kati hiekkapelto - kolibri

8/17/2019 Kati Hiekkapelto - Kolibri

http://slidepdf.com/reader/full/kati-hiekkapelto-kolibri 1/507



KATI HIEKKAPELTO

olibri

ATHENAEUM



FORDÍTOTTA: BÁBA LAURA

A fordítás alapjául szolgáló mű

Kati Hiekkapelto: Kolibri

Copyright © Kati Hiekkapelto

Cover © Francesco Sanesi

http://francescosanesi.tumblr.com

Hungarian translation © Bába Laura, 2015

First Published in 2013 by Otava Publishing Company Ltd.

with the Finnish title Kolibri .

The presentation of the book in Hungary was possible

with the financial support of the Finnish Literature Society

Minden jog fenntartva.

Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

Felelős kiadó: Nyáry Krisztián 1086 Budapest, Dankó u. 4-8.

Tel.: 1-235-5020

www.athenaeum.hu

www.facebook.com/athenaeumkiado

[email protected]ős szerkesztő: Zsenits Györgyi

Műszaki vezető: Rácz Julianna

Tördelés: 9s Műhely

Készült a Szekszárdi Nyomdában, 2015-ben

Felelős vezető Vadász Katalin vezérigazgató

ISBN 978-963-293-4693

http://francescosanesi.tumblr.com/

http://www.athenaeum.hu/

http://www.facebook.com/athenaeumkiado

mailto:[email protected]

mailto:[email protected]

http://www.facebook.com/athenaeumkiado

http://www.athenaeum.hu/

http://francescosanesi.tumblr.com/



Kétségbeesett éjszakai segélykérés fut be arendőrségi ügyeletre. Fiatal lány könyörög: mentsékmeg, a saját családja akarja megölni. Elrabolták. A

lány kurd bevándorlók gyermeke, kiskorában érkezettFinnországba a szüleivel és testvérével. Sörétes puskával fejbe lőtt futó holtteste az erdős területetátszelő futóösvényen. Egy lányé. Aztán egy férfié. Éskésőbb egy harmadik áldozat: ezt a kocogót máregészen brutálisan mészárolták le, mielőtt főbe

lőtték. A zsebükben egy medál a vérszomjas azték főisten, Huitzilopochtli képmásával. Hogyan fonódik össze a két idegborzoló

esemény? Természetesen a magyar származásúnyomozó, Fekete Anna tartja kezében a szálakat. Azegyik nyomozást eleinte szinte titokban, a sajáterejéből folytatja, míg a másikat rendőr társaival.

Idegengyűlölő kollégájának piszkálódásával éppúgymeg kell küzdenie, mint saját félelmeivel, emlékeivel.Mert ő is bevándorlóként érkezett mostani hazájába.

Akciódús, sokrétű, izgalmas krimi a Kolibri.Különlegességei a finom megfigyelések, a társadalmikérdések iránti érzékenység. A könyvet több nyelvrelefordították, és szép sikert aratott a nemzetközikönyvmustrákon.



Aznap éjjel Álommanó a Gestapo bérencének állt. Mikor

csendben, lopva esti körútjára indult, a szokásos kék gönceit a

szennyesbe dobta, helyettük hosszú bőrkabátba bújt, és fénylő

csizmát húzott. Betuszkolt a kocsiba, és elhajtott velem. Övén

könnyen nyitható csat. Találd ki, miért. És én tökre nem

mertem elaludni, pedig hosszú volt az út.

Láttam szétroncsolt és megkövezett embereket, nem

viccelek, kicsi gyerekként, és talán még mindig szenvednem

kéne a traumától, de nem szenvedek. Viszont tudom, hogy

nézne ki a saját halott testem, és hallottam az erkélyről leesett

lányokról, Rinkeby és Clichy-sous-Bois angyalairól, akik, hát…

mégsem tudtak repülni. És ismerek egy lányt, aki csak úgyeltűnt, wallahi. Mindenki tudja, hogy visszavitték az előző

hazájába, hogy valami nagy hasú perverz felesége legyen,

akinek aranyfoga és kövér virsliujjai vannak. Így megmarad a

család becsülete; huh, sóhajtott fel megkönnyebbülten az

egész rokonság, és mindenki „minden kurvára rendben van”-

mosolyt ragasztott a képére, az idők végezetéig. Mindenki,leszámítva persze azt a lányt. Az a perverz pedig jó kis

játékszerhez jutott. Lesz mibe dugdosnia a büdös virslijeit.

Álommanó a nagybátyámékhoz fuvarozott egy másik

városba, egy másik külvárosba, a nappali kanapéjára, és én

csak feküdtem ott, totál zsibbadtan, és füleltem minden

neszre, hogy mikor jönnek értem és ölnek meg. Hallottam,ahogy a nagynéném a konyhában vizet enged a csapból.



Suttogva telefonál. Sutyorog a nagybátyámmal. Zörög

valamivel. Nem tudom, hogyan nagybátyám és nagynéném ők

nekem, már úgy finn értelemben. Tudomásom szerint anya

testvérei mind Svédországban élnek, apa egyetlen testvére

pedig már jó ideje meghalt. A mi értelmezésünk szerint ők

mégis a nagybátyám és a nagynéném. Ősrégi ismerősök. Apa

távoli rokonai. Sohasem aludtak, és még csak nem is ettek, bár

nekem azért letettek valami kenyérfélét a dohányzóasztalra.

Mintha egyfolytában készültségben lettek volna. Vajon miféle

parancsra vártak? Hogy „hajítsátok le a lányt, hupsz, véletlen

volt”? Vagy hogy két óra múlva indul a gép, megvannak a jegyek!

A kanapénak tiszta Kurdisztán-szaga volt. Fel nem

foghatom, hogy tudják ezt mindenhová magukkal vinni, hogy

mindenbe beleivódik: a kanapékba, a szőnyegekbe, a

függönyökbe, a ruhákba és a ruhásszekrényekbe, a kamrákba,

az ágyakba, az ágyneműbe, a tapétába, a tévébe, a szappanba,a hajukba és a bőrükbe. Miben hozzák magukkal?

Befőttesüvegben? És hogy tud megmaradni kábé évszázadokig

a több ezer kilométeres távolság ellenére? Vagy tényleg az van,

amit énekelnek is, hogy Kurdisztán a levegő, amit belélegzünk?

A nagybátyámék minden mozdulatomat lesték, még azt

sem engedték, hogy becsukjam a vécéajtót, amikor csurgatnimegyek. Mintha eltűnhetnék a csatornában vagy a légkondi

csövében, vagy valami. Semmi lehetőségem nem volt a

menekülésre. Kiszámoltam én a lépéseket, meg hogy mennyi

időbe telne, míg kirohanok az előszobába a bejárati ajtóhoz,

feltépem a zárakat, és a lépcsőházba rontok segítségért

kiabálva, aztán ki a szabadságba. De a nagybátyámék a

konyhában őrködtek, ami ott volt e mentén az

örökkévalóságnak tűnő út mentén, az ajtaja nagyra tátott



szájként nyílt az előszobába, rögtön a bejárati ajtó mellett.

Gond nélkül utolértek volna, még mielőtt kijutok. És tudtam,

hogy az ajtón biztonsági zár van, aminek a kulcsát nagybátyám

a zsebében tartja. Ezt világosan megmondták, mikor

ráfordították a zárakat, beakasztották a biztonsági láncot, és

rám csukták a belső ajtót, mint egy cella reteszét.

Finnországban állítólag biztonságban kell lennem. Mégis,

jobban féltem, mint valaha kiskoromban ott, ahol vértócsák

tarkították az utcát, de ahol apa és anya azért legalább néha

nevetett.

Egyszerűen nem bírtam ott feküdni és várni, hogy az azátkozott KGB-Álommanó beosonjon és közölje, hogy MOST,

aztán valami nagyon csúnyát tegyen velem. Muszáj volt

cselekednem. Előástam a mobilomat a kistáskámból. Az első

csoda az volt, hogy elfelejtették elvenni tőlem. Ekkora gikszert!

Talán ők is tiszta idegek voltak.

Bepötyögtem a számot, amit rögtön az első naponmegtanítottak az iskolában: fő a biztonság, ó, jee, ez

Finnország. Akkor, kiskölyökként a gondolat is elborzasztott,

hogy valaha fel kell hívnom, hogy tűz üt ki, vagy anya infarktust

kap, és én nem tudom elmondani, hogy mi a baj. Hogy úgysem

értik majd, ahogy beszélek. Az a szám kicsit sem növelte a

biztonságérzetemet, sőt, még inkább megingatta, hogy csakúgy dülöngélt és recsegett-ropogott. Rémálmokat láttam

mindenféle lehetséges vészhelyzetről. Azt terveztem, hogy

majd átszaladok a szomszédba, ahogy odahaza tettem volna,

de pár hét múlva ez is kérdésesnek tűnt már, amikor rájöttem,

hogy fogalmam sincs, kik laknak a szomszédunkban, kivéve,

hogy a legalsó szinten van egy néni, aki leköpött.

Most már ismerem a megfelelő szavakat. Beszélek egy új

nyelven, mégpedig jobban, mint az előzőn, és akár az



Erdőgazdálkodási Hivatal központi telefonszámát is

felhívhatom, nem fogják meghallani a hangomban Kurdisztánt

a fenyőerdők zúgásától.

És azt is tudom, hogy itt meg lehet bízni a rendőrségben,

legalábbis elvben és akkor, ha nem vagy történetesen dublini

eset, vagy csak egyszerűen a bevándorlási hivatal diktátorai

szerint visszaküldendő selejtes szemét. Én nem vagyok. Nekem

van állampolgárságom. OMG, kész röhej, de muszáj

elmondanom: én bizony totál hivatalos finn vagyok. Kész

lottónyeremény, pedig nem ide születtem; nem egészen a

főnyeremény, de kábé mintha a hatoslottón öt plusz egytalálatod lenne. Nem is volt más lehetőségem, mint hogy

megpróbálok hinni a csodában. Felhívtam a 112-es segélyhívó

számot.



Augusztus



1.

A füzestől induló erdő, amely a futóösvényt szegélyezte, néma

volt. Ahogy sötétedett, az ágak vetette árnyak kezdtek

szertefoszlani. Világos edzőcipője tompán puffant a fűrészpor

alkotta futószőnyegen. Lába dobogott a talajon, erős, edzett

izmai hatékonyan dolgoztak, szíve épp a megfelelő ritmusbanvert. Nem volt szüksége pulzusszámlálóra ahhoz, hogy érezze

ezt; soha nem is fog ilyet venni. Ismeri ő a testét, tudja, mit

követelhet tőle. Az első kilométer után a kezdeti enyhe

merevség lassan engedett, lábát már könnyebbnek érezte,

légzése egyenletessé vált, a futás beállt arra az élvezetesen laza

ritmusra, amivel akár a világ végéig is folytatni lehetne.

A nedves, esőtől felfrissült, oxigéndús levegőben könnyű

volt lélegezni. Tüdeje úgy szívta be és fújta ki a levegőt, mint

egy fújtató, amely sosem fárad el. Az izzadság már egész testét

elöntötte. „Ha most megállnék és levetkőznék, én is úgy

csillognék, mint ez az ázott erdő” – gondolta. Lábujjaitelöntötte a forróság. A kesztyűt már régen a zsebébe kellett

volna tennie, pedig induláskor majd lefagyott a keze. Fejpántja

magába szívta az arcára csorgó izzadságcseppeket, sűrű, sötét

haja csuromvizes volt a tövénél. Egyenletes léptei csapkodták

az ösvényt, monoton ritmusuk körül összezsugorodott a világ,és fejéből egy pillanatra kiürült minden gondolat. Nem volt



más, csak lépni, lépni, lépni, nem volt semmi más ebben a

gonosz világban.

Aztán érezni kezdte a térdét. Lélegzetvétele szaporábbá

vált, lassan mégiscsak hatalmába kerítette a fáradtság. Kicsitlassítania kellett, hogy kibírja hazáig. Nem volt sok hátra. Már

ott derengett előtte a kidőlt fa, mindig azon a ponton kezdődött

a végső hajrá. Vastag, sötét törzse magával rántott néhány

vékony nyírfát, ahogy kidőlt. Gyökere vad erdei manóként

ágaskodott. Sokszor eszébe jutott már, milyen jól el lehetnerejtőzni mögé.

A másik futóösvényen csak egy magányos futó melegítőjének

suhogása törte meg a csendet. Az erdő néma volt, a tenger

zúgása sem hallatszott. „Már elköltöztek volna a madarak, vagy

csak aludni mentek?” – tűnődött a futó, épp amikor egy varjú a

közvetlen közelében elkárogta magát. Összerezzent a váratlan

hangtól, szíve kihagyott az ijedségtől, majd rögtön utána

valahonnan oldalról zörgés hallatszott, mintha az ágak előbb

meghajoltak, majd visszapattantak volna a helyükre. Valaki

járkált az erdőben. „Nem, nem valaki, hanem valami: egymadár, egy sün, valami rovar, nem, te jó ég, nincs az a rovar,

ami ilyen hangot hallatna, talán egy róka vagy borz, hisz az

erdők mindig hemzsegnek az ilyen-olyan élőlényektől, nem

kell megijedni” – mondogatta magának idegesen, és próbált

megnyugodni, de nem igazán tudott. Rákapcsolt, most túl nagytempóval futott. Élete összes bonyodalma egyetlen nagy



zűrzavarként zsongott a fejében, és futott, hogy kiürítse

magából mindet, futott egész nyáron, eddig az estéig, mintha

ördög szállta volna meg. „Bárcsak elkezdődne már az egyetem”

– gondolta; akkor elszabadulna innen, megszabadulna mindeneddigitől, új fejezetet nyithatna az életében, tiszta lappal

indulhatna. Azóta ismételgeti magában ezeket a kiüresedett

mondatokat, mióta sikeres felvételijéről megkapta az értesítőt.

Mégis úgy érezte, hogy nem tud majd megszabadulni.

Mire a kapu bezáródott, ő már az elsőn járt. Az utolsó

nekirugaszkodás, teljes sebességgel fel a negyedikre, és noha a

vádlijában már elszabadult a pokol tüze, tudta, hogy könnyedén

veszi majd. A ma esti futás az edzőprogram lazábbik feléből

volt, alig egy óra kocogás kellemes tempóban, csupa öröm és

élvezet. Izzadt gönceit kupacba hányta az előszobapadlón, a

zuhany alá lépett, megnyitotta a csapot, és hagyta, hadd

záporozzon vörösen lüktető bőrére a víz, hadd öblítse le a

csípős izzadságcseppeket és a szappanhabot, hadd vigyék el a

város alatt cikázó vízvezetékek, legyen a szennyvíztisztító

gondja, adjon munkát egy sereg embernek. Mulattatta agondolat. Zuhanyzás után vastag fehér köntösbe bújt, fekete

haját törülközőturbánba tekerte, felbontott egy dobozos sört, és

kiment az erkélyre rágyújtani. Rideg beton és sokemeletnyi

fekete ablak. Külváros. Miféle ötlettől vezérelve kötött ki már

megint itt? Fennhangon nevetett a külvároson, amely szokásszerint próbálta megtéveszteni. Most épp alvást színlelt. De ő



tudta, hogy ez csak ámítás. Mindent, amit ezek a kőfalak

rejtenek, látott már. Kocogás után ez szerencsére nem nagyon

izgatta, és meglepő módon a közeledő másnaptól sem

szorongott. Az endorfin vidámparkká bolygatta idegrendszerét,még lefekvéskor is mennyeien érezte magát. „Jó éjszakát” –

suttogta magának magyarul, és elaludt.

A futó kifulladva ügetett az újból elcsendesült, sötétedő

erdőben. A mélyzöld leveleken csillogott az esővíz, amely nem

jutott le a földig. Háta mögül hangos reccsenés hallatszott.

„Szarvas lesz, vagy róka” – gondolta, de még mindig nem hitt

magának.

Lopva körülnézett. „Túl nagy a csend – gondolta –, már-már

természetellenes.” Magában átkozta kemény tempóját, már egy

lépést sem bírt tovább futni, és még ha komolyan félt is, és

gyorsan el akart tűnni innen, muszáj volt sétatempóra

lassítania. Így aztán nem ég a zsír, csak izomláz lesz a vége, és

holnap meg sem bír majd mozdulni. Pedig feszessé kellene

formálnia a testét. Muszáj. „Muszáj mindennek megváltoznia” –

szapulta magát, próbálta elterelni gondolatait a fenyegetőnektűnő erdőről, melynek árnyékából, úgy érezte, figyelik.

„Bolond – szidta fennhangon magát. – Biztos kezdek

becsavarodni, és meg is érdemlem. Egyszerűen el kell felejtened

mindent, felhagynod ezzel a bűnnel, lenyalogatnod a sebeidet,

basszus, már megint micsoda közhely, legalább találnál ki



valami eredetit!” Hangja elnyomta az erdőből hallatszó

ropogást.

Fújtatva sétálta le a maradék fél kilométert az autóig, úgy

tűnt, már ennyit sem fog bírni, hogy sosem ér véget az út. Ésépp amikor a sárga autó már szinte felderengett a füzesen túl, és

ő már mosolygott bugyuta képzelgésén, meglátott maga előtt

egy sötét alakot. Valaki guggolt ott a futóösvényen. Aztán az

alak hirtelen felállt, és gyorsan feléje indult.



2.

Az eget takaró hamisítatlan esőfelhő már negyedik napja

árasztotta fáradhatatlanul a vizet a városra. Az idő szürke volt,

és zord. A reggeli csúcsban esernyővel cikázó járókelők

igyekezték elkerülni, hogy az autók lefröcsköljék őket. Az

okosabbak gumicsizmát húztak. Úgy tűnt, a nyár immár

visszavonhatatlanul véget ért, pedig a bőr még sehogy sem

akart megválni a hőségtől és a tengervíz érintésétől.

Elkezdődött az iskola, véget ért a munkába járók nyári

szabadsága, és a társadalom visszazökkent a dolgos hétköznapokritmusába: munkába, haza, munkába, haza, vége a mólón

heverészésnek és pitypangfújdogálásnak.

Háromnegyed nyolckor Anna kinyitotta a nagy hivatali

épület kapuját korábbi lakóhelye belvárosában, és belépett az

örökkön ébren lévő aulába. Órájára pillantva megállapította,hogy új főnöke késik. Táskájából előásta a púderét,

megigazította a frufruját, és feltett még egy kis szájfényt.

Próbált mélyeket lélegezni. Görcsölt a hasa. Pisilnie kellett.

A neon a fénycső rácsa ellenére bántotta a szemét. Anna

végül mégis rosszul aludt. Hajnalban felébredt, és megrohanta a



szorongás. Ennek ellenére nem érezte magát fáradtnak. Az

adrenalin ha jlékonnyá tette a reggeltől még merev érzékeit.

A „korábbi” egy hete ismét jelenlegivé vált, amikor Anna

egy bérelt furgon és két kollégája segítségével több százkilométernyire költöztette át kevés bútorát és egyéb holmiját a

városból, ahol tanult, és ahol határozott idejű munkaviszonyai

voltak, mióta végzett. Cucca nagy része még mindig ugyanaz

volt, mint akkor, amikor tíz éve elköltözött innen tanulni.

Anna Koivuharjuban bérelt lakást, ugyanabban akülvárosban, ahol kamaszkorát töltötte, és ahol Ákos még

mindig lakott. A környék híre kicsit sem volt csábító, de itt

elfogadható lakbért kértek. Anna műanyag pálcikabetűkkel a

levélnyílásra tűzdelt vezetékneve semmiféle csodálkozást nem

keltett a ház többi lakójában. Még csak a viszonylag magas

iskolázottsági szintje sem nagyon tért el a helyiek átlagos

profiljától, mert Koivuharju meglepően sok külföldi származású

tanár, orvos, mérnök és fizikus otthonául szolgált. Az egyetlen

számottevő különbséget az jelentette, hogy Annának volt

munkahelye, sőt, a képzettségének megfelelő állandó

munkaviszonya. A koivuharjui fizikusoknak elakadt a szavuk a

csodálkozástól, ha időnként beugorhattak helyettesíteni egy

takarítót.

Koivuharju nem olyan helyként élt az emberekben, ahová

bárki is vágyna. Oda kényszerből kerültek. A belvárosban és

annak peremén élők ismerték a környék nevét és hírét, de aztnem tudták, hogy néz ki. A lépcsőházak nehezen kiejthető



vezetékneveinek kavalkádja talán félelmet is keltett volna

bennük.

Annát nem vonzották a városközpont nagy belmagasságú,

értékes lakásai. Mindig is otthonosabban érezte magát ahomlokzatok másik oldalán, az árnyékban és a félreeső

mellékutcákban.

Talán ezért lett belőle rendőr.

Pertti Virkkunen alezredes közel tízperces késéssel érkezett.

Úgy tűnt, az alacsony, bajszos, ötvenes férfi csúcsformában van.

Lelkes mosollyal fogadta Annát, és olyan erővel rázott vele

kezet, hogy beleropogott Anna vállízülete.

– Annyira örülünk, hogy megkaptuk magát – mondta

Virkkunen. – Remek, hogy egy bevándorló hátterű rendőr

kerül a csapatunkba. Hisz már évek óta szó van róla a nemzeti

stratégiában is, de itt még egyet sem láttunk, még csak egy

hadnagyot sem. Mármint bevándorló hátterűt. Igaz, más

szempontból nagyon is jól ismerjük magukat. Vagyis…

Virkkunen zavarba jött. Anna legszívesebben beszólt volna

neki, hogy meghempergesse a férfit a szégyenben, de mivelsemmi találó nem jutott eszébe, annyiban hagyta a dolgot.

– Az első pár napot vegye nyugodtan lazán, ismerkedjen a

házzal és az emberekkel. Jelenleg semmi különösebben sürgős

ügy nincs folyamatban, kezdhet teljes nyugalomban – csevegett

tovább Virkkunen, miközben egyik osztályról a másikra vezetteAnnát.



– Hiszen ez az első beosztása, és általában véve is az első

munkája a bűnügynél, szóval már emiatt is kap időt, hogy

beilleszkedjen, és megismerje a működésünket. Minden reggel

nyolckor eligazítással kezdünk. Ilyenkor leginkább áttekintjüka helyzetet, és szétosztjuk a feladatokat. Az elemző-értékelő

csoport hetente egyszer tart beszámolót. A pontos időbeosztást

és a saját munkarendjét a titkárnőnktől kapja meg.

Anna bólogatva haladt Virkkunen nyomában, miközben

igyekezett megjegyezni a folyosók és az osztályokelhelyezkedését, próbált valamiféle alaprajzot felvázolni

magában. Az érettségit követő nyáron a rendőrség

engedélyekkel foglalkozó osztályán kapott munkát, a földszinti

nagy hivatalban, ahol több száz útlevélkérelem intézésében

segédkezett, miután az emberek többnyire a nyaralás kezdete

előtti utolsó pillanatban vették észre, hogy lejárt az úti

okmányuk. Anna iratokat pecsételt és rendezett mappákba,

szekrényeket tett rendbe, kávét főzött, sőt, a végén még az

útlevélkészítés fázisaival is megismerkedhetett. A ház többi

része teljesen ismeretlen volt számára. Útvesztőnek tűnt, ahogy

a nagy épületek kezdetben mindenkinek. Virkkunen a harmadik emeletre, az erőszakos

bűncselekmények osztályára és saját irodájába vezette Annát. A

szoba nagy volt és világos. A folyosó közepén, a teakonyhával

szemben helyezkedett el. Az iratrendezők és a papírok katonás

rendben sorakoztak a falakat borító polcokon, az íróasztalonálló számítógép ki volt kapcsolva. Az ablakban három buja



növény csüngött kaspóból, a padlón fának is beillő méretű

jukka állt. A falra akasztott fényképen egy szőke nő és három

szőke gyerek látszott. Mosolyogtak, ahogy az egy boldog,

nyaraló családhoz illik, mögöttük egzotikus tengerpart,homokföveny, napsütés.

Egy acél zsúrkocsin már bekészítették a szobába a termoszt

és a kávéscsészéket. Egy kosárkában konyharuhával letakarva

ott várakoztak a kötelező péksütemények. Anna azon tűnődött,

lesz-e mersze visszautasítani. A szoba akkora volt, hogy mégegy tárgyalóasztal is elfért benne. Hárman ültek körülötte

várakozva, civil ruhás rendőrök.

– Jó reggelt mindenkinek! – köszönt Virkkunen. –

Bemutatom az új nyomozónkat, Anna Fekete főhadnagyot.

Ketten azonnal felálltak, és Annához léptek, hogy

üdvözöljék.

– Jó reggelt, üdv a csapatban, nagyon örülök, hogy végre

egy másik nő is lesz a csoportban, ezek a srácok néha az

idegeimre mennek. Sari vagyok. Sari Jokikokko-Pennanen,

hogy nekem is muszáj volt felvennem ezt a névszörnyeteget!

A magas, szőke, nagyjából Annával egyidős nő egészlényével mosolygott, majd felé nyújtotta karcsú karját, és

kellemesen határozott mozdulattal, barátságosan kezet szorított

vele.

– Üdv mindenkinek! És amúgy fekete, nyílt e-vel, nem

rövid é-vel. Klassz, hogy ide jöhettem dolgozni, na persze,izgulok is egy kicsit.



– Arra aztán semmi szükség, azt csiripelték a madarak, hogy

pokoli jó zsaru vagy, nagyon örülünk, hogy megkaptunk. De

figyelj csak, te eszméletlen jól beszélsz finnül, semmi

akcentusod – felelte Sari.– Köszönöm. Elég régóta élek már Finnországban.

– Á, mióta?

– Húsz éve.

– Hisz akkor egész kis gyerek lehettél, mikor idekerültél.

– Kilencéves voltam, mert tavasszal jöttünk. Azon a nyáronlettem tíz.

– Váó! Muszáj majd elmesélned mindent, de előbb róluk: ő

itt Rauno Forsman.

A harmincas, kellemes kinézetű férfi is kezet nyújtott, és

kék szemében kíváncsiság tükröződött, ahogy üdvözölte Annát.

– Jó reggelt, és részemről is üdv.

– Jó reggelt, jó reggelt, örülök, hogy megismerhetlek –

felelte Anna, és érezte, ahogy az ezernyi szárny abbahagyja a

csapkodást a gyomrában, és tarkója körül enyhül a feszültség.

Tetszettek neki ezek az emberek, főleg Sari.

Az asztalnál ülő harmadik ember nem mozdult. Virkkunenmár épp bosszúsan fordult feléje, amikor megszólalt.

– Napot – vetette oda valahová Anna irányába, aztán már

fordult is Virkkunen felé.

– A segélyhívó központból áttelefonáltak az éjjel, valami

újfinn, vagy minek kell ezeket mostanában mondani, hívta őket



rémülten, hogy meg akarják ölni. Szóval nekikezdünk végre a

munkának?

Virkkunen a torkát köszörülte.

– Esko Niemi – mondta Annának. – A társa. Esko rosaceától tarkított, fittyedt arca mögül horkantás

hallatszott. „Vagy talán csak náthás?” – tűnődött Anna, majd

üdvözölte társát. A férfi felállt, és felé nyújtotta a kezét. Nagy

volt és érdes, olyan, amiről könnyen azt hinni, hogy acélosan

biztos csuklómozdulattal dugja rács mögé a bűnözőket, ám akézfogás meglepő módon kellemetlenül lanyhának bizonyult.

Anna utálta az ilyet. Megbízhatatlan benyomást kelt az

emberről. És a férfi még mindig nem nézett a szemébe. Ekkor

Virkkunen megszólalt és kávézásra biztatta őket, a rendőrök

pedig megindultak a zsúrkocsi felé, ahonnan csábító illatok

terjengtek. Az alig érezhető feszültség engedett, barátságos

beszédmoraj vette körül Annát. A friss, még meleg

péksütemény finom volt.

Amikor megitták a kávéjukat, és elfogyott a péksütemény,

Virkkunen megkérte Eskót, hogy számoljon be részletesebben

az éjszaka történtekről. – A lány megadta a lakcímét, Rajapuróban van, és a járőrök

ki is mentek hajnalban, de a lány nem volt otthon. Csak az apa,

az anya és két fiatalabb testvér, de az, amelyik telefonált, nem.

A család, amúgy kurdok, olyan szálem-alejkumozást csapott,

hogy az egész házat felverték – folytatta Esko.



– A lány? Tehát lány volt, akit életveszélyesen

megfenyegettek? – kérdezte Anna.

– Hiszen épp ezt mondtam az előbb – felelte Esko anélkül,

hogy Annára nézett volna, majd folytatta: – Az apa azt mondta, hogy a lány Vantaaban vendégeskedik

a rokonoknál. És itt megemlítik, hogy egyébként is az apa volt,

aki a család részéről beszélt. A fiuk, a tizennégy éves ööö…

képtelenség megjegyezni ezeket a neveket… – motyogta Esko,

miközben az asztalon lévő papírhalommal zörgött, hogyelőkeresse a fiú nevét – …Mehvan. Szóval, ez a tizennégy éves

Mehvan tolmácsolt.

– És nem hívtak ki igazi tolmácsot? – kérdezte Anna. – De

hát nem szabad gyerekeket tolmácsként használni, főleg nem,

ha ilyen durva dologról van szó.

– Természetesen kihívtak, de az ügyeletes tolmácsnak épp a

kórházban volt egy másik melója. Más tolmácsot nem értek

utol abban a zűrzavarban, és amúgy sem lehet így pazarolni a

társadalom erőforrásait, éjszakai pótlék meg minden két

tolmácsnak. A járőrök aztán parancsba kapták, hogy tisztázzák

a helyzetet, amennyire csak lehet. És tisztázták is. Komolyügyekben nem lehet várni. A fiúk pontosan azt csinálták, amit

parancsba kaptak.

– Ahogy Boszniában is – suttogta Anna.

– Tessék? – kérdezte Esko.



Bedagadt, vöröslő szemével végre Annára nézett. Anna

igyekezett szemrebbenés nélkül viszonozni a tekintetét. Már

most utálta a férfit, pedig még csak néhány perce ismerte.

– Semmi. Nem szóltam. Kénytelen volt lesütni a szemét.

Esko elégedett arckifejezéssel töltött újabb adag kávét

magának.

– Na, mindenesetre a végén akkor úgy tűnt, minden egész

rendben van abban a lakásban – folytatta Rauno békéltetőhangnemben. – A családtagok közül senki sem tudta, mi a

csodát művelt a lány, és miért. A vantaaiak kimentek, hogy

ellenőrizzék a lány tartózkodási helyét. A lány, a neve amúgy…

egy pillanat… Bihar, rendben előkerült, ott volt, ahol lennie is

kellett. Azt magyarázta a vantaai járőröknek, hogy valaki

szórakozott a nevében. Vagy rémálma volt, és félálomban

tárcsázta a segélyhívót. Állítólag időnként járkál is álmában.

Meg beszél. Utána pedig nem emlékszik rá.

– Ez nagyon gyanús – szólt Anna.

– Igen, szerintem is az – adott neki igazat Sari.

– Mi ebben a gyanús, ha egyszer a lány maga mondja, hogytévedésből telefonált? – értetlenkedett Esko.

– Ki az, aki tévedésből tárcsázza a segélyhívót? – kérdezte

Sari.

– A kurva életbe, hiszen olyanok is felhívják, akik kizárták

magukat a lakásból, vagy akik csipát találnak a kedvencpudlijuk szemében – fakadt ki Esko.



– Az más. Itt most arról van szó, hogy valaki tévedésből

hívta – mondta Sari.

– Hány éves ez a Bihar? – kérdezte Anna.

– Tizenhét – felelte Rauno.– Egy tizenhét éves kurd lány, aki felhívja a 112-t, hogy

életveszélyesen megfenyegették. Szerintem ez egy nagyon is

valós, életszerű rémálom – mondta Anna.

– És amúgy mégis hogy engedték el egyedül Vantaaba? –

tette hozzá Sari. Esko nem válaszolt.

– Hallgassuk csak meg a segélyhívó felvételét – szólt

Virkkunen. – Esko, indítsd el.

Az elején egy másodpercnyi recsegés. A telefon-segélyközpont

ügyeletesének tárgyilagos hangja. Aztán, nagyon halkan, a lány

suttogása.

– Meg fognak ölni. Segítsenek! Az apám meg fog ölni.

Az ügyeletes kéri, hogy ismételje meg.

A lány hallgat.

Az ügyeletes megkérdezi, hol van. A lány megadja alakcímét, és leteszi a telefont.

– A lány szörnyen meg volt rémülve – szólalt meg Anna.

– Valóban – helyeselt Sari. – Halálosan félt, hogy valaki

meghallja.

– Miért nem mondta meg, hol van? – kérdezte Rauno. – Talán nem tudta – vetette fel Sari.



– Talán azt akarta, hogy a rendőrök egyenesen a

darázsfészekbe menjenek – mondta Rauno.

– Valószínűleg nem tudta pontosan, hol van, a lakcíme volt

az egyetlen, amit biztosan meg tudott mondani, és sietniekellett, életveszélyben volt – felelte Anna.

– Vagy csak borsot akart törni apuci orra alá – horkantott

fel Esko.

– Az anyát kikérdezték? – kérdezte Anna.

– Megpróbálták, de a járőrök sötéttel ki is emelték a jelentésükben, hogy mindig a férfi válaszolt. Meg az a Mehvan

– felelte Rauno.

– Hát persze.

– Akkor mi legyen ezzel?

– Fogjunk hozzá a nyomozáshoz. Ugyan a tényleges

becsületbeli erőszakot nem ismeri a finn törvény, de itt, ebben

az esetben minimum törvénytelen fenyegetésről, sőt, talán

szabadságtól való megfosztásról is szó lehet. Hiszen hétfő reggel

van, a lány pedig Vantaaban. Ebben a korban még nem

iskolában kellene lennie? – kérdezte Virkkunen.

Esko hangosan ásítozott a székén, és unott képpel babrálnikezdte a telefonját.

– A tankötelezettség tudomásom szerint tizenhét éves

korban véget ér – mondta.

– Te, Esko, még ma elintézed a kihallgatásra való

beidézéseket – utasította Virkkunen.



– Pff – söprögette Esko közömbösen a

péksüteménymorzsákat a szája sarkából.

– Bihar, az apja, az anyja, az öccse és a kishúga – ide az

egész családot, amilyen gyorsan csak lehet. És foglalj le egytolmácsot, vagy kettőt is, ha kell. Rauno és Sari, maguk

nézzenek utána azoknak a vantaai rokonoknak, kérjenek

segítséget az ottaniaktól. Anna, maga kideríthetné, mi volt az

eljárás korábban a hasonló esetekben.

– Rendben – felelte Anna.– Nagyon rossz előérzetem támadt ettől az ügytől. Mintha

valami lógna a levegőben – szólt Sari.

Abban a pillanatban kopogtak. Egy nő kukucskált be a

résnyire nyíló ajtón, és köszönésképpen biccentett.

– Saloinenben, a selkämaai futóösvényen találtak egy

holttestet – közölte.

Dermedt csend ült a szobára. Sari és Rauno döbbent,

hitetlenkedő arckifejezéssel néztek egymásra. Esko

kávéscsészéje megállt félúton a szája felé. Virkkunen hangja

törte meg a pillanatot:

– Ennyit a nyugodt kezdésről, Anna – mondta.



3.

Anna Fekete körbeszimatolt. Az eső felerősítette az erdő sajátos

aromáját. A fák tövében rothadó avar szaga a nedves fűrészpor

illatával keveredett. Lassan megkezdődött a penészgombák

őszhosszat tartó burjánzása, de ennek ellenére frissnek tűnt a

levegő. Szél suhogtatta a csenevész nyírfák és a sűrű füzesek

ágait. Makacsul zöld leveleiken csendesen dobolt az eső.

A várostól húsz kilométernyire délre fekvő Saloinenbe

forgalmas országút vezetett. A gyorsan növekvő faluközpont

előtt Anna ráhajtott a partra vezető földútra. Az nagyjábólhárom kilométeren át kanyargott erdőfoltok és parlagon

hagyott földek között, majd egy négyszögletes, fűvel benőtt kis

parkolóban végződött. A szélén frissen előbújt barna gyűrűs

tinórugombák nyálkás csoportja kandikált ki a földből. Előtte, a

parkolóhelyen egy kék-fehér Saab rendőrautó, egy sárga FiatUnó és az Esko által használt civil rendőrkocsi parkolt.

Mellettük egyenruhás közrendvédelmisek álltak.

„Ma az intervall-edzésen a sor” – kapta magát Anna a

gondolaton, ahogy a sárga szalaggal elkerített parkoló mögött

induló futópálya felé nézett. Az ösvény az erdőbe veszett,

ahogy a területet elkerítő szalag is. A halott bő kétszázötven



méterrel odébb fekszik, számoltak be róla a rendőrök, de odáig

nem ért el a tekintet az erdőn át.

A holttestet reggel, valamivel kilenc előtt találták meg. Egy

a környéken lakó nyolcvanhat éves özvegyasszony, AuneToivola fedezte fel reggeli sétája során. Szokása szerint hétkor

kel, főz egy kanna kávét, aminek a felét a reggeli sétája előtt, a

másik felét utána issza meg. És mint általában, a sétája aznap is

a part közelében kanyargó futóösvény felé vezetett. Aune

zsebében mindig ott volt a gondoskodó rokonok által beszerzetttelefon, így tudta kihívni a rendőrséget.

Esko egyedül indult el, a saját autójával. Ez bosszantotta

Annát, noha nem igazán vágyott kettesben lenni a férfival. De

akkor is.

Anna kiszállt a kocsijából, köszönt a rendőröknek, és a

járőrautóhoz sétált. Aune Toivola ott ült Eskóval. Az

egyenruhás közrendvédelmisek maguk közt beszélgettek, várva

az engedélyre, hogy távozhassanak. Annának feltűnt, hogy a

legfiatalabb és leghelyesebb rendőr tekintete egyből rátapadt,

amint megjelent a helyszínen, és most éppen a fenekére

fókuszált, ahogy ő lehajolt, hogy beszéljen az idős asszonnyal. Aune ráncos arca türelmetlen grimaszba szaladt. Annának

még csak bemutatkozni sem volt ideje.

– Már mindent elmondtam ezeknek a kellemes

fiatalembereknek – szólt Aune feszülten. – Haza akarok menni.

Kihűl a kávém. A fejem is megfájdult. Nemsokára jön a házigondozó, megijed, ha nem vagyok otthon.



Az öregasszonyt nyilvánvalóan fárasztotta és megzavarta

reggeli rutinjának felborulása.

Esko az első ülésen mosolygott.

– Már mindent végigvettünk Aunéval. Minden itt vanebben – mondta kék fedeles jegyzetfüzetére koppintva.

„Nem lehetett annyi időtök – gondolta Anna –, legfeljebb

ha tíz perccel érkeztél előttem.”

– Azért én magam is szeretnék feltenni néhány kérdést –

szólalt meg, szavait Aunéhoz intézve. – Utána hazamehet. Márnem tart soká.

Az idős asszony felszusszant, de nem mondott semmit. Esko

ar cáról eltűnt a mosoly.

– A közelben lakik?

– Egy kilométerre se. A Selkämaantie 55.-ben, az ez a

földút, ami idevezet az országútról – felelte mogorván Aune, és

barázdált kezével a parkolóból induló út felé intett.

– Látott errefelé mozgást? Bárkit, aki a futóösvény felé

ment, vagy arról jött?

– Nem láttam én semmit. A házam kicsit messzebb áll az

úttól. És én sohasem leskelődöm, nem ám! Soha nem figyeltem,hogy ki merre jár – válaszolta az asszony.

– És hallani sem hallott semmit?

– Hogyan? – kérdezte Aune éles nyivákolássá vékonyuló,

felemelt hangon.

– Hallott valami szokatlan hangot ma reggel? Tegnap este?Vagy éjjel? Egy autót? Lövést?



Annának feltűnt, ahogy az asszony végigfuttatja csontos

ujjait a jobb fülén, mely mögött hallókészülék domborodott.

– Nem hallottam semmit. Este tévét néztem. Elég hangosan

szoktam hallgatni.– És látta már korábban a személyt, akire rátalált?

– Itt soha senki sincs reggelente. Este lehet, hogy járnak

errefelé, de arról én nem tudok. Nem jövök erre esténként.

Most már mehetek? A gondozó aggódni fog, és felhívja a

fiamat.– Még egy pár kérdés. Laknak mások is a közelben?

– Yki Raappana, de ez az ember már minden ilyet

megkérdezett.

– És az az autó, amelyik ott áll? Látta már korábban?

– Nem tudom. Persze, jönnek néha errefelé autók. Biztos jár

erre más is rajtam kívül, mégiscsak egy kivilágított ösvény, meg

minden – felelte Aune.

– Köszönöm. Most hazamehet, de pár nap múlva

meglátogatjuk, hogy újból váltsunk néhány szót. Ha rossz érzés

törne önre, és szeretne valakivel beszélni, az egyházközségben

vannak, akik kifejezetten ezzel foglalkoznak. Itt az

elérhetőségük.

– Ha végre egyszer hazajutnék kávézni, semmi gond nem

lenne – motyogta az asszony. – Nem volt ez semmi ahhoz

képest, amikor lánykoromban lotta-nővérként dolgoztam a

fronton Karjalában, ott aztán valódi szenvedést és fájdalmatlátott az ember. A férfiak hevertek a priccsen, kiabáltak és



jajgattak, ki a lábát vesztette el, ki gránátszilánkokat kapott a

fejébe.

– Akkor talán erről is beszélhetne, jót tenne önnek –

válaszolta udvariasan Anna, és megkérte aközrendvédelmiseket, hogy vigyék haza az öregasszonyt.

– És szólj az egyházközségnek is – mondta a legfiatalabbnak

és leghelyesebbnek, majd rákacsintott. A férfi szemmel

láthatóan megdöbbent.

„Vajon mégiscsak az egyenruhásoknál kellett volna

maradnom?” – merengett Anna elnézve, ahogy Esko Niemi

kiszáll az autójából.

Az erősen középkorú, viszolyogtató pasas feje búbján zsíros,

megritkult haj kócolódott. Gyűrött inge a vasalatlan nadrágba

tuszkolva. Inggombjai, mintha csak a kibuggyanni akaró

felsőtestével dacolnának, grimaszként szétfeszülve egy sávban

felfedték szőrös hasát. Elnyűtt zakóját aligha bírta begombolni.

Esko Niemi nem sármosan öregedett meg, ahogy a férfiakról

mondani szokták. A nők legkésőbb negyvenes éveikben

elfonnyadnak, a férfiak meg csak egyre jobban és jobbannéznek ki életük vége felé, hallotta sokszor Anna, és fel nem

foghatta, mi minden ökörséget képesek elhinni az emberek, a

nők.

Miután kikászálódott a kocsiból, Esko egy darabig

elgémberedett hátát nyújtóztatta, majd rettenetesköhögőrohamot kapott. Amint elmúlt, rágyújtott.



„Vajon hogy kell ezzel kommunikálni?” – tűnődött Anna,

érezve, ahogy belé markol a bizonytalanság.

Esko kezével védte a cigarettát az esőtől, majd hangosan

krákogott egyet, és lába elé köpte a zöldes nyákot. „Bassza meg, micsoda disznó!”

– Megyek, és megvizsgálom a tetthelyet meg a holttestet –

közölte Esko.

– Oké, menjünk – felelte Anna.

– Nem. Te várj meg az autóban. Igazítsd útba ahelyszínelőket, ha megjönnek. Tudsz annyira finnül?

– Esko, én biztosan nem fogok…

– Ne bizalmaskodj itt nekem. Különben is, ez parancs.

Addig nézd meg, mondjuk, hogy kié ez az autó. De vigyázz,

hogy ne tedd tönkre a nyomokat.

Miután ezt közölte, Esko odadobta Annának a slusszkulcsot,

majd az iménti köpetébe ejtette a csikkjét, és elnyomta a

cipőtalpával. Anna öklendezett magában.

– A járőrfiúk keresték a hulla papírjait – ez itt a személyi

igazolványt jelenti. Az nem került elő, de a kocsikulcs igen.

Figyelj oda, hogy ne tegyél tönkre egyetlen nyomot se –

ismételte Esko, akár egy gyereknek. Aztán felemelte a sárga

szalagot, nyögdécselve lehajolt és átbújt alatta, majd lassan a

futóösvényhez sétált. Anna nem mozdult. Nézte, ahogy Esko

háta eltűnik a fűzcserjésben, és tudta, hogy gyűlöli ezt az

ember t. Ökölbe szorította a kezét, küzdött magával, nehogy



kiabálni kezdjen. A slusszkulcs éles pereme mély, vörös

barázdát vájt a tenyerébe.

Anna a magányos Fiat felé fordult. „Most lecsillapodsz, és

rendesen megcsinálod ezt” – parancsolt rá magára. Azelhagyatott és kihűlt autó mintha sejtette volna vele, milyen

szörnyűség vár rá az ösvényen. Gumikesztyűt húzott, és

óvatosan megpróbálta kinyitni a Fiat ajtaját. A hideg fém

önbizalmat adott neki. Ehhez értett. Ezt jól ismerte. A

járőröknél időről időre kellett helyszíni nyomozást végeznieautókon, amik felgyűrt orral, még meleg motorral kerültek elő

valahonnan az út menti árokból. A kocsiból meglépett ittas

sofőrök és narkósok. A csomagtartóból előkerülő lopott holmi.

Az autó a helyszínelés egyik legáltalánosabb színtere volt.

De Anna most nem ezt fogja tenni. A helyszínelők majd

milliméterről milliméterre átvizsgálják a kocsit. Ha az autó

bármit is rejteget, azt ők megtalálják. Anna valami egészen

mást keresett.

A kocsi le volt zárva. Anna megnyomta a slusszkulcson a

gombot, melyen egy nyitott lakat elmosódott képe látszott.

Kattanás hallatszott a Fiatból. Anna kinyitotta az anyósülésfelőli ajtót. Első benyomásra minden takaros volt. A sötétszürke

üléshuzatot nem tarkították foltok, a padlón sem volt homok

vagy szemét. Ezt a kocsit nem használták gyerekszállításra. Sem

részegekére. Anna elnyomta magában a vágyat, hogy beüljön az

autóba, és meghallgassa, mit akar az mondani neki. Helyette



óvatosan kinyitotta a kesztyűtartót, és kivette belőle a

forgalmit.

Az autó Juhani Rautio tulajdonában állt. Címe: Saloinen,

Vaahterapolku 17.Valaki, aki itt lakik a közelben. Nagyon is közel. Az

izgalomtól Anna szorítást érzett a mellkasában.

Kelletlenül ült vissza saját kocsijába. Meg akarta nézni, mi

történt a futópályán.

Arra rezzent fel, hogy kopognak az ablakon. Esko visszatért.A férfi megint dohányzott, és intett Annának, hogy szálljon ki.

Anna fázott. Eső áztatta ruháiban harapósabbnak tűnt a szél.

– Még beletelik némi időbe, mire a helyszínelők ideérnek.

Kihívtam a halottkémet is. Mehetsz, megnézheted.

– Mit?

– Indulj már, nézd meg, mi van ott, ne vacakolj!

Annának hirtelen kedve támadt ellenkezni, dacosan

visszaszólni, hogy én aztán nem megyek, úgy viselkedni, mit a

gyerek, akiként Esko kezeli őt. De mit is veszítene azzal ez a

pasas, ha ő nem engedelmeskedik? Ő maga lesz az, akinek a

fejére visszahull a dac. Muszáj saját szemével látnia azáldozatot, hogy részt vehessen a nyomozásban. Anna

dühöngött, de meglátva Esko arcán az elégedett vigyort,

visszafogta magát. „Nem fogom a te szabályaid szerint játszani

ezt a játékot” – gondolta eltökélten.



A sárga műanyag rendőri szalag úgy lengedezett a szélben,

mintha egy futóverseny útvonalát jelezné.

Anna elindult az ösvényen. Izzadt a tenyere. A szíve

hevesen vert. Az első száz méter enyhe kanyarral hatolt azerdőbe, az utána kezdődő egyenes szakasz túlsó végén Anna

meglátta a földön heverő emberforma halmot. „Nem jutottál el

a célig” – futott át az agyán, és egy tovasuhanó pillanatig érezte,

hogy szökik ki az erő a tagjaiból. Szédült. Fázott az esőtől és a

széltől. Anna kesztyűt húzott, és óvatosan elkezdte megvizsgálni a

holttestet. Fehér nő, úgy 165 centiméter magas, a súlya talán bő

70 kiló. Sörétes puskával lőtték le, közelről. Azonnal meghalt.

A feje szó szerint szétrobbantva, a nyaka ugyanígy. Már egy

ideje itt hevert. Törzse hideg és nedves volt az éjszakától,

kemény a hullamerevségtől. Naturalista installációként festett,

ahogy ott feküdt dermedten a futóösvényen, szinte teljesen

épen, csak a feje robbant szét és vált felismerhetetlen

darálthúskupaccá. Annának felfordult a gyomra a véres

lucsoktól, melynek helyén előző nap még egy emberi arc volt.

A lime-zöld melegítőalsót sötétre festette az eső, benne akét láb ép volt, de visszataszítóan kicsavarodott, ahogy a halál a

fűrészporba döntötte a nőt. A kéz olyan, mint bármely fiatal

nőé, aki kocogni indul, tiszta és gondozott. A szilvakék

árnyalatú körmök lerágva.

Az öv feletti részen aztán felpörögtek az események. Ahatárvonal nem volt éles. Sötét pettyek és vörös cafatok



fröccsentek a melegítőre, a peremük beivódott a nedves

anyagba. A szegycsont környékén és a vállaknál a melegítőfelső

anyaga már nem zöld volt, a rozsdaszín és a piros különféle

árnyalataiban játszott. Szerencsére az eső itt is elmosta alegdurvább kontrasztot. És végül a fej, ami voltaképpen már

nem létezett. Csak cafatok, melyek aztán egy darabon

folytatódtak a fűrészporban. Közelebbről megnézve szürke

agydarabkákat lehetett kivenni a vérben. Trutyi. A kellemetlen

szó a bébiételkonzerveket vagy a zabkását idézte, mégis olyanérzékletes volt. Az agy egyszerűen trutyivá lett, ahogy kifolyt a

koponyából.

A nő fiatal volt, ehhez kétség sem férhetett, legfeljebb

harminc. Valószínűleg sokkal fiatalabb. Erre utalt a kézfej

bőrének gyermeki finomsága, a kissé pufók ujjak ártatlan

puhasága, és valami meghatározhatatlan érzés, melyet Anna

nem tudott szavakba önteni. A test egyszerűen sugározta

magából a fiatalságot és az élni akarást. Még a halál sem tudta

ezt teljesen elpusztítani. Anna a körmök szálkás peremét

vizsgálta. „Ideges voltál valami miatt? – kérdezte magában. –

Vagy még annyira közel jártál a gyerekkorhoz, hogy nem voltalkalmad felhagyni annak rossz szokásaival? Hány éves vagy

valójában?”

A melegítő egész divatos volt, és csinos, de nyilvánvalóan

szupermarketáru. „Talán csak most kezdtél sportolni” –

gondolta Anna. A cipőről látszott, hogy a nő kifejezetten futniindult. Nem a lehető legdrágább futócipő volt, de azért



minőségi, és a csillapítótechnikája alapján egyértelműen

futáshoz készült. Ha valaki csak sétálni jár el vasárnaponként,

nem vesz ilyet. A cipőtalp piszkos volt, és már valamennyire

elkopott. „Tehát már nem voltál egészen kezdő. Bizonyára márkialakult benned valamilyen fokú függés.” Ha valamiről, hát

erről Anna tudott mindent.

„De mit számít már, sétáltál-e vagy futottál, kezdő voltál-e

vagy maratonista? Most itt fekszel, és soha többé egy lépést sem

fogsz tenni” – suttogta Anna, küszködve a rátörő szorongással. Anna óvatosan megérintette a nő bőrét ott, ahol a boka a

felhúzódott melegítőnadrág és a teniszzokni szoros passzéja

között egy darabon csupasszá vált, akár egy kis színpad. A bőr

barna volt, sima és hideg, abszolút jelenésre kész. Még kezdődő

borosta sem szurkálta Anna kezét, ahogy óvatosan megsimította

a nő lábát. „Közvetlenül azelőtt borotváltad le a lábadat, hogy

futni indultál? Miért? Én legalábbis csak futás után szoktam,

zuhanyzáskor.” Anna feljegyezte a megfigyelését apró

noteszébe.

Tudta, hogy a közrendvédelmisek átkutatták a nő

melegítőjének zsebeit, ahogy valószínűleg Esko is. A

helyszínelők is meg fogják tenni. De ő is látni akarta, mi volt a

halottnál. Óvatosan lehúzta a cipzárt. Lakáskulcs, használt

zsebkendők. Egy vékony bőrszíjra akasztott medál – egy követ

utánzó fekete korong, melyre egy mókás, tolldíszes alakot

nyomtak. Mobiltelefon, a töltése két csíkon állt.



Anna hátranézett, jön-e valaki, majd gyorsan végigpörgette

az üzeneteket és a hívásokat. Az utolsó indított hívás 8/21,

11:15, Anya. Az utolsó fogadott hívás 8/21, 18:27, ismeretlen

szám. Anna hidegséget érzett a szíve felé kúszni. Bejövőüzenetek: semmi, elküldött üzenetek: semmi. „Ki hívott tegnap

este? És miért van minden üzenet törölve?”

Anna a talajt vizsgálta a holttest körül. Elég nagy körben

fröccsentek szét a maradványok. A test közvetlen közelében

voltak világosan kivehető részletek is, de távolabb a rozsdállófűrészporba vegyültek, beleolvadtak az esőbe. Lesz dolga a

helyszínelőknek. Vajon lehetséges ebből az egészből valami

olyat elkülöníteni, ami a gyilkostól származik? Egy hajszálat?

Vagy nyálcseppet? Szövetdarabkát? A fűrészporban legalábbis

szabad szemmel lehetetlenség volt lábnyomokat kivenni. Anna

az égre emelte tekintetét. Lenyalta az ajkára hulló cseppeket.

„Leöblíted a vezérfonalainkat – suttogta az esőnek. – Elmosod a

nyomokat.” Aztán végigjáratta tekintetét az erdőn, mely

rendíthetetlenül vette körbe a tetthelyet. „Te csendes táj, te.

Mindent látsz, és mégis hallgatsz.”

– Ki az az őrült, aki sörétes puskával gyilkol? – kérdezte Anna

Eskótól, mikor visszaért a parkolóba. Úgy döntött, megteszi,

ami tőle telik. Beszél. Kommunikál. Úgy tesz, mintha mi sem

történt volna.

Esko horpadt arccal szívta a cigarettát, tekintetével az erdőfelé nézett, el Anna mellett.



– Hisz az eszméletlen nagyot durran – folytatta Anna,

igyekezve barátságos hangot megütni.

– Hányadika van ma? – szólalt meg Esko.

Anna összerezzent. „Jé, ez beszél hozzám.” – Huszonkettedike – felelte.

– És milyen hónap? – kérdezte Esko.

– Alzheimeres vagy?

– Csak felelj, milyen hónap, ne cseszekedj itt velem.

– Hát augusztus, mi más. – Igen.

– Igen? Igen, és akkor?

– Nahát, az istenit! – káromkodott Esko a földre dobva a

csikket. Anna látta, hogy ez már legalább az ötödik.

– A récevadászat huszadikán kezdődött, vagyis tegnapelőtt.

Tudja egyáltalán a nyomozó főhadnagy kisasszony, mivel lőnek

récére?

Anna egy ideig hallgatott, végül azt felelte:

– Tudja.

– És tűnődj csak el azon, merre fekszik ez az isten háta

mögötti futóút. – Igaz – mondta Anna, és tekintetével nyugati irányba

fordult. Az enyhe szellő nem sodorta át a hullámok morajlását a

kis erdőn, de a tenger közelsége kivehető volt a párás levegő sós

illatából, az itt-ott nődögélő satnya borókákból és a sűrű

füzesekből, melyek áthatolhatatlan zöld falnak látszottak.



– Szóval én legalábbis megfontolnám a sörétes puskát, ha a

part közelében kellene megölnöm valakit, este és a récevadászat

legsűrűbb időszakában. Itt senkinek nem tűnne fel,

akármekkora is a puffogtatás – mondta Esko, és mintegy szavaibiztosítékául három lövés hangzott fel a tenger felől.

– Nem talált. Ha az első kettő nem talál, akkor a harmadik

már kizárt, hogy fog. Ebben a tekintetben totál felesleges

vackok ezek a félautomaták.

– Te is vadászol? – kérdezte Anna, majd továbbpróbálkozott: – Mifelénk ez eléggé az elit hobbijának számít,

mármint ott, ahonnan én származom.

Esko nem válaszolt. Csak bámulta mogorva arckifejezéssel a

parkolóban álló sárga autót, melynek szélvédőjére mozaikot

tapasztottak a fákról lehullott levelek.

– Az éjszaka jobban esett, mint most – állapította meg aztán.

– Tegnap egész nap eléggé zuhogott. Este pedig erős szél

fújt.

– Ki az az őrült, aki ilyen időben kimegy futni? – tűnődött

Esko, és újabb cigarettára gyújtott.

– Hát, te aztán biztosan nem – felelte Anna olyan halkan,

hogy a férfi nem hallhatta.



4.

Az autó ablakaiban az ősz hírét hozó nyár végi táj suhant el,

ahogy visszafelé vezettek a városba; Esko elöl, Anna a

nyomában. Ahogy a halottkém és a helyszínelők megérkeztek a

tetthelyre, az esőfelhő hirtelen felszakadozott, elárulva, hogy a

kék ég mégsem szűnt meg létezni. A felhő hosszúkás csíkokra

foszlott, melyek a holttestet és a környezetét fotózó helyszínelő

örömére tovasodródtak. A nap most teljes erővel tűzött,

szárogatta magát a táj. A levelek még nem sárgultak meg, de

már ott rejlett bennük a közeledő halál sejtelme. Még néhányhét, és a nyár végleg megadja magát. Anna már régóta

felhagyott a vénasszonyok nyarába vetett reménnyel. Ezen a

szélességi körön az ilyesmi teljesen hiábavalónak bizonyult

volna. Az erdős részek és a közöttük elterülő családi házas

területek nemsokára elsötétülnek a sarki éjszaka, a kaamos ölelésébe burkolózva. A város a neonjaival és a fénycsöveivel

próbál majd kitartani. Az emberek mint a megváltót fogják

várni a hó hozta fényt. De a hó mostanában csak sokára

érkezett. Az ősz és a tél közötti határvonal nem akart kitűnni a

szürke locspocsból.



„Ne gondolj most erre” – korholta magát Anna, gyorsan

egyenesbe hozva kocsiját, miután túlságosan a jobb szélre

húzott. A szembejövő teherautó rádudált.

„Most süt a nap. Most még nyár van. Koncentrálj avezetésre, ne a jövőn búsulj.”

A halottkém első körben előző este tíz körülre becsülte a halál

időpontját. Ő is csodálkozott a futás kései idején és az ócska

időjáráson. Anna nem tett megjegyzést, még ha szerinte semmi

rendkívüli nem is volt az időpontban. Ő maga mindig

esténként járt futni. És az időjárás soha nem jelentett kifogást a

futással szemben. A helyszínelők megígérték, hogy a lehető

leghamarabb leadják a jelentésüket, a halottkém pedig

másnapra hívta a boncolásra Eskót és Annát. Anna

megborzongott. Ez új volt. Aggódott, hogy fogja majd

megőrizni a profizmus látszatát, mert már a boncterem

gondolatától is hányingere lett. Vagyis nem, nem a

boncteremtől, hanem attól, hogy pont a futóösvényen heverő

lányt fogják ott holnap kis darabokra szabdalni, akár egy

vágóállatot. Mintha soha nem érne véget a meggyalázása, ahivatalos intézmények és a társadalom ott folytatják a

széttrancsírozását, ahol a gyilkos abbahagyta.

Anna és Esko egymás mögött parkoltak le a rendőrség

udvarán, becsapták a kocsiajtót, beléptek az épületbe, majd

felmentek a harmadikra; Anna a lépcsőn, Esko lifttel.



Visszavonultak saját irodájukba, mintha a másik nem is létezne,

mintha a gyilkosság iménti színpada nem is létezett volna.

„Ez nevetséges – gondolta Anna. – Beszélgetnünk kellene.

Elemeznünk a helyzetet. Megterveznünk a következőlépéseket. Kiküldenünk valakit, hogy járja végig a környék

többi házát. Megkeresnünk Juhani Rautiót. Kiderítenünk a lány

hívásainak adatait, és hogy merre járt utoljára, mielőtt futni

indult. Hol volt tegnap, és kivel? Egyáltalán, ki ez a lány? Mi

mindent mondott Aune Toivola a közrendvédelmiseknek ésEskónak? És annak a kurd lánynak az esete? Ki fog most lépni,

és mit? Minimum össze kellene barátkoznunk Eskóval.

Elmennünk együtt enni. Így nem lehet dolgozni.” És egy

rémisztő pillanatra Annán erőt vett a sejtés: „Ezt el fogom

bukni”.

Anna egyedül ment le ebédelni a rendőrség személyzeti

étkezdéjébe. Lehangoló menüt evett: túlfőzött spagettit

halovány bolognai mártással, plusz narancsos reszelt

vöröskáposztát. Tél közepi étel, pedig még javában érett

minden. Mellé keserű házi sör és összeszáradt zsemle. „Hogyelromlott a kaja az érettségit követő nyár óta – gondolta –, úgy

látszik, itt is csak takarékoskodnak.” Elhatározta, hogy

mostantól a városban eszik.

Épp amikor visszavitte a tálcát és a piszkos terítéket az e

célra fenntartott tárolóba, vidáman csevegő társaság lépett az



étterembe. Esko, Sari, Rauno és Virkkunen alezredes. Annának

az arcába szökött a vére.

– Jaj, hát itt vagy, Anna? Már ettél? – kiáltott fel csalódottan

Sari.– Beszélnünk kell az esetről – szólt Anna Eskóhoz.

– Épp most beszéltünk róla, jöttél volna el. Az ügy halad,

kézben tartjuk. Te csak foglalkozz a saját részeddel – felelte

Esko evőeszközöket halmozva egy tálcára.

– Honnan tudjam, mi a saját részem, ha senki nem közli? – válaszolta Anna, igyekezve csillapítani hangerejét.

– Anna, hiszen magát is vártuk az előbbi gyors

megbeszélésre! – mondta Virkkunen.

– Nincsenek telepatikus képességeim, és emlékeim szerint

az önéletrajzomba sem hazudtam bele, hogy lennének.

Virkkunen csodálkozva pillantott Eskóra.

– Esko azt mondta, szólt, hogy amint megérkeznek, rögtön

összejövünk az irodámban – felelte.

– Nekem nem szólt semmit.

– De igen, amikor visszaértünk Saloinenből – mondta Esko.

– Egyetlen szót sem váltottunk. Különben is, van mobilom,rám lehetett volna csörögni.

Mindenki hallgatott. Virkkunenen látszott, hogy

kényelmetlenül érzi magát. Rauno és Sari tapintatosan kissé

odébb húzódtak. Esko önelégülten, püffedt arcán közömbös

kifejezéssel tanulmányozta az apró palatáblára írt étlapot. „Úgynéz ki, mint egy alkoholista” – villant át Anna agyán.



– Itt valami sajnálatos félreértés történt – szólalt meg

Virkkunen. – Nagyon sajnálom, hogy így kezdődik.

– Ahogy én is – felelte Anna.

Nem állt messze a sírástól. – Én a spagettiből kérek, az az egyetlen kaja, amiben van

hús – szólalt meg Esko.

Délután már szinte kánikula volt. Az Anna irodájának

ablakában lévő hőmérő 22 fokot mutatott. Az utcák és a

bádogtetők ontották magukból a párát. Az időjárás olyan

hajtűkanyart tett, hogy belecsikorogtak a kerekek: vissza a

nyárba, de gyorsan! Az utóbbi években sűrűbbé váltak a

hirtelen, vad hőingadozások.

Anna kinyitotta az ablakot. Az enyhe szellő áramlata

besodorta a szobába a kipufogógáz szagát. Anna hagyta, hadd

ragyogjon arcán a nap. Egy pillanatra behunyta a szemét, és

hallgatta a forgalom felhallatszó zaját.

A rendőrség épülete a belváros legforgalmasabb részén állt,

a vasútállomás és a buszpályaudvar közelében, éttermek,

áruházak, irodaházak és lakóépületek között. Csúnya, magaskockaház volt, a hatvanas évek végéről.

Anna igyekezett kihámozni a forgalom kakofóniájából

valamit, amit felismer, ami felébreszti egy rejtett emlékét,

felidéz benne egy eseményt a gyermekkorából vagy a

tinédzseréveiből, előző életéből ebben a városban. De a hangok



olyanok voltak, mint bármelyik városban, és a múlt emlékei

nem moccantak rejtekhelyükről.

„Az első munkanapom még csak nem is közelít a végéhez,

és már a nyakamba szakadt egy becsületbeli erőszak gyanúja,egy különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés és egy utolsó

szemét társ – gondolta Anna, és kinyitotta szemét. – Ez nem

fest valami jól. Nem lesz könnyű menet. De vajon azt vártam?”

Gondolatai Ákos felé kalandoztak.

Nemsokára muszáj lesz találkoznia vele. Mélyebbre préseltemagát az ablakmélyedésbe, és hunyorgott az éles fényben.

Ideges volt. Heves vágy öntötte el, hogy lemenjen rágyújtani.

„Múlt éjjel annyi gonoszság történt – gondolta. – Az én

feladatom kideríteni, ki tette, és miért. Megkeresni a bűnöst és

a bizonyítékokat. Ezért kapom a fizetésemet. Mindegy, hogy ez

az első vagy az ötszázadik napom, a meló – az meló. Jó vagyok

ebben. Vagyis a járőrözésben legalábbis jó voltam. Erről még

nem tudom, de olyan nagyon nem lehet más. A seggfejek pedig

korábban sem törtek meg.”

Kelletlenül kiengedte nikotinvágyát az ablakon az alatta

tátongó mélységbe, a kipufogógáztól bűzlő utca fölé. Ilyenhorogra nem érdemes rákapaszkodni, maximum napi egy szálat

szabad, és azt sem munkaidőben. Sóhajtva becsukta az ablakot.

A város zaja eltompult, amint az üvegen kívül rekedt. A szoba

csendjét egyedül a falióra halk ketyegése törte meg.

Anna hátat fordított az ablaknak. Egy hatalmas, sötét ruhás alak állt mögötte.



– Úr Isten! – kiáltott fel Anna. Az ijedség méregként

száguldott végig az erein.

– Megtaláltuk Juhani Rautiót. Pakold össze a rúzsodat meg a

tamponodat, megyünk vissza a faluba, ahol reggel jártunk – szólt Esko.

– Ez aljas húzás volt! Soha többé ne osonj…

De Esko már eltűnt a folyosón.

– Mozgás! – kiáltotta a liftajtóból.



5.

Juhani Rautio épp bőséges ebédje végén járt, melynek során

ígéretes üzleti megállapodás köttetett, amikor megszólalt a

telefonja. Juhani átkozta magában a szórakozottságát. Tíz évvel

ezelőtt ha valaki bárhol és bármikor fogadta a hívást, azt még

sikeres üzletembernek gondolták, de ma már legfeljebb

tahónak. Juhani nem volt tahó, legalábbis a saját véleménye

szerint nem. Az ügyfeleivel beszélgetve azt az érzést akarta

kelteni bennük, hogy teljes mértékben rájuk koncentrál, hogy

csakis értük él. A gyerek sem szereti, ha anya vagy apa amobilján beszél, újságot olvas vagy tévét néz, miközben ő be

akar számolni a saját fontos dolgairól. Jelen kell lenni.

Juhani már éppen azon volt, hogy kinyomja a hívást, és

zavartan elnézést kér az asztaltársaság többi tagjától, valami

miatt azonban végül mégiscsak felvette a telefont. Utólag azapai ösztön sorsszerű megnyilvánulásaként értelmezte.

A rendőrségtől telefonáltak. Kérték, hogy a lehető

leggyorsabban menjen haza. A feleségét is odahívták már.

Esko ezúttal felvette Annát a kocsijába. Virkkunen biztosan

figyelte őket az ablakából. Mégsem beszéltek egy árva szót sem

egész úton. „Talán az efféle munkavégzéshez is hozzá lehet



szokni – gondolta keserűen Anna –, duzzogunk, nem szólunk

egymáshoz, vagy ha igen, csesztetjük egymást.”

Az új munkahelyéről szerzett első benyomása kezdett

hámlani, akár egy stresszes pikkelysömörös beteg bőre. „Vajonez eddigi életem legnagyobb melléfogása?” – tűnődött Anna.

Juhani és Irmeli Rautio vörös téglás otthona Saloinen

központjában volt, egy régi családi házas környéken, ahol a

házak és a kertek nagyok voltak, és egyik gondozottabbnak

nézett ki, mint a másik. A magas fák, dús sövénykerítések ésgazdag virágágyások otthonossá tették a területet. Majd minden

udvarban bogyósgyümölcs-bokrokat és konyhakertet is lehetett

látni, melyek hemzsegtek a nyár végi terméstől. Anna a saját

erkélyéről elé táruló tájra gondolt. Próbálta felidézni, voltak-e

ott egyáltalán valakinek balkonnövényei. Anyja mindig

teleültette velük a virágládákat. Anna jól emlékezett a nyárról

nyárra ismétlődő sürgés-forgásra az erkélyükön, anyja földes

kezére, a zsenge virágpalántákra a hosszú, keskeny ládákban, az

erkély hideg betonpadlójára, a feltekert gyékényszőnyegekre,

melyek az ültetés végét várták. És a büszkeségre, mellyel anyja

a bevásárlóútjain felnézett az erkélyre. Tényleg szép volt, főlegnyár végén, amikor a virágtenger átbukott a korláton. Mióta

különköltözött, Anna egyetlen növényt sem ültetett. Most azon

kapta magát, hogy nem is érti, miért.

Juhani éppen Anna és Esko jöttével egy időben ért haza.

Még odakint kezet fogtak, bemutatkoztak, majd bementek. Aház rendezett volt és nyugodt. A család gazdagsága nem szúrt



szemet, de észrevehető volt a jó ízléssel berendezett

helyiségekből. „Vagy profi lakberendezővel dolgoztattak, vagy

ha nem, a feleség kivételesen tehetséges” – gondolta Anna,

ahogy Juhani a stílusos nappaliba vezette őket, melynekminden egyes részlete úgy tűnt, pontosan a megfelelő helyen

van.

– Önnek, ugye, van egy sárga Fiat Puntója? – tért Esko

egyből a tárgyra.

– Igen – felelte Juhani aggodalmas hangon.– A rendszáma AKR-643?

– Igen, így van.

– Tudja, hol lehet most az autója?

– Történt valami? Talán ellopták?

– Csak válaszoljon a kérdésre, akkor kiderül, történt-e

bármi, ami önöket érinti – felelte nyugodtan Esko.

– Riikkának balesete volt? Jól van? Azonnal mondják meg,

jól van-e! – kiabált Juhani.

Anna és Esko egymásra pillantottak. Abban a pillanatban

kattant a bejárati ajtó zárja, és izzadságtól vöröslő arccal

belépett Rautio felesége. Épp a biciklissisakját vette le. – Mi folyik itt, Juhani? Miért kellett hazajönnünk?

A nő hangja feszült volt az aggodalomtól.

– Kérem, foglaljanak helyet mind a ketten – szólt Esko

határozottan, de gyengéden.

„Ezek szerint mégis képes a helyzetnek megfelelőenviselkedni” – gondolta Anna.



– Az történt, hogy a szóban forgó autót egy futóösvény

mellett találták meg, nem messze innen. Ezzel kapcsolatban

lenne néhány kérdésünk.

– Az autót a lányunk, Riikka használja, már tavaly óta,amikor betöltötte a tizennyolcat. Eredetileg a feleségemnek

vásároltuk, második kocsiként. De neki végül nem igazán volt

szüksége rá.

– Szívesebben biciklizem – mondta Irmeli. – Nem kell

külön edzésre járni. De hol van Riikka? Máris felhívom – folytatta, és már kelt is fel a kanapéról.

– Üljön le, kérem – utasította Esko. Irmeli

engedelmeskedett.

– Hol kellene lennie a lányuknak? – kérdezte Anna.

– A városban. Gondolom – felelte Irmeli, kérdőn nézve a

férjére.

– Ott lakik?

– Hát, igazából itt. Hivatalosan ez az állandó lakcíme, de

többnyire a fiújával lakik a városban.

– A lányuk tehát tizenkilenc éves.

– Igen – válaszolta Juhani. – Járt itthon tegnap?

– Nem. Már néhány napja nem láttuk. Mikor is volt, Irmeli,

amikor itt járt a gyerek?

– Múlt héten itthon volt kimosni a szennyest, ez szerdán

lehetett. Jerének, szóval a barátjának nincs mosógépe. Van



mosókonyha a ház alagsorában, de azt Riikka nem szereti –

nevetett fel kényszeredetten Irmeli.

– Mikor beszéltek utoljára telefonon?

– Riikka felhívott tegnap nap közben. Semmi különösetnem akart mondani, csak megkérdezte, hogy az egyik antik

komódunkat magával viheti-e Jyväskyläbe. Ott fog tanulni.

Pszichológiát. Nemsokára költözik.

– Szokott futni a lányuk? – kérdezte Anna, és érezte, hogy

válla enyhén megfeszül. Irmeli és Juhani egy ideig hallgattak. Az, ami eddig

kimondatlan maradt, sejtésként már ott motoszkált a szülők

tudatában.

– Igen – felelte aztán Irmeli. – Júniusban kezdte, én vettem

neki hozzá rendes cipőt. Elég drágák a normális futócipők egy

diák erszényéhez. Azt… azt képzeli, hogy egy kicsit túl kövér.

De nincs ebben semmi beteges, mármint anorexia vagy ilyesmi.

Ez csak a fiatal nők teljesen normális vágya, hogy törődjenek a

testükkel, hogy jól nézzenek ki.

Irmeli nyugtalan ujjakkal fonogatta a kanapén heverő

gyapjúsál rojtjait, félelemtől éber tekintetével felváltvapillantott hol Annára, hol Eskóra, két szemöldöke közt az

aggodalom árkával.

– Milyen márkájú a cipő, amit vett neki? – kérdezte Anna.

Ahogy a nő elárulta a márkát, Esko az ablak felé fordította

tekintetét. Ökölbe szorított kezén elfehéredtek az ízületek.Anna erőlködve próbált nyelni kiszáradt torkával.



– És a ruhája? Milyen öltözetben járt futni?

– Több is lehetett neki. Egy sötétkék Adidas melegítő

biztosan, meg egy olyan élénkzöld együttes, az egészen új.

Miért kérdeznek ilyesmiket? Mondják már meg, mi történt! – kérte Irmeli képtelenül arra, hogy elrejtse ijedelmét.

Anna Eskóra nézett. „Ezt előre meg kellett volna beszélni –

gondolta. – Hogy ki fogja megmondani, és hogyan. Most nekem

kell tudatnom a legrosszabbat? Mit kellene tennem?”

Esko ekkor köhintett egyet. – Az autó közelében a futóösvényen egy fiatal nő

holttestére találtak – mondta karcos hangján.



6.

Rauno Forsman az újjászületett nyári tájon át haladt kocsijával

Saloinenbe. Mindig is elvarázsolta, milyen hamar változik át ez

a város vidékké, milyen vékony és észrevétlen a határsáv e két

világ között. Az ő szüleinek gyermekkorában a határ világos

volt, átlépése pedig előre gondosan megtervezett esemény.

Akkor a városiak még úgy tettek, mint akik jobbak. Vidéken

talán irigykedtek is rájuk. Másrészt viszont kissé butának is

tartották őket, mert semmit sem tudtak a valódi munkáról, nem

tudták, hogy kell tájékozódni és viselkedni a természetben.Rauno gyerekkorára ez a szembeállítás már elmosódott, még ha

itt-ott nyomokban tovább is élt. Ma már mindenki az

egyenr angú Internetemberiséghez tartozik, vidéken lakni pedig

trendi visszaváltás a tempóban. A mindennapi munkába való

ingázás következtében eltörlődött a határvonal. Ahagyományos szántók lassan megteltek egymásról klónozott

családi házakkal. Egy szerencsés széplélek megkaparinthatta a

régi gerendaidillt.

Rauno végigjárta azt a néhány házat, ami a tetthely

közelében állt. Egészen pontosan négy volt belőlük. A

Selkämaantie mentén csak kettő. Mindkettőben egy-egy idős



ember élt egyedül, az egyikben Aune Toivola, akit mára már

békén hagynak, a másikban Yki Raappana. A másik kettő új

családi ház volt Irjalanperäben, a futóösvénytől délkeletre

fekvő félreeső területen, amit a község vidékre költözők ésadómárkák reményében egymás melletti telkekre parcellázott.

Nem abból az irányból lehetett megközelíteni, mint Aune és

Yki házát vagy a futópályát, hanem vissza kellett menni az

országútra, fél kilométert hajtani déli irányban, majd jobbra

fordulni a településközpont körforgalmánál. Vezetett viszontúgy két kilométeren át egy régi erdei út alapja a területről a

kivilágított pályáig. A tettes jó eséllyel használhatta azt az

útvonalat is.

Rauno Ykivel kezdte. A ház kicsi volt, öreg és elhanyagolt, de a

lepattogzott festék és a kopott tető alatt egy felújításra kész

romantikus lélek bájos kis mézeskalács házikóra találhatott. A

kertben hatalmas ribizlibokrok nőttek, melyek roskadoztak a

fürtök súlya alatt. A kert másik oldalánál, a szauna és a kamra

mögött kezdődött az erdő. Rauno bekopogott a kissé kifordult

ajtón, melynek fehér festéke már jó ideje pergett, akár a korpa.A kockás inges, barna kertésznadrágos, hajlott hátú öregember

meglepően fürgén nyitott ajtót. A tekintete élesen villogott.

Bentről kicsapott a krumplispince szaga.

– Jó napot, jó napot – köszönt Yki, és kezet rázott Raunóval.

Bőre, mint a smirgli. – Ez ám a kellemes látogatás, egy valódi



rendőr! Itt olyan kevesen járnak, hogy ez bizony kávét

érdemel.

Rauno nem mert nemet mondani, pedig a konyha biztos

ételmérgezés-forrásnak tűnt. A tűzhelyre több rétegben égett ráaz étel. A kávéskanna oldalát barnán csíkozta a kifutott ital. A

mosogatótálcán halomban állt a szemét és a piszkos edény. A

csészéket Yki hideg vízben öblítette el. Rauno leült az apró

konyhaasztalhoz, és elhatározta, hogy férfiként viseli, ami rá

vár. Noha Yki folytonosan eltért a tárgytól, és végeérhetetlen

történeteivel egyre csak késleltette Rauno indulását, nem

bizonyult hiábavalónak a látogatás. Az öregembernek éles volt

az esze és a hallása. Semmi különöset nem látott. Ahogy Aune

házából, az övéből sem lehetett világosan rálátni az útra.

Hallani viszont hallott. Negyed tizenegykor kiment a szaunába,

hogy becsukja a kályha csappantyúját, és hallotta, amint egy

autó elhalad a falu felé. „Hát, az biztosan nem a halott futó

volt” – gondolta Rauno. Az öreg lövéseket is hallott, az autó

zúgása előtt és után is, de nem figyelt fel rájuk különösebben.

Az évnek ebben az időszakában egész nap durrogtatnak, és hafiatalabb lenne, előző este abban az időpontban ő is a parton

lett volna, hogy gondoskodjon a levesnekvalóról. De most már

a sörétes puskája sincs meg. Odaajándékozta a fivére

unokájának, amikor az betöltötte a tizenötöt, és letette a

vadászvizsgát. Ennek már jó ideje.



Ykinél több mint egy óra ment el, és Rauno torkát marta a

három csésze keserűnél is keserűbb kávé. Az ingébe ivódott

dohszagot szimatolgatta, ahogy következő célpontjai felé

hajtott, akik a kezdődő szorongáson kívül mással nem tudtakszolgálni. Irjalanperäben két, a városból kiköltözött kisgyerekes

család lakott, akik mintha egymás kópiái lettek volna. Még

zajló építkezés, az egész udvar egy nagy homokozó, játékszerek

és deszkarakások egymás hegyén-hátán. Egy sereg iskoláskor

alatti gyerek és eladósodott szülők, akik holtfáradtan dőlnekágyba, amint sikerül elaltatniuk a kölyköket.

„Ahogy én is – gondolta Rauno. – Ahogy mi is.”

Egyik házban sem hallottak vagy láttak semmit, és emiatt

mindkettőben udvarias őszinteséggel sajnálkoztak. Abszolút

lehetséges, hogy valaki elsétált vagy akár autóval elhajtott a

házuk előtt a futóösvényhez vezető csapás felé és onnan tovább

a pályához vagy a partra anélkül, hogy ők észrevették volna. A

gyerekek elaltatása annyira intenzív feladat, hogy a legkisebb

figyelmet sem fordították az ablakon túli világra.

Másrészt viszont az is abszolút lehetséges, hogy észrevették

volna, ha odakintről autó fénye látszik be, vagy motor hangjahallatszik. Mivel annyira ritkán jár arrafelé bárki. Talán

mégiscsak feltűnt volna. De ha azután mozgott odakinn valaki,

hogy ők maguk elaludtak, biztos, hogy nem ébredtek volna fel

rá. Minden lehetséges, nehéz megmondani, talán igen, talán

nem; anya mindjárt jön, és megnézi, várj egy kicsit, apu mostezzel a bácsival beszélget. Mindenesetre szeretnének még egy



kicsit gondolkozni az előző estén, és jelentkezni fognak, ha

valami eszükbe jut, noha meglehetősen biztosak abban, hogy ez

nem fog megtörténni. Rauno mindkét házban otthagyta a

névjegykártyáját, és látta, hogy a gyerekek rögvest szerettékvolna megkaparintani a játékukhoz.

„Elég lett volna csak az egyik helyre elmennem – gondolta

Rauno, ahogy visszaindult a városba. – Így csak kicsináltam

magam.” A lárma, a sok kisgyerek és a nyomukban pattogó

szülők túlságosan is közelről érintették, mintha saját magánál járt volna látogatóban. Azon tűnődött, vajon ő is ugyanilyen

elcsigázottnak néz-e ki. Aztán eszébe villant, hogy az új esetet

használhatná ürügyként, hogy meglógjon a saját esti cirkusza

elől. Beülhetne valahová sörözni. Csak akkor menne haza,

amikor a gyerekek már biztosan alszanak. Meg a felesége is.

Csábítónak tűnt a gondolat.

Sari Jokikokko-Pennanen maradhatott a központban. Miután

megtalálták a futót, Virkkunen a bevándorlólánnyal

kapcsolatos összes teendőt őrá osztotta. „Ebből túlóra lesz” –

átkozódott, és kelletlenül hívta fel bébiszitterét, aki mégkelletlenebbül ígérte meg, hogy tovább marad még egy órával,

de annál egy perccel sem többet. Sari férje a munkája miatt

úton volt, anyja a nyugdíjasok fürdőkúra-kirándulásán

Észtországban. Tehát muszáj volt időben hazaérnie. Két kicsi

gyerek mellett nem süppedhetett bele túlságosan a munkába, éső ennek voltaképpen örült is.



Rutinszerűen kitöltötte a kihallgatásra beidéző

nyomtatványokat, kinyomtatta és aláírta, majd beborítékolta és

a postázandók közé tette őket. Bihar családja már holnap

megkapja az idézést. Sari az órára pillantott. Már elment fél óra.Hagyott egy üzenetet a vantaaiaknak, amelyben visszahívást

kért. Beszélni akart azzal a járőrrel, aki kiment Bihar

nagybátyjáékhoz, és a saját szemével látta, milyen ott a helyzet.

És igazából talán célszerű lenne beszámoltatni a saját

rendőreiket is, azokat, akiket kiküldtek Bihar otthonába.Valószínűleg Esko már megtette, de sosem árt, ha az ember

saját maga is begyűjti az információkat. Sari mindig is nehezen

látta át az összefüggéseket pusztán a jelentések olvastán, ami

némileg hátráltatta is rendőri munkáját. „Gyengeség –

gondolta. – Az én kis gyengeségem, de melyikünk tökéletes?”

Ismét az órára nézett. Mindjárt indulnia kell. A bébiszitter, még

ha valóságos kincs is volt, ideges lesz, és ő ezt mindenáron el

akarja kerülni. Nem engedheti meg magának, hogy lemondjon

egy kincsről.

Sari úgy döntött, otthon folytatja a munkát, ha sikerül

elaltatnia a gyerekeket. Akkor talán még lesz ereje néhány óránát kutakodni a neten a becsületbeli erőszakról, melynek

jelensége csak puszta kifejezésként és néhány svédországi

esetből volt ismerős számára. Kikapcsolta a gépet, és gyorsan

két halomba rendezte az asztalon heverő papírokat:

elintézendők és lefűzendők. Mindkettő várhat reggelig.



„Szegény Anna – gondolta, ahogy becsukta maga mögött a

rendőrség ajtaját, és az autójához sétált. – Elég pokoli kezdés

bűnügyi nyomozóként.”

Aztán hazatelefonált: – Még tíz perc. Cserébe pénteken, mondjuk, másfél órával

korábban jövök el a munkából, jó?



7.

Milyen érzés lehet, ha az ember a saját gyermeke holttestének

azonosítására indul?

A kérdés szinte letaglózta Annát, amikor lakása

előszobájában éppen a melegítőjébe bújt. Már későre járt.

Fáradtnak és merevnek érezte a testét. Gondolatai nyugtalanul

pörögtek, mint a kisgyerekek egy hosszú autóút után. Alkalmas

volt a helyzet. A támadás mindig a gyenge pillanataiban éri az

embert, mélyre döfi rozsdás tűjét, és fájó emlékeket szaggat fel,

melyekről már azt reméltük, rég elfelejtődtek és örökreeltűntek, de valójában megragadnak az elme zugaiban, és míg

világ a világ, ott kapaszkodnak, reggeltől estig, költözésről

költözésre, évről évre. Sosem szakadnak ki onnan.

Anna a szemét dörzsölte, így igyekezett eltorlaszolni a

kitörni készülő könnyek útját. A retináján villódzó piros labdákközött megjelent előtte egy kétfejű sas által megerőszakolt és

szétmarcangolt gyerek. Ő maga is lehetett volna. Bárki lehetett

volna.

A rohamok évről évre ritkábban jelentkeztek. Pánikzavar –

állapította meg az iskolaorvos, amikor Anna gimnáziumba járt;

biztatta, hogy menjen orvoshoz, és kérjen gyógyszert, de ő még



a gondolatát sem állhatta olyan piruláknak, melyek az elméjére

hatnak. Helyette elkezdett a maratonra készülni. Most már

nem is emlékezett rá, mikor volt legutóbb rohama. Talán akkor,

amikor véget vetett az egy évig tartó kapcsolatának, azegyetlennek, amely tartós és komoly volt. A férfi is rendőr volt,

kellemes és józan, minden tekintetben rendes ember, de akadt

egy komoly hibája: házasságot szeretett volna és gyerekeket. És

noha maga Anna volt az, aki szakítani akart, a dolog mégis

nagyon megviselte. Egy időre teljesen összezavarodott. Deennek is már több éve.

Anna az előszoba padlóján feküdt, és tekintetével a

mennyezetről lógó lámpára meredt, hogy az elvakítsa őt, és

elűzze a sast. Legalább tíz percig maradt így, kényszerítve

magát, hogy megnyugodjon. „Nem segít – ismételgette

magában. – Nem segít, nem segít, nem segít. Hiszen van, aki

akár arra is készen áll, hogy a saját gyermekét megölje, mint ez

a Payedar Chelkin. Hát nem sokkal rémisztőbb ez, mint a

puszta halál: valami felfoghatatlan, még annál is sokkal sötétebb

dolog?” Anna egy ideig próbálta kitalálni, mi történhetett a

kurd lánnyal. Aztán nagy nehezen felült, és bár már alig bírta,mégis felhúzta az edzőcipőjét, aztán leszaladt és kikocogott a

futóösvényre. Ahogy tegnap is, és ahogy Riikka is tette.

„Szakaszgyőzelem” – gondolta.

Miután a helyszínelők és a halottkém végeztek a munkájukkal,Riikka holttestét az igazságügyi orvostani intézetbe szállították.



Juhani és Irmeli Rautio már ott várakoztak, és velük együtt

Anna is. A szülők azonnal, habozás nélkül felismerték a

lányukat. Teljesen összeomlottak, ők maguk is örökre

megtörtek. Juhani Rautio olyan szívszaggatóan sírt, hogy Annasem bírta tovább tartani magát. Irmeli apatikus némaságba

süppedt. Kifejezéstelen tekintettel nézte gyermekét, aki fej

nélkül feküdt a hűtött hullaház műanyag priccsén, simogatta a

lánya karját, egyetlen szó, egyetlen könnycsepp nélkül. Anna

átölelte az asszonyt, és szeretett volna valami vigasztalótmondani, de nem tudott. Ott állt a nő a karjai között, hidegen

és mereven, mint egy szobor, és olyan ismerősnek tűnt, hogy

Annára rátört a rosszullét.

Anna a régi, jól ismert útvonalát vette célba, az emeletes

házak között a külvárost övező kis erdő felé tartott. Ott volt a

kedvenc futóösvénye, melyen annak idején elkezdte a

magányos futást, miközben a vele egykorúak úgy vonszolták át

magukat egyik problémából a másikba – az egyiktől

menekülve, a másik felé tartva –, hogy a szabadban üldögélve

sorra itták a boltban vásárolt söröket. Anna anyja

megkönnyebbült és rendkívül büszke volt, hogy lánya akamaszkor lázadozásai és társasági problémái ellenére nem nyúl

bódító szerekhez, hanem céltudatosan és komolyan sportol. De

ő maga már akkor is tudta, hogy semmivel sem különb a

többieknél.

Olyan sokféle módja van a menekülésnek.



Anna belevetette magát a fák sötét ölelésébe. Az erdőben

homály derengett, de hamar hozzászokott a szeme. Az előtte

kacskaringózó fűrészporos pálya világos színe halvány fényt

sugárzott. Hirtelen rátört a félelem. Agyába befészkelte magát a

gyanú, hogy valaki figyeli a fák homályából, egy

távcsőirányzékon át követi a futását, mely egy vadászfegyver

tartozéka. A cserjés felől reccsenés hallatszott. Úgy tűnt,

mintha az erdőben minden pattanásig feszülne körülötte,mintegy lövésre készen. És aztán: közeledő lépések hátulról.

Anna lassított, a támadást várva megfeszítette testét, válla felett

vetett egy gyors pillantást hátra. A sötét alak már egészen ott

volt mellette. Alacsony, zömök nő, fekete melegítőben.

Mosolyogva odabiccentett Annának, aztán egyre gyorsítva

elfutott mellette.

„Bolond!” – korholta magát Anna.

„Ostoba üldözési mánia. Ne engedd, hogy elsodorjanak a

képzelgéseid! Futottál már itt novemberi sötétben is,

kamaszként, mindenféle önvédelmi képzettség nélkül, és soha

nem féltél” – morogta magának, majd teherbírása felső határáignövelte tempóját, öt percig teljes erőbedobással futott, aztán

egy negyedórára lelassított. Így folytatta egy órán át,

kényszerítve magát, hogy kibírja a megterhelő intervallumokat,

a testet kínzó sanyargatással lerázva félelmét.

Azon töprengett, vajon Riikka is ezzel próbálkozott-e. Ő isfélt, megsejtett valamit pillanatokkal a halála előtt?



Otthon a zuhanyzás után AGF Lone Warrior ját hallgatta. A

gépet és az embert egyesítő izgalmasan furcsa hangzásvilág

körbevette a kanapét, amin törülközőbe csavarva feküdt, a

párnán keszekuszán szétterülő vizes hajjal, akár egy magányosharcos este a fedezékében, miután társai már mind meghaltak

körülötte. Úgy érezte, egyedül van ezen a fronton, egyedül az

egész univerzumban.

A seregben töltött idejére gondolt. Egyfajta felébredés volt.

Rátalálás a helyes irányra. Ajtónyitás. És egyben bezárás is,mert legkésőbb akkor már tudta, hogy Finnországban marad.

Ez nem valamiféle tudatos döntés volt, hanem olyasmi, ami

elkerülhetetlenül bekövetkezett.

Homályosan élt még benne a kép, hogy nézett ki a

terepruhájában Áron, amikor utoljára ment el otthonról.

Lone warrior.

Legjobb lenne elfelejteni.

Kikapcsolta a CD-lejátszót, és próbálta végiggondolni a nap

eseményeit – sikertelenül. Túl sok minden történt. Ilyen első

munkanapot a legrosszabb ellenségének sem kívánna.

És abban a pillanatban bevillant az agyába. Na menjen a picsába – ezt kellett volna mondania rögtön az

elején, csupa barátsággal és tétovázás nélkül, pasimód lazán.

Meg hogy: Virkkunen alezredes valószínűleg túl sokszor

olvasgatja a Finnek Pártja híveinek blogjait esti mese gyanánt.

És utána laza könnyedséggel el kellett volna nevetnie magát,szándékosan ellentmondásos benyomást keltve, mintha puszta



8.

A nyár mégiscsak úgy döntött, marad még egy kicsit. Az előző

napok zordságának nyoma sem volt, mikor Anna arra ébredt

meztelenül a kanapén, hogy a két függöny közötti résen át egy

napsugár betör a nappaliba, és a szemhéjára siklik. Fél hat volt.

A takaróként használt törülköző a padlóra esett, de Anna nem

fázott, a reggeli napfény már elég meleget adott. Kinyújtóztatta

zsibbadt tagjait. A szobát átszelő fénycsík leleplezte a levegőben

táncoló porszemeket. Anna szeretett volna olyan lelkesedést

érezni, mint általában az új kihívások előtt: felpattanni akanapéról, és belevetni magát a melóba. De csak aggodalmat

érzett.

Riikka és Bihar ügyében is volt valami zavaró. Olyan

sebeket téptek fel, melyekre Anna már vastag,

áthatolhatatlannak szánt heget növesztett. Félt, hogy a bűnügyimunka mégiscsak túl nehéz lesz számára. A gyakorlat más,

mint az elmélet, a nyomozás más, mint piásokat pátyolgatni az

utcán. Mit képzelt ő valójában magáról? Hogy előrelépést jelent

majd az életében, ha visszaköltözik ebbe a városba, ebbe az

átkozott külvárosba? A reggeli fényben mindez nyilvánvaló



visszalépésnek látszott, és Eskóra gondolva sem könnyebbült

meg.

Ráadásul még mindig nem vette fel a kapcsolatot Ákossal.

Anna sóhajtva a fürdőszobába ment. Megpróbálta kifésülni ahaját. A finn nők által irigyelt vastag szálú, sűrű haja merő

átokká vált ilyenkor, amikor kifésületlenül száradt meg a

párnán. De nincs mit tenni, ezzel is boldogulnia kell.

A reggeli kávézáskor Esko nem köszönt Annának. A többiek

vidáman jó reggelt kívántak, de ő csak itta mogorván az üres

kávéját, és odamotyogott valamit Raunónak, aki

kényszeredetten felnevetett. Esko külseje megint ápolatlan

volt, és Annát mintha állott pálinkaszag csapta volna meg,

mikor a férfi erős köhögőrohamot kapott,

„Nem vagy te más, csak egy szánalmas alkesz” – gondolta

Anna, és érezte, ahogy egy halvány reménysugár dereng fel

benne. A megkeseredett alkoholistáktól nincs mit félni,

nehézséget meg aztán végképp nem okoznak. Felvidította a

gondolat.

A csapat átvette az előző nap történteket. Gondolkoztak, kilehet a gyilkos. Rauno javaslata egy elmebeteg vadász volt.

Vadul hangzott, de mindenki szerint elképzelhetőnek tűnt.

Virkkunen egyedül küldte ki Annát a boncolásra. Esko próbált

ellenkezni, mert ez elvileg az ő feladata kellett volna legyen.

Virkkunen olyan hangon indokolta meg döntését, hogy senkielőtt nem lehetett kétséges, ki a főnök. Sokféle lehetőséget



akart adni Annának, hogy megismerkedhessen a bűnügyi

nyomozók feladataival, hiszen másként nem lehet fejlődni a

munkában. Eskónak épp elég egyéb tennivalója lesz. Anna

legszívesebben nemet mondott volna, közölve, hogy a részérőlnyugodtan mehet Esko, neki bőven lesz ideje később

megismerkedni a boncolással, így is van mit tanulnia, sok az

érdekes újdonság – de nem bírt megszólalni. Virkkunen így

hatott az emberekre. Esko nem leplezte ingerültségét, de ő is

csendben maradt.

– A lánynak szexuális aktusa volt a halála napján – közölte

Linnea Markkula, a negyvenes halottkém, aki körül Anna

kedvenc illata, a pézsma lengedezett.

Annának sietnie kellett, hogy a reggeli megbeszélés után

átérjen az igazságügyi orvostani intézetbe, ami a belvárostól

néhány kilométerre, a klinika alagsorában volt. Linnea már

munkához látott a kék fénytől izzó, csempével borított,

halálszagú teremben, melynek acél boncasztalán feküdt a halott

Riikka Rautio.

Anna fényképezőgépet is hozott magával. Fehér védőruhátés a száját eltakaró védőmaszkot viselt. Nehézkes volt így

lélegezni.

– Ez megmagyarázza a lábát – felelte Anna. Legszívesebben

lehúzta volna a szája elől a maszkot, hogy jó mély levegőt

vegyen.– Hogy mit? – kérdezte Linnea.



– A lábát. Lábszárszőr. Feltűnt, hogy nagyon sima a lába,

mintha frissen borotválta volna. Azért ragadt meg bennem,

mert én mindig futás után, a zuhanyban borotválom le a

lábamat. És fél nap sem telik bele, a borosta már mindenüttkiütközik, legalábbis az enyém. De a finn nőknek persze más a

szőre. Szelídebb.

Linnea elmosolyodott, és megtapintotta Riikka lábszárát.

– Még most sem érezni rajta semmit. Az általános tévhittel

szemben a szőr nem nő tovább a halál után, ezt a benyomást abőr visszahúzódása okozza. Szóval most már valamennyire

kellene érződnie a borostának. Arra tippelnék, hogy

gyökerestül lett kitépve, a halála napján. Talán gyantával.

– Randija volt. Mielőtt futni ment – mondta Anna.

„Vagy futás közben” – folytatta gondolatban.

– Hát, valahonnan beleúsztak azok az ondók a lányba.

Aligha az a magyarázat, hogy éppen a meddőségi klinikán járt

mesterséges megtermékenyítésen. De természetesen rá lehet

kérdezni – nevetett fel Linnea.

– Nemi erőszak nem lehetett?

– Semmi erre utaló jel nincs. Te is látod, hogy egyetlenruhadarabját sem próbálták erőszakkal levenni, a nadrágja és

minden más is rendben rajta volt.

– Előfordulhat, hogy a tettes utána visszahúzta rá a

nadrágot?

– Elméletben igen, de azt észrevenném. Olyanra, aki aföldön fekszik, nem lehet úgy felhúzni, mint ha az ember maga



veszi fel. A fehérnemű például sajátos módon összegyűrődik. És

a hüvelyében sem látni erőszakra utaló nyomokat.

– És máshol?

– Máshol sem. Semmit, leszámítva a szétrobbantott fejét. – Hát, az is épp elég – állapította meg Anna.

– Az.

A két nő egy ideig csendben nézte a boncasztalon fekvő

fiatal lányt. Anna készített róla néhány egész alakos felvételt. A

hason és a mellkason kezdtek megjelenni a hullafoltok.– Ezek micsodák? – kérdezte aztán Anna a test bal

oldalának alsó tájékán, éppen a csípő fölött halványan kivehető

foltokra mutatva.

– Régebbi véraláfutások. Már gyógyulóban, de elég nagyok

lehettek. Azt mondanám, még nincsenek kéthetesek. Az

elhelyezkedésük esésre utal. Ha az ember oldalra dőlve esik el,

például megcsúszik vagy elzúg a biciklivel, általában itt, a csípő

környékén keletkezik a sérülés.

– És akkor nem kellene a tenyerén is látszódnia valaminek?

Ha elesel, nem a tenyered éri először a talajt?

– Hát, általában igen. De lehet, hogy kesztyű volt rajta.Vagy csak nem volt ideje kitámasztani, ez sokszor előfordul.

Akkor viszont ugyanazon az oldalon a vállán is kellene lennie

valamilyen nyomnak. Itt viszont semmi sincs.

Anna próbált visszaemlékezni két héttel azelőttre. Csak

szakadatlan napsütést és hőmérsékleti rekordokat sikerültfelidéznie. Két héttel ezelőtt az ember nem hordott kesztyűt,



még éjszaka sem. Rázoomolt a foltokra, lőtt róluk három képet,

ellenőrizte az eredményt, aztán a lány kezéről is készített

felvételeket.

– Kész vagy? – kérdezte Linnea. – Akkor nézzük megbelülről.

Linnea gyakorlott mozdulatokkal nyitotta fel a testet. A

művelet tisztának és könnyűnek tűnt, mintha nem is egy valódi

emberről lenne szó, aki kicsivel korábban még élt. Miközben a

vágás alól előtűnt a gyomor és a többi belső szerv, Linneaelmesélte, hogy az emberek mindig elszörnyednek a

foglalkozásától, így aztán ha kocsmázni megy, általában csak

annyit mond, orvos. Vagy még inkább ápolónő. A patológus és

a halottkém szinte biztosan elűzi még azokat is, akik a

leginkább magabiztosan csapják a szelet; ha orvost mond, akkor

pedig a fél kocsma rögtön azt hiszi, esti rendelést tart nekik ott

a söröskorsó mellett. Az ápolónő bevált. Az sok férfi számára

eléggé lealacsonyítóan és bután, emiatt aztán vonzón hangzik.

A gond csak az, hogy Linneát már nem érdeklik az olyan

férfiak, akik az ilyen nők iránt érdeklődnek.

– Öt év szingliség és egyedülálló anyaság után a helyzet márkezd unalmas lenni, pasit kellene szereznem – nevetett Linnea,

majd ment és lemérte a máj súlyát. – Legalább egy körre.

„Nem gondolnám, hogy nehéz lenne” – jegyezte meg

magában Anna elnézve, ahogy a csinos szőke nő a munkáját

végzi. Szép és művelt, valószínűleg anyagilag is jól megy neki.Nem Koivuharjuból szalasztottak, már eredetileg sem, az biztos.



– Nincs itt semmi rendkívüli – állapította meg a végén

Linnea. – Egészséges, fiatal nő, még nem szült. Két órával a

halála előtt evett egy keveset. A színből ítélve narancslét ivott

hozzá. Később még alaposabban is megvizsgálom a gyomortartalmát. A belső szervei rendben, a bélrendszer rendben,

nincs látható jele alkoholnak vagy drognak. Persze még

elküldöm a vérmintákat elemzésre, de ki merném jelenteni,

hogy azokban sem fog semmi látszani. A tüdeje szép tiszta, ez a

lány még dohányozni sem dohányzott, úgy tűnik, rendeskislány volt. Kivéve természetesen azt a spermát. Veszek belőle

DNS-mintát. Hátha abból fény derül Mr. X -re.

Aztán halkabban folytatta:

– A sörétzuhatag totálisan szétrobbantotta a fejet. A lány

egy szempillantás alatt meghalt. A lövés közvetlenül szemből

érkezett, és olyan közelről húzták meg a ravaszt, hogy a fegyver

szinte a bőréhez ért. Valahogy ijesztő ez a pimaszság, nem?

– Az. És a halál ideje? – kérdezte Anna.

– A lányt reggel kilenckor találták meg. Én dél körül értem

a helyszínre. A kezdeti becslésem már akkor is az volt, hogy

előző este tíz körül történhetett, és ez most is áll. Tíz óra.Esetleg plusz-mínusz egy óra, mert az éjszaka hideg volt és esős.

Elég fura időpont a futáshoz, nem?

– De – felelte Anna. – Tényleg késői.

– Gyere el velem szombaton kocsmázni – mondta Linnea,mikor a boncterem öltözőjében levették a köpenyüket.



Anna szinte megijedt. Nagyot sóhajtott.

– Nem tudok. Látogatóba jön a bátyám – találta ki hirtelen,

és érezte, hogy elvörösödik.

– A gyerekeim az apjuknál lesznek a hétvégén, én pedigkizárt, hogy otthon dögöljek. Hé, hozd el a bátyádat is! Ő is

olyan jól néz ki, mint te? Van barátnője? Hány éves?

Anna egyre jobban elvörösödött.

– Harmincnyolc. És nem, nincs barátnője, azt hiszem. De

nem tud finnül. – Az nem gond, kiváló vagyok testbeszédből – felelte

Linnea rekedtes nevetéssel.

Anna próbált vele nevetni, pedig leginkább kirohant volna

a felszínre, a napsütésbe. Ákos és egy orvosdoktor. Már maga a

gondolat is katasztrofális.

Anna a városban evett egy jó thai étteremben, és magában

megesküdött, hogy soha többé nem mérgezi magát a rendőrség

menzáján. A kókusztej és a citromfű ízharmóniájával a nyelvén

vonult vissza irodájába, átmentette a boncolásról készült

felvételeket a számítógépre, és letisztázta a jegyzeteit. Aztán

már ideje is volt felkészülni Riikka szüleinek kikérdezésére.Virkkunen utasítása szerint ezt Eskóval együtt kellett

csinálniuk, de Anna nem akarta emlékeztetni a férfit. Felírt

néhány kulcskérdést, amiről nem szabad elfelejtkeznie, és úgy

döntött, máskülönben hagyja, hogy a beszélgetés a maga

medrében folyjon. Ennyire az elején nehéz volt bármikonkrétumot előre papírra vetni. A legfontosabb, hogy alapos



áttekintést kapjanak Riikka életéről és baráti köréről. Ezáltal

már messzire juthat a nyomozás. Vagy legalábbis jó nagy

területre terjedne ki. Harcmező egy magányos harcos körül.

Erősítést kell majd szerezni, sejtette meg Anna. Ebből nagy ügylesz.

Nem volt szükség Anna figyelmeztetésére, sem arra, hogy

egyedül menjen Saloinenbe. Esko pontban kettőkor megjelent a

szobája ajtajában, és a maga zord stílusában közölte, hogy

indulás. Az autóút megint csendes volt, akár tél közepén a

jégpáncél a tengeren.

Riikka egyetlen éjszaka alatt elfonnyadt szülei elveszetten

és szorongva ültek saját nappalijukban. Esko vöröslő szemében

együtt érző tekintettel tette a dohányzóasztalra a szenvedő

házaspár elé a magával hozott termoszt és kekszcsomagot.

– Gondoltam, hozok maguknak kávét – mondta, és

Rautióék megindultan bólogattak.

„Hisz ez érti a dolgát – gondolta Anna. – Túlságosan

elhamarkodott következtetéseket vontam volna le?”

– Meséljenek erről a fiúról, akinél a lányuk lakott. Mióta jártak? – kezdte Anna, magában átkozódva, hogy egyből hibát

követett el: egyszerre csak egy kérdés.

– Jerének hívják. Jere Koski. Matematikát tanul az

egyetemen. Már majdnem három éve járnak – felelte Juhani. A

férfi hangja halk volt, és úgy tűnt, nehezére esik a beszéd,



mintha minden egyes szó megformálása nagy fájdalommal

járna.

– Hol ismerkedtek meg?

– Volt valami esti rendezvény a gimnáziumban. Talán ottkezdődött. De mindig is ismerték egymást. Jere két évvel

idősebb Riikkánál, de ő is ebből a faluból való.

– Önök hogyan vélekedtek a kapcsolatukról?

Juhani kissé elcsodálkozott. Irmeli úgy bámulta a lábait,

mintha azon ámulna, mit keresnek ott. – Hát, ahogy a szülők vélekedni szoktak az egyetlen lányuk

kapcsolatairól. Kezdetben természetesen nem igazán örültünk,

főleg mivel ismertük a… – Juhani megköszörülte a torkát – a

fiú hátterét. De…

– De mit lehetett tenni – vágott férje szavába rosszalló

tekintettel Irmeli. Anna megdöbbent a nő hideg hangján. – A

fiatalok szerelmének nem lehet és nem is szabad az útjába állni.

– Jere természetesen egész rendes srác, és hát mégiscsak

egyetemista. Riikka boldognak tűnt, így aztán elfogadtuk a

dolgot, és örültünk a lány miatt – mondta Juhani.

– Mi a gond Jere hátterével? – kérdezte Esko. – Nincs vele semmi gond… tulajdonképpen.

Úgy tűnt, Juhani zavarban van.

– Jere apja, Veikko Koski segédmunkás, és kissé hajlik az

ivásra. Leszázalékolták, állítólag a háta miatt, de hát mindenki

tudja, hogy az ital a valódi oka. A felesége takarítónő aziskolában. Igazán kellemes asszony.



„Szóval itt szorít a cipő – gondolta Anna. – Jobbsorsúék nem

akartak szegény családból származó fiút a lányuknak.”

– Voltak Riikkának más barátai is, még Jere előtt? –

kérdezte Esko. – Olyan régóta voltak együtt – felelte Irmeli. – Előtte túl

fiatal volt még ahhoz, hogy járjon valakivel.

– És milyen ember ez a Jere? Beszéljenek róla

részletesebben – kérte Esko.

– Teljesen hétköznapi fiatalember, nem iszik úgy, mint azapja, legalábbis még nem. Szeret a szabadban lenni, mindig

kirándulni vagy horgászni jár – válaszolta Juhani.

– Vadászni is szokott? – kérdezte Esko.

Csend telepedett a szobára. Juhani arckifejezése

nyugtalanná vált. Irmeli szájzuga meg-megrándult. Borzadva

nézett a férjére.

– Csak nem azt…

– Természetesen nem. Az előbb azt mondták, hogy Jere

szeret a szabadban lenni. Szokott hobbiból vadászni vagy sem?

– ismételte meg eltökélten Esko.

– Szokott.

– Bővebben?

Juhani egy pillanatra elgondolkozott, mielőtt válaszolt:

– Jere sokat jár vadászni. Récére, nyúlra, fajdra. Hófajdra is

vadászott Lappföldön, Riikka is sokszor ment vele. Tagja volt

egy szarvasvadász-társaságnak is. – Jerének tehát vannak fegyverei – állapította meg Esko.



– Hát igen, vagyis felteszem, vannak, hiszen anélkül nem

igazán…

– Szükségünk van ennek a Jerének az elérhetőségeire. Ugye,

megvan önöknek a telefonszáma? – Természetesen. Már tegnap is próbáltuk felhívni,

amikor… amikor… Riikkát… – de nem vette fel.

Anna és Esko egymásra néztek. Esko bólintott. Elmentette a

mobiljába Jere lakcímét és telefonszámát.

– Folytasd te – szólt Annához. – Én most azonnal behozoma f iút a központba.

„Hát ez simán ment – ámult Anna. – Egész olyan volt,

mintha összedolgoztunk volna.”

Esko távozása után nehéz volt folytatni. A szobára rátelepedett

a gyanú, melybe rossz volt belegondolni. Juhani és Irmeli arcán

aggodalom és szorongás tükröződött.

– Sehogy sem tudjuk elhinni, hogy… – kezdte aztán Irmeli.

– Bizonyára megértik, hogy mindent ellenőriznünk kell –

szólt gyorsan Anna. – Minden követ fel kell forgatnunk,

minden lehetőséget ki kell zárnunk, amíg a végén már csakegyetlenegy marad. De meséljenek még nekem Riikkáról. És

Jeréről. A kapcsolatukról.

„Na tessék, ez most legalább három különböző dolog volt –

szidta magát Anna. – Még egy ilyen ócska kihallgatót!” Juhani

és Irmeli szemmel láthatóan nem akarták folytatni. Irmeli egésztestében enyhén remegett, Juhani sírással küzdött. Elfáradtak,



és ki voltak borulva. Anna töltött még nekik kávét, és várt.

Aztán Juhaninak sikerült összeszednie magát, és fájdalomtól

megtört hangon folytatta:

– Jere abszolút rendes srác, szorgalmasan tanul, és nagytermészetjáró, mint már mondtam. Riikka vele kezdett túrázni,

meg horgászni is. Ő maga is gondolkozott, hogy leteszi a

vadászvizsgát, hogy aztán együtt mehessenek hajtásra. Mi kicsit

csodálkoztunk, az ilyesmi soha nem foglalkoztatott bennünket,

még ha szívesen eszünk is vadhúst. – A bogyós gyümölcsöt is inkább a boltban vesszük – szólt

Irmeli, és erőltetetten felnevetett.

– Riikka tavasszal érettségizett le. Nagyon jó átlaggal –

mondta Juhani.

– Okos lány – felelte Anna. Juhani a szemét törölgette.

– Sok barátja volt Riikkának? – kérdezte Anna.

– Igen. Ugyanaz a lánycsapat óvoda óta. A legközelebbi

barátnője Virve Sarlin, az általános iskolában és a

gimnáziumban is végig egy osztályba jártak. Olyanok voltak,

mint a zsák és a foltja.

Anna felírta a nevet. – Mióta lakott Riikka Jerével? – kérdezte aztán.

– Rögtön az érettségi után odaköltözött hozzá.

– Önök mit gondoltak erről?

– Hát, semmi értelme nem volt, főleg, hogy a Jyväskyläi

Egyetemre felvételizett, és fel is vették. Szerintünk két költözés



egy évben sok a jóból. De a lányunk mégis elment. Már nem

kért engedélyt, nagykorú volt.

– Szoktak veszekedni a fiúval?

– Nem hiszem – felelte Irmeli, és kérdőn nézett férjére, akimegrázta a fejét. – Szerintünk abszolút kiegyensúlyozottak

voltak.

– És most, az utóbbi időben? Nem vettek észre valami

szokatlant?

– Mármint Riikkában? Vagy a kapcsolatukban? – Mindkettőben, Vagy akár Jerében.

A házaspár megint egymásra nézett, mintha a másik

szemében keresnék a választ.

Bizonytalannak tűntek.

– Nem igazán tudjuk – kezdte aztán Irmeli. – Riikka elég

ritkán járt haza a nyáron, leginkább csak a mosás miatt. Talán a

szokottnál csendesebb volt, most, hogy így belegondolok.

Juhani bólogatott.

– De hogy ez rendkívüli volt-e? – folytatta Irmeli. – Nehéz

megmondani. Riikka gyerekkora óta hallgatag volt. Most, hogy

belegondolok, kezd úgy rémleni, hogy egész nyáron egyszersem jártak itt Jerével. Vagy voltak itt, Juhani, te emlékszel rá?

Juhani elgondolkodott.

– Voltak Szent Ivánkor. És a dédi születésnapjára is együtt

jöttek, június 15-én.

– És önök nem csodálkoztak ezen? – Min?



– Hogy nem jártak itt együtt.

– Nem, egyáltalán! Csak most jutott eszembe az egész.

Hiszen Jere szinte soha nem járt nálunk. Nekem mindig is úgy

tűnt, hogy hacsak ki tud bújni alóla, megteszi. Talán valamifélefélénkségből. Természetesen ezt kicsit sajnáltuk. Juhani szerette

volna golfpartnernek. De az ilyesmi őt nem érdekelte. Szóval

nem igazán tudjuk megmondani, volt-e ebben valami

rendkívüli. Aligha. Talán csak feltűnt volna, ha tényleg lett

volna valami gondjuk. Ugye, Juhani?– Igen, szerintem is. Jól megvoltak. De azt már soha nem

tudjuk meg, mi történt volna, amikor Riikka elmegy

Jyväskyläbe. Én mindig úgy gondoltam, hogy azzal valószínűleg

kihűl majd a kapcsolat.

Juhani hangja megtört.

Irmeli felkelt, és a hálószobába ment. Visszatérve remegő

kézzel nyújtott át egy fényképet Annának. A fotón egy kerek

arcú lány mosolygott, gesztenyebarna bubifrizuráján az

érettségizettek sildes sapkájával, melle előtt rózsával. A lány

egyenesen a kamerába nézett. Szeme szürkéskék volt, enyhén

kisminkelve, a tekintete határozott, de kissé zárkózott. Az ajkaszép telt. Íme az arc, amelyet szétromboltak. Vonzó és bájos,

amilyen a fiatal lányok arca lenni szokott. Annának elszorult a

torka.

– Egy hét múlva költözött volna. Már le volt foglalva a

furgon, meg minden – szólt Irmeli csendes, fagyos hangon.



„Ha ez a gát átszakad, akkor nem lesz megállás” – gondolta

Anna. Hirtelen borzasztóan hiányzott neki a saját anyja.

Amikor Anna visszatért a városba, Sari elhívta magával arendőrségi edzőterembe. Mivel Annának még pontosan két óra

volt hátra a munkaidejéből, szívesen elkísérte. A rendőri állás

ritka előnyeihez tartozott, hogy a munkaidőből pontosan

ennyit lehetett hetente sportolásra fordítani. Ma pihenőnapot

tartott a futásban, így aztán jót tesz majd a súlyzózás. Sarival is

jobban össze akart ismerkedni, aki Esko gyökeres ellentétének

tűnt: kedves volt, laza, sportos és toleráns.

Az öltözőben Anna titokban végigmérte Sari kidolgozott

testét. A nő magas volt és izmos, mégsem túlságosan nagydarab.

Egyszóval jól nézett ki. Az ember nem is hinné, hogy már két

gyerek is tágította hasán a bőrt, és csüngött a mellén. A nők

általában löttyedtté válnak. Sari szőke volt és feszes testű, akár

egy viking istennő.

– Hány évesek a gyerekeid?

Az ember biztosra mehet, ha a gyerekekkel kezdi a

csevegést, mindenki imád a saját kölykeiről beszélni, legalábbisaddig, amíg azok okosak, rendesen viselkednek, és zokszó

nélkül beteljesítik szüleik álmait.

Sari szeme felragyogott.

– Az egyik három és fél, a másik kettő.

– Még ilyen kicsik? Örökbe fogadtad őket? Kicsit sem tűnszúgy, mint aki két éve még terhes volt.



Sari felnevetett, nyilvánvalóan jólesett neki a megjegyzés.

– Egy grammot sem híztam egyik terhesség alatt sem, pedig

zabáltam, mint egy ló. Valami fura anyagcserém lehet. És hát

persze mindig is sokat sportoltam. A terhességem idejénhetente legalább háromszor jártam pilatesre.

– Váó. Lányok vagy fiúk?

– Is-is. Siiri és Topias.

– És hogy bírod? Ilyen kicsi gyerekekkel és ezzel a

munkával.– Igazából elég jól bírom. Szinte szégyellem bevallani, de

van egy bébiszitterünk, ez elengedhetetlen hozzá. Igaz, a

gyerekek még olyan kicsik, hogy néha elég rövid idő jut az

éjszakai alvásra. De nem igazán szoktam azon agyalni, bírom-e

vagy sem. Akkor alszom, amikor tudok. Bárhol és bármikor

képes vagyok elaludni.

– Hű, de irigyellek! Bárcsak én is képes lennék rá! A férjed

mivel foglalkozik?

– Teemu gépészmérnök, egyfolytában úton van a munkája

miatt. Szerencsére engem nem osztanak be éjszakára. És

hétvégenként szinte mindig szabad vagyok, ebbenmegállapodtunk Virkkunennel.

– És nem maradtál otthon a gyerekekkel?

– A kisebbikkel majdnem egy évig otthon voltam. De te is

tudod, muszáj dolgozni, mert ott az a szörnyű lakáshitel. Két

évvel ezelőtt építettük a házat. És őszintén szóval már nem isbírtam tovább otthon ülni. Magányos és elég unalmas dolog, én



pedig nem igazán vagyok olyan anyuka, aki eljátszogat a

gyerekkel. Ez a munkába járás kicsit olyan, mintha

kiszellőztetném a fejem. A gyerekek sem mennek annyira az

agyamra. Bár ilyesmit talán nem is lenne szabad mondani. – Mostanában már igen, szerencsére. Hol építkeztetek?

– Savelában, az apósomék régi telkén. Egyszer el kell majd

jönnöd. Te amúgy hol laksz?

– Koivuharjuban.

– A pokolba!Anna nevetett. Tetszett neki Sari közvetlen stílusa.

Bementek a terembe, melynek kopár, vakolt betonfala

tesztoszteronszagot árasztott. Eszközből nem volt sok, rúdból és

tárcsából annál inkább. „Férfivilág” – gondolta Anna, majd

levett húszkilónyi tárcsát a tartóról, felhelyezte őket egy rúdra,

és befeküdt alá a padra. Sari a szobabiciklin kezdett.

Három tizenkettes sorozat. Belefájdult a mellizma. Anna

zihált, a keze remegett. Az utolsó nyomásnál valaki segített.

Ismerősnek tűnő férfi szűk, ujjatlan pólóban. Karján kőkemény

domborulatok.

– Sami vagyok, szevasz – üdvözölte a férfi. – Találkoztunktegnap a parkolóban.

– Ja, tényleg – felelte Anna, és felkelt a padról. A kézi

súlyzós állványhoz indult. A férfi utána.

– Lenne kedved összefutni valamelyik este, mondjuk,

pénteken? Elmehetnénk vacsorázni – mondta a férfi mellőzve afelesleges köröket, és olyan közel lépett Annához, hogy szinte



hozzáért. Anna kellemetlenül érezte magát. Nem vágyott

randira. Főleg nem egy rendőrrel.

– Hát, nem igazán tudom – felelte. – Csak most költöztem

ide, és még semmit sem intéztem el. Nem nagyon érek rá. – Pedig az volt a benyomásom, hogy lenne kedved –

válaszolta Sami.

„Menj a picsába!” – gondolta Anna. Ezek egyetlen

kacsintástól már mindenfélét összeképzelnek maguknak.

– Hát az csak olyan, nem gondoltam én semmire – próbáltzavarában magyarázkodni.

– Na és a barátnőd, ő is jó pipi, tulajdonképpen még jobban

is néz ki, mint te – folytatta sértődötten Sami, és Sarit kezdte

bámulni.

– Mindketten foglaltak vagyunk – kiabálta Sari a bicikliről.

– Nem hinném – szólt Sami fagyosan.

– Menj csak, verd ki az öltözőben – felelte Sari. A terem

másik végéből nevetgélve nézte őket két rendőr.

Annára is rájött a nevethetnék. Sari fantasztikus volt. Hogy

meri? Sami tüntetőleg lecsapta a nehéz kézi súlyzókat az

állványra, és kiment a teremből. – Ezt a barmot! – zihálta Sari. – Ez az árnyoldala, ha férfiak

dominálta területen dolgozol. Mindenütt csak hormonvezérelt

bikák. De hé, most rajtad a sor, hogy mindent elmesélj! Van

családod, honnan származol? Mindent hallani akarok,

szerintem csúcs, hogy egy külföldi jött hozzánk dolgozni, bár tenem igazán tűnsz külföldinek – folytatta.



Anna nem akart magáról beszélni, még ha tisztában is volt

azzal, hogy bizonyos kérdésekre muszáj válaszolnia, mindig

újból és újból. A „Miért jöttél Finnországba?” volt ezek közül a

leggyakoribb, és ez végtelenül idegesítette. Noha legtöbbszörpuszta jóindulatú kíváncsiságból tették fel, neki mindig úgy

tűnt, hogy titkos záradék is kapcsolódott hozzá: olyan okod volt

rá, ami elfogadható a számunkra, finnek számára, vagy csak a

jobb életszínvonalra hajtottál?

A kérdés furcsa bűntudatot keltett Annában, úgy érezte,mintha egy hívatlan vendég lenne, akit rajtakaptak. Ő maga

semmi rosszat nem látott abban, ha valaki a jobb

életszínvonalra hajt. Hát nem természetes törekvés ez

mindenkiben? Miért csak azok számára lenne engedélyezett,

akik már amúgy is rendelkeznek mindennel, ami szükséges?

– Hát itt vagy – szakította őket félbe Esko, épp amikor Anna

nagy levegőt vett, hogy belefogjon. A férfi ott állt az edzőterem

ajtajában. Noha Sari Bihar ügyét kapta meg, mégis úgy tűnt,

mintha Esko hozzá intézné a szavait. Anna igyekezett nem

zavartatni magát. Seggfejek miatt felesleges felhúznia magát az

embernek.

– Jere eltűnt – jelentette be Esko.

– Mi? – kiáltott fel egyszerre Anna és Sari.

– Jere eltűnt, mint szürke szamár a ködben. A telefonja

kikapcsolva, a szülei, a haverjai, a főbérlője, senki nem tudja,

hol a srác. – Ajjaj! – sóhajtott Sari.



– Szerintem is. Viszont akkor, úgy tűnik, világos az eset.

– Igen, úgy tűnik – ismerte el Anna.

– A fiú lőtte le Riikkát, bizonyára féltékenységi rohamában,

nem ez lenne az első eset, hogy ilyesmi történik ebben azországban. Aztán megijedt, amikor rádöbbent, mit tett, és

elrejtőzött.

– Ki kell adni a körözést – mondta Sari.

– Már kiment. És itt a házkutatási engedély is. Most oda kell

mennem, ezzel itt.Esko még mindig Sarihoz beszélt, Anna felé intve a fejével.

– Most azonnal? – kérdezte Anna. Sajnálta a dolgot. Túlóra

lesz belőle.

– Negyedóra múlva legyél a parkolóban.

– Oké – felelte Anna, és a zuhanyzóba sietett.

– Anna, hé, várj csak! Bihar és a családja pénteken bejön

kihallgatásra. Megnézzük holnap, amit eddig kiderítettem?

Szeretném átbeszélni veled egy kicsit – mondta Sari.

– Az jó, ha délben együtt ebédelünk, és közben

megbeszéljük?

– Jó. Akkor holnap délben!



9.

Jere lakása a belváros közelében volt, a Mariankatutól nyugatra

tartó úton, a Torikatun egy a hetvenes években épített, dohos

szagot árasztó emeletes házban. Szinte biztos, hogy a helyén

korábban egy jól szellőző, penészmentes, szép faház állt. Anna

látott 20. század eleji fényképeket a városról. Azóta sokat

változott a hely. A szépségben egymással versengő faházas

negyedeket a fejlődés nevében elbontották a betontömbök

útjából, a kockaköves utcákat leaszfaltozták. A legszűkebb

belváros szecessziós házai még a régi városi polgárságeleganciáját sugározták, de a környező takaros faépületekből

alig pár maradt csak meg. Néhány munkásnegyed apró kis

házikóival azért még mindig ott állt a belváros peremén.

Mostanra a gazdagok álmainak célpontjává váltak, felújításukra

és kibővítésükre több százezer eurót fordítottak. A Jere lépcsőházához vezető kapu észrevétlenül bújt meg

két üzlethelyiség, a Centrum presszó és a Sarita turkálója

között. A gondnok ott várakozott a kulcsokkal. A lift kattogva

és csörömpölve vitte fel őket a másodikra. A gondnok

kinyitotta a lakást, és be is ment volna a nyomukban, ha Esko

nem teszi elé a kezét.



– Hé, hé, ez most a mi felségterületünk! – mondta, és a férfi

csalódottan hátrált vissza a folyosóra.

A lábtörlőn egy kupac szórólap, számla és néhány városi lap

hevert, a legalsó augusztus 21-i dátummal. Annalevélbedobóján ott állt a felirat, hogy „Reklámot nem kérünk”.

Ki nem állhatta, hogy az előszoba néhány nap alatt megtelik

szeméttel, de a rendőrségi nyomozás során a szemét is hasznos

bizonyítékká változik.

A tágas kétszobás lakásban félhomály honolt. Mindenfüggöny behúzva. A szobák nagyok és magasak voltak, a ritkás

bútorzattól szinte lakatlannak tűntek. „Legénylakás” – villant át

Anna agyán.

Először egy gyors áttekintés céljából körüljárták a lakást.

Első pillantásra minden nagyon hétköznapinak tűnt. A cipők

szép rendben sorakoztak az előszoba padlóján, a kabátok

helyükre akasztva a fogason. A hálószoba padlóján az ágy

mellett egy póló és egy pár zokni hevert, de az ágy szépen be

volt vetve. A nappaliban a kanapé alatt nem nyivákolt seregnyi

porcica. A dohányzóasztalon egy kupac folyóirat meg egy

kávéscsésze, az alján tojásdad alakú, odaszáradt maradék. Afürdőszoba is tisztának tűnt. A zuhany lefolyójában volt egy

csomónyi haj- és szőrszál, de a vécécsésze peremén nem

díszelgett megbarnult vízkőlerakódás, és a mosdókagylóban

sem virítottak fogkrémpettyek. A konyhát mintha frissen

takarították volna ki. A szemetet levitték, az edények elmosva,az asztalon sem voltak morzsák. A fém mosogatótálca



ragyogott, ahogy Anna felkapcsolta a villanyt. A

hűtőszekrényben nem volt friss áru. Úgy tűnt, Jere nem akart

semmiféle, szagokat és mikrobákat érlelő dolgot hátrahagyni

maga után. „Olyan undok dolog hazajönni, ha utána rögtön neki kell

állni takarítani” – szólalt meg Anna fejében az anyja hangja.

Hát ezért hagyott ő maga mögött mindig rendetlenséget? Tehát

Jere visszajön? Mégsem szökött volna meg? Anna már-már azt

kívánta, bárcsak szembesülne valami beteg és perverz dologgal,ami már az előszobában lecsapott volna rájuk, és egyből

leleplezte volna Jere bűnösségét; de ha létezett is ilyen, azt

mélyen a felszín alá rejtették.

– Hát, innen legalábbis nem sietve távoztak – szólt Anna.

– Mhm – morgott rá Esko.

– Levitték a szemetet, meg minden – folytatta Anna.

– Talán volt valami a szemétben, amit el kellett tüntetni –

felelte Esko nyomatékos lassúsággal. – Amúgy biztos, hogy

mindent értesz, amit mondok?

Anna igyekezett nem felhúzni magát.

– Igen. Na és Riikka? Nem úgy volt, hogy ő is itt lakik? Deitt semmi nyoma nincs egy másik ember jelenlétének,

legalábbis egy nőének.

– Talán azokat is eltüntette. Riikkával együtt.

Esko minden egyes szavát gondosan megformálta, és

gonoszkodó tekintettel nézett Annára.



– Hát, akkor nincs más hátra, mint nekifogni – felelte Anna

lecsillapítva magát, és előásta a kesztyűt a zsebéből. – Ha van

valami, ami innen előkerülhet, akkor azt mi megtaláljuk.

Esko ismét mordult egyet. A nappalival kezdték. Nagy, hosszúkás szoba volt, utcára

néző ablakkal. Benne néhány használt bútordarab, de jó

állapotban. Az ablak alatt egy fehér melamin íróasztal állt, úgy

tűnt, hogy a gyermekkori otthonból cipelték át. Középső fiókját

Tini Nindzsa Teknőcök-matrica díszítette. A régi, barnabőrkanapé kopott volt, de kényelmesnek látszott. Az alacsony

könyvespolcon televízió és DVD-lejátszó, meg néhány könyv,

de dísztárgy egyetlenegy sem akadt. Matematika, fizika,

Chandler, Nesser és Å. Larsson. A srácnak legalábbis jó ízlése

volt a krimik terén. A vadász szakácskönyve, A szarvasvadászat

ábécéje, Kézikönyv túrázóknak, Műlégykötés. Szerethet a

szabadban lenni, valóban. A polcon volt egy sor film és CD-

lemez is, az amerikai szórakoztatóipar tucatremekei. Egy fiatal

férfi teljesen hétköznapi holmijai. Az íróasztalon egy

viszonylag új laptop, és egy jó kis számológép. A fiókok tele

kiosztott esszékkel és bonyolult matematikai képletekkel telikockás papírokkal. Se egy napló, se egy levél, semmi, ami

igazán személyes lenne. Kivéve az útlevél.

– Külföldre legalábbis nem menekült – mondta Anna. – Itt

az útlevele.

– Gondolkozz csak egy kicsit. Az ember anélkül is leléphet,mondjuk, Svédországba.



„Igen, valóban, vagy akár Norvégiába” – gondolta Anna, de

nem válaszolt.

– Lefoglalási engedélyt kell kérni Virkkunentől, és bevinni

ezt a laptopot az informatikusoknak, hogy nézzék át – mondtaEsko. – Hisz manapság az emberek magánélete ezeken a

gépeken van. A privát dolgok mindenki számára láthatóak a

Facebookon, semmi korlátozás. Neked is biztos több száz

bevándorló haverod van a neten – nevetett fel Esko, mintha

egy jó viccet sütött volna el. Anna ötig számolt magában, mielőtt válaszolt.

– Nem vagyok fenn a Facebookon.

– Nocsak, akkor van bennünk valami közös. Nem is hittem

volna.

Esko vörös arcán kellemetlen kifejezéssel bámult egy ideig

Annára. Anna elfordította a tekintetét.

– Ha Jere bejelentette a neten, hová megy, akkor

valamelyik haverja valószínűleg tudja, hol van – szólalt meg

aztán.

– Ezt az ügyes következtetést! Mégiscsak vág néha az eszed.

– Az az érzésem, hogy Jere nem hirtelen felindulásbólszökött meg. Innen valahogy tervszerűen távoztak – folytatta

Anna, nem törődve Esko hangszínével.

– Ide hallgass, ez a Jere egy hidegvérű alak. Pontosan emiatt

nem alkalmasak annyira a nők politikusnak, mint a férfiak,

túlságosan ki vagytok szolgáltatva az érzelmeiteknek. Ti, déliektalán még inkább, mint a finnek.



„Menj a picsába!” – küldte el magában Anna, és úgy döntött,

többet egy szót sem szól Eskóhoz.

Ha kincskereső játékról lett volna szó, a hálószoba ajtajábanfelhangzott volna, hogy forró, forró! Ez a szoba is elég nagy

volt. Anna széthúzta a sötétkék függönyt. A hirtelen fény

vakítóan árasztotta el a fehér falú szobát. Az ablakból a

panelépületek belső udvara és a szemközti ház fala látszott. Az

udvaron néhány parkolóhely és egy szembeülős fahinta fért el.

A tövében egy csenevész bokor meredezett.

A szoba közepén egy franciaágy állt. Az ágytakaró is

sötétkék volt. Anna felhajtotta a szegélyét. Házi készítésű. „Jere

anyja csinálta? Vagy Riikka? És miért feltételezem

automatikusan, hogy nő varrta?” – gondolta mérgesen. Éppen

úgy készíthette akár maga Jere is.

Abban a pillanatban Esko füttyentett. Kinyitotta a dupla

ajtós szekrényt. Nem volt benne semmi, amiből arra lehetett

volna következtetni, hogy Riikka ott lakott. Volt viszont benne

egy fegyverszekrény, szabályszerűen lezárva. Anna érezte,

hogy felszökik a pulzusa. – Na, nézzük csak meg, miféle csontvázakat rejt ennek a kis

eminensnek a szekrénye! Próbáld meg pár másodpercre befogni

a szádat, hogy koncentrálni tudjon az ember – szólt durván

Esko, és négykézlábra ereszkedett a szekrény előtt. Fülét az

ajtajára tapasztva lassan tekergetni kezdte a számzárat. Egy percsem telt belé, és az ajtó egy halk kattanással feltárult.



„Váó! – gondolta Anna. – Pont mint a filmekben.” De

persze nem mondta ki hangosan.

A szekrényben egy 45-ös kaliberű Marlin golyós puska és

egy régi, egycsövű sörétes puska, egy 16/70-es Baikal, néhánydoboznyi sörét, valamint töltények sorakoztak.

– Innen hiányzik egy fegyver – mondta Esko.

Anna nem bírta magába fojtani a kérdést:

– Honnan tudod?

– Ilyen kis rezgéseket érzek, mintha a szekrény mondaniakarna nekem valamit – felelte Esko, majd bedugta a fejét a

szekrénybe, lehunyta a szemét, és fülelt.

Anna várt.

– Kellene itt lennie egy 12-es kaliberű Remington pumpás

sörétes puskának – mondta Esko, előbújva a szekrényből. –

Ami, mint azt te is látod, nincs itt.

Anna csodálkozva bámult a férfira.

– Indulás előtt utánanéztem a fegyvertartási engedélyének,

csak kattintottam egyet a számítógépen, manapság csak

ennyibe telik. Ráadásul, ha a bűnügyi nyomozó főhadnagy

kisasszony megnézi, ott van két csomag 12/70-es steel shot. Azt

nem dugdossák ilyen kis csőbe. És főleg nem abba a Marlinba.

Anna elszégyellte magát. És dühöngeni kezdett. Neki ez

miért nem jutott eszébe? Magától értetődő lépés ellenőrizni az

engedélyeket.

– Legalább előkerült valami, amit a seggedbe dughatsz,most, hogy végre előbújtál a szekrényből.



– Hűha, kicsikém, hogy fel vagy ma húzva! – felelte Esko

egy frivol kacsintással. Arcán nyoma sem volt a mosolynak.

– Nyald ki!

– Jelentsd a központnak, hogy fegyver van a srácnál – utasította Esko. – Én most lemegyek rágyújtani, és körülnézek

egy kicsit azon az udvaron. Különben sem érzem túl jól az

ízeket. A cigi miatt.

Anna ott maradt egyedül a lakásban. A bosszúság hullámai

olyan erővel öntötték el, hogy a homloka és a hónalja isbeleizzadt. „Egy rakás szerencsétlenség vagyok – gondolta. –

Most ennél az ócska piásnál a pont, nevethet a kis bevándorló

rendőrspinén, aki még a legalapvetőbb dolgokkal sincs

tisztában.” Felhívta Virkkunent, és beszámolt arról, mit

találtak. Pontosabban arról, ami hiányzott. Azt nem említette,

ki ellenőrizte Jere engedélyeit, és persze azt sem, hogy ki nem.

Virkkunen megdicsérte őket a jól elvégzett munkáért, és

kiegészítette a körözést a „felfegyverzett” és a „veszélyes lehet”

szavakkal.

Anna ismét körbejárta a szobákat, fülelve, kihallani-e a

csendjükből még valamit, ami arra utalna, hol rejtőzködik Jereés a sörétes puska. Ha a falak hajlandóak lennének ezt elárulni

neki, jóvátehetné az iménti ostobaságát. „Mi a fenének van

fületek, ha szájat nem kaptatok hozzá?” – gondolta.

Este Anna végre felhívta Ákost. Kerülgette a konyhaasztalonvárakozó telefont, újabb és újabb tennivalókat talált ki,



többször is a kezébe vette a mobilt, de aztán mindig visszatette.

Közben kiment rágyújtani. Mi mondjon? Mivel kezdje a

beszélgetést? Végül, összeszedve a bátorságát, felhívta a számot.

A bátyja egyből felvette a telefont. A háttérben dübörgőzene, lárma és nevetés hallatszott. Ákos valami kocsmában volt.

– Anna, hogy vagy? Baj van?

Dörömbölés és zúgás, aztán elcsendesült a háttérzaj. Ákos

átment valahová, talán ki a szabadba, talán a férfivécébe.

Anna nagy levegőt vett, és háromig számolt. – Jól vagyok, köszönöm. És te? – szólalt meg aztán.

– Hát én is jól vagyok.

Egy másodpercnyi csend. Anna gyűjtögette a bátorságot.

Aztán így szólt a bátyjához:

– Egy hete átköltöztem… Most majdnem szomszédok

vagyunk.

– A fenébe, Anna! Miért nem szóltál?

A bátyja szinte kiabált.

– Nem igazán értem rá. Tegnap kezdtem a melóban, és

különben is annyi minden volt, el kellett rendezni a lakást, meg

minden. Arra gondoltam, átjöhetnél vasárnap. – Vasárnap? Azt hiszem, az oké. Szombaton a Riistetyt lép

fel a Marában, azt nem lehet kihagyni, de vasárnapra nincs

semmi. Hánykor jöjjek?

– Valamikor dél után.

– Oké. – Van valami híred anyáról?



– Nem igazán.

– Én a múlt héten beszéltem vele. Szeretne felőled is

hallani. Felhívhatnánk majd Skype-on.

– Meglátjuk. – Hiányzol neki.

– A faszomba , Anna, szólhattál volna, hogy ideköltözöl –

váltott témát Ákos.

– Mi újság veled mostanság?

– Nem nagyon tartottad a kapcsolatot.Anna nem válaszolt, de érezte, ahogy a bőre alatt szurkálja a

bűntudat. Ez ugyanis igaz volt. Tíz évig alig érintkezett a

bátyjával. Nagy ritkán hívták csak fel egymást, és még

ritkábban találkoztak. Anna nem akart. Nem bírt. „De te sem” –

szólt volna vissza legszívesebben Ákosnak.

– Na, most mennem kell, Zoran és Akim már várnak.

Átadjam az üdvözletedet? Zoran biztosan örülne neki.

– Add csak. És aztán gyere ám vasárnap!

– Oké. Szia!

– Szia!

Anna letette a telefont.

Zoran. Jóságos ég, ezek szerint még ő is megvan.

Anna visszagondolt arra, amikor előző alkalommal látta a

bátyját. Néhány évvel ezelőtt történt, télen, egy dermesztően

hideg február végén. Ákos úgy hívta, mint aki haldoklik, kérte,

menjen át hozzá. Elveivel ellentétben Anna át is ment.Kitakarította a sörösdobozokkal és hányással elborított garzont,



majd lement a patikába meg a boltba, hogy nyugtatót és

ennivalót vegyen a remegő férfinak. A hazaúton már gyűlölte

önmagát. Akkor azt gondolta, szerencse, hogy nem lakik

közelebb. Most pedig itt volt. A kettejük közti távolság nincs egy

kilométer sem.



10.

Annát annak idején a mozgalmasság és a sokoldalúság vonzotta

a rendőri munkában, és e tekintetben nem is kellett csalódnia

szakmaválasztásában. De még most sem győzött csodálkozni

azon, mennyi papírmunka, mennyi íróasztalnál üldögélés is

kapcsolódik hozzá. Már közrendvédelmis korában is mindig

irodai munkával ért véget a műszak, itt pedig természetesen

még sokkal több volt belőle. Harmadik reggele az erőszakos

bűncselekmények osztályának bűnügyi nyomozójaként a

számítógép bekapcsolásával indult, és a gép mellett ülve telikmajd el az egész nap. A tényleges nyomozás meglepően nagy

része zajlott házon belül, a számítógépet nyomogatva, mivel a

rendőrség intranetjén keresztül sokféle adathoz és

nyilvántartáshoz hozzá lehetett férni. A televízió

rendőrsorozatainak tempója, a fegyverrel a kézben valórohangálás az utcákon – mindez távol esett az irodahelyiségek

nyugodt légkörétől.

Anna azon tűnődött, vajon mennyi időbe telik, míg

eredményeket kezdenek elérni. Remélte, hogy Jere egyszer

csak előkerül.



Pontban délben Sari bekopogott érte az ajtón, hogy

ebédelni menjenek. Úgy döntöttek, a nemrég nyílt

borvendéglőt veszik célba, ahol napközben ebédet is kínáltak.

Kellemes hely volt, a sötét fa és bársony uralta berendezés miattfényes nappal is bensőséges hangulat és félhomály uralkodott

odabent.

– Ide akár valamelyik este is el lehetne jönni – mondta Sari.

– Kiválónak tűnik a borlap. Jó volna inni egy pohárral már

most, agyő, józanság! – kuncogott.– Én is iszom egyet. Ez az ausztrál chardonnay igazi

finomságnak hangzik – felelte Anna.

– Hoppá! Nem gondoltam komolyan.

– Mit?

– Hát hogy nem akartam valóban rendelni. Így

munkaidőben azért mégsem teheti meg az ember. Vicc volt.

– Jaaa, értem, bocsánat. Soha nem fogom megtanulni ezeket

a finn ivási szokásokat. Úgy tűnik, mindig túlságosan külföldi

maradok. Sosem bírtam megérteni, mi rossz van abban, ha az

ember megiszik egy vagy két pohárral, munkaidőben, reggel,

este, amikor akar.

– És nem szoktál berúgni?

– Hát, néha, ha kedvem tartja; ennyire azért már én is finn

lettem. De pont erre gondolok, hogy ha iszom egy pohárral,

akkor az már egyenlő a részegeskedéssel. Az, ahogy itt az

alkoholról beszélnek, és ahogy viszonyulnak hozzá, valahogy



olyan furcsa, kétszínű. Mifelénk csak a nyilvánvaló részegséget

rosszallják az emberek.

– Vicces, hogy azt mondod, mifelénk. Pedig tízéves korod

óta itt élsz. – Kétszer járok haza egy évben, minden szabadságomat ott

szoktam tölteni. Talán emiatt van. Bár legtöbbször úgy érzem,

mintha valahol középen lennék, se itt, se ott.

Anna érezte, hogy égni kezd az arca. Hogy ezt is muszáj

volt elmondania.– Van pasid? – kérdezte Sari bosszantó vigyorral az arcán.

Nem úgy tűnt, mint akinek felkeltette a figyelmét az Anna

szerint oly személyes vallomás.

– Nincs.

– Nem jött senki, aki megfelelő lett volna? Vagy?

– Nem tudom. Talán nem.

– És ott a másik hazádban?

– Ott sem.

Anna zavarba jött. Elborították az emlékei a tavalyi nyárról,

a perzselő forróság és a Tisza-parti árnyak, a folyó csaknem

harmincfokos vize, mely hűvösnek tűnt. Több mint egyhónapot töltött otthon egyhuzamban, és jobban érezte magát,

mint valaha. Idén nyáron csak egy hétre tudott elszabadulni a

munkából, és az túlságosan gyorsan elröpült, ahogy végigrohant

a kötelező látogatásokon. Csak egyetlen este volt, hogy

nyugodtan üldögélhetett gyermekkori barátnőjével, Rékával a járásban , mellettük sörösdobozokkal teli hűtőtáskával, elnézve,



ahogy a ragyogóan vörös nap belemerül a puszta vigasztalan,

tág ölébe. Hirtelen azon kapta magát, hogy fogalma sincs,

mikor megy legközelebb szabadságra.

– Tényleg úgy tűnik, hogy elakadtál valahol útközben – szólt Sari lágy hangon, de tekintetét mélyre fúrta Anna sötét

szemébe. – És most fogjuk magunkat, és megisszuk azt a bort. A

fenébe is, egyetértek veled, nem normális, ahogy a finnek

viszonyulnak az alkoholhoz.

Rendeltek egy-egy pohár chardonnay-t, ebédre pediggombalevest és grillezett lazacot. Salátát a kínálópultról lehetett

venni, négyféle is volt. „Fantasztikus” – lelkendezett magában

Anna. Soha többé rendőrségi menza, és főleg nem a

benzinkutak és hot-dogos bódék járőrműszakban gyorsan befalt

transzzsírsav-adagjai. Végre eljött életének az a szakasza,

amikor van ideje helyesen táplálkozni.

– Nem igazán tudtam semmit kideríteni ezekről a

Chelkinékről. Legalábbis semmi fontosat. Egyikükről sincs

semmilyen feljegyzés a nyilvántartásokban, kivéve persze

bevándorlási és tartózkodásiengedély-ügyben, de azok teljesen

rendben vannak. Az egészségügyiek sem tudnak influenzánálextrábbról. Vagyis ha Bihart valóban bántalmazták valaha, nem

rendelőben látták el utána – számolt be Sari.

– És az iskola?

– A lány egy belvárosi gimnáziumba jár. Elég menő iskola.

A testvérei még általános iskolások, Rajapuróban járnak suliba.



– Ez a gimnázium jó jel. A nagyon konzervatív szülők

lányai általában gyermekgondozást vagy valami hasonlót

tanulnak, már ha egyáltalán folytathatják valahol az általános

iskola után. – Az osztályfőnök azt mondta, Bihar kiváló tanuló, az iskola

egyik legjobbja. Semmi furcsát nem vett észre, kivéve, hogy a

lány eléggé tartózkodó, semmiképp sem extrovertált vagy

különösen szociális típus. De ezt kulturális sajátosságnak

tekintette.– Akár az is lehet. Sok kultúrában a lányokat csendesnek és

szófogadónak akarják nevelni, szinte zárkózottnak. És a baráti

köre?

– Az osztályfőnök szerint vannak barátai az iskolában.

– És fiúja?

– Azt nem tudta. Viszont a lány egy ideig hiányzott az

iskolából. Tavaly állítólag Törökországban járt.

– És hosszú ideig tartott az út?

– Pár hétig.

– Hmm… Nehéz ezt megítélni. Azért nekik is van joguk

meglátogatni a rokonaikat. – De ha el kellett menekülniük onnan?

– Akkor is.

– És ha ez valami eljegyzési út volt?

– Ezt tőlük kell kérdezni. Bár aligha fogják elárulni. Mióta

él a család Finnországban?



– Tíz éve. Bihar elsős volt, amikor idejöttek. Törökországi

kurdok, és menekültstátuszért folyamodva érkeztek ide. De

mostanra már mindegyiküknek megvan a finn állampolgársága.

– És a szülők? – Az apa, Payedar Chelkin negyvennégy éves,

villanyszerelő a foglalkozása, de tíz éve egy napot sem

dolgozott.

– Hát persze – mosolyodott el Anna.

– Az anyát Zerának hívják. Még csak harmincnégy éves.Gondold el, tizenhét volt, amikor Bihar született. Nincs

szakmája. A legkisebb gyerek, Adan nem sokkal azután

született, hogy a család Finnországba jött. A fiú, Mehvan pedig

nyolcadikos.

– Kérdezősködtél már a rajapurói iskolánál?

– Nem. Kellene?

– Keresd meg Bihar valamelyik régi tanárát. Az általános

iskolai osztályfőnökök meglepően sokat tudnak a családok

dolgairól.

Anna táskájában pittyent egyet a telefon. Raunótól jött egy

sms. „Esko üzeni, hogy Riikka barátnője, Virve Sarlin holnapbejön kihallgatásra.”

– Tulajdonképpen mi a baja ennek az embernek? – kérdezte

Anna.

– Néha kissé barátságtalanul viselkedik.

– Kissé? Szerintem nagyon is. Egyfolytában. – Nem érdemes foglalkozni vele.



– Ő maga nem tud nekem üzenetet küldeni?

– Jaj, ne törődj már vele! – felelte Sari.

– Ez azt jelenti, hogy ha üzenni akarok neki, akkor azt

Raunónak küldjem? Mégsem csinálhatunk Raunóból küldöncötkettőnk között.

– De igen. Legalábbis kezdetben. Esko le fog nyugodni.

– Utál engem.

– Nem utál. Csak istentelenül konzervatív, és mereven

ragaszkodik a sablonjaihoz. Bele fog telni egy kis időbe, miremegemészti, hogy hirtelen egy külföldi származású fiatal nő lett

a társa. Soha még csak nem is járt Svédországnál messzebb.

Hidd el, Esko egész jó fej, ha megismeri az ember.

– Ja, annak tűnik.

– Tényleg az, komolyan mondom. És még ha Virkkunen el

is kényezteti, egyúttal kordában is tartja. Csak szólj

Virkkunennek, ha van valami.

– Hogyhogy elkényezteti? Miért?

– Nem tudom. Valami régi történet. Nekünk

mindannyiunknak megvannak a magunk kis civodásai Eskóval,

ő már csak ilyen, és tényleg nem éri meg személyesnek venni. Anna vállat vont, és kiitta a borát.

– Holnap tehát jön Virve Sarlin. Riikka szülei azt mondták,

ő volt a lányuk legjobb barátnője – szólt aztán.

– Remek. Akkor rajta keresztül akármi is kiderülhet.

– Remélhetőleg. Ha mást nem is, kapunk némipluszmegvilágítást a Riikka Rautio nevű rejtélyre.



– Pénteken pedig a Chelkin-bagázs.

– Van mit csinálni.

– Elég nagy robajjal indult ez a te bűnügyi nyomozói

pályád. Én az első három évben nem kaptam mást, csakbiciklilopások felderítését.

– Megesz az irigység – felelte Anna.



Emlékszem a napra, amikor Finnországba jöttünk. Apa, anya,

Mehvan és én. Adan már ott volt anya hasában, de még nem

látszott, és én sem tudtam róla. Megéreztem, apa és anya

milyen izgatottak, anya annyira szorította a kezemet, hogy fájt,

amikor bejelentették a repülőtéri hivatalnokoknak, hogy

menekültstátuszért folyamodunk. Fogalmam sem volt, ez mit

jelent, de anya ismerte ezeket a szakkifejezéseket. A kurdok

elmenetelének olyan hosszú már a történelme, hogy ismerik

őket. De elég sokan vannak, akik úgy jönnek, hogy nem

ismerik. Azt hiszik, hogy kábé a boggage reclaimtől egyenesen

munkába röpítenek mindenkit, ha ott megjelenik. Szép kis

meglepetés éri őket aztán, ja.

Én szégyelltem magam. Szerettem volna ugyanúgy lenni

ott, ahogy mások, laza eleganciával húzni a bőröndömet,

Múmin-bögréket, Marimekko-edényfogókat és csokoládét

shoppingolni, és a tapasztaltak fesztelenségével figyelni, mikor

kell to the gate fáradni. Szerettem volna szabadságon lenni.

Próbáltam elképzelni, milyen érzés lehet az. Valami iroda kinézetű helyiségbe vittek bennünket, hogy

ott várjunk. Ez a várakozás olyan sokáig tartott, hogy majdnem

bepisiltem. Végül odajött két rendőrruhás szőke nő, meg

valami sötét hajú férfi hétköznapi ruhában. Apa és anya egész

lemerevedtek, amikor meglátták őket. Nekem is azt tanították

kiskoromtól fogva, hogy a rendőröktől félni kell, de azok a nőknem tűntek szörnyen rémisztőnek, még ha elég nagyok is



voltak. Mosolyogtak, és a szemembe néztek. Ebből is láthattuk,

hogy már nem otthon vagyunk.

A férfi beszélte a mi nyelvünket. Nekem ez valahogy

viccesnek tűnt, hogy ilyen sokat és ilyen messzire utazunk, meg

ennyire hideg van, aztán csiribí -csiribá, egyből egy közülünk

való fogad bennünket. Bár hát tudtam én születésemtől fogva,

hogy aki csak tud, elmegy.

A férfi továbbította a rendőröknek, amit apa mondott, és

apának, amit a rendőrök mondtak. Apa beszámolt az istentelen

gyaloglásunkról a hegyeken át a biztonság felé, ugyanazon az

ingatag hangon, amin néha esténként, amikor még otthonlaktunk, régi történeteket mesélt nekem és Mehvannak. Finnre

fordítva apa szavai nagyon furcsán hangzottak, mintha az a

férfi már nem a mi történetünket mesélte volna, hanem valami

egészen mást. És az is furcsa, hogy még ha olyan kevés idő telt

is el azóta, kezdem már elfelejteni. Hirtelen az egész sztori

idegen nyelvű mesének tűnt, amit az a férfi mond arendőröknek. Hogy egyszer volt, hol nem volt, és itt a vége,

fuss el véle, apró, kivehetetlen képek és rossz minőségű papír.

A végén muszáj volt szólnom, hogy ki kell mennem vécére.

A legcikibb az volt, hogy előbb a tolmácsnak kellett

elmondanom, aztán ő lefordította a rendőröknek. Tényleg

kábé százszor kellett elismételni, hogy ki kell mennem avécére. Hogy pisilnem kell, csurgatnom, muszáj vizelnem,

hugyoznom, és lehet, hogy azt hitték, jóságos ég, kakilnom kell,

de mindenesetre valami nyomja az alsó végemet, amiről aztán

tényleg nem lett volna szabad egyetlen szót sem ejteni. Anya

nagyon rosszallóan nézett rám.

Az egyik rendőr kikísért a vécébe. Próbált valahogy

bátorítóan mosolyogni, és elég csinos is volt. Vastag szálú

szőke haja befonva. Én nem mertem visszamosolyogni, pedig



örültem neki. Rengeteg pisa jött belőlem, úgy zúdult a

vécécsészébe, mint valami niagara. Zavarban voltam, mert az a

nő közvetlen az ajtó mögött várt, és persze mindent hallott.

Utána elfelejtettem megmosni a kezem, annyira izgultam, és

csodálkoztam, mit hadonászik a rendőrnő, mit akar mondani.

Aztán leesett, hogy a mosdót mutatja, meg a csapot, a fali

tartóban lévő habszappant meg a papírtörlőt, és tisztára

elvörösödve mentem vissza kezet mosni. Biztos azt gondolta,

hogy nálunk nem szokás mosakodni. Hogy szaros kézzel csak

úgy tömjük a pofánkba a maniókát a közös tálkából.

Aztán a rendőrök telefonáltak valahova. A tolmács aztmondta, hogy először várnunk kell egy kicsit, hú, hisz alig

vártunk még csak úgy tíz órája, aztán elvisznek bennünket

valami állomásra, és ott saját szobát kapunk, meg kábé

mindenki saját ágyat. És végül tényleg odamentünk, a

határőrség sötétzöld kisbuszával. Csodálatos érzés volt

autóban ülni, és a tovasuhanó idegen várost nézni az ablakonát. Addigra beesteledett, esett, és tiszta izgalmas volt, ahogy a

fények tükröződtek az esőcseppekben az autó ablakain.

Azt játszottam, hogy taxiban ülünk, úton valami előkelő

hotel felé.

Kivéve, hogy anya ott sírt mellettem, apa pedig dühös volt

emiatt.



11.

Virve Sarlin rendkívül világos bőrű és apró termetű lány volt,

fakószőke hajjal. Édes füstölőillatot árasztott. Vörös, bő szárú

bársonynadrágot és sötétzöld tunikát viselt, nyakában több lánc

és egy fa gyöngysor lógott. Egyik csuklóján apró csengettyűk

csilingeltek. Ha nem épp az egyik hajfürtjét csavargatta a

mutatóujja körül, akkor a körömágyánál lévő bőrt rágta, vagy

számtalan ékszerét birizgálta. Szürke, sminkeletlen szeme alatt

sötét karikák éktelenkedtek, orra körül vöröslött a bőr. A lány

kimerültnek tűnt. – Üdvözlöm, Virve, Fekete Anna nyomozó főhadnagy

vagyok.

Virve idegesen pillantott Annára.

– Ha jól értettem, ön Riikka legjobb barátnője, így van?

Virve orrcimpája és álla remegni kezdett, torkából kiszakadtegy hörgés, ahogy megpróbálta visszafojtani a sírást.

– Első osztályos korunktól a legjobb barátnőm.

Virve hangja gyerekesen vékony volt.

Anna átnyújtott neki egy zsebkendőt. Terapeutának érezte

magát, éppen olyannak, mint akihez az iskolapszichológusnak

és a diákjóléti csoportnak köszönhetően felső tagozatos korában



járnia kellett. Ott is mindig kéznél volt a zsebkendős csomag.

De arra nem volt szükség, hogy Annának valaha is átnyújtsanak

belőle egyet. Nem mondott el semmit a terapeutának, és főleg

nem fakadt sírva. A harmadik alkalom után közölte aziskolapszichológussal, hogy többet nem megy, és hogy sokkal

jobb terápia, ha eljár futni. A pszichológus azt felelte, nagyon

aggódik miatta. Anna szemberöhögte.

– Sírjon csak – mondta Anna. – Ez nagyon megrázó lehet

önnek. – Igen. Rettenetes. Nem bírok rendesen aludni. Azóta nem

aludtam normálisan, hogy Riikka anyja felhívott, és elmondta,

mi történt. Csak Riikkát látom, ahogy készülődött akkor este a

futáshoz, húzta fel azt az undorító színű melegítőjét – újra és

újra, mintha valami film pörögne a fejemben, ami egyfolytában

ismétlődik.

Anna szíve hirtelen nagyot dobbant. Virve ott volt, amikor

Riikka utolsó alkalommal futni indult? De visszafogta magát, és

előbányászta fiókjából a krízisközpont brosúráját. Odaadta

Virvének, aki egy ideig nézegette, majd megköszönte, és eltette

rojtos jutatáskájába. – Érdemes kihasználni az efféle segítséget, ha már a

társadalom ingyen felkínálja, nem igaz? Nekem viszont muszáj

önnek feltennem néhány kérdést. Képes rá?

Virve kifújta orrát a zsebkendőbe, amit Anna adott neki, és

bólintott.



– Jól van, akkor kezdjünk neki. Tehát Riikka önnel volt

aznap, amikor meghalt.

– Igen, igen. Vagyis nem egész nap, de majdnem. Hiszen ott

lakik… vagyis lakott nálam. – Tessék?

– Ott lakott nálam. Azóta, hogy szakítottak Jerével.

– Riikka és Jere szakítottak?

– Igen. Szent Ivánkor. Riikka rögtön átköltözött hozzám.

– Riikka szülei, úgy tűnik, nem tudnak erről. – Naná, hogy nem. Riikka úgy gondolta, majd akkor mondja

el, amikor már egy ideje Jyväskyläben van. Félt, hogy nyúzni

fogják, költözzön haza, mert tiszta idegek voltak attól is, hogy

összecuccolt Jerével. Meg amúgy sem akart nekik beszélni a

dologról, legalábbis egyelőre.

– Miért szakítottak?

– Riikka úgy érezte, előbbre kell jutnia az életben. Több

szabadságot akart, meg ilyenek. Eléggé fiatal volt még, amikor

összejöttek. Az ilyen kapcsolatok ritkán tartanak örökké.

– Sokat veszekedtek?

– Hát a vége felé, tavasszal, néha azért elég durvánösszekaptak.

– Tudja, mi miatt?

– Riikka szerint Jere túlságosan birtokolni akarta őt. Ez

idegesítette.

– Tehát Riikka volt az, aki szakított. – Igen.



gyors pillantást vetve Annára. Olybá tűnt, mintha képtelen

lenne akár egy pillanatra is egyetlen dologra irányítani a

tekintetét. „Nagyon rossz állapotban lehet” – gondolta Anna.

Aztán Virve lehunyta a szemét, és vett néhány mélylélegzetet.

– Hát, valamikor tíz körül keltünk fel. Riikka a nappaliban

aludt. Megreggeliztünk, aztán csak úgy elvoltunk. A vacak idő

miatt nem volt kedvünk kimenni. Én leginkább a saját

szobámban voltam, egy kétszobás lakást bérelek a városban,hálószoba, nappali meg egy picike konyha. Olvastam és zenét

hallgattam. Riikka biztosan ugyanezt csinálta a saját szobájában.

Aztán valamikor napközben lezuhanyozott, nekiállt

kirittyenteni magát, és közölte, hogy kimegy a városba.

Valamikor öt körül jött vissza, aztán hétkor egyszer csak

megint lezuhanyozott, és szólt, hogy elmegy futni Selkämaara,

onnan pedig hazamegy aludni.

– És ön nem csodálkozott ezen?

– Min? Hogy elmegy futni?

– Azon is. És hogy napközben kiment a városba.

– Hát, nem igazán. Azon csodálkoztam, hogy ilyenözönvízben is képes lemenni futni. Nekem aztán nem lett volna

kedvem. Én jógázom. És azért sem csodálkoztam, mert egész

nyáron ilyen volt. Tudtam én, hogy van neki valami új

kapcsolata, de baszta az agyamat, hogy nekem nem mesélt róla

semmit.– Riikkának volt egy új kapcsolata?



– Nekem soha nem vallotta be, de hát lehetett rajta látni.

– Miből?

– Olyan lelkes volt. Titokzatos. Egyik pillanatról a másikra

lelépett, és előtte rettenetesen kidekorálta magát. Meg arra arohadt futásra is rászokott, hogy lefogyjon. És sokszor nem jött

haza éjszakára.

– Mikor kezdődött?

– Pontosan nem tudom. Talán Szent Ivánkor, vagy június

végén, július elején. Mindenesetre szinte rögtön, ahogyszétmentek Jerével. Igazság szerint az a gyanúm, hogy még a

szakítás előtt ismerkedett meg vele.

– És ön rákérdezett a dologra?

– Hát gondolhatja, nem is egyszer. De csak annyit mondott,

nincs senkije. Nem volt hajlandó semmit elárulni. Furcsa volt.

Hiszen én… szóval mi mindig megosztottunk egymással

minden ilyesmit. Mindig.

– Van valami sejtése arról, miért nem árulta el?

Virve egy ideig megint hallgatott, és egy összesodort

hajtincse végét szopogatta.

– Az jutott eszembe, mi van, ha nem is pasi.

Anna úgy érezte, mintha egy gondolat átsuhanna az agyán,

de Virve egy lendülettel folytatta a magyarázatát, így nem tudta

megragadni a gondolatot, és az elszökött.

– Bár fel nem fogom, miért félt az ilyesmit bevallani, főleg

nekem. Hiszen tudta, hogy számomra a nemek nem jelenteneksemmit, csak a szerelem a fontos. Másrészt viszont Riikka



annyira betonbiztos heteró volt, amennyire csak lehet, mi

igazából eléggé különbözünk. Vagyis különböztünk. Borzalmas

múlt időben beszélni róla.

Virve elsírta magát. Tenyerébe temette az arcát, éscsendesen szipogott. Anna újabb zsebkendőt nyújtott a

lánynak, és várta, hogy megnyugodjon, mielőtt folytatta.

– Térjünk még vissza azokra az eseményekre, mielőtt

Riikka elment futni. Tehát öt óra körül ért vissza a városból.

Idézze fel pontosan, mit mondott, mit csinált, milyennek tűnt. – Most, hogy belegondolok, enni legalábbis nem evett. Pont

elkészült a padlizsán, amit csináltam, nagyon finom lett, és

amikor hívtam enni, közölte, hogy már kajált a városban.

– Rákérdezett, hogy hol?

– Nem. Nem volt kedvem beszélgetni vele, mert csak

levetette magát a kanapéra, és közölte, hogy fáradt.

Anna a számítógépén jegyzetelgette a kihallgatás menetét.

Volt egy notesze is, amibe a saját, nem hivatalos észrevételeit

írogatta. Most ezt: Hol evett Riikka aug. 21-én?

– És aztán mi történt?

– Aztán én ettem egyedül, elmosogattam, és a sajátszobámba mentem tévézni. És ha azt kérdezi, milyennek tűnt

Riikka, hát, úgy látszott, elég vacakul van. Csak feküdt ott a

kanapén. Aztán hallottam, hogy elment zuhanyozni, én

kijöttem a szobámból, és Riikka épp vette föl azt a zöld

melegítőjét, és… a rohadt életbe, meg kellett volnaakadályoznom, hogy elmenjen.



Virve utolsó szavait elnyelte a zokogás.

– És ön mit csinált azután, hogy Riikka elment?

Virve kisírt szemében riadt tekintettel fordult Anna felé.

– Ott maradtam a lakásban. Egész este egyedül voltam. – Ezt tudja valaki igazolni?

– Miért kellene? Nem nagyon. Hiszen egyedül voltam –

válaszolta ijedten Virve.

– Ne legyen emiatt ideges. Rutinkérdés. És Riikkát hívta

aznap valaki? Vagy kapott sms-t? Ő maga telefonált valakinek? – Hát, hallani legalábbis nem hallottam semmit. Leginkább

a saját szobámban voltam. Jaj, jobban kellett volna nyúznom,

hogy mondja el, mi a sztori! Talán akkor ez az egész nem

történt volna meg.

Virve szavait szinte elnyomta a sírás.

– Most tartsunk egy kis szünetet. Hozhatok önnek valamit?

Kávét?

– Inkább teát, köszönöm. Ki tette ezt? És miért?

– Éppen ezt próbáljuk most kideríteni.

– Biztosan nem Jere volt.

– Hogyhogy?

– Nem egy gyilkos típus.

– Tudja, hol van most Jere?

– Nem – válaszolta ijedt arckifejezéssel Virve.

– Jerét elnyelte a föld.

Virve nem szólt semmit. Csak a karkötőit birizgálta.



Anna hozott neki egy csésze teát, magának pedig kávét.

Csendben itták az italukat. Volt valami furcsa Virvében. Nem a

gondos, hippiszerű new age-kinézete miatt, ami végső soron

nem nagyon lógott ki a városképből. A lány nyilvánvalóanideges volt, de ez is szokványosnak számított. Szinte minden

ember izgult, ha a rendőrséggel akadt dolga, még ha nem is

nyomta semmi a lelkiismeretét. Mégis, Annában erősen élt a

gyanú, hogy a lány titkol valamit. „Igaz, mindannyian

titkolunk” – gondolta.Eskónak egy dologban legalábbis igaza volt: ebben a

munkában a legjobb háttérbe szorítani az érzelmeket. Csúnyán

félrevezethetik az embert. A sokat emlegetett intuíció a

valóságban vagy merő véletlen, vagy a tapasztalatból fakadó

tudás.

Anna megitta a már ki tudja, mióta a kannában állt kávéját,

és enyhe égető fájdalmat érzett a szegycsontja mögött. „Na, már

csak ez hiányzott” – gondolta, ahogy íróasztalára tette a csészét.

– Meséljen még Jeréről – kérte aztán. – Milyen ember?

A tea szemmel láthatóan megnyugtatta Virvét, segített neki

a koncentrálásban. Abbamaradt az ékszerek idegesítő csörgése,és a tekintete sem cikázott már összevissza. A teára szegeződött.

A lány két kezében fogta a csészét, mintha fészket formált

volna neki, és fújkálta a gőzölgő italt. Úgy tűnt, alaposan

megfontolja, mit mondjon. Amikor végül válaszolt a kérdésre,

olyan volt, mintha a teához beszélne.



– Jere tök rendben van. Ugyanabba a faluba valósi, mint mi

Riikkával, de két évvel idősebb nálunk. A felső tagozaton és a

gimiben mindenki totál bele volt zúgva, engem kivéve. Jól

nézett ki, és sportos volt, de szerintem rohadtul lenézettmindenkit. Mármint akkor, fiatalabb korában. Már nem olyan.

Mostanában rengeteg időt tölt a szabadban, és biztosan jó okos

is, hogy felvették matekra. Én valahogy mindig azt gondoltam,

hogy a csóró családi hátterét akarja leplezni a sportos

kinézetével. Meg azt, hogy ha biztosítótűt döfött volna azarcába, az sokkal hitelesebb lett volna. De a lányok szerették,

ja. Jere olyan volt Riikkának, mintha valami kiskamasz kori

álma vált volna valóra. Az atlétatípus bejött neki, pedig ő maga

kicsit gömbölyű. Vagyis gömbölyű volt. Riikka mindig is kicsit

felszínes volt, a külső nagyon sokat jelentett neki. De még így is

kábé százezerszer közelebb voltak hozzá a lelki dolgok, mint

például a szüleihez, Jézusom, micsoda kispolgárok! Látta már

őket?

– Maga és Jere közel állnak egymáshoz?

– Hogyhogy? Nem – felelte Virve szinte dühösen.

– Vagyis hát persze sokat találkoztunk Riikka miatt –

folytatta némileg barátságosabb hangon. – De semmi mélyebb.

– Biztos abban, hogy nem tudja, hol van most Jere?

– Honnan a francból tudnám? Nem ismerem annyira.

– Maga amúgy fenn van a Facebookon?

– Igen.– És Riikka meg Jere?



– Ők is. De Jere szinte sohasem használja.

– Megnézhetem a maga profilján, hogy valamelyikük írt-e

oda olyasmit, ami segíthet nekünk a nyomozásban?

– Természetesen, de nem hiszem, hogy bármi is előkerül.Mert ugye, Jere régóta semmit nem posztolt, Riikka pedig…

Vir ve hangja megint megtört, és a lány elhallgatott.

Anna behívta a Facebook főoldalát, és Virve bejelentkezett.

A profilképén harsány napfényben állt, egy óriási pálmafa

árnyékában. – Szép fotó, hol készült?

– Mexikóban – felelte Virve. – Tavasszal voltam ott,

hátizsákos túrán, rögtön az érettségi után.

– Váó – kommentálta Anna, és nekiállt végiggörgetni az

üzenőfal bejegyzéseit.

„Mi jár a fejedben?” – kérdezte a Facebook. „Mondd meg te”

– gondolta Anna, és beleolvasott a rövid szövegekbe, melyekkel

Virve 286 ismerőse tudósított magáról a többieknek. Anna

rákattintott Riikka nevére az ismerősök oszlopában. Megjelent

előtte a lány profilja. A fényképét maga készítette

webkamerával vagy mobillal, erről árulkodott a felvétel felsőszöge és egyfajta életlensége. Ugyanaz a kerek arc, mint az

érettségi képen is, ugyanaz a szürkéskék szem, melynek még

sok évtizedet kellett volna látnia, csúfolódva nézett vissza

Annára a számítógép képernyőjén. „Ez beteg dolog – gondolta

Anna –, hogy az élet folytatódik itt, virtuálisan, még ha Riikkakommentárjai véget is értek huszonegyedikén.” Utána a fala a



döbbent ismerősök R. I. P.-bejegyzéseivel volt tele. „Szólni kell

Irmelinek és Juhaninak, hogy távolíttassák el ezeket az

oldalakat” – jutott Anna eszébe.

Riikka egész nyáron csak nagy ritkán írt. A lány talán úgyhetente egyszer vette a fáradságot, hogy beszámoljon

haverjainak az életéről, fagyizásokról és strandolásokról szóló

rövid posztokkal. Csak egyszer említette, hogy futni volt. Ez

július közepén történt. Anna gyorsan átfutotta Riikka

ismerőseinek listáját. 103-an voltak. „A lánynak nyilvánvalóanmás dolga is akadt, mint hogy a gép előtt üljön” – gondolta.

Aztán rákattintott Jerére. 754 ismerőse volt, de az üzenőfalán

semmi élet. Virve nem hazudott. Jere nem fecsegett a dolgairól

a neten, sőt, még csak mások sztorijaiba sem folyt bele. Anna

azon csodálkozott, miért szedett össze ennyi ismerőst.

Rákérdezett Virvénél.

– Hát én nem tudom – felelte Virve. – Egyesek már csak

ilyenek. Hogy az olyan menő, ha iszonyú sok ismerősöd van a

Fészen.

Anna kijelentkezett, és megköszönte Virvének. Semmi nem

derült ki, de még meg kell vizsgáltatni Riikka privát üzeneteités e-mailjeit.

– Rendben, fussunk át még egyszer az egészen, hogy

stimmeljen a jegyzőkönyv. Bírja még? – kérdezte aztán.

Virve letette a teáscsészét, és kihúzta magát.

– Igen, bírom.



Végigmentek a dolgokon, és Virve vallomásába nem került

változtatás. Aztán a lány alaposan végigolvasta a kihallgatási

jegyzőkönyvet, elfogadta, és nagy karkötő-csörömpöléssel

aláírta. Végezetül Anna megkérte, készüljön fel, hogy aközeljövőben folytatódik még a kihallgatása. Virve gyanúja

Riikka lehetséges új kapcsolatáról és a lány halála napján tett

észrevételei olyan lényegesek a nyomozás szempontjából, hogy

muszáj lesz még visszatérni rájuk. Virve halkan azt válaszolta,

szívesen segít. „Ez az első dolog, amiben egészen biztosanhazudtál” – gondolta Anna.

Virve távozása után Annának rögvest Esko Niemihez kellett

volna mennie, hogy beszámoljon a nyomozásban előállt friss és

fontos fordulatról: Riikka és Jere már szakítottak, Riikkának

pedig volt egy új, titkos kapcsolata. El is ment egészen a férfi

dolgozószobájának ajtajáig, már kopogtatásra is emelte a kezét,

de aztán hirtelen meggondolta magát. Nem volt képes rá. Nem

merte.

Anna érezte, ahogy Esko ellenséges aurája egyenesen árad

kifelé az ajtón át. Megégetné az ujját, ha csak egy pillanatra ishozzáérne az ajtóhoz. Nem tudta, hogyan boldogulhatna az

Eskóval való együttműködéssel, egyáltalán hogyan közelítsen a

férfihoz. És ha nem boldogul Eskóval, hogyan boldogulhatna a

munkájával ezen az osztályon, ezen a rendőrségen, ebben a

városban?



Leengedte kezét, és otthagyta Esko ajtaját. Helyette Sari

szobájába ment. Ott volt Rauno is. Sokáig beszélgettek a

Virvétől megtudott információkról, és azt mérlegelték, milyen

hatással van mindez a nyomozás menetére. Meg kellenepróbálni kideríteni, ki volt Riikka új pasija. Vagy nője. Jere

keresésének iramát is gyorsítani kell. A fiúról továbbra sem

érkezett bejelentés. Sem a sörétes puskáról.

Végül Anna beszélt Eskóval kapcsolatos aggodalmáról is:

elmondta, mennyire bántotta Esko Raunón keresztül küldöttüzenete, és hogy attól fél, a munkavégzésük így lelassul,

megnehezedik, talán el is akad. Rauno ugyanazt mondta, amit

már korábban Sari is. Hogy Esko az idő múlásával meg fog

változni. Csak türelmesnek kell lenni.

Annát elöntötte a méreg.

Lement, elszívott egy cigit, és úgy döntött, aznapra

abbahagyja a munkát. Hazafelé beugrott egy mélyhűtött

pizzáért a Siwába. A pénztároslány barátságosan üdvözölte, és

egy vidám „viszontlátásra” köszönéssel búcsúzott el tőle. Ez

kicsit jobb kedvre derítette Annát.

A mikró sípolása visszhangzott a konyhában. „Ez az üreskonyha valahogy lehangoló – töprengett Anna –, olyan

magányosnak tűnik.” Biztosan kellene vennie valamit, amivel

megtölti ezeket a szekrényeket, vagy talán valami falvédőt a

visszhang ellen. Egy függöny is segítene. Befalta a gőzölgő

pizzát, és olyan rosszul lett tőle, hogy nem volt kedvenekiindulni kocogni. Aznap este a hosszútávú futáson lett volna



törvényhozás gőzvasúton pöfögött, miközben a valóság

nagysebességű vonaton suhant el mellette.

Anna addig olvasott, amíg már-már leragadt a szeme.

Kikapcsolta a gépet, és bemászott az ágyába, átadta magát afáradtságnak. Ennek ellenére nem bírt elaludni, miután

leoltotta a villanyt.

Sari óvatosan fröcskölte a combja közét. A szeméremajka kicsit

felhorzsolódott, és ahogy víz érte, kellemetlenül csípett. A

sperma a vízzel együtt lefolyt a zuhanytálcába. „Ott mennek a

kis sejtek, hál’ istennek hormonspirálom van” – gondolta,

miközben sugárzott belőle az öröm és a melegség. A férje jó

időzítéssel épp akkor ért haza több mint egyhetes

munkaútjáról, amikor a gyerekek lefektetésén volt a sor, így ő

olvashatta nekik az esti mesét. A férfi utána rögtön letámadta és

a hálószobába vitte Sarit, bezárta az ajtót, és nyoma sem látszott

rajta az úti fáradtságnak. Valami pozitívum is van abban, hogy

egyfolytában utazik a munkája miatt. A szexuális életük évek

óta ugyanolyan szenvedélyes. „Ez a jutalom a hetekig tartó

magányért és azért, hogy egyedül intézem a hétköznapokat.Nem is olyan rossz jutalom” – gondolta Sari, miközben

megtörülközött, és visszabújt férje meleg ölelésébe. Képes lett

volna azonnal folytatni, de tudta, hogy jobb várni egy kicsit.

– Hogy telt a hét? – kérdezte a férfi gyengéden simogatva

Sari hátát.



– Rettenetesen. Két óriási ügy zuhant ránk egyszerre, egy

gyilkosság és egy becsületbeli erőszak. Ez a becsületbeli lehet,

hogy téves riasztás, de a másik nagy ügy lesz. És Esko a

változatosság kedvéért megint seggfejkedik. Gondolom, mindeneste iszik. Valószínűleg elég gorombán bánik azzal az új

rendőrnővel, aki hétfőn kezdett nálunk. Anna Feketének

hívják.

– És milyen ez az Anna?

– Egész kellemes. Érti a dolgát. Egy kicsit talán csendes. – Hát nem is bírnának ki a többiek még egy fecsegő

nőszemélyt!

– Na menj a picsába! – felelte Sari, és rácsapott a párnával a

férjére. – Tegnap együtt voltunk edzeni. Tisztára tökéletesen

beszél finnül, de tényleg tisztára, egyáltalán nem hallani rajta,

hogy nem itt született. Feleslegesen aggódtam. Amúgy

meghívtam vendégségbe valamikorra.

– Á, értem. Klassz. Hová valósi?

– Szerbiába, ha jól emlékszem. Még nem nagyon mertem

kérdezgetni. Valaki azt mondta, hogy szerb. Majd jövő héten

megtudakolom pontosabban. Megbeszéltük, hogy mindenhéten együtt megyünk majd edzeni.

– Jól teszitek.

A férfi keze most Sari hasát simogatta, érdes ujjbegyei

finoman karcolták a bőrét.

– És neked hogy telt? – kérdezte Sari. – Mmm… ez finom.



– Kína rettenetes, furcsa, szennyezett, kaotikus ország. Vagy

legalábbis Peking az. De jó üzletet csináltunk. Csodás a bőröd.

– Vissza kell még menned?

– Csak karácsony után. Szerencsére. – És ha elkísérnénk a gyerekekkel? Kivehetném akkor a

szabadságomat. Szörnyen érdekel a kultúrájuk.

– Nem rossz ötlet. De nem nagyon lesz időm veletek

foglalkozni.

– Nem baj. Szerinted összejönne?– Majd úgy csináljuk.

Sari telefonja pittyent egyet, jelezve, hogy üzenete érkezett,

de most nem bírt foglalkozni vele.

– Szeretlek. Istenem, de hiányoztál!

– Te is nekem – suttogta Sari a férje szájába, és a gyerekek

egész éjszaka nem ébredtek fel, pedig ők nem különösebben

vigyáztak.



12.

Az ideges Bihar Chelkin Anna szobája előtt ült és várakozott.

Anna a teakonyha reluxájának rései közül figyelte. A lány

rágózott, és egyre-másra a folyosó nagy faliórájára pillantgatott,

melynek másodpercmutatója egyenletesen sepert körbe a

világos óralapon. Fején szorosan megkötött sötét hidzsáb, testét

hosszú ballonkabát takarta. „Vajon alatta csak egy fürdőruha

van? – tűnődött Anna. – Máskülönben kilógna a nyelve.”

Az idő hétfő délután óta napos és meleg volt. Ma szinte

kánikulai magasságokba kúszik majd a hőmérő. A család többi tagja is ott volt a rendőrségen, és az egész

csapatot az ő kihallgatásuk foglalta le. Rauno és Esko intézik

majd Payedar és Mehvan Chelkint, Sari Zerát és Adant. Ezzel

párhuzamosan Vantaaban Bihar nagybátyját és nagynénjét az

ottani kartársak kérdezik ki. Annát hirtelen kellemes érzésrohanta meg, ahogy elképzelte Eskót és Chelkin urat egy

asztalnál a kettes kihallgatóban. Anna tudta, hogy Esko nem

fog az empatikus rendőr szerepébe bújni, és nem fogja kellemes

csevegésként végigvinni a kihallgatást. Igazából biztosra vette,

hogy Payedar Chelkin beszarva és megtörten megy majd haza.

Vagyis nem, természetesen nem haza, hanem bilincsbe verve a



rendőrségi fogdába, hogy ott várjon az ítélethozatalra. Anna

felismerte magában a bosszúvágyat. Pokoli jó érzés volt.

A Chelkin család több mint kétévnyi, a befogadó állomáson

eltöltött várakozás után kapta meg a menekültstátuszt. Azelbírálási idő hosszúra nyúlt, de ez nem volt rendkívüli. Ezzel

jár, ha az ember ide mer jönni. Várakozással.

A tengerpart. Munkkisaari, és a vijjogó sirályok.

A pingpongjátszmák Ákossal.

Anya aggodalomtól barázdált arca. Anna retináján emlékképek kezdtek villódzni, salakos

hordalékként törtek fel a rejtekhelyükről.

Muszáj volt lemennie rágyújtani. „A testben lerakódott

salakanyag mennyisége állandó kell legyen” – gondolta

mosolyogva.

Olyan gyorsan szívta el a cigarettáját, hogy beleszédült. „Na,

most már ez is elkezdődött, a munkaidőben bagózás –

bosszankodott magában. – Jobb lesz, ha ez egyben az első és az

utolsó is, és nem lesz folytatása ennek az egyetlen alkalomnak;

a tegnapi pedig nem számít, mert akkor már befejeztem a

munkát.” Elnyomta a csikket a bűzlő hamutartós kukaperemén, és a barna mélységbe ejtette a cigarettát. „Erre

tényleg nem fogok rászokni'’ – határozta el.

„Mi legalább elég hamar megkaptuk a tartózkodási

engedélyt” – gondolta, ahogy visszafelé szedte a lépcsőket az

erőszakos bűncselekmények osztályára. Így, a cigaretta után alépcsőzés nehezebbnek tűnt, mint általában.



Nekik nem jutott osztályrészül a hónapról hónapra húzódó

kínzó várakozás, félelem attól, hová kell majd ismét

menekülniük. De akkor rendkívüli törvény volt érvényben,

nekik előjoguk volt. És ők már eleve, hogy is lehetne mondani,kész európaiak voltak. Ákos az irokéz frizurájával, a táskájában

finn punkbandák kazettáival. A befogadóállomáson valami

polgári szolgálatos egyből közös zenekart is alapított vele.

Akkor még milyen biztosnak tűnt, hogy Ákos be fog

illeszkedni!Anyjuk utálta fia új haver jait.

A kihallgatásokhoz tolmácsot hozattak a rendőrségre, egy fiatal

kurd nőt.

Bihar közölte, hogy nincs szüksége tolmácsra. Aki elsős

korában jött Finnországba, jobban beszél finnül, mint az

anyanyelvén, melyre elkerülhetetlenül az a sors vár, hogy

meggyengül, elveszíti erejét. Anna erről is tudott mindent, de

most nem akart rá gondolni. Bihar szülei viszont kicsit sem

tudtak finnül. A tolmács főleg miattuk volt. Anna három

különböző forrásból is leellenőrizte, hogy a nő még csakszegről-végről sem rokona a Chelkin családnak. Feltehetően

amúgy is nehéz lesz előbányászni az igazságot, és egy olyan

tolmács, aki képtelen pártatlan maradni, ezt biztosan végleg

meggátolná.

Anna határtalan elégedettséget érezve már egy órával akihallgatás valódi kezdete előtt a helyszínre kérette a tolmácsot.



Nem felejtette el Esko megjegyzését a társadalmi javak

pazarlásáról. Azt is tudta, hogy az alkalmi jellegű, óradíjazású

munka a nő egész családjának egyetlen bevételi forrása.

Anna egy mentolos cukorkát csúsztatott a szájába, azirodájába ment, és kérette Bihart.

– A kihallgatásról felvétel készül – mondta, ahogy

bekapcsolta a videokamerát. – A kiskorúak kihallgatását mindig

felvesszük. Ezenkívül jó, ha tudja, hogy érintettként

kötelessége igazat mondani. Megértette? Bihar bólintott a kamera felé.

– A vasárnapról hétfőre virradó éjszaka felhívta a

segélyhívó központot, igaz? – kezdte Anna.

– Felteszem – felelte Bihar dacosan, és a kameráról Annára

fordította tekintetét.

– Miért telefonált?

A daccal aládúcolt önbizalom megingott. Egy elsuhanó

pillanatra Anna meglátta a lány fekete szemében a sarokba

szorított állat rettegését. Bihar gyorsan becsukta a szemét, vett

egy mély levegőt, aztán újból kinyitotta. A félelem máris el volt

rejtve.

– Ööö… hát… valamit álmodhattam. Valami rémlátomás

lehetett, aztán pedig félálomban telefonáltam. Én sem igazán

fogtam fel. Csak akkor ébredtem fel, amikor a zsaruk kijöttek

oda a nagynénémhez kérdezősködni. Akkor döbbentem csak rá,

mi történt. Hogy véletlenül mit tettem. – Mit álmodott?



Bihar alig észrevehetően összerezzent. Erre a kérdésre nem

volt felkészülve. Talán arra számított, hogy a józan finn

rendőrök nem fognak nekiállni álmokról kérdezősködni.

Igyekeznek megmaradni a reális dolgok talaján. – Már nem emlékszem – felelte gyorsan. – Már akkor sem

emlékeztem, amikor felébredtem.

– És mikor ébredt fel?

– Amikor megjöttek a rendőrök.

– És ez mikor volt? – Nem tudom, biztos valamikor négy vagy öt körül. Utána

már nem tudtam visszaaludni, már majdnem reggel volt.

– Az apja benne volt az álmában?

– Nem emlékszem.

– Megfenyegette az apja, hogy megöli?

– Mármint az álmomban, vagy igaziból?

– Nekem mindegy. Megfenyegette?

– Hát, ébren legalábbis sohasem fenyegetett meg. Arra az

álmomra nem emlékszem. Lehet, hogy az álmomban

megfenyegetett, ha egyszer ezt zagyváltam a telefonba.

– Miért volt Vantaaban?

– A rokonaimnál töltöttem a hétvégét. Miért, tilos?

– Milyen rokonainál?

– A nagybátyámnál és a nagynénémnél.

– Hogy szokott iskolába menni?

– Mi? Hogy jön ez ide? – Csak válaszoljon a kérdésre.



– Elsétálok a buszmegállóig, onnan pedig busszal.

– Kivel?

– Egyedül.

– És Mehvan? – Más suliba jár. Én gimis vagyok, ő felsős.

– Azelőtt az öccsével kellett együtt mennie az iskolába?

Amikor még általános iskolás volt?

Bihar fekete szeme most kerülte Annát és a kamerát, ide-

oda pásztázott a falakon. – Nem – válaszolta.

– A kollégám mást mond. Tegnap beszélt az ön volt

tanárnőjével, Riitta Kolehmainennel, aki szintén mást mond. A

tanárnő elmesélte, hogy végig, amíg ön felső tagozatos volt, az

öccse úgy járt a nyomában, mint egy héja, egy pillanatra sem

tévesztette önt szem elől. És hogy önnek sok hiányzása is volt.

– Azokra mindig volt szülői engedélyem – felelte Bihar.

– Pontosan. Senki nem mondta, hogy lógott.

– Persze, hogy együtt mentünk Mehvannal az iskolába,

mivel ugyanoda jártunk. Semmi furcsa nem volt benne.

– És ez nem frusztrálta önt?

– Egyáltalán nem.

– Nem érezte úgy, hogy korlátozzák a szabadságát?

– Dehogyis!

– Törökországban is jártak tavaly.

– Aha.– Miért?



– Csak úgy.

– Ott volt az eljegyzése?

– Nem, dehogy! – nevetett fel mesterkélten Bihar.

– Valóban? És tanítás után mit szokott csinálni? – Tévézek, megcsinálom a leckét, átmegyek a haverokhoz.

Semmi extra.

– Kik a haverjai? Kurdok? Vagy finnek?

– Az iskolában finnek, az osztályomban nincs más

bevándorló, sőt, az egész iskolában sem. Otthon főleg kurdok.Meg két szomáli lány, akik a szomszéd házban laknak.

– Jár valakivel?

– Nem – felelte Bihar.

– És járt?

Bihar a kihallgatószoba asztallapját nézte. Hosszú fekete

szempilláit rebegtette, melyek árnyat vetettek az arcára. Ivott

egy korty vizet.

– Nem – mondta aztán, és igyekezett meggyőzően nézni

Anna szemébe.

„Hazudsz” – gondolta Anna.

– Bihar, én a barátja vagyok – váltott Anna hirtelentaktikát. – Nincs mitől félnie, egyszerűen csak mondja el, mi

van, és én biztonságba viszem. Most rögtön. Soha többé nem

kell visszatérnie, soha senkitől nem kell többé félnie.

Bihar ismét összerezzent, tétovázott.

– Nem hiszem, hogy ez bármit is segítene – felelte aztán. – Miért?



– Hát mert nincs semmi bajom.

A lány unott arckifejezést öltött, és buborékot fújt a

rágógumijából, ami kipukkanva a szájára tapadt.

– Felhívta a segélyhívót. Féltette az életét. Hallottamfelvételről a hívását. Egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki

félálomban van. Úgy tűnt, mint aki pokolian fél. Látom, hogy

most is fél. Hogy a csillagokat is lehazudja nekem az égről, mert

fél. Halló, kisasszony! Egész életében ezzel a félelemmel akar

együtt élni? Azt akarja, hogy ez uralkodjon magán? Bihar fészkelődni kezdett a székén.

– Mégis mitől kéne félnem? – próbálkozott.

– Hát, például az apjától. Vagy a nagybátyjától. Vagy az

öccsétől. Az anyjától. Talán valaki mástól is. Ugye, azzal

fenyegetik, hogy megölik? Mit tett ellenük? Elment az

osztálytársai házibulijába, és ivott egy kis cidert? Megtetszett

magának egy finn fiú? Ne már, Bihar! Gondolkozzon el egy

kicsit.

Bihar a száját húzogatva meredt az ajtóra. Sötét, olajbarna

bőrén fehér és piros pettyek serkentek. Kabátujjába törölte a

szeme sarkát, visszatartotta a könnyáradatot. „Talált, süllyedt” – gondolta Anna. – Telitalálat!”

A lány egy ideig hallgatott. Hol Annára, hol a kamerára

pislogott.

– Nem fognak megölni – szólalt meg aztán halkan.

– Hát persze, hogy nem, ha szófogadóan gubbaszt otthonegészen addig, míg férjhez nem megy valakihez, akit a kedves



apucija kinézett a maga számára. Létezik már ez az ember? Már

eljegyezték magát? Boldog? Szereti azt a férfit?

Bihar egy szóval sem felelt. Egy könnycsepp szökött ki a

szeméből, és legurult a bal arcán. – Kit véd, Bihar? Hiszen itt egyedül önről, csakis az ön

életéről van szó. Ide hallgasson, a legkevésbé sem kell azzal

törődnie, milyen érzés az apjának vagy az anyjának, ha ön

mégsem az a szófogadó lány, akire ők vágynak. Hiszen ők sem

törődnek sokat a maga érzéseivel, vagy igen? Ön is tudja, mimozgatja őket. A szégyen. Önnek meg azt hazudják, hogy a

becsületről van szó. Námúsz, Bihar, námúsz. A család és a

nemzetség becsülete. A férfiak becsülete, Bihar.

Anna érezte, hogy indulatba jött. Hangja megkeményedett.

Túlságosan közelről érintette a téma. Mindig minden téma

túlságosan közelről érintette. „Túl heves vagyok ehhez a

munkához. Meg kell nyugodnom, még megijed a lány.”

Anna felkelt, azzal, hogy hoz még vizet.

– Jól van, Bihar – szólt Anna visszatérve a vizeskancsóval. –

Most mondjon el mindent. Ne féljen semmitől. Már elég régótalakik Finnországban, hogy tudja, az ön oldalán állunk. Ugye

tudja?

– Igen-igen.

– Mit csinálnak magával a rokonai?

– Semmit.



– Megfigyelik? Verik? Fenyegetik? Azzal fenyegetik, hogy

megölik?

– Nem, nem, nem, nem, nem! – kiabált Bihar. – Fejezze már

be! Nem csinálnak semmit. Nincs semmi bajom. – Mikor tölti be a tizennyolcat?

– Három hónap múlva.

– Tudja, hogy onnantól semmit sem tehetnek magával?

Hogy teljesen szabadon eldöntheti, hol lakik, kivel van, és mit

csinál? Csak előttünk, a törvény őrei előtt felel a tetteiért, arokonai előtt nem.

Bihar felhorkant, és nagy szemében enyhe lenézéssel nézett

Annára.

– Persze, hogy tudom, miért ne tudnám?

– Akkor hát el szokták engedni otthonról?

– Hagyja már abba, téves riasztás volt! Az egész ügy egy

nagy félreértés. Álmodtam. Össze voltam zavarodva.

Gyerekkoromban is mindig járkáltam meg beszéltem

álmomban.

– Egészen biztos benne, hogy ezt akarja mondani? –

kérdezte Anna. – Egészen. Soha nem bántanának a szüleim.

– Miért nem hiszek magának?

– Biztos azért, mert maga rendőr. Arra tanították az

iskolában, hogy mindenkiben valami bűnözőt lásson.

– Bihar, egy másik ember szabadságának a korlátozása bűn.Bűn gyilkossággal fenyegetőzni.



– De velem semmi ilyesmi nem történt.

– Akkor miért hívta a 112-t?

– Már mondtam.

– Nem mond igazat.– Jó, rendben. Elismerem. Bosszú volt.

– Fejtse ezt ki.

– Dühös voltam, mert nem engedtek el az osztálybuliba.

Bosszút akartam állni.

– Ez igaz?– Igen.

– Miért nem mondta egyből?

– Nem mertem. Azt gondoltam, bűncselekmény, vagy

ilyesmi, ha az ember feleslegesen hívja fel a segélyhívót.

– Valóban lehet érte büntetést kapni.

– Hülye voltam. Nem gondolkoztam. Annyira őrjöngtem.

Bocsánat.

– Miért nem mehetett el az osztálybuliba?

– A családom azt mondja, ott isznak. És ez igaz is. El kell

ismernem.

– Három hónap múlva már elmehet. És akár ihat is, ha akar. – Ja, apa is ezt mondta.

– Hát persze – kommentálta Anna. – Utoljára kérdezem,

Bihar, megfenyegették?

– Nem fenyegettek meg, egyáltalán nem. Higgye már el!

Anna felsóhajtott, és véget vetett a kihallgatásnak. Bihar akendője alá söpörte a homlokára szökött izzadságcseppeket, és



megszorította a csomót. Aztán kortyolt a vízből, és a

videokamera felé pislogott. Anna felállt, és elkezdte összeszedni

a papírjait az asztalról. Bihar még mindig a székén ült, és a

kabátzsebében turkált, mintha keresne valamit. Hirtelenfelpattant, még mindig a videokamerába bámulva. Aztán kezet

nyújtott Annának, hogy elbúcsúzzon tőle, a másik, még mindig

a zsebében lévő kezével pedig meglebbentette kabátja

szegélyét. A kabát alól egy durva kinézetű, festett póló villant

elő, ami Ákos fiatalkori zenekaros pólóit idézte. – Viszlát, és köszönöm! – szólt Bihar könyörgően nézve

Anna szemébe, akár egy ínyencfalatért kuncsorgó kölyökkutya.

Aztán az ajtóhoz szaladt, és kirohant.



13.

– A mi zsákmányunk is ugyanolyan soványka, semmit nem

lehetett belőlük kiszedni. Semmit. Egyfolytában csak azon

hőzöngtek, hogy az egész félreértés volt, hogy ők soha senkinek

sem ártottak – mesélte Rauno két korsó sörrel a kezében

Annának, miközben az Aleksinpuisto közepén lévő teraszos

vendéglő asztala felé tartottak.

Odabenn a rendőrség épületében túl meleg volt, és még

klausztrofóbiája is támadt az embernek. A kihallgatások késő

délutánig elhúzódtak, péntek volt, kinn pedig az utolsókatrúgta a nyár. A hőmérséklet bőven húsz fok fölé emelkedett, és

miután Anna végighallgatta a rádió időjárás-előrejelzését,

megijedt. A következő hétre lehűlést és esőt ígértek.

– Ez az utolsó esélyünk – fordult oda Anna drámaian Rauno

felé, mikor az megjelent a teakonyhában. A rendőrség márelcsendesült. Az emberek a remek időjárástól felbátorodva

távoztak, hogy mihamarabb megkezdhessék a hétvégét.

Annának feltűnt, hogy Rauno ismét csak nem siet haza.

– Tessék? Nem, én mindig adok neked még egy lehetőséget,

bébi. Ne izgulj.

Anna elnevette magát.



– Úgy értem, a teraszon ülni egy szál pólóban. Sörözni a

napsütésben. Lebarnulni. Csak úgy lenni. Induljunk!

– Ez ám a világvége-hangulat! Fel akarod akasztani magad a

jövendő tél idejére, vagy miről van szó? Én legalábbis még sokatakarok teraszokon üldögélni. Igazság szerint soha nem is akarok

felhagyni vele – felelte Rauno.

Együtt indultak a városba.

Rauno egyetlen nagy kortyra félig kiitta a korsót, majd

ingujjába törölte sörhab-bajszát. Anna lassabban szürcsölte asaját italát, élvezve a napsütést meg a sör hűvös érintését a

nyelvén és a szájpadlásán.

– A végén azt találta ki a lány, hogy bosszú volt. Apu nem

engedte el bulizni.

– Ezt mondták a szülők is.

– Megbeszélték előre, nyilvánvaló hazugság. Először azt

állította, hogy rosszat álmodott, és félálomban telefonált.

– Pont ezt mondták elsőre a szülők is. A lány állítólag

mindig is nyugtalan alvó volt, szokott beszélni és járkálni

álmában. Aztán elkezdtek hőzöngeni, hogy jogukban áll

eltiltani a gyereküket olyan helyektől, ahol ivászat folyik. Hogyhát a törvény is ezt várja tőlük.

– Ez igaz is.

– Láttad volna Eskót! Az a vén rasszista mézet hugyozott az

előtt a pasas előtt. Később ilyet szólt nekem, hogy bárcsak a

finn apák is ilyen kemények lennének, a kölykök nemlézengenének nekünk a pályaudvaron.



– Á, szóval Esko rasszista?

– Ne ragadj már le egyetlen szónál. Igazából nem az, csak

előadja az überkemény csávót.

– Velem olyan undok.– Esko mindenkivel undok, kivéve, hogy most ezzel a

Payedarral nem volt az.

– Szóval úgy fest, megdől az egész ügy.

– Igen. De beszéljünk valami másról, elegem van a

munkából. Túl melegen süt a nap – szólt Rauno, és felkelt egyújabb korsóért.

„Meg sem kérdezte, hogy én is kérek-e” – gondolta Anna.

„Persze, hogy nem kérdezte meg, mivel nekem még az

előző is szinte tele van. Finnországban sosem kérdezik meg. És

ez igazából jó is így.”

– Nemrég vettem egy nagy fényerejű spéci lámpát – kezdte

Anna, amikor Rauno visszaért.

– Te meg vagy őrülve. Minek?

– Frusztrál, ha arra gondolok, mindjárt megint olyan

rémesen sötét lesz.

– Azok a lámpák semmire sem jók. A téli depressziót úgy,ahogy van, csak a városban lakók találták ki. Nézz csak körül!

Most augusztus van, süt a nap, ott repked egy légy. Most – most

van. Nem érdemes arra pazarolni az időt, hogy már előre

sopánkodjunk olyasmin, ami még nem következett be.

– Talán nem, de a biztonság kedvéért vettem egyet. Teakkor vidéki vagy?



– Ja, innen a közelből, Mäntykoskiból.

– Család? – kérdezte Anna, bár már tudta a választ. Sari

elmesélte az edzőteremben.

– Van. Feleség, két gyerek. – Mekkorák?

– Négy és öt évesek. Két lány.

– Cuki – felelte Anna mosolyogva.

– Hát igen.

Rauno már a második korsóval is majdnem végzett. Annaszinte még alig ivott a sajátjából. Az ital már kezdett

megmelegedni. Nézte a park ösvényén nyári ruhában járkáló

embereket, a morzsák után keresgélve ide-oda repdeső

galambot, a kutyát, amelyik lehozta sétálni a gazdiját. A

közeledő ősz megállt valahol a sarkkör északi oldalán, és ott

várakozott. Anna tekintete megállapodott egy férfin, aki

gördülékeny húzásokkal közeledett az ösvényen. A kerekes

széke abroncsai alatt ropogott a sóder. A férfi lábait széles pánt

erősítette a székhez, a trendi farmerben töpörödöttnek és

ernyedtnek látszottak. Ha nem lettek volna pánttal odafogva,

valószínűleg a földre csúsztak volna, felborítva a széket. A férfia kiszolgálóablakhoz gurult, vett egy korsóval, majd fürgén

odapördült a legközelebbi szabad asztalhoz, és belekóstolt a

sörébe. „Jól néz ki – gondolta Anna. – Micsoda izmos és barna a

karja. Gyönyörű a válla.”

– …teljesen összezavarja az alvást egy ilyen lámpa. Hé,Anna, figyelsz? Ébresztő!



– Hogy? Ja… igen. Hát, én mindenesetre úgy gondoltam,

kipróbálom. A boltban azt mondták, hogy szeptember elejétől

kábé újévig kell használni reggelente, fél órát elég. Este már

nem szabad bekapcsolni, úgy tényleg nem tudsz elaludni. Anna a kerekes székes férfira pillantott, és észrevette, hogy

az őt nézi. Mosolyra húzódott a szája. Bizsergett a bőre.

– Hát, ki lehet próbálni, de én tényleg nem hiszek ezekben

a lámpákban – folytatta Rauno. – Szerintem a téli depressziót

csak az okozza, hogy az embernek egész évben ugyanazzal ahatékonysággal kell működnie. Igazából lazítani kellene az

iramon egy kicsit, amikor beköszönt a sötétség. Le kellene

nyugodni, és többet aludni. Kevesebbet dolgozni.

– Könnyen lehet. Vajon mikor lesz arra lehetőség, hogy az

ember a természet ritmusa szerint éljen?

– Soha. Talán ha elmész északra és aranyásónak állsz, vagy

efféle.

– Te ilyesmit tervezel? – ébredt fel Annában a kíváncsiság.

– Hova mennék, ott vannak a gyerekek, meg minden… –

felelte Rauno, és kiitta a maradékot is a korsójából. – Hova

máshová, mint haza – folytatta aztán bosszús hangon. –

Megígértem, hogy ma én fektetem le a lányokat. Nina, a

feleségem szórakozni megy a barátnőivel. Muszáj indulnom.

– Ja, értem. Kár. Mármint klassz, hogy a feleséged is ki tud

kapcsolódni egy kicsit. Neked is hosszú napjaid voltak a héten.

– Mhm. Ja. Te maradsz még? – pillantott Rauno a kerekesszékes férfi felé.



„Bassza meg, észrevette.” Anna a félig még teli korsójára

mutatott:

– Én mindig olyan lassan iszom.

– Hát, akkor én indulok. Hétfőn találkozunk! – Szia!

Anna lassan iszogatta a sörét, és közben frufruja alól a kerekes

székes férfit leste. Az észrevette, és vissza-visszanézett,

kifejezetten bámulta őt. Anélkül, hogy különösebben

elgondolkozott volna a helyzeten vagy a következményein,

Anna felállt, és odalépett a férfi asztalához. „Az asztal mellett

egyenrangúak vagyunk” – gondolta, ahogy leült a férfival

szemben.

– Szia, Anna vagyok – mondta, és kezet nyújtott.

A férfi erősen megragadta a kezét.

– Szia, Anna – mondta. – Eszméletlen gyönyörű vagy.

Egyből észrevettelek, mikor megérkeztem. Petri. Petri Ketola.

„Ahogy én is téged” – gondolta Anna.

– Fekete Anna – válaszolta, és egy pillanatra sem szabadult

a férfi erős kézfogásából. – Á, magyar vagy? Király. Néztem is, hogy kicsit sem vagy

olyan, mint egy átlag finn. Mindig is szerettem volna egyszer

megnézni Budapestet.

– Igen, magyar vagyok. De nem szeretem Budapestet. Túl

nagy és piszkos. És feszültek az emberek.



– Finnországban születtél, hogy ilyen jól beszélsz finnül?

Mármint hogy semmi akcentusod.

– Köszönöm. Nem itt születtem. De nem is Magyarországról

jövök, vagyis nem a mai Magyarország területéről. Azotthonom ma Szerbiában van, egész az északi részén, igazából

eléggé közel a magyar határhoz.

– Hű, de érdekes! Nem is tudtam, hogy ott laknak

magyarok.

– Hát, más sem tudja – nevetett Anna. – Meg nem is olyanérdekes.

– Dehogynem. Nagyon is az. Mikor jöttél Finnországba?

– Kilencvenkettőben. Már majdnem tízéves voltam.

– A miatt a háború miatt? Amikor Jugoszlávia felbomlott?

– Aha.

– És mennyire volt rossz a helyzet? Ha szabad egyáltalán

kíváncsiskodnom…

– Nem ott folytak a harcok, ahol mi laktunk, igazából

Szerbia területét nem is érintették. Különösen ott északon elég

békés volt a helyzet, a maga módján. De minket, magyarokat is

küldtek a frontra. Azokat, akik történetesen Szerbia területénéltek, a szerbek soraiban először Horvátországba, aztán

Boszniába és Koszovóba vitték; akik pedig Horvátország

területén laktak, azokat a horvát hadseregbe dugták. Szóval

elvileg abszolút lehetséges volt, hogy két magyarnak egymás

ellen kellett harcolnia. Nekem pedig történetesen van egy



bátyám. Vagyis igazából kettő. Akkoriban épp a legjobb

katonakorban jártak.

– Ahaa, értem – felelte Petri.

– Hát, elég eszement időszak volt. A magyarokat kicsit semérdekli a szerbek nacionalista ömlengése. Nem Belgrád a

fővárosunk, és Kosovo Polje vagy a Republika Srpska sem vált

ki bennünk hazafias remegést. Mit lehet tenni, ha az ember

történetesen ott lakik. Ha valaki egyszer egy csöppet rossz

helyen húzta meg a határokat. – Halványan rémlik pár hír abból az időszakból. Srebrenica

meg Koszovó, pedig hát gyerek voltam akkor. És mostanában

elég sok doksifilm is volt. Biztos most van húsz éve, hogy kitört

a háború.

– Igen. Igazából akkor nem sokat értettem belőle. De

emlékszem, milyen volt a hangulat. Olyan szörnyű világvége-

érzés. Hogy senkinek semmi jövője.

Petri fürkészve nézett Annára.

– Gyönyörű a szemed – szólt hamiskás tekintettel.

A férfi hízelgése és flörtölése jobban esett, mint a napsütés,

és kicsit sem lepte meg Annát. Iszogatta a sörét, ami már szinteteára hasonlított. Nyugodtnak és magabiztosnak érezte magát.

– Én is kíváncsiskodhatok? – kérdezte aztán Anna.

– Igen.

– Veled mi történt?

– Apám részegen karambolozott, amikor ötéves voltam. Ésvele ültem a kocsiban.



– Hú, bazmeg… Sajnálom.

– Semmi gond. Örülök, hogy megkérdezted. Az emberek

általában nem merik.

– Lehet, hogy belőlem hiányoznak a normál korlátok. – Már észrevettem, abból a sötét szemedből – felelte Petri,

miközben átható tekintettel bámulta. – Mi a terved mára? –

kérdezte aztán.

Anna elmosolyodott.

– Hááát, először, gondoltam, iszom még egy sört, és csevegek még veled egy kicsit, aztán hazamegyek.

Anna egy ideig hallgatott, és incselkedve nézte Petrit. A

férfi alig bírta leplezni csalódottságát.

– Utána pedig, arra gondoltam, odahaza egy kicsit

közelebbről is megismerkedhetnék egy bizonyos igen érdekes

férfival. Pontosabban nagyon is közelről. Már persze akkor, ha

a férfinak van kedve velem jönni.

Petri nyelt egyet és bólintott, aztán felnevetett. Anna

hozott még egy-egy sört mind a kettőjüknek.

Miután megitták, együtt távoztak, a sóderes ösvényen át ki

a parkból, az Aleksanterinkatu taxiállomása felé, Petri fejeAnna mellének magasságában.

– Megint bűzlesz a sörtől. Az isten szerelmére, már képtelen

vagy úgy hazajönni, hogy előbb ne söröznél egyet?

Nina Forsman az előszobában állt, és épp barna hajátszárította be. Alacsony, törékeny alkatú nő volt. Valaha



védelmezési vágyat ébresztett Raunóban. Az utóbbi időben a

férfi nem is egyszer érezte azt, hogy inkább megütné. Nyitott

tenyérrel csapna rá arra a finom vonású arcra, az apró orra, a

telt ajkakra, elhallgattatná azt az istenverte szájat, amelyikolyan szavakat köpköd, melyek megsemmisítik, jelentéktelenné

teszik őt, melyekre soha nem tud reagálni, úgy nem, hogy

annak ugyanolyan hatása lenne, sőt, sehogy sem.

– Leugrottunk egy körre azzal az új nyomozóval. Muszáj

valahogy támogatni. Biztos rettenetes lehet új munkahelyre jönni és megkapni Eskót társnak. Sarival megbeszéltük, hogy

kedvesek leszünk hozzá.

„Mi a picsáért magyarázkodom? – gondolta Rauno. – Miért

nem vágom egyszerűen a képébe, hogy annyit iszom, amennyit

akarok.”

– Hát, ez neked biztos nem esik nehezedre. Hiszen állítólag

csinos fiatal nő, egy egzotikus külföldi. Tudom, Sari mesélte.

Már biztos totál felizgulva csorgatod utána a nyálad. Hol

voltatok? Mi tartott ennyi ideig? Megdugtad?

– Ne csináld már!

– Engem soha nem viszel sehová. – Mindig a lányokkal akarsz csajos estét csinálni, hogy

kiszellőztesd a fejed. Én nem vagyok lány.

– Hát ez mostanában nem annyira tűnt fel.

– Az istenit, ne kezdd már megint! – emelte fel Rauno a

hangját.



Két kisgyerek tódult az előszobába „apu, apu!” visítással.

Rauno egymás után az ölébe kapta őket, elrejtve és lenyelve

mérgét. Orrát a gyerekek tiszta, finom szálú hajába dugta.

Majdnem összeroppant a két kis pufók szorításában. „Azértvalaki legalább örül, ha hazajövök. Talán mégiscsak szerencsés

ember vagyok. Valaki azért szeret.”

Nina arcát szinte a tükörnek nyomva kente épp az alapozót.

Feltett egy kis szemfestéket, a szempilláját feketére, az orcáit

pirosra festette. „Jól néz ki” – gondolta Rauno, és rándulástérzett bal nadrágszáránál.

– Mit bámulsz? Menj, játssz a lányokkal! Egész nap téged

vártak. Hívok egy taxit. Igyekszem időben hazajönni, de hát

ismered Jennit és Mervit. Velük általában sokáig elhúzódik. Pá!

A hűtőben van rizses máj.

Rauno az illatfelhőt szaglászta, amit Nina maga után

hagyott, és semmiféle vágyat vagy szomorúságot nem érzett.

Igazából kellemesen közömbösnek, szinte megkönnyebbültnek

érezte magát. A nappali ablakához ment, óvatosan résnyire

elhúzta a függönyt, és onnan leste titokban, ahogy Nina

vidáman és fesztelenül telefonál odakint. Aztán bekanyarodottaz udvarra a taxi, a felesége pedig eltűnt a kocsiban. A taxi

elhajtott, az udvar kiürült. „Ninának is könnyebb lenne, amikor

nem vagyok itt?” – gondolta Rauno. Betette a mikróba az ételt,

majd a gyerekszobába ment legótornyot építeni.



14.

Hétfő reggel a felhők visszasodródtak a város fölé, ahogy az

időjárás-előrejelzés ígérte is. Szürke, esőt jósló naptárt nyomtak

a városlakók képébe, kényszerítve őket, hogy szembenézzenek

vele: vége felé jár az augusztus, jön az ősz.

Anna a vasárnapot az erkélyén töltötte Ákossal. Izgult a

bátyja látogatása miatt. Idegesen járkált a lakásban, és

igyekezett az utolsó dolgokat is a helyükre pakolni a

költöztetődobozokból. Sokáig tűnődött, hová tegye a régi

családi fotót, a könyvespolcra vagy a hálószobaiéjjeliszekrényre. Mit szólna Ákos, ha meglátná a képet? Vajon

neki volt egyáltalán fotója bármelyikükről? Végül visszadugta a

fényképet a dobozba. Épp beletörölte izzadt tenyerét a

nadrágjába, mikor megszólalt a csengő.

De Ákos jókedvűen érkezett, Anna rögtön ismerősnek ésmagához nagyon közelinek érezte. Fantasztikus volt az előző

esti koncert. A pubot megtöltötték a fiatalok. Ákos most megint

hitt a jövőben. A punk nem halt meg, és a nap is sütött, szinte

trópusivá melegítette a védett erkélyt. Darált húsból csevapokat

formáztak, megsütötték a tűzhely grilljén, és kiültek az

erkélyre enni. A hőség bágyadttá tette a hangulatot,



fesztelennek és lustának érezték magukat. Egy ponton jó lett

volna úszni egyet, de végül nem bírtak nekiindulni. A hasuk

tele volt nyers hagymával, csevappal és hideg sörrel. Ákos pedig

nem vitte túlzásba az ivást. A bátyja talán mégiscsaklenyugodott. Felnőtt végre.

Felidézték gyermekkoruk égetően forró napjait, amikor az

egész család és az egész város a Tisza-parti szomorúfüzek és

nyárfák árnyékába menekült a naptól. Magasba törő koronájuk

jobban védett, mint a házak fehérre meszelt agyagfala és azablakok szorosan lehúzott redőnye. Az emberek halászlét vagy

gulyást főztek a szabadban rakott tűzön, Anna még mindig

érezte a füst és a paprika illatát. Csak este mentek haza, amikor

a sötétség leszálltával a tücskök és a békák megkezdték

koncertjüket. A hőség éjszaka sem enyhült.

A Tisza hatalmas folyam volt, mely szürkészölden és

barnán, néha szinte feketén hömpölygött Romániából

Magyarországon és Észak-Szerbián át, el Anna és Ákos előző

lakóvárosa mellett a Duna felé, melybe nem sokkal Belgrád

előtt torkollott. A folyam misztikus szépségű volt. Csöndje és

zavartalan vízfelszíne mindig csalóka, mert a víz erős sodrású.Ha otthonukra gondoltak, mindkettejüknek a folyó jutott

először eszébe. Fontos felismerésnek tűnt, hogy kiderült ez a

közös pontjuk. A több ezer kilométer távolságban áramló Tisza

összekapcsolta őket itt, északon, ahová pusztán a véletlenek

összjátéka miatt kerültek. Olyan volt, mintha a folyó bennük,az ereikben áramlana. A Tiszában tanultak meg úszni, a Tisza



partján töltötték gyermekkorukat, Ákos a kamaszkorát is. A

folyó apjuknak is fontos volt. Anyjuk pedig még ma is m inden

nyáron úszott benne.

Azt tervezgették, együtt látogatnak majd haza, amintAnnának szabadsága lesz. Anna sejtette, hogy a repülőjegyet

neki kell majd fizetnie, de nem bánta, mert Ákos csak egyszer

járt odahaza azóta, hogy eljöttek. Anna szinte bármit kész lett

volna megadni, ha sikerül rávennie a bátyját, hogy útra keljen.

Az anyjukhoz.A Skype-beszélgetésbe Ákos nem ment bele. Talán jövő

héten, mondta, Annának pedig nem volt kedve erősködni.

Most nem, amikor olyan jól érezték magukat együtt. Amikor

úgy tűnt, a nap a kihűlt kapcsolatukat is felmelegítette.

Most szemerkélt az eső. A hőmérséklet tíz fokra esett vissza,

Anna vacogva biciklizett be a belvárosba. Kerékpárral indult

neki, miután a hétvégi futóedzések kimaradtak. Nem kellett

volna. A haja vizes lett, a füle fázott, félt, hogy meghűl. A

szembejövő emberek arcán csalódott kifejezés ült. Hová tűnt a

nap? Honnan a csodából hajóztak elő már megint ezek a gonoszfelhők, hogy gyötörjék az embert, és miért?

A munkahét nagyértekezlettel kezdődött a harmadik

emeleti előadóteremben. Összegyűlt az erőszakos

bűncselekmények teljes osztálya, valamint az elemző-értékelő

csoport képviselői. Családon belüli erőszak, munkahelyibalesetek, bántalmazás, továbbá Riikka és Bihar esete. Nem



most fognak kifogyni a munkából, állapította meg Virkkunen

az írásvetítőnél, amelynek éles fénye úgy tükröződött a

szemüvegén, hogy nem látszott mögötte a szeme.

– Ebből a munkából nem fogyunk ki, míg az emberiség kinem hal – suttogta Anna a mellette ülő Sarinak, aki bólogatott,

és úgy ásítozott, mint aki nincs igazán jelen. Aztán egy

elégedett mosolyt villantott Anna felé, és odasúgta, hogy a

változatosság kedvéért otthon van a férje.

Anna tekintetével a termet pásztázta. Eskót nem lehetettlátni.

Az elemző-értékelő csoport rövid összefoglalást tartott az

előző hét legfontosabb eseményeiről, majd amikor a futó

halálának megvitatására került a sor, kinyílt az előadóterem

hátsó ajtaja, és beosont Esko. Szemhéja, ha ez lehetséges, még a

korábbinál is jobban be volt dagadva, az arcát szürkés és

vöröses árnyalatok tarkították, a haja kócos volt. Virkkunen

dühösnek látszott.

– Úgy fest, Virkkunennek beszélnivalója lesz vele – suttogta

Sari Annának. – Teljesen nyilvánvaló, hogy másnapos.

Virkkunen röviden beszámolt Riikka Rautio megtalálásárólés a halál okáról, majd egy fóliáról kivetítette a vászonra

Selkämaa területének topográfiai térképét, hogy minden

jelenlévő átfogó képet kapjon a történtekről. Utána szólította

Kirsti Sarkkinen főhadnagyot a helyszínelőktől. Kirsti ujjai közt

egy pendrive-ot pörgetve állt fel helyéről az első sorból.



– A gyilkosság helyszínéről igazából semmi nem került elő

– kezdte Kirsti a beszámolóját.

Anna hallani vélte, ahogy csalódott sóhajtás söpör végig a

termen. Vagy csak képzelődött. Talán csak a saját fejébő lszármazott.

Kirsti az asztalon lévő laptopba dugta a pendrive-ot,

lehajtotta az írásvetítő tükrét, és előkattintott egy felvételt a

gyilkosság helyéről. A vér és a szétfröccsent részek ismét Anna

szeme elé ugrottak, és rájött a rosszullét. Tekintetét azelőadóterem bal első sarkába irányította. Szerencsére Kirsti

képet váltott, most a fűrészporos pálya felszínéről készített

közeli felvétel villant fel a falon. Csak a fotó szélénél látszott

némi vér.

– A fűrészporban lehetetlenség világosan kivenni különálló

cipőnyomokat, annyira puha és rugalmas anyag – folytatta

Kirsti. – És még ha elő is került volna onnan bármi, biztos,

hogy semmiféle bizonyító ereje nem lenne, mert a pályát

feltehetően sok más cipő is taposta, nem csak az elkövetőé. De

azért érdekes volt megvizsgálni. Ezer év múlva a mintáink

alapján régészeti tanulmányt lehetne készíteni a Gore-tex

feltalálásáról. Úgy értem, évtizedeken át a futóholmik

anyagainak egész sora rakódott le több rétegben a fűrészporba,

egészen fantasztikus.

Sari Annára nézett. Látszott, hogy jót mulat Kirsti

megállapításán.



– Mindig is mondtuk, hogy Kirstiben egy remek régész

veszett el – súgta.

– A rendőrség szerencséjére – válaszolta Anna.

– A parkolóban ezzel szemben lehetséges lett volnakeréknyomokat, sőt, akár cipőnyomokat is fellelni, ha a

gyilkosság estéjén bekövetkezett felhőszakadás nem mosta

volna el az összes nyomot. Szóval erről ennyit. És ugye, még azt

sem tudjuk, vajon autóval érkezett-e a gyilkos a helyszínre,

még ha a közelben lakó idős úr hallotta is egy autó hangjátakkortájt, amikor a gyilkosság történt.

– A helyszínre valójában háromféle úton lehet eljutni –

szólt közbe Rauno. – Az új családi házak felől a régi erdei út

nyomvonalát követve, vagy a parton és a cserjésen át. És persze

legkönnyebben az odavezető úton. Szerintem gyanítható, hogy

a gyilkos autóval érkezett, legalábbis a közelbe. A pálya eléggé

félreeső helyen van. Ha valaki gyalog vagy biciklivel jön arra,

az talán jobban felkelti a figyelmet.

– Van ennek a nyomaveszett barátnak autója? – kérdezte

Sari.

– Van – felelte Anna. – Exbarátnak. Egy 2004-es kékRenault Laguna. Ott áll a ház hátsó udvarának parkolójában,

ahol Jere lakást bérel. A kocsikulcsot nem találtuk meg a

lakásban.

A vetítővásznon változott a kép. Most Riikka Rautio feküdt

ott fej nélkül a fűrészporban. Anna lenyelte a rosszulléthullámait, és kényszerítette magát, hogy odanézzen. „A fene



egye meg, jobb lesz, ha hozzászoksz, ha ezt a munkát akarod

csinálni” – parancsolt rá magára.

– A boncolási jegyzőkönyv mindenkihez eljutott már a múlt

héten, így részletesebben nem beszélnék róla. Az áldozatzokniján találtunk egy szőke, feltűnően hosszú hajszálat, ami

tehát nem lehet az áldozaté, mert neki barna volt a haja.

– Valószínűleg Virve Sarliné – szólt Anna. – Riikka legjobb

barátnőjéé. Virve elmondta, hogy Riikka nála lakott a nyáron.

– Ez megmagyarázná a hajszálat. – A kihallgatáson Virve ijedtnek látszott, és nincs alibije a

gyilkosság estéjére.

– Erről ne felejtkezzünk el – szólt Virkkunen.

– Na és a ballisztikai vizsgálat… – folytatta Kirsti.

Úgy tűnt, a jelen lévő rendőrök ültükben kiegyenesednek.

Erre vártak. Ha sikerülne fényt deríteni a gyilkos fegyverre,

lenne valami konkrétum a kezükben, valami, amit kereshetnek,

vagy ami majd bizonyítékul szolgálhat, amikor eljön az ideje.

– Összesen 181 darab 3,5 milliméteres acélsörétet találtunk

a helyszínen, együttes súlyuk 32 gramm. Ez a gyakorlatban egy

12-es kaliberű huzagolatlan sörétes lőfegyvert jelent, legalább70-es töltényűrrel. Finnországban ez a sörétes puska a

leggyakoribb vadászfegyver. Több százezer van belőle. A

söréteket, melyek megölték Riikka Rautiót, elvben

bármelyikből kilőhették. A fegyver beazonítása kizárólag akkor

lenne lehetséges, ha a csőben lett volna valami hiba, aminyomot hagy a sörétekben. Naná, hogy ebben az esetben semmi



ilyen nyom nincs. A lőfegyver lehet még 12/76-os, azaz

úgynevezett magnum, sőt, akár 12/89-es, vagyis super magnum.

Szóval a lehetséges gyilkos fegyverek száma tovább nő. Az agy

maradványai közül előkerült sörétkosár alapján a tölténytArmusa-gyártmányként azonosítottuk. Ez is igen általánosan

használt márka, tehát nincs ok izgalomra. Ezek alapján az

információk alapján nem fogunk tudni senkit, hangsúlyozom,

senkit sem megvádolni.

– Jerének van egy 12/70-es Remingtonja – szólalt meg Esko.Hangjában ott recsegtek a hétvége folyamán ledöntött italok és

elszívott cigaretták. – És ugyanúgy hiányzik a

fegyverszekrényéből, ahogy a fiú is a lakásból.

– Ez természetesen számottevő egybeesés – ismerte el

Kirsti, miközben eltávolította a pendrive-ot a gépből. – De

pusztán ballisztikai alapon még erre a Jerére sem tudjátok

rábizonyítani a bűnösséget. Más bizonyítékra is szükség lesz.

– Hát az nem elég bizonyíték, hogy a srác véletlenül pont

azon a napon tűnik el a puskájával együtt, amikor a volt

barátnőjét egy ugyanolyan fegyverrel lövik le? Szerintem az. És

biztosan az ügyész szerint is – forrongott Esko. – Az istenit,

csak ki kell derítenünk, hol az a kis pöcs.

– Mit gondoltok, él még egyáltalán ez a Jere? – kérdezte Sari

a társaságtól. – Talán újabb gyilkosságot követett el, és most

sörétzuhataggal a szájában hever valahol.

– Én bizony azt gyanítom, hogy a lelki sebeit nyalogatja.Megbánta, amit tett, és majd összecsinálja magát félelmében –



válaszolta Esko. – De akár halott, akár él, ez nemsokára kiderül.

Ha meghalt, valaki hamarosan megtalálja. Ha él, ő maga fog

előjönni, amikor már nem bírja tovább idegekkel. Majd

meglátjátok, hogy igazam van. Kirsti Sarkkinen a mappáival együtt visszasétált a

hallgatóság soraiba.

– Sikerült kideríteni, merre járt a lány a halála napján? –

kérdezte Virkkunen.

– A jelek szerint a városban evett – felelte Anna. – Éskétszer zuhanyozott, másodszor akkor, mielőtt elment futni.

Elég furcsa.

– Másféle testmozgással is számolt – szólt Esko nevetgélve.

– A bankkártyáját egész nap nem használta, vagyis ha

étteremben evett, készpénzzel fizetett.

– Vagy meghívta valaki.

– Virve elmondása szerint a lány nagyon kicicomázta

magát, mielőtt bement a városba. Talán az új pasijával volt

randevúja.

– És egy másik randi rögtön utána? Akkor a kettő között

minek ment vissza egyáltalán a lakásba? Nem azt mondtaVirve, hogy Riikka hazajött a városból, és anélkül, hogy egy

szót is szólt volna, ledobta magát a kanapéra? Mintha

depressziós lett volna.

– Valami történhetett.

– Talán két pasija volt.



– Virve azt gyanította, hogy nőről lehetett szó – mondta

Anna. – Bár nem igazán hiszem, hogy bármi jelentősége lenne

annak, milyen nemű az új partnere, mármint a gyilkosság

szempontjából. Virve csak arra gondolt, Riikka talán emiatttitkolta a kapcsolatukat.

– Riikka Facebook-üzeneteiből vagy e-mailjeiből legalábbis

nem derült ki semmi – szólt Virkkunen. – És a szám, amiről a

hívások érkeztek, nincs regisztrálva. Vagyis nem tudjuk

lenyomozni.– Az az ékszer Riikka zsebében szerintem elég fura – vetette

fel Anna. – Először is amiatt, hogy egyáltalán ékszer van egy

futódzseki zsebében, meg amúgy is. Nem kéne alaposabban

utánanézni?

– És mégis mi benne a furcsa? – kérdezte Esko. – A lány

futott, a lánc csapkodott a nyakában, zavarta, ezért levette, és

bedugta a zsebébe. Ez aztán meglepő! Szerintem most minden

erőnkkel annak a Jerének a megtalálására kell koncentrálnunk.

– Igaz – ismerte el Virkkunen. – Általában a legvalószínűbb

eshetőség az igazi.

– És a mobil? – kérdezte Rauno. – Hisz a lányt valakiismeretlen számról hívta.

– Amúgy megvizsgáltuk azt a láncot, de nem volt rajta sem

izzadság, sem semmi más. Elég új lehetett. De ami különösen

érdekes, az az, hogy a mobilon sem volt semmi, se zsírfoltok, se

ujjlenyomatok, még Riikka saját ja sem – tette hozzá Kirsti. – Ez



pedig abszolút lehetetlen, hacsak nem törölték le őket

szándékosan.

– A gyilkos törölte az üzeneteket, és letisztította a mobilt –

mondta Sari.– Elég hidegvérű eljárás: puskával főbe lövi a lányt, aztán

még ott marad, hogy megpucolja a telefont.

– Mit is mondtam arról a Jeréről? – mosolyodott el Esko. –

Ha megtaláljuk a fiút, ez is kiderül.

– Jól van, egyetértek – felelte Virkkunen. – Az összeskorábban említett információ fényében most Jere Koski

keresése és főleg megtalálása a nyomozás elsődleges célja.

Tartsunk öt perc szünetet, aztán térjünk át a Chelkin család

ügyére.

– Ezekkel a Chelkinékkel nem tudunk mit csinálni – kezdte

Esko.

Az ő szünete tíz percig tartott. Anna várt valami reakciót

Virkkunentől, hogy a helyére teszi Eskót, vagy legalább

figyelmezteti, hiszen már másodszorra késett ugyanarról a

megbeszélésről. De senki nem szólt egy szót sem. Úgy tűnt,még csak észre sem veszik Esko késését. „Hát ez az alak bármit

megtehet?” – csodálkozott magában Anna.

– A lány visszavonta, amit mondott – folytatta Esko. – A

segélyszám felhívása csak színjáték volt, ezzel próbált bosszút

állni az apján, aki hétvégén nem engedte el a kiskorú lányát



inni. Ezt a vantaai rokonok elmondása is megerősíti. A családfő

kivételesen értelmesnek tűnt ahhoz képest, hogy söté…

Esko elnyelte a szót, ahogy Virkkunen tekintete élesen

rávillant a szemüvege mögül. – Igen, sok finn apa is példát vehetne róla. Jócskán

csökkenne vele a munkánk – folytatta aztán.

– Szóval lezárható a nyomozás – állapította meg Virkkunen.

– Hát, volt itt, ugye, indokolatlan telefonálás a segélyhívó

központba, és legalábbis elméletben alaptalan feljelentés ésellenkezés a rendőrséggel. Vagyis a vádak a lány fejére

hullanának vissza, ha gonoszkodni akarnánk. De szerintem

ezekből jelen esetben nem érdemes ügyet csinálni. A lány

tanulni fog a leckéből, már ha képes egyáltalán bármit is

megtanulni – felelte Esko.

– Igen. Mégiscsak kiskorúról van szó, és a lánynak nincs

bejegyzése korábbi kihágásokról. Azt gondolnám, az egész

család kihallgatása körüli cécó elegendő tanulsággal szolgál neki

arról, milyen következményekkel járhat egy hamis feljelentés –

mondta Virkkunen.

Anna tétovázott. Valami nem hagyta nyugodni. – Sari, ugye te megtaláltad a lány előző tanárait? – kérdezte.

– Igen. Vagyis kettőt. A rajapurói általános iskola alsó

tagozatos tanítónőit, Riitta Kolehmainent és Heli Virtanent.

Mindketten ugyanazt mondták. Bihar időnként gyanúsan

hosszú ideig hiányzott. De nem gyakran, és mindigmegindokolták. Az öccse mindig ott volt a nyomában iskolába



menet és hazafelé. A lány jól tanult. Nem volt szükség rá, hogy

a diákjóléti csoport bármi miatt is beavatkozzon. Riitta

Kolehmainen viszont említette, hogy néha arra gyanakodott,

nincs minden egész rendben abban a családban. De ez csak egymúló érzés volt a részéről. Nem tudta megmondani, miből

fakadt. Már nem emlékszik. Bihar gimnáziumi tanára ellenben

azt mondta, hogy a lány tavaly több hétre elutazott

Törökországba.

– Az iskolai hiányzások lehetnek összefüggésben abecsületbeli erőszakkal – mondta Anna.

– Vagy mondjuk, az influenzával – dörmögte Esko.

– Az is jellemző, hogy a fiúgyerekek a családból, még ha

fiatalabbak is, a nővérük őreivé válnak – folytatta Anna.

– Ez fordítva is lehetett, mármint hogy a nővérnek kellett

vigyáznia az öccsére, amikor iskolába mentek. Rajapuro elég

vad környék, arrafelé senki nem akar egyedül menni az

iskolába.

– Szerintem Bihar hazudik – mondta Anna.

– Kiindulópontként feltételezzük, hogy az érintett igazat

mond a kihallgatás során, és ennek alapján cselekszünk –

válaszolta Virkkunen.

– Tudom, de akkor is.

– Ha nincs semmi bizonyíték, és a lány is visszavonja a

vádat, ráadásul teljességgel hihető magyarázatot ad a tettére,

nem tehetünk mást, mint hogy annyiban hagyjuk a dolgot – folytatta Virkkunen.



– Eszébe jutott valakinek megkérdezni, miért volt Bihar

vasárnap éjjel még mindig Vantaaban, ha másnap reggel

iskolába kellett mennie? – kérdezte hevesen Anna.

– A vantaai kollégák rákérdeztek, és a lány nagybátyja aztválaszolta, hogy valóban, Biharnak már este haza kellett volna

mennie, de lekéste a vonatot – válaszolta Sari.

– Nos, nekem is eszembe jutott – mondta Esko. – És a lány

apja ugyanazt válaszolta, mint a vantaai nagybácsi, hogy Bihar

lekéste a vonatot. Úgy volt, reggel jön majd vissza. Talán nekedis eszedbe juthatott volna, hogy megkérdezd, akkor még egy

harmadik fél is megerősítette volna ezt. Nem kellene valakinek

néhány tanácsot adnia számodra ezekben a dolgokban?

– Hát te vagy a társam, mi lenne, ha mondjuk, adnál

néhányat? – kérdezett vissza Anna. – De ezek előre

megbeszélték, mit fognak mondani. Rögtön őrizetbe kellett

volna vennünk őket, nem pedig várni.

– Hadd emlékeztessem, hogy a lány már az esemény idején

visszavonta állítását. A kiérkezett járőrök sem láttak semmi

fenyegetőt a helyzetben – szólt közbe Virkkunen. – A

rendőrség nem cselekedhet rendes bizonyíték hiányában. Ez adolog itt most ennyiben marad, Anna. Ez van.

– És ha mégsem adnánk fel teljesen, még nem? – kérte

Anna. – Tartsuk kicsit szemmel azt a bandát. Mindig, amikor

futja az időnkből, mondjuk, kétnaponta, vagy legalább kétszer

egy héten, olyan időpontokban, amikor Bihar hazamegy aziskolából, vagy oda indul, és úgy, hogy biztosan észrevegyenek



bennünket. Vagy esténként parkoljunk egy ideig a házuk előtt.

Csak a biztonság kedvéért. Nehogy végül történjen valami.

– De van ennek bármi értelme? – kételkedett Rauno. –

Először is, mégis mikor érnénk rá? – Nehogy nekiálljunk már, az istenit! – nyomta el Esko

hangja Raunóét. – Én biztosan nem fogok senki után

leskelődni, ha nem a törvény utasít rá.

– Nem hiszem, hogy a lány biztonságban van –

próbálkozott még Anna. – Anna, nekem is muszáj azt mondanom, hogy nem

érdemes – szólt zavartan Sari. – Ez törvénytelen lenne. Igaz, én

is gyanítom, hogy valami készül abban a családban.

– Csak nem lehet törvénytelen dolog megakadályozni egy

bűncselekményt! – Anna szinte kiabált idegességében. – Hisz ez

alapvető feladatunk.

– Semmi okunk feltételezni, hogy bűncselekmény fog

történni. Ezzel a logikával nagyjából mindenkit szemmel

kellene tartanunk, hogy véletlenül se keveredjen a bűn útjára.

Az ilyesmi lehetetlen – felelte Virkkunen.

– Bihar veszélyben van – ismételte meg halkan Anna. – Sajnálom, Anna, de ezzel a beszélgetés lezárva – mondta

Virkkunen, és kikapcsolta az írásvetítőt. Tekintetéből most

puszta eltökéltség sugárzott. – Egyszerűen örüljünk neki, hogy

így alakult. Nyugodtan koncentrálhat a teljes csapat a futós

gyilkosságra. Na, akkor lássunk is munkához!



15.

Anna dühében egyenesen a hátsó udvar dohányzóhelyére

rohant, és előkaparta táskájából a cigarettásdobozt. „Mi az

istenért hordom magammal, ha egyszer nem akarok

munkaidőben cigizni?” – mérgelődött, miközben rágyújtott, és

élvezettel beszívta a füstöt. A nikotin a vérébe zúdult, és

mennyeien csípte a száját, szinte beleszédült.

– Tudtam én, hogy dohányzol.

Anna hevesen összerezzent, ijedtében majdnem kiejtette

kezéből a cigarettát. – Úgy tűnik, az a fétised, hogy az emberek háta mögé

lopakodsz, és rájuk hozod a frászt – mondta Eskónak, akinek

megint sikerült meglepnie.

– És neked van valami fétised? – kérdezte Esko sikamlós

hangon.„Szóval ráadásul még zaklatsz is – gondolta Anna. –

Úúútálatos”. Nem válaszolt, csak szívta a cigarettáját. Esko is

rágyújtott. Egy ideig szótlanul dohányoztak.

– Az a Bihar Chelkin hazudik. Egész biztos vagyok benne,

hogy becsületbeli erőszakról van szó – folytatta aztán Anna.



Muszáj volt ezt még egyszer megemlítenie, különösen ennek a

seggfejnek.

– A finn törvény nem ismeri ezt a fogalmat – válaszolta

hűvösen Esko. – Akkor is.

– Hagyd már! Te persze kivételes szimpátiával viseltetsz

ezek iránt a lányok iránt, hiszen olyanok, mint te.

– Igenis tudom, mikor hazudik valaki – felelte Anna, és

próbálta megőrizni nyugalmát. – De hát ezek az istenverte muszlimok mindig hazudnak!

Ez egy totál elferdült vallás, egytől egyig terroristák és

hazudozók. Te amúgy milyen vallású vagy?

– Az istenit, Esko! Mi a franc bajod van? Mi rosszat tett

veled bármelyikük, bármelyikünk? – emelte fel Anna a hangját.

– Hát nem tudod? – kérdezte Esko, majd tovább szívta

cigarettáját, vészterhesen megvillanó tekintettel nézve Annára.

– Idejöttök ti, istenverte bokszosok, és jól eléldegéltek a tébé

pénzén, a mi adónkból, bassza meg! – folytatta aztán, majd a

földre hajította égő cigarettáját, rögtön rágyújtott egy újabbra,

és kihívóan nézett Anna szemébe. – Vagy elveszitek valamelyik

finn munkáját, ahogy te is.

– Kinek a munkáját vettem én el?

– Aligha te voltál az egyedüli jelentkező.

Anna egy ideig hallgatott. Tudta, hogy Eskónak teljesen

felesleges lenne elmesélnie, hogyan vergődött egyik határozottidőtartamú munkából a másikba, mióta végzett, és hogyan



pályázott meg több állást is, sikertelenül. Tapasztalatból azt is

tudta, hogy Eskónak és a hozzá hasonlóknak tökéletesen

hiábavaló reménytelenségről, félelemről, háborúról, kínzásról,

kizsákmányolásról, megkülönböztetésről, szegénységről éséhségről beszélni, arról, hogy a világ tele van emberekkel,

akiknek a hétköznapjai másból sem állnak, mint ezekből az

irtózatos fogalmakból.

Valaha, fiatalabb korában engedte magát provokálni, heves

védekezésbe fogott, igyekezett értelmet és tényeket verniellenfele fejébe, kiabált, őrjöngött, duzzogott, teljesen

feleslegesen. Ezek az Eskók ugyanolyan fanatikusak, mint a

vallásos szélsőségesek, rendíthetetlenek, akár egy szélmalom.

Az ilyeneknek nem lehet mit mondani.

Semmi mást, mint hogy:

– Bocsánat – szólt Anna, és távozott.

Futva szedte lábát felfelé a lépcsőn az irodájába, hogy így

vezesse le feszültségét, és megbüntesse magát, amiért már

megint eltévelyedett egy cigaretta erejéig. A második emelet

tájékán járt, amikor a táskájában pittyent egyet a telefon.

Bezárkózott az irodájába, kifulladva leült az asztalához, éselővette a mobilját. Egy új üzenet érkezett. Megnyitotta az sms-

t, elolvasta, majd dermedten ült tovább, érezve, ahogy belül

fojtogatni kezdi a szorongás. Nem ismerte a számot, amiről az

üzenet érkezett.

Szia, cukibaba. Igazi nyalánkság vagy. I wanna taste.



Anna elküldte a számot a tudakozóba. Egy pillanat múlva

megérkezett a rideg válasz: titkos vagy feltöltőkártyás szám.

„Vajon kitől jöhetett az sms? – csodálkozott Anna. - Petritől?

De neki nem adtam meg a számomat, hiába kérte. Sikerültvolna valamikor megkaparintania a telefont? Vagy megtalálta

valahol a névjegykártyámat? Sergeant Anna Fekete. Az

előszobai komód fiókjában legalábbis volt belőle egy kupac.”

Pokoli ronda húzás, ha Petri volt.

És ha nem? Annát kirázta a hideg. Előkereste a tárcájából a

telefonszámot, amit Petri távozáskor átnyújtott neki félénken,

szinte szégyenkezve, és kérte, hívja fel őt. Anna nézte a számot.

Nem az volt, mint az sms-ben. „Hívd fel, és kérdezd meg” –

parancsolt rá magára. Hisz akkor kiderül. De valami visszafogta.

Nem akarta felvenni vele a kapcsolatot, olyan képet sugallni

magáról, mintha érdeklődne iránta. A férfi kedves volt és

csodálatos, minden tekintetben kellemes ismeretség, de

Annának elég volt egy éjszaka. Egy hajszálnyi reményt sem

akart adni, mert nem volt. „De akkor minek őrizgetem ezt a

cédulát?” – tűnődött, és visszatette a számot a tárcájába, majdtörölte a kellemetlen üzenetet.

A számítógépen is villogott egy beérkezett üzenet. Linnea

Markkulától jött. Riikka a gyomrából előkerült ételt az

emésztettségi foka alapján négy óra tájban fogyaszthatta el.

Lazac, rizs és fenyőmag. Neki pedig összejött szombaton, végre-valahára.



Anna felszusszant. „Nekem is, sajna” – gondolta.

Elhatározta, hogy kimegy a városba enni. Egyúttal

tanulmányozhatja a belvárosi éttermek étlapját, és

körbemutogathatja Riikka fotóját a felszolgálóknak. Háthasikerül kiderítenie, hol evett a lány, és kivel. Úgy döntött, a

virágboltba is benéz. Tehetne az erkélyre ládában erikát, vagy

valami más télálló növényt.

„Miért mindig engem küldenek ezekhez az öregekhez?” –

gondolta Rauno. Nézte Aune Toivolát, aki a konyhaasztalnál

ült, ráncos kezét a viaszosvászon térítőn nyugtatva. A kávé,

amit Aune felszolgált, híg volt és vízízű. Rauno átnyújtotta

Riikka és Jere fényképét az asszonynak.

– Ismeri ezeket a személyeket?

Aune szemüveget cserélt, több is hevert az asztalon az

újságkupac mellett, majd alaposan tanulmányozni kezdte a

fotókat. Rauno az asztalon dobolt ujjaival. Időnként a falon

ketyegő ingaórára pislogott. „A fenébe, estig itt fogok ülni” –

gondolta türelmetlenül, bár nem értette, mitől ilyen nyugtalan.

Haza legalábbis nem sietett. Valójában egy szót sem beszélt afeleségével péntek este óta, leszámítva néhány elkerülhetetlen

dolgot a lányokkal kapcsolatban. Nina csak reggel ért haza.

Nem mesélte el, hol volt addig, ő pedig nem kérdezte.

De nem hagyta nyugodni a dolog.



– Ezt a lányt sosem láttam, de a fiút ismerem – szakította

félbe Aune a gondolatait. Rauno kihúzta magát, belekóstolt a

mostanra már kihűlt kávéjába.

– Ugye, ő Koskiék fia, igaz? – Igen, Jere Koski.

– Ismerem én a Koski családot, Veikkót és Liisát, Veikko

Ilmari fia. Ilmari egy évvel felettem járt a népiskolába, a

Siitonen Lottát vette el, aztán megszületett ez a Veikko. Más

gyerekük később nem is lett. Mind a ketten már rég meghaltak. – Mit tud elmondani erről a Jeréről? – sürgette Rauno az

asszonyt.

– Hát én nem ismerem úgy ezeket a fiatalokat. Ilmari

részeges volt, és ezt beszélik most erről a Veikkóról is.

– És Jere?

– Nem az egyetemen tanul? Hátha a fiúval megjavul a

család.

– A meggyilkolt lányt Riikka Rautiónak hívják. Ő is innen

Saloinenből való. Mond önnek valamit a neve?

– Rautio… nem hangzik ismerősen.

Aune feltolta a szemüvegét, hörpölt egyet a kávéjából, ésismét alaposan megnézte Riikka fotóját. Rauno legszívesebben

kikapta volna a képet a kezéből, és elhúzott volna. De hová?

Sörözni? Hétfő este?

Miért ne!

– Várjon csak… Irmeli, Paakkari Kalevi és Sanni lánya,mintha valami Rautióhoz ment volna hozzá.



– Riikka anyját Irmelinek hívják.

– Halványan emlékszem erre az Irmelire. Milyen megrázó!

Így ölik meg az ember gyerekét, és itt, ilyen közel. Azóta

mindig zárva tartom az ajtót. Félek, hogy netán ide is bejönlövöldözni.

Aune kezében megremegett a kávéscsésze. Az ital a fénylő

viaszosvászonra loccsant.

– Nem hiszem, hogy bármi veszély fenyegetné önt –

mondta Rauno. Igyekezett meggyőző hangon beszélni. „Bár háthonnan az ördögből is tudhatnám” – folytatta magában.

– Megerősítették, hogy a lány este tíz körül halhatott meg.

Emlékszik valamire arról az estéről?

– Tessék? – kérdezte Aune a hallókészülékét tapogatva.

– Hogy emlékszik-e valamire az előző estéről, mielőtt

megtalálta a lányt? Valami szokatlanra?

Aune elgondolkozott.

– Semmi szokatlan nem történt – felelte aztán. – Esténként

tévét nézek, és elég korán szoktam lefeküdni. Mindig.

– Hogy boldogul itt egyedül?

– Egész jól. Még bírok mozogni, és többé-kevésbé az agyamis fog – nevetett fel Aune. – Csak a hallásom gyengült erősen.

De most azért félek. Szerencsére legalább a gondozó jár

reggelente. Legalább egyből megtalálnak, ha történik valami.

– Nem tudna áthívni valakit egy időre? Mondjuk, egy

rokonát? – javasolta az asztaltól felkelve Rauno. – Olyan messze lakik a fiam. Nem engedi a munkája.



Aune a morzsákat söprögette az asztalról, reszkető kezébe

gyűjtve őket. Elgondolkozva nézett ki az ablakon, nem kelt fel,

hogy kikísérje Raunót.

A futóösvényt körülvevő erdőben homály volt, és csend honolt.

„Legyen” – gondolta Anna. „Ugyanaz a pálya, ugyanaz az erdő,

a világ teljesen ugyanaz, mint világosban is – bizonygatta

magának, ahogy anyja bizonygatta neki régen, amikor

gyerekként félt a sötéttől. – Nem fogok itt mindenfélét

összeképzelegni. De mi a csodáért kell minden futópályát az

erdőbe rakni? Ugyanígy kanyaroghatnának lágy patakként a

városon és a külvároson át, udvarról udvarra, parkolóból

parkolóba, üzletközponttól gyülekezeti házig. Lehetne emberek

és fények között futni, nem mindig csak egyedül a sötétben.”

A lába utálatosan merevnek tűnt. Anna olyan lassan

kocogott, amennyire csak lehetett, de még így is alig bírta. Az

utóbbi napokban túl sokat cigizett.

Igazából már évekkel ezelőtt abbahagyta a dohányzást.

Ezzel hitegette magát, a szokásos esti cigarettája ellenére. De

napközben utoljára azelőtt gyújtott rá, hogy bevonult ahadseregbe. És akkor sem túl gyakran. Sokszor egy hétig is elég

volt egy doboz.

„A fene egye meg, a cigi ” – átkozódott magában. Nélküle a

kávétól sem égett volna a gyomra. Zsebében megpittyent a

telefon. Előásta a készüléket, és örült, hogy alkalma adódottmegállni. Egy új üzenet érkezett. A szám ugyanaz volt, mint



aznap korábban is. Ismeretlen. Feltöltőkártyás. „A faszomba ” –

szólt Anna fennhangon.

Megkaptad az előző üzenetemet? Nagyon kíváncsi vagyok rád.

And hey, hey, let's be careful out there.

Anna körül ropogott az erdő. Az ágak mögött szinte

áthatolhatatlan volt a sötétség. Akárki rejtőzködhet ott anélkül,

hogy Anna bármit is észrevenne. Megzörrentek az ágak. Annakörbepillantott és visszatette a telefont a zsebébe. Ki kell

derítenie, ki küldözgeti ezeket az üzeneteket, és miért.

Valószínűleg az a rokkant, biztos elhatározta, hogy nyaggatni

fogja. Egyesek egyszerűen nem bírják lenyelni, hogy az ember

nem akar többet találkozni velük. De legalább nyílt lapokkal játszana, a titkos szám utálatossá, gerinctelenné, ijesztővé teszi

őt az üzeneteivel. Ez lett volna a cél?

Ebben a pillanatban meghallotta, hogy valaki szemből feléje

fut. Legszívesebben az erdőbe vetette volna magát, hogy

elbújjon a fák mögött.

„A francba, mások is sportolnak itt, nem csak én, és minden

joguk megvan hozzá” – káromkodott magában Anna, ahogy egy

sötét ruhás kocogó elhaladt mellette, és üdvözölte. Függő,

ahogy ő is. Fiatalkorában Anna a környék összes kocogóját

ismerte. Előzéskor, vagy ha szembejöttek, mindig üdvözölték

egymást. Vagyis Anna igazából nem ismerte őket, nem ismertea nevüket, a címüket, a családi hátterüket, a foglalkozásukat,



sem egyéb hobbijukat. Csak a futópályán voltak ismerősök,

melegítőben, izzadt homlokkal. Anna tudta, hogy ha reggel

hatkor menne le futni, ott lenne egy bizonyos piros ruhás,

középkorú nő. Hétvégente pedig két idős férfi szokottszembefutni vele. Csütörtökönként egy helyes srác, aki sajnos

az üdvözlésen túl soha nem fordított rá nagyobb figyelmet.

Valószínűleg más környezetben, másfajta ruhában nem

ismerték volna fel egymást. Ennek ellenére az összetartozás

érzése nagyon erős volt. Olyanok voltak, mint a motorosokvagy a lakókocsisok, akik a világ minden sarkán integetnek

egymásnak. Anna néha úgy érezte, hogy ezek a névtelen, szinte

arctalan futótársak sokkal közelebb állnak hozzá, mint az anyja.

„Az ember tökéletes falkaállat” – gondolta Anna, és

rákapcsolt. Érezte, ahogy a tejsav elkezdi kiszívni a nedvet a

testéből. Próbált megfeledkezni az sms-ekről és gyerekes

félelméről. Összeszorított foggal kényszerítette magát, hogy

még egy teljes kört lefusson, és nem törődött a furcsa

reccsenésekkel, melyek úgy hangzottak, mintha valaki követné

őt az erdő rejtekében. Be akarta bizonyítani magának, hogy

felesleges félnie. Végül kimerülten futott haza a zuhany alá.Rég fáradt már el ennyire. Ezúttal muszáj volt lifttel felmennie,

és lefekvésig már egyszer sem fog rágyújtani.

Zuhanyzás után Anna az órára pillantott. Fél tíz. Elég késő,

de már elhatározta magát. Beállította a telefonján, hogy a másik

fél ne lássa, ki keresi, majd felhívta a számot, amiről azüzenetek jöttek. Egy hivatalos női hang vette fel: a hívott



szám… „Hát persze” – gondolta Anna, majd előbányászta Petri

számát, bepötyögte a telefonján, és hallgatta, ahogy valahol

kicsöng. Nyolc berregésig számolt, és már majdnem letette,

amikor egy álmos hang beleszólt: – Petri.

– Szia, Anna vagyok – válaszolta Anna, és nagy levegőt vett.

– Sziaaa, mi a helyzet? – Az álmos hangnak már nyoma sem

volt, a férfi szinte kurjantott. – Már azt hittem, soha nem hívsz

fel. Tök jó! „Basszus” – gondolta Anna. Pont ettől tartott.

– Te küldtél ma nekem sms-eket?

Egyből a tárgyra, ez a legjobb.

– Nem. Hisz nem voltál hajlandó megadni a számod.

– Biztos nem?

– Nem.

– Rá fogok jönni, ha tőled jöttek. Fel foglak jelenteni.

Ismerd be, ne zaklass többet, és akkor annyiban hagyom a

dolgot.

– Hű, de szigorú vagy! Így beszélsz a bűnözőkkel is? Biztos

majd’ összehugyozzák magukat. Anna nem volt egészen biztos benne, hogy Petri viccelődik.

– Beismered?

– Anna, hé, komolyan mondom! Nekem nincs meg a

számod. Azt beismerem, hogy vártam, hogy felhívj. De ez most

nem egészen az, amire számítottam… – Valóban.



– Találkozhatnánk? Kíváncsi vagyok arra a magyar

kisebbség-sztorira. Meg rád – fogta Petri könyörgőre a hangját.

Anna kezdte felhúzni magát.

– Sajnos annyi a munkám, hogy most nem nagyon érek rá.Majd talán később – felelte, és egyből megbánta a szavait.

Majd talán később. Mi a csodát hordott itt össze?

– Én egyetlen üzenetet sem küldtem.

– Világos. Akkor szevasz.

– Anna, ne… Anna letette a telefont.

Kiment rágyújtani.

Hitt Petrinek. A férfi hangja olyan ártatlanul meglepettnek

és örömtelinek tűnt. Az elején. És aztán micsoda csalódást

okozott neki!

Anna frusztráltan bújt be a takarója alá, próbálta ellazítani

fáradt izmait, és épp amikor kezdett álomba merülni, akár egy

lékbe, melyben a csend és az örökké tartó hűvös nyugalom

várja, megint pittyent egyet a telefonja. „Bassza meg, le kell

cserélnem a számomat?” – idegeskedett Anna a villanykapcsoló

után tapogatózva. A telefon egyre csak pittyegett. Nem isüzenet volt, valaki hívta.

Esko.

Már éjfélre járt.

Jere megjelent a rendőrségen.



16.

– De hiszen már ezerszer mondtam, hogy Kaldoaiviban! –

kiabált Jere olyan erővel, hogy egy nyálcsepp freccsent

szakállasodó állkapcsára. A fiú terepszínű kabátja ujjába törölte.

– Az mi? Lenne szíves finnül beszélni? – kérdezte Anna

nyugodtan, pedig legszívesebben ő is felemelte volna a hangját.

Idegesítette, hogy a fiú képes ilyen gőgösen viselkedni

mindazok után, ami történt. Látta, hogy Esko is mérges.

Anna kivonszolta magát az ágyból, kényszerítette magát,

hogy felébredjen, felöltözött, majd a szakadó éjszakai esőben akapitányságra hajtott. Az úton idegességében még egy

cigarettával vétkezett, az autóban ülve szívta el. Miután

kihajította az ablakon a csikket, mély önutálat öntötte el. A

kocsiban sűrű volt a levegő a mérgező füsttől, és ahogy átsétált

a rendőrség parkolóján, haja dohányszagot árasztott magából.Esko Opelja magányosan és várakozva gubbasztott ott, mint egy

hűséges öreg kutya, amit kikötöttek a kocsma udvarán.

„Egyáltalán járt otthon?” – fordult meg Anna agyában.

– Nem tudom, milyen nyelven lenne a legjobb magával

beszélni, de nekem úgy tűnik, nem a finn az. Kaldoaiviban

voltam. Pont. Vasárnap indultam, és két órája értem vissza.



Anyám azonnal felhívott, amint bekapcsoltam a telefonomat,

ez ma reggel történt, és szólt, hogy keres a rendőrség. Hogy

Riikka meghalt. Lelőtték. Mi történt itt tulajdonképpen? És

miért kerestek engem? Csak nem gondolják komolyan, hogy énlőttem le?

– Mi az a Kaldoaivi? – ismételte meg Anna a kérdést.

– Egy vadon Lappföldön. Sevettijärvi falva és a

Pulmankijärvi tó közötti területen – felelt Esko Jere helyett.

– Mit csinált ott? – Természetesen túráztam és horgásztam.

– Kivel?

– Egyedül.

– Miért?

– Mit miért? Ja, hogy miért voltam egyedül? Az istenit, az

ember csak elmehet egyedül Lappföldre! Mi más vágya lehet

egyáltalán?

– Senkinek nem mondta el, hová megy, a telefonját is

kikapcsolta.

– Valóban.

– Miért?

– Mert így tartotta kedvem, a kurva életbe!

– A helyében nem lennék ilyen fennhéjázó. Egyelőre ön az

első számú gyanúsítottunk. A gyilkosság kapcsán, na, ez hogy

hangzik? – mondta Anna.

– Bassza meg!– Hol van a sörétes puskája? A Remington – kérdezte Esko.



– Riikka szüleinek nyaralójában. Általában ott szoktam

récézni.

– Úgy tűnik, Riikka szülei nem tudnak róla.

– Honnan tudnának, amikor soha nem járnak oda. De ottvan, ellenőrizhetik akár.

– Ellenőrizni is fogjuk – felelte Anna. – Mikor indult

vasárnap?

– Reggel. Kilenckor indult a vonat Rovaniemibe.

– És onnan? – Busszal Ivalóba, onnan átszállással Sevettijärvibe.

– Tudja ezt igazolni valaki?

– Hát, megvannak még a buszjegyeim. Csak emlékeznek

rám a sofőrök is. A vonatjegyet pedig a neten vettem, azt

mindenesetre lehet igazolni.

– Az, hogy vonatjegyet vett, még nem igazol semmit. De ne

aggódjon, percre pontosan ki fogjuk deríteni az útvonalát és a

menetrendjét.

– Rendben. Akkor nincs miért aggódnom.

– Riikka vasárnap este tízkor halt meg. Ön hol volt akkor?

– Sevettijärviben, a sátorban. – És ezt vajon ki tudja igazolni?

– Aznap este voltam a Sevetti Barban.

Esko már indult is telefonálni. Néhány perc múlva

visszatért, és magával intette Annát a folyosóra.

– Igazat mond. A hely tulaja, Armas Feodoroffmegerősítette, hogy múlt vasárnap egy fiatal férfi, akinek az



ismertetőjegyei pontosan illenek Jerére, betért hozzá nem

sokkal azután, hogy elment az ivalói busz, vagyis nyolc körül,

és megivott hét üveg sört. Sokáig beszélgettek a fajdvadászatról

és a horgászásról, a fiú be volt rúgva. A kocsmában rajtuk kívülott volt az egyik helyi piás, Antti Bogdanoff, aki szintén tudja

ezt igazolni. Állítólag nem volt túlságosan beállva. A kölyök

elmesélte, hogy matematikát tanul az egyetemen, és eljött

túrázni, mielőtt megkezdődik a tanítás. Ugyanezt a személyt

látták tegnap is a kocsma mellett működő vegyesboltban.Csokoládét vett, meg két sört.

– Sevettijärviből sehogy sem ért volna még aznap este vissza

– mondta Anna.

– Valóban nem.

– Akkor tehát nem lehet Jere – nyugtázta Anna, képtelenül

arra, hogy leplezze hangjában a csalódottságot.

– Úgy tűnik.

– Azért küldjük még el nekik Jere fotóját, a biztonság

kedvéért.

– Természetesen. Már kértem hozzá e-mail címet.

– Akkor lehet, hogy neki kell állnunk végignézni avadásztársaság listáját. Talán mégis valami meggárgyult vadász

volt.

– Talán.

– Köszönöm, hogy felhívtál.

– Köszönd csak Virkkunennek – felelte Esko.



A bef ogadóállomásról valahogy zavaros emlékeim maradtak.

Az életritmusomat természetesen az iskolába járás szabta meg,

ahogy a többi ott lakó gyerekét is. Vagy óvodába kellett járni,

ha valaki még kicsi volt, mint Mehvan.

A felnőttek napközben ott maradtak aludni a központban.

Egyfolytában álmosak voltak, és mintha máshol jártak volna a

gondolataik, biztosan emiatt tűnt olyan zavarosnak minden.

Olyan ködfátyolba veszőnek és homályosnak, mint egy lázálom.

Innen indul a repedés, az első iskolanaptól. A repedés, me ly a

gyerekek és a szüleik között hasad, riccs-reccs, először csak egy

aprócska vonal, aztán lassanként szétfut és elmélyül. Végül az

egész kettétörik. Ropp. A gyerekeket kiviszik a világba. Gyorsantanulnak, jalla jalla, elsajátítják a szokásokat és a nyelvet. Van

valami feladatuk, a reggeli foglalkozás az óvodában, az iskolába

járás, a tanulás, valami, ami értelmet ad a létezésüknek.

Na de a felnőttek? Ott maradnak aludni. Esetleg járnak

valami nyelvtanfolyamra, ha mázlijuk van. Céltalanul várják,

mikor jönnek meg a gyerekek az iskolából, és mikor kezdődikvégre a szép új élet, amit odahaza olyan lázasan tervezgettek,

és amiről a már korábban útra kelt nagybácsik és nagynénik és

unokatestvérek és szomszédok és az ismerősök ismerősei

hazudtak nekik. Minden nyugatra szakadtnak olyan kurvára jól

megy, ha megkérdezik tőlük. Aztán lassanként felhagynak a

várakozással; ami felesleges, az felesleges, a gyerekek nem jönnek haza, és az életből sem lesz eldorádó. Két év múlva



sírva őrjöngnek, mikor a gyerekeik finnül beszélnek hozzájuk,

de mégsem tanulnak jól, csak lógnak a városban, és szar

amerikai zenét hallgatnak, és nem csinálnak semmi értelmeset

– most, hogy végre a veszélyeket kikerülve és mindent,

MINDENT feláldozva meglett rá a lehetőség. Még azt is készek

lennének lenyelni, hogy nekik maguknak nincs itt semmi

tennivalójuk, de hogy a gyerekek…

Sokat törtem a fejem azon, márpedig én aztán heteket

töltöttem a szobámba zárva, és volt időm gondolkozni, bre,

vajon meg lehet-e akadályozni, hogy az egész kettétörjön a

repedés mentén. Másra nem jutottam, csak arra, hogy afelnőtteket is rögtön ki kellene dobni, ahogy a gyerekeket.

Gyerünk, munkára, megszoksz, vagy megszöksz. Kevesebb

tébé, kevesebb fecsegés a beilleszkedést segítő hálózatok

részéről, helyette munkára fogni az embereket úgy, hogy egy

szót sem beszélnek a nyelven. Nem olyan extra a munka világa

Finnországban, hogy ne tudna benne egy menekült isboldogulni. De persze ezzel csökkenne a mindenféle

projekttámogatás meg a finn szakértők munkája és

megbeszéléseinek száma. Szóval erről ennyit.

Minden egyes nap nagyon hülye érzés volt tanítás után

visszamenni a befogadóállomásra. A központ kapuja reggel

kivetett magából valahová a felszínre, ahol voltak hangok, ízekés szagok, és ott én is léteztem, aztán pedig délután ugyanez a

kapu újból beszippantott abba a rossz álomba, amely egyre

csak folytatódik és folytatódik, és igazából sosem ébred fel

belőle rendesen az ember. Anya megparancsolta, hogy hívjuk

otthonunknak azt a helyet. Négy ágy egy apró szobában. Asztal

és polc. Nyomasztó szürkéskék függöny az ablakban, az égbolt

karikatúrája. Hideg padló és visszhangzó folyosók, melyek

mentén vég nélkül nyíltak az egyforma szobák, más emberek



ideiglenes otthonai, akik az életükre vártak. Csőszerű lámpák.

Közös konyha. A gyerekek őrültekházának hívják. Régen

állítólag elmegyógyintézet volt. Titkon félni kezdtem, hogy

anya megőrül, hogy mindaz az őrület, amit ezek a falak

végignéztek és magukba szívtak, valahogy átragad anyára. Úgy

tűnt, anya leginkább csak sírdogált, és a dagadó hasát

simogatta, vagy a falakat bámulta. Apa a házban lakó többi

férfival dohányzott. Voltak persze mások is az országunkból,

ami igazából nem is létezik. Az istenit, ezt annyit hallottam

már, hogy belefájdul a fejem, örök túladagolásom lett tőle. De

apa örült, hogy itt is lehet terveket szőni a szabadKurdisztánról. Anyának nem volt társasága. Ha hallotta, akkor

otthonnak hívtam a helyet, hogy ne őrüljön meg. Amikor apa

azt mondta, hogy itt az embernek legalább nem kell féltenie az

életét, és a gyerekeknek van jövőjük, anya még hevesebb

sírásra fakadt. Akkor apa megint kiment rágyújtani.

Szóval nekem valahogy ellenkező volt a tapasztalatom, minta számiknak. Valahol olvastam, hogy régen a számik nem

beszélhettek lappul az iskolában, hogy diákotthonokban kellett

lakniuk, és ott sem volt szabad számiul beszélniük, ezért

valahogy elhomályosultak az iskoláskori emlékeik. Hogy

legjobban a szünidőkre emlékeznek a gyerekkorukból, mert

azok az anyanyelvük használata miatt jobban megragadtak afejükben. Az egyik azt is mesélte, hogy csak arra emlékszik az

iskolából, amikor az anyja meglátogatta. Akkor tudott beszélni.

Akkor létezett.

Számomra viszont nem volt ilyen horgony az anyanyelvem,

és igaz, hogy az iskolában a maga módján kurva szar volt,

egyfolytában szívattak, és főleg az elején nagyon nehezen

ment, mégis sokkal világosabban emlékszem az iskolára, ahogy

mentem oda és jöttem vissza, meg igazából az egész



befogadóállomáson kívüli világra, mint az ottanira. Talán

valahogy elutasítottam azt a belső világot, bár egy cseppet sem

hiszek a pszichoanalízisben meg ilyesmiben. Valamiféle

védőfóliát növesztettem magam köré, betekertem magamat

folpackba. Anyával nem lehetett beszélni, teljesen meg volt

zuhanva. Apával pedig még kevésbé. Egész idő alatt olyan

érzésem volt, mintha észre sem vennének, sem engem, sem

Mehvant. Hogy valahogy átlátszóvá váltunk azon a fólián belül.

És amikor Adan megszületett, anya még messzebbre

távolodott. Egy szoptató- és pelenkacserélő robot vált belőle.

Depressziós volt, ma már látom, de hát akkor ezt senki nemmondta nekem.



17.

Anna egy kék-fehér járőrautóban ült Bihar Chelkinék háza

előtt. Kora reggel volt, a nap pedig valahol az esőfelhők mögött.

Azt akarta, hogy a környék összes lakója, főképp pedig a

Chelkin család biztosan észrevegye, ezért nem állította le a

motort, és nem kapcsolta le a fényszórót. Az utcai fények apróspektrumokat vetítettek a szélvédőn csillogó esőcseppekbe. A

kocsi digitális külső hőmérője öt fokot mutatott.

„Mi a fenéért kell ilyen északon laknom?” – kapta magát

Anna a gondolaton, miközben ismét a második emeleti

ablakokban kigyúló fényeket nézte.

Otthon még finom, nyár végi bágyadt meleg lenne, a

legbőségesebb gyümölcstermés ideje, érne a kukorica, és már

harmadszorra kaszálnák a szénát. A hideg és nedves idő csak

valamikor decemberben érkezne. „Mi az ördög tartóztat itt

engem? És miért hívom még mindig otthonomnak a helyet,

ahol nem lakom már húsz éve, ahol húsz évvel ezelőttmegőrültek az emberek?”

Ebben a pillanatban Chelkinék lakásának egyik szobájában

kialudt a fény, és Anna felrezzent a gondolataiból. A

lépcsőházban felragyogott a világítás, majd nemsokára Bihar és

Mehvan lépett ki a magas toronyház kapuján. Anna



felvillantotta a kék fényjelzést, majd lassan a fiatalok mellé

gurult.

– Hogy van? – kiáltott oda az ablakból Biharnak.

– Jól – felelte Mehvan.– Én ugyan Bihart kérdeztem, de örömmel hallom, hogy jól

van, Mehvan. Van energiája figyelni a nővérére, ügyes fiú.

Bihar, mi újság?

– Minden oké – válaszolta halkan Bihar, tekintetét az

aszfaltr a sütve. Mehvan jól hallhatóan köpött egyet.

– Mindjárt jön Bihar busza, mennünk kell – mondta pimasz

hangon.

– Ja. Nem érdemes elkésni a suliból – felelte Anna.

Mikor lezárták a nyomozást, és senki más nem akarta nemhivatalosan megfigyelni a családot, Anna úgy döntött, egyedül

csinálja. Valahányszor csak ráért, a járőrautóval Chelkinék háza

elé gurult, hogy megmutassa magát, és néha lassan elhajtott

Bihar vagy Mehvan iskolája előtt az óraközi szünetek idején. A

család azonnal észrevette, de nem mertek odajönni hozzá, hogyszóvá tegyék. Talán azt hitték, még mindig a gyanúsítottak

listáján vannak, és emiatt figyelik meg őket.

Bihar helyzete mindemellett nyugodtnak látszott. Úgy tűnt,

a lány elégedett és biztonságban van, rendszeresen járt iskolába,

esténként néha találkozott a kurd és a szomáli barátaival. De

elképzelhető, hogy mindez csak Anna jelenlétéből fakadt. És ha



a család megtudná, hogy egyedül és teljesen szabályellenesen

cselekszik? Anna tudta, hogy saját bőrét kockáztatja, de nem

érdekelte. Ha hátat fordítana Biharnak, és mégis történne

valami a lánnyal, azt sosem tudná megbocsátani magának. Anna a rendőrkapitányságra hajtott, visszavitte az autót az

épület mélyén lévő, kipufogógáztól bűzlő garázsba, és

felliftezett a harmadikra. Csupasz falú irodája már régi

ismerősként fogadta. „Nem kéne szerezni ide valami zöld

növényt?” – tűnődött magában Anna, miközben bekapcsolta aszámítógépet, és az asztalára emelt egy dossziényi papírt. Az

ablakhoz ment felhúzni a reluxát. A szürke felhők még mindig

az égbolton csüngtek.

Riikka esete nem igazán haladt semerre. Jere DNS-e nem

egyezett a Riikkában talált spermáéval. A pumpás sörétes

puskáját megtalálták Riikka szüleinek nyaralójában, ahogy

mondta is a fiú, egy lakatra zárt szekrényben, fénylő csővel.

Hogy mikor lőttek utoljára a fegyverrel, azt lehetetlenség volt

megmondani. Jere maga azt állította, hogy az előző téli

nyúlvadászatkor, de Esko furcsállotta, hogy egy szenvedélyes

vadász hogy hagyhatja ki a vadkacsavadászat kezdetét. Mégmindig azt gondolta, hogy Jere lőtte le Riikkát. De hogy miként

lehetett a fiú ugyanakkor több száz kilométerrel odébb

Sevettijärviben is, arra Eskónak nem volt magyarázata.

Anna több tucat éttermet járt végig a városban, és számos

olyan akadt közöttük, ahol kínáltak halat és fenyőmagot.Egyikben sem látták Riikkát a halála napján. A helyi



vadásztársaság tagjait is kihallgatták, eredmény nélkül. Többen

is jártak vadászni a futóösvény közelében lévő parton,

néhányan a gyilkosság estéjén is.

Ketten közülük elő is kerültek, és Anna Raunóval együttelment kihallgatni őket. Nem láttak vagy hallottak semmi

szokatlant azon az estén, de egyikük lehetségesnek tartotta,

hogy más is járt akkor a parton. Kiváló volt a röpte, az

embernek nem igazán volt alkalma egyébre figyelni.

Mindkettejük tizenkettes kaliberű sörétes puskájával lőtteknemrég, nyilván. Az egyikük fészerében, egy szúnyoghálóból

épített szekrényben hét réce és egy lúd lógott. A másiknál már

a fagyasztóban voltak, csinosan bezacskózva és felcímkézve:

tőkés réce mellfilé 08.20., nyílfarkú réce mellfilé 08.21., 4

csörgő réce 09.01.

A kihallgatás során mindkét férfi kiegyensúlyozottnak és

normálisnak tűnt, elmezavarnak vagy titkolózásnak,

hazugságnak, nyomasztó lelkiismeretnek a legkisebb jelét sem

mutatták. Ezek az emberek még egy bütykös ásóludat sem

lőttek le véletlenül, Anna ezt biztosra vette. Egyelőre mégsem

akarta még elvetni ezt a nyomozási szálat. Nem is igazánrendelkeztek másikkal.

Valahol létezett valaki harmadik. Egy harmadik vadász,

akinek a zsákmánya nem röppent fel sebesen suhogó

szárnyakkal, hanem új, zizegő melegítőjében futott szemből.

Vajon tudta a gyilkos, hogy az átlagosnál is átlagosabbvadászpuskát lehetetlenség lesz lenyomozni, és éppen azért



esett rá a választása? Vagy az elkövető ugyanolyan hétköznapi

vadászó férfi volt, mint az általa használt fegyver és töltény?

„Vagy vadászó nő” – helyesbített Anna.

Az elkövető minden férfias vadászrelikvia ellenére lehetettnő is. Itt a nők is vadásznak. Betölthetnek köztársasági elnöki

vagy miniszterelnöki hivatalt. Vagy akár isznak, káromkodnak,

dohányoznak és futó ismerősökkel is ágyba bújnak. Azt teszik,

amihez kedvük van. Katonának állnak, vagy rendőrtiszti

főiskolára mennek. Anna ezen a ponton elvágta gondolataifonalát. Úgy érezte, ahhoz a kötélhez ért, amely a

legszorosabban fűzi Finnországhoz. És ez a kötél égette, mintha

lecsúszott volna rajta.

Na és ki volt Riikka új, titokzatos partnere? Virve Sarlinon

kívül Riikka egyetlen más barátja sem látott vagy hallott

semmit, és bár mindegyiküket kihallgatták, a Facebook-

levelezésüket feltúrták, mégsem derült fény semmire.

Másrészt viszont Riikka néhány telefont és kávézást

leszámítva egész nyáron nem tartotta velük a kapcsolatot.

Ezzel szemben azt mindenki tudta, hogy Riikka szakított

Jerével, és Virvénél lakott. Riikka mindig azt mondta nekik,

egyedül akar lenni, amikor megpróbálták lecsábítani egy

kocsmába vagy a partra, de ezen egyikük sem csodálkozott

különösebben. Ahogy az erősen sminkelt és szőkített hajú Saara

Heikkilä orrhangján beszámolt Annának, Riikka kapcsolata a

régi haverokkal már jó ideje meglazult, amikor elkezdett járni a



mindenki által hőn áhított Jerével, és a szakításuk után igazából

már senkinek nem hiányzott túlzottan.

Egyedül Virve maradt hozzá igazán közel.

Előfordulhatott, hogy Virve maga ötlötte ki a történetet alelkes és titokzatos Riikkáról, aki nyilvánvalóan találkozgatott

valakivel? Azt állította, otthon maradt, miután Riikka lement

futni, de nem volt erre tanúja. A szomszédok nem tudták

megmondani, távozott-e Riikka vagy Virve, vagy bárki más a

lakásból a gyilkosság estéjén. A rendőrségnek csak Virve szavaállt rendelkezésére arról, mi történt kettejük közt az utolsó

estén. Előfordulhat, hogy maga Virve a gyilkos?

Anna nagyot sóhajtott, és visszarendezte a nyomozati

jelentéseket a dossziékba. Több tucatszor átolvasta már őket, és

egyre csak azon törte a fejét, hogyan lehetne előrehaladni az

ügyben.

Már nem volt új ötlete. Senkinek sem volt. Zsákutcába

jutottak. Az ősz elkerülhetetlenül megérkezett, a napok egyre

rövidültek.

Anna mind sűrűbben kelt fel az íróasztalától egy

cigarettára, noha az nem dobta fel; egyre gyakrabban hagyta kiaz esti futást.

A maraton iránti lelkesedésének alábbhagytával Anna

hetente négyszer kezdett futni rendszeresen, azzal az egyedüli

céllal, hogy megőrizze ép eszét. A heti programjában két

könnyű futás, egy hosszú és egy intervall szerepelt, és



különösebb gondolkozás nélkül teljesítette őket, mint ami

természetes. Nélkülük nem tudott meglenni.

Ez most már sorozatban a második hét, hogy kihagyta a

hosszút és az intervallt. A könnyű futások is kezdtek olybátűnni, mintha ólom lenne a lábában.

De most nem tudta emiatt izgatni magát. Majd később

pótolja a dolgokat, amikor kevesebbet esik, amikor jobban ráér.

Anna az órájára pillantott. Kora délután volt.

Leszámolhatna néhányat az előző hetek túlóráiból, ehetnevalami jót a városban, és hazahúzhatna aludni. Holnap lesz az

egyetlen hétköznapra eső szabadnapja egész ősszel. Ettől még

csábítóbbnak tűnt hazamenni. A nyomozás sokszor nyúlt már

bele az estébe, és utána nehéz volt elaludnia. Bihar külön

figyelése is fárasztotta. Anna azt tervezte, késő délelőttig

heverészik majd az ágyban, talán takarít egy kicsit, aztán

bemegy a városba ruhát venni. Zavartan figyelt fel rá, hogy Sari

mindig stílusosan öltözködik. Anna farmerban és kapucnis

pulóverben járt. Az egyenruhásoknál ezt a témát is milyen

könnyen megúszta.

A nyomozás új irányvonalairól csak a jövő hetinagyértekezleten születik majd döntés. Addig ezeket a régi

papírokat lapozgatják majd, amiket Anna kívülről fújt már.

Abban r eménykedett, hátha áthelyezik egy másik ügyre, csodás

lenne, mondjuk, biciklilopások után nyomozni. Új

irányvonalak és egy új eset, ez vigasztalóan hangzott. Csak hát



itt, az erőszakos bűncselekmények osztályán nem

biciklilopások ügyében nyomoznak.

Sari óvatosan hajtott be az udvarukra. Itt-ott műanyagkislapátok és vödrök hevertek, a sárga hinták üresen lógtak. Az

ágyásokba idén nyáron sem ültettek semmit, a gyep összevissza

csomókban nőtt, a kavicshalmokhoz már hozzászokott. Talán

jövőre, amikor a gyerekek kicsit nagyobbak lesznek.

Csinálhatnának akár egy apró konyhakertet, a kicsik maguk is

ültethetnének bele valamit, aztán figyelhetnék, ahogy fejlődik.

Sari kinyitotta új családi házuk bejárati ajtaját, és az előszobába

lépett. A gyerekek ruhái takarosan lógtak a fogasokon. A

konyhából nevetés hallatszott. Az étel illata egész az előszobáig

tódult. „Hála istennek, hogy meg tudjuk fizetni a segítséget” –

gondolta Sari már sokadszorra. Micsoda mennyei érzés a

munkából egyenesen hazajönni, ahol készen vár az étel, a ruha

kimosva, a gyerekek elégedettek. Bele sem mert gondolni,

milyen cirkusz lenne az óvodához igazodni.

– Hahó! – kurjantott a konyhába lépve.

Siiri és Topias felpattantak a székükről, és anyjuk öléberohantak. Sari mindkettőt megszorongatta, érezte, ahogy árad

belőle a végtelen szeretet.

– Jól van, üljetek csak vissza enni. Mi finomat készített ma

nekünk Sanna?

– Lakott tésztát – felelte Topias.



– Ó, rakott tésztát, nyami-nyami – helyesbített Sari, és

Sannára mosolygott.

– Hogy telt a nap? – kérdezte a lánytól, aki a

munkaerőközvetítő révén került hozzájuk, és kékre festetthajával, erős sminkjével annak idején jókora kételyeket

ébresztett Sariban. Az alsó ajkát ezüstszínű koponya, bal

szemöldökét vékony karika szúrta át. Teemu végül meggyőzte

Sarit. A lány talpraesettnek és értelmesnek látszik, a gyerekek

rögtön megkedvelték, és senkit sem szabad a külseje alapjánmegítélni, bizonygatta nyárspolgár férje, rosszallva Sari

előítéletességét. Mivel senki más nem szerepelt a kínálatban,

Sari a fogát szívva belement.

Szerencsére.

Sanna valóságos kincsnek bizonyult. Egy nagycsalád

legidősebb gyerekeként szuverén módon tudott a gyerekek

mellett a háztartásról is gondoskodni. A lány mindig jókedvű, a

végletekig van ereje játszani és tenni-venni a gyerekekkel,

ráadásul egy kicsit sem vajszívű. Sarinak úgy tűnt, Siiri és

Topias viselkedése radikálisan megjavult attól a pillanattól

fogva, hogy ő visszament dolgozni, és Sanna belépett a házba.De nem érzett emiatt bűntudatot. Ellenkezőleg, teljes szívéből

élvezte a helyzetet.

– Siiri reggel kicsit fáradtnak tűnt, így aztán nem mentünk

ki egyből – számolt be Sanna a kislány szőke angyalfürtjeit

simogatva. – Hagytam, hogy délig pizsamában játsszanak. Na,mit játszottunk?



– Varázserdőset! – kiáltották egyszerre a gyerekek.

„Ennek a lánynak emberfeletti képességei vannak” –

gondolta Sari.

– Délután aztán kimentünk. Topias overallján eltört akantár csatja.

– Nem baj – szólt Topias.

– Tényleg nem, majd megjavítjuk – erősítette meg Sari.

– Jó nap volt – mondta Sanna.

– Csodálatos, köszönöm, Sanna. Fantasztikus vagy. Sanna elégedetten mosolygott.

– Holnap hánykor?

– Gyere kilencre. Teemu holnap kicsit későbbre megy be, te

is tovább alhatsz.

– Oké, akkor reggel – felelte Sanna a gyerekeknek

integetve.

Sari leült a megterített asztalhoz, szedett a rakott tésztából,

és öntött magának egy pohár tejet, aztán az órára pillantott. Fél

négy. Teemu egy óra múlva hazaér. Csendes otthoni este vár

rájuk, semmi kötelező tennivaló. Mivel Teemu ennyit volt

távol a munkája miatt, minimalizálták a hobbik utánirohangászást. Azt a fényűzést, hogy otthon lehet az egész

család, és csak a gyerekeknek szentelhetik az idejüket, nem

akarták sűrű menetrenddel elrontani. A megoldás működött.

Jól érezték magukat otthon. A gyerekeknek fogalmuk sem volt

olyan dolgok létezéséről, mint a stressz vagy az időhiány.



Sari mobilja brekkent egyet. Sms. Teemu békabrekegésre

cserélte a megszokott hangjelzést, és beletelt némi időbe, mire

Sari rájött, hogy a furcsa hang a szolgálati telefonjából szólt.

U R so sexy. So sexy there. Nyami-nyami.

Sari automatikusan az utca felőli ablakra nézett, ott nem

látszott mozgás. Aztán körbejárta az egész házat, minden

ablakból kinézett az üres udvarra.

Lengedeztek a hinták? Feltámadt volna a szél?

„Csak nincs egy perverz hódolóm?” – gondolta Sari, majd

ellenőrizte, hogy Sanna távozása után tényleg bezárta-e az

ajtót.

Rauno bent maradt túlórázni, már megint. Élvezte az erőszakosbűncselekmények osztályára telepedett csendet, miután a

nyomozók túlnyomó többsége négy és hat között távozott. A

szobaajtók zárva, a folyosókon nem rohangált senki, a

fénymásoló nem zümmögött, és sehonnan sem hallatszott

beszéd zaja. Kevesebb volt a fény. Könnyebb volt koncentrálni.Egyben tartani a gondolatokat. Nem szakadt félbe állandóan a

munka. Senki sem zavarta.

Sóhajtva letette a kötegnyi jelentést a kezéből, és

megmasszírozta fáradt szemét. Ürügyek és magyarázkodás,

magának azért beismerheti. Annyira azért nem lángol a szíve a

munkájáért, hogy valóban az irodájában akarná tölteni az estéit,

de még mennyire nem!



Nem volt kedve hazamenni. Tudta ő, hogy a

távolmaradásával csak ront a helyzeten. Hogy a

megpróbáltatások idején igyekeznie kellene, hogy közelebb

legyen és kivegye a részét a közös dolgokból, ne pedig kivonjamagát. Így az utolsó lehetőségét is elveszíti, hogy jóvátehessen

valamit. Csak azt éri el, hogy Nina napról napra jobban

megutálja. Még ha nem is volt hajlandó egyedüli bűnbak lenni.

Nem tudta, mi romlott el. Igyekezett és próbálkozott, de

egyfolytában úgy érezte, semmi sem elég, semmi nem felelmeg. Végtelenül elfáradt.

Ha a lányok nem lennének, már réges-rég elment volna.

Tényleg így van?

Néha még mindig úgy érezte, hogy mindennek ellenére

szereti Ninát.

De talán csak megszokásból. Hét éve voltak együtt. „Ennyi

idő alatt csak nem lehet túlságosan hozzászokni a másikhoz” –

gondolta Rauno, és hirtelen végtelen szégyen és kudarcérzet

öntötte el. A szülei még mindig együtt voltak, már harmincöt

éve.

Még egyszer átlapozta a nyomozati jelentéseket. A vadászoklistájáról még számos név maradt hátra. „Felesleges meló” –

gondolta, miközben úgy döntött, végighív még néhány számot.

A gyilkos bárki lehet, bárhonnan. Pontosan ugyanilyen

megalapozott lenne fogni a szomszéd település

vadásztársaságának tagjegyzékét, és végigmenni rajta. Vagy



akár a Rotaryén. Vagy a Martta Szövetség háziasszonyainak

listáján. Rauno ismét felsóhajtott. Talán valóban ez vár majd rá.

Öt számot hívott végig. Az egyiket nem vették fel, a többi

négyet pedig rövid beszélgetés után ceruzával áthúzta.Mindenki bizonyítani tudta, hogy a gyilkosság estéjén valahol

egész máshol volt, az egyik egyenesen Thaiföldön. Rauno hitt

nekik, semmi oka nem volt kételkedni. Abszolút lehetetlen

volna nekiállni mindegyikük alibijét egyesével megpiszkálni.

Muszáj megbíznia saját ítélőképességében. Ezért is osztották ráezt a feladatot. Úgy tartották róla, jó hallgatóság. Nina bizony

nem így gondolta. Vicces, hogy az ember ennyire más képet

tud mutatni magáról a munkában. És vajon melyik az igazi, az

otthoni vagy a munkahelyi énje? Volt még más énje is? Valaki,

aki azt várja benne, hogy azzá fejlődjön, amilyen valójában.

Ez túl bonyolult.

Nyolcra járt az idő. Rauno gondosan elrendezte a papírokat

a dossziéban, és kikapcsolta a számítógépet. Épp jókor fog

hazaérni, hogy esti mesét olvasson a lányoknak. Ezt legalább

még élvezte. Nem akarta, hogy elveszítse a kapcsolatot a

gyerekeivel. Hogy a valóságban ez már kezdett megtörténni,azt túlságosan fájdalmas volt beismernie. Amikor a lányok

ágyban lesznek, és ő a mesét olvassa, Nina bekapcsolja majd a

tévét, és éjszakába nyúlóan a kékesen fénylő sorozatokba

menekül. Miután a lányok elalszanak, Rauno maga is lefekszik.

Megint teljesen kész lesz. Nina a kanapén tölti majd az éjszakát,már megint.



Ahogy a hajnal reggelbe fordult, és a hírlapkihordók

kezdtek a körük végére érni, Rauno telefoncsörgésre ébredt. A

munkából hívták.

– Emlékszel, amikor Áron és én megtaláltuk azt a hullát a

Tiszában? – kérdezte váratlanul Ákos a vacsoraasztal fölött.

Egy pillanatnyi ötlettől vezérelve Anna végül mégsem

egyedül ebédelt a városban, hanem bevásárolt, hazament, és

bableves t főzött, Ákos kedvenc ételét, majd átment a bátyjához,

hogy vacsorázni hívja. Átsétált a külváros másik felére, ahol

tökéletesen ugyanolyan emeletes házak nyújtózkodtak az ég

felé, amilyenek azon a végén is, ahol ő lakott. „Ha nem itt

töltöttem volna a kamaszkoromat, sosem tanulnék meg errefelé

tájékozódni” – gondolta. Minden oldalról egyforma volt;

ameddig a szem ellátott, csupa toronyház, mintha

felhőkarcolók karikatúrái lennének. Udvarukról nem szállt

gyerekek játékának hangja. Kihaltnak tűnt a hely.

Ahogy Ákos kitárta az apró, rendetlen garzonjába vezető

ajtót, a magányosság olyan vigasztalan szaga tódult a

lépcsőházba, hogy Anna alig kapott levegőt. „A bátyám – gondolta. – Íme, a bátyám, akit eldobtak és

elfelejtettek.”

„Én is ezt tettem, de most helyrehozom. Megígérem. Önző

voltam, és egyedül a saját boldogulásomra gondoltam, veled

nem törődtem.” Hangosan csak annyit mondott: Gyere enni!



Ákos megörült a váratlan invitálásnak, és ahogy Anna sejtette

is, egyenesen tűzbe jött a bablevestől.

– Nem, nem emlékszem. Meséld el – kérte Anna.

Soha nem beszéltek Áronról, a bátyjukról, aki nem sokkal adélszláv háború horvátországi ütközeteinek kitörése után

Eszéken esett el, és akinek emléke már kezdett elhalványulni

Annában. Áron csak két évvel volt idősebb Ákosnál, és a két fiú

egymás legjobb barátja volt. Mindig együtt lógtak, örökké

valami csínytevésen törve a fejüket. – A Tavernában ittunk, és kissé beállva sétáltunk haza

hajnalban. Szép volt a reggel, köd úszott a tó felett, meleg volt

és csend. Ezért jutott eszünkbe, hogy körbe menjünk, a parton,

pedig arra hosszabb volt. A folyón kinn volt egy halász a

csónakjával, emlékszel arra a Nagy Bélára, aki mindig tiszta

idegbeteg volt?

– Ja, halványan. Rékával egyszer úszni voltunk, bemásztunk

a parton kikötött csónakokba, és azokból ugráltunk a vízbe.

Nem vettük észre, hogy ő ott ült távolabb a mólón, és egész idő

alatt azt leste, mikor fogunk az ő csónakjához nyúlni, a végén

meg iszonyatos dühbe gurult, amikor megpróbáltunk az övébebemászni. Lefutott a partra, és vörös fejjel ordibált, hogy abba a

csónakba nem fogtok bemászni! Olyan aprócska férfi volt,

hatalmas bajusszal.

– Pontosan. Totál zakkant volt. Na szóval, ő már kint volt

halászni, és amikor meglátott bennünket, szörnyen kiabálnikezdett, hogy gyertek, fiúk, segítsetek! Valami nagyon nehéz



dolog akadt a hálójába. Áron jó úszó volt, és kevésbé volt

berúgva, odaúszott a csónakhoz megnézni. Bassza meg!

– Ki volt az?

– Rekecski Tibor. Elég közel laktak hozzánk, Kőrösön,emlékszel? Az, aki akkor fulladt vízbe, amikor állva csúszott le

azon a nagy csúszdán Békavárnál, de elesett, és beverte a fejét.

– A kurva életbe!

– A haverjai próbáltak lemerülni és megkeresni őt, aztán

persze a tűzoltóság is, meg minden. De nagyon iszapos volt afolyó, meg erős a sodrás. Semmit nem lehet ott megtalálni.

Beleakadt Nagy Béla hálójába. Áron húzta ki a partra. Én

mentem telefonálni a rendőrségnek.

– Én erről semmit sem tudtam.

– Neked nem mondtuk el. Még olyan kicsi voltál.

– Mikor történt?

– Nyolcvankilencben.

– Tizenöt voltál.

– Te meg hét.

– És a Tavernában ittál, Úr Isten! De hát még gyerekek

voltatok, Áron is csak tizenhét éves! – Nem kértek ott igazolványt – felelte Ákos, és Anna

tekintetét elkerülve az asztalon heverő újságot kezdte

lapozgatni.

Amikor a bátyjuk meghalt, és anyjuk úgy döntött, a másik

fiát megmenti a hasonló sorstól, a hátramaradt csonka családösszepakolta egy bőröndnyi tulajdonát, és Finnországba indult.



Áronról nem beszéltek többet. A háborúról sem beszéltek

többet, pedig anyjuk figyelmesen követte a híradásokat.

Apjukról már régóta nem beszéltek, így aztán volt

tapasztalatuk, hogyan kell hallgatni a nehéz témákról. Anyát meg kell védeni a rosszkedvtől. És önmagukat is.

Anna jól elsajátította a módszert, és igazából szeretett is

hallgatni. Szerinte semmi gyógyító ereje nem volt a fájdalmas

dolgok csócsálásának. Sokkal könnyebb volt annyiban hagyni

és elfelejteni őket. Megint egy ok arra, miért aggódott annyiraaz iskolapszichológus. „Meg kell nyílnod, Anna – próbálkozott

–, ki kell beszélned magadból mindent.” De Anna nem tudta,

mi az a „minden”, és hogyan lehet „kibeszélni magából”. Nem

voltak hozzá szavai.

– Gondoltál valaha arra, hogy visszamész? – kérdezte Anna.

– Kábé naponta százszor.

– Akkor miért nem mész?

– Nem akarok.

– Anya örülne neki.

– Oda kéne költöznöm hozzá. Basszus, azt nem bírnám.

– Bérelhetnél saját lakást. – És mit csinálnék én ott?

– Hát itt mit csinálsz? A tébé pénzén élsz. Pont olyan vagy,

amilyenek mi mindannyian a Finnek Pártja legdurvább

beszédeiben.

– Nekik is szolgáltatni kell valami bizonyítékot. – Ne, most komolyan.



– Nem tudom. Már olyan rég eljöttem. És ott sincs munka.

A haverok nagy része is átköltözött Magyarországra.

– Miért nem mész te is oda?

– Jebiga, oda soha az életben. Meg akarsz tőlem szabadulni?Pont amikor megint…

– Nem, dehogyis.

– Nem úgy tűnik.

– Bocs.

– Beszélsz most Skype-on anyával? – Te most akkor mégsem? – csodálkozott Anna.

– Gondoltam, majd hallgatom itt melletted. Nem akarok

beszélni vele.

– Miért?

– Csak panaszkodni fog. És nyüstölni, hogy haza kell

mennem. Hívd fel most. De ne mondd el neki, hogy itt vagyok!

– Valamit biztos akar majd rólad is hallani.

– Mondd, hogy minden rendben.

– Hát igen.

De az anyjuk nem volt otthon. Anna megszakította a hívást,

amikor a rögzítőből felhangzott anyja beköszönése. Kár.Biztosra vette, hogy a bátyja végül mégiscsak beszélt volna az

anyjukkal, ha meghallotta volna a hangját.

– Amúgy a srácok a városban vannak ma este. Szeretnének

megint látni, végre-valahára. Marhára örültek, amikor

meghallották, hogy visszaköltöztél. Várnak – szólt Ákos. – Hol?



– Az Amarillóban.

Ákosnak a punkokon kívül volt egy másik bandája is, a

széteső Jugoszláviából lelépett, harmincas éveikben járó férfiak.

Bizonyos okokból, melyekről nem beszéltek, a távozók zömétőleltérően ők nem Svédországba mentek. Ebben a külvárosban

újból egymásra találtak; jóképűek voltak és vadak, mintha

tovább élt volna bennük a bátyja, mintha a hiányzó Áron lettek

volna. A banda egyenrangú tagjaként bántak az alsós Annával,

bevették kabalának, és a védencük lett. Annának soha semmitőlnem kellett félnie a külvárosban. Még a szkinhedek sem merték

zaklatni. Anyjuk persze egy hajszálnyival sem kedvelte jobban

őket a punkbandánál, szerinte minden, amit Ákos csinált,

romlást hozott. És ez így is volt. Anna volt az a magányos és

furcsa szerzet, akinek a beilleszkedése miatt aggódtak a

szakértők. Ákosnak ezzel szemben egyfolytában programjai

voltak, barátai, elfoglaltságai. „A rossz társaság a jelek szerint

veszélyesebb, mint ha valakinek egyáltalán nincs társasága” –

gondolta most Anna.

Mindenesetre a jugoszláv fiúk révén valamiféle kapcsolata

megmaradt a hazájával. Más magyarokkal ritkán találkoztak.

Talán nem is voltak mások rajtuk kívül a városban. De azt Anna

egészen biztosra vette, hogy anyja is élvezte a ricsajt, ami oly

gyakran töltötte meg a konyhájukat, még ha a nyelv nem is

egészen volt a sajátjuk. Anyjuk bureket készített a fiúknak.

Albán, szerb, horvát, vajdasági magyar, mint a legpatetikusabbTito-korabeli testvériségi propaganda. Anna ösztönösen



megérezte, hogyan kapaszkodtak egymásba, mint hajótöröttek

a sodródó fatörzsbe. Előkapartak valami ismerős érzést abból az

esztelenségből, ami véget vetett a kamaszkoruknak.

Anna szerbhorvát nyelvtudása többé-kevésbé megőrződött,ahogy a fiúk barátsága is. Egyedül a horvát Iván ment haza. A

rossz hírű bevándorló banda középkorú férfiak társaságává

öregedett, ahol a tagok dohányoztak, túlzásba vitték az ivást és

még inkább a múlt felemlegetését, szidták Finnországot és főleg

a finn focit. Ákost leszámítva mindenki másnak volt családja,esetleges munkahelye, az életük talán úgy-ahogy rendben

zajlott.

Anna régóta nem látta őket.

Kellemes izgalom bizsergett végig a testén.

– Zoran is ott van? – kérdezte közömbösnek szánt hangon.

– Naná, még szép – nevetett Ákos, és incselkedve nézett

húgára.

– Te is jössz?

– Á, most nincs kedvem – felelte Ákos, és Anna látta rajta,

milyen rettenetesen lenne kedve.



Nem egész egy évig jártam előkészítő osztályba. Eredetileg

tovább is ott akartak tartani, kicsit nehezen tanultam megolvasni, de aztán úgy döntöttek, az előkészítő után bedugnak

egy rendes első osztályba, pedig igazából már másodikos korú

voltam. Azt gondolták, jó lenne az egészet az elején kezdenem,

mivel a korom még lehetővé tette. Egy hatodikos korú

gyereket már nem igazán lehet berakni az elsőbe, még ha

szükség is lenne rá. Neki az előkészítő évben végig kell vennie

az egész alsó tagozatos anyagot, és úgy mellékesen meg kell

tanulnia finnül is, hogy boldoguljon felsőben, megszerezze a

végbizonyítványt, gimnáziumba menjen, aztán az orvosira. Na

persze. Nem olyan egyszerű ez. Semmi sem az, főleg nem a

nyelv. Nyelv nélkül semmi az ember. A nyelv minden, wallahi .

Beszélheted akármilyen jól első pillantásra, a tanulás mégiscsak

más dolog. A megértéshez, a gondolkodáshoz meg azilyenekhez több kell, mint hogy autentikusnak hangzol.

Szóval az általános iskolában végig egy évvel idősebb

voltam, mint a többiek az osztályban, de hát ezt elsőre nem

venni észre, még úgy se, hogy én magam kábé nyolcadikban

kezdtem már nagyon felnőttnek, a többieknél sokkal

idősebbnek érezni magam. Végül mégiscsak megtanultamolvasni elsőben, és elég gyorsan elsajátítottam a nyelvet is.

Kurdul is tudok olvasni, de nem olyan jól. Egyetlen regényt sem

olvastam kurdul. Finnül elég sokat olvasok. A könyvtárban

nincsenek kurd nyelvű könyvek. A tanárok mindig lelkendeztek,

hogy micsoda mázli, hogy pont hatéves voltam, mikor

idejöttünk. Állítólag ebben az életkorban, hat-hét évesen alegjobb, a nyelv szempontjából. A nyelvek szempontjából.



Mehvan nem járt olyan jól. Túl kicsi volt. Túl sokat veszített a

sajátjából, ezért nem tudta rendesen megtanulni a másikat.

Vagy ha nem ez, akkor valami olvasási zavara van. „Telente

jókat korcsolyázok. A gyerekek futkároznak a házba.”

De ha beszél, ezt nem lehet észrevenni.

Íme a hivatalos rész, parancsoljatok, a rendszerről és a

nyelvről, szépen, tárgyilagosan.

Persze mesélhetnék egy keveset arról is, mi nyüzsög a

szabályok köré feszített felszín alatt, de nem nagyon van

kedvem megpiszkálni azt a hangyabolyt. Elhatároztam, hogy

soha nem fogom szítani magamban a keserűséget. Nem akarok

olyanná válni, mint apa és anya.

Annyit azért elárulhatok, előfordult, hogy majdnem szarba

léptem. Szó szerint. Ugyanis beletették a cipőmbe. „Bokszos.”

Fogasról eltűnt kabát. Hajcsomó egy finn lány kezében.

Lekurvázás. Lila foltok. „Nigger” Leszakított táska, a tartalmaszanaszét a sportpályán. Undok vihorászás. Néma bámulás.

Igyekvés olyan szürkén simulni a falba, hogy senki észre ne

vegyen, és jól, de csendben végezni az iskolai feladatokat, mert

akkor jó példának tekintenek majd a beilleszkedésre. De ha

nem simulsz abba az istenverte falba, és már nincs kedved

benyelni ezt a fost, akkor jön a speciális osztály. Aztán megtörik a fejüket mindenféle gyűléseken és szemináriumokon,

hogy miért jár olyan kibaszott sok bevándorló speciális

osztályba. Mintha csak úgy egyszerűen odakerülnének. Nem

pedig valakik oda dugnák őket.

És az az örök kórus: „bokszos, bokszos, bokszos”, annyiszor

hallottam már, hogy szinte olyan, mintha a saját nevem lenne.

Ez most csak pár példa volt. Szerencsére bejutottam a

gimnáziumba. Igazából ott kezdődött csak a finnországi életem,



mármint a SAJÁT életem. És aztán szinte egyből be is

fejeződött.



18.

Anna távoli hangra ébredt. Vaksötét volt. Hintázott az ágy.

Beletelt némi időbe, mire az agya helyén lévő ragacsos massza

felfogta, hogy a hang a szolgálati telefonjából jön. Idegesítő

dallam szólt belőle valahonnan távolról.

Anna kivonszolta magát az előszobába. Bőrkabátja csomóba

hányva a padlón hevert, a zsebében egyre erősödött a hang.

Előbányászta a telefont, sajgó szemével a kiabáló, villódzó és

remegő képernyőt bámulta. Esko volt az.

Reggel fél hat volt. „Még elég részeg vagyok” – gondoltaAnna, mivel az előszoba is kellemetlenül hintázott. Lüktetett a

feje. Kinyomta a hívást, és némára állította a telefont.

Szabadnapja volt. Az első, ami hétköznapra esett. Amikor úgy

volt, takarít, és elmegy vásárolni.

Basszus!– Anna, vrati se.

– Da da.

– Ko je bio?

– A melóból. Ne beszélj hozzám szerbül, már totál

elfelejtettem.

Zoran nevetésben tört ki.



– Várna rád itt egy kis meló – felelte szerbül, és felemelte a

takarót.

Anna csak egy után kelt fel. Zoran egy ideig ébren tartotta, deaztán mindketten visszaaludtak. A három csésze kávénak, a két

fájdalomcsillapítónak és Zoran szalonnás omlettjének azonban

nem sikerült elűznie a rosszullétét. Hasogatott a halántéka, és

hányingere volt. Szolgálati telefonja kijelzőjére nézve látta,

hogy Esko azóta még háromszor kereste. És Sari, Rauno,

valamint Virkkunen. Összesen tizenkét nem fogadott hívása

volt. Virkkunentől jött egy sms. „Jöjjön, amint tud” – szólt az

utasítás.

– Be kell mennem a melóba – mondta Anna Zorannak, aki

víztől csöpögve jött ki a fürdőszobából, és nekiállt őt ölelgetni,

miközben épp öltözködött.

– De hát úgy volt, hogy szabadnapos vagy.

– Történt valami komoly. Mindenki megpróbált utolérni.

– Šteta.

– Šteta ćeš.

Annának muszáj volt busszal mennie. Nem mert kocsibaülni a hasogató fejfájás és az ingatag közérzet miatt, ugyanígy a

biciklizés sem jöhetett szóba. Zoran maradt volna még vele az

ágyban, ott járkált a nyomában, próbálta megakadályozni, hogy

felöltözzön. Anna azon tűnődött, vajon milyen érzés lehet

Natasának, Zoran feleségének, hogy a férje csak másnapdélután megy haza a kocsmázásból.



Anna nem találta benn a központban sem Eskót, sem a

többieket. Aztán eszébe jutott, hogy a telefonja még mindig le

van némítva. Újabb három nem fogadott hívás, és a kijelző

megint villogott.– Hol vagy, a kurva életbe?!

Esko úgy ordított, hogy Annának el kellett tartania a fülétől

a telefont.

– Itt, az irodámban.

Anna valójában a vécében volt. A gyomra kavarognikezdett, a fejfájása erősödött.

– Akkor ugyan ringasd már ide azt az egzotikus popsidat.

Van egy új hullánk.

– Hol vagytok?

– A häyrysenniemi futópályán, Asemakylä közelében. Nem

fogod kitalálni, hogy ölték meg.

Anna a tükörbe nézett. Zuhanyzás után nem volt ideje

beszárítani a haját, és most csomókba tapadva meredezett.

Vöröslő szeme alatt sötét táskák. A gyomra kavargott, felső ajka

fölé izzadságcseppek ültek ki. Szédült.

„Miért pont ma?” – kérdezte magában. – Csak nem lelőtték? Sörétes puskával?

– Csak de. Szóval húzás ide, de gyorsan. Mi már reggel óta

itt vagyunk, a helyszínelők nemsokára végeznek. Virkkunen

őrjöng.

– Van egy kis problémám. – Mégpedig?



– Nem vagyok olyan állapotban, hogy vezessek.

Miután ezt közölte, Anna elokádta magát. A telefon kiesett

a kezéből, az omlett a kávé és egyéb folyadékok kíséretében

bűzlő, sárgásbarna kásaként fröccsent a vécékagylóba. – Azt a kurva…! – hallatszott a vécécsésze mellől a

padlóról.

Anna a közrendvédelmisektől kért egy járőrautót, hogy vigye a

gyilkosság helyszínére.

Felhőtlen volt az ég. A fény még mélyebbre fúrta Anna

fejébe a fájdalmat. Magával kellett volna hoznia a

napszemüvegét.

Anna a hátsó ülésen igyekezett ellazulni. Behunyta a

szemét, a halántékában lüktető fájdalomra koncentrált, és

igyekezett gondolatai erejével elhessegetni. Valami női lapban

olvasott erről a módszerről. Nem jött be. A feje továbbra is

hasogatott, ahogy a kocsi egy félreeső sóderes útra kanyarodott.

„Déjà vu ” – gondolta Anna, miközben leginkább

erdeifenyőkből álló vegyes erdő, füzesek sora és egy-egy

makacs borókabokor suhant el az ablakon túl. Mintha odamennének, ahol Riikkát megtalálták.

– Közel van a tenger? – kérdezte az elöl ülő egyenruhás

fiúktól.

– Igen, ez az út levisz egész a partra, de a futóösvény,

ahonnan a férfi előkerült, még úgy fél kilométerrel a part előttvan.



– Micsoda egybeesés! – bukott ki Annából. Asemakylä bő

húsz kilométerrel a várostól északra feküdt. Saloinen

ugyanennyivel délre.

Anna menthetetlenül elkésett. Linnea Markkula, ahalottkém a holttest fölé görnyedve már tennivalói vége felé

járt, a helyszínelők nyüzsgő hangyabolyként végezték

munkájukat a környéken. Esko kicsit arrébb álldogált, nagyokat

szívva cigarettájából.

– Pfúj, hogy nézel ki – mondta, amikor Anna megjelent.Hangjában elégedettség villant. Gőg. Utálat.

– A te helyedben hallgatnék a kinézetre vonatkozó

kérdésekben. Na, mit hagytam ki?

– A járőrök hajnali öt óra tájban érkeztek ki ide a feleség

telefonhívására. A nő hisztériás állapotban volt. Már tegnap

este is hívta a rendőrséget.

Esko a fűrészporos pályán heverő alakra mutatott:

– Az áldozat neve Ville Pollari. A jelek szerint nagyjából a

felesége első telefonhívása óta fekszik már itt.

– Miért van az, hogy ez az egész valahogy olyan ismerősnek

tűnik? – kérdezte Anna, és érezte, ahogy a hányingerösszeszorítja a gyomrát.

– Valahogy, igen. Kivéve, hogy ezúttal megvan a feje. Lövés

most a mellkast érte, szívtájékon. És ezt itt rögtön induláskor

lelőtték. Riikka már majdnem körbeért.

– Nézd ezt a környezetet! Tisztára olyan, mint Selkämaan.



– Ja, mi már jó pár órája nézelődünk itt, és bizony

észrevettük ezeket az egybeeséseket.

– Lefogadom, hogy a part vadászterület – folytatta Anna,

mit sem törődve Esko cukkolásával. – Az.

Felbukkant Rauno, láthatóan izgalomban.

– Találjátok ki, mi volt a zsebében! – mondta, és a

futópályán fekvő férfialakra mutatott, akinek mellkasát mintha

feltépték volna. – Na?

– Egy bőrszíjas amulett.

Anna hátán végigfutott a hideg, és érezte, ahogy libabőrös

lesz a karja.

– Milyen?

– Olyan, amin egy tollas fejű fickó van. Pont olyan, mint

ami Riikka zsebében is volt.

Anna felemelte a sárga szalagot, és átbújt alatta a futóösvényre.

Mélyeket lélegzett, ahogy a földön heverő alak felé közeledett.

A férfi elég fiatal volt, talán még harmincéves sem lehetett. Kékmelegítőruhát viselt. A hátán feküdt, keze-lába szétvetve, akár

egy pálcikaember az aranysárga fűrészporban. Mellkasán, a

szívtájéknál egy nagy véres lyuk tátongott. A halott arca úgy

festett, mintha fázna. Férfiasan erős állkapcsára vér fröccsent.

Linnea az eszközeit pakolta vissza a táskájába, majdnyögdécselve felállt.



– A test hőmérséklete és merevsége alapján tegnap este hét

és kilenc közöttre tippelnék – mondta nyújtózkodva. – A

csudába, hogy ebben a korban már ilyen hamar elgémberedik

az ember!Anna a halott férfit nézte, és érezte, ahogy gyomrában

erősödik az émelygés. Muszáj volt elfordulnia. Nem bírja az

ilyesmit, most nem, ma nem.

– Szólok majd, mikor lesz a boncolás. Jöhetsz megint

fényképezni. Hisz ez tök nyilvánvalóan összefügg annak aRiikkának az esetével. Ugyanaz a környezet, hasonló áldozatok,

ugyanaz az elkövetési mód, és a helyszínelő fiúk szerint a

sörétes puska is tutira ugyanaz. Vagyis száz százalék, hogy

ugyanaz az elkövető. Elég megdöbbentő – fecsegett Linnea, de

Anna nem bírt odafigyelni. Szédült. Hányingere volt.

Anélkül, hogy egy szót szólt volna Linneához, jobbra

nekiindult a pályának. Muszáj volt megszabadulnia ettől a

látványtól. Az erdő mintha imbolygott volna körülötte. Hogy

sikerült ennyire berúgnia, ilyen szörnyű másnaposságig?

Próbálta felidézni az előző estét, és kiszámolni, mennyit ivott.

Otthon csak egy sört, mert nem akarta kísértésbe vinni Ákost.Aztán lement a pubba, ahol már várta Akim, Zoran és egy

bosnyák férfi, akit nem ismert korábbról. Ott legalább négy

korsó csúszott le. Négy nagy. Éjfélkor átmentek a Hämeenkatu

egyik éjszakai klubjába, ami a csütörtök este ellenére majdnem

tele volt. Anna azon a ponton hagyta abba a számolást, amikorAkim tíz whiskyt rendelt ki az asztalukhoz. „Pičku mater” –



gondolta, és nevetett volna, ha nem lett volna ilyen döbbenetes

állapotban. Lehet, hogy kicsit elvesztette a kontrollt, de

legalább jól ment a szerb. A régi haverok őszintén örültek a

visszatérésének. És Anna is, az éjszaka. Most már nem voltbenne annyira biztos. Valószínűleg még mindig van alkohol a

vérében. Közérzete a szabadban, a friss levegőn sem akart

javulni. Ellenkezőleg, egyre csak romlott.

És Nataša.

Nataša biztosan nem volt olyan lelkes Anna visszatérésemiatt.

Mi az istenért nem hozta magával Zoran a feleségét a

kocsmába? Egyáltalán, a szerb férfiak miért nem járnak sehová

a feleségükkel?

Zoran.

Pedig Anna már azt hitte, teljesen túl van a kapcsolatukon.

Folyóként hullámzott előtte a fűrészporos pálya. A derült őszi

fénytől a sárga különböző árnyalataiban ragyogott. A levegőben

már sejteni lehetett az eljövendő tél csípősségét. Anna hallgatta,

ahogy a madarak motoszkálnak a lombokban, itt-ott csipogvalamelyikük, figyelmeztetően. A nyári csivitelésnek már vége.

A fecskék útra készülődtek. Látta, ahogy gyülekeznek a

villanyvezetékeken.

Bármely más napon képes lett volna élvezni a télre készülő

természet szépségét. Most a közelben egy halott férfi hevert,Anna feje pedig zúgott és lüktetett, a szájában macskahúgy ízét



érezte, és alig állt a lábán. Mégis kényszerítette magát, hogy

legalább valamit csináljon. Először lassan körbement az

ösvényen; néhány kilométer hosszú volt, kanyargós, de

emelkedő nélkül. A szíve úgy vert, mintha maratoni futottvolna. Aztán a pályát körülvevő erdőt kezdte tanulmányozni.

Néhány tíz méteres cikcakk-vonalat öltögetett lépéseivel az

ösvény szélétől az erdőbe és vissza, anélkül, hogy tudta volna,

mit keres.

A futópálya elején az erdő sűrű fűzcserjés volt, denemsokára zuzmós erdeifenyők váltották fel. A vörös áfonya

sötétpiros színben tündökölt. Anna lehajolt egyért. A bogyó

fanyar volt, még hiányzott hozzá a fagy hathatós csípése.

„Egyszer majd le kell jönni áfonyázni – gondolta Anna, és a

zsebébe dugta a cukorkáspapírt, ami a vörös áfonyák között

hevert. – Undorító, milyen rendetlenek az emberek.” Ahogy

Anna felemelte tekintetét a bokrokról, alig száz méterrel odébb

sötét villanást vett észre a fűzcserje mögött.

Esko volt az. A férfi nyúlként surrant be a cserjésbe. Anna

szorosan a legközelebbi fenyőtörzshöz lapult, és nézte, ahogy a

férfi elővesz a belső zsebéből egy kis laposüveget, melynek

ezüst felszíne csillogott a napfényben. Esko húzott belőle egy

nagyot, és Anna beleremegett, ahogy a hányinger hullámai

felfelé tódultak a gyomrában, amint szájában érezni vélte az

alkohol ízét. Végül mégsem hányta el magát. Ahogy Esko

visszatette az üveget, jobban lett. A férfi utána anadrágzsebeiben kezdett kotorászni, és valamit a szájába tett.



„Rágógumi és mentol – gondolta Anna a szag elfedésére, hát

persze. Micsoda egy átkozott kocsmatöltelék ez, hisz még

munka közben is iszik.”

– Esko! – kiáltott Anna. A férfi ijedten fordult hátra, gyorsan végigsimította kabátját

a laposüveg fölött, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy

visszadugta az üveget, már nincs a kezében.

– Találtál valamit? – kiáltott aztán vissza, rágyújtott, és

elindult Anna felé. – Egy Marianne-cukorka papírját. Odaadjam a

helyszínelőknek?

– Adjad csak. Sosem lehet tudni.

– És te? Te mit keresel? – kérdezte Anna.

– Semmi különöset. Gondoltam, hugyozok egyet. Akarod

látni?

– Hazamegyek aludni.

– Hát persze. Vár rád ott egy másik beduin?

Anna úgy tett, mintha nem hallaná.

– Hiszen itt igazából nem is lett volna rám szükség.

Különben is, kicsit rosszul érzem magam – mondta.

– Hát azt hallottam. És még látszik.

– Ja. De én csak fájdalomcsillapítót szedek rá – felelte Anna,

és mélyen Esko szemébe nézett. A férfi Anna arcába fújta a

füstöt.



19.

Másnap reggel Anna már hét előtt a kapitányságon volt. Mikor

előző délután hazaért, hasogató fejjel és mintha összeverték

volna, elhatározta, hogy leszokik a dohányzásról, és megint

aktívan fog edzeni. Az utóbbi időben sörből is több fogyott az

egészségesnél, a szokásos esti dobozt ezentúl nyugodtan

felválthatja egy csésze rooibostea. Anna a szemetesbe tépdeste a

cigarettákat, bekapott egy fájdalomcsillapítót, és lefeküdt.

Majdnem tizenhárom órát aludt egyhuzamban.

Az újabb emberölés a maga szörnyűségével megdöbbentővolt, de egyúttal újabb lökést is adott az egy helyben toporgó

nyomozásnak. Talán nem lenne helyes azt mondani, hogy

Anna fellelkesedett, de valamiféle feszült izgalom töltötte el,

ahogy belépett az erőszakos bűncselekmények osztályának

ajtaján. Akár egy futóverseny előtt. Pentti Virkkunen alezredes szokásához híven mindenki

másnál előbb beért, és rögtön az irodájába hívatta Annát.

– Mivel magyarázza a tegnapit? – dördült rá az íróasztala

mögül.



Anna érezte, ahogy forrni kezd benne a méreg. Ha valakit,

hát a megfigyelés alatt tartó főnököket nem bírta elviselni.

Hagyta, hadd érződjön ez a hangján is.

– Tegnap szabadnapos voltam. Már augusztusban be lett jelölve a beosztásban. Csak nem kell a szabadnapomon is

készen állnom, hogy bejöjjek dolgozni. Vagy igen?

Ebben a pillanatban Annának eszébe jutott, hogy eredetileg

el akart menni munkába járós ruhákat vásárolni. Erről teljesen

megfeledkezett. Futó pillantást vetett a nadrágjára, ugyanaz afarmer, mint tegnapelőtt. Meg a kapucnis college-pulcsi. Talán

az lenne a legegyszerűbb, ha többé nem hasonlítgatná magát a

stílusos Sarihoz. Belőle sosem lesz kiskosztümös nő.

– Ezt természetesen nem kívánhatjuk meg. De azért

sajnálom – felelte Virkkunen, és Anna egy pillanatra azt hitte, a

ruhájára értette.

– Fontos lett volna, hogy már reggel ott legyen. Őszintén

megmondom, nagyban számítok magára a sikeres nyomozás

érdekében. Nem a tegnapi nyilvánvaló másnaposságára

gondoltam, hanem arra, hogy mit gondol erről az újabb esetről.

– Á. Bocs – nevetett fel Anna zavarában. – Hát, még nemnagyon volt időm semmire sem gondolni. De elég rosszul fest; a

két cselekmény között olyan nagy a hasonlóság, hogy muszáj

ugyanannak lennie az elkövetőnek. Korábban nem fordítottunk

különösebb figyelmet arra a nyakláncra, ami Riikkánál volt.

Hisz bárkinek a zsebében lehetnek ékszerek. De most, hogy egyugyanolyan került elő a tegnapi áldozat zsebéből is, már



fontosnak tűnik. Mintha lenne valami jelentése. Mint egy

üzenet.

– Én is így vélem. Nem lehet véletlen, hogy két ugyanolyan

módon megölt áldozat zsebében ugyanolyan nyaklánc van. Aza lánc jelent valamit, de mit? Ezt mielőbb ki kell deríteni.

– Megtesszük, ami tőlünk telik. De elég kevesen vagyunk,

most, hogy dupla annyi lett a munka.

– Na és Esko?

– Mi van vele? – rezzent össze Anna. – Hogy boldogulnak? Vagyis boldogul? Vele.

– Miért kérdi?

– Csak eszembe jutott az első itteni napja. Az értekezlet,

amire nem jött el.

– Esko nem szólt róla nekem!

Anna ideges lett, és nem értette, mi haszna van már erről

beszélni. Ami elmúlt, elmúlt.

– Tehát Eskót hibáztatja.

– Hibáztatom? Nem hibáztatok én senkit. De hát nem volt

valami szép húzás.

– Észrevettem én, hogy nem kifejezetten kedvelik egymást.De van valami olyan problémájuk, ami hátráltatja a

munkavégzést?

Anna tűnődött, mit válaszoljon. Virkkunen szigorú arcát

nézte, mely kortalannak tűnt. Most itt lenne a lehetőség, hogy

elmondja, hogyan viselkedik vele Esko négyszemközt. Hogyleleplezze a férfi rasszista felfogását. Eszébe jutott a korábbi



Anna fészkelődött a székén. Virkkunen kérdése parancsnak

hangzott. Annának az volt az érzése, sőt egyenesen biztosra

vette, hogy ha most azt mondja, nem, változtatni kell a

beosztáson, hogy többet nem akar Eskóval dolgozni, akkor kifog esni ebből a nyomozásból. Tegnapelőtt még abszolút készen

állt volna erre. Most az új fordulat révén ismét felébredt az

érdeklődése. Kénytelen volt beismerni, hogy bármi másnál

jobban el akarta kapni azt a sörétes puskával őrjöngő szarházit.

Esko ellenére. – Igen, talán – felelte, de kicsit sem volt meggyőződve arról,

hogy nem fogja egész hátralévő életében bánni a szavait. Az

asztalon ónkeretben mosolygó szőke asszonyra pillantott. Úgy

tűnt, mintha a nő figyelmeztetően nézne rá.

– Remek, én is így gondolom. Most akkor neki kell állni

alaposabban megvizsgálni, volt-e bármiféle kapcsolat Ville

Pollari és Riikka között. Ismerték-e egymást.

A témaváltástól végigsöpört Annán a megkönnyebbülés.

– Csak kell lennie valamiféle kapcsolatnak!

– Figyelmeztetnünk kell a lakosokat, nyilvánosságra kell

hoznunk a dolgot. Hiszen a futni járó állampolgároknaktudniuk kell róla, hogy talán egy őrült les rájuk a puskájával.

– Mások is járhatnak futni, nem csak az állampolgárok.

– Hogyan?

– Hát, mondjuk, menekültstátuszért folyamodók, vagy a

Nokia vendégmunkásai. Vagy valami hokis idegenlégiós. Nemfeltétlen finn állampolgár mindegyikük.



– Nem ez volt a lényege annak, amit…

– Teljesen egyetértek. Egyúttal kérni is lehet, hogy jelezzék,

ha valaki látott vagy hallott valamit. A gyilkosnak muszáj volt

valamilyen járművet használnia. Lehet, hogy valaki látott egyautót. Vagy egy biciklit, vagy valamit.

– Ez az ügy dagad, mint a kelt tészta. Erősítés kell –

sóhajtott az alezredes.

– Épp okádott, amikor kábé ezredszerre hívtam – hallatszott

Esko nevetgélő hangja az osztály teakonyhájának résnyire

nyitott ajtaja mögül. – És hogy nézett ki, jézusisten, mintha

egyszerre csapott volna bele a villám és kapott volna

ételmérgezést. Nyilván reggelig piált. És a tetthelyre alig egy

órára sikerült csak odacsábítani, azt is járőrkocsival.

„Szóval mindennek a tetejébe még pletykás vénasszony is” –

gondolta Anna, és belépett a helyiségbe. Odabenn zavart csend

támadt. Sari egy halvány biccentéssel üdvözölte, nem nézve a

szemébe, Rauno pedig látszólag minden figyelmével a kávéja

kavargatására összpontosított.

Anna érezte, hogy felmegy benne a pumpa. – Amúgy az előbb egy szóval sem említettem a főnöknek a

rasszista felfogásodat, a munkahelyi zaklatásodat, sem az

alkoholizálásodat, pedig erősen próbálta belőlem kiszedni. Egy

szót sem szóltam azokról a reggelekről, amikor láttam, milyen

remegve és nem is olyan régi alkoholtól bűzölögve vonszolod



be ide magad, és főképp arról nem, amit tegnap láttam. Úgy

tettem, mint akinek fogalma sincs, miről beszél.

A csend tovább mélyült. Hallani lehetett a mosogató

mögötti vízvezetékek gurgulázását és a folyosón elhaladólépteket. Az egész rendőrségi épület lélegzet-visszafojtva várt.

– Mindezek ellenére én legalább mindig időben bejövök –

felelte aztán Esko olyan mosollyal, amelynek a szemében

nyoma sem volt.

Anna kávét töltött magának, és nem válaszolt. Elnyomtamagában a vágyat, hogy a falhoz vágja a csészét.

– Esko, hé, Anna mégiscsak szabadnapos volt! –

próbálkozott Sari, de elhallgatott, amint meglátta Anna

tekintetét. Ennek a seggfejnek a legkevésbé sem szükséges

magyarázkodni – üzente a pillantása.

A kínos csend feszültsége nem oldódott. Rauno a cukrot

kavargatta a tartóban, Sari figyelmét a tegnapi szalagcímek

kötötték le az asztalon heverő bulvárlap elején. Esko pimaszul

bámult Annára, mintha párbajra akarná hívni, de Anna tízig

számolt, majd nyugodtan szürcsölgetni kezdte a kávéját.

„Soha többet nem hagyom, hogy ez a tahó provokáljon –

gondolta. – Soha többé nem adom meg neki azt az örömet.”

– Talán mindannyian jobban tennénk, ha a munkára

koncentrálnánk – szólalt meg aztán kisvártatva, és végignézett

a jelenlévőkön. Sari és Rauno megkönnyebbülten bólogattak,

Esko közömbösnek látszott. „Vagy talán mégis inkább kissécsalódottnak” – jegyezte meg magában elégedetten Anna. Azt



várta, hogy ő majd felkapja a vizet, becsapja maga mögött az

ajtót, és elhúz a saját szobájába pityeregni.

– Tegnap kaptunk egy kis pluszmunkát – mondta Anna,

aztán anélkül, hogy a többiektől kommentárt várt volna,folytatta: – És mostanra már én is készen állok hozzáfogni. A

szabadnapok bizony időnként furcsán feltöltik az embert. Jól

van. Adott két szinte teljesen egyforma gyilkosság. Mire

következtetünk ebből?

A jelenlévők egymásra pislogtak, kivéve Eskót, aki nekiállta tegnapi újságot olvasgatni. Aztán Rauno felvetette:

– Valaki gyűlöli a kocogókat.

– Egy vadász gyűlöli a kocogókat – egészítette ki Sari.

– Én nem igazán vagyok meggyőződve erről a vadász-

hipotézisről – felelte Rauno. – Végigtelefonáltam a

vadásztársaság listáját, és senki nem tűnt gyanúsnak. Bár hát

sosem tudhatja az ember.

– Elvben azok közül is elég sokaknak van lehetősége

vadászfegyverhez jutni, akik maguk nem vadászok – mondta

Anna. – Gondoljatok csak bele, hány családtagja és közeli

barátja lehet ezeknek az embereknek. Vagyis gyakorlatilagszinte az összes finnek van legalább elméleti szinten valamiféle

kapcsolata a sörétes puskákkal, nem?

– Hát igen, ez a világ egyik legsűrűbben felfegyverzett

országa – ismerte el Rauno. – De a fegyvereket elzárva őrzik,

vagy legalábbis úgy kellene.



– De feltehetően legalábbis a családtagok tudják, hol van a

kulcs – válaszolta Anna.

– Bizonyára. De a személyes tapasztalatom szerint

vadászkörökben a fegyverek biztonságos használatát kis kortólkezdve tanulják, és a saját gyerekeiknek is megtanítják. Ezek az

emberek tudják, milyen hatása van a fegyvereknek, emiatt

tisztelni is tudják őket, képesek az óvatosságra. Valahogy az az

érzésem, hogy egy átlagos vadász nem tombol így a puskákkal.

Ez inkább valami számítógépjáték-őrültre vall. Valakire, akineknincs fogalma a valóságról.

– Mi tehát egy beteg embert keresünk, ez most már egészen

nyilvánvaló – mondta Anna. – De egy vadász is megzavarodhat.

– Persze, megzavarodhat, bár én kétlem – felelte Rauno egy

grimasszal.

– Ő maga is vadászik – árulta el Sari. – De, hé, van valami

más közös is ezekben az áldozatokban, mint az, hogy a futás a

hobbijuk?

– Első pillantásra legalábbis nincs. A mostani áldozat férfi –

felelte Esko, és Anna egy pillanatnyi ötlettől vezérelve

barátságosan rámosolygott. A férfi beszállt a társalgásba, az imént történtek ellenére.

Esko mintha észre sem vette volna a mosolyt.

– És idősebb, mint Riikka. Ez a Ville huszonnyolc, vagyis

huszonnyolc volt, nős, dolgozó férfi. Az első gyereküket várták

– folytatta Rauno.



– Riikka csak alkalmi kocogó volt, aki le akart adni néhány

kilót, Ville pedig a helyi tájfutócsapatban versenyzett. Biztos

mindennap lejárt futni – tette hozzá Esko.

„Ezt meg honnan derítette már ki?” – csodálkozott Anna. – Mindkettőt a tengerpart közelében ölték meg. Az egyiket

a várostól délre, a másikat északra – mondta.

– Ugyanarról az elkövetőről kell legyen szó – vélte Rauno. –

Ugyanolyan sörétes patronok, és ugyanolyan amulett

mindkettő zsebében. Ugyanaz a férfi. – Vagy nő – vetette közbe Sari.

– Az a nyaklánc tényleg érdekes – mondta Anna. – Tud róla

valaki valamit?

– Tegnap elég alaposan utánajártam, és szerintem értéktelen

vacaknak tűnik, olyasminek, amit Kínában készítenek, aztán

valahol a világ másik végén árulják a turistáknak. A fekete

lapocska, amire annak az emberkének a képét nyomták,

igazából műanyag. A pánt pedig műbőr – felelte Rauno.

– Miért nem vettük egyből komolyan, amikor megtaláltuk

Riikka zsebében?

– Jaj, hát az istenért! – mordult fel Esko. – Szerintem csoda

lett volna, ha komolyan vesszük. Hiszen nincs egy sima

nyakláncban semmi gyanús. Most már máshogy áll a helyzet,

így, hogy kettő van belőle. Most már világos, hogy jelent

valamit. Vagy az elkövető tette mindkettőjük zsebébe, vagy

mindkét áldozat valami… szektához vagy ilyesmihez tartozott.



– Meg kell mutatni azt a láncot Riikka szüleinek és

barátainak – szólt Sari.

– Szerintem ez olyan információ, amit legjobb lenne

titokban tartani – jegyezte meg Esko. – Rauno, próbálj megkideríteni mindent arról a láncról. Hol gyártják, hol árulják,

mit jelent a kép? Gondoljuk meg, nem kéne-e egyelőre titokban

tartani. Az is előfordulhat, hogy valami teljesen természetes

magyarázat adódik rá, mondjuk, valami tréningruha-akcióhoz

járt ajándékként, vagy ilyesmi. – Elég fura bonusz, ráadásul véletlenül mindkét áldozat

zsebében; kizárt – rázta a fejét Rauno. – De kiderítem.

– Csak nem egy sorozatgyilkossal állunk szemben? –

mondta ki végül Sari azt, amit eddig senkinek nem akaródzott.

Újból csend telepedett a teakonyhára.

– Harmadik gyilkosság még nem történt, legalábbis nem

tudunk róla – felelte végül Anna. – Az FBI kritériumai szerint a

három a mágikus határ.

– A sorozatgyilkos úgy hangzik, mintha valami amerikai

ponyvaregény figurája lenne, de el kell ismerni, hogy ezekben

az esetekben van valami nagyon beteges, ez nem olyan, mint

amikor a sarki kocsmában verik egymást holtra a részegek –

mondta Sari.

– Valóban nem – értett egyet vele Rauno.

– Meg kell találnunk ezt az őrültet – suttogta Sari. – Mielőtt

egy harmadik is meghal.



– Meg kell találnunk a kapcsolatot. E között a két személy

között lennie kell valami kapcsolatnak – szólt eltökélten Esko.

– Egyetértek – felelte Anna. – És ha megtaláljuk a

kapcsolatot, meglesz a gyilkos is. Újból ki kell hallgatnunkmindenkit, Riikka barátait és a szüleit. Meg Jerét. És ennek a

Villének a feleségét, a munkatársait, a szomszédait, minden

tájfutót, vadászt, és akik a futópálya közelében laknak.

Szerencsére Virkkunen azt ígérte, szakít még nekünk embert.

– Á, igen? – örült meg a hírnek Rauno. – Hát, legalábbis szóba került. És a nyilvánosságtól is

segítséget fogunk kérni, délután sajtótájékoztató lesz.

– És vajon kinek lesz aztán ideje megszűrni a beérkező

segítséget? – morgott Esko.

– Mi van, ha ez a Ville volt Riikka titkos szeretője? – vetette

fel hirtelen Sari.

– Ez az! – kiáltott fel Anna. – Nagyon jó gondolat. Linnea

természetesen vesz DNS-mintát a boncoláskor, azt majd össze

lehet hasonlítani a Riikkában talált spermáéval. Ha egyeznek,

az sok mindent megmagyaráz. Akár indítékot is szolgáltatna

valaki számára. – Ville felesége számára biztosan – helyeselt Esko.

Virkkunen lépett be a helyiségbe, és a kávéfőzőhöz sétált.

– Anna, Esko! – mondta. – Induljanak Asemakyläbe. Ki kell

hallgatniuk a halott férfi feleségét.



20.

Odakinn megint szürkeség honolt. Hová tűnt a tegnapi derült

ég? Anna homlokát a kocsi ablakának támasztva nézte az

elsuhanó tájat, miközben Esko észak felé vezetett. Feltűnt neki,

hogy megsárgultak a falevelek. Mikor történt ez? Miért telik

olyan gyorsan az idő?

„Megint itt ülök, úton egy gyászoló ház felé, mint valami

hivatalos dögkeselyű – gondolta Anna. – Megint ezzel az

átkozott pasassal próbálom intézni ezeket a dolgokat, aki egész

úton egyetlen szót sem szól hozzám. De legalább felvett azautójába. Ezt talán fejlődésnek is lehetne tekinteni. Vajon

szólnom kellene Virkkunennek, hogy nagyon jól boldogulunk,

egyenesen várakozáson felül, Esko megengedi, hogy egy

autóban üljek vele?”

Szeme sarkából látta, hogy Esko lopva felé-felé néz. Kedve lett volna rágyújtani.

A halott férfi felesége, Maria Jääskö-Pollari még csak egy

éve volt egyáltalán feleség. Egy nagyon is élő férfihoz ment

hozzá, élete szerelméhez, mint mondta. És most gyermeket

várt. A halott férfi gyermekét. Egy gyermeket, aki soha nem

fogja megismerni az édesapját.



Anna nézte a nő sírástól duzzadt, kifejezéstelen arcát és a

fekete tunika alatt elevenen gömbölyödő hasát. Nem illettek

össze. Nem lenne szabad ugyanahhoz a testhez tartozniuk.

A gyerek sohasem fogja látni az apját. És mégis, apja hiányátegész életében elméje zugaiban hordozza majd, ugyanolyan

erősen, ahogy az apjától kapott géneket a sejtjeiben. „Annyiféle

dolgot öröklünk – gondolta Anna –, ami ellen mit sem

tehetünk.”

A jól ismert lehangoltság telepedett a vállára, és suttogtafülébe komor gondolatait. A reggeli lelkesedést mintha

egyetlen szárnycsapás elsodorta volna.

Maria üzleti adminisztrációból szerzett alapfokú diplomát,

de csak rövid ideig volt alkalma Simonkoski önkormányzati

titkárságán dolgozni. Jó időzítéssel éppen akkor esett teherbe,

mielőtt Simonkoski megszűnt önálló községként tovább létezni,

és a városba való beolvadás abba a fázisba ért volna, hogy

elkezdett lejárni a községi hivatalnokok úgynevezett átállási

ideje. Most betegszabadságon volt az SI-ízülete meglazulása

okozta erős hátfájása miatt. Szinte képtelen volt hosszabb ideig

egy helyben ülni. Járni még tudott, ha csak rövid ideig kellett;utána leheveredett. A tulajdonképpeni szülési szabadsága egy

hónap múlva kezdődik. Utána valószínűleg otthon marad,

gyesen. Munkahelye már nem lesz, mire a gyerek betölti a

harmadik évét. A jelek szerint a környezetét magába nyelő

városban csak a vezetők maradhatnak a helyükön.



– Igaz, ennek most már semmi jelentősége – tette hozzá

keserűen Maria Jääskö-Pollari.

Ville Pollari csütörtök reggel hétkor indult el kocsival a

munkahelyére a városba, mint mindig. Programozómérnökként dolgozott a Nokiánál. Maria egész nap otthon volt,

leszámítva, mikor tíz körül kiugrott a boltba. Napközben

berakott egy adag mosást, de kiteregetni már nem volt ereje.

Pontosabban a ruha előszedegetése a mosógépből túl nagy

hátfájdalommal járt volna. Arra gondolt, majd megkéri Villét,hogy segítsen, ha a férfi hazaér. A férje sokat segített a

házimunkában. Kipakolta a mosogatógépet, és az alsó

szekrények ajtaját is külön kérés nélkül letörölte a konyhában.

Délután Maria főzött. Ezt még bírta erővel, hogy Villét

készen várja a vacsora, amikor hazaér a munkából, még ha állni

majdnem olyan fájdalmas is volt számára, mint ülni.

Ville öt után ért haza. Megvacsoráztak, Ville kiteregetett, és

azt mondta, a következő fizetéséből szárítógépet vesznek.

Aztán a férfi levetette magát a kanapéra, és aludt egy félórát.

Hattól hétig a sportcsatornát nézte, Maria pedig ott heverészett

vele a kanapén, a férje még meg is masszírozta kicsit a fájóizmokat a derekán. Valamivel hét óra előtt telefonált Ville

edzőtársa, Jussi Järvinen, hogy a gyerekük lázas, a felesége

pedig éjszakás.

Ville egyedül ment futni.

– Gyakran járt kettesben edzeni? – kérdezte Anna.



– A terepedzésekre Ville majdnem mindig valaki mással

együtt ment, leginkább Jussival, aki ugyanannak a

sporttársaságnak a tagja. A sima futópályás edzésekre általában

egyedül járt, de azért Jussi néha azokra is vele tartott – válaszolta Maria.

Anna felírta a füzetébe: Jussi Järvinen és a beteg gyerek.

Húsz perccel múlt hét, amikor Ville elindult. Maria

lefeküdt az ágyba, és a hasán billegő laptopjával bejelentkezett a

Facebookra. Fél órát csetelt a nővérével, aki Párizsban él. Aztántelefonált az anyja, és sokáig beszélgettek, többek között arról,

hol lehet a legolcsóbban szárítógépet kapni. Fél kilenc körül

kikapcsolta a gépet, és felkelt, hogy befűtse a szaunát.

Kilenckor már idegesen leste az udvart, és felhívta a férje

mobilját. Az az előszobában kezdett berregni. Negyed tízkor

telefonált Jussinak, de az nem vette fel.

Maria várt még egy negyedórát, aztán felhívta a

rendőrséget. Az ügyeletes rendőr kérte, hogy nyugodjon meg,

és várjon reggelig. Hogy egyelőre még semmiféle keresésbe

nem érdemes bocsátkozni. Hogy az ilyesmi meglepően gyakran

megesik, és a férfiak előbb-utóbb általában visszatérnek acsavargásból, nagyokat sunnyogva.

– Az a rendőr még nevetett is hozzá! – mondta Maria

megrendülten. – El tudják ezt képzelni? Nevetett! Kiabáltam

vele, hogy Ville nem csavarog. Hogy Ville nem olyan!



Mariából kitört a sírás. Arcát a kezébe temette, mely mögül

fojtott nyöszörgés hallatszott. Aztán hősiesen felnézett, és vörös

szemével vádló tekintetet vetett Annára és Eskóra.

– Ha a rendőrség egyből cselekedett volna, amikortelefonáltam, el lehetett volna kapni a tettest. Maguk futni

hagyták azt az őrültet.

Anna és Esko hallgattak.

– Megnézhetem a Facebookját? – kérdezte aztán Anna

Mariától. – Megtagadhatnám? – kérdezett vissza Maria.

– Most még igen, hosszabb távon valószínűleg nem.

– Felőlem aztán megnézhetik, amit csak akarnak – felelte

Maria, és fújtatva felkelt a laptopjáért.

Anna és Esko átnézték Maria profilját. Az ismerősök rövid

listáján senki nem szerepelt Saloinenből. A nővérével való

csetelést pontosan abban az időben mentette a rendszer, amit

Maria említett. Maria panaszkodott a hátfájására, és elmesélte,

hogy olyan, mintha egyfolytában csak várna: várja, hogy

elkészüljön a kaja, várja, hogy a férje megjöjjön a munkából

vagy a futásból, hogy legyen valami érdekes a tévében. Pluszmég gyereket is vár. A nővére pedig a folyamatos tüntetések

miatt bosszankodott, amik eltorlaszolják a párizsi utcákat.

Semmi gyanús vagy erőszakra utaló.

Bár ki az, aki ilyesfélét elárulna magáról a Facebookon? Az

üzenőfalon zajló élet boldogabb, mint amit valaha is a nőilapokban látni lehetett.



„Mi jár a fejedben?” – kérdezte fáradhatatlanul a Facebook.

„Gondoltam, lelövöm a férjem, úgy utálom.”

Anna felszusszant.

Maria nem ismerte Riikkát. Sokáig nézte a lány érettségifotóját, végül megrázta a fejét.

– Nem, sosem láttam ezt a lányt – felelte biztos hangon.

Azt sem tartotta lehetségesnek, hogy a férjének viszonya

volt Riikkával vagy bárki mással. Ville nem olyan volt,

ismételte megint. Ville jó ember volt. Sosem tett volna ilyet. Szerették egymást, jól érezték magukat együtt, boldogok

voltak.

Maria a hasát simogatta, és a konyhaablakon át nézte az

udvart, ahol a fű még nyári zöldben ragyogott.

Anna hinni akart a nőnek. Azt akarta hinni, hogy ebben a

családban nem lappang gyulladás és fekély, hogy a nemsokára

megszülető gyermek olyan légkörben nőhet majd fel, amit az

apa őszinte szeretettel őrzött emléke támogat.

De tapasztalatból azt is tudta, hogy az emberek

életnagyságú hazugságokat tudnak magukban rejtegetni, bármi

előkerülhet. Egyre erősödött a frusztráltsága. Zavarta azösszpontosításban, kiszakította gondolatait ebből a pillanatból

és ebből a feladatból, saját múltja kísértetei felé rángatta. Anna

megrázta a fejét. Tessék itt maradni.

– Hol volt Ville augusztus 21-én este? Emlékszik rá? –

kérdezte. – Az milyen napra esett?



– Vasárnapra.

– Vasárnap esténként Ville mindig futni járt.

– Hova?

– Häyrysenniemire. – És Selkämaara?

– Az hol van?

Anna elmondta, hogy ott ölték meg Riikkát. Maria

megrázta a fejét. Mi a csodáért ment volna el Ville egész addig,

amikor itt a közelben is volt futópálya? A munkába járás miattamúgy is épp eleget ült autóban.

– És ön hol volt akkor? – kérdezte aztán Esko.

– Itt – felelte hűvösen Maria. – Hol máshol?

Szinte vádló tekintettel nézett Annára. Égetett a pillantása.

„Miért engem bámul?” Anna legszívesebben elfordult volna.

Felkelt a székről, azt mondta, kimegy a mellékhelyiségbe.

Maria útbaigazította az előszoba felé. Anna bezárta a vécéajtót,

és belenézett a tükörbe. Egy idegen arc bámult vissza rá.

– Nem vagyok ura a helyzetnek ebben az ügyben – mondta,

szájával egész közel a másik archoz. – Nem tartozom ide.

Amikor visszaértek a városba, Anna kért egy cigarettátEskótól, megkapargatva a jeget. Meglepetésére Esko

félrehúzódott a kocsival egy buszmegállóba, és odanyújtott neki

egyet. Kiszálltak, és az elsuhanó forgalmat nézve szó nélkül

szívták el cigarettájukat. Jólesett.

Délután Virkkunen benne volt a hírekben. Hét körülfeltűnt a televízió rendkívüli közleményében. Aztán a tíz órai



híradóban. Aztán a rádióban. A végső robbanás holnap

következik majd be, amikor minden ott lesz az újságokban és

bulvárlapokban, minden egyes boltban és kioszkban. Anna már

hallotta is, hogy zúg és zihál az egész város meg a körülötteelterülő csendes vidék kollektív félelmében, akár bombázás

után.

Ő maga a rendőrautó rádióját hallgatta Biharék háza előtt.

Virkkunen erőteljes hangján nagy vonalakban számolt be a két

futó meggyilkolásáról, miközben az újságírók igyekeztek arészletek felől kíváncsiskodni. – A nyomozás érdekei miatt nem

válaszolhatok – hallatszott egyre-másra.

Későre járt már. Chelkinék lakásában égett a villany. Az

ablakban olykor-olykor megmozdult egy ember alakú árny.

Anna úgy érezte, őt is figyelik.

– A rendőrség kéri mindazok jelentkezését, akik láttak vagy

hallottak valamit a selkämaai futópálya közelében augusztus

21-én vagy Häyrysenniemin szeptember 14-én. Minden

információ fontos a számunkra – mondta Virkkunen a

rádióban.

– Milyen járművet használ a gyilkos? – kérdezte valaki. – Jelenleg próbáljuk kideríteni.

– Várhatók további gyilkosságok?

– Egy veszélyes gyilkos van szabadlábon – dördült

Virkkunen. – Addig, amíg nem tudjuk, mi alapján választja ki

áldozatait, arra biztatunk mindenkit, kerüljék az erdeifutópályákat, különösen este.



– Nappal egyáltalán ki lehet még menni sétálni?

Kopogtatás az ablakon. Anna összerezzent.

– Megismétlem, hogy nem árt tartózkodni a sötétedés utáni

sétától vagy futástól, különösen a part közelében és afutóösvényeken – mondta a rádió.

Anna kikapcsolta a készüléket, és lehúzta az ablakot.

Payedar Chelkin volt az. A férfi gyilkos villanással a szemében

nézte Annát.

– Hagyjon mi békén! – fenyegette.– Ne feledje, hogy egy rendőrrel beszél – felelte Anna, kezét

a kormánykerékre szorítva.

– Nincs más gondja rendőrségnek?

– Hogyhogy?

– Most más dolga van! Menni nyomozni azok a

gyilkosságok után! Menni el!

– A rendőrség pontosan azt teszi, amit tennie kell.

– Hagyja én lányom békén!

– Hagyja békén maga, akkor én is azt teszem.

– Én nem csinál rosszat! Menni nyomozni a futók gyilkosát!

Van más gondja! – Hogy megjegyezte ezeket a gyilkosságokat!

– Néztem híreket. Tele vannak.

– Lám, éppen jókor.

– Mit mond?

– Hogy éppen jókor jöttek ezek a komoly gyilkossági ügyek,most azt gondolja, nem érünk rá figyelni magát.



– Rendőrségnek van fontosabb tennivaló, mint a mi család.

– Számomra semmi nem fontosabb, mint a maguk családja –

felelte Anna, azzal beindította az autót, és nagy gázzal elhajtott.

Bihar apja egy ideig még rázta az öklét az udvaron. Avisszapillantó tükörből Anna látta, hogy a férfi utána kiabál

valamit. Vérfagyasztó gondolat kalapált a fejében.

Előfordulhat, hogy Payedar Chelkin ennyire őrült?

És rögtön ezután egy sms.

Anna lassított, és félreállt egy buszmegállóba. A telefonképernyőjén egy boríték képe látszott. Még mielőtt megnézte,

már tudta, honnan jött. Vagyis hát nem tudta.

Te átkozott ribanc! I wanna fuck u!

A szám, amelyről az üzenetet küldték, megváltozott. Hátpersze, a profi bűnözők régi trükkje, egyfolytában váltogatják a

számot és a telefont, lehetetlenné téve a lenyomozást. „De ezt

nem fogom kitörölni” – gondolta Anna.



21.

Helena Laakso Saloinen falvában lakott, a bolt, a bank és a

kocsma mögötti apró családi házban, nagyjából egy kilométerre

Riikka otthonától. Alacsony, ideges kinézetű nő volt, aki,

miután olvasta a híreket az újságban, felhívta az ügyeletes

rendőrt, és elmondta, hogy augusztus 21-én este, mikor a

kutyáját sétáltatta, látott egy autót úton a selkämaai futópálya

felé.

Helena Laakso az előszobában fogadta Annát és Sarit, majd

a nappaliba kísérve süppedős plüssfotelekbe ültette őket. Adohányzóasztalon már ott várt a teás- és a kávéskancsó, a

frissen sütött kalács és az aprósütemény. Laakso asszony pirulva

hozta be a tejszínes kancsót és a kiskanalakat, gondosan

elrendezte őket a tálcán, idegesen félresöpörte az ősz hajtincset,

amely lazán megkötött kontyából az arcába szökött. Annánakfeltűnt, hogy a nő keze remeg az izgatottságtól.

Gyanakodni kezdett, hogy az autóval kapcsolatos

információ valójában csak egy magányos, idős asszony trükkje

volt, hogy vendéget szerezzen magának. Hogy úgy érezze,

legalább egy pillanat erejéig szükség van rá és fontos. Legalább

valakinek. Úgy tűnt, Sari is valami hasonlót gondol, mivel



gyanakvással a szemében nézett Annára. Mikor az asszony

kiment a konyhába a cukortartóért, Sari halkan odasúgta, hogy

meglátjuk, mi lesz ebből. Anna a könyvespolcon álló

dísztárgyakat és fényképeket nézte. Elsőáldozók és érettségizők,ifjú párok és kisgyermekek, feltehetően unokák. Kutya.

Tényleg, hol a kutya? Annának csak most tűnt fel, hogy

semmilyen blöki nem forgolódik a lábánál, és mikor

megérkeztek, egyetlen vakkantást sem lehetett hallani.

– Tehát kutyát sétáltatott augusztus 21-én – kezdte Anna,amint Laakso asszony letette az asztalra a cukortartót. A nő

nyugtalan tekintettel pislogott a tálcára, ellenőrizve, hogy

biztosan megvan-e minden, ami szükséges.

– Mindennap kiviszem a kutyámat sétálni – felelte az

asszony olyan eltökélten, hogy a kapkodó és bizonytalan első

benyomás azonnal lefoszlott róla. Mély és erőteljes hangja

jobban illett volna egy másfajta testhez, kevésbé törékenyhez,

fiatalabbhoz.

– Hol van most a kutya? – kérdezte Sari, majd belekóstolt a

kávéba.

Az asszony aggódó arckifejezéssel bámult rá. – Milyen finom ez a kávé! – tette hozzá azonnal Sari.

És ez igaz is volt. A kávé erős volt és fekete, a koffein

bőszen harapdálta a szájpadlását.

Laakso asszony szemmel láthatóan megkönnyebbült, és

leült a kanapéra.



– Remek – szólt elégedetten. – A boltban azt mondták, hogy

egy hülye is tudja használni ezt a ketyerét, de hát honnan

tudhatja az ember. Magamnak is csak néhányszor főztem még,

tegnap vettem.– Á, szóval új kávéfőzője van? – kérdezte Anna.

– Igen, olyan kapszulás, amit az a jóképű George Clooney

reklámozott nemrég. Borzasztó drága, de isteni kávét főz.

Vegyenek csak tejet, ha túl erős. Most még csak erős

kapszuláim vannak hozzá. Kellene ma rendelnem a neten egykicsit gyengébbet meg koffeinmenteset is.

Helena Laakso elégedetten mosolygott a kávé sikerén, és

már egyáltalán nem sugárzott belőle bizonytalanság. „Ennyit az

első benyomásról” – gondolta Anna.

– Igen, szóval a kutya – szólt Laakso asszony, majd éleset

füttyentett. Csak a karmok kaparását lehetett hallani a padlón,

ahogy egy hatalmas masztiff bekocogott a nappaliba.

Gazdasszonya lábához feküdt, és mintha észre sem vette volna

a vendégeket.

– Megtanítottam, hogy ha vendégek jönnek, maradjon a

kisszobában, amíg hívom. Mindig is idegesítettek azok akutyák, amik rögtön ott ugrándoznak és vadulnak az

előszobában. Végtére mégiscsak az én vendégeimről van szó.

Az aprócska asszony hatalmas kutyája fülét vakargatta. Az

eb elégedetten hunyta be a szemét. Egy ilyen példány

társaságában tutira nem fél az ember egyedül lakni vagy azerdőben sétálgatni.



– Arról az autóról akartak kérdezni – mondta aztán a nő.

– Igen, valóban. Beszélne részletesebben arról az estéről?

Hánykor indultak el otthonról, és milyen útvonalon mentek?

– Nagyon is jól emlékszem arra az estére, még ha jó ideje ismár. Három napig a háziasszonyok szövetségének „Vadhúsból

ízletesen”-tanfolyamát tartottam a felsősök háztartástan óráján,

és kevésbé volt időm Mumus sétáltatásával törődni. Pisilni

kivittem, és egy rövid körre ott a boltok körül. Arra gondoltam,

ha végre véget ér a tanfolyam, majd sétálunk egy jó nagyot.Vasárnap este volt. Hét körül indultunk itthonról. Innen olyan

öt kilométer a part. Nyolcra leértünk.

– Tehát nem a futópályára mentek.

– Nem. Én jobb szeretek a partra menni. Ott el merem

engedni Mumust.

– Nagy volt a forgalom a Selkämaantién?

– Nem. Ott sosincs nagy forgalom. Egyedül ezt a piros autót

láttam, ami elhajtott mellettünk, amikor az öreg Raappana

házánál jártunk. Megmaradt bennem, mert a kereke felvert egy

kavicsot, ami eltalált a combomon.

– Gyorsan hajtott?

– Nekem úgy tűnt, elég nagy tempóban.

– Gondolja, hogy a futópályához ment?

– Kénytelen volt oda menni, mert hát a parton nem láttam.

– Meg tudja mondani közelebbről, milyen autó volt?

Milyen márkájú? – kérdezte Sari.



– Azt nem tudom megmondani. Sosem törődtem a

kocsikkal. Szegény férjem biztosan tudná. Olyan sima piros

autó volt, nem túl nagy, de nem is kicsi.

– Látta a sofőrt? – Nem.

– Még villanásnyira sem?

– Nem, egyáltalán nem.

– Ha mutatnánk önnek képeket közepes méretű piros

autókról, rá tudna ismerni a márkára? – Hát, meg lehet próbálni. De nem igazán hiszem.

Szerintem mind teljesen egyformák.

– Tehát nagyjából fél nyolc volt, amikor az autó elhajtott

önök mellett. Hánykor indultak vissza?

– Nem volt kedvünk túl sokáig maradni, mert vadászok

voltak a nádasban. Egy ideig dobálgattam Mumusnak a botot az

út végénél, aztán visszaindultunk. Fél kilenc előtt. Visszafelé

kicsit fürgébben sétáltunk, egy óra alatt hazaértünk.

– Honnan tudta, hogy vadászok vannak a parton?

– Láttam őket.

– Hol?

– Autóval jöttek. Két férfi terepszínű ruhában, puskával az

oldalukon.

– Milyen autóval?

– Egy nagy fekete terepjáróval. Elég fiataloknak látszottak.

De udvariasan köszöntek, az egyik még meg is simogattaMumust. Megkérdezte, milyen fajtájú. Kellemes fiatalemberek



voltak. De úgy tűnt, sietnek. Azt mondták, oda kell érniük a

leshelyükre, mielőtt elkezdődik a röpte.

– Tehát valójában két autót is látott.

– Igen, tényleg. De hát abban a másikban csak simavadászok voltak – felelte Helena Laakso.

– Az egyik autó a gyilkosé – szólt Anna, ahogy ismét a város

felé vették útjukat. Sari vezetett.

– A gyilkos autóval ment a futópályához, hogy ott várjon

Riikkára; miben fogadunk, hogy a piros volt az? Tudta, hogy a

lány lejön futni.

– Kék Laguna nem járt arra.

– Igen. Ha Virve volt az, nem Jere autójával ment.

– Két vadászt már kihallgattunk, akik ott jártak, lehet, hogy

ugyanazokat, akiket ez az asszony látott?

– Szerintem igen, de persze le kell ellenőrizni. Mindjárt fel

is hívom Raunót.

– Jó. Kérjünk Virkkunentől erősítésnek valakit, aki keressen

minden szóba jöhető közepes méretű piros autóról képet, hogy

Laakso asszony megpróbálhassa felismerni a típust. – Lehet, hogy ez csak időpocsékolás lenne. A legtöbb nő

nem ilyen szemmel nézi az autókat.

– A férfiak közül is aligha nézi mindenki ilyen szemmel

őket. De egy próbát megér. Ha legalább néhány típusra le

tudjuk szűkíteni, az is valami.



– Fél hétkor hívás egy ismeretlen számról. Riikka nem

sokkal utána elmegy futni. Valaki hívta, hogy menjen?

Anna gyomra összeszorult. Azokra az üzenetekre gondolt,

amiket ő kapott. Szólnia kellene róluk Sarinak? De akkorbeszélnie kellene az egyéjszakás történetről is Petri Ketolával.

Azt nem akarta.

– Nagyon is lehetséges. És ha igen, a gyilkos hívta el –

felelte Anna.

– És az a másik hívás, még korábban aznap? Az isismeretlen számról jött.

– Szinte biztos, hogy ugyanattól az alaktól. Előbb elhívta

enni, aztán később futni.

– Vagyis Riikka ismerte a gyilkost.

– Úgy fest.

– Az ismeretlen szám lenyomozása elég bonyolult – mondta

Anna mintegy magának.

– Az. Azok az alakok, akik ezzel játszanak, úgy váltogatják a

telefonokat és a feltöltőkártyás számokat, mint más a zoknit.

Anna felsóhajtott. Talán lenne értelme beszélnie Sarival.

Ennek ellenére így szólt: – Valószínűleg a belváros összes éttermét végigjártam, és

majdnem mindegyikben van lazac és fenyőmag. De egyikben

sem emlékeztek Riikkára.

– Hát, nem feltétlen étteremben ettek.

– Igaz.



– Miért tűnik ez egyfolytában olyan nehéznek? Mintha még

csak a közelében sem lennénk a helyes iránynak – nyögött fel

Sari.

– Szerintem is. Mintha abszolút rossz bolygó körülkeringenénk.

Jussi Järvinent behívták a rendőrkapitányságra kihallgatásra. A

telefon éppen akkor jött, amikor fáradtan hazaért a munkából,

és a felesége a vállát masszírozta. Szerencsére Jussi a munkával

kapcsolatos otthonra érkező hívásokat mindig a

mosókonyhában intézte, csukott ajtó mögött. A felesége nem

csodálkozott, hogy most is oda vonult el. Pedig ezúttal nem

munkával kapcsolatban hívták.

Jussi a földszinti információnál kért útbaigazítást az

erőszakos bűncselekmények osztályához. A pultnál ülő lány

felhívott valakit, majd arra kérte Jussit, hogy várjon. „Egész

csinos” – gondolta Jussi, és kissé rajta felejtette a tekintetét a

lányon, az el is pirult. Nemsokára egy nagydarab, rendetlen

külsejű férfi érkezett a lifttel, odamordult Jussinak egy

jónapotot, és felvitte magával. Jussi elhatározta, hogy semmitsem fog elárulni. Az ő magánélete valójában mellékes

körülmény ebben a megrázó helyzetben. Semmiféle módon

nem kapcsolódik Ville meggyilkolásához. „Nem kapcsolódhat”

– ezzel igyekezett Jussi rákényszeríteni magát, hogy

megnyugodjon.



– Jó napot! – ismételte meg a férfi, miután beértek egy szobába,

ami nyilván az irodája lehetett. – Esko Niemi.

A férfi Jussi felé nyújtotta durva kezét.

– Jó napot! – felelte Jussi, és igyekezett frissen megszorítania másik kezét, hogy derék ember benyomását keltse.

– Foglaljon helyet.

– Köszönöm.

– Ön tehát Jussi Järvinen, Ville Pollari barátja és edzőtársa?

– Igen, az vagyok. Hívjon csak Jussinak. – Mióta ismeri Villét?

– Bő egy éve. Nem olyan nagyon régóta. Öt éve költöztünk

a feleségemmel Simonkoskiba, Asemakyläbe, és én egyből

csatlakoztam a helyi tájfutókhoz. Ott ismerkedtünk meg, mikor

ők is ideköltöztek, aztán együtt kezdtünk edzeni.

– Másként is tartották a kapcsolatot?

– Előfordult. Közös esték az asszonyokkal, ilyesmi. De elég

ritkán.

– Legutóbb mikor?

– Nyár elején lehetett. Igen, egy héttel Szent Iván előtt.

Együtt nyitottuk meg a grillszezont. Náluk, a teraszon. – Történt akkor valami szokatlan, valami, ami megragadt

önben?

– Nem. Minden úgy zajlott, ahogy a nagykönyvben meg

van írva.

– Ezt hogy érti?



– A kaja jó volt, és bőséges. Az asszonyok elvoltak

magukban, nekünk, férfiaknak meg ott volt pár hideg sör.

Semmi különös. Kellemes este volt.

– És beszélt Ville valami olyasmiről, ami megmaradt önben?Ami esetleg kapcsolódhat ehhez az ügyhöz?

– Mármint a grillezéskor?

– Akkor vagy máskor. Nem félt esetleg? Nem érezte úgy,

hogy figyelik? Bármi érdekel, ami eltért a megszokottól.

„Remek, csak Villére kíváncsiak. Jól megy ez. Legalább nemkell hazudnom semmit” – gondolta megkönnyebbülten Jussi.

– Én nem vettem észre semmi ilyesmit. Vagyis, egy

pillanat… talán mégiscsak, most, hogy így mondja.

– Igen?

– Később a nyár folyamán egyszer tettünk egy jó nagy kört

Häyrysenniemin, és volt ott egy autó a parkolóban. Villének

tűnt fel. Azt mondta, hogy korábban is parkolt már ott a kocsi,

de soha senkit nem látott a pályán.

– Milyen volt a kocsi?

– Nem néztem én meg annyira. Valami régi személyautó.

Piros. Szerintem nem volt benne semmi furcsa. Akkor.

– Hány órakor jártak ott, amikor Ville beszélt az autóról?

– Elég későn. Úgy emlékszem kilenc-tíz tájban. Általában

elég későn jártunk futni. A munka miatt.

– Ez az autóval kapcsolatos megfigyelés fontos. Könnyen

lehet, hogy mindkét bűnténnyel összefügg. Próbáljonalaposabban visszaemlékezni, milyen kocsi volt.



Jussi igyekezett megerőltetni a memóriáját. Gondolatban

visszatért az utolsó közös edzéséhez Villével. Július elején volt,

épp amikor megkezdődött a nyári szabadsága. Meleg nap volt.

Emiatt még a szokottnál is később indultak neki. Ville autójávalmentek Häyrysenniemire, Ville útközben vette őt fel. Sokszor

volt már így. Megérkeztek a parkolóba, és még ki sem szálltak,

amikor Ville megjegyzést tett a kocsira.

– Ki az a bagoly, aki még rajtunk kívül most edz? Az az autó

a múltkor is itt állt, mikor legutóbb erre jártam. Meg azelőtt is.És egyik alkalommal sem találkoztam más futóval – mondta

Ville.

Jussi elcsodálkozott, hirtelen milyen világosan eszébe

jutottak Ville szavai, amikre akkor nem fordított különösebb

figyelmet.

De a kocsira nem emlékezett közelebbről.

– Látta azóta azt a piros autót?

Jussi megint emlékeibe merült.

– Legalábbis nem emlékszem, hogy láttam volna.

– Ville rendszeresen járt Häyrysenniemire? – kérdezte a

rendőr. – Kábé hetente háromszor.

– Milyen napra esett, amikor látták a kocsit?

– Egy pillanat. A szabadságom július negyedikén, hétfőn

kezdődött, vagyis ez az azt megelőző péntek volt. Mert ugye a

szabadság mindig hétköznap kezdődik, de az ember már a



megelőző hétvégét is beleszámolja. Igen. Július elseje volt.

Péntek este.

Esko Niemi feljegyezte a dátumot.

– Meséljen arról, milyen ember volt ez a Ville. A magavéleménye szerint.

Jussi annyira megkönnyebbült, hogy sírni tudott volna

örömében. Ezt a rendőrt csak Ville érdekli. Természetes, hogy

minél pontosabb képet kell kapniuk róla, valamiféle profilt kell

készíteniük az áldozatról. Teljesen feleslegesen félt. Igazábólelég nagy seggfej lehet, hogy csak a saját bőrét félti, pedig a

haverját agyonlőtték. Szervezni fog egy gyűjtést a tájfutóknál

meg a saját baráti körében. A cégvezető haverjai gazdag

emberek. Bőséges adománnyal látják majd el az özvegyet és a

csecsemőt.

– Nyugodt. Kellemes. Egy kicsit csendes. Családcentrikus.

Edzett – sorolta Jussi. – Edzettebb, mint én. Jól tudott motiválni

futás közben.

– Volt valakije a feleségén kívül?

– Biztosan nem. Vagy legalábbis nem hiszem. Igaz, Ville

aligha mondta volna el nekem, ha lett is volna valakije, de

valahogy nem tudok róla ilyesmit elképzelni. Olyan rendes.

Vagyis rendes volt.

– Kinek mondta volna el, ha van valakije?

– Nem tudom. Nem ismerem a közeli barátait. De Ville

teljesen odáig volt Mariáért, jött a gyerek is, meg minden.– Járt Ville Saloinenbe futni? Vagy maga?



– Én legalábbis soha. Tudomásom szerint Ville sem.

Valószínűleg tudnám, ha járt volna, mert hát leginkább erről

beszéltünk, a tájfutásról.

– Van önnek fegyvere? – Van, természetesen. Az asemakyläi vadásztársaság tagja

vagyok.

– Milyen fegyvere van?

– Két sörétes puska. Gondoltam már, hogy beszerzek egy

rendes puskát. Hátha jövőre elmegyek szarvasra vadászni. – Milyen sörétes puskák?

– Egy 12/76-os Mosberg és egy 16/70-es félautomata Sako.

Teljesen átlagosak.

– Utoljára mikor lőtt a Mosberggel?

Jussi csodálkozva nézett a rendőrre. Miről beszél ez az

ember tulajdonképpen? Talán csak nem gondolják komolyan,

hogy ő puffantotta le a haverját? Kezdett felmenni a pulzusa.

– Az első napon ott voltam a vadászaton. Kettőt lőttem, de

egyik sem talált. Azóta nem használtam.

– És Ville?

– Ville nem vadászik. A rendőr duzzadt szemhéja alól nézte Jussit. Jussi

kényelmetlenül érezte magát. Mintha a pasas már tudna

valamit. Átlátna rajta.

– Milyen gyakran jártak Villével együtt edzeni?

– Talán hetente egy-két alkalommal. Nyaranta ritkábban.Általában terepen futottunk. Néha, nagyritkán lementünk



együtt a futópályára, de mint már mondtam, Ville rendszeresen

járt oda egyedül. Ezért is volt jobb formában.

– Mikor beszélték meg ezt a szóban forgó edzést?

– Már jó előre be volt írva a naptárba. Jövő hétvégénverseny lesz Sorvalában, gondoltam, arra kicsivel többet edzek.

– Miért mondta le az edzést?

„Bassza meg. Hát persze, hogy erre is rákérdeznek. Mit is

képzeltem.”

– Beteg volt a gyerek, a feleségem pedig dolgozott. Egyegyévest nem igazán lehet még otthon hagyni egyedül –

igyekezett Jussi elnevetni a dolgot.

– A felesége azt mondta, elutazott a gyerekkel.

A hír jeges zuhanyként szorította ki Jussi tüdejéből a

levegőt. Nem lehet igaz. Már felhívták Tiinát? Most mit

mondjon? Nem mondhat semmit.

– Lehet, hogy a feleségem összekeveri a napokat? Előző nap

utaztak el – felelte Jussi, igyekezve meggyőzőnek hangozni.

– Hát ezt máris ellenőrizhetjük. Hívjuk csak fel egyből a

feleségét – mordult rá a rendőr.

– Ne, nem szükséges! – szólt ijedten Jussi. – Megtudom

magyarázni.

– Hadd halljam.

– Van valakim. Egy szeretőm. Tiina tudja, hogy mit

mondtam, a gyerek megbetegedéséről és őróla? Mit mondtak a

feleségemnek?



– Nyugodjon meg. Szükségünk van ennek a nőnek az

elérhetőségére.

– Nem adhatom meg.

– Miért? – Nem lehet. Neki ehhez semmi köze. Ne ijesszük meg.

– Történetesen van hozzá köze. Ő igazolja a maga alibijét.

– Nem én lőttem le Villét!

– Ki tudja ezt igazolni?

Jussi nem felelt. Jobban benne volt a pácban, mint gondolta. Ő nem tudta, honnan voltak a kurvák, mert hát kurvák

voltak nála, egyenesen kettő darab, valami szőrös ruszkin

keresztül szerezte őket. És hogy mennyire fiatalok. Szóval

persze többszörösen is törvénytelen dolog. Mibe keveredett

tulajdonképpen? Hogy Villének pont aznap este kellett

megöletnie magát!

– Egyszerűen el kell hinniük – nyögött fel Jussi.

– Sajnos ez nem igazán így megy. Mondja meg a nő nevét,

vagy innen egyenesen vizsgálati fogságba kerül.

– Ivanának mondták. Nem tudom, hogy ez az igazi neve-e.

– Á, szóval efféle szerető! És honnan kerítette ezt az Ivanát?

– Egy randioldalról.

Ez majdnem igaz is volt. Jussi az első kurváját egy

szabadidőpartner-kereső hirdetés útján szerezte. Ez több évvel

ezelőtt történt, egy másik városban. Sokáig csak üzleti útjai

alatt csinált ilyesmit, nem akart, úgymond, a saját fészkébepiszkítani. De evés közben jön meg az étvágy. Tiina kezdett



vonakodni. A gyerek születése teljesen véget vetett a szexuális

életüknek. Viszont elválni sem akart, hisz még csak házassági

szerződésük sem volt. Múlt télen olyan helyzetbe keveredett,

aminek révén megismerkedett a helyi bennfentesekkel. Egyzavaros dorbézolásban volt része a konszern vezetőségével, ami

egy éjszakai klubban indult zubogó pezsgővel, és egy motoros

banda sötét barlangjában végződött félrecsúszott nyakkendővel,

lehúzott sliccel, sörrel a kézben és emlékezetkihagyással. Az

oroszra aztán könnyű volt rálelni. Megígérte, hogy beteljesítiJussi álmát, hogy egyszerre kettővel, ráadásul egész jutányosan.

– Szükségünk van a nő elérhetőségére. Vagy a stricijéére,

teljesen mindegy – mondta Esko.

Jussi egy ideig még gondolkodott. Mérlegelte a

lehetőségeket, melyekből pontosan kettő állt a rendelkezésére.

Szarban volt, ez kétségtelen, de azzal vádolják-e inkább, hogy

szexet vásárolt két lánytól, akik feltehetően kiskorúak és

feltehetően embercsempész áldozatai, vagy azzal, hogy

gyilkosságot követett el?

Végső soron nem volt nehéz a választás.

– Nem tudom a férfi nevét, de itt a telefonszáma. Tőlevettem a lányokat.

– Lányokat?

– Igen. Ketten voltak.

– És volt ehhez köze valami randioldalnak vagy sem?

– Igazából nem. Esko Jussit bámulta, aki igyekezett megőrizni tartását.



– Vagy úgy. Várjon egy pillanatot.

Esko felemelte a telefonkagylót, és belemotyogott valamit.

Eltelt három csigalassú, gyötrelmes perc. Aztán kopogás

hallatszott az ajtón, és belépett egy negyven körüli, civil ruhásférfi.

– Jó napot. Kimmo Haahtela vagyok, szintén a bűnügyi

rendőröktől, de egy másik osztályról, mi többek között

nemzetközi bűnözéssel foglalkozunk. Ön most velem jön. Az

én irodámban folytatjuk a beszélgetést. Jussi felkelt, beletörődve nézte a padlót.

– És Tiina? Meg fogja tudni?

– Hamarosan kiderül a válasz, Jussi – felelte Esko elégedett

hangon.

Ribanc! Fincsi a popsid! Fuck u hore!

Az üzenet a munkanap kellős közepén érkezett, és akkor

Sari nem vette észre. Most hálóingben állt a hálószobában, az

ablakon nézett kifelé, kezében a telefonnal. Teemu megint

elutazott. Ezúttal három napra. Mit kellene most tennie? Csakkét üzenet jött, és az első óta már eltelt némi idő. A zaklató

nem tűnt túlzottan lelkesnek, az üzenetek is rövidek voltak.

Ráadásul a jelek szerint angolul sem tudott rendesen az alak. De

miért Riikka meggyilkolása után kezdtek érkezni az sms-ek?

Csak véletlen egybeesésről lenne szó?



Sari az apró szolárlámpákat nézte az udvaron, amik a

kaputól egész a bejárati ajtóig szegélyezték az utat.

Jelentéktelen díszek voltak csak, szentjánosbogár-foltok a

sötétben. A fényük sehogy sem tudta rendesen bevilágítani azudvart. „Simán álldogálhat ott valaki úgy, hogy én nem látom.

Leselkedhet és forralhatja a terveit. A szomszédok sem

vennének észre semmit. Milyen autó parkol ott az útszélen?

Csak nem piros?” Sari igyekezett kifürkészni, de a sötétség

eltüntette a színeket és a körvonalakat. „Utánam aztán senkinem fog kémkedni” – gondolta idegesen, cipőt húzott, kabátot

vett a hálóingére, már előre bepötyögte telefonjába a 112-t,

majd lendületesen kilépett az ajtón, és az utcán derengő

autóhoz masírozott.

A kocsi fekete volt. És üres. Sari felismerte: a szomszédék

felnőtt fia jött látogatóba. Elszégyellte magát.

Szörnyen elszégyellte magát.

„Nekiállok parázni két ostoba sms miatt? Bármilyen idióta

kamasztól jöhettek. Mégis mit képzelek?”

Sari visszament a házba, és gondosan bezárta maga mögött

az ajtót. Kihozta a matracot a gardróbból, és a gyerekszobapadlóján ágyazott meg magának, hallgatta a békés szuszogást a

gyerekillatú szobában. „Ha még egy üzenet jön, tenni fogok

ellene” – határozta el.



22.

A Ville Pollari meggyilkolásáról készült helyszínelői jelentés

majdnem ugyanolyan csalódást keltő olvasmány volt, mint

Riikka Rautióé. De azért mégsem teljesen. Ville ruházatán vagy

bőrén nem maradt nyom a gyilkostól, ahogy a tetthely

környezetében sem. A Marianne-cukorka papírján nem volt

ujjlenyomat, sem nyál. A férfi zsebében talált nyakláncot

szintén mintha tisztára törölték volna. De a parkolóban Ville

saját kocsija mellett három másik autó keréknyomáról is tudtak

mintát venni. Vagyis lehet, hogy rendelkeztek a gyilkosautójának keréklenyomatával. Ez is valami.

„Az autó fontos” – gondolta Anna. Egyelőre ez volt az

egyetlen valódi vezérfonaluk. Felhívta Nils Näkkäläjärvit, akit

egy másik egységből csoportosítottak át ehhez a nyomozáshoz,

és akinek kiadták, hogy gyűjtse össze az ismertetőjegyeknekmegfelelő valamennyi lehetséges autómodell képét. A képek

már rendelkezésre álltak, de sok volt belőlük, és nagyon

hasonlítottak egymásra. Nils kevéssé reménykedett, de azért azt

mondta, körbejár. Először Jussi Järvinennek akarta megmutatni

őket, akinek alibijét sikerült igazolni a gyilkosság estéjére, de

aki ettől függetlenül egy csokor komoly vádat kapott a nyakába,



utána pedig Helena Laaksónak. Végül a két futóösvény

közelében fekvő házakat járja majd végig.

– Igazából nagyobb kört is tehetnék, és kérdezősködhetnék

a két faluban a kocsiról – mondta Nils.– Az az autó a kulcs az ügyhöz – felelte Anna. – Ha legalább

a márkája kiderülne, lenne esélyünk megtalálni. Főleg most,

hogy megvan a keréknyom.

– Reméljük a legjobbakat – válaszolta Nils.

„A beszéde alapján nem hallani, honnan származik – gondolta Anna. – Ahogy az enyém alapján sem. De a nevünk

elárul bennünket.”

A korábbi Jugoszláviában nem igazán nyomták el a

kisebbségeket, kivéve a romákat, ami az egész világ közös bűne.

Minden más népcsoport legalábbis elméletben a délszlávok

nagy családjába tartozott, mégha nem is mindegyik volt szláv.

Vojvodinát, vagyis magyarul a Vajdaságot, ahonnan Anna

származott, büszkén úgy emlegették, mint Európa kulturálisan

egyik leginkább sokszínű területét. Legalább tizenhét különféle

nemzetiség élt ott, többségében szerbek, de a magyarok is

sokan voltak.

Valami mégis volt a levegőben. A nevek a hivatalos

iratokban az államnyelvnek megfelelően eltorzítva szerepeltek.

Az útlevélben a Sándorból Aleksander, a Kovácsból Kovač, a

Nagyból Nađ, a Józsefből Josip lett, és így tovább. Ez az

emberek számára legtöbbször csak enyhe bosszúságot okozott,némelyeket egyenesen mulattatott, de utólag Anna sokszor



töprengett a dolog mélyebb jelentésén. A név számít. A név

elárulja, honnan származik az ember, néha akár falura

pontosan. Leleplezi, milyen nyelven beszél az illető. A név

része az identitásnak, annak külső ismertetőjegyei közül aleginkább egyértelmű, és még annál is több: egy személyes szó

arra, ki vagyok.

Ezért változtatták meg a hatalmon lévők a neveket? Hogy

gyengüljön a magyarságérzet? Hogy a statisztikákban úgy

látszódjon, az ország valóban egységes és szláv? Annalegszívesebben felhívta volna Rékát. Elbeszélgetett volna vele a

dologról. Megkérdezte volna, milyen a helyzet most, hogy

Szerbiához tartoznak.

„Szerbiához tartoznak” – ismételte meg magában Anna,

ízlelgetve a szavak jelentését.

„Finnországhoz, Svédországhoz, Norvégiához tartoznak” –

gondolta, és a számi Nilsre nézett.

– Felhívlak, ha végeztem – mondta Nils.

– Tessék? Ja, persze – felelte gondolataiból felrezzenve

Anna.

Szent elhatározása ellenére Annának este mégsem volt erejelemenni futni. A sötét futóösvény zugaiból leső sörétes puskás

gyilkos gondolata nem igazán biztatta, hogy melegítőt húzzon,

és kimenjen.

Megint eleredt az eső. Az apró cseppek csíkokat rajzoltak a

konyhaablakra. Anna vacsora közben a helyi rádió híreithallgatta. A kocogókat továbbra is óvatosságra intették. „Vagyis



igazából kötelességem itthon maradni” – gondolta

megkönnyebbülten, és rágyújtott. Nem vette a fáradságot, hogy

kimenjen az erkélyre elszívni a cigarettát.

Anna az órára pillantott. Majdnem tíz. Legjobb leszlefeküdni. Kikapcsolta a rádiót, és bemászott az ágyába. Fázott a

lába. Felkelt, hogy puha, bolyhos zoknit húzzon, kiment

vécére, aztán visszabújt a takaró alá. Kereste a megfelelő pózt az

alváshoz, de nem találta. Be volt feszülve a válla. Egyórányi

forgolódás után átment a nappaliba, és betett egy CD-t alejátszóba. AGF és Vladislav Delay közös projektje, a

Symptoms. „Egy régi trükk jobb, mint egy zacskó új” – gondolta

Anna, miközben kinyitott egy doboz sört. Hogy is mondják ezt

magyarul? Nem jutott eszébe semmi megfelelő. Olyan gyakran

gondolkodott finnül. Sajnálta, de nem tudott mit tenni ellene.

Az elektronikus zene elárasztotta a szobát, Anna letekerte a

hangerőt. „Szinte túl könnyű – gondolta –, felismerhető, már-

már kommersz.” A megfelelő mennyiségű experimentális

zümmögéssel kevert dallamosan popos hangzás kezdte

elringatni Annát, folyami hajóvá változtatta a kanapét, amely a

Tisza partjára vitte, gyermekkora nyarába, már megint. Apja apartról kiabált, vigyázz , vigyázz , mikor túlságosan beúszott az

erősen sodró folyóba. Buta apuka – gondolta. Hiszen anya ott

van mellette, és ő mégiscsak valóságos úszóbajnok. Anna

egyedül sohasem mehetett le a partra.

Hát persze, hogy lement titokban, Rékával. Kémkedtek anagyobb fiúk után, akik végigsátortáborozták a nyári szünetet a



parton, a bokrok rejtekében, kicsit távolabb a fürdőhelytől.

Anna még mindig érezte a bogrács alatt parázsló tűz füstjét,

melybe belekeveredett a készülő halászlé illata, meg a

napégette parti iszapé és a folyóé. A fiúk néha meghívták őketlevesezni. Áron és Ákos is ott voltak. Élete legjobb halászléje

volt.

A parton hétvégenként diszkót rendeztek, ami a

szomszédos városokból és falvakból is vonzotta a fiatalokat, és a

csoportos verekedések sem voltak ritkák. Ákos irokéz frizuráthordott, és ez akkoriban elég okot szolgáltatott a verekedéshez.

Apa miatt a kanizsai rendőrök sosem verték meg Ákost, de ha a

Strand diszkóban kitört verekedés nagyon elszabadult, és

kihívták a szomszéd város rendőrségét, nekik Ákos volt a

kedvenc áldozatuk. Előfordult, hogy tetőtől talpig alvadt vérrel

borítva jött haza, anyjuk pedig sírt és kiabált, hogy a fiúból soha

nem lesz semmi. Apjuk akkor már nem élt.

Anna arra tért magához, hogy lejárt a CD. Fülét birizgálta a

csend. Elszunyókált a kanapén. Most felkelt, és kiment az

erkélyre rágyújtani. Meztelen lábát harapdálta a csípősen

nedves éjszakai levegő. Nekitámaszkodott a vizes korlátnak. Ahálóinge ujja átázott.

Erős késztetést érzett, hogy felhívja Ákost. Hogy

megkérdezze, ő emlékszik-e. Kérdezgesse arról, amikor apa

meghalt. Anna még olyan kicsi volt, nagycsoportos óvodás. Az

éjjeliszekrényre tett családi fotón apa teljesen úgy nézett ki,mint Ákos.



A hangjára nem emlékezett, csak az a távoli kiabálás volt

meg a partról: vigyázz, vigyázz! Halványan rémlett neki, hogy

apa esti mesét olvas. Mazsola. A Mazsola kellett legyen.

Ákos nem vette fel. A hívott szám jelenleg nem kapcsolható– felelte helyette egy ismerős női hang. Anna visszament az

ágyába. Nem tudott elaludni.



Két évig laktunk a befogadóállomáson, wallahi. Gondold el, két

évig. Anya akkor ébredt fel, amikor végre valami

maradandóhoz jutottunk, például tartózkodási engedélyhez és

lakáshoz. Fogalmam sincs, mi tartott ezen ennyi ideig. Az

állampolgársági kérelmet már nem is említem. Mindig úgy

képzeltem, hogy a bevándorlási hivatal egy olyan istentelenül

nagy emeletes ház, telis-tele fiókos szekrényekkel, és amikor

beérkeznek a papírjaid, azt a földszint első fiókos szekrényének

legalsó fiókjába dugják. Egyszer majd jön valaki, aki átteszi őket

a következő fiókba. Később megint valaki az utána

következőbe. Így járnak a papírok fiókról fiókra, és emelkednek

lassacskán egyre feljebb a legfelső emelet felé, aminek aleghátsó szobájában még van egy szép nagy íróasztal, ami, láss

csodát, tele van fiókkal. Ez az egész nagyon lassan zajlik, mert

annak a pár hivatalnoknak, akik ott dolgoznak, annyi minden

más munkájuk is van, mint a kérvények átrakosgatása, például

rengeteget kell megbeszéléseken vagy a számítógép előtt

ülniük, így aztán a te papírod csak nagyon ritkán kerül sorra azátrakásban, talán max egyszer egy héten, fiókból pedig több

millió van. De szerencsére a papírok nem szöknek meg onnan

sehová. Nem kiabálnak és nem kopognak, nem lesznek éhesek.

Nem szoronganak, nem félnek, nem cseszik fel az agyukat, és

sohasem panaszkodnak. Annyival könnyebb papírokkal

foglalkozni, mint emberekkel. De tényleg istentelenül sokáigtart, mire végre eljutnak a legeslegutolsó asztal legalsó fiókjáig.



Onnan aztán egy nap még felkapaszkodnak az asztalra, ahol

persze ott tornyosul még egy csomó további papír.

És végül egyszer eljön a nap, amikor valakinek az szerepel a

beosztásában, hogy 9.30–9.45: aláírások, és a te papírjaid ott

vannak a torony legtetején, és csiribí -csiribá, van tartózkodási

engedélyed. Többé nem kell olyan apróságok miatt

stresszelned magad, mint a visszafordítás és a rendőri fuvar a

reptéri dutyiba, menj csak vissza a picsába, oda, ahonnan

jöttél, mert mi itt Finnországban egyértelműen jobban tudjuk

nálad, hogy biztonságos-e ott, garantáltak-e az emberi jogok és

az emberhez méltó élet számodra és a gyermekeid számára,például hogy a kelet-európai cigányoknak nagyon jó dolguk van

azokon a szeméttelepeken, tutira soha egyetlen finn sem

vágyódna el onnan, ha történetesen ott lakna.

Előfordulhat, hogy az ember megkapja a mindenki által hőn

áhított állampolgárságot is. Olyankor az íróasztal a köztársasági

elnök irodájában van, és emiatt az egész még hosszabb ideigtart. Na, végül mégiscsak megemlítettem.

Amikor végül meglett a tartózkodási engedélyünk, és

ráadásul állandó, a város bérelt nekünk egy lakást

Rajapuróban. Akkor odakerültünk lakni abba a gettóba, és anya

egész örült neki. Nem nézdegélt kifelé az ablakon, hogy milyen

a környék, hogy a beton össze van firkálva, a parkolók féligüresek, a hátsó udvaron a kölykök ragasztós zacskóba dugják a

fejüket. Biztos csukott szemmel járt az üzletközpontba is, hogy

megmaradjon az illúziója arról, megkezdődött a szép új

életünk. De azt a sok alkeszt csak muszáj volt hallania. Az a hely

egy piszkos betonból épített bakacsinerdő volt, végig, ameddig

a szem ellátott, toronyházak sűrű sorai, melyek ösvényein

trollok morogtak, árnyékpókok leselkedtek, és a mítoszok

fénye a narkósok szemében ragyogott.



Anya mindenféle kurd csetresszel díszítette fel a

könyvespolcot, főzni csak kubbát és birincit főzött, és

egyfolytában valami Ciwan Hacót hallgatott kazettáról. Apa

vörös-fehér-zöld zászlót szegezett a falra, aminek a közepén

télen is ragyog a nap, az erkélyre parabolaantennát szerelt, és

utána a tévé is egyfolytában ment már, köpködte magából a

híreket valahonnét a hegyeken túlról, de legalábbis Dániából,

és a nappalink egy vákuummá szívott konzervdobozzá vált,

melynek belsejében anya és apa a legkisebb oxigénszivárgástól

is féltek, mert akkor az életük rögvest elkezdene megromlani.



23.

– Hé, megtaláltam! – rontott be Rauno a teakonyhába, ahol

Esko, Anna és Sari hallgatagon szürcsölték a reggeli kávéjukat.

Nyolc óra volt. Sari kisebbik gyereke éjszaka belázasodott,

fülfájásra kezdett panaszkodni, és be kellett vinni az ügyeletre.

Sari sápadt volt és kimerült. Esko valószínűleg megint

másnapos. Ahogy felemelte a kávéscsészét, a fekete folyadék az

asztalra löttyent. A szeme vöröslött, a haja összevissza

meredezett. És Anna sem tűnt frissnek. Egész éjjel hol

felébredt, hol elszunyókált, de anélkül, hogy az alvás álmotvagy felfrissülést hozott volna.

– Megtaláltam, lelkesedjetek már legalább egy kicsit ti is! –

kurjantotta Rauno, megtörve a teakonyha alvadt hangulatát.

– Hányra jársz te tulajdonképpen dolgozni? – érdeklődött

savanyúan Esko. – Na, mondd már, mit találtál? – kérdezte Sari csaknem

ugyanolyan savanyúan.

– Találjátok ki! – kötekedett velük Rauno.

– Nem találjuk, áruld el – parancsolt rá Esko.

– Hát azt az amulettet, nézzétek. Ráadásul a mai netes

csodavilágban még csak nem is tartott túl sokáig. Egyszerűen



beszkenneltem a képet az ékszerről, ráizzítottam egy ilyen

keresőprogramot, és tessék!

Rauno felvillantotta a kezében lévő A4-es lapot, aminek a

felső sarkában volt egy apró sötét kocka. – És mégis mi a pokol az? – mordult fel Esko.

– Gyertek, nézzétek meg közelebbről. Ez az.

A fáradt hangulatot mintha elsöpörték volna. Mindenki a

papír fölé dugta a fejét, és az apró négyzetben valóban egy

ugyanolyan emberkét láttak, mint amelyik a két meggyilkoltfutó melegítőjének zsebéből is előkerült. A képet mintha egy

gyerek rajzolta volna. A suta alak végtagjai szanaszét

meredeztek, és egy nagy tollas kalap volt a fején.

Ártalmatlannak látszott, sőt, mókásnak.

– Mi a csoda ez tulajdonképpen? – kérdezte Anna.

– Huitzilopochtli.

– Micsoda?

– Huitzilopochtli – ismételte meg Rauno. – Állítólag úgy

kell kiejteni, hogy Vitcilopocstli, vagy inkább Uitszilopocstli.

Rauno odaírta a szót a kép alá. A többiek néma döbbenettel

nézték.

– Szörnyű egy szó – állapította meg Esko.

– És szörnyű egy alak – tette hozzá Rauno. – Kicsit

utánanéztem. Huitzilopochtli az aztékok háború- és napistene

volt, a legfontosabb istenségük. Irtó vérszomjas alak, egy igazi

vadállat. Emberáldozatokat és emberi vért követelt. Ki tudja,hány embert kellett neki feláldozni nap mint nap. Gondoljátok



el, lehet, hogy az aztékok több száz, vagy akár több ezer embert

öltek meg minden egyes nap. És mindez nem ám szép tisztán

zajlott. Csupa vér meg kiontott belek meg pokoli extázis, az ám.

A mi gyilkosunk csak egy kóristafiú ehhez a fickóhoz képest. Éssoha egyetlen sportszerboltban sem osztogattak ilyen

nyakláncot. Ezt is kiderítettem már. Szóval tényleg úgy fest,

hogy az elkövető tette őket az áldozatai zsebébe.

Rauno több különböző képet is kinyomtatott a

szörnyűséges istenről, a csapat most csendben tanulmányoztaőket. Az amulett fekete-fehér ábrája egy leegyszerűsített

változat volt. A színesebb képeken világosabban látszott az alak

fejfedőjének és ruházatának számos tolldísze, a kezében tekergő

kígyós bot, és valami dobra emlékeztető eszköz. Egyes képeken

fekete volt az isten arca.

Az azték harcos nép volt, mely rabszolgasorba vetette a

gyengébb indián törzseket, és embereket áldozott, hogy

kiengesztelje az isteneit. Különösen Huitzilopochtli kívánt sok

vért. Előfordult, hogy élő embereknek vágták ki a szívét, hogy

elevenen elégették vagy vízbe fojtották őket. Néha ettek is az

áldozataikból. – Hát ez elég beteges dolog – állapította meg Esko, miután

végignézte a Rauno hozta anyagot.

– Miért kell, hogy ilyen eszméletlenül nehéz neve legyen

ennek az alaknak? – csodálkozott Sari. – Ki se bírja mondani az

ember, Viccilopo… Viccilopocsli.



– Hát nem csoda, hogy ilyen erősen ki kellett engesztelni,

gondolj bele, téged hogy idegesítene, ha senki nem tudná

kimondani a neved, és mégiscsak te vagy a legfőbb isten –

mondta Esko.– Jelent valamit a neve? – kérdezte Anna.

– Egy pillanat, itt volt valahol.

Rauno turkálni kezdett a papírjai között.

– Igen, itt. A jelek szerint több jelentése is van. Például

jelentheti azt, hogy „az, akinek kolibri van a bal kezében”. – És az meg mi a csodát jelent?

– Egy madárlesőt kell keresnünk? Vagy egy kolibrivadászt?

– Tudomásom szerint a kolibrire nemigen vadásznak –

töprengett Rauno. – Főleg nem nálunk.

– Vadászat, futás és egy vérszomjas azték isten, akinek a

kolibrire utal a neve. Micsoda kombináció! Mi lehet ezek

között a kapcsolat? – jajdult fel Sari.

– Valami csak van – felelte Anna. – Mi jut eszetekbe a

kolibriról?

– Hát, az emberáldozatok legalábbis nem.

– Egy apró, díszes madár, ami olyan gyorsan csapkod a

szárnyaival, hogy egybefolyik a szemed előtt.

– Szerintem a kolibri nőies. Kecses az alakja és a mozgása.

– Ja, egyáltalán nem valami szörnyisten.

– Színek. Trópus. Nagy virágok.

– A kolibri cuki. Nem gyilkos.– Kivéve ez a víziló… mi az isten volt?



– Huitzilopochtli – ismételte meg újból Rauno.

– Gyilkos kolibri.

– Netalántán létezik ilyen faj?

– Honnan tudsz te, Anna, ilyen elegánsan hangzó szavakathasználni, hogy netalántán? Én biztosan sosem mondanám így.

Pedig én teljesen eredeti bennszülött vagyok – csodálkozott

Rauno.

– Hát, nem tudom – felelte Anna. – Talán merő

véletlenségből. – Te aztán született tehetség vagy. Tulajdonképpen hány

nyelven beszélsz? – kérdezte Rauno, csodálattal nézve Annára.

Anna majdnem elpirult.

– Jaj, nem tudok én semmit.

– Na, áruld el! – szólt közbe Sari is. – Szeretnénk egy kicsit

jobban megismerni.

– Hát, természetesen tudok magyarul, mert az az

anyanyelvem.

– Ja, nem is szerb vagy? – lepődött meg Sari.

– Nem, a legkevésbé sem – nevetett Anna. – De tudok

valamennyire szerbül, horvátul és bosnyákul ezek a nyelvekszinte egyformák. A jugoszláv időkben összefoglalóan

szerbhorvátnak nevezték őket, de azért mégsem teljesen

egyeznek. Szóval a szerb volt a hivatalos nyelv, és óvodától

kezdve kellett tanulnunk, még úgy is, hogy a szülőhelyem,

Magyarkanizsa magyar város. – És milyen nyelven folyik ott az oktatás?



– A magyaroknak magyarul, a szerbeknek szerbül. Mindig

megtarthattuk a saját nyelvünket és a kultúránkat, legalábbis

egy bizonyos pontig. Nem úgy, mint a romániai magyarok. De a

szerbtudásom már kezd igencsak berozsdásodni. Szerencsérevan pár ismerősöm, akik segítenek valamennyire fenntartani –

mesélte Anna, és akaratlanul is eszébe jutott Zoran.

– Váó, a segítségeddel beépülhetünk a jugó maffiába –

mondta Rauno.

Anna hirtelen Zoran szőrös mellkasát érezte a mellén,heves zihálását a fülében.

– Na kösz, nem – felelte.

– És még milyen nyelveken tudsz? – kíváncsiskodott tovább

Sari.

– Természetesen beszélek angolul, mint mindenki más. Meg

németül. És finnül és svédül.

– Szóval vagy hat nyelven – mondta Rauno. – Elég jó.

– A finned tényleg abszolút tökéletes – dicsérte Sari. –

Szerintem én még soha egyetlen nyelvi hibát sem hallottam

tőled.

– Köszönöm – felelte Anna. Zavarban volt, soha nem

szokott hozzá, hogy dicsérik, még ha tudta is, hogy nem

alaptalanul teszik. – Amiatt van, hogy gyerek voltam még,

amikor idejöttünk. Az életem nagy részét Finnországban

töltöttem, itt jártam iskolába. Elég fura lenne, ha még maradt

volna valami külföldi akcentusom.



Anna az asztalon heverő papírokra nézett, és lapozgatni

kezdte őket.

– Na, törjük még egy kicsit a fejünket, mi a csodát jelenthet

ez az azték ékszer – kérdezte, visszaterelve a figyelmet magáróla munkára. – Mit akar nekünk üzenni vele a gyilkos?

– Talán azt akarja elmondani, hogy vérszomjas – vetette fel

Sari.

– De hát ez nem világos mindenféle amulett nélkül is? –

kérdezte Esko. – Előfordulhat, hogy egy nem vérszomjas emberlő szitává két másikat? Merő békeszeretetből.

– Jelentheti azt, hogy folytatni fogja? – találgatta Anna. –

Az azték isteneknek mindennap több tucat, akár több száz

áldozatra volt szükségük. Lehet, hogy ez a nyaklánc egyszerűen

arra utal, hogy a gyilkosságoknak még nincs vége, hogy további

áldozatok lesznek, és a gyilkos még nincs kiengesztelve.

Aggodalmas csend telepedett a helyiségre.

– Pokolian ijesztő gondolat – szólalt meg végül Rauno.

– Mint valami sorozatgyilkosos krimiben – tette hozzá Sari.

– Talán pontosan azt akarja közölni velünk, hogy

sorozatgyilkos – folytatta Rauno.

– Akiben tombol a düh, ami emberáldozatokat kíván –

mondta Anna.

– Jóságos ég – suttogta Sari.

– Mi miatt dühös ez a vízi-izé? – kérdezte Esko. – Miért kell

egyfolytában kiengesztelni? Rauno a papírjait lapozgatta.



– Itt legalábbis nem mondanak erről semmit. Ő isten volt,

az emberek meg talán csak féltek az istenek dühétől. Nyilván

jobban utána kell nézni, volt-e ennek a vízilónak valami

különleges oka, ami miatt emberáldozatokat követelt. És a migyilkosunk kit akar kiengesztelni? Önmagát? Csak nem kapta el

valami azték hit iránti buzgalom?

– Aligha lehet az a jámbor típus – mondta Esko, és Anna

azon csodálkozott, milyen sokáig és a tárgyhoz illően vett részt

a férfi a beszélgetésben, aminek ő is részese volt. – De hát bármi lehet. Mármint kívülről nézve. Egy igazán

rendes és jó ember. Mondjuk, egy pap, vagy ilyesvalaki.

– Ja, azok a legrosszabbak, az istenit a katolikus egyház

pedo… – kezdte Esko, de Sari a szavába vágott:

– Most legalább van valami konkrétumunk, ami után

nyomozhatunk. Rauno, próbáld meg még kideríteni, hol lehet

ilyen nyakláncot kapni. Aligha valószínű, hogy rettenetesen

népszerű, én legalábbis még sohasem láttam ilyet. És hogyan

kérdezzünk rá a rokonoknál, hogy tudnak-e erről valamit,

anélkül, hogy túlságosan sokat árulnánk el?

– Jó napot, mit gondolnak a Vízilópacsiról? Kapcsolatbanállt a lányuk az ősi aztékokkal? Kiderült, hogy talán az azték

istenek állnak a lányuk meggyilkolása mögött – mondta Esko.

– Huitzilopochtli – szólt Rauno.

– Normál ember ezt képtelen megtanulni. Kivéve persze ezt

a nyelvzsenit – felelte Esko.



Anna kilépett a rendőrség épületéből az esőbe. A szél észak

felől az arcába csapdosta a cseppeket, és azok hidegek voltak.

Ennek ellenére úgy döntött, sétálni fog. Ki akarta tisztítani a

fejét, és ez úgy sikerült a legjobban, ha közben mozgott.Edzésből is túl sokat kihagyott. Korábban is előfordultak már

olyan korszakai, amikor kevesebbet futott, de mindig jó oka

volt rá: például hogy sokat kellett tanulnia. Egyszer volt egy

különösen intenzív zenehallgatási időszaka. Három héten át

feküdt az ágyában fejhallgatóval, és úgy szívta magába mindazt,amit hallgatott, mint szomjazó a vizet. Ez akkor történt, amikor

véletlenül rátalált az elektronikus zenére. A mai napig nem

tudta megmagyarázni, mi vonzza benne annyira. Soha nem volt

kocka, és diszkóba vagy rave-partikra sem szívesen járt. A

számítógépes zene valahogy annyira valószerűtlen volt, tele

furcsa hangokkal és világidegenséggel. Marginális és magányos.

Néha gyűlölte.

Most pedig nem volt ereje futni. Mindennap cigizett.

Esténként, lefekvés előtt megivott egy-két sört, aztán pedig

nem tudott elaludni. Próbált maga előtt mentegetőzni, hogy

minden ezek miatt a gyilkosságok miatt van, de tudta, hogy eznem a teljes igazság. Igazából nem félt, legalábbis nem nagyon.

Tökéletesen képes volt megvédeni magát, ráadásul rendőrként

dolgozott. Kiképezték arra, hogyan cselekedjen váratlan és

veszélyes helyzetekben, a szokásos útvonala pedig emberek

között vezetett Koivuharju peremén, messze a partivadászterületektől. Az esetek valami mást ébresztettek fel



benne, mint félelmet: homályos emlékeket, melyek elűzése

kimerítette.

Riikka. Ville. Bihar.

A lány őrzése már túl sok volt. Egyszerűen nem volt ereje a futáshoz.

Mire Anna a Hazileklek pizzériához ért, már bőrig ázott. Az

étterem a belváros szélén volt, egy ötvenes években épült

barna, rücskös felületű, emeletes ház földszinti

üzlethelyiségében, Jukka bicikliboltja és a Technoservice, egy

őskori maradványnak látszó televíziószerviz között.

Az ajtóban megcsapta a szénen sütött pizza és az idegen

fűszerek illata. A falakra erősített hangszórókból kellemesen

halk női hang szólt, egy kis egzotikumot lebbentve a

helyiségbe. Távolról valami balkáni népdalra emlékeztetett.

Odabenn finom meleg volt a fagyos eső után. Az asztalokat

díszítő gyertyák pislákolása és a vidám beszédmoraj inkább egy

kései éttermi vacsora illúzióját keltette, mintsem egy

munkanap ebédszünetéét. Anna ismerte a hely két

tulajdonosát, Maalik és Farzad Afganisztánból menekültek ide.A korábbi egyetemi tanárok nem holmi szokványos pizzériát

vagy ebédeltetőhelyet akartak üzemeltetni. A céljuk az volt,

hogy az étkezés idejére pihenést is nyújtsanak az embereknek,

ami kiszakítja őket a munkából, és egy rövid utazást kínál

számukra. A kötelező pizzák mellett afgán specialitások isszerepeltek az étlapon. Népszerű volt a hely.



Anna sötét hajából jéghideg cseppek csordogáltak, és a

bőrén tekeregve bekúsztak a felsője nyakkivágásába, ahogy

levetkőzött és lerázta a kendőjét meg a kabátját.

– Anna, de jó újra látni! – jött ki Maalik a konyhából, kezéta köténye övén csüngő ragyogóan fehér konyharuhába törölve.

– Szervusz, Maalik. Hogy vagy? – puszilta Anna jobbról-

balról arcon a férfit. Megölelték egymást. Farzad is odajött, és

karjai közé kapta Annát.

– Remek lány! Örülök, hogy hazaköltöztél. Eddig holdugdostak? A szekrényben?

– Sok volt a munka. De most éhes vagyok. Mi jó van ma

nálatok?

– Válaszd salátabár kabuli piláffal. Ez csodálatos afgán étel,

zöldségek, bárány, mazsola, nagyon finom.

– Jól hangzik, azt kérem.

Anna egy időre egyedül maradt. Az étterembe további

vendégek érkeztek, a korábbiak távoztak, a konyhában nagy

volt a sürgés-forgás.

Maalik és Farzad mindennap reggeltől estig az étteremben

dolgoztak, és sohasem panaszkodtak, pedig röviddel aFinnországba érkezésük után rá kellett döbbenniük, hogy a

doktori végzettségükkel és a többévnyi munkatapasztalatukkal

itt leginkább kitörölhetik a hátsójukat. A két férfi mindig is

hálás volt azért, hogy együtt lehetnek, hogy a

hűtőszekrényükben van ennivaló, és hogy senki nem akarjamegölni őket, sőt, még csak korlátozni sem az életüket. „Ez



éppen elég ok a hálára mindenkinek, aki Finnországban lakik”

– töprengett Anna, miközben Farzad felszolgálta a gőzölgő

ételt. Összefutott a nyál a szájában, ahogy a fűszerek és a rizs

hihetetlen illata az orrába tódult. Jó étvággyal evett, miközben figyelte maga körül a

zsibongást, és időtöltésül az à la carte-étlapot olvasgatta. Itt is

volt lazac és fenyőmag.

Ebéd után még ott maradt, és az ablak mögül figyelte a

fagyos esőt. Nem nagyon csábította, hogy visszamenjen. – Vihar jön – szólt Farzad, miközben apró óncsészében

kihozott Annának egy adag kávét. – Ház ajándéka.

– Ó, köszönöm, csodálatos – örült meg neki Anna. – Ha

valaha is valamiben a segítségetekre lehetek…

– Nincs szükség. De látogass minket otthon. Jó lenne.

– Iiigen. Meg kéne egyszer látogatnom benneteket – felelte

Anna, és azon gondolkozott, vajon összejöhet-e ez egyáltalán.

– El kell jönni. Hogy állsz jövő hétvégével?

– Meglátjuk – mondta Anna, azzal elővette táskájából

Riikka és Ville fotóját, és átnyújtotta őket Farzadnak. A férfi

sokáig tanulmányozta mindkét képet, majd megrázta a fejét, ésa konyhába indult, hogy Maaliknak is megmutassa őket.

Mosolyogva tért vissza.

– Maalik emlékszik látni a lányt augusztusban. Akkor volt

nekünk segéd, egész augusztus, én kicsit szabadságon voltam.

Szabad megmutatni neki képet? Ő akkor felszolgált.



– Remek! – lelkesedett be Anna, és adott egy névjegykártyát

Farzadnak. – Hívj fel, amint beszéltél vele.

Anna ezután felbátorodva rátelefonált Raunóra, kérve, hogy

jöjjön érte. Iszogatta a feketét, ami olyan erős volt, hogy muszájvolt két teáskanál cukrot tenni bele.

Végül Esko ugrott el érte. A férfi nem lépett be az étterembe,

hanem közvetlenül a kirakat elé parkolt a kék-fehér

járőrautóval, és hosszasan dudált. Az emberek bámultak,

Maalik és Farzad pedig aggodalmasnak tűntek, noha igyekeztek

ezt a mosolyukkal leplezni. Anna szégyellte magát. Mérgesen

mászott be Esko mellé a rendőrautó első ülésére, és bekapcsolta

a biztonsági övét. Egyikük sem szólt egy szót sem, de Anna

legszívesebben valami csúnyát vágott volna Esko fejéhez. Aztán

eszébe jutott, mennyire nem akarja, hogy a férfi húzásai

provokálják, és figyelmét a kinti világra összpontosította. Az

ablaktörlők nyikorogva tárták elé a város képét. A hőmérő hat

fokot mutatott, de az északi szél miatt ez szinte nullának

érződött. Az utcák csendesek voltak. Csak a legbátrabbak

merészkedtek ki, hogy dacoljanak az őszi vihar arcvonalával, ésmost megküzdhettek a ki-kiforduló esernyőjükkel.

– Hogyhogy te jöttél? – merészelt Anna rákérdezni, amikor

már biztosan úgy érezte, teljesen megnyugodott.

– Miért, nem élvezted? Parádés bevonulás volt, ezzel az

autóval, nem?



„Még mindig nem fogok kiabálni – gondolta Anna egy szót

sem szólok.”

– Vicceltem. Virkkunen kiadta, hogy te és én hallgassunk ki

újból minden korábbi és új érintettet ezzel a víziló-izévelkapcsolatban. Úgy döntöttem, Jerével kezdjük, meglepjük azzal,

hogy rácsöngetünk.

– Miért pont Jerével? Hiszen a közelben sem járt, amikor

Riikkát lelőtték, Villével pedig semmi kapcsolata.

– És ezt meg honnan tudod? Hiszen még semmit nemkérdeztünk tőle. Abban a fiúban van valami sötét. Túlságosan is

gyenge alapon hagytunk fel a megdolgozásával, csak valami

istenverte túrázás miatt. Mégiscsak ő volt az első számú

gyanúsítottunk.

– Sosem volt az hivatalosan.

– Tudod, hogy értem. Amúgy gyakran jársz ebbe a

pizzériába?

– Előfordul. Miért?

– A tulajok állítólag buzik.

– És?

– Semmi. Szerinted mindez természetesen teljesennormális.

Anna az ajkába harapott, hogy csendben maradjon.



24.

A lépcsőházban az ismerős dohos szag fogadta őket. Jere már a

nyitott lakásajtóban várt rájuk, készen, akár egy kiscserkész.

– Láttam magukat az ablakból. Az utcára néznek az

ablakaim. Pont ezért szeretek néha a vadonban aludni, mert ott

olyan nagy a csend, hogy szinte érzem a fejemben, olyan

zsibbasztóan kellemesen.

Anna körbenézett az előszobában. Az a furcsa érzése

támadt, hogy valami megváltozott. Valami többlet keletkezett.

Jere becsukta utánuk az ajtót, és egy-egy vállfát nyújtott átnekik a kabátjukhoz. Anna egy mozdulattal elhárította,

mondván, hogy nem akarnak sokáig maradni. Magában azon

csodálkozott, miért akar Jere ilyen egyértelműen a kedvükben

járni. Hallotta, ahogy odalenn becsukódik a kapu, és a nappali

ablakához sietett. – Kérnek kávét? – kiabált Jere a konyhából.

– Köszönöm, nem – felelte Anna. Úgy érezte, felismerte

hátulról a kabátot, amely beleveszett a kinti forgatagba. Abban

a pillanatban rájött, mi változott meg az előszobában. Egy

édeskés illat volt, ami füstölőre emlékeztetett. Virve illata.



– Én kérhetek – mondta Esko, és csatlakozott Annához a

nappaliban. Anna jelentőségteljes pillantást vetett rá, miközben

mutató- és középső ujját végigsétáltatta az ablakpárkányon.

Esko bólintott, de úgy tűnt, nem egészen érti, mit akar Annamondani. Jere nemsokára megérkezett a kávéstálcával.

– Mi röpítette megint ide magukat? Nem úgy volt, hogy

minden tisztázódott velem kapcsolatban?

Jere igyekezett közömbösnek látszani, de hangja apró

remegése elárulta, hogy ideges. – Csakis az tisztázódott, hogy maga nem lőhette le Riikkát,

de más egyáltalán nem, sem magával, sem mással kapcsolatban

– felelte Anna. – Készüljön fel arra, hogy még sokszor fogunk

idejönni.

– Ismeri ezt a férfit? – kérdezte Esko, előbányászva egy

fényképet a mellzsebéből.

Jere a fotóra pillantott, majd rögtön vissza is adta.

„Túlságosan hamar” – gondolta Anna.

– Nem.

– Biztos benne? Nézze csak meg alaposabban – mondta

Esko.

– Már megnéztem, és teljesen biztos vagyok benne, hogy

sosem láttam ezt az alakot. Ki ez? Ő ölte meg Riikkát?

– Nem néz híradót? Nem olvas újságot?

– Az utóbbi időben nem értem rá. Annyi más dolgom volt.

– Mint például Virvét kefélgetni?



Jere félrenyelte a kávét. Olyan köhögés tört rá, hogy

szanaszét fröcsögtek a kávécseppek. Esko Annára pillantott,

aztán párszor hátba veregette Jerét. Az megnyugodott, de a

sötét pír ott maradt az arcán. Anna nem szólt egy szót sem.Néha a csenddel lehet valakit leginkább megpuhítani.

– Hol volt tegnapelőtt este hét és tizenegy között? –

kérdezte aztán Esko.

Jere nem válaszolt.

– Meg akarja nézni még egyszer az előbbi fényképet? – folytatta Esko.

Jere még mindig hallgatott.

Vártak. Esko cukrot tett a kávéjába, és megkeverte. A kanál

szépen csilingelt a porceláncsésze peremén. Esko belekortyolt a

kávéba, aztán a tányérra tette a csészét.

– Ide hallgasson, fiatalember! Nem érünk rá bohóckodni.

Kapott két kérdést, melyek közül különösen az elsőre várjuk a

választ. A maga korában aligha lehet túlzottan nehéz

visszaemlékezni a két nappal ezelőtti estére. Hol volt akkor?

Jere krákogott és a torkát köszörülte.

– Itt – nyögte ki végül. – Itt? Tudja ezt valaki igazolni? – kérdezte Anna.

– Igen. Virvével voltam.

Jere még inkább elvörösödött.

Anna és Esko újból egymásra pillantottak. Na, mit

mondtam – üzente Anna elégedett tekintete. – Beszéljen róla részletesebben – kérte Esko.



Jere egy ideig gondolkodott, majd úgy döntött, beadja a

derekát.

– Jól van. Virve tegnapelőtt itt töltötte az egész napot. Meg

a tegnapot is. Szerda délelőtt tíz körül jött, és azóta itt voltunk.Csak az előbb ment el, nem sokkal azelőtt, hogy maguk jöttek.

„Vagy pont akkor” – gondolta Anna.

– Két és fél napot idebenn voltak? – kérdezte derülve.

– Igen. Vagy hát ma reggel lementünk a boltba. Kenyérért,

meg ilyenek.– Már régebben összejöttek? – kérdezte Esko.

Jere egy ideig megint hallgatott, mielőtt folytatta. Arcán

kezdett halványulni a pír, és kihúzta magát. Lassan visszatért a

pimasz burok.

– Mi értelme lenne tovább titkolni? Hiszen nem csináltunk

semmi rosszat. Futólag összejöttünk. Egy kis ideig együtt

voltunk, mielőtt Riikkával kezdtem járni, még a

gimnáziumban. Riikka nem tudott róla. Mindig azt hitte, hogy

Virve utál engem. A valóságban Virve egész idő alatt rám volt

izgulva.

Jere önelégülten felnevetett. „Ezt az undorító bikát” –

gondolta Anna.

– És amikor Riikkával vége lett, Virve azonnal jött, hogy,

hogy is mondjam, megvigasztaljon. És ez engem igazából egy

kicsit sem zavart. Elég fura figura, messze nem az esetem, de be

kell ismerjem, hogy az ilyesmi az ágyban egyáltalán nemhátrány, épp ellenkezőleg.



„Te szarházi” – gondolta Anna.

– Tudta, hogy Virvének nincs alibije Riikka

meggyilkolásának idejére? – kérdezte Jerétől Esko.

– Tudtam.– És most már indítéka is van – mondta Anna.

– Már miért? Riikka és közöttem annyira vége volt,

amennyire csak lehet. Szabadon megkúrhattam, akit csak

akartam, akár a legjobb barátnőjét is.

– Elmondták Riikkának? – kérdezte Esko. – Nem.

– Miért?

– Nem vagyunk együtt komolyan, csak néha összejárunk

dugni. És Virve félt, hogy Riikka majd azt gondolja, hogy már

akkor is volt köztünk valami, amikor még vele jártam, mivel

még nem telt el olyan sok idő a szakítás óta. Mégsem akartuk

megbántani, főleg Virve nem.

– Talán Virve komolyabban veszi, mint maga – mondta

Anna. – Maga talán vissza akart térni Riikkához.

– Hát azt a legkevésbé sem. De maguk gondolják csak

nyugodtan azt, amit akarnak. És az a másik gyilkosság, az aférfi? – kérdezte Jere.

– Nocsak, nocsak, hát mégis hallott róla.

– Vettünk egy bulvárlapot a boltban. Nem kapcsoltam

egyből, bocs.

– Na persze. Két ember egymásnak igazolt alibije nem aleginkább bizalmat keltőek közül való – felelte Anna.



– De maguk sem tudják igazolni, hogy nem így volt –

válaszolta Jere.

„Azt majd meglátjuk” – gondolta Anna, és rákérdezett, hogy

Jere Remingtonja még mindig a rendőrségen van-e. Jereodahozta a zárt fegyverszekrényéből. A puska tisztán csillogott.

A csövében csak a fegyverolaj illata érződött.

– Ezek szerint visszakapta – csodálkozott Anna, pedig tudta,

hogy alapos indok nélkül a rendőrség nem is kobozhatta volna

el a fegyvert.– Igen, vissza. És arra gondoltam, jövő hétvégén

hazamegyek vadászni.

– Ez frissen lett megtisztítva – mondta Esko.

– Felbaszta az agyamat annak a sok zsarunak az

ujjlenyomata.

– Elég jól karbantartja ezeket.

– Drága cuccok. De jó kezekben örökké tartanak.

– Ezzel lőtték le Riikkát?

Jerére szemmel láthatóan rájött a szorongás, a pimasz férfi

fenyegetőző kisfiúvá változott.

– Az istenbe magukkal, ezzel aztán nem! – És Ville Pollarit?

– Ezzel aztán nem! – ismételte meg Jere, és hirtelen olybá

tűnt, mintha rögvest megtörne. A keményfiú-burok gyakran

meglepően vékonynak bizonyul, és könnyen megrepedezik.

Jeréből kitört a sírás. Hangosan zokogott, mint egy gyerek.



– Mindig is csodálkoztam, hogy olyan nyugodtan fogadta a

volt barátnője halálát – mondta Anna.

– Hát nem – felelte csöndesen Jere. – Rettenetes ez az egész.

– Akkor most beszélgethetünk végre tényszerűen, csakis azigazat? – kérdezte Esko.

– Én igazat mondok. Nem öltem meg senkit.

– Mit tud az aztékokról? – kérdezte hirtelen Anna.

– Mi? – hökkent meg Jere.

– Az aztékok, mit tud róluk – ismételte meg Anna. – Ez kezd olyan lenni, mint egy bohózat – mondta Jere,

ingujjába törölve a szemét.

– Mi sem áll távolabb tőle.

– Nem tudok róluk semmit. Nem valami dél-amerikai

indiánok?

– Mexikóiak.

Hat körül Anna leparkolta autóját Biharék háza előtt. A szél

még jobban felerősödött, és permetezett az eső. Anna az őszre

gondolt, amiből még több hónapnyi volt hátra. Nyomasztotta a

gondolat. A szürke felhők a vártnál korábban besötétítették azeget, és körülötte egymás után gyúltak fel az utcai lámpák,

mintha vigasztalni akarnák a készülő vihar miatt kihalt

külvárost. Az égbe szökő toronyházak falát fényes ablakok

pettyezték. A rajapuróiak ott kerestek védelmet az időjárás elől.

Bihar otthonában is égett a lámpa; a konyha és a kisebbikhálószoba nézett a parkoló felé. Anna megszerezte a lakás



alaprajzát a városi bérlakáshivataltól. Betelefonált hozzájuk, és

azt hazudta, hogy a környéken szeretne lakást bérelni. Innen

tudta, hogy a nappali és a másik hálószoba a túloldalra néznek,

a négy toronyház alkotta belső udvar felé. Anna időnkéntonnan őrködött. Ült a homokozó szélén, tekintetével

fáradhatatlanul a második emeletet nézve. Azt is tudta, hogy a

szülők a nappaliban alszanak, és hogy Mehvannak saját szobája

van. A lányok osztoztak a kisebbik hálószobán.

Vajon Bihar otthonának tekintette a lakást? És a külvárostvagy ezt a várost? És a szülei? Egyáltalán hogy telepedhet le

bárki, aki messze a hegyeken túlról jött, itt, a hideg beton

közepén, ebben a hosszú és sötét telű, végtelenbe nyúló, lapos

országban?

Anna bizonyos tekintetben megértette őket, Bihar szüleit.

Ha az ő anyja is itt maradt volna, valószínűleg ő is a múlt

valamiféle torzképéhez ragaszkodna, és azt őrizgetné a várostól

bérelt apró lakásában. Sírna a fiai és a lánya után. De az ő

anyjának volt lehetősége hazamenni, és Anna tudta, hogy

ebben a tekintetben anyja ritka kivételnek számít. Odahaza

megnyugodtak a viszonyok. Szerbia északi része, ahol mégmindig jelentős magyar kisebbség él, tulajdonképpen szinte

teljesen megmenekült a háborús eseményektől, ahogy Szerbia

területének egésze is, Koszovót leszámítva. Még a kilencvenes

évek végén a NATO bombázásai sem váltottak ki a félelemnél

és az ablakok zörgésénél többet. A fiatal magyar férfiak nagyrésze elhúzott Magyarországra, Szegedre és Budapestre, hogy



elkerüljék a szerb hadsereg behívóját. Egy részük még

távolabbra ment. Voltak, akik a frontra kerültek. És olyanok,

akik elestek. Mint ahogy Áron.

Amikor Anna betöltötte a tizennyolcat, anyja rögtönhazaköltözött. „Én teljesítettem a kötelességemet” – mondta, és

próbálta a gyerekeit is magával csábítani. De más volt a helyzet

fiatalon, már gyökeret eresztve a finn iskolarendszerbe és a

tanulmányaiba. Anna nem térhetett csak úgy vissza, nem

mehetett el megint csak úgy. Vagy talán a gyökeret eresztett túl erős kifejezés. Inkább azt

lehetne mondani, Annának sikerült egy vékony szálat

növesztenie a jövőben rejlő lehetőségek felé, amelyekkel

korábbi hazájában az általános iskolát félbehagyva már nem

rendelkezett volna. Ennek a szálnak egy jelentős részét az új

nyelvbe való alámerülés jelentette. Anna gyorsan a felszínre

bukott, megtanult úszni, képes volt levegőt venni. Nem olyan

fiatal volt, aki elszakadt a jövőjétől, nem, lett légyen bármilyen

gyenge is a kötelék. Egyszer már kénytelen volt megtenni,

gyerekként, muszájból. Ez nem valami kis dolog, az ember nem

feltétlenül akarja megismételni. Anna maradt. Ákos viszont teljesen más eset volt. Ákost nem kötötte

semmi Finnországhoz. Semmi más, csak a zenekar és Anna. A

jugoszláviai, állatorvosi szakirányú középiskola abbamaradt a

menekülés miatt, a nyelvtudása pedig nem volt elég ahhoz,

hogy Finnországban tovább tanuljon. Ákos alól kihúzták atalajt, és ma is a semmiben lebeg. Sehol egy horizont, egy



palackposta, egy galamb hozta zöld ág. Ákost lelökték a

pallóról. Amikor anyjuk hazament, főleg Ákost kérlelte, hogy

menjen vele, látta, hogy neki nincs jövője Finnországban. De

Ákos a saját véleménye szerint már olyan öreg volt, hogy nemvolt kedve visszaülni az iskolapadba a kamaszok közé. A

zenekar körül is épp akkor zajlottak leginkább az események.

Majdnem mindennap próbáltak, és Finnország-szerte tele

voltak sötét rockkocsmákban szervezett koncertekkel. Dőlt a

pia is, természetesen. Ákos megígérte anyjuknak, hogy azonnal elmegy tanulni,

amint elég jól tud már finnül.

Vajon ez ürügyül szolgált arra, hogy sohase tanulja meg

rendesen ezt a nyelvet, ami állítólag rokon az anyanyelvükkel?

A zenekarokban Ákos elboldogult a viszonylag jó angoljával, és

angolul intézte az ügyeit a munkaerőközvetítőben és a tébénél

is. Anna a rendőrtiszti főiskola kezdeti idejében lecsábította

Ákost az évfolyama kiskarácsonyi bulijába, és senki nem volt

hajlandó elhinni, hogy a bátyja egy mukkot sem ért abból, amit

beszélnek. Anna után nem tudták elhinni.

Az az este más tekintetben is katasztrofális volt. Ákostúlságosan berúgott, és kötözködni kezdett Anna

csoporttársaival. Felvágott az anarchizmusával és a jugó

maffiához fűződő kapcsolataival. Anna szégyellte magát miatta.

Így utólag visszapillantva: a bátyjával való kapcsolata az után az

este után kezdett meglazulni. És miután anyjuk hazament,Ákos kezdett a korábbinál is többet inni.



Biharék konyhájának ablakában megvillant egy alak. Egy

nőalak, biztosan Bihar anyja, rajzolódott ki fekete sziluettként a

fényben, mozdulatlanul. Úgy tűnt, az alak egyenesen Anna

autójába bámul. „Remek” – gondolta Anna. – „Tudd csak, hogytovábbra is figyelek, és a férjed ijesztgetése ellenére nyitva

tartom a szememet. Nem hagyom, hogy bármi rossz történjen a

gyerekeddel, tőled magadtól is megvédem a lányodat. Szerinted

nem visszás ez a helyzet?” – kérdezte gondolatban Zera

Chelkintől. Hirtelen legszívesebben megnyomta volna a dudát,lehúzta volna az ablakot, és odakiabálta volna mindezt az

emeletes házak kőkemény falainak.

Az alak leengedte és befordította a reluxát. Kisvártatva

ugyanez történt a hálószobában, abban, ahol Bihar és a kishúga

lakott együtt. „Vége a műsornak, egyelőre” – gondolta Anna, és

beindította az autót. Ahogy kifordult a parkolóból, látótere bal

peremén megvillant egy kék-fehér rendőrségi Saab. A járőrautó

a bicikliúton át Biharék házának udvarába hajtott, majd

ugyanazzal a lendülettel vissza is fordult. Anna egy villanásnyit

látott még a sofőrből, akiben volt valami ismerős.

A vihar már teljes erővel lecsapott a városra, amikor Anna a

Café au lait bejáratához ért. Kénytelen volt megharcolni a

széllel, hogy ki tudja nyitni az ajtót, mert egy hirtelen roham

majdnem kitépte azt a keretéből. Noha az utcák kihaltak

voltak, nem mindenki menekült a vihar elől az otthonába. Akávézót beszélgetés zaja és meleg fény töltötte meg. A hangulat



eleganciát tükrözött, klasszikus zongorajáték szólt, kávéillat

simogatta az ember orrát. Zoran már az asztalnál várt a kávézó

félhomályba burkolózó hátsó részében.

Anna teát és fehércsokoládés sajttortát rendelt. Zoran csakegy eszpresszót. Váltottak pár szót az odakinn tomboló

időjárásról. Tekintetükkel inkább a kint leszálló estét figyelték,

mint egymást.

– Šta je? Miért hívtál? – kérdezte végül Zoran.

– Nem tudom. Rám tört a magány. – Tudod, hogy nős vagyok. Nataša ugyan sok mindent

elnéz, ahogy az egy rendes feleségtől illik, de azért nem a

végtelenségig. Nem randizgathatok veled.

– U kurac, Zorane, azt nem is akarom.

– Akkor mit?

– Mit tudom én. Semmit.

– Ajde Anna, mi a baj? Hiszen azelőtt is… Sosem voltál

akaszkodó típus, ezért is bírlak.

Anna a teáját kavargatta. Nézte, ahogy a kanál örvényt

forgat a csészébe. Megvolt a maga oka, amiért felhívta Zorant,

és semmi romantikus nem volt benne. De hirtelen valami egészmást támadt kedve mondani ennek a jóképű, sötét, nála közel

tíz évvel idősebb férfinak, akit gyerekkora óta ismert, és akivel

tizenhat évesen az első forró éjszakáját töltötte. Már akkor is

egyértelmű volt, hogy sosem lesz belőlük igazi pár. „Túl fiatal

vagy” – mondta Zoran, és az Annánál egy évvel idősebb



Natasával kezdett járni. „Túlságosan független vagyok” – ezzel

már akkor is tisztában volt Anna.

De most képtelen volt bármit is mondani.

Zoran iszogatta az eszpresszóját. Annát mindig is vonzotta,hogy a szerbek képesek egy csésze kávé fölött órákig

elüldögélni, képesek egy egész találkozót köréje építeni.

Abban a pillanatban rádöbbent, hogy éppen ez az, amire

vágyott.

Elszorította torkát a honvágy. Találkozni akart Rékával, kávézgatni a Gong teraszán, és

beszélgetni. Magyarul beszélni.

– Hallottál a futók meggyilkolásáról? – kérdezte végül.

– Olvastam az újságban, miért?

– Csak gondoltam, hátha tudsz valamit.

– Nista. Semmit. Nem profik csinálták, és nem is a

bevándorlók. Valszeg valami helyi zsibbadt agyú.

– Szólsz, ha hallasz valamit?

Zoran hosszan nézte Annát. Töprengve itta a kávéját.

– Hát persze. De hidd el, nem tudok semmit erről az ügyről.

Oda nézz! Elég penge. Anna a pult felé fordult, és látta, ahogy egy kerekes székes

férfi ölébe veszi a teát és a süteményes tányért, majd a

legközelebbi asztalhoz perdíti magát.

– Holtbiztos, hogy főbe lőném magam, ha ide jutnék –

folytatta Zoran. – Bár az ember nyilván képes mindenhezhozzászokni.



Petri észrevette és üdvözölte őket. Nem tűnt boldognak.

„Most azt hiszi, van pasim” – gondolta Anna elszörnyedve.

Majd rögtön aztán: „Mi a faszt számít? Tök mindegy, mit

gondol rólam.” – Ismeritek egymást? – csodálkozott Zoran.

– Biztos valami munkaügyben találkoztunk – felelte Anna.

Zoran az órájára pillantott.

– Most mennem kell. Nati vár a gyerekekkel. Zdravo, édes,

majd beszélünk. Zoran kacsintott, és jelentőségteljesen elvigyorodott. Anna

legszívesebben visszagrimaszolt volna, de az esőáztatta kirakat

felé fordította tekintetét. „Seggfej” – gondolta.

Fél órával később Anna úgy hagyta el a kávézót, hogy a

kellemetlen érzések vihar korbácsolta tengerként forrongtak

benne. A szél majdnem fellökte, és a hazaúton az autóba is

belekapaszkodott, csúnyán megdobálta. Amint Zoran elment,

Petri természetesen odajött hozzá beszélgetni. Elsőként

rákérdezett, kapott-e Anna további zaklató üzeneteket. Majd az

után kezdett érdeklődni, mi újság Annával, mintha azelőttközeli barátok lettek volna. Anna kényszerítette magát, hogy

illendően válaszolgasson, még egy kis mosolyt is igyekezett

kicsalni magából. Kérdezgette, mi a helyzet a melóban, satöbbi,

amit az ismerősöktől kérdezni szoktak. Petri áthozta a teáját és

a süteményét az ő asztalához. Egy ideig ott ült, beszélgettekerről-arról. Aztán egyenesen rákérdezett, Anna miért nem akar



többé találkozni vele. Anna nem tudott felelni. Azzal az iménti

férfival van együtt? Nem. Amiatt, hogy ő mozgássérült? Nem.

Akkor miért? Nem tudom. Utána Petri már egy szót sem szólt.

Kigurult a kávézóból, az asztalon hagyva félig megevettsüteményét. Anna legszívesebben sírva fakadt volna.

Hazaérve végtelenül fáradtnak érezte magát. A konyhai

szagelszívó alatt dohányozott, és próbált Pan Sonicot hallgatni,

de a recsegés idegesíteni kezdte. „Ez még csak nem is zene” –

gondolta, és komolyzenére váltott. Öt perc Händel, de ez sem

nyugtatta meg. Kikapcsolta a lejátszót. Összegömbölyödött az

ágyában a takaró alatt, és úgy érezte, a matracnak nyomja

valami súly. Idegennek és távolinak érezte a saját testét. „Jó,

hogy kitört a vihar – gondolta. – Nem kell rossz lelkiismeretem

legyen, amiért már megint nem mentem le edzeni. Többet egy

métert sem bírok futni. Csak aludni akarok és aludni, de miért

nem vagyok képes rá?”

Behunyta a szemét, és hallgatta, ahogy a szél zörgeti az

erkély korlátját. A másik oldalára fordult. Túl meleg volt a

takaró alatt. Kidugta a lábát, és megérezte bőrén az ablak felőlbeáradó huzat hideg érintését. „Holnap vennem kell

szigetelőszalagot – gondolta. – Különben télen nem lehet majd

itt kibírni.”

Hajnali háromkor feladta, és felkelt. A hálószoba műanyag

padlója jégként hatott meztelen lába alatt. Gyapjúzoknit éspapucsot húzott, majd kiment az erkélyre rágyújtani. A



viharfront már északkelet felé tartott, az eső szemerkéléssé

csendesedett. A fáradtság ólomsúlyként feszítette minden egyes

izmát. Válla merev volt, és fájt. Nem mert nekitámaszkodni a

korlátnak, mert az a bizonytalan érzése támadt, hogy azleszakadhatna, és hogy valaki az emeletes házak árnyai közül

figyeli őt, és várja, hogy leessen.



A család akkor kezdett megváltozni, amikor kábé tizenkettő

voltam. Vagyis nem tudom, megváltoztak-e, vagy az egésznek

az volt az oka, hogy én megváltoztam. Biztos azzal volt

összefüggésben, hogy megjött, de ez akkor nem jutott el a

tudatomig. Meg azzal, hogy elég sok haverom volt. Egyszer

csak már nem mehettem egyedül az iskolába. Sem iskola után

bárhová. A picsába, felbérelték Mehvant, azt a kis nyomorékot,

hogy kémkedjen utánam. Többet nem mehettem a finn

osztálytársaimhoz, még szülinapi buliba se. Próbáltam

rákérdezni anyánál, hogy miért, de nem válaszolt. Vagy hát

annyit mondott, hogy minden az én érdekemben történik. Meg

a családéban. Hogy majd meg fogom érteni, ha nagyobb leszek.Bedühödtem rá, és a falhoz vágtam valami üvegcsetreszt.

Persze valami istentelen fontos emlék volt Kurdisztánból. Anya

megparancsolta, hogy húzzam le a nadrágomat. A bugyim

mindig maradhatott. Övvel verte el a seggemet, de legalább

nem a csatjával, ahogy apa néha Mehvant. Csapkodott és sírt,

mintha neki még jobban fájna, mint nekem. Én egyszer semsírtam. Összeszorítottam a fogamat, és magamban finnül

kiabáltam, hogy üss csak, az istenit. Mehvan sírt, de csak a

verések után, titokban a szobájában. Anya pár órával később

mindig odajött bocsánatot kérni. Én minden alkalommal azt

feleltem, megbocsátok, de valójában nem tettem.

Elég hamar hozzá lehet szokni ehhez a korlátozáshoz. Kétmásik kurd család lányaival és apa unokatestvéreinek



gyerekeivel összejárhattam, szerencsére sokan voltak, és sok jó

fej volt közöttük, plusz mind Rajapuróban laktak. Nyolcadik

után az egész nyarat Svédországban töltöttem, anya

rokonainál. Volt ott egy pont velem egyidős lány unokatesóm,

és abbou, micsoda nyár volt! Szóval bőven akadt haverom, és

amikor velük játszottam, elég ritkán jutott eszembe, hogy

közben egész végig, bassza meg, egész végig egyúttal egy

felnőtt rokonom szeme előtt is voltam. Egyszerűen csak

örültem, hogy egy kis időre elszabadulhattam otthonról. Az

egészben az volt a legidegesítőbb, hogy Mehvan-baba végig ott

lógott a nyakamon iskolába menet, és olyan átkozottulkomolyan vette az egészet. A könyvtárba is mindig utánam

furakodott. Otthon láttam a szemén, hogyan kuncsorog apa

dicséreteiért és jóváhagyásáért, akár egy kölyökkutya. De az

egyszer sem tűnt fel, hogy meg is kapta volna. Apa szerint

Mehvan buta, és sosem viszi majd semmire. Mégis azt reméli,

hogy orvos lesz belőle. Miért mindig orvosra vágynak? Mi a jóabban, hogy napról napra beteg emberek panaszkodását kell

hallgatni, a fekélyeiket nyomkodni, meg a seggükben turkálni?

Belőlem aztán soha nem lesz orvos, még ha a bizonyítványom

alapján akár lehetnék is!

Csak a gimnáziumban jutott el világosan a tudatomig,

milyen iszonyatos bezártságban élek, egy emeletes házháromszobás lakásává csonkolt Kurdisztán áporodott álmában.

Valami csoda folytán sikerült rávennem apát, hogy engedjen

egy belvárosi reálgimibe felvételizni. Ahová nagyon nehéz

bekerülni. Azt hiszem, apának tetszett, hogy felvághat a

haverjai és főleg a rokonai előtt, milyen okos gyereke van,

főleg hogy Mehvannal kapcsolatban nem igazán volt mire

felvágnia, jó, hogy a gyerek nem bukott meg; és hiszed vagy

sem, a legtöbbünk teljesen normális ember, aki becsüli a



rendes iskolázottságot. És mivel jó volt a bizonyítványom,

felvettek. Először is felszabadult az utam az iskolába, majdnem

ez volt a legjobb az egészben. Mehvan sehogy sem kísérhetett

állandóan egész a belvárosig, hogy aztán ugyanúgy bejöjjön

értem, hiszen ő is iskolába járt, ráadásul az a sok buszjegy egy

vagyonba került volna. Nekem persze mindig az első szóba

jöhető busszal haza kellett jönnöm, és az elején erre átkozottul

oda is figyeltek, előfordult, hogy apa a megállóban várt, de

mivel nem mutattam érdeklődést, csak a tanulás iránt, egy

kicsit engedtek. Aztán kezdtem néha iskola után benn maradni

a városban, azt mondtam, a könyvtárba megyek tanulni adolgozatokra, és elhitték, mert otthon is mindig a

tankönyveket bújtam, és panaszkodtam, hogy nem tudok

koncentrálni, mert üvölt a tévé, és Adan is nyúz, hogy játsszak

vele; de igazából a kávézókat vagy a boltokat jártam az új

osztálytársaimmal, meg később Juséval. Lassanként egy kis

szabadsághoz jutottam, és mivel otthon nagyon jól megtudtam játszani a szófogadó kurd lányt, aki tudjátok, miről

álmodozik csakis és kizárólag (hát a csodálatos független

Kurdisztánról, természetesen, én tényleg ki is tapétáztam a

szobánkat Adannal mindenféle térképpel meg ilyesmivel, csak

hogy megvezessem a családot), hát nem jutott eszükbe

gyanakodni. Talán azt hitték, a legrosszabbnak már vége,probléma nélkül túl vagyunk a kamaszkoron, hogy többé

semmi veszély nem fenyeget. Növelte a nem létező

önbecsülésüket, hogy a saját utódjuk, a saját húsuk és vérük,

még ha nem is a megfelelő nemű, a finnek elit iskolájába jár.

Pontosan tisztában voltak ám vele, hogy a rajapurói jöttmentek

kölykeinek nagy része sosem fog idáig eljutni, és még ha ki is

nézték már a férjemet, azt gondolták, járja csak ki a

gimnáziumot, ha már van esze a tanuláshoz, a könyvekre és a



buszozáshoz pedig lehet szoctámot kapni. Majd megtartjuk az

esküvőt, amikor leérettségizett.



25.

Anna az íróasztalánál ült és a rücskös felületű falat bámulta. A

neoncsövek hideg fénye égette a szemét, fülét bántotta az

idegesítő zümmögés. Hagyta, hogy testét elöntse a zsibbadás, és

a karjára fektette fejét. Kezdte megkörnyékezni az álom. Végre.

Itt-ott apró áramütések rándították meg feszült izmait. Minden

egyes kis rándulás visszahúzta az ébrenlét felé, de amint

ellazult, rögtön a korábbinál mélyebben merült az álomszerű

állapotba. Csodás érzés volt. Azt akarta, sose érjen véget.

Miután Anna húsz boldog percig aludt, Rauno lépett be aszobába. Anna nem bírta felemelni a fejét.

– Megint ittál? – kérdezte Rauno, miután egy ideig nézte az

asztalon fetrengő nőt.

– Nmmh – hallatszott elhalóan a karok közül.

– Aggódnom kéne miattad? Anna végül felemelte a fejét. Vöröslő szemmel nézett

Raunóra. Ennek is pont akkor kellett bejönnie, amikor már

éppen elaludt. Legszívesebben sírva fakadt volna. Vagy eszelős

nevetésben tört volna ki.



– Nem szükséges – felelte. – Csak fáradt vagyok. Persze

attól a rasszista alkesztől soha senki nem kérdez ilyesmit. Vagy

igen?

– Ne kapd fel a vizet! Csak azért jöttem, hogy szóljak, Virvekészen áll a kettesben.

– Rauno, segítenél nekem? – kérdezte ijedten Anna. –

Teljesen kész vagyok, komolyan. Nem bírtam elaludni az

éjszaka. Lehetnék, mondjuk, én a háttérből figyelő rossz zsaru,

aki totál őrült és ijesztő. De légy szíves, intézd te a beszélgetéslényegét!

Rauno fürkészően nézett rá, majd bólintott.

– Vegyük át még egyszer az elejétől az egészet – kezdte Rauno.

– Hol volt augusztus 21-én, este nyolc után?

Anna a helyiség hátuljába húzott egy széket, oda ült le fejét

a falnak támasztva, és remélte, hogy a kihallgatás során végig

megőrizheti a megfigyelő rendőr szerepét. Az agya olyan

dermedtnek tűnt az alváshiánytól, hogy kételkedett benne,

akár egyetlen értelmes kérdést is ki tudna préselni magából.

Vagy bármilyen módon reagálni Virve válaszaira. – Úgy emlékszem, elmondtam már maguknak. Egész nap a

lakásban voltam. Egész este. Egész é jszaka.

– Ezt senki nem tudja alátámasztani.

– De hát az nem az én hibám, vagy igen?

Virve hangja bosszúsan csengett. – És hol volt szeptember 14-én?



– Jerével, nála. Úgy dél körül mehettem át hozzá, és egész

nap ott voltunk. Jere ezt már elmondta maguknak.

– Miért nem említette, hogy viszonya van Jerével azóta,

hogy ő és Riikka szakítottak? Úgy tűnt, Virve készült a kérdésre, magabiztosan

mosolygott.

– Á, köztünk csak a szexről szól a dolog, semmi több.

Jerével azért nem vertük nagydobra, hogy a baráti körünk, ami

egyben Riikka baráti köre is, ne gondolja azt, hogy márkorábban is volt közöttünk valami. Hogy esetleg a mi sztorink

miatt szakítottak. Mert nem.

– Azt mondta, sosem kedvelte Jerét. Jere viszont mást állít.

Szerinte… – Rauno a papírjai között turkált szerinte maguk

között már a gimnáziumban volt valami, és maga azóta is

egyfolytában rá van izgulva.

Virve felnevetett.

– Á, szóval ezt mondta. Ez az egész az ő saját kitalációja,

amivel a férfiúi önérzetét próbálja megtámogatni. Ez most

maguk szerint nyilván nagyon rosszul fog hangzani – mondta,

és Anna felé fordulva mélyen a szemébe nézett –, de én sohanem szoktam úgy ráizgulni senkire, hogy éveken át utána

lihegnék. Kizárt. Nem vagyok az a típus. Én leginkább olyat

keresek, akivel jót lehet dugni. És minden egyéb hiányossága

ellenére Jere történetesen ilyen. Bocs, ha ezzel

megdöbbentettem magát, de én már csak ilyen vagyok.



Annának mosolyra húzódott volna a szája, de megőrizte

pókerarcát. Észrevette, hogy Rauno füle vöröslött. Mégis ki

döbbent itt meg?

– Nos, akkor volt maguk között valami a gimnáziumban? – kérdezte Rauno.

Virve habozott, de végül beismerte.

– Igen. Egy éjszaka egy osztálybuli után. Semmi több.

– Riikka és Jere milyen hamar kezdtek az után az éjszaka

után járni? Virve megint húzta-halasztotta a válaszadást, birizgálta a

felsője ujját és csörömpölt a karkötőivel.

– A következő héten. De ez engem egy kicsit sem zavart.

Nem voltam szerelmes, vagy ilyesmi.

– Hát persze – felelte Rauno, majd folytatta:

– De az azért elég gyanús, hogy a közös barátjuk erőszakos

halálát követően egy szóval sem említik ezt a viszonyt a

rendőrségi kihallgatások során. A rendőrség elől eltitkolni

valamit egészen más dolog, mint a haverok elől. Ha valaki

kihallgatáson teszi ezt, tanúként, az bűncselekmény. Ez

r endkívül rossz fényt vet magukra. – Jaj, hát bocs – válaszolta Virve.

– Tudta, hogy Jere Lappföldre ment akkor augusztusban?

– Tudtam, hogy túrázni ment, de nem tudtam, hogy

pontosan hova.

– És ezt miért nem árulta el nekünk?



– Maguk azt kérdezték, tudom-e, hol van Jere. Nem tudtam.

Felőlem akár Nuuksióban is lehetett volna.

– A titkolózással és ezzel a hozzáállással rendkívül gyanússá

válik a viselkedésük – szólt Rauno idegesen. – Akarja hallani,mit gondolok?

Választ sem várva folytatta:

– Azt gondolom, hogy az egészet maguk ketten tervelték ki

és hajtották végre Jerével. A fegyver Jeréé, és maga lőtte le vele

Riikkát. A másik gyilkosságot talán Jere követte el. Vagy azt ismaga. És nem én vagyok az egyetlen rendőr, akinek ez a

véleménye. Valójában ez a nyomozásunk egyik fő szála,

úgyhogy nem árt elgondolkozni azon, mit hazudozik itt össze.

Rauno az asztalra csapta Ville Pollari fotóit. Az egyiken a

mosolygó férfi a frissen épített házuk udvarán állt a feleségét

átölelve. A másikon a futóösvényen feküdt, szétroncsolt

mellkassal. Virve kifejezéstelen arccal bámulta a fényképeket,

de Anna látta, hogy az álarca mögött ott döbbenet és

visszafojtott sírás forrong.

– Ismerős? – kérdezte Rauno.

– Nem.

– A férfi esetleg épp arra futott a közelben, amikor maga

lelőtte Riikkát? Meglátta magát? Ezért kellett elhallgattatni?

– Nem! – kiáltotta Virve. – Nem, nem, nem és nem! Én nem

csináltam semmit!

– Pedig úgy tűnik. Vagy Jerével közösen, vagy teljesenegyedül. Nem lenne itt az ideje beismerni?



– Nincs mit beismernem – felelte Virve.

– Gondoljon bele, hogy megkönnyebbülne tőle, többé nem

kellene titkolóznia és hazudnia, vége lenne ennek – folytatta

Rauno. – Végre megpihenhetne. – Azért nem mertem szólni rólam és Jeréről meg a

túrázásáról, mert féltem, hogy ő a gyilkos! – kiabálta Virve, és

kitört belőle a sírás. – Higgyék el! Nem csináltam semmit.

Borzasztóan féltem. Arra gondoltam, mi van, ha Jere megőrült,

és engem is megöl. Úgy megkönnyebbültem, amikor kiderült,hogy Sevettijärviben van, hogy nem lehetett ő a gyilkos!

– Szóval Jere képes lenne ilyesmire? Hogy megőrül és

gyilkol? – kérdezte Rauno. Most barátságossá vált a hangja.

– Hát, igazából biztos nem… de néha nagyon féltékeny. És

szörnyen ideges lett, amikor véletlenül elszóltam magam, hogy

Riikkának valószínűleg van valakije.

– Valóban? Nekünk azt mondta, a kapcsolatuknak Riikkával

egyszer s mindenkorra vége volt.

– Vége is volt, Riikka részéről. De Jere vissza akarta őt

szerezni. Soha nem vallotta be, de hát az ember észreveszi az

ilyesmit. Velem csak vigasztalódott. Riikkába volt szerelmes. – Mennyire féltékeny Jere?

– Eléggé.

– Ez mit jelent?

– Hát hogy elég könnyen összeképzel mindenfélét.



Anna felrezzent. Az efféle szavakra és mondatokra mindig

reagálni fog, akármennyire kimerült is. Ezt elhatározta. Soha

nem mulasztja el, hogy rákérdezzen.

– Jere megütötte önt? – kérdezte. Virve sokáig hallgatott, mielőtt válaszolt volna.

– Nem igazán, nem nagyon.

– Akkor hogy érti?

Virve ismét habozott, gondolkodott, mit mondjon.

– Egyszer elkapott, megszorított és megrázott. De csak egylila folt lett tőle a karomon, semmi más. Meg különben is, én

hecceltem.

– Á, szóval maga volt a hibás?

– Nem, nem így értettem.

– És Riikkával erőszakos volt?

– Nem tudom.

– A legjobb barátnők voltak. Tudnia kell.

– Néha igen.

– Nem lenne jobb otthagyni a fickót?

– De hát szeretem! – jajdult fel Virve. – Mindig is szerelmes

voltam belé. A gimnázium óta. De nem tettem Riikkával, semsenki mással semmi rosszat. Biztosan nem. Muszáj elhinniük.

Riikka a legjobb barátnőm volt, mindentől függetlenül.

Virve megint sírni kezdett.

– Mond magának valamit az a szó, hogy Huitzilopochtli? –

kérdezte Anna, még mindig a falnak dőlve.



Virve arcán borzadály tükröződött, ahogy Anna felé

fordult, összegörnyedt, és idegességében lejjebb rángatta a

felsője ujját.

– Az mi? – kérdezte halkan. – Hát ez az! – felelte Anna, és Virvét figyelte. A lány

szemmel láthatóan megdöbbent, és ezt képtelen volt leplezni.

De volt a tekintetében valami más is. Anna látta, hogy Virve

halálosan fél.

Bihar az iskola betonudvarán. Egyedül. Sötét kendő szorosan a

fej köré csavarva, fekete ballonkabát, farmer. Az elit gimi

okkersárga kőfalának támaszkodott, nem vette észre Annát, aki

civil kocsiban ült az utca másik oldalán. Az autórádió zavarosan

hangzó blablát kürtölt az éterbe. Anna kikapcsolta.

Bihar iskolája nem ugyanaz volt, ahová Anna annak idején

járt. Sokkal jobb. Az átlag, amivel valakinek egyáltalán

megfordulhatott a fejében, hogy ide jelentkezik, évről évre a

kilences közelében maradt. Anna gimnáziuma Koivuharjuban

volt. Az átlaga bőven elég lett volna egy nevesebb oktatási

intézményhez, de Annát nem vonzotta, hogy busszal járjoniskolába. Amúgy is olyan sok idő elment a sporttal.

Koivuharjuban kedvesek voltak a tanárok, a diákság

összetételét figyelembe véve egész jók az érettségi eredmények,

és lehetett plusz tornaórákra járni. Ez akkor elegendő volt

számára, és máig nem bánta meg a döntését.



Bihar megmozdult. Egy nyúlánk fiú közeledett felé az

udvaron át. Bihar elővette a telefonját, és babrálni kezdte.

A fiú egészen közel ért hozzá, de Bihar nem emelte fel

tekintetét a telefonról. Úgy tűnt, mintha a fiú sem venné észrea lányt, pedig szinte mellette állt. Egy másodperc, kettő, három.

Aztán Bihar bólintott. A fiú elsétált.

„Ennyi – gondolta Anna ingerülten, majd: – jaj, ti

szegények. Szegény kis nyomorultak, semmi esélyetek a

sikerre.” Anna kiszállt az autóból, és az iskolaudvarra sétált. Bihar

észrevette, el akart menekülni, de végül maradt. Anna a szeme

sarkából látta, hogy az iménti fiú messzebbről figyeli a

helyzetet, egy kábé tízfős diákcsoport biztonságából.

– Magát nem veszik be abba a társaságba? – kérdezte Anna.

– A haverjaimnak dupla órája van, most nincs szünetük –

felelte Bihar.

– Ki volt az a fiú, aki az előbb itt járt?

– Nem ismerem. Megkérdezte, hány óra.

– Valami baja van a szemének? Ott az a hatalmas óra a fal

közepén. – Talán. Én is ezen csodálkoztam.

– Ki volt? A fiúja?

– Nem emlékszem a nevére. Tényleg.

– Hát persze. Mi újság otthon?

– Egész oké. – Mit csinál esténként? Elengedik még egyáltalán valahová?



– Nincs kedvem menni. Tanulok.

– Csak azért engedik a szülei, hogy még mindig ebbe a

gimnáziumba járjon, mert tudják, hogy szemmel tartom?

Bihar megvonta a vállát, és lufit fújt a rágógumijából.Megszólalt a csengő.

– Maga nem ért semmit – szisszent fel a lány, és elindult az

épület felé.

A fiú már eltűnt valahol.

Anna vele is akart beszélgetni. Be kellett volna mennie aziskolába, keresnie egy tanárt, és kiderítenie, kicsoda a fiú. De

képtelen volt rá. Most nem.

Most azonnal el kellett mennie innen.

Kezdett rátörni a szorongás.

Közeledett a kétfejű sas.

Ahogy leparkolt a rendőrség pincéjében, Anna érezte, hogy

nem kap rendesen levegőt. Meglazította a biztonsági övét, és

gyorsan lehúzta az ablakot, de a mellkasára nehezedő nyomás

nem engedett. A szíve kalapált, bőrét kiverte az izzadság.

„Megint kezdődik” – gondolta.

„Lélegezz mélyeket! Nyugodj meg!”

Anna behunyta a szemét. Igyekezett valami egész másra

gondolni, de a szétmarcangolt lány ott hevert a szeme előtt, egy

idegen folyó meredek partján, mögötte, ameddig a szem

ellátott, csak testek és testek.

„Gondolj már valami másra, te nő!” „Bihar nincs veszélyben”



„Kezdek rögeszméssé válni.”

„Nem normális, hogy a szabadidőmben ezt a lányt követem,

aki minden bizonyíték szerint biztonságban van.” „Kezdek

megőrülni ettől a sok virrasztástól, már nem bírommegkülönböztetni az ésszerűt az ésszerűtlentől, az igazságot a

hazugságtól.”

„Annyiban kéne hagynom végre Bihar ügyét?”

„És megpróbálnom végre azt az időt is alvásra fordítani.”

„Meg futásra.” Anna azzal űzte el a szörnyű képeket a fejéből, hogy

elképzelte, amint éppen fut. Lassanként megnyugodott annyira,

hogy ki tudott szállni az autóból, és folytatni tudta a munkát.

Rauno szinte éjt nappallá téve a számítógép előtt ült.

Íróasztalán hemzsegtek a papírok, amik minden olyan

lehetséges információt tartalmaztak, amely bármi módon

kapcsolatban állt az aztékokkal. Két kis szektát talált

Amerikában, melyek hittek az azték istenekben. Az egyik

főhadiszállása San Francisco peremén volt egy régi farmon, és

nagyjából tizenöt aktív taggal rendelkezett. A másik néhányfővel igyekezett makacsul kitartani messze délen, és a helyi

közösség lankadatlan elutasításában volt része. A két csoport

valamennyire tartotta egymással a kapcsolatot. A második

valószínűleg akkor keletkezett, amikor az elsőből kivált néhány

család. Mindkét szekta szerepelt az Egyesült Államok belsőhírszerzésének listáján, de a társadalomra veszélytelen



kategóriában. Egyik társaság sem volt soha részese semmiféle

erőszaknak vagy erőszakra felbujtásnak. Öt évvel ezelőtt a San

Franciscó-i közösség birtokán rendezték a Rainbow Gathering

elnevezésű hippi-összejövetelt. Ezt volt a legnagyobb esemény,amit nyilvánosan valaha létrehoztak, és a rendezvény

problémamentesen zajlott le. Raunóban az a kép alakult ki,

hogy egy csoportnyi ártalmatlan füvesről van szó, akik beszívva

cikkeket írogatnak a netre a saját maguk kitalálta vallásról,

melyben egyesítették a különféle indián törzsek mítoszait ésistenségeit a kommunabeli élettel, a békével, a szeretettel, a

vegetarianizmussal és az úgynevezett könnyű drogokkal.

Az, ami Rauno érdeklődését felkeltette, végül nem a két

szekta valamelyike volt, hanem a mindkét közösség honlapján

megtalálható link egy online áruházhoz, amely többek között

bioquinoát és tönkölybúzát, valamint Huitzilopochtli-

plakátokat, -tányérokat és -nyakláncokat kínált. Hajszálra

ugyanolyanokat, mint amilyen Riikka és Yille zsebéből

előkerült. A gond mindössze az volt, hogy az oldalon nem

szerepelt a cég elérhetősége. Csak egy megrendelőlap. Tipikus

zavaros online bolt, amitől állandóan óvták az embert. Raunorendelt a lakcímére egy csomag biobabot, amilyet már több

ezer évvel ezelőtt is termesztettek Dél-Amerikában, és beírta a

megrendelő Any Questions?-rovatába, hogy szeretne beszélni a

cég tulajdonosával egy esetleges nagyszabású megrendelésről.

„Segítséget kell majd kérnünk a Nemzeti Nyomozó Irodátólezeknek a nemzetközi szálaknak a feltérképezésére – gondolta



Rauno –, az én időm ehhez egész egyszerűen nem elég.” E-

mailben még megkérte Virkkunent, hogy az a lehető

leghamarabb intézze el a dolgot, majd kikapcsolta a

számítógépet, és hideg fényében megdörgölte fáradt szemét.Felkelt, és igyekezett kimozgatni bemerevedett vállát. „Meg

merjem kérni Ninát, hogy masszírozzon meg?” – tűnődött, bár

tudta, hogy nem lesz mersze. Felesleges lenne. Már majdnem

fél éve Nina még csak véletlenül sem ért hozzá. Se egy ölelés, se

egy puszi, se egy érintés. A szexről már nem is beszélve. Rauno kanos volt. A megcsalásra gondolt. Mint minden

egyes nap. De még többször járt a fejében Nina úgy, mint

amilyen még nemrégiben volt. A nevető, csodálatos, édes, szexi

Nina, aki nem tudott betelni vele.

Mi romlott el? Mit kellene tenni?

És Raunónak először jutott eszébe a gondolat, hogy neki

magának kellene tennie valamit, nem pedig csak várni, hogy a

házassága válásba sodródjon. Hogy harcolnia kellene. Nem

szabad feladnia. Ha úgy sem sikerül, hát legyen. Akkor jöhet

akár a válás. De legalább megpróbálta. Küldött egy sms-t a

feleségének, sajnálkozva, hogy megint elhúzódott amunkanapja. De azt is megemlítette, hogy hazafelé útba ejti a

szusibárt.

Még valami?

Ma estére legyen elég ennyi. Kezdetnek megteszi.

Rauno a Kiotó Szusihoz hajtott, és vett egy nagy dobozkülönféle makit. Nina imádta őket. Valaha úgy gondolták, hogy



a szusi erotikus étel. Egymás hasáról ették, és utána

szeretkeztek.

Aztán hazament. A ház sötét volt és csendes. Levetette

kabátját és cipőjét a homályos előszobában, majd óvatosanbekukkantott a lányok hálószobájába. Egyenletes, álmos

szuszogás hallatszott.

Nina gyertyafénynél ült a konyhában. A zöld tea már

készen várta.



26.

Anna az erkélyén ült és dohányzott. A szép szeptember végi

nap már kezdett estébe fordulni, és ő végre egyszer időben

indult haza a munkából. Ragyogó idő volt a sportoláshoz: tíz

fok, enyhe szellő, semmi eső.

De Annának nem volt ereje a futáshoz. Felhívta Ákost. A

bátyja egy kocsmában volt, erősködött, hogy Anna is menjen le.

„Király a hangulat – dadogta Ákos –, drága kicsi húgom.”

Annának nem volt kedve megbizonyosodni róla. Ráadásul

előfordulhatott, hogy Zoran is ott van. Vajon Ákos mióta ivottmár? Próbálta felidézni, mikor találkozott utoljára a bátyjával.

Tán még egy hete sincs. A férfi akkor jól nézett ki, és józan

volt. De hát így megy ez egy alkoholistával, tudta ő. Anna azzal

is tisztában volt, hogy a bátyja előbb-utóbb ráakaszkodik majd a

csengőjére. Valószínűleg előbb. És neki talán muszáj lesz majdajtót nyitnia.

Ákosról az anyja jutott eszébe, akiről már jó ideje nem

hallott semmit. Az utána való vágyakozás összeszorította a

tüdejét. Vagy a cigaretta volt az? Anna elnyomta a cigit,

bement, és bekapcsolta a számítógépét.



– Szia, anyu! – köszönt, ahogy a Skype kapcsolta a hívott

vezetékes telefont. Anyja hangján kellemes meglepődés

érződött.

– Szia, drága kislányom, hogy vagy? – Minden rendben, és veled?

– Itt is, itt is. Milyen az új munkahelyed?

– Egész jó.

– És a kollégák?

– Egész jók – hazudott Anna csak egy hangyányit.Anyjának nem fog beszámolni Eskóról.

– És milyen feladatokat kaptál?

– Nagyon érdekeseket. Majd elmesélem, ha találkozunk.

– Szörnyű, hogy az ember lánya erőszakos

bűncselekmények után nyomoz.

– Jaj, hát nem olyan szörnyűek, mint az ember gondolná –

hazudott megint Anna.

– Mikor jössz haza?

– Igazából fogalmam sincs, mikor leszek legközelebb

szabadságon. Mindenesetre a túlórákból mindig összegyűlik

valamennyi szabadnap. Meglátjuk, karácsonykor sikerül-e

többet egyszerre kivenni.

– Olyan jó lenne, ha itthon lennél karácsonykor!

Koivuharju hogy néz ki mostanában?

– Pont ugyanúgy, ahogy azelőtt is. Gondolj bele, eltelt több

mint tíz év, és itt semmi nem változott. Na jó, a Kiserdő végébeépítettek még néhány házat. De más semmi.



– És Ákos?

– Egész jól megvan – felelte Anna. Ezt a hazudozást!

– Van munkája?

– Nincs. Honnan kapna munkát, amikor nem beszél finnül? – Még mindig nem?

– Sohasem fog. De hát te is ismered.

– Anna, én ismertem valaha egy kamasz fiút, aki tele volt

energiával, daccal és gyűlölettel. Mindig azt gondoltam, hogy

majd kinövi, ahogy a többiek is, hogy ez az egész zenekarozásés szörnyű muzsika csak ideiglenes. De nem az volt. Hogy miért

kellett nekem őt odavinnem…

Anna nem állhatta anyja önvádjait. Túlságosan sokszor

hallotta már őket. Anyja önsajnálatban élt. Talán abból

merítette életerejét.

– Anya! Azt tetted, amit akkor tenned kellett. Nem

maradhattunk ott. Ákos már megkapta a behívót a frontra. A

rendőrségen várta. Apa volt kollégái csak azért nem hozták még

ki, hogy legyen időnk elmenekülni. Ákos legalább életben van.

Végső soron nem ez a legfontosabb?

– Számomra majdnem olyan halott, mint István és Áron.Soha nem hív fel. Nem küld levelet, képeslapot, semmit. Mikor

járt itt? Egyetlenegyszer, és azt is évekkel ezelőtt.

– Téged sem látni errefelé.

– Ne kezdd már megint!

– Te kezdted. Mondtam, hogy akár ki is fizetem arepülőjegyet. Budapestről nagyon olcsón el lehet jutni ide, ha



az embernek van türelme keresgélni a neten. Szívesen

megteszem.

– Szerintem jobb, ha ti jöttök ide. Nekem már nincs erőm

az utazgatáshoz. Anna tudta, hogy ez süket duma. Anyja még csak hatvankét

éves, és nagyon jól tartotta magát. Valami miatt nem akart

idejönni. Korábban is veszekedtek már. Anna arra gyanakodott,

hogy anyja nem bírná elviselni, ha Finnországban lecsúszott

munkanélküliként kellene látnia Ákost. – Rendben van. De hidd el, ha mondom, hogy nem érdemes

egyedül Ákosra hagyni a kapcsolatfelvételt. Ő nem fogja

megtenni. Hívd fel te. Legalább egy levelet vagy képeslapot

küldj neki.

– Meglátjuk. És még mi újság veled? Találtál magadnak egy

rendes férfit?

Anya soha nem bír másról beszélni? Csak panaszkodik Ákos

miatt, és faggatózik Anna kapcsolatairól? Most mondja el? Hogy

augusztusban volt egy mozgássérült, és hogy milyen érdekes

tapasztalat volt, meg hogy a télen egy nála tíz évvel fiatalabb

deszkás kölyök, igazság szerint elég fantasztikus, aztán egyszokványosnál is szokványosabb mérnök a Nokiától. „Ez

biztosan érdekelne, de hát ezek csak egyéjszakás történetek

voltak, cserébe viszont Zorantól, úgy tűnik, nincs menekvés,

igen, hisz Zoranra te is emlékszel. Mindig is utáltad. De a

változatosság kedvéért nemrég megint keféltem vele.” – Anya! Nem keresek magamnak „rendes” férfit.



Másnap reggel Farzad felhívta Annát. A nyári kisegítőjük

felismerte Riikkát. A lány a Hazileklekben járt enni augusztus

21-én délután.

– Lány nem volt egyedül – mondta Farzad.Anna behunyta a szemét.

– Egy másik nő volt vele. Öregebb.

Mi a fene?

– Akarsz beszélni Jennával? Itt van.

– Köszönöm – felelte Anna. Zörgést hallott, ahogy a telefonátkerült egyik kézből a másikba.

– Jenna – szólt bele egy fiatal hang.

– Jó napot, Fekete Anna vagyok, a rendőrségtől.

– Igen, Farzad már mondta.

– Tehát emlékszik, hogy Riikka, a fényképen szereplő lány,

ott járt enni.

– Igen. Augusztus 21-én.

– Hogyhogy emlékszik?

– Megjegyeztem őket, mert nyilvánvalóan veszekedtek, a

lány és az a nő, aki vele volt.

– Veszekedtek?

– Igen. Nem kiabáltak, vagy ilyesmi, de hát észreveszi az

ember, ha elég feszült a viszony. Hát, ezek között az volt.

– Hallotta, miről beszélnek?

– Nem. Mindig elhallgattak, ha kicsit is a közelükbe értem.

Igazság szerint az az érzésem, nem is beszéltek valami sokat. – Meséljen arról a nőről.



– Azt gondoltam, hogy anya és lánya, valami ilyesmi

veszekedés.

– A nő tehát egyértelműen idősebb volt.

– Igen.– Hogy nézett ki?

– Nehéz megmondani. Napszemüveg és kendő volt rajta.

Normál testalkatú. Öreg.

– Mennyire?

– Én olyan nehezen bírom az ilyesmit megbecsülni.Szerintem negyven fölött mindenki öregnek néz ki.

Jennából kitört a kuncogás.

– Gondolkodjon.

– Hát, talán hatvan. Vagy ötven.

– De mégsem öregasszony.

– Nem, egyáltalán nem.

– Biztos benne, hogy nem hallotta, miről beszélnek?

Legalább valamit, akár egy jelentéktelen szót.

– Felvettem a rendelésüket, később megkérdeztem tőlük,

ízlik-e, idegesen azt válaszolták, hogy köszönik, igen. Kivittem

a számlát. A lány megköszönte, a nő nem. Ennyi. – Hogy fizettek?

– Készpénzzel. Külön.

„A fene” – gondolta Anna.

– És a távozásuk?

– Arra nem emlékszem. Pont jött valami nagyobb csoport.– Esetleg látott egy piros autót?



– Nem.

– Köszönöm, Jenna. Ezek az információk még hasznosak

lehetnek.

– Nincs mit. Örülök, hogy segíthettem. Kapják el gyorsanazt az őrültet. A haverjaimmal félünk esténként kimenni.

„Talán nem is árt” – gondolta Anna.



27.

Rauno izgatottan lépett Anna irodájába.

– Megszereztem a netes áruház elérhetőségét, ahol azokat a

vízilóékszereket árulják. Olyan csábító csalit dobtam be, hogy

muszáj volt nekik válaszolni. Találd ki, hol van a bolt!

– Na hol? Csak nem itt?

– Nem, azt azért nem. Valami orosz fickó csinálja

Moszkvából. Eszembe nem jutott volna. Mindenféle

sületlenséget árulnak, amit csak el tudsz képzelni, a

biotojásoktól a new age-bizsukig.– A bio nem sületlenség – felelte Anna.

– Akkor miért árulják együtt mindenféle lelki fejlődésről

szóló könyvvel, kristályokkal, feng shuival meg még ki tudja,

mivel? Nekem sületlenségnek tűnik.

– Mit mondott az orosz?– Hogy naponta több tucat rendelés érkezik a világ minden

tájáról, és nem az ország vagy a termék alapján készít

feljegyzést a küldeményekről, hanem csakis a feladási dátum

szerint. De megígérte, hogy átnézi az ez évi rendeléseket, hogy

jöttek-e Finnországba víziló-nyakláncok. De ez beletelhet egy

kis időbe, a pasas egyedül dolgozik a cégében, ő fogadja a



rendeléseket, csomagolja és adja fel a küldeményeket, ügyel a

készletre. Azt mondta, nem igazán ér rá. Az a nyaklánc amúgy

kisebbfajta sláger lett Amerikában, ott kétezer darabot is

eladott belőle. – Hűha! Mennyit kér érte?

– Tíz eurót. Rendeljünk karácsonyi ajándékba a csapatnak?

– De poén lenne! Rendeljünk!

– Virkkunen nem biztos, hogy fogná.

– Niemi sem.Nevettek. Jó érzés volt.

– És ami a legjobb, valami nemzetközi ügyekre

specializálódott alak folytatja ezeknek a vallási kultuszos

összefüggéseknek a feltárását az NNI-nél. Nekem már kezdett

zsibbadni a seggem a számítógép előtt – folytatta Rauno.

– Remek. Annak biztos találunk más tennivalót is.

Rauno Annára nézett. Egész közel állt hozzá. Meg is

érinthették volna egymást.

– Vicc volt – szólt Anna, hátrált egy lépést, és próbált

elmosolyodni. – Vagyis… úgy értem, nyilván másutt is szükség

van a munkába fektetett energiádra. Rauno visszamosolygott, túlságosan is kedvesen.

„Csak nem képzeli, hogy…” – gondolta aggódva Anna.

– Hé, menjünk el este sörözni! – mondta Rauno. – Úgy

érzem, szükségem van egy korsó egészséges finn sörre ez után a

szörnyű azték világban való vájkálás után. Vagy talán mégisinkább egy cseh sörre. Hívjuk el Sarit és Eskót is.



– Ja, hogy Eskót is, akkor nem tudom…

– Igen-igen, jót tenne nektek egy kis beszélgetés a munkán

kívül is.

– De hisz nem is beszélget! – Hát nem vetted észre, hogy tök nyilvánvalóan kezd

felengedni? Már egyáltalán nem olyan mogorva.

– Talán.

– Addig üsd a vasat, amíg meleg. Menjünk!

– Elhívhatnád a feleségedet is – mondta Anna.– Nem jönne el. Különben is, ki vigyázna a gyerekekre?

– Kár, szívesen megismertem volna.

– Na, akkor megyünk?

– Oké, rendben. Jövök, ha Sari is.

– Megkérdezem, és visszajelzek.

– Jó.

Sari nem lelkesedett egyből az ötletért. Sanna szabadnapos volt,

és Sari anyja vigyázott a gyerekekre. Haza kellene engedni a

fáradt nagyit. Őszintén szólva Anna is rettenetesen fáradt volt.

Másrészt viszont. Anna úgysem tudna elaludni. Sari pedig a maga részéről

már unta, hogy folyton hazarohan a munkából, csábította a

rutintól való eltérés. Esko volt az egyetlen, aki – Anna

megkönnyebbülésére – egyértelműen nemet mondott. Más

dolga van, mondta, részletesebb magyarázatot nem adott.



Anna, Sari és Rauno végül együtt sétáltak le a forgalmas

Sibeliuskatun a Tintti’s Barba, a népszerű belvárosi helyre, ami

épp kezdett felébredni estig tartó álmából. Hét óra volt. A

bárból az évek óta tartó italozás szaga áradt. Néhány kuncsaftmár a pulton szunyókált, mintha odanőtt volna. Anna és Rauno

egy-egy korsó sört rendelt, Sari száraz almacidert. Az egyik

sarokasztalhoz húzódtak.

– Mennyei – mondta Sari, miután belekortyolt az italába. –

Annyira vágytam erre, és még csak fogalmam sem volt róla. – Hé, mit gondoltok erről az egészről, a fiatalok

kihallgatásáról meg a többiről? – kérdezte Rauno.

– Miben fogadunk, hogy együtt tervelték ki, Virve és Jere?

– folytatta aztán.

– Ki lehet az az idősebb nő? Az, akivel Riikka enni volt?

– Igen, és titkol-e valamit Virve és Jere? – vetette fel Anna.

– Lehet, hogy valaki kényszeríti őket ezekre a

szörnyűségekre, valaki, aki ennek a Huitzilopochtlinak adja ki

magát?

Sari suttogásig halkította a hangját, noha a legközelebbi

esetleges fülelők messze a pultnál voltak. – Az a titokzatos nő?

– Lehet, hogy valami kultusz vezetője.

– Ami emberáldozatokat követel.

– Létezhet egyáltalán ilyen kultusz? Itt, Finnországban?

Mármint komolyan.



– Szerencsére mostantól az NNI vizsgálja tovább ezt a

lehetőséget – felelte Rauno. – De mindenesetre azok a jenki

ájtatosok nem egy erőszakos népség. Ellenőriztem a helyi

rendőrségnél is. És semmiféle kapcsolatuk nincs Finnországgal,sőt, más európai országgal sem.

– Jöttek újabb lakossági bejelentések? – kérdezte Anna.

– Minden szarral betelefonálnak az emberek, két vallomás

is jött. Jó lenne már megtalálni azt a piros autót – mondta Sari.

– Jerének kék Lagúnája van – emlékeztetett rá Rauno. – Igen. Hogy lehet ez ilyen bonyolult? – jajdult Anna.

– Anna, amúgy te hogy lettél rendőr? – kérdezte hirtelen

Sari.

Anna már felkészült erre. Legalábbis majdnem. Sejtette,

hogy a kérdésáradat itt fog kitörni. Meglepően sokáig sikerült

már elkerülnie. Mély levegőt vett, aztán belekezdett:

– Hát, először is mindig szerettem sportolni.

„Kivéve most” – folytatta gondolatban, és lelki szemei előtt

megjelent az edzésnaptára, ami az ősz előrehaladtával

ugyanolyan üressé vált, ahogy a leveleiket elhagyott fák.

– Mindig is olyan munkát szerettem volna, amiben amozgás nem az elsődleges dolog, de amihez mégiscsak szükség

van rá. Egy ideig még a seregen is gondolkoztam.

– Voltál katona? – kérdezte Rauno.

– Aha.

– Kicsit részletesebben, hé!



– Fekete szakaszvezetővel beszélsz, úgyhogy vigyázz,

pihenj, oszolj!

– Ne már! Hol végezted a sorkatonait?

– Sodankyläben. Gondolkoztam a tartalékos tiszti képzésen,sőt, egy ideig még a katonai főiskolán is, de végül nem volt

hozzá kedvem. De az egyik nyáron itt dolgoztam a házban, az

engedélyosztályon, útlevélkérelmeket, jogosítványokat meg

ilyeneket csináltam, és közben kicsit megismertem a rendőri

munkát is. Akkor kezdett érdekelni. Annak idején csodálkozott, hogy megkapta a nyári munkát

a rendőrségen. Az újságban olvasott egy rövid hírt, amiben

figyelmeztették az utazni indulókat, hogy készüljenek fel a

nyári csúcsforgalomra, és szerezzék be jó előre az útlevelüket.

Innen jött az ötlet, megírta a jelentkezését, és személyesen vitte

be, egyenesen az osztály vezetőjének. A jelentkezést örömmel

fogadták, és az útlevéláradattól elcsigázott hivatalnokok talán

kevésbé fáradtan tudtak így szabadságra menni, mint kisegítő

munkaerő nélkül. Anna pontos munkát végzett a papírokkal, és

gyorsan tanult. Rögtön megkedvelték. Az ebédlőben párszor

elbeszélgetett egy kedves rendőrnővel. Az azt mondta, hogy amunka tökéletesen alulfizetett, de rendkívül érdekes. Az öt hét

után kapott bérét Anna a jogosítványába fektette.

– De meséld már el részletesebben, miért a rendőrség?

Miért nem a honvédség? – sürgette Sari.



– Mindkettőből volt már a családban. A seregben taszítani

kezdett az az eszetlen parancsolgatás. És nem is igazán passzolt

hozzám.

Anna valójában azért ment katonának, mert ki akartderíteni valamit. Hogy mit, azt maga sem tudta pontosan.

Egyszerűen csak nagyon erősen élt benne az érzés, hogy

meg kell vizsgálnia, összképet kell kapnia, bele kell kerülnie a

rendszerbe, hogy képes legyen megérteni.

De ez sem segített. Az altisztképző után a korábbinál iskevésbé értette. Többet nem próbálkozott.

A háború egész egyszerűen teljesen esztelen dolog volt.

– De hát ugyanez van a rendőrségnél is – mondta Rauno.

– Hát azért nem teljesen. Hierarchikus ez is, ez igaz, és

szigorúan szabályozott, de azért nem annyira fekete-fehér. Itt

azért mégiscsak szükség van az ember saját agyára is, és

párbeszéd folyik, nem csak parancsolgatás és engedelmeskedés.

Jobban passzol ez ilyesvalakihez, mint én, aki mélyen legbelül

hippi-pacifista.

– Igyunk erre! – nevetett Sari, és megemelte poharát.

– A hippikre! – kiáltotta Rauno. – És a rendőrökre – tette hozzá Sari.

– Az apám rendőr volt – szólt Anna halkan, ahogy

megemelte a korsóját.

Nagyokat kortyoltak.

– Meghalt, amikor kicsi voltam.– Jaj, részvétem – mondta Sari. – Hány éves voltál?



– Öt. Nem is nagyon emlékszem rá.

– Megkérdezhetem, hogy hogyan?

– Igazából nem is tudom pontosan, mi történt. Nekem csak

annyit mondtak, hogy szolgálat közben lelőtték. – Rettenetes! – kapott levegő után Sari.

– Részvétem – mondta Rauno is feszélyezetten.

– Köszönöm, de már olyan régen volt.

– Még egy kört? Meghívlak benneteket – ajánlotta fel

Rauno.– Legyen – válaszolta Sari.

– Veletek egész otthon érzi magát az ember, üldögélünk a

kocsmában, koccintunk erre meg arra, a haverom meghív.

Egész biztos, hogy finnek vagytok, nem balkániak? – kérdezte

Anna.

– Mi ilyen önjelölt balkániak vagyunk – nevetett Rauno.

– Balkáni gerlék – tette hozzá Sari.

Miután mindannyian meghívták egymást egy-egy körre, már

benne jártak az estében, és a társaság kellemesen becsiccsentett.

Úgy döntöttek, hazamennek aludni, mert még egy kör már aberúgást jelentette volna. Ez egyiküknek sem hiányzott, főleg

nem a másnap reggeli fejfájás. Sari lekapcsolta az első taxit,

Anna és Rauno pedig kettesben sétáltak a csendes belvárosban.

– Nem ülünk be mégis még egy italra valahová? – vetette fel

Rauno.– Nem, elég volt mára.



– Kurvára nincs kedvem hazamenni – mondta Rauno, és

enyhén megtántorodott. Anna karjában kapaszkodott meg,

visszanyerte az egyensúlyát, de nem vette el a kezét. Anna a

kabátján át érezte, ahogy égeti a bőrét, mint a tűzforrón izzóvas. „Az istenit” – gondolta, de nem tudta lerázni a férfi kezét,

nem merte, nem akarta megbántani.

– Miért? – vette rá magát a kérdésre, bár tudta a választ.

Százszor látta már ezt a férfitípust a kocsmákban; unalmas, akár

az ismétlések ismétlései a tévében. – Á, a házasságom egyre szarabb. Asszem, a feleségem most

már válni akar.

– Tényleg? – kérdezte Anna.

– Igen. Még nem döntöttünk el semmit véglegesen, de már

felmerült a téma. Az istenit, én próbáltam figyelmes lenni,

vittem haza vacsorát, szusit, a kedvencét, ő meg kihasználja a

helyzetet, lefekteti a gyerekeket, és ő is leül az asztalhoz, bassza

meg, ilyen sem volt már hetek vagy hónapok óta, gondold el,

hónapok óta nem fordult elő, hogy egy asztalnál ettünk volna!

Rauno még erősebben megszorította Anna karját. Anna

hagyta.

– Aztán kitölti a teát a csészékbe, és teljesen hétköznapi

hangon közli, hogy valószínűleg el kellene válnunk. Az istenit!

Hogy egy ideje már gondolkozik rajta, és nem lát más

megoldást a helyzetre.

– És van számotokra más megoldás? Mármint szerinted?



– Nem tudom – nyögött fel Rauno. – Jobban meg kellene

próbálnunk.

– Mit?

– Nem tudom. Együtt lenni. Közösen csinálni valamit. – És ezt megmondtad neki?

– Nem! Kivágtam azt az istenverte szusit a kukába.

Észak felé sétáltak. Anna nem akart hazáig gyalogolni,

Koivuharju volt annyira messze a belvárostól. Gondolta, fog

egy taxit a csónakkikötő raktárainál, ahol a belvárosinegyedeket felváltja a Koskipuisto. A park rossz hírben állt a

városiak körében, de a valóságban szinte sosem történt arra

bűncselekmény. Ettől függetlenül az éjszakai séta nem tűnt

valami csábítónak.

– Innentől taxival megyek – szólt Anna.

– Alhatok nálad? – kérte Rauno. – Ne érts félre, csak a

kanapén – folytatta, közelebb húzódva Annához. – Bár igaz,

hogy nagyon vonzó nő vagy.

– Rauno, te be vagy rúgva. Mást is ittál, nemcsak azt a pár

korsó sört? Menj csak szépen haza.

– Nincs hova hazamennem.

– Na persze.

– Anna, te olyan csodálatos vagy! Eszméletlen jól nézel ki.

Hadd jöjjek veled, megígérem, hogy nem nyúlok hozzád –

könyörgött Rauno, és próbálta megcsókolni Annát.

Anna eltaszította magától. – Fejezd be! – kiáltotta. – Ez már nem vicces!



– De miért nem vagyok jó neked? Bénának kéne lennem,

hogy felizgassalak?

– Baszd meg, Rauno! – mondta Anna, és a taxidroszthoz

futott. Beugrott egy kocsiba, és sírását visszafojtva a sötét, üresvárost nézte, amint elsuhan a szeme előtt; a folyótorkolat

szigeteinek elegáns lakóházaihoz tartozó csónakstégek feketén

ringatóztak a csillámló vízen, aztán az autópálya felhajtója,

majd százhússzal el Välikylä és Savela mellett a Koivuharjuban

derengő toronyházak felé. A lakás felé, ahol megpróbált aludni.A ház felé, amit otthonnak hívnak.

Eszébe jutott, hogy még egyszer sem ment el megnézni a

házat, ahová anyjával és Ákossal a befogadóállomásról

költöztek. Egész közel volt. Gyermekkor, kamaszkor. Itt, a

sarkon túl.

Anna nem bírt elaludni. Nem feledkezett meg az ismeretlen

számról érkezett zaklató sms-ekről. Most megint ezeken törte a

fejét.

Lehet, hogy Rauno áll mögöttük?

Reggelig forgolódott az ágyban, Delay Animá ját hallgattafülhallgatóval, igyekezett ellazulni, elfelejteni az sms-eket,

elfelejteni Raunót. Kiment rágyújtani az erkélyre. Fázott egy

szál pizsamában és fürdőköntösben. Az aszfaltra köpött.

A magányt árasztó házak száz üres szemükkel bámultak rá.



28.

– Gondold el, Finnországban csaknem hatszázezer sörétes

puska van – szólt Rauno Eskóhoz, úton Maria Pollari felé a

kocsiban.

– És aztán? – kommentálta Esko.

– Bassza meg, ez kurva sok!

– Ugyan miért?

– Ez azt jelenti, hogy minden nyolcadik finnek van sörétes

puskája.

– Na és? – Hát, ez azért valahogy aggasztó, az istenit.

– Szerintem ugyan nem, de mitől jött így rád a

káromkodhatnék? – kérdezte Esko. – Fáj a hajad a tegnapitól?

– Nem.

– Sokáig voltatok? – Nem.

„Forsman, az aranyfiú, valószínűleg hazudik” – gondolta

elégedetten Esko. Időnként idegesítette, hogy Rauno mindig

olyan jó fiú.

– Hiszen neked is van egy sörétesed, ráadásul tizenkettes

kaliberű, nekem meg kettő is.



– Mégis, valahogy kezdem azt érezni, hogy ebben az

országban túlságosan könnyű fegyverhez jutni, a kiskorúaknak

is.

– Bassza meg, Rauno, ne beszélj már faszságokat! A maitesztek teljesen eszementek, órákon át kell bizonygatnod, hogy

nincs önpusztító hajlamod vagy nem vagy hirtelen haragú

őrült, mégis hogy lehetne még ennél jobban megnehezíteni az

engedélyhez jutást? És vidéki gyerekként te is pontosan tudod a

saját tapasztalatodból, milyen átkozottul f ontos dolog avadászat. Mi mást csinálnának ott a kölykök? Hisz ez állati jó

hobbi, visszatartja őket a rosszalkodástól. A vidéki kölyköknek

eszükbe nem jutna a boltokban lógni, ők elhúznak az erdőbe.

Olyasmit csinálnak, aminek haszna is van, és egyúttal ősi dolog.

A szabadban vannak, friss levegőt szívnak. Ők azok, bassza

meg, akik még nyavalygás nélkül képesek végigcsinálni a

sorkatonai szolgálatot.

– Igazad van. Csak elgondolkodtam, ezek után az esetek

után. Amúgy a vadhúsnak alig van karbonlábnyoma, szemben a

szójával.

– Mi a faszomról beszélsz?

– Te káromkodsz egyfolytában.

– Ez hozzátartozik az ellenállhatatlan vonzerőmhöz.

Amúgy voltál vadászni az ősszel?

– Annyi volt a munka. És otthon is, mondjuk úgy, helyzet

van.



– Bassza meg, Rauno, hát annál inkább! Húzzunk el a

hétvégén Jyräväjärvibe, te meg én. Kibérelünk egy házikót,

szaunázunk, iszunk, és elfelejtjük a nőket. Mellékesen lekapunk

pár récét. Mit szólsz? – Át kell gondolnom. Akár el is mehetnénk – felelte Rauno,

noha tudta, hogy nem fog menni.

Pollariék háza az utca végén pattant a szemük elé. Új,

világoskék családi ház, aminek a manzárdtető csipetnyi régies

udvarház-hangulatot kölcsönzött. Az udvar csendjétől a ház is

elhagyatottnak tűnt. A gyümölcsbokrok megsárgult leveleiket

zörgették. A zelnicemeggy szinte csupasz ágán szélcsengő

zenélt. A veteményes üres volt, földje feltöretlen. Maria Pollari

azonban otthon volt. A konyhába invitálta a két férfit, és

kávéval kínálta őket. Mindketten udvariasan elutasították,

látva, milyen nehezére esik Mariának a mozgás. Járás közben

kezével a keresztcsontját fogta, és fájdalmasan nyögdécselt,

ahogy leült. Nem volt szívük felesleges fáradalmat okozni neki.

– Most miért jöttek? – kérdezte idegesen Maria.

– A férje zsebében volt egy érdekes tárgy. Itt van róla egyfotó. Tudja, mi ez, és hogy miért volt a férje zsebében?

Rauno mutatott egy fényképet a Huitzilopochtli-

nyakláncról. Maria hosszasan vizsgálta. Végül így szólt:

– Soha nem láttam ilyen ékszert. Biztos, hogy Villének

nincs ilyenje. Nekem sincs, ha már itt tartunk. Hogykerülhetett a férjem zsebébe?



– Ezt próbáljuk most kideríteni.

– Mi ez?

Rauno Eskóra pillantott, aki bólintott.

– Az aztékok főistene. Huitzilopochtli – felelte Rauno.– És mi a fenét keresett Ville zsebében? – kérdezte hevesen

Maria.

– Nem tudjuk.

– Ez őrület! – tört ki kiabálva Maria. – A férjemet csak úgy

lelövik egy ártatlan futóedzés közben, és aztán… aztán ott vana zsebében ez az undorító izé. Melyik zsebében volt?

– A melegítőfelsője jobb oldali zsebében – felelte Rauno.

– Ki tette oda, és miért?

– Nem tudjuk.

– Az a gyilkos volt. Valami beteg őrült. Ide fog jönni, és

megöl minket is! – visította Maria, majd hirtelen elhallgatott, és

a hasát kezdte simogatni.

– Teljesen érthető, hogy ön fél, de semmi nem utal arra,

hogy a tettes házakba is be akarna hatolni. Futóösvényeken les

az ott sportolókra.

– Igen, eddig így volt, de talán majd taktikát változtat. Csaknem ismételgetheti a végtelenségig ugyanazt a sablont? Hány

futót akar még lelőni?

Maria már nem kiabált, de a hangja ugyanolyan ideges

maradt.



– Mégiscsak előfordulhat, hogy valami személyes dologról

van szó? – kérdezte Esko. – Hogy a tettes szándékosan

választotta Villét? Mit gondol?

– Azt akarja kérdezni, voltak-e Villének ellenségei? – Akár így is lehet mondani.

– Villének csak barátai voltak. Nem túl sok, de annál

jobbak. Mindenki szerette. Senki sem utálhatta.

– És a múltban? Még a kettejük kapcsolata és a

házasságkötésük előtt? – Egy éve és négy hónapja házasodtunk össze, amikor Ville

itt kapott munkát a városban. Előtte Jyväskyläben laktunk,

mind a ketten odavalósiak vagyunk. Két évig jártunk. Alig

múltunk húszévesek, amikor találkoztunk egy istentiszteleten,

amit az ébredési mozgalomhoz tartozó diákok szövetsége

szervezett. Miféle múltról beszélnek? Ilyen fiatalon az

embernek nincs semmi múltja.

– Embere válogatja. Elég sokaknak van már ebben a korban

– felelte Esko.

– Villének nincs.

– És önnek?

– Nekem sincs. A konfirmációs táborban Aholansaarin

belezúgtam a csoportvezető srácba. Ennyi a múltam. Vad,

ugye?

– Van valamiféle kapcsolata Saloinennel? Ismer onnan

valakit?



– Arra az augusztusban lelőtt lányra gondolnak, akiről azt

feltételezték, hogy Ville szeretője meg más ilyen ostobaságokat.

Nem. Senkit nem ismerünk még csak arról a környékről sem. A

baráti körünket nagyrészt Jyväskyläben hagytuk, úgy értem, azigazán jó barátainkat. Itt csak néhány munkatársunkkal és Ville

tájfutó haverjaival tartjuk a kapcsolatot. Mindenki itt lakik a

községben. Vagyis hát már hozzácsatoltak bennünket a

városhoz.

– Veszekedtek Villével?– Hányszor mondjam még, hogy nem? Szerettük egymást!

Hogy van képük idejönni, és zaklatni engem? – kiabált Maria.

– Sajnáljuk – felelte Rauno. – Csak szeretnénk megtalálni a

gyilkost.

Maria elhallgatott. Egyedül a hűtőszekrény tompa

mormogása törte meg a csendet.

– Ég a hátam. Muszáj vízszintesbe helyezkednem – szólt

végül Maria.

Anélkül, hogy megvárta volna a rendőrök válaszát, nagy

nehezen felállt, görnyedt háttal a nappaliba ment, és oldalára

feküdt a kanapén. – Sokkal rosszabb lett most, hogy Ville már nem segít.

Maria sírva fakadt.

– Van valaki, aki ide tudna jönni segíteni magának? –

kérdezte aggódva Rauno.

Maria megtörölte a szemét, lenyelte a könnyeit, és nagyranőtt hasát simogatta.



következő versenyre. Igaz, Ville számára csak hobbi volt a

tájfutás, de nagyon komolyan vette.

– És mit tud Jussi Järvinenről? – kérdezte Rauno.

– Nem sokat. Kicsit taszító figura. – Hogyhogy?

– Kissé el van telve magától, ahogy a főnökök általában

szoktak. Beképzelt. De a felesége, Tiina, egész kellemes nő.

Néha átjöttek vendégségbe.

– Utoljára mikor? – Júniusban. Szent Iván előtt. Grilleztünk.

– Észrevett akkor valami furcsát a férje és Jussi között?

– Nem – felelte Maria. – Villének senkivel nem volt furcsa a

kapcsolata.

– Tartja a kapcsolatot Jussi feleségével?

– Nem. Nem barátkoztunk annyira össze. Mégiscsak

annyira mások, mint mi. Néha csodálkoztam is, Ville egyáltalán

miért szokott ezzel az öntelt alakkal edzeni.

– És miért? Mit gondol?

– Már elmondtam, hogy errefelé nem igazán vannak

barátaink. Ville a tájfutó társaságban ismerkedett össze Jussival,itt laknak a közelben, nem tudom. A férfiak talán szeretik

aktívan tölteni az időt más férf iakkal. Mindegy kivel, csak farka

legyen.

Rauno elmosolyodott.

Maria fájdalmas arckifejezéssel feljebb támaszkodott akanapén. Ökölbe szorított kézzel masszírozta a keresztcsontját.



– Van amúgy orvosi igazolása erről a hátfájásról? – kérdezte

Esko.

– Mi?! – gerjedt haragra ismét Maria. – Persze, hogy van.

Mégis mit gondol, másként hogyan lennék már másodikhónapja betegállományban? Ott van a fiókos szekrényben.

Túrja elő.

„Temperamentumos egy nőszemély – gondolta Esko. –

Annak idején lázasan kavarhatott azzal a csoportvezető

sráccal.” Esko megkereste a papírt, átnézte, és odabólintott

Raunónak. Meglazult SI-ízület. Erős hátfájás járás, állás és ülés

közben. Munkaképtelen.

Gyilkosságképtelen.

Nyílt a bejárati ajtó. Az előszobából egy női hang

hallatszott:

– Maria! Kinek a kocsija áll az udvaron?

– Két rendőr van itt, anya – kiáltott vissza Maria. – Villéről

kérdezősködnek.

Egy gömbölyű, hatvanas nő lépett a nappaliba, aki mintha

Maria Pollari öregített másolata lett volna. – Jó napot. Sirkka Jääskö, Maria anyja. Azonnal idejöttem,

amint meghallottam, mi történt. Döbbenet. Szegény

gyermekem. Olyan boldogok voltak.

Az anya hangja megtört, és elhallgatott.

– Részvétünk – mondta Esko. – Jó, hogy itt tud lenni alánya támaszául.



– Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy elviszem innen

Mariát, haza, mert itt fél aludni. Szabad? Messzebb lakom,

Jyväskyläben.

Rauno Esko felé fordult, aki egy ideig gondolkozott, aztánbólintott.

– Szabad. Nyilván ez a legjobb neki és a gyereknek. Csak

adják meg az elérhetőségüket, mert biztosan később is lesz még

kérdeznivalónk tőle – mondta Esko.

A kanapéról megint zokogás hallatszott. – Maria tisztára sokkos állapotban van. Félek, mit okozhat

mindez a babának. El tudnának most menni, kérem, hogy

pihenhessen?

– Már indulóban voltunk – felelte Rauno.

– Mikor kapom vissza a férjemet? – tört ki kiabálva Maria. –

El akarom temetni! Adják vissza a férjemet!

– Sajnos a hasonló esetekben a holttest kiadása elég sokáig

eltarthat – sajnálkozott Esko. – Mivel nem természetes halálról

van szó – tette hozzá halkan.

Maria most már egyenesen üvöltött. Sírással és fájdalommal

vegyes állati üvöltés volt, amitől libabőrös lett az ember. Raunokellemetlenül érezte magát, nem tudta, hová nézzen, nem bírta

elviselni a nő fájdalmát.

– Menjenek most – kérte Sirkka Jääskö szenvedő, fáradt

hangon. – Menjenek, mielőtt teljesen kiborul. Nehogy

meginduljanak a fájások.



– Az az érzésem, hogy a gyilkos teljesen vaktában választotta ki

az áldozatait – szólt Rauno úton visszafelé a városba.

– Csak nem hagyott alább a másnaposság?

– Nem vagyok másnapos! – Bepróbálkoztál annál a külföldinél? Vagy ő nálad?

– Hogy tudsz egyfolytában ilyen fasz lenni?

– Na, bepróbálkoztál?

– Az a külföldi megjárta a finn sereget. És rendőr volt az

apja.Esko elhallgatott. Esni kezdett, előbb szemerkélve, majd

sűrűbben. Nedves volt az út. A felhők akár a tisztítógyapot-

csomók fegyverpucolás után.

– Hát, ennek a két áldozatnak semmi köze egymáshoz. Az

az őrült valószínűleg csak leszedte, aki éppen arra futott, valami

azték harcost játszva. Asszem, egy ideig én sem megyek futni –

folytatta Rauno, az ablakon lefelé szaladó esőcseppek csíkjait

nézve.

Rajapuro, este kilenc. Anna egy járőrautóban ül Biharék háza

előtt, a kocsi tetején lustán forgó kék fény. Zuhogó eső, hideg.„Vajon mikor fognak belekötni ebbe a folytonos járőrautó-

kölcsönzésbe – gondolta Anna –, és kérdeznek rá, mégis miben

mesterkedem. Mit mondok majd?”

De igazából nem törődött vele. Majd a saját kocsijával jön,

ha lebukik. Nem fogják tudni megakadályozni.



Biharék lakásában világos volt. A nappaliban a televízió

kékes ragyogása. „Vajon mit néztek? Aligha a Jóbarátok at vagy

a Szex és New York ot.” A konyhában néha feltűnik egy alak.

Talán vízért ment ki. Vagy a hűtőszekrényhez. Normális családieste. Normális család.

Aha.

Az eső olajként csillogott az aszfalton, a tíz- és tizenkét

emeletes toronyházak csúfot űztek a fák koronájából. Biharék

lépcsőházának előteteje alatt félig letolt nadrágú fiatalok szívtakvalamit. Létezésük erejével dacoltak a házból rájuk szálló,

életfogytiglanra szóló árnnyal. Olajba ragadt récék, akiket

egyetlen narancssárga overallos sem jön megmenteni.

Senkit nem érdekel. Mindig kívülállók maradunk.

Idegenek.

Mások.

„Miért nem tudom ezt abbahagyni?” Olyan fáradt volt,

hogy el tudott volna aludni a kocsiban. A munkából egyenesen

haza kellett volna mennie aludni. Most még vissza kell hajtania

a belvárosba, leadni odabenn az autót, aztán kivezetnie

Koivuharjuba. Majdnem egyórás kör. Mi lesz így megint azéjszakai alvásával? Most húzta szemhéját az álom, az autó fűtése

forró altatót fújt az arcára, bágyadtnak érezte magát.

Úgy nézett ki, Biharéknál minden rendben. A lány

valószínűleg már megcsinálta a leckéjét, ahogy minden rendes

iskolás lány, és most kurd nyelvű szappanoperát néz atöbbiekkel a műholdas csatornán, lefekvéshez készülődve. Apja



és anyja hálát adnak Allahnak, hogy ilyen klassz lányuk van, és

támogatják, hogy folytassa a tanulást, egészen az egyetemig. A

fiatalabb testvérek a Bihar kijelölte utat fogják járni, és egy nap,

nem is olyan sokára, Finnországban magasan képzett, soknyelven beszélő és sokkultúrájú második generációs

bevándorlók élnek majd.

Aha.

„Csak egy üldözési mániás munkafüggő vagyok” – gondolta

Anna, azzal lenyomta a kuplungot, egyesbe kapcsolt, kiengedtea kéziféket, gázt adott és elhajtott Chelkinék udvaráról.

Hazaérve felfrissült. Vagyis inkább elszökött előle az álom.

Frissnek már hetek óta nem érezte magát, az agya helyére

mintha dermedt, kásaszerű kocsonya telepedett volna, a

vállfájása nyújtással sem enyhült, a szíve egyfolytában túl

gyorsan vert, egész teste mintha egyszerre pörgött volna túl és

lett volna cselekvésképtelen.

Bejelentkezett a rendőrség belső hálózatába, és elkezdte

olvasni Sari jelentéseit a Ville telefonjával és bankszámlájával

kapcsolatos információkról. Ellenőrizték az összes indított és

fogadott hívást Ville halálának napján; ezek leginkábbmunkaügyekben történtek. Hazafelé Maria hívta, később

otthon Jussi. Ennyi. Sari átnézte Ville teljes nyári híváslistáját

is, és összehasonlította Riikkáéval. „Hűha, micsoda munkát

végzett” – ámult Anna. Villét egyetlen alkalommal sem hívták

ismeretlen feltöltőkártyás számról. És ő maga sem hívott ilyet.A beszélgetésekben nem volt utalás sem Riikkára, sem a baráti



Vajon a futók meggyilkolására gondolt a beküldő? Vagy az

általános közrendre? Vagy mire? „Jöjjön csak, ismerkedjen meg

a rendőri munkával – szólt Anna gondolatban az ismeretlen

szerzőhöz –, nézze csak meg, hogy lustálkodunk egész nap.” Arendőrséget mindig kritizálták, bármit is tett.

Mindig ugyanaz. Már hozzászokott.

Igazából nem is vágyott olyasmire, amit a hétköznapi

emberek felfrissülésnek és pihenésnek hívnak. Filmszakadást

akart, mégpedig alaposat. Legalább egy pillanatra.



Október



29.

Veli-Matti Helmerson tanár felemelte tekintetét a számítógép

éles fényű képernyőjéről. Koppanás hallatszott volna a

folyosóról? Mintha a szomszédos terem ajtaja csapódott volna.

Egy ideig éberen fülelt, mert néha előfordult, hogy a diákok

valami csíny miatt visszasettenkedtek az iskolába, ha nyitvavolt a kapu. Furcsa, esténként hogy csábította az iskola a

diákokat, különösen azokat, akik nappal nem annyira érezték

ott jól magukat. Ennek az épületnek az udvarára is minden

nyáron ki kellett hívni a rendőrséget, hogy hessegessék el az

iszogató és graffitiző fiatalokat, az iskola saját kis arany

bogarait, akikre a szünidőben rátört az alma mater utáni vágy.

Semmi nem hallatszott. Az épületben ismét töretlen csend

honolt. A portás négy tájban körbejárt, és bezárta a nagy

iskolaközpont összes bejáratát. A diákokat már nem kellene,

hogy beengedjék. Valószínűleg Kirsi Koponen indult haza a

szomszédos osztályteremből. A negyedikesek csinos, fiatal, újtanítónője, aki lelkesnek, szorgalmasnak és lelkiismeretesnek

tűnt. „Mint mindegyikük, az elején – gondolta Veli-Matti –,

aztán néhány év alatt kiégnek.”

Veli-Matti a terem falán ketyegő órát nézte. Már hat felé

járt. A voltaképpeni tanítás után még benn maradt, hogyelőkészítse az e heti óráit, és végignézze az egyik fejlesztési



projekthez kapcsolódó feladatokat. Észrevétlenül száguldott el

még három óra a munkahelyén, fizetést pedig nem kap érte.

És egyesek még irigylik a rövid munkanapjaiért.

Veli-Matti úgy döntött, abbahagyja. Kikapcsolta aszámítógépet, rendbe tette a papírokat az asztalon, leoltotta a

villanyt az osztályban, és a kihalt tanáriba ment. Az asztalokon

néhány mosatlan kávéscsésze árválkodott. „Vajon kinek

dolgozik itt az anyja?” – tűnődött Veli-Matti, legalábbis a

tornatanár Seppo Vilmusenaho névvel ellátott bögréjétfelismerve. Elkényeztetett egy alak, állandóan kiszolgálják.

Mindig másra hárítja a saját feladatait. „Ha nő lennék, vajon

most elmosogatnám a bögréjét? – töprengett. – A nőknek ez a

szokása, mindenkiről gondoskodnak, ők maguk váltják ki a

férjük és a fiaik tehetetlenségét.”

Veli-Matti elöblítette saját teáscsészéjét, majd a

szárítószekrénybe tette. Aztán a fogashoz ment, ívelt talpú

benti szandálját félcipőre cserélte, felvette a kabátját, és bezárta

a tanárit. Ez annak a feladata volt, aki utoljára távozott. A

kivilágítatlan folyosóra lépett, melyet az osztályok, vécék,

szertárak és takarítóeszköz-tároló helyiségek sötét ajtóitagoltak.

A felhők esővel fenyegetve sodródtak az égen. Felerősödött

a szél. Veli-Matti előbányászta kesztyűjét a kabátzsebéből.

Fázott. Az iskola hatalmas, lebetonozott parkolójában két autó

gubbasztott, egy piros Volkswagen Golf és az ő fekete BMW-je.„Mégiscsak van itt még valaki?” – tűnődött. Ki maradt még



benn? Kinek van ilyen kocsija? Ismerősnek tűnt. De az

iskolában a takarítókat és a konyhásokat is beleértve több mint

százan dolgoztak. Veli-Matti nem ismerhette fel mindenki

autóját, őszintén szólva nem is igen izgatták őt. Kivéve, amikorVilmusenaho egy vadonatúj Mercedesszel állított haza

Boszniából, az bosszantotta. Egy év kihagyás ebből a melóból,

és egy istentelenül drága autó. Aránytalannak tűnt ez a sok jó

annak a seggfejnek.

Ahogy Veli-Matti kinyitotta tíz éve tisztesen szolgálóBMW- je ajtaját, és félig már beült, tekintete az osztályterme

ablakára vetődött.

Égett a villany.

– Basszuskulcs – káromkodott fennhangon Veli-Matti –, hát

nem kapcsoltam le?

Becsapta a kocsi ajtaját, és visszafordult, tett néhány lépést

az iskolaépület felé, de aztán megint meggondolta magát. „Á,

maradjon” – gondolta. Attól nem fog csődbe menni a város,

hogy egy éjszakán át ég a villany. A könnyű iskolai ebéd óta

már jócskán eltelt az idő, Veli-Matti éhes volt. Úgy döntött,

hagyja, hadd égjen a villany, és hazament.

A hűtőszekrényben ott volt az előző napi lasagne maradéka, és

egy cseppnyi fehérbor. Veli-Matti megmelegítette a mikróban

az ételt, és kitöltötte egy pohárba a bort. Az ital íze állottnak

tűnt, és túl hideg volt. „Kicsit úgy, mint ez a nő itt – gondolta,



igyekeztek a lehető legkevesebb papír kéztörlőt használni, és a

szünetek idejére lekapcsolták a villanyt. Veli-Matti szerint

mindez felesleges volt, de ettől függetlenül példát kellett

mutatni. Átvette a melegítőjét, kilépett a szemerkélő esőbe, ésnyugodt kocogással a saloineni iskolaközpont felé indult,

melynek parkolója teljesen kihalt volt, leszámítva a piros

Volkswagent.

„Még mindig munkában?” – csodálkozott Veli-Matti.

A folyosó csöndje nyomasztónak hatott.

– Hahó! – kiáltott Veli-Matti már a kapuból, de egyetlen

sötét ajtó sem tárult fel a kivilágítatlan folyosón. Az iskola üres

volt és néma.

Veli-Matti úgy ismerte az épületet, mint a tenyerét, és akár

bekötött szemmel is eligazodott volna benne. Ennek ellenére

f elkattintotta a villanykapcsolót. Félt. Augusztus vége óta félt,

bár biztos volt benne, hogy azoknak a borzalmas eseteknek

semmi közük őhozzá, nem lehet közük, józan ésszel

belegondolva.

Elsétált a csukott ajtók sora előtt a saját osztálya felé. Ismerős épület, ismerős termek, kulcs csak az ismerős

személyzetnél. Nincs itt semmi vész.

A második gyilkosságot követően kezdett megnyugodni.

Sehogy sem lehet közük hozzá, egyszerűen kizárt.

De futni már csak lakott területen futott, az otthonaközelében.



Így tettek ám mások is.

Teljesen normális óvatosság ebben a helyzetben.

Ahogy Veli-Matti kinyitotta az osztályterme ajtaját,

észrevette, hogy a számítógépet is bekapcsolva felejtette.„Furcsa – gondolta –, mitől lettem ilyen szórakozott, egész

biztos vagyok benne, hogy mindkettőt lekapcsoltam.”

Önmagára kissé dühösen az íróasztalához masírozott, lehajolt a

géphez, kikapcsolta, aztán felegyenesedett, hogy már induljon

is.De nem tudott.

Az ajtó előtt egy sötét alak állt, aki sörétes puskát emelt rá.

– Te jó isten, mit… – kapott Veli-Matti levegő után.

– Hallgass, és ülj le! – utasította az alak, és lekapcsolta a

teremben a villanyt. – Ki van biztosítva, meg van töltve, és

tudom használni, ahogy azzal bizonyára tisztában is vagy.

Veli-Matti leült a székére. Az osztály ablakain át

beragyogtak a parkoló fényei, és a padlóra rajzolták a padok

árnyékát. „Hogyhogy nem ismertem fel az autót? – gondolta

Veli-Matti. – Hát így ér véget minden?”

„A munka. Az élet. Minden.”

„Igen, így ér véget.”

„Én már nem érem meg a holnapot.”

– Van számodra egy ajándék az asztalon. Fogd, és tedd vele

azt, amit tenni kell. Ne próbálkozz semmilyen trükkel,

különben rajtad kívül mások is megjárják, nagyon is.Megértetted?



Veli-Matti az asztalon heverő injekciós tűt nézte, és

bólintott.

– Mi van benne? – kérdezte remegő hangon.

– Nem fogsz belehalni. Csak kellemesebbé teszi számodra adolgokat. Melegen ajánlom – felelte az alak.

Veli-Matti a fecskendőt bámulta. Nem lesz képes rá. Még

sohasem szúrta meg magát. Az ujjbegyéből vett vérmintától is

félt.

– Gyerünk már, te szarkupac! – mordult fel az alak, ésfenyegetően meglóbálta a puskát. – Ha pontosan azt teszed,

amit mondok, senki másnak nem lesz bántódása. Gondolj,

mondjuk, arra a sok kis édes diákodra, akik itt laknak egész

közel. Eveliina például egyedül van most otthon, ellenőriztem.

Az anyja egyedülálló, és ma esti műszakos. Ha itt kell lelőnöm

téged, akkor Eveliinának is annyi. Meg talán pár másiknak is.

„Ez őrült – gondolta Veli-Matti. – Eszement őrült.”

Veli-Matti Eveliinára gondolt, aki egyedül írja otthon a

leckéjét. Csendes, lelkiismeretes kislány, minden tanár

álmainak diákja. Az anyjának lelkifurdalása volt, hogy váltott

műszakban dolgozik, és a kislány sokszor magányosan tölti azestéit; volt, hogy a padra borulva sírt a szülői fogadóórán,

őszintén megnyílt a lánya tanára előtt.

„Eveliina nem kaphat a borzalmakból” – döntött Veli-Matti,

reszkető kézzel felemelte a fecskendőt, és nekiállt feltűrni a

melegítőfelsője ujját. – Ez az. Okos fiú.



Veli-Matti habozott, a szíve úgy dörömbölt, hogy zúgott

tőle a feje. Aztán a karjába nyomta a fecskendőt, és behunyta a

szemét. A feszültség szinte abban a pillanatban eltűnt a

testéből. A szíve megint lusta nyugalommal kezdett dobogni,úgy tűnt, a kedélye is megbékél. Végtagjai szinte lefolytak a

padlóra. Hirtelen kedve támadt leheveredni aludni, az asztalra

fektetni elnehezült fejét, és megadni magát a felszabadító

álomnak. Az osztályterem altatódalként ringatta. Az alak távoli

ponttá zsugorodott az ajtó mellett, és Veli-Mattinak már nemvolt ereje törődni vele.

Az asztalra borult, és homályosan látta, hogy a pont

közeledni kezd. Mint egy lassított filmen, a pont ismét alakot

öltött, és letette a körvonalait vesztett puskát a palatábla elé,

majd eltűnt Veli-Matti mögött, hátrahúzta ernyedt kezét, és

bilincset kattintott puha csuklójára. Noha Veli-Matti még

mindig érzékelte a helyzet komolyságát, nevethetnékje támadt.

Itt lett volna az alkalom, hogy behúzzon egyet ennek az

őrültnek, elérhetetlen távolba rúgja a puskát, és elfusson. És ő a

kisujját sem bírta megmozdítani.

Az alak leült egy padba, Henrik helyére, és szótlanul várt.Kis idő múlva Veli-Matti kezdett valamennyire magához térni.

Az osztályteremben lévő dolgok visszanyerték körvonalaikat,

és a végtagjait is újból magáénak érezte. Az alak felkelt, egy

ideig a parkolót figyelte, aztán egy puskabökéssel felállította a

székéből Veli-Mattit, az iskolából a parkolóba irányította, apiros autó elülső ülésére, és elindult vele valahová.



30.

Ronkainen főhadnagy mindennap lebiciklizte a munkába

vezető hét kilométeres útját a rendőrségi ügyeletre, ahol a

feladata szerint a hatóság segítségére vágyó emberek

telefonhívásait fogadta, és továbbította őket intézkedésre a

megfelelő helyre. Békés indulást várt a napjától, lassú

kávézgatást teljes nyugalomban, mert kedd reggel volt, és a

bűnügyi statisztikákban általában a hétfőről keddre virradó

éjszakák voltak a legcsendesebbek.

Ezúttal azonban a telefon már azelőtt megcsörrent, hogy őrendesen elhelyezkedhetett volna az íróasztala mögött.

– A férjem nem jött haza – szólt egy női hang Ronkainen

fülébe.

– Legyen szíves elsőként megmondani a nevét, és utána

pontosabban leírni, mi történt – kérte Ronkainen. Az asztalonálló kávéscsészére pillantott, melynek tartalma kezdett kihűlni.

– Kaarina Helmerson vagyok. Saloinenből telefonálok. A

férjem tegnap este elment futni, és nem jött haza.

Ronkainen főhadnagy azonnal felélénkült.

– Azt mondta, futni?

– Igen.



– Hová?

– Nem tudom.

– Azt hiszem, egyenesen kapcsolom önnek az egyik

nyomozónkat – mondta Ronkainen, miután egy töredékmásodpercig mérlegelte a helyzetet.

– Rendben – felelte a nő.

– Fekete Anna.

Volt néhány finn szokás, amit Annának sehogy sem sikerült

elsajátítania. Az egyik ilyen az volt, hogy a keresztnevetmondják elsőként. A magyaroknál a vezetéknév áll elöl.

– Kaarina Helmerson, jó reggelt!

– Jó reggelt!

– A férjem nem jött haza. Tegnap elment futni, és nem tért

vissza. Nem jelzett semmit, és nem veszi fel a telefonját.

Rettenetesen aggódom. Olvastam a lapokban…

A nő hangját fájdalmas zokogás törte meg.

– Merrefelé indult a férje? – kérdezte gyorsan Anna.

– Nem vagyok benne biztos. Azelőtt mindig a selkämaai

futópályára járt, de az után a szörnyű eset után tudomásom

szerint már senki nem mer oda menni. Veli-Matti is csak itt a

faluban kocogott, lakott ter ületen.

Anna érezte, hogy izgatottság lesz rajta úrrá. Riikka

saloineni volt, és Selkämaan halt meg.

– Néha járt Vainikkalába és Riitaharjura is, de úgy tudom,

mostanában már arrafelé sem, ezek után a… gyilkosságok után.



– Történt már bármi ilyesmi korábban? Hogy bejelentés

nélkül elment egy-két napra?

A nő elsírta magát.

– Soha – felelte.– Most leteszem a telefont, és kiküldőm a járőröket, hogy

ellenőrizzék a futópályákat, amiket említett, rendben? Rögtön

visszahívom, amint beszéltem velük. Legyen a telef onja mellett.

– Rendben – válaszolta a nő.

Anna a folyosóra rontott az irodájából, ahová egy perccelazelőtt érkezett meg. Egy századmásodpercnyit tétovázott Esko

irodájának ajtajánál, fontolgatta, hogy inkább Sarihoz megy,

sőt, egyenesen Virkkunenhez, de aztán meggondolta magát,

összeszedte a bátorságát, és bedörömbölt Esko ajtaján, kiáltotta

a nevét, a férfi pedig megjelent.

– Megint megtörtént – mondta Anna. – Vagy legalábbis azt

hiszem.

– Bassza meg! – felelte Esko, és a szokott lenézéssel az arcán

bámult Annára. A lehelete fokhagymával vegyes alkoholtól

szaglott, hiába próbálta torokcukorka szopogatásával leplezni.

Anna megborzongott.

– Valami futó, megint egy férfi, nem ment haza. A felesége

azt mondja, a férje már letett a pályákról, de azelőtt

Selkämaara, Riitaharjura és Vainikkalába járt futni. Felhívom a

járőröket, hogy ellenőrizzék mind a három területet. Amúgy

megmoshatnád a fogadat. Meg a képedet is. – Ebben a korban már nem segít – felelte Esko.



Anna riasztotta a járőrautókat, jelentette Virkkunennek a

helyzetet, aztán visszahívta Kaarina Helmersont.

Kihangosította a telefonját. Esko ott ült mellette.

– Üdvözlöm, én vagyok az, Fekete Anna bűnügyi nyomozófőhadnagy. A járőrök kimentek, és azonnal jelentik nekem,

amint megtudnak valamit.

– Rendben. Köszönöm.

– Lehet, hogy nem történt semmi különös. Az emberek

néha eltűnnek, aztán megint előkerülnek. Összességében ezelég gyakran előfordul, olyanoknál is, akik azelőtt nem

csináltak ilyet.

Anna elgondolkozott, vajon ez igaz-e. Mindenesetre ezt

szokták mondani az aggódó hozzátartozóknak.

– Veli-Matti szólt volna, és már a munkahelyén kellene

lennie. Sosem hiányzik a munkából, hacsak nem nagyon beteg.

– Érdeklődött már a munkahelyén?

– Az előbb hívtak fel onnan. A diákok csodálkoztak, hogy a

tanáruk nem jelent meg az órán.

– Tehát a férje tanár.

A nő hangja megint megtört. – Igen. Osztályfőnök a saloineni alsó tagozatban. Nyolckor

kezdődött volna a történelemórája a 6. b-vel.

– Miért nem telefonált korábban? Már tegnap este. Aligha

szokott a férje egész éjszaka futni. Hánykor indult el?



„Megint túl sok kérdés egyszerre” – szidta magát Anna,

miért siet állandóan? És a kérdések vádló hangneme sem volt

megfelelő.

– Éjszaka nem voltam itthon. Tegnap este fél hétkor jöttemel, és Veli-Matti akkor azt mondta, még kimegy futni.

– Ön hová ment?

– Az idős édesanyámhoz a városba. Sokszor alszom nála.

Már nem sokáig fog tudni a saját lakásában lakni, de igyekszem

a végsőkig támogatni ebben. Csak nemrég értem haza. – És ön dolgozik?

– A saloineni gimnázium igazgatója vagyok, de most egy

évig helyettesítenek, elsősorban azért, hogy anyámat gondozni

tudjam. Nyolcvankilenc éves, és attól tartok, már nem sokáig él.

– Tehát reggel hazaért, és észrevette, hogy a férje elment

futni, de nem jött vissza.

– Igen, először persze azt láttam, hogy az autó ott áll az

udvaron, így arra gondoltam, még otthon van. Szinte mindig

autóval megy munkába. De a ház üres volt, amikor beléptem.

Elég hamar rájöttem, hogy már este óta az.

– Miből vette észre?

– Az újság ott volt a levelesládában, kávét nem főzött, az

asztalon semmi nyoma nem volt a vacsorának vagy a

reggelinek. Az ágy is érintetlennek látszott. És a futócucca nem

hevert halomba hányva a fürdőszobapadlón. Veli-Matti mindig

ott szokta hagyni.



Kaarina megint felzokogott. Anna vacillált, hogy egyből

induljanak-e el a nőhöz, vagy előbb várják meg a járőrök

jelentését. Mennyi időbe telik, mire mind a három futóterepet

végignézik? Ha a férfit megölték, és minden a korábbi sablonszerint zajlott, elég hamar meg kell találniuk. Az áldozatokat

semmilyen módon nem próbálták meg elrejteni, mind a ketten

ott feküdtek a futópálya közepén, groteszkül a nyílt színen,

mintha kiabálnának, hogy ide nézzetek. Anna úgy becsülte, pár

órán belül megtudják, lelőtték-e Kaarina Helmerson férjét afutóösvényen.

– Boldogul egyedül, vagy küldjek oda már most valakit? –

kérdezte Anna.

– Nem is tudom. Elboldogulok, talán. Csak a lehető

leghamarabb szeretném tudni, hol van a férjem.

– Mindannyian ezt szeretnénk. Biztosan jól van, és

hamarosan előkerül. Talán már hazafelé tart. Esetleg futás

közben találkozott egy ismerősével, elmentek sörözni, aztán

még folytatták valahol az estét. Vagy ilyesmi. Nagyon gyakran

megtörténik az ilyen, higgye el.

– Igen, már mondta. Kaarina hangjában meglepő hidegség csengett, amitől

végigfutott Anna hátán a hideg. Úgy döntött, megvárja, mit

mondanak a járőrök. Teljesen felesleges lenne egyből elindulni

Kaarina Helmersonhoz. Valószínűleg minden pontosan úgy

történt, amint azt az előbb igyekezett elhitetni az asszonnyal.



Ő maga miért gondolta elsőre, hogy megint gyilkosság

történt? Miért ő maga hitt a legkevésbé a saját győzködésében?

Esko kiment a teakonyhába. Anna utána.

Hallgatagon itták a kávéjukat. Anna szeme akarata ellenéreis igyekezett lecsukódni, és zúgott a feje. Megint hajnal volt

már, mire el bírt aludni. Hányszor is vonszolta már be magát a

munkába mindössze néhány órányi alvás után? Meddig bírja

még így? Eskót nézte, aki szintén fáradtnak tűnt.

– Jól aludtál? – kérdezte egy hirtelen ötlettől vezérelve. – Mi? Csesztetni akarsz?

– Nem, egyáltalán. Bocsánat. Nem akartam.

– Hű, de nagyon bocsánatot akarsz kérni.

– Bocs, emiatt is.

És akkor megszólalt a telefon.

Anna lenyomta a zöld telefonkagylós gombot, a füléhez

emelte a mobilt, és szó nélkül figyelt. Aztán bólintott, és

letette.

– Mondd már, az istenit, mi történt! Megvan a fickó? –

kérdezte idegesen Esko.

– Meg.

– Bassza meg! Honnan került elő?

– Ahonnan Riikka is. Szitává lőve. Huitzilopochtlival a

zsebében. A harmadik áldozat.

– A kurva életbe!



A selkämaai futópályán valami megváltozott, és ez nem a késői

őszi időből fakadt, nem a lehullott levelek tarkította talajból

vagy a csupasz ágakból, sem a felhős égből, ahonnan a nap idén

már nem lepi meg forróságával az embert. Anna egyből észrevette.

Az áldozat volt az oka.

Noha a korábbi áldozatok is megdöbbentő látványt

nyújtottak, azért még egész szépen festettek ehhez képest. Őket

legalább csak lelőtték. Ezúttal mást is tettek.

A halott férfi a hasán feküdt a földön. Anna óvatosan

közelített a holttesthez, igyekezett nyugodtan lélegezni, pedig

legszívesebben a lehető leggyorsabban elfutott volna onnan.

A férfit hátulról lőtték főbe, ahogy a földön feküdt. Ezt a fej

alatt lévő véres gödör árulta el, ami a lövés becsapódásának

erejétől keletkezett. Az agy és az egész fej nagyrészt a gödörbe

folyt, és itatósként szívta fel a puha fűrészpor. Szinte alig

lehetett a lövéstől szétfröccsent agy undorító nyomait látni.

Ebben a tekintetben csaknem elviselhető lett volna a kép, ha

szerte a futópályán és a test körül nem lett volna annyi vér,mintha vödörből zúdították volna. A melegítőkabát hátrésze

furcsán szakadozott volt, és mindenütt vértől feketéllett. Ezeket

a nyomokat nem a lövés hagyta.

Miután a holttestet lefényképezték abban a helyzetben,

ahogy rátaláltak, megfordították. Azonnal kiderült, honnan asok vér. A férfi mellkasát és hasát több szúrás érte valamilyen



éles tárgytól, valószínűleg egy hosszú pengéjű vadászkéstől. A

törzs egész középső része tele volt vágásokkal. Mintha

Huitzilopochtli ki akarta volna tépni áldozata belső szerveit. A

test elhelyezkedése és a körülötte lévő vérnyomok arra utaltak,hogy előbb a mészárlást követték el, és utána végezték ki

tarkólövéssel a férfit. Ezenkívül a melegítőnadrágját

megpróbálták meggyújtani, amit azonban a jelek szerint

meggátolt az eső.

A gyilkos nem engesztelődött ki, ellenkezőleg. Anna émelygett.

„Te átkozott tengerparti cserjés, te ostoba és semmitmondó

táj, beszélj már, gyerünk!” – suttogta magában Anna, majd

otthagyta a helyszínelőket és a halottkémet, hogy folytassák

munkájukat, ő pedig elindult körbe, hogy megvizsgálja a

futópályát szegélyező terepet. A bokrok levelei már a földre

peregtek. A füzek sűrű vesszőkként meredeztek, mint a rőzse,

mögöttük hallgatott a fenyőerdő. A tengert sejteni lehetett a

távolban, ha az ember megállt és fülelt. Itt-ott sötétvörös

áfonyák várták, hogy valaki leszedje őket. Anna megkóstolt

egyet. Most már jó. Már itt járt a fagy. Miután Anna egy kilométert sétált, az ösvény egészen a part

közelébe kanyarodott. Tisztán hallatszott az őszi tenger

vasszürke hullámainak zúgása. Anna a tenger felé nézett. A

széltől könnyek szöktek a szemébe. „Ha lennének birkanyájak,

amik letarolják ezt a bozótot, mint régen, innen el lehetne látnia partig” – gondolta. Egy fehér sirály dacolt a hűlő levegővel.



Anna azon tűnődött, vajon a madár meddig akar még itt

maradni, ennyire északon. Szedett egy maroknyi vörös áfonyát,

érezte bennük az éjszakai fagy érlelte édes ízt. „Végül mégsem

mentem el áfonyát szedni, pedig terveztem” – gondolta, azzalhátat fordított a tengernek és a szélnek. Akkor látta meg

valamivel távolabb a kis kiemelkedést a terepen. A talaj azon a

ponton egy apró dombot formált, amit bozótos és füzes borított.

Ahogy Anna közelebb gázolt, látta, hogy a domb valójában két

nagy vándorkő alkotta tömb, amire vékony talajréteghalmozódott, majd benőtte a moha és az egyéb növényzet.

Izgatottan járta körbe a kőtömböt. Az északi oldalán felszakadt

a mohatakaró, mintha valaki felmászott volna a sziklára. Anna

követte a nyomokat. A vándorkövek tetején falat alkotott a

füzes. Amikor az ágakon még voltak levelek, a fal tökéletes

védelmet nyújthatott. Nem törődve azzal, hogy nadrágja

hátsója átázik, Anna leült a nedves mohára. Arca magasságában

hirtelen nyitottabbá vált a bozót. A fűzfalban azon a ponton

volt egy nyílás, ahonnan rézsút lefelé egyenesen a néhány száz

méterrel odébb haladó futóösvényre lehetett látni. Most persze

a csupasz ágakon át amúgy is elért odáig a tekintet, de hát mégépphogy csak lehullottak a levelek. Noha Anna kezdő volt,

világosan láthatta, hogy az ágcsonkok nem maguktól törtek le.

Túl tiszta és sima pereműek voltak, nyilvánvalóan elvágták

őket. Borzongás futott végig Anna hátán.

Ott maradt még ülve, és a futópályát figyelte, simogatta a kőörökzöld moháját. Puha, nedves felülete megnyugtatónak tűnt.



Nemsokára Eskót látta közeledni balról. Anna moccanatlanul

ült, és a férfit bámulta, aki kényelmesen sétálgatott körbe-

körbe nézve, és nyilvánvalóan őt kereste. Abban a pillanatban

Anna ujjbegye egy apró nyílást talált a mohában. Mutatóujjávalbenyúlt a hűvös üregbe. Valami zörgött benne. Anna kivette a

vékony gumikesztyűt a zsebéből, és óvatosan előpiszkálta a

papírt. Cukorkapapír. És egy másik. Marianne-cukorka. Valaki

itt ült őelőtte, a nyíláson át nézte a futópályán sportolókat, és

cukorkát szopogatott. Újabb borzongás szaladt végig Annán, azelőzőnél hevesebb.

Óvatosan előásta zsebéből a mobilt, és felhívta Eskót.

Hallotta, ahogy a telefon megszólal alatta.

– Nézz csak fel – mondta Anna. Esko forgatta a fejét, de

nem vette őt észre, csak mikor felállt és integetett neki.

– Hívd ide a technikusokat – utasította a férfit a telefonban.

Kaarina Helmerson még egy kilométerre sem lakott Riikka

otthonától. Nem tűnt meglepettnek, ahogy ajtót nyitott

Annának és Eskónak. Noha a nő valószínűleg már ötven felé

közeledett, még mindig csodás jelenség volt. A szűk farmerkiemelte hosszú lábát, a bézs átkötős kardigán felfedte karcsú

derekát, alatta a fehér top telt mellét. Anna észrevette, hogy

Esko kihúzza magát, hátrasöpri haját, és vet egy pillantást az

előszobatükörbe. Ő kezet nyújtott a nőnek, akinek arcára vörös

foltok ültek ki a sírástól és az aggodalomtól. Az asszony kezehideg volt, kézfogása ernyedt, erőtlen.



– Semmit nem szükséges mondaniuk, nincs szükségem

közhelyekre vagy részvétnyilvánításra. Már tudom. A férjem

meghalt. Érzem a lelkemben, azóta érzem, hogy reggel

hazajöttem, huszonhét év házasság utána az ilyet egyszerűentudja az ember – mondta mesterkéletlenül Kaarina Helmerson.

Anna bólintott. Elővette a fényképezőgépet.

– Van itt pár kép. Előre szólok, hogy rettenetes látvány, de

természetesen meg kell bizonyosodnunk arról, hogy az ön

férjéről van szó. Kaarina Helmerson kezébe vette a fényképezőgépet.

Kifejezéstelenül lapozott végig a képeken, majd visszaadta a

kamerát Annának. Arcán végigcsorogtak a könnyek.

– Uramisten!

Ez volt minden, amit mondott.

Anna és Esko vártak. Kaarina behunyta a szemét, teste

megremegett. Zaklatottan kapkodta a levegőt. Anna már

készen állt, hogy hozzon a kocsiból egy zacskót egy

hiperventillációs roham esetére, de aztán Kaarina néhányszor

mélyet lélegzett ki és be, kinyitotta szemét, majd tökéletesen

nyugodt hangon megszólalt: – Veli-Matti az. De jöjjenek be. Ha jól sejtem, ki kell

kérdezniük. Vagy kihallgatniuk. Már főztem kávét. Vagy

inkább teát innának?

Kaarina az elegáns fehér konyhába vezette őket, ahonnan

frissen főzött kávé illata áradt. A helyiség minimál stílusú éstakaros volt, mintha egy lakberendezési magazin lapjairól



másolták volna át. A masszív eszpresszógép ragyogott a

munkalapon.

– Van gyerekük? – kérdezte Anna.

Kaarina összerezzent. Sokáig hallgatott, mielőtt válaszoltvolna. Erre a kérdésre nem számított.

– Nincs. Szerettünk volna, de ennek már jó ideje.

– Hogy hatott ez a házasságukra?

Anna maga is megdöbbent saját kérdésein.

– Hogy jön ez ide? – kérdezte a nő. – Nem tudom. Az a munkánk, hogy kérdezzünk –

magyarázta barátságosan Anna. – Mindenfélét.

– Hát rendben. A helyzet okozott némi krízist a

házasságunkban, de, mint már mondtam, ennek már legalább

húsz éve. Igazság szerint annak idején majdnem elváltunk. De

aztán lassan kezdtük elfogadni a helyzetet, és rájöttünk, hogy a

munkánk révén kifejezhetjük azt a szeretetet, amiről korábban

úgy gondoltuk, a saját gyerekeinknek kellene adnunk. Nagyon

felszabadító érzés volt ezt felismerni. És mindkettőnket erősen

motivált a munkánkban. Kívülről figyelve a barátaink

családjának fáradtságát és állandó rohanását, a végén már szintehálát is kezdtünk adni a saját gyermektelenségünkért. Nem

kellett lemondanunk a hobbijainkról, az utazásokról, semmiről.

Bár hát ilyesmit soha nem lenne szabad mondani, legalábbis

nem az ő fülük hallatára.

Kaarina szárazon felnevetett, aztán nagyot sóhajtott. Annacsodálkozott, milyen nyugodtnak tűnik a nő.



– Ismerte Riikka Rautiót? – kérdezte Esko.

Kaarina éles tekintettel nézett vissza rá, és már válaszolt is:

– Döbbenetes eset, teljesen sokkolt bennünket, amikor

meghallottuk, olyan kedves lány volt. Riikka tavasszalérettségizett a gimnáziumunkban. Tudom, kik a szülei, de nem

találkoztam velük személyesen. Itt azért a legtöbben ismerik

egymást legalább névről, mi, tanárok pedig természetesen

ismerünk minden családot, ahol gyerekek vannak.

– A férje tanította valaha Riikkát? – Nem emlékszem. Talán megemlítette volna, amikor

Riikka meghalt.

– Szóval nem tett említést róla?

– Nem. Pedig sokat beszéltünk a történtekről.

– És ön tanította?

– Igen. Nyelvtanra.

– Végig a gimnáziumban?

– Igen.

– Virve Sarlint és Jere Koskit is?

– Virve ugyanabba az osztályba járt. Jerét nem tanítottam,

de őt is ismerem. „Itt végre van valami kapcsolat” – gondolta Anna. Két

gyilkosság történt ugyanazon a helyszínen, és két áldozat

legalábbis ismerte egymást, ugyanabba a faluba valósiak, ahol

az emberek mind ismerik egymást.

– Ville Pollarit is ismeri a simonkoski Asemakyläből? – Ő ki?



– A kettes számú áldozat.

– Nem ismerem.

– Azért nézze meg róla ezt a fotót. Előfordulhat, hogy

találkoztak valahol. Kaarina kezébe vette a fényképet, és hosszasan nézte. Ville

életben volt és mosolygott rajta.

– Nem hiszem, hogy valaha is láttam. Hogy is hívták?

– Ville Pollari.

– Hol dolgozott?– Mérnök volt a Nokiánál, a városban.

Kaarina egy ideig elgondolkodott, aztán biztos hangon így

felelt:

– Nem hallottam még ezt a nevet, és sohasem láttam ezt a

férfit.

– És a férje?

– Nem tudom. A közös baráti körünk mellett

mindkettőnknek megvannak a saját külön barátai, de névről

őket is ismerjük. A férjem sohasem említette ezt a nevet. Ő is

szokott futni?

– Igen, pontosabban a tájfutás volt a hobbija. – Veli-Matti mindig egyedül járt edzeni. Ilyenkor úgymond

kiszellőztette a fejét a napi munka után. Nem hiszem, hogy

ismerte ezt a férfit. De természetesen nem lehetek benne

egészen biztos.

Kaarina a konyhaasztalra tette a fényképet, és látszólagosnyugalma ismét kezdett széttöredezni.



– Mi folyik itt tulajdonképpen? Ki ez az őrült, aki itt járkál?

Miért nem tesz semmit a rendőrség?

Az asszony elsírta magát, és kiment a konyhából. Anna és

Esko némán ültek az asztalnál, orruk előtt a kávéscsészével.Anna arra a rengeteg napra és estére gondolt, amikor az órákat

nem számolva azon dolgoztak, hogy elkapják a gyilkost, hiába.

Mindent megtettek, mégis itt volt egy újabb áldozat.

Legszívesebben a földre vetette volna magát, mint egy gyerek,

hogy kitombolja a hiábavalóság miatti fájdalmát és afáradtságot. És többet semmit ne tegyen.

Szipogás hallatszott, Kaarina visszatért a konyhába. A

mosogatónak támaszkodott, megkérdezte, kérnek-e még kávét.

Anna és Esko nemmel feleltek.

– Sajnos még jó pár kérdést fel kell tennünk önnek.

Bizonyára megérti, hogy ez segít nekünk megtalálni a gyilkost.

– Persze. Kérdezzenek, amit akarnak. Ki fogom bírni.

– Az éjszakát tehát az édesanyjánál töltötte, de hol volt

augusztus 21-én és szeptember 14-én este?

– Honnan kéne emlékeznem? Miért kérdik?

– Szeretné, hogy ezt a kérdést a lehetséges gyilkosnak setegyük fel? – kérdezte Anna.

A nő farkasszemet nézett Annával, és elmosolyodott.

– Természetesen nem. Ostoba voltam, elnézést. De tényleg

nem emlékszem, hol voltam akkor. Valószínűleg itthon, vagy

anyámnál. Vagy bodypumpon, moziban, jógán, esetleg



lovagolni. Elég sokféle hobbim van. Utána kell néznem a

naptáramban.

– Meg tudná most tenni?

Kaarina ingerülten összevonta a szemöldökét. – Van más választásom? – mondta, azzal kiment a

konyhából. Nemsokára a naptárát lapozgatva tért vissza.

– Melyik napokról is volt szó?

– Augusztus 21. és szeptember 14. – ismételte meg Anna.

– Lássuk csak! Augusztus 21-én bodypump volt héttől, ésrögtön utána jóga nyolctól. A Bodyfitness edzőterembe járok a

Suvantokatun, ott van egész közel anyám lakásához. Aznap este

anyámnál aludtam, ez a holdjel itt ezt jelenti – mondta Kaarina

a ceruzával rajzolt apró félholdra mutatva a nap hasábjának

alján. Anna látta, hogy a hold jó gyakran ismétlődik.

– És az a másik. Ja igen, ennek eszembe is kellett volna

jutnia, az őszi iskolavezetési és vezetői készségfejlesztési

konferencia. Egész napos volt, előadások, workshopok, aztán

koktélest. Végig részt akartam venni, hogy úgymond ne essek

ki a munka körüli dolgokból. És ott volt néhány barátom is a

kollégák közül, akikkel ritkábban találkozom. Akkor is

anyámnál töltöttem az éjszakát. Majdnem mindig így szoktam,

összekapcsolom a városi programokat és anyám ápolását.

Elmegyek hozzá, együtt eszünk, elmosogatok, takarítgatok,

egy-két órára elmegyek sportolni, aztán visszamegyek, hogy

elintézzem anyám esti mosdatását, és beadjam neki agyógyszereit. Jobban alszik, ha ott vagyok nála. És reggel



kellemesebb, hogy egyből megszabadulhat az éjszakai

pelenkától, nem kell a házi gondozóra várnia. Néha elég sokáig

kell rájuk várni.

– Hánykor jött el arról a koktélestről? – Várjon csak… talán tízkor.

– Ki volt még ott?

– Engem gyanúsítanak? Úristen, az nem lehet, hogy engem

gyanúsítanak! – kiáltott ingerülten Kaarina.

– Nem gyanúsítjuk, és a rendes alibi ebben igen sokat segít– felelte barátságosan Esko.

– Lea Haapala és Kirsti Tuulonen biztosan ott voltak, ők

régi igazgatónő-barátnőim, még évekkel ezelőttről. Kérdezzék

őket.

– Remek. Nem hiszem, hogy bármi tisztázatlan marad ezzel

kapcsolatban – mondta Esko olyan mézesmázosan, hogy Anna

elcsodálkozott: a férfinak van mersze flörtölni egy megrendült

özveggyel.

– Van fegyverük?

Kaarina kezdett nyugtalannak tűnni.

– Igen. Veli-Matti néha eljárt vadászni. Nem volt valamiszenvedélyes vadász, de időnként elment, hogy alapanyagot

szerezzen a gourmet-ételekhez. Vagy legalábbis megpróbálja –

nevetett fel erőszakoltan.

– Megmutatná a fegyvereket?

– Persze. Ott vannak Veli-Matti fegyverszekrényében. Holis van a kulcs? Várjanak egy percet.



A nő felkelt, és turkálni kezdett a konyhafiókokban. Aztán

megtalálta, amit keresett, és a mosókonyhán át a garázsba

vezette őket, melynek végében az apró fegyverszekrény állt. A

nő kinyitotta a szekrényt, aminek belsejéből egy golyós Sako éskét sörétes puska kerül elő: egy kecses 20-as kaliberű Merkel és

egy szép 12-es kaliberű Benelli. Díszvésetű, méretre készített

aggyal. Drága.

Esko a Benelli csövét nézte.

– Használták ezt mostanában? Piszkos a csöve. – Veli-Matti lement a partra a szezon kezdetekor, már

reggel, és az egész napot ott töltötte, de nem ejtett el semmit.

– A selkämaai partra? – kérdezte Anna.

– Nem tudom. Errefelé olyan sok a partszakasz. Nem

mondta.

– Be kell vinnünk ezt a fegyvert alaposabb vizsgálatra.

– Természetesen.

Esko a szekrény sarkában lévő puskatokba csomagolta a

fegyvert. Eltett egy doboz töltényt is. Anna észrevette, hogy

Armusa márkájú. Kaarina nyugtalannak tűnt, ahogy figyelte

őket, mintha mondani akart volna valamit. – Aztán még a DNS-minta. Itt van hozzá az engedély –

mondta Anna.

– Mi a csoda? – szisszent fel Kaarina, de kitátotta a száját.

– Rutineljárás – felelte Anna, és egy vattapálcikával

megérintette a nő arcának belső felszínét, majd apró műanyagdobozba csomagolta a pálcikát.



– Mennyire rossz az anyja állapota? – kérdezte aztán.

– Nagyon. Segítség nélkül már nem bír rendesen mozogni,

jó esetben épphogy csak ki tud menni a járókocsival a vécére.

Már nem lát és nem is igazán hall rendesen, időnként azemlékezete is eléggé kihagy. Alzheimeres. De vannak világos

pillanatai is. És nem akar idősotthonba kerülni. Otthon

szeretne meghalni. Mi mást tehetnék, mint hogy próbálok neki

segíteni, amennyire tudok, így, hogy nincsenek testvéreim sem.

– Nagyon szép öntől, hogy így gondozza – mondta Esko.– Igen. Most rajtam a sor, hogy én gondozzam őt – felelte

Kaarina egy halvány mosollyal Esko felé. – Szerintem az

embernek joga van saját maga dönteni az életéről, még ha nincs

is már sok belőle hátra. Nem kényszeríthetem őt egy otthonba.

És szerencsére itt vannak a város nyújtotta szolgáltatások, a

házi gondozók és a többi. Naponta kétszer-háromszor jönnek,

attól függően, én hogy vagyok ott.

– Az anyja tudja igazolni a napokat, amikor ön ott töltötte

az éjszakát? – kérdezte Anna.

Kaarina habozott. Végül így felelt:

– Szeretném, ha azt tudnám erre válaszolni, hogy hátpersze, de ez erős túlzás lenne. Lehet, hogy tudja, lehet, hogy

nem. Mint már mondtam, nagyon változó az állapota.

– Megőrizte a férje a régi osztálynévsorait? Ellenőriznénk,

Riikka járt-e az osztályába.

– Nem tartjuk itthon őket. Az iskolatitkárnál van azarchívum, őt kérdezzék.



– Rendben. És mondanak önnek valamit az aztékok vagy

Huitzilopochtli? – kérdezte Anna.

Kaarina furcsálló tekintettel meredt Annára és Eskóra.

Letörölte szeméből a könnyeket, tekintetében megint valamihidegség, talán düh, talán lenézés villant.

– Mi a csoda?

– A nyomozás érdekében nem árulhatjuk el, miért

kérdezzük, de higgye el, hogy ennek ellenére indokolt a kérdés.

– Természetesen tudok egy keveset az aztékokról, hiszengimnáziumi tanár vagyok, és véleményem szerint viszonylag jó

az általános műveltségem. De semmi személyes kapcsolatom

nincs a témával, a legkevésbé sem.

– És a férjének?

– Jóságos ég, nincs! Mi a csodáért kérdeznek egyáltalán

ilyen őrültségeket?

– Ismerős önnek ez az ékszer? – kérdezte Anna, és mutatott

egy képet Huitzilopochtliról.

– Soha még csak nem is láttam ilyet. Mi a fene ez?

– Ilyet találtunk minden áldozat zsebében. A férjéében is.

– Borzalmas. Mégis mi ez?

– Huitzilopochtli az aztékok legfőbb istensége volt, akinek

embereket áldoztak.

– Uramisten! – kapott döbbenten levegő után Kaarina.

Anna hallotta, hogy a telefonján megszólal az üzenetjelző

csipogás. Az előszobába húzódott elolvasni az sms-t. Egyújabbra cserélt ismeretlen számról érkezett, már megint.



Anna libabőrös lett a félelemtől és az undortól. Az üzenet

hangneme a korábbinál fenyegetőbbé vált. De egyúttal némi

megkönnyebbülés is érte. Az egyik gyanúsított most már

kizárva. Esko kijött Anna után az előszobába.

– Induljunk – mondta a férfi.

„Legalábbis nem te vagy” – felelte neki magában Anna.

Háromnegyed kilenckor csöngettek Anna ajtaján. Rögtön,

mikor hazaért, bemászott a takaró alá, és megpróbált elaludni,

de annyira fázott, hogy nem bírt ellazulni. Talán sikerült

megfáznia a nedves mohán ücsörögve. Azt kívánta, bárcsak

belázasodna, mert az kényszerítené, hogy ágyban maradjon, és

annyira fáradt lenne tőle, hogy egyhuzamban több napot

átaludna.

Épp kezdett az alvást megelőző ellazult állapotba süppedni,

amikor berregni kezdett a csengő.

– A picsába! – kiáltotta párnáját a padlóra hajítva.

Ákos volt az, rossz állapotban. Az arca püffedt volt és

nyúzott, a ruhája piszkos. Bűzlött. – Baszd meg, Ákos, aludtam!

– Bocs, Anna. De vészhelyzet van. Nézd meg ezeket a

papírokat, a tébétől jöttek. Egy szót sem értek belőlük. Nem

érkezett meg a számlámra a szociális segély, pedig meg kellett

volna. Most meg valami további információkat akarnak, afaszom.



– Nem nézem meg.

– Jebiga, Anna, annyit csak bírsz már segíteni, hogy

megmondod, mit akarnak még.

– Te is bocs, de nem bírok. Intézd magad a saját papírjaidat. – Anna, pénzre van szükségem. Dobj meg egy százassal!

Visszakapod a következő munkanélküli-segélyemből.

– Nincs nálam készpénz. És ha lenne, sem adnék.

– Legalább egy ötvenest! Szarban vagyok.

– Érzem a szagát. – Ne csináld már! Add ide a pénzt, és akkor elhúzok.

– Tőlem egy fillért sem kapsz, az tuti.

– Baszd meg, te kurva!

– Fejezd be! Legalább megmosakodnál.

– Legalább egy tízest adj kölcsön!

– Egy centet sem. Húzz el! Menj!

– Te kibaszott smucig, nem csoda, hogy senkinek sem

kellesz! Ki bírna akár egy napot is egy ilyen szaros zsernyákkal,

legalább egy cigit adj már! – kiabált Ákos, mire Anna odadobta

neki az aznap vásárolt csomagot. Félig már kiürült. Anélkül,

hogy megköszönte volna a cigarettát, Ákos távozott, becsapvamaga mögött a kaput. Csak úgy zengett bele a lépcsőház.

Anna az előszobaszőnyegre rogyott. Futócipője vádlón

nézett rá a fogas alól. Erőtlenül az ajtó irányába hajította, de a

cipőpár csak nevetett rá.

Egész éjszaka leheletnyire sem közelítette meg az álom.Anna a konyhaablakon át nézte a sötét külvárost, melynek



toronyházai megingathatatlanul álltak helyükön, a legkevésbé

sem törődve azzal, mi folyik a belsejükben. „Vajon van valaki,

aki valamelyikben azon töri a fejét, miféle emberi sorsot

rejthetnek az én ablakaim? – töprengett Anna. – Mert hátemberi sors vagyok, egy szánalmas ördögfajzat, aki mindjárt

megőrül. Megőrülök ebben a lakásban. Ki kell jutnom innen.”

Úgy döntött, megy egy kört és ellenőrzi, mi történik

Biharék ablaka mögött. Az északi városrészeken át lassan

Rajapuróba hajtott. A rádióban az éjjeli komolyzeneiösszeállítás ment. A magány úgy sűrűsödött a lelkében, mint a

nyirkos köd az éjszakai ablakon.

Az üres úton egy piros személyautó közeledett lassan vele

szemben. A fényszórók egy pillanatra elvakították, ahogy

melléje ért a kocsi. Anna nem látta a sofőrt. Utána kellene

kanyarodnia? Megállítania és átvizsgálnia az autót? Anna

habozott. Úgy tűnt, a legegyszerűbb döntések is beleragadnak a

fáradtság mocsarába. „Nem fordulok meg – döntött végül. – Az

utak tele vannak piros autókkal, és az éjszakai alváshiány miatt

ködös agyból kipattant hirtelen ötletek nem szakszerűek.

Különben is, már elment.”

Biharéknál sötét volt.

„Hát persze – gondolta Anna. – Mégis mit képzeltem? Hogy

széthúzott függöny mögött, felkapcsolt villanynál verik Bihart a

nappali ablakában hajnalban, pont akkor, amikor megérkezem

a házuk elé?” „Hülye.”



– Hülye vagyok, hülye vagy, együtt mindannyian hülyék

vagyunk – szólt hangosan Anna, és elnevette magát. „Minden

normális, épeszű ember lefeküdt már. És alszik.” „De én

virrasztok.” „Az istenit, én csak virrasztok és virrasztok!”



Én voltam az iskolánk egyetlen bevándorlója, bre. Bevándorló

alatt nem az olyanokra gondolok, akiknek a családja

Amerikából vagy Németországból vagy hasonló helyről jött

Finnországba, hogy pár évig valami extra különleges és jól

fizetett melót csináljon. Az ő kölykeikből volt több is. Az

olyanokra gondolok, mint én. És én hirtelen különlegessé,

érdekessé és egzotikussá váltam. A mi környékünkön kábé a

tanulók harmincöt százaléka idegen nyelvű. Sőt, akár negyven.

A leharcolt mazochista tanárok versenyeznek egymással,

melyikük osztályában a legszörnyűbb a helyzet.

De ennek az új sulinak a tanulói nem Bakacsinerdőből

jöttek. Néhányan voltak azért, akik busszal jártak,környezettudatosságból. Voltak hobbijaik. A szüleik Berliozt és

Mahlert hallgattak, az őszi szünetben Barcelonába utaztak,

karácsonykor Thaiföldre, síelni Levibe. Mindegyikükből magától

értetődően sugárzott a jövendő ügyvéd, közgazdász, mérnök,

orvos vagy diplomata. Új és furcsa világ volt ez számomra, és

kezdetben csodálkoztam, hogy Finnországban vagyok-e mégegyáltalán, de nem sokáig dideregtem a megállóban, mert már

fel is vettek magukhoz a kocsiba. Először éreztem úgy, hogy

valaki tényleg lát engem, és hogy tartozom valahova.

Amikor otthon kezdtem előadni, hogy hidzsábot hordok,

néha sikerült eljutnom egy-egy hétvégi osztálybuliba. Segített

benne a fantasztikus unokatesóm is, örök hálám érte, Piya.Nem vagyok rád dühös, hogy végül az történt, ami. Tudom,



hogy nem volt más választásod. Hihetetlen dupla hazugságokat

találtunk ki egymás fedezésére. Eszméletlen, mi mindent be

lehet adni, ha az ember ismeri a megfelelő kulcsszavakat, és a

kellő pillanatban ejti el őket. A család tényleg majdnem egy

évig azt hitte, hogy aktívan részt veszek a Finnországban élő

kurd fiatalok nyelvi, kulturális és politikai klubjában, ami

valójában nagyrészt az unokatesómmal közös

agyszüleményünk volt. És a hűtőszekrény ajtajára kitett

órarendemben legalább hét olyan délutáni óra szerepelt, ami

valójában nem létezett. Extra faktok, úgymond. A dolgozatíró

hetek rövidített napjairól semmit sem tudtak. Megtalálja ám azember az eszközöket, ha muszáj. Juse szerint pokoli izgalmas

volt az életem.

Anya időnként próbált rávenni, hogy valami hasznosabbat

csináljak, mint a tanulás, a saját kis agyában biztosan azt

gondolta, minek nekem a színjeles érettségi, amikor a

legfényesebb előttem álló út már ki lett jelölve számomraannak a kurd férfinak a feleségeként, akinek a fényképét egyik

este elém dugták, és elmesélték, milyen jó családból való, és

milyen rendes ember, de azt még mindig nem árulták el, hogy

az egész igazából már úgymond el van rendezve. Mégis

kezdtem a legrosszabbra gyanakodni, mert hirtelen meg kellett

volna tanulnom mindenféle ünnepi kaját készíteni, meg kábéezerszázalékosan takarítani. Persze már kiskoromtól fogva

készítettek ezekre a dolgokra, anya mindig azt magyarázta, mi

mindent kell tudnia egy rendes nőnek, blablabla. Próbált

kényszeríteni, hogy nekiálljak elkészíteni az összes létező kurd

trutymót, meg kenyeret, meg varrogassak valami rohadt

keresztöltéses cuccokat. Én meg, hogy az istenit, holnapután

dolgozatot írunk fizikából, utána matekból, nem fogok itt

sütögetni. Nem is sütöttem. Két hét szobafogságot kaptam, én



meg azt mondtam, zárjatok be akár egész életemre, de én nem

fogom az estéimet ezekkel a kajákkal tölteni. Ez volt az első

eset, hogy egész nyíltan szembeszálltam velük, és egyből

bizonyítékot szolgáltattam nekik arra, amit már régóta

gyanítottak, hogy a finn iskola egy velejéig romlott,

elvilágiasodott kutyaketrec, és bárcsak lenne egy saját,

csodálatos, kurd nyelvű iskolánk, bárcsak lenne egy saját,

csodálatos hazánk, akkor biztos, hogy semmi ilyesmi nem

történt volna. A legrosszabb az volt, hogy gyanakodni kezdtek a

klubfoglalkozásaimra.

Így aztán két hétig otthon kellett maradnom. Azt hazudtákaz igazgatónknak, hogy hazautazunk, és elkértek minden

leckét, a dolgozatok anyagát meg a többit a számomra. Otthon

ültem és tanultam, mint egy őrült, hogy ne maradjak le

szörnyen. Elvették tőlem a telefonomat, és nem engedtek oda

a számítógéphez, így nem tudtam kapcsolatot tartani a

haverokkal, és mindenki tényleg azt gondolta, hogyTörökországban vagyok. Apa azt mondta, még egy alkalom,

egyetlen ellenkezés, és az egész gimnáziumot abba fogom

hagyni. Ezért nem kezdtem el őrjöngeni, még csak a hangomat

sem emeltem fel, amikor végül elárulták, hogy az az undorító

fickó a fényképen igazából úgymond a jövendőbeli férjem,

hogy valójában már két éve el lettem jegyezve. De azért lesokkolt a dolog.



31.

Fél hétkor Anna elindult a munkába. Miután visszaért

Rajapuróból, elaludt egy órára, aztán felkelt, kávét főzött,

elszívott egy cigarettát a konyhában, hallgatta a zúgást a

fejében, és várta, hogy végleg megzavarodjon. Mikor ez végül

nem következett be, lezuhanyozott, és ismét úgy határozott, ezt

a napot még kibírja. De az éjjel már muszáj lesz aludnia.

Muszáj.

A külváros ugyanolyan sötét és vizes volt, mint éjszaka is.

Anna nem vette észre az elővillanó fényt, a reggel vékonykaragyogását az emeletes házak mögött. Még csak oda sem nézett.

És épp amikor kinyitotta volna kocsija ajtaját a félig üres,

csendes parkolóban, valaki hátulról megfogta a vállát, és erősen

megszorította. Annából kiszakadt egy kiáltás, villámgyorsan

hátrafordult, felemelt ököllel, készen arra, hogy behúzzon egynagyot a zaklatójának.

– Bocs, Anna, bocs, én vagyok az!

Ákos volt. Anna alig bírta visszafogni az öklét, hogy az ne

csapódjon a céljába. A bátyját rázta a hideg, és nagyon sápadt

volt.



– Bassza meg, elhagytam a lakáskulcsomat, és nincs pénzem

kihívni a gondnokot, hogy engedjen be. Nyolcvanat kér érte.

Nincs egy fillérem se.

– Aha. Mikor tűnt el a kulcsod? – Az éjszaka. Muszáj megmosakodnom. És átöltöznöm.

– Hol aludtál?

– Az egyik srácnál. Anna, abba akarom hagyni. Segíts!

Ákos nyomorultul nézett ki. Anna megsajnálta. Nem

hagyhatja bajban a testvérét. Ákosnak nem volt itt rajta kívülsenkije, aki törődne vele, senki más, akivel valóban beszélhet.

Anna visszatért korábbi lakhelyére, és abba a külvárosba

költözött, ahol a bátyja még mindig lakott. Ez nem csak a

munkahelye és az állandó szerződése miatt történt így. Kellett

legyen valami értelme, ami az élettől meggyötört bátyjához

kapcsolódott. Anna hirtelen rádöbbent: neki magának sincs

senkije, senki más, csak Ákos. És abban a pillanatban azt is

tudta: ha valaha is hazatér, az is Ákos miatt lesz.

– Jól van. Kapsz nyolcvan eurót, hogy kinyittasd az ajtót.

Egy centtel sem többet. Délután odamegyek megnézni, hogy

lezuhanyoztál-e, aztán elviszlek terápiára. Megnézzük azokat apapírokat is, amik a tébétől jöttek. Rendben?

– Csodálatos, Anna. Tudtam, hogy benned megbízhatok.

Ákos zavarosan sárgás szemébe könny szökött, ahogy Anna

előbányászta és remegő kezébe adta a bankjegyeket. Ákos

mohón nyúlt utánuk, és a mellzsebébe gyűrte őket. – Köszönöm, Anna, nagyon szépen köszönöm!



– Nemsokára jövök. Nem tudom pontosan, mikor, minden a

feje tetején áll a melóban, de biztos valamikor dél után. Oké?

– Oké. Akkor délután. Figyelj, meg tudnál dobni még egy

sörrel? Muszáj egy kicsit ráinnom, különben meghalok. Anna sóhajtott. Kelletlenül visszament, és hozott két kis

doboz sört a hűtőjéből. Több nem volt. A bátyja a zsebébe

dugta őket, és lelépett.

A munkában Anna csak forgatta a papírokat az asztalán,

képtelenül bármiféle koncentrációra, küzdve a vágyával, hogy

r ágyújtson. „Mi bajom van? – kérdezte magától. – Miért nem

tudok aludni? Beteg lennék? Talán rákom van.”

„Vagy HIV” – szörnyedt el.

Próbálta elhessegetni a sok homályos egyéjszakás kaland

emlékét.

„Nem kéne orvoshoz mennem?”

A gondolat ijesztőnek tűnt, mintha a saját halálos ítéletét

írná alá. A szeme le akart csukódni, hogy elaludjon, de az agya

harcolt harcolt a fáradtsággal. Rauno halkan arra járt, és

további papírokat hozott, gyorsan beosont, aztán kivehetetlenülmotyogva valamit kiment. „Ez is utál engem az óta a

szerencsétlen kocsmázás óta – gondolta Anna. – Mindegyikük

utál. Elfuserált rendőr vagyok, és elfuserált ember. Mindent

annak a számlájára írnak, hogy külföldi vagyok. Énutánam

egyetlen bevándorló hátterű rendőr sem fog munkát kapniebben a városban, pedig nekem kellett volna úttörőnek



lennem. Példával szolgálnom. Aki tökéletesen beilleszkedett és

megtanult finnül, aki abszolút egyenértékű a finnekkel.” Anna

érezte, hogy felmegy a pulzusa, és erősödik fejében a zúgás.

Felkelt és elindult, hogy odakint rágyújtson. Lifttel ment le,aztán a hátsó ajtón át az udvar végében lévő dohányzóhelyre

sétált. A konzervdobozt félig megtöltötték a bűzlő csikkek.

Undorodva nézte a doboz megfeketült peremét, és arra gondolt,

a saját tüdeje is pont így néz ki. A cigarettának ugyanolyan

rossz íze volt, mint amennyire a csikkek bűzlöttek. Ennekellenére a filterig szívta.

Ahogy elindult visszafelé, meglátta, hogy valaki nézi őt a

harmadik emeletről. Sari szobájából.

A mosdóba ment, és igyekezett egy maroknyi vízzel

kiöblíteni szájából a hamutál ízét, de az makacsul ott maradt a

fogain. Bezárkózott egy fülkébe, és sokáig ült ott az ajtót

bámulva. Aztán visszasurrant az irodájába, és nekiállt elolvasni

a Rauno hozta papírokat. Mondatról mondatra, sorról sorra

kényszerítette magát, hogy odafigyeljen. „Ez a munkám, és

rendesen el kell végeznem – mondta magának. – Értek hozzá.

Ha nem világos, még egyszer elolvasom. Ha azon kapommagam, hogy nem figyelek, még egyszer elolvasom.” így

sikerült újból részletesen végigvennie a gyilkosságokat. Na és

most? A papírokból semmi új nem derült ki. Fel kellene

térképezniük mindenkit, aki a városban és a szomszédos

községekben futni jár? Biztos, hogy többen vannak, mint akikvadásznak. Mit kellene tenni? A papírok mögül a



reménytelenség lesett rá. A bűnügyi nyomozás néha olyan

lassan haladt, hogy azt el sem tudta képzelni az ember, ha az

amerikai rendőrsorozatokhoz szokott. De valamikor, valahol

sikerül majd áttörniük, és a csomó elkezd kibomlani. Csakhinni kell benne. A cél közelében felgyorsul a tempó. Mennyi

idő telik még el addig? És legfőképpen: bírni fogja a végéig?

Kopogás hallatszott az ajtó felől. Sari lépett be.

– Hogy vagy?

– Egész jól. Asszem. – Figyelj, minden rendben veled? Kicsit aggódom érted.

Anna egy ideig töprengett, mit mondjon, bár

legszívesebben kiment volna a szobából.

– Pár éjszaka óta elég rosszul alszom. Vagyis igazából szinte

alig aludtam. Most is csak egy órát. De majd csak rendbe jön.

Anna igyekezett hősiesen mosolyogni, noha legszívesebben

sírva fakadt volna.

– De hisz ez nagyon is komoly – felelte Sari. – Ezt a melót,

sőt, semmi mást sem lehet bírni, ha nem alszik az ember. Én

mindig tartok altatót a szekrényben. Sosincs szükségem rá, elég,

hogy tudom, ott van, ha nem jön az álom. Már maga a gondolatis megnyugtat. Neked van altatód?

– Nem, nincs. Mindig is irtóztam a gyógyszerektől.

– Figyelj, beszélj az üzemorvosokkal.

– Mi?



– Hívd fel most azonnal a foglalkoztatás-egészségügyieket,

akkor még mára kapsz időpontot. Megvan a számuk a

mobilomban.

Sari elővette telefonját a blézere zsebéből, kikereste amegfelelő számot, és odaadta a mobilt Annának.

– Átmásolom a számot a sajátomba, aztán felhívom őket.

– De tényleg hívd fel! – szólt rá szigorúan Sari. –

Mindannyian azt szeretnénk, ha jól éreznéd magad. Még Esko

is mondta az előbb, hogy fáradtnak tűnsz, és nem azért, hogyszapuljon.

Anna érezte, ahogy ingerültség önti el, de ez az érzés

váratlanul összezsugorodott és szertefoszlott, melegséggé

változott, amitől sírás környékezte. Fogta a telefont, és az

ablakhoz ment átmásolni a számot, hátat fordított Sarinak,

remélte, hogy az nem vesz észre semmit. Bepötyögte a számot a

telefonja memóriájába, aztán visszaadta a készüléket Sarinak.

– Tényleg ne felejtsd el felhívni őket. Fontos vagy nekünk –

mondta Sari. Ahogy elvette a telefont, melegen megérintette

Anna kezét, aztán kiment a szobából.

Anna továbbra is ott állt az ablaknál, nem törölte le akönnyeit. Próbált a tájra koncentrálni, ami épp ebben az ablak

kínálta panorámában nem volt különösebben szép. A

rendőrkapitányság udvarán csak egyetlen szívós, sárgásbarna

bokor festett színes foltot a város amúgy szürke vásznára. Az

autók mindkét irányban négy sávban áramlottak a kipufogógáz-felhő alatt, az út két szélén falként emelkedtek az egymás



nevetgélt rajta. Aztán a nappali kanapéjáról felkelt egy kövér

nő, aki rágyújtott, és hozott magának egy sört a

hűtőszekrényből. Annának nem sok fantáziára volt szüksége,

hogy rájöjjön, ami reggel történt, puszta átverés volt. Legszívesebben mind a kettőt megölte volna.

Ezt sosem fogja megbocsátani a bátyjának.

Anna zaklatottan és magánkívül sietett vissza a rendőrségre,

egyenesen Virkkunen irodájába. Esko, Sari, Rauno, Nils

Näkkäläjärvi és még két másik erősítésként kapott kolléga,valamint természetesen a nyomozás vezetője, Pertti Virkkunen

már nekikezdtek a megbeszélésnek.

Anna azt hazudta, hogy elhúzódott a boncolás.

– Jó, hogy azért ideért. Mit találtak az új áldozatnál? –

kérdezte Virkkunen.

Anna hallotta, hogy Esko felhorkan. Őt megint nem

küldték oda az igazságügyi orvosszakértői intézetbe.

„Egyetlen alkesznek sem fogom hagyni, hogy megzavarja az

életemet” – gondolta Anna, és a számítógéphez csatlakoztatta a

fényképezőt. „Most koncentrálni fogsz – parancsolta magának.

– Elfelejtkezel mind a két szarháziról, Ákosról és Eskóról is, afáradtságról, mindenről.”

A képernyő elé húzódtak.

– Valóban érdekes esemény volt – kezdte Anna, megriadva

saját hangja gyengeségétől és törékenységétől.



Megköszörülte a torkát, és töltött magának egy pohár vizet

az asztalon álló kancsóból. Sari aggódva nézett rá. „Muszáj

összeszednem magam” – gondolta Anna.

– Elsőként egy összkép az áldozat sebeiről – szólt aztánenergikusabban. A figyelem a számítógép képernyője felé

fordult, és a csoportból borzadó sugdosás hallatszott, nem is

csoda. A késsel összeszurkált test még a tapasztalt rendőrök

szemében is szörnyű látványt nyújtott. Anna folytatta a

beszámolóját: – Összesen 23 késszúrást lehetett megszámolni. A kés

pengéje hosszú volt és keskeny, olyan, mint amit például a hal

filézéséhez használnak. A szúrások akkor következtek be,

amikor a test háton feküdt a földön, és még a lelövése előtt. Ez

a vérzés folyásirányaiból látható, még ha a testet meg is

fordították a szétszabdalását követően, és így a vér elkezdett

visszafelé folyni.

– Tehát a férfi a futópályán feküdt, a gyilkos kitombolta

magát rajta a késsel, majd megfordította, és fejbe lőtte –

állapította meg Rauno.

– Furcsán hangzik – szólt Esko. – Mintha a pasas csak úgyleheveredett volna, és szófogadóan állta volna a szúrásokat.

Azért csak megpróbált ellenállni!

– Talán először fejbe verték, és elvesztette az eszméletét –

vetette fel Nils.



– Semmi ütésnyom nem volt rajta – felelte Anna. – De a

csuklója le volt horzsolódva. Linnea egész biztosra veszi, hogy

bilincs volt rajta. Hátrakötötték a kezét.

– Hogy lehetett megbilincselni egy futó embert? – csodálkozott Sari.

– Mi is ezen csodálkoztunk Linneával, de aztán a bal karján

Linnea talált egy apró tűszúrásnyomot. Itt – mutatta Anna a

kinagyított képen. A pontot éppen hogy csak ki lehetett venni.

– Elkábították! – kapott levegő után Sari. – Jó, de akkor is, hogy a csodába döftek egy futó emberbe

injekciós tűt? – kérdezte Esko.

– A nyom olyan helyen van, ahol egy jobbkezes ember

megszúrná saját magát – felelte Anna.

– Igen, valóban. Jóságos ég, a gyilkos arra kényszerítette

Veli-Mattit, hogy kábítsa el magát?

– Ez nagyon is lehetséges, és sörétes puskával fenyegetőzve

még csak nem is túl nehéz dolog. Ez pedig akárhol

megtörténhetett. Akár az áldozat otthonában is. A férfit át

kellett szállítani egyik helyről a másikra. Ez megmagyarázná a

bilincset.

– És el kellett kábítani, hogy a futópályára lehessen vinni.

– Ahova már senki sem mert lemenni.

– Garantált a nyugodt munkavégzés.

– Miért van így rácsavarodva ez az alak a fűrészporos

pályákra? – kérdezte Rauno.



– Ő maga is szokott futni – felelte halkan Sari. – Valami

történhetett vele egy ilyen pályán, valami, ami arra készteti,

hogy ott öljön.

– A késszúrások olyan gyorsan következtek egymás után,hogy nem lehet megállapítani a sorrendjüket – váltott Anna a

férfi testén látszó nyomokat ábrázoló közeli felvételekre.

– Hú, bazmeg! – káromkodott Esko.

– És a halál időpontja? – kérdezte Virkkunen.

– Akkortájt, mint az előzőek is, vagyis este nyolc után, demindenképpen tizenegy előtt.

– Egy volt diák és a tanára. Furcsa – mondta Sari.

– Riikka végül mégis Veli-Matti diákja volt? – kérdezte

Anna.

– Igen, reggel megkaptam e-mailben az osztálynévsorokat a

saloineni általános iskolától. Riikka és Virve ötödikben és

hatodikban Veli-Matti Helmerson osztályába jártak – válaszolta

Esko.

– Ez legalább még biztosabb közös pont, mint az, hogy

ugyanabban a faluban laktak. És Riikkát, ugye, Helmerson

felesége is tanította gimnáziumban. – Ahogy Virvét is.

– De hogy illik ebbe a képletbe Ville Pollari? Merthogy úgy

tűnik, neki semmi kapcsolata nem volt még Saloinen

környékével sem – vetette közbe Virkkunen.

– Lehet, hogy erőszakkal keresünk olyan összefüggéseket,amelyek nem léteznek, vagy amiknek nincs jelentősége –



mondta Sari. – Szerintem Ville meggyilkolása azt igazolja, hogy

mégiscsak véletlenszerűen kiválasztott áldozatokról van szó.

Hiszen Selkämaanál megtaláltuk azt a leshelyet. Még ha

természetesen nem is lehetünk száz százalékig biztosak abban,hogy a gyilkos onnan tervezgette a csapásait; mert előfordulhat,

hogy az csak a környéken lakó gyerekek játszóhelye. De tegyük

fel, hogy a gyilkos onnan figyelte a futópályán járókat. Tudjuk,

hogy Riikka ott járt. Tudjuk, hogy Veli-Matti ott járt. A gyilkos

egyszerűen őket kapta el, mert történetesen arrafelé jártak.Ennyi. Keresnünk kell egy hasonló leshelyet Häyrysenniemin

is. A fűrészporos pálya az, ami számít ennek a gyilkosnak, nem

annyira az áldozatok kiléte.

– Jól van, Sari – dicsérte Virkkunen. – Ez egész

elképzelhetően hangzik. Anna, volt még valami a boncolásnál?

– Linnea levette a DNS-mintát, meg a többi szükségeset.

Aztán majd kiderül, mit szúrtak azon a lyukon az áldozatba.

Azonnal jelentkezik, amint megjönnek az eredmények. Más

nincs.

– Én felvázoltam Veli-Matti utolsó óráit – számolt be Esko.

– Kilenckor kezdett tanítani, és háromkor végzett. Egyikkollégája sem vett rajta észre nyugtalanságra utaló jeleket. A

nap minden tekintetben teljesen szokványosan zajlott. Veli-

Matti még benn maradt az iskolában valami fejlesztési

projekten dolgozni. A portás négykor zárta be az épület kapuit.

Akkor néhány tanár még benn volt. Nagy iskoláról van szó,csaknem száz tanárral.



– Jesszus! – tört ki Sariból. – Ebben a kis faluban!

– Igen, nem is gondolná az ember – felelte Esko, majd

folytatta: – Veli-Matti hatkor ért haza, evett, és leült tévézni. A

felesége nem sokkal a megérkezése után elindult a városbatornázni meg a beteg anyjához, nála töltötte az éjszakát.

Amikor elindult, Veli-Matti azt mondta neki, még elmegy

futni.

– A gyilkos behatolt Helmersonék otthonába?

– Meg kell vizsgálni a házat. És végig kell kérdezni aszomszédokat – felelte Virkkunen.

– Én pedig kiderítettem, merre járt Helmersonné a korábbi

gyilkosságok idején – vette át a szót Rauno. – A nő állítása

szerint augusztus 21-én jógázni volt, szeptember 14-én pedig az

iskolaigazgatók estjén. És így is történt. A Bodyfitness-

edzőteremben kártyás beléptetőrendszer van a törzsvendégek

számára, annál nagyobb engedményeket kapnak, minél többet

járnak oda, és Kaarina Helmerson kártyáját két egymást követő

órára is lehúzták Riikka meggyilkolásának napján. Ami ebben

mégis érdekes, az az, hogy a jógaóra kilenckor ért véget, Riikka

pedig tízkor halt meg. Egy óra alatt remekül Selkämaara lehetérni a városból. Az igazgatók pedig nem tudták pontosan

megmondani, hány órakor váltak el Kaarinától. Megittak egy

italt a hotelaula bárjában, és kilenc körül vonultak vissza a

szobájukba, vagy talán még korábban.

– Villét fél nyolc és kilenc között lőtték le.



– Kaarina részegen vezetett volna át Häyrysenniemire? –

kérdezte Sari.

– Az iskolaigazgató-nők nem szoktak részegek lenni –

mordult fel Esko. – Tényleg csak egy kört isznak. – Veli-Matti telefonjából nem került elő semmi érdekes –

mondta Sari. – A halála napján nem indítottak róla hívást, és

fogadott hívása is csak egy volt, Kaarinától.

– Sari, kérdezze ki maga Helmersonék szomszédjait, és kérje

meg a helyszínelőket, hogy vizsgálják át a házat, hátha akadvalami nyoma a gyilkosnak. Esko, Anna, menjenek,

beszélgessenek el Helmerson anyósával – utasította őket

Virkkunen.

– De hiszen alzheimeres – felelte Esko, és egy pillanatra úgy

festett, mintha Annára mosolygott volna. Anna talán már

képzelgett a fáradtságtól.

– És minden korábbi érintettet újból végig kell venni,

Rautióékat, Virvét, Jerét, az öregeket ott a futóösvény

közelében, minden egyes követ újból fel kell forgatni. Hogy is

hívják azt a férfit, aki Selkämaan lakik, neki, ugye, még vágott

az agya? – kérdezte Virkkunen. – Yki Raappana – felelte Rauno.

– Maga induljon oda. Már ismeri őket korábbról. Nekem fel

kell készülnöm rá, hogy a média a karmai közé kap, mindjárt

kezdődik a sajtótájékoztató.



– Felhívtad az üzemorvost? – kérdezte Sari, miután követte

Annát az irodájába.

– Igen – hazudta Anna. – Kaptam altatót.

– Akkor jó – örült meg Sari. – Az ma jd segít. Anna egyedül maradt a szobájában. A falióra olyan

hangosan ketyegett, hogy megfájdult tőle a feje. Nem mert

orvoshoz menni. Félt, hogy betegszabadságra küldik, és emiatt

a hat hónapos próbaidő leteltével búcsút kell majd intenie az

állásának. A bűnügyi nyomozásban nem hiányoztak nyámnyilaalakok. Bírni kellett lelkileg.

Igaz, a munkanélkülivé válás ott, abban a pillanatban

egyáltalán nem hangzott rosszul.



32.

Kerttu Viitala lakásában új formát öltött az őszi hideg: az

öregek dohosan szúrós szagaként már az ajtóból feléjük lebbent.

Anna fintorgott, és látta, hogy Esko is ezt teszi. A várostól

kirendelt házi gondozó, aki beengedte őket, egy barna hajú,

egész vonzó fiatal nő volt. Vasmarokkal fogott kezet velük.

„Ehhez a munkához szükség van erőre – gondolta Anna. –

Emelgetni az öregeket az ágyból.” Jobban illene férfiakhoz, de a

még a rendőrökénél is alacsonyabb fizetés csökkentette a

munka vonzerejét. Anna legszívesebben ablakot nyitott volna,de ez talán tilos ott, ahol nyolcvanon túliak laknak.

Kerttu Viitala az ágyában feküdt, amit az ordító televízió

előtt helyeztek el a nappaliban. Az asszony a képernyőn

lármázó teleshopot bámulta.

– Vajon a néni azt fontolgatja, vesz egy ilyenhasizomerősítő Turbomuscle-t? – suttogta Anna a dübörgő

aerobikzene mögött Esko fülébe. A férfi felnevetett.

„Nevet a viccemen” – döbbent meg Anna.

Az ápolónő is hallotta Anna poénját, de ő kicsit sem

nevetett rajta. Mérgesen forgatta a szemét, és lehalkította a



televíziót. Anna zavarba jött. Kerttu Viitala nem reagált az ágya

mellett álló két idegenre.

Anna kikapcsolta a tévét. Az asszony felnyöszörgött, és

színtelen szemével Annára nézett. – Csak tévéztem volna egy kicsit – szólt panaszosan.

– Kerttu néni, a rendőrség van itt. Szeretnének feltenni

néhány kérdést – felelte elevenen az ápolónő. Anna leült az ágy

szélére, és kezet fogott az asszonnyal. Esko is üdvözölte, aztán a

könyvespolc mellé húzódott, és az onnan rábámuló rokonokatnézegette.

– A lányával, Kaarinával kapcsolatban – fordult Anna

Kerttuhoz, megemelve hangját, ahogy az ápolónő is tette. –

Lenne pár kérdésünk Kaarináról.

Az öregasszony csak nézte Annát, de nem válaszolt. Az

ápolónőből viszont megindult a szó, miközben tablettákat

adagolt az orvosságos pohárba.

– Kaarina ide szokott jönni esténként. Gondoskodik az esti

gyógyszerről, a vacsoráról, és lefekteti Kerttut. Hetente néhány

nap szabad estéje van, olyankor mi jövünk ki este is. Nekem

elhiheti, manapság ritkaság, hogy a saját gyerekük gondozza azöregeket. Általában egymagukban heverésznek, senki nem

törődik velük. Csak mi, az önkormányzat alkalmazottjai járunk

ki pelenkát cserélni, ételt hozni, etetni, beadni a gyógyszereket.

Mert hát az otthonokban sincs hely mindegyiküknek. Jól van,

Kerttu. Itt vannak a nappali gyógyszerek. Vegye be szépen.



Az ápolónő olyan közel lépett az ágy szélén ülő Annához,

hogy ő megérezte a leheletét. És valami mást is. Talán az

izzadságszagot. Talán a város öregeinek áporodott szaga az

ápolóikra is átragadt. Kerttu Viitala fújtatva feltápászkodott, ésfelemelte reszketeg kezét, melynek papírvékony, ráncos bőre

alatt kéken cikáztak a dudorodó erek. Megfogta az orvosságos

poharat, és meglepően gyors mozdulattal kapta a szájába

egyszerre az összes gyógyszert, majd lenyelte őket.

– Azt a’! – szakadt ki Annából. Az ápolónő már készen állt a vizespohárral, Kerttu ajkához

tartotta, és úgy megdöntötte, hogy a kifakult hálóing

mellrészére is csorgott a vízből.

– Ügyes kislány – dicsérte az ápolónő mesterkélt üdeséggel,

és egy papírtörlővel energikusan megtörölte Kerttu száját.

Anna nézte, ahogy a pamut hálóing szálai magukba szívják

a vizet, és szétterül a sötét folt. „Hirtelen halált szeretnék,

mielőtt betöltöm a hetvenet” – gondolta, azzal felkelt az ágy

széléről, és az ablakhoz ment, hogy kinyissa. Lenézett az utcára,

amely a legforgalmasabb ponton szelte ketté a belvárost. Az

emberek csak úgy áradtak a boltokba és a kávézókba. Innen jóllátszott a kellemes és népszerű Penguin kávézó, ahová időnként

Anna is beugrott egy eszpresszóra. A teraszát elbontották, az

egymáshoz láncolt vasszékek a pincébe hordva várták a

következő nyarat. Az ablakpárkányon egy távcső hevert. Mikor

az ápolónő meglátta, hogy Anna azt bámulja, fogta és a nappalisarkában álló szekrénybe tette.



– Kerttu néni szeret az ablakban üldögélni és az arra járó

embereket nézni, ha bírja erővel. Igaz, mostanában ez már

egyre ritkább – magyarázta. A hangjában ridegség érződött, és

egyenesen, pislogás nélkül nézett vissza Annára. A nő szememegdöbbentően kék volt.

„Zavarja a munkában, hogy itt vagyunk – gondolta Anna. –

Zavarjuk őt.”

Lenézett az utcára. Az ablakból feltáruló látvány a

fiataloknak és életerőseknek szólt, azoknak, akik a maximumonfogyasztanak mindent, kivéve a társadalom szolgáltatásait. Nem

arra szánták, hogy valahonnan fentről nézzék távcsővel,

sorvadt testtel és lélekkel, a tovatűnt lehetőségeken búsongva.

Arra rendeltetett, hogy az ember féktelenül belevesse magát, és

hagyja, hadd sodorja az ár. Ha már nem volt képes rá, máshová

tartozott. Egy otthonba. Vagy legalábbis nem a belvárosba.

Anna a konyhába hívta az ápolónőt és Eskót. Noha Kerttu

süketnek látszott, nem tűnt helyesnek vele egy szobában

kérdezősködni róla.

– Már régóta járnak gondozni Viitala asszonyt? – fordult az

ápolónőhöz Anna. – Én, vagy a többiek?

– Is-is.

– Bő egy éve már, hogy Kerttu a házi gondozás ügyfele. Az

elején csak kétnaponta jártak hozzá, ételt hordani. Tél óta ránk,

ápolókra is szükség van. Akkor erősen romlott Kerttu állapota,



és már nem boldogult pusztán Kaarina segítségével. Én is tél óta

járok hozzá.

– Mindennap ugyanazok az ápolók jönnek?

– Nem. Mi ilyen forgó rendszerben dolgozunk. Ugyanahhozaz öreghez egy héten kábé három-öt alkalommal kerülünk,

mikor hogy.

– Hol kaphatjuk meg a beosztásukat? Lehet, hogy

ellenőriznünk kell majd, néhány adott napon melyik ápoló járt

itt.– Aha, természetesen. Az önkormányzat idősgondozási

vezetőjét kell megkérdeznie, ő a főnökünk. Megadhatom az

elérhetőségét.

– Köszönöm, az jól jönne – felelte Anna, és elvette a

névjegykártyát, amit az ápolónő előásott a táskájából.

– Milyen állapotban van Kerttu Viitala? – kérdezte Esko.

– Hiszen maguk is látják! – nevetett fel az ápolónő. – Már

évek óta alzheimeres, és most már eljutott arra a szintre, hogy

Kaarina is többször kényszerül magyarázkodni, kicsoda. Hát

nem borzasztó, hogy az ember a saját gyerekét is elfelejti?

– Kaarina Helmerson azt mondta, hogy Kerttunak vannak

tiszta pillanatai is – mondta Anna.

– Vagy úgy. Én nem vettem észre. De persze Kaarina sokkal

több időt tölt itt, mint én. És természetesen jobban ismeri az

anyját.

– Mit gondol, képes lenne Kerttu igazolni, hogy Kaarina ittvolt bizonyos napokon? – kérdezte Esko.



Az ápolónő ismét felnevetett.

– Nem, az kizárt – felelte. – Miért kellene? Kaarina

elkövetett valamit?

– Csak tisztázni akarunk valamit. – Nekem most indulnom kell, percre pontosan be vagyunk

osztva, szörnyű. Ne hagyják nyitva az ablakot, az öregek

rettenetesen érzékenyek a huzatra. És figyeljenek, hogy az ajtó

rendesen bezáródjon, amikor elmennek.

Az ápolónő visszament a nappaliba. Anna és Esko követték. – Viszlát, Kerttu. Holnapután találkozunk – kiáltotta az

ápolónő, megfogta Kerttu kezét, és egy ideig simogatta ráncos

bőrét. Az asszony jólesően nyöszörgött.

Aztán elment a nő. Hatalmas kulcscsomójának zörgése még

a folyosóról is hallatszott.

„Vajon hány magányos öreg él ebben a városban?” –

gondolta Anna. Várják, hogy megcsörrenjen az ápoló kulcsa, és

nyíljon az ajtó, hogy legalább valaki meglátogassa őket. Anna

saját apai nagymamája kilencvenéves volt, és hihetetlenül jól

tartotta magát. Járt a nyugdíjasok táncklubjába, és majd’

minden nap vendégségbe ment valamelyik rokonához vagybarátjához. „Otthon nincsenek magányos öregek – villant be

Annának. – Hogyhogy?”

– Nekem aztán rendes lányom van, hogy mindig

gondoskodik rólam – szólalt meg hirtelen Kerttu az ágyában.

Esko és Anna egy lépéssel közelebb mentek az asszonyhoz. – Jó napot, Viitala asszony! – köszönt hangosan Esko.



– Ki az? – kérdezte Kerttu aggodalmasan.

– Esko Niemi és Anna Fekete a rendőrségtől – felelte Esko.

– A rendőrségtől? Jóságos ég! Történt valami? – kérdezte

ijedten Kerttu.– Lenne néhány kérdésünk.

– Vagy úgy. Miről?

Anna megint az asszony mellé ült. Kegyetlenségnek tűnt az

ágya mellett állni, fentről nézni le rá, mikor olyan

gyámoltalanul és törékenyen feküdt. – Meg tudná mondani, itt volt-e a lánya, Kaarina

tegnapelőtt éjszaka?

– Ott szokott aludni a másik szobában.

Kerttu felemelte reszkető kezét, és erőtlenül intett egyet

valamerre.

– Tegnapelőtt is ott aludt Kaarina? – ismételte meg Esko a

kérdést.

– Milyen nap volt az?

– Október harmadika, hétfő.

– Ma milyen nap van?

– Szerda.

– Jaj, hogy kávéval sem tudom kínálni magukat!

– Semmi baj, már ittunk.

– Kicsodák maguk tulajdonképpen?

– A rendőrségtől jöttünk.

– Jóságos ég, történt valami?



Anna és Esko egymásra néztek. Felesleges – gondolták

mindketten. Az ápolónőnek igaza volt. Kerttu néni nem lesz jó

tanúnak.

Esko megismételte, miért jöttek. Az öregasszony pedigsajnálkozott, hogy nem tud kávét főzni.

Aztán Kerttu Viitala elhallgatott. Üres tekintete valahová

Anna mögé meredt, kezével a távirányító után kezdett

tapogatózni az ágy melletti asztalon. Ismét elárasztotta a szobát

a teleshop.Anna próbált még kérdezni valamit, de Kerttu csak feküdt

csendben, és a tévét nézte. Anna nemsokára észrevette, hogy az

asszony szeme lecsukódik. Ha szája sarkából nem hallatszott

volna halk horkolás a ráncok közül, azt lehetett volna hinni,

hogy meghalt. Anna lehalkította a televíziót, és becsukta az

ablakot. Eskóval távoztak a lakásból. Odakinn nem sütött a nap.

Anna javaslatára beugrottak a Penguinbe. A kávézó kirakatából

hívogatóan meleg fény áradt, odabenn a falak aranykeretes

tükrei megsokszorozták a ragyogást. Annának az elegáns

budapesti kávéházak jutottak eszébe. „Talán gyakrabbankellene ilyen helyekre járnom – gondolta – azt képzelhetném,

hogy máshol vagyok, szinte otthon.”

Nem tudta eldönteni, szendvicset egyen-e vagy süteményt.

A fáradtság ott keringett a szeme mögött, szorongatta a vállát,

gyengének érezte tőle magát. Fel kellene hívnia azt az



üzemorvost. „Különben nem keveredek ki ebből, nem én” –

gondolta.

Esko halkan megkopogtatta a hátát. Anna egy pillanatra azt

gondolta, feltartotta a sort, de az ok valójában Virve volt, akiegy másik lánnyal üldögélt a kávézóban. Virve szőke haja

hosszú fonatban ereszkedett a kenderzöld indián pamut tunika

hátán a padló felé. Ahogy a lány üdvözölte őket, úgy tűnt,

kínosan érzi magát, aztán magukhoz intette a felszolgálót, és

fizetett.És abban a pillanatban Annának eszébe jutott!

Eszébe jutott, mi az, amiről érezte, hogy tudja. Hogy mi az,

amit látott. Lapockái között végigfutott a hideg, szíve sűrűbben

kezdett kalapálni.

– Mikor lesz Virve és Jere újabb kihallgatása? – kérdezte.

– Holnap.

– Rendben. Hirtelen eszembe jutott valami. Fontos lehet.

– Mi?

– Virve tavasszal Mexikóban járt. Láttam róla egy fotót a

Facebookján.

Esko halkan füttyentett. Virve feléjük pislogott,nyugtalanul birizgálta a tunikája ujját, Anna tompán hallotta a

karkötők ismerős csörgését is.

– Hiszen én kezdettől fogva mondtam, hogy van benne

valami gyanús.

– Ne bámuld – suttogta Anna. – Mit kérsz?



A lányok felvették a kabátjukat, és anélkül, hogy

hátranéztek volna, elindultak a kávézóból.

– Kávét.

– Egy sima, egyszerű kávét? Itt isteni az eszpresszó, van conpanna is, vagy dupla, macchiato, cappu…

– Csak egy sima, egyszerű kávét. Egy fehérített filteren

átfolyatott keserű pörkölésű barna löttyöt, köszönöm, lehetőség

szerint Kulta Katriinát vagy valami hasonlót. Én egy ujjal sem

nyúlok ezekhez a fekete mérgekhez. – Csak nincs ennek is köze az általános xenofóbiádhoz?

– Mi? Dugd fel mélyre ezeket az idegen szavakat, hallod,

nincs ennek köze semmihez. Majd én kifizetem a kávém, ha

nem akarsz simára meghívni. Amúgy sem vagyok hozzászokva

az ilyen meghívásokhoz.

Anna kifizette Esko kávéját, magának pedig tejszínhabos

kakaót és sonkás zsemlét rendelt. Hirtelen frissebbnek érezte

magát. Virve mexikói kiruccanása nem lehetett véletlen. Itt ült

Eskóval egy fényűző kávéházban, és szinte már

kommunikáltak, pedig odakinn az ősz igyekezett eltiporni

minden járókelőt, aki dacolt az időjárással. Pár héttel ezelőttilyesmit még el sem tudott volna képzelni. Esko nyilvánvalóan

megváltozott. Anna nem igazán tudta, mitől.

De kíváncsi volt rá.

– Miért nem utálsz már engem olyan szörnyen?

A férfi olyan meglepetten nézett Annára, hogy már-márkedvesnek tűnt. „Nincs hozzászokva az egyenes beszédhez” –



gondolta Anna. Ő maga ugyan szégyentelenül kimond

mindent, bármiféle szűrő nélkül, de megütközik, ha valaki más

is ezt teszi. „Legalább egyszer sikerült torkára forrasztanom a

szót” – gondolta elégedetten Anna, mikor Esko nem válaszoltazonnal, hanem kavargatta a cukrot a kávéjában, és töprengett.

– Mondjuk úgy, hogy még mindig utálok mindent, amit

képviselsz, de téged személyesen nem, már nem – felelte aztán

a férfi. Elfordította a tekintetét. Még tán el is vörösödött.

– Nem válaszoltál a kérdésre, hogy miért. – Az ördögbe, de nehéz veled! Nem tudom. Biztos kezdek

hozzászokni. Te más vagy.

– Más mint ki?

– Más, mint általában a bevándorlók.

– Ki mást ismersz? Mármint személyesen.

– Én már azelőtt rendőr voltam, hogy elkezdtetek idejönni.

Végignéztem ezt a hatalmas változást a társadalomban. A

szomáliakkal kezdődött, aztán valamivel utána jöttek a jugók, a

kurdok és az afgánok, meg még több afrikai, és egyszer csak

már mindenhonnan jöttetek, nekünk meg állítólag el kellene

tartanunk mindannyiótokat. Nem fog menni. Ezt sosem fogomelfogadni, már bocs.

– Megint nem válaszoltál. Hány bevándorlót ismersz?

– Ide figyelj, több százzal találkoztam már a meló során, és a

nagy részüket valami bűncselekménnyel gyanúsították:

bántalmazás, nemi erőszak, rablás, drogok… – Nem ezt kérdeztem. Nem ismersz mást, csak engem.



– Te dolgozol, adót fizetsz, és tisztán beszélsz finnül, az más.

– Már nem beszélem rendesen a saját anyanyelvemet.

Gondolkodni is leginkább finnül gondolkodom – válaszolta

csendesen Anna.– Hálával tartozom neked. Amiért a múltkor nem köptél be

Virkkunennek.

„Hát persze – gondolta Anna. – Sejthettem volna.”

– Elég jóban vagyok Virkkunennel, de minden azért nem

fér bele. – Egy rendes balkáni nem pletykál a főnöknek, ez magától

értetődik. A finnekkel kapcsolatban nem lennék ebben ilyen

biztos, legalábbis a rendes finnekkel kapcsolatban nem –

mondta Anna.

Egy pillanatig azt hitte, túl messzire ment, hogy Esko

lekever neki egy pofont az asztal fölött, vagy legalábbis a

képébe vágja a kávéját, de a férfiból végül úgy kirobbant a

röhögés, hogy felszakadt és a torkán akadt a légútjaiban

lerakódott bagós váladék. A szörcsögő nevetés hörgő köhögésbe

fordult, de Esko szeme sarkában ott maradt egy fel-felvillanó

csillogás, amitől fiatalabbnak és kevésbé keserűnek látszott. – Amúgy utána visszavettem. Hirtelen rádöbbentem, hogy

közel a gödör alja, ha már a melóban is piálnom kell. Kereken

kimondva megijedtem.

– Ez aztán jó hír! Akár nordic walkingozni is elmehetünk

valamikor.Esko félrenyelte a kávét, és majdnem megfulladt.



– Hagyd ezt abba, vagy meghalok, de előtte még meg is

kedvellek – nyögte ki nagy nehezen, fuldokló nevetés közben,

a köhögőroham szünetében.

– Az nem zavarna különösebben senkit, ha meghalnál, deha megkedvelsz egy bokszost, akkor többé senki nem fog

elviselni. Amúgy mit gondolsz az előbbiről? A néniről?

– Azt gondolom, hogy annak a csinos özvegynek elég

gyenge lábakon áll az alibije – felelte Esko.



33.

Rauno a járőrautóval haladt a város felé. Régi ismerőseitől,

Aune Toivolától és Yki Raappanától tartott hazafelé. Érdekes

mesélnivalója volt a nyomozócsoportnak. Hétfő este Aune

szokás szerint korán lefeküdt, a hallókészüléke nélkül, és nem

hallott semmit. Yki viszont hallott egy autót a part felé menni,

hétfő este kilenc körül. Riikka halála óta figyelni kezdte, ki jár

az úton. A kisöreg nem ismerte be, hogy fél, de Rauno

megérezte. „Nem is csoda” – gondolta. Törékeny

öregemberként olyan helyen lakni, aminek közelébenbrutálisan meggyilkoltak valakit. Ő legalábbis félne, vagy

minimum résen lenne. Szegény Yki már augusztus óta résen áll,

és nekik ez most mérhetetlenül jól is jött. Miután meghallotta

az autót, Yki kiment az udvarra. Odakinn addigra már

besötétedett. Nem sokkal később egy lövést hallott. Időnkéntmég mindig jártak récére vadászok a parton, így önmagában

semmi rendkívüli nem volt az esetben. Kivéve, hogy a nap hét

előtt lement, így az esti röpte már menthetetlenül véget ért, és

a zsákmányt már nem lehetett szemmel kivenni a sötétben.

Hacsak nem ember méretű volt.



Yki melegebben felöltözött, és elhatározta, hogy addig vár,

amíg meg nem látja visszatérni az autót. Az nemsokára jött is.

Yki az útszéli bokorban gubbasztott, és egy piros személyautót

látott nem kis sebességgel elszáguldani. És ami a legszebb, Ykiismerte az autómárkákat. A kocsi egy Volkswagen Golf volt.

Régebbi, épp olyan, amilyet korábban is láttak a tetthelyek

közelében. A rendszámot nem tudta leolvasni. Már nem olyan

éles a látása, mint fiatalkorában, és túlságosan sötét is volt. A

rendszámtáblák sárosnak tűntek. Lehetséges, hogy ugyanez akocsi már előzőleg is elhaladt arra. Yki akkor csak egy

villanásnyira látta, így nem lehet benne egészen biztos. A tata

büszkén mutatta meg kék fedeles kockás füzetét, amibe

augusztus 22. óta minden autót feljegyzett, amit arrafelé észlelt.

Nem volt sok, talán átlag hét kocsi naponta. Sejtette, hogy a

gyilkos vissza fog térni a tett színhelyére. Rauno dicsérte az

öreget, akit majd szétfeszített a büszke öröm. Valaha

fiatalkorában állítólag fontolgatta, hogy rendőrnek áll. Rauno

mondta neki, hogy a rendőrség sokat vesztett azzal, hogy a férfi

végül erdésznek ment, mert egy ilyen éber embernek nagy

hasznát vették volna. Ez jólesett Ykinek, aki kávéval kínálta.Noha Rauno egyből vissza is indult volna a hírrel, nem merte

elutasítani. Az öreg végül jó sokáig feltartotta.

Rauno most legszívesebben tövig nyomta volna a gázt, hogy

végre beszámolhasson arról, amit megtudott. Ez végre

meghozza majd az áttörést. Hamar nyomára bukkannak annaka régi évjáratú piros Golfnak, és a gyilkos autója lesz.



Anélkül, hogy észrevette volna, túllépte a sebességhatárt.

Kicsi volt a forgalom, és ő még a városhatáron kívül haladt.

Abban a pillanatban meglátott valami feketeséget a jobb

oldalán. Legfeljebb egy másodperc telt el, mielőtt rádöbbent, hogy az a feketeség mozog, és eléje fog kerülni. Beletaposott a

fékbe. Az autó csúszkálni kezdett az eső áztatta úton. A

hatalmas szarvasbika úgy állt meg az út közepén, mintha ki

akarná követelni az ütközést. „Meg fogok halni” – villant még

Rauno agyába, mielőtt bekövetkezett volna a csattanás.

Sarinak nehezére esett koncentrálni. Az autóban ült

Helmersonék házának közelében, hol a mobilját nézte, hol az

út mentén álló családi házakat. Újabb sms-t kapott. A tónusa

ugyanolyan volt, mint a korábbiaké is. Fenyegetőző és szexista.

Ijesztő. Most végre nekiáll majd és kideríti, ki küldte őket. És ki

kell kérdeznie Helmersonék összes szomszédját. Hol kezdje?

Sari egyik kezéből a másikba tette a telefont. El kell kapni a

gyilkost. A zaklató sokkal kisebb fenyegetést jelent, ha

egyáltalán.

Kivéve, ha a kettő egy és ugyanaz. Erre az eshetőségre Sari nem volt hajlandó több gondolatot

fecsérelni. Felvette a kapcsolatot egy NNI-s ismerősével, aki

mobiltelefonokra, számítógépekre, a telekommunikáció

megfigyelésére és még ki tudja, mire szakosodott. A férfi azt

ígérte, hogy megteszi, amit tud. Sari ezután kiszállt az autóból,és az első házhoz sétált, Helmersonék szemközti



szomszédaihoz. Az udvar nagy volt és gondosan rendben

tartott, a ház téglaépítésű, mutatós. Ugyanúgy, mint a többi

udvar és ház a környéken. Sari becsöngetett, és várt. Senki nem

jött ajtót nyitni. Újból becsöngetett, de nem voltak otthon.Feljegyezte a postaládán álló nevet, és a következő házhoz

ment. Annak az udvarán egy ősz hajú, idősebb férfi

gereblyézett.

– Jó napot! – köszönt Sari, és megmutatta a rendőrjelvényét.

– Jó napot! – felelte a férfi, majd a kerti fészer faláhoztámasztotta a gereblyét, és beinvitálta Sarit a házba.

– Bizonyára hallotta már, mi történt – mondta Sari.

– Igen. Megrendítő eset. Mindenki egyfolytában zárva tartja

az ajtót, és szinte már senki sem meri kitenni a lábát. Én magam

is állandóan úgy érzem, mintha figyelne valaki, még ha csak az

udvaron gereblyézek is.

– Nem látott tegnapelőtt este valami gyanúsat Helmersonék

házánál?

– Nem tűnt fel semmi.

– Esetleg egy piros autót?

– Veli-Mattinak fekete BMW- je van. Kaarinának pedig egyezüstszínű Nissanja. Nem látszott ott semmilyen piros autó.

– És emberek? Helmersonékon kívül.

– Néha persze jártak hozzájuk vendégek, de nem vettem

észre semmi furcsaságot.



– Ha valami eszébe jutna, legyen szíves, hívjon fel. Akár egy

jelentéktelennek tűnő dolog is fontos információval szolgálhat

számunkra – mondta Sari, és átnyújtotta névjegykártyáját.

– Rendben. Telefonálok, ha van valami. A férfi a kapuig kísérte Sarit, aztán visszatért a

gereblyéjéhez, és folytatta a levélkupacok összegyűjtését az

udvarán.

Sari a következő házhoz sétált.

Ezúttal egy ötven körüli nő nyitott ajtót. Már készült akávé. „Remek – gondolta Sari. – Ebben a házban legalább

észreveszik az erre járókat.”

Sari bemutatkozott, és elmondta, mi járatban van.

– Láttam én piros autót, nem is egyszer – felelte az asszony.

Sari képtelen volt leplezni izgatottságát.

– Mikor? Tegnapelőtt este is?

– Nem. Már jó ideje nem járt erre.

– És a nyáron?

Az asszony próbált visszaemlékezni.

– Már nyáron sem. De a tavasszal járt itt néhányszor.

Valahányszor Kaarina az anyjához ment, nemsokára megjelenta piros autó. Vagy hát persze nem mindig, de előfordult. Nem

állt be Helmersonék udvarára, még csak oda elé sem, hanem

kicsivel távolabb parkolt le.

– Próbáljon pontosabban visszaemlékezni. Tavasszal mikor?

– Hmm… Talán végig márciustól májusig. – Milyen gyakran látta az autót?



– Nehéz megmondani. Úgy nagyjából tízszer.

– Látta, ki jött vele?

– Valami nő.

– Milyen nő? – Tudja azt maga, olyan nő.

– Milyen?

– Olyan, aki összefekszik a más férjével. Kurva – sziszegte

az asszony.

– Hogy nézett ki? – Sosem láttam pontosan. Nem igazán tudom megmondani.

– Alacsony, magas, sovány, kövér, barna, szőke?

– Olyan teljesen átlagos formájú. A haját nem tudom.

– És a kora?

– Fogalmam sincs. De hát ezek nem fiatalok szoktak lenni?

Sari odaállt az ablakhoz, ahonnan az utcára lehetett látni.

Helmersonék házának bejárati ajtaja egyáltalán nem látszott

oda, és az egész előkert túlságosan oldalra esett ahhoz, hogy

rendesen oda lehessen látni. Onnan nem lehetett tisztán

kivenni, kik jönnek Helmersonékhoz.

Egy piros autó járt errefelé tavasszal, csaknem fél évvelezelőtt.

Mi a csodát jelent ez?

– De szerintem néha úgy nézett ki, mintha Kaarina lenne

az.

– Hogyan?



– Hát hogy néha úgy láttam, mintha Kaarina Helmerson

jött volna azzal az autóval.

Abban a pillanatban megszólalt Sari telefonja. Virkkunen

hívta. – Lemondtam a technikusokat, nem kell kimenniük

Helmersonék házába.

– Hogyhogy? Következőnek épp oda mentem volna – felelte

Sari.

– Az előbb felhívott minket Seppo Vilmusenaho. Ő asaloineni általános iskola tornatanára, Veli-Matti kollégája. Azt

mondta, hétfő este fél hét tájban látta, hogy ég a villany Veli-

Matti osztályában.

– És?

– És ugyanekkor egy piros autó állt az iskola parkolójában.

A férfi akkor nem fordított rá különösebb figyelmet. A Veli-

Matti osztályában égő villany viszont annál inkább

foglalkoztatta. Seppo elmondása szerint méltatlankodott, hogy

Veli-Matti, aki az iskola Zöld zászló-programját vezeti, ilyen

hanyag. Szóvá akarta tenni neki később. De amint megtudta a

gyilkosságot, rögtön eszébe jutott a rendőrség közleménye,melyben állampolgári bejelentéseket kértek a piros autóra

vonatkozóan. Seppo úgy véli, ott volt a gyilkos, Veli-Matti

osztályában.

– Veli-Matti visszament az iskolába edzés közben?

– Odaküldtem a helyszínelőket. Menjen maga is.Helmersonék háza várhat.



– Oké. Amúgy a piros autót itt is látták a környéken. Igaz,

még tavasszal.

Virkkunen halkan füttyentett egyet.

– Nyomon vagyunk – mondta. – Végre nyomon.

A häyrysenniemi sportterep kihalt volt. Senki nem mert arra

járni. Egyedül a szabályos közönként felállított lámpaoszlopok

sorjáztak a fűrészporos pályán. Anna a Penguinből egyenesen

Asemakyläbe hajtott. Az öröm egész végig ott hullámzott

benne.

Esko elfogadta őt, teljesen váratlanul, előzetes

figyelmeztetés nélkül, csak úgy! Anna azelőtt még csak

reménykedni sem tudott ilyesmiben. Fel volt készülve rá, hogy

az idők végezetéig el kell tűrnie Esko sanda pillantásait és

támadásait.

Az üres futópályának mégis sikerült lelohasztania Anna

örömét. Vajon bárki is meri még valaha használni? Anna nem a

part mentén indult el. Úgy döntött, ott kezdi a keresést,

ahonnan a parkolóra és a pálya elejére látni, Ville Pollari

meggyilkolásának helyére. Hátat fordított a lámpaoszlopoknakés a futópályának, tekintetével az ellenkező irányt vizsgálta.

A terepet leginkább sűrű parti bozótos alkotta a környéken,

de a futópálya elejétől keskeny sávban egy ritkás öreg

fenyőerdő húzódott déli irányba. Ott biztos nem fogják

feleslegesen zavarni a bokrok a rálátást. Anna elindult a zuzmóborította sáv mentén. A talaj egyenletes volt, sehol egy domb



vagy más kiemelkedés, ami mögé el lehetne rejtőzni. Anna már

épp visszafordult volna, amikor észrevett valamit egy nagy

erdei fenyő mögött. Valami fémszerkezet volt ott. A fához

szaladt, és egy összecsukható, háttámlás kempingszéket talált aföldön heverve, talán a szél borította fel. Fémrészeit belepte a

rozsda, a szélein foszladozott a szövet. Már évek óta

heverhetett ott.

Anna felállította a széket és leült, arccal a futópálya felé. A

parkolót éppen hogy ki lehetett venni, Anna homályosan láttasaját autóját is. „Innen egy távcsővel remekül meg lehetne

figyelni a futópályán járókat” – gondolta. Véletlenül lett volna

ott a szék? Vagy a gyilkos helyéül szolgált?

Anna óvatosan átvizsgálta a szék környezetét, de nem talált

cukorkapapírt és más egyebet sem. Magával vitte a széket, hogy

a technikusok megvizsgálják. Talán lesz rajta ujjlenyomat.

Visszafelé útba ejtette Pollariék házát, de az ugyanolyan

elhagyatott volt, mint a futópálya. Maria Jyväskyläbe ment az

anyjával. „Remélhetőleg minden rendben van a babával” –

gondolta Anna. Egy ideig üldögélt még a kocsijában Pollariék

udvarán, hagyta lecsukódni a szemét, majdnem elbóbiskolt. Megint a telefon térítette magához.

Rauno felesége volt az, akivel Anna még sohasem

találkozott. Nina Forsman a kórházból hívta. Anna alig tudott

kivenni valamit a nő hisztérikus beszédéből. Annyit azért

sikerült megértenie, hogy Raunónak valami komoly baja esett.



Anna egy cigarettával elhessegette testéből a fáradtságot, majd

miután elszívta, egyből a kórházba indult.

A kórházban fehérség uralkodott, és olyan éles fény, hogyAnna feje belefájdult. A sürgősségi szoba kórházi jellegét

virágmintás függönnyel igyekeztek oldani. Rauno csövekre és

monitorokra kötve feküdt egy fémkorlátos ágyban. Arca eltűnt

a hatalmas oxigénmaszk alatt. Az ágy mellett egy kistermetű nő

ült. Felpattant, amint Anna belépett a szobába, és odanyújtotta

kecses kezét. „Madár – villant Anna agyába semmi esetre sem

egér.”

– Szia, Nina vagyok, Rauno felesége. Még nem találkoztunk.

– Fekete Anna. Sajnálom, hogy itt kell találkoznunk. Hol

vannak a lányok?

– Átvittem őket anyámhoz. Még nem mondtam nekik

semmit. Nem tudom, mit mondhatnék. Még olyan kicsik –

sóhajtott fel fájdalmasan Nina.

– Itt biztosan adnak majd tanácsot, hogy a legjobb –

vigasztalta Anna. – Semmi nem sürget. Nem kell rögtön

tudniuk róla. – Igen – szipogott Nina. – Talán.

– Mi történt tulajdonképpen?

– Összeütközött egy jávorszarvassal. Csoda, hogy egyáltalán

életben van.

– És milyen az állapota?



– Nem igazán tudom. Még az orvosok sincsenek mindennel

tisztában. Az egyik combja és néhány bordája mindenesetre

eltört.

– És a feje?Nina sírva fakadt.

– Lehet – nyögte ki –, lehet, hogy soha többet nem fog

ebből felébredni. Vagy ha fel is ébred, már nem az a Rauno

lesz, akit ismertünk.

Anna reszketni kezdett. Hidegnek tűnt a szoba. Nyitvalenne az ablak? Odament ellenőrizni, de nem is lehetett volna

kinyitni sehogy. Micsoda ostoba gondolat, nyitott ablak egy

sürgősségi szobában, ahol élet-halál harc folyik! Rauno

küzdelme olyan békésnek tűnt. Nyugodt volt, mintha mély,

minden kimerültséget elűző álomba zuhant volna. Anna

ráeszmélt, hogy azt kívánja, bárcsak ő feküdne ott. Ki akarta

tépni a csöveket és felébreszteni Raunót, ráparancsolni, hogy

húzzon haza, és tegye tisztába mindazt, ami felgyülemlett közte

és a felesége között. Aztán Anna maga bújna be oda a meleg

takaró alá, felhúzná a kifakult kórházi pizsamát, arcára tenné az

oxigénmaszkot, mellkasához, fejéhez és ujjaihoz erősítené avezetékeket, bekötné az infúziós csövet, és belesüppedne a

felszabadító kómába. Milyen fantasztikus állapot, ennél csak a

halál lehet jobb.

Szerencsére Rauno nem tűnt úgy, mint aki haldoklik. Az

egyenletes pittyegés állandó szívverésről tanúskodott, és



halvány reményt keltett az életben maradás iránt. Az arca

megmenekült a legrosszabbtól. Ez is valami.

– Éppen eldöntöttem, hogy elválok – szólt hirtelen Nina.

Anna felrezzent a fantáziálgatásból, visszarántotta magátabba a tudatállapotba, melyben az ember másokkal beszélget,

jelen van és figyel, melyben ő már alig bírt megmaradni. Nem

tudta, mit mondhatna, így nem szólt.

– Ez most már aligha lesz lehetséges – folytatta Nina.

– Egyszerre csak egy dologgal foglalkozz – mondta Anna.– A gyerekek miatt sem. Mindezek után még a válás is, ez

már túl sok lenne nekik – magyarázta Nina.

– Főleg nekik, de neked is.

– Mit mondjak nekik? – tört ki Ninából ismét a zokogás. –

Hogy hozhatom ide őket, hogy lássák az apjukat?

Anna megfogta Nina kezét, és gyengéden megszorította.

Válasza nem volt, egyetlen nyelven sem.

– Miért engem hívtál? – kérdezte aztán. – Úgy értem, még

csak nem is ismerjük egymást…

– Nem tudom – felelte Nina.

– Volt… volt köztetek valami? – kérdezte aztán gyorsan. – Tessék? Nem, egyáltalán, ne is gondolj ilyesmit – felelte

Anna.

Nina óvatosan elmosolyodott. Arcán patakzottak a

könnyek.



34.

Anna Rajapuróba hajtott, Biharék háza elé. A kimerültségnek

nyoma veszett, gépnek érezte magát, ami puszta

gombnyomásra működik. Bár már későre járt, úgy döntött,

bemegy, és vált néhány szót a családdal, pusztán emlékeztetőül,

hogy még mindig van ereje figyelni őket. Talán neki magának

nagyobb szüksége volt erre a figyelmeztetésre, mint

Chelkinéknek. Motivációja a napok rövidülésével együtt

hamvadt, és Anna párszor már elhatározta, hogy felhagy Bihar

őrzésével. Mégis mindig visszatért. Mint valami gonoszbetegség. A karácsony lesz a végső határ, ameddig még bírja. Ha

addig nem történik semmi, abbahagyja. De egyúttal kételkedett

is benne: tényleg képes lesz ezt valaha abbahagyni?

Chelkinék lakásának ablakai sötétek voltak, akár lakóinak

szeme. Úgy látszott, mintha senki sem lenne otthon, de Annaennek ellenére úgy döntött, megpróbálja. A lépcsőházba ment.

A falakat tagek borították. Becsöngetett Chelkinékhez, de senki

nem nyitott ajtót. Hol voltak? Általában valaki mindig otthon

volt közülük. Ahogy visszament a kocsihoz, Anna egy

rendőrségi járőrautót látott lassan az utcára kanyarodni a



parkoló hátsó részéből. Ezúttal egyértelműen felismerte a

sofőrt.

Mi az istent csinál ez itt tulajdonképpen?

Ugyanazt, amit ő? Rátelefonált Eskóra.

Abban egyeztek meg, hogy a rendőrségen találkoznak.

– De hiszen nem akartál belekeveredni a bokszosok

dolgaiba, hacsak nem muszáj – mondta Anna.

– Talán eljött a muszáj. – Na, mondd már el!

– Nem mondok neked semmit!

– Már megint kezded?! – kiáltott Anna. – Ne játszd meg itt

nekem, hogy barátkozol, ha valójában nem akarsz! Nem kell a

kedvemben járnod, még ha Virkkunen meg is parancsolja. Nem

bírom ezt tovább!

Úgy tombolt benne a düh, hogy könnyek szöktek a

szemébe. Becsapott gyereknek érezte magát.

– Nyugodj le! Úgy értettem, mutatnom kell neked valamit.

Esko az archívumba vitte Annát, ahol a videóra vett

kihallgatásokat őrizték. Elővett egy laptopot a szekrényből, ésbekapcsolta.

– Megnéztem ezt tegnap. Bihar kihallgatása.

– Miért? Miért nézted meg? – csodálkozott Anna.

– Szeptemberben egyszer láttalak téged a házuk előtt, más

hivatalos ügyben jártam arra. Már akkor rájöttem, hogytitokban oda járogatsz figyelni a családot, de annyiban



hagytam. Vagyis, őszintén szólva akkor annyira felbasztad az

agyamat, hogy úgy döntöttem, majd a megfelelő pillanatban

felhasználom ezt az információt.

– Az istenedet, Esko!– Szar alak vagyok, tudom, de most hallgass és figyelj. Egy

ideje gondolkodom, miért nem hagyod annyiban a dolgot,

ahogy megbeszéltük; teljesen kicsinálod magad ezzel a

pluszmunkával. Talán kell legyen valami gyanús ezekben a

Chelkinékben. Aztán csak hogy a saját lelkemetmegnyugtassam, beültem megnézni ezt a videót, és… Na, nézd

meg magad.

A képernyőn Anna először a magányosnak tűnő Bihart látta

várakozni.

A lány ideges pillantásokat vetett az ajtó felé, és harapdálta

körmei körül a bőrt. A körme többször volt átlakkozva, a tarka

rétegek részben letöredeztek és elkoptak. Szörnyen nézett ki.

Aztán Anna lépett a helyiségbe.

„Hű, de szigorúnak látszom – gondolta Anna. –

Szelídebbnek kellett volna tűnnöm. Valahogy védelmezőbbnekés anyáskodóbbnak. Akkor vajon megnyílt volna Bihar?”

Elkezdődött a kihallgatás, és Anna úgy emlékezett minden

egyes szóra, mintha csak egy pillanattal ezelőtt hangzottak

volna el. Ugyanaz a reménytelen düh öntötte el most is, ahogy

a lány visszavonta, amit korábban mondott, hogy apját védje.



Nem akarta ezt újból végignézni, átélni ugyanazt a

tehetetlenséget, saját nyomorult kudarcát.

– Nézd csak nyugiban – mondta Esko, észrevéve Anna

fészkelődését. – Nézd végig figyelmesen. Anna látta, amint véget vet a kihallgatásnak, és feláll, hogy

kimenjen a szobából.

Bihar mintha még maradni akart volna.

„Ja igen, emlékszem erre, már akkor is csodálkoztam, mit

akar a lány, szeretne-e még valamit mondani, hogy nem indul.” És hirtelen, talán csak egy másodpercnyi tovasuhanó

villanásként Anna meglátta.

Ő maga már a nyitott ajtóban vár, a folyosó megvilágított

barlangszájként tárul fel mögötte. Bihar a kihallgatóasztal

mellett áll, és a testét eltakaró öltözetét, hosszú kabátját

emelgeti. Aztán a lány egyenesen a kamerába néz, a tekintete

könyörgőnek tetszik, és egyúttal oly üresnek, oly halottnak. A

lány szétnyitja a kabátját, és hirtelen mintha hangja lenne a

kamerának, segítségért kiált.

Oda van írva a pólójára.

Fehér festékkel a fekete pólóra, durva ecsetvonásokkal, egyegyszerű szó.

Segítség!

Anna előtt elsötétült a világ. A feje úgy lüktetett, hogy érezte,

ahogy a halántékán kidudorodnak az erek. „Mikor láttamutoljára Bihart? Ma ott jártam, de nem láttam a lányt, senki sem



volt otthon. Korábban miért nem vettem észre ezt a

segélykiáltást? Miért nem néztem meg újból ezeket a

felvételeket? Hisz azért készülnek, hogy utólag lehessen őket

elemezni, vizsgálni, újranézni. Én ezt nem tettem meg. Mennyiidő telt el az óta a kihallgatás óta? Több mint két hónap. Mikor

láttam utoljára Bihart?”

„Nem emlékszem.”

Annát megbénította a pánik. Hevesen megragadta az

irodaszék karfáját, és összeszorította a szemét. Most jön majd azösszeomlás, ami már régóta itt kopogtatott álmatlan éjszakáin.

Ezt már nem bírná ki. Ez volt az utolsó csepp.

– Csillapodj le! – szólt Esko. – Tessék lecsillapodni.

– Mindent tönkretettem – mondta Anna.

– Szerencsére éber társad van, aki ezt észreveszi, és rendbe

hozza – felelte Esko, és megfogta Anna kezét. A férfi dohánytól

sárga ujjaival masszírozni kezdte a tenyerét, és Anna lassanként

megnyugodott.

Még nincs veszve minden. Hiszen mégiscsak tartott a

legrosszabbtól, és gyakran megmutatta magát a család előtt.

Már eltelt két hónap, és nem történt semmi, most is mindennekrendben kell lennie. Nem mernek tenni semmit. Az ő szemük

előtt nem. És most ott van Esko támogatásul, ez a vén részeges

rasszista szarházi. Annának nevethetnékje támadt. Érezte,

ahogy rezzen benne a megkönnyebbülés. Semmi rossz nem

történt.



– Papit főz a harkály – kezdett rá Esko a mondókára,

megcsiklandozva Anna tenyerét.

– Mi az a papi?

– Haha, végre egy szó, amit nem ismer a mi nyelvzsenink.Találd ki!

– Egy afrikai törzs.

– Kása.

– Pfúj! Nem fér a fejembe, hogy lehetnek így oda a finnek a

kásáért. Gusztustalan. – Egészséges és finom – felelte sértődötten Esko. – Én

minden reggel egy tál zabkását reggelizem. Különben nem

indul be a nap.

– Aha. Inkább árpakását. Folyékonyat.

– Nyald ki.

– Oda kell mennünk Biharékhoz. Nem vagyok benne egész

biztos, mikor láttam utoljára a lányt. Lehet, hogy már egy hete

is megvan.

– Oda kell mennünk, igen, de előbb gondoljuk végig –

felelte Esko. – És azt hallottad, hogy „Előbb vizsgálódunk, csak

aztán pofozkodunk”?

– Ja, még szép. Mindegy, csak papival ne etess.

Már fél kilenc volt, amikor Anna, Esko, Sari, egy a

közrendvédelmisektől áthívott járőr, valamint a

kihallgatásokon részt vett tolmács, akinek privát telefonszámátAnna a biztonság kedvéért elkérte, Bihar Chelkin háza elé



hajtott. Mindent gondosan megtervezek, bejelentést tettek a

gyermekjóléti szolgálatnál, a szociális munkások is

készenlétben álltak.

Úgy döntöttek, késői időpontot választanak, hogy a lánybiztosan otthon legyen. Anna és Esko a lakáshoz mentek, a

többiek maradtak őrizni az udvart, hogy egyetlen kapun át se

tudjon kisurranni senki. Anna és a tolmács felrohantak a

lépcsőn a másodikra, Esko lifttel ment, a biztonság kedvéért.

Anna becsöngetett. Adan, a kisebbik lány nyitott ajtót, éssírva fakadt, amint meglátta a rendőröket. Anna és Esko

egyenruhában voltak, mert az a legtöbb ember szemében

tiszteletet ébreszt. Most nem fognak velük ellenkezni. Most

elkapják a fickót. Adan kiabálva futott vissza a lakásba, és

Payedar Chelkin kijött az előszobába. Kurd szavakat kiáltozott,

melyek káromkodásnak hangzottak. A tolmács nem fordította

le őket.

– Hol van Bihar? – kiáltotta Anna. – Adják át Bihart,

biztonságba kell helyeznem!

– Maga pedig – fordult Anna a tolmácshoz –, maga lefordít

minden egyes szót, amit ezek itt kifinganak magukból, mindet! A tolmács próbált valamit mondani, de közben Bihar anyja

is megjelent az előszobában. Mindenki egyszerre kiabált és

hadonászott. Zera Chelkin sírt és rikoltozott, az apa dühödten

ordított, az egyik hálószobából kihallatszott Adan bömbölése,

Mehvan döbbenten bámult a résnyire nyitott ajtó mögül.Egyszóval kaotikus volt a helyzet.



– Az istenit, mindenki fogja be a száját! Rendőrök vagyunk!

– ordította túl Anna a lármát.

A tolmács utána kiabálta kurdul, de feleslegesen. A család

már elhallgatott. „A balkáni gyökereimnek hála, a hangomat legalább tudom

használni” – gondolta elégedetten Anna.

Zera lehorgasztotta a fejét. Mehvan eltűnt a kisszobában,

ahol a húga is. Miután megnyugodott a helyzet, Payedar

Chelkin elmondta, mi történt.

Bihar eltűnt.

Anna és Esko a homályos előszobában bámultak egymásra.

Anna behúzta maga mögött az ajtót, mert egy emelettel feljebb

kinyílt egy lakás, a folyosón felgyulladt a fény, és kilopakodott

egy kíváncsi szomszéd.

Bihar nem jött haza az iskolából.

Ilyen még sohasem történt.

Igen, a szülők rendkívül aggódnak.

Úgy gondolták, legkésőbb másnap reggel értesítik a

rendőrséget. Mivel mégiscsak történt már párszor ilyen korábban.

Akkor, amikor Biharnak volt az a finn fiúja.

– Hová vitték a lányt? – kiabált Anna. – Válaszoljanak! Hol

van Bihar?

A szülők ijedtnek tűntek. Semmit sem tudtak mondani.Ismét felhangzott Adan sírása a lányok szobájából.



Anna Chelkinék előszobájából adta ki a körözést. Mivel

valószínűsíthető volt az ország elhagyásának veszélye, riasztani

kell a határőrséget és a vámosokat. Milyen messzire juthatott a

lány? Az iskolában azt mondták, hogy Bihar bent volt egésznap, négyig. Német volt az utolsó órája. Most kilenc óra volt.

Az öt órát jelent. Ha a lányt repülőgéppel vitték el, már messze

jár. Vagy lehet akár Svédországban is. Azon a határon bármit,

bármikor könnyű átvinni, embereket is. Értesíteni kell az

Interpolt.Aztán nem lehet mást tenni, mint várni.

– Ezekben az esetekben a lányokat nagyon sokszor visszaküldik

a hazájukba, ahol egyből férjhez adják őket egy náluk általában

jóval idősebb pasashoz – magyarázta később Anna az osztály

teakonyhájában. Az éjszaka már a rendőrkapitányságra is

leszállt, rajtuk kívül csak az ügyelet virrasztott odabenn.

– Vagy a lány már halott. Így megy ez ilyenkor. A lányok

hirtelen eltűnnek. Soha senki nem deríti ki, mi történt.

Anna ujjaival dobolt az asztalon, és a kávéját itta.

– Anna, hogy bírod? – kérdezte hirtelen Sari. „Pokoli szarul – felelte gondolatban Anna. – Őszintén

szólva teljesen kész vagyok.”

– Csak azért kérdem, mert úgy tűnik, annyira személyesnek

veszed ezt az ügyet – folytatta Sari.

„Igen, Sari, igen. Túlságosan is személyesnek.” De hangosancsak ennyit válaszolt:



– Persze, nehéz. Az a lány valahogy megérintett. De hát ez

van.

Anna az asztalra borult. Sari aggódva nézte, és gyengéden

simogatni kezdte a hátát. – Van valami hír Raunóról? – kérdezte Anna.

– Semmi változás. Az életfunkciói stabilak, de még mindig

nem tért magához – felelte Sari.

– Hogy ez is, az istenit! A jó édes istenit! – káromkodott

Anna.– Menjünk haza mind, feküdjünk le szépen aludni – szólt

Esko. – Felesleges olyan dolgok miatt szomorkodni, amiken

nem tudunk változtatni. Holnap is bírnunk kell erővel. A mai

nap hosszú volt és nehéz, és az lesz a holnapi is.

„Nem az a kimondott altatózene” – gondolta Anna, miközben

egyenesen a félliteres dobozból itta a sört, és bal lábát a

misztikus beat ütemére rángatta, mintha egy nagyvárosi

sikátorban mászkálna. A Sistol-album, amit rendelt, végre

megérkezett. Ott hevert az előszobaszőnyegen a szórólapkupac

alatt, egy lapos kartonborítékban. Most pedig bűzölgő szemeteskukákban turkáltak a

patkányok. Hajléktalan narkománok heverésztek a falak

tövében, csillogó szemmel követve, ahogy elhalad mellettük.

Kék fényvillanás söpört végig a telegraffitizett betonfalon,

ahogy a szomszédos sugárúton egy rendőrautó valami bűnözőután száguldott.



Már jócskán elmúlt éjfél. Még csak most ért haza, és nem

volt ereje lezuhanyozni. „Holnap muszáj lesz lemenni futni” –

gondolta, és elcsodálkozott, vajon kit próbál becsapni. Egész

ősszel egy métert sem futott. Olyan fáradt volt, hogy úgyérezte, mindene fáj. Próbálta valahogy tisztázni mindazokat a

ködös dolgokat, amik egyszer csak felbukkantak a háttérből és

reflektorfénybe kerültek az életében, és ott olyan hangosan

kiabáltak, hogy más már nem is hallatszott.

Vigyázz! A fáradtság burjánzó daganatok soraként lüktetett a

testében. „Rákos a lelkem – gondolta, és hozott még egy doboz

sört. – És nem akarok győztesként kikerülni belőle.” A kanapén

ülve dohányzott, behozta a hamutartót az erkélyről. A Sistol

furcsa technohangzása beatről beatre ürítette ki a fejét.

Elszívott még egy cigarettát. Szálltak a füstkarikák a plafon

felé, szürke ködfátyolba vonva a szobát.

„Drága mennyei atyám, vagy valaki, add, hogy legalább ma

éjjel aludjak!” – gondolta remény vesztve, mielőtt feltárult a

mély és nyugodt álomba vezető kapu.



Juse annyira más volt, mint a többi fiú, akiket ismertem.

Igazából mindig is kicsit idiótának tartottam a fiúkat. Mehvan

idióta volt, a fiú unokatestvéreim idióták voltak, és a

bakacsinerdei általános iskola taknyosai voltak ám csak az

idióták! Jusénak világoskék volt a szeme, a haja mindig olyan

cukin meredezett minden irányba, és elég sovány volt. Az egyik

töris projektben egy csoportba kerültünk, aztán csak úgy

odajött hozzám a szünetben, és elhívott kávézni a lyukas

óránkban. Onnan indult. Egyből belezúgtam. Olyan vicces volt,

totál őrült, és mindig megnevettetett. Azt mondta, hogy rögtön

az első nap észrevett az iskolában, és azt kérdezte magában, ki

lehet ez az álomszép, csendes és okosnak látszó lány. Énzavarba jöttem, de persze csodálatos érzés, amikor valaki

ilyeneket mond az embernek, főleg ha az nincs hozzászokva. Az

elején olyan volt, mintha jó haverok lennénk, csak

beszélgettünk és beszélgettünk, és minden időt együtt

töltöttünk, amit csak sikerült átveréssel szereznem magamnak,

de aztán nemsokára elmélyült a kapcsolatunk. Kezdettőlerősen vonzódtunk egymáshoz, mind a ketten. Mindent

elmondtam neki a hátteremről és a családról, tényleg mindent.

Juse terveket szőtt, hogy hogyan lehetne megpuhítani a

családomat, de ezekkel csak azt árulta el, végső soron milyen

naiv. Egyetlen finnek sem fér sehogy a fejébe, mit képes holmi

becsület, az a bizonyos námúsz, jelenteni egyeseknek a mifajtánkból.



Az egyik nagynénim, vagyis valami másod-unokatestvér

szomszédjának a másod-unokatestvére, meglátott minket

Juséval kézen fogva a városban, amikor az órarend szerint még

az iskolában kellett volna ülnöm, a kémia fakt anyagába

mélyedve. Akkor tört ki végleg a pokol. Utána már minden

nagyon gyorsan történt. Kiderítették, hogy valójában nincs is

semmif éle kurd klub, Piya pedig a fenyegetések hatására

bevallott pár osztálybulit, amire elmentem. Más szóval

kiderült, hogy kábé egy éve számtalanszor volt alkalmam

kettesben lenni fiúkkal, ráadásul finn fiúkkal, és hogy létezett

egy bizonyos fiú is. Ami természetesen annyit jelentett a

számukra, hogy oda a szüzességem, hogy igazából már kész

kurva vagyok. Tehát fel kell bontani az eljegyzésemet, ki akarna

egy megesett nőt, oda a család becsülete, Bihar tönkretette.

Apa őrjöngött. Ennek ellenére képes volt meglepően

higgadtan viselkedni, például egyáltalán nem vert meg. Ebből

aztán tudtam, hogy most komoly a helyzet. Úgy tűnt, minthamár régóta készülődtek volna erre a napra. Talán így is volt.

Ugyanakkor, amikor engem Vantaaba vittek a

nagybátyáméhoz, Juse életveszélyes fenyegetést kapott. De

voltak annyira ravaszak, apa és a nagybátyám, hogy

feltöltőkártyás telefonról küldték, és senkinek a nevét nem

említették benne. Juse pedig törölte az üzenetet. Úgy felbasztamagát. Utólag állati dühös voltam, mert így lett volna

bizonyítékunk.



35.

Véget ért a Rauno balesete miatti reggeli válságértekezlet. Az

erőszakos bűncselekmények osztályának folyosója és irodái

csendesek voltak, mintha csak a beszédmoraj zavarhatta volna a

kórházban fekvő Raunót. Döbbent és csüggedt volt a hangulat.

Nyomát sem lehetett érezni a harci vágynak, hogy elfogják a

gyilkost. A helyét átvette a munkatárs iránti aggodalom. Bihar

eltűnése is frusztrálta őket. Mindezt Virkkunen is megérezte.

Igyekezett erőt önteni a beosztottjaiba. Rauno miatt a

korábbinál jobban kell gürcölniük. A gyilkos nem húzhathasznot a munkahelyi csapat kríziséből, ezt az örömet nem

fogjuk megadni neki – zárta le Virkkunen a megbeszélést. A

rendőrök komoly arccal bólogattak, de Anna úgy érezte, ő

mindjárt feladja. Tény, hogy nyugodtan aludt reggelig, és

meglepően frissen ébredt. Szinte rá sem ismert már erre azállapotra. A feje nem sajgott, és szinte kedve támadt lemenni

futni. Most viszont visszalopózott a fáradtság. Nem adta fel

ilyen könnyen.

Virve sápadtan várakozott az erőszakos bűncselekmények

osztályának folyosóján. Hallgatagon és aggodalmasnak tűnő

arccal lépett Anna irodájába. Nagy mintás, retróhangulatú



ruhát és vastag sötétbarna harisnyanadrágot viselt. Nyaka körül

szorosan megkötött palesztin kendő, hosszú haja ezúttal laza

kontyban. Piros düftinkabátját levéve az ölébe fektette.

– Hogy van?Virve felszusszant, de nem válaszolt.

– Újabb körülményekre derült fény a nyomozás során, és

lenne néhány kérdésem ezekkel kapcsolatban. Utána

átmegyünk a rendőrségi fogdába, és nyilvántartásba vesszük

magát. – Az mi? – rezzent össze Virve.

– Puszta rutineljárás. Lefényképezzük, rögzítjük az

ismertetőjegyeit, ujjnyomatot és DNS-mintát veszünk. Itt van

hozzá az engedély. A nyomozás végén megsemmisítjük az

adatokat, ha megállapítást nyer, hogy ártatlan.

– Vádlott vagyok? – kérdezte Virve még ijedtebben.

– Nem. Legalábbis még nem. Most az a legfontosabb, hogy

igazat mondjon, és többé semmit ne titkoljon el.

Virve kapkodta a levegőt és nyugtalanul pislogott.

Beleegyezése jeléül bólintott.

– Hol volt hétfő este?

– Moziban – felelte gyorsan Virve. – Emmivel, látta őt a

Penguinben.

– Melyik moziban, és mit néztek meg?

– Az Aurorában, az új Brad Pitt-filmet. Katasztrofális volt.

– Mikor?– Kilenckor kezdődött a film, és tizenegykor lett vége.



– És előtte?

– Egész nap Emmivel voltam.

– Járt már Mexikóban?

Virve a rémülettől tágra nyílt szemmel bámult Annára. – Igen – suttogta.

– Mikor?

– Tavasszal, rögtön az érettségi után.

– Kivel utazott?

– Egyedül. – Egyedül? Miért?

– Egyedül akartam menni.

– Miért?

– Mit tudom én, egyszerűen ahhoz volt kedvem, hogy

kiszakadjak mindenből. Elszakadjak a haveroktól, az iskolától,

anyámtól, mindentől.

– Meg akarta ismerni az azték történelmet?

– Az érdekes, persze, de nem amiatt mentem oda.

– Hát akkor mi miatt?

– Sikerült olcsó repjegyet szereznem.

Virve nagyon ideges volt. Babrált a ruhájával, tapogatta ahaját és a fülbevalóit, cserélgette a lábtartását.

– Miért kérdez egyfolytában az aztékokról?

– Kapcsolatban állnak az összes gyilkossággal. Azért. Maga

pedig történetesen épp Mexikóban járt.

– Én nem csináltam semmit! – emelte fel Virve a hangját. – Azt majd mi kiderítjük – felelte nyugodtan Anna.



– De mikor nem csináltam! Hinniük kell nekem!

– Menjünk most át a nyilvántartásba vételi szobába –

mondta Anna, és magával intette Virvét.

Végigmentek a rendőrség épületén egészen a legfelső emeletig,

ahol a rendőrségi fogda volt. A részleget erős dohányszag lengte

be. Anna rádöbbent, hogy mióta beért a munkába, egyszer sem

gyújtott rá, és most szinte élvezetes fájdalmat érzett

nyálkahártyáján a nikotinvágytól. „Miért nem tudom beérni

ezzel a vággyal? – töprengett. – Pedig a vágy gyakran jobb

érzés, mint a beteljesedése.”

A nyilvántartásba vételi szoba a rendőrségi fogda közepén

helyezkedett el. Szürkés volt, és neon világította meg, ahogy az

összes többi helyiséget is az épületben, bár ennek nem volt

ablaka. A rideg szobában volt egy számítógép, mindenféle, a

fényképezéshez szükséges eszköz, és egy fénymásológépre

hasonlító ujjnyomatvevő készülék. A sarokban álló kisasztalon

ott felejtődött egy henger, az utóbbi régi megfelelője. Anna

azon tűnődött, vajon direkt van-e ott, áramszünet vagy egy

nagyobb infrastrukturális katasztrófa esetére. – Először levesszük az ujjnyomatokat, aztán a DNS-mintát,

majd végül elkészítjük a fotókat – mondta Heikki, a fiatal,

médiaasszisztensként végzett srác, akinek agyában a

felvételikor még egészen másfajta kép derengett önmagáról

jövendő munkája közben, de aki azóta megtanulta beérni azzal,hogy egyáltalán talált munkát. Fonák módon valahogy élvezte a



bűnözőkkel való foglalatoskodást. Ennek a munkának a révén

egészen másképp tudta szaftos történetekkel szórakoztatni a

haverjait, mint amit bármilyen unalmas meló lehetővé tett

volna. Ő vette nyilvántartásba azt a párocskát is, amelyik előzőnyáron feldarabolt és bőröndbe rejtett egy nőt, nem beszélve a

motorosbandákról, a jugó maffiáról és más profi bűnözőkről,

akiknek sebhelyeit és tetoválásait mind gondosan

megörökítette.

Miután levette az ujjnyomatokat, Heikki ellenőrizte a DNS-mintavételhez szükséges engedélyt, és megkérte Virvét, hogy

az nyissa ki a száját. Gyakorlott mozdulattal kanalazott egyet a

vattapálcikával a lány arcának belső felén, majd egy műanyag

fiolába dugta a pálcikát.

– Lám-lám, kész is van, mehet elemzésre – mondta.

– Ez rettenetes – suttogta Virve. – Teljesen úgy érzem tőle

magam, mint egy bűnöző.

– Igen? – csapott le rá érdeklődve Anna. – Megszólalt a

lelkiismerete?

– Higgye már el, hogy tiszta a lelkiismeretem, de ez a szoba

rémisztő. És ezek az ujjlenyomatok és minták, tisztára, minthavalami szörnyűségeset követtem volna el, ez borzasztó, miért

veszik le tőlem ezeket?

Virvéből kitört a sírás, és az ajtó felé kezdett pislogni,

mintha ki szeretne rohanni. Anna látta rajta, hogy közel áll a

teljes összeomláshoz.



– Nyugodjon meg, kérem – szólt Heikki, könnyedén vállon

fogta Virvét, és lenyomta a székre.

– Üljön ide egy pillanatra. Jól van. Ide hallgasson! Mindez

része a szokásos bűnügyi nyomozásnak, de igen gyakranelőfordul, hogy ettől az érintettek, ahogy ez alkalommal ön is,

frusztráltnak és megbélyegzettnek érzik magukat. Nem maga az

első, aki be akar itt pánikolni. Ha megállapítják, hogy ártatlan,

ezeket az adatokat megsemmisítjük. Semmiféle bejegyzés nem

marad önről a rendőrségi nyilvántartásban. Szóval nyugodjonmost meg, csináljuk még meg azokat a fényképeket, és akkor

végeztünk is – csevegett Heikki Virvével, és a lány szemmel

láthatóan megnyugodott.

„Ügyes fickó – gondolta Anna –, ne felejtsem el megdicsérni

és megköszönni neki.”

– Jól van, így is kell. Nincs itt semmi vész. Előbb az arcáról

készül felvétel, és ha van valami ismertetőjegye, például

tetoválása, utána azokról. Van bármi ilyesmi?

Virve a ruhája ujjába törölte könnyeit, és nem válaszolt.

– Van tetoválása, sebhelye, nagyobb anyajegye vagy…

Virve a régi ujjnyomatvevő hengert bámulta, minthahirtelen nem értené a beszédet. Tekintete olyan volt, mintha

feladta volna az egészet. Anna és Heikki vártak. Virve végül

lassan felhúzta bal kezén a ruha ujját.

A karján, épphogy csak a csuklója felett, egy gyönyörű,

színes orchidea tárult fel, melynek mélyéről egy szépségeskolibri szívta ívelt csőrével a nektárt.



– Fogjuk el? – kérdezte Esko Virkkunentől, akinek irodájába

haladéktalanul riasztottak mindenkit. Virvét ott hagyták a

nyilvántartásba vételi szobában Heikkivel.

– A lány igazolni tudja, hogy moziban volt, amikor Veli-Mattit lelőtték – mondta Anna. – Az előbb felhívtam a mozit és

azt a lányt is, akivel volt. A film tizenegyig tartott, és senki nem

távozott a vetítés közben.

– És előtte? – vetette fel Sari. – Veli-Mattival nem túl későn

végeztek. Lelőhette a mozi előtt. – Azzal az Emmivel volt délután öttől. A mozi előtt

uszodában voltak. Szóval nem lehetséges. Legalábbis Veli-

Mattit nem lőhette le Virve.

– Virve és Jere együtt csinálta, ahogy az elejétől kezdve

mondtam. Az istenit, végre itt van a kezünkben az, aki kolibrit

visel a bal karján! Az egész kibaszott őszt azzal töltöttük, hogy

próbáltuk kitalálni, mi a nyavalyát jelent az a víziló-izé. Csak

nem fogjuk most elengedni?! Hát nincs még itt az ideje véget

vetni ezeknek a gyilkosságoknak?! – üvöltötte Esko.

– Mit tudtál meg Jerétől? – kérdezte tőle Virkkunen.

– Semmi különöset. Már nem kettyintgetnek ezzel ahippicsajjal. Állítólag végre készen áll, hogy meggyászolja

Riikkát, már nem akar elmenekülni előle, bassza meg, micsoda

nyavalygás ez egy férfi szájából! Hétfőn pedig nap közben az

előadásain volt, délután és este meg az egyetemi vadonjárókkal

Varpanevában. Ellenőriztem, és a vadonjárók megerősítették.Nem normálisak, nekiindulni így ősszel, ráadásul hétköznap



este, valami lápvidékre sátorozni. De ott voltak ezek az

sátánfajzatok. Egész este és éjjel.

– De hát akkor mégsem igazán csinálhatták együtt, ha

mindketten máshol voltak. Valaki harmadik is benne kelllegyen velük együtt, az meg már nagyon furcsán hangzik –

jegyezte meg Anna.

– Nem valami szektán spekuláltunk? – kérdezte Sari. –

Rauno találta meg őket a neten. Meg azokat az online boltokat.

Amúgy be kéne jutnunk Rauno e-mailjeibe, az az orosz márbiztosan visszajelzett, küldött-e Finnországba azokból a

nyakláncokból.

– Megszerzem magának a jelszót – felelte Virkkunen.

– Rendben, de mi van, ha mégis valami beteges szektáról

van szó, ahol szép sorban minden tag megöl valakit?

– Lehetséges – mondta Anna. – De előfordulhat olyan, hogy

egyszerre egy csomóan bekattannak, és elkezdenek közösen

embereket áldozni? Mármint a valóságban?

– Láttunk már csoportos öngyilkosságokat, az emberek

bizony bármire képesek a vallás nevében.

– Az azért mégiscsak más, ha magukat ölik meg. – Nem tudom. De ki lenne a vezetőjük? Jerének legalábbis

nincs kolibri-tetoválása.

– Hát ez a Virve, ki más! – mordult fel Esko. – Ennek a

bigének van tetkója. Ő az a víziló-figura. A főnök. A kibaszott

főisten.



– Valahogy nem tudom ezt elhinni – felelte Anna. –

Mégiscsak háromszor hallgattam már ki a lányt.

– Még meg kell dolgoznunk ezeket kettejüket az azték

történet kapcsán. De még mindig nem tartóztathatjuk le Virvét,ezek alapján a bizonyítékok alapján nem – mondta Virkkunen.

– De hát nem lehet véletlen, hogy a gyilkos egy őrült azték

isten képeit hagyja maga után, aztán a már korábban is

gyanúsított lány karjáról előkerül egy tetoválás, ami ugyanazt

jelenti! Ez egyszerűen nem lehet véletlen! – kiabálta Esko. – Nem lehet – ismerte el Virkkunen. – És biztosan nem is

az. De ettől függetlenül a tetoválás nem elegendő annak

bizonyítására, hogy Virve a gyilkos, vagy valami szektafőnök,

főleg nem most, hogy van alibije. Csak egy közvetett

bizonyíték. Menjenek, folytassák a kihallgatásokat! Ha ezeknek

a fiataloknak van valami kapcsolatuk ezzel az istenséggel vagy

bármiféle kultusszal, akkor azt ássák elő, de rögtön!

– Magának, ugye, szokása eltángálni a barátnőit? – szólt Esko

Jere Koskihoz, aki továbbra is a kettes kihallgatóban ült, és a

kezét nézte. – Virve Sarlin azt mondta, hogy maga féltékeny és

erőszakos típus. Igaz ez?

Jere felemelte a tekintetét.

– Én nem akarom – felelte bizonytalanul.

– Mit?



– Csak valahogy kitör belőlem. Mintha nem tehetnék ellene

semmit.

– Mi tör ki? – kérdezte Sari.

– Hát az agresszió. Mintha elsötétülne a fejem. Ilyenőrjöngés tör rám.

– És ez gyakran megtörténik?

Jere csodálkozva nézte őket, mintha hirtelen nem tudná,

hol van, és kikkel.

Aztán óvatosan elmosolyodott. – Szerencsére nem. Próbáltam leszokni róla. Nem akarok

olyan lenni, mint…

Jere elhallgatott.

– Mint? – sietett a segítségére Sari.

– Apa – felelte Jere szinte suttogva.

– De mégis olyan, ugye? – folytatta Sari.

– Igen. Igen, úgy tűnik. Bassza meg!

Jere olyan erővel szorította ökölbe a kezét, hogy a bütykei

elfehéredtek.

– Riikka testén régi zúzódásokat találtunk. Olyan nagyokat

és olyan különleges helyen, hogy nem keletkezhettek csak úgy,hogy nekiment az asztal szélének. A halottkém arra tippelt,

hogy elesett a biciklivel. Egy-két héttel a halála előtt. Önnek

volt része a dologban? – kérdezte Sari.

Jere olyan halkan nyelte el az igen szót, hogy alig lehetett

hallani.– Beszéljen hangosabban – utasította Esko.



– Riikka átjött hozzám az utolsó cuccaiért. Ott maradt még

valami ruhája meg nadrágja, és kellettek neki. Kértem, hogy

próbáljuk meg még egyszer. Onnan kezdődött.

– Mondja el pontosabban. Minden részletet. – Valahogy olyan gyönyörű volt, egy olyan vékony ruha

volt rajta. Nagyon meleg volt aznap. Asszem, próbáltam

megölelni, vagy valami, ő meg csak ellökött magától, és azt

mondta, már túl késő. Mondtam neki, hogy megtaláltam a

neten valami Férfiak a Férfiakért egyesület elérhetőségét, hogynálunk is működnek a városban, és hogy csatlakozni akarok.

Csak fogadjon vissza. Megmutattam neki a tájékoztatójukat is,

direkt kinyomtattam.

Jere nagy levegőt vett, gyűjtötte a bátorságot a folytatáshoz.

– Olyan csodálatos barátnőm volt, és én idióta, mégis

tönkretettem mindent. Pontosan olyanná váltam, amilyenről

megesküdtem, hogy olyan sohasem leszek. De azért mégsem

vertem úgy meg, ahogy apa néha anyát.

– Akkor hát hogy verte meg? – kérdezte Esko.

– Korábban csak egyszer tettem vele ilyet. Akkor is inkább

csak megszorítottam és megráztam, nem ütöttem meg, aztánellöktem a padlóra, és elrohantam. Átkozottul megijedtem saját

magamtól. Utána kezdett Riikka a szakításon gondolkozni. És

emiatt ment el végül. Pedig többet nem csináltam ilyet.

Otthagytam, ha kezdett elszállni az agyam. Kivéve aztán

nyáron.



szerettem! És Veli-Mattival soha nem volt semmi problémám,

egészen jó tanár volt. Azt a másik alakot pedig még csak nem is

ismertem!

– És Virve? – Mi van vele?

– Nincs rendes alibije az első két gyilkosság idejére.

– A második idején nálam volt.

– Én meg azt mondtam, hogy rendes alibije. Előfordulhat,

hogy maga védi őt, és hazudik nekünk – felelte Esko.– Miért tennék ilyet?

– Nem tudom. Mert fél? – vetette fel Esko.

Jere nyugtalanul megmoccant.

– Ez az egész iszonyatosan ijesztő. Tényleg. Őszintén szólva

Virvével mind a ketten, meg még jó páran az ismerőseink közül

majd összeszarjuk magunkat, mióta ez elkezdődött. Senki nem

megy ki kábé még egy esti sétára sem. De Virve ott volt velem a

lakásomban, amikor azt a fickót megölték. Ez egészen biztos.

– Igen. Maga pedig északon volt, amikor Riikka meghalt –

állapította meg Sari.

Jere szipogott egyet. Aztán kitört belőle a sírás. Eskoelfordította a fejét.

– Én vagyok az oka – nyögte ki Jere.

– Ha vissza tudtam volna fogni magam, Riikka visszajött

volna hozzám. Soha nem hagyott volna el. És akkor ez nem

történt volna meg. Ott lett volna nálam, biztonságban. Arohadt életbe, az egész az én hibám – bömbölte.



– Vegye azért fel a kapcsolatot azzal az egyesülettel –

mondta Sari. – Hívja fel őket még ma. Csak jót hallottam róluk.

Jere az ingujjába törölte az arcát, és bólogatott.

– Meg akarok javulni – mondta. – Egyszerűen nem bírnámelviselni, ha olyan lennék, mint a fater. Akkor inkább megölöm

magam.

Sari odanyújtott neki egy zsebkendőt.

– És az aztékok?

– Mi van velük már megint? – Nem jut róluk az eszébe semmi? Mond valamit magának

az, hogy Huitzilopochtli?

Jere megkövült tekintettel bámult rájuk.

– Az mi? – kérdezte végül.

– Az az érzésem, hogy már tudja – felelte Sari.

– Hát, mintha hallottam volna már valahol, de nem

emlékszem.

– Próbáljon csak meg visszaemlékezni.

Jere sokáig hallgatott.

– Virvének az a tetkója – szólalt meg végül.

– Na ugye, hogy tudja – mondta Esko.

– Iszonyatosan félek, hogy Virve az – felelte Jere.

Anna Virvéért ment, és visszavitte a saját irodájába.

– Emlékszik, hogy előző alkalommal azt kérdeztük magától,

mit tud Huitzilopochtliról? – kérdezte tőle. Igyekezett a lehetőlegnyugodtabbnak és legbarátságosabbnak tűnni. Az



önmagában jó dolog volt, ha félt a kihallgatott, mert ez gyakran

siettette az igazság felszínre bukkanását, de a túlzott félelem

hatására bezárkóztak az emberek. A rettegővel tudni kellett

gyengéden bánni, de Annát elborzasztotta sajáttapasztalatlansága. Az egyenruhásoknál szinte senkit nem

kellett kihallgatniuk, leszámítva az első köröket egy-egy

bűntény helyszínén. Minél előrébb haladt ez az ügy, ő annál

gyengébbnek érezte magát.

Anna igyekezett leplezni ásítását. Vajon mit üzen ez is akihallgatottnak?

– Emlékszem – felelte Virve, és merészen állta Anna

tekintetét. Ez az őszinteség jele volt, legalábbis néha.

– Én is emlékszem. Már akkor is megijedt. Miért?

– Hát, maga is látta a tetoválásomat. Azért.

– Meséljen arról a tetoválásról. Mikor csináltatta, hol és

miért?

– Májusban csináltattam a Pink-Ink szalonban a

Hallituskatun, amikor hazajöttem Mexikóból. De hogy miért?

Miért vannak tele manapság az emberek tetoválásokkal?

Divatból. Mondjuk úgy, megajándékoztam magam a sikeresérettségiért.

– Miért épp ez a kép? A kolibri?

– Mindig szörnyen odavoltam értük, semmi komolyabb.

Aztán megterveztem ezt a képet, elég jól rajzolok, még akkor is,

ha én mondom, bementem vele az üzletbe, adtak árajánlatot,



aztán két hét múlva már a kezemen is volt a kép. Ennyi az

egész, tényleg.

– Tudta, hogy a Huitzilopochtli név azt jelenti, hogy az,

akinek kolibri van a bal kezében? – Tudtam, hála a mexikói útnak.

– És ezért akart ilyen tetoválást?

– Hát elég durva kettős jelentése van. Csak olyan királynak

tűnt akkor. De miért kérdezget egyfolytában erről? Mi köze a

tetkómnak ehhez az egészhez? Iszonyatosan rettegek, mertegyfolytában az az érzésem, hogy van itt valami, amiről én nem

tudok, és ami alapján maguk le fognak csukni engem Riikkának

és Veli-Mattinak, meg annak a másik pasasnak a

meggyilkolásáért.

– Van bármi olyan ékszere, ami az aztékokhoz kapcsolódik?

– Nem, egy darab se.

– Elég sok ékszert visel.

– Ja, de tudomásom szerint egyik sem azték.

– Vett valami ékszert Mexikóban?

– Vettem, ezt a karkötőt – felelte csörgő kezét felemelve

Virve. – Mást nem. – Tagja valamilyen vallási csoportnak?

– A finn evangélikus egyháznak. Bár már gondolkoztam,

hogy kilépek.

– És Jere?

– Ő még csak kilépni sem akar.– Jere érdeklődik az aztékok iránt?



– Kizárt. Ki érdeklődne már? Hisz totál őrült mészárosok

voltak, az egész bagázs.

Virve elhallgatott. Hirtelen felfogta a szavai jelentését.

– Az áldozatokon voltak valami azték jelek, ugye? – kérdezte Annától.

Anna bólintott.

– Sejtettem. Már akkor éreztem valami ilyesmit, amikor

először kérdezett az aztékokról. Mi volt rajtuk?

Megkérdezhetem? – Egy nyaklánc Huitzilopochtli képével.

– Valaki rám akarja terelni a gyanút.

– Ki lehet az?

– Fogalmam sincs.

– És miért?

– Arról meg aztán pláne.

– Gondolkodjon. Hányan tudnak a tetoválásáról?

– De hát mindenki tud róla! Mármint mindenki, akivel

kicsit is kapcsolatban állok. Hiszen nyáron végig szem előtt

van. Nagyon felkelti az emberek figyelmét, sokszor totál

idegenek is odajönnek kérdezősködni. Tutira az egész városismeri a fura lányt, aki nyáron a Penguin teraszán üldögél, és

kolibri van a bal kezén.

– Huitzilopochtli – szólt Anna.

– Igen.



– Jere is tudott Virve tetoválásának sztorijáról. És félt, hogy

Virve a gyilkos, mert elkezdtünk kérdezősködni az aztékokról –

számolt be Esko, mikor a nyomozócsoport összegyűlt ebédelni a

rendőrségi menzán. Szürkés zöldségkrémleves és sült máj. „Dehisz úgy volt, hogy soha többet nem eszem itt” – gondolta

Anna. Látta, hogy a többieknek sem ízlik.

– Mi a baja ezeknek a mai fiataloknak, hogy nem mondanak

igazat a rendőrségnek? Mármint ha én félnék, hogy az, akivel

megosztom az ágyamat, egy őrült gyilkos, akkor természetes,hogy beszélnék a rendőrséggel, mindent elmondanék – mondta

Sari.

– Az első áldozat közeli barátjuk volt, és féltek, hogy ők

lesznek a gyanúsítottak, mert összegabalyodtak egymással. Már

eleve bűntudatuk volt. Aztán attól kezdtek félni, mi van, ha a

másik tényleg bűnös. Kevesebbtől is összezavarodik az ember,

és nekiáll titkolózni. De szerintem a titkolózásuk nem nagyon

volt előre kitervelve, inkább pánikszerű önvédelmi ösztönből

fakadt – felelte Anna.

– Olyan nincs, hogy kizárjuk ezeket kettejüket. Minden

együtt van: a kolibri, a fegyver, az indíték, minden. Van benne

valaki harmadik is – mondta Esko.

– Mi lenne az indíték Ville Pollari meggyilkolására? –

kérdezte Sari.

– Szemtanú.

– Na és a volt tanárukéra? Veli-Mattiéra? – kérdezte Anna.



– Csak ölni akartak. A víziló megparancsolta – mordult fel

Esko.

– És akkor kié az a piros autó? Az, amit Helmersonék

házánál is láttak még tavasszal, meg mindkét tetthelyközelében – kérdezte Virkkunen. – Virvének és Jerének nincs

ilyenje.

Senki nem tudott válaszolni.

– Mindenesetre tartsuk benn ezt a kettőt addig, amíg csak a

törvény engedi, és induljanak átvizsgálni Helmersonék házát.Kérdezzék ki még egyszer az özvegyet! – adta ki a parancsot

Virkkunen. – Sietnünk kell.



36.

– Újra itt – szólt Kaarina Helmerson, ahogy a bejárati ajtó előtt

meglátta Annát és Eskót. A nő nyúzottnak látszott. Szeme alatt

sötét karikák, a haja kócos lófarokban.

– Jó napot! – köszönt Anna, és átadta a házkutatási

engedélyt. – Kicsit át kell vizsgálnunk a házat, Veli-Matti

dolgait, meg ilyesmit.

– Igen, hát persze. Jöjjenek be!

– Addig üljön csak le, mondjuk oda a kanapéra. Igazából

nem szabad zavarnia a munkánkat – szólt Esko Kaarinához,majd kézen fogva a nappaliba vezette, és egy szelíd nyomással a

vállán a kanapéra ültette. A nő nem ellenkezett. Mozdulatai

robotszerűen akaratlanok voltak. Esko tekintetében aggodalom

látszott. Egy időre leült Kaarina mellé, miközben Anna már

elkezdte átvizsgálni Veli-Matti dolgozószobáját. Az íróasztal, a kihúzható kanapé és a sarok falszerkezetébe

szorosan besüllyesztett szekrénysor épp annyi helyet hagytak

szabadon a padlón, hogy ki lehessen nyitni a kanapét. Anna

kinyitotta a szekrényeket. Három polc szorosan telerakva

mappákkal és papírtornyokkal. Tanulói támogatások.



Informatikára kapott pénzek. Nyomtatványok. Óratervek.

Tanári kézikönyv, történelem. Angol dolgozatcsomagok.

Anna gyorsan átlapozta mindegyik dossziét, de semmi olyat

nem talált bennük, ami kilógott volna a tanári hétköznapokból.A többi polc ruhákkal volt tele. Alsónadrágok. Ingek. Zoknik.

„Mit keresek tulajdonképpen? – kérdezte magától Anna. –

Hogy találhatnék bármit is, ha azt sem tudom, mit keresek.”

Megszólalt a telefonja.

Linnea Markkula volt az.– Háháá! – sikkantott a doktornő köszönés nélkül, a

bemutatkozásról már nem is beszélve.

– Na mi az? – kérdezte Anna türelmetlenül.

– Épp most kaptam meg a laboreredményeket.

– És? Mondd már!

– Az anyag, amit Veli-Mattiba fecskendeztek, haloperidol.

A régi, jó öreg H-vitamin. Finnországban Serenase néven

forgalmazzák. Többek között a skizofrénia és a delírium

kezelésére használják. Az Államokban pedig a segítségével

sikerült a nemkívánatos személyek kitoloncolását minden

érintett fél számára kellemes módon lebonyolítani, hogy ilyenszépen fogalmazzak. Önmagában elég érdekes, hogy a szer

tényleg gyorsan hat és hatékonyan megbénít, de nehéz

hozzájutni, és állati pontosan kell tudni adagolni. Profi cucc,

hogy úgy mondjam. Nem kapni akármelyik sarki boltban.

– Akkor ez mit jelent?– Nehéz megmondani. Nem orvos a felesége vagy valami?



– Nem. Iskolaigazgató.

– Aha. Hát, valaki mindenesetre beledöfte Veli-Mattiba ezt

az anyagot. Érdemes lenne ampullákat keresgélni. Kicsi, barna

üveg… Amúgy nincs kedved péntek este kimozdulni?Hívhatnád a bátyádat is…

– Linnea! Most megyek és utánanézek annak az

ampullának.

– Anna! Ne tedd még le! Mást is akarok mondani. Kicsit

ugyanis megsürgettem a laboros srácokat.

Sari az irodájában ült a számítógép előtt, és próbált odafigyelni.

Kiderítette Helmersonék távol lévő szomszédjának

telefonszámát, és fel is hívta, de senki nem vette fel. Most a

többi szomszéd által elmondottakat jegyezte le. Gondolatai

elkalandoztak. A férje megint úton volt munkaügyben. A

gyerekek nyugtalanul aludtak, reggel fáradtan és náthásan

ébredtek. Rauno állapota annyira aggasztotta, hogy összeszorult

a mellkasa. Bihar eltűnése hatalmas kudarcként nyomta a

lelkét. Sari nem bírta megállni, hogy ne magát okolja érte. Ő

maga is úgy vélte, hogy nagyon gyanús a helyzet. Hinnie kellettvolna Annának, és követelnie, hogy tartsák szemmel a lányt.

Most már késő. Mi a csoda történt Biharral?

Sari elfehéredett bütykökkel szorította az egeret, és

rákattintott az éppen befutott e-mailre. Attól a rendőr

ismerősétől jött, aki kiderítette a névtelen üzenetek forrását.„Na, még ez is” – gondolta, és erőteljes vágyat érzett, hogy



olvasatlanul törölje az e-mailt. Tekintetével az ablak felé

fordult, amin kopogott az éppen eleredő eső. Aztán

kényszerítette magát, hogy elolvassa a levelet.

Az ismerőse kiderítette, hogy az egyik üzenetet Välikyläkerületből küldték, kettőt pedig a rendőrkapitányság közvetlen

közelében lévő bázisállomáson át. Többet állítólag nem lehet

kideríteni róluk. A telefont, amiről küldték őket, nem lehet

lenyomozni. De Sarinak jelentkeznie kell, ha újabb üzenetek

jönnek. Akkor meg lehetne próbálni még valamit. Sari érezte,hogy kiveri a víz. Mit akar ez jelenteni? A rendőrkapitányság a

belváros egyik forgalmas útján állt, biztosan több ezer ember

ment el mellette naponta. Ennek ellenére Sari nem tudott

szabadulni a gondolattól, hogy az üzenetek feladója követi őt.

Hogy az sms-eket mégsem valami ostoba kamasz küldte

csínyből. Hogy mégis ehhez a gyilkossági nyomozáshoz

kapcsolódnak, és ő nem szólt róluk senkinek. Még egy

visszavonhatatlan hibát elkövetett volna?

Sari az órára nézett. Mindjárt négy. Nemsokára

hazaindulhat. Vajon minden rendben otthon? Sanna biztos

jelentkezett volna, ha felmegy a gyerekek láza. Felhívta a lányt.A telefon kicsöngött, de senki nem vette fel. „Ilyen tájban

nyilván odakinn vannak” – gondolta Sari, és az erősödő esőt

nézte az ablakon túl. A beszámoló megírásából már semmi sem

lesz.

Újból megpróbált telefonálni. Még mindig semmi válasz.Sanna általában odafigyelt, mindig magánál tartotta a mobilt.



De persze előfordulhat, hogy otthon felejtette, vagy valami

táska mélyén csipog a ház túlsó felében. Akkor nem hallaná

meg a gyerekek lármázásától. Sari küldött egy sms-t: „Hívj fel

azonnal”. Próbált belemélyedni az íróasztalán heverő jegyzeteibe.

„Ebből semmi sem lesz, a legjobb, ha most azonnal

hazamegyek” – gondolta, mikor megszólalt a telefon. Egy

századmásodperc erejéig már megörült, de végül nem Sanna

volt az. Kirsti, a technikusoktól. Veli-Matti osztályában, pontosabban az osztálya tanári

asztalán, találtak egy icipici csepp haloperidolt. Veli-Mattit

tehát ott kábították el. Elég pimasz dolog, és kockázatos is.

Hogy mert a gyilkos behatolni az iskolaépületbe, ahol

mégiscsak több mint százan dolgoztak, és bilincsbe verve

elvinni onnan Veli-Mattit Selkämaara? Hát egyáltalán nem félt

az az alak, hogy elkapják? És hogy jutott be a gyilkos? Az

osztályteremhez több zárt ajtón át vezetett az út, de egyiken

sem volt nyoma betörésnek. Sari megborzongott. Hát mi

mindenre képes egy ilyen beteg elme? A gyerekeire gondolt.

Az aggodalom éles tűvel szurkálta, alattomos ujjaivalszorongatta a torkát. Elmentette a félkész dokumentumot,

kikapcsolta a számítógépet, fogta a kabátját a szekrényből, és

vízálló csizmára cserélte a körömcipőjét.

Hazatelefonált.

Semmi válasz.



Anna leült Veli-Matti székére. Vett egy mély levegőt. Egy ideig

eltűnődött, mi legyen a következő lépés, aztán úgy döntött, az

eredeti terv szerint folytatja. Átment a fürdőszobába. A nagy

tükrös szekrény tele volt drága kozmetikumokkal. Elegánsmárkák villantak a szemébe, ahogy a mosdó szélére rakosgatta a

tégelyeket.

És ott volt. A többi mögött. Egy apró üvegampulla, pont

ahogy Linnea is mondta. A címkéjén az állt: Serenase.

Anna visszament a nappaliba. Esko a kanapén ült, kezébenKaarina kezével. A nő haja fésületlen volt, szeme alatt a le nem

mosott szempillafesték nyomai. Az, aki korábban egy jól

konzervált, magára sokat adó, elegáns igazgatónő benyomását

keltette, néhány nap alatt kezdett összeomlani, és felfedte a

felszín alatt rejlő öregedő, szenvedő nőt. „Vajon én is ilyen

lestrapáltnak látszom?” – tűnődött Anna, és az előszobatükörbe

pillantott. „Igen, én is” – volt kénytelen megállapítani.

– Ellenőriztük, amit elmondott az egyes gyilkosságok

estéjével kapcsolatban, és úgy áll a helyzet, hogy egyik

alkalomra sincs szilárd alibije. Az édesanyja memóriája nem

teszi lehetővé, hogy igazolja, ön nála volt – szólt Anna, éshirtelen nagyon megsajnálta az asszonyt.

– Ott voltam – felelte kurtán Kaarina.

– Az, hogy nem lehet igazolni, természetesen nem jelenti

automatikusan azt, hogy önt gyanúsítjuk – mondta Esko.

Anna figyelmeztetően meredt Eskóra, de a férfi úgy tett,mintha nem venné észre.



– Akkor jó – nyugtázta Kaarina, egy fáradt mosollyal Esko

felé.

Anna megmutatta az asszonynak a Virve tetoválásáról

készített képet. – Ismerős?

– Ez nem annak a Sarlin-lánynak a tetoválása?

– De igen. Mit tud róla?

– Nehéz lett volna nem észrevenni azt a hencegést, amit az

érettségi banketten rendezett, ujjatlan ruhában volt, ésmindenki orra alá odadugta a kezét. Mindenki olyan hű, de

egyéni, pedig manapság már mindnek a teste tele van ilyen-

olyan kacskaringókkal.

– Tudja, mit jelent ez a tetoválás?

– Ez egy kolibri. Meg egy virág.

– De mit jelent?

– Fogalmam sincs.

– Ez Huitzilopochtli.

– Édes istenem! Virve volt, aki…?

Kaarina nem fejezte be a mondatot.

– Véleménye szerint lehetett Virve?

– Nem tudom. Nem, talán csak nem. Sosem volt valami

kellemes diák, de hogy gyilkos lenne…

– Az egyetlen gond ezzel az elmélettel az, hogy Virvének

legalábbis az ön férje halálának időpontjára van alibije.

– Igen?



– Ha Virve belekeveredett a dologba, kellett legyen egy

bűntársa. Vagy az is előfordulhat, hogy valaki tud a

tetoválásról, és megpróbálja Virvét beállítani bűnösnek. Ki

lehet ez?– Fogalmam sincs – felelte hűvösen Kaarina.

– Voltak gondjaik a házasságukban Veli-Mattival? –

kérdezte Anna.

– Nem. Vagyis hát egy régi kapcsolatban mindig van

valami, már beszéltünk is a gyermektelenségről, de más nemvolt.

– Hűtlenség?

– Nem.

– Biztos benne?

Kaarina elhallgatott. Kivonta kezét Esko fogásából.

Megérintette az arcát. Ujjbegyeivel a kanapét simogatta.

– Lehet az ember száz százalékig biztos bármiben is? –

kérdezte.

– És ez mi? – kérdezte Anna, és odamutatta az üvegampullát

Kaarinának. Esko felállt.

– Fogalmam sincs.

– A fürdőszobájukban volt, a tükrös szekrényben.

– Nem az enyém. Nem tudom, mi az.

– Ez az az anyag, amivel a férjét elkábították, mielőtt

megölték.

– Soha nem is láttam ezt az üveget, nem tudom, hogykerülhetett ide! – kiabálta Kaarina.



Esko hitetlenkedve nézte az ampullát.

Anna várt. Mindjárt a többit is el kell mondania.

Gyűjtögette a bátorságot. Miért érezte ezt olyan nehéznek?

– Az ön DNS-e volt azon a cukorkapapíron, amit Selkämaantaláltunk. A Riikka Rautio hüvelyében talált sperma pedig a

maga férjéé volt – mondta ki végül.

Kaarina tekintetével az ablak felé fordult, ami mögött a

sövénykerítés utolsó levelei makacsul igyekeztek

megkapaszkodni a kopaszodó ágakban, a gyepet pedig barnapatchworktakaró borította, mintha csak az alsós gyerekek

szokásos őszi rajzórai munkája lett volna.

– Valóban semmit nem tudott Veli-Matti és Riikka

viszonyáról? – kérdezte Anna.

– Ideje lenne beszélni – biztatta szelíden Esko.

Kaarina megköszörülte a torkát. Aztán felállt, és hozott

magának egy pohár vizet.

– Rendben – mondta végül. – Aznap szereztem tudomást

erről a viszonyról, amikor Riikka meghalt. Véletlenül találtam

Veli-Matti edzőruhájában egy telefont, amikor a mosást raktam

be. Az első reakcióm azt volt, hogy megyek és rákérdezek,honnan van ez a mobil, mert nem tudtam, hogy van neki

ilyenje, de aztán győzött a kíváncsiság, és végignéztem az

üzeneteket meg a hívásokat. Csak egy számot hívtak róla. És

azok az üzenetek! Én soha nem kaptam ilyeneket a férjemtől.

Kaarina arca megvonaglott a fájdalomtól. Mély levegőt vett,mielőtt folytatta.



– Beküldtem a számot a tudakozóba. Riikka Rautióé volt.

Veli-Matti korábbi tanítványáé! Az én korábbi tanítványomé.

Aki szinte még gyerek!

Anna és Esko csendben vártak, míg Kaarina megtörölte aszemét és kifújta az orrát.

– Küldtem egy üzenetet mintegy Veli-Matti nevében annak

a kis ribancnak, elhívtam ebédelni a Hazileklekbe. Látták

volna, milyen képet vágott, amikor végül én vártam ott rá!

Kaarina komoran felnevetett.– Követeltem, hogy vessen véget a viszonynak. Olyan…

nevetséges volt. De nem voltam saját magam. Teljesen

magamon kívül voltam.

– Riikka hogy reagált? Mit mondott?

– A lány biztos legalább annyira magánkívül volt, mint én.

Megígérte, hogy elhagyja Veli-Mattit. Szörnyen szabadkozott.

Egyfajta egyetértésben váltunk el, már ha ez egyáltalán

lehetséges volt abban a helyzetben. És nem hittem volna, hogy

az a szuka utána egyből visszamegy megkeféltetni magát Veli-

Mattival. Micsoda kis színésznő!

– És aztán?

– Az étteremből egyenesen anyámhoz mentem, és ott

voltam egész éjjel, mert meg akartam nyugodni, mielőtt

találkozom Veli-Mattival, át akartam gondolni, mit mondok

neki. Ezért mentem el tornázni is. A mozgás kitisztítja az agyat.

Soha nem voltam az a típus, aki megpróbáltatások esetén csakheverészik.



„Vagy igyekeztél magadnak alibit szerezni” – gondolta

Anna.

– Miután aztán másnap meghallottam, hogy Riikkát

megölték a futópályán – itt igen gyorsan terjednek a pletykák –,soha nem hoztam fel Veli-Matti előtt a hűtlenségét.

– Miért nem? – kérdezte Esko.

– Féltem, hogy ő tette.

– És a telefon?

– Ott hagytam a férjem melegítőjének a zsebében. Azóta seláttam. Azokról a cukorkapapírokról pedig nem tudok mit

mondani. Szinte soha nem eszem cukorkát. Kivéve néha.

Anyámnál.

Ahogy lendületesen kilépett az irodájából, Sari beleütközött az

ajtó előtt álló Nils Näkkäläjärvibe. A férfiból kitört a nevetés.

Sari dühösen káromkodott.

– Sietek. Biztos, hogy otthon valami baj történt.

– Hé, ide hallgass, hihetetlen dolgot találtam! – mondta

Nils.

Sari telefonja üzenet érkezését jelezte. Nyugtalanságakezdett pánikká változni.

– Mondd gyorsan.

– Ugye már ki tudja, mióta rajta vagyok ennek a piros

autónak az ügyén. Ha tudnád, hogy mi mindent…

– Mondd már!



– Kaarina Helmerson anyjának, Kerttunak piros

Volkswagen Golfja van. Pont olyan, amilyet keresünk. Hát nem

fura egy véletlen?

– Nem véletlen. Azonnal hívd fel Annát! – Egy ilyen demens mámi aligha bír már autót vezetni.

– Persze, hogy nem. Nils, figyelj! Itt maradnál? Meg kell

néznem egy üzenetet, és iszonyatosan félek.

Nils csodálkozva fürkészte Sarit, aztán bólintott. Sari

elővette a telefont. A keze meglepően szilárd volt, pedig belülszorongatta a rémület. Egy üzenet érkezett. Sari mély levegőt

vett, és megnyitotta.

Hellou. No para.

Lenémítva felejtettem a telefont. :) Már kész a lazacleves. S.



37.

– Nem hiszek Kaarina bűnösségében – szólt Esko Annához,

ahogy kiléptek a rendőrségi fogda ajtaján, és a hátsó udvar

dohányzóhelye felé indultak.

Látogatásuk végére parancsot kaptak Virkkunentől, hogy

tartóztassák le Kaarina Helmersont. A nő nem ellenkezett, és

védekezni sem próbált.

– Tudtam, hogy a végén ez lesz – mondta, majd csendes

nyugalommal folytatta: – De nem én voltam az.

Kaarina engedélyt kért, hogy indulás előtt még

elmosogathasson és kivihesse a szemetet, ne maradjon ottbüdösödni. Aztán felhívta az önkormányzat házi gondozói

szolgálatát, bejelentette, hogy akadályoztatva van anyja

ellátásában, és megállapodott velük, hogy mostantól naponta

háromszor jönnek majd ki az ápolók. Meglocsolta a virágokat,

drágának tűnő vízálló kabátot és elegáns félcipőt húzott, majdkövette Annát és Eskót az autóhoz, meg sem próbálva

akadékoskodni, szinte büszkén. Anna beült mellé hátulra a

kocsiba. A visszaút a városba csendes volt, akár egy

gyászmenet.

– Ugyanis Ville Pollari sehogy sem illik bele ebbe a képbe.

Kivéve persze, ha történetesen szemtanúja volt Riikka



meggyilkolásának. De mi az ördögért ment volna augusztusban

Selkämaara futni, olyan messzire az otthonától? Máskor sem

szokott oda járni.

„Naná, hogy nem hiszel, hisz fülig belezúgtál a nőbe” – gondolta Anna, de nem mondta ki hangosan. Helyette így szólt:

– De hát nem szabad megbízni az intuícióban. Hagyni kell,

hogy a tények magukért beszéljenek.

Esko megbántottnak tűnt.

– Kaarina szabadon hozzáférhet a fegyverszekrényhez – emlékeztette Anna. – És Kerttu néni Golfjának keréknyoma

megegyezik a häyrysenniemin találttal. Te magad mondtad,

hogy a hölgy alibije gyenge lábakon áll. Hát valóban így van,

nincs neki alibije. Teljesen világos, hogy ez egy féltékenységi

dráma. Biztos az éveken át tartó megcsalások és csalódások

miatt végül elpattant a húr.

– És a nyakláncok? Miért tette azokat a víziló-izéket az

áldozatok zsebébe? – próbálkozott Esko.

– Kaarina Virve tanára volt. Tudnia kellett a tetoválás

kettős jelentéséről, még ha mást is mond. Jere és Virve

mégiscsak ártatlanok – felelte Anna.

– Elég durva, hogy megpróbálja egy volt diákját beállítani

gyilkosnak. Szerintem itt bűzlik valami.

– Nem bűzlik már semmi – mondta Anna. – Örülj neki,

hogy végre kiderült.



Esko motyogott valamit, és újabb cigarettára gyújtott. Anna

elnyomta a sajátját. Jólesett az íze. „Kicsit túlságosan is” –

gondolta, és eltűnődött, hogyan kezdjen el leszokni róla.

A cigi után Anna Sari irodájába ment, aki épp Rauno e-mailjeit nézte.

– Amúgy van valami hír Biharról? – kérdezte Sari.

– Semmi. A repülőtereken és a kikötőkben nem látták.

Egyelőre a svéd határ felől sincs semmi hír. A családot most a

lány „rejtegetésével” gyanúsítják – felelte Anna, ujjaivalidézőjeleket karmolva a levegőbe. – Az esettel kapcsolatos

nyomozás átkerült egy másik csoporthoz. Igyekeznek

kideríteni, egyáltalán életben van-e a lány, vagy hogy valahová

külföldre vitték-e. És hogy milyen szerepet játszottak a

történtekben a család meg a rokonok.

– Azért Bihar legalább nem esett le az erkélyről – mondta

Sari.

– Legalábbis még nem – válaszolta Anna.

– Úgy aggódom azért a lányért.

Anna felsóhajtott. Kerülte Sari tekintetét.

– Igen, én is, de már semmit sem tehetünk ebben az

ügyben.

– Szerintem pokoli ijesztő, hogy Veli-Matti Helmersont az

iskolában kapták el, hogy Kaarina…

– Szerintem is, egyszerűen döbbenetes. Kiderült valami új

az iskolában?



– Az osztályterem annyira tele volt mindennel,

ujjnyomokkal, hajszálakkal, szövetdarabokkal, tényleg

mindennel, hogy erőforrás hiányában úgy döntöttek,

alaposabban már nem vizsgálják. Így is bőven elég a bizonyíték. – Nézd – szólt aztán Sari Rauno egyik e-mailjére mutatva. –

Ez ma reggel jött Moszkvából – tette hozzá diadalittas hangon.

– Július elején egy tízdarabos Huitzilopochtli-nyaklánccsomag

érkezett ide, a belvárosi főposta poste restante-címére. A

megrendelő Veli-Matti Helmerson volt.– Hát akkor ennyi – mondta Anna.

Furcsán üres érzés kerítette hatalmába.

Hát akkor ennyi az egész. Ez után mozgattak meg minden

követ az egész hosszú őszön át? Végül ilyen könnyű és gyors

minden?

És egyúttal óvatos öröm.

Igen, ennyi, valóban, és nemsokára már mindenestül vége.

Nemsokára vége a rohanásnak. Nemsokára ki lehet venni az

összegyűlt túlórákat.

Végre alhat.

– Amúgy te nem kaptál furcsa sms-eket az ősszel? –

kérdezte váratlanul Sari.

– De igen. Honnan…?

De Anna nem tudta befejezni, mert Sari már ott lengetett az

orra előtt egy régi Nokiát. – Én is kaptam – felelte Sari. – Erről.



– Mi?

– Néha kaptam egy-egy undok üzenetet egy ismeretlen

számról. Kicsit utánajártam a dolgoknak, és kiderült, hogy az

sms-ek innen a belvárosból jöttek, egész a hőn szeretettkapitányságunk közeléből. Jó, ebben még nincs semmi, biztos,

hogy a városban ezen a környéken a legnagyobb a

telefonforgalom, de aztán teljesen véletlenül pont tegnap

megláttam azt a közrendvédelmist, azt a Samit, emlékszel, aki a

múltkor az edzőteremben… Jézusom, mekkora egy barom! Éppindultam hazafelé, és már amúgy is ki voltam készülve, majd

elmondom, miért. Na, ott állt a fickó az aulában, és ezt a

telefont nyomkodta. Iszonyat erős sejtésem támadt. Egyszerűen

nekitámadtam, megkaparintottam a mobilt, és elszaladtam vele.

Nézd meg magad!

Anna elvette a telefont. Megnyitotta az elküldött

üzeneteket.

I fuck u till u die.

Ezt Helmersonék házában kapta, Esko jelenlétében.

És az összes többi undorító üzenet is megvolt szép sorban,

címzettként röviden vagy A. vagy S. – A fickónak ahhoz volt esze, hogy cserélgesse a SIM

kártyákat, de az üzenetek törléséhez már nem. Talán esténként

ezeken kéjelgett az ágyában.

– Mit csinálunk? – kérdezte Anna Sarit.

– Kitalálunk valami nagyon gonoszat.A két nő elmosolyodott.



November



38.

Az ősz nem pimasz hirtelenséggel vette be a várost, mint egy

vándorköltő. Mégis meglepetésként érkezett. Egyszer csak

feltűnt, hogy állandóan sötét van. Sötét, amikor az ember

munkába vagy iskolába indul. És már újból sötét, amikor az

esőben vagy a havas esőben a bolton át hazaevickél. Anovemberi sötétben a hajléktalanság jelentette vigasztalanságra

még csak gondolni sem lehetett. Arra, hogy nincs egy hely,

ahonnan az ember elindul, és ahová visszatér, a sötétben, a

sötét ellenére.

Persze az ősz a lopva sötétedő estékkel már figyelmeztetett

a jöttére, már régóta igyekezett kiszorítani maga elől a nyarat,

ahogy azelőtt is. Lehetett rá számítani. Mégis sikerült az ember

háta mögé lopóznia, és megriasztania suttogásával: megint itt

vagyok, kibírsz?

A jobb napokon előfordult, hogy egy ideig valamiféle

narancsos ragyogás lángolt az emeletes házak fölött, de a napoktöbbnyire változatlanul vándoroltak a színtelen tájon át.

Valahol máshol az ember hagyhatta volna vitetni magát a

csenddel és a békével, úgy ereszkedhetett volna le fokozatosan

a sötétségbe, ahogy az eljött, megtalálhatta volna a szépséget

ezernyi szürke árnyalatában, melyek kirajzolják a kaamos visszafogott táját, hagyhatta volna, hogy elméje is megpihenjen



a természettel. A városban ilyesmi senkinek nem jutott az

eszébe.

A cipők talpán át felszívódtak a zoknikba a pocsolyák,

fázott az emberek lába. „Bárcsak leesne a hó, ésmegkegyelmezne nekünk, világosabb lenne” – mondták, és

mikor aztán végül leesett a hó, kitört a káosz. Késtek a vonatok

és a repülőgépek, halálos balesetek történtek az autópályán,

felment a villany ára. A boltokból kifogytak a lapátok és a

hótolók. Kitört az influenzajárvány. A szeszesital-eladások acsúcs felé közeledtek.

Reggelente pedig muszáj volt munkába menni, még ha

kicsit sem volt hozzá kedve az embernek. A LED-ek és a

neoncsövek alatt fáradhatatlanul játszani kellett a piaci erők

rendezte színdarabot, melynek neve: a nyugati ember.

Kaarina tárgyalásának előestéjén Annának Ákossal volt

találkozója. Nemrég bevitte a bátyját a kiveläi leszokást segítő

központba, amikor a férfi megbánóan és rendkívül rossz

állapotban eljött hozzá bocsánatot kérni a viselkedéséért.

Anna megbocsátott, legalábbis majdnem. És még hatisztában is volt azzal, hogy ha segít, azzal csak hozzájárul

bátyja betegségének fenntartásához, nem tudta elhajtani a

testvérét.

Ákos állapota mostanra már javult. A központ által

könyörületesen osztogatott nyugtatók kordában tartották aremegést és a hallucinációkat. Anna nem helyeselte, hogy az



egyik függőséget egy másik függőséget okozó szerekkel

gyógyítsák, de most nem volt ereje ezzel foglalkozni. A lényeg,

hogy Ákos rendbe jöjjön. Legalább egy időre.

Az utcán járva belebotlott a Pink-Ink tetoválószalonba, éseszébe jutott, hogy Virve azt mondta, itt varrták a bal kezére a

kolibrit. Egy pillanatnyi ötlettől vezérelve Anna belépett. Az

üzletben egy piercinges arcú fiatal lány ült, és egy magazint

lapozgatott.

– Szia! – köszönt a lány, felemelve tekintetét a lapról. – Jó napot! – válaszolta Anna, és felmutatta

rendőrigazolványát. A lány megijedt.

– Egy tetoválással kapcsolatban lenne néhány kérdésem.

Emlékszik arra, hogy májusban járt itt egy lány, aki a bal

karjára egy nagy kolibriképet tetováltatott, olyat, amin a madár

egy orchideát szív?

– Igen – felelte a lány. – Gyönyörű lett. De a tetoválásokat

nem én csinálom. Én a piercingekkel foglalkozom.

– Timo! – kiáltott aztán hátra. – Itt egy rendőr, és arról a

kolibris tetkóról kérdezősködik, amit tavasszal csináltál!

A hátsó szobából egy hatalmas férfi lépett elő, akinek arcát,nyakát és mindkét karját tetoválások borították. Vadul nézett

ki. „És igazából meglehetősen szexin” – gondolta Anna, és a

férfira mosolygott.

– Fekete Anna, a rendőrségtől, jó napot. Emlékszik arra a

tetoválásra?



– Emlékszem én. Minden képre emlékszem, amit valaha

csináltam.

– És arra a személyre, akinek készítette? – kérdezte Anna.

– Melyikükre? – kérdezett vissza Timo. Annának kihagyott a szívverése.

– Ezt hogy érti?

– Ketten voltak.

Két kolibri. Jézus Mária.

– Először egy szőke hippilány jött, aztán pár hétre rá egymásik, kicsit talán idősebb, barna hajú. Nagyon izmos karja

volt.

– Megvan önnek a neve? Azé a barna hajúé? – kérdezte

Anna, alig bírva leplezni izgatottságát.

– Elvileg. Valami név kell az időpontfoglaláshoz. Mindjárt

megnézem. Egy pillanat.

A férfi a számítógéphez ment, és belepötyögött valamit. Az

uj jai is tetováltak voltak. Ennek ellenére szépek, a maguk vad

módján.

– Itt is van. Jaana. A vezetéknevét nem mondta, én meg

nem szoktam kérdezősködni. – Veszek egyet innen a névjegykártyáikból – mondta Anna

a számítógép melletti tartóra mutatva. – Hátha további

kérdések merülnek fel.

– Nyugodtan – felelte a férfi, és egy hajszálnyit túl hosszan

nézte Annát.



„Jaana – törte lázasan a fejét Anna már ismét az utcán. – Milyen

Jaana? Hallottam már valahol ezt a nevet? Azokban az

osztálynévsorokban lett volna, amiket a saloineni iskolától

kaptunk?” Telefonált Eskónak, és megkérte, nézzen utána adolognak. Aztán felhívta Riikka szüleit, Virvét és Maria

Pollarit, hogy megkérdezze, ismernek-e valamilyen Jaanát.

„Nem” – hangzott mindegyikük rövid válasza.

– Várjunk csak – szólt Anna fennhangon, és megállt a járda

közepén. Most logikusan kell gondolkozni.

Világos volt, hogy Kerttu Viitala autóját látták Selkämaan és

Häyrysenniemin is. Mindkét futópályánál találtak egy olyan

helyet, ahonnan a gyilkos megfigyelhette leendő áldozatait. És

a selkämaai leshelyen találtak néhány cukorkapapírt, Kaarina

Helmerson DNS-ével. Veli-Matti Riikkát kúrogatta. Virvének

pedig kolibri volt a bal kezén. Meg egy másik nőnek is.

Aki nem Kaarina Helmerson volt.

Ki juthatott még hozzá Kaarina Helmerson autójához? És

akkor Annának eszébe jutott a távcső Kerttu ablakpárkányán,

amivel a néni a járókelők forgatagát nézte a háza alatt, ha erejeengedte.

Anna betelefonált a rendőrségi fogdába, és kérte, hadd

beszéljen Kaarinával. Aztán heves izgalomban felhívta Eskót.

– Esko, igazad volt. Valószínűleg mégiscsak ártatlan

személyt küldtünk a bíróság elé.



39.

Anna nagy nehezen rávette magát, hogy egyen két szendvicset

és megigyon egy csésze teát, még ha nem is volt éhes, mert ma

este sokáig magánál kell maradnia. Aztán a nappaliba ment, és

bekapcsolta a tévét, amit végül mégsem adott oda Ákosnak. A

bátyja italadósságait azért mégsem fogja finanszírozni, sem

készpénzzel, sem eladható holmikkal. A tévében megint nem

volt semmi érdekes. Idegesen szörfölt a csatornák között,

időnként felpattanva, mintha lenne valami dolga. Berakta a

gépbe a mosnivalót. Elöblítette a teáscsészéjét. Letörölte a porta dohányzóasztalról és a könyvespolcról. Megöntözte az

erikákat a balkonládában, pedig nem is tudta, kell-e nekik víz.

Aztán az erkélyajtóra szerelt hőmérőre nézett, és meglepődött,

hogy az mínusz két fokot mutat. Eszébe jutott a nagy fényerejű

lámpa, ami kibontatlanul várakozott a konyhaszekrény aljában.„Már túl késő elkezdeni használni?” – töprengett, aztán

bement, és kibontotta a csomagot. A lámpa voltaképpen elég

szép volt, ovális üvege mintha zúzmarás lett volna. Odaállította

az asztalra, és próbaképp bekapcsolta, ámult éles, de nem vakító

fényén. „Ez biztos hatékony – gondolta. – Reggelente ennél

fogok újságot olvasni.”



Megnézte az időt. Még két óra.

A nyugtalanság apró áramütésekkel csipkedte izmait. Nem

bírt megülni a fenekén.

Tönkre fogja tenni a tervet, ha nem lesz képes lecsillapodni. Hirtelen végtelen vágyat érzett, hogy kimenjen futni. A

mozgás iránti vágyódás úgy csapott le rá, mint egy barát

elvesztésének fájdalma. Leghatékonyabb eszköze, hogy

megőrizze ép eszét, legjobb altatója és depresszió elleni

tablettája: a futás, amit frusztráltságában egyetlen lendületteleldobott magától, amit dohányzással és sörözgetéssel pótolt,

milyen buta is volt! Még van ideje lemenni egy rövid körre.

Csak hogy kipróbálja, milyen érzés ilyen hosszú szünet után.

Az majd megnyugtatja. Ellazítja a feszült izmait.

Gördülékenyebben zajlik majd az esti terv.

Kiválasztott egy nem suhogós anyagból készült meleg,

anorákos együttest, és edzőcipőbe bújt. Ismerősnek és

kellemesnek érezte, mint egy régi szerető meleg ölelését.

Csendben lement a lépcsőn és kinyitotta a bejárati ajtót.

Enyhe, csípős fagy fogadta, a levegő friss volt, és könnyű.

Energikus léptekkel a külváros mögött kanyargó futópályaelejéhez sétált, és ahogy az aszfaltot felváltotta a fűrészpor,

belevetette magát a sötét erdőbe, óvatos kocogássá növelve

tempóját.

Nem volt rossz érzés.

Legalábbis nem egyből.



De túlságosan könnyűnek sem tűnt. „Ezt a futást teljes

mértékben a fáradt test diktálta feltételek alapján kell

teljesíteni” – határozta el, és az igen lassú tempót folytatva

egyre messzebb távolodott az utcai fényektől. Olyannyira asaját érzéseire és fáradására koncentrált, hogy még csak észre

sem vette, milyen sötét van az erdőben. És nem hallotta meg a

közeledő lépteket.

Majdnem szívrohamot kapott, amikor hirtelen éles fény

villant a háta mögött, és megszólalt egy női hang: – Jó estét, rendőr kisasszony, rég nem járt errefelé!

A hang szigorú volt, és szemernyi öröm sem érződött benne

a viszontlátás okán. Anna a válla fölött hátrapillantott, és egy

feketébe öltözött alakot látott futni maga mögött nagyjából két

méterre. A futó homloklámpát viselt, melynek fénysugara

elmosódott labdaként pattogott a futópályán és a két szélén,

időnként Annát is eltalálva. A vakító fénytől nem látta a nő

arcát, de tudta, ki az, tudta, milyen megdöbbentően kék szem

leselkedik a lámpa vetette árny alatt.

– Jó estét! – felelte Anna.

– Kihagytam néhány hónapot – folytatta.

A nő ridegen felnevetett.

– Akkor nem csoda, hogy ilyen lassan fut. Kicsivel előbb

behoztam, mint gondoltam.

A nő odafutott melléje. Noha jó nagy tempóban jelent meg

mögötte, kicsit sem tűnt úgy, mint aki ki lenne fulladva. Anna



megtette hatását. Ólomsúlyúnak érezte egész testét, szúrt a

tüdeje.

Még húsz perc. Az egy örökkévalóság.

– És nem fél egyedül futni a sötétben? – kérdezte a nő. Még mindig olyan közel volt, hogy Anna érezte a leheletét.

És még valami mást. Vért? Dühöt? Talán az általa megölt

emberek szenvedése és halála beivódott a ruhája szálaiba.

– Általában nem – felelte Anna.

Egy hangyányit gyorsított a tempóján. Bírni fogja. Muszáj. – És most?

– Kellene?

– Nem tudom. Feltehetően nagyrészt attól függ, ki jár még

ugyanakkor erre.

Anna érezte, hogy az adrenalin friss erőt pumpál a lábába.

Valami haszna is van a félelemnek. Ismét gyorsított. A másik

még mindig nem volt kicsit sem kifulladva.

– Mitől kellene még itt félni, most, hogy ketrecben a kolibri

– mordult fel a nő, és úgy rákapcsolt, hogy abban a pillanatban

el is tűnt a sötétben.

Anna azonnal megállt, és térdére támaszkodva nagyokatfújtatott. Szíve kalapált a mellkasában. Körülötte néma volt a

télre várakozó erdő. A futva távolodó nő lépéseit sem lehetett

már hallani. Anna egy ideig fülelt, aztán lehúzta anorákja

cipzárát, és jobb kezével benyúlt a kabátja alá. A fekete fém jól

átmelegedett a ruha alatt. Kivette tokjából a fegyvert. Súlya jólesőnek tűnt a kezében, megnyugtatónak. Sétálva indult el,



kezében a pisztollyal. Ilyen sötétben lehetetlen volt kivenni a

keze folytatásának tűnő fegyver sziluettjét.

Üde tempóban haladt előre, és közben a végsőkig éber

érzékekkel figyelte a sötét erdőt. Olyan gyorsan ki akart jutnierről a futópályáról, amilyen gyorsan csak lehetett. Maga

mögött akarta már tudni az egészet. Haza akart jutni, hogy

kiélvezhesse a túlórákból összegyűlt szabadságát, és alhasson.

„Drága istenem, vagy valaki, add, hogy Rauno magához térjen,

és én hazajussak!” – kiáltotta magában. A jól ismert kidőlt fa nagy, sötét tömbként hevert az ösvény

mellett. Innen már nincs messze az út és a fény. Mindjárt

biztonságban lesz.

Abban a pillanatban tompa reccsenés hallatszott az erdőből.

Anna megállt, és másik kezével is megfogta a pisztoly

markolatát. Mintha mozgást látna balra elöl. Felemelte a

fegyverét, és várt. Várt, és fülelt. Semmi nem történt. Csak

heves szívdobogása dörömbölt a fülében. Nem történt semmi.

A nő már eltűnt.

És ugyanebben a pillanatban egy fekete alak támadt rá

iszonyatos sebességgel a fa törzse mögül. Anna egyvillanásnyira látta még a sörétes puska csövét és a

hátborzongató vicsort a nő arcán, mielőtt a hatalmasat dörrenő

lövéstől bedugult a füle, és tüdejéből kipréselődött az összes

levegő. Érezte, ahogy a sörétek égő lyukakat tépnek a húsába.

„Most végre vége” – gondolta még, majd a fájdalomtól felkiáltva



elvágódott a földön, épp mielőtt a mély csend magába nyelte

öntudatát.



– Emlékszem – mondta Anna. – Csodálatos volt. Mintha

elaludtam volna.

– Anna! Ne mondj ilyeneket. Nézd csak, ki van itt! – szólt rá

Sari, és a szoba végébe mutatott. Egy harmadik szürke alak is közeledett az ágy felé. A

fényködből hamarosan Rauno feje bukkant elő.

– Csáó! – köszönt vidáman az ágy szélének magasságából.

– Rauno! – sikoltott fel Anna.

– Ja- ja. Tegnap este tértem magamhoz, most pedig mártolószékben surrogok keresztbe-kasul a kórházban. Az orvosok

szerint kész csoda. És talán az is, most, hogy elmondták, mi

történt velem.

– És a gyilkos? – kérdezte óvatosan Anna.

– Ott fekszik egy őrzött szobában a folyosó túlsó végén.

Kicsit rosszabbul járt, mint te, de ő is túl fogja élni.

– Tulajdonképpen mi történt kint a futópályán végül? –

kérdezte Anna.

– Esko rálőtt arra az őrültre, amikor az elsütötte feléd a

puskáját, és te is rálőttél – felelte Sari. – Kettőtök közül csak

Esko találta el. A te golyód valahová az erdőbe repült. Eskón látszott, hogy meg van elégedve magával. Anna várt

egy szurkálódó megjegyzést, de az nem jött.

– Amúgy a sörétes puska, amit a nő használt, Helmersonék

szépséges Benellije volt. Készíttetett magának másolatot

Helmersonék házának kulcsairól, valószínűleg Kaarinakulcscsomójáról, valamikor, amikor Kaarina az anyjánál



éjszakázott. Még nem ismerünk minden részletet. Meg kell

várnunk, míg kihallgatható állapotban lesz.

– De hát a Benellit elkoboztuk bizonyítékként –

értetlenkedett Anna. – Igen. De Veli-Matti fegyverszekrényében volt egy másik

sörétes puska is, emlékszel arra a Merkelre? Azt még nem

vittük sehová. A nő azt hozta el. És azzal lőtt rád.

– Emiatt is szerencséd volt, Anna – tette hozzá Sari. – Az

közel sem olyan erős, mint a Benelli. Anna egy ideig csendben töprengett az elhangzottakon.

Meghalhatott volna.

De életben volt.

Mi lenne Ákossal, ha ő meghalna?

– És mi sem könnyebb, mint kulcsot készíttetni a néni

autójához is, amit alig használt valaki – folytatta Sari. – Hisz a

házi gondozóknak szabad bejárása van ezeknek az öregeknek az

otthonába. Minden kulcs a rendelkezésükre áll, és senki nem

látja, mire használják őket. Ez az ápolónő mindent el tudott

rendezni a saját munkája mellett, el tudta intézni, hogy úgy

tűnjön, Kaarina követte el a gyilkosságokat. Meg Virve. – Rossz belegondolni, micsoda őrültek mászkálnak odakinn!

Meg a gyámoltalan idős emberek otthonában – suttogta Anna.

– Erre még csak gondolni sem szabad – helyeselt Sari.

És noha egyikük sem akarta, mindannyiuk előtt felrémlett

saját maga képe öregen, elbutulva, védekezésre képtelenül.



Ágyban fekve. Várva a kulcscsomó csörgésére. Az ápoló gyors

vizitjére. Vajon hány évük van még addig?

– A távcső csak úgy hirtelen eszembe jutott – mesélte Anna.

– Olyan furcsának tűnt ott az ablakban, kicsit olyan volt, mintgyerekkorunkban az a „mi nem illik a többi közé”- játék.

Amikor aztán felhívtam Kaarinát, és rákérdeztem, fogalma sem

volt, miről beszélek. Rögtön telefonáltam a házi gondozók

főnökének, és megtudtam tőle, hogy az egyik ápolónőt, aki

Kerttuhoz szokott járni, Jaanának hívják. Jaana Tervola, háziápoló. És pont ez a Jaana volt soros, amikor mi Eskóval ott

jártunk Kerttunál.

– De miért? – csodálkozott Sari. – Mi a csodáért követte el

mindezt?

– Azt majd megkérdezzük tőle magától, amint kicsit jobban

lesz – felelte Esko.

– De te miért voltál kinn a futópályán ezzel a

pszichopatával? – kérdezte Rauno.

Anna helyett Esko válaszolt:

– Amikor Anna kiderítette a tetkós dolgot meg a többit,

persze egyből felhívott. Aztán a csapattal megbeszélésttartottunk, és kiterveltünk egy kis csapdát. Anna telefonált

ennek a Jaanának, hogy szeretne vele beszélni az eset kapcsán

néhány homályos részletről, amikről Jaana esetleg tudhat

valamit. Tízre beszélték meg a találkát az egyik csinos kis

pubban a városban, amúgy kötetlenül, hogy Jaana negyanakodjon. Azt szerettük volna elérni, hogy véletlenül



elszólja magát, mert hát semmi olyan bizonyítékunk nem volt

ellene, ami megállná a helyét. Ki akartuk ugrasztani a nyulat a

bokorból. Kicsit túl jól sikerült.

– Arról volt szó, hogy Esko és Sari majd ott ülnek beljebb,vendégeknek álcázva, ami nem lett volna túl nehéz szerep

Eskónak – mondta Anna.

– Nyald ki – mordult rá Esko.

– Nekünk kellett hátulról fedeznünk. Anna pedig elvileg

diktafonnal a mellzsebében üldögélt volna – folytatta Sari.– És ez amúgy teljesen törvényes lett volna? – kérdezte

Rauno.

– Persze Virkkunennel megbeszéltük – felelte Esko. – De

nekem rossz érzésem volt. Gondoltam, már a találkozás előtt

szemmel tartom a helyzetet, mégiscsak egy feltehetően eléggé

sötét alaknak készültünk csapdát állítani.

– Szerencsére – kommentálta Sari.

– Láttam, amikor Anna lement futni, az isten verje meg,

hogy egész ősszel nem sportol, versenyt cigizik velem, meg

olyan kibaszottul frusztrált, erre pont ezen az éjszakán dönt

úgy, hogy rendbe hozza az életét. Követtem egész a futópályaelejéig. Ott maradtam, várakoztam a kocsiban az út szélén,

aztán nemsokára valami nő futott el mellettem jó gyorsan, és

eltűnt Anna nyomában az erdőben. Nem láttam ugyan, ki volt

az, de a legrosszabbtól tartottam, szóval muszáj volt nekem is

belevetnem magam az erdőbe. Hívtam erősítést, és elindultam a



szemközti irányban a pályán. Bassza meg, kurvára féltem, hogy

nem érek oda időben.

– De odaértél – felelte Anna.

Esko medveszerű ölelésbe zárta. Anna megérezte a mentolillatát, ami alig bírta elnyomni az ital szagát.

– Köszönöm – suttogta Esko fülébe.

– Hogy az isten verne meg!

Annának muszáj volt odamennie. Látni akarta, legalább egy

pillanatra, a nőt, aki hidegvérrel meggyilkolt három embert, és

akire szinte egész ősszel vadászott. Most akarta látni, sebesülten

és gyengén, még a kihallgatások és a bírósági tárgyalás előtt,

mielőtt Huitzilopochtli visszanyeri az erejét. „Csak egy pillantás

– gondolta Anna. – Annyi elég.”

A kórházban csend uralkodott. Már túl voltak a látogatási

időn és a vacsorán, a folyosókon csak néhány ápoló járkált.

Anna könnyen megtalálta Jaana Tervola kórtermét. Az ajtó

előtt ülő rendőr letette a könyvét, felkelt és katonásan

üdvözölte Annát. Aztán kinyitotta az ajtón a zárat, bement

ellenőrizni a szobát, és beengedte Annát. – Alszik – súgta oda neki.

Anna belépett. A szoba első pillantásra teljesen hétköznapi

kórteremnek tűnt. Ágy, infúziós állvány, tompa megvilágítás,

amit még akkor sem kapcsoltak ki, amikor aludt a beteg, az

éjjeliszekrényen egy üvegpohárban víz.



Közelebbről megnézve kiderült, hogy a pohár valójában

műanyag. Az ablak helyén csak nyersszürke betonfal volt. Az

ágyban ugyanolyan világoskék ágynemű és vékony takaró, mint

Annáéban is. Anna megremegett. A takaró alól kilátszott a kéz, amihez

hozzáragasztották az infúziós csövet és tűt. Fentről a zacskóból

valami gyógyító anyag csöpögött egyenletesen, egyenest a

vénába. A kéz megmoccant. Feljebb csúszott a takaró. A

homályos kórteremben felragyogott a narancssárga orchidea.Belsejéből zöldesfekete, metálfényű kolibri szívta hosszú

nyelvével a nektárt.

– Szép, ugye?

Anna összerezzent. A hang a takaró alól jött, és egyáltalán

nem hallatszott gyengének.

Anna nem válaszolt.

– Egyébként nem pont ugyanolyan, mint az a másik. Jöjjön

csak közelebb, nézze meg jobban. Látja, mások a színek. És az

én kolibrim tekintete falánkabb, mélyebbre fúrja a csőrét a

virágba.

Anna moccanni sem moccant. A nő kiemelkedett a takaróalól. Tekintetét Annára szegezte.

– Már megint fél? Hiszen mondtam, hogy már nincs mitől

félni, most, hogy ketrecbe került a kolibri. Maga, szegény,

eléggé egy anyámasszony katonája. De semmi baj, legyen csak

az. Amúgy kíváncsi rá, miért csináltattam ezt a tetoválást?



Anna még mindig nem szólalt meg. Valami óvta őt, hogy

beszéljen, még ha a nő csalétekként adagolta is a kis kérdéseit.

– Elkezdtem figyelni azt az undorító kis kurvát, azt a

Riikkát. Követtem azt az átkozott tolvajt, amikor lementmegfuttatni a hájas seggét. Láttam, amikor átköltözött ahhoz a

hippihez. Ott szövögették a terveiket, hogy hogyan vegyenek el

tőlem mindent.

A nő kiegyenesedett. Teljesen előhúzta karját a takaró alól.

– Akkor láttam először a tetoválást, amikor a távcsővelnézelődtem Kerttu Viitala ablakából. Egyből szöget ütött a

fejemben, és suttogni kezdett hozzám. Arról a távcsőről

jutottam az eszébe? Ez volt az egyetlen hiba, amit elkövettem,

ott felejtettem szem előtt. Azért elég jó, nem? Csak egyetlen

apró hiba az amúgy tökéletes végrehajtásban.

„De ez elég volt nekünk” – gondolta Anna.

– Láttam, ahogy ezek a kis ribancok üldögélnek és

vihorásznak, isszák a pezsgőt, flörtölnek a járókelőkkel, mintha

az élet merő vattacukor lenne. Őrjítő volt. Aztán egy ideig azt a

másikat követtem, azt a tetovált hippit. Kikérdeztem, mintegy

mellékesen, az egyik klubban, ahol a karját mutogatta és aseggét riszálta. Jézus, hogy el volt telve magától! És hogy be

volt rúgva. Mindent elmondott, a mexikói útról, az érettségiről

és a tetkójáról, hogy mennyire meg mennyibe fájt neki. Az

emberek olyan felfoghatatlanul ostobák.

A nő jéghideg szemmel bámult Annára. Arca kemény voltés kifejezéstelen, de Anna megérezte a mögötte rejlő fizikai



fájdalmat. „Úgy látszik, Esko alaposan célba talált. Helyes” –

gondolta.

– Az az idióta hippihercegnő még csak fel sem fogta, hogy

tukmálja rám az egészet, hogy tessék csak, tessék, itt vanszámodra a mennyei bosszú, Huitzilopochtli főisten, itt, a

kezemen, ha az ő erejét használod, eggyé válsz vele, és bosszút

állhatsz. A kolibri szólt hozzám abban a kocsmában, világosan

és élesen, de azt soha senkinek nem árulom el, mit mondott. A

hangja egyre csak ott csengett a fülemben, és mind erősebb lett.Kiabálni kezdett. És így vált belőlem az, akinek kolibri van a

bal kezén. Kolibri lett belőlem! És a Kolibritől engedély nélkül

nem vesznek el semmit – mondom, semmit! Tőlem pedig

mindent elvettek. Elvették őt tőlem. Elhagyott engem, de a

Kolibrit nem hagyják el büntetlenül!

– Maga Jaana – suttogta Anna.

A nő arca eltorzult a dühtől. Próbálta ülő helyzetbe

tornászni magát, sikertelenül, és úgy rángatta tetovált karját,

hogy feldöntötte az infúziós állványt. Olyan vadul rugdalózott,

hogy nyikorgott és imbolygott belé az ágy. Anna észrevette,

hogy Jaana másik karját bilinccsel az ágyhoz erősítették. A nőrikoltozva káromkodásokat kezdett a fejéhez vágni. Berontott a

szobába az ajtóban őrködő rendőr és három ápoló, lenyomták

az ágyra a kiabáló és rángatózó nőt. Amint sikerült lefogniuk,

az egyik ápoló valami nyugtatót döfött a combjába. Jaana

Tervola azonnal elernyedt és elhallgatott.



Anna megrendülten ment vissza saját kórtermébe.

Beburkolózott a kórházi takaróba, mely képtelen volt kinn

tartani a hideget, aztán sokáig nézte a festett mennyezet

hepehupáit és repedéseit. Az éjszakás nővér bejött hozzámegkérdezni, akar-e beszélgetni. Anna megrázta a fejét.

Minden rendben van, mondta. Aztán kivette a fehér tablettát

az orvosságos pohárból, a nyelvére helyezte, ivott egy korty

vizet, és várta, hogy eljöjjön az álom.



41.

Anna bekapcsolta a számítógépet. Az imént jöhetett haza a

kórházból. Az orvosa kezdetnek két hét betegszabadságot

rendelt, amit szükség esetén meg is lehet hosszabbítani. Nem

azért, mintha Anna súlyosan megsérült volna, vagy egyéb okból

fizikailag munkaképtelen lenne, inkább azért, hogy nyugodtan

feldolgozhassa a traumatikus jelenetet közte és a Kolibri között.

Anna elárulta az egész ősszel húzódó álmatlanságát is. Az orvos

aggodalmasan ráncolta a homlokát.

„Az élet bizony furcsa” – gondolta Anna, miközbenrepülőjegyet foglalt magának és Ákosnak.

Budapest, onnan pedig bérelt autóval kétszáz kilométer az

autópályán délre.

Aztán át az EU határán, és már ott is lesznek, együtt.

Otthon.Az út Koivuharjutól Magyarkanizsáig, háztól házig,

beleértve az összes átszállást, alig hét óra.

Ilyen közel van.

És mégis oly távol.



Odakinn sötét volt. Havas eső szürke pamacsai cuppantak

az ablakra. Az első hó szánalmas próbálkozása. Vajon lesz ebből

egyáltalán rendes tél?

Jaana Tervola felépült annyira, hogy ki lehetett hallgatni.Az ápolónőnek tavasszal rövid viszonya volt Veli-Mattival.

Kerttu Viitalánál találkoztak. Veli-Matti beugrott a komoly

influenzával küzdő felesége helyett, és pár hétig ő járt az

anyósát gondozni. Jaana első látásra beleszeretett. De az nem

volt világos, Veli-Matti mennyire gondolta komolyan. Annagyanította, hogy a viszony legalább részben csak Jaana beteg

elméjének szülötte. Az mindenesetre biztos, hogy Veli-Matti

összetalálkozott a fiatal nővé érett egykori diákjával a selkämaai

futópályán, ahol Jaana elmondása szerint ő és Veli-Matti is

találkozgatni szoktak. Jaanát ridegen egy sms-ben dobták.

A selkämaai rejtekhelyen és Häyrysenniemin is érlelgette

bosszúvágyát és terveit, az utóbbi helyszínen a régi kerti

székben ücsörögve, a távcsőn át szemlélődve. A házkutatás

során meg is lettek a másolatok, amiket Helmersonék házának

és Kerttu néni lakásának meg autójának kulcsáról készíttetett.

Jaana elmondta, hogy nagyjából akkor járt Helmersonékházában, amikor éppen kedve tartotta, és több száz kilométert

levezetett már a néni kocsijával, de senki nem vett észre

semmit. Az emberek ugyanis olyan jóhiszeműek és buták,

mondta nevetgélve.

Ville Pollari sehogy sem kapcsolódott Jaana, Riikka vagyVeli-Matti életéhez. Úgy kellett kinéznie, mintha egy őrült



sorozatgyilkos állna a háttérben, mesélte Jaana. „És te mi vagy?”

– kérdezte magában Anna. Számos dologra nem derült még

fény. Jaana Tervola nem mindig volt hajlandó válaszolni a

kérdésekre, és időnként olyan zagyvaságokat beszélt, hogylehetetlen volt felvázolni az összképet. De a maguk idején majd

a hiányzó részletekre is fényt derítenek, legalábbis amennyire

szükséges. A nyomozati jelentés hosszú lesz, és nehezen

megírható. Az első jelentése bűnügyi nyomozóként.

Anna titkos e-mailje villogva bejövő üzenetet jelzett. „Na végre!” – gondolta Anna, és nekiállt elolvasni

számítógépe képernyőjén a hosszú, álomszerű történetet egy

valós rémálomról.

Ha akkor nem telefonáltam volna, tutira kinyírnak aznap éjjel.

Halál lebegett a levegőben, wallahi, közel volt. Vagy talánelvittek volna valahová Törökországba, és gyorsan hozzáadtak

volna az elsőhöz, akinek kellek. És higgye el, tutira kellettem

volna! Egy szerencsés trotty könnyen fiatal ingyenkurvához

juthatott volna, akivel aztán jogosan és engedéllyel örökké

rosszul bánhat. Ez is halál lett volna, élethosszig tartó.

Amikor aztán a zsaruk megjelentek nálunk (azért a micímünket adtam meg, mert nem tudtam pontosan, hol

vagyok), apa egyből közölte, hogy megöli Adant. Hallottam,

hogy ordít a húgom a rémülettől a háttérben, apa hangja pedig

hidegen szólt, hogy ha nem vonom vissza, amit a segélyhívó

központnak mondtam, ha nem találok ki valami magyarázatot,

mondjuk, hogy álom volt, akkor soha senki nem látja többé

Adant.



Az a bosszú-dolog csak később jött, a kihallgatások előtt.

Apa totál ideges volt, hogy a zsaruk tutira nem fogják már

benyelni azt, hogy álmodtam, amikor majd rendesen

elkezdenek minket kihallgatni, és akkor találta ki, hogy hát

persze, a telefonhívás egy mérges lány bosszúja volt a szigorú

szülőkkel szemben. És be kell ismernem, ez elég hihetőnek

hangzott. Plusz a maga módján igaz is volt.

Nem sodorhattam veszélybe Adant. Muszáj volt hazudnom.

Azt a pólót rajzórán csináltam a kihallgatás előtti napon. A

tanár azt mondta, jól sikerült. Hogy fiatalon ő is legszívesebben

egyfolytában segítségért kiáltott volna. Másmilyen helyzetbenez biztosan bátorításnak tűnt volna, vagy valami. De engem

mindig is idegesítettek a tanárok „én úgy megértelek téged”-

szövegelései, és főleg abban a szituban totál abszurdnak tűnt.

A picsát értenek ezek bármit is. Vatta között felnőtt szófogadó

fiúk és lányok, hisz ezek arról is meg vannak győződve, hogy a

tanítás utáni bezárás hatékony büntetés, mert ők magukmeghaltak volna a szégyentől, ha valaha ilyet kaptak volna a

nyakukba.

Juse szerint is jól sikerült a póló. De kételkedett benne,

hogy sikerülni fog. Állatian félt, hogy a családom meg fogja

tudni, és megölnek. Meg Adant is. Saját magát nem féltette.

Azt mondta, nem mernek hozzányúlni egy finnhez, de én nemlettem volna ebben olyan biztos.

Tényleg nem minden kurd lány élete ilyen, ismerek egy

fitneszmodellt is közülünk, aki edzeni jár, és icipici bikiniben

mutogatja a testét szerte Európában, a családja meg csak

büszke rá. Nem minden muszlimnak ilyen. Hiszi vagy sem, a

legtöbbünk teljesen átlagos. Viszont vannak olyan

keresztények, akiknek meg pont ilyen. Legalábbis egyes dél-

szudániaknak. Meg hát ott Finnországban is elég durva



probléma a családon belüli erőszak, ami persze a finnek

véleménye szerint össze sem hasonlítható a mi dolgainkkal. A

finnekét „csak” az ital okozza, és minden, amit az ital okoz, ott

nagyjából elfogadott, vagy legalábbis szinte érthető. Mármint a

finnek szerint.

Nem tudom, mitől függenek ezek. Sok olyan rajapurói lányt

ismerek, akik sminkelnek, mászkálnak a városban, és tök

nyíltan lógnak a finnekkel, fiúkkal is. Talán az ő családjuk sem

rajong ezért, mégis engedik őket. Szerintem ez kibaszott jó. Ha

valaha gyerekeim lesznek, szabadok lehetnek majd, és én is

szabad akarok lenni.

Mint ez a Nasima Razmyar is, akit az év menekült nőjének

választottak. OMG, amikor ott szambázott a tévében, apa

kitépte a falból a kábeleket, és úgy ordított, hogy a mandulája

egész kidagadt a szájából, hogy ebben a házban többé soha

nem fogunk egy ilyen kurvát nézni. Kicsit sem fogta fel, hogy

pont ezért táncolt Nasima ott a tévében. Hogy az ilyen örökfosba ragadt alakok, mint az én családom, hogy az ő gyerekeik

is lássák, bármi lehetséges.

Nagy ünnepet csaptak, amikor a nyomozás le lett zárva, és

egyből nekiálltak valami B tervet intézni, aki még az előző

alaknál is öregebb és hájasabb undormány volt

Németországban, és egyszer és mindenkorra véget vet majd azén ábrándozásaimnak és bűnös életemnek, és, ami a

legfontosabb, a család becsületének maradék kis foszlányai

meg lesznek mentve. Szóval azt hitték, ott folytathatják, ahol

abbahagyták.

Olyan fantasztikus volt, amikor maga elkezdett követni

engem, és onnan a házunk elől lesni ránk. Apa őrjöngött.

Komolyan, úgy őrjöngött, ahogy még soha. Mégsem vehettek

ki az iskolából. Nem zárhattak be otthonra. Nem passzolhattak



le Németországba, és főleg nem nyírhattak ki. Végül a C terv

lépett életbe, amit nem ők irányítottak, istenem, de király volt!

Hányingerem van a rémülettől, ha elképzelem magát,

amint ott lopakodik a zsaruközpont engedélyosztályán az

éjszaka közepén. Iszonyatos. Gondolja el, ha valaki jött volna.

Meglátta volna, amint maga azt az útlevelet fabrikálja.

Lesittelték volna, vagy valami, minimum fel kellett volna

hagynia a rendőrséggel.

És közben nevetnem is kell. Hihetetlen sztori, mint egy

filmben. Maga olyan cool, hogy olyan nincs is! Remélhetőleg

nem kerül szarba miattam. És Esko sem. Bökje képenhelyettem azt a vén piást, és csikizze meg, valahányszor nekiáll

valami rasszista fost rizsázni. Elég fura volt, hogy ott rejtegetett

engem a saját lakásán, amíg minden elrendeződött. Ez volt a

másik csoda, hogy ez az egész elrendeződött. Maguk a

rajapurói angyallá tettek engem, aki nem zúzódott halálra a

mélyben, hanem elrepült a saját szárnyán. Az új névhez hozzá kell ám szokni. Egyfolytában majdnem

kicsúszik a számon, hogy Bi… De hamar meg fogom tanulni.

A High School király, egyből beraktak, ahogy ideérkeztem.

Már van pár haverom, eljárok velük kajálni, meg néha

esténként moziba. A koli is egész jó. Most épp nyolc lány van itt

a világ különböző részeiről. Egy szír csajjal lakom egy szobában,akinek a családjából a bátyja az egyetlen, aki megvédte őt, és

végül idehozta, amikor a helyzete kezdett olyanná válni, mint

az enyém. A bátyja! A család legfontosabb tagja rögtön az apa

után, hogyhogy nem vett részt ebben az egészben! Csodás

érzésem lett ettől, hogy talán ez az egész mégis megváltozhat

egyszer, hogy van remény. Eszméletlen, hogy maga ismerte ezt

a nemzetközi menedékotthont!



Szóval végre minden oké velem, de aggódom Adan miatt.

Az a gyámság alá helyezés elég rosszul hangzik, pedig tudom,

hogy most biztonságban van. Nem bírom, hogy nem tarthatom

vele a kapcsolatot. Remélhetőleg jó fej a nevelőcsaládja.

Örülök, hogy átadta neki az üzenetemet. Különben

egyfolytában rettegett volna, azt hitte volna, hogy meghaltam.

De egyszer még találkozunk! Legkésőbb akkor, amikor

nagykorú lesz, és ideutazhat.

És a családom, azok a kibaszott seggfejek. Átkozottul

megérdemlik, hogy azt hiszik, a rendőrség őket gyanúsítja az

eltűnésemmel. Most ők ülhetnek otthon beszarva, várva, hogymi lesz, ahogy valaki más tette éveken át. Különben is, nem

fogják őket elítélni semmiért, mivel végül is nem kapcsolhatók

össze az eltűnésemmel. Biztos kegyetlenségnek hangzik, de

kicsit sem sajnálom őket.

Kivéve talán Mehvant. Egy kicsit.

Love B.P.S. Juse jövő ősszel diákcserére akar pályázni. Találja ki,

hová!

Miután mindent végigolvasott, Anna törölte az e-mailt, és

kiürítette a kukát is. Aztán teljesen megszüntette az e-mail

címet, amit eredetileg is csak ezzel az egy céllal hozott létre.Többé soha semmi nem fűzi őt Biharhoz és az eltűnéséhez.

Anna végül kikapcsolta a gépet. Várta, hogy majd

megkönnyebbülést érez, de nem így történt.

Előkereste a pénztárcájából a névjegykártyát, amit egy ideje

már néha-néha kézbe vett.



Pink-Ink. Egyéni tetoválások és piercingek szakértőktől.

Neked.

A vad, tetovált arcra gondolt. A tintával kivarrt ujjakra és

karokra.Aztán felhívta a kártyán lévő számot.

kati hiekkapelto - kolibri

Documents