www.szukitskiado.hu V/AftCftAfT RICHÁRD A. KNAAK VÉGTELEN FORRÁS SZUKÍTS KÖNYVKIADÓ ALAPÍTVA 1929 A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: Richárd A. Knaak: The Well of Eternity Pocket Books, 2004 Copyright © Blizzard Entertainment, 2004 Ali Rights Reserved. Warcraft, Blizzard Entertainme nt are trademarks or registered trademarks of Blizzard Entertainment, Inc. in the U.S. and/or other countr ies. Ali other trademarks are the property of their resp ective owners. Originál English language edition published by Simon & Schuster, Inc. 2004 Fordította: Habony Gábor Borító: Bill Petras ISBN: 963 497 116 4 Hungárián edition © Szukits Könyvkiadó, 2006 Hungár ián translation © Habony Gábor, 2006 Lektor: Barna Ildikó Tördel ıszerkesztés: Karaktertax Bt., Szvoboda Gabriella Felel ıs kiadó: Szukits László és Szukits Gábor Debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felel ıs vezet ı: Börd ıs János KNAAK, RICHÁRD A. VÉGTELEN FORRÁS : WARCRAF e II £100eQllS92431

szakadék legszélén magas, méltóságteljes palota áll t, s oly bizonytalanul tekintett le az alant elterül ı fekete víztömegre, mintha egyenesen bele akarna fordulni a mélységbe. Mágia olvasztotta egybe a fák at és a sziklákat, s amikor a hatalmas építmény megszületett, még olyasféle csodá nak számított, amelynek szépsége bárkit szíven ütött. Óriási fák képezték a vázat, közéjük fal épült, rajtuk kiálló tornyocskák és magas, nyitott ablakok sokasága. A falakat vulkanikus k ıbıl emelték, majd s őr őn egymásba fonódó indákkal és óriási gyökerekkel er ısítették meg. A középen álló f ıépület szerkezetét több mint száz ısi faóriásból álló misztikus liget alkotta; az össz ehajló törzsek és ágak közé kövekb ıl és indákból emeltek falakat. Ám a néhai csodát és környékét nyugtalanság járta á t, amely azon a viharos éjjelen is egyre csak er ısödött. Azon kevesek, akik éppen az ısi építményt nézték, gyorsan eltakarták szemüket. Az alant elter ül ı tó ébenszín vize er ıszakos, természetellenes módon kavarodott fel. Habo s hullámokat vetett, házmagasakat, amelyek felemelkedtek és - alig halad va valamennyit - össze is omlottak, robajuk felhallat- v_ sotei 5 sz ıtt a sziklafalak tetejéig. Színek jelentek meg a fe keteség-ben; mélyén és felszínén arany, karmazsin és bomlás-zöld fényfolto k lüktettek. Mennydörgés morajlott, mint ezer sárkány morgása, és akik a par t mentén laktak, remegve húzták össze magukat, nem tudván, miféle vihar szab adult reájuk. A palotát körülvev ı falakon ırszemek álltak erd ızöld vér-tezetben, dárdákkal és kardokkal felszerelkezve, baljós tekintetük éberen fürkészte a környéket. Néha-néha titokban sanda pillantásokat vetettek a falako n belülre is, leginkább a f ıtoronyra, ahol kiszámíthatatlan er ık kezdték vonzani, maguk felé húzni a tóban megjelent fényeket. A vízb ıl kibukkanó mágikus energiák színes villámok formájában csaptak fel, majdnem a toronycsúcsig. Ama torony legfels ı termében magas, karcsú alakok álltak csillámló tür kizszín talárban, amelyet ezüsttel hímzett rúnák díszítette k. A magas, karcsú alakok egy a padlóba vésett hatszög körül álltak, melyet minde nféle szimbólumok borítottak. Holt nyelv írásjeleit rótták oda, amelynek ısiségéhez képest ismer ıinek élete csupán ellobbanó lángnyelvnek t őnt. Pupilla nélküli, ezüstszínben fényl ı tekintetek meredtek a mintázatra, és nemesen ívelt ajkak mormolták el a varázslat els ı szavait. Az éjtündék sötétlila bırén izzadság ütközött ki, ahogy a szólított mágikus energiák egyre er ısödtek. A tóból kiemelked ı színes villámok áthatoltak a torony falain, hogy a mintázat közepe táján találkozzanak, és megformálják azt a l ángoló gömböt, amely az els ı sikert jelezte. Önként választott sorsa, szemei hel yére ültetett fekete ékkövei segítségével, a varázsmunka felügyel ıje nem csupán ennyit látott. A felszínen játszó er ık látványa helyett a gömb mélyén megjelen ı bonyolult energiaszövevény kialakulását figyelte feszülten. Arcán mohóság és v árakozás ült. 6 S volt ott még valaki, aki nem vett ugyan részt a v arázsmunkában, jelenléte mégis fellelkesítette a varázslókat, kiknek ı minden mozdulatát, minden szavát csodálattal figyelte. Elefántcsontból és b ırb ıl készített, fény őzı karosszékben ült, tökéletes arcát s őr ő színezüst haj keretezte. Testének tökéletes vonala it selyemöltözék - aranyszín ő, mint a szeme - fedte fel inkább, mintsem túlságos an elrejtette volna; a királyn ı fenséges látványt nyújtott. Hátrad ılt támlás székében, és aprót kortyolt aranyserlegéb ıl. Drágaköves karköt ıi csilingelve ver ıdtek össze keze minden mozdulatára, és rubintos tia rája csillogva verte vissza a varázslatos energiák fényét.

Tekintete rendszeresen a fekete szem ő alakra ugrott, telt ajkai körül a gyanakvás ráncai jelentek meg. Bár amikor egyszer a férfi hirtelen ránézett, a nı mintha megérezte volna. A gyanú jele szertefoszlot t, helyét er ıtlen mosoly vette át. A kántálás folytatódott, s a fekete tó ırjöngve tombolt. Háború dúlt ott valaha. így hát a történelem újabb feljegyzésekhez jutott, s a feljegyzések sorai között számtalan élet felejt ıdhet el mindörökre a dúlás, és a halandó világ majd nem-pusztulása emlékének, valóságával együtt. Csak egy emberölt ıbe telik. Ilyen esetekben még a sárkányok emlékezete is fürgé bben száll tova, gondolta magában a szürke taláros, sápadt mágus. Nem véletle nül jutottak eszébe éppen ezek a szavak, mert bár a felületes szemlél ı számára csupán nyurga, tündékhez hasonlatos alaknak t őnt sólyomszer ő arccal, ıszül ı hajjal és három lefutó heggel arca jobb oldalán, valójában jóval több volt ennél. A többség csak valamiféle varázshasználónak ismerte, de néhányan úgy szólítot ták; Korialst-rasz - csak sárkányok viselhetnek ilyen nevet. 7 Krázus sárkánynak született, fenséges vörös bestián ak, és hamar a nagyszer ő Alexstrasza legifjabb hitvesévé vált. Aki pedig mag a a Sárkánykirályn ı, a nagy megtestesülések egyike, az Elet Forrása volt. Krázu st gondolatai ismét elvonták a rövidebb élet ő fajok jelenének és múltjának tanulmányozásától. Sziklába vájt rejtekéb ıl, amelyet új lakhelyéül választott, Krázus belátta Azeroth kontinensének minden zugát. Halványan fényl ı smaragdkristálya tette lehet ıvé, hogy meglessen bármely vidéket és személyt, ha épp ez állt szándékában. Bárhová nézett, mindenütt csak a puszt ítás nyomait látta. Úgy t őnt, mintha alig néhány esztendeje gy ızték volna le az orkoknak nevezett zöld b ır ő lényeket, akik túlnanról érkeztek, és megszállták a világot. Maradékuk kisebb-nagyobb táborokba kényszerült, és Krázus úgy hitte, a világ készen áll a békére. Ám e béke rövid élet őnek bizonyult. A Szövetség - az emberek által vezetett, fajok közti szövetség, amely az ellenállá s f ı frontját jelentette - azonnal bomlani kezdett, tagjai az egymás feletti h atalomért versengtek. Mindez részben a sárkányok - egy bizonyos sárkány, Halálsz árny - b őne volt, de legalább ugyanannyi írható az emberek, a törpök és a tündék kapzsiságának számlájára is. Ám talán mé^ ezxsem okozott volna nagy aggodalmat, ha nem érkezik/meg a Lángoló Légió. Aznap Krázus a távoli Kalimdort, az óceán túlpartjá n fekv ı kontinenst szemlélte. Mintha szörny ő vulkánkitörések tépték volna szét a vidéket: megfe ketedett maga a föld is, élettelen hevertek a tájak, nyoma sem volt bármiféle civilizációnak. A Lángoló Légió mindent elpusztított. A tüzes démonok otthona túl volt minden ismert való ságon. Mágiát kerestek, mágiát zabáltak. Szörny őséges csat- 8 lósukkal, a Végzethozóknak nevezett él ıholt sereggel ösz-szejátszva, lecsupaszították a világot. Nem számoltak azonban a zzal a szövetséggel, amely ellenük fordított minden halandó fajt. Az orkok, akik valaha a démonok bábui voltak, szint én ellenük fordultak. Csatlakoztak az emberek, törpök, tündék és sárkányo k szövetségéhez, hogy együtt

irtsák a démoni harcosokat és dögev ı bestiáikat. Végül sikerült lezárni a szörnyetegek pokoli otthonába vezet ı átjárókat. Ezrek vesztek oda, de minden más megoldás... A sárkánymágus horkantott egyet a gondolatra. Valój ában egyáltalán nem volt más megoldás. Krázus a gömb fölé tartotta hosszú, vékony ujjait, és az orkokra összpontosított. A kép el ıbb homályos volt, de néhány pillanat elteltével a kristály hegyes-sziklás területet mutatott, valahol a kontinens bels ı részén. Kíméletlen vidéket, mely épp csak elegend ı életet hordozott ahhoz, hogy eltartsa az új telepeseket, a vad környezethez szokott orkok at. A legnagyobb településen már nem csupán sátrak, de több k ıépítmény is emelkedett. Itt a hadf ınök Delej, a háború egyik h ıse uralkodott. A szállásául szolgáló magas, kerekded építmény minden más faj sz emével nézve puszta k ıhalom volt csupán, de az orkok vonzódtak az effajta egysz er őséghez. Számukra kezdetben már az is különcködésnek számított, ha letelepedtek , és egyazon helyen élték le az életüket. Oly sokáig voltak a démonok nomád rabs zolgái, hogy szinte el is feledték az otthon szó jelentését. A termetes, zöld b ır ő alakok egy része éppen szántott. Az agyaras, vad k ülsej ő munkásokat nézve Krázus elcsodálkozott az ork szánt óvet ı, valaha képtelenségnek tekintett fogalmán. Delej azonban meglehet ısen szokatlan egyéniség- 9 nek bizonyult, és késznek t őnt elfogadni bármiféle eszmét, ami állandóságot hozhatott népének életébe. Az egész világnak nagy szüksége lett volna némi áll andóságra. A sárkánymágus egy intéssel eltüntette a képet, és egy jóval közelebbi hely szemlélésébe kezdett - a kedvelt és valaha büszke Dalaranra, Lordaeron f ıvárosára tekintett le. A Kirintór varázstudói, a mágia els ıdleges hordozói által uralt város a Szövetség harcának els ıdleges frontja volt a Lángoló Légió elleni küzdelem során, és ezért a démonok egyik legf ıbb célpontjává vált. Dalaran fele romokban hevert, a valaha büszke torny ok maradványai megtörten meredeztek, a nagy könyvtárak leégtek. Számtalan ne mzedék tudása veszett oda, és ezzel együtt számtalan élet. Még a tanács is jelent ısen megszenvedte a háborút. Krázus személyes barátai és tiszteletre méltónak ta rtott társai közül is sokan elestek, a vezet ıség szétszóródott. A párkánymágus tudta, hogy ı léphetne, segít ı kezet nyújthatna, de kötötte a sárkányok hagyomány a, miszerint a lehet ı legkevésbé avatkozhatott bele a halandó fajok dolga iba. Mindenesetre Dalarannak határozottan kellett megszólalnia, ha azt akarta, h ogy a szétforgácsolódott Szövetség, újfent meger ısödjön. A z őrzavar és a még el ıttük álló megpróbáltatások ellenére Krázus reményke dett. A világ problémái leküzdhet ık-nek t őntek. Nem kellett már félni az orkoktól, nem kellett már félni a démonoktól. Azeroth küzdeni fog , és ı hitte, hogy a Szövetség végül túléli bajait, meg is növekszik tal án. Magára hagyta a smaragdkristályt és felállt, szeret ett Alexstraszája várta. A Sárkánykirályn ı már tudta, hogy Krázus vissza kíván térni a haland ók közé, hogy újra segítségükre legyen, és minden sárkány közül l eginkább ı, az Elet Forrása értette ezt meg. A mágusnak vissza kellett változni a 10 igaz önmagává, egy id ıre el kellett köszönnie szerelmét ıl, és távoznia kellett, miel ıtt megbánja döntését, és sohasem indul útnak.

A barlangrendszert nem csupán elszigeteltsége miatt választotta új szentélyének, hanem szilárdsága okán is. A kisebb bens ı helyiségb ıl Krázus töredezett csarnokba lépett ki, mely magasabb volt Dalaran, mo stanra elveszett tornyainál. Egy egész sereg is letáborozhatott volna ott, és ne m töltötte volna meg. Egy sárkány számára ez épp megfelel ı méreteket jelentett. Krázus kinyújtotta kezét kétoldalt, ameddig karja h ossza engedte, és még tovább, ahogy karcsú ujjai egyre jobban megnyúltak, karmoka t növesztettek, tagjai egyre növekedtek, formájuk megváltozott. Háta ívbe görbül t és válla alatt két egyforma dudor jelent meg, majd alig néhány pillanat alatt b ırhártya-szer ő szárnyakká növekedett. Hosszúkás arca még jobban megnyúlt, von ásai hüll ıszer ővé váltak, hamarosan újra sárkányként állt ott. Az emberekhez vagy tündékhez való minden hasonlatos sága gyorsan semmivé foszlott, feje szédít ı magasságba emelkedett, s még magasabbra nyújtotta; igaz önmagába való visszatérése felett érzett örömében s zinte felrikoltott. Krázus átváltozott azzá a sárkánnyá, akit Korialstrasz név en ismertek, és ezt az alakot felöltve, belül is megváltozott. Bár halandó testbe n is többet érzékelt, mint bármely hasonló teremtmény, sárkányként elméje még inkább kinyílt a világra - saját fajtájának falkavezérei, a nagy megtestesülés ek által fenntartott világra. Elméjét hirtelen egy kétségbeesett, mégis hatalomma l telt hang telítette meg. Korial... strasz...! Tétovázott. Ismerte a hangot, és a szenved ı tónus nagyobb meglepetést okozott, mintha a hang gazdája szemé- 11 lyesen látogatta volna meg. A vörös sárkány pislogo tt egyet, körbenézett a hatalmas teremben, mintha ott keresné a kiáltás for rását. Csend. Várt egy darabig, és még tovább várakozott, de a szólítás nem ismétl ıdött meg. Zavaros gondolatokkal eltelve indult a kijárat felé. A kétségbeesett hang újra felkiáltott: Korialstrasz ...! Ezúttal talán er ıteljesebb volt valamivel, de ismerve a szólítót, a hangsúly még mindig rémiszt ı volt a sárkány számára. Azonnal válaszolt: Itt vag yok! Mi történt, Nozdormu? Válasz nem érkezett, de Korialstrasz érezte a másik jelenlétét, ahogyan a jelenlétben rejl ı bizonytalanságot is, amely egyenesen létbizonytala nságnak t őnt számára. Összpontosított, megpróbált kinyúlni akara tával, és megszilárdítani a tudati kapcsolatot. Soha, még a Légió el ırenyomulása során sem érezte ennyire elveszettnek magát - elméletileg csupán a világ leg szigorúbb értelemben vett vége lehetett talán olyan dolog, ami ilyen érzelmek et kelthetett a másikban. Érzem, hogy még velem vagy, szólította meg újra a s árkánymágus. Legalább valamiképpen utalj rá, hogy mi a baj! Válaszképpen a jelenlét meger ısödött valamelyest, de csak egy pillanatra, azután ismét eltávolodott, s csupán ott rejlett valahol el méjében. Krázus összeszedte minden akaraterejét, és meger ısítette az elméik között feszül ı, elhalványodott tudatfonalat. Remélte, hogy... Az ı hatalmát ezerszeresen felülmúló er ıkön uralkodó jelenlét olyan hirtelen er ısödött meg újra, hogy Korialstrasz megtántorodott. Az id ıvel egyazon módon létez ı Nozdor-muval felvett kapcsolat megjelenítette a má sik felfoghatatlan hatalmát és bölcsességét, ahogyan megsokszorozva kö z-

12 vetítette az általa érzett kétségbeesést is. Korial strasz egyszerre élte meg önmaga eltörpülését, és a másik nagyságát. Korok Sárkánya, Id ı Fejedelme, Nozdormu szólította. Összeszedte magát, s egy pillanatra elt őnıdött a szólítás lehetséges okain. Önkéntelenül megérintette a pofáján húzódó hármas s ebhelyet. Talán Halálszárny tért vissza, hogy tovább gyötörje a világot? Talán emiatt t őnik a hatalmas Nozdormu olyannyira csüggedtnek? Hallgatlak! Krázus gondolatban válaszolt. Hallgatla k! Csak nem... újfent a Pusztító? kérdezte, s ugyanúgy tartott a választól, mint a hallgatástól. De az Id ı Fejedelme nem hanggal válaszolt, inkább képek mind ent elborító áradatát küldte. Beleégették magukat elméjébe, hogy soha ne felejthesse el ıket. A sárkánymágus lehetett bármennyire alkalmazkodó és tehetséges, nem szállhatott szembe a nagy megtestesülés féktelen akaratával. Cs ak állt dermedten és önmagát is feledve t őrte, t őrte, elméje ilyetén módon való meger ıszakolását. Sokáig eltartott, mire újra összeszedte magát, de m ég ezután is szédült. Nem hozzá tartozó, szétforgácsolódott gondolathullámok támadtak rá. Egy ideig minden akaraterejét arra kellett fordítania, hogy ne veszí tse el az eszméletét. A dolgok lassan letisztultak, és eléggé megállapodt ak fejében ahhoz, hogy felismerje a történteket és azok horderejét. Nozdor mu, az Id ı Fejedelme kétségbeesetten kiáltott segítségért - az ı segítségéért. Határozottan ıhozzá, a kisebb sárkányhoz fordult, nem a vele egyenrangúak egyikéhez. Azonban mi más adhatna okot ekkora aggodalomra egy nagy megtestesülésnek, mintsem valamely Azeroth egészét fenyeget ı, hatalmas veszély? De akkor miért választott egy magányos vörös sárkányt, és miért ne m Alexstraszat vagy Hiszérát szólította meg? 13 Csak négy legnagyobb sárkány létezett, négy nagy me gtestesülés, és közöttük Alexstrasza, szeretett Sárkánykirályn ıje, magát az életet képviselte. Az ırült Maligost a Mágia Uraként ismerték, az éteri Hiszérá t az Almok Hercegn ıjeként. İk és a folyton mereng ı Nozdormu a teremtés els ıdleges er ıib ıl születtek, a teremtésre emlékeztettek, és ık tartották egyben a világot. Krázus grimaszolt. Valójában öt megtestesülés létez ett, s ez Ötödiket valaha Neltharionnak nevezték, a Föld İrz ıjének tartották. Neltharion azonban elárulta társait, ellenük fordult, s közben új, ill ıbb neveket nyert. Halálszárny, a Pusztító, a Fekete Végzet. Újra megpróbálta elérni a nagy hatalmú rokont, de c sak annyira jutott, hogy ismét szédülni kezdett az er ıfeszítést ıl. Kissé megnyugodva próbálta kitalálni, hogy mit tegyen. Az egyik kép újra és újra felbukka nt elméjében: szélseperte, havas hegyvidéket mutatott Kalimdoron. Bármit is ak art Nozdormu, annak biztosan köze volt az elhagyatott kontinenshez, azon belül i s a havas csúcsokhoz. Úgy érezte, utána kell néznie a dolognak, és ha tud , segíteni. Könnyen alkalmazkodó társra, lehet ıleg egy ismert bajtársra volt szüksége. Mindig is büszke volt a saját rugalmasságára - fajtája többny ire meglehet ısen csökönyös és állhatatos volt -, és ezt követelményként állította társaival, szolgáival szemben egyaránt. Olyasvalaki kellett, aki hallgat rá, s aki képes azonnal cselekedni a váratlan helyzetekben. Ismeretei szeri nt ilyen helyzetekben csak

egy bizonyos fajta teremtmény állt helyt megfelel ıen; egy embert kellett találnia maga mellé. Pontosabban, a Rónin nev ő embert, a mágust, akit valaha tanítványaként, kés ıbb társaként, majd végül barátjaként tartott számon. 14 Kalimdor vad sztyeppéin a meg ıszült, agg ork, közelebb hajolt a lángokhoz. Olyan szavakat mormolt maga elé, amelyek egy másik, rég e lfeledett világról eredtek, s néhány levelet dobott a t őzre, amivel tovább s őrítette az amúgy is vaskos füstöt. A fojtogató füst teljesen betöltötte szerén y, fából és sárból készült kunyhóját. A kopaszodó, id ıs alak fáradt, barna tekintetét vörösre festették a z erek, s bıre lötyögött testén. Fogai elsárgultak, az egyik év ekkel korábban letörhetett. Segítség nélkül már fel sem tudott állni rendesen, és görnyedten, lassan járt. A t őz fölé hajolt, és beleszippantott a füstbe. Még a legbátrabb harcos is tisztelte és félte, mint sámánt. Valamennyi csontpor, csipetnyi cserbogyó - mind egy kipróbált és igaz hagyomány részei, amelyet az ork sámánok a kezdetek óta ıriztek, és átadtak egymásnak. Kaltárnak apja tanította - még a Horda sötét eszten dıit élték akkoriban -, s apjának nagyapja tanította a szertartásokat. Ám akk or el ıször esett meg, hogy a fonnyadt sámán bizalma megingott az ısi tudásban, s csak remélte, hogy a megfelel ı tanításban részesült. Hangok mormoltak fejében, az új otthonnak nevezett világ szellemei szóltak hozzá. Többnyire kisebb dolgokról suttogtak, az éle t dolgairól, de akkor és ott nyugtalanul, figyelmeztet ıen mormoltak, zúgtak. Mire figyelmeztetnek? Többet kellett tudnia! Kaltár benyúlt az övére akasztott erszények egyikéb e, és kivett három száraz levelet. Alig maradt több abból a növényb ıl, amelyet apái az orkok ısi földjér ıl hoztak magukkal, és amelyet ritkasága miatt csak ig azán nagy szükség esetén használtak. Apja és nagyapja sohasem fordult ehhez a szerhez. Kaltár bedobta a leveleket a t őzbe. 15 A s őr ő füstbe, örvényl ı kék keveredett. Az ork összehúzta szemöldökét a színváltozás láttán, azután újra el ırehajolt és belélegzett annyit, amennyit csak bírt. A világ átalakult, és vele együtt a sámán is. Madár rá vált, a leveg ı teremtményévé, s ott szárnyalt fenn, a magasban. He gyek felett repült át óvatosan, alant meglátta a legkisebb állatokat és a legkeskenyebb patakokat is. Fiatalkora óta nem érzett öröm járta át szívét, szi nte elborította és magával ragadta, de Kaltár nem engedett a varázsnak. Elvesz íthette volna énjét, elveszíthette volna önmagát, s akkor örökkön madárr á változva sohasem jut többé eszébe, hogy ki vagy mi volt ı azel ıtt. Amint leküzdötte a mámort, azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben a világ természetével. Talán ez lehetett a hangok nyugtalan ságának oka. Volt ott valami, aminek nem kellett volna ott lennie. A helyesnek ér zett irányba fordult, és ahogy egyre közelebb ért a zavar forrásához, úgy vá lt egyre nyugtalanabbá maga is. Azután a hegyvonulat legmélyén felfedezte a zav ar okát.

Elegend ı gyakorlattal rendelkezett ahhoz, hogy felismerje é s megkülönböztesse a látomást a valóságtól. Alant vízszer ő tölcsér örvénylett egy hegyszorosban, ámde az örvény különösmód nem csupán beszippantotta a do lgokat, de visz-sza is öklendezte. Mélységeiben a nappalok és éjszakák sül lyedtek el, a hónapok és az évek, majd kiemelkedtek, valamiképpen egyszerre vál tozatlanul és megváltozva. A tölcsér magát az id ıt nyelte el, s utána újra kiköpte azt. A látomás annyira megrázta Kaltárt, hogy majdnem ké sın fedezte fel: a tölcsér ıt is megpróbálja magába rántani. Azonnal megfordult é s próbált eltávolodni a jelenést ıl, küzdött, hogy legy ızze a vonzást. Rémülten csapkodott szárnyaival, izmai begörcsöltek az er ıfeszítést ıl. Akaratával kinyúlt 16 V saját fizikai lénye felé, próbált belekapaszkodni a test és a lélek között feszül ı, képzeteiben pókselyemként megjelen ı életfonálba, próbálta megtörni a révületet. A tölcsér csak húzta és húzta. Kétségbeesésében Kal tár a szellemek vezérletét kérte, er ıért imádkozott hozzájuk. Jöttek is, mert egyezség b iztosította, hogy a sámán segítségére siessenek, ám mintha képtelenek l ettek volna elég gyorsan cselekedni. A tölcsér már betöltötte az ork látóter ét, szinte átölelte, szinte magába nyelte, mire a szellemek odaértek, és kiránt ották a madártestb ıl. Hirtelen forogni kezdett körülötte a világ. A tölcs ér, a hegyek... minden csak forgott és forgott. Kaltár leveg ı után kapkodva tért magához. A szellemek megmentették, bár épp hogy csak id ıben. Az er ıfeszítés olyannyira megviselte, hogy majdnem ösz-sz eesett és arccal a t őzbe zuhant. A fejében mormoló hangok elhallgattak, és ı leült kunyhója döngölt padlójára. Próbálta félretenni rémületét, megtisztí totta elméjét az adott helyzetben felesleges gondolatoktól, s lehunyt szem héja mögött újra meg újra végignézte a látomás emlékét. Nem értette meg telje sen a képeket és történteket, de a lehet ı legnagyobb bizonyossággal tudta, hogy az orkok új otthona veszélyben forog. - El kell mondanom Delejnek - mormolta maga elé, és mozgásra ösztökélte fáradt, öreg testét. - Most rögtön el kell mondanom! /< ' \ P*tto \ aljós el ıjel, min ısítette végül Rónin a látottakat. Élénkzöld tekinte tével a jövendölés eredményeit vizsgálgatta. Bármely mágus annak tartaná. - Kész vagy? - kiáltott át Veréza a másik szobából. - Találtál valamit? A vörös hajú mágus bólintott, azután grimaszolt egy et, amikor rájött, hogy a tünde nem láthatja ıt. Szemt ıl-szem-ben kell elmondania neki. Ennyit megérdemelt t ıle. Sötétkék nadrágjában és kabátjában - mindkett ı aranynyal díszített - Rónin inkább nézett ki politikusnak, mintsem mágusnak, bá r az utóbbi esztend ık legalább annyi szónoki készséget is követeltek t ıle, mint mágikus tehetséget. A

diplomáciával mindig nehezen boldogult, inkább szer etett ajtóstól rontani a házba és megtenni, amit kellett. S őr ő, sö-rényszer ő haja és rövid szakálla miatt megjelenése kissé oroszlánszer ő volt. Ez illett vérmérsékletéhez, s nyomatékot adott szavainak, amikor elkényeztetett és dölyfös k övetekkel kellett vitáznia. Orra, amely még jóval régebben tört el, és -saját d öntése szerint - sohasem lett rendesen helyrerakva, még vadabb küls ıt kölcsönzött neki. 18 - Rónin! Van valami baj talán? Nem hagyhatta, hogy a n ı tovább várakozzon. Tudnia kellett az igazságot, le gyen az bármily szörny őséges: - Mindjárt jövök! Rónin félretette a jövendöléshez használt eszközöke t, és mély lélegzetet véve, elindult a tündéhez. A két helyiség közötti ajtónyí lásban megtorpant; a n ı szépsége mindig leny őgözte. Csak az arcát látta, a szépséges, tökéletes oválist, a csábos, mandulavágású, égszínkék szemeket, a hegy es kis orrocskát és a vonzó ajkakat, melyek mintha mindig mosolyra görbülnének. Az arcot s őr ő, ezüstfehér haj keretezte, amely hátul egészen a csíp ıjéig omlott alá. Akár ember is lehetett volna, ha nincsenek azok a hosszú, keskeny és hegyes fülei, amelyek hajszálai közül el ıtörve adtak bizonyságot a tünde vérr ıl. - Nos? - kérdezte Veréza türelmesen. - Úgy t őnik... ikrek lesznek. A n ı arca felragyogott, és ha ez lehetséges egyáltalán, szépsége még tökéletesebbé vált: - Ikrek?! Micsoda meglepetés! M ilyen csodálatos hír! Annyira éreztem! Kicsit fészkel ıdött a fakeretes ágyon. A karcsú, emberi szemmel né zve is formás gárdista várandós volt. Mellvértjét és annak kemény b ır kiegészít ıit már nem tudta felcsatolni, s otthon csupán egy ezüstös könt öst viselt, amely egyáltalán nem rejthette el a közelg ı születés nyilvánvaló jeleit. Sejthették volna a pocak növekedésének gyorsaságábó l, de Rónin nem szívesen gondolt erre a lehet ıségre. Alig néhány hónapja házasodtak össze, amikor Veréza felfedezte áldott állapotát. Mindketten nyugtalanko dtak a jöv ı miatt, mert házasságuk nem csupán a történelmi ritkaságok közé tartozott, de ráadásul senki sem jegyezte 19 még fel ember és tünde szül ık gyermekének sikeres megszületését. Most pedig nem is egy, de egyszerre két életért aggódhattak. - Nem hiszem, hogy megértetted, Veréza. Ikrek! Egy mágus és egy tünde ikrei\ De a n ı arca továbbra is csak csodálkozó boldogságot sugár zott: - A tündék ritkán szülnek, és csak nagyon-nagyon ritkán szülne k ikreket, kedvesem! Nagy dolgokra hivatott gyermekek lesznek! Rónin nem tudta elrejteni kedvetlen arckifejezését: - Tudom. Pont emiatt aggódom. İ és Veréza is átélték a maguk „nagy dolgait". Akkor kerültek össze, amikor be kellett törniük Zordszirtbe, az orkok er ıdítményébe, a Horda elleni háború utolsó napjaiban. Eközben nemcsak orkokkal, de sárk ányokkal, goblinokkal, trol-lokkal és egyéb teremtményekkel is megküzdöttek. Ez ek után együtt utaztak birodalomról-birodalomra, amolyan követfélék voltak , akik legf ıbb feladatukként

itt is, ott is figyelmeztették a Szövetség különfél e tagjait annak fontosságára, hogy meg ırizzék az egyezséget és megtartsák szavukat. Ez per sze nem azt jelentette, hogy kényelmes feladatkörbe kerültek, é s nem kockáztatták többé az életüket. A háborút követ ı békét a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna szilárdnak nevezni. Azután - minden figyelmeztetés nélkül - megérkezett a Lángoló Légió. Addigra a felvállalt feladatokból adódó véletlen társulás, a szerelem kötelékévé változott közöttük. A gyilkos démonok elleni háborúban a mágu s és a gárdista legalább annyira küzdött egymásért, mint világukért. Több al kalommal is halottnak hitték egymást, s id ınként már csak a bosszúvágy éltette egyiküket vagy másikukat. 20 Az egymás elvesztése miatt érzett fájdalom keser őbbnek t őnt annál a kínnál is, melyet a többi szeretteik elvesztése okozott. Dalar an és Kveltalasz egyformán az él ıholt sereg, a Veszedelem áldozatául esett. A rothad ó förtelmek ezreket gyilkoltak le a rémiszt ı Lichkirály szolgálatában, akinek tettei - akarva-akaratlan, ki tudja már -, a Légió érdekeit szolgál ták. Egész városok t őntek el, lakóik kínok közt vesztek oda, és az áldozatok több sége hamarosan elindult, hogy csatlakozzon az él ıholtak seregéhez. Rónin amúgy sem túl terjedelmes családja, még a háb orú elején elt őnt. Anyja régóta halott volt már, apja, bátyja és két unokate stvére Andorhal ostroma során esett el. Amikor a kétségbeesett véd ık nem láttak reményt a további ellenállásra, inkább felgyújtották maguk mögött az egész várost. Még a Veszedelem sem képes besorozni, a hamuvá égett harc osokat. Egyik rokonát sem látta, mióta mágusnak állt, de sz ívében mélységes ürességet érzett, mikor meghallotta a komor híreket. Abban a pillanatban elt őnt a szakadék önmaga és a családja között. Els ısorban elhivatottsága miatt távolodtak el egymástól, ám ez nem számított többé. Egyedül marad t, családja kihalt volna, ha ı is bevégzi valahol. Egyedül volt egészen addig, míg fel nem ismerte, ho gy a bátor tünde gárdista iránt táplált érzelmei, viszonzásra leltek. A szörn yő küzdelem véget ért és mindketten úgy döntöttek, a szív szavára hallgatnak . Többé nem hagyták el egymást, és a felháborodás ellenére - melyeket mind Veréza népéb ıl, mind Rónin mágusmestereib ıl kiváltottak - összeházasodtak. Megpróbáltak normá lis életet élni, már ameny-nyire ez lehetséges volt, egy ketté szakadt világban. Még miel ıtt Rónin segíthetett volna neki, Veréza feltápászko dott az ágyról. A tünde még a szülés idejéhez ilyen 21 közel is magabiztos gyorsasággal mozgott. Szeret ı kedvességgel Rónin vállára tette kezét. - Ti mágusok! Mindig a rosszat keresitek! És én még azt hittem, hogy népem komorabb, mint bármely másik! Boldogságos születés elé nézünk, szerelmem, boldog gyermekeink lesznek. Nem lesz semmi gond. Tudta, hogy kedvesének könnyen igaza lehet. Egyikük sem tenne semmit, amivel veszélyeztetné a kicsiket. Amikor rájöttek, hogy gy ermekük lesz, azonnal felhagytak iiiin-den munkájukkal, amely a Szövetség újjáépítésére irányult. Letelepedtek az egyik legbékésebb vidéken, amely ne m csupán épségben maradt a dúlás idején, de elég közel volt Da-laran romjaihoz - bár nem túlságosan közel. Egyszer ő, de kényelmes otthonukban éltek, és a környéken la kók kedvelték, tisztelték ıket.

Ismerve a n ı veszteségeit, Rónin mindig csodálta Veréza magabiz tos reménykedését. Ha ı hiányt érzett szívében az alig ismert családja elv esztése miatt, akkor Veréza lelkében valamiféle felfoghatat lan ürességnek kellett tátongania. Kvel-talasz még legendásabb és talán mé g biztonságosabb volt, mint a mágusok által uralt Dalaran, mégis teljes mértékben letarolták. Az évszázadokig érintetlen tünde er ıdítmények alig néhány nap alatt estek el, valaha bü szke lakóikat és véd ıiket úgy sorozták be a Veszedelembe, mintha mágiátó l érintetlen emberek lettek volna, akik tehetetlenül állnak az é l ıholt átkok és kórságok el ıtt. Maga Kveltalasz is alig néhány hétig állta a sa rat; az elesettek és feltámasztottak között pedig ott volt Veréza szeret ett klánjának java része, néhányan a családjából is e sorsra jutottak. Ükapjától hallgatta végig a történetet, ahogyan egy kétségbeesett küzdelem során legyilkolta a saját fia, Veréza nagyapja, dögev ıvé változott tetemét. Ugyancsak t ıle hal- 22 lotta, hogyan tépte szét öccsét az él ıholtak éhes tömege, melyet saját bátyja vezetett, akit kés ıbb a túlél ı véd ık ellentámadása során égett el, a Veszedelem hátramaradt csapataival együtt. Hogy a szüleivel mi történhetett, azt senki sem tudta megmondani, de ıket is halottnak gondolták. Rónin nem mondta el, mert sohasem merte elmondani, hogy iszonytató szóbeszédet hallott Veréza egyik lánytestvére, Sylvanas fel ıl. Veréza másik n ıvére, a nagyszer ő Al-leria h ısi nevet vívott ki magának a második Háborúban. Syl vanas pedig - akit Rónin felesége egész életében utánozni próbált - eljutott a gárdavezet ıi rangig, és az áruló Arthas, Lordaeron néhai herce ge ellen vezetett csapatokat. A valaha szárnyaló reménységként számon tartott, ám kés ıbb a Veszedelem és a Légió torz szolgájaként saját királ yságát feldúló herceg Ezüsthold, a tündék f ıvárosa felé vezette seregét. Sylvanas minden összec sapás alkalmával feltartóztatta egy id ıre, és már úgy t őnt, hogy legy ızi Arthast. Ám ahol a csoszogó hullák, gonosz vízköp ık és borzalmas förtelmek elbuktak, ott a halottidézés sötét m ővészete tette lehet ıvé, hogy az áruló nemes elkerülje a végs ı vereséget. A hivatalos változat szerint Sylvanas h ısiesen helytállt, majd elbukott, miközben megakadályozta, hogy Arthas sere ge lemészárolja Ezüsthold népét. A tünde vezet ık - köztük Veréza dédapja - azt állították, hogy a gárdavezér ugyanazon t őzben veszett oda, amely megsemmisítette f ıvárosuk felét. Testének nem maradt nyoma. Veréza számára itt véget ért a történet, de a Kirin tór kvel-talaszi forrásai segítségével Rónin komor híreket szerzett, Sylvanas további sorsáról. Egy félig eszét vesztett gárdista arról gügyögött, hogy vezér ét elfogták, iszonytatóan megcsonkították és végül megölték, pusztán Arthas k edvteléséb ıl. Végül az ırült herceg felvitte a n ı testét a sötét temp- 23 lomba és feltámasztotta, eközben megrontotta lelkét és testét. A tünde h ısnıt a gonosz hírnökévé változtatta, kísérteties, gyászoló fantommá, amely állítólag még mindig a város romjai között ırjöng. Róninnak még nem sikerült igazolást találnia e szóbeszédre, de biztosra vette, hogy néh ány morzsányinál több igazságot tartalmaz. Reménykedett benne, hogy Veréz a sohasem hallja meg a történetet. f Oly sok tragédia esett meg. Nem csoda, hogy a férfi ne^m bírta lerázni bizonytalanságát, új családjával kapcsolatba^. Fels óhajtott. - Talán majd ha megszületnek, jobban leszek én is. Tényleg csak nag yon aggódom - nyugtatgatta feleségét.

- Ami általában a gondos szül ı jele. - Veréza visszatért ágyához. - Mindenesetre, nem maradunk magunkra. Jália sokat se gít. Az id ısöd ı, meglehet ısen telt Jália már hat gyermeknek adott életet, és számos másik születésénél bábáskodott. Ró-nin úgy hitte, h ogy egy ember csak ravaszkodva közelíthet meg egy tündét - kivéve, ami kor a tünde n ı és az ember mágus egymásba szeretnek -, de abban szinte bizonyo s volt, hogy Jáliát anyai ösztönei vezérelték. Bár nem kérték ingyen, s jól m egfizették a velük töltött id ıt, a városi n ı oly sokat tett már értük, hogy valószín őnek t őnt, akár ellenszolgáltatás nélkül is elvállalta volna a bába ságot. - Feltételezem, jól vagy - kezdte a mágus. - Nekem most... - Elméjében egy hang, egy ismer ıs hang szólalt meg hirtelen. Egy hang, melyt ıl még sohasem derült jókedvre. Rónin! Szükségem van rád. - Krázus? - tört ki bel ıle hangosan. Veréza felült, minden öröme elpárolgott. - Krázus? Mi van vele? Mindketten ismerték a mestermágust, a Kirintór tagj át. Krázus volt az egyik közrem őköd ı a kapcsolatuk kialakulá- 24 sában, és egyben az is ı volt, aki elhallgatta el ılük az igaz-Nág egy részét akkor, amikor már ideje lett volna ismerniük a dolg ok állását. F ıként azokat a dolgokat hallgatta el, amelyekben maga is nagyobb s zerepet vállalt. Csak végveszélyben derült ki, hogy a mágus Krázus és a s árkány Korialstrasz egy és ugyanaz a teremtmény. - Az imént Krázus megszólított. - Rónin csak ennyit bírt kinyögni abban a pillanatban. Rónin! Szükségem van rád. Nem segítek! válaszolt a mágus, ezúttal azonnal. El végeztem a dolgomat! Tudod, hogy nem hagyhatom magára... - Mit akar? - kérdezte Veréza. Akárcsak férje, ı is tudta, hogy Krázus csak akkor keresi meg ıket, ha valami szörny őség van készül ıben. - Nem számít! Találjon valaki mást! Miel ıtt elutasítasz, hadd mutassak neked valamit, folyta tta a sárkánymágus. Hadd mutassak nektek valamit. Miel ıtt Rónin ellenkezhetett volna, képek áramlottak elm éjébe. Enyhébb, bár egy ember számára így is er ıteljes formában átélte Krázus bizonytalanságát, kétségbeesését és döbbenetét, amelyet az Id ı Fejedelmének jelenléte okozott. Megtapasztalta a sárkánymágus megrázkódtatását, s m inden mást is, amit Korialstrasz átélt az imént. Mindeközben látta fele sége meglepett arcát - ı is megkapta ugyanezt. Végezetül nekik is az a bizonyos kép lüktetett legf elül, tért vissza minden gondolatukkal: a töredezett és fagyos és szélsepert e hegylánc képe, amelyet az aggodalom forrásának éreztek. Odaát, Kalimdoron.

Az egész látomás alig néhány másodpercig tartott, d e mindkettejüket kimerítette. Saját füle zúgásán keresztül Rónin hallotta és látt a, hogy Veréza leveg ıért kapkodva felül az ágyban, azután visszasüpped a nag ypárna biztonságos ölébe. 25 Odalépett mellé, de a n ı elhessegette aggodalmát. - Rendben leszek! Csak... kicsit össze kell szednem magam. Adj egy kis id ıt. İrá akár a végtelenségig is várakozott volna, de ann ak a másiknak egy percet sem adott szívesen. Még tisztán érezte Krázus jelenlété t elméjében, és így válaszolt: Vidd az ügyedet valaki máshoz! Azok a na pok már elmúltak. Már másféle dolgokat tekintek fontosnak, \ Krázus semmit sem mondott, de Rónin nagyon elcsodál kozott volna, ha elutasító szavai hatására korábbi patrónusa valóban továbbáll , és mást keres fel bajával. Tisztelte a sárkánymágust, talán még kedvelte is va lamelyest, de akire szüksége lehetett, az a Rónin már nem létezett. Az újabb Rón innak csak a családja számított; ha ıket nem érintette, a világ akár össze is d ılhetett. Mi több, egyáltalán nem érdekelte, mi zajlik azon az óceánon túli, másik kontinensen. De a legmegingathatatlanabb támogatójának tartott, legjobban szeretett lény így szólt: - Természetesen azonnal indulnod kell. A mágus asszonyára bámult: - Nem megyek sehová! Veréza újra felült az ágyban: - Muszáj. Te is látta d, amit én. Nem szólított volna valami komolytalan dolog miatt! Krázust külön ösen nagy aggodalom rágja, és ha ı aggódik valamiért, az engem félelemmel tölt el! - De hát nem hagyhatlak itt! Most nem! - Rónin leté rdelt a n ı ágya mellé. - Nem hagylak magadra, és ıket sem! A gárdista múlt árnyéka suhant át Veréza arcán. Sze me veszélyesen elkeskenyedett a gondolatra, hogy miféle rejtélyes er ı választhatja el ıket újra, és így válaszolt: -Azt kérném t ıled legutoljára, hogy bármiféle veszélynek tedd ki magad! Nem szándékozom feláldozni gyermekeim apját, de amit láttunk, az iszonytató fenyegetésre utal. Azt a vilá- 26 Hot fenyegeti, amelyben gyermekeink megszületnek ma jd! Már ez az egy ok is elegend ı arra, hogy elindulj. Ha nem lennék ilyen el ırehaladott állapotban, magam is veled mennék, tudod jól. - Igen, tudom. - Azzal hitegetem magam, hogy Krázus nagyon er ıs, er ı-sebb az általam ismert mágusoknál! Azt mondom magamnak, hogy csak azért me rlek elengedni, mert együtt lesztek. Tudod, hogy nem téged kérne, ha nem gondol na megfelel ınek a feladatra. Sokat eltitkolt, de nem hazudott. Ez igaz volt. A sárkányok igen kevés halandót tiszt eltek, s az, hogy Krázus bármilyen formában a segítségét kéri, akár nagy baj t is jelenthetett. A sárkánymágus szövetségeseként Rónin er ısebb védelemre számíthatott, mint bármi más esetben; de mi baj történhetett, ami még a sárk ányokat is aggasztja? Letörten bólintott. - Rendben van, megyek. El lesze l magadban, amíg Jália megérkezik?

- L ıttem holtra orkot íjjal, alig száz méterr ıl. Trollok, meg mindenféle démonok ellen harcoltam. Szinte beutaztam Azeroth-t széltében-hosszában. Igen, szerelmem, azt hiszem tudok még feküdni itt egy kic sit, amíg Jália megérkezik. A válasz megmosolyogtatta Rónint. Odahajolt, hogy m egcsókolja feleségét. - Akkor szólok Krázusnak, hogy jövök. Ahhoz képest, hogy sá rkány, elég türelmetlen fajta. - Vállára veszi az egész világ bajait, Rónin. Ett ıl ı még nem rokonszenvezett a másikkal. Egy kortalan s árkány messze alkalmasabb arra, hogy a szörny ő válságokkal foglalkozzon, mint egy halandó varázshasználó, aki épp apává szeretne válni. Képze letében felidézte a sárkánymágust, ahogyan ı ismerte, és válaszadó gondolatával kinyúlt korábbi patrónusa felé: Rendben, Krázus, segítek. Hol talál ... 27 Sötétség borította el. Valahol a távolban hallotta, hogy Veréza a nevét kiáltja, ám felesége hangja távoli, elhaló volt. Örvényl ı érzés ragadta magával. A következ ı pillanatban csizmája vasalása kemény sziklán koppa nt. Minden porcikája megrázkódott a zökkenést ıl, és egy darabig nem volt képes másra, mint hogy próbált talpon maradni. / Hatalmas barlangba került, melyen látszott, hogy ne m csupán a természet ereje vájta ki. A mennyezet majdnem tökéletes oválisnak t őnt, és a falakat simára égették. Valamely meghatározhatatlan forrásból ered ı, halovány fény lehet ıvé tette, hogy lássa azt a magányos, taláros férfit, a ki ırá várakozott a terem közepén. - Szóval... - sikerült kinyögnie - gyanítom, itt ke llene találkoznunk. Krázus egyik hosszú, keszty ős kezével oldalra mutatott. - Van ott egy csomag némi élelemmel és vízzel, csak neked. Hozd és induljunk! -Arra sem volt id ım, hogy elköszönjek a feleségemt ıl... - morgott Rónin, miközben átvetette vállán a nagy b ırtarisznya szíját. - Nagyon sajnálom - válaszolt a sárkánymágus már a barlang bejáratából. - Elintéztem, hogy ne maradjon segítség nélkül. Nem l esz semmi baja, amíg távol vagyunk. Krázust hallgatva a mágusnak eszébe jutott, hogy a sárkánymágus rendszeresen el ıfeltételezésekkel élt vele szemben, és nagyon ritká n várta meg, hogy ı maga hozzon döntést valamely ügyben. Krázus gyakran úgy beszélt, mintha egyértelm ő lenne Rónin beleegyezése a döntéseibe. Követte a magas, sovány alakot a hatalmas barlang s zájához. Tudta, hogy az orkok elleni háborúskodás óta Krázus új rejteket keresett magának, de hogy pontosan hová is költözött, az még a férfi el ıtt is titok volt. Amikor kilépett a sza- 28 hadba, ismer ıs hegyláncot látott, amely nem volt túl mesz-sze az otthonától. Kalimdori párjukkal ellentétben ezek a hegyek fensé ges szépséget árasztottak. - Majdnem szomszédok vagyunk -jegyezte meg szárazon .

- Véletlen egybeesés, de ez tette lehet ıvé, hogy idehozzalak. Példának okáért királyn ım rejtekér ıl alkalmazva, a varázslat is jóval kimerít ıbb lett volna. - Bár már nem volt a mentora, úgy t őnt, Krázus még mindig szívesen magyarázott neki. - És most semmit sem kívánok jobban, mint meg tartani az er ımbıl szükség esetére annyit, amennyit csak lehet. Hangsúlyától Rónin elfelejtette minden ellenséges é rzését. Sohasem hallotta még Krázust ennyire aggodalmasnak. - Említetted Nozdorm ut, az Id ı Fejedelmét. Sikerült újra kapcsolatba lépned vele? - Nem. És éppen emiatt kell el ıvigyázatosnak lennünk. Ezért még az utazáshoz sem fogunk mágiát használni, inkább repülünk. - De ha nem használunk mágiát, akkor hogyan fogunk repülni? Krázus kinyújtotta karjait oldalra, s azok megnyúlt ak, pikkelyeket és karmokat növesztettek. Teste sebesen vált egyre nagyobbá, és hátából széles b ırszárnyak növekedtek ki. Hosszúkás arca még jobban megnyúlt, hüll ıszer ővé vált. - Hát persze - mormolta Rónin. - Milyen ostoba vagy ok! Korialstrasz a sárkány, lenézett pöttöm társára. - Mássz fel, Rónin! Indulnunk kell. A mágus kelletlenül engedelmeskedett. Még emlékezet t rá, hogyan helyezkedjen el: lábait beakasztotta egy-egy karmazsinvörös pikkely alá, azután lekuporodott az izmos sárkánynyak mögé. Kapaszkodóként szintén egy- egy pikkelyt 29 használt. Bár Korialstrasz biztosan nem kívánta lev etni a hátáról, de a biztonság kedvéért maga is mindent megtett, hogy ne csússzon le. Sohasem lehet tudni, még ha sárkány is a paripája, hogy mivel tal álkozhatnak az égen. Hideg szél vágott az arcába, és azt kívánta, bár le tt vohia legalább annyi ideje, hogy átöltözzön, és magára kapja lita-zóköpö nyegét. Hátranyúlt, hogy összébb húzza magán a ruhát - és felfedezte, hogy ö ltözékéhez csuklya is tartozik. Lepillantott, és csak ekkor fedezte fel, hogy sötétkék utazóköpönyegét viseli, inge és nadrágja felett pedig talárt hord. Társa egyetlen szó nélkül átalakította ruházatát, hogy az jobban megfeleljen az utazáshoz. Rónin arcába húzta a csuklyát és azon t őnıdött, vajon mi várhat rájuk. Mi nyugtalaníthatta az Id ı Urát? Ha belegondolt, a fenyegetés egyszerre t őnt közelinek és rémiszt ınek, s minden bizonnyal jelent ısebb annál, amit egy halandó mágus megszüntethet. Korialstrasz mégis ıt kérte fel, hogy kísérje el erre az útra. Remélte, hogy értékes társnak bizonyul, és ne m csupán a sárkány kedvéért, de saját növekv ı családja érdekében is. Bármily lehetetlennek t őnt, Rónin elaludt valahol útközben, ám ennek ellené re sem bucskázott le a sárkány hátáról. Korialstrasz t ehetett valamit ennek érdekében, bár úgy látszott, hogy egyszer ően csak szárnyal el ıre. A nap már majdnem lement. Rónin épp meg akarta kérd ezni társától, hogy esetleg egész éjjel repülni kíván-e, vagy tud a közelben al kalmas pihen ıhelyet, amikor a sárkány ereszkedni kezdett. A mágus el ıször csak vizet látott mindenhol - bizonyára a Nagytenger húzódott alattuk. Nem emléke zett rá, hogy a vörös sárkányok valaha is szerették volna a vizet. Talán úgy akar leszállni, mint valami vadkacsa? 30

1 ;.)í,y pillanattal kés ıbb választ kapott kimondatlan kérdé-lóre. Haljós sziklaképz ıdmény jelent meg a távolban. Nem Is annyira szikla volt az, inkább egy sziget, amelyr ıl hiányzott minden növényzet. Kólelem szorította össze Rónin torkát, ugyanaz a ré mület, mely a tengeren átkelve, Khaz Modan felé tartva érintette meg egysz er. Talán több is volt ez félelemnél; baljós sejtelmek rejlettek benne. Akkor épp törp grifflovasokkal utazott, <s Ibi Barad lecsupaszított szigete felett repültek át, melyet rls ık közt értek el és szálltak meg az orkok. A sziget la kóit legyilkolták, otthonaikat feldúlták, és a bosszúszomjas szellemek kiáltozása, hevesen ostromolta a mágus kifinomult i- izékéit. A sárkány hátán ülve, akkor és ott hasonlóképpen ré miszt ı és gyászos kiáltásokat vélt hallani, nem is annyira valóságosan, mint inká bb a lelkében. Odakiáltott Korial-slrasznak, de vagy a szél fújta el hangját, vagy a sárkány döntött úgy, hogy nem akarja meghallani. A b ırszárnyak mozdultak egy kicsit, és vitorlázó ereszkedéssé lassították sebes zuhanásukat. Egy hegyfokra érkeztek, alattuk árnyas, romos épüle tek sorai álltak. Városnak túl kicsi, Rónin egy néhai er ıd vagy fallal körülvett birtok maradványainak vélte a romokat. Lehettek bármifélék, igencsak balj ós képet mutattak, és látványuk csak meger ısítette a mágus rossz el ıérzetét. - Mikor indulunk tovább? - kérdezte a sárkánytól m ég mindig abban reménykedve, hogy Korialstrasz csupán rövid pihen ıt akar tartani. - Napkelte el ıtt semmiképpen. El kell haladnunk a Forgatag mellet t. Szükségünk lesz minden er ımre, ha túl akarunk jutni rajta. Egy ideje ez az eg yetlen sziget, amit láttam. - Hogy hívják? 31 - E tudással nem rendelkezem. - Krázus tárgyilagoss ága sárkányalakban sem veszett el teljesen. Korialstrasz letelepedett, lehet ıvé téve ezzel, hogy Rónin leszálljon a hátáról. A mágus megmozgatta merev tagjait, és a sziklaszirt peremére lépve még vetett egy utolsó pillantást a romokra, miel ıtt azokat magához ölelte a sötétség. \ - Szörny ő dúlás lehetett -jegyezte meg hirtelen Korialstrasz . - Te is érzed? - Ostoba kérdés volt. - Igen. De hogy mi történhetett, azt nem sejtem. Mi ndenesetre idefent biztonságban leszünk, és egyel ıre nem áll szándékomban alakot változtatni. Ez valamelyest megnyugtatta Rónint, de azért mégis olyan közel maradt a sárkányhoz, amennyire csak lehetett. Vakmer ıségével szerzett hírnevet magának, de nem volt ostoba. Semmi sem tudta volna rávenni, hogy lemenjen a romokhoz, legalábbis sötétben nem. Termetes társa már elszenderedett és magára hagyta a mágust, aki az éjszakai eget bámulta. Bár a kényelmetlen utazás elfárasztot ta valamelyest, de mivel nemrégiben ébredt fel, még nem érezte álmosnak magá t. Veréza képe töltötte ki gondolatait. Az ikrek hamarosan megszületnek és csa k remélhette, hogy nem kési le a nagy eseményt. A születés maga volt a természe t mágiája, olyasvalami, amit ı sohasem lesz képes uralni, így megérteni sem tudta ; örök csoda maradt számára.

Családjára gondolva a mágus feszültsége enyhült, és miel ıtt igazán elálmosodott volna, mégis elszunnyadt. Odaát Veréza és a most sz ület ı ikerpár továbbra is kedves társként maradt vele, bár a gyermekekr ıl még azt sem tudta, fiúk vagy leányok lesznek majd. 32 Késıbb Veréza háttérbe húzódott, és magára hagyta Ró-ni nt az ikrekkel. İk is eltávolodtak kissé, szólították, kérlellek, hogy me njen hozzájuk. Almában futni kezdett egy vá-uisszéli mez ın a gyermekek felé, akik már csak távoli alakokként derengtek a láthatáron. Ami játéknak indult, hirtel en kereséssé változott, az imént még vidám kiáltások félelemmel teltek meg. A gyermekeinek szükségük volt rá, és minél el ıbb meg kellett találnia ıket. - Papa! Papa! - hallotta hangjukat. - Hol vagytok? Hol vagytok? - A mágus egy erd ıbe ju-iutt, ágakon és indákon verekedte át magát, de a növényzet mintha csak s őr ősödött volna attól, hogy megpróbálta szétválasztani maga el ıtt. Legalább még látni engedték; látta ;izt a magas kastélyt, a baljós toronnyal. Almában termesz e-lesnek vette, hogy egyenesen oda tart. Fentr ıl ismét szólították a gyermekei. Látta távoli alakj ukat a torony egyik ablakában, felé nyúltak és kiáltoztak. Elmondott eg y gyors varázslatot, amely felemelte ıt a magasba, de a kastély mindegyre csak növekedett , a férfi bármily magasra is tört, nem érte el a toronyszobát. Csalód ottan ve-I ette magát el ıre, még gyorsabban, egyre csak felfelé. - Papa! Papa! - hívták a hangok, eltorzulva a szélt ıl. Végül elérte azt az ablakot, ahol azok ketten várták, kar- laikat nyújtották felé, így próbálták csökkenteni a távolságot közöttük, segíteni, hogy elérje ıket. Ujjaik közelebb érlek, el ıbb csupán egy hüvelyknyivel, azután még egy hü-velyknyivel, majd. .. Hirtelen hatalmas alak csapódott a kastélyba, alapj áig megrázta, és Rónin a gyermekekkel együtt visszazuhant a föld felé. Varáz slata nem tartotta már fenn, mégis bukdá-esoltak a leveg ıben, mintha lankás hegyoldalon gurulnának lefelé. A mágus kétségbeesetten próbálta védeni a gyerme- 33 keket, de egy szörny ő, hártyás ujjú kéz megragadta és visz-szahúzta, nem engedte tovább zuhanni. - Ébredj! Ébredj fel! A mágus fejét megütötte valami, és forogni kezdett körötte a világ. A kéz eleresztette, és ı újra zuhanni kezdett. - Rónin! Térj vissza! Ébredj fel! Alatta két árnyszer ő alak sietett, hogy elkapja; gyermekei próbálták me gmenteni. Szerencsésen földet érhettek, mert nem t őntek sérültnek. Rónin zuhantában rájuk mosolygott, és ık visszamosolyogtak. Kivillantak éles, gonosznak te tsz ı fogaik. Rónin abban a pillanatban felriadt álmából. Nem zuh ant már, a hátán feküdt, és a csillagok fényében felismerte maga körül egy romos épület fedetlen falait. Nyirkos bomlásszag támadta orrát és gyomrát, füleib en iszonytató, sziszeg ı hang visszhangzott. Felemelte fejét - és belebámult egy rémálomszer ő pofába.

A koponya valaha emberi lehetett, de mintha lágy, o lvadt viaszba mártották volna, amit hagytak alul elfolyni és lecsepegni. Gy omorforgató látvány volt, t őhegyes fogakkal a szájnak nevezhet ı résben, s vörös, lelketlen gömbökkel a szemek helyén. Az iszonytató teremtmény éhes tekint ettel meredt a mágusra. Olyan lábakon indult Rónin felé, melyek aránytalanu l hosszúnak t őntek. A már amúgy is omladozó köveket még tovább forgácsoló, há rom karmos ujjban végz ıdı kézzel segítette görnyedt haladását. A hátborzongat ó alak egy valaha fejedelmi ing és nadrág szakadt maradványait viselte. Alatta olyan vékony volt, hogy Rónin el ıször azt hitte, semmi hús nem lehet rajta, de azutá n látta, hogy a bordákra feszül ı vékony izmokat, áttetsz ı b ır borítja. 34 A mágus rémülten kúszott hátrébb, de a szörnyeteg m egragadta az egyik lábát. Nyálkás szél ő szája elnyílt, de groteszk módon sikoly vagy szisz egés helyett, gyermeki hangot adott ki magából: - Papa! Ugyanazt a hangot, amelyet Rónin álmában hallott. M egborzongott a dögev ı hangjától, ám ugyanakkor a szó er ıt rnlott neki. Bár lehetetlen volt, ismét úgy érezte, mintha gyermeke szólította volna. A romos épületet hirtelen földrenget ı üvöltés töltötte meg, '• ■•; eltörölt minden késztetést, hogy Rónin a szörny ő karmok t"< fogak közé vesse magát. A mágus a szörnyetegre mutatott, is elmormolt néhány gyors varázsszót. T őzgy őr ő kelt életre körülötte, a sápadt szörnyeteg sikoltva menekült. Amennyi-ir idomtalan lába és görbedt háta engedte, felemelkede tt, próbált a falon felmászni a lángok fölé. - Rónin! - kiáltott Korialstrasz valahonnan kintr ıl. - Mer-ir vagy? - Itt! Itt vagyok! Egy tet ı nélküli épületben! - Volt annyi lélekjelenléte, ho gy válaszoljon. Közben a kísérteties alak félelmén úrrá lett az éhs ég, és hirtelen átugrott a t őzkör felett. Lángok martak a testébe vagy léi tucat helyen, és nagyobbra tátotta állkapcsát, mint az lehetségesnek t őnt; elég szélesre ahhoz, hogy beleférjen akár Kónin egész feje. Miel ıtt a mágus újabb varázslatba foghatott volna, hatal mas árny takarta el a csillagok fényét, és termetes mancs nyúlt be az épü letbe, félrecsapta az iszonytató él ıholtat. A még mindig lángoló szörnyeteg egy sikoly kíséretében átröppent a helyiségen, s olyan er ıvel csapódott a falnak, hogy a kövek kimozdultak körülötte. Sárkánylehelet tüntette el m indazt, amit Rónin varázslata meghagyott a szörnyetegb ıl. 35 Az égett hús szaga émelyít ın töltötte be a mágus orrát. Inge egyik ujját arca elé szorította, és úw$ figyelte a sárkány érkezését . A nagydarab lény alig fért el ak épület falai között. - Mi volt ez a... dolog? - sikerült kinyögnie. Még a sötétben is érezte a másik undorodását. - Azt hiszem... talán valaha otthonának nevezte ezt a szigetet. Rónin az elszenesedett alak felé pillantott: - Ez v alaha ember volt. Hogyan lehetséges ez? - Te is láttad a Veszedelem rémeit. Tudod a választ .

- Ez az ı mővük lenne? Korialstrasz fújt egyet. Tisztán látszott, hogy a t alálkozás ıt is ugyanúgy nyugtalanítja, mint a mágust. - Nem. Ez sokkal rége bbi és kárhozatosabb cselekedetre utal, mint amilyet a Lichkirály valaha is elkövetett. - Kráz-Korialstrasz! Ez a valami megjelent az álmo mban! És megváltoztatta azt! - A többiek pedig velem próbálkoztak. - A többiek? - nézett körül Rónin, és egy pillanat alatt készen állt, hogy újabb varázslatot szabadítson, lehetséges ellenfeleire. H atározottan érezte, hogy a romokat elárasztották az ördögök. - Biztonságban vagyunk. Legalábbis egyel ıre. Annyi sem maradt bel ılük, mint a tiédb ıl, és a többiek elbújtak a romok közti hasadékokba és résekbe. Úgy hiszem, lehet odalent néhány katakomba és azokban alszanak, amikor nem adódik áldozat. - Nem maradhatunk itt! - Valóban - értett egyet a sárkány -, nem maradhatu nk. Tovább kell mennünk. Lekuporodott, hogy Rónin felmászhasson a hátára, az után felugrott a leveg ıbe, és csapkodni kezdett szárnyaival. Felemelkedtek a söté t égre. 36 Amint befejeztük a mostani küldetésünket, visszatér ek majd, és véget vetek ennek a fortelemnek -jelentette ki Ko-rialstrasz. Azután valamivel halkabban még hozzátette: -Már így is túl sok rendellenes dolog v an ezen a világon. Rónin nem válaszolt, inkább vetett még egy pillantá st a i omokra. Talán szeme tréfálhatta meg, de mintha úgy látta volna, hogy tö bb dögev ı él ıholt bújt el ı, mint amennyit a iárkány hagyhatott. Valóban; tucatjával gy őltek össze itt is, ott is, éhes tekintenél meredtek felfelé. İt nézték. Elborzadva rázta meg macii, cs próbálta e lterelni gondolatait a történtekr ıl. Eltépte lóluk tekintetét és már szinte örült, ho gy úton van Kalimdor Iclc. Biztos volt benne, hogy egy ilyen éjszaka után már nem várhat rájuk rosszabb. i WT' ,.yP*W" ^tf*' orialstrasz kés ı délután érte el Kalimdor partjait. A n |T^ szára zföld felett is csak enni álltak meg - a sárkány > ^l-V f élrevonult, a varázsló látóterén kívül táplálkozott -, ^—azután újra felsz álltak és elröppentek a hatalmas hegylánc felé, amely beborította a kontine ns szinte teljes nyugati felét. Ahogy közeledtek céljuk felé, Korialstrasz e gyre siet ısebben repült. Nem mondta el társának, hogy indulásuk óta többször is próbálta felvenni a kapcsolatot az Id ı Fejedelmével, sikertelenül. Egyrészt nem kívánta i jesztgetni az embert, másrészt nem számított már annyira, mert egyenesen Nozdormu aggodalmának forrása felé tartottak. -Az a csúcs, ott! - kiáltotta Rónin. Bár ismét alud t valamennyit, nem érezte magát kipihentnek. Még mindig kísértették a gonosz sziget rémálmai. - Felismerem a csúcsot!

A sárkány csak biccentett egyet. Az volt útjuk utol só mérföldköve, az utolsó jelzés, hogy helyes irányba haladnak. İ is látta már egy ideje, és érezte a valóság szövetében keletkezett szakadást is, melyhe z egyre közeledtek. Valami iszonytató dolog várakozott ott rájuk. 38 E bizonyosság ellenére a sárkány még inkább növelte a sebességet. Nem volt más választása. Bármi is várt rájuk, azt csak ı és a hátán cipelt pöttöm állíthatták meg. Ha meg kellett vagy meg lehetett állítani egyá ltalán. A roppant vonulat és az út végének közelsége, minde n másról elterelte az ember és a sárkány figyelmét. Alant ketten követték tekin tetükkel, a nemes teremtmény röptét. - Egy vörös - mordult fel az elöl haladó ork. - Vör ös sárkány, lovassal a hátán. - Közülünk való? - kérdezte a másik. - Ork lenne ta lán? Brox felhorkant; társa fiatal volt még. Annak idején nem igazán vehette ki részét a Légió elleni küzdelemb ıl, és egyáltalán nem lehettek emlékei abból az id ıbıl, amikor még orkok utaztak az ilyesfajta bestiák h átán. Csak a történeteket, a legendákat ismerhette, kérdé ses igazságtartalommal. - Laska, te ostoba! Manapság a sárkányok már csak a g yomrukban vinnék magukkal az orkokat! Amaz közömbös arccal vont vállat. Minden porcikájáb an kbüszke ork harcosnak tartotta magát, aki semmit ıl sem ijed- fcet meg. Termetes izomzatát durva, zöldes b ır fedte, s széles jilsó állkapcsából két méretes agyar meredt felfelé . Keretbe Dgták széles, lapos orrát. Vaskos, bozontos szemöld öke kivá- San kiegészítette sötét sörényét, amely leereszkede tt egészen háta közepéig. Egyik húsos kezében termetes harci f ejszét Jbált, a másikkal kecskeb ır hátizsákja szíját fogta. Akárcsak Írox, ı is vastag sz ırmekabátba öltözött, alatta b ırszoknyát, a hideg miatt ronggyal körbecsavart lábán szandált viselt. ^A szívós ork faj gyermeke bármit túlélt, de a hegy ekben neki ín melegen kellett tartania magát valamiképpen. 39 r Brox maga is a nagy harcosok közé tartozott valaha, de az élet és az id ı jobban megverte, mint bármely ellenfél. Néhány hüvelyknyiv el alacsonyabb volt Laskánál, részben az enyhén, de maradandóan meggörbült háta m iatt. Sörénye már megritkult és kezdett szürkülni, a kor és a sebhelyek barázdák at véstek széles, kegyetlen arcára. Fiatalabb társával ellentétben a harci kedv mohó tüze tekintetében már utat engedett a megfontolt bizalmatlanságnak. Talán már a fáradtságnak is valamelyest.

Viseletes harci fejszéjét cipelve, Brox törte az ut at a mély hóban. - Ugyanarra tartanak, mint mi. - Honnan tudod? - Hová máshová mehetnének errefelé? Nem talált kive tnivalót az érvelésben, így Laska csak hallgatott. Id ısebb társának eszébe jutott, hogy miért jöttek ık ketten erre az elhagyatott helyre. A fiatalabb nem volt ott, amiko r a vén sámán elment Delejhez és azonnali meghallgatást kért, de a szóbeszédekb ıl hamar megismerte a részleteket. Természetesen Delej fogadta a sámánt, minthogy valamelyest még ragaszkodott a régi módokhoz, és így a legbölcsebb tanácsadóként tekintett rá. Ha Kaltár rögtön beszélni akart vele, hát biztosan jó oka volt erre. Két ır segítségével az összeaszott Kaltár belépett, és h elyet foglalt a fölémagasodó hadf ınök el ıtt. Az id ısebb iránti tiszteletb ıl Delej a padlóra ült, így tekintetük nagyjából egy magasságba került. Egy másba kulcsolt lábaira fektette a nagy, zömök, négyzetes fej ő Zordpörölyt, amely nemzedékek óta a Horda ellenségeinek átka volt. Az új hadf ınök széles vállú, izmos, és rangjához képest | visz onylag fiatal ork volt, ez utóbbi miatt azonban még ) senki sem vonta kétségbe vezet ıi képességeit. Kimenekí- J tette az orkokat táboraikb ól, és visszaadta tartásukat, be- i 40 csületüket. Egyezséget kötött az emberekkel, így le het ıvé tette, hogy a Horda új életet kezdjen. Népe már éltében olyan dalokat ének elt róla, melyek valószín őleg nemzedékeken keresztül meg ırzik majd nevét, az orkok emlékezetében. Torka körül egyszer ő medált viselt, amelyre arannyal fejsze és kalapács képét festették. Tekintete fürge és találékony elmére uta lt - nem véletlenül vált tehetséges vezet ıvé. Mozdulataiban nem annyira az orkok lendülete re jtezett, mint inkább olyasféle higgadt kecsesség, amely inká bb volt jellemz ı az emberekre vagy a tündékre. Vastag, bronzzal erezett ébenfa vértezetében - el ıdjét ıl, a legendás Sorspöröly Zordpofától kapta a nagy hatalmú fegyverrel együtt - a legnagyobb harcos lehajtotta fejét, és szerényen azt kérdezte: - Miké nt lehetek segítségedre, bölcs öreg, hogy megtiszteltél a jelenléteddel? - Csak hallgasd meg szavam! - válaszolt Kaltár. - É s hallgasd nyitott szívvel! Az er ıteljes állkapcsú hadf ınök el ıred ılt ültében, meglep ıen kék szemét - népe szerint e ritka jegy is a nagyra hivatottság jele - , várakozón húzta össze. A rabszolgából lett gladiátor és uralkodó, Delej, mag a is tanulmányozta a sámánok útját, el is sajátított bel ıle valamennyit. Megértette, hogy Kaltár jó okkal beszélt így, s nem csupán tiszteletre intette ıt, ahogy az egyébként szokás volt. A vén sámán elbeszélte látomását az id ıt beszippantó tölcsérr ıl. Beszélt a figyelmeztet ı hangokról, beszélt az általános rossz el ıérzetér ıl, beszélt a módról, mit a hagyományból merített, s beszélt mind arról, mit látott és érzett. zt is elmondta, mit ıl tart, mi történhet, ha elmarad a dolog felderítés e. 41

Amikor az öreg befejezte, a hadf ınök hátrébb d ılt: - Má- ' giaszaga van a dolognak - mordult fel. - Nagy mágiának t őnik. Mágusok dolgának, talán. - İk már biztosan tudnak róla - válaszolta Kaltár -, d e nem engedhetjük meg magunknak, hogy rájuk várjunk, nagy hadf ınök. Delej megértette: - Azt szeretnéd, hogy küldjek el valakit arra a helyre, amit láttál? - Ez t őnik a legbölcsebbnek. Legalább azt tudjuk meg, mive l kell szembenéznünk. A hadf ınök megdörgölte állát: - Azt hiszem, tudom is, I ki t küldjünk. - Felnézett a bent lév ı ırökre. - Brox. Hozzá- j tok elém Broxigart! így hát hívták és Brox jött, hogy meghallgassa küld etését. Delej igen tisztelte az id ısöd ı harcost, mint a legutóbbi háború h ısét, aki bátor harcosaival az egyik legfontosabb hágót tartotta meg a démonokkal szemben, és akinek csapatából akkor más nem is maradt életben. Harci fejszéjével maga Brox több tucat tüzes ellenfél koponyáját zúz- i ta be. Utolsó bajt ársát épp akkor érte egy halálos vágás, [ amikor megérkezett az er ısítés, hogy megmentse a hágó . j védelmez ıit. Sebzetten, vért ıl iszamos tagokkal és egye- -1 dül talpon a vérontás közepén Brox úgy nézett ki, mint va- ; , lami megtestesült látomás, az orkok h ıstörténeteib ıl. Ne- j ve majdnem olyan tiszteletnek örvend ett a nép fiai között, j ] mint Delejé. | j De a hadf ınök nem csupán a hírneve miatt tisztelte a ve- \ j teránt, és nem csupán emiatt esett rá a választása. Delej tud- j i ta, hogy Brox hasonlít ıhozzá: olyan harcos volt, aki nem- '. csak a karjai erejével, de az eszével is küzdött. N em volt rá j lehet ısége, így az orkok vezére nem küldhetett sereget a he- j j gyek közé. Arra az egy vagy két jól képzett harcosr a kellett \ l í' i 42 j il I rábíznia a keresést, akik azután képesek voltak vis szatérni, hogy jelentést tegyenek. Laskát azért jelölték ki Brox mellé, mert igen gyor snak mutatkozott, és mindig engedelmesen teljesítette a parancsokat. A fiatalab b ork olyan nemzedékbe tartozott, amely már viszonylag békében növekedhete tt fel, de még ırizte a harcos hagyományokat. Brox maga is örült az ifjú se gítségének. A sámán olyan pontosan leírta nekik az utat a hegye ken át, hogy a páros a vártnál jóval gyorsabban haladt. Brox úgy vélte, cé ljuk a következ ı gerinc mögött rejlik, pontosan ott, ahol a sárkány és lova sa elt őntek szem el ıl. Megszorította fejszéje nyelét, s eltökélte, hogy bé ke ide vagy oda, ha szükséges, harcba szállnak az idegenekkel. Egy sárk ánnyal szemben ez akár a biztos halált is jelenthette.

Az id ısebb harcos elfojtotta zord mosolyát, amely az utol só gondolattól ült ki húsos ajkaira. Igen, hajlandó lett volna halálig ha rcolni. Delej nem tudta, amikor magához hívta a háborús h ıst, hogy azóta a hágóban töltött nap óta Brox szégyenben élt, mélységes b őntudat gyötörte. Mind odavesztek, csak ı nem, és ezt nem volt képes elviselni. A bajtársak iránti hőség, a nép iránti elkötelezettség és a harcosbecsül et megkövetelte, hogy mindent megtegyen az ellenség megállítása érdekében . A többiek h ısi halált haltak a Hordáért, s ı úgy érezte, szégyenben maradt. Erdemei eltörpültek a tény mellett, hogy nem volt képes mindent odaadni népéér t. Akkor, ott, a hágónál, félelemb ıl küzdött. Azóta csak reménykedett és várakozott, h ogy lehet ıséget talál a jóvátételre; ı is elveszítheti életét egy csatában, melynek során az orkok új hazáját védelmezi. Talán a sors ezzel a kü ldetéssel hozta el számára a lehet ıséget. 43 - Menjünk tovább! - parancsolta társának. - Elérhet jük ıket, még miel ıtt tábort vernek! - Megengedett magának egy széles vigyort, o lyat, amit társa könnyen tarthatott a tipikus ork harci lelkesedés jelének. - És ha bármi bajt akarnak, megismertetjük velük a Horda erejét! Rónin már els ı látásra rémiszt ınek tartotta a szigetet, amelyre pihenni szálltak le, de a hágóhoz közeledve olyan érzetek, érzelmek és baljós sejtelmek fogták el, hogy arra csupán egy jó kifejezést ismert: ross z hely. Megpróbált magába tekintetni, összefogni és megtapasztalni, megvizsgá lni mindazt, ami testén-lelkén átáramlott. Arra jutott, hogy bármi is rejli k el ıttük, annak nem lett volna szabad létrejönnie. Mikor akaratával felüleme lkedett érzelmein, szörny ő gondolata támadt: Mintha maga a puszta valóság tört volna meg, hasadt volna szét, ott elöl. Elképzelhetetlennek tartotta, hisz' mi létezhetne m ég a valóságon túl? Odáig jutott, hogy minden borzalom ellenére, amit addigi életében látott és megélt, már nem akart mást, csak hazatérni, és csendben meg várni a világ végét. Úgy vélte, Korialstrasz nem jól döntött, mikor ırá esett a választása. Az utolsó métereken a karmazsinvörös behemót behúzt a szárnyait és el ırenyújtotta mancsait. Zökken ımentesen leszállt, lendülete még vitte néhány lépés nyit a mély hóban, végül sikerült megállnia. Rónin szorosan mar kolta a kapaszkodónak használt pikkelyek szélét. Erezte a sárkánytalpak m inden dobbanását, de viszonylag könnyen - mondhatni, gyakorlottan - fenn tudott maradni. Tarisznyája az oldalát verte, err ıl eszébe jutott, hogy éhes. 44 Korialstrasz hátratekerte nyakát, és így szólt a má gushoz: Jól vagy? - Amennyire ez lehetséges - válaszolt Rónin. Korább an is ült már sárkányháton, de sohasem ilyen hosszan. Vagy Korialstrasz is látta utasa fáradtságát, vagy magának is pihenésre volt szüksége, mert így folytatta: - Itt meg-I állunk eg y kicsit. Er ıt gy őjteni. Nem érzek semmiféle változást, így talán van id ınk pihenni egy kicsit. Ez t őnik most a legbölcsebb dolognak. - Nem áll szándékomban vitatkozni - válaszolta Róni n némileg vidámabban, miközben lecsusszant a sárkány hátáról. Összébb fog ta magán köpönyegét, fejébe húzta a csuk-lyát és elmormolt egy gyors varázslato t. Idáig melegítette a sárkánytest közelsége, ám hirtelen megérezte a fagy os hegy- i vidéki leveg ıt, s védekeznie kellett ellene.

A csíp ıs szél el ıl egy kiugró szikla mögé telepedett le és kinyújtóz tatta tagjait, hogy valamelyest feloldja merevségüket. Ez után elrágcsált némi kenyeret és sajtot, amit Krá-zus el ırelátóan becsomagolt neki. A sárkány közben körbejá rt a hágóban, hogy felmérje a környéket. A szoros egy kanyarulatában elt őnt a mágus szeme el ıl. Rónin szunyókált egy kicsit az arcába húzott csukly a .alatt. Ezúttal álmait kellemes képek töltötték meg: Veréza arca és a gyer mekekr ıl való képzelgés. Elmosolyodott álmában; gondolatban otthon járt, és köznapi életét élte. Arra riadt fel, hogy valaki közeleg, de a sárkány helyet t a csuklyás-taláros Krázus tért vissza. - Sárkányként könnyen csuszamlást okozhattam volna néhány helyen - magyarázta kérdés nélkül -, és nem is fértem volna el mindenho l. Ha szükséges lesz, majd visszaváltozom. - Találtál valamit? 45 A nem teljesen tünde homlok összeráncolódott. - Érz em az Id ı Fejedelmének jelenlétét, de egyszerre itt van és nincs itt. Igen csak zavaró érzet. - Nem kellene...? De miel ıtt Rónin befejezhette volna, iszonytató vonyítás ve rt éles visszhangot a hegyoldalakon. A hang felborzolta a férfi minden id egszálát. Még Krázus is izgatottnak t őnt. - Mi volt ez? - Nem tudom. - A sárkánymágus felkelt. - Induljunk, már nincs messze a cél. - Nem repülünk? - Mint mondottam, nem férnék el mindenhol. És azt i s mondottam, hogy nagyon közel vagyunk. Krázus vezetésével északkeletnek indultak. Társát m intha egyáltalán nem zavarta volna a hideg, de az embernek meg kellett er ısítenie véd ıvarázslatát, hogy elviselhesse. Arcán és ujjain még így is érezte a f agy jeges leheletét. Nem sokkal kés ıbb elérkeztek az említett szoros bejáratához. Rónin már látta, mire gondolt társa - az átjáró nem volt több alakta lan folyosónál. Bár tet ı helyett csupán a nyílt ég húzódott felette, egy Kor ialstrasz-méret ő sárkány képtelen lett volna átnyomakodni rajta. Öt-hat embe r még talán elfért volna egymás mellett. A magas, meredek lejt ık összes őrítették az árnyakat maguk alatt, és Rónin elgondolkodott rajta, hogy esetleg valami fény vará zslat-félével kell majd megvilágítaniuk az utat. Nem szívesen használt több mágiát a kelleténél, minthogy nem tudta, mennyire lesz majd szüksége hat almára, ha elérik céljukat. Krázus hasonlóképpen gondolkodhatott, vagy jobb lát ása okán fel sem merült benne a fényteremtés ötlete, merthogy habozás nélkül ment tovább, mint aki biztos az 46 ösvényben. Egyre gyorsabban és gyorsabban haladtak, Krázus szinte megszállottan sietett.

A szél egyre hangosabban süvített a természetes átj áróban, ereje egyre növekedett, ahogy haladtak el ıre. Minthogy csak ember volt, Róninnak meg kellett küzdenie a tereppel, hogy tarthassa az iramot. - Közel vagyunk már? - kiáltott végül Krázus után, mikor kezdett le-lemaradozni. -Hamarosan odaérünk. Ott... - A sárkánymágus nem mo ndta végig. Dermedten állt meg. - Mi a baj? - érte be Rónin. Krázus befelé figyelt, elmélyülten ráncolta homloká t. -Már nem... nem pont ott van, ahol eddig volt - mondta végül. - Mozog? - Magam is hasonlóképp vélem. - És ugye nem kellett volna megmozdulnia? - kérdezt e a t őzhajú mágus, közben hunyorogva bámult az el ıttük húzódó sötétségbe. - Ama félreértés áldozata vagy, kedves Rónin, hogy én tökéletesen tudom, mire számíthatunk. Valójában alig tudok többet, mint ten magad. Ez semmilyen tekintetben nem hangzott megnyugtatóan . - Tehát mit javasolsz? A sárkánymágus tekintete a távolba révedt, miközben a válaszon t őnıdött. - Megyünk tovább. Csak ennyit tehetünk. Ám alig valamivel arrébb, újabb akadály került eléb ük, melyet Korialstrasz nem láthatott, amikor a magasból, odafentr ıl fürkészte a tájat. A keskeny szoros kettévált. Krázus hunyorítva nézegette az ösvényeke t. - Közrefogják azt a helyet, ahová tartunk, de nem érzem, melyik visz kö zelebb hozzá. Mindkett ıt meg kellene néznünk. - Váljunk külön? 47 - Nem szívesen, de úgy t őnik, muszáj lesz. Megyünk vagy ötszáz lépést, azutá n visszafordulunk és itt találkozunk. Remélhet ıleg ennyi elegend ı lesz és eldönthetjük majd, hogy melyiket válasszuk. Rónin a baloldali folyosót választotta, és követte a tervet. Nagyjából számolta siet ıs lépteit, hamarosan úgy érezte, megérzései megint segítségére voltak. Nemcsak a szoros szélesedett ki el ıtte, de er ıteljesebben érezte azt a valamit ott elöl, mint korábban bármikor. Olyan volt, minth a a világ egésze ideges izgatottságot árasztott volna magából. Mintha valam i nem lett volna helyénvaló, de valamiféle ismeretlen - az emberi megértésen túl ismeretlen -, és végletes értelemben véve e kifejezést. Még egy kezd ı varázshasználó is bizonyosan tudta volna, hogy valami megrontotta az el ıtte található területet. Rónint hatalmába kerítette a vakmer ı kíváncsiság. Nem fordult vissza, inkább továbbment . Csak még néhány lépés. Abból még biztos nem lesz semmi baj.. . Alig lépett egyet vagy kett ıt, amikor valami megváltozott, és e változás, ha lehetséges, még inkább felborzolta idegeit. Megállt , próbált rájönni, hogy mi lehet a rendellenesség. Krázus említette, hogy az a dolog elmozdult, de valahogy nem ismerte fel ennek jelent ıségét. így aztán valóban meglepetésként érte, hogy a rendellenesség feléje indult. Mi több, igen gyors an közeledett. El ıbb tudta, minthogy meglátta volna. Mintha az id ı összes őr ősödött volna el ıtte, egyszerre érezte magát öregnek és fiatalnak, s egyszerre mind annak, ami a kett ı között,

el ıtt és után lehetséges. Képtelen volt cselekedni, cs ak állt ott magatehetetlenül. A szorosban megrekedt sötétség miriád színre robban t szét, némelyiket ember még sohasem látta. İsi és még is- 48 meretlen energiák töltötték meg az üres leveg ıt és a szilárd köveket egyaránt, s örvényük fantasztikus magasságokba emelkedett. Róni n korlátozott emberi tudata az ırület határáról kapaszkodott vissza, hogy elfedje a z egyetlen élmény formájában felfoghatatlan tapasztalatot, és valamel y képzettel helyettesítse azt. Fényl ı, tüzes virágnak érzékelte azt a valamit, lángok kö zt elemésztettnek és újfent kinyílónak, amely minden újjászületésével egyre csodálatosabbá vált. Ahogy az a dolog közeledett, a mágus végre magához tért. Lerázta magáról a leny őgözöttség béklyóit, megpördült és rohanni kezdett v isszafelé. Bukdácsolt a mély hóban, közben hangok támadták fülét. Beszéd, z ene, mennydörgés, csicsergés, sikoly, zúgás - minden hang egyszerre, ami csak lét ezett a világban. Tartott t ıle, hogy a dolog elborítja, de az elképeszt ı bemutató elmaradt mögötte. İ csak futott tovább, attól félve, hogy a jelenség e l ırelendül és magával ragadja. Elnyeli, hangját saját kakofóniájá ba olvasztja, testét a t őzvirág martalékává teszi, lelkét is elemészti talán . Krázus! Ebbe az egyetlen összeszedett gondolatba kapaszkodva menekült. Közbe n elméje is belemarkolt a névbe, úgy merült fel a szédít ı érzettömegb ıl, mint deszkát lelt fuldokló az óceánból. Biztosan ö is érzi! 0 majd segít! Együtt majd kieszelünk valamit... Rémiszt ı vonyítás visszhangzott végig az átjárón. Zömök, ny olclábú, valahogy mégis farkasszer ő alak ugrott rá fentr ıl. A kardfogú teremtmény leterítette a mágust, és beletépett volna testébe, de Rónin véd ıvarázslata nemcsak a hideget tartotta távol. A karmok reccsenve törtek, s a ször nyeteg döbbenten torpant meg, négy zölden csillogó szemével, áldozata arcát fürké szte. A következ ı pillanatban hátra- 49 vetette magát, lelapult a hóba, teste megfeszült, é s máris újabb támadáshoz készült. Rónin harcban edzett reflexeinek elég volt ennyi ké slekedés. Érezte, varázslata biztosan kibír még egy támadást, s nem tör ıdve az újra ránehezed ı súllyal, megfeszítette akaratát. A szürke bundás teremtmény felvonyított csalódottságában és fájdalmában. Ismét hátraugrott, ezúttal egyik fo gát hagyta a mágus öltözékében. Hirtelen nem tudta, mit kezdjen kilyuk aszthatatlan b ır ő zsákmányával. Fények garmadája csapott, a bestia smaragdzöld teki ntetébe; a varázslat elvakította, és tovább növelte zavarodottságát. A r ém nyüszítve hátrált, és hasztalan csapkodott a villogó mintázatok felé. Ekö zben Rónin kihasználta az újabb késlekedést, oldalra hemperedett és talpra ug rott. Nem volt esélye a menekülésre; akkor hátat fordított volna a bestiána k, és véd ıvarázslata már egészen meggyengült. Még néhány csapás és biztosan enged a karmoknak, alatta bıre és húsa nem jelenthetett akadályt. El ırenyújtotta jobb kezét, nyitott tenyérrel, ahogy az t mestereit ıl tanulta, és ahogyan az id ık során, a mozdulat ösztönössé vált. - Esquada sa s anafiero! - üvöltötte volna, hogy t őzzel árassza el ellenfelét... ám a szavak fordítva hagyták el ajkait, s a narancsszín fellobbanás el ıbb halt el, minthogy létrejött volna. Nem hagyott magának id ıt a csodálkozásra, inkább hátraugrott, hogy lehet ıleg még távolabb kerüljön a szörnyetegt ıl...

A vakító színáradat visszatért ujjai közé, a bestia el ıreugrott, foga visszaforrt a megfelel ı helyre állkapcsában, s a rém újra hátraugrott. Mag a az id ı fordult meg. T őzvirág nyílt ki körülötte, majd önmagát elemésztve elnyelte a mágust is, a farkasszer ő teremtményt is, a havat, a köveket, a világot is. Krázus rendellenessége utolérte. 50 Szellemszer ő képek lengték körül. Lovagok vágtattak csatába, es küv ı egy oltár el ıtt a természetben, vihar a tenger lelett. Orkok kán tálták harci énekeiket egy t őz körül. Különös teremtmények küzdöttek körötte... Hirtelen ismét el ıremozdult. Oldalra hemperedett, és talpra ugrott. El ırenyújtotta jobb kezét, nyitott tenyérrel: - Es-qua da sa sana fiero! - üvöltötte, és t őzzel árasztotta el ellenfelét. A lángok mint egyre növekv ı kéz ujjai törtek el ıre, de mire elérték a szörnyeteget, egészen lelassultak, szinte megfagyta k a leveg ıben. Azután minden elcsúszott, minden valahogy másképpen mozgott az id ıben. Rónin szitkozódott, s egy pillanatig megrémülve látta, hogy a rém elképes zt ı gyorsasággal körbeugrálja a lángokat, majd morogva újabb rohamra indul. Ujabb változás; a lángok semmivé foszlottak a leveg ıben, a szörnyeteg lelassult, Rónin az utolsó pillan atban ugrott félre, és még ugyanazon mozdulatsor befejezé seképpen, újabb varázslatba fogott. A lelassult förtelem alatt felrobbant a föld, hó- é s porvihar emelkedett fel, borította be a farkaslényt. Az újra felvonyított, é s a körötte tomboló er ıknek nyomakodva továbbit üzdötte magát a mágus felé. Láb ai és teste köré porból formázott kéreg tapadt, vicsorgó pofáját szilárd fö ldréteg zárta N/orosra. Lassan a zöld tekintet is porfátyol mögé került, s Inába gyorsult fel újra a test, vele együtt a varázs is sebesebben zárta magá ba. Abban a pillanatban Krázus hangja elérte a mágus el mé-H'l. Végre! hallatszott a gondolatai között. A zavar egyre téried, Rónin! Már téged is majdnem elért! A k ıvé vált bestia majdnem visszaváltozott. Mintha vala mely sötét humorú istenség t őnıdött volna el, hogy nyújtsa-e lovább a mágus küzdel mét vagy sem. Gyere vissza! Tele- 51 portálj! Krázus még mindig jelen volt Rónin elméjéb en, de hangja egyre halkult. Rónin körül mindenhol a t őzvirág szirmai emelkedtek az égre. Az a dolog már tízszer magasabbra nyúlt, és nem kétséges, tízszer szélesebb is lehetett, mint el ızıleg. A szilárd k ı semmit sem jelentett számára, a rendellenesség egy szer ően áthatolt rajta, mintha az ott sem lett volna. És ah ogy közeledett, mindent megváltoztatott. Némelyik szikla jóval „id ıjárásvertebbnek" t őnt, míg mások, mintha frissen h őltek volna ki, egy vulkáni földmozgásból megszületv e. A legrosszabb átalakulás ott látszott, ahol a nagy ha talmú energiák kiterjedésének széle, elérte a köveket és a havat. Saját legnagyobb meglepetésére Rónin még mindig éle tben volt, és a változások folytonos káosza közepette még mindig ugyanott állt , ahol addig. Nem mert belegondolni, mi történhetett volna vele, ha az a d olog nem körbefonja, hanem úgy éri el, mint ahogyan azt a követ baloldalt, mel yet nem is szétzúzott, nem is megolvasztott, hanem hidegen fortyogó masszává vált oztatott, majd az enyészetbe taszított. Talán így tudta volna leírni a látványt. A harc izgalma visszazökkentette a régi kerékvágásb a, és már képes volt tisztán gondolkodni. Habozva állt, gondolatban lejátszotta a lehet ıségeket. Szíve

szerint ismét futásnak eredt volna, de egyrészt tes te inkább engedelmeskedett az id ıbeni változásoknak, mintsem bármiféle saját akaratn ak. Másrészt az energiaörvény szélére lépni valahogy félelmetesebbn ek t őnt számára, mint ott maradni a közepén, vagy legalábbis ahol éppen állt. A Krázus általjavasolt teleportálást fontolgatta, de nem látta járható útn ak. Fogalma sem volt arról, hogyan m őködne varázslata egy ennyire megbízhatatlan, és ism eretlen jelenséggel szemben. Egyébiránt jó lett volna egy legalább hozz ávet ılegesen ismert hely a kö- 52 /élben célpontnak, csak azért, hogy ne valamelyik s ziklaalakzat belsejében kössön ki. Rónin! szólt újra Krázus. Teleportálj! Célozz meg v ele engem...! Társára összpontosított, maga elé képzelte a sárkán ymágust. A varázslat kezdett formát ölteni, s Rónin érezte, ahogy a világ megvál tozik körülötte. A t őzvirág szirmai ragyogó fénnyel izzottak fel, s a mágus úgy érezte, mintha kiszippantanák testéb ıl és lelkéb ıl a varázslathoz összegy őjtött, mágikus er ıket. Hirtelen megértette, hogy a rendellenesség mág ikus er ık segítségével volt képes fennmaradni, s az ı önként kieresztett varázshatalma tovább éltette, megerısítette. Mindeközben a jelenség egyre inkább magába fogadta. Meglátta a közepén örvényl ı fénykáoszt, amely az elkerülhetetlen végzet mementó j aként közelített. Egyre csak közelebb és közelebb ért, miközben az imént má r figyelmen kívül hagyott kakofónia is feler ısödött. Ahogy a rendellenesség elnyelte, úgy fakult ki Krázus jelenléte, Rónin tudatából. Kézzel-lábbal hadonászott, de nem talált kapaszkodó t, és az örvény úgy rántotta magába, mint tornádó a falevelet. Körbe-körbe kerin gett, és minden fordulattal egyre csak gyorsult. A hangok mellett a képek is új ra megrohanták, egyszerre látta a múltat, a jelent, a jöv ıt, egymásba olvadva, megkülönböztethetetlenül a maga valójában. Egy pillanatra látta a k ıvé vált bestiát is, ahogy az vadul pörögve elsuhan mellette. Egyéb dolgok is repültek körülötte, véletlenszer ően felkapott tárgyak és él ılények. Egy egész hajó, tépett vitorlákkal és szint e teljesen kettéhasadt testtel, elszállt mellette, majd elt őnt a szeme el ıl. A hajót egy fa követte, melynek 53 ágain még mindig döbbenten kapaszkodott a madárraj. Mintha egy kráken körvonalai t őntek volna fel a közelben, talán úgy ötven láb hoss zú testtel, majd ez a szellemkép is tovaröppent. Az örvény mindent betölt ött körülötte. Magatehetetlen volt, és végül elismerte ezt. Átadta magát a sorsnak, tegyen vele, amit csak akar. Utolsó tudatos gondolatai Ver éza és a gyermekek körül jártak, akiket talán sohasem láthat már. A levelek, az ágak és a gyökerek lassan, nyugodtan növekedtek. A fák id ıtlen bölcsességet árasztottak, mélyen legbelül, örök gon dolatokat rejlettek. Minden lom-- bos óriás egyedi mintázatokat mutatott, nem c supán anyagában, de kevésbé anyagi rétegeiben is. Mindezt csendes, ért ı elmeként szemlélte, inkább az erd ı részeként, mintsem különállóként, idegenként. Az erd ı ırz ıi, szólalt meg tanítója hangja az elméjében, ugyanannyira részei e birodalomnak, mint én magam. Ók

maguk az erd ı. Rövid szünet. Most pedig térj vissza, kérlek! Viharhozó Malfurion tudata tiszteletteljesen vissza húzó- Idott a hatalmas fáktól, a s őr ő erd ıvel borított vidék öregjeit ıl. Ahogy visszatért testébe, lassan újra megjelent el ıtte a tisztás - melynek füvén helyet foglalt -, bár el ıször csak homályosan, látomásszer ően. Pislogott néhányszor ezüstszín, pupilla nélküli szemével, és a kép élesedett. Szaggatottan, liheg ısen lélegzett, de szívét büszkeség töltötte el. Még sohasem jutott ilyen messzire! - Gyorsan tanulsz, ifjú éjtünde - jött a medve morg ásá-hoz hasonlatos hang. - Gyorsabban, mint gondoltam. 55 Izzadság gyöngyözött Maliimon ibolyaszín halántékán . Patrónusa délid ıre szólította oda, amikor fajtájából adódóan az éjtünd e elgyengült, éjszaka azonban eleve lehetetlen lett volna elérnie célját. Az erd ı akkor a legélénkebb, amikor éltet ı napfény járja át, s nem a hold sápadt világánál. M árpedig ı nem az éj tündék éjjeli varázslóságát tanulta, hanem annak ta lán pont az ellenkez ıjét. Malfurion oly sok tekintetben vált máris népe ellen tétévé. Csak egyetlen példát említve: az éjtündék mindig is hajlamosak voltak je lentést tulajdonítani felt őnı öltözékeiknek, de Malfurion ruházata kifejezetten v isszafogott volt. Egyszer ő vászontunikát hordott, egyszín ő b ırzekével és nadrággal, hosszú szárú csizmával - szülei, ha nem vesztek volna oda évekkel korábban egy balesetben, minden bizonnyal meghaltak volna szégyenükben. Vállára lógó, sötétzöld haja keskeny arcot kereteze tt, vonásai farkasra emlékeztettek, halványan. Szinte szám őzött volt már népe szemében. Id ınként feltett bizonyos kérdéseket, azt sugalmazta, hogy a régi hagyományok nem feltétlenül a legjobbak. Egyszer még azt is meg mer te említeni, hogy szeretett Azshara királyn ıjük legels ı gondolataiban, nem mindig az alattvalói érdekei forognak. Az effajta beszéddel nem sok szövetségest szerzett, és barátot még kevesebbet. Valóban, ha számba vette ıket, Malfurion csupán három társra számíthatott igazán. El ıször és els ısorban ikertestvérére, a hozzá hasonlóan sok bajt o kozó Illidanra. Bár ı nem dobta el oly messzire az éjtündék hagyományait és mágiáját, rendszeresen megkérd ıjelezte az id ısek kormányzói tekintélyét, ami közel ugyanakkora véteknek számított. - Mit láttál? - kérdezte lelkesen testvére, aki mel lette ült a füvön. Illidan akár Malfurion tökéletes mása lehetett volna, ha ni ncs éjfélkék haja és borostyánszín szeme. A hold 56 gyermekeinek, szinte minden egyes éjtündének ezüsts zín a szeme, s azon kevesekre, akik borostyánsárga szemmel születtek, ú gy tekintettek, mint akik nagyra hivatottak. Ám ha Illidan valóban nagyra hivatott volt, akkor e l ıbb vissza kellett vennie valamennyit vérmérsékletéb ıl és türelmetlenségéb ıl. Malfürion az ikertestvérével együtt kezdett a druidák ösvényén járni, s titkon a zt remélte, Illidan majd gyorsabban halad ınála. Ehelyett testvére képtelen volt a csendes med itációra, így rendre sikertelen próbálkozásokat sorakoztatott fel, ha a természet er ıinek megértésér ıl és megérintésér ıl volt szó. Egyébiránt a hagyományos mágikus er ık terén igencsak tehetséges volt, mégis mást akart ta nulni, csak azért, hogy az

egyedi varázser ı és jártasság által is különbözzön népét ıl. így akarta beteljesíteni a nevéhez f őzıdı reményeket, hogy hatalma segítségével szerezze meg azt a „nagyságot", amir ıl mindenki beszélt a születése óta. - Láttam... - Hogyan magyarázhatná el? Malfürion sz emöldöke összeszaladt. - Beleláttam a fák szívébe, a lelkükbe. És nemcsak ez ekébe. Láttam... azt hiszem, így láttam az egész erd ıt! - Csodálatos lehetett! - Másik oldalán, ámuló n ıi hang szólalt meg. Malfürion mély lélegzetet vett és csak reménykedett benne, hogy arca nem feketedik el - az éjtündéknél ez volt az elpirulás. Az utóbbi id ıben egyre kényelmetlenebbül érezte magát másik társa jelenlét ében, s közben mégsem akaródzott eltávolodnia t ıle. A testvérekkel együtt érkezett a tisztásra Szell ıszó Tiran-da, gyermekkori legjobb barátjuk. Együtt nevelkedtek fel, így hárma sban, s minden tekintetben elválaszthatatlanok voltak egészen az utóbbi id ıkig, amikor Tiranda magára öltötte a beavatottak talárját Elun, a holdistenn ı templomában. 57 İ mindig támogatta Malfuriont, még akkor is, amikor a férfi úgy döntött, hogy elfordul az éjtündék varázslóságától és másféle uta t jár, természeti er ıket tanulmányoz. Minthogy a mitológia a Holdanya gyerme kének tartotta Khenarioszt, az erd ık urát, Tiranda úgy tekintett a druidák tanítójára, mint saját istenn ıje fiára. S a fiútestvérek gyermekkori játszópajtása, a sápad t és vézna lány id ıvel karcsú, szemrevaló n ıvé cseperedett. Selymesen sima b ıre lágy, világos ibolyaszínben pompázott, és kéken fényl ı, sötét haját, ezüst sávok tarkították. A leány kissé talán egérszer ő arca n ıiesebbé és vonzóbbá vált. Talán túlságosan is vonzóvá. - Hmmpff! - tette hozzá Illidan. Nem igazán ny őgözte le a dolog. - Ez minden? - Kezdetnek kiváló - dörögte tanítójuk. Nagy árnyék a betakarta mindhárom ifjú éj tündét, és a hang még Illidan fékezhetetlen száját is megzabolázta. Fajtájuk átlagát testesítve meg, maguk is közel hét láb maga sak voltak, de Khena-riosz tíz lábnyi termete mellett eltörpültek. Az ı fels ıtestét az erd ık smaragdszín csillanásával kevert, amúgy mélylila b ır fedte, ezen túl azonban egyáltalán nem hasonlított a tisztáson összegy őlt barátokra. Khenariosz félisten volt. Az éj tünde mitológiában Elun gyermekeként jegyezté k, ám valós eredetét csak ı maga ismerte. Létezésér ıl is kevesen tudtak, inkább csak a mesék teremtmény ének tartották. Amikor az els ı éjtündék megjelentek a világban, Khenariosz már ré g létezett. Állítása szerint rokonságban volt velük, de ennek mikéntjér ıl sohasem szólt. Legalább annyira része volt ı a nagy erd ıségeknek, ahogyan az erd ıségek is részei voltak az ı lényének. Akik tanításért jöttek hozzá, azokban ör ökre nyomot hagyott, örökre megváltoztatta ıket. Néhányan többé soha nem hagyták el 58 az erd ıt, mert olyannyira megváltoztatták életüket a tanit á-sok, hogy inkább a félisten birodalmát választották új lakhelyül, és f eladták addigi életüket. Egy id ı után át is alakultak; az erd ık ırz ıivé váltak, külsejükben s lelkükben egyformán.

Khenariosz fejér ıl s őr ő, mohazöld sörény omlott alá, s színtiszta arany szemekkel tekintett le tanítványaira. Fels ıteste izmos, széles volt, ujjai öreg, göcsörtös fakarmokban végz ıdtek - melyek a látszat ellenére tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy egyetlen pillanat alat t bárkit széttépjenek. Derék alatt termetes, fenséges szarvastesttel rendelkezet t, mely er ıfeszítés nélkül mozgatta roppant tömegét. A természet ismer ıje, Khenariosz a szél gyorsaságával és a fák erejével rendelkezett, ıbenne tükröz ıdött az erd ık életereje és egészsége. İ volt az erd ık gyermeke és atyja egyazon személyben. És akárcsak a szarvasoknak, neki is voltak agancsai - óriási, fenséges agancsok, melyek árnyékot vetettek szigorú, mégis atyai vonás aira. Csak hosszú, s őr ő, ágacskákkal és levelekkel telet őzdelt szakálla vehette fel a versenyt, agancsai nemességével. - Mind jól teljesítettetek - tette hozzá olyan han gon, amelyben a békés szell ık nyugodt susogása rejlett. A szakállában növekv ı levelek és ágacskák és s őr ő haja is megrázkódott, amikor megszólalt. - Most pedig me njetek! Egy id ıre térjetek vissza sajátjaitokhoz! Jót tesz nektek. Mindhárman felkeltek ültükb ıl, de Malfurion még vonakodott elindulni. Végül társaira nézett és így szólt: - Menjetek csak el ıre, találkozunk az ösvény végén! Nekem még beszélnem kell Khenariosszal. - Megvárhatunk - válaszolta Tiranda. - Nem szükséges. Nem tart sokáig. - Akkor hát, úgy legyen - lépett közbe Illidan, és megfogta Tiranda karját. - Hagyjuk, gyere inkább! 59 A papn ı még hosszan Malfurion szemébe fúrta tekintetét, am it ıl az ifjúnak félre kellett néznie, hogy el tudja fedni az el ıtte is ismeretlen érzelmeket, melyek újult er ıvel törtek el ı szívéb ıl. Megvárta, míg azok ketten elindulnak, és csak ezután fordult vissza a félistenhez. A délutáni nap megnyújtotta az erd ı árnyait, amelyek mintha táncot lejtettek volna, Khenariosz lélegzetvételének ritmusára. A fé listen elmosolyodott, és a fák és a bokrok és a f őszálak együtt keltek táncra árnyaikkal. Malfurion féltérdre ereszkedett, tekintete a földre szegez ıdött. - Shan'do! - kezdte öregnyelven; nagytisztelet ő tanítónak szólította mesterét. - Bocsásd meg kérdésemet... - El ıttem nem kell így tenned, ifjú tünde. Állj fel! Malfurion vonakodva engedelmeskedett, de tekintetét továbbra sem emelte fel. Ett ıl a félisten felkacagott, olyan hangon, amelyt ıl vidám madárcsiripelés kélt a környez ı fákon. Khenariosz minden megnyilvánulásában benne rejlett a természet. - Több tisztelettel fordulsz felém, mint azok, akik azt állítják, hogy hozzám imádkoznak! Testvéred sohasem hajolt meg el ıttem, s minden tisztelete ellenére, Szell ıszó Tiranda mégiscsak Elun mellett kötelezte el mag át. - Felajánlottad, hogy olyasmire tanítasz... minket - válaszolta Malfurion -, amit eddig csupán nagyon kevés éj tünde tanult meg. - Még emlékezett a napra, amikor felkerekedett, és bevetette magát az erd ıbe. Ismerte a legendákat a félisten létezésér ıl, de ı az igazságot akarta tudni. Persze, amikor el ıször Khenariosz nevét kiáltotta, még egyáltalán nem szám ított válaszra.

Azt sem remélte, hogy az istenség a tanítványává fo gadja. Hogy az erd ık ura miért vállalt magára egy ennyire evilági feladatot, azt azóta sem bírta felfogni. Ott álltak egy- 60 mással szemben, és továbbra sem értette Khenariosz e cselekedetének okát vagy célját. Mi több, a félisten már nem is egyszer ően csak egy éj tündeként, avagy tanítványaként tekintett reá, hanem mint baráthoz s zólt mindig, ha személyes kérdéssel fordult hozzá. - Igen kevés éjtünde akarta eddig megismerni az ösv ényeimet - válaszolta Khenariosz. - És ennyire még azok sem törekedtek, a kik magukra öltötték az erd ı köpönyegét. Egyikük sem követte igaz szívvel ezt az utat. Te vagy az els ı, aki egyszerre rendelkezik a szükséges tehetséggel, hajl ammal és akarater ıvel ahhoz, hogy megértse és megragadja a természetben rejl ı er ıket. Bizony, ifjú éjtünde, ez nem csupán üres dicséret. Malfurion nem emiatt maradt hátra, de a szavak megh atották. Sohasem feledte azonban barátait: - De... A félisten megrázta busa fejét. - Tiranda Elun kegy eibe ajánlotta magát, és én nem vadászom a Holdanya kertjében! Testvéredr ıl csak annyit mondhatok, hogy ígéretes és tehetséges tanítvány, de más jelleg ő ígéretekr ıl és tehetségr ıl van szó. Malfurion csalódottan nézegette csizmája orrát. Err e nem tudott mit mondani. Testvérével szinte teljesen egyformák voltak, nem c supán külsejükben, de érdekl ıdésükben és képességeikben is. Khenariosz azonban f ényt derített a különböz ıségükre: Illidan és ı, nem követhetik ugyanazt az utat. Illidan csupán az idejét pazarolja azzal, hogy mellé szeg ıdik a szent tisztásra vezet ı utakon - ez volt az els ı alkalom, hogy nem osztozhattak valamely sikerben. - Nem! - emelte fel tekintetét Malfurion. - Illidan is meg f ogja tanulni! Csak kicsit makacsabb fajta. És nagy rajta a nyomás. A szemei.. .! - Igen, a szemei! - vágott közbe Khenariosz. - És h a beteljesíti majd sorsát, azt nem az én tanításaim segítségével 61 teszi. - A félisten megengedett magának egy halvány mosolyt. - De te megpróbálod tanítani majd, ugye? Úgy véled, talán sikerrel járh atsz ott, ahol én elbuktam? Az éjtünde arca elvörösödött - elfeketedett. Persze , a shan'do el ıtt nehezen tarthatott titkot, és igen, megfordult a fejében, h ogy megtesz minden t ıle telhet ıt, és továbbsegíti testvérét az úton. Közben tudta, hogy ezzel nehezebb feladatot róna rá, mintha hagyná, hogy Illidan maga kutassa fel sorsának ösvényeit. Mi több, ha Malfurion tanítja tovább, ez azt is jelentené, hogy Illidan nem tartozik az els ık közé - csak második lehet. Lázadó természetét tekintetbe véve, ez biztosan felérne egy arculcsapá ssal. - Most pedig - folytatta az erd ık ura valamivel halkabban, tekintettel a kis piros begy ő madárra, amely az agancsaira telepedett, és fakóbb párjára, amely a karján keresett ül ıhelyet magának; Khenariosz esetében egyáltalán nem volt szokatlan a látvány -, mondd, mit akartál kérdezni! ? - Igen, nagytisztelet ő Khenariosz. Egy álom nem hagy nyugodni. Egy vissza tér ı álom. Az aranyszín tekintet összesz őkült: - Csak egy álom? Egy álom nem hagy nyugodni?

Malfurion vágott egy grimaszt. Többször is végiggon dolta, hogy egyáltalán merje-e zaklatni a félistent a problémájával. Mégis csak egy álom, hiába visszatér ı! Annyit már megtanult, hogy ami belül van, azt belül kell megoldani, a természet így m őködik; valljuk be, nem rosszul. És álmodni mindenki szokott. - Igen, egy álom. Minden alkalommal, ha elalszom, ugyanazt az á lmot látom. Azért állok elibéd vele, mert amióta t ıled tanulok, azóta egyre er ısebb, egyre követel ızıbb. A kezdés után arra számított, Khenariosz kineveti, de ehelyett a félisten közelebb hajolt és a szemébe nézett. Mai- 62 ; furion úgy érezte, hogy az aranyszín tekintet - kül önlegesebbnek t őnt, mint testvére borostyán tekintete - mélyen a koponyájába fúr, és mindent kiolvas elméjéb ıl. Azután Khenariosz újra felegyenesedett. Bólintott, csak úgy magának, és az iméntinél jóval komolyabb hangsúllyal szólalt meg: - Igen, úgy hiszem, készen állsz. - Mire állok készen? Miel ıtt válaszolt, a félisten felemelte egyik kezét; a v örös madár és párja átugrott a felajánlott tenyérre. Másik hatalmas ten yerével a félisten egyszerre simogatta meg mindkett ıt, súgott nekik valamit, és a madárkapár tovaröppen t. Ezután az erd ık ura lenézett az éjtündére: - Illidan és Tiran-da értesül róla, hogy kicsit tovább maradsz. Nélküled mennek vissza. - De miért? Az aranyszín tekintet fellángolt. - Beszélj az álmo dról! Malfurion mély lélegzetet vett és nekifogott. Az ál om mindig ugyanúgy kezd ıdött, a Végtelen Forrást mutatta. A víz eleinte nyugodt v olt, de azután hirtelen örvény formálódott a közepén, és az örvény mélyér ıl teremtmények törtek el ı, ártalmatlanok és kártékonyak egyformán. Sokuk idege nnek t őnt, nem ismerte fel ıket, mintha más világokról származtak, más id ıkbıl jöttek volna. Kiáradtak az örvényb ıl és szétszóródtak minden irányban, elt őntek szem el ıl. Hirtelen a Forrás és az örvény is elt őnt, s Malfurion ott állt Kalimdor közepén. Ámde az a Kalimdor már élettelen volt: szörny ő gonoszság tarolta le az egész kontinenst, és em hagyott életben egyetlen f őszálat, egyetlen pöttöm rovart sem. A valaha büszke városok, a buja, végtelen erd ıségek mind megsemmisültek, semmi sem maradt bel ılük. 63 Ami még szörny őbb volt, ameddig a szem ellátott, mindenhol éjtündé k összetört csontjai hevertek. A koponyák beszakadtak, halálsza g terjengett a leveg ıben. Senki, még egy vén és beteges, vagy ifjú és er ıtlen sem maradt népéb ıl. Azután h ıség, iszonytató h ıség támadott reá. Megfordult és a távolban roppant méret ő tüzet látott, pokoli lángvihart, amely felnyúlt eg észen az égig. Azonnal elemésztett mindent, amihez hozzáért, még magát a s zelet is. Amerre szétterjedt, ott semmi sem, vagy csak maga a tökéletes semmi mar adt utána. Azonban lett légyen bármilyen rémiszt ı ez a jelenet, mégsem a látványtól riadt fel álmábó l, hideg verejtékben úszva - hanem attól, amit a t őzbıl érzett kiáradni. Az a t őz élt. S nem csupán élt, de értelemmel bírt és gonosz sággal, mértéktelen, elemi gonoszsággal. Tudott az iszonyatról, amelyet léte h ordozott, és érintése

okozott. Tudott róla, és örömét lelte benne! Örömét lelte és temetetlenül éhezett a pusztításra. Mire Malfurion befejezte, Khenariosz arcáról elt őnt minden jókedv. Tekintete szeretett erdejét fürkészte, és annak lakóit szemlé lte. - És ez a rémálom megismétli önmagát? Minden alkalommal, ha elszunnya dsz? - Most már igen. Eleinte ritkán jött, majd egyre gy akrabban. Most már kivétel nélkül minden alkalommal ezt látom. - Valamiféle baljós el ıjel lehet. Már az els ı találkozásunk óta érzem benned a sejtelem ajándékát - ez is az egyik oka volt annak, hogy felfedtem magam el ıtted -, de e tehetséged valószín őleg er ısebb, mint sejtettem. - De mit jelenthet az álom? - könyörgött válaszért az éjtünde. - Ha el ıjelnek tartod, akkor talán azt is meg tudod mondani, hogy minek az el ıjele? - Megpróbáljuk felfedni a jelentését. Mindenesetre készen állsz rá. - Megint az a különös hangsúly. 64 - Mire állok készen? Khenariosz összekulcsolta maga el ıtt a karjait. Hangja még komolyabbá vált, mintha a vihar el ıtti csendben érzékelhet ı vibrálás rejlett volna benne: - Készen állsz, hogy belépj a Smaragd Álomba. A félisten tanításaiban eddig semmi sem utalt a Sma ragd Alomra, de a mód, ahogyan Khenariosz megnevezte, egyértelm ővé tette Malfurion számára, hogy fontos dologról van szó. - Az mi? - Mi nem az? A Smaragd Álom az ébren lév ı világon túli világ. A szellemek világa, az alvók világa. Olyan, amilyen a világ leh etne, ha mi, értelmes lények, nem akarnánk mindenáron romba dönteni. Elegend ı gyakorlással a Smaragd Álomban megláthatsz bármit, eljuthatsz bárhová. Alvó tested hátrahagyva álom-alakban röppenhetsz el bárhová, ahová el akarsz jutni. - Veszélyesnek hangzik. - Veszélyes? Igen, veszélyes, ifjú Malfurion. Odaát még a gyakorlottak és tapasztaltak is elveszíthetik magukat. Úgy neveztem , a Smaragd Álom. Ez Hiszéra színe, aki a nagy megtestesülések egyikeként uralko dik az álmok világa felett. Az ı birodalma az, ahol sárkányai szárnyalnak, melyet s árkányaival ıriztet, s melybe csak keveseknek enged tudatos belépést. A dr uidák számára nyitott e világ, de még a saját driádjaim és ırz ıim is ritkán járnak a Smaragd Álom ösvényein, akkor is csak a kötelességeik teljesítés e végett. - Sohasem hallottam róla - ismerte be Malfurion, eg y fejrázás kíséretében. - Mert a szolgálatomban állókon kívül nincs olyan é j tünde, aki valaha is éberen járt volna ott, és ık is csak akkor, amikor már szakítottak népükkel. T e leszel az els ı, aki még 65 valóvér ő éjtündeként próbálkozhat ezzel. Persze, csak ha te is akarod. Az ötlet egyszerre izgatta, és mélységesen nyugtala nította. Ez lehet a következ ı lépése a druidák ösvényén, és talán visszatér ı rémálmával kapcsolatban is felfedhet valamit. Ámbár... a dolog igen veszélyes.

- Mi... mi történhet? Mit ronthatok el? - Még a tapasztaltak is elveszíthetik a kapcsolatot testükkel, ha elterel ıdik a figyelmük, és megtörik az összpontosításuk - válasz olt a félisten. - Még velem is megtörténhet, bár az én lényem, ugyebár, majdnem teljesen kizárja ezt a lehet ıséget. Majdnem. Végig révületben kell maradnod, és csak a céloddal kell tör ıdnöd. Máskülönben a tested örök álomba merül, és bá r akár boldogan is élhetsz tovább odaát, segítség nélkül többé nem tal álhatsz vissza. Az éjtünde gyanította, hogy több is rejlik még a há ttérben, amit valószín őleg saját erejéb ıl kell megtanulnia - ha úgy dönt, hogy belép a Smar agd Álomba. Úgy érezte, nincs más lehet ısége arra, hogy felderítse rémálma jelentését. - Hogyan kezdjem? Khenariosz szeretetteljesen tanítványa vállára tett e kezét: - Biztos vagy benne? - Igen. - Akkor ülj le és meditálj, ahogyan a többi leckét kezdted! - Amikor az éjtünde engedelmeskedett, Khenariosz maga is letelepedett. Szarvaslábait oldalra kinyújtva, furcsán kicsavart pózban hevert Malfurio n mellett. - Az els ı alkalommal még vezetni foglak, kés ıbb már magadra maradsz. Nézz mélyen a szemembe! A félisten belefúrta aranyszín tekintetét Malfurion ezüst szemébe. Még ha félre akart volna nézni, az éjtündének akkor is roppant n agy er ıfeszítésébe került volna, hogy elfor- 66 dúljon. Úgy érezte, elmerül a csillámló aranyban, é s egy olyan világba kerül, ahol minden lehetséges. Könny őnek érezte magát. Érzed a kövek énekét, a szél táncát, a víz csobogó nevetését? A hang az elméjében szólt, mint mindig, ha tanítást kapott. El ıször nem érzett semmit, azután lassú, nyugodt csiko rgást, ropogást hallott. Felismerte a kövek és a rögök beszédét, ahogy világ korszakokon keresztül mindig is beszéltek, és közben világkorszakokon keresztül tartó utazást tettek, egyik helyr ıl a másikra. Azután a többi hang is érzékelhet ıvé vált. A természet minden apróbb és nagyobb szelleme saját nyelvén szólt. A s zél boldog léptekkel táncolt körbe mindent, ahol jókedvvel járt, avagy sötétebb hangulatban, er ıszakosan rázta meg, bármivel találkozott. A fák koronája hal kan susogott, és a siet ıs patak felkacagott a tisztás szélén, ahogy egy felsz ökken ı hal megcsiklandozta felszínét. A háttérben... Malíurion úgy vélte, távoli hangzava rt érzékel. Próbált összpontosítani rá, de sikertelenül. Még nem vagy a Smaragd Alomban. El ıbb ki kell lépned evilági porhüvelyedb ıl, szólt Khenariosz hangja az elméjében. Késztesd álomra tested, s kiemelkedhetsz bel ıle, ahogyan a nap emelkedik fel a láthatáron. Szíved és tudatod köt legszorosabban a halandók világához. Egyszer ő alaptanítás volt ez. A meditáló eltörli gondolatai t, félretaszítja ıket. Megszabadul az evilági tudattól, hogy megérezz e, meglássa és teljes valójában meghallja környezete - a természet - hang jait, képeit és érzeteit. Malíurion egyszerre látta magát kívülr ıl és belülr ıl, nem is annyira látta, mint inkább érzékelte, ahogy misztikumra hivatott elméje kitágult, befogadott mindent maga körül. Idáig már sokszor eljutott.

A következ ı lépésben felfedte a lélek és a test közötti kötelé keket, levetette ıket, megszabadult t ılük, csupán egyet- 67 len vékony ezüstfonalat hagyott a szívtájékon, hogy ne hagyja magára teljesen a porhüvelyt - az egyenl ı lett volna a halállal. Engedd szabadon lényedet! Hagyd, hogy vezessen! Ism eri az álmok birodalmát, és mindig szívesen tér vissza oda. Ahogy Malfurion eng edelmeskedett lelke felemelkedett, révületbe esett teste pedig ott mara dt alatta. Úgy érezte, mintha levedletté volna azt, mint kígyó a b ırét. Hirtelen jött der ő fogta el, a szabadság mámora, betöltötte lényét és majdnem elfe ledtette vele, hogy mi célból indult útnak. De Khenariosz figyelmeztette, hogy mindig fenn kell tartania az összpontosítást, és emlékezvén erre, az éjtünde leküzdötte túláradó boldogságát. Összeszedte és megerısítette magát, céltudatosan folytatta. Most pedig... emelkedj fel! Malfurion el ıre és felfelé taszította magát akaratával, súly-érz etének utolsó szikráit is elveszítette. Lélek-formája, álom-alakj a néhány lábnyival a föld felett lebegett, megszabadulva minden visszahúzó er ıt ıl. Tudta, hogy akár a csillagokig is felröppenhetne. De a Smaragd Álom más irányban várt reá. Fordulj is mét rejtett lényedhez!, utasította a félisten. Alom-emlékezeted megmutatja az utat, mely belül rejlik. Nem kívül leled fel. Khenariosz útmutatását követve, az éjtünde körül me gváltozott a világ, mely már amúgy is többet mutatott annál, mit halandó szem ér zékelhetett. Minden bizonytalanul elhomályosodott. Képek jöttek, képek végtelen sora érkezett, egyik a másikba lógott, de enyhe összpontosítással Malfur ion könnyedén különválaszthatta ıket. Suttogást hallott és rádöbbent, hogy a világ á lmodóinak bels ı hangjait hallgatja éppen, álomképeiket látja maga el ıtt. 68 Innen mar magadnak kell megtalálnod az utat. Khenar iosz megszakította a mentális kapcsolatot. Visszahúzódott, hagyta Malfuriont önál lóan gyakorolni, de ott maradt, hogy a fiú segítségére siethessen, ha a szü kség úgy hozza. Ahogy el ırelendült, a homály szertefoszlott Malfurion körül, világát ékk ıhöz hasonló zöldes fény járta át. A suttogás feler ısödött, szinte beszéddé változott. A táj mintha bizonytalanul hívogatta vol na. A Smaragd Álomban járt. Ösztöneit követve Malfurion tovalebegett a folyton változó álomtáj felett. Ahogyan Khenariosz is mondta, minden olyan volt, mi ntha az éjtündék és a többi teremtmény, sohasem léteztek volna. Nyugalom járta át a Smaragd Álmot. Malfuriont megkísértette a gondolat, hogy örökre ot t maradhatna... De ismét er ıt vett magán és elutasította a vágyat; meg kellett is mernie a rémálomban rejtez ı jelentést. Eleinte fogalma sem volt arról, hogy álom-emlékezet e merre fogja vezetni, de valahogy gyanította, hogy a válaszok felé tart. Azu tán e különös utazás közepette újra érezte, hogy valami hiányzik. A korá bban hallott enyhe disszonancia feler ısödött. Próbálta kizárni a zajt, de az úgy vonzotta figyelmét, ahogyan a mélység rántja magával a szaka dék szélén szédelg ıt. Végül engedett, és álom-alakban a zavar felé röppent.

Hirtelen hatalmas, fekete tóhoz érkezett. Malfurion dermedten torpant meg; felismerte a baljóslatú víztömeget. Sötét hullámok kúsztak fel a partra, közepéb ıl nyers hatalom sugárzott. A Végtelen Forrás! De ha a Forrásnál járt, akkor hol a város? Malfurio n felfelé nézett, a tavat körülölel ı sziklák tetejére, amerre a f ıvárosnak kellett volna lennie. Próbálta odaidézni Zin-Azs-hari képét. Valamely okból idekev eredett, és úgy hitte, ennek köze lehet a városhoz is. Persze, a Végtelen Forrás önmagá- 69 ban véve is elég csodálatos dolog volt ahhoz, hogy meglátogassa, ám csupán a hatalom forrását nyújtotta, s önállóan nem mozdult. A zavar, amit érzett, valahonnan máshonnan eredt. Bámulta a város helyén talált ürességet és azt kívá nta, bárcsak a testi világot látná. A következ ı pillanatban - minden figyelmeztet ı el ıjel nélkül - megjelent el ıtte az éjtün-dék f ıvárosa, Zin-Azshari. Az öregnyelven e név azt jelen tette: Azshara Dics ısége. Annyira szerette népe a királyn ıt, hogy amikor trónjára emelkedett, tiszteletb ıl átnevezték a f ıvárost. Királyn ıjére gondolva Malfurion hirtelen meglátta magát a p alotát is, a fenséges kastélyt, amelyet magas, jól ırzött falak vettek körül. Ismerte az épületet, bár személyesen még nem járt odabenn. Még ha id ınként azt hangoztatta is, hogy bizonyos dolgokért a királyn ıt kellene hibáztatni, Malfurion mégis jobban csodálta ıt, mint azt sokan gondolták. Mindent egybevetve Azs hara több jót tett népéért, mint rosszat, de esetenként mintha egyszer ően eltévesztette volna a célt. Mint sok más éjtünde, az ifjú is gyanította, hogy a problémák többségéért az El ıkel ık okolhatóak, akik a királyn ı nevében kormányozták a Birodalmat. Ahogy közelebb lebegett a palotához, rossz érzése e gyre er ısödött. Szeme elkerekedett, mikor meglátta az okot. Felidézve Zin -Azshari képét, sikerült megjelenítenie a Forrás egy helyénvalóbb, jelenben- valóbb képét. A fekete tó ırülten örvénylett, s mélységeib ıl ırjít ı mérték ő mágikus hatalom tört fel. Hosszú és színes villámok sokaságaként jelent meg a férfi számára, melyek a sötét vízb ıl csaptak ki, és az egyik torony körül gy őltek össze újra. Komoly energiákat vontak ki a Forrásból, valahol a legmaga sabb torony egyik termében. Hihetetlen mérték ő er ıt kívánó varázsmunka zajlott éppen. 70 A palota alatti víztömeg oly er ıszakosan kavargott, mintha felforralták volna. Minél inkább elragadták a toronybeli-ek a Forrás er ejét, az annál dühödtebben tombolt. A viharvert ég sikoltott és villogott fele tte. A tó azzal fenyegette a mellette álló épületek némelyikét, hogy elmossa azo kat. De mit csinálhatnak? kérdezte magában Malfurion, fe ledve saját küldetését. Miért folytatják ezt még délid ıben is? Ám a „délid ı" valahogy csupán halovány értelemmel bíró fogalomn ak t őnt. Nem függött nap az égen, hogy kiszipolyozza az éj tündé k erejét. Ugyanakkor az est sem jött még el, Zin-Azshari felett mégis éjszakára emlékeztet ın fekete volt az ég, vagy talán még annál is feketébb. Nem természet es és nyilvánvalóan nem jóindulatú sötétség borította a tájat. Miféle er ıkkel játszadoznak azok ott, a toronyban? Malfurion a falak felé lebegett, el a k ıarcú ırök mellett, akik egyáltalán nem fedezték fel jelenlétét. El ıbb kicsit furcsállotta is, de aztán eszébe jutott, hogy lélek-formában bizonyára láthatatlan, az anyag i tekintetek számára. Eljutott egészen a torony faláig, de amikor a bejár atot kereste, áthatolhatatlan akadályra lelt. Megállt a leveg ıben és próbált változtatni érzékelésén, hogy

meglássa az ellenállást kifejt ı er ıt. Valaki vagy valakik védelmez ı varázslatok mögé zárták a palotát, de oly szövevényesre és er ıteljesre sz ıtt mágikus energiák mögé, hogy az éj tünde úgy érezte, képtele n lesz átjutni rajtuk. Ett ıl a kíváncsiság még inkább furdalni kezdte, s még elt ökéltebbé lett. Körberepülte az épületegyüttest, majd ismét a kérdéses torony fe lé emelkedett. Valami úton-módon biztosan be lehet jutni, gondolta. Látnia kel lett, miféle ırület zajlik odabent. Egyik kezével kinyúlt a védelmez ı varázslatok energiaszálai felé és olyan pontot keresett, ahol a szövevény la- 71 zább, a rétegek kevésbé érintkeznek, vagy egyáltalá n nem keresztezik egymást. Azt a pontot kutatta, ahol átbújhat közöttük. Váratlanul elképzelhetetlen fájdalom csapott le rá. Csendben sikoltott, a kín oly mértékben járta át testét, hogy nem volt képes hangot adni szenvedésének. Zin-Azshari és a palota képe semmivé foszlott, Malf urion smaragdszín ködben találta magát, azon belül pedig színtiszta mágikus energiából sz ıtt viharban. Az elemi erej ő hatalom azzal fenyegette, hogy ezer darabra tépi l elkét, és szétszórja a szélrózsa minden irányába. A fájdalom csillapodott, és az iszonytató káosz köz epette meghallotta tanítója ismer ıs hangját, halkan hívó szavát: Malfurion! Gyermekem ! Jer vissza! Malfurion! Vissza kell térned! Az éj tünde úgy kapaszkodott a szavakba, mint fuldo kló az uszadékfába. Erezte, ahogy az erdei istenség akarata kinyúl feléje, és a megfelel ı irányba vezérli. A kín hirtelen semmivé foszlott, az ırjöng ı vihar elcsitult körötte, és Malfurion mérhetetlen kimerültséget érzett. Szinte nem is aka rt már mást, csak elmerülni az álmodók világában. Lelke nem kívánt visszatérni a testébe, de felismerte, hogy ez a végzetét jelentené, és akarata maradékát összekapargatva, leküzdötte a halálos vágyat. Ahogy belekapaszkodott Khenariosz jelenlétébe, az e gyre er ısödött. Malfurion új lendületet nyerve követte a lelkét testével összekö t ı fonalat, egyre gyorsabban és gyorsabban röppent át a Smaragd Birodalmon, egés zen a szent tisztásig. A fiatal éj tünde kapkodó lélegzettel riadt fel rév ületéb ıl. Képtelen volt megtartani magát ültében, s hanyatt esett. Víz csep egett ajkaira, azután er ıs, mégis óvatos kezek segítették vissza ül ı helyzetbe. Kinyitotta szemét, és Khenariosz 72 aggódó arcát látta maga el ıtt. Tanítója széles levelet tartott kezében, úgy hajtogatta, hogy a benne összegy őjtött harmat ne guruljon le róla. - Olyat tettél, amire kevesen képesek - mormolta a z agancsos istenség. - És közben majdnem örökre odavesztél. Mi történt veled, Maliimon? Még el ılem is elt őntél egy rövid id ıre. - Valami... valami szörny őséget láttam. - A rémálmaid okát? Az éj tünde megrázta fejét. - Nem. Nem tudom. Zin-A zs-hariban találtam magam. - Próbálta elmagyarázni, hogy mi történt, de valahogy minden szó jelentése eltörpült, az érzések kavalkádja mellett.

Khenariosz mintha jobban zavarban lett volna, mint ı. Ez nem kevésbé aggasztotta Malfuriont, mint az iménti események. - Ez nem jó j el. Nem jó. Biztos vagy benne, hogy a palotát láttad? Azshara és az El ıkel ık csinálhatnak valamit? - Nem tudom, hogy melyikük, de valahogy nem bírok s zabadulni attól az érzést ıl, hogy a királyn ınek is része van benne. Azshara er ıs akaratú uralkodó, még Xaviosz sem képes irányítani. Legalábbis szívemb ıl hiszem ezt. - A királyn ı kancellárja titokzatos alak volt, mindenkiben bizal matlanságot keltett, legalább annyira, amennyire népe Azs-harát szerette. - Gondold meg, mit mondasz, ifjú Malfurion! Azt sug almazod, hogy az éjtündék úrn ıje, kinek nevét mindennap megéneklik, olyan varázsl atban vesz részt, amely nem csupán fajtádat, de a világ egészét pusztulássa l fenyegetheti. Tudod, mit jelent ez? Malfurion képzeletében Zin-Azshari és a körötte tom boló vihar képe egybefonódott a pusztítás jeleneteivel - 73 és úgy találta, hogy illenek egymáshoz. Talán nem k apcsolódtak össze közvetlenül, de volt bennük valami közös. Azt azonb an nem is sejtette, hogy mi lehet ez a közös dolog. - Csak egyvalamit tudok biztosan - mormolta maga el é, emlékezetébe idézve királyn ıje tökéletes, szépséges arcát és az örömöt, amelyet akár a legkisebb megnyilvánulásával is kivált a körülötte lév ıkbıl. - Hogy ki kell derítenem az igazságot, bármi legyen is az. Akkor is, ha végül a z életembe kerül. A Figyel ı megérintette karmos mancsával a kicsiny, aranyszín ő gömböt, melyet másik, pikkelyes tenyerében tartott, és a tárgy éle tre kelt. Árnyszer ő alak jelent meg benne. A gömb fénye nem bírta el őzni a varázslattal el ıidézett sötétséget, ahogyan a kapcsolat másik végén használ t másik gömb ugyanígy tehetetlen volt használója megidézett árnyköpönyegé vel szemben. A felek kilétét elrejt ı mágia ısi volt, s igen er ıteljes. -A Forrasz még mindig szörnyen háborog -jegyezte me g a Figyel ı, szavait valamelyest eltorzította sziszeg ıs hangképzése. - így van már egy ideje - válaszolta a második; mög ötte is vaskos hüll ıfarok tekergett. - Az éjtündék olyan er ıkkel játszanak, melyeket nem értenek eléggé ahhoz, hogy felismerjék a bennük rejl ı mélységeket. - Jutottál valamire t őnıdészeid szorán? A gömbben látszó alak megrázta árnyak közé rejtez ı fejét: - Semmi jelent ısre, eleddig. De milyen lehet ıségeik vannak azon kívül, hogy elpusztítják önmaguk at? Nem ez 74 lenne az els ı eset, hogy egy kérészélet ő faj a saját vesztét okozza, és talán nem is az utolsó. Az els ı csak bólintott. - Valahogy így gondoljuk mi isz... ész a többiek isz. - Mindenki egy véleményen van? - sziszegte a másodi k, bár jóval tisztábban. Most el ıször csendült valódi kíváncsiság a hangjában. - Még a Föld İrz ıjének népe is? - Nem. İk száját tanácskoszászt tartottak, ahogy azs utóbbi id ıben szokták. Nem többek Neltharion tükörképeinél.

- Akkor nem fontosak. Akárcsak ti, mi is tovább fig yeljük az éjtündéket, de kétlem, hogy többre jutnának, mint fajuk kihalása. Ha esetleg tettük mégis többnek bizonyulna, akkor cselekednünk kell, ahogya n urunk, Maligos is kérte. - Asz egyesszég még fennáll - válaszolta az els ı. - Mi isz csak akkor lépünk köszbe, ha ıfelszége, a dics ı Alexszt-rasza így kívánja. - Akkor ezt megbeszéltük. - Ezzel a gömb fénye elha lványult, belseje elfeketedett. A túloldalon megszakították a kapcsol atot. A Figyel ı elengedte a gömböt, az pedig engedelmesen belebege tt egy rekeszbe a barlang falában. Egy szisszenés kíséretében megrázt a fejét. A kisebb fajok folyton olyan dolgokba avatkoztak, amelyek túllépik a képességeiket. Hibáik következményeit nekik maguknak kellett elszenvedniü k, egészen addig, amíg a világ nem szenved miattuk. Ha ez történne, akkor a sárkányok is közbeavatkoznak majd. - Osztóba, osztóba éjtündék! Egy világok közti világban, a testet öltött káosz m élyén, egy tüzes tekintetben csillant érdekl ıdés hirtelen, amikor Azshara El ıkel ıinek m őve megérintette, a lángoló birodalom határát. A szemlél ıdı azonnal felismerte az érintést; valahol valaki ısi igéket mormolt. Valaki olyan mágiával próbálkozott 75 - saját hitét túlbecsülve -, amelyet ık, egyedül csak ık ismertek a maga teljes valójában. Csak ık tudták, hogyan használják a maga teljességében, m ire való a maga lényegi mivoltában. De hol? Kutatott, majdnem meglelte a forrást, azután újra e lveszítette. Érezte, hogy közel, nagyon közel volt hozzá. Várnia kellett még. Mint a többiek, ı is kezdett újra megéhezni. Biztos volt benne, ha még egy kicsit várakozik, pontosan tudni fogja, hogy a varázshasználók melyik világon léteznek. Erezte mohóságukat, buzgós águkat, elszántságukat. Nem fogják félbehagyni, amit elkezdtek. Hamarosan... ha marosan megleli az utat a kis világocskájukra... Akkor a többiekkel együtt újra jóllakhat majd. ét 'S~\ roxnak rossz el ıérzete támadt, küldetésük folytatá-I H| sával kapcsolatosan. Nagyon rossz el ıérzete támadt. *t-*- - Ezek meg hová lettek? - mormolta maga elé. -Hol vannak már, na?! Hogy tudtak eldugni egy sárkányt? A nyomok egy bizo nyos pontig egyértelm őek voltak, de azután már csak két ember lábnyomait tal álták. Márpedig a vastag hó mindent meg ırzött, és a termetes mancsok okozta mélyedéseknek, nem kellett volna csak úgy elt őnnie! Észre kellett volna venniük, ha netán egy sár kány szökkent itt a leveg ıbe - és ilyesmit egyáltalán nem láttak. Emberré vál tozott volna az a dög? Ilyesmir ıl még ı sem hallott, holott már élt akkoriban, mikor a Zor dszirt mélyén az orkok, vörös sárkányokat tenyésztettek. - Talán arra - mutatott el ıre Laska. Homlokát mély ráncok barázdálták, ahogy maga is elt őnıdött a nyomok különös fajtaváltozásán. - A szoros f elé mehettek.

- Túl sz őkös egy akkora állatnak - mordult rá Brox. Felemelt orral a leveg ıbe szippantott; a sárkány szaga mindent megtöltött a h ágón. Majdnem teljesen elfedte az embersza- 77 got. Sárkány és varázsló. Egyezmény ide vagy oda, j ó nap volt a halálra. Feltéve, hogy megtalálják ellenfeleiket. Letérdelt, hogy tüzetesebben megvizsgálja a nyomoka t, és el kellett ismernie, hogy Laska feltételezésének volt alapja. Egy terüle ten az érkez ık mindent letapostak, ık maguk lentr ıl jöttek, és más út csak a szoros felé vezet ı maradt -amerre a két emberi nyom haladt. De akkor is; a sá rkány nyoma egyszer ően elt őnt. Ha találkoznak a másik kett ıvel, a bestia is biztosan újra el ıbújik. Az id ısebb harcos a szoros felé nézett: - Menjünk! Fegyvereiket kézben tartva, betrappoltak a sz őkös átjáróba. Brox horkantott egyet, ahogy végignézett az egyre sötétebb ösvényen . Az határozottan túl keskeny volt egy sárkánynak, problémás talán még egy sárkán ykölyöknek is. Akkor hát hova a fenébe lett az a sárkány? Alig tettek néhány lépést, amikor meghallották vala miféle állat szörny ő vonyítását. Egymásra pillantottak, de nem lassított ak. Egyetlen igazi harcos sem torpan meg a veszély els ı jelére. Ahogy mélyebben behatoltak a szorosba, az árnyak rendszeresen megtréfálták szemüket és úgy ér ezték, természetellenes teremtmények sompolyognak köröttük. Brox fáradtabb volt már társánál, s lihegni kezdett, ahogy megpróbált lépést tartani a másik or kkal. Fejszéje súlya lehúzta a karját. Egy kiáltás - emberi kiáltás - visszhangzott a fala król. Az egyik mágus lehetett az, nem sokkal el ıttük. - Brox... - kezdte a fiatalabb ork, de abban a pill anatban iszonytató látvány töltötte be a teret el ıttük, tüzes képzet, amilyet még sohasem láttak azel ıtt. Az a dolog túlterjedt a szoros határain, átáramlótt a sziklákon is. Nem t őnt él ınek, de kétségtelenül úgy mozgott, mintha valamely cél felé haladna. Hangok - véletlenszer ő, 78 kaotikus hangok - ütötték meg az orkok fülét, és a tüzes látomásra nézve úgy érezték, mintha az örökkévalóságba bámulnának. Fajtájukból adódóan a két harcost nem lehetett könn yen megijeszteni, de a szörny ő - és minden bizonnyal mágikus - látomás elborított a érzékszerveiket. Brox és Laska k ıvé váltan meredt arra a dologra, melyr ıl teljes bizonyossággal tudták, hogy fegyvereikkel tehetetlenek lesznek ell ene. Az id ısebb ork h ısies halálra vágyakozott, és nem olyasfélére, amilyet az a valami kínált. Az ilyen halálban nem látott küzdelmet, lehet ıséget, nemességet. A tüzes látomás kész volt úgy elnyelni ıket, ahogyan a barom hessegeti el a zavaró szúnyogo kat, vagy talán még ennyi er ıfeszítést sem érdemeltek t ıle. Ebbe belegondolva hamar döntésre jutott: -Laska! Fuss! Ugyanakkor maga Brox sem tudta volna teljesíteni a parancsot. Megfordult ugyan, de elcsúszott a hóban, mint valami esetlen kisgyerm ek. A nagydarab ork orra bukott és beverte a fejét egy nagyobb k ıtömbbe, amely mindaddig a hó alatt bújt meg. Fegyvere kiesett kezéb ıl. Laska - még mindig a döbbent ijedelem hatása alatt - ösztönösen az egyre közeled ı jelenség varázslatos mivoltát vádolta, társa eleste miatt. A cselekvéshez rémületéb ıl merítve er ıt úgy döntött, nem fut el. Oldalra vet ıdött és behúzódott a sziklafal egy mélyedésébe; rát apadt a

mélyedés falára és bízott a szilárd szikla védelméb en. Várta a megfelel ı pillanatot, amikor az a valami elhalad mellette, és ı lecsaphat rá - mert bizonyos volt benne, hogy valamely mágiatudó keltet te maga körül azt a borzasztó lángörvényt, s akkor az ellenségnek ott kellett len nie valahol a közepében! Brox próbálta kirázni fejéb ıl a szédülést, szeméb ıl a homályt, de amennyit látott, abból azonnal felismerte a fiata- 79 labb ork tévedését. Térdre emelkedve kiáltott oda: - El onnan! Messzebbre! De a zajok kavalkádja elsöpörte, magába olvasztotta hangját. A félelmetes t őzvirág még közelebb húzódott, és Brox rémülettel el telve nézte végig, ahogy a jelenség legszéle eléri Laskát. A szerencsétlen ork torkából ezerszólamú sikoly tört el ı, ahogy egyszerre megöregedett és megfiatalodott. S zemei kidülledtek és minden tagja úgy hullámzott, mintha valamiféle s őr ő folyadékból lenne, s nem húsból, csontból. Tagjai megnyúltak és összezsugoro dtak, vonásai egyszerre összefonnyadtak és szétfolytak. Egy utolsó istentel en sikollyal a fiatal ork teste magába omlott, minden ellenállást feladva eng edelmeskedett az ismeretlen er ınek, mely a lángoló látomásból áradt. - A Horda minden vezérére...! - Brox lélegzete elak adt az iszonyattól. Közben - maga sem tudta, hogyan - sikerült talpra kecmeregni e. Csak állt ott és bámulta a helyet, ahol az imént még Laska próbált elrejtezni valami vagy valaki el ıl. Valahogy még mindig abban reménykedett, hogy társa valamilyen csodálatos módon újra megjelenhet ott, sértetlenül. De végül a szikl afal mélyedése, a biztosnak hitt védelem is olvadtan eltorzult, hidegen, g ız nélkül fortyogva változott el. A veterán ösztönösen felkapta fejszéjét, és annak n yelét markolászva, teljes er ıbıl futni kezdett. Nem érzett szégyent. Nincs ork, ak i szembeszállhatott volna ezzel. Viszont az, hogy úgy haljon meg, mint a társa, egészen haszontalan dolognak t őnt. De futhatott bármilyen gyorsan, a tüzes látomás még sebesebben követte. A számtalan hang és zaj szinte megsüketítette, és Bro x összeszorított fogakkal próbált minden erejével csak rohanni, el ıre és még el ırébb, el a leküzdhetet- 80 lent ıl. Érezte, azután már tudta is, hogy képtelen lefut ni azt a dolgot, ott mögötte, de csak azért is tovább próbálkozott. Csup án két lépést tehetett még, miel ıtt a jelenés egészben elnyelte. Krázus minden csontja, minden izma, minden idegszál a sikoltott. Ez volt az egyetlen ok, amiért még nem merült el az eszméletve sztés fekete mélységeiben. Még mindig nem igazán értette, mi történhetett. Az egyik percben még Ró-nint próbálta elérni, azután valahogy - annak ellenére, hogy nem volt ott mellette - ıt is elnyelte a rejtélyes rendellenesség. Az emberr el fenntartott tudati kapcsolaton keresztül szippantotta be. De hogyan? M inden mágikus ismeretét latba vetve sem értette a dolog mikéntjét. Képek villantak kábult elméjébe; tájak, teremtménye k, tárgyak képei. Krázus valamely végletes formájában érzékelte az id ıt, minden pillanatot egyszerre és különváltan. Közben mintha önnön id ıbe-vetettsége is szétvált volna, teste és szelleme különállóan m őködött. Mintha t ıle függetlenül tenné, tudata kaotikus gondolatsorokkal szórakoztatta -egyszer elzárkózott a felszínes emlékek mögé, másszor kitárult a világra, és víziók sokaságává vá ltoztatta azt. Ez utóbbi állapotában rémiszt ı látomás tárult Krázus elé. A kavargó id ıkáosz közepette olyan látványra pillantott, " amelyt ıl minden reménye darabokra

tört. A dühöng ı örvény középpontjában Nozdormu, az Id ı nagyszer ő Fejedelme esett csapdába, mint légy a pókhálóban. Í Nozdormu a maga teljes, szörny ő pompájában nem húsból és csontból, hanem az örökkévalóság aranyszín homokjából való sárkányként verg ıdött középen. Ékkıszer ően csil- 81 lógó, mégis leginkább olvadt aranyhoz hasonlatos, n apszín ő szemei tágra nyíltak, de egyáltalán nem látták Krázus jelentéktelen alakj át. A hatalmas sárkány egyszerre küzdött és * kínlódott, rabul ejtve is azért harcolt, hogy egyben tartson mindent - egyszerre az egész világot. Nozdormu egyformán volt áldozat és megment ı. Csapdába esett minden id ıben, miközben ı maga tartotta egyben az id ıt. Ha ı nem létezne, és nem tenné, mit lénye és kozmikus szerepe megkövetel, akkor minden id ıpillanat egybecsúszna, sorrendjük kiismerhetetlen változásoknak lenne aláv etve, és a világ valamiféle felfoghatatlan, végs ı káoszba fulladna. Mintha sohasem létezett volna eg észként. Újabb kínhullám tépett Krázus idegeibe. Akaratlan k iáltott fel a sárkányok ısi nyelvén, teljesen elveszítette önuralmát. A szenved éssel együtt megérkezett a felismerés: még mindig él. A tiszta gondolatba kapa szkodva küzdeni kezdett, hogy összeszedje magát, csendre kényszerítette háborgó t udatát, akaratával legy ızte a fájdalmat. Kinyitotta szemét, s bólogató fákat látott köröskör ül. Hatalmas, buja fákat akkora zöld lombkoronával, hogy szinte elfedték az eget. Madarak énekeltek az ágakon, apró teremtmények zörögtek siet ısen az avarban. Krázus bizonytalanul érzékelte a lenyugvó nap fényét és a lágyan, álmosa n lebeg ı felh ıket. A táj oly békés volt, hogy a sárkánymágus kezdte az t hinni, meghalt, és már odaát van. Azután valamely kevésbé mennyei hang, el mormolt szitkozódás ragadta meg a figyel- \ mét. Balra nézett. Rónin a tarkóját dörzsölgette, és próbált feltápász kodni. A lángvörös hajú mágus a hátára érkezhetett, alig néhány lábnyira, korábbi tanítójától. Nem tudni, hogyan ke- [ rült a szájába, de port és füvet köpöt t, közben hevesen pis- 82 ') lógott. Puszta véletlenségb ıl épp Krázus irányába nézett el ıször. - Mi a...? - Csak ennyit sikerült kinyögnie. Társa beszélni próbált, de torkán el ıbb csak beteges krákogás jött ki. Nyelt egyet, és újra próbálkozott: - Nem... tudom. Meg... megsérültél? Nincs semmi bajod? Karjait és lábait próbálgatva, Rónin vágott egy gri maszt. - Mindenem fáj, de... úgy t őnik, semmim sem tört el. Hasonló mozdulatok után a sárkánymágus ugyanezen kö vetkeztetésre jutott, a saját tagjaival kapcsolatban. Olyannyira sértetlenül érke ztek meg, hogy az kifejezetten megdöbbent ı volt. Azután eszébe jutott Nozdormu folytonos er ıfeszítése ott, az örvény közepén. Talán felfedezte ıket és nem került sok energiájába, hogy gondoskodjon az épségükr ıl. De ha valóban ez történt... Rónin leült, majd inkább hanyatt heveredett. - Vajo n hol vagyunk?

- Fogalmam sincs. Úgy érzem, tudnom kellene, de... -Krázus hirtelen abbahagyta, mert rátört a szédülés. Elesett, s egészen addig cs ak feküdt ott csukott szemmel, míg a roham továbbállt. - Krázus? Mi történt? - Semmi baj. Legalábbis így hiszem. Még nem rázódta m helyre a történtek után. Majd elmúlik - válaszolta, bár azt észrevette, hogy Rónin sokkal jobban érezte magát, mint ı. A mágus felült, és nyújtózkodni próbált. Hogyan l ehetséges, hogy egy törékeny emberi lény jobban viseli a megpróbált atásokat, mint egy sárkány? Zord elhatározással felült, a szédülés ismét rátört , de leküzdötte. Elszakította gondolatait a bajától és újra körülnézett. Igen, a hely egészen ismer ısnek t őnt. Már járt ezen a vidéken, de vajon mikor? 83 Hirtelen rémülettel töltötte el a kérdés: mikor? No zdor-mu csapdába esett a rendellenességben, amely rajta keresztül nyitottá v ált minden id ıre. Akkor talán ık sem csak a térben mozdultak el. Mikor? A s őr ő lombok egyre növekv ı árnyéka lassan lehetetlenné tette, hogy eleget lásson a tájból, és azonosítsa azt valamely emlékév el. Fel kellett röppennie. Egy rövid kör még biztosan nem veszélyes. A környék en településnek nyoma sem látszott, tehát civilizált népek nem nagyon vehetté k észre. - Maradj itt, Rónin! Körülnézek odafentr ıl, mindjárt jövök. - Bölcs dolog? - Inkább szükséges. - Krázus minden további szó nél kül kinyújtotta karjait, és próbált átalakulni. A várt eredmény helyett azonban a sárkánymágus kétrét görnyedt a fájdalomtól, tagjaiban gyengeség áradt s zét. Egész teste iszonytatóan fájt, mintha kifordították volna, izmait kocsonyásn ak érezte, és elveszítette egyensúlyérzékét. Er ıs karok nyúltak a hóna alá, s még miel ıtt elesett volna, Rónin óvatosan lefektette a puha f őbe. - Jól vagy? Úgy nézel ki, mint aki... Krázus közbevágott: - Rónin...! Nem tudok átváltozn i... Nem tudok átváltozni! Az ifjabb mágus összeráncolta homlokát, nem értette meg a hangsúlyt: - Még gyenge vagy, Krázus mester. Az utazás azon a valami n keresztül... - De te már állsz! - Fekve valamivel jobban érezte magát. Felkönyökölt: - Ne vedd sértésnek, ember, de amin átkeltünk, annak ros szabb állapotba kellett volna hoznia téged, mint engem. Volt tanítványának tekintete elsötétedett. Ért ın bólintott: - Azt hittem, te tartottál életben, és emiatt merültél úgy ki. 84 - Sajnos, azt kell mondjam, amint belekerültünk az örvénybe, attól kezdve semmit sem tudtam tenni érted vagy magamért. És tén y, hogy ha Nozdormu nem lett volna ott... - Nozdormu? - Rónin szemei elkerekedtek. - Ott volt ? - Te nem láttad? -Nem.

Egy hosszú sóhaj után a sárkánymágus elmondta, mit látott. Rónin mereven bámult maga elé. - Lehetetlen... - motyogta kétszer is. - Borzasztó - helyesbített Krázus. - És hozzá kell tennem, hogy még ha Nozdormu mentett is meg minket, attól tartok, nem tud vissza küldeni oda, ahonnan elindultunk. Úgy értem; id ıben. - Gondolod, hogy... - Rónin kétségbeesetten nézett rá. -Gondolod, hogy más korba kerültünk? - Igen. De sejtelmem sincs, melyikbe. Azt sem tudom , hogyan leszünk képesek visszatérni a saját korunkba. Rónin a sarkára ült és a messzeségbe bámult. - Veré za... - motyogta maga elé. - Szedd már össze magad! Nem tudom, hogyan térhetün k vissza, de ez nem azt jelenti, hogy nem kutatjuk a módját és nem próbálko zunk! De el ıbb élelmet és menedéket kell találnunk. És persze, meg kellene is mernünk a környéket. Ha rájövünk, hogy hol vagyunk, könnyebben kiszámíthatj uk, merrefelé találunk valami segítséget - ha lakik egyáltalán valaki a környéken . Segíts fel, kérlek! Az ember segítségével felállt, s néhány botladozó l épés után úgy döntött, elég er ıs a járáshoz. Röviden megbeszélték, hogy merre indu ljanak, és végül az északi irányt választották, amerre dombokat láttak a távol ban. Onnan talán elég messzire ellátnak majd a fák felett, másnap, hogy t aláljanak valami falut vagy más településfélét. 85 Nagyjából egy fertályórája gyalogoltak, amikor a na p elt őnt a láthatár mögött. Néhány szóban megtárgyalták a dolgot és úgy határoz tak, folytatják útjukat. Szerencsére Rónin tarisznyája valahogy rajta maradt az átélt események közepette, és egy-két útjukba kerül ı bokorról kiegészítették a vacsorát savanyú, de táplálónak t őnı bogyókkal. Bár az embernél vékonyabb, szinte tünde külsej ő Krázus messze kevesebb ennivalót igényelt így, mint természetes alakjában, az összekészített élelemb ıl mégis igen kevés maradt. Tudták, hogy másnap tör ıdniük kell a táplálékszerzéssel is. A fagyos hegyvidéki úthoz magukra öltött, vastagabb öltözék remekül megtartotta a meleget, mikor az éj leszálltával h őlni kezdett a leveg ı. Krázus különleges látása lehet ıvé tette, hogy elkerüljék a nagyobb gödröket, és me gmaradjanak a kijelölt útirányban. Azonban még így is lassan hala dtak, s el ıbb-utóbb igencsak megszomjaztak. Végül halk csörgedezés ütötte meg fülüket nyugatról , és a hang egy kis patakhoz vezette a párost. Rónin és Krázus örömmel térdelt l e, hogy kezével merítsen a hős vízb ıl. -Köszönet az Ötöknek! - mondta a sárkánymágus, m iután ittak. Rónin csak csendben bólintott, túlságosan elfoglalta, hog y egyszerre nyelje le az egész patakot. Miután szomjukat oltották, leültek a vízparton. Krá zus hamarosan indult volna tovább, de valójában már az ı ereje is megfogyatkozott. Le kellett pihenniük, hogy lehet ıleg a hajnal els ı fényével kelve, folytathassák útjukat. Mindezt elmondta Róninnak, aki azonnal egyetértett. - Nem h iszem, hogy tenni tudnék akárcsak egy lépést is - tette hozzá a mágus -, de azt hiszem, a t őzrakáshoz még lenne elég er ım, ha gondolod. - A ruháink melegen tartanak. Jobban szeretnék most némileg óvatosabban kalandozni.

86 - Igazad lehet. Eltelt némi id ı, amíg csendesen feküdtek, majd újra Ró-nin szólalt meg: - Úgy sejtem, a Horda els ı betörése idejében lehetünk. Talán valamivel el ıtte. Ez valahogy nem t őnt túlságosan valószín őnek Krázus számára, de nem szólt ellene. İ is érezte a bajt, nyugtalanította valami megfoghat atlan sejtelem, ami akár háborúra is utalhatott. Ám valamiképpen azt is érezte, hogy a maguk mögött hagyott ligetek, a leveg ı köröttük jóval ısibb annál, amit Rónin feltételez. Csak valahogy semmi sem jutott még eszébe a vidékr ıl, de azért bízott emlékezetében. Talán csak túl fáradt vagyok. Sokkal inkább a kimerültség, mint bármiféle megegye zés okán ott maradtak, ahol leültek, és álomba zuhantak. Nem aggódtak a hely mi att. A patakparti meredély elfedte ıket a közelben járó teremtmények el ıl, és bíztak benne, hogy lesznek olyan éberek, mint régebben, amikor még több éjszak át töltöttek a vadonban. Kimerült, álomtalan szunnyadás borította rájuk lepl ét. Fémen csendül ı fém zaja tépte szét álmaik köpönyegét. Krázus kiny itotta szemét, de egy ideig csak meredt a semmibe, a sötétségbe bo rult égre és a sziporkázó csillagokra, melyek között mintha egy különösképp i smer ısnek t őnı, lángoló tekintet sejlett volna. Visszamaradt álomkép talán. Ismét meghallotta a fémes csendülést. Amint megmozdult volna, Rónin kezét érezte a száján . Hosszú-hosszú élete során egy ilyen cselekedet szinte mindig azzal járt volna , hogy kínokkal terhes leckét ad a halandónak jó modorból. De az id ısebb Krázus nem csupán jóval türelmesebb volt fiatalabb önmagánál, hanem meg is bízott a mel lette fekv ı emberben. Föntr ıl mozgás zaja hallatszott, halkan bár, de a gyakorlot t fül számára, akár mennydörgés is lehetett volna. 87 Rónin felmutatott. Krázus bólintott. Mindketten has ra fordultak, óvatosan emelkedtek négykézlábra, és próbáltak kilesni a mer edély széle mögül. Órák telhettek el, mióta álomba merültek, már a hold is lenyugodott. A közeli liget csendes volt, kivéve néhány rovar dallamos zümmögés ét és ciripelését. Ha az imént nem hallották volna azt a kevésbé természetes , halk csendülést, Krázus nyugodtan visszad ılt volna fekhelyére. Azután meglátták a két szörnyeteget, ahogy azok las san, kényelmes lépésekkel elhaladnak a közelben. El ıször még Krázus sem ismerte fel ıket, azután - minthogy ilyen körülmények közt is jobban látott az embernél - a csillagfényben ki tudta venni a négy teremtmény körvonalait. Két e mberszer ő alak lovagolt termetes, izmos nagymacskákon. Magasak voltak, igen vékony alkatúak, mint a tündék , s felszerelésükb ıl ítélve harcosok lehettek. Éjszaka-szín ő vértezetet viseltek és magas, bóbitás sisakot. Vonásaikat még a sárkánymágus sem tudta kivenni a s ötétben, de mozdulataik jóval kifinomultabbak, kecsesebbek voltak az emberekénél. Karcsú, fekete hátasaikon ülve úgy haladtak el, mintha tökéletesen látnának a sötétben. - Meglátnak, miel ıtt észrevennéd, hogy közelednek - suttogta Krázus. - Nem tudom, mifélék lehetnek, de nem a mi fajtánkból val ók. - Többen is vannak - válaszolta Rónin, szintén súgv a. Elég gyengén látott, de az imént épp a megfelel ı irányba pillantott, hogy a csillagok fényében mégi s felt őnjön neki a másik két alak.

A négy katona szinte tökéletes csendben mozgott. Je lenlétükr ıl csupán néha-néha adott hírt valamelyik állat hango-sabb szusszanása, vagy a korábban hallott halk csendülés, esetenként a megérintett falevelek surro gása egy alacsonyabbra 88 lógó ágon. Mintha épp vadásztak volna. Krázus arra az ijeszt ı következtetésre jutott, hogy talán éppen ıket keresik. Az el ıször látott két lovas egyike megállította termetes, kardfogú hátasát, s arcához emelte egyik kezét. Halovány kék fény villa nt fel, és világított be egy kis területet az alak körül. Felemelt páncélkeszty ős kezében kicsiny kristályt tartott, amelybe beletekintve körbefordult, mintha a sötét tájat pásztázná vele. Alig néhány lélegzetvételnyi id ı elteltével markába fogta a kristályt, s ezzel kioltotta fényét. A mágikus eszköz ilyen köznapinak t őnı használata, csak részben aggasztotta a sárkánymágust. Amennyit a vadász hosszúkás, ibolyas zín vonásaiból látott, az sokkal inkább nyugtalanította. - Éj tündék... - sut togta. Az imént látókristályt használó vadász, rögtön Kráz us felé fordult. - Meghallhatta! - mormolta Rónin. Krázus gondolatba n átkozta magát ostobaságáért, és felugorva magával rántotta a mágu st: - Be az erd ıbe! Az az egyetlen reményünk! Egyetlen kiáltás visszhangzott az éjszakában, s a k örnyék megtelt lovasokkal. Rémiszt ıen fürge hátasaik ügyesen ugrottak el ıre, párnázott talpuk továbbra sem vert zajt. Akárcsak gazdáik, a párducok is csilláml ó ezüstszín szemekkel fürkészték a sötétséget. Mohó morgással jelezték, h ogy vágyaik szerint, a zsákmány nem menekülhet. Krázus és Rónin berohant egy bozótos mögé. Az egyik vadász elment mellettük, de a következ ı megállt és utánuk fordult, próbálta megkerülni a m agas aljnövényzetet. Tucatnyi éj tünde szóródott szét mö göttük és kutatta át a környéket, vagy próbálta elvágni a menekülési útvon alakat. Ahogy észrevették ıket, Rónin és Krázus befutottak az erd ıbe. Szinte azonnal sőr őbb részre jutottak, az ember megfordult és elkiálto tt egy szót. Mágikus energiából teremtett, 89 vakító gömb vágódott neki a mögöttük közeled ı éjtünde mellkasának, és letaszította hátasáról. Hangos reccsenés kíséretébe n vágta neki egy fa törzsének. A támadás csak arra volt jó, hogy a többiek felfigy eljenek rájuk, és még elszántabban vessék utánuk magukat. A nehezebb hala dás ellenére a vadászok feléjük irányították hátasaikat. A menekül ık továbbfutottak, de hirtelen kicsiny, néhány lépésnyi tisztásra értek. Krázus ol dalra nézett és látta, hogy üldöz ıik egy része máris megkerülte ıket. Ösztönösen varázslásba fogott. A színtiszta mágia n yelvén szólalt meg, szavainak lángfalat kellett volna teremtenie, amely legalább az egyik irányból távol tartja az üldöz ıket. Ehelyett kisebb-nagyobb tüzek lobbantak fel az aljnövényzetben, többnyire alkalmatlanul bármiféle védelmi szerepre. A varázslat pillanatnyi figyelemelterelésnek bizonyult, s csupá n maroknyi lovas ellenében. Az éj tündék többsége legfeljebb kósza gondolatot s zánt a dolognak.

Krázus ismét kíntól és gyengeségt ıl görnyedt össze. Újra Rónin sietett a segítségére. Ugyan valamivel gyengébb változatban i smerte, de megismételte a sárkánymágus varázslatát. Meglepetésére a hatás jóv al er ıteljesebb formában jött létre, mint amire számított. Üldöz ıik el ıtt hatalmas, mohón lobogó lángok törtek fel, és a lovasok nemcsak megálltak, de kényszer ően szét is szóródtak. Az éjtündékhez hasonlóan Rónin is dermedten állt az eredmény láttán, de hamar összeszedte magát. Krázus mellé lépett, és legyengü lt társát támogatva, újra bevették magukat a fák közé. - Találni fognak... - lihegte Krázus, nehezen véve a leveg ıt - ...egy utat. Ismerhetik a környéket. - Minek nevezted ıket? - A férfi közben hátrapillantva látta, hogy ez úttal lerázták valamelyest vadászaikat. 90 - Éjtündék, Rónin... Emlékszel? Az ember és a sárkánymágus egyaránt köt ıdött Dalaran-hoz, a mágusok városához, a tudás egyik fészkéhez. A legendákból és a valószín őleg történelmi leírásokból az ember is ismerhette az éjtündéket, a legendás fajt, amelyt ıl Ve-réza népe származott. Majd miközben a Lángoló Légió ellenében küzdöttek, az éjtündék újra felbukkantak, és nem túlzás azt állítani, hogy a há ború kimenetele részben az ı közbeavatkozásukon múlott. - Az éjtündék nem a szövetségeseink? - torpant meg Rónin, feledve az üldöz ıket. - Elfelejtetted, hogy nem feltétlenül vagyunk a saj át id ınkben. Valójában az újbóli felbukkanásuk el ıtt még a sárkányok is úgy hitték, hogy rég kihaltak , miután... - Krázus hirtelen elhallgatott, mintha ne m lenne bizonyos benne, hogy folytatni akarja. Kiáltások harsantak a közelben. Három vadász érte u tol ıket, és emelte rájuk ívelt kardját. Elöl az közeledett, aki a látókristá lyt használta. Rónin lángjai oldalról világították meg arcát, melyen a tündék mi ndegyikére jellemz ı szépséget örökre tönkretette egy hosszú sebhely baloldalt, a szemt ıl le egészen a fels ı ajakig. Krázus ismét varázsolt volna, de a próbálkozás csak arra volt jó, hogy ismét térdre essen kínjában. Rónin a karjába kapaszkodva tartotta, közben a támadók felé fordult. - Ritonus zerak! - kiáltotta el magát. Az éj tündékhez legközelebb lév ı ágak hirtelen megnyúltak, és hálószer ő akadályt képeztek el ıttük. Az egyik vadász beleakadt és kicsúszott a nye regb ıl, a következ ı megállította hátrah ıköl ı hátasát, miel ıtt társa sorsára jutott volna. Vezet ıjük azonban megtorpanás nélkül vágta át az ágakat, mintha csak a leveg ıt hasogatta volna maga el ıtt; mozdula- 91 tai nyomán vöröses villanások bizonyították, pengéj e mágikus voltát. - Rónin! - sziszegte Krázus. - Menekülj! Hagyj itt! Volt tanítványának azonban esze ágában sem volt eng edelmeskedni az effajta parancsnak, ahogyan a helyében ı maga is ott maradt volna. Rónin lenyúlt az övéhez és egyik erszényéb ıl kivett valamit, ami leginkább csillogó higanygoly óra

hasonlított. A dolog pillanatok alatt megnyúlt, és halovány fehéren fényl ı pengévé növekedett - Rónin még a háború végén kapta a fegyvert, ajándékképpen egy tünde parancsnoktól. A mágus pengéjének fényében az éjtündék vezet ıjének vonásain ül ı g ıg, meglepetéssé változott. A következ ı pillanatban fegyvereik összecsókolóztak. Karmazsinvörös és ezüstfehér szikrák ugrottak a lev egıbe. Rónin egész testében megremegett a kivédett csapás erejét ıl, az éjtünde pedig majdnem kicsúszott a nyeregb ıl. A párduc felüvöltött, de borotvaéles karmai nem érték el a mágust; gazdája épp megrántotta a kapaszkodónak használt gy epl ıt, amikor támadhatott volna. Újra összecsaptak. Bár Rónin mágus volt, az utazáso k veszedelmei közepette megtanulta értékelni a közelharc tudását. Veréza jó l kitanította, így még gyakorlott harcosokkal szemben is megállhatta a hel yét, legalább egy ideig, s a tünde penge segítségével, esélye volt a gy ızelemre. De a túler ıvel szemben ı is tehetetlen volt. Bár az egyetlen éj tündét és bestiáját még távol tartotta magától, de a három má sik vadász érkezésével, minden reménye elveszett. Ketten egy termetes hálót tartottak dobásra készen. Krázus zajt hallott hátulról, és odapillantva még h árom éjtündét látott, szintén egy nagy hálóval felszerelkezve. Akárhogy próbálkoz ott, nem bírta kimondani a hatalommal átitatott sza- 92 vakat, melyek megmenthették volna. İ, a sárkány, magatehetetlenné vált. Rónin is látta az els ı hálót és hátrálni kezdett, hogy ellenfelét a többi ek és önmaga közé vezesse. Felkészült arra, hogy kardjáva l vágja ki magát, ha az éj tündék rávetik azt az alkalmatosságot. A vezér el ırébb ösztökélte hátasát, hogy lefoglalja a férfi figyelmét. - Mögötted! - kiáltott Krázus, de már ennyit ıl is elborította a gyengeség. Azután sikerült folytatnia: - Még egy... -Csizmás l áb rúgta fejbe oldalról. Krázus eszméleténél maradt, de látása elhomályosodo tt. A fájdalom ködén át figyelte, ahogy a sötét alakok közelebb húzódnak tá rsához. Rónin félrecsapott egy vagy két pengét, megugraszto tta az egyik nagymacskát, azután hátulról ráborult egy háló. Sikerült kivágni a magát, de ekkor a másik háló vonta ölelésébe, és a mágus karjai teljesen be legubancolodtak. Rónin már nyitotta száját, hogy varázslatot mondjon, de egy p áncélkeszty ős kéz, keményen az állkapcsára zuhant. A mágus elesett. Krázus dühödten rántotta ki magát kábulatából. Er ıt merített tehetetlensége felett érzett haragjából, elmormolta a szükséges sz avakat, és az éj tündék vezet ıjére mutatott. Varázslata ezúttal létrejött, de cél t tévesztett. Aranyszín villám csapott az egyik éjtünde melletti fába, kett éhasította annak törzsét és letört három vaskos ágat, melyek maguk alá temették a vadászt és hátasát. A vezet ı Krázus felé fordult. A sárkánymágus még védekezni próbált, de csak gyengén; a több oldalról érkez ı öklök és talpak, hamar maguk alá gy őrték. Végül magához ölelte a szenvedést ıl mentes öntudatlanság. Végignézte, ahogy a katonái összevissza verik a kül önös figurát, aki - inkább véletlenül, mintsem saját erejéb ıl - 93 megölte egyik bajtársukat. Jóval azután, hogy áldoz atuk eszméletét vesztette, még hagyta, hogy harcosai kiéljék dühüket a mozdula tlan testen. A párducok

sziszegtek és morogtak a vérszagtól; néhány éj tünd e hátramaradt, nehogy a termetes bestiák is kivegyék részüket az ırjöngésb ıl. Amikor úgy ítélte, hogy elérték az er ıszak határát, és minden további veréssel a rab élet ét veszélyeztetnék, Varo'then megállította ıket: - Xaviosz nagyúr élve akarja ıket! - csattant fel a sebhelyes parancsnok. - Ugye nem akarunk csalódást okozni neki? A többiek szinte elugrottak áldozatuk mell ıl, tekintetükbe félelem költözött. Xaviosz hajlamos volt halállal jutalmazni az óvatla nságot és a hibákat - kínterhes, elnyújtott halállal. Ehhez gyakran válas ztotta Varo'then korántsem ellenkez ı kezét, mint a végrehajtás eszközét. - Óvatosak voltunk, kapitány - menteget ızött az egyik katona. - Mindketten túl fogják élni. Varo'then bólintott. Még mindig csodálkozott rajta, hogy a királyn ı f ıtanácsosa hogyan fedezte fel a két idegen jelenlétét. Neki cs ak annyit mondott, amikor magához hívatta, hogy valamely különleges esemény t örtént a környéken, és nézzen utána a dolognak, vigyen be minden furcsa alakot, a kit talál. A mindig éber kapitány felfedezte, hogy a nagyúr szemöldöke kicsi t összébb húzódik, ami azt jelentette, hogy Xaviosz nyugtalanabb volt az ismer etlen „esemény" miatt, mint amennyire kimutatta. Varo'then a foglyokat szemlélte, miközben emberei f elfektették az összekötözött testeket egy-egy párduc hátára. Bármit vagy bárkit várt is a kancellár, abban biztosan nem volt benne ez a páros. A gyengébbik, a kinek sikerült ell ınie azt a gyilkos varázslatot, szinte éjtündének nézett ki, d e b ıre sápadt, majdnem fehér volt. A másik, a fiatalabb és jóval 94 tehetségesebb varázshasználó, nos, Varo'then nem tu dta, miféle szerzet lehet. Nem különbözött sokban az éjtündék-t ıl, de nyilvánvalóan más fajból származott. A veterán harcos még sohasem látott efféle teremtmé nyt. - Nem számít - mormolta maga elé. - Xaviosz majd ki találja. Még ha egyenként kell is kitépnem a tagjaikat, vagy élve kell megnyú znom ıket, akkor is megtudjuk az igazat. - Döntsön a kancellár bármiféle mód mell ett, h őséges kapitánya ott lesz, hogy bármikor munkához láthasson tapasztalt k ezeivel. •Hat alfurion nyugtalansággal eltelve tért vissza otthon ába, az üvölt ı zuhatagok mellé, melyek közvetlenül a nagy éjtünde település, Suramar mögött rejt ıztek, az erd ı szélén álló fák között. A zuhatagot körbeleng ı természetes nyugalom, és a vadon viszonylagos érintetlensége miatt választotta e környéket lakhelyéül. A városban és a környéken - Khenariosz ligetét kivéve -, sehol máshol nem érezte jól magát. Alacsony, kerek épületet alakított ki fából és föld bıl, így háza éles ellentéte volt az éjtündékre jellemz ı építészetnek. Nem alkalmazta a színes díszítések garmadáját, amelyek egyértelm ően jelezték fajtája ama belülr ıl fakadó késztetését, hogy folyton túlragyogják saját maguka t. Otthona színeit a földt ıl és a természett ıl kölcsönözte; a zöldet az erd ıt ıl, a termékeny barnát a rögökt ıl, a rokon árnyalatokat innen vagy onnan. Alkalmazk odni próbált környezetéhez ahelyett, hogy - népe szokásai szerin t - a környezetet igazította volna a saját ízléséhez. Aznap éjjel az otthon sem hozhatta el számára azt a kényelmet és megnyugvást, mint máskor. Elméjét még mindig

96 m dühödt hangok és képek zaklatták, melyeket a Smarag d Álomban járva hallott és látott, s amelyek korántsem adtak választ kérdéseir e. Csupán képzeletében tártak szélesre olyan ajtókat, melyeket szívesebben tartot t volna csukva, lakattal lezárva, mert ami mögöttük rejlett, az hirtelen leh etségesnek t őnt. -A Smaragd Alomban látott képek számos dolgot jelen thetnek - mondta Khenariosz, még a tisztáson -, attól függetlenül, hogy mennyire t őnnek valósnak vagy valótlannak. Még amit valósnak tartunk - mint amit Zin-Azshariról láttál -, az sem feltétlenül valós, mert az álomvilág mindig a s aját játékait játssza a korlátok közé szorított tudattal. Malfurion biztosan tudta, hogy a félisten csak nyug tatni próbálja, mert a valóságot látta. Megértette, hogy Khenariosz is agg ódik a halandóknál nagyobb er ıket megmozgató, óvatlan mágiahasználat miatt, amely Azshara palotájában folyt. A hatalom, mellyel az El ıkel ık játszadoznak... mire való? Talán nem vették észre, hogy mennyire megfeszítik magát a valóság sz övetét a Forrás körül? Még mindig nehezen hitte el, hogy a királyn ı elnéz egy ilyen óvatlan és nyilvánvalóan pusztító tettet. Nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy valamiképpen Azshara ugyanakkora részt vállal minde bbıl, mint tanácsosai. A királyn ı nem csupán névleges vezet ıje volt népének; valóban uralkodott az éjtündék felett, még ha ezt az arrogáns El ıkel ıkön keresztül érvényesítette is. Malfurion próbált visszatérni mindennapi dolgaihoz, remélve, hogy legalább kis id ıre feledheti bajait. Házában csupán három szobát al akított ki, ami az ifjú éjtünde fajtársainak szokásaihoz viszonyítva, újfen t az egyszer őség példájaként szolgálhatott volna. Az egyikben ágya állt ama maro knyi könyv és tekercs társaságában, amelyek a természettel foglalkoztak é s összegy őjtötte ıket, segítségképpen 97 a tanulmányaihoz. Egy másik szoba, mely az épület h átsó részén helyezkedett el, éléskamraként szolgált, de betett ide egy egyszer ő kis asztalt is, s általában e mellett költötte el étkét. Malfurion mindkét szobát pusztán szükségesnek tekin tette. A harmadik helyiség, a társalgó volt a kedvence. A társalgó, ahová a hold fényesen ragyogott be éjjelente, és ahonnan kilátott az ezüstösen csillám ló vízesésekre. Legszívesebben itt meditált, általában itt t őnıdött el Khenariosz tanításain, avagy itt kortyolgatta kedvenc méznektár-borát, és bámulta a zuhogókat. Mindig itt vendégelte meg Tirandát és Illidant, az alacson y faasztalka mellett. Azon az estén sem Tiranda, sem Illidan nem kopogtat ott be hozzá. A lány visszatért Elun templomába, hogy folytas- '• sa tan ulmányait. Testvére - úgy t őnik, ezzel tovább szaporodtak a közöttük lév ı különbségek - az utóbbi id ıben inkább Suramar zajos fogadásait tüntette ki megjele nésével. | Végül is, ha jól belegondolt, Illidan soha nem is békült ki igazán a z erd ı csendjével. Malfurion hátrad ılt, lehunyta szemét, próbálta félresöpörni a felesl eges és zavaró gondolatokat, hogy megnyugtassa idegeit és m egtisztítsa elméjét. Alig néhány lélegzet- "| vételnyi id ı múltán újra kinyitotta szemét, s elmerült a vízesés éjszakai nyugalmában. Kiürített tudattal, m indenre nyitottan válogatott azon élményei s tapasztalatai, álma és Iá- • ■ tomása képei között, melyeket összevetve talán juthatott valami eredményre, a nyu gtalanító jelenségeket

illet ıen. Ám meditatív t őnıdéséb ıl felriasztotta egy árny, amely egyetlen pillanat alatt elvillant az ablak el ıtt, de elég nagy volt ahhoz, hogy elfedje a hold ezüstös korongját. Egy szemvillanásnyi id ıre elkapta a termetes, baljós alak| sötét körvonala it. Állat nem lehetett; az vagy lassabban moz- 98 gott, vagy kisebb volt, vagy eleve más alakban léte zett. Azonnal az ajtóhoz ugrott és szélesre tárta, közben lelkiekben felkész ült, hogy valamely természeti szellem segítségét kérje, ha szükséges. Ám odakint csak a zuhogok vize rohant, egyre csak tovább és tovább és megújulva, körötte a z erd ıszél fái álltak, és susogtak halkan az éjszakai szell ıben. Kijjebb lépett, körülnézett - biztos volt benne, ho gy testtel bíró teremtmény nem t őnhetett el ilyen gyorsan. A bikafej ő taurenek, a medveszer ő furbolgok nem voltak ismeretlenek számára, és bár kényelmesen elf értek volna a környék árnyékaiban, egyikük sem a gyorsaságáról volt híres . A szél újra megsusogtatta a lombokat, és valahol a távolban egy éjszakai madár éneke szólt, de a feltételezett betolakodó nem adott jelet magáról. M alfurion tudta, a vadont hiába is kérdezné az idegenr ıl - egyáltalán járt a környéken bármiféle idegen? -, mert ha ily remekül elrejt ızhetett, akkor magának is ismernie kellett az erd ıt, talán részének is kellett lennie. Akkor pedig eg yik fa sem tekinti idegennek vagy rendellenesnek a jelenlétét. Csak az idegeim játszanak velem, végül ezzel nyugta tta magát. Túl sok feszültség ért mostanában. Inkább visszatért a társalgóba és l eült iménti helyére középre, de nem bírta újra félretenni nyugtalanító érzéseit és gondolatait. Az árny akár káprázat is lehetett, ellenben az éjtünde szívében megtelepedett a bizonyosság, hogy a palotát, a körötte és benne zajló eseményeke t nem csupán elképzelte, s nem is jelképes vízióként látta. Eltökélte, hogy va lamiképpen megtudja az igazságot, valahogy többet is talál majd, mint amen nyit a Smaragd Álom felfedett el ıtte. 99 Az a tündeféle majdnem észrevette. Akár valami járn i alig képes csecsem ı, úgy botlott bele az egyik házába. Azért ennél többet vá rt saját sokat csiszolt jártasságától, melyet nem egy kiküldetésen bizonyít ott már. Öregszem, gondolta Broxigar. Amiatt nem aggódott, hogy képes lenne megvédeni mag át, ha az a sötét b ır ő teremtmény elkapja, de egyel ıre még nem érkezett el az ideje, hogy megadja magát vágyainak, és megkockáztassa a dics ı véget. Egyébként meg, annak alapján, amennyit a magányos alakból látott, valószín őleg nem lett volna nagy küzdelem lecsapni. Magas volt ugyan, de túl cingár, túl védt elen. Az emberek jóval érdekesebb és értékesebb ellenfeleknek t őntek, csak találna a környéken legalább egyet... Immáron nem el ıször, lüktet ı fájdalom hasított fejébe. Brox a halántékára tett kézzel, egy fának d ılve várta, hogy csillapodjon a kín. Szédülés fogta el, és bizonytalansága feler ısödött. Hogy pontosan mi történhetett vele az utóbb i órákban, arról - eszméletre térésekor azonnal beval lotta magának - fogalma sem volt. Nem halt kínhalált, mint Laska, ehelyett vala miféle ırület kerítette hatalmába. A felfogóképességén túl lév ı dolgok öltöttek testet a szeme el ıtt, és t őntek el ugyanolyan gyorsan. Még emlékezett rá, hogy kaotikus er ık örvénye ragadta magával és forgatta, miközben megszámlálhat atlan hang és látomás döngette józansága falait.

Végül a látomások gy ıztek, és Brox el ıtt elfeketedett a világ, vagy legalábbis mindaz, ami még maradt bel ıle. Akkor és ott bizonyossá vált számára, hogy több é nem ébredhet fel. Persze, mégis felébredt, de korán tsem a hegyvidék ismer ıs hidegében vagy az ırjít ı örvény mélyén. Ehelyett valamely kifejezetten nyugodalmas táj terült el körötte, ma- 100 gas fákkal és idillien hullámzó dombsággal, ameddig a szem ellátott. A nap épp lenyugvóban volt, s egyedül a madarak vidám csivite lése hallatszott. Még ha tomboló csata közepébe zuhant volna, Brox ak kor sem tudott volna többet tenni, mint csak feküdni ott és fekve is szédülni, elhalón nyöszörögni az iszonytató fejfájástól. Több mint egy órába telt, m ire összeszedte magát annyira, hogy felálljon, és még akkor sem tudott rö gtön útnak indulni. Szerencsére az idegesít ı várakozás közepette Brox felfedezett egy kisebb, d e annál megnyugtatóbb csodát. Fejszéje, melyet elvesz ettnek hitt, ott hevert t ıle alig néhány méterre, és marka fájdalmából ítélve va lószín őleg annyira szorította rémületében, hogy magával hozta, bárhová küldte is el a gonosz mágia. Merthogy - amint tisztultak kicsit a gondolatai, rögtön ez jut ott eszébe - minden bizonnyal csak valamely gonosz mágus m ővelhetett, ilyenfajta ırjít ı varázslatot. Hallott már az emberek ide-oda elviv ı varázslatairól, de ha valaki ezt ilyen formában használta, akkor csak ırült és gonosz lehetett. Odébb kúszott és er ıt merített az ismer ısre koptatott fejszenyél érintéséb ıl. Amint úgy érezte, hogy képes járni, azonnal elindul t. Idegen vidéken nem kifizet ıdı hosszan vesztegelni egy helyben, t őnjön a környék bármily békésnek. Gyaloglás közben próbálta felmérni a terepet, végül úgy döntött, a közeli erd ıszél felé veszi az irányt, és megkeresi a s őr őbb részeket. Ott bármikor el tudott rejtezni és bizonyos volt benne, hogy élelme t is talál majd. Legalább bogyókat és magokat, ha hús nem akad, azokon is el lehet élni egy-két napig. Egyedül és elveszve, Broxot az ösztönei vezették. M indegy, mi történt, Delej megbízta a feladattal, hogy tudjon meg minél többet , és ha ez azzal járt, hogy valamelyik má- 101 gus ideküldte, legalább körbenéz, hátha okkal küldt e ide, vagy hátha kiderülhet valami arról a mágusról. Ha a sárkánnyal együtt val óban azok ketten lennének a felel ısek ezért az egészért, akkor veszélyesek is lehetne k. O maga kés ıbb is meghalhat; els ıdleges feladata a népe védelmezése, szégyenét azutá n is lemoshatja. Legalább már azt megtudta, hogy miféle faj élhet az ismeretlen vidéken. A Lángoló Légió elleni háború végéig nem látott éjtün dét, nem is hallott róluk, de azóta sem felejtette el egyedi fizimiskájukat. Láto tt egy-két jár ırt, meg belebotlott abba a házba is, és már biztos volt ben ne, hogy valamiképpen ennek a fajtának a birodalmába került. E gondolat legalább reményt kelt ı, hogy egyszer még hazatérhet, s nyugodtabb szívvel fogott neki, k ijelölt feladatának. Az éjtündék és az orkok egymás mellett harcoltak Kalim doron. Nyilvánvalóan a népe új otthonaként szolgáló föld, valamely távoli részé re került. Némi felderít ımunka után biztosan képes lesz kitalálni, melyik ir ányban fekszik hazája, és meg is találja népét. Nem állt szándékában egyszer ően csak odamenni valamelyik éjtündéhez és megkérdezni, hogy merre induljon el. Még ha ezek ug yanazok a teremtmények voltak is, akik szövetségre léptek az orkokkal és az ember ekkel, akkor sem tudhatta, hogy a földjükre lép ı idegennel szemben barátságosan vagy ellenségesen viselkednek. Amíg nem derít ki valamivel többet, ad dig az óvatos orknak jobb, ha nincs szem el ıtt.

Bár a közelben Brox nem talált másik épületet, észr evette a halvány derengést, amely valami nagyobb települést ıl származhatott. T őnıdött egy darabig, meglazította a hátára szíjazott fejszét, majd megin dult arrafelé. Alig tett néhány lépést, amikor hirtelen újabb jár ırök bukkantak fel szemben. Egy gyors mozdulattal behúzódott 102 1.1 az egyik fa árnyékába, és hozzásimult a törzshöz. K etten voltak, azokon az átkozott nagymacskákon ültek, amelyek legutóbb is m ajdnem kiszagolták, hogy a közelben bujkál. Az ork összeszorította fogát, és f egyvere nyelét markolva felkészült arra az esetre, ha a hátasok vagy gazdái k valamelyike észreveszi. Ám a vértezetes alakok úgy siettek el mellette, min tha valamely határozott cél vezérelné ıket. Brox két marokra fogta fejszéjét. Talán a látá s terén nem szerezhetett el ınyt, de a két vézna alaknál jóval tapasztaltabb har cos volt. Lett légyen bár nappal vagy éjszaka, a képzett ork kézbe ill ı fejsze mindig képes mély, végzetes sebet ejteni az ellenfélen. Mé g az éj tündék finom mív ő vértezete sem állhat ellen a súlyos pengének. Amikor a lovasok elt őntek a fák között, Brox folytatta útját. Többet kel lett megtudnia ezekr ıl az éjtündékr ıl, és ez csak úgy volt lehetséges, ha körbeszaglássza a települést. Talán ott eleget láth at ahhoz, hogy hazataláljon; akkor visz-szatérhetne Delejhez, és elbeszélhetné n eki a történteket. A hadf ınök biztosan tudja majd, hogy mihez kezdjenek ezzel az egésszel. Delej majd tudja, hogyan bánjon ezekkel az éj tündékkel, akik veszély es mágiába ártották magukat. Mert hát az éjtündék, ugyebár, tudnak varázsolni, é s az a dolog, ami idehozta, az igenis varázsdolog volt. Persze, még mindig csin álhatta az az ember meg a sárkánya, de ugyanígy az éjtündék is felel ısek lehettek az orkok földjén végzett varázsmunkáért. Hirtelen megtorpant; majdnem beleütközött egy ezüst ösen csillogó ruhába öltözött, magas tünde n ıbe. Olyannyira elgondolkodott, hogy bár óvatosan ha ladt el ıre, mégis csak az utolsó utáni pillanatban vette és zre a város szélén sétáló párt - amikor már kés ı volt elrejtezni el ılük. Meglepetten 103 bámultak egymásra, azután a tünde engedelmeskedett nıi ösztöneinek, és felsikoltott a zöldes b ır ő szörnyeteg láttán. Párja csak állt dermedten. Brox el ırenyúlt - tényleg csak a n ı száját akarta befogni -, de miel ıtt befejezhette volna a mozdulatot, kiáltások keltek k örötte, és egyre több éjtünde bukkant fel. Lelkének büszke harcos része meg akart állni és küzdeni kívánt a végs ıkig, de elméje Delejnek engedelmesked ı fele emlékeztette, hogy ezzel nem jutna el ıbbre küldetésében. Halálával csak újfent megcsalná népét. Egy dühödt mordulás kíséretében megfordult és vissz afutott arra, amerr ıl jött. Úgy t őnt, mintha minden fatörzs és nagyobb halom mögül el ıbújt volna egy-egy éjtünde - és mindegyik riadót kiáltott a termetes o rk láttán. Kürtök harsogtak, Brox szitkozódott; jól tudta, hogy mit jelent ez a hang. Néhány pillanattal kés ıbb meg is hallotta az utána-küldött katonák parancs oló kiáltásait, és nagymacskáik éhesnek t őnı morgását. Válla felett hátrapillantva meglátta üldöz ıit. Az eddig látott ırök mellett taláros-mellvértes alakok is követték, akik gyengéb b páncélozottságuk ellenére

sem t őntek kevésbé veszélyesnek. Nem csupán fegyvereik, d e hátasaik kimeresztett karmai is igencsak fenyeget ın villogtak. Egy csapással felnyithatták volna az orkot, egyetlen harapásukkal feltéphetnék a torkát. Brox legszívesebben a fejszéjével vágott volna utat közöttük, kettéhasítva ırt és hátasát egyformán, véres nyomot és megcsonkított testeket hagyva maga után. Azonban Delej tanításai és parancsa kordában tartot ta a vágyat, hogy er ıszakkal törjön ki. Felmordult, és az els ı elébe kerül ı éj-tündét a fejsze lapjával taszította félre, azután elkerülte a macska karmait , és a következ ı lovashoz fordult. Annak lá- 104 bát ragadta meg szabad kezével, és lerántva ıt a nyeregb ıl, egyszer ően hozzávágta az épp feltápászkodó el ıbbihez. Penge sziszegett el a füle mellett, visszakézb ıl rávágott, és szilánkokra törte a karcsú kardot. Az éjtünde bölcsen hátrébb ugrott, fegyvere csonkja a kezében maradt. Brox kihasználta az így keletkezett rést, és elroha nt üldöz ıi között. Néhányan kissé vonakodva vetették utána magukat, és ezzel fe ltüzelték az ork reményeit. Ám amint a szökés lehetségesnek t őnt, egy újabb éjtünde bukkant fel el ıtte. Ez csillámló talárt és köpönyeget viselt, világoszölde t, amelyet hátul és a mellkasán arany és rubin csillagok díszítettek, egy bonyolult hímzésbe foglaltan. Az éjtünde hosz-szúkás, keskeny arcának nagyobb részét csuklya fedte, de amennyi látszott bel ıle, annak alapján egyáltalán nem t őnt rémültnek a felé tartó termetes, állatias idegen láttán. Brox meglengette fejszéjét és rákiáltott, próbálta elijeszteni. A csuklyás alak a mellkasához emelte egyik kezét, tenyérrel kifelé, mutató és középs ı ujja felmutatott a holdfényes égre, hüvelykjével gy őr ős- és kisujját érintette. Az ork rájött, hogy az éjtünde valamiféle varázslat ra készül, de már túl kés ın ismerte fel a helyzetet. A hold ezüst korongja lehu llott rá az égb ıl, mint valami puha, fátyolszer ő takaró. Ahogy elérte, önálló életre kelve rásimult az ork testére, körbefonta tagjait. Karja elnehezedett és lábai elgyengültek. Néhány pillanat elteltével már azért is küzdenie ke llett, hogy nyitva tartsa a szemét. A fejsze kicsúszott ernyedt markából és Broxigar té rdre esett, majd el ıred ılt, de még volt annyi ereje, hogy négykézláb megtartsa magát. Ezüstös ködön keresztül látta, hogy a varázstudóhoz hasonlatosan öltözött alakok veszik körbe. A csuklyás tündék türelmesen álltak, figyelték a va rázslat hatásának kiteljesedését. 105 Harag gyulladt a harcos szívben, az ork halkan felm ordult, és merev ajkakkal talpra küzdötte magát. Nem jó halál! Tehetetlenül, mint valami csecsem ı! - Soha! - üvöltött fel, és eltompult ujjaival sikerült újra fogást találnia a fejszenyélen. Egy pillanatra élénkít ı örömmel töltötte el, hogy a csuklyások ijedten ugráltak szét körötte. Nyilván nem számítot tak ellenállásra. De ahogy megpróbálta felemelni fegyverét, újabb ezü stös fátyol hullott reá. Imént összeszedett ereje, egyetlen pillanat alatt k iszállt tagjaiból. A fejsze ismét kicsúszott markából, és tudta, hogy már képte len lesz újra kézbe venni. Még tett egy bizonytalan lépést, azután megbotlott a saját lábában és elvágódott. Próbált ellenfelei felé kúszni; elhatár ozta, hogy nem teszi ilyen könny ővé a gy ızelmüket. Azután lehullott a harmadik fátyol is, és látása elhomályosodott, végül eszméletét vesztette.

Három éjjelen át! Három éjszaka, és még mindig semm i! Xaviosz nem volt jó kedvében. Három El ıkel ı hátrált el fáradtan a folytonos mágiamunkától. Rög tön a helyükbe léptek azok, akiknek sikerült visszanyerniük erejük et, az engedélyezett rövid pihen ı alatt. Xaviosz mesterséges, fekete szemei a három felé fordultak, akik épp végeztek. Egyikük észrevette, hogy a sötét teki ntet ıket szemléli, s alázatosan meghajolt. Az El ıkel ık voltak a királyn ı legdics ıségesebb szolgálói, egyben nagy hatalommal rendelkez ı varázstudók is, de a f ıtanácsost az El ıkel ık között is a legdics ıbbnek - és a legveszélyesebbnek - tartották. 106 - Holnap éjjel tízszer ekkora er ıt kell kivonnunk. Legalábbis megpróbálkozunk vele -jelentette ki, fekete ékk ıszemében fellángoltak a vörös csíkok. Bár ránézni képtelen volt, az egyik El ıkel ı mégis ellenkezni merészelt: - Minden tiszteletem a tiéd, Xaviosz nagyuram, de ez igencsa k kockázatos lenne! Ekkora er ık esetén egyetlen hiba is könnyen romba dönthet min dent, amit eddig elértünk. - És mi az, Peronasz? - Xaviosz végignézett a csukl yás alakon, árnyéka mintha önálló életre kelt volna a varázsfények villódzását ól. - Mit értünk el ez ideig? - Nagyobb hatalomnak parancsolunk, mint bármely éj tünde miel ıttünk. Xaviosz bólintott, ezzel nem vitatkozhatott. Azután rosz-szallóan összevonta szemöldökét: - Igen, és már képesek vagyunk hegymér et ő kalapáccsal összezúzni a legyeket! Kicsiny a hited, Peronasz! Érezd magad sz erencsésnek, hogy tehetséged és tudásod szükségessé tesz ehhez a munkához! A másik éjtünde összeszorított szájjal, alázatosan hajolt meg. A kancellár némi megvetéssel nézett végig a többi E l ıkel ın: -Ahhoz, hogy teljesítsük kit őzött célunkat, teljes egészében irányításunk alá ke ll vonnunk a Forrásban rejl ı er ıket! Ehhez pontosságra, finom, ugyanakkor határozot t érintésekre van szükségünk, hogy célunk ne válhasso n kétségek martalékává! Most pedig... - Megint szónokolsz, kedves Xaviosz? A dallamos hang könnyedén rávett volna bármely más El ıkel ıt, hogy akár meg is ölje magát, ha ezzel örömet okoz a beszél ınek, de az ónix-szem ő Xaviosz nem állt eny-nyire a hatása alatt. Egy legyintéssel útjukra engedte a fá- 107 radt varázshasználókat és az egyetlen olyan személy hez fordult, akinek nem kellett tiszteletet mutatnia iránta. A hölgy ragyogó jelenségként lépett be, a tökéletes ség látomásaként, amelyet a varázsfények színes villódzása még leny őgöz ıbbé tett. Nem más volt ı, mint az éjtündék szeretett úrn ıje, Azshara, fajtája minden szépségének és kecsessé gének megtestesít ıje. Amikor megjelent és megszólalt, a tömeg elakadt lélegzettel itta minden szavát. Ha egyetlen apró érintését elnyerhet te, a harcos szívesen megküzdött akár egy sárkánnyal is, vagy elvállalt b ármilyen öngyilkos küldetést. Az éjtündék királyn ıje fajtája férfiainak magasságával rendelkezett, bá r nem volt aránytalanul magas, s termete illett karcsúság ához. Úgy mozdult, mint a szell ı, nemes ke-csességgel minden lépésében. Macska sem járhatott csendesebben, és a világon senki sem mozgott olyan magabiztosságg al, mint Azshara.

Sötét ibolyaszín b ıre olyan sima volt, mint majdnem áttetsz ı selyemruhája. Haja hosszú, s őr ő, buja, és holdfényezüst zuhatagként omlott vállair a, m ővészi ív ő hátára. Ruhája általában illett aranyszín szeméhez, de e látogatása alkalmával inkább a hajához választott öltözéket. Titokban még Xaviosz is vágyakozott a királyn ı, mint jelenség után, de csak a maga módján. Törekvései már így is közelebb vitték hozzá, mint bárki mást az elmúlt évtizedekben. Szüksége volt az úrn ıre, vágyai betelj esítéséhez. Sok hasznát látta a királyn ı jelenlétének, s talán ez fordítva is igaz lehetett . Az uralkodás két ellentétes módját testesítették meg a z Éjtünde Birodalomban, így egészítették ki egymást; nevük a szeretet és a rett egés szimbólumaivá vált. A megdöbbent ı hatalmakat mozgósító varázsmunkával ugyanazon cél irányába haladtak, ámbár egészen más érde- 108 kek vezérelték ıket. Azshara fels ıbbrend ő er ıt keresett, hogy annak segítségével egycsapásra megtisztítsa a világot minden tökéletle nségt ıl és fert ıt ıl, minden veszélyt ıl, amely az éjtünde népre leselkedett. Xaviosz pedi g ugyanezen er ı segítségével kívánta megmutatni a királyn ınek, hogy inkább ıt illetné meg az uralkodói rang. - Holdnak Fényessége - kezdte alázatos arckifejezés sel. - Csak a te tisztaságodat és tökéletességedet hirdetem! İket is csak az irántad való kötelességükre - és szeretetükre -emlékeztettem vol na az imént. így biztosan nem csalódhatsz bennük, bennünk. - Mert akkor te is csalódnál bennük. Ugye, kedves k ancellárom? - A bódító szépség ő királyn ı mögött két szolgálólány vitte a hosszú, áttetsz ı ruha uszályát. Ahogy leült, a lányok elhúzódtak két olda lra, a különlegesen kialakított karosszék mellé, amelyet a királyn ı állíttatott oda, hogy kényelemben figyelhesse az El ıkel ık tevékenységét. - Lehet, hogy t ıled jobban félnek, mint amennyire engem szeretnek? - Kétlem, úrn ım! A királyn ı elhelyezkedett, és nézte a varázshasználók küzdelm es munkáját. Öltözéke rásimult testére, és kiemelte tökéletes vo nalait. Xavioszt nem hatotta meg a man ıver. Amint sikerrel járnak, úgyis megkapja majd, és minden mást is, amit csak megkíván. Fényes lobbanás vonta mindkettejük tekintetét az El ıkel ık m ővére. A körben álló varázslók között dühödten lángoló energiagömb lebeg ett, folytonosan összeomlott és újrateremtette magát, egy rúnákkal teleírt hatsz ög felett. Eközben újra és újra egy apró lyuk keletkezett rajta, s benne mélys éges sötétség, vagy inkább sötét mélység tátongott, talán átjáró valahová, átj áró máshová. Xaviosz eddig is hosszú órákat töltött a El ıkel ık alkotásának szemlélésével, minthogy mes- 109 térséges tekintete el ıtt egészen más formák és színek sej lettek fel, min t amilyeneket a gömb a köznapibb látásnak mutatott. A feszülten figyel ı kancellár a homlokát ráncolta, hunyorítva tanulmányozta a meg nyíló végtelen mélységeket. Meg mert volna esküdni rá, hogy néha-néha, egy-egy rövid pillanatra lát valamit, ami... - Úgy vélem, nem figyelsz rám, kedves Xaviosz! Egyá ltalán lehetséges mindez?

A kancellárnak sikerült visszatérnie t őnıdéseib ıl. - Csak annyira, mint lélegzet nélkül élni, Holdnak Leánya. De be kell vallanom, h ogy túlságosan leny őgözött ez alkotás, és elterelte figyelmem, így talán nem is é rtettem meg szavaidat a maguk teljes valójában. Mondtál valamit a... Rövid, csilingel ı kacaj hagyta el Azshara királyn ı ajkait. - Mit kellett volna megértened? Csak annyit mondta m, hogy hamarosan biztosan sikerre jutunk. Hamarosan megszerezzük a kell ı hatalmat, hogy megtisztítsuk világunkat a tökéletlenségt ıl, és olyan állapotokat teremtsünk, mintha a holdistenn ı kertjében laknánk. - Úgy legyen, királyn ım, úgy legyen! Már valóban közel értünk az aranykor kezdetéhez. A Birodalom - a birodalmad - megtisztul . A világ megismeri örök dics ıséged! - Xaviosz megengedett magának egy halvány mosolyt. -És a torz, tisztátalan fajok, amelyek a múltban megakadályozták egy ilyen korszak eljövetelét, a jöv ıben nem létezhetnek majd. Azshara reményteli mosollyal viszonozta e szavakat, azután így válaszolt: - Örülök, hogy szerinted is hamarosan elérjük célunka t. Ma a szokásosnál is több kérelmez ı jött el hozzám. Félnek a Forrásban és körülötte ké lt vihartól. Oka és fenyegetése fel ıl kérdeztek. Természetesen megkértem ıket, hogy kívánalmaikkal téged keressenek fel. 110 - Ahogyan korábban is, úrn ım. El fogom oszlatni félelmeiket, míg tervünk végül gyümölcsöt hoz, s mindannyian meglátják céljainkat. Azután tiéd lesz a kellemes feladat, hogy kihirdesd, mit tettünk népünk javáért . Ha lehetséges egyáltalán, hogy még jobban szeressenek, mint most, fenséges úr nım, akkor ezt is elnyered. Azshara pillanatnyi szemlesütéssel fogadta a bókot, azután olyan kecsességgel, amelyre csak ı volt képes, felkelt ül ıhelyér ıl. A szolgálólányok gyorsan igazítottak ruhája uszályán, hogy a legkisebb mérté kben se zavarja a mozgásban. - És ugye, jó lordom, hamarosan megtehetem e csodál atos bejelentést? - kérdezte, majd nem várva választ, elfordult a f ıtanácsostól. - Gondoskodj róla, hogy minden a megfelel ı ritmusban haladjon! - Ez tölti ki minden id ımet - válaszolt a férfi és meghajolt a távozó alak felé. - És minden álmomat. Amint a királyn ı és szolgálói elt őntek a folyosó másik végén, rosszallás ült ki a kancellár merev arcára. Jelzett az egyik k ıarcú ırnek, aki mozdulatlanul teljesítette szolgálatát a helyiség bejárata el ıtt: -A fejedbe kerül, ha nem értesítesz, miel ıtt ıfelsége legközelebb meglátogat. Megértetted? - Igen, nagyuram! - válaszolta az ır. Arckifejezése egyáltalán nem változott, bár szemében félelem csillant. - És el ıbb szeretnék értesülni Varo'then kapitány visz-szat értér ıl, mint ıfelsége. Olyan feladatot bíztam rá, amelynek semmi köze úrn ınkhöz vagy úrn ınk dolgaihoz. Bármit is hozzon magával a kapitány, el ıször egyenesen hozzám jöjjön! - Igenis, nagyuram! Xaviosz elküldte az ırt, és visszafordult az El ıkel ık felé. A varázsmunka mit sem változott, mióta Azshara és szavai elterelték r óla a figyelmét. Mágikus energia táncoló

111 szikrái és apró villámai fonták körbe a tüzes energ iagömböt, amely még mindig folyamatosan lüktetett. Miközben Xaviosz figyelte, a gömb ismét összeomlott, mintha el akarná emészteni önmagát. - Csodálatos - suttogta. A mágikus rituálé hatalmat sugárzott, s ı látta a gömb mélyén az alig megkötött és még megköthet ı er ıket, melyeket minden éjtünde mágia ısere-deti forrásából nyertek ki. Maga Xaviosz fedez te fel, hogy a Végtelen Forrás által nyújtott lehet ıségek közül egészen addig, csupán a legnyilvánvalóbbakat használták ki; az a sötét tó m egfelelt a nevének. Minél tovább tanulmányozta, a férfi annál inkább megbizon yosodott róla, hogy a tóban rejl ı hatalom végtelen. A Forrás halandók által érzékelt kiterjedése is csupán a korlátozott elmét becsapó szemfényvesztésnek tekint het ı, minthogy igaz valójában dimenziók ezreibe nyúlt bele, és több ezer helyen l étezett ugyanabban a pillanatban. A legf ıbb El ıkel ı immáron majdnem minden aspektusból, minden változatból kivonhatta azokat az er ıket, amelyekre szüksége volt vágyai beteljesítéséhez. Mások számára láthatatlan színek és vonalak táncolt ak Xaviosz mágikus tekintete el ıtt. Egymásnak feszültek, eltávolodtak egymástól, re ndszertelennek t őnı küzdelmet vívtak. Legszívesebben besétált volna köz éjük, vonzották ıt, a bennük rejl ı elemi hatalommal csábították magukhoz. Elmerült a képzeletet felülmúló látvány- és érzethalomban. A gömb közepén újra és újra megnyíló, kicsiny lyuk mélyér ıl, a fizikai világon túlról valamely jelenlét nyúlt ki, s er ısödött meg. Xaviosz hirtelen mintha egy másik tekintetbe bámult volna. Ezúttal tudta, hogy nem tévedett. Igen, távoli jelenlétet érzékelt. A hihetetlen messzeség ellenér e is akkora hatalom rejtezett az átjáró mögött, hogy a kancellár akaratlanul lépe tt egyet hátra. Hiába, már elkésett a távolodással. 112 Mélyr ıl, a Forrás miriádnyi megjelenési formájának helyet adó világok közti, tér nélküli másféle tér legeslegmélyér ıl kinyúlt a rémiszt ı, mértéket alig ismer ı hatalom, s megragadta a kancellár elméjét. Magához húzta, örökre igába hajtotta. Szólítottál, szólt egy hang, melyben egyformán benn e rejlett élet és halál, teremtés és pusztítás, a végtelennek t őnı tér és id ı egy-egy szelete. Még ha akarta volna, Xaviosz akkor sem tudta volna levenni tekintetét, az el ıtte megnyíló mélységr ıl. Egy másik tekintet tartotta fogva, a puszta semm ib ıl nézett vissza a f ıtanácsosra. Szólítottál. A fekete víz úgy bugyborékolt, mintha felforralták volna. Hatalmas hullámok emelkedtek fel és omlottak össze, újra és újra. Vil lámok csaptak ki a Végtelen Forrásból és a felette összegy őlt felh ıkbıl. Azután suttogás kélt. Az els ı éjtündék, akik meghallották, azt hitték, csupán a vad szél játszik képzeletükkel. Nem is foglalkoztak vele - jobban aggasztotta ıket el ıkel ı otthonaik pusztulásának lehet ısége. Ama kevés el ırelátóbb és okosabb tünde, aki jobban ráhangolódott a Forrás földöntúli energiáira, szintén hamar meghallotta a suttogást, és tudta, hogy az magából a Forrásból szólt. S végül az az egy-két tünde, aki tisztán hallotta a szavakat, és megértette jelentésüket, igazán megrémült a suttogástól. Olyan nyira, hogy szólni sem mert félelmeir ıl, attól tartva, hogy ırültnek bélyegzik és elkergetik. így maradt

közvetít ı nélkül az egyetlen figyelmeztetés, amely még megme nthette volna a Forrás környékén él ıket. A hangok éhségr ıl szóltak, mélységes, mindent elemészt ı éhségr ıl, és eljövetelr ıl; hogy hamarosan átzabálják magukat a határon, ame ly elválasztotta ıket, az éjtündék világától. (^^Y oglyul ejt ıik nyugtalankodni kezdtek, ami Rónin sze-n |™í rint nem jelentett jót. Mi több, ha egy ismert vidéken ^wJ járó, legalább átlagos létszámú harcoscsapat nyugta--—-lankodni kezd a haz afelé vezet ı úton, az szerinte kifejezetten rosszat jelentett. Eladdig a katonák magabiztosan követték az erdei és mezei ösvényeket és utakat, minthogy a néhány elkapott mondat alapján, nem lehe ttek messze otthonuktól. Azután egyszer csak úgy t őnt, mintha eltévedtek volna. Mintha a sötét fasorok és az aljnövényzet más jelleget öltött volna, ám a vál tozás mikéntje és mibenléte egyformán rejtve maradt. Immáron a katonák csak ann yira t őntek a vidék ismer ıinek és birtokosainak, mint az idegenb ıl jött rabok. Ezzel együtt a hajnal is elérkezett. Rónint és az e szméletlenre vert Krázust teketória nélkül megkötözték és feldobták egy nagym acska hátára, úgy indították útnak ıket, közrefogva. A hatalmas párduc minden lépésnél belekönyökölt Rónin bordáiba, de a mágus kényszerítette magát, hogy cse ndben maradjon, hadd higgyék csak eszméletlennek. 114 Persze, mit számított volna, ha észreveszik? Többsz ör is próbált varázsolni valamit, de minden alkalommal csak éktelen fejfájás lett bel ıle, mintha szét akart volna hasadni a koponyája. A nyakába kis smar agd amulettet akasztottak, egyszer ő külsej ő dolgot, amely nyilvánvalóan kínjai forrása lehetet t. Amikor a varázshasználatra próbált összpontosítani, elméje e lködösödött, és halántékába lüktet ı fájdalom hasított. Nem tudta lerázni magáról az am ulettet, az éj tündék remekül mérték meg a lánc hosszát. Krázus is hasonl ót viselt, de t ıle mintha nem féltek volna igazán, legalábbis ezt vette ki szavai kból. Rónin is látta, mi történt minden alkalommal, amikor Krázus mágiához f olyamodott, és el ızıleg az átalakulás sikertelensége is arra utalt, hogy a sár kánymágus valamiképpen hatalmát veszítette. - Nem ezen az ösvényen jöttünk - vicsorgott a sebhe lyes vezet ı, Varo'then, ahogy a többiek szólították. - Nem ilyen volt az út, máso k a fák is. - De hát pontosan arra mentünk, amerr ıl jöttünk, kapitány - válaszolt az egyik harcos. - Nem tértünk le sehol... - Talán látod valahol Zin-Azshari tornyait? - csatt ant fel Varo'then. - Én csak újabb átkozott fákat látok, Kaltariosz! És valami n agyon nem tetszik bennük! Mintha ismert ösvényeink, másfelé vezették volna lé pteinket! - Visszaforduljunk? Felderítsük az utat? Rónin nem látta a kapitány arcát, de el tudta képze lni a csalódott kifejezést. - Ne. - Lélegzetvételnyi szünet. - Még ne. Bár Varo'then még nem kívánt visszafordulni, Rónin egyre inkább szeretett volna máshol lenni. Mágusként el ı-érzetei, benyomásai és intuíciói egyszerre voltak tisztábbak és megalapozottabbak, mint a varázser ıt nélkülöz ıké. Minden lépéssel, amely bentebb vitte ıket a s őr ő, föléjük 115

tornyosuló fák közé, egyre növekv ı jelenlétet érzett, olyasfélét, amilyet még sohasem tapasztalt. Ez valamennyire emlékeztette ar ra az érzésre, amely Krázus tudati kapcsolatfelvételét kísérte, amikor közvetít ette azokat a képeket. De ez er ıteljesebb volt, legalábbis közvetlenebb, s mindenké ppen inkább tartozott a jelenhez, mint bármely más pillanathoz vagy id ıhöz. - Mindjárt felkel a nap - mormolta az egyik katona. A hangsúly és a szavak felidézték Rónin ismereteit az éjtün-dékr ıl. Tudta, hogy nem válnak ugyan magatehetetlenné, de a napfényt ıl valamelyest elgyengülnek. Mágikus teremtmények voltak - még ha egyénenként nem is hordozott mindeg yikük olyasféle mágikus er ıt, melyet akaratukkal formálhattak volna -, és mágiáju k az éjszakához tartozott. Ha meg tudna szabadulni az amulett ıl, amikor felkel a nap, akkor jobb esélyekkel próbálkozhatna meg a szökéssel, s társát is könnyeb ben kiszabadíthatná. Az éjtündék egyre nyugtalanabbul fürkészték a körny ezı növényzetet, így hamar eljött a pillanat, amikor senki sem figyelt rá. Rón in megpróbálta fej rázassál elhagyni az ékszert, de az amulett csak himbálózott el ıre és hátra, lecsusszanni sehogy sem akart. Azt kockáztatta, hogy az éjtündék felfedezik tevékenységét, de úgy érezte, nincs más lehet ısége. A sikertelenségt ıl kétségbeesve nézett körbe, és a hajnal el ıtti félhomályban egy arc nézett vissza rá, az egyik fa lombjából. Illetve látott egy arcot, amely részét képezte a lo mbozatnak. Levelekb ıl és gallyakból tev ıdött össze, amelyek még buja szakállt is rajzoltak az áll alá. A szemek bogyók voltak, és egy hézag képezte a szájat . Azután az arc ugyanolyan gyorsan elt őnt, mint ahogy megjelent, és Rónin hajlott a gondol atra, hogy odaképzelte csupán. Talán csak a hajnali árnyak tré fálták meg. De ilyen részletességgel...? 116 Penge csendült, ahogy kirántották hüvelyéb ıl. Veszély szaga lógott a leveg ıben, és az éj tündék gyakorlott harcosokként érezték meg azt. Sejtelmük sem volt a közeled ı ellenfél mibenlétér ıl, de t ılük telhet ıen felkészültek a küzdelemre. Termetes macskaféle hátasaik idegesen fújtak minden zöldre maguk körül, és nem csupán gyorsítottak amúgy sem lassú lépteiken, de e mellett mozgásuk óvatosabbá vált. Varo'then hirtelen jobbra mutatott: - Arra! Gyorsan ! -De már elkésett. Az erd ı életre kelt, hatalmas lombos ágak ereszkedtek le és borították be a lovasokat, egyszerre akadályozták a látást és a mozgást. Bokro k ugrottak fel helyükb ıl és változtak fürge kis alakokká, csendesen mosolygó zö ld arccal. Az avar mintha görcsbe rándult volna a párducok karmos érintését ıl; az ijedtükben felágaskodó nagymacskák némelyike levetette lovasát. Az éjtündé k összevissza kiáltoztak, próbálták egyben tartani a csapatot, de ha társaikh oz viszonyították helyzetüket, azzal csak fokozták a káoszt. Mély nyögés, recsegés hangzott fel a fák sorai közü l. Megfigyelésre alkalmatlan helyzetéb ıl Rónin csak egy pillanatra látta meg a zaj forrásá t, de bizonyos volt benne, hogy valamelyik hatalmas fa lehajolt, és fél resöpört egy vagy két éj tündét. A vinnyogásból ítélve hátasaik sem kerülték el sorsukat. Szitokszó töltötte meg az erd ıt, ahogy Varo'then próbált valamiféle rendet tartani. A nyeregben maradt tündék szétszóródtak; e gy részük a köröttük nyüzsg ı bokormanókat csapkodta, a többieket pedig lefoglalt a, hogy féken tartsák termetes párducaikat. A nagymacskák láthatóan idege nkedtek a félig növényszer ő ellenfelekt ıl, s inkább hátrébb húzódtak akkor is, amikor lovas aik el ıre ösztökélték volna ıket. 117

Varo'then kiáltott valamit és hirtelen hosszú, lila , er ıs h ıt sugárzó csápok csaptak ki az erd ı különböz ı pontjaiból. Az egyik elért egy épp felugró bokormanót, és lángra lobbantotta. Bár úgy t őnt, szörny ő kínokat kell kiállnia, az erdei teremtmény pillanatnyi megállás nélkül roh ant tovább célja felé, közben t őzösvényt húzott maga után. Abban a pillanatban felt ámadt a szél, bár eladdig halovány szell ı sem lengedezett. A légroham sikoltva és üvöltve cs apott le a harcolókra, mintha az iménti varázstámadás ingerelt e volna fel. Dühödten kapta fel a környék összes mozdítható levelét, ágát és po rát, hogy a hatalmas mennyiség ő törmelékkel töltse meg a teret. A lángok kihunytak , áldozata ugyanúgy nem tör ıdött a csodálatos megmeneküléssel, mint imént a nyi lvánvaló veszéllyel. A Varo'then mellett harcoló éjtündét vaskos faág üt ötte ki a nyeregb ıl. - Visszavonulás! - kiáltotta a sebhelyes kapitány. - Visz-sza mindenki! Gyorsan, a szentségit! Rónin száját leveles kéz fogta be. Ismét látta a me gdöbbent ı, hatalmat sugárzó arcot. Érezte, hogy lábát is megragadja valami. Egy nem túlságosan finom lökéssel, a leveles kezek letaszították a párducról . Az állat felüvöltött. Egyre több bozótszer ő alak vette körül a bestiát és terelte el a figyelmét, hogy megszabadíthassák a go ndjaira bízott rakománytól. Rónin számára fordult egyet a világ, és látóterébe került Varo'then is, aki épp körbetekintett, hogy felmérje a helyzetet. Az éjtün de szitkozódva vette tudomásul, hogy lopják a foglyait, de miel ıtt utánuk indulhatott volna, újabb ágak zuhantak elé és reá, elfedték arcát, és leszor ították karjait. A bokorlények elkapták a mágust, vállukra vették és úgy cipelték el, mint egy faltör ı kost. Csendesen, sebesen rohantak be az erd ı s őr őjébe. Rónin csak remélte, hogy Krá- 118 zusról sem feledkeztek meg, mi több, talán ugyanoda viszik mindkettejüket. Mást nem látott, csak az erd ı fáit és a leveles teremtményeket maga körül. Terme tük ellenére, megmentéi meglehet ısen er ısnek látszottak. Azután egy éjtünde ugratott elébük morgó párducával , de csupán egyedül, társak nélkül - a mágus felismerte benne Kaltarioszt. Teki ntetében kétségbeesés ült, mintha foglyai megmenekülése szörny ő következményekkel járna reá nézve. Amennyit a kapitány korábbi szavaiból és az egyéb beszédekb ıl Rónin útközben kihallgatott, annak alapján ez lehetségesnek t őnt. Az éjtünde nem pocsékolta idejét szavakra, csak meg indította párducát, és megtámadta az erdei teremtményeket. A Rónin által i smert tündék, f ıként a szeretett Veréza, végtelenül tisztelték a természet et. Kaltariosz fajtája azonban mintha egyáltalán nem tör ıdött volna ilyesmivel; úgy csapkodta az elébe kerül ı faágakat és bokrokat, mintha azok esküdt ellensége i lettek volna. Semmi sem tarthatta távol zsákmányától. Legalábbis úgy látszott. Nagy, fekete madarak bukka ntak fel hirtelen a lombok közül, körbevették és könyörtelenül megtépték az éj tündét. Kaltariosz ırjöngve vagdalkozott maga körül, de egy apró tollat sem tud ott levágni a szárnyasokról. A madarak annyira lefoglalták az éjtündét, hogy nem vette észre az újabb veszélyt, amely a földb ıl tört fel mellette. A fák, amelyeknek ágain próbál ta átverekedni magát az imént, vagy két lábnyival mege melkedtek, mintha kinyújtották volna gyökereiket, és épp indulni kész ülnének valahová. Kaltariosz és hátasa - vakon a madaraktól és a düht ıl - nem tudott figyelni a talajra, s a dühödten feltör ı gyökerek elbuktatták ıket, tagjaik köré tekeredve lekötözték a harcost és a párducot.

119 Gyászos visítás tört fel a nagymacska torkából, aho gy oldalára fordulva verg ıdött. Lovasa próbált nyeregben maradni, de ezzel cs ak rontott a helyzeten; egyik lába beszorult a fekete hátas alá, és egyik k arját már megragadták a gyökerek. A fák mintha közelebb húzódtak volna. A nagydarab párduc tekerg ızve próbált felállni, közben valahogy belökte Kaltarioszt két zömök fatörzs közé. A harcos kétség beesetten, rémülten kapálózott, megkapaszkodott volna valamiben, hogy k ihúzza magát szorult helyzetéb ıl, de a fatörzsek lassan egymás felé hajoltak, és m aguk közé szorították a szerencsétlen éjtündét. A vértezet pa pírként gy őr ıdött össze, alatta a hús és a csont is képtelen volt ellenállni a roppant er ınek. Hátasa jobb sorsra jutott, vagy legalábbis gyorsabban bevé gezte; nyakát hangos reccsenéssel törte el egy köré tekeredett gyökér. A pillanatnyi megtorpanás után Rónin leveles megmen t ıi úgy rohantak tovább, mintha mi sem történt volna. A mágus már csupán néh ány lélegzetvételnyi ideig hallotta az éjtün-dék küzdelmének zajait, azután a hangok elenyésztek. Semmi sem utalt arra, hogy Varo'then végül sikeresen megszökt ette vadászai maradékát, avagy mind odavesztek. A kis termet ő bokorlények csak vitték és vitték a mágust, talán már nem is evilági módon, merthogy az erd ı elmosódottan, smaragdszín homályba és ködbe veszve futott körötte. Csupán egyetlen dolgot látot t tisztán: oldalt id ınként a sárkánymágus mozdulatlan alakja bukkant ki egy-egy pillanatra az elmosódott háttérb ıl, ahogy - hozzá hasonlóan -Krázust is bokormanók v itték valahová. Mikor némi id ı elteltével a misztikus módon megtett távolság már kezdett ijeszt ıen nagynak t őnni, Rónin lelkében a remény helyet adott a félelem nek. Sejtelme se volt róla, hogy erdei megment ıi mit szándékoztak tenni velük. Akár azért is eloroz- 120 hatták az éjtündék foglyait, hogy vérüket vegyék va lamely rituáléhoz. Hallott már kiirthatatlan vadonbeli szektákról, melyek még az ı idejében is holmi állatistenségeknek mutattak be véráldozatot, holott a Szövetség nem kevés er ıt fordított, az ilyen barbár szokások felszámolására. A bokormanók lelassítottak, végül megálltak egy rit kásabb részen, amely mintha egy irtás széle lett volna. A rossz látószög ellené re Róninnak sikerült valamelyest körülnéznie. Bármennyit utaztak is, és bármily módon tették ezt, a napfény már teljesen bevilágította a tisztást. Az é des erdei leveg ıt kedves-kellemes madárcsiripelés tette még bódítóbbá, és a legszéls ı fáktól alig néhány lépésnyire, miriádnyi virág száz meg százféle színe ragyogott a kecsesen hajladozó, magas f őben. Az éjszakai kalandok után, mintha egycsa-pásra átléptek volna a mesék világába. Rónint a levelekb ıl és gallyakból font arc látványa rántotta ki kezd ıdı kábulatából. A szájnyílás széthúzódott, kedves moso lyt imitált, és a mágus - meglepetésére - apró fehér virágokat fedezett fel o dabenn. Azután kicsiny virágpor-felh ı csapott ki a levélajkak közül, s megtöltötte a mág us orrát, száját. Rónin köhögött, szédülni kezdett, látása el homályosodott. Érezte, hogy a bokormanók újra nekiindulnak, ám ezúttal csak a nap fényre vitték ki, ahol csakhamar eszméletét veszítette. Bár Rónin azt hitte, Krázus mégsem volt végig öntud atlan. Elgyengült, igen, és szinte azt kívánta, hogy borítsa el végre a sötétsé g, mégis küzdött a testi és elmebeli tehetetlenség ellen, és ha nem is gy ızhetett, legalább nem veszített.

İ is felfedezte a változásokat, látta a figyel ıket, de nagyobb tapasztalata azt is megsúgta, hogy az erd ı szolgái lehetnek. Krázus megértette, hogy nem félrevezették az éj- 121 tündéket, hanem magát az utat, az erdei ösvényt ter elték másfelé. Valamiféle természeti er ı akarta elvenni ıket a vértezetes alakoktól, de vajon mi okból? A sárkánymágus úgy döntött, hogy míg erre a kérdésé re nem kap választ, addig jobb lesz csendben és mozdulatlan maradnia. Legf ıképpen a tomboló káosz közepette. Amikor az éj tündéket megtámadták az erd ei teremtmények, majd elrabolták ıt és Rónint, a sárkány tétlenséget kényszerített ma gára. Rosszindulatot nem érzett megment ıikben, de ez nem jelentette azt, hogy kés ıbb nem törhetnek ellenük. Titokban éber maradt az erde i utazás közepette is, remélve, hogy talán több hasznára lehet társának, m int korábban. De elszámította magát, és amikor elérték a napfényes tisztást, el ıtte is megjelent az az arc. Akárcsak Rónin, ı is mély álomba merült. Azonban nem aludt többet néhány percnél. Arra ébred t, hogy egy kis vörös madár kopogtatja a térdét. A látvány olyannyira meglepte, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzete. Lábának akaratlan rándulásával elriasz totta a kis állatot, amely felröppent egy közeli faágra. Krázus nagy el ıvigyázattal kémlelt körbe. Minden jel szerint mindk etten egy misztikus liget közepén hevertek, valamely roppant hatalmas mágia forrásánál, amely legalább oly ısi volt, mint maguk a sárkányok. A nap ragyogón süt ött, a f ő, a virágok és az énekesmadarak békét árasztottak s usogá-sukkal, színeikkel és dalukkal. Valamely természeti istenség szentélyében lehettek, akit talán ismernie is kellett volna - de emlékezetében nem bu kkant fel semmiféle kép vagy hang. Olyasféle probléma volt ez, amelyet már korábban is felfedezett, és amelyr ıl társának sem mert ıszintén szólni. Emlékezete egészen hiányosnak t őnt. Felismerte az éjtündéket küls ı jellegzetességeikr ıl, de sok más dolog - többnyire 122 evilági emlékei -, mintha kitörl ıdött volna elméjéb ıl. Amikor összpontosítással próbálta felidézni ezeket, nem lelt mást a helyükön , csak ürességet. Úgy t őnt, nemcsak teste, de elméje is elgyengült; mintha hián yzott volna lényéb ıl valami, ami nélkül nem lehetett egész. De miképpen? Miért szenvedett ekkora ártalmat, sokk al nagyobbat, mint Rónin? Ugyanakkor az ember meglep ı er ır ıl tett tanúbizonyságot, jóval nagyobb hatalmat mutatott, mint amekkorával Krázus tudomása szerint rendelkezett. Mégiscsak egy köznapi halandó volt, a kisebb fajok egyikéb ıl! Ha id ın és téren átível ı, ırült roptuk közepette valakinek el kellett rongyolódnia, az minden ésszer őség alapján csak Rónin lehetett volna. Amikor idáig jutott, Krázus b őntudatot érzett. Bármi lehetett az oka annak, hogy Rónin másképpen élte meg az utazást, és Krázust azé rt furdalta a lelkiismeret, mert szerencséjük fonákját kívánta. Rónin többször is szinte feláldozta magát érte; nem érdemelt ilyen gondolatokat. A sárkánynak szörny ő gyengesége és a régóta vele id ızı fájdalom ellenére sikerült feltápászkodnia. Nem látta nyomát azoknak a teremtményeknek, amelyek idehozták ıket. Valószín őleg visszatértek az erd ıbe, hogy újra részévé váljanak és gondozzák, míg uruk nem szólítja ıket. Krázus szerint a bokormanók csupán a legkisebb ırz ıi lehettek a vidéknek; talán az éjtündéket nem érté kelték igazán

veszélyesnek. De mit akarhatott az erd ıben uralkodó hatalom a két, ösvényét vesztett utazótól? Rónin mélyen aludt, és a virágpor reá gyakorolt hat ásából Krázus úgy ítélte, hogy még meglehet ısen hosszan fog szunnyadni. Nyilvánvaló veszély jel ét nem lelte, ezért a sárkány úgy döntött, kitapogatja sza badságuk határait. A s őr ő virágtömeg térdmagas kerítéshez hasonlóan vette kör be a dús 123 füv ő tisztást, és bár a növények vadon növekedtek, mégi s szabályos kört alkottak, egy mindenhol egyforma széles sávban. Krá zus elindult a legközelebbi színpompás ív felé. Amikor már csak egy lépésnyire volt t ılük, a virágok hirtelen mind felé fordultak, szirmaik még pompázat osabban kinyíltak. A sárkánymágus rögtön elhátrált, és a virágok vissz atértek el ıbbi állapotukba. Egyszer ő, de hatékony falat képeztek, melynek él ılény a közelébe sem juthatott. A dolog zavarta is meg nem is a sárkánymágust, hisz en egyrészt ık így biztonságban voltak a kívülr ıl érkez ı veszélyekkel szemben, másrészt azonban maguk sem léphettek ki a tisztásról. Újfent rabok v oltak tehát. Jelenlegi állapotában Krázus nem kívánta megkockázt atni, hogy átugrik a virágok felett. Feltehet ıleg amúgy is csak újabb védvonalat talált volna, va lószín őleg valamivel durvábbat. Csak egy megoldás jutott eszéb e. Hogy könnyebben takarékoskodhasson erejével, keresztbe tett lábbal leült a f őre, azután mély lélegzetet vett, és enyhén összpontosítva a korábba n látott arcra, megszólalt: - Beszélni szeretnék veled. A tisztáson fújdogáló szell ı felkapta és beröpítette szavait az erd ıbe, ahol azok halk visszhangot verve csapódtak fáról-fára. A madarak elcsendesedtek, a f ő sem bólogatott tovább. Azután a lágy szell ı visszatért, s magával hozta a választ: - Beszéljün k hát! Krázus kivárt. A távolból patadobogást hallott, min tha valami állat tévedt volna arra. Ahogy a patadobogás közeledett, a sárkánymágu s érezte a nagy hatalmú lény egyre er ısöd ı jelenlétét. Termetes alak bukkant fel a távoli fák között, lovas, agancsos sisakkal a fején, valamiféle nagyobbfajta paripán ülve. Végül az alak kilépett az árnyékokból, elsétált a virág- ırz ıkig, hogy a nap öröknek t őnı ragyogás- 124 sal boríthassa be. Az emberi alakot öltött sárkány úgy tátotta el száját meglepetésében, mint kisgyermek, aki körül megeleve nedett valamely mese. - Ismerlek... - kezdte Krázus. - Tudom, ki vagy... - De a név, mint oly sok más, kiszakadhatott bel ıle, valahol az id ı örvényében. Csupán annyit sikerült kier ıszakolnia emlékezetéb ıl, hogy ismernie kellene ezt a teremtményt, de hogy mikor és hol találkozott vele, arról fogalma sem vo lt. Ez is biztosan jelentett valamit, csak össze kellett volna vetnie a dolgot, emlékezetének többi hasadékával. De hát mit tehetett, ha azt sem tudta felidézni, hogy nagyjából mire is kellett volna emlékeznie?! - És valamennyit már én is tudok rólad - válaszolta a fölé tornyosuló alak, kinek fels ıteste az éj tündékéhez, alteste szarvaséhoz hasonlí tott. - Sajnos, közel sem annyit, ameny-nyit tudni szeretnék. Négy er ıs lábán az erd ık ura átsétált a virágok között, melyek úgy engedte k utat, mint h őséges kutyák a gazdájuknak. Néhány virág és f őszál még finoman, szeretettel meg is simogatta a lábát.

- Khenariosz vagyok - mutatkozott be az agancsos je lenés a kinyilatkoztatások hangján. Az el ıtte ül ı Krázus egészenjelentéktelennek érezte magát. - Ez az én birodalmam. Khenariosz... Khenariosz... Legendák részletei bukk antak fel Krázus megtépázott emlékezetében, némelyik gyökeret is vert, de a több ség semmivé foszlott. Khenariosz. A tündék és más erd ılakók beszéltek róla. Nem isten, de istenség. Akkor hát félisten. A maga módján akkora hatalommal rendelkezik, mint maguk a nagy sárkányok. Valaha többet is tudott róla, sokka l többet, de próbálkozhatott bármily er ısen, nem sikerült felidéznie a képeket és szavakat. 125 W^ ' Er ıfeszítése kiülhetett arcára, mert Khenariosz nyugod t tekintetében együttérzés jelent meg: - Még gyenge vagy, utazó. Talán többet kellett volna pihenned. - Nem. - Krázus felállt és próbálta kihúzni magát a félisten el ıtt. - Nem, most kell beszélnünk! - Ahogy szeretnéd. - Az agancsos istenség oldalra d öntötte szakállas fejét, úgy vizsgálgatta vendégét: - Több-vagy, mint aminek lát szol, utazó. Hasonlatos az éjtündékhez, de sokkal, sokkal több. Szinte arra em lékeztetsz... De ez nem valószín ő. - A termetes alak Rónin felé biccentett: - Viszon t ı semmiféle teremtményre nem hasonlít, amely birodalmam határai n belül vagy kívül fellelhet ı. - Igen távolról érkeztünk, és ıszintén szólva, eltévedtünk, nagyszer ő Khenariosz. Fogalmunk sincs, hol lehetünk éppen. A sárkánymágus meglepetésére a félisten mennydörg ı nevetésre fakadt. Vidámsággal telt hangjától újabb virágok nyíltak szerte a réten , a körben álló fákon egyre több énekesmadár gyülekezett és lágy, friss szell ı kélt, amely a szeret ı kedves érintésével simogatta meg Krázus arcát. - Tehát messzir ıl jöttetek! Mégis hol lehetnétek, barátom? Hol másh ol, ha nem Kalimdoron? - Ez legalább megmagyarázta, hogyan tal áltak ennyi éjtündét egy rakáson. Még néhány másik kérdést is megválaszolt, kivéve, hogy pontosan melyik korban járhatnak: -Ahogy gyanítottam is, nagyuram, de... - Nyugtalanító változást éreztem a világban - vágot t közbe Khenariosz. - Az egyensúly felborult, mert olyasmi történt, ami ekko ra hatással bírt a világra, de semmi sem volt nyilvánvaló. Titokban kutattam a változás helyét és okát, s bár alig leltem valamit, fürkészésem végül hozzátok vezetett el. - Ellépett Krázus mellett, és közelebbr ıl is megvizsgálta a szunnyadó embert. - Két utazóhoz, akik a semmib ıl 126 jöttek. Két ismeretlen teremtmény az ismeretlenb ıl. Talányosak vagytok. Szívesebben vártam volna még ezzel a találkozással. - Kiszabadítottál... Az erdei istenség olyan horkantást hallatott, amily en talán a legnemesebb szarvas hangja lehetett. - Az éjtiindék egyre öntel tebbek. Bármit elvesznek és bárhová belépnek, kérve-kéretlen, ahová nem lenne s zabad. Feltételezik, hogy ık uralkodnak a világ felett. Ugyan ezúttal nem önszán tukból léptek be a birodalmamba, mégis úgy döntöttem, ben-tebb vezérle m ıket, hadd tanuljanak némi

alázatot és jó modort. - Khenariosz megengedett mag ának egy zord vigyort. - És persze, az út egy részén elhozták azt, amit szerett em volna, ha itt van. Krázus térde megcsuklott. Természet adta tartásának megırzése kezdte kimeríteni. Összeszedte erejét, és eltökélten állva maradt. - Ú gy t őnt, ık is tudtak az érkezésünkr ıl. - Zin-Azshariban akad néhány tehetség. A Forrás is ott van mellette, ıket er ısíti. A sárkánymágus megrázkódott, ezúttal nem a gyengesé gt ıl. Khenariosz szavaitól félelem költözött a szívébe. - Zin... Zin-Azshari? - Igen, halandó! Az éj tündék birodalmának f ıvárosa! Mindenki ismeri! Ott áll a Végtelen Forrás szélén. Talán még ezt sem tudtad? Nem tör ıdve vele, hogy felfedi gyengeségét a félisten el ıtt, Krázus a földre rogyott, és a f őben ülve próbálta felfogni mindazt, amit a két név felidézett. Zin-Azshari és a Végtelen Forrás. Mindkett ıt ismerte, nem feledte el ıket, bármennyire tépett volt is emlékezete. Olyan dolgok voltak ezek, amelyeket csak akkor feledhetett volna el, ha elméje teljesen kiür ül. Zin-Azshari és a Végte- 127 len Forrás. Az el ıbbi az éjtündék mágikus birodalmának középpontja. A második akkora hatalom végtelen mélység ő kútja, hogy arról a kés ıbbi korok mágusai és varázslói, csak félelemmel vegyes tisztelettel mert ek suttogni. Milyen ostoba volt, hogy fogságuk alatt ez nem jutott eszébe! Zin -Azshari már az ı életében is évszázadokon keresztül a figyelem középpontjában vo lt. A Forrás pedig az éjtündék hatalmának magját, eredetét és legf ıbb eszközét képezte; olyan varázslatokat hozhattak létre a segítségével, amely eket még a sárkányok is megtanultak tisztelni. Ám mindkett ı a múlt, a távoli régmúlt része volt. Az ı jelenében már nem létezett sem Zin-Azshari, sem a csodálatos és gonos z Forrás. Réges-régen elt őntek egy katasztrófában... Itt emlékezete ismét cserbenhagyta. Történt valami szörny őség, amely mindkett ıt elpusztította, és kettéhasította az egész világot.. . De megesküdött volna akár az életére is, akár szeretett Alexstraszája életére is, hogy nem képes visz-szaemlékezni a történtekre! - Még nem gyógyultál fel teljesen - szólt Khenarios z aggódó hangon. - Pihenned kellene. Még mindig az emlékeit kutatva, a sárkánymágus így válaszolt: - Rendben leszek, mire a barátom felébred. Elmegyünk, amint tudunk, é s nem kellemetlenkedünk tovább. Az istenség összehúzott szemöldökkel meredt rá: - F élreértettél, kicsi! Mindketten rejtélyes vendégek vagytok, és amíg az e l ıbbi fennáll, addig tart az utóbbi is. - Khenariosz elfordult t ıle, és az ırköd ı virágsereg felé indult. - Úgy vélem, élelemre lesz szükségetek. Hamarosan kül dök, addig javaslom, pihenj le kicsit. Khenariosz nem várta meg, hogy a mágus ellenkezzen, és Krázus nem is kívánta ilyesmivel háborgatni. Ha az er-

128 dık ura azt akarta, hogy maradjanak - ezt Krázus az e ddigiekb ıl is megértette -, akkor felesleges bármiféle vitába szállni vele. İ és Rónin addig vendégeskednek a tisztáson, amíg Khenariosz úgy akarja. Egy félist en esetében ez akár azt is jelentheti, hogy ott kell eltölteniük az egész élet üket. Ám ez nem zavarta a sárkánymágust annyira, mint az a tény, hogy hátralé vı életük csakugyan rövidnek t őnt. Zin-Azshari és a Forrás egyformán elpusztult va lamely iszonytató katasztrófa során, s minél tovább t őnıdött a dolgon, a sárkánymágus egyre inkább úgy érezte, hogy az a katasztrófa nagyon-nagyon seb esen közelít. - Figyelmeztetlek, kedves f ıtanácsosom, hogy imádjuk a meglepetéseket, és reménykedünk benne, hogy a következ ı megfelel majd uralkodói igényeinknek! Xaviosz csak mosolygott, miközben kézen fogva bevez ette királyn ıjét a terembe, ahol az El ıkel ık dolgoztak. Olyan nyájas volt az úrn ıhöz, amennyire t ıle tellett, amikor udvariasan megkérte, hogy jöjjön és nézze meg, mire jutott a varázslókkal. Lehet ıleg hagyja hátra a szolgálókat is. A kancellár tudt a, hogy Azshara valami kivételesen csodálatos eredményt vár t, és biztos volt benne, hogy a királyn ı nem fog csalódni. Akkor sem csalódhat a neki szánt meglepetésben, ha az egészen más jelleg ő lesz majd, mint amire számított. Amikor a páros belépett, az ırök féltérdre ereszkedtek. Bár arckifejezésük szemernyit sem változott, akárcsak Xa-vioszt, ıket is megérintette a varázsmunka. A teremben mindenki értette már, mi tö rténik - kivéve a királyn ıt. Azshara a vésett mintázat felett lebeg ı, lángoló energiagömbben 129 nyílt, örvényl ı mélységet szemlélte, hangjában csalódottság csendü lt: - Nem t őnik úgy, mintha bármi is változott volna. - Közelr ıl kell rátekintened, Ezer Holdnak Fénysugara. Akkor látni fogod, mennyit léptünk már el ıre. Azshara dermedten állt. Jól ismerte a Xaviosz álnok ságá-ról szóló szóbeszédeket, és tudta, van alapjuk. Okkal feltételezte, hogy ha a f ıtanácsos esetleg megszerezte a tökéletlenség kiirtására szolgáló esz közt, talán ellene is fordíthatja azt. Mindenesetre, egyel ıre még ı volt a királyn ı, és ha kellett, bármikor megmutatta, hogy joggal uralkodik népe fel ett. Kecses léptekkel sétált oda a mintázat széléhez. El ıbb rászánt néhány pillantást, hogy végignézzen a még mindig folyamato san dolgozó El ıkel ıkön, azután figyelmét a középen kavargó jelenség felé fo rdította. - Még mindig ugyanolyannak t őnik, kedves Xaviosz. Valamivel többet vártam... - Elakadt a lélegzete, és bár a kancellár nem látta a királyn ı arckifejezését, enélkül is tudta már, hogy Azshara ugyanúgy megérte tte az események lényegét, mint ı és mindenki más, aki az elmúlt egy nap során belép ett a terembe. Az éjtündék népének új istensége ıt is megszólította. Minthogy az els ı alkalom óta valóban haladtak valamelyest, a hatalommal átit atott hang betöltötte a jelenlév ık elméjét: Eljövök hozzátok! Nemes Hold rítusa befejez ıdött, és Tirandának végre magára is jutott ideje. E lun elhivatottságot várt el papn ıit ıl, de nem kérte, hogy neki szánják minden ébren :t percüket. A Holdanya kedves, szeret ı úrn ı volt - els ısorban ezzel vonzotta templomába az éjtünde leányt. Felavatása óta csillapodott a Tiranda vérmérséklete és eltökéltebbé vált bens ı vívódásaiban, de egyvalami sohasem hagyta nyugodni. Az id ı megváltoztatta a

dolgokat közte, Malfurion és Illidan között. Az ikr ek már nem azok a játszótársak voltak, akiket ismert. A gyermekkor eg yszer ősége átadta helyét a feln ıttesebb kapcsolatok összetettségének. Mindkett ıjük iránt másképpen érzett, s tudta, hogy már az ik rek sem úgy tekintenek rá, mint régebben. A testvérek között mi ndig is volt egyfajta baráti versengés, amely az utóbbi id ıben olyannyira felfokozódott, hogy Tiranda már nem lelte benne örömét. Szinte megküzdöttek egymással - mintha valamely díjat akartak volna elnyerni. Tiranda már sejtette - még ha az ikrek nem is ébred tek ennek tudatára -, hogy ı maga ez a meg nem nevezett díj. Tovább méltatta hát eredményeiket, s közben azzal áltatta v__ tölt ı 131 magát, hogy nem akarja ıket megbántani. Jól tudta, hogy mégis fájdalmat oko z majd valamelyiküknek, mert amikor eljön az ideje - így érzett legbelül -, az ikrek egyikét kívánta párjául választani. Csuklyás, ezüstszín öltözékében a frissen beavatott papn ı csendesen végigsietett a templom magas márványhelyiségein. Felette mágiáva l átitatott freskó ábrázolta az eget; a b őbáj oly tökéletessé tette a fest ı munkáját, hogy az alkalmi szemlél ı azt hihette, az építménynek nincs teteje. Azonban csupán a nagyterem, a közrituálék színhelye volt fedetlen. Ott Elun holds ugarak formájában ereszkedett le, és lágy érintésekkel simogatta meg hívei arcát, mint anya a szeretett gyermeket. Az istenn ı evilági megtestesüléseinek - akik f ıpapnıkként szolgálták a hitet - gazdagon díszített szobrai között elhaladva, Tirand a végül áthaladt a roppant el ıcsarnok márványpadlóján. Az ajtóval szembeni falon díszes mozaik ábrázolta Elun és a többi istenség m ővét, a világ megformázá-sát - természetesen a f ı alak maga a Holdanya volt. Néhány kivételt ıl eltekintve a többi istenség elnagyolt, felismerhetetlen arcú alakként szerepelt, minthogy halandóhoz méltatlan lett volna látásuk, így ábrázolásuk is. Csak a fels ıbb hatalmak segít ıi és gyermekei, a félistenek kaptak határozott alakot, köztük Khena riosz, sokak szerint a Nap és a Hold gyermeke. Maga az erd ık ura mit sem szólt e mítosz igazságáról, de Tiranda szívesen vélte hitelesnek a történetet. A kinti h ős leveg ı megborzongatta kicsit, lelépdelt az alabástrom lép cs ın, és csatlakozott az utcákon tartózkodó sokasághoz. Látt ára többen is meghajoltak, míg mások csak udvariasan utat engedtek számára. Vo ltak el ınyei annak, hogy Elun beavatottjává vált, de akkor és ott Tiranda azt kív ánta, bárcsak egyszer ően önmaga lehetne a világ el ıtt. 132 Suramar nem pompázott úgy, mint Zin-Azshari, de meg volt a maga szépsége. Élénk, élettel telt színek enyhítették Tiranda fáradtságát , ahogy kiért a f ıtérre, ahol mindenféle keresked ık kínálták portékáikat a népnek. A méltóságosak gyémántcseppekkel gazdagon díszített, vörös és tüze s narancssárga talárjaikat viselték, és magasan hordott orral, dölyfösen sétál gattak a zöldbe, kékbe és sárgába öltözött, alacsonyabb rangú éjtündék között . Mindenki a t ıle telhet ı legjobb ruháját öltötte magára, mint minden nap. Az épületek szinte lakóik tükreként szolgáltak, s a tér körül a szivárvány minden színe fellelhet ı volt rajtuk. Némelyik üzletet hat-hét különböz ı árnyalattal festették be, és a házak többségét drám ák képsorai díszítették.

Fáklyafény világította meg a színek e kavalkádját; a táncoló lángnyelvek keltették igazán életre a látványt. Az a kevés másféle fajú teremtmény, akikkel Tiranda eladdig találkozott, mind ízléstelenül felt őnısköd ınek tartotta népét, illetve némelyikük egyszer ően csak színvaknak titulálta a papn ı fajtáját. Bár saját ízlése egyszer őbb volt -persze nem annyira, mint Malfurioné -, Tiranda mégis úgy g ondolta, népe inkább csak jobban értékeli másoknál, a világban létez ı mintázatok és árnyalatok szépségét. A tér közepe táján kisebb tömeg gy őlt össze. A többség beszélt és mutogatott, hangsúlyaik id ınként gúnyt vagy undort fejeztek ki. Tiranda kívánc sian lépett közelebb, hogy megnézze, mi kelthetett ekkora érdek l ıdést. A bámészkodók el ıbb nem is vették észre közeledtét, és ez bizton jelezt e, hogy valóban ritka csoda kötötte le figyelmüket. Udvariasan megérintette egy férfi vállát, aki felismerte benne a papn ıt, és rögtön ellépett el ıle. Ezzel a módszerrel mélyen befúrta magát a tömegbe. 133 Az éjtündék körének közepén egy nála alig valamivel alacsonyabb ketrec állt. Az er ıs vasrudakból ítélve bizonyára er ıteljes bestiát zárhattak bele, amely épp durván rázta az alkalmatosságot, és állatias morgás ával újra meg újra mor-molásra késztette közönségét. Akik az els ı sorban álltak, nem húzódtak félre Tiranda el ıl még akkor sem, amikor felfedezték, hogy kit ejtettek csapdába a há tuk mögött. Tiranda inkább lábujjhegyre emelkedve próbált ellátni két tünde kö zött. Amit a ketrecben látott, attól elakadt a lélegzete. - Mi ez a... lény? - suttogta. - Senki sem tudja, n ıvér - hallotta meg kérdését egy katona, aki egyébir ánt épp a fogoly körüli ırök egyike volt. A Figyel ık, a suramari város ırség tagjainak mellvértjét és talárját viselte. - A hold ıröknek három varázslat is kellett, hogy leterítsék. Tiranda ösztönösen oldalra pillantott, hátha meglát ja valamelyik csuklyás, zöldbe öltözött mágust, de egyik sem tartózkodott a közelben. Valószín őleg megbővölték a ketrecet, és a Figyel ık inkább tartották távol a piszkálódó tömeget, mintsem a biztos helyre zárt teremtményt p róbálták volna ırizni, míg a varázstudók tanácsa eldönti, hogy mit tegyenek vele . Az a lény nem törp volt, bár alkata valamennyire em lékeztetett a törpökére. Valószín őleg két lábon járt - bár a ketrec nem engedte feleg yenesedni -, és legfeljebb lábnyival lehetett alacsonyabb az éj tün déknél, viszont kétszer olyan széles testtel rendelkezett. Nyilvánvaló volt, hogy a nyers er ı teremtménye, minthogy izomzata fejlettebbnek t őnt minden él ılényénél, amellyel a papn ı eladdig találkozott. Tiranda már-már azt hitte, a k övetkez ı pillanatban széthajlítja a vasrudakat és megszökik. Persze, ha varázs- 134 lattal er ısítették meg a ketrecet, akkor nem volt érdemes pró bálkoznia. Egy magasabb rangú bámészkodó váratlanul odanyúlt a rany sétapálcájával és megbökdöste a görnyedt teremtményt, amit ıl a lény dühe újjáéledt. Az éjtünde épphogy id ıben húzta vissza az eszközt a széles, húsos mancs e l ıl. A teremtmény összekuporodott, kerek állkapcsú pofája eltorzult, ahogy vicsorogva morgott haragjában. Ha nem tekertek volna vaskos láncokat c suklói, bokái és nyaka köré, minden bizonnyal elkapja azt a sétapálcát. Ugyan gö rnye-désének oka nem a nehéz

lánc volt, ahhoz viszont hozzájárult, hogy ne tudja teljes erejét a rácsoknak feszíteni. Tiranda rémülete és undora sajnálattá változott. A templom és Khenariosz egyformán az élet tiszteletére tanította, még ha az a teremtmény ott szörnyszer őnek t őnik is valamelyest. A zöld b ır ő lény egyszer ő öltözéket viselt, ami azt jelentette, hogy bizonyára van valamiféle i ntelligenciája. Akkor pedig nem volt helyes, ha már ketrecbe is zárták, hogy a f ıtéren mutogassák, mint valami állatot. Két üres, barna tál mutatta, hogy a fogoly legalább némi táplálékot kapott, de alkatából ítélve a papn ı gyanította, hogy nem eleget. Az ırhöz fordult: - Biztosan több vízre és élelemre lenne szüksége. - Erre nincs parancsom, n ıvér - válaszolta az ır tiszteletteljesen, de tekintetét a tömegen tartva. - Ehhez nem kell parancs - ellenkezett Tiranda. A v álasz el ıtt egy apró vállrándítást is kapott: - Az id ısek még nem döntötték el, hogy mit kezdjenek vele. Talán úgy gondolják, egyáltalán nem lesz majd szüksége élelemre vagy vízre. A papn ı megütközve meredt az ırre. Az éjtünde ítélkezés kifejezetten kegyetlen tudott lenni. - Ha hozok neki némi táplálékot, ugye nem állítasz meg? 135 A katona kezdte kényelmetlenül érezni magát: - Való ban nem kellene, n ıvér. A bestia letépheti a karod és megeheti ahelyett, amit hozol neki. Bölcsebb lenne békén hagyni. - Azért én tennék egy próbát. - N ıvér...! Ám miel ıtt az ır lebeszélhette volna, Tiranda már el is fordult t ıle. Egyenesen a legközelebbi ételkeresked ıhöz ment, és kért egy tál levest, egy korsó vízzel. A ketrecbe zárt teremtmény kifejezetten ragadozó tí pusnak t őnt, ezért tett az adaghoz egy darab friss húst is. Az árus nem akarta elfogadni a n ı pénzét, adománynak nevezte az ételt. így a papn ı megáldotta a keresked ıt, hiszen tudta, a másik pusztán ezért adakozott. A tömeg valószín őleg megunta a látványosságot és kezdett oszladozni. Tiranda könnyedén elérte a ketrecet az elemózsiával. Úgy ér ezte, kevesebb bámészkodó el ıtt ı is könnyebben néz szembe a fogollyal, így valamely est magabiztosabban lépdelt a rácsok felé. A rab felnézett a papn ıre, tekintetében ott ült a megvetés, minden piperk ıc zaklatója iránt. Csak akkor mutatott némi érdekl ıdést, amikor felfedezte, hogy Tiranda ételt hozott neki. Amennyire láncai engedték, el ıred ılt ültében, bozontos szemöldöke alól mélyen ül ı, bizalmatlan tekintettel követte a fiatal n ı minden mozdulatát. Tiranda úgy gondolta, a lény talán élete második felében járhat , minthogy haja szürke volt, arca és karjai egy harcos élet sebhelyeit és egyéb jeleit viselték. Habozva állt meg, karnyújtásnyi távolságon kívül. S zeme sarkából látta, hogy az ırök izmai megfeszülnek, tettre készen figyelik. Tal án még lándzsát is használnak, ha a teremtmény bántani próbálná ıt. Tiranda remélte, hogy ilyesmire nem kerül sor; a legszörny őbb iróniája lett volna a helyzetnek, ha segít ı szándéka a teremtmény halálához vezet. 136

Kecses óvatossággal letérdelt a rács elé: - Érted, amit mondok? A lény felmordult, azután csendben bólintott. - Etelt hoztam. - El ıbb a tál levest nyújtotta oda. Az övét ıl olyannyira különböz ı figyel ı tekintet, csak némi késéssel fordult a tál felé. Tiranda látta, hogy az álla-tias idegen e r ısen megfontolja válaszát. A lény egyszer gyors oldalpillantást vetett a legköze lebbi ırre. Jobb keze ökölbe szorult, majd újra kinyílt. Lassan, talán kicsit túl lassan is, kinyúlt a tálér t. Tiranda csak ekkor látta, milyen izmos és termetes az a kéz - a bestia könnye dén markába rejthette volna az ı mindkét kezét. Elképzelte az ujjakban rejl ı er ıt és közel állt hozzá, hogy ijedtében feledje szándékát, és otthagyja a ketrece t. Ám a fogoly meglep ı óvatossággal vette el a tálat. Letette maga elé a r ácson belül, s várakozva nézett a papn ıre. A kis sikerélményt ıl Tiranda elmosolyodott, de a lény semmilyen formáb an nem válaszolt. A lány odanyújtotta el ıbb a húst, azután a korsó vizet is. Mikor mind a három edényt megkapta, a zöldes b ır ő behemót enni kezdett. Néhány hatalmas nyeléssel eltüntette a tál tartalmát, a barna leves egy része lecsorgott az állán. A húsdarab gyorsan követte, ahogy a vaskos, töredezett és elsárgult fogak, habozás nélkül beletéptek. Tiranda nyelt egy et, de semmi mással nem mutatta, mennyire ellenére van a fogoly állatias vi selkedése. Próbálta elhitetni magával, hogy hasonló körülmények között valószín őleg ı sem cselekedett volna másképp. A néhány bámészkodó úgy figyelte ıket, mint valami színjátékot, de Tiranda nem tör ıdött velük. Türelmesen kivárta, hogy a ketrecbe zár t lény megegye, amit kapott. Hamarosan a hús minden apró darabkája elt őnt a csontról, 137 melyet a teremtmény egy könnyed mozdulattal kettétö rt, és kiszívogatta bel ıle a vel ıt. Tette mindezt olyan élvezettel, hogy attól a töm eg maradéka - minthogy kifinomult ízlésüket zavarta a bestiális étkezés - a távozás mezejére lépett. Miközben az utolsók is elfordultak, az idegen terem tmény letette a csontdarabokat maga mellé, s meglep ı, mély hangú kuncogással nyúlt a korsóért. Tekintetét szinte végig a papn ın tartotta, utóbb enyhe vidámság is csillant benne, egy lélegzetvételnyi id ıre. Amikor a víz is elfogyott, a teremtmény megtörölte száját széles kézfejével és felmordult: - Ez jólesett. - Bár Tiranda már korább an is feltételezte, hogy ha a lény megérti, talán beszélni is tud valamiképpen, a szavak hallatán mégis elképedve nézett. Újra elmosolyodott, még azt is me gkockáztatta, hogy közelebb hajolt a ketrechez, amit ıl a mellette álló ır újra ideges lett: - N ıvér! - kiáltott rá. - Ne menj közelebb! Szét fog... - Nem fog bántani - biztosította Tiranda a szavába vágva. A teremtményre pillantva hozzátette: - Ugye? A fogoly megrázta fejét, és a mellkasára tette kezé t. Az ır visszalépett a helyére, de továbbra is feszülten figyelt. - Szeretnél még valamit? Több ételt, esetleg? - kér dezte Tiranda a rabságba esett lényt ıl.

-Nem. A papn ı egy darabig kereste a szavakat, majd a bemutatkozá s mellett döntött: - Tiranda vagyok, Elun, a Holdanya papn ıje. A ketrecbe zárt alak mintha nem hajlott volna a bes zélgetés folytatására, de az éjtünde határozott segít ı szándékát megérezve, végül mégis válaszolt: - Brox . Broxigar. Delej hadf ınök, az ork fejedelem felesketett harcosa. 138 Tiranda próbálta értelmezni a szavakat. Harcos volt , ezt már el ıbb is kitalálta - külseje eléggé nyilvánvalóan tükrözte ezt. Valami féle vezet ıt említett, Delejt. Ez a név valahogy nagyobb kíváncsiságot kel tett a lányban, merthogy jelentéssel bírt, s egy uralkodó neveként e jelenté s, számos árnyalatot hordozhatott. Ez a Delej az úgynevezett orkok vezet ıje, vagy legalábbis magas rangú tisztje lehetett. Tiranda feltételezte, hogy ez Brox népéne k megnevezése lehet. A templom egészen átfogó tanításokkal szolgált, de ı sohasem hallott még az ork fajról, vagy bármi hasonlóról. Bizonyos volt benne, hogy ha minden ork úgy néz ki, mint Brox, s legalább annyira intelligensek is, hogy beszélni lehessen velük, akkor az éjtündék írásban is megemlékeztek v olna róluk. Úgy döntött, mélyebbre ás: - Honnan jöttél, Brox? H ogyan kerültél ide? - De amint kimondta, máris ráébredt hibájára. Az ork szemei elkeskenyedtek, húsos ajkai szorosan ösz-szezáródtak. Milyen ostoba vagyok! gondolta a lány. A Hold ırség már minden bizonnyal kikérdezte. És bizonyára ama udvariasságtól mentesen, amelyet ı mutatott a fogoly felé. Biztos azt gondolja, hogy most kedvességgel akarjuk megtud akolni mindazt, amit nyers er ıvel vagy mágiával képtelenek voltak kiszedni bel ıle. Tisztán látszott, hogy Brox véget kíván vetni a tal álkozónak. Felkapta a tálat és kinyújtotta a ketrecb ıl, tekintetét sötét bizalmatlanság árnyékolta be. Abban a pillanatban mágikus fény villant a papn ı mögött, és valami belecsapott az ork kezébe. Vad üvöltés kíséretében Brox visszar ántotta megégett ujjait, azután egy darabig csak szorongatta ıket a másik kezével. Olyan gyilkos pillantásokat küldött Tiranda felé, hogy a papn ı kényszere- 139 detten felállt és hátrébb lépett. Az ır már a ketrecet figyelte, lándzsája hegyét Broxra szegezte. Er ıs kéz nehezedett Tiranda vállára, és jól ismert han g suttogott a fülébe: - Jól vagy, Tiranda? Ez a romlott teremtmény nem ért hozzád, ugye? - Egyáltalán nem akart bántani! - tört ki a papn ı, miközben feltételezett megmentıje felé fordult. - Illidan! Hogy merészelsz beleava tkozni a dolgaimba! A jókép ő ifjú dermedten állt. Borostyánszín tekintetében ér tetlen tompaság sejlett. - De hát csak aggódtam miattad! Ez a besti a képes lenne... Tiranda a szavába vágott: - Ott bent, elég kevés do logra képes! És egyáltalán nem bestia! - Nem? - Illidan közelebb hajolt a ketrechez, hogy megnézze magának a foglyot. Az ork rávicsorgott, de egyébiránt nem tett semmit, ami alapot adott volna az

ellenkezésre. Malfurion testvére csalódottan horkan tott egyet: - Nekem nem t őnik civilizált teremtménynek... - Csak vissza akarta adni azt a tálat. És bármi baj esetére az ır végig ott állt mellettem. Illidan a homlokát ráncolta: - Bocsáss meg, Tiranda ! Talán kicsit túlreagáltam a dolgot. Azt el kell ismerned, hogy még a tieid közü l is kevesen merték volna megkockáztatni, hogy ilyen közel menjenek hozzá. Le het, hogy nem hallottad, de azt beszélik, hogy amikor felébredt, majdnem megfoj tott egy hold ırt! A papn ı a k ıarcú katonára nézett, aki vonakodva bár, de bólinto tt. Elfelejtette megemlíteni ezt az apró részletet. Ugyanakkor Tiran da kételkedett benne, hogy bármit is számított volna, ha tud err ıl. Rosszul bántak a fogollyal és ı úgy érezte, segítenie kell rajta. 140 - Értékelem az aggodalmadat, Illidan, de újra közlö m veled, hogy nem voltam veszélyben. - Közben meglátta az ork sérülését, és rosszalló tekintettel nézett gyermekkori játszótársára. A fogoly ujjai elfeketed tek, szemeiben fájdalom ült, bár csak egyszer üvöltött fel, és nem kért gyógyító t. Tiranda otthagyta Illidant, és újra letérdelt a ket rec mellé. Habozás nélkül benyúlt a rácson. Barátja majdnem elrántotta: - Tir anda! - Vissza! Mindketten! - parancsolta a papn ı igen határozottan. Az ork baljós tekintetét látva azt suttogta: - Tudom, hogy nem ak artál bántani. Meggyógyíthatom a kezed. Kérlek, engedd meg! Brox felmordult, de nem dühösen, inkább csak a lehe t ıségeket mérlegelve. Illidan ott maradt Tiranda mellett, aki rádöbbent, hogy a f érfi minden bizonnyal újra lecsap, amint a legapróbb jel azt mutatja, hogy a h elyzet eldurvulhat. - Illidan! Megkérlek, fordulj el egy kicsit! - Mi van? Tiranda, én... - A kedvemért, Illidan. A férfi fújt egyet, érezhet ı volt, hogy elfojtott düh marja belülr ıl. Ennek ellenére teljesítette a kérést, azután rosszalló te kintettel méregette a teret szegélyez ı épületeket. Tiranda ismét Broxhoz fordult. Az ork Illidan hátát nézte, a papn ı szerint némi elégedettséggel az arcán. Bizonytalan ul nyújtotta oda megnyomorított kezét. Tiranda lágyan megfogta az épen maradt kézfejet, és döbbenten vizsgálgatta a sérülést. Két ujjon sötétre égett a b ır és a hús, a mellettük lév ı pedig lángvörös volt és durván felhólyagzott. - Miféle varázslat volt ez? - kérdezte a mögötte á lló Illidant. - Nemrég tanultam. - Csak ennyit válaszolt. 141 Minden bizonnyal nem az erd ıben tanulta, nem Khena-riosztól. A nemes éjtünde mágiatudomány iskolapéldája lehetett inkább, de oly an hirtelen támadta meg vele Broxot, hogy valószín őleg nem került sok energiájába a dolog. Nem kizárt, hogy a varázslósághoz több tehetsége volt, mint a druidák mágiájához; az effajta azonnali hatalmat jobban is kedvelte a lassú lépt ő természeti er ıknél. Tiranda

azonban nem volt biztos benne, hogy személy szerint ı maga is kedveli ezt Illidanban. - Holdanya, hallgasd meg könyörgésem... - Nem tör ıdve az ır döbbent arckifejezésével, magához vonta az ork kezét, és eg yenként csókot lehelt sérült ujjaira. Ezután istenn ıjéhez suttogott, megkérte ıt, hogy enyhítse Brox szenvedését, állítsa helyre mindazt, mit Illidan me ggondolatlanságában tönkretett. - Nyújtsd ki a kezed a holdfényre, amennyire csak t udod! - kérte a fogolytól. Az ıröket figyelve, Brox engedelmeskedett; a láncok súl ya miatt er ılködve nyújtotta kezét a rácsokon kívülre. Tiranda attól t artott, hogy valamilyen mágikus fal majd útját állja a mozdulatnak, de nem történt ilyesmi. Lehetséges, hogy mivel az ork nem tett szökésre utaló mozdulato t, így a ketrecre mondott varázslatok sem léptek m őködésbe. A papn ı felnézett az égre, a holdra, amely szinte pontosan felettük lebegett: - Könyörgöm, Holdanya, telíts meg tisztaságoddal, nem ességeddel, szereteteddel! Adj er ıt, hogy meggyógyítsam a szenved ıt... Miközben Tiranda elismételte imáját, hallotta, hogy az ır visszafojtja lélegzetét. Illidan is mozgolódott, talán meg akart fordulni, de végül mégsem feszegette a fiatal n ı türelmének határait. Ezüstös fényfolyam, Elun fény e ölelte körbe az ifjú papn ıt, aki úgy sugározta szét azt, mintha maga a hold 142 ereszkedett volna le a térre. Érezte, ahogy az iste nnı hatalma megszállja, lénye részévé válik. Brox majdnem visszakozott; csodálta a látványt, de a mágiától mindig is irtózott. Valahogy mégis megbízott annyir a a tünde n ıben, hogy saját maga számára is érthetetlen módon hagyta, hadd tegy en vele bármit. Talán megérezte, hogy e varázslat nem lesz ártalmára. Ahogy a holdfény megérintette ujjait, az égett hús meggyógyult, ahol már a csont is el ıbukkant, ott visszanövekedett, és a szörny ő sérülés végül teljesen elt őnt. Az egész alig néhány hosszú pillanatig tartott, s a z ork bár nyugodt maradt, tekintete elkerekedett, mint egy gyermeké. - Köszönöm, Holdanya - suttogta Tiranda, és elenged te Brox kezét. A mellette álló ır féltérdre borult, fejet hajtott az istenn ı szolgálója el ıtt; a többiek követték példáját. A fogoly visszahúzta k ezét, csodálkozva nézte ujjait, és egyenként megmozgatta ıket. Megérintette a visszanövekedett b ırt, el ıbb csak vigyázva, azután roppant elégedettséggel, a mikor a várt fájdalom elmaradt. Örömteli morrantás hagyta el vaskos torká t. Brox hirtelen mozgolódni kezdett a ketrecben. Tiran da attól tartott, hogy valamely más sérülést ıl szenved, amely addig nem látszott, de az ork hama rosan abbahagyta; csupán kényelmesebb testhelyzetet keres ett. - Tisztelet néked, sámán - mondta, miután elhelyezk edett. - Tartozom neked. Brox hangjában akkora hála sejlett, hogy Tiranda el feketedett arccal állt fel és lépett hátrébb. Illidan rögtön megfordult és úgy fo gta meg a lány karjait, mintha nyugtatgatni akarná: - Jól vagy? - Igen... ez... - Hogyan magyarázhatná el egy férf inak, hogy milyen érzés Elun érintése, mi több, ölelése? - Az is- 143

tenn ı meggyógyította - fejezte be végül, megfelel ı szavak hiányában. Az ırök felemelkedtek, a papn ı iránti tiszteletük jelent ısen megnövekedett. Egyikük, talán a rangid ıs odalépett hozzá: - N ıvér! Kérhetjük áldásodat? - Természetesen! - Elun áldása ingyen volt, minthog y az istenn ı tanítása szerint minél többeket érintenek meg az ı nevében, annál többen értik meg azt a szeretetet és egységet, amelyet ı képvisel, s annál többen terjesztik el ezt a megértést a világban. Tiranda végigjárt az ırök között, és nyitott tenyerét a szívükre, azután a homlokukra helyezte. Ezzel jelképezve a gondolat és a lélek egységét; közben elmormolta az áldó szavakat. Mindegyikük hálásan kö szönte meg. Illidan ismét karon fogta: - Pihenésre van szüksége d, Tiranda. Gyere! Tudok egy helyet... A ketrecb ıl Brox nyers hangja szólt: - Sámán! Ez az egyszer ő teremtmény is részesülhet áldásodban? Az ırök megszorították lándzsáik nyelét, de nem szóltak semmit. Ha a bestia Elun áldását kéri, mi több, ily meglep ıen udvarias hangnemben, mégis hogyan ellenkezzenek? Ha ık nem is, Illidan hangot adott nemtetszésének: - El eget tettél már azért a teremtményért. Tántorogsz a fáradtságtól! Gyere... De a papn ı nem tudta elutasítani a kérést, egyszerre tett vol na szíve és hite ellenében. Kihúzta magát Illidan szorításából, és ú jra letérdelt a ketrec elé. Habozás nélkül benyúlt és megérintette a durva sz ırzettel borított mellkast, azután a busa, érdes homlokot is. - Elun figyelmezzen reád és a tieidre - suttogta. - Legyen karod er ıs és kérlelhetetlen -jött a válasz. 144 A váratlan szavaktól Tiranda ledermedt egy pillanat ra, de azután rájött, hogy az ork a maga harcos módján kívánt neki egészséges és hosszú életet. - Köszönöm néked - válaszolta mosolyogva. Ahogy Tiranda felállt, Illidan újfent úgy érezte, a kialakult helyzetben szerepet kell vállalnia: - Akkor mehetünk végre? Tirandát hirtelen elöntötte a fáradtság, ámde egyfa jta kellemes fáradtság volt ez, elégedettséggel telt, minthogy sokat tett isten nıje nevében, és még többet ért el vele. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy mi kor alhatott utoljára - talán egy teljes nap is eltelt azóta. A bölcsesség azt di ktálta, hogy térjen vissza a templomba, és feküdjön le aludni. - Bocsáss meg, Illidan - mormolta -, eléggé elfárad tam. Szeretnék inkább visszatérni a n ıvérekhez. Megérted, ugye? A férfi borostyánszín tekintete elkeskenyedett, de uralkodott magán: - Persze. így lesz a legjobb. Visszakísérjelek? - Nem szükséges. Szeretnék egyedül lenni.

Illidan nem szólt, csak egy enyhe meghajlással jele zte, hogy belenyugszik a döntésbe. Tiranda egy utolsó mosollyal elköszönt az orktól, é s Brox bólintással válaszolt. A papn ı megkönnyebbülten, felszabadultan távozott, s teste kimerültsége ellenére, elméje különösmód felfrissült. Amint lehe tséges, beszélni fog a f ıpapnıvel Brox ügyében. A templom biztosan tehet valamit az érdekében. A holdfény ölelése elkísérte egészen az els ı árnyasabb utcáig, ahogy ellépdelt a f ıtérr ıl. Egyre inkább úgy érezte, hogy aznap éjjel megtap asztalt valamit, ami örökre megváltoztathatja életét. Az orkkal való tal álkozása, minden bizonnyal Elun m őve lehetett. Alig bírta kivárni, hogy beszélhessen a f ıpapnıvel. 145 Illidan végignézte, ahogy Tiranda elsétál, s egy pi llanatra sem néz vissza. Ismerte annyira a lányt, hogy tudja, az istenn ı szolgálatában végrehajtott cselekedetein mereng. Ez elvonta a figyelmét minden másról, még ıróla is. - Tiranda... - suttogta maga elé, miközben maga is elindult hazafelé. Remélte, hogy beszélhet vele, szólhat az érzelmeir ıl, de a lehet ıség már semmivé foszlott. Az események el ıtt Illidan órákig várakozott, újra meg újra a templ om felé sétált, hátha a lány felbukkan, és akkor együt t elmehettek volna egy magányosabb helyre. De elkerülték egymást; épp a té r túloldalán kanyargó utcákat járhatta, amikor Tiranda megérkezett. Azután a lány felfedezte ezt a teremtményt a ketrec ben, és ezzel tönkre is tette a fiú minden jól átgondolt tervét. Nemcsak nem sike rült beszélnie vele, de ráadásul zavarba hozta magát azzal, hogy ı lett az aktuális gonosztev ı... és mindez egy ilyen lény miatt! Miel ıtt visszafoghatta volna magát, halk szavak buktak k i ajkai közül, és jobb tenyere kifeszült. Kiáltás jött a ketrec irányából, Illidan gyorsan megpördült és odanézett. Az alkalmatosság világított, de nem a holdistenn ı ezüstös fényével, hanem dühödten izzó vörösben, ahogy a var ázslat körülvette és próbálta elemészteni. A romlott teremtmény üvöltött a fájdalomtól. Az ırök zavarodottan próbáltak tenni valamit, de a ketrec nem engedte kinyitni mag át. Illidan gyorsan elmormolta akaratlan varázslata semlegesítésének sz avait, és a vörös aura pillanatok alatt elhalványodott. A bestia abbahagyta az üvöltözést, ezúttal nem eshe tett olyan baja, ami maradandó sérülést vagy fájdalmat okoz. Szerencséjé re Illidan éppen belépett az egyik mellékutcába, így senki sem látta öntudatlan mozdulatait, senki sem hal- 146 lotta elmormolt szavait - senki sem gyanúsíthatta m eg a fogoly kínzásával. Haragja valamiképpen eluralkodott rajta, és lecsapo tt a legnyilvánvalóbb célpontra; ez viszont igencsak zavarta. Amúgy valamelyest hálás volt mindazon hold ıröknek, akik mágikus falakat emeltek a ketrec köré, ugyanis csupán a véd ıvarázslatok akadályozták meg, hogy legyilkolja a foglyot. I' jRtienc

^^Sr^ örülötte már szinte mindenki haldoklott, vag y meg is ím rf^ halt. Bármerre nézett, elesett bajtársakat látott. Garno * mé V bukott el következ ıként - akivel együtt n ıtt fel, s aki v_gyakorlatilag a testvére volt -, testét darabokra hasogatta egy fölébe tornyosuló tü zes alak, sivító pengéje. A démon szarvakkal díszített, százfogú pofáját maga B rox törte be a következ ı pillanatban. Olyan üvöltéssel ugrott neki, hogy att ól még a félelmetes teremtmény is megtorpant egy pillanatra. Ennyi épp elég volt ahhoz, hogy a fejsze kettéhasítsa, hidegen lángoló vértezetével e gyütt. De a Légió démonai csak áradtak feléjük, és az orko k egyre csak fogyatkoztak. Maroknyi véd ı maradt csupán, és minden percben elbukott valaki. Delej megparancsolta, hogy állják el a Légió útját. Gy őjtötték és küldték a segítséget, de a Hordának id ıre volt szüksége. Arra volt szüksége, hogy Brox és társai feltartóztassák a szörnyetegeket. De egyre kevesebben és kevesebben maradtak. Donga h irtelen el ırebukott, földet érve feje továbbgördült a vérsaras földön, teste h ől ı halomként hevert. Farak akkor már holtan feküdt, maradványai felismerhetetl enül összeroncso- 1! I 148 1 lódtak; természetellenesen zöld t őz emésztette, amit a démonok valamelyike öklendezett rá. Az idegen lángok nem annyira megége tték, mint inkább feloldották testét. Brox fejszéje újra és újra lecsapott, minden csapás sal megsemmisített egy iszonytató ellenfelet. De bármikor kitörölte szeméb ıl a vért és az izzadságot, mindig csak egyre több szörnyeteget látott. Egyre t öbbet és még többet. Végül már egyedül kellett szembeszállnia velük, egyedül á llt ellent a rikoltó, éhes szörnytengernek, amely mindent és mindenkit el akar t pusztítani. Ahogy rávetették magukat - Brox felriadt álmából. R eszketett ketrecében, pedig mivel már ezerszer látta, úgy hitte, a rémálom nem érintheti meg. Mégis minden alkalommal, amikor felriadt bel ıle, megújult dühöt és kínt érzett, megújult bőntudatot. Meg kellett volna halnia ott, a szorosban. Meg kell ett volna halnia a bajtársaival együtt, akik feláldozták életüket a Ho rdáért. De ı túlélte a dúlást, lelkében a többiek sikolyaival és nevetésév el, arcával és hangjával, s a nyomasztó tudattal, hogy nem adott oda mindent népé ért, amit odaadhatott volna. Gyáva vagyok, jutott megint ugyanarra a következtet ésre. Ha nem félelemb ıl küzdöttem volna, most én is velük lehetnék. Amikor egyszer összeszedte bátorságát és elmondta m indezt Delejnek, a hadf ınök a fejét rázva válaszolt: - Senki sem harcolt nálad ke ményebben, öreg barátom. Bırödön, húsodban viseled a küzdelem nyomait, és a fe lderít ık látták, hogyan harcoltál, miel ıtt az er ısítés elért hozzád. Legalább olyan jól szolgáltad bajtársaidat és népedet, mint azok, akik odavesztek . Brox vonakodva elfogadta Delej háláját, de a Horda vezérének szavai nem oszlatták el marcangoló kétségeit. 149

Végül ide került, ólba zárták, mint valami disznót, ami csak arra vár, hogy a böllér a torkába mártsa kését. A dölyfös népek úgy bámulták meg, mintha két feje lenne, és csúfságán gúnyolódtak. Csak az egyik fiat al n ı, az a sámán mutatott tiszteletet és gondoskodást. Azt a hatalmat érezte bel ıle, amelyr ıl saját népe sámánjai beszéltek id ınként, amelyet ısi mágiaként emlegettek. Meggyógyította azt a csúf sérülést, amit a barátja okozott, pedig csak egyetlen imát intézett a holdhoz. Jelent ıs er ık felett uralkodott, és Brox megtiszteltetésnek érezt e, hogy megkapta az áldását. Nem mintha ez bármit is számított volna hosszabb tá von. Az ork nem kételkedett benne, hogy fogva tartói a kivégzése módjáról tárgy alnak éppen. Amit eddig megtudtak t ıle, az nem válhat el ınyére. Elutasította, hogy bármiféle információt kiadjon népér ıl, otthonukról. Igaz, ı maga sem tudta igazán, hogyan juthatna el oda, de jobb volt kijelenteni, hogy semmit sem szab ad hazájáról mondania. Az orkokkal szövetséget köt ı éjtündékkel szemben az itt él ık megvetették az idegeneket, és így veszélyt jelentettek a Hordára. Brox az oldalára fordult, már amennyire láncai enge dték. A következ ı éjjelen már biztosan halott lesz, de nem úgy, ahogy kívánta. Ne m lesz dics ı küzdelem vagy hısi ének, amely megemlékezik tetteir ıl. - Nagy szellemek! - mormolta. - Hallgassátok meg eg y értéktelen halandó kérését! Csak egy utolsó küzdelmet szeretnék. Lehet ıséget, hogy lemossam szégyenemet... -Arácsokon keresztül az égre nézve folytatta csendes imáját. A sámánlánnyal ellentétben ı nem remélte igazán, hogy bármiféle hatalmak ırizzék is a világot, meghallgatnak egy ilyen egyszer ő teremtményt. Sorsa az éjtündék kezében volt. Malfurionnak fogalma sem volt róla, hogy mi vitte b e a városba. Három éjszakán keresztül ült egyedül az otthonában és azon t őnıdött, amit Khenariosz mondott neki, és amit ı maga látott a Smaragd Alomban. Három éjjelen keres ztül nem jutott semmiféle válaszra, vagy több lehetséges vál aszt is nyert, de jobb szerette az el ıbbi változatot. Nem kételkedett benne, hogy Zin-Azs hari legmagasabb tornyában varázsmunka folyik, és hogy a helyzet csak egyre két-ségbeejt ıbb lesz, ha az ottaniak továbbra is önmaguknál nagy obb er ıket próbálnak, uralmuk alá hajtani. Malfuriont az is ig encsak zavarta, hogy mintha másoknak egyáltalán nem t őnt volna fel a probléma. Végül arra jutott, hogy azért indult el, mert talál ni akart egy másik hangot, egy másik elmét, amellyel megbeszélheti bels ı vívódásait. így hát úgy döntött, ténfergés helyett inkább Tiranda keresésére indul. Testvére olyannyira el volt foglalva önmagával, hogy nem értette volna meg báty ja baját, és a lány valahogy többet tör ıdött a gondolataival. Igen, Tirandával megbeszélhet em... És amúgy is vágyakozott a lány társaságára. Ahogy Elun temploma felé tartott, nagyobb osztag pá rduclovas sietett el mellette, az ellenkez ı irányba. Malfurion félrehúzódott, úgy figyelte a s zürke és zöld vértezetes katonákat, ahogy elhaladnak el ıtte karcsú, jóltartott párducaikon. A csapat el ıtt a zászlós négyszöglet ő lobogót emelt magasra, rajta mélylila háttér ölelt körbe egy fekete madársziluet tet. Hollócs ır nagyúr lobogója. Hollócs ır Kartalosz, a tünde parancsnok is ott lovagolt a t öbbiek el ıtt, hátasa nagyobb és karcsúbb volt a többinél, a karám dominá ns n ısténye lehetett. Maga Kartalosz magas volt, nyurga és kétségkívül nemes t artású. Úgy lovagolt, mintha semmi sem téríthetné el céljától, bármi legyen az. 151

Mögötte aranyszín köpönyeg hullámzott, és magas, vö rös csúcsú sisakján a nevét szimbolizáló dísz meredezett. Neve nem csupán címerére, de arcára is rányomta bél yegét. Keskeny arc, madárszer ő vonások, orra legörbül ı cs ır. Gubancos szakálla és nyugodt tekintete egyszerre sugárzott bölcsességet és er ıt. Hollócs ır azon kevesek közé tartozott, akik az El ıkel ık sz őkös körén kívül, a legnagyobb befolyással voltak a királyn ıre. Azshara gyakran kérte tanácsát. Malfurion átkozta magát, hogy nem jutott eszébe el ıbb, de akkor és ott nem t őnt jónak az alkalom arra, hogy beszéljen a nemessel. H ollócs ır és katonái úgy siettek végig a f ıúton, mintha valamely halaszthatatlan küldetésben j árnának. Ett ıl Malfurionban felmerült, hogy a f ıvárossal kapcsolatos félelmei esetleg már alakot is öltöttek, valamilyen formában. Persze, ha ez volt a helyzet, akkor szül ıvárosa sem mutatott volna ilyen békés arcot. A Zin- Azshari körül dúló vihar bizonyosan valamilyen hatalmas lépték ő katasztrófát jelzett, ami hamar elérheti a környez ı településeket. Ahogy a lovasok elhagyták, Malfurion is folytatta ú tját. A f ıtér közelébe érve kerülnie kellett; oly sokan gy őltek ott össze, hogy tömegiszony fogta el - egy ideje a magányos elmélkedés és meditáció töltötte k i napjait. Leküzdötte az érzést, és inkább arra gondolt, hogy hamarosan talá lkozik Tirandával. Bármennyire izgatottá tette Malfuriont a lány jelen léte, ugyanakkor jobban megnyugtatta, mint bárki vagy bármi a világon. Tudta, hogy testvérét is meg kellett volna látogatn ia, de aznap éjjel valahogy nem tetszett neki az ötlet. Tirandát akarta látni, és vele kívánt eltölteni némi id ıt. Illidan kés ıbb is ott lesz, hogy beszéljenek. A f ıtér zsivaja messzire elhallatszott, de csupán néhány pillanatra keltette fel figyel- 152 mét, inkább tovasietett a templom felé. Reménykedet t benne, hogy nem alkalmatlankodik, és a lány szabad. Azt is remélte, hogy hamar megleli; nem kell kérdez ısködnie egyik papn ıt ıl a másik után. Bár Elun beavatottjai nem bánták, h a barátok vagy rokonok keresték fel ıket a templomban, Malfurion mégis mindig zavarban érezte magát, ha a zártnak t őnı hitközösségben járt. Az utóbbi id ıben még inkább, mióta azt a furcsa kényelmetlenséget ér ezte, ha a lánnyal készült találkozni. A templom f ıbejáratához vezet ı lépcs ı tetején megállította a két ır. Az éjtündéknél oly gyakori talár helyett csillámló, ez üst mellvértet és szoknyát viseltek, az el ıbbit holdsarló díszítette középen. Mint Elun beavat ottjai mindannyian, az ırök is n ık voltak, és kiválóan képzettek a harc m ővészetében. Maga Tiranda is jobb íjásznak bizonyult, mint Malfu rion vagy Illidan. A Holdanya békés tanításai nem tiltották meg h ő gyermekeinek, hogy megtanulják megvédeni magukat. - Segíthetünk valamiben, testvér? - kérdezte a rang id ıs ır udvariasan, társa csendben figyelt. Lándzsáikat mindig készenlétben t artották, hogy a veszély legkisebb jelére használni tudják. - Látogatóba jöttem Tiranda papn ıhöz. Jó barátok vagyunk. A nevem... - Viharhozó Malfurion - vágott közbe a másik, a fia talabbik. Elmosolyodott: - Tiranda, én és még ketten ugyanazon a szálláson lak unk. Látlak id ınként. - Beszélhetnék vele? - Ha befejezte az el ıírt meditációt, akkor szabadnak kell lennie ebben a z órában. Megkérdezek valakit. Várakozhatsz a Holdter emben.

A Holdterem alkotta a templom tet ı nélküli közepét, ahol a nyilvános szertartásokat lefolytatták. Amikor nem a f ı- 153 papnı használta a helyiséget, bárkit szívesen láttak itt , aki megnyugtató környezetre vágyott. Amint Malfurion belépett a szö gletes helyiségbe, rögtön megérezte a termen a Holdanya érintését. Éjjel nyíl ó virágok sávnyi kertecskéi díszítették a falak tövét, és középen kicsiny emelv ény állt, amelyr ıl a f ıpapnı tartja mindig beszédét. Az emelvényhez vezet ı, körkörös k ıösvényt mozaikmintázattal rakták ki, és a hold éves változá sait ábrázolta. Néhány korábbi látogatására visszaemlékezve Malfurion megá llapította, hogy mindegy, hol lebegett az égen a hold, lágy fénye mindig teljesen bevilágította a helyiséget. Középre sétált, és leült az emelvény felé néz ı k ıpadok egyikére. Bár a szeret ı istenn ı jelenlétének érzete azonnal könnyített szívén, Mal furion türelme gyorsan fogyatkozott; nem volt várakozós hangulatban. Aggód ott amiatt is, hogy a papn ı esetleg nem fogadja jól váratlan megjelenését, mert korábban mindig csak akkor találkoztak, ha el ıtte megbeszélték. Ez volt az els ı alkalom, amikor figyelmeztetés nélkül merészelt betörni, Tiranda vi lágába. -Malfurion... Amikor meglátta a lányt, egy pillanatra minden gond olata semmivé foszlott. Az ezüst papi talár misztikusan izzott a holdfényben, és az ifjú úgy érezte, Tiranda tekinteténél még a Holdanyáé sem nyújthatot t volna csodálatosabb látványt. A papn ı kiengedte haját, így az keretbe foglalta tökéletes arcát, csupán az áll körül és alatta hagyta szabadon, hogy a talár kivágása még jobban zavarba hozza a fiatal férfit. A lány mosolya a hol dnál is fényesebben ragyogta be a termet. Malfurion kissé késlekedve állt fel, hogy elébe men jen, és a papn ı már ott is volt el ıtte. Az ifjú érezte, hogy arca lángol, de semmit se m tehetett ellene - reménykedett, hogy Tiranda nem veszi észre. 154 - Nincs semmi baj? - kérdezte a lány aggódó hangon. -Történt talán valami? - Rendben vagyok. Remélem, nem alkalmatlankodok. Tiranda mosolya visszatért, leny őgöz ıbben, mint korábban: - Te sohasem alkalmatlankodsz, ha hozzám jössz, Malfurion. Valój ában nagyon örülök, hogy jöttél. Én is látni akartalak. Ha elfeketed ı arca ez ideig nem is volt felt őnı, az utóbbi szavak hatása egyértelm ően látszott. Malfurion leküzdötte zavarát és folyta tta, amit elkezdett: - Sétálhatnánk egyet a templomon kívül? - Ha jobbnak látod, ám legyen. De a férfi nem tudta türt ıztetni magát, és már a folyosókon belevágott: - Tud od, mondtam már, hogy van egy visz-szatér ı álmom. - Igen, emlékszem. - Miután te és Ulidan el ırementetek, elmondtam Khena-riosznak, és próbáltunk együtt rájönni, hogy mi okból ismétl ıdik szinte minden nap. Tiranda hangjában ismét aggodalom csendült: - És rá jöttetek valamire?

Malfurion bólintott, de nem válaszolt, és nem is sz ólalt meg, csak miután elhaladtak a két ır között, és kiléptek a templomból. Csak akkor foly tatta, amikor már lefelé tartottak a küls ı lépcs ın. - Sokat tanultam már t ıle. Többet, mint amennyir ıl te vagy Illidan valaha is hallottatok. Khenariosz megmutatta az utat magába a z álmok világába, a Smaragd Alomba, ahogy ı nevezte. Odaát... igen, ez a legjobb szó; odaát úg y láthattam a való világot, mint soha azel ıtt. Tiranda tekintete a tér közepén gyülekez ı kisebb tömeget fürkészte. - És mit láttál? 155 Malfurion elébe állt, hogy szembenézzen a lánnyal. Szüksége volt rá, hogy a másik csak ırá figyeljen, és megértse felfedezése fontosságát: - Láttam Zin-Azsharit és a Forrást, amelyre a palota néz... Semmit sem hagyott ki; úgy írt le mindent, minden l átott képet és hallott hangot és nyugtalanító érzést, ahogyan ı látta és hallotta és megélte azokat. Elbeszélte próbálkozását az igazság megértésére, és hogy álombeli valóját hogyan őzték el, amikor megpróbálta megnézni, pontosan mive l is foglalkoznak a legmagasabb toronyban az El ıkel ık és a királyn ı. Tiranda szótlanul bámult rá, látszott rajta, hogy u gyanúgy megütközött a dolgon, mint maga Malfurion. Végül megtalálta a hangját: - A királyn ı? Azshara? Biztos vagy benne? - Nem teljesen. Nem tudtam benézni, de elképzelhete tlennek tartom, hogy egy effajta ırült tett, amelyet a saját palotájában végeznek a s aját bizalmasai, esetleg elkerülheti a figyelmét, és a tudta nélkül folytatódhat. Az igaz, hogy Xa-viosz jelent ıs befolyással rendelkezik, de a királyn ı akkor sem maradhatott vak, egy ilyesfajta eseményre. Arra jutottam, hogy tisztában kell lennie a felvállalt kockázattal... De a Forrás... 0, Tiranda , ha erezhetnéd, amit én éreztem a Smaragd Alomban járva, akkor te is úgy ag gódnál, mint én. A n ı rátette egyik kezét a férfi karjára, megnyugtató m ozdulatnak szánta: - Nem kérd ıjelezem meg az érzéseidet, Malfurion, de többet kel l tudnunk! Azt állítani, hogy Azshara veszélyezteti az alattvalóit... Ez azé rt megfontolandó. - Gondoltam rá, hogy Hollócs ır nagyúr elé tárom a dolgot. Neki is befolyása van az udvarban. - Bölcs dolog lenne - válaszolta Tiranda, közben te kintetét ismét magához vonzotta a téren gyülekez ık sokasága. 156 Malfurion majdnem mondott valamit, de közben ı is odanézett, azon csodálkozva, hogy mi vonhatja el a lány figyelmét egy ilyen jele nt ıs témáról. Ahogy az egybegy őltek mozgolódtak, id ınként rés nyílt közöttük, és végül Malfurion is meglátta, mi zaklatja Suramar békés lakóit. Egy ırzött ketrec állt ott, benne valamiféle lénnyel, amely nem is hasonlított az éjt ündékre. - Mi az ott? - kérdezte halkan, egyre növekv ı döbbenettel. - Az, akir ıl beszélni akartam veled, Malfurion. A neve Broxiga r, és nem hasonlít semmiféle teremtményre, amit valaha is láttam, vagy amir ıl valaha is hallottam. Tudom, hogy a te történeted is fontos, de szeretném , ha most találkoznál vele. Legalább a kedvemért.

Ahogy a lány odavezette, Malfurion észrevette, hogy az ırök izmai megfeszülnek. Meglepetésére, amikor a katonák társára néztek, hir telen féltérdre ereszkedtek tiszteletük jeléül: - Üdvözlet újra, n ıvér! - szólalt meg az egyik. - Megtisztelsz a jelenléteddel. Tiranda zavarba jött a tisztelgést ıl: - Kérlek! Kérlek, keljetek fel! -Amikor az ırök engedelmeskedtek, azt kérdezte: - Történt valam i, amir ıl nem tudok? - Hollócs ır nagyúr átvette a lény ügyét - válaszolt a másik ır. - Épp kiment, hogy körülnézzen a teremtmény elfogásának helyén, h átha talál valami bizonyítékot, és esetleg egyéb betörések nyomára bu kkan. Azt beszélik, hogy visz-szatérésekor személyesen kívánja kihallgatni a foglyot. Ez holnap lesz, és valószín ő, hogy a teremtményt átszállítják a Feketebástya-er ıd fogdájába. -A Feketebástya volt Hollócs ır fallal körülvett magánbirodalma, s egyben az éjtündék egyik legszilárdabb er ıdje. Malfurion ismét meglep ıdött: az ır igen közvetlen módon adta ki az információkat. Azután a férfi rájött, hogy le- 157 maradhatott valamir ıl, és Tiranda már hatalmas tiszteletet vívott ki ma gának. Való igaz, hogy Elun beavatottjaként eleve járt nek i bizonyos mérték ő tisztelet, de a katonák talán már túlságosan közvetlen hódolat tal viseltettek iránta. A lány nyugtalannak t őnt: - Ez a kihallgatás... ez mivel jár? Az ır nem volt képes a szemébe nézni. - Azzal jár, amit Hollócs ır nagyúr jónak lát, n ıvér. A papn ı nem ment bele jobban a dologba. Malfurion karján p ihentetett keze egy pillanatra belemarkolt kísér ıjébe. -Beszélhetnénk vele? - kérdezte er ıltetett nyugalommal. - Csak rövid ideig, és parancsba kaptuk, hogy nekün k is hallanunk kell minden szót. Gondolom, megérted, n ıvér. - Meg. - Tiranda a ketrechez vezette Malfuriont, és mindketten letérdeltek. A férfi visszafojtotta lélegzetét ámulatában. Közel ebbr ıl a zömök alak újra leny őgözte. Számos különös vagy szokatlan teremtményr ıl hallott már a Khenariosz mellett töltött id ı során, de ilyesfajtáról sohasem. - Sámán! - A ketrec sötétjéb ıl mély, morgó, s elkínzott hang jött. Tiranda közelebb hajolt, láthatóan aggódott: - Brox igar! Beteg vagy? - Nem, sámán... csak emlékeztem álmomban. - Nem mag yarázta meg. - Hoztam egy barátot, Broxigar. Szeretném, ha beszé lnétek egymással. A neve Malfurion. Az ork gyanakodva nézte a tündét, aki akkora fájdal mat okozott neki az el ızı éjjelen. Végül felfedezte a szem és az öltözék máss ágát, és tekintete megenyhült: - Ha ı a barátod, sámán, akkor megtiszteltetésnek veszem a találkozást. 158

Közelebb húzódva Malfurion mosolyt er ıltetett az arcára: - Üdvözlet néked, Broxigar! - Broxigar egy ork, Malfurion. A férfi bólintott. - Még sohasem hallottam a fajtád ról. A leláncolt alak felhorkant: - Én viszont ismerem a ti fajtátokat! Mellettünk harcoltatok a Légió ellenében, de úgy t őnik, a szövetség csak háborúban marad szövetség. Malfurion ezt nem igazán értette, de a szavak sötét visszhangra leltek háborgó lelkében. - Hogyan... Hogyan kerültél ide, Broxigar ? - A sámán nevezhet így. Neked csak Brox. - Az ork f újt egy nagyot, azután kérd ın nézett Tirandára: - Te is ezt kérdezted legutóbb, s ámán, és nem mondtam el. De mivel tartozom neked, elmondom ugyanazt, amit ezekn ek itt - lekicsinyl ı mozdulatot tett az ırök felé -, meg az uraiknak elmondtam. Azt nem váro m, hogy te jobban higgy szavaimnak, mint ık. Az ork története eleve hihetetlenül kezd ıdött, és minden mondattal egyre fantasztikusabbá vált. Gondosan ügyelt rá, hogy ne szóljon népér ıl és annak lakhelyér ıl, csak arról, hogy a hadf ınök parancsára egyik társával együtt a hegyekbe utaztak, mert egy nyugtalanító híresztelés forrását kutatták. Ott olyasvalamit találtak, amit az ork nem tudott máské ppen meghatározni, mint lyukat a világban, olyan lyukat, amely mindent elny el, ahogy egyre csak terjed és növekszik. İt magát is elnyelte, társát pedig széttépte. Ahogy Broxot hallgatta, Malfurion újra átélte saját rémiszt ı látomását. Az ork minden tényszer ő kijelentése egy-egy csepp volt abban a pohárban, m elyben már ott kavargott minden gondolata a Végtelen Forrásról , és az El ıkel ık által abból kivont hatalomról. A Forrás ereje minden bizonynyal képes lehet ilyesfajta mágikus örvényt kelteni, amely akár egy világok köz ötti átjárót is megnyithat. 159 De ez akkor sem lehetséges! Malfurion nefti tudta m eggy ızni magát az összefüggésekr ıl. Ennek biztosan nincs köze Zin-Azsharihoz! Ennyir e nem lehetnek óvatlanok! De ahogy Brox folytatta, ahogy beszélt az örvényr ıl és a dolgokról, melyeket benne látott és hallott és érintett, Malfurion egyr e nehezebben tagadta le, valamiféle kapcsolat létezését. A legrosszabb az vo lt, hogy az ork kifejezései az éj-tünde saját történetének ismerete nélkül is u gyanazokat az érzeteket tükrözték, amelyeket maga Malfurion tapasztalt álmá ban és a Smaragd Alomban. - Valami rossz ez - fejezte be az ork. - Olyan dolo g, aminek nem kellene léteznie - tette hozzá, hogy másképpen is elmondja, amit gondol. Ezek és a többi szó úgy hatolt Malfurion szívébe, mint jól irányzot t t ırszúrások sorozata. Any-nyira elmerült gondolataiban, hogy nem vette észre, mikor Brox meséje véget ért. Tiranda megrázta társa karját, hogy magára vonja a figyelmét. - Jól vagy, Malfurion? Sápadt vagy, mint a fal. - Rendben vagyok. - Azután Broxhoz fordulva ezt kér dezte: - Elmondtad ezt a történetet Hollócs ır nagyúrnak is? Az ork bizonytalannak t őnt, de az ır válaszolt helyette: -Igen, ugyanezt mesélte, szinte szórói-szóra. - A katona érdesen, u gatásszer ően felnevetett. - És Hollócs ır nagyúr ugyanolyan kevéssé hitt neki, mint ti! Gye rtek vissza

holnap, ı majd kihúzza az igazságot a bestiából. És ha vanna k társai a közelben, majd nem találnak minket túl csábító célpontnak! Szóval Hollócs ır mindössze egy ork megszállástól tartott. Malfurio n csalódott volt. Kételkedett benne, hogy a tünde parancsnok lá tni fogja a kapcsolatot kettejük története között. Valóban, minél többet go ndolkodott err ıl, annál inkább ( kételkedett benne, hogy Hollócs ır egyáltalán hinne neki 160 i Arra készült, hogy az éj tündék szeretett királyn ıjét katasztrófahozó gondatlansággal vádolja meg, az egyik f ırangú nemes el ıtt. Maga sem hitte még el teljesen a saját elméletét. Az ırök nyugtalankodni kezdtek. - N ıvér... Attól tartok, meg kell kérjelek, hogy társaddal együtt tá vozzatok. A kapitány hamarosan ideér. És valóban nem kellett volna... - Rendben van, megértettem. Miel ıtt felkelt volna, Brox el ırébb mozdult a ketrecben, és felé nyújtotta egyik kezét: - Sámán! Egy utolsó áldást, ha megadhatod... - Természetesen - válaszolta Tiranda halkan. Miközben visszahelyezkedett a ketrec elé, Malfurion végig azon t őnıdött, hogy mit tegyen. Természetesen a veszély bármilyen gyanú ja jelentend ı a nagyúrnak, mint a legközelebbi hely ırség vezet ıjének, de valahogy hasztalannak t őnt az egész. Ha beszélhetne Khenariosszal, de úgy, hogy a z ork is ott van és elmondja, amit látott, talán együtt jutnának valamire. El ıbb a papn ıre, majd az orkra pillantott - végletes döntésre jutott. Tiranda elköszönt a fogolytól, és újra felállt. Mal furion belekarolt és mindketten megköszönték az ıröknek, hogy kaptak egy kis id ıt. Az ifjú papn ı zaklatott arckifejezéssel indult el, és Malfurion s zótlanul kísérte, saját gondolatai még mindig zúgva kavarogtak elméjében. - Csak tehetünk valamit! - súgta végül Tiranda. - Mire gondolsz? - Holnap átviszik a Feketebástya-er ıdbe. Ha már bent van, menthetetlen lesz. - Tiranda nyelve elakadt. - Minden tiszteletem a nagy úré, de... Malfurion csupán bólintott egyet. - Beszéltem Dehana Anyával, a f ıpapnıvel, de szerinte nem tehetünk többet, mint hogy imádkozunk a lelkéért. Meg- 161 dicsért az együttérzésemért, de azt javasolta, hogy hagyjuk az eseményeket, hadd haladjanak a maguk útján. - A maguk útján, igen - mormolta Maifürion maga elé bámulva. Összeszorította ajkait. Meg kell tennem! Most! Ha van bármi alapja a félelmeimnek, akkor nem fordíthatok hátat! - Menj be oda! - parancsolta hir telen, és egy mellékutca felé tolta a papn ıt. - Meg kell találnunk Illidant! - Illidant? De miért?

A mágus mélyet sóhajtott, közben egyre csak a Forrá sra és az orkra gondolt. Egyszer ően válaszolt: - Mert épp arra készülünk, hogy hagyj uk a dolgokat a maguk útján haladni. És szeretnénk legalább rámutatni arr a az útra. Hát ezért. Xaviosz a tüzes gömb el ıtt állt, belebámult a középen tátongó nyílásba. Figyelmét magával ragadta valami odaát. Mélyen, mél yen legbelülr ıl, istenének tekintete nézett visz-sza reá, és a gondolatok nyel vén szólt hozzá. Hallottam könyörgésteket, mondotta az istenség a ka ncellárnak, és ismerem az álmaitokat. A tisztátalantól, a tökéletlent ıl megtisztított világ. Beteljesíthetem vágyaitokat, legels ık vagytok a híveim között. Xaviosz letérdelt, de tekintetét egy pillanatra sem fordította el. Az El ıkel ık még mindig folytatták a munkát, pró-í balták meger ısíteni és megnövelni a kaput, melyet oly ne-J hezen alkottak meg. - Akkor hát eljössz hozzánk? - kérdezte az éjtünde válaszképpen, ékk ıtekintetében várakozás sejlett. - Eljössz világunkr a és megváltod nekünk? Még zárva az út. Meg kell er ısítenetek. Ki kell bírnia dics ı bevonulásomat! 162 A kancellár ért ın bólintott. Az olyan fenséges, csodálatos hatalom, mint egy istené, túl sok lenne az éjtündék er ıtlen kapujának. Amit eddig teremtettek, az már az istenség puszta jelenléte által is megsemmis ülne. Nagyobb, er ısebb és maradandóbb kapura van szükségünk! Xavioszban fel sem merült a kérdés, hogy mindenható új istene miért nem képes maga megnyitni a kaput. Próbatételnek, ıszinte hite bizonyításának tekintette a feladatot. - Mit tegyünk? - kérdezte. Bármilyen er ıvel próbálkoztak is, az eddigiekkel az El ıkel ık már elérték tudásuk és tehetségük határait. Ez al ól maga Xaviosz sem volt kivétel. Elküldöm hozzátok egyik kisebb szolgálómat, hogy ve zéreljen utatokon. 0 könnyebben átléphet a világotokra... de az ı fogadására is fel kell készülnötök! Szinte talpra ugorva az éjtünde kancellár elkiáltot ta magát: - Senki sem hibázhat! Ama áldásban részesülünk, hogy az İ egyik személyes szolgálója érkezik hozzánk! E hírre az El ıkel ık megkétszerezték er ıfeszítéseiket, és a terem megtelt a nyers, félelmetesen csapkodó, egyenesen a Forrásból el ıszólított mágikus energiák ropogásával. Odakint haragosan üvöltött fe l az ég, és ha bárki éppen a nagy, fekete tavat szemlélte, az félelmében azonnal elfordította tekintetét. A mintázat felett duzzadni kezdett a tüzes gömb, a közepén nyílt lyuk hasadékká változott, kiszélesedett, végtelen mélység ő torokká változott. A termet millió hang töltötte be, zajjá keveredve, bár Xaviosz fülé nek inkább zeneszó volt. Akkor az egyik El ıkel ı megtántorodott. Xaviosz a legrosszabbtól, a bukást ól tartott, én maga lépett be a körbe, hogy saját tudá sával, erejével segítse a többieket. Nem árulhatta el istenét! Nem tehette! 163 El ıször úgy t őnt, mégis elbuknak ezen a próbán. A kapu megszilárd ult ugyan, de nem növekedett tovább. Xaviosz összeszedte minden e ltökéltségét, s próbálta növekedésre kényszeríteni a nyílást. Hamarosan csod álatos, csillámló fény gyülekezett a kapuban, vakító ereje miatt az El ıkel ık lehunyták szemüket. A

jelenség új er ıt öntött beléjük, és a varázsmunkában összekapcsolt akaratukkal, egy szemvillanás alatt sikerült szélesebbre tárni a z átjárót. A fény legmélyén kivehetetlen alak jelent meg; el ıbb alig néhány hüvelyknyi magas volt, de ahogy közeledett, úgy növekedett egyre nagyobbra és nagyo bbra. Végül a kimerültség mégis úrrá lett a varázshasznál ókon. Ketten összeestek, egyikük alig lélegzett már. Egy harmadik megingott, és a bukás lehet ıségének gondolatára Xaviosz amúgy sem csekély hatalmát, töb bszörösére növelte mániákus elszántsága. Átvette az uralmat a többiek tudata fe lett, és kényszerítette ıket a folytatásra, így sikerült fenntartaniuk a tágra n yitott kaput. Kísérteties vonyítás hangzott a távolból, és mintha közeledett volna. Akkor még csak ı, a természetellenes szemekkel rendelkez ı kancellár látta, hogy mi fog kiemelkedni az átjáróból. Borjútermet ő bestiák árnyalakja öltött testet a fényben, fejükön lefelé görbül ı szarvak meredeztek. Azután az els ı kutyaszer ő teremtmény kiugrott a lángoló energiagömbben táton gó nyílásból. Pikkelyes b ıre ijeszt ıen vörös volt, és fekete mintázat tette még vadabbá. Hátán és fején bozontos barna bunda egészí tette ki az összképet; mindenhol máshol csak csupasz b ır borította. A torz módon ösztövér, ugyanakkor er ıt sugárzón izmos vadász háromujjú lábai éles, több hüvelyknyi hosszú karmokban végz ıdtek. Hátsó lábai jól láthatóan rövidebbek voltak a z elüls ıknél, de ez nem tette kétségessé gyorsaságát és fürge- 164 ségét. A legapróbb mozdulatai is azt sugallták, hog y zsákmányának nem sok esélye marad a megmenekülésre. Hátáról, lapockái közül két hosszú, ostorszer ő b ırnyúlvány, két csáp meredt el ıre, végükön fogakkal ellátott szívókorongok cuppogt ak. A csápok el ıre-hátra imbolyogtak, és látványuk olyan érzést keltett, min tha mohón szaglásztak volna a varázshasználók felé. A pofája leginkább valamiféle keresztezésre hasonlított a farkas és a hüll ı között, hosz-szúkás ragadozóállkapcsát tucatnyi él es és hegyes fog díszítette. Szemei keskenyek és teljesen fehére k voltak, írisz nélkül - olyan rosszindulatú ravaszságot sugároztak, ami jel ezte, hogy nem tekinthet ı teljesen intelligencia nélkül való állatnak. Hamar követte a második ördögkutya, mögöttük pedig toronymagas alak lépett ki az átjáróból: az imént érkezett teremtmények gazdája. Olvadt acélpáncélt viselt, és hatalmas vértkeszty ős kezében korbácsot tartott, amely a villámhoz haso nlatos villanással és reccsenéssel, sistergéssel csattant a bestiák felé. Mellkasa és válla sokkalta szélesebb volt, mint teste többi rés ze, és a legzömökebb éjtünde harcosok is eltörpültek mellette. Ahol a vértezet n em fedte el testét, ott színtiszta lángok lobogtak hús nélküli, földöntúli testként. A vértezet széles vállapjai közé süpped ı, lángoló arcból veszélyesen izzó tekintet meredt az éjtündékre. Az isteni küldött ko ponyaszer ő fejét hosszú, ívelt szarvak díszítették, s hatalmat sugárzó megje lenése nem hagyott kétséget az El ıkel ıkben afel ıl, hogy a mennyei segítséggel végre beteljesülnek m ajd álmaik. - Hakar vagyok - a küldött hangjában a láng sisterg ése, sziszegése rejlett, izzó tekintete felfénylett beszéd közben -, az Idomár. 165 A bestiák egyike morogva lekuporodott, láthatóan le akart csapni valamelyik El ıkel ıre, de a korbács rögtön lecsendesítette. - Szélesre tárjuk a kaput, hogy İ, a Legnagyszer őbb, segítséget küldhessen vágyaitok betelj esítéséh ez, majd maga is meglátogathassa hith ő nyáját.

J ® xz égül Rónin is felébredt. Némileg vonakodva tette, m inthogy mágikus szunnyadása kellemes álomképekkel töltötte meg elméjét. Álma kö zéppontjában Veréza és az ikrek álltak, de a gonosz szigeten történtekkel sze mben ezek boldog látomások voltak egy olyan életr ıl, melyet élni remélt valaha. Az ébredés pedig csak arra emlékeztette, hogy talán soha nem is láthatja családját. Ismer ıs, bár nem szívesen látott kép fogadta. Krázus hajo lt fölé, arcán enyhe aggódás ült. Err ıl az embernek eszébe jutott, hogy a sárkánymágus hibájából került távol szeretteit ıl. Rónin el ıször elcsodálkozott, vajon miért homályos kissé a l átása, azután rájött, hogy nem napfényben néz Krázus arcába, hane m éjjel, holdtölte idején. Az égi ezüstkorong oly er ıvel világította be a ligetet, hogy az nem lehetett természetes. Növekv ı kíváncsisággal próbált felkelni, de tagjai szinte felsikoltottak a merevségt ıl. - Lassabban, Rónin! Több mint egy napon keresztül a ludtál. A testednek kell egy kis id ı, mire teljesen felébred. 167 - Hol...? - A fiatal mágus körbenézett. - Emlékszem erre a tisztásra... idehoztak... - Azóta az erd ık urának vendégei vagyunk. Nincs veszély, Rónin, de azt is hozzá kell tennem, hogy nem hagyhatjuk el a tisztást. Rónin felült és körbenézett. Érzett valamiféle jele nlétet maguk körül, de semmi olyasmit, ami arra utalt volna, hogy csapdába estek . Arról pedig nem tudott, hogy Krázus bármikor is mesék kitalálásával foglalk ozott volna. Persze, az igazságot szinte soha nem mondta el a maga teljes v alójában... - Mi történik, ha megpróbálunk elmenni? Társa a virágok sorára mutatott: - İk állítanak meg. - İk? A növények? - Elhiheted, már körülnéztem, amennyire lehetett. Bár kifejezetten vágyott rá, hogy maga is megnézze azokat a virágokat, Rónin úgy döntött, inkább nem kockáztat. Krázus azt mondta, h ogy nincsenek veszélyben egészen addig, amíg a tisztáson maradnak. Talán maj d együtt ki tudnak ötölni valamiféle szökési módot. Korgott a gyomra, marta az éhség. Ha valóban átalud t egy teljes napot, akkor azt egyetlen falat nélkül tette, és nem csoda, hogy meg éhezett. Miel ıtt hangot adhatott volna vágyainak, Krázus a kezébe nyomott e gy tál gyümölcsöt és egy fakorsóban vizet. A mágus gyorsan befalta a gyümölc söt, és bár az nem mulasztotta el teljesen éhségét, legalább gyomra ne m zavarta tovább zajjal vagy kínnal.

- Vendéglátónk nem hozatott élelmet már reggel óta. Gyanítom, hamarosan felbukkan. F ıként, ha már tudja, hogy felébredtél. - Tudhatja? - Rónin nem szívesen gondolt bele a hal lottakba. Fogva tartójuk zavarba ejt ıen hatalmas lehetett. -Mégis, kicsoda ı? 168 Krázus hirtelen mintha igencsak kényelmetlenül érez te volna magát: - A neve Khenariosz. Emlékszel rá? Khenariosz. A szó megpendített valamilyen húrt, de csak halkan, nagyon halkan. Khenariosz. Sejlett valami a tanulmányaiból, de nem köt ıdött közvetlenül a mágiához. A név inkább történeteket idézett fel, mí toszokat egy... egy erdei istenségr ıl? Rónin hunyorgott: - Egy erdei istenség vendégei vag yunk? - Egy félistené, hogy pontosítsák. Olyan er ıt képvisel, amit még az én fajtám is tisztel. - Khenariosz... - Emlegetett szamár lettem? - morajlott egy vidám h ang mindenfel ıl. - Üdvözöllek, Rónin nev ő idegen! Magából a holdfényb ıl teremhetett el ı a termetes alak, ahogy kilépett a tisztásra. Félig szarvas, félig tündeféle lehetett, de egyik sem teljesen. Fölémagasodott a két alaknak, s Rónin nyíltan megcs odálta agancsait, szakállas arcát és a különös keveréktestet. - Hosszan szunnyadtál, ifjú, és kétlem, hogy a korá bban hozott étek, elegend ı lehetett számodra. - A páros mögé mutatott: - Van m ég ott több is. Rónin hátrapillantott a válla felett. A kiürült gyü mölcsöstál helyén egy másik állott, púposán telve az erd ı ajándékaival. Mellette egy vaskos húsdarab hevert fatányéron, épp megfelel ıen átsütve, és meglep ı módon némi zöldf őszeres aromával megbolondítva. Valószín őleg a korsó is újra megtelt. - Köszönöm néked - kezdte, és komoly er ıfeszítést tett, hogy az étel illata ne vonja el a figyelmét -, de jobban szeretnék választ kapni néhány kérdésre. - Elj ı majd a kérdések ideje is. Gondatlan vendéglátó len nék, ha nem kapnátok elég élelmet. 169 Krázus Rónin karjára tette a kezét. Az ifjú mágus c sak csendben bólintott, és az edények felé fordulva, teleették magukat. A húshoz érve Rónin habozott, de nem azért, mert nem akarta megenni. Meglepte, hogy Khen ariosz feláldozott egy erdei teremtményt két idegenért. A félisten olvasott a gondolataiban: - Minden állat , minden egyes teremtmény létezésének megvan a maga oka és célja. Mind részes ei az erd ı változásainak, és engedelmeskednek a természet rendjének. Ebbe beleta rtozik az is, hogy némelyek táplálékul szolgálnak másoknak. A farkas és a medve szabadon vadászhat birodalmamban, ahogyan bárki, ? aki nem pazarol. Az élelem a növekedést szolgálja, és a természet számára nem ismeretlen az újjászületés sem. Az a szarvas új testet nyer majd, korábbi sorsát feledve , tovább szolgálja a világot.

Rónin ledermedt ültében, de nem Khenariosz magyaráz atától, hanem az annak hátterében megbúvó jelentést ıl. A félisten valószín őleg beszél ı ragadozóknak, különleges állatoknak tartotta ıket. Mire befejezték az evést, a mágus sokkal jobban érezte magát, és valamelyest napirendre tért a megítélés felett is. Már nyitotta száját, hogy fogságuk részletei fel ıl érdekl ıdjön, de Khenariosz megel ızte: - Nem kellene itt lennetek. - Egyikük sem tudta, mi ként válaszolhatna. Khenariosz átlépett a virágok sorain, csak azután f ejtette ki b ıvebben a dolgot: - Beszélgettem a többiekkel rólatok is, és meghallg attam, amit elmondhattak. Mind egyetértettünk abban, hogy nektek nem kellene itt lennetek. Valahogy elkerültetek a saját helyetekr ıl, de hogy miként, azt nem voltunk képesek kitalálni. - Talán én meg tudom magyarázni - válaszolt Krázus , miel ıtt a félisten bármiképpen folytathatta volna. Még mm- jj dig gyengének t őnt, de már nem annyira, mint amikor el ıször megjelentek itt. - Talán igen - értett egyet az ifjú mágus. A sárkán ymágus rápillantott. Rónin nem látta okát az igazság elhallgatásának. Számára úgy t őnt, megérkezésük óta Khenariosz az els ı olyan teremtmény, aki hajlandó a segítségükre lenn i. A Krázus által el ıadott történet azonban végül mégsem az volt, amire az ember gondolt. - Egy másik földrészr ıl jöttünk, az óceánon túlról, nagyon messzir ıl, de ez nem olyan fontos. Sokkal jelent ısebb az ok, ami idehozott minket. - A Krázus által felülbírált történetben nem szerepelt Nozdormu, han em ı maga fedezte fel a hasadékot, a saját erejéb ıl. A sárkánymágus nem úgy írta le a jelenséget, min t egy szakadást az id ı szövetében, hanem mint rendellenességet, amely meg bolygatta a valóság szövedékét. Olyan lehet ıségként mutatta be, amely egyre nagyobb és nagyobb katasztrófához vezethet. Elszólította az eg yik olyan varázshasználót, akiben megbízott -Rónint -, és együtt utaztak el od a, ahonnan a baj forrását érezte. - Hatalmas hegylánchoz jutottunk világunk legészaki bb részén, minthogy ott éreztem leger ıteljesebben a rendellenesség jelenlétét. Elértük és megláttuk, az iszonytató lényekkel együtt, melyeket véletlenszer ően köpködött ki magából. Annak a dolognak létrejönnie sem lett volna szabad, ezt mindketten éreztük, de amikor úgy döntöttünk, hogy közelebbr ıl is megvizsgáljuk, megmozdult és mindkett ınket magával ragadott. Szám őzött a saját földünkr ıl, ide vetett, erre a vidékre. - Az éjtündék birodalmába - tette hozzá a félisten. - Igen - felelte Krázus egy bólintással kísérve a s zót. Rónin semmit sem mondott, azt pedig csak remélte, hogy arc- 171 kifejezése nem árulja el társát. A származásukról s zóló tények elhallgatása mellett Krázus kihagyott még legalább egy vagy két olyan elemet, amely bizonyosan érdekelte volna az erdei istenséget. Pél dául nem említette, hogy ı maga egy sárkány. Egy lépést hátrálva Khenariosz együtt szemlélte min dkettejüket. Rónin képtelen volt olvasni a vonásaiból. Vajon elhitte Krázus meg változtatott történetét, vagy gyanította esetleg, hogy „vendége" nem volt teljese n ıszinte? - Ezt haladéktalanul meg kell beszélnem a többiekke l -jelentette ki végül a félisten, már a távolba réved ı tekintettel. Újra az el ıtte álló párosra nézett: - Távollétem alatt nem szenvedtek hiányt semmiben, és ha visszatértem, beszélünk

még. - Miel ıtt bármelyikük megszólalhatott volna, az erdei iste nség újra beleolvadt a lombok alatt sötétl ı árnyakba, és magukra hagyta ıket. - Ez elég hasztalan volt - mordult fel Rónin. - Talán igen. De szerettem volna megtudni, hogy kik ezek a többiek. - Más félistenek, mint ı? Ez t őnik a legvalószín őbbnek. Miért nem beszéltél neki a... A sárkánymágus olyan éles pillantást vetett rá, ami vel Róninba fojtotta a szót. Krázus jóval visszafogottabb hangon válaszolt: - Er ıtlen sárkány vagyok, fiatal barátom. El sem tudod képzelni, hogy ez milyen érzé s. Nem számít, hogy kicsoda Khenariosz, szeretném, ha kilétem titokban maradna addig, amíg meg nem értem, miért nem tudom rendesen összeszedni magam. - És a történet többi része? Krázus félrenézett: - Rónin! Említettem, hogy talán a múltban lehetünk. - Ezt megértettem. 172 -Az emlékeim... ugyanolyan szétszórtak, mint amenny ire elgyengültem. Ennek sem ismerem az okát. Te azonban még aludtál, amikor én már beszéltem egyszer az erd ık urával, és szavai felelevenítettek bennem egy oly an emléket, amelyet talán képtelen is lennék teljesen elfeledni. így már nagy valószín őséggel meg tudom mondani, hogy melyik korba csöppentünk. A mágus fellelkesülten tört ki: - De hát ez jó! Leg alább lesz egy biztos pontunk! Legalább azt kitalálhatjuk, hogy... - Kérlek! Hadd fejezzem be! - Krázus savanyú arckif ejezése nem jelentett jót. - Nagyon jó oka volt annak, hogy megváltoztattam a tö rténetet, amennyire csak tudtam. Gyanítottam, hogy Khenariosz már tud valame nnyit a rendellenességr ıl, vagy legalábbis azokról az itteni dolgokról, amelye k kapcsolatban lehetnek a rendellenességgel. Csupán azt a feltételezésemet ha llgattam el el ıle, hogy az id ıörvény minek lehet az el ıjele. Mindeközben az id ısebbik mágus hangja egyre halkult, és egyre sötéteb b tónusú lett; Rónin egyre inkább tartott a befejezést ıl: - És szerinted minek? - Attól tartok, épp a Lángoló Légió els ı megjelenése el ıtti napokba vagy hetekbe érkeztünk. Rémiszt ıbbet nem is mondhatott volna társának. Rónin átélte a démonok és szövetségeseik elleni háborút - bár többször is maj dnem belehalt -, és gyakran gyötörték iszonytató rémálmok. Ezeknek szörny őségét csak a többi háborús veterán, avagy egyedül csak Veréza ismerhette igazá n, minthogy misztikus lelki kötelékük révén a mágus és a tünde n ı együtt harcolta végig az iszonytató álmok többségét. Csupán egymás iránt érzett, még mindig n övekv ı szerelmük, és a gyermekvárás gyógyította meg valamelyest szívüket é s lelküket. 173 s Azután Rónin visszarepült az id ıben, hogy újra találkoz- i zon megtestesült rémálmaival. Talpra ugorva szinte kiáltót- i ta: - Akkor el kell mondanunk Khenariosznak! Meg mi n- ''

denkinek, akinek csak tudjuk! İk... ] - Nem tudhatják meg. Attól tartok, máris kés ı megtartani a dolgokat, az eredeti formájukban. - Krázus szintén felállt, de nem nézet t társára, csak meredt maga elé. - Rónin! Eredetileg úgy történt, hogy a Légiót egy iszonytató, véres háborúban verték vissza, amely el ıfutára volt a mi saját id ınkben történt eseményeknek. - Igen, de... Nyilvánvalóan elfeledte iménti aggodalmát, hogy Khe -nariosz esetleg meghallhatja, mert Krázus megragadta Rónin vállát, gyengesége ellenére is fájdalmasan belemarkolt az emberi húsba, s rákiálto tt: - Még mindig nem érted! Rónin! Azzal, hogy idekerültünk, azzal, hogy egyált alán léte- ,j zünk ebben az id ıben, azzal máris megváltoztattuk a saját történelmü nket! Még az is meglehet, hogy a Lángoló Légió j \ gy ıztesen kerül ki az els ı háborúból. Akkor pedig nem csu- 1! pán ártatlanok sokasága h alna meg, de ráadásul teljesen eltörölhetjük a saját jelenünket! Az eddig leélt életünk semmivé foszlik, és mi magunk is megsz őnünk létezni! Minden szeretteinkkel együtt! Kicsit gy ızködnie kellett, de Illidan ráállt a hirtelen jött és meglehet ısen nyers tervre. Bizonyos volt benne, hogy végül egyál talán nem az ı szavai döntötték el a kérdést, sokkal inkább Tiranda szenv edélyes könyörgése. Az ı tekintetét ıl; még Illidan is elolvadt, kész volt beleegyezni a segítségnyúj- \ tásba, még ha valójában cseppet sem tör ıdött a fogollyal. | .1 ■ 174 Malfurion sejtette, hogy valami történhetett testvé re és az ork között, valami, amiben Tiranda is szerepet játszott, és a n ı utalt is erre, amikor Illidant maguk mellé állította. A négy ır éberen állt, mindegyikük más-más irányba nézett. A nap néhány perc múlva felkel, az árusok már elpakoltak, a f ıtér kiürült, csak a nappali váltás és a fogoly maradt ott. Minthogy az éj tündék többs ége aludt vagy épp lefekvéshez készül ıdött, ez volt a legtökéletesebb id ıpont a cselekvésre. - Elintézem az ıröket - mondta Illidan, és bal kezét ökölbe zárva m ár emelte is, hogy valamilyen varázslatba kezdjen. Malfurion gyor san megfogta a karját. Nem kérd ıjelezte meg testvére képességeit, de nem örült voln a, ha bárkinek baja esik, hiszen az ırök csak a dolgukat végezték. - Ne! Megmondtam, hog y gondom lesz rájuk. Adjatok egy percet! Lehunyta szemét és elengedte magát, ahogy Khenarios z tanította. Visszavonult a világtól elméje mélyére, ugyanakkor sokkalta tisztá bban, élesebben és érthet ıbben látta a világot. Pontosan tudta, hogy mit kell tennie; kérésére segítségére siettek a természeti szellemek. H ős, kedves szell ı simított végig az ırök arcán, egy szeret ı finom érintéséhez hasonlatosan. Megnyugtató illato kat hozott Suramar és az erd ı virágaitól, és egy közeli kismadár kedves énekét i s felkapta. A pihenésre csábító er ık körbefonták az ıröket, békés és kellemes álomba ringatták ıket anélkül, hogy bármit észrevettek volna. Szunnya dó nemtör ıdömségbe süppedtek. Látva, hogy mind a négyen a varázslat hatása alá ke rültek, Malfurion kacsintott egyet. - Gyertek! - suttogta. Illidan habozott, csa k akkor követte, amikor a testvére mögött Tiranda is kilépett a térre. Lassan megközelítették a ketrecet és a katonákat. Malfurion bizonyos volt benne, hogy varázslata elég ideig kitart, ennek ellenére félig-meddig azt

175 várta, hogy valamelyik ır egyszercsak feléjük pillant. Már alig néhány méte rre voltak céljuktól, de a katonák még mindig nem tör ıdtek velük. - M őködik... - mormolta Tiranda csodálkozva. Illidan megállt a legközelebbi ır mellett, és elhúzta kezét a katona szeme el ıtt. Nem történt semmi. - Kedves trükk, testvér, de meddig tart? - Nem tudom. Ezért kell sietnünk. Tiranda letérdelt a ketrec elé és benézett. - Azt h iszem, Broxigar is kapott a varázslatodból. Való igaz, a termetes ork magába roskadva ült börtö ne hátuljának d ılve, és közömbös tekintettel bámult kifelé. Akkor sem mozdu lt, amikor Tiranda halkan a nevén szólította. Rövid t őnıdés után Malfurion azt javasolta: - Óvatosan érints d meg a karját, és próbálkozz tovább a szólongatásá-v al. Maradj közvetlenül el ıtte, hogy ha felriad, azonnal csendre inthesd. Illidan ledermedt. - Biztosan fel fog kiáltani. - A varázslat még kitart, Illidan, de azért állj ké szenlétben, mert kifuthatunk az id ıbıl. - Nem én kezdtem el kockáztatni az életünket -jegye zte meg amaz, egy fintor kíséretében. - Maradjatok csendben...! - Tiranda benyúlt a rácso kon és óvatosan megérintette az ork felkarját, ugyanakkor ismét a nevén szólítot ta. Brox megriadt, szemei elkerekedtek és szája már nyílt, hogy megeresszen e gy rémült kiáltást vagy meglepett, netán haragos mordulást. A következ ı pillanatban azonban megértette a helyzetet és felismerte az el ıtte térdel ı n ıt, így egyik húsos mancsát szája elé kapva nem eresztett ki többet egy halk morranásnál. Még pislogott egy darabig, mintha i nem lenne bizonyos a dolgok állásában. Tir anda megérintette \ a kezét és bólintott, ıszinte tekintettel nézett az orkra. 176 Malfurion utasította testvérét: - Most! Siess! Illidan odanyúlt, közben suttogott valamit, szinte csak lehelve a szavakat. Amikor megfogta a vasrudakat, kezei sárgán felfényl ettek, magát a ketrecet pedig vörös izzás vette körbe. Halk zümmögés hallatszott. Malfurion ideges pillantást vetett az ırökre, de sem a fény, sem a hang nem keltette fel a z érdekl ıdésüket. Megkönnyebbülten fújta ki a benn tartott leveg ıt, s tovább figyelte Illidan munkálkodását. Az éjtünde mágia remek lehet ıségeket rejtett, és testvére kiválóan kitanulta a használatát. A kezeit körülölel ı, leny őgöz ıen sárgás izzás kiterjedt az egész ketrecre, és hamar átvette az iménti vörös fény hel yét. Illidan homlokán izzadság gyöngyözött, ahogy el ıhívta a semlegesít ı hatást, és lassan felszámolta a zárka varázsvédelmét. Végül elengedte a rácsot és hátrébb lépett. Malfurion elkapta, miel ıtt összeesett, vagy nekitántorodott volna valamelyi k ırnek. Illidan kezei még mindig sárgás fénnyel izzottak. - Most már kinyithatod, Ti-randa... -A papn ı megérintette a rácsot, amely úgy tárult fel, minth a egyenesen ki akarná vetni magából a rabot. - A láncok - emlékeztette Malfurion a varázslót.

- Persze, testvérem, nem feledkeztem meg róluk. Ill idan lekuporodott, és az ork bilincsei felé nyúlt. Brox el ıbb nem mozdult, összehúzott szemmel méregette az éj -tündét. Tirandának kellett megfognia, és odaemelnie a kezét. Újabb elm ormolt szavak kíséretében az ifjú megérintette a lakatokat a pántokon. A bilincs ek kitárultak, mint méretes szájak, melyek élelemre várnak. - Egyáltalán nem jelentettek gondot - jegyezte meg Illidan egy elégedett mosoly kíséretében. Az ork lassan mászott ki, tagjai elmer evedtek a kényelmetlen cellában. Kurtán, de hálásan biccentett oda Illidan nak, azután utasítást kérve nézett Tirandára. 177 - Broxigar! Figyelj rám! Azt szeretném, hogy menj M al-furionnal, ı majd biztonságos helyre visz. Kés ıbb meglátogatlak. Err ıl Tiranda és Malfurion egyezett meg, minthogy a pap nı szerette volna biztonságban tudni az orkot. Malfurion -Illidan töb b mint lelkes segítségével - sikeresen meggy ızte a lányt, hogy az is épp elég nagy baj lesz, ha felfedezik a fogoly elt őnését, nemhogy az egyik papn ıvel együtt, akit láttak gondoskodni az idegenr ıl. Ezeket a tényeket nem túl nehéz összerakni, és a Hold ırség sem ostobákból áll. - Könnyen megtalálják a kapcsolatot - bizonygatta M alfurion. - Te vagy az egyetlen, aki segítséget nyújtott neki. Ezért kell maradnod. Jóval valószín őtlenebb, hogy rám gondoljanak, és ha mégis, akkor k étséges, hogy téged bármivel is megvádolnának. Elun beavatottja vagy. A z, hogy ismersz engem, még nem jelent b őnösséget. Bár Tiranda végül beadta a derekát, továbbra sem te tszett neki, hogy Malfurion magára vállal minden felel ısséget. Való igaz, hogy ı találta és tervelte ki a szöktetést, de végeredményben Tiranda indította el az eseményeket azzal, hogy bemutatta barátját a bebörtönzött orknak. így történt hát, hogy az ifjú papn ı megkérte az orkot, forduljon bizalommal olyasvalaki felé, akit egyáltalán nem ismer. Brox v égignézett az ikreken, szúrós tekintete egyikr ıl a másikra vándorolt, végül Illidanon állapodott m eg: - İ is jön? Az éjtünde ajkai ironikus mosolyra görbültek: - Meg mentettem a b ırödet, bestia... - Elég volt, Illidan! Hálás érte! - ripakodott rá T iranda, Broxnak pedig így válaszolt: - Csak Malfurionnal mégy. Elvisz egy oly an helyre, ahol senki sem találhat rád. Kérlek, bízz bennem! 178 Hatalmas mancsába véve a papn ı kezét, a vad figura féltérdre ereszkedett: - Megbízom benned, sámán. Abban a pillanatban Malfurion észrevette, hogy az e gyik ır mozgolódni kezd. - Múlik a hatás! - sziszegte oda a többieknek. - Il lidan! Vidd Tirandát és t őnjetek el! Gyere, Brox! A nagydarab ork meglep ı gyorsasággal és ügyességgel ugrott talpra, és köve tte az éjtündét. Malfurion nem nézett hátra, csak sietett eljutni legalább az els ı

sarokig. Reménykedett benne, hogy varázslata kitart még egy kicsit. Testvéréért és Ti-randáért kevésbé aggódott; az ı céljuk Illidan szállása volt, nem túl messze a tért ıl. İket senki sem gyanúsíthatja meg. Malfurion és Brox menekülése azonban már más kérdés volt. Egyedi külseje folytán az orkot senkivel sem lehetett összetéveszteni. Ki kellett jutniuk a városból, amilyen gyorsan csak tudtak. Ám alighogy elhagyták a teret és megindultak Suramar kanyargós utcáin, felhangzott mögöttük a ki áltás, amelyt ıl Malfurion tartott. Az ırök egyike végül felébredt közönyéb ıl, s riasztását csakhamar követték társainak kiáltásai. Alig néhány pillanatt al kés ıbb kürtszó töltötte be a leveg ıeget. - Arra! - irányította a mágus az orkot. - Hátasok v árakoznak ránk! Valójában Malfurionnak semmit sem kellett volna mon dania, minthogy termete és alkata ellenére, az ork könnyedén követte. Az éjtün de gyanította, hogy kint a vadonban könnyedén utol is érné. Mindenfel ıl kürtök és kiáltások harsantak, Suramar életre kelt, Malfurion szerint kissé túl gy orsan. Végül meglátta a sarkot, melyet olyannyira várt már: -Arra! Ott lesz nek! De ahogy befordultak a mellékutcába, Brox dermedten megtorpant, és elkerekedett szemekkel nézte a kikötött há- 179 tasokat. A hatalmas párducok fekete, ijeszt ı árnyaknak látszottak a hajnali szürkeségben. Az érkez ık láttán felmordultak és sziszegtek, de Malfurion közeledtére azonnal megnyugodtak. A férfi megsimoga tta ıket, megveregette az oldalukat. Brox megrázta a fejét: - Ezeken fogun k lova- ;j; golni? I; - Persze! Siessünk! |: Az ork habozott, de a közelben ébred ı kiáltozás végül ar- j ra késztette, hogy tegyen egy próbát. Megragadta a kantárt í és figyelte, Malfurion hogyan ül fel saját hátasára . İ maga j háromszor próbálkozott, mire sikerült felülnie a na gymacs- ! kára, és beletelt még néhány lélegzetvételnyi id ıbe, mire í biztosan fenn tudott maradni. Malfurion rendszerese n hát- , í rapillantgatott azon aggódva, hogy a katonaság - vagy ne >) adja Elun; a Hold ırség - nyomukra bukkant-e már. Arra 1; egyáltalán nem gondolt, hogy Brox esetleg nem tud m egül- j ■ ni egy éjszablyát. Vajon miféle állatra számított? | < Brox végül rendesen elhelyezkedett, azután bizonyta la- ■ \ nul bólintott. Malfurion nagy leveg ıt vett, és elindította há- • '

tasát. Tudta, hogy tettével örökre megváltoztatta a jöv ıt, \' legalábbis a saját jöv ıjét. Egy ilyen vakmer ı cselekedet j csak azt eredményezheti, hogy bezárják a Feketebást ya- 1; er ıd mélyére, de meg kellett ragadnia a lehet ıséget. Brox • ■' története valamiképpen kapcsolódott az El ıkel ık nyugtala- ^ nító varázsmunkájához, és ı tudni akarta, hogy miképpen. ]', Egy pillanatra az a szörny ő érzése támadt, hogy egész Ka- limdor sorsa múlik ezen. \ A kapitány nem szívesen állt a kancellár elé, de pa rancsot . kapott, hogy jelenjen meg azonnal, amint csapatával vissza- ! I tér, és a Xaviosz által kiadott parancsokat olyan s ebesen \ kellett teljesíteni, mintha magától Azshara királyn ıt ıl szár- j máztak volna. Vagy talán még annál is gyorsabban. I 180 :f A kancellár nem leli majd örömét a jelentésben. Miv el magyarázható, hogy valamiképpen félrevezették a csapatot, és megtámadt ák az erd ı egy ismeretlen részén? A kapitány t nem kívánta b őnbaknak használni a néhai és már nem ellenkez ı Kaltarioszt, és kételkedett is benne, hogy Xaviosz megelégedne egy ilyen szánalmas magyarázattal. 0 volt a rang- ' id ıs, és a nagyúrnak csak ez számított. Nem kellett megkérdeznie, hol találja a kancellárt, mert hát hol is lehetett volna, ha nem abban a teremben, ahol a varázsmunkát végezték éppen? A kapitány jobban kedvelte a pengéket, mint a varázslóságot, í gy az a helyiség nem tartozott a kedvencei közé. Igaz, maga is hordozott valameny-nyi mágikus er ıt, de amit Xaviosz és a királyn ı kigondoltak, abban akkor sem tudott volna segédkezni, ha akart volna. Saját varázshatalma arr a volt csak elegend ı, hogy a te- i rémben folyó m őveletek eredménye, a baljós el ıérzetek mély- I r ıl fakadó nyugtalanságával töltse el. I Az ırök a megszokott helyükön álltak, és a kötelez ı tisz- I telgéssel köszöntötték. Valami azonban megvá ltozott a vi- I selkedésükben. Szokatlan fény csillant a tek intetükben, mint- ■ ha nála is jobban tudnák, hogy mi vár rá odab ent. Az ajtó ■ kitárult, s Varo'then kapitány el ıírásosan lesütött tekintettel m lépett be az El ıkel ık szentélyébe - hirtelen rémálomszer ő

bestia került elébe. - Elúnra! - kiáltott fel, és ö sztönösen kardot rántott. A meretlen nyelven és oly rémületes sisterg ı-sziszeg ı tónusban, hogy szinte megdermesztette a kapitány vérét. A démoni kutya al ázatosan lekuporodva csúszott-mászott odébb. Varo'then elakadt lélegzett el bámult a bestia gazdájára. - A neve Hakar - jegyezte meg Xaviosz cseveg ı hangnemben. Valahonnan oldalról bukkant fel. - Teljes mértékben uralkodik a kutyák felett. A Legnagyszer őbb küldte, hogy segítsen szélesebbre tárni a kaput... - A „Legnagyszer őbb", nagyuram...? A kapitány legnagyobb döbbenetére a kancellár szint e atyai módon karolta át vállát, és odavezette a mintázat felett lebeg ı, tüzes gömbhöz. A gömbben valami másnak t őnt, mint korábban, és látványa azzal az iszonytató érzéssel töltötte el az éjtündét, hogy ha elég közel kerül hozzá, akkor a dolog egyformán elnyelheti testét és lelkét. - Minden rendben van, jó kapitányom. Semmi félniva lód. Biztosan megtorlást kíván eszközölni a hibáért. Ha így van, akkor el ıtte legalább el kellene mondania a vétkeit, hogy legyen valami alapja a büntetésnek. - Xaviosz nagyuram! A foglyok elszöktek! Az egész e rd ı ellenünk fordult... De a kancellár csak mosolygott. - Lesz majd lehet ıséged rá, hogy jóvá tedd, kapitány. Kés ıbb. El ıbb meg kell értened a gyönyör ő igazságot... - Nagyuram, én... - Nem tudta folytatni. Szemei elk erekedtek, úgy meredt a gömbre. - Most már te is tudni és érteni fogod az igazságot , kedves kapitányom - folytatta Xaviosz, hamis szemei elkeskenyedtek elég edettségében. - Meglátod a jöv ıt, ahogyan mi is megláttuk. 182 Varo'then megérezte az istenség jelenlétét, megérez te a csodálatos er ıt, amely a puszta létével lefejtett róla minden réteget, a lel ke mélyére hatolt, s örömét lelte abban, amit ott lelt: Kiváló szolgálóm leszel . Varo'then féltérdre ereszkedett, így tisztelgett az istenség el ıtt, aki megtisztelte ıt szavaival. - Hamarosan elj ı hozzánk, kapitány - szólt újra Xaviosz lelkesen, m iközben Varo'then felállt. - De oly fenséges O, hogy útját egyengetni kell, az átjárót meg kell er ısíteni, máskülönben összeomlik a puszta jelenlétét ıl! Addig is elküldte hozzánk nemes beavatottját, hogy segítsen szélesebbre tárni a kaput a seregnek és más személyes szolgáknak, akik vezéreln ek és meger ısítenek minket törekvéseinkben. És persze beteljesítik végs ı nagy álmunkat! Varo'then bólintott, egyszerre érzett örömöt és szé gyent. - Nagyuram, a vétek, hogy nem sikerült elhozni neked a foglyokat, akiket az általad kijelölt helyen találtunk... Hakar sziszegése szakította félbe: - Megvitatjuk a dolgot. Idehozzuk ıket, mert felkeltették a Legnagyszer őbb érdekl ıdését. Xaviosz beszélt a foglyokról és arról, hogy mennyire váratlanul jelentek meg a semm ib ıl. És hogy mennyire idegenek e birodalomban. - De hogyan találjuk meg ıket? Az erd ı a félisten Khe-nariosz birodalma! İ vette el t ılünk a foglyokat!

- Khenariosz csak egy erdei istenség - emlékeztette kapitányát a kancellár. - Mögöttünk már jóval nagyobb er ı áll. Hakar elfordult az éjtündékt ıl és a terem egy üres részére lépve, maga elé csapott korbácsával. Ahogy a fegyver villant és csa ttant egyet, zöldes villám csapott a k ıpadlóba. A villámfény gyorsan elhalványodott, helyén zöldes izzás maradt, ámde valahogy sokkal inkább a leveg ıben lebegett, mintsem a k ıpadlón terjedt volna szét. Az izzás sma- 183 ragdszín lángokká változott, melyek sebesen növeked tek, közben egymásba olvadtak. A két kutyaszer ő szörnyeteg felvonyított, félelmetes csápjaik imbol yogva nyújtózkodtak a fény felé, de Hakar visz-szaparancs olta ıket. Négylábú alak jelent meg a zöldes lángok között, egyre nagyobbra és nagyobbra növekedett. Hamarosan egészen ismer ısnek t őnt Varo'then és a többiek számára; a lény vérfagyasztó vonyítással igazolta a feltételezést. Az így érkezett bestia megrázta magát, és csatlakoz ott a többiekhez. A megbabonázott éjtündék szeme el ıtt Hakar újra és újra megismételte az iménti idézést, összesen négy szörny ő bestiát szólítva, amelyek zsákmányra éhesen várták parancsait. Az Idomár még nem szólt, ehelyet t megforgatta korbácsát a leveg ıben, fényével körkörös mintázatot hozott létre, ame ly egyre ragyogóbban világított. Végül az örvényl ı energiák széttépték maguk körül a leveg ıt, hasadékot szakítottak bele, lyukat, amely legalább olyan magas volt, mint létrehozója, és közel kétszer olyan széles lehetett . A hasadék túloldalán erd ırészlet látszott. Hakar parancsot ugatott saját ısi, nyilvánvalóan meny-nyei nyelvén. A négy kutyaszörny átugrott a lyukon és elt őnt. Ahogy az utolsó is belemerült a fényl ı örvény közepén nyílt tájképbe, a hasadék semmivé fo szlott. - Tudják, mit keressenek - közölte Hakar kábult köz önségével -, és általában meg is találják, amit keresnek. - A lángoló teremtmény feltekerte korbácsát, és izzó tekintetével az éjtündék varázsmunkája felé fordult . - Most pedig lássunk neki a másik feladatunknak! f&xzertzjgyr f i (^7^" gy teljes napig eltartott, mire Krázus felfed ezte, hogy figyelik ıket. Azután nagyjából fél nap múlva jött rá, hogy megfig yel ıjüknek semmi köze Khenarioszhoz, i több, még a félisten el ıl is el tudott rejtezni. Talán az istenség egyik ellenfele? Nem valószín ő; az erd ık ura nyilvánvalóan ismeri már rosszakaróinak és azok szolgáinak minden trükkjét. Az éjtündék? Krázus gyorsan elhessegette ennek lehet ıségét, akárcsak azt, hogy a titokzatos kém bármelyi k halandó faj tagja lenne. Végül egyetlen logikus következtetésre jutott, mely szerint a Khenarioszt is kijátszó figyel ı, csakis a saját fajtájához tartozhat. A sárkányok mindig is küldtek megfigyel ıket mindazokhoz, akiknek lehet ısége volt megváltoztatni a világot, akár jó, akár rossz szándékkal. Az emberek között, az orkok között - minden fajnál -, egyformán voltak kémeik. Szükséges rossznak tartották ezt a módot; ha magukra hagyták ıket, akkor a fiatalabb fajok hajlamosak voltak súly os

katasztrófákat okozni. Krázus abban sem kételkedett , hogy valaki éber tekintetét veti a Zin-Azshari falai közt zajló eseményekre is, de ahogy az jellemz ı volt fajtájára, a sár- 185 !1 kányok nyilvánvalóan semmit sem tesznek addig, amíg nem tökéletesen bizonyosak a katasztrófa eljövetelében. Ez esetben azonban máris késésben vannak. Khenariosz el ıtt viszonylag könnyen titokban tartotta, amit akart , ám úgy határozott, a sajátjainak, még ha múltbéliek is, el kell mondania mindazt, amit megtudott. Ha bárki semlegesítheti a lehet ıséget, miszerint kettejük jelenléte romba döntheti a világot, akkor az minden bizonnyal sárkány lesz, talán valamelyik nagy megtestesülés képes rá. Ha meghallg atják egyáltalán. Khenariosz látogatásai viszonylag rendszeresek volt ak, ezért Krázus úgy sejtette, biztosan nem tér vissza egy darabig. Szük ségleteiket láthatatlan és csendes erdei szellemek elégítették ki; a megfelel ı id ıszakokban élelem jelent meg, és a maradék azonnal elt őnt, amint a vendégek befejezték a táplálkozást. A természet egyéb dolgai hasonlóképpen estek meg. Az erd ık ura nyugodt lehetett jóllétük fel ıl, és bármeddig folytathatta diskurzusát a többiekk el. Ez - lévén szó istenségekr ıl - akár napokig is eltarthatott, ha nem hetekig va gy hónapokig. A hold állásától függetlenül a tisztáson éjjelente is közel olyan világos volt, mint nappal. Amint megbizonyosodott róla, hogy Róni n mélyen alszik, Krázus felállt és elindult az ırköd ı növények sorai felé. Lehetett bár éjszaka, a szirmok azonnal kitárultak, és a virágok felé fordu ltak. Olyan közel ment hozzájuk, amennyire csak lehetett, s az erd ıt fürkészte, a sötét fákat tanulmányozta. Jól ismerte a fajtája által használt módokat, jobban, mint amennyire maga Khenariosz ismerhette az ilyesmit. A mi a félisten figyelmét elkerülte, azt ı könnyen meglelhette. El ıször minden fa egyformának t őnt. Egyenként végigmérte ıket, azután újra, de nem jutott eredményre. Gyengé- 186 nek érezte magát, teste már pihenés után kiáltott, de Krázus elutasította a természetellenes er ıtlenséget. Attól félt, ha behódol a levertségnek, t alán nem is tud majd újra felkelni. Tekintete hirtelen megakadt egy magas tölgyön, amel ynek törzse túl vaskosnak t őnt. Szemét le sem véve róla, a fáradt varázshasznál ó kiürítette elméjét, és a fára összpontosított. Ismerlek. Tudom, miféle vagy, Figyel ı, küldte üzenetét gondolatban. Semmi sem történt, válasz nem érkezett . A sárkánymágusban egy pillanatra felmerült, hogy esetleg tévedett, de évs zázados tapasztalatából táplálkozó megérzései mást súgtak. Újra próbálkozott: Ismerlek. Fának álcája mögé rejt ezve figyelsz minket és az erd ık urát. Kérded, kik vagyunk, miért vagyunk itt? Egy pillanatra jelenlétet érzett, bár meglehet ısen gyengén - arra elegend ı volt, hogy megbizonyosodjon igazáról. A Figyel ı kényelmetlennek érezhette, hogy a mágus megtalálta , de még nem kívánta felfedni magát. Sok dolgot elmondhatok neked, amit nem mondhattam e l az erd ık urának, de nem kívánok egy fatörzshöz beszélni. Mindkett ınk fejét kockára teszed, a válaszban elutasítás sej lett. A félisten most is figyelhet.

A sárkánymágus elhessegette a siker felett érzett ö römét, és inkább a válaszra összpontosított: Te is jól tudod, hogy most nincs i tt. És képes vagy elrejteni minket a nemkívánatos tekintetek és fülek el ıl. Néhány hosszú pillanatig semmi sem történt. Krázus kezdte úgy érezni, hogy talán túl messzire ment. Azután a fatörzs egy része hirte len elvált a többit ıl, különálló, emberszer ő alak lett bel ıle, b ırét hasadozott fakéreg borította. Ahogy a magas figura közelebb lépett, a kéregb ır elt őnt és hosszú, hullámzó talárnak adta át helyét, amely felett hosz-szúkás, keskeny arc rejlett egy homályvarázs mögött. 187 A fák színét visel ı talárba öltözött, arctalan és magas alak megállt a z ırvirágok körének küls ı szélénél. Elrejtett tekintete tet ıt ıl-talpig végigmérte Krázust, bár ezen túl a csapdába esett sárkánymágus semmit sem tudott leolvasni a Figyel ır ıl. Ennek ellenére biztos volt benne, hogy a másik z avarba jött. - Ki vagy te? - kérdezte a Figyel ı csendesen. - Rokon lélek, ha úgy tetszik. Ez némi hitetlenkedést keltett: - Nem tudod, mire u taltál ezzel. - Pontosan tudom, hogy mire utaltam az imént - vágo tt közbe Krázus erélyesen. - Ugyanolyan jól tudom, mint azt, hogy akit Alexstras za néven ismernek, nem más, mint az Élet Forrása, és Nozdormu maga az Id ı Fejedelme, Hiszéra az, Aki Álmodik, és Maligos a mágia megtestesülése. A rejt ızköd ı alak néhány lélegzetvételnyi id ın át emésztette a neveket, azután egyfajta megkésett gondolatként megjegyezte: - Egye t kihagytál. Krázus elfojtotta az el ıtörni vágyó, gy őlölköd ı szissze-nést, és csak bólintott: - És Neltharion maga a szikla, a földnek legnagyobb ırz ıje. - Ezeket a neveket kevesen ismerik a mi fajtánkon k ívül, ám mégis ismerik néhányan. De milyen néven ismerhetnélek téged, amel y által bizonyítod rokonságodat? - Az én nevem Korialstrasz. A másik kicsit kihúzta magát: - Nem szokásom elfele dni a hallott neveket, f ıképpen nem a sárkánykirályn ı hálótársának nevét. Itt valami hibádzik. Mindent láttam és hallottam, amióta itt vagytok, és egyálta lán nem úgy viselkedtél, mint egy rokon. Khenariosz hatalma nagy, igencsak nagy, de nem szívesen tartana fogva egy rokont, f ıként nem azt, akit Korialstrasznak neveznek. 188 - Jelent ıs sérülés ért. - Krázus egy intéssel elhessegette a témát. - Viszont sürget az id ı! Valamiképpen el kell érnem Alexstraszát, és el ke ll mondanom neki, amit tudok! Elviszel hozzá? - Ennyi? Egy sárkány dölyfösségével viseltetsz! Mi ért kockáztatnám meg az erdei istenség haragját, egyedül a megkérd ıjelezhet ı kiléted alapján? Ha elviszlek, akkor rájön, hogy megfigyeltük, és ennek megfelel ıen fog cselekedni. - A világra - a mi világunkra - leselked ı veszély miatt, amely jóval fontosabb egy félisten méltóságának vélt vagy valós sérülései nél. - Mély lélegzetet vett, azután hozzátette: - És engedelmeddel fel is fedhet em, amir ıl beszélek.

- Nem tudom, megbízhatom-e benned - válaszolt az el homályosított arcú Figyel ı, fejét t őnıdın oldalra billentette. -De az állapotodat is tekint etbe véve nem hiszem, hogy sok félnivalóm lenne t ıled. Ha tudod, hogyan kell, hát mutasd meg, mi teszi ilyen vénasszonyosan aggodalmaskodóvá szav aid! Krázus türt ıztette magát és nem fecsérelte erejét visszavágásra , ámbár egyre kevésbé kedvelte a másik sárkányt. -Ha készen állsz ...? - Csak csináld! Krázus összpontosított, összekapcsolta elméiket, és felfedte az igazságot. Ahogy a kaotikus képek megrohanták, a másik sárkány majdn em hátratántorodott. Az arca elé idézett homályvarázs egy pillanatra szertefoszl ott és felfedte a valamelyest hüll ıre, valamelyest tündére emlékeztet ı vonásokat, s a hitetlenség ráfagyott kifejezését. De a varázslat ugyanolyan gyorsan visszatért, ahogy an az imént szertefoszlott. A Figyel ı talán a látottakat emésztette, mindenesetre veszít ett valamennyit dölyfös tartásából, és csendben maradt egy ideig. A zután nagy nehezen kibökte véleményét: - Ez... lehetetlen! 189 - Azonban feltételezhet ı, ha mondhatom így. - Csak a képzeleted alkotásai! - Bár azok lennének -jegyezte meg Krázus szomorúan. - Érted már, miért akarok beszélni a királyn ınkkel? A másik a fejét rázta: - Amit kérsz, az... - Mindke tten megdermedtek egy pillanatra. Érezték a nagyszer ő hatalom sebes közeledését; Khenariosz váratlanul visszatért. A Figyel ı azonnal visszavonult. Krázus tartott t ıle, hogy eljátszotta az egyetlen esélyét, és el ırenyújtott karral a másik után vetette magát: - Ne! Nem engedheted meg magadnak, hogy ne foglalkozz a veszé llyel! Találkoznom kell Alex-straszával! - Karjai a virágok fölé nyúltak. Azok r ögtön szirmot bontottak, és mágikus port pöffentettek a sárkánymágus felé. Krázus megszédült, el ıretántorodott és bezuhant a virágos sáv kell ıs közepébe. Er ıs karok ragadták meg, dühödt szisszenést hallott, é s már tudta, hogy a másik sárkány húzta arrébb. - Csak egy bolond tessz ilyet! - A sziszeg ı tónus félig visszaváltozott hüll ıre utalt. Krázus magában hálát adott az égnek a Figyel ı döntéséért, mígnem hirtelen felismerés ha- ' sított belé. Szólni próbált, de aj kai már nem mozogtak. El- S borította a sötétség, és utolsó gondolatai nem a má sik sárkánynak elrebegend ı hálaszavak körül forogtak. Átkozta magát, mert Róni n megszöktetésér ıl teljesen elfeledkezett. A párducok sebesen haladtak a s őr ő erd ıben. Brox háta- t sa oly vadul száguldott, hogy a szerencsétlen ork egyedül a nyer egben maradással tudott tör ıdni. Bár ismerte a lovaglás ■ módját, gyakorolta is azt egy id ıben, de csak a népe által 190 nevelt hatalmas farkasokon. A nagymacska mozgása má s volt, idegen, és ez meglehet ısen zavarta az orkot. Örült, hogy meg tudja tartani egyensúlyát.

Malfurion imbolygó alakja mindig épp csak láthatóan bukkant fel el ıtte, ahogy saját hátasa nyakára hajol, közben erre vagy arra t ereli annak rohanását. Brox örült, hogy megment ıjének van valamiféle útvonal a fejében, de azért reménykedett, hogy a fáradságos utazás már nem tart sokáig. Közben felkelt a nap is, bár a reggeli köd még ott ült a fák között. Har ci tapasztalata azt súgta, hogy a helyzet egyre rosszabb: amint eloszlik a köd , messzebbr ıl is láthatóak lesznek. Azután az is eszébe jutott, hogy talán a n apfény mégiscsak el ınyükre válik. Azt beszélték, az éjtündék mágiája az éjszak ához tartozik, s reggelre kelve elgyengül. Persze, még mindig ott lesznek a k atonák. Brox hallotta az üldöz ık hangját hátulról. Kürtök, távoli kiáltások, egy-e gy párduc üvöltése szólt valahol mögöttük. Feltételezt e, hogy Malfurion alaposabb tervvel rendelkezik, és nem csupán a többi párduc l ehagyásában reménykedik, de úgy t őnt, nem ez volt az igazság. Megment ıje nyilván nem volt a túlélés és a stratégia szakért ıje, csak egy egyszer ő lélek, aki a számára helyesnek t őnı dolgot kívánta cselekedni. Bizonytalan körvonalak bukkantak fel itt is, ott is a ködben, csak azért, hogy a következ ı pillanatban elt őnhessenek, és Brox úgy érezze, mintha néha mozgást látott volna a közelben. Marka viszketett kedvenc f ejszéje nyele után, amelyet az éjtündék elvettek t ıle. El ırelátásból vagy feledékenységb ıl, de Malfurion nem hozott neki fegyvert. Újra megszólaltak a kürtök, ezúttal jóval közelebb. A veterán harcos felmordult bizonytalanságában. Malfurion elt őnt a ködben. Brox lehunyta szemét, próbálta hallás után 191 megtalálni megment ıjét. Tartott t ıle, hogy hátasa nem tudja követni a másikat, és teljesen más irányba rohan tovább, mint amerre k ellene. A párduc hirtelen elfordult, és kikerült egy nagy s ziklatömböt. Brox elveszítette az egyensúlyát; váratlanul érte a mozd ulat. Döbbent morranással esett ki a nyeregb ıl és legalább hármat bucskázott a kemény, egyenetle n földön, míg végül egy s őr ő bozótos megállította. Azonnal tudta, mit kell tenn ie. Lekuporodott és felkészült rá, hogy minél gyorsabba n visszaüljön a nyeregbe. Szerencsétlenségére hátasa úgy robogott tovább a kö dben, mintha észre sem vette volna, hogy lovasát veszítette. Az üldöz ık hangja egyre csak közeledett. Brox keresni kezdet t valamit, bármit, amit fegyvernek használhatna. Felkapott egy letört faágat, de az kettéroppant húsos markában, olyannyira el volt korhadva. A szik lák mind túl kicsik vagy túl nagyok voltak. Valami termetes állat rázta meg a bokrokat baloldal t Az ork összehúzta magát. Ha katona közelít, akkor jók az esélyei. Ha valamelyik hold ır, akkor a gy ızelem kélsé-ges, de mindenképpen küzdelemben akart elesni . Nagydarab, liheg ı, négylábú alak tört ki a köddel borított bokrok közül. Brox csupán tapasztaltságának köszönhette életét, a hogy gondolkodás nélkül el ırevetette magát, és beugrott a szörnyeteg alá. Az p róbált rácsapni karmaival, de a helyzet nem neki kedvezett. Botladozva ért föl det és máris megfordult, hogy újra mozgékony prédája után vesse magát. Az ork nem es egyszer őséggel és gyakorlott pontossággal orrba verte. A borjúnyi bes tia ellenében általában nem sokat ért egy ilyen mozdulat, ám Brox még a saját f ajtáját tekintve is kiemelked ıen er ıs volt. Ökle elképeszt ı lendu- 192

létével szilánkosra törte a démon orrcsontját, az m egtántorodott, és ijedten vinnyogott fel. S őr ő, zöldes vért prüszkölt és karmos mancsával a pofáj át törölgette, azután lekushadva morgott és - további esélyeit latolgatva - reme-gésig feszítette izmait. Brox dermedten állt - csak a küzdelemben beállt röv id szünet alatt jutott el tudatáig, hogy miféle lény ellen harcol. Támadója l ehetett volna kivételesen nagy farkas vagy kutya is, de mindkett ıre csak nagyjából hasonlított. Marja úgy derékmagasság felett lehetett, és hátán gonosz, ina s csápok meredeztek. Ijeszt ıen éles fogai közül s őr ő, zöldes nyál csorgott, elkeveredett hasonló vérével. Iszonytató emlékek árasztották el Brox tudatát. Lát ott már effajta rémet; a többi démon el ıtt rohant társaival, mint a gonosz horda rabszolgas zer ő kutyafalkája. Ördögkutyák, így nevezték el ıket. A Lángoló Légió el ıfutárai voltak, már a harcosok el ıtt körbejártak, hogy felderítsék a terepet, és ha lehet, levadásszák a sámánokat. Broxot öklének lüktetése hozta vissza a jelenbe; el lenfelén tartotta a tekintetét és eltökélte, hogy nem hagyja magát. Egy ilyen dög nem kelthet benne félelmet, és nem kényszerítheti visszavonulásra. Er ıt merített a szilárd elhatározásból és megfeszítette izmait, fenyeget ın rámordult a démoni állatra. Ekkor a ködb ıl kirobbant hátasa. Megrohamozta a szörnyeteget, mi ntha úgy értette volna eredeti feladatát, hogy gondjaira bízták az o rkot. Az ördögkutya ugrott egyet oldalra, és a macskaszagtól azonnal elveszíte tte érdekl ıdését Brox iránt. A két termetes állat karmok és fogak forgatagává vá ltozott. Az ork, tudván, hogy semmit sem tehet a párduc érde kében, eltávolodott valamelyest a harcolók jelentette veszélyt ıl. Alig néhány lépést tehetett meg, amikor mély, nyugodt, 193 de hangos légzést hallott hátulról. Az ork megpördü lt, és egy másik nyálcsorgató pofáját, gonosz tekintetet talált maga mögött. Az ö rdögkutya már lekuporodott, éppen ugrani készült. Fegyver híján Brox nem látott más lehet ıséget, és futásnak eredt. A démon üldöz ıbe vette, vonyítva vetette magát utána. Brox magába n köszönetet mondott a párducnak, hogy legalább egyik ellenfelét lefoglalja, legalább késlelteti kicsit az elkerülhetetlent, azután telje s figyelmét a saját bajának szentelte. Ahol sz őkebb helyet látott, mindig odaugrott és átnyomakodo tt. Valamivel nagyobb üldöz ıje kényszer ően megkerülte a természetes akadályok egy részét, a többit összezúzta maga el ıtt. Brox mindkét módon nyert legalább annyi id ıt, hogy ne legyen mancsnyújtásnyi távolságon belül. Futás közb en figyelme egy részét arra fordította, hogy valami fegyverfélét találjon. Halkuló vinnyogás és diadalmas vonyítás adta a vilá g tudtára, hogy a nagymacska alulmaradt a küzdelemben. A hang kizökkentette Brox ot a ritmusából, és megbotlott egy kiálló gyökérben. Sikerült talpon ma radnia, de meg kellett kapaszkodnia. Egy kiszáradt fatörzs akadt a markába , karcsú és le-véltelen, alkalmatlan arra, hogy lendületével megnövelt súlyá t elbírja - hangos reccsenéssel tört félbe. Brox próbálta visszanyerni egyensúlyát, közben nekicsapódott egy másik,| jóval nagyobb és él ıbb fának. Fájdalom hasított a halántékába, és elhomályosított a látá<! sát. A kezében maradt fadarabbal ırülten csapkodni kezdett maga körül, közel állt hoz zá, hogy eluralkodjon rajta a pánik. A bestia azonnal beérte , lecsapott az alkalmi

fegyverre és belekapaszkodott. Brox látása még nem tisztult ki teljesen, de felugrott és kétségbeesetten rángatta az állat foga i közé került rudat. 194 A száraz fa elroppant, és az ork ért ı kezében halálos eszközzé vált. A kutya kiforgatta húsos nyelvével a szájába került szilánk okat, és máris újra Brox felé ugrott. Az ork megfeszítette izmait, és a dög kitát ott pofájába mélyesztette a fegyver hegyes végét. A démon elfojtott kín-nyögéss el hátrálni próbált, de Brox felbátorodva el ırenyomult, és erejét latba vetve, még mélyebbre nyo mta a szilánkos husángot. Az egyik csáp az ork felé lendü lt, és inkább ösztönösen, mintsem tudatosan Brox félkézzel megragadta, és meg rántotta. Az inas végtag nedves reccsenéssel vált el a testt ıl. A saját sötétzöld vérében úszó bestia mells ı lábai össze-csuklottak. Brox két kézzel rámarkolt a fadarabra, megforgatta a dögben, közben próbálta beljebb nyomni, ha volt még egyáltalán hova. Kilépett oldal ra, hogy elkerülje a vonagló bestia görcsös csapkodását. A rángatózó ördögkutyán ak végül sikerült kettétörnie az alkalmi dárdát, de ezzel már nem segített magán. Kidülledt szemekkel összeesett, és görcsösen vonaglani kezdett. Broxigar sietve körülnézett, hátha talál valamit az elveszett fegyver helyett. Ekkor érte utol az els ı dög, tele sebekkel. Karmolásain, harapásain és tör ött orrán kívül a jobb vál-lából hiányzott egy darab hú s, de leromlott állapotát ellensúlyozta, hogy már ırjöngött a fájdalomtól. Rávetette magát egyre fárad tabb zsákmányára. Az ork felkapta az els ı vastagabb ágat, amit talált a közelben, és úgy tar totta maga elé, mint valami kardot. Tudta, hogy szerencsé jét már kimerítette, és az ág nem lehetett elég er ıs ahhoz sem, hogy legalább távol tartsa magától a t ermetes szörnyeteget. Az ördögkutya elvétette els ı ugrását, megfordult és lekuporodott, izmai megfeszültek... S az erd ı életre kelt körülöttük. A talajt borító ritkás f őcsomók és folyondárok hirtelen megnövekedtek, meglep ı 195 gyorsasággal tekeredtek az épp felugró bestia köré. Reménytelenül belegabalyodott lábakkal a szörny ő teremtmény csak annyit tehetett, hogy kínlódva csattogtatta fogait a füvek felé. A hátábó l kin ıtt csápok lenyúltak, szintén tenni próbáltak valamit a felélénkült növén yzet ellen. - Brox! - Malfurion bontakozott ki a ködb ıl, mint megment ı lovag, mesék h ıse. Segített társának felkapaszkodni, bár a termetes pá rduc nem fogadta szívesen a jelent ıs súlynövekedést. - Az adósod vagyok - mondta a veterán harcos. -Nem tartozol semmivel - Malfurion a csapdába esett ördögkutyára nézett -, merthogy ez nem fogja sokáig itt tartani. Való igaz, bárhol érintették meg a hátborzongató cs ápok a növényeket, azok elsorvadtak, megfeketedtek. Az egyik mells ı mancs már kiszabadult, és bár a démon még a többi végtag eloldozásával foglalatosko dott, már húzta magát a földön Brox és az éjtünde felé. - Megeszi! - mormolta Brox döbbenten. - Ebb ıl is ki tudja szívni a mágiát! Malfurion zord arccal fordította meg hátasukat. Az állat felmordult a többletsúly miatt, de mivel maga is irtózott a ször nyetegt ıl, nem igazán ellenkezett. - Akkor jobb, ha megyünk.

Kürtszó harsant, ezúttal olyan közel, hogy Brox azt várta, a következ ı pillanatban meglátja a harsonást. A katonák már maj dnem beérték ıket, és a köd is oszladozott. Malfurion habozva megállt: - Egyenesen belefutnak a bba a bestiába! Ha hold ır is van köztük... - Azért még meg lehet ölni, csak elég er ıs fegyver vagy varázs kell hozzá - mondta halkan az ork. Sóhajtásnyi szünet után így f olytatta: - De ha maradni akarsz és harcolni az ellen a dög ellen, akkor ott leszek melletted. - Nem kellett 196 hozzátennie, hogy ez számára az újbóli elfogatást j elentette volna, avagy magát a halált, ha figyelembe vesszük fáradtságát és fegy vertelenségét. Látótávolságán belül homályosszürke alakok mozgolódtak a ködben. Malfurion megmarkolta a kantárt, és elindította a p árducot. Semmit sem szólt, csak összeszorított ajkakkal hajolt a nagymacska ny akára. A nyeregbe kapaszkodva Brox is ösz-szébb húzta magát, és hamar maguk mögöt t hagyták mindkét fenyegetést. Valami zavarta. Valami megváltozott, és ez nyugtala nította, fel is ébresztette. Nem mozdult meg azonnal, ehelyett épp csak annyira nyitotta ki szemét, hogy lásson valameny-nyit a körötte lév ı területb ıl. A reggel ragyogó napfénnyel árasztotta el a tisztást, a körülötte álló fákat, a mindig ott lév ı ırvirágok sorait. Krázusnak azonban nyoma sem volt. Felült, úgy nézett körül, kereste a sárkánymágust; ott kellett volna lennie valahol. Kétségtelen, társa elt őnt. A mágus óvatosan felkelt, és a tisztás szélére ment. A virágok rögtön felé fordultak, szir maik szélesre nyíltak, s Rónint megkísértette a gondolat, hogy kipróbálja vé delmük erejét. Feltételezte azonban, hogy a félisten nem bízta vendégeit a véle tlenre vagy a jószerencsére - és Krázus is hatékonynak tartotta ıket. Az erd ıt fürkészve Rónin halkan szólította társát: - Krázu s? Semmi válasz. A békés fákat nézve, a mágus nyugtala nsága mit sem csillapodott. Mintha valami megváltozott volna, de nem bírt rájön ni, hogy micsoda. Hátrébb lépett, próbálta kitalálni, hogy mi zavarja annyira , de hirtelen egy árnyék vetült rá. 197 - Hol van a másik? - kérdezte Khenariosz, hangjában ezúttal nem rejlett kedvesség. A teljesen felh ıtlen égb ıl mennydörgés hallatszott, és a semmib ıl heves szélroham csapott le a tisztásrasztásra. - Ho vá lett a ? Rónin a fölémagasodó félistenre bámult, és valahogy sikerült semleges arcot vágnia: - Nem tudom. Most ébredtem fel. Már nem vol t itt. Az agancsos alak aranyszín tekintete fellángolt, Ró nin ledermedt ijedtében. - Nyugtalanító jeleket láttam a világ sorsáról! A töb biek egy része még csak most fedezte fel, hogy idegen teremtmények, nem itt szül etett lények szaglásznak a környéken. Keresnek valamit vagy valakit. - Közeleb b hajolt a mágushoz: - És bizonyos, hogy hamarosan megtalálnak majd téged is, meg az elt őnt barátodat is. így, a nevük nélkül Rónin csak feltételezte, hogy m iféle teremtményekr ıl van szó, és hajói sejtette, akkor kevesebb idejük marad t hátra, mint amennyit

reméltek. Látva, hogy vendégének nincs mondanivalój a, Khenariosz még hozzátette: - A barátod nem szökhetett meg segítség nélkül, de téged hátrahagyott. Miért? - Nem tudom. - A több iek közül néhányan azt j avasolták, hogy h aladéktalanul adjalak át nekik titeket, mert ık mélyrehatóbb módszerekkel fedhetik fel az igazság ot, mint ahogyan magam szoktam. İket is érdekli, hogyan és miért kerültetek ide, és miért kelletek annyira az éj tündéknek. Eddig még meggy ıztem ıket, hogy kézben tartom a dolgokat. Rónin kifinomult érzékei hirtelen egy másik nagy ha talmú lény jelenlétét súgták, olyanét, amelynek ereje - a matj ga módján - felülm últa az erd ık uráét. - Úgy t őnik, meg kell hajolnom a többség akarata el ıtt -fejezte be Khenariosz kelletlenül. 198 - Hallottuk szólításodat! - Mély, nehézkes hang dör dült. - Beismerted a tévedésedet... A mágus próbált megfordulni, hogy megnézze, ki szól t, de lábai és teste egyetlen porcikája sem akart engedelmeskedni szándékának. Va lami, ami a félistennél is nagyobb lehetett, megmozdult Rónin mögött. Khenariosz láthatóan nem örült a másik megjegyzésén ek: - Csak azt ismertem be, hogy másféle lépéseket kell tennünk. - Kiderül az igazság. - Súlyos, sz ırös kéz ujjai fonták körül Rónint vállmagasságban, beborították egész fels ıtestét, és fájdalmasan megszorították. - Hamarosan minden kiderül. '(RxzzxtkzttS - Jobb lenne, ha a templomban maradnál! - bizonygat ta Illidan. - Malfurion ezt kérte, és én is így gondolom. De Tiranda hajthatatlan volt: - Tudnom kell, mi tör ténik! Láttad, mennyien indultak utánuk! Ha elfogják ıket... - De nem fogják el ıket - bizonygatta Illidan. Hunyorgott, a vakító nap fény egyáltalán nem volt kedvére. Érezte, hogy ereje fog yatkozik, a testét-lelkét átitató mágikus hatalom gyengül, s kifejezetten nem szerette az effajta érzéseket. Tehetségének mértékét felismerve, minden az éj-tündék által ismert formájában meg akarta ízlelni a mágiát, és ez volt az egyik oka, hogy még a druidák ösvényét is megpróbálta követni. Bár ez utó bbinak mintha semmi kapcsolata nem lett volna a nappalok és éjszakák vá ltakozásával, ı mégiscsak éj tünde volt, akinek a napkelte gyengeséget hoz. A f ıtér közelében álltak meg, ahová Tiranda vissza kívá nt térni, amint a hely elcsendesedett. A katonák kilovagoltak Malfurion ut án, magukkal vittek három hold ırt, kett ıt pedig hátrahagytak, hogy nyomokat keressenek a ke trecen és környékén. Már befejezték és semmit sem találtak, 200 ami a tettesek kilétére utalt volna - ahogy azt Ill idan is feltételezte. Valójában legalább annyira gyakorlottnak tartotta m agát a varázslóságban, mint a hold ırök többsége, ha nem még gyakorlottabbnak.

- Utánuk kellene mennem... Hát ez a n ı sohasem adja fel? -Azzal mindenkit veszélybe sodor nál! Azt akarod, hogy a kis védencetek mindenképpen a Feketebástya-e r ıdben kössön ki? És ha már itt tartunk, minket is odavisznek, mint... Illidan hirtelen elhallgatott. A tér ellenkez ı oldalán éj-szablyákon ül ı vértesek léptettek ki az egyik utcából, élükön maga Hollócs ır Kartalosz nagyúr közeledett. Elkéstek a rejt ızködéssel. Ahogy az éjtünde parancsnok elhaladt el ıttük, savanyú tekintettel végigmérte el ıbb a lányt, azután társát is. Hirtelen megállt, pont Illidan el ıtt: - Ismerlek, fiú. Viharhozó Illidan, ugye? - Igen, nagyuram. Egyszer találkoztunk. -És ı? Tiranda meghajolt: - Szell ıszó Tiranda, Elun templomának felavatott papn ıje. A nyeregben ül ı éjtündék tiszteletteljesen a hold jelét rajzolták szívük fölé. Hollócs ır nagy kegyesen köszöntötte a papn ıt, azután ismét Illidanhoz fordult: - Emlékszem a találkozásunkra. A varázsm ővészeteket tanulmányoztad ak-[ koriban. - Egyik kezével akaratlanul simogatta szakállát. -De még nem vagy tagja a Hold ırségnek, ugye? A kérdésfeltevés e módja, a válasz ismeretére utalt . Valószín ő, hogy korábbi találkozásuk óta Hollócs ır rajta tartotta szemét az ifjún; Illidant ez egysz erre töltötte el nyugtalansággal és büszkeséggel. İ úgy tudta, semmi olyasmit nem tett, amivel magára vonhatta volna a parancsnok fig yelmét. - Nem, nagyuram. 201 - Akkor, ugyebár, rád nem vonatkoznak bizonyos megk ötések? - A parancsnok nyilvánvalóan azokra a megszorításokra utalt, amely eknek betartását a rendbe lép ı varázsló, eskü alatt fogadja meg. A Hold ırség önálló szervezet volt, amely nem tartozott felel ısséggel másnak, csak a királyn ınek. Ez azt is jelentette, hogy nem voltak kötelesek válaszolni Hollócs ır kérdéseire. - Feltételezem, így van. - Jó. Akkor szeretném, ha velünk jönnél. Tiranda és Illidan egyformán zavarodottnak t őnt. Nyilvánvalóan Illidan biztonságáért aggódva, Tiranda szólalt meg el ıbb: - Hollócs ır nagyúr, megtiszteltetés számunkra, hogy... Nem tudta folytatni. A tünde lord udvariasan csendr e intette és így válaszolt: - Te nem, n ıvér, bár a Holdanya áldása mindig jól jön. Most csa k a fiúval lenne beszédem. Próbálván nem kimutatni egyre növekv ı nyugtalanságát, Illidan visszakérdezett: - De mi szükséged lehet reám, nagyuram? -A szökés körülményeit kellene felderítenünk! Épp m ost kaptam hírt a fogoly elt őnésér ıl. Feltételezvén, hogy még nem fogták el, lenne néh ány elképzelésem, hogyan találjuk meg. Ehhez azonban szükségem van né mi mágikus segítségre, és bár minden tiszteletem a Hold ırségé, de olyasvalakire van szükségem, aki teljesít i a parancsokat. Illetlenség, talán gyanús is lett volna visszautasí tani egy ilyen magas rangú éjtünde kérését. Ugyanakkor a segítségnyújtás veszé lybe sodorhatta Malfuriont és védencét. Tiranda próbált lopva Illidanra pillantan i, hátha kitalálhatja, mire

gondol a másik. Illidan pedig azt kívánta, bárcsak Tiranda tanácsot adna. Valójában csak egy lehet ısége volt: - Megtiszteltetés, hogy csatlakozhatom, nagyúr. -- Remek. Roltarax! Hátast ifjú varázstudónknak! 202 A tiszt odavezetett egy felnyergelt éj szablyát, mi ntha tudtak volna róla, hogy valakinek szüksége lesz rá. Az állat beleszaglászot t a leveg ıbe, azután új lovasát elfogadva lekuporodott, hogy Illidan felszá llhasson. - Nyakunkon a nappal, nagyúr - jegyezte meg Roltara x, miközben átnyújtotta a gyepl ıt. - Úgy teszünk, ahogy varázslónk kívánja!? Illidan megértette a burkolt üzenetet. Hatalma napp al gyengült, de a parancsnok bízott benne, hogy használni fogja. Illidan megszéd ült, ha belegondolt, a parancsnok mekkora felel ısséget helyezett vállaira. - Nem hagylak cserben, nagyuram. - Nagyszer ő, fiam! Ahogy elhelyezkedett a párduc hátán, az ifjú Tirand ára pillantott, tekintetével próbálta jelezni, hogy nem kell aggódnia Malíürion és az ork miatt. Segít a parancsnoknak, de a maga módján, hogy a párosnak le gyen még ideje a szökésre. Tiranda halvány, de hálás mosolya megfelel ı jutalomnak t őnt. Egészen fellelkesülve a dolgok ilyetén alakulásától, Illida n odabólintott a parancsnoknak, hogy készen áll az indulásra. Egy intéssel és egy kiáltással Hollócs ır elvezette csapatát. Illidan elöl maradt, elhatározta, hogy a parancsnok mellett fog haladni. Valahogy meg kellett felelnie Hollócs ır kívánalmainak, miközben azt is meg kellett akadál yoznia, hogy önfeláldozó testvérét a Feketebástya-er ıdbe küldjék. Malfurion jól ismerte az erd ıt, ami azt jelentette, hogy minden bizonnyal el tud menekülni az ıt üldöz ı katonák és hold ırök el ıl. Mindenesetre, ha mégis utolérnék ıket, akkor Illidan elhatározta, hogy ha kell, feláldozza Tiranda kis b arátját, a testvére megmentése érdekében. Megteszi, amit lehet, de a sa ját vér el ıbbre való. 203 Ahogyan az gyakran megtörtént abban az évszakban, r eggeli köd szállott a vidékre. Ugyan sohasem tartott sokáig, de ez is Mal furionnak jelentett el ınyt. Illidan az el ıttük lév ı ösvényen tartotta szemét, azon t őnıdve, vajon testvére ugyanezt az utat választotta-e vagy sem. Az is lehe tséges, hogy a hold ırök nem a megfelel ı irányba indultak, ami azt jelentette volna, hogy H ollócs ır csapata több esélyt kapott a sikerre. De ahogy egyre beljebb és beljebb hatoltak a fás te rületre, a köd megritkult. A nap oly mohón szívta ki Illidan erejét, ahogyan a k ödöt emésztette fel, de a férfi összeszorította fogát és próbált nem gondolni mindarra, amit ez jelentett. Ha valamely okból varázsolnia kell, a nemes nem csa lódhat benne. Az ork utáni vadászat jó ok volt arra, hogy Illidan kapcsolatot szerezzen az éjtünde nemesség köreiben, bármi is legyen a dolog végkimenetele. De amint elérték egy emelked ı tetejét, megláttak odalent valamit, amit ıl Illidan minden iménti gondolatát feledve csak ült dermedten , Hollócs ır pedig szitkozódni kezdett. A parancsnok azonnal lelassította hátasát, a többiek követték példáját. El ıttük furcsa halmok szegélyezték az ösvényt. Az éjtü ndék óvatosan lentebb

mentek, Hollócs ır és katonái készenlétben tartották fegyvereiket. I llidan azért imádkozott magában, nehogy túlbecsülje nappali képe sségeit. - Áldott Azshara ragyogó tekintetére! - mormolta Ho llócs ır. Illidan nem tudott megszólalni. Csak ült a nyeregbe n, és leveg ı után kapkodott a döbbenett ıl. Mészárlás színhelyére érkeztek. Legalább féltuca t éjtünde, köztük két hold ır hevert ott holtan, széttépve és - a varázshasznál ók esetében - összesorvadva, mintha valamely vámpírszer ő teremtmény szívta volna ki az életüket. A két hold ır termetes, napon 204 aszalt gyümölcsökre hasonlított. Kicsavarodott test helyzetük iszonytató kínokra utalt, szörny ő megpróbáltatás közepette bukhattak el. Öt éj szablya is hevert ott; némelyiknek csak a tor kát tépték fel, másokat szinte kibeleztek. A többi párducnak semmi nyomát n em látták. - Igazam volt! - csattant fel Hollócs ır. - Az a zöld b ır ő teremtmény nem volt egyedül! Legalább két tucatnyi kell legyen bel ıle a környéken. És még a hold ıröket is elintézték! Illidan szinte nem is hallotta; gondolatait a testv ére iránti aggodalma töltötte ki. Ez nem lehetett Malfurion m őve, de egyetlen orké sem. Igaza lehet Hollócs ırnek? Brox elárulta testvérét, és vad társaihoz vez ette? Le kellett volna ölnöm azt a lényt, amikor még lehet ıségem volt rá! Keze ökölbe szorult és érezte, hogy haragja feltüzeli mágikus hatalmát. Azután a katonák egyike felfedezett valamit a mészá rlástól kicsit arrébb: - Nagyuram! Jöjjön ide! Ilyet még nem láttam! Odaléptettek állataikkal. Illidan és Hollócs ır elkerekedett szemmel bámulta a bestia tetemét. Rémálomszer ő teremtmény volt, talán részben farkasszer ő, de farkasnak iszonyatosan torz, mintha valamely ırült istenség formálta volna meg. Még holtában sem veszített félelmetességéb ıl. - Mit gondolsz, varázsló, mi lehet ez? Illidan valamelyest meg is feledkezett róla, hogy ı a mágikus bölcsesség forrása. Megrázta fejét, és ıszintén válaszolt: - Sejtelmem sincs, nagyuram. Sejtelmem sincs. Bármily rémiszt ı volt is a szörnyeteg, valaki durván elbánt vele, é s egy vaskos husángot tört bele a torkába. A lény valószín őleg megfulladhatott, vagy bels ı sérüléseibe pusztult bele, kívülr ıl mindkett ı lehetségesnek t őnt. Illidan ismét a testvérére gondolt, aki épp az erd ı felé tartott, mikor 205 utoljára látta. Talán Malfurion tette ezt? Valószín őtlennek t őnt. Akkor talán ott fekszik valahol a közelben, széttépve vagy kisz áradva, mint a hold ırök? - Nagyon érdekes... - mormolta Hollócs ır. Hirtelen felegyenesedett a nyeregben: - Hol lehetnek a többiek? - kérdezte, de valójában senkinek sem címezte szavait. - Kétszer ennyien indultak el. Mintha válaszképpen érkezett volna, kürtszó harsant dél fel ıl, ahol az erd ı hirtelen s őr őbbé vált, és nehézkessé tette a haladást. A parancs nok arrafelé mutatott kardjával: - Arra! De vigyázva! Lehet még ilyen szörny a környéken!

A csapat leereszkedett a domb aljára, egyesével, kö ztük Illidannal, s mindenki izgatottan figyelte a s őr őt. A kürt hallgatott, ami nem volt jó jel. Néhány méterrel lentebb újabb éj szablya-tetemet találtak. Borotvaéles karmok hasították fel az oldalát teljes hosszában, és hátá t az a hatalmas tölgy törhette ketté, amelynek valószín őleg nekicsapódott. Nem sokkal arrébb egy hold ır hevert egy nagy sziklatömb tövében, testének fonn yadtsága és az arcára fagyott rémület megborzongatta a legedzettebb katon ákat is. - Nyugalom! - parancsolta a nemes halkan. - Maradja - f tok együtt! El ıttük megszólalt a kürt, er ıtlenül ugyan, de ezúttal jóval közelebb. A csapat arrafelé fordult. Illidan nem tudott szabadulni a s zörny ő érzést ıl, hogy valami kifejezetten ıt figyeli, de ha körülnézett, csupán fákat látott. - Még egy, nagyuram! - kiáltott Roltarax és el ıremutatott. Egy második pokoli bestia hevert ott holtan, teste kitekeredett, mintha még haldoklása közepette is valamilyen áldó- j zat után vonszolta volna magát. Vállából hiányzott egy darab hús, orra betört, emel lett számos karmolást viselt és kü- 206 lönös, kötélnyomszer ő zúzódás borította a lábait. Ezekbe még nem is pusz tult volna bele, csakhogy a torkába mártott éj tünde pen géket már nem élhette túl. Az egyik kard bele is tört a vaskos izomkötegekbe. Találtak a közelben két halott katonát, jól képzett harcosokat, akiket rongybabaként dobott félre valamely elképeszt ı er ı. Illidan szemöldöke megemelkedett zavarában. Ha az éj tündéknek sikerül t legy ızniük a két szörnyeteget, akkor hol vannak a túlél ık? Néhány perc elteltével rájuk leltek. Az egyik katon a egy fának d ılve ült, bal karját letéphette a lény. Próbált valami kötésfélét rögzíteni a szörny ő sebre, de nem túl sok sikerrel. Egész testét vér borította és még mindig szorította a kürtöt, de már elhomályosodott tekintettel meredt a z érkez ıkre. Mellette ott feküdt a másik túlél ı - ha túlélésnek lehet nevezni állapotát. Arca egyik oldaláról teljesen leszakadt a hús, és az egy ik lába természetellenes szögben csavarodott a teste alá. Lélegzete szaggato tt volt, mellkasa nehézkesen emelkedett és süllyedt. - Te ott! - kiáltott rá Hollócs ır a kürtösre. - Nézz rám! A katona lassan pislogott egyet, azután kényszerítette ma- ! gát, hogy a nemesre emelje szemét. - Ennyi? Van még bel ılük? A megtépázott harcos kinyitotta száját, de nem volt ereje megszólalni. - Roltarax! Nézd meg a sebét! Itasd meg, ha kell! - Igenis, nagyuram! | - A többiek szétszóródni! Most! - Azután újon nan kine-] vezett varázslójához fordult: - Tudsz vele kezdeni valamit ? Illidan sóhajtott egyet, miel ıtt válaszolt: - Talán. -Azután leszállt az éjszably áról, és ı is a sebesülthöz lépett. A gyógyításhoz nem értett, a tü nde varázslóság nem is volt igazán al-

207 kalmas rá, de annyit segíthetett, hogy miután a tis zt rögzítette a szorítókötést, egy kicsiny er ıtérrel megakadályozta a további vérzést. Bár elmúlt az éjszaka, ez a varázslat még nem okozott f áradtságot. Felbuzdulva a sikeren a mágus megpróbálkozott egy másik b őbájjal is, olyannal, mely er ıt és szívósságot biztosított a testnek, legalább egy röv id id ıre. Közben a többiek elhelyezkedtek körülöttük, egymást ól olyan távolságban, amilyet még biztonságosnak ítéltek. Számos társuk veszett o da, köztük három varázshasználó, de nem engedhették meg maguknak, ho gy pánikba essenek. Éberen figyelték a környéket. - Beszélj! - szólt rá Hollócs ır a sérültre. - Ki tette ezt? A szökevény? A vérben fürd ı katona vadul felröhögött. Roltarax olyannyira megl epıdött, hogy hátrébb kellett lépnie. - A-azt sosem 1-láttuk, nagyuram! - er ılködött a válasz-szal a megcsonkított éjtünde. Hatott a varázslat. - Lehet, hogy már ıt is megették! - Akkor a szörnyetegek voltak? Azok a kutyák? A más ik csak bólintott. - Mi lett a hold ırökkel? Miért nem állították meg ıket? Biztos, hogy még nappal is... A sebesült katona ismét felröhögött: - A va-varázsl ók voltak a legels ı áldozatok, nagyuram...! Némi er ıfeszítés árán a szerencsétlen folytatta a története t. A katonák és a hold ırök a szökevény nyomában voltak, akit egy másik, me ghatározhatatlan alak segített. Követték a nyomaikat még a ködben is. Soh asem látták ıket közelr ıl, de úgy t őnt, csupán id ı kérdése és a nyakukon lesznek. Azután teljesen váratlanul ráleltek az els ı bestiára. Ilyen teremtményt még egyikük sem látott; holtan is ijeszt ı látványt nyújtott. Hargoden, a rangid ıs varázsló érezte a lény- 208 ben rejl ı mágiát, de azt mondta, az valami idegen er ı, nem hasonlít az általa ismertre. Megparancsolta a többieknek, hogy maradja nak le néhány lépéssel, és odament megvizsgálni a tetemet. - Természetellenes él ılény -jegyezte meg, miközben leszállt a hátasáról. - Türkin! - kiáltott hátra egy másik hold ırnek. - Szeretném, ha... - De nem folytathatta, mert ekkor lecsapott rá a második szö rnyeteg. -A legszéls ı fák mögül ugrott ki, na-nagyuram! Egyenesen Hargod enre vetette magát. Egyetlen csapással leütötte a hátasát, és a- azután... A varázslónak esélye sem volt. Miel ıtt a meglepett hold- ır bármit tehetett volna, a teremtmény két rémiszt ı csápja el ırecsapódott és úgy akaszkodott rá az éjtünde mellkasára, mint a piócák. A hold ırök vezet ıje iszonytató halálsikolyt hallatott és társainak szeme el ıtt sorvadt el, alig néhány pillanat alatt. A négylábú szörnyeteg szó szerint új er ıre kapott attól, amit a varázslóból kiszívott, és már indult is a következ ı áldozata felé. A többiek végül lerázták magukról a megrázkódtatás okozta dermedtséget és megrohanták a teremtményt, hogy leg-lább megbosszul ják Hargoden halálát, ha már megel ızni nem tudták. Kés ın vették észre, hogy ıket is követte egy har-ladik

bestia, amely ekkor hátulról támadott. Az éjtünde v a-ászok zsákmánnyá váltak, közrefogta ıket a két szörnyeteg. A maradványok alapján az érkez ık is könnyen elképzel-ették az ezután következ ı mészárlást. A hold ırök buktak 1 legel ıször, meggyengült mágikus képességeik miatt, szin- tehetetlenek voltak. A katonák valamivel jobban áll ták a rat, legalább pengéikkel megsebezhették a lényeket. Mire a túlél ı a történet végére ért, beszéde kezdett össze-'ggés telenné válni. Mire eljutott odáig, hogy ı és néhány 209 társa egymást védve szálltak szembe a szörnyeteggel , Illidan varázslata meggyengült, és Hollócs ır már szinte alig értette a katona dadogását. Roltarax felnézett a nemesre: - El fogja veszíteni az eszméletét, nagyuram. Attól tartok, többé fel sem ébred már. - Tégy meg, amit csak tudsz, hogy enyhítsd a fájdal mait! Aztán nézd meg a másikat is! -A nemes t őnıdve nézett maga elé. - Vetnék még egy pillantást az els ı tetemre. Varázsló, kövess! Illidan visszaült az éjszablyára, és engedelmesen l éptetett újdonsült parancsnoka mellett, vissza az ösvényen. Két ır kivált a körb ıl, és elkísérte ıket. A többi katona folytatta a terep átkutatását é s biztosítását. Túlél ıket kerestek. - Mit gondolsz a történetr ıl? - kérdezte a veterán. - Hallottál már ilyesfajta lényr ıl? - Még soha, nagyuram... de nem vagyok tagja a Hold ırségnek, így még nem osztották meg velem minden tudásukat. - Ugyan! Mire mentek vele! Hargoden mindig is túl m agabiztos volt! És ez a legtöbb hold ırre igaz. tett harmadik bestiát keresve körülnézett. Az éjsza blyák sem maradtak szívesen a tetem közelében, így Illidan valamivel arrébb egy f atörzshöz kötötte ıket. Visszatérve a testhez, Hollócs ır féltérdre ereszkedett. -Egyszer ően borzasztó! Még sohasem láttam ennyire a gyilkolásra teremtett lényt. - Felemelte a dög hátán lógó, ernyedt csápot, a másik leszakadhatott. - Különös nyúlvány. Szóval ezt használta a másik, hogy szárazra szívja Hargo-d ent! Mit gondolsz? Illidan próbált nem meghátrálni, amikor Hollócs ır szinte az arcába nyomta a végtagot, és sikerült kinyögnie: - Vá-vámpírféle do log lehet, nagyuram. Néhány állat vért iszik. Úgy látszik, ez mágikus energiáva l táplálkozik. - Nyugtalanul nézett körül. - A többieket széttépték. - Igen, mintha egy vadállat tette volna. Miközben a nemes folytatta a borzalmas maradványok vizsgálatát, Illidan a szörnyeteg halálán t őnıdött. A sebesült katona szerint az els ı már halott volt, amikor ideértek. Az ifjú éjtünde fürge elméjében ez hamar arra a következtetés-i r vezetett, hogy csak Malfurion és Brox ölhették me g. A fi-/ikai küzdelem nyomait tekintve, Illidan kifejezetten a na-cvobb e rej ő orkra gondolt.

Oldalt a macskák kezdtek határozottan elhátrálni. N em akartak ilyen közel lenni az idegen teremtményhez, és próbálták rángatva elté pni köteléküket. Illidan igyekezett le-i scndesíteni a sziszegésüket, közben még mindig a testveim gondolkodott. Nem láttak más holttestet, csak a kat onákéi ós a hold ırökét. Emellett ott volt két bestia teteme, de... Felkapva a fejét megszólalt: - Nagyuram! Nem talált uk lilét... -Az éjszablyák verg ıdése újra feler ısödött, és az ifin varázstudóban benne akadt a szó. Mintha mozgást látott \<>lna a szeme sarkából. 211 Ösztönösen oldalra vet ıdött, véletlenül letarolva ezzel a gyanútlan nemest . Mindketten elterültek a földön, a fiatalabb éjtünde szerencsétlenül betakarta a parancsnokot. Hollócs ır kardja kirepült a kezéb ıl, és jóval arrébb ért földet. A hatalmas, karmos alak, amely épp rájuk ugrott volna , célt tévesztve repült át rokona tetemén. - Mi a f... - Ennyit sikerült kinyögnie a nemesnek. Az éj-szablyák támadni akartak, de nem bírtak közelebb férk ızni. Illidan felpillantott, épp id ıben, hogy lássa, amint a pokoli teremtmény megfordul, és lekuporodik egy újabb támadáshoz. Már a halott lényt is elég ijeszt ınek találta, de az él ı láttán, amely épp rohamra készült, majdnem pánikba esett. Ám ugrás helyett a kutyaszer ő rém el ırevetette magát, és két csápjával csapott Illidan felé. Ahogy az ostorszer ő nyúlványok a testét keresték - hogy megfosszák hatalmától és vele együtt a lelkét is kiszipolyozzá k -, az életösztön cselekedett az ifjú helyett. Eszébe jutott, hogy a halott bestia egyik csápját letépték, és kétségbeesetten varázsolt. Nem a szörnyetegre célzott, tudván, hogy az nem sok at segítene. Valószín őleg felszippantaná magát a varázslatot is, azután ı következne. Ehelyett úgy döntött, Hollócs ır elejtett pengéjére varázsol, amely a pokoli ellen fél mellett hevert a f őben. A megelevenített kard a leveg ıbe ugrott és pörögni kezdett, sebesen, egyenesen nekiröppent az él ısköd ı csápoknak. A leveg ıben pörg ı fegyver hajszálpontosan a csupafog behemót vállair a csapott le, és oly könnyedén lemetszette mindkét csápot, mi ntha f őszálakat kellett volna elvágnia. A kutyaszer ő bestia ırjöngve vonyított fel és megrázta magát, sebeib ıl sőr ő, zöldes vér ömlött a vállaira, és le az oldalán. I degesen visszakozott, de szinte rögtön újra a kétlábú felé vetette magát, ak i ilyen komiszul megsebezte. V, 212 Sikerén felbátorodva és immáron kevésbé rettegve a sorstól, Illidan újra lecsapott Hollócs ır kardjával. Amikor a szörnyeteg ráugrott, az ifjú éjtünde már csak sötéten mosolygott, és könnyedén oldalra lépve kitért a veszélyes karmok el ıl. A makacs akarat erejével támadó fegyver hegye há tulról belefúródott a teremtmény koponyájába, átütötte a csontot, az agya t, s a szájpadláson keresztül bukkant ki újra a napvilágra. Az ugrás lendülete megtört, a démon esetlenül tett még néhány botladozó lépést, rémiszt ı tekintetét bambaság szállta meg. Még nehézkesen ta lán Illidan felé indult volna, de ehelyett ernyedt halomként esett ö ssze. Az ifjú varázstudón mérhetetlen kimerültség lett úrrá, de olyasfajta, m elyet végtelen elégedettség és a dics ıség érzete változtatott kellemessé. Megtette azt, a mi három hold ırnek nem sikerült. Min-• den mást elfeledett, csak a z érdekelte, hogy gy ızött.

- Jól csináltad, fiam! - Súlyos kéz lapogatta meg a vállát, és ett ıl majdnem el ırebukott. Miközben ı az egyensúlya visszaszerzésével foglalatoskodott, Hollócs ır ellépett : mellette, és az eredményt nézegette: - Remek ellentámadás! Megszabadultál a legnagyobb veszélyt ıl, azután halálos csapást mértél rá, miközben próbálta összeszedni erejét. Nagyszer ő taktika, nagyszer ő munka! A nemes a tetem oldalára helyezte egyik lábát és me g-; feszítette, hogy kihúzza kardját. Közben felbukkant a két el ıreküldött ır, és a csapat másik feléb ıl is kiáltások harsantak fel. Rájöttek, hogy parancsnoku kat veszély fenyegette. i - Nagyuram! - kiáltott oda az egyik érkez ı. - Hallottunk... Roltarax rohant oda: - Hollócs ır nagyúr! Megölted a bestiát! Megsérültél? Ét 213 Illidan azt gondolta, hogy a nemes megtartja magána k a neki tulajdonított érdemet - végül is, a fegyvere még mindig a szörnye teg fejébe mélyedt -, de az id ısebb éjtünde méltóságot sem nélkülöz ı, higgadt mozdulattal rámutatott. - Ott áll az, aki miután kockára tette az életét, h ogy ellökjön engem a szörnyeteg útjából, nyíltan szembeszállt a veszélly el! Mindent láttam, Viharhozó Illidan! Többet érsz, mint tucatnyi hold ır! Az ifjú éjtünde elfeketed ı arccal fogadta a nagy hatalmú parancsnok dicséreté t. Éveken keresztül hallgatta, ahogy mindenki h ısiességet vár t ıle, népe jövend ıbeli bajnokának tartja, és ez komoly terhet jelente tt számára. Akkor és ott úgy érezte, sorsa végre felfedte magát - és tet te ezt az éjtünde varázslóság által, amelyet majdnem elutasított a lassúbb és kev ésbé hatékony druidatudományért, amelyre Khe-nariosz tanította. Ostoba voltam, hogy elutasítottam az örökségemet, i smerte fel Illidan a valóságot. Malfurion ösvénye sohasem volt az enyém. Az éjtünde mágia még nappal is az uralmam alatt áll! Minthogy mindig is idegenn ek érezte testvére útjait, most megkönnyebbült. Melyik legendás h ıs lépkedett valaha is mások nyomában? Az ı sorsa nem a követés, hanem a vezetés volt! A katonák - Hollócs ır nagyúr harcedzett, veterán katonái - új, egészségesebb tisztelettel néztek rá. - Roltarax! - kiáltott a nemes. - Úgy érzem, ma sze rencsés napom van! Vezesd a harcosok felét tovább az ösvényen! Még megtalálhatj uk a rabot és azt is, aki kiszabadította. Induljunk!; - Igenis, nagyuram! - Ezzel Roltarax maga mellé pár an- \ csolt néhány katonát, és miután mind felültek hátasaikra, elindultak abba az irányba, amerre valószín őleg Malfurion és Brox is továbbhaladt. 214 Illidan nem aggódott testvére miatt. Feltételezte, hogy késlekedésük elegend ı id ıt adott neki és védencének. Biztosan lerázzák az ül döz ıket. Azonban eszébe jutott Tiranda, aki nem csupán annak fog örülni, ho gy a vadászok késlekedtek, de valószín őleg mély benyomást tesz majd rá az újdonsült tiszte let is, amelyet az imént vívott ki magának. Úgy t őnt, a nemes több adományt is szánt annak, akir ıl úgy gondolta, hogy megmentette az életét. Illidan mellé lépve egyik va skeszty ős kezét a fiatalabbik éj tünde vállára tette és kijelentette: - Viharhozó Illidan! A Hold ırség talán

nem ismerte fel tehetségedet, de én nem esem ebbe a hibába. Itt és most kinevezlek a Feketebástya-er ıd mágiahasználójának! Mi több, a saját személyes varázslómnak! - Ez olyan rangot jelentett a Hold ırségen kívül, amely egyenl ı volt az ı státuszukkal, így többé nem parancsolhattak neki. - Csak nekem és a királyn ınek, a fényességes Azsharának tartozol engedelmessé ggel! A katonák a mellkasukra tették kezüket, és lehajtot t fejjel fejezték ki tiszteletüket a királyn ı nevével megpecsételt rang el ıtt. - Megtisztelsz, nagyuram... - Gyere! Azonnal visszamegyünk! Össze kell szednem egy csapatot, amely majd elszállítja ezeket a tetemeket a Feketebástya-er ıdbe. Haladéktalanul és alaposan ki kell vizsgálnunk ezt a támadást. Ha valamiféle p okoli hordával állunk szemben, akkor meg kell tudnunk róla mindent, amit csak lehet, azután értesítenünk kell ıfelségét. Túláradó örömében Illidan fel sem figyelt az utóbbi szavakra. Nem jutott eszébe, hogy testvére pont Azshara miatt vonta magára az éj tündék, ezáltal új pártfogója haragját. Malfurion azt sugalmazta, hogy maga a kir ályn ı állhat va- 215 lamiféle ırület hátterében, amely katasztrófát zúdíthat az eg ész birodalomra. Abban a pillanatban az ifjú varázsló csak arra tudo tt gondolni: végre beteljesítem sorsomat! rös az akarata, er ıs a lelke, er ıs a teste, mondta egy hatalmat sugárzó, er ıszakos hang. Tiszteletreméltó tulajdonságok. Más es etekben, válaszolt egy második, nyugodtabb, egyébiránt az els ıhöz hasonlító hang. Rónin úgy érezte, a testén kívül lebeg, de hogy hol , azt nem tudta volna megmondani. Úgy érezte, mintha élet és halál között lógna, egyszerre éberen és álmodva, sötétségben és fényben. Semmi sem t őnt elég helyénvalónak vagy teljesen helytelennek. Ne tovább! szólt egy harmadik, ezúttal egy ismer ıs hang. Eleget kínoztátok! Adjátok vissza nekem! Legalább egy id ıre. Azután a mágus felébredt Khenariosz ligetében. A nap magasan függött az égen, de hogy valóban dele l ı-ív járt vagy ez is csak a bővös tisztás egy trükkje volt, azt nrm lehetett tudn i. Rónin próbált felkelni, de akárcsak komibban, teste ismét nem engedelmesked ett akaratának. Moz-l'.ást hallott és látótere hirtelen megtelt az erd ık urának ;ir.;incsos jelenésével. Különös teremtmény vagy te, Rónin mágus - dörögte K henariosz. - Meglepted azt is, akit általában elég nehéz 217 meglepni. Valami hihetetlen módon megtartottad a ti tkaidat, bármily ostobaság is ez hosszabb távon. - Se-semmit... sem... mondhatok. - Rónin csodálkoz va |'' vette tudomásul, hogy még tud beszélni. J| - Erre még visszatérünk. Ki fog derülni, mi történt a társaddal, és miért vagy te itt. Elméletileg létezned sem lenne szabad. - A félisten vonásai meglágyultak: - De most szeretném, ha pihennél. Meg érdemled. Elhúzta egyik kezét Rónin arca felett, és a mágus á lomba merült.

Krázus is szerette volna tudni, hová került. A barl ang, amelyben felébredt, nem hozott el ı semmiféle emléket. Nem érezte más teremtmény jelen létét, különösen nem a saját fajtájából valóét, és ez némileg aggasz totta. Talán a Figyel ı egyszer ően csak azért hozta el, hogy megszabaduljon t ıle? Azt várta talán, hogy Krázus ott hal meg? Az utóbbi egészen valós veszélynek t őnt; a fájdalom és a kimerültség már túlságosan legyengítette. Egyre inkább úgy érezte, mintha valaki kettétépte volna. Emlékezete to- ; 1 j " \ ■ vábbra is megcsalta, és attól tartott, az id ı múlásával csak íj | rosszabbodnak bajai. Id ıbıl pedig amúgy is kevés volt. Nem! Nem adhatom fel! Nem szabad! Összeszedte erejé t és talpra állt, körülnézett. Egy embernek a barlang teljesen feketé nek t őnhetett volna, de Krázus viszonylag jól belátta a fénytelen bels ı teret. Látta a nagy, agyarszer ő sztalakti-tokat és sztalagmitokat, a hasadékokat és töréseket a falban, halványan még azokat a kicsiny, vak gyíkokat is ész revette, amelyek kíváncsian ültek ki a falakra. Kijáratot nem talált. 218 - Nincs id ım ilyesfajta játékokra! - csattant fel, az üres lev egınek címezve szavait. Hangja mintha gúnyos felhanggal ver ıdött volna vissza a falakról. Úgy érezte, valamir ıl megfeledkezett. Bizonyos, hogy valamilyen okkal k erült ide, de mi lehetett ez az ok? Azután eszébe jutott, hogy fajtájának szokásai és m ódszerei igen kegyetlenek is lehetnek - azok számára, akik nem sárkánynak szület tek. Arcán zord mosoly jelent meg. Kihúzta magát és lassan körbefordult, közben e gyetlen egyszer sem pislogott. Ugyanakkor belekezdett egy rituális üdvö zlési formulába, amely annak idején a világnál is öregebb nyelven született meg. Háromszor ismételte el az üdvözletet, közben egyes részeit úgy hangsúlyozta, ahogyan csak az képes, aki egyenesen a forrásától tanulta meg ezt a nyelvet. Ha ez nem kelti fel fogva tartóinak figyelmét, akko r semmi. - Azoknak nyelvét beszéli, akik elhelyezték odafenn az eget és idelenn a földet - mennydörögte valaki. - Akik minket is megteremtet tek. - Közülünk való - szólt egy másik hang. - Immáron b izonyos. - Többet kell tudnunk. A semmib ıl hatalmas alakok jelentek meg a pöttöm má-i;us kör ül. Négy vörös sárkány ült a barlangban, mérhetetlen szárnyaikat m éltóságteljesen maguk köré csavarták. Úgy néztek Krázusra, mintha apró, de ízl etes ételmorzsa lenne. Ám ha azt remélték, hogy primitívnek t őnı érzékein keresztül fogják megtörni, akkor ismét tévedtek. - Határozottan közülünk való - mormolta egy testese bb hím, jellegzetesen nagyobb tarajjal, mint a többiek. Horkantott egyet, amit ıl kis füstfelh ı pöffent Krázus felé. 219 - Ezért hossztam ide -jegyezte meg keser ően a kisebbik hím. Sziszeg ı hangjáról a mágus felismerte a Figyel ıt. - És a sszüntelen nyüsszítése miatt.

Krázus minden gond nélkül figyelmen kívül hagyta a füstöt, és a második hímhez fordult: - Ha használtad volna a teremt ıkt ıl kapott érzékeidet, talán rögtön felismertél volna. És talán figyelmeztetésem fontos ságát is jobban felméred. Máshogy is távozhattunk volna, az erd ık urának birodalmából. - Még mindig nem vagyok bissztos benne, hogy nem vo lt hiba idehosszni téged! - És hol van az az itt? Mind a négy sárkány meglepetten h ıkölt hátra. A két n ıstény egyike szólalt meg: - Ha közülünk való vagy, kicsi sárkány, akkor úgy k ell ismerned ezt a helyet, mint a saját fészkedet. Krázus átkozta hiányos emlékezetét. Ám ezek a szava k csak egy helyre utalhattak. - Akkor hát az otthonunknak nevezett barlangokban v agyunk? Az Élet Forrásának, a szeretett Alexstraszának birodalmában? - Te akartál idejönni - emlékeztette a kisebbik hím . - Csak az a kérdés - szólalt meg ezúttal a második nıstény, amely karcsúbb volt a többieknél -, hogy meddig akarsz elmenni? - Elmehet, ameddig csak akar - vágott közbe egy úja bb hang -, ha válaszol egyetlen kérdésemre. Krázus és a négy leviatán egyként fordult az ötödik felé. A közelben egy hatalmas, nyilvánvalóan jóval fejlettebb sárkány ül t. A két másik hímmel ellentétben nem csupán a fején viselte taraját, de az lefutott két válla között egészen a háta közepéig. Több tonnával nehezebb leh etett, mint a másik nagy hím, és karmai hosszabbak voltak, mint a behemó- 220 tok között álló, pöttöm alak teljes magassága. Ropp ant termetén kívül a tekintetében ül ı mélységes bölcsesség tette még nyilvánvalóbbá fels ıbbrend őségét. Megjelenésével és szavaival egyértelm ően azt sugalmazta, hogy Krázus útjának folytatása, az ı döntésén múlik. - Ha álcád ellenére közülünk való vagy, akkor engem ismerned kell - dörgött a sárkány. A mágus megtépázott emlékezetével küzdött. Tudta, k i ül el ıtte, de a név valahogy nem akart el ıbújni elméje sötét szegleteib ıl. Teste megfeszült és vére szinte felforrt, ahogy hiábavaló bels ı küzdelme feldühítette. Tudta, ha nem szólítja nevén az óriást, akkor elutasítják. Örökre megfosztják a lehet ıségt ıl, hogy figyelmeztesse fajtáját a közelg ı veszélyre, arra, amit saját jelenléte okoz, abban a korszakban. Végül titáni er ıfeszítéssel a név - amelyet a sárkányok ugyanolyan jól ismertek, mint az övét -, kibukott ajkai közül: - Türanastras z! Tudós Türan, Alexstrasza hitvese. Büszkesége, hogy sikerült kétszeresen is megnevezni e a karmazsinvörös óriást, bizonyára jól látszott, mert Türanastrasz hangosan felkacagott, nem is nagyon másképpen, mint egy ember tette volna. - Csakugyan közülünk való lehetsz, bár még mindig nem tudom, mégis kicsoda! Figyel ınk mondott nekem egy nevet, de az nyilvánvalóan hamis, minthogy közöttünk csak egy és egyetlen egy viselheti kapott nevét.

- Nincs itt semmiféle tévedés vagy álca - bizonygat ta a sárkánymágus. - Meg tudom magyarázni. Alexstrasza hitvese megrázta roppant fejét. Kevéske füst szállt ki orrlyukaiból: - Az általad adott magyarázat, kicsike, lovábbítva lett. És továbbra is túl megdöbbent ınek találjuk ihlioz, hogy elhiggyük! Amit állítasz, azzal az Id ıtlen, Noz-dormu dolgára utalsz, de ı nem lehetett ennyire gondatlan! 221 - Egyszer ő a dolog; megzavarodott valamit ıl - vetette fel az erdei Figyel ı a lehet ıséget. - Közülünk való, elismerem, de megsérülhetet t valamiképpen. - Talán. - Türanastrasz meglepte a többi sárkányt a zzal, hogy fejét egészen a földig hajtotta, s szembenézett a parányi alakkal. - Azáltal, hogy megneveztél, megválaszoltad a kérdésemet! A fészekb ıl való vagy és így rendelkezel a joggal, hogy belépj e barlangok legmélyére, a legbens ıbb szentélybe. Jer velem! Elviszlek ahhoz, aki egyszer s mindenkorra döntést hoz ügyedben, ahhoz, aki mindenkit úgy ismer a fészekb ıl, ahogyan a saját gyermekeit ismeri! İ azonnal tudja majd, ki lehetsz, és akkor kiderül az igazság . - Elviszel Alexstraszához? - Nem is máshoz. Mássz fel a nyakamon, ha képes vag y rá. Krázusnak még legyengült állapotában is sikerült fe lmásznia, annyira feltüzelte a lehet ıség. Nemcsak az járt a fejében, hogy végre megtalál ta a h ın áhított segítséget, de igencsak megörült, hogy újra láthatj a szeretett hitvesét. Még akkor is, ha ı esetleg mégsem ismeri fel. A hatalmas sárkány hosszú-hosszú alagutakon vitte v égig, s olyan termeken, amelyeket könnyedén fel kellett volna ismernie. Ám emlékezete továbbra is cserbenhagyta. Itt és ott felbukkant néhány elmosód ott kép és szó, de sohasem elegend ı. Találkoztak más sárkányokkal, de ık is idegenek maradtak, idegenek az ı számára, aki valaha az egész vörös rajt ismerte. ; Krázus azt kívánta, bár ébren lett volna, amikor a Figyel ı berepült vele a barlangokba. A vörös fészek körüli táj minden bizon nyal felidézhetett volna valamiféle emléket. Mind* amellett, mi lehetett vol na nagyszer őbb látvány, mint a sár kányok birodalma abban az id ıben, amikor még uralkodásuk aranykorát élték? Bár láthatta volna a feltornyosuló he-. 222 gyeket, a sziklafalakon tátongó, hatalmas nyílásoka t, amelyek mindegyike egy-egy bejárat Alexstrasza birodalmába. Számára számlálatl an évszázad telt el azóta, melyeket örökké gyászolt. Gyászolta a sárkányok kor át, mert az elmúlt, örökre. Talán sikerül meggy ıznöm. Talán megengedi, hogy legalább egyszer lássam kívülr ıl a sárkányok országát. Miel ıtt eldönti, milyen sorsot szán nekem. Türanastrasz hatalmas alakja könnyedén haladt a hos szú, lesimított falú alagutakban. Krázus érzett némi keser őséget, hogy bár végre beszélhet a szeretett lénnyel, de közben gyenge halandó alakba kényszerül. Megkedvelte a kisebb fajokat, szeretett közöttük járni, de akkor és ott, mikor a puszta léte forgott veszélyben, szívesen felvette volna igaz al akját. Hirtelen ragyogó, mégsem bántó izzás jelent meg el ıttük. Ahogy közeledtek, a r ıt fény felmelegítette Krázus testét és lelkét. Ez val amely okból a gyermekkorát idézte fel lu-nne, amikor még csak tanulta, hogyan létezzen egyszerre ;i

leveg ıben és a föld mélyén. Életének emlékfoszlányai lánc ra keltek fejében, küzdöttek, hogy kitöltsék a tátongó hasadékokat, s múltba érkezése óta el ıször, szinte teljesen önmagának érezte magát. eljutottak a csodálatos izzás forrásához, egy hatal mas b;n láng bejáratához. A folyosó végén Türanastrasz letérdelt és lehajtotta fejét, közben mennydörg ı hangján így szólt: -Iengedélyeddel, szerelmem, élet em. Bármikor - válaszolt egy hang bentr ıl, amely egyszerre volt végtelenül kifinomult és hatalommal telt. - Te bármikor beléph etsz. Krázus enyhe féltékenységet érzett, de tudta, az im énti Imiig gazdája ugyanannyira szereti ıt is, mint azt a behemó-il, akinek a nyakában ülve ideérkezett. Az Élet Forrásának 223 13 szeretete akkora volt, hogy nem csupán hitvesei, de a raj minden tagja részesült bel ıle. Valójában a világ minden teremtményét szerette, bár ez a szeretet sohasem akadályozta meg abban, hogy elpusztítsa azo kat, akik veszélyeztették a többieket. Ez volt az egyik dolog, amit nem mondott el Róninna k. Krázus már rég felismerte, hogy az id ıvonalban okozható további sérülések elkerülésének l egegyszer őbb módja az, ha megsemmisítik mindazon dolgokat, amelyek nem a megfelel ı helyen tartózkodtak. Ahhoz, hogy a történelem vize ne válj on még zavarosabbá, lehetséges, hogy Alexstraszá-nak le kell gyilkolnia ıt is, és az embert is. Ahogy beléptek, Krázus hirtelen megfeledkezett gond olatairól. Meglátta azt a teremtményt, amely örökkön örökké uralkodott szíve és lelke felett. A csodálatos izzás, amely beragyogta a hatalmas terem minden egy es sarkát és hasadékát, magából az ott lakó vörös sárkányból eredt. Alexstr a-sza volt fajtája legnagyobb termet ő példánya, kétszer akkora lehetett, mint a behemót, amelyen Krázus lovagolt. Ennek ellenére veleszületett méltósággal és kecsességgel mozdult, ahogy az érkez ık szeme láttára óvatosan egy törékeny tojást helyez ett egy nyílásba, amely szerepe szerint az alant izzó láva, forró füstjének elvezetésére szolgált. Tojások vették körbe, és még több tojás; a legutóbb i költés eredményei. Mindegyik egylábnyi magas lehetett - nagy-i nak t őntek, de mily aprók voltak ahhoz képest, aki lerakta? ıket! Egy gyors pillantással Krázus három tucatot számlált.| Ezeknek a fele fog kikelni, és a fiókák fele éri meg a fel4 n ıttkort; a sárkányoknál ez így ment. A nehéz kezdet dics ıi és csodálatos élet el ıhírnöke volt. Mintha csak e képet akarták volna keretbe foglalni, mindenfelé olyan növények virágzottak, amelyek egészen másl 224 körülményeket igényeltek. Els ısorban nem a föld mélyén érezték jól magukat. Volt ott falmászó folyondártömeg ugyanúgy, mint virágzó floxok sz ınyege, aranyló napliliomok sorai, rózsák és orchideák bokrosán és odafenn függeszkedve. Minden növény teljes pompáját mutatta; az Élet Forrásának nagyszer ő jelenléte táplálta ıket. A barlangon kristálytiszta patak folyt kereszt ül, a hatalmas n ıstény pofája közelében, hogy bármikor kortyolhasson bel ıle. A nyugalmat árasztó jelenethez a víz csordogálása adott zenei aláfestés t.

Krázus hátasa lehajtotta fejét, hogy a pöttöm lovas leszállhasson. A mágus képtelen volt levenni tekintetét a sár-i kánykir ályn ır ıl, úgy mászott le a barlangpadlóra, azután féltérdre ereszkedett: - Kir ályn ım... De Alexstrasza rá sem nézett. Ehelyett a termetes h im felé fordult: - Türanastrasz... magunkra hagynál egy kicsit? IA másik behemót szótlanul kihátrált a helyiségb ıl. Az Élet Forrása ekkor Krázus felé fordult, de nem szólalt meg. A mágus csak térd elt ott, valamiféle jelzésre várt, de nem kapott semmi ilyesmit. Végül nem bírta tovább a csendet és megszólalt: - Királyn ım, világom, lehetséges lenne, hogy még te sem ismer sz fel? A sárkány elkeskenyedett tekintettel méregette, mie l ıtt válaszolt: - Tudom, mit látok és tudom, mit érzek, és emiatt komoly megfont olásnak vetettem alá a történetedet. Már eldöntöttem, mit tegyünk, de el ıbb van itt valaki, akinek köze van a dolgaidhoz, mert véleménye ugyanannyit számít nekem, mint a sajátom - á, már jön is! Az egyik átjáróból újabb termetes hím bukkant el ı, alig voli kisebb, mint Türanastrasz. Nehézkesen mozgott, mint- li;i minden lépés nagy er ıfeszítést igényelne. Megfakult pikkelyeivel és fáradt tekintetével el ıször sokkal id ısebb- j nek t őnt, mint Alexstrasza másik hitvese - mígnem Krázus 225 rádöbbent, hogy nem a kor betegítette meg a sárkány t, hanem valamely ismeretlen rontás. - Szó... szólítottál, kedves Alexstrasza? Mikor Krázus meghallotta az elgyengült óriás hangjá t, a világ ismét fordult vele egyet. Botladozva hátrált el a hímt ıl, rémülete kiíródott az arcára. Az Élet Forrása azonnal észrevette a sárkánymágus reakciójá t, habár tekintete továbbra is az érkez ıre szegez ıdött. - Igen, megkértelek, hogy gyere el hozzám. Bo csáss meg, ha ez túl nagy er ıfeszítést igényelt! - Nincs olyan... amit ne tennék meg neked, szerelme m, világom. Alexstrasza a mágusra mutatott, aki még mindig vill ám-sújtottan állt: - Ez itt... hogyan is nevezted magad? - Kor... Krázus, királyn ım, Krázus. - Krázus? Legyen hát Krázus. - Hangsúlyából ítélve a n ıstényt mintha szórakoztatta volna a hirtelen névváltoztatás. Ismé t a beteg sárkányhoz fordult: - És ı, kedves Krázus, ı a legszeretettebb alattvalóim egyike, a második hitvesem és olyasvalaki, akinek nagyon adok a szavá ra. Minthogy közülünk való vagy, magad is hallhattál már róla. Úgy hívják, Kor ialstrasz. Kanyargó erdei ösvényen lovagoltak, és Malfurion vé gül; kezdte azt hinni, hogy leráztak minden üldöz ıt. Olyan utat választott, amely sziklákon és patako kon vezetett keresztül, ahol követ ıik elveszíthetik az éj szablya lábnyomait vagy szagnyomát. Persze, így tovább tartott elérni célju kat, a szent tisztást, ahol Khenariosszal találkozott mindig, de Malfurion úgy döntött, vállalja a kockázatot. Még mindig nem

226 tudta, mit fog gondolni az erd ık ura, amikor tanítványa tetteir ıl hall. Ahogy közeledtek a találkozóhelyhez, Malfurion lela ssította macskáját. Brox nyögve tartotta magát mögötte. - Megállunk? - mordult fel az ork és körülnézett; n em látott mást, csak fákat. - Itt? - Mindjárt odaérünk. Hamarosan meglátjuk a tölgyet. Annak ellenére, hogy már közel voltak céljukhoz, az éj-tünde feszültebb lett. Egyszer úgy érezte, mintha figyel ı tekintet követné lépéseiket, de amikor körülnézett, csak a nyugodt erd ıt látta. Belül még mindig megrázta a felismerés, hogy élete örökre megváltozott. Ha a Hold ırség felismerte vagy bármiképpen felfedte kilétét, akkor azt kockáztatta, hogy kirek esztik - ami egy éjtünde számára a legrosszabb büntetés volt a halál után. N épe elfordul t ıle, halottnak tekinti, hiába lélegzik még. Senki sem szól hozzá, még csak rá sem néznek. Még Tiranda és Illidan sem beszélhet vele. Csak súlyosbította b őneit, hogy hagyta a katonákat szembenézni azzal a d émoni teremtménnyel, amelyet Brox „ördögkutyának" nevezet t. Ha ez az ördögkutya bárkit megsebez vagy megöl az üldöz ık közül, akkor Malfurion többé nem reménykedhet benne, hogy valaha jóváteheti vétkeit. Ártatlan éle tek elveszejtéséért lesz felel ıs. De mi mást tehetett volna? Az egyetlen másik leh et ısége az volt, hogy a I lold ırség kezére és esetleg a Feketebástya-er ıdbe juttatja az orkot. A keresett tölgyfa hirtelen ott volt el ıttük, s megadta Malfurionnak a lehet ıséget, hogy egy id ıre megfeledkezzen növekv ı bajairól. Bárki más számára ez a fa is ugyanolyan lett volna, mint a többi, de Malfurion látta benne az díszemet, Khenariosz egyik szolgáját. A magas, vask os tör-A'.ü fa kérge már olyannyira ráncos volt, hogy ebb ıl ítélve í 227 t i valószín őleg látnia kellett, amint az erd ı többi része felnövekszik körülötte. Túlélte számos fajtársát, és állati életek nemzedék einek ezreit ismerhette személyesen. Ahogy az éjtünde közelebb léptetett, a tölgy felism erte. Széles koronájának levelei üdvözl ın susogtak, holott szél nem fútt. A fák ısi nyelvén köszöntötte Malfuriont, aki örült, hogy Khenariosz megtanította valamelyest megérteni ezt a beszédet. - Brox... Meg kell kérjelek valamire. - Tartozom neked. Kérj hát! A tölgyre mutatva Malfurion így szólt: - Szállj le, és menj oda ahhoz a fához! Tedd a tenyeredet a törzsre ott, ahol egy görcsöt l átsz a kéregben! Az orknak fogalma sem volt arról, miért van erre sz ükség, de Malfurion kérte, így szó nélkül engedelmeskedett. Odaballagott az ırszemhez, közelr ıl megszemlélte a törzset, megtalálta az említett csom ót a kéregben, és habozás

nélkül rátenyerelt egyik húsos kezével. Elfordított a fejét, hogy hátranézzen társára, és értetlenkedve felmordult: - Nem tudom, minek... Szavak helyett meglepett kiáltással folytatta, mint hogy kézfeje és fél alkarja úgy süppedt bele a fába, mintha az puha sárból lett volna. Majdnem visszarántotta kezét, de Malfurion gyorsan ráparanc solt, hogy maradjon nyugton: - Ne csinálj semmit! Csak állj ott! Csak megnéz mag ának. A kezed kicsit bizseregni fog, de egyébként nem lesz semmi bajod. Azt már nem mondta el, hogy a bizsergést apró, fás in-dácskák okozzák, amelyek átütik Brox vastag b ırét, hogy egy rövid id ıre lénye részévé váljanak. Növény és hús egybeolvad, a tölgy pedig örökké emlékezni fog az orkra, mindegy mennyi évszázad telik el. 228 Brox nyakán kidagadt egy pulzáló ver ıér, jelezve növekv ı nyugtalanságát. Fogait összeszorította, izmai megfeszültek, de megfogadta, hogy csak azért is ott marad. Tekintetét mereven, elt őnt kezére szegezte. Azután hirtelen hátralépett, ahogy a fa kilökte mag ából a kezét. Gyorsan megmozgatta, hogy megbizonyosodjon, valóban nem ese tt semmi baja. Talán még az ujjait is megszámolta. -Az út nyitva áll -jelentette ki Malfurion. Brox ismét felkapaszkodott az éjtünde mögé, és ellé ptettek. Amikor elhaladtak az ırszem mellett, Malfurion enyhe változást érzett a l eveg ıben. Ha mégsem nyernek bebocsátást, örökké vándorolhattak volna az erd ıben úgy, hogy sohasem találják meg a tisztást. Az ösvény csak azoknak tárult fel, akik rendelkeztek Khenariosz engedélyével a belépésre. Környezetük változásai egyre nyilvánvalóbbá tették -legalábbis Malfurion számára-, céljuk közelségét. Friss szell ı simogatta arcukat, madarak ugráltak és énekeltek az ágakon, és a fák vidáman rázták lombja ikat, hogy köszöntsék ıket. Els ısorban a druidát, aki értette is szavaikat. Kelleme s t-i /esek töltötték el ıket, zaklatott idegeik nyugalmat leltek, olyannyira , hogy Malfurion halovány mosolyt vélt felfedezni az ork durva vonásai között . Hirtelen s őr őn álló fák sorához érkeztek. Brox a társára nézett, aki jelezte, hogy le kell szállniuk hátasukról. Miután így tette k, Malfurion bevezette az orkot a fák közé, egy keskeny gyalogösvényre, amely kívülr ıl egyáltalán nem látszott, lizl követték egy ideig, majd minden átme net nélkül kiléptek egy ragyogóan megvilágított területre, amelyet hosszú N /álú, puha f ő és magas, szirmot bontó virágokból álló kör borított. Eljutot tak az erd ık urának ligetébe. 229 A tisztás közepén álló alakot azonban nehezen lehet ett volna összetéveszteni Khenariosszal. Az ismeretlen idegen a virágok körén ek közepén ült, és a páros láttán felpattant. Tekintete f ıként Broxra szegez ıdött, mintha pontosan tudta volna, kit vagy mit lát. - Neked... - motyogta az idegen a zöld b ır ő harcosnak -...nem kellene itt lenned. Brox félreértette a megjegyzést: - Vele jöttem, mág us! És nincs szükségem az engedélyedre! A t őzhajú alak - Malfurion nem tudta megmondani, miféle fajhoz tartozik - csak a fejét rázta, elindult az ork felé, és habozva állt meg a virágok gy őr őjének

bels ı szélénél. Nagyon óvatosnak t őnt - és mintha a virágok is figyelve fordultak volna felé -, de a szavak kitörtek bel ıle: - Ez nem a te id ıd! Egyáltalán nem kellene itt létezned! Furcsán emelte fel kezét; a mozdulat fenyeget ınek t őnt az éjtünde szemében. Brox „mágusnak" nevezte az idegent, talán ismerte is, íg y Malfurion felkészült rá, hogy esetleg varázsolnia kell. Feltételezte, hogy a szent hely hatékonyabb er ıket biztosít Khenariosz tanítványának, mint az ideg ért' varázshasználónak. Hirtelen megdördült az ég, és az örökkön simogató l ágy szell ı feler ısödött, váratlan szélrohamként csapott le a tisztásra. Brox és Malfurion hátralök ıdött egy-két lépést, a mágust pedig szinte felkapta, oly an er ıvel taszította el a virá-i gok gy őr őjét ıl. - Ilyesmit nem t őrök a szentélyemben! - zengett Khenariosz hangja. Nem messze a virágok körét ıl, a szél leveleket, port, ága-* kat és más erdei törmeléket kapott fel. Örvényl ın forgatta azokat, egyre sebesebben, és a törmelék egyre s őr ősödött, míg végül alakot és szilárd anyagot öltött. Ahogy a lég új- , I 230 i ból lecsendesedett, Khenariosz ott állt közöttük és hol Mal-furionékat, hol az idegent szemlélte kérd ı tekintettel. - T ıled többet vártam -jegyezte meg halkan az éjtündé-n ek. - De különös id ıket élünk - közben Brox-szal szemezett -, amelyek minde n múló órával egyre különösebbnek t őnnek. Az ork dacosan mordult egyet, de Malfurion egy inté ssel elhallgattatta. - Az erd ık ura, a félisten Khenariosz el ıtt állsz. Hozzá akartalak elhozni, Brox. Brox feszültsége enyhült valamelyest. Az idegen mág usra mutatott: - És ez itt? Talán ı is egy félisten? - İ az utóbbi id ıben felmerült kérdések egyik tárgya -válaszolt Khen ariosz - , és te is ilyesminek t őnsz számomra. - A virágok gy őr őjében álló alakhoz fordulva így folytatta: - Talán felismerted ıt, Rónin barátom? Ám a bölcs Khenariosz könnyedén kiolvasta a félreve zet ı szavak mögé rejtett igazságot. - Azt mondtam, a testvérek végzete más-m ás utakat követ. Úgy hiszem, ösvényeitek most váltak külön igazán, akár tudtok m ár róla, akár nem. -Nem értem... - Ezt máskor beszéljük meg! - A félisten hirtelen e llépett Malfurion és Brox mellett, aranyszín tekintetét az erd ın tartotta. A tisztás körüli fák izgatottan rázták lombjaikat. -Most nincs rá id ınk. Jobb lesz, ha felkészültök. Te is, Rónin barátom. - Én? - tört ki a mágus értetlenül. - Mi a baj, shan'do? - Malfurion is érezte a fák ha ragját.

A napfényes ég megtelt mennydörgéssel, és a szél új er ıre kapott. Árnyék vetült Khenariosz fenséges vonásaira, sötét árnyék, amely még Malfurion szívét is félelemmel töltötte el. Az erd ık ura el ırenyújtotta karjait, mintha ölelni akart volna valakit, akit más nem láthatott: - Újabb isme retlen teremtmények közelednek. Sebesen. És attól tartok, nem túl békés szándékkal. A magányos ördögkutya úgy követte a nyomot, ahogy m ás állat nem lett volna képes. Nem a hátas szagát követte, hanem lovasa mág ikus hatalmának kisugárzását. Akárcsak a húsra és a vérre, a mágikus energiára is táplálékként tekintett, s mint fajtájának bármely más tagja, ı is folyton éhezett. Köznapi halandók nem is vették volna észre az ırszemként odaállított tölgyfa mágikus mivoltát, de a démon nem számított köznapi halandónak. Mohón lecsapott a mozdulatlan prédára, rémiszt ı csápjai el ıreugróttak, és ráakaszkodtak a vaskos fatörzsre. A tölgy minden tudását bevetette a váratlanul felbu kkanó ellenséggel szemben. Gyökerek emelkedtek ki a földb ıl, 232 hogy lekötözzék a teremtmény mancsait, laza ágak hu llottak a szörnyeteg hátára. Az kínlódott, szenvedett, gerince is megroppanhatot t, de nem eresztette el áldozatát. Mi több, az ısi ırz ıbıl elszívott természeti energiák, szinte rögtön felgyógyították sérüléseib ıl. Amikor kiderült, hogy eladdig hasztalan küzdött, a tölgy sajátosan éles hangot adott ki, amely egyre er ısödött. Pillanatok alatt olyan tartományba ért, ame ly a legtöbb él ılény számára hallhatatlan. Az ördögkutya számára a hang egyenl ı volt a kínnal; felvinnyogott és mancsaival próbálta elta karni füleit, de mindeközben sem volt hajlandó elengedni a tölgyet. Végül a démon bizonyult er ısebbnek. Egyre többet szívott el az ırz ı mágiájából és lelkéb ıl. A fa egyre jobban kiszáradt, levelei összefonnya dtak, megfeketedve hullottak le. Végül az erdei teremtmény úgy halt me g, mint a hold ırök, kötelessége teljesítése közepette, elsorvadva. Több száz esztendeig szolgált az út ıreként. Az ördögkutya megrázta fejét, és beleszagolt a leve gıbe, ('sápjai mohón imbolyogtak el ıtte, de mégsem rohant azonnal a zsákmánya után. A t ölgy ısi mágiájától megnöveke-clett, közel kétszer akkorára, mint eredeti termete. Ám a nagy erej ő mágikus energiák nem csupán felgyógyították és meg növelték a démont. Mély, sötét kisugárzás vette körül az ördög kutyát, teljesen elborította, s közben leste elcsavarodott, eltorzult, mintha egy szerre több irányban próbálna kimenekülni saját magából. Ahogy próbálkozott, egyr e jobban sikerült. Egy fej, kett ı, három, négy - végül öt tekergett az egy, majd egy re több nyakon. A vaskos nyaki izmok megfeszültek, ahogy az újabb testek kih úzták magukat az eredetib ıl. Saját vállakat, hátakat és lábakat kívánva vonszolt ák magukat, egyre távolabb egymástól. 233 Az ısi ırz ı gazdag életerejét ıl, az egyetlen ördögkutyából kisebb falka lett. Az er ıfeszítés a démonok mindegyikét elgyengítette valame lyest, de így is hamarosan készen álltak a vadászat folytatására. Hajtotta ıket a nyom, és a környéket beleng ı jelenlét, a hatalom kisugárzása, amely még több tá plálékot jelentett. Az ördögkutyák egyként indultak az erd ık urának szent ligete felé. I

® xzetmzQXi -gígaz szolgáló vagy, mondta a Legnagyszer őbb Xaviosz-n i nak. Elnyered jutalmad. Teljesítem kívánságodat. Meg-k kaph atsz bármit és bárkit. Az éjtünde féltérdre ereszkedve állt a tüzes kapu e l ıtt, mesterséges tekintetével az átjáróba révedt, és elméje csak szí vta magába az istenség dics ıséges ígéreteit. Ez ígéretek szerint ı volt a Legnagyszer őbb legkedveltebb szolgálója, akinek mesés hatalom lesz a jussa, miko r végre megnyílik az út. Minél tovább húzták az El ıkel ık a varázsmunkát, annál tovább késlekedett a pillanat, amikor istensége maga j ı el hozzájuk - s a kancellár annál izgatottabb lett a várakozástól. Izgatottságát még ketten oszto tták. Egyikük Azshara királyn ı volt, aki hozzá hasonlóan vágyakozott a napra - am ikor a világból minden tökéletlenség elt őnik, és csak az éj-tündék maradnak, közülük is csak a legjobbak -, az eljövend ı aranykorra. Azshara azt persze még nem tudta, hogy a Legnagyszer őbb Xaviosz ágyasává teszi majd, áldott legyen az ı mélységes bölcsessége. A kancellár nem számított ellenkezésre , amikor az istenség végül felfedi ezirányú tervét, a királyn ı el ıtt. 235 A siker hiánya miatt nyugtalankodó másik személy, a borzasztó külsej ő Hakar volt. Két ördögkutyája társaságában az Idomár körbe járt az El ıkel ı varázslók között, kiszúrta módszereik hibáit, és ha kellett, saját hatalmával segítette meg ıket. De még az ı misztikus tudásával is nehezen értek el némi kiseb b változást. Legalább odáig eljutottak, hogy Hakar és kis állatkái, nem voltak egyedül az éj tündék között. Három harcost hoztak á t a kapun, és bár karmazsin arcukat a többség rémiszt ınek találta volna, Xaviosz csak tisztelni tudta ıket. Legalább kilenc láb magasak lehettek, és izzó tekin tetük felett, ívelt szarvak díszítették mennyei homlokukat. Minden jelenlév ı éj tünde szerint az istenség felkent katonái, menn yei bajnokok voltak ık, akik csak a parancsai teljesítésével tör ıdtek, s nem annak árával. Vékony alkatuk ellenére a bronzvértes alakok különö smód minden nehézség nélkül tartották kezükben a masszív, hosszúkás pajzsot és a lángoló buzogányt. Bármilyen parancsot kaptak, engedelmeskedtek az Ido márnak, és hasonló tisztelettel bántak a kancellárral is. Xaviosz épp hátralépett a kaputól, helyet adott az újonnan érkez ı harcosnak. A kapu felvillant, kivirágzott, megnövekedett, hogy k itöltse a mintázatot, amely felett lebegett. Addig duzzadt, mígnem újabb csende s katona érkezett, egy felgár, ahogyan Hakar nevezte ıket. Amint átlépett a í halandó világba, meghajtotta félelmetes fejét el ıbb az Idomár, majd Xaviosz irányába. Hakar egy intéssel a többiek mellé parancsolta, azu tán Xavioszhoz fordult: - A Legnagyszer őbb beteljesíti ígéreteit, éjtünde nagyúr! Parancsol j velük! A tieid, cselekedj kedvedre! Xaviosz pontosan tudta, mit tegyen a harcosokkal. - Minthogy ajándékképpen kaptam ıket, a legjobban úgy szolgál- 236 hatnak, ha ajándék gyanánt a királyn ı elé járulok velük! Megteszem ıket Azshara tiszteletbeli test ıreinek. Az Idomár beleegyez ın bólintott. Mindketten tudták, mennyire fontos, ho gy az éjtündék királyn ıjének kedvére tegyenek, ahogyan mindketten ismerték a kancellár

titkos vágyait is: - Legjobb lesz, ha magad viszed el neki az ajándékot, éj tünde nagyúr! Gondoskodom róla, hogy a munka folyta tódjon a távollétedben is. Az ötlet, hogy maga vigye el az ajándékot, csábító volt Xaviosz számára. Meghajolt Hakar felé, azután csettintett ujjával, é s kivezette a négy termetes harcost a varázsteremb ıl. Pontosan tudta, hogy a nap adott szakában, hol t alálja meg a királyn ıt. Ahogy kifelé haladt, az Idomár lángoló tekintete , feszült figyelemmel meredt utána. Bár f ıkancellárja keveset aludt - az utóbbi id ıben szinte semennyit -, mint a birodalom királyn ıje, Azshara rendelkezett azzal az el ıjoggal, hogy kedve szerint pihenjen. Tökéletesnek kellett lennie számo s módon, f ıként szépségét lekintve, amihez ez is hozzátartozott. így aztán az éjtündék uralkodója általában átaludta az egész napot, így teljesen elk erülte az éget ı és elgyengít ı napfényt. Nem csoda, hogy Azshara el ıször nem vette jó néven iilattvalói egyikének belépését, ami álmából riasztotta fel. A s/olgálólá ny gyorsan letérdelt a királyn ı kerek, majdnem a/ egész helyiséget betölt ı ágya mellett, szinte elrejt ızött a/ áttetsz ı baldachin mögött. A Fények Fényessége egykedv ően intett, hogy beszélhet. - Úrn ım! Bocsáss meg szerény szolgádnak, de a kancellár k íván színed elé járulni! Azt mondja, ajándékot hozott neked. Azshara el sem tudta képzelni, hogy mi érdekelhette volna abban a pillanatban azon kívül, hogy hagyják aludni. Még Xaviosz említé se sem csigázta fel. Ezüstszín haja szétterült 237 a párnákon, alsó ajkát beszívta, úgy t őnıdött, hogy elküld-je-e f ıtanácsosát, avagy sem. - Hadd várjon egy kicsit - dorombolta végül, máris mővészi pózba helyezkedve, hogy ismét szépsége lehet ı legteljesebb virágában találkozzék Xaviosszal. Ismervén a kancellár ízlését, Azshara tudta, hogyan használhatja ıt legkönnyebben a céljaira. A f ıtanácsos nyilvánvalóan a trónjára tört, de n ıként ı mindig is uralkodni fog a férfiak felett. - Azután engedjétek be. A szolga nem kérd ıjelezte meg úrn ıje döntését. Azshara lehunyt szemmel várt, míg a lány kilépett az ajtón, azután kecsesen nyújtózko dott egyet, és már a kancellárral folytatandó beszélgetés menetét tervez gette. Xaviosz már várakozott egy ideje, mire a fiatal szo lgáló idegesen visszatért. Lehajtott fejjel - így nem látszott az arckifejezés e - vezette be a f ıtanácsost a vastag, mívesen faragott tölgyfaajtókon át a kirá lyn ı hálótermébe. A f ıtanácsos kinevezése óta is csupán néhány alkalommal merészelte privát szentélyében zavarni a királyn ıt, de valamennyire már tudta, hogy mire számítson: Azshara hibátlan lesz és csábos, anélkül , hogy egyáltalán megigazgatná öltözékét. Mindig ezt a játékot játszo tta, és nem is rosz-szul, de más irányú vágyai miatt, Xaviosz egészen ellenálló volt az ilyesmivel szemben. İ uralkodott. Persze, igaza lett; az éjtündék királyn ıje ott hevert ágyán, egyik karja a feje alatt. A közelben két ezüstbe öltözött szolgálólány térdelt, Azshara parancsait lestek. Ezüstb ıl készült állványon smaragd flaskában bor állt az á gy mellett, és félig telt serleg bizonyította, hogy az úrn ı már belekóstolt a telt ízekbe.

- Kedves f ıkancellárom! - mormolta a királyn ı. - Valami szörny ő fontos dologról lehet szó, ha ebben az órában 238 kívántál színem elé járulni. - Kivételesen szépsége s formáit csupán vékony, csillámló lepel fedte. - De próbálom ösz-szeszedni magam, amennyire csak tudom. Azért Xaviosz mégiscsak férfiból volt, és el kellet t ismernie a n ı ragyogó szépségét. El ıírásosan féltérdre ereszkedett, és a fehér márványp adlóra szegezett tekintettel válaszolt: - Fények Fényesség e, népünk szívébe boldogságot hozó úrn ı, hálás vagyok a reám szánt id ıért. Bocsánatodért esedezem, hogy most zavarlak, de olyan ajándékot hoztam, mely minden bi zonnyal számot tart érdekl ıdésedre. Olyat, mely ill ı az éjtündék királyn ıjéhez, s hamarosan a világ királyn ıjéhez. Engedelmeddel? Felpillantott és látta, hogy bevezet ıje megragadta Azshara figyelmét. Tekintete hiába rejtezett fátylak mögé, azok nem fedhették el növekv ı kíváncsiságát és várakozását. Oldalára fordulva nézett a kancellárra , a takarónak használt lepel továbbra sem takart eleget m ővészi vonalaiból. - Felkeltetted az érdekl ıdésemet, kedves Xaviosz. Megengedem, hogy megmutasd az ajándékodat. A f ıtanácsos felállt, az ajtó felé fordult, és csettint ett ujjával. A küls ı helyiségb ıl ijedt hangok hallatszottak és két szolgálólány ro hant be, hogy királyn ıje mellett keressen oltalmat. Azshara dermedten ült fel az ágyban, majdnem engedte takaróját lecsúszni, de mégsem túls ágosan. A négy félelmetes harcos párosával lépett be a királyn ı szentélyébe; oly magasak voltak, hogy az ajtóban le kellett hajolniuk, ha nem akartak beleak adni szarvaikkal a félfába. Amint beléptek, rögtön szétszóródtak a helyiségben, pajzsaikat maguk elé tartották, és buzogányaikat tisztelgésre emelték. Azshara leny őgözve hajolt el ıre: - Mik ezek? 239 - İk a tieid, királyn ım! Életed védelmezése a feladatuk, csupán ezért lét eznek. Lásd hát, fenséges úrn ım, az új test ıreidet! Xaviosz látta, hogy sikerült az úrn ı kedvére tennie. Több mennyei harcos is érkezik majd, de mégiscsak ezek voltak az els ık, és most már személyesen csak ı rendelkezik felettük. Ez nagy különbséget jelentett a királyn ı szemében. - Csodálatosak! - mormolta Azshara, és oda sem pill antva az egyik szolgáló felé nyújtotta karját. A fiatal lány rögtön a királyn ı ruhájáért nyúlt, a többi szolgáló falat képezett el ıtte, amely mögül csak az úrn ı feje maradt látható Xaviosz, és az újonnan érkezett ırök számára. - Mily ill ı ajándék! Szívesen fogadom. - Örülök, hogy örülsz. A szolgák visszaléptek helyükre. Immáron áttetsz ı, fagyszín öltözékében, Azshara királyn ı felkelt ágyából. Kiszámított lépésekkel ment oda a z egyik toronymagas alakhoz, és alaposan végigmérte. Ruhájának hosszú u szálya a márványpadlót seperte mögötte. A felgárok olyan mozdulatlanul áll tak, hogy akár szobrok is lehettek volna. - Többen is vannak?

- Lesznek, id ıvel. Az úrn ı összehúzta szemöldökét: - Ennyi küszködés után ily en kevesen vannak? Hogyan lép majd át maga aj; Legnagyszer őbb, ha egyszerre csupán néhány szolgáját tudjuk áthozni? - Annyi er ıt nyerünk ki a Forrásból, amennyit csak ük dunk, fe nséges királyn ım. Vannak ellenáramlatok, küls ı tét nyez ık, és más varázshasználók puszta létezése is befolyásolja a lehet ıségeinket. i Ahogy gyermek az új játékáért, Azshara úgy nyúlt az el ıtte álló test ır zölden lángoló páncélja felé. Halk szisszenés 240 hallatszott és a királyn ı visszarántotta kezét, ámde a fájdalom grimasza hel yett különösmód inkább elégedettség jelent meg arcán. - Akkor miért nem vágod el a Forrást az efféle küls ı hatások el ıl? Nagyban megkönnyítené a dolgodat. Xaviosz kinyitotta száját, hogy elmagyarázza, miért nem teszi ezt lehet ıvé az El ıkel ık varázsmunkájának összetettsége - azután rádöbbent , hogy nincs megfelel ı válasza. Elméletileg Azshara javaslata igenis megva lósítható volt. - Nem véletlen, hogy te vagy a királyn ı -jegyezte meg végül. Az aranyszín szempár Xaviosz mesterséges tekintetét fürkészte: - Bizony, kedves kancellárom, nem véletlen. És Azsharából mindig csa k egy volt, mindig csak egy lesz. Xaviosz csak bólintott, szótlanul. Azshara visszalépdelt ágyához, és kecsesen leült a szélére. - Van még valami? - Egyel ıre ennyi, királyn ım. - Akkor, ha nem tévedek, van még néhány elvégzend ı feladatod. így elbocsátva Xaviosz meghajolt, és kihátrált a te rem-Ik'íI. Egyáltalán nem bántotta az uralkodói modor vagy hangsúly, még az i s csupán enyhén idegesítette fel, hogy nem ludta kezébe venni a helyzet irányítá sát. Elvágni a Forrást a küls ı hatások el ıl. Máris a megvaló-siláson gondolkodott. Úgy érezte, meg lehet csinálni. Ha az I lókel ık maguk nem is voltak képesek erre, Hakar vezérleír alatt biztosan lesz rá mód. A z Idomár biztosan tud rá mondani valamit. Ha a Forrást csak a palotában tart ózkodók használhatnák, akkor az El ıkel ık bel ıle kinyert hatalmát konnyebb lenne formálni, megfel el ıen alakítani. Az fel sem merült benne, hogy a Forrás ilyetén elzá rása, mi féle következményekkel járhat népe számára. 241 - Határozottan érdekfeszít ı teremtmény. - Korialstrasz t őnıdve, lassan beszélt. - Valahogy úgy érzem, ugyanolyan jól ismerem, mint önmagamat. Ezek a szavak lehettek volna a legironikusabbak, am elyeket valaha kimondták a történelem során, legalábbis Krá-zus így érezte akk or. Korialstrasz, a mágus el ıtt álló hatalmas sárkány, a hozzá hasonlóan legyeng ült teremtmény, az ı fiatalabb énje volt. Korialstrasz nem ismerte fel K rázus-ban önmagát, vagy ha

mégis, akkor az nem tudatosult benne. Az a tény ped ig, hogy Alexstrasza nem tájékoztatta err ıl a sárkányt, különösnek hatott a mágus számára. Va jon miért nem közölte a sárkánykirályn ı, hogy kinek állítja ı magát? Ám ez a kérdés magával vont néhány másikat. Az egyik ilyen, amely talán kapcsolódott is a többi hez, a hím sárkány állapotára vonatkozott. Bár emlékezete tele volt lyukakkal, Kr ázus kételkedett benne, hogy el tudott volna felejteni egy olyan súlyos betegség et, amelyben az el ıtte álló korábbi önmaga szenvedett éppen. Korialstrasz igenc sak id ısnek és er ıtlennek t őnt, mintha végtelenül megöregedett volna. Id ısebbnek látszott még Türannál is, aki egyébiránt évszázadokkal járt el ıtte. - Mit tudnál még mondani róla? - kérdezte Alexstras za párját. A sárkány Krázusra hunyorgott: - Öregebb, mint ami lyennek mutatja magát, valójában nagyon öreg már. - K( rialstrasz oldalra billentette a fejét: - Van valami a tekinte tében... a szemeiben... - Mit látsz? A termetes hím hátrébb húzódott. - Boc sáss meg! Zúg a fejem. Ebben az állapotban nem vagyok rá méltó, hog y színed elé járuljak. Engedélyeddel, visszavonulnék... 242 De Alexstrasza még nem engedte el: - Nézz reá, páro m! Már csak egy dolgot kérdek: a te véleményed szerint megbízhatunk a szav ában? - Szerintem... igen, Alexstraszám, úgy hiszem, meg bízható. Mindeközben különös dolog történt. Ahogy a sárkányo k róla beszélgettek, Krázus kezdte eresebbnek érezni magát, er ısebbnek, mint bármikor, mióta Róninnal megérkeztek. Nem annyira, mintha teljesen egészsége s lenne, de legalább közelebb járt a normális állapotához. És nemcsak ı. Bár beszéde egyre inkább akadozott, fiatalabb énj e mégis mintha egyre jobban nézett volna ki. Pikkelyeinek élénkség e részben visszatért, s valamivel köny-nyedebben mozdult, mint amikor belép ett a terembe. Szavait sem kísérte már hangos lihegés. Alexstrasza bólintott egyet hitvese válaszára, azut án így szólt: - Ezt akartam hallani. Számomra sokat jelent, hogy te is így érze d. - Kívánsz még valamit? Az er ım visszatér ıben; bizonyára azért, mert melletted vagyok, és fellelkesített, hogy segíthettem neked. A Krázus által oly jól ismert mosoly kiült a sárkán ykirályn ı hüll ıvonásaira: - Mindig is költ ıi voltál, kedves Ko-rialstrasz. Igen... szeretnék m ég valamit. Tudom, hogy nagy kérés, de szeretném, ha jelen lenn él, amikor a többi megtestesülés elé viszem ıt. Krázus mindkét énjét sikerült megdöbbentenie. A fia talabb szólalt meg el ıbb, de ugyanazt mondta, amire az id ı-|ebb gondolt: - Összehívod az ötöket? Miatta? De miért? ; - Mert olyan történettel jött, amelyet a t öbbieknek is hallania kell. Neked is elmondom, azután ismét megkérdem, hogy sze rinted megbízhatunk-e a szavában? 243 Szóval végül fiatalabb énje is megtudja az igazságo t. Krázus azt latolgatta, hogy a másik miképpen fog reagálni. De ahogy ı is meglepte Rónint azzal, hogy

történetében elhallgatta nemcsak a valóság egy rész ét, de saját kilétét is, most rajta volt a meglepetés sora, minthogy a sárkánykir ályn ı ugyanezt tette. Beszélt a romlásról és minden másról is, amir ıl Krázus beszélt a Figyel ınek, de valós kilétér ıl egy szót sem ejtett. Az ifjabbik Korialstrasz szá mára így Krázus csak egy volt a többi vörös közül, akinek elméjébe is be lehasítottak a szörny ő er ık, melyeknek viharát átélni kényszerült. Maga Krázus meg sem próbálta felfedni magát. Alexst ra-sza állt el ıtte - élete, szerelme -, aki ugyan tanácsokat kért hitveseit ıl, de mégis a megtestesülések bölcsességét hordozta. Ha úgy érezte, hogy a sárkán y fiatalabb énjét tudatlanságban kell hagynia, akkor ı mégis milyen alapon ellenkezhetne? - Megdöbbent ı történet - mormolta Korialstrasz, közben láthatóan még inkább összeszedte magát. - Nem hinném el talán senki másn ak, de a királyn ım szavát nehezen kérd ıjelezem meg. - És imént kinyilvánított bizalmad elhalványodott t alán? A fiatalabb és id ısebb sárkány tekintete találkozott. Ha Korialstrasz nem is ismerte fel Krázusban önmagát, mindenképpen éreznie kellett a világ lehet ı legszorosabb rokonságát kettejük között. - Nem. Bi zalmam er ıs maradt. Ha úgy gondolod, hogy a többiek elé kell vi nni az ügyet, hát elfogadom döntésedet. - Eljössz velem? - De hát én nem tartozom az Ötök közé! Én csak én v agyok! Az Élet Forrása könnyedén felnevetett; sárkány létére meglep ı dallamossággal kacagott. - És így is ugyanolyan ér tékes vagy, mint bármelyikünk. 244 Korialstrasz egészen fellelkesült: - Ha olyan er ıs maradok, mint most vagyok, akkor örömmel elrepülök veled, és odaállok a többi megtestesülés elé. - Köszönöm! Ennyit kérek csupán. - A sárkánykirályn ı odahajolt és röviden a hím orrához érintette orrát. Krázus hihetetlenül féltékeny volt, bár teljesen al aptalanul, mert szinte ı maga is érezte az érintést, ahogy másik énje intim csóko t váltott élete szerelmével. Azt kívánta, bárcsak újfent eggyé válhatna az ifjab b Korialstrasszal, legalább néhány pillanatra, vagy legalább arra az egyetlen p illanatra, és igaz önmaga lehetne. Egy utolsó, hosszúra nyúlt pillantással a hím megfo rdult, és elhagyta a termet. Amint farka hegye is elt őnt, Krázus hirtelen szédülni kezdett. Gyengesége rohamléptekkel tért vissza, megtántorodott t ıle. El is esett volna, ha nem kapja el egy hatalmas, pi kkelyes, mégis melegséget árasztó sárkányfarok - Alexstrasza figyelmét nem ke rülte el az állapota. - A két rész egésszé vált. Legalább egy kis id ıre. - Én nem... - Hihetetlenül szédült. - Sokkal jobban érezted magad, amíg itt volt, ugye? - I-igen.

- Bár Nozdormu lehetnék most. İ biztosan jobban értené iaz egészet. Úgy vélem... a halandók világában egyetlen te- i remtmény sem létezhet egyszerre több testben. Azt h iszem, egyek vagytok, valamiképpen ugyanabból az életer ıbıl táplálkoztok. Amikor távolabb kerültök egymástól, mindketten... megfelez ıdtök. Ám amikor közelebb kerültök, mint az í imént, a megosztottság hatása enyhül. Megsegítitek egymást. í Biztonságosan elhelyezkedve Krázus elég er ıt érzett magában legalább a gondolkodáshoz. - Akkor hát ezért kérted meg arra, hogy jöjjön velünk. 245 - Meg kell ismerniük a történetedet, és könnyebben elmondhatod, ha ı is ott van. És válaszképpen kimondatlan kérdésedre - miért nem fedtem fel el ıtte az igazságot? Mert nem vagyok biztos benne, hogy gondj aink békés úton is * megoldhatóak. Tekintete az utolsó szavaknál elkomorodott, és ezze l teljes mértékben igazolta Krázus saját feltételezéseit. - Tehát szerinted is eljuthatunk oda, hogy egyikünket el kell távolítani ebb ıl az id ıszakból? Akkor is, ha ez csak egyféleképpen lehetséges. A leviatán vonakodva bólintott. - Attól tartok, így van, t szerelmem. - Elfogadom a döntésedet. Kezdett ıl fogva számoltam; ezzel a lehet ıséggel. - Akkor már csak egy dolog maradt, amit meg kell be -i szelnünk, miel ıtt összehívom a többieket. Mit tegyünk a másikkal, aki veled együtt érkezett. Gondolatban és szívében már bocsánatot kért Rónintó l, így Krázus nem habozott a válasszal: - Közös a sorsunk. Neki is van kire gond olnia, ı is eldobná értük az életét. Az Élet Forrása bólintott: - Ahogyan megbíztam taná csodban, mikor rólad esett szó, ugyanúgy megbízom benne,f mikor másokról beszé lünk. A többiek dönthetnek úgy, hogy ıt is el kell távolítanunk. - A sárkány vonásai mege nyhültek. - Tudd, hogy örökké bánkódnék értetek. - Ne hibáztasd magad, királyn ım, szívem. - Kapcsolatba kell lépnem a többiekkel. Várj meg it t! Ezen a helyen talán nem leszel olyan elgyengült. - Megtisztelsz, királyn ım. - Megtisztellek? A hitvesem vagy. Nem is tehetnék é rted kevesebbet. 246 Farkával körbeölelve óvatosan letette Krázust egy f észekszer ő helyre a patak közelében. Krázus kényelmesen elhelyezkedett a term észetes mélyedésben, amely leginkább remek, bár túlméretezett karosszékre emlé keztette. Ahogy a sárkánykirályn ı elindult, az átjáróban megállt egy pillanatra és b őnbánó hangon még hozzátette: - Remélem, kényelmesen elleszel maj d a tojások között. - Vigyázok, hogy ne érjek hozzájuk. - Krázus tudta, hogy minden egyes tojás egy élet lehet ıségét hordozza.

- Biztos vagyok benne, hogy vigyázni fogsz, szerelm em. F ıként, ha tudod, hogy t ıled vannak. Ezután minden további szó nélkül otthagyta. Miközbe n a karmazsinszín óriás kivonult, Krázus egyik tojásról a másikra nézett. M int hitvestársnak, természetesen feladatai közé tartozott, hogy segíts en új életeket nemzeni. Az ı idejében már számos gyermeke felnövekedett, és büsz keséget hozott a rajnak. Egyik öklével lecsapott maga mellett a k ıre, de nem foglalkozott az ostoba cselekedet nyomán kélt fájdalommal. Bár sok mindent felfedett szeretett Alexstraszája el ıtt, mégis, újfent elhallgatott néhány dolgot. Példá ul a Lángoló Légió érkezését. Krázus attól tartott, hogy még kir ályn ıje is - lett légyen bármily bölcs - elcsábul a lehet ıségt ıl, hogy eljátszadozzon a történelemmel, az pedig szörny ő katasztrófához vezetne. Ami még szörny őbb lelkiismeret-furdalást keltett: nem beszélhetett saját fajtájuk jöv ıjér ıl, arról a jöv ır ıl, amelyben fenséges népüknek csupán hírmondója marad. A jöv ır ıl, amelyben a körülötte még tojásként hever ı fiókáknak ós az újabb nemzedékek java részének lehet ısége sem lesz arra, hogy felnevelkedjen. A jöv ır ıl, melyben maga az Élet Forrása is rabszolgája lesz egy kisebb fajnak, s gyermekeit harci kutyákhoz hasonla tosan tenyésztik és használják. fc <CÜtH£ttÜt v—. lvan z ördögkutyák átvágtattak a b ővös erd ın, el ıremered ı csápokkal követték az egyre er ıteljesebb hatalomszagot. Éhségük és küldetésük egya ránt hajtotta ıket, folyamatosan morogtak türelmetlenségükben. De amikor egyikük átugrott egy kid ılt fatörzsön, egy fa ágai váratlanul lehajoltak és felbuktatták. A második mancsai úgy s üppedtek bele a szilárdnak hitt talajba, mintha ingoványba lépett volna. A har madik különös bokorba ütközött, amely még a kemény démonb ırt is átütötte hegyes és éles tüskéivel, hihetetlen kínokat okozva a szörnyetegnek. Az erd ı életre kelt, megvédelmezte magát és urát. A bestiá k rohama meghiúsult, lendületüket vesztve kínlódtak a természet csapásai alatt. Két társuk azonban hamar a segítségükre sietett: hatalmas karmok tépte k bele a csapkodó gallyakba és leszakították azokat a törzsr ıl, majd az életre kelt bokor is hasonló sorsra jutott. Azután ketten összenéztek, és együtt teljes er ıbıl nekirohantak a felpuhult talajba* süppedt társuknak - annak egy pi llanatra kiszorult tüdejéb ıl a leveg ı, de az ütközés ereje kilökte a csapdából. 248 Az éhség és a harag feltüzelte a szörnyetegeket, és hangos vonyítással eredtek újra a zsákmány nyomába. - Shan'do! Mi a baj? A félisten lenézett tanítványára, tüzes tekintetébe n harag sejlett: -A kutyák, amelyekr ıl beszéltetek, idáig követték a nyomotokat. - Követték? Kutyák? Az lehetetlen! Csak egy maradt, és azt is...

Brox a szavába vágott, morgó hangja nem volt megnyu gtató: - Sötét varázzsal élnek. Ha egy maradt, akkor több is lehet bel ıle. Amint eleget eszik, több lesz bel ıle. Magam is láttam már. - Jóbarát és remek ırz ı -jegyezte meg Khenariosz ironikusan, közben figyel me ismét a s őr ő erd ıre irányult. - İsi és hatalmas mágiát hordoz magában - mormolta maga elé -, de csak arra használhatja, hogy megmuta ssa gonoszságát a világnak. Az ork bólintott. Ösztönösen hátranyúlt, de szerete tt harci fejszéje nem várta ott markát. - Semmim sincs, amivel harcolhatnék. - Lesz fegyvered, csak találj egy lehullott ágat, a mi olyan hosszú, mint a fegyvered volt. Malfurion, segíts nekem! Brox nem értette a dolgot, de a helyzetre való teki ntettel, habozás nélkül kutatni kezdett. Hamarosan odavitt a félistenhez és az éjtündéhez egy masszív ágat, amelyet Khenariosz letetetett vele Malfurion elé. - Térdelj le mellé, tanítványom! Te is, harcos! Ted d a kezed az ágra, Malfurion, és hagyd, hogy ı a tiédre tegye a kezét! -Amikor ezt megtették, az erd ık ura mondta tovább: -Most pedig, harcos, ne gondolj semm i másra, csak a fegyveredre! Csak és kizárólag a fegyveredre. Kevés az id ınk. Malfurion! Tárd ki elméd, hogy a harcos gondolatai szabadon átfolyhassanak rajtad! 249 Az éjtünde megtette, amit tanítója kért. Lecsendesí tette elméjét, ahogyan az alapvet ı tanításokból ismerte a módját, azután kinyúlt akar atával és összekapcsolta kettejük tudatát. Szinte azonnal érezte, hogy az ork lényét alkotó pr imitív er ı elárasztja elméjét. Malfurion majdnem meghátrált a nyers energ iától, de azután megnyugodott, és befogadta Brox gondolatait. Megjel ent elméjében egy kép arról, hogy az idegen harcos mivé akarta formálni az ágat. Erezte alakját, vonalait, az egész formát, melyet neki kellett megalkotnia. A há ttérben érezte az ork viszonyát a fegyverhez, hogy számára több volt az e gy szerszámnál, sokkal inkább harcos lényegének egyfajta kivetülése. Mintha mindi g is ezt gyakorolta volna, Brox kezével a kezén, az éjtünde dolgozni kezdett a z ágon. Ahogy végigsimított rajta, érezte, hogy a fa meglágyul, és szinte magát ól felveszi a kívánt alakot. Ujjai alatt, akarata hatására alakot öltött egy vas kos pengéj ő fejsze, teljes egészében tölgyfából. Figyelte, ahogyan az anyag fo rmálódik, és érezte a jól végzett munka, az alkotás sikere feletti elégedetts éget. Jó fegyver lesz. Er ıs fegy- ; ver. Talán jobb is, mint az, amit elvettek t ıle... Malfurion megdermedt. Ezek az ork érzései és gondol a- ' tai voltak, nem a sajátjai. Gyorsan elzárkózott az idegen személyiség t ıl, és inkább a befejez ı mozdulatokra összpontosított - a nyél kialakítására , a penge élére. Végül elkészült a fegyver, s a druida gyorsan megsz akította a kapcsolatot az orkkal. Elhúzta kezét, és egy pillanatra egymás sze mébe néztek. Malfurion elt őnıdött, hogy vajon az ork is hasonló tapasztalatban r észesült-e, mint ı maga, de a zöld b ır ő teremtmény tekintete kifürkészhetetlen maradt. Közöttük egy simára csiszolt másolata hevert annak, amit Brox kívánt, bár az éjtünde nem hitte, hogy egy fafegyver kibír egy-két csapásnál többet. Mintha e gondolatra vála- 250

szolt volna, az erd ık ura odanyúlt és felkapta a fegyvert. Figyelmesen vizsgálgatta aranyszín tekintetével, azután végigsi mított nyelén és pengéjén: - Igaz csapásokkal védelmezze gazdáját, mindörökké ! Forgassák mindig az élet és az igazság nevében! Fogadja be gazdája erejét, s vi szonzásképpen egészítse ki azt! Ahogy beszélt, a fejsze kékesen felizzott. Ezután a fény belesüppedt a fába, és sajátos csillogást kölcsönzött Malfu-rion alkotásán ak. A félisten odanyújtotta a fegyvert az ork-nak: - Ez a tiéd. Jó szolgálatot te sz majd. A varázslatot kevéssé kedvel ı ork kissé talán habozva nyúlt érte, de miután kézbe vette, rögtön felderült a tekintete. Szakért ı módon suhintott vele néhányat, hogy súlyát és fogását próbálgassa. - Tök életes az egyensúlya! Mintha a karom folytatása lenne! Remek munka, de el fog tö rni az els ı csapásnál. - Nem valószín ő - válaszolt az erd ık ura. - Malfurion mágiája mellett az áldásomat is bírja. Eresebbnek kell lennie bármely halandók által kovácsolt fejszénél. A maga részér ıl az éjtünde nem kívánt semmiféle fegyvert. Bár tis ztában volt vele, hogy a démoni bestiák mágiával táplálkoznak, azt is tudta, hogy varázslatai segítségével jobb eséllyel száll szembe a szörnyetegekkel, mint bármely más módon. Egyszer ően nem volt jó fegyverforgató. Arról viszont volt valami halovány elképzelése, hogyan használhatná tu dását oly módon, hogy ezzel ne okozza saját vesztét. Rónin múltjának rémálmai visszatértek hát, s újra m egkísértették, ám ezúttal hús-vér alakban. Az ördögkutyák, a Lángoló Légió el ıhírnökei már ott voltak a halandók világában. Vajon menyi id ı múltán követi ıket a szarvas, lángokkal borított démonharcosok áradata? 251 Krázus elültette a félelmet a vörös hajú mágusban, hogy mi történhet, ha túlságosan beavatkoznak a múlt eseményeibe. Ami gy ızelemnek t őnik, az esetleg végzetes hatással lehet az általuk ismert jöv ıre. Meg akarta védelmezni szerettei immáron nyugodt és boldog életét, így hát eltökélte, hogy nem tesz semmit. Azután az els ı ördögkutya beugrott a tisztásra. A félisten körül villámok csapkodtak, ahogy el ırelépve a démon felé indult. Lépéseivel megrengette a földet, még szét is hasította itt-ott. Összecsapta tenyerét, amivel villanást keltett, és kezei közül olyasmit vetett az els ı bestia felé, ami leginkább kicsiny naphoz hasonlított. Talán a félisten csupán megfigyelni kívánta ellenfele képességeit, avagy alábecsülte azokat; a szörnyeteg el ırecsapott csápjaival, és egyszer ően felszippantotta a varázslatot. Meg is növekedett a misztikus tápláléktól. Az ördögkutya dermedten állt, mintha habozott volna folytatni a harcot, azután megvonaglott és lilás derengést árasztva, hirtelen kett ı lett bel ıle. Az erd ık urának ısi hatalmából származó energia elegend ı volt számára, hogy kettéosztódjon. Együtt ugrottak az agancsos istenségre, egyszerre p róbálták vérét venni, és kiszippantani hatalmas mennyiség ő mágikus energiával átitatott életerejét. Khenariosz egyik termetes kezével elkapta az egyik démont, amely ırült vonaglás közepette próbálta megmarni, de a másik elérte és a vállába akaszkodott, csápjai a félisten húsát keresték. Khenariosz hátratántorod ott a támadás lendületét ıl.

Ilyet sohasem csináltak! Rónin maga még sohasem tal álkozott ördögkutyával, de tetemeiket látta már és tudott róluk mindent, amit csak tudni lehetett. Hallott néhány kósza mesét arról, hogy képesek megtöbbszörö zni magukat, de 252 csak miután elegend ı mágikus energiát szívtak magukba -és az elbeszélés ekben lassú folyamatról volt szó. Megrázkódott, tudván, hogy a mágia mindig is a legh atékonyabb eszköze volt. A fegyverhez is értett, persze, de foglyul ejt ıi elvették tünde kardját és kételkedett benne, hogy Khenariosz tudna neki adni egy másikat - f ıképpen, hogy épp mással volt elfoglalva. Amellett ilyen lények e llenében nem hitte, hogy kardforgatói tudása elegend ı lenne. Mégiscsak a mágiájára kellett támaszkodnia. Amikor Khenariosz el ıször a tisztásra hozta ıt és Krá-zust, azt vette észre, hogy képtelen varázslatot idézni. Az erd ık ura valamiféle b őbájt helyezhetett elméjükre, így ellen ırzés alatt tarthatta „vendégei" hatalmát. Azonban a korábban érzett, tompa nyomás megsz őnt abban a pillanatban, amikor Khenariosz felismerte a mindannyiukra leselked ı veszélyt, és megkérte a mágust, hogy ı is készüljön fel a harcra. A félisten valójában nem ak art harcolni, csupán erdejéért és világáért aggódott. De még ha nem is engedelmeskedik Krázus sugallatána k, Rónin elgondolkodott azon, hogy vajon mi jót jelenthet, ha visszakapja hatalmá t? A démonok minden bizonnyal szívesen felfalnák a mágiájával együtt, ahogyan oly sok mágussal tették, egy még meg nem történt háborúban. A bestiák nyomása er ısödött; megérkeztek az els ı támadó társai. Bár nem vele foglalkoztak el ıször, máris jóval közelebb kerültek Róninhoz, mint szerette volna. A mágus keze ökölbe szorult, a hatalommal át itatott szavak már bizsergették a nyelve hegyét. Mégsem tett semmit, visszafogta magát. Amikor Khenariosz és a két szörnyeteg közelharcba b ocsátkoztak, újabb két bestia rontott ki az erd ıbıl, egyenesen neki az orknak. A veterán harcos nem v árta be ıket; ehelyett 253 olyan csatakiáltással rontott rájuk, hogy a menekül ı prédát ,* váró szörnyetegek, megtorpantak meglepetésükben. Brox ki használta habozásukat és lecsapott rájuk. A b ővös fejsze lemetszette az egyik ördögkutya három ka rmos ujját, miközben a dög megpróbált hátrálni a csapás el ıl, de valahogy ottfelejtette egyik mancsát. A mágikus penge számára még a démoni test sem jelen tett komoly akadályt. A sebb ıl s őr ő, b őzös, zöldes folyadék fröccsent szerteszét, savként sorvasztotta el a f őszálakat. A sebzett szörny ijedten vakkantott egyet és elford ult oldalra, de társa közben összeszedte magát, és újra rárontott az orkra. Imén ti suhintásából visszarántva a fegyvert, Brox épphogy védekezni tudott; a fejsze foka az ugró behemót mellkasát érte. A rém lélegzete elakadt egy pillana tra, de nem lassult le. Broxra zuhant, majdnem összezúzta súlyával és lendü letével. Malfurion is szembekerült egy kutyával, amely csápj aitj el ıredöfve rohamozta meg. A druida összpontosított, egyszerre keresett f egyvert és társat a természetben, annak er ı-, iben és szellemeiben. Hirtelen gondolattól vezér elve meg-<: ragadta a tisztáson örökké jelen lév ı szell ıt, és üvölt ı for- í gószéllé

változtatta a bestia körül. Az inas csápok vadul ke resték a mágia valamely megragadható formáját, de Malfurion varázslata a sz él bels ı erejét növelte meg, így nem járt olyan megnyilvánulással, amelyet a dém on felhasználhatott volna. Ezután az éj tünde megkérte a környez ı fákat, hogy ajándékozzák meg mindazon levelekkel, melyeket nélkülözni tudnak. Sokra volt szüksége és minél el ıbb. A hatalmas erdei teremtmények megrázták lombkoronáika t, s több száz levelet dobtak a szélbe, alig néhány szempillantás alatt. Malfurio n egy intéssel belekeverte a zöld tömeget a forgószélbe. 254 Feladván a mágia utáni kutatást, a bestia inkább is mét zsákmánya felé fordult. A forgószél követte minden lépését, ellene szegült, l elassította haladását, és végig középen tartotta az ördögkutyát. A belekevere dett levelek egyre gyorsabban és gyorsabban forogtak a lény körül, közben egyre c sak szaporodtak. Az ördögkutya el ıször nem tör ıdött velük, mert hát mi veszélyt jelenthettek volna számára? Azután az egyik éles szél ő levél vékony vércsíkot hagyott maga után a lény b ırén. A feldühödött démon utánacsapott, de csak azt érte el vele, hogy még több vágást szerzett, ezúttal mancsára, majd -ahogy a forgószél elborította - egész testére. A szél természetellenesen feler ısödött, benne minden egyes levél kis pengének t őnt; vágta és metszette az ördögkutyát, ahol csak ér te. Már egész testét zöldes nyálkavér borította, nem látott és nem hallott, min denhol kínok gyötörték, mintha élve nyúznák meg. S a valóság nem állt messz e ett ıl. Khenariosz feledve a kezében tartott bestiát, a más ikkal foglalkozott inkább. Azzal, amelyik a vállába kapaszkodott fogaival, s n em eresztette. Az egyik démon morgását és a másik vinnyogását felülmúlta az erd ık urának er ıvel telt üvöltése, ahogy megragadta a vállát marcangoló dög egyik lábá t, és egyetlen mozdulattal eltörte. Majd miel ıtt a lény Itármit tehetett volna, két marokra fogta vékony hátát, és el-nippantotta a gerincét. A dög felvonyí tott, eleresztette zsákmányát, és kíntól ırjöngve vonaglott a földön. így megszabadulva az egyik fenyegetést ıl, Khenariosz a másikra összpontosíthatott. Arcvonásai elsötétedtek és teki ntete haragtól lángolt; a markában tartott bestiát fényszik-i;ik vették körül . A teremtmény csápjai mohón szívták maciikba a mágikus energiát. Azonban nem valami halandó varázsló vagy mágus ha-l .iImán próbált él ısködni. Mire a ragyogást felzabálta, már- 255 is lilás fény vette körül. Khenariosz újabb és újab b ártalmatlan varázslatot idézett, mindet megetette a lénnyel, megadta neki, amit kívánt. Mohóságában a démon nem ismerte fel, hogy túl gyorsan és túl soka t kapott, olyannyira, hogy képtelen volt minden energiát, a maga hasznára ford ítani. Teste megnövekedett, majd feldagadt, mint egy csurig töltött vizestöml ı. Egy pillanatra majdnem sikerült osztódnia, de a felfalt er ık gyorsabban dolgoztak, és nagyon soknak bizonyultak számára. A szörnyeteg felrobbant, cafat ai elborították a tisztást. Eladdig Róninnak szerencséje volt, egyetlen ördögku tya sem szúrta ki magának. A tisztás közepén maradt, remélve, hogy az ırvirágok megvédik a döntést ıl, hogy kell-e használnia hatalmát vagy sem. Figyelte, ahogy Brox félretaszítja a rázuhant terem tményt, amely majdnem összezúzta maga alatt; a bestia élt még, de már nem nagyon harcolt. Úgy t őnt, az ork remekül kézben tartja a küzdelem irányítását, h olott két ellenféllel kell megbirkóznia. Ahogy a veteránt figyelte, szörny ő felismerés hasított Róninba. Ha

ı és Krázus nem tudnak visszatérni a saját idejükbe, akkor nem kizárt, hogy a legjobb megoldás a gyors halál. Ezzel már korábban is tisztában volt: a történelem megváltoztatásával akaratlanul is teljes en eltörölhetik a saját jelenüket. Azzal azonban egyikük sem számolt, hogy egy egyszer ő ork harcos is átkerülhetett a múltba. Miközben a küzdelemben elmélyedt Brox hátát nézte, Rónin hirtelen egy másféle varázslatra gondolt. A harc hevében senki sem venné észre, és eltörölhetné a jöv ıre leselked ı veszélyek egyikét. Krázus a megmondhatója, hogy jó döntést hozott, hiszen Brox jelenléte nagyobb veszélyt jele ntett a világra, mint az egész démoni horda együttvéve. 256 Ámde keze lehanyatlott, az elméjéb ıl kitörni készül ı varázslat visszahúzódott, és Rónin elszégyellte magát. Brox népe értékes szöv etségesnek bizonyult, és az el ıtte harcoló ork nem csupán önmagát, de a többieket, köztük magát a mágust is megmenthette a kutyaszer ő lényekt ıl. Amit Krázus elmondott, annak alapján gyorsan el kel lett volna bánnia az orkkal, függetlenül a lehetséges következményekt ıl. De minél tovább figyelte, ahogy az ork és az éjtünde - egy másik jöv ıbeli szövetséges faj gyermeke - egymás mellett harcol, Rónin egyre inkább pillanatnyi ırültségnek tartotta iménti gondolatait. Valójában ugyanolyan borzasztó tetten t őnıdött el néhány pillanatra, mint amilyen kegyetlenségeket a Lángoló Légió követett e l az ı idejében. Közben a mágus úgy érezte, cselekednie kell, tovább nem állh at ott tétlenül. - Bocsáss meg, Krázus! - mormolta maga elé, és megi dézett egy varázslatot. - Igazán sajnálom! Mély lélegzetet vett, és az ork megmaradt ellenfelé re szegezte tekintetét. Azt a varázsigét kívánta használni, amely több alkalommal is megsegítette a Lángoló Légió különféle, embertelen szolgáival szemben. Oly módon kellett létrehoznia a hatást, hogy az ördögkutyáknak ne legyen idejük kis zippantani bel ıle a mágikus er ıt. Messze-messze jobbra, Khenariosz épp ekkor fejezte be vérmocskos hentesmunkáját a két bestiával. Elégedett üvöltéssel törölte ki sz emébıl a s őr ő, zöld folyadékot, azután felkapta a törött gerinccel még mindig mellette vonagló teremtményt, és bedobta a tisztás szélén komoran vá rakozó fák közé. Hadd legyen örökre része az erd ı termékeny talajának. Rónin elsütötte varázslatát. Arra gondolt, hogy sor vasztó csapást mér a bestiára, vagy legalább megsebzi annyira, hogy után a Brox könnyedén befejezze a harcot, azonban messze a reményei felett teljesítet t. Láthatatlan, mennydörg ı er ı fal 257 jelent meg el ıtte és hasított bele magába a leveg ıbe is, azután a szél gyorsaságával száguldott a kijelölt célpont felé. H aladtában megnövekedett, így szinte szempillantás alatt beborította a tisztásnak azt a részét. A szabadjára engedett mágikus düh, a legapróbb érin tés nélkül hatolt át Brox és az éjtünde testén - azok nem is vették észre -, ám az útjába kerül ı három démoni vadállattal nem kivételezett. Az ördögkutyáknak nem volt idejük védekezni, nem voltak elég gyorsak, hogy csápjaikkal elemészszék a szélsebes és láthatatlan falat. Csupán annyi esélyük maradt a túlélésre, min t szúnyognak a tomboló t őzviharban.

Hamuvá égtek. A varázslat felzabálta idegen lényegü ket, egész testüket az utolsó porcikáig. Egyiküknek még sikerült megeresztenie eg y félbeszakadó vonyítást, de azután csend telepedett a tisztásra, és csupán a sz él halk susogása hallatszott a fák lombkoronájában. Brox olyannyira megdöbbent, hogy majdnem elejtette fejszéjét. Tátott szájjal meredt a helyre, ahová az el ıbb még végzetes csapást kívánt mérni, ahol az el ıbb még egy sebzett lábú démoni szörnyeteg próbált újra elhátrálni el ıle. Malfurion lebámult kezeire, de mivel ı ilyen varázslatot egyáltalán nem ismert, rögtön a félisten felé fordult, hátha Khenariosz válasszal s zolgálhat a kimondatlan kérdésre. Rónin heves pislogásroham közepette gy ızködte magát, hogy ami történt nem csupán valóság volt, de kifejezetten az ı mőveként esett meg. Eszébe jutott rövid küzdelmük a vértezetes éj tündék ellenében, amikor Krázus nyugtalanítóa elesettnek bizonyult, de ı még az önmagáról sz ıtt álmait 5 felülmúlta, erejének megnyilvánulásaival. De okozhatott a gondolatmenet bármiféle kellemes ér zést, az egy pillanat alatt elszállt, amint a hátába tép ı fájdalom eljutott a tudatáig. Olyan érzés volt, mintha lénye leg- 258 mélyébe hasítottak volna bele, mintha lelkét kiszip pantaná valami. Kiszippantaná? Még szörny ő kínjai ellenére is tisztában volt vele, hogy mi támadta meg. Egy ördögkutya megkerülhette a tisztás t, és valószín őleg észrevétlenül becserkészte. Rávetette magát, mint a z els ı útjába akadó mágiaforrásra, ezáltal finomnak tartott falatra. A mágus tökéletesen emlékezett arra, hogy mi történ t az effajta lényeknek áldozatul esett varázshasználókkal. Rémiszt ı módon összefonnyadt porhüvelyeket hoztak vissza Dalaran-ba, hogy megvizsgálják ıket. Hát ı is hasonló sorsra jutott?! Bár már féltérdre esett, Rónin fellázadt a sors ell en. Mindazon hatalmával, amit ott, a múltban birtokolt, nem lenne szabad áldozatá ul esnie egy él ısköd ınek! Elmenekülni... Kínoktól gyötört elméjében ez az egy gondolat világított vezérfényként. Elmenekülni... Csupán a fájdalomtól akart meg- i szabadulni, összekuporodni valahol, ahol biztonságb an lehet. Csüggedt kínjának ködén keresztül az ork és az éjtü nde kiáltásai igen távoliaknak t őntek, de meghallotta ıket, és már nemcsak saját magáért aggódott. A bel ıle kiszippantható mágikus energiák elegend ıek ahhoz, hogy a lény szétosztódjon, és akkor a másik kett ı is veszélyben forog. Elmenekülni... Ez az egyetlen gondolata maradt. Bárhová... Azután a fájdalom hirtelen megsz őnt, súlyos, de kényelmes tompaság vette át a helyét, amely futót őzként terjedt szét testében. Rónin hálásan fogadta a meglep ı változást, és hagyta a kábulatot, hogy eluralkodjon rajta, teljesen elborít-i sa, egészben elnyelje. Aznap Tiranda már nem el ıször suhant végig a hatalmas templom csendes folyos óin. Elment a hálókamrák, meditá- 259 ciós szobák és az istentisztelet nyilvános termei m ellett -egy ablak felé vette az irányt a f ıbejárat mellett. A ragyogó napfény elvakította vala melyest, de kényszerítette magát, hogy kinézzen az üres térre, és olyasmit keressen, amit nem szívesen talált volna meg.

Nem sokkal azután, hogy kinézett, fémen csendül ı fém zaja figyelmeztette egy ır közeledtére. Az éjtünde komoly arckifejezése megeny hült, amikor felismerte a papnıt: - Ismét, Tiranda n ıvér? Tényleg aludnod kellene egy kicsit. Napok óta alig pihentél, és ez veszélyes lehet az egészségedre. Kü lönösen az, ha a napfényben járkálsz. A barátodnak nem esik semmi baja, biztos vagyok benne. Az ır Illidanra gondolt, akiért Tiranda valóban aggódot t valamelyest, ám inkább az nyugtalanította, hogy amikor Illi-dan visszatér, esetleg láncon vezeti maga mögött testvérét és a szerencsétlen orkot. Azt nem gondolta, hogy Illidan szándékosan elárulja testvérét, de ha Hollócs ır rábukkan a menekül ıkre, akkor barátja mi mást tehetne, mint hogy sodródik az esem ényekkel? -Nem tehetek róla, n ıvér, nyugtalan vagyok. Kérlek, bo-J csáss meg nekem ! Az ır együttérz ın elmosolyodott: - Remélem, ı is tudjad mennyire tör ıdsz vele. Párválasztásod ideje meglehet ısen gyors léptekkel közeleg, ha nem tévedek. 4 Ezek a szavak még inkább nyugtalanították Tirandát, bár si; került eltitkolnia érzéseit. Broxigar kiszabadítása óta egyre bi' zony osabb volt érzéseiben, de a kétség még mindig mardos valamelyest. A kialakult z avaros helyzetben fogalma sem vol arról, hogy melyik gyermekkori barátjáért aggód ik jobban. Odakint vértek és fegyverek csörögtek, éj szablyák szí szegtek és morogtak. Tiranda gondolkodás nélkül elrohant bejárati lépcs ık felé, faképnél hagyta a meglepett ırszemet. 260 1 Porosan és fáradtan Hollócs ır csapata vonult be a térre. A köpönyeges nemes vonásain elégedett kifejezés ült, de katonáinak töb bsége sötét tekintettel meredt maga elé, vagy úgy pillantgatott társaira, m intha valamely közös titkon osztoznának. Sem Malfurion, sem Broxigar nem volt v elük. Illidan ott lovagolt Hollócs ır túloldalán; tartásából büszkeség sugárzott, mintha ı lett volna a legelégedettebb, és ha örömét az okoz ta, hogy megmentette testvérét a bajtól, akkor Tiranda nem tudta vádolni érte. Anélkül, hogy megfontolta volna, az ifjú papn ı leszaladt a lépcs ın. Az üres utcán sietve azonnal magára vonta Hollócs ır figyelmét, aki egy jóindulatú mosoly kíséretében rámutatott és súgott valamit Illidannak. A szakálla s nagyúr megálljt intett a csapatnak. A katonák megfékezték éjszablyáikat, Ill idan és Hollócs ır odaléptettek hozzá. - Nohát-nohát! Csak nem a Holdanya legkedvesebb bea vatottja jött fogadásunkra? - élcel ıdött a parancsnok. -Különös, hogy még e kései órába n is itt találunk, várakozva! - Illidanra nézett, akinek arckifejezése némi zavart tükrözött. - Igencsak különös, nem gondolod? - Igen, nagyuram. - Tovább kell mennünk a Feketebástya-er ıdbe, de úgy vélem, adhatok nektek néhány percet. Tiranda érezte, hogy arca valamelyest elfeketedik, de Hollócs ır minden további szó nélkül megfordította párducát és visszatért kat onáihoz. Illidan gyorsan leugrott a nyeregb ıl és megfogta a lány kezét:

- Biztonságban vannak, Tiranda. És Hollócs ır nagyúr a pártfogásába vett, mint személyes varázslóját! Félelmetes bestiával találko ztunk és megmentettem az életét! A saját er ımbıl, egyedül öltem meg azt a teremtményt! - Malfurion megmenekült? Biztos vagy benne? 261 - Hát persze! - válaszolt a másik izgatottan, egy i ntéssel félretéve minden további kérdést a testvérér ıl. - Végre rátaláltam a saját utamra, érted? A Hold ırség mindig csak várakoztatott, nem akartak felvenn i soraikba, de egyedül le tudtam gy ızni egy olyan szörnyeteget, amely már hármukat is m egölte, köztük az egyik f ıvarázslót. Tiranda azt szerette volna hallani, hogy mit tud Ma lfu- í rionról, de Illidan csak a saját szerencséjével foglalkozott. Részben m egértéssel fogadta a fiú kitör ı örömét, minthogy ismerte mindeddig terméketlen, de annál nehezebb útját, ahogy f őhöz-fához kapkodva próbálta elérni megjósolt, dics ıséges jöv ıjét. - Örülök neked. Azt hittem, Khenariosz tanításai nem neked valók, de ha a saját katonái szeme lát-.£ tára sikerült megmentened velü k a parancsnokot... - Hát nem érted? Nem azokat a lassú vacakokat haszn áltam, amiket Malfurion mesterecskéje próbált belénk verni! Jóféle, hagyomá nyos éjtünde mágiával küzdöttem! Ráadásul fényes nappal! Remek volt! A druidák útjairól való gyors lemondás nem lepte me g a papn ıt, mi több, örült, hogy Illidannak sikerült visszatérnie a hagyományok hoz, és éppen egy ilyen meghatározó pillanatban. Sajnos, ez ismét a két tes tvér közötti, egyre nyilván-' valóbb különböz ıségek egyike volt. Újabb t őnıdni való amúgy is aggodalommal telt elméjének. Illidan mögött Hollócs ır udvariasan, de jól hallhatóan I megköszörülte a t orkát. Ha lehetséges, Illidan egy pillanat ;> alatt még le lkesebbé vált: - Mennem kell, Tiranda! El kell í foglalnom helyem az er ıdben, azután segédkeznem kell egy;; nagyobb csapat összeállításában, amely visszamegy a bestiák f teteméért és a testekért! '.; - Bestiák? Testekért? - Csak ekkor jutott el a lány tudatáig, hogy Illidan említette a hold ırök halálát, és rádöbbent, 262 hogy Hollócs ır csapatán kívül senki sem tért vissza. Talán akik Malfürion után indultak, mind odavesztek volna? A gondolat borzalm ába egész testével beleremegett. Malfürion még mindig odakint van vala hol. - Két szörnyeteg támadt az üldöz ıkre, és szinte az utolsó katonáig elintézték ıket. Mindkett ı odaveszett, de ólálkodott a környéken egy harmadik is. Hát nem érted? - Illi-dan hangja egészen vidáman csengett, nem tör ıdött a Tiran-da arcára kiül ı iszony odással: -A varázslók haltak meg el ıször, nem tudtak segíteni a többieknek. A harcosok közül is csak ket ten maradtak életben, ık is súlyos sebeket szereztek. Én pedig egyedül megöltem egy ilyen bestiát, és elég volt hozzá egy egyszer ő mozgatóvarázs! - Mellkasa dagadt a büszkeségt ıl. - Ráadásul ezek mágiazabáló szörnyek voltak! A nemes köhintett egyet a háttérben. Illidan sietve ajkaihoz emelte Tiranda kezét, és könnyed csókot lehelt rá. Felugrott éjsza blyája nyergébe: - Méltó akartam lenni hozzád - mormolta, miel ıtt elléptetett. - És hamarosan biztosan az leszek.

Hollócs ır szinte már baráti vállveregetésben részesítette a mágust, azután átnézett válla felett, egyenesen a papn ıre. A nemes bólintott egyet Illidannak, és kacsintott mellé. Miközben Tiranda figyelte ıket, még mindig kábultan a hallottaktól, a csapat elindult a Feketebástya-er ıd felé. Illidan még utoljára visszanézett, miel ıtt kikerültek volna a lány látóteréb ıl. Borostyánszín szemei aranyfénnyel csillogtak. Vágyai kiültek az arcára. Összefogva magán köpönyegét, Tiranda visszasietett a templomba. Alig lépett be, összefutott ugyanazzal az ırrel, akit úgy faképnél hagyott az imént, és aki új ra megszólította: - Bocsáss meg, n ıvérem! Nem tehetek róla, de hallottam a/ elmondotta k többségét. Sajnálom a meghiúsult vadásza- 263 ton elveszett életeket, de a barátodnak sok szerenc sét kívánok el ımeneteléhez! Hollócs ır nagyúr biztosan a legmagasabb tiszteletben részes íti, ha ilyen hirtelenjében a szárnya alá vette! Nehéz lenne jobb párt találni, ugye? -Igen... gondolom, igen. - Amikor rádöbbent, hogyan hangzottak szavai, Tiranda gyorsan hozzátette: - Bocsáss meg, n ıvérem, azt hiszem, végül mégiscsak hatalmába kerített a kimerültség. Úgy vélem, vissza kellene térnem a hálókamrámba. - Érthet ı, n ıvérem. Biztosan kellemes álmaid lesznek. De Tiranda egy bocsánatkér ı mosollyal már el is sietett a szobája felé. Nem számított kellemes álmokra. Valójában örült, hogy I llidan szerint Malfurionnak és Broxigarnak sikerült elmenekülnie, ráadásul Malf urion nevét még nem kapcsolták össze az eseményekkel. Annak is örült, h ogy Illidan végre megtalálta a saját ösvényét; már így is sokat kínlódott a ráne hezed ı teherrel. Nyugtalanította azonban, hogy Illidan úgy beszélt, mintha már eldöntötte volna kettejük kapcsolatának folytatását, miközben ı maga még semmiben sem volt biztos. Nem tudta volna megmondani, hogy Malfurion milyen szerepet tölt be az életében, és bizonytalan volt érzelmeiben. Természetesen, sok minden múlott azon, hogy Malfuri onnak meddig sikerül elkerülnie Hollócs ır és a Hold ırség éber tekintetét. Ha bármelyikük felismeri az igazságot, valószín őleg ı is a Feketebástya-er ıdbe kerül. Onnan még Illidan sem tudja majd kihozni. Khenariosz dühödten vet ıdött a Róninra támadó ördögkutya felé. Miel ıtt a lánghajú idegen elt őnt volna egy halo- 264 vány villanás kíséretében, miel ıtt magával rántotta volna a többi halandót is valahová, bárhová; a félisten elérte a démont. Egy íves mozdulattal felkapta, és még ugyanazzal a lendülettel félredobta. A fák, az aljnövényzet, semmi sem állította meg a b estia röptét; magatehetetlenül bucskázott a leveg ıben. Khenariosz hatalmas er ıvel hajította el, és a termetes szörnyeteg elképeszt ı magasságba emelkedett, miel ıtt zuhanni kezdett. Ha fatörzsre, földre vagy sziklára érkezik , biztosan agyonzúzza magát. Ám a hóbortos szerencse bármire képes. A teremtmény belecsapódott egy kicsiny erdei tóba, melyb ıl oly sok pöty-työzte a környéket, s amely épp elég mély volt ahhoz, hogy a bestia teste még egy ilyen zuhanással se érje el a fenekét. Bár a vízfelszínre érve eltört néhány bordája és az egyik lába is, az életösztön er ısebben dolgozott a fájdalomnál, és a lény csapkodva újra a felszínre bukkant.

Mire kievickélt, majdnem megfulladt, de végül siker ült magát partra vonszolnia. Törötten lógó lába és bedagadt oldala miatt meg kel lett pihennie, miel ıtt bármerre el tudott volna indulni. Amint valamennyir e összeszedte magát, beleszagolt a leveg ıbe; keresett valamit. Amikor megtalálta, egész test ében megfeszült, éberebbé vált, s fájdalmai ellenére elv onszolta magát a szag forrása felé. A Végtelen Forrásból áradó hatalmat bárhonnan megérezte volna, és így bármikor visszatalált gazdájához. Ott elegend ı mágikus er ıt falhat majd ahhoz, hogy felgyógyuljon, hogy még törött csontjai is azo nnal összeforrjanak. Az ördögkutyák nem voltak olyan egyszer ő teremtmények, ahogy Brox és Rónin - akik már ismerték ıket valamelyest - feltételezték. Az intelligencián felül ráadásul részesültek gazdájuk lényéb ıl, és amit ık tapasztaltak, azt 265 Hakar is mind megláthatta, amint elég közel kerülte k egymáshoz, így az Idomár sokat megtudhatott a magányos túlél ıt ıl; ı már látott néhányat azok közül, akik útjában állhattak a Légió eljövetelének. k - Itt az id ı. -Alexstrasza visszatérése és bejelentése, egyform án meglepetésként érte. A sárkánymágus oly mélyre merült t őnıdéseiben, hogy egyáltalán nem érezte az id ı múlását, nem is tudta, mennyit várakozhatott a sár kánykirályn ıre. - Készen állok. - Viszonylag gyorsan visszatért a g ondolatok világából. Alexstrasza lehajolt, és felvette ıt a nyakába. Kecsesen haladt az ısi alagutakban, melyeket vörös sárkányok nemzedékei vá jtak ki. Hamarosan egy huzatos járatba érkeztek, amelynek végén felh ıkkel borított, nyílt terület tárult elébük. Ez volt a vörös sárkányok birodalmán ak teteje; büszke, hósapkás hegycsúcsok lélegzetelállító sora, örök ködbe burko lózva. Krázus talán életében el ıször gondolt bele, milyen magasan lehet klánjának o tthona, ha a felh ık többsége alatta van. Megtépázott emlékezete ellenér e egy pillanatra képes volt felidézni a vidék fenséges látványát, a jég és az i dı által kivájt, hatalmas völgyeket, és minden egyes hegycsúcs egészen egyéni formáit. Hirtelen megingott ültében, a ritkább leveg ı kevés volt elgyengült testének. Alexstrasza kitárta szárnyait, így fogta 267 meg társát, hogy ne essen le: - Lehet, hogy nem les z túl kellemes az út - jegyezte meg a sárkánykirályn ı, hangjában aggodalom csendült. De amilyen hirtelen az imént rosszul lett, Krázus u gyanolyan gyorsan összeszedte magát, mikor újra er ı áramlott izmaiba. - Remélem... nem késtem el. - Korialstrasz közeled ett párja felé, és egyáltalán nem úgy nézett ki, hogy bírni fogja a hosszú utat. Ám ahogy közeledett, er ıre kapott, kecsesebben és határozottabban lépdelt felé jük a sziklapárkányon. Elgyötörtsége egyre halványodott. - Nem, kedvesem. Elég er ıs vagy az utazáshoz? - Egészen eddig a pillanatig nem gondoltam, hogy ké pes leszek rá. - Tekintete Alexstrasza és Krázus között ingázott, mintha magya rázatot várna állapota meglep ı változásainak okára, de egyikükt ıl sem kapott választ a kimondatlan kérdésekre. - Most ismét jobban érzem magam.

A sárkánykirályn ı átadta a mágust hitvesének. Ahogy Krázus megérinte tte fiatalabb önmagát, még er ısebbé vált, még jobb állapotba került - és Korialstrasz hasonlóképpen. Amikor közvetlenül megé rintették egymást, szinte teljes egésznek érezte magát. - Elhelyezkedtél? - kérdezte a hím sárkány. -El. Alexstrasza el ırelépett és kiterjesztette hatalmas szárnyait, azut án levetette magát a sziklapárkányról. Tett egy félkört, és az í v végén már el is t őnt a felh ık között. Korialstrasz követte mozdulatait, s pöttö m utasa elé még le-nyőgöz ıbb látvány tárult. Vetett egy utolsó pillantást a r oppant havas csúcsokra, azután ık is elmerültek a felh ızetben. Vitorláztak egy darabig, de Korialstrasz hamar befogta a szelet és szárnyalni k ezdtek. A ködszer ő felh ıkön ke- 268 resztül Krázus látta, hogy Alexstrasza ott repül me ssze el ıttük, épp megfelel ı sebességgel ahhoz, hogy hitvese hamar utolérje. - Minden rendben? - kiáltott hátra. Kérdését egysze rre címezte mindkét útitársának. Krázus csak bólintott, Korial-strasz h elyette is válaszolt. A sárkánykirályn ı ezután el ıreszegezte tekintetét, és nem szólt többet. A repülés élménye, még egy másik sárkány hátán is, felvidította a mágust. Erre született. Annak idején a halandó alakot nehezebben szokta meg, mint a leveg ıt bármikor, ha alkalma adódott visszaváltozni termész etes formájába. Elvégre maga is sárkány volt! A leveg ıég urainak egyike! Szégyen, hogy ilyen értéktelen létezésre kárhoztatták! Hegyet hegy után hagytak maguk mögött, id ır ıl-id ıre s őr ő ködbe vagy felh ık közé keveredtek, azután újabb hegycsúcsok között haladta k el. Krázus halandó teste kih őlt, de olyannyira élvezte az utazást, hogy erre egy általán nem figyelt fel. A két hatalmas sárkány hihetetlen kecsességgel kerü lt meg egy vad külsej ő csúcsot, azután ereszkedni kezdtek egy széles völgy felett, valahol a hegylánc közepe táján. Krázus körbetekintve próbált meglátni valamit, bármit a tájon kívül, de nem járt sikerrel. Mégis úgy érezte, már közel járhatnak céljukhoz. - Kapaszkodj er ısen! - kiáltott hátra Korialstrasz. Miel ıtt Krázus megkérdezhette volna, hogy miért, a sárkány ereszke désének vonala hirtelen megtört. Maga a lég torzult el és vonaglott meg ala ttuk, mint egy tó felszíne, ha követ. dobnak bele. Krázus el ıször attól tartott, hogy a rendellenesség, amely ebbe a korba röpítette, újra megjelent, de az után felfedezte a buzgóságot, amellyel a sárkányok a jelenség felé lendültek. 269 El ıttük Alexstrasza nyugodt, de er ıteljes szárnycsapásokkal lökte be magát a téren esett szakadásba, és elt őnt kísér ıinek szeme el ıl. Váratlanul ısi képek és hangok törtek a felszínre Krázus emlékezetének vala mely sötét szakadékából. Más id ık emlékei, amikor ı maga, sárkányként, akarattal vetette át magát ugya nezen az átjárón. Er ısen megka- j paszkodott az el ıtte lév ı pikkelyek szélében. Eszébe jutottak mindazok az érzetek, amelyek megrohanták a kkor, amikor maga kívánt behatolni a Megtestesülések Termébe. Berepültek a hasadékba. Statikus töltés bizsergett végig testükön, a mágus szinte minden tagja lezsibbadt. Közben úgy érezte, mintha eggyé vált volna az éggel, és maga is a villámok és a mennydörgés gyerm eke lenne. Szinte ellenállhatatlan volt a késztetés, hogy maga is szá rnyra keljen, de inkább a kapaszkodásra összpontosította minden erejét.

Az érzés hirtelen elhalványult. Oly váratlanul fosz lott szét, hogy Krázus majdnem emiatt veszítette el az egyensúlyát. Pislog va nézett körül, hirtelen nagyon földhöz kötöttr nek, nagyon halandónak érezt e magát. A perspektíva megváltozása olyannyira szokatlan volt, hogy el ıször képtelen] volt befogadni környezete teljes átalakulását. Hatalmas, monumentális barlangban lebegtek, oly mér *| hetetlen nagyban, hogy ahhoz képest még Alexstrasza is kicsiny szúnyognak t őnt. Egész városok elfértek volna odabent, a köröttük fekv ı hosszú szántóföldekkel és hullámzó dombságokkal együtt. Többnek is lett volna hely. De a barlang nem csupán roppant méreteivel ny őgözte le a szemlél ıt, hanem más jellegzetességeivel is - vagy inkább a jellegzetess égek hiányával. A falak tökéletes simasággal, oly végletes simasággal ívelt ek, mintha a halandókon túlmutató varázser ı tüntetett volna el róluk minden lehetséges kitürem kedést és mélyedést, körben mindenhol. Le 270 egészen a padlóig, amely szabályos körlapot alkotot t - ha valaha is megmérték, minden valószín őség szerint hibátlannak bizonyult. A padló volt az egyetlen sík felület; a falak valah ol a magasban összeértek, és tökéletes félgömböt alkottak. A helyiség legutoljár a szembeötl ı jellegzetessége talán az ásványi alakzatok teljes hiánya volt. A me nnyezetr ıl nem lógtak sztalaktitok fenyeget ın; a padlót nem borították felfelé mered ı sztalagmitok. Sehol egy hasadék, az apró repedéseknek nyoma sem v olt. A Megtestesülések Terme valamely fels ıbbrend ő er ı hibátlan alkotása lehetett, és már az els ı sárkányok megteremtése el ıtt is létezett. Azt beszélik, a teremt ık itt formálták meg a világot, kicsiben e megszente lt helyen mintázták meg, miel ıtt készen állt arra, hogy kihelyezzék a kozmoszba, ahol már szabadon növekedhetett. Mi több, a teremt ık e helyen alkották meg a többi létez ı világot is. A nagy sárkányok kutatták valameddig e mítosz igazát, de nem találtak bizonyítékot sem rá, sem ellene. Az egyetlen - nyilvánvalóan mágikus - bejáratot ık is csupán véletlenül fedezték fel évszázadokkal k orábban, és még abban sem voltak bizonyosak, hogy a terem a halandó világban helyezkedik-e el, avagy azon kívül valahol. A falakon való átha tolásra tett minden kísérlet meghiúsult, és a megtestesülések már rég felhagytak az effajta próbálkozásokkal. Hogy tovább fokozza a leny őgöz ı barlang rejtélyességét, az egész teret aranysárga fény töltötte meg, ám forrását sehol sem lelték. Krázusnak eszébe jutottak fajtája különféle kísérletei, amelyekkel m ég azt sem tudták bebizonyítani, hogy a lény esetleg kialszik, amikor senki sincs a teremben, avagy örök, múlhatatlan lehet. Mindenesetre, aki be lépett, úgy érezte, mintha a fény holmi békés ırszemként üdvözölné. 271 Ahogy Korialstrasz leereszkedett, Krázus rádöbbent, hogy a felszentelt helyre kivételesen jól emlékszik. Ez talán elmondott valam it a Megtestesülések Termér ıl - ha mást nem is, legalább annyit, hogy az itt össz egy őjtött emlékei sohasem halványodhatnak el. A két behemót tett egy nagy kört, és leszállt a szi klapadlóra. Els ıként érkeztek. - Mindegyikükkel beszéltél? - kérdezte Ko rialstrasz. Az Élet Forrása megrázta fenséges fejét: - Csak His zérá-val. Azt mondta, szól a többieknek.

- És meg is tettem, amit megtehettem - válaszolt sz avaira egy álomszer ő, minden bizonnyal n ıi, bár nem teljesen beazonosítható hang. Nem messze el ıttük áttetsz ı, smaragdszín fény bomlott ki a puszta leveg ıbıl. Az Álmok Hercegn ıje nem szilárdult meg teljesen, de ahhoz épp eléggé, h ogy a többiek lássák a vörös királyn ıéhez hasonló termet ő, karcsú, éteri alakját. A zöldes álomködbe vesz ı sárkány mindig lehunyt szemmel járt; nem volt szüks ége evilági látásra. A két vörös lehajtotta fejét, a tiszteletteljes kös zöntés jeleként. Alexstrasza így szólt: - Örvendek, hogy ily sebesen megérkeztél , jó Hiszéra. A smaragdsárkány üdvözletet mondott válaszképpen. B ár nem fordult feléjük, és szemhéjai nem nyíltak fel, Krázus úgy érezte, Hiszé ra tekintete szinte átdöfi: - Azért jöttem el, mert n ıvérek vagyunk, és ez okból is tisztelem szó-lításod at. Másrészr ıl nem hívnál össze gy őlést, ha nem lenne rá jó okod. - És a többiek? - Nozdormu az egyetlen, akit nem tudtam közvetlenül elérni. Tudod, milyen utakon jár. Arra kényszerültem, hogy az egyik szolgájával beszéljek. İ megígérte, hogy minden 272 t ıle telhet ıt megtesz, és ura tudtára adja a kérést. Csak eny-n yire jutottam vele. Alexstrasza hálásan bólintott, de képtelen volt elr ejteni csalódottságát: - Ha a többiek részt is vesznek a találkozón, Nozdormu nél kül akkor sem juthatunk végs ı döntésre. - Még eljöhet, nem üzente az ellenkez ıjét. A még mindig fiatalabb önmagának nyakában ül ı Krázus rossz hírnek tekintette, hogy nem tudtak kapcsolatba lépni Nozdormuval. Vala melyest megértette az Id ıtlen létének és természetének összetettségét, amely magá ban foglalta a jelent, a múltat és a jöv ıt egyszerre. Titokban ıt várta legjobban, remélte, hogy eljön és talán ismer vagy kitalál egy módot, amellyel vissza küldheti a két utazót a saját idejébe, így békésen megoldhatják ezt a problémát. Ám e remény gyengülésével a másik lehet ıség er ısödött fel, ami pedig nyilvánvalóan a halálukat jel entette. Váratlanul ragyogó fény villant felettük, kékes szi krák szóródtak bel ıle szerteszét, azután a jelenség elektromos viharrá vá ltozott, és leereszkedett melléjük. Ott leny őgöz ıen élénk színek sokaságává bomlott szét, amelyekb ıl hatalmas alak bontakozott ki. Ahogy az utolsó szikr ák is elhaltak, a rövid, de heves vihar helyén egy magas, csillámló sárkány áll t, melynek teste félig átlátszó kristályból, félig mintha jégb ıl lett volna. Vonásainak hüll ıszer ő jellege ellenére sikerült egészen vidám képet vágni a, mintha fényjátéka ıt magát derítette volna fel a leginkább, és biztos lenne ab ban, hogy közönsége jól szórakozik. - Üdvözlet néked, Maligos - szólította meg Alexstra sza ; udvariasan. - Örülök, hogy látlak, Élet Királyn ıje! -A csillogó behemót melegen felnevetett. - És téged is, legeslegszebb álmom! 273 Hiszéra csendben bólintott, vonásain egy mosoly árn ya jelent meg. - Hogyan áll a birodalmad? - kérdezte a vörös királ ynı.

- Csodálatos, ahogy szeretem! Tele ragyogással, tel e színekkel, tele újdonsággal! - Talán a teremt ık tévedtek és lehettél volna az Élet Atyja, Maligos , a Mágia İre helyett! - Érdekes gondolat! Egyszer ezt is megtanácskozhat nánk! - nevetett fel újra. - Jól érzed magad? - kérdezte Korialstrasz az utasá tól, í, aki valahogy túl merev tartással ült a nyakában. - Rendben vagyok. Csak nem sikerült jól elhelyezked ni. -A pöttöm alak örült, hogy Korialstrasz nem látta az arckifejezését. Miné l tovább figyelte és hallgatta Maligost, annál in- i kább sajnálta, hogy el kell hallgatnia a teljes igazságot. Mit j mondanál, Mágia İre, ha ismernéd a reád várakozó sorsot? I Árulás, ırület és egy ürességbe fagyott birodalom, melyben " ■> egyedül maradsz, megfosztva minden vidámságtól! Krázus nem emlékezett mindenre Maligos jöv ıjéb ıl, de annyit még össze tudott szedni, hogy teljes szívéb ıl sajnálja ıt - és nem figyelmeztethette a csillámló behemótot a rá f váró szörny őségekre. - És ı az, akinek e találkozót köszönhetjük? - kérdezte a Mágia vidám İre, izzó tekintete Krázusra szegez ıdött. - Igen, ı - válaszolt helyette Alexstrasza. Maligos beleszag olt a leveg ıbe: - Olyan szaga van, mint nekünk, de ez lehet azért is, mert olyan sokat forg olódott köztetek, és most is hitvesed nyakában ül. Nem mondom biztosra. İsi mágiát is érzek körötte. Elvarázsoltátok talán? - Hadd mondja el maga a történetét - válaszolt Alex strasza, megmentve ezzel Krázust a faggatástól -, amint a többiek is megérke znek. 274 - Egyikük már közelít -jegyezte meg Hiszéra. A leveg ı meghasadt, és csillámlás kélt felettük. Hatalmas, szárnyas alak jelent meg és vitorlázott le lassan, méltósággal, nagyszer ően, közben két kört tett meg az óriási teremben. A többi megtestesülés tisztelet teljesen elcsendesedett, figyelték a termetes alakot, ahogy közeledik. Méreteiben felvette a versenyt a legnagyobbakkal, d e a szárnyas behemót fekete volt, mint a legsötétebb éjszaka, és legalább annyi nemességet hordozott magában, amennyit bármely, a sárkányokról szóló leí rás valaha is ki tudott fejezni. Vékony ezüst- és arany telérek erezték egé sz testét, f ıként oldalt és a gerinc mentén. A pikkelyek közötti apró csillanások arra engedtek következtetni, hogy b ırébe különféle drágakövek ágyazódtak. Közelr ıl az is látszott, hogy mindez ugyanúgy teljességgel természetes, mint Hisz éra álomképszer ő vagy Maligos kristályos-jeges megjelenése. Els ıdleges er ıt sugárzott: a föld ıserejét, azt is legalapvet ıbb, legelemibb formájában. A többiek közelében ért földet és hosszú, hártyás szárnyait behúzva, méltóságteljesen feléjük fordult. Mély és telt hangon szólalt meg: - Hívtatok és jöttem. Mindig jó találk ozni egy baráttal, Alexstrasza. - Én is örülök a jelenlétednek, kedves Neltharion. Korábban Krázusnak minden önuralmára szüksége volt,

hogy ne mutassa ki érzéseit Maligos láttán. Nelthar ion közelségében már csak azért küzdött, hogy teste ne remegjen I túlságosan, s ne adja túl sok jelét a fekete sárkány iránti érzéseinek. Korábbi ijedelme abból fakadt, hogy ismerte az el ıtte állók sorsát. Neltharion láttán viszont minden sárkány sorsa ütötte szíven, és velük együtt a világ sorsa, ha túléli a I ángoló Légiót. Maga Halálszárny állt el ıtte. A Föld İrz ıje. A legnagyobb tisztelettel övezett megtes-u-sülé s, emellett Krázus szeretett királyn ıjének közeli ba- ■ 275 rátja. Ha vörösnek született volna, már rég Alexstr asza egyik hitvese lenne. Minthogy a Föld İrz ıje nem csupán er ıs volt, de eszes és bölcs is egyben, párjain kívül Neltharion volt az, akit ıl a sárkánykirályn ı leggyakrabban kért tanácsot. Semmit sem tett anélkül, hogy ne vette vo lna számításba a lehetséges következményeket, és ifjabb korában Krá-zus valamel yest utánozta is, bár csak titkon. De a jöv ıben, a sárkánymágus jelenében, ırültség lett volna bármilyen módon utánozni ıt. Neltharion elutasította az istenek által rárótt szerepet, és nem védelmezte tovább a halandó világot. Ehelyett elfog adta azt a hitet, amely a sárkányok között terjedt el, bár inkább csak kósza szóbeszédként: hogy a kisebb fajok felel ısek a világ minden bajáért, és legjobb lenne megsza badulni t ılük. És persze mindazoktól, akik segítik ıket. Neltharion elképzelése a jöv ır ıl egy olyan világot muta- í tott, amelyben a sárkányok - legf ıképpen a saját fajtájába tartozó sárkányok - uralko dnak mindenek felett. Szenvedélyévé vált e látomás betel jesítése, és közben egyre mélyebbre süppedt a sötét szándékok és tettek posvá nyában. Végül \ már legalább akkora veszélyt jelentett a világra, mint a Lé-; gi ó démonai. A többi megtestesülés összefogott ugyan ellene és elkergett e, de addigra már gyógyíthatatlan sérüléseket, okozott a világnak, és túl sok vér folyt. Elutasítva mindazt,'., ami valaha lénye legbens ı lényege volt, Neltharion megta- ! gadta nevét is. Új neve ismertté vált mindenütt, és minden ; létez ı teremtmény számára egyet jelentett a rettegéssel. így ' lett ı Halálszárny, a pusztítás és a gonoszság egyik megtestesít ıje. Akkor és ott Krázus Halálszárnyat, a Pusztítót, a F ekete Végzetet látta maga el ıtt; és ismét nem tehetett semmit, hogy figyelmeztes se a többieket. Mi több, csak azt 276 tudta, hogy Neltharion végletesen veszélyessé válik majd, de nem volt képes felidézni, hogy mikor és hogyan kezd ıdik a tragédia. Ha bizalmatlanságot kelt a megtestesülések között, azzal csak egy másféle kata sztrófa kiteljesedésére adna lehet ıséget. Mégis, szinte leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy felfedje a teljes igazságot a maga szörny ő valójában. - Meglepett, hogy Hiszéra keresett meg - mormolta a fekete. - Minden rendben, Alexstrasza? - Jól vagyok, Neltharion. A másik vörös sárkányra nézett: - És te, ifjú Koria l-strasz? Mintha nem lennél er ıd teljében. - Múló rosszullét - hárította el a tör ıdést a vörös hím. -Megtiszteltetés újfent találkozni veled, Föld İrz ıje!

Úgy beszélgettek, mint a régi barátok, és Krázusnak sikerült emlékezetébe idéznie, hogy Halálszárnyként a fekete sárkány nem is ismerte ıt fel. Az ork háborúk eljövetelének idejére Neltharion már oly mé lyre süllyedt az ırületbe, hogy korábbi barátságait is elfeledte. Csak az volt fontos számára, ami segítette sötét vágyai megvalósulását. De akkor és ott, a múltban, Neltharion még bajtárs és jó barát volt, aki hamar felfedezte a pöttöm alakot Korialstrasz nyakában: - És te vagy az a bizonyos, akir ıl szó esett. Van neved? - Krázus! - csattant fel a mágus. - Krázus! - Van tartása a kicsinek! -jegyezte meg Neltharion, hangjában talán enyhe ámulat sejlett. - Akár sárkány is lehet, ahogyan Hiszéra e mlítette. - Sárkány ı - válaszolta Alexstrasza, majd hozzátette -, és ho zott egy történetet. - Felnézett, nyilvánvalóan az Id ı Fejedelme érkezését várta. - Szeretném azonban, ha Noz-dormu is itt lenne, amiko r elmondja. 277 - Adjunk még id ıt az Id ıtlennek! - nevetett fel Maligos. - Micsoda éle! Nem hagyom Nozdormut elmenni anélkül, hogy meg ne hallj a. - Persze, hogy nem! És minden bizonnyal id ır ıl-id ıre újra megemlíted majd! - vágta rá Neltharion egy széles, fogakkal telt vigyo r kíséretében. Maligos nem bírt uralkodni magán, és harsány neveté sben tört ki. Amikor lecsillapodott valamelyest, félrehúzódtak Nelthario nnal és halkabb, személyesebb beszélgetésbe elegyedtek. - Talán vér szerint nem testvérek -jegyezte meg His zéra, ahogy a páros arrébb vonult -, de természetükben alig különböznek. Alexstrasza bólintott: - Jó, hogy Neltharionnak van kihez fordulnia. Az utóbbi id ıben kevesebbet szól hozzám. - Magam is úgy érzem, távolságot tart. Nem veszi jó néven az éjtündék utóbbi cselekedeteit. Egyszer azt mondta, az éjtündék iste nekké akarnak válni, de nincs meg hozzá a kell ı tudásuk és bölcsességük. - Lehet benne valami igazság - válaszolta az Élet F orrása, és röviden Krázusra pillantott. A mágus egyre kényelmetlenebbül érezte magát, hitve sének fürkész ı tekintete el ıtt. Mindannyiuk közül leginkább '. Alexstrasza szol gált rá a figyelmeztetésre. A jöv ıben az örkök rabszolgájává válik Halálszárny miatt, gyermekeit repül ı kutyáknak használják, és nyugodt szívvel feláldozz ákJ ıket, ha kell. Neltharion az ork háborúk utolsó napjainak ; káoszában akarja majd beteljesíteni vágyait - ellopná az\ Élet Forrásának tojásait, hogy újjáalkossa saját faját, ame-- i lyet maga ölt le ırültségében. \ Meddig mehetek el? kérdezte Krázus önmagától. Mikor i lehet végül átlépni a határt? Nem mondhatok semmit se) 278

az örkökr ıl, sem Neltharion árulásáról, sem pedig a Lángoló L égióról. Csak annyit tehetek, hogy elegend ı ténnyel állok elébük, és esetleg kivégeznek Róninnal együtt! Idegesen nézett problémája egyik legf ıbb okára. Neltharion vidáman beszélgetett Maligossal, aki háttal állt a többi várakozó sárkán ynak. A hatalmas fekete kinyújtóztatta szárnyait, közben egyetért ın bólintott a másik egy megjegyzésére. Úgy beszélgettek, mint az emberek, törpök vagy más halandók, mint ivócimborák, akik épp valamelyik kocsmában koptatják az asztalt. A kisebb fajok vagy szörnyetegekként, vagy a bölcsesség méltóságos forr ásaiként tekintettek a sárkányokra, pedig valójában ık is rendelkeztek evilági tulajdonságokkal. Olyan egyszer ő és köznapi jellemz ıkkel, amelyek az általuk felügyelt halandók számára is ismer ısek voltak. Neltharion elpillantott beszélget ıtársa válla felett, és bármily rövid id ıre is, de tekintete találkozott Krázuséval. Abban a pillan atban a mágus rádöbbent, hogy amit eleddig a feketéb ıl láttak ezen a találkozón, mind csupán képmutatás volt. A sötétség már leereszkedett a Föld İrz ıjére, és elborította elméjét. Nem, nem lehetséges! bizonygatta Krázus saját magán ak, és alig bírta megtartani az arcára er ıltetett semleges kifejezést. Még nem! Túl korai, tú l kényes id ıpont ahhoz, hogy éppen akkor kezd ıdjön el Neltharion átalakulása Halálszárny-nyá. A megtestesüléseknek össze kell fogniuk, és nem elege ndı egyenként fellépniük a közelg ı dúlással szemben. Meg kell oldaniuk az id ı zavarának rejtélyét, amely idehozta ıt és az embert, ide a múltba. Bizonyára tévedek! Ne ltharion még mindig a halandó világ mesés védelmez ıinek egyike. Annak kell lennie! Krázus átkozta gyenge emlékezetét. Mikor árulta el a többieket a Föld İrz ıje? Mikor változott át minden él ı teremt- 279 meny végs ı csapásává? Máris cselekedni készül, avagy képes mé g együttm őködni társaival, az elméjére szálló sötétség ellenére? Nem tehetett róla, de megbámulta a Föld İrz ıjét. Saját magának tett fogadalma ellenére azon kezdett gondolkodni, mennyire lehetne k rugalmasak a játékszabályok ebben a helyzetben. Mi mást hozhatna, mint csak jót , ha felfedi a megtestesülések közé férk ızött gonoszt? De hogyan tegye? Neltharion ismét felé nézett, ám ezúttal tekintetük nem csupán találkozott, hanem egymásba kapcsolódott. Krázus rádöbbent, hogy Neltharion látja ıt; felismerte valamelyest jelenlétének jelent ıségét és rájött, hogy a halandó formában lév ı idegen, felfedheti szörny ő titkát. A mágus próbált félrenézni, de tekintetét fogva tar totta a másik szempár. Túl kés ın ismerte fel ennek okát; Neltharion gyorsan és elt ökélten cselekedett. Oly könnyedén kerítette hatalmába ıt, ahogyan lélegzetet vett. Nem fogok behódolni neki! De bármily er ısen kívánta, nem menekülhetett, akarata nem bizonyult elég er ısnek. Ha jobban fel lett volna készülve rá, akár ha rcba is bocsátkozott volna a fekete szörnyeteggel, de a vár atlan felismerések figyelmetlenné és védtelenné tették. Persze, nem is volt ereje teljében - és Neltharion kihasználta a kínálkozó alkalmat. Ismersz, de én nem ismerlek. A fagyos hang kitöltötte tudatát. Krázus imádkozott magában, hogy valaki fedezze fel a tudati kapcsolatot, legalább; azt, hogy folya matosan egymásra merednek, de minden jel ar-:: ra mutatott, hogy senki sem figyel t fel rájuk. Megdöbbentet-; te, hogy még szeretett Alexstraszája sem vett észre semmit. : ■

Szólhatsz ellenem. Meggy ızheted a többieket, hogy úgyi lássanak, ahogyan te látsz engem. Bizalmatlanná teheted\ ıket ısi bajtársukkal szemben, a testvérükkel szemben. 280 A Föld İrz ıjének hangsúlyai megmutatták, milyen mélyre hatolt már elméjében az ırület. Krázus érzékelte a dühöng ı üldözési mániát, és azt a k ıkemény hitet, hogy a fekete óriáson kívül senki sem tudhatja, mi jó a világnak. Bárkit hajlandó volt gonosznak és elpusztítandó ellenségne k tekinteni, aki a legenyhébb veszélyt jelentette a terveire. Nem engedhetem meg, hogy rosszindulatú hazugságokat terjessz! Krázus már arra számított, hogy akkor és ott vége a z életének, de meglepetésére Neltharion elfordította tekintetét, és visszatért a Maligossal folytatott beszélgetéshez. Miféle játékot játszik? csodálkozott a sárkánymágus . El ıbb megfenyeget, aztán egyszer ően csak elfordul! Óvatosan tovább figyelte a fekete behemótot, de Neltharion mintha teljesen megfeledkezett volna ról a. - Nem fog eljönni - szólalt meg Hiszéra. - Még mindig megérkezhet - válaszolta Alexstrasza, bár maga is tudta, hogy a minden id ıben létez ı Nozdormu - már csak lényéb ıl fakadóan is - csak szándékkal késhet. Krázus egyre kevésbé hitte, hogy az esemény ek jó irányba haladhatnak számára. - Nem. Az imént kapcsolatba léptem azzal, akivel b eszéltem. Nem találja urát. Az Id ıtlen elhagyta a halandó világot. Hiszéra hírei rosszat jelentettek. A rendellenesség ben látottakból ítélve Krázus arra gyanakodott, hogy Nozdormu távolmaradását, mi több, elérhetetlenségét, maga a titokzatos jelenség okozza. Ha - ahogyan Krázus h itte - Nozdormu maga tartotta egyben az id ıfolyamot, akkor valószín őleg szüksége lehetett ereje minden apró morzsájára. Bizonyára minden id ıbeli kivetülése a rendellenesség ellen küzdött, és nem maradt lehet ısége arra, hogy jelenbeli énjét el- 281 i. .1 küldje a találkozóra. A mágus reményei még inkább m egfogyatkoztak; Nozdormu elveszett, és Neltharion meg ırült. - Értem. Kezdjük hát - mondta Alexstrasza. - Semmi sem szól az ellen, hogy legalább megbeszéljük a dolgokat, miután elhangzott a történet. Bár véglegesen nem határozhatunk, és cselekedni sem cselekedhetünk Nozdormu nélkül. Korialstrasz lehajtotta fejét, hogy lovasa leszállh asson. Krázus komoly er ıfeszítéseket tett, hogy meg ırizze semleges arckifejezését, és belépett az egybegy őlt óriások körébe. Próbált nem rámeredni a Föld İrz ıjére. Alexstrasza a tekintetével bátorította, és a mágus már tudta, mit kell tennie. - Egy vagyok közületek - jelentette ki a köré gy őlt sárkányokéhoz hasonlóan zeng ı hangon. - Igaz nevem ismert az Élet Forrása el ıtt, de most legyek egyszer ően csak Krázus! - Jól bömböl a fióka - tréfálkozott Maligos.

Krázus a Mágia Ura felé fordult: - Nincs id ı a tréfákra. F ıként számodra, Maligos! Felborult minden egyensúly! Szörny ő hiba esett, torzulás a valóság szövetében, amely végpusztulással fenyeget mindent és mindenkit! - Milyen drámai felhangok - jegyezte meg Nelthario n szinte szórakozottan, csak úgy. Krázusnak minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne törjön ki a fekete sárkány ellenében. Még nem szabad. -Halljátok hát a történe temet - tért a lényegre. - Halljátok és megértitek majd, hogy a világra leselk edı legnagyobb veszélyek egyike bukkant fel a láthatáron. Olyan, amely minke t is érint; ezt ti is belátjátok majd! De amint történetének els ı szavait kiejtette, Krázus nyelve botladozni kezdet t. Az összefügg ı elbeszélés helyett dadogó, értelmetlen hangokat ad ott ki csupán. Az egybegy őltek többsége döbbenten h ıkölt hátra, meglepte ıket a különös viselkedés. Krázus Alexstraszára pillantott, tekint ete se- 282 gítségért esedezett, de a sárkánykirályn ı ugyanúgy nem tudta, mit tegyen, akárcsak a többiek - egy kivétellel, de t ıle nem kaphatott támogatást. A mágus körül fordult egyet a világ. Minden korábbi nál er ısebb szédülés lett úrrá rajta, képtelen volt állva maradni. Bár legszí vesebben elhallgatott volna, az értelmetlen hangok folyamatosan áradtak ajkai kö zül, de már ı maga sem tudta, mit akart mondani. Lábai felmondták a szolgálatot, a szédülés végül teljesen elborította. Utolsó gondolatai közt még felbukkant Neltharion halálosan nyugodt hangja: Figyelmeztettelek. ^tf~\ esötétedett, s az éj tündék világa életre k elt. A keres- tm I H| ked ık kinyitották üzleteiket, a hívek imádkozni in- x W^*- dúltak. A nép élte az életét, ámbár különös el ıérzet - ^—szállt meg mindenkit, valami rejtett nyugtalanság , talán hí-' ányérzet. Ugyanakkor veszély nem leselkedett a sark ok mögött, és az éjtündék folytatták mindennapos - min den éjszakás - tevékenységeiket abban a biztos tudatban , hogy világuk még mindig az övék, és azt tehetnek vele, a mit akarnak, bármit is hittek egyébként más, alacsonyab b ren-, dő fajok. A Hold ırség egyik f ıvarázslója - hosszú ezüst haját há tul összefogva v iselte - hanyagul felemelte egyik hosszú uj jú kezét, s a he lyiség túloldalán álló kisasztalon várakoz üvegflaskára mutatott. Egyébirá nt épp csillagtérképeket ta nulmányozott, hogy megkeresse a megfelel ı együttállást, egy jelent ısebb rituálé elvégzéséhez. Kiszáradt a torka, és id ıs kora ellenére sem halványuló képességeit alkalmazva elegend ı volt csettintenie a flaskának, hogy az odaröppenjen hozzá. A varázshasználat olyannyira lé nyének részévé vált már, hogy egy ilyen egyszer ő trükköt akár álmából fel- 284

riasztva is bármikor elvégzett, ösztönösen, termész etesen. Oda sem nézett, csak csettintett egyet. Plüsskárpittal borított székében ülve, üvegcsörömpö lésre kapta fel a fejét. A flaska igen rövid utat tett meg: az asztalka szélét ıl fél lépésnyire a k ıpadlóra zuhant, és darabjaira hullott. Bor és üvegszilánkok borították el az alig egy ujjnyival arrébb kezd ıdı, smaragd és narancsszín sz ınyeg szélét. Nemrégiben vette, drága volt. A varázshasználó dühös sziszegés kíséretében újfent csettintett egyet. A szilánkok felemelkedtek, újrateremtették a flas-kát , közben a bortócsa is visszafolyt korábbi helyére, az üvegbe. A flaska pi llanatok múlva újra ott állt, már csak annyi hiányzott, hogy a szilánkok széle eg ybeforrjon, de egy pillanattal kés ıbb újra szétesett az egész - és az asztalkáról lecs apódó törmelék és bor nagyobb rendetlenséget csinált, min t az imént. Az id ıs éjtünde csak ült és bámult. Zord arccal újra cset tintett. Ezúttal az üveg és a bor úgy tett, ahogyan kívánta, a legaprób b folt is elt őnt, ámde volt a varázslatban valami lomhaság, mintha vonakodott vol na létrejönni. A dolog jóval tovább tartott, mint ahogy ezt a Hold ırség egyik f ıva-rázslójától el lehetett várni. A koros éjtünde visszatért pergamenjeihez és próbál ta ösz-szeszedni a figyelmét, de tekintete újra és újra az üvegre tévedt. Végül i smét rámutatott, azután inkább ölébe ejtette kezét és felkelt, hogy elfordí tsa székét nyugtalansága forrásától. Akkoriban minden nagyobb éjtünde város szélén fegyv eresek jár ıröztek, és védelmezték népüket minden lehetségesnek tartott tá madással szemben. Hollócs ır és mindazok, akik valaha is a birodalmuk határain k ívül es ı területekkel foglalkoztak, abban a hitben éltek, hogy a törpök é s más falok egyfolytában az ı világuk gazdagságára vágyakoznak. Befelé sohasem né ztek - saját népükb ıl mégis ki fenyeget- 285 né ıket? -, és megengedték, hogy minden település fennt artsa a saját ırségét, ha másért nem is, legalább a lakosság biztonságérzetén ek növelése okán. Az Végtelen Forrás egyik szélén Zin-Azshari állt, s az ellenkez ı oldalon, nem sokkal arrébb ott hevert Galhara, egy másik nagysze r ő város. Ennek varázslói rituáléba fogtak aznap éjjel, hogy így rendezzék át a határjelz ı smaragdkristályokat. Egymással összekapcsolva ezek a mágikus kristályok kiváló védelmet nyújtottak, az esetleges mágikus támadások ellen. A helyiek emlékezete szerint még sohasem kellett használniuk e csodálato s védelmet, de jelenléte megnyugtató volt a város lakói számára. Bár több száz kristály állt a város határában, mégs em volt nehéz dolog átrendezni ıket. A varázslók mind a közeli Forrásból nyerték ha talmukat, és egy közepesen összetett csillagtáblázat alapján igazgat ták el az er ıvonalakat, amelyek összekötötték egymással a kristályokat. Val ójában a kristályok többségét egyszer ően csak el kellett fordítani valamerre, magas obszi dián talapzatán. így ha több varázshasználó dolgozott ( együtt, akkor pe rcek alatt megigazíthattak számos smaragdot, f De amikor már a kristályok több mint felét átnézték és újrarendezték, fényük halványodni kezdett, végül teljesen elt őnt. Galhara varázslói - bár nem voltak olyan kiválóságok, mint a Hold ırség tagjai - elég jól ismerték dolgukat és a mágiát ahhoz, hogy tudják, ilyesminek nem lett voln a szabad megtörténnie. Újra ellen ırizték a legutóbb átvizsgált kristályokat, de nem t aláltak semmi hibát.

- Valahogy nem nyernek er ıt -jegyezte meg az egyik fiatalabb varázshasználó. - Mintha valami elvágta volna ıket a Forrástól. De nem sokkal azután, hogy kimondta, a kristályok ú jra felfénylettek, és ismét a megszokott módon m őködtek. Az 286 id ısebbek zavartan néztek az imént felszólalóra, és pr óbáltak visszaemlékezni arra, hogy mikor tett utoljára - ha tett egyáltalán - egy újonc ilyen felháborító kijelentést. Mindenesetre a kristályok m őködtek, és a varázshasználók hamar napirendre térte k a dolog felett. Az éj tündék élete a megszokott med erben folyt tovább. - Nem sikerült! - üvöltött fel Hakar. Hangjában a s istergés rémiszt ı recsegéssé-ropogassá er ısödött. Korbácsával majdnem odacsapott a legközeleb bi El ıkel ınek, de az utolsó pillanatban er ıt vett magán, és csak a leveg ıbe suhintott egyet. Halálosan sötét tekintettel nézett Xavioszra: - Elh ibáztuk! - Az Idomár két oldalán posztoló ördögkutyák gonosz morgással vissz hangozták, gazdájuk haragját. Xaviosz sem volt kevésbé csalódott. Végig figyelemm el kísérte a munkát, amelyet az El ıkel ık Hakar segítségével végeztek, és órákon keresztül nem látott semmi változást. Hiszen mind átlátták a királyn ı javaslatának értelmét és becsülték értékét annyira, hogy megpróbálják megvalósítani. D e egyszer ően nem volt elegend ı tudásuk vagy hatalmuk, hogy elvégezzék a dolgot. Az El ıkel ıknek sikerült áthozniuk még közel húsz fel-gárt a h alandó világba, de ez nem csillapította siker utáni sóvárgásukat. Csak csurrant-cseppent istenük áldása, és nem jutottak közelebb a Legnagyszer őbb eljöveteléhez. - Mit tehetünk? - kérdezte az éjtünde. Akkor el ıször, bizonytalanságot olvasott le az Idomár kísért eties képér ıl. A hatalmas termet ő harcos a kapu felé fordította rosszindulatú tekint etét. Az El ıkel ık még mindig 287 próbálták megnövelni és meger ısíteni az átjárót, persze sikertelenül. - İt kell megkérdeznünk! A kancellár nyelt egy nagyot, de miel ıtt szörny ő társa fi egy lépést tehetett volna, ı nyomult el ıre, és féltérdre ereszkedett a kapu el ıtt. Elhatározta, hogy nem fog kibújni a felel ısség alól, istene el ıtt semmiképpen. Még miel ıtt a térde leért volna a kövezetre, Xaviosz meghallotta a hang ot a fejében: Meger ısödött már a kapu? - Nem, Legnagyszer őbb, még nem. A munka nem úgy halad, ahogy reméltük. Egy pillanat törtrészéig mintha ırjöng ı harag áradt volna az éjtünde felé, de az érzés azonnal tovaszállt. Xaviosz bizonyos volt ben ne, hogy csupán képzelte az egészet, és türelmesen várta istene következ ı szavait. Kérdezni kívánsz. Beszélj hát! Xaviosz röviden elmondta a tervet, hogy el akarták zárni a Forrást a palotán kívül tartózkodók el ıl, de nem jártak sikerrel. Fejét lehajtotta, alázat tal fordult a hatalom felé, amely- > lyel szemben az éj tündék minden ereje sem bizonyulna többnek, egy szúnyog zümmögésénél.

Ertem, válaszolt végül az istenség. Akit elküldtem hozzátok, elbukott feladatában. Xaviosz mögött az Idomár megeresztett egy rövid szisszentést, amelyben egyszerre csendült csalódottság és félelem . Küldök még valakit. Bizonyosodj meg róla, hogy a kapu készen áll a foga dására! - Még valakit, nagyuram? Elküldöm hozzátok seregeim egyik parancsnokát. 0 ma jd felügyel rá, hogy amire szükség van, azt minél el ıbb elvégezzék. Hangja elt őnt Xaviosz elméjéb ıl. A kancellár megszédült egy pillanatra, mert az elszakadás istenét ıl olyan fájó hiányérzetet hagyott maga után, mintha az egyik karját veszítette volna el. Egy El ıkel ı lépett oda, hogy felsegítse. 288 Xaviosz Hakarra nézett, aki mintha egyáltalán nem ö rült volna a csodálatos hírnek. - Elküldi hozzánk az egyik parancsnokát! Tu dod, melyiket? Az Idomár idegesen tekerte fel korbácsát. Mellette a két ördögkutya alázatosan lekuporodott. - Igen, tudom, melyiket, éj tünde ura m. - Fel kell készülnünk! Azonnal megérkezik! Bármi is nyugtalanította, Hakar segített Xaviosznak , és mindketten beléptek az El ıkel ık körébe. Összeadták tudásukat és képességeiket ama zok jártasságával és tehetségével, így próbálták meger ısíteni a varázsenergiákból sz ıtt keretet, amely nyitva tartotta a kaput. A lángoló gömb megdu zzadt, mindenféle szín ő er ık szikrái csaptak ki bel ıle. Lassan lüktetett, mintha lélegzetet vett volna. Közepén a nyílás kiszélesedett, változását vad, süv ölt ı hang kísérte. Izzadság ömlött végig Xaviosz arcán és testén, de n em tör ıdött vele. Az áhított dics ıség er ıt adott neki a folytatáshoz. Még az Idomárénál is n agyobb hatalmat sikerült kier ıszakolnia magából, ahogy belevetette magát a felada tba, és már nem csupán a kapu fenntartásával, de megnövelésével is próbálkozott egyszerre. Amikor már majdnem elérte a mennyezetet, az átjáró hirtelen kiokádott egy hatalmas, sötét alakot, amely egyszerre volt csodál atos és iszonytató, olyannyira, hogy Xaviosz nem bírta türt ıztetni magát és hálásan felkiáltott. Ott állt el ıtte a mennyei parancsnokok egyike, aki el ıtt Hakar olyan értéktelennek t őnt, mint amilyennek ı érezte magát az Idomár el ıtt. - Szent Elun! - kapkodott leveg ı után az egyik varázsló. Azután rémületében kitépte magát a körb ıl és rohanni kezdett, ezzel veszélybe sodorta az ér tékes kaput. Xaviosz alig bírta megtartani a varázslat fe letti uralmat, de hatalmas er ı- 289 feszítést téve helyettesítette a kiesett energiákat addig, míg a többiek összeszedték magukat, és könnyítettek terhén. Egy fejet is körbefoghatott volna, akkora négyujjú kéz mutatott a menekül ı után. Olyan hangon, amely egyszerre volt a megtör ı hullámok dörgése és egy vulkán kitörését megel ızıen a föld baljós moraja, elhangzott egy felismerhet etlen szó. A rohanó éjtünde megbotlott és felsikoltott. Teste úgy megtekeredett, mintha csupán egy nedves rongydarab lett volna, amelyet ép p kicsavarnak. A csontok groteszk recsegése vette át az elhaló sikoly helyét . A többi El ıkel ı remegve fordult el, s Hakar ördögkutyái vinnyogva húzódtak gazdájuk mögé.

Fekete lángok törtek ki a hátborzongató maradványok ból, és elemésztették a tetemet. A lángok hihetetlen sebességgel falták a t estet, és néhány hosszú pillanat múltán csak egy kupac hamu maradt a padlón , hogy jelezze egy él ılény elmúlását. - Ez a gyengék és az árulók büntetése! - hirdette k i a; mennydörg ı hang. Xaviosz már az Idomárt és a harcosokat is csodálato snak tartotta, de úgy érezte, hogy az újonnan érkezettnél jobban már csak maga az istenség ny őgözhetné le jelenlétével. A rettenetes alak négy vaskos, izmos, a sárkányokéra emlékeztet ı lábon lépett el ıre, amelyek zömök lábfejben és háromhárom karmos uj jban végz ıdtek. Csodálatos, pikkelyes farok söpörte mögötte a kövezetet, nyilvánvalóan jelezve a mennyei teremtmény türelmet lenségét. Feje tetejét ıl le a háta teljes hosszában és egészen a farka végéig szí ntiszta zöld lángokból álló, vad sörény lobogott. Hátából hosszú b ırszárnyak meredeztek kétoldalt, de Xaviosz nem hitte, hogy képesek felemelni az egyszerre hata lmas és zömök testet. Ahol nem fekete vértezet, ott sötétszürkés-zöldes p ikkelyek borították testét, amely kétszer olyan széles lehetett, 290 mint Hakar válla, és a kancellár úgy tizenhat láb m agasnak gondolta. Fels ı állkapcsa két oldalán hatalmas agyarak meredeztek, és a többi t ırszer ő fog is olyan hosszúságú lehetett, mint egy éjtünde kézfeje . A boltozatos szemöldök alól lángoló tekintet mérte végig a f ıtanácsost, azután az újonnan érkezett az Idomár felé fordult. - Csalódást okoztál! - Csak ennyit mondott. - De hát... - Hakar ellenkezni próbált, de végül me ggondolta magát, és lehajtott fejjel így folytatta: - Nincs mentségem, Mannorot! A seregvezér enyhén oldalra billentette fejét és úg y nézett a másikra, mintha valamely kellemetlen formájú és íz ő dolgot talált volna a levesében, és azt szemlélné éppen: -Nem. Valóban nincs. A Hakar két oldalán kuporgó ördögkutyák egyike hirt elen hangosan felnyüszített. A gyáva varázslót elemészt ı lángok újra megjelentek, ám ezúttal a rémült ebet nyaldosták körbe. Az kétségbeesetten vonaglott a pa dlón, hemperegve küzdött a kiolthatatlan t őz ellen, de a fekete energia elemésztette. Amikor m ár csak egy apró füstcsík maradt a helyén, Mannorot elismételte : - Gyávák és gyengék büntetése! Félelem, de dics ı és csodálatos félelem töltötte el Xa-vioszt. Nagy hatalmú megtestesülés érkezett hozzájuk, olyan, aki a Legna gyszer őbb jobbján ül. Ott állt az, aki tudhatta, hogyan változtassák vereségü ket gy ızelemmé. A sötét tekintet a kancellár felé fordult. Mannorot mintha röviden beleszagolt volna a leveg ıbe, azután bólintott: - A Legnagyszer őbb elismeri er ıfeszítéseidet, éjtünde uraság. Megáldott! Xaviosz mélyen meghajolt: - Alázatosan k öszönöm! - Követjük a tervet. Elvágjuk a hatalom forrását a birodalom többi részét ıl, azután megkezd ıdhet a sereg bevonulása. 291 - És a Legnagyszer őbb? İ is elj ı?

Mannorot szélesen elmosolyodott, húsos ajkai olyan érzetet keltettek, mintha egészben el tudná nyelni a f ıtanácsost. - Ó, igen, éjtünde uraság! Sargeras maga is át kíván lépni, amint megtisztítottuk a világot. Igencsak türelmetlen már. Fő töltötte meg Rónin száját és orrát. Legalábbis ı f őnek gondolta. F őíze volt, bár a férfi nem igazán rendelkezett személyes tapas ztalattal az effajta élelem terén. Az illata azonban a vad rétekre emlékeztette , a békésebb id ıkre, a Veré-zával töltött id ıkre. Összeszedte magát és feltápászkodott. Leereszkedett az éjszaka, és bár a hold fényesen ragyogott, a mágus keveset látott a környé kbıl azon kívül, hogy egy fákkal ritkásan megt őzdelt ligetben ácsorgott éppen. Hallgatózott kicsit , de lakott területnek nem hallotta zaját. Hirtelen megrettent, hogy esetleg újfent átkerült e gy másik korszakba, de azután eszébe jutottak a történtek. Saját varázslata küldt e ide, kétségbeesett kísérlete, hogy elmeneküljön a démon el ıl, amely elszívta mágikus erejét - és azzal együtt az életét is. Ámde... vajon hová kerülhetett? Semmilyen nyomot ne m talált, vagy ha mégis voltak jelek, ı nem értette azokat. Lehetett néhány mérföldnyire u gyanúgy, mint a világ másik oldalán. Ha az utóbbiról van szó, vis sza tud még térni Kalim-dorra? Reménykedett benne, hogy Krázus még él valah ol, mert úgy hitte, csak a sárkánymágus segítségével lehet esélye a hazatérésr e. Tett egy botladozó lépést, de azután megállt; fogai 1 sem volt, merre induljon el. Valahogy ki kell derítenie, h 292 í vá került. Zajt hallott maga mögül, megpördült és n ézte az ott álló fákat. Kezeit felemelte, és már el is döntötte, hogy melyi k támadó vagy védekez ı varázslatot süsse el, ha rosszra fordulnak a dolgok . Zömök, mégis termetes alak jelent meg az árnyak között: - Arra nem lesz szükség, mágus! Csak Brox vagyok! R ónin lassan leeresztette kezét. Az ork kicammogott a holdfényre, kezében azt a fejszét szorongatta, amel yet a félisten, és tanítványa, Malfurion készített neki. Az éjtünde gondolatára Rónin körülnézett: - Egyedül vagy? - Egyedül voltam, amíg meg nem láttalak. Nagyon zaj os vagy, ember! Egy részeg csecsem ı is óvatosabban mozog. Rónin figyelmen kívül hagyta az egyszerre morcos és gúnyos felhangot, és elnézett az ork mellett. - Malfurionra gondoltam. İ is a közelben volt, amikor varázsoltam. Ha téged elhoztalak, akkor ı is itt lehet valahol. - Van benne valami - vakargatta ronda fejét Brox. - Nem láttam éjtündét. De kutyát se. Az ember megborzongott. Csak remélte, hogy varázsla ta nem kebelezte be a démont is. - Van ötleted, hogy merrefelé lehetünk? - Fák... erd ıben.

Rónin majdnem felcsattant a hasznavehetetlen válasz hallatán, de rájött, hogy ı sem tudott volna többet mondani. -Arrafelé akartam elindulni - mondta inkább, és arra mutatott, amerre a keleti irányt sejtette. - V an jobb ötleted? - Várnék napkeltéig. Mi jobban látnánk, és az éjtün dék nem szeretik a napot. Bár volt értelme a dolognak, Rónin valahogy nem aka rt egy helyben ülni, és ezt ki is mondta. Meglepetésére Brox csak egyetért ın bólintott. 293 - Jobb körülnézni, mágus. - Közben vállat vont. - A z az irány is ugyanolyan jó, mint a többi. Ahogy elindultak, Róninban felötlött egy kérdés, am elyet mindenképpen fel kellett tennie: - Brox! Hogyan kerültél ide? Nem po ntosan ide, azt ugye tudjuk, hanem ebbe a birodalomba? Az ork el ıbb csak megfeszítette állkapcsát és csukva tartotta száját, azután mégis elmondta. Remin meghallgatta a történetet, kö zben vigyázott, hogy ne mutassa ki érzelmeit. - Tudod, mi ragadott el minket? Brox csak a vállát vonogatta. - Mágusvarázs. Rosszf éle dolog. Messzire elvitt otthonról. - Messzebbre, mint gondolod. - Rónin úgy döntött, h ogy az orknak joga van tudni az igazságot, mindegy mit gondolt Krázus. Elmondta neki az egészet. Meglepetten tapasztalta, hogy Brox nemcsak kész vol t, elhinni a történetet, de ráadásul teljes nyugalommal fogadta azt. Azután Rón innak eszébe jutott népe históriája és megértette. Az orkok egyszer már átut aztak téren és id ın egy új, ismeretlen világba. Egy múltba röpít ı varázslat valószín őleg nem nagyon különbözhetett ett ıl. - Visszatérhetünk valahogy, ember? - Nem tudom. - Te is láttad. Démonok vannak körülöttünk. A Légió itt van. - Ez lehet az els ı alkalom, hogy megpróbálják megszállni a világunkat . Dalaran falain kívül nem sokan ismerik ezt a történetet. Brox marka összeszorult a fejsze nyelén. - Harcolni fogunk. -Nem. Nem tehetjük. - Ezután Rónin elmagyarázta Krá zus elméletét, a t ıle telhet ı legegyszer őbb módon. 294 De míg Brox minden mást elfogadott, itt meghúzta a határt. Számára egyszer ő volt a dolog: az általa ismert legveszélyesebb, legromlo ttabb ellenséggel állt szemben, amely mindent legyilkol, ami csak az útjáb a kerül. Csak a gyávák és az ostobák hagyják, hogy egy ilyen er ı szabadon tomboljon, amikor meg lehet állítani, legalábbis meg lehet gyengíteni. Ezt több ször is elmondta. - Megváltoztathatjuk a történelmet, ha beavatkozunk -bizonygatta a mágus, de szívében egyetértett az orkkal.

Brox felhorkant: - Te is harcoltál. Az egyszer ő kijelentés teljesen megsemmisítette Rónin szavaina k értelmét. Valóban felvette a keszty őt, és szembeszállt a bestiákkal. Ezzel valójában eldöntötte a kérdést. De vajon jól döntött? A múlt máris megváltozott volna? De akkor mekkora mértékben? Csendben haladtak tovább. Rónin saját bels ı démonaival viaskodott, Brox figyelt a küls ı veszélyekre. Eddig nem találtak semmiféle jelzést, amely megmondta volna, hogy merrefeléjárhatnak. Rónin egyszer megpr óbált a tisztásra összpontosítani és visszavarázsolni magukat, azután eszébe jutott az ördögkutya, és hogy mit tett vele majdnem; inkább mégsem próbál kozott. A fák egyre s őr őbb erd ıt alkottak. Rónin csendben szitkozódott; irányválas ztása nem volt a legjobb. Brox nem mondott véleményt, szó tlanul vagdalta az aljnövényzetet ott, ahol másképp nem tudtak továbbh aladni. A b ővös fejsze oly könnyedén vágott át mindent, hogy Rónin remélte, Br ox még véletlenül sem vág bele. Talán még a csontjában sem akadna meg az a pe nge. A hold elt őnt, a környez ı fák s őr ő lombjai teljesen elfedték az eget, és az ösvény járhatatlanná vált. Miután néhány percen ker esztül hiábavalóan próbálták megtisztítani az utat 295 maguk el ıtt, végül úgy döntöttek, visszafordulnak. Az ork to vábbra sem véleményezte Rónin döntéseit. Amikor azonban megfordultak és visszafelé indultak volna, döbbenten látták, hogy az út, amin jöttek, teljesen elt őnt. Hatalmas fák álltak azon a helyen, ahol az ösvénynek kellett volna lennie, és csak a felszabda lt aljnövényzet maradványai mutatták, hogy merr ıl érkeztek. Az ork és az ember egyforma bizalmatlan sággal nézegette a váratlanul ott termett törzseket. - Arról jöttünk. Tudom, hogy arról jöttünk. - Úgy van - értett egyet Brox, és fejszéjét megemel ve a rejtélyes fák felé indult. - És arra megyünk vissza. De ahogy meglendítette a fegyvert, hatalmas, ágszer ő kezek ragadták meg a pengét, és próbálták kitépni az ork markából. İ nem kívánta elengedni a nyelet, így felemelkedett a fejszével együtt, és ott csüngö tt kapálózva. Lábaival szilárd talajt keresett. Rónin odarohant és sikertelenül próbálta megfogni a z ork lábait. A hosszú ujj-gallyakra bámulva mormolni kezdte egy varázslat szö vegét, de nem fejezhette be, mert valami megütötte hátulról. A mágus el ırebukott, és feje valószín őleg hangosan koppant volna az el ıtte álló fatörzsön, de az arrébb mozdult az utolsó pillanatban. Az ember hadonászva zuhant el. Ahelyett azonban, ho gy a kemény földre vagy a göcsörtös gyökerekre esett volna, valami puhábbat t alált maga alatt. Egy testet. Lélegzet után kapkodott és arra gondolt, talán a fá k egy korábbi áldozatát találta meg. De ahogy feltápászkodott és a holdfény egy sugara átjutott a s őr ő lombozaton, meglátta az alatta fekv ı arcát. - Malfurion! Amaz hirtelen felnyögött, szemhéjai felpattantak, t ekintete csillogott a sötétségben: - Te...

296 íj Valahol hátrébb Brox elkiáltotta magát, az ember és az éjtünde egyszerre fordult oda. Rónin már emelte a kezét egy gyors támadás el ıkészítéséhez, de Malfurion megfogta a csuklóját. - Ne! - A sötét b ır ő alak felült, és a fákat nézte. Bólintott egyet, cs ak úgy magának, azután kiáltott: - Brox! Ne harcolj ellenü k! Nem akarnak bántani! - Nem-e? - morgott vissza az ork. - El akarják venn i a fejszémet! - Tégy, ahogy mondtam! İk az erd ı védelmez ıi! A harcos vonakodva mordult egyet, de csak nem hagyt a a fegyverét. Rónin kérd ı tekintettel nézett az éj tündére, aki közben eleres ztette társa csuklóját és feltápászkodott. A mágussal a nyomában az éjtünde n yugodtan odasétált, ahol Brox küzdött éppen. Az orkot baljós kinézet ő fák körében találták. Felette -ágak szövedékében - a bővös fejsze függött. Az ork még lihegett az er ılködést ıl, teste megfeszült dühében. A fegyverr ıl társaira nézett, majd vissza fel; nyilvánvalóan a zon gondolkodott, hogy másszon-e vagy sem. - Ismerik a hangodat - mordult rá végül az éjtündér e. -Igazad lehet. - Igazam van. A mágus és a harcos figyel ı tekintetét ıl kísérve Malfurion odalépett a legmagasabb fához és így szólt hozzá: -Köszönetet m ondok az erd ı testvéreinek, a vadon ırz ıinek! Tudom, hogy ti figyeltetek, míg a barátaim rá m leltek. Nem jelentenek veszélyt reátok; csupán nem értették sza vaitokat. A fák levelei susogni kezdtek, bár enyhe szell ı sem fútt. Az éjtünde bólintott és folytatta: - Nem zavarunk tovább. Újabb lombsurrogás, azután a Brox fejszéjét fogva t artó ágak eltávolodtak egymástól, és a fegyver leesett. Hagyhat- 297 ták volna földet érni, de az ork hirtelen el ırelépett, egyik er ıs kezével el ırenyúlt, és kiszámított pontossággal megragadta a f ejsze nyelét. Ahelyett azonban, hogy dühében a fák felé sújtott volna vele - ahogyan a többiek várták -, féltérdre ereszkedett, és pengével a földnek táma sztva, maga elé tartotta a fegyvert: - Bocsánatért esedezem! A hatalmas fák koronája újra megrázkódott. Malfurio n az ork széles vállára tette egyik kezét: - Elfogadják. - Te tényleg tudsz velük beszélni? - Rónin döbbente n állt. - Valamennyire. - Akkor megkérdezhetnéd, hogy hol vagyunk. - Már megkérdeztem. Nem túlságosan messze onnan, ah ol voltunk, de azért mégis elég messze. Végül is, egyszerre vagyunk szerencsés ek és balszerencsések.

- Ezt meg hogy érted? Az éjtünde bánatosan elmosolyodott: - Az otthonom k özelében vagyunk. A mágus szerint ez csodálatos hír volt, bár az éjtü nde és az ork számára - aki népe nyelvén szitkozódott -, mintha nem t őnt volna kielégít ınek az események ilyetén fordulata. - Mi a baj? Mi történt, amir ıl nem tudok? - A közelben fogtak el, mágus - morgott a zömök har cos. - Nagyon a közelben. Saját elfogásának emlékére gondolva Rónin megértett e, hogy Brox miért olyan dühös: - Akkor elviszlek innen. Ezúttal... Malfurion helytelenít ı mozdulattal tartotta fel az egyik kezét: - ...szer encsénk volt, de itt azt kockáztatod, hogy a Hold ırség felfigyel a varázslatodra. Akár vissza is fordít^ hatják azt. Már az el ızıt is megérezhették. - Akkor mit javasolsz? 298 - Mivel közel vagyunk az otthonomhoz, használjuk ki ezt a lehet ıséget. Vannak itt olyanok, akik a segítségünkre lehetnek. A bátyá m és Tiranda. Brox komor tekintete felderült a javaslat hallatán: - A sámán! İ biztosan segít majd! - De azután ismét elbizonytalanodott: - És a testvéred..., persze. Rónin aggódott Krázus miatt, de mivel halovány foga lma sem volt arról, hogy hová t őnhetett volt mentora, így el kellett fogadnia az éj tünde javaslatát. Malfurion vezetésével elindultak. Az erd ın keresztülviv ı ösvényen ezúttal meglep ıen könnyen haladtak, legalábbis ahhoz képest, amelyike n az ember és az ork érkezett. Mintha maguk a fák és bokrok álltak volna félre Malfurion útjából, hogy kényelmesebbé tegyék haladását. Rónin már hall ott ezt-azt a druidákról, és út közben jött rá, hogy Malfurion is közéjük tartoz hat. - Az a félisten... Khenariosz tanított meg a fák ny elvére és a varázslataidra? - Igen. És úgy t őnik, én vagyok az els ı, aki valóban megérti a tanításait. Még az ikertestvérem is inkább a Forrás hatalmát részes íti el ınyben, az erdei ösvényekkel szemben. A Forrás említését ıl egyszerre támadt a mágusra éhség és rossz el ıérzet, de gyorsan leküzdötte ıket. Az említett Forrás csak a Végtelen Forrás lehe tett, a mesés éjtünde hatalom magva, lényegi eredete. Talán a közelében járnak? Talán ett ıl er ısödtek úgy fel a varázslatai? A mágikus er ık egyik középpontjából meríthetett! És milyen észrevétlenül! - Már nem vagyunk messze - jegyezte meg Malfurion nem sokkal kés ıbb. - Felismerem azt a göcsörtös öreget. Az „öreg" egy megcsavarodott törzs ő, vén tölgyfa volt, amely Rónin számára leginkább az erd ı egyik sötét árnyának látszott. Egy zaj azonban ham ar elterelte róla a figyelmét: - Valóban zuhatagot hallok? 299 Az éjtünde sötét képe egészen felderült: - Az ottho nom mellett van! Már csak néhány perc és...

Miel ıtt befejezhette volna, az erd ı megtelt vértezetes alakokkal. Brox felordított és megvetette lábát, fejszéjét két maro kra fogta. Rónin felkészült, hogy varázsoljon, és biztos volt benne, hogy ugyana zokkal a támadókkal futottak össze, akik el ıször elfogták ıt és Krázust. Ami Malfuriont illeti, ı teljesen összezavarodott a tárna-, dók váratlan megjelenését ıl. Felemelte egyik kezét egy varázslat el ıkészítéséhez, de habozott megtámadni a saját fajtáját. Az éjtünde bizonytalanságát látva, Rónin is visszaf ogta magát. A következ ı pillanatban mágikus energiából sz ıtt, vörös ködlepel borult rájuk; az ember úgy érezte, izmai megdermednek és ereje elhagyja. Nem b írt megmozdulni, semmi mást nem tehetett, csak figyelte az eseményeket. - Remek munka, fiú - jegyezte meg egy parancsolásho z szokott hang. - Ezt a bestiát kerestük, és nem kétséges, hogy ezek segíte tték a szökését! Valaki válaszolt, de túl halkan ahhoz, hogy Rónin m egértse szavait. Egy csapat lovas léptetett be a katonák köré- i be, ketten csi llámló smaragddal díszített botot hordoztak.' Élükön szakállas éjtünde közelede tt, aki valószín őleg a rang-i: id ıs parancsnok lehetett. Mellette pedig... Rónin szeme elkerekedett. Erre még elgyengített, me gbénított állapotában is képes volt, bár korántsem fejezhette ki vele mérhet etlen döbbenetét, amelyet a parancsnok mellett lovagoló alak váltott ki bel ıle. Az öltözéke másmilyen volt, és hátul összefogva hordta haját, de a komor arc Ma lfurion vonásainak tökéletes mása volt. < annorot elégedett volt, és akkor Xaviosz is elégede tt volt. - Akkor így megfelel ı lesz majd? - kérdezte az éjtünde a mennyei parancs noktól. Oly sok minden függött attól, hogy a dolgok a terv szerint haladjanak. Mannorot bólintott súlyos, agyaras fejével. Kicsit kinyújtóztatta szárnyait, azután elégedetten visszahúzta azokat. -Igen, remek . Sargeras elégedett lesz. Sargeras. A mennyei parancsnok ismét kimondta a Leg nagyszer őbb igaz nevét. Xaviosz mesterséges tekintete lángolt, ahogy gondol atban ízlelgette a szót. Sargeras. - Amint a varázs a helyére kerül, folytatjuk a munk át a kapuval. El ıbb á sereg j ı, azután, ha mindent elrendeztünk, maga a nagyúr is át kíván lépni. Hakar lépett be, alázatosan féltérdre ereszkedett M annorot el ıtt: - Bocsánat a zavarásért, de a vadászaim egyike visszatért. - Csak az egyik? - Úgy t őnik. 301 m. - Es mit tudtál meg t ıle? - Mannorot az Idomár fölé hajolt, amit ıl az amúgy is alázatosabbá vált Hakar, mintha ösz-szement volna. - Fellelték az egyiket azok közül, akikr ıl az uraság beszélt. Volt velük egy éj tünde, és belebotlottak egy nagyobb hatalomba is. E gy sokkalta nagyobb hatalomba, mint amivel még megbirkózhattak volna.

Mannorot most el ıször mutatott némi bizonytalanságot. Xaviosz megjeg yezte magának a dolgot, közben azon t őnıdött, hogy mi nyugtalaníthat egy ilyen csodálatos teremtményt. - Nem... Hakar megrázta a fejét: - Úgy vélem, nem. Talán a h atalma egy isten érintését hordozza. Talán egy hátrahagyott ırz ı lehet. i Azok ketten valami jelent ıségteljes dologról beszéltek, de a f ıtanácsosnak fogalma sem volt, hogy mir ıl. Vállalta a kockázatot és közbekérdezett: - Van leírás err ıl az utóbbiról? - Van - válaszolta Hakar és el ıretartotta egyik kezét, tenyérrel felfelé. Felette pöttöm emlékkép kelt életre. Nehézkesen moz gott, gyakran elhomályosodott, de el ıbb részletekben, majd teljesen is megmutatta azt, a kir ıl szó volt: -Egy ördögkutya szemén keresztül. Valamif éle agancsos keveréklény. Xaviosz dermedten állt, és azt mormolta: - Igaz hát a legenda. Az erd ık ura valóban létezik. - Ismered ezt a lényt? - kérdezte Mannorot. A f ıtanácsos lerázta magáról a döbbenet béklyóit: - Az ısi mítoszokban szerepel az erd ık ura, a félisten Khenariosz,, akire teljességgel illik ez a leírás. Azt beszélik, a Hol danyaí gyermekének született. 302 I - Ennyi elég is - szakította félbe Mannorot egy zor d mosoly kíséretében. - Elintézzük. - Hakarhoz fordult, és parancsot adott: — Mutasd a többieket! Az Idomár azonnal engedelmeskedett, és egy zöld b ır ő harcost mutatott egy fiatal éj tünde és egy különös, lángvörös hajú alak kísére tében, aki egyszer ő talárt viselt. - Különös társaság -jegyezte meg Xaviosz. Mannorot bólintott. - A harcos ígéretesnek t őnik. Szívesen látnék többet is a fajtájából, hogy megismerjem a lehet ıségeket. - Egy ilyen bestia? Na nem! Torzabb, mint egy törp! A szárnyas alak nem szállt vitába, inkább az újrajá tszott emlékképeket figyelte. - Cingár alak, óvatos tekintettel. Mágikus teremtmé ny, úgy vélem. Nem áll túl messze az éjtündékt ıl - egy intéssel a kancellárba fojtotta az ellenkez ést —, de mégsem az. - Otthagyva Hakar képeit a hüll ıszer ő test megindult, és sétálva t őnıdött a látottakon. - Küldjünk rájuk több kutyát - javasolta az Idomár. - De felgár támogatással. Fogják el ıket! - Elfogni? - visszhangozta Xaviosz és Hakar egyform án. A mélyen ül ı szemek elkeskenyedtek: - Tanulmányoznunk kell ıket. Meg kell ismernünk a gyengéiket és erejüket arra az esetre, ha többen is lennének. - Tudjuk nélkülözni a harcosokat? - vetette ellen az Idomár.

- Hamarosan sokkal többen lesznek. Éjtünde uram! Az El ıkel ık felkészültek a folytatásra? Xaviosz végignézett az egybegy őlt varázslókon és bólintott: - Készen állnak, hogy mindent megtegyenek álmaink dics ı beteljesítése, a világ megtisztítása érdekében, és hogy... 303 - A világ meg lesz tisztítva, éjtünde uram, biztos lehetsz benne. - Mannorot az Idomárra nézett: - Rád bízom a vadászatot, Hakar. N e hibázz még egyszer! Amaz mély meghajlás kíséretében hátrált ki a teremb ıl. - És most, éjtünde uram - a hatalmas lény a padlóba vésett mintázat és a felette lebeg ı kapu felé fordult -, kezdjük el néped jöv ıjének formálását. - Mannorot szárnyai megrebbentek, ahogy mindig, mikor t őnıdni látszott valamin. -Olyan jöv ıt kaptok, ígérem, amilyent álmaitokban sem képzelte tek el. Halálszárny fennen repült, és tüzet lehelt maga kör é. Si* kolyok harsantak mindenfel ıl, de Krázus nem lelte a segítségért kiáltókat. Csa pdába esett, pöttöm halandó alakjában,; és a lángoló földön vonaglott, mint egy mezei patkány. Próbált kitérni a lángnyelvek el ıl, és próbált a könyörgök segít- í ségére sietni. Hirtelen sötét árny borult rá, és fentr ıl mennydörg ı hang szólt: - Lássuk csak! Ez meg miféle morzsácska? Hatalmas, nála kétszerte nagyobb karmok fogták körü l és ejtették csapdába. A legapróbb er ıfeszítés nélkül emelték a magasba, fel az égbe, és fordították szembe Halálszárny rosszindulatú pofájával. - A, csak egy kis elöregedett sárkányhús! Korialstr asz! Túl sokat sürgöl ıdtél a kisebb fajok körül! Magadra vetted a gyengéiket! Krázus varázsolni próbált, de ajkai közül nem szava k, hanem apró denevérek szálltak ki. Halálszárny beszippan-' totta ıket. A fekete behemót nyelt egyet. - Nem komoly fe-nyegetés. Kétlem, hogy többet is tuds z mutatni. De nem 304 számít, már úgyis véged, mindegy, ki intéz el! - ki tátotta száját, és fölé emelte a kapálózó alakot. - Már úgyis hasznavehetet len vagy! A karmok eleresztették, és Krázus belezuhant a feke te sárkány hatalmas szájába. Halálszárny és a lángoló táj elt őnt a szeme el ıl. Hirtelen homokot hordozó, rémiszt ı forgószélben találta magát, ott lebegett a közepén , és körötte a szél egyre er ıszakosabban kavargott. El ıtte sárkányfej formálódott ki a homokból. Krázus el ıször azt hitte, a fekete szörnyeteg követte, nehogy elmenekülhessen. De megjelent egy újabb, ugyanolyan fej, majd még eg y és még egy, végül egy egész horda vette körül. - Korialstraaaasz... - nyögtek fel egyszerre, újra és újra: - Korialstraaaasz... Addigra már felfedezte a különbséget Halálszárny po fája és az el ıtte megjelen ı sárkányfejek között. Nozdormu? - Kiterjedtüüüünk... mindenkoooorraaaa! - Ennyit si került kinyögnie az Id ıtlennek. - Mindeeeent látuuuunk...

Krázus várt, megértve, hogy Nozdormu egyszerre csak annyit mond, amennyi erejéb ıl telik. - Mindeeeen a semmibeeee vezeeeet! Mindeeeen... A semmibe? Mire gondolhat? Talán azt akarja mondani , hogy amit ıl annyira tartott, végül eljött, és tetteikkel eltörölték a j övıt? - ...kivéveeee egyeeeet... Egy lehet ıség? Krázus belekapaszkodott a pöttöm reménysugárba : - Mondd el! Mi az a lehet ıség? Mit tegyek? Válaszképpen a sárkányfejek megváltoztak. A hosszú orrok összenyomódtak, a fejek emberibbé váltak - avagy még inkább hasonlítottak e gy tündére! Egy éj tünde? 305 Vajon tartania kell t ıle, vagy kutassa fel inkább? Próbálta megkérdezni, de a vihar hirtelen feler ısödött és elsöpörte az arcokat, vadul szórta a homo kot. Krázus próbált védekezni valamiképpen, de a homoksz emek feltépték öltözékét és bırébe, húsába martak. Sikoltva kapálózott, észveszej t ı fájdalom rágta minden idegszálát, felriasztotta... Felült, szája még mindig néma sikolyra nyílt, de a fájdalom csupán képzet volt, lázálom, melynek halovány árnyékát tompán érezte mé g tagjaiban. - Magához tért, királyn ım - szólt felette egy mély, aggodalommal telt hang. Krázus tudata csak lassan fordult vissza a valóságh oz. A Halálszárnyról szóló rémálom és a látomás az Id ıtlenr ıl még mindig a fejében kavargott, de legalább annyira össze bírta szedni magát, hogy felismerje a körötte lév ı dolgokat. A tojásfészekben volt, ahol el ıször beszélt Alexstraszával. Az Élet forrása ott magasodott felette, és aggódó tekintettel nézett le rá. Jobbján önmaga fiatalabb énje állt, és vonásairól hasonló tör ıdést lehetett leolvasni. - Kipihented magad? - kérdezte Alexstrasza halkan. Krázus ezúttal elhatározta, hogy mindent elmond, fü ggetlenül a következményekt ıl. Nozdormu rémiszt ı szavai azt sugallták, hogy a jöv ıbe vezet ı út már amúgy is le van zárva. Mennyivel okozhat nag yobb bajt, ha beszél Neltharion ırültségér ıl és jöv ıbeli szörny őséges tetteir ıl? De amint ismét szólni próbált a dologról, szédülés fogta el. Csak annyit tehetett, hogy megpróbált eszméleténél maradni. - Korai még - figyelmeztette Alexstrasza. - Pihené sre van szükséged. Többre volt szüksége annál. Sokkal többre. Arra vol t szüksége, hogy Neltharion gonosz varázslatát levegyék róla, de nyilvánvalóan egyik megtestesülés sem vette észre, hogy 306 állapotát mágia okozta. A fekete, minden korszaka k özül Halálszárnyként volt a leggonoszabb és legravaszabb. Minthogy a sárkánnyal kapcsolatosan mit sem tehetet t, Krázus úgy döntött, inkább az éj tündével foglalkozik, akit Nozdormu próbált m egmutatni neki. Emlékezetébe idézte azokat, akik elfogták ıt és Rónint, de mind máshogy nézett ki.

- Milyen messze vagyunk az éjtündék földjét ıl? - kérdezte Krázus, azután meglepetten érintette meg ajkait, amikor rádöbbent, hogy baj nélkül ki tudta ejteni a szavakat. Úgy t őnt, Neltharion rontása csak vele és tetteivel kapcsolatosan hatott. - Egészen hamar elvihetünk oda - válaszolta párja. - De mir ıl akartál beszélni? - Ez... ez is összefügg vele, de változnak a dolgok . Azt hiszem... úgy hiszem, az imént kapcsolatba léptem az Id ıtlennel, és megpróbált elmondani valamit. Fiatalabb önmaga ezt már túl soknak találta: - Rémá lmaid voltak, látomásaid! Hallottuk, hogy többször is felnyögsz. Kétlem, hogy az Id ı Fejedelme felkeresett volna. Alexstra-szát talán, de téged! - Nem! - állt mellé a vörös királyn ı. - Hiszem, hogy igazat mond, Korialstrasz. Ha szerinte Nozdormu megérintette az elméjét, akkor feltételezem, hogy tényeket állít. - Meghajlom bölcsességed el ıtt, szerelmem. - El kell mennem az éjtündékhez - bizonygatta Krázu s. Korialstrasz közelében és Neltharion kétszín őséget feledve, állapota igen gyorsan javult. - Meg kell keresnem egyiküket. Csak remélhetem, hogy még nem k éstem el. A n ıstény leviatán félrebillentette fejét, tekintete Kr ázu-sct kereste. - Amit elmondtál, az még mindig igaz? Az egész történeted? 307 - Igen, igaz. De attól tartok, tovább is van még. A sárkányoknak, minden sárkánynak küzdenie kell majd. - De Nozdormu távollétében nem dönthetünk. A többie k semmiben sem tudnak megegyezni. - Meg kell gy ıznöd ıket, hogy ez egyszer felejtsék el a hagyományt! - K rázus talpra küzdötte magát. - A világ további léte és me gsemmisülése között egyedül a sárkányok állnak! - És folytatásképpen elmondott mi ndent, amire a Lángoló Légióval kapcsolatosan vissza tudott emlékezni. A sárkánykirályn ı és hitvese végighallgatták a véres borzalmakról, a rombolásról és a lelketlen gonoszságról szóló meséket. Még a ké t sárkány is megborzongott a kegyetlenségek felsorolásától. Mire befejezte, Kráz us már több mint eleget mondott ahhoz, hogy hallgatósága megértse félelmeit . De Alexstrasza továbbra is ezt válaszolta: - Lehet, hogy még így sem tudják majd elhatározni magukat. Figyeljük a világot, de mindig is hagytuk, hogy a fiatalabb fajok alakítsák. Még Neltharion is, aki pedig maga a Föld İrz ıje, még ı is eszerint cselekszik. Krázust égette a vágy, hogy beszéljen Halálszárnyró l, de már a gondolattól is megszédült. Végül vonakodva bólintott és így válasz olt: - Tudom, hogy megteszed, amit kell. - És te is mindig véghezviszed szándékaidat. Menj e l ahhoz az éj tündéhez és keresd meg a válaszaidat, ha úgy gondolod, hogy ez segít. - Hitvesére nézett. Rövid t őnıdés után még hozzátette: - Megkérlek, hogy menj vel e, Korialstrasz! Megteszed a kedvemért? A hím tisztelettudóan lehajtotta fejét: - Ha ezt kí vánod! Örömmel engedelmeskedem.

308 - Arra is megkérlek, hogy kövesd a tanácsait, kedve sem. Bízz bennem, mikor azt mondom, hogy bölcsessége értékes számodra. Hüll ıszer ő vonásaiból nem lehetett kiolvasni, hogy Ko-rialstr asz elhitte e szavakat vagy sem, de végül bólintott. - Leszállt az éj - mondta Alexstrasza. - Megvárod a napkeltét? A sárkánymágus megrázta fejét: - Már így is túl sok at késlekedtem. Valaha régen a Hollócs ır klánnév els ı visel ıje felnézett a hatalmas gránitalakzatra a magas és fenyeget ıen komor hegyen. Megjegyezte bajtársának, hogy az az alakzat menynyire hasonlít egy taktikai játék, a sakk egyik figurájára, mégpedig a fekete bástyára. A gránittöm b körül folytonosan fekete madarak köröztek, még rá is fészkeltek, ami azt mut atta, hogy a hely különleges, hatalommal telt. Több nemzedék során - és az éj tündék élete hosszab b, mint a legtöbb faj tagjaié - a Hollócs ır-vérvonal munkásai egyre csak vájták és vájták a k övet, hogy olyan er ıdöt hozzanak létre, amilyet az éj tündék még sohase m láttak. A Feketebástya-er ıd, ahogyan ismertté vált, baljós, sötét szimbólumké nt uralkodott a táj felett; urának keze az Éj-tünde Birodalom határain túlra is elért. A második legismertebb és legfontosabbnak tartott építmény vo lt a Birodalomban - a palotát tekintették a mindenkori legels ınek. Amikor az éj tündék és a törpök viszálya eldurvult, a Feketebástya-er ıd billentette a mérleget a sötétebb b ır őek javára. Az uralkodói család kinyilvánította tiszteletét a H ollócs ır-klán iránt, és a két nagy ház vére hamarosan elke- 309 veredett. Ha az El ıkel ık bárkire is féltékenyek voltak Azshara alattvalói közül, az csak az ébenfekete er ıd ura lehetett. Az építmény fels ı emeletein ablakokat is vájtak a k ıbe, de az egyetlen megközelíthet ı bejáratot az a hatalmas, kétszárnyú vaskapu jelent ette, amely nem az er ıd tövében, hanem lentebb, a hegyoldalban állt. A va skos kapuszárnyakat mindig bezárták, és er ıs ırizet alatt tartották. Csak egy bolond próbálna engedély nélkül bejutni. Ám Hollócs ır nagyúr közeledtére a kapuk készségesen kinyíltak. Természetesen, a kíséretében érkez ı három fogoly is beléphetett, és egyikük ismerte an nyira a Feketebástyaer ıd történetét, hogy végleg elkomorodjon. Malfurion s ohasem gondolta, hogy egyszer belép a sötét építménybe, kü lönösen nem ilyen körülmények között. Azt pedig elképzelni sem tudta, hogy miként törhetett a vesztére éppen az ikertestvére. Útközben megtudta, hogy Illidan va lamiképpen szövetkezett az er ıd urával, és képes volt megérezni Rónin varázslatán ak energiáit. Malfurion testvére és egy jelent ısebb fegyveres er ıt képvisel ı csapat kíséretében az éjtünde parancsnok kilovagolt, eltökélten, hogy fog lyokkal tér vissza. Legjobban Brox elfogásának örült, és igencsak meglep ıdött Illidan ikertestvére láttán. Egy ötszöglet ő terembe vezették be ıket, melynek minden sarkában csillámló smaragdkristályok szolgáltak fényforrásként. Hollóc sır a rabokat méregette átható tekintetével. A parancsnok leült egy magas t ámlájú székre, melyet az er ıd kövéb ıl faragtak ki és emelvényen állt; így a nemes ülve is lefelé nézhetett. A falak mentén felfegyverzett katonák álltak, mások pedig Malfuriont és társait vették körbe. Hollócs ır mellett fi' tisztjei sorakoztak fel kétoldalt, mindegyikük a karján t

310 totta a sisakját, katonásan. Közvetlenül a nemes jo bb oldalán Illidan várakozott. Szintén jelen volt a Hold ırség két magas rangú tagja. İk sietve csatlakoztak a kihallgatáshoz, minthogy szinte ugyanakkor érkeztek , amikor Hollócs ır a kapuhoz vonult foglyaival. A suramari rend szintén érzékelt e Rónin varázslatának energiáit. Kémeik jelentést tettek Hollócs ır csapatának érkezésér ıl, még miel ıtt kiküldték volna keres ıiket, saját felderít ıiket. A mágiatudók nem örültek a nemes közbelépésének, ahogyan Illidan jelenlétének sem, aki a szemükben felszenteletlen, tehát törvénytelen használónak szá mított. - Hollócs ır nagyuram, újfent meg kell kérjelek - kezdte a vék onyabb, id ısebb hold ır, egy fontoskodó alak, valamiféle Latosziosz -, ho gy add át ezeket a külvilágiakat, és akkor megfelel ıen kikérdezhetjük ıket! - A vadabbik már volt nálatok, de nem csupán nem já rtatok sikerrel, el is veszítettétek. Most én következem. így valamivel rö videbb és egyszer őbb is a dolog. - A nemes visszafordult a három fogolyhoz: - Úgy vélem, több is van itt, mint ami a felszínen látszik. T ıled akarom hallani, Illidan! Az ifjú varázsló láthatóan igen kényelmetlenül érez te magát, de határozott hangon válaszolt: - Igen, nagyuram, valóban a testv érem. - Ez legalább olyan nyilvánvaló, mint hogy éjszaka van vagy nappal! - mondta Hollócs ır fenyeget ıen h ővös nyugalommal, közben Malfuriont nézte. - Hallott am már rólad, fiú, ahogy a testvéredr ıl is. Malfurionnak hívnak, ugye? - Igen, nagyuram. - Te szöktetted meg ezt a teremtményt? - Igen, én. 311 A parancsnok el ıred ılt ültében: - És ugye van rá valami l igen jó okod? Olyasmi, ami lehet ıvé teszi, hogy ne vádol- j jalak hazaárulással? - Kétlem, hogy hinne nekem, nagyuram. - Ó, én sok mindent hajlandó vagyok elhinni, fiam - válaszolt Hollócs ır még mindig az iménti higgadtsággal, és hátrad ılve simogatni kezdte szakállát -, amit becsülettel mondanak el nekem. Szóval? - Nos... - Van más választása? El ıbb vagy utóbb, ilyen vagy olyan módon, úgyis kihúzzák bel ıle az igazságot. - j Meg próbálom elmondani. ; Elmesélte, hogy Khenariosz keze alatt tanult, és ez zel már- ' is kételked ı homlokráncolást váltott ki a hallgatósága egy ré- { széb ıl. Elbeszélte visszatér ı rémálmait, és elmagyarázta, ' hogy a félisten miké nt értelmezte azokat, illetve miként segí- ;j tette hozzá, hogy s aját szemével lássa az álmok világát. Vé- $ gül elbeszélte azt is, miféle nyugta lanító dolgokat látott Zin- 1 Azshari körül, ahová nem is önszántából érkezett me g. Meg- | hallgatták azt is, amit magáról a Forrásról mondott, melyet a | palota varázslói - szerinte - felkavartak gondatlanságukkal. " Lefestette a nemes nek, a hold ıröknek és a többieknek a to- ■ rony képét, és hogy mit érzett; mi folyhat odabent .

Csupán egyetlen dolgot nem említett, feltételezve, hogy azonnal hitelét veszítené: Azshara királyn ı meggyanúsítá-sáról szándékosan nem ejtett szót. Hollócs ır nem tett megjegyzést a történetre, ehelyett a hol dırökre nézett: - A rend felfedezett bármiféle zavart? Az id ısebb varázsló válaszolt: - A Forrás nyugtalanabb a megszokottnál, és igen, ez lehet helytelen használat eredménye. Nem figyelt ünk fel semmi hasonló tevékenységre Zin-Azshari környékén, de egy ilyen h ihetetlen képzelgés 1 miatt... ■ 312 - Valóban hihetetlen. - A szakállas parancsnok Illi danra nézett: - Mit tudnál mondani a testvéredr ıl? - Nem álmodozó fajta - közben nem nézett Malfurionr a -, de hogy ez a története igaz-e vagy sem... - Csakugyan kétséges. Mindenesetre nem zárnám ki a lehet ıséget, hogy Xaviosz nagyúr és az El ıkel ık, valami ördöngösségbe fogtak, Azshara tudtán kívü l. Sokszor tesznek úgy, mintha a királyn ı az ı személyes tulajdonuk lenne, akihez senki másnak nincs joga közelíteni. Ezeket az állításokat még a hold ırök is bólintással nyugtázták. A f ıtanácsos és az Azshara körül lév ık önteltsége, közismert volt. - Ha szólhatok, nagyuram! - vetette közbe Latoszios z. -Amint itt elrendeztük a dolgokat, üzenetet küldenék rendünk vezet ıinek. İk könnyedén kivizsgálhatják az El ıkel ık tevékenységét. - Érdekelne, miféle eredményre jutnak. A történeted , ifjú Malfurion, megmagyarázza cselekedeteid egy részét - feltételez ve, hogy javarészben igaz. De még mindig nem értem, miként illik bele néped egy f oglyának kiszabadítása, ami egyenl ı a hazaárulással. - Talán én könnyebben válaszolhatok - szólt közbe v áratlanul Rónin. Malfurion nem volt benne biztos, hogy jó dolog hagy ni a külvilágit beszélni. Az éjtündék sohasem voltak megértoek más fajokkal szem ben, és bár Rónin nagyjából hasonlított rájuk, mégsem tartozott közéjük. Ámde H ollócs ır jelezte, hogy meg akarja hallgatni, még ha figyelembe nem is veszi; h anyagul intett a mágusnak, hogy folytassa. - Az én földemen, nem messze az övét ıl - magyarázta az ork felé biccentve -, különös, mágikus rendellenesség jelent meg. Az én n épem engem küldött, és az övé ıt küldte, 313 hogy megvizsgáljuk. Népeink egymástól függetlenül f edezték fel a rendellenességet, külön-külön értünk oda, és mindke tt ınket beszippantott. Ide kerültünk a ti földetekre, én az J egyik helyre, és ı a másikra. - És hogyan jön ehhez az ifjú Malfurion? - Úgy hiszi - akárcsak én -, hogy a rendellenessége t az említett varázsmunka okozza.

- Ez már lehetne riadalom oka - vetette közbe az id ısebb hold ır kétked ın. - De ez a zöld b ır ő teremtmény nem olyannak látszik, akit mágikus rend ellenességek vizsgálatára küldenek. - A hadf ınök parancsot ad, és én megyek - vágott visszf < ■ Brox, egy kihívó mordulás kíséretében. - Mentem. - Nem beszélhetek az orkok nevében - válaszolt Róni n isj -, de jómagam beavatott vagyok az efféle tudományokban,' Az éjtündékét ıl olyannyira különböz ı külseje alapján a' hold ırök eddig nem tekintették Rónint a m ővészetük ismer ı jenek, és elkerekedett szemmel néztek rá. Egy gyors mozdu lat és hallgatással telt rövid szün et után, a két varázsló egyel* ért ın bólintott. Malfurion rájött, hogy bár továbbra se m tuoV jak beazonosítani Rónin fajtáját, felismerték benne a m águst. - Lehet, hogy öregszem, de hajlok rá, hogy elhiggye m mindezt. - Hollócs ır nagyúr megjegyzésének hallatán a tisztek némelyike felhúzt a szemöldökét, és Malfurionon a megkönnyebbülés hulláma söpört végig. Ha a paranc snok elfogadja a történetüket... - Mi viszont határozatlanok maradtunk -jelentette k i La-tosziosz. - Az ilyesmit nem lehet a hitre alapozni. Bels ı vallatásra van szükség! A nemes kérd ın nézett: - Mondtam én mást? Csettintett ujjaival é s az ırök szorosan megragadták Mai-' furion karjait, úgy vitt ék közelebb az emelvényhez. 314 - Most pedig szeretném próbára tenni a hitemet, mel yet új varázslómba helyeztem. Illidan! Meg kell bizonyosodnunk a teljes igazságró l, bármilyen kellemetlennek t őnik is ez neked! Bízom benne, hogy be tudod bizonyí tani a testvéred igazát! Az ifjú éj tünde nyelt egyet, azután Malfurion mögé nézett. - Én megbízom testvérem szavában, de a fehér b ır ő teremtményr ıl már nem mondhatom el ugyanezt, nagyuram. Illidan próbálta elkerülni, hogy hatalmát testvérén kelljen próbálgatnia. Bár Malfurion értékelte ezt a tör ıdést, nem tetszett neki az ötlet, hogy Brox vagy Rónin szenvedjen helyette. - Parancsnok! Ez nevetséges! -Az id ısebb varázsló odavonult az emelvényhez, közben lenéz ı pillantásokat vetett Illidanra. - Egy felszentelet len varázshasználónak a saját testvérét kell kikérdezni e? Minden eredmény csak gyanús lehet! - Malfurion felé fordult, ezüstszín t ekintete fenyeget ıen villant. - Az uralmunk hajnalán lefektetett törvények értelm ében, a Hold ırségre száll a mágikus ügyek kivizsgálásának minden joga és felel ıssége! Még el ıbbre lépett, és már karnyújtásnyi távolságba ért a fogolyhoz. Malfurion próbálta nem kimutatni nyugtalanságát. A Feketebást ya-er ıd fizikai veszélyeivel szemben még bízott druida képességeiben, hogy megse gítik a túlélésben, azonban egy varázsló turkálása az elméjében, teljesen készü letlenül érte. Az ilyesfajta kikérdezés sértetlenül hagyja a testét, de elméjét olyannyira összetörheti, hogy sosem gyógyul fel. Illidan szinte leugrott az emelvényr ıl: - Én fogom kihallgatni a testvéremet, nagyuram! Bármire is készült Illidan, Malfurion gyanította, h ogy sokkal óvatosabb lesz, mint a hold ır, aki csak válaszokat akart. Malfurion a nemesre n ézett azt

remélve, hogy elfogadja Illidan felajánlását. A Fek etebástya-er ıd ura azonban csak hát- 315 rád ılt és annyit mondott: - Betartjuk a törvényeket. A tiéd, hold ır, de csak ha itt és most kikérdezed. - Elfogadom a feltételt. - Vedd figyelembe munkád végzése közepette, hogy ta lán igazat mondhatott! Malfurion sejtette, hogy ez volt a legtöbb, amit Ho llócs ır megtehetett az elméje épségéért. A nemes els ısorban a Birodalom védelmez ıje volt, és ha e szent cél érdekében fel kellett áldoznia egy testet vagy egy elmét, akkor meghozta ezt az áldozatot. - Kiderül az igazság. - A varázsló csak ennyit vála szolt. Parancsot adott az ıröknek: - Tartsátok egyenesen a fejét! A vértesek egyike megragadta Malfurion haját, és a taláros varázstudó odanyúlt, mutatóujjait kétoldalt a fogoly halántékára tette. Malfurion testén rángás futott végig, és biztos vol t benne, hogy felsikoltott, bár már semmit sem érzett, csupán halványan volt tu datában mindannak, ami a testével történt. Gondolatai kavarogtak, a régi eml ékek kéretlenül bukkan-,, tak a felszínre, majd visszasüppedtek a feledés mélység ei-j be. Elméjében egyre er ıteljesebb örvény kavargott, a káosz fokozódott, és úgy érezte, mintha karmos kéz tépkedné fel a tudatába ragadt emlékképeket. Ne küzdj ellenem! parancsolta egy szigorú hang, tal án Latosziosz hangjára hasonlított. Engedd el titkaidat, és mindenkinekjót teszel! Malfurion szerette volna odaadni mindenét, amije cs ak volt, de nem tudta, hogyan tegye. Akarva-akaratlan próbált meditációba révedni , hogy kizárja a kaotikus örvénylést, de csupán félsikert ért el. Egyszer fel bukkant mindaz, amit már elmondott vallatóinak; próbálta megragadni és el ırelökni ezt a gondolatsort. Azshara feltételezett kétszín őséget to- 316 vábbra is rejtegetni kívánta; ha ebbéli gyanakvása kiszivárog, akkor még hiteltelenebbé válik, nem kizárt, hogy épel-méj őségét kérd ıjelezik meg. Azután ugyanolyan hirtelen, ahogy behatolt az elméj ébe, a kutakodó varázslat semmivé foszlott. Nem húzódott visz-sza, nem halván yodott el, hanem egyik pillanatról a másikra elt őnt. Malfurion lábai összecsuklottak, ha az ırök nem tartották volna meg, biztosan elesik. Fokozatosan tudatára ébredt, hogy kiáltásokat hall, némelyikben hitetlenkedés, másokban megrökönyödés csendült. Talán az id ısebbik hold ır hangja t őnt a leger ıteljesebbnek, ám ı csupáncsak szitkozódott. - Az nem lehet! - kiáltott valaki. - A királyn ı biztosan nem tenne ilyesmit! - Soha! Malfurion hagyta, hogy legrosszabb félelme eluralko djék rajta. Csendben átkozta gyenge akaratát. Elárulta önmagát, elárulta Khenari osz tanításait. - Inkább az El ıkel ık! Csak Xaviosz m őve lehet! - kiáltotta egy másik hang.

- Gonosztettet követ el a saját fajtája ellen! - ér tett egyet az el ızı hang. Mir ıl beszélnek? Bár elméje még nem kívánt elnyugodni, s gondolatai észveszt ı módon kavarogtak, Malfurion bizonyos volt benne, ho gy valami nincs rendben a többiek véleménye körül. Mindenki túl izgatott volt , túlreagálták egyszer ő, ám logikus hitét. İ csak egyetlen rang és cím nélkül való éjtünde volt , miként válthatott hát ki ilyen pánikszer ő zajt, az ı puszta gyanúsítgatása? - Hadd nézzem, mi van vele! - szólt egy ismer ıs hang. Malfurion érezte, hogy az ırök átadják valakinek, aki óvatosan lefektette a fö ldre. 317 Egy kez fogta meg az állat, elfordította a fejét. A tekintetét borító homályon keresztül Malfurion a testvére arcát látta. - Miért nem adtad fel azonnal? - mormolta Illidan. - Két óra! Eszednél vagy még egyáltalán? - Két... óra...? Választ nem kapott, de Illidan megkönnyebbülten fúj t * egyet: - Szent Elun! Miután kiköpted azt az ostobaságot a l királyn ır ıl, a vén bolond úgy döntött, hogy kitép mindent az elmédb ıl, mindegy mibe kerül! Ha a varázslata nem omlott volna hirtelen össze, lehet, hogy csak egy üres tes tet hagyott volna bel ıled! Elveszítettek három rendtagot, és téged vádolnak em iatt! - Ö... összeomlott? - Értelmetlennek t őnt az állítás. Mai- •' furion vallatója rangos f ıvarázsló volt. - Minden varázslatuk szertefoszlott! - állította Il lidan. -Miután az els ı összeomlott, megpróbálkozott egy másodikkal, és ami kor az sem m őködött, a társa nekiállt egy harmadiknak, de semmit sem sikerült lé trehozniuk! Malfurion még mindig nem értette. Ikertestvére szav ai; azt sugalmazták, hogy mindkét jelenlév ı hold ır elveszítette a hatalmát. - Nem tudnak varázsolni? - Nem... és valójában én sem érzem magamban a hatal mat... - Odahajolt Malfurion füléhez. - Talán még maradt valamennyi er ım, de nem sok. Mintha elvágtak volna a Forrástól! A z őrzavar egyre növekedett. Hallották, ahogy Hollócs ır megkérdi a hold ıröket, kapcsolatban állnak-e még a rend-' testvéreikkel. A z egyik varázsló válasza szerint az állandóan fenntartott kapcsolat ezúttal megszakadt. A nemes ez-; után a saját híveit ıl kérdezgette, hogy maradt-e valamelyikükben némi e r ı, legyen az bármily kicsiny. 318 Senki sem válaszolt igenl ın. - Elkezd ıdött... - suttogta Malfurion anélkül, hogy végiggon dolta volna a szó jelentését. - Hmm? - Ikertestvére összehúzta a szemöldökét. - M icsoda? Mi kezd ıdött el? De Malfurion elnézett Illidan mellett, emlékei közü l el ıbukkant a Forrás és a torony között feszül ı, er ıszakos energiák képe. Hirtelen megértette, hogy az óvatlan varázshasználat micsoda következményekkel j árt és járhat még, a palota falain kívül lev ıkre.

- Nem tudtam... - mondta végül testvérének. - Bár t udtam volna... - Illidan mögött felbukkant Brox és Rónin aggódó arca. Akár m egértették az eseményeket, mint ı, akár nem, mintha vonásaikra ugyanaz a félelem ült volna ki, mint amelyet ı érzett. - Elkezd ıdött... Az éjtündék birodalmában mindenütt, szerte Kalimdor kontinensén, még ezrek fedezték fel a veszteséget. A Forrással fennálló ka pcsolatuk megsz őnt, az oly könnyedén pocsékolható, kimeríthetetlen hatalom, me lyet mindennap, már szinte teljes természetességgel használtak - elt őnt. Riadalom kélt és hamarosan pánikká változott; mintha valaki ellopta volna a holdat. A palotához legközelebb él ık, persze, rögtön a királyn ıhöz fordultak, Azsharától kértek volna útmutatást, azonban a rácsos kapuk zár va maradtak el ıttük. Egyre nagyobb és nagyobb számban gyülekeztek, odafent az ırök merev arccal bámultak le rájuk, és nemhogy nem mozdultak kaput nyitni, de mé g csak le sem kiáltottak, hogy legalább megnyugtassák a gyorsan növekv ı tömeget. Talán fél éjszaka is eltelhetett így, és a város ap raja-nagyja már a palota körüli tereken gyülekezett. A kapuk végül kinyíltak , és a tömeg beözönlött. Bizonyosak voltak benne, 319 hogy szeretett királyn ıjük végre fogadja ıket, és meghallgatja panaszaikat. Ám a palota hatalmas ajtaján nem Azshara lépett ki. Mi több, ilyen alakokat még soha senki nem látott, nem álmodott, nem is képzelt el, az Éjtünde Birodalomban. A Lángoló Légió megkezdte a tisztogatást. ^ííztxtkxhnt z utazás kezdete óta úgy érezte, mintha szinte telj esen a régi önmaga lenne, els ısorban Korialstrasz közelsége folytán. A sárkány ép p sebesen vitte Khenariosz ligete felé, de még nem jártak elég köze l ahhoz, hogy a félisten felfedezze ıket. Az elhatározás, hogy felkeresi az éjtün-dét, a kit Nozdorrnu mutatott neki, fellelkesítette és eltökéltebbé tett e Krázust - és a hirtelen szédülés olyan váratlanul érte, hogy majdnem alázuh ant. Korialstrasz segített rajta az utolsó pillanatban, de ı maga is különösmód zavarodottnak t őnt. - Jobban vagy? - üvöltött hátra a sárkány. - Igen... összeszedem magam. - Krázus az éjszakai e get bámulta, próbált rájönni arra, hogy mi történhetett. Megtépázott emlékezetéb en kutatott, végül kikövetkeztetett egy lehetséges választ: - Ismered, barátom, az éjtündék f ıvárosát? - Zin-Azsharit? Nagyjából ismerem. - Kanyarodjunk arrafelé. - De a keresést... De Krázus hajthatatlan volt: - Azzal ne tör ıdj! Úgy vélem, most kivételesen fontos, hogy odamenjünk. 321 Fiatalabb énje morgott valamit az orra alatt, de na gy ívben elkanyarodott Zin-Azshari felé. Krázus el ıred ılve bámulta a sötét tájat, a legendás város fényeit

kutatta. Ha emlékezete jól szolgálta - bár ebben má r nem igazán reménykedett - Zin-Azshari volt az éjtünde civilizáció csúcsa, a l egnagyobb város a Birodalomban, s hozzá foghatót azóta sem látott a v ilág. Ezúttal azonban az ısi város szépsége cseppet sem érdekelte, egyedül az fo glalkoztatta, hogy emlékezete szerint Zin-Azshari a Végtelen Forrás mellett állt. Úgy érezte, a Forrás szólítja, magához húzza ıt. Bár a Lángoló Légió els ı megjelenésének helyét nem tudta felidézni, azért el méje elég éles volt ahhoz, hogy egészen pontos következtetéseket vonjon le. Eb ben az id ıszakban a Forrás egyenl ı volt magával a hatalommal, és a hatalom nem csupán a démonok vágyainak tárgya, de ez tette lehet ıvé azt, hogy egyáltalán belépjenek a leigázni kíván t birodalmakba. Hol lehetne könnyebben kaput nyitni a Lángoló Légió számára, ha nem a Végtelen Forrás, a varázsenergiák valaha ismert legnagyobb é s leger ıteljesebb kútja közelében? Fenn szárnyaltak az éjszakai égen, Korialstrasz ala tt elsuhantak a mérföldek. Még így is órák teltek el, mire céljuk közelébe ért ek, értékes órák, melyekre a világnak - Krázus szerint - bizonyosan szüksége let t volna még. Végre a sárkány felkiáltott: - Mindjárt meglátjuk Z in-Azsharit! Mit remélsz a látogatástól? Krázus reményei szerint még semmi különöset nem kel lett volna látniuk, de valamiképpen megérezte, hogy a valóság már túlhalad t azon a ponton, amikor még megfelelhetne vágyainak. Mindezt nehéz lett volna e lmondani társának száguldás közben, így a legrövidebb lehetséges válasz mejj le tt döntött: - Nem tudom. 322 i i Fények jelentek meg elöl, számtalan fény. Krázus de rmedten ült Korialstrasz nyakában. Természetesen az éjtün-dék is kivilágítjá k városaik utcáit, de túl sok fénypont látszott ahhoz képest, hogy éjszakai terem tményekr ıl van szó. Még egy Zin-Azshari méret ő városnak sem kellett volna ennyire fényesnek lenni e. Ahogy közelebb értek Krázus látta, hogy a fény nem fáklyá kból vagy kristályokból érkezik - hanem dühöng ı tüzekt ıl, melyek a tünde f ıvárost dúlták. - Lángol a város! - kiáltott hátra Korialstrasz. - Mi okozhatott ekkora t őzvészt? - Lentebb kell ereszkednünk - mondta Krázus válasz helyett. A vörös sárkány süllyedni kezdett. Több száz lábnyi t süly-lyedtek vitorlázva, és hamarosan kivehet ıvé váltak a részletek. A díszes és színes épületek többsége lángolt, egy részük már össze is omlott. A szépen m egformázott kertek és a hatalmas otthon-fák máglyákká változtak. Az utcákat tetemek sokasága borította. Az éjtündéket kegyetlenül legyilkolták, mindegy vol t, hogy öreg, beteg vagy gyermek került elébük. Sokan csoportokban haltak me g, míg másokon látszott, hogy menekülés közben vadászták le. Zin-Azshari népe mel lett állatok, f ıként éjszablyák hevertek nagy számban. - Háború volt itt talán?! - morogta a szárnyas levi atán. -Nem... nem háború. Ez mészárlás! - Ez a Lángoló Légió m őve - mormolta Krázus, szinte csak magának.

Korialstrasz a városközpont felé kanyarodott. Külön ösképpen a kár egyre kisebb volt, ahogyan beljebb haladtak, mi több, maga a pal ota és a körötte álló, fallal körülvett épületek érintetlennek t őntek. 323 - Mit tudsz azokról a részekr ıl? - kérdezte Krázus a hátasától. - Keveset. Azt hiszem, a palotához csatolt épületek , az El ıkel ık otthonai. İk az éjtünde társadalom legmegbecsültebb tagjai, minthog y mindegyikük Azshara királyn ı szolgálatában áll. - Tegyünk egy kört! Korialstrasz egyetért ın engedelmeskedett. A környéket tanulmányozva Krázu s gyanúja beigazolódott: a méltóságos El ıkel ık szállásai közül egyetlen egy sem sérült meg. - Mozgást látok északnyugaton! - Repülj oda! Gyorsan! - De minthogy Korialstrasz m aga is válaszokra vágyott, Krázusnak nem kellett sürgetnie társát. Ez nem megl epı, hiszen egy és ugyanazon lélek voltak, két külön testben. Hamarosan Krázus is meglátta, amit a sárkány az imé nt felfedezett. Hullámszer ő mozgás, mintha sáskák hada lenne, haladt végig a vá roson. Korialstrasz még lejjebb ereszkedett, hogy jobban lássák az egyes al akokat. A Lángoló Légió töretlen lendülettel vonult végig a z éj tündék f ıvárosán, és útközben semmit sem hagyott érintetlenül. A démonok még a falakat is ledöntötték. Ott voltak a magas, kegyetlen külsej ő felgárok a buzogányaikkal és a pajzsaikkal. Az eszetlen pokolfattyak faltör ı kosokként rohantak át a kıfalakon, és minden szilárd ellenállást tanúsító dol gon. Felettük termetes, szárnyas alakok lebegtek zölden; lángoló karddal, m egolvadt vértezetben, patás lábbal -Végzethozók is megérkeztek már. 1| Ahogy a sárkány közeledett a Horda elejéhez, Kráz m eglátta a kutyaszer ő démonokat, amelyek mindig is a Lá gió el ıhírnökei voltak. Láthatóan eluralkodott rajtuk a fel 324 szült, éber nyugtalanság; nemcsak orrukat emelték m agasba, de mágiaszívó csápjaik is remegve meredtek el ıre. Azután a mágus meglátta, hogy mire vadásznak - mene kül ık áradtak kifelé a városból, családok és egyének alkottak kétségbeeset t tündefolyamokat a keskeny utcákon. Itt is, ott is kis csoportokba gy őlt vértezetes és taláros alakok - az utóbbiak a legendás Hold ırség egyenöltözékét viselték -vették fel a harcot a démonokkal. Krázus és társa épp föléjük értek, amik or az egyik hold ır varázslattal próbálkozott, ámde így kiállva a többi ek elé, csupán áldozatnak kínálta magát. Az egyik ördögkutya mohón gyorsított , és a varázslóra vetette magát. Csápjai el ırecsapódtak, és mellkasán érték a szerencsétlen mágiahasználót. A hold ır hátratántorodott a támadás erejét ıl, de a ráakaszkodott csápok megtartották; nem eshetett el. Miel ıtt bárki a segítségére siethetett volna, a démon megfosztotta a kapálózó hold ırt mindattól a kicsinyke megmaradt mágikus er ıt ıl, amellyel még rendelkezett. A szörnyeteg félredob ta a száraz, összeaszott maradványokat, és máris következ ı áldozatát kereste.

A vörös sárkány felüvöltött. Krázusnak nem volt leh et ısége visszafogni fiatalabb önmagát, és ıszintén szólva nem is akarta igazán. Saját érzései is afelé mutattak, hogy inkább hagynia kell Korialstraszt, h add álljon bosszút a halandóért. Máris túl sokakat pusztított el a Légió , és Krázus hirtelen rádöbbent, hogy már egyáltalán nem érdekli a jöv ı. Mindeddig azért küzdött, hogy lehet ıleg ne okozzon sérüléseket a saját jelenének, de má r megelégelte a küszködést, a hazugságokat, s legjobban megelégelte a szenvedést, mások szenvedését, amely ellen csak akkor tehetett valami t, ha többé nem fogta vissza magát. Eljött a megtorlás ideje. 325 Ahogy Korialstrasz végigsöpört a démoni sereg sorai felett, hatalmas lángcsóvát eresztett szabadjára. A t őzözön elborította nem csupán a varázslót kiszipolyo zó ördögkutyát, de az azt követ ı falka egy részét is. A túlél ık vinnyogva próbáltak elmenekülni, ha mozogni bírtak egyáltalán. A sárkány nem hagyta ennyiben: szembefordult a f ısereggel, és egy második t őzhullámmal elborította a legelöl haladó démonokat. Akit a t őzcsóva elért, szinte azonnal kimúlt. Néhányan a szívósabbak közül még kikeveredtek valahogy a lángokból, de izzó sebeikt ıl ık is csakhamar összeestek. Az egyik tüzet fogott pokolfattyú hemperegve próbálta eloltani a lángokat . Amikor rájött, hogy nem járhat sikerrel, fejjel el ıre belerohant egy épületbe, talán azzal a pislákoló reménnyel, hogy így valamiképpen megszabadulhat kín jai forrásától. Másodpercekkel kés ıbb ı is eleshetett, legalábbis nem bukkant ki a rommá t ört falak közül. Még a Lángoló Légió sem volt képes ellenállni egy s árkány színtiszta dühének, ámde a démonok sem maradtak teljesen védtelenek. So raik közül maroknyi Végzethozó röppent fel. Krázus hamarabb észrevette ıket, és bár tisztában volt a kockázattal, mégis egy varázslat mellett döntött. Szelek támadtak, rohanva száguldottak a legelöl hal adó démon felé, és elsodorva nekivágták ıt a mögötte közeled ıknek. A Végzethozó belegabalyodott egyik társába. Közben Korialstrasz megeresztett egy újabb leheletet, és öt szárnyas rém zuhant alá - tüzes lövedékekként pusztították s aját hordájukat. A szárnyas démonok maradéka szétszóródott ugyan, de gyorsan rendezték soraikat. Ujabbak ugrottak ki a tömegb ıl, megkétszerezve így a számukat. Látszott, hogy Ko-rialstrasz szembe akar szállni velük, de Krázus már éreztöi 326 a közelg ı gyengeséget. Ahogyan Alexstrasza mondotta, ketten együtt majdnem egészet alkotnak - de mégsem teljesen egészet. Képe sségeik használatától, a szokásosnál gyorsabban kimerültek. A sárkány máris lassabban és kevésbé egyenletes mozgással repült, még ha nem is vette és zre. - Mennünk kell! - kiáltotta Krázus. - Meneküljünk el? Soha! ^ - így is id ıt adtunk a menekül ıknek! - Krázusnak igaza volt. A sereg feltartóztatása lehet ıséget adott az éjtündék-nek, hogy valamelyest szétszóródjanak. A mágus bízott benne, hogy ezután már tudnak gondoskodni magukról: - Beszélnünk kell azokkal, akik többet is tehetnek! Folytatnunk kell eredetileg eltervezett utunkat!

Krázusnak is fájdalmat okoztak saját szavai, mert s zíve szerint inkább porrá égetett volna minden démont a környéken. Azonban eg yre több Végzethozó tartott feléjük, hogy elbánjon a magányos hüll ıvel. Korialstrasz csalódott üvöltéssel eresztett szabadjára egy utolsó csapást, amely háro m repül ı rém vesztét okozta, és ismét szétszórta a többieket. Ezután a vörös sár kány megfordult és tovaröppent - növekv ı kimerültsége ellenére könnyedén maga mögött hagyta üldöz ıit. Ahogy újra elszárnyaltak a palota mellett, Krázus r émülten látta, hogy a kapukon újabb démonok áradnak ki. A legnyugtalanítóbb azonb an az éjtünde ırök látványa volt, akik még mindig a falakon álltak. Látszólag h idegen hagyta ıket a pusztítás, melynek áldozatai között könnyen ott leh ettek rokonaik és egyéb ismer ıseik. Krázus korábban is látott már ilyen üres közönyt. A második betörés alkalmával szintén voltak, akik hasonló rémiszt ı semlegességgel álltak a Légió oldalán. Megbővölte 327 ıket a démonok növekv ı befolyása! Ha a Légió urai még nem tették be lábuk at a halandók világába, akkor hamarosan megérkeznek! Rémiszt ı hangok zavarták meg pihenését. Azshara zenét rende lt, hátha az elnyomja a nemkívánatos zajokat, de a lírák és flóták nem vá ltották be a hozzájuk f őzött reményeket. Végül a királyn ı felkelt és új test ıreivel körülvéve, kecsesen végigsétált a palota egy részén. Kivételesen nem Xaviosz, hanem Varo'then került el ıször az útjába. A kapitány féltérdre ereszkedett és öklét a szívére helyezte - illend ı köszöntése a királyn ınek: - Csodálatos fenséged! - Mi oka, kedves kapitányom, ez éktelen lármának? A rémült éjtünde fátyolos tekintettel nézett fel rá : - Talán könnyebb lesz megmutatnom. - Mutasd hát! Egy erkélyhez vezette úrn ıjét, amelyr ıl beláthatták a város legnagyobb részét. Azshara ritkán lépett ki arra az erkélyre, kivéve a nyilvánosság el ıtti megjelenéseket. Jobban kedvelte magánkertjeinek szé pségét, melyet hálószobájából élvezhetett, avagy a Végtelen Forrás látképét, amel yet a hátsó tornyok ablakaiból nézegethetett. Az elébe táruló látványhoz semmiképpen sem lehetett hozzászokva. Azshara aranyszín tekintete szinte itta a város képeit, a r omos épületek, a hatalmas tüzek és az utcákat elborító tetemek látványát. Job bra nézett, ahol az El ıkel ık szállásai álltak békésen. - Magyarázd el, Varo'then! 328 - A kancellár elmondása szerint, ık mind értéktelennek bizonyultak. Ahhoz, hogy teljesen el ıkészítsük a világot a tökéletességre, el kell söpör ni minden tökéletlenséget. - És azok ott lenn mind hibásnak ítéltettek Xaviosz szerint?

- A Legnagyszer őbb bizalmas szolgálója, a mennyei parancsnok, Manno rot javaslatára. Azshara még csak egyszer és csupán rövid id ıre találkozott a hatásos megjelenés ő parancsnokkal, de akárcsak kancellárját, a Legnagys zer őbb magas rangú szolgálója ıt is leny őgözte. Bólintott: - Ha Mannorot szerint így kell le nnie, akkor így kell lennie. Mindig úgy véltem, hogy a dics ı célok érdekében szükséges némi áldozathozatal. Varo'then meghajolt: - Bölcsességed határtalan. A királyn ı ugyanazzal az uralkodói öntudattal fogadta a bókot , amellyel szinte minden bókot fogadott, és ez nem kevés alkalmat jel entett naponta. Visszanézett a mészárlás eredményére és azt kérdezte: - Sokáig t art még? Hamarosan a Legnagyszer őbb is megérkezik, ugye? - Igen, királyn ım. És azt beszélik, Mannorot nevén nevezte ıt: Sargeras. - Sargeras... - Azshara a nevet ízlelgette. - Sarg eras... megfelel ı név egy istenségnek! - Szívére tette egyik kezét. - Szóljan ak, amikor közelít. Igencsak csalódott lennék, ha nem lehetnék ott, hogy els ıként üdvözöljem. - Személyesen gondoskodom róla, hogy megfelel ı id ıben hírt kapj - mondta Varo'then és újra meghajolt. - Bocsáss meg, úrn ım, de kötelességeim elszólítanak. Azshara elbocsátólag intett, és visszafordult a vár oskép felé, ajkai az igaz istenség nevével játszottak. A kapitány magára hagy ta test ıreivel. Gondolatban Azshara már kezdte kialakítani a képet arról a vilá gról, amely majd e lerombolt 329 és tönkretett jelen helyébe áll. A képen egy még fe nségesebb város, az éjtünde dics ıség igaz emlékm őve állt. Azt \ már nem nevezhetik majd Zin-Azsharin ak, legyen bármily hálás népének ezért. Nem, annak neve legyen csak egyenl ı megalapítójának nevével; Azshara! Mi más lehetne ot tho- jí nom legméltóbb neve, mint a sajátom? kimondta még kétszer, hangzásán t őnıdött. Rég át kellett volna nevezni, de ez már mit sem számít. Azután más gondolata támadt. Valóban ı testesítette meg fajtája minden tökéletességét, más fajok népe ikonjának tekintetté k. De valaki még nála is csodálatosabb, fenségesebb és dics ıségesebb volt. Sargeras. - Sargeras... - suttogta. - Sargeras, az istenség.. . - arcán majdnem gyermeki mosoly terült szét -, és hitvese, Azshara... A hírnökök néhány percenként kértek bebocsátást a F eketebástya-er ıdbe. Mindegyikük azonnal az er ıd ura elé kívántjárulni, mert mind fontos üzenettel érkezett. Mindegyikük ugyanazokat a rémiszt ı híreket hozta. A varázslóságot ellopták az éjtündékt ıl. Még a legjárta- ! sabbak is csupán kevésre voltak képesek, emellett mindazon varázslat ok, melyeknek fenntartását a Forrásból kiáramló er ık biztosították, egyszer ően semmivé foszlottak vagy ösz-szeomlottak. Ez helyenként katasztrofális következm ényekkel járt. Mindenhol kitört a pánik és a helyi ırségek csupán annyit tehettek, hogy megakadályozták a káosz terjedését. Ráadásul a legfontosabb helyr ıl, Zin-Azshariból még egyetlen szó sem érkezett. Végül az ırök betámogatták a f ıvárosi hírnököt, aki alig állt a lábán. Vértezetet mintha letépték 330

volna róla, és b ırét mindenhol véres karomnyomok borították. Meg-meg inogva sikerült féltérdre ereszkednie. - Kapott élelmet és vizet? - kérdezte a nemes. Ami kor senki sem válaszolt, parancsot morrantott a bejárat mellett álló katonái egyikének. Egy percen belül megérkezett az étel. Rónin és társai is ott várakoztak türelmetlenül. Fo glyokból valamilyen meghatározhatatlan státuszba emelkedtek; még nem te kintették ıket szövetségeseknek, de már nem voltak kívülr ıl jött idegenek. A mágus úgy döntött, inkább csendesen meghúzódik a háttérben, így ha újr a fogollyá válik, az biztosan nem a saját hibájából történik. - Tudsz már beszélni? - dörrent rá Hollócs ır a hírnökre, miután az evett valamennyi gyümölcsöt, és megivott majd fél kancsó vizet. - Igen... bocsáss meg, nagyuram... hogy így kellett elibéd járulnom! - A helyzetre való tekintettel alig hiszem, hogy ez számít. A térdel ı éjtünde végignézett az egybegy őlteken. Rónin csak ekkor vette észre, hogy menyire beesettek a sz emei. -Magam is alig hiszem el, hogy ideértem... nagyuram! - Köhögött. - Nagyur am! Azért jöttem, hogy elmondjam... úgy hiszem... eljött a világ vége. A betegesen monoton hang, amelyen ezt kimondta, egé szen rémületessé tette az egyébként nehezen hihet ı kijelentést. Halotti csend telepedett az egybegy őltekre. Rónin visszaemlékezett Malfurion szavára: e lkezd ıdött. Még maga Malfurion sem értette meg, mit jelent ez a szó, csa k azt tudta, hogy valami szörny őségre utal. A mágus azonban már sejtette, mi történ hetett - az ördögkutyák megjelenése után csak id ı kérdése volt, hogy Krázus balsejtelme beigazolódjon. 331 - Ezt hogy érted? - kérdezte Hollócs ır, némileg el ıred ılve ültében. - Talán valami szörny ő híreket kaptál Zin-Azshariból? Onnan küldtek, hogy elhozd ezt a rémiszt ı hírt? - Nagyuram! Egyenesen Zin-Azshariból jövök. - Lehetetlen! - csattant fel Latosziosz. - Az út le galább három éjszaka a legjobb fizikai állapotban, és a varázslatok nem m őködnek... - Jobban ismerem a lehet ıségeket, mint te! - csattant fel a katona figyelmen kívül hagyva, a hold ır magas rangját. Ily arcátlanságra csak a legb őnösebb vagy legkétségbeeset-tebb tünde vetemedik. Hollócs ır felé fordulva így folytatta: - Segítségért küldtek. Az ottani hold ıröknek sikerült használniuk azt a csekély hatalmat, ami még megmaradt számukra, és elhoztak a közelbe. Mostanra már ık is halottak lehetnek... - nyelt egy nagyot - ...és az is lehet, hogy én vagyok Zin-Azshari egyetlen túlél ıje. - Mi történt, fiú! Mondd már el! - Nagyuram! Zin-Azshari romokban hever, vérszomjas démonok pusztították el, rémálmokból kilép ı teremtmények. A történet úgy ömlött ki a hírhozó ajkai közül, min t megnyíló sebb ıl a vér. Akárcsak a többi éjtündét, a f ıváros lakóit is megdöbbentette, hogy hirtelen és megmagyarázhatatlan módon, elveszítették szinte min den hatalmukat. Sokan elmentek a palotához, hátha ott megnyugtató választ kapnak. Csakhamar százakat,

ezreket számlált a tömeg. Azután a palotából harcos szörnyetegek sokasága özönlött el ı, némelyikük szarvakkal, mások szárnyakkal, de mind felfegyverzetten és gyilkolásra éhesen vetette magát közéjük. A nép tucatjával pusztult, irgalom nélkül, lett légyen szó öregr ıl vagy gyerekr ıl akár. Egy részüket saját fajtársaik taposták össze, a fejvesztett menekülés közepette. 332 - Futottunk, nagyuram, mindannyian. Csak azokról t udok beszélni, akik ugyanarra menekültek, mint én, és közülük a leger ısebb harcosok sem kívántak megállni. A démoni horda nem hagyta ennyiben, és a tündék utá n vetette magát. Hamar elkaptak mindenkit, aki nem tudta tartani a lépést. Kis csoportokban sikerült ugyan kimenekülniük a városból, de a démonok ott is folytatták a vadászatot. Senki sem szakította félbe a történetet, senki sem vádolta a beszél ıt lázas képzelgéssel. Mind kiolvasták az igazságot a hírnök tekintetéb ıl és hangjából. A futár ezután elmondta, hogyan került az er ıd közelébe. Néhány hold ır és tiszt összedugta a fejét, próbáltak kitalálni valamiféle védekezési taktikát, vagy legalábbis azt, hogy mihez kezdjenek. Elhatározták, hogy értesítik a Feketebástya-er ıdöt, és e feladatot a jelenlév ı katonák egyikére hárították. - Figyelmeztettek, hogy a varázslat esetleg nem m őködik megfelel ı módon. Akár a Forrás mélyére vagy a város közepére is kerülhetek. - Megrázkódott. - Kevés lehet ıség maradt. A varázstudók hihetetlen er ıfeszítéssel láttak munkához. Közéjük kellett állnia , miközben összeszedtek minden mágikus energiát, amit még képesek voltak uralni. A világ elhomályosodott körötte. Amikor a hely már el t őnıfélben volt, még látta, hogy kutyaszer ő szörnyetegek ugranak a varázslók közé. - Nem messze innen, valamivel északabbra érkeztem, nagyuram, tépetten, de élve. Beletelt egy kis id ıbe, mire elértem egy hely ırséget, ahol éjszablyát adtak alám... Azután i siettem, ahogy csak tudtam. i Hollócs ır valamelyest magába roskadva ült székén. - És a palota? A palota is romokban hever? Mindenkit legyi lkoltak? A hírnök láthatóan vonakodott válaszolni: - İrök álltak a falakon, nagyuram. Ott álltak, miel ıtt a kapuk megnyíltak... 333 és - a hírnök itt elbizonytalanodott tekintettel né zett körbe, miel ıtt folytatta: - ...és ott is maradtak végig a mészárlá s alatt! - A királyn ı sohasem engedne meg ilyesmit! - kiáltotta a nemes egyik f ıtisztje. Néhányan bólintottak egyetértésük jeléül, de a több ség véka alá rejtette véleményét. A parancsnoknak is megvoltak a maga elképzelései, h ogy mit jelenthetnek az effajta hírek. Zord tekintettel meredt maga elé és azt mormolta: - Ahogy gyanítottuk. Az El ıkel ık m őve lehet. - Még ık sem lehetnek ennyire ırültek! - kiáltotta Lato-sziosz feldúltan. - Mindenkinél magasabb rend őnek hiszik magukat, de mégiscsak ugyanolyan éjtündé k, mint mi! Nem törnének saját népük vesztére!

- Hihetjük! De tudjuk, hogy a g ıgjük nem ismer határokat! - csattant fel Hollócs ır, rácsapva egyik öklével a k ı-szék karfájára. - És soha ne feledjük, hogy az El ıkel ık Xaviosz parancsainak engedelmeskednek! Rónin hallotta már ezt a nevet korábban is, de soha sem ennyi gy őlölett ıl csöpög ı hangon. Odahajolt Malfurionhoz: - Ki ez a Xaviosz? Malfurion már egészen rendbejött, részben ikertestv ére segítségének köszönhet ıen. Broxra támaszkodva ı is ott állt a többiek mellett. - İ suttog a királyn ı fülébe. A legbizalmasabb tanácsadó, és így Hollócs ır nagyúr egyik riválisa is egyben. Magam sem kétlem, hogy benne va n a keze a dologban, de Azshara egyetértése nélkül mit sem tehetett volna. Az El ıkel ık megtagadják az engedelmességet, ha a királyn ı kéri ıket. - Ezt sosem hinnék el neked, testvér - jegyezte meg II-lidan. - Egyel ıre felejtsük ezt el és hagyjuk, hogy a kancellárt vádo lják mindenért! A végén úgyis ugyanarra a döntésre jutnak! 334 Bár nem bízott meg túlságosan Illidanban, Rónin tel jesen egyetértett az éj tünde szavaival. Úgy t őnt, a hivatalos döntéshozók is kiválasztották már a maguk gonosztev ıjét; Hollócs ır felállt és parancsokat kiáltott kíséretének. A ti sztek úgy csatolták fel sisakjaikat, mintha készek lennén ek azonnal a f ıváros ellen indulni. - Minden hold ırt, minden értékelhet ı képesség ő varázshasználót össze kell szednünk, amilyen gyorsan csak lehet! Garodal! Küld j futárokat minden hely ırségbe és parancsnoknak! Meg kell szerveznünk az el lenállást! Latosziosz a nemes elé állt: - Tennünk kell valamit a Forrás visszaszerzéséért! A karunk ereje nem elegend ı ilyen szörnyetegekkel szemben! Hallottad a hírhozó t, nagyúr! A szakállas nemes egészen a hold ır képébe hajolt: - Remélem, van kéznél némi mágia, f ıként a henceg ık rendjét ıl, máskülönben csak a karunk ereje maradt, amire még támaszkodhatunk, ugyebár? Illidan hirtelen otthagyta testvérét és a többieket : - Nagyuram! Úgy érzem, én a segítségedre lehetek valamelyest! Még maradt némi v arázser ım! - Nagyszer ő! Szükségünk is lesz rá! Zin-Azshari eleste bosszúé rt kiált, és ki kell szabadítanunk a királyn ıt az El ıkel ık karmai közül! Rónin nem bírt csendben maradni. İ már látta, mire képes a Lángoló Légió, és bár számára mindez a régmúlt részét képezte, mégsem tud ott úgy félreállni, ahogyan Krázus remélte. 0 is érezte magában a mágikus energ iákat, és azt, hogy akarata szerint el ı is hívhatja azokat. - Hollócs ır nagyúr! A nemes ránézett, arcára kiült a bizonytalanság, ho gy mit kezdjen vele: - Mit akarsz? - Olyasvalakire van szükséged, aki tud varázsolni. Ajánlom magamat. 335 Hollócs ır kételkedve nézett. Kimondatlan, hitetlenked ı kérdésére válaszképpen a mágus létrehozott egy kicsiny, kék fénygömböt a bal tenyere felett. Több er ıt igényelt a dolog, mint általában, de annyit azért n em, hogy látható er ıfeszítést tegyen. A parancsnok kétked ı arckifejezése azonnal semmivé foszlott, jól ismert e a varázser ıben rej- , ■ l ı taktikai lehet ıségeket: - Igen, nos hát, üdvözöllek

köreinkben! - Szeme sarkából bizonyára látta Latosz iosz reakcióját: - Különösen, hogy egyéb helyekr ıl nem sokra számíthatunk. - Ha valamiféle b őbáj vágott el a Forrás erejét ıl, és az megsz őnik, akkor... - Ehhez el ıször is valamiféle mágikus er ı kellene, hajói sejtem, amellyel megszüntetitek azt a bizonyos b őbájt. És ha azzal még rendelkeznél, hold ır, valószín őleg kisebbek lennének a gondjaink! Ahogy hallgatta a vitázókat, Malfurion egyre inkább elszomorodott. Mit sem használt az efféle civódás; cselekedni kellett, de azzal a kevés maradék varázser ıvel, amellyel Hollócs ır még megtámogathatta katonai erejét, a jöv ı csakugyan sötétnek t őnt. Bárcsak... Szemei elkerekedtek, eddig nem is gondolt saját mag ára.] 0 nem a Forrás energiáit használta. Ahogyan testvére Rónin tette a z imént, ı is a nemes elé lépett. Hollócs ır hf tétlenkedve nézett rá: - Te meg mit akarsz? Csak nem varázslóságot ajánlás amir ıl Illidan is állítja, hogy még maradt neki valamennyi! Örülök, ha így van , függetlenül múltbéli bőneidt ıl. - Én nem varázslóságot kínálok, hanem másféle mágiá t] Azt ajánlom fel, amit tanítóm, Khenariosz átadott. Latosziosz gúnyosan felnevetett: - Ez most a legros szabbj tréfa! Valami mitikus lény tanításai! 336 De Hollócs ır nem küldte el Malfuriont: - Igazán úgy véled, hog y segítségünkre lehetsz? A fiatal éjtünde habozott, azután így válaszolt: - Igen, de nem innen. El kell vonulnom valami... csendesebb helyre. A nemes szemöldöke megemelkedett: - Csendesebb hely re? Malfurion bólintott: - El kell mennem Elun templomá ba. - A Holdanya templomába? Rájuk nem is gondoltam. Az ı támogatásuk határozottan szükséges ebben a helyzetben, de te mit akarsz ott? Malfurion próbálta elrejteni bizonytalanságát, s íg y válaszolt: - Fel kívánom deríteni, hogy mi zárta el a Végtelen Forrás hatalm át a varázslóink el ıl. És ha tudom, semlegesítem is. *>. xx&z V__ gede világgal minden rendben volt. Legalábbis Xaviosz sz erint. Almai, céljai mind-mind karnyújtásnyi közelségbe kerültek, és ami még jobb: a Legnagyszer őbb elégedett volt az eredményeivel. A Mannorot segítsé gével a palota és a Forrás köré emelt varázspajzs nem csupán elzárta a hatalma t a többi mágiahasználó el ıl, de lehet ıvé tette, hogy ık többet nyerjenek ki a fekete tóból, így kiszélesíthették és szilárdabbá tehették a kaput is . Alig néhány óra alatt, százak tódultak át a mennyei seregb ıl.

Mannorot azonnal átvette a parancsnokságot, és kikü ldte j az érkez ıket, hogy kezdjék meg a tisztogatást. Xaviosz el ıbb j rémiszt ınek találta az ötletet, de azután elismerte, hogyj Sargeras módszere igen haté kony. Hamar hozzásegítheti az| éjtündéket a tökéletlenségt ıl megszabadított világ eszményének megvalósításához. Az istenség minden bizonnyal jobb an tudta, miként érhetik el a paradicsomi állapototj amely után a kancellár sóvár gott. Hát nem meg ırizték El ıkel ık szállásainak épségét? Akik a palotát szolgáltál a zoktól származik majd az éjtünde faj új aranykora, amel) elhomályosítja a z el ıtte volt korszakokat. 338 Xavioszt az a megtiszteltetés érte, hogy tovább fel ügyelhette a munkát, amely mindezt lehet ıvé tette. İ tartotta kifinomult egyensúlyban a varázslatot, am ely folytonosan megújította a pajzsot. Ez a feladat öss zetettebb volt, mint amire akár maga Mannorot számított, és ha valami hiba csú szik a dologba, akkor lehet, hogy a kaput is be kellett volna zárni a pajzsvaráz s újjáalkotásához. Persze, Xaviosznak nem állt szándékában, hogy ilyesfajta ka tasztrófa történjék, ezért gondosan ellátta legújabb feladatát. Nem is számíto tt semmi problémára; mi is történhetett volna ott bent, a palotában? Tőnıdı alak sétált be a terembe, türelmetlenül nézett kör ül: - Hol van Mannorot? - kérdezte az Idomár sziszeg ı hangon. - Természetesen a sereg irányításával van elfoglalv a - felelte az éj tünde. - Hogy halad Zin-Azshari megtisztítása? Egy pillanatra valami nyugtalanító kifejezés jelent meg Hakar koponyaszer ő képén. Mintha a kancellár olyasmit mondott volna, a mit az Idomár mulatságosnak talált. Hogy mi lehetett ilyen szórakoztató, azt az éjtünde el sem tudta képzelni. Eközben négy újabb felgár jelent meg. Az egyik rémi szt ı Végzethozó ott állt a közelben. Ugatott valamit az újonnan érkezetteknek Xaviosz számára ismeretlen, mennyei nyelvükön, és azok szó nélkül kimasíroztak a teremb ıl. A mennyei sereg tiszteletre méltó katonai pontossággal mozgott; a c sapatok azonnal engedelmeskedtek a parancsoknak, és mindig csak a f eladataikkal foglalkoztak. Még Varo'then kapitány elit katonáinak képességei i s elhalványodtak mellettük, legalábbis Xaviosz szerint mindenképpen. - Hogyan haladnak a vadászat el ıkészületei? - kérdezte ezután a kancellár. Hakar tekintetén ezúttal mintha gúny árnya suhant v olna át: - Minden rendben halad, éjtünde uraság! A kutyáim és a 339 melléjük rendelt felgárok, megkapták a szükséges ut asításokat. Akiket Mannorot el kíván fogatni, azok el lesznek fogva. Ezután min den további szó nélkül megfordult és kisétált a helyiségb ıl. A kancellár büszke volt magára. Tisztelte az Idomár pozícióját, de úgy vélte, az utóbbi napok eseményei lassan közelebb emelték rangját, a Legnagyszer őbb parancsnokaihoz. Már várta a pillanatot, amikor Hakar letérdepel el ıtte. Ismét a varázslat felé fordult, amelynek egyetlen f izikai jele egy kék, lüktet ı fény gömb volt a szimbólum felett. Ezt még maga Man norot véste a padlóba, a kapu alatti sokszög mellé. Mesterséges szemeivel azonban Xaviosz jóval többet látott - a mágikus energiákból sz ıtt narancsszín, sárga, zöld és még többféle mintáza t ott örvénylett a gömbben és körötte. Er ıteljes mágikus szövevény, amelyet az ı uralmára bíztak. Ezáltal kezébe helyezték az egész világ sorsát is, és e gondolat kifejezetten jó érzéssel töltötte el.

Elun egyházát nem kellett figyelmeztetni az Éj tünd e Birodalmat sújtó katasztrófára. Bár a Forrás elvesztése nem érte ıket személyes veszteségként, de - lévén ugyanazon faj gyermekei - a papn ık is megérezték a hirtelenjött ürességet. Mindenesetre, a maguk nyugtalanságánál j obban lekötötte ıket az, hogy a tömegekkel foglalkozzanak, akik segítségért mente k a templomokhoz. A Birodalom f ıpapnıi felvették egymással a kapcsolatot oly módon, amel yet még maga a Holdanya biztosított, amikor el ıször érintette ; meg a Kalimdoron él ı hívei szívét. A papn ık végül úgy döntöttek, tömeges imádságra hívják a n épet, hogy Elun nyugalmat önthessen zaklatott lelkükbe. Eközbe n képes- : 340 ségeikkel a Forrás környékét fürkészték, de a Hold ırséghez hasonlóan ık sem tudták meghatározni, hogy mi történhetett. Mindemellett, bár ık megtartották az ajándékokat, melyeket istenn ıjükt ıl kaptak, ez nem jelentette azt, hogy biztonságban voltak a s zabadjára eresztett rémekt ıl. Amikor a Légió lerohanta a f ıváros templomait, még az oly távoli Suramar papn ıi is megérezték a n ıvérek halálát. Ha testileg nem is, tudatukban átélt ék kínjaikat, ahogy a Horda könyörtelenül lemészárolta az ottaniakat - de az események menetét még így sem ismerhették meg. - N ıvér! - Az egyik papn ı szólította meg Tirandát, aki épp vizet öntött a hith őeknek. - Áll valaki a kapunál, aki téged kíván látn i. - Köszönöm, n ıvérem! - Tiranda átadta a kancsót egy másik papn ınek és kisietett. Feltételezte, hogy Illidan jött el újra, és nehezen szedte össze bátorságát, hogy beszéljen vele. Fogalma sem volt, mit mondjon, ha a másik szóba hozza egybekelésük lehet ıségét. Ám nem Illidan várta, hanem olyasvalaki, akir ıl nem gondolta volna, hogy hamarosan újra találkoznak. - Malfurion! - kiáltott fel. Önkéntelenül a druida nyaka köré fonta karjait, és szorosan megölelte. Az ifjú igencsak zavarba jött, úgy suttogta: - Örül ök, hogy látlak, Tiranda. A lány eleresztette: - Hogy kerülsz ide? - Hirtelen aggodalom ült a tekintetében: - Broxigar? Mit csináltak vele? - İ is itt van. - Malfurion maga mögé mutatott, és Tir anda meglátta az orkot, ahogy ott várakozik a bejárat melletti sötét sarokb an. A szörnyszer ő harcos láthatóan kényelmetlenül érezte magát, minthogy a k örnyék minden éjtündéje megbámulta. 341 A lány gyorsan körbepillantott, de a templom harcos ain kívül nem látott ıröket a közelben. - Malfurion! Miféle ırültség hozott ide? Talán belopakodtatok a városba, csak hogy idejöjjetek? - Nem. Elfogtak. -Deákkor... Malfurion finoman a lány ajkaira helyezte mutatóujj át: -Ez a történet még várhat egy kicsit. Tudsz már róla, mi volt Zin-Azshariban? -Hozzávet ılegesen... nos, nem sokat. Malfurion! Iszonytató ré mület árad az ottani n ıvérek lelkéb ıl! Mindenkiéb ıl! Valami szörny őség történhetett!

- Hallgass meg! A rémek most is közelítenek, ahogy itt beszélgetünk. És ami még rosszabb, a hold ırök tehetetlenné váltak! Valami varázslat elvágta ıket a Forrás erejét ıl. Tiranda bólintott: - Ezt már gyanítottuk. De miféle rémek támadtak a f ıvárosra? És mi köze van ennek ahhoz, hogy idejöttél? - Kés ıbb mindent elmagyarázok. Használjátok most a Holdte rmet? - Használtuk, de olyan sokan jöttek, hogy a f ıpapnı inkább megnyitotta a nagycsarnokot. A Holdterem akár üres is lehet. - Rendben. Oda kell mennünk -jelzett Broxnak, aki o dasietett hozzájuk. Tiranda meglepetésére az ork, hátára szíjazva fegyvert hord ott. - De ha elfogtak... - értetlenkedett a fejsze láttá n. - Hollócs ır nagyúr nem látta okát, hogy továbbra is foglyokké nt bánjon velünk. Emellett megengedte, hogy Brox velem tartson. - Az életemmel tartozom - emlékeztette a széles vál lú harcos -, mindkett ıtöknek. 342 - Semmivel sem tartozol - válaszolta a druida. Tir anda felé fordulva pedig így folytatta: - Kérlek, vezess a Holdterembe! Tiranda vezetésével bentebb mentek. Brox próbált a társai mellett maradni, de nem rejtezhetett el a templomban tartózkodó éjtündé k el ıl. Némelyikük csak rámutatott és mondott valamit a körötte lév ıknek, mások úgy sikoltottak fel, mintha ı lenne minden bajuk okozója. Az ırök a Holdterem bejáratánál érték utol ıket. Egyikük az a n ıvér volt, aki annak idején Illidanról beszélt Tiran dával. - N ıvér! Szokás, hogy bárkit beeresztünk a Holdanya tem plomába, de ez a teremtmény... - Elun mondta talán, hogy nem illeti meg minden jo g, amely más hív ıt megillet? Az ırök bizonytalanul néztek egymásra, végül egyikük íg y válaszolt: - E tekintetben valóban nem tesz különbséget a fajok kö zött, de... - Mert talán nem vagyunk mind Elun gyermekei? Talán a Holdanya neki nem adott jogot és lehet ıséget, hogy támogatást keressen nála? Hogy ez okból használhassa a templom erre szánt részeit? Erre az ırök már nem tudtak mit mondani, végül útjukra enged ték ıket: - Csak arra kérlek, ha nem muszáj, ne keltsetek nagyobb pá nikot, mint amekkora máris kialakult odakint. Tiranda hálásan bólintott: - Értettem. Köszönöm nek tek. Odabent csak két másik beavatottat találtak. Tirand a azonnal odament hozzájuk és elmagyarázta nekik, hogy egyedül szeretnének maradn i. Közben egyszer Broxra mutatott. Az ork jelenléte elegend ınek is bizonyult, hogy a két n ıvér sietve távozzon. 343 Malfurionékhoz visszatérve Tiranda azt kérdezte: - Mire készülsz? - Ismét be szeretnék lépni a Smaragd Álomba.

A papn ı nem csupán tartalmát nem kedvelte e kijelentésnek, de a hangsúly sem tetszett neki igazán: -Azt tervezed, hogy elutazol Zin-Azshariba! - Igen. És remélem, hogy ott majd megtudhatom, mit tettek a Forrással. De Tiranda ennél jobban ismerte Malfuriont: - Te ne mcsak kémkedni akarsz! Szerintem csinálni akarsz valamit! Válasz helyett az ifjú a terem közepét vizsgálgatta . - Az t őnik ott a legnyugodtabb helynek. - Malfurion! - Sietnem kell, Tiranda. Bocsáss meg nekem! Brox kíséretében odament a választott helyhez, és k eresztbe tett lábakkal leült a földre. Felnézett a holdfényes égre. Az ork el ıször vele szemben ült le, de azután helyet adva arrébb húzódott, amikor végül Ti randa is úgy döntött, hogy csatlakozik. Malfurion kérd ın nézett rá: - Nem kell maradnod. - Ha a Holdanya bármely módon segíthet, hogy megvéd elmezzelek, akkor jobb, ha itt vagyok. Malfurion hálásan rámosolygott, azután tekintete el komorodott: - Kezdenem kell. Számára is ismeretlen okból Tiranda hirtelen megfog ta a férfi kezét, de Malfurion már lehunyta szemét. Csak egy csendes mos ollyal válaszolt, és viszonozta a kedves szorítást. Azután ellazult, min den izma elernyedt, és Tiranda érezte az érintéséb ıl, amikor a druida otthagyta ıket. Gyorsan kigondolt, kétségbeesett terv volt ez, amel yt ıl -Malfurion is tudta - Hollócs ır nem sok sikert várt. Figyelembe véve azonban, hog y a Hold ırség gyakorlatilag hatal- 344 mát veszítette, a parancsnok nem látta okát, hogy a jöttment ifjú ne próbálkozzon legalább. A druida maga is csak reméln i tudta, hogy nem üres ígéretet tett. Tiranda érintése megnyugtatta. Eltávolította az utó bbi napok eseményeinek zaját és a szörny ő híreket, így segített elérni az álomszer ő révületet, amelyre az utazáshoz szüksége volt. Elcsendesedett elméjében ö sszeszedte akaratát és kinyúlt a fák, a folyó, a kövek felé, ahogyan Khena riosz segítségével tette korábban. Ezúttal nem nyugalom rejlett a természetben - sokka l inkább az a zavart nyugtalanság, amely az ı lelkét is átitatta. A világ egyensúlya felborult, és az erd ı már tudott róla, ahogyan a dombok, a folyó és még az ég is megérezte, hogy valami nincs rendben. Bárhová összpontosított, harm ónia helyett Malfurion csak aggódó félelmet érzékelt, amin eleinte olyannyira m egütközött, hogy majdnem kiesett a révületb ıl. Azonban békés er ıt merítve Tiranda lágy érintéséb ıl és jelenlétéb ıl, újra lecsendesítette elméjét. Nem engedte, hogy a zavar elborítsa. Kinyúlt a természet szellemei felé, és egyenként megszólított a, megölelte ıket, hogy érezzék az ı nyugalmát. Megismerte és megértette zavarukat, s m egígérte, hogy cselekszik a nevükben, ha megsegítik ebben. Biztosí totta ıket, hogy maga is az egyensúly helyreállítására törekszik. A szellemek z aklatottsága lassan csillapodott, és bár az eredeti állapotokat nem tud ta visszaállítani, a mágusnak

legalább sikerült létrehoznia a harmónia valamiféle utánzatát. Mire ezt befejezte, ismét készen állt arra, hogy útra keljen az álmok ösvényein. Az anyag korlátaitól szabadon még egy pillanatra vi sszatekintett barátaira, f ıként a lányra, azután elindult. Ezúttal egészen kön nyen felfedte a lelke és teste közötti köteléke- 345 ket, levetette ıket, megszabadult t ılük. Csupán egyetlen vékony ezüstfonalat hagyott szívtájékon, hogy ne hagyja magára teljesen a porhüvelyt. Visszatekintve még látta, hogy Tiranda arcán legördül egy könnycse pp. Ösztönösen odanyúlt, hogy letörölje, de álom-alakjának ujjai nem érinthették meg az anyagi valót. Mintha csak megérezte volna, Tiranda odanyúlt és nem csupá n letörölte a könnycseppet, de ujjai kicsit elid ıztek ott. Malfurionnak kényszerítenie kellett magát, hogy elf orduljon. Az eget fürkészte, azután Zin-Azshari felé fordult, és összpontosítva el ırelépett. A már ismert zöldes árnyalat hirtelen körbefutotta világát. Malf urion ismét próbálta egybecsúsztatni az árnyékvilágot a fizikaival, és f élig járva, félig repülve megindult az álomtájon. Egyszerre érzékelte az anya gi, a tudatmélyi, és más dimenziók sokféleségét. Ahogy elindult, váratlanul er ıteljes, bár távoli jelenlét keltette fel figyelmét. El ıször kételkedett érzékeiben, de egy kevés összponto sítás eloszlatta kétségeit. Shan'do? Malfurion érezte mentora érintését a gondolatai köz t, de csak halványan, csupán jelzésképpen, hogy tudja: Khena-riosz él és jól van . Nyilvánvalóan elbánt az ördögkutyákkal, és azonnal megérezhette tanítványa jelenlétét a Smaragd Álomban. Kinyúlt feléje, hogy tudassa: vele van és nem vesze tt oda. Khenariosz kimondatlan üzenetét ıl még inkább megnyugodva, a druida folytatta útját. A zöld köd megritkult, és a mágus hamarosan úgy látta a világot odalent, mintha valóban képes lenne madárként repülni. Dombo kat és folyókat hagyott maga mögött, ahogy egyre sebesebben haladt célja felé. V égül a f ıváros közelébe érve szeme elé tárult az iszonytató mészárlás és rombolá s látványa, melynek borzalmát az álomköd sem enyhíthette. 346 Lehetett a hírnök elbeszélése bármilyen iszonytató, semmiképp nem írhatta le azt a szörny őséges pusztítást, amely a mesés várost érte. Zin-Az shari legnagyobb részét földig rombolták, mintha mérhetetlen nagy k ıtömbök gurultak volna végig rajta, újra és újra. A küls ı kerületekben egyetlen épület sem maradt állva, s a romokat mindenhol t őzfény világította be - de nem csupán az ismer ıs, sárga és vörös lángok, hanem sokfelé zöldes pokolt őz borította a maradványokat. Néhol pedig minden bizonnyal túlvilági, fekete szellemlán gok emésztettek fel éppen egy-egy tetemet vagy falat. Ahogy még közelebb ért, Malfurion érezte, hogy nem hı, hanem nyers gonoszság sugárzik az egész vidékb ıl, amelyet valaha egy csodálatos város uralt. Ezután meglátta a démonok csapatait. Már az ördögku tyákat is rémiszt ınek tartotta, de a többi teremtmény felülmúlta ıket; vérfagyasztó látványt nyújtottak. Ráadásul nyilvánvalóan látszott, hogy i ntelligens lények. A hatalmas szarvak, az ördögi pofák és az egész iszonytató kül sı ellenére teljes összhangban mozogtak, céltudatosan cselekedtek. Ez nem valami agyatlan horda volt, hanem egy a gonoszságnak fanatikusan elkötele zett hadsereg. Egyre többen és többen áradtak ki a palota kapuin. A férfi azon már meg sem lep ıdött, hogy a hatalmas, szépséges épületet nem érte sérülés, és ahogyan a

hírnök is mondta, az ırök még ott álltak a falakon. Malfurion óvatosan kö zelebb lebegett, lehet ıleg mindig takarásban maradva, és tekintetükben val amiféle iszonytató elégedettséget látott. A szemek ezüst sz ínébe halvány vörös vegyült, és többen úgy mosolyogtak, mintha maguk is szívesen csatlakoznának a dúláshoz. Malfurion megütközve röppent arrébb. Közben felfede zte, hogy a palota közvetlen közelében az El ıkel ık szállásai, 347 szintúgy sértetlenek maradtak. A királyn ı valamelyik szolgája épp átment egyik épületb ıl a másikba, minden sietség nélkül, mintha semmi se m történt volna a városban, ami nem történhet meg egy közönséges éjje len. Az ifjú döbbenete egyre növekedett. A torony felé f ordult, amelyet el ızı utazása alkalmával már megszemlélt, és újfent érzékelte, ho gy milyen veszélyesen nagy er ıkkel játszanak odabenn. Úgy t őnt, az El ıkel ık megkétszerezték er ıfeszítéseiket, mert a korábban csak nyugtalan Forrá s felett immáron vihar tombolt, amelynek széle elérte a feldúlt várost is. Legutóbb ott próbált behatolni a toronyba, ahol a v arázsmunka középpontját érezte, ám ezúttal keresett egy erkélyt a torony al só részén. Megszokásból úgy mozgott, mintha fizikai testében lenne, és az erkél yr ıl is a nyitott átjárón keresztül lépett be, óvatosan, hogy ne hallják meg. Meglepetésére gond nélkül bejutott. Majdnem felneve tett megkönnyebbülésében, mert ismét az utóbbi alkalom halálos védelmét várta . Valószín őleg tönkretehette, és dölyfös-ségb ıl fakadó figyelmetlenségükben, az El ıkel ık nem teremtették újra. Lassan végiglebegett a folyosón, kereste a felvezet ı lépcs ıt. Hamarosan meg is találta - legalább tucatnyi termetes démonharcossal együtt, amelyek épp lejöttek rajta. Els ı mozdulata a visszah ıkölés, els ı gondolata a menekülés volt abban a reményben, hogy még nem látták meg. A falhoz akart lapulni, és rémülete egyre növekedett, ahogy a folyosón végigtekintve egyáltal án nem lelt búvóhelyre. Eltelt néhány lélegzetvételnyi id ı, és csak az után merte hangosan átkozni magát ostobaságáért, amikor a démonok egyszer ően elsétáltak mellette. Lélek-formáját nem láthatták meg. Megkönnyebbülten fújt egyet és v égignézte, ahogy a szörny szer ő 348 harcosok elt őnnek a folyosó másik végén, majd fellebegett a lépc sıkön. Több termet maga mögött hagyott már, de egyszer sem állt meg nézel ıdni. Amit ı keresett, az majdnem a magas torony tetején volt, é s minél el ıbb eléri, minél el ıbb meglátja teljes valójában, annál hamarabb kiesze lhet valamiféle tervet és cselekedhet. Fogalma sem volt arról, mit kell majd tennie. Bár a druidák ösvényét járta, mágiahordozó éjtündeként járatos volt a varázslóság ban is, legalábbis elméletben minden bizonynyal. Abban reménykedett, hogy bár nem fizikai testében, de lényegében mégiscsak a palotában tartózkodik, ezért talán varázslásra is képes. Úgy érezte, hogy mióta a torony belsejét járja, dru ida tudása mellett er ısödik árkán varázsereje is. Már közel volt céljához, amikor számára is láthatat lan akadályba ütközött. Érezte a formába öntött hatalom kisugárzását, és lá tta maga el ıtt a leveg ı vibrálását ott, ahol -mintha falnak ütközne -, nem bírt továbblépni. Óvatlan volt, ez akár ugyanaz a védelem is lehetett, amelly el el ızı utazása alkalmával találkozott. Talán az El ıkel ık mégsem voltak olyan figyelmetlenek.

Az éjtünde megacélozta akaratát, és minden erejével el ırevetette magát. Érezte, hogy az akadály egyszerre próbálja eltaszítani és b ekebelezni, mintha testével akart volna áthatolni, egy ragacsos anyagból lév ı falon. Ahogy nyomakodott el ıre, a véd ıvarázs egyre kevésbé volt képes ellenállni, és egyr e kevésbé húzta magába. Végül szinte átesett rajta. Az ellenállás oly hirtelen sz őnt meg, hogy Malfurion egy darabig nem is indult tovább; bizonytalan volt a sikerben, és várta a meg lep ı folytatást. Megpróbálta újra meg- 349 I érinteni az akadályt, de az iménti vibráló er ı helyett, csupán elgyengült ellenállást érzett. Mintha csupán a leveg ı lenne valamivel s őr őbb ott. Vagy ı gyengítette meg, vagy arra tervezték, hogy a befelé jöv ıket állítsa meg, de kifelé ne képezzen gátat. Nem sokkal fentebb, két ırt talált egy vastag ajtó két oldalán, célja el ıtt néhány lépéssel. Miután megbizonyosodott róla, hogy ezek az ırök sem látják, Malfurion megpróbálta kinyitni az ajtót. Ismét szit kozódott egy nagyot ostobaságán, majdnem el is nevette magát, mert ujja i egyszer ően áthatoltak a tölgyfán. Akár a puszta leveg ın, úgy lebegett át az ajtón. El ıször teljesen elveszítette a tájékozódási képességé t. A varázsmunkának helyet adó terem sokkal nagyobb volt, mint az kívülr ıl lehetségesnek látszott. Az egész háza elfért volna benne a maga három szobájával. Az El ıkel ık ki is használták a termet, mert ahol nem ık maguk, vagy a kapu állt, ott démoni harcosok csap atai sorakoztak, vagy tartottak épp az ajtó felé. Szörny ő pofájuk ily közeli látványa újra megrázta a druidát, semmi könyörületet nem olv asott ki tekintetükb ıl. Félrelökte a figyelmét elterel ı gondolatokat és érzéseket, majd így meger ısítve magát, elindult az El ıkel ık felé. Munkájuk gyümölcsét egyszerre szemlélte undorral és csodálattal. A nemes varázstudók olybá t őntek, mint akiket túlhajszoltak, túl a józan ész határain is. Többség ük kiéhezettnek látszott, valaha finom mív ő és méltósággal viselt öltözékük izzadságtól lucsko s rongyként lógott, lesoványodott tagjaikon. Némelyikük jól lát hatóan er ılködött, hogy talpon maradjon. Mindennek ellenére feszülten, mohó n bámulták munkájuk eredményét, a tüzesen lüktet ı nyílást, amely átjárót 350 képezett az ésszer ő világ és egy másik, megnevezhetetlen valóság közöt t. A hasadék közepe a druida tekintetét is magához von zotta, de inkább elfordult. Érezte, hogy odaát valami szörny ő gonoszság ül, és csak azon csodálkozott, hogy az El ıkel ık nem érezték meg ugyanezt, s nem voltak tudatában annak, hogy mit idéznek a világra. Próbálta feledni a félelmet, ame ly oly váratlanul csapott belé az imént, és megfordult - hogy szinte beleütkö zzön az ott álló f ıtanácsosba. Xaviosz és Malfurion arca alig néhány hüvelyknyire volt egymástól. Az ifjú druida eddig csupán hallott a kancellár mesterséges szemeir ıl, a mágikus ékkövekr ıl, melyeket Xaviosz önszántából tétetett igazi szem ei helyére. Az ébenfekete gömbök közepén rubinvörös erezet húzódot t, és a tekintetb ıl majdnem olyan sötét gonoszság sugárzott, mint a hasadékból Malfurion mögött. A kancellár kemény arcéle megfeszült, oly er ıteljes figyelemmel meredt el ıre, hogy az ifjabb éjtünde már-már azt hitte, ıt nézi. Egy hosszú pillanat

elteltével Xaviosz el ıbbre lépett, átsétált Malfurion álom-alakján, és od ament az El ıkel ıkhöz. Az ifjúnak néhány pillanattal tovább tartott felesz mélni. A Hold ırség és Hollócs ır is leginkább Xavioszt vádolta minden vétekkel, am elyet az utóbbi id ıben elkövettek az éjtün-dék népe ellen. Most, hogy szemt ıl-szemben látta a kancellárt, Malfurion könnyen elhitte a vádakat. Ám ett ıl még nem oszlott el az az érzése, hogy a királyn ı valamiképpen tud a történtekr ıl, és ezt mindenképpen ki kell majd derítenie. Eltökélten fordult afelé a dolog felé, ami leginkáb b lehetett a Forrásból kiáramló hatalom megrekedésének oka. Három El ıkel ı állt egy szimbólum körül, de inkább csak figyelték a padlóba vésett jel felett l ebegı kék gömböt, mint- 351 sem formálták volna azt. A druida közéjük lebegett, és maga is megszemlélte a bőbáj t. Mesterien megalkotott varázslat volt; lélek-formájá ban Malfurion látott minden energiaszálat, amely a b őbáj mágikus szerkezetét alkotta. Kezdett kételkedni benne, hogy képes lesz semlegesíteni, mert a szövev ény bizonyos részeinek összetettsége, messze felülmúlta tudását. Végül még iscsak talált egy könnyebben megismerhet ı és ezáltal köny-nyebben megragadható részletet, és úgy vélte, ott talán kikezdheti a varázst. Természetesen feltétele zve, hogy álomalakban bármit megtehet vele. A lehet ıségek felmérése érdekében, egyszer ő tréfát kért a leveg ıt ıl. Amint a kívánság elhagyta ajkait, enyhe szell ı lebbentette meg az egyik varázsló haját. A siker fellelkesítette a mágust, biztos volt benne , hogy képes lesz tönkretenni a pajzsvarázslatot. A hold ıröknek ennyi is elég, mással nem is kell foglalkoznia. Belenézett a varázslatból született g ömbbe, és megpróbált az energiaszálak leggyengébb kapcsolódási pontjaira ös szpontosítani. - Ostoba, ostoba dolog az, amivel próbálkozol -jegy ezte meg egy h ővös hang mögötte. Malfurion megpördült, Xaviosz nézett vissza rá. Egy enesen ırá. A kancellár maga elé tartott egy keskeny, fehér kristályt, és tekint ete - amely el ıl még álom-alakban sem lehetett elrejtezni - sötéten lángolt f el. Iszonytató er ı húzta a druidát a kristály felé. Próbált ellenállni, de hiá bavalón; a kristály egy pillanatra betöltötte egész látóterét - azután a te stévé vált. Lehetetlenül kicsiny börtönéb ıl nézett vissza, a gúnyosan mosolygó f ıtanácsosra. - Érdekes gondolatom támadt - szólt oda Xaviosz t őnıdve. - Vajon meddig tart, míg a tested meghal úgy, hogy a lelkedb ıl oly kevés maradt benne? - Amikor Malfurion nem vála- 352 szolt, a kancellár vállat vont: - Végül is, majd me glátjuk! -Azzal zsebre tette a kristályt, és sötétségre kárhoztatta foglyát. Elérték a vidéket, ahol azt remélte, felleli az éjt ündét. Fogalma sem volt honnan, de tudta, hogy akit keres, az ott él valaho l a közelben. Gyanította, hogy Nozdormu hagyta ezt elméje valamely hátsó zugá ban, miközben a látomást mutatta. Krázus magában köszönetet mondott az Id ı Fejedelmének, hogy ezzel is leegyszer ősítette a keresést. Mindemellett az Id ıtlen megjelenése reményt adott neki, hogy ı és Rónin hamarosan hazatérhet, mert az éjtünde nem okoz több sérülést az id ıbe vetett világnak. Feltételezve persze, hogy megta lálja egyáltalán.

Tudta, hogy azonnal az emberért kellett volna indul nia. Emiatt érzett lelkiismeretfurdalását csak részben enyhítette a té ny, hogy az egyik nagy megtestesülés, mi több, a múltért, a jelenért és a jöv ıért felel ıs legnagyobb hatalmú teremtmény bízta rá jelen küldetését. Elhat ározta, hogy amint felleli az éj-tündét, azonnal Rónin után indul, akinek sokkal többel tartozott, mint amennyi az eddigiekb ıl nyilvánvalónak t őnhet. Korialstrasz hirtelen lelassított, közben ereszkedn i kezdett a fák felé: - Nem vihetlek közelebb. - Megértelek. - Ha közelebb mennek az éjtünde telep üléshez, a helyiek minden bizonnyal meglátják a sárkányt. A vörös óriásgyík l eszállt és lehajtotta fejét, hogy Krázus lemászhasson a nyakáról. Amikor ez megt örtént, Korialstrasz körbenézett: - Nem vagyunk messze. Csak egy vagy ké t órányira. Krázus nem szólt, hogy mennyi küszködést jelenthet az a két óra, ha különválnak. - így is többet tettél, mint ameny-nyit kérhetek. 353 - Nem szándékozlak magadra hagyni - válaszolt Koria l-strasz és behúzta szárnyait. - Annak ellenére, hogy magad milyen form ában létezel, mintha elfeledted volna, hogy fajtánk képes megváltoztatni az alakját. Átváltozom valamivé, ami kevésbé rémiszt ı az errefelé honos népek számára. A sárkány termetes alakja megremegett, kezdett össz emenni valamelyest, ahogy külseje egyre emberszer őbbé vált. Azonban alig néhány szempillantás alatt visszatért eredeti alakjába, tekintete fátyolossá, lélegzete szaggatottá vált. -Mi a baj? - Krázus tehetetlenül nézett fiatalabb ö nmagára. - Nem tudok átváltozni! Iszonyatos kín volt megprób álni! A mágusnak eszébe jutott saját próbálkozása, hogy s árkányalakot vegyen fel, amikor megérkeztek ebbe a korba. Nem lepte meg, hog y Korialstrasz is hasonló nehézségt ıl szenved. - Ne is próbálkozz többet! Inkább egyedü l megyek tovább. - Biztos vagy benne? Észrevettem, hogy amikor együt t vagyunk, sokkal kevésbé szenvedünk, bármiféle rontás legyen is rajtunk. Krázus nyugtalanság és büszkeség keverékét érezte. Ifjabb énje már elég bölcs ahhoz, hogy felfedezze a dolgok közti kapcsolatokat - de vajon azt is kitalálta már, hogy mi történik velük kettejükkel? Vajon miké ppen cselekedne, ha rájönne az igazságra? Még jól emlékezett ifjonti hévvel elk övetett hibáira. Mindenesetre Korialstrasz nem adta jelét rádöbbenés nek, mi több, hozzátette: - Tudom, hogy menned kell. - Itt maradsz? - Amíg tudok. Nem úgy t őnik, mintha az éj tündék túl sokat járnák a környék et, és ezek a magas fák jól elrejtenek Ha szükséged les z rám, csak hívj és jövök. 354 - Tudom, és köszönet érte. - Krázus csak ennyit vá laszolt, mert elég jól ismerte magát.

A mágus elköszönt a sárkánytól, és megkezdte a fára dságos utat az éjtünde település felé. Azonban még miel ıtt elt őnt volna a fák s őr őjében, Korialstrasz halkan utánaszólt: - Úgy gondolod, meg tudod találni azt, akit keresel ? - Csak remélem. - Nem tette hozzá, hogy ha nem jár sikerrel, akkor mindenki szenvedni fog. Korialstrasz bólintott, és a mágus ú jra útnak indult. Minél közelebb került a városhoz - és minél távolab b került a sárkánytól -, Krázus annál gyengébbnek és betegebbnek érezte magá t. Növekv ı er ıtlensége ellenére folytatta útját; valahol el ıtte ott kellett lennie annak az éjtündének. Azt még nem tudta, mit fog tenni, ha megtalálja. Cs ak abban reménykedett, hogy Nozdormu esetleg ezt is elzárta valahová az elméjéb en, és szükség esetén majd magától el ıjön a válasz. Ha nem, akkor csak a saját ítél ıképességére hagyatkozhat. Úgy érezte, sohasem fog odaérni, de azután meglátta a civilizáció els ı jeleit. Távoli fáklyafények jelölték a település határát, e gy falat vagy kaput vagy a legszéls ı épületeket. Ezután következett a nehezebb rész. Bá r a sárkánymágus valamelyest hasonlított az éjtündékre, mégis látszo tt a különbség. Talán ha fejébe húzza a csuklyát, és kicsit ösz-szébb húzza magát... Krázus rádöbbent, hogy már nincs egyedül. Minden ol dalról olyan vértezetbe öltözött éjtündék jöttek, mint akik korábban elfogt ák. Lándzsák és kardok hegye mutatott baljós merevséggel a betolakodóra. Fiatal, komoly tekintet ő tiszt szállt le éjszablyájáról, és lépett oda hozzá: - Ár nydal kapitány vagyok! Suramar ırségének fogságába estél! Add meg magad, és akkor n em lesz baj! 355 Minthogy más lehet ısége nem nagyon volt, Krázus el ırenyújtotta kezeit, és az egyik katona gyorsan megkötözte. Valahol legbelül m ég hálás is volt az ırségnek, legalább a városba való bejutást megoldották helyet te. Ha már bent van, csak ki kell szabadulnia valamiképpen. k z éj szablya fújt egyet, amikor Rónin megpróbált fel-Jk ülni rá. Szorosan tartotta a gyepl ıt, abban reményke-- V dett, hogy az állat megérti: lovasa ott van, ahol lennie kell. - Elhelyezkedtél? - kérdezte Illidan. Malfurion testvére lett a mágus nemhivatalos ırz ıje, és úgy t őnt, ı ezt nem nagyon bánta. Folyton úgy figyelte Ró-nint, mintha minden mozdulatából tanulni akarna valamit. Bármikor, ha az ember valami mágiku snak nevezhet ı dolgot tett, az éj tünde figyelme azonnal reá szegez ıdött, és vonásai megfeszültek. A mágusnak nem tartott sokáig kiötölni a miérteket. A jelenlév ık közül ı képviselte a leghatékonyabb, rendelkezésre álló var ázser ıforrást. Minden dölyfösségük ellenére az éjtündék látszólag elfogad ták az idegen segítségét, és persze nem nagyon értették képességeit. Bár a Forrá s nélkül neki is a szokásosnál nehezebben ment a mágia használata, de mégsem vált oly tehetetlenné, mint a helyi varázslók többsége. Úgy t őnt, egyedül Illidan ırzött meg valamennyit hatalmából, bár Rónin ıt is felülmúlta. 357 Segíthetek neki, jutott végül valamiféle elhatározá sra ez ügyben. Ha tanulni akar, segíthetek neki a tanulásban. Bármi is volt s zemélyes véleménye Malfurion ikertestvérér ıl, azt el kellett ismernie, hogy jelent ıs tehetséget lát

Illidanban. Abban reménykedett, hogy az éj tünde te hetsége a segítségükre lesz akkor is, amikor szembekerülnek a Lángoló Légióval. Kilovagoltak Suramarból és a lehet ı leggyorsabban haladtak Zin-Azshari felé, ahogy az éj szablyák tempója engedte. Rónin érzett némi kapkodást az indulás körül, különösen, hogy így még távolabb került Kráz ustól, bárhol legyen is egykori mentora. A mágus egyre biztosabb volt benne , hogy végzete szerint sohasem térhet már vissza a saját jelenébe. í Csak remélni tudta, hogy bármit tartogasson is a világ Veréza és a gyermekek számár a, az elég értékes lesz az elvesztett férj és apa pótlásához. Feltéve, hogy eg yáltalán lesz bármiféle jöv ı. Vagy jelen. Vagy mindegy mi, csak legyen. Hollócs ır egész éjszaka és még a nappal egy részében is '* ■ egyre csak hajtotta el ıre a csapatot. Csak akkor kiáltott -vonakodva - meg álljt, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az állatok nem bírják tová bb. A szétküldött futároknak köszönhet ıen, útközben számuk megnövekedett: a hely ırségekb ıl különféle létszámú csapatok csatlakoztak. Az els ı táborverés idejére a sereg közel ezer f ıt számlált, és állítólag újabb er ısítést várhattak. Hollócs ır háborút hirdetett, és a hazafias lelkület ő éj-tünde katonák örömmel csatlakoztak. A hírekb ıl jól sejtették, hogy egész népük léte forog kockán . Rónin nem szólt, csendben örült az érkez ıknek, mert ı már tudta, miféle pusztításra képes a démoni horda. Hollócs ır jól kikérdezte arról, mit tud az ellenségr ıl, ı pedig elbeszélt mindent, amire emlékezett. Magyarázatképpen hozzáf őzte, hogy a Légió egyszer már betört az ı „oly 358 távol lév ı" szül ıföldjére is, feldúlta azt - ez legalább igaz volt. Rónin elmondta, amit a szörny ő háború menetér ıl tudott, és azt, mennyi pusztulás és rombolás esett, mire a véd ık visszaverték a démonokat. Bár az nem volt egyértelm ő, hogy Hollócs ır mennyit hitt el a történetb ıl úgy általában, de legalább a démonokról szóló szavakat komolyan vette, és tisztjeivel hosszasan tárgyalták a taktikákat. Lato sziosz és a Hold ırség nem fogadta jól az ötletet, hogy szembe kell nézniük pé ldául az ördögkutyákkal, de Hollócs ır biztosította ıket a védelemr ıl; a legjobb harcosait adja melléjük. Az e feladatra kijelölteknek pedig elmondta, hogy el ıször a csápokra támadjanak, ha tehetik, mert ezzel megakadályozzák nemcsak a varáz shasználók iszonytató vesztét, de a bestiák szaporodását is. Az éjtünde parancsnok valószín őleg észrevette, hogy Rónin sokat kihagyott a történetéb ıl, de nem kérdezett rá a dologra, mert már így is m egkapta a számára legértékesebb tudást: az ellenség ismeretét. Jóindu latúan feltételezte, hogy maga Rónin sem kíván a vesztébe rohanni, és minden szükséges dolgot elmondott a vereség elkerüléséhez. A sereg er ıteljes növekedése ellenére nem lassultak le, közben eljött a második, majd a harmadik éjszaka is. Egy apró varázslat lehe t ıvé tette, hogy Rónin ugyanolyan jól lásson a sötétben, mint az éj tündék , így gyorsan hozzászokott az éjszakai élethez. Azt persze tudta, hogy a démonok vajmi keveset foglalkoznak azzal, nap vagy hold süt le épp rájuk, és ezt közöl te a nemessel is. A Lángoló Légió szörnyetegei addig fognak harcolni, amíg bírn ak. A véd ıknek fel kell készülniük rá, hogy esetleg nappal fognak szembenéz ni a rémekkel. Ahogy az éjtündék közeledtek Zin-Azshari felé, ık is meglátták a zöldes lidércfényt, amely a romokból áradt. -Elun minden s zeretetére! - mormolták a tisztek.

359 - Nyugalom! - parancsolta Hollócs ır. Felállt a nyeregben, úgy meredt el ıre. - Valami közeleg. Elég gyors. Róninnak nem kellett megkérdeznie: - İk azok. Már tudják, hogy itt vagyunk és azt tervezik, hogy elébünk jönnek. Nem szokták vesz tegetni az id ıt. A Légió csak a harcnak él. A nemes bólintott: - Jobb szerettem volna, ha legal ább felderít ıket küldhetünk az ellenfél felmérésére. Ám ha rögtön harcolni akar nak, hát ne okozzunk nekik csalódást! Fújjátok meg a kürtöket! Kürtszó harsant és az éjtünde sereg alig néhány per c alatt felvette harci alakzatait. A több ezer lovas és gyalogos ösz-szeha ngolt mozgása leny őgöz ı látványt nyújtott. Róninnak eszébe jutott a Szövets ég hadereje, és hogy mennyire leny őgözte, amikor látta felsorakozni a sereget a démono k segít ıje, az él ıholt Végzethozók ellenében. Ezzel együtt az is eszébe ju tott, hogy a rendezett sorok miként szakadoztak fel az iszonytató ellenség heves támadásaitól. Most nem történhet meg! Illidanra nézett, aki már k evésbé t őnt magabiztosnak most, hogy szembekerült a valósággal. - Ne hagyd, hogy a félelem eluralkodjon rajtad! - jegyezte meg a mágus. - Tehetséges vagy, Illidan, és már megmutattam, hogya n tudsz hatalmat nyerni hozzá. A Forrást elvághatták t ılünk, de esszenciája átitatja a földet, az eget, és minden mást is. Ha meg tudod ragadni, akkor visz -szanyerheted korábbi er ıdet. - Követem bölcs útmutatásod, shan'do - válaszolt az ifjú éjtünde komoran. Rónin már korábban is hallotta ezt a szót, amikor M al-furion beszélt tanítójához, ahhoz a félistenhez. Szerette vol- 360 na tudni, mi lett az erd ık urával; egy ilyen nagy hatalmú lény nem lett voln a rossz támogatás a csata során. Ezalatt az els ı rémiszt ı alakok látható közelségbe értek, és Rónin már csak a túlélésre tudott gondolni. A túlélésre és Verézára. A Lángoló Légió nyomában semmi sem maradt állva, és az éjtünde sereg közelébe érve, a démonokat még inkább magával ragadta a pusz títás vágya. Az ördögkutyák rohantak elöl, és a mögöttük közelg ı démonok üvöltésében már a várt tombolás felett érzett öröm visszhangzott, ahogy meglátták a z ellenük felsorakozottakat. Újabb birkák érkeztek a vágóhídra, még több vér ömö lhet ki. Egyetlen zeng ı csatakiáltással rohamra indultak. Hollócs ır nagyúr bólintott: - íjászok készenlétben! - kiáltották a tisztek. Közel ezer ívelt íj feszült meg, közel ezer nyílvesz-sz ı hegye mutatott az égre. A nemes magasra emelte job b kezét, figyelte a démonhordát, ahogy egyre közelebb és közelebb ér, majd intett. Mint sikoltó lidércek sokasága, nyílzápor hullott a z ellenségre. A Lángoló Légió nem lassított; csak azokat látták maguk el ıtt, akiket meg akartak ölni. Ámde hússal bíró lények voltak ık is; az els ı sorokban közeled ık, szinte az utolsó szálig elestek. Némelyiküket oly sok vessz ı érte, hogy el sem d ılhetett. Ördögkutyák vonaglottak vinnyogva a harcosok teteme i között, és a Végzethozók egy része is a halálos zuhatagban lelte vesztét.

A további sorok végigtapostak az elesetteken, minth a nem is látnák ıket. A megmaradt ördögkutyák felvonyítottak, ahogy a zsákm ány közelébe értek. - Átkozottak! -mormolta Hollócs ır. - Még egy sortüzet! Gyorsan! Az éjtündék begyakorolt könnyedséggel és pontosságg al illesztették az újabb vessz ıket a húrokra. A szakállas nemes 361 nem vesztegette az id ıt holmi jelzésekkel. Újfent halálos es ı zuhogott a hordára, ám ezúttal jóval kevesebb eredménnyel; a d émonharcosok felemelt pajzsokkal, szilárd tömböket alkotva védelmezték ma gukat és egymást. - Ezek nem csupán állatok! - mondta meglepetten eg y tiszt Rónin közelében. - Túl gyorsan tanulnak! Hollócs ır nem tör ıdött vele, inkább újabb parancsokat kiáltott: - Min den íjász hátra! Készenlét és l ıjetek minden tiszta célpontra! Dárdások! Rohamra felkészülni! - Nagyuram! - Rónin alkalmasnak találta a pillanato t. - A jelen helyzetben, mágus, azt csinálsz, amit aka rsz! Csak csináld minél gyorsabban! Rónin a közelg ı démonok elé mutatott, összpontosított és összegy őjtötte a szükséges er ıt. Nehéz volt, de nem annyira, hogy ne sikerülhesse n. Összehúzta szemét, ahogy ráer ıltette akaratát a megragadott mágikus energiákra. M aga a föld robbant fel a démonok el ıtt, por és k ı tört ki a talajból olyan er ıvel, mintha katapultsor zúdította volna lövedékeit a szörnyeteg ekre. A démoni harcosok egy része felrepült a leveg ıbe, majd a mögötte érkez ıkre zuhant, mázsányi földdel együtt. Egy nagyobb k ıtömb épp az egyik ördögkutya hátára érkezett és úgy törte ketté a gerincét, mintha csupán száraz gally lett v olna. A rohanó tömeg megtorpant. Az íjászok kihasználták az adódó lehet ıséget, és újabb nyílzáporral kedveskedtek az ellenségnek. A démonok tucatjával estek el. Az é jtündék soraiból örömkiáltások harsantak. A Hold ırség jelenlév ı tagjai némileg féltékeny pillantásokat vetettek az idegen felé, azután Latos ziosz kiáltott valamit, és cselekvésre szólította bajtársait. Er ıfeszítésük eredményeképpen energiagy őr ők jöttek létre, és zuhantak a démonok immáron egy helyben kavargó tö- 362 megébe. Ezek egy része még a leveg ıben elhalványodott és szertefoszlott, a többit ıl talán maroknyi pokolfajzat esett el. - Hasznavehetetlenek! - csattant fel Illidan. - Próbálkoznak - csitította a mágus. Vita helyett az éjtünde inkább a Hordára mutatott, és elmormolta egy támadóvarázs szövegét. Kígyószer ően tekerg ızı, fekete energiából született csápok teremtek el ı a semmib ıl, és tekeredtek több tucat démon torkára. A felgárok elejtették fegyvereiket és pajzsaikat, pró báltak valamiképpen megszabadulni a csápoktól. De miel ıtt bármit tehettek volna, azok átégették magukat a b ırükön, és - pengeéles energiaszálakká változva - mi nden gond nélkül áthatoltak húson, csonton. Gyakorlatilag lefejezték áldozataikat.

Rónin próbálta elrejteni undorát. Az éjtünde varázs választásában volt valami sötét, ami neki sehogy sem tetszett. Ennek ellenére , amikor Illidan elismerést várva ránézett, az ember mágus bólintott felé. Nem állt szándékában elbátortalanítani rajta kívül az egyetlen varázshas ználót, aki megfelel ı hatékonysággal állt a sereg rendelkezésére. Ha túlé lik, akkor majd megtanítja néhány fogásra, amelyek másképpen intézik el az ell ent. Ha túlélik. A Lángoló Légió rendezte sorait, és újra megindult. A szörnyetegek mit sem tör ıdtek elesett társaikkal, magasba emelték fegyvereik et és újabb rohamra indultak. - Ezúttal össze kell csapnunk -jegyezte meg Hollócs ır. - Ti ketten maradjatok hátul és tegyetek meg mindent, amit tudtok! Ti vagy tok a legjobb fegyvereink! - kiáltott oda a két mágiatudónak. Illidan fejet hajtott a nemes felé: - Köszönöm, nag yuram! - Ez az igazság, fiú. Ez a szörny ő igazság - mormolta a parancsnok, de csak magának. Azzal megugratta hátasát és 363 rohamot kiáltott, magasra emelte kivont kardját, ma jd lecsapott vele. Kürtök harsogtak, az íjászok újra l ıttek. A nyílvessz ık sokasága mögött ott vágtatott az éjtünde sereg, az éjszab-lyák morgássa l és üvöltésekkel biztatták egymást. A dárdások még jó néhány lépésre voltak az ellenségt ıl, amikor a nyílvessz ık lecsaptak. A démonok közül sokan elestek, és rövi d ideig z őrzavar uralkodott az els ı sorokban. Hollócs ır épp erre számított. A vágtató éjszablyákon ülve, a dárdások ekkor érték el az ellenséget. Roppant termete ellenére számos démonharcos emelkedett a le veg ıbe, ahogy az éjtünde fegyverek nem csupán a vértezetet, de azon belül is mindent átütöttek, majd ugyanazzal a lendülettel hátrataszították áldozatai kat. A roham nyers ereje elegend ı volt, hogy pillanatnyi megtorpanásra késztesse a Lángoló Légiót. Az éj szablyák is kivették részüket a küzdelemb ıl, karmolták és harapták az elébük kerül ı szörnyetegeket. Hamarosan megérkeztek a gyalogosok , és kitöltötték a lyukakat a lovasok soraiban, szúr-tak -vágtak mindent, ami nem a sajátjuk volt. Minthogy dárdáiknak már nem vették hasznát, a lovas ok el ıhúzták saját fegyvereiket, és közelharcba bocsátkoztak. A hátul maradt íjászok rendszeresen megeresztettek egy-egy nyílzáport a démonok hátsó s orai felé. Egy másik sor lovas - köztük maga Hollócs ır - még a megfelel ı alkalomra várakozott. A nemes tekintete villogva ugrált egyik küzdelemr ıl a másikra, felmérte az er ıviszonyokat és a gyenge pontokat. Rónin és Illidan sem volt tétlen. A mágus olyan var ázslatot idézett, amely megszilárdította a leveg ıt a Horda egy része felett, így valójában rájuk ejt ette az eget. Ugyanakkor 364 Illidan megismételte csápos varázslatát, ismét szám os démont fejezett le vele. A hold ırök is megtették, ami erejükb ıl tellett. Kevés eredményre jutottak ugyan, de az is segítség volt. Legjobb tudásukkal sem bírt ak felülemelkedni a Forrással való közvetlen kapcsolat elvesztésén, és ez megmuta tkozott bizonytalanságukban, egyre rémültebb arckifejezésükben.

Azután az egyik éj tünde varázsló felsikoltott és h anyatt esett, b ıre és húsa úgy folyt le róla, mintha vízb ıl lenne. Mire földet ért, már csupán a csontváza maradt meg, s teste többi részének néhai létezésér ıl csupán egy hússzín ő tócsa árulkodott a fehér váz körül. A többiek megrökönyöd ve bámulták a maradványokat, csak Latosziosz harsány szitokszavai terelték el vé gül a figyelmüket. Rónin szakavatott szemmel méregette a Légió sorait; a varázslat forrását kereste, és hamar megtalálta a tettest. Gonoszságot sugárzó alak állt a démonsereg közelebbi szárnyának közepe táján. Hason lított a harcosokra, de nemcsak hosszú, hüll ıszer ő farka és díszesebb páncélja jelentett különbséget. Vértezete fölé vörös-fekete köpönyeget csatolt, és a csatateret kémlel ı tekintete jóval nagyobb intelligenciát sugárzott, m int a többieké. Rónin még sohasem találkozott velük személyesen, de a leírások alapján felismerte az eredár hadurat. A Lángoló Légió tiszt jeinek, stratégáinak és nem utolsó sorban varázshasználóinak egyike állt ott. E démoni parancsnok azonban súlyos hibát követett el, amikor feltételezte, hogy a hold ırök felel ısek a pusztító varázslatokért - ezzel lehet ıséget adott az ellentámadásra. Rónin újabb varázst idézett, és amint befejezte, megragadta az egybesz ıtt mágikus energiákat, majd visszafordította azokat a használó jukra. 365 A démon el ıbb csak elcsodálkozott, hogy miért késlekedik a hat ás, majd eltátotta rémiszt ı pofáját meglepetésében, amikor b ıre és húsa elfolyósodott. Agyaras állkapcsa sikolyra nyílt és annyi ideje még volt, h ogy a mágus felé forduljon, de ez volt az utolsó cselekedete. Egyre nagyobbra t átotta száját; állkapcsát már nem tartották inak. A szörnyeteg csontváza még ott állt egy rövid pillanatig, majd engedelmeskedett a föld vonzerejének és összeo mlott, elt őnt a harcosok tengerében. A Légió parancsnok nélkül maradt csapat ai összezavarodtak. Az éj tündék el ıbbre nyomakodtak és újabb tízek, százak estek el a természetellenes seregb ıl. - Legy ızzük ıket! - kiáltotta el magát az egyik fiatal tiszt. De amilyen hirtelen megingott erejük, a démonok ugy anolyan gyorsan össze is szedték magukat, s talán még az el ızınél is nagyobb eltökéltséggel küzdöttek tovább. A Végzethozók korbácsaikkal hajtották a fel gárokat és a pokolfaj-zatokat, egyre csak el ıre és el ıre. Néhány ördögkutya áttört a véd ıkön, és a varázslók felé rohant. Éjtünde katonák sikoltottak fel, ahogy két pokolfaj zat egy szekér lendületével rohant bele a harcoló csoportok egyikébe, az állato kat és a rajtuk ül ıket együtt borították fel. Lyuk nyílt a védelmen, és a démonha rcosok azonnal kihasználták a lehet ıséget, átáradtak rajta. - Támadás! - kiáltott Hollócs ır a lovasság várakozó részének. - Állítsátok meg ıket! A többi lovassal együtt megrohamozta az áttör ı szörnyetegeket. Maga Hollócs ır el ıbb egy ördögkutya csápjait metszette le, azután áll alatt szúrt meg egy harcost. Egy gazdátlan éj szablya keveredett mellé valamiképpen, és méretes karmaival felhasította a megcsonkított kutyadémon o ldalát. A szakadás összesz őkült, majd elt őnt; az éjtünde sereg rendezte sorait. 366 Bár szilárdan ellenálltak, a véd ıket lassanként hátrébb kényszerítette a démonok által kifejtett nyomás. Mintha minden legyilkolt ré m helyébe kett ı másik lépett volna. Rónin káromkodott egy jóíz őt, majd varázsolt, és halálos villámok csaptak le a démonokra. Lehetett bármily csodálatos a hatal ma, tudta, hogy a Forrás

segítségével ı is sokkal hatékonyabb lenne. Bár Illidannal együtt komoly mágikus er ıt képviseltek, mégis csak ketten voltak, és nem fig yelhettek oda mindenre, nem lehettek ott mindenütt; minden buzgóságuk ellen ére hamar elfáradtak. A Forrás erejével megsegítve, kevesebb varázslattal i s jobb eredményre jutottak volna. A csata kakofonikus zajában is jól hallatszottak az éjtün-dék halálsikolyai. A démonok fejeket zúztak be, vértezete-ket téptek fel , pokoli ölebeik a gyalogosokat vették célba. A Végzethozók magasra ug rottak szárnyaik segítségével, hogy azután a harcolók f ı vonalai mögötti sorokba merülve, minél nagyobb pusztítást végezzenek. A pokolfajzatok bará tra és ellenségre való tekintet nélkül öklelték bele magukat minden kisebb -nagyobb csoportba, és az íjászok alig találtak célpontot a forgatagban. Ismét felkiáltott egy hold ır, ám ezúttal figyelmeztet ın: egy ördögkutya átcsúszott a sorok között. Néhány katona ugratott o da, azonnal megfosztották csápjaitól a szörnyeteget, és bár sikerült leszúrni uk a bestiát, a varázslót ez már nem mentette meg a félelmetes állkapcsoktól. Az íjászok egy része újabb nyílzáport indított útna k a démonok hátsó sorai felé, ám a vessz ık megfordultak a leveg ıben, és visszaszálltak rájuk. Többségük azonnal futásnak eredt, de sokan csak álltak ott de rmedten, magatehetetlenül meglepetésükben. Legalább gyorsan meghaltak, amikor a saját nyílvessz ıik átfúrták testüket. 367 Rónin hiába kutatott az esetért felel ıs varázshasználó után. Szeretett volna több helyen lenni egyszerre. Veszíteni fogunk! Mind en elszántságuk ellenére a katonáknak szükségük lett volna a Hold ırségre - és a Hold ırségnek szüksége lett volna a Forrásra. Malfurion azt mondta, talán tud v alamit kezdeni a varázslattal, amely elvágta a világtól a Forrás hat almát, de ez már napokkal korábban volt, és még nem történt változás. Rónin c sak gyanította, hogy a druida nem járt sikerrel, és remélte, hogy Malfurion nem h alt bele a próbálkozásba. - Szakad a sor! - kiáltotta valaki. Rónin azonnal feledte Malfuriont; a csatával kellet t foglalkoznia. A csatával és Verézával. Bár már kezdett fáradni, a tünde n ı emléke új er ıt adott neki, s a végtelen Hordára összpontosítva újabb pusztító vará zslatot húzott el ı kelléktárából. Tudta, ez is kevés lesz a gy ızelemhez, de megnyugtatta a tudat, hogy ha vége mindennek, akkor ı legalább megtette, amit megtehetett. Gondolatban búcsút mondott szeretteinek, és várta a további fej leményeket. - Változott valami, sámán? - Az ork aggódását f ıként tekintete árulta el. Tiranda a fejét rázta. - Semmi. A test él, de a lél ek nincs jelen. Az ork t őnıdı arcot vágott. - Meg fog halni? - Nem tudom. - Ötlete sem volt, hogy mi történhetet t. Több mint három éjjelen keresztül figyelte Malfurion testét, eleinte a Hold teremben, azután egy elszigeteltebb helyiségben a templom hátsó részén. Az id ısebb papn ık nyugtatgatták, de tisztán látszott, hogy semmit sem tehetnek a barátjáért. 368 - Lehet, hogy örökké aludni fog - mondta egyikük. - De az is lehet, hogy táplálék nélkül a test elsorvad és meghal.

Tiranda megpróbálta megetetni, de barátja izmai ern yedtek voltak, a légzésen kívül nem mutatott semmiféle életjelet. Nem mert vi zet csorgatni a fiú szájába, nehogy megfojtsa vele. A legutóbbi éjjelen Brox óva tosan megjegyezte, hogy ha esetleg tudják, hogy nincs már remény, akkor talán kegyesebb dolog lenne gyorsan véget vetni a szenvedésének. Felajánlotta, hogy ese tleg maga is megteheti, ha már egyszer barátjának tekinti az életment ı éjtündét. Mindez szörny őnek hangzott, de Tiranda nem vádolta az orkot semmivel, hiszen ı csak az elesett harcostársért aggódott, és népe szokásai beszéltek bel ıle. Nem sejtették, mi történhetett odaát, abban a számu kra ismeretlen és érthetetlen birodalomban, melyet ık csak részleteiben, csak álmaikban láthattak, akko r is többnyire csak szemlél ıként. Tiranda érezte, hogy valami történt Maliimon álom-alakjával, de nem veszhetett oda, hiszen mi tartaná még életben a testet, ha nem a lélek és anyag közti kötelék? Malfurion elvesztésének gondolata jobban bántotta, mint valaha is képzelte volna. Ennyire még Illidan ostoba küldetéstudata se m nyugtalanította. Igaz, mindkét testvérért aggódott, de nem egyenl ı mértékben. Jer vissza hozzám! gondolta, immáron nem el ıször, és megérintette az alvó arcot. A szinte üres test továbbra sem válaszolt a kérésre. Vaskos, zöld ujjak nehezedtek a vállára óvatosan. T iranda felnézett az ork aggódó tekintetébe. Egy ideje már nem látta olyan c súfnak, inkább társként gondolt rá a bánatban. - Régóta nem alszol, sámán. Még a szobából sem lépt él ki egy ideje. Ez nem jó. Menj és szívj egy kis friss leveg ıt! 369 - Nem hagyhatom itt. De Brox nem engedett: - Mit tehetnél? Semmit sem. I tt fekszik biztonságban, és biztos ı is kiküldene, ha tudná, mit csinálsz magaddal. A többiek mind barbár teremtménynek látták az orkot , de Tiranda lassanként rádöbbent, hogy csupán egyszer őbben gondolkodik, mint mások. Mindent megértett, ami a túléléshez kellett; jól ismerte az alapvet ı szükségleteket és tudta, mivel jár, ha valaki nem elégíti ki ezeket. A lánynak el kellett ismernie, hogy azzal nem segít Malfurionon, ha maga is legyengül vagy me gbetegszik. Bármily nehezére esett is a dolog, végül ráállt: - Rendben van. De csak rövid id ıre hagyhatom itt. Brox segített neki felkelni. Tiranda úgy érezte, mintha nem is lennének lábai, és a helyükön merev fadarabokat hordana, amelyek teljesen alkalmatlanok arra, hogy megtartsák a súlyát. Társá nak igaza volt; csinálnia kellett valamit magával, hogy továbbra is Malfurion mellett maradhasson. Az ork támogatását is igénybe véve végigment a hoss zú folyosókon, egészen a f ıbejáratig. Ahogyan korábban is, a küls ı termeket rémült és összezavarodott polgárok töltötték meg, mind lelki támaszért folyam odtak a Holdanya szolgálóihoz. Brox attól tartott, hogy ki kell verekedniük maguka t, de a tömeg elkerülte az orkot. Még mindig irtóztak t ıle, pedig már több napja köztük volt és nyilvánvalóan látszott, hogy az egyik papn ı segít ıjeként van jelen. Elun mindig is mások elfogadására biztatott, ám ennek ellenére az éjtündék többsége lenézte vagy félte a többi fajt.

Kiléptek a templom elé, elsétáltak a közeli térre. Hős szell ı simogatta arcukat, amely a gyermekkorára emlékeztette Tirandát. Mindig szerette a szelet, és amikor kicsi volt, 370 gyakran megpróbálta magához ölelni, ami azután ugra bug-ra szell ıtánccá változott. Néhány percig csak álltak ott, azután Tiranda hirte len b őntudatot érzett, mert gyermekkori emlékeir ıl eszébe jutott Malfürion. Sürgetni kezdte az orkot , hogy ideje visszamenniük. Brox csak bólintott, már nem k ellett támogatnia a lányt. Azonban még a templom lépcs ıit sem érték el, amikor az egyik város ır szólította meg ıket. Tiranda megtorpant, habozott, az jutott eszébe , hogy az ır talán Brox miatt állítja meg ıket. A tisztnek azonban más dolga volt velük: - Boc sásson meg, n ıvér, Arnydal kapitány vagyok. Ha a nevet nem is, az arcot már ismerte. A katona a lig valamivel volt id ısebb nála, és arca kerekebbnek, szeme ferdébbnek t őnt az átlagosnál. Ez utóbbi miatt tekintete mindig fürkész ınek hatott, még ha éppen udvarias vagy barátságos próbált is lenni, mint akkor, ott. - Mit kíván t ılem, kapitány? - Egy keveset az idejéb ıl, ha bátorkodhatom ilyesmit kérni. Van egy foglyom , akinek szüksége lenne a segítségére. Tiranda el ıször el akarta utasítani a katonát, mert gondolatai csak Malfürion körül jártak, de kötelességtudata felülemelkedett s zemélyes vágyain. Hogy is fordíthatna hátat valakinek, akinek gyógyer ıre van szüksége? - Rendben. Az ork is elindult a lánnyal együtt, és a kapitány kérd ın nézett a papn ıre: - Az is jön? - Jobban szeretné, kapitány, ha itt állna egyedül a téren? Ezekben a zavaros id ıkben? A tiszt vonakodva megrázta fejét, inkább lezárta ma gában az ügyet. Megfordult és mutatta az utat. Suramar börtönének kicsiny épület adott helyet, miv el a foglyok többsége a Feketebástya-er ıdben kötött ki. A rég- 371 óta halott, hatalmas fa tövében kialakított építmén y vázát a gyökerek adták, közéjük kövekb ıl raktak falakat. A város legszilárdabb épületének tartották, és az ırök mindig büszkén emlegették e tulajdonságát. Tira nda némi felindultsággal nézett a nem túl kellemes hangulatú épületre és úgy képzelte, a dísztelen küls ı csak a legrosszabb gonosztev ıknek lehet megfelel ı szálláshely. Azonban er ıt vett magán, és félretette rossz véleményét. A küls ı helyiség minden bútorzata egy íróasztal és a hozzá tartozó szék volt; általában az ügyeletes tiszt dolgozott ott. Suramar fegyveres erejének nagy része távol volt az er ıdparancsnokkal, az ırség maradéka pedig a városban próbált rendet tartani, így nem csoda, hogy épp sen ki sem tartózkodott ott. - Az erd ıben találtuk még aznap este, amikor Hollócs ır nagyúr összetrombitálta a katonaságot. A fürkészvarázslataink többsége megsem misült ugyan, de némelyik önállóan m őködik, ereje nem függ a Forrástól. Ezek egyike figy elmeztetett a

betolakodóra. A közelmúlt eseményei miatt... -Az or kra pillantva megakadt mondandójában. A kapitánynak ismernie kellett Brox jelenlegi helyzetét, máskülönben már rég vasra verte volna - ...inkább n em kockáztattunk és letartóztattuk. - És nekem mi közöm ehhez? - A fogoly igen fáradtnak t őnt, amikor ráleltünk. Miután meggy ızıdtünk róla, hogy nem csupán színlel, idehoztuk, azóta állapota csak romlott. Különös külseje miatt szeretném, ha életben maradna, míg Hollócs ır nagyúr visszatér. Ezért mentem el érted, n ıvér. - Akkor mutasd meg, kérlek, merre találom! A bels ı teremben csupán tucatnyi cella állt, ámbár a tiszt elmondása szerint a pincében még volt néhány. Tiranda ud- ; , i ■ 1 372 'Itt variasan bólintott, és már ment is tovább, mert kív áncsi volt, hogy miféle teremtményt fogtak megint az ırök. Brox után egy másik orkra is számíthatott volna, de minthogy fajának véleménye - legalábbis a katonaság köreiben, parancsra - változott valamelyest, így a feltételez és nem t őnt helytállónak. - Itt van. A papn ı valami nagy és harcias lényt várt, de a bent hever ı alak alig volt magasabb és vékonyabb egy átlagos éj-tündénél. Egys zer ő talárt és csuklyás utazóköpönyeget viselt, és arca is az éjtündékére h asonlított, bár jóval sápadtabb volt bármelyiküknél. Szeme sem teljesen o lyan volt, a fülei is kisebbeknek t őntek. - Úgy néz ki, mint mi... legalábbis nagyjából -jegy ezte meg. - Mint valamelyikünk szelleme - helyesbített a kapi tány, furcsa hangsúllyal a szavak mögött. Brox közelebb lépett a rácsokhoz, szinte megbabonáz ott-nak t őnt. - Tünde? - kérdezte a nyugtalanító külsej ő alaktól. - Talán - válaszolt a fogoly jóval parancsolóbb és mélyebb hangon, mint amire a külsejéb ıl következtettek. İ is érdekl ıdı tekintettel nézett Broxra. - És mit csinál itt egy ork? Tudta, miféle teremtményt lát. Tiranda azonnal felf igyelt erre a tényre, különösen, hogy mostanában az éjtündéknek két külön ös látogatójuk is akadt. Ekkor a fogoly csúnyán felköhögött, és a papn ıben feltámadt az aggodalom. Megkérte a kapitányt, hogy nyissa ki az ajtót.

Ahogy közelebb lépett a matrachoz, a papn ı ismét az arcra meredt. Valahogy több volt az idegenben, mint ameny-nyit a külseje sejtet ett. A rejtélyes tekintet mélyén olyan bölcsességet és tapasztalatot vélt fel fedezni, amely a lelke mélyéig megrázta. Valamiképpen felismerte, hogy ısi, nagyon 373 ısi teremtmény fekszik el ıtte, akinek az állapota és a kora nem függ össze. - Tehetséges vagy - suttogta az idegen. - Reményked tem benne. - Miféle kór támadott meg? A taláros férfi szinte atyai mosollyal nézett rá: - Még istenn ıdt ıl kapott képességeid sem elegend ık ahhoz, hogy meggyógyítsanak. Csupán azért gy ıztem meg a kapitányt, hogy találjon valaki olyat, mint te, m ert lassacskán kifutunk az id ıbıl. - Sohasem mondott ilyesmit! - ellenkezett Járod, a kapitány. - Magamtól indultam papnıért. - Igaz - értett egyet a fogoly, de szemei mást mond tak. Ezután Broxra nézett: - Veled aztán végképp nem számoltam, és ez igencsak a ggaszt. Nem kellene itt lenned. Az ork mordult egyet. - A másik is ezt mondta. - A másik? Miféle másik? - A lánghajú, aki azt mondta... - Itt Brox megakadt , sanda oldalpillantást vetett az ırkapitányra, és inkább mormolva folytatta: - Aki úg y beszélt mindenr ıl, mintha már elmúlt volna. Tiranda legnagyobb meglepetésére a fogoly hirtelen felült. A kapitány el ırántotta kardját és el ırelépett, de a papn ı leintette. - Találkoztál Róninnal? - Ismered a lánghajút? - kérdezte Tiranda. - Együtt érkeztünk ide. Azt hittem, fogságban van.. . valahol máshol. - Khenariosz ligetében - tette hozzá Tiranda. A fogoly felnevetett: - Nos, akár a véletlen, akár Nozdor-mu mozgatja itt a szálakat, nagyon jól csinálja! Igen, ott. De honnan tudod? 374 - Jártam már ott. A barátaimmal. - Valóban? A barátaiddal? Tiranda nem tudta, hová tegye az idegent. Többet tu dott, mint a legtöbb éjtünde, ebben a papn ı is biztos volt. - Miel ıtt folytatnánk... Szeretném megkérdezni a nevedet. - Ó, bocsásd meg modortalanságomat! A nevem Krá-zu s. Brox felkapta a fejét: - Krázus? Rónin beszélt róla d! -Az ork hirtelen féltérdre ereszkedett: - İsként tisztelt Krázus! A nevem Broxigar, és ı Tiranda, a sámán.

Krázus meglepetten nézett: - Rónin túl sokat mondha tott... és bizonyára mást is csinált. Társának iménti cselekedete elgondolkodtatta a papn ıt. Felkelt a fogoly mell ıl, és a kapitányhoz fordult: - Szeretném ıt magammal vinni a templomba. Ott jobban tudok gondoskodni róla. - Szó sem lehet róla! Ha megszökik... - Megígérem, hogy nem fog elmenekülni. Emellett mag ad mondtad, hogy fontos a jóléte. Mire Hollócs ır nagyúr visszatér, talán meg is gyógyíthatjuk. Az ırtiszt jól láthatóan ellenkezni akart, de nem talál t szavakat. Tiranda rámosolygott. - Rendben van. De személyesen kísérlek el. - Természetesen. Megfordult, hogy segítsen Krázusnak felkelni, de Br ox már ott volt és támogatta. Tiranda észrevett a fogoly arcán egy halvány, rejte tt mosolyt. - Talán örülsz valaminek? - Id ıszer őtlen megérkezésem óta el ıször, igen. Úgy érzem, van még remény. Nem magyarázta el, és Tiranda nem kérdezett. Brox s egítségével kiléptek a börtön épületéb ıl és a lány rájött, hogy 375 egy bizonyos tekintetben a fogoly nem játszott; val óban legyengült állapotban volt. A papn ı azonban még így is érezte benne a nemes tartást és méltóságot. Az ırkapitánnyal maguk mögött visszatértek a templomba. Az ork jelenléte újfent utat nyitott számukra a tömegben. Tiranda tartott t ıle, hogy az ırök és az id ısebb papn ık esetleg feltartóztatják ıket, de látván Krázus tarthatatlan állapotát, szó nélkül félreálltak el ılük. Egy id ıs papn ı meg is hajolt feléjük, bár gyanította, hogy a vegyes társaság nem érti tel jesen, miért. - Elun jól választott - jegyezte meg Krázus, amiko r a szálláshelyek mellett haladtak. - Már akkor is sejtettem, amikor el ıször megláttalak. Tiranda arca majdnem elfeketedett zavarában. Úgy ér ezte, mintha a f ıpapnıhöz hasonlatosan tekintélyes személy dicsérte volna meg . Eredetileg külön helyiségbe akarta vinni a gyengélk edı idegent, ám mire odaértek, feledte e tervét, és gondolkodás nélkül b ementek Malfurionhoz. Alig lépésnyire az ajtótól a lány megtorpant. - Valami baj van? - kérdezte Krázus. - Nem, nincs. Csak ez a szoba már foglalt. Egyik be teg barátom fekszik itt... De miel ıtt kiterelhette volna a többieket, Krázus meglátta a bent hever ı testet, Malfurion arcát, és váratlanul er ıre kapva odanyomakodott: - Véletlen, sors vagy Nozdormu teszi ezt velünk, csakugyan! - kiáltott fe l döbbenten. - Mi baja van? Mondd már! - Nem is tudom... - Hogyan magyarázza el?

- Belépett a Smaragd Alomba - válaszolt helyette Br ox. - Még nem tért vissza. - Nem tért vissza... Merre indult? 376 Az ork elmondta a tervet, legalábbis a lényeget. Ti randa eddig is épp elég sápadtnak hitte Krázust, de ekkor idegenségében is ismer ıs arca, teljesen elfehéredett. - Éppen oda! Ha tudtam volna, miel ıtt odamegyek... - Jártál Zin-Azshariban? - ámuldozott Tiranda. - Láttam a város maradványait, és ide azért jöttem, mert éppen a barátodat kerestem. - Csendben szemlélte a testet, t őnıdı arccal, miel ıtt folytatta: - És ha - ahogy mondjátok - az utóbbi éjjelek során ebbe n az állapotban volt, akkor már eleve elkéstem. Vége mindennek. ií |L z éjtünde felkiáltott, mellkasát vértezetével eg yütt Jk nyitotta fel a démon pengéje. Egyik társának arra ' V sem volt ideje, ho gy bármi módon hangot adjon fájdalmának; buzogány zúzta pépesre a koponyáját. A véd ık egyre csak fogytak, és Rónin vagy Illidan hatalma nem volt elegend ı, hogy semmissé tegyék az ijeszt ı tényt; vesztésre állnak. Hiába verte az ellent Holl ócs ır az els ı sorokban, az éjtündék lassan, de biztosan fogyatkoztak. A Lángol ó Légió nem hagyott egy lélegzetvételnyi szünetet í sem; folyamatosan nyomá st gyakorolt a véd ıkre. Bár tud- ' ta, hogy mind halálra vannak ítélve, a mágus mégis tovább ! küzdött. A véd ısereg érkezésének híre némileg meglepte Xavioszt, d e attól messze állt, hogy a sikerbe vetett hite megrendüljön. A Legnagys zer őbb harcosai immáron jelent ısebb csoportokban léptek ki a kapun, és a kancellár biztos volt benne, hogy egyetlen sereg sem lesz képes szembeszállni ve lük. Legfeljebb meggyorsítják a tisztogatást. Hakar vadászatra indult és Mannorot vezette a csapa tokat az ostobák serege ellen, így a varázsmunka és a hozzátarto- 378 zó dolgok felügyelete, a kancellárra maradt. Rövid pillantást vetett a bejárat melletti kis beugróra, ahol legutóbbi szerzeménye h evert. Miután megkapja a véd ık megtizedelésér ıl szóló híreket, szakít majd egy kis id ıt „vendégére" is. Ám el ıbb fontosabb dolgokkal kell foglalkoznia. Ezután figyelmét a kapunak szentelte, amelyen épp e gy újabb csapat felgár lépett át. Megkapták parancsaikat a termetes Végzethozótól - akit maga Mannorot bízott meg ezzel a feladattal -, azután elmasíroztak, hogy csatlakozzanak vérszomjas társaikhoz. Csak az utóbbi percekben legalább tucat szor ismétl ıdött meg ez a jelenet, talán csak annyi különbséggel, hogy alkalm anként egyre nagyobb csapatok érkeztek. Lassan sz őkös lesz a terem az átlép ıknek, gondolta Xaviosz. Amikor a következ ı csoport kilépett az ajtón, a kancellár meghallotta istene hangját a fejében: Elégedett vagyok a haladással. kz éjtünde féltérdre ereszkedett, úgy válaszolt: - Megtisztelsz, ó, uram! Még mindig vannak ellenállók. - Csupán a tökéletlenek némelyike próbálja késlelte tni az elkerülhetetlent.

Védelmezzétek a kaput! Tartsátok nyitva, és er ısítsétek meg! Hamarosan magam is megérkezem! A kancellár szíve nagyot dobbant. Közeleg a nagysze r ő esemény! Felállva így válaszolt: - Személyesen gondoskodom r óla, hogy minden rendben legyen, és ne kerüljön akadály az utadba, ó, uram! Esküszöm! Elégedettség hulláma öntötte el, azután Sargeras el hagyta az elméjét. Xaviosz leellen ırizte a pajzsot fenntartó szimbólumot. Szerencsére még azel ıtt elfogta a betolakodót, hogy az egy- 379 általán hozzáért volna. Minden rendben volt, így ju tott ide- ,\ je végiggondolni néhány teend ıjét Sargeras érkezésével kap- / ■• csolatban. A királyn ı biztosan ott akar majd lenni; ki kell " • jelö lnie mellé egy tiszteletbeli ırt. Varo'then kapitány megfelel ınek t őnt a feladatra. A kancellár maga akart lenni az els ı, aki üdvözli a Legnagyszer őbbet, és úgy döntött, megfelel ı ajándékként majd a kristályt és lakóját nyújtja át . Xaviosz tudta, ez volt az egyike annak a három dolognak, amelyet Mann orot is megfelel ıen értékesnek tartott, és a másik kett ı után még mindig az Idomár kajtatott a kutyáival. Milyen ostoba képet fog majd vágni Hakar , ha visszatérve meglátja, hogy mit fogott ı oly könnyedén! | Alig bírta kivárni a pillanatot, hogy átnyújtsa fog lyát Sar- ,| gerasnak. Külön élvezet lesz végignézni, amit az istenség ' j tesz majd az ostobával. A rémálom folytatódott. Malfurion ott szorongott a kristályban és nézte azt a keveset, amit a teremb ıl láthatott. Xa- „ viosz egy kis mélyedésbe tette a kristályt, valószín őleg az ajtó melletti alkóvban, persze ferdén. Félre fordult világának '' sarkából az éjtünde látta az ajtófélfá t, így az egyre csak áradó démoncsapatok rendszeresen beléptek látóterébe, és kimasíroztak az ajtón. Pofájukra kegyetlen lelkesedés ült ki; feltüzelte ıket a közelg ı harc. Ez is csak Malfurion szívét facsarta, minthogy tudta jól, a szörnyetegek éjtündéket készülnek legyilkolni. Bár környezetében semmi sem mutatta az id ı múlását, Malfurion bizonyosnak érezte, hogy már legalább két éjszaka telt el próbá lkozása óta. Lélek-formájában nem kellett aludnia, így a két nap és két éjszaka m ég hosszabbnak t őnt. Milyen ostoba volt! Hiszen ı is hallotta a történeteket Xaviosz szemeir ıl, melyek el ıl még az árnyékok árnyéka sem rejt ızhet el - bár nem adott túl sok hitelt az effajta szó- 380 beszédnek. Kevéssé hitte, hogy a mágikus energiák l átására alkalmas ékkövek, felfedik az álom-alakot. Mily nevetségessé tette ma gát! Többször is megpróbált kitörni kristályos ketrecéb ıl, de annak ereje feladta a leckét. Talán ha folytathatta volna tanulmányait, k épes lenne felfedezni valami hibát, támadható pontot, de valójában ez csak egysz er fordult meg a fejében. Sokkal inkább el volt foglalva önmaga átkozásával; csalódott saját magában, mert elbukott, és ezzel elárulta barátait, népét, az egé sz világot. 0 az oka, hogy már semmi sem állhat a természetellenes hódítók útj ában, csupán egy vagy két olyan sereg, amelynek a puszta testi er ıre kell támaszkodnia. A tehetetlenség ny őge egyre elviselhetetlenebbé vált, csinálnia kellet t valamit! Összeszedte magát, és újfent megpróbálta alkalmazni Khenariosz tanításait. A

kristály természetes eredet ő eszköz volt, valaha a föld része, így feltétlenül eszköze a druidák hatalmának. Kinyúlt akaratával és végigtapogatta a k ı éleit, hátha mégis talál valami csorbát vagy gyenge pontot a szerkezetében. Nem épp a druida módszert alkalmazta, de közel állt hozzá: va lamelyest ötvözte az árkán keres ıvarázst a természeti mágia meditatív észleleter ısítésével. Nem lelt semmit. Legszívesebben elsírta volna magát csalódottságában . Ezrek vesznek oda az ı hibájából. Köztük lesz Illidan és Ti-randa is! Tiranda is! A lány mindig vele volt, arca ott lebeg ett tudatában, bármivel foglalkozott is éppen. El tudta képzelni, mennyire aggódik érte a lány. Biztos volt benne, hogy ott ül a teste mellett, és egyre c sak próbálja visszahívni. Szinte hallotta a hangját. Malfurion... 381 Ha tudta volna, megrázta volna magát. Lassan kezdem elveszíteni az eszem. Meglepte, hogy ilyen könnyen megtörhet, er ısebbnek hitte magát. De végül is, elég szörny ő helyzetbe került. Malfurion! Hallasz engem? Újfent, mintha Tiranda hangja visszhangzott volna a gondolatai közt. Kibámult börtönéb ıl, hátha meglátja Xavioszt, amint éppen valamiféle kínzó varázslatot sz ı ellene, de a kancellár nem volt a közelében. Heves izgatottság fogta el, és kérdéssel válaszolt a kérdésre: Tiranda? Malfurion! Hát megvagy még! İ maga is alig hitte el. Igaz, a lány Elun felavatot t papn ıje volt, de az ilyesfajta kapcsolatfelvételre való képesség, talán nem teljesen tartozik a papnık hatalmához. Tiranda! Hogyan értél el? Segítséggel. Egy idegent ıl, aki téged keresett. Legalábbis ezt mondja. Malfurion csak Róninra vagy Broxra tudott gondolni. Az orkot azonban már ismerték, és bár bátor harcosnak bizonyult, nem ren delkezett semmiféle mágikus tehetséggel. Akkor talán Rónin? İ sem lehetett Tiranda segítségére, minthogy Hollócs ır maga mellé vette, amikor összetrombitálta seregét . Kit ıl? kérdezte végül. Kit ıl? A nevem Krázus. A hirtelen váltás megzavarta Malfuriont. A hanggal kapcsolatos érzéseit nehezen azonosította be, talán leginkább arra hasonlítottak , amikor Khenariosszal beszélgetett ily módon. Bárki is ez a Krázus, nem l ehetett egyszer ően egy másik éjtünde. Bizonyára más fajhoz tartozott. Még mindig hallasz? kérdezte az új hang. 382 Hallak... Krázus.

Megmutattam Tirandának, hogyan használhatjuk fel a köztetek húzódó köteléket arra, hogy elérjünk. Nehéz trükk, de reménykedünk b enne, hogy elég ideig fenn tudjuk tartani ezt a kapcsolatot és kiszabadíthatun k. Kiszabadíthattok? Malfurion újra kipillantott börtö nébıl, és igencsak kételkedett benne, hogy ez lehetséges. Ravasz csapdába estél, igen, folytatta Krázus, megl epve ezzel az éjtündét. Úgy t őnt, odaát már tudták, hogy Xaviosz miféle börtönbe vetette. De már korábban is volt dolgom ilyesmivel. E szavakra Malfurionban új életre kelt a remény. Mi t kell tennem? Most, hogy elmozdítottuk a testedet... Hogy mit tettetek? Elmozdították? A kockázat... Tisztában vagyok a kockázattal. Amikor Malfurion fe lhagyott az ellenkezéssel, Krázus folytatta. Szükséges volt, hogy... közelebb vigyünk. Most pedig figyelj jól, mert gyorsan kell cselekednünk. Az éj tünde feszülten várakozott. Úgy döntött, bárm it hajlandó megtenni, ha ezzel ki tudják szabadítani. Látnom kell a kristályt. Minden oldalát és élét. Dr uida vagy, meg tudod mutatni. Latba vetve minden ismeretét, Malfurion mágikus bör tönére összpontosított. Akaratával kinyúlt, újra letapogatta minden zegét-z ugát, ahogyan tette ezt már többször is fogságba esése óta. A remény meger ısítette, és figyelmét ösz-szeszedve egyetlen apró pontot sem hagyott ki. Ott! A testetlen hang szinte felkiáltott elméjében, és akkor Malfurion is meglátta az apró zárványt a kristályfalban. Nem tar totta azonban elég nagy hibának ahhoz, hogy hasznát tudja venni. 383 Ez lesz szabadulásod kulcsa. Ragadd meg tudatoddal és próbáld megérteni, miképpen rontja meg a zárvány a tökéletes kristályt , Krázus segítsége értékesebbnek bizonyult, mint el ıször hitte. Egy gondolattal megköszönte. A bölcsesség a korral jár, így mondják mifelénk, vá laszolt amaz. Azonban még mindig azon dolgozom, hogy rászolgáljak háládra. Megkérte Malfuriont, hogy vizsgálja meg jól a zárvá nyt, és vesse be druida ismereteit, hogy megértse annak kialakulását, és le hetségessé tegye növekedését. Találd meg a legszélesebb részét, és duzzaszd meg! Nem megy... Malfurion minden erejét összeszedte, ho gy kiszabaduljon, de még csak megrepesztenie sem sikerült a kemény kristályfelüle tet. Er ıs vagy, de még nem elég képzett. Nyisd meg jobban e lméd! Eressz be minket, és ne tör ıdj vele, hogy mennyien leszünk a fejedben! Neked ad juk akaratunk erejét, és összegy őjtött bölcsességünket. Malfurion kitakarított a tudatából minden félreveze t ı gondolatot, és megnyílt a testetlenek el ıtt. Bármennyire nem akaródzott, beengedte tudatába Tirandát és az ismeretlen Krázust - azonnal megérezte a köztük lév ı különbséget. Ti-randa a

gondoskodásával támogatta, szeret ı jelenléte adott er ıt. Krázus lénye csupán hideg bizalmat és korok tapasztalatát sugározta. Az éjtünde remélte, hogy ez is hasznára lesz. Most pedig, próbálkozz újra! A bebörtönzött éjtünde újra összeszedte akaraterejé t, és a zárvány legszélesebb részére összpontosított. Arra koncentrált, hogy a k ristály aprócska hibája megduzzadjon, mert keletkezésekor lehetett volna na gyobb is akár, és erre a lehet ıségre kellett építenie. A természet már megengedte a zárvány 384 létrejöttét, neki csak némi változást kell elérnie. Nem teremt, nem pusztít, csak az adott lehet ıségeket járja be. Az a hiba lehetett volna egy kics ivel hosszabb, egy kicsivel szélesebb... Érezte, hogy a másik kett ı vele van. Er ıt merített jelenlétükb ıl, akaratukkal segítették. A zárvány megnövekedett, szinte érzékel hetetlen mértékben, de épp eléggé ahhoz, hogy apró repedést okozzon a rideg kr istályszerkezetben. A kicsiny hasadék megnövekedett, keresztülhatolt a kristályfa lon. Ez a te átjáród! sürgette Krázus. Bújj ki rajta! Könnyen formálható álom-alakjában Malfurion szinte kifolyt a repedésen át. A kristályon kívül azonnal növekedni kezdett, és pill anatok alatt elérte eredeti termetét. Az egészb ıl nem érzett sokkal többet a néz ıpontja megváltozásánál és az elégedettségnél, hogy kiszabadult végre az üvegb e zárt sáskáéhoz hasonlatos állapotból. Gyorsan! Térj vissza, miel ıtt észrevesznek! Malfurionnak azonban esze ágában sem volt engedelme skedni. Nem azért jött el eddig és esett fogságba, hogy azután cserbenhagyja népét. Meg kellett tennie, amiért elindult erre az útra. Malfurion! kérlelte Tiranda. Figyelmen kívül hagyva segít ıit, Malfurion megindult célja felé. Xaviosz a terem másik végében állt, a kapu felé fordulva, mereven, mintha épp beszélgetne valakivel, aki a lángoló szél ő hasadék túloldalán lév ı, feneketlen sötétségben rejtezett el. Közben már szinte folyamatosan érkezt ek az újabb és újabb démonharcosok. Malfurion lehet ıséget látott a helyzetben. Ha Xaviosz továbbra is a szörny ő valóság-hasadékba bámul, akkor van esélye arra, hog y gyorsan elvégezze feladatát. A korábbi alkalommal elég jól megvizsgál ta a szimbólum felett lebeg ı varázsszövevényt, és még emlékezett rá, hol talált rajta gyen- 385 ge kapcsolatot két energiaszál között. Megindult a pajzsvarázsjelenlétét mutató kék gömb felé és felkészült, hogy a lehet ı leggyorsabban elindítsa a folyamatot. Ha megbontja a szövevényt, az hamarosan teljesen me gsemmisül majd. Tiranda és Krázus hallgatott az elméjében, háttérbe húzódtak. Vagy csendben figyelték, mire készül, vagy kapcsolatuk halványodo tt el. Lényegében mindegy volt; már nem fordulhatott vissza, nem is állt szán dékában. Még egy utolsó pillantást vetett a kancellárra, mie l ıtt hatalmát latba vetve, szétrántotta akaratával a varázsszövedék szálait. E l ıször csak egy szálat

szakított el, ezzel gyengülést okozott máshol, és a z újabb gyenge pontnál újra szakított. A világ, a természet hatalmát idézte meg , hogy semlegesítse a természetellenes er ıket, amelyeket démoni mágia sz ıtt a pajzsvarázsba. Xaviosz hirtelen megérezte, hogy valami nincs rendb en. Valami történt, valami szörny őség. Bár máskor tiszteletlenségnek tartotta volna és soh asem tette volna meg, olyannyira rossz érzése támadt, hogy kényszer ően elfordult a kaputól, istenét ıl, és körülnézett. Tekintete azonnal megakadt az érték es szimbólumon, melyet Mannorot vésett a k ıpadlóba - és a szellemszer ő alakon, akit korábban ı maga fogott el. Az az átkozott a pajzsvarázzsal babrált. - Állítsátok meg! - kiáltott fel, hiábavalón. A kiáltás megzavarta egy pillanatra, de Malfurion n em foglalkozott vele, és tovább bontotta a bonyolult energiaszövevényt. Szem e sarkából látta, hogy Xaviosz rámutat, és hallotta, hogy a démonoknak vag y az El ıkel ıknek kiáltoz, támadják meg. Az ifjú druida nem hagyta magát megza varni; elhatározta, kerüljön akár az életébe, befejezi, amit elkezdett. 386 Úgy t őnt azonban, hogy a kancelláron kívül senki sem láth atta meg álom-alakját, nemhogy megérinthették volna. Másrészr ıl, maga Xaviosz mindkett ıt megtehette. Mikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy a többiek ha sznavehetetlenek az idegennel szemben, a királyn ı f ıtanácsosa Malfurion felé vetette magát. Ekkor már a druida sem maradhatott közömbös, és ahogy megfordult, léle k-formá-jában látta, hogy a mesterséges szemek fekete lángokat vetnek, Xaviosz fellobbanó dühét ıl. Ösztönösen a szél és a lég segítségéért folyamodott . Karmazsinszín villanások kéltek, és minden bizonnya l meg is ölték volna az éj tündét, ha nem akadnak bele valamibe, alig néhány h üvelyknyivel a szellemszer ő alak el ıtt -az összes őr ősödött leveg ıbe, talán. Mi több, nem csupán megakadtak, hanem el is fordultak, ahogy a hirtelen feltámadt s zél varázskezekkel megragadta és félredobta azokat. A varázslövedékek halálos pon tossággal csapódtak bele a kapu mellett álló Végzethozóba. Az megtántorodott és nekiesett az épp kilép ı démonnak, félretaszította a harcost, aki így fellökte az egyik ott dolgozó El ıkel ıt. A többiek próbálták tartani a kaput, de hiányzott az összpontosításában megzavart varázsló hatalma. A kapu megremegett, kicsivel összébb sz őkült, majd újra kitágult, mint egy lüktet ı írisz. A fenntartása során kialakított kényes egye nsúly megbomlott, de oly mértékben, hogy a gyors egymásutánban kilép ı démonok egyikét félig félbeszelte. Az El ıkel ık próbálták visszanyerni uralmukat a kapu felett, d e kimerültségük er ısebbnek t őnt akaratuknál. Az egyik nagyobb, szárnyas szörnyeteg Malfurion fel é ugrott, és lecsapott kardjával. Nyilvánvaló volt, hogy nem látja az elle nfelet, de reménykedett benne, hogy vaktában is eltalál valamit vagy valaki t. Az éjtünde nem volt bizonyos 387 benne, hogy a fegyver nem tesz kárt álom-alakjában, így megpróbálta elkerülni a pengét. Xaviosz döbbenten nézte a maga okozta káoszt. Hirte len nem tudta eldönteni, hogy a kapun segítsen, vagy a betolakodóval - akit csak ı látott - foglalkozzon

inkább. Végül határozott, és egy az övén lógó erszé nyb ıl újabb kristályt vett el ı. - Ebb ıl nem szöksz meg! - Mágikus tekintete újra fellángo lt. Malfurion kihasználta a démon közelségét, és a peng ét feledve inkább beugrott mögé. A kancellár és a druida közé került szörnyete g felüvöltött dühében, de már csupán némi kétségbeesett csapkodásra maradt ideje, miel ıtt a kristály magába szippantotta. A kancellár szitkozódott és nemes egyszer őséggel félredobta a kristályt, mit sem tör ıdve annak tartalmával. Minden figyelmét a szellemsz er ő alakra összpontosította. - Nagyúr! - kiáltott az egyik varázsló. - Mi... - Foglalkozzatok a kapuval! Tartsátok nyitva! És er ısítsétek meg a pajzsot! Majd én elbánok a betolakodóval. Máris újabb varázslatra készült, Malfurion azonban ezt nem kívánta megvárni. Megfordult és a t ıle telhet ı legnagyobb sebességgel az ajtó felé indult, áthatolt azon és elt őnt Xaviosz szeme el ıl. A feldühödött f ıtanácsos utánavetette magát: - Nyissátok ki az ajtót! Az ırök azonnal engedelmeskedtek. Xaviosz kirobogott a teremb ıl és lerohant a lépcs ın, hogy kövesse ellenfelét, de Malfurion nem arra m enekült. Mindenki más számára láthatatlan és érinthetetlen lélek-formájáb an átlebegett az egyik bels ı falon, és ott várta ki, hogy az egyetlen veszélyfor rás eltávolodjon. Visszatérve a terembe, egyenesen a pajzsot még mind ig életben tartó szövevényhez lebegett. El kellett pusztítania a 388 varázslatot, miel ıtt az El ıkel ık összeszedik magukat és meger ısítik azt. Amint azonban újra a varázsszövevény felé nyúlt akaratáva l, ismer ıs borzongást érzett. Álom-alakjában is megremegett, s minden szándéka el lenére a kapu felé pillantott. Nem érintheted meg! Valamely szörny ő jelenlét férk ızött a tudatába. Már nem is akarod. Egyedüli kívánságod az én szolgálatom lehet . Maifürion küzdött a késztetés ellen, hogy megadja m agát a hangnak. Tisztában volt vele, mi történik, ha a hang tulajdonosa belép het a világába. Álmai megmutatták a szabadjára eresztett gonoszság pusztí tó erejét. Nem... leszek... a talpnyalód! sikoltott fel, ahogy akaratát nekifeszítette a hang befolyásoló erejének. Sikerült elszakítania te kintetét a kapuról. Erezte, hogy a túloldalon iszonytató harag lobban, de már bizonyosan tudta, hogy ilyen távolról a gonosz csupán a tudatával játszhat , és ehhez is legalább felé kellene néznie. Akarattal kerülte a kapu látványát, és ereje egy részét arra fordította, hogy kizárjon minden késztetést, ami od afordítaná figyelmét. Er ıt merített a bizonyosságból, hogy ezúttal senki sem á llhat útjába. Már csak néhány másodpercre volt szüksége. Hirtelen észveszejt ı fájdalom hasított belé, álom-alakjában is vonaglot t és kínlódott. - Vége a játéknak! - kiáltotta Xaviosz az ajtóban á llva, körülötte csodálkozó ırök kutattak hiábavalóan az ellenfél után. - Szétté plek szellem, és szétszórom

a darabjaidat a világban! Azután összeszedlek és ca fatokban nyújtalak át a Legnagyszer őbbnek, hogy úgy bánjon el veled, ahogy kedve tartja ! - Malfurionra mutatott és varázslatba kezdett. 389 A Lángoló Légió egyre jobban szétszórta az éjtünde sereget. Hollócs ırnek még sikerült nagyobb er ıt tartania maga körül, de a szárnyak lassacskán felmorzsolódtak. Rónin tüzes faltör ı kost teremtett, amely önjáró módon száguldott át a démonok sorain, ezzel hosszú, tátongó hasadékot ütött a szö rnyek hadába. Valamennyire le is lassította azt a szárnyat, de a Légió egyéb rész ei, ugyanolyan tempóban folytatták az el ırenyomulást. Hollócs ır parancsokat kiáltott a harc s őr őjéb ıl: - Meger ısíteni a jobb szárnyat! íjászok! Szedjétek le a szárnyasokat! Hold ırök! Visszavonulás! Nem tudni, Latosziosz hallotta-e a nemes parancsát vagy sem, de a hold ırök a helyükön maradtak. Az id ıs varázsló állt legelöl, és parancsokat üvöltözött társainak. Rónin vágott egy akaratlan grimaszt. A p arancsokból ítélve Latosziosz nem nagyon rendelkezett taktikai ismeretekkel. Apró ságokra pocsékolta el csapata megmaradt kicsinyke erejét ahelyett, hogy összponto sította volna valahová. Ezt Illidan is észrevette: -Az az átkozott, vén idi óta csak pazarolja a varázser ıt! Még én is jobban irányítanám ıket! - Felejtsd el ıket, és foglalkozz inkább a saját varázslataiddal! De amint Rónin ezt kimondta, Latosziosz megpördült, a torkához kapott és összecsuklott, szájából ömlött a vér. B ıre megfeketedett, azután már csak feküdt ott, mozdulatlan. Rónin félretette undorát, és a Lé giót szemlélve kiszúrta a hadurat. Rámutatott és ugyanazt a trükköt alkalmazt a, amelyet talán ugyanez a démon használhatott korábban. Röptében megragadott legalább egy tucat nyílvessz ıt, és az eredár felé irányította ıket. Az megérezhette a közelg ı varázsenergiákat, mert felnézett, a felé röppen ı vessz ık láttán azonban csak elröhögte magát. Tett egy íves mozdulatot maga 390 el ıtt, amib ıl Rónin azt feltételezte, hogy valamiféle láthatatl an pajzsot vont oda védelemül. Azután démoni pofájára fagyott a vig yor, amikor a nyílvessz ık nem csupán a pajzson, hanem a testén is könnyedén áthat oltak. - Nem volt olyan er ıs, mint gondoltad, ugye? - mormolta a mágus, valami féle zord elégedettséget érezve. Illidan felé fordult, hogy mondjon valamit, de az é jtünde elt őnt mell ıle. Körülnézett és meglátta, ahogy ırülten vágtat a hold ırök felé. Azok teljesen elveszettnek t őntek vezet ıjük nélkül. - Mit csinál ez a...? - De Róninnak nem volt ideje leend ı pártfogoltjával foglalkozni. Elviselhetetlennek t őnı h ıség borította el, úgy érezte, mindjárt elolvad. Az eredár hadurak végül felismerhették személyében a veszélyforrást. Úgy t őnt, egyszerre többen is megtámadták. Sikerült elég gyor san válaszolnia a kihívásra, és valamelyest semlegesítette a rávarázsolt h ıséget, de ez sem tarthatott örökké. Ha folytatják a támadást, a férfi tudta, ha marosan élve f ızik meg.

Ennyi volt hát. Itt kell meghalnom még azt sem tudv án, egyáltalán volt-e valami szerepem a történelemben, vagy sikerült teljesen el pusztítanom azt. Különös, hogy ilyesmivel is csak a halál közeledtekor foglal kozik igazán az ember... A h ıség azonban hirtelen megsz őnt. Rónin ösztönösen reagált és mágikus ismereteit latba vetve felkészült, hogy visszaverje a következ ı támadást. Meg is találta annak forrását. - Látom, a t őz nem érint! Próbáljuk ki a jeget! - kiáltott az eg yik eredár és hatalmas fagyhullámot küldött reá, de ı visszafordította azt. A démon egyetlen pillanat alatt megmerevedett és keményre fagyott, p ofáján a gúnyos vigyor kínterhes üvöltéssé változott. A csata forgatagában a harco- 391 lók belebotlottak a jégszoborba, fellökték, és az h angos csattanással ért földet. Darabokra tört és fagyasztott démondarabokk al szórta be a körülötte lév ıket. Rónin sejtette, hogy a hold ırök fel ıl érkezett segítség. Odapillantva Illidant látta az élükön, ahogy rávigyorog, majd a varázslók felé fordulva parancsokat kiabál. Úgy irányította ıket, mintha varázstaktikusnak született volna. Hatalmukat arra használta, hogy összeadva átáramolt assa magán, így meger ısítse vele saját varázslatait. Egy a démonsereg közepére idézett robbanással elpus ztított több tucatnyi szörnyeteget. Lelkes diadalüvöltést eresztett meg, és örömében nem vette észre, hogy menynyire elfárasztotta varázslatával a hold ıröket. Ha még néhányszor alkalmazza ezt a módszert, akkor - bár hatékony les z - egyesével ki fogja meríteni társait. Azonban Rónin mit sem tehetett ez ellen. Egyrészt l efoglalta a saját küzdelme, másrészt - ıszintén szólva - már nem nagyon érdekelte a dolog. Ha a véd ık elesnek, akkor ki marad állva? Bár csak Malfurion s ikerrel járt volna! Mannorot végignézett a csatatéren, és elégedettség töltötte el. Serege végigsöpört a tájon, és a város után a beképzelt he lyiek sebtiben összetoborzott csapatait is szétzúzta. Úgy érezte, hamarosan vége a csatának. Egy újabb nagy adag ellenféllel kevesebb, és ez azt jelenthette, h ogy szinte kikövezik majd az utat ura számára. Sargeras örülni fog a hírnek, hog y mi mindent végeztek el a nevében. Megfelel ı jutalomban fogja részesíteni serege parancsnokait, és ehhez nem kellett Arkhemón segítségét kérnie. Igen, ı Mannorot, megfelel ı jutalomban részesülhet. Több kegyet, több hatalmat nyer a Légióban. És persze, el ıbb-utóbb az éj tündékre sem lesz már szükség. A kapu körül lév ık is elnyerik méltó jutalmukat, a végs ı megsemmisülést. alfurion úgy vélte, túljárt Xaviosz eszén, de ismét csalódnia kellett önmagában. Hogyan is hihette, hogy a kancellár majd végigüldöz i a folyosókon és lépcs ıkön, amikor mindketten tudták, hogy vissza akar térni, é s le akarja bontani a pajzsvarázst? Újfent elhibázta. Xaviosz tehetséges varázshasználó volt, és a Forrás ıt er ısítette. Malfurion sokat tanult a másféle mágiából, amelyet a félisten mutatott neki, de ahhoz nem eleget, hogy jó eséllyel szálljon harcba egy ilyen halálos ellenféllel szemben. Mindezt a kancellár is tudta. Ismét megszólalt egy hang Malfurion fejében. Ezútta l nem a kapun túli iszonytató hatalom hangja, hanem a rejtélyes Krázusé, akir ıl azt hitte, teljesen magára hagyta már: Malfurion! A mi er ınk a te er ıd. Ahogyan a kristályban tetted, úgy most is használhatod. És er ıt meríthetsz elszántságodból is.

Az ifjú éjtünde már nemcsak Tiranda és Krázus jelen létét érezte, de valamiképpen Brox is ott volt vele. Mindhárman nekiajándékozták akaratuk és lelkük minden erejét. Druida vagy, Malfurion. Mögötted áll a term észet, az egész világ. m 393 Összeszedte magát és barátai támogatásával - bár a kancellár el ızı támadása igencsak elgyengítette - megpróbált védekezni a köv etkez ı csapás ellen. Épp id ıben; Xaviosz már létre is hozta varázslatát. Malfurion álom-alakjának meg kellett volna semmisül nie, de a gonosz b őbáj el sem érte ıt. Négyük összeadott hatalmával oly könnyedén semle gesítette azt, mintha csupán egy szúnyogot kellett volna lecsapnia. Tedd, amit tenned kell! hallotta ismét Krázus hangját. Valamiképpen maga is tudatába n volt annak, hogy id ıpocsékolás lenne megvívni a kancellárral. Az idegen a másik dologra gondolt. Az éjtünde egy gyors varázslattal megcélozta a szöv evényt. Annak szálai megremegtek, a kékes gömb pulzálni kezdett, és két El ıkel ı ugrott oda, hogy helyreállítsa. Malfurion csendes kérésére a padló k övei feladták szilárdságukat, sárrá változtak, és a varázslók belesüppedtek. Elfú ló sikollyal merültek el, talán le is zuhantak a túloldalon - eközben a padló ba vésett szimbólumot is folyékonnyá vált márvány töltötte ki. Xaviosz feldühödve gy őjtötte egybe a következ ı varázslathoz szükséges energiákat, és maró szellemporral vette körbe Malfu rion lélek-formáját. Az ifjú éjtünde már-már csapkodni kezdett maga körül, de er ıt vett az ösztönös reakción és megacélozta akaratát. Szelet idézett, hogy elfúj assa vele a porfelh ıt. Amíg ı ezzel foglalatoskodott, Xaviosz sebtiben a pajzsva rázs felé fordította figyelmét, és akaraterejével megragadva azt megállí totta a gyengülést, egyben tartotta a szövevényt, így semlegesítve a druida pr óbálkozásait megengedett magának egy elégedett vigyort, és ismét szembefordu lt ellenfelével; szándéka nyilvánvaló volt. Malfurion kezdett aggódni a helyzet végkimenetele m iatt. Még a többiek segítségével sem tarthat ki a végtelenségig, 394 így vagy elmenekül majd, vagy odavész. Valamit tenn ie kellett, és minél gyorsabban. Egy hirtelen ötlett ıl vezérelve elfordult a kancellártól, de ezúttal nem a pajzsvarázst, hanem a kaput vette célba. Ismét a szelet kérlelte, hogy ezúttal legyen olyan er ıs, ami nem csupán egy porfelh ıt oszlat el a légben. A kapu fenntartásával foglala toskodó El ıkel ıket kívánta kibillenteni egyensúlyukból, hogy megtörjön összpontosításuk. Heves szélroham csapott le a varázslókra. Hármukat felkapta és keményen nekivágta a falnak, egyiküket belökte a még mindig lüktet ı kapuba, és a többieket is megtaszította. Bár nem sikerült mindeg yiküknek elterelnie a figyelmét, így is kevesen maradtak a kapu fenntartá sához. Az átjáró körüli ég ı gömb újra lüktetni kezdett és ijeszt ıen fellángolt, megremegett és eltorzult. A túloldalról áradó gonoszság ereje mintha enyhült vo lna valamelyest. Hirtelen tüzes kezek ragadták meg Malfuriont, a köv etkez ı támadás hátulról érte a nyakát és a derekát. Úgy égette álom-alakját, min t a t őz a húst. Felsikoltott, ám ezt is csak támadója hallhatta.

- A Legnagyszer őbb er ıt adott nekem! - üvöltette a királyn ı f ıtanácsosa elégedetten. - Nem szállhatsz szembe velünk! Csakugyan; Malfurion is megérezte, ahogy a gonoszsá g új er ıre kapott, s kinyúlt az összeomlófélben lév ı kapuból. Bár továbbra sem volt olyan er ıteljes e távoli hatalom, mint amikor megpróbálta a maga oldalára ál lítani a druidát, de saját szolgáját, az amúgy is nagy hatalmú Xavioszt rémisz t ın meger ısítette. Négyen sem gyızedelmeskedhettek felette. Tiranda! Nem próbálta felvenni a kapcsolatot a papn ıvel, csak rágondolt. Attól félt, hogy soha többé nem láthatja ıt, nem hallhatja a hangját, nem lehet a közelében. 395 Ám Krázus hangja azonnal válaszolt, s betöltötte el méjét. Bátorság, druida! Van még segítséged, csak eleddig nem érezte szükségét, hogy beavatkozzon! Egy negyedik jelenlét lépett be tudatába, saját ere jét adva így hozzá Malfurionéhoz. Akárcsak Krázus, ez a teremtmény is hatalmasabb volt bármely köznapi halandónál. Malfurion valamelyes gyengesége t is érzett benne, de az éjtün-dékhez képest még így is akkora hatalommal re ndelkezett, hogy gyengesége nevetségesnek t őnt. Különösmód Krázus és az új jelenlét között Malf urion igen er ıteljes hasonlóságot érzett, eleinte nem is tudta me gkülönböztetni ıket. Még a hangja is Krázust idézte: Korialstrasz vagyok, és s zívesen kölcsönz ık neked er ımbıl. Nekiadtak mindent, amivel a természet megajándékozt a ıket, és ami nem ismert anyagi mértékeket. A négy jelenlét megsokszorozta M alfurion akaraterejét, reményt öntött lelkébe, s oly energiák felett uralk odhatott általuk, melyeknek létét eladdig csupán hallomásból ismerte. Felélénkülve nyúlt újra, szinte már ösztönösen drui da tudásához és tehetségéhez. Érezte, vagy inkább minden apró részletre kiterjed ın érzékelte maga körül a köveket, a leveg ıt és a torony körül fúvó szelet, a felh ıket ott fenn és a földet ott lenn, a fákat messze-messze - mindent. É s érezte a természet haragját is, melyet a betolakodók keltettek tetteikkel, s me lyet az általuk hordozott színtiszta gonoszság fokozott fel. A démonok jelenl éte mindennél jobban ingerelte az elemeket. Az éj tünde számára már egy örökkévalóság telt el, bár Xavioszra pillantva látta, hogy alig néhány pillanatig tartott az egész . A kancellár dermedten állt, arcára gonosz vigyor készült kiülni, de valahogy vá rakozva, vagy inkább késlekedve talán. Malfurion körül lelassult a világ . 396 Bár a következ ı varázslatát megsegít ı mozdulatokat urának hatalmas mágikus ereje itatta át, Xaviosz képtelenné vált arra, hogy szemb eszálljon a druida gyorsaságával. Malfurion elmosolyodott, felemelte kezét, és megidé zte a távoli ég er ıit. Odakinn mennydörgés morajlott fel. A kaput fenntart ó El ıkel ık megremegtek; megsejtették, hogy az elkövetkez ı pillanatokban eld ıl a sorsuk. Még Xaviosz is dermedten állt, mintha keze megfagyott volna a mági kus mozdulatok közepette. Azután a torony megrázkódott és darabokra szakadt. Varo'then kapitány Azshara el ıtt térdelt, sisakját a hóna alatt tartotta: - Hívattál, dics ı királyn ım?

Két szolgálólány fésülte éppen úrn ıjük gyönyör őséges haját - naponta többször megtörtént ez, a királyn ı tökéletességének meg ırzése végett. Közben az úrn ı azzal foglalatoskodott, hogy parfümjeinek garmadájá ból kiválassza az épp neki tetsz ı illatot. - Igen, kapitány, hívattalak. Érdekel, hogy miféle zajok támadtak odafenn. Mintha a toronyból jöttek volna. Talán történt vala mi, amir ıl nem tudok? Az éjtünde férfi akaratlanul is megvonta vállát: - Semmi olyasmi, amir ıl tudnék, Ezer Holdnak Fényessége. Talán Sargeras érkeztének el ıjele lehetett. - Úgy gondolod? - Azshara tekintete felcsillant. - Milyen csodálatos! - Közben már intett a kapitánynak, hogy távozhat. - Ez esetb en fel kell készülnöm! Biztosan közel van már e csodálatos ünnepnap. 397 - Bizonyára, Népünk Dics ısége! - A kapitány felállt, de még habozott elindul ni. - Szeretnéd, úrn ım, hogy utánajárjak a dolognak? Csak a bizonyosság kedvéért. - Nem, biztos vagyok benne, hogy igazad van! Semmik éppen ne zavard meg Xaviosz nagyúr munkáját! -Azshara közben beleszippantott eg y fiolába, s az illat feltüzelte izgatottságát. Úgy érezte, talán meg is találta a megfelel ı viseletet az istenség fogadásához. - Alapvet ıen bízom benne, hogy jó kancellárunk mindent kézben tart. A terem mennyezetének fele - a torony tetejével egy ütt -szétrobbant, és törmelékké válva szóródott szét a környéken, ahogy az égi harag pusztító villámai beletéptek az épületbe. Számos nagy k ıtömb hullott be a terembe is, megölt két El ıkel ıt, és összezúzassál fenyegette a többieket. A kapu és a pajzsvarázs még állt ugyan, de már igencsak meggyen gültek. Sikoltó szelek csaptak le a teremre és téptek bele mindenbe, mindenkibe. Az egyik varázsló túlságosan a helyiség szélén állt, a mikor egy szélroham kibillentette az egyensúlyából. A lehullott fal mar adványain átbucskázva a mélységbe zuhant; szánalmas sikolya hamar elhalt. A túlél ıket heves es ı verte, oly er ıteljes, hogy a még mindig a kapu megtartásán er ılkö-d ık térdre estek súlya alatt. Hihetetlen erej ő vihar kélt. Az elemek tombolása csupán két alakot hagyott érint etlenül. Az egyik Malfurion volt, akinek álom-alakján ártalmat- * lanul suhant át minden vad széllökés és súlyos es ıcsepp. A másik Xaviosz, akit nem csupán a Forrásból merített hatalma, de az egyre gyengül ı átjáróból kinyúló, sötét er ı is védelmezett. 398 h. - Hihetetlen! - kiáltotta a f ıtanácsos a zajos viharban. -Végül mégiscsak sikerrel jársz, barátom! De te csupán a Forrásra tá maszkodsz, miközben mögöttem egy istenség hatalma áll! Malfurion elmosolyodott. Úgy t őnt, a kancellár még mindig nem értette meg, mivel áll szemben, és azt hiszi, ı is csak egy a tehetségesebb éjtünde varázslók közül. - Nem egészen, nagyuram! - kiáltott vissza a szelle mszer ő alak, hangját szélzúgás járta át. - Fordítva, talán! Neked már cs ak a Forrás maradt és egy démon segítsége, aki csupán nevezi magát istennek! Mögöttem viszont ott áll az egész világ, a természet minden elképzelhet ı ereje!

Xaviosz csak annyit hallott meg, amennyi a hitét sé rtette, és felhorkant az istenkáromló kijelentést ıl: - Nincs szükségem a zagy vaságaidra! Malfurion érezte, ahogy a kancellár hatalmat merít a Forrásból, többet, mint amire bárki más képes lett volna. Egy pillanatra me gdöbbentette a hihetetlen er ı, ám gyorsan visz-szanyerte lélekjelenlétét. - Meg foglak állítani! -jelentette ki, hangjában fe nyeget ı mennydörgés rejlett. - Téged és azt a dolgot is, odaát! Hogy miféle varázslatot kívánt megidézni Xaviosz, M alfurion nem tudta és nem is tudhatta meg soha. A természet ellen való szörny őség, amire készült, még tovább hergelte az elemeket, és villámok csaptak le, egyen esen a f ıtanácsosra. Újra és újra megégették b ırét és húsát, felforralták vérét, megf ızték lágyabb szerveit, gyorsan, alig néhány szempillantásnyi id ı alatt. Az es ı zuhatagként ömlött a környékre. Xaviosz minden biz onnyal halott volt, de elképeszt ı mérték ő hatalma, még mindig talpon tartotta tetemét. Ezutá n minden eddigit felülmúló mennydörgés harsant, megrázta az egész palotát, és 399 villáma nem csupán a néhai f ıtanácsos maradványait égette hamuvá, de a becsapódás erejével újabb k ıtömböket és El ıkel ıket szórt ki a megtört toronyból. Szellemekéhez hasonlatos álom-alakjában Malfurion h allotta a kancellár lelkének sikolyát, amely hosszan elnyúlt és folytatódott akk or is, amikor a testnek már nem maradt felismerhet ı nyoma. Iszonytató sikoly volt, nagy hatalmú lélek sikolya, amelybe bele lehetett volna képzelni a vil ág minden kínját. Az életben maradt El ıkel ık menekültek a láthatatlan ördög el ıl, aki legy ızte rettegett parancsolójukat. Malfurion hagyta ıket, mással kellett foglalkoznia. A Xaviosz által megtestesített veszély elmúltával, im máron teljes figyelmét eredeti feladatának szentelhette. Bár a harc igencsak kimerítette, az éjtünde úgy ére zte, még be tudja fejezni, amit elkezdett. A pajzsvarázs amúgy is meggyengült már, és a f ıtanácsos csupán megállította bomlását, de újfent meger ısíteni nem maradt ideje. Alig néhány mozdulat, néhány kisebb szakítás kellett ahhoz, hog y végleg összeomoljon. Az éjtünde csak remélte, hogy még nem késett el ezzel. Azután kihasználva az adódó lehet ıséget, a kapu felé fordult. A lángoló szél ő hasadék halovány árnya volt korábbi önmagának, csup án egy lyuk. Malfurion megbámulta és rá kellett döbbennie, hogy nem képes örökre megszüntetni a két világ közti átjárás lehet ıségét; ámbár egy id ıre talán lezárhatja az utat. Csupán késlelteted az elkerülhetetlent, hallotta a rémiszt ı hangot elméjében, de azt is haloványan. Hatalmától megfosztva, er ıtlenül szólt az elképzelhetetlen távolság túloldaláról. Felfalom a világodat, akárcs ak a többit! - Rágós falat lesz! - szedte össze elszántságát Mal furion, és újra szabadjára eresztette az elemeket. 400 A padlóba vésett mintázatot átitató energiák ilyen csökevényes formájában is megtartották még a kaput, de ahhoz nem voltak elege ndık, hogy megvédelmezzék magukat a villámoktól, amelyek felhasogatták a köve zetet, és a mennydörgésekt ıl, amelyek szétrázták a megrepeszteti márványt. A szel ek szellemeit kérni sem kellett. Maguktól jöttek el, hogy haragjuk okozóját , a világba fájdalmas lyukat üt ı varázslatot, saját kez őleg tépjék szét. Végül a legmélyebben szunnyadó er ı,

a föld is felriadt, hogy megrázva magát, végs ı pusztulásba döntse a magas tornyot. Egyre növekv ı fáradtsága ellenére Malfurion maradt még, és elége detten szemlélte mővét. Test nélküli formájában nem kellett tartania a ttól, hogy megsérül vagy lezuhan, így nyugodtan végignézhette a természeti e r ık színjátékát. A kapu maradványa magába roskadt, ám eközben ellená llhatatlan er ı nyúlt ki bel ıle, és ragadta meg Malfurion lé-lek-formáját. A tám adás váratlanul érte az éjtündét, és bár küzdött ellene, próbált távolabb j utni a nyílástól, lassan egyre közelebb került hozzá. A húzóer ı kihatott az anyagi világra is: port, szelet, villámokat, törmeléket vonzott a rés felé. A harc és a pusztítás olyannyira kimerítette az éjt ündét, hogy képtelen volt ellenállni. Malfurion! kiáltotta Tiranda az elméjéb en. Malfurion! Az ifjú belekapaszkodott az aggódó hangba, próbált ismét er ıt meríteni a jelenlétekb ıl. Alatta a torony végleg megadta magát és összeomlott , de ı az egyre sz őkül ı nyílással együtt továbbra is odafenn lebegett, az é giháború közepette. Tiranda! sikoltotta gondolatban, kétségbeesetten. P róbálta maga elé képzelni a testét, próbált visszatérni. Nem menekülhetsz! szól alt meg elméjében az a távoli, gonoszságtól csöpög ı hang. Malfurion körül fejre állt a világ. 401 Mannorot megérezte a veszteséget. Megérezte az üres séget már azel ıtt, hogy az megjelent volna. A termetes, bestiális parancsnok dermedten torpant meg hordája közepén, s rút, agyaras pofáját a torony felé fordította. Még látta , ahogy az épület összeomlik. A változás Róninra is hatással volt. Kimerültsége s emmivé foszlott, új er ı áradt testébe, lelkébe egyformán. Szinte legy ızhetetlennek érezte magát. Teljes bizonyossággal tudta: a Végtelen Forrás köré emelt varázsfal leomlott. Illidanra pillantott és látta, hogy az ifjú éjtünde ugyanezt éli át. Mi több, nem csupán a varázshasználók érezték meg a Forrás f elszabadulását, de minden éjtünde új er ıre kapott. A Forrás és az éjtündék egymást éltetik, ismerte fe l a mélyen rejl ı igazságot Rónin. Még a mágikus tehetséggel nem rendelkez ık is köt ıdtek valamiképpen a hatalom forrásához, s annak elvesztése oly módon cs onkította meg ıket, amit talán elképzelni sem tudtak. Ott, abban a pillanatb an minden egyes katonában új életre kélt az elszántság és az önbizalom, velük eg yütt feltámadt a remény. Kürtszó harsant, az éjtündék csatakiáltása egyetlen diadalmas szólamban zengett a hadszíntér felett. A démonok egy részét e megújul t er ı gy őrte le, mások bizonytalanságuk miatt estek el, mert csak álltak d ermedten és nem értették a változás okát, mikéntjét. A védekez ık új lendületet nyertek, Hollócs ır és a tisztek kiáltásai, még inkább fellelkesítették ıket. A szörnyetegek sorra hullottak, megállíthatatlannak t őnı el ırenyomulásuk megtört. Illidan és a hold ırök belevetették magukat a küzdelembe - az ifjú tov ábbra is a saját hatalmát er ısítette a többiekével. 402 Egy sor démon talpa alatt megmozdult a föld, és úgy dobta félre a rémeket, mintha csupán apró kavicsok lettek volna. A Légió f elett szárnyaló Végzethozók tucatjával változtak haldokló t őzgolyókká, és bezuhantak saját harcosaik közé.

Rónin sem maradhatott távol a küzdelemt ıl. A jöv ıbeni, második démonsereg dúlásának emlékéb ıl merített haragot, a haragból még több er ıt, így csapott le az ellenségre. Az egyik eredár ostoba módon szembe akart szállni vele, de saját köpönyege a feje és a nyaka köré tekeredett, el ıbb elvakította, azután elroppantotta csigolyáit. A mágus égszínkék villámo kat idézett, és módszeresen levadászta velük a démoni varázshasználókat. Csak ö sszeégett torzókat hagyott bel ılük. A rémiszt ı ellenség vesztésre állt. Nem az a mészárlás, nem a z a vérontás volt ez már, amelyre a démonok áhítoztak és várakoztak; az elkerülhetetlen halál ténye árnyat vetett tekintetükre. Soraik felbomlott ak, az éj tündék még dühödtebben nyomultak el ıre. - Nincs kegyelem! - kiáltotta Hollócs ır. Tisztjei között úgy terjedt minden szava, mintha visszhangot vert volna. A betolakodók rémiszt ı mivoltát elfeled ı véd ık megállítha-tatlanná váltak, s szinte minden egyes csapásuk egy-egy tetemet hagyott hátra. Rónin és Illidan mérnöki pontossággal metszette ki a seregb ıl a legveszélyesebbnek t őnı csoportokat és démonokat. Betemetett, lángoló vagy megcsonkított roncsokká változtatták ıket. A másvilági hordában faltör ı kosokként használt, agyatlan pokolfajzatok nem érez ték meg a vereség közeledtét, s mintha mi sem változott volna, teljes er ıbıl öklelték be magukat a küzd ık közé ott, ahol többnek vélték az ellent, mint a bajtársa t. így a kialakult helyzetben ık okozták a legnagyobb pusztítást. 403 Rónin próbálta a Horda ellen fordítani annak er ısségeit. A szárnyaló Végzethozókat kiváló lövedékekké tette hatalmas ter metük, így a mágus ıket célozta meg egy varázslattal. Aranyló lángokkal ég ı, szilárd, ám súlytalan falat emelt elébük a leveg ıben, majd eltorzítva azt nemcsak megállította és me gégette ıket, de nagyjából még irányíthatta is zuhanásukat. Pusztán lezúduló tömegük révén is majdnem olyan pusztítást végeztek a lent s orakozó szörnyetegek között, mint egy-egy varázslat. Rónin közel két tucatnyi sz örnyet szedett így le: mindegyik Végzethozót egy-egy s őr őbb csoportba irányította, és szinte mindegyikkel célba talált. Az általuk szétszórt dém onok még több szörnyet borítottak fel, ezzel tovább növelték a káoszt. Oldalról a mágus diadalmas röhögést hallott. Illida n megtapsolta társa sikerét, azután ördögi vigyorral fordult vissza saját dolgáh oz. Néhány gyors mozdulat után a Lángoló Légió balszárnyának egy része botlad ozni kezdett, sokan már a következ ı lépésnél térdre estek és süllyedni kezdtek. Alattu k a föld egyre jobban meglágyult, és a súlyos, vértezetes alakok ú gy süppedtek bele, mint k ı a sárba. Némelyikük majdnem kiküzdötte magát, de aki balszerencséjére épp Illidan varázslatának területén tartózkodott, az végül mind elt őnt. Az ifjú éjtünde egyetlen intéssel újra megszilárdít otta a talajt, végleg megpecsételve ezzel áldozatai sorsát. Mesterkélt me ghajlast produkált Rónin felé. A mágus arckifejezése mit sem árult el gondol ataiból, csak bólintott egyet dicséretképpen. Ha más nem is, Illidan biztosan leg yızi a démonokat. A kegyetlen ellentámadással szemben a Légió végül n em tehetett mást, mint hogy megkezdte a visszavonulást. Nem szólt kürt, nem har sant kiáltás. Fenntartottak valamiféle rendet, de tisztán látszott, hogy paranc snokaik nem képesek 404 ennél többre. Még ahhoz sem mozogtak elég gyorsan, hogy maguk mögött hagyják a véd ıket, akik azonnal kihasználták a lehet ıséget, és szinte küzdelem nélkül mészárolták le a szörnyeket.

A hold ırök is megérezték a gy ızelem ízét. Elszakadtak Illidantól, el ırevetették magukat, és els ısorban az ördögkutyákra vadásztak, de lelkiismeret- furdalás nélkül lecsaptak bármilyen démonra, ami elébük kerü lt. A jöv ı teljesen kilátástalannak t őnt a Légió számára, a tömeg nyújtotta biztonság is kérdésessé vált. Itt is, ott is kis csoportok próbálták folytatni a reménytelen harcot, de a fellelkesült katonák hamar levágták ıket. Rónin egy pillanatra úgy érezte, az éjtündék sem jobbak a démonoknál, vagy legalábbis n em sokkal. Másrészt viszont a szörnysereg rászolgált erre a bánásmódra. Zin-Azsha riban sokaknak éltek ismer ısei, barátai, szerettei, nem is beszélve királyn ıjükr ıl, kinek nevét nem egyszer kiáltották el a küzdelem során. Rónin gondolatai között ott csengtek Malfurion szav ai, melyekkel ugyanúgy vádolta a királyn ıt is a történtekért, mint f ıtanácsosát és az El ıkel ıket. A mágus bízott benne, hogy amint elérik a palotát, ki derül az igazság. A Lángoló Légió maradéka egyre csak hátrált, az éjt ündék már elérték a néhai f ıváros szélét. A démonok tömegesen vesztek oda menek ülés közben, kardtól és mágiától egyformán pusztultak. A káosz tovább fokoz ódott, a talajt az ördögi betolakodók tetemei borították. Talán folytatniuk kellett volna, talán be kellett v olna hatolniuk Zin-Azshari területére, és talán a palotát is elérhették volna, de lassacskán hajnalodott már, és napkeltével a véd ık ereje megfogyatkozott. Mindent beleadtak a küzdelembe, és Hollócs ır is látta, hogy ezt nem folytathatják sokáig. Hiáb a a gyızelem, hiába az újonnan nyert er ı és buz- 405 galom, nappal túl nagy a kockázat. Vonakodva bár, d e végül jelzett a kürtösöknek, hogy fújjanak visszavonulást. A kürtszóra Illidan elfintorodott. Próbálta rávenni a hold ıröket a folytatásra, de a néhány lelkes kivételt ıl eltekintve többségük már felélte erejét, ha a mágikusát nem is, a fizikait mindenképpen. Rónin is kimerült volt. Bár még mindig érezte magáb an a hatalmas varázser ıt, a Forrás közelségét, ámde talárját izzadság itatta át , és már fázott benne. Szédült a fáradtságtól és zsibbadni kezdtek a végta gjai. Egyre nehezebben összpontosított. Az éj tündék többsége érezte, hogy nem érdemes foly tatniuk a csatát, f ıként nappal nem, de ez nem kisebbítette a gy ızelmi mámort. A veszély nem múlt el teljesen, de megtizedelték a démoni sereget, el őzték a szörnyetegeket. Most már bármikor elpusztíthatták ıket. A parancsnokok önkéntesekért kiáltottak, akik válla lták, hogy ellovagolnak az Éj tünde Birodalom minden szegletébe. Két feladattal i ndultak útnak: össze kellett trombitálniuk a következ ı sereget, mely a lehet ı legkevesebb veszteséggel szállhat szembe a rémiszt ı Horda maradékával, illetve fel kellett mérniük a pusztítás mértékét. Mindemellett a nemes, érdemeire való tekintettel az onnal kinevezte Illidant, az életben maradt hold ırök csapatának élére. Az id ısebbek ellenkeztek ugyan, de azt be kellett látniuk, hogy az ifjú vezetése alatt egy ikük sem esett el. Új rangjával elégedetten Illidan megkereste Rónint, hogy ért ı hallgatóságra leljen dicsekvéséhez. A mágus udvariasan bólogatott . Részben csodálta az éjtündét - minthogy fiatalabb korában maga nem érez te ezt a lelkesültséget, ha

csatáról volt szó -, másrészr ıl aggódott is miatta. Nem tartotta szilárd személyiségnek. Illidan nagyobb tehetséget mutatott , 406 mint korábban bármikor, de óvatlan vakmer ısége és buzgósága olyan csapda volt, amely kifejezetten veszélyessé tette. Ha valamiképp en elszabadul, ekkora hatalom birtokában, a Lángoló Légió dúlásához hasonlatos ká rokat okozhat. Rónin elhatározta, hogy rajta tartja a szemét. Ismét magára maradva felmérte az er ıviszonyokat. Végiggondolta, hogy melyik sereg mekkora volt, s mennyien maradtak. Hadi tapas ztalatai alapján a démonokat úgy-ahogy meg tudta saccolni, az éjtündéket úgy mér te fel, hogy körbesétált közöttük. A katonák a fegyvereiket és vértezetüket tisztogatták, a napfény megcsillant az eszközökön. Nyugtalanul pihentek, és a sebtiben felvert táborban olyan h ısies látványt nyújtottak, mintha épp indulni készül nének a következ ı csatába, és nem lepihennének az el ızıt követ ıen. A mágus ismeretei szerint az éjtündék valóban legy ızték a démonokat, ám abban nem volt biztos, hogy az ı szerepe ebben szükséges és helyénvaló. Ámbár lehets éges, hogy az ı múltjában az éjtündék, épp a jöv ıbıl jött idegenek segítségével diadalmaskodtak; err ıl nem szólt a fáma, ahogyan az ellenkez ıjér ıl sem. Ráadásul a Légió már megtapasztalta az ellene felvo nultatott mágikus er ıt. Valószín őleg orgyilkosok vadásznak majd Illidanra, rá és a t öbbi varázshasználóra. A maga idejében Rónin célpont vol t a démonok és szövetségeseik szemében. Nem szívesen gondolt arra, hogy ez megism étl ıdhet. Végeredményben ki tette lehet ıvé, hogy gy ızzenek? Nem ı volt az, és nem Illidan, még csak nem is Hollócs ır és parancsnoki erényei, avagy katonáinak kitartás a. Mi történhetett Malfurionnal? lyan mozdulatlanul hevert ott, mintha halott lett v olna, és csak még rosszabbá tette a dolgot, hogy nem érezték a kapcsolatot, ame lyen keresztül az imént még támogatták társukat. Tiranda az ölébe fektette Malf urion fejét, a test puha füvön feküdt. - Elveszítettük volna? - kérdezte zavartan Járod. A z ır-kapitány kikísérte a társaságot az erd ıbe, mert rajta akarta tartani szemét a foglyon, Kra zuson. A varázsmunkában nem vett részt, inkább ırködött a többiek felett, amíg azok befelé fordultak, és csendes összpontosításba réved tek. Bár nem sokat értett meg az el ıtte zajló eseményb ıl, vonakodó kísér ıbıl hamar aggódó bajtárssá változott. - Nem! - csattant fel Tiranda, könnycsepp csillant a szeme sarkában. Bocsánatkér ı hangon tette hozzá: - Még nem. - Nem érzek halálszagot - morajlott Korialstrasz ha ngja. Járod mindig kérd ın nézett, amikor Korialstrasz szólalt meg. Még nem sikerült teljesen hozzászoknia a sárká ny jelenlétéhez, bár a körülményeket tekintve kénytelen volt. Tiranda is e lcsodálkozott a különös segítségen, de annyira ® 408 aggódott barátjáért, hogy hamar napirendre tért a d olog felett. Ráadásul különösen közeli kapcsolatot érzett az idegen és az óriáshüll ı között - azok ketten akár ikrek is lehettek volna.

Krázus körbe-körbe sétálgatott a tisztáson. Sokkal egészségesebb lett, mióta a vörös behemót közelében tartózkodott. Sajnos, így s em tudott segíteni Malfurionon. Pedig ugyanolyan aggódónak t őnt, mint maga Tiranda - holott nyilvánvaló volt, és saját elmondása szerint is a t emplomban találkozott el ıször az ifjú druidával. Brox ott térdelt a papn ıvel szemben, fejszéjét maga mellé fektette. Fejét lehajtotta, szemét lehunyta és mormolt valamit, ami leginkább imának t őnt. - Azon a területen er ıteljes mágikus energiavihar tombolt - mormolta Kráz us szinte csak magának. - Akár szét is vethette az álo m-alakot, és szétszórhatta a világban. Talán képes lehet összeszedni magát, de e nnek az esélyei... Árnydal kapitány végignézett a többieken: - Bocsáss ák meg nekem az alkalmatlan kérdést, de legalább sikerült elvégeznie, amit akar t? Krázus közönyös tekintettel fordult oda: - Legalább azt elvégezte. Csak remélhetjük, hogy ez elegend ı volt a sereg gy ızelméhez. - Ezt most hagyjuk! - Tiranda elmaszatolta arcán a közben útjára indult könnycseppet, azután felnézett az égre. A napfény é gette szemét, de nem fordult el. - Elun! Holdanya! Bocsáss meg szolgádnak, hogy megzavarja pihenésedet! Nem merészelem kérni, hogy visszatérjen, de legalább so rsát ismerhessük! De sem dics ıséget jelz ı fénysugár, sem a vereség árnya, sem más jel nem mutatkozott. A hold tovább pihent némán, valahol má shol. 409 - Talán jobb lenne visszavinni ıt a templomba -javasolta az ırkapitány. - Ott Elun is jobban hallja az imát... Tiranda nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon. Krázus megállt és dél felé bámult, ahol a fák valam ivel s őr őbben álltak. Tekintete összesz őkült, homlokát ráncolva meredt el ıre: - Tudom, hogy ott vagy. - És én tudom, hogy ki vagy - válaszolt egy mennydö rg ı hang. A legközelebbi fák törzse megcsavarodott, alakot vá ltoztatott, összeolvadt és megformált egy testet, mely lent szarvasé, fent aká r éj tündéé is lehetett volna. Karok, fej, agancsok és szakáll egészítették ki a látványt. Khenariosz összeszorított öklökkel lépett ki az erd ıbıl. Tekintete Krázus tekintetébe kulcsolódott, majd egyszer csak mindket ten bólintottak. A mozdulatban mindkettejük részér ıl több volt a tisztelet, mint a tartózkodó elfogadás. Az erd ık ura odalépett Malfurionhoz. Brox tisztelettudóan felkelt és félreállt, az ırkapitány csak bámult tátott szájjal. A félisten eg yenesen a gyermekkori meséib ıl lépett el ı. - Kedves Elun anyánk leánya, könnyeid megrengetik a földet, bánatod elhomályosítja az eget. - Érte sírok, nagyúr... akit te is kedveltél. Khenariosz bólintott. Elüls ı lábaival letérdelt, homlokával mélyre hajolt, és finoman megérintette Malfurion homlokát. - Fiamként szeretem. És örülök, hogy itt vagy vele, itt voltál, míg én nem lehettem.

- Gyermekkori jóbarátok vagyunk. Az erd ık ura elkacagta magát, hangjától lágy, simogató sze ll ı támadt, és a környéken minden énekesmadár rázendített egy dalra. - Ó, igen, hallottam könyörgéseidet kedves Elun anyánk felé, a kimondott akat és a többit is. 410 Tiranda nem tudta elrejteni zavarát: - De könyörgés em a semmibe szállt. Khenariosz arckifejezése csodálkozást tükrözött: - Valóban ezt gondolod? Szerinted miért jöttem? A többiek dermedten figyelték a párbeszédet. A papn ı megrázta fejét: - Nem is képzeltem volna... - Fiatal vagy még... - Azzal Khenariosz kinyitotta markát. Tenyerér ıl smaragdzöld fény emelkedett fel, kicsit körözött a leveg ıben, mintha irányt keresne, majd Malfurion mellkasa felett lassan eres zkedni kezdett. Újra felállva a félisten a tanítványát nézte. - A S maragd Alomban jártam, kerestem a választ számos nyugtalanító kérdésre. Ar ra, hogy miféle követ ıi lehetnek ezek a halálnak? - Arcán kedves mosoly ter ült szét. - És meglepetésemre találkoztam egy jóbaráttal, ámbár meglehet ısen kábult, zavarodott állapotban volt. Még saját magát sem ismerte, nemhogy engem! Ezután csak állt ott néhány hosszú pillanatig, csen dben várakozott. A többiek lelegzet-visszafojtva figyelték, ahogy a zöld fénye cske végül belesüppedt az alvó mellkasába. Az ifjú druida lassan kinyitotta s zemét, tekintete tompán fénylett, öntudata még nem tért vissza teljesen. Ti randa képtelen volt tovább uralkodni magán és hangosan, immáron örömében, elsí rta magát. - Malfurion! - Tiranda hangja volt az els ı dolog, amit érzékelt a világból. Az ifjú belekapaszkodott, mint fuldokló egy korty leve gıbe. Az eszméletvesztés sötét mélységei húzták, rángatták lefelé, de lassan sikerült kimásznia a fényre, az áldott és ragyogó napfényre. Amikor végre kinyitotta szemét, Tiranda könnyes arc a köszönt rá a reggeli napsütésben. A fény egyáltalán nem zavarta, és Tira nda oly gyönyör őségesen hajolt fölé, amilyen 411 szépnek még sohasem látta. Majdnem el is mondta nek i, de nem merte, vagy nem volt hozzá elég ereje, vagy csak kibúvót keresett. Felült és megfogta a lány kezét, csak ezután vette észre a többieket. - A... a pajzs... - Hangja oly rekedt volt, hogy ak ár egy béka is beszélhetett volna helyette. - Elbántál vele - válaszolt egy alak; hasonlított a z éjtün-dékre, de mégis más volt. A hang alapján a druida felismerte Krázust. - Mostanra biztosan vissza is szorították a Légiót. Legalábbis megállították a te rjeszkedését. Malfurion bólintott. Valahogy tudta, hogy a háború fenyegetése még nem múlt el, s népe majdnem megsemmisült, ám ett ıl függetlenül diadalérzet áradt szét lelkében. Ha más nem is, a remény még megmaradt, s ebben neki is jelent ıs szerepe volt. - Legy ızzük ıket! - ígérte Tiranda. - Megmentjük a világot.

- Igen, legy ızhet ıek - értett egyet Brox, közben büszkén meglóbálta a fegyvert, melyet a druida és a félisten készített neki. - Ezt biztosan tudom. Krázus továbbra is gyakorlatias maradt: - Igen, de több segítségre lesz szükségünk. Például a sárkányok segítségére. - Több kell a sárkányoknál - dörögte Khenariosz -, és már indulok is, hogy utánanézzek annak a segítségnek! -Ellépett a társas ágtól, de még megajándékozta tanítványát egy aggódó mosollyal: - Büszke vagyok r ád, thero'shan! - Köszönöm, shan'do! - Azután a félisten kisétált a tisztásról, és beleolvadt a fákba. - Visszatérhetnénk Suramarba? - kérdezte egy fickó ır-tiszti egyenruhában. Malfurion nem tudta hová tenni, de feltételezte, ho gy a többiek okkal hozták magukkal. - Igen - válaszolt Krázus -, menjünk! 412 Tiranda segítségével felállt. - De csak egy rövid i dıre. Sikerült bezárnom a kaput, amelyen keresztül a démonok ideérkeztek, de a pajzsvarázzsal ellentétben ezt könnyebben újraalkothatják. Az El ıkel ık ismerik már a módját, és attól tartok, hamarosan elölr ıl kezd ıdik az egész. Örült volna, ha valaki vitába száll vele. Elnézett Zin-Azs-hari felé, arcán merev elszántság tükröz ıdött, de tekintetében félelem rejtezett, ahogy egy pillanatra elt őnıdött a lehet ıségeken. A történet folytatódik a sorozat második részében.