutya vette őzıbe.

- Megint elhagytad a betörıt! - szólt Nori Dorihoz, miközben letekintett. - Képtelen vagyok állandóan betörıket cipelni a hátamon - mondta Dori -,

alagutakon le és fákra fel. Mit képzelsz, mi vagyok én? Hordár? - Széttépik, ha nem teszünk valamit - mondta Thorin, mert az üvöltözés most

már körös-körül felhangzott, és egyre közeledett. - Dori - kiáltotta, mert Dori volt a legkönnyebben elérhetı fán s igen alacso

nyan-, nyújtsd le gyorsan a kezedet, segítsél Mr. Bagginsnak! Don igazából rendes fickó volt, bármennyit is zsörtölıdött. Szegény Bilbo még

akkor se volt képes elérni a kezét, amikor lemászott a legalsó ágra, és a karját olyan mélyre csüggesztette, amennyire csak tellett tıle. Így hát Dori lemászott a fáról, és hagyta, hogy Bilbo felkússzék a hátára és megálljon

rajta. Abban a pillanatban az ügetı farkasok üvöltve elérték a tisztást. Hirtelen száz

és száz szempár bámult rájuk. De Dori ennek ellenére se rázta le Bilbót. Megvárta, míg vállairól felmászik az ágak közé, s csak aztán ugrott maga is. Éppen idejében! Egy farkas kapott a köpönyege után, amint felfelé lendült, s

majdhogynem visszahúzta. Egy perc alatt egész ugató horda vette körül a fát, és ugrált fel annak törzsére, parázsló szemmel és lógó nyelwel.

De még a vad wargok (mert így nevezik azokat a gonosz farkasokat, amelyek ott élnek a Vadon Szegélyén) sem tudnak fára mászni. Egy

idıre a törpék biztonságban voltak. Szerencsére meleg volt és szélcsend. Sokáig a fatetı semmikor se valami kényelmes ülıalkalmatosság, de ha

aztán hideg is van és szél fúj, meg körös-körül farkasok várják az embert, hogy bekapják, akkor a fatetın igazán nyomorúságos; tartózkodás esik.

Ez a fákkal győrőzte tisztás nyílvánvalóan a farkasok találkozóhelye volt. Egyre többen érkeztek. Annak a fának a lábánál, amelyen Dori és Bilbo voltak, ıröket hagytak, aztán elindultak szimatolni, s mindaddig szimatoltak, amíg csak

minden fára rá nem akadtak, amin valaki volt. Ezekhez is ıröket állítottak, a többiek meg (úgy tőnt, sok százan ' voltak) beljebb mentek, és nagy körben

leültek a tisztáson; a kör közepén hatalmas szürke farkas tanyázott.

A wargok szörnyő nyelvén szólt a többiekhez. Gandalf értette ezt a nyelvet. Bilbo nem, de iszonyúnak találta, s mintha az egész beszédük csak csupa gonosz és kegyetlen dologról szólt volna, mint ahogyan így is volt.

Olykor-olykor a körben ülı wargok szürke vezérük szavára mindannyian egyszerre válaszoltak, és rémisztı zsivajuk hatására a babók majdnem leesett a

fenyıfájáról. Majd én megmondom nektek, mit hallott Gandalf, noha Bilbo nem értette. A

wargok és a manók gyakran segítették egymást gonosz cselekedeteikben. A manók rendszerint nem merészkednek el messzire a hegyeiktıl, csak ha kiőzik ıket, és

új otthont keresnek, vagy háborúba indulnak (ami - ezt örömmel közölhetem - már régen nem történt). De akkoriban gyakoriak voltak az olyan támadások,

amelyeknek célja kiváltképpen az élelemszerzés volt, vagy rabszolgák foglyul ejtése, hogy a munkát helyettük elvégezzék. Ilyenkor sőrőn segítették ıket a

wargok, akikkel osztoztak a zsákmányon. Néha úgy lovagolták meg a farkasokat, akár az emberek a lovakat. Most úgy látszott, hogy éppen erre az éjszakára

valami nagy manótámadást terveznek. A war gok azért jöttek, hogy találkozzanak a manókkal, akík késtek. A késés oka kétségtelenül a Nagy Manó halála volt meg

a törpék és a Bilbo, úgyszintén a varázsló keltette izgalom, akiket feltehetıen még mindig üldöztek.

Annak ellenére, hogy ez a távoli táj milyen veszélyeket rejtett, merész emberek azért újabban megint utat találtak ide Dél felıl, fákat döntve ki, s

lakóhelyeket építve maguknak a kellemesebb völgyi erdıkben és a folyópartok mentén. Ezek sokan voltak, bátrak és jól felfegyverzettek, s még a wargok se

merték megtámadni ıket, ha csapatban vagy fényes nappal találkoztak velük. De most a manók segítségével azt tervezték, hogy éjjel lepnek meg majd néhány

hegyközeli falut. Ha tervük sikerül, a következı napot élı ember nem éri meg; mindenkit megölnek, annak a kevésnek a kivételével, akiket a manók azért nem engedtek

volna át a farkasoknak, hogy barlangjaikba hurcolják mint foglyokat. Szörnyő volt ezt a beszélgetést kihallgatni, nemcsak a derék erdei emberek, a

feleségük és gyermekeik miatt, de a miatt a veszély miatt is, amely most Gandalfot és barátait fenyegette. A wargok dühösek voltak, és elképedtek azon,

hogy itt találj ák a törpéket a gyülekezıhelyükön. Azt gondolták, az erdei emberek barátai, s azért jöttek, hogy kikémleljék ıket, elvigyék terveik hírét

le a völgybe, aztán majd a manóknak és farkasoknak szörnyő csatát kell vívniok, ahelyett hogy olyanokat falnak fel és ejtenek foglyul, akik váratlanul

riadnak fel álmukból. Így a wargoknak eszük ágában se volt, hogy eltávozzanak és menekülni engedjék a fán gubbasztókat, legalábbis reggelig semmiképpen. Viszont még jóval virradat elıtt, mondották, manó katonák fognak érkezni a

hegyekbıl, azok pedig fel tudnak mászni a fákra, vagy kivágják ıket. Most már meg tudj átok érteni, hogy Gandalf, miközben morgásukat és ugatásukat

hallgatta, miért ijedt meg annyira, bárha varázsló is volt, s hogy miért érezte azt, kutyaszorítóban vannak, s éppenséggel nem menekültek meg.

Mindamellett nem állott szándékában, hogy csak úgy tudomásul vegye a farkasok terveit, jóllehet sokat nem tehetett egy magas fán kuksolva. Lent meg

körös-körül csupa farkas. Összeszedett egy csomó nagyra nıtt fenyıtobozt a fája ágairól. Aztán meggyújtott egyet, ragyogó kék volt a fénye, azt amúgy

sisteregve ledobta a farkasok közé. Egyiküket a hátán találta, s bozontos szıre azonnal tüzet fogott, a farkas szörnyen kiáltozva ugrándozott. Aztán mind újabb tobozokra került sor, az egyik kék fényben égett, a másik vörösben, ismét másik zöldben. A farkasok körének kellıs közepén kötöttek ki, s hogy felrobbantak, színes szikrákat és füstöt árasztottak. Egy különlegesen nagy toboz a fıfarkast

találta orron, aki tízlábnyit ugrott, aztán körberohangált, dühében és félelmében a többi farkas után kapdosva, és azokat harapdálva.

A törpékbıl és Bilbóból diadalkiáltás tört elı. A farkasok ırjöngésének látványa riasztó volt, a fejetlenségük pedig betöltötte az erdıt. A farkasok

mindenkor féltek a tőztıl, de ez a tőz most igen szörnyő és hátborzongató volt. Ha szikra érte a bundájukat, megtapadt benne, és beléjük égett, s hacsak nem

hengergıztek meg igen gyorsan, hamarosan lángba borultak. A tisztás egykettıre hemzsegett a farkasoktól,

akik azért hemperegtek, hogy a hátukba ragadt szikra tüzét kioltsák, azok viszont, akik már égtek, üvöltözve rohangásztak, és a többit is

meggyújtották, míg csak a barátaik el nem őzték ıket, a farkasok pedig ordítva, óbégatva menekültek le a lankákon, és azt keresték, hol a víz.

Mit jelent ez a zenebona az erdıben ma éjjel? - kérdezte a Sasok Ura. Ott

ült a holdfényben feketén kirajzolódva, egy magányos szikla- szirt tetején, a hegyek keleti szegélyén. - Farkasok hangját hallom!

Vajon valami rosszat terveznek a manók? Felreppent a magasba, s azon nyomban a sziklán ülı testırei közül kettı ugyancsak a magasba lebbent

mindkét oldalán, hogy kövesse ıt. Fent köröztek az égen, és letekintettek a wargok győrőjére, mely messze alant apró pontként látszott. De a sasoknak éles a pillantásuk, és igen kis dolgokat észrevesznek nagyon nagy távolságról. A Ködös Hegyek sasainak ura olyan szemmel volt

megáldva, mely rebbenés nélkül tekintett a napba, s még holdfényben is észrevett egy, a földön mozgó nyulat akár egy mérföldrıl is. Így, noha

nem láthatta a fák között rejtızı népséget, képes volt kivenni a farkasok nyüzsgését és látni az apró lángnyelveket, s hallani azt

az üvöltést és ugatást, mely messze fent csak elmosódva hatolt fel hozzá. Ugyanígy láthatta a hold fényét megcsillanni a manók lándzsáin és sisakjain, amint a gonosz népség kapuján kibújva hosszú sorokban

mászott le a domboldalon, és kanyarodott be az erdıbe. A sasok nem szíves

madarak. Némelyikük gyáva és kegyetlen. De az északi hegyvidék ısi fajtája lélekben nagyobb minden madárnál: büszke, erıs és nemes szívő.

A manókat a sasok nem szerették, ám nem is féltek tılük. Ha egyáltalán

figyelmükre méltatták (ami ritkán , adódott, mert manófélét nem

ettek), úgy lecsaptak rájuk, és sikoltozva őzték vissza ıket a barlangjaikba, valahányszor pedig gonoszságot cselekedtek, azt

megakadályozták. A manók győlölték a sasokat, és rettegtek tılük, de magasban lévı fészküket nem tudták elérni. Ez éjjel a Sasok Ura csupa

kíváncsiságbol, vajon mi történik oda- lenn; így maga köré hívott még egy csomó sast, ezek elrepültek ' a hegyekbıl, és lassú körözéssel

egyre lejjebb ereszkedtek, le egészen a farkasok győrőjéig és a manók találkozóhelyéig. S ez bizony nagyon jó volt így! Odalent borzasztó

dolgok mentek végbe. Azok a farkasok, amelyek tüzet fogtak és elmenekültek az erdıbe, sok helyütt felgyúj- tották azt. Nyár dereka

volt, s itt a hegyvidék keleti oldalán már jó ideje csak kevés esı esett. Sárguló páfrány, tört ágak, felhalmozott , fenyıtők s imitt-amott holtan

meredezı facsonkok - ezek mind hamarosan lángba borultak. A wargokat körülvevı tisztás győrőjében terjedt a tőz.

De a farkas ırök nem hagyták ott ırhelyüket. Félırülten s dühösen csaholtak, s ugráltak a fák törzse körül, s a maguk rettenetes nyelvén a törpéket átkozták kilógó nyelwel, fénylı szemmel, amelynek csillogása oly vörös és vad volt,

mint a láng. Azután ordítozva, futólépésben váratlanul megjelentek a manók. Azt hitték,

csata folyik a farkasok és az erdei emberek között, de hamarosan megtudták, mi is történt valójában. Némelyikük leült, és úgy kacagott. Mások lándzsáikat

lengették, és ezeknek szárával pajzsukat csapkodták. A manók nem félnek a tőztıl, s egykettıre olyan tervük volt, mely nekik felette szórakoztatónak

tetszett. Egyesek közülük a farkasokat győjtötték egy nyájba. Mások páfrányt és rızsét

halmoztak a fatörzsek köré. Megint mások körberohangásztak, és a tüzet taposták és verték széjjel, addig verték és taposták, amíg szinte az egész kialudt - csak éppen azokat a lángokat nem oltották el, melyek azoknak a fáknak a

közelében lobogtak, ahol a törpék tartózkodtak. Ezeket a tüzeket még táplálták is mohhal, száraz ággal és páfránnyal. Hamarosan láng- és füstgyőrő vette körül

a törpéket, olyan győrő, amelynek továbbterjedését a manók megakadályozták, de

amely lassanként annál szorosabban kulcsolódott köréjük, addig, míg a futótőz már azt a tápanyagot nyaldosta, melyet a fák alatt felhalmoztak. Füst lepte el Bilbo szemét, érezte a lángok hevét, és a füstfüggönyön át láthatta a körtáncot

lejtı manókat, akik olyanok voltak, mint a Szent Iván-éji máglyák táncoló népe. A lándzsáikkal és harci bárdjaikkal táncoló harcosok körén kívül tisztes

távolságban álltak a farkasok, vigyázva és várva. Bilbo hallhatta, amint a manók rémes dalba kezdenek:

Öt fenyıfán tizenöt madárka, tépett tolluk tüzes szellı rázta! Ám szegény bohókák - nem volt nekik szárnyuk! Kis bohó madárkák, velük mit

csináljunk? Süssük meg élve, zsírba? Serpenyıbe? Együk meg ıket jó puhára fıve?

Aztán abbahagyták, és azt kiáltozták: - Repüljetek csak el, kicsiny madárkák! Repüljetek el, ha tudtok! Gyertek le, kicsiny madárkák, vagy pecsenyévé sültök a fészketekben! Daloljatok, kis

madarak! Miért nem daloltok? - El innen, kisfiúk! - kiáltotta torka szakadtából Gandalf válasz

ként. - Nem most van a fészekrakás ideje. Meg aztán a rossz fíúkat, akik tőzzel játszanak, megbüntetik. - Csak azért mondta ezt, hogy feldühösítse a

manókat, meg hogy megmutassa, ı maga nem ríjad meg tılük; noha persze, varázsló létére, nagyon is megijedt. De a manók rá se hederítettek Gandalfra, s

folytatták éneküket: Láng, láng, lobbanj főben, lombban, szikrát hányva! Légy a fáklya

az éjben, a mélyben, a végveszélyben, johé! Nyársra mindet! Süsd, pirítsd meg! Szır lobog, bır ropog,

láng a szakáll, a szem kisül, olvad a háj, a csont szenesül, hamuba lohad az ég alatt!

Így hal a törpehad az éjben, a mélyben, a végveszélyben! Jolié!

Johohohé! Johó! S alighogy elhangzott a johó - a lángok ott termettek Gandalf fája alatt.

Pillanat alatt a tőz átterjedt a többi fára. A kérgük kapott lángra, az alacsonyabb ágak ropogtak.

Ekkor Gandalf felmászott a fája tetejére. Varázspálcájából villámként áradt a váratlanul kigyúló fény, amint felkészült arra, hogy innen a magasból

leugorjék egyenest a manók lándzsái közé. Ez Gandalf végét jelentette volna, noha valószínőleg sokukat megöli, amint mennykıként zuhanva alábukik. De

ugrásra már nem került sor. E percben a Sasok Ura lecsapott, karmaiba ragadta Gandalfot, s máris

tovarepült. A manók üvöltöztek dühükben és meglepetésükben. A Sasok Ura, akihez Gandalf

most már szóval fordult, hatalmasat kiáltott. A nagy madarak, amelyek vele voltak, visszafordultak, majd lecsaptak, akár a hatalmas fekete árnyékok. A

farkasok óbégattak, és fogukat csikorgatták, a manók ordítottak és toporzékoltak mérgükben, s nehéz lándzsáikat hajították az égnek, de hiába.

Felettük le-lecsaptak a sasok, surranó szárnyuk sötét suhogása a földre szorította a manókat, vagy

messze visszaőzte ıket; a saskarmok manóarcokban vájkáltak. Más madarak a facsúcsokra repültek, és a törpéket ragadták meg, akik addigra oly magasra

másztak, amennyire csak bátorságukból tellett. Szegény kis Bilbo megint majdnem ott maradt! Éppen csak hogy elkapta Dori

lábát, mivelhogy Dorit szállították el utoljára, így aztán együtt lendültek a magasba, a kavarodás és a lángok fölé. Bilbo ott himbálózott a levegıben, a

karja majd kitört. Most már, messze alant, a farkasok és a manók nagy területen szétszóródtak az erdın. Néhány sas még mindig ott körözött, és le-lecsapott a csatamezı felett.

A lángok hirtelen felszöktek a legmagasabb ágakig, amelyeket ropogó tőz lepett el. Szikrával és füsttel telt meg a lég. Bilbo éppen csak hogy megmenekült!

A tőz fénye hamarosan elhalványult odalent, már csak vörösen pislákolt a fekete téren; maguk messze fent voltak az égben, erıteljes körözéssel emelkedve egyre

magasabbra. Bilbo sohasem feledte el ezt a repülést, amint Dori bokájába

kapaszkodott. Csak nyögött: "A karom, a karom!" - de Dori is siránkozott: "Szegény lábam, szegény lábam!"

Bilbo még olyankor is szédült a magasban, amikor minden jól ment. Fura érzése támadt, ha akár csak egy alacsony szikla szélén nézett ki, a létrát pedig

sohasem állotta, hát még a fákat (minthogy ennek elıtte soha nem volt abban a helyzetben, hogy farkasok elıl meneküljön). Így elképzelhetitek, mennyire elszédült most, amikor lenézett csüngı lábai alá, és meglátta a sötét világot,

mely odalent széles körben tárult ki alatta, hellyel-közzel megtőzdelve a hold egy domboldali sziklán vagy síksági folyón megcsillanó fényével.

A hegyek sápadt ormai közeledtek, hold világította sziklacsúcsok meredtek ki a fekete árnyak közül. Hiába volt nyár, nagy volt a hideg. Bilbo lehunyta a

szemét, és azt latolgatta, vajon kibírja-e még. Aztán elképzelte, mi lesz, ha nem bírja. Hányingere támadt.

A repülés éppen idejében ért véget a számára, mielıtt a karja felmondta volna a szolgálatot. Mélyet sóhajtva lazított a szorításán, amellyel Dori bokáját fogta, aztán elterült azon a durva sziklapárkányon, ahol a sasfészek volt. Szótlanul hevert ott, s gondolatai között elkeveredett a meglepetés, hogy

megmenekült a tőzvészbıl, és az aggodalom, hogy errıl a keskeny helyrıl lezuhan a mély árnyékok közé, amelyek a párkányt mindkét oldalon környezték. Ekkorra már majd megbolondult az utolsó három nap szörnyő kalandjai után, miközben

szinte semmit sem evett, s hirtelen azon kapta magát, hogy hangosan azt mondja: - Most már tudom, mi az: csöbörbıl vödörbe jutni - Nem tudod te azt

- hallotta Dori válaszát -, mert mi ıszintén reméljük, hogy a vödörre már nem kerül sor. -Aztán váratlanul hozzá tette: - A sas se sás. - Ó nem,

egy cseppet sem az - mondta Bilbo felülve, és félénken tekintve a sasra, mely a közelében ült meg. Azt latolgatta, vajon mi egyéb sületlenséget

mondott még, s hogy vaj on a sas rossz néven veszi-e ezeket. Sassal az

ember ne gorombáskod ék, ha nem nagyobb egy babónál, és ott van a fészkében éjjel! A sas azonban egy kövön élesítette a csırét, a szárnyát

egyengette, 4 . és rá se hederített. Hamarosan egy másik sas röppent oda. - A Sasok Ura azt parancsolja, hozzad a foglyaid a Fıpárkányra -

kiáltotta, s ezzel máris eltőnt. Az ott maradt sas karmai közé ragadta ; Dorit, és elrepült vele az éjszakába, Bilbót egymagában hagyva. Ennek éppen

csak annyi ereje volt, hogy eltőnıdjék rajta, mit is értett a hírnök azon: fogoly, és elképzelje, hogyan tépik szét vacsorára úgy, akár egy nyulat, amikor máris rá került a sor. A sas visszatért, Bilbót kabátja hátánál fogva karmai közé ragadta, ; és elszállott. Most rövid volt az útja, a

félelmében reszketı Bilbót igen hamar lerakta egy széles sziklapárkányra a hegyoldalon. Más, mint '' a repülıút, nem vezetett ide, más ösvény se lefelé,

csak az ugrás a szakadék fölött. Így találta Bilbo a többi törpét, amint ültükben a hátukat a hegy falának támasztották. A Sasok Ura is ott volt,

és Gandalffal be-szélgetett. Úgy tőnt, hogy Bilbót végül is mégse falják fel. A varázsló és a sas vezér között mintha valami felületes ismeretség lett volna, sıt baráti viszony. A helyzet az volt, hogy

Gandalf, aki gyakran járt a hegyek- ben, egyszer szolgálatot tett a sasoknak, és meggyógyította urukat egy nyíl ütötte sebbıl. Így a "foglyaik"

- látj átok - csak azt jelentette, hogy a manóktól kiszabadított foglyok", nem pedig a sasok foglyai. Amint Bilbo jobban odafigyelt Gandalf

beszélgetésére, rájött, hogy ezúttal valóban és igazán megmenekülnek a szörnyő hegyekbıl. Gandalf annak a tervét beszélte meg a Sasok Urával,

hogyan lehetne a törpéket, magát és Bilbót elszállítani messzire, és lerakni ıket a lenti síkságon, hogy egyben útjukon is jócskán elıbbre

jussanak. A Sasok Ura nem volt hajlandó semmiféle olyan vidékre vinni fiúkat,

amelynek közelében emberek éltek. - Lıni fognak ránk nagy tiszafa íj aikkal - mondta -, mert azt fogják

gondolni, a juhnyájaik után járunk. S ha nem rólatok lenne szó, igazuk is lenne. Nem! Annak örülünk, hogy megzavartuk a manók gonosz játékait, örülünk,

hogy hálánkat kimutathattuk irántad, de a törpék kedvéért nem kockáztatjuk az

életünket a déli síkságokon. - Helyes! - mondta Gandalf. - Akkor hát vigyetek oda és oly mesz szire,

amennyire csak akartok! Még így is a lekötelezettjeid vagyunk. De addig is: elemészt az éhség.

ř - Én már csaknem éhen haltam - szólt Bilbo olyan vékony kis hangon, hogy senki se hallotta meg.

- Ezen talán segíthetünk - mondta a Sasok Ura. Késıbb esetleg láthattátok volna a lobogó lángot a sziklapárkányon, körülötte a

törpék alakjaival, amint sütnek, miközben csak úgy árad a finom pecsenyeszag. A sasok égetni való száraz ágakat hordtak össze, aztán nyulakat és egy kis

gödölyét hoztak. A törpék elvégezték az elıkészületeket. Bilbo túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy segítsen, meg aztán nem is volt nagyon ügyes a nyulak

nyúzásában vagy a hús metélésében, mivel megszokta, hogy azt a mészáros szállitsa sütésre kész állapotban. Gandalf is lepihent, miután kivette részét a tőzgyújtásból, mivelhogy Oin és Gloin elvesztették a taplódobozaikat. (A

törpék körében a gyufa még most se terjedt el.) Így végzıdtek a törpék kalandjai a Ködös Hegyekben. Hamarosan Bilbo úgy

érezte, hasa megint megtelik, és nyugton hagyja, s hogy elégedetten hunyhatja álomra a szemét, noha igazában jobb szeretett volna egy cipót és némi vajat,

mint a vesszın sült húsdarabokat. Mélyebben aludt így összekuporodva a kemény sziklán, mint valaha is tollas ágyában, otthoni kis lyukában. De egész éjjel a házáról álmodott, amelynek különféle szobáiban járt, valamit keresve, amit

képtelen volt megtalálni, vagy emlékezni arra, milyen is volt.

7. FURA SZÁLLÁSOK

Amikor másnap reggel Bilbo felébredt, a korai nap már a szemébe sütött. Felugrott, hogy megnézze, hány óra, és feltegye a teavizet - és csak akkor

vette észre, hogy nincs is odahaza. Így aztán leült, és hiába vágyott arra, hogy mosakodjék vagy megkefélkedjék. Egyikre se kerülhetett

sor, sem a reggeli teájára, pirítósára vagy szalonnájára, csak hideg birka- és nyúlpecsenyére. És máris fel kellett készülnie újabb indulásra. Ez alkalommal megengedték, hogy felmásszék egy sas hátára,

megkapaszkodjék a szárnya között. A levegı frissen járta át, s Bill behunyta a szemét. A törpék istenhozzádot kiabáltak, és - amik a tizenöt hatalmas madár útra kelt a hegyoldalról - azt ígérték, meg fizetik a Sasok Urának

jóságát, ha egyszer alkalmuk lesz rá. A nap m az ég keleti szegélyén járt. A hajnal hővös volt, ködfoszlányok lebe tek a völgyekben és mélyedésekben, és tekeregve fonták körül itt-ott a dombok ormait és csúcsait. Bilbo egyik szemét

felnyitotta, hogy lepislantson, és látta, hogy a madarak már fent járnak, a világ pad odalent maradt, s a hegyek elködlenek mögöttük a messzeségbe Újra

behunyta a szemét, és még szorosabban kapaszkodott. - Ne csipkedj ! - szólt a sas. - Nem kell úgy félned, akár egy nyúlnak még ha nagyon is annak látszol.

Szép reggelünk van, gyenge szél. pompásabb, mint a repülés? Bilbo azt szerette volna válaszolni erre: "A forró fürdı és utá n a kései reggeli a gyepen" - de úgy gondolta, helyesebb, ha hallgat, egy picit lazított a

szoritásán. Jó darab idı elteltével a sasok feltehetıen meglátták, még innen, ebben a nagy magasságból is azt a pontot, amely felé igyekeztek, mert ereszkedni kezdtek,

nagy spirálisokat írva le körözésükben. Ez sokáig tartott, s végül is a babó újra kinyitotta a szemét. A föld sokkal közelebnek látszott, s alattuk fák

voltak, ezek leginkább tölgyekhez és szilfá hoz hasonlítottak, aztán széles, füves mezık, az egészet pedig tó szelte át. De mintegy a földbıl kibújva, egyenesen a folyam útjába mely köré tekeredett, nagy szikla volt, szinte

kıdomb, mintha a távoli hegyek elıretolt ırszeme lenne, vagy olyan hatalmas kıdarab, mely mérföldekre vetett oda a síkságra valami óriásoknál is óriásabb

óriás. Most aztán ennek a sziklának a tetejére ereszkedtek le nagy gyorssasággal

egyenként a sasok, hogy leszállítsák utasaikat. - Isten veletek - kiáltották -, bárhová is visz utatok, míg sasfészketek be

nem fogad benneteket utatok végén! - Ez az udvarias szöveg ilyenkor, a sasok illeme szerint.

- Vezéreljen a szárnyatok alatt fúvó szél arra, amerre a nap száll a hold kél - felelte Gandalf, aki tudta az illendı választ.

S így elváltak. S jóllehet a Sasok Ura utóbb Minden Madarak Királya lett, és aranykoronát viselt, tizenöt fınöke pedig arany körgallÉ (ezt abból az

aranyból készítették, amelyet a törpék adtak neki), Bill nem látta ıket többé, csak még egyszer nagyon magasan és messzirıl az Öt

Sereg Csatájában. De mert ennek elmondására csak történetünk végén kerül sor, jelenleg nem szólunk róla többet.

A kıdomb tetején lapos rész volt s kitaposott ösvény, ahonnan sok lépcsı vezetett le a folyóhoz, azon át meg egy hatalmas lapos kövekbıl rakott gázló vitt a folyón túli mezıkre. Valami kis barlangféle (kavicsozott alja volt, igen

alkalmas hely) húzódott meg a lépcsık lábánál és a kıgázló közelében. A társaság itt gyülekezett és beszélte meg, mi legyen a további teendı.

- Kezdettıl az volt a szándékom, hogy (a lehetıség szerint) mind annyiótokat biztonságban átvezesselek a hegyeken túlra - mondta a varázsló -, s ez most jó irányításommal és jó szerencsével sikerült. Az a helyzet, hogy jóval elıbbre

vagyunk keletre, mint ahogyan szándékomban volt elkísérni benneteket, mert végtére is ez nem az én kalandos vállalkozásom. Esetleg még majd foglalkozom

vele, mielıtt befejezitek, de addig is egyéb sürgetı elintéznivalóim vannak. A törpék siránkoztak, és nagyon elkámpicsorodottaknak látszottak, Bilbo pedig

zokogott. Már azt gondolták, Gandalf velük tart az egész úton, és mindig ott lesz, hogy nehézségeikbıl kisegítse ıket.

- Nem is akarok tüstént eltőnni - mondta a varázsló. - Szentelhetek nektek még egy-két napot. Esetleg ki tudlak segíteni benneteket a jelenlegi

helyzetetekbıl, s magam is egy kis segítségre szorulok. Nincs élelmünk, se poggyászunk, se pónilovunk, amin lovagoljunk, és azt se tudjátok, hol vagytok.

Na mármost ezt megmondhatom. Még mindig néhány mérfölddel északabbra annál az ösvénynél, amelyet követnünk kellett volna, ha nem hagyjuk el a hegyi hágót oly

nagy sietve. Errefelé nagyon kevesen élnek, hacsak azóta nem költöztek ide, amióta utoljára itt jártam, s ennek már néhány éve. De van itt valaki, akirıl tudok, s aki innen nem messze lakik. Ez a Valaki készítette a nagy sziklába vájt lépcsıket, amelyet úgy hiszem, Szögsziklának nevez. Nem jár errefelé

sőrőn, nappal semmi esetre sem, s nem érdemes várni rá. Sıt ez nagyon veszedelmes lenne. Fel kell kerekednünk, és meg kell találnunk ıt, s ha

megbeszélésünkön minden jól megy, azt hiszem, hamarosan indulhattok, és azt kívánhatom nektek, amit a sasok: jó utat, amerre csak jártok!

ř A törpék kérlelték Gandalfot, hogy ne hagyja el ıket. Sárkányaranyat és -ezüstöt és kincseket ajánlottak neki, de nem volt hajlandó változtatni az

elhatározásán. - Majd meglátjuk, majd meglátjuk - mondogatta -, a sárkányaranyatokból

pedig máris megérdemlek egy keveset, de elıbb kaparintsá tok meg. Ezután a törpék abbahagyták a kérlelést, majd levetették a ruháikat és megfürödtek a folyóban, amely sekély volt, tiszta viző és a gázló

mentén köves. Azután, hogy az akkor már forrón és erısen tőzı na fényében megszárítkoztak, fel is frissültek, noha testük még mindi sajgott, s ık

maguk kissé éhesek voltak. A gázlón hamarosan átkeltek (a babót átvitték rajta), aztán útnak indultak, neki a hosszú szálú zöl főnek, a tág ölő tölgyek és hatalmas szilfák mentén. - S mért nevezik ezt a sziklát

Szögsziklának - kérdezte Bilbo, amiig ott bandukolt a varázsló mellett. - Azért nevezte el Szögsziklának, mert a Valaki számára a szö szikla a legtalálóbb szó erre a sziklára. Az ehhez hasonló dolgok mind

szögsziklának nevezi, ezt meg kiváltképpen annak, mert az egyedüli, mely az otthona közelében van, és nagyon jól ismeri. - Ki nevezí? Ki ismeri?

- A Valaki, akirıl beszéltem, igen jelentıs személyiség. Mindannyótoknak nagyon udvariasnak kell lennetek, amikor bemutatlak ma benneteket neki.

Apránként foglak bemutatni, úgy hiszem, kelte; ként; s vigyáznotok kell, fel ne boszantsátok ıt, vagy az ég tudja, minden történhet.

Szörnyőséges tud lenni, ha mérges, bár eléggé nyájas, ha a kedvében

járnak. De mégis figyelmeztetlek benneteket, hogy igen könnyen haragra lobban. A törpék pedíg mind a varázsló köré győltek, amikor hallották,

ily módon szól Gandalf Bilbóhoz. - Ehhez az illetıhöz vezetsz most bennünket? - kérdezték. - Vajon Í nem találhatnál-e valakit, akinek könnyebb

a természete? Nem magyarázhatnád meg az egészet egy kissé jobban? - És így tovább. - Igen, ehhez! Nem akadhatnék! A magyarázatom pedig

nagyon kimerítı volt - felelte a varázsló dühösen. - Ha még többre vagytok kíváncsiak, a neve Beorn. Roppant erıs és bıreváltó. - Micsoda?! Holmi

szőcs, valaki olyan, aki a nyulat prémnek neveli? ha ugyan nem változtatja át a gereznáját mókussá - kérdezte Bilbo.

- Az isten szerelmére, nem, nem és nem! - kiáltotta Gandalf. - Pedig ne légy ostoba, Mr. Baggins, ha nem muszáj,

és mindenre, ami szent, ne mondd azt újra, hogy szőcs, amíg a Valaki házától száz mérföldre nem vagy, de azt se, hogy

szıttes, prémgallér, boa, muff vagy bármi más efféle idétlen szót! A Valaki bıreváltó. Mert a bırét váltja: néha hatalmas fekete medve, néha erıs,

fekete hajú ember, irtóztató karokkal és óriási szakállal. Ennél többet nemigen mondhatok nektek, bár ez is

elég lehet. Sokan úgy tartják, medve, azoknak a és ısi hegyi medvéknek a leszármazottja, akik az óriások odaérkezése elıtt éltek ott. Megint mások azt

állítják, hogy az elsı emberek leszármazottjai, akik még Smaug vagy a többi sárkány megérkezése elıtt

a világnak ebben zugában, s mielıtt a manók eljutottak Északra; a dombok közé. Én se tudom, mi az igazság, bár azt hiszem, ez úttal A Valaki nem

olyan személy, akitıl kérdezısködni szoktak. - Mindenesetre senki el nem varázsolta ıt, hacsak ı nem magát. Egy

tölgyerdıben lakik, nagy faházban, és ember formájú nyája van meg ménese, s jószágai és lovai majdnem oly mesések, ı maga. Elvégzik a munkáját, és

beszélgetnek vele. Nem eszi ıket, de nem is vadászik, és vadat se fogyaszt. Tengernyi kaptárja; hatalmas méhei vannak, s leginkább tejszínen és mézen él.

Medve alakjában messze földeket bejár. Egyszer láttam, amint egymagában; üldögélt a

Szögszikla tetején egy éjjel, és a Ködös Hegyek felé holdat nézte, eközben azt dörmögte a medvék nyelvén: "Eljön a amikor elpusztulnak, és én

visszatérek!" Ezért hiszem azt, hogy valamikor ı is a hegyekbıl érkezett. Bilbónak és a törpéknek most már bıven volt min gondolkodni nem kérdezısködtek

tovább. Még hosszú út állott elıttük. Hegnek fel, völgynek le vonszolták magukat.

Nagy lett a meleg. Néha megpihentek a fák alatt, és ilyenkor Bilbóban oly erıs volt az éhség, még a makkot is megette volna, ha olyan érett már,

hogy lehull a földre. Délután közepe tájt egyszer csak észrevették, hogy nagy

virágtáblák veszik ıket körül, s mindegyikükben egyfajta virág nı, mintha ültették volna. Különösen

lóhere volt sok, a kakastaréj, a bíborhere a rövid szárú, édes illatú fehérhere mézszagú tengere szinte hullámzott a messze mezıkön. A levegı csak úgy zsongott,

zümmögött és zúg Mindenütt méhek tevékenykedtek. És micsoda méhek! Bilbo soha hozzájuk foghatót nem látott.

"Ha egyikük megcsípne - gondolta -, kétolyan nagyra dagadnék, mint amilyen vagyok."

Nagyobbak voltak a lódarazsaknál. A herék nagyobbak, a hüvelyketeknél, jóval nagyobbak, és a

sárga csikok mélyfekete potrohon úgy villogtak, akár a tüzes arany. - Közeledünk - mondta Gandalf.

- Eljutottunk a Valaki méh istálóinak a szegélyére. Egy idı múltán hatalmas és nagyon öreg tölgyek győrőjéhez érkeztek, emögött

pedig egy magas, tüskés sövénykerítéshez, amelyen sem áthágni, sem átmászni nem lehetett.

- Okosabb lesz, ha itt vártok rám - szólt a varázsló a törpékhez - aztán ha

majd szólok vagy füttyentek, kezdjetek el utánam jönni, majd meglátjátok, hogy én merre megyek, de csak párosával, ezt el ne feledjétek, mégpedig ötperces idıközökben mindegyik pár. Bombur a legvastagabb, az kitesz kettıt, ı majd csak jöjjön egyedül és utolsónak. Rajta, Mr. Baggins! Van erre valahol egy

kapu. - Ezzel elindult a sövény mentén, magával víve a riadt babót. Hamarosan egy fakapuhoz értek, mely magas volt és széles, emögött kertek

látszottak és alacsony faépületek csoportja, némelyikükön zsúpfedél, anyaguk formátlan szálfa, ezek csőrök voltak meg istállók, pajták, aztán egy hosszú,

alacsony faház. A nagy sövény belsı, déli oldalán kaptárok megszámlálhatatlan sorai, szalmából készített, harang alakú tetıvel. A levegıt betöltötte az

ide-oda repkedı és ki-be mászó óriás méhek zümmögése. A varázsló és a babó betaszították a nehéz, csikorgó kaput, és végigmentek a házhoz vezetı széles csapáson. Néhány nagyon sima szırő és ápolt ló feléjük trappolt a füvön át, és okos pofájukkal jól megnézték ıket, aztán elügettek a

házak irányában. - Elmentek, hogy jelentsék az idegenek érkezését - mondta Gan dalf.

Hamarosan egy udvarba értek, amelynek három falát a faház képezte két hosszú szárnyával. Ennek a közepén nagy tölgytıke hevert, mellette rengeteg levagdalt

ág. Közelében hatalmas ember állott, dús, fekete szakállal és hajjal, csupasz karján és lábán csomós izmok. Térdig érı gyapjúköntös fedte, s hatalmas

fejszére támaszkodott. A lovak úgy vették körül, hogy orruk a vállán pihent. - Hm, hát itt vannak! - szólt az ember a lovakhoz. - Nem látszanak

veszélyeseknek. Elmehettek! - Dörgı hangon nevetett, lerakta a fejszéjét, és elırejött.

- Kik vagytok és mit akartok? - kérdezte nyersen, a jövevények elıtt állva, és messze Gandalf fölé magasodva.

Ami Bilbót illeti, ı könnyedén keresztüllépkedhetett volna a gazda lába között anélkül, hogy akár a fejét is behúzza, akkor sem ér hozzá barna köntöse

szegélyéhez. - Én Gandalf vagyok - mondta a varázsló.

- Soha a hírét nem hallottam - dünnyögte az ember. - És ki ez az apró fickó? - szólt, s le is hajolt, hogy bozontos fekete szemöldöke alól

rosszallóan szemügyre vegye a babót. - Ez Mr. Baggins, jó családból való, és makulátlan hírő babó -mondta

Gandalf; Bilbo meghajolt. Nem volt kalapja, amit levegyen, és fájdalmasan tudatosult benne, hány gombja hiányzik. - Jómagam varázsló vagyok - folytatta

Gandalf. - Én már hallottam felıled, ha te nem is hallottál rólam, de talán hírét vetted jó unokafivéremnek, Radagastnak, aki a Setéterdı déli

határvidékén lakik. - Igen, úgy hiszem, egészen jóravaló fickó, már amennyire egy varázslótól

telik. Találkoztam ís vele néhanapján - mondta Beorn. - Hát most már tudom, ki vagy, vagy kinek vallod magad. S mit kívánsz?

- Hogy megvalljam az igazat, elveszítettük a poggyászunkat, majdhogynem elvétettük az utunkat, és igencsak rászorulnánk a segítségre, vagy legalábbis a

jó tanácsra. Úgy is mondhatnám, hogy nehéz napjaink voltak a manókkal a hegyek között.

- A manókkal? - ísmételte a nagy szál ember kevésbé nyersen. - Ó, hát azokkal támadt bajotok, csakugyan? És mi vitt hozzájuk?

- Nem állt szándékomban megközelíteni ıket. Éjjel leptek meg bennünket a hágón, amelyen át kellett haladnunk; a Nyugatontúli Tájak felıl érkeztünk erre a

vidékre; hosszú volna elmesélni. - Akkor jobban tennétek, ha betérnétek a házamba, és legalább valamennyit

elmondanátok a történtekbıl, hacsak mesétek az egész napot igénybe nem veszi - mondta az ember, egy sötét ajtón át vezetve ıket, amely az

udvarból nyílt a házba. Nyomában haladva, a jövevények széles terembe jutottak, közepén tőzhellyel.

Noha nyár volt, fából rakott tőz égett, és a füst a megfeketült tetıgerendák felé szállt, hogy utat keressen a tetı nyílásán keresztül. Áthaladtak ezen a

homályos termen, amelyet csak a tőz és a felette tátongó rés világított meg, aztán egy másik, kisebb ajtón át valamifajta tornácra érkeztek, amely

fatönkökbıl készült cölöpökön nyugodott. Ez déli fekvéső volt, és még melengette, el is árasztotta a nyugatnak forduló nap, amely lemenıben volt, és

arany sugaraít a dús kerti vírá gokra ontotta, melyek egész a lépcsıkig értek.

Itt fapadokra ültek, miközben Gandalf belefogott elbeszélésébe, Bilbo meg lecsüngı lábait lógázta, és a kert virágait bámulta, azon töprengve, ugyan mi

is lehet a nevük, mivelhogy a felüknek még a hírét se hallotta. - Egy vagy két barátommal jöttem a hegyeken keresztül . . . -kezdte a varázsló.

- Kettıvel? Én csak egyet látok,

s még az is igen apró - vetette közbe Beorn. - Hát hogy igazat mondjak, nem akartalak sokadmagamjával zavarni,

míg meg nem tudom, mennyire vagy elfoglalva. Majd mindjárt odaszólok a többieknek, ha szabad.

- Rajta, szólj! Így Gandalf hosszan, élesen füttyentett, s tüstént megjelent

Thorin és Dori, akik megkerülték a házat a kerti ösvény mentén, és most mély hajlongásokkal álltak elıttük.

- Látom már, hogy úgy értetted, egy vagy három! - szólt Beo - De ezek nem habók, hanem törpék.

- Tölgyfapajzsi Thorin, szolgálatodra! Dorin, szolgálatodra - mondta a két

törpe ismételt hajlongások közepette. - Köszönöm, de szolgálataitokra nincs szükségem - mondta Beorn -, viszont

azt hiszem, nektek annál jobban az enyémre. A törpékért nem r rajongok éppen,

de ha igaz, hogy te Thorin vagy (Thrain fi az meg Throré, úgy hiszem), s hogy a társad is tiszteletre méltó, m hogy a manók ellenségei

vagytok, és semmi rosszat nem terveztek én országomban . . . mellesleg, mit is terveztek voltaképpen?

- Úton vagyunk, hogy meglátogassuk atyáink hajlékát, a Sötéte dın túl, messze keletre-vágott közbe Gandalf-, és csak véletlen, hogy

egyáltalán ide vetıdtünk a te földedre. A Magas Hágón keltünk a ennek arra

az útra kellett volna elvezetnie bennünket, mely országodtól délre halad, amikor a gonosz manók megtámadtak, mint ahogy éppen mondani akartam.

- Hát akkor mondd csak! - szólt Beorn, aki sohasem volt valami udvarias.

- Rettentı vihar dúlt, a kıóriások sziklákat görgettek, s mi kénytelenek voltunk a hágó elején menedéket keresni egy barlangban, a Bilbo meg én és

számos társunk . . . - Neked kettı az számos?

- Hát nem. Az a helyzet, hogy több volt, mint kettı. - Akkor hol vannak? Megölték vagy megették ıket, esetleg haza tértek?

- Nem, nem. Úgy látszik, nem jöttek mind elı, amikor fütyülten Úgy gondolom, félénkek. Tudod, nagyon is tartunk tıle, hogy túlontúl sokan

vagyunk ahhoz, hogy a vendégeid lehessünk. - Rajta, fütyülj csak újra! Úgy látszik, kedvem kerekedett

a vendég látásra, és egykettıvel több már nem számít - dörmögte Beorn. Gandalf

ismét fütyült, de Nori és Ori majdhogynem azelıtt ott volt mielıtt a füttye elhangzott, mert - ha még emlékeztek rá - Gandalf azt

mondta nekik, jöjjenek csak párosával minden öt percben. - Ejha! - mondta Beorn. - Ti aztán hamar itt termettetek! Ugyan hol

rejtıztetek? Mondjátok meg, keljfeljancsik! - Nori szolgálatodra, Ori szol . . . - kezdték, de Beorn félbeszakította

ıket: - Köszönöm! Majd ha szükségem lesz a segítségetekre, kérni fogom. Üljetek

le, és folytassuk az elbeszélést, vagy még vacsoraidıre se végzünk. - Alighogy elaludtunk - folytatta Gandalf -, egy nyílás tárult fel a

barlang végén; manók tódultak be rajta, és megragadták a babót, a törpéket és a pónitruppot . . .

- Pónitruppot? Hát mik voltatok ti, vándorcirkusz? Vagy annyi árut cipeltetek? Vagy hát az már trupp nálatok?

- Ó nem! Az a helyzet, hogy a pónik száma több volt hatnál, mert mi is többen voltunk; és íme, itt jön két újabb barátunk!

Ebben a pillanatban megjelent Balin és Dwalin, s oly mélyen hajoltak meg, hogy szakálluk a kıpadlót seperte. A nagy ember elıbb csak a homlokát

ráncolta, de a jövevények mindent elkövettek, hogy rettentıen udvariasak legyenek, és egyre csak bólogattak és hajlongtak, és térdük elıtt lóbálták

a csuklyáikat (törpeillendıség szerint), míg csak az ember abba nem hagyta a homlokráncolást, és csengı kacagásban nem tört ki: oly komikusak voltak

ezek a törpék. - Igazatok volt a truppal - mondta. - Méghozzá nagyon humoros lehetett.

Gyertek csak be, bohócaim, és mondj átok meg, mi a nevetek! A szolgálatotokra jelenleg nincs szükségem, csak pusztán a nevetekre, aztán

ha megmondtátok, üljetek le, és hagyjátok a hajbókolást. - Balin és Dwalin - mondták a jövevények, túlságosan bátortalanul ahhoz,

hogy megsértıdjenek; lecsücsültek a padlóra, kissé meglepettnek látszottak. - Most folytasd! - fordult Beorn a varázslóhoz.

- Hol is tartottam? Ja igen, engem nem ragadtak meg. Villámommal egy-két manót megöltem . . .

- Helyes - mondta Beorn. - Akkor hát mégis van valami jó abban, ha valaki varázsló.

- . . . és becsúsztam abba a résbe, még mielıtt bezáródott. Követtem a többieket le a fıterembe, amely teli volt manókkal. A Nagy Manó is ott

volt, harminc vagy negyven felfegyvezett ırrel. Azt gondoltam magamban: még ha nem is lennének egymáshoz láncolva,

ugyan mit tehet egy tucat ennyi ellen? - Egy tucat! Most hallom elıször, hogy nyolcról azt mondjuk, egy tucat. Vagy van még tán néhány olyan keljfeljancsid, aki eddig nem kelt fel?

- Hát igen, éppen itt jön kettı; Fili és Kili, úgy hiszem - szólt Gan dalf, amikor ez a kettı jelent meg, és állott elıttük mosolyogva és

hajlongva. - Ennyi elég! - mondta Beorn. - Üljetek le, és maradjatok nyugton! Te

pedig mondd tovább, Gandalf! Így aztán Gandalf folytatta történetét, amíg el nem ért a sötétben vívott küzdelemhez, a lenti kapu felfedezéséhez és annak a riadalomnak az ecseteléséhez, amely akkor fogta el ıket, mikor rájöttek, hogy Mr.

Bagginst elvesztették. - Megolvastuk a létszámot, és rájöttünk, hogy oda a babó. Mindösz sze

tizennégyen maradtunk! - Tizennégyen! Ezúttal elıször hallom, hogy ha tízbıl egyet levonunk, úgy

tizennégy marad. Úgy érted, kilencen, vagy különben még mindig nem mondtad el a társaságod minden tagjának a nevét.

- Hát persze, még nem találkoztál Oinnal és Gloinnal. És szavamra , itt is vannak! Remélem, megbocsátod alkalmatlankodásukat.

- Ó, csak jöjjön valamennyi! Gyorsan, gyorsan! Gyertek ide ti is ketten, és foglaljatok helyet! De nézd csak, Gandalf, még most is csak te vagy itt és

tíz törpe, valamint a babó, aki elveszett. Ez összesen tizenegy (meg az elveszett), s még mindig nem tizennégy, hacsak a varázslók nem számolnak másként, mint a közönséges emberek. De most kérlek, folytasd a történetet. Beorn ugyan iparkodott nem mutatni, de igazában nagyon kíváncsi lett. Mert

látjátok, a régmúlt napokban a hegyeknek éppen azt a vidékét ismerte, amelyet Gandalf leírt. Bólogatott és dörmögött, amikor a babó újbóli

felbukkanásáról hallott s arról, hogyan másztak le a csuszamlós kövek közt; meg az erdei farkasok győrőjérıl.

Amikor Gandalf az elbeszélésében odáig ért, miként kúsztak a fákra, odalent a tömérdek farkas, Beorn felkelt, nagy léptekkel járta a tornácot,

és azt mormogta:

- Bárcsak köztetek lettem volna! Tılem aztán többet is kaptak volna, mint tőzijátékot!

- Nos - mondta Gandalf, aki igen örült, hogy története mély benyomást keltett -, megtettem, ami tılem telt. Alattunk a dühödt farkasok ,

az erdı pedig helyenként már tőzbe borult, amikor odaérkeztek a manók a dombokból, és felfedeztek minket. Üvöltöttek elragadtatá

sokban, és gúnydalokat énekeltek rólunk. Tizenöt madárka öt fenyın . . . - Te jó ég! - dörmögte Beorn. - Azt már ne mondd, hogy a manók nem tudnak

számolni. Tudnak. Tizenkettı nem tizenöt, és azt ık is igen j ól tudj ák. - Jómagam is. Bifur és Bofur is köztük voltak. Eddig nem merészkedtem

bemutatni ıket, de most itt vannak. Bifur és Bofur bevonult.

- S még itt vagyok én is! - szuszogta Bombur leghátul. Kövér volt, s dühös is, hogy utolsónak hagyták. Nem volt hajlandó öt percet várni, és

közvetlenül követte a másik kettıt. - Hát most aztán tényleg tizenöten vagytok, s mivel a manók tudnak

számolni, úgy vélem, csakugyan ennyien voltatok fenn a fákon. Most már talán be tudjuk fejezni a történetet további megszakítások nélkül.

Mr. Baggins csak ekkor ismerte fel, milyen ravasz volt Gandalf. A megszakítások ugyanis valójában egyre jobban felcsigázták Beorn

érdeklıdését a történet iránt, s emiatt nem küldte el iziben a törpéket, mint valami gyanús koldusokat. Ha tehette, soha senkit sem invitált a

házába. Beornnak kevés volt a barátja, azok is igen messze éltek, egyszerre csak néhányukat hívta meg. Most pedig tizenöt idegen ült a

tornácán! Mire a varázsló befejezte a meséjét, és elmondta, mint mentették meg ıket a sasok, és hozták el mindannyiukat a Szögsziklára, a nap már nyugovóra tért

a Ködös Hegyek csúcsai mögött, s az árnyékok . megnyúltak Beorn kertjében. - Pompás történet volt! - mondta Beorn. - Ennél jobbat már régen nem

hallottam. Ha minden koldus képes lenne arra, hogy valami effélét mondjon el, jobban hajlanék hozzájuk. Persze lehet, hogy mindezt csak kitaláltátok,

de a mesétekért akkor is megérdemeltek egy vacsorát. Nosza, együnk valamit! - Igenis, kérnénk szépen! - mondták az összes törpék. - És nagyon

köszönjük! A teremben most már egészen sötét volt. Beorn tapsolt, mire négy szép

fehér póni ügetett be, és több nagy, nyúlánk testő agárkutya. Beorn mondott nekik valamit azon a furcsa nyelven, amely olyan volt, mint mikor az állati hang emberi beszéddé alakul. A jövevények megint kimentek, és

hamarosan fáklyákkal a szájukban tértek vissza, ezeket a tőznél meggyújtották, és bedugdosták azokba az alacsony tartófoglalatokba, amelyek

a központi tőzhely oszlopait körülvették. A kutyák, ha úgy akarták, képesek voltak hátsó lábukon megállni, mellsı lábukkal

pedig tárgyakat hordozni. Nagy hamar deszkákat és bakokat cipeltek elı az oldalfalak mellıl, és a tőz közelében állították fel ıket.

Akkor bégetés hangzott, s néhány hófehér bárány jött be, ezekEt egy hatalmas, szénfekete kos vezette. Egyikük fehér terítıt hozott a hátán,

amelynek szegélyébe állatok képmása volt hímezve, mása széles hátukon tálcákat hordoztak, rajta kupák, fatányérok, kések é fakanalak, ezeket a kutyák átvették, és serényen a bakasztalokra rakták. Az asztalok igen

alacsonyak voltak, hogy mellettük még Bilbo ís kényelmesen helyezkedhetett el. Az egyik póni két, ugyancsak ala csony padot tolt oda, kákából font

széles ülıkével és vastag, kurta kı lábakkal, Gandalf és Thorin számára, míg ugyanennek az asztalnak a távolabbi végéhez Beorn hasonló

fajtájú nagy fekete székét állították (amelyben úgy foglalt helyet, hogy két nagy lábát messze kínyújtotta a asztal alatt). Ennyi szék volt Beorn termében, s ezek valószínőleg azét voltak alacsonyak, akár az asztalok,

hogy a neki szolgáló csodálatos állatok számára is alkalmatosak legyenek. S min ültek a többiek' Ezekrıl se feledkeztek el. A többi póni gyalult és

csiszolt, dob alakú fahasábokat görgetve jött be, amik még Bilbo számára is elég alacso nyak voltak; így aztán hamarosan mindannyian helyet

foglaltak Beon asztalánál; ilyen sokadalmat a terem bizony már esztendık óta nem lá tott.

Itt olyan vacsorát vagy estebédet fogyasztottak, amilyenben már azóta nem volt részük, hogy elhagyták az Utolsó Otthonos Házat nyu gaton, és

istenhozzádot mondtak Elrondnak. A fáklyák fénye és a tőz világa lobogott köröttük, az asztalon meg két hatalmas, vörös méhvi asz gyertya égett. Míg ettek, Beorn mély, dörgı hangján történeteke mesélt a hegyeken inneni vad

vidékekrıl, s kiváltképpen arról a sötét és veszedelmes erdırıl, amely messze délnek és északnak elnyúlva feküdt, egynapi lovaglásra tılük,

elzárva a keletnek vezetı útjukat a Setéterdı rettenetes világáról. A törpék figyeltek, és szakállukat rázták, mert tudták, hogy hamaro san be

kell merészkedniük ebbe az erdıbe, és a hegyvídéket követıen ez a legkomiszabb veszély, amely rájuk leselkedik, mielıtt elérkeznek a sárkány

erısségébe. Amikor a vacsora befejezıdött, a törpék elkezdték a maguk történeteit mesélni, de úgy tőnt, Beorn álmosodik, és alig figyel rájuk.

A törpék jobbadán aranyról, ezüstrıl, kincsrıl és arról beszéltek, hogyan kell ezt-azt kikovácsolni, Beorn viszont nemigen látszott érdeklıdni az effélék iránt: az ı termében semmi se volt aranyból vagy ezüstbıl, s a

késeket kivéve alig készült valami fémbıl. A társaság hosszan ült az asztalnál méhsörrel töltött fakupái mellett. Odakint sötét éjszaka lett. A terem közepén lobogó tőzre friss gallya

kat raktak, a fáklyákat kioltották, ık meg egyre csak ott ültek a táncos lángok lobogó fényében, míg a ház oszlopai felmagaslottak mögöttük, a tetejük meg olyan sötét volt, akár az erdei fák csúcsa. Varázslat volt-e

vagy sem, Bilbónak úgy tetszett, olyanféle hangokat hall a tetıgerendák közt, akár a faágakban motozó szélé, és baglyok huhogását. Hamarosan bóbiskolni kezdett az álmosságtól, és a hangok mintha elúsztak volna

körötte, míg csak fel nem rezzent. A hatalmas ajtó nyikorgott, majd becsapódott. Beorn eltávozott. A törpék

keresztbe tett lábakkal ültek a padlón a tőz körül, és egykettıre dalba fogtak. Némelyik strófa így hangzott, de az egész vers hosz szabb volt, s

danolászásuk is elég soká tartott: Szél zúgott a száraz fenyéren, - az erdın nem rezzent levél sem, mély volt az árny éj s nap során, sötét lények kúsztak serényen. A szél leszállt a havasokról, mint áradat bömbölt és tombolt,

nyögött a tág erdı, az ág, a földre tépett, tarka lomb hullt. A szél tovább zúdult keletre, erdıt nem dúlt már harci kedve,

a láp fölött süvöltözött füttye, úgy száguldott sziszegve. Zizzen a fő, kalásza görnyedt, zúgott a sás s ı, egyre szörnyebb tavakra

szállt -, s zordon égen át tépett felhırongyok ömöltek. Elhagyva a nagy Hegy kopárát, söpörte a sárkány bérci várát,

sötét, hideg kıtömböket, hol füstön lengtek át a párák. Majd a világ szélén kitörve az éji tenger ömölt le, csillag-kohót lánggá

csiholt, hold-sajkát sodort messzi őrbe. Bilbo ismét elbóbiskolt. Gandalf váratlanul felkelt.

- Eljött számunkra az alvás ideje - mondta. - Számunkra, de úgy vélem, nem Beorn számára. Ebben a teremben békén és nyugodtan pihenhetünk, de figyelmeztetlek mindannyiótokat, el ne feledjétek, amit Beorn mondott,

mielıtt elhagyott volna bennünket: veszedelembe kerültök, ha napfelkelte elıtt kimerészkedtek.

Amint Bilbo látta, az ágyakat máris megvetették a terem oldalán, egyfajta dobogón az oszlopok és a külsı falak között. Számára kis szalmamatrac és

gyapjútakarók kerültek. Boldogan fészkelıdött el bennük, jóllehet nyár volt. A tőz leégett, ı meg elaludt. De éjszaka felébredt: a tőz már hunyó parázzsá vált, a törpék és Gandalf, lélegzésükbıl ítélve, mindannyian

aludtak; a padlón fehér folt árulkodott az égen járó holdról, mely a tetı füstnylásán pillantott alá.

Kintrıl dörmögı hang hallatszott, és olyan zaj, mintha valami hatalmas állat viaskodnék az ajtónál. Bilbo azon tőnıdött, mi lehet, s hogy vajon Beorn-e elvarázsolt alakjában, és hogy bejön-e hozzájuk medveként, s

halomra öli-e ıket. A takarói alá süllyedt, és bedugta a fejét, maj d - aggodalmai ellenére - végtére új ra elaludt.

Mire felébredt, világos nappal volt. Az egyik törpe keresztülbukott rajta az árnyékban, ahol feküdt, s lehuppant a dobogóról a padlóra. Bofur volt az, aki zúgolódott is emiatt, amikor Bilbo kinyitotta a szemét. - Kelj már fel, álomszuszék - mondta -, vagy nem marad reggeli a számodra. Fel is

pattant Bilbo. - Reggeli! - kiáltotta. - Az meg hol van? - Javarészt a hasunkban - felelték a többiek, akik ide-oda mozogtak a teremben -, de ami

még maradt, kint van a verandán. Beornt keresük már azóta, hogy felkelt a nap, de semerre se leljük, noha a reggeli fel volt készítve, mire

kimentünk. - S hol van Gandalf? - kérdezte Bilbo, miközben a legnagyobb sebességgel igyekezett az ennivaló nyomába. - Ó, kint j ár valahol -

mondták neki a törpék. De Bilbo nyomát se látta a varázslónak aznap egészen estig. Közvet- lenül napnyugta elıtt tért vissza a terembe, ahol a

babó és a törpék vacsoráztak, s ahol - mint egész napon át - Beorn csodálatos állatai

szolgálták ki ıket. Beornt egyébként a megelızı éjszaka óta nem látták, ami elgondolkoztatta a törpéket.

- Hol a házigazdánk, s hol jártál te magad egy álló napon keresztül? - kérdezték mindannyian.

- Egyszerre csak egy kérdést kérek, és azt is csak vacsora után. - Egy falatot sem ettem reggel óta.

Végül aztán Gandalf eltolta a tányérját és kancsóját-két teljes cipót fogyasztott (rengeteg vajjal, mézzel és tejfellel), és legalább egy liter

méhsört megivott, majd elıhúzta a pipáját. - Elıbb a második kérdésre felelek - mondta -, de istenuccse, ez aztán a

pompás hely arra, hogy füstkarikákat eregessek! Tényleg, hosszú idın át semmit se tudtak kiszedni belıle, oly buzgón ;

bocsátgatta a füstkarikákat, amelyek ott keringtek a terem oszlopai körül, s mindenféle színt és formát öltöttek, míg végül egymást ker

getve kilibbentek a tetı nyílásán keresztül. Kívülrıl nézve igen furcsának tetszhettek a füstkarikák, amint egymás után tódúltak kifelé a légbe,

zöldek, kékek, vörösek, ezüstszürkék, sárgák, fehérek; az egyik kicsi, a másik nagy; a kicsik a nagyokon bújva keresztül, aztán nyolcasokká egyesültek, majd úgy tőntek el a messzeségben, akár a madársereg.

- Medvenyomok útján jártam - mondta végül Gandalf. - Múlt éjszaka feltehetıen szabályos medve-összejövetel zajlott le odakint. Azt hamarosan láttam, hogy a nyomok nem mind származhattak Beorntól; túl nagy volt a

számuk, a nagyságuk pedig eltérı. Úgy is ; mondhatnám, voltak itt kis medvék, nagyok, közönségesek és óriásiak, ezek

mind kint táncoltak sötétedéstıl csaknem hajnalhasadtáig. Szinte minden irányból érkeztek, kivéve a folyó nyugati partvidékét, a Hegyek tájékát.

Errefelé csak egy lábnyom vezetett, mégpedig nem érkezı, hanem távolodó. Ezt követtem egészen a Szögszikláig. Ott a nyomok elvesztek a folyóban, de a víz a szikla mögött túlságosan mély és sodró volt számomra ahhoz, hogy

átkeljek. Mint emlékeztek, eléggé könnyő a gázlón át errıl a partról a Szögsziklára jutni, de a másik oldalon egy örvénylı csatornából sziklaszirt mered felfelé. Mérföldeket kellett gyalogolnom, míg olyan helyet találtam, ahol a folyó elég széles és sekély volt ahhoz, hogy átgázoljak és átússzam

rajta, majd megint mérföldeket vissza, hogy ismét a nyomokra leljek. Akkorra már túl késı volt, hogy messzire követhessem ıket. Egyenest a

fenyıerdık irányába vezettek, a Ködös Hegyek keleti oldalára, ahol tegnapelıtt éjszaka élvezetes esténket töltöttük a wargok társaságában.

S most, úgy hiszem, az elsı kérdésetekre is megfeleltem -fejezte be szavait Gandalf, aki sokáig ült némán.

Bilbo úgy vélte, érti, mire gondol a varázsló. - Mit tegyünk akkor - kiáltotta - , ha Beorn az összes wargokat és

manókat idevezeti hozzánk? Mindannyian foglyul esünk, és meghalunk. Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy amazoknak nem ba rátj a.

- Valóban azt mondtam. És ne légy buta! Jobban teszed, ha lefekszel, az

eszed álmos. A babó úgy érezte magát, mint akit eltapostak, s mivel láthatóan egyebet úgyse tehetett, lefeküdt; s miközben a törpék egyre dalaikat énekelték, elaludt, kis fejét folytonosan Beornon törve, míg csak azt nem álmodta,

hogy fekete medvék százai járnak lassú, nehézkes körtáncot a holdfényben az udvaron. Aztán egyszer csak felébredt, amikor a többiek mind aludtak, s megint a tegnapi kaparászást, viaskodást, szimatolást, dörmögést hallotta.

A következı reggelen Beorn keltette fel mindannyiukat. - Szóval még mind itt vagytok! - mondta. Felragadta a babót, és nevetett.

- Még nem ettek meg a wargok vagy manók vagy gonosz medvék, mint látom. - S ezzel nagyon tiszteletlenül megbökdöste Mr. Baggins mellényét. - A

nyuszika megint nekigömbölyödik, és kivirul a mézen és kenyéren. - Kacagva tette hozzá: - Gyere, faljál még!

Így mind átvonultak vele együtt reggelizni. Beorn ezúttal igen vidám volt: úgy tőnt, remek kedvében van, és mindannyiukat megnevettette ízes

adomáival; azt se kellett sokáig találgatniuk a törpéknek, hol járt, vagy miért oly kedves hozzájuk, mert mindenrıl ı maga számolt be. Átkelt a folyón, és visszament egészen a hegyekig- amibıl sejthetitek, hogy igen

gyorsan tudott utazni, mindenesetre akkor, ha medvealakot öltött. A kiégett farkastisztás hamarosan rávezette arra, hogy a törpék történetének egy része igaz; de még ennél is többre jutott: elfogott egy, az erdın kóborló

wargot és manót. Ezektıl további híreket kapott: a manók ırjáratai még most is kutatták a wargokkal együtt a törpéket, s mérhetetlenül dühösek voltak a Nagy Manó halála miatt, meg azért is, hogy megégett a fıfarkas orra, s

hogy a varázsló keltette tőz a fınök számos fıemberét elpusztította. Ennyit mondtak el neki kényszerhelyzetükben a foglyok, de Beorn sejtette, hogy ennél jóval nagyobb gaztettekre készülnek, s hogy küszöbön áll az egész

manósereg támadása farkas szövetségeseikkel egyetemben a hegyek árnyalta vídék ellen, hogy megtalálják a törpéket, vagy bosszút álljanak azokon az

embereken és teremtményeken, akik arrafelé élnek, s akik véleményük szerint

bújtatják ıket. - Jóféle történet volt ez, amit elmondtatok - mondta Beorn - , de most,

hogy meggyızıdtem az igazságról, még jobban kedvelem. Meg kell bocsátanotok azért, hogy nem adtam a szavatokra. Ha ti is közel élnétek a Setéterdı széléhez, ti se adnátok senki szavára, akit nem ismertek úgy, akár a

fivéreteket, vagy még annál is jobban. Most csak azt mondhatom, úgy siettem haza, amennyire csak tudtam, hogy gondoskodjam biztonságotokról, és felajánljam mindazt a segítséget, amit nyújthatok. Ezek után nagyobb

szeretettel fogok a törpékre gondolni. Ilyet, hogy megöltétek a Nagy Manót, megöltétek a Nagy Manót! - kacarászott magában meg-megrázkódva Beorn.

- S te mit tettél a manóval és a warggal? - kérdezte váratlanul Bilbo. - Jer és lásd! - mondta Beorn, s a törpék követték ıt, amint megkerülte a

házat. A kapura manófej volt rászegezve, egy mögöttes fán pedig wargbır száradt. Beorn irgalmatlan volt ellenségnek, viszont most barátjukként

tevékenykedett, és Gandalf bölcsnek vélte, ha elmondja egész történetüket s útjuk okát-célját is, hogy mindazt a segítséget, amit felajánlott,

megkaphassák. Amit Beorn a törpéknek ígért, a következı volt: az erdıkig vezetı útjuk

során gondoskodik mindannyiuk számára pónikról, Gandalfnak pedig lóról, ellátja ıket annyi táplálékkal, hogy megfelelı beosztással hetekre elegendı lesz, az élelmet úgy csomagolja, hogy a lehetı legkönnyebben szállíthassák;

kapnak diót, lisztet, szárított gyümölcsöt lepecsételt korsókban, mézet vörös agyagköcsögökben, és kétszersültet, amely sokáig eltart és amibıl

kevés is elegendı ahhoz, hogy bírják a hosszú utakat. E kétszersült készítése Beorn titkai közé tartozott, de egyik alkotóeleme a méz volt,

mint szinte minden maga készítette ételnek, az íze pedig jó, noha szomjassá tette az embert.

- Az erdın innen-mondta Beorn-nem szükséges vizet vinni magatokkal, mert az egész út mentén akad forrás és patak. De a Setéterdın át vezetı út

homályos, veszedelmes és nehéz lesz - tette hozzá. - Ott nem könnyő vizet találni, de élelmet sem. A dióérés ideje még nem jött el (noha míg az erdı másik oldalára értek, lehet, hogy már el is múlik), és körülbelül a dió az

egyetlen, ami élelemszámba megy abból, ami ott nı; mert az erdıben vadon termı dolgok homályosak, rejtelmesek és ártalmasak. Majd én gondoskodom

számotokra tömlıkrıl a vízhordásra, és adok nektek néhány íjat és nyilat. De abban erısen kételkedem, hogy bármi, amit a Setéterdın leltek, alkalmas lesz evésre-ivásra. Tudom, hogy van arra egy folyó, fekete és gyors iramú,

ez keresztez heti az ösvényeteket. Ebbıl ne igyatok , de ne is fürödjetek benne úgy

hallottam, varázsereje van, álmossá és feledékennyé tesz az erdı homályos árnyai közt alig hiszem, hogy bármit is lıhettek hasznosat vagy

kártékonyat, úgyhogy le ne térjetek az utatokról. Eltérnetek pedig nem szabad, semmilyen okból.

Ez minden tanács amivel szolgálhatok. Az erdı szegélyén túl nEm igen lehetek tovább a segítségetekre, rá kell bíznotok magatokat

szerencsétekre, bátorságotokra és arra az élelemre, amit nektekadok. Amint az

erdı bejáratához értek, azt kell kérnem, küldjétek vissza lovamat és pónijaimat. De mindannyiótoknak jó szerencsét kívánok! A házam pedig, ha

valaha is errefelé vezetne vissza az utatok, nyitva elıttetek. Persze a törpék rengeteg hajlongással és csuklyalobogtatással és

szolgálatodra, ó tág fatermek ura! kiáltással köszönték meg Beorn szívélyességét.

De komor szavai nyomán lelkesedésük lekókadt, és mindanyian csak azt érezték, a kaland sokkal veszélyesebb

annál, mint arra számítottak, s még mindezek után, ha le is küzdötték az út veszéjeit, a végén ott leselkedik rájuk a sárkány.

Egész délelıtt elıkészületeikkel szorgoskodtak. Alighogy elérkezett a dél, utolj ára ettek Beornnál,

aztán étkezés után felszálltak a lovakra amelyeket Beorn kölcsönzött nekik, és búcsút integetve, jó iramba kilovagoltak a kapuján. Alighogy elhagyták bekerített birtokának magas sövényét kelet északnak fordultak, és aztán északnyugatnak. Beorn tanácsára , . nem törekedtek

arra, hogy az erdei fıutat érjék el országa déli részén, Ha a hágón kelnek át, olyan hegyi patakhoz ereszkednek alá, néhány mérfölddel délre a Szögsziklát környezı nagy folyóba tol lik. Itt mély

gázló volt, amelyen átkelhettek volna akkor, ha még vannak a pónijaik, onnan meg kitaposott ösvény vezetett az erdı gélyéhez és a régi erdei út

bejáratához. De Beorn intette ıket, hogy az utat mostanában gyakran használják a manók, míg magát az utat, így hallotta, benıtte a gyom, a keleti végén nem jár senki olyan áthatolhatatlan mocsarakhoz vezet,

amelyekben az ösvények régóta elvesztek. Amellett az út keleti vége mindig is messze a Magányos Hegy déli részétıl, s még ha végig is mentek rajta,

észak felé változatlanul hosszú és nehéz út áll elıttük. A Szögsziklátol északra a

Setéterdı szegélye közelebb húzódik a Nagyfolyó partján s jóllehet itt a hegyek is lejjebb ereszkednek, Beorn mégis azt tanácsolta, válasszák ezt az

utat; mert a Szögsziklától alig néhány lovaglásra szinte ismeretlen ösvény nyílik a Setéterdın keresztül, mely

csaknem egyenesen vág át a Magányos Hegy irányában. - A manók - mondta Beorn - nem merészkednek átkelni a Nagyfolyón, még száz

mérföldre északra a Szögsziklától sem, de közel jönni a házamhoz sem, amelyet éjjelenként igen jól ıriznek! Ám a helyetekben gyorsan lovagolnék,

mert hamarosan sor kerül a támadásukra, délen kelnek át a folyón, és átfésülik az erdı szegélyét azért, hogy ;

elvágjanak benneteket, a wargok pedig gyorsabbak, mint a pónik. És mégis nagyobb biztonságban vagytok, ha visszamentek északra, még akkor is, ha a

látszat szerint közelebb kerültök a manók erısségeihez, , mivel erre fognak a legkevésbé számítani, ahhoz pedig, hogy elfogjanak,

még messzebb kell lovagolniuk. Így hát indulás minél elıbb! Most ezért lovagoltak a törpék csendben; mindenütt, ahol a terep

eléggé füves és sima volt, ügetve; baljukon a hegyek sötét árnyával, messze meg a folyó vonalával, amelynek fái egyre közeledtek. A nap még alig

fordult nyugatnak, amikor elindultak, és estére ott aranylott a körülöttük elterülı tájon. Nehéz volt elgondolni, hogy üldözı manók követik ıket, s mikor már sok mérföld feküdt köztük és Beorn háza között, beszélgetni

kezdtek és ismét énekelni, megfeledkezve arról ; a sötét erdei ösvényrıl, amely még elıttük volt. De este, hogy ellepte ıket

az alkony homálya, és a naplemente megcsillantotta a hegyek csúcsát, tábort vertek, ırt állítottak, s legtöbbjük igen nyugtalanul aludt,

álmukban cserkészı farkasok üvöltését és manóordítozást hallva. Ám a következı reggel megint fényesen és ragyogva virradt rájuk. İszies

ködfátyol lepte el fehéren a földet, s a levegı borzongató volt, ! de hamarosan vörösen kelt fel a nap keleten, a köd felszívódott, s míg

még az árnyékok hosszúak voltak, ık ismét útra keltek. Ezúttal két további napon át lovagoltak, s egész idı alatt egyebet se láttak, mint füvet,

virágot, madarat és itt-ott fákat, alkalomadtán pedig vörös ızek kis csapatjait, legelészve vagy delente az árnyékban üldögélve. Néha

Bilbo látta a szarvasok agancsait, amint a hosszú főbıl kimeredeznek, s elıször azt hitte, a fák halott ágai. A harmadik estén annyira azon voltak, hogy elıbbre jussanak - mivel Beorn azt mondta, kíséreljék meg az erdı bejáratát a negyedik nap kora reggelén elérni-, hogy még alkonyat után is

továbblovagoltak, majd pedig éjszaka holdvilágnál. Amint a fény kihunyóban volt, Bilbo úgy vélte, jobbra, néha meg balra, egy hatalmas medve árnyékba

veszı alakját látja, mely ugyanabba az irányba portyázik, mint ık. De ha Gandalfnak szólni mert felıle, az csak annyit mondott: "Pszt! Ne vedd

észre!" A következı napon hajnalhasadta elıtt indultak, noha az éjszaká

juk igen rövid volt. Alighogy megvirradt, megláthatták a közeledı erdıt, mely mintha találkozásra készült volna velük, vagy várta volna ıket, akár

egy fekete és rájuk meredı rosszkedvő fal. A talaj egyre meredekebbé vált, s a babónok úgy tetszett, csend ülepszik rájuk. A madarak mind ritkábban

énekeltek. Vad többé nem mutatkozott, még csak nyúl se látszott. Délutánra elérték a Setéterdı szegélyét, s már szinte legszélsı fáinak hatalmas. mindent ellepı

ágai alatt pihentek. E fák törzsei vaskosak voltak és bütykösek, ágaik bogasak, leveleik sötétek és hosszúak. Borostyán fonta be ıket, mely

odalent a földön tovább kanyargott. - Nos, itt a Setéterdı! - szólt Gandalf. - Az északi világ legnagyob

erdeje. Remélem, tetszik nektek. Most pedig vissza kell küldenetek azokat a nagyszerő kölcsönpónikat.

A törpék ódzkodtak, de a varázsló megmondta nekik, hogy ostobák. - Beorn nincs oly messze, mint gondolnátok, s mindenképpen jobb. ha megtartjátok az ígéreteteket, mert ellenségnek igen kemény. Mr. Baggins szeme élesebb

a tiétekénél, ha nem láttatok minden éjjel a sötétség beállta után egy nagy medvét, mely velünk menetelt, vagy ott ült távol a táborunktól a holdfényben, és ırizte azt. Nemcsak azért, hogy benneteket óvjon és

vezessen, hanem hogy szemmel tartsa a pónijait is. Lehet, hogy Beorn a barátotok, de az állatait úgy szereti, akár a gyermekeit. Fogalmatok sincs

arról, hogy mennyi elızékenységet tanúsított irányotokban, amikor megengedte, hogy a törpék lovagoljanak a pónijain ily messzire és ily

sebesen, de arról sem, mi történnék veletek, ha megkísérelnétek magatokkal vinni az erdıbe ıket.

- S hát a lóval mi lesz? - kérdezte Thorin. - Arról, hogy azt visszaküldöd, nem szóltál.

; - Nem is, mert nem küldöm vissza. - S mi lesz akkor a te ígéreteddel? - Ez az én dolgom. Nem küldöm vissza a lovat, mert rajta fogok lovagolni.

Ebbıl a törpék megtudták, hogy Gandalf most elhagyja ıket, éppen a Setéterdı szélén, s módfelett kétségbeestek. De semmivel se tudták

elhatározásának megmásítására bírni. - Mindebben már elızetesen megegyeztünk, még amikor leszálltunk a Szögsziklán - mondta Gandalf. - A vitának nincs értelme. Mint már

mondottam nektek, a délvidéken néhány sürgıs elintéznivalóm van, s mert itt veletek bajlódtam, máris elkéstem. Lehet, hogy az egész

kalandos út vége elıtt még találkozunk, s lehet persze az is, hogy nem. Ez a szerencsétektıl, bátorságotoktól és józan eszetektıl függ. Vele

tek küldöm Mr. Bagginst. Már mondottam nektek, hogy több rejlik benne, mint sejtitek, s erre hamarosan ti is rá fogtok jönni. Így hát ne vágj

olyan morcos pofát, Bilbo, hanem mosolyogj. Mosolyogjatok ti is, Thorin és Társai! Végtére is ez a ti vállalkozásotok. Gondoljatok a rátok váró

kincsre, s feledjétek el az erdıt és a sárkányt, legalábbis holnap reggelig!

Mikor a holnap reggel eljött, Gandalf még mindig ugyanazt mondta. Így hát a törpéknek meg nem maradt más hátra, mint hogy megtöltsék tömlıiket vízzel

egy tiszta forrásnál, melyet az erdı bejáratához közel találtak, aztán lemálházzák a pónijaikat. A terheket a lehetı legméltányosabban osztották

el, jóllehet Bilbo úgy vélte, az övé elviselhetetlenül nehéz, s egyáltalán nem volt elragadtatva attól az ötlettıl, hogy ennyi tömérdek mindennel a

vállán caplasson mérföldeken keresztül. - Oda se neki! - mondta Thorin. - Csak nagyon is gyorsan megköny

nyebbedik majd a csomagod. Azt hiszem, hamarosan elkövetkezik az az idı, amikor majd kívánni fogjuk mind, hogy a terhünk nehezebbé váljék, mihelyt

fogytán leszünk az élelemnek. Végül aztán elköszöntek a póniktól, és elirányították ıket hazafelé. Nagy

vidáman ügettek, mintha csak örvendtek volna annak, hogy farukat fordíthatják a Setéterdı árnya felé. Elmentükben Bilbo meg mert volna

esküdni arra, hogy valami medveféle hagyta oda a fák árnyát, és cammog élénken utánuk.

Ezúttal Gandalf is istenhozzádot mondott. Bilbo a földön ült, igen boldogtalan volt, és azt kívánta, bárcsak a varázsló mellett foglalna

helyet annak magas lován. Reggeli után (amely nagyon gyengécske volt) éppen csak bekukkantott az erdıbe, ahol a nappal csakoly sötétnek látszott, mint

az éjszaka, s minden nagyon rejtélyesnek; mint Bilbo megfogalmazta magában: "egyfajta figyelı és várakozó érzés vette körül".

- Ég veled! - mondta Gandalf Thorinnak. - És ég veletek mindany nyiótokkal! Most már az utatok egyenesen az erdın át vezet. El ne

kószáljatok a járt csapásról! Ha megteszitek, egy a százhoz, hogy soha újra meg nem találjátok, és a Setéterdıbıl ki nem kerültök, s akkor, úgy vélem,

sem én, sem senki már többet nem lát benneteket. - Igazán keresztül kell hatolnunk az erdın? - nyögte a babó.

- Igazán - felelte a varázsló -, ha oda akartok jutni a másik oldalára. Vagy végig kell járnotok utatokat, vagy fel kell adni a kincskeresést. Én

pedig nem engedem meg, hogy most meghátráljatok, Mr. Baggins. Szégyellem, hogy ez eszedbe jutott. Helyettem kell gondoskodnod mindezekrıl a törpékrıl

- tette hozzá. - Nem, Nem! - kiáltott Bilbo. - Nem a meghátrálásra gondoltan hanem arra:

nem lehetne-e az erdıt megkerülni? - Lehetséges volna, ha kedvetek támad vagy kétszáz mérföldnyi kitérni az

utatokból észak felé, s még kétszer ennyit délnek. De bizto ságos még akkor se lenne semmi. Nincs ösvény, mely errefelé biztonságos lenne.

Ne feledjétek, most már túl vagytok a Vadon Szegélyén, s mi denféle zavaros dologba keveredhettek, bármerre is visz utatok. Mielıtt a Setéterdıt észak

felıl megkerülhetnétek, máris a Szürke Hegyek lejtıin vagytok, s ezek csak úgy hemzsegnek a manóktól, koboldoktól, a csaknem leírhatatlan

szörnyetegektıl. Ha dél felıl akarjátok megkerülni a Setéterdıt, a Mágus országába kerültö: s ennek a fekete varázslónak a tetteirıl még neked se

kell mesélnem Bilbo. Az a tanácsom, olyan helynek a közelébe se merészkedjete: ahová sötét tornya ellátszik! Maradjatok az erdei csapáson,

legyetek bizakodóak, reménykedjetek abban, hogy minden a legjobbra fordult és

ha hallatlan a szerencsétek, egyszer tényleg kiérhettek az erdıbıl, s megláthatjátok az alattatok elterülı Hosszú Mocsarat, mögötte pedig keleten

kimagasodva a Magányos Hegyet, ahol a drága öreg Smaug Él, bár remélem, nem vár benneteket.

- Te aztán igazán nyájas szavakkal vigasztalsz - dörmögte Thori -Ég veled! Ha nem tartasz velünk, jobb lesz, ha úgy távozol, hogy több szót nem

vesztegetsz! - Akkor hát ég veletek, s most már komolyan búcsúzom! - mondta Gandalf,

azzal megfordította lovát, és elügetett nyugat felé. De anm a kísértésnek, hogy övé legyen az utolsó szó, nem tudott ellenálln Mielıtt még egészen hallótávolon kívül ért, megfordult, kezeit szájá hoz emelte, és odaszólt a

törpéknek (a hangját csak elmosódva ha lották): - Ég veletek! Legyetek jók, vigyázzatok magatokra, és az ösvényt ne

hagyjátok el! Aztán elvágtatott, és hamarosan eltőnt a törpék pillantása elıl. " ég

veled, és eredj már!" - mormogták a törpék, annál is dühösebben, mert igazán megrémültek attól, hogy elveszítik Gandalfot. Most

kezdıdött az egész út legveszedelmesebb része. Mindegyikük vállára vett nehéz csomagját és a vízadagját rejtı tömlıt,

aztán elfordultak a kinti mezıket ellepı fénytıl, és belévetették magukat az erdıbe.

8. LEGYEK ÉS PÓKOK

törpék libasorban haladtak. Az erdei ösvény bejárata olyan volt, mint valami boltív, mely homályos alagútba vezet, ezt az ívet két hatalmas,

egymásnak boruló fa alkotta, mely túlontúl öreg, mohos és boros tyánlepte volt ahhoz, hogy egy-két elfeketült levélnél többet elbírjon. Az ösvény keskeny volt, s ki-be kanyargott a fák törzsei között. A bejárati nyílás

fénye hamarosan olyanná vált, mint messze távol egy kis világító lyuk, a csend pedig annyira mély volt, hogy egyedül a lábuk dobogása hallatszott,

míg a fák fülelve hajoltak fölibük. Amint a törpék szeme megszokta a homályt, sötétlıen zöldellı ragyogásban

még láttak egy kis darabot útjuknak mindkét oldalán. Alkalomadtán a napnak egy keskeny pászmája, mely szerencsésen áthatolt valahol messze, a fák

koronája közt megbúvó nyMáson, s még szerencsésebben a tekeredı ágak és egymásba gubancolódó gallyak lejjebb sem fogták fel, vékony és ragyogó

tırével kihasította a sötétséget elıttük. De ez ritkán esett meg, és hamarosan teljességgel véget is ért.

Az erdıben fekete mókusok voltak. Mihelyt Bilbo éles, fürkészı szeme megszokta a látást a sötétben, néha felvillant elıtte sebes mozgásuk, amint

az ösvény felıl a fák törzse mögött keresnek menedéket. Furcsa neszek is hangzottak az erdın, röfögés, viaskodás, sietıs léptek,

ezek mind a lenti televénybıl és abból a mérhetetlenül vastag levélrétegbıl hatoltak elı, amely helyenként dúsan lepte el az erdı alját; de a zaj

okozóit Bilbo nem láthatta. A legutálatosabb dolgok, amik pillantásuk elé kerültek, pókhálók voltak: sőrő, sötét pókhálók, szálai különlegesen

vastagok, gyakran fától fáig nyúltak, esetleg a fák valamelyik oldalán az alacsonyabb ágakat fonták be. Az úton keresztbe egy se feszült, de arra,

hogy az ösvényeket valami varázslat tartotta-e tisztán vagy pedig más ok, a törpék nem tudtak rájönni.

Alig telt el egy kis idı, s máris úgy győlölték az erdıt, mint amilyen teljes szívbıl a manók alagútjait győlölték, arra pedig, hogy valahol véget érjen, még az alagutaknál is kevesebb reményt nyújtott. De nem tehettek

mást, mint hogy mentek és mentek, még jóval azután is, hogy a napfény és az ég utáni vágy beteggé tette ıket, és azt kívánták, hogy a szél cirógatását

érezzék arcukon. Az erdıtetı alatt semmi levegı mozgás nem volt, örökkévaló volt a csend, a homály és a nedves rothadás szaga. Ezt még a törpék is érezték, akik megszokták az alagutakban való

tartózkodást, és idınként sokáig éltek napfény nélkül; de

a babó, aki ugyan szerette, ha lyukakból áll a háza, de nem azt, hogy benne töltse a nyári napokat, csak azt érezte, hogy lassú halállal fullad

meg. A legrosszabbak az éjszakák voltak. Akkor koromsötét lett - nem olyan értelemben, ahogyan ez a kifejezés használatos, hanem tényleg koromba merült a világ; olyan volt a sötétség, hogy egyszerően semmit ; se lehetett

látni. Bilbo ott billegtette az ujjait az orra elıtt, de meg se látta ıket. Votaképpen azonban nem igaz, hogy a törpék semmit se ' láthattak: szemeket igen. Mindannyian szorosan egymáshoz kuporodva aludtak, és váltották egymást az ırségben, s amikor Bilbón volt a sor, fénypontokat

látott a törpéket körülvevı homályban, néha egy sárga vagy vörös vagy zöld szempárt, mely közelrıl meredt rá, majd lassan elhalványult, eltőnt, s

megint lassan valahol egészen máshol felcsillant. Néha meg pontosan a felette levı ágakról fénylettek alá a szemek, s ez volt a legszörnyőbb. De

Bilbo a legkevésbé a sápadtan kimeredı szemeket szerette. "Rovarszemek - gondolta -, s nem állatiak, viszont ahhoz túlontúl nagyok.

Noha még nem volt nagyon hideg, a törpék azért megpróbáltak ırtüzeket rakni éjjel, de ezt a kísérletüket hamarosan feladták. Mintha a tőz száz és száz

szemet győjtött volna köréjük, bár a teremtmények, bármik is lettek légyen, óvakodtak attól, hogy testi mivoltukban is megmutatkozzanak a lángok

aprócska lobogásában. Ami még ennél is rosszabb volt: a fény a sötétszürke és fekete lepkék ezreit csalta oda, közülük nem egy oly nagy volt, mint a

kezetek, s ezek a törpék füle körül repdestek és verdestek. Ezt nem állhatták, sem a cilinderfekete, hatalmas denevéreket; Így lemondtak a

tőzgyújtásról, s csak ültek esténként, elbóbiskolva a mérhetetlen, borzongató sötétben.

Mindez - a babónok legalábbis úgy tőnt - végtelen idın át ment így, s mindig éhes is volt, mert az élelmüket különleges gonddal osztották be. Még így is, amint egyik nap telt a másik után, s az erdıben a változásnak nyoma

se mutatkozott, a törpék aggodalmaskodni kezdtek. Az ennivaló nem tarthatott örökké; valójában máris megfogyatkozott. Megpróbálták célba venni a mókusokat, és sok nyilat elvesztegettek, mielıtt sikerült egyet

útközben lelıni. De amikor megsütötték, kiderült, hogy rémes íze van, s ezután nem lıttek több mókust.

Szomj asak is voltak, mert vizük se volt valami bıven, s egész idı alatt se forrást, se patakot nem láttak. Ebben az állapotban találta ıket az a

nap, amelyen útjukat folyóvíz állta el. Sebesen és nagy erıvel zúgott át az úton, de nem volt nagyon széles, s fekete volt, vagy legalábbis annak

látszott a homályban. Beorn helyesen tette, hogy óvta ıket tıle, különben ittak volna belıle, bármilyen is a színe, s partján

megtöltötték volna kiürült tömlıiket. A helyzet ismeretében azonban csak arra gondoltak, miként kelhetnének át rajta úgy, hogy be ne nedvesítsék magukat. Fahíd vezetett át a vízen, de már elkorhadt és beomlott, csak

néhány törött cölöpje maradt meg a part közelében. Bilbo letérdelt a partszegélyen, és kimeresztette a szemét, majd

felkiáltott: - A túlparton csónak van! Ugyan miért nincs itt inkább a mi oldalunkon!

- Mit gondolsz, milyen messzire van? - kérdezte Thorin, mert addigra már tudták, hogy mindannyiuk közül Bilbo szeme a legélesebb. - Nincs nagyon messze. Úgy gondolom, tizenkét yardnyira.

- Tizenkét yard! Jómagam azt hittem, legalább harminc, de hát az én szemem már nem úgy lát, mint száz esztendıvel ezelıtt. Azonban tizenkét yard vagy egy mérföld egyre megy. Átugrani nem tudjuk, keresztülgázolni vagy -úszni

pedig nem merünk. - Tud valamelyikırök kötelet vetni?

- Ennek mi haszna? A csónak minden bizonnyal ki van kötve, még ha kampót is tudunk belé akasztani, amiben kételkedem.

- Nem hiszem, hogy ki van kötve - mondta Bilbo -, bár persze efelıl nem lehetek bizonyos ebben a világításban; mindenesetre nekem úgy tőnik, mintha

csak kivonták volna a partra, amely ott, ahol az ösvény leér a vízbe, elég

alacsony. - Dori a legerısebb, de Fili a legifjabb, ezért ı lát is a legjobban -

mondta Thorin. - Gyere csak ide, Fili, s nézzük, Látod-e a csónakot, amelyrıl Mr. Baggins beszél.

Fili úgy vélte, hogy látja; így aztán mikor már elég soká bámészkodott, hogy az irányt betájolja, a többiek hoztak neki egy kötelet. Ebbıl számosat vittek magukkal, s az egyik leghosszabbnak a végére egy nagy vaskampót

erısítettek; ezeket arra használták, hogy terhüket a vállukon hordott hevederekhez erısítsék. Fili kézbe vette a kampót, egy darabig

egyensúlyozgatta, aztán átrepítette a folyón. Nagy csobbanással a vízbe esett.

- A dobás nem ért elég messzire - mondta Bilbo, aki elırenézett. -Még néhány láb, és a kampó a csónakba esik. Próbáld meg újra. Nem hiszem, hogy

a varázslat eléggé erıs ahhoz, hogy bántódásod essék, ha éppen csak hozzáérsz egy kis nedves kötéldarabhoz.

Mindamellett Fili a kampót kissé kétségeskedve vette újra kézbe, amikor a kötelet visszahúzta. Ezúttal nagyobb erıvel dobott.

- Csak nyugodtan! - kiáltotta Bilbo. - Most a kampó beletalált az erdıbe a túloldalon. Húzd vissza óvatosan.

Fili lassan húzgálta vissza a kötelet, s kis idı múltán Bilbo az mondta: - Vigyázz! A kampó elérte a csónakot, reméljük, beléakadt.

Úgy is történt. A kötél megfeszült, s Fili hiába vonta. Kili a segítsé gére sietett, aztán Oin és Gloin is. Ráncigálták-cibálták, míg

egyszer csaak mind hanyatt vágódtak. Bilbo azonban résen volt, elkapta a kötelet, és egy bottal irányította a kis fekete csónakot, amint gyors irambor szelte a vizet. - Segítség! - kiáltotta, s Balin még éppen idejéber ragadta meg

a ladikot, mielıtt az ár elsodorta volna. - Mégiscsak ki volt kötve - mondta Balin, miközben a kettészakad

zsineget nézte, mely még akkor is csüngött a csónakról. -Jó dobás volt. fiaim, az meg egyenesen remek, hogy a mi kötelünk volt az erısebb.

- Ki kel át elsınek? - kérdezte Bilbo. - Majd én - mondta Thorin -, te pedig velem jössz, azután Fili és Balin.

Ennyi terhet bír meg a csónak egyszerre. Utánunk jön Kili és Oin és Gloin és Dorx, majd Ori és Nori, Bifur és Bofur, s végül utolsónak

Dwalin és Bombur. - Én mindig utolsó vagyok. Ezt nem szeretem - mondta Bombur. - Ma más a

soros. - Nem szabadna ilyen kövérnek lenned. Minthogy azonban ilyen vagy, te

lehetsz az utolsó és legkönnyebb rakomány kísérıje. Ne kifogásold a parancsomat, különben velem győlik meg a bajod.

- Nincsenek evezıink. Hogy akarjátok visszajuttatni a csónakot az átellenes partra? - kérdezte a babó.

- Kérek még egy kötelet s még egy kampót - mondta Fili, s mikor megkapta, az elıtte meredı sötétségbe dobta, méghozzá olyan magasra, amennyire csak tudta. Mivel nem esett le újra, meggyızıdhettek arról, hogy valahol az ágak

között rögzült. - Szálljatok be most - mondta Fili -, és egyikıtök vontassa a csónakot annál a kötélnél fogva, amely a túloldalon egy fába

akadt. Másikatok ragadja meg azt a kampót, amit elsınek használtunk, s ha már biztonságban vagyunk a túlparton, beakaszthatja, a többiek meg

visszahúzhatják a csónakot. Ily módon hamarosan mindannyian biztonságban átkerültek az elvarázsolt

folyó túloldalára. Dwalin éppen kimászott az összetekert kötéllel a karján, Bombur pedig (egyre zsörtölıdve) készült követni ıt, amikor valami

baj történt. Paták viharzó zaja hangzott feléjük az elıttük levı ösvény felıl. A homályból váratlanul rohanó ız alakja bontakozott ki. Nekirontott

a törpéknek, és feldöntötte ıket, majd ugráshoz készülıdött. Magasra szökött, és hatalmas ugrással vitte át a vizet. De mégsem érte el biztonságban a másik partot. Thorin volt az egyedüli a

törpék között, akik lábon és észnél maradt. Mihelyt a törpék partot értek,

felajzotta íját, és egy nyilat illesztett bele, arra az esetre, ha a csónaknak valami rejtett ıre jelennék meg. Most gyors és biztos lövéssel

megcélozta az ugró állatot. Amint a nylvesszı elérte a túlpartot, az megroggyant. A sötétség elnyelte ugyan, de még hallották, amint a paták

zaja hirtelen botladozóvá válik, majd elhal. Ám mielıtt megéljenezhették volna a sikerült lövést, Bilbo borzasztó

jajveszékelése előzte a törpék gondolatait az ızpecsenyétıl. - Bombur beesett a vízbe! Bombur megfullad! - kiáltotta, s ez bizony

nagyon is igaz volt. Bombur már csak egy lábbal volt a szárazon, amikor a szarvas lerohanta és

keresztülugrotta. A törpe megbotlott, ellökve a csónakot a parttól, aztán visszabukott a sötét vízbe, keze lecsúszott a part menti iszamos

gyökerekrıl, eközben a csónak lassan keringve elúszott, maj d eltőnt. Még láthatták a csuklyáját a víz felett, amikor a parthoz rohantak.

Gyorsan kötelet vetettek neki oda, kampóval a végén. Bombur megragadta, és a partra vonták. Persze tetıtıl talpig merı víz volt, de nem ez volt a

legnagyobb baj. Amikor lefektették a partra, már mélyen aludt, miközben egyik kezével oly erósen szorongatta a kötelet, hogy alig bírták kihámozni

a markából, s a törpék minden próbálkozása ellenére megmaradt mély álmában. Még mindig Bombur felett álltak, balsorsukat és a törpe ügyetlenségét átkozva, de megsiratva a csónak elvesztését is, mely lehetetlenné tette,

hogy visszatérjenek, és felkutassák az ızbakot, mikor elmosódó kürtrivalgást hallottak az erdıben, s kutyák távoli csaholását. Erre

mindannyian elhallgattak, és amint ott ültek, úgy tőnt, hallják is annak a nagy vadászatnak a lármáját, amely a csapástól északra zajlott, noha

szemernyit se láttak belıle. Sokáig csak ültek, és moccanni se merészkedtek. Bombur egyre csak aludt,

kövér arcán mosollyal, mint aki már nem törıdik többet azokkal a gondokkal, amelyek a törpéket gyötrik. Az elıttük levı ösvényen váratlanul néhány fehér vad jelent meg, egy ıztehén meg a borjai, amelyek éppoly fehérek voltak, mint amilyen fekete a bak. Csak úgy villogtak a homályban. Még

mielıtt Thorin felkiálthatott volna, három törpe máris felugrott, és íjából nyilakat repített. Úgy tetszett, egyik se talált. A vadak

megfordultak, s éppoly némán tőntek el a fák között, mint ahogyan érkeztek, a törpék pedig hiába lıdözték nyilaikat utánuk.

- Hagyjátok abba! Hagyjátok! - kiáltotta Thorin, de már elkéset a felizgatott törpék elpazarolták utolsó nyilaikat, s most már a Beorn

ajándékozta íjak haszontalanná váltak. Ezen az estén az egész társaság rosszkedvő volt, s ez a rosszkedv a

következı napok során csak növekedett. Átkeltek az elvarázsolt folyón, de túl rajta az ösvény éppoly kóbor-bizonytalan volt, mint annak elıtte, s az erdıben se leltek semmi változást. Ám ha jobban ismerik és alaposabban átgondolják a vadászat és az útjukon megjelenı fehér vadak jelentıségét, tudhatták volna, hogy végre közelednek már az erdı keleti széléhez, és

hamarosan el is érkeznek - ha gyızik bátorsággal és reménnyel - a ritkásabb fákhoz és azokhoz a helyekhez, ahol a nap fénye ismét kibukkan.

Mindezt azonban nem tudták, s ráadásul külön nyőgnek még ott volt Bombur nehéz teste, amelyet valahogy magukkal kellett cipelni. A telihas feladatot

úgy oldották meg, hogy felváltva négyen vitték Bomburt, ezalatt a többiek a négy csomagjait osztották meg. Ha a csomagok nen váltak volna oly könnyővé az utolsó néhány nap során, nem gyızték volna erıvel; azonban a szendergı

és mosolygós Bombur ugyan csak silány cserét jelentett az olyan csomagokhoz képest, amelyeket az élelem tett nehézzé. Néhány nap múlva eljött az idı,

hogy gyakorlatilag nem maradt enni-innivalójuk. Az erdıben semmi ehetıt nem találtak csak gombákat és sápadt levelő, rossz szagú növényeket. Az elvarázsolt folyótól mintegy négynapi járásra olyan területbe értek,

ahol a legtöbb fa bükk volt. Ez a változás már-már felderítette a törpéket, mert itt az aljnövényzet nem burjánzott úgy el, és a sötétség sem volt

olyan áthatolhatatlan. Az ösvény mindkét oldalán zöldes fény világolt. De ez a fény csak az egyenes, szürke törzsek töretlen vonalát mutatta meg,

amelyek úgy sorakoztak, mint valami óriási alkonyi csarnok oszlopai. Lélegzetnyi levegı járt benne és szélzúgás, de ennek szomorú hangja volt.

Néhány zörgı levél szállingózott, hogy emlékeztesse a törpéket arra, odakint közeleg az ısz. Lábuk számtalan elmúlt ıs

avarját rúgta széjjeLl, mely az erdı sötétvörös szınyegébıl az ösvény mentén halmozódott fel.

Bombur még mindig aludt, a törpéknek pedig már elegük volt az egészbıl. Idınként nyugtalanító nevetést hallottak. Néha a messzeségbıl énekszó is zengett. A nevetés szép hangú volt, nem manóktól származott, s az ének is

elragadó volt, de borzongató és különös, s nem hogy megnyugtatta volna a törpéket, inkább még elsiettek onnan, ahol

hallották, már amennyire a maradék erejükbıl telt. Két nappal késıbb észrevették, hogy az ösvényük lefelé visz, s hamarosan

egy völgyben voltak, amelyet csaknem teljesen betöltöttek a hatalmas tölgyfák.

- Soha nincs már vége ennek az átkozott erdınek? - kérdezte Thorin. - Valakinek fel kell másznia egy fára, hogy megpróbálja, túllát-e ' a fák

tetején, és körülnézzen. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy kivá lasztjuk azt a legmagasabb fát, amely utunkba akad.

Persze a "valaki" Bilbót jelentette. A választás azért esett rá, mert hogy küldetése haszonnal járjon, ahhoz a kúszónak a legfelsı ágak csúcsára kellett jutnia, éppen azért elég könnyőnek is lennie ahhoz, hogy ezek a magas és gyenge ágak elbírják. Szegény Mr. Bagginsnak soha nem volt

valami nagy gyakorlata a famászásban, de a többiek felhúzták ıt egy hatalmas tölgy legalacsonyabb ágai közé, mely ott magasodott az ösvényen,

neki meg nem maradt más választása, mint legjobb tudása és képessége szerint felmászni. Az egymásba kuszálódó ágak közt tört utat, amik sőrőn csapódtak a szemébe; a nagyobb gallyak vén kérge bemocskolta és bezöldítette; nemegyszer megcsúszott, és csak az utolsó

pillanatban kapaszkodott meg; végül kétségbeesett küzdelem után, egy olyan nehéz helyen, ahol egyetlen alkalmas ág se mutatkozott, a facsúcs közelébe

került. Egész idı alatt azt latolgatta, vajon vannak-e pókok a fán, meg azt, hogy kerül le majd megint (hacsak nem úgy, hogy lepottyan). Végül is átdugta a fejét a fák tetején, s aztán talált is pókokat. De

ezek csak közönséges mérető kis pókok voltak, és a pillangókra vadásztak. Bilbo szemét csaknem megvakította a fény. Hallotta a törpéket, amint messze

lentrıl felkiabálnak hozzá, de válaszolni nem volt képes, csak kapaszkodni és pislogni. A nap ragyogóan sütött, és hosszú

idıbe telt, míg Bilbo elviselte ezt a ragyogást. Mikor megszokta, a sötétzöld szín tengerét látta maga körül, melyet itt-ott szellı borzolt, s

mindenütt százával mutatkoztak a lepkék. Gondolom, egyfajta bíbor-császár lepkék voltak, ezek kedvelik a tölgyek csúcsát, csak

hogy a lepkék színe egyáltalán nem bíbor volt, inkább nagyon sötét bársonyos fekete, minden különösebb látható mintázat nélkül.

Bilbo hosszan nézte a "bíbor-császár"-okat, és élvezte a szellı játékát a hajában és az arcán, végül azonban a törpék kiáltozása, akik már

toporzékoltak türelmetlenségükben odalent, emlékezetébe idézte, mit is keres a fán. De hiába nézett. Meresztgethette a szemét, amennyit csak

akarta, semerre se volt képes felfedezni a fák és a lombok végét. Szíve, mely a napfény láttán és a szél cirógatásától megkönnyebbült, ismét elnehezedett: sehol nem mutatkozott élelem, amelynek irányába odalent

elindulhattak volna. Valójában, mint mondottam nektek, a törpék közel voltak az erdı széléhez, csak Bilbónak nem volt annyi esze, hogy észrevegye: a fa, amelyre mászott,

jóllehet önmagában véve igen hatalmas volt, egy széles völgy legaljának közelében állt, úgyhogy még a tetejérıl nézve is a fák úgy emelkedtek

körbe, akárha egy mély tálat szegélyeznének, amiért nem is várhatta azt, hogy meglássa, milyen messzire terjed az erdı. De hát erre nem figyelt, s így kétségbeesetten mászott le. Végül is összekarmoltan, felhevülve és

nyomorúságos állapotban ért a földre, ahol - mire leért - a homályban nem

láthatott semmit. Beszámolója hamarosan a többieket is éppoly rosszkedvővé tette, mint amilyen ı maga volt.

- Az erdınek nincsen vége, semerre, sehol! Mit tegyünk? És mi a csodának küldünk ki felderítınek egy babót? - kiáltozták a törpék, míntha Bílbo vétke lett volna mindaz, amít tapasztalt. A píllangókkal szikrányit se

törıdtek, attól meg, hogy elmesélte. milyen pompás szellı fújdogál odafenn, csak még dühösebbek lettek, mert hiszen túl nehezek voltak ahhoz, hogy

felmásszanak a fák csúcsára, és ık is érezhessék. Ezen az estén megették élelmük utolsó morzsáit is, s mikor másnap reggel

felébredtek, azon kapták magukat, hogy még mindig mardossa ıket a éhség; a következı dolog, amit érzékeltek, az volt, hogy esik, és ímitt-amott egy

csepp koppanva hullik le az erdı aljára. Ez víszont csak arra emlékeztette ıket, hogy eltikkadnak a szomjúságtól, anélkül hogy könnyíthetnének

magukon: az ember nem tudja csillapítani gyötrı szomját azzal, hogy óriás tölgyek alá áll, és arra vár, hogy esetleg egy csepp a nyelvére esik. Némi

megkönnyebbüléshez váratlanul Bombur juttatta ıket. Egyszer csak felébredt, és fejét vakarva felült. Képtelen volt rájönni arra, egyáltalán hol van, arra sem, miért olyan éhes, mert mindent

elfelejtett, ami azóta történt, hogy ama réges-régi májusi reggelen útnak indultak. Amíre még emlékezett, az a babó házában összegyőlt társaság

volt, s a törpéknek nem kis fáradságába került, míg meggyızték ıt annak a rengeteg kalandnak a valóságáról, amelyeken azóta keresztülmentek.

Mikor Bombur meghallotta, hogy semmi ennivaló sincs, leült, és sírva fakadt, mert igen gyenge volt, és alig állt a lábán.

- Miért is ébredtem fel! - kiáltotta. - Oly szép álmaim voltak. Valami ehhez hasonló erdıben sétáltam, csak az álombélit a fákra erıs-

sített fáklyák és az ágakon himbálózó lámpák világították meg, vala- mint a földön égı tőzrakások, és szőnni nem akaró nagy lakoma folyt. Egy

erdei király volt ott, levélkoronával a fején, s vidáman zengett az énekszó, és se felsorolni, se leírni nem tudnám, mi minden volt ott enni-

és innivaló. - Meg se kíséreld - mondta Thorin -, sıt ha nem tudsz másról beszélni, jobb lesz, ha hallgatsz. Elég bosszúságunk van veled amúgy is. Ha nem

ébredsz fel, ott hagyunk az erdıben, hadd álmodd tovább ostoba álmaidat; nem tréfadolog cipelni téged, még akkor sem, ha hetek óta sovány a közös

koszt. Most aztán a törpék egyebet nem tehettek, mint hogy üres hasuk köré még

szorosabbra húzták a nadrágszíjat, majd felragadták üres zsákjukat, tarisznyájukat, és tovább botorkáltak a csapáson, annak minden különösebb

reménye nélkül, hogy elérik a végét, s nem teríti le ıket még elıbb az éhhalál. Így caplattak egész nap, igen lassan és fáradtan haladva, míg

Bombur egyre azon siránkozott, hogy a lába nem viszi már tovább, és csak lefeküdni és aludni szeretne.

- Azt nem! - mondták a törpék. - Csak hadd vegyék ki a lábaid a részüket a fáradságból, elég messzire cipeltünk.

Bombur ennek ellenére váratlanul megtagadta, hogy még egy lépést tegyen, és levetette magát a földre.

- Ti csak menjetek, ha kell - mondta. - Én majd csak elfekszem itt, és alszom, és álmodom az eleségrıl, ha már másként nem tudok szert tenni rá.

Remélem, többé nem ébredek fel. Ebben a pillanatban Balin, aki egy kicsivel elıttük járt, odakiáltott a

többieknek: - Hát ez mi? Úgy tetszik, egy villanásnyi fényt láttam az erdıben. Mindannyian arrafelé pillantottak, s igen messzire, úgy tőnt, vörös

villódzást látnak a sötétben, majd mellette egy-egy újabb fény gyullad ki. Még Bombur is felkelt, s együtt siettek a világosság felé, azzal se

törıdve, vajon trollokat vagy manókat találnak-e. A fény elıttük volt, hol az ösvénytıl balra, s amikor végre egy vonalba jutottak vele, nyilvánvaló

lett, hogy fáklyák és tüzek égnek a fák alatt, de jó messzire az útjuktól.

- Úgy tőnik, megvalósulnak az álmaim - zihálta hátul Bombur. Egyenesen a fény irányába kívánt rohanni, bele az erdıbe. De a többiek nagyon is jól

emlékeztek a varázsló Beorn intelmeire. - Nem sokat érnénk az olyan lakomával, ahonnan soha nem térnénk vissza

életben - mondta Thorin. - De lakoma nélkül amúgy se maradunk soká életben - felelte n Bombur, s

ennek Bilbo is meggyızıdéssel helyeselt. Ezen hosszan tanakodva vitáztak, mindent meghányva-vetve, s végül megegyeztek abban, hogy néhány kémet

küldenek ki azért, hogy a fények közelébe kússzanak, és felderítsék, mi folyik körülöttük. De akkor meg abban nem tudtak megegyezni, kit

küldjenek: mindenki ódzkodott annak kockázatától, hogy elkódorogjon, és többé ne lelje meg a barátait Végül is minden intelem ellenére az éhség

döntött, mivel Bombur egyre csak azokat a finomságokat mesélte, amelyek álma szerint terí tékre kerültek ezen az erdei lakomán; így aztán

valamennyi törpe elhagyta az ösvényt, és együttesen nekivágott az erdınek. Jó hosszú ideig tartó mászás és kúszás után a fák törzse mögül kipislantva

egy tisztást láttak, amelyen néhány fát kivágtak, és a földet el egyengették. Sokan voltak ott, tündérfajtájú népség, zöld és barna,

öltözékben, nagy körben ültek a kivágott fák lefőrészelt csonkjain Középen tőz égett, s körül a fák egyikére-másikára fáklyák voltak erı sítve, de ami mindennél lenyőgözıbb látvány volt: a tündérnépsé; evett-ivott és

vidáman kacagott. A pecsenyék illata oly varázslatos volt, hogy elızetes megbeszélés nélkül

mindegyik törpe talpra ugrott, és tülekedve tartott a tér közepe felé, annak az egyetlen gondolatnak a megszállottjaként, hogy

valamennyi ennivalót kunyerál. De alighogy az elsı közülük belépett a tisztásra mintegy

varázsütésre minden fény kialudt. Valaki szétrúgta a tüzet amelynek izzó parazsa tőzijátékként röppent a magasba, majd ki húnyt. A törpék

valósággal elvesztek a tömény sötétségben, és még egy mást se tudták megtalálni, legalábbis sokáig. Miután félırülten tévelyegtek a homályban, tuskóba botolva, fának ütközve, és annyit ordítva, és kiáltozva, hogy több

mérföldes körzetben az egész erdıt felriasztották, végül is sikerült egy csoportba gyülekezniük és kitapogatni, hányan vannak. Addigra persze már

egészen elfeledték, merre is van az ösvény s mindannyian reménytelenül eltévedtek, legalábbis, amíg megvirrad.

Egyebet nem tehettek, mint hogy letelepedjenek éjszakára ott, ahol voltak, még ételmaradék után se mertek kutatni a földön, attól való féltükben,

hátha megint elszakadnak egymástól. De csak kis ideig feküdtek, s Bilbo éppen hogy elálmosodott, amikor Dori, akire elsı ként esett az ırség,

hangos suttogással így szólt: - Amott újra elıbukkannak a fények, s még több is van belılük mint elıbb. Mindannyian felugrottak. Nem kétséges, hogy a közelükben tömérdek fény

hunyorgott, s a hangok és a nevetés egészen tisztán hallatszott. A törpék óvatosan kúsztak a fény irányába, libasorban, mindegyik az elıtte levı

hátát érintve. Amikor elég közelre értek, Thorin azt mondta: - Ezúttal nem rohanunk elıre! Senki ne mozduljon a rejtekhelyérıl, amíg nem

szólok. Elıbb Mr. Bagginst küldöm ki egymagában, hogy beszéljen velük. Tıle nem ijednek meg - ("Hát én tılük?" -gondolta Bilbo) -, s mindenképpen

azt remélem, nem tesznek vele semmi gonoszat. Amikor a törpék a fény körének a széléhez értek, Bilbót hirtelen hátulról

meglökték. Mielıtt még ideje lett volna arra, hogy győrőjét ujjára csúsztassa, elırebukdácsolt a tőz és a fáklyák teljes fényébe. Mindhiába.

Ismét kihunyt minden láng, és teljes sötétség borult valamennyiükre. Ha nehéz volt egymásra lelni annak elıtte, most még sokkal nehezebb volt. A

babót pedig egyszerően képtelenek voltak megtalálni. Valahányszor megszámolták egymást, mindig csak tizenhárman voltak. A törpék kiáltoztak,

hívták: "Bilbo Baggins! Babó! A fene essen beléd! Hej, babó, te istenátka, hol vagy?", és más efféléket mondogattak, de válasz nem jött.

Már letettek minden reményrıl, amikor Dori merı véletlenségbıl

belébotlott. A sötétben átesett valamin, amit fatuskónak vélt, aztán rájött arra, hogy a babó az, aki összekuporodva, mélyen aludt. Jócskán kellett

rázni, amíg felébredt, s mikor végre ébren volt, korántsem örült. - Oly nagyszerőt álmodtam - zsémbelıdött - , egy egészen pompás vacsoráról.

- Te jó isten! Ennek is elment az esze, akárcsak Bomburnak - mondták a törpék. - Ne beszélj nekünk álmokról. Az álombeli vacsorák semmire se jók,

s nem tudunk osztozni rajtuk. - Még mindig a legjobbak, amiket ezen az istenverte helyen remélhetek -

dünnyögte Bilbo, miközben lefeküdt a törpék mellé. Megpróbált újra elaludni, és folytatni az álmát.

De az erdei fények sora ezzel még nem ért véget. Amikor az éjszaka már késıre fordult, és Kili volt az ır, egyszer csak mindannyiukat

felkeltette. - Valóságos fényáradat lobbant fel nem messze - mondta -, sok száz fáklya és rengeteg tőz gyulladt ki hirtelen, mégpedig varázslatra. És figyeljétek

csak az éneket és a hárfák hangját! Miután egy ideig még feküdtek és füleltek, a törpék úgy találták, nem

tudnak ellenállni annak a vágyuknak, hogy közeledjenek, és még egyszer megpróbáljanak segítséghez jutni. Ismét felkerekedtek; az eredmény ezúttal katasztrofális volt. Az ünnepség, amelynek most tanúi voltak, nagyobb és pompásabb volt, mint az elıbbi, és az ünneplık hosszú sorának élén egy erdei király ült, levélkoronával aranyhaján, és nagyon hasonlitott ahhoz

az alakhoz, akit Bombur ábrázolt álmai nyomán. A tündérnépség kupákat adott kézrıl kézre, átnyúlkálva a tüzeken, néhányan hárfáztak, sokan meg énekeltek. Csillogó hajukat virágok fonták be, gallérjukon és övükön zöld és fehér drága kövek ragyogtak, arcuk, daluk egyaránt derőt sugárzott. E

dalok han gosak, tiszták és elbővölıek voltak, Thorin meg kilépett körük köze pébe.

Az utolsó kiejtett szót halálos csend szakította félbe. Kialudt mindenüt a fény. A lobogó tőz fekete füstté vált. Hamu és parázs lepte a törpék

szemét, és az erdı megint megtelt zsivajgással és kiáltásaikkal. Bilbo azon kapta magát, hogy egyre csak körbeszaladgál (legalábbis így

gondolta), és folytonosan azt kiáltja: "Don, Nori, Ori, Oin, Gloin

Fili, Kili, Bombur, Bifur, Bofur, Dwalin, Balin, Tölgyfapajzsi Thorin!",

miközben mások, akiket se nem látott, s nem is tapintott, ugyan azt teszik körülötte (egy alkalmilag közbevetett "Bilbó"-t hallatva) De a

többiek kiáltozásai egyre inkább távolodtak és gyengültek, s noha; idıvel Bilbónak úgy tetszett, üvöltözéssé és segélykiáltásokká változ nak

valahol nagy messze, végül is minden jaj elült, s a babó egymaga maradt, teljes csendben és homályban.

Ez volt életének egyik legnyomorúságosabb pillanata. De Bilbo ha marosan elhatározta, semmi értelme bármire is vállalkoznia, míg e l nem jı a nappal, és némi fényt nem hoz, az meg tökéletes melléfogás lenne, ha kifárasztaná

magát a felfrissítı reggeli minden reménye nél kül. Így visszaült, hátát egy fának támasztva, s nem utoljára idézte fel magának távoli otthona emlékét, gyönyörő éléskamráival. Mélyen elgondolkodott szalonnáról,

tojásról, vajas pirítósról, mikor valaminek az érintését érezte. Valami ragadós, erıs kötélhez hasonló tekere dett a bal kezére, s amikor megpróbálta mozgatni a lábát, rájött, hogy ez már be is volt burkolva az

anyagba, úgyhogy amikor felkelt, elıre bukott. Ekkor az a nagy pók, amely szendergése közben buzgón befonta elıkerült

Bilbo háta mögül, és nekitámadt. Bilbo a teremtményne csak a szemét láthatta, de érezte, amint azon iparkodik, hogy undorító

szálait a teste köré tekerje. Még jó, hogy idejében tért észhez. Hamarosan teljesen mozgásképtelenné vált volna. Így is elszánt küzdelmet kellett vívnia, mielıtt kiszabadult. Elıbb kezével lökte el a fertelmes lényt -

mely megpróbálta megmérgezni, mint a kis pókok szokták tenni a legyekkel, hogy békén maradjanak-, míg csak Bilbónak eszébe nem jutott a kardja, s

azt ki nem húzta. Akkor a pók visszaugrott, s a babónok volt ideje, hogy egy vágással kiszabadítsa a lábát. Aztán rajta volt a sor, hogy támadjon. A pók nyilvánvalóan nem szokott hozzá az olyan teremtményekhez, amelyek hasonló fullánkokat viseltek oldalukon, különben hamarább eliszkol. Bilbo

gyorsabban támadott, semhogy a pók eltőnhetett volna, és a kardjával egyenest a szemébe sújtott. Erre a pók valósággal megırült, ugrált,

táncolt, lábai iszonyú görcsben rángatóztak, míg csak Bilbo egy másik döféssel meg nem ölte, utána azonban elvágódott, és hosszú idın át

semmire sem emlékezett. Amikor magához tért, a szokott sápadtszürke fény jelezte az erdei nappalt.

A pók holtan feküdt mellette, Bilbo kardpengéjén fekete nyomok. Valahogy az, hogy megölte az óriáspókot egyes-egyedül a sötétben, és ebben senki -

sem a varázsló, sem a törpék, sem senki más - nem segített, nagyot lendített Mr. Baggins önérzetén. Új embernek érezte magát, üres gyomra

ellenére is elszántabbnak és bátrabbnak, amikor a főben megtörölte a kardját, és visszadugta a hüvelyébe.

- Néwvel ajándékozlak meg - mondta a kardnak -, mégpedig Fullánknak foglak hívni.

Ezek után pedig felfedezı útra indult. Az erdı félelmetes volt és csendes, de elsı kötelessége nyilvánvalóan az volt, hogy barátai után kutasson, akik

minden valószínőség szerint nem lehettek nagyon mesz sze, hacsak nem estek a tündérek (vagy még gonoszabb lények) fogságába. Azt Bilbo érezte, hogy nem biztonságos kiáltozni, s hosszú ideig tőnıdött azon, vajon merre lehet

az ösvény, s legelıször merre induljon, hogy megkeresse a törpéket. - Ó, j aj ! - panaszolta. - Miért is nem emlékeztünk Beorn tanácsára és

Gandalféra! Micsoda pácban vagyunk most! Vagyunk? Bárcsak lennénk, de az a borzasztó, hogy csak vagyok, egymagamban!

Végezetül úgy-ahogy kitalálta, milyen irányból hallatszottak a segélykiáltások éjjel, és szerencséjére (a szerencse fiának született)

sejtelme többé-kevésbé igazolódott, mint ahogyan látni fogjátok. Miután elszánta magát, a tıle telhetı legnagyobb ügyességgel kúszott

elıre. A habók, mint ahogyan azt már emlitettem nektek, nagyon ügyesek a csendes

megközelitésben, kiváltképpen az erdıkben; meg aztán Bilbo a győrőt is ujjára csúsztatta indulása elıtt. Ezért volt, hogy a

pókok nem látták és nem hallották jövetelét. Lopva, óvatosan lépkedett egy jó darabon át, amikor sőrő fekete árnyék borította helyet vett észre közvetlenül maga elıtt, amely még ehhez az erdıhöz képest is fekete volt, mintha az éjjfél tócsája soha nem tisztult volna el onnan. Amint Bilbo közelebb került, rájött arra, hol a feketeség

pókhálók szövedéke, ezek minden módon és irányb összegubancolódnak. Váratlanul azt is meglátta, hogy óriási és rettentı pókok ülnek az ágakon

felette, és - győrő ide, győrő oda - Bi bo reszketett félelmében, hogy észreveszik. Egy fa mögött állva, az egyik pókcsoportot fígyelte egy ideig,

s akkor az erdı nyugalmában és csendjében felfedezte, hogy ezek az undorító teremtmények beszélget nek egymással. A hangjuk egyfajta vékony

nyekergés-sziszegés volt de azért sok szót megértett abból, amit váltottak. A törpékrıl beszéliek?

- Kemény volt a küzdelem, de megérte - mondta az egyik. Micsoda ronda vastag bırük van, de fogadok, hogy jóféle lé rejtızik bennük.

- Úgy ám, finom falatok lesznek, ha egy darabig lógnak - mondta egyik, másik. - De ne lógassátok ıket túl sokáig - szólt egy harmadik. - Nem olyan

kövérek, mint lehetnének. Úgy sejtem, az utóbbi idıben nem valami jól táplálkoztak.

- Meg kell ölni ıket, szavamra - szíszegte egy negyedik. - Megölni és úgy felkötni holtan egy idıre.

- Garantálom, hogy már meg is haltak - szólt az elsı. - Azok ugyan nem. Épp most láttam az egyiket vergıdni. Megin magához tért,

gondolom, elragadó álma után. Majd megmutaton nektek. Ezzel a kövér pókok egyike végigfutott egy kötélen, míg csak oda nem ért egy

tucat batyuhoz, amelyek ott lógtak sorjában egy magas ágon. Bilbo megborzadt, most elıször vette észre, hogy amint ott lóbá lódznak a

sötétben, hol egy törpeláb csüng némelyik batyu alján, hol egy orrhegy vagy egy darabka szakáll, esetleg egy csuklyarész.

A pók a legvastagabb batyuhoz ment ("Fogadok, hogy szegény öreg Bombur az" - gondolta Bilbo), és nagyot csípett a kiálló orron. Belülrıl fojtott

üvöltés hallatszott, és egy nekirugaszkodó lábfej egyenesen és keményen a pókba rúgott. Bomburban volt még élet. Olyanféle zaj támadt, mint mikor

valaki egy petyhüdt futball-labdába rúg, a dühöd pók pedig leesett az ágról, éppen csak hogy el tudta kapni magát a saját

fonalával. A többiek nevettek. - Igazad volt - mondták -, a hús még él és rugdos!

- Ennek hamarosan véget vetek - sziszegte a dühös pók, és visszamászott az ágra.

Bilbo felismerte, hogy eljött a perc, amelyben cselekednie kell. A szörnyetegekhez nem tudott hozzáférni, lelıni se tudta ıket semmivel, de

körültekintve azt látta, hogy errefelé igen sok kı hever egy most már kiszáradt kis vízmederben. Bilbo ügyesen tudott kövekkel célba dobálni, és

nem tartott soká, míg lelt is egy szép sima, tojás formájú követ, amely szinte belesimult a kezébe. Még gyerekként sőrőn gyakorolta a kıdobálást, mígnem a nyulak, mókusok, sıt a madarak is villámgyorsasággal tértek ki

útjából, ha akár csak lehajolni látták, s még felnıttként is jó sok idıt töltött koronghajigálással, dárdavetéssel, pálcadobálással, tekézéssel és

más olyan csendes játékkal, amelynek a célzás és találat volt a fı jellegzetessége. Valójában sok mindent tudott még azonkívül, hogy

füstkarikákat fújt, találós kérdéseket tett fel és fızött; ezt a sokat még idım se volt elmondani. Most sincs. Míg Bilbo köveket szedett fel, a pókok

már elérték Bomburt, aki hamarosan meghal, ha Bilbo e pillanatban nem hajítja el kövét. A kı a pókot váratlanul találta, eszméletlenül fordult is

le tüstént a fáról, a földre pottyant, összevissza tekeredett lábakkal. A következı kı zúgva hatolt át egy nagy pókhálón, elszakítva annak szálait,

miközben a közepén ülı pókot - puff! - holtan szedte le róla. Ezután zsibongás-nyugtalanság keletkezett a pókok körében, s egy idıre, mondhatom,

megfeledkeztek a törpékrıl. Bilbót ugyan nem láthatták, de azt kitalálhatták, merrıl érkeznek a dobások. Villámgyorsan rohanva himbálózó

lépteikkel a babó felé tartottak, hosszú fonalaikat minden irányban kivetve, míg a levegı szinte megtelt a tekergı hurkokkal.

Bilbo azonban hamarosan másfelé siklott el. Az az ötlete támadt, hogy a dühös pókokat mind messzebbre csalja el a törpéktıl, ha módja van rá; úgy akarta, hogy egy idıben tegye ıket kíváncsivá, izgatottá és dühössé. Amikor

mintegy ötven pók indult el arrafelé, ahol elıbb állt, ezekre még dobott néhány követ, meg a többire is, akik hátrább rekedtek, majd a fák között

táncolva egy dalt kezdett el énekelni, részint az ingerlésükre, s hogy mindannyian a nyomában legyenek, részint azért, hogy a törpék hallhassák a

hangját. Ezt énekelte:

Vén pohos pók, ki szısz a fán, vén pohos pók, nem látsz meg ám! Görbeláb! Görbeláb! Lépj odább,

hagyd a hálót, nézz le rám! Vén Tom takács, kövér komám, Vén Tom takács, nem lelsz meg ám!

Görbeláb! Görbeláb! Szállj alább, soha meg nem fogsz a fán!

A dal talán nem volt nagyon jó, de hát ne feledjétek, hogy magának kellett

kitalálnia, méghozzá egy igen szorongató pillanat nyomására. Mindenesetre megtette a hatását. Éneklés közben is hajított még néhány követ, és

dobbantott. Szinte minden, a helyszínen levı pók a nyomába szegıdött - némelyek a földre ugráltak, mások az ágak mentén futkároztak, egyik fáról a

másikra lendültek, vagy újabb köteleket dobtak át a sötét helyeken. A hangja alapján gyorsabban érték utol Bilbót, mint várta. Rettentıen

mérgesek voltak. A kövektıl elte kintve még soha olyan pók nem akadt, aki kedvelte volna, ha Görbelábnak hívják, s a Tom takács elnevezés se hízelgı

senkire nézve. Bilbo új helyre rohant, de számos pók annak a tisztásnak a különbözı pontjaira sietett, ahol egyébként él, s buzgón fonta szálait az ismert

fatörzsek között. A pókok elgondolása az volt, hogy hamarosan beszorítják a babót hálóik vastag győrőjébe. Az üldözı és fonalaikat eresztı rovarok

körében állva Bilbo összeszedte a bátorságát, és új dalba fogott.

Lusta Láb és beste Csáp nekem csapdát csavarnak, nincs ily falat az ég alatt, belılem mégse falnak.

Kövérek s szörnyen restek ık, én: huncut, gyors legyecske - rajtam erıt nem vesznek ık, sem hálójuk, a beste.

Ezzel megfordult, s ijedten látta, hogy az utolsó szabad helyet is pókháló

zárja el két nagy fa között - szerencsére a háló nem volt az igazi, csak nagy nyaláb dupla vastag pókszıttes, amelynek szálai hevenyészve

nyúlkáltak elıre-hátra fatörzstıl fatörzsig. Bilbo elıhúzta kis kardját.

A fonatokat ízekre szabdalta, és danolászva vonult tovább. A pókok meglátták a kardot, noha alig hiszem, hogy tudták, mi is az, és

azon nyomban valamennyien a babó után nyomultak a földön és az ágakon egyaránt, dülledt szemükben harag és indulat meredezett. Oly messzire

követték Bilbót az erdıbe, ameddig csak a babó elmerészkedett. Azután az egérnél is csendesebben visszalopózott.

Tudta, hogy igen csekélyke idı áll rendelkezésére, mielıtt a pókok kedvük vesztve visszajönnek a fákhoz, ahová a törpéket függesztették. Ezalatt

kellett megmenteni ıket. A feladat nehezebbik része az volt, hogyan kerül fel a hosszú ágra, ahonnan a batyuk lógtak. Valószínőnek tartom, hogy ez

sohasem sikerül neki, ha egy pók szerencsére nem hagy ott egy lelógó kötelet; ennek segítségével, jóllehet a kezéhez tapadt és fel is sértette,

felmászott - csak hogy egy vén, lassú, gonosz, kövér pókkal találkozzék, aki azért maradt hátra, hogy a foglyokat ırizze, és szorgalmasan tapogatta ıket, hogy lássa, melyik közülük a legízesebb falat. Úgy gondolta, a

többiek távollétében majd maga kezdi a lakomát, de Mr. Baggins nem késlekedett, és még mielıtt a pók ráébredt volna arra, mi is történik

voltaképpen, máris érezte a fullánkját, és holtan bukfencezett le az ágról. Bilbo következı feladata az volt, hogy kiszabadítsa valamelyik törpét. Mit

tegyen? Ha elvágja azt a fonalat, amelynél fogva függ, a nyomorult törpe lepuffan a földre, amely jó mélyen volt. Végigtekergızve

az ágon (amitıl a szegény törpék úgy táncoltak és lóbálóztak, akár az érett gyümölcs), odaérkezett az elsı batyuhoz.

"Fili vagy Kili az - gondolta, minthogy kék csuklya hegye nyúlt ki a batyu tetején. - Valószínőleg Fili" - gondolkozott tovább, mivel a

ráhurkolt fonalakból hosszú orr meredt ki. Föléhajolva Bilbónak sikerült a ragacsos, erıs fonalak legtöbbjét, amelyek az alakot körülkötözték,

elvágni, és valóban, egy rúgással és némi erılködéssel, ha nem is mindenestül, Fili bukkant elı. Sajnos, tartok tıle, hogy Bilbo

bizony nevetett, amikor megpillantotta ıt, mert amint merev lábát és karját rángatva a hóna alá hurkolt pókfonalon táncolt, olyan volt, akár

azok a fura játékok, amelyek dróton fityegnek. Valahogy aztán Fili rákerült az ágra, ahol tıle telhetıen segített a

babónak, noha igen rosszul érezte magát és betegnek is a pókméregtıl meg attól, hogy az éjszaka legnagyobb részén keresztül és még

a következı napon át is úgy lógott, hogy körbe-karikába be volt tekerve, az orrát kivéve, hogy lélegezhessék. Végtelen idıbe telt, amíg a szemébıl és a szemöldökébıl kitakaritotta a sok undokságot: ami meg a szakállát illeti, annak bizony a legnagyobb részét le kellett vágnia. Nos hát Bilbo meg ı nekiláttak, hogy felhúzzák a törpéket, egyiket a másik után, és felhasítva burkaikat, szabaddá tegyék ıket. Egyikők sem volt jobb állapotban, mint

Fili, sıt akadt, aki nála is rosszabbul érezte magát. Némelyik szinte képtelen volt lélegezni (láthatjátok, milyen hasznos néha a hosszú orr),

másra meg a méreg hatott erısebben. Ily módon megmentették Kilit, Bifurt, Bofurt, Dorit és Norit. Szegény öreg Bombur nagyon kimerült. İ volt a legkövérebb, és szüntelenül csipkedték-piszkálták - így aztán egyszerően csak legurult az ágról,

zsupsz, a földre, szerencsére egy halom levélre pottyant, ott is maradt. De még míndig öt törpe lógott az ág végén, amikor a pókok elkezdtek

visszaszállingózni, dühösebben, mint annak elıtte. Bilbo haladéktalanul a fatörss legközelebbi ágára húzódott, hogy

letaszítsa azokat a pókokat, akik felmásztak. Amikor Fílít megmentette, levette a győrőjét, s elfelejtette újra visszatenni, így aztán valamennyi

pók elkezdett fröcsögni, sziszegni: - Most már látunk téged, hítvány kís teremtmény! Felfalunk, és csak a

csontjaidat hagyjuk meg, meg a bırödet egy fára függesztve. Aha Fullánkja is van, ugyebár? Annyi baj legyen, akkor is megfogjuk.

aztán majd fejjel lefelé lógatjuk egy-két napíg. Mindeközben a törpék azokkal foglalkoztak, akik még fogságban voltak, és

késeikkel szabdalták el a fonalat. Úgy tetszett, hamarosan mind megszabadulnak, de hogy aztán mi lesz, az nem volt világos. Elızı éjjel a

pókok eléggé könnyőszerrel ejtették rabul ıket, de akkor meglepetésszerően csaptak rájuk a sötétben. Ez alkalommal a jelek arra

mutattak, szörnyő csata készül. Bilbo hirtelen azt vette észre, hogy egy csomó pók a földön fekve öreg

Bombur körül győlik össze, akit ismét megkötöztek és elvonszolnak. Nagyot kiáltott, és szétcsapott az elıtte tülekedı pókok közt Ezek egykettıre utat

nyitottak neki, ı meg másztában egyenest a lenti pókok kellıs közepébe esett. Bilbo kis kardja valami olyan volt, ami

hez hasonló fullánkot a pókok még nem tapasztaltak meg. Hogy csapkodott minden irányba! Szinte villogott az élvezettıl, amikor szurkálta a pókokat.

Fél tucat már kinyúlt, mielıtt a többi meghátrált, ott hagyva Bomburt Bilbónak.

- Gyertek le! Gyertek le! - ordítozta a fákon maradt törpéknek. - Ott ne maradjatok, hogy újra behálózzanak! - Mert Bilbo látta, hogy a pókok tömegével özönlenek a szomszédos fákra, és másznak azokra a

gallyakra, amelyek a törpék feje fölé borultak. Lekúsztak, ugráltak, potyogtak a törpék íziben, tizenegyen egy csomóban, a

legtöbbjük igen rozoga állapotban, alig állt a lábán. Itt voltak hát végre, tizenketten, szegény öreg Bomburt is beleszámítva, akit egyik oldalán

unokatestvére, Bifur, a másikon fivére, Bofur támogatott: Bilbo ott táncolt köröttük, és fullánkját lóbálta, sok száz dühödt pók meg a szemét

meresztgette körülöttük, fölöttük, mellettük. Bizony a helyzet eléggé reménytelennek látszott.

Aztán elkezdıdött a csata. Néhány törpének kése volt, néhánynak botja, kövekhez meg mindannyian hozzáférhettek; Bilbónak még a tündér eredető

tıre is ott volt. Újra és újra visszaőzték a pókokat, és sok elpusztult közülük. De hosszú ideig a dolog nem folytatódhatott. Bilbo már csaknem

teljesen kimerült; mindössze négy törpe állott szilárdan a lábán, s közel volt az idı, amikor majd hamarosan lebírják ıket, akár a fáradt legyeket. A

pókok máris újra kezdték szıni köröttük a fonalaikat fától fáig. Végül is Bilbo semmi mást nem tudott már kitalálni, mint hogy felfedi a

törpék elıtt a győrője titkát. Igazán sajnálta, de nem tehetett mást. - Én el fogok tőnni - mondta. - Ha lehet, magam után csalom a pókokat, ti

pedig maradjatok együtt, és rontsatok az ellenkezı irányba. Oda balra, azaz többé-kevésbé arra, ahol utoljára láttuk a tündérek tüzeit lobogni.

A törpék kábult feje nehezen fogta fel, mit is akar, meg aztán a kiáltozás, a botsuhogás, a kıdobálás is zavaróan hatott; de végül is Bilbo azt

érezte, a dolog nem tőr további halasztást - a pókok vonta kör egyre jobban szőkült. Váratlanul ujjára csúsztatta győrőjét, és a törpék legnagyobb

csodálkozására eltőnt.

Hamarosan jobb felıl a fák közül ilyen kiáltozások hangzottak: Lustaláb és Görbeláb.

Ez nagyon feldúlta a pókokat. Elırenyomulásuk megállt, egyesek elindultak a hang irányába. A Görbeláb annyira feldühítette ıket, hogy szinte eszüket vesztették. Ekkor Balin, aki a többinél jobban felfogta

Bilbo tervét, támadást vezényelt. A törpék egy csomóba tömörültek, és kızáport zúdítva rájuk, előzték a bal oldalon levı pókokat, és áttörték a

győrőt. A kiáltozás és énekszó váratlanul megszőnt mögöttük. Elszántan bízva abban, hogy Bilbo nem esett fogságba , a törpék folytatták

elınyomulásukat. Mindamellett nem eléggé gyorsan. Fáradtak és elnyőttek voltak, és inkább csak bicékelve sántikáltak, noha sok

pók szorosan a nyomukban volt, Minduntalan meg kellett fordulniuk, hogy összecsapjanak azokkal a pókokkal, akik beérték ıket; mások meg már ott

voltak a fákon, és dobálták lefelé hosszú,tapadó fonalaikat. A helyzet megint csak igen rosszra fordult, mikor Bilbo

váratlanul, újra megjelent, és oldalról támadt neki a mit sem sejtı pókoknak. - Elıre! Elıre! -kiáltotta a törpéknek. -Majd én vagdalkozom!

És valóban vagdalkozott. Hol elıreugrott, hol hátra, szétszabdalva a pókok fonalait, elmetélve a lábukat, átdöfve kövér testüket, ha túl közelre

merészkedtek. A pókok majd megpukkadtak a dühtıl, habzó szájuk csak úgy frecskelt, rettentı átkokat sziszegtek, de Fullánktól

halálosan féltek, s most, hogy visszatért, nem nagyon merészkedtek a közelébe. Így bárhogyan is átkozódtak, a zsákmányuk lassan, de biz tosan csak elvonulóban volt. Az egész dolog igen szörnyő volt, s úgy tetszett,

órákat vesz igénybe. De végül is, éppen amikor Bilbo az érezte, hogy nem képes a karját még egy csapásra felemelni, a pókot hirtelen feladták a

harcot, és nem üldözték tovább a törpéket, hanen csalódottan visszavonultak sötét hazájukba.

A törpék akkor vették észre, hogy egy olyan kör szegélyéhez érkeztek, ahol tündértüzek égtek. Azt, hogy ez azoknak egyike volt-e, amelyeket

elızı éjjel láttak, nem tudták megmondani. De úgy tőnt, valóban olyan jó varázslat lebeg az ilyen helyek fölött, amelyet a pókok nem

szeretnek. Mindenesetre a fény itt zöldebb volt, a vastag gallyak sőrője gyérebb, és nem olyan riasztó, a törpéknek pedig alkalmuk volt ma enni és

lélegzethez jutni. Itt hevertek egy darabig, lihegve és zihálva. De hamarosan elkezdtek

kérdezısködni. Elıször is azt kívánták, Bilbo apróra magyarázza el, hogyan is játszódott le az egész eltőnési história, a győrő megtalálása meg

olyannyira érdekelte ıket, hogy egy idıre a saját gondj aikról megfeledkeztek. Kiváltképpen Balin ragaszkodott hozzá, hogy a Nyelem

-féle történet találós kérdéseivel együtt újra elhangozzék, s vele együtt - megfelelı helyen - a győrő históriája.

Egy idı után azonban a fény kezdett kihunyni, s ezzel együtt kérdések merültek fel. Hol vannak, hová lett az ösvény, hol akad élelem, s mit

tegyenek eztán? Ezeket a kérdéseket újra meg újra feltették és úgy tőnt, a kis Bilbótól várnak rájuk választ. Amibıl láthatjátok hogy a törpék

véleménye Mr. Bagginst illetıen nagyon is megvált zott, s kezdtek iránta igen nagy megbecsülést érezni (mint ahogyan Gandalf meg is jósolta).

Csakugyan azt várták tıle, hogy valamilyen csodálatos tervet eszeljen ki a megmentésükre, és most már nem pusztán zsörtölıdtek. Tudták jól, hogy a babó nélkül hamarosan mind meghaltak

volna, és megmentésüket ismételten meg is köszönték neki. Némelyikük még fel is kelt, és földig hajolt elıtte, noha iparkodásukban összeestek, és

egy ideig képtelenek voltak újra lábra állni. Az, hogy Bilbo eltőnésének titkát már ismerték, egyáltalán nem csökkentette róla táplált jó

véleményüket, mert látták, hogy esze van meg szerencséje is, no meg varázsgyőrője - s mind a három hasznos tulajdonság. Végül is annyira

dicsérték, hogy Bilbo már maga is azt érezte, van benne valami a merész kalandorból, habár jóval merészebbnek érezte volna magát, ha ennivalója is

akad.

Csakhogy az nem volt, egy szem sem; és a törpék egyike se volt olyan állapotban, hogy elküldhették volna ennivalót keresni, vagy akár az elvesztett ösvényt felkutatni. Az elvesztett ösvény! Semmi más nem foglalkoztatta Bilbo fáradt agyát. Csak ült maga elé meredve a fák

végtelen sora elıtt, s egy idı múltán mindannyian elhallgattak. Mind, Balint kivéve. Sokkal azután, hogy a többiek abbahagyták a beszédet, és

behunyták a szemüket, ı egyre csak azt mondta kuncogva: - Nyelem! Hát nem isteni? Szóval így lopózott el mellettem, ugye? Most már

tudom. Még hogy óvatosan elmásztál mögöttem, Mr. Bag gins, az ám! A gombjaid szanaszéjjel az ajtólépcsın! Jó öreg Bilbo. . . Bilbo . . .

Bilbao . . . bo . . .bo . . . - Azzal elaludt, és hosszú idın át semmi se törte meg a csendet.

Egészen váratlanul Dwalin felnyitotta az egyik szemét, és körülnézett. - Hol van Thorin? - kérdezte.

A csapás rettenetes volt. Persze hogy csak tizenhárman voltak, tizenkét törpe és a babó. Csakugyan, hol van Thorin? A törpék eltöprengtek, miféle gonosz sors jutott osztályrészükül, varázslat-e vagy sötét szörnyetegek, és

oly elveszettnek érezték magukat, hogy megborzongtak az erdıben. Egyik a másik után szenderült nyugtalan alvásba, mely - ahogy az este fekete éjszakává mélyült - egyre jobban megtelt rettentı álmokkal, és itt egy

idıre el kell hagynunk a törpéket, akik még ahhoz is túlontúl nyomorúságosak és megviseltek voltak, hogy egymást váltó ıröket állítsanak. Thorint sokkal hamarabb fogták el, mint ıket. Talán még emlékeztek, amikor

Bilbo úgy dılt álomba, akár a tuskó, a fény körébe való belépése után. A következı alkalommal Thorin lépett elı, s amint a fények kialudtak, úgy bukott le, akár az elvarázsolt kı. Semmit se hallott: sem az éjszakában

tévelygı törpék lármáját, sem kiáltásaikat, amikor a pókok elfogták és megkötözték ıket, majd a következı nap

csatazaját sem. Akkor aztán érte jöttek az Erdei-tündérek, megkötözték és elcipelték.

A lakomázók persze Erdei-tündérek voltak. Ez a népség nem gonosz. Ha van hibájuk, úgy az csak az idegenek iránti bizalmatlanságuk. Noha a

varázserejük számottevı, már akkoriban is nagyon óvatosak voltak. Különböztek a nyugati Magas-tündérektıl, akiknél veszedelmesebbek is

voltak, de kevésbé bölcsek is. Mert legnagyobb részük (a dombok és hegyek közt elszórtan élı rokonságukkal egyetemben) azoktól az ısi törzsektıl

származott, akik soha nem vonultak el Tündérországba nyugatra. A Könnyő-tündérek, a Mély-tündérek és a Tengeri-tündérek mind oda mentek, és

idıtlen idık óta ott éltek, egyre gyarapodva, szépségben, bölcsességben és tudományban, feltalálták azt a varázserıt és sokféle fortélyt, amely csodás

és szép dolgok készítéséhez segítette ıket, mielıtt még egyesek visszatértek közülük a Széles Világba. A Széles Világban töltötték

napjaikat az Erdei-tündérek, a mi napunk és holdunk derengésében, de legjobban a csillagokat szerették, és azokban a nagy erdıkben mászkáltak, amelyek hatalmasra nıttek az immár tovatőnt országokban. Fıleg az erdık szegélyét kedvelték, ahonnan könnyő útjuk nyílt, ha vadászni kívántak vagy

lovagolni és keresztülvágtatni holdfénynél vagy csillagvilágnál a messzi földeken; s az Ember jövetele után még inkább rákaptak a szürkületre és az

alkonyra. Mindamellett mégis tündérek voltak és maradtak, ami annyit jelent: Derék Népek.

A Setéterdıben, a keleti szélétıl alig néhány mérföldnyire egy hatalmas barlangban lakott akkoriban a legnagyobb királyuk. Óriás kapuja elıtt az

erdık magasából eredı folyó folyt le egészen a lápokig, a terebélyes fákkal fedett tájak lábáig. Ez a nagy barlang, melybıl számos kisebb nyílt minden

oldalán, messze elkanyargott a mélységbe, sok járattal és széles csarnokkal, de világosabb és egészségesebb volt, mint bármely manólakhely,

s nem is oly mély vagy veszélyes. Az igazság az volt, hogy a király alattvalóinak legtöbbje a nyílt erdıkben élt és vadászott, háza vagy

kunyhója is a földön vagy az ágak közt épült. A bükkök voltak a kedvenceik. A király barlangj a egyben palotája és kincsének erıs rejteke volt, de

népének vára is ellenségei ellen. Sıt a börtöne is. Így ebbe a barlangba hurcolták Thorint - nem éppen

gyengéden, mert nemigen szerették a törpéket, és úgy gondolták, ellenség. A régmúlt napokban számos háborút vívtak olyan törpékkel, akiket azzal

vádoltak, hogy meglopták kincseiket. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy a törpék errıl másként számoltak be, és azt

állították, csak azt vették el, ami megillette ıket, mert a Tündérkirály megállapodott velük, hogy kikovácsolják a nyersaranyát és -ezüstjét, majd

késıbb elmulasztotta kifizetni nekik a járandóságukat. Ha a Tündérkirálynak volt valami gyengéje, úgy az a kincsek iránti vonzalmában mutatkozott, kiváltképpen ami az ezüstöt és fehér drágaköveket illeti, s bár készlete

gazdag volt, mohón kapdosott a még több után, merthogy nem volt annyi kincse, mint a régen élt tündéruralkodóknak. Népe nem bányászott, nem is foglalkozott fémek vagy ékszerek megmunkálásával. Általában nem sokat

fárasztották magukat iparral vagy földmíveléssel. Mindezt jól tudta minden törpe, noha Thorin családjának semmi köze nem volt ahhoz a régi nézeteltéréshez, amelyrıl szóltam. Éppen ezért Thorin

dühös volt, miféle bánásmódban részesítették, amikor a tündérek feloldották a varázst, és ı magához tért; azt is keményen elhatározta, hogy aranyra

vagy ékszerre vonatkozó felvilágosítást még harapófogóval se húznak ki belıle.

A király szigorúan nézett Thorinra, amikor eléje vezették, és sok kérdést intézett hozzá. De Thorin egyre csak azt felelte, hogy éhezik. - Miért

akartad te és a néped háromszor is megtámadni az én népe met mulatozásunk közben? - kérdezte zordonan a király.

- Nem támadtuk meg ıket - felelte Thorin. - Azért jöttünk, hogy könyörüljetek rajtunk, mert éheztünk.

- Hol vannak a barátaid most, és mit csinálnak? - Nem tudom, de feltehetıen éheznek az erdıben. - Mit csináltatok az

erdıben? - Ételt-italt kerestünk, mert éheztünk.

- De egyáltalán mit kerestetek az erdıben? - kérdezte a király mérgesen. Amire Thorin csak összeszorította a száját, és egy szót se szólt.

- No jó! - mondta a király. - Vigyétek el és ırizzétek, amíg nem érez hajlandóságot az igazság megvallására, még ha száz esztendıt kell is

fogságban töltenie. Mire a tündérek összeszíjazták Thorin kezét, és becsukták az egyik legbelsı barlangba, amelynek erıs fa ajtaja volt, aztán otthagyták.

Ételt-italt adtak neki elegendıt, ha nem is túl finomat, mert az Erdei tündérek nem manók, és eléggé méltányosak még legdühödtebb ellenségeikkel

szemben is, ha az a fogságukba esik. Ott feküdt hát szegény Thorin a király börtönében, s miután hálásan gondolt arra, hogy kenyeret, húst és vizet kapott, eltőnıdött azon, mi is lett szerencsétlen barátaival. Erre igen hamar rájött; de ez már a

következı fejezet anyaga, és egy újabb olyan kaland kezdete, amelyben a babó megint megmutatta, mennyire hasznavehetı.

9. ELSZABADULT HORDÓK

A pókokkal vivott csatát követı napon Bilbo és a törpék még egy elkeseredett kísérletet tettek arra, hogy megtalálják a kivezetı utat,

mielıtt éhen és szomjan vesznek. Feltápászkodtak, és tovább botorkáltak arrafelé, amelyrıl nyolcan tizenhármöjuk közül úgy sejtették, hogy az

fekszik az ösvény irányában; de arra már nem volt alkalmuk, hogy megbizonyosodjanak róla, igazuk van-e. Az a gyér napfény, mely egyáltalán

behatolt az erdı rengetegébe, már hanyatlóban volt, és átadta helyét az éj sötétjének, mikor a törpéket hirtelen rengeteg felvillanó fáklya világa

vette körül, mintha csak vörös csillagok százai gyúltak volna ki mellettük. Íjaikkal és dárdáikkal elırontottak az Erdei-tündérek, és a törpéket

megállásra szólították fel.

Harcról szó sem lehetett. Még ha a törpék nem is lettek volna olyan állapotban, hogy voltaképpen örültek fogságba esésüknek, kurta késük,

egyedüli fegyverük mit sem ért volna a tündérek nyílaival szemben, mellyel még a sötétben is képesek voltak eltalální egy madár szemét. Így

egyszerően megtorpantak, leültek és vártak - mind, kivéve Bilbót, aki tüstént ujjára csúsztatta győrőjét, és sebesen kisíklott valamerre oldalt.

Ezért volt az, hogy mikor a tündérek - egymás mögé állitva ıket - hosszú sorba kötözték, majd megszámolták a törpéket, nem lelték meg s nem is

számolták közéjük a babót. De akkor se hallották vagy vették észre ıt, amikor - foglyaikat elvezetve

az erdıben - kellı távolságot tartva ott lépdelt fáklyáik nyomában. A tündérek mindegyik törpének bekötötték a szemét, de ez nem tett nagy különbséget, mert még Bilbo, aki látott, se vehette ki, merre tartanak,

azt meg semmiképpen se tudták sem ı, sem a többiek, honnan indultak el. Bilbónak minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy a fáklyákkal lépést tartson, mert a tündérek a tılük telhetı leggyorsabban mozgásra

ösztökélték a törpéket, bármennyire is fáradtak és megviseltek voltak azok. A síetség a király parancsa volt.

A fáklyák vonulása hirtelen megtorpant, s a babónok épp csak annyi ideje volt, hogy beérje a törpéket, mielıtt elkezdenek átvonulni a

hídon. Ez a híd volt, mely a folyón keresztül a király kapujához veze- tett. Alatta sötéten, sebesen és vadul áramlott a víz, a híd túlsó végén

pedig kapuk voltak egy hatalmas barlang szája elıtt, mely fákkal fedett meredély oldalán nyílt. A nagy bükkök itt egészen a folyópartig értek,

olyannyira, hogy lábuk már a vízben ázott. Ezen a hídon lökdösték át a tündérek foglyaikat, de Bilbo ott habozott a háttérben. Egyáltalán nem tetszett neki ez a barlangszáj, és csak a végsı percben szánta rá magát arra, hogy cserben ne hagyja a barátait, és az utolsó tündérek nyomába siessen, mielıtt a király hatalmas kapui nagy

dördüléssel becsukódnak mindannyiuk mögött. A járatokat belülrıl vörös fáklyafény világította meg, a tündérırség pedig

énekelve vonult végig a kanyargós, egymást keresztezı, visszhangzó folyosókon. Ezek a folyosók nem is hasonlítottak a manóvárosok folyosóira:

kisebbek voltak, nem oly mélyen a föld alatt húzódtak, és a levegıjük tisztább volt. Egy nagy csarnokban, amelynek oszlopait eleven kıbıl vájták

ki, ott ült a Tündérkirály, faragott fából való székén. Bogyókból és vörös levelekbıl készült korona volt a fején, mert újra elérkezett az ısz:

Tavasszal erdei virágokból font koronát viselt. Kezében tölgyfából faragott jogart tartott.

A foglyokat a király elé vezették, és bár dühösen nézett rájuk, megparancsolta embereinek, oldozzák ki ıket, mert toprongyosak és

megviseltek voltak. - Meg nincs is rá szükség, hogy itt kötelékeik legyenek - mondta.

Varázskapuimon át nem menekülhet az, aki egyszer ide bekerült. Hosszasan és részletesen faggatta ki a törpéket tevékenységük felıl,

és hogy hová tartanak, s honnan jönnek, de nem sokkal többet tudott meg tılük, mint Thorintól. A törpék mogorvák és mérgesek voltak, még csak a

látszatát se kívánták kelteni annak, hogy udvariasak. - Mert hát mit is cselekedtünk mi, ó király? - kérdezte Balin,

aki most a legidısebb volt közülük. - Vajon bőn az, ha eltévedtünk az erdıben, ha éhesek és szomjasak vagyunk, ha a pókok csapdájába estünk? És

szelídített állataitok vagy ölebeitek-e a pókok, ha attól, hogy megöltük ıket, dühbe gurultok?

Az ilyen kérdéstıl persze a király még jobban felbıszült, s azt felelte: - Bőn engedély nélkül bejárni a birodalmamat. Vagy elfeledtétek, hogy a

királyságomban jártatok, azt az utat használva, amelyet népem épített? Vagy nem követtétek és zaklattátok népemet háromszor is az erdıben, felbolygatva

lármátokkal és zsivajgásotokkal a pókokat? Mindama zavar után, amit keltettetek, jogom van hozzá, hogy meg

tudjam, mi hozott erre, s ha nem mondjátok meg nekem tüstént, addig

tartalak börtönben mindannyiótokat, amíg észhez nem tértek, és meg nem tanuljátok a jó modort!

Ezután megparancsolta, hogy minden törpét csukjanak külön zárkába, adjanak nekik ételt-italt, de ne hagyhassák el kis börtönüket, míg legalább egy nem akad, aki kész mindazt elmondani neki, amit meg kíván tudni. De azt nem

közölte a törpékkel, hogy Thorin is az ı foglya. Erre Bilbo jött rá. Szegény Mr. Baggins - csüggesztıen hosszú idıt töltött itt egyesegye

dül, folytonosan rejtızve, s nem merészelve győrőjét lehúzni az ujjáról. Szinte ahhoz se volt bátorsága, hogy aludjék, még ha a lehetı legsötétebb és legrejtettebb zugokba vonult is el. Hogy mégis legyen valami dolga,

nekifogott a Tündérkirály palotája felderítésének. A kapukat varázsajtók zárták, de néha, ha elég gyors volt, ki tudott jutni rajtuk. Az

Erdei-tündérek egy-egy csapata, akiket olykor királyuk vezetett, idınként kilovagolt vadászni, vagy egyéb tennivalóját ellátni az erdıben és Kelet

tájain. Ilyenkor Bilbo, ha elég fürge volt, közvetlenül a nyomukban siklott, bár amit tett, nem volt éppen veszélytelen. Nemegyszer majdnem beszorult a kapuba, amikor becsapódott az utolsó tündér után; mégse mert

soraik közt menetelni az árnyéka miatt (bármennyire halovány és elmosódó volt is az a fáklyafényben), vagy pedig attól való féltében, hogy valaki

belébotlik és felfedezi. Ha pedig kiment, ami ritkán esett meg, nem sokra jutott. A törpéket nem kívánta cserben hagyni, meg aztán nem is tudta, hová

az ördögbe mehetne nélkülük. A vadászó tündérekkel egész kint tartózkodásuk alatt nem tudott lépést tartani, így aztán az erdıbıl kivezetı utaknak se

tudott a nyomára jutni, úgyhogy végül is egymagában kóborolt nyomorúságosan az erdıben, attól reszketve, hogy eltéved, míg aztán alkalom nem

kínálkozott a visszatérésre. Odakint éhes is volt, mert a babó nem volt vadász; de a barlangon belül csak felszedett valamiféle ennivalót, amit vagy holmi raktárból lopott, vagy egy asztalról csent el, ha éppen senki

nem tartózkodott a közelben. "Olyan vagyok, mint az a betörı, aki nem tud szabadulni, hanem kénytelen

nyomorultul kirabolni nap nap után ugyanazt a házat - gondolta. - Ez a legszomorúbb és legostobább része ennek az egész nyavalyás, kimerítı,

kényelmetlen kalandnak! Ó, ha újra ott lehetnék a házamban, nyájas tőzhelyem mellett és lámpám fényében!" Azt is gyakran kívánta, bárcsak eljuttathatna valamiféle segélykérı üzenetet a varázslónak, de persze ez is

teljesen lehetetlen volt, és hamarosan rájött arra, ha valamit tenni kell, azt Mr. Bagginsnak magának k

megtennie, egyedül és segítség nélkül. Miután egy vagy két hetet töltött Bilbo ilyen surranva-lopakodva, . ıröket figyelve és követve,

és a lehetıségeket kihasználva, rájött ama ; hol is ırzik az egyes törpéket. Mind a tizenkettı zárkáját megtalálta a palota különbözı

pontjain, és egy idı múltán kitőnıen ismerte a járást. A legnagyobb meglepetéssel hallgatta ki egy napon néhány ır beszédét,

amelybıl megtudta, hogy egy másik törpe is van a börtönben, egy különösen mély és sötét helyen. Természetszerően azonnal kitalálta,

hogy ez csak Thorin lehet, s egy idı múlva arra is rájött, hogy sejtelme helyes. Sok nehézség után végre sikerült olyan alkalommal megtalálni a zárkáját, amikor éppen senki se volt a közelben, és így

szót váltani a törpék fejével. Thorin már túlságosan nyomorult állapotban volt ahhoz, hogy még mindig dühöngjön balszerencséje miatt, s azt kezdte fontolgatni, hogy mindent elmond a királynak a

kincsrıl és a keresésérıl (ami jellemzıen mutatja, mennyire elcsüggedt), amikor meghallotta Bilbo vékony kis hangj át a kulcslyukon keresztül. Alig hitt a fülének. Mégis hamarosan

rájött arra, hogy nem tévedhet; odament az ajtóhoz, és suttogó hangon hosszú beszélgetést folytatott a másik oldalon álló babóval. Így vált lehetségessé, hogy Bilbo tidkon eljuttathatta Thorin üzene-

tét mindegyik bebörtönzött törpéhez, elmondva nekik azt, hogy Thorin, a fınökük ugyancsak börtönben van, közel hozzájuk, és hogy

tilos küldetésük célját elmondani a királynak, most még semmiképp sem,

amíg Thorin nem jelzi, mikor. Mert Thorin bátorsága ismét visszatért, amikor meghallotta, miként mentette meg a babó

társait a pókoktól, és megint kész volt arra, hogy nem váltja ki magát azzal, hogy részt ígér a Tündérkirálynak a kincsbıl, míg

csak a másféle módon való menekülés reménye szét nem foszlik; míg csak a nevezetes Láthatatlan Baggins úr (akirıl kezdett igen

jó véleménye lenni) nem talál ki valami okosat Thorin véleményével a többi törpe is egyetértett, mihelyt megkap- ták üzenetét.

Mindannyian azt gondolták, hogy a kincsben való részesedésük (amelyet máris a magukénak tekintettek, jelenlegi állapotuk és a még

legyızetlen sárkány ellenére) igencsak megsínylené, ha az Erdei-tündérek is részt kérnének belıle, s valamennyien bíztak Bilbóban.

Látjátok pontosan az következett be, amit Gandalf megjósolt. Talán részben ez is oka volt annak, hogy eltávozott, és magukra

hagyta a törpéket. Bilbo azonban korántsem volt oly reményteli, mint ık. Nem szerette, hogy mindenki tıle vár mindent,

és szívesen vette volna, ha a varázsló kéznél van. De hát hiába, feltehetıen a Setéterdı egész komor

messzisége választotta el ıket egymástól. Így Bilbo csak ült, és egyre gondolkozott, míg már a feje majd szétpattant, de semmiféle fényes ötlete

nem támadt. Egyetlen láthatatlanná tevı győrő remek dolog, de tizennégyfelé osztva keveset jelent. Végül is azonban, mint azt már

kitalálhattátok, megmentette a barátait, mégpedig a következı módon: Egy napon, amikor szimatolva mászkált mindenfelé, Bilbo valami nagyon

érdekeset fedezett fel: a nagy kapuk nem voltak a barlangok egyedüli bejáratai. A palota legmélye alatt egy folyó folyt, mely valamivel távolabb keletre beömlött az Erdei-folyóba, túl azon a meredélyen, ahol a barlang

fınyílása tátongott. Azon a domboldalon, ahol ez a föld alatti meder kibukkant, vízi kapu volt. Itt a sziklás tetı majdnem egészen leért a folyó

felszínéig, ahonnan vasrostély volt lebocsátható a folyó ágyáig, hogy megakadályozza bárki jövetelét vagy távozását ezen az úton. De ezt a

csapóajtót sőrőn nyitották meg, mert a vízi kapun át bonyolódott le a ki- és bemenı forgalom jó része. Ha valaki errıl érkezett volna, sötét és

megmunkálatlan alagútban találja magát, mely mélyen a domb gyomrába vezet; de egy ponton, ahol az alagút a barlangok alatt vitt, nem volt teteje, s nagy tölgyfa csapóajtók fedték. Ezek felfelé nyíltak, a király pincéibe.

Itt egymásra halmozott hordók álltak, mert az Erdei-tündérek, kiváltképpen pedig a királyuk, igen kedvelték a bort, bár azon a tájon a szılı nem

termett meg. Mint sok más árut, a bort is távoli vidékekrıl hozták, délen élı rokonaiktól, vagy az Ember messzi földön található szılıskertjeibıl.

Az egyik legnagyobb hordó mögött rejtezve Bilbo felfedezte a csapóajtókat és használatukat, s ott settenkedve és kihallgatva a király szolgáinak

beszédét, megtudta, hogyan is érkezik a bor és a sok másféle áru a folyókon vagy a szárazföldi utakon, egészen a Hosszú Tóig. Mint kiderült, itt még

mindig virult az Emberek egy városa, mely mesz sze a vízbe nyúló hidakra épült, hogy védelmet nyújtson mindenfajta ellenség ellen, s kiváltképpen a

hegy sárkányával szemben. Tóvárosból az Erdei-folyón úsztatták a hordókat idáig. Gyakran egyszerően csak összekapcsolták ıket, akár a nagy tutajokat,

aztán kormányrúddal irányították a folyón felfelé, esetleg evezıkkel; gyakran viszont lapos csónakokat raktak meg velük.

Amikor a hordók kiürültek, a tündérek áthajigálták ıket a csapóajtókon, megnyitották a vízi kaput, és azután a hordók elsodródtak a folyón,

hányódva-merülve, amíg csak az áramlat olyan helyre nem hordta ıket, messze lent, ahol a folyópart kiugrott, közvetlenül Setét

erdı legkeletibb szegélye közelében. Itt azután mindet begyőjtötték összekötözték, majd vízre bocsájtották a Tóváros irányába, mely annak helynek a közelében állott, ahol az Erdei-folyó beleömlött a Hos< Tóba. Bilbo jó darab idın át üldögélt, és gondolkozott azon, vajon ezt a kaput fel lehetne-e használni arra, hogy barátait megmentse, és végül vakmerı

terv körvonalai bontakoztak ki benne.

A foglyok vacsoráját már széjjelhordták. A dobogó léptő ırök fáklyáikkal bejárták az alagutakat, nyomukban sötétség maradt. Ekkor Bilbo meghallotta, amint a király fıpohárnoka jó éjszakát kíván a fı-porkolábnak. - Gyere csak velem - mondta a fıpohárnok -, és kóstold meg azt az új bort,

amely éppen most érkezett. Kemény munka vár rám ma éjjel, el kell távolítanom a pincékbıl az üres hordókat, így hadd igyunk elıbb egyet,

aztán a munka is könnyebben megy. - Helyes - nevetett a fıporkoláb. - Maj d én veled együtt megkóstolom a

bort, és megállapítom, méltó-e a király asztalára. Ma éjszaka bankett lesz, nem lenne rendjén, ha hitvány italt küldenénk fel rá.

Amikor Bilbo ezt meghallotta, reszketı izgalom fogta el, mert látta, hogy a szerencse az oldalán van, és máris alkalma kínálkozik, hogy próbára tegye

vakmerı tervét. Követte a két tündért, amíg csak be nem léptek egy kis pincébe, ott leültek egy asztalhoz, amin két nagy kancsó állt. Hamarosan nekiláttak az ivásnak, és vidáman nevetgéltek. Ezúttal egészen szokatlan

volt Bilbo szerencséje. Csak az igen erıs bor álmosítja el az erdei tündéreket; de ez a fajta, mint kitőnt, Boromföld nagy szılıinek java

terméséhez tartozott, amelyet egyáltalán nem szántak a király katonáinak vagy szolgáinak, hanem egyedül a király vigasságaira, s kisebb kupába, mint

a fıpohárnok hatalmas kancsója. A fıporkoláb hamarosan elbóbiskolt, majd fejét az asztalra hajtotta, és

mélyen elaludt. A fıpohárnok egy ideig magában beszélt és nevetgélt, mint aki nem vesz észre semmit, de igen hamar az ı feje is lekoppant az

asztalra, elaludt, és ott horkolt a barátja mellett. Akkor bújt be a babó. A fıporkoláb kulcsai egykettıre eltőntek, Bilbo viszont a tıle telhetı legnagyobb gyorsasággal iparkodott a járatok mentén a zárkák felé. A

hatalmas kulcsnyaláb igen nyomta a karját, szíve meg a torkában dobogott; hiába volt ugyanis a győrője, azt nem tudta megakadályozni, hogy a kulcsok

olykor ne csörömpöljenek, ami állandó rettegésben tartotta. Elsınek Balin ajtaját nyitotta fel, majd - alighogy a törpe kint volt -

ismét gondosan bezárta. Képzelhetitek, Balin mennyire meg volt lepve, de bármilyen boldog is volt, hogy kiszabadulhatott sorvasztó kis kıszobájából,

máris meg akart állni, hogy kérdéseket tegyen fel, megtudandó, mi Bilbo szándéka, terve.

- Erre most nincs idı! - mondta a babó. - Te csak kövess engem! Mindannyian együtt kell hogy maradjunk, s nem szabad megkockáztatnunk, hogy

elválasszanak. Vagy mind megmenekülünk, vagy egyikünk se, s ez az utolsó lehetıségünk. Ha ezt kiszimatolj ák, csak az isten tudja, hová kerültök

legközelebb a király parancsára, kezeteken-lábatokon megbilincselve. Ne vitatkozz velem, nagyon szépen kérlek!

Ezzel ajtóról ajtóra ment, míg követıinek száma tizenkettıre nem szaporodott - s bizony egyikük se volt valami fürge, akár a sötétség miatt, akár mert oly soká ültek börtönben. Bilbo szíve megdobbant, valahányszor egyik törpe a másikba ütközött, vagy nyögött, vagy suttogott a sötétben. "A

fene ezt a törpefajzatot!" - mondta magában. De minden jól ment, s nem találkoztak ırökkel. A helyzet az volt, hogy nagy ıszi ünnepség volt ez

éjjel odakinn az erdın, s a fenti termekben. Szinte az egész nép ott vigadozott.

Végül is sok ügyetlenkedés után elérkeztek Thorin börtönéhez, egészen mélyen lent és szerencsére nem nagyon messze a pincéktıl.

- Szavamra! - szólt Thorin, mikor Bilbo odasúgta neki, hogy jöjjön ki, és csatlakozzék barátaihoz -, Gandalf valót mondott, mint mindig. Úgy tőnik, ha eljı az ideje, pompás betörı vagy. Biztos vagyok benne, hogy örökre lekötelezetteid maradunk, bármi történjék ezután. De hát mi lesz most?

Bilbo elérkezettnek látta az idıt arra, hogy - amennyire lehetséges - kifejtse ötletét, de abban egyáltalán nem volt bizonyos, hogyan fogadják

majd a törpék. Aggodalmai teljesen jogosnak bizonyultak, mert a törpéknek egy szemet se tetszett az elgondolása, és veszélyeztetett helyzetük

ellenére hangosan kezdtek zúgni-elégedetlenkedni. - Hiszen csupa seb leszünk, darabokra zúzódunk, s ráadásul meg is

fulladunk, az egyszer szent! - mormogták. - Azt hittük, volt valami értelmes elképzelésed, amikor sikerült megszerezned a kulcsokat. Ez veszett

ötlet! - Jó! - szólt Bilbo letörve, de bosszúsan is. - Akkor csak jertek visz

sza pompás kis celláitokba, én meg majd mindegyikıtöket újra becsuklak. Ott kégyelmesen elüldögélhettek, s kigondolhattok valami jobb tervet; csak azt

nem hiszem, hogy valaha is módomban lesz újra megszerezni a kulcsokat, még ha kedvem is támad rá, hogy megpróbáljam. Ez aztán már sok volt a törpéknek, és lecsillapodtak. Végül is természetesen

pontosan azt kellett tenniük, amit Bilbo javasolt, mert nyilvánvalóan lehetetlen volt, hogy megleljék az utat a felsı termekbe vagy keresztülküzdjék magukat az olyan kapukon, melyek varázsszóra záródtak, annak meg semmi értelme se volt, hogy ott zúgolódjanak a járatokban, amíg nyakon nem csípik ıket újból. Így a babót követve lemásztak a legmélyebb

pincékbe. Elhaladtak egy ajtó mellett, amE lyen keresztül látható volt a fıporkoláb és a fıpohárnok, amint még most is mosolygó ábrázattal, boldogan

horkoltak. Baromföld bora olyan, hogy mélyen alszik és szépeket álmodik tıle az ember. Alighanem más kifejezés lesz a fıporkoláb arcán a

következı napon, jólehet Bilbo, mielıtt továbbhaladtak, belopakodott, és puszta jószívőségbıl visszahelyezte a kulcsokat az övére.

"Ez maj d megmenti a rá váró kellemetlenségek egy részétıl-mond Mr. Baggins magában.

-Nem volt éppen rossz fickó, a foglyokhoz porkolábnak is elég rendes. Mindannyian meg lesznek rökönyödve. Azt fogják gondolni, nagyon hatalmas varázserı volt a birtokunkban, hogy keresztől tudtunk hatolni az összes zárt

ajtón, és el is tudtunk tőnni. Eltőnni! Ha azt akarjuk, nagyon hamar munkához kell látnunk!"

Balint visszaküldték, hogy figyelje a porkolábot és a fıpohárnokot, jelezze, ha csak megmoccannak. A többiek átmentek a szomszéd pincébe, ahol

a csapóajtók voltak. Kevés vesztegetni való idejük volt Mint Bilbo tudta, néhány tündérnek parancsa volt arra, hogy mielıbb jöjjön le segíteni a

fıpohárnoknak lehajigálni az üres hordókat az ejtı jukon keresztül a folyóba. A hordók már ott álltak sorban, a padló közepén, s csak azt várták, hogy elgurítsák ıket. Némelyikük boroshordó volt, ezeknek nem sok hasznát

lehetett venni, mivel csak nagy zajjal, lehetett kinyitni ıket, s nem is voltak könnyen újra biztonságossá tehetık. De a hordók közt akadt sok

olyan is, amelyekben más anyagokat szállítottak a király palotájába, vajat, almát, miegyebet.

Hamarosan találtak tizenhárom olyan hordót, amelyben elegendı jó hely volt egy-egy törpe számára. Sıt némelyik túlságosan tágas volt, a törpék, mikor bemásztak, nem minden aggodalom nélkül gondolt arra, mennyit fognak

rázkódni-hányódni bennük, noha Bilbo igyekezett szalmával és más egyébbel kitömni a hordókat, s ezzel ahhoz képest, hogy az elıkészületekre

milyen kevés idı állt a rendelkezésükre, lehetıleg kényelmessé tenni tartózkodásukat. Végül is tizenhárom

törpe elhelyezkedett. Thorin rengeteg gondot okozott, annyit forgolódott, ficánkolt a maga hordójában, még morgott is, akár a nagy kutya az apró

kutyaházban; Balin viszont, akire utolsóként került sor, nagy patáliát csapott a lélegzı nyílásai miatt; azt mondta, máris fullad, pedig a hordó tetejét még rá se szegezték. Bilbo minden tıle telhetıt megtett, hogy a hordók repedéseit oldalt eltömje, a tetejüket pedig oly szorosan zárja

amennyire lehetséges volt, s most ismét magára maradt, a pakolás végsı mozzanatait igazgatva el, és szinte esztelenül reménykedve abban, hogy

terve sikerült. Éppen idejében végeztek. Alig egy-két perccel azután, hogy Balin hordójára

rákerült a fedél, hangok hallatszottak és fények villantak. Egy csomó tündér érkezett nevetve és csevegve a pincébe, s dalfoszlányokat énekelve. Vidám ünnepséget hagytak oda az egyik teremben, és azon voltak, hogy

mielıbb visszatérhessenek. - Hol van a vén Galion, a fıpohárnok? - kérdezte egyikük. - Nem láttam ıt

ma este az asztaloknál. Itt kellene lennie, hogy megmutassa most nekünk, mi is a teendınk.

- Dühös leszek, ha az öreg fafejő elkésik-mondta egy másik. -Nem akarom itt pazarolni az idımet, míg odafent zeng az ének.

- Hohó! - kiáltott valaki. - Itt van a vén lókötı, s egy kancsón nyugszik a feje! Egy kis ünnepséget rendezett ı is magának, no meg a barátjának, a

porkolábok kapitányának. - Rázzátok fel! Ébresztgessétek! - kiáltozták a többiek türelmetlenül.

Gallon egyáltalán nem örült annak, hogy felrázták és ébresztgették, még kevésbé annak, hogy kinevetik.

- Elkéstetek - dörmögte. - Én itt csak várok és várok, míg ti, hitvány népség, isztok, vigadoztok, és elfelejtitek a kötelességeiteket. Nem csoda

aztán, ha elalszom a fáradtságtól! - Nem csoda - mondták a többiek -, amikor a magyarázat ilyen kézenfekvı,

benne van egy kancsóban a feje. Hadd kóstoljuk meg mi is az álomitalodat, mielıtt munkának látunk! Azt a foglárt nem kell felkeltened. Amennyire láthatjuk, ı

már kiélvezte a maga részét. Ezzel valamennyien ittak egyet, amitıl egyszeriben igen vidámmá váltak. De

azért eszükön maradtak. - Segíts már rajtunk, Galion! - kiáltottak egyesek. - Korán kezdted a

vigadozást, és összezagyváltad a dolgokat! Ha a hordók súlya számít, úgy azt kell mondanunk, jó néhány teli hordót raktál ide az üresek helyett. - Folytassátok a munkát! - zsémbeskedett a fıpohárnok. - A restnek, aki még iszik is, kétszer nehezebb minden. Ezeket a hordókat kell

elszállítani, s nem mást. Tegyétek azt, amit mondtam! - No jó, jó - mondták a többiek, és a nyíláshoz görgették a hordókat. - A

te fejedre száll, ha a király felbontatlan vajashordóit és legjobb borát beletaszigáljuk a folyóba, csak azért, hogy ingyen tápláljuk a

Tavi-embereket! Gurulj, gurulj, gurulj, boltos barlangmélyre hullj ! Hó-rukk! Placcs!

Puff! Bong! Mind lehuppan, döng és kong! Így danoltak, míg elıbb az egyik, majd a másik hordó dübörgött oda a sötét nyíláshoz, ahol aztán belökték ıket a néhány lábnyira lejjebb folyó hideg vízbe. Némelyik hordó valóban üres volt, némelyikben meg ott rejtızött

takaros csomagolásban valamelyik törpe; de mindannyi alábukott, egyik a másik után, csobbanva és csattanva, a fenti a lentire esve, szétfröcskölve

a vizet, nekiütıdve az alagút falának, egymáshoz koccanva, majd ellibegve az áramlat hátán.

Ebben a pillanatban fedezte fel Bilbo tervének gyenge pontját. Ti már valószínőleg elıbb észrevettétek, és ki is nevettétek ıt érte, de nem

hiszem, hogy az ı helyében ti oly okosan jártatok volna el. Persze hogy ı maga nem volt hordóban, meg olyan se volt, aki elhelyezze benne, még ha

lett is volna rá lehetıség! Úgy látszott, ez alkalommal feltétlenül el kell hogy veszítse a barátait (akik közül szinte már mindegyik eltőnt a sötét csapóajtón), és elháríthatatlan sorsa marad a magány, az örök lopózás,

tolvajlás a tündérek barlangjaiban. Mert ha tüstént ki is tud menekülni a felsı kapukon át, arra nagyon kevés esélye volt, hogy valaha is a törpék

nyomára akad. Nem ismerte a szárazföldi utat oda, ahol a hordókat összegyőjtik. Azon tőnıdött, mi a csoda fog történni a törpékkel nélküle,

mert arra nem volt ideje, hogy mindazt, amit a körülményekrıl megtudott, elmondja nekik, de arra sem, mi a terve egyáltalán, ha egyszer kijutnak az

erdıbıl. Míg Bilbo elméjében ezeket hánytorgatta, a tündérek jókedvükben dalba kezdtek a folyót fedı ajtó körül. Egyesek közülük már nekifogtak, hogy felhúzzák azokat a köteleket, amelyek a csapórácsot tartották a vízi kapu

fölött, hadd ússzanak el a hordók mind, mihelyt vízen vannak.

Sodródj sötét, sebes áron, hajdan ismert, messzi táj von! Hagyd el barlangok vidékét, északi hegy meredélyét,

hol a téres, tág vadonban

zord, sötét árny zúg a lombban. Ússz a fák között a rétig - suttogó szellık becézik -, fuss a sás közt, fuss a nád közt, lápon bókoló

virág közt, párán át, mely szőzfehéren száll vízbıl, mocsárból éjjel, csillagod

köszöntsd, mely ég fenn jeges meredélyő égen; fordulj, ha pirkadni kezd, hab felett, homok felett, s délre térülj ! Délre hát! Vár a fény, a napvilág, vár a rét, a dús mezı, tehén- s ökörlegelı,

várnak hegy tövén a kertek, érlelıi som- s szedernek, vár a fény, a napvilág: délre térülj ! Délre hát! sodródj sötét, sebes áron, hajdan

ismert messzi táj von!

Már a legutolsó hordót görgették az ajtókhoz! Kétségbeesésében, s mert nem tudta, mi egyebet tehetne, szegény kis Bilbo abba kapaszkodott, s a

hordóval együtt lökték át az ajtószélen. Egy loccsanás - és máris zuhant a vízbe, a hideg, sötét vízbe, felette a hordó.

Köpködve és - akár a patkány - a fába kapaszkodva ismét felbukkant, de bárhogy is próbálkozott, nem volt képes a hordó tetejére mászni.

Valahányszor megkísérelte, a hordó fordult egyet, és ismét csak maga alá nyomta. Tudnillik üres volt, és oly könnyedén lebegett, akár egy dugó. Bár

Bilbo füle megtelt vízzel, azért még hallotta a daloló tündéreket odafent a pincében. Aztán hangos csapódással bezárultak az ajtók, és a tündérhangok

elhaltak. Bilbo ott volt a sötét alagútban, jeges vízben ázva, egymagában - mert azok a barátok,

beláthatjátok, igazán nem számítanak, akik mind hordókba vannak pakolva. Hamarosan valami szürke folt mutatkozott a homályban. Bilbo meghallotta

vízikapu nyikorgását, amint felfelé vonták, s egyszer csak ott találta magát egy hányódó és egymáshoz verıdı hordótömeg közepén, amely

most egyszerre összepréselıdött, hogy együtt kerüljön át a kijárat ívén, és továbbhaladjon a nyílt folyón. Bilbo csak nehezen hárította el,

nagy hordók össze ne nyomják és szét ne zúzzák, dE végül is a kusza gomolygás lassan kezdett szétválni és ellibegni, egyik a másik után, el a kıív

alatt és onnan tovább. Csak akkor fedezte fel Bilbo, hogy annak se lett volna sok haszna, ha lovaglóülésben helyez kedik el a hordóján, mert a hordó és a vízikapu hirtelen mélyülı boltozata között még annyi hely se

volt, hogy ott akár egy babó is elférjen. A két part fáinak lecsüngı ágai között haladt tovább az útjuk.

Bilbo azon tőnıdött, vajon mit éreznek a törpék, és hogy mennyi víz hatol a hordóikba.

A homájban mellette elsiklók közül némelyik meglehe tısen mélyen süllyedt a vízbe, s ezekrıl úgy sejtette, hogy törpék tar tózkodnak benne. Nagyon remélem, hogy jó szorosan erısítettem a hordókra a fedeleIket,

- gondolta Bilbo, de hamarosan túl sok saját gondja támad ahhoz, semhogy tovább törıdhessen a törpékkel. A fejét sikerül ugyan a víz színe

fölött tartani, de fogai vacogtak a hidegtıl, és az latolgatta, vajon megfagy-e, mielıtt a szerencséje megfordul, s hogy

még mennyi ideig bírja a kapaszkodást, s hogy érdemes-e megkockáztatni azt, hogy elengedje a hordót, és maga ússzék a partra.

A szerencse valóban hamarosan megfordult: az örvénylı áramlás egy bizonyos helyen jó néhány hordót közel sodort a parthoz, ahol aztán valami

rejtett gyökéren egy darabig fennakadtak. Ekkor Bilbo megragadta az alkalmat arra,

hogy felmásszék a hordója oldalán, míg az szilárdan rögzült egy másikhoz. Mint a kiöntött patkány, úgy kúszot fel, aztán elnyúlva feküdt a hordó

tetején, igyekezve egyensúlyát meg tartani. Hővös szél fújt, de ez a víznél is jobb volt, és csak azt remélte

nem gurul le váratlanul a hordójáról, ha az egész tömeg újból meg mozdul.

A hordók pedig újra kiszabadultak, és forogva-pörögve elindultak a folyón lefelé, a fıáramlat irányába. Kiderült, hogy Bilbo félelme nem volt

alaptalan: csakugyan nehéz volt a hordóján megmaradni, de vala hogy azért

sikerült, bár átkozottul kényelmetlen volt. Szerencsére a babó nagyon könnyő volt, a hordó meg j ó nagy, s mert lyukak voltak

rajta, némi vízzel is terhelıdött. Az egész mégis olyan volt, mintha valaki megpróbált volna kantár és nyereg nélkül meglovagolni egy olyan

kövér pónit, amely egyébre se gondol, mint hogy meghengergızzék a főben. Útjának során végül is Mr. Baggins olyan helyre ért, ahol a fák

mindkétfelıl elkezdtek ritkulni. Láthatta a halványabb eget is közöttük. A sötét folyó hirtelen kitágult, és itt ömlött bele az Erdei-folyó fıágába, amely feljebb nagy sebesen viharzott el a király hatalmas kapui elıtt. Homályos víztükör látszott, amelyre már nem borult árnyék, s iramló

felszínén fellegek és csillagok táncoló és tört visszfénye tündökölt. Akkor az Erdei-folyó rohanó vize az egész társaságot hordóstul, mindenestül az

északi part felé sodorta, ahol széles öblöt vájt magának. Ennek lejtıs partját kavics borította, s keleti végét egy kemény szikla kis kiugró foka

határolta. A sekély parton szinte minden hordó zátonyra futott, bár egynéhány nagy csattanással a kıgátnak ütközött.

A partokon fürkészı emberek állottak. Ezek rudakkal gyorsan betaszigálták az összes hordót a sekély részre, s miután megszámolták, összekötözték

a hordókat, és ott hagyták ıket reggelig. Szegény törpék! Bilbo most nem járt olyan rosszul. Lecsúszott a hordójáról, és partra

gázolt, aztán tovább lopózott néhány kunyhó felé, amelyeket a vízparton látott. Nemigen fontolgatta már, elcsenjen-e valami vacsorát hívatlanul, ha alkalma kínálkozik; erre régóta rákényszerült, meg nagyon is tudta most

már, mit jelent az igazi éhség, mely nem azonos azzal az udvarias érdeklıdéssel, amit egy jól ellátott éléskamra finomságai iránt érzünk. Meg

aztán a fák közül tőz fénye is világlott elı, s ez nem kis mértékben vonzotta ıt víztıl csepegı, toprongyos ruházatában, mely hidegen és

nedvesen tapadt rá. Nem szükséges, hogy sokat meséljek nektek Bilbónak ezen az éjszakán megélt

kalandj airól, mert már közeledünk a keleti út végéhez és az utolsó és legnagyobb kalandhoz, így sietnünk kell. Varázsgyőrője segítségével

kezdetben persze nagyszerően boldogult, de nedves lábnyomai és csepegı ruhája, amely ugyancsak nyomot hagyott, ahol csak ült vagy állt, végezetül

kiszolgáltatták ıt; meg aztán elkezdett szipákolni is, s bárhová rejtızött, mindenütt meglelték, olyan szörnyő erıvel tört ki soká elfojtott

tüsszentése. Hamarosan nagy nyüzsgés támadt a folyó menti faluban, Bilbo azonban az erdıbe menekült, egy cipóval, egy boros tömlıvel, valamint egy

pástétommal, persze egyik sem volt az övé. Az éjszaka hátralevı részét átnedvesedve és a tőztıl távol kellett töltenie, de a boros tömlı a

segítségére volt, és még szunyókált is egy kicsit némi száraz falevélen, ámbár az év már a végéhez közeledett, és a lég hővös volt.

Egy egész különlegesen hangos tüsszentésre ébredt. Már szürkült a reggel, lent a folyó mentén pedig vidám zsivaj hangzott. A hordókból

tutaj készült, hogy ezt a Tutaj-tündérek hamarosan elkormányozzák a folyón lefelé Tóvárosig. Bilbo ismét tüsszentett. Most már nem csurgott róla víz,

de tetıtıl talpig reszketett. Oly gyorsan, amennyire csak merev lábaitól tellett, lemászott, és még sikerült a nagy

sürgés-forgásban észrevétlenül rákerülnie a hordókra. Szerencsére éppen akkor nem sütött a nap, így aztán elkerülte, hogy kínos módon árnyékot

vessen, s az ís nagy kegy volt, hogy hosszú idın át nem kellett tüsszentenie.

A tündérek nagy erıvel dıltek a rudaknak. Azok, akik a sekély vízben álltak, lökték és taszították a tutajt. A most már összekötözött hordók

csikorogtak, és felkavarták a vizet. - Ez aztán a nehéz rakomány! - zsörtölıdött némelyík tündér.

- Túlságosan mély a merülése, egyik-másik hordó soha nem ürül ki. Ha nappal vetıdnek partra, bizony beléjük is kukkantunk- mondták. s - Erre most nincs idı! - kiáltotta a tutajos. - Lökjétek el!

És végre elindultak, kezdetben lassan, amíg a sziklafokot el nem hagyták, ahol más tündérek álltak, hogy rudakkal háritsák el az ütközést, aztán egyre

inkább felgyorsult a haladásuk, amint elérték a fıáramlatot, és lefelé hajóztak a Tó irányába.

A törpék megmenekültek a király börtönébıl, és maguk mögött hagyták az erdıt, de hogy holtan-e vagy élve, azt még majd meglátjuk.

10. SZÍVES FOGADTATÁS

a nap, mialatt a törpék lefelé úsztak, világosabbá és melegebbé vált.

Nemsokára a folyó meredek földnyelvet került meg, mely bal oldalukon ereszkedett alá. Ennek a sziklás lába alatt, mely mintha parti kıszírt

lett volna, csapdosva-bugyborékolva, mélységesen mélyen folyt a fısodor. Hirtelen a szikla a semmibe tőnt. A partszegély alámerült. A fák sora véget

ért. S Bílbo valamí rendkívülít pillantott meg. A táj szélesen kitárult körötte, s teljesen betöltötte a folyó vize, mely

mintegy megtörve, száz kanyargó úton talált utat belé, vagy mocsaras tavas vidékeken torpant meg, melyeket minden oldalon szigetek pöty työztek; de az egésznek a legközepén változatlanul erıs áramlat haladt végig. S messze

távol, sötét fejét tépett felhıbe burkolva, ott emelkedett a Hegy! Északkeleti közvetlen szomszédai és a köztük elterülı,

szeszélyesen szétzilált táj nem volt látható. Magányosan uralkodott és tekintett a mocsarakon keresztül az erdı felé. A Magányos Hegy! Bilbo messzirıl és sok kaland élményével érkezett ide, hogy lássa,

s bizony szemernyit se tetszett neki. Amint odafigyelt a tutajosok szavára, és összeillesztette azokat a

töredékes értesüléseket, amelyeket elejtettek, hamarosan rájött arra, hogy igen szerencsésnek tekintheti magát, hogy a hegyet egyáltalán meglátta, még

ebbıl a messzeségbıl is. Bármilyen sivár volt a börtöne, és kellemetlen a jelenlegi helyzete (hogy a szegény törpékrıl a hordókban ne is szóljunk),

mégis szerencsésebb volt, mint sejtette. - Szó csak a vízi utakon történı árucserérıl és a folyó megnövekedett forgalmáról esett, minthogy a keletrıl Setéterdı felé vezetı utak vagy eltőntek, vagy használhatatlanná váltak; beszéltek a tutajosok a Tavi

emberek és az Erdei-tündérek civódásáról is az Erdei-folyó és a partvidék karbantartása miatt. Ez a környék sokat változott azóta, hogy a törpék még a hegyen éltek, amely idıkre a legtöbben már csak mint valami fölöttébb elmosódó hagyományra emlékeztek. A változás még az elmúlt években is tartott, azóta is, hogy Gandalf utolsó híreit kapta innen. Nagy árvizek és

esızések duzzasztották meg a kelet felé folyó vizeket; egy-két földrengés is volt (ezeket némelyek a sárkánynak tulaj donították - akikre fıleg csak átkozódva és a Hegy felé irányuló baljós bólintással utaltak). A mocsár és

láp egyre nagyobb területeket nyelt el mindkét oldalon. Ösvények tőntek el, s nem egy lovas vagy utas is, ha megkísérelte meglelni a keresztülvezetı

semmivé lett csapásokat. Az erdın át vivı tündérút, amelyet Beorn tanácsára a törpék követtek, az erdı keleti szélén úgy ért véget, hogy

bizonytalanná és járatlanná vált; most már egyedül a folyó kínált valamennyire is biztos utat Setét-erdı északi szélétıl a hegy árnyalta

síkságon túlra, s a folyót az Erdei-tündérek királya ırizte. Mind tehát láthatjátok, Bilbo végül is az egyetlen alkalmas úton érkezett.

Talán Mr. Baggins vigaszára szolgált volna, amint ott vacogott a hordókon, ha tudja, hogy a történtek híre eljutott a távolban tartózkodó Gandalfhoz is, akit mindannyiuk sorsa mélyen aggasztott, s hogy egyéb

teendıinek végére .jutva (melyek nem tartoznak tárgyunkra) felkészült, hogy felkutassa Thorin társaságát. De ezt Bilbo nem tudta.

Amint viszont tudott, az mindössze az volt, hogy a folyó szinte a végtelenségig folytatódik, s hogy éhes, nagyon meghőlt, s egy cseppet se

tetszik neki a mód, ahogyan a Hegy szigorú tekintetet vet rá, meg ijesztgeti is, amint közeledik hozzá. Egy idı múltán azonban a folyó

délebbre fordult, s a Hegy megint homályba veszett, majd végül, már estére járva, a partvidék sziklássá vált, a folyó egybegyőjtötte minden kóbor

vizét egyetlen mély és sebes áramlatba, ık meg mindannyian nagy

gyorsasággal sodródtak tovább. A nap már le is nyugodott, mikor újból keletnek kanyarodva az Erdei-folyó

beléömlött a Hosszú Tóba. A torkolata itt széles volt, mindkét oldalán köves, sziklaszerő kapukkal, melyeknek lába tengeri kavicsokon nyugodott. A Hosszú Tó! Bilbo soha el nem tudta képzelni, hogy bárminemő víz, ha nem a

tenger, ilyen végtelen lehet. A szélessége olyan volt, hogy szembenézı partjai kicsinynek és távolinak tőntek, a hossza viszont olyan, hogy északi

vége, mely a hegy felé mutatott, egyáltalán nem is látszott. Azt Bilbo csak a térképrıl tudta, hogy messze odafent, ahol a Göncölszekér csillagai

már pislogtak, a Folyó-folyó torkollott bele a Völgyváros felıl, és az Erdei-folyóval együtt töltötte ki rengeteg vizével azt, ami egykor nagy, mély, sziklás völgy lehetett. A déli végén a két folyó duzzasztotta víz

ismét magasról lezúduló vízesések formájában tört utat, és sebesen rohant tova ismeretlen földek felé. Az alkonyi csendben a vízesések zaja távoli

morajként hallatszott. Az Erdei-folyó torkolatától nem messze volt az az idegen város, amely felıl Bilbo már hallott a tündérek beszédébıl a király pincéjében. Nem a parton

épült, bár volt ott is néhány kunyhó és épület, hanem közvetlenül a tó színén; a bezúduló folyó örvénylésétıl egy sziklafok védte, amely itt

csendes öblöt alkotott. Nagy fahíd vezetett ki oda, ahol hatalmas erdei fák törzsére cölöpözve nyüzsgı város épült, nem a tündérek, hanem az emberek

városa, akik még mindig itt merészkedtek élni a távoli hegyi sárkány árnyékában. Városuk virágzását változatlanul biztosította az a kereskedelmi

forgalom, amelyet a Dél nagy folyója közvetített, a vízesésektıl pedig szekerek továbbítottak a városukig, de a régmúlt dicsı napjaiban, amikor az északon fekvı Völgyváros gazdag volt és virult, a városlakók is tehetısek

és hatalmasok voltak, és rengeteg hajójuk járta a vizeket, némelyek arannyal voltak töltve, mások fegyveres vitézekkel, és olyan dolgok és

háborúk estek, melyek ma már csak mondaként éltek tovább. Egy, a mostaninál nagyobb város korhadó cölöpei még most is láthatók voltak a partok mentén,

ha a szárazságban a víz leapadt. De az emberek minderre alig is emlékeztek, bár egyesek még mindig énekeltek

régi dalokat a Hegy törpekirályairól, a Durin törzsébıl való Throrról, és Thrainról, a sárkány jövetelérıl és Völgyváros urainak pusztulásáról.

Némelyek arról is daloltak, hogy Thror és Thrain majd egyszer visszatérnek, és az arany patakokban ömlik a hegykapukon keresztül,

s az egész vidék megtelik új énekkel és új kacagással. De ez a kellemes monda nem sokban befolyásolta az emberek napi tevékeny- ségét.

Mihelyt a hordókból álló tutaj láthatóvá lett, csónakok rajzottak elı a város cölöpei közül, és kiáltások köszöntötték a kormányosokat. , Aztán köteleket dobtak, evezıket vontak be, s a tutajt hamarosan

kivontatták az Erdei-folyó áramlatából, s megkerülték vele a sziklaszirtet, amely Tóváros kis öblét védte. Itt aztán lehorgonyzott, nem messze a nagy parti híd hídfıjétıl. Hamarosan várható volt, hogy déli emberek érkeznek

majd, és a hordók egy részét elviszik, másokat meg megtöltenek olyan árukkal, amiket csak azért hoztak, hogy vízi úton felszállítsák ıket az

Erdei-tündérek honába. Ezenközben a hordók csak úgy szabadon úszkáltak, mialatt a Tutaj-tündérek és a hajósok együtt mulatoztak Tóvárosban. Nagyon meglepte volna ıket, ha látj ák, mi történik odalenn a parton

azután, hogy elmentek, és az éj árnyai beborítottak mindent. Mindenekelıtt Bilbo kiszabadította az egyik hordót, a partra taszigálta, és kinyitotta.

Bentrıl nyögések hallatszottak, és egy nagyon boldogtalan törpe mászott elı. Beszennyezett szakállához nedves szalma tapadt, annyira fájt és merev

volt mindene, .teli sebekkel és zúzódásokkal , hogy alig állt a lábán, és még az is nehezére esett, hogy a sekély vízen

át kitámolyogjon a partra, s aztán nyögdécselve lefeküdjék. Pillantása oly vad és kiéhezett volt, akár egy házához láncolt ebé, amelyrıl egy héten át

megfeledkeztek. A törpe Thorin volt, de ezt csak aranyláncáról lehetett megállapítani, s most már piszkos és cafatokra tépett

égszínkék csuklyájáról, megfakult ezüstbojtjával. Még az is idıbe telt, míg

hajlandó volt a babóval udvariasan beszélni. - Végül is mi bajod, élsz-e még vagy meghaltál? - kérdezte Bilbo

kíméletlenül. Talán már elfeledte azt, hogy legalábbis egy jó étkezéssel több jutott neki, mint a törpéknek, meg karja-lába is ép volt, arról

a sokkal több levegırıl, amelyet élvezett, nem is szólva. - Börtönben vagy-e még vagy szabad? Ha élelmet akarsz és folytatni ezt az ostoba

kalandot, amely végtére is a tiéd, és nem az enyém, jobb lenne, ha csapkodnál a karjaiddal, dörzsölgetnéd a lábadat, és megpróbálnál nekem segíteni abban, hogy kiszabadítsam a többieket is, amíg még nem késı!

Thorin persze belátta Bilbo szavainak igazságát, így még egy párat

nyögött, majd felkelt, és tıle telhetıen segített a babónak. A homályban, ott bukdácsolva a hideg vízben, nehéz és ronda munka volt

megtalálni, melyik hordóban mi van. Az, hogy megkopogtatták a hordókat, és beszóltak, csak hat törpe rejtekhelyét fedte fel, akik válaszolni tudtak.

Ezeket kipakolták, és partra segítették, ahol morogva-nyögdécselve leültek vagy lefeküdtek; annyira átáztak, kékre-zöldre zúzódtak és görcsbe

merevültek, hogy egyelıre fel se tudták fogni, mit jelent, hogy kiszabadultak, vagy hogy ezért illı hálára kötelezettek.

A két legelesettebb közé tartozott Dwalin és Balin, így semmi értelme se volt annak, hogy segítségüket kérjék. Bifur és Bofur nem voltak annyira

sebesek és vizesek, de ık is csak lefeküdtek, és semmit se voltak hajlandók tenni. Fili és Kili azonban, akik fiatalok voltak

(törpemértékkel mérve), meg az elhelyezésük is jobban sikerült, kisebb hordókban, több szalmába burkolva, többé-kevésbé mosolyogva jöttek elı,

éppen csak egy-két karcolással; merevségük is hamarosan felengedett. - Remélem, hogy soha többet nem szagolok almát! - mondta Fili. - Az én

hordóm azzal volt teli. Almaszagot szívni be örökké, amikor az ember mozdulni is alig tud és fázik és emészti az éhség, hát ez ırjítı! Széles e világon bármit felfalnék most, akár órákon át is folytatnám, csak éppen

almát nem! Fili és Kili készséges segítségével, Thorin és Bilbo végre is

felfedezték a társaság még elı nem került tagjait, és kiszabadították ıket. A szegény kövér Bombur aludt vagy eszméletlen volt; Dori, Nori, Ori, Oin és Gloin teleszívódott vízzel, és látszatra alig élt; mindegyiküket egyenként kellett a partra cipelni, ahol aztán tehetetlenül hevertek. - Hát most itt volnánk! - mondta Thorin. - És úgy vélem, ezért jó

csillagainknak és Mr. Bagginsnak kellene köszönetet mondani. Ezt feltétlenül joga van elvárni, bár nem ártott volna, ha az utazás

kényelmesebb módjáról gondoskodik. Mégis mindannyian újra és ismét lekötelezetteid vagyunk, Mr. Baggins. Hálánk csak még növekedni fog, ha

eszünk, és erıt győjtünk majd. De addig is: mi legyen? - Tóvárost ajánlanám-mondta Bilbo. - Vagy akad más is?

Persze hogy másféle ajánlatra nem kerülhetett sor, így a többieket hátramagyva Thorin, Fili és Kili és a babó a part mentén elindultak a

nagy híd irányába. A hídfınél ırök álltak, de eléggé hanyagok voltak, mert szolgálatukra már oly rég nem volt szükség. Némi alkalmi civódáson kívül, amelyet hídvámkérdések okoztak, jó barátságban éltek az Erdei-tündérekkel. Minden más nép messze lakott, és a városi fiatalok közt nem egy akadt, aki

nyíltan kételkedett bármiféle hegyi sárkány létezésében, és csak nevették azokat a szakállas véneket és

anyókákat, akik azt állították, látták ıt az égen repülni ifjú napjaiban. Ezek után nem lehetett meglepı, hogy az ırök ott ittak és nevetgéltek a kunyhójukban, a tőz mellett, s nem hallották a törpék kiszabadításának zaját, sem a négy felderítı lépteit. Az elképedésük óriási volt, amikor

Tölgyfapajzsi Thorin egyszer csak belépett az ajtón. - Kik vagytok és mit akartok? - ordították talpra ugorva és fegyv reik

után nyúlkálva. - Thorin vagyok, Thrain fia, aki Thror fia volt és a Hegymély Királya! - mondta a törpe hangosan, és tépett ruhája, cafatokban lógó csuklyája

ellenére királyi benyomást keltett. Nyakán és derekán csillogó az arany, szeme mély volt és sötét. - Visszatértem. Városotokat kívánom

látni! Erre szörnyő izgalom támadt. Az ostobábbak közül néhányan kirohantak a

kunyhóból, mintha csak azt várták volna, hogy a hegy aran nyá válik az éjszakában, a tó minden vize pedig tüstént megsárgul. Az ırség kapitánya

lépett elı. - S kik ezek? - szólt, Filire, Kilire és Bilbóra mutatva.

- Apám lányának fiai - felelte Thorin. - Fili és Kili Durin nemzetsÉ gébıl, és Mr. Baggins, aki nyugatról utazott ide velünk.

- Ha békességben jöttök, úgy rakjátok le fegyvereiteket! - mondta a kapitány.

- Nincsenek fegyvereink - mondta Thorin, s ez igaz ís volt. késeiket elvették az Erdei-tündérek, csakúgy, mint Orcristot, a

nagy kardot. Bilbónak ugyan megvolt a kurta kardja, szokása szerint rejtve, de errıl mit

sem szólt. - Nincs szükség fegyverekre, hiszen régi hagyományaink szerint a magunkéhoz tértünk vissza. Ennyí ember ellen nem is tudnánk küzdeni.

Vezessetek uratokhoz. - Ünnepségen van - mondta a kapitány.

- Eggyel több ok arra, hogy hozzávezessetek - tört ki Fili, aki kezdett e szertartásosság láttára türelmetlenné válni. - Hosszú utunk után

kimerültek és éhesek vagyunk, és jó néhány bajtársunk beteg. Ezért siessetek, és ne vesztegessünk több szót, vagy pedig számoljatok t uratok

megrovásával. - Akkor hát kövessetek-mondta a kapitány, s hat emberével együt elvezette ıket a hídon át, keresztül a kapukon, a város piacterére. egy hatalmas

cölöpöktıl körülvett sima vízfelület volt, ezen a cölöpsoron emelkedtek a nagyobb házak, a hosszú fa-rakpartok mentén pedig rengeteg lépcsı és létra

vezetett le a víz szintjéhez. Az egyik nagy csarnokból fények világítottak, és sokféle hang szőrıdött ki. A törpék átmentek a csarnok

kapuin, aztán pislogva álltak meg a fényben, pillantásuk hosszú asztalokon futott végig, amelyek mellett emberek sora ült.

- Thorin vagyok, Thrain fia, aki Thror fia volt és a Hegymély Királya! Visszatérek! - kiáltotta Thorin hangos szóval már az ajtóból, mielıtt még

a kapitány bármit mondhatott volna. Mindannyian felugráltak. A Város Ura is felugrott nagy székébıl. De senki

nem pattant fel nagyobb meglepetéssel, mint a tündértutajosok, akik a csarnok túlsó végén ültek. Tülekedve léptek az Úr asztala elé, és azt

kiáltozták: - Ezek királyunk foglyai, akik megszöktek; csavargó törpék, akik képtelenek

voltak igazolni magukat, s erdeinkben lappangva zaklatták népünket. - Igaz ez? - kérdezte a Város Ura. Valójában sokkal elképzelhetıbbnek tartotta azt, amit a tündérek állítottak annál, hogy a Hegy mély Királya

tért vissza, ha ugyan ilyen király egyáltalán létezett valaha. - Igaz az, hogy a Tündérkirály jogtalanul utunkat állotta, és ok nélkül

bebörtönzött minket, amikor hazafelé tartottunk saját országunkba - felelte Thorin. - De se zár, se lakat nem tudja feltartóztatni visszatérésünket,

amelyrıl ısi hagyományaink szólnak. S ez a város nem az Erdei-tündérek birodalmában fekszik. A Tavi-emberek Urához intézem szavaimat, nem pedig a

Tündérkirály tutajosaihoz. Az Úr habozott, és egyikükrıl a másikukra nézett. A Tündérkirály hatalmas

volt, és a Város Ura nem kívánt ellenséges viszonyba kerülni vele, a régi énekekrıl is megvolt a véleménye, mivel gondolatait sokkal inkább

foglalkoztatták az ipar, a vám, a szállítmányok és az arany, hiszen éppen ennek köszönhette a pozícióját. Mások azonban másként vélekedtek, s az ügy

hamarosan az Úr nélkül intézıdött el. Az újdonság híre a tőzvész sebességével terjedt el a csarnok kapuitól városszerte. Emberek kiáltozása hallatszott a csarnokban és kint is. A

rakpartokon sebesen gyülekezı tömegek szorongtak. Egyesek olyan régi dalok

töredékeit énekelték, amelyek a Hegymély Királya visszatérésérıl szóltak; az, hogy Thror unokája, nem pedig Thror maga érkezett, senkit nem

izgatott különösebben. Az ének szájról szájra járt, míg végül hangosan és zengve szállt a tó felett.

A hegymély Koronása, a kivájt kı, telér s ezüstforrás Királya trónjára visszatér.

Felölti koronáját, hárfáján húr feszül, visszhangos csarnokán át ıs dal zeng újra föl.

Erdı zúg majd a bércen, szél majd dús főbe szánt, bısége ömlik éren s folyón arany gyanánt.

Öröm száll, mint a szikra, tó fénylik, tőzben áll, bú, bánat majd tőnik, ha megtér a Hegykirály.

Így vagy így valahogy énekeltek, csak hosszasabban, minthogy kiáltozás, hárfaszó és hegedőhang is vegyült dalukba. A legöregebb nagyapák nem emlékeztek hasonló izgalomra a városban. Maguk az Erdei tündérek is elgondolkoztak, s még meg is riadtak. Azt persze nem tudták, hogyan

menekült meg Thorin, s már- már azt gondolták, a királyuk esetleg komoly hibát követett el. Ami a Város Urát illeti, belátta, hogy egyebet, nem

tehet, mint hogy enged az általános felbuzdulásnak, legalábbis pillanatnyilag, s hogy úgy tesz, mintha elhinné, amit Thorin mond magáról.

Így átengedte neki a saját nagy székét, és Filit és Kilit ültetve maga mellé, díszhelyet foglaltatott el velük. Még Bilbónak is a fıasztalnál

jutott hely, s az általános zőrzavarban senki se kért magyarázatot arra - noha rá semmiféle ének még a leghomályosabb formában se utalt-, hol került

bele az események szövedékébe. Hamarosan a többi törpét is bekísérték a városba, mégpedig elképesztı

lelkesítı jelenetek közepette. Míndannyiukat kúrálták, táplálták, elhelyezték, dédelgették - méghozzá elragadó és minden igényt kíelégítı

módon. Thorin és társai számára egy nagy házat üritettek ki, szolgálatukra csónakok és evezısök állottak, a ház elıtt pedig tömegek foglaltak helyet, ezek egész napon át énekeltek, vagy megéljenezték a

törpéket, ha akár az orruk hegyét is mutogatták. Az énekek egyike-másika régi volt, de sok egészen új is akadt, amelyek

bizakodva szóltak a sárkány hirtelen haláláról és a rakományszámra érkezı dús ajándékokról, melyek a folyón át érik el majd Tóvárost. E dalok jó

része a Város Urának ihletésére született; a törpék nem is nagyon örültek nekik, de azért elégedettek voltak, és hamaro

san újra meghíztak és megerısödtek. Voltaképpen egy hét alatt teljesen talpra álltak, ki-ki kedvelt színébıl készült ruhát öltött, a szakállukat

kifésülték, megnyírták, lépteik megint peckessé váltak. Thorin olyannak látszott és úgy járt, mintha máris visszanyerte volna királyságát, Smaugot

pedig apróra metélte volna. Akkor már, mint Thorin elıre megmondta, a törpék jóindulata a kis babó irányában napról napra növekedett. Panasz, zsörtölıdı szó nem hangzott ellene. Ittak az egészségére, vállon veregették, fontoskodtak körülötte,

ami a babónak annál jobban esett, mert ı maga nem volt valami emelkedett hangulatban. Nem felejtette el, milyen is volt a Hegy, a sárkányra is gyakran gondolt, amellett borzasztóan náthás volt. Három napon át

tüsszentett és köhögött, ki se járhatott, és a banketteken tartott felköszöntıi még késıbb is csak annyira szorítkoztak: "Dagyon köszödöb."

Eközben az Erdei-tündérek rakományaikkal visszahajóztak az Erdei folyón, s a király palotájában nagy izgalom uralkodott. Arról többet nem hallottam,

mi történt a fıporkolábbal és a fıpohárnokkal. Persze kulcsról vagy hordókról szósem esett azalatt, míg a törpék Tóvárosban idıztek, Bilbo

meg vigyázott arra, hogy soha ne váljék láthatatlanná. Mégis azt mondhatnám, sok mindent sejtettek az Erdei-tündérek, amirıl nem tudhattak,

bár Mr. Baggins még így is némileg titok maradt. A törpék vállalkozásának célját a Tündérkirály mindenesetre megtudta, vagy

legalábbis azt vélte, hogy tudja, s magában így elmélkedett: "Helyes! Majd meglátjuk! Olyan kincs aligha érkezhetik Setéterdın

keresztül, amelynek szállításába nem lesz beleszólásom. De valójában azt várom, a törpéknek rossz végük lesz, s nem is érdemelnek mást!"

ám maga semmiképpen sem hitt abban, hogy a törpék megküzdhetnek az olyan sárkányokkal, mint Smaug, és megölhetik ıket, a gyanúja inkább betörési kísérletre vagy valami effélére irányult - ami mutatja, mennyire

bölcs tündér volt, bölcsebb, mint a városi emberek, noha nem volt egészen igaza, mint azt a végén látni fogjuk. Kiküldte kémeit a

tóparti vidékre és északra is, a Hegy irányába, már amennyire elmerészkedtek, aztán csak várt.

Két hét elmúltával Thorin elkezdett az indulás gondolatával foglalkozni. Segítségre addig számíthatott, míg a város lelkesedése tartott. Ostobaság lett volna halogatással kihőteni a lehetıségeket. Így hát beszélt a Város

Urával és tanácsosaival, és megmondta, hogy hamarosan ı és társai továbbindulnak aHegy felé.

Ekkor lepıdött meg elıször az Úr, sıt egy kissé meg is ijedt; elmerengett azon, vajon Thorin csakugyan a régi királyok leszármazottja-e.

Soha nem hitte, hogy a törpék valóban megkísérlik az utat Smaughoz, hanem azt gondolta, hogy szélhámosok, akik elıbb-utóbb leleplezıdnek,

s akiket majd kipenderítenek. Nem volt igaza. Thorin természetesen valóban a Hegymély Királyának unokája volt, és csak az isten a tudója annak, mit

nem merészel és meg is tesz egy törpe bosszúból, vagy azért, hogy a sajátját újra megszerezze.

Éppen ezért a Város Urát nem búsította, hogy útnak bocsátja ıket. Eltartásuk költséges volt, érkezésük pedig a napokat olyan szőnni nem akaró

ünneppé változtatta, amelyben az üzlet pangott. "Menjenek csak, aztán nyaggassák Smaugot, s majd lássák, milyen fogadtatásban lesz részük!" -

gondolta. - Helyes, ı Thorin, Thrain fia, aki Thror fia volt! - mondta

fennhangon. - Követelned kell jussodat. Az idı elközelgett a régi hagyomány szerint. Kapj meg minden segítséget, amit csak nyújtani tudunk, és bízunk

háládban, ha majd visszanyerted királyságodat! Így egy napon, bár az ısz már igencsak elırehaladott volt, és hővös szelek

fújtak, a fák lombja pedig sebesen hullott, három nagy ladik hagyta el Tóvárost, teli evezısökkel, törpékkel meg Mr. Bagginsszal és sok

élelemmel. Kerülı utakon lovakat és pónikat küldtek, hogy kiszemelt kikötıhelyükön várják ıket. A Város Ura és tanácsosai a városháza nagy lépcsıirıl, amelyek a tóhoz vezettek, intettek nekik búcsút. Az emberek a

rakpartokon és ablakaikból kihajolva énekeltek. A fehér evezık alámerültek, csobbant a víz, s így indultak el a törpék a tavon észak felé, hosszú útjuk utolsó szakaszára. Csak egyvalaki volt határtalanul boldogtalan; Bilbo.

11. AZ AJTÓLÉPCSİN

Kétnapi evezés után a törpék végighajóztak a Hosszú Tavon, elérték a

Folyó-folyót, s most már mindannyian láthatták a Magányos Hegyet, mely zordonan magaslott elıttük. Az áramlat erıs volt, haladásuk lassú. A

harmadik nap végén, mikor már néhány mérföldet tettek meg a folyón felfelé, a bal, azaz nyugati part irányába tértek és kikötöttek. Itt vártak rájuk az

elébük küldött lovak, élelemmel és más szükségleti cikkekkel, meg a saját használatukra szánt pónik. Amennyit lehetett,

a pónikra pakoltak, a többit egy sátorban raktározták el, azonban a városiak közül senki se volt hajlandó akár csak egy éjszakára is a

törpékkel maradni, oly közel a Hegy árnyékához. - Addig semmiképpen sem, amíg az énekek be nem teljesülnek! - mondták.

Ezen a vad tájon könnyebb volt hinni a sárkányban, mint Thorinban. A raktárnak nem is volt szüksége ırre, mert az egész vidék puszta volt és elhagyatott. Kíséretük is elvált tılük, gyorsan haladva lefelé a folyón és

a part menti ösvényeken, jóllehet az éjszaka már közeledett.

A törpék éjszakája hideg volt és magányos, jókedvük alábbhagyott. Másnap újra útra keltek. Balin és Bilbo lovagoltak hátul, mindegyik egy-egy jól megterhelt pónit vezetve maga mellett, a többiek némileg elıbbre jártak,

óvatosan lépkedve, mert ösvények nem voltak. Északnyugatnak tartottak; a Folyó-folyótól távolodva, s egyre közelebb a Hegynek egy olyan nagy

nyúlványához, mely dél felıl állott a törpék útj ában. Az út fárasztó volt, csendes és nyomasztó. Kacagás, dal vagy hárfaszó nem

csendült fel, s az a büszkeség és remény, amely a régi énekek hallatán felbuzdította szívüket a tóparton, most csüggesztı borúba veszett. Tudták,

hogy útjuk végéhez közelednek, s hogy ez a vég borzasztó is lehet. A környezı táj kopárrá és sivárrá vált, noha valamikor, mint Thorin mondta nekik, zöld volt és viruló. Kevés volt a fő is, hamarosan pedig se bokor,

se fa nem mutatkozott, csak tört és megfeketedett csonkok árulkodtak arról, milyen volt a vidék valaha. A Sárkány pusztához jutottak, s egyúttal a

múló év végéhez. Mindamellett úgy érték el a Hegy szegélyét, hogy semmiféle veszéllyel vagy a sárkány más jelével nem találkoztak, mint hogy vackának környékét milyen

vadonná tette. A hegy sötéten és hallgatagon terült el elıttük, és egyre magasabbra tornyosult fölöttük. A nagy déli nyúlvány nyugati oldalán

ütöttek elıször tábort, mely a Hollódombnak nevezett magaslatban végzıdött. Ezen egy régi ırtorony állt, de egyelıre nem merték megmászni, túlságosan

védtelen volt. Mielıtt Thorin kiküldte volna a Hegy nyugati nyúlványának felkutatására szánt expedícióját, melynek feladata a mindannyiuk által reménykedve keresett titkos ajtó felfedezése lett volna, a vezér elıbb abból a célból

menesztett cserkészı csapatot, hogy kikémlelje a délre fekvı vidéket, ahol az Elülsı Kapu állt. A csapat tagjaiul Balint, Filit és Kilit jelölte

meg, velük tartott Bilbo is. Szürke és hallgatag sziklák alatt meneteltek egészen Hollódomb lábáig. A folyó itt, miután Völgy

város völgyét széles ívben megkerülte, a Hegy felıl a Tónak vezetı irányba fordult, folyása sebes volt és zajos. Partja csupasz szikla, mely meredeken magaslott, s amint róla a keskeny vízcsík felett, mely rengeteg görgeteg

kı között habozva-zúgva rohan tova, kibámészkodtak, a Hegy nyúlványai árnyékolta széles völgyben régi házak, tornyok és falak szürke romjait

láthatták. - Ez minden, ami Völgyvárosból megmaradt - mondta Balin. A hegyoldalt zöldellı erdık lepték, az elzárt völgy gazdag volt és elbővölı azokban az

idıkben, mikor e városban még kongtak a harangok. - Szomorúnak és bısznek is látszott Balin, míg ezeket mondta; valamikor Thorin társa volt azon a

a napon, amelyen a sárkány eljött. A csapat nem nagyon merte a folyó irányát a Kapu felé sokkal mesz szebb

követni, viszont túlment a déli nyúlvány végén, míg csak rejtetten, egy szikla mögé fekve meg nem pillantották a Hegy ágai között mutatkozó nagy

sziklafalat, s ott egy homályos, barlangszerő nyílást. Ebbıl eredt a Folyó-folyó vize, s ugyanebbıl pára és sötét füst szállt. A puszta tájon

semmi se mozdult, csak a gız és a víz, s néha-néha egy vészjósló, fekete varjú. Az egyedüli hang a kıhöz csapódó vízé volt, s olykor egy madár

harsány károgása. Balin megborzongott. - Térjünk vissza! - mondta. - Itt semmi hasznosat nem cselekedhetünk!

Ezeket a sötét madarakat pedig nem szeretem, olyanok, mint a gonosz kémjei. - Ezek szerint a sárkány még most is él a hegy alatti termekben, vagy

legalábbis erre következtetek a füstbıl - mondta a babó. - Ez nem bizonyít semmit - mondta Balin -, bár nem kételkedem szavad

igazságában. De ha esetleg kis idıre eltávozott, vagy a hegyoldalon ırködik, akkor is számolok vele, hogy füst és gız száll ki a kapuin, mert hiszen a sárkány minden terme odabent teli lehet undorító kipárolgásával.

Ilyen borús gondolatokkal eltelve, míg odafent károgó hollók kísérték, haladt fárasztó útján visszafelé a táborba a kis csapat. Még csak júniusban Elrond takaros házának vendégei voltak, s bár már az ısz a tél nyomába hágott, e kellemes idı óta mintha évek teltek volna el. Egyedül voltak a

vészhozó pusztaságban, a további segítség reménye nélkül. Útjuknak ugyan a végére értek, de vállalkozásuk céljától, úgy látszott, még nagyon

messze vannak. Egyikükben se maradt sok a kezdeti lelkesedésbıl.

Na mármost furcsa, ha azt mondjuk, hogy Mr. Bagginsban több maradt belıle, mint társaiban. Gyakran kölcsönkérte Thorin térképét,

és vizsgálgatta, eltőnıdve a rúnákon és az Elrond olvasta holdbetők üzenetén. İ vette rá a törpéket arra, hogy megkezdjék veszélyes kutatásaikat

a titkos ajtó után a nyugati lejtın. Táboruk ekkor egy hosszú

völgybe költözött át, mely keskenyebb volt annál a nagy déli völgynél ahol a folyó Kapui állottak és falaiként a Hegy alacsonyabb nyúlványa, szolgáltak. E nyúlványok közül kettı hosszú, meredek oldalú gerinc formájában tört elı a

vonulat tömegébıl, mely lassan lejtett a síkság felé. Ezen a nyugati oldalon kevesebb jele volt a sárkány martalóckodásának, és akadt a pónijaik

számára is némi legelhetı fő. Ebbıl a nyugati táborból, melyet szikla és fa árnyékolt, míg csak a nap alá nem

bukott az erdı irányába, nap mint nap indultak a törpék csapat a hegyoldalra vezetı ösvényeket keresve. Ha a térkép megbízható volt, valahol

messze, a völgy torkolatánál meredezı szikla tetején kellett hogy legyen a titkos ajtó. A csapatok nap mint nap eredmény nélkől

tértek vissza táborukba. De végül is váratlanul meglelték azt, amit kerestek. Fili, Kili a babó

egy napon visszamentek, végig a völgy hosszán, és ott mászkáltak déli sarkának leomlott sziklái között. Ebédidı tájt, amikor épp egy nagy kı

mögé kúsztak, mely úgy állt ott magában, mint egy oszlop, Bilbo valami olyasmire bukkant, ami durván faragott, felfelé vezetı

lépcsıhöz hasonlított. Amikor a babó és a törpék nagy izgalommal mellé hágtak, egy keskeny csapás nyomait találták meg, mely gyakran el veszett, gyakran újra elıbukkant, és elvezetett egészen a déli gerinc csúcsáig, majd

végül még egy keskenyebb párkányig, mely mintegy szembefordulva a heggyel, északnak kanyarodott.

Amikor lenéztek, azt látták, hogy a völgy torkolatánál álló szikla tetején vannak, s most saját lenti táborukra pillantanak alá. Hangtalanul, a

jobbjukon húzódó sziklás falba kapaszkodva, libasorban lépkedtek végig a párkányon, míg a fal megnyílt, s egy kis meredek, elrekesztett részbe

fordultak; ezt fő fedte, csend és nyugalom honolt benne A bejárat, amelyet megleltek, lentrıl nem volt látható, mert a szikla ráborult, de távolabbról

se, mert annyira kicsiny volt, hogy nem látszot többnek sötét repedésnél. Nem volt barlang, és az ég szabadon borult föléje, de belsı végén olyan lapos fal emelkedett, mely alacsonyabb részén, a földhöz közel, sima és makulátlan volt, mintha kımőves munkája lett volna, viszont sem illesztésnek, sem

résnek nyoma nem mutatkozott. Ugyanígy nem volt nyoma ajtófélfának, szemöldökfának

vagy küszöbnek se, se keresztrúdnak, retesznek vagy kulcslyuknak. Mindamellett mégse kételkedtek abban, hogy végre megtalálták az ajtót. Ütötték-verték, lökték és taszigálták, még könyörögtek is hozzá, hogy

mozduljon, ráolvasó mondókák töredékeit rebegték el azért, hogy kiny ljék, de semmi se moccant. Végül is kifáradva elpihentek az ajtó elıtt a füvön,

majd estére kelve megkezdték hosszú, lefelé vezetı útj ukat. Ezen az éjszakán izgalom uralkodott a táborban. Reggel a törpék

felkészültek rá, hogy megint költöznek. Csak Bofurt és Bomburt hagyták hátra, hogy megint a pónikat és azokat az anyagokat ırizzék, amiket a

folyóról hoztak magukkal. A többiek végigmentek a völgyön, majd fel a nemrég megtalált ösvényen, utána a keskeny párkányon. Ezen se csomagot, se

batyut nem vihettek, oly keskeny és lélegzetelál litó volt, mindkét oldalán százötven láb az esése, alul hegyes sziklák, de minden törpe egy göngyöleg kötelet vitt magával, melyet szorosan a derekára csavart, így

aztán végül is baj nélkül érték el a kis füves zárt részt. Ezen ütötték fel harmadik táborukat, kötélen húzva fel szükségleteiket

odalentrıl. Ugyanezen az úton nyílt alkalmuk idınként lebocsátani egyik-másik tevékenyebb törpét, mint például Kilit, hogy a lentiekkel az adódó híreket kicserélje, vagy részt vegyen ırködésükben, amikor Bofurt

felhúzták a magasabban fekvı táborba. - Túl kövér vagyok az ilyen röpke utakhoz - mondta. - Csak elszédülnék, és

a szakállamra lépnék, mire megint csak tizenhárman maradnátok. Meg aztán a megcsomózódott kötelek is túlontúl gyengék az én testsúlyomnak.

Ez, szerencséjére, nem bizonyult igaznak, mint azt majd látni fogj átok. Ezenközben néhányan felkutatták a nyffás mögötti párkányt, és egy olyan

ösvényt találtak, mely egyre magasabbra vitt fel a hegyre; de nem merészelték útjukat nagyon messzire folytatni, meg aztán sok haszna se lett volna. Odafent csend honolt, amelyet semmiféle madár vagy hang meg nem

tört, kivéve a szél zúgását a sziklarésekben. A törpék halkan beszéltek, kiáltozni vagy énekelni nem is merészkedtek, mert veszély lappangott minden

kıben. A többiek- akik az ajtó titkával bajlódtak - se jártak nagyobb szerencsével. Túlságosan mohók voltak ahhoz, hogy elpiszmogj anak a rúnákkal vagy a holdbetőkkel, csak szüntelenül azt próbálták felfedezni, hogy a szikla sima felszínén hol rejtızik az ajtó. Csákányt és rengeteg másféle szerszámot hoztak magukkal Tóvárosból, s kezdetben. ezeket próbálták használni. De amikor belecsaptak a kıbe, a csákánynyelek

ripityára törtek, és a törpék karja kegyetlenül megrándult, a szerszámok acélhegye pedig eltört,

vagy úgy hajlott meg, akár az ólom. A bányászmódszer, ezt miután látták, nem volt alkalmazható az ellen a varázslat ellen, amely az ajtót

lezárta; meg aztán a visszhang is riasztotta ıket. Bilbo az ajtólépcsın való üldögélést magányosnak és fárasztónak találta -

persze igazában nem lehetett ajtólépcsırıl beszélni, de a törpék ajtólépcsınek nevezték a kis füves részt a fal és a nyílás között,

visszaemlékezve Bilbo rég elhangzott szavaira még a váratlan társa érkezésekor, a babólyukában, amikor azt mondta, elüldögélhetnek

ajtólépcsın mindannyian, míg csak eszükbe jut valami. És valóban csak ültek és gondolkodtak, vagy céltalanul kóboroltak, mígnem egyre mogorvábbá lettek.

Amikor az ösvényt felfedezték, a törpék némileg bizakodóbbakká váltak, de most az inukba szállt a bátorságuk; mégsem akarták feladni vállalkozásukat és elvonulni. A babó sem igen volt már sokkal jobb kedvő, mint a törpék. Napszámra nem tett egyebet, mint hogy elüldögélt, hátát a sziklafalnak

vetve, és a nyíláson át nyugat felé bámészkodva, túl a sziklán, túl a messzi földeken, egészen Setéterdı fekete faláig, s még azon is túl, oda,

ahol - mint néha képzelte - a Köd Hegyek nyomát pillanthatta meg távol és elmosódva. Ha a törpék ma kérdezték tıle, mit csinál, azt felelte:

- Ti mondtátok, hogy az ajtólépcsın való üldögélés és a gondolkodás lessz a dolgom azonfelül, hogy valahová be kell hatolnom; így aztán ülök és

gondolkodom. De attól tartok, nem annyira a dolgára gondolt, hanem arra, mit rejt a kék

messzeség, a békés Nyugati Vidékre és a Dombra meg a babólyukára alatta. A fő közepén nagy szürke kı hevert, erre bámult Bilbo bánatosan vagy a nagy csigákat figyelte. Ezek szemmel láthatóan kedvelték a köről zárt részt hővös

sziklafalaival, olyan rengetegen mászkáltak rajta, lassan és tapadósan, elképesztı nagyságban.

- Holnap kezdıdik az ısz utolsó hete - mondta egy napon Thorin - S az ıszt a tél követi - folytatta Bifur.

- Ezt pedig az új esztendı - tette hozzá Dwalin -, a szakállunk ma mielıtt bármi is történnék itt, oly hosszúra fog nıni, hogy lelóg majd a szikláról a völgybe, s itt mégse történik semmi. Ugyan mit tesz értünk a betörınk? Miután megszerezte a láthatatlanná tevı győrőt, és immár különlegesen

nagyszerő tetteket hajthatna végre, egyre inkább ;az a véleményem, hogy át kellene jutnia az Elülsı Kapun, kicsit kikémlelni a dolgokat!

Hogy Mindezt Bilbo is hallotta - a törpék a felett az elrekesztett hely felett ttiszta sziklákon tartózkodtak, ahol ı ült-, és azt gondolta

magában: "Te jó szent isten, szóval ilyesmit forgatnak a fejükben? Mindig

szegény magamnak kell kirántani ıket a bajból, legalábbis azóta, hogy a varázsló elhagyott minket.

Ugyan mit tegyek? Tudhattam volna, hogy végül is még fárasztó, valami borzasztó vár rám. Nem hiszem, hogy el tudnám viselni Völgy

város szerencsétlen völgyének a látványát újra, s hát még a gızölgı kapuét! ! !"

Ezen az éjszakán a babo nagyon nyavalyásan érezte magát, és alig aludt. A következı napon a törpék különbözı irányokba kószáltak el;

egyesek odalent jártatták a pónikat, mások a hegyoldalon mászkáltak. Bilbo egész nap rosszkedvően ült a füves téren, a követ bámulva vagy kábán

nyugatra tekintve a keskeny nyíláson keresztül. Az a furcsa érzése volt, hogy valamire vár. "Talán - gondolta - a varázsló fog ma váratlanul

visszatérni." idönként Ha felemelte a fejét, egy keveset láthatott a távoli erdıbıl. Amint

a nap nyugatnak fordult, az erdı messzi tetején sárga ragyogás támadt, mintha a fény az utolsó sápadt levelekre áradt volna.

Hamarosan látta a nap narancs gömbjét a szemhatár aljára süllyedni. Odament a nyíláshoz, ahol sápadtan és alig derengve felfedezte a

föld karimája felett a keskeny újholdat. E pillanatban éles koppanást hallott maga mögött. A főben, a szürke kövön hatalmas, majdnem szénfekete rigó tanyázott, halványsárga mellényét sötét pettyek tarkították. Kopp! A rigó csigát fogott, és

a kövön verte széjjel. Kopp! Kopp! Bilbo hirtelen mindent értett. A veszélyekrıl megfeledkezve odaállt

a párkányra, és a törpéket hívta, kiáltozva és integetve. Akik a legközelebb voltak hozzá, a sziklákon keresztülbukdácsolva tartottak felé,

s a párkányon is oly gyorsan haladtak végig, amennyire csak tellett tılük: nem értették, mi történhetett; a többiek meg azért ordítoztak,

hogy húzzák fel ıket kötélen (Természetesen kivéve Bomburt, aki aludt. ). Bílbo mindent gyorsan megmagyarázott. A törpék elhallgattak; a babó

ott állt a szürke kınél, a törpék meg lengı szakállal, türelmetlenül figyeltek. A nap egyre mélyebbre süllyedt, s így hanyatlott reményük is.

Végül a nap egy vöröses fényő felhı övében tőnt el. A törpék már sóhajtoztak, de Bilbo még mindig szinte mozdulatlanul állt.

apró hold felmerült a horizonton. Közeledett az este. Akkor egészen váratlanul, amikor mindenkinek a reménye már csak pislákolt, egy fel hırésen

keresztül vörös napsugár tört elı, akár egy elıre mutató ujj. Fénynyaláb hullott a nyíláson át az elzárt részre, és elborította a sima

sziklahomlokzatot. A vén rigó, mely egy magas ágról leste ıket gyöngyszemmel és oldalra billentett fejjel, váratlanul trillát zengett.

Hangos koppanás hallatszott. Egy sziklaréteg levált a falról, és leesett. Mintegy háromlábnyira a földtıl hirtelen nyílás támadt. Nagyon gyorsan, attól való féltükben, hogy az alkalom elmúlik, a törpék nekirontottak a sziklának, és taszigálni kezdték - de hiába. - A kulcsot! A kulcsot! -

kiáltotta Bilbo. - Hol van Thorin? Thorin odasietett. - A kulcsot! - kiáltozott tovább Bilbo. - Azt a kulcsot kérem, amelyet a térképpel

együtt kaptunk! Próbáld ki most, amíg még van rá idı! Ekkor Thorin felkelt, és elıhúzta a kulcsot a nyakán viselt lánc- ról. Elhelyezte a

nyílásban. Beleillett, meg is fordult benne! Egy csattanás! A fény kihunyt, a nap alábukott, eltőnt a hold, s az eget ellepte az est.

Most már mindannyian nekigyőrkıztek a taszigálásnak, és a szikla- fal egy része lassan engedett. Hosszú, egyenes rések mutatkoztak, majd kiszélesedtek. Egy öt láb magas és három láb széles ajtó körvonala

bontakozott ki, s lassan, hang nélkül fordult befelé. A homály mint valami pára áramlott ki a hegyoldalon támadt lyukból, és áthatol- hatatlan sötétség tátongott a törpék elıtt, ásító torok, mely befelé és mélyre

vezetett.

12. BIZALMAS ÉRTESÜLÉSEK

törpék hosszú idın át álltak a sötétben az ajtó elıtt, és vitáztak, mígnem Thorin azt mondta: - Most jött el az ideje a mi nagyra becsült Mr. Bagginsunknak, aki hosszú utunkon oly jeles

társnak bizonyult, s oly bátor és találékony babónak, hogy jó tulajdonságai messze meghaladják nagyságát, s aki- nek, ha szabad így mondanom, annyi jó

szerencsét juttatott a sors, amennyivel közönséges halandó alig rendelkezik; most jött el tehát az idı számára, hogy megfeleljen annak a

küldetésének, amiért tagja lett Társaságunknak; most jött el az ideje annak, hogy kiérdemelje ju- talmát. Hiszen ismeritek Thorin stílusát,

valahányszor fontos dolgokról van szó, így aztán nem is folytatom tovább, noha az egész mondandója sokkal hosszabb volt annál, mint amit itt

közöltem. Az alkalom feltétlenül fontos volt, Bilbo viszont türelmetlen. Ekkorra már ı is jól ismerte

Thorint, és nagyon jól tudta, mire célozgat. - Ha úgy érted, hogy az én feladatom elsıként behatolni a titkos járatba, ó

Thorin, Tölgyfapajzsi Thrain fia, úgy növekedjék a szakállad még hosszabbra - mondta dühösen -, de mondd meg kertelés nélkül, és essünk túl

rajta! Vissza is utasíthatnám a megbízást. Már kétszer rántottalak ki benneteket a pácból, s ez nemigen szerepelt az eredeti megállapodásunkban,

úgyhogy véleményem szerint máris megérdemlek némi jutalmat. De "a harmadik alkalom mindenért megfizet", mint boldogult apám szokta volt mondogatni, és

valahogy én sem hiszem, hogy visszautasítalak benneteket. Talán kezdek jobban bízni a szerencsémben, mint azelıtt (s itt az elmúlt tavaszra

gondolt, mielıtt elhagyta házát; azóta mintha századok teltek volna el), de mindenesetre úgy gondolom, bekukucskálok a helyre tüstént, hadd legyek túl

rajta. Na mármost ki tart velem? Miután nem számított az önkéntes jelentkezık tömegére, nem is érezte magát

csalódottnak. Fili és Kili olyannak látszottak, mint akik kínos helyzetben vannak, és egyik lábukról a másikra álltak, de a többiek a

felajánlkozásnak még csak a látszatára se törekedtek, az öreg Balint, az ırszemet kivéve, aki meglehetısen kedvelte a babót. Balin azt mondta, hajlandó legalábbis belépni a lyukba, és talán egy kicsit odébb is menni,

hogy szükség esetén segítségért kiálthasson. A legtöbb, amit a törpék javára elmondhatunk, ez: szándékukban állott, hogy

Bilbót valóban méltányosan fizessék a szolgálataiért; azért hozták ıt magukkal, hogy egy utálatos munkát végeztessenek el vele, s nemigen bánták,

ha - amennyiben úgy akarj a - a szegény kis ördög el is végzi; mindazonáltal, ha bajba kerülne, készek voltak mindent elkövetni megmentése

érdekében, mint ahogy megtették ezt a trollok esetében kalandsorozatuk kezdetén, amikor még nem is volt valami különleges okuk arra, hogy hálát érezzenek iránta. Bizony ez így van: a törpék nem hısök, hanem számító

népek, akik nagyon is sokra tartják a pénzt; egyesek közülük körmönfontak, ravaszak és tisztességtelenek; mások viszont nem azok, hanem igen rendesek,

mint Thorin és Társai voltak - ha az ember nem vár tılük túl sokat. A feketével szegélyezett égen a csillagok éppen kigyúlóban voltak mögötte,

amikor a babó átmászott az elvarázsolt ajtón, és belopózott a Hegybe. A bemenetel könnyebb volt, mint várta. Ez nem valami manóbejárat volt, vagy a

Hegyi-tündérek nyers barlangja. Ezt a bejáratot törpék készítették gazdagságuk és képességeik teljében: egyenes

volt, akár a vonalzó, csiszolt a padlója, az oldala, egyenletesen lejtet valamiféle távoli végcél felé odalent a sötétségben. Hamarosan Balin jó

szerencsét kívánt Bilbónak, aztán megállt ott ahol még láthatta az ajtó halvány körvonalait, és az alagút viszhangjá nak egyfajta fortélya révén

hallhatta a többieknek, akik a bejáratná álltak, a suttogó hangját. Ekkor a babó ujjára csúsztatta győrőjét s mert a visszhang kellıképpen

figyelmeztette, hogy még a habók szokásos óvatosságát is meghaladó nagy gondot fordítson útjának zajtalanságára, csendesen elindult lefelé, egyre

lejjebb és lejjebb ereszkedve a sötétbe. Reszketett a félelemtıl, de kis arca elszánt volt és komor. Már nagyon más babó volt, mint az, aki

zsebkendı nélkül rohant ki Zsákvégbıl valamikor. Elmondhatatlan idı óta

nem is volt zsebkendıje. Meglazította tırét a hüvelyében, szorosabbra húzta az övét, és ment tovább.

"Na, most aztán benne vagy nyakig, Bilbo Baggins- mondta magábat - Azon az estén keveredtél az egészbe, amikor vendégeid voltak,

most nézheted, hogy kerülsz ki mindenbıl s hogyan fizetsz érte! istenem, milyen bolond voltam és vagyok! - szólt lényének az a része

melynek a legkevesebb köze volt a Took családhoz. - Ugyan minek nekem a sárkány ırizte kincs; miattam mind itt maradhatna örökre ha csak én

ébredhetnék arra, hogy ez a dög alagút az otthoni elıszobám!" Csak hát persze nem ébredt arra, ehelyett ment tovább elıre, míg a ajtó

mindenestül homályba veszett mögötte. Egyedül volt. Hamarossan úgy érezte, kezd melege lenni. "Vajon valamiféle izzást látok-e odalent szemben?" -

tőnıdött. Azt látott, izzást. Amint elırehaladt, egyre nagyobb lett, mégpedig

kétségtelennül. Vörös láng volt, mely mindinkább vörösödöt Az sem volt már kétséges, hogy forróság van az alagútban. Gızgombolyagok lebegtek a babó felett és melege lett, aki izzadni kezdett. Egy

hang is elkezdett lüktetni a fülében, valamiféle bugyborékoló hang, mint nagy fazék forrna a tőzön, s ebbe olyan moraj keveredett, mely

óriás kandúr dorombolásához hasonlított. Ez végül is egy hatalmas állat horkolásának

félreérthetetlen gurgulázó hangjává erısödött, mely a baboval szemközt, odalent a vörös izzásban aludt.

Ekkor állott meg Bilbo. Bátrabb tettet soha nem hajtott végre, mint mikor innen is tovább ment.

Ehhez képest mindazok a félelmetes dolgok, amik még estek vele, semmiségek voltak. Igazi harcát abban ; alagútban egyedül

vívta, mielıtt felmérhette, miféle rettentı veszély vár még rá. Mindenesetre rövid megtorpanás után továbbment, s most képzeljétek el, amint az alagút végére érkezik, egy körülbelül olyan

nagyságú és formájú nyíláshoz, amilyen a fenti bejárat. Ezen keresztül les be a babó kis feje. Elıtte az a legalsó pince vagy börtönlyuk, amelyet még

a valamikori törpék vájtak a Hegy mélyében. Majdnem sötét van, úgyhogy a terem méreteit csak homályosan lehet sejteni, de a sziklás padlózat

közelebbi oldaláról hatalmas izzás világít. S ennek az izzásnak a forrása Smaug.

Itt feküdt az óriási vörös-arany sárkány, mély álomban; száján és orrlikain horkanó hangok törtek elı meg gomolygó gız, de szendergésében a tüze is

szunnyadt. Alatta, minden tagja és hatalmas győrőzı farka alatt, s még körös-körül a láthatatlan padlón szanaszéjjel is számlálhatatlan halmokban

hevertek a becses holmik, megmunkált és megmunkálatlan arany, drágakı és ékszer, és a pirosló fényben csíkozott ezüst.

Smaug összecsukott szárnyaival úgy feküdt ott, mint egy mérhetetlenül nagy denevér, kissé az egyik oldalára fordulva; úgyhogy a babó láthatta teste alsó részét és hosszú, halvány hasát, amelyhez kéregszerően tapadtak a

drágakövek és aranytöredékek, mivelhogy oly régen feküdt pazar ágyán. Mögötte, a hozzá legközelebb esı falra függesztve, páncélingek, sisakok,

harci bárdok, kardok és dárdák látszottak alig kivehetıen, s ugyanott hosszú sorokban álltak a nagy korsók és edények, annyi kinccsel töltve,

hogy annak értékét még csak felbecsülni se lehetett. Ha azt mondjuk, hogy Bilbónak elakadt a lélegzete, alig közelítjük meg az

igazságot. Nincs szó, amely ki tudná fejezni az ámulatát, mióta csak az ember megváltoztatta azt a nyelvet, amelyet a tündérektıl tanult még akkor,

mikor a világ csupa csoda volt. Bilbo már hallott azelıtt is mondákat és énekeket a sárkányok felhalmozta kincsekrıl, de az egésznek a fénye, vágya, ragyogása soha így meg nem illette. Szívét ugyanaz a varázslat és epekedés

töltötte meg és dúlta fel, ami a törpékét, és csak bámult mozdulatlanul - már-már elfeledve a kincsek rettenetes ırét - a felmérhetetlen becső és

mennyiségő aranyra. Úgy meredt a kincsre, mint aki képtelen a bámulást abbahagyni, míg végre

szinte akarata ellenére kilopakodott a kapubejárat árnyékából, át a padlón, a kincshalmok hozzá legközelebb esı széléig. Felette feküdt az alvó

sárkány, még álmában is szörnyő fenyegetésként. Bilbo egy nagy kétfülő kancsót ragadott meg, aminél nehezebbet nem tudott volna elcipelni, s

aggodalmas pillantást vetett felfelé. Smaug megrezzentette egyik szárnyát, kimeresztette egy karmát, horkolásának moraja

áthangolódott. Ekkor Bilbo futásnak eredt. De a sárkány nem ébredt fel - még nem -, ehelyett a mohóság és durva erıszak újabb álmába merült, ott heverve elorzott termében, miközben a kis babó visszafelé gyızködöt a hosszú

alagúton. A szíve hangosan dobogott, és a lába még annál is lázasabban reszketett, mint mikor lefelé tartott, de a zért csak szorította a

kancsóját, és legfıbb gondolata az volt: "Megtettem! Ez majd meg mutatja nekik! Még hogy śinkább látszik főszeresnek, mint betörınek!® No, ezt

aztán ne mondja nekem többet senki!" Nem is mondta. Balin csupa öröm volt, amikor viszontlátta a babót és elragadtatása éppoly nagy volt, mint meglepetése. Felkapta Bilbót és kivitte a szabad levegıre. Éjfél volt, és felhık fedték a csillagokat de Bilbo behunyt szemmel feküdt, lihegve és újra élvezve a friss levegı cirógatását, s alig is véve tudomást a törpék izgalmáról, vagy hogyan dicsérték, veregették a vállát, és ajánlották fel neki magul valamint

családjuk eljövendı nemzedékeinek a szolgálatát. A törpék még mindig kézrıl kézre adták a kancsót, és elragadtatással

beszéltek arról, hogy megint megtalálták a kincseket, mikor hirtelen iszonyú moraj támadt odalent a hegyben, mintha valami vén vulkán szánta volna rá magát arra, hogy újra kitörjön. Az ajtót majdnem behúzták maguk mögött,

csak egy követ tettek oda, hogy be ne csapót jék, de a hosszú alagúton felhatolt a rémes visszhang a mélység legaljáról, olyan bıgés és

tombolás, hogy megreszketett alattuk a föld. Erre a törpék elfeledkeztek az örömükrıl, és hogy még percekkel ezelıtt

milyen bizakodva kérkedtek, s rettegésükben lekuporodtak Bizony Smauggal még számolni kellett. Semmire se jó, ha az ember egy élı sárkányt figyelmen

kívül hagy, kiváltképpen, ha a közelében lakik, A sárkányok rengeteg kincsüknek igazában nem sok hasznát veszik, d rendszerint az utolsó unciáig tudják,

mennyijük van, fıleg ha rég a övék, s e szabály alól Smaug se volt kivétel.

Nyugtalan álma (melyben egy incifinci harcos, akinek azonban kíméletlen kardja és nagy bátorsága volt, jelent meg igen alkalmatlan módon)

szunyókálássá vált, a szunyókálás meg teljes ébredéssé. Idegen levegı érzıdött a barlangjában. Vajon abból a kis lyukból fú valami léghuzat? A sárkánynak ez a lyuk sehogy se volt ínyére, bár mennyire kicsiny volt, s most is gyanakvással méregette, és azon tőnı dött, miért is nem tömte el már régen. Legutóbb is mintha kopogó bargok elmosódó visszhangját

hallotta volna messze fentrıl, mely a lyukon át ért az odújáig. Megmoccant, és kinyújtotta a nyakát, hogy

szimatoljon. S akkor rájött, hogy a kancsó hiányzik! Rablás! Gyilkosság! Gyalázat! Ilyesmi nem esett meg vele; mióta elıször szállt alá a Hegybe! Dühe leírhatatlan volt - az a fajta düh volt ez, mikor a gazdagok, akiknek többjük van, mint aminek az élvezésére képesek,

váratlanul olyasmit veszítenek el, ami ugyan az övék, de soha se használták, se szükségük nem volt rá. A sárkány lángot okádott, a terem

csupa füst volt, a Hegyet tövéig megreszkettette. Elébb fejével döfködött a kis lyuk felé, hiába, majd teljes hosszát begyőrőzve, s úgy dübörögve, mint

a föld alatti mennydörgés, mélyen fekvı odújából; keresztülrontott a nagy ajtón, ki a Hegy-palota hatalmas járataiba, s

fel az Elülsı Kapuhoz. Egyetlen gondolata csak az volt, hogy bejárja az egész Hegyet, míg a

tolvajt meg nem fogja, szét nem tépi, és agyon nem tapossa. A Kaputól indult el, sípoló gızként szökkentek fel a vizek, maga meg izzó lángként emelkedett a magasba, majd zöld és skarlát tüzet okádva ereszkedett le a

hegycsúcsra. A törpék hallották röptének iszonyú zaját, és odalapultak azokhoz a falakhoz, amelyek a füves teraszt vették körül

, a sziklakövek alá görnyedve, és abban reménykedve, hogy valamiképpen kikerülik a vadászó sárkány szörnyő tekintetét.

Itt mindannyiukra a biztos halál vár, ha Bilbo megint csak nem lép közbe.

- Gyorsan! Gyorsan! - lihegte. - Az ajtó! Az alagút! Itt nem lesz jó! Szavainak nyomán felserkenve a törpék már éppen készültek bemászni az

alagútba, amikor Bifur felkiáltott: - Az unokatestvéreim! Bombur és Bofur. . . elfeledkeztünk róluk, odalent

vannak a völgyben! - Lemészárolják ıket, hasonlóképpen a pónijainkat is mind, a

raktárunk meg odavész - nyögték a többiek. - Semmit se tehetünk. - Ugyan már! - szólt 'Thorin, aki visszanyerte méltóságát. - Nem

hagyhatjuk el ıket. Mr. Baggins és Balin, ti másszatok be, meg ti ketten is, Fili és Kili; ne kapjon meg mindannyiunkat a sárkány. Ti

többiiek meg . . . hol vannak a kötelek? Gyorsan! Talán ilyen vészes perceket még nem éltek át. Smaug dühének iszonyú hangjai ott visszhangzottak messze fent a sziklás üregekben; bármelyik

pillanatban lángolva szállhatott alá, vagy izzó pörgésben repkedhette körbe ıket, míg rájuk nem bukkan, amint a veszedelmes szikla élén húzogatják eszeveszetten köteleiket. De elıbb Bofur került fel, s még mindig nem

történt semmi. Azután Bombur, fújtatva és pöfékelve a csikorogva feszülı kötélen, s még mindig nem történt

semmi. Felkerült néhány szerszám és pár batyunyi raktárkészletf s akkor aztán rájuk tört a veszedelem.

Zúgó zaj hallatszott. Vörös fény érintette a sziklák csúcsát. A sárkány megérkezett.

A törpéknek alig volt idejük arra, hogy visszameneküljenek az alag- útba, behúzva-vonszolva batyuikat, amikor Smaug észak felıl levágott, lángjával a hegyoldalt nyaldosva, hatalmas szárnyait olyan lármá-

val csapkodva, mint az üvöltı szélvész. Forró leheletétıl összeaszott a fő az ajtó elıtt, behatolt a résen, amit a törpék meghagytak, és rejtı-

zésükben is megperzselte ıket. Libbenı lángok lobbantak, és fekete sziklaárnyékok perdültek táncra. Azután - amikor újra arra haladt mindent

elborított a sötétség. A pónik felnyerítettek félelmükben, elszakították kötıfékjüket, és vadul elvágtattak. A sárkány lecsapott, megfordult, hogy

üldözze ıket, azzal eltőnt. - Ez szegény állataink végét jelenti! - mondta Thorin. - Semmi se menekül

meg Smaug elıl, amit egyszer megpillantott. Itt vagyunk, s itt kell maradnunk, hacsak valakinek nem támad kedve rá, hogy visszagyalogoljon a

folyóig, hosszú mérföldeket, fedetlen úton, miközben Smaug figyel! Ez nem volt valami kellemes gondolat! A törpék még lejjebb másztak az

alagútba, aztán ott feküdtek vacogva, noha meleg volt, a levegı pedig áporodott, amíg csak a kapu hasadékán be nem hatolt a hajnal sápadt fénye. Éjszaka minduntalan hallhatták a repülı sárkány üvöltését, amint növekszik,

majd továbbhalad és elhal, miközben körbevadássza a hegyoldalt. A pónik és a felfedezett táborok nyomán a sárkány azt következtette, hogy a folyó és a tó mentérıl emberek érkeztek, és ık mászták meg a

hegyoldalt a völgy felıl, ahol a pónik álldogáltak, de fürkészı szeme nem vette észre az ajtót, s a kis, magas fallal körülkerített rész

kivédte legvadabb lángoszlopait. Sokáig vadászott hiába, mígnem a hajnal lehőtötte dühét, és visszatért aranynyoszolyájára, hogy aludjék, és új erıt győjtsön. A lopást sem elfeledni, se megbocsátani nem volna

képes, még ha ezer esztendı parázsló kıvé is változtatja, de módjában volt várni. Lassan és csendben visszamászott a vackába,

és félig behunyta a szemét. Amikor eljött a reggel, a törpék félelme is alábbhagyott. Megértették,

hogy az effajta veszélyek elkerülhetetlenek, amikor ilyen ırizıvel akad dolguk, s hogy nem lenne értelme máris feladni kutatásukat. De

- amint azt Thorin megvilágította elıttük - nem is tudtak volna éppen most visszakerülni innen. Pónijaik elvesztek vagy megölték ıket, s arra

várhattak egy darabig, míg Smaug annyira lazítja figyelmét, hogy bátran nekivághatnak a hosszú útnak gyalog. Szerencsére raktárkészletükbıl eleget

mentettek meg ahhoz, hogy még egy ideig kitartson. A törpék hosszan megvitatták, mi történjék, de semmi módját nem tudták

kieszelni annak, hogyan szabadulhatnának Smaugtól - ami egyébként terveiknek mindig is gyenge pontja volt, mint erre Bilbo véleménye kifejtésekor rámutatott. Ekkor azoknak szokása szerint, akik teljesen

megzavarodtak, a törpék a babót kezdték szidalmazni, éppen azt róva fel neki, ami annyira elragadtatta ıket elıször: hogy elhozta a kancsót, s

ezzel túl hamar keltette fel Smaug dühét. - Véleményetek szerint ugyan mi más lehetne egy betörı feladata? - kérdezte Bilbo mérgesen. - Én nem arra szerzıdtem, hogy sárkányokat öldössek, ez a

harcosok munkája, hanem hogy kincset lopjak. Ezen a téren kezdetként a legjobbat nyújtottam, amire képes vagyok. Vagy azt vártátok tılem, hogy

Thror egész kincsével a hátamon fogok majd visszacaplatni? Ha egyáltalán haragról eshetik szó, akkor, úgy vélem, ez a szó engem illet. Ötszáz

betörıt kellett volna magatokkal hoznotok, nem egyet. Nem kétséges, hogy ami nagyapátok dicsıségére válik, azt sohasem tártátok fel elıttem: milyen hatalmas mennyiségő kincset halmozott fel. Ennek a felhozatalára sok száz esztendıre lenne szükségem, még ha ötvenszer olyan nagy lennék is, mint

vagyok, Smaug pedig olyan szelíd, akár a nyuszi. Az elhangzottak után a törpék persze Bilbo bocsánatát kérték.

- Hát akkor elgondolásod szerint mit tegyünk, Mr. Baggins? - kérdezte Thorin udvariasan.

- Ha a kincs elszállítására gondoltok, úgy pillanatnyilag semmi se jut az eszembe. Ez nyilvánvalóan teljes mértékben attól függ, milyen szerencsés

fordulat változtat a helyzetünkön, s azon, hogy megszabaduljunk Smaugtól. Az, hogy a sárkányoktól hogyan lehet megszabadulni, egyáltalán nem rám tartozik, de azért mindent megteszek annak érdekében, hogy kigondoljak valamit. Személy szerint nekem nincs semmiféle reményem, és csak azt

óhajtanám, vajha újra otthon lehetnék békén a házamban. - Ezzel pillanatnyilag ne törıdj ! De mi legyen a teendınk most, ma? - Hát

ha igazán érdekel benneteket a tanácsom, csak azt mondhatom, nem tehetünk egyebet, mint hogy ott maradunk, ahol vagyunk. Nem kétséges, hogy napközben

aránylag biztonságosan kimászhatunk innen levegıt szívni. Idıvel talán majd egy-két törpe kiválasztására is sor kerülhet, akik visszamennek a folyó

menti raktárunkhoz, hogy feltöltsék a készletünket. De addig is húzódjék csak mindenki jó mélyen

az alagútban éjszakára. Most pedig felajánlok nektek valamit. Győrőm birtokában még ma délben lemászom; ha egyáltalán valahol Smaug akkor szunyókálni fog, s meglátom, mire készül. Talán történik valami. "Minden

féregnek megvan a sebezhetı oldala", mint boldogult apám szokta volt mondogatni, jóllehet biztos vagyok benne, hogy megállapítását nem személyes

tapasztalatból merítette. Persze a törpék mohón kaptak Bilbo ajánlatán. A kis babó iránt már eddig is bizonyos megbecsülést éreztek. Most kalandos vállalkozásuk igazi vezetıje

lett. Saját gondolatai, tervei támadtak. Amikor eljött a dél, felkészült újabb, a Hegybe lefelé vezetı útjára. Természetesen egyáltalán nem volt

ínyére, de azért most, hogy többé-kevésbé tudta mi vár rá, az egész már nem volt olyan rémisztı. Ha alaposabban ismeri a sárkányokat és csavaros eszüket, valószínőleg jobban fél, kevésbé reménykedik abban, hogy

szunyókálás közben találja ma ezt a bizonyosat. Amikor a babó elindult, sütött a nap, de az alagútban éjsötét volt Az alig nyitva hagyott ajtón beszőrıdı fény hamarosan elhalványult amint lefelé

tartott. Útja oly csendes volt, hogy a gyenge szél szárnyán kanyargó füst sem járhatott zajtalanabbul, s Bilbo már-már hajlott arra, hogy kissé büszke

legyen magára, amint az alacsonyabban fekvı ajtóhoz közeledett. Ott csak valami nagyon halvány izzás látszott.

" A vén Smaug fáradt és alszik - gondolta a babó. - Se nem láthat, nem is hallhat. Fel a fejjel, Bilbo!" Elfeledkezett, vagy talán nem tudott a

sárkányok szaglóérzékérıl. Az is kínos tény, hogy a sárkányok képesek az egyik szemüket nyitva tartani, miközben alusznak, ha gyanakodnak

valamire, és figyelni akarnak. Smaug feltétlenül olyannak látszott, mint aki mélyen alszik, szinte holtra váltan és sötéten, még a hortyogása se volt több, mint egy

pöffenı láthatatlan gız, mikor Bilbo újra belesett a bejárat felıl. Már

éppen azon volt, hogy belépjen a terembe, mikor váratlanul a vörös fény vékony és átható sugarát

kapta el Smaug bal szemének lehunyódó pillája alól. Csak tettette az alvást! Az alagút bejáratát figyelte! Bilbo nagy

sietve visszalépett, és áldotta szerencséjét, mely győr őjével érte Ekkor Smaug megszólalt:

- Nos, tolvaj! Érzem szagodat és a levegıt, amely körülvesz. Hallom a lélegzetedet. Gyere csak! Vigyél megint valamit, van itt elég még marad is!

De annyira Bilbo már nem volt járatlan a sárkánytudományban hogy ezt megtegye, s ha Smaug azt remélte, hogy ilyen könnyen a köze lébe

csábíthatja ıt, csalódott. - Nem, köszönöm, ó, Félelmetes Smaug-felelte. -Nem ajándékért jöttem. Csak

látni akartalak, s megtudni, vajon valóban oly nagy vagy-e, mint a mesék állítják. Jómagam nem hittem bennük.

- De most már hiszed? - kérdezte a sárkány, akinek kissé hízelgett a dolog, jóllehet Bilbo minden szavában kételkedett.

- Bizony az énekek és regék meg se közelítik a valóságot, ó Smaug, Minden Csapások Legnagyobbja-felelte Bilbo.

- Ahhoz képest, hogy tolvaj vagy és hazug, jó a modorod - mondta a sárkány. - Úgy látszik, a nevemet is ismered, noha én soha nem éreztem a szagodat ennek elıtte. Ha szabad kérdeznem, ki vagy, és honnan jössz?

- Hogyne lenne szabad! A domb alól jövök, és a dombok alá és a dombok fölé vezet az utam. S a légen át. Én vagyok a láthatatlan vándor.

- Ezt el kell hinnem - szólt Smaug -, de hát ez csak nem lehet a neved. - Én vagyok a nyomravezetı, a hálónyiszáló, a fullánkos légy. A szerencsés

szám választottja vagyok. - Elragadó címek! - csúfondároskodott a sárkány. - De a szerencsés számok

se jönnek ki mindig. - Én vagyok, aki élve temeti el a barátait, és vízbe fojtja, majd a vízbıl

ismét élve húzza ıket elı. A zsák végébıl jöttem, de soha a zsák végében nem ragadtam.

- Ez már nem erısíti oly mértékben a hiteledet - gúnyolódott Smaug. - A medvék barátja és a sasok vendége vagyok. Győrőnyerı és Szerencsehozó

meg Hordólovas is - folytatta Bilbo, aki kezdett elégedetté válnitalánysorozatával. ,

- Ez már jobb! - mondta Smaug. - De azért ne hagyd, hogy a képzeleted elragadjon!

Hát persze, így kell beszélni a sárkányokkal, ha az ember nem akarja elárulni a nevét (ami bölcs dolog), s feldühíteni sem akarja ıket azzal,

hogy megtagadja nevének kimondását (ami szintén nagyon bölcs). A talányos beszéd vonzerejének egyetlen sárkány se tud ellenállni, sem annak az

idıfecsérlésnek, hogy megpróbálja megérteni. Smaug sok mindent egyáltalán nem értett abból, amit hallott (bár remélem, ti értitek, mert hiszen

ismeritek Bilbónak mindazon kalandjait, amelyekre utalt), de azért úgy gondolta, elég sok mindent ért mégis, és szíve mélyén kuncogott. "Magam is így gondoltam múlt éjjel - somolygott magában. - Tavi

emberek cselszövése ez; váljak gyíkká azonnal nyomban, ha nem a nyavalyás teknıvájó tópartiak mesterkedtek.

Réges-régen nem jártam már , arrafelé, de ezek után hamarosan másként lesz!"

- Nagyon helyes, ó Hordólovas! - szólt aztán fennhangon. - Talán Hordónak

hívták a pónidat, talán nem, ámbátor eléggé kövér falat volt. Lehet, hogy láthatatlanul j ársz, de az egész utat nem tehetted meg gyalog. Hadd

mondjam meg neked, hogy hat pónit faltam fel múlt éjjel, és nemsokára a többit is elkapom és felfalom. A remek lakomáért cserébe adok neked egy tanácsot, mely javadra fog szolgálni: ne legyen a szükségesnél több dolgod

törpékkel! - Törpékkel! - mondta Bilbo, meglepetést színlelve.

- Elég legyen a mesékbıl! - szólt Smaug. - Ismerem a törpék szagát és ízét, nálam senki se ismeri jobban. Azt se próbáld bemesélni nekem, hogy úgy falok fel egy törpe megülte pónit, hogy ezt a szagot nem érzem meg

rajta! Rossz végre jutsz majd, ha ilyen barátaid lesznek, Hordólovas Tolvaj! Az se bánom, ha visszamégy közéjük, és elmondod, hogy mindezt

tılem hallottad. - Azt azonban nem említette Bil bónak, hogy egyetlen szagnak nem tud a nyomára jönni, a babószag nak; ilyet még nem tapasztalt,

s ez módfelett elgondolkoztatta. - Úgy hiszem, szép árat kaptál azért a kancsóért a múlt éjjel - folytatta. - Vagy nem? Még hogy semmit se? No, ez

hasonlít a törpékre. S most, gondolom, valahol ott lebzselnek kint, s neked kell elvégezned mind a veszélyes munkát és elcsenned azt, amit csak lehet, valahányszor nem

figyelek; és mindezt nekik. S hogy megkapod az illı részedet? Hát azt csak ne hidd! Szerencsés leszel, ha élve megúszod.

Bilbo kezdte magát igazán kényelmetlenül érezni. Valahányszor Smaug kósza tekintete, mely ott kereste ıt az árnyékban, rávillant, megremegett,

és valami megmagyarázhatatlan vágy fogta el, hogy kirohanjon, és leleplezze magát, s mindent elmondjon neki.

Annak komoly veszélyében forgott, hogy a sárkányármány hatása alá kerül. De összeszedve bátorságát, újra beszélni kezdett: - Nem mindent tudsz te sem, ó Hatalmas Smaug

- szólt. - Nem egyedül az arany vezetett ide minket.

- Hohó! Hát szóval azt mondod: minket - nevetett Smaug. - Miért nem mindjárt minket tizennégyünket, s ezzel készen is volnánk, kedves

Szerencsés Szám úr? Örömmel hallom, hogy más dolgotok is akad errefelé, nemcsak az aranyam keresése. Ez esetben talán nem fogjátok teljes egészében

elfecsérelni az idıtöket. Nem tudom, végiggondoltad-e, hogy még ha apránként el is tudod lopni az aranyamat, ami mintegy száz év kérdése

csupán, nem messzire jutsz vele. A hegyoldalon nem sok hasznát veszed, ugye? De az erdıben sem. Az isten áldjon meg!

Meggondoltad már, mi lesz a zsákmányod? Egy tizennegyed rész, gondolom, vagy valami efféle, ugye így alkudtátok ki? De aztán hogy is lesz a

szállítással? A fuvardíjjal? Mi lesz a fegyveres ırökkel, az illetékkel? - És Smaug hangosan kacagott. Rossz és ravasz szíve volt, és gyanította, hogy feltevései közel járnak a valósághoz, noha a tervek hátterében a

Tavi-embereket sejtette, s hogy a rablott holmik java részét annak a part menti városnak szánták, melyet ifjú éveiben Esgarothnak hívtak.

Alig hinnétek, de a kis Bilbo egészen elképedt. Eddig minden gondolatát és energiáját az kötötte le, hogy eljusson a Hegyhez és megtalálja a

bejáratot. Álmában se jutott eszébe azon törni a fejét, hogyan szállítja el a kincset, azon meg semmiképpen se, hogy a rá esı rész miképpen teszi majd

meg az egész utat Dombalatti Zsákvégig. Most rút gyanú fészkelıdött a szívébe - vajon a törpék is megfeledkeztek-e errıl a fontos pontról, vagy

egész idı alatt a markukba nevettek? Ilyen hatása van a sárkánybeszédnek a tapasztalatlanra. Bilbónak persze résen kellett volna lennie, de hát

Smaugnak meglehetısen lenyőgözı egyénisége volt. - Meg kell hogy mondjam neked - mondta a babó, megpróbálva egyaránt hő maradni a barátaihoz és a maga ügyéhez -, hogy az arany csak másodrendő szerepet játszott a gondolatainkban. Dombon át és domb alatt, hullám hátán,

szél nyomán csak azért jöttünk, mert a Bosz szú vezetett. Ó Smaug, aki oly felbecsülhetetlenül gazdag vagy, bizonyára tudod, hogy sikered miatt jó

néhány elszánt ellenséged van.

Ekkor aztán Smaug igazán nevetett - pusztító nevetés volt ez, mely Bilbót a földre sújtotta, mialatt messze fenn az alagút végénél a törpék

egymáshoz kuporodtak, és úgy képzelték, a babót elérte hirtelen és gyászos vége.

- Bosszú! - horkantott a sárkány, és szemének fénye úgy villant át a termen padlótól a mennyezetig, akár a skarlát villám. - Bosszú! A Hegymély Királya meghalt, és ugyan hol van rokoni nemzetsége, mely bosszút

merészelne állni? Girion, Völgyváros Ura halott, én meg felfaltam a népét, akár a bárányok közé settenkedett farkas, és hol vannak fiának fiai, akik

még csak a közelembe jönni is merészkednének? Ott ölök, ahol akarok, és senki se próbál ellenállni. Leterítettem a régi világ harcosait, akikhez

hasonló pedig manapság nem terem már. S akkor még ifjú voltam és sebezhetı. Most öreg vagyok és erıs, erıs, erıs, Árnyékbéli Tolvaj ! - kérkedett

Smaug. - A páncélzatom felér tíz pajzzsal, a fogaim szablyák, karmaim dárdák, farkam rezzentése

mennykıcsapás, szárnyam forgószél és leheletem halál! - Én mindig úgy tudtam - mondta Bilbo, a félelemtıl rikácsolva-, hogy a

sárkányok valahogy lágyabb anyagból vannak odalent, különösen a mellük táján; na de hát nem kétséges, hogy valaki, aki olyan, mint egy

erıd, erre is gondolt. A sárkány abbahagyta dicsekvését.

- Az értesülésed már idejétmúlt - reccsentett Bilbóra. - Fent és lent egyaránt vaspikkelyek és kemény drágakövek páncélzata véd. Nincs penge,

mely keresztüldöfhetne engem. - Sejthettem volna - mondta Bilbo. - Bizony sehol nem lelhetı párja Smaug Úrnak, az Áthatolhatatlannak. Micsoda pompázatos dolog, ha az embernek

remek gyémántokból van a mellénye! - Ez valóban ritka és csodálatos - mondta Smaug már-már nevetséges önelégültséggel. Azt nem tudta, hogy a babó még az elızı látogatása alkalmával megpillantotta már alteste sajátos fedetlenségét, s most egyetlen vágya az volt, hogy ezt - ı tudta, miért - közelebbrıl is

szemügyre vehesse. A sárkány a hátára fordult. - Nézd csak! - mondta. - Hát ehhez mit szólsz?

- Káprázatosan lenyőgözı! Tökéletes! Hibátlan! Megdöbbentı! , - kiáltozott Bilbo fennhangon, de magában azt gondolta: "Vén barom! Hiszen a bal melled

nagy része olyan csupasz, akár a házatlan csigáé." Miután Mr. Baggins ezt meglátta, most már egyedül az a gondolat

foglalkoztatta, hogyan tudna innen eliszkolni. - Igazán nem szabad Káprázatosságod idejét továbbra is igénybe vennem -

mondta -, vagy megfosztanom megérdemelt pihenésétıl. Úgy hiszem, a póniknak, ha megugrottak, nem kevés fáradságba kerül az elfogása. Ugyanígy

van ez a betörıkkel - tette hozzá mintegy búcsúsziporkaként, amint hátraszökkent, aztán uccu neki, fel az alagútnak.

Szerencsétlen megjegyzés volt, mert a sárkány rettentı lángot okádott Bilbo után, s ez bármennyire is gyorsan iparkodott felfelé a lejtın, még

megközelítıen biztonságos távolságra sem juthatott, mikor Smaug rémisztı feje máris kibukkant a mögötte lévı nyffáson. Szeren csér nem tudta átnyomni rajta az egész fejét és állkapcsát, de orrlyukai tüzet és gızt

leheltek, hogy kövessék a babót, s ezek csúnyán elbántak vele, úgyhogy vakon támolygott fájdalmában és félelmében. Egészében nagyon meg volt

elégedve, milyen okosan beszélgetett Smauggal, de ez a baklövés a végén észre térítette.

" Sose nevesd ki az élı sárkányt, Bilbo te ostoba!" Mondta magában, s ez késıbb kedvenc szavajárása lett, sıt közmondássá vált.

- Ennek a kalandnak még a közepén se tartasz" - tette hozzá, s ebben a megállapításban is mély bölcsesség rejlett.

A délután estébe-fordult, amikor a babó ismét kiért az alagútból, és megbotlott, majd ájultan rogyott az ajtólépcsıre. A törpék magához

térítették, és tılük telhetıen gyógyították ott, ahol megperzselıdött, de jó idıbe telt, amíg haja a tarkóján és a sarkán újra kinıtt, az egész a

csupasz bıréig leperzselıdött, illetve felbodorodott. Ezalatt barátai mindent elkövettek, hogy a babót jobb kedvre derítsék, s történetére is

roppant kíváncsiak voltak, kiváltképpen arra, miért csapott a sárkány olyan rettentı zajt, és hogy menekült meg Bilbo.

De a babót gond gyötörte, és nem érezte jól magát, s a törpék csak nehezen tudtak valamít kiszedni belıle. Hogy u jra átgondolta, most már sok

mindent megbánt, amit elmondott a sárkánynak, s nem vágyott rá, hogy megismételje az elmondottakat. A vén rigó ott ült a közelében egy sziklán,

fejét egyik oldalára billentve, s fülelve mindarra, amit beszéltek. Ez mutatja, milyen rosszkedvő volt Bilbo: felkapott egy követ, és a rigó felé

hajította, mely csak odább rebbent, aztán , visszatért. - A fenébe ezzel a madárral! - szólt Bilbo haragosan. - Azt hiszem,

hallgatózik. Látni se bírom. - Hagyd békén! - mondta Thorin. - A rigók jók és barátságosak, ez a madár

is igen vén, s esetleg az utolsó abból az ısi fajtából, mely valaha itt repdesett, s apámnak és nagyapámnak a kezébıl evett. Hosz szú élető és

varázserejő fajta volt, s ez talán még egyike azoknak, akik akkor, sok száz vagy még több esztendıvel ezelıtt éltek. Völgyváros lakói ismerték a

fortélyát annak, hogyan lehet megérteni a nyelvüket, s hírvivıként repítették ıket a Tavi-emberekhez vagy máshová.

- No, ha a rigót ez érdekli, úgy hamarosan lesz hír, amit Tóvárosba megvigyen - mondta Bilbo -, ámbár nem valószínő, hogy akad ott még ember,

aki rigónyelwel bajlódnék. - Miért, mi történt? - kérdezték a törpék. - Ugyan meséld már el! Így aztán Bilbo mindazt elmondta, amire emlékezett, s megvallotta, az a kínos érzése

van, hogy a sárkány túl sokat megsejtett talányos megjegyzéseibıl, összevetve azzal, amit a táborokról és a pónikról úgyis

tudott. - Biztos vagyok benne, hogy tudja, Tóvárosból jövünk, és onnan kaptunk segítséget, és az a szörnyő gyanúm, következı lépése a város ellen irányul

majd. Bárcsak meg sem emlitettem volna a Hordólovast, hiszen errefelé még egy vak nyulat is csak a Tavi-emberekre

emlékeztethetne. - Hát ezen már nem lehet segíteni, meg aztán nehéz is a nyelvbotlást

elkerülni, ha az ember egy sárkánnyal beszélget, legalábbis így hallottam mindig - mondta Balin, akinek szívügye volt, hogy a babót megvigasztalja.

- Szerintem nagyszerően szerepeltél; egy kiválóan hasznos dolgot mindenesetre kikémleltél, és épségben hazatértél, s ez is több, mint amit

bárki elmondhat magáról, aki a Smaughoz hasonló szörnyekkel szót váltott. Lehet, hogy majd még áldás és szerencse fakad abból, ha tudjuk, hol van az

a bizonyos csupasz hely a vén Féreg gyémántmellényén. Ezzel a társalgás új fordulatot vett, mindenki különféle sárkányölésekrıl kezdett beszélni, történelmileg hitelesekrıl, kétségesekrıl, mondaiakról,

meg a szúrások, döfések, altesti vágások eltérı fajtáiról, azután a különféle módszerekrıl, fortélyokról, cselvetésekrıl, melyeknek a révén e

gyilkosságokat végrehajtották. Az általános vélemény az volt, hogy szundikáláson érni egy sárkányt korántsem oly könnyő, mint ahogy a

szólásmondás tartja, s hogy egy alvó sárkányt leszúrni vagy keresztüldöfni nagyobb valószínőséggel végzıdik

katasztrofálisan, mint a merész támadás szemtıl szembe. A rigó, miközben a törpék beszélgettek, egész idı alatt fülelt, s csak

akkor terjesztette ki csendben a szárnyát és repült tova, amikor a csillagok elkezdtek kikukucskálni. És egész idı alatt, míg a törpék

beszélgettek, és az árnyékok megnyúltak, Bilbo egyre nyugtalanabb lett, és balsejtelmei mindinkább erıt vettek rajta. Végül is megszakította a

csevegést. - Úgy érzem, nem vagyunk itt biztonságban - mondta -, s értelmét se látom annak, miért éppen itt ülünk. A sárkány lehervasztott mindent, ami kellemes

zöld volt, azonfelül eljött az éj, és hideg van. De a csontjaimban érzem, hogy ezt a helyet újra támadás fogja érni. Smaug most már tudja, milyen

úton kerültem a termébe, és nem kétséges, hogy kitalálja, hol az alagút másik vége. Ha szükséges, ízzé-porrá zúzza a Hegynek ezt az egész oldalát, hogy többet be ne juthassunk hozzá, s ha minket is agyon talál verni, csak

még jobban örül neki. - Nagyon borús gondolataid vannak, Mr. Baggins! - mondta Tho rin. - Ha

Smaugnak csakugyan annyira fontos, hogy távol tartson magától, ugyan miért nem torlaszolta el a lenti bejáratot? Márpedig ezt nem tette meg, különben

meghallottuk volna. - Nem tudom, nem tudom; talán csak azért nem, mert kezdetben próbára akart

tenni és újra odacsalogatni, most meg talán azért, mert a mai éjszaka vadászatának eredményeit lesi, vagy egyszerően, ha

elkerülheti, nem akarja rongálni a hálószobáját, de szeretném, ha nem vitatkoznátok velem. Smaug most már bármelyik pillanatban elıkerülhet, s

egyetlen reményünk csak az lehet, ha jól elbújunk az alagútban, és magunkra zárjuk az ajtót.

Bilbo olyan komoly volt, hogy a törpék végül is úgy tettek, ahogy mondta, bár az ajtó becsukását húzták-halasztották - ez a terv meglehetısen vakmerı

volt, mivel azt senki se tudta, vajon egyáltalán, s ha igen, hogyan tudják belülrıl újra kinyitni, az a gondolat pedig, hogy olyan helyre legyenek

becsukva, ahonnan más út nem vezet kifelé, mint a sárkány odúján keresztül, nem volt valami csábító. Meg aztán minden teljesen nyugodalmasnak látszott,

kívül is és odalent az alagútban. Így a törpék még jó darab ideig ott ültek bent, nem messze a félig nyitott ajtótól, és folytatták a beszélgetést.

A beszéd most a sárkánynak azokra a gonosz szavaira terelıdött, amelyeket a törpékrıl ejtett. Bilbo szívbıl kívánta, bár soha ne hallotta volna ıket, vagy legalábbis egészen bizonyos lehetne afelıl, hogy a törpék teljesen ıszinték, amikor azt állítják, egyáltalán soha nem gondoltak még arra, mi

lesz, ha majd elnyerték a kincset. - Azt mindig tudtuk, hogy vakmerı vállalkozás - mondta Thorin -, és ma is ez a véleményünk; de változatlanul azt hiszem, ha egyszer a miénk lesz a kincs, akad idı bıven, hogy átgondoljuk, mi is történjék a továbbiakban.

Ami meg a te részedet illeti, Mr. Baggins, biztosíthatlak, hogy amit irántad érzünk, több a hálánál, és tizennegyed részedet magad választhatod

ki, mihelyt akad, amit szét lehet osztani. Sajnálom, ha a szállítást illetıen aggodalmaid vannak, azt is megengedem, a nehézségek nagyok; a

vidék errefelé nem nagyon szelídült az idık múlásával, ellenkezıleg, de ami tılünk telik, azt megtesszük érted, és a költségekbıl is kivesszük

részünket, ha eljön az ideje. Rajtad múlik, hiszel-e nekem vagy sem. Ezután a beszélgetés magára a nagy kincsre fordult és mindarra, amire

Thorin és Balin emlékezett. Azt fontolgatták, vajon még mindig odalent fekszik-e minden a nagy teremben érintetlenül: dárdák, melyek a nagy

Bladorthin király (aki már régesrég meghalt) seregei számára készültek; mindegyiknek háromszor kovácsolt feje volt, nyele csiszolt

aranyberakásokkal, de elszállításukra - s kifizetésükre - soha nem került sor; pajzsok, melyeket ugyancsak régen holt harcosoknak szántak; Thror

hatalmas kétfülő aranykorsója, amelybe olyan madarakat és virágokat kalapáltak és véstek, melyeknek szeme és szirma ékszer volt; aranyozott,

ezüstözött, áthatolhatatlan páncélingek; Giri annak, Völgyváros Urának nyaklánca ötszáz főzöld smaragdból - legidısebb

fiának ingéért adta, ezt törpe illesztette győrők olyan füzére alkotta, amelyhez hasonlót a világ még nem látott, mert merı ezüstbıl készült, de

háromszor oly erıs volt, mint az acél. Ám mínd közül a legszebb az a nagy fehér drágakı volt, amelyet a törpék a Hegy tövébe, találtak, a Hegy

Szíve, Thrain ?sköve. - Az İskı! Az ıskı! - mormolta Thorin a sötétben félálomban állát térdén nyugtatva. - Olyan volt, mint egy gömb, ezernyi csiszolt felülettel; a tőz

világosságában úgy ragyogott, akár az ezüst, akár a víz a napfényben, akár a hó a csillagok alatt, akár az esı a holdon!

De a varázsos vágy a kincs után, mely Bilbót is hatalmába kerítette most elhagyta. Egész idı alatt, míg a törpék beszélgettek, csak féligl fígyelt

rájuk. İ ült az ajtóhoz legközelebb, mindenféle esetleges külsı zajra hegyezve egyik fülét, míg a másik leste, hallatszik-e a törpék

mormolásának visszhangján túl is valami nesz, valami mozgás sejtelme odalentrıl. A sötétség mélyebb lett és a babó egyre nyugtalanabb. - Csukjátok be az ajtót! - kérlelte a törpéket. - Csontom velejéig

rettegek ettıl a sárkánytól. A csend még sokkal kevésbé tetszik nekem, mint a múlt éjszakai zenebona. Csukjátok be az ajtót, mielıt még túl késı!

Volt valami a babó hangjában, ami nyugtalanította a törpéket. Thorin lassan ocsúdott álmodozásából, aztán felkelve odább rúgta azt a követ,

mely az ajtót kiékelte. Akkor nekiveselkedtek, s az ajtó egyet len

csattanással-roppanással becsukódott. Kulcslyuknak nyoma sehol bentrıl. Be voltak zárva a Hegybe!

De amit tettek, nem volt elhamarkodott. Alighogy a törpék lejjebb mentek az alagútban, a Hegy oldalát olyan csapás rengette meg mintha erdei

tölgybıl készült faltörı kos, amelyet óriások lóbáltak ütıdött volna neki. A szikla zúgott, a falak megrepedeztek, és kövei hullottak a tetırıl a

törpék fejére. Még elgondolni se jó, mi történt volna, ha az ajtó akkor is nyitva van. Mindenki még lejjebb menekült az alagútba, és örült annak, hogy

él, míg mögöttük odakint Smaul ırjöngésének dörgését és morajlását hallották. Smaug sziklákat tör darabokra, hatalmas farkának egyetlen csapásával falakat, kıszirteke zúzva szét,. míg végül a törpék fenti kis

táborhelye, a kiégett fő, a rigc köve, a csiga járta falak, a keskeny párkány, minden, minden egyetlen törmelékhalmazban eltőnt, és a ripítyára

tört kövek lavinája a szikláról a lenti völgybe zúdult. Smaug csendben lopózva hagyta el odúját, zaj nélkül emelkedett a magasba,

aztán súlyosan és lassan lebegett a sötétben, akár egy iszonyú varjú, a széltıl sodortatva a Hegy nyugati nyúlványa felé, abban a

reményben, hogy ott valamit vagy valakit készületlenül talál, s kikémleli annak a föld alatti folyosónak a bejáratát, amelyet a betörı használt.

Ezzel a dühkitöréssel válaszolt arra, amikor senkire se lelt, és semmit se látott, még ott sem, ahol érzése szerint a kijáratnak lennie kellett.

Miután mérgét ily módon kiokádta, Smaug megkönnyebbült, és szíve mélyén azt gondolta, ebbıl az irányból ugyan soha többet nem éri baj. Közben

másféle bosszúra is volt gondja. "Hordólovas! -horkant fel. - A vízpart felıl hoztak a lábaid, és nem kétséges, hogy víznek fel

vitt az utad. A szagod ugyan ismeretlen, de ha nem is vagy a Tavi emberek közül való, azok segítettek. Pillantsanak meg hát ık is, emlékeztetıül, ki

az igazi Királya a Hegymélyének!" Ezzel a sárkány lángok közepette felemelkedett, és déli irányban, a

Folyó-folyó felé repülve, eltőnt.

13. NINCS IDEHAZA

Ezenközben a törpék a sötétben ültek, és néma csend honolt köztük. keveset ettek, keveset beszéltek. Az idı múlását nem tudták mérni, mozdulni is alig mertek, mert hangjuk suttogása visszhangzott, és zajt vert az alagútban. Ha

elszunnyadtak, újra csak sötétségre és mély csendre ébredtek. Végül is - napokig tartó várakozás után, legalábbis nekik napoknak tőnt -, amikor a levegı hiányától már fulladoztak és elkábultak, nem bírták tovább. Szinte azt se bánták volna, ha lentrıl a sárkány visszatértének zajait hallják. A

csend Smaugnak valami mesterkedésére utalt, amitıl rettegtek, de örökké mégsem ülhettek itt. Thorin szólalt meg:

- Próbálkozzunk csak az ajtóval! - mondta. - Tüstént éreznem kell az arcomon a szelet, különben meghalok. Inkább verjen agyon Smaug a

szabadban, mint hogy itt fulladjak meg! Így aztán néhány törpe feltápászkodott, és visszatapogatózott oda, ahol az

ajtó volt. De csupán az alagút felsı végének szétzúzott törmelékeit találták meg, mely elzárta a bejáratot. Ezt az ajtót ugyan se kulcs, se az a varázsszó, amelynek egykor engedelmeskedett, ki nem nyitja többé.

- Csapdába estünk! - siránkoztak a törpék. - Ez a vég. Itt fogunk meghalni. De Bilbo valahogyan éppen akkor érezte, hogy szíve mélyén végtelenül

megkönnyebbül, amikor a törpék a legkétségbeesettebbek voltak, mintha csak hatalmas súlyt távolítottak volna el a mellénye alól.

- Ejnye már - mondta. - "Amíg élünk, reménykedhetünk!", mint boldogult apám szokta volt mondogatni, valamiképpen: "a harmadik alkalom mindenért

megfizet". Újra lemegyek az alagútba. Ezt az utat már kétszer megtettem, amikor tudtam, hogy odalent egy sárkány vár, így megkockáztatok egy

harmadik látogatást is, amikor nem is biztos, hogy a sárkány lent tartózkodik. Egyébként sincs más kifelé vezetı út, mint a lenti. S azt

hiszem, ezúttal jobb lenne, ha mindannyian velem tartanátok. Kétségbeesésükben a törpék hozzájárultak Bilbo tervéhez, és Tho rin volt

az elsı, aki elfoglalta helyét a babó mellett. - Most aztán vigyázzatok - suttogta a babó -, és maradj atok csendben!

Lehet, hogy odalent nyoma sincs Smaugnak, de az is lehet, hogy ott van. Ne vállaljunk semmiféle felesleges kockázatot!

Útjuk egyre lefelé vitt. A lopakodásban persze a törpék nem vehették fel a versenyt a babóval, erısen lihegtek, csoszogtak, s mindezt a visszhang

rémisztıen megnagyította, de jóllehet Bilbo félelmében minduntalan megállt és fülelt, semmiféle nesz nem hallatszott odalentrıl. Amikor már megítélése

szerint közel lehettek a fenékhez, Bilbo ujjára csúsztatta a győrőjét, és a csapat élére állt. De tulajdonképpen nem is volt szüksége győrőre: a

sötétség oly teljes volt, hogy győrő ide, győrő oda, mindannyian láthatatlanná váltak. Sıt a feketeségben a babó egész váratlanul érte el a bejárati nyílást, kidugta kezét az üres levegıbe, elırebukott, és legurult

a csarnokba! Itt feküdt arccal a padlónak, és nem mert felkelni, még lélegezni is alig. De semmi se mozdult. Fénynek nyoma se volt, kivéve - amikor lassan felemelte a fejét - valami sápadt fehér ragyogást felette és távolabb is a homályban. De ez semmiképpen se volt a sárkánytőz sziporkája, noha a

sárkánybőz még mindig megülte a termet, és gızének ízét Bilbo a nyelvén érezte. Végül is Mr. Baggins nem tudta tovább elviselni a helyzetet. - Az ördög vigyen el, Smaug, te féreg! - rikácsolta fennhangon. - Ne játssz tovább bújócskát! Gyújts fényt, aztán zabálj meg, ha meg tudsz

fogni! A láthatatlan termen halovány visszhang hullámzott át, de felelet nem volt.

Bilbo felkelt, és rájött, hogy nem tudja, merrefelé forduljon. - Úgyan mi a csodát forgat Smaug a fejében-mondta. -Azt hiszem, ezen a napon vagy éjszakán, ki tartaná számon, nincs idehaza. Ha Oin és Gloin

nem veszítették el a taplódobozaikat, talán tudunk valami kis fényt gyújtani, és körülpillantunk, mielıtt a szerencse megfordul. Fényt! -

kiáltotta Bilbo. - Hé valaki! Elı a fénnyel! A törpék persze nagyon megriadtak, mikor Bilbo a lépcsırıl hatalmas

puffanással lezuhant a terembe, s most egybeverıdve kuporogtak ugyanott, az alagút végén, ahol Bilbo hagyta ıket.

- Pszt! Pszt! - pisszegtek, amikor meghallották a babó hangját, s bár ez segítette ıket abban, hogy rájuk leljen, még eltartott egy ideig, míg

valami egyebet is ki tudott szedni belılük. De végül is, amikor Bilbo már tényleg toporzékolni kezdett, és éles hangját nem kímélve kiáltozta:

"fényt!", Thorin jobb belátásra tért, és elküldte Oint és Gloint a batyuikért az alagút bejáratához.

Némi idı elteltével pislogó fény mutatta, hogy a két törpe visszatérıben van, Oinnak kis fenyıfáklya égett a kezében, Gloin pedig még egy nyalábot

hozott a hóna alatt. Bilbo gyorsan az ajtóhoz lépett és átvette a fáklyát, de képtelen volt rábeszélni a többieket, hogy gyújtsanak még fáklyákat,

vagy egyáltalán bejöjjenek, és csatlakozzanak hozzá. Mint Thorin gondosan kifejtette: hivatalosan változatlanul Mr. Baggins volt a betörı

szakemberük és nyomozójuk. Ha megkockáztatja a világosságot, tessék, az ı dolga. A törpék majd megvárják az alagútban a jelentését. S le is ültek az

ajtó közelében, és figyeltek.

Látták, amint a babó kis sötét alakja átlépked a padlón, magasra tartva aprócska fáklyáját. Minduntalan, amíg még elég közel volt, egy

villanás-csilingelés jelezte, hogy valami aranytárgyba botlik. Aztán a fény egyre kisebb lett, amint a babó mind távolabbra tőnt a hatalmas teremben,

majd mintha a láng a levegıbe emelkedve táncolt volna tovább. Bilbo megmászta a nagy halom kincset. Hamarosan a tetejére ért, de útját még ott

se fejezte be. Akkor a törpék látták, hogy egy percre megtorpan, és le is hajol, de hogy miért, azt nem tudták.

Az İskı állította meg, a Hegy Szíve. Legalábbis Thorin leírása alapján Bilbo úgy sejtette, erre bukkant rá, de két ilyen drágakı nem is

létezhetett, még ilyen pompás kincstárban, még az egész világon sem. Mászás közben egyre ugyanaz a fehér fény ragyogott elıtte és irányította egyfelé lépteit. Lassan sápadt csillogású kis gömbbé vált. Amint Bilbo a közelébe ért, felületén ezernyi szín sziporkázott csillogva, amely fáklya imbolygó fényét tükrözte vissza és szórta szét. Amikor végül letekintett rá, bekapta

a lélegzetét. A nagyszerő ékszer belsı fényét árasztva ragyogott a lába elıtt, és mégis, bár törpék metszették és

formálták, akik a Hegy szívébıl vájták ki réges-régen, minden fényt, mely ráesett, magába fogadott, és a fehér sugárzás millió sziporkájává

változtatta, átszıve a szivárvány csillogásával. A kı varázsa oly hatalmas volt, hogy Bilbo karja akarata ellenére kinyúlt utána. Apró keze át sem érte, mert a drágakı nagy volt és nehéz; de azért

felemelte, behunyta a szemét, és legmélyebb zsebébe süllyesztette. "Most aztán valóban tolvaj vagyok! - gondolta. - De hát majd elme sélem az

egészet a törpéknek . . . egyszer. İk mondták, hogy magam választhatom ki a részemet, én meg úgy vélem, ezt választom, a többi mind az övék lehet!"

Mindamellett mégis az a kényelmetlen érzés volt, hogy választási szabadsága korántse foglalta magába ezt a pompás drágakövet,

s hogy mindebbıl még baj lesz. Most folytatta útját.

A nagy halom másik oldalán lemászott, és fáklyájának fénye eltőnt a figyelı törpék tekintete elıl. De csakhamar újra

meglátták a messzeségben. Bilbo a termen haladt át. Addig ment, amíg el nem ért a távolabbi oldal nagy és sok ajtajához; itt

friss léghuzam üdítette fel, de csaknem elfújta a fáklyáját. Félénken kipislantott, nagy alagutakat és széles lépcsık elmosódó feljáratát

pislantotta meg, amelyek elvesztek a homályban. Smaugnak pedig változatlanul semmi nyoma.

A babó éppen azon volt, hogy megfordul és visszatér, amikor valami fekete csapott le rá és érintette az arcát. Felvisított,

visszatorpant és elesett. Fáklyája az égı végével bukott le és kialudt! - Csak egy denevér, gondolom és remélem! - sopánkodott. - most mitévı

legyek? Merre van kelet, dél, észak vagy nyugat? Thorin Balin! Oin!

Gloin! Fili! Kili! - kiáltotta torka szakadtából, de csak elveszı kis hang volt a tátongó sötétben. - Kialudt a világosság! Jöjjön már valaki,

keressen meg és segítsen! - Egy percre minden bátorsága elhagyta. Bilbo gyenge kis kiáltásait a törpék alig is hallották, az

egyetlen szó amit megértettek belıle, az volt: "segítsen!"

- Ugyan mi a csoda történt? - kérdezte Thorin. - A sárkány semmiképpen se bukkanhatott fel, különben nem sivalkodna tovább. Egy-két percig vártak,

s még mindig nem hallatszott semmiféle sárkányneszezés, pontosabban Bilbo távoli hangján kívül semmilyen hang.

- Keritsen már valaki még egy-két fáklyát! - rendelkezett Thorin - Úgy látszik, a betörınk segítségére kell mennünk.

- Rajtunk a sor, hogy segítsünk - mondta Balin -, s én hajlandó is vagyok elmenni. Véleményem szerint e percben teljes biztonságban indulhatunk.

Gloin még egynéhány fáklyát gyújtott meg, aztán mindannyian elımásztak, egyik a másik után, s amilyen gyorsan csak tellett tılük, végighaladtak a

falak mentén. Nemsokára magával Bilbóval is találkoztak, aki éppen feléjük tartott. Alighogy megpillantotta a törpék fáklyáinak pislogó fényét,

normális esze is visszatért. - Semmi baj, csak egy denevér, meg leejtettem a fáklyámat - válaszolta a

törpék kérdéseire. Ezek, noha jócskán megkönnyebbültek, mégis zsémbelıdtek amiatt, hogy oktalanul ijesztgették ıket; de hogy ahhoz mit szóltak volna,

ha a babó e percben megemlíti elıttük az İskövet, azt nem tudom. Egyetlen futó pillantás, amelyet elhaladtukban vetettek a kincsekre, újraélesztette

törpeszívük minden tüzét; s ha egy törpeszív - akár a legtartózkodóbb is - az arany és ékszerek látványától fellobog, hirtelen merésszé válik, és

nemritkán meg is vadul. És csakugyan, a törpéknek nem volt szükségük több biztatásra. Mindannyian

készek voltak rá, hogy átkutassák a termet, amíg erre lehetıségük van, és haj landóak voltak elhinni azt is, hogy - legalábbis pillanatnyilag -

Smaug nem tartózkodik otthon. Mindegyikük égı fáklyát ragadott fel, s míg elıbb az egyik, majd a másik oldalt vették szemügyre, minden félelemrıl,

sıt elıvigyázatosságról is megfeledkeztek. Hangosan beszéltek, odakiáltoztak egymásnak, amint a régi kincseket a halomból vagy a fal mellıl felemelték és a fény felé tartották, simogatva és tapogatva ıket.

Fili és Kili szinte jókedvőek voltak, s mert sok, ezüsttel húrozott aranyhárfát találtak lent, elıvették és megpengették ıket; s mivel

varázshárfák voltak (no meg a sárkány hozzájuk se nyúlt, hiszen a zene cseppet sem érdekelte), teljes hangerıvel szóltak. A sötét termet oly

dallam töltötte be, mely céges-régen elnémult már. De a legtöbb törpe ennél jóval praktikusabb volt: drágaköveket győjtött, és telitömte velük zsebét, azt meg, amit nem vihettek el, sóhajtozva pergették visz sza az ujjaik között. Thorin járt az élükön, de közben állandóan kutatva nézett

körül, olyasmit keresve, amit nem volt képes megtalálni. Az İskı volt, de eddig még senkinek se beszélt róla.

Most a törpék a páncélingeket és a fegyvereket szedték le a falakról, és magukra öltötték ıket. Thorin külseje valóban fejedelmivé vált, amikor

felvette aranylemezekkel kivert ingét, ezüstfogantyús harci dárdáját pedig skarlát köves övébe dugta.

- Mr. Baggins! - kiáltotta. - Itt van a jutalmad elsı részlete! Vesd le régi kabátodat, és vedd fel helyette ezt!

Ezzel olyan inget húzott Bilbóra, amely valamikor egy ifjú tündér hercegnek készült. Anyaga ezüsttel

ötvözött acél, amit a tündérek mithrilnek neveznek, ehhez gyöngyökkel és kristályokkal kivert övtartozott. A babó fejére mintázott bırbıl készített

könnyő sisakot is tettek, amit alul acélabroncs erısített, a karimáját körös-körül fehér drágakövek díszítették. "Nagyon elıkelınek érzem magam - gondolta magában Bilbo de tulajdonképpen eléggé nevetségesen festhetek. Hogy kacagnának, rajtam odahaza a Dombon! Mégse bánnám, ha egy tükör lenne

kéznél!" Míndamellett Mr. Baggins elméjét nem homályosította el oly határig a kincs varázsa, mint a törpékét.

Neki még jóval elıbb, mint a törpék is ráuntak, elege volt a kincsek vizsgálgatásából. Leült a földre, s idegesen

eltőnıdött azon, mi is lesz az egésznek a vége. " adnék jó néhány ilyen értékes billikomot - gondolta - azért az

olyankedv derítı italért, amelyet Beorn fakupáiból élveztem!" - Thorin! - kiáltotta. - Mi legyen ezután?

Fel vagyunk ugyan iól fegyverkezve, de hát mi jó is származott valaha bármiféle fegyverbıl, Smaug, a Rettenetes ellen kellett volna felhasználni? A kincs még

a miénk. S nem az aranyat keressük most, hanem a kiutat, a jó szerencsénket pedig túl soká tettük próbára! - Igazat szólsz! - felelte Thorin,

maga is észre térvén. - Menj majd én vezetlek benneteket. Ezer év se lenne elég ahhoz, hogy felejtsem ennek a palotának az útjait. Odahívta a

többieket, akik össze is gyülekeztek, és fejük fölé tartva fáklyáikat, áthaladtak a tátongó ajtókon, miközben vágyakozó pillantásokat vetettek

visszafelé. Csillogó páncélingeiket a törpék újra elfedték ócska kabátjuk,

ragyogó sisakjukat pedig rongyos csuklyájukkal, s libasorban mentek Thorin után, a sötétben víllogó apró fények vonalát alkotva, gyakran aggodalmaskodva megállt, hogy újra és újra megbízonykodjék, semmi

hallható nyoma sincs a sárkány érkezésének. Bár a díszek elomlottak már vagy megsemmisültek, s bár a szörny jövése-menése beszennyezett és letarolt mindent, Thorin n ismerte az összes járatot és valamennyi

fordulót. Hosszú lépcsısoron másztak fel, aztán megfordultak, és messze vísszhangzó utakat jártak be, majd megint fordultak, és újabb lépcsıkre

hágtak, melyeket továbbiak követtek. E lépcsık simák voltak, szélesen és szépen vájt;

mindahányat az élı sziklából; a törpék pedig egyre feljebb mentek, miközben semmiféle élılény nyomával se találkoztak, csak rejtve lopakodó árnyakkal,

melyek csapongva menekültek a léghuzamban lobogó fáklyáik elıl. Mindamellett ezek a lépcsık nem babólábak számára készültek, a Bilbo már

éppen azt érezte, tapodtat se tud továbbmenni, mikor a tetı hirtelen magasra szökkent, fáklyafényük szinte el se érte. Valami fenti messze nyíláson át fehér fény szőrıdött be, s a levegınek is kellemesebb lett a

szaga. Nagy ajtókon homályos világosság áradt be; ezek az ajtók sarkaikból kifordulva, félig elégve lógtak.

- Ez Thror nagy terme - mondta Thorin -, itt ünnepelt és tanácskozott. Innen már nincs messze az Elülsı Kapu.

Keresztülhaladtak a romba dılt szobán. Asztalok málladoztak benne, székek, padok hevertek felfordítva, elüszkösödve, pusztulva. A padlón kancsók,

kupák, törött ivókürtök és por között mindenféle koponyák és csontok. Amint újabb ajtókon haladtak át a terem távolabbi vége felé, vízzubogás csapta

meg a fülüket, és a szürke fény váratlanul világosabb lett. - Itt ered a Folyó-folyó - mondta Thorin. - Innen siet a Kapuhoz. Kövessük

az irányát! Egy sziklafal sötét nyílásából víz buggyant, és örvénylı forgással keskeny

csatornán folyt tovább, melyet valamikor értı kezek vájtak és tettek egyenessé és méllyé. Mellette kövezett út vezetett, ezen többen is elfértek

egymás mellett. A törpék nagy sietve haladtak végig rajta, és egy vad kanyar után - íme, a nap fénye árasztotta el ıket. Elıttük hatalmas ív

emelkedett, belül még mindig régi faragványok töredékeit mutatva, noha az idı megviselte, omladozott és megfeketedett. Ködös nap halvány világossága

fénylett a Hegy nyúlványain, s a küszöb padlózatára arany sugarak hullottak.

A törpék felett füstölgı fáklyáiktól álmukból felriasztott denevérek csapongtak; amint továbbhaladtak, lábuk megcsúszott a sárkány ki-be

járásától simává csiszolódott és nyálkássá vált köveken. Most már zajosan zúgott el elıttük a víz, és habot verve tartott a völgynek. A törpék a

földre dobták elhalványult fáklyáikat, és káprázó szemmel bámultak kifelé. Elérték az Elülsı Kaput, és lepillanthattak Völgyvárosra.

- Soha - mondta Bilbo - nem képzeltem, hogy valaha ezen az ajtón fogok kinézni. De azt se hittem soha, hogy ilyen boldoggá tesz majd, ha látom a

napot, és arcomon érezhetem a szél cirógatását. De jaj, a szél hideg! Csakugyan hideg volt. Keserves keleti szél fújt, a közeledı tél baljós

hírnöke. Ott járta táncát a Hegy nyúlványai fölött és körül, alászállott a völgybe, és a sziklák között sóhajtozott. Azután, hogy annyi idıt

aszalódtak a sárkány járta barlang mélységeiben, a törpék most reszkettek a napon.

Bilbo váratlanul annak is tudatára ébredt, hogy nemcsak nagyon fáradt, de éhes is.

- Késıre járhat - mondta -, s így többé-kevésbé elérkezett a reggeli ideje, ha ugyan hozzájuthatunk. De nem hinném, hogy Smaug elülsı ajtólépcsıje a legbiztonságosabb hely arra, hogy étkezzünk. Menjünk

valahová, ahol békén ülhetünk egy darabig! - Helyes! - mondta Balin. - S azt hiszem, tudom, merre menjünk: a Hegy

délnyugati sarkán levı régi ırhelyet kellene megkeresnünk. - Milyen messze van ez? - kérdezte a babó.

- Úgy gondolom, öt óra gyalogút. Kemény út lesz. A Kaputól a folyó bal oldalán vezetı útszakasz szemmel láthatóan tönkrement. De hát nézzél csak lefelé! A folyó Völgyvárossal szemben a romba dılt város elıtt váratlanul

keletnek fordul. Ott valamikor egy híd állott, innen meredek lépcsık hágtak fel a jobb partra, majd egy a Hollódomb felé vivı útra. Van ott, vagy

legalábbis volt egy olyan ösvény, mely az úttól elkanyarodva az ırhelyhez vezetett. Ezt se könnyő megmászni, még ha a régi lépcsık ott is vannak. - Rémes! - elégedetlenkedett a babó. - Még több út és még több mászás

reggeli nélkül! Vajon hány reggelit és más étkezést mulasztottunk abban az undok, óra nélküli, idınyelı lyukban?

Az igazság az volt, hogy két éjszaka és a közbülsı nap telt el azóta (s nem is minden táplálék híján), hogy a sárkány szétzúzta a varázsajtót, de Bilbo már nem volt képes számon tartani az idıt, s amennyire az ı

érzékelésén múlott, éppen úgy lehettek volna lent egy éjszakát, mint egy hetet.

- Ugyan már! - szólt Thorin nevetve; hangulata lassan megint felderült, s megcsörgette az értékes köveket a zsebeiben. - Ne nevezd a palotámat undok

lyuknak! Várd meg, amíg megtisztítják és újra feldíszítik. - Erre Smaug halála elıtt aligha kerül sor - mondta Bilbo komoran. - De

addig is, hol van Smaug? Egy jó reggelit adnék érte, ha tudnám. Remélem, nem ül odafenn a Hegyen és néz minket!

Ez a gondolat erısen nyugtalanította a törpéket, és gyorsan úgy döntöttek, hogy Bilbónak és Balinnak igaza van.

- Odébb kell állnunk innen - mondta Dori. - Úgy érzem magam, mintha Smaug pillantása a tarkómat súrolná.

- Hideg, magányos hely ez - mondta Bombur. - Ital tán akad erre, de ételnek nyomát se látom. Ilyen vidéken egy sárkány állandóan éhes lehet.

- Gyerünk! Gyerünk - kiáltották a többiek. - Kövessük hát azt az utat, amelyet Balin ajánl!

Jobbra a szikláswfal alatt nem vezetett ösvény, így a folyó bal oldalán, a kövek közt botorkáltak tovább, s s pusztaság üressége, sivársága még

Thorint is hamarosan kijózanította. A Balin említette hidat megtalálták, de már rég beomlott, s a legtöbb köve a sekély, tovazajló folyóban hevert,

mindamellett nagyobb nehézségek nélkül gázoltak át a vízen, megtalálták a régi lépcsıket, és felhágtak a magas partra. Rövidesen rábukkantak a régi

útra, majd innen nem messze a sziklák között védett kis erdıs völgybe jutottak. Itt egy ideig pihentek, és azt reggeliztek, amit lehetett, fıleg

krekszet és vizet. (Ha tudni akarjátok, mi a kreksz, nem mondhatok mást, mint hogy nem ismerem a receptjét; de olyasféle, mint a kétszersült, meghatározhatatlan ideig ehetı marad, azt tartják róla, hogy tápláló,

viszont semmiképpen sem jóíző, igazában nagyon egyhangú étel, s csak arra való, hogy a rágást gyakorolják vele. A Tavi-emberek készítették hosszú

utakon való felhasználásra.) Reggeli után a törpék folytatták útjukat; az út most nyugatnak fordult, és

elhagyta a folyót; a délre mutató hegynyúlvány nagy pereme egyre közelebb került. Végül elérték a dombra vezetı ösvényt. Ez meredeken kapaszkodott

felfelé, s ık egymás nyomában cammogva, késı délutánra jutottak a hegygerinc csúcsára, és látták a télies napot, amint nyugaton alábukik. Itt olyan lapos helyet találtak, amely három oldal felıl szabad volt, de

északról egy sziklafal védte, ebben ajtószerő nyílás volt. Ebbıl az ajtóból tágas kilátás nyílt keletre, délre és nyugatra.

- Itt - mondta Balin - valamikor mindig ırök tartózkodtak, s a mögöttes ajtó abba a sziklába vájt kamrába vezet, amely ırszobának készült. Sok

ilyen hely vette körül a Hegyet. De virágkorunkban nemigen volt szükség arra, hogy ırködjünk, és az ırök talán túlságosan is kényelmes életre

rendezkedtek be, különben hamarabb riasztanak azzal, hogy a sárkány közeledik, s minden másként alakul. Most azonban egy ideig itt

elpihenhetünk, rejtetten és védve, és sok mindent megláthatunk úgy, hogy minket nem lát meg senki.

- Ennek nemigen vesszük hasznát, ha látták a jövetelünket-mondta

Dorin, aki egyre csak a Hegy csúcsa felé pislantgatott, mintha csak azt várná, hogy Smaug odafent terpeszkedik, akár a madár a toronyte- tın. -

A kockázatot vállalnunk kell - mondta Thorin. - Ma már nem mehetünk tovább. - Úgy van, úgy van! - kiáltotta Bilbo, és a földre vetette magát.

A sziklaszobában akár százan is elfértek volna, aztán beljebb volt egy kisebb szoba, a kinti hidegtıl védettebb. A hely teljesen elhagyott volt:

szemmel láthatóan még vadállatok se vették igénybe Smaug ural- mának egész ideje alatt. A törpék itt ledobták terhüket; némelyikük maga is

tüstént tarisznyája mellé heveredett és elaludt, de a többiek a külsı ajtó közelében foglaltak helyet, és terveiket vitatták meg. Egész

beszélgetésük során erre az egy kérdésre tértek minduntalan vissza: hol van Smaug? Nyugatnak néztek, és ott se volt semmi, keletre, ott se, de

délen se volt nyoma a sárkánynak, ott csak nagyon sok madár gyülekezett. Ezt megbámulták, nem tudták mire vélni, de a jelenség megértéséhez akkor

se jutottak közelebb, mikor az elsı hideg csillag kigyúlt.

14. TŐZ ÉS VÍZ

Ha mint a törpék-meg akarjátok tudni, mi történt Smauggal, vissza kell térnetek ahhoz az estéhez, amikor szétzúzta az ajtót, és nagy dühö- sen

elrepült, két nappal ezelıtt. Esgaroth, a Tóváros lakóinak túlnyomó része odahaza tartózkodott, mert a szél a fekete kelet felıl fújt, s igen hővös

volt, de néhányan a rakpartokon sétálgattak, és - amit mindig is szívesen tettek - a sima víztükrön felfénylı csillagokat nézegették, amint kigyúltak

az égen. Városuk felıl a Magányos Hegy jó részét elfedték azok az alacsony dombok, amelyek a tó távolabbi végén feküdtek, s amelyeknek egyik hasadékán

keresztül ömlött alá a Folyó-folyó észak felıl. A városlakók csak a hegy magas csúcsát láthatták tíszta idıben, ezt viszont ritkán bámulták meg,

mivel baljós és kopár volt, még reggeli világításban is. Most mintha eltőnt volna, a sötétség elködösítette. Hirtelen egy villanásnyira láthatóvá vált;

röviden felizzott, majd kihunyt. - Nézzétek csak! - mondta valaki. - Megint a fény! Múlt éjjel az

ırök éjféltıl egészen hajnalig látták, amint kigyúl és elfakul. Valami történik odafent.

- Talán a Hegymély Királya aranyat kovácsol - mondta egy másik. - Hoszú idı telt el azóta, hogy elment északra. Ideje lenne már, hogy az énekek

ismét igazolódjanak. - Ugyan melyik király? - kérdezte egy másik komor hangon. - Minden valószínőség szerint a sárkány pusztító tüze látszik, az egyetlen királyé,

akit itt e Hegy alatti tájon valaha is ismertünk. - Te mindig csak riasztó dolgokat jósolsz! - mondták a többiek. - Hol

árvizet, hol a halak tömeghalálát. Gondolhatnál már valami vidámabbra is! Ekkor váratlanul nagy világosság támadt az alacsony dombvidéken, s a tó

északi része aranyos fénybe borult. - A Hegymély Királya! - kiáltoztak összevissza. - Kincse mint a nap, ezüstje akár a forrás, aranya zúgó folyó! Arany folyó özönlik alá a

Hegybıl! - hangzott mindenfelé, s ablakok nyMtak ki, sietı lábak kopogtak. Megint magasra hágott az izgalom és a lelkesedés. De a komor hangú ember

lóhalálában rohant a Város Urához. - A sárkány jön, vagy én bolondultam meg! -kiáltozta. -Romboljátok le a

hidakat! Fegyverbe! Fegyverbe! Erre váratlanul riadót fúvó harsonák szólaltak meg, és visszhangzottak

végig a sziklás partok mentén. Az éljenzés abbamaradt, és az öröm rettegésbe fordult. Így történt aztán, hogy a sárkány nem találta a

városiakat egészen készületlenül. Oly nagy gyorsasággal közeledett, hogy a lentiek hamarosan elıbb szikraként láthatták, amint feléjük ront, majd mind nagyobbá és tüzesebbé vált, s most már a legostobábbak sem kételkedtek abban, hogy a jóslatok bizony nem egészen teljesedtek be. De valamennyi idejük még volt. A város minden edényét megtöltötték vízzel, minden harcos fegyvert ragadott, minden

nyilat, dárdát készenlétbe helyeztek,.a parthoz vezetı hidat leszerelték és szétrombolták, mielıtt még Smaug rettentı közeledésének hangjai

felerısödtek volna, s a tó tőzvörösen felbodrozódott szárnyainak szörnyő csapásai alatt.

Az emberek kiáltozása és sikolyai közepette ért föléjük, sújtott le a hidakra-és kudarcot vallott! Híd nem volt többé, ellenségei egy mély vízben

álló szigeten tartózkodtak, s ezt a vizet a sárkány nem szívelte - túlontúl mély, sötét és hideg volt a számára. Ha alábukik benne, olyan gız támad,

hogy elég lesz napokig arra, hogy ködbe burkolja az egész vidéket; de a tó hatalmasabb, mint ı: kioltja lángjait,

mielıt még pusztítását elkezdhetné. Bıgve fordult vissza a város felé. Sötét nyílvesszık jégverése

csattogott és kopogott pikkelyein és ékszerein, majd a szárnyain. Smaug lángleheletén kigyúlva, égve és sisteregve hullott vissza a tóba. Olyan

tőzijátékot el se tudtok képzelni, ami ennek az éjszakának a látványához hasonlított. Az íjak pattogása, a harsonák riadóhangja a sárkány dühét oly

izzóvá tette, hogy szinte belévakult és beleırült. Igy még réges-régen senki se mert szembeszállni vele,

amire egyébként mos került volna sor, ha nincs a komor hangú férfi (Bard volt a neve), ide-oda szaladgált, az íjászokat

lelkesítve, és arra biztatva a Vár Urát, hogy küzdjenek az utolsó nyílvesszıig.

A sárkány szája ontotta a tüzet. Egy ideig messze az emberek felett körözött, megvilágítva az egész tavat; a part menti fák rézként rogytak, a lábaiknál settenkedı sötét árnyak pedig vérré változtatták színüket. Azután féktelen

dühében a sárkány egyenest levágott a nyílzáporon keresztül, arra sem ügyelve, hogy pikkelyes oldalát fordítsa ellenségei felé. Egyetlen gondja

az volt, hogy lángba borítsa városukat. Lángra lobbantak a zsúpfedelő házak és a fagerendák, amint a sárkány

lecsapott és körbekaszált, bár minden házat vízzel locsoltak még a jövetele elıtt. Újra száz kéz ontotta a vizet, ahol csak egy szikra is

feltőnt. A sárkány ismét aláörvénylett. Farkának egyetlen mozdulatától a Nagy Ház teteje szétmorzsolódott és berogyott. Kiolthatatlan tüzek lángjai szöktek magasra az éjszakában. Újabb és újabb csapások, s újabb és újabb

házak kaptak lángra és omlottak össze; de oly nyílvesszı, mely akadályozta volna Smaugot pusztításában, nem akadt, s ami érte, nem sebezte jobban,

mint a lápi légy szúrása. Az emberek már minden oldalról beugráltak a vízbe. A fiatal asszonyokat és gyerekeket taszigáltak a megrakott csónakokba. A harcosok elhajigálták fegyvereiket. Gyász és siralom hangzott ott, ahol még kevés idıvel ezelıtt a

törpékrıl szóló régi, jót jövendölı dalolók énekeltek. Most mindenki átkozta ıket. A Város Ura maga is nagy aranyozott csónakját kereste, azt

remélve, hogy a zőrzavarban elevez és megmenekül. Hamarosan az egész város elhagyott lesz, és a tó pedig méiig leég.

Ebben reménykedett a sárkány. Azzal nem sokat törıdött, hogy a város lakói csónakokba szállnak. Majd remek idıtöltés lesz késıb ha vadászhat rájuk,

vagy maradnak, és kiéhezteti ıket. Csak próbáljanak kikötni, erre felkészült. Hamarosan lángba borítja az összes partmenti

erdıt, és felperzsel minden mezıt és legelıt. Évek óta nem élvezett semmit Smaug annyira, mint hogy pillanatnyilag rászedte a várost.

Volt azonban az íjászoknak egy csapata, mely változatlanul helytállt az égı házak között. A komor hangú és komor arcú Bard volt a kapitányuk, akit a

barátai azzal vádoltak, hogy árvizet és a halak tömeghalálát jósolta, jóllehet tudták, milyen kiváló és bátor ember. Girionnak, Völgyváros

Urának - akinek felesége és gyermeke még annak idején elmenekült a romok közül a Folyó-folyón - volt kései leszármazottja. Most hatalmas tiszafa

íjával lıdözött addig, míg csak egyetlen nyílvesz szıje maradt. A lángok már a közelében lobogtak. Bajtársai elhagyták. Íjját utoljára haj lította

meg. Hirtelen a sötétségbıl valami a vállára rebbent. Visszahıkölt - de csak egy

vén rigó volt. Félelem nélkül ült meg Bard füle mellett: híreket hozott. Bard elképedve jött rá arra, hogy megérti a nyelvét, mert Völgyváros

nemzetségébıl való volt. - Várj csak, várj ! - szólt a rigó. - A hold kelıben van. Keresd maj d a

sárkány bal mellén a csupasz helyet, amikor elrepül feletted és megfordul! - S miközben Bard csodálkozva megtorpant, a rigó elmondta a Hegy

újságjait, s mindazt, amit hallott. Akkor Bard íjának húrját a füléig feszítette. A sárkány visszafelé

körözött, alacsony repülésben, s jöttében a hold felkelt a keleti part felett, és beezüstözte nagy szárnyait.

- Nyílvesszı! - szólt az íjász. - Fekete nyílvesszı! Téged tartogattalak utolsónak. Te soha nem csaltál meg, és mindig megtaláltalak. Apámtól

származtál rám, ırá pedig még régebbrıl. Ha csakugyan a Hegy mély igazi királyának mőhelye kovácsolt, úgy most eredj utadra, és szállj sebesen! A sárkány ezúttal még alacsonyabbra ereszkedett, mint annak elıtte, s fordultában a holdfény élénken megvillogtatta hasán a drágaköveket

egyetlen helyet kivéve. Megzengett a nagy íj, a fekete nyMvesszı elpattant a húrról, egyenesen a sárkány bal melle csupasz része felé, ott, ahol a mellsı lábát messzire eltartotta. Röpte oly ádáz volt, hogy a találat

mindenestül elnyelte a nyilat, hegyét, nyelét és tollát. Egyetlen jajkiáltással, mely megsüketítette az embereket, ledöntötte a fákat, és széthasította a sziklákat, Smaug még egyszer lángot lövellve a légbe

szökkent, majd felfordult, és megsemmisülve zuhant alá. A városra esett. Végvonaglása mindent szikrába és hamuba borított. A tó

felbıdült, gız lepte el, mely fehéren áradt szét a holdfényben keletkezett váratlan sötétségben. Egyetlen sistergés, áradó örvénylés -

aztán csend. S ez volt a vége Smaugnak és Esgarothnak, de nem Bardnak. A kelı hold egyre magasabbra hágott, a szél pedig süvített, és hideg volt. Hajladozó oszlopokká, futó felhıkké szaggatta a fehér ködöt, és előzte

nyugatnak, ahol a Setéterdı mocsarai elıtt cafatokra tépte. Akkor láthatóvá vált a sok csónak sötét pettye a tó vizén, és a szél elhozta

Esgaroth népének hangos panaszát, amint elpusztult városukat, javaikat és tönkrement házaikat siratták. Igazában - ha meggondolják- sok mindenért kellett volna hálásaknak lenniük, de ezt a jelenlegi körülmények között

aligha várhatta tılük bárki: a lakosság háromnegyede legalábbis a puszta életét megmentette; erdeik, mezıik, legelıik, nyájaik és csónakjaik

legnagyobb része ugyancsak sértetlen maradt, a sárkány pedig elpusztult. Hogy ez mit is jelentett, azt még nem fogták fel. ,

Szomorú csoportokban gyülekeztek a nyugati parton, reszketve ;. a hideg szélben, s elsı panaszuk és dühük az Uruk ellen irányult, aki k

oly hamar hagyta el a várost, mikor még voltak néhányan, akik készek voltak védelmezni.

- Talán jó feje van az üzlethez, kiváltképpen, ha az a saját üzlete 's - dörmögték néhányan -, de komolyabb baj esetén nem állja meg a helyét. - S dicsérték Bard bátorságát és nagy erejő utolsó lövését. - Ha meg nem halt

volna - mondták mindannyian -, ıt választottuk volna királyunkká. A Sárkányölı Bard Girion nemzetségébıl! Jaj nekünk, hogy odavan!

S míg így beszélgettek, megtermett alak lépett elı az árnyékból. Merı víz volt, fekete haj a nedvesen tapadt arcára és vállára, szemében vad láng

tüzelt. - Nincs oda Bard! - kiáltotta. - A vízbe ugrott, amikor az ellenségét

megölte. Én vagyok Bard Girion nemzetségébıl; én vagyok a sárkány elpusztítója.

- Bard király! Bard király! - kiáltozott mindenki, de a Város Ura vacogó fogát csikorgatta.

- Girion Völgyváros ura volt, nem pedig Esgaroth királya-mondta. - Tóváros vezetıit mindig az aggok és bölcsek közül választotta, s nem tőrte a harcosok uralmát. Hadd térjen vissza "Bard király" a maga országába; bátorsága megmentette Völgyvárost, és visszatérésének semmi sem áll

útjában. S bárki, aki jobban kedveli a Hegy árnyalta vidék hideg köveit a

tó zöld partjainál, vele tarthat. A bölcsek itt maradnak, abban a reményben, hogy újjáépítik városunkat, és ha eljı az

ideje, megint élvezni fogják annak békéjét és gazdagságát. - Bard királyt akarjuk! - felelték kiáltozva a közelben állók. - Elegünk

volt a vénekbıl és a pénzkuporgatókból! A távolabb állók meg ezt harsogták:

- Éljen az Íjász, le a Pénzes zsákokkal! - míg már a hangzavar végigvisszhangzott a parton.

- Senki nem méltányolja nálam jobban Bardnak, az Íjásznak a teljesítményét - mondta a Város Ura óvatosan (mert Bard most közvetlenül mellette állott). - Kiemelkedı helyet szerzett ma éjjel városunk jótevıi között, s

megérdemli, hogy örök élető dalokban dicsıítsük ıt. De ó, népem, miért s itt a Város Ura felkelt s hangosan és tisztán szólott -, miért szidalmaztok

engem? Milyen hibám tesz méltatlanná, hogy a Város Ura maradjak? Ha szabad kérdeznem, ugyan ki ébresztette fel szunnyadozásából a sárkányt? Kik kaptak

tılünk gazdag ajándékot és kellı segítséget, s kik hitették el velünk, hogy a régi énekek valóra válhatnak? Kik játszottak engedékeny szívünkkel és csapongó képzeletünkkel? S mifajta aranyat küldtek alá a folyón, hogy

megjutalmazzanak? Sárkánytüzet és rontást! Ugyan kiktıl igényelhetjük kárunk jóvátételét, özvegyeink és árváink megsegítését?

Mint láthatj átok, a Város Ura nem ingyen nyerte el pozícióját. Szavainak eredményeként az emberek pillanatnyilag teljesen elfelejtették,

hogy új királyt szeretnének, s bısz gondolataik Thorinnal és társaival fordultak szembe. Mindenfelıl vad és keserő szavak hangzottak, és sokan azok közül, akik kevéssel ezelıtt még a leghangosabban énekelték a régi

énekeket, most ugyanolyan hangosan ordítozva bizonygatták, hogy a törpék készakarva biztatták fel ellenük a sárkányt.

- Ostobák! - szólt Bard. - Miért vesztegetjük szavunkat-mérgünket azokra a szerencsétlen teremtményekre. Kétségtelen, hogy Smaug tüze hamarább pusztította el ıket, hogy hozzánk látogatott. - S miközben beszélt, szívébe

lopózott az a gondolat, hogy a Hegy mesés kincse immár ırizetlenül és gazdátlanul maradt, s hirtelen elhallgatott. A Város Urának szavaira

gondólt, hogy Völgyvárost újjáépítik, és aranyharangok csengése tölti be, ha ugyan meg tudja találni az újjáépí téshez szükséges embereket. Végül

is megint megszólalt: - Ó, Uram, ez nem a dühös szavak ideje vagy a jelentıs változások terveinek fontolgatásáé. Elvégzendı munkánk van. Továbbra is alattvalód maradok, bár

lehet, hogy egy idı múltán visszatérek arra, amit mondtál, és északra megyek azokkal, akik hajlandóak lesznek követni

Azután eltávozott, hogy rendelkezzék a táborok felıl, és gondoskodjék a betegek és sebesültek ellátásáról. De a Város Ura mogorva tekintetet vetett utána, és ott maradt, a földön ülve. Sok mindent gondolt, de keveset szólt hangosan, legfeljebb csak annyit, hogy hozzanak neki tüzet és élelmet. Valamerre Bard csak megfordult, mindenütt futótőzként terjedt, hogy a hatalmas kincs most már ırizetlen. Az emberek arról beszéltek, hogy

veszteségeikért hamarosan ez fogja kárpótolni ıket, s még azonfelül annyi vagyonuk marad, amennyibıl pazar árut vásárolhatnak délrıl. Mindez adott

helyzetükben nagyon lelkesítıen hatott. A lelkesedés pedig rájuk is fért, mert az éjszaka keserves volt és csüggesztı. Menedék csak kevés embernek jutott (a Város Urának persze igen), élelem még kevesebbnek (ebbıl a Város Urának se sok). Számosan betegedtek meg ezen az éjszakán a nedvességtıl,

hidegtıl és bánattól, akik késıbb meg is haltak, jóllehet a város pusztulásából sértetlenül menekültek meg; és a következı napokban rengeteg

volt " a betegség, nagy az éhség. Közben Bard átvette a vezetést, és maga szabta meg parancsait, bár ezeket mindig a Város Ura nevében osztogatta; nem volt könnyő munkája a nép

irányításában és oltalmuk, valamint elhelyezésük elıkészítésében. Valószínőleg az emberek legnagyobb részét elpusztította volna az ısz

nyomában sietve közelgı tél, ha nincs kéznél a segítség. De ez hamarosan megérkezett, mert Bard késedelem nélkül sebes hírnököket

küldött ki a folyón fel az Erdıig, hogy az Erdei-tündérek királyának segélyét kérje, s ezek a hírnökök már egy menetelı sereggel

találkoztak, noha még csak három nap telt el Smaug pusztulása óta. A Tündérkirály saját hírvivıitıl kapott értesítést, meg azoktól a

madaraktól, akik szerették népét, és már sok mindent tudtak arról, mi is történt. Nagy nyugtalanság uralkodott az egész szárnyasvilágban, mely a Sárkánypuszta határvidéken élt. A levegıben körözı rajok szálldostak, és gyors röptő hírnökeik ide-oda csapongtak az ég minden tája felé. Az Erdı szegélye körül füttyszó, zsivaj, csipogás hallatszott. A hír messze bejárta a Setéterdı környékét: "Smaug halott!" Zörgött a haraszt, és felriasztott

fülek hegyezıdtek. Még mielıtt a Tündérkirály ellovagolt, az újság eljutott nyugatra, egészen a Ködös Hegyek fenyıerdejéig; Beorn is hallotta

faházában, a manók pedig tanácsot ültek barlangjaikban. - Sajnos - mondta a király - többet nem fogunk hallani Tölgyfapajzsi

Thorinról. Jobban tette volna, ha a vendégem marad. Hiába, senkire sem hoz szerencsét a kincs - tette még hozzá. Mert ı sem felejtette

el Thror gazdagságának mondáját. Hát ezért volt aztán, hogy Bard hírnökei felvonulás közben akadtak rá, amint rengeteg dárdással és íjász szal

körülvéve menetelt, és varjak sőrő raja szárnyalt felette, mert ezek úgy gondolták, hogy ismét háború van kitörıben, mégpedig olyan, amilyen hosszú

idı óta nem dúlt arrafelé. De amikor a király értesült Bard kérésérıl, megkönyörült rajta, mert jó és

nyájas nép uralkodója volt, így megváltoztatva menetelésének irányát - kezdetben ugyanis egyenesen a Hegynek tartott -, most sietve vonult le a folyó mentén a Hosszú Tóhoz. Csapatai számára nem volt sem elegendı

csónakj a, sem tutaj a, s így kénytelenek voltak lassabban haladni, gyalogmenetben, de vízi úton rengeteg holmit küldött elıre. Ám a tündérek

könnyő léptőek, s bár akkoriban még nem nagyon szokták meg a menetelést és az Erdı és a Tó közötti csalóka vidéket, útjuk mégis sebes volt. Alig öt

nappal a sárkány pusztulása után elérték a partszegélyt, és megláthatták a város romjait. Mint várható volt, szíves fogadtatásra találtak, és a Város

Ura kész volt bárminemő alkura a jövıt illetıen, viszonzásul a Tündérkirály segítségéért.

Terveik hamarosan készen voltak. A Város Ura ott maradt az asszonyokkal, gyerekekkel, az öregekkel és a munkaképtelenekkel, vele együtt néhány iparos és sok ügyes tündér; ezek favágással s annak az épületfának az

összegyőjtésével foglalkoztak, amelyet az Erdıbıl szállítottak ide. Ezután nekifogtak, hogy a közeledı tél elleni védelmül kunyhókat építsenek a tóparton, ugyanígy a Város Urának irányításával elkezdték egy új város

tervezését, amelyet szebbnek és nagyobbnak szántak, mint amilyen a régi volt, de nem ugyanott kívánták felépíteni. Északabbra költöztek, a part mentén feljebb; mindörökre bennük maradt a rettegés a tónak attól a

pontjától, ahol a sárkány hevert, mely nem tért többé vissza aranynyoszolyájára, hanem kinyúlt, akár az ágas bogas, mozdulatlan kı a sekély parti víz fenekén. Csendes idıben ott láthatták hatalmas csontjait

századokon keresztül az emberek, együtt a régi város korhadozó cölöpeivel. De kevesen mertek átkelni a megátkozott helyen, és senki nem akadt, aki

alábukott volna a vacogtató vízbe, vagy felbúvárolta volna azokat az értékes köveket, amelyek kihullottak a sárkány rothadó tetemébıl.

Minden épkézláb fegyverforgató férfi és a Tündérkirály kíséretének túlnyomó része azonban arra készült fel, hogy északra vonuljon, a Hegy irányába. Így

esett, hogy a város pusztulását követı tizenegyedik napon a csapatok éle áthaladt a tóvégi sziklakapukon, és eljutott a puszta vidékre.

15. GYÜLEKEZİ FELLEGEK

Most pedig visszatérünk Bilbóhoz és a törpékhez. Ezek felváltv ırködtek

egész éjszakán át, de még azután, hogy eljött a reggel, sem látták vagy hallották a veszély bárminémő jelét. Csak a madarak gyülekeztek egyre

sőrőbben. Csapataik dél felıl repültek erre, és azok a varjak, amelyek még

mindig a Hegy tájékán éltek, szakadatlanul fent keringtek és rikácsoltak. - Valami fura dolog esik itt - mondta Thorin. - Az ıszi költözés ideje

elmúlt, s ezek a madarak soha nem hagyják el az országot; seregélyeket és pintyrajokat látok, s még távolabb igen sok dögevı madarat, mintha csata

lenne készülıben! Bilbo hirtelen odamutatott valamire.

- Már megint itt van az a vén rigó! - kiáltotta. - Úgy látszik, megmenekült, amikor Smaug szétzúzta a hegyoldalt.

Bizony, valóban ott volt a vén rigó, és amint Bilbo rámutatott, feléjük repült, s megült egy közeli kövön. Azután megrebbentette a szárnyait, és

énekelt; majd egy oldalra billentette a fejét, mint aki fülel: újra dalolt és újra fülelt.

- Azt hiszem, megpróbál nekünk elmondani valamit-mondta Balin -, de nem tudom ezeknek a madaraknak a beszédét követni, túl gyors és nehéz. Te

értesz valamit belıle, Baggins? - Nem sokat - mondta Bilbo (a helyzet az volt, hogy egyáltalán semmit sem

értett) -, de az öregfiú nagyon izgatottnak látszik. - Bárcsak holló volna! - mondta Balin.

- Azt hittem, nem szereted a hollókat! Nagyon húzódoztál tılük. amikor legutóbb erre jöttünk.

- Azok varjak voltak, s ráadásul még undokul gyanús külsejőek is. meg gorombák. Te is kellett hogy halljad, miféle csúf neveket kiáltoztak

utánunk. De a hollók mások. Valamikor nagy barátság főzte ıket Thror népéhez, s gyakran hoztak nekünk titkos híreket; jutalmul olyan csillogó holmikat kaptak, amilyeneket azért kívántak meg, hogy elrejtsék ıket az

otthonukban. - Sok esztendıt élnek meg, az emlékezetük hosszúra nyúlík,

bölcsességüket pedig átadják a gyermekeiknek. Mikor még suttyó törpe voltam, sok sziklai hollót ismertem. Magát ezt a dombot is valamikori

Hollódombnak hívták, mert volt egy bölcs és híres pár, az öreg Carc és felesége, akik itt éltek az ırszoba felett. De nemígen hiszem, hogy akadna

a régi törzsbıl valaki, aki még most itt tartózkodik. Alig fejezte be szavait Balin, mikor a vén rigó hangosan felkiáltott, és

tüstént elrepült. - Lehet, hogy mi nem értjük ıt, de ez a vén madár ért minket, ebben biztos vagyok - mondta Balin. - Vigyázzatok most, s lássuk, mi lesz. Kevéssel

utóbb szárnyrebbenés hallatszott, s a rigó visszatért, vele együtt egy nagyon elaggott madár. Hályog volt a szemén, repülni alig

tudott, és a feje búbja megkopaszodott. Hatalmas, koros holló volt. Mereven szállott le a földre a törpék elıtt, lassan meglebbentette szárnyait, és

odabiccentett Thorinnak. - Ó, Thorin, Thrain fia, és Balin, Fundin fia! - károgta (s Bilbo is megértette, amit mondott, mert normális nyelven beszélt, s nem a

madarakén). - Én Roác vagyok, Carc fia. Carc már meghalt, de valamikor nagyon jól ismertétek. Száz és ötven és három esztendeje annak, hogy én

kibújtam a tojásból, de nem felejtettem el, amit atyám mondott nekem. Most én vagyok a Hegy nagy hollóinak fınöke. Már csak kevesen vagyunk, de még emlékezünk az egykor volt királyra. Népemnek túlnyomó része távol van, mert

dél felıl nagy hírek érkeztek; e hírek közt akad számotokra örömteli, akad majd kevésbé jó. Íme, nézzétek! A madarak megint gyülekezıben vannak, hogy

visszatérjenek a Hegyre és Völgyvárosba, mégpedig délrıl, keletrıl és nyugatról, mert híre kelt, hogy Smaug halott.

- Halott? Halott? Akkor hát oktalanul féltünk, s miénk a kincs! Mindannyian felugrottak, és örömükben táncra perdültek.

- Igen, halott - mondta Roác. -A rigó, tolla soha ki ne hulljon, látta, amint meghalt, s bízhatunk szavaiban. Látta elesni a csatában, amit

Esgaroth lakosaival vítt három éjszakával ezelıtt, mikor a hold kelt. Jó idıbe telt, amíg Thorin rávette a törpéket, hogy maradjanak csendben, és hallgassák meg a holló híreit. Az, miután elmondta a csata történetét,

így folytatta:

- Ennyit az örömhírekrıl, Tölgyfapajzsi Thorin. Biztonságban térhettek vissza termeitekbe, minden kincs a tiétek, pillanatnyilag. De a madarakon

kívül még sokan mások is gyülekeznek errefelé. A kincs ırizıjének halálhíre már széltében-hosszában elterjedt, és Thror gazdagságának mondája semmit

se veszített vonzerejébıl azzal, hogy annyi éven át mesélték; sokan várják mohón, hogy részük legyen a zsákmányból. Egy csapat tündér máris úton van,

és dögevı madarak kísérik ıket, abban a reményben, hogy csata lesz és öldöklés. A Tavi emberek azt hányják-vetik, hogy siralmas sorsukat a

törpéknek köszönhetik, mert otthontalanok, és sok meghalt közülük, Smaug pedig szétrombolta városukat.

İk is a ti kíncseitek révén keresik a kárpótlást, akár elevenek vagytok még, vagy már holtak.

Azt, hogy mit tegyetek, a saját bölcsességetek kell hogy eldöntse, de tizenhárom nagyon csekély maradéka Durin nagy népének, mely egy kor itt

élt, s most messzire szóródott. Ha tanácsomra hallgattok, úgy n bízzatok Tóváros Urában, hanem inkább abban, aki lelıtte íjával a sár kányt. Bard a neve, Völgyváros törzsökébıl való, Girion leszármazottja; komor ember, de igaz. Szívesen látnánk, ha a béke ísmét helyre állna a törpék, emberek

és tündérek között a hosszú pusztítás után, de lehet, hogy ez sok aranyatokba fog kerülni. Beszéltem. Erre Thorin nagy dühösen kitört:

- Köszönjük szépen, Roác, Carc fia. Nem fogunk elfeledkezni rólad ' és népedrıl. De amíg élünk, semmi aranyunkat tolvajok vagy erısza koskodók

el nem veszik. Ha még jobban ki akarod érdemelni hálánkat, hozzál további híreket az errefelé tartókról. Arra is megkérnélek.

ha akad köztetek még ifjú és erıs szárnyú, küldjetek hírvivıt rokonainkhoz az észak hegyvidékére, innen mind nyugatra, mind keletre.

s számoljatok be nekik helyzetünkrıl. De kiváltképpen unokatestvéremnek, a Vasdombokon élı Daint keressétek fel, mert ennek sok jó fegy verese

van, s ide legközelebb lakik. Kérd meg, hogy siessen! - Arról nem nyilatkozom, vajon ez az elképzelés helyes-e vagy sem -

károgta Roác -, de megteszem, ami lehetséges. t Ezzel lassú szárnyalással elrepült.

- Most pedig vissza a Hegyre! - kiáltotta Thorin. - Kevés veszte getni való idınk van.

- S kevés eszegetni való élelmünk! - kiáltotta Bilbo, aki ilyen tekin tetben felette gyakorlati észjárású volt. Mindenesetre úgy

érezte, hogy a kaland, a szó voltaképpeni értelmében, véget ért a sárkány halálával - amiben nagyot tévedett -, s szívesen kínálta volna fel nyereségének

túlnyomó részét, ha békésen intézhetik el a továbbiakat. - Vissza a Hegyre! - kiáltották a törpék, mintha nem is hallották volna

Bilbót, így aztán mi mást tehetett: ı is velük tartott. Minthogy már hallottatok egyet-mást az események felıl, tudhatjátok hogy

még néhány nap állt a törpék rendelkezésére. Újra átkutatták a barlangokat, és - amint erre számítottak is - azt találták, hogy csak a

Elülsı Kapu maradt nyitva; minden más kaput (kivéve természeteset a kis titkos ajtót) Smaug már céges-régen betört és eltorlaszolt, ezek nek

nyoma se maradt. Így a törpék kemény munkába fogtak, hogy megerısítsék a fıbejáratot, s új utat készítsenek, mely onnan elvezet.

Szerszám akadt bıven, amit még a valamikori bányászok, kıfejtık és építık használtak, s az efféle munkában a törpék változatlanul nagyon ügyesek

voltak. Munkájuk közben a hollók állandóan hordták a híreket. Így tudták meg, hogy

a Tündérkirály megváltoztatta menetirányát a Tó felé, s még maradt lélegzetvételnyi idejük. Ami még ennél is j obb volt, arrólis értesültek,

hogy három pónijuk megmenekült, és messze lent a Folyófolyó partján kóborol elvadulva, közel ahhoz a helyhez, ahol maradék holmijukat hagyták. Így, míg

a többiek folytatták munkájukat, Filit és Kilit egy holló vezetésével leküldték, hogy megtalálj ák a pónikat, és az árukészletbıl annyit

hozzanak vissza, amennyit csak tudnak. Négy nap telt el, s akkorra már értesültek arról, hogy a Tavi-emberek és a

tündérek egyesült serege közeledik gyors iramban a Hegy felé. De a törpék már nem voltak csüggedtek: ha beosztással éltek, volt néhány hétre való élelmiszerük, fıleg kreksz természetesen, amit nagyon untak már, de a

semminél a kreksz is sokkal jobb - és a kaput is eltorlaszolták olyan szögletes kövekbıl rakott fallal, amelyet nem kötött habarcs, de azért

vastag volt és magas, s a nyoMást elzárta. Ebben a falban lyukak voltak, amelyeken keresztül látni lehetett (vagy célozni), de bejárat nem nyílt

rajta. Kijövet-bemenet létrákat használtak, az árut pedig köteleken húzták fel. Hogy a folyó útját biztosítsák, alacsony kis ívet eszeltek ki az új

fal alatt, de a bej árat közelében ennek keskeny ágyát úgy változtatták meg, hogy széles tó képzıdött a hegy falától addig a vízesésig, amelyen át

a folyó Völgyvárosnak tartott. Így a kapu megközelítése, hacsak nem kívánt valaki úszni, egyedül egy keskeny sziklapárkányon át volt lehetséges, ami -

ha az ember kinézett a falon - jobbra helyezkedett el. A pónikat csak az öreg híd feletti lépcsık lábáig vezették, aztán leszedve rakományukat,

megparancsolták, térjenek vissza uraikhoz, és lovas nélkül küldték ıket délre.

Aztán eljött az éjszaka, amikor hirtelen rengeteg tőz fénye és fáklya lángja lobbant fel a törpék tekintete elıtt odalent délen Völgyvárosban. - Megérkeztek! - kiáltotta Dwalin. - S a táboruk igen nagy. Úgy látszik, az alkonyat leplealatt jöhettek a völgybe a folyó mindkét partja mentén.

Ezen az éjszakán a törpék keveset aludtak. A reggel még sápadozott, mikor közeledı csapatot vettek észre. Faluk mögül figyelték, amint a völgy

elejéhez érnek, és lassan elkezdenek felkúszni. Hamarosan kivehették, hogy a csapatban egyaránt voltak harcra kész felfegyverzett

Tavi-emberek és tündéríjászok. Végül is ezeknek elıırsei felmásztak a ledılt sziklákra, és megjelentek a zuhatag mellett; nagyon

nagy volt a meglepetésük, amikor meglátták az elıttük elterülı tavat és a Kaput, amelyet újonnan fejtett kövek torlaszoltak el.

Amint ott álltak mutogatva és egymáshoz beszélve, Thorin üdvözölte ıket. - Kik vagytok ti - szólt igen hangosan -, akik úgy közelítitek meg

Thorinnak, Thrain fiának, a Hegymély Királyának kapuit, mintha háborúznátok, s mi az óhajotok?

De azok nem feleltek. Néhányan gyorsan visszafordultak, mások meg - miután egy ideig megbámulták a Kaput meg védelmi berendezéseit - hamarosan

követték ıket. E napon a tábort elköltöztették a folyótól keletre, közvetlenül a Hegy nyúlványai közé. A sziklák beszédtıl visszhangzottak, mint ahogyan már sok nap óta nem. Tündérhárfák és édes zene hangja is

felcsendült, s amint visszhangja eljutott a törpékhez, úgy tőnt, hogy a hővös levegı felmelegszik, s mintha a tavasszal bimbózó erdei virágok

illata hatolt volna el hozzájuk halványan a távolból. Ekkor Bilbóban feltámadt a vágy, hogy kimeneküljön a sötét erıdbıl, s

lemenve, részesévé legyen a tőz mentén mozgó tündérek derőjének és ünneplı kedvének. Néhány fiatalabb törpe szíve is megmoccant, és azt mormogták,

bárcsak másként estek volna a dolgok, és inkább barátként fogadhatnák ezt a népséget, de Thorin csak haragosan ráncolta a homlokát.

Ezután a törpék maguk is hárfákat és egyéb olyan zeneszerszámokat cipeltek elı, amelyeket a kincsbıl halásztak ki, és zenével próbálták Thorin kedvét

meglágyítani; de a muzsikájuk nem volt tündérmuzsika, sokkal inkább ahhoz hasonlitott, amelyet valamikor Bilbo kis babólyukában énekeltek.

Mélyén a nagy hófödte bércnek a Király csarnokába lépett. Mely rázúdult, a Rém kimúlt,

s ily sors jut minden ellenének. Kemény kard, gyors nyff, hosszú dárdák, szilárd kapuk, vas védte várták

a szív merész, ha kincsre néz, törpén nem fog többé csalárdság. Bőbájt tudott sok régi törpe, csengın csapott a nagy pöröly le, hol hullt a

vad víz-zuhatag, az éj örök csendjébe törve.

Ezüst hárfára csillag olvadt, koronára lángot koholtak, sárkánytüzet; és hárfa lett fonatából az ıs-daloknak.

Újra gyúlt ıs fénye a trónnak! Vándor nép, hallga, hív a szózat! Mind erre hát! Pusztákon át! Király üzen barát- s rokonnak!

Átszel a hang száz hőlt hegyormot: Jer! Visszavár az ısi csarnok! Kapuban áll a nagy Király, gyöngyöt, aranyat tetézve szór ott!"

A király csarnokába lépett, mélyén a nagy hófödte bércnek; a Rém kimúlt, mely rázúdult,

s ily sors jut minden ellenének! Ez a dal - úgy tőnt - tetszett Thorinnak, aki ismét mosolygott, és vidám

lett, s azt kezdte számítgatni, mennyi a távolság a Vasdombokig, és mennyi idıbe telhet, amíg Dain eléri a Magányos Hegyet, ha tüstént azután, hogy a

hírt meghallotta, elindul. Bilbónak viszont inába szállt a bátorsága a dal és a beszéd hallatára egyaránt: túlságosan harcias volt mindkettı.

A következı napon már korán reggel egy csapat lándzsás vált láthatóvá, amint átkel a folyón, és végighalad a völgyön. A Tündérkirály zöld

zászlaját és a Tó kék lobogóját vitték, s addig nyomultak elıre, míg meg nem álltak a Kaput eltorlaszoló falnál.

Megint Thorin üdvözölte ıket fennhangon: - Kik vagytok, kik háborúra felfegyverkezve érkeztek Thorinnak. Thrain

fiának, a Hegymély Királyának kapuihoz? Ezúttal azonban feleltek kérdésére. Megtermett ember állott elı, sötét

hajú, komor arcú, s ezt kiáltotta: - Üdvöz légy, Thorin! Miért keríted be magad, akár a rabló a búvóhelyét?

Még nem vagyunk ellenségek, s örvendezünk, hogy reményünk ellenére életben maradtál. Azt vártuk, hogy senkit se találunk itt életben, de most, hogy találkoztunk, van anyaga bıven az egyezkedésnek éstanácskozásnak.

- Ki vagy te, s mirıl kívánsz egyezkedni? - Bard vagyok, s kezem által pusztult el a sárkány, és vált szabaddá a

kincsed. Vagy ez talán nem érdekel téged? Mi több, származásomnál fogva jogos örököse vagyok a Völgyvárosból való Girionnak, s kincsed közé igen

sok keveredett abból, amit ennek csarnokaiból és városából még Smaug lopott el valamikor. Vajon ez nem olyasmi, amirıl beszélnünk kellene? Továbbá utolsó csatája során Smaug szétrombolta Esgaroth lakosainak

otthonait, s én még mindig városuk Urának szolgálatában állok. Az ı nevében is szeretnék szólni és megkérdezni tıled, nem gondolsz-e népének bajára és nyomorúságára? İk segítettek téged szükségedben, s ennek viszonzásaként

eleddig csak romlást hoztatok rájuk, még ha kétségtelenül akaratlanul is. Mármost ezek méltányos és igaz szavak voltak, ha büszkén és komoran mondták

is ıket, s Bilbo úgy is gondolta, Thorin tüstént elismeri mindazt, ami helytálló bennük. Azt persze egyáltalán nem várta, hogy bárki emlékezni fog

rá, ı volt az, aki egymaga fedezte fel a sárkány sebezhetı pontját; s ezt helyesen is tette, merthogy csakugyan nem emlékezett rá senki. De az olyan arany hatalmával se számolt, amin egy sárkány kotlott hosszú ideig, sem a

törpeszívek igazi jellegével. Az elmúlt napokban Thorin hosszú órákat töltött a kincsestárban, és a látvány gyönyörősége erıt vett rajta. Bár leginkább az İskövet kereste, de szeme azért rajta volt a sokféle más csodálatos dolgon, amely ott hevert, s amelyet beszıtt fajtája kemény

munkájának és bánatának sok régi emléke. - A legrosszabb érvedet említetted utoljára, és helyezted a fıhelyre -

felelte Thorin. - Népem kincsére senki sem támaszthat igényt, mert Smaug, aki ellopta tılünk, életétıl és otthonától is megfosztotta e népet. A kincs

nem Smaugé volt, így rossz tettei sem kárpótolhatók azzal, hogy egy részüket szétosztjuk. A Tavi-emberek áruinak értékét és azt a segítséget, amit kaptunk tılük, méltányosan fogjuk kifizetni, ha eljön az ideje. De

semmit, még egy cipó árát sem vagyunk hajlandóak odaadni az erıszakkal való fenyegetés kényszerének. Amíg

k kapuink elıtt fegyveres csapatok táboroznak, kénytelenek vagyunk úgy tekinteni benneteket, mint ellenségeinket és tolvajokat. Az is megfordult az eszemben: ugyan miféle részesedést fizettetek volna örökségükbıl

rokonainknak, ha történetesen ırizık nélkül találjátok a kincset, bennünket pedig lemészárolva?

- A kérdés helyes - felelte Bard. - De ti nem vagytok halottak, mi pedig nem vagyunk rablók. Mi több, a módosak az ıket megilletı részvétet

meghaladóan is szánhatj ák azokat az ínségeseket, akik akkor voltak jók hozzájuk, amikor ık voltak szükségben. S amellett a többi igényemre még nem

kaptam választ. - Mint mondottam, nem kívánok egyezkedni fegyveres férfiakkal a kapumnál:

Sıt a Tündérkirály embereivel egyáltalán nem, akikrıl nincs okom szeretettel emlékezni. Ebben a vitában nekik semmiféle helyük nincs. Menjetek hát, mielıtt kirepítjvk nyilainkat! S ha újra kívántok szólani

velem, elıbb küldjétek el az erdıbe, ahová valók, a tündércsapatot, majd térjetek vissza, letéve fegyvereteket, mielıtt megközelítitek a küszöböt.

- A Tündérkirály is, barátom, segítségére sietett a Tó népének ínségében, bár ennek erre más jogcíme, mint a barátságé, nem volt-felelte Bard. -

Idıt engedtünk neked arra, hogy megbánd szavaidat. Szedd össze bölcsességedet, mielıtt visszatérünk!

Ezzel elköszönt, és táborába tért. Nem sok óra telt el, s a zászlóvivık visszatértek, harsonások léptek elı,

és megfújták hangszereiket. - Esgaroth és az Erdı nevében! - kiáltotta egyikük. -Tölgyfapajzsi

Thorinhoz, Thrain fiához szólunk, aki magát a Hegymély Királyának nevezi, és felkérjük, jól fontolja meg nyomatékosan hangoztatott igényünket,

különben ellenségünknek nyilvánítjuk. Követelésünk alsó határa, hogy adja át Bardnak, mint a sárkány megölıjének és Girion örökösének a kincs

tizenketted részét. Ebbıl a tizenketted részbıl Bard maga fogja megállapítani, mennyivel kíván hozzájárulni Esga roth megsegítéséhez; de ha Thorin meg akarj a nyerni magának a környezı vidékek barátságát és

becsülését, mint egykor ısei, úgy a maga jószántából is felajánl valamennyit a Tavi-emberek megsegélyezésére.

Mire Thorin felragadott egy szaruíjat, és nyilat lıtt ki a beszélı felé. Ez pajzsába fúródott, és ott rezgett tovább.

- Ha így felelsz - szólt az viszonzásul -, úgy kijelentem: a Hegyet ostromzár alá vesszük. Addig el nem hagyhatjátok, míg a magatók részérıl fegyverszünetet és egyezkedı tárgyalást nem kértek. Fegyvert nem fordítunk ellenetek, sıt átengedjük nektek az aranyatokat. Azt aztán meg is ehetitek,

ha akarjátok! Ezzel a hírnökök nagy sietve eltávoztak, s ott hagyták a törpéket, hogy

fontolóra vegyék ügyüket. Thorin úgy megmakacsolta magát, hogy a többiek - még ha akarták volna is - nem merészelték

hibáztatni eljárását; valójában azonban a legtöbben egyetértettek vele - talá. öreg,

kövér Bomburt meg Filit és Kilit kivéve. Bilbo természetesen helytelenítette az események egész ilyetén fordulatát. Most már t mint

elege volt a Hegybıl, és egyáltalán nem volt ínyére, hogy ny ostromzárban tartózkodjék benne. "Az egész helynek még mindig sárkány szaga van -

zsörtölıdött magában -, amitıl rosszul van A kreksz meg már egyszerően nem megy le a torkomon."

16. ÉJSZAKAI TOLVAJ

Lassan és nehezen vonszolódtak a napok. Sok törpe azzal töltötte idejét, hogy

rendbe rakta a kincset, s most már Thorin szólt Thrain İ; vérıl, sóváran kérlelve ıket, hogy keressék mindenfelé.

- Mert atyám ısköve többet ér, mint egy aranyfolyam - mondta számomra pedig felbecsülhetetlen értékő. Ezt a követ tekintem a s loménak egyedül,

és bosszút állok azon, aki megtalálja és magánál tartja. Bilbo hallotta e szavakat, és megijedt, azt fontolgatva, vajon

mi lessz ha megtalálják a követ, melyet egy hulladékrongyokból kötött batyuba

burkolt, amit párnaként használt. Mindamellett mégsem s róla, mert amint a napok nyomasztó súlya egyre elviselhetetlene vált, kis fejében egy terv

körvonalai kezdtek kibontakozni. A dolgok egy ideig így folytatódtak, amikor a hollók hírét hozták hogy Dain

és több mint ötszáz törpe, a Vasdombok felıl közeledıt mintegy kétnapi járásra van Völgyvárostól, északkelet irányából.

De - mondta Roác - nem érhetik el a Hegyet feltőnés nélkül attól tartok, csata lesz a völgyben. Ezt az ötletet nem tartom jót Bármennyire bátrak a törpék, nem valószínő, hogy legyızik az romló ellenséget, s ha mégis, mit

nyertek vele? Nyomukban-a tél é; siet. Hogyan találtok táplálékot a környezı vidékek barátsága és jó indulata nélkül? Bizony könnyen válhatik

a kincs halálotokká, n a sárkány már nem él! De Thorinra semmi nem hatott.

- A tél és hó harapós foga emberbe, tündérbe egyaránt bele - mondta -, s úgy lehet, a pusztaságban lakozni számukra is keserves lesz.

Barátaimmal a hátukban, és a téllel szemközt, talán ık is enyhültebb lélekkel gondolnak majd az egyezkedésre.

Ezen az éjszakán Bilbo döntött. Az ég komor volt, a hold nem világított. Mihelyt teljesen besötétedett, az egyik, a Kapuhoz közeli belsı szoba

sarkába ment, és motyójából egy kötelet halászott elı, azonfelül a rongyba burkolt İskövet. Azután felmászott a fal tetejére. Ott csak Bomburt

találta, mert rajta volt az ırködés sora, s egyszerre a törpék csak egy ırt állítottak ki.

- Rettentıen hideg van! - mondta Bombur. - Bárcsak itt fent is tüzelhetnénk, mint lent a táborban!

- Odabent jó meleg van-mondta Bilbo. - Az bizony lehet, de hát itt kell strázsálnom éjfélig - zsörtölıdött a

kövér törpe. - Nem éppen szívderítı. A világért se kockáztatnám, hogy Thorinnak, szakálla nıjön nagyra, a véleményével ellenkezzem, de hát mindig

merev nyakú törpe volt. - Nem olyan merev, mint az én lábam - mondta Bilbo. -Beleuntam a lépcsıkbe és kıfolyosókba. Mi mindent adnék azért, ha ismét füvet érezhetnék a talpam

alatt! - S én mi mindent, ha erıs italt a torkomban s puha ágyat a jó vacsora

után! - Mindezt nem adhatom meg neked, amíg az ostrom tart. De jómagam már régen ırködtem, s ha akarod, átveszem a szolgálatodat. Valahogy nem vagyok álmos

ma éjjel. - Derék fickó vagy, Mr. Baggins, s én köszönettel fogadom az ajánlatodat.

Ha valami nevezetes történik, el ne felejtsél elsınek engem kelteni! A belsı szobában fekszem le, balra, nem messze innen.

- Eredj csak! - szólt Bilbo. - Éjfélkor fölébresztelek, s akkor aztán felkeltheted a soron következı ırt.

Mihelyt Bombur eltávozott, Bilbo ujjára húzta a győrőjét, megerısítette a kötelet, lekúszott a falon, és eltőnt. Mintegy öt órája volt. Addig Bombur feltehetıen aludni fog (képes volt bármikor aludni, s az erdei kaland óta

minduntalan azon volt, hogy visszaálmodja az akkori szépséges álmait); a többieket pedig Thorin foglalkoztatta. Valószínőtlen volt, hogy

bármelyikük, akár Fili vagy Kili is kijöjjön a falra, mielıtt rájuk kerül az ırködés sora.

Igen sötét volt, s bizonyos idı múltán, hogy Bilbo elhagyta az újonnan készített ösvényt, és lekúszott a folyó alsó folyása felé, az út

ismeretlenné vált számára. Végül ahhoz a kanyarulathoz ért, ahol át kellett kelnie a vízen, ha - mir t kívánta - a tábort akarta elérni. A folyó ágya itt sekély volt, de már széles, és az átkelés a sötétben nem volt éppen

könnyő a kis babónok. Már-már túl volt rajta, mikor rosszul vetette meg a lábát egy kerek kövön, s nagy loccsanással a hideg vízbe esett.

Alighogy reszketve és vizet köpdösve kilábolt a túlpartra, mikor a homályban tündérek léptek oda világító lámpásokkal, és a zaj okot

kutatták. - Ez nem hal volt! - mondta egyikük. - Kém járt errefelé.

Rejtsétek el a fényt! Jobban segíti ıt, mint minket, ha az a fura kis jószág az, aki- 1 rıt azt mondj ák, a szolgájuk.

- Még hogy a szolgájuk! - horkant fel Bilbo, s horkantása közben '. oly hangosan tüsszentett, hogy a tündérek tüstént odagyőltek a hang forrása köré

- Csak világítsatok ide! - mondta. - Itt vagyok, ha ugyan engem ' 1 kerestek! - S ezzel lecsúsztatva győrőjét, Bilbo elıtoppant egy szikla

mögül. Azonnal megragadták, Jóllehet a tündérek nagyon meglepıdtek.

- Ki vagy te? Te vagy a törpék babója? S mi járatban vagy? Hogyan jutottál ily messzire az ırszemeink láncán fú?? - ezt kérdezték nyakra

fıre. - Mr. Bilbo Baggins vagyok, Thorin társa, ha tudni akarjátok. Látásból jól ismerem királyotokat, ha tán ı nem is ismerne meg a külsımrıl.

De Bard fog rám emlékezni, márpedig Bard az, akivel kiváltképpen szeretnék beszélni.

- Csakugyan? - kérdezték a tündérek. - S ugyan mi ügyben? - Bármi ügy is, az enyém, drágalátos tündéreim. De ha az az óhajotok, hogy

valaha is visszatérjetek erdıitekbe errıl a hideg, barátságtalan vidékrıl - felelte Bilbo vacogva - , akkor kísérjetek hamar valamelyik

tőzrakáshoz, ahol megszárítkozhatom, s aztán adjatok módot arra, hogy mielıbb beszélhessek fınökeitekkel. Csak egy-két óra idı áll

rendelkezésemre. És így esett, hogy alig egy-két órával azután, hogy elmenekült a Kaputól,

Bilbo ott ült egy nagy sátor elıtt, meleg tőz lángja lobogott mellette, s kíváncsi pillantást vetve rá, ott ült a Tündérkirály is és Bard is. A

tündérfegyverzetet viselı babó, aki ugyanakkor egy ócska takaróba burkolózott, meglehetısen szokatlan látvány volt számukra.

- Tudnotok kell - mondta Bilbo legtermészetesebb tárgyalási hangján -, a dolgok lehetetlen fordulatot vettek. Személy szerint nagyon unom az egész

ügyet. Szeretnék odahaza lenni, nyugaton, a saját otthonomban, ahol értelmesebb népek élnek. De az ügyhöz bizonyos érdekem főzıdik; hogy

egészen pontos legyek, egy tizennegyed rész a kincsbıl, annak a levélnek a tanúsága szerint, amelyet szerencsémre, azt

hiszem, magammal hoztam. Az ócska kabátja zsebébıl (amelyet változatlanul ott viselt a páncélinge

felett egy győrt és többszörösen összehajtott levelet vett elı, Tho rin tet, amelyet az még májusban helyezett el a kandalló párkányán, az órája

alatt! - A haszonban van részesedésem, úgy bizony - folytatta. - Ennek teljes

mértékben tudatában vagyok. Személy szerint nagyon is kész vagyok fontolóra venni minden igényeteket, és a teljes összegbıl levonni mindazt, ami

méltányosan megillet, mielıtt a magam számláját benyújtom. Csak hát ti nem ismeritek Tölgyfapajzsi Thorint olyan jól, mint most én. Biztosíthatlak benneteket, ı elül egy halom aranyon, és éhen is hal rajta, amíg ti sem

mozdultok innen. - Hát akkor csak haljon éhen! - mondta Bard. - Az ilyen bolond nem érdemel

mást, mint az éhhalált! - Igazad van - mondta Bilbo. - Megértem álláspontodat. Ugyanakkor nagy

sietve közeledik a tél. Egykettıre itt a hó, miegyéb, az ellátás nehézzé válik, gondolom, még a tündérek számára is. Más nehézségek is lesznek. Nem

hallottatok Dainról és a Vasdombok törpéirıl? - Már régen, de neki mi dolga velünk? - kérdezte a király.

- Sejthettem volna. Nos, látom, van olyan értesülésem, ami nektek nincs. Dain, ezt megmondhatom nektek, most nem egészen kétnapi járóföldre van, és

legalább ötszáz bátor törpe tart vele; jó néhányuk kellı tapasztalatot szerzett a rettenetes törpe-manó háborúban, errıl kétségtelenül

hallottatok. Ha ezek megérkeznek, komoly baj támadhat. - S miért mondod el nekünk mindezt? Barátaidat árulod el, vagy bennünket

kívánsz fenyegetni? - kérdezte komoran Bard. - Kedves Bardom! - rikácsolta Bilbo. - Ne légy elhamarkodott! Én még ilyen gyanakvó emberekkel nem találkoztam! Pusztán csak azt szeretném

elkerülni, hogy az érintett feleket baj érje. S most ajánlattal fordulok hozzátok!

- Halljuk! - mondták mindketten. - Csak mutatni tudom! - szólt Bilbo. - Íme! - S ezzel elıvette az İskövet,

s lebontotta róla a csomagolást. Maga a Tündérkirály is, akinek szeme megszokta a csodálatos és szépséges látványokat, meghökkenten állott fel. Még Bard is úgy bámult a kıre, hogy

elállt a szava. A jelenség olyan volt, mintha egy gömb megtelt volna holdfénnyel, aztán ott függne elıttük egy fagyos csillagok sugárzásából

szıtt hálóban. - Ez Tharin İsköve - mondta Bilbo -, a Hegy Szíve, és egyben Tho rin

szíve is. Többre tartja, mint egy folyónyi aranyat. Nektek adom. Segítségetekre lesz alkudozásotokban.

Ezzel Bilbo - nem minden borzongás, nem minden vágyódó pillantás nélkül - átadta a pompás követ Bardnak, aki úgy tartotta a tenyerében, mint aki

elkábult. - De - kérdezte végül, összeszedve magát - hogyan áll módodban rendelkezni

vele? - Ó - mondta Bilbo kissé kényelmetlenül -, végeredményben nem nagyon áll,

de ha tudni akarjátok, hajlandó vagyok minden más igényem ellenében felajánlani. Lehet, hogy betörı vagyok, legalábbis ezt mondják felılem: én személy szerint igazán soha nem éreztem magam annak, de betörınek is, remélem, többé-kevésbé tisztességes. Most mindenesetre visszatérek, a

törpék pedig azt tehetik velem, amit akarnak. Remélem, a követ hasznosnak fogjátok találni.

A Tündérkirály újra csak csodálkozással tekintett Bilbóra. - Bilbo Baggins! - mondotta. - Méltóbb vagy arra, hogy a tündérhercegek fegyverzetét viseld, mint sokan azok közül, akik jobban festenek benne. De csodálkoznék, ha Tölgyfapajzsi Thorin így vélekednék. Általában többet

tudok a törpékrıl, mint talán te. Az a tanácsom, maradj velünk, ahol megbecsülésben lesz részed és jó fogadtatásban.

- Igazán nagyon köszönöm-mondta meghajolva Bilbo. -De nem hiszem, hogy mindazok után, amit együtt éltünk át, így illenék a barátaimat elhagynom.

Azonfelül megígértem, hogy felébresztem az öreg Bom burt éjfélkor! Most már csakugyan mennem kell, mégpedig gyorsan.

Semmi szavuk nem tarthatta vissza Bilbót, így gondoskodtak számára kíséretrıl, s távozáskor mind a király, mind pedig Bard tisztelettel

köszöntötték. Amint többedmagával áthaladt a táboron, egy sötét köpenyébe burkolózott

öregember kelt fel az egyik sátor ajtajából, ahol addig ült, és felé tartott.

- Nagyon helyesen jártál el, Mr. Baggins! - mondta, és Bilbo hátára csapott. - Valahogy mindig több van benned, mint az ember sejtené. Gandalf

volt. Napok óta elıször örült igazán Bilbo. De arra nem volt idı, hogy mindazt

megkérdezze, amit azon nyomban meg akart kérdezni. - Mindent idejében! - mondta Gandalf. - Hacsak nem tévedek, a dolgok a

végük felé közelednek. Most éppen egy kis bajra számíthatsz, de ne csüggedj ! Lehet, hogy az egészet megúszod. Olyasmi van készülıben, amit még a

hollók se hallottak. Jó éjszakát! Bilbo elgondolkozva, de mégis felvidultan sietett tovább. Biztos gázlóhoz

vezették, amelyen száraz lábbal segítették át, aztán búcsút vett a tündérektıl, és lassan, óvatosan visszakúszott a Kapuhoz. Kezdett nagyon elfáradni, de még jóval éjfél elıtt megint

visszakapaszkodott a kötélen - az változatlanul ott volt, ahol hagyta. Leoldozta és elrejtette, majd leült a falra, és aggodalommal várta, mi lesz

most. Éjfélkor felébresztette Bomburt, aztán takarójába burkolózott a maga kuckójában, ügyet se vetve az öreg törpe hálálkodására (érezve, hogy

érdemtelen rá). Hamarosan mélyen aludt, egészen reggelig minden gondjáról

megfeledkezve. Az igazság az volt, hogy szalonnás rántottáról álmodott.

17. MEGNYÍLNAK AZ ÉG CSATORNÁI

következı napon a harsonák korán megszólaltak a táborban. Hamarosan egy magányos futó vált láthatóvá, aki a keskeny ösvényen sietett végig.

Bizonyos távolságra megállt, üdvözölte a törpéket, és megkérdezte, vajon Thorin hajlandó-e meghallgatni ıt új küldetésében, mivelhogy más hírek

érkeztek, és a dolgok menetében változások állottak be. - Ez Dain lesz! - szólt Thorin, amikor meghallotta a bejelentést. -

Értesüléseket szereztek jövetelérıl. Biztos voltam benne, hogy ez majd megváltoztatja a magatartásukat! - Aztán odaszólt a hírvivınek: - Mondd azt, hogy jöjjenek kevesen és fegyver nélkül, kész vagyok meghallgatni

ıket. Déltájt megint láthatóvá váltak az Erdı és a Tó lobogói. Húsztagú csapat

közeledett. Az útszőkületnél lerakták kardjukat és dárdáikat, 'és így mentek tovább a Kapuhoz. Legnagyobb csodálkozásukra a törpék azt látták,

hogy a csapat tagjai között van Bard és a Tündérkirály is, akik elıtt egy köpenybe burkolt és csuklyát viselı öreg vaspántokkal megerısített

faládikát cipelt. - Üdvöz légy, Thorin! - mondta Bard. - Még mindig nem változtattál

álláspontodon? - Az én álláspontom nem változik a napok keltével és nyugtával - felelte

Thorin. - Csak azért jöttél, hogy henye kérdéseket tegyél fel? A tündércsapat még most se távozott, mint ahogy ezt kértem! Addig pedig hiába

jöttök alkudozni velem. - Nincs semmi amiért legalább egy kevés aranyadat átengednéd? - Semmi, amit

akár te, akár a barátaid felhajthatnának. - S mit szólnál Thrain İskövéhez? - mondta Bard, s ugyanakkor az

öregember kinyitotta a ládikát, és magasra emelte kezében az ékszert. A reggeli fény csillogva és fehéren lövellt a tenyerébıl.

Az elképedés és a csodálkozás torkára forrasztotta a szót Thorinnak. Hosszú ideig senki se beszélt.

Végül Thorin törte meg a csendet, és hangja remegett a dühtıl. - Ez a kı az apámé volt, s most az enyém - mondta. - Ugyan miért vásárolnám

meg a magamét? - De aztán erıt vett rajta a csodálkozás, és hozzátette: - Vajon hogyan jutottatok családi ereklyémhez, ha ugyan érdemes ilyen kérdést

intézni a tolvajokhoz? - Nem vagyunk tolvajok - felelte Bard. - Visszaadjuk a tiedet, viszonzásul

a miénkért. - Honnan jutottatok hozzá? - ordította most már Thorin, egyre növekedı

dühvel. - Én adtam nekik! - rikácsolta Bilbo, aki átkukucskált a falon, akkor már

merı rémületben. - Te! Te! - kiáltotta Thorin, felé fordulva, és mindkét kezével megragadva ıt. - Te nyavalyás babó! Te kismérető betörı! - ordította, mikor már

kifogyott a szavakból, s úgy rázta Bilbót, akár a nyulat. - Durin szakállára! Bárcsak itt lenne Gandalf! Átkozott legyen, hogy terád esett a választása! Fonnyadjon el a szakálla! Ami meg téged illet, odacsaplak a

sziklához! - kiáltotta Thorin, és megmarkolva, felemelte Bilbót. - Megállj! Kívánságod teljesül! - szólt egy hang. A ládikát tartó öregember

ledobta csuklyáját és köpenyét. - Itt van Gandalf! És amint látom, idejében érkezett. Ha nem is kedveled a Betörımet, ne tégy kárt benne. Tedd

le, és hallgasd meg elıbb, mi mondanivalója van! - Úgy látszik, mind szövetkeztetek ellenem! - mondta Thorin, miközben

lerakta Bilbót a fal tetejére. - Soha többet nem közösködöm se varázslóval, se valamelyik barátjával. Mi mondanivalód van, te patkányok

ivadéka? - Jaj nekem! Jaj nekem! - mondta Bilbo. - Ez bizony nincs rendjén. Vagy

talán már nem emlékszel arra, hogy kijelentetted, magam választhatom ki a

tizennegyed részemet? Talán túlságosan is szó szerint értelmeztem a szavaidat? Megmondták nekem, hogy a törpék igen gyakran udvariasabbak a

kijelentéseikben, mint a tetteikben. Mindenesetre volt idı, amikor úgy vélekedtél, hogy némileg hasznotokra voltam. Még hogy patkányok ivadéka!

Csak eddig tart a lekötelezı szolgálat, amint a magad és családod nevében oly sokszor ígértél? Thorin! Vedd úgy, hogy a magam kívánsága szerint döntöttem a részesedésemrıl, s

maradjunk ebben! - Úgy veszem - mondotta Thorin komoran. - S ezzel el is engedlek, de ne

lássalak soha többé! - Aztán megfordult és átszólt a fal fölött: - Elárultak - mondta. - Helyesen számoltatok azzal, hogy nem tudom

megtartóztatni magamat az İskı, családom kincsének visszavásárlásától. Hajlandó vagyok megadni érte a teljes kincs egytizennegyed részét aranyban

és ezüstben, a drágaköveket nem számítva; de ezt úgy tekintsétek, mint ennek az árulónak az ígért részesedését, aki ezzel ajutalom mal máris

mehet, ti meg úgy oszthatjátok fel magatok között, amint akarjátok. Neki kétségkívül aligha fog jutni valami. Vigyétek innen, ha fontos nektek az

élete; az én baráti érzésem nem fogja kísérni. - Most pedig egykettıre lefelé a barátaídhoz - szölt oda Bílbónak -,

vagy ledoblak! - S mi lesz az arannyal és ezüsttel? - kérdezte Bilbo.

- Az majd azután következik, megegyezés szerint-mondta Thorin. - Lefelé! - Addig nem adjuk ki a követ! - kiáltotta Bard.

. - Nem a legjobb formádban szerepelsz, mint a Hegymély Királya - mondta Gandalf. - De hát a dolgok még változhatnak.

- Változhatnak valóban - mondta Thorin. És máris oly erıs volt a kincs igézete, mely hatalmában tartotta, hogy azt latolgatta, vajon Dain

segítségével nem nyerhetné-e vissza az İskövet anélkül, hogy a jutalomként kitőzött részesedést kifizetné.

Így aztán Bilbót lehajították a falról, és úgy távozott, hogy minden fáradozásáért semmit se kapott cserébe, kivéve azt a fegyverzetet, amelyet

Thorin már régebben odaadott neki. Szíve mélyén nem egy , törpe szégyent és szánalmat érzett távozásán.

- Ég veletek! - kiáltotta Bilbo a törpéknek. - Talán újra találkozunk, ezúttal mint barátok!

- El innen! - harsogta Thorin. - Olyan páncéling van rajtad, amelyet népem készített, s amelynek víselésére méltatlan vagy. Nyíl nem hatolja át, de

ha nem sietsz, átszúrom a nyavalyás lábadat. Így hát tőnj el! - Ne cselekedj elhamarkodottan! - mondta Bard. - Holnapig adunk

gondolkodási idıt. Délben visszatérünk, s majd meglátjuk, elhoztad-e a kincsbıl azt a részt, amelyet a kı ellenében felajánlottál. Ha ez minden

csalárdság nélkül így lesz, akkor eltávozunk, s a tündércsapat is visszamegy az Erdıbe. Addig is ég veled!

Ezzel visszatértek a táborba; de Thorin Roác útján követeket küldött Dainhoz, beszámolva neki mindarról, ami történt, és arra kérve ıt,

közeledjék övatosan, de gyorsan. Eltelt ez a nap és az éjszaka. A következı napon a szél nyugatnak fordult, s az ég sötét volt és borongós. Még csak korán reggel volt, amikor kiáltás

hallatszott a táborban. Rohanvást érkezı hírnökök jelentették, hogy törpecsapatok jelentek meg a Hegy keleti nyúlványánál, és most Völgyváros

felé sietnek. Dain megérkezett. Egész éjszaka gyorsított menetben közeledett, s így hamarabb tört rájuk, mint várták. Minden katonája olyan

páncélinget viselt, amely térdig ért, lábát pedig olyan harisnya fedte, amely finoméshaj ékony fémszemekbölkészült; gyár t3suk titicát egyedül Dain népe ismerte. A törpék magasságukhoz képest igen erısek, de Dain harcosainak többsége még törpe mivoltához mérten is erıs volt. Csatában

nehéz, két kézre fogható csákányokat forgattak, de mindegyiküknek rövíd, széles kardja is volt az oldalán, és körpajzs a hátára akasztva. Kétágú

szakálluk be volt fonva, és öveikbe gyömöszölve. Süvegük vasból volt, és vassal kiverve, arcuk pedig zord eltökéltséget tükrözött.

Harsonák szólították fegyverbe az embereket és a tündéreket. Nemsokára a törpék láthatóvá váltak, amint sietıs léptekkel közeledtek , végig a

völgyön. A folyó és a keletí nyúlvány között megálltak, de néhányan közülük folytatták útjukat, és a folyón átkelve a tábor közeléig

hatoltak; ott lerakták a fegyvereiket, és a békesség jeléül feltartották a kezüket. Bard ment elibük, hogy találkozzék velük, s vele egyőit Bílbo.

- Dain, Nain fia küldött - felelték a törpék a hozzájuk intézett kérdésekre. - A Hegyen idızı rokonainkhoz sietünk, mivelhogy úgy

értesültünk, egykori királyságuk megint az övék. De kik vagytok ti, akik úgy ültök a sikságon, miként az ellenségek védett falak elıtt?

Ez persze az ilyen alkalmakkor szokásos udvarias és meglehetısen régimódi nyelven ezt jelentette: "Semmi keresnivalótok nincs itt. Tovább akarunk

jutni, így engedjetek utat, vagy harcba szállunk veletek!" A törpék terve az volt, hogy a Hegy és a folyókanyar közti területen törnek elıre, mert az ottani keskeny földrész védelme mintha gyengébb lett volna. Bard természetesen visszautasította, hogy a törpéknek szabad utat engedjen

a Hegyhez. Úgy döntött, addig vár, míg az ıskı ért cserébe ígért aranyat és ezüstöt megkapja, mert abban nem hitt, hogy erre azután sor kerülhet, ha

egyszer a várat ily nagy és harcias csapat szállja meg. A törpék rengeteg utánpótlást is hoztak magukkal, mert nagy terhek hordozására képesek, s Dain népe közül szinte valamennyien -

gyors menetelésük ellenére - hatalmas csomagokat cipeltek hátukon a fegyverzetükön kívül. Ilyen körülmények között az ostromlottak képesekké váltak egy hónapokig tartó ostromzárat is kibírni, miközben egyre új abb törpék érkezésével lehetett számolni, mert Thorinnak kiterjedt rokonsága volt. Amellett valami újabb kapu megnyitására és ırzésére is lehetıség nyílt, úgyhogy az ostromlóknak most már az egész hegyet kellett volna

bekeriteniük, erre pedig nem állott kellı számú harcos a rendelkezésükre. A törpék valóban pontosan így terveztek mindent (mert a hollóhírnökök

szorgalmasan repkedtek Thorin és Dain között), csak éppen pillanatnyilag az út el volt zárva, így némi mérges szóváltás után a törpehírnökök a

szakállukba dörmögve visszatértek. Bard erre azonnal hírvivıket küldött a Kapuhoz, akik azonban ott se aranyat, se másféle fizetséget nem találtak.

Mihelyt lıtávolon belül kerültek, nyüak záporoztak rájuk, s így a küldöttek rémülten siettek vissza. A táborban most már olyan izgalom uralkodott, mintha csata készülıdnék, mert Dain törpéi a keleti parton

törtek elıre. - Ostobák! - nevetett Bard. - Ily módon kerülni a Hegy nyúlványa alá! A föld feletti hadviseléshez semmit se értenek, legfeljebb a bánya mélyihez.

Sok nyilasuk és dárdásuk rejtızik a jobbszárnyukon, a sziklák között. Lehet, hogy a törpepáncélingek igen jók, de hamarosan nagyon próbára

lesznek téve. Törjünk rájuk most tüstént mindkét oldalról, mielıtt kellıen kipihenik magukat!

De a Tündérkirály azt mondta: - Még soká fogok késedelmeskedni, mielıtt elkezdem ezt az aranyért vívott háborút. Ha nem akarjuk, a törpék nem tudnak keresztülhatolni sorainkon, hasonlóképpen semmi olyat se tehetnek, amit meg nem figyelhetünk. Hadd

reménykedjünk változatlanul valamiben, ami meghozza a kibékülést. A számbeli fölényünk amúgy is elegendı lesz, ha végül is szerencsétlen módon

harcra kényszerülünk. Csakhogy a király a törpék nélkül csinált számvetést. Annak a tudata, hogy az İskı az ostromlók kezén volt, ott izzott a gondolataik mélyén, meg aztán

sejtették is, hogy Bard és barátai habozni fognak, s úgy döntöttek, hogy míg azok vitáznak, ık lecsapnak.

Hirtelen, minden jeladás nélkül, csendben elıretörtek, hogy támadjanak. Íjak feszültek, és nyMvesszık zizzentek; az összecsapás kitörıben volt. De még váratlanabbul rettentı sebességgel sötétség közeledett. Rohanó fekete

felleg borította be az eget. Vad szél szárnyán téli dörgés robajlott és zúgott a Hegy fölött, amelynek csúcsát villámfény

világította meg. A mennydörgés alatt pedig másféle feketeség kavargott

elıre, de ezt nem a szél hozta; észak felıl közeledett, mint megannyi madárszárny fellege, amely oly sőrő, hogy közötte a fény nem képes

áthatolni. - Megálljunk! - kiáltotta Gandalf, aki váratlanul megjelent, s ott állt

egymagában, felemelt karokkal, az elırenyomuló törpék és a támadást váró hadsorok között. - Megálljunk! - kiáltotta olyan hangon, mint a

mennydörgés, és varázspálcája villámfényt lövellt. - Az iszonyat tört mindannyiunkra! Sajnos hamarabb, mint sejthettem! A manók támadnak rátok!

Bolg érkezett meg északról, ó, Dain, akinek apját levágtad Moriában. Íme, lássátok! A denevérek úgy lepik el seregük felett az eget, akár a sáskák

tengere. Farkasokon nyargalnak, és wargok követik ıket! Csodálkozás és zőrzavar ejtette rabul mindannyiukat. Még Gandalf beszéde alatt is egyre nıtt a sötétség. A törpék megtorpantak, és az eget bámulták.

A tündérek szaporán kiáltoztak. - Gyertek! - hangzott Gandalf szava. - Van még idı a tanácskozásra. Hadd

jöjjön ide közénk Dain, Nain fia gyorsan! Így kezdıdött a csata, amire senki se számított, és ezt nevezték az Öt

Sereg Csatájának; nagyon rettenetes volt. Egyik oldalon álltak a manók és a vad farkasok, a másikon a tündérek, az emberek és a törpék. A csata pedig így esett. A Ködös Hegyek Nagy Manójának eleste óta a manók győlölete a törpékkel szemben ırjöngéssé fajult. Városaik, településeik és erısségeik

között hírnökök cikáztak ide s tova, mert elhatározott szándékuk volt, hogy elnyerik az Észak feletti uralmat. Híreiket titkos utakon szerezték, és az

egész hegyvidéket betöltötte a fegyverkezés és készülıdés. Azután útnak eredtek, és dombon völgyön gyülekeztek, mindegyre alagutakon vagy a

sötétség leple alatt haladva, mígnem az északon fekvı Gundabad nagy hegye alatt és körül - ahol székvárosuk volt - hatalmas sereg győlt egybe, készen

arra, hogy viharos idıben rajtaütésszerően lezúduljon délre. Ekkor értesültek Smaug pusztulásáról, és szívükben öröm támadt, és éj mint

éj siettek át a hegyeken, míg végül ily módon egészen váratlanul-éppen Dain nyomában-megérkeztek északról. Még a hollók se tudtak jövetelükrıl, amíg csak arra a töredezett földdarabra nem értek, mely a Magányos Hegyet

elválasztotta a mögöttes domboktól. Hogy minderrıl Gandalf mennyit tudott, azt nehéz lenne megmondani, de az biztos, hogy erre a váratlan támadásra

nem számított. Végül is ezt a tervet sütötte ki Gandalf a Tündérkírállyal és Barddal

egyetértésben, no meg Dainnal, mert a törpék ura is csatlakozott hozzájuk (a manók mindannyiuk ellenségei voltak, és jövetelükre minden más ellentét feledésbe merült): egyedüli reményük az volt, hogy becsalogatják a manókat

a Hegy nyúlványai közti völgybe, ık maguk meg azokat a hatalmas nyúlványokat szállhatják meg, amelyek délen és keleten terültek el. Ez a

terv azonban veszélyessé válhatott, ha a manóknak elegendı harcosuk van arra, hogy elfoglalják magát a Hegyet, hogy így fentrıl és hátulról ís

támadhassanak; de hát más terv készítésére nem volt idı, arra sem, hogy segítséget hívjanak.

A mennydörgés moraja hamarosan eltávolodott délkelet felé, viszont a denevérfelleg egyre alacsonyabb repülésben közeledve elérte a Hegy

gerincét, aztán az egyesült sereg felett körözött-cikázott, elzárva mindannyiukat a fénytıl, és rémülettel töltve el szívüket.

- A Hegyhez! - kiáltotta Bard. - A Hegyhez! Foglaljuk el a hadállásainkat, amíg még van rá idı!

A déli nyúlványokra, ennek alacsonyabb lejtıire és a lábuknál levı sziklák közé a tündéreket helyezték el, a keleti nyúlványokra az embereket és a

törpéket. De Bard és az emberek és törpék közül a legügyesebbek felkúsztak a keleti gerinc magasságáig, hogy kilássanak északra.

Hamarosan láthatták is a Hegy lábánál elterülı tájat, amely feketéllett a nyüzsgı sokaságtól. Kevéssel utóbb a manók elıırse megkerülte a nyúlvány végét, és betódult Völgyvárosba. Ezek voltak a legsebesebb farkaslovasok, s kiáltozásuk, üvöltözésük már messze távolról hasogatta a levegıt. Néhány

merész ember állott ki elibük, hogy látszatra szembeszegüljön, és sokan

estek el, mielıtt a többinek sikerült visszavonulnia és kétoldalt elmenekülnie. Amint Gandalf remélte, a manósereg a harcra kényszerített elıırs mögött gyülekezett, s most dühösen özönlött a völgybe, vadul törve elıre a Hegy nyúlványai között, és az ellenséget keresve. Számlálhatatlan

fekete és vörös zászlaja volt, s akár az áradat, úgy zúdult ırjöngve és rendezetlenül.

Rettenetes csata volt. Ilyen borzasztóságot Bilbo még soha életében nem tapasztalt, s amikor átélte, hevesen győlölte-ami azt jelenti, hogy erre az élményre volt a legbüszkébb, és jóval késıbb a legszívesebben idézgette,

noha semmi szerepet nem játszott benne. Ha szabad elmondanom, mi történt a valóságban: a babó szinte az események

legelején felhúzta a győrőjét, eltőnt mindenki píllantása elıl, ha nem is vált minden veszedelem számára megközelíthetetlenné. Manóroham ellen az

ilyenféle varázsgyőrő nem nyújt teljes védelmet, sem a repül nyilakat vagy a vad dárdákat nem állítja meg; de arra

alkalmas, hogy az ember ne legyen útban, és azt is megakadályozza, hogy a fejét egy kardforgató manó suhintásával megcélozza.

Elıször a ündérek támadtak. A manókat mindig hidegen és keserően győlölték. Dárdáik és kardjaik fagyos csillogással fénylettek a homályban, olyan halálos dühöt sugárzottak a kezek, amelyek fogták ıket. Mihelyt az

ellenség csapatai duzzadozva töltötték meg a völgyet, nyMzáport zúdítottak rájuk, s minden nyffvesszı szinte fullánkos tőzzel lobogott röptében. A nyilak mögött ezernyi dárdás ugrott le és rohamozott. Az

ordítozás fülsiketítı volt. A sziklákat feketére festette a kiontott manóvér.

Amikor a manók éppen magukhoz térıben voltak a támadástól, és a tündérek rohamát már feltartóztatták, dörgı moraj kélt a völgyön túl. "Moria!" és

"Dain, Dain!" kiáltásokat hallatva, a Vasdombokról érkezett törpék avatkoztak a harcba a másik oldalon, kézre kapva csákányaikat; mellettük

vonultak a Tavi-emberek, hosszú kardjaikkal. A manók soraiban pánik támadt, s alighogy megfordultak, hogy szembenézzenek

ezzel az új támadással, a tündérek is újra nekik rontottak. Máris sok manó menekült a folyó mentén visszafelé, hogy kikerüljön a csapdából, s jó

néhányan a saját farkasaik közül szembefordultak velük, szétmarcangolva a halottakat és sebesülteket. A gyızelem úgyszólván biztos volt, amikor

kiáltás harsant odafent. Manók mászták meg a Hegyet a másik oldalról, és sokan már a kapu feletti

lejtıkön tartózkodtak, mások pedig mit sem törıdve azokkal, akik jajveszékelve zuhantak le a szirtekrıl vagy a szakadékokba, vak

merıen törtek elıre, hogy a nyúlványokat fentrıl támadják. E nyúlványok mindegyikét olyan ösvényeken lehetett elérni, amelyek a Hegy tömbjének közepébıl vezettek alá, s a védıknek nem volt elég emberük ahhoz, hogy

sokáig elzárják a támadók útját. Most aztán a gyızelem reménytelenné vált. A fekete áradatnak csak elsı özönlését tudták megakasztani.

Telt-múlt a nap. A manók újra összegyülekeztek a völgyben. Itt egy csapat fosztogató warg jelent meg, s velük együtt érkeztek Bolg testırei,

hatalmas termető manók, görbe acélkarokkal. A viharos eget hamarosan valóságosan is ellepte a sötétség, ezalatt a nagy denevérek ott keringtek a

tündérek és az emberek feje körül, vagy vámpírként tapadtak az elesettekre. Most Bard azért küzdött, hogy megvédje a keleti nyúlványt, miközben

lépésrıl lépésre hátrált, a tündérurak pedig sarokba szorított királyuk körül harcoltak a déli nyúlványon, a

Hollódomb ırtornya közelében. Váratlanul hatalmas kiáltás hangzott, és a Kapu felıl trombitaszó harsant.

Elfeledkeztek Thorinról. A fal egy része, amelyet emeltyők mozgattak, nagy robajjal a tóba omlott. Azon nyomban kiugrott a Hegymély Királya, akit

társai követtek. Csuklyának, köpenynek nyoma se maradt: csillogó vértezetet viselt valamennyi, s vörös fény csillant szemükben. Az alkonyi derengésben

a nagy törpe úgy izzott, akár az arany a halódó tőzben. A fenti manók sziklákat görgettek alá, de a törpék tántoríthatatlanul

ugráltak lefelé a vízesés lábához, s onnan rontottak elı csatára. Farkas és lovasa vagy elesett, vagy menekült elılük. Thorin csatabárdjával hatalmas

csapásokat osztogatott, ı meg mintha sebezhetetlen lett volna. - Hozzám! Hozzám! Tündérek és emberek. Hozzám! Ó, rokon népem! - kiáltotta

Thorin, és a hangja úgy járta be a völgyet, akár a kürtszó. A renddel mit sem törıdve, rontottak le Dain törpéi Thorin segítségére. A Tavi-emberek közül is sokan lerohantak, mert Bard nem tudta visszatartani ıket, a másik oldalon pedig a tündérek sok dárdása jött segítségül. A manók

újra vereséget szenvedtek a völgyben, s halomra hullottak, míg csak Völgyváros sötétté és fertelmessé nem vált tetemeiktıl. A wargokat

szétszórták, Thorin pedig egyenesen Bolg testıreinek támadt. De ezek sorait nem tudta áttörni.

Mögötte, az elesett manók között máris számos halott feküdt, sok ember és sok törpe és sok szépséges tündér, akinek még hosszú, vidám éveket kellett volna az erdıben töltenie. És amint a völgy kitárult, Thorin támadásának irama is lelassult. Csapata kicsiny volt. Szárnyai ırizetlenek maradtak.

Hamarosan a támadókból megtámadottak lettek, egy nagy győrőbe kényszerültek, s minden útjukat elzárták, szinte beszegték a támadásra visszatért manók és farkasok. Bolg testırsége üvöltve rontott rájuk, és

úgy tört soraikba, mint a hullámok a homokszirtre. A barátaik nem tudták segíteni Thorinékat, mert a Hegyrıl intézett támadás

kétszeres erıvel újult meg, s lassanként mindkét oldalon leverték az embereket és a tündéreket.

Mindezt Bilbo nagy keservesen nézte végig. Maga a Hollódombon, a tündérek között foglalt állást - részben mert onnan több lehetısége nylott a

menekülésre, részben mert (s ez a Took-örökség hatása volt) ha rászánja magát arra, hogy egyetlen utolsó ellenállási kísérletet tegyen, egészében

inkább kívánta a Tündérkirályt védeni. Elárulha tom, hogy itt volt Gandalf is, a földön ülve, mint aki mély gondola-

tokba merült, feltehetıen valamilyen utolsó varázsfogásra készülıdve, mielıtt mindennek vége. S ez a vég már nem látszott messzinek.

"A manók - gondolta Bilbo - hamarosan elfoglalj ák a Kaput, minket pedig valamennyiünket lemészárolnak, vagy leőznek és elfognak. Bizony, az ember

akár elsírná magát, ha fontolóra veszi, mi mindenen ment keresztül. Szívesebben láttam volna a vén Smaugot annak a sok nyomorult kincsnek a birtokában, mint hogy ezek a hitvány teremtmények kapják meg, s a szegény

öreg Bombur és Balin és Fili és Kili meg mind a többi ily csúf véget érjen, meg Bard is és a Taviemberek és a vidám tündérek. Jaj

nekem! Mennyi csatáról szóló éneket hallottam. már, s ezekben mindig csak azt, hogy a vereség is lehet dicsıséges. A valóságban, úgy látszik,

nagyon kínos, mondhatnám leverı. Bárcsak semmi közöm se lenne semmihez." A felhıket a szél szaggatta széjjel, s nyugaton az eget vérvörös napnyugta

hasította fel. Mikor a homályban Bilbo meglátta a váratlanul felgyúló fényt, .körülnézett. Nagyot kiáltott - olyasmit látott, amitıl a szíve

megdobbant: a távoli izzás hátterében sötét árnyak mozogtak, még kicsinyek, de fenségesek.

- A sasok! A sasok! - kiáltotta. - A sasok jönnek! Bilbót ritkán csalta meg a szeme. A sasok tartottak feléjük a szél

irányában, szakadatlan vonulásban, olyan seregben, amely az Észak minden sasfészkébıl győlhetett össze.

- A sasok! A sasok! - kiáltozott Bilbo, miközben táncolt, és karjait lengette. Ha a tündérek nem is láthatták, azért hallották. Hamarosan ık is átvették a kiáltást, amely most már visszhangozva járta be a völgyet. Sok

csodálkozó szem tekintett fölfelé, noha egyelıre még semmi se volt látható, hacsak valaki a hegy déli párkányán nem állt.

- A sasok! - kiáltotta Bilbo még egyszer, de ebben a pillanatban egy fentrıl lezúgó kı vágódott hatalmas erıvel a sisakjának. Bilbo nagy

csörömpöléssel lezuhant, és többé mit se tudott magáról.

18. A VISSZATÉRÉS

Amikor Bilbo magához tért, szó szerint is maga volt. Hollódomb lapos kövein feküdt, közel s távolban senki. Felhıtlen és hideg nap sugárzott

felette. Vacogott, s majd kıvé dermedt, de a feje tőzben égett. "Ugyan mi történt? - kérdezte magától. - Az biztos, hogy még nem

vagyok elesett hıs, de gondolom, meghalni csakugyan ráérek!" Amikor felült, fájdalmat érzett. Letekintett a völgybe, ahol egyetlen . élı

manót se látott. Egy idı múlva, hogy kicsit kitisztult a feje, úgy vélte, tündéreket lát mozogni odalent a sziklák között. Megdörzsölte

a szemét. Az biztos, hogy némi távolságra tıle még mindig tábor volt a sikságon, s a Kapu körül is jövés-menés mutatkozott. Úgy látszott, törpék foglalatoskodnak nagy szorgalommal a fal eltávolitásán. De

neg mindent halotti csend borított. Se hívás nem hangzott, se valami dal és visszhangja. A bánat mintha betöltött volna mindent.

- Talán végtére mégis gyızelem! - szólt Bilbo, megtapogatva fájó fejét. -Ha az, nagyon szomorkás.

Hirtelen észrevett egy felfelé mászó és feléje tartó embert. - Hahó! - kiáltotta igen bizonytalan hangon. - Hahó! Mi újság?

- Milyen hang szólt itt a kövek között? - kérdezte az ember, megtor p panva és körülpillantva nem messze attól a helytıl, ahol Bilbo ült.

mitıl Ekkor Bilbónak eszébe jutott a győrője! - Az áldóját! - mondta. - Végtére a láthatatlanságnak is megvannak ,

a hátrányai. Másként talán ágyban tölthettem volna az éjszakát, melegben és kényelemben.

- Én vagyok az, Bilbo Baggins, Thorin társa! - kiáltott, s nagy sietve lehúzta a győrőjét.

- Jó, hogy megtaláltalak! - mondta az ember, elıresietve. - Szükség van rád, és már régen keresünk. A rengeteg halott közé soroltunk

sajnáltunk olna téged is, ha Gandalf, a varázsló nem állítja, hogy ezen a helyen hallották utoljára a hangodat. Még egyszer ide küldött, hogy felkutas

salak. Nagyon megsebesültél? - Csúnya ütést kaptam a fejemre, úgy hiszem - mondta Bilbo. - De

rajtam volt a sisakom, a koponyám pedig kemény. Mindamellett betegnek érzem magam, a lábam pedig mintha szalmaszál volna.

- Majd leviszlek a völgyi táborba - mondta az ember, és könnyedén felkapta. Az ember gyors volt, és biztos lábú. Hamarosan lerakta Bilbót

Völgyvárosban egy sátor elıtt, ahol Gandalf állott, a karja felkötve. Még a varázsló sem úszta meg a történteket sebesülés nélkül, s az

ř egész seregben kevesen maradtak épségben. Alighogy Gandalf meglátta Bilbót, elragadtatva kiáltott fel:

lám- - Baggins! No, ezt se hittem volna! Hát szóval mégis élsz! Mennyire örülök! Bizony már éppen elméláztam azon, vajon futja-e a szeren csédbıl, hogy átsegítsen ezen a válságon! Rettenetes volt, s majd

hogy nem végzetes. De minden más hír várhat. Gyere! - mondta komorabban. -

Valaki hív. Ezzel bevezette a babót a sátorba.

- Üdv néked, Thorin! - mondta Gandalf, amint Bilbóval együtt belépett. - Elhoztam.

És sok sebében ott feküdt Tölgyfapajzsi Thorin, és feltépett vértje, rongált csatabárdja a földre volt hajítva. Amikor Bilbo mellé lépett,

feltekintett. - Ég veled, jó tolvaj - mondta. - Én most a várakozás csarnokába térek,

hogy elfoglaljam helyemet atyáim mellett, amíg a világ megújul. Minthogy pedig minden aranyat és ezüstöt hátrahagyok, s oly helyre indulok, ahol

ennek semmi értéke sincs, barátságban kívánok elválni tıled, és szeretném visszavonni mindazt, amivel a Kapuban szóval és tettel megbántottalak.

Bilbo fél térdre ereszkedett, és szívét eltöltötte a bánat. - Ég veled, Hegymély Királya! - mondta. - Keserő kaland ez, ha így kell

végzıdnie, s ezt még egy aranyhegy se teheti jóvá. Mégis örülök annak, hogy részese lehettem veszélyes kalandjaidnak; több ez, mint amit bármelyik

Baggins megérdemel. - Nem! - mondta Thorin. - Több jó van benned, nyájas Nyugat gyermeke, mint

amennyirıl magad is tudsz. Bátorság és bölcsesség, megfelelı arányban vegyítve. Derősebb lenne a világ, ha közülünk többen tartanák többre az evést, a jókedvet és a dalt, mint az arany halmait. De akár szomorú, akár

vidám a világ, el kell most hagynom. Így hát ég veled! Ekkor Bilbo elfordult, egymagában kiment, és egy takaróba burkolózva

leült, és - akár hiszitek, akár nem - addig sírt, amíg szeme ki nem vörösödött, és be nem rekedt egészen. Jótét kis lélek volt. Sok idıbe tellett, míg újra kedve támadt tréfálkozni. "Még az az egészben a jó

-mondta végül is magának-, hogy akkor ébredtem fel, amikor. (5szin tén kívánom, bárcsak élne még Thorin, de annak örülök, hogy barátságban

váltunk el. Ostoba fráter vagy, Bilbo Baggins, s azt a kıügyet is jól elrontottad; meg aztán minden iparkodásod ellenére, hogy békét és nyugalmat

vásárolj, csata is volt, de, úgy gondolom, ezért aligha vagy felelıs." Mindazt, ami ájulása alatt történt, Bilbo csak késıbb tudta meg, de több bánatot keltett benne, mint örömet, s most már nagyon unta a kalandját. Csontja velejéig vágyódott az után, hogy hazafelé vehesse az útját. Ezt

azonban még egy s más késleltette, hát közben majd elmondom, mi történt. A sasoknak már régóta gyanús volt a manók seregeinek

gyülekezése, mert hiszen vigyázó szemük elıl aligha maradhattak teljességgel rejtve a hegyek közti csapatmozdulatok. Így aztán maguk is

nagy számban gyülekeztek a Ködös Hegyek nagy Sasának vezérlete alatt, majd messzirıl megszimatolva a csatát, még jókor viharzottak alá szélmentében a hegyekbıl. İk őzték el a manókat a hegyoldalakról, szakadékokba hajigálva

ezeket, vagy sikoltozva és vad zavarban kergetve le mindannyit az ellenségeik közé. Hamarosan felszabadították a Magányos Hegyet, s végül is

tündérek és emberek a völgy mindkét oldaláról segítségére siethettek az alant harcolóknak.

De ezek még a Sasokkal együtt is kevesebben voltak, mint a manók. Ebben az utolsó órában jelent meg maga Beorn - senki se tudta, hogyan vagy honnan. Egyedül érkezett, medve alakjában, s dühében már-már óriássá növekedett.

Üvöltá hangja, akár a dob és ágyú, a farkasokat és manókat pedig úgy taszigálta az útjából, akár a szalmaszálat vagy a tollat. A hátvédükre

rontott, és mint a mennydörgés, úgy törte át a győrőjüket. A törpék még mindig ellenállottak egy alacsony, gömbölyded dombon, vezéreik köré

csoportosulva. Ekkor Beorn megállt, és felemelte 'Tho rint, aki dárdáktól átdöfve hevert, s kivitte ıt a viadal helyérıl.

Azután gyorsan visszatért, kétszeres dühvel úgy, hogy már semmi se tudott ellenállni haragjának, s mintha a fegyver se fogta volna. Szétverte Bolg

testırségét, Bolgot magát leteperte és agyonverte. Erre a manókat rémület fogta el, s futott, ki merre látott. Viszont az új reménység érkeztével az

ellenségeik bátorodtak fel, s szorosan nyomukban voltak, ahol csak lehet, megakadályozva menekülésüket. Sokat közülük a Folyó-folyó körüli lápvidékre

hajtottak; itt pusztult aztán az utolsó menekülık túlnyomó része, míg azokat, akik nagy nehezen elérték az Erdei-tündérek birodalmát, ott vágták

le, avagy mélyen becsalták ıket a Setéterdı áthatolhatatlan homályába, hogy ott haljanak meg. Az énekek úgy tartották, hogy az Észak

manóharcosainak háromnegyed része pusztult el e napon, utána a hegyekben számos esztendın át béke honolt.

A gyızelem biztos volt, még mielıtt az éjszaka beköszöntött, de az üldözés még tartott, amikor Bilbo visszatért a táborba; a völgyben alig is

tartózkodott más, mint a súlyosabb sebesültek. - Hol vannak a sasok? - kérdezte a babó ezen az estén Gandalfot , amint

ott hevert sok meleg takaróba bugyolálva. - Egyesek részt vesznek az üldözésben - felelte a varázsló -, de legtöbben

visszatértek fészkeikbe. Nem kívántak itt maradni, s a kelı haj nal fényével együtt távoztak. Dain a vezérüket arannyal koronázta meg, s

örök barátságot fogadott nekik. - Sajnálom. Úgy értem, szerettem volna még egyszer újra látni ıket - mondta

Bilbo álmosan. - Talán a hazavezetı utamon még majd találkozom velük. Remélem, Hamarosan hazatérhetek.

- Amilyen hamar csak kívánod - felelte a varázsló. Mégis eltelt néhány nap, amíg Bílbo útnak indult. Mélyen a Hegy alatt

temették el Thorint, s mellére Bard helyezte el az İskövet. - Hadd feküdjék itt, míg csak a Hegy be nem omlik! - mondta. - S hozzon jó

szerencsét egész népére, valameddig itt él! A Tündérkirály aztán letette Thorin sírjára Orcrístot, a tündérszablyát, amelyet fogságában vettek el tıle. A régi énekek úgy tartják, hogy attól

fogva mindig villogott a sötétben, valahányszor ellenség közeledett, s így a törpék erıssége minden meglepetés ellen védve volt. Ide most Dain, Nain

fia költözött, ı lett a Hegymély Királya; s idıvel egyre több törpe gyülekezett trónja köré az ısi termekben. Thorin tizenkét társa közül tíz

maradt meg. Fili és Kili úgy esett el, hogy pajzsukkal és testükkel védték ıt, mert anyjuk idısebbik testvére volt. A többi ott maradt

Dainnal, mivel Dain méltányosan bánt a kincsével. Persze arról most már szó se lehetett, hogy olyan arányban osszák fel azt,

mint tervezték, Balin és Dwalin, Dori és Norí és Ori, Oin és Gloin és Bifur, Bofur, valamint Bombur között - Bilbóról nem is szólva. De az összes nyers és megmunkált ezüstnek-aranynak tizennegyed része Bardot

illette, mert Dain ezt mondta: - A holtak megjegyzéseit tiszteletben tartjuk, s az CSskövet most Thorin

ırzi. Még a kincs tizennegyed része is igen számottevı volt, számottevıbb, mint amennyije a legtöbb halandó királynak van. Ebbıl a kincsbıl Bard jócskán

küldött Tóváros Urának, bıkezően megajándékozta barátait és híveit. A Tündérkirálynak Gírion smaragdjaít adta, mert ezt szerette a legjobban, s

most Dain révén visszanyerte. Bilbóhoz pedig így szólt Dain:

- Ez a kincs éppannyira a tiéd, mint az enyém, bárha a régi megállapodások nem érvényesek, mert hiszen megszerzése és megvédése jogán annyian tartanak

rá számot. De jóllehet kész voltál lemondaní minden ígényedrıl, szeretném, ha Thorin szavai, amelyeket maga is megbánt, érvényüket veszítenék: hogy tudnüllik adjunk neked keveset. Szeretnélek téged a

leggazdagabb ajándékban részesíteni. - Ez nagyon kedves tıled - mondta Bilbo. - De én igazában csak

megkönnyebbülök akkor, ha nem kapok semmit. Nem tudom, hogy a csudába vittem volna haza azt a tengernyi kincset végig az egész úton, háború és öldöklés nélkül. S azt se tudom, mihez kezdtem volna vele, ha

majd hazaérek. Biztos vagyok benne, hogy a ti kezetekben jobb helyen lesz. - Végül is csak két ládikát fogadott el, az egyik színig volt ezüsttel, a

másik arannyal, ezt egy erıs póni elbírta. - Ennyinek a szál litását még csak gyızöm valahogyan - mondta.

Majd eljött az ideje annak, hogy Bilbo búcsút vegyen a barátaitól. - Ég veled, Balin - mondta -, s ég veled, Dwalin, tıled is elbúcsúzom,

Dori, Nori, Ori, Oin, Gloin, Bifur, Bofur és Bombur! Sose gyérüljön a szakállatok! - Azzal a Hegy felé fordulva még hozzátette: -Ég veled,

Tölgyfapajzsi Thorin! S veled is, Fili és Kili! Emléketek ne halványuljon el soha!

Azután Kapujuk elıtt a törpék mélyen meghajoltak, de a szó a torkukon akadt.

- Amerre csak jársz, kísérjen áldás és jó szerencse! - mondta végül Balin. - Ha valamikor újra felkeresnél, mikor már termeink ismét ékességben

ragyognak, úgy gyönyörő ünnepség fogad majd! - Ha pedig ti jártok felém - mondta Bilbo -, nyissátok rám az ajtót

kopogtatás nélkül! Négykor teázom, de bárki közületek bármikor jön, mindig szívesen látom! Ezzel eltávozott.

A tündércsapat már menetelt, s noha létszáma szomorúan megfogyatkozott, mégis sokan örvendeztek, mert az északi vidék hosszú idıre ismét derőssé vált. A sárkány elpusztult, a manókat leverték, és a tündérek szívében csak

az a várakozás lakozott, hogy a tél hidege után örömteli tavasznak nézhetnek elébe.

Gandalf és Bilbo a Tündérkirály mögött lovagolt, mellettük lépdelt Beorn, ezúttal ismét emberi formájában, s útközben nevetett, és hangosan

dalolt. Így haladtak, amíg csak Setéterdı közelébe nem értek, attól a helytıl északra, ahol az Erdei-folyó elhagyja az erdıt. Itt megálltak, mert a varázsló és Bilbo nem az erdın keresztül vivı utat választották, bárha a király felajánlotta, hogy egy ideig vendégeskedjenek nála. Az erdı szélén

szándékoztak végigmenni, majd északi végét megkerülve azon a pusztaságon jutni tovább, amely az erdı és a Szürke Hegyek között terül el. Hosszú és örömtelen út volt, de most, hogy a manókat leverték, biztonságosabbnak látszott, mint a fák alatt elvezetı rettenetes ösvények. Amellett ez volt

Beorn útja is. - Ég veled, ó, Tündérkirály! - mondta Gandalf. - Dal j árja be a zöld

erdıt, míg ifjú a világ! S dalos legyen a néped is! - Ég veled, ó, Gandalf! - mondta a király. - Kívánom, hogy mindig akkor

jelenjél meg, amikor a legnagyobb a szükség rád, és a legkevésbé várnak. S minél gyakrabban látogatsz el termeinkbe, annál elégedettebb leszek.

- Nagyon kérlek-mondta Bilbo hebegve és fél lábon állva-, fogadd el tılem ezt az ajándékot! - Ezzel egy ezüstbıl és gyöngyökbıl álló nyakláncot

húzott elı, amit elválásukkor Dain adott neki. - Ugyan mivel érdemeltem ki ezt az ajándékot, ó, babó? - kérdezte a

király. - Hát . . . hm . . . úgy gondoltam . . . ha nem tudnád - mondta Bilbo

meglehetısen zavarban -, hogy némi . . . hát . . . viszonzás illet meg a . . . hm . . . vendégszeretetedért. Úgy értem, még egy betörınek is van érzı

szíve. Sok borodat ittam meg, és sok kenyeredet fogyasztottam. - Elfogadom az ajándékodat, ó, Nagyszerő Bilbo! - mondta a király

ünnepélyesen. - S tündérbarátnak és áldottnak foglak ezentúl nevezni. Árnyékod ne fogyatkozzék, mert a tolvajlás úgy túl könnyő lenne. Ég veled!

Ezzel a tündérek az erdı irányába távoztak, Bilbo pedig elindult hosszú útjára hazafelé.

Sok nehézségben és kalandban volt része, míg hazaért. A Vadon változatlanul Vadon maradt, és akkoriban még sok minden egyéb is volt benne a manókon

kívül; de hát jó irányítás és jó ırizet alatt állott-vele volt a varázsló, s az út legnagyobb részén Beorn is -, s többet soha nem került nagy

veszélybe. Végül is a tél közepére Gandalf és Bilbo megtették a visszautat, mindkét erdıszélen végighaladva, egészen Beorn házának kapujáig, ahol is egy darabig mindketten elidıztek. Meleg és vidám

karácsonyt töltöttek ott, s Beorn meghívására messze távolról érkeztek az emberek, hogy nála ünnepeljenek.

A Ködös Hegyek manói számban megfogyatkoztak, és rettegésben éltek, ezért mély lyukakba rejtıztek, a wargok meg teljesen eltőntek az erdıbıl,

úgyhogy az emberek félelem nélkül járhattak-kelhettek. Beorn késıbb nagy vezérré vált ezen a tájon, és a hegyek és az erdı közötti vad vidéken

uralkodott; azt tartják, hogy utódainak sok nemzedéke megırizte azt a sajátosságát, hogy medve alakot tudott ölteni, közülük sokan voltak

félelmetesek és gonoszak, de legtöbbjük szívében hasonlatos volt Beornhoz, ha nem is oly nagy és erıs. Az ı idejükben őzték el az utolsó manókat a

Ködös Hegyekbıl, és a Vadon szegélyére új béke költözött. Tavasz volt, méghozzá szép tavasz, az idı enyhe, és a nap ragyogó,

mikor Bilbo és Gandalf végül is búcsút vettek Beorntól, és bár Bilbo vágyódott otthona után, mégis szomorúan hagyta el, mert Beorn kertjeinek virágai tavaszidın nem kevésbé voltak csodálatosak, mint a nyár teljében. Végül is elérték a hosszú utat és azt a helyet, ahol annak idején a manók elfogták ıket. De erre a magaslatra reggel érkeztek, és visszatekintve, a messze vidék felett a fehér nap fényét látták elömleni. A kéklı távolban

feküdt valamerre a Setéterdı, közeli szegélye még most, tavasszal is sötétebb zöld volt. Még messzebb, a látóhatár legszélén emelkedett a

Magányos Hegy. Legmagasabb csúcsán a most sem olvadó hó sápadtan ragyogott. - Így követi a hó a tüzet, s még a sárkányoknak is egyszer végük lesz! -

mondta Bilbo, s lezárta kalandját. Lényének Took-fele igen elfáradt,

viszont a Baggins-rész naponta erısödött. - Most már nincs más kívánságom - mondta -, mint hogy mielıbb a

karosszékemben legyek!

19. AZ UTOLSÓ ÚTSZAKASZ

Május elseje volt, amikor Gandalf és Bilbo végül elérte Rivendell völgyének szélét, ahol az Utolsó (vagy Elsı) Otthonos Ház állott. Ismét este volt, a pónijaik fáradtak voltak, kiváltképpen az, amelyik a pogy

gyászt hordozta, s mindannyian érezték a pihenés szükségességét. Amint a meredek ösvényen lefelé lovagoltak, Bilbo még hallotta a tündéreket dalolni a fák között, mintha csak abba se hagyták volna azóta, hogy eltávozott, s mihelyt a lovasok leértek az alacsonyabban fekvı erdei tisztásokra, ugyanolyan formájú dalra zendítettek, mint annak elıtte.

Valahogy így: A sárkánynak vége, már porlad a csontj a, a páncélja tépve,

a híre lerontva! A kard rozsda lesz már, a Trón semmivé lesz s a kar, melyben bíztál, s a

kincs, bárhogy élvezd - de itt még a fő nı, és zúg a folyó még, a lomb sose szőnı,

s dalt zeng a tündérnép. Jöjj! Tralla-lalla-hej, a völgybe vissza no, jer!

A csillag is égıbb, mint a gyöngy vagy egy üsttel, a hold színe fénylıbb,

mint ékszer ezüstje; s ha est tüze lobban, hegymélyi aranynál nem lángol-e jobban? Hát merre rohannál? Ó tralla-lalla-hej,

a völgybe vissza no, jer! Ó, merre vonultok, megtérve sokára? A csillagok gyúlnak, suttog habok árja!

Hová, ilyen órán, hurcolni a terhet? Tündérfi, tündérlány enyhíti, ki ernyedt! Ó tralla-lalla-hej, a völgybe vissza no, jer!

Ezután a Völgyi-tündérek jöttek elı, és üdvözölték ıket, s a vízen át elvezették kettıjüket Elrond házához. Itt barátságos fogadtatás várt

rájuk, és sok mohó fül kívánta azon az estén hallgatni kalandjaik történetét. A beszélı Gandalf volt, mert Bilbo elcsendesedett és

elálmosodott. Az elbeszélés legnagyobb részét ismerte, mert a történteknek szereplıje volt, s maga is sokat beszélt el belılük a varázslónak hazafelé vezetı útjukon vagy Beorn házában, de azért hébe-korba kinyitotta az

egyik szemét, és odafigyelt, amikor olyan rész került sorra, amit még nem ismert.

Ily módon tudta meg, hol járt Gandalf, mivel kihallgatta a varázsló Elrondhoz intézett szavait. Mint kitőnt, Gandalf a fehér varázslók

nagy tanácskozásán vett részt, akik a tudománynak és a jóra irányuló varázslatnak voltak a mesterei, hogy végül is előzték a Mágust, s megszőnt

gonosz uralma Setéterdıtıl délre. - Most már nemsokára - szólt Gandalf - az Erdı egy kicsivel nyáj a sabb lakóhellyé válik. Az Észak ettıl a borzalomtól, úgy remélem, sok hosszú

esztendıre megszabadult. De nem bánnám, ha az egész világból ki tudnánk kergetni ıt!

- Ez bizony jó lenne csakugyan - mondta Elrond -, csakhogy attól tartok, erre napjainkban aligha kerül sor, de még aztán sem sokáig. Amikorra

utazgatásaik történeteit befejezték, még sok más történet maradt elmondatlanul, egyre több történet, az elmúlt idıkbıl csakúgy,

mint a jelenkorból, s olyan történetek is, amelyeknek egyáltalán nem volt

kora, mígnem Bilbo feje elırekonyult a mellére, s kényelmesen horkolt az egyik sarokban.

Arra ébredt, hogy fehér ágyban fekszik, s a nyitott ablakon át besüt a hold. Odalent tiszta és csengı hangon sok tündér énekelt a folyóparton.

Daloljon a boldog, daloljon az éjen! - A szél a facsúcson, a szél a

fenyéren! A csillagok égnek, a hold kivirult, lám ragyog minden ablak az éjszaka

tornyán. Táncoljon a boldog, táncoljon ez éjen! A láb ma a gyepre mint lágy pihe lépjen! A víz színezüstjén libbennek az árnyak, Vidám ez a május, de éje

vidámabb. Szőnjön a szó: mi szövünk neki álmot! Szendere lágy szövetét mi csináljuk!

Már szunnyad a vándor! A párna ne nyomja! Csijja, csicsijja, főz puha lombja!

Ne zúgj fenyıfa a pirkadatig! Szállj le, hold! Hunyjon ki a fényed! Csitt, csitt! Cserfa, csalit!

Hallgass, hab, míg a hajnal ébred!

- Ejnye, ti vidámak! - szólt Bilbo kitekintve. - Ugyan a hold járása szerint mennyi az idı? Bölcsıdalotok még egy részeg manót is felébresztene!

De azért mégis köszönöm. - A te horkolásod meg egy kısárkányt ébresztene fel; de azért köszönjük neked - felelték a tündérek nevetve. - Már hajnalodik, s te az est beállta

óta alszol. Talán holnapra kipihened a fáradtságodat. - Egy kis álom nagyon pihentetı Elrond házában - mondta a babó -, de nem

átallom mindazt a gyógyulási lehetıséget igénybe venni, ami kínálkozik. Másodszorra is j6 éjszakát, nyájas barátaim! - Ezzel visszament az ágyába,

és késı reggelig aludt. Ebben a házban csakugyan hamarosan megszabadult fáradtságától, és sok vidám

tréfában, táncban vett részt, korán és késın, a Völgyi tündérek körében. De most már ez a hely se volt képes Bilbót soká tartóztatni, s mindegyre csak a saját otthonára gondolt. Ezért egy hét után elköszönt Elrondtól, és

olyan apró ajándékokat adva néki, amelyeket ez szívesen elfogadott, ellovagolt Gandalffal.

Alighogy elhagyták a völgyet, az ég nyugaton elborult, szél és esı csapott rájuk.

- Csodás a májusi idı! - tréfálkozott Bilbo, miközben a szél arcába verdeste az esıt. - De a meséknek hátat fordítottunk, és visszatérünk az

otthonunkba. Ez, azt hiszem, az otthon elsı íze. - Még hosszú út áll elıttünk - szólt Gandalf. - De az utolsó utunk-mondta

Bilbo. Ahhoz a folyóhoz értek, mely a Vadon határát jelezte, majd a meredek part alatti gázlóhoz, amelyre talán még emlékeztek. A víz megduzzadt, részben a

nyár közeledtével bekövetkezett hóolvadástói, részben a naphosszat tartó esıtıl, de azért némi nehézség árán átkeltek, és mire rájuk borult az este,

útjuk utolsó szakaszára tértek. Ez a régi volt, csak a társaság fogyatkozott meg, és lett csendesebb, meg

aztán ezúttal nem voltak trollok. Bilbo útjuk minden pontján felidézte az egy évvel ezelıtti eseményeket és szavakat - az egy év inkább tíznek tetszett elıtte -, így persze egykettıre felismerte azt a helyet, ahol a

póni a vízbe esett, s eltérve útjuktól a Tommal, Berttel és Billel átélt kellemetlen kaland részesei lettek.

Az úttól nem messze megtalálták a trollok aranyát, amelyet elástak, s mely változatlanul rejtett és érintetlen volt.

- Nekem elég aranyam van ahhoz, hogy kitartson életem végéíg - mondta Bilbo, amikor kiásták. - Jobb lesz, ha te veszed magadhoz, Gandalf. Biztos

vagyok benne, hogy alkalmasan fogod felhasználni. - Ez igaz!- mondta a varázsló. - De azért egyformán kell osztoznunk. Lehet,

hogy a vártnál több kiadásod lesz neked is.

Így aztán az aranyat zacskókba rakták, és ezeket is a pónikra csatolták; aminek persze a pónik nem nagyon örültek. Ezután haladásuk lelassult, mert

jórészt gyalog mentek. De a vidék zöld volt, körös-körül rengeteg fő, a babó örömmel gázolt benne. Arcát vörös selyem zsebkendıvel törölgette - de

nem! Egyetlenegy sem maradt meg a saját zsebkendıibıl, ezt is Elrondtól kölcsönözte - mert a június elhozta a nyarat, és az idı ismét napsütésessé

és meleggé vált. Minthogy pedig minden a végéhez ér, még ez a történet is, az a nap is elérkezett, amelyen megpillantották a vidéket, ahol Bilbo született és

nevelkedett, ahol a tájat, fákat annyira ismerte, akárcsak a tenyerét. Egy kis magaslatra érve, a távolból láthatta a maga Dombját, amikor is hirtelen

megállt, és azt mondta: Az út örökké megy tovább, szirtek fölött és fák alatt, nap nem járta barlangon át, fürge folyó mentén halad, halad havon, mit tél szitált,

virágok közt a nyári réten, pázsiton át és kövön át, holdsütötte hegyek tövében.

Az út örökre megy tovább, felhık alatt és hold alatt, de bármily messze tért, a láb végül hazafelé halad.

S a szem, mely lángot és csatát látott kıtermek mélyiben, a régi, ismert mezıkön át füvön, fán, dombon elpihen.

Gandalf rápillantott. - Kedves Bilbóm! - mondta. - Valami történt veled! Nem az a babó vagy

már, aki voltál. S így átkeltek a hídon, elhaladtak a folyó menti malom mellett, és egyenest

odaértek Bilbo ajtajához. - Hát itt mi a pokol járja? - kiáltott a babó. Nagy volt a nyüzsgés, s mindenféle népség, tisztes csakúgy, mint tisztességtelen külsejő szo

rongott az ajtóban, sokan meg ki-be sétáltak - meg se törölve lábukat a lábtörtön, mint Bilbo bosszúsan megállapította.

Ha ı meglepıdött, a többiek még jobban meglepıdtek. Egy árverés kellıs kızepére érkezett! A kapura nagy, fekete és vörös betőkkel írt tábla volt

akasztva, amely szerínt júníus huszonkettedíkén Turí, Türí és Vakondlyukí ügyvédek árverésre bocsátják a megboldogult tekínte tes

Zsákvégi Bilbo Baggins úr hagyatékát, lakóhelye: Domb alatt, Babófalva. Az árverés pontban tíz órakor kezdıdik. Most már csaknem ebédidı volt, s a

legtöbb holminak már gazdája is akadt; az áruk változatos áron keltek el, amely a szinte semmitıl a nevetségesig terjedt (ahogyan ez már az

árveréseken szokásos). Bilbo unokatestvérei, a Sackville-Bagginsok már szorgalmasan méricskélték a szobáit, vajon elfér-e benne a bütoruk.

Röviden: Bilbo "feltehetıen elhunyt", s nem mindenki, aki állította, örült csakugyan annak, hogy a feltételezés nem volt helytálló.

Bílbo Baggins őr vísszatérése valóságos riadalmat keltett, mind a Domb alatt, mind a Domb felett s a Vízen túl; jóval több volt ez, mint az a

bizonyos három napig tartö csoda. A jogi hecce-hurca éveken át tartott. Hosszü idıbe telt, amíg elismerték, hogy Mr. Baggins csakugyan él. Errıl fıleg azokat volt nehéz meggyızni, akik az árverésen jó vételt csináltak;

végül is, hogy idıt takaritson meg, Bilbo kénytelen volt a saját bútorainak nagy részét visszavásárolni. Sok ezüstkanala tőnt el rejtélyes

módon, és senki se tudott velük elszámolni. Bilbo személy szerint a Sackville-Bagginsokra gyanakodott. Ez utóbbiak a maguk részérıl nem voltak

hajlandók elismerni, hogy a visszatért Bílbo azonos a régível, s ezért felbukkanásától kezdve nem voltak vele többé jó víszonyban. Igazán annyíra megkívánták, hogy ott élhessenek annak szép babólyukában. Mi több, Bilbo hamarosan rájött, hogy többet veszített a kanalainál -

elvesztette jó hírét. Igaz, hogy mindörökre megmaradt a tündérek barátjának, s nagy megbecsülésben részesítették a törpék, varázslók és más effajta népek - már akik az útjába akadtak -, de valahogy többé nem volt teljes értékő tekintélye. Valamennyi szomszédos babó azt tartotta felıle, hogy félnótás - kivéve a Took részrıl való unokafivéreit és -húgait, de az

idısebb nemzedék még ezeket se bátorította arra, hogy Bilbóval

barátkozzanak. Sajnos, azt kell mondanom, ezzel Bílbo nem sokat törıdött. Elégedetten

éldegélt, és a tőzhelyén az üstben duruzsoló víz hangja dallamosabbnak tőnt elıtte, mint a Váratlan Társaság érkezése elıtt, ama békés napokban.

Kardját a kandallópárkány fölé akasztotta. Páncél inge egy állványt díszített az elıcsarnokban (amíg oda nem kölcsönözte egy

múzeumnak). Aranyát-ezüstjét jobbára ajándékokra költötte, ezek az ajándékok egyaránt voltak hasznosak és pazarok - ami bizo- nyos fokig

igazolta azt a vonzalmat, amelyet unokafivérei és -húgai éreztek irányában. Varázserejő győrőjét nagy titokban tartotta, mert fıleg olyankor használta, amikor alkalmatlan látogatók érkeztek. Rákapott a versírásra és a tündérek látogatására, bár sokan csak a fejüket rázták, homlokukhoz nyúlkáltak, és

azt mondták: "Szegény öreg Baggins!", s bár kevesen hittek meséinek, élete végéig boldog maradt, s ez a vég csak nagy sokára következett el.

Néhány éwel késıbb, egy ıszi estén Bilbo dolgozószobájában ült, és

emlékezéseit írta - úgy gondolta, azt a címet adja neki: Egyszer oda, aztán vissza, egy babó vakációja - amikor csengettek az ajtón. Gandalf és egy

törpe érkeztek, s a törpe senki más nem volt, mint Balin. - Gyertek be! Gyertek be! - szólt Bilbo, s hamarosan mindannyian

elhelyezkedtek a tőzhely körüli székeken. Ha Balin úgy találta, hogy Baggins úr mellénye terjedelmesebb lett (s igazi aranygombok voltak rajta),

Bilbo is megfigyelte, hogy Balin szakálla jó néhány rıffel lett hosszabb, és drágakövekkel kirakott öve igen pompázatos.

Persze tüstént nekiláttak, hogy az együtt töltött idıkrıl beszélgessenek, és Bilbo megkérdezte, hogyan mennek a dolgok a Hegy körüli vidékeken. Úgy

tőnt, nagyon jól. Bard újjáépítette Völgyvárost, s emberek tódultak hozzá a Tó mentérıl, délrıl és nyugatról, az egész völgyet pedig ismét mővelték,

és gazdaggá lett, a pusztát megtöltötte a madárdal és a virág tavasszal, ısszel a gyümölcs és a víg mulatság. Tóvárost is újjáalapították, és

virágzóbb volt, mint valaha; a Folyófolyón vagyonok úsztak fel is és le is; s mind e vidéken barátság honolt a tündérek, törpék és emberek között.

A város régi Ura rossz végre jutott. Bard sok aranyat adott neki a Tavi-emberek megsegítésére, de mivel maga is olyanfajta ember volt, akire könnyen ragad a sárkánybetegség, magának tartotta meg az arany túlnyomó

részét, elmenekült vele, s aztán éhen halt a Pusztaságban, ahol társai elhagyták.

- Az új Úr bölcsebb fajta - mondta Balin -, és nagyon népszerő, mert természetesen jórészt neki tulajdonítják a mostani virágzást. Olyan

énekeket írnak a városban, amelyekben az áll: a folyók uralma idején aranyat hömpölygetnek.

- Akkor hát a régi énekek jövendölései bizonyos fokig teljesültek! - mondta Bilbo.

- No persze! - mondta Gandalf. - És miért is ne teljesülhetnének? Talán csak nem vonod kétségbe a jövendöléseket, mert a megvalósulásukban magadnak

is részed volt? Csak nem képzeled igazán, hogy minden kalandodban és szabadulásodban pusztán csak a szerencse irányított, s csak éppen a magad hasznára? Kiemelkedı egyéniség vagy, Mr. Baggins, s jómagam is nagyon

kedvellek, de végezetül e széles világon mégiscsak egy igen parányi kis valaki!

- Hála istennek! - mondta Bilbo nevetve, és odanyújtotta Gandalf nak a dohányos-zacskóját.

***

A KIADÁSÉRT FELEL A FALUKÖNYV-CICERÓ KFT. ÜGYVEZETİ IGAZGATÓJA

A FALUKÖNYV-CICERÓ KFT. KÖNYVÁRUHÁZA VALAMINT KÖNYV- ÉS JÁTÉKBOLTJA: 1134 BUDAPEST, KASSÁK LAJOS U. 76. ÉS 79.

TELEFON: 129-1619, FAX: 260-117(1 KÉSZÜLT A GYOMAI KNER NYOMDÁBAN, A NYOMDA ALAPÍT ÁSÁNAK 112.

ESZTENDEJÉBEN FELELİS VEZETİ:PAPPLAJOS VEZÉRIGAZGATÓ 66/386-172 FELELİSSZERKESZTÖ:SZAMOSIIVÁNNÉ MŐSZAKI SZERKESZTİ: HODU PÁLNÉ

MEGJELENT 18 (A!5) fV + 4 LAP SZÍNES MELLÉKLET TERJEDELEMBEN, AZ MSZ 5601-59 ÉS 5602-55 SZABVÁNY SZERINT

r .

A Falukönyv-Ciceró Kft. 1994. II. negyedévében az alábbi mőveket jelenteti meg - ezekre elırendeléseket is elfogadunk, a rendelt könyveket kívánságra

- postán, a költségek felszámításával - elküldjük. Frank Júlia: A Nık Lapja szakácskönyve

A lapban közölt több ezer receptbıl készült válogatás, színes képekkel. Az általános szakácskönyvben levesek, mártások, saláták, tojásételek, hal- és

húsételek, köretek, tészták, sütemények, gyümölcsösdesszertek, szendvicsek - és különleges készítmények receptjeit találhatják meg kezdı és "haladó"

háziasszonyok. Terjedelem: 15 ív Kötve: 598 Ft J. O. Curwood: A Sziklás-hegység királya

Izgalmas és fordulatos kalandregény egy óriás grizzlymedvérıl és a kicsi árva bocsról. A könyvet meg is filmesítették és videotékában kapható A

medve címen Terjedelem: 8 ív Főzve: 298 Ft

Illyés Gyula: Kacorkirály és más mesék. I11. Havi József 14 népmese, gyÖnyörő színes illusztrációkkal.

Kötve: 450 Ft Arcatómia (Korszerő tudomány írásban és képekben)

A végig színes illusztrációkkal ellátott könyv az anatómia alapvetı kérdéseit tárgyalja. Hasznos mindazoknak, akik az emberi test felépítését

és mőködését ismerni akarják, és jól felhasználható - alternatív tankönyvként - felvételizık elıtanulmányaként. Terjedelem: 8 ív Főzve: 598

Ft Sarina Simon: Játszol velem? I11. Zsoldos Vera

101 szórakoztató, játékos ötlet szülıknek, óvónıknek és mindenkinek, aki szeret játszani. Kitőnı segédanyag ahhoz, hogyan fejlesszük a nagycsoportos

óvodás és kisiskolás gyermek gondolkodását és kreativitását. Terjedelem: 8,5 ív Főzve: 258 Ft

Petıfi Sándor: Összes költeményei 1-2. köt Főzve: 598 Ft Ch. Maynard: Csodás állatvilág Több mint 500 különleges tudnivaló az állatokról. Kötve:

kb. 790 Ft Diana Craig: Hogyan rajzoljunk és fessünk állatokat? Rajz- és festıiskola fiataloknak Terjedelem: kb. 8 ív Kötve: kb. 700 Ft A világ története. A gyönyörő kiállítású kézikönyv (az angliai Dorling Kindersley kiadványa) nagy hiányt pótol. Hosszú idı óta nincs a könyvpiacon ehhez

hasonló összefoglaló jellegő és igényő, ugyanakkor a gyors, pontos, vizuálisan is, tartalmilag is gyönyörködtetı és minden korosztály számára jól használható kiadvány. A könyv a Föld kezdeti idıszakától egészen az 1993-as éveket is beleértve ad kor- szerő szövegben, rajzban, térképekben és fotók segítségével átte- kintést. A magyar kiadás az angol nyelvővel -

amit világszerte az angol nyelvterületeken terjesztenek - jelenik meg. Terjedelem: kb. 22 ív. Kötve, védıborítóval: 3800 Ft

Furcsaságok az állatvilágban. Kisállatok a lakásban (101 kérdés és felelet a csodás természetrıl)

A most induló sorozat minden kötetében két könyv jelenik meg egyszerre. Az elsı könyvben az állatok életviszonyairól és különleges tulajdonságairól

olvashatnak, a másodikban pedig az olvasható, hogyan kell egy gyereknek az áhított és megkapott kisállatokat felelısséggel gondozni. A képeskönyv

elsısorban kisgyermekeknek szól. Terjedelem: 48 oldal Kötve: 398 Ft D. Defoe: Robinson (Sulikönyvtár)

Az ismert meseregény új, változatlan kiadása. Főzve: 248 Ft NÁLUNK A KÖNYV ÉRTÉK! NEKÜNK MINDEN VÁSÁRLÓ FONTOS! GYİZİDJÖN MEG RÓLA!

Ezt üzeni jövendı partnereinek: Szamosi Ivánné Pópa Júlia ügyvezetı igazgató marketing manager

i4 KÖZÉP ÖL E SZETZEP . ÉKM

J " Egy játéh mind fölött"

A ll liddle-eartk Ilole Playing (I I.EIZP) szerepjáték magyar kiadása Ne késlekedj! Rendeld meg még ma a szerepjátékot, mely a legnagyobb

fantasy világot kelti éltre! A szabálykönyv ára 1280 Ft, megvásárolható könyvesboltokban és szerepjáték

szaküzletekben köztük a Holdbázisban (Budapest VII., Nagydiófa u. 5., 1072), ahol más szerepjátékok széles választékát is megtalálhatod,

vagy megrendelhetı rózsaszín postautalványon, az ODIN Fantasy Bt.-tıi (1680 Bp., Pf. 33.).

A Középfölde SzerepjátékT"' megrendeléséhez elég 1220 Ft-ot feladni (a csekk 60 Ft-os feladási árát mi átvállaljuk).

A Mordor kapuiT"' és a Kaland a Rőn tengerenT"' címő kalandmodulok ára egyenként 259 Ft, ha a szabálykönyvvel együtt egy kalandmodult is rendelsz,

a kettı együtt csak 1400 Ft. A keménykötéső kötethez két tízoldalú dobókockát adunk ajándékba.

A nagy hısök, Aragorn, Frodó és Gandalf után Te is beírhatod neved Középfölde történelmébe!

Kiegészítıle a lfilERPhez a Bíborhold fantasy és szerepjáté magazin minden számában!