Kálvin János

AZ APOSTOLOK CSELEKEDETEI

magyarázata

I. kötet

KiadjaA Magyarországi Református Egyház

Kálvin János KiadójaBudapest, 2010

SZABÓ ANDRÁS fordítását átdolgozta

DOMÁNY JUDIT

Kálvin ajánlólevelét fordított a

VLADÁR GÁBOR

Eredeti fordítás © Szabó András, 1941, 1943Átdolgozott fordítás © Domány Judit, 2010Ajánlólevél fordítás © Vladár Gábor, 2010

© A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2010

A kiadvány a Magyarországi Református Egyház által létrehozott Kálvin János Emlékbizott ság

könyvkiadói programja keretében jelenik meg.

TARTALOM

Ajánlás 7Előszó 9A fordítás átdolgozójának megjegyzései 12Kálvin ajánlólevele 14Bevezetés az Apostolok Cselekedeteihez 23

Első rész 27Második rész 57Harmadik rész 102Negyedik rész 123Ötödik rész 145Hatodik rész 170Hetedik rész 184Nyolcadik rész 237Kilencedik rész 270Tizedik rész 297Tizenegyedik rész 335Tizenkett edik rész 351Tizenharmadik rész 365

Rövidítések 414

AJÁNLÁS

A Református Egyházi Könyvtár (vagy népszerű nevén: parókiális könyvtár) sorozat régi és régen megszakadt vállalkozása volt egyhá-zunk szellemi életének. Ideje, hogy korszerűbb keretek között , több mint negyven (gyakorlatilag azonban hatvanöt) évi szünet után új-rainduljon. Az egykori sorozatban 27 könyv jelent meg, s érdemét az mutatja legjobban, hogy vaskos kötetei között mindmáig használatos tudós munkák sorakoznak, jelezve a korabeli magyar reformátusság szellemi erejét és igényességét. Az egykori szerkesztőket, szerzőket és olvasókat azonban nemcsak általánosságban sarkallta a szellemi tájé-kozódás vágya vagy a gyakorlati keresztyén egyházi élet megannyi kérdése, hanem nagymértékben ihlett e a korabeli Kálvin-reneszánsz is. Ahogy a kor szellemi mozgásait elemezve, immár több mint száz éve egy tudós kutató megjegyezte: ideje, hogy Kálvin újra előtűnjék.

Az újrainduló sorozat így egyszerre vállalkozik egy régen elsik-kadt folyamat ébresztésére, melyet azonban méltóképpen egy régi adósság rendezésével kezd. A Kálvin emlékét idéző, 2009-ben kez-dődött jubileumi sorozat ugyanis akkor hozza közel a nagy reformá-tort, ha történelmi jelentősége mellett (melyet az emlékezés megannyi formája eleve biztosít) feltárulkozik és hozzáférhetővé válik szellemi hatásának forrásvidéke is. Ez pedig mindegyre abban mutatkozik, ami magát Kálvint a saját korában és azóta is a legnagyobb hatású keresztyén gondolkodók, teológusok, szervezők és igehirdetők sorába emelte: Isten igéjének olvasása, megértése és magyarázása. Bár a régi bibliamagyarázókat (s így Kálvint is) az idői távolság miatt szokásos elavultnak tekinteni, s munkásságukat az írásmagyarázat történeté-hez sorolni, s akként is kezelni, e sorozat célja a legkevésbé sem ez.

A most induló sorozat, melyben először Kálvin újszövetségi kom-mentárjai jelennek meg (részben a már korábban megjelent fordítások javított , korszerű kiadásával, részben a lappangó fordítások kinyom-tatásával, illetve a magyarra eddig le nem fordított munkák fordítá-sával), azt a legmélyebb és eredeti református keresztyén meggyőző-dést szolgálja, hogy a lehető legteljesebben megértsük azt, ami Isten igéjében, a Szentírásban tárul fel számunkra, hogy ugyanis kicsoda Isten, és milyen ő a számunkra (ahogy Kálvin fogalmaz legjelentő-

Ajánlás 8

sebb rendszerezett bibliamagyarázó munkájában, az Institutio-ban). Ideje hát, hogy Kálvin előtűnjék? Ideje, hogy a magyar reformátusság szellemi ereje előtűnjék? Igen. De leginkább annak van ideje (mint mindig is volt és lesz), hogy Isten kinyilatkoztatása tűnjék elő, úgy és abban, ahogy önmagát szent igéjében kij elentett e, ahogy azt egy-egy kor olvasója felfoghatt a, s ahogy bármely kor igehallgatója a hirdetett igében a Szentlélek belső munkája által meghallhatt a. Az újrainduló sorozat kötetei a keresztyén írásmagyarázat egyik legnagyobb alakjá-nak, Kálvinnak munkáit közlik – azért is, hogy Kálvin újra kortársunk lehessen, de leginkább azért, hogy vele együtt tehessünk kísérletet az isteni kinyilatkoztatás megértésére, a Krisztusban elvégzett üdvözítő munka elfogadására, és az isteni akarat hálás teljesítésére.

Bogárdi Szabó István

ELŐSZÓ

Kálvin tiszta, klasszikus szövegeken iskolázott latinsággal megírt írás-magyarázatai a mai olvasó számára is időszerűek. Olyan olvasmányok, amelyek – az Institutio-tól eltérően – teológiájának a kevésbé „monoliti-kus” jellegét mutatják meg. E bibliamagyarázatok egyházi és teológiai viták tüzében születt ek, Kálvin mégsem előre megfogalmazott gon-dolatokat kíván a Szentírással igazoltatni. Ő kitűnő iskolázott ságánál fogva képes arra, hogy a humanista fi lológia módszereit felhasználva Isten igéjének üzenetét az adott helyzetnek megfelelően, a keresztyén tanítás számára elkötelező módon megfogalmazza. Elsősorban e két szemponton alapszik az írásmagyarázó Kálvin aktualitása, és e két szempont egyútt al különleges rangot is biztosít kommentárjainak a reformátori Szentírás-magyarázat területén, sőt, azon túl is.

Egyházunk már több ízben megpróbálta Kálvin újszövetségi kom-mentárjait magyar nyelven megjelentetni. A Református Egyházi Könyvtár számára még az I. világháború előtt lefordított ák a kom-mentárok jelentős részét, de kiadásuk már nem történhetett meg. Ígé-retes kezdeményezés volt a II. világháború előtt Dávid Gyula (1902–1987) székelyudvarhelyi lelkipásztor, teológiai magántanár vállalko-zása, aki megjelentett e az Evangéliumi Harmónia I–IV. (1939–1942), az Apostolok Cselekedetei I–II. (1941–1943) és az 1–2. Timóteus-levél (1939) magyarázatait Rábold Gusztáv (1873–1949) és Szabó András (1871–1957) gimnáziumi tanárok fordításában. Ez a munka azonban a világháborúval megszakadt. A Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventje 1949-ben ismételten felvetett e valamennyi új-szövetségi kommentár magyar nyelvre való átültetését és kiadását. A feladatt al Nagy Barnabás (1909–1969) teológiai tanárt, nemzetközileg ismert Kálvin-kutatót bízták meg, aki 1954-ben a Római levél, 1965-ben a Zsidókhoz írt levél magyarázatát jelentett e meg mintaszerű ki-adásban. Sajnálatosan korai halála miatt a kommentársorozat terve elakadt.

A jelenlegi kiadói terv nagymértékben az elődök munkájára, az általuk elkészített és ma fellelhető fordításokra épít. Fontos változás, hogy a mostani fordítások nem a Corpus Reformatorum latin nyelvű szövegét veszik alapul, hanem a genfi Droz kiadónál az 1980-as évek

Előszó 10

óta folyamatosan megjelenő összkiadás szövegét használják (Ioannis Calvin: Opera Omnia. Series II: Opera Exegetica Veteris et Novi Testamenti). Kálvin műveinek ezt a kritikai kiadását a Nemzetközi Kálvin-kutató Kongresszus az 1986-os, debreceni kongresszusán ha-tározta el. Az egyes kötetek a mai kritikai szövegkiadás legkényesebb igényeit is kielégítik.

Az Acta-kommentár keletkezéseMint ismeretes, Kálvin a Római levél kommentálásával kezdte meg írásmagyarázati tevékenységét. A mű 1540-ben jelent meg. Kálvin ekkor 31 éves, és ett ől kezdődően egészen haláláig, folyamatos és in-tenzív munkával, egymás után jelentett e meg a Szentírás könyveihez írt kommentárjait. Amikor tehát 1550-ben hozzálátott az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv magyarázatának kidolgozásához, már ko-moly tapasztalatokkal rendelkezik a Szentírás magyarázata terén. Pál apostol valamennyi levelét (a Zsidókhoz írt levelet is beleértve) kom-mentálta, a katolikus levelek magyarázatának latin nyelvű változatát pedig egy évvel később, 1551-ben adta ki. 1549 augusztusától – a genfi istentiszteleti Szentírás-olvasás lectio continua gyakorlatának megfele-lően – már sorozatos igehirdetéseket tartott az Apostolok Cselekede-teiről. A kommentár első kötete (az 1–13. fejezetek) 1552-ben jelent meg a genfi Jean Crespin kiadónál. Ekkor megszakított a az Acta kommen-tálását, és nagy lendülett el belefogott János evangéliuma magyaráza-tába, amellyel 1552 novemberében már el is készült. Csak ezután foly-tatt a az Acta magyarázatát. A 2. kötet (14–28. fejezetek) 1554-ben jelent meg, az 1. kötet anyagával együtt , Crespin nyomdájában. Ugyanez a kiadó 1560-ban, tehát még Kálvin életében, ismételten kiadta a teljes kommentárt. Jelen fordításunk e kiadás szövegének kritikai kiadása alapján készült.

A kommentár teológiai jelentőségeKálvin a kommentár bevezetésében az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv jelentőségét néhány pontban megfogalmazza. 1. Lukács azért beszél a Szentlélek elküldéséről, hogy megtanuljuk: Krisztust a térbeli távolságok nem akadályozzák meg abban, hogy mindig az övéivel legyen. 2. Tanuljuk meg a Lukács által leírt eseményekből, hogy Krisztus országát a Sátán mindig dühösen támadja, a kereszt az evangéliumnak mindig kísérője lesz. 3. Amint Isten a saját egyhá-zát régen csodálatos módon megtartott a, úgy velünk lesz ma is. 4. Az apostolok beszédei úgy tárgyalják Isten könyörületességét, Krisztus kegyelmét, a halhatatlanság reményét és a mennyei tanítás más főbb

11 Előszó

részeit, hogy a kegyesség teljes foglalatát megtaláljuk bennük. 5. Ha ez a könyv nem maradt volna fenn, akkor semmit nem tudnánk az apostoli egyház kezdeteiről.

Kálvin a klasszikus trinitástan és a krisztológiai dogma alapján állva teológiai exegézist művel. Gondolkodásának meghatározó eleme Isten üdvösséget teremtő munkája, amely a világ teremtésétől kezdve, az ősatyákon, prófétákon és királyokon, valamint Jézus Krisztuson, az apostolokon és evangélistákon át egészen a jelenig terjed. Ezért mind-az, ami az egyház múltjában történt (az egyház Kálvinnál az ember teremtésével kezdődik!) és a Szentírásban olvasható, az egyetlen és el-kötelező erejű teológiai zsinórmérték és követendő példa a mai egyház tanítására és életére nézve. Különösen fontosnak látja e tekintetben az apostoli kor egyházát. Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv azért is olyan értékes, mert hiteles történeti bizonyságtétel az apostolok egyhá-záról, amelynek megalakulásáról és növekedéséről tudósít. Amikor Kálvin a kommentárban az anyaszentegyház és Krisztus országa kez-deteiről beszél, akkor nem valamilyen új közösségre gondol, hanem az egyházat az ószövetségi egyház legitim folytatásának tekinti. De ez egyútt al azt is jelenti, hogy Izráel kultuszközösségének szertartásai az apostoli tanítás meghirdetésével érvényüket vesztett ék. A magyará-zat során az anyaszentegyház témáját úgy tárgyalja, hogy a Szentírásból nyert elvi szempontokat mindig egybeveti a római egyházban meglévő tanítással és kultikus gyakorlatt al. Ezért az Acta-kommentár gyak-ran éles kritikával illeti a római egyház teológiáját, istentiszteletét, egyházszervezetét, sőt, magát a pápát. Kálvin teológiai exegézisének további jellegzetes vonása, hogy míg az egyház dogmatikai tanítását tisztán és megerősítve viszontlátja a Szentírás bizonyságtételében, az apostoli egyház életét nem idealizálja, nem tekinti azt teljesen hibát-lannak, mert észreveszi benne a Sátán és a megromlott emberi termé-szet által okozott rontást is. Aki tehát gondosan átt anulmányozza a kommentárt, az nem csupán Kálvin exegetikai munkamódszerében mélyedhet el, hanem az anyaszentegyházról vallott teológiai gondo-lataiba is diff erenciált betekintést nyerhet.

Vladár Gábor

A FORDÍTÁS ÁTDOLGOZÓJÁNAK MEGJEGYZÉSEI

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Commentariorum in Acta Apostolorum liber primus edidit Helmut Feld (= Ioannis Calvini Ope-ra omnia denuo recognita et adnotatione critica instructa notisque illustrata Series II Opera exegetica Veteris et Novi Testamenti vol. XII/1) Genève 2001; Commentariorum in Acta Apostolorum liber posterior edidit Helmut Feld (= Ioannis Calvini Opera omnia denuo recognita et adnotatione critica instructa notisque illustrata Series II Opera exegetica Veteris et Novi Testamenti vol. XII/2) Genève 2001.

A fordításban a fenti kiadás szövegét követt em, és felhasználtam a fenti kiadás jegyzeteinek egy részét.

A fordítást összevetett em Szabó András fordításával (Kálvin János magyarázatai az Apostolok Cselekedeteihez. Szabó András fordítása. H. n., é. n.).

A Szentírás magyarázandó szövegét az 1975. évi új fordítású Biblia 1990. évi javított kiadása (kiadta a Magyar Bibliatársulat megbízásából a Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest) szerint közlöm, szükség szerint egyes versek fordítását megadom a revideált Károli Gáspár-fordításból (Szent Biblia azaz Istennek Ó és Új Testamentomában foglaltatott egész Szent Írás. Magyar nyelvre fordí-tott a Károli Gáspár. Az eredeti szöveggel egybevetett és átdolgozott kiadás. Budapest, Brit és Külföldi Biblia-Társulat 1938) is. A magya-rázatban szereplő bibliai idézeteket elsősorban az új fordítású Biblia szövegéből veszem át, illetve ahhoz közelítem. A bibliai idézetek he-lyét, ill. a párhuzamos bibliai helyeket lábjegyzetben adom meg, az új fordítású Biblia számozását követve.

Kálvin az Apostolok Cselekedetei szövegét saját latin fordításában közli, és azt a görög eredetivel, ill. más latin fordításokkal egybevetve magyarázza. A Kálvin által magyarázott egyes görög szavakat és ki-fejezéseket, ill. azok fordítását, hasonlóképpen szükség szerint a latin fordítás alapján magyarázott kifejezés vagy igeszakasz görög erede-tij ét megadom.

Nem kis feladatot jelentett a nevek átírása. A legismertebb bibliai nevek esetében a hagyományt követt em. Az Ószövetségben előfordu-ló neveket az új fordítású Biblia írásmódját követve írtam. Az Újszö-

13 A fordítás átdolgozójának megjegyzései

vetségben előforduló nevek esetében a magyarázat fordításában az új fordítású Biblia írásmódjától eltértem, ugyanis a görög nevek eseté-ben a görög, a római (latin) nevek esetében a latin nevek átírási sza-bályait követt em mind a személynevek, mind a földrajzi nevek eseté-ben. Tehát az Újszövetségben latinból görögösen átírt neveket nem a görög átírás magyar átírásában, hanem az eredeti latin alakban írom. (Így előfordul például, hogy a magyarázott igeszakaszban Klaudiusz, a kommentár fordításában Claudius szerepel.) Nem követem a föld-rajzi neveknek az új fordítású Bibliában is használatos hagyományos írásmódját, hanem a fenti elvek alapján a görög, ill. a latin nevek át-írási szabályait követve írom, tehát a kommentár fordításában pl. nem Cilicia, hanem Kilikia, és nem Tarzusz, hanem Tarszosz szerepel.

Domány Judit

ELSŐ RÉSZ

1. Az első könyvet arról írtam, Teofi lusom, amit Jézus tett és tanított kez-dett ől 2. egészen addig a napig, amelyen felvitetett , miután a Szentlélek által megbízást adott az apostoloknak, akiket kiválasztott .

1. Hogy az evangélista a Krisztus mennybemenetele után történ-tekre átt érhessen, összefoglalja azt, amit az előző könyvben tárgyalt, hogy ezt a könyvet azzal összekapcsolja. Rövid leírását adja tehát az evangéliumi történetnek, arról szólván, amit Krisztus cselekedett és mondott , amíg a földön volt. Annak az általános magyarázatnak, hogy az élet szentsége előbb megvolt Krisztusban, és csak azután követke-zett a tanítói hivatása, semmi köze Lukács szelleméhez. Igaz ugyan, hogy a jó és derék tanító erkölcsének olyannak kell lennie, hogy az élete előbb beszéljen, mint a nyelve, különben mit sem különbözik a színésztől, de Lukács inkább azt nézte, amit az evangéliumi történet vége felé is mondott : hogy Krisztus „próféta volt, szóban és tett ben hatalmas”,1 azaz cselekedeteivel nem kevésbé kitűnt, mint szavaival. Ámbár a két kij elentés közt nincs nagy különbség. A tett eknek ha-talma, amelyekről ott szó van, a csodákra vonatkozik, a „cselekedet” értelme tágabb. Az én megítélésem szerint nyilvánvalóan magában foglalja az ő kiváló cselekedeteit, amelyekben az ő szolgálata állt, és ezek között első a halála és a feltámadása. Mert a Messiás munkája nemcsak a tanításban állt, hanem Isten és az emberek között békél-tetővé, a nép megváltójává, az ország megalapítójává és az örök bol-dogság megteremtőjévé kellett lennie. Mindezt, mondom, úgy várták tőle, ahogy a Messiásról meg volt jövendölve. Most látjuk, hogy az evangélium lényegét ez a két rész alkotja: Krisztus tanítása és csele-kedetei, amennyiben nemcsak az Atyától nyert követségben járt el az embereknél, hanem valósággal teljesített mindent, amit a Messiástól várni lehetett . Országát megalapított a, áldozatával Istent kiengesztel-te, a saját vérével megfi zetett az emberek bűneiért, legyőzte az ördö-göt és a halált, visszahelyezett minket az igazi szabadságba, igazságot és életet szerzett nekünk. És hogy megerősítse mindazt, amit tett és

1 Lk 24,19.

ApCsel 1,1–2 28

mondott , csodákkal tett bizonyságot arról, hogy ő Isten Fia. Így a „cse-lekedni” szó a csodatételekre is kiterjed, de nem kell csak azokra kor-látozódnia. Itt meg kell jegyezni, hogy akik csupán magát a történetet ismerik, nem ismerik meg az evangéliumot, ha ahhoz nem járul an-nak a tanításnak az ismerete, amely feltárja előtt ünk Krisztus cseleke-deteinek gyümölcseit. Szent ez a kapcsolat, amelyet nem szabad meg-szakítani. Ezért valahányszor Krisztus tanításáról van szó, tanuljuk meg ahhoz kapcsolni mint pecsétet az ő cselekedeteit, amelyek annak igazságát szentesített ék és hatását megmutatt ák. Másrészt, hogy ránk nézve gyümölcsöző legyen Krisztus halála és feltámadása, és hogy a csodáknak is meglegyen a maguk haszna, fi gyeljünk az ő szájára is, amint beszél. Ez a keresztyénség igazi szabálya.

Amit Jézus tett és tanított kezdett ől. Tetszetős úgy értelmezni, hogy Lukács inkább mindenről beszélt, mint mindent elmondott , mivel Krisztus cselekedeteiről és tanításáról akármeddig lehetne értekezni, mégis túlságosan nagy erőfeszítésbe kerülne mindent sorban kifejteni, hogy teljes legyen az elbeszélés, miképpen János is arra fi gyelmeztet, hogy az azokról szóló könyveket maga a világ sem tudná befogadni.2 Azt is meg kell jegyezni, hogy Lukács azt mondja, hogy Krisztus csele-kedeteinek történetébe az elején fogott bele.3 Márpedig miután Krisztus születését elbeszélte, mindjárt átugrik a tizenkett edik évére, és miután röviden elmondta, hogyan vitatkozott a templomban, tizennyolc évről nem beszél, és csak így kezdi el Krisztus cselekedeteinek igazi elbeszé-lését. Kétségtelen tehát, hogy csak azokat a cselekedeteket és mondá-sokat jegyzi fel, amelyek a mi üdvösségünk szempontjából lényegesek. Mert att ól fogva, hogy Krisztus a mi testünket magára öltve belépett a világba, magánemberként ott honában élt egészen harmincéves koráig, amikor az Atya új feladatot adott neki. Isten azt akarta, hogy életének az a korábbi része maradjon sötétségben elrejtve, hogy annál világo-sabb legyen annak a megismerése, ami a mi hitünket építi.

Az első könyvet. Inkább úgy látt am jónak fordítani, hogy „az első beszédemet”, mivel a görög λόγον ποιεῖσθαι annyit jelent, mint a latin verba facere vagy habere sermonem, ahogy Budaeus megjegyezte. Ezt gondolatban ki kell egészíteni azzal, hogy ez a gondolat ellentétet alkot a másikkal, amely utána következik, hogy tudjuk meg az új be-vezetésből, hogy az evangélistának új terve van az írással.

2. Egészen addig a napig. Tehát Krisztus mennybemenetele az evan-géliumi történet vége. Felment, „hogy betöltse a mindenséget”, mond-

2 Jn 21,25.3 Lk 1,3.

29 ApCsel 1,2

ja Pál.4 Ebből a mi hitünk bizonyára más gyümölcsöket is nyer, de itt legyen elég annyit megjegyezni, hogy a mi megváltásunk minden tekintetben és tökéletesen akkor teljesedett be, amikor Krisztus fel-ment az Atyához, tehát ezzel az elbeszéléssel Lukács feladatának azt a részét teljesített e, amely Krisztus tanítására és cselekedeteire vonat-kozik. És azt mondja az evangélista, hogy „felvitetett ”, hogy tudjuk, valóban eltávozott ebből a világból, és ne adjunk helyt az olyanok őrültségeinek, akik úgy vélekednek, hogy a mennybemenetel semmi-féle helyváltoztatással nem járt.

A Szentlélek által megbízást. Ezekkel a szavakkal Lukács arra fi gyel-meztet, hogy Krisztus nem úgy távozott a világból, hogy rólunk ne gondoskodott volna. Ugyanis azzal, hogy az egyházban örökös ural-mat teremtett , bizonyságát adta annak, hogy a mi üdvösségünkről gondoskodni akar, sőt bizonyságot tett arról, hogy az övéit oltalmaz-za, és velük akar lenni egészen a világ végezetéig,5 amint valóban ve-lük is van a szolgái által. Tehát Lukács azt fejezi ki, hogy Krisztus nem távozott el, mielőtt az egyháza kormányzásáról gondoskodott volna. Ebből látjuk, hogy gondja volt a mi üdvösségünkre. Ezt a gondosko-dást szépen fejezte ki Pál a fentebb idézett helyen azzal, hogy „betöl-tött e a mindenséget”, és adott apostolokat, evangélistákat, pásztorokat stb.6 Egyébiránt e parancsot, amelyről azt mondja az evangélista, hogy Krisztus az apostoloknak adta, az evangélium hirdetésére értem, miként a követeket határozott utasításokkal szokták ellátni, nehogy vakmerően bármivel próbálkozzanak annak akaratán kívül, aki kül-di őket. Mindez Krisztus tanításának ajánlására vonatkozik, amit az apostolok teljesített ek. És hogy ez világosabb legyen, sorban meg kell vizsgálnunk az egyes tényeket. Először is azt mondja az evangélista, hogy Krisztus „kiválasztott a” őket, hogy előtt ünk bizonyos és kétség-bevonhatatlan legyen az ő elhívásuk. És ezen a helyen sem az emberek érdemeit állítja szembe Isten választásával, hanem csak annyit mond, hogy isteni erő hívta el őket, és nem meggondolatlanul tolakodtak erre a szolgálatra. Az az igazság, hogy kegyelemből választatt ak ki, de most Lukács szándékáról van szó, hogy mit tart szem előtt . Azt mondom, hogy nem mást tart szem előtt , mint hogy bizonyos legyen előtt ünk az apostolok elhívása, hogy tanuljunk meg ne az emberekre tekinteni, hanem az Isten Fiára mint szerzőre, mivel az egyházban mindig annak kell érvényesülni, hogy magának senki se igényeljen

4 Ef 4,10.5 Mt 28,20.6 Ef 4,11.

ApCsel 1,2–3 30

tisztséget.7 Másodszor azt mondja Lukács, hogy Krisztus parancsából tanulták meg, mit kell cselekedniük. Mintha azt mondaná, hogy nem a saját magyarázatait hozza elő, hanem jó lelkiismerett el azt adta elő, amivel a mennyei Mester őket megbízta. És hogy nagyobb tekintélye legyen annak, amit Krisztus rájuk bízott , hozzáteszi, hogy az a Szent-lélek irányításával történt. Nem mintha külső irányításra lett volna szüksége az Isten Fiának, aki örök bölcsesség, hanem azért, nehogy valaki azt gondolja, hogy emberi gondolkodásból származott az, amit az apostolokkal közölt, mivel ember is volt, Lukács nyomatékosan fel-hívja a fi gyelmünket az isteni tekintélyre. Így az Úr annyiszor állítja, hogy ő maga semmit sem mond, csak amit az Atyától kapott , sőt azt is mondja, hogy az ő tanítása nem az övé. Tehát azt fejezi ki, hogy az evangélium hirdetésében nincs semmi emberi, hanem az a Lélek iste-ni rendelése, aminek az egész világ alá kellene hogy vesse magát.

3. Szenvedése után sok bizonyítékkal meg is mutatt a ezeknek, hogy ő él, amikor negyven napon át megjelent előtt ük, és beszélt az Isten országa dol-gairól. 4. Amikor együtt volt velük, megparancsolta nekik: „Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallott á-tok tőlem, 5. hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel kereszteltett ek meg.”

3. Meg is mutatt a ezeknek, hogy ő él. Ezt a feltámadás hitének megerő-sítése végett tett e hozzá, mivel ezt különösen szükséges megismer-ni, és enélkül az egész evangélium összeomlik, és semmi hitele nem marad, hogy a többit ne is említsem: megrendül az egész méltósága az evangéliumnak, ha nem tudjuk, hogy az élő Krisztus beszél az ég-ből; és Lukács erre messzemenően tekintett el volt. Tehát, hogy ne le-gyen kétséges ennek az igazsága, azt mondja, hogy sok jellel meg is mutatt a. Amit Erasmus a régi magyarázó után „jeleknek” nevezett , én „bizonyítékoknak” fordított am. Ugyanis ami a jelekben szükségsze-rű (ἀναγκαῖον), azt Arisztotelész „bizonyítéknak” (τεκμήριον-nak) mondja.8 Ez az, amit mondtam, hogy Krisztus, nehogy feltámadása az apostolok előtt bizonytalan legyen, bebizonyított a azt sok látható jel-lel, amelyek a kétségbevonhatatlan bizonyság erejével bírtak. Másrészt ezeket a jeleket vagy bizonyítékokat nem sorolja fel, hanem csak annyit mond, hogy körülbelül másfél hónapon keresztül ők többször látt ák. Egyetlenegy megjelenésben talán lehetne valami gyanús, de miután

7 Vö. Zsid 5,4.8 Arist. Rhet. 1357 b.

31 ApCsel 1,3–4

annyiszor láthatóvá tett e magát, semmi kétségnek nem hagyott helyet. Ily módon eltörli a műveletlenség gyalázatát is, amelyről azt mondta, hogy az apostolokban megvolt, nehogy prédikálásuk hitelét csorbítsa.

Beszélt az Isten országa dolgairól. Megint arra fi gyelmeztet, hogy az apostolok egyetlen Mesterüktől alapos oktatásban részesültek, mie-lőtt a világ tanításának teendőit magukra vállalták volna. Tehát amit Isten országáról szóval és írásban hirdett ek, az mind Krisztus beszéde. Egyébiránt ezzel a szóval röviden azt fejezi ki, mi az evangélium taní-tásának célja: hogy bennünk Isten uralkodjék. Ennek az uralkodásnak a kezdete az újjászületés, a vége és betetőzése a boldog halhatatlanság, a közbeeső folyamat pedig haladás és növekedés az új életben. De hogy a dolog világosabb legyen, először meg kell jegyezni, hogy mi Isten or-szágán kívül születünk és élünk, amíg Isten minket új életre nem szül. Tehát tulajdonképpen a világot, a testünket és mindent, ami az emberi természetben van, Isten országa ellentétének lehet tekinteni. Ugyanis a testi ember e világ elemei alá bezárva tartja minden érzékét. Itt keresi a boldogságot és a legfőbb jót. Közben eltávolodunk Isten országától, és Isten is valami módon távol kerül tőlünk. Krisztus azonban az evan-gélium hirdetésével felemel minket a jövő életről való elmélkedéshez. Hogy ez bekövetkezzék, javítja és átalakítja bennünk a földi érzéseket, és testünk bűneitől megszabadítva elválaszt a világtól. Minthogy örö-kös halál vár mindenkire, aki test szerint él, így amennyiben megújul a belső emberünk a lelki életre való előmenetelre, annál jobban közele-dünk Isten országának tökéletességéhez, ami az isteni dicsőséggel való együtt lét. Tehát Isten akar most uralkodni bennünk, hogy végre minket az ő országának részeseivé tegyen. Ebből megértjük, hogy Krisztus be-szédei lényegében az emberi nem romlásáról, a bűn uralmáról szóltak, aminek szolgái vagyunk, a gyalázatról és az örök halálraítéltetésről, aminek mindnyájan ki vagyunk téve, valamint az üdvösség megszer-zésének módjáról, a bűnbocsánatról, a test megtagadásáról, a lelki igaz-ságról, a mennyei élet reménységéről és hasonlókról. És nekünk, ha a keresztyén vallásban helyes kiképzést akarunk nyerni, törekvéseinket ezekhez kell alkalmaznunk.

4. Amikor együtt volt velük, megparancsolta nekik. Már korábban az apostoli munkával foglalkoztak, de csak rövid ideig, azután meg csak olyan mértékben, hogy igehirdetésükkel a zsidókat a Mester meghallgatására késztett ék. És különösen az a tanításukra vonatko-zó korábbi parancs, amelyet Krisztus akkor adott nekik, amikor a föl-dön élt,9 mintegy bevezetése volt jövendő apostolságuknak, amelyre

9 Mt 10,7.

ApCsel 1,4 32

még nem voltak érett ek. Tehát Krisztus feltámadása előtt nem ez volt a rendes feladatuk, hanem, amint mondtam, buzdított ák a népüket mint hírnökök, hogy legyenek Krisztus hallgatósága. Végül a feltá-madás tett e őket apostolokká, hogy a rájuk bízott tanítást az egész világon hirdessék. Hogy mégis azt parancsolja Krisztus, hogy egy-előre tartózkodjanak a munkától, bár arra ki vannak választva, az nem ok nélkül történt. Sőt több okot lehet említeni, ami miatt ennek így kellett történni. Még közeli volt a Mester csúfos megtagadása, még közeli a hitetlenség sok jegye. Noha oly tökéletes tanításban volt részük, mégis hirtelen mindenről megfeledkezve felett ébb dur-va tudatlanságról tett ek bizonyságot. A hibáik közül nem hiányzott a gyávaság bűne sem, amelytől más módon nem tisztulhatt ak meg, mint az ígért kegyelem elhalasztásával, hogy a vágyakozásuk he-vesebb legyen. Mindenekelőtt azonban meg kell jegyezni, hogy an-nak az oka, hogy az Úr a Lélek elküldésére határozott időt tűzött ki, az volt, hogy a mi számunkra még látványosabb legyen a csoda. Azután az apostolokat bizonyos ideig nyugalomban tartott a, hogy jobban érzékeltesse annak a munkának a fontosságát, amellyel meg akarta bízni őket. Éppen ez bizonyítja nekünk az evangélium igaz-ságát, hogy az apostoloknak meg volt tiltva, hogy annak hirdetésé-hez hozzákezdjenek, amíg kellő idő alatt arra annak rendje és módja szerint fel nem készülnek. Egyidejűleg azt a parancsot is kapták, hogy maradjanak együtt , mivel mindegyiküket egy és ugyanazon Lélekkel kellett megajándékozni. Ha szétszóródtak volna, ezt az egységet kevésbé lehetett volna felismerni. Később, jóllehet külön-böző irányokban szét voltak szóródva, mivel mégis azt vitt ék ma-gukkal, amit ugyanabból a forrásból merített ek, egészen úgy volt, mintha mindegyiknek mindig ugyanaz lett volna a szája. Ezenkí-vül Jeruzsálemben kellett megkezdeniük az evangélium hirdetését, hogy beteljesedjék ez a jövendölés: „a Sionról jön a tanítás, és az Úr igéje Jeruzsálemből”.10 Bár a συναλιζόμενος participiumot többféle-képpen lehet fordítani, nekem Erasmus fordítása tetszett ,11 mivel az együtt maradás jelentése jobban illett a szövegkörnyezethez.

Várjátok meg az Atya ígéretét. Akiknek nem sokkal később Krisztus igáját a világra kellett rakniuk, azokat előbb engedelmességre kel-lett szoktatni. És valóban a példájukkal megmutatt ák nekünk, hogy csak az Úr akarata szerint kell pihenni vagy munkálkodni. Mert ha egész életünkben az ő zászlója és parancsnoksága alatt katonásko-

10 Ézs 2,3.11 Egybegyűjtvén.

33 ApCsel 1,4–5

dunk, legalább akkora tekintéllyel kell rendelkeznie előtt ünk, mint amekkora tekintélye minden földi hadvezérnek van a saját seregé-ben. Tehát miként a katonai fegyelem megköveteli azt, hogy a fő-vezér parancsa ellenére senki meg ne mozduljon, így nekünk sem szabad egy lépést sem tenni vagy bármihez fogni, amíg jelt nem ad az Úr, és mihelyt visszavonulót fúj, meg kell állni. Arra is fi gyelmez-tetést kapunk, hogy reméljük, részesei leszünk Isten ajándékainak. Meg kell azonban fi gyelni a remény természetét, amilyennek itt az evangélista leírja. Mert nem az a remény ez, amelyet magának köny-nyelműen mindenki elképzel, hanem az, amely Isten ígéretén alap-szik. Ezért nem engedi meg Krisztus az apostoloknak, hogy akármit várjanak, hanem világosan elmondja az Atya ígéretét. Erről azután maga tesz bizonyságot, mivel nekünk bizonyosoknak kell lennünk afelől, hogy még ha a pokolnak minden mesterkedései ellene fordul-nak is, a mi lelkünkben szilárdan megmarad az, hogy mi Istenben hitt ünk. „Tudom – mondja Pál –, kiben hiszek.”12 Egyébiránt itt arra emlékeztet, ami meg van írva Jánosnál (a 14., 15. és 16. részekben): „kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké, az igazság Lelkét”.13 Továbbá: „Elmondom eze-ket nektek, amíg veletek vagyok. A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre”,14 valamint: „Amikor eljön a Pártfogó, akit én küldök nektek az Atyá-tól, az igazság Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd bizony-ságot énrólam”,15 továbbá: „ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzá-tok. És amikor eljön, leleplezi a világ előtt , hogy mi a bűn”.16 S jóval előbb azt is mondta, hogy „Aki hisz énbennem, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!”17

5. Hogy János vízzel keresztelt. Krisztus ezt magának Jánosnak a be-szédéből ismétli az apostoloknak. Ugyanis egy részük János szájából hallott a, amit az evangélisták közölnek: „Én vízzel keresztellek tite-ket, de aki utánam jön, ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel tite-ket”.18 Most Krisztus kij elenti, hogy valóban meg fogják tudni, hogy igaz, amit ő mondott . Továbbá ez nem csekély mértékben hozzájárult a következő állítás megerősítéséhez, ugyanis az Krisztus küldetésé-

12 2Tim 1,12.13 Jn 14,16–17.14 Jn 14,25–26.15 Jn 15,26.16 Jn 16,7–8.17 Jn 7,38.18 Mt 3,11; Lk 3,16; vö. Jn 1,26–27.

ApCsel 1,5 34

nek bizonyítéka. János elküldetett , hogy vízzel kereszteljen. Betöl-tött e hivatását, ahogyan Isten szolgájához illett . A Fiúra van bízva, hogy Lélekkel kereszteljen. Ebből következik tehát, hogy munkáját saját maga végzi el, mert lehetetlen, hogy el ne végezze, amit az Atya rábízott , és amiért leszállt a földre, de képtelenségnek tűnik a Lélek látható küldetésére szorítani azt, ami egyetemes kij elentés volt az új-jászületés kegyelméről. Erre azt válaszolom, hogy Krisztus nem csak akkor keresztelt Lélekkel, amikor azt tüzes nyelvekben elküldött e. Ezt a keresztelést ugyanis már korábban az apostolokra bízta, és min-dennap így kereszteli meg a kiválasztott akat mind. Mivel azonban a Szentléleknek az a látható elküldése jele volt annak a titokzatos ke-gyelemnek, amelyet az Úr állandóan kiáraszt az övéire, az evangé-lista találóan kapcsolja hozzá János bizonyságtételét. És az valóban mintegy az egész egyház közös megkeresztelése volt, mert eltekint-ve att ól, hogy az apostolok a Lelket nem a maguk számára, hanem minden hívő közös hasznára kapták, abban mint valami tükörben mutatkozott meg Krisztusnak az ő egyházára kiterjedő általános ke-gyelme, amikor Lelkének ajándékait, mint mondják, teljes mértékben kiárasztott a. Krisztus mindennap megkereszteli Atyjának válasz-tott ait, de ez nem áll ellentétben azzal, hogy ezt a különösen emlé-kezetes jelenséget meg ne mutatt a volna, hogy tudják az apostolok, Jánostól csak az első indítást kapták, ami nem volt hiábavaló, mert a befejezés közel volt. Amire pedig ebből a helyből és a hasonlókból általában következtetni szoktak, hogy János keresztelése Krisztusétól különbözött , az képtelenség. Itt ugyanis nem a keresztelésről folyik a vita, hanem összehasonlítást teszünk a két személy között . Amikor János azt mondta, hogy ő vízzel keresztel, nem arról beszélt, hogy milyen az ő keresztelése, hanem arról, hogy kicsoda ő maga, nehogy magának követelje, ami egyedül Krisztusé. Így ma a szolgáknak nem lenne szabad másként beszélni önmagukról, mint hogy mindenben Krisztusnak engedik át a dicsőséget, ami a keresztelésben kifejezést nyer, s maguknak a külső szolgálaton kívül semmi mást nem tulajdo-nítanak, mert ha a keresztelést úgy magasztalják, hogy az újjászülő fürdő,19 a bűnökből való megmosatás,20 a halál és az eltemett etés kö-zössége Krisztussal és beoltatás az ő testébe,21 ezekben nem arról van szó, hogy mit végez az ember, a külső jegy szolgája, hanem inkább arról, hogy mit végez maga Krisztus, aki egyedül maga teszi haté-

19 Tit 3,5.20 Vö. 1Kor 6,11; Zsid 10,22–23.21 Róm 6,4–5.

35 ApCsel 1,5

konnyá a külső jegyeket. Ezt a megkülönböztetést mindig meg kell tartani, nehogy az embereket túlságosan megtisztelve megraboljuk Krisztust. Kérdés azonban, hogy miért éppen Jánost nevezi meg itt az evangélista, és nem valaki mást. Először is eléggé világos, hogy János magát a víz szolgájának vallott a, Krisztust pedig a lelki keresz-telés szerzőjének, mert természetesen neki magának kisebbnek kellett lennie, Krisztusnak pedig növekednie kellett .22 Márpedig az aposto-lok előtt még akkora volt János tekintélye, hogy Krisztus dicsőségét is némiképp elhomályosíthatt a. Tehát Krisztus, hogy egyedül magához kösse őket, éppen csak emlékeztet arra, hogy Jánostól csak külsőleg részesültek a keresztségben, ugyanakkor mégis biztatja őket, hogy az ígéret felől ne kételkedjenek. Ugyanis nagyon bíztak Jánosban, ezért meg voltak róla győződve, hogy a keresztség, amelyet az ő kezéből vett ek, nem hiábavaló. Hogyha annak hatékony és igaz voltát Krisz-tustól kell várni, az apostoloknak minden bizonnyal remélniük kell, hogy be fog teljesedni, amit képletesen végzett János. Így biztosra kell vennünk, hogy mi sem hiába kereszteltett ünk meg emberi kéz által vízzel, mivel Krisztus, aki azt elrendelte, el fogja végezni a saját mun-káját, hogy minket Lélekkel megkereszteljen. Így a hit a külső jegyben a belső eredményre következtet. Mégsem tulajdonít nagyobb jelentő-séget sem a jegynek, sem a szolgálatnak, mert a jegyben ígéretet lát, amely Krisztusé, és egyedül csak őt ismeri el a kegyelem szerzőjének. Tehát tartsunk olyan mértéket, hogy Krisztus tisztelete semmiféle-képpen ne csökkenjen, és a megkereszteltetésünktől mégis reméljük azt a gyümölcsöt, amelyről itt szó van. Az idő rövidsége által jó re-ménységre biztatja őket. Ebből következik, hogy nem kellett bánkód-ni a halál miatt , amely nemsokára olyan értékes gyümölcsöt hozott . Továbbá, ez is megjegyzendő, a keresztelés szó nem tulajdonképpeni értelemben van használva, és csak az a célja, hogy teljes legyen az ellentét. Ugyanezért használja Pál, miután a cselekedetek törvényéről szólt, az ellentét kedvéért a hit „törvényét”.23

6. Amikor együtt voltak, megkérdezték tőle: „Uram, nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot Izráelnek?” 7. Így válaszolt: „Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga ha-talmába helyezett . 8. Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szent-lélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.”

22 Jn 3,30.23 Róm 3,27.